Brenda Joyce. Lady Vadóc

Brenda Joyce

Lady Vadóc HARLEQUIN Minden perce különleges www.harlequin.hu

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictitious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental. © Brenda Joyce Dreams Unlimited, Inc., 2006 - Harlequin Magyarország Kft., 2013 A mű eredeti címe: A Lady at Last (HQN Books, Toronto) Magyarra fordította: Várnai Péter Nyomtatásban megjelent: Az ARANY SZÉPHISTÓRIA 2013/3. számában Átdolgozott kiadás ISBN 978-963-538711-3 Kép: Tipografik Art A kiadó címe: 2800 Tatabánya, Mártírok útja 44. Felelős kiadó: dr. Bayer József Főszerkesztő: Vaskó Beatrix Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 12-14. Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. Telefon: +36-1488-5569; Fax: +36-1488-5584; E-mail cím: [email protected] Ügyfélszolgálat: [email protected]; +36-40-510-510

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu

Az e-book-formátumot előállította és terjeszti: readbox publishing, Dortmund www.readbox.net

1. FEJEZET King's House 1820. június 20. Cliff de Warenne-t, Adare grófjának harmadik és legkisebb fiát egyszerre tartották kora legnagyobb kalózának és valódi úriembernek, ami őt újra meg újra mosolygásra késztette. Mégpedig azért, mert a kalóz és az úriember szavakat közkeletűen nem szokták egy levegővétellel kimondani, még olyan kivételes esetekben sem, amilyen az övé volt. Cliff most komoly arccal nézegette a frissen felállított bitófát. Igaz, ő maga eddig egyetlen csatát sem veszített el, a halált mégsem vette félvállról. Becslése szerint már legalább hat életet elhasznált, de bízott benne, hogy még további három maradt neki. Egy kivégzésre mindig nagy tömeg csődül össze. A város összes csirkefogója, valamennyi ültetvényese, minden finom hölgye és mindmegannyi szajhája el fog jönni, hogy végignézze az akasztást. Holnap majd várakozásteljes örömtől és izgatottságtól akad el a lélegzetük. Tapsolni és ujjongani fognak, amikor nagy reccsenéssel eltörik egy kalóz nyakcsigolyája. Cliff magas, széles vállú férfi volt. Barna haját, amelyet a szokásosnál kissé hosszabbra növesztett, világosabbra szívta a nap. Szeme abban az égszínkékben ragyogott, amelyről a De Warenne család férfi tagjai elhíresültek. Lazán volt öltözve, magas szárú csizmát, világos szarvasbőr nadrágot és finom vászoninget viselt, de a fegyvereitől most sem vált meg. Olyankor is mindig egy-egy tőrt hordott az övébe és a csizmájába dugva, amikor előkelő társaságban jelent meg. Vagyonát ugyanis küzdelmes módon szerezte, s miközben egyre nagyobbra növelte, számos ellenséget is gyűjtött. A Karib- szigeteken egyébként sem jutott ideje arra, hogy nagy gondot fordítson a divatos megjelenésre. Tudta, hogy már indulnia kellene a kormányzóval folytatandó tárgyalására, ha nem akar elkésni, ám a térre éppen most a legújabb módi szerint öltözött hölgyek érkeztek, és az egyikük elbűvölő szépség volt. Azonnal izgatott pusmogásba kezdtek, amint megpillantották Cliffet. Ő látta, hogy az állványzathoz tartanak, mert a másnapi kivégzés helyszínét akarják megtekinteni. Rendes körülmények között kiválasztotta volna az egyiküket, hogy ágyba vigye, de szenzációéhségük annyira nyilvánvaló volt, hogy ez őt már taszította.

A King's House impozáns bejárata közvetlenül mögötte volt, amikor elhaladtak mellette a vérpadhoz igyekvő hölgyek. A hatás, amelyet a sziget jobb köreinek a lányaira és asszonyaira tett, Cliffnek cseppet sem volt ellenére. Mint az összes hímnemű De Warenne, ő is szívesen hódolt a testi szerelem örömeinek. A szőke hölgyről tudta, hogy egy általa is jól ismert ültetvényes felesége, a sötét hajú szépség viszont még kétségtelenül új volt Jamaica szigetén. A mosoly, amellyel megajándékozta Cliffet, elárulta, tudja róla, kicsoda-micsoda. Azt sem próbálta meg véka alá rejteni, hogy készségesen megajándékozná őt a kegyeivel, amennyiben igényt tart rájuk. Cliff azonban most nem kért ezekből a kegyekből. Csak udvariasan biccentett, a hölgy pedig pár pillanatig fogva tartotta a pillantását, majd elkapta róla a tekintetét. Cliff nemesember és tekintélyes kereskedő volt, már amikor éppen nem élt a hajók elfogására kapott engedélyével, mégis szoknyapecér és világcsavargó hírében állt. Sőt mi több, egy rendkívül szenvedélyes szeretője egyenesen haramiának nevezte. Valóban úri nevelést kapott, de Spanish Townban vagy Kingstonban inkább otthon érezte magát, mint Dublinban vagy Londonban, és ebből nem is csinált titkot. Az a férfi, aki harc közben áll egy hajó fedélzetén, valószínűleg nem is lehet úriember. Az ugyanis a halálát jelentené. Őt mindemellett a legkevésbé sem érdekelte, mit beszélnek róla mások. Úgy rendezte be az életét, mégpedig az apja támogató segítsége nélkül, ahogy az neki tetszett, s kivívta magának, hogy a tengerek egyik leghatalmasabb urának tekintsék. Mindig is vágyakozva gondolt Írországra, amelyet a földkerekség legszebb helyének tartott, a szabadságnál azonban semmi sem lehetett fontosabb a számára. Még a gróf családi birtokán, szeretett családtagjai körében is tudatában volt, hogy ő más, mint a fivérei. Hozzájuk képest, akik erősen kötődnek a szülőhelyükhöz, valóban haramia, ha úgy tetszik, kalóz. Az úri társaság tagjai szemére is vetették a másságát, különcnek és kívülállónak mondták. És igazuk volt. Éppen meg akart fordulni, hogy bemenjen a King's House-ba, amikor a három hölgyhöz két másik is csatlakozott, s a téren egyre többen lettek. A sokaságban néhány tengerész is volt, valamint egy úr, akiben Cliff egy sikeres kingstoni kereskedőt ismert fel. - Remélem, a fickó élvezi az utolsó vacsoráját - jegyezte meg az egyik matróz nevetve. - Igaz, hogy átvágta egy angol tengerésztiszt torkát, és a vérével festette vörösre a kajütje falát? - kérdezte egy hölgy izgatottan pihegve.

- Ez ősi kalózhagyomány - felelte a matróz vigyorogva. A képtelen állítás hallatán Cliff elfintorodott. - Négy kalózt fognak itt felakasztani? - folytatta a szépség a kérdezősködést. Cliff félrefordult. Cirkuszi előadás lesz ez a kivégzés, gondolta. Eközben, ironikus módon, a kivégzésére váró Rodney Carre a tengerek egyik legveszélytelenebb és legkevésbé sikeres csavargója volt. Csak azért kell akasztófán végeznie, mert Woods kormányzó mindenáron példát akar statuálni. A Karib-tengeren mostanság garázdálkodó kegyetlen kubai kalózok galád bűneihez képest Carre tettei szót sem érdemeltek, de ő volt az egyetlen, aki hagyta, hogy elfogják. Cliff ismerte őt, ha nem is igazán jól. Carre időnként megjelent Kingstonban, hogy rendbe hozassa a hajóját, vagy kirakodja a zsákmányát, s a Windsong ház, amelynek Cliff volt a tulajdonosa, a Kikötő út északnyugati végében állt. Az utóbbi években alig tucatszor váltottak szót egymással, vagy biccentettek üdvözlésképpen a másiknak. Cliffnek így hát semmi oka nem volt arra, hogy Carre sanyarú sorsán keseregjen. - És mi lesz a kalóz lányával? - kérdezte az egyik hölgy izgatottan. - Őt is fel fogják akasztani? - A Vadócot? - szólalt meg egy úr. - Őt nem fogták el. Egyébként sem hiszem, hogy a szigeten bárki is bűncselekményt róna fel neki. Cliff most már tudta, miért volt eddig annyira nyugtalan. Carre után, ha majd kivégzik, marad egy leánygyermek. Ő még túl fiatal ahhoz, hogy kalózkodással vádolják meg, noha sokszor az apjával együtt hajózott. Ez nem az én ügyem, gondolta Cliff komoran, miközben a King's House felé fordult, de közben élénk emlékképek is felvillantak előtte a kalóz lányáról. Többször is látta, amikor egy szál blúzban úgy lovagolt a hullámok hátán, mint egy delfin, vagy a szélre és a víz hullámzására ügyet sem vetve állt a hajójuk tatján. Hivatalosan soha nem mutatták be őket egymásnak, Cliff azonban, amint először meglátta a Vadócot, azonnal tudta róla, kicsoda, ahogyan mindenki más is a szigeten. A lány gondtalanul élte az életét a tengerparton és a város utcáin, s hosszú, kócos és szőke hajával senki mással nem lehetett összetéveszteni. Vad és szabad teremtés volt, s féktelen szabadságvágyát Cliff mindig is csodálta. Kellemetlen érzései támadtak, ahogy ez most eszébe jutott, és sietve elhessegette magától a gondolatot. Holnap, amikor majd Carre-t felkötik, ő már egyébként sem lesz Spanish Townban.

Inkább azon kezdte törni a fejét, mit akarhat tőle Woods. A kormányzót a barátjának mondhatta, s időnként együttműködtek a sziget politikai ügyeiben, sőt még a törvények megalkotásában is. Azóta, hogy Woods hivatalba lépett, Cliff kétszer kapott tőle megbízást, s két külföldi briganti hajóját csáklyázta meg sikeresen. Woods kivívta a tiszteletét, mert határozott politikusnak és kormányzónak tartotta. Egyszer- kétszer dorbézoltak is együtt, ugyanis Woods sem tartóztatta meg magát a nők társaságától, amikor a felesége éppen nem volt a városban. Cliff aranyozástól és rubinoktól csillogó sarkantyúi hangosan összecsendültek, amikor elhaladt a hat jón oszlop előtt, amelyek a brit birodalom pompás címerét viselő oromtetőt tartották a kormányzói hivatal épületén. A nagy kapuhoz azonnal két brit katona ugrott oda. - De Warenne kapitány úr - mondta az egyikük -, Woods kormányzó már várja. Cliff biccentett, aztán bement a tágas előcsarnokba, amelynek a mennyezetéről hatalmas kristály gyertyatartó lógott alá. A viasztól fénylő parkettával kirakott, kör alakú helyiségből be lehetett látni a vörös bársonnyal és brokáttal díszített szalonba. Amint megpillantotta a látogatóját, Thomas Woods mosolyogva felkelt az íróasztala mögül. - Gyere be, barátom! - mondta. Cliff belépett a szalonba, és kezet szorított Woodsszal. A harmincas éveiben járó kormányzó jóvágású, karcsú férfi volt, és sötét bajuszt viselt. - Jó napot, Thomas! Amint látom, a tervek szerint meglesz a kivégzés csúsztak ki Cliff száján a szavak, mielőtt átgondolhatta volna őket. Woods elégedetten bólintott. - Te közel három hónapig távol voltál. Sejtelmed sincs, mit jelent ez. - Dehogy nincs - felelte Cliff, és megint furcsa feszültség fogta el, amikor a kalóz lányának a jövőjére gondolt. Az is felmerült benne, hogy talán meg kellene látogatnia az apját a Port Royal-i helyőrségi laktanyában. - Carre a Charles-erődben marad? - Átvitték a börtönbe - válaszolta a kormányzó. Az új börtönépület, amely csak az előző évben készült el, pontosan szemben volt a King's House-zal, a tér másik oldalán. Woods odalépett a nagy, holland tálalószekrény oldalába beépített bárpulthoz, és két teli pohár bort töltött, majd az egyiket odanyújtotta a vendégének. - A holnapi kivégzésre! Cliff nem viszonozta az áldomást.

- Lehet, hogy inkább azokat a kalózokat kellene elfognod, akik José Artigas zászlaja alatt hajóznak - mondta, s ezzel a Portugália és Spanyolország ellen folyó háború vezető tábornokára célzott. - Rodney Carre messze nem olyan ártalmas, mint az a gyilkos haramia. Woods elmosolyodott. - Nos, én abban bíztam, hogy majd te elbánsz Artigas embereivel. Cliff, aki született vadász volt, felkapta a fejét. A kormányzó veszélyes küldetést kínált neki, és arra ő általában habozás nélkül igent szokott mondani. Most azonban nem akarta megengedni Woodsnak, hogy ilyen könnyen másra terelje a szót. - Carre soha nem volt olyan ostoba, hogy beleüsse az orrát a brit ügyekbe - jegyezte meg, és ivott egy korty bort. - Vagyis ő tisztességes, jó kalóz? - csattant fel a kormányzó. - Miért veszed védelmedbe? Bírósági tárgyalás folyt ellene, és halálra ítélték. Holnap pedig felakasztják. Cliff lelki szemei előtt egy kép jelent meg, amelyet nem sikerült elhessegetnie. A Vadóc haja világítóan szőke volt, inge és nadrágja teljesen átázott, amikor kinyújtotta vékony karját, és az apja hajójának a tatjáról a tengerbe vetette magát. Cliff éppen hazafelé tartott tavaly, és kedvenc fregattja, a Fair Lady fedélzetén állva látta meg távcsövén keresztül a lányt. Megvárta, hogy nevetve felbukkanjon a víz alól, és szinte már szeretett volna vele együtt alámerülni a türkizkék tengerben. - Mi lesz a gyerekkel? - hallotta meg most a saját kérdését. Sejtelme sem volt, hány éves lehet a kicsike, csak azt tudta, hogy alacsony és vékony. Woods mintha megijedt volna. - Mármint Carre lányával, a Vadóccal? - Hallottam, hogy a farmjukat elkobozták, és a korona tulajdonába került. Mi lesz így a lánnyal? - Jóságos ég, Cliff, mit tudom én! Azt mondják, rokonai élnek Angliában. Talán majd hozzájuk költözik. Az is lehet, hogy a karmelita nővérekhez kerül. Nekik van itt árvaházuk. Cliff elszörnyedt. Nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen szabad szellem képes lenne bezárva élni. Azt pedig most hallotta először, hogy rokonai vannak Angliában. Igaz, ez nem lehetetlen, elvégre Carre valamikor brit haditengerész volt. - Furcsán viselkedsz, barátom - jegyezte meg Woods. - Azért kérettelek ma ide, mert abban reménykedem, hogy elvállalsz egy megbízatást.

Cliff elterelte a gondolatait Carre lányáról, és azon kapta magát, hogy mosolyog. - Jól sejtem, hogy a Torreádort keresed? - kérdezte. Torreádornak a környéket háborgató legveszélyesebb kalóz hívatta magát. Woods elvigyorodott. - Jól sejted. - Nagy örömmel vállalom a megbízást - felelte Cliff, és őszintén így is gondolta. A kalózvadászat kétségtelenül oldja majd az ingerlékenységét és a nyugtalanságát. Pontosan három hete időzött Spanish Townban, noha általában egy-két hónapig maradt. Csak azt fogja fájlalni, hogy magára kell hagynia a gyerekeit. A fia és a lánya a szigeten levő házában élt, s amikor a tengeren vagy külföldön tartózkodott, rettenetesen hiányoztak neki. - Együnk valamit? Megkértem a szakácsomat, hogy a kedvenc ételeidet készítse el - mondta a kormányzó, és karon fogta Cliffet. - Közben megbeszélhetjük a küldetésed részleteit. Arra is kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményed egy új vállalkozásról Barbadoson. Bizonyára hallottál már a Phelps Társaságról. Cliff éppen igennel akart válaszolni, amikor meghallotta, hogy a kormányzóság bejárata előtt riadót fújnak a katonák. - Vissza! - parancsolt rá Woodsra, és közben már elő is húzta az egyik tőrét. A kormányzó elsápadt, és egy kis pisztolyt rántott elő. Azért eleget tett a felszólításnak, és a szalon túlsó végébe húzódott, Cliff pedig kilépett az előcsarnokba. - Nem mehet be oda! - kiáltotta éppen valakinek az egyik katona, miközben a társa fájdalmasan nyögdécselt. Odakintről felrántották a bejárati ajtót, és kezében pisztollyal egy alacsony, karcsú, hosszú szőke hajú nő rontott be rajta. - Hol van a kormányzó? - kérdezte felindultan, és Cliffre szegezte a fegyverét. Ő a legsugárzóbb zöld szempárba nézett bele, amelyet valaha is látott, és egészen megfeledkezett arról, hogy pisztollyal fenyegetik. Most már tudta a Vadócról, hogy nem gyerek, hanem fiatal lány, méghozzá nagyon szép fiatal lány. Háromszög alakú arca volt, magasan ülő járomcsontja, keskeny, egyenes vonalú orra, széles szája és telt ajka. Cliffet leginkább mégis a szeme ragadta meg, amely olyan igéző volt, mint egy vadmacskáé.

Tekintete aztán bejárta a lányt. A haja olyan volt, amilyennek ő emlékezett rá: derékig érő, vad és hullámos zuhatag. A combját is eltakaró, bő férfiinget viselt, de a melle domborulata így is kirajzolódott alatta. Hosszú, formás lábát nadrágba és férficsizmába bújtatta. Cliff már nem értette, hogy tarthatta egyáltalán még a távolból, messzelátón keresztül is gyereknek. - Nehéz a felfogása? - kiáltott rá a lány. - Hol van Woods? Cliff nagy levegőt vett, s miután összeszedte magát, elmosolyodott. - Miss Carre, kérem, ne célozzon rám azzal a pisztollyal. Meg van töltve? - kérdezte roppant higgadtan. A lány elsápadt, mint aki csak most döbbent rá, ki áll vele szemben. - De Warenne - mondta, aztán nagyot nyelt, és kezében reszketni kezdett a fegyver. - A kormányzóval kell beszélnem. Ezek szerint ismer, és akkor azt is tudja, hogy velem nem lehet játszani. Vajon azzal is tisztában van, hogy bárki más már halott lenne, ha pisztolyt fogna rám? - gondolta Cliff. Ennyire bátor ez a nő, ilyen buta, vagy pedig a végsőkig kétségbe van esve? - találgatta magában. Mosolya szélesebb lett, ámbár nem volt derűs hangulatban. Tudta, hogy véget kell vetnie ennek a helyzetnek, mielőtt még megsebesítik vagy lecsukják a lányt. - Adja ide azt a pisztolyt, Miss Carre! A lány megrázta a fejét. - Hol van Woods? Cliff nagyot sóhajtott, és előrelépett. Mielőtt még a lány felfoghatta volna, mi történik vele, megmarkolta a csuklóját, és kivette a kezéből a fegyvert. A Vadóc szemébe könny szökött, és a férfi tudta, hogy a harag könnye az. - Vigye el az ördög! - kiáltotta, és két kézzel dobolni kezdett Cliff mellkasán. Ő átadta a pisztolyt az egyik katonának, aztán újra megmarkolta a lány csuklóját, de most óvatosabban, hogy ne okozzon fájdalmat. Meglepte, hogy ebbe a karcsú és törékeny teremtésbe ekkora erő szorult. - Kérem, hagyja abba! A végén még kárt tesz magában - mondta. A lány úgy védekezett a szorítása ellen, mint egy vadmacska. Még sziszegett, köpdösött is, s végül megpróbált Cliff arcába karmolni. - Elég legyen! - parancsolt rá a férfi, mert kezdte elveszíteni a türelmét. Ne erőlködjön, úgysem győzhet le - tette hozzá. A lány a szemébe nézett, és egyszeriben megnyugodott, bár még mindig zihálva szedte a levegőt. Miközben a tekintetük fogva tartotta egymást, Cliffben szánalom ébredt. Érezte, hogy bár a Vadóc teste már egy

fiatal nőé, valójában azért még gyerek. És most már azt is felismerte, hogy a szemében nemcsak kétségbeesettség van, hanem félelem is. Holnap fel fogják akasztani az apját, de csak ma jutott eszébe, hogy felkeresse a kormányzót. - Csak nem azt tervezte el, hogy megöli Woods barátomat? - Megtenném, ha módomban állna! - felelte a lány indulatosan. - De nem, a meggyilkolását máskorra halasztom. Azért jöttem el hozzá, hogy kegyelmet kérjek tőle édesapám számára. Azonnal beszélnem kell vele - fűzte hozzá, és megint meddő kísérletet tett a szabadulásra. Cliffnek a szíve szakadt meg érte. - Elérhetem, hogy fogadja a kormányzó. Megígéri, hogy nyugton marad, ha elengedem? A lány szemében remény csillant, és bólintott. - Igen. Cliff habozott, és egészen összezavarták a saját különös érzései. Egyszeriben azt kezdte találgatni, bár nem tudta, miért, hogy hány éves lehet ez lány. Természetesen nem azért, mintha ő bármit is akarna tőle. Miért is akarna? Ez a Vadóc túl fiatal, és egy kalóz lánya. Neki pedig legutoljára egy Habsburg hercegnővel volt szenvedélyes viszonya, akit a földrész leggyönyörűbb asszonyának tartanak. A lánya néhai anyja pedig elragadó, egzotikus szépség volt, rabszolga és ágyas egy barbár fejedelem háremében. A zsidó Rachel nemcsak szép volt, hanem rendkívül okos és művelt is. Cliff ízlése a nők tekintetében igencsak finnyás volt, és mindig alaposan megválogatta, kit visz ágyba. Aligha kelthette fel az érdeklődését ez a pöttömnyi, lobogó szemű teremtés, aki úgy bánik a pisztollyal, mint más hölgyek a napernyőjükkel. A lány kifejezéstelen tekintettel méregette Cliffet, aki azonnal éber lett. - Viselkedjen! - mondta figyelmeztetőn. A Vadóc erre csak halványan elmosolyodott, és a férfi most lett csak igazán nyugtalan. Lehet, hogy a kicsike fegyvert rejteget a bő inge alatt? futott át a fején a kérdés. Igaz, a lány nem úrinő, de ő akkor sem szívesen motozta volna meg. - Miss Carre, adja szavát, hogy udvariasan és tisztelettudóan fog viselkedni a kormányzó házában! - szólította fel. A lány zavarodottan nézett rá, mintha szavát sem értette volna, de végül bólintott. Cliff meg akarta fogni a karját, hogy bekísérje a szalonba, a kicsike azonban elhúzódott előle, és ő nem tett újabb kísérletet arra, hogy hozzáérjen.

- Thomas, megtennéd, hogy kijössz ide? Szeretném bemutatni neked Miss Carre-t. Woods eleget tett a kérésnek, és megjelent a szalon ajtajában. Tekintete komor volt, az arca paprikapiros. - Egy fiatal lány átjutott az őrségemen? - kérdezte, mint aki nem akar hinni a szemének. Cliff érezte rajta, hogy szörnyen dühös. - Aggódik az apjáért, és erre minden oka meg is van. Megígértem neki, hogy meghallgatod. Woods a legkevésbé sem tűnt készségesnek. - Megtámadta az embereimet. Megsebesült, Robards? A brit katona vigyázzállásban az előcsarnokban maradt, míg a társa a bejárati ajtót őrizte. - Nem, kormányzó úr - felelte, és elvörösödött. - Elnézését kérem a behatolásért, uram. - Hogy jutott át magukon a lány? - kérdezte Woods még mindig értetlenkedőn. Robards még vörösebb lett. - Uram, nem tudom... - Megkértem ezeket a poroszlókat, hogy segítsenek megkeresnem az elveszett kiskutyámat - szólt közbe a Vadóc, és meglengette a csípőjét. Közben azonban úgy tűnt, hogy egy könnycseppet kell kitörölnie a szeméből. - Igazán segítőkészek voltak. Cliff véleménye egy csapásra megváltozott erről a lányról. A kicsike nagyon is tisztában volt azzal, hogy megzavarhatja a katonák fejét, ha beveti náluk a bájait, amelyeknek igencsak bővében van. Közel sem olyan ártatlan, mint amilyennek első látásra tűnt. Woods fagyos pillantást vetett rá. - Zárják be! - parancsolta az embereinek. A Vadóc felsikoltott, aztán Cliff felé fordult, és szemrehányón nézett rá, miközben a katonák elindultak feléje. - Nem ezt ígérte! Cliff a lány elé lépett, hogy elállja a két katona útját. - Hagyják békén! - mondta azon a hangon, amelyet olyankor használt, amikor azt akarta értésre adni, hogy fenyegető szavait kész azonnal tettekre váltani. A katonák mozdulatlanná dermedtek. - Ez a nő behatolt a házamba - emlékeztette a barátját a kormányzó. A lány feléje fordult.

- Maga pedig fel akarja köttetni az édesapámat! - kiáltotta. Cliff a karjára tette a kezét, hogy lefogja, ha úgy hozná a szükség, de közben meg is akarta védeni. - Thomas, ha jól emlékszem, te nem is csak egy szívességgel vagy az adósom. Most törleszthetsz egyet. Hallgasd meg! Woods mérgesen meredt Cliffre. - A fenébe, De Warenne, miért csinálod ezt? - kérdezte halkan. - Hallgasd meg a lányt! - felelte Cliff még halkabban, és ez nem kérés volt, hanem parancs. A kormányzó arcára viszolygás ült ki, miközben intett a Vadócnak, hogy menjen be a szalonba. A lány azonban megrázta a fejét, és összehúzta gyönyörű, zöld szemét. - Előbb maga! - mondta, és hűvösen elmosolyodott. - Soha nem fordítok hátat az ellenségeimnek - tette hozzá. Cliff magában elismeréssel adózott előtte. Közben azonban még mindig tartott attól, hogy valahol fegyvert rejteget. Woods nagyot sóhajtott. - Robards, maradjon, ahol van, maga pedig, John, menjen vissza az őrhelyére a kapu elé! A két katona tette, amit mondtak nekik, a kormányzó pedig komor képpel visszament a szalonba. A Vadóc követni akarta, Cliff azonban észrevette, hogy halvány mosolyra húzza a száját, mire megfogta a karját. - Hé, mit akar tőlem? - kérdezte a lány. - Ugye, nincs magánál fegyver? - kérdezte Cliff olyan halkan, hogy Woods ne hallhassa. A fiatal teremtés egyenesen a szemébe nézett. - Nem vagyok bolond. Persze hogy nincs nálam fegyver - jelentette ki. Szeme sem rebbent, Cliff mégis biztos volt benne, hogy hazudik, és erősebben átfogta a karját. Akkor sem engedte el, amikor a lány tiltakozni kezdett, és megpróbálta kiszabadítani magát. - Elnézését kérem - mondta a férfi fagyosan, és érezte, hogy a méreg arcába kergette a vért. Szabad kezével átfogta a Vadóc derekát, és arra számított, hogy az inge alatt még egy pisztolyt fog kitapintani. Ehelyett csak azt állapíthatta meg elképedten, hogy a lánynak nagyon keskeny a dereka. Ha megpróbálná, két kézzel alighanem át tudná fogni. - Vegye le rólam a mancsát! - szólította fel a Vadóc felháborodottan.

Cliff ügyet sem vetett rá. Kezét végighúzta a hátán, és közben megpróbált nem gondolni arra, hogy lejjebb is ellenőrizze. - Kéjenc disznó! - sziszegte a lány, és megint szabadulni próbált. - Maradjon nyugton! - dünnyögte a férfi, és a másik oldalról is megtapogatta a derekát. - Most boldog? - kérdezte a Vadóc lángoló arccal, de nem hagyta abba a védekezést. - Csak feleslegesen megnehezíti a dolgot - mondta Cliff, aztán egyszer csak megállt a keze. Megérezte, hogy a lány valamit a bal csípőjére erősített. Benyúlt az inge alá, és egy tőr hegyét tapintotta ki. - Verje meg az isten! - suttogta a Vadóc, és megpróbálta kitépni magát a férfi kezéből. Cliff le akarta oldani a felerősített tőrt, és elképedt, amikor a keze közben a lány melléhez ért. Mind a ketten megdermedtek. - Gazember! - kiáltotta a Vadóc, és kitépte magát a férfi kezéből. Cliff elszántan nem akart tudomást venni arról, hogy izgalomba jött. A kelleténél több számmal nagyobb, bő ing egy érett nő csábos testét rejtette. A férfi az övébe dugta a megszerzett tőrt, de megszólalnia csak pár pillanat múlva sikerült. - Hazudott nekem - mondta mérgesen. A lány bement a kormányzó után a szalonba, de előbb még dühös pillantást vetett Cliffre. Ő csak remélhette, hogy a kicsike nem rejtett el valahol még egy szúrószerszámot, például a csípőjéhez vagy a combjához erősítve. Fel nem foghatta, miért hatott rá ilyen erősen ez a karcsú, mégis nőies test, amikor számát sem tudta, hány és hány szép és bódító nővel volt már dolga. Csakis olyankor szokta megengedni magának az efféle vágyakat, amikor arra alkalmas volt a pillanat. Elvégre nem zöldfülű kamasz már, aki nem képes parancsolni a sóvárgásának. Semmit sem akart érezni a Vadóc iránt, sem most, sem máskor. Ezúttal azonban a teste nem hallgatott az eszére, és ez nagyon nem tetszett neki. Beballagott a szalonba, és nyitva hagyta az ajtót. A kormányzó egy nagy karosszékben foglalt helyet, amelyben roppant méltóságteljes benyomást keltett. Miután leült, ingerült és meglehetősen tiszteletlen mozdulattal jelezte a lánynak, hogy beszéljen. Viselkedését Cliff bosszantónak találta. Woods szemlátomást már meghozta a döntését, és nem is fog változtatni rajta, bármit mond vagy tesz is a Vadóc.

A lány azonban elsírta magát. Könnyei megállíthatatlanul folytak végig lélegzetelállítóan szép arcán. Cliff tudta, hogy ez csak a terve része. Azzal is tisztában volt azonban, hogy azt a tervet félelem és kétségbeesés szülte. - Adj neki esélyt! - mondta a kormányzónak. - Semmi sem kötelez rá - felelte Woods kurtán. - Kérem - suttogta a lány. Hangja nagyon nőies és esdeklő volt, s a teste előtt még össze is kulcsolta a kezét, mintha imádkozna. A mozdulattól meglepően telt mellén megfeszült az inge. Cliff tekintete azonnal odatapadt. A kormányzóé nemkülönben. Szemlátomást rá is hatottak a lány bájai. - Mylord, édesapám a mindenem, rajta kívül senkim sincs. Ő jó ember és jó apa. Nem igazi kalóz, hanem ültetvényes. Erről a saját szemével is meggyőződhet, uram, ha elmegy Belle Merbe. Évek óta idén arattuk le a legjobb termést! - Úgy gondolom, mind a ketten tudjuk, hogy az apját többször is kalózkodáson érték - mondta Woods szigorúan. A lány térdre rogyott előtte. Cliff megdermedt. Látta, hogy a Vadóc arca egy magasságban van a kormányzó csípőjével, és magában azt találgatta, tisztában van-e azzal a kicsike, milyen kihívó ez a helyzet. - Téved, uram, és a bíróság is tévedett. Apám soha nem volt kalóz. A brit birodalomnak dolgozott, kalózok hajóit üldözte és fogta el, ugyanúgy, mint De Warenne kapitány! És ha ön megkegyelmez neki, soha többé nem száll tengerre. - Miss Carre, kérem, álljon fel. Mi itt mind tisztában vagyunk azzal, hogy az apja egy napon sem említhető a tiszteletre méltó kapitánnyal. A lány nem mozdult. Telt, buja ajka remegni kezdett. Akkor is csábítóan ingerlő lett volna, ha áll, ő azonban úgy térdelt itt, mint egy szajha az előtt a férfi előtt, akinek örömet készül szerezni. Woods a szájára meredt. Vonásai megfeszültek, és sötét szeme most egészen feketének tűnt. Cliffnek nagyon nem tetszett, ami itt folyt. - Nem veszíthetem el édesapámat - suttogta a Vadóc. - Ha megkegyelmez neki, uram, minden törvényt be fog tartani, akár egy szent. Én pedig... - A lány elhallgatott, és megnyalintotta a száját. - Örökre hálás leszek önnek, és bármit kérhet tőlem. A kormányzó nagy szemeket meresztett, de meg sem moccant. Mit művel ez a nő? Felkínálja magát, hogy megmentse az apját? Cliff megfogta a lány karját, és felhúzta a földről. - Azt hiszem, most már elég ebből - mondta.

A Vadóc felháborodottan feléje fordult. - Hagyjon békét nekem! Magának itt sem kellene lennie. Törődjön a saját dolgával! Én a kormányzóval beszélek. - Úgy érti, felajánlkozik neki - felelte Cliff, és haragudott saját magára. Hallgasson! - parancsolt rá a lányra, aztán Woodshoz fordult. - Thomas, miért nem kegyelmezel meg Carre-nak? Ha igaz, amit a lánya mond, felhagy a kalózkodással. Ha pedig mégsem, akkor megígérem, hogy majd én elfogom. A kormányzó lassan felállt. Futó pillantást vetett Cliffre, aztán megint a Vadócra nézett, aki reszketve állt előtte. - Mérlegelni fogom az ajánlatát, Miss Carre - mondta. A lány meglepődött. Cliff nemkülönben. - Valóban? - kérdezte. - Igen. Ma éjszaka átgondolom a dolgot. Woods szünetet tartott, hogy a Vadóc felfoghassa a szavai jelentését. Cliff azonnal megértette, amit hallott, és dühbe gurult. A lány azonban tapasztalatlanabb volt, és csak pár pillanat múlva gyúlt világosság a fejében. Az arca bíborszínű lett, és kihúzta magát. - Megvárhatom itt, hogy döntésre jusson, uram? - akarta tudni. - Természetesen - mosolyodott el végre a kormányzó. Cliff elébe lépett. - És én még a barátomnak tartottalak! - mondta. Woods felvonta a szemöldökét. - Biztos vagyok benne, hogy te sem hagynál kihasználatlanul egy ilyen lehetőséget. Mi van, egyszeriben erénycsősz lettél? - kérdezte vigyorogva. Cliff nem tagadhatta, hogy valóban úgy beszélt, mintha prédikálna. - Jól sejtem, hogy Mrs. Woods még Londonban van? - kérdezte. - Éppen Franciaországban időzik - felelte a kormányzó, és még mindig mosolygott. - Ugyan már, Cliff, higgadj le! Ebédeljünk meg, Miss Carre pedig lepihenhet, amíg a döntésemre vár. - Sajnálom, de elment az étvágyam - közölte Cliff, aztán a Vadóchoz fordult. - Menjünk! A fiatal lány nagyon komoly volt, ahogy ott állt. És olyan eltökélt is, mintha ő maga lett volna úton a bitófa felé. - Én maradok - rázta meg a fejét. - Egy fenét marad! - felelte Cliff halkan, de fenyegetőn. A Vadóc szemébe megint könny szökött. Őszinte könny. - Menjen el, De Warenne! Hagyjon békét nekem!

Cliff önmagával viaskodott. Miért érdekli ez a nő? Igaz, nagyon fiatalnak tűnik, de olyan életet élt, hogy semmiképpen sem lehet ártatlan. Cliff talán még soha életében nem volt ennyire dühös. Lelki szemei előtt képek villantak fel. Woodsot látta, amint kíméletlenül kedvét leli a Vadóc karcsú, de buja testében. Mélyeket lélegzett, s amikor újra meg tudott szólalni, a kormányzóra szegezte a szemét. - Ne csináld! - Miért ne? Valódi szépség ez a nő, ha furcsa szaga is van. A lányon a tenger illatát lehetett érezni, és Cliff ezt egyáltalán nem találta taszítónak. - Felmentésre számít. - A prókátora vagy? - Sem az övé, sem bárki másé - felelte Cliff éles hangon. - Ne beszéljenek úgy rólam, mintha itt sem lennék! - kiáltotta a Vadóc. Cliff lassan feléje fordult. - Jöjjön velem! Nem kell megtennie - mondta. A lány rámeredt, és krétafehér lett az arca. - Ki kell szabadítanom édesapámat. - Akkor kössön alkut! Írásban. Az apja szabadsága a maga szolgálataiért cserében. A fiatal teremtés zavarba jött. - Nem tudok olvasni. Cliff nagyot sóhajtott, és megint a kormányzóra nézett. - Együtt tudsz majd élni ezzel? - kérdezte. Woods a fejét csóválta. - Jóságos ég, de hát ez itt csak egy kalóz lánya! Cliff a Vadóchoz fordult, ő azonban kerülte a pillantását, és melle előtt karba fonta a kezét. Cliff dühös volt rá, de a kormányzóra és saját magára is. Mozgósította önuralma maradékát, és elhagyta a kormányzó házát. Csináljon a Vadóc, amit akar! Végtére is az ő dolga. Odakint felhők gyűltek össze az égbolton, és friss szél fújt, legalább húsz csomóval. Spanish Town tizenkét mérföldre feküdt a tengertől, és Cliff kocsin jött ide, nem a folyón. Így is tudta azonban, hogy tajtékos a víz, és tökéletes az idő a vitorlázáshoz. Ő pedig most a hajóján szeretett volna lenni, hogy együtt repüljön a széllel. Halántéka lüktetni kezdett, és komor képpel megdörzsölte a homlokát. El akar futni? De miért is ne mehetne el? A Vadóc nem az ő gondja. Csakhogy ez a lány nagyon naiv. A testével akarja megvásárolni az apja felmentését.

Woods azonban csak kihasználná, és aztán mégis felakasztatná Rodney Carret. Cliff évente ugyan csak néhány hónapot töltött Jamaicán, de ez a sziget volt az otthona, és a beleegyezése nélkül itt szinte semmi sem történt. Ha ott lett volna, amikor elfogták Carre-t, elérte volna, hogy ne kerüljön bíróság elé. A kalózt azonban már elítélték, és erről nemcsak a Jamaican Royal Times számolt be, hanem a Karib-tenger más szigeteinek az újságjai is. Még az Egyesült Államok lapjai is írtak az esetről. Már késő van ahhoz, hogy meg lehessen akadályozni az ítélet végrehajtását. Woods pedig keménykezű kormányzó. Az elődei között voltak már nála jobbak, de sokkal rosszabbak is, és Cliff támogatta a kubai kalózok elkergetését célzó politikáját. Bármi történjék is most, neki továbbra is jó viszonyt kell ápolnia vele. Ezt parancsolják a közös érdekeik. „Édesapám jó ember és jó apa. Rajta kívül senkim sincs. Nem veszíthetem el" - idéződtek fel Cliffben a lány szavai. Csakhogy a Vadóc nem mentheti meg az apját. Úgy semmiképpen sem, hogy belefekszik Woods ágyába. Cliff megfordult, és a King's House bejáratát nézegette. A fenébe, tennie kell valamit! Végül visszament Woods házába. - Attól tartok, valamiben még ki kell kérnem a kormányzó tanácsát mondta a kapuőrnek. Robards szabadkozón nézett rá. - Sajnálom, kapitány, de a kormányzó utasításba adta, hogy ma délután már ne zavarják. Cliff nem akart hinni a fülének. Zavarodottsága azonban csak egy pillanatig tartott. - Ez az ügy nem tűr halasztást - mondta halkan, de figyelmeztetőn. A fiatal katona elpirult. - Sajnálom, uram - kezdte újra, de Cliff jelentőségteljesen a kardjára tette a kezét, aztán ellépett az őr mellett, és belökte a bejárati ajtót. A házban csend fogadta, és tudta, hogy Woods együtt van a lánnyal. Szíve eszelős dobogásba kezdett. A King's House minden fontos helyisége a földszinten volt, akárcsak a kormányzó magánlakrésze. A Vadócot is egészen biztosan oda vitte. Robards követte a behatolót, és megállt a küszöbön. - Uram! Kérem! Cliff rámosolygott az őrre, aztán az orrára csapta az ajtót, és még be is reteszelte. Miközben keresztülvágott az előcsarnokon, ugyanaz a nyugalom szállta meg, amely csaták előtt szokta. Tetszett neki ez a vihar előtti csend.

Még soha nem járt a kormányzó magánlakosztályában, ám úgy sejtette, a nyugati szárnyban lehet, mint sok másik házban, amelyek ugyanúgy bő ötven éve épültek, mint a King's House. Miközben arra tartott, Cliff több ajtón is benyitott, de mindegyik üres vendégszobába nyílt. Amikor végül az utolsó szobához ért, odabentről egy férfi halk nevetését hallotta meg, és még nagyobb haragra gerjedt. Lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót. Azonnal meglátta a párt. Woods egy nagy mennyezetes ágy előtt, a szoba közepén állt. Zakóját, a mellényét és ingét időközben levette, és meztelen volt izmos felsőteste. A nadrágját kigombolta, és semmi sem rejtette el a férfiasságát. A Vadóc az ágy mellett állt egy selyemből készült, zafírkék férfiköntösben. Az öve nem volt összekötve, és így pillantást engedett halovány combjára, lapos hasára és telt mellére. Tekintete kétségbeesésről árulkodott, de eltökéltségről is. Lerítt róla, hogy most már nem fogja feladni. Cliff magában azon imádkozott, hogy még ne legyen késő. Elindult Woodshoz, aki az áldozatával volt elfoglalva, és csak akkor vette észre a közeledőt, amikor az már meglendítette a kezét. A kormányzó felkiáltott, de Cliff ököllel teljes erőből megütötte, ő pedig a falnak zuhant, és lecsúszott mellette a földre, mintha elvesztette volna az eszméletét. Cliff odalépett hozzá, belemarkolt a hajába, és hátrarántotta a fejét. Woods fátyolos tekintettel nézett fel rá. - A társaság élvezettel pletykálna arról, ami itt történt. Szerinted is? kérdezte tőle Cliff. A fenyegetés csak ebben a pillanatban jutott eszébe, de hatásosnak bizonyult. A kormányzó elveszítené a jó hírét, a felesége pedig magánkívül lenne, ha értesülne a férje botrányos viselkedéséről. - Mi... barátok vagyunk - zihálta Woods. - Már nem. Cliffnek uralkodnia kellett magán, hogy ne üsse meg még egyszer a kormányzót. Aztán meghallotta a lány sírását, és odasietett hozzá. Letérdelt mellé, és átkarolta. A magáén érezte meztelen testét, és félt, hogy Woods a legundorítóbb módon visszaélt a helyzettel. A Vadóc lassan ráemelte a tekintetét, és zöld macskaszeme sebezhetőségről mesélt. Cliff bízott benne, hogy legrosszabb sejtése még nem igazolódott be. - Kiviszem innen - mondta csendesen. Legnagyobb elképedésére a lány megrázta a fejét. - Hagyjon... békét nekem! - suttogta.

Cliff két keze közé fogta az arcát, és meg tudta volna ölni azt a férfit, akit pár perce még a barátjának tartott. - Figyeljen rám! Bármit tesz is, a kormányzó nem fog megkegyelmezni az apjának. Érti, amit mondok? - De ez az egyetlen esélyem arra, hogy megmentsem édesapámat! felelte a lány. Cliff ölbe vette, és látta, hogy duzzadt az ajka. Legnagyobb ámulatára a fiatal teremtés átkulcsolta a nyakát. Most már nem tagadhatta önmaga előtt, hogy meg akarja védeni ezt a lányt. Azt is érezte azonban, hogy a köntöse nyitva van, puha melle az ő testéhez simul, és tekintete a combjára siklott. - Ez az esély valójában soha nem létezett - mondta rekedten, és kivitte a lányt a szobából. Az előcsarnokban megállt, mert észrevette, hogy a bejárati ajtó előtt katonák állnak. Ő pedig éppen megtámadta a kormányzót. Sebtében ki kell menekülniük innen az ablakon át, neki pedig a következő napokban ügyes politikai sakkhúzásokat kell alkalmaznia. Woods ugyan már nem a barátja, de azért továbbra is együtt kell működnie vele, ha a sziget befolyásos lakója akar maradni. Hirtelen feltűnt neki, hogy a karjában fekvő lány meg sem moccan. Karját még mindig az ő nyakára fonta, és elpirult, amikor felnézett Cliffre. Az ő tekintete egy szépséges mellre siklott, aztán egy karcsú testre, rózsaszínű kis köldökre, végül pedig lejjebb, egy világos háromszögre a combok között. Forróság öntötte el, és gyorsan elkapta onnan a tekintetét. Igaz, hogy afféle kalóz vagyok, de attól még úriember is, gondolta, és fél kézzel kissé ügyetlenül összehúzta a köntöst a lányon. - Mit művelt magával Woods? - kérdezte. - Letenne? - kérdezte válasz helyett a Vadóc. A férfi azonnal teljesítette a kérését. A lány rámosolygott, majd váratlanul teljes erőből sípcsonton rúgta. Aztán félrelökte az útjából, és futásnak eredt. Cliff elképedten utánakapott, de nem érte el. A Vadóc átszaladt az előcsarnokon, nyitott köntöse két szárnya zászlóként lobogott mögötte. Cliff kissé késve kezdte üldözni, s közben kellemetlen nyugtalanság fogta el. Szinte már azt kívánta, bárcsak soha ne keveredett volna bele ebbe az ügybe. Valami ugyanis azt súgta neki, hogy ez még csak a kezdet. Amire odaért az ajtóhoz, odakint már senkit sem látott. A Vadóc eltűnt.

2. FEJEZET Amanda kiszaladt egy teraszajtón, aztán átsietett egy belső udvaron, és egy fehér kőlépcsőn lefutott a kertbe. Egyszer csak megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, térdre esett, és öklendezni kezdett. Az apja miatti aggódástól azonban már napok óta nem tudott enni, és ezért semmit nem is adott ki magából. Végül elfeküdt a vastag, nedves pázsiton, és megengedte magának a sírás fényűzését. Holnap délben fel fogják akasztani az édesapját. Az utolsó esélye az volt, hogy eljött a kormányzóhoz és kegyelmet kért tőle. Nem tervezte el előre, hogy fel fogja kínálni neki a testét, amikor azonban Woods úgy bámult rá, ahogy a tengerészek és más alja népek szoktak, azonnal tudta, mit kell tennie. Nemegyszer látta, hogy az ő apját is elcsábította egy nő egy melltűért vagy egy vég selyemért. A nők csak egy módon érhetnek el valamit a férfiaknál, és Amanda jól tudta ezt. Matrózok és tolvajok között nőtt fel, és a nők, akiket ismert, mind markotányosnők vagy szajhák voltak. Abban a világban, amelyben élt, mindennapos volt az erőszak és a pénzen vásárolt szerelem. Ma mégsem adta oda a testét a kormányzónak. A lány nagy levegőt vett, és gyorsabb dobogásba kezdett a szíve. Nem tette meg, mert Cliff de Warenne megakadályozta benne. De miért tehette? Nincs nála manapság híresebb kalóz, olyan gazdag, mint egy király, és a hatalma sem kisebb. A papa szerint senki sem parancsolhat neki, és a híre alapján a szárazföldön is ugyanolyan veszélyes, mint a tengereken. A papa szerint. Amanda máris gyászolt, és erővel kellett emlékeztetnie magát, hogy az édesapja még nem halt meg. A bánat és a félelem mégis teljesen hatalmába kerítette, akár az ópium, amellyel egyszer megkínálták, mielőtt a papa még közbeléphetett volna. A lány felült, és gondosan összehúzta magán a köntöst. Az édesapja annak idején a szeme láttára vágta el annak a kalóznak a torkát, aki el akarta bódítani őt, hogy aztán a magáévá tegye. Megóvta a sóvár férfiaktól, később pedig megtanította arra, hogyan védheti meg magát karddal, tőrrel és pisztollyal, amikor ő éppen nincs ott, hogy a védelmére keljen. A papa gyakorta hónapokig úton volt, de neki mindig elegendő ennivalót hagyott otthon, hogy ne kelljen éheznie. Legalábbis akkor, ha időben hazatért hozzá. Jó apa volt, akire a lánya mindig számíthatott, ő pedig most, amikor először volt minden élethalál kérdése, cserbenhagyta.

Amanda lázasan törte a fejét, hogy más megoldást találjon a papa megmentésére. A gondolatot, hogy megszöktesse a börtönből, már rég elvetette. A hajójuk legénységének nagy részét megölték, amikor csatát folytattak azzal az angol tiszttel, aki megcsáklyázta az Amanda C névre keresztelt hajójukat. A többi matróz pedig börtönben várja, hogy a vesztőhelyre vigyék. Ha erővel nem szerezheti vissza a papa szabadságát, talán vissza kellene mennie Woods házába. Amanda majdnem megint elhányta magát. Eltökélte, hogy azt fogja tenni, amit végszükségben minden nő tesz, de rosszullét fogta el, ha arra gondolt, ami az előbb hajszál híján megtörtént. Szinte mindent látott már - legalábbis így hitte -, ami férfi és nő között végbemehet, ő maga azonban érintetlen volt. Eddig még csak meg sem csókolták. Rodney Carre nem hagyott kétséget afelől, hogy átvágná annak a férfinak a torkát, aki erre vetemedne, aztán pedig a cápákkal zabáltatná fel a legértékesebbnek tartott testrészét. Ma pedig De Warenne mentette meg őt. Amanda felhúzta a térdét a melléhez, és nem tudott többé megálljt parancsolni a gondolatainak. A nagy hatalmú kapitány önzetlensége meglepte. Miért léphetett fel az érdekében? Azok az emberek, akiket ismert, mind okosan és számítón viselkedtek volna. Azt parancsolja a túlélés törvénye. Idegenek nem segítenek egymáson. Miért is tennék? Ahhoz túlontúl veszélyes hely a világ. De akkor miért mentette meg őt De Warenne a kormányzótól? A lány szíve gyorsabb dobogásba kezdett. Nagyot nyelt, és felelevenedtek az emlékei. Cliff de Warenne úgy nézett rá, olyan szemérmetlenül, ahogy egy utolsó matróz sem merészelt volna soha. Amanda hirtelen lángba borult arcára szorította a tenyerét. A kapitány látta a meztelen testét, de már akkor is ugyanúgy mustrálta, amikor még egészen felöltözve lépett be Woods házába. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen átható tekintettel méregette volna valaki, akár férfi, akár nő. Soha nem fogja elfelejteni azt a pillantást, és szerette volna megérteni, de nem talált rá magyarázatot. Természetesen ismerte Cliff de Warenne-t. Ki ne ismerné? Nem lehetett nem tudomást venni róla, amikor kedvenc fregattja, a harmincnyolc ágyúval felszerelt Fair Lady farfedélzetén állt. A mindenki másnál jó fejjel magasabb férfi összetéveszthetetlen volt az oroszlánsörényével. És mindenki tudta róla, hogy az utóbbi tíz évben, amióta az uralkodó ellenséges hajók elfogására jogosította fel, negyvenkét kalózt ejtett fogságba. A Nyugat-indiai-szigeteken senki sem tudta túlszárnyalni ezt a teljesítményt. Amanda szívverése még jobban felgyorsult. Zavarodott volt, és kényelmetlenül érezte magát. Miért siethetett a segítségére egy ilyen férfi?

Cliff de Warenne sokkal több közönséges tengeri szabadrablónál. Egyszer a városban elegáns hölgyek vihorászva arról beszélgettek, hogy inkább úriember, semmint kalóz, és aligha tévedtek. A kalózok romlott alakok, koszosak, rossz szagú a leheletük, és hiányos a fogsoruk. Mindenütt vérontást rendeznek, mocskos ruhát viselnek, soha nem mosdanak, és a legrondább lotyókhoz járnak. Cliff de Warenne bőrén viszont a tenger szagát lehet érezni, amelybe távol-keleti fűszerek és a szigetek mangójának az illata vegyül. A fülében aranykarikát visel, mint sok kalóz, s aranyozástól és rubinoktól csillogó sarkantyút, az öltözéke azonban mindig kifogástalan. Mindenki tudja, hogy az egyik zabigyerekének az anyja igazi hercegnő volt. Nőfaló hírében áll, de a szeretői nem ribancok, ó, nem, éppen ellenkezőleg. És miért is lenne ez másként, elvégre egy gróf fia. Az ereiben nemesi vér csörgedez. Amanda még egyetlen hímnemű teremtményre sem nézett csodálattal, az apja kivételével, természetesen. Azt mégis el kellett ismernie, hogy Cliff de Warenne szinte már elviselhetetlenül szép férfi. Tudta, hogy most pír lepte el az arcát. Nagyon is jól emlékezett azokra a pillanatokra, amelyekben De Warenne a karjában tartotta, és úgy vitte ki a kormányzó lakosztályából. De miért jutott ez most az eszébe, és miért gondol egyáltalán rá? Neki az apját kell kiszabadítania, mielőtt még felakasztanák. Egyszeriben megértette, hogy nincs több lehetősége. Ha erőszakkal nem szabadíthatja ki a papát, és a kormányzónál sem érheti el a bájai bevetésével, hogy megkegyelmezzen neki, mit tehet még érte? Amanda nagyot nyelt. Mit is mondott De Warenne? „Thomas, miért nem kegyelmezel meg Carre-nak? Ha igaz, amit a lánya mond, felhagy a kalózkodással. Ha pedig mégsem, akkor megígérem, hogy majd én elfogom." Amanda felugrott a földről. Cliff de Warenne az, aki segíthet rajta. Segítenie kell! Windsong, ez az impozáns, fehér kövekből emelt ház a kingstoni kikötő fölött állt. Cliff öt éve kezdte építeni, és tavaly végre elkészült vele. Hátsó oldalán teraszok nyúltak a kikötő fölé, míg az elülsőn kettéosztott lépcső vezetett egy másik teraszhoz és a fehér márványból készült bejárathoz. A háromszintes főépület túlsó oldalán egyforma pavilonok sorakoztak. Az északi mellvédről az egész King utat be lehetett látni, de Cliff szívesebben időzött a déli teraszon, s miközben remek ír whiskeyt iszogatott, a befutó hajókat nézegette. Most is ott állt, miután a háznagyával italt hozatott magának. Tekintete azonban nem Port Royalon nyugodott, hanem a tengeren.

A távolban ki tudta venni a Charles-erődöt, és szeméhez emelte a messzelátóját. Az Amanda C ott horgonyzott. Vitorlái rongyokban lógtak, árbocai eltörtek, fedélzetén ágyúgolyók ütöttek lyukakat. A keskeny kis vitorlást nyolc ágyúval szerelték fel. Valamikor elég fürge volt, hogy a legtöbb hadihajó elől elmenekülhessen, most azonban siralmas látványt nyújtott. Nem halálfejes kalózlobogó lengett rajta, hanem a brit birodalmi zászló. Cliff leengedte a távcsövét. Nem akart Rodney Carre sorsán töprengeni, de a lányáén sem. Carre már Spanish Townban van, és a másnapi kivégzésére vár. A férfi kíváncsi lett volna, hol lehet most a Vadóc. Olyan gyorsan tűnt el a kormányzó házából, mintha csak kísértet lett volna. Cliff szerette volna elfelejteni, mégis emlékezett rá, milyen érzés volt a karjában tartania feszes, mégis lágy testét. - Papa! Papa! A férfi megfordult, és felragyogott az arca, amikor meghallotta imádott kislánya vidám hangját. Egyszeriben megfeledkezett a Vadócról. A most hatéves Ariellának nagy, égszínkék szeme volt, kreol bőre és aranyszőke haja. Gyönyörű és egzotikus volt, s az apja, amikor meglátta, újra meg újra elámult azon, hogy ez a szépség az ő gyermeke. - Gyere ide, édesem! - szólította fel. A lánya azonban már egyébként is keresztülszáguldott a teraszon és a karjába vetette magát. A férfi felnevetett, felkapta a gyereket, és erősen magához ölelte. Ariella, akár egy kis angol hercegkisasszony, a legfinomabb selyemruhát viselte, amelyet Cliff pénzen csak megvehetett, s tökéletes formájú gyöngyökből fűzött lánc csillogott a nyakában. - Kivitorlázol még ma, papa? - kérdezte, miután az apja letette, és kis arca egészen komoly volt. - Megígérted, hogy legközelebb magaddal viszel. A férfi elmosolyodott. Bármit mondott is a lánya, ő tudta, hogy valójában nem szeret hajóra szállni. - Nem felejtettem el, drágám. És nem, ma nem hajózom ki. Spanish Townban kellett elintéznem valamit. - Valami jót? Cliff mosolya elhalt. - Őszintén szólva, nem volt szép - felelte, és finoman megcibálta a kislány egyik tincsét. - Jó vitorlázóidő van. Hány csomóval fúj a szél? Ariella tétován harapdálta az ajkát. - Tízzel?

A férfi nagyot sóhajtott. - Közel jártál hozzá, édesem - mondta, de tudta, hogy a lánya csak találgatott. - Meg kell tudnom állapítani a szél erejét, hogy vitorlázhassam veled? - Nem. A bátyád meg tudja mondani. Belőled egyébként sem kellene tengerészt faragnom. Ariella nem igazán szerette a hajózást, csak azért viselte el, hogy együtt lehessen a papájával. Cliff azonban nem bánkódott ezen, mert nem találkozott még a lányánál okosabb emberkével. Reggeltől estig képes volt egy könyvet bújni, és a férfi nem tudta, hogy büszke legyen erre, vagy inkább aggódjon miatta. - Nemsokára az egész földet körbe fogod vitorlázni a papáddal, édesem. - De csak én! Alexi nem jöhet - mondta Ariella, és durcás képet vágott. A férfi megmosolyogta a lánya féltékenységét, és megrázta a fejét. - Ő a bátyád, drágám, és természetesen velünk jön. Alexi született tengerész. Segíteni fog nekem, és ő lesz a navigátorunk. Ariella kis arca felragyogott. - Megtanultam azt a négy csillagképet, amit mutattál nekem, papa. Ma éjszaka szép idő lesz a csillagok megfigyeléséhez. Később majd meghallgatod, mit tudok? - Persze. A kislány valóban nagyon okos volt. Hatévesen gyorsabban tudott összeadni és kivonni, mint Cliff, és már az osztáshoz is konyítani kezdett. A férfi elkezdte elmagyarázni neki a csillagképeket, és elképesztette, hogy a kicsi milyen hamar meg tudta különböztetni őket. Percek alatt bármit megtanult kívülről, amit akart. Gond nélkül boldogult a latinnal, és nemsokára franciául is folyékonyan fog beszélni. Az olvasásban pedig jóval a bátyja előtt járt. Cliff végül a házra pillantott, ahol a lánya nevelőnője várakozott. A karcsú hölgy olyan sűrű fátylat viselt, hogy alig lehetett kivenni az arcát, s tetőtől talpig narancssárga és kék selyembe burkolózott. - Ariella mára minden feladatát elvégezte? - kérdezte tőle a férfi, és rákacsintott a lányára. Úgy sejtette, hogy egy nap alatt az egész heti penzumát teljesítette. - Igen, uram. Kitűnő teljesítményt nyújtott, mint mindig. Anahid folyékonyan beszélt angolul, bár erős örmény akcentussal. Valamikor Ariella anyjának a rabszolgája volt. A történetük nagyon szomorú volt, attól a csodától eltekintve, hogy világra jött Cliff lánya. Rachel zsidó volt, és az apjával a Szentföldre utazott. Hajójukat barbár kalózok támadták meg, és mindenkit megöltek, akit használhatatlannak

ítéltek, köztük Rachel apját is. Őt magát eladták rabszolgának, de egy herceg felfigyelt rá, és az ágyasává tette. Szépsége Cliffnek is feltűnt, miközben Rachel gazdájával, Rohar herceggel egy rakomány arany áráról folytatott tárgyalást. Noha tudta, hogy egy ilyen kapcsolat a fejébe kerülhet, viszonyt kezdett Rachellel. Az egész nem tartott sokáig, zsidó szeretője a méltóságteljes viselkedésével és a bájával mégis jobban megérintette, mint korábban bármelyik másik szeretője. Arról nem tudott, hogy Rachel gyereket vár tőle. Anahidnak hat hónappal Ariella megszületése után sikerült egy levelet eljuttatnia Cliffhez. Rachelt kivégezték, miután kék szemű gyermeket hozott a világra, akit semmiképpen sem nemzhetett a barbár herceg. Cliff arra készült, hogy megostromolja Rohar fellegvárát, arra azonban végül nem volt szükség. A tőle kapott arannyal Anahid megvesztegette az őröket, s kijuttatta Ariellát a háremből és a palotából. Azóta itt éltek Cliff házában. Ő tudta, hogy Anahid meghalni is kész volna Arielláért, és a féltestvérét, Alexandert is ugyanúgy megszerette. Néhány nappal azután, hogy elhagyták az idegen partokat, Cliff felszabadította a rabszolganőt, akinek az arcát még soha nem látta. - És Alexi? Ő mit csinált ma? - kérdezte. Érezte, hogy Anahid elmosolyodott a fátyla alatt. - Ő nem dolgozott olyan jól, mint Ariella, uram. Még mindig a tanulószobában van, és megpróbálja befejezni az írásleckéjét. - Jól van. - Alexi okos fiú volt, de nem tanult olyan szorgalmasan, mint a húga. Őt a vívás, a lovaglás érdekelte, és persze az apja hajói. Emlékeztesd, hogy holnap reggel hétkor vívásórát tartunk. Feltéve persze, hogy ma végez a házi feladatával. Anahid meghajtotta magát, és a kezét nyújtotta Ariellának. A kislány duzzogva az apjára nézett. Szemlátomást nem akart a nevelőnővel tartani. - Papa? - Menj szépen, kicsim! - mondta Cliff, amikor meglátta, hogy a komornyikja jelent meg az ajtóban. Még csak nem is sejtette, mit jelenthet Fitzwilliam különös tekintete. Érzelemnek eddig halvány nyomát sem látta soha az arcán, és már-már azt hitte, kőből faragták ki a vonásait. Most azonban mintha valami kibillentette volna rendíthetetlen nyugalmából. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, noha egyébként az év legforróbb, fülledt napjain sem szokott verejtékezni. - Mi történt? - lépett oda hozzá Cliff. - Egy... - a komornyik zavartan köhécselt - látogató van odalent, uram. Ha méltóztatna lefáradni. Cliffet mosolyra késztette Fitzwilliam hebegése.

- Csak nem maga a nagy kaszás az? Vizitkártyája is van annak az úrnak vagy hölgynek? - kérdezte. Egyszeriben a Spanish Town főterén látott szépség jutott eszébe. Szinte biztos volt benne, hogy ő kereste fel, mert csillapítani szeretné vele a vágyait. Ő viszont azonnal a Vadócot képzelte az ágyába. Nem értette, mi a fene ütött belé. Nem számít, hogy annál a kislánynak tűnő fiatal nőnél szebbet ő még életében nem látott. Hiszen ha szerencséje van, akkor is legföljebb tizennyolc éves, ha nincs, akkor csak tizenhat. - A látogató. - Fitzwilliam nagyot nyelt, mintha valami keserűre harapott volna rá - a vörös szobában van, és beszélni szeretne önnel, ha lehet. Szóval a téren látott nő az. Cliff egyszeriben csalódott és bosszús lett. - Nem fogadom - döntötte el. - Dobja ki! Fitzwilliam úgy hunyorgott, mintha a gazdája soha nem lett volna még ennyire udvariatlan. - Úgy értem, vegye át a vizitkártyáját, aztán küldje el! - tette hozzá Cliff. - Nincs vizitkártyája, uram. Cliffben gyanú ébredt. -Hogyan? Komornyikja megnedvesítette az ajkát. - Mindenképpen beszélni akar önnel, uram. Tőr is van nála, és megfenyegetett vele. A Vadóc! Cliff besietett a házba, aztán a sötétvörös szőnyeggel borított, széles lépcsőn lerohant az előcsarnokba. A tágas helyiség magas mennyezetéről malomkeréknyi csillár lógott alá, padlóját pedig Spanyolországból származó, szürkésfehér márvánnyal rakták ki. És valóban Rodney Carre lánya állt ott. Cliff szíve gyorsabb dobogásba kezdett, és ezt nyugtalanítónak találta. Mivel nem bízott a lányban, csak óvatosan ment közelebb hozzá. Most már azt is látta, hogy a szeme vadul villog, mint egy csatalóé a harctéren, az arca pedig barna bőre dacára is sápadt. - Visszament a King's House-ba? - kérdezte Cliff, és éles hangja őt magát is meglepte. A Vadóc megrázta a fejét. - Nem. Cliff ezt leírhatatlan megkönnyebbüléssel hallotta, és lassanként visszanyerte az önuralmát. - Bocsásson meg, Miss Carre! Kérem, foglaljon helyet. Hozathatok önnek frissítőt? Teát, esetleg kekszet? A lány úgy meredt a férfira, mintha annak hirtelen még egy feje nőtt volna.

- Miért kellene megbocsátanom magának? A férfi rádöbbent, hogy igencsak zavarodottnak tűnhet, mert bocsánatot kért egy félvad, iskolázatlan gyereklánytól. Lehet, hogy a Vadóc észre sem vette a neveletlenségét? - Az üdvözlésem hagyott maga után némi kívánnivalót - mondta, és sikerült összehoznia egy mosolyt. - Úriember meghajtja magát egy hölgy előtt, jó reggelt vagy jó napot kíván neki, és a hogyléte felől érdeklődik. - Én nem vagyok hölgy. Ne beszéljen zöldeket! - Parancsol teát? - Netán egy kis harapnivalót? - majmolta a lány tökéletesen a brit felső osztály hölgyeit. - Köszönöm, nem - folytatta ugyanazzal a hanghordozással. Egy pohár grog viszont jöhet - tette hozzá már a tengerészek beszédmodorában. Cliff nem tudta, hogy csak provokálni akarja őt, vagy valóban szokott inni. - Nagyon ért a mimikrihez - felelte, aztán ellépett a lány mellett, de a szemét végig rajta tartotta. Azóta, hogy belépett hozzá a szalonba, a Vadóc meg sem rezzent, és szinte még csak nem is pislogott. Tartása ellenséges és védekezésre kész volt. Bő inge alatt valószínűleg most is ott rejtőzik a tőre. Miért jöhetett ide? Cliff csak abban volt biztos, hogy nem azért, mert ágyba akar bújni vele. A lány elpirult. - Már hallotta, hogy nem tudok olvasni. A bonyolult kifejezéseket sem értem. Velem egyszerűbben kell beszélnie. Cliff megejtőnek találta ezt az őszinteséget. - A mimikri utánzást jelent. Magának jó füle van hozzá. A Vadóc megrántotta a vállát. - Mintha ez engem érdekelne - morogta. Cliff csak a feszültségét akarta oldani kicsit, de láthatóan nem járt sikerrel. Úgy sejtette, a lányt a háza bizonytalaníthatta el, mert ugyanolyan nagy, mint a King's House, a berendezése pedig még elegánsabb. Nagy, zöld szemét a Vadóc mindenesetre egy pillanatra sem vette le az arcáról. - Mit tehetek önért? - kérdezte a férfi. A lány megfeszítette magát. - Szabadítsa ki apámat! Cliff megpróbálkozott egy mosollyal. - Kérem, foglaljon helyet. A Vadóc nemet intett a fejével.

- Inkább állva maradok. - Hogyan kellene kiszabadítanom az apját? - Woods a barátja. Érje el nála, hogy engedje el! Cliff kétségbeesést olvasott ki a lány szeméből. - A kormányzó és én most éppen nem táplálunk baráti érzéseket egymás iránt. De még ha másként lenne is, ezzel túl messzire mennék. Ezen a szigeten törvények vannak érvényben. A bíróság bűnösnek mondta ki az apját, Miss Carre. Sajnálom - tette hozzá, és így is gondolta. A lány szemébe könny szökött. - Akkor segítsen kiszabadítanom! Magának vannak fegyveresei, puskái és ágyúi. Cliff egy pillanatig azt hitte, rosszul hallott. - Azt várja tőlem, hogy rohamozzam meg a börtönt? A Vadóc bólintott, de közben már könnyek buggyantak ki a szeméből. Bizonyára maga is tudta, hogy a kérése vágyálom csupán. - Miss Carre, sajnálom, hogy elítélték az édesapját. Örülnék, ha nem így lenne, de nem vagyok kalóz, sem rabló. Minden egyes parancsot, amelyet teljesítettem, a brit hatóságoktól kaptam, és nem szállok szembe velük. Kizárólag a birodalom ellenségeit üldözöm. - Maga az egyetlen reményem - suttogta a lány. Cliff nagyon szeretett volna segíteni rajta, de nem törhetett be egy brit börtönbe, hogy kiszabadítson egy elítélt kalózt. A Vadóc lehajtotta a fejét. - Különben meg kell halnia. - Miss Carre. - kezdte a férfi, és valami vigasztalót akart mondani, de semmi sem jutott eszébe. Ha ez a lány úrhölgy volna, addig csókolná, amíg megfeledkezne sanyarú helyzetéről. Kéjes örömöt szerezne neki, és elterelné a figyelmét a szomorú valóságról. Csakhogy a Vadóc nem úrhölgy. Ebben a pillanatban hihetetlenül fiatalnak és tapasztalatlannak tűnt. A lány megcsóválta a fejét, és az ajtóhoz indult, de Cliff most résen volt. Két nagy lépéssel ott termett mellette, és nem engedte, hogy kiszaladjon az előcsarnokba. - Várjon! Hova készül? Mit akar tenni? - kérdezte. A lány egyenesen a szemébe nézett. - Akkor majd egyedül csinálom - mondta, és könnyei végigfolytak az arcán, de nem törölte le őket. Cliff megfogta a vállát. - Bíróság elé akar kerülni? Azt akarja, hogy magát is felkössék?

A lány nem szelídült meg. - Nem fognak felkötni, ha közlöm, hogy terhes vagyok. A férfi megdermedt. - Gyereket vár? A Vadóc szeme dühösen villogott. - Semmi köze hozzá. Most pedig engedjen el! Kérem. Cliffnek valami azt súgta, hogy a lány csak ritkán használja ezt a szót. Teljesítette a kérését, és elengedte a vállát. - Sok vendégszobám van - kezdte. Az egyiket fel akarta ajánlani a fiatal teremtésnek, hogy legalább tető legyen a feje fölött. Segíteni szeretett volna neki, hogy elviselje a következő napok borzalmait, később pedig majd elmehet a karmeliták árvaházába vagy Angliába, ha valóban vannak ott rokonai. - Miért nem marad itt éjszakára? Természetesen a vendégemként - tette hozzá sietve. A lány csak nagy szemekkel meredt rá, de semmit sem mondott. A férfi végül megértette, hogy azt hiszi, ő is ugyanúgy ki szeretné használni, ahogyan Woods akarta volna. - Félreérti az ajánlatomat - mondta szigorúan. - Külön szobát kínálok magának. A Vadóc megnedvesítette az ajkát. - Maga is ágyba akar vinni? Cliffnek arcába szökött a vér. - Épp azt magyarázom, hogy nem ez a célom. - Ha segít kiszabadítanom apámat, bármit megtehet velem - mondta a lány, és ő is elvörösödött. A férfi nem akart hinni a fülének. - Bírja a szavamat, egy De Warenne szavát, hogy kizárólag tisztességes szándékaim vannak. - A felét sem értem annak, amit beszél! - kiáltotta a lány. - Ha viszont nem akar segíteni nekem, akkor a könyörületességéből sem kérek - tette hozzá, és megint az ajtóhoz indult. Cliff most hagyta, hogy elmenjen. Később azonban, amikor egyre csak kerülte az álom, csakis rá tudott gondolni. Késő éjszaka volt, de telihold és csillagok világítottak az égen. A levegő sűrű és nehéz volt. Amanda megállt a börtön előtt, és megmarkolta az apja cellaablakának a rácsát. Nem most először sikerült keresztülásnia magát a kerítés alatt. - Papa! A zárka sötétjéből neszezést lehetett hallani.

- Papa! - suttogta újra a lány, és megpróbálta elfojtani a félelmét, noha már minden reménye elhagyta. - Amanda, kislányom! Az ablakban Rodney Carre jelent meg. A medvetermetű férfinak sötétszőke haja és szakálla volt. A lánya elsírta magát. - A fenébe, te lány, ne sírj miattam! - kiáltotta a férfi, és olyan erősen szorította az ablakrácsot, hogy kezén kifehéredtek a csontok. Amanda imádta az apját. Ő volt a mindene. Tudta azonban, hogy most haragszik rá, mert ki nem állhatja, ha sír. - Megpróbáltam, papa. Megpróbáltam elérni Woodsnál, hogy kegyelmezzen meg neked, de nem hajlandó - siránkozott. Az apja elborzadva meredt rá. - Nem megy, papa. Nélküled nem tudok tovább élni. - Hagyd ezt abba! - bömbölte Carre olyan hangosan, hogy minden bizonnyal felébresztette a többi rabot. Amanda azonnal felhagyott a sírással. - Figyelj rám, gyermekem! Megtetted, amit megtehettél. Büszke vagyok rád, komolyan. Senki másnak nincs ilyen jó és hűséges lánya. Amandát reszketés fogta el. Az apja csak nagyon ritkán dicsérte meg. Tudta, hogy szereti őt, mert a hajóján és a legénységén kívül csak ő van neki, érzésekről azonban soha nem beszéltek. Szeretetről meg végképp nem. - Büszke vagy rám - ismételte meg a lány kábán. - Persze. Erős és bátor teremtés vagy. Soha nem tértél ki a küzdelmek elől. Soha nem sírtál, ha megvertelek. Most bocsánatot kérek a verésekért, kislányom. Sajnálom, hogy el kellett viselned a lobbanékony természetemet. És azt is, hogy nem biztosíthattam neked szebb otthont és angol rózsakertet. Amanda ebben a pillanatban rádöbbent, hogy ez itt valóban a vég, mert az apja máskor soha nem beszélt í gy. - Nem bánom, hogy megvertél. Másként nem tanultam volna meg helyesen viselkedni. Sokszor egyébként is csak a levegőbe csaptál, mert gyorsabb vagyok nálad, és elfutottam. - A lány érezte, hogy megint könnyek folynak végig az arcán. - Rózsakertre pedig soha nem vágytam - lódította. A sötétben mintha világított volna az apja szeme. - Minden nő vágyik rózsakertre, gyermekem. A mamádnak is volt, amikor megismertem. Most talán Londonban lakik, de ott is biztosan van kertje. Az előkelő népek így élnek. A lány meglepődött. Az anyjáról fognak beszélgetni? Amanda az apjától úgy tudta, hogy ő St. Mawesban született, Cornwallban, és négyéves koráig ott nevelte az anyja, Dulcea Straithferne Carre. Akkor ment feleségül Rodney

Carre-hoz, amikor az még a királyi haditengerészet délceg hadnagya volt, és nem kalóz. Miután azonban csavargó életet kezdett élni, a férfi elment Cornwallba, és megkérte Dulceát, hogy engedje át neki a lányát. Amandát nagyon szerette a mamája, és nemet mondott. Az apja azonban kitépte őt az édesanyja karjából, elrabolta, elvitte a szigetekre, ahonnan többé nem tért haza Angliába. Nem ismert másféle életet, csak azt, amelyet az apja élt. A papa soha nem vitte el látogatóba a mamájához, mert félt, hogy a hatóságok lecsuknák gyermekrablásért. - Ugye, megérted, kislányom, hogy ezt kellett tennem? Amanda természetesen megértette. Szerette a papáját, és elképzelni sem tudta, hogy Cornwallban lakjon. Azt viszont sajnálta, hogy nem emlékszik az édesanyjára. Az édesapjától tudta, hogy elegáns, bájos nő, igazi lady, és olyan szép, hogy a hódolóinak a lélegzete is elállt, ha csak megpillantották. Rodney Carre többnyire részeg volt, amikor a múltról és a mamáról kezdett beszélni, és a végén mindig elsírta magát. Soha nem szűnt meg szeretni a feleségét, és azt akarta, hogy Amanda is csodálja az édesanyját, ha csupán a távolból is. A mamája nem tudta, hova vitte Amandát az apja. Semmiféle kapcsolat nem volt közöttük, még csak leveleket sem váltottak. A papa valahogy mégis kiderítette, hogy gyermeke anyja most Londonban él, egy szép otthonban, amelynek Belford-ház a neve. Amanda most azt találgatta magában, miért emlegette az édesapja egy levegővétellel a mamát és a rózsakertet. - A rózsák nem fontosak nekem, de ezt te is tudod - mondta. A papa sokáig szótlanul nézett rá. - El kell menned hozzá, kislány - mondta végül. - Dulcea majd magához vesz, ha én már nem leszek. - Ne beszélj így! - kiáltotta Amanda elborzadva. - Még nincs holnap dél. - Már holnap van, hogy a fene enné meg! Nemsokára felkel a nap. Édesanyád magánkívül lesz örömében, ha visszakap téged, és te végre szép házban fogsz élni. Igazi hölgy lehetsz, és nem egy magamfajta alak lánya. Amanda elszörnyedve nézett az apjára, és kicsit sem tetszett neki, amit mondott. Természetesen sokszor ábrándozott arról, hogy viszontlátja az édesanyját, s karjába zárja őt a világ legszebb, legelegánsabb hölgye, aki biztonságot és szeretetet kínál neki. Álmaiban ő is olyan elegáns dáma volt, mint a mamája, s egy rózsakertben üldögélt teát iszogatva.

Csakhogy okos lány volt, és tudta, hogy ő a szigeteken van otthon, ahol úgy él, mint az apja. Volt ugyan egy farmjuk, de valójában fosztogatásból tartották el magukat, és a legértékesebb tulajdonaik lopásból származtak. Egy tehenet is a magukénak mondhattak, amelyet Amanda minden este megfejt, de tudta, hogy ettől még egy kalóz lánya maradt. Soha nem fog elmenni Angliába, hogy találkozzon az édesanyjával. Az pedig eszébe se jutna, hogy úgy tegyen, mintha előkelő dáma lenne. Megkergült a papa, hogy ilyeneket mond? - Nem vagyok elegáns hölgy, és soha nem is leszek az - tiltakozott rémülten. - Szeretem ezt a szigetet. Ez az otthonom. Szeretek vitorlázni, és szeretem a tengert. - Egészen az én lányom vagy - mondta Rodney Carre egyszerre büszkén és szomorúan. - Jóságos ég, nem értem, mi ütött belém, hogy megtanítottalak hajózni, vitorlát foltozni, ágyút tölteni, lőni és vívni! Ügyesebben mászol fel egy árbocra, mint a legjobb matrózom. De lány vagy, és nem fiú. Most már tudom, hogy édesanyád mellett kellett volna maradnod. - Nem! - Amanda az ablakrácson keresztül megragadta az édesapja kezét. Papa, én téged szeretlek! A férfi elhúzta a kezét, és hallgatott. Amanda minden erejével megpróbálta visszatartani a könnyeit, ám ez eleve kilátástalan küzdelem volt. - Itt senkid sincs - szólalt meg végül az apja. - Ígérd meg, hogy ha én már nem leszek, elmész édesanyádhoz. Oda kell menned. Amanda elszörnyedt. Hogy tehetne ilyen ígéretet? A mama nagy dáma, ő viszont egy kalóz lánya. Az édesanyja valamikor biztosan szerette, de azóta nagyon sok év telt el, és időközben talán el is felejtette őt. - Én már halott ember vagyok, de még mindig az apád! - kiáltotta Rodney Carre dühösen. - A mindenségit, engedelmeskedned kell nekem! A lány tudta, ha nem lenne közöttük rács, az apja már megütötte volna. - Még nem vagy halott. Talán csoda történik. A férfi megvetően felhorkant. - Nincsenek csodák. - De vannak! Ma is történt egy - mondta Amanda. - Cliff de Warenne megóvott attól, hogy. A lány hirtelen elhallgatott. Édesapja rászegezte a szemét. - Mit csinált De Warenne? - Elérte, hogy ne tegyem meg. Megpróbáltam elcsábítani a kormányzót. Az apja átdugta a kezét a rácsok között, és amilyen erősen csak tudott, Amanda fejére csapott.

- Az istenedet, te nem vagy kurva! - teremtette le dühösen. - Ha valamit jól csináltam az életben, akkor azt, hogy vigyáztam az ártatlanságodra. Egy rendes férfit kell megajándékoznod vele. Azt, aki majd a férjed lesz. A lány sokáig csillagokat látott az ütéstől, és erősen meg kellett kapaszkodnia a rácsban. - Csak téged akartalak megmenteni, papa - mondta aztán. Az apja azonban mintha nem is hallotta volna. - De Warenne úriember, bármilyen megbízásokat teljesít is. Vedd rá, hogy vigyen el Angliába! Benne megbízhatsz. Amanda kétségbeesett. A papát fel fogják akasztani, és ha ez az utolsó kívánsága, akkor azt neki teljesítenie kell. - Furcsa az az ember - mondta ki hangosan, amit gondolt. - Miért segítene nekem, egy idegennek? - Mert a kékvérűek ilyenek. Irgalmasak velünk, szegény teremtményekkel. Ettől még nemesebbnek érzik magukat. Ha De Warenne segítséget ajánl neked, fogadd el, gyermekem! És ne hallgass az átkozott büszkeségedre! - A férfi habozott kicsit. - Feltűnt neki a szépséged? - kérdezte aztán váratlanul. Amanda elképedt. Élete tizenhét éve alatt az apja egyszer sem mondta neki, hogy szépnek tartja. Most azonban úgy beszélt róla, mintha valóban olyan szépség lenne, mint az édesanyja. - Nem vagyok szép, papa. Cingár vagyok, és seszínű a hajam. Férfiruhában járok. És furcsa a szemem. Mindenkitől ezt hallom. Rodney Carre elkomolyodott. - De Warenne úgy nézett rád, ahogy az a nyavalyás török Szicíliában? A lány habozott. - Az semmit sem jelentett - mondta végül. Az apja hangosan kifújta a levegőt a tüdejéből, és csak hosszú, vészjósló csönd után szólalt meg: - El kell vinnie anyádhoz. Komolyan beszélek, Amanda. De Warenne úriember. Benne megbízom. A férfi elhallgatott, de a lány érezte, hogy mást is akart még mondani. - És? - kérdezte, mert a folytatást is hallani szerette volna. - Nem bánnám, ha De Warenne egy ideig kitartana téged - mondta az apja. Amanda döbbenten meredt rá. - Tessék? Úgy érted, legyek a szeretője? - Az a férfi szemérmetlenül gazdag, és egy gróf fia! - kiáltotta Carre, és ököllel a falba bokszolt. - Mindig is jól akartalak férjhez adni, de ha

meghalok, már semmit sem tehetek érted. Ez az anyád dolga lenne, de őt sok éve nem láttad. Amandát reszketés fogta el, és egészen összezavarodott. Cliff de Warenne napbarnított, kifejezéstelen arcára gondolt, a furcsa tekintetére, amely olyan átható volt, mintha a lelkébe tudna látni. Eszébe jutott, hogyan vitte ki őt Woods hálószobájából. Talán nem is volna rossz, legalábbis nem igazán, ha neki ajándékozná oda az ártatlanságát. Kedves férfinak tűnt. Biztosan csak tévedtem, gondolta aztán. Vele senki más nem volt még kedves, csak a Queen úti pékné, aki ingyen nekiadta a már nem friss kenyeret, és az a fiú, aki a patikában söprögetett. De Warenne talán azért mentette meg, hogy elcsábítsa, bár egyébként csak előkelő hölgyekkel szokott ágyba bújni. Mi másért akarta volna rábeszélni, hogy maradjon ott a kingstoni házában? - Ő soha nem akarna kitartani engem, papa. A szeretői mind sokkal szebbek nálam. - Te csak érd el, hogy vigyen el anyádhoz! - mondta Carre komoran. Szerettem volna örökséget hagyni rád, de egyetlen árva fontom sem maradt. Sajnálom. Amanda most már nyomorultabbul érezte magát, mint valaha. Az édesapja korábban soha nem kért bocsánatot tőle, ma viszont már kétszer is elhagyta a száját a sajnálom szó. - Ne mentegetőzz! - mondta határozottan. - A legjobb apa vagy, akit egy lány csak kívánhat magának. Komolyan így is gondolta, és akarata ellenére megint könny szökött a szemébe. - Komolyan igyekeztem, hogy az legyek - suttogta a férfi, és ő is elsírta magát. - Most már menned kell, kislány. Amanda látta, hogy a bíróság épülete fölött narancsszínt öltött az égbolt. Hajnalodott. - Nem! - kiáltotta. Mindjárt el kell mennie. És legközelebb akkor fogja látni az édesapját, amikor a vesztőhelyre vezetik. - Jobb volna, ha elmennél, mielőtt észrevesznek és megtalálják az alagutat, amelyet a kerítés alá ástál - mondta a férfi, és rekedt volt a hangja. Amanda maga sem tudta igazán, hogy hisz-e istenben, most mégis imádkozni kezdett. - Papa, engedd, hogy itt maradjak! Nem érdekel, ha meglátnak jelentette ki, és elkeseredetten megmarkolta az ablakrácsot.

Az apja némi habozás után megfogta a kezét. Az övé nagyon meleg volt, erős, és bőrkeményedések meg hegek borították. Sok éve, egy csata közben egy skót megnyomorította az egyik ujját, amikor a kardja pengéje belefúródott a tenyerébe. Amanda most mégis belekapaszkodott az apja kezébe, mert tudta, ha elengedi, soha többé nem foghatja már meg. Cliff az utolsó pillanatban felpattant legjobb telivér lovára, és Spanish Townba vágtatott. Miután odaért, tekintetét végigjáratta a déli hőségben a King's House és a bíróság épülete közötti téren összegyűlt tömegen. Az akasztófa körül szépen öltözött hölgyek sétáltak napernyővel a fejük fölött, elegáns urak sétapálcával a kezükben, és cseverészve várták, hogy kezdetét vegye a látványosság. Durva ruhás matrózok grogot vedeltek, és a szajháikat fogdosták, néhány tengerész a babájával vidám zenére táncolt, amelyet egy fekete bőrű hegedűs szolgáltatott. Az emelvényre kölykök dobáltak köveket, mintha céltábla lett volna, és vérszomjasan röhögtek. A tér másik oldalán, a bíróság előtt katonák álltak vigyázzban, más társaik a parkban járőröztek arra az esetre, ha a fogoly szökéssel kísérletezne. Cliff szíve szaporán vert. Hol lehet a Vadóc? - találgatta. Biztos volt benne, hogy valahol itt kell lennie, hiszen pár perc múlva kivezetik a börtönből az apját, hogy megtegye utolsó útját a vesztőhelyig. A lány aligha fogja beérni azzal, hogy csak tétlen szemlélő legyen ezen a végzetes napon, de vajon mit tervez? Cliff úgy döntött, nem fogja megengedni, hogy ő is feláldozza az életét. Ha megpróbálja megmenteni az apját, közbe fog lépni, mielőtt még a katonák tennék meg. Egyszer csak megérezte, hogy valaki nézi, és a King's House felé fordult. A földszinten nyitva volt az egyik nagy ablak, és Woods onnan követte figyelemmel az eseményeket. Cliff mogorván elkapta róla a tekintetét. Szeme sarkából látta, hogy egy fiú gonosz nevetéssel követ hajít a bitófa lábához. A következő pillanatban mintha egy nő fájdalmas kiáltása ütötte volna meg a fülét. Az akasztófa állványzatára pillantott, és a tövében egy szőke hajzuhatagon akadt meg a szeme. Felindultan átverekedte magát a tömegen, és több urat is durván félrelökött az útjából. Az emberek látták rajta az elszánt dühöt, és félrehúzódtak előle. Amikor közelebb ért, a kölykök abbahagyták a kőhajigálást, és elsápadtak. Cliff megragadta az egyikük ingét, és félrerántotta. - Még ma felelni fogsz ezért - mondta neki. - De hát ez itt csak a kalóz lánya! - suttogta a fiú falfehér arccal.

A férfi nagyot lökött rajta, és a kis gonosztevő hanyatt esett. Társai elmenekültek a csődületen keresztül, s miután feltápászkodott, ő is ugyanolyan gyáván követte őket. Cliff nem törődött tovább vele, hanem megfordult és letérdelt. - Miss Carre? A lány, lábát a melléhez felhúzva, egy vastag oszlop mögött gubbasztott az állványzat alatt, amelyen nemsokára hurokba fogják dugni az apja nyakát. Szeme természetellenesen csillogott, mintha láza lenne. Cliff szíve elfacsarodott. - Jöjjön ki onnan! - mondta halkan, megnyugtatón, és a Vadóc felé nyújtotta a kezét. Ő csak a fejét rázta, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Talán jobb is lesz, ha a bitófa tövében marad, mert onnan nem láthatja az apja felakasztását, gondolta Cliff. Csakhogy mégis messzire kellene vinnie őt a vesztőhelytől, mert az utolsó pillanatban még előbújhat, és olyasmit nézhet végig, amit egyetlen nőnek sem kellene. - Kérem, jöjjön ki! Elviszem innen - próbálkozott a férfi újra szelíden. A lány ráemelte a tekintetét, és újabb könnycsepp buggyant ki a szeméből. Cliff szíve meg akart szakadni érte. - Senkin nem segít azzal, ha itt marad - mondta, és hirtelen támadt egy gondolata. - Elviszem a hajómra. St. Kittsbe kell vitorláznom, és most tökéletes hozzá az idő. A Vadóc szeme felcsillant, és kitisztult a tekintete. - Enyhe szél fúj, és barátságos a tenger - csábította tovább a férfi. A lány habozott, és még több könnyet hullajtott. Aztán váratlanul bólintott, és kinyújtotta a kezét. Ujjhegyeik éppen egymáshoz értek, amikor a tömeg üvölteni kezdett. A Vadóc felsikoltott, és elhúzódott Clifftől. Ő felemelte a fejét, és meglátta, hogy a katonák éppen kivezetik Carre-t a börtönből. A kiabálások hangosabbak lettek, és egyesek ocsmány, kegyetlen tréfákat is elsütöttek. - Eddig a kalóz mulatott jól, most mi fogunk! - Hagyjátok kivérezni, ha meghalt, hogy a vérével mázolhassuk be a fedélzeteinket! - Mit gondoltok, kegyelemért fog könyörögni? Végül is gyáva féreg. Cliffet rosszullét környékezte, ami csak ritkán esett meg vele, és Carre lányára nézett. - El kell mennünk - mondta sürgetőn. A Vadóc négykézláb mászva elindult

hozzá, ám aztán hirtelen átbújt a karja alatt. Mire a férfi elkaphatta volna, már talpra is ugrott, és az embereket félrelökdösve az apja felé kezdett rohanni. - Papa! Carre a kísérőivel közben a térre ért, és most megdermedt. - Menj innen, Amanda! - kiáltotta. Cliff hátulról a lányra fonta a karját, de ő ezt észre sem vette. - Papa! - sikoltotta megint. A halálraítélt Cliff szemébe nézett, és néma egyezséget kötöttek egymással. - Vigye el őt innen, De Warenne! Cliff bólintott, és hátulról továbbra is lefogta a lányt, aki még mindig hevesen küzdött azért, hogy eljusson az apjához. - Ne akarja, hogy a vállamra dobjam! - fenyegette meg Cliff, a Vadóc azonban meg sem hallotta. Carre éppen fel akart lépni a vesztőhelyre, de most megállt. - Szeretlek, kislányom. Amanda erőtlenül Cliff karjába hanyatlott. A katonák a karabélyaikkal nagyot taszítottak a halálraítélten, hogy menjen fel a bitófához vezető öt lépcsőfokon. Amikor lenézett, látta, hogy a lánya minden lépését követte, és most hangtalanul sír. Cliff éppen a vállára akarta vetni, amikor Carre újra megszólalt: - Ígérd meg, Amanda, hogy elmész anyádhoz Angliába! A lány bólintott. - Megígérem - felelte színtelen hangon. Carre-t a bitófa elé lökték, és bekötötték a szemét. Cliff gondolkodás nélkül cselekedett. Maga felé fordította Amandát, és mellkasához szorította az arcát. - Ne mozduljon! - szólította fel, aztán felpillantott. A hurok már Carre nyakán volt. A tömeg ujjongott, bömbölt, és elhajított kövek zúdultak az elítéltre. Cliff megrendülten félrefordult. Arcát Amanda hullámos hajába fúrta, és anélkül hogy belegondolt volna, mit tesz, halántékára tapasztotta az ajkát. A lány reszketett, mint a nyárfalevél, és meg akart fordulni, amikor a férfi elindult vele. Cliff szorosan átölelve tartotta, mert elszántan meg akarta óvni attól, hogy végig kelljen néznie az apja fuldoklását. A kivégzések időnként gyorsan és irgalmasan mentek végbe, máskor viszont az elítélteknek csak hosszú percek után tört el a nyakcsigolyája. Cliff most már hamar hallotta a borzalmas reccsenést, és hálát adott az égnek azért, hogy Carre szinte azonnal meghalt. A karjában Amanda elveszítette az eszméletét.

3. FEJEZET Amanda egy férfi hangját hallotta: - Meghalt. A lány előtt egy magas, aranyhajú férfi jelent meg. Az arca feszült volt, kék szemének tekintete átható. Ő ismerősnek találta, de nem tudta hová tenni. Aztán ijedten rádöbbent, hogy róla beszélt. - Meghalt. - Nem halt meg, csak alszik! - Nem mozdul. Halott. Amanda megrémült. Meghalt volna? És kik beszélnek róla? Ébredezni kezdett, és megértette, hogy különös álma volt. Nem halt meg, hanem aludt. Fáradt volt, és elgyötörtnek érezte magát. A gyékény viszont, amelyen feküdt, mennyeien simogató volt. Hol lehet? - Senki sem alszik át egy teljes napot. Meghalt, Ariella. Látod? Amanda összerezzent, amikor a puha takarón keresztül valaki durván megmarkolta a lábát. Zavarodottan kinyitotta a szemét, és pislogni kezdett az éles fényben. Tekintete aztán egy vakítóan kék szempáron akadt meg, majd egy kajánul vigyorgó szájon, és felsikoltott. - Mondtam, hogy él - hallott meg egy másik gyerekhangot. Amanda felült, bár a teste tiltakozott a mozdulat ellen. Meredten nézett egy kisfiúra, akinek sötét haja volt, és kék szeme, amelyet ő már ismert valahonnan. - Természetesen nem halt meg - mondta most a gyerek. - Aludt, amióta a papa hazahozta. Én egyébként tudtam ezt, Ariella, csak becsaptalak, és te bedőltél nekem. Így van? - Nem! Amanda oldalra fordult. Egy nagy, művészi faragásokkal díszített, ébenfából készült mennyezetes ágyban feküdt. Fölötte a világoskék takaró a legfinomabb selyemből készült, és minden bizonnyal zsákmányolásból származott. Pillantása aztán a tágas helyiség kék-fehér szövettapétával borított falait járta be. Elképedten látta, hogy a szobában minden bútor tökéletesen illik egymáshoz. Elefántcsontszínűek voltak, kék-fehér kárpitozással és aranydíszítéssel. Amanda tekintete aztán egy kislányra esett, aki nagy szemeket meresztve állt mellette, és most elmosolyodott.

- Ariella a nevem. Az öné pedig Miss Carre, ezt a papától tudom. Az ő szeretője? A kisfiú kinyújtotta a kezét, és megcibálta a lányka haját, mire az ugyanolyan erősen állon vágta. Papa. Amanda ebben az elképesztő pillanatban másodszor is mindent elveszített, ami eddig az életét jelentette. Határtalan szomorúság tört rá, amely szinte megfojtotta. Alig kapott levegőt, és fájdalom rántotta görcsbe a testét. Kibuggyantak a könnyei, de semmit sem tehetett ellene. Nincs többé papája. Felakasztották. Woods és az angolok megölték. - Miss Carre beteg. Hívom a papát - jelentette ki a kisfiú, és kiszaladt a szobából. Amanda alig hallotta, amit mondott. Cliff de Warenne ott volt a kivégzésen, és megakadályozta őt abban, hogy végignézze azt a szörnyűséget. Ezek szerint most Windsongban van. Karját egyszer csak egy kis kéz simogatta meg. - Ne sírjon, Miss Carre! Bármi is keserítette el, a papa majd felvidítja. Ő mindent meg tud tenni. A vékonyka hangból büszkeség csendült ki. Amanda a könnyein át a szép gyerekre nézett. Alig valamire emlékezett, arra viszont igen, hogy reccsenést hallott, amikor eltört az édesapja nyakcsigolyája. Azt a hangot soha nem fogja elfelejteni. - Az én papám meghalt - nyögte ki, aztán magára fonta a karját, és összegörnyedt fektében. A szoba felé csizmák súlyos léptei közeledtek. - Ariella! - hallotta meg Amanda hamarosan Cliff de Warenne szigorú hangját. - Nem én ríkattam meg, papa! Amanda lassan felnézett, de a karját még mindig szorosan magára fonta. Most már az is eszébe jutott, hogyan tartotta őt erősen a karjában De Warenne. - Tudom. Légy szíves, menj át a bátyádhoz a gyerekszobába! - mutatott a férfi komoly arccal az ajtóra. Ariella szemlátomást tudta, mikor kell engedelmeskednie. Mielőtt kisietett, még aggodalmas pillantást vetett Amandára. Ő azon kapta magát, hogy kérdőn néz De Warenne-re, aki megállt az ágy lábánál. - Nem leszek olyan ostoba, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát, Miss Carre. Sajnálom a veszteségét.

Amanda megint könnyekben tört ki. Az oldalára fordult, és megállíthatatlanul zokogott. Érezte, hogy a férfi közelebb lépett hozzá és fölébe hajolt, de a bánat túlságosan nagy súllyal nehezedett rá. - Menjen el! - mondta, bár valójában azt akarta, hogy De Warenne maradjon. Arra vágyott, hogy zárja ugyanúgy a karjába, mint néhány órája, és egészen addig ölelje, amíg neki begyógyulnak a lelkén ütött sebek. Akkor is ezt szerette volna, ha tudta, hogy az az idő soha nem jön majd el. A férfi megfogta a vállát. Amanda egyszeriben rádöbbent, hogy csak egy csipkével díszített, finom pamut hálóing takarja a testét. Sejtelme sem volt, hova lettek a ruhái, és kinek a hálóingét viseli. - Ön most az édesapját gyászolja, és ez természetesen érthető - mondta De Warenne csendesen. - Elküldtem a hajóorvosomért. Tőle majd kap ópiumoldatot. Amanda könnyeinek áradata elapadt. A hátára fordult, és felnézett a férfira, aki gyorsan levette a kezét a válláról. - Ópiumoldatot - ismételte meg kábán a lány. Ismerte annak a szernek a hatását. Gyerekkorában kapott egyszer, amikor eltörte a kezét, és utána a fájdalom azonnal megszűnt. Vajon a szomorúságot is meg tudja szüntetni? - találgatta. De Warenne arcát feszültnek látta, szeméből együttérzést és megértést olvasott ki. - Ha ez vigasztalja, az édesapja nem szenvedett sokat. Hamar meghalt mondta a férfi. A lány megint elsírta magát. - A fájdalma idővel enyhülni fog, Miss Carre. Ígérem, így lesz vigasztalta De Warenne. Amanda nem hitt neki, és megrázta a fejét. - A maga apja is meghalt? - kérdezte. - Nem. Anyám viszont igen, amikor még kisgyerek voltam. A lány ijedten visszafojtotta a lélegzetét. - Valóban? A férfi komolyan bólintott. - A legkisebb húgom, Eleanor születésekor halt meg. Amanda nagy nehezen felült. A férfi, hogy segítsen neki, átkarolta izmos karjával, de ettől őt csak még erősebb szédülés fogta el. De Warenne mellkasának támasztotta a fejét, mert az ágy forogni kezdett vele. - Feküdjön le, és polcolja fel a lábát! - parancsolt rá szigorúan a férfi.

Amanda nem tudott válaszolni, mert még mindig szédüléssel küzdött. Egyszer csak azonban a hátán feküdt, és az összes párna lerepült a földre, mindössze egy nagy, kék bársony nyaktámasztó henger került a térde alá. Az ágy forgása lelassult, és végül abbamaradt. A lány kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a férfi leült mellé, és figyelmesen nézegeti őt. - Egészen legyengült - mondta halkan. - Mikor evett utoljára? Amanda nem emlékezett rá. - Jól vagyok. Soha nem ájultam még el. Nem tudom, miért érzem most ilyen furcsán magam. De Warenne azonnal felugrott az ágyról. A lány hálóingét egészen a vádlijáig lehúzta, aztán megfordult. - Ne az ajtóban leskelődj, Alexi, hanem szólj egy szolgának, hogy hozzon Miss Carre-nak egy tál levest meg fehér kenyeret! A fiú nagy szemeket meresztett, de bólintott, és futásnak eredt. - Nem vagyok éhes - mondta Amanda, és megpróbálta kitolni a lába alá tett párnát. A férfi megfogta a térdét, hogy megakadályozza a kísérletet. - Úgy sejtem, már napok óta nem evett. Ha nem akarja követni a sírba az apját, akkor jobban oda kell figyelnie magára, Miss Carre - mondta, és egyenesen a szemébe nézett. A lány el akarta kapni róla a tekintetét, de nem tudta, mert a pillantása valósággal megigézte. Úgy érezte, hogy De Warenne őszintén aggódik érte. Bensőjében érdeklődés ébredt, és áttörte a szomorúsága falát. - Nem akarok meghalni - mondta, és komolyan is gondolta. A férfi halványan elmosolyodott. - Az jó. A kék-fehér függönyön éles napfény próbált meg áttörni, amikor Amanda legközelebb felébredt. Hunyorogva felnézett az ágya csipkékkel díszített baldachinjára, és megint minden eszébe jutott. Windsongban van, és meghalt a papája. Határtalan szomorúság fogta el. Nem tudta, mennyi idő telhetett el a kivégzés óta. Halványan derengett neki, hogy levest és kenyeret kapott, és nem is csak egyszer. Emlékezett egy csinos, kerekded arcú és égővörös hajú lányra, aki segített ennie. Aztán a fehér oldalszakállas orvos idéződött fel előtte, aki megvizsgálta. Laudanumos teát is kellett innia, többször is. Óvatosan körbenézett, és most már két kisgyerek is eszébe jutott, egy sötét hajú fiú és egy szőke kislány. Lehet persze, hogy csak furcsa álmában látta őket, mert most egyedül volt a szobában. Vagy valóság, hogy Cliff de

Warenne gyerekeivel találkozott? Az egyikük anyja hercegnő volt, ha igazak a szóbeszédek. Az apjuk pedig ott volt a kivégzésen, és nem engedte, hogy ő végignézze az édesapja borzalmas megölését. Valóban védelmezőn átölelte őt, vagy ezt is csak álmodta? Amanda fejében teljes volt a zűrzavar. Emlékképei halványak, összefüggéstelenek voltak, és nemigen tudta eldönteni, mi valóság és mi nem az. Ha az édesapjára gondolt, mindannyiszor kétségbeesés kerítette hatalmába, de minden szomorúsága dacára kicsit már jobban érezte magát. Enyhült a kimerültsége és az elgyötörtsége, és éhséget is érzett. Hogy ellenőrizze, valóban így van-e, kinyújtóztatta a tagjait. A teste nem protestált, a gyomra hangosan korgott, és a szoba sem kezdett el forogni. Ledobta magáról a takarót, de hirtelen mozdulatlanná dermedt. Szent ég, olyan ágyban aludt, mintha királynő lenne! Az ágynemű selyemből készült, a függönyök ugyanolyan árnyalatúak voltak, mint a falkárpit. Az összes szín harmonizált egymással, és minden selyemből, bársonyból vagy brokátból volt. Természetesen tudta, hogy Cliff de Warenne gazdag, de azt még csak nem is sejtette, hogy így él. Igaz, ő még soha nem járt vagyonos vagy nemesember házában. Felült az ágyban, és bőrén nagyon kellemesnek érezte a finom pamut simogatását. Felkelt, és az ablakhoz indult. Egy nagy tükör mellett kellett elmennie, amelynek a keretét rózsadíszek és indák ékesítették. A lány pillantása a tükörképére esett, és megállt. Mintha egy idegent látott volna meg. Egy szép és nagyon nőies teremtés nézett vissza rá, aki csipkés hálóinget viselt, és a haja majdnem a derekáig omlott alá. Nagy, zöld szemét hosszú, sűrű pillák árnyékolták, ugyanolyan sötétek, mint a szemöldöke. Arca kissé rózsás volt, a bőre napbarnított, a szája piros. Vállát és karját szabadon hagyta a hálóing. Ha akadt rajta valami kivetnivaló, akkor az, hogy a válla túlságosan széles, és nem igazán nőies erőről árulkodik. Ezt azonban most szinte észre sem vette, mert mellére egészen rásimult a pamut hálóruha. Keskeny csipkeszalagok tartották, mélyen kivágott volt, és mell alatt enyhén raffolt. Amanda látta a tükörben, hogy elpirult, miközben önmagát nézegette. Nem egy kalóz lányának tűnt, hanem egy jobb házból való fiatal nőnek. Ijedten megfordult, és gyorsan széthúzta a függönyöket. Már délután volt, a nap magasan járt az égen, és nyugatnak tartott. A szoba ablaka a kikötőre nézett, és Amanda pillantása a kedvenc hajójára esett. A Fair Lady törzsét vörösre és feketére festették, s bár kategóriája szerint csak ötödosztályú volt, pompás vitorlázattal rendelkezett. Őt mindig is lenyűgözte.

Számtalanszor figyelte Cliff de Warenne-t, aki a farfedélzeten állt, miközben az emberei felvonták a vitorlákat, amelyekbe belekapott a szél, amikor elindult a szép fregatt. Amanda néha a kikötő valamelyik lőportornyáról addig követte tekintetével a tengerre kifutó Fair Ladyt, amíg az egészen kicsike pont lett, majd teljesen eltűnt a távolban. Hányszor, de hányszor találgatta, milyen lehet egy ilyen fregatton szállni a szelek szárnyán! Aztán azt a hajót is megpillantotta, amely az ő nevét viselte. A Charleserőd a kikötővel szemközt, a Karib-tengerbe benyúló kis félszigeten állt. Noha az Amanda C fedélzetén brit lobogó lengett, és az árbocai most töröttek voltak, a lány mégis azonnal felismerte, még ilyen messziről is. És elsöprő erővel megint szomorúság tört rá. „Ígérd meg, Amanda, hogy elmész anyádhoz Angliába!" Olyan tisztán hallotta az édesapja hangját, mintha egy szobában lenne vele. Megpördült a tengelye körül, de Rodney Carre nem állt ott mögötte. Egy pillanatig a csukott ajtóra meredt, és abban reménykedett, hogy mindjárt belép rajta az édesapja. A reménye nem teljesedett be. Amanda nagyot nyelt. - Már megígértem, papa. Nem emlékszel? „Emlékszem, kislány." Amanda most valóban látta az édesapját, ha csupán a képzeletében is, és letörölte a könnyeit. - Megígértem a kivégzésen. Tudod, hogy mindig állom a szavam. Elmegyek Angliába. A lányon heves félelem lett úrrá. Mindent maga mögött fog hagyni, amit ismer. Mi lesz, ha a mama nem fogja úgy szeretni, ahogy azt a papa ígérte? „Tudom, kislány. Büszke vagyok rád." Amanda látta, hogy az édesapja mosollyal ajándékozza meg, és megborzongott. - Nem vagyok igazán biztos abban, hogy a mama elégedett lesz velem. „Ő szeret téged, kislányom." Amanda emlékeztetni akarta az apját, hogy ő egy kalóz lánya, de a látomás már eltűnt. Szent ég, mit művel itt? Magában beszél, egy halottal társalog. Az édesapja szellemét látta éppen? - találgatta reszketve. Végül is mindegy. Ígéretet tett neki, és be fogja tartani, bármit kell is tennie azért, hogy eljusson Angliába. Nem gyáva, hogy tartson egy ismeretlen helytől. A mama biztosan örömmel és szeretettel fogadja majd. Igen, az utazásra kell összpontosítania. Az édesapja azt tanácsolta, hogy Cliff de Warenne-nel utazzon. Vajon rá tudja-e bírni valahogy, hogy vegye fel

őt az egyik hajójára? Igaz, nagyon kedves volt vele, vagy legalábbis annak tűnt. A papa azért akarta, hogy vele utazzon, mert úriember, és Amandának ezzel egyet kellett értenie. Igen ám, de hogy teremtse elő az útiköltséget? Szinte semmije nincs, csak a tőre, a pisztolya, a kardja, egy öltözet váltóruhája és egy aranylánca, amely a papáé volt. Semmitől sem akarna megválni, és De Warenne egyébként sem vehetné semminek a hasznát abból, ami az övé. Csakis egy lehetőség maradt arra, hogy megfizesse neki az utazás árát. A testét fogja felkínálni. Amanda megdermedt. Nem a nyugtalanságtól, hanem a félelemtől. Minden szerelmi aktus, amelyet eddig akaratán kívül látott, undorító volt. Woods kormányzó is visszataszítóan viselkedett vele. Soha nem értette, miért adtak ki kéjes hangokat a párok, amelyeket szeretkezni látott. Azt pedig még annyira sem tudta elképzelni, mi a jó abban, ha az emberek elveszítik a józan eszüket. Soha nem volt még annyira ideges, mint most, amikor kilépett a hálószobából. De Warenne azt állította, hogy tisztességesek a szándékai, és ő furcsamód hitt neki. Fizetségképpen a hajóútért viszont biztosan elfogadja majd a testét. Nem ismer férfit, aki visszautasítana egy ilyen ajánlatot. Főleg úgy nem, hogy ő még ártatlan. De Warenne számára ez biztosan csak megédesíti a dolgot. A lány egy fehérre festett, hosszú folyosón találta magát, amelynek a falain szép olajfestmények függtek, csillogó fapadlóját pedig színpompás keleti szőnyegek borították. Mindkét oldalon lépcsők vezettek le vörösréz korlátok között az előcsarnokba. Amanda a hozzá közelebb esőn indult el. Az elülső csarnok olyan nagy volt, mint Belle Merben egy egész ház. A mennyezetről akkora kristály gyertyatartó lógott alá, amilyet Amanda még életében nem látott. A falakon vastag szőnyegek függtek, és újabb olajfestmények. A székek, az asztalok és a padok mind csiszolt mahagóniból készültek, s művészi faragásokkal díszítették és bársonnyal vagy damaszttal kárpitozták őket. A szabadba szárnyas ajtó vezetett, a többi helyiségbe pedig boltívek nyíltak. Amanda bizonytalanul habozott, aztán meglátta a komornyikot. A férfi éppen belépett az előcsarnokba, és tenyerén ezüsttálcát egyensúlyozott. Valószínűleg frissítőket vitt valakinek. Amint megpillantotta őt, olyan hirtelen állt meg, hogy a tálca hangos csörömpöléssel a földre esett a kezéből. Amanda odament hozzá. - Hé, ember! Hol van De Warenne? - kérdezte. A komornyik dühösen nézett rá, és lehajolt a tálcáért. - Mr. de Warenne vendéget fogad, és nem szabad zavarni.

A lány grimaszt vágott. - Ne beszéljen velem ilyen dölyfösen! Maga csak cseléd. A férfi felegyenesedett. - A komornyik vagyok, kisasszony, a gazdám házának legfontosabb alkalmazottja. - Aligha. Az ő legfontosabb alkalmazottja a hajóácsa. Fogadunk? Fitzwilliam bosszús hangot hallatott. - Szabad javasolnom, hogy térjen vissza a hálótermébe, és öltözzön fel tisztességesen? Amanda végignézett újdonsült kedvenc ruhadarabján, és cseppet sem találta illetlennek. - Nem hiszem, hogy a gazdáját érdekelné, mi van rajtam - mondta. A komornyik elvörösödött. - Ha visszamegy a szobájába, szólok Mr. de Warenne-nek, hogy látni kívánja - felelte. A lány rászegezte a tekintetét. - Hajóznia kellene egyszer, ember. Akkor nem lenne ilyen merev mondta, aztán elindult az egyik boltív felé, amely felől halk beszélgetést hallott, és ahonnan ezt a karót nyelt alakot is jönni látta. - Az úr nem fog örülni - szólt utána halkan a komornyik. A hangja mintha öntelt lett volna, de Amandát ez kicsit sem érdekelte. Most már ki tudta venni De Warenne hangját, és mellette egy nő nevetését is. Az aranylón csillogó falú, tágas szalonban annyi bútort helyeztek el, amennyi egy embernek két életre is elég lett volna. Amanda megállt az ajtóban. A helyiség túlsó végében a vendéglátója állt. Szokás szerint fehér vászoninget és ugyanolyan színű térdnadrágot viselt, amely éles ellentétet alkotott magas szárú, fekete csizmájával. Gyakran hordott gazdagon hímzett mellényt is, de az most nem volt rajta, és tőr sem lógott az oldalán. Arannyal és rubinnal díszített sarkantyúját viszont elfelejtette levenni. Amikor feléje fordult, a lánynak hirtelen kiszáradt a szája. Aztán meglátta a ház urának a vendégét, és most már értette, miért nem akarta, hogy zavarják. Karját egy szépséges, buja hölgy cirógatta mosolyogva. Elegáns, csupa fodor ruhát viselt, hozzá pedig sok ékszert. Nem is buja, hanem kövér, döntötte el magában Amanda. A legtöbb tengerész persze a dús idomokat kedveli. A hölgy bőre pedig nem olyan, mint a porcelán, hanem tésztás. A haja meg kimondottan sárga, mint a szalma, vagy mintha valaki levizelte volna. Amanda ökölbe szorította a kezét. Hirtelen elromlott a hangulata, és szobormereven állt ott. A nő éppen nagyot nevetett valamin, amit De

Warenne mondott. A férfi mosolygott, a vonásai azonban kifürkészhetetlenek voltak. Tekintete lejjebb siklott, mert a hölgy világoszöld ruhája sokat megmutatott dús kebléből, amelyet az a veszély fenyegetett, hogy kibuggyan a nevetéstől, márpedig ő sokat nevetett. Másik kezében egy pohár bort tartott, vagy talán sherryt. Miközben beszélt, hátravetette szőke loknijait. - Annyira örülök, hogy itthon találtam, kapitány! Spanish Townból nagyon sokat kell idáig kocsizni. Bíztam benne, hogy nem feleslegesen teszem meg ezt a hosszú utat. - Igen, nagyon hosszú az út. Teljes tizenkét mérföld. Nem aggasztja a jamaicai időjárás? - kérdezte a férfi valódi érdeklődés nélkül, és fülében megvillant az aranykarika. A nő közebb nyomult hozzá. - Nem könnyű kikeményítve tartani a ruhát ezen a párás levegőn. És a hajam! Naponta kétszer kell megfésültetnem. - Hölgyek számára nehéz lehet ezen az éghajlaton élni - mondta De Warenne színtelen hangon. - Ó, én élvezem a látogatást a szigeten! De sokkal jobban élvezném, ha uraságod magával vinne a csónakján. Amanda beljebb lépett. - Az nem csónak, jóasszony, hanem hajó. Ötödosztályú fregatt, hogy egészen pontos legyek. Harmincnyolc ágyúja van, a lövegeket nem számítva. A hölgy eltátotta a száját, ami nem vált éppen a megjelenése előnyére. Cliff is nagy szemeket meresztett, amikor a tekintete találkozott Amandáéval. Ő kidüllesztette a mellét, és meglengette a csípőjét. - Ó, vigyen magával a csónakján, kapitány! - duruzsolta a húsos dámát majmolva. A férfi elfojtott egy mosolyt, ám aztán összeráncolta a homlokát. - Miss Carre, ön hálóingben van. Amanda figyelmét nem kerülte el, hogy mosolygásra késztette a ház urát. Vonásai ellágyultak, és viszonozta a mosolyt. - Ez nem az én hálóingem. Nem tudom, kié. Arra sem emlékszem, hogy került rám. - A lány összehúzta a szemét, és a férfira nézett. - Maga vetkőztetett le? Cliffnek arcába szökött a vére, a szőke nő pedig aprót sikkantott. - Látom, szörnyű hibát követtem el - mondta. - Maga és a. a kalóz lánya? A férfi furcsa pillantást vetett Amandára. Tekintetében figyelmeztetés volt, de a szeme közben mosolygott. A lány nem tudta, mi járhat a fejében. De Warenne végül elkomolyodott, és a hölgyhöz fordult.

- Miss Delington, éppen be akartam mutatni önnek Miss Carre-t, aki a házam vendége. A hölgy arca bíborszínt öltött, és már nem nevetgélt. - Értem. Tökéletesen értem - mondta, aztán biccentett a kapitánynak. További szép napot! - tette hozzá, és sietve elhagyta a házat. Amanda elégedetten nézett utána. - Most büszke magára? - hallotta háta mögül a férfi halk kérdését. Megfordult, és hajszál híján De Warenne karjába omlott, de inkább gyorsan hátrált egy lépést. Most, hogy kettesben maradtak, furcsa idegesség fogta el. - Ez egy dagadt, fakó tehén. Ágyba akart bújni magával. A férfi elsápadt. A lány érezte, hogy baklövést követett el, de azt már nem tudta, mivel. - Maga semmit sem akart tőle, igaz? Ez a nő sötét, mint az éjszaka. Csónaknak nevezte a Fair Ladyt! Cliff nagyot sóhajtott, aztán zsebre dugta a kezét, és távolabb sétált. Amanda most már megijedt. - Haragszik rám? - kérdezte. A férfi csak kis idő múlva fordult feléje, ám akkor már mosolygott. - Nem, nem haragszom. Örömmel látom, hogy jobban érzi magát, és már fel is kelt. A lány most már nem igazán érezte jobban magát, mert attól tartott, hogy feldühítette De Warenne-t, aki ki fogja dobni a házából. - Ha akarja - mondta vonakodva -, menjen utána és hozza vissza. A hölgy nyilván azt hiszi, hogy a szeretője vagyok, de ez persze badarság. Tisztázhatom vele a dolgot - ajánlotta fel. A férfi szótlanul meredt rá, ő pedig rádöbbent, hogy egy szál hálóingben van egyedül a magas, erős és kétségtelenül nagyon férfias De Warenne-nel. - Semmit sem akarok Miss Delingtontól. Amanda megkönnyebbülten elmosolyodott. - Miss Carre - kezdte a férfi óvatosan, de a lány félbeszakította: - Ne, várjon! Mind a ketten tudjuk, hogy nem vagyok úrinő. Amandának szoktak szólítani. A papa egyszerűen csak kislánynak hívott - mondta, de hirtelen elhallgatott, mert megint határtalan szomorúság tört rá. Kis időre megfeledkezett arról, hogy az édesapja meghalt, de most kíméletlenül utolérte a valóság. - Az apja kislánynak hívta? Amanda leereszkedett egy nagy, puha

és csupa dísz székre. - Igen. A férfi egy arany és zöld csíkos zsámolyt húzott oda magának, és leült a lány mellé. - Hogy érzi magát? - Már nem szédülök. De Warenne halványan elmosolyodott. - Ügyeltünk rá, hogy mindig egyen valamit, mielőtt laudanumot kap. - Sokáig aludtam? - Többször is kinyitotta a szemét, ám aztán mindig visszaaludt. Három teljes napig. Már nem tudtam, mikor ébred fel végre. A férfi megint elmosolyodott, ezúttal bátorítón. Amanda azon kapta magát, hogy viszonozza a mosolyt. Egymás szemébe néztek, és ebben a pillanatban történt valami. Amanda zavarba jött. Nem találkozott még Cliff de Warenne- nél szebb férfival, aki valóban kimondottan barátságosnak is tűnt. Annyit tud a tengerekről, mint csak kevesen, és a lány szemében ezért egy királynál is többet ért. Ha elfogadja a felkínálkozását, meg fogja osztani vele az ágyát. Soha nem kívánt még férfit. Éjszakánként azonban álmában néha megjelent egy arc nélküli férfi, egy ragyogó szerető, aki szenvedélyesen csókolta őt. Amikor végül felébredt, érthetetlen feszültség töltötte el. Máskor az volt az érzése, hogy csodaszép élményben volt éppen része, ám aztán persze rádöbbent, hogy csak álmodott, és valójában egyedül van. Most azt találgatta, hogy ezentúl Cliff de Warenne-ről fog-e álmodni. Merthogy ez a férfi pont olyan, mint az ő álombeli szeretője. Magas, erős, ragyogó. A kapitány nagy szemekkel nézett rá, majd felugrott mellőle, hogy távolabb lépjen. Innivalót töltött magának, és közben remegett a keze. Amanda nem mozdult. Nem értette, miért jutott eszébe most a titkos álma, amikor pedig az utazását kellene megbeszélniük. És mi lehet De Warennenel? - Miért reszket? - szegezte neki a kérdést. A férfi nem válaszolt. A lány kinyújtotta a lábát. - Talán meghűlt. Más matrózok már náthásak. - Ez nem meghűlés - dünnyögte De Warenne. Amanda rámosolygott. - Az jó - mondta, ám aztán elbizonytalanodott. Eltökéltsége dacára tartott ettől a furcsa tárgyalástól. A szék, a szoba és az előkelő társaság viszont

nagyon is tetszett neki. - Miért van ilyen sok bútora? És ha nem akarta ágyba vinni ezt a nagy mellű nőt, akkor miért volt itt? - kérdezte. A férfi odament hozzá, és elképedten vizslatta az arcát. - Tudom, hogy ez most nehéz időszak magának, és mi ketten más körülmények közül származunk, de. Amanda, valakinek meg kell tanítania magát egynémely dologra. A lány éber lett. - Például mire? Olvasni? - Azt egy tanár is megteheti. Vannak azonban dolgok, amelyekről nem beszélhet társaságban. Az ágyról semmiképpen sem. Amanda őszintén zavarba jött. - Az ördögbe, miért nem? - kérdezte. - Az összes férfi azt csinálja, szinte mindig. Cliff arcán végre mosoly jelent meg. - Jól van - mondta, és megfogta a lány kezét. - Mi, férfiak a testünk áldozatai vagyunk. Efelől biztos lehet. De kezdjük elölről! Nem járkálhat ilyen öltözékben. A lány lenézett csinos hálóingére. De Warenne vissza akarja kapni, értette meg hirtelen. Aztán felpillantott, és látványosan megrántotta a vállát, hogy a férfi megértse, nem érdekli, ha meg kell válnia a szép ruhadarabtól. De Warenne még fürkészőbben nézett rá, aztán visszaült a zsámolyra, de egy kicsit távolabb tolta. - Még valamiről beszélnünk kell, Amanda - mondta nagyon komolyan. Most mégis kidob? - futott át a lány fején a kérdés. - Remélem, nem vágtam a dolgok elébe, de felmerült bennem, hogy esetleg tengeri temetést szeretne az édesapjának. Amanda megdermedt. - Erre még nem gondoltam. Most hol van a papa? - kérdezte nyugtalanul. - Kingstonban, a ravatalozóban. Eltemethetjük a tengeren. Már intézkedtem. A lány csak bólintott, mert megszólalni nem tudott. - Arra gondoltam, holnap legyen - folytatta a férfi. A tekintete szelíd és megértő volt. - Ki fogja bírni? Hajóskapitányként szólhatnék néhány szót, de papot is hívhatunk - javasolta. Amanda a szemébe nézett. - Azt szeretném, ha maga mondana áldást. - Akkor úgy csináljuk - felelte De Warenne halkan.

Már megint nagyon kedves volt, és hihetetlenül jóképű is. A lány szíve egészen könnyű lett. Úgy érezte, heves vihar után biztos kikötőbe ért, és semmi rossz nem történhet vele. De Warenne felállt. - Beszélni akart velem? Ha nem, ideje, hogy a gyerekeim ágyba bújjanak, és fel kell mennem. Amanda nagy levegőt vett, hogy bátorságot gyűjtsön. Nem akart arra gondolni, mi lesz, ha a férfi elfogadja az ajánlatát. Helyette inkább máris a Fair Lady fedélzetén látta magát, kint a nyílt tengeren. Ő a hajó orrában állna, a kapitány a tisztjeivel a farfedélzeten. Annyi vitorlával repülnének, amennyit egyetlen épeszű ember sem vonna fel viharos szélben. De Warenne azonban csak nevetne az aggodalmaskodókon, és ő is vele kacagna. A lány arcára mosolyt csalt a gondolat. - Amanda? A lány észbe kapott, és elhalt a mosolya. Az ajkába harapott, és bizonytalanul habozott. A férfi tekintete a szájára siklott, aztán megint a szemébe nézett. - Mit akar kérdezni? Amandának nem maradt más választása. Vállalnia kellett a kockázatot. - Bármit megtennék, valóban bármit, ha elvinne Angliába - mondta. A férfi szótlanul meredt rá, és ő nem tudta, mit jelenthet a tekintete. Cliff de Warenne nagyon okos, biztosan megértette, mire gondol. Vagy mégsem? - Nem tudok fizetni az útért - folytatta, és sugárzóan elmosolyodott -, pénzzel legalábbis nem. De vannak más lehetőségek is - tette hozzá, és feszülten várt. A férfi hirtelen felemelte a kezét. Mozdulata határozott nemet jelenthetett, és a vonásai hitetlenkedésről árulkodtak. - Értem. Amandát pánik kerítette hatalmába. El kell jutnia Angliába. Ígéretet tett rá. - Azt mondtam, bármit megtennék. Ugye, érti, mit jelent ez? De Warenne arcán pír jelent meg, mint máskor is már, amikor haragra gerjedt. De most éppen miért lehet mérges? Mégsem érti, mire gondolok? találgatta a lány. - A testemet kínálom fel - mondta. - Ez az egyetlen lehetőségem, hogy. - Hagyja abba! Ez parancs volt. Amanda ámulva hátrált egy lépést.

- Tudom, hogy nem vagyok magának elég elegáns. - kezdte, és azzal akarta folytatni, hogy még szűz. A férfi azonban megmarkolta a karját. - Mindig ezt szokta csinálni, ha el akar érni valamit? A testét kínálja fel az árukért és a szolgáltatásokért? - kérdezte, aztán elhúzta a kezét, és hátralépett. - Kalózokat üldözök, ám úriember vagyok, a De Warenne család tagja mondta indulatosan, és szikrákat hányt a szeme. Amandát reszketés fogta el, és ijedten kalapált a szíve. Nem értette, miért ilyen dühös a férfi. - El kell jutnom Angliába. A papa azt mondta, hogy magával menjek, és én csak fizetni szeretnék az útért. Cliff mindkét kezét magasba emelte. - Elég! Él még az édesanyja? A lány bólintott, de a tekintetét nem tudta levenni a férfiról. Visszautasítja őt, mert nem elegáns, kövér szépség? És ha így van, akkor ő most miért nem érez megkönnyebbülést? De Warenne nagy levegőt vett. - Már elterveztem, hogy elviszem Angliába, mivel úgy tudom, rokonai élnek ott. Amanda elképedt. - Miért vinne el? - Mert el kell jutnia a családjához - felelte a férfi nyersen. - De hogyan fizessek az útért? Nem vagyok koldus, hogy alamizsnát vessenek oda nekem! - Nem fog fizetni - jelentette ki Cliff. - És halvány célzást sem tettem arra, hogy koldusnak tartanám. Eredetileg a hónap végén akartam indulni, de a történtek után már holnap hajóra szállunk. - Holnap? - Amanda mérge maradéktalanul elpárolgott, és a helyét félelem foglalta el. Hogy indulhatnának már másnap? - És mi lesz a papa temetésével? A hónap vége sokkal jobb lenne. Éppen csak most veszítette el az édesapját. Még nem állt készen arra, hogy találkozzon az anyjával. - Az édesapjának tengerésztemetést rendezünk, miután vitorlát bontottunk. És holnap indulunk - jelentette ki a férfi indulatosan, aztán a lányra mutatott. És nem fog ilyen holmit viselni. Azt szeretném, hogy öltözzön fiúnak!

4. FEJEZET Cliff nem tudott aludni. Állandóan egy nagy, mandulavágású szemet látott maga előtt, egy ezüstszőke hajkoronát, amely szokatlanul szép arcot keretezett. Hosszú, csillogó fürtöket a melle előtt, amely világosan kirajzolódott a finom pamut hálóing alatt. Hogy bukkanhatott fel a lány ilyen intim, sokat megmutató ruhadarabban a háza nyilvános helyiségeiben? A férfi sajgó ágyékához kapott. Felmerült benne, hogy könnyít magán, mint egy iskolás fiú. Csakhogy legutóbb tizenkét éves korában tett ilyet, azóta soha, és most már csak a puszta gondolatra is elszégyellte magát. Miért vonzódhat ennyire a kalóz lányához, és miért aggódik ennyire érte? Már tudta a nevét, mégsem akart Amandaként gondolni rá. Maradjon csak meg Vadócnak, vagy legyen akár Miss Carre, bármennyire is tiltakozik ez ellen a megszólítás ellen! Cliff hirtelen a hasára fordult, és elszántan nem akart tudomást venni férfiassága lüktetéséről. Nem feledkezhet meg arról, hogy a lány nagyon fiatal. Túlságosan is az. És neki egyáltalán nem az esete. Azóta, hogy tizennégy évesen elfutott otthonról, az apja sok barátjának a lányát elcsábította. Mindig is érettebbnek tűnt a koránál, és bőven akadt nála idősebb, elegáns, szép nemes hölgy, akik közül kedvére válogathatott. Ha egy vadvirág és egy üvegházi rózsa között kellett döntenie, mindig az utóbbit választotta. Csakhogy a Vadóc egészen más, mint az összes többi nő. Ahhoz, hogy ebben biztos legyen, Cliffnek elég volt csupán arra gondolnia, hogyan rontott be a kalóz lánya kezében töltött pisztollyal a King's House-ba, vagy arra, ahogy a hullámzó tengeren biztos lábbal állt a hajójuk orrában. Mosolya elhalt, amikor eszébe jutott, amit a lány az aranyszalonban mondott neki. Szinte azonnal el is nevette azonban magát, mert visszaemlékezett, hogyan kergette ki a Vadóc a házából Miss Delingtont. Fejében egyszeriben teljes lett a zűrzavar. Kiugrott az ágyból, hogy igyon valamit. Ártatlan még egyáltalán ez a lány? Akár igen, akár nem, azzal mindenképpen tisztában volt, hogy mit ajánlott neki. Bár amilyen környezetben felnőtt, nem valószínű, hogy még szűz lenne. Akkor aligha kínálta volna fel kerek perec a testét. Ugyanakkor ez nem szokatlan egy olyan nőnél, akinek se pénze, se hatalma. Mással nem szolgálhatna. A gondolat felbosszantotta a férfit, de el is szomorította.

Lassanként rossz sejtése támadt, ha arra gondolt, hogy elviszi Angliába a Vadócot. Tudta, hogy ha kell, képes uralkodni a vágyain. Persze, nem lesz egyszerű, és kellemes sem, de erős az önfegyelme. És ez a lány még nagyon fiatal. Csak erre kell majd gondolnia. Mivel a tervezettnél rövidebb ideig marad itthon, az útra magával kell vinnie a gyerekeit. Alexi már bejárta vele a szigeteket, és egy ideje valóságos megszállottja a vitorlázásnak. Ariella célozgatásaiból pedig kiderült, szeretne eljutni külföldre, hogy minél többet lásson abból, amiről már olvasott. Cliff tudta, hogy a fia és a lánya majd eltereli a figyelmét. Ők lesznek az ütköző közte és Amanda között. Csakhogy más is van itt még. A férfi egy pohár konyakkal a kezében leült a sötétben. A szóbeszédek szerint Rodney Carre egykor a királyi haditengerészetnél szolgált. Ha ez igaz, akkor a Vadóc anyja valószínűleg előkelő származású, és ezt Cliff hallatlanul nyugtalanítónak találta. A Vadóc ugyanis semmit sem tud az illemről, és nem ismeri a szégyenérzetet. Amennyiben az anyja valóban jó család szülötte, akkor a találkozásuk akár katasztrófához is vezethet. A férfi azonban azt sem kívánta a Vadócnak, hogy azt kelljen megtudnia, az anyja valójában szajha vagy himlőhelyes koldusasszony volt. Cliff a részletek ismerete nélkül is tudta, hogy a kalóz lányának nem volt könnyű élete. Megérdemli, hogy anyai ágon egy előkelő család részéről most majd némi fényűzésben legyen része. Hat hét alatt talán képes lesz annyit elsajátítani a viselkedési szabályok közül, hogy senkit se botránkoztasson meg. Anahidtól vehetne leckéket. Cliff mindazonáltal nem volt igazán bizakodó. Még csak abban sem lehetett biztos, hogy a Vadóc egyáltalán akar illemórákat venni. És ő is csak arra tett ígéretet, hogy elviszi Angliába, arra viszont már nem, hogy ifjú hölgyet is farag belőle. Végül is semmi köze ehhez az egészhez. Cliff végképp lemondott az alvásról. Hamarosan megvirrad, és előtte hosszú út áll. A gyerekei holmiját már előző este összecsomagoltatta, és úgy határozott, hogy a nyelvtanárukat is magukkal viszik. Ezt a döntését Miss Carre-ra való tekintettel hozta meg. Szinte már olyan érzése volt, hogy még egy gyereket vett magához. Elég volt azonban csupán abban a hálóingben maga elé idéznie a lányt, hogy tudja, ez nem igaz. Megitta a konyakot, és felöltözött. Az égbolt már bíborszínt öltött, és indigókékben csillogott a tenger, amikor kilépett a hálószobájából. Egyenesen

a háznak abba a szárnyába ment, amelyben a gyerekei laktak. Alexi ajtaja nyitva volt. Már ő is felöltözött, és a mosdótálnál éppen fogat mosott. Szája tele volt vízzel, amikor vigyorogva az apja felé fordult. Cliff szívét melegség öntötte el, és törülközőt dobott oda a fiának. - A húgod is elkészült már? - Hallottam, amikor panaszkodott Anahidnak, hogy ilyen korán kell kelnünk. Papa, ma jó szelünk lesz. A férfi rákacsintott Alexire. - Tudom. Nem kell sietned. Miss Carre még biztosan alszik - mondta, aztán a lánya szobájához ment. - Ariella? Anahid? Pár pillanat múlva kinyílt az ajtó, és az örmény nő jelent meg a küszöbön. - Uram? - kérdezte, és a hangja arról árulkodott, hogy valószínűleg mosolyog a fátyla alatt. Cliff elnézett mellette, s felderült, amikor meglátta, hogy Ariella még hálóingben van, és egy könyvet szorít magához. - Jó reggelt! Ne aggódj, Anahid tucatnyi könyvet csomagolt el neked. És ha az nem lenne elég, még mindig ott lesz a Bibliám. A kislány nagyot ásított. - Tíz perc múlva lent vagyunk, uram - mondta Anahid. Cliff bólintott, aztán izgatottságtól hajtva lesietett a nagy előcsarnokba. Mindig akkor volt a legboldogabb, ha vitorlát bonthatott. Ilyenkor azonnal nyomtalanul eltűntek a démonok, amelyekkel éjszakánként küzdött. Két óra múlva már jó hátszéllel fogja szelni a vizet, és a gyerekei is vele tartanak. Szebb már nem is lehetne az élet. A szolgák meggyújtották a fali lámpásokat, és az előcsarnok egy részében világos volt. A márványpadlón reggeli fények táncoltak. Cliff egyszer csak megpillantotta háza vendégét. Az egyik spanyol széken ült a bejárat közelében. A férfi nem számított rá, hogy már ébren találja. Amikor a lány észrevette őt, felugrott, és nagy szemekkel nézett rá. Cliff lassan feléje indult. Eltökélten semmire sem akart gondolni abból, ami az utóbbi órákban megfordult a fejében. - Jó reggelt! Tudott aludni? Az éjszaka, amikor elment a szobája előtt, hallotta, hogy a Vadóc sír. Arcán azonban most nyoma sem volt a nyugtalan éjszakának. Időközben kimosták a ruháit, így megint bő inget és nadrágot viselt. A derekára azonban vastag aranyzsinórt kötött, amely gyanúsan úgy festett, mintha az egyik függönyről származna.

- Ma reggel tengerre szállunk - mondta mosolyogva. - Miért maradnék sokáig ágyban? Cliff úgy érezte, megszűnt forogni a világ. A Vadóc biztosan azért izgatott, mert örömmel várja, hogy találkozzon az anyjával. Semmiképpen sem érezheti ugyanúgy a tenger hívogatását, mint ő. - Majd csak hat hét utazást követően frissítheti fel a kapcsolatát az édesanyjával. - Ezt kinek mondja? Tudom, meddig tart az út. Jó szelünk van. Máris kifutunk? - kérdezte a lány nyugtalanul. Mégis ugyanúgy égne a vágytól, hogy tengerre szállhasson, mint én? futott át a férfi fején a kérdés. - Úgy bámul rám, mintha megkergültem volna! - kiáltotta Amanda. Semmi bajom, csak rég nem hajóztam már. Miért késlekedünk? - kérdezte, és egyik lábáról a másikra állt. - Láttam az ablakból, hogy az emberei felhúzták a vitorlákat. De Warenne, akarom mondani, kapitány, imbolygó fedélzetet kell éreznem a talpam alatt, és szelet a hajamban - jelentette ki. Ahogy így nézett rá, Cliff megint izgalomba jött. Ijedten félrefordult, hogy a lány ne vehesse észre, mi történt vele. Nem tudta, volt-e valaha is ilyen heves az izgalma. - Indulásra készen vagyunk, igaz? - akarta tudni Amanda. A férfi nem felelt. Megdöbbentette, hogy a teste így válaszol erre a lányra. Hat hosszú hétig kell együtt lennie vele, és a hajó kapitányaként kötelessége, hogy gondoskodjon róla, védelmezze, és biztonságban, épségben eljuttassa Angliába. Arról szó sem lehet, hogy egy eszelős pillanatában elcsábítsa. Szerencsére velem lesz a családom, gondolta. - Nincs jól? - kérdezte Amanda, és hátulról megcibálta a mellényét. Cliff csak akkor fordult feléje, amikor már tökéletesen nyugodtnak érezte magát. - A gyerekeimet is magammal viszem az útra. Már készülődnek. Amint lejöttek, azonnal kifutunk. Amanda szeme felcsillant. - Hatéves voltam, amikor hajózni kezdtem a papámmal - mondta. Nem ennyi idős éppen a lánya? - De igen. A Vadóc összehunyorította a szemét. - Nagyon furcsán viselkedik, De Warenne. Valami baj van? Cliff karba fonta a kezét, és vigyázott, hogy csak a lány szemébe nézzen. - Mikor volt utoljára a tengeren? Mármint hajóval, és nem a ladikjával.

- Barbadosra keltünk át a papával, akinek üzleti ügyeket kellett ott intéznie. Ez múlt tavasszal volt. Én belepusztulnék, ha ennyi ideig nem hajózhatnék, gondolta a férfi. - Úgy látom, ma jobb a hangulata, Miss Carre. - Akarja mondani, Amanda. - A lány elkomolyodott. - Nem felejtettem el a papát, ha erre gondol. Múlt éjszaka majdnem végig rá gondoltam. De már elfogytak a könnyeim - tette hozzá, aztán felderült az arca. - A Fair Lady a kedvenc hajóm. Egészen különleges az a fregatt. A leggyorsabb a kategóriájában, de ez persze csakis annak köszönhető, hogy maga a kapitánya. És még egyetlen csatában sem veszített! Segíthetek magának az ágyúknál. A vitorlakészítője portugál, igaz? Papa azt mondta, ő az egyik legjobb az egész világon. Cliff szíve olyan hevesen vert, hogy nem tudott megszólalni. - Eláruljak egy titkot? - kérdezte Amanda mosolyogva, de közben el is pirult. - Arról álmodtam, hogy a maga hajóján állok, és együtt vitorlázunk. Ez itt most egy valóra vált álom! A lány felnevetett, és hátradobta a rengeteg haját, amelynek a megregulázása eleve kudarcra ítélt vállalkozás lett volna. A férfinak megint félre kellett fordulnia, mert túl szűk lett a nadrágja. A Vadóc az ő hajójáról álmodott! Vajon csak arról, vagy róla is? - Alig várom már, hogy elinduljunk - tette hozzá Amanda. Cliff már arra gondolt, hogy enged eszelős késztetésének. Megfordul, magához szorítja a lányt, szájába dugja a nyelvét, és megcsókolja. Ekkor azonban meghallotta, hogy a gyerekei hangos karattyolással lefelé tartanak a lépcsőn, s egyszerre érzett végtelen megkönnyebbülést és csalódottságot. Nagy levegőt vett, aztán mosolyogva megfordult. - Látom, mind együtt vagyunk. Akkor hát hajóra! Amanda megmarkolta a hajókorlátot, lehunyta a szemét, s a napba és a szélbe tartotta az arcát. Már messze maguk mögött hagyták Kingstont, s a szigetet csak egy zöldellő hegyektől és türkizék tengertől keretezett keskeny, fehér homokcsíknak látták. Előttük a tenger hullámzott. De Warenne majdnem minden vitorlát felvonatott, így aztán a fregatt tizenöt csomóval haladt az enyhe szélben. A lány kinyitotta a szemét, és felkacagott. Tudta, hogy csodás lesz a vízen, és nem tévedett. Boldog izgatottság töltötte el, és félig oldalra fordult, hogy

lássa a farfedélzeten a kapitányt. A férfi a kormánynál állt a fiával együtt, akiről Amanda úgy hallotta, hogy nyolcéves. Ahogy a szelek szárnyán repültek, De Warenne magasabbnak tűnt, a válla szélesebbnek, a haja pedig aranylóbbnak. Amandának elég volt csak egyetlen pillantást vetnie rá, és máris nehezebben kapott levegőt, de nem bánta. Hat teljes hét van előtte, és ez lesz élete legszebb hat hete. Nem fog arra gondolni, egyelőre még nem, hogy az anyjához tart. De Warenne a válla fölött odapillantott rá. Mosolygott, valószínűleg ugyanattól az izgatottságtól, melyet ő is érzett, de a mosolya elhalt, amint találkozott a pillantásuk. Megint a hajóorr felé nézett, és nagyon komoly volt az arca. Tegnap óta olyan furcsán viselkedik, mintha beleavatkoztam volna a szerelmi életébe, gondolta Amanda. De ez végül is nem fontos. A nap magasan jár az égen, amelyen bárányfelhők vonulnak, és a fregatt bal oldalán delfinek úsznak. A lány dróton rángatott marionettfigurának érezte magát, mégsem állta meg, hogy ne forduljon megint a kapitány felé. A fiával együtt mind a ketten hallgattak, de a gyerek figyelmét láthatóan teljesen lekötötte a hajó navigálása. Erős apja mellett egészen kicsinek tűnt. Amanda elszomorodott, mert eszébe jutott, hogyan segített neki is kormányozni a papája, amikor még olyan kicsi volt, hogy az édesapja karja között kellett állnia. Aztán De Warenne lányára nézett, aki apa és fia közelében üldögélt. Csinos, fehér csipkeruhájában a kicsike olyan volt, mintha hercegnő lenne, és a szóbeszéd szerint valóban annak is született. Ölében most könyv feküdt. Az apja bársonypárnát adott neki, hogy azon üljön, és ne koszolja össze a ruhácskáját. Ariella szép, elkényeztetett kis teremtés volt, és láthatóan halvány érdeklődést sem mutatott a tenger iránt, mert egyszer sem pillantott fel. Amanda elképzelni sem tudta, milyen lehet ennyire gazdag kislánynak lenni. Ariella már olvasni is megtanult, pedig még csak hatéves. Amanda érezte, hogy pír önti el az arcát. Nem kellett volna elárulnia De Warenne-nek, hogy nem tud olvasni. Vajon most butának tartja őt? A Windsong alatti dokkoktól csónakkal tették meg az utat a fregattig. Ariella az apja ölében ült, s miközben a matrózok a hajójukig eveztek velük, egy könyvet szorongatott. A bátyja perlekedett vele, és azt mondta, hogy el kellett volna csomagoltatnia a könyvét. A kislány erre közölte Alexivel, hogy buta tök, mert alig tud latinul. A vitának

az apjuk vetett véget. Közölte a fiával, hogy Ariella annyi könyvet hozhat magával, amennyit akar, Alexi pedig jól tenné, ha az út végéig csak a latint tanulná. Az örmény nevelőnő eközben végig néma maradt. De Warenne mosolyogva Amandára nézett. - A lányom jobban olvas, mint sok felnőtt férfi - mondta, és a gyerekhez fordult. - Mit olvasol éppen, drágám? - A fáraók történetét, papa. Amanda azt sem tudta, mi az, hogy fáraó. Féltékeny volt De Warenne lányára, bár a férfinak csakis hálával tartozott. Szerette volna, ha őt is meghívja a farfedélzetre, de erre hiába várt. Neki pedig nem volt megbeszélnivalója vele, így hát nem kérhetett engedélyt arra, hogy felmehessen a farfedélzetre, amely minden matróz és tiszt számára szent helynek számított. A kapitány talán majd még meghívja oda, mielőtt véget érne az út. De ez nem valószínű. A lánynak, maga sem tudta, miért, a csipkés pamut hálóingre kellett gondolnia. De Warenne nem kérte vissza tőle. Most a kis batyujában van, együtt megboldogult apja nyakláncon függő keresztjével és az ő pisztolyával. Kis tőre a bal csizmájában bújt meg, kardja a kajütjében feküdt a fejpárna alatt. - Papa! Nem vagyok jól - mondta Ariella. Amanda megfordult. A kislány közben felállt, de a könyv még mindig a kezében volt. Furcsa tekintetéből Amanda azonnal kitalálta, hogy a kicsike tengeribeteg. - Lemehetek, hogy ledőljek Anahidnál? - kérdezte Ariella. - Rosszabbat már nem is tehetnél - mondta De Warenne, és habozva hátrapillantott Amandára. Ő tudni vélte, mit akar tőle, és felugrott, hogy valamivel megszolgálja az ingyenes utat. Miért ne lehetne a férfi segítségére a gyerekekkel? Igaz, nem ért hozzájuk, de annyira azért nem lehet nehéz dolog. - De Warenne? Majd én lemegyek vele a fedélzet alá - mondta. - Ha nem teher önnek, Miss Carre. Azt hiszem, Anahid odalent van, és a gyerekek kabinjában rendezkedik. Amanda rámosolygott a férfira. - Ne aggódjon! Vigyázok a lányára. Nem fog a tengerbe esni. A kapitány összerezzent. - Csak vicceltem, De Warenne. - Rossz vicc volt - felelte a férfi, és nem mosolyodott el.

Amanda az ajkába harapott. De Warenne mindent szörnyen komolyan vesz, ha a lányáról van szó. A kis hercegnő valószínűleg vödörszámra hullatja a könnyeket, amikor az apja elveri. Amanda nagyot sóhajtott, és kinyújtotta a kezét. Ariella elmosolyodott, és odatartotta szabad jobbját, miközben a könyvét szorította magához. Amanda lesegítette a főfedélzet három lépcsőjén. - Pár nap alatt hozzászoksz a tengerhez, és jobban leszel - mondta. - Komolyan? Ariella még mindig mosolygott, de hirtelen elzöldült az arca. Amandának még éppen időben sikerült odakísérnie a hajókorláthoz, ott azonban a kislány elhányta magát. Amanda mellette maradt, amíg könnyített magán. Utána látta rajta, hogy közel jár a síráshoz. Anyámasszony katonája ez a gyerek! gondolta mérgesen. De Warenne hirtelen ott termett mellettük, és ölbe vette a lányát. - Pár nap múlva jobban leszel - mondta ő is. - Megígérem. Ariella a könnyeivel küzdött. - Jól vagyok, papa. Hadd menjek le! - Biztos vagy benne? A kicsike bólintott. - Le szeretnék menni Miss Carre-ral. Komolyan jobban érzem magam mondta, és még egy halvány mosolyt is sikerült összehoznia. A férfi letette a lányát, aki megfogta Amanda kezét. Ő mégis kívülállónak érezte magát. A kislány iránti féltékenysége még erősebb lett, mire De Warenne feléje fordult. - Köszönöm, hogy ilyen kedves a lányomhoz - mondta, és rászegezte kék szemét. Tekintete simogatással ért fel. Amanda nem tudta viszonozni a mosolyt, és moccanni sem bírt. Egyvalami azonban egészen világossá vált előtte ezekben a pillanatokban. Ha azt akarja, hogy De Warenne megkedvelje, és ő nagyon is akarja ezt, akkor kedvesnek kell lennie a gyerekeivel. Nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát, és mégis megpróbálkozott a mosolygással. - Ariella meg fogja szokni a tengert. Elvégre a maga lánya. A férfi csak futó pillantást vetett rá, és a szeme azt üzente, hogy nemigen hisz ebben, aztán visszafordult a farfedélzet felé. Amanda követte a tekintetével. Hogy tudja ilyen tisztán tartani a ruháját? - értetlenkedett magában. - Maga kedveli a papát, Miss Carre.

Amanda összerezzent. Magával húzta a kislányt, hogy hallótávolságon kívülre kerüljenek. - A papád jó hozzám, és elvisz édesanyámhoz. - Angliába, ahol él. Tudom a papánktól. Ariella tekintete túlságosan is kíváncsi volt a maga hat évéhez képest. - Édesanyám nagy dáma - kérkedett Amanda. - Gyönyörű nő, és egy nagy, finom házban lakik, amelynek rózsakertje is van. - Igazán? - A kislány egy ideig gondolkodott. - És a papája valóban kalóz volt, Miss Carre? - kérdezte végül komolyan, miközben kéz a kézben sétáltak a fedélzeten. Amanda habozott. Végül úgy döntött, hogy semmiképpen sem fogja elárulni az igazságot. - Alaptalanul vádolták meg és akasztották fel - hazudta. - Ültetvényes volt, és igazi úriember. Korábban viszont - tette hozzá, hogy azért némi igazság is legyen abban, amit mond - a brit haditengerészet tisztjeként szolgált. Ariella hallgatott, és Amanda tudta, hogy lázasan dolgozik az agya. Nagyon furcsa gyerek, állapította meg magában. - Miért nem boldog attól, hogy találkozhat a mamájával? - kérdezte végül a kislány. - Azért, mert meghalt a papája? Amanda megállt, mintha földbe gyökeredzett volna a lába. El akarta ereszteni a füle mellett a kérdést, ám aztán észrevette, hogy De Warenne őket nézi a farfedélzetről, és mosolyt erőltetett az arcára. - Nagyon is boldoggá tesz, hogy találkozhatom édesanyámmal. Utoljára akkor láttam, amikor fiatalabb voltam, mint te vagy most - mondta. Közben azonban összeszorult a gyomra. Bárcsak biztos lehetne abban, hogy a mama magánkívül lesz az örömtől, ha találkoznak! - Igazán? - kérdezte Ariella mosolyogva, de aztán elkomolyodott. - Az én mamám meghalt. Megölték, miután én megszülettem. Amandában kíváncsiság ébredt. - Igaz, hogy hercegnő volt? Ariella szeme elkerekedett, aztán nagyot nevetett. - Nem! Nincsenek zsidó hercegnők. - Zsidó volt? - kérdezte Amanda meglepetten. Találkozott már zsidókkal, amikor a papával Cura^ao szigetén járt, ahol szinte csak zsidók élnek. Az édesapja elmesélte neki, hogy valamikor nagyon régen Spanyolországból érkeztek oda.

- A papa beleszeretett a mamámba, aki aztán megszült engem. Ez azonban tilos volt, és egy barbár fejedelem parancsot adott a megölésére. Amanda sajnálta a kislányt, az viszont nem tetszett neki, hogy De Warenne szerelmes volt az édesanyjába. Ha Ariella hasonlít arra a zsidó nőre, akkor az nagyon szép nő lehetett. - A papa is kedveli magát, Miss Carre - mondta a gyerek váratlanul. Közben továbbindultak, de Amanda most megbotlott. - Tessék? - kérdezte. A kislány felmosolygott rá. - Folyton magát bámulja, aztán meg elvörösödik. Máskor nem szokott, csak olyankor, amikor magával van egy szobában. Amanda nem akarta ezt elhinni. - Kétlem, hogy a papádat bármi is pirulásra késztetné. - Maga igen, Miss Carre. Láttam ma reggel, amikor elindultunk otthonról, és a csónakban is. - Mert nagyon meleg van. Nem akart Cliff de Warenne-ről beszélni, a legkevésbé az elkényeztetett lányával, aki szörnyen elegáns, és felnőtteknek való történelmi könyveket olvas. Időközben a teljes fedélzetet bejárták, elérték a kikötő felőli oldalt, és nem voltak messzire attól az embertől, akiről éppen beszélgettek. - Már jobban vagyok. Szeretnék ledőlni - mondta Ariella. Nagyot ásított, aztán megfordult, és kinyitotta az apja kajütjének az ajtaját. Amanda nem tiltakozott, mert biztos volt abban, hogy a kislány szabadon járhat- kelhet a hajón. Ő maga kopogtatás nélkül soha nem léphetett volna be a kapitány kabinjába, de tudta róla, hogy sokszor utaznak ott vele szajhák. Amanda korábban azt hitte, az apák mind egyformák, de most már gyanítani kezdte, hogy De Warenne egészen másként bánik a gyerekeivel, mint ahogy vele bánt az apja. Rodney Carre nem tartotta fontosnak, hogy a gyereke megtanuljon olvasni, és soha nem vette őt az ölébe, mint De Warenne a lányát. Ariella beszaladt a kajütbe, és Amanda nem tudta tovább elfojtani a kíváncsiságát. Előrelépett egyet, és úgy tett, mintha a kislányt kellene szemmel tartania, ahogy ígérte, valójában azonban De Warenne magánszállására akart egy pillantást vetni. Odabent minden piros volt. A falakat kínai vörösre festették, és a padlón három skarlátvörös szőnyeg feküdt, egy

tibeti, egy kínai és egy aubussoni. Amanda felismerte őket, mert a szőnyegek, amelyeket az apja az évek során zsákmányolt, a legértékesebb tulajdonaik voltak. A fal mellett négy vaskos, gazdagon faragott oszlop között nagy, ébenfa ágy állt. Takarója arany és vörös damasztból készült, az ágynemű csíkos, vörös selyemből. A magas fejrésznek támasztott, arany-vörös mintás párnákat bojtok díszítették. A kajüt közepét ívelt lábú, nagyon szép angol asztal foglalta el négy székkel, amelyek kárpitja burgundi vörös volt. Az ökörszemablakok alatt a nagy íróasztalt térképek borították. A helyiség tele volt különös kincsekkel, köztük egy arab rézládával, afrikai maszkokkal, színpompás marokkói vázákkal, Waterford kristállyal és arany gyertyatartókkal. Egy polcon könyvek sorakoztak százával. Amanda megborzongott, de azért belépett De Warenne birodalmába. Minden az ő egzotikus illatát árasztotta, az izgató kisugárzását, a hatalmát, a férfiasságát. A lány tudta, hogy nem volna szabad itt lennie. Egyszer csak hátulról megérintette valaki. - Mit csinál itt? A lány azt tette, amit ilyen helyzetben szokott. Miközben megfordult, előrántotta a tőrét, és az előtte álló alak mellének szegezte. Rögtön ráébredt azonban, hogy hibát követett el. Cliff de Warenne megütközve nézett rá, ő pedig megdermedt, és felgyorsult a szívverése, mert szinte a férfi karjában feküdt. - Az mi? - kérdezte a kapitány nagyon nyugodt hangon. - Tőr - felelte Amanda zavartan. - Sajnálom. Elteszem, de ahhoz el kell engednie - mondta. A férfi levette róla a kezét, ő pedig ijedten összerezzent, mert furcsa bizsergést érzett az ölében. Ariellának igaza volt, gondolta elképedten. Vagy ő is ugyanolyan bolond, mint De Warenne lánya? A kapitány komoly képpel hátrált egy lépést. - Az engedélyem nélkül még senki sem lépett be ebbe a kabinba mondta, aztán a hajóablak felé fordult, és mélyeket lélegzett. De már elkésett. Amanda tisztán látta, hogy izgalomba jött. Lassan visszadugta a tőrt a csizmájába. De Warenne kívánja őt. Hogy miért, abban nem volt biztos. Azt viszont tudta, hogy a véres csaták után minden tengerész készséges nőre vágyik. - Én vagyok a hibás, papa. Én akartam bejönni ide - suttogta Ariella az ágyból.

De Warenne megfordult, és rámosolygott a lányára. A vonásai azonban feszültek maradtak. - Még neked is engedélyt kell kérned, hogy bejöhess. A gyerek bólintott, és a tekintete ide- oda járt a két felnőtt között. Amanda megpróbált nyugodtan lélegezni. - Sajnálom - mondta. Óvatosan a férfira pillantott, és nem igazán tudta, megkönnyebbüléssel vagy inkább csalódással kellene nyugtáznia, hogy De Warenne megint úrrá lett szenvedélyes természetén. A kapitány összeszorította a száját, aztán mutatta a lányának és Amandának, hogy induljanak előre, ki a kajütjéből. Végül azonban meggondolhatta magát. - Miss Carre, egy pillanatra, legyen szíves! - mondta. A hangja nem tetszett a lánynak, de azért bólintott. Bízott benne, hogy a férfi nem azért akarja megrendszabályozni, mert belépett a kajütjébe. Az ő papája azt tette volna. Legalább egyszer egészen biztosan fejbe kólintotta volna. Amanda torkát félelem szorította össze. A papa jól megtermett férfi volt, Cliff de Warenne azonban még magasabb, izmosabb, és jóval fiatalabb is. Mindegy, ha megüti, össze sem fog rezzenni. Hadd lássa a kapitány, hogy erős és bátor teremtés. A papa is büszke lenne rá. - Ariella, örülök, hogy jobban vagy. Az viszont akkor sem jó ötlet, hogy lemenj a fedélzet alá. Elküldtem Anahidért. Leülhettek együtt a padra, és olvashattok. - Igen, papa - suttogta a kislány. - Most menj szépen! - szólította fel a férfi, de aztán lehajolt hozzá, hogy csókot nyomjon az arcára. Ariella sugárzó mosollyal ajándékozta meg, majd odaszaladt a tapintatos távolságban várakozó nevelőnőjéhez. Amanda felkészült a büntetésre, és megfeszítette magát. De Warenne feléje fordult, és furcsa kézmozdulatot tett. - Ha nem bánja. A lány összehúzta magát. - Maga meg mit művel? - kérdezte a férfi, és a keze megállt a levegőben. Amanda elpirult. Megszegte a szabályokat, és most viselnie kell a következményeket. - Semmit - felelte. - Úgy értem, nem fogok kitérni a verés elől. De Warenne szeme hatalmasra kerekedett. - Tessék? - Csinálja már! Tudom, hogy nem engedelmeskedtem a parancsának. - Azt akarja mondani, hogy verjem meg?

- Arra való a keze, nem? A férfi közelebb lépett a lányhoz. Ő megfeledkezett az elhatározásáról, és hátralépett. A kapitány megállt, és a lány is azt tette. - Miss Carre! Nőt soha életemben nem ütöttem meg, és nem is fogok mondta Cliff döbbenten. Amanda nem tudta, higgyen-e neki. - Ez valami trükk? A kapitány szava pillanatokra elakadt. Amikor végül megszólalt, együttérzés volt a tekintetében. - Csak arra akartam megkérni, hogy ma este étkezzen velem - mondta. Most már biztos, hogy ez trükk. Vagy mégsem? - Velem akar enni? A férfi bólintott. - Arra gondoltam, közben beszélgethetnénk kicsit - felelte. Amanda gyanakvón méregette. A férfiak csak egyvalamire használják a nőket, és az nem a társalgás. A lány szíve szaporán vert. De Warenne meggondolta magát. Úgy döntött, mégis ágyba viszi őt. - Elfogadja a meghívásomat? A lány nem tudta, mit gondoljon. A kapitány most már megengedné neki, hogy az ágyában fizessen a hajóútért? Forróság öntötte el, amikor eszébe jutott álombeli szeretője. Egyszeriben nem volt többé arctalan, hanem képzeletében maga Cliff de Warenne becézte addig, amíg neki bizseregni és perzselni kezdett a bőre. Talán nem is volna rossz, ha ennek a férfinak az ágyában feküdne, hiszen mindenki remek szeretőnek mondja. A hölgyek sokszor beszéltek róla a szigeten, és többen büszkén dicsekedtek a barátnőik előtt azzal, hogy már voltak együtt vele. Amanda végül nagy levegőt vett. - Igen, együtt vacsorázhatunk és társaloghatunk - bólintott. De Warenne összevonta a szemét. - Tisztességesek a szándékaim - mondta el újra.

A lány egy pillanatig sem hitt neki.

5. FEJEZET Amanda megállt a hajófarban a korlátnál, egyenes, büszke tartást vett fel, és megpróbálta megőrizni. Nem ment könnyen. Hat matróz felhozta a fedélzetre az édesapja tíkfa koporsóját, és az most itt csillogott a karibi napsütésben. A Fair Lady legénysége csaknem háromszáz főt tett ki, és szinte valamennyien tiszteletteljes csendben álltak a fedélzeten. De Warenne beszélt. Kezében bibliát tartott, és a lány tudta, hogy abból olvas fel, de egy szót sem értett abból, ami elhangzott. A szomorúság a semmiből tört rá, és legyűréssel fenyegette. Néhány órája még, amikor vitorlát bontottak, öröm töltötte el. Kis időre megfeledkezett az édesapja haláláról. Most azért harcolt, hogy kordában tudja tartani a veszteség fájdalmát, de a feladat megoldhatatlannak tűnt. A bánat hatalmas hullámokban öntötte el, De Warenne, a családja és a legénysége előtt azonban nem akarta elveszíteni az önuralmát. Végül mégis könnycseppek gördültek alá az arcán. Nem megy, nem tudok a papa nélkül élni, gondolta. Eddig mindent ő jelentett neki. Az anyja tökéletesen idegen lesz a számára, és soha nem töltheti be az édesapja helyét. A lába össze akart csuklani alatta, és egész testében reszketett. Könyörgök, érjen véget ez az álom! - esdekelt magában. Aztán észrevette, hogy csönd lett körülötte. Már csak az árbocok nyikorgását lehetett hallani, a vitorlák csapkodását, a tajtékot vető hullámok zúgását. De Warenne befejezte a beszédét. Amanda nem mert odanézni rá. Ha megtette volna, üvöltenie kellett volna fájdalmában és tehetetlen haragjában. A férfi elébe lépett. - Szeretne szólni néhány szót? - kérdezte halkan, végtelenül szelíden. Hogy mondhatna bármit is, amikor levegőt sem kap? A hajón egyszerűen iszonyatos volt a csönd. A kapitány megfogta a vállát. - Nem akar legalább elbúcsúzni? Amandának fel kellett emelnie a tekintetét. Olyan érzése volt, hogy egyszerre fog elsüllyedni a saját bánatában és a férfi kék szemében. Nagy nehezen azért bólintott, és elfojtotta a sírását. De Warenne átkarolta, és a csillogó koporsóhoz vezette. Amanda térdre rogyott előtte, átölelte, és ráfektette az arcát. Szeretlek, papa, gondolta. Mindig is szerettelek, és örökké szeretni foglak. „Légy erős, kislány! Mindig légy erős. Most már jó kezekben vagy."

Amanda megdermedt. Megint úgy érezte, hogy az édesapja itt van, és beszél hozzá. - Nem vagyok erős - suttogta. - Ez hazugság. Egyedül nem megy. „Nem vagy egyedül, kislány, és erős vagy. Erős és bátor. Ezt soha ne feledd!" - Papa, ne hagyj egyedül! - kiáltotta. Valaki átfogta a vállát. Erős kezek húzták fel a földről, és izmos karok ölelték át. - Engedje őt elmenni, Amanda! - mondta De Warenne, és biccentett az embereinek. A lány megint elsírta magát, amikor a hat matróz felemelte a koporsót. - Ne hagyj el! - könyörgött. - Kísérje őt Isten áldása! - mondta a kapitány. - Ámen! - mormolta háromszáz férfi. A koporsót átadták a tengernek. Amanda sikoltozni kezdett. - Le kell pihennie - mondta neki De Warenne, és határozottan elhúzta a hajókorláttól. A lány feléje fordult, és két kézzel verni kezdte a mellkasát, mintha ő ölte volna meg az édesapját. A férfi ölbe vette, és levitte a fedélzet alá, miközben Amanda még mindig ököllel ütötte, újra meg újra. Gyűlölte őt, gyűlölte Woods kormányzót, az összes angolt, az egész világot gyűlölte. Haragja végül eloszlott, és nem maradt más belőle, csak halálos kimerültség. Néhány órával később Amanda felébredt. Felnézett a mennyezetre, és bosszúsan látta, hogy De Warenne ágyában fekszik. A férfi ide hozta a temetés után. Innia is adott, de hogy mit, arra nem emlékezett. Aztán álomba sírta magát. A kajütben koromsötét volt. A lány a nyitott hajóablakokra pillantott, amelyeken át kellemes szél fújt be. Odakint bársonyosan feketéllett az éjszakai égbolt, amelyet villódzó csillagok ékesítettek. Amanda hűvös damaszttakarót érzett magán. Ujjai leopárdszőr párnát érintettek. Elment a papája, és soha nem fog visszajönni. Szembe kell néznie ezzel a megmásíthatatlan ténnyel. Kikelt az ágyból, és mezítláb volt. De Warenne lehúzta a csizmáját, vagy valakivel lehúzatta róla. Amanda megtalálta a földön, és leült, hogy belebújjon. Már nem érzett kínzó fájdalmat, csak szomorú és reményvesztett volt. De ennek így kell lennie. A papa megérdemli, hogy meggyászolja. Nem lett volna szabad korábban úgy örülnie az utazásnak.

Azt kezdte találgatni, hol lehet a hajó kapitánya, és mit gondolhat most róla. Egészen biztos, hogy nem tartja bátornak és erősnek. Csalódást okozott a papának. - Ne aggódj! - mondta neki, és bízott benne, hogy hallja őt ott, ahol van. Nem fogok többször hisztériázni. Sajnálom, hogy buta lányod voltam. Ezúttal nem kapott választ, és nagy sóhaj szakadt fel belőle. Elhagyta a kajütöt, és azonnal meglátta a kapitányt. A kormánynál most az első tisztje állt, ő maga pedig a főfedélzeten. Kezét lazán a hajókorlátra tette, és azt nézegette, hogyan tükröződnek vissza a csillagok a sötét tengeren. A szél enyhült, és a fregatt lassabban haladt. Az idő éjszaka is kellemesen enyhe maradt. De Warenne megfordult. A hajó sokkal jobban ki volt világítva, mint Amanda édesapjáé, de egy része így is sötétben maradt. Félhomály volt csupán, és a kapitány több lépésre állt a lánytól, de a pillantásuk így is találkozott, és egymás szemébe néztek. Amanda, mintha csak hipnózisnak engedelmeskedne, odament De Warenne-hez, akinek a tekintete bejárta az arcát. - Sikerült kipihennie magát? - kérdezte. A lány bólintott. - Igen. Köszönöm, hogy használhattam az ágyát. A férfi vonásai ellágyultak. - Beszéljen halkabban! Még félreértik. Amanda elmosolyodott. - Emiatt nem aggódom. Aligha hibáztatná bárki is, ha megpróbált volna ágyba vinni. A férfi elkapta a tekintetét. A lánynak azonnal a reggeli beszélgetésük jutott eszébe. A kapitány vacsorára hívta meg, de valójában kétségtelenül pásztorórára gondolt. Amanda elpirult, és furcsa bizsergést érzett az ölében. A tenger felé fordult, és megmarkolta a hajókorlátot. Túl későn vette észre, hogy csupán néhány hüvelyknyire vannak egymástól. Gyors oldalpillantást vetett De Warenne-re, és egyszeriben rádöbbent, hogy életében először érzelmeket táplál egy férfi iránt. Közelsége elrabolta a nyugalmát és a levegőjét. Holnap talán majd újra meghívja vacsorára. A férfi hallgatott, és Amanda levette róla a szemét. A hullámokon táncot járt a csillagok fénye, és ameddig a szem ellátott, nem volt más, csak az éjfekete tenger. Végtelennek tűnt, erősnek, hatalmasnak. És vigasztalónak. Valójában persze De Warenne volt vigasztaló. A lány érezte erős teste jelenlétét, a feszültséget a magáéban, de még erősebb volt az az érzése, hogy

ennek a férfinak a közelében biztonságban van. Halványan elmosolyodott. Kérdés nélkül is tudta, hogy De Warenne élvezi ennek a pillanatnak a szépségét, az emelkedettségét, és ha őszinte akart lenni, el kellett ismernie, hogy ezzel ő is így van. Leginkább azonban azt élvezte, hogy együtt van itt a férfival. Hosszú pillanatok teltek el ebben az újdonsült, furcsán barátságos csöndben. - Tökéletes az éjszaka, igaz? - szólalt meg végül Amanda. A kapitány lenézett rá. - Egyetértünk - felelte. A lány a szemébe nézett, és reszketést érzett a keblében. Aztán megint a csillogó tenger végtelenségét csodálta. A papa valóban örökre elment, ez az éjszaka mégis tökéletes. Tudta, az édesapja is azt akarná, hogy élvezze, ha ő közben árulónak érzi is magát. Egyszer csak megkordult a gyomra, és elpirult, amikor meglátta, hogy De Warenne elmosolyodik. - Ez nem volt igazán nőies tőlem, igaz? - Többször is értésemre adta már, hogy nem akar nőiesen viselkedni. A lánynak a csomagjában megbújó, nagyon is nőies hálóingre kellett gondolnia. - Valóban nem akarok - felelte. Tudta azonban, hogy nem ez a teljes igazság, és gyorsan másra terelte a szót. - Ha igazán velem akart vacsorázni, elrontottam a dolgot. A férfi felvonta a szemöldökét. - Igazán azt akartam, és maga semmit sem rontott el - jelentette ki. Amanda ráemelte a szemét. - Ezt hogy érti? De Warenne tekintete lassan bejárta a lány vonásait. - Még nem ettem. Bíztam benne, hogy együtt vacsorázik velem, ha majd felébredt. Szóval mégis úgy döntött, hogy ágyba visz, gondolta a lány. Mérgesnek kellett volna lennie, de nem volt az, csak feszült és izgatott. Most majd fizethet az útért. Lassan felemelte a fejét, a férfi szemébe nézett, arra gondolt, ami majd történni fog közöttük, és ráébredt, hogy szívesen megosztja vele az ágyát. Már csak abban reménykedett, hogy nem fogja nevetségessé tenni magát. Tudta azonban magáról, hogy nem buta lány, és hamar rá fog jönni, mit kell tennie. - Elkészíttetem a vacsorát. Elnézését kérem - mondta a kapitány, és elsietett.

Amanda nagy levegőt vett, megmarkolta a hajókorlátot, és érezte, hogy felgyorsult a szívverése. Egyszeriben megértette, mit jelent a vágy. - Miss Carre - intett neki De Warenne mosolyogva a kabinja küszöbéről. A lány az ajkába harapott, és elindult. A férfi ugyan laza öltözéket viselt, vászoninget, világos nadrágot és magas szárú csizmát, ő mégis sajnálta, hogy rajta nem ruha van. Nem mintha valaha is lett volna olyan darabja, de most szívesen felvett volna egyet. Aztán meglátta az asztalt. Az arany gyertyatartókban álló, hosszú gyertyák meghitt fényt adtak. A fehér abrosszal leborított asztalt vörössel, kékkel és aranyozással díszített tányérokkal, aranyozott tálkákkal, vászonszalvétákkal és kristály borospoharakkal terítették meg. Ezüst alátéten borospalack állt a gőzölgő, szintén ezüstből készült tálak mellett. Amanda még csak hasonlót sem látott soha, és moccanni sem mert. - Parancsoljon! A férfi ellépett a lány mellett, és egy sötétvörös bársonnyal bevont széket húzott ki neki. - Valóban enni fogunk? - kérdezte Amanda, és nem tudta, nem csak álmodik-e. - Igen, vacsorára hívtam meg, Miss Carre. Amanda nem tudta levenni a szemét az ünnepien megterített asztalról. Itt egy királynak kellene étkeznie, nem egy kalóz lányának! - Miss Carre? A lány rádöbbent a tévedésére. De Warenne nem teríttetett volna így, ha csupán gyors örömre vágyna. Amanda elképedten nézett rá. A férfi még mindig a szék mögött állt, hogy majd alásegítse. A lánynak végül nagy nehezen sikerült tennie egy lépést. Az apja egyszer a szeretője alá segített egy széket, de közben mind a ketten tántorogtak, mert részegek voltak. Hangosan nevettek ezen a gesztuson, mert idétlennek tartották, hogy a nemesek viselkedését majmolják. A papa aztán egyébként is mindent elrontott, mert nem engedte helyet foglalni a nőjét, hanem az ölébe vonta, és mélyen benyúlt a fűzőjébe. Amanda a kapitányra meredt. Miért ilyen kedves, nagyvonalú, és hogy lehet ennyire jóképű? Azt mondta magáról, hogy úriember, és nincsenek hátsó szándékai. A lány hinni kezdett neki. Egy ilyen férfinak nem kell nagy csábítási jelenetet rendeznie. - Kérem, foglaljon helyet - mondta De Warenne csendesen. - Akkor ez nem csábítás?

A kapitány a lány szemébe nézett. - Nem, nem az. - Miért? Amanda még a halvány gyertyafényben is látta, hogy a férfinak arcába szökött a vér. - Hogy miért nem csábítás? A lány a fejét rázta. - Miért akar velem enni? Nem vagyok herceg, sem admirális. Se szép, se elegáns. Miért csinálja ezt? A kapitány egy ideig csak Amanda szemébe nézett, aztán megszólalt: - Társaságban kellemesebb étkezni, mint egyedül. És szívesen hallanék az életéről. A lány értetlenül hunyorgott. - Az életemről? Abban semmi érdekes nincs, és eddig senki sem volt kíváncsi rá. - Nem mindennap mentem meg egy kalóz lányát - váltott De Warenne váratlanul tréfálkozó hangra. A lány elmosolyodott. Bárki mástól sértőnek találta volna ezt a megjegyzést. - Az életem untatni fogja - figyelmeztette a férfit, aztán eszébe jutott valami. - Én viszont szívesen hallanék a magáéról. De Warenne megijedt. - Az kegyedet untatná egészen biztosan. Amanda felnevetett. - A maga ereiben királyi vér folyik. - Aligha, drágám - felelte a férfi, és a székre mutatott. A lányt szédülés fogta el, és végre leült. Őt még senki sem szólította drágámnak. De Warenne persze nem úgy értette. Ariellát szólítja így, csakhogy ő nem a lánya, és nem is akarja, hogy gyermeket lásson benne. A férfi azonban hihetetlenül csábítóan mondta ki a becéző szót, és ő heves vágyat érzett arra, hogy újra hallja a szájából. És akkor már úgy, hogy komolyan is gondolja. De Warenne is leült vele szemben, és felemelte a borospalackot, ám aztán tétován visszatette az asztalra. - Meg kell kérdeznem, hogy hány éves. Amanda nem habozott. - Huszonegy - felelte, és elmosolyodott, de a szíve még mindig vadul kalapált. Azt akarta, hogy a férfi tapasztaltabbnak tartsa, mint amilyen valójában. - És maga?

De Warenne a fejét ingatva felnevetett. - Mind a ketten tudjuk, hogy kegyed közel sincs még huszonegy. Én egyébként huszonnyolc vagyok - mondta, aztán elhallgatott egy pillanatra. Komolyan kérdeztem, Miss Carre. A lány maga is úgy becsülte, hogy De Warenne a húszas évei vége felé járhat, és nem tévedett. Azon kezdett gondolkodni, hány évesnek mondja magát, hogy a férfi higgyen neki. - Már majdnem húsz vagyok - hazudta. - És mondtam már, hogy nem vagyok hölgy. Szólíthat Amandának. És szeretnék bort inni. De Warenne töltött neki egy gyűszűnyit, magának pedig egy teli pohárral. - És én még nagylelkűnek tartottam! - dünnyögte a lány, és a poharáért nyúlt. - Én tizenhatnak taksálom. Legfeljebb tizenhétnek - mondta a férfi, és a vonásait fürkészte. Amanda felsóhajtott. Tizenhét éves volt, augusztusban tölti majd be a tizennyolcat. Válasz helyett lesütötte a szemét, és belekortyolt a borba. Azonnal levegő után kezdett kapkodni, és megfeledkezett a szédüléséről. A bor, amelyet a papával ivott, nehéz és savanyú volt, és ő jobban szerette a grogot. - Ez mi? - kérdezte elképedten. De Warenne hátradőlt a székén, és szélesen elmosolyodott. - Úgy sejtem, ez dicséret akart lenni. - Nagyon finom. Bársonyos és gyümölcsös. - Az ízében és az illatában erősen földiszeder karakterű - helyeselt a férfi , és csupán annyira csersavas, hogy éppen csak ingerelje a nyelvet. Riojából származik. Amanda nem válaszolt, mert azonnal még egy kortyot kellett innia. A bornak mennyei íze volt. - Lassabban kellene innia, különben még becsíp - jegyezte meg De Warenne. Ő maga még nem ért a poharához, csak a lányt figyelte. Amanda szerette volna tudni, mi jár a fejében, és szélesen rámosolygott. - Nem tudtam, hogy egy bor ilyen finom is lehet. Miért mered így rám? A férfi elvörösödött, és elkapta a pillantását. - Elnézését kérem. - Az ingemmel van baj? Vagy be kellett volna fonnom a hajamat?

- Az inge rendben van. - De Warenne mosolya kényszeredettnek hatott. Udvariatlan voltam. Nem fordul elő többé. Amanda zavartan összefogta a haját, és komor pillantást vetett a férfira. - Nincs másik ruhám, csak a hálóing. De Warenne nyugtalannak tűnt. - Nem az öltözékéről van szó, és nem is a hajáról. Az nagyon szép. Azt szeretném, ha élvezné a vacsorát. A szakácsom érti a dolgát. A lány hallgatott. Tetszik neki a haja? Nyáron mindig levágott belőle a tőrével egy tenyérnyit, aztán hagyta, hogy egy évig csak úgy nőjön. Idén nyáron azonban megfeledkezett erről, mert azzal volt elfoglalva, hogy lecsukták az édesapját. - Túl hosszú - hebegte. A férfi arcán még mélyebb lett a pír. - Soha ne vágja le! - mondta tompa hangon. - Komolyan szépnek találja? - akarta tudni Amanda. De Warenne hosszú, erős ujjai az abroszon doboltak. Végül felemelte a fejét. - Igen, szépnek találom - felelte. A lány ezt örömmel hallotta, és mosolyogva a férfi szemébe nézett, de ő megint félrefordult. - Mit mondott, mennyi idős? Amanda úgy döntött, nem árulja el az igazságot. - Majdnem húsz vagyok, De Warenne. A férfi tekintete most átható volt. - Az nem lehet. Már nem kislány, de még nem is nő. Ez egészen nyilvánvaló. - Zöldeket beszél - mondta a lány, és egyszeriben méregbe gurult. Valaki vagy kislány, vagy nő. Olyan nincs, hogy félig ez, félig amaz. Ma reggel maga is felnőtt nőnek tartott, és nem csak félig annak. De Warenne kiegyenesedett ültében. Amanda kihívó pillantást vetett rá, és a válaszát várta. A férfi lassan mosolyra húzta a száját. - Tengerészek között nőtt fel, úgyhogy tudja, milyenek a férfiak. Megpróbáltam úriemberként viselkedni magával, de nekem is van gyenge oldalam. Férfi vagyok. Ez azonban itt és most semmit sem jelent, úgyhogy ne lásson bele olyasmit, ami nem létezik! Amanda a kapitányra meredt. Nem értette, amit mondott. A férfi leplezetlenül érzéki mosollyal ajándékozta meg, amelytől minden szívnek meg kellett olvadnia. Az övének is. Elfeledkezett arról, hogy pár másodperce

meg akarta érteni De Warenne különös szavainak a jelentését. Szíve szaporábban kezdett verni, és fejében teljes volt a káosz. A férfi felemelte a borospalackot, és töltött neki. - Meséljen kicsit magáról! A lány még mindig nem tudott megszólalni. - Amanda? Mikor és hogyan jöttek az édesapjával Jamaicára? Amanda nagy levegőt vett, és nem tudta elfelejteni, hogyan nézett és mosolygott rá az előbb a kapitány. Még mindig nehezére esett a levegővétel. - Amikor négyéves voltam - nyögte ki. - Korábban hol élt? - kérdezte De Warenne, és időnként látható élvezettel belekortyolt a borába. - St. Mawesban, Cornwall megyében. Ott születtem - felelte a lány, és lassanként kitisztult a feje. - St. Mawes, ha jól tudom, a déli parton fekszik. Amanda bólintott. - Ott született édesanyám. - Hogy ismerték meg egymást a szülei? - kérdezett tovább a férfi, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le a lány arcáról. Amanda csodálkozva állapította meg, hogy a kapitányt valóban érdekli az élete. - A papa törzszászlósként szolgált egy brit hadihajón. Brightonból kellett kifutnia, és a mama ott nyaralt az édesanyjával meg a húgaival. Szerelem volt első látásra. A lány arra számított, hogy De Warenne unni fogja az élettörténetét, ő azonban érdeklődőn előrehajolt. - Hallottam, hogy Carre valamikor haditengerész volt. Hadihajón szolgálni nagy dolog. A hadihajók a brit királyi flotta büszkeségei voltak. A nagy, háromemeletes hajók száznál több ágyúval és legalább nyolcszáz fős legénységgel rendelkeztek. - Akkoriban a papa csinos férfi lehetett - mondta Amanda. - És elbűvölte az édesanyját - mosolyodott el a kapitány. - Igen. - A lány mosolya elhalt. - Aztán gazember lett belőle. - Az esküvőjük után? Amanda bólintott. - Miután én megszülettem. A mama kidobta. - Azon töprengek, ismerhetem-e a családját - gondolkodott fennhangon De Warenne. - Rex bátyámnak birtoka van Cornwallban, és én is jártam ott, ha nem is sokszor.

- A mama Straithferne lány - mondta Amanda roppant büszkén. - A családfáját egészen az angolszászokig tudja visszavezetni. - Vagyis előkelő hölgy - jegyezte meg a férfi. - Igen, ő lady. A papa azt mesélte róla, hogy mindig, bármilyen helyzetben kifogástalan a viselkedése. Ráadásul nagyon szép is. Amanda megint mosolygott, de a szavai feszengést is keltettek benne. Nagyon könnyű volt elfelejtenie, hogy hat hét múlva ott fog állni az édesanyja ajtaja előtt Londonban. De Warenne-re nézett, és látta, hogy éberen figyeli őt. Erre még szélesebb mosolyt varázsolt az arcára, mert nem akarta, hogy a férfi meglássa rajta, jobban fél Angliától és attól, ami ott vár rá, mint bármilyen tengeri csatától. - A családnak birtoka van St. Mawesban? A lány hirtelen kihúzta magát ültében. - Nagyon sokat kérdez anyámról - mondta. Cliff de Warenne közismert szoknyabolond, az ő mamája pedig híres szépség. Lehet, hogy a férfi ezért érdeklődik ennyire iránta? - találgatta Amanda, és felgyorsult a szívverése. - Jól van? - kérdezte a kapitány. A lánynak most nem sikerült elmosolyodnia. - Ismeri anyámat? - akarta tudni. - Attól tartok, nem. Ahogyan a Straithferne családot sem. Amanda megkönnyebbülten hátradőlt a székén. - Furcsállom, hogy az édesanyja ilyen messzire engedte költözni magát az apjával - jegyezte meg a férfi. Látványosan úgy beszélt, mintha ezt csak úgy mellékesen mondaná. Amanda azonban nem figyelt fel erre, mert megnyugtatta a gondolat, hogy De Warenne nem akarja szeretőjévé tenni az édesanyját. - Szó sem volt arról, hogy a mama elengedett volna. A papa szabályosan kitépett a karjából, és a mamának a szíve szakadt bele. - A lány látta, hogy a férfi meglepetten felvonja a szemöldökét. - A papa, miután édesanyám kiadta az útját, nem látogathatott meg engem - tette hozzá az apja védelmében. - Ha a mama kedvesebb lett volna hozzá, a papának nem kellett volna elrabolnia engem. Nagyon hiányoztam neki, mert nem találkozhatott velem, és ezért magához vett. De Warenne arca elkomorult. - Sajnálom. Csúnya történet. Amanda megrántotta a vállát.

- Én igazából nem emlékszem rá. És a mamámra sem, pedig nagyon szeretnék - tette hozzá. - Talán jobb is, hogy elfelejtette, hogyan tépték ki az édesanyja karjából jegyezte meg a férfi, és vizslatón nézett a lányra. Ő rászegezte a szemét. - Nagyon szerettem a papát. Örülök, hogy magához vett. - Tudom. Amanda elszomorodott, és ez egészen más szomorúság volt, mint az, amelyet az apja halála miatt érzett. Azon töprengett, hogyan alakult volna az élete, ha nem rabolják el St. Mawesból. Ez a kérdés szinte egész életében foglalkoztatta. - A mama előkelő dáma - mondta, és a hangja még elutasítóbb lett. - Én nem vagyok az, és soha nem is leszek, de ez kicsit sem érdekel. Szeretem a tengert. Ha szabadon dönthetnék abban, hogyan akarok élni, akkor itt maradnék. Egy nagy hajón, mint most, és életem végéig csak vitorláznék. De Warenne hirtelen leeresztette sűrű pilláit, és elrejtette a szemét. Semmit sem mondott, de idegesen játszani kezdett az evőeszközével. - Biztosan bolondnak tart. - Amanda nagyot sóhajtott. - Néha én is annak tartom magam - vallotta be. A férfi nem nézett fel. - Nem, Amanda, nem tartom bolondnak - mondta. Hangja simogatással ért fel, és a lány teste megint bizseregni kezdett. A kapitány arcát nézegette, amely most kipirult kicsit, bizonyára a bortól, és neki a lélegzete is elállt a szépségétől. Ha valakitől pár napja azt hallja, hogy Cliff de Warenne-nel fog vacsorázni a fregattján, jót kacagott volna ezen a bolond beszéden. Most mégis kettesben ül itt ezzel a férfival, aki egész sereg személyes kérdést tett fel neki, és láthatóan érdekli az élete. És tetszik neki a haja. Azt mondta, hogy szép. Az a fiatal nő, akit Amanda a tükörben látott Windsongban, abban a finom, fehér, csipkés hálóingben, furcsán szédítő volt. Ezt még neki magának is el kellett ismernie. Csakhogy az nem ő volt. Ő Amanda Carre, akit a legtöbb szigetlakó Vadócnak vagy a kalóz lányának hív. Egy sovány, kócos fruska, aki fiúruhát hord. A hálóing azonban itt van a batyujában, lent a kajütjében. A haját pedig megfésülheti és megrendszabályozhatja. Egyszeriben látta magát, hogy szalaggal a hajában és abban a hálóingben lép be a kapitány kabinjába. És elképzelte, hogy De Warenne ugyanúgy néz rá, ahogyan akkor reggel nézett Windsong nagy szalonjában. A gondolattól forróság öntötte el. Lassan felnézett, és találkozott a tekintetük. A kabinban hirtelen néma csönd lett. Nem hallatszott a hajótörzshöz csapódó hullámok hangja, a

kötélzet állandó nyikorgása, a láncok csörgése. Csak a saját heves szívverése maradt, és ez a vonzó, erős férfi, aki itt ül vele szemben. Amanda azt akarta, hogy a kapitány csókolja meg. Ezt nem tagadhatta tovább önmaga előtt. Másra sem tudott gondolni. De Warenne megköszörülte a torkát. - Együnk, mielőtt még minden kihűl. A lány nem tudott megszólalni. Soha korábban nem kívánta, hogy érintse meg egy férfi. Most viszont arra vágyott, hogy Cliff de Warenne ölelje át, csókolja meg, s ő viszonozni akarta azt az ölelést és csókot. De a férfi azt mondta, hogy tisztességesek a szándékai. A kapitány leemelte a fedőt az első tálról, amelyből gőz csapott fel, és sült csirke illata. A férfi odakínálta neki, de ő még csak elmosolyodni sem tudott. Mit tegyen? Mondjon valami bátorítót? - De Warenne? - kérdezte, és furcsán rekedt volt a hangja. A férfi szinte már húzódozva ráemelte a szemét, és komor volt a tekintete. - Költsük el a vacsorát, Amanda! A lány az ágyra pillantott. Miért nem fekteti rá őt De Warenne? - Nem vagyok éhes - állította. A kapitány hirtelen felkelt a székéről. - Elnézését kérem. Úgy hallom, Ariella rosszat álmodik. Ne várjon rám! Vacsorázzon meg! - mondta, és kisietett a kabinból.

6. FEJEZET A szél nem erősödött fel, és Cliff a legtöbb vitorlát kurtábbra vetette. A nagy fregatt néhány csomóval lassabban haladt tovább. Már felkelt a nap, s vörösre és narancsszínűre festette a tenger fölött az égboltot. A kormánynál az egyik tisztje állt, amikor Cliff a hajókorlátnál kibújt az ingéből. Ha enyhe volt a szél, vagy egészen elállt, hajnalban nemritkán úszott egyet. Az emberei őrültnek tartották ezért, és talán az is volt, mert izgalmasnak találta, hogy megmártózzon a jéghideg Atlantióceánban. Miközben gyorsan levetkőzött, átadta magát a gondolatainak. Egyértelműen hiba volt, hogy előző este meghívta vacsorára Amandát. Ártatlan tekintete, a mosolya és a szavai elvarázsolták. Hozzá hasonló nővel nem találkozott még. Talán az ártatlanság és a bátorság, a naivság és a merészség, a tudatlanság és a bölcsesség elegye volt az benne, ami vonzotta. Leírhatatlanul szép lány, és csupa ellentmondás. Meglehet, az a részvét is befolyásolta, amelyet Amanda ébresztett benne. Egyszerre akarta óvni, védelmezni és ágyba vinni. A múlt éjszaka attól tartott, minden tisztességtudásról megfeledkezik, és egyszerűen a magáévá teszi. Nem lett volna nehéz dolga, mert a lány is láthatóan kívánta őt. Valójában nem hallotta sírni Ariellát, az csak kifogás volt, hogy elmenekülhessen Amanda közeléből. Vissza kellett nyernie az önuralmát. És a józan eszét. Az önuralma azonban erősen megingott, Amanda pedig néhány nap alatt az élete középpontjává lett. Természetesen védelemre szorul. Ez attól a pillanattól világos volt Cliff előtt, hogy először találkozott vele a King's House-ban. Töltött pisztollyal a kezében rontott be oda, és a kormányzóval akart beszélni. Cliff már hamar megértette, hogy a lányt leginkább saját magától kell megóvnia. Ez egészen nyilvánvalóvá lett, amikor megpróbálta elcsábítani Woodsot. Senkije sem maradt, és az apja elvesztését gyászolta. Cliff semmiképpen sem hagyhatta magára. A lány egyedül őrá számíthat, neki pedig hatalmában áll, hogy sértetlenül eljuttassa az anyjához. És azt is fogja tenni. Tegnap nem azért hívta meg vacsorára, mert a társaságára vágyott, bár azt is kimondottan élvezte, amíg a saját vágya közbe nem szólt. Nem, valójában Amanda életéről akart hallani. Nagyon könnyű volt befolyásolnia, és ügyesen ki is szedte belőle, amit meg kellett tudnia. Egyelőre legalábbis. Az anyja,

akihez úton vannak, jó családból származik, sőt talán a nemesség tagja. Cliff azt kívánta a lánynak, hogy a családja kínálhasson neki anyagi biztonságot, de nem volt igazán bizakodó. Anya és lánya legalább tíz évig távol élt egymástól. Józan esze és élettapasztalata azt mondta a férfinak, hogy az egymásra találás nem lesz egyszerű és kellemes. Amanda története ráadásul, és ez még nagyobb baj, sántít is. Ő maga ugyan hiszi, amit mond, Cliff ösztöne azonban azt súgta, hogy többnek is kell a dolgok hátterében lennie. Márpedig nem szokták megcsalni a megérzései. Ám még ha valóban úgy történt is minden, ahogy azt neki elmesélték, Amandának akkor is további fájdalmakat és megaláztatásokat kell majd elviselnie. Cliff egészen biztos volt ebben. Erősen remélte, hogy a lány anyja magánkívül lesz örömében, ha a gyermeke visszatér hozzá, de nem igazán látott okot ennek a feltételezésére. És ha ő még netán valóban örülne is, a családja és a barátai aligha lesznek megértőek egy kalóz lányával. Az előkelő hölgyek, akiket Cliff ismert, nemcsak szépek voltak, elegánsak és jók az ágyban, hanem kivétel nélkül sznobok is. Különcök számára az ő világukban nincs hely. Hogyan fog Amanda beilleszkedni az anyja életébe? A legszebb ruha sem feledtetheti el a beszédmódját, a modorát, a nélkülözéssel teli múltja hatásait. Viselkedését Cliff időnként megnyerőnek találta, de nemegyszer megdöbbentőnek is. És őt nem volt könnyű megdöbbenteni. A társaság nem fogja befogadni a Vadócot. Efelől a férfinak szemernyi kétsége sem volt. Az iránta érzett vágyát érthetetlennek és elfogadhatatlannak találta. Ugyanúgy nem értette, miért érez olthatatlan késztetést arra, hogy megóvja Amandát a további sérülésektől, de ez legalább elfogadható volt, mert ezt a tisztességérzete parancsolta. Mindazonáltal azzal is tisztában volt, hogy ha a védelmezőjeként lép fel, akár mélyen bele is bonyolódhat Amanda Carre életébe. Csak remélhette, hogy az anyja valóban nagylelkű, és nem az úri társaság oszlopos tagja. Ha kedves és jószívű asszony, akkor ő a háza küszöbén leteheti a lányt, és abban a tudatban távozhat, hogy a védencének biztos lesz a jövője. Azon a sokkal valószínűbb lehetőségen egyelőre nem akarta a fejét törni, hogy Dulcea Carre elborzad elvadult lánya felbukkanásától. Cliff elhúzta a száját, mert egyszeriben eszébe jutott, milyen képet vágott Miss Delington, amikor azt hitte, hogy Amanda az ő szeretője. Annak a „tehénnek" a viselkedése tökéletesen példázta az úri társaság előítéletességét és bigottságát, s Cliffnek a legrosszabbtól kellett tartania. Igaz, Amanda egy

kalóz lánya, sokszor faragatlan és közönséges, de okos, vicces és eltökélt is. Mindemellett az egyik legsebezhetőbb lény is, akivel ő valaha találkozott. Eszébe jutott, ahogy a múlt éjszaka összegömbölyödve látta aludni a kajütje egyik szőnyegén. Hihetetlenül szép volt, de egészen elveszett is, aki senkibe és semmibe sem kapaszkodhat az életben. Abban a pillanatban Cliff megértette, miért kell megvédenie. Minden hajónak szüksége van horgonyra, különben csak tehetetlenül sodródik egy viharban. - Kapitány? Rosszul van, vagy valami ilyesmi? Cliff összerezzent. Meztelenül állt a hajókorlátnál, a látóhatárra meredt, és annyira belemerült a gondolataiba, hogy azt sem tudta, hol van. Nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon a tengerészének. Csak fellépett a korlátra és a vízbe ugrott. A jéghideg tenger egy pillanatra egészen megbénította, és süllyedni kezdett. Először az esze kezdett működni, és azt súgta neki, hogy úsznia kell, ha életben akar maradni. Aztán megint vert a szíve, és tempózni kezdett. A jeges vízben minden erejére szüksége volt, hogy mozogni tudjon, és pár másodpercig attól tartott, nem sikerül a felszínre jutnia. Az izmai tiltakoztak, akárcsak az agya. Végül mégis felért, és nagyokat szippantott a melegebb levegőből. Valaki kötelet dobott le neki, ő pedig megragadta, aztán felnevetett. Sokkal jobb hangulatban mászott fel fürgén a kötélhágcsón, és két matróz átsegítette a hajókorláton. Szíve még mindig eszelősen vert a jeges halál elleni küzdelemtől, amikor nevetve kirázta a vizet a hajából. - Elég hidegnek találta a tengert, kapitány? - kérdezte MacIver álszent képpel a farfedélzetről. Cliff még mindig vigyorogva felegyenesedett. Arcát a kora reggeli napsütésnek fordította, és széttárta a karját, hogy megszáradjon. Erősnek érezte magát, egynek a nappal és a tengerrel. Végül a szívverése is megnyugodott, remegése alábbhagyott, de vele együtt az eufóriája is. Odapillantott a tisztjére. - Egyszer magának is ki kellene próbálnia - mondta, és törülközőért nyúlt. Hirtelen megdermedt azonban. A kabinjától nem messze Amandát látta meg. Nem tudta, mióta állhat már a fedélzeten, de a tekintete félreérthetetlen volt. Úgy meredt rá, mint aki még soha életében nem látott meztelen férfit. De

nem is úgy. Inkább mintha még többet szeretne látni belőle. Kívánságát Cliff teste viharos gyorsasággal teljesítette, és vér áramlott az ágyékába. Csak egy pillanat múlva sikerült megmozdulnia. Ebben a szemvillanásnyi időben nem létezett gondolkodás, sem értelem, csak a vágy. Cliff végül elfordult, és szinte meg sem hallotta, hogy az egyik embere illetlenül felnevetett. Elvette a törülközőt, és a derekára akarta csavarni, de szinte már fájdalmas izgalma megakadályozta benne. Teste arra emlékeztette az eszét, amit valóban akart. Ő azonban nem hallgatott rá. Csak megdörzsölte a haját, aztán ledobta a törülközőt, és felhúzta a nadrágját, mintha Amanda ott sem lenne. Miközben felvette a harisnyáját, emlékezetébe idézte, hogy ez a nő számára tabu. Hogy miért, az most sehogyan sem akart az eszébe jutni. Mielőtt még belebújt volna a csizmájába, tudta, hogy a lány már nincs ott. Még mindig félmeztelenül megfordult, és látta, hogy Amanda besiet a kabinba, amelyben egyedül töltötte az éjszakát. - Azt hiszem, tudjuk, mit szeretne a kicsike - jegyezte meg az egyik matróz. Cliff előhúzta a csizmájából keskeny tőrét, és a tengerész torkához nyomta. - Nem tudsz te semmit - mondta, és egy kicsit megnyomta a pengét. A matróz elszörnyedt, de a seb apró karcolás volt csupán. - Zárjátok be! - sziszegte a kapitány az összeszorított fogai között. Két tisztje lesietett a farfedélzetről, és megragadta a teli torokból tiltakozó matrózt. Cliff hátat fordított neki. Eszében sem volt, hogy meggondolja magát. A hajóján nem tűrte el a szemtelenséget, és a tengerész megsértette Amandát. Spanyolországban majd kiteszi. A fickó még örülhet, hogy büntetésképpen nem húzatja át a hajótörzs alatt. Így legalább esélye lesz arra, hogy egy másik hajó felveszi, és nem kell elpusztulnia a sziklás spanyol partvidéken. Cliff leült, hogy felhúzza a csizmáját, de a haragja még mit sem enyhült. Amanda a falnak dőlt, és megpróbált nyugodtan lélegezni. Soha nem fogja elfelejteni azt a látványt, amelyet Cliff de Warenne nyújtott, amikor levetkőzött a hajnali szürkületben, aztán felállt a hajókorlátra, hogy leugorjon az óceánba. A lánynak szájára kellett tapasztania a kezét, hogy ne sikoltson fel rémülten. Tudta, hogy a férfi egy percet sem töltött a jeges víz alatt, de úgy érezte, kész örökkévalóság telt el, mire

felbukkant. A kapitány nevetett, amikor újra a fedélzeten állt, karját széttárta, arcát a napnak fordította, és megmutatta az erejét, a férfiasságát. És amikor meglátta őt, azonnal izgalomba jött. Múlt éjszaka Amanda azt hitte, tudja, mit jelent a vágy, de tévedett. Csak most értette meg. Nem látott még a kapitánynál szebb és hősiesebb férfit. Iszonyatos erejű sóvárgás fogta el, és magára fonta a karját. Hosszú pillanatok teltek el, mire testében végül alábbhagyott az ijesztő feszültség. - Miss Carre? - mosolygott fel rá Ariella, aki mellett ott állt az örmény nevelőnő. Amanda eddig nem vette észre, hogy a kislány odajött hozzá. Hóna alatt természetesen most is egy könyv volt. Amanda elmosolyodott. - Szervusz! - üdvözölte Ariellát. Magában azt találgatta, mit tett volna De Warenne, ha a gyerekei látták volna, hogyan úszott napfelkeltekor a tengerben. - Most órám lesz, és a papa azt mondta, hogy az ő kajütjében tanuljak. Amanda oldalra lépett, hogy utat engedjen a kislánynak és a nevelőnőnek. - És a bátyád? Neki nem kell tanulnia? - kérdezte kíváncsian. - Ő lent van a vitorlakészítőnél, hogy eltanulja tőle a mestersége fogásait. - A kislány fintort vágott, és a fejét csóválta, mintha képtelennek tartaná az ötletet. - Alexi latinja borzalmas. Majdnem olyan rossz, mint a franciája. Amanda bement a gyerek után a kabinba. - A bátyádnak, ha egyszer majd kapitány szeretne lenni egy hajón, mindenhez értenie kell. A vitorlavarráshoz is. - Ha nem tud franciául, Franciaországban és Marokkóban nem tárgyalhat majd a kereskedőkkel. Ariella megrántotta a vállát, aztán leült az étkezőasztalhoz, és azonnal belemélyedt a könyvébe. Amanda elpirult. Ariella nagyon okos, és az apja leplezetlenül csodálja. - Mit olvasol? A kislány nem nézett fel. - Útikönyvet Londonról. - Igazán? - Amanda kíváncsian közelebb lépett, hogy átnézhessen a gyerek válla fölött. A könyvben egy hidat ábrázoló szép rajzra esett a pillantása. - Az ott a London Bridge? - Igen. - Ariella rámosolygott Amandára. - El akarja olvasni ezt a könyvet? Én hozhatok magamnak másikat. Amanda megint elvörösödött. A kislány mit sem sejtve várta a válaszát. - Nem tudok olvasni - vallotta be Amanda lángoló arccal.

A gyerek elnevette magát. - Ariella! - szólt rá Anahid. A kislány azonnal elkomolyodott. - Azt hittem, hogy ez csak vicc volt, Anahid. Miért nem tud olvasni, Miss Carre? Amanda megrántotta a vállát. - A papám kalóz volt, emlékszel? - Túl későn jutott eszébe, hogy előző nap mást hazudott. - Nem tanított meg olvasni, mert nem tartotta fontosnak - tette hozzá, és sóvárogva nézegette az útikalauzt. - Én megtaníthatom, ha akarja. Vagy talán Monsieur Michelle. Amanda a kislány kék szemébe nézett, és izgatott dobogásba kezdett a szíve. - Szeretnék megtanulni olvasni - suttogta remegő hangon -, de a papád biztosan nem helyeselné. A tanárodat azért hozta el, hogy téged tanítson, és ne engem. Ariella elvigyorodott, és elnézett Amanda mellett. - Téved, Miss Carre - hallotta meg ő váratlanul De Warenne hangját. Megfordult, és meglátta, hogy a kapitány a kabin nyitott ajtajának támaszkodik. Lelki szemeivel újra úgy látta, ahogy meztelenül, erőtől duzzadón állt a fedélzeten, és nagyot kellett nyelnie. A férfi leeresztette a szemhéját, és ellökte magát az ajtótól. - Nem ellenzem, sőt örülök neki, ha olvasni akar tanulni Monsieur Michelle- től vagy a lányomtól. Az olvasás áldás - mondta, és végre Amandára emelte a tekintetét. Ő még mindig meztelenül látta, és még jobban kiszáradt a szája. Az olvasás dolgát azonban minden másnál fontosabbnak gondolta. - A legtöbb betűt már ismerem - mondta buzgón. - Egyedül tanultam meg őket. A kapitány szája sarkában mosoly játszott. - Biztos vagyok benne, Amanda, hogy tehetséges diák lesz. Előfordult már, hogy valamiben kudarcot vallott? Amanda megpróbált nyugodtan lélegezni. De Warenne erős teste, tartása hihetetlenül csábító volt, és a lány tudta, hogy ugyanúgy érzi a közöttük reggel felgyűlt feszültséget, mint ő. A sóvárgás most is megvolt még közöttük, Ariella és Anahid jelenlétének a dacára. - Tanulhatunk együtt - mondta a kislány lelkesen. A kabinba, karján könyvekkel és papírokkal, egy karcsú úr lépett be. - Ah, bonjour, mes amis! - kiáltotta. - Monsieur le Capitaine, bonjour!

De Warenne biccentett. - Bonjour, Jean-Paul! - viszonozta az üdvözlést. - Ismeri már Miss Carret? - Mais non! - felelte Monsieur Michelle, és sugárzón elmosolyodott. Letette az asztalra a könyveit meg a papírjait, aztán megfogta Amanda kezét, s mielőtt ő még felfoghatta volna, mi történik, az ajkához akarta emelni. Enchanté, Mademoiselle, je suis véritablement enchanté! A lány megdermedt, és nevetségesnek érezte magát. Gyámoltalan pillantást vetett De Warenne-re, akinek a tekintetében végre nem látott sóvárgást, csak együttérzést. A férfi aprót bólintott. Amanda még mindig gyámoltalannak érezte magát, miközben hagyta, hogy a tanár megcsókolja a kezét. Utána viszont gyorsan zsebre dugta, és meghökkent fintort vágott. A tanár zavarodottnak tűnt, de a kapitány a vállára tette a kezét. - Monsieur, megbízom, hogy tanítsa meg írni és olvasni Miss Carre-t. Biztos vagyok benne, hogy az utunk végéig sikerülni fog. - Hat hét alatt? - sápadt el a tanár, és elakadt a lélegzete. - Capitaine, monsieur, c'est impossible! - C'est tréspossible, j'en suis sür - felelte De Warenne hibátlan és akcentus nélküli franciasággal. Hangja nyugodt volt, és egyszeriben vidám is lett. D'accord? Monsieur Michelle futó pillantást vetett Amandára. - Oui - dünnyögte megadóan. Amanda a szigeteken nőtt fel, értett és néhány szót beszélt is spanyolul, franciául, portugálul, héberül és hollandul. Így aztán a beszélgetést is követni tudta. - Monsieur - szólalt meg most -, je veux apprendre a lire et je promets d'étudier beaucoup. A tanár arca felderült. - Parlez-vous frangais ? - Egy kicsit - felelte Amanda, aztán De Warenne-re nézett. Látni akarta, hogy sikerült-e lenyűgöznie. Szíve dalolni kezdett, amikor a férfi mosolygós arccal és szemmel elismerően bólintott. A második váltás volt éjszakai szolgálatban. Cliff a farfedélzeten állt, kezét a kellemesen sima kormánykeréken nyugtatta, talpa alatt szelíden ringott a fedélzet. Élvezte, hogy egynek érezheti magát a hajójával és Istennel. A sötét

égbolton csillagok ragyogtak, enyhe szél fújt, az óceán fekete szaténként csillogott. Cliff az éjfél és a hajnal közötti órákat szerette a legjobban. Vacsora után aludt két órát, s ugyanennyit fog napfelkelte előtt. Addig megengedte magának, hogy gondolatai együtt szálljanak a hajóval, és elveszett a könnyedség érzésében. - Kapitány? Cliff nem egyedül volt a farfedélzeten. Az őrszolgálatos tiszt a hajó bal oldalán támasztotta a korlátot, s két matróz állt a főárboc alatt. Elmúlt azonban éjfél, és az utolsó ember, akinek a felbukkanására a kapitány számított, Amanda volt. A lány felmosolygott rá az alsó fedélzetről. - Szabad felmennem? - suttogta. - Engedélyezem - felelte a férfi ugyanolyan halkan. Ezekben az órákban az egyedüllétet szerette a legjobban, és az emberei tudták ezt. Hacsak nem adódott váratlan esemény, a második váltás alatt soha nem háborgatták. Most mégis örült annak, hogy megzavarták a nyugalmát, bár ezen ő maga lepődött meg a legjobban. A lány felsietett hozzá, és megállt mellette. Nem nézett rá, csak az orrárbocot nézegette, és a szelíden simogató szélbe tartotta az arcát. Cliff nem tudta levenni róla a szemét. Szíve egy pillanatra megszűnt dobogni, hogy aztán annál gyorsabban verjen tovább. Izmai megfeszültek, és forróság öntötte el. Miért vonzza ilyen eszelősen ez a lány? Azért, mert ugyanúgy elbűvöli a tenger, mint őt, vagy csak nyers vágyat érez arra, hogy magáévá tegyen egy szép nőt? Sok szép nő játszott már szerepet az életében, de azok egészen mások voltak. Egyikük iránt sem érzett még ilyen heves vágyat, és egyiküket sem akarta ilyen nagyon megóvni minden veszélytől és szívfájdalomtól. Figyelmeztetnie kellett magát, hogy tartson tisztes távolságot a lánytól. - Szép az éjszaka - mondta nyugodtan. Amanda felmosolygott rá. - Igen, az - felelte nagy sóhajjal. - Későre jár. - Nem tudtam aludni. Egy felakasztott lámpás fényében a férfi Amanda arcát fürkészte. Szomorúság nyomát nem látta rajta. - Hallom, élvezte ma a tanórát - jegyezte meg. Tudta, hogy így volt, mert magához rendelte Michelle-t, és beszámoltatta.

A lány arca felragyogott. - Elolvastam három mondatot! Buta mondatok voltak egy macskáról, egy kutyáról és egy kalapról. - Tudom - mondta Cliff, és örült Amanda lelkesedésének. - A Monsieur elmesélte. A lány mosolyának nyoma veszett, és mereven előreszegezte a tekintetét. - Sok mindennel tartozom magának. Nagy hálára kötelezett. A férfi megdermedt, mert arra kellett gondolnia, hogyan akart Amanda fizetni neki az útért. - Semmivel sem tartozik nekem. Örülök, hogy meg akar tanulni olvasni, és hogy jól halad - felelte. A lány még jobban elpirult örömében. - Ma nem hívott meg vacsorára - suttogta aztán. Cliffnek most minden izma megfeszült, és erősen megmarkolta a nagy kormánykereket. Természetesen nem akart együtt vacsorázni Amandával, mert félt, hogy ugyanúgy elveszti az önuralmát, mint előző éjszaka. - Sajnálom, hogy úgy viselkedtem tegnap - mondta óvatosan. Megbocsáthatatlan volt tőlem, hogy magára hagytam az asztalnál, de nekem mindig a lányom az első. Amanda elnézett a hajóorr fölött, és csak nagy sokára szólalt meg: - Ariella nem emlékezett arra, hogy rosszat álmodott és maga felkeltette az éjszaka közepén. Cliff elképedt. - Megkérdezte tőle? A lány megrántotta a vállát, és oldalról a férfira pillantott. Ő semmi pénzért nem árulta volna el, hogy hazudott. Nem vallhatta be, miért hagyta udvariatlanul egyedül az asztalnál Amandát. - Ariella félálomban volt. Amanda bólintott, de láthatóan nem hitt Cliffnek. - Azt gondoltam, kiabálni hallom - ismerte el most a férfi. A lány lassan feléje fordult. - Ne nézzen ostobának, De Warenne! Tudom, hogy nem vagyok jó társaság - mondta. Szavai megdöbbentették a férfit. - Nagyon is élvezem a társaságát. Ha nem így lett volna, maga most nem lenne itt velem az őrségben. Amanda szája sarkában mosoly játszott, és felragyogott a szeme.

- Igazán? Tegnap nagyon sok kérdést tett fel az életemről, és én nem jutottam hozzá, hogy magáról érdeklődjem. Cliff felnevetett. - Kérdezzen bátran, Amanda! A lány lelkesen mosolygott. - Mindenkitől azt hallom, hogy az apja gróf. Maga viszont azt mondta, hogy nem királyi vér folyik az ereiben. Ezt nem értem. A férfi is elmosolyodott. - A kettő nem ugyanaz. Adare grófjának, Edward de Warenne-nek harmadik és legkisebb fia vagyok. Vagyis nemesnek születtem, de nem vagyok királyi származék. Amanda zavartan hunyorgott. - Semmi különbséget nem látok. Maga úgy él, mint egy király! Hol van Adare? És milyen hely? Cliff megint felnevetett. - Adare Írország nyugati részén fekszik, nem messze a tengertől. Zöldellő dombok és erdők borítják, főként tavasszal. Az óceán sehol máshol nem olyan kék. Sokszor van köd, és gyakran esik az eső. - A férfi mosolya már-már ábrándos lett. - Az egész világon az a legszebb hely. A lány szeme felragyogott. - Az esős évszakban a szigeteken is nagy a nedvesség. - Jamaica trópusi sziget. Írország egészen más. Vad és szilaj. Ott másként múlik az idő. Ha a Karib-szigetek paradicsomiak, akkor Írország mágikus és rejtélyes. Talán azért, mert nagyon hosszú múltra tekinthet vissza. A családom Franciaországból származik, de anyai ágon kelta királyok is voltak az őseim között. A többiek is hadurak voltak. Írország történelme sötét és véres. És híresek vagyunk a szellemeinkről. - Szívesen elmennék oda! - kiáltotta Amanda. - És milyen az adare-i háza? Olyan, mint Windsong? - Adare-ben születtem, de a ház apámé, a grófé, és egy nap majd a bátyámé, Tyrellé lesz. Egészen más, mint Windsong - felelte Cliff, és csalódottságot olvasott le a lány arcáról. - Jóval nagyobb. Sok évszázada épült, de azóta persze már többször felújították. - Nagyobb, mint Windsong? - kérdezte Amanda hitetlenkedőn. A férfi halkan felnevetett. - A kingstoni házam háromszor elférne Adare-ben - mondta. A lány ámulva meredt rá. - Szóval vagyonba született bele, szolgák ugrálták körül, és mindig úgy élt, mint most?

- Semmiben sem szenvedtem hiányt - ismerte el Cliff. - Tudom, ezt magának nehéz elképzelnie. Amanda megrántotta a vállát, és félrefordult. A férfi azt kívánta, bárcsak neki is más, fényűzőbb élet jutott volna. - Gyakran jár haza? - akarta tudni a lány. - Egyszer-kétszer évente. Amikor megtehetem, mindig megyek - felelte Cliff enyhe bűntudattal. - A szüleimnek Londonban is van házuk, és alkalmanként ott is kikötök. Inkább ott találkozom a családtagjaimmal. - Nagy családja van? - kérdezte a lány, és arcára volt írva az irigység. - Két bátyám, két mostohafivérem és egy húgom - mondta a férfi halkan. - Londonban, ha megérkeztünk, biztosan megismeri majd néhányukat. - Szerencsés, hogy ilyen nagy a családja - suttogta Amanda. - És azért is, mert ilyen sok helyet mondhat az otthonának. - Valóban szerencsés vagyok - ismerte el Cliff, és bízott benne, hogy a lánynak is szép élete lesz Londonban. - Milyen volt Adare-ben felnőnie? - kérdezte Amanda vágyakozón. A férfi elmosolyodott, mert visszagondolt egykori önmagára, amikor a felnőttkor küszöbén állt, és éhes volt az életre. - Vad banda voltunk. Elmulasztottuk a kötelességeinket, s amikor csak lehetett, a vidéket jártuk, a lányokat hajtottuk, és azt tettük, amire éppen kedvünk támadt. - Cliff megcsóválta a fejét. - Ellógtuk a tanítást, a dombokon vágtattunk a lovainkkal, és a folyóban vagy a tóban úsztunk. Ha lebuktunk, akkor persze szigorú büntetést kaptunk. - A gróf biztosan elverte magát - jegyezte meg Amanda. A férfi hitetlenkedőn nézett rá. - Nem emlékszem, hogy valaha is verést kaptunk volna tőle. Egyetlen pillantása is elég volt, hogy észre térjünk. - Nem verte el, ha ellógta a tanítást? Cliffet nyugtalanság fogta el. - Nem. Sem engem, sem a testvéreimet. Amanda karba fonta a kezét. - Ez furcsa - mondta. - Nem minden szülő alkalmaz testi fenyítést. Én a magam részéről barbárságnak tartom - tette hozzá a férfi komoran. A lány felszegte a fejét. - Nem mindenki értene egyet magával. - Bizonyára nem - mondta a férfi lassan. - Előfordult, hogy Carre megütötte?

Amanda előreszegezte az állát. - Persze. Másként hogy tanultam volna meg különbséget tenni helyes és helytelen között? Cliff haragra gerjedt. - Mit csinált az apja? Pálcát használt? A lány megcsóválta a fejét, de a férfi megkönnyebbülése nem tartott sokáig. - Nem pálcát, hanem az öklét - mondta Amanda. - Hirtelen haragú volt, és nem tűrte az engedetlenséget. A fejemet ütötte. Többnyire állon vágott. Cliff elborzadt. Amikor rádöbbent, hogy még a száját is eltátotta, gyorsan becsukta. - Jóságos ég! Maga gyerek volt, ráadásul lány! Amanda szeme elkerekedett. - De az apák már csak ezt teszik. Büntetnek. A kezükkel, pálcával, korbáccsal. Én nem is bántam. Azért persze fájt, néha csillagokat láttam. Például akkor, amikor a papa a börtönnél ütött meg. Általában azonban nem ért el, mert gyorsabb voltam nála, és kitértem az ütései elől. A férfi hátrafordult. - Howard, vegye át a kormányt! A tengerész azonnal odasietett, Cliff pedig karon fogta Amandát, és megpróbált úrrá lenni a haragján. Átmentek a farfedélzet jobb oldalára, ahova egyetlen matróz vagy tiszt sem merte betenni a lábát, mert hagyományosan a kapitány számára tartották fenn. - Sokszor megverte magát az apja? - Mondtam már, hogy többnyire nem talált el - felelte a lány dacosan. - Az előbb azt mondta, hogy a börtönnél is megütötte. Nyilván nem a Charles-erőd börtönére gondolt. Élete utolsó heteiben az apja egészen biztosan nem verte már magát. Vagy igen? Amanda nem válaszolt. - Nemrégiben is bántalmazta még? Megütött egy nőt? - kérdezte a férfi felháborodottan. - Mi köze hozzá? - csattant fel a lány, de közben már reszketett. - A papa szeretett engem. Csak el akarta érni, hogy engedelmeskedjem neki. Nagyon mérges lett, amikor megtudta, hogy elmentem a kormányzóhoz. Cliff elengedte Amanda karját, és megdörzsölte az arcát. Ha Carre-t nem akasztották volna már fel, most a saját kezével fojtotta volna meg. - Szóval nem az ő ötlete volt, hogy maga forduljon Woodshoz? kérdezte.

A lány megrázta a fejét. - Tizenkét éves koromban a papa azt mondta, hogy a szüzességemet majd csak a leendő férjemnek ajándékozhatom oda, és senki másnak. Cliff hallgatott. Felháborodása dacára is azt kellett éreznie, hogy izgalomba jött attól, amit éppen hallott. Amanda soha nem osztotta meg még férfival az ágyát. Az ösztöne korábban azt súgta a kapitánynak, hogy higgye el ezt, az esze azonban valószínűtlennek akarta tartani. Most minden kétsége eloszlott. Számára ez pedig azt jelenti, hogy még nagyobb távolságot kell tartania a lánytól. - Maga nem szokta elverni a gyerekeit? - kérdezte Amanda. - Nem, soha. A lány az ajkába harapott, és lehunyta a szemét. - Soha nem ütnék meg gyereket vagy nőt, Amanda. Azt hisz, amit akar, de én elfogadhatatlannak tartom, hogy az apja az öklével nevelte magát. - Szeretett engem - ismételte meg a lány konokul. Amikor felnézett, könny csillogott a szemében. Cliff gyűlölte magát. - Igen, szerette. Ez egészen nyilvánvaló - felelte, és felindultan félrefordult kicsit. Elképzelni sem tudta, hogyan sikerült megőriznie Amandának az ártatlanságát és az apjába vetett bizalmát, de ő egyiktől sem fogja megfosztani. Akkor sem, ha ez nem lesz könnyű. Összeszorította a száját, hogy ne mondja ki, amit valóban gondolt Carreról. És nem fogja a mellkasára vonni a lányt, sem megsimogatni a fejét. Az ágyéka lüktetett, és jól tudta, mihez vezetne az a közelség. - Előfordult már, hogy Ariella szembeszegült az utasításaival? kérdezte Amanda bizonytalan hangon. Cliff nagyot sóhajtott. Most már biztosabb terepen jártak. - Hogy őszinte legyek, még soha. Pedig én örülnék, ha néha megtenné. - Igazán? A férfi mosollyal ajándékozta meg a lányt. - Aggódom miatta. Még ha nem ért is egyet velem valamiben, akkor sem mutatja ki, mert a kedvemben akar járni. Örülnék, ha kiállna azért, ami fontos neki. - Azt akarja, hogy mondjon ellent magának? - kérdezte Amanda láthatóan elképedten. - Alexi rendszeresen megteszi. - És maga akkor sem veri el? - Büntetést kap, de nem ököllel vagy ostorral.

A lány félrefordult. Cliff mélységesen együtt érzett vele, és sajnálta, mert ilyen gyerekkora volt. Úgy döntött, másra tereli a szót. - Örülök, hogy összebarátkozott Ariellával - mondta. Amanda ráemelte a tekintetét. - Segített nekem a mondatoknál. Nagyon okos lány. - Attól tartok, okosabb, semmint az javára válna. Egy nap majd, ha nem fog szerelmi házasságot kötni, amelyhez a beleegyezésemet adnám, nekem kell számára férjet keresnem. Az éles esze igencsak meg fogja nehezíteni a dolgomat. A legtöbb férfi behúzott farokkal menekül az ilyen nőktől. Amanda felnevetett. - A férfiak nem szeretik az okos nőket. - Azért vannak, akik igen - dörmögte Cliff. Rámosolygott a lányra, és arra gondolt, hogy ő is okos, de gyorsan elterelte róla a gondolatait. - Tudom, kissé korainak tűnik, de sokat töröm a fejem Ariella jövőjén. Gazdag örökösnő lesz, és ez persze jó, nekem viszont meg kell majd óvnom a hozományvadászoktól. - Gazdag örökösnő lesz - ismételte meg Amanda, és elhalványult a mosolya. Cliff azonnal rádöbbent, hogy hibát követett el. Rodney Carre semmit sem hagyott a lányára, egy árva centet sem, és ő a pokolba kívánta ezért. Az Ariella örökségére tett megjegyzése tapintatlan volt, és a legszívesebben fenéken billentette volna magát. - Sajnálom, Amanda. Abban maradtunk, hogy maga tehet fel nekem kérdéseket. Nem kellene a lányom jövője miatti aggódásommal terhelnem. - Ariella szerencsés - suttogta a lány -, mert maga az apja, és mert gazdag ember. Ne aggódjon! Talál majd neki férjet, ebben egészen biztos vagyok. És vele mi lesz? Amandának ki fog férjet találni? Cliff eddig nem gondolt erre, és azt kívánta, bárcsak most se jutott volna eszébe, de már kinyitotta Pandóra szelencéjét. Valójában Carre- nak kellett volna házastársról gondoskodnia a lánya számára, de Cliff örült, hogy erre már nem maradt ideje. Különben feltehetően egy kalózt választott volna, vagy egy másik lókötőt. A dolgok állása szerint most már Dulcea Carre feladata lesz, hogy férjhez adja Amandát. A gondolat nem tetszett Cliffnek, és ez is aggodalommal töltötte el. Ahhoz ugyanis, hogy előnyös házasságot köthessen, Amandának sok tekintetben meg kell változnia, és egyáltalán nem biztos, hogy a lány akarja ezt. - Maga is álmodik házasságról és saját otthonról, Amanda? - kérdezte óvatosan, és bátorítón elmosolyodott. A lány nagy szemeket meresztett.

- Ki venne el engem? A férfi elviselhetetlennek tartotta ezeket a szavakat. Megfogta Amanda állát, és felemelte a fejét. - Sok hódolója lesz. Ez szent meggyőződésem. És miután eltöltött némi időt az édesanyjánál, tucatnyi férfiszívet fog összetörni - mondta. Komolyan így gondolta, de féltette is a lányt. Az anyja oltalma alatt talán illemtudó hölgy válik belőle. Ha őszinte akart lenni magához, Cliff nemigen kételkedett ebben. Mégsem hitte, hogy Amanda valaha is üres társalgást fog folytatni az időjárásról vagy az előző esti bálról. Megpróbálta őt divatos ruhában elképzelni, olyan ifjú hölgynek, akinek kifogástalan a modora, és egyszeriben elborzadt a gondolattól, hogy Amanda elveszítheti az eredetiségét. Az viszont, hogy azt is megőrizze, és közben át is alakuljon, aligha sikerülhet. - Én nem vagyok gazdag hercegkisasszony, mint Ariella - mondta Amanda. Elhúzódott a férfitól, és előreszegezte a tekintetét. - Kérem, ne tréfálkozzon velem. - Nem tréfáltam - jelentette ki Cliff. - Az édesanyja kétségtelenül szép ruhákat varrat majd kegyednek, tánctanárt fogad maga mellé, és mindent megtesz, ami egy új élethez kell. Biztos vagyok benne, hogy a Londonba érkezése után a hódolói sorban fognak állni az édesanyja háza előtt. - Ezt én nem hiszem! - kiáltotta a lány. A férfi mélyen együtt érzett vele. - Maga mit szeretne, Amanda? - Szabadságot! Egynek lenni a széllel és a tengerrel. Többre soha nem vágytam. Cliff ezt nagyon is át tudta érezni. Csak állt ott, és a legszívesebben karjába zárta volna a lányt, ő azonban ijedten távolabb húzódott tőle. - A mama mást akar majd, igaz? - kérdezte. - Finom hölgyet csinál belőlem, keres nekem egy megfelelő férfit, és férjhez ad hozzá? - Feltehetően - felelte Cliff. - Mi más választása lenne? Amanda csak a fejét ingatta, és még távolabb húzódott. Hátával végül a hajókorlátnak ütközött. A férfi egy pillanatra sem vette le róla a szemét. - Jöjjön el onnan, Amanda! - szólította fel. Barátságos hangot ütött meg, de ez egyértelműen parancs volt, és a hajóján mindenki feltétlen engedelmességgel tartozott neki. - Hibát követtem el! - kiáltotta a lány, és nem mozdult a korlát mellől. Vigyen bárhova, csak Londonba ne! Talán Máltára.

- Éjszaka mindig erősebbek a démonaink - mondta Cliff csendesen. - Ne butáskodjon, Amanda! Maga erős és bátor. Nem lesz nehéz újra találkoznia az édesanyjával. A lány bólintott, és letörölt egy könnycseppet az arcáról. - Sajnálom, hogy puhány voltam. - Az magával soha nem eshet meg, de csodálnám, ha nem tartana az ismeretlentől - mondta Cliff, és Amanda felé nyújtotta a kezét. Ő habozott kicsit, de aztán odalépett hozzá, és megfogta a jobbját. A férfi lekísérte a lépcsőn. - Ha már az édesanyjáról beszélünk, gondolom, tudja a címét? Amanda bólintott, és bizalom volt a tekintetében, amikor felnézett Cliffre. - A papa azt mondta, hogy a Belford- házban él. A férfi megdöbbent. - De Warenne? Ismeri azt a helyet? - kérdezte a lány. Cliff nem tudott megszólalni. Ismerte a Belford-házat, többször is járt ott vendégségben. Lady Belforddal természetesen szintén találkozott, és tudta, hogy Dulcea a keresztneve. A haja platinaszőke, az árnyalata majdnem ugyanolyan, mint Amandáé, és ha jól emlékszik, akkor feltűnően zöld a szeme. Ez a hasonlóság nem lehet véletlen. Dulcea Belford lélegzetelállító szépség, és sok éve Lord Belford felesége. Elegáns, művelt hölgy, aki megszállottan vágyik a társadalmi elismerésre. És közismert házasságtörő is. A férje háta mögött számtalan kalandja volt már. Cliffre is szemet vetett, neki azonban nem tetszett a hölgy viselkedése. Más férfit viszont nem ismert, aki ne lett volna elragadtatva az asszonytól. Most már biztos volt benne, hogy a történet, amelyet Amanda ismer a szüleiről, nem felel meg az igazságnak. Az anyja nem Dulcea Carre, hanem Dulcea Belford. És ha igazam van, gondolkodott tovább Cliff, akkor Lady Belford kicsit sem fog örülni annak, hogy viszontláthatja rég elveszített leányát.

7. FEJEZET Amanda a hálófülke ágyán ült a szűk kabinban, amelyen Anahiddal osztozott, aki egy másik hálófülkében aludt. A két fekhelyen kívül egy kis asztal, két szék és egy mosdóasztal tartozott a berendezéshez. De Warenne gyerekei a szomszédos, nagyobb kabint kapták meg, amelyben több bútor volt. Amandát azonban a bútorzat legkevésbé sem érdekelte. Már majdnem reggeledett. De Warenne néhány óra alvásra visszavonult a kapitányi kajütbe, és Amandát is elkísérte a magáéhoz, noha ő nyugtalan volt, és nem akart volna lemenni. Az utóbbi órák, amelyeket a férfi mellett töltött az éjszakában és a felkelő nap fényében, élete legszebb órái voltak. Gyűlölt arról a jövőről beszélni, amely Angliában vár rá, Cliff de Warenne társasága azonban olyan volt számára, mint az ópium: édes, bódító, rabul ejtő. Egyszerűen nem tudott betelni vele. Azt kívánta, hogy bárcsak még mindig együtt lennének a fedélzeten. Lassan odament kis batyujához, elővette a szép, csipkés hálóinget, és ábrándosan nézegette. De Warenne egészen más, mint azok a férfiak, akiket ő eddig ismert. Szép férfi, erős, energikus, művelt, nagyvonalú és kedves. Amanda nagy levegőt vett. Igen, nagyon kedves! Tudja, hogy ő fél Angliától, és ezért megpróbálta megerősíteni abban a hitében, hogy minden rendben lesz, ha majd találkozik az édesanyjával. Ez persze bizonyára csak hiú ábránd. A mamája valamikor szerette őt, a papa legalábbis ezt mondta, de azóta sok év telt el. És ha még mindig szereti is az elveszett lányát, akkor is szörnyen csalódott lesz, amikor meglátja, mi lett belőle az eltelt években. Sokszor ment el Kingstonban a Queen úton elegáns, előkelő hölgyek mellett, akik mindig megbámulták, és elhúzták az orrukat. Aztán mindig összesúgtak a háta mögött. - Na nézd csak, a kalóz lánya! Vad teremtés, nem véletlenül hívja mindenki Vadócnak. Azokban a pillanatokban Amanda mindig azt kívánta, hogy bárcsak igazi hölgy lenne. Ha az volna, a mama tárt karokkal fogadná. Nagy sóhaj szakadt fel belőle. Ostobaság ilyen vágyálmot dédelgetnie. De Warenne társasága kis időre elfeledtette vele, hogy mi lesz öt hét múlva, amikor ott fog állni az édesanyja ajtaja előtt. Szinte biztos volt abban, hogy rémületet, elszörnyedést és megvetést kell majd leolvasnia az anyja arcáról. Félelmében gondolni is alig mert erre. A legszívesebben becsukta volna a szemét és befogta volna a fülét, mint gyerekkorában, amikor elbújt a fedélzet alatt, miközben odafent egymást öldösték a kalózok. Cliff de Warenne viszont

megnevettette, mellette messzi távolba került a jelen és a jövő. Biztonságérzetet kölcsönzött neki. Neki, aki soha korábban nem érezte magát biztonságban, még a papa mellett sem. És a védettség érzése mellett más is volt még a szívében. Fájdalmasan tudatában volt Cliff de Warenne férfiasságának. Ez kezdettől fogva ugyanúgy feltűnt neki, mint a szépsége. Akkor azonban, amikor először látta meg egy megcsáklyázott spanyol galleon fedélzetén, ő még gyerek volt. Azóta pedig, hogy egy hete személyesen is találkozott vele, a bánata eltompította természetes érdeklődését. Mindig is gyászolni fogja a papát, de szomorúsága időközben elviselhetőbb lett. Ő pedig végképp megszűnt gyermeknek lenni. Egy gyerek nem érezhet ilyen vad, képtelen vágyat, ilyen bizsergést a teste legrejtettebb pontján, és nem álmodozhat olyan dolgokról, amelyekről ő álmodozik. - Nem szabad beleszeretnem - suttogta, és csak megkésve döbbent rá, hogy nemcsak gondolta, hanem ki is mondta ezeket a szavakat. Megdermedt, de Anahid nem válaszolt. Amanda odapillantott rá, és megnyugodva látta, hogy mélyen alszik. Valóban beleszeretett volna egy jóképű, gazdag és nemesi származású kalózba? Lelki szemei előtt Cliff de Warenne jelent meg, az ő szelíd mosolya, a merész pillantása, izmos teste és rajta a jéghideg vízcseppek. Kétségbeesetten azt kérdezte magától, hogy ne szeretne bele egy ilyen férfiba egy nő, akkor is, ha még csak tizenhét éves. De nem szabad áltatnia magát. Cliff de Warenne az elegáns hölgyeket kedveli, és soha nem fogja viszonozni az ő érzéseit. Akkor sem, ha érezhetően vonzódik hozzá. Vágyat viszont ébresztett benne. Van szeme, és látta a férfin, hogy kívánja őt. Amanda magához szorította a hálóingét. Melle szokatlanul érzékeny volt, és bizsergett a bőre. Hol forróság öntötte el, hol fázott. Amikor Cliff de Warenne tekintetét érezte magán, melege lett, és ma éjszaka a kapitány sokszor nézett rá úgy, ahogyan egy férfi arra a nőre néz, akit ágyba szeretne vinni. Az ajánlatát azonban, hogy fizet a hajóútért, határozottan visszautasította. Akkor sem kapta be a csalit, amikor ő újra célzott arra, hogy még mindig kész lenne megtenni. Amanda szíve és teste mégis Cliff de Warenne figyelmére vágyott. Tudta, esztelenség lenne tőle, hogy nekiajándékozza a szívét, mert azt kíméletlenül összetörné. A testével könnyebb volna megajándékoznia, csak éppen a kapitány szemlátomást nem akar engedni férfiúi ösztöneinek.

A lány lehunyta a szemét. Bárcsak tudná, mit tegyen! De Warenne viselkedése szörnyen zavarba ejtő. Igaz, ő soha nem ismert még igazi úriembert. Talán az tartja távol tőle a kapitányt, hogy az előkelő hölgyeket részesíti előnyben. Amanda lenézett a hálóingére. Ebben nem a kalóz lánya volt, hanem ugyanolyan elegánsnak tűnt, mint a Kingstonban sétálgató, előkelő dámák. Egyszer csak felismerte, mit kell tennie, és a félelme még erősebb lett. A férfiak sokszor buták, ha testi vágyakról van szó. A papa is azt mondta, hogy nem az eszük irányítja őket, hanem az ösztöneik. Ő pedig sok mindennel tartozik Cliff de Warenne-nek, sokkal többel, mint amennyit az ágyában töltött egyetlen éjszakával meg tudna fizetni. Az biztos, hogy a férfi nem közömbös iránta, de talán úriemberként igyekszik viselkedni. Az is lehet, hogy az ő hiányos neveltetése miatt nem táplál iránta elég erős vágyat. Ebben a hálóingben azonban talán el tudja érni nála, hogy az esze helyett a teste irányítsa. Nem érne meg ez egy kísérletet? Igazából talán nem is szeretett bele a férfiba. Meglehet, nem különbözik olyan nagyon az örömlányoktól, akik matrózokkal henteregnek. Talán csak eljutott abba a korba, amikor ki akarja elégíteni a testi szükségleteit, ahogyan azt mindenki más is teszi. Amanda levette a csizmáját és a harisnyáját. Arca már lángolt, amikor a nadrágjától és a bugyogójától is megszabadult. Csendesen megmosdott, hogy ne ébressze fel Anahidot. Utána belebújt a hálóingbe, és megfésülködött. Szíve olyan hangosan vert, hogy a dobogása minden más neszt elnyomott. Megint odapillantott Anahidra, aki még mindig az igazak álmát aludta. Legalábbis úgy tűnt, most azonban váratlanul Amandára nézett. Ő elhúzta a száját, s mielőtt még Anahid bármit mondhatott volna, elkapta róla a tekintetét, és kiosont a hajnali derengésbe. A kapitány kabinja előtt megállt egy pillanatra. Tudta, hogy cselekednie kell, habozás nélkül, határozottan. Ha gondolkodni kezd, annak az lesz a vége, hogy megfordul és elfut. Halkan bekopogott. Nem kapott választ, ezért még egyszer próbálkozott, mert biztos volt benne, hogy az ajtó zárva van. De ha még nem lenne is, akkor is illetlenség volna tőle, hogy engedély nélkül belépjen. Odabent még mindig csönd volt. Amanda még várt egy pillanatot, ám aztán lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt bereteszelve. A lány hevesen dobogó szívvel belopódzott a kabinba.

Gyertya nem égett, de az ökörszemablakokon át bejutott a hajnali világosság. Cliff a hátán feküdt nagy, vörös ágyában. A vékony selyemtakaró csak derékig takarta. Nyilván meztelenül szokott aludni. Meg sem rezzent, és a lányt meglepte, hogy átaludta az ő engedély nélküli behatolását. Olyan embernek gondolta, aki nyitott szemmel alszik, és mindent meghall. - De Warenne? - tett még egy kísérletet. Semmi. A férfi széles, izmos mellkasa továbbra is egyenletesen emelkedett és süllyedt. Amanda odamerészkedett hozzá. Megemelte a selyem egyik sarkát, kis ideig a kapitány keskeny csípőjét, hosszú és feszes combját nézegette, aztán bebújt mellé a takaró alá. Szíve olyan szaporán vert, hogy szédülés fogta el, és nedves lett az öle. Aztán De Warenne egyszer csak már rajta feküdt, combját a combja közé tolta, erősen átfogta a csuklóját, és leszorította az ágyra. - Mi ez? Csábítás? - bömbölte. A lány belenézett kék szemébe, de cserbenhagyta a hangja. Megdöbbentette, hogy De Warenne egész idő alatt ébren volt, mintha csak rá várt volna. Súlyát a kezén és a lábán érezte, a csupasz lábán, mert a hálóinge felcsúszott. És most már az is kiderült, hogy jól sejtette, a férfi meztelenül szokott aludni. Amandában azonnal vágy ébredt. - Válaszoljon! - követelte De Warenne. A lány még mindig nem tudott megszólalni. Teste sürgető lüktetéssel válaszolt a férfi érintésére, és nem sikerült uralkodnia magán. Nagy sóhajjal odabújt De Warenne-hez, és még erősebben vágyott rá, amikor a melege egészen közelről árasztotta el. A férfi az arcához nyomta borostás állát, és szempillái a bőrét cirógatták. - Közel járok ahhoz, hogy elveszítsem az önuralmamat, és a magamévá tegyelek, Amanda - mondta remegő hangon De Warenne. - Ezt akarod? Hogy úgy bánjak veled, mintha egy kalóz értéktelen lánya lennél? Amanda testén rángás futott végig, s a beteljesületlen vágy és a szívfájdalom halk kiáltást csalt az ajkára. A férfi felemelte a fejét, és találkozott a pillantásuk. Természetesen nem akarom, hogy csak a kalóz lánya legyek számodra, akit könnyű megkapni, felelte Amanda, de csak gondolatban. Cliff azonban kiolvasta a szeméből a válaszát. Ledobta magáról a takarót, kiugrott az ágyból, aztán megfordult, és tekintete bejárta a lány testét. Ő felült, és helyére húzta a hálóingét. A férfi is felkapta a vékony takarót, és a derekára tekerte, hogy elrejtse az izgalmát. Még mindig dühösen nézett Amandára, aki nyugalmat erőltetett magára. Csakhogy nagyon közel járt egy

veszélyes szakadékhoz, és nehezére esett a gondolkodás. De Warenne kegyetlen szavai azonban már hamar változtattak ezen. - Nem akarok viszonyt kezdeni magával, Amanda - jelentette ki metsző hangon. A lány jól látta a takaró kidudorodását, és csak nehezen sikerült elfojtania egy gúnyos kacajt. - Dehogynem akar. - Amit lát, azt bármelyik nő ki tudja váltani, aki bebújik az ágyamba! kiáltotta a férfi. Amanda derűjének nyoma veszett. Ez nem lehet igaz, akarta hinni, de közben borzalmas fájdalom járta át. - Ma hajnalban kívánt engem - suttogta. Cliff nyers nevetést hallatott. - Férfi vagyok. Egészséges férfi! Mindig nőre vágyom. A lány a párnába fúrta az arcát. A visszautasítás szörnyen fájt neki. - Nem a testem parancsol nekem, mert nem vagyok állat. Az eszem egészen mást mond, és nem akarom magát az ágyamban. Elég világos voltam, vagy fejezzem ki magam egyértelműbben? Amanda nem tudta, de sejtette, mit jelentene az, és könny szökött a szemébe. - Nem vagyok finom hölgy - dünnyögte. Felvehet csipkés hálóinget, megmosakodhat és megfésülködhet, ez azonban semmin sem változtat. Cliff de Warenne más, mint azok a férfiak, akikkel ő eddig találkozott. Úriember, előkelő származású, művelt. És ha majd kikötnek Londonban, a kékvérű szeretőiben fogja kedvét lelni. Amandának nagyot kellett nyelnie. - Nem, nem az - hallotta meg a férfi szavait. Hangja egészen másként szólt. A harag eltűnt belőle, és csak a feszültség maradt meg. A lány felnézett rá, és megcsóválta a fejét. - Tudtam, hogy valójában nem kedves ember - mondta. Kikelt az ágyból, és az ajtóhoz indult. Megpróbált emelt fővel távozni, bár sírás fojtogatta. De Warenne kegyetlen volt vele. - Amanda! A lány megállt. Abban reménykedett, hogy a férfi mindjárt visszahívja, a karjába zárja, és mosolyogva azt mondja, nincs semmi baj. Ők továbbra is barátok maradnak, és az, ami itt most történt, semmin sem változtat. Cliff vonásai megfeszültek, tekintete megint fátyolos lett. - Ha igényt tartottam volna a kegyeire, már rég ágyba vittem volna mondta.

Amanda felsikoltott, aztán megfordult és kirohant a kabinból. Cliff ököllel nagyot vágott a falba. Cliff karba font kézzel állt a farfedélzet jobb oldalán, és átnézett a hajókorlát fölött. Az óceán ezüstszürkén terült el előtte, mintegy az égbolt tükörképét alkotta. A hullámok tajtékot vetettek, miközben a fregatt orra a vizet hasította. Csak a derékvitorla volt felvonva, de az erős szélben így is gyorsan haladtak. Cliff máskor élvezte ezt, most viszont zavarodott és bosszús volt. Lassan az utasai felé fordult. Kevéssel múlt dél, s a gyerekei és Amanda rövid szünetet tartottak a tanulásban. Ariella lement a fedélzet alá, hogy olvasson, Alexi pedig a derékvitorlát kezelő férfiakkal felmászott a kötélzetre. Cliff minden egyes nappal büszkébb lett rá. A fia égett a vágytól, hogy minél többet tanuljon meg a hajóról és a vitorlázás művészetéről. A könyvekből megszerezhető tudást illetően mérsékelt teljesítményt nyújtott, ám ha a hajózásról volt szó, briliánsnak bizonyult. Amandával egészen más volt a helyzet. Michelle szerint ő rohamléptekben halad. A francia tanító egyenesen poétikus lett, amikor új tanítványa eszéről és szorgalmáról beszélt, s azzal kérkedett, hogy mire megérkeznek, a lány már a London Times cikkeit is el fogja tudni olvasni. Cliffnek az volt a benyomása, hogy a franciát rabul ejtette Amanda varázsa. És miért ne ejtette volna? Most is, amikor éppen kilépett a tanulószobából, elbűvölő volt a szélfútta hajával, szokatlanul zöld szemével és karcsú, mégis formás testével. A lány Cliff szemébe nézett, és ő komolyan viszonozta a pillantását. Amanda öt napja egy árva szót sem szólt hozzá, csak mérgesen nézett rá, vagy pedig úgy tett, mintha észre sem venné. A férfi értette, hogy ez a büntetés a kegyetlen viselkedéséért. De valóban azt akarta volna a lány, hogy csábítsa el, hogy tegye tönkre? Vajon tudja, hogy hajszál híján megtette? Sejti-e, mekkora önfegyelmébe került, hogy felkeljen mellőle az ágyból? Nem érti, hogy vele tisztességesen akar viselkedni? Szándékosan választott kegyetlen szavakat. Kétségbeesett kísérlet volt ez tőle arra, hogy eltaszítsa magától Amandát, és elejét vegye az újabb csábítási kísérleteknek. Ha lenne még egy alkalom, engedne a vágyának. Bűnösnek érezte magát, a viselkedését ocsmánynak, és igazat kellett adnia a lánynak. Nem akarta kockára tenni felhőtlen barátságukat, mert az túl veszélyes lenne. De Amandának valóban úgy kell viselkednie, mintha megvetné őt? A lány gyűlölködő pillantást vetett rá, aztán hátat fordított neki, és felintegetett Alexinek. A fiú az árbocra merőleges oszlopon ült, és elvigyorodott. - Jöjjön fel, Amanda!

Micsoda ostobaság ez? Nők nem másznak fel a vitorlázatra, bár Cliff sok éve egyszer már látta, hogy a Vadóc megtette ezt az apja hajóján. Amanda most odapillantott rá, és a tekintete félreérthetetlenül kihívó volt. Aztán sarkon fordult, a főárbochoz futott, és fellendült a kötélzetre. Cliff lejött a farfedélzetről, miközben a lány felkapaszkodott Alexihez, olyan gyorsan, mint a legjobb matróz. A tengerészek odafönt nem tudták, mit kellene tenniük. Összenéztek, aztán az alattuk elterülő fedélzetre szegezték a tekintetüket, mintha nem is lett volna ott közöttük egy szép nő. - Valóban tud mászni! - mondta Alexi meglepetten. - Azt hittem, nem vesz majd komolyan. - Magasabbra is felmásztam már egy hajón, pedig akkor még fiatalabb voltam, mint te vagy most - dicsekedett a lány. Lenézett odafentről, de gyorsan elfordult, amikor elkapta Cliff pillantását. - Jöjjön le! - kiáltott rá a férfi. - Beszédem van magával. Amanda rámosolygott Alexire. - Nagyon szép napunk van. Ha kitart ez a szél, jóval hamarabb célba érünk. - Remélem, soha nem ér véget ez az út. Anglia kicsit sem érdekel jelentette ki Alexi. Cliff el sem akarta hinni, hogy a lány nem teljesíti az egyértelmű parancsát. Igaz, talán nem is az volt, hanem inkább kérés. - Amanda! A lány összeszorította a fogát, és dühös pillantást vetett a férfira. - Jöjjön le! A kabinomban várom - bömbölte Cliff, aztán elsietett. Ha Amanda nem ereszkedik le, ő megy fel hozzá, és a vállán hozza le, noha egy kapitány soha nem szokott felmászni a kötélzetre. Aztán meghallotta, hogy Amanda puhán, akár egy macska, lehuppant a fedélzetre. Elindult utána, de biztos távolságot tartott tőle, mintha veszélyes ragadozó lenne, s bármikor megfordulhatna, hogy megmarja. Képletesen belé is mart, amikor közölte vele, hogy nem akarja az ágyában tudni. De hát a fenébe is, nem volt más választása! Cliff megállt a kabinja közepén, és megvárta, hogy a lány belépjen utána. Eltökélte, úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, s nem töltött volna öt teljes napot abban reménykedve, hogy Amanda végre barátságos mosollyal ajándékozza meg. - Hallom, jól halad az olvasással - fordult most mosolyogva a lány felé. Amanda nem válaszolt, csak összeszorította a száját, és kemény

tekintettel meredt rá. Cliff nagyot sóhajtott. - Élvezi a tanulást? A lány karba fonta a kezét, és egyre csak hallgatott. - Nos, azt hiszem, igazam volt. Maga még valóban gyerek. Felnőttek nem viselkednek ilyen éretlenül. A lány csak komor mosolyra húzta a száját. - A következő négy hétben végig semmibe akar venni? - kérdezte Cliff hitetlenkedőn. - Semmibe venném, kapitány? A férfi tehetetlennek érezte magát. Amanda dühös, és ezt ő még csak zokon sem veheti tőle. Ami még rosszabb, tudja, hogy a lány csak a fájdalmát rejti a haragja mögé. Micsoda ostoba helyzet! Ő a szívfájdalomtól akarta megóvni Amandát, de csak még több bánatot okozott neki. - Sajnálom, hogy megbántottam - mondta csendesen. - Alighanem megtévesztettem a korábbi viselkedésemmel. Most már mindenesetre mind a ketten tudjuk, hányadán állunk. Hosszú lesz ez az út, ha továbbra is csak komoran néz rám, és nem hajlandó szóba állni velem. - Már így is túl hosszú az út - mondta Amanda. - Attól tartok, ez ellen semmit sem tehetek - felelte Cliff. A lány megrántotta a vállát. - Gondoljon arra, hogy Angliában majd azonnal felkeresheti az elegáns ringyóit! A férfival nem sokszor esett meg, de most igen, hogy nem tudta, mit feleljen ezekre a fájdalomról árulkodó szavakra. - Ez minden, vagy óhajt még valamit? - kérdezte Amanda. - Vissza kell mennem tanulni. Legalább beszéltünk egymással, gondolta Cliff komoran. - Igen, ez minden. Amanda zajra ébredt, és egyszeriben minden izma megfeszült. A kabinja ablaka előtt kardpengék csattogtak. Megcsáklyázták a hajójukat, és ő átaludta a támadást? A lány kiugrott a hálófülkéből, és a batyujából előhúzta a pisztolyát. Gyorsan megtöltötte, az övébe dugta, aztán a kardját is felkapta, és kinyitotta az ajtót. Kabinja a hajó jobb oldalára nézett. Itt nem látott ellenséget, csak a szürke tengert. A pengék csörgése a főfedélzetről jött, és onnan szólt De Warenne hangja is. - Szúrj egyenesen! - mondta éppen. - Nem szabad behajlítanod a csuklódat. Amanda érteni kezdte a dolgot. Megkerülte a kabint, és megállt, amikor meglátta, hogy a kapitány a fiával vív. Nyolcéves létére Alexi nagyon ügyesen

mozgott, az apja pedig jó tanárnak bizonyult. Sokat követelt a gyerektől, de nem annyit, hogy a fiú kifáradjon vagy elcsüggedjen. A lány szívébe szúrás hasított. Mozdulatlanul állva figyelte a férfit, aki nem vette észre őt, mert csak a vívóleckére összpontosított. Amanda el akarta fojtani a fájdalmát. A haragot sokkal könnyebb volt elviselnie, és De Warenne arra rá is szolgált. Valójában nem kedves, hanem gonosz, hidegszívű, beképzelt ember, és ő gyűlöli. Ha ezt sokszor elmondja magában, végül talán elhinnie is sikerül. A férfi meglátta a lányt, és intett Alexinek, hogy fejezzék be. A fiú zihálva és mosolyogva letette a kardját. A kapitány az Amanda övébe dugott pisztolyra és a kezében tartott kardra nézett, aztán feljebb siklott a tekintete. Gyűlölöm, gondolta a lány. Egy elegáns hölgyet fog ágyba vinni, és nem engem. Én nem vagyok elég jó neki. - Egy nap majd remek vívó lesz a fia - jegyezte meg, és közelebb sétált. A kapitány továbbra is éberen figyelte. - Így van. Az ott mi? - A kardom - felelte Amanda mosolyogva. Jól bánt a karddal, még a papát is le tudta győzni. A vívásnál nem az erő a legfontosabb, hanem az egyensúly, az ügyesség és a fordulékonyság. - Vívni készül? - Meghallottam a kardcsörgést, és azt hittem, megtámadtak bennünket. Amanda kihúzta az övéből a pisztolyt, és letette a fedélzetre. Cliff szeme elkerekedett. - Azért jött fel, hogy segítsen az embereimnek a hajó megvédésében? - Persze - felelte a lány. - Nem vagyok nemes hölgy, aki elájul, ha kardcsörtetést hall. Kicsit azért berozsdásodtam, mert rég nem volt már alkalmam arra, hogy csatában harcoljak. Akar gyakorolni velem? - kérdezte. Válaszra azonban nem adott esélyt, hanem máris vívóállást vett fel, és előreszegezte a fegyverét. A kapitány villámgyorsan kivédte a támadást. - Nincs életlenítve a kardja - mondta óvatosan. Amanda önkéntelenül elmosolyodott. Másodszor is szúrt, de a férfi megint hárított. - Nem fogok vért ontani, De Warenne - mondta a lány, de arra gondolt, talán mégis megteszi, csak hogy lássa, milyen képet vág majd akkor a kapitány. Izgatottsággal vegyes harag kerítette hatalmába, és újabb támadást indított. A férfi ezt is kivédte, utána azonban egészen a hajókorlátig hátrált. Amanda diadalittasan felkacagott.

- Megy ez magának jobban is, De Warenne! Csak nem fél egy kalóz lányának az éles pengéjétől? - Még mindig mérges rám, és én ezt értem is - kezdte a férfi. Amanda haragra gerjedt. Nem értesz te semmit! - gondolta. Újra támadott, a kapitány hárított, de a lány megtévesztő manővert alkalmazott, és felhasította a férfi finom ingét. Aztán hátralépett, és élvezte a győzelem szagát. - Mit ért? - kérdezte mézesmázos hangon. Cliff ámulva nézte az ingén csúfoskodó hosszú szakadást, aztán Amandára emelte a tekintetét. - Nem ontottam vért - mondta a lány, és felkacagott. - Egyszerűen csak szerencséje volt - állította a kapitány, és elvörösödött. - Nem. Óvatos voltam. Úgy döntöttem, nem teszek kárt magában, De Warenne. Amanda újabb támadást indított. Egyetlen gyors mozdulattal levágta a három felső gombot a férfi ingéről, amely alól így elővillant izmos mellkasa. Valaki felnevetett a fedélzeten. Cliff nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. - Harcoljon, De Warenne! - mondta a lány zihálva. Eltökélte, hogy megmérkőzik a férfival, és nem adja könnyen a bőrét. - Vagy különben az emberei látni fogják, hogy egy gyerek is legyőzheti. Cliff váratlanul előretört. Amanda kivédte a szúrást, de csak az utolsó pillanatban. A férfi megint támadott, aztán újra meg újra, és egészen a korlátig hátraszorította a lányt, mielőtt ő még felfoghatta volna, mi történik. Testén izzadság folyt végig, összegyűlt a melle és a combja között, és még dühösebb lett, mint eddig volt. A kapitány elmosolyodott. - Nem akarok harcolni magával, kedvesem. Mind a ketten tudjuk, hogy nem győzhet le. Amanda mégis meg akarta próbálni. Rá fogja kényszeríteni De Warenne-t, hogy tisztelje őt, akkor is, ha nem elegáns hölgy. Felnyögött, és támadásba lendült. A férfi oldalra lépett, aztán előre, s végül körbe-körbe mozogtak. Vágás vágást követett, pengék ütődtek össze hangos csattanással. A lány szemét izzadság égette. De Warenne természetesen fölényben volt vele szemben. Ő nem is számított arra, hogy le fogja győzni, de fájdalmat akart okozni neki. Semmit sem akart jobban. Azt akarta, hogy De Warenne ugyanazt érezze, amit ő érez a lelkében, hogy a fene essen bele!

Már megfájdult a karja, és az ereje végén járt, de eltökélte, hogy soha nem fogja feladni. - Menjen a pokolba! - kiáltotta. Megállt, és úgy tett, mintha kimerült volna, és kiszolgáltatná magát De Warenne kényének-kedvének. A férfi bedőlt a cselnek, és szép arcán mosoly áradt szét. - Jól csinálta - kezdte. Amanda azonban meglendítette a kardját, és a maradék gombokat is levágta. A férfi ámulva lenézett szétnyílt ingére, aztán lassan még szélesebb mosolyra húzta a száját. Nem volt dühös, és a lányt vad diadalérzet töltötte el. De Warenne az eszére hallgatva visszautasította, most azonban a provokálásával elérte, hogy mégiscsak kívánja őt. Az esze alulmaradt a kéjvágyával szemben. A lány egy pillanatig sem kételkedett ebben. - Mi a baj, De Warenne? Lehet, hogy valójában mégsem egy elegáns hölgy kell magának? - kérdezte csábosan. Mielőtt még befejezhette volna kihívó mondatát, a férfi Amanda inge és alsóinge alá dugta a kardja pengéjét. Egyetlen mozdulat elég lett volna, hogy mindkettőt szétvágja. A lány megdermedt, zihálva szedte a levegőt, és az egész teste lüktetett. - Csak rajta! - kiáltotta. - Fosszon meg a ruháimtól! De Warenne vonásai megkeményedtek, és kardja széles hegyét lassan Amanda melle közé csúsztatta. A lány lepillantott a pengére, aztán felemelte a fejét. - Még nem adtam fel - makacskodott. A férfi felvonta a szemöldökét. - A szívéhez tartom a kardomat, kedvesem. Valódi csatában már halott lenne. - A legtöbb férfi inkább az ágyában akarna tudni, elevenen és melegen felelte Amanda kacéran. Cliff szeme megvillant. Leengedte a kardját, és messzire elhajította. A fém hangosan csörömpölt a fedélzet deszkáin. - Maga nyert, Amanda - mondta a férfi, aztán megfordult, hogy elmenjen. A lány azonban kinyújtotta a karját, és a kardja hegyével lenyisszantotta Cliff nadrágjáról a gombokat. - Az ellenfelemet talán ugyanilyen könnyen megtéveszteném - mondta csendesen -, és ő is eldobná a fegyverét abban a hiszemben, hogy már nincs veszélyben. Meglehet, egy valódi csatában a győzelem nem igazán a tudáson múlik. Forduljon meg! - parancsolta. A férfi hitetlenkedőn meredt rá. Nadrágja szétnyílt, és pillantást engedett teste legérdekesebb részére. A lány ereiben felforrt a vér. Érezte, hogy elpirult,

és a kapitány szívének szegezte a kardját. Nagy nehezen elszakította a tekintetét a férfi ágyékáról, és a szemébe nézett. - Én nyertem - mondta kifejezéstelen hangon. Cliff nehezen szedte a levegőt. Amanda örömmel látta, hogy végre dühös rá. - Legyőzött. És most mi lesz? Kivágja a szívemet, mert megbántottam? Pedig valójában nem akartam mást, mint biztonságban eljuttatni magát a még megmaradt családjához. A harc feszültsége enyhült valamelyest Amandában. Megütközésébe bűntudat vegyült. Cliff megint megfordult, hogy otthagyja, ám aztán hirtelen visszafordult hozzá, s mielőtt még ő megmoccanhatott volna, átfogta a csuklóját. - Tegye le azt az átkozott kardot! Négyszemközt akarok beszélni magával, és ez most nem kérés. Amanda rádöbbent, hogy túl messzire ment. Örömének hamar nyoma veszett. Letette a kardját, s miután De Warenne haragosan a kajütjére mutatott, rosszat sejtve elindult oda. Csak most tűnt fel neki, hogy mélységes csönd veszi körül. A teljes személyzet, közel háromszáz férfi feljött a fedélzetre, hogy szemtanúja legyen a kapitány eszelős megtámadásának. A lány nem tudta, mi ütött belé, amikor engedett hirtelen jött ötletének, és kihívta De Warenne-t. Vajon most valóban dühös rá a férfi? És ha igen, eléggé ahhoz, hogy az ösztöneire hallgasson? A kapitány a lábával berúgta maga mögött az ajtót, aztán kibújt elrongyolódott ingéből, és másikat vett fel, de nem gyűrte be a nadrágjába. Amanda hangosan nagy levegőt vett, mire a férfi feléje fordult. - Mire számított? Maga merész és rettenthetetlen, de mégiscsak nő. Egy ilyen előjáték pedig minden férfit felizgatna. Gondolom, ez is volt a célja. - Csak fájdalmat akartam okozni magának, mert feldühített. Majd veszek magának másik inget. - Nem vehet, mert nincs pénze. - A férfi ellépett Amanda mellett, és whiskyt töltött magának. Kiitta a poharat, de máris újra megtöltötte. A keze jól láthatóan remegett. - Összezárva élünk itt, és ez így nem mehet tovább folytatta aztán, és a lányra nézett. - Már elnézést kértem a viselkedésemért. Ideje, hogy elfogadja a bocsánatkérésemet. Fegyverszünetet akarok. Amanda észrevette, hogy ő is reszket, és magára fonta a karját. Fogadja el a bocsánatkérést? Igazság szerint gyűlölt harcolni a férfival. Őt magát viszont nem gyűlölte. A legkevésbé sem. - Egyetért a fegyverszünettel? - kérdezte a kapitány. - Igen - nyögte ki a lány.

Szent ég, beleszerettem Cliff de Warenne-be! - gondolta elképedten, és félrefordult. A férfi halványan elmosolyodott, de nem lépett közelebb, mintha szándékosan távolságot akart volna tartani Amandától. - Jól elszórakoztatta a legénységemet - mondta, és már nyugodtabb volt a hangja. A lány az ajkába harapott, és nem tudott válaszolni. Még mindig azzal a felismeréssel viaskodott, hogy éppen abba a férfiba szeretett bele, akinél kerek e világon senki sem elérhetetlenebb a számára. - Hiányzott a társasága - tette hozzá Cliff halkan, miután a lány még mindig hallgatott. Amanda összerezzent, és azonnal új remény ébredt benne. Találkozott a pillantásuk, és a férfi volt az, aki először elkapta a magáét. - Együtt enne ma velem? Békésen megvacsoráznánk, és közben elmesélhetné, hogy halad a tanulással. Azt is megbeszélhetnénk, milyen stratégiát alkalmazzunk, amikor majd találkozik az édesanyjával - mondta még Cliff, és rámosolygott a lányra. Ő is rettenetesen hiányzott Amandának, és ha a kapitány nem kínálhat neki többet, csupán néhány órát a fedélzeten vagy közös vacsorát, hát úgy is jó. Ez is több a semminél. Morzsákkal is be fogja érni, mert a férfi nemcsak hiányzott neki, hanem szüksége is van rá. Cliff szelíd mosolya most már a szemét is elérte, és a férfiszépség me gte stesítőj évé tette. - Meg kell beszélnünk néhány részletet, Amanda, például a bemutatkozásáét. Segíteni fogok, hogy helyt tudjon állni a Belford-házban. A lány nem akart a londoni jövőjéről beszélni. Menthetetlenül és halálosan szerelmes volt. - Az jó lenne - felelte csupán. A férfi tekintete bejárta az arcát. - Roppant merész volt az előbb, Amanda - mondta. - Nem találkoztam még nővel, aki olyan ügyesen bánt volna a karddal, mint maga. - Köszönöm. A lányt büszkévé tette a dicséret. Cliff szeméből félreérthetetlen csodálatot olvasott ki, és azt kívánta, bárcsak sikerülne beérnie ennyivel, mert ennél többet soha nem fog kapni De Warenne-től. Amanda késett. Cliff nyugtalanul járkált a kajütjében. Az asztal már elegánsan megterítve várta a vacsorát, amelyet elkölteni tervezett a lánnyal. Tudta, hogy veszélyes terepre tévedt. A fegyverszünetre a hosszú út miatt

szüksége volt a lelki békéje érdekében, a vacsora viszont kettesben Amandával a jellemszilárdsága, az eltökéltsége és a tisztességérzete próbatétele lesz. Újra és újra arra kellett gondolnia, milyen ügyesen bánt ma a lány a karddal. Olyan volt, mint a kelta hercegnők a rég letűnt időkben, amikor a nők még bátran harcoltak a férfiak oldalán. A küzdelem hevessége pedig csak még jobban felélesztette az ő elemi ösztöneit. Már bánta, hogy nem vette fel az elébe dobott kesztyűt. Szét kellett volna vágnia Amanda ruháját, hogy térdre kényszerítse a lányt, aztán pedig a vállára dobnia, és behoznia a kabinjába. Cliff elszántan igyekezett visszanyerni az önuralmát, és beletúrt a hajába. Nem a párviadalukra kell gondolnia, hanem Amanda jövőjére. Azóta, hogy megtudta, kicsoda valójában az anyja, sokat törte a fejét majdani megérkezésén a Belford-házba. A lány nem sejti, hogy zabigyerek, pedig kétségtelenül annak kell lennie. Cliff nem hitte, hogy Dulcea Belford rövid ideig egy fiatal tengerésztiszt felesége lett volna, aztán pedig elvált tőle. Amanda egészen biztosan porig lesz sújtva, ha majd megtudja az igazságot. Cliff szívesen megvetette volna Rodney Carre-t azért, mert hazudott a gyerekének, de értette, mit akart elérni vele. Lady Belfordot pedig elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, nem fogja kitörő örömmel fogadni rég elveszett leányát. Egyetlen rangjabeli hölgy sem ismerne el egy zabigyereket, mert a társaság azonnal kitaszítaná. Ugyanakkor szinte minden jobb családban voltak fattyúk, akik sokszor együtt nevelkedtek törvényesen született testvéreikkel. A törvénytelen utódokat többnyire keresztgyereknek vagy unokatestvérnek adták ki, s bár rövid ideig pletykák forogtak róluk közszájon, a „minden csoda három napig tart" elv alapján hamarosan már senki sem foglalkozott a dologgal. Dulcea is valószínűleg távoli unokahúgának fogja mondani a lányát. Így anélkül fogadhatja be a családjába, hogy kockára kellene tennie kényelmes életét. Cliff tudta, hogy fel kell keresnie Lady Belfordot, mielőtt elvinné hozzá Amandát. Gondoskodnia kell arról, hogy anya és lánya első találkozása harmonikusan menjen végbe, és Dulcea legalább az unokahúgának elismerje a lányát. Amint ő kettesben megállapodott erről az asszonnyal, a lehető legkíméletesebben Amanda tudtára fogja adni az igazságot. Ettől a beszélgetéstől már most tartott. Addig viszont bátorítania kell a lányt, hogy finomítson a modorán, különben minden fáradozása hiábavalónak fog bizonyulni. De hol lehet Amanda? Már negyven percet késik. Meggondolta magát azóta, hogy békét kötöttek? Cliff végül elhagyta a kabinját, hogy megnézze, mi tartja fel a lányt. Éppen be akart kopogni hozzá, amikor odabentről

meghallotta a hangját. Olyan szenvedélyesen beszélt, hogy a férfi megdermedt. Ki lehet nála? - Mit csináljak? - kérdezte Amanda kétségbeesetten. - Elvesztem! Kérlek, segíts! - mondta halkabban és esdeklőn. Cliff zavarodottan, sőt egyenesen féltékenyen résnyire nyitotta az ajtót. Amanda háttal állt neki a kis kajütben. - Papa, ha most nem adsz tanácsot, akkor mikor? Szükségem van rád! A férfiban szánalom ébredt. Amanda a halott apjával beszélget? Szellemet lát? Komolyan azt képzeli, hogy választ fog kapni? Cliff azt hitte, a lány már jó úton jár afelé, hogy feldolgozza a veszteségét, de a gyásza a jelek szerint mit sem enyhült. A férfi faragatlan tuskónak érezte magát, mert ezt eddig nem vette észre. Éppen meg akarta szólítani Amandát, amikor az tovább beszélt az apjához: - Biztosan haragszol rám. Nem felejtettem el, hogy azt akartad, legyek De Warenne szeretője. Megpróbáltam elcsábítani, komolyan megpróbáltam, de ő igazi úriember. Cliff úgy érezte magát, mintha a lány megszúrta volna azzal a kis tőrrel, amelyet mindig a csizmaszárában hord. Játszott vele, hogy teljesítse az apja őrült kívánságát? Természetesen értette, miért akarta Carre, hogy nincstelen lánya az ő szeretője legyen, de ez semmin sem változtatott. Amanda letörölte a könnyeit. - Papa, kérlek, bocsásd meg, hogy kudarcot vallottam. De legalább már úton vagyok a mamához. Nem tudom, mit tegyek. Halálosan szerelmes vagyok. Cliff még nem ocsúdott fel első döbbenetéből, amikor abban reménykedve, hogy félreértette Amandát, egészen kinyitotta az ajtót. A lány még mindig háttal állt neki. - Tudom - suttogta, mintha az apjának válaszolna. - Tudom, bolond vagyok, és össze fogja törni a szívem, de nem találkoztam még hozzá fogható férfival. Senki sem olyan, mint ő! Igyekszem meggyőzni magam arról, hogy be kell érnem a barátságával, de ez rettenetesen nehéz. Nagyon szeretem. Ha kellenék neki, boldog örömmel lennék a szeretője, és kicsit sem érdekelne, ha csak annyit kapnék belőle. Cliffnek elakadt a lélegzete. Hogy történhetett ez meg? Hogy az ördögbe szerethetett bele Amanda Carre, a féktelen és megszelídíthetetlen Vadóc, aki olyan szabad és független, hogy senkire sincs szüksége? De nem sejtette valójában ő ezt már eddig is? Elárulta neki az, hogy a lány hol reménytől csillogó szemmel nézett rá, hol meg csábosan. Nagyobb

csalódást okozott neki, mint eddig hitte? Pedig ő csak oltalmazni kívánta. Meg akart szólalni, de cserbenhagyta a hangja. - Legalább elmegyek Angliába, a mamához, mert te mindenképpen ezt akartad, papa. - Amanda hallhatóan sírással küzdött. - Erre nem mondhattam nemet neked, de félek. Valóban gyáva nyúl vagyok. Jobban félek a mamától, mint azoktól a brigantiktól féltem, akik annak idején feljöttek a hajónkra, és megpróbáltak megölni minket. Bárcsak visszajönnél, papa, és azt mondanád, hogy nem kell Angliába mennem! Cliff kihátrált a kabinból. Lehunyta a szemét, mert elviselhetetlen súllyal nehezedett rá a részvét. A körülményekkel boldogult, a saját érzéseivel azonban egészen más volt a helyzet. Megfordult, és nesztelen léptekkel visszament a kajütjébe.

8. FEJEZET Cliff a borát kortyolgató Amandát figyelte. A beszélgetés, amelyet halott apjával folytatott a lány, mélyen bevésődött az emlékezetébe, bár az arcán már nyoma sem volt annak, hogy nemrégiben még könnyekben tört ki. Amikor most felnézett, szelíd tekintete reménykedésről mesélt. A férfi tudta, mit jelent ez, és nyugtalanul elkapta róla a tekintetét. Neki most más, sokkal fontosabb dolga van, és mindenáron véghez kell vinnie, amit kigondolt. Eget-földet meg fog mozgatni, hogy Amanda visszatérése az anyjához teljes siker legyen. Ehhez persze a lány közreműködésére is szüksége lesz. - Ízlik a soupe de poisson? - kérdezte, mintha csak úgy mellékesen tenné. Amanda letette a kanalát, és elmosolyodott. - Nagyon. - Jól haladunk. Úgy becsülöm, már megtettük az út harmadát. A lány vonásai egyszeriben feszültek lettek. - Biztosan nagyon izgatott, Amanda. A lány a tányérjára szegezte a szemét. - Igen, az vagyok. Cliff azon töprengett, hogyan érhetné el, hogy Amanda bevallja neki, valójában fél. Akkor ő majd előállhat az illemtanleckék ötletével. Nélkülük mindenképpen kudarc lesz Amanda és Dulcea találkozásából. A lány hirtelen felnézett. - Csak úgy kitesz majd a londoni kikötőben? Ez a kérdés is egyértelműen félelemről árulkodott. - Természetesen nem. Elkísérem a Belford-házba. - Aztán otthagy, igaz? Cliff alaposan megválogatta a szavait, mielőtt megszólalt. - Szívesen segítenék, hogy jó benyomást tegyen majd, Amanda. Megfelelő ruhát is kell találnunk magának. Amint kikötöttünk, azonnal varrónőt rendelek a Harmon házba. Csak akkor viszem el a Belford-házba, ha már lesz alkalmas ruhatára. - A Harmon házba? Ahol az édesapja lakik a feleségével? - Én is ott szállok meg, amikor Londonban vagyok. Sejtelmem sincs, most éppen ki lesz ott. Talán az egész család, de az is lehet, hogy senki.

Amanda arcán két vörös folt jelent meg, mintha láza lenne. - Látom, hogy fél, de ne tegye! A családom lelkesen fogja üdvözölni. Én pedig, ha óhajtja, maga mellett leszek, amikor először lép az édesanyja elé. A lány karba fonta a kezét. - Aztán viszont elmegy, anyám pedig kijelöl számomra egy szobát. Életem végéig a Belford-házban fogok élni. Cliff rosszul érezte magát a bőrében, és nagyot sóhajtott. - Maga még fiatal, és természetes, hogy az édesanyja befogadja. Miután azonban nagykorú lesz, azt tehet, amit akar, ha az anyagi eszközei is meglesznek hozzá. A férfinak megint arra kellett gondolnia, milyen jövőt szánt Rodney Carre a lányának, és ezt ő még csak nem is vehette rossz néven tőle. Amanda szép és szenvedélyes, az a fajta nő, akit egy úr meg akar kapni. De miért nem voltak vele Carre-nak becsvágyóbb tervei? És valóban az anyjánál töltötte élete első négy évét? Cliff ezt valószínűtlennek tartotta. És a fenébe is, miért nem küldte az apja jó iskolába, ahol illemtant is oktatnak? - Nos, már nincs messze, hogy nagykorú legyek. - A törvény szerint valóban, az édesanyja azonban bizonyára tisztességesen gondoskodni akar magáról. Nem fogja tizennyolc évesen kitenni az ajtó elé. Sok hajadon hölgy él még évekig odahaza. Néhány vénkisasszony pedig soha nem hagyja el a szülői házat. Amanda szemlátomást elégedetlenül ingatta a fejét. - Én segíthetek magának - merészkedett elő a gondolattal Cliff, és kis híján megfogta a lány kezét, de az utolsó pillanatban még észbe kapott. - Ezt hogy érti? - kérdezte Amanda. - Csinos ruhákra lesz szüksége - felelte a férfi, és megint vigyázott, hogy óvatosan fogalmazzon. A lány így is értette, és kihúzta magát ültében. - Tudom, hogy nem vagyok úrinő. És nincs az a ruha, amelyben bárki is annak hinne. Még soha nem viseltem ruhát - tette hozzá. Ez nem tetszett Cliffnek, mert tudta, hogy így még nehezebb dolga lesz, mint várta. - Nekem tetszik az eredetisége - mondta -, másoknak viszont talán nem. - Ez vicc akart lenni? Tudja, hány és hány finom hölgy nézett rám fitymálón Kingstonban? A templomban nem ültek egy padba velem. Olyan is volt, aki átment az utca túlsó oldalára, nehogy még bemocskoljam. És megjegyzéseket tettek rám, hangosan, úgyhogy tudom, mit gondoltak rólam. Utolsó senki

vagyok. Senki sem fog mást gondolni az anyám házában és a maga családjáéban sem. Cliffben őszinte szánalom ébredt. - Maga nem utolsó senki. Százszor erősebb, bátrabb és szebb, mint az összes rosszmájú nő, aki így beszél magáról. A családomat illetően pedig téved. Ha velem érkezik hozzájuk, kedves fogadtatásban lesz része, és mind megszeretik majd, ha jobban megismerik. Egyvalamiben azonban igaza van. A Belford-házban senki sem lesz elbűvölve az egyenességétől, és attól sem, ahogy a karddal bánik. Gondosan meg kell terveznünk az édesanyjával való első találkozását. Sokat gondolkodtam ezen, Amanda. Jó volna, ha több időnk lenne, de mindössze egy hónapunk van. El kell sajátítania a legfontosabb viselkedési szabályokat. Tudnia kell, hogyan jár, beszél, étkezik egy hölgy. És természetesen táncolni is meg kell tanulnia. A lány közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. - Tudok járni és beszélni, de ahogy csinálom, az nem elég jó, igaz? kérdezte, és egy pillanatra elhallgatott. - Nem akarok a nemességgel étkezni, De Warenne. Angliába sem akarok menni. Anyámmal sem akarnék találkozni, de megígértem a papának! Amanda olyan hirtelen pattant fel, hogy feldőlt a széke. Elsápadt, és lehajolt, hogy felállítsa. Cliff is felugrott, és sietve megkerülte az asztalt. Kivette a lány kezéből a felborult széket, és visszatette a helyére. - Semmi baj. Amanda csüggedten ingatta a fejét. - De baj van! Még csak az asztaltól sem tudok felállni, amint éppen látta - mondta. Cliff megfogta a kezét. - Hallottam másokat utánozni, és abban nagyon jó. A lány szemében érdeklődés jelent meg. - Arra gondol, amikor egy bolondot majmolok? A férfi kis híján elmosolyodott. - Igen, pontosan arra gondolok. Tökéletesen tudja imitálni a felsőbb osztály hanghordozását. Nem lesz olyan nehéz dolga, mint hiszi. Amanda elhúzta a kezét. - Bármilyen elegáns mozdulatot tudok utánozni, de ez senkit sem fog megtéveszteni. Nem vágyom arra, hogy lady legyek. Én csak vitorlázni akarok. Cliff megint alaposan átgondolta, mit mondjon, hogyan fogalmazzon.

- Az apja sajnos meghalt, és magának nincs pénze, ami ugyancsak sajnálatos. Az édesanyja támogatni fogja, de alkalmazkodnia kell, Amanda. - Itt van nekem maga - suttogta a lány. Könnyes szemmel nézett a férfira, és neki felgyorsult a szívverése. - Tessék? Amanda karba fonta a kezét. - Itt maradhatnék, magával. A papa biztosan örülne neki. Cliff hitetlenkedőn nézett a lányra, de közben minden pillanat felidéződött benne, amelyet Amanda a fregattján töltött. - Értek a vitorlázáshoz! - kiáltotta a Vadóc. - Fogadni mernék, egyetlen fickó sem mászik fel olyan gyorsan a nagyvitorla keresztrúdjához, mint én. A férfi elsápadt. Az az árboc volt a legmagasabban a hajón. - Egy fenét fog felmászni oda! - És ugyanolyan gyorsan újra tudom tölteni az ágyúkat, mint a legjobb tüzér. A pisztollyal is jól bánok, akárcsak a karddal, amint ezt már a saját szemével is láthatta. Kérem, engedje meg, hogy magával hajózzam! - tette hozzá Amanda kétségbeesetten. - Velem akar hajózni - ismételte meg Cliff. A szíve nagyon is ismerős dobogásba kezdett, és az ágyékába fájdalom hasított az elfojtott vágytól. - Menni fog, esküszöm! Nem eszem sokat, és lent alhatom a legénységgel - esdekelt a lány. A férfi megrázta a fejét. - Nem. - Angliában kudarcot fogok vallani, és ezt maga is tudja - suttogta Amanda. Arcára rettegés és harag ült ki, s olyan felindult volt, hogy Cliff kis híján igent mondott neki. Ez persze őrültség lenne. - Nem fog kudarcot vallani. Én majd segítek, hogy megtanulja az alapvető szabályokat. Ariella és Anahid is a segítségére lesz. A lány leült az ágyra. - És ha a mama nem kér belőlem? - kérdezte. Cliff ettől tartott a legjobban. Vonásai ellágyultak, és odament Amandához, de tudta, hogy nem érintheti meg. Most nem. Nem szabad vigasztalnia. - Nem hibáztatom azért, mert fél, de arra kérem, bízzon bennem. Gondoskodom a jövőjéről, mielőtt elhagyom Angliát. Ezt vegye ígéretnek! A lány tekintete bizonytalanságról mesélt.

- Magában bízom, de mi lesz, ha a mama úgy néz rám, mint az a tehén Windsongban? Cliff megdermedt. Lady Belford csúnyán megbánja, ha lekezelő lesz a lányával, gondolta. - Nem látok a jövőbe, de mindent megtehetünk, ami a hatalmunkban áll, hogy magunk mellé állítsuk a szerencsét. A következő négy hétben nagyon keményen kell dolgoznia, és én ott leszek, amikor majd az édesanyja elé járul. Együtt el tudjuk érni, hogy a találkozásukat siker koronázza, de ehhez mindkettőnknek hozzá kell járulnia. Nekem is, magának is. Amanda beharapta az ajkát. - Igyekezni fogok, de nincs önbizalmam. Bárcsak lenne! A férfi elmosolyodott. - Akkor majd én kettőnk helyett is bízom magamban - felelte, aztán elkomolyodott. - Amanda, magának a családjánál van a helye. Én többnyire úton vagyok, mert árukkal kereskedem, az időm többi részében pedig kalózhajókat fogok el. És nőtlen is vagyok. Nem vitorlázhat velem. Az egyszerűen lehetetlen. A lány félrefordult. - Miért? Maga azt tehet, amit akar, nemde? Mindenki tudja, hogy senkinek sem tartozik engedelmességgel - mondta. Ebben sajnos igaza volt. Cliff kis ideig habozott. - Nekem is egyszerűbb lenne az életem, ha nem lennék különc - mondta végül komoran, és ezt is gondolta. - Így nagyon nehéz, hogy bárkit is közel érezzek magamhoz. Nem bánom, hogy így van, de hosszabb távon kényelmesebb megoldás az alkalmazkodás. - De én sem vagyok olyan, mint a többiek - suttogta Amanda, és a férfi szemébe nézett. Igen, mind a ketten kívülállók vagyunk, gondolta Cliff. - A maga jövője a Belford-ház, az enyém a nyílt tenger. Mi ketten egészen mások vagyunk - mondta mégis. Leült a lány mellé az ágyra, és egészen felkavarta a felismerés, hogy nagyon is sok bennük a közös vonás. - Nos? Megegyezhetünk abban, amit elterveztem? Amanda lassan bólintott. - Megpróbálok javítani a modoromon, de nem vagyok olyan derűlátó, mint maga. - Biztosan meg tudja csinálni. Én pedig nem fogom cserbenhagyni - tette hozzá Cliff, és őt magát is meglepte az ígérete.

A lányt szemlátomást nemkülönben. Amanda holtfáradt volt. Öt teljes napot töltött már tanulással. Mivel azonban már elszánta magát, és Cliff de Warenne-nek is szavát adta, minden erejét a jó modor elsajátítására akarta fordítani. Majdnem biztos volt benne, hogy senkit sem sikerül majd megtévesztenie, de lelki szemei előtt egy kép lebegett, és sehogy sem tudta elhessegetni. Egy arc nélküli fiatal nőt látott szép ruhákban, aki gond nélkül tudott kecsesen mozogni. Az a nő az édesanyjával teázott egy virágzó rózsákkal teli kertben, és egy jóképű, elegáns hódoló vezette körbe Londonban. Egy úriember, aki gyanús hasonlóságot mutatott Cliff de Warenne- nel. Amanda nem utálta annyira az illemtanórákat, mint korábban hitte, bár bosszantotta, hogy ügyetlen, gyámoltalan, és a próbálkozásai nevetségesen hatnak. Nem tudott könnyedén járni a hosszú kaftánban, amelyet kapott, mert folyton rálépett az aljára, máskor meg a saját lábában botlott el. Ha pedig sem ez, sem az nem történt meg, akkor elfeledkezett arról, hogy aprókat kell lépnie. Egyszer, amikor hosszú ruhájában úgy mozgott, mint egy fiú, Alexi hahotázva kinevette. Az apja, Anahid, Ariella és Monsieur Michelle ezért azonnal elzavarta, és Amanda később megtudta, hogy De Warenne büntetést szabott ki a fiára. Fogalmazást kellett írnia latinul, és egy bocsánatkérő levelet is. Amanda olyan kényelmetlenül érezte magát női ruhában, hogy attól tartott, soha nem fogja megszokni. És ha még csak úgy sem tud járni, mint a hölgyek Kingstonban, akkor hogy tanulhatna meg táncolni? Most, az ötödik napon pedig végképp kétségbeesett. Lesz-e valaha is elég kecses ahhoz, hogy bárkit is megtéveszthessen? Borzalmasan félt, hogy kínos helyzetbe kerül a társaság és Cliff de Warenne előtt. Valahogy mindig is sejtette, hogy Vadócként, egy kalóz lányaként nem léphet be az anyja ajtaján. Annyira még ő sem bátor. Kapkodva letépte magáról a gyűlöletes kaftánt. Alatta apró lázadásként nadrágot viselt, de ez senkinek nem tűnt fel, és a tőre is ott rejtőzött még a csizmájában. Azért kapaszkodik a régi élete tárgyaiba, mert az új talán soha nem fog eljönni? találgatta magában. Ledobta a türkizzel, ibolyakékkel és arannyal kihímzett kaftánt a földre, és megtaposta. Ma egyszer olyan mély pukedlit mutatott be, hogy hasra esett, és iszonyú zavarba jött. Mindennek a tetejébe De Warenne végig is nézte az ügyetlenkedését a kabinja ajtajából. Ahelyett hogy lenyűgözte volna a férfit, századszor is nevetségessé tette magát előtte!

Amanda tenyerébe temette az arcát. Miért nem tudja a mama olyannak szeretni őt, amilyen? És De Warenne, ő miért nem tudja ilyennek szeretni? Szíve szaporábban kezdett verni. Ha Cliff de Warenne-ről volt szó, nem engedhette meg magának, hogy buta és nevetséges legyen. Ő a védelmezője, sőt talán a barátja. Egy magafajta egyszerű lány, egy vadóc bakfis azonban soha nem kellene neki, sem szeretőnek, sem alkalmi játszótársnak. De talán majd mégis akarja őt, ha az az előkelő hölgy lesz belőle, akinek titokban elképzelte magát. Azóta, hogy elkezdte új tanulmányait, alig látta a kapitányt. Azt hitte, segíteni fog neki, hogy megtanuljon szépen járni, pukedlizni vagy táncolni, de nyilván félreértette. Az is lehet, hogy a férfi gondolta meg magát az oktatásában játszott szerepét illetően. Ha Amanda megpróbált csatlakozni hozzá, amikor késő éjszaka a második váltásban őrködött, a kapitány ráparancsolt, hogy menjen le a kabinjába és pihenje ki a tanulás fáradalmait. A lány számára súlyos csapás volt, hogy nem maradhatott a férfival. Nemcsak a társaságára és a dicséretére vágyott, hanem ő maga is hiányzott neki. Érezte, hogy távolságot tart tőle, és azt is tudta, miért. Elejét akarja venni, hogy ő még egyszer a nyakába vethesse magát. Bárcsak ne követte volna el azt az ostobaságot! Egyszer csak kopogtattak nála. Amikor megfordult, hogy ajtót nyisson, az ökörszemablakból meglátta, hogy az égbolt rejtelmesen szürke, és ez rossz időt ígért. Amandát izgatottság fogta el. Évek teltek el azóta, hogy utoljára nagy viharban hajózott. Kinyitotta az ajtót. A küszöbön Monsieur Michelle állt, és mosolygott. - Még olvasunk kicsit? - kérdezte tőle a lány, és máris jobb lett a kedve, mert az olvasást majdnem annyira megszerette, mint a vitorlázást. - Non, actuellement, most a tánctanítást fogom elkezdeni. Amanda hangulata egy csapásra elromlott. Tanrendjében eddig csak a járás, a beszéd és a pukedlizés helyes módjának az elsajátítása szerepelt. Táncolni, ha már mindenképpen azt is tudnia kell, Cliff de Warenne-től akart megtanulni. Igaz, talán mégis jobb lesz így. Nem akarta újra blamálni magát a kapitány előtt. - Nem érzem jól magam - füllentette. - Nem kezdhetnénk holnap a táncórákat? - Mademoiselle, nincs sok időnk. Meg kell tanulnia keringőzni, ha zenénk nincs is hozzá. Maintenant, allez-vous!

Cliff a fedélzeten állt. - Derékvitorlát és fősudárvitorlát bevonni! - Igenis, uram! - felelte Clark matróz, és elsietett, hogy továbbadja a parancsot. A kapitány megfordult, és elnézett az orrárboc fölött. A szél most huszonhárom csomóval fújt. Az idő gyors ütemben romlott, és Cliff úgy becsülte, hogy két-három óra múlva az összes vitorlát be kell majd vonatnia. Rossz előérzete támadt, de megpróbálta elhessegetni magától. - Vihar felé tartunk - mondta MacIvernek. - Igen, uram. - Esni is fog. - Cliff a farfedélzet szélére ment, ahonnan láthatta, hogy utasítása szerint bevonták a vitorlákat. - Meg akarom kettőzni az őrséget, Clark! - Igenis, uram! Clark megismételte a parancsot, hogy még egy váltás őrség vonuljon fel. Cliff tudta, hogy napfelkelte előtt az összes emberének a fedélzeten kell majd lennie. Nem mintha a napot láthatnák majd, mert az égbolt sötétebb és fenyegetőbb lett. - Uram! - szólt fel a kapitányhoz Anahid, aki bizonytalanul állt az imbolygó hajón. Cliff felugrott a főfedélzetre, és megmarkolta a nevelőnő karját. - A gyerekek? - Jól vannak, uram. Alexi a legszívesebben feljönne a fedélzetre, Ariella pedig egészen elmélyedt a francialeckéjében, és fel sem tűnt neki, hogy elromlott az idő. A fregatt erősen mozgott, de még nem hánykolódott az egyre nagyobb hullámokon. - Alexi nem jöhet fel, amíg nem áll el a vihar, és az, úgy becsülöm, napfelkeltekor lesz. Anahid, a jelentése? A nevelőnőnek pontban délután négy órakor mindennap jelentenie kellett, mennyit haladt Amanda. A beszámolói eddig kimondottan biztatóak voltak. - Eltökélten tanul, uram. Ha több időnk lenne, kicsit sem aggódnék. De már csak három hetünk van! Miss Carre egész életében szabadon csatangolhatott, és úgy viselkedhetett, mint egy fiú. A berögzült szokásokat pedig nem lehet néhány nap alatt megváltoztatni. - Jó benyomást kell keltenie a Belford-házban - kötötte az ebet a karóhoz Cliff. - Ön is látta, hogy tegnap úgy járkált, mint egy haragos utcagyerek. Több időre van szüksége, uram. Beszélhetek nyíltan?

- Csak tessék! - Miss Carre büszke teremtés, de nap mint nap félreteszi a büszkeségét. A legkisebb hiba is megaláztatás számára. Úgy vélem, uram, későbbre kellene halasztania a társaságba való bevezetését. Addig elsajátíthatja a szükséges képességeket. - Ez alighanem megoldható - mondta Cliff tűnődőn -, de azt akarom, hogy találkozzon az anyjával. Ahhoz még nem kell tökéletesen iskolázottnak lennie. Mit gondol, az út végére el fogják hinni róla, hogy előkelő származású? - Ezt nem merném kijelenteni. Cliff aggódott a védencéért, de ugyanannyira csodálta is az eltökéltségét. Már csak azért is, mert tudta, milyen büszke, és hogy minden baklövésért szégyelli magát. Lady Belford azonban csiszolt társasági modort fog elvárni a lányától. Ez egészen bizonyos. - Folytassa az oktatását, és érjen el nála annyit, amennyit tud! - mondta a férfi Anahidnak. - Talán dicsérnie kellene őt, uram, hízelegnie neki. Miss Amanda bálványozza önt. Cliffnek arcába szökött a vér. Úgy sejtette, Anahid tud arról a helytelen szenvedélyről, amely megterheli az ő Amandához fűződő viszonyát. - Lekísérem - mondta. Megfogta a nevelőnő karját, és segített biztonságban lejutnia a gyerekek kabinjába. Éppen be akart lépni oda, amikor Amanda kijött az ajtón. Sugárzóan mosolygott, és izgatottság festette pirosra az arcát. - Úgy sejtem, jó hírei vannak - mondta Cliff, miután a lány belépett utána a gyerekek kajütjébe. - Viharban hajózunk! Ez utoljára évekkel ezelőtt fordult elő velem felelte Amanda izgatottan. Cliff lassan feléje fordult. A nők többsége már ilyenkor is félne, hogy aztán néhány óra múlva, amikor majd elérik a vihar középpontját, zokogva az életükért imádkozzanak és a vízbefúlástól rettegjenek. A kabinban csönd lett. - Nagyon zord lesz a tenger, és iszonyú erős a szél. Már most huszonhárom csomóval fúj. A gyerekek lent maradnak a fedélzet alatt, és maga is - mondta a kapitány. Amanda hitetlenkedőn nézett rá. - Ez parancs! - tette hozzá Cliff.

A fiára nézett, és látta, hogy neki sem tetszik a döntése. Most már Ariella is tudomást vett az időjárás megváltozásáról. Becsukta a könyvét, és a félelemtől sápadtan ült a kabin alsó ágyán. Alexi viszont kimondottan lelkesnek tűnt. - Papa, segítenem kell neked navigálni a viharban - mondta. - Még csak nyolcéves vagy, és te is engedelmeskedni fogsz a parancsomnak. Itt maradsz a kabinban, és megnyugtatod a húgodat. A kisfiú elkámpicsorodott. - De. - kezdte, az apja azonban félbeszakította: - Semmi de! Én vagyok a kapitány, és te engedelmeskedni fogsz nekem. Elég világos voltam? Alexi elvörösödött, és megadóan bólintott. - Biztos, ami biztos, azért érthetőbben is elmondom - folytatta Cliff. A fia ugyan még soha nem szegte meg az utasításait, de ő most látta rajta, hogy nagyon-nagyon fel szeretne menni a fedélzetre. Onnan azonban hamarabb lesodorná a szél, semmint ő az apjaként bármit tehetne érte. - Ha megszeged az utasításomat, megbotozlak - mondta még. Ezzel korábban soha nem fenyegetőzött, de most azt akarta, hogy Alexi tudja, mindenképpen engedelmeskednie kell neki. A fia tágra nyílt szemmel meredt rá, és egészen csendes lett. Láthatóan komolyan vette a figyelmeztetést. - Jól van - mondta Cliff, aztán odament a lányához, és ellágyultak a vonásai. - Mit olvasol? - Az Iliászt - suttogta Ariella. - Jó könyv? A gyerek bólintott. - Papa? Fel fogunk borulni? - kérdezte aztán. A férfi felnevetett, hogy megnyugtassa. - Dehogyis! Felborult valaha is a papád fregattja? Szenvedtem én valaha is hajótörést? Erős szelünk van, ez minden. Később majd esni is fog. Te viszont - folytatta, és leült a lánya mellé - édesdeden fogsz aludni itt, az ágyadban. Észre sem veszed, hogy viharban hajózunk, mert reggelre megint kisüt majd a nap. Ariella megint bólintott, de elmosolyodnia nem sikerült. - Borzalmasan billeg a hajó. Nem lesz könnyű elaludnom. - Anahid főz neked teát, a billegés pedig majd elringat. Hidd el, így lesz! A kislány arcán végre mosoly jelent meg. Cliff felkelt az ágyról, és Anahidhoz lépett. - Legyen szíves - mondta neki halkan, hogy a gyerekek ne hallhassák -,

egy óra múlva tegyen egy kevés konyakot Ariella teájába! Jobb lesz, ha átalussza az éjszakát. Anahid bólintott. Cliff visszament a fiához, és megfogta a vállát. - Meg kell nyugtatnod a húgodat. Játszhattok, de fel is olvashatsz neki. Az a fő, hogy eltereld a figyelmét. - Igen, papa - felelte Alexi cseppet sem lelkesen. Cliff felsóhajtott. Biztos volt benne, hogy néhány év múlva már nem lesz ilyen könnyű engedelmességre bírnia a fiát. Mielőtt elhagyta volna a kabint, még egy pillantást akart vetni Amandára, ő azonban közben már odament Alexihez. - A papád nem akar rosszat - mondta neki. - A szél veszélyes, és te olyan kicsi vagy még, hogy lesodorhat a fedélzetről. Akkor pedig a papád utánad ugrana, hogy megmentsen, és mind a ketten a tengerbe vesznétek. A kisfiú komolyan bólintott. - Vigyázni fogok a húgomra - ígérte. Cliff elégedetten bólintott, aztán elhagyta a kabint, és felsietett a fedélzetre. A víz már magas hullámokat vetett, és még erősebb lett a szél. - Hány csomóval fúj? - Huszonnéggyel - felelte Clark. Elérték a vihart. - Vonják be a derékvitorlát! - Igenis, uram. - Szabad? Cliff villámgyorsan megfordult, amint meghallotta Amanda hangját. A lány alatta állt a fedélzeten, küszködve dacolt a széllel, de a szeme izgatottan csillogott. A férfi gondolkodás nélkül leugrott hozzá, és megragadta a vállát. - Maga alig nagyobb a fiamnál! Elment az esze, hogy feljött ide? - Huszonnégy csomó! Ez már orkán! - kiáltotta a lány. - Azt akarom, hogy menjen le a kabinjába! - Kérem, hadd maradjak! - mondta Amanda, és találkozott a tekintetük. Cliff tudta, hogy csak egy őrült engedne ennek a kérésnek, mégsem mondott nemet. A farfedélzethez kísérte a lányt, ott kötelet kötött a derekára, aztán a magáéra is. - Fél órát maradhat. Egyébként is beszélni akarok magával! - kiabálta túl a szélzúgást. - Viharban egy hölgynek semmi keresnivalója a nyílt fedélzeten! Amanda elmosolyodott. - Nem vagyok hölgy - felelte halkan, de a férfi így is hallotta.

- Remek. Pontosan erről akarok beszélni. - Tessék? - kérdezte a lány, és a füléhez tette a kezét, mintha egy szót sem értett volna. - Tudom, hogy hall engem - mondta Cliff, de azért lehajolt Amandához. Nagyon elégedett vagyok az eredményeivel. Michelle csak a legnagyobb dicséret hangján beszél magáról, ha megkérdezem, hogy halad az illemtanórákon. A lány arcára csodálkozás ült ki. - Ha így folytatja, van remény arra, hogy nemcsak az édesanyja lesz elbűvölve magától, hanem a kitüntető figyelmére áhítozó hódolók sora is egészen a következő sarokig ér majd Londonban. Cliff biztatón rámosolygott Amandára, aki hitetlenkedőn elpirult. - Ezt miből gondolja? Ma is majdnem orra estem! - kiáltotta bele a szélzúgásba. - Azért gondolom ezt, mert hiszek magában - felelte a férfi, és ez valóban így is volt, amint azt most felismerte. - Azt is tudom azonban, hogy fél. Ha még akkor sem áll majd készen, amikor megérkezünk Londonba, későbbre halasztjuk a találkozást az édesanyjával. Amanda megkönnyebbülten bólintott. Cliff nem tudta, mi ütött belé, de egyszer csak nem itt látta a lányt, hanem egy bálteremben, csodaszép estélyi ruhában. Milyen gyönyörű lenne! A hódolók versengenének a kegyeiért. A férfi szívverése kihagyott egy pillanatra. - Ha majd elsőbálozó lesz, Amanda - hallotta a saját szavait, és a szemét továbbra sem vette le a lányról -, az első táncot nekem kell ajándékoznia. Ehhez ragaszkodom. - Az első táncomhoz? - ámult el a lány. Cliff gyorsan elkapta róla a tekintetét, mert egyszeriben heves vágy fogta el. - Igen. Úgy intézem, hogy az első bálján Londonban legyek, ha nekem ígéri azt a táncot. Amanda meglepetten hátrált egy lépést, ám aztán megállította a derekára erősített kötél. - Természetesen - felelte. - De miért? - kérdezte még mindig álmélkodva. - Elvégre a védencem, nem igaz? - kérdezett vissza a férfi, és igyekezett nemtörődöm hangot megütni. Jól tudta azonban, hogy Amanda ellenállhatatlan lenne egy báli ruhában, amint egy úr karján siklik a táncparketten. A szépségével szemben egyetlen

férfi sem maradna közömbös. Cliff erre a gondolatra egyszeriben mindenképpen akarta azt az első táncot. Valósággal elepedt érte. - Talán nincs jogom ahhoz, hogy mindenki más előtt velem táncoljon? szólalt meg újra, mert egyszerűen fel kellett tennie ezt a kérdést. Önfegyelme hirtelen cserbenhagyta. A kormánykeréknél álltak, a hajó hevesen imbolygott alattuk, de ő nem a viharra gondolt, hanem erre a fiatal nőre, a szépségére, a szenvedélyességére. Tudta, hogy az a tánc ugyanolyan szenvedélyes lesz, mintha ágyba vinné Amandát. A lány elmosolyodott. - Ügyetlen vagyok - mondta figyelmeztetőn. A megjegyzés oldotta Cliff feszültségét, és felnevetett. - Butaság. Nagyon is ügyesen mozog. Vívtunk egymással, emlékszik? Biztos vagyok benne, hogy táncolni is csodásan fog, ahogy mindenben kiváló, amit megtanul. Amanda lesütötte a szemét. - Jól van, megajándékozom az első táncommal, ha megengedi, hogy most magával maradjak a viharban. - Arról szó sem lehet! - kiáltotta a férfi elborzadva. - Nem akarom, hogy lesodródjon a fedélzetről. A lány megcibálta a kettejüket összekötő kötelet, és csábos oldalpillantást vetett Cliffre. - Így aligha eshetem a vízbe. A férfi mérgesen megcsóválta a fejét, mert felbosszantotta a zsarolás, aztán a tajtékos hullámokra nézett. A látóhatár már hollófekete volt, és ez kicsit sem tetszett neki. - Nem alkudozom erről a táncról - fordult vissza a lányhoz. De lemondani sem fog róla, bármit tervezzen is Amanda. Ő úgy nézett rá, mint aki tudja, hogy győzött, ám aztán hirtelen felsikoltott. A férfi követte a pillantását, és megfordult. Az egyik matróz a főárboc keresztrúdján lógott. Cliff a szeme sarkából látta, hogy megvillan egy tőr, amikor Amanda átvágta a kettejüket összekötő kötelet. A férfi ösztönösen kinyújtotta a karját, hogy megállítsa, a lány azonban ügyesen átbújt a hóna alatt, leugrott az alattuk levő fedélzetre, és futni kezdett az oldalsó támasztókötél felé. Cliff meg akarta állítani, mielőtt még elkezdhetett volna felkapaszkodni, de nem sikerült beérnie. Amanda már egészen közel járt a legmagasabban kifeszített vitorlákhoz. A férfi pár pillanatig ingadozott, mert nem tudta, mit

tegyen. Megpróbálhatna Amanda után kapaszkodni, hogy erőszakkal lehozza, végül azonban másként döntött. Megfordult, és Clark matrózhoz sietett. - Kapja el, ha leesne! - kiáltotta. Látta, hogy Amanda erősen küzd, mert odafent még erősebb volt a szél, amely könnyűszerrel lefújhatta a lányt. Már elérte a főárboc vitorláját, miközben a matróz az egyik keresztrúdon himbálózott tehetetlenül. Látszott, hogy már nem tudja sokáig tartani magát. Amanda megállt. Láthatóan erőt kellett gyűjtenie. A tengerész, aki fölötte lógott, lekiáltott neki valamit, ő pedig folytatta a kapaszkodást. Lassan közeledett a matrózhoz, miközben karcsú testét ide-oda cibálta a szél. Végül a bajba került férfi felé nyújtotta a kezét, és Cliff megdermedt. Félt, hogy a lány bármelyik pillanatban lezuhanhat. A tengerész nem akarta elengedni a keresztrudat. A lány kiáltott neki valamit, de a szél elfújta a szavait. Van tőre, futott át Cliff fején a gondolat, és tölcsért formált a kezéből. - Amanda! Vágjon el egy kötelet, és nyújtsa oda neki! - kiáltotta. A lány tette, amit mondott neki. A matróz elkapta a kötelet, és Cliff tudta, hogy csoda történt. A tengerész elengedte a keresztrudat, és lecsúszott a kötélen. Amanda is elkezdett leereszkedni. Amikor már elég alacsonyan volt ahhoz, hogy leesve is csak megütötte volna magát, Cliff gyorsan felmászott hozzá. Amanda mosolya, amellyel megajándékozta, nemcsak diadalmas volt, hanem huncut is. Bámulatos nő! - gondolta a férfi, és feléje nyújtotta a kezét. - Engedje el a kötelet! - kiáltotta. Amanda engedelmeskedett, ő pedig magához ölelte. Egy pillanatig együtt lógtak a vitorlák között, és Cliff erősen karjába szorította a lányt. - Jézus Mária! - Ez volt minden, amit mondani tudott. - Jézus Mária! ismételte meg, és tudta, soha nem tette volna túl magát a lány halálán. - Mi van a fiúval? - kérdezte Amanda, miközben az arca a férfi mellkasához simult. - Semmi baja - felelte Cliff, aztán végre eszébe jutott, hogy még mindig veszélyben vannak a viharos szélben. - Le kell mennünk innen. Kapaszkodjon erősen belém, és ne engedjen el! - Egyedül is le tudok mászni! - kiáltotta a lány. Egy fenét fogsz! - gondolta a férfi. Ereszkedni kezdett, lassan, nagyon óvatosan, de így is rettegett, hogy megcsúszhat, és elejtheti Amandát. Az emberei odasiettek, és Cliff a karjukba adta a lányt, aztán ő is leugrott a földre.

- Valaki vigye le a kabinjába! És vegyék kisebbre a derékvitorlát! parancsolta. Amanda megragadta a karját. - Engedje, hogy maradjak! - kérte nyugodt hangon. - Segíthetek. Azt hiszem, ezt már bizonyítottam. - Nem marad kint a fedélzeten! - Megmentettem a matróza életét! - És őrültséget művelt. Most viszont szépen lemegy a gyerekekhez. - Esküszöm, hogy minden parancsát teljesíteni fogom. Kérem, De Warenne! Melyik épeszű nő akarna viharban mellette maradni? Csakis az a nő, aki kockára tette az életét egy számára ismeretlen matrózért. Cliff soha nem látott még bátrabb cselekedetet, és tudta, hogy élete végéig nem fogja elfelejteni. - Az előárbochoz fogják kötözni - mondta -, és az nem lesz jó móka. Amanda csak szélesen elmosolyodott. Naplemente után néhány órával szurokfekete lett a csillagtalan égbolt. A szél ereje ötvenhat csomóra nőtt, a magas hullámok fehérek voltak a tajtéktól. A fregatt, amelyen már csak a viharvitorlák maradtak felhúzva, erősen imbolygott. A teljes legénység fent volt a fedélzeten. A kormánykereket MacIver tartotta, de mellette Cliff is ott állt, közvetlenül mögöttük pedig Amanda. A derekára erősített kötelet az előárboc- vitorla alatt rögzítették, hogy ne fújja le a szél a hajóról. A második váltás volt szolgálatban, és úgy hajnali két vagy három óra lehetett. Bő nyolc óra telt el azóta, hogy Amanda megmentette a matrózt. Most is rettenthetetlenül kitartott, és Cliff határtalanul csodálta. - Forgószél felé tartunk, uram? - kiáltotta neki a tisztje. - Nem, már benne vagyunk. Egy óra múlva túl leszünk a legrosszabbon felelte Cliff, és megint Amandára nézett. Ő mosolyogva viszonozta a pillantását. A férfi egyszer sem kérdezte meg tőle, hogy nem fáradt-e, és nem akar-e lemenni, mert tudta, mi lenne a válasz. - A vihar szívében vagyunk - mondta. - Érzem - bólintott a lány, és a hajóorra mutatott. - Nemsokára megvirrad. Cliff követte a tekintetét, de halvány jelét sem látta a hajnalpírnak. Egy óra múlva azonban, amikor még mindig a lány mellett állt, megváltoztak a fényviszonyok. A vihar egyik percről a másikra elállt. Amanda elmosolyodott.

- Jó tíz csomóval lassabban haladunk - állapította meg. A férfit elképesztette, hogy ilyen pontosan fel tudja becsülni a szél erejét. - Igaz - felelte, aztán beleszagolt a levegőbe -, de nemsokára zuhogni fog az eső. A lány csak megrántotta a vállát. Cliff parancsot adott a vitorlák fokozatos felvonására, aztán távcsövet emelt a szeméhez. Éppen meglátta a felkelő napot, amikor egy esőcsepp hullott a kezére. Aztán még egy, majd egy harmadik. Mielőtt egy szót is szólhatott volna, már leszakadt az ég. Amanda felnevetett. - Elvághatom a kötelemet? A szél már csak húsz csomóval fújt. Cliff elmosolyodott, és válasz helyett ő maga szabadította ki a lányt, aztán nyomában vele a kormánykerékhez indult. - Most már átveszem, Mac. Jó munkát végzett. Menjen le, és engedélyezzen magának egy jókora pohárral! - Igenis, kapitány! - vigyorodott el MacIver. Futó pillantást vetett Amandára, aztán megbökte a sapkáját, és elhagyta a farfedélzetet. A felhőszakadás váratlanul még hevesebb lett, de Cliff erősen tartotta a kormányt. - Le kellene mennie - mondta a lánynak. - Szeretem az esőt - felelte Amanda. A férfi hallgatott. A lánynak ázott kisverébnek kellett volna tűnnie, ő azonban olyan volt, mint egy tengeri istennő. Telt keblére és keskeny csípőjére rátapadt a nedves ing, amely alatt valószínűleg vastag, olcsó anyagból varrt alsóinget viselt, és ezért nem látszott át. Cliff ettől mégsem érzett megkönnyebbülést. Figyelmeztette magát, hogy ne bámulja a lányt, és elkapta róla a tekintetét. A baj azonban már megtörtént. Nőt soha nem kívánt még úgy, mint most Amanda Carre-t. Nem sokkal később elállt az eső. Világosabb lett, és enyhült a szél. Aztán egyszer csak felkelt a nap, hogy vörösre fesse az égboltot és a tengert. A látvány lenyűgöző volt, és Cliff összenézett Amandával. Szótlanul, teljes egyetértésben egymásra mosolyogtak. Amikor a lány legközelebb a férfira pillantott, már nem mosolygott. Cliff tisztán érezte a belőle áradó hőséget és vágyat. Az a gyerek, akit ő hetekkel korábban megmentett Spanish Townban, nem létezett többé. Helyébe egy csábos nő lépett. Cliff feszültsége nőttönnőtt. Megfordult, és még több vitorla felvonására adott parancsot. Amanda váratlanul dünnyögött valamit, és lement az alsó fedélzetre. Nélküle furcsán

üresnek hatott a farfedélzet. De jobb ez így, gondolta Cliff. Mélyeket lélegzett, hogy ellazuljon, és várta, hogy szétoszoljon a testében az ágyékában összegyűlt vér. Amandának igaza volt. Semmi sem hasonlítható a viharban való vitorlázáshoz. Csakis az teheti még varázsosabbá, ha egy ilyen nővel együtt éli ezt meg az ember. Vagy ha magával a nővel egyesül. Cliff teste újra megfeszült, amikor lelki szemei előtt egy kép jelent meg. Amandát látta az ágyában maga alatt hánykolódni, olyan vadul és szenvedélyesen, amilyen az előbb a tenger volt. Saját magát is látta, amint kibújtatja a lányt a nedves ingből, aztán abból is, amit alatta visel, bármi legyen is az. Kiszabadítja feszes mellét, fölébe hajol, majd lejjebb, egyre lejjebb. Jobb, hogy Amanda elment, gondolta újra. Most már valószínűleg a kajütben fekszik az ágyán, és kimerülten alszik. De nem így volt. Amanda ugyanolyan hirtelen, ahogyan eltűnt, újra felbukkant Cliff mellett. - Szabad, kapitány? A férfi összerezzent, ám aztán meglátta, hogy a lány két kristálypoharat hozott magával, és elmosolyodott, mert gyanítani kezdett valamit. - Engedélyezem. Amanda viszonozta a mosolyát, túlságosan is kedvesen, és közelebb lépett hozzá. - Vihar után a papának mindig jólesett egy erős ital - dünnyögte. - Értem. Köszönöm szépen - mondta Cliff, és fátyolos volt a hangja. Amanda átnyújtotta neki az egyik poharat, és egy pillanatra találkozott a pillantásuk, majd a férfi felhajtotta az italt. Testét azonnal melegség járta át. Azt hitte, a másik poharat a lány magának hozta, ő azonban most azt is odaadta neki, és elvette tőle az üreset. Közben megint egymásra néztek, és a férfi most már nem tudta levenni a szemét Amandáról. Inge még mindig meglehetősen illetlenül a mellére és ágaskodó bimbójára tapadt. Cliffet forróság öntötte el. - Menjen le, Amanda! - suttogta. - Pihenjen kicsit! Bátor és nagyszerű tengerésznek bizonyult. - Tudom, hogy maga is fáradt, és ugyanúgy átázott a ruhája, mint az enyém. Ha majd visszavonult, én is azonnal lemegyek. A lány, miközben beszélt, a kormánykeréknek dőlt, és már láthatóan alig állt a lábán. Cliff nem tagadhatta, hogy ő is kimerült. - Hosszú volt az éjszaka - mondta, és elnézett Amanda mellett.

Az egyik tisztje már ott várakozott, mert elérkezett a szolgálatváltás ideje, és a kapitány most intett neki. A tiszt átvette tőle a kormányt, Amanda pedig megfordult, és elindult, hogy lemenjen a fedélzetről. Hirtelen azonban megbotlott, de most nem az ügyetlenségtől, hanem a kimerültségtől. Cliff ijedten azonnal ott termett mellette, és átkarolta. A lány nekidőlt, és melle a testéhez ért, de ő elszántan megpróbált nem figyelni erre, miközben átkísérte a főfedélzetre. Kész szerencse, hogy Amanda szinte már állva elalszik, gondolta. A lány azonban nem botorkált el Cliff kabinja előtt, hanem egyenesen oda ment be. A férfi meglepetten nézett utána, de nem tiltakozott. Nem, mert az ágyéka hevesen lüktetett, és ez a lüktetés minden mást elfeledtetett vele. Követte Amandát, és csak állt ott, mint egy bolond, miközben a lány elhevert az ágyán. Fáradtsága dacára olyan csábos pillantással ajándékozta meg a férfit, mint még soha senki. Cliff nem fordult sarkon, hanem a lábával belökte az ajtót. Ne csináld! - gondolta. Amanda szemhéja elnehezült. - Jó éjszakát! - suttogta. - Le kell vennie a vizes holmikat - mondta Cliff nehezen forgó nyelvvel, és azon gondolkodott, mit tegyen. Végül a tisztességérzete kerekedett felül. Maga aludjon itt, én pedig átmegyek a gyerekekhez. - Nem akarom tönkretenni az ágyát - motyogta a lány, és megfogta az inge alját, hogy kibújjon belőle. A férfi izmai megfeszültek, és tudta, hogy tiltakoznia kellene, de nem szólalt meg, és nem is mozdult. Csak várta, hogy Amanda levetkőzzön, mert teljes szépségében látni akarta. A lány áthúzta a fején az inget és az alsóinget, s derékig meztelenül megint csábos pillantást vetett Cliffre, aztán elfeküdt az ágyon. Olyan volt, akár a pihenő Vénusz. Akár a pihenő Vénusz, aki rám vár, gondolta Cliff. Régóta kívánta már Amandát, és most talán az ő bátorsága hozta be ide utána. A lány hosszú, hullámos haja a keblére omlott, tincsei alatt kirajzolódott kemény bimbója. Cliff végre megmozdult. Lassan leült Amanda mellé, és tenyerébe zárta a mellét. Azonnal heves vágy fogta el. A lány kéjes sóhajt hallatott. Bőre érintése már sok volt a férfinak. - Hogy lehet valaki ilyen hihetetlenül bátor? - kérdezte rekedten. - És én hogy állhatnék ellen egy ilyen felkínálkozásnak? Én is csak férfi vagyok mondta, bár az esze hangosan tiltakozott. Amanda a karjára tette a kezét. - Kérem.

Cliff küzdött magával, a lelkiismerete és a teste háborút folytatott egymással, de már késő volt. A lány gyengéd érintése bámulatos hatást tett rá. Nem akarta megcsókolni, mert az túlságosan meghitt lett volna, mégis két keze közé fogta az arcát, és szájára tapasztotta a száját. Régóta meg akarta már ismerni az ízét, és a vágya most beteljesülés után kiáltott. Mélyen a lány szájába dugta a nyelvét, s miközben ő kéjesen nyögdécselt, a mellét simogatta. Végül elvált az ajkától, de csak azért, hogy a mellét csókolhassa. Szájába vette a bimbóját, és combja közé dugta a kezét. Amanda felnyögött, Cliff pedig levegő után kapkodott. Ágyékában heves feszítést érzett, és egyszeriben elviselhetetlenül szűk lett a nadrágja. Esze felmondta a szolgálatot, már csak a vágya létezett, a kéj és egy olyan érzés, amelynek nem akart nevet adni. Lehúzta Amanda nadrágját, és megérintette forró, nedves bőrét. A lány felsikoltott, szétterpesztette a lábát, és félreérthetetlenül az ő érintéseire vágyott. Cliff eleget tett néma kérésének. Addig simogatta és becézte, amíg Amanda hangos örömkiáltást hallatott. Én vagyok az első szeretője, gondolta a férfi, s egyszeriben egészen biztos volt ebben. Izgalmába birtoklási vágy vegyült, és az utolsó ruhadaraboktól is megszabadította a lányt, aki zihálva feküdt az ágyon. Éppen csak felért a csúcsra, de Cliff nem bírt tovább várni. Fölébe hajolt, és újra izgatni kezdte, most a nyelvével. Amandából végül megint kéjes sikoly szakadt fel, de a férfi még mindig a saját vágyával küzdött. És most már feladta. Kiugrott az ágyból, és bement a kabinjában álló spanyolfal mögé. Lerángatta a nadrágját, átfogta a férfiasságát, és húzogatni kezdte rajta a bőrt. Szinte azonnal eljött a megkönnyebbülés pillanata. Utána mozdulatlanná dermedt, és máris kitisztult a feje. Levertség vett erőt rajta, és elképesztette, amit tett. Megadóan nagy levegőt vett, ellökte magát a faltól, és rendbe szedte a ruháját. Szeméből, homlokából izzadságot kellett kitörölnie. Szégyenszemre a legszívesebben mégis azon nyomban visszafeküdt volna az ágyba, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta. De szerencsére nem tette tönkre Amandát. Még nem. Levette nedves ingét, és kilépett a spanyolfal mögül. A lány ugyanúgy feküdt, mint akkor, amikor ő felkelt mellőle. Ahhoz sem volt ereje, hogy betakarózzon. Anyaszült meztelen volt, arca kipirult, és egyenletesen lélegzett. Mélyen aludt. Cliff lassan közelebb ment hozzá. Amanda hihetetlenül szép volt, és pontosan olyan szenvedélyes, amilyennek ő sejtette. Pedig éppen csak elkezdték.

A férfi megdermedt. Nem, semmit sem kezdtek el! Itt nincs mit elkezdeni! Ő a lány védelmezője akart lenni, és nem a szeretője, nem lelkiismeretlen gazember. Felemelte Amandát, hogy kihúzhassa alóla a takarót, és ráteríthesse. A lány csak halkan felsóhajtott, de nem ébredt fel. Cliff a tengerészládájához ment, elővett egy tiszta inget, és ráadta Amandára, aki elmosolyodott álmában. A férfi ellépett mellőle, leült, és lehúzta a csizmáját. Aztán vizes nadrágjából is kibújt, és bosszankodva állapította meg, hogy már megint izgalomban van. Miután száraz ruhát vett fel, még egy pohár whiskyt töltött magának. A pohárral a kezében leült az asztalnál álló székek egyikére, és Amandát nézegette. Mit mondjon neki majd reggel? Okos és becsületes embernek tartotta magát, most azonban semmiféle magyarázat nem jutott eszébe arra, amit tett. De talán szerencséje lesz, és a lány semmire sem fog emlékezni abból, ami itt történt. Ez a gondolat azonban nem tetszett Cliffnek, mert sértette a férfiúi hiúságát. Ha tartják az irányt, még két hét hajózás van előttük. Hogy fogom kibírni az út hátralévő részét, miután ilyen közel kerültünk egymáshoz? - tette fel magának a kérdést a férfi, de választ nem talált rá. Amikor felkelt a nap, még mindig ugyanott ült, és maga elé meredt.

9. FEJEZET Amanda a kapitány ágyában ébredt. Bőrén bámulatosan érzékinek érezte a selyemtakarók cirógatását. Mozdulatlanul feküdt, csak nagyot ásított, és álmai szeretőjére gondolt, aki csókolta, simogatta, a nyelvével becézte. De hogy került ő egyáltalán Cliff de Warenne ágyába? Egyszer csak hirtelen felült, és heves dobogásba kezdett a szíve. Most már emlékezett a viharra, és az ablak felé fordult. Az ég ragyogó kék volt, csak néhány bárányfelhő lebegett rajta. A lány úgy sejtette, hogy késő délután lehet. Lenézett magára, és azt látta, hogy nem csipkés hálóinge van rajta, hanem egy férfi finom vászoninge. De Warenne inge, döbbent rá, és nagyot kellett nyelnie. Megpróbált visszaemlékezni az éjszakára. Kevéssel napfelkelte előtt átázva és kimerülten bejöttek a kapitány kabinjába. Amandának halványan derengett, hogy De Warenne ágyában feküdt és beszélt vele, miközben ő fölötte állt. Az viszont, hogy utána mi történt, sehogy sem jutott eszébe.

Fejében csak forró csókok és gyengéd érintések emlékképei kavarogtak. A férfi szeretkezett vele az éjjel? Vagy csak álmodta az egészet? Cliff de Warenne ágyában fekszik, az ő inge van rajta, de alatta meztelen, és ebből csak egy következtetést vonhatott le. Azonnal izgalom fogta el. Fájdalmat azonban nem érzett, pedig kellett volna, ha a férfi valóban a magáévá tette volna. Kikelt az ágyból, és meglátta, hogy valaki odakészítette neki a ronda kaftánt és a csizmáját. A ruháinak nyoma sem volt, de azok még biztosan vizesek, és kiakasztották őket száradni. A mosdóállványhoz lépett, és egy puha kendővel megtisztálkodott. Vért nem talált magán. Csalódottság fogta el, és leült. Ha nem vérzett, akkor nem szeretkezhetett igazán, és még mindig szűz. Biztosan csak álmodta az egészet, ha másként is, mint eddig. Testi dolgok korábban soha nem játszottak szerepet az álmaiban. Most viszont a részletek is olyan elevenen éltek az emlékezetében, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. Megrázta magát, hogy kitisztuljon a feje. Ha ő szerelmes is, Cliff de Warenne-t semmiképpen sem neki rendelte a sors. A férfi az utolsó pillanatban bizonyítékkal is szolgált erre. Nagyon tisztességesen viselkedett, és ő senkivel nem találkozott még, aki képes lett volna ilyen nemes lemondásra. Mindenesetre későre jár, és ideje, hogy véget vessen az álmodozásnak. Amanda megfésülködött, befonta a haját, és ingére felvette a gyűlöletes kaftánt. Amint kilépett a kajütjéből, azonnal meglátta a kapitányt. Alexivel a farfedélzeten állt, az iránytű fölött. Valószínűleg a navigálást magyarázta a fiának. A lány csodálva nézegette széles vállát, izmos combját, a napfényben csillogó haját. Lassanként felidéződött benne az együtt töltött éjszaka, ahogy egymás oldalán szembeszegültek a viharral, és sóvárgás fogta el. Cliff de Warenne nagy és avatott parancsnok. Ezt ő eddig is tudta, most viszont a saját szemével győződhetett meg róla. Annyira kívánta, hogy az már szinte fájt. - Mademoiselle Carre! - hallotta meg Monsieur Michelle lelkes üdvözlését. Amanda rosszkedvűen megfordult. Tudta, mi következik, de ő a kapitányhoz és a fiához akart menni. - Jó napot! - köszönt kelletlenül. - Bonjour! A tanár meghajtotta magát, aztán várakozón nézett a lányra, aki nagyot sóhajtott. A múlt éjszaka után halvány késztetést sem érzett arra, hogy újra

próbára tegye magát a finom modor gyakorlásában. Ő csak a farfedélzetre akart menni, de erőt vett magán. Úton van Londonba, és egyre fogynak az órák. Viselkedése még messze nem olyan, amilyennek egy előkelő hölgy esetében lennie kell, és már csak kevés ideje van arra, hogy javítson rajta. - Mademoiselle? Hol marad a pukedli? Monsieur le Capitaine igen világosan fejezte ki magát. Folytatnom kell az oktatását, hogy sikeres legyen. Kész csoda, de a viharban is tartani tudtuk az irányt, és nem szenvedtünk késlekedést. - Michelle elmosolyodott. - Mademoiselle? A lány gyorsan pukedlit mutatott be. - Monsieur, beszélnem kell a kapitánnyal. A tanár bólintott. - Ha ragaszkodik hozzá, Miss Carre. De kérem, igyekezzék! - Köszönöm - felelte a lány. Örömében még egyszer pukedlizett, aztán felfogta a kaftánját, és sietve elindult. - Menni, nem rohanni! - kiáltott utána a Monsieur. - Hölgyek nem rohannak. - Kivéve ezt a hölgyet - nevetett hátra a válla fölött Amanda. Mielőtt még elérte volna a farfedélzetre vezető lépcsőt, De Warenne megfordult. Kurta mosolyra húzta a száját, de a szeme nem mosolygott, aztán biccentett a lánynak. - Jó napot, Amanda! Üdvözlése gyanakvónak tűnt, és a lány egészen összezavarodott. - Szabad felmennem? - kérdezte. A férfi futó pillantást vetett rá a válla fölött. - Nem! - közölte. Amanda döbbenten meredt rá. Nem ad engedélyt arra, hogy odamenjen hozzá? De hát múlt éjszaka, a vihar alatt többet osztottak meg egymással, mint az emberek többsége egy teljes életben! Ezen az éjszakán valami megváltozott közöttük, és a lány biztos volt benne, hogy valódi hajós bajtársak lettek. - Nem mehetek fel? - El kell végeznie a feladatait, Amanda, és mivel hamarosan lemegy a nap, éjfélig akkor sem igen végez velük, ha most azonnal nekilát. A férfi megint rámosolygott a lányra, de meglehetősen elgyötörten tette, aztán kérdőn nézett rá. - Nem várhat holnapig a tanulás? - próbálkozott Amanda, és fájdalom hasított a szívébe.

- Miért kellene várnia? - kérdezte a kapitány barátságosan. - Nem tűnik betegnek. Láthatóan jól átvészelte a vihart. Hogy érzi magát? - tette hozzá. Kérdésének furcsa felhangja volt, amit a lány nem értett. - Jól vagyok - mosolyodott el, és azt várta, hogy De Warenne is szívélyes mosollyal ajándékozza meg őt, mint oly sokszor. A férfi továbbra is rászegezte a szemét. - Hogy aludt? - Jól - felelte Amanda még mindig zavarodottan, aztán eszébe jutott, hogy De Warenne ingében ébredt. - Köszönöm, hogy száraz ruhát kölcsönzött nekem - tette hozzá, és kis ideig habozott. - Nem emlékszem, hogy felvettem volna, ahogyan másra sem. Csak a viharra és az esőre. És a saját, nagyon is eleven álmára. Arról viszont soha nem fog beszélni. De Warenne-nek a legkevésbé. A férfi kis ideig még Amanda arcát fürkészte, aztán megrántotta a vállát. A lány az ajkába harapott. - Haragszik, mert elaludtam? - Nem. - A kapitány most sem mosolygott. - Tartottuk az irányt, és úgy becsülöm, hogy két-három napot nyertünk az eredeti tervhez képest. De persze biztosan lesz még szélcsendes időnk is. Most mindenesetre Alexit oktatom. Amanda megértette, hogy elbocsátották, és csalódott lett. Olyan érzése volt, mintha Cliff de Warenne szép testébe egy hűvös, zárkózott idegen költözött volna be. - Haragszik rám - suttogta -, de nem tudom, miért. - Miért kellene haragudnom? - A kapitány tekintete most türelmetlen lett, pedig Amandával szemben még soha nem volt az. - Elfelejtette a megállapodásunkat? Ön a tanulásnak szenteli magát, én meg elrendezem a találkozását az édesanyjával. És szorít az idő. A lány elszomorodott, mégis arról győzködte magát, hogy Cliff de Warenne nem lett hideg, közönyös idegen, hanem még mindig a barátja. Talán csak fáradt a hosszú éjszaka után. Amanda lassan bólintott, de a szemét nem vette le a férfi szép arcáról. - Jól van, megértettem. És igaza van. Jó benyomást kell tennem a mamára, a családjára és mindenki másra, de már csak tíz napom maradt, hogy ez sikerüljön. Sokat kell még tanulnom. A lány torkát félelem szorította össze. Hogy fog tíz nap alatt úrinővé változni? Cliff vonásai ellágyultak. - Magának menni fog, Amanda.

A lány egy pillanatra megkönnyebbülten lehunyta a szemét. Itt van vele az a férfi, akit szeret, és akire nagy szüksége van. - Ha végeztem a leckéimmel, csatlakozhatom magához a második őrszolgálatnál? - kérdezte, és hiába nem akarta, esdeklő volt a hangja. A kapitány arca elfelhősödött. - Hölgyek nem teljesítenek őrszolgálatot. Amanda már semmit sem értett. - Miért csinálja ezt? - Mert kezdek attól tartani, hogy még erősítettem is a különös szokásait. Az lesz a legjobb, ha mostantól mindenben úgy viselkedik, ahogy az egy hölgytől elvárható. - De hát azt teszem! - tiltakozott a lány. - De Warenne, kérem! Szeretek a csillagok alatt hajózni, és maga tudja ezt. Ma éjszaka derült égboltunk és enyhe szelünk lesz. Tökéletes vitorlázóidő. A férfi felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Amandát. - Hogy tudna nappal tanulni, ha a fél éjszakát őrségben töltené velem? - Tudok! - kiáltotta a lány. - Ha nem engedi, hogy kint legyek, amikor őrködik, egyáltalán nem is akarok úrinővé lenni, hogy a fene egye meg! Cliff arca zárkózott volt. - Csakis saját magának árt, ha felhagy a tanulással. Amanda karba fonta a kezét. - Ha megengedi, hogy kint maradjak éjszaka, akkor megkettőzöm az erőfeszítéseimet. Esküszöm, hogy így lesz! És azonnal felhagyok az őrködéssel, ha maga úgy látja, hogy az éjszakázás miatt elhanyagolom a tanulást. De addig legyen olyan jó, és ne büntessen, miközben én eltökélten azon vagyok, hogy eleget tegyek a kérésének. - A lány érezte, hogy könnyek fojtogatják. - Bajtársak vagyunk, és ezt maga is jól tudja. A férfi elsápadt, és nagy levegőt vett. - Nem akarom büntetni. Jól van. Amíg ereje szerint igyekszik, és nem lesz fáradt ahhoz, hogy elvégezze a feladatait, csatlakozhat hozzám. Amanda szívéről óriási kő esett le. - Olyan jó tanuló leszek, amilyet maga még nem látott. A kapitány arca végre barátságosabb lett. - Akkor azt javaslom, hogy ne is vesztegesse itt tovább az idejét. A lány elmosolyodott, és a legszívesebben megcsókolta volna a férfit. Természetesen nem tette meg, csak elindult, hogy megkeresse Monsieur Michelle-t.

Amanda a farfedélzethez sietett, ahol De Warenne egyedül állt a csillagok fényében a kormánykeréknél. A lány buzgó tanulással töltötte a napot, és soha életében nem volt még ennyire fáradt, de nem akart aludni. Egész nap a közös őrködést várta. Tőle szokatlanul bátortalanul megállt a farfedélzet tövében. - De Warenne? A férfi lassan megfordult, de mielőtt még Amanda a szemébe nézhetett volna, már el is kapta a tekintetét. - Feljöhet - mondta. Furcsán viselkedik, állapította meg magában a lány, miközben felment a három lépcsőfokon. Megállt a kapitány mellett, s a közelségétől minden izma megfeszült, és forróság öntötte el. Alighanem megbolondultam, gondolta. Mélyeket lélegzett, csakhogy az éjszakából is Cliff de Warenne illatát lélegezte be. A férfinak ugyanúgy kell éreznie, mint neki, de akkor miért nem vonja a karjába? Vagy ez csak az ő vágyálma? Lassan felnézett a kapitányra, de mosolyt nem sikerült az arcára varázsolnia. De Warenne azonnal elkapta róla a tekintetét. Amanda zavarodottan és ijedten nézegette az orrárbocot, és vágy járta át. Előző éjszakai álma alighanem a vesztét okozta. A férfinak félreérthetetlenül rossz volt a hangulata. Elégedetlen lenne velem? - találgatta Amanda. Vagy történt valami, amiről ő nem tud? - Ma nagyon sokat dolgoztam - kezdte próbálkozásképpen. Eltökélte, mindent el fog követni azért, hogy újra mosolyogni lássa a férfit. Ő bólintott, de nem nézett rá. - Tudom, mert Anahid már jelentette. Amanda megborzongott. De Warenne megint hűvös idegen lett, de miért? - Azt hittem, örül majd. - Nagyon elégedett vagyok a mai teljesítményével - mondta a férfi, de változatlanul kerülte a lány pillantását. Amanda oldalról az arcát nézegette. Múlt éjszaka, az álmában úgy csókolta őt, mintha a lelke tiszta forrásából inna. Szinte újra érezte, ahogy a nyelve bejárta a száját. Aztán a melle közé fúrta az arcát, szájába vette a bimbóját, és őt hihetetlen gyönyör töltötte el. Már-már elsöprő késztetést érzett arra, hogy most odahajoljon a férfihoz, és csókot, simogatást követeljen tőle. Cliff megköszörülte a torkát, és hirtelen megszólalt:

- Michelle-től hallottam, hogy holnap könyvet akar választani magának a könyvtáramból. Amanda bólintott. Abban reménykedett, hogy a férfi elégedett lesz vele, és mosollyal ajándékozza meg. - A Monsieur azt mondja, komoly munka lesz számomra, de megpróbálok elolvasni és megérteni néhány oldalt - mondta. A férfi feléje fordult. - Miről akar olvasni? A lány a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát, és felgyorsult a szívverése. - Írországról. - Miért? - kérdezte a kapitány, és találkozott a tekintetük. - A Karib-szigetekről és a hajózásról mindent tudok - felelte Amanda, és nem sikerült lepleznie az izgatottságát. - A papa az összes kontinens és tenger nevét megtanította nekem. Most a világról szeretnék többet megtudni. Cliff pillantása bejárta a lányt. - Írország nem a világ. - Tudom, de Írországgal akarom kezdeni, a történelmével és a kultúrájával, aztán pedig majd Angliával és Franciaországgal folytatom. - Amanda elmosolyodott. - Mit szól hozzá? - Csodálatra méltó cél, de miért éppen Írország lesz az első? Mert szeretem magát, és mert maga ír, aki szereti a hazáját. Azt mondta, az a legszebb hely a világon, gondolta a lány, de persze alaposan megfontolta a válaszát. - Mesélt egy keveset arról, milyen volt Adare-ben felnőnie, és csodásan hangzott, amit mondott. Én valószínűleg soha nem jutok el oda, de legalább olvashatok róla. A férfi végigsimított a nagy kormánykeréken. A hajóorron hullámok csaptak át, és a vitorlák halkan sóhajtoztak a szélben. - Angliával is kezdheti a tanulmányait, a szülei hazájával - szólalt meg végül Cliff. - Engem Írország érdekel - jelentette ki Amanda konokul. A férfi feléje fordult, és ő mosoly nyomát fedezte fel az arcán. - Egy nap biztosan lehetősége lesz majd arra, hogy ellátogasson Írországba. Ha Adare közelében járna, szívesen látott vendég lesz. A lány hevesen megragadta a kapitány karját. Azonnal eszébe jutott azonban az álma, és gyorsan távolabb húzódott. - Elvisz oda magával? - kérdezte.

- Aligha. Amanda tudta, hogy lerí róla a csalódottság. - A jövendőbeli férje nem fogja megengedni, hogy velem járja a világot mondta a férfi. A lány elképedten meredt rá. - Miféle férjem? Cliff felsóhajtott. - Mind a ketten tudjuk, hogy egy szép napon majd férjhez megy. Ahogy a lányok már csak szoktak. - Úgy érti, anyám házasságra fog kényszeríteni? - kérdezte Amanda. A férfi most egészen feléje fordult, és lehullt róla az idegen álarca. - Senki sem fogja bármire is kényszeríteni. Megígértem, hogy nem hagyom cserben, és állni fogom a szavam. Biztonságban akarom tudni a jövőjét, amint ezt már mondtam, és el is rendezem, hogy úgy legyen. Ha aggszűz akar maradni, semmi akadálya - tette hozzá rekedten -, de mind a ketten tudjuk, hogy a Belford-házban van a helye. Amandának nehezére esett a levegővétel. - Ha viszont magával vinne a kalózokhoz, részesedést kaphatnék a zsákmányból, és nem kellene a Belford- házban élnem. A férfinak csak hosszú idő után sikerült megszólalnia: - Először is nem vagyok kalóz, és nem fosztogatok. Másodszor, ha arra gondol, hogy magammal viszem, amikor kalózokra vadászom, akkor erre is csak nemmel válaszolhatok. És erről nem nyitok vitát. Harmadszor pedig csak azt ismételhetem meg, hogy magának az édesanyjánál van a helye. - Úgy hallottam - mondta Amanda -, hogy maga elszökött otthonról, amikor még csak tizennégy éves volt. Cliff megdermedt. - Hol hallotta ezt? - Szóbeszédekből. Magáról mindenütt terjengnek mendemondák, az utcákon és azok között a hölgyek között, akiket ágyba vitt Kingstonban, Spanish Townban, Barbadoson. Ez is egy volt a sok pletyka közül, csak eddig nem jutott eszembe. Tizennégy éves korában valóban elszökött otthonról? - Nem elszöktem, hanem eljöttem, hogy a magam útj át j árj am. - Fiatalabb volt, mint én vagyok most. - Én fiú voltam, maga viszont fiatal "i

nő!

- Miért kellett elhagynia egy olyan házat, mint Adare? Cliff felsóhajtott. - Ideje volt, Amanda, ez minden. Beláttam, hogy nekem ott nincs jövőm. Mondtam már magának, hogy Tyrell, a legidősebb fivérem lesz az örökös. Rex bátyámnak, a sorban a következő fiúnak katonának kellett állnia. Az én jövőm nem volt biztosítva. Devlin, a mostohafivérem már a királyi flottánál hajózott, és én meghallottam a tenger szólítását. De mert senkinek sem szeretem alárendelni magam, az önállóságot választottam. A lány bólintott. - És? - Összecsomagoltam egy kis batyut, és Limerickbe lovagoltam. Ott jó áron eladtam a lovamat, és elküzdöttem magam Bostonba. Még háborúban álltunk, és bár az amerikaiak nem törődtek a brit blokáddal, nem ment könnyen. Miután azonban odaértem, elszegődtem matróznak egy amerikai kereskedelmi hajóra. Amanda elvigyorodott. - Nem tudom magát fiatal suhancnak elképzelni, aki vitorlákat von be. A férfi viszonozta a mosolyt. - Azóta sok idő telt el. Nehéz és veszélyes munka volt. De mert egészen lentről kezdtem, minden segítőmnek hálás vagyok a fedélzeten. A lány komolyan bólintott. - Igen, tudom. De a szülei nem ellenezték, hogy elhagyja a házat? Cliff habozott kicsit. - Apám megértett. Megbeszéltem vele a dolgot, mert a fiaként tartoztam neki ennyivel. Ő erős, okos ember, akit tisztelek és csodálok. Megkaptam az engedélyét, bár megkért, hogy várjak tizenhat éves koromig. Én azonban nemet mondtam neki. - És mégis elengedte? - Megértette, hogy el kell mennem. Ő már csak ilyen. - A papa elvert volna engem, ha ilyesmivel próbálkozom. Nem hagyott volna számomra választást. - Az apjának könnyen eljárt a keze. Pedig verésre szinte soha nincs ok. Amanda egyszeriben belátta, hogy a férfinak igaza van. Az apja mindig dühében ütötte meg, és ő nem szolgált rá az ilyen büntetésre. Most kínosan kezdte érezni magát. Korábban soha nem kérdőjelezte meg az édesapja tetteit. - És a mostohaanyja, a grófné? - Ő felindult volt. Mindig sírt, amikor azt hitte, hogy én nem látom. Sajnáltam, hogy fájdalmat okozok neki, de semmit sem bántam meg. Valahol

csak el kellett kezdenem, és inkább előbb, mint később. Tizennyolc éves koromra már saját hajóm lett, egy tizenkét ágyús szkúner. - Tizennyolc éves fejjel hajótulajdonos volt? - suttogta Amanda, és őszintén csodálta a férfit. - Én már majdnem tizennyolc vagyok. - Maga nő - emlékeztette Cliff. - Nőkből is lettek már kalózok. A férfi elszörnyedve nézett a lányra. - Erre gondolnia sem szabad! Amanda elmosolyodott, és elégedetten nyugtázta, hogy De Warenne még mindig aggódik érte. - Miért nem? Láthatta, hogy ügyes tengerész vagyok, és ugyanolyan jól bánok a karddal is. Miért ne lehetne saját hajóm? Akkor nem kellene tovább úgy tennem, mintha úrinő lennék - mondta, de egyetlen szavát sem gondolta komolyan. - Provokálni akar, de én átlátok magán - mondta Cliff. - Soha nem tudna egy teljes legénységnek parancsolni, és ezzel mindketten tisztában vagyunk. - Igen, provokáltam - vallotta be a lány -, és nem is volt nehéz. - Sőt nagyon is könnyen ment, ahogy egy kis vívással is meg tudta törni De Warenne tartózkodását. - Igazából nem akarok legénységnek parancsolni. Egy kapitány nem vezényelheti a hajóját, ha nem képes gyilkolni. A papa több embert is megölt a legénységéből. Én nem hajlok az erőszakra, és még senkit sem gyilkoltam meg. - Hála istennek! - mondta a férfi fojtott hangon. - Maga megölt már valakit a tengerészei közül? Cliff összeszorította a fogát. - Soha senkit nem kellett megölnöm a saját legénységemből. Időnként, főleg a pályám elején, megesett, hogy szigorúan kellett fellépnem, de soha senkit nem húzattam még át a hajó alatt. Én azonban a kivétel vagyok, és nem a szabály. Amandának egyet kellett értenie ezzel. - Mesélje el, hogy lett a Fair Lady kapitánya! - kérte mosolyogva. A férfi habozott. - Későre jár. Holnap hosszú nap vár magára, sok tanulással... - Napfelkeltekor azonnal hozzálátok. Kérem - mondta a lány. - Sokat gondolkodtam már ezen. Cliff megadó sóhajt hallatott. - Hosszú és unalmas történet lesz. Amanda tudta, hogy ez nem lehet igaz.

De Warenne jól mérte fel az időt. Pontosan tíz nap múlva Amanda a fedélzeten állt, és az elébe táruló látványt csodálta, miközben a fregatt London felé közeledett. Nyolcéves korában egyszer járt Lisszabonban, de alig emlékezett rá. New Orleansban többször megfordult, és Charlestonban is, de ilyen zsúfolt kikötőt még soha életében nem látott. És olyan várost sem, amelyben ennyi ház, templom és torony lett volna. London hatalmas volt. Amanda a hajókorlátba kapaszkodott. Az utóbbi tíz napot hajnaltól naplementéig szinte szünet nélkül tanulással töltötte. Tanrendje De Warenne utasítására igen szigorú volt. Naplementekor, amikor már ahhoz is fáradt volt, hogy egyen valamit, bezuhant az ágyába, és azonnal elaludt. Éjfélkor azonban magától felébredt, bekapott némi kenyeret és sajtot, aztán felment a kapitányhoz a kormánykerékhez. Az őrszolgálatról egyszerűen nem tudott lemondani. Az éjszakák szinte mindig ugyanúgy kezdődtek. De Warenne nem akart ránézni, az arca merev volt, akár egy maszk, a lány mégis érezte, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Azzal azonban egyszer sem próbálkozott a férfi, hogy a karjába zárja őt. Valamikor aztán beszélgetni kezdtek. A kapitány mindig tudta, mivel töltötte Amanda a napot, a leckéi részleteiről érdeklődött, és azt is mindig megkérdezte, hogy tetszett neki, amit tanult. A lány is sok kérdést tett fel. Mindent tudni akart a férfi életéről, Adare-ről és Írországról. Cliff valamennyi kérdését megválaszolta, és reggelig sokszor egymásra mosolyogtak. Napfelkeltekor azonban, amikor Amanda magára maradt a kabinjában, olyan mélységes csalódást érzett, hogy az egész teste sajgott belé. Az út végére egész idő alatt félve gondolt. Noha teljesen a tanulásnak szentelte magát, tisztában volt azzal, hogy hosszú időn keresztül senkit sem téveszthet majd meg. Előbb vagy utóbb rá fognak jönni, kicsoda-micsoda ő valójában. S miután majd megérkeznek Londonba, soha többé nem fog éjszakánként együtt őrködni Cliff de Warenne-nel. Amikor előző éjjel rádöbbent erre, közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. Arra viszont soha nem gondolt, hogy London ilyen bámulatos, nagyszerű és izgalmas látványt fog nyújtani. Miközben elhaladtak a part mellett, tornyok, romok és kastélyok tűntek fel előttük, s maga a város is tele volt katedrálisokkal és palotákkal. A lány még nem hallotta meg a férfi lépteit, amikor már megérezte a közelségét, a belőle áradó tagadhatatlan, mindent eluraló erőt, amelyet már olyan jól ismert. De Warenne odalépett mellé.

- Mire gondol, Amanda? - kérdezte, és mosolygott, de a tekintete fürkésző volt. A lány megfogta a kezét. - Soha semmit nem láttam még, ami ilyen lenyűgöző lett volna. Cliff felnevetett, de elhúzta a kezét. - London szédítő látványt nyújt, igaz? Sokkal jobban szeretem ezt a várost, mint Párizst. Olyan, mint egy bonyolult jellemű hölgy. Csupa ellentmondás, tele szegénységgel és gazdagsággal, bőséggel és nélkülözéssel, kellemmel és gyönyörrel, odaadással és bűnnel. Amanda felnézett a férfira. Nem tudott elmosolyodni, és égett a szeme. - Megmutassam a nevezetességeket? - kérdezte Cliff csendesen. A lány szíve gyorsabban kezdett verni. - Az csodás lenne! - kiáltotta. - Még ma? A férfi felnevetett. - Attól tartok, ahhoz már késő van, de a Harmon házig körülbelül háromnegyed óra lesz az út. Attól függ, mekkora a forgalom. Közben is sok mindent láthat már, noha csillogásból és gazdagságból a West End kínálhat a legtöbbet. - Ezt nem tudtam - mondta Amanda. Megint a várost nézegette, és egy nagy, szürke kastélyra mutatott. - Az ott mi, Cliff? A férfi nem válaszolt, és a lány hirtelen rádöbbent, hogy a keresztnevén szólította. - Akarom mondani, kapitány - javította ki magát pirulva. - Semmi baj, de azért nem szabad túlságosan bizalmasnak lennünk egymással. Kívülállók nem értenék, hogy egy hajón bajtársi kapcsolat alakulhat ki. - Cliff végre elmosolyodott. - Az ott egyébként a Tower. Már majdnem a hídnál járunk. - És alatta nem juthatunk át, igaz? - kérdezett tovább Amanda buzgón. A férfinak most már a szeme is mosolygott. - Elejétől a végéig elolvasta Ariella útikönyvét? - Amennyire tudtam - felelte a lány, és viszonozta Cliff mosolyát. - Ha elvisz várost nézni, listát kell készítenem azokról a dolgokról, amelyeket meg akarok nézni. - Semmi akadálya. Örömmel megmutatok mindent, amit látni óhajt. - Lehet, hogy akkor évekre Londonban kell maradnia. A férfi felnevetett. - Egy-két hónapnál többet soha nem töltöttem még a városban. Bele is halnék a friss levegő hiányába.

Amanda elkomolyodott. Gondolni is gyűlölt arra, hogy Cliff valamikor majd elhagyja Londont, ő pedig itt marad. - Ezúttal mennyi időt tölt itt? - suttogta. - Még nem döntöttem el, de egy hónapnál biztosan többnek kell lennie. Ugye, soha nem volt még operában vagy színházban? - Láttam már színjátékokat, de csak utcai előadásokat - felelte a lány, és izgatottan kezdett kalapálni a szíve. - Színházba akar vinni, igazi színházba? Vagy operába? - kérdezte, és el sem akarta hinni. - Ha előkelő hölgy lesz, sok hasonló meghívást kap majd, és én szívesen elkísérném. - Örömmel elfogadom az ajánlatát! - kiáltotta Amanda boldogan. Úgy érezte, egy mese szereplője lett, és a mesebeli hercege áll mellette. Igaz, Cliff de Warenne nem herceg, de neki akkor is a védelmezője lett. - Hamarosan horgonyt vetünk. Egy óra múlva elhagyjuk a hajót - mondta a férfi, és elsietett, hogy parancsot adjon a vitorlák bevonására. A lány követte a tekintetével, aztán megfordult, és megint a jachtokat, a kikötőbe tartó lovas kocsikat, hintókat és a távolabb emelkedő épületeket nézegette. A bérkocsi, amelyet Cliff fogadott, áthajtott egy magas, impozáns kapun, amely ugyanolyan magas és impozáns falak között nyílt. Amanda megfeszítette az izmait, és megmarkolta a kocsiablak párkányát. A West End gazdagabbnak tűnt, mint képzelte. Olyan sok lenyűgöző és tiszteletet parancsoló épület előtt haladtak már el, hogy egy ideje felhagyott a számolásukkal. Emlékeiben Windsong palotaként élt, de az a ház magányosan állt Jamaicában a Kikötő úton, és egész Kingstonban csupán fél tucat hozzá hasonló épület akadt. Hogy lehet egy helyen ennyi gazdagság? - találgatta most elképedten. Londonhoz képest az ő hazája szegényesnek tűnt. A hosszú, kaviccsal felszórt felhajtó két oldalán zöldellő pázsit terült el tarka virágágyásokkal. Szemben, két torony között Amanda egy nagy, szürke épületet látott meg. Egyszeriben rosszul kezdte érezni magát. Egy órája még alig várta, hogy Londonban legyen, ezt itt azonban nem akarta. Arra nem vágyott, hogy megtegye az első lépést a társaságba. Erre még egyszerűen nem állt készen. - Megjöttünk - mondta Cliff halkan. Amanda csak nehezen tudta levenni a szemét a házról, hogy a férfira nézzen. Cliff hanyag tartásban ült mellette, és nagy testével a hátsó ülésnek több mint a felét elfoglalta. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint egész úton, csak most a sarkantyúk is újra ott voltak a

csizmáján. Biztosan lovagolni készül, gondolta a lány zavarodottan. A háztól balra nagy istállót is látott, amelyet futórózsa nőtt be. - A Belford-ház is a West Enden van? - kérdezte. - Igen. - Olyan, mint ez itt? Cliff a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. - Nagy, de nem ennyire. Belford nem vagyonos ember. - Ő is gróf? - Nem. Báró. A mama egy báró házában él, gondolta Amanda elképedten. Azt hitte, az édesanyja egy szerény, de elegáns házban lakik, és nem kastélyban vagy városi villában, és nem egy nemesemberrel él együtt. - Lehet, hogy a mama szolgáló? A férfi habozott a válasszal. - Nem tudom. A bérkocsi megállt, és Amanda kinézett az ablakán. Két libériás inas indult el sietve a bejárati ajtó mellől. Egyenruhájuk arannyal díszített vörös kabátból, fehér nadrágból, ugyanolyan harisnyából és fekete, csatos cipőből állt. A lány nem mozdult. - Kérem, mondja azt, hogy a gróf és a grófné Írországban tartózkodik éppen - suttogta. Cliff feléje fordult. - Nem tudom, hol vannak, de magát tárt karokkal fogják itt fogadni. Bízzon bennem! Még soha nem hazudtam magának, és ez a jövőben sem áll szándékomban. Amanda kihúzta magát ültében. - De ez itt az ő otthonuk. - Adare-ben több időt töltenek. Ha valaki éppen itt van, akkor az valószínűleg Ty lesz, aki a birtokkal kapcsolatban intézhet el valamit. A lány időközben sokat tudott már Cliff családjáról. - Akkor a felesége is biztosan vele van. Azt mondta, nagyon szeretik egymást, és csak ritkán válnak el egymástól. - Álomországban élnek, de én nagyon örülök a boldogságuknak. Lehet, hogy senki sincs itt, Amanda. Jöjjön! Ha a viharban sem félt, nyilván nem fog megijedni attól, hogy meghívott vendégként belépjen a családom házába. A lány sajnálta, hogy nem igazi női ruhát visel. Nem volt azonban mit tenni, ki kellett szállnia a kocsiból. Soha nem érezte még ilyen rosszul magát a

bőrében. A kocsis a kezét nyújtotta neki, de ő csak hisztérikusan felnevetett. - Engedje, hogy lesegítse! - dörmögte Cliff. A lány a kocsiséba tette a kezét, és szinte önkívületben kiszállt a konflisból. Cliff követte, aztán a másik bérkocsihoz fordult, amely a gyerekeit, Anahidot és Michelle-t hozta. Gyorsan kinyitotta az ajtót, mire a fia csatakiáltást hallatva leugrott az ülésről. - Alexi, megijeszted a lovakat! - figyelmeztette az apja. A kisfiú nem figyelt rá, hanem odaszaladt Amandához. - Na, mit szól? Büdös ez a város - fintorgott. - Itt nem olyan rossz, de a dokkoknál iszonyú bűz volt. És látta, milyen mocskosak az utcák? Itt minden szürke, és hideg is van - tette hozzá. Amandának csak most tűnt fel, hogy nagy a párásság, és nincs olyan meleg, mint a szigeteken. - Igen, hideg van - mondta. Cliff, Ariella kezét fogva, odalépett mellé. - Kellemesen meg fog lepődni. Jöjjön velem! Mielőtt még elindulhattak volna, kinyílt a bejárati ajtó, és egy magas, sötét hajú férfi lépett ki rajta. Amanda egy pillanatig azt hitte, a gróf az, és a legszívesebben elbújt volna. - Rex! - kiáltotta azonban Cliff, és a lány most már azt is látta, hogy a férfi mankóra támaszkodik, mert a jobb lába combból hiányzik. A jóképű Rex lebicegett a lépcsőn. Cliff elébe ment, és félúton összeölelkeztek. - Ez meg mi? Cirkuszi trupp vagy csavargók bandája? - kérdezte Rex csillogó szemmel, és lehajolt Alexihez, aki nagy szemeket meresztett rá. Nocsak, egy cigány herceg! A vándor népeket elkergetik Mayfairből. - Nem vagyok cigány, és herceg sem. A mamám viszont hercegnő, és te tudod, hogy ki vagyok. A bácsikám vagy, Sir Rex lovag - mondta Alexi nagyon komolyan. - És te Tom vagy? Alexi rosszkedvűen és öntudatosan megrázta a fejét. - Nem. Alexander de Warenne vagyok. Rex a fiúcska vállára tette a kezét. - Jól tudom, ki vagy, fiam. Isten hozott a Harmon házban! - üdvözölte az unokaöccsét, aztán a kislányra esett a tekintete, aki szégyenlősen figyelte a jelenetet. - Ariella, ő itt Rex bácsikád. Ha bármikor segítségre szorulsz, és én éppen nem vagyok a közelben, hozzá bármikor fordulhatsz.

Ariella bólintott, de tőle teljességgel szokatlanul Anahid lábához bújt. Amanda a legszívesebben követte volna a példáját. Rex azonban már észrevette, és tekintete a feje búbjától a csizmája orráig bejárta. - Anahid a gyerekek nevelőnője, Monsieur Michelle pedig a tanáruk mutatta be Cliff az alkalmazottakat. Rex csak kurtán biccentett, és megint Amandára nézett, aki érezte, hogy elpirult. - Anahid, legyen szíves, vigye be a gyerekeket! Alexi, felderítheted a házat és a telket, de a kapu elé nem teheted ki a lábad. - A csapat elindult, Cliff pedig olyan szelíden nézett Amandára, hogy neki a lélegzete is elállt. Szeretném, ha megismerkedne a bátyámmal. A lány előrelépett. - Rex, a hölgy Miss Amanda Carre. Eddig a szigeteken élt, de sürgősen Londonba kellett jönnie, ezért elkísértem ide. Rex felvonta a szemöldökét. - Értem - mondta a fivérének, aztán megfordult, és mankója ellenére elegánsan meghajolt a lány előtt. - Örvendek, Miss Carre, és üdvözlöm nálunk, mivel úgy sejtem, a vendégünk lesz. Amanda az ajkába harapott. Felmerült benne, hogy talán pukedliznie kellene, de mivel nadrág volt rajta, inkább letett róla. - Köszönöm - motyogta. Közelebb lépett Cliffhez, aki megérintette a karját, Rex pillantása pedig a könyökére és a bátyja kezére tapadt. - Egy szolga majd megmutatja a szobáját, Amanda - mondta Cliff, mintha kettesben lettek volna. - Tudom, soha nem fáradt, de talán szívesen lepihenne egy órára. A lány nagy levegőt vett, és valahol máshol szeretett volna lenni. - Fáradt vagyok, nagyon is - hazudta, és Rexre pillantott, hogy lássa, hisze neki. A férfi tekintete furcsán vizslató volt, és Amanda kínosan érezte magát. - Szörnyen fáj a fejem. És a gyomrom is. - Talán orvost kellene hívnunk - mondta Rex a fivérének. Cliff karon fogta a lányt, és elindult vele. Csípőjük közben egymáshoz ért. - Ne féljen! - hajolt a férfi Amandához. - Ha ma a szobájában akar maradni, nem kell lejönnie vacsorához. Majd kimentem. De Warenne már megint megmentette a halálnál is rosszabb sorstól. Amanda hallatlanul megkönnyebbült, és soha nem volt még ennyire hálás neki. Felnézett rá, és a szeméből megerősítést olvasott ki, amire nagy szüksége is volt.

- Azt hiszem, ma a szobámban maradok. - Jól van. - A férfi egészen könnyedén megérintette a lány hátát, és a ház felé fordult, ahol egy roppant méltóságteljes férfi állt. - Ő Harrison, a komornyik. Felkíséri, és minden kívánságát teljesíti. Amanda bólintott. Cliff egy darabig követte a tekintetével, és azt kívánta, bárcsak eloszlathatná a félelmét. Aztán a bátyjához fordult, aki két évvel volt idősebb nála. Ők ketten úgy különböztek, mint éjszaka a nappaltól, mégis nagyon közel álltak egymáshoz. Másfél éve nem találkoztak már, és Cliff éppen meg akarta kérdezni, megisznak-e valamit, amikor feltűnt neki, hogy Rex furcsán néz rá. - Mit akar jelenteni ez a pillantás? - kérdezte tőle, és már nem mosolygott. Rex közelebb sántikált hozzá. - Nem is tudom. Felbukkansz itt egy ágrólszakadt, nadrágot viselő lánnyal, aki állítólag sürgősen segítségre szorul, és mindenki szeme láttára ölelgeted. Azt hiszem, jogos a kérdés, hogy megbolondultál-e. Cliff megdermedt. - Nem ölelgettem. Rex szeme megvillant. - Már megbocsáss, de úgy néztek egymásra, mintha szerelmespár lennétek, úgy mentek egymás mellett, mint akik összenőttek, és az előbb, amikor a szemébe néztél és súgtál neki valamit, szabályosan a karodba bújt. Az öcsém lennél, vagy egy szélhámos? És ha szélhámos vagy, akkor hol az ördögben van az öcsém, és mi ütött belé?

10. FEJEZET Cliff magánkívül volt. Rex erkölcsről alkotott nézeteit mindig is idegesítőnek tartotta. - Az öcséd nem bolondult meg, és itt áll melletted. És nem osztja meg az ágyát egy tizenhét éves gyereklánnyal - felelte, aztán beviharzott a házba. Fivére a mankója ellenére ugyanolyan gyorsan követte. Cliff a könyvtárszobába ment, italt töltött magának, és csak utána nézett a bátyjára. - Átkozottul jól tudod, hogy mindig is a nálam valamivel idősebb nőket kedveltem - tette hozzá, és hangos csattanással letette a poharát. - Akkor jobban kellene ügyelned arra, hogyan viselkedsz a lánykáddal. Különben mindenki, akinek van szeme, ugyanazt fogja gondolni, amit én mondta Rex nyugodtan, bár nagyon is kíváncsinak tűnt. - Neked ment el az eszed! - kiáltotta Cliff. - A védelmezője vagyok, mert senkije sincs. És nem a lánykám! A védencem. Pillanatnyilag. Rex elmosolyodott. - A védelmezője vagy? Ez mit is jelent pontosan? És mióta ápolsz te bármiféle kapcsolatot is egy nővel a hálószobádon kívül? - Megmentettem a dühöngő csőcseléktől. Az apját éppen az akasztófához vezették, őt pedig egy csapat kölyök kövekkel dobálta. Ha ott lettél volna, te is megmented. A bátyja felvont szemöldökkel nézett Cliffre. - Úgy látom, sok a mesélnivalód. A magam részéről egész éjjel ráérek. Cliff lassanként lecsillapodott. - Nincs itt mit mesélni. Az apja kalóz volt, és mellette a fél életét hajón töltötte. Együtt járt vele zsákmányolni. Rex elborzadt. - Jóságos ég! Nem tűnik egy kalóz vérszomjas lányának. - Nem is az. Meglepően naiv. Az apja soha nem engedte, hogy végignézzen egy csatát. Tizenkét éves korától kint hagyta a szárazföldön, de naplopók és tolvajok között nőtt fel. Jamaicán csavargott. Korábban is sokszor láttam, amikor egy öbölben fürödtem. Mindenki Vadóc néven ismerte. - Cliff komoran elmosolyodott. Vad volt. Most pedig be van zárva. Rex karba fonta a kezét. - Ezt hogy érted?

- Bizonyos értelemben megvetem magam azért, amit tettem, de nem vittem ágyba - mondta Cliff. Amikor azonban járkálni kezdett, a vihar utáni reggelre kellett gondolnia. Amanda ártatlanságát ugyan nem rabolta el akkor, de minden mást megtett. - Valóban? Szóval nem érzed bűnösnek magad? - akarta tudni Rex. Az öccse feléje fordult. - Amanda szűz. - És ezt te honnan tudod? Cliff késztetést érzett arra, hogy megüsse a bátyját. Csak most az egyszer. - Ő mondta. - Értem. Mi másról is társalogna egy védelmező és a védence? Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a grófné, Lizzie és Eleanor is itthon van. Cliff megdermedt. - Amanda fél a társaságtól. Egy vihar alatt egész éjjel mellettem állt, és esküszöm neked, úgy mosolygott, mint egy tengeri istennő. A társaság gúnyolódásától és megvetésétől azonban retteg. Azért hoztam el Londonba, hogy találkozzon az egyetlen élő rokonával. A hajómon illemtanórákat kapott. Nem láttam még embert, aki olyan elszántan tanult volna valamit, ami valójában a legkevésbé sem érdekli. - Cliff felsóhajtott. - Örülök, hogy a grófné, Lizzie és Eleanor itt van. Ha valaki segíthet Amandának abban, hogy sikeresen megváltozzon, akkor ők hárman azok. Rex az öccsére meredt. - Ladyt akarsz faragni egy kalóz lányából? - Ez tűnik az egyetlen értelmes megoldásnak. - Persze. - Mivel még ártatlan - mondta Cliff éles hangon -, kötelességem, hogy védelmezzem. Kiváltképp most, amikor körül fogják rajongani a város szoknyavadászai, akik könnyű prédát látnak benne. - Természetesen ez a kötelességed. Az én megnyerő, léha, lelkiismeretlen öcsikém, aki eddig arról volt híres, hogy kurtizánokat éppúgy ágyba vitt, mint grófnőket, egyszeriben egy kalóz lányának a védelmezője lett. Alighanem érdekes báli szezonunk lesz. Azt tervezed, hogy Londonban maradsz? nevetett fel most Rex. - Megígértem Amandának, hogy biztosítom a jövőjét - mondta Cliff mogorván. - Látom, jól mulatsz - tette hozzá. A bátyja elkerekítette a szemét, és ártatlanságot színlelt.

- Nem mulatok, sokkal inkább meg vagyok döbbenve. Még a jövőjét is biztosítani akarod? - Így van. Rajtam kívül senkije sincs. - Cliff az ajtóhoz ment, és becsukta. - Hogy őszinte legyek, az anyja Londonban él. Amanda azért jött ide, hogy megint annál az asszonynál éljen, akiről azt hiszi, az apja felesége volt. Neki ugyanis azt mondták, hogy Dulcea Straithferne Carre az anyja. Ismered a hölgyet? Rex meglepődött. A kanapéhoz sántikált, és leült. - Ezt sajnálattal hallom. Ismerem Lady Belfordot, és tudom, mire akarsz kilyukadni. Azt hiszed, hogy ez a fiatal lány Lady Dulcea törvénytelen gyereke. - Miután elveszítette az apját, Amanda kétségbeesett - mondta Cliff, és leült a bátyja mellé. - Most majd kiderül számára, hogy a szülei nem is voltak összeházasodva. Nem tudom, hogy fogadja majd ezt, és Dulceát sem ismerem jól. Azt viszont eltökéltem, hogy ennek a találkozásnak sikeresnek kell lennie. Amanda megérdemel egy kis boldogságot. Rex a fejét ingatta. - Valóban elbűvölt téged, a társaság viszont kegyetlen, és te ezt nagyon jól tudod. Te fütyülhetsz a pletykákra, ő viszont nagyon fiatal, és tapasztalatlannak is tűnik. Meglehet, te úgy hiszed, sokat elértél nála a hajódon, Miss Carre azonban mintha még nem állna készen arra, hogy megjelenjen a társaságban. És nem csak azért, mert úgy öltözik, mint egy fiú. Lady Belforddal természetesen meg kell próbálnod összehozni, azt viszont a helyedben kétszer is meggondolnám, hogy bevezetem-e a társaságba. - Ami a ruhát illeti, az még nincs neki. A kikötőből azonban már üzentem egy Regent Street-i varrónőnek, akitől még ma este választ várok. Amanda nem fogja nevetségessé tenni magát, amikor belép a társaságba, mert azzal várunk, amíg majd mind úgy gondoljuk, felkészült rá. És én is ott leszek mellette. - Cliff elnézett a semmibe. - Amúgy pedig nem vagyok elbűvölve tőle. Egyszerűen csak azt teszem, amit a tisztesség parancsol. - Legfőbb ideje. - Rex megpaskolta az öccse vállát, és halkan felnevetett. - Jól van, fogadjuk el, hogy a tisztességérzet munkál benned. Mikor akarod összeismertetni anyát és lányát? - Ezt még nem tudom. Igénybe akarom venni házunk hölgyeinek a segítségét, és azt sem bánom, ha tanácsokat adnak nekem. Sőt örömmel veszem. - Rex megint felnevetett, de Cliff nem törődött vele. - Még ma este

felkeresem Lady Belfordot. Egyedül megyek el hozzá. Minél előbb megtudjuk, egyetért-e a találkozással, annál jobb. Rex megcsóválta a fejét, és arcáról eltűnt a mosoly. - Tudom, hogy te, akárcsak Devlin, a tenger ura vagy. A londoni társaság azonban nem a hajód farfedélzete. Itt nincs teljhatalmad. Nem úgy dereng nekem, hogy a társaság krémjéhez tartozol. A hátad mögött pusmognak rólad, és te mintha még bátorítanád is a pusmogókat. Természetesen minden tőled telhetőt megtehetsz azért, hogy Miss Carre-t megóvd a kellemetlenségektől. Lady Belfordot azonban nem kényszerítheted arra, hogy magához vegye Amandát, és a társaságot sem arra, hogy befogadja őt. Ott ugyanúgy furcsának találhatják majd a párosotokat, ahogyan én is annak találom. Cliff felállt. - Tévedsz. Meg tudom óvni Amandát, és meg is fogom. A szóbeszédekre fütyültem, mert szórakoztattak. Most pedig majd úgy fogom szórni a pénzt a városban, hogy az már közönséges lesz, de ez majd véget vet a pletykálkodásnak. Soha nem vallottam még kudarcot, és ezúttal sem fogok jelentette ki, és az ajtóhoz indult. - Hova mész? - kérdezte a bátyja csendesen. - Megnézem, elégedett-e Amanda az elhelyezésével. Nem szokott ahhoz, hogy kiszolgálják, és aligha fordul bárkihez is kéréssel. Rex is felkelt a kanapéról. - A védenced nadrágot hord, de ettől még nagyon szép fiatal nő. Nem a hajódon vagy. Nem sétálhatsz be csak úgy a szobájába. Még naplemente előtt híre menne a cselédszobákban, aztán pedig szempillantás alatt a társaságban is. Tönkre akarod tenni a hírét, még az első fellépése előtt? Már te magad is éppen elég anyagot szolgáltatsz a pletykákhoz, és most még a Vadócot is hozzácsapod. Szívből kívánom neked, hogy érj el sikert, de megfontoltnak kell lenned. Cliffet lehangolták a bátyja szavai, mert tudta, hogy igaza van. - Benézek hozzá, de csak pár pillanatra. Az előcsarnokban fogunk beszélni egymással - tette hozzá némi habozás után. Rex követte a tekintetével, és csak arra tudott gondolni, hogy ez nem lesz könnyű feladat. Amanda felugrott, amikor odakintről meghallotta Cliff lépteit. Feltépte az ajtót, mielőtt még a férfi bekopoghatott volna hozzá, és uralkodnia kellett magán, hogy megkönnyebbülésében ne boruljon a nyakába. - Elfelejtett engem! Cliff elmosolyodott. - Az lehetetlen lenne.

A lány az ajkába harapott. - Most meg flörtöl velem. - Azt tenném? - A férfi elnézett Amanda mellett. - Jól érzi itt magát? - Hogy jól érzem-e magam? A lány már Windsongban is fényűzőnek találta a berendezést, itt azonban minden még pompázatosabb volt. A hálószoba a múlt évszázadokról mesélt, olyan családi örökségről és hagyományokról, amelyeket ő alig értett. Az előcsarnokban régi aranykeretekben elhalványodott portrék függtek, a szobájában a kis íróasztal pedig egy jóval korábbi korban is itt állhatott már. A Harmon ház olyan nyilvánvalóan őrizte a De Warenne-ek tradícióit, hogy Amanda szinte úgy érezte, az ősök ott leskelődnek a szobája előtt. - Jól sejtem, hogy tetszik itt magának? A lány bólintott. - Miért nem jön be? Nem ülhetünk le, hogy beszélgessünk kicsit? kérdezte, de aztán azt a kérdést is feltette, amelyre leginkább tudni akarta a választ. - Mit mondott a bátyja, miután eljöttem? És maga mit mesélt neki rólam? Cliff habozott. - Nem mehetek be. Hírhedt agglegény vagyok, s ha egy cselédlány meglátja, hogy átlépem ezt a küszöböt, magának odalesz a jó híre, mielőtt még bárkinek is bemutathatnám. Amanda félelmei felerősödtek. - Arra én fütyülök - mondta, de ez hazugság volt. - Én viszont nem. - A férfi mosollyal ajándékozta meg a lányt. - Küldetek fel vacsorát. - Nem válaszolt a kérdéseimre. - Rex azt mondta, hogy maga nagyon fiatal és nagyon szép. És meglepte, hogy a védelmezője vagyok - rántotta meg a vállát Cliff. - Ez minden? - Igen, de jó hírrel is szolgálhatok. És magának is annak kell vennie. Amanda azonnal szorongani kezdett. - Mi az a jó hír? Anyámról van szó? - Nem. Mostohaanyám, a sógornőm és a húgom itt van Londonban. Most éppen a városban teáznak. A lány sarkon fordult, odament egy szép, halványkék, elefántcsontszínű, és aranycsíkos kis kanapéhoz, és leült. A kandallóban tűz lobogott, de azt ő most nem látta. Minden nagyon gyorsan történt! Még nem áll készen arra, hogy

találkozzon a mostani grófnéval, sem azzal a hölggyel, aki egyszer majd Adare grófnője lesz, és Cliff húgával sem. Egyszeriben rosszullét környékezte. A férfi most mégis belépett a szobába. - Amanda, ők nem olyanok, mint azok a hölgyek, akikkel maga Kingstonban találkozott. Barátságosak, nagyvonalúak, és boldogok lesznek, ha megismerhetik. A lány csak hitetlenkedőn rázta a fejét. - Azt reméltem, bízik bennem - mondta Cliff. Amanda felnézett rá. - Bízom is, de ők nem lehetnek hozzám kedvesek. Úgy tehetnek, mintha eltűrnének, de le fognak nézni - suttogta. A férfi megfogta a vállát. - Nem próbálom arról győzködni, hogy téved. Ha óhajtja, még ma este bemutatom, és akkor nem kell tovább aggódnia. Amanda felállt, és Cliffre nézett. - Várok holnapig - felelte, de elmosolyodnia nem sikerült. Egyszer csak lépteket hallottak, és a férfi megfordult. Az ajtó előtt egy szép, elegáns nő ment el, de most megállt, és hitetlenkedőn meredt a furcsa párra. - Cliff? A férfi levette a kezét Amanda válláról. - Ne fesd a falra az ördögöt, mert megjelenik - tréfálkozott. Az ifjú hölgy Amandára pillantott. A szeme még jobban elkerekedett, aztán felcsillant, miközben beljebb lépett. - Látom, vendéget hoztál magaddal - mondta. Cliff átkarolta, és hevesen megölelte. - Igen, és remélem, összebarátkozol majd vele. A fiatalasszony tiltakozón felkiáltott, aztán kiszabadította magát, és a férfi mellkasába bokszolt. Utána mosollyal ajándékozta meg Amandát, és kíváncsian nézett rá. A lány elpirult. - Au! Gyere ide! - mondta Cliff. A fülénél fogva magához húzta az ifjú hölgyet, és csókot nyomott az arcára, ő pedig szorosan átkarolta. - Ki itt az ördög? - nevetett fel, aztán elengedte a férfit, és megint Amandára nézett. - Helló! Mrs. Sean O'Neill vagyok, és ez a fickó itt a bátyám. Néha nagyon szeretem, máskor viszont metódusokat gondolok ki a megölésére. Sokszor ugyanis szörnyen idegesítő.

- Ne hallgasson rá, Amanda! Kedves és bájos vagyok, ha nem bosszantanak fel. - Cliff felnevetett. - Eleanor a kishúgom, akiről már meséltem magának. Csak azt nem mondtam el, hogy valódi amazon - tette hozzá bemutatásképpen. - Mrs. O'Neill, ez az ifjú hölgy Miss Amanda Carre. A lány reszketett, és nem tudta, mit gondoljon. Az egyértelmű volt számára, hogy a két testvér szereti egymást. Olyat viszont még soha nem látott, hogy egy igazi hölgy belebokszoljon egy férfi mellkasába, még ha az a férfi a bátyja is. Ez a fiatal nő pedig igazi hölgy, szép, elegáns, ráadásul egy gróf lánya. És egészen biztosan szemet szúrt neki az ő nadrágja és csizmája. - Helló! - viszonozta az üdvözlést. Magában azt kívánta, hogy tűnjön el a húg, mert elkerülhetetlen önteltségre számított tőle. Ő azonban kedvesen elmosolyodott. - Szólítson Eleanornak, ahogyan itt mindenki! Honnan ismeri az én vakmerő bátyámat? Hogyhogy a vendége? Kilovagolt az esőben? És hány éves? - Eleanor! - mondta Cliff figyelmeztetőn, de közben nevetett is. - A kapitány volt olyan kedves, és magával hozott Londonba, hogy találkozhassam édesanyámmal - felelte Amanda. - És nem vagyok jó lovas. Éppen csak most érkeztünk. A Karib- szigetekről származom - tette hozzá. Arra számított, hogy Eleanor ki fogja nevetni, ő azonban még mindig úgy mosolygott rá, mintha máris barátnők lennének. - Nagyon érdekes. A bátyám viszont minden, jóképű, gazdag, bátor, önző, goromba fráter, csak éppen nem kedves. Amanda kihúzta magát. - Nagyon is az! Elhozott ide a Nyugat-indiai-szigetekről, mivel nekem nem volt lehetőségem arra, hogy fizessek a hajóútért. Eleanor elképedten nézett Cliffre, aki komor pillantást vetett rá. - Amanda apja nemrégiben meghalt. Senkije sem maradt, akihez fordulhatott volna. - Ó, te dicső lovag! Megmentettél egy bajba került szüzet - mondta Eleanor, és zavarodottnak tűnt. - Azt tettem. Mellékesen pedig Ariellát és Alexit is magammal hoztam. Eleanor elragadtatott kiáltást hallatott. - Én pedig Michaelt és Rogant. Lizzie három rosszcsontjával a gyerekszobában vannak. - Akkor az unokatestvérek valószínűleg megismerkedtek már egymással - mondta Cliff látható örömmel.

Amanda kihasználta a pillanatot, és lerogyott a legközelebbi székre. Cliff húga valóban olyan könnyen veszi az ő jelenlétét, mintha mi sem lenne természetesebb? Nem zavarja, hogy botrányos az öltözéke? Vajon tudja, hogy az apja kalóz volt, akit kötél általi halálra ítéltek? - találgatta. Cliff feléje fordult. - Most el kell mennem, de előbb még tudni szeretném, hogy szüksége vane valamire. Amanda irtózott attól, hogy egyedül maradjon a házban a férfi rokonaival. - Jól vagyok - hazudta, és borzalmasan érezte magát. Hova mehet Cliff, amikor mindjárt itt a vacsoraidő? Talán egy szeretőjét látogatja meg? A gondolat azonban annyira fájt a lánynak, hogy sietve elhessegette magától. A férfi némi habozás után leült mellé. - Nem leszek sokáig távol. Meg akarja ismerni a grófnét és Lizzie-t, mielőtt elmegyek? - Azt hiszem, inkább lepihenek. Holnap is találkozhatom velük - felelte Amanda. Cliff vizslatón nézett rá. A lány állta a pillantását, és azt kívánta, bárcsak még mindig a hajón lennének. - Holnap megkezdjük a városnézést - szólalt meg a férfi végül. Amanda azonnal elmosolyodott. - Az csodás lesz - felelte. Cliff viszonozta a mosolyát, és felállt. Intett a húgának, aki úgy tett, mintha nem értené. - Amanda fáradt az utazástól. - Ó, de kár! Teát és szendvicset akartam hozatni, hogy jobban megismerhessük egymást - mondta Eleanor, és szélesen elmosolyodott. Látszott rajta, hogy kitervelt valamit, és Amandát azonnal nyugtalanság fogta el. Cliff a húga vállára tette a kezét. - Még bőven lesz időd arra, hogy megismerd Amandát. - Mármint Miss Carre-t, igaz? - kérdezte Eleanor kuncogva. A bátyja kituszkolta a szobából. - Pimasz vagy, mint mindig. - És te? Még mindig a régi lókötő? - kérdezte Eleanor bűbájosan. - Ejnye, ejnye, csúnya Cliff! Mit keresel ilyenkor egy hölgy szobájában? A férfi Amandához fordult. - Ne figyeljen rá! - mondta. A lány sejtette, mire célzott Eleanor, de bízott benne, hogy téved. Vagy talán Cliff húga valóban azt hiszi, hogy ők ketten enyelegtek a grófné fedele

alatt? Eleanor mindenesetre csak búcsút intett, aztán eltűnt, mint akit kicsit sem érdekel a dolog. - A húgom nagyon merész nő - jegyezte meg Cliff fejcsóválva. - És szókimondó. Talán még magánál is szókimondóbb. Mellékesen megjegyzem, hogy ő is hord nadrágot. Később még benézek. Amanda szótlanul meredt a férfi után becsukódó ajtóra. Cliff tíz perc múlva már a Belford- háznál volt. Éppen eleredt az eső, amikor odaért. Az utcában négy pompás hintó állt, úgyhogy bizonyára vacsorapartit fog megzavarni. A vendégek azonban éppen most érkezhettek, mert még csak hét órához közeledett az idő. Nem illett volna csak úgy beállítania, de Cliffet ez nem érdekelte, és bekopogott. Tőle egyébként sem várja el senki, hogy betartsa az illemszabályokat. Nyilván mindenki azt fogja gondolni, az egyetlen Belford kivételével, hogy ő a báró feleségével akarja összeszűrni a levet. Az idős férfit a hírek szerint hidegen hagyják a hitvese félrelépései. Egy komornyik nyitott ajtót, és gyanakvón méregette Cliff arany fülbevalóját meg a sarkantyúját, amelyről most sem mondott le, noha világos nadrág volt rajta. Hozzá szép inget, sálat és tengerészkék zakót viselt. Ennyi engedményt hajlandó volt tenni az aktuális divatnak. - Idehaza van Belford? - Őlordsága Skóciában tartózkodik - felelte a komornyik, és a látogató övébe dugott tőr szemlátomást jobban érdekelte, mint igencsak határozott hangon feltett kérdése. - Akkor szerencsém van - mondta Cliff, és átnyújtotta a vizitkártyáját. Legyen szíves, közölje Lady Belforddal, hogy sürgős ügyben szeretnék beszélni vele! Az inas elsietett. Cliff férfihangokat és nők nevetését hallotta, miközben járkálni kezdett a mennyezetről alálógó nagy kristálycsillár alatt. Az előcsarnok berendezése meglehetősen szerény volt. Egyik sarkában két szék állt, amelyek rubinvörös kárpitja kifakult, a padlót pedig szép, de erősen kopott keleti szőnyeg borította. Egy lámpaernyő, amelynek elefántcsontból kellett volna lennie, árulkodón pergamennek tűnt. Belfordék szemlátomást nehéz anyagi helyzetben vannak. Ahogy azt Cliff sejtette is, Lady Belford nem bánta, hogy megzavarták. A komornyik éppen csak bejelenthette neki a látogatót, amikor már meg is jelent. Cliffnek azonnal szemet szúrt anya és lánya hasonlósága. Akár

testvérek is lehettek volna, bár Dulcea nem volt olyan sugárzó szépség, mint Amanda. Azt viszont a vak is láthatta, hogy közeli rokonok. Cliff nem volt boldog ettől, a lady viszont szemlátomást megörült az ő látogatásának. Ujjatlan, arany virágmintás, burgundi vörös ruhát viselt, hozzá pedig rubin nyakláncot. - Kedves De Warenne! - mondta mosolyogva. - Ez aztán a kellemes meglepetés! Azért örültem volna, ha előre bejelenti magát. Akkor még egy terítéket tetettem volna fel - fűzte hozzá, és végigsimított a férfi zakója ujján. Ezek szerint még mindig szeretne bebújni az ágyamba, gondolta Cliff viszolyogva, de azért elmosolyodott, és meghajtotta magát. - Köszönöm, hogy fogad, Lady Belford. Tudom, szokatlan az óra. - Magának soha nem lesz az, Sir - felelte az asszony, és pukedlit mutatott be. Cliff nagyon is alázatosnak találta a megszólítást. Akkor is, ha jóval magasabb helyet foglalt el a társadalmi ranglétrán, mint az asszony. - Most érkezett a városba? Velünk vacsorázik? Épp most ültünk asztalhoz. A hölgy elmosolyodott, és újra megérintette a férfi karját. - Attól tartok, nem maradhatok sokáig - mondta Cliff. - Nem akarom távol tartani a vendégeitől, de roppant sürgős ügyben kell beszélnünk. Négyszemközt - tette hozzá. A lady belekarolt, és ő leküzdötte a késztetést, hogy elhúzódjon tőle. Hagyta, hogy bevezesse egy aranyozott bútorokkal berendezett kis szalonba, amelynek a falait zöld szövettapéta borította. Minden kopott és kifakult volt, s ez csak megerősítette azt a benyomást, hogy Belfordéknak anyagi gondjaik vannak. Lady Dulcea becsukta az ajtót, aztán nekivetette a hátát, és a látogatóra mosolygott. - Akkor majd máskor kell eljönnie vacsorára, de mielőtt még Belford hazatér - mondta. Cliff habozott. Nem volt könnyű előhozakodnia a mondanivalójával. - Miért nem ül le, Lady Belford? Újságom van az ön számára. Az asszony mosolyogva leereszkedett a székre, amelyet a férfi kínált neki. - Remélem, jó hírt fogok hallani. - Azt hiszem, igen - felelte Cliff, bár nem hitte, hogy Dulcea boldog lesz. Elhoztam Londonba a lányát.

A hölgy még mindig mosolygott. Szemlátomást nem értette a férfit. - Parancsol? - Jól tudom, hogy Straithferne a leánykori neve? A lady elsápadt, és arcáról leolvadt a mosoly. - Mit jelentsen ez? - A leánya, Amanda Carre jelenleg a vendégem a Harmon házban - felelte Cliff, és éberen figyelte a nőt, akinek rémület ült ki az arcára. A férfi a maga módján együtt érzett vele. Körülnézett, s miután meglátta a tálalószekrényt, sherryt töltött az asszonynak. Ő elvette a poharat, de mindjárt le is tette. - Sajnálom, de a lányom a fiammal együtt odafent van. Margaret a neve, és tizenhárom éves. Cliff együttérzésének nyoma veszett. Helyét az a hűvösség foglalta el, amelyet sokszor érzett azok iránt, akiket nem kedvelt. Erre a nőre azonban szüksége van. Dulcea tartozik annyival a saját lányának, hogy tisztességes életet biztosít neki. - Ne áltassuk egymást, Lady Belford! Egy nyomozónak egy-két nap elég lenne, hogy kiderítse, Straithferne a leánykori neve. Mindazonáltal nem is kell fáradnom ezzel, mivel a lánya feltűnően hasonlít önre. Bizonyára nem tudja, hogy Rodney Carre-t júniusban felakasztották. Azért hoztam el Londonba Amandát, hogy önnél, az egyetlen rokonánál éljen. Az asszony felsikoltott. Könnyek jelentek meg zöld szemében, amelynek a tekintete közel sem volt olyan eleven, a színe pedig olyan különleges, mint Amandáé. - Igaza van. Straithferne a leánykori nevem - nyögte ki nagy nehezen, és reszketve felkelt a székéről. Cliff odaugrott hozzá, hogy segítsen neki. A lady remegve nekidőlt, és a vállába kapaszkodott, ő pedig azonnal átlátott a mesterkedésén. Nőies viselkedésével csak körül akarja hízelegni őt. - Le kell ülnie - mondta, és megpróbált kibontakozni a nő öleléséből. A lady azonban erősen belecsimpaszkodott. - Ez elképesztő! El sem hiszem. Amanda itt van? Londonban? - Igen. Megértem a döbbenetét, mylady, de az elveszett leánya előkerült, és önnél szeretne élni - mondta Cliff. Határozottan eltolta magától az asszonyt, aki eddig kerülte a pillantását, de most felnézett rá. - Nem szabad ilyen nyíltan beszélnie erről, különben nekem végem suttogta.

Szemében még mindig könnyek csillogtak, de keménység is megjelent benne. - És a lánya? Rá nem gondol? Cliff már csak megvetést érzett a nő iránt. - Ne beszéljen így! Miért hozta ide? - Hogy önnél lakhasson, mert más rokona nincs. Ez volt az egyetlen lehetőség, mivel azt nem akartam, hogy a karmelita apácák árvaházába kerüljön Jamaicán. Arra nem szolgált rá. Az asszony sokáig hallgatott. - Milyen most? - kérdezte végül visszafogottan. A férfi nem habozott a válasszal. - Rendkívül szép, és zöld a szeme, mint az öné. Szőke a haja, és tökéletes az alakja. Nagyon okos. Most tanul olvasni, és nagyon jól halad. Roppant bátor is. Férfiakat is megszégyenítően az. A hajómon az életét kockáztatta, hogy megmentsen egy matrózt, és majdnem olyan jól bánik a karddal, mint én. Dulcea megint felsikoltott. - Mi másra számított? - kérdezte Cliff dühösen. - Hagyta, hogy a lányát egy kalóz nevelje fel. Megtagadta tőle a kényelmes életet. Az ilyen életet mutatott körbe a szalonban. Az asszony a tenyerébe temette az arcát, és felsírt. - Hogy vetheti ezt a szememre? - kérdezte. A férfi tudta, hogy manipulálni akarja őt. Abban viszont nem volt biztos, hogy mi a célja. - A könnyei nem hatnak meg, mylady, a lánya kérése viszont megindított. Mint mondtam, most a Harmon házban van, és szívélyes fogadtatásra számít öntől. Mit kíván tenni? A báróné Cliffre emelte a tekintetét. A tekintete jéghideg volt. - Csak nem várja el tőlem, hogy magamhoz vegyek egy ilyen gyereket? - A lányának otthonra van szüksége. Anyára. Önre - mondta Cliff nyersen, mert beigazolódni látta a legrosszabb félelmeit. - Okosabbnak találtam, hogy előbb négyszemközt beszéljek önnel, és a jelek szerint igazam volt. A társaságban sokaknak van zabigyereke. Mind a ketten ismerünk olyan párokat, amelyek a törvényes utódaikkal együtt nevelik a törvényteleneket. Én is elhoztam ide a gyerekeimet, s örömmel, mindenféle félelem nélkül fogom bemutatni őket a társaságban. Az asszony a fejét ingatta, és megfogta a férfi karját.

- Maga nem férjes asszony, akinek két törvényes gyereke van! Ballépést követtem el, s bár ez akkor történt, amikor még nem ismertem Belfordot, ő ezt soha nem értené meg, és nem is nézné el nekem. - Biztos vagyok benne, hogy bármit el tud hitetni a báróval. Eddig is az orránál fogva vezette. - Miért csinálja ezt? Miért döntött úgy, hogy elhozza ide a gyereket? - Hogy miért viselkedem úriemberként? - kérdezte Cliff gúnyosan. - A lánya félárva, de nem gyerek. Tizenhét éves, házasulandó korban van. Bizonyára szerepet kíván játszani a jövője alakításában. - Maga nem úriember! - felelte az asszony, és sápadt arca olyan merev volt, mintha gipszből öntötték volna ki. - Nem látja, mennyire felzaklat? A férfi most már elveszítette a türelmét. - A maga állapotát össze sem lehet hasonlítani azzal, amin a lányának a rövid életében keresztül kellett mennie. A lady hallgatott, és a semmibe bámult. - Úgy beszél, mintha megvetne - mondta végül, és kemény volt a tekintete. - Pedig uraságodnak mindenki másnál jobban meg kellene értenie, hogyan eshet meg ilyesmi. Maga, De Warenne, tudja, mi az a szenvedély. - Bennünket a lányán kívül semmi sem köt össze, Lady Belford. - Cliff örömtelenül felnevetett. - Nagyon jól tudom, hogyan fogant meg Amanda. Kegyed még nagyon fiatal volt, amikor elbűvölte egy fiatal és délceg tengerésztiszt, talán egy hajóúton. És most már bánja, hogy úgy történt. Az asszony kihúzta magát. - Igaza van. Nagyon fiatal voltam, annyi idős, mint Amanda most. Carre pedig, aki valóban fiatal, délceg tengerésztiszt volt, amikor megismerkedtünk, egészen elbűvölt, és ezt ki is használta. Cliff olyan közel lépett a bárónéhoz, hogy arca majdnem az övéhez ért. - Négyéves koráig nem maga nevelte Amandát? Az apja nem a maga karjából tépte ki? - kérdezte. A lady szeme elkerekedett. - Carre ezt mesélte neki? - Igen. Az asszony a fejét rázta. - Mint minden férjezetlen fiatal hölgyet, engem is elküldtek egy zárdába, hogy ott hozzam világra a gyereket. A szüleim örökbe akarták adatni, de az egyik apáca értesítette Carre-t, és ő nem sokkal a megszületése után elvitte

Amandát. Hogy pontosan mikor, azt nem tudom. - Dulcea nagy levegőt vett, és megérintette a férfi karját. - Maga tudja, Cliff, hogy a világ így működik. Nem tehettem tönkre a jövőmet, mielőtt még megkezdődött volna. - Szerette egyáltalán a gyerekét? - Természetesen, de tudtam, hogy az apja gondját viseli. Nem volt más lehetőség! A férfi a báróné fölé hajolt. - Számos más lehetőség lett volna, ha önben anyai szív dobog. Még csak azt sem fogja mondani Belfordnak, hogy Amanda az unokahúga. Így van? És miért? Nem akarja kellemetlenségnek kitenni magát, vagy a pénzről van szó? Azt ne mondja, hogy fél a férjétől! Mind a ketten tudjuk, hogy ő úgy táncol, ahogy kegyed fütyül. Az asszony vonásai megkeményedtek, arca már-már elcsúfult. - Sok éve egyszer hibát követtem el - mondta lassan. - Maga ezt persze nem értheti, mert De Warenne-nek született, ezüstkanállal a szájában, és annyi a pénze, hogy meg se tudja számolni. Hibáztam, de aztán megismertem Belfordot, és most tisztességes életet élek. Nem várhatja el tőlem, hogy magamhoz vegyem a rég eltűnt lányomat, elviseljem a gonosz pletykákat, a jellememre tett ócsárló megjegyzéseket, a jó hírem elvesztését. - Dulcea szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. - Maga falhoz szorított, és el kell ismernem, hogy rossz anyagi helyzetben vagyunk. Most végképp nem engedhetjük meg magunknak, hogy bevezessünk a társaságba egy ifjú hölgyet. Ez a saját lányunknál is nehéz lesz, ha majd eljön az ideje. Kölcsönökből élünk. - Talán okosabban kellene megválogatnia a szeretőit - jegyezte meg Cliff halkan. A báróné arcon ütötte. Rászolgáltam, gondolta a férfi, Amanda viszont nem ilyen anyát érdemel. Ebben a házban boldogtalan lenne. - Kegyednek nincs szíve, mylady - mondta, és az ajtóhoz indult. Nemcsak magához venni nem hajlandó Amandát, de még csak megoldást sem kínál a gondjaira. Az asszony megragadta Cliff zakója ujját. - Mit fog tenni? - Nem árulom el az igazságot a társaságnak, ha erre gondol - felelte a férfi, ám azt nem tudta, mit mondjon majd Amandának. - Nem maradhat a Harmon házban? Ott biztosan bőven van hely. Talán alkalmazhatnák, hogy megszolgálja a kosztot és a kvártélyt.

Cliff már remegett a dühtől. Tudta, el kell mennie innen, mielőtt még a lady vékony nyakára fonja a kezét, és megfojtja. - Amanda úrinő lesz. Joga van hozzá - mondta. Az asszony feszültsége láthatóan enyhült valamelyest. - Nem vagyok szívtelen, Cliff. Ha be akarja bevezetni Amandát a társaságba, nyilván azért teszi, hogy férjet találjon a számára. Csakhogy neki nincs hozománya - vetette fel óvatosan. Cliff soha senkitől nem undorodott még ennyire. - Ne tegyen úgy, mylady, mintha aggódna Amanda kilátásai miatt. Az a képmutatás csúcsa lenne. Ég önnel! - köszönt el, és meghajlás nélkül az ajtóhoz ment, de ott még egyszer visszafordult az asszonyhoz, aki szobormereven állt a szoba közepén. - Ha engem kérdez, ma este minden anyai jogát eljátszotta. A lady megdermedt. Cliff felemelte dühtől remegő kezét. - Semmi körülmények között nem fogom Amandát elküldeni egy ilyen közönyös, barátságtalan nőszemélyhez. Azóta, hogy elhagyta Jamaicát, az én védelmem alatt áll, és ez így is marad, amíg nem megy férjhez. Jó éjszakát! - köszönt el még egyszer. Válaszra már nem adott lehetőséget, megfordult és kisietett a házból.

11. FEJEZET Cliff már visszaért a Harmon házba, és beviharzott az ajtón, de az önuralmát még mindig nem nyerte vissza. Tudta, hogy elkésett a vacsoráról, odabent azonban szokatlan csend honolt. A hölgyeknek nyilván más terveik voltak erre az estére. Rex szmokingban sántikált elő a könyvtárszobából. - Azt hittem, forgószél van, amikor becsapódott a bejárati ajtó. Mi történt? kérdezte. Öccse az emeletre vezető lépcsőre pillantott, és elhúzta a száját. Hogy mondja el az igazságot Amandának? Porig lesz sújtva, márpedig ő nem akarta, hogy szenvednie kelljen a visszataszító anyja miatt. Sarkon fordult és bement a könyvtárszobába. - Épp most beszéltem Lady Belforddal. Nem egyszerűen csak szajha. Sokkal rosszabb. Undorító féreg. Rex meglepetten nézett Cliffre, aztán magukra csukta az ajtót. - Nem hallottalak még így beszélni egy nőről. - Soha nem találkoztam önzőbb emberrel. A legkevésbé sem érdekli, hogy itt van a lánya. Kizárólag a saját jóléte izgatja, és talán még a törvényes gyerekeié. A tetejébe egész idő alatt azzal próbálkozott, hogy az ágyába csaljon. Rex kis ideig hallgatott. - Biztos, hogy nem értetted félre a viselkedését? - kérdezte végül. Nyilván megdöbbentette a hír. Cliff felnevetett. - Szó sem lehetett félreértésről, de ennek már semmi jelentősége. Miután fél órát együtt töltöttem vele, semmi körülmények között nem küldeném hozzá Amandát. Annak a nőnek nincs szíve. Rex megütközve meredt a fivérére. - Ezt nem gondolhatod komolyan. - A legkomolyabban így gondolom. Cliff a tálalószekrényhez ment és dupla whiskyt töltött magának. Felhajtotta, és azonnal még egyet ledöntött. - Lassan! - szólt rá a bátyja. Látom, hogy felindult vagy, mégpedig egy olyan nő miatt, akit alig ismersz. Ez a megjegyzés csak tovább növelte Cliff haragját.

- Mindenki másnál jobban ismerem Amandát - mondta, és újra töltött magának, de most csak a kezében tartotta a poharat. - Igazán? Éppen hat hete találkoztál vele először - jegyezte meg Rex. - Majdnem egész életében ismertem - felelte Cliff, és arra gondolt, hányszor látta a lányt a szigeten kóborolni vagy a tengerben úszni. - És a hajómon bajtársak lettünk. Minden éjszaka együtt őrködött velem. Egy ilyen út megváltoztatja az embereket, Rex. Életre szóló kötelékeket teremt. - Azt látom, hogy téged megváltoztatott. - Te ezt nem érted. Amanda védelmezője vagyok, de több is. Cliff az ablakhoz ment, és kinézett a sötétbe. Még mindig esett az eső. Rex odalépett mellé. - Elmondod neki az igazságot? Cliff lassan megfordult. - Hogy mondjam el? És hogy hallgathatnám el? - Nem szeretnéd megsebezni az igazsággal, de hazudni sem akarsz neki. - Pontosan. - Elfogadsz egy tanácsot? Cliff kortyolt egyet az italából. - Örömmel. Rex elmosolyodott. - Akkor ez egy kivételes pillanat, mert egyébként csak Devlin olyan önfejű, amilyen te vagy. Ha hazudsz a lánynak, azt meg fogod bánni, ebben biztos vagyok. Jogában áll, hogy megtudja, ki az anyja, és hogy Dulcea Belford nem akar felelősséget viselni érte. Cliff maga is erre a következtetésre jutott. - Amanda nagyon sok mindenen ment keresztül. Még mindig gyászolja az apját. Nem találkoztam még nála erősebb nővel, de közben sebezhető is. Megérdemli, hogy szeressék. Nem akarom, hogy még több sebet ejtsenek rajta! - kiáltotta. - A gondolatot sem bírom elviselni, hogy egyetlen könnycseppet is ejtsen a végtelenül önző Lady Belford miatt. - Biztos vagy benne, hogy neki sötét a lelke? Talán valóban csak a férjétől és a botránytól tart. Lehet, hogy a maga módján szereti Amandát. - És az mit jelent? Hogy a saját jóléte fontosabb neki, mint a lányáé? Én is apa vagyok, és az életem is odaadnám a gyerekeimért. Bármilyen botrányt vállalnék, hogy gondoskodhassam róluk. - Nos, ma még nem kell eldöntened, mit teszel - mondta Rex. - Magadra hagyhatlak? McBane-éknél találkozom a grófnéval, Lizzie-vel és Eleanorral. Csak azért maradtam itthon, hogy megtudjam, mi történt a Belford-házban. - Undorodom, de jól vagyok. Érezd

jól magad, és add át üdvözletemet Rorynak meg a feleségének! Rex elmosolyodott. - Járj el óvatosan, öcskös! - mondta rejtélyesen, aztán elsántikált. Cliff kiitta a poharát, és azon tépelődött, elmondja-e Amandának az igazságot. Ha megtartja magának, a lány tovább kesereg majd az apja elvesztése miatt, de idővel erősebb lesz az újabb csapás elviseléséhez. A londoni társaság azonban nem nagy, és Dulcea Belford itt lakik a közelben. Elkerülhetetlen, hogy Amanda valamikor egy helyiségben tartózkodjon az anyjával, vagy valakivel, aki ismeri. Bárcsak ne hasonlítanának ilyen nagyon egymásra! De hasonlítanak, és ez mindenkinek fel fog tűnni. Csak idő kérdése, hogy Amanda megtudja, az anyját nem Dulcea Carre-nak hívják, hanem Dulcea Belfordnak. Akkor pedig már jobb, ha én mondom el neki, döntötte el Cliff. Amanda elszenderült. A nagy fregattról, a viharról és Cliff de Warenne-ről álmodott. Álmában csodásan szabad volt, a Fair Lady fedélzetén állt, az oldalán az erős, szép, őserőt sugárzó és kérlelhetetlen kapitánnyal. A lányt boldoggá tette, hogy megint a tengeren vannak, ám aztán zavaros lett az álma. Egy szép hölgy jelent meg benne, és intett neki. Amanda feléje fordult, hogy lássa, a hölgy azonban eltűnt, mintha kísértet lett volna. Ő azonban tudta, hogy nem az. Aztán suttogást hallott: Amanda. Megijedt, mert most már egyszeriben nem a hajón állt, hanem egy tágas bálteremben, amelyben egyedül volt. A tetejébe nem estélyi ruhát viselt, hanem a lerongyolódott nadrágját és Cliff egyik ingét. - Amanda! A lány ijedten megpördült a tengelye körül, és a szép hölgyet kereste, a bálterem azonban még mindig üres volt. Hova lett a hölgy? - találgatta, és rádöbbent, ki lehetett az. Az édesanyja. Aztán hirtelen ott termett Cliff. Amanda nem látta, csak érezte a jelenlétét, szörnyű félelme mégis alábbhagyott. Világosban nyomta el az álom, olvasás közben, a kandallóban még pattogott a tűz, Cliff pedig a küszöbön állt, és őt nézte, miközben aludt. A lány felült, és kisimította a haját az arcából. - Cliff - mosolyodott el még mindig félálomban. Ő volt álmai hőse, és soha senki látásának nem örült még jobban. A férfi tekintete végigsiklott rajta. - Korán van még. Nem gondoltam, hogy már alszik - mondta mereven. - Holnap majd találkozunk.

Amanda a szép, csipkés hálóinget viselte, amelyben igazi hölgynek érezte magát. Cliff szeméből azt olvasta ki, hogy ő is így gondolja. A lány kiugrott az ágyból, és odaszaladt a férfihoz, mielőtt az még távozhatott volna. - Olvastam, és elaludtam közben. Kérem, ne menjen el - mondta mosolyogva. Cliff pillantása a hálóinge kivágására esett, majd a szemébe nézett. - Kimerült lehet. Hallottam, hogy kiabált. Jobban van már? - Igen. Különös álmom volt. - Amanda magára fonta a karját, és arra gondolt, hogy találkozni fog az édesanyjával, amint lesz megfelelő ruhája. Eljön holnap a varrónő? A férfi szeme megvillant. - Igen. Van köntöse? Amandát meglepte a kérdés. - A húga hozott pár ruhadarabot - felelte. - Miért nem vesz fel köntöst, vagy terít magára vállkendőt? Cliff elgyötörtnek tűnő pillantást vetett a lányra, aztán a kandalló felé fordult. Amanda odament egy régi rózsafa szekrényhez. Eleanor jó tizenöt centiméterrel magasabb volt nála, de azért a lány belebújt a tőle kapott pamutpongyolába, amelyet csipke és rózsaszín szalagok díszítettek. Látta, hogy Cliff kínosan érzi magát, és tudta, azért feszeng, mert megint megmozdult benne a férfi. Vágy és feszültség töltötte be közöttük a levegőt, de valami más is. Cliff bosszúsnak tűnt, sőt zaklatottnak. - Jól van? - kérdezte Amanda, és odament hozzá. A férfi megfordult, végignézett a begombolt pongyolán, és bólintott. - Persze. Jöjjön, üljünk le! Beszélnünk kell. Amandában azonnal gyanakvás ébredt, de engedelmesen leült a kandalló elé egy kis kanapéra. - Mi történt? - akarta tudni. Cliff leereszkedett mellé, és kényszeredetten elmosolyodott. - Sokat gondolkodtam, Amanda. Azt mondtam magának, hogy gondoskodni fogok a jövőjéről, és komolyan is gondoltam. Ugye, bízik bennem? - Miért kerülgeti a forró kását? - kiáltotta a lány most már a végsőkig felindultan. - Tudom, mit mondott, de nekem a mamával kell majd élnem, és ő végül feleségül fog kényszeríteni egy vadidegen férfihoz. A furcsa mosoly még mindig ott volt Cliff arcán.

- Mire összeházasodnak, az a férfi már nem lesz idegen magának. Egészen biztosan el lesz ragadtatva a férjétől. Az esküvője napján minden menyasszony szerelmes. A lány Cliffre nézett. - Komolyan megijeszt. Mind a ketten tudjuk, hogy sok menyasszony retteg attól a szörnyetegtől, amely elé odadobják. A férfi mosolya egyre merevebb lett. - Kegyedet soha nem fogják egy szörnyeteg elé dobni, hogy a saját szavaival éljek. Tetszene magának, ha itt élne a Harmon házban? Amanda felkapta a fejét. - Tessék? - Mit szólna hozzá? A lány fejében teljes volt a zűrzavar. - És a mama? Vele mi lesz? Cliff már nem mosolygott, és megfogta Amanda kezét. - Ne aggódjon! Itt ellakhat, és én majd gondoskodom magáról, ahogyan Rex, a mostohaanyám, a húgom és az egész családom. Amanda reszketni kezdett. A mama nem halhatott meg, mert akkor neki már senkije sincs ezen a világon, csak De Warenne, ő viszont előbb vagy utóbb elvitorlázik majd. A férfi következő szavai arról árulkodtak, hogy kitalálta a lány gondolatát. - Én itt vagyok magának. Emlékszik? Megfogadtam, hogy nem hagyom cserben, és nem is fogom. - Meghalt a mama? - nyögte ki a lány nagy nehezen, mert a félelemtől elszorult a torka. - Nem. Az imént találkoztam vele - mondta a férfi. Amanda soha nem látta még őt ilyen felindultnak, és egyszeriben mindent megértett. Jól sejtette. A mama nem kér belőle. - Az édesanyja Lord Belford felesége, Amanda. Most Dulcea Belfordnak hívják. A lány összerezzent. Erre nem számított, és nem is értette a dolgot. - A mama megtudta, hogy meghalt a papa? De hogy juthatott el hozzá ilyen gyorsan a hír? - értetlenkedett. Cliff megfogta a karját. - Az édesanyja rég házasságban él már Belforddal. Két gyerekük is van. A mama feleségül ment ahhoz a Belfordhoz? Már sok éve?

- De hát ez képtelenség! Neki a papa volt a férje - mondta Amanda zavarodottan, és eszelősen kalapált a szíve. A férfi átkarolta. - Tudom, ez meg fogja döbbenteni, de az édesanyja soha nem volt Carre felesége. A lány rémülten elhúzódott Clifftől. - Ostobaságokat beszél. Semmit sem értek. Természetesen házasok voltak. A papa ezt mondta nekem. Cliff olyan szomorúan nézett rá, hogy Amanda szíve azt súgta, igaz, amit éppen hallott tőle. - Szóval itt maradok - suttogta. A férfi megint megfogta a kezét. - Itt marad. Nálam - mondta. A mosolya ijesztően feszültnek tűnt. Bármilyen furcsa volt is, Amanda nem tudott örülni annak, hogy itt marad Cliffnél. Elhúzta a kezét, alig kapott levegőt, és mintha megszűnt volna verni a szíve. Megdermedt, szinte jéggé fagyott. Soha nem fázott még ennyire. Aztán azonban halk hangok kezdtek suttogni a fejében, és hiábavalóan akarta elszántan elhallgattatni őket. A papa hazudott neki. Soha nem voltak házasok a mamával. Ő tehát fattyú, a mama pedig Lady Belford. - Amanda, beszéljünk meg higgadtan mindent! Az élet néha igazságtalan, és ezt így vagy úgy mind megszenvedjük, de azért van fénysugár. Én sokkal jobban tudom támogatni, mint az anyja tudta volna. És elmehetünk együtt vitorlázni. Amikor csak akar - mosolyodott el a férfi. Amanda nem is hallotta, amit Cliff mondott. A papa egész életében hazudott neki. Nem volt a mama férje. Lehet, hogy a karjából sem szakította ki őt. És a mama nem kér belőle. Szerette őt valaha is? Cliff átölelte Amandát, de ő kirántotta magát a karjából, és szíve körül egyszeriben elolvadt a jég. - A mama nem akar engem. - Ezt nem mondtam - felelte a férfi óvatosan. A lány azonban kiolvasta a szeméből az igazságot. - Fattyú vagyok. Cliff nagy levegőt vett. - Sok gyerek születik házasságon kívül - kezdte. - Mint Alexi és Ariella. - Pompás! - kiáltotta Amanda, és minden elhomályosult előtte. - Ha így áll a helyzet, akkor örülök, mert egy zabigyerekből nem lehet úrhölgy. Most

már olyan lehetek, amilyen lenni akarok - mondta, miközben letépte magáról a pongyolát, és elhajította. A férfi lefogta a kezét. - Hozok egy pohár italt - mondta. A lány kiszabadította magát, megmarkolta az ingét, és dühödten azt is le akarta venni. - Hagyja abba! - kérte Cliff kétségbeesetten, és újra Amanda keze után nyúlt. Ő azonban ellökte magától, és szörnyen dühös volt. Gyűlölte az apját, akinél nem hordott még alávalóbb hazugot hátán a föld, és az anyját is gyűlölte, aki nem úrinő volt, hanem ringyó. Soha nem szerette őt, a zabigyerekét, és tudni sem akar róla. A lány megfordult, és előhúzta a csizmájából a tőrét. Hallotta, hogy Cliff rákiált, de ettől csak még eltökéltebb lett. Megmarkolta szép hálóingét, és középen kettévágta. Most már ezt a ruhadarabot is gyűlölte. Soha többé nem fogja viselni, és semmi mást sem, amit egy előkelő hölgynek kellene. - Ne! Még megsebzi magát! - figyelmeztette a férfi, és átfogta a csuklóját. Amanda kezéből vér csöpögött, de ezzel most nem törődhetett. Csak arra tudott gondolni, hogy minden, de minden hazugság volt. Letépte magáról a szétszakadt hálóinget, és szabdalni kezdte. Azt akarta, hogy semmi se maradjon belőle. Sem ebből, sem az új életéből. Semmiből! Aztán már csak hangosan zihált, és fájdalom hasított a szívébe, mint az előbb a tőre a finom anyagba. A mama nem kér belőle. A papa hazudott neki. Kezéből kiesett a tőr, és csörömpölve a földre hullott. Egyszeriben rádöbbent, hogy nincs egyedül, és De Warenne-re nézett. Látta, hogy szép arcán könnyek folynak végig, és megrázta a fejét. - Nem kell sírni - suttogta. Végül is él, és semmi baja. Kétségbeesését azonban nem sikerült elfojtania. Most már valóban hontalan. Sehová sem mehet, senkihez sem fordulhat. Nincs célja, semmi, ami vezethetné. - Gyere ide! - mondta Cliff halkan, aztán odalépett hozzá, és a karjába zárta. Amanda nem ellenkezett. Egy ideig csak állt ott, a legbiztonságosabb helyen, amelyet csak elképzelhetett. A férfiba kapaszkodott, és ezekben a pillanatokban biztos kikötőben érezte magát. Cliff de Warenne jelentette számára azt a kikötőt.

Aztán hirtelen rádöbbent, hogy meztelen, és teste a férfi erős, feszes testéhez simul. Megint egyszer tudatára ébredt, hogy elmondhatatlanul szereti, és nagy szüksége van rá. Szinte már ijesztően heves vágy járta át. Cliff megfeszítette magát, de Amandát nem téveszthette meg. Már érezte, hogy a férfi teste válaszolt az övére. - Cliff - suttogta, és megérintette az arcát. A férfi szeme felizzott, még közelebb vonta magához a lányt, és sóváran megcsókolta. Amandának egy pillanatra elakadt a lélegzete, és minden fájdalma semmivé lett. Cliff csókja kétségbeesett és szenvedélyes volt, és ő ugyanúgy viszonozta. A férfi felnyögött, hátradöntötte az ágyra a lányt, ráfeküdt, és lábával széttolta a combját. Amanda érezte lüktető férfiasságát, és halkan felsikoltott. Cliff ütemesen mozogni kezdett rajta, és a mellét simogatta. Keze aztán lassan elindult lefelé, a hasára, a köldökére, a lába közé. Annyira szeretem! gondolta a lány, és felkiáltott, amikor izgalma olyan erős lett, hogy elrepítette valahova nagyon messzire, oda, ahonnan ő soha többé nem akart visszatérni. A férfi tudta ezt. Még jobban széttolta Amanda lábát, és kettejük közé csúsztatta a kezét. Újra mozogni kezdett a lányon, testét feszesen, erősen az övéhez nyomta, és ő úgy érezte, mindjárt szétveti a kéj. - Amanda - hallotta Cliff suttogását a füle mellett, amikor a karjában találta magát. Mama! A gondolat váratlanul és olyan hevesen hasított belé, hogy a fájdalom, amely követte, már-már elviselhetetlen volt. A férfi megdermedt. - Amanda? - kérdezte, és kissé elhúzódott tőle, de még mindig a karjában tartotta. A papa hazudott neki. A mama nem kér belőle. A lány Cliff felé fordult, a mellkasához simult, és elsírta magát. A férfi szorosan átölelve tartotta, egészen addig, amíg elhalt a zokogása. Amanda a szobája ablakából nézte, hogyan kúszik lassan feljebb a napkorong az égen. Odakintről madarak énekét hallotta, és hűvös szellő simogatta az arcát. Nyitva hagyta az ablakot, és visszament az ágyhoz. Cliff már nem volt ott, de egészen hajnalig vele maradt. Amikor időnként felébredt, mindig a karjában feküdt, és addig simogatta őt, amíg elapadtak a könnyei. Bánata mostanra lecsengett. A papa hazudott neki, és soha többé nem fog egy gondolatot sem vesztegetni rá. A mama pedig pontosan olyan, amilyennek ő gondolta. Dölyfös dáma, aki nem tart igényt rá, egy kalóz lányára. Őt azonban ez nem érdekli.

De Warenne annál inkább. És ő most már nem is De Warenne nekem, hanem Cliff, gondolta, és mosoly áradt szét az arcán. Cliff az éjszaka szerelmeskedett vele. Szenvedélyes volt, csodás örömmel ajándékozta meg, és elűzte a fájdalmát. Az ártatlanságát ugyan nem vette el, mert az ő szomorúsága közbeszólt, de meg fogja tenni, méghozzá már hamar. Mostantól minden más lesz. Ők ketten immár szerelmespár. Nincs többé visszaút. És ha szerelmespár lettek, akkor vajon ez azt is jelenti, hogy a férfi fregattján együtt hajózhatnak a világ körül? Elvégre nincs többé ok arra, hogy őt bevezessék a társaságba. Amanda soha nem érzett nagyobb megkönnyebbülést. Szinte már boldog volt, miközben öltözködni kezdett. Cliff egész éjjel nem hunyta le a szemét. Miután Amandát végre elnyomta az álom, úgy döntött, hogy mellette marad. Tudta, a lány végét jelentené, ha egy szolgáló egy ágyban találná vele, mégsem akarta, hogy egyedül kelljen megküzdenie a fájdalmával, ha felébred, és senki ne legyen vele, aki vigasztalhatja. Egészen addig a karjában tartotta, amíg úgy gondolta, hogy most már reggelig aludni fog. Napfelkeltéig már csak néhány óra volt hátra, amikor kiosont a szobából. Akkor sem feküdt le azonban aludni a saját ágyában. Nem hagyta nyugodni az emlékkép, ahogyan Amanda szétvágta a hálóingét, sem a szenvedése, amelyet végig kellett néznie. Ő akár az idők végezetéig kárhoztathatja a lány apját és anyját, ez azonban nem fogja enyhíteni Amanda fájdalmát. Mennyit bír ki vajon egy magányos nő? - találgatta. Az éjszaka megfeledkezett a józan ész parancsáról, és kis híján szeretkezett Amandával. Dulcea Belford nem kért belőle, ő viszont akarta. Heves vágyat érzett arra, hogy a magáévá tegye. Napvilágnál már megdöbbentette a saját viselkedése, és nem értette magát. Ha a lány nem kezd el sírni, ő bizony ott és akkor elrabolja az ártatlanságát. És aztán mi lett volna? Azzal csak tovább növelte volna Amanda bánatát. Tudta, mit kell tennie. Soha többé nem mehet be hozzá a hálószobájába. És mindenképpen kerülni fogja, hogy kettesben maradjon vele. Most a reggelizőszobában ült, és úgy tett, mintha a London Times olvasásába mélyedt volna, de valójában egyetlen szót sem fogott fel abból, amit olvasott. A házban mindenki korán kelt. Lizzie és Eleanor a gyerekeknél voltak, noha dadát is alkalmaztak melléjük, a grófné pedig szeretett mindjárt napfelkelte után sétát tenni a kertben. Cliff még mindig az újságra meredt, amikor Rex belépett a szobába, és a nyomában Eleanor is. Cliff látta, hogy futó pillantást váltanak egymással. - Mit csináltál még tegnap? - kérdezte Eleanor, miközben leült az

asztalhoz, és pástétomot szedett magának. - Elmentél dorbézolni? - Be kell jelentenem valamit, ha majd megjön a grófné. Rex is helyet foglalt. - Ahhoz van köze, amiről az este beszéltünk? Cliff a csészéjét forgatta, amelyben már kihűlt a kávé. - Igen - felelte. Éppen ekkor belépett a szobába a grófné. Arca még piros volt a sétától. - Jó reggelt! - köszönt, és odament Cliffhez, hogy arcon csókolja. - Tegnap nem volt alkalmunk, hogy üdvözöljük egymást - mondta, de eltűnt a mosolya, amikor Cliff ráemelte a tekintetét. - Nagyon örültem, hogy hazajöttél, de most már aggódom. Mi a baj? Miért vagy ilyen komor? - Én jól vagyok, Amanda viszont nincs. - Cliff a mostohaanyjához fordult. - Te még nem ismerkedtél meg vele, de gondolom, Rextől és Eleanortól már hallottál róla. Mary de Warenne kis ideig a mostohafia vonásait fürkészte. - Eleanor annyit mondott, hogy a vendéged, és azért hoztad Londonba, mert meg szeretné ismerni a családját. Rex még megjegyezte, hogy a patronáltad. Cliff mosolyt varázsolt az arcára. - Ez még nem minden - mondta, és megvárta, hogy mind feléje forduljanak. - Beszéltem az apjával, közvetlenül a halála előtt. Az volt az utolsó kívánsága, hogy én legyek Amanda gyámja - folytatta, mire meglepett és hitetlenkedő tekintetek szegeződtek rá. Ő azonban nem adott alkalmat arra, hogy bárki is megjegyezhesse, a maga rossz hírével aligha ő a legalkalmasabb személy arra, hogy egy fiatal nő gyámja legyen. - Nem akartam elvállalni folytatta gyorsan -, de most már hivatalos a dolog, és ki fogom állíttatni a szükséges papírokat. Ettől a pillanattól fogva Amanda Carre a gyámleányom.

12. FEJEZET A grófné és Rex elámult, Eleanor viszont felnevetett. - Hogy védhetnéd meg éppen te egy nő erényét? - kérdezte. - Tegnap a szobájában láttalak. Megvan még egyáltalán az az erény? - Eleanor! - kiáltott fel a grófné. Cliff felállt és hangosan hátratolta a székét.

- Váltanunk kell pár szót, Eleanor. És azt ajánlom, gondolkodj, mielőtt azzal vádolnál meg, hogy elraboltam Amanda erényét - mondta. Valójában azonban az éjszaka hajszál híján megtette, és nem is először. A húga pedig híres volt a kíváncsiságáról. Kész szerencse, hogy az éjjel nem sétált be egyszerűen hozzájuk a szobába. Eleanor szeme elkerekedett. - Te szerelmes vagy! Különben aligha lennél ilyen érzékeny. Eddig mindig hidegen hagytak az efféle vádak. És soha nem próbáltad titkolni a viszonyaidat. - Nincs viszonyunk. Amanda tizenhét éves, és a gyámleányom! - csattant fel Cliff. Érezte, hogy arcába szökött a vér, és hátat fordított a húgának, miközben a grófnéra nézett. - Abban reménykedtem, hogy az anyja veszi majd magához, de mint időközben kiderült, ő nem kér belőle. Ismered Lady Belfordot? - Igen. Borzalmas nőszemély - felelte Mary de Warenne -, de ebben az esetben megértem a gondolkodását. Nyilván fél, mert ha ez kiderül róla, az tönkreteszi. Ettől persze még undorító, hogy elutasítja a saját lányát. Miss Carre-nak elmondtad már? Cliff odapillantott Rexre, és minden újra felidéződött benne. - Igen. Nem fogadta jól. Kétségbe van esve. Arra kérlek benneteket - tette hozzá -, hogy legyetek kedvesek vele. Csak nemrégiben veszítette el az apját, és most még ez is... A grófné, Eleanor és Rex összenézett. - Természetesen kedvesek leszünk vele - felelte Mary de Warenne halkan. - Rex mintha azt is mondta volna róla, hogy kissé kétes a származása. Cliff nagyot sóhajtott. - Az apját kalózkodásért akasztották fel - válaszolta, mire a grófné felsikoltott. - Amandának nem volt könnyű élete. Ha tudnátok, hogyan kellett felnőnie, elborzadnátok. Egyetlen nőnek sem volna szabad megtapasztalnia, amit neki meg kellett. Az apja kegyetlen férfi volt. Eleanor felkelt a székéről, és odament Cliffhez. - Ezt nem tudtam. Sajnálom, hogy tapintatlan voltam. Amikor azonban együtt láttalak benneteket, azt hittem, szerelmespár vagytok, ha Amanda nem is az eseted, mert általában az idősebb nőket kedveled. Cliff megkönnyebbülten a húgára mosolygott. - Tévedtél. Egyébként több minden is közös bennetek. Te ugyan egy gróf lánya vagy, de öt fiútestvér mellett nőttél fel. Amanda pedig egy hajón,

matrózok között. Mind a ketten féktelenek vagytok. A te segítségednek kiváltképp örülnék ebben az ügyben, Eleanor, ha kész vagy rá, hogy megadd. Eleanor csókot nyomott a bátyja arcára. - Természetesen segítek. Ezer örömmel. Rendeltél már neki ruhákat? Nadrágban nem járkálhat a városban. - Igen, gondoltam erre, és Madame Didier déltájban itt is lesz. Csakhogy Amanda még soha nem viselt ruhát - tette hozzá Cliff. Eleanor és a grófné elképedten meredt rá, aztán összenéztek. - Majd segítünk neki - mondta végül Mary de Warenne mosolyogva. Valamit azonban mindenképpen meg kell kérdeznem. Mit fogsz mondani a családjáról a társaságban? - Az apja szerencsére tengerésztiszt volt, mielőtt kalóznak állt. Kissé majd kiszínezem az igazságot, és azt mondom, hogy Rodney Carre levetette az egyenruhát, utána pedig ültetvényes lett Jamaicán, mint sok másik tiszt is. Az anyjáról azt fogom mesélni, hogy meghalt, amikor Amanda még kislány volt, a családja pedig Cornwallból származik, de nincs több élő rokona. - Azt hiszem, kezdetnek elég lesz ennyi. Szabad feltételeznem, hogy be akarod vezetni a társaságba, mert férjet szeretnél találni neki? Cliff megdermedt. - Az olyan lenne, mintha hátulról akarnék felszerszámozni egy lovat. Amanda egyelőre nem áll készen a hódolókra. Legalább hat hónapra lesz még szüksége - mondta, és egyenként az asztalnál ülőkre nézett. - Idefelé a hajón elkezdtük tanítani neki a viselkedési és illemszabályokat. Olvasni sem tudott, de ma már ugyanolyan jól megy neki, mint Alexinek. Nagyon okos, és biztos, hogy bármit elérhet, amit kitűz maga elé. Azt is tudnotok kell azonban, hogy attól tart, a társaságban nevetség tárgyává lesz, és ki fogják gúnyolni. A szigeteken sokszor volt ebben része. Minden tanácsot hálásan fogadok. - Szegény gyermek! - mondta a grófné halkan. - Természetesen mind segíteni fogunk. - Miért nem intézzük úgy, hogy kezdettől fogva sikeres legyen? kérdezte Eleanor. Cliff feléje fordult. - Mire gondolsz? - Kezdjük azzal, hogy elvisszük Amandát a legjobb barátainkhoz, akik akkor is szívélyesen fogadják majd, ha valamit rosszul csinál. Cliff meglepetten felvonta a szemöldökét, de a gondolat tetszett neki. - Az növelné az önbizalmát. Eleanor szélesen elmosolyodott.

- Van is egy javaslatom - mondta Rex. - Senki sem olyan szeretetreméltó jelenség, mint Lady Harrington. - Nekem pedig jó barátnőm - tette hozzá Mary grófné. - Azonnal beszélek vele. Blanche tökéletes lenne Amanda első vendéglátójának. Cliff csak futólag ismerte Lady Harringtont, akivel a bátyja, Tyrell valamikor jegyben járt. Valóban nagyon kedves hölgy volt, és egyben az ország egyik leggazdagabb örökösnője. - Egyetértek. - Carringtonék bálja ideális lenne Amanda bemutatkozásához - folytatta a grófné. Cliff ebben már nem volt biztos. - Egy kötetlenebb alkalmat jobbnak találnék, anya. És azt a bált, ha jól tudom, mintha már a jövő hónapban tartanák. - Szerintem is nagyszerű lehetőség lenne Amandának, ha készen áll rá szólt közbe Eleanor. - Én mindig is szerettem azokat a bálokat. Nem túl nagyok, mivel Carringtonék soha nem hívnak meg százötven embernél többet. Cliff nem válaszolhatott, mert a grófné újra magához ragadta a szót: - Nem kell hat hónapot várnod, Cliff, mielőtt elkezdenél hódolókat keresni Amandának. Nem könnyű jó házból való partit találni egy elszegényedett nő számára. Akkor meg végképp nem, ha kétes a származása. Azonnal hozzá kell látnod. Hacsak nem lesz különleges szerencséd, jó darabig eltarthat a dolog. Hozománya van? Cliff természetesen tudta, hogy a grófnénak igaza van. Nem lesz egyszerű olyan férjet találnia Amandának, amilyet megérdemel. Nyugtalanul karba fonta a kezét. Egyszeriben mintha görögni kezdett volna egy hógolyó, hogy a végén lavina legyen belőle. Igen, Amandának férjre van szüksége, ehhez nem férhet kétség. Ugyanolyan nyilvánvaló azonban, hogy a modora, bár sokat fejlődött, még nem elég kifinomult. Egyelőre aligha fogják ostromolni a hódolók. Cliffből nagy sóhaj szakadt fel. - Majd én gondoskodom számára hozományról. Kerestetek egy kicsi, de jövedelmező birtokot, és az apja nevére jegyeztetem be. Még ma intézkedem. És mindnyájunknak körül kell néznünk megfelelő hódoló után, mert igazad van, nem lesz gyerekjáték megfelelő partit találni a számára. Mary grófné a mostohafia karjára tette a kezét. - Drágám, Rex szerint Amanda valódi szépség, és ez megkönnyíti a dolgot. Majd összeírjuk a szóba jöhető vőlegényjelölteket. Csak szólj, amint

gondoskodtál a hozományáról - tette hozzá, aztán elnézett Cliff mellett, és arcáról eltűnt a mosoly. Mindenki az ajtó felé fordult. Amanda ott állt férfiingben, nadrágban, csizmában és krétafehéren. Cliff figyelmét nem kerülte el, hogy a szeme vörös a sírástól, és odasietett hozzá. - Jó reggelt! - üdvözölte kissé túlságosan is sugárzó mosollyal. Bemutathatom a mostohaanyámnak? Éppen együtt reggelizünk - mondta. Amanda megbántottan és hitetlenkedőn nézett rá. Nyilván hallotta a kilátásairól folytatott beszélgetést. Cliff elhúzta a száját, és a pokolba kívánta magát, mert nem volt óvatosabb. - Jöjjön, ismerkedjen meg a grófnéval! - tette hozzá, és karon fogta a lányt. Mary de Warenne felkelt az asztaltól, és szívélyesen elmosolyodott. - Isten hozta a családban, kedvesem! - mondta, és megfogta Amanda kezét. - Mivel Cliff gyámleánya, mindnyájan felelősséggel tartozunk önért, és ez örömünkre is szolgál. Amanda arcára elképedés ült ki. - Mylady - dünnyögte. - Nem fektetek nagy hangsúlyt a formaságokra, akkor legalábbis nem, amikor magunk között vagyunk. - Mary grófné arcon csókolta a lányt, aztán elengedte a kezét. - Sajnálom, hogy sok veszteség érte az utóbbi időben. Tehetek valamit önért? Amanda elpirult. - Nem. Köszönöm szépen - suttogta, miután nagy sokára meg tudott szólalni. Cliff megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a lánynak sikerült illendően viselkednie. - Beszélhetünk, ha megreggelizett? - érintette meg a karját. Amanda levette a tekintetét a grófnéról, és nagy szemekkel nézett Cliffre. - Most azonnal beszélnem kell magával - suttogta fojtott hangon. Cliffnek máris eszébe jutott, hogyan tartotta a karjában és csókolta szenvedélyesen a lányt, miután elveszítette az önuralmát. Szívverése felgyorsult, és tudta, hogy most Amanda is azokra az őrült pillanatokra gondol. - Elnézést! - mondta, és átkísérte a lányt a könyvtárszobába, ahol becsukta maguk után az ajtót. - Hogy érzi magát? - kérdezte. A múlt éjszakáról nem akart beszélni. Nem tudta, miféle magyarázattal szolgálhatna a viselkedésére.

- Hallottalak! - kiáltotta a lány felindultan. - Hódolókról és hozományról beszéltél. - Ahogy egy gyám már csak szokott, Amanda. Hogy másként gondoskodhatnék a jövődről? A lány falfehér lett. - Nem vagy a gyámom - mondta. - De igen. Hivatalossá is teszem. Hogy kétség se férhessen hozzá, papírokat fogok kiállíttatni, mintha apád bízott volna meg ezzel a feladattal. A lány nem tudott azonnal megszólalni. - Nem kérek a gyámságodból, ha az azt jelenti, hogy férjhez kényszerítesz. - Tudom, hogy félsz. - kezdte Cliff. - Az éjszaka együtt voltam veled az ágyban! - mondta Amanda szemrehányón, és a szeme sebzettségről árulkodott. - Csókoltál és öleltél. Azt hittem, szerelmespár vagyunk! A férfi elsápadt a rémülettől, és nehezére esett a beszéd. - Nem vagyunk szerelmespár. A múlt éjszaka hiba volt. Soha többé nem fordul elő. Te még mindig szűz vagy. - Éppen csak! - A lány közelebb lépett Cliffhez. - A karodban tartottál, a nyelved a számban volt, a kezed a combom között! Hogy állíthatod, hogy nem vagyunk szerelmespár? A férfi tudta, hogy most már lángol az arca. - Elveszítettem a fejem - magyarázkodott lagymatagon. - És nem először! - kiáltotta Amanda reszketve. - A hajódon, a viharban azt hittem, csak álmodtam, de az sem álom volt, igaz? A fregattodon is szerelmeskedtél velem! - Elveszítettem a fejem - ismételte meg Cliff mereven, és maga is tudta, hogy a védekezése ostobán hangzik. - Te gyönyörű és csábos vagy, de ez akkor is hiba volt tőlem. Jó férjet érdemelsz. - Nem kell férj. Én téged akarlak. A férfi a lányra szegezte a szemét. Amanda sápadt volt, reszketett, de állta a pillantását. - Nem teszlek a szeretőmmé - mondta végül Cliff. - Egy ilyen éjszakától még nem lettünk egy pár. Legyűrt a kéjvágy, de valójában csak vigasztalni akartalak. Azért nyilvánítottam magam a gyámodnak, hogy megvédjelek a magamfajta fickóktól. Amanda hátrált egy lépést, és a fejét rázta. - A múlt éjszaka mindent megváltoztatott.

- Semmit sem változtatott meg. Nem költözhetsz a Belford-házba, úgyhogy a gyámleányom leszel. Most már kötelességem, hogy gondoskodjam rólad. - Cliff nagy nehezen nyugalmat kényszerített magára. - Férjhez kell menned, Amanda, mint minden nőnek. A lány mondani akart valamit, de nem tudott megszólalni. Csak a második kísérletét koronázta siker. - Te is lehetnél a férjem. Cliffnek torkára forrt a szó. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ez a csodálatos, szép nő arra kéri, vegye őt feleségül. - Tegnap betöltöttem a tizennyolcat. - Amanda nagyot nyelt. - Ha férjhez kell mennem, akkor miért ne mehetnék hozzád? Vagyok annyira nő, hogy megosszam veled az ágyat, és ezt te is tudod. Nagy örömet szerezhetek neked, ez egészen biztos. Nem vagyok elegáns hölgy, de tudom, hogy te így is kívánsz. Kedvelsz, és a hajódon bajtársak lettünk. Együtt vitorlázhatunk. És több gyerekkel is megajándékozhatlak, mert még fiatal vagyok. Cliffnek le kellett ülnie. Csábította a gondolat, hogy együtt vitorlázzon Amandával, amíg csak élnek. A kabinjában az ágyába fektetné a lányt, aki olyan szenvedélyes lenne, mint a vihartól felkorbácsolt tenger. Amanda habozva közelebb lépett a férfihoz. - Kedvelsz egy kicsit, igaz? És hajós társak vagyunk, ugye? Cliffnek csak nehezen sikerült megszólalnia, de most már gondosan megválogatta a szavait. - Természetesen kedvellek. De te nő vagy, a gyámleányom, és nem a hajós társam. A lány nem akart hinni a fülének. - Együtt hajtottuk uralmunk alá a tengert! A férfi hirtelen felállt. - Nem akarlak feleségül venni. Miért is akarnálak? - kérdezte, és csak akkor folytatta, amikor már nyugodtabb hangot tudott megütni. - Amanda, nekem gyerekeim vannak, akiket szeretek. Másra nincs szükségem. Anyagi okokból sem kell megházasodnom. Semmi sem érdekel kevésbé, mint a címek és rangok. Semmi okom arra, hogy valaha is fontolóra vegyem a nősülést. A lány arcát a zavar pírja öntötte el. - És a világot járom - tette hozzá Cliff. - Mindig is azt tettem, és ez továbbra is így lesz. Ezt már tudod. Egyetlen nő sem bírná ki mellettem a feleségemként. Amanda magára fonta a karját.

- Természetesen nem kell megnősülnöd. Nem kell elvenned engem. Nem is úgy értettem, csak. össze vagyok zavarodva - hebegte. A férfi a legszívesebben odaszaladt volna hozzá, hogy a karjába zárja. Érthető, hogy összezavarodott. Éppen csak most tudta meg magáról, hogy fattyú, hogy az anyja nem kér belőle, és ráadásul az éjszaka még ő is elveszítette az önuralmát. - Csak összetörném a szíved, Amanda. És úgy gondolom, fiatal korod ellenére így is túl sokat kellett már szenvedned. Ami a múlt éjszaka történt, az elejétől a végéig hiba volt. De ha jobban belegondolsz, örülni fogsz annak, hogy a gyámleányom lettél. Nemcsak én fogom a gondodat viselni úgy, mint soha senki még, hanem az egész családom. - Nem akarok a gyámleányod lenni. Amanda sebzett volt, és ezen semmilyen észérv, semmilyen bocsánatkérés nem változtathatott. - Sajnálom. - Cliff már majdnem könyörgött, és azt kívánta, bárcsak ne ment volna be az éjjel a lány szobájába, hogy közölje vele a borzalmas igazságot. - Nincs más választásod, Amanda. Beletelt kis időbe, mire a lány megszólalt: - Mostohaanyád azt mondta, hogy a kétes hírem miatt nehéz lesz férjet találni nekem. Sőt mi több, talán egyenesen lehetetlen. A férfinak fájt ezt hallania. - Nem ezt mondta, hanem azt, hogy a családod története kétes, és ez igaz is. A grófné ég a vágytól, hogy sikeressé tegye a bemutatkozásodat a társaságban. És az nem lesz lehetetlen. Amanda tekintete szemrehányó volt. - Valójában mit akarsz hallani tőlem? - kérdezte Cliff rosszat sejtve. - Az igazságot. - Miről? A lány megnedvesítette az ajkát. - Arról, hogy szerelmespár vagyunk- e. Azok lennénk, ha én előkelő családból származnék, és jó nevelést kaptam volna? - Ez így nem tisztességes - mondta Cliff. - Akkor igenis egy pár lennénk, és ezt te is tudod. Akkor védelmeznél, és megosztanád velem az ágyadat. Ahogy az éjszaka kis híján megtetted! kiáltotta Amanda a könnyeivel küzdve. A férfi odament hozzá, és egyszeriben haragra gerjedt. - Ez feltehetőn igaz, de nem azért, amit te a szememre vetsz. Még csak tizennyolc éves vagy, én tíz évvel több, és jóval tapasztaltabb, mint te. - Cliff most már kiabált. - Csábító vagy, ezt elismertem. Ha idősebb és tapasztaltabb

lennél, akkor megtenném. De egyik sem vagy, és én látok számodra reményt. Azt akarom, hogy kellemes életet élhess, és ha megosztanám veled az ágyamat, ahogy te fogalmaztál, akkor egyetlen másik úriember sem nézne rád többé. Fejezzem ki magam még konkrétabban? - Nem tudom, mit jelent az, hogy konkrétan, de nem is érdekel! Tudtam, hogy erről van szó. Nem vagyok elég jó neked, ahogy anyámnak sem voltam az. - Én ennek éppen az ellenkezőjéről beszélek. - Akkor hazudsz - mondta Amanda, és teljes erőből a férfi felé csapott. Ő átfogta a csuklóját, mielőtt még az arcába vághatott volna. - Nem rovom fel neked, hogy dühös vagy. Az éjszaka túlságosan merész voltam. Sokszor elmondtam már, hogy nem állt szándékomban, de megtörtént. Sajnálom! - Én viszont nem! - A lány kitépte a kezét a férfi szorításából. - Azt hiszem, most már gyűlöllek. Bárcsak soha ne találkoztunk volna! Bárhol szeretnék lenni, csak itt nem. A lány az ajtóhoz szaladt, de Cliff utánasietett. - Várj! Ezt nem gondolhatod. - kezdte. Amanda ellökte magától. - Komolyan gondolom! Hagyjon békét nekem, De Warenne! És hívás nélkül soha többé ne tegye be a lábát a szobámba! A férfi megdermedt, a lány pedig kibotorkált a könyvtárból. Az előcsarnokban ott állt Eleanor, és valószínűleg minden szót hallott. Hűvös pillantásából Cliff legalábbis arra következtetett, hogy alaposan eljátszotta a húga rokonszenvét. - Amanda, kedvesem - szólította meg Eleanor a lányt, aki láthatóan közel járt a síráshoz. - Megjött Madame Didier, és szívesen segítenék neked a ruhatárad összeállításában. Jó móka lesz. Közben mindent elmesélhetek neked a szívtelen és önző bátyámról. Ó, azt elfelejtettem volna hozzátenni, hogy felfuvalkodott és kegyetlen is? De ne aggódj, soha többé nem fog bemenni a szobádba. Amanda hangosan szipogott. - Gazember, de nem szívtelen, és nem is kegyetlen. Eleanor haragos pillantást lövellt Cliffre, aztán kart karba öltve felment Amandával a lépcsőn. - Ez szép volt - jegyezte meg Rex, aki éppen kijött a reggelizőszobából. Nem tudnád az életben egyszer magadon tartani a nadrágodat? - ingatta viszolyogva a fejét.

Cliff összeráncolta a homlokát, de nem válaszolt. A grófné is kilépett az előcsarnokba. Aggodalmas pillantást vetett Cliffre, aztán követte Eleanort és Amandát. Cliff a könyvtárszoba ajtajának dőlt. Sajgott a szíve. Úgy tűnt, bármit tesz is, megbántja Amandát, és egyszeriben gyűlölte magát ezért. A lány nem szolgált rá erre. Ő pedig ígéreteket tett neki, és azok között a biztos jövő is ott volt. Csakhogy annak a jövőnek nem lesz része a saját személye. Természetesen nem. Amanda a szobája ablakához lépett, miközben a varrónő kicsomagolta a magával hozott bőröndjét. Hogy kérhette arra Cliff de Warenne-t, hogy vegye őt feleségül? Arca lángolt a zavartól. - Amanda? - szólalt meg a háta mögött Eleanor halkan. A lány meg sem hallotta. A múlt éjszaka után azt hitte, hogy ők ketten szerelmespár lesznek, de persze nem házaspár. Legvadabb álmában sem számított arra, hogy a férfi feleségül veszi. Tisztában volt azzal, hogy nem elég jó neki. Amikor azonban ma lement a földszintre, és hozományról meg kérőkről hallotta beszélni Cliffet, megértette, hogy férjet akar keresni a számára. Ez meglepte és megrémítette, s ezért gondolkodás nélkül előhozakodott az ostoba javaslatával. Most egészen kába volt. A fél világot körbeutazta, hogy találkozzon az anyjával, ő azonban nem kíváncsi rá. A múlt éjszaka után azt hitte, De Warenne a szeretőjének akarja, de erről sincs szó. A gyámapjának nyilvánította magát, és valaki máshoz akarja feleségül adni. Amanda sértetten, zavarodottan állt az ablaknál, és megpróbált értelmet találni az életében. Az utóbbi hetekben egy tervet követett, De Warenne-nel együtt. Az a terv arról szólt, hogy a férfi segítségével megtanulja mindazt, ami egy nőt úrhölggyé tesz, mert úgy majd beléphet a társaságba és az édesanyjánál élhet. Fáradozásai ügyetlenek voltak, de szentül eltökélte, hogy végbeviszi a lehetetlent. Lady akart lenni, legalábbis látszatra, és nem csak azért, hogy az anyja szeresse. Egész életében kitaszított és kívülálló volt, s amikor szép házak előtt állva elegáns szalonokba nézett be az ablakokon, tudta, hogy ő más, és azt kívánta, bárcsak ne lenne az. De Warenne esélyt adott neki arra, hogy ez megváltozzon. Amandát reszketés fogta el. Úgy tett, mintha egyáltalán nem akarna megváltozni, valójában azonban nagyon is akarhatott, különben nem igyekezett volna annyira.

És ez még mindig így van. Másként most nem sírna. Otthona nincs többé, a hatóságok elvették a papától. A szigetekre nem akar visszatérni, mert ott hazudnia, lopnia és koldulnia kellene, hogy életben maradhasson. Nem akar visszaváltozni Vadóccá. Amanda megtörölte a szemét. De Warenne természetesen nem akarja feleségül venni, és ezt ő soha nem is várta volna el tőle. Ostoba módon beleszeretett, és arra vágyott, hogy a szeretője lehessen, egy időre legalábbis. De Warenne azonban úriember, olyan férfi, amilyet ő még csak hírből sem ismert, amíg nem találkozott vele. Most is úriemberként viselkedik. A szigeten felajánlotta neki a védelmét, most pedig már a gyámja akar lenni, noha erre semmi sem kötelezi. Kidobhatta volna, mégis nagyvonalú hozománnyal látja el, hogy majd előnyös házasságot köthessen. Ez fájt Amandának, de hálás is volt a férfinak. Megint az a jelenet jutott eszébe, amelyet nemrégiben elképzelt, ám mostanra megváltozott a kép. Ezúttal szép ruhában, elegánsan látta magát, amint illemtudóan egy rózsakertben ül Cliff de Warenne-nel. A férfi kedvesen mosolyog rá, hiszen csak jó barátok, ő pedig már egy másik férfi felesége. - Nézd ezt az elefántcsontszínűt és korallpirosat! - mondta Eleanor, és felemelt egy mintás anyagot. - A hajaddal és a szemeddel bájosan mutatna. Amanda összerezzent, és látta, hogy Eleanor aggódón és együttérzéssel figyeli. Az ágyat anyagminták borították. A lány hunyorogni kezdett. Soha nem látott még együtt ennyi szatént, sifont és pamutszövetet. Cliff befogadta a házába, hozományt ad neki, és olyan ruhatárral látja el, hogy az egy hercegnőnek is megfelelne. - Nem neked hozták ezeket az anyagokat? - kérdezte Eleanortól. - Minden a tiéd lesz, ami tetszik - felelte Cliff húga mosolyogva. - A bátyám gazdag, és nekünk annyi pénzt kell kivennünk a zsebéből, amennyit csak tudunk. Megérdemli, mert sokszor érzéketlen szörnyeteg. - Remek ember - suttogta Amanda, és Eleanor szemébe nézett. Cliff húga visszaadta a varrónőnek az anyagmintát, aztán megérintette a lány kezét. - Fülig szerelmes vagy belé, igaz? Amanda felriadt a töprengésből, és elvörösödött. - Dehogy! Csak nagyon hálás vagyok neki mindazért, amit tett. Azért, hogy itt lakhatom, és mert segít, hogy előnyömre változzam - mondta. Komolyan így is gondolta. Most már nem fordulhat vissza. Akkor is úrinővé akar változni, legalábbis külsőleg, amennyiben ez egyáltalán

lehetséges, ha ez azzal jár, hogy Cliff a gyámapja lesz, és neki be kell érnie a barátságával, de máshoz kell feleségül mennie. - A bátyámnak - mondta Eleanor lassan - megvan a maga híre. Nem az a nősülős fajta. - Tudom! - Amandának sikerült összehoznia egy mosolyt. - Évekig láttam a fregattja fedélzetén, vagy azokén a hajókén, amelyeket elfogott. Láttam Kingston utcáin, ahol a finom hölgyek bolondot csináltak magukból abban a reményben, hogy sikerül felkelteniük a figyelmét. A szigeteken mindenki ismeri Cliff de Warenne-t. Amanda még beszélt, amikor már rádöbbent, nem ő az első nő, aki beleszeretett ebbe a férfiba, de visszautasításban lett része. Cliff valószínűleg az egész világon hagyott hátra összetört szíveket. Most majd neki is meg kell tanulnia, hogy jobban vigyázzon a magáéra. - Cliff nagyon jóképű, nagyon megnyerő és nagyon gazdag. El tudom képzelni, hogy egy nőnek könnyű beleszeretnie - mondta Eleanor. - Tudnod kell azonban, hogy ilyennek, mint most, még soha nem láttam. A viszonyai általában rövid életűek, és eddig egyetlen nőt sem hozott még haza. Amanda magára fonta a karját. Nem volt biztos benne, hogy akar ilyen személyes dolgokról beszélni Eleanor O'Neill-lel. - Nem vagyok olyan ostoba, hogy házasságról álmodozzam a bátyáddal. Jót tesz velem, ha férjet keres a számomra. Máskülönben az egyetlen lehetőségem az lenne, hogy visszatérjek a szigetekre. Azt pedig nem akarom, bármennyire szeretem is a tengert meg a vitorlázást - tette hozzá. Eleanor megszorította a kezét. - Bátor vagy. Most már biztosabb terepen mozogtak. - Bátor? Nem vagyok az. Bátorság ahhoz kell, hogy hónapokig egyedül legyél, és ne tudd, ki ad legközelebb enned. Az a bátor, aki befutni lát egy hajót, és nem tudja, ki él még rajta, és ki halt már meg. Eleanor szeme elkerekedett. Amanda félrefordult, és már bánta, hogy ilyen nyíltan beszélt. A papa útjai túlságosan is sokszor tartottak tovább a tervezettnél, és ő most már tudta, hogy nem viselte jól a gondját. Az apja halála előtti hónapokban az öbölben kellett halat fognia, mangót szednie a fákról, az utcán kéregetnie, hogy életben maradjon. A papa Cipruson egyszer még börtönbe is került, és több mint egy évig távol maradt. Ő eközben egyedül volt, és félt. Valahányszor pedig az Amanda C befutott a kikötőbe, aggódva leste, hogy az apja ott lesz-e még a fedélzeten.

Nincs mit eldöntenie. Kétségbeesetten vágyik arra az életre, amelyet Cliff felkínált neki. Ahhoz a birtokhoz, amelyet meg akar venni a számára, talán rózsakert is tartozik. Ha nem, akkor ő is kialakíthat egyet. A társaságtól ugyan még mindig tart, de lehet, hogy nem is lesz olyan szörnyű bekerülnie oda. Elvégre Cliff családja is nagyon előkelő, őt mégis nagyon kedvesen fogadták. Senki sem volt vele lekezelő, eddig legalábbis nem. Meglehet, a londoni úri társaság nem annyira gonosz, mint a szigeteké. És itt ő Cliff oldalán lesz elsőbálozó, a férfi elegáns és nagy hatalmú családja körében. Menni fog. Mennie kell! - gondolta Amanda. - Nem csoda, hogy Cliff úgy néz rád - jegyezte meg Eleanor csendesen. Amanda nem válaszolt, és az ágyhoz lépett. - Csak egy ruhára van szükségem - mondta lassan. Megfogta a korallpiros és elefántcsontszínű mintás anyagot, és maga elé tartotta. Csodaszép volt, nagyon nőies, és egyszeriben azt akarta, hogy az övé legyen. Ugyanúgy akarta, ahogyan azt a hálóinget is, amelyet az éjszaka darabokra vágott. - Gondolod, hogy csinos leszek benne? - kérdezte. - A legszebb nő leszel a bálteremben, és Cliff csak nehezen tudja majd féken tartani a vágyait - felelte Eleanor csillogó szemmel. - Egy ruha viszont semmiképpen sem elég, Amanda. Legalább egy tucatra lesz szükséged. A lány el sem akarta hinni, hogy ennyi ruhájának kell lennie, amiként azt sem, hogy ilyen fordulatot vett az élete. Talán jobb is így, mint ha Cliff de Warenne szeretője lenne. Végül is soha nem volt még saját, biztos otthona. Belle Merben örökösen küzdenie kellett, hogy kijöjjenek a pénzből, állandóan adósságaik voltak, és szüntelenül az elárvereztetés veszélye fenyegette a házukat. A papa becsapta őt, most azonban biztosan nagyon örülne, mert pontosan ilyen életet kívánt neki. Ami pedig a mamát illeti, vele egy nap még találkozni fog, ezt mindenképpen elintézi. És a mama akkor majd nem egy kalóz lányát fogja látni, hanem egy elegáns hölgyet, akinek jóképű és gazdag férje van. Lady Belford soha nem tudhatja meg, mekkora fájdalmat okozott neki, mert ő a találkozásukkor büszkén felszegi majd a fejét, és ugyanolyan bájosan fog mosolyogni, ahogy a grófné szokott. És Cliff? Vele barátok lesznek, talán közeli barátok. Ha ő netán még akkor is szeretni fogja a férfit, majd csak a távolból, ahogy a szigeten is a távolból csodálta. Valamikor majd, remélte, nem fog ennyire fájni ez a szerelem. Eleanor magasba emelt egy rózsaszín csíkos, elefántcsont árnyalatú anyagot. Amanda ráemelte a szemét. - Mondd meg, mit válasszak!

Lady Blanche Harrington, a hatalmas Harrington-vagyon egyedüli örökösnője Greenwichben, tágas londoni háza szalonjában üldögélt. Nem egyedül, hanem látogatóba érkezett két barátnőjével, Lady Bess Waverlyvel és Lady Felicia Capshaw-val. A ház ifjú úrnője, aki egy bársonnyal bevont kanapén foglalt helyet, a huszonötödik évében járt. Alacsony, elegáns nő volt, a bőre porcelánfehér, a szeme feltűnően kékeszöld. Világos, majdnem platinaszőke haját régimódi, szigorú kontyban viselte, mert az egyszerűséget kedvelte. Gazdagsága ellenére sötétkék ruhája szinte már rideg volt, ékszerként pedig csupán két kis gyémántot viselt a fülében, és egy gyémántgyűrűt a kezén. Nem szeretett a vagyonával kérkedni. Barátnői viszont buján díszített, bő szoknyákban jelentek meg. Bess súlyos rubin nyakláncot vett fel hozzá, amelyet aktuális szeretőjétől, egy orosz gróftól kapott ajándékba, Felicia pedig jóval több smaragdot aggatott magára, semmint az egy fiatal özvegyhez illett volna. Nemrégiben elhunyt hitvese azonban kisebbfajta vagyont hagyott hátra, és ő ezt közszemlére is tette abban a kétségbeesett reményben, hogy sikerül majd harmadik férjet fognia magának. Már ki is szemelt egy jelöltet, egy idősebb grófot. A férfi szintén kétszeres özvegy volt, és a múlt héten négyszer is meglátogatta a dús keblű és barna hajú Feliciát. - Mit gondolsz erről, kedvesem? - kérdezte most buzgón. Blanche mosollyal ajándékozta meg. - Azt mondjam, amit hallani akarsz, vagy azt, amit valóban gondolok? Felicia kihúzta magát ültében, Bess pedig felkacagott. - Azt akarja, hogy helyeseld a választását, Blanche. Jóságos ég, de jó is lenne, ha mi is olyan közönyösen fogadnánk a női szíveket érő megpróbáltatásokat, mint te! Blanche visszafogottan mosolygott, és nem bántódott meg, de az igazságot sem akarta megosztani a barátnőivel. Lopva nagyot sóhajtott. Bárcsak jobban megérintenének az élet szeszélyei! - gondolta. Hatéves korában végig kellett néznie, hogy az édesanyját meggyilkolta egy felbőszült csőcselék. Emlékezetéből a sokk hatására kitörlődött az a szörnyűség, csak mások elmondásából ismerte. Azóta mindent zokszó nélkül elfogadott, amit az élet kínált neki. - Te nem kedveled Lord Robertet - vélte Felicia. Blanche megpaskolta a kezét. - Én téged kedvellek, kedvesem. Valóban ilyen gyorsan férjhez kell menned? Nem választhatnád meg kissé gondosabban a harmadik férjedet?

Felicia láthatóan elkedvetlenedett. - Nekem nem jeges víz folyik az ereimben, mint neked, Blanche. Vagy Lord Roberté leszek, vagy szeretőt keresek magamnak, mert akárcsak Bessnek, nekem is hiányoznak a nászágy örömei. Blanche nem jött zavarba, a barátnői amúgy is tudták róla, hogy még szűz. Azt viszont nem értették, miért nem akar férjhez menni, vagy ha már hajadon óhajt maradni, akkor legalább miért nem tart szeretőt. Ő viszont rég felhagyott azzal, hogy megértesse velük, egyáltalán nem érdeklik a férfiak. A Harrington-házban biztonságos és nyugodt életet élt, gondoskodott az édesapjáról, többre pedig nem volt szüksége. Szívét egyetlen férfi sem dobogtatta meg. A nőkhöz sem vonzódott, a legkevésbé sem, egyszerűen csak eltűnt az élet a testéből és a lelkéből. - Azt javaslom, kedvesem, tarts szeretőt, legalábbis egy ideig, de csak diszkréten. És most az egyszer legyél valamivel óvatosabb! - mondta. Felicia második férje jóképű férfi volt, de féktelen természet is, és életet vesztette, amikor a telivérjével át akart ugratni egy magas kerítésen. Blanche most Besshez fordult, aki fülig szerelmes volt az orosz grófba, noha neki magának férje és két gyereke volt. Ekkor azonban megjelent a komornyik, és egy kis ezüsttálcát tartott a kezében. - Mylady? Blanche kecsesen felállt, és elvette a vizitkártyát a tálcáról. Örömmel látta, hogy az a hölgy jött hozzá látogatóba, aki kis híján az anyósa lett. Valamikor jegyben járt Tyrell de Warenne-nel, de végül egyikük sem akarta fenntartani a kapcsolatot. A férfi a szeretőjét részesítette előnyben, és végül feleségül is vette. Blanche édesapja szerencsére nem ragaszkodott ahhoz, hogy a lánya újra jegyezze el magát, és végül belenyugodott, hogy hajadon marad, amit ő határtalan megkönnyebbüléssel fogadott. A grófné iránt viszont továbbra is mély rokonszenvet táplált, és tudta, hogy Mary de Warenne is őszintén kedveli őt. - Ki az? - akarta tudni Bess, és felkelt a székéről. - Máris késésben vagyok. Nicholas a Beverly Hotelben vár. Blanche válaszolni akart, de ekkor az előcsarnokban már meg is látta a grófnét egy sötét hajú úr kíséretében, s a meglepődéstől azonnal felgyorsult a szívverése. - Ó! - kiáltotta Bess, és elmosolyodott. Megbökte Feliciát, és lehalkította a hangját. - Adare grófnéja az azzal az elbűvölő, zárkózott és nőtlen fiával, Sir Rexszel. Itt is van számodra a tökéletes szerető, Felicia. Sir Rexről azt beszélik, hogy telhetetlen az ágyban. Igaz, a fél lába hiányzik, de ez nem számít.

Felicia elvörösödött. - Soha nem mosolyog. - A komoly férfiak a legjobb szeretők. Nekem viszont most már valóban mennem kell. Bess arcon csókolta Blanche-t, köszönt a grófnénak és a fiának, aztán elsietett. Blanche vigyázott, hogy mosolyogjon, amikor a grófné üdvözlésére indult. Közben kerülni igyekezett Rex pillantását, és nem akart Bess szavaira gondolni. Természetesen ismerte Rexet. Amíg rövid ideig a fivére menyasszonya volt, talán egy tucatszor váltottak szót egymással. Beszélgetéseik mindig roppant kényszeredettek és feszültek voltak, bár Blanche egyébként nem könnyen veszítette el a nyugalmát. - Lady Adare, ez aztán a kellemes meglepetés! - mondta, és illedelmesen pukedlizett a magasabb rangot viselő hölgy előtt. Aztán, ajkán még mindig mosollyal, a másik látogató felé fordult, de nem nézett a szemébe, miközben üdvözölte. - Sir Rex, örülök, hogy látom. - Egészen nem tudott elnézni a magas, jókötésű férfi mellett, sőt, miközben kerülni igyekezett a pillantását, tekintete egyenesen izmos combjára esett. - Emlékszik kedves barátnőmre, Lady Capshaw-ra? Sok éve meglátogatott Adare-ben. Akkoriban még Lady Greene-nek hívták. A kölcsönös bemutatkozások után Blanche szólt a komornyiknak, hogy szolgáljon fel frissítőket. Közben visszanyerte az önuralmát, amelyet pár pillanatra elveszített. A grófné látogatását nem találta meglepőnek, azt viszont igen, hogy a fia is elkísérte. Rex de Warenne csak ritkán időzött Londonban, és Blanche úgy becsülte, hogy legalább két éve látta utoljára, ha nem még régebben. Tudta, hogy a férfi szinte mindig Land's Endben, a cornwalli birtokán tartózkodik, amelyet a lovagi címmel együtt háborús hőstetteiért kapott. Szeme még mindig szörnyű megpróbáltatásokról mesélt, de azt Blanche sem tagadhatta, hogy a barátnőinek igazuk van. Rex jóvágású férfi, már persze akkor, ha valakinek a komor, tűnődő típusok tetszenek. - Sir Rex, örülök, hogy újra találkozunk - mondta Felicia. - Emlékszem, Írországban bemutattak bennünket egymásnak. A férfi bólintott, de nem mosolyodott el. - Remélem, jól szolgál az egészsége - mondta. Sötét tekintete Blanche-ra tévedt, de mindjárt el is kapta róla. Neki nem kerülte el a figyelmét, hogy Felicia szeretné megnyerni magának Rexet.

Sietve emlékeztette azonban magát, hogy őt ez kicsit sem érdekli, és a grófnéhoz fordult. - Mióta időzöl már a városban? - Csak két napja - felelte Mary de Warenne. - Kimehetnénk kicsit a teraszra, kedvesem? Blanche megértette, hogy a grófné négyszemközt akar beszélni vele. Felicia közben megkérdezte Rextől, hogy ő mióta van Londonban. A férfi ugyan válaszolt, de türelmetlennek és bosszúsnak tűnt. Pillantása közben a fiatal özvegy igencsak bátran közszemlére tett keblére siklott. A férfiak szemlátomást kivétel nélkül vonzónak találták Blanche kalandvágyó barátnőit. Ő nem szívesen hagyta magára két vendégét, de azért belekarolt Lady Marybe, és kiment vele. - Roppant kedves Sir Rextől, hogy elkísért ma, Mary - hallotta a saját szavait. Tekintete újra meg újra a szalonban maradt párra tévedt. Felicia szórakoztató lehetett, mert Rex végre elmosolyodott, ha csak kelletlenül is. - Nagyon meglepett, hogy velem tartott, mert a fiaim közül ő a legzárkózottabb. Csak nagy ritkán jön Londonba, úgyhogy ilyenkor minél több időt szeretnék vele tölteni. Bizonyára tudod, hogy eltökélten kerüli a társaságot, és azt állítja, rengeteg a dolga a birtokán. Te hogy vagy, Blanche? És hogy szolgál Lord Harrington egészsége? - Papa jól van. Most éppen Stockholmban intéz üzleti ügyeket. Mindig hiányzik nekem, amikor elutazik - felelte a lány, és ez meg is felelt az igazságnak. Bess és Felicia érkezése előtt valóban nagyon magányos volt. Igaz, mindennap akadtak látogatói, és ő túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy bárkit is elküldjön. Egyetlen beszélgetés sem oszlathatta el azonban határtalan magányát, amely az idő múlásával csak még nyomasztóbb lett. Némelykor, ha a szalonját megtöltő embereket nézegette, olyan érzése volt, hogy senkit sem ismer közülük, még saját magát sem. Akkor is magányos szigetnek érezte magát, amikor az édesapja már hazatért hozzá, bármennyire örült is neki. De hát nem ilyen életet akart? Elég lenne csak egy szót szólnia, és az édesapja kérőt kerítene a számára. Blanche megborzongott. Nem tudott borzalmasabb dolgot elképzelni, mint azt, hogy feleségül menjen egy vadidegen férfihoz, és egész hátralévő életét vele kelljen töltenie.

- Örülök, hogy édesapád jól van - mondta a grófné. - Hallottad már a híreket? Cliff fiam is Londonban van, és gyámapa lett. Blanche felkapta a fejét. - Cliff gyámapa? Hogy történt? - kérdezte. Úgy gondolta, Cliff túlságosan is jóképű, és igencsak nagy szoknyavadász ahhoz, hogy gyámapa lehessen. Ezt a gondolatát azonban soha nem mondta volna ki. - Ismerte a gyámleánya apját, aki ültetvényes volt Jamaicán, és nemrégiben elhunyt. Amanda édesanyja belehalt a szülésbe, és Cliff abban reménykedett, hogy a családja most majd magához veszi az árvát. Ez azonban a jelek szerint nem lehetséges. - Ó, de borzalmas! - mondta Blanche, és így is gondolta. - Segíthetek valahogyan? - kérdezte. Mary a karjára tette a kezét. - Drága vagy! Abban reménykedünk, hogy fogadsz bennünket. Ez lenne Amanda első látogatása. Blanche arcára értetlenkedés ült ki. - Bízunk benne - folytatta a grófné -, hogy Carringtonék bálján bevezethetjük Amandát a társaságba. Az apja azonban kissé faragatlan volt, és ő meglehetősen szokatlan nevelésben részesült mellette. Bájos, csodaszép lány, csak a modora hagy maga után kívánnivalókat. Blanche most már mindent értett. - Mary, örülnék, ha elhoznád ide Amandát. Gondom lesz rá, hogy minden jól menjen, bármi történjék is. És ha szeretnéd, az első báljánál is segítek. - Köszönöm! - mondta a grófné megkönnyebbülten. - Cliffnek ez nagyon fontos, és természetesen Miss Carrenak is. Hálásan fogadjuk a segítségedet. - Részemről az öröm - felelte Blanche. Újra benézett a szalonba, és meglepve látta, hogy Rex kissé mereven áll ott, miközben Felicia unottan üldögél a kanapén. Rex de Warenne szemlátomást nem óhajtja a szeretőjének a kikapós özvegyet. Bár semmi köze nem volt hozzá, Blanche ezt megkönnyebbüléssel nyugtázta magában.

13. FEJEZET Cliff uralkodott magán, és nem kezdett fel-alá járkálni. Vacsora előtt Amanda és Eleanor kivételével az egész családja összegyűlt a szalonban. Nem

tudta, ők ketten hol lehetnek, de mert ismerte a húgát, ahogyan Amandát is, aggódni kezdett a vakmerő páros miatt. Egész nap a reggeli beszélgetésükre kellett gondolnia, és rosszul érezte magát a bőrében. „Most már gyűlöllek. Bárcsak soha ne találkoztunk volna!" - idéződtek fel benne a lány szavai. Nem tudta, mit tehetne, ha Amanda valóban meggyűlölte őt. De biztosan nem gondolta komolyan, amit mondott. Vagy mégis? Kétségtelenül harag és fájdalom beszélt belőle, és ő ezt nem is róhatta fel neki. A gyerekek is itt voltak velük. Már megvacsoráztak a szobájukban, de mielőtt elmentek volna aludni, még lejöttek a földszintre. Sean egy korábbi házasságból származó mostohafia, Michael és Ned, Lizzie és Tyrell idősebb gyermeke Alexivel kint volt a teraszon, ahol hangos és komoly vitát folytattak. Csúzli is volt náluk, ezért elkelt volna melléjük a felügyelet, de Anahid sehol sem volt. Ariella a földön ült a szobában, és felolvasott Eleanor fiának, Rogannek. Az egyéves, világosszőke kisfiú az O'Neillek szürke szemét örökölte meg. Lizzie vörös hajú lánya, aki a negyedik évében járt, ugyancsak ott ült velük. A két kicsi lenyűgözve hallgatta a sárkányokról szóló mesét. Lizzie is letelepedett melléjük a földre, akár egy cselédlány, és boldogan mosolygott. Az arca kipirult, miután egész nap a gyerekeire vigyázott. Megint gyermeket várt, és soha nem volt még szebb, mint most. A grófné Tyrell és Lizzie második fia, Charles után szaladgált, akit kedvesen Chaznek becéztek. A fiúcska a maga két évével mindent le akart rántani az asztalokról. Cliff látta, hogy Rex elkapta Chazt, mielőtt az még összetörhetett volna egy értékes tányért. Időközben majdnem teljesen besötétedett, és odakint már nem lehetett látni a két fiút. Cliff éppen ki akart sietni hozzájuk, de ekkor az előcsarnokból meghallotta a húga izgatott lefetyelését. Keze már a teraszajtó kilincsén volt, amikor a szeme sarkából egy rózsaszín ruhás alakot látott meg. Amanda! - gondolta, és ijedten megfordult. Nagy igyekezetében megbotlott a saját lábában, de még időben sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Eleanor mellett Amanda állt a küszöbön rózsaszínű ruhában, feltűzött hajjal, és észvesztően szép volt. Cliff nem tudta levenni róla a szemét, mert egészen elbűvölte, és határtalan vágyat is ébresztett benne. Le kellett rogynia egy székre. Amanda elpirult, és bátortalanul elmosolyodott. Olyan gyönyörű, hogy az már fáj, gondolta Cliff, és szélsebesen vert a szíve. De hát nem tudta ő kezdettől fogva, hogy ilyen szépség lesz belőle? A Vadóc eltűnt, ő azonban

ezt kicsit sem bánta, mert azzá a nővé változott át, aki most itt áll vele szemben. Egyszerűen bámulnia kellett, ha akarta, ha nem. - Cliff! - mondta Eleanor szigorúan, és csípőre tette a kezét. A férfi felugrott, és odasietett Amandához, bár közben megint megbotlott egy átkozott szőnyegben. Tekintete végül összefonódott a lányéval, de hallgatott, mert csak az jutott eszébe, hogy az egész brit birodalomban ő a legszebb nő, ám ezt mégsem mondhatta ki hangosan. - Nevetségesen festek? - suttogta Amanda. Cliff szíve most már veszélyesen gyorsan vert. - Ellenkezőleg - sikerült nagy nehezen megszólalnia, és megfogta a lány kezét. - Elmondhatatlanul gyönyörű. Amanda arcán mélyebb lett a pír. - Nem kell kedveskednie - mondta. Cliff az ajkához emelte a kezét, de nem csókolta meg. Még mindig nem ocsúdott fel a döbbenetéből. - Amanda. - Nagyot kellett nyelnie, hogy folytatni tudja. - Senki sem olyan szép, mint kegyed. Kiolvasta a lány szeméből, hogy örül a bóknak, és egyszeriben a mosolyát is magabiztosabbnak látta. Most már megcsókolta a kezét, de utána sem engedte el, és a legszívesebben örök időkre fogva tartotta volna. Erős vágyat érzett, de nemcsak azt, hanem valami mást is, aminek nem tudott nevet adni. Vagy csak nem mert. - Levágatta a haját? - kérdezte halkan. - Nem - rázta meg a fejét Amanda. Cliff megkönnyebbülten bólintott. - Ennek örülök - suttogta, és egyszeriben meztelenül látta maga előtt a lányt, kibontott hajjal. Tincsei a vállára és a mellére omlottak, ahogy a múlt éjszaka. Akkor is meztelen volt, de csak azért, mert elhatalmasodott rajta a kétségbeesett bánat, és szétszaggatta a hálóingét. Most izgatottságtól kipirult arccal mintha megint csak arra várna, hogy ő ágyba vigye. Cliff nem hitte, hogy valaha is volt valami, amit szívesebben megtett volna. Gyorsan elengedte Amanda kezét, és megköszörülte a torkát. - Gondolom, Madame Didier-nek akadt egy ruhája, amely senkinek sem kellett. A lány bólintott. - Volt olyan kedves, hogy egy kicsit átalakította rám. Nem is értem, hogy nem kellhet valakinek egy ilyen szép darab. - Én majd százat veszek magának.

Amanda elmosolyodott. - Annyi nem kell, Cliff. Észre tértem - mondta csendesen. A férfi mosolyának nyoma veszett. Mi az ördögöt akar ez jelenteni? - Remélem - folytatta a lány habozva, és az ajkába harapott -, vacsora után kérdezhetek valamit magától. Cliffnek egyszeriben erős gyanúja támadt. „Te is lehetnél a férjem" jutottak eszébe Amanda szavai. Soha nem fogja elfelejteni őket. - Bármit kérdezhet - válaszolta. Valaki halkan köhécselni kezdett. Cliff összerezzent, és eszébe jutott, hogy nincsenek egyedül. Érezte, hogy arcába szökik a vér. Körbenézett, és azt látta, hogy Eleanor beszédesen vigyorog, Rex leplezetlenül élvezi a helyzetet, a grófné és Lizzie pedig sokatmondóan mosolyog. Még Ariella is kíváncsian nézett az apjára, mintha az valami furcsát és illetlent tett volna éppen. A grófné odalépett hozzájuk. - Amanda, kedvesem, egyet kell értenem a fiammal. Elbűvölően fest. Miért nem beszélgetnek kicsit Cliff-fel, amíg Rex megkeresi a két fiút? Én bekísérem a hölgyeket az ebédlőbe, Anahid pedig felviheti a többi gyereket. - Köszönöm - felelte Cliff, és lehajolt, hogy arcon csókolja a mostohaanyját. - Örülök, hogy így látlak - jegyezte meg a grófné. Cliff még csak nem is sejtette, mire gondolhat. Miután magukra maradtak, rámosolygott Amandára. Elég volt csak egy pillantást vetnie rá, máris felgyorsult a szívverése, és ezt felettébb nyugtalanítónak találta. Most azonban, hogy a lány gyámja lett, uralkodnia kellett magán. Gyámapa nem kívánhatja a gyámleányát. Ez ilyen egyszerű. - Becsukjam az ajtót? Amanda megrántotta a vállát. - Ahogy akarja. Cliff nyitva hagyta. - Sajnálom, ami ma reggel történt - mondta. A lány a mellkasára tette a kezét. - Hozományról és birtokról beszéltél - mondta, aztán elhúzta a kezét. A könnyed érintés is elég volt ahhoz, hogy a férfinak a múlt éjszaka minden egyes másodperce eszébe jusson. Kis ideig fel-alá járkált, hogy elterelje a figyelmét az Amanda ágyában történtekről.

- Igen, arról beszéltem. Hozományra lesz szükséged, és én biztosítani fogom. Egy vidéki birtok is a része lesz, és ma reggel már meg is bíztam az ügynökömet, hogy keressen egyet. A lány nagy szemeket meresztett. - Ha férjhez megyek, enyém lesz az a birtok, vagy a férjemé? Cliffet összezavarta, hogy Amanda ilyen szenvtelenül beszél a házasságról. - A hozománynak az adja a vonzerejét, hogy a házassággal átszáll a férjre. Én azonban jobban örülnék, ha a birtokot a te nevedre jegyeznék be, hogy később az elsőszülött fiadé legyen. Egy kérő így is vonzónak találná a kilátásait, mivel egy nő birtokát a férje kezeli, és a fiad természetesen neki is a fia lesz. - Annyira nagyvonalú vagy! - kiáltotta Amanda izgatottan. - Ezek szerint arra jutottál, hogy a házasság a legjobb megoldás számodra? - kérdezte Cliff, és nyugtalanul várta a választ. A lány pirulva félrefordult. - Ma reggel meggondolatlanul beszéltem. Már bánom, amit mondtam. Bárcsak ne tettem volna! Szörnyen buta voltam. - Te nem vagy buta. - Ne, várj! - szólt közbe Amanda. - Tudom, természetesen tudom, hogy engem soha nem vennél el. Nem értem, hogy jutott ez egyáltalán eszembe. A múlt éjszaka után azt hittem, szerelmespár lettünk, pedig te százszor is elmondtad, hogy csak védelmezni akarsz engem. - A lány arca már lángolt. Megértelek, és nem haragszom. Nem igaz, hogy gyűlöllek. Soha nem is tudnálak. Cliff odament az ajtóhoz, és becsukta. Megkönnyebbülten látta, hogy senki sincs az előcsarnokban. - Ennek elmondhatatlanul örülök, Amanda. Ugye, megértesz? Én soha senkit nem fogok feleségül venni. A lány elhúzta a száját. - Egy nap majd elveszel egy nagy dámát. Valószínűleg egy hercegnőt. Ebben egészen biztos vagyok. Cliff nagyot sóhajtott, és belátta, hogy soha nem sikerülhet meggyőznie Amandát. - Ezt akartad elmondani? Hogy megbántad a reggeli szavaidat? - Ezt is, de még fontosabb, hogy szeretném megértetni, mit jelent számomra a birtok.

A férfi gondolkodás nélkül kinyújtotta a karját, és megsimogatta a lány arcát. Utána azonban gyorsan nadrágja zsebébe mélyesztette a kezét. - A birtok a tiéd lesz. Az ügynököm már ajánlott is egyet, az érdekesnek tűnik. Egy udvarház telekkel és három bérbe adható majorsággal. - Cliff látta, hogy Amanda szeme elkerekedett. Meglepően alacsony árat kérnek érte. A birtok Londontól délre fekszik, kocsival úgy fél nap járóföldre. A lány az ajkát harapdálta, és izgatottan csillogott a szeme. - Nos, Amanda? - Valódi otthonnal ajándékozol meg! - kiáltotta a lány. - A britek kisajátították Belle Mert és az Amanda C-t. Semmi sincs, ami még az enyém lenne, de te földet adsz nekem, saját birtokot! Nem érted, mit jelent ez számomra? Cliff eddig nem gondolt erre. - Kezdem érteni - mondta. - Ne aggódj! A birtok a tiéd lesz, nem a férjedé. Most már a házasság gondolatával is megbarátkoztál? Amanda arcáról leolvadt a mosoly. - Tudom, hogy találsz majd számomra megfelelő férjet. És hogy soha nem kényszerítenél hozzá egy visszataszító alakhoz. - Természetesen nem. - A házasság végül is alacsony ár egy ilyen életért, nem igaz? Cliff kellemetlenül érezte magát, és elképesztette a lány nyugalma. - A nőknek férjet kell találniuk, aki gondoskodik róluk. Még a gazdag örökösnőknek is meg kell házasodniuk, hogy biztonságban legyenek és örököseik szülessenek. - Tudom. Amanda távolabb sétált, és tördelni kezdte a kezét. Cliff lopva figyelte, és arra gondolt, hogy aligha lesz nehéz férjet találnia a számára. Nem a hozománya miatt, hanem azért, mert egy férfinak elég lesz csak meglátnia ezt a nőt, hogy fülig beleszeressen. A gondolatra már-már féltékenység ébredt benne. Amanda hátranézett rá a válla fölött. - Milyen férjet akarsz keresni nekem? - kérdezte. - Olyan lesz, mint apám volt? Természetesen nem kalóz, de erős és rettenthetetlen? Cliff érezte, hogy szörnyülködés ül ki az arcára. Mi sem állt távolabb tőle, mint az, hogy olyan brutális férjet válasszon a lánynak, amilyen Rodney Carre volt. Ezt így persze nem mondhatta ki. - Úriembert fogok keresni, Amanda - felelte. - Egy nagyvonalú és kedves férfit, aki egy ujjal sem ér majd hozzád, hacsak nem szeretetből teszi.

A lány elámult. - Úgy érted, igazi úriember lesz? Olyan, mint te? Cliff elpirult. - Pontosan úgy értem - felelte, és egy pillanatra félre kellett fordulnia, mert megint fülében hallotta Amanda szavait. „Te is lehetnél a férjem." Szeretnél eljönni velem Ashtonba? - kérdezte, és elmosolyodott. Reménye beteljesült, mert sikerült elterelnie magáról a lány gondolatait. Arcán sugárzó mosoly jelent meg. - Azért, hogy megnézzük azt a birtokot, amelyet hozományként kapok tőled? - Nincs messze - válaszolta a férfi, és tetszett neki az ötlete. - Magunkkal vihetjük a gyerekeket, mert még soha nem voltak vidéken Angliában, és Monsieur Michelle-t is, hogy te se mulassz az órákról - tette hozzá, és olyan mosollyal ajándékozta meg Amandát, amelyről tudta, hogy ellenállhatatlan. Amúgy is pillantást akartam vetni a birtokra, és így kellemes kirándulás lehet a látogatásból - tette hozzá. A lány odaszaladt hozzá, s mielőtt ő még bármit tehetett volna, nyakára fonta a karját. - Örülök, hogy a gyámom vagy - mondta, és az ajka egészen közel volt Cliff arcához. A férfi egy pillanatra megdermedt, és a legszívesebben az önkívületig csókolta volna Amandát. Mégis eltolta magától, és kényszeredetten elmosolyodott. A dolgok mintha nem úgy alakulnának, ahogy azt ő eltervezte. Amanda nagyon feszült volt, miközben kinézett az ablakon. A hintó éppen ráfordult velük egy fehér kavicsokkal felszórt kocsifelhajtóra, amely gondosan nyírt pázsit és ugyanolyan sövények között vezetett. Előttük egy nagy, sötét kövekből emelt palota magasodott, Harrington vikomt rezidenciája, amelyben a leányával, az ország egyik leggazdagabb örökösnőjével lakott. A fogatot hat fekete hóka ló húzta, zabláik és gyeplőik aranyozottak voltak. A lakkozott ébenfa ajtót a De Warenne család címere, egy aranyliliom díszítette, az üléseket zafírkék bársonnyal vonták be. Amanda a menetiránnyal ellentétes ülésen ült Eleanorral. Velük szemben a grófné és Lizzie utazott. Azóta, hogy elindultak Mayfairből, a hölgyek szünet nélkül csacsogtak. Sean bármelyik nap megérkezhetett Londonba, és Eleanor, akinek rettenetesen hiányzott a férje, már izgatottan várta. Tyrell megfogadta, hogy elmegy Carringtonék báljára. Lizzie a legszívesebben a

Harmon házban maradt volna, mert februárra várta a következő gyerekét, és nagyon rosszul érezte magát. Biztos volt benne, hogy a két fiú után most majd lánya születik. Amanda mindebből semmit sem hallott. Megérkezett élete első méret után készült ruhája, egy elefántcsontszínű darab, amelyet halványzöld pelerinnel és kalappal viselt. Mielőtt elhagyták volna a házat, megjelent Cliff, és csillogó gyöngysort akasztott a nyakába. - Egy hölgynek ékszert kell viselnie - mondta csendesen. A lány annyira meghatódott, hogy könny szökött a szemébe. Emlékeztetnie kellett magát, hogy ők ketten csak barátok, semmi több, és ez soha nem is lesz másként. Most szinte levegőt venni sem mert. Sok mindent kell majd csinálnia, más dolgokat viszont mindenképpen kerülnie kell. Pukedliznia kell, amint Lady Harrington belép az előcsarnokba, és nem szabad egyenesen a szemébe néznie. Az alázatos tartás mindenkor tanácsos. Ha egy lady csókra nyújtja neki a kezét, csak fölé hajolhat, de nem érintheti meg a szájával. Csak akkor szólalhat meg, ha kérdezik. Nyugodtan, lassan kell beszélnie. Várnia kell, amíg hellyel kínálják, és soha nem ülhet le hamarabb, mint egy nála magasabb rangú személy. Egyszóval szerénynek kell lennie minden körülmények között. Vannak ártalmatlan beszédtémák, mint az időjárás, a kert, a ruhák, a vásárlások, a nyaralási tervek. Monsieur Michelle szigorúan Amanda lelkére kötötte, hogy csakis ezekről beszéljen, Cliff azonban mást mondott neki, miután megajándékozta a gyöngysorral. - Ha önmagadat adod, mindenki szeretni fog. A lány nemigen hitt ebben. - Amanda? Úgy festesz, mintha ugyanolyan siralmasan éreznéd magad, mint én éreztem magam ma reggel - mondta a várandós Lizzie, és megpaskolta a lány térdét. Amanda felriadt a töprengéséből. Adare leendő grófnéját nagyon lefoglalták a gyerekei, és ő eddig csak egyszer-kétszer beszélt vele, de nem találkozott még nála szeretetre méltóbb teremtéssel. Soha nem ébresztett benne félelmet. Amanda most megpróbált elmosolyodni, de nem járt sikerrel. Megszólalni sem tudott. Ez lesz az első társasági látogatása, és biztos volt benne, hamar rájönnek majd, hogy nem igazi hölgy, hanem csak szélhámos. - Ó, kedvesem! - szorította meg Lizzie a kezét. - Meséljek neked valamit? Amanda mindenre vágyott, csak erre nem, de mert cserbenhagyta a hangja, Lizzie beleegyezésnek vette a hallgatását.

- Már gyerekkoromban beleszerettem Tyrellbe, de ő egy gróf fia volt, és azt sem tudta, hogy én a világon vagyok. Én legalábbis ezt hittem. - Lizzie huncutul elmosolyodott. - A családunk nagyon szegény volt, és hiába voltam szerelmes Tyrellbe, soha nem jutott eszembe, hogy feleségül vehet. Amanda megfeledkezett arról, hogy retteg a Lady Harringtonnal való találkozástól. - Te szegény voltál? - És a korízlés szerint túlságosan pufók is. - Lizzie felnevetett. - Még mindig az vagyok, de Tyrellnek ez szemlátomást tetszik. Szóval - folytatta Lizzie, miután Eleanor megbökte -, hogy rövidre fogjam, Tyrell rangban olyan magasan fölöttem állt, és annyival gazdagabb volt, hogy ezzel az erővel akár cselédlány is lehettem volna. Ő pedig Lady Harringtonnal járt jegyben. Amanda nagy szemeket meresztett. - És aztán mi lett? - Igaz szerelem - felelte Lizzie, és Eleanor kuncogásától kísérve szélesen elmosolyodott. - Tyrellnek kötelessége lett volna, hogy elvegye Blanche-t, de ő nekem tette a szépet. Blanche volt olyan kedves, és felbontotta az eljegyzésüket, mert valamilyen rejtélyes okból nem akar férjhez menni. Aztán Tyrell és én egyszer csak ott álltunk az oltár előtt, és örök hűséget fogadtunk egymásnak. - És ha meg nem haltak, ma is boldogan élnek - mondta Eleanor, és most ő paskolta meg Amanda kezét. - Mi még semmit sem sejtettünk, amikor Tyrell már szerelmes volt Lizzie-be. Egyvalamit tudnod kell erről a családról, Amanda. Ha egy De Warenne megszeret valakit, akkor az örök időkre szól. Amanda elmosolyodott. - Ez nagyon romantikus. - Minden rendben lesz - mondta Lizzie. - Blanche nagyon barátságos teremtés. Vele mindig is jól megértettük egymást. - Te csak bólogass, mosolyogj és ne beszélj! - tanácsolta Eleanor, de közben szélesen vigyorgott. - Eleanor! - figyelmeztette a grófné, amikor a hintó lassítani kezdett velük. Eleanor elkomolyodott, és Amandára nézett. - Társaságban én sem mondom ki soha őszintén, amit gondolok. Tudom, hogy a nézeteim túlságosan merészek. De ha otthon vagyok, vagy Seannal, akkor mindig azt teszem, amit akarok. Időnként még káromkodom is. És ha már itt tartunk, remek lovas vagyok, és soha nem használok női nyerget.

Amanda még feldolgozni igyekezett, amit hallott, miközben lopott pillantásokat vetett a háromemeletes ház homlokzatára. Lizzie-nek sikerült elterelnie a figyelmét, de csak rövid időre, és most megint olyan feszült lett, hogy minden porcikája sajgott. A lakájok már kinyitották a kocsiajtót. - De te lady vagy - mondta a lány Eleanornak. - Senki sem kedveli a szókimondó nőket, zárt ajtók mögött azonban minden egészen más. - Amanda, kedvesem - fordult a grófné a lányhoz -, középút is létezik. Mosolyogjon udvariasan, és válogassa meg óvatosan a szavait! A hölgyeknek egyébként igazuk van. Maga mindent jól fog csinálni, Blanche pedig nagyon kedves teremtés - tette hozzá, aztán kiszállt a hintóból. Amanda nem tudta, mit gondoljon. Akkor meg végképp nem, amikor újra eszébe jutottak Cliff utoljára elsuttogott szavai. Ő szállt ki utolsóként a hintóból, és elindult a három hölgy után a széles kőlépcsőn. Szíve olyan gyorsan vert, hogy ájulás környékezte. A Harrington-kastélyhoz képest a Harmon ház kicsinek és kedélyesnek tűnt. Bekísérték őket a tágas előcsarnokba, amelynek a falán régi festmények függtek. Aztán egy nagy szalonba léptek be, amelyben hatalmas csillár és megszámlálhatatlanul sok ülőalkalmatosság volt. A grófnét bejelentették, és Amanda megdermedt, amikor nem sokkal később egy rendkívül elegáns hölgy lépett be hozzájuk. Blanche Harrington makulátlan szépség volt. Még meg sem szólalt, amikor Amanda már bizton tudta, hogy meg lehetne mintázni róla az előkelő nőiesség szobrát. Visszafogott, smaragdzöld ruhát viselt, a fülében és az ujjain azonban gyémántok szikráztak. Azoknak az embereknek az eleganciájával és magabiztosságával járt, akik hallatlanul gazdag és befolyásos családba születtek. A mosolya viszont szívélyes volt, és Mary de Warenne-nel pukedlizés helyett megölelték egymást. - Örülök, hogy látlak, Mary - mondta Blanche, és a szavai őszintének hangzottak. - Örömmel jöttem hozzád, Blanche - felelte a grófné. Blanche mosolyogva Lizzie-hez és Eleanorhoz fordult. - Rég nem találkoztunk már, Lizzie. Téged pedig, Eleanor, azt hiszem, az esküvőd óta nem is láttalak. A hölgyek megölelték egymást. Lizzie elmondta, hogy nagyon lefoglalták a gyerekek, és Eleanor is csatlakozott hozzá. Amanda reszketett, a kezét tördelte, és magában azon imádkozott, hogy ne kövessen el valamilyen buta hibát. Blanche mosollyal ajándékozta meg, amikor a grófné bemutatta neki.

- Miss Amanda Carre, a fiam gyámleánya. Amanda érezte, hogy lángol az arca, miközben bemutatta élete első hivatalos pukedlijét. Rettegve gondolt arra, hogy ki fog bomlani a haja. Miután azonban felegyenesedett, azt látta, hogy Blanche arckifejezése mit sem változott. - Isten hozta Harrington Hallban, kedvesem! Szóval Cliff de Warenne a gyámja? Azt hiszem, jobb védelmezőt nem is kívánhatna magának. Régóta Londonban van már? - kérdezte udvariasan és figyelmesen. Amanda megpróbálkozott egy mosollyal, bár a szíve még mindig túl szaporán vert hozzá. - De Warenne úr csodás gyámapa, mylady. És csak egy hete érkeztem a városba. - London remek hely. Biztosan jól fogja érezni itt magát. Amanda bólintott, és tudta, hogy Lady Harrington társalogni kíván vele. Vajon most mondania kell valamit? Fejében egymást kergették a gondolatok. Az időjárásról nem akart csevegni, attól ostobán érezte volna magát. - Szép ez a kastély. Nekem már a Harmon ház is nagyon nagynak tűnt, de ez még pompásabb, mylady. - Amanda reszketni kezdett. Lehet, hogy nem helyes megszólítást használt? - Elnézést, kegyelmességed - javította ki magát sietve. Aztán eszébe jutott, hogy azt tanulta, csak egy herceget vagy hercegnőt kell kegyelmességednek szólítani, és elvörösödött. Blanche-on azonban nem látszott meg, hogy feltűnt volna neki a baklövés. - Köszönöm, kedvesem. A házat édesapám, Lord Harrington építtette, sok évvel ezelőtt. Én a kertet kedvelem a legjobban. Amanda ámulva nyugtázta magában, hogy nem nevették ki. - Rózsakertjük is van? - kérdezte aztán elfúló hangon. - Igen, természetesen. Szeretné megnézni? - kérdezte Blanche. A lány alig akart hinni a fülének. - Szeretem a rózsákat. Nagyon szívesen megnézném a kertet - felelte, miután sikerült összeszednie magát. - Miért nem megyünk ki mindnyájan? Nagyon szép az idő. Utána majd teázunk - mondta Blanche. A hölgyek kisétáltak a teraszra. Amanda még földbe gyökerezett lábbal állt ott, és mélyeket lélegzett. Nem kellett mondani neki, maga is tudta, hogy kiállta az első próbát a társaságban. Megkönnyebbülten indult a többiek után. Eleanor ártatlan ábrázatot öltött magára, ami nem volt könnyű, mert alig várta, hogy ugrathassa a bátyját.

- Cliff! - szólította meg. Fivére a könyvtárszobában álló két íróasztal egyikénél ült. A padlót vörös szőnyegek borították, és a négy fal közül kettőnél magas könyvszekrények álltak. Cliff papírokba mélyedt, s Eleanornak közelebb kellett mennie hozzá, és még egyszer megszólítania, hogy észrevegye őt. Akkor összerezzent, aztán mosolyogva felállt. - Mikor jöttél meg Harringtonból? És hogy ment? - akarta tudni. Eleanor még mindig közönyt színlelt. Úgy gondolta, Cliff nem is érdemel mást. - Jól - felelte. - Mama még lepihent kicsit vacsora előtt. Nos, valójában ez minden. Beszélhetnénk? - kérdezte. Bátyja összeráncolta a homlokát, és kijött az íróasztal mögül. - Amanda hogy van? - kérdezte nyugtalanul. - Sikeres volt a látogatás? Eleanor nem válaszolt, csak elmosolyodott. - Ne tedd próbára a türelmemet! - figyelmeztette Cliff. - Az neked nincs is - jelentette ki Eleanor, aztán megint elmosolyodott. Nagyszerű ötletnek bizonyult, hogy először Blanche-hoz menjünk el. Teljes siker volt a látogatás. Amanda talán maga sem tudja, de nyugodt és bájos volt, ha félt is. Csak egy baklövést követett el, de mind úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre, és utólag ő is rájött, hogy hibázott. Megállja a helyét a társaságban, Cliff. Okos lány, és nagyon ügyesen társalog. A férfi elmosolyodott. - Ennek örülök - mondta. A húga megcibálta a zakója ujját. - De te ugyanolyan jól ismered a társaságot, mint én. Blanche Harrington a kevés valóban kedves nők egyike Londonban. Sok itt a hiéna. Én gyűlöltem a társaságot, amikor elsőbálozó voltam. El sem mondhatom, hány és hány angol hölgy viselkedett fensőbbségesen velem, mert ír vagyok. A szoknyavadászok pedig még rosszabbak voltak, noha gróf az apám. Eleanor vigyázott, hogy ne vigyorogjon, de sejtette, hogy a szeme árulkodón csillog. Cliff összeráncolta a homlokát. - Én majd az összes szoknyavadásztól megvédem Amandát - mondta feszülten. - Tisztességtelen szándékkal senki sem közeledhet hozzá. Erre gondom lesz. Eleanornak nehezére esett, hogy ne nevesse el magát. - Nagyon komolyan veszed a gyámapaságot - jegyezte meg.

- Persze hogy komolyan veszem! - csattant fel a bátyja, aztán a papírra bökött a fejével, amelyet Eleanor a kezében szorongatott. - Azt nekem hoztad? - kérdezte. A húgának most már nem sikerült elfojtania egy mosolyt. - Ez itt a lehetséges kérők listája. Cliff úgy nézett rá, mintha kínaiul beszélt volna. - Nem is érdekel, ki mindenki van rajta? - A férfi kitépte Eleanor kezéből a papírt, ő pedig megpróbált nem vihogni, amikor a bátyja homlokán ráncok jelentek meg. - Ezek csak azok a nevek, amelyek elsőre eszembe jutottak mondta. - Attól viszont, hogy hozományt kap tőled, Amanda még nem lesz gazdag örökösnő. Mondhatjuk, hogy ősi szász család sarja, de bizonyítékunk persze nem lesz rá. Igyekszem megtalálni számára a tökéletes férjet. Te is nyilván azt akarod, hogy boldog legyen. Cliff komoran nézett a testvérére. - John Cunningham? Az kicsoda? Eleanor elmosolyodott. - Egy özvegy baronet. Az apjától örökölte ezt a címet. Kis birtoka van Dorsetben. Nem ér sokat, de Cunningham fiatal és jóképű. Nyilvánvalóan nemzőképes is, mert két fia született az első feleségétől, és... - Nem. Eleanor meglepődést színlelt, és felvonta a szemöldökét. - Parancsolsz? - Ki a következő? - Mi a baj Cunninghammel? Hogy őszinte legyek, éppen házasodni akar. - Nincs vagyona, és csak anyát keres a fiainak. A következő? - Jól van, máris mondom - felelte Eleanor. - William de Brett. Ó, ő tetszeni fog neked! Ezerkétszáz font az évi jövedelme, ez elég szerény összeg, de Brett jó családból származik. Normann ősei vannak. Nemesi címe nincs, de azért. - Szóba sem jöhet. Eleanornak nagy nehezen sikerült kifejezéstelen képet vágnia. - Évi tizenkét ezer font mellett Amanda szerényen, de jól élhet. Ismerem Brettet. A nők mindenütt a lábai elé omlanak, ha megjelenik valahol. Cliff arca elfelhősödött. - Kevés a jövedelme, és nincs címe. Amanda nemesemberhez fog feleségül menni. - Igazán? A férfi mosolya fenyegető volt.

- Ki az a Lionel Camden? Eleanor arca felragyogott. - Talán a legjobb az összes közül. Neki van címe. Báró. Soha nem volt nős, de több gyereke is van. Sussexben él egy csinos házban, és a jövedelme is biztató. Azt hiszem, kétezer font évente. Cliff feje olyan vörös lett, mintha gutaütés fenyegetné. - Szoknyavadász! - Neked is vannak zabigyerekeid - emlékeztette a húga. - Természetesen, mert én is nőcsábász vagyok. Mondd a következőt! Eleanor nagyot nyelt. - A következőt? - Amanda nem megy hozzá egy szoknyavadászhoz. Hűséges ember lesz a férje. - Akkor talán mégis De Brett az igazi a számára. Nagyon fess férfi, és biztos vagyok benne, hogy Amanda beleszeretne. Cliff ezt meg sem hallotta. - Ki az a Ralph Sheffeild? A legjobbat Eleanor a végére tartogatta. Sheffeild ellen senkinek sem lehet kifogása. - A háború alatt lovaggá ütötték a szolgálatai jutalmául, egy gróf legkisebb fia, a családja nagyon gazdag, és akkor nősül meg, amikor csak akar. Nem szoknyapecér. Ha Amanda megtetszik neki, ő egyszerűen tökéletes lenne. - Honnan tudod, hogy nem szoknyapecér? Annak kell lennie, ha még nőtlen. - Ha az lenne, ezt már az egész város tudná. Neki viszont nagyon jó a híre. - Szeretőt tart? - Nem tudok róla. - Akkor a férfiakat kedveli! - kiáltotta Cliff diadalmasan. - Ez aztán a sajátságos következtetés - nézett rá a húga megütközve. - Túlságosan is tökéletes. Valami biztosan nincs rendben vele. Lehet, hogy szerencsejátékos. - Nem az - állította Eleanor, bár valójában sejtelme sem volt arról, hódol-e Sheffeild a szerencsejátékoknak. - És a nőket szereti. Tudom, mert találkoztam vele. Cliff karba fonta a kezét. - Érzem, hogy valami akkor sincs rendben vele. Miért nem akarod elárulni, mi az? - nézett vizslatón a húgára.

- Már mindent elmondtam. Sheffeild tökéletes férjjelölt Amanda számára - mondta Eleanor. A bátyja összetépte a listát, aztán mosolyogva a földre szórta a papírdarabokat. - Cliff! Mi bajod van Sheffeilddel? - kérdezte a húga megütközve. - Titkol valamit. Senki sem tökéletes. - Nem mondhatsz mindenkire nemet. - De mondhatok, és mondok is, amíg nem találjuk meg az igazit. Készíts másik listát! - adta ki a parancsot Cliff, és az ajtóhoz indult. A húga nem bírt ellenállni a késztetésnek. Felkapott egy könyvet, és a férfi után hajította. Sikerült is eltalálnia a hátát, ő pedig megfordult. - Ezt miért kaptam? - Mondjuk mert élvezem, hogy egyre rosszabb lesz a hangulatod. Egyébként pedig mind szorítunk Amandának - tette hozzá Eleanor. Cliff ugyanolyan értetlenül nézett rá, mint mindig. Az ajtó felől egyszer csak torokköszörülést hallottak. Eleanor egy pillanatra megdermedt, aztán megfordult. - Sean! - kiáltotta. Magas és izmos férje odasietett hozzá, hogy a karjába zárja. - Meglepetés - mondta csendesen, majd megcsókolta.

14. FEJEZET Amanda átkulcsolta felhúzott térdét, és elmosolyodott. Vacsorához ugyanazt a szép ruhát vette fel, amelyben Blanche Harringtonnál is járt. Látogatása teljes siker volt! Valóban csevegett az örökösnővel, megválaszolta a kérdéseit, méghozzá úgy, hogy az neki szemlátomást tetszett, és az előkelő hölgy egyszer sem beszélt lekezelően vele. Mosolya aztán még szélesebb lett, mert a védelmezőjére gondolt. Egy nap talán majd meghálálhatja neki valahogy, hogy felkínálta számára ezt a lehetőséget. Végre őszintén hinni kezdett ugyanis abban, hogy lady válhat belőle, és a Vadóc végérvényesen a múlt részévé lesz. Aztán a papára gondolt, de most nem buggyantak ki a könnyei. Édesapja nem bánná, hogy megváltozott, sőt büszke lenne rá. A hölgyek közül Eleanor volt az, akit a leginkább csodált, akihez a leginkább hasonlítani szeretett volna. Ő bátor és szókimondó, de szép és elegáns is. Amanda még mindig mosolyogva térdéhez nyomta az arcát.

Titokban ugyan még mindig Cliff után sóvárgott, de az élete megváltozott, és ez lelkesedéssel töltötte el. Menni fog, képes vagyok rá, gondolta. Egyszer csak kopogtattak az ajtaján. Felugrott a földről, belebújt vadonatúj, fehér cipőjébe, és kinyitotta az ajtót. Odakint Cliff állt, és mosolygott. - Gondoltam, lekísérlek a vacsorához - mondta, és végigsiklott rajta a tekintete. - Hallottad? - kérdezte a lány izgatottan. A férfi megérintette a karját. - Igen. Sikert arattál - felelte csillogó szemmel, és szívélyes volt a pillantása. - Jártál már Harrington Hallban? - Igen, jártam - felelte Cliff. - Lady Harrington úgy él, mint egy királynő. A háza valóságos palota. Amanda örült, hogy a diadaláról beszélhet. - Rengeteg kérdést tett fel nekem. Érted? Nekem! Mintha fontosnak tartotta volna, amit mondok. És sétáltunk is a kertjében. Hogy az milyen gyönyörű! Cliff lekísérte a lányt az előcsarnokba. - Látod, Amanda? A társaság nem olyan szörnyű, mint hitted - mondta. A lány azonban egyszeriben elkomolyodott. - A grófné holnap a Bond Streeten akar vásárolni velünk, és a Pall Mallon sétálgatni. Na, mit szólsz? Amanda izgatott volt, és alig várta, hogy megtegye a következő lépést a társaságba vezető úton. Majdnem minden túlságosan szép volt ahhoz, hogy igaz lehessen. Az egyetlen Dulcea Belford kivételével. Nem múlt el nap úgy, hogy Amandának ne jutott volna eszébe a visszautasítása, ha nem is akart gondolni rá. Az élete azonban szinte már tökéletes, és ma csak a sikerét fogja élvezni. - Azt hiszem - mondta Cliff -, látnod kell valamennyit Londonból. És emlékszem, megígértem, hogy elviszlek városnézésre. Amanda szívverése felgyorsult, mert látta, hogy a férfi csodálón néz rá. - Nem felejtettem el - dünnyögte. Kacér oldalpillantást vetett a férfira, és soha nem érezte még szebbnek magát. - A dolognak talán várnia kell addig, amíg megjövünk Ashtonból mondta Cliff, miközben a lépcsőről már hallotta a családtagjai hangjait. Az arca kissé kipirult, és egészen furcsán nézett Amandára. Csak aztán tűnt fel neki, hogy a fiúk nevetve kurjongatnak, valaki pedig felsikolt. Ariella

volt az. Amanda elhúzta a száját, és kérdő pillantást vetett a férfira. Neki ráncba szaladt a homloka. - Alexi tombol. Michaellal már hamar a ház rémei lesznek. - Jól érzik magukat - suttogta Amanda, és bízott benne, hogy Cliff nem lesz túl szigorú a gyerekekkel. Verést azonban akkor sem kapnak tőle, ha rossz fát tettek a tűzre. Vajon tudják, milyen szerencsések? - Eldöntötted már, mikor nézzük meg az ashtoni birtokot? - Talán holnapután. Amanda alig várta már azt a napot, és boldogan elmosolyodott. Az előcsarnokban Cliff megállt. - Úgy látom, nagyszerűen megérted magad a húgommal - mondta. - Kedvelem Eleanort - vallotta be a lány. - Nem hordja fenn az orrát. Cliff felnevetett. - Ez már egyszer igaz. Nos, örülök neki. Miközben még ott álltak, megjelent Rex, aki Alexit és Nedet terelgette maga előtt. A fiúknak fülig ért a szájuk. - Mit műveltek ezek ketten? - akarta tudni Cliff. - Egy dagadt békát dugtak Ariella ruhájába. Ezért most még egyszer le fogják írni a leckéjüket - jelentette ki Rex határozottan. - Nagyszerű gondolat - mondta Cliff, és hűvös pillantást vetett Alexire. - Azon gondolkodom, hogy hajóra teszlek, és visszaküldelek a szigetekre, fiam. A helyedben ezért kétszer is meggondolnám, kínozod-e még egyszer az unokatestvéreddel a húgodat, vagy teszel-e bármit, amit nem kellene. Alexi elsápadt. - Visszaküldesz? - suttogta. - Lehet, hogy már holnap - felelte Cliff. - Esküszöm, jó leszek! - kiáltotta a kisfiú. Ned komoly képpel közelebb lépett. - Az egész az én hibám volt, uram. Én bujtottam fel Alexit. Ha valaki, akkor én érdemlek büntetést, de őt ne küldje vissza, kérem. - Majd még meggondolom. Addig pedig ti ketten, miután végeztetek a leckétekkel, bocsánatkérő levelet írtok Ariellának. A fiúk bólintottak, és leverten felmentek a lépcsőn. - Erre már nagy szükség volt - bólintott Rex helyeslően, aztán Amandára mosolygott. - Asztalhoz kísérhetem, Miss Carre? Az én figyelmességemnek bizonyára jobban örül, mint az önző öcsémének. Közben mindent elmesélhet a Lady Harringtonnál tett látogatásáról. Amanda is elmosolyodott, és habozás nélkül odalépett Rexhez.

- Elbűvöl a figyelmessége, Sir Rex - mondta, és hátrapillantott Cliffre, hogy tetszik-e neki az illemtudó viselkedése. Így volt, mert a férfi elismerően bólintott. - Jól csinálja - dörmögte, aztán lesütötte a szemét. A lány szíve ki akart ugrani a helyéből. Amanda az íróasztalnál ült a szobájában, és egy London történelméről szóló könyvet olvasott, amelyet előző nap kapott Monsieur Michelle-től. Könyöke mellett egy szótár is feküdt, ezt pedig még a hajón adta neki Cliff. Így is csak lassan és nehezen haladt, de nem bánta. Szeretett olvasni, és napról napra könnyebben is ment neki. Egyszer csak kivágódott a szobája ajtaja, és ő összerezzent, amikor Lizzie lépett be rajta izgatottságtól kipirult arccal. Amanda becsukta a könyvét, de előtte még gondosan könyvjelzőt tett bele. - Mi történt? Ég a ház? - kérdezte ámulva, mert Lizzie de Warenne volt a legnyugodtabb nő, akivel valaha is találkozott. Most azonban egyik lábáról a másikra állt. - Le kell jönnöd. Itt van Georgina a férjével és egy férfival. Amanda hallott már egy keveset Lizzie különc nővéréről és a férjéről, Roryról, a Dublin Times karikaturistájáról, aki a radikális politikai rajzairól volt hírhedt. A lány kissé ijedten felállt, de izgatott is lett. Nagyon örült, hogy gyorsan sikert aratott, és nemcsak a De Warenne családnál, hanem Lady Harringtonnál is. Sejtette azonban, hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül meg kell szégyenülnie. A szerencse istenasszonya nem fogja örökké pártfogásába venni. Lizzie tudhatta, mi jár a fejében, mert odaszaladt hozzá, és megfogta a kezét. - Szeretni fogod Georginát és Roryt. Mind a ketten nagyon szókimondók és radikálisak. Kötelességem, hogy figyelmeztesselek, megpróbálnak majd megnyerni a céljaiknak. Georgie uniópárti, Rory viszont úgy gondolja, hogy Írországnak függetlennek kell maradnia. Igyekezz! Amanda elnevette magát, miközben Lizzie magával húzta a folyosón, aztán le a lépcsőn. - Úgy tudtam, hölgyeknek nem szabad politikáról beszélniük. - Igazság szerint nem, de ebben a famíliában mindenkinek mindenről van szenvedélyes véleménye. Ugyanúgy szeretni fogod őket, ahogy én - ígérte Lizzie. - És egyszerűen csak légy önmagad! Semmit sem kell tettetned.

Amanda kételkedett ebben. Eszébe jutott, milyen volt egyedül lennie a szigeten, miközben az apja a tengereket járta, és ő megpróbálta rendben tartani az ültetvényt. Aztán a Cliff hajóján töltött hat hétre gondolt. Ma már nehéz volt elképzelnie magát annak a rongyos gyereknek, akinek hazudnia és lopnia kellett az életben maradásért. Lenézett csinos ruhájára, s felidéződött benne a Blanche Harringtonnal folytatott beszélgetése és a Harmon házban elköltött sok szép vacsora, akárcsak a séta a grófnéval a Bond Streeten, a kocsikázás a parkban Lizzievel és Eleanorral. Már nem igazán tudta, kicsoda is ő valójában, abban viszont egészen biztos volt, hogy többé nem a Vadóc. - Itt van! - kiáltotta Lizzie izgatottan, és behúzta maga után Amandát az előcsarnokba. Azonnal egy magas, karcsú, sötétszőke nő lépett oda hozzá, nyomában pedig egy jóképű, szőke férfi. - Sokat hallottam már önről - mondta Georgina McBane. - Örülök, hogy megismerhetem. Milyennek találja Londont? Nincs szüksége valakire, aki körbevezeti? Én szívesen vállalkoznék rá. Georgina lelkesedése meglepte Amandát. Két nővér kevésbé már nem is hasonlíthatott volna egymásra. Georgina azonban szívélyesen mosolygott, és Amanda látta rajta, hogy valóban örül a megismerkedésüknek. Ebben mégis nagyon hasonlított a húgára. Barátságos volt, és ezt nem csak megjátszotta. - Részemről a szerencse - felelte Amanda, és pukedlizni akart. - Ó, hagyjuk a formaságokat! - nevetett fel Georgina. - Egyébként is csak Mrs. McBane vagyok. Semmivel sincs magasabb rangom, mint kegyednek, Miss Carre - tette hozzá. A férje azonban roppant udvariasan meghajtotta magát, és kacsintott a zöld szemével. Láthatóan elképedt, de jól is mulatott magában. - Végre megismerem Cliff gyámleányát. Ez aztán a meglepő fejlemény! - mondta, és elmosolyodott. - Bár most, hogy látom önt, már nem is annyira meglepő. Cliffnek mindig is jó szeme volt a legszebb hölgyek kiválasztására. Amanda elpirult, mert rádöbbent, hogy a jóképű Rory flörtöl vele. - Cliff nagyon kedves volt hozzám - felelte. - Ha nem vesz magához, talán árvaházba küldtek volna. Későn kapott észbe, hogy ez aligha volt a megfelelő üdvözlés. Mielőtt azonban kijavíthatta volna a hibáját, Rory és Georgina összenézett. - Nos, az a Cliff, akit mi ismerünk, tiszteletre méltó férfi, de nem éppen a kedvességéről híres - mondta Georgina. - Hol bujkál egyáltalán?

- És kétes alak - dörmögte Rory, mire a felesége oldalba bökte. - Georgie - szólt közbe Lizzie -, később majd mindent elmesélek. A nővérek egymásra mosolyogtak. Amanda egy kurta pillanatra nagyon egyedül érezte magát. Meglepte a De Warenne családban uralkodó meghittség, nemkülönben az őszinte szeretet, amelyet a családtagok egymás iránt éreztek. Most akaratlanul is irigyelte a két nővért a kapcsolatukért. A csoport harmadik tagja kissé távolabb állt, szinte már a háttérbe húzódva. Amanda most feléje fordult, és egy sűrű, fekete pilláktól árnyékolt, smaragdzöld szempárba nézett bele. Az a szép szem őt nézte. Ettől azonnal felgyorsult a szívverése, és sietve pukedlit mutatott be. Ez az úr most ugyanúgy nézett rá, mint Cliff is sokszor. - A barátunk, Garret MacLachlan - mutatta be Rory, és felnevetett. Garret, a hölgy Miss Carre. Amanda felegyenesedett, és elvörösödött, mert egy jóképű férfi vendégre nem volt felkészülve. MacLachlan egy pillanatig még rajta felejtette a tekintetét, mintha nem tudta volna levenni róla. Leplezetlen érdeklődése nyugtalanító volt, és Amanda egyszeriben rádöbbent, hogy a férfi csodálja őt. Ezt már el sem akarta hinni. Előbb a siker Blanche Harringtonnál, és most még egy csodáló is! A lány majdnem a karjába csípett, hogy biztos lehessen benne, nem álmodik. Aztán emlékezetébe idézte, hogy ez a férfi valójában nem hozzá jött látogatóba. - Örvendek, uram - mondta halkan. - Attól tartok, eszemet vesztettem - felelte MacLachlan ugyanolyan halkan, erős és csábos akcentussal. - Hódolatom, Miss Carre. Jól tudom, hogy a Karib-szigetekről származik? Amanda tudta, hogy kerülnie kell a múltjáról szóló beszélgetéseket. - Igen, így van. Édesapám azonban csak nemrégiben hunyt el, és még fájna erről beszélnem. - Elnézését kérem, ezt nem tudtam. Bocsássa meg a baklövésemet! szabadkozott a férfi. - A szépsége azonnal feltűnt nekem. Nem találkoztam még ilyen ragyogó angol nővel. Örülök, hogy megismerhetem. Amanda elpirult, és lebarnult bőrére kellett gondolnia. Garret MacLachlan bizonyára más szemmel nézne rá, ha tudná, hol és hogyan barnult le. - Az angol nők nagyon szépek - felelte. - A hölgyek jól öltözöttek és elegánsak. Remélem, egy nap majd én is az leszek. - Hogyhogy? - kérdezte a férfi őszinte csodálkozással. - Szerintem inkább az angol hölgyeknek kellene igyekezniük, hogy az ön nyomába érjenek.

- Aligha - mosolyodott el Amanda. - Ha látná, hogy táncolok, nem beszélne í gy. MacLachlan felnevetett. - Pillanatig sem vonom kétségbe, hogy a tánclépései ugyanolyan különlegesek, mint a szeme. Tudja, hogy olyan zöld, mint az ír tavasz? Flörtöl velem! - gondolta a lány lelkesen. - Egy nap majd, ha már jobban lesz, azért mesél nekem a szigetekről? kérdezte a férfi. - Roppant kíváncsi vagyok, mert még soha nem keltem át az óceánon. Amanda bólintott, és már nem volt annyira óvatos. Valami azt súgta neki, hogy Garret MacLachlant őszintén érdeklik a szigetek. És nemcsak azok, hanem ő maga is. Mivel azonban azt tanácsolták neki, hogy soha ne beszéljen a korábbi életéről, ennek a férfinak sem akart sokat elárulni. - Egy nap majd talán - dünnyögte. - Sétálna velem egy kicsit odakint? Nem jártam még a Harmon házban, és De Warenne grófné kertjének híres a szépsége. Közben mesélhetek önnek a hazámról. Skóciához képest London egyenesen trópusi hely - tette hozzá a férfi nevetve. Kedvel engem, állapította meg Amanda ámulva. Neki azt mondták, hogy ha egy úr sétára hív egy hölgyet a kertbe, akkor komolyak a szándékai, hacsak nem szoknyapecér az illető. Amanda kérdő pillantást vetett Lizzie-re, akinek felragyogott az arca. - Menj csak, kedvesem, és érezd jól magad! Garret úriember, és sok érdekes anekdotát mesélhet neked. MacLachlan a karját kínálta Amandának, és szívélyesen nézett rá szokatlanul zöld szemével, ő mégis habozott. Cliff szép arca jelent meg előtte, és valamiért úgy érezte, megcsalja, ha belekarol Garretbe. Ez persze szamárság, hiszen a férfi csak sétálni és csevegni akar vele. Cliff egyébként sem hagyott kétséget afelől, hogy férjet fog keresni a számára. Talán még örülne is, ha lehetséges kérőként beszélne neki Garret MacLachlanről. Éppen a férfi karjára tette a kezét, ahogyan Monsieur Michelle tanította, amikor sarkantyúk csilingelése ütötte meg a fülét. Azonnal tudta, hogy a gyámja lépett be a szobába. - Megbocsátanak? - kérdezte Cliff azon a vészjósló hangon, amelyet Amanda már jól ismert. Szíve szaporábban kezdett verni, és a vendéggel együtt megfordult. Cliff komoran és villámló szemmel nézett a másik férfira. - Maga mégis kicsoda? - kérdezte cseppet sem udvariasan.

Lizzie közéjük lépett. - Cliff, az úr Garret MacLachlan, Bain grófjának a fia. Cliff tekintete még jobban elsötétült, és tetőtől talpig végigmérte a vendéget. Amanda megdermedt, amikor Garret kissé távolabb lépett tőle. Neki is több árnyalattal sötétebb lett a szeme, a pillantása pedig kemény, akár az acél. - És ön ki? - kérdezett vissza ugyancsak hűvösen. - Miss Carre gyámja vagyok - mordult rá Cliff. - És emlékezetem szerint nem adtam önnek engedélyt arra, hogy kimenjen vele sétálni - tette hozzá. Amanda összerezzent, mert meglepte ez a viselkedés. - Cliff. - kezdte, de a két férfi láthatóan nem figyelt rá. Mindenképpen Garret mellett szólt, hogy Cliff leplezetlen ellenségessége nem ijesztette meg. Mosolya hűvös és vészjósló volt. - Úgy? Uraságod Miss Carre gyámja? - kérdezte, és ő is végigmérte Cliffet. - Én pedig úriember vagyok, és megkértem a gyámleányát, hogy mutassa meg nekem a kertet. Fényes nappal van, és nem tudtam, hogy egy sétához ki kellene kérnem az ön engedélyét. Cliffnek arcába szökött a vér. Futó pillantást vetett Amandára, és ő érezte, hogy el fogja tiltani a sétától, bár fel nem foghatta, miért. - Most már tudja - mondta Cliff MacLachlannek. Erre már Rory is a két kakaskodó férfi közé lépett, hogy mentse a helyzetet, és Cliff vállára csapott. - Garretért tűzbe teszem a kezem. Nincs mitől tartanod. Már csak azért sem, mert Georgie és Lizzie is ki akar még kicsit menni a kertbe - mondta csitítón. Cliff olyan képet vágott, mintha arra készülne, hogy előrántsa az övébe dugott tőrt. Furcsán nézett Amandára, aztán fenyegető pillantást vetett MacLachlanre, végül pedig sarkon fordult és elviharzott. Garret arcáról csak lassan tűnt el a feszültség, de végül Amandához fordult. - A gyámja mindig ennyire óvja magát? - kérdezte. - Nincsenek tisztességtelen szándékaim. Amanda azonnal a védelmébe vette Cliffet. - Gyámatyám a saját költségére hozott engem Londonba, uram. Ezért, és sok másért is, roppant hálás vagyok neki. Nem tudom, miért ilyen rossz ma a hangulata, de majd elmúlik - mondta. - Szívesen megmutatom önnek a grófné kertjét, ha még mindig érdekli - tette hozzá bátortalanul. - Nem jártam még Skóciában, és szeretnék hallani a hazájáról. A férfi zöld szemének pillantása lágyabb lett.

-

Remélem, az egész nap a miénk lesz - dörmögte.

Cliff a kisszalon ablakánál állt, s Amanda és MacLachlan után bámult. Utálta ezt a férfit, de hogy mi okból, azon nem akart gondolkodni. Amanda viszont láthatóan kedveli, és miért is ne tenné? Cliff felismerte, ha vetélytárssal akadt dolga, és ez a MacLachlan könnyen az lehet. Nemcsak jóvágású, hanem olyan férfi is, aki tudja használni az öklét, de a kardját és az eszét is. Határozott és öntudatos ember, aki tisztában van a befolyásával. Cliff ezt első látásra felismerte. MacLachlan ráadásul grófi címet is fog örökölni. A skót és Amanda már egy órája sétálgatott, egész idő alatt kart karba öltve, és Cliff közel járt ahhoz, hogy kimenjen és elszakítsa őket egymástól. Ami sok, az sok. Arról persze szó sincs, hogy ő féltékeny lenne, győzködte magát. Éppen ki akart menni a házból, hogy véget vessen ennek a nevetséges flörtnek, amikor azok ketten odakint abbahagyták a beszélgetést, és szembefordultak egymással. Cliff elszörnyedt, és azonnal tudta, hogy ebből csók lesz. A teraszajtóhoz indult, és előhúzta a tőrét. - Nana, barátom, nana! - mondta Sean O'Neill, aki Rex társaságában lépett be a szalonba. - Kinek akarod elvágni a torkát? Cliff megállt, de a szemét nem vette le a párról. Látta, hogy még nem simultak egymáshoz. - Kicsoda-micsoda ez a Garret MacLachlan azonkívül, hogy skót? Rex halkan elnevette magát. - Egy gróf fia - felelte. Mankóin odabicegett Cliff mellé, és Sean is csatlakozott hozzájuk. - Kezdem érteni - mondta. - A vendég udvarol a szépséges Miss Carrenak. Erről van szó? Cliff a másik két férfi felé fordult. - Ez az alak szemlátomást elszegényedett. Viseltes a ruhája. - Egy gróf fia - ismételte meg Rex nevetve. - Biztos, hogy lopja a szomszédai szarvasmarháit - sziszegte Cliff. Sean felkacagott. - Skót, nem marhatolvaj. - A kettő egy és ugyanaz - morogta Cliff. - Most pedig elnézéseteket kérem.

- Mi a baj? - ugratta Sean. - Félsz, hogy házasság lesz a dologból? Lehet, hogy MacLachlan feleséget keres. Elle- től úgy tudom, hogy te pedig férjet keresel Miss Carre számára. Nekem ez szerencsés egybeesésnek tűnik. - Amanda nem fog feleségül menni egy skóthoz - jelentette ki Cliff. Elhagyta a szalont, és a lépcsőfokokat hármasával szedve lesietett a kertbe. Amikor odaért hozzájuk, a lány és MacLachlan feléje fordult, ő pedig ártatlan képet öltött magára. - Amanda, a grófné beszélni óhajt önnel - füllentette. A lány a szemébe nézett, és örömmel nyugtázta, hogy megint elnyerte az osztatlan figyelmét. - Már megyek is - válaszolta. Aztán megint rámosolygott MacLachlanre, Cliff szerint túlságosan is szépen. Érezte, hogy megint fellobban benne a düh. - Köszönöm szépen a kellemes sétát - mondta a lány. - A Skót-felföld csodálatos vidék lehet. - Az egész világon nincs szebb - felelte MacLachlan. - Sajnálom, hogy véget ért a sétánk, Miss Carre - tette hozzá, és meghajtotta magát. - Nagyon tetszett a kert, akárcsak a kegyed társasága. Amanda még mindig mosolygott. - Nekem is az öné - mondta, aztán besietett a házba, és egyszer sem pillantott hátra. Cliffnek ez felettébb tetszett, az viszont már nem, ahogy a másik férfi a lány után nézett. - Nevezze meg a szándékait, MacLachlan! - mondta halkan, de kihívóan. - Magának Lord MacLachlan vagyok - fordult feléje a skót. - Mellékesen megjegyzem, hogy ismerem uraságod hírét. Megdöbbenve hallottam, hogy maga ennek a lánynak a gyámja. - Kicsit sem érdekel, MacLachlan, hogy maga megdöbbent-e, vagy sem. Feltettem egy kérdést, és választ várok rá. Garret megvetően felhorkant. - Az a szerencséje, hogy csodálom az apját. - Igazán? És miért szerencse ez számomra? - Mert különben megtanítanám a jó modorra. Cliff felnevetett, és már előre örült annak, hogy meg fognak küzdeni egymással. - Hány éves maga, öcskös? Nyilván nem akarja összemérni velem az erejét. - Huszonnégy vagyok - felelte Garret. - Jó, ha tudja, hogy harcoltam már csatákban, a tengeren és a szárazföldön egyaránt, és nem ijedek meg magától.

- Pedig azt jobban tenné. Nem látjuk itt szívesen magát. Garret mérgesen felkapta a fejét. - Újra fel szeretném keresni a gyámleányát. Elbűvölő teremtés, friss levegőt hoz ebbe a városba. - Azt javaslom, keressen Skóciában felfrissülést. - Apám Bain grófja, akit Vasszívű Alexandernek is hívnak, én magam pedig nem vagyok nős. Nem utasíthat vissza, ha megkérem a gyámleánya kezét. - Megtehetem, és meg is teszem. Nem dobom oda Amandát egy pogány skótnak. Maga egyébként is nyilvánvalóan hozományvadász. Garret arcát vörösre festette a harag. - Tudom, hogy Miss Carre csak szerény hozományt kap. Ha vagyonra pályáznék, nem kérnék engedélyt magától arra, hogy udvarolhassak a gyámleányának. - Ó, most már udvarlásról beszélünk? Kitartok a döntésem mellett, és nem is fogom megváltoztatni - mondta Cliff nyersen. Garret paprikapiros lett a dühtől, és csak nagy sokára tudott megszólalni. - Maga ír. A fenébe is, mi ketten testvérek vagyunk. - Az én testvéreim odabent vannak - mutatott hátra Cliff a házra. - A válaszom végleges. Jó napot! MacLachlan sarkon fordult és átvágott a pázsiton. Minden lépése mérhetetlen haragról árulkodott. Cliff elégedetten nézett utána.

15. FEJEZET Dulcea Belford barátságos mosolyt öltött magára, amikor megállt a Harmon ház bejárati ajtaja előtt. Még jobban lehúzta mélyen kivágott míderét, aztán megemelte a kopogtatót. A lánya már jó egy hete a városban van, de ő még nem látta. Előző este társaságban volt, és ott találkozott Blanche Harringtonnal. Megtudta tőle, hogy Amanda őt bezzeg meglátogatta Adare grófnéjának a kíséretében, méghozzá mindjárt a Londonba érkezése után. Dulcea ezen nem igazán lepődött meg. Elvégre köztudott, hogy De Warenne grófné még mindig jó viszonyt ápol azzal a nővel, aki kis híján a menye lett. És ha Amanda valóban olyan faragatlan, amint azt Cliff sejteni engedte, akkor természetesen gondosan meg kellett szervezni az első társasági látogatását. Roppant okos húzás volt De Warenne-től, hogy éppen Blanche Harringtont szemelte ki erre.

Míg korábban Dulceában már az is kéjes vágyakat ébresztett, ha csak egy helyiségben tartózkodott valahol Cliff de Warenne-nel, most már mérhetetlenül haragudott rá. Tavaly megpróbálta elcsábítani, a férfi azonban udvariasan visszautasította. Ő akkor el sem akarta hinni, hogy ez a gorombaság megtörténhetett vele, és azóta sem fogta fel igazán. Soha korábban nem utasították vissza, és még senki sem volt udvariatlan vele. Honnan veszi magának a bátorságot De Warenne, hogy megvesse? Mintha bármivel is tartozna Amandának! Az apja nevelte fel, és ha elégedetlen a mostani helyzetével, akkor az Carre hibája, és nem az övé, Dulceáé. Cliff de Warenne ügyes és telhetetlen szerető hírében áll, és most az ő lányával is összeállt. A bárónét forróság öntötte el az izgalomtól, de a haragja nem párolgott el. Nem igazán hitt ebben a viszonyban. De Warenne lelkiismeretlen nőcsábász, aligha lehet a megfelelő gyám egy fiatal lány számára, akkor meg végképp nem, ha az a fiatal lány szép. Blanche pedig megerősítette, hogy Amanda valódi szépség. Arról viszont nem akart tudni, hogy faragatlan is lenne. Mintha valamiért védeni akarta volna Amandát. De az ég szerelmére, mi oka lenne arra? Dulcea mindenképpen ki akarta deríteni, mi folyik itt. Ám még ha Cliff valóban meg is osztja az ágyát a gyámleányával, és ha Blanche valamiért meg is kedvelte Amandát, a valóban megdöbbentő hír az, hogy a lánynak hozománya van. Az apja a hírek szerint kicsi, de nyereséges birtokot hagyott rá Ashton falu közelében. Mennyire lehet kicsi? - találgatta Dulcea. Vannak-e bérlők, és ha igen, pontosan hányan? A báróné megnyalta az ajkát, és hevesen vert a szíve. Mióta értesült a hozományról, sokat töprengett az Amandához fűződő viszonyán. Szörnyű dolog kölcsönökből élni. Dulcea nem tudta, hogyan fogja néhány év múlva kiházasítani a törvényes lányát. És ami még rosszabb, hogy fogja visszafizetni Belford adósságait, ha a férje korábban hal meg, mint ő, ami könnyen megeshet, elvégre jóval idősebb nála. Ha megözvegyülne, természetesen megint vagyonhoz kellene feleségül mennie. Most azonban felcsillant egy átmeneti megoldás lehetősége. És az a lehetőség nem más, mint az ő házasságon kívül született lánya. Ahhoz természetesen nem volt bátorsága, hogy hivatalosan elismerje Amandát. Felmerült benne, hogy kiadhatná az unokahúgának, csakhogy Belford azonnal elkergetné őt a háztól, ha rájönne az igazságra. Mindenesetre Amandának ő a vér szerinti anyja. A lánya előtt jó kilátások nyíltak meg. Hogy hagyhatná azokat kihasználatlanul? Már a gondolatot is gyűlölte, hogy hason kell csúsznia Cliff de Warenne előtt, de okvetlenül meg kell győznie.

Igenis joga van ahhoz, hogy részt vegyen a lányát illető döntésekben. Természetesen neki kell a birtoka kezelőjének lennie. A tervét kikezdhetetlennek tartotta. Ha De Warenne viszonyt folytat Amandával, akkor megzsarolhatja, és elérheti, hogy engedje át neki a birtok feletti ellenőrzést. Egy inas bekísérte a szalonba, átvette a vizitkártyáját, és ezüsttálcára tette. Dulcea nagyon korán jött el a Harmon házba, szokatlanul korán, mert abban reménykedett, hogy még itthon éri De Warenne-t. Lépteket hallott közeledni, és elfojtotta a Cliff iránt érzett dühét. Helyette szerény és ártatlan arcot öltött magára. Úgy döntött, előbb megpróbálja elcsábítani a férfit, és ha az nem segít, akkor jöhet a zsarolás. Cliff komor képpel lépett be a szalonba, és becsukta maga mögött az ajtót. Az asszonyra pillantott, és nem fáradt azzal, hogy barátságosan, de legalábbis udvariasan üdvözölje. - Nem szaporítom feleslegesen a szót, Lady Belford. Nem látjuk itt szívesen. Az asszony mosolyának nyoma veszett, akárcsak az örömének, amelyet a szép férfi látványa váltott ki belőle. Erővel elfojtotta azonban a haragját. - Magának is jó reggelt, Sir! - dünnyögte halkan. - Mondjam el még egyszer? Kegyedet nem látjuk szívesen ebben a házban. A báróné kihúzta magát. Micsoda visszataszító viselkedés ez? - A lányom ebben a házban él, Cliff. Sajnálom, amit a legutóbb mondtam. Azért vagyok itt, hogy elnézést kérjek magától, és Amanda hogyléte felől érdeklődjem. A férfi kék szeme megvillant. - Igazán? Érdeklődni kíván a lányáról, akit semmi módon nem kívánt elismerni? - Gondolkodtam a dolgon. Szeretném megismerni Amandát. Felmerült bennem, hogy az unokahúgomnak adom ki, de félek Belfordtól. - Dulcea a férfi izmos alkarjára tette a kezét, és elégedetten látta, hogy neki arcába szökik a vér. Ezek szerint mégiscsak hatnak rá a bájai. - Cliff, rettenetesen sajnálom! - kiáltotta. - Ő a lányom, és segíteni akarok a kiházasításában. Természetesen diszkréten - tette hozzá, és kacér mosollyal ajándékozta meg a férfit. Cliff elhúzódott tőle. - Kegyed egyszer már összetörte Amanda szívét. Most még játszadozni is akar vele? Kétlem, hogy valóban megváltozott a véleménye, Lady Belford.

Dulcea megértette, hogy nem lesz könnyű elcsábítania Cliffet, aki szemlátomást valóban megveti őt. Szívesen átment volna támadásba, de egyelőre inkább csak elmosolyodott. - Ugyan már, Cliff! Hogy törtem volna össze a szívét? Nem is ismerem, és ő sem ismer engem. - Carre-nak gondja volt rá, hogy Amanda szeresse önt, mylady. A visszautasítása hallatlanul elszomorította - mondta a férfi nyersen. Védelmezi Amandát, gondolta Dulcea gyanakvón, és halvány féltékenység ébredt benne. Lehet, hogy valóban a szeretője? - Amanda ezek szerint olyan, mint az apja volt. Neki is összetörtem a szívét, de nem szándékosan. Carre gyenge ember volt. Cliff mélységes undorral nézett az asszonyra. - Amanda a legerősebb nő, akivel valaha is találkoztam. Térjünk a lényegre! Valójában mit akar? Dulcea nagy szemekkel nézett a férfira, a birtokra gondolt, amelyet Carre a lányára hagyott, és azt találgatta, ki lehet-e itt zsarolni jó néhány fontot. - Mondtam már, segíteni akarok magának Amanda dolgában. Mennyire neveletlen a lány? - kérdezte a báróné kertelés nélkül. - Mutatkozhat a társaságban? Mert ha nem, akkor nem sikerülhet számára kérőt találnunk. Cliff megrázta a fejét. - Nem óhajtom önt Amanda közelébe engedni, Lady Belford. Mi ketten semmit sem fogunk együtt tenni. Magát én már csak álnok kígyónak tekintem, vagy inkább még rosszabbnak. Dulcea gyűlölettel nézett a férfira. Arra gondolt, hogy elcsalja a budoárjába, beveti nála a szerelmi művészete minden fortélyát, amíg Cliff már sírni fog a gyönyörtől, aztán pedig elhajítja. - Maga csak azért van most itt, Lady Belford, mert valahonnan megtudta, hogy Amandának kisebb vagyona van. Azt hiszi, bolond vagyok, és nem tudom ezt? A férfi hidegen, részvétlenül felnevetett. Dulcea tett még egy kísérletet, noha a legszívesebben kieresztette volna a körmeit, hogy összekarmolja De Warenne szép arcát. - Minden jogom megvan ahhoz, Sir, hogy segítsek magának bevezetni Amandát a társaságba. És ahhoz is, hogy döntéseket hozzak a jövőjéről. - Magának semmilyen joga sincs! - kiáltotta Cliff, és harag festette vörösre az arcát. Az asszony a tenyerébe vájta hosszú körmeit. - Mióta a szeretője már, De Warenne? - kérdezte.

A férfi elkerekedett szemmel meredt rá, és a báróné csak felkacagott. - Tudom, hogy nincsenek gátlásai, uram. Hallottam, hogy Amanda szép, de még nagyon fiatal is. Korábban maga az olyan nőket kedvelte, mint amilyen én vagyok, most viszont egyszeriben az ártatlanság kezdte el vonzani? És még én lennék megvetésre méltó? - duruzsolta, bár a szíve ijedten vert, mert látta, hogy felszította Cliff dühét, és az kitöréssel fenyeget. - Igen, Amanda nagyon fiatal, éppen csak betöltötte a tizennyolcat. És a gyámleányom, Lady Belford! Azon vagyok, hogy férjet találjak a számára. Dulcea meglepődött, mert a férfi felháborodása őszintének tűnt. Olyan közel lépett hozzá, hogy lélegzete az arcát simogatta. - Ha elterjesztem, hogy viszonyt folytat a gyámleányával, Cliff, magának vége - mondta. A férfi erre olyan erősen megmarkolta a karját, hogy ő felnyögött a fájdalomtól, aztán a falhoz szorította. - Az ördögbe, köztem és Amanda között semmi sincs! Dulcea hangosan felkacagott. - Lehet, hogy nincs, de ki hinné el ezt magának? - Zsarolni próbál? - kérdezte Cliff, és szikrát hányt a szeme. Az asszony azonban kéjvágyat is látni vélt benne, és a férfi már a karját sem szorította olyan erősen. - Mit akar, Dulcea? A báróné habozott kicsit, majd a férfi ágyékához nyomta a csípőjét. Legnagyobb döbbenetére azt kellett éreznie, hogy Cliff egyáltalán nem jött izgalomba. A mosolya viszont szélesebb lett. - Maga az utolsó nő a földön, akihez hozzáérnék - közölte. Az asszony dühösen felsikoltott. - Amanda anyja vagyok! Nekem kell a jövője és a birtoka felől döntenem. Cliff felnevetett, és elengedte a nőt. - Igazam volt. Maga visszataszító, szívtelen, én viszont úriember vagyok, ezért nem sorolom tovább a jelzőket. Nem fog undorító hazugságot terjeszteni, Dulcea. Ha mégis megteszi, gondom lesz rá, hogy Belford megtudja az igazságot. Mégpedig a teljes igazságot. Az asszony megdermedt, és hirtelen félelem tört rá. - Úgy bizony! - folytatta Cliff. - Minden egyes viszonyáról hallani fog a férje, arról is, amelyet Carre-ral folytatott, és értesülni fog Amandáról. Most pedig ki innen! - Utolsó gazember! - dühöngött Dulcea. - Maga minden, csak nem úriember.

- Kifelé! - mondta Cliff vészjóslóan halkan. - Mielőtt még a saját kezemmel hajítom ki. Az asszony egész testében reszketett, de tudta, hogy a férfi nem csak üres fenyegetésnek szánta a szavait. Kiszaladt a házból, és beszállt a hintójába. - Lady Belford? - kérdezte a kocsisa kedvesen. - Fogja be a száját! - mordult rá Dulcea. Gondolkodnia kellett. Nem fekszik Cliff karjában, az ölét nem tölti be kemény férfiassága. És De Warenne alighanem valóban nem osztja meg az ágyát Amandával, de valami van a levegőben, az asszony ezt világosan érezte. Mintha De Warenne-nek fontos lenne az az istenverte fattyú, őt viszont megveti! És ami a legrosszabb, lakat alatt tartja Amanda hozományát. - Ezt megbosszulom! - sziszegte maga elé. - Harris! Vigyen Lady LiddenWay-hez! - parancsolta a kocsisának. Lidden-Way márkiné a város legnagyobb pletykafészke volt. Dulcea hazugságot nem mert terjeszteni, de a célja eléréséhez az igazság is jó lesz. Ráadásul senki sem tudja majd bizonyítani, hogy neki köze van ahhoz a pletykához. A márkinénak tetszeni fog a hír, hogy Cliff de Warenne egy kalóz lányát akarja bevezetni a társaságba. Dulcea végre fellélegzett, és mosoly áradt szét az arcán. Amanda fürgén mozgott, de a tánctanár utasításait már nem tudta követni, mert feszesen ki kellett húznia magát, miközben egy könyvet egyensúlyozott a fején. - Egy, két, há', egy, két, há' - számolt a táncmester újra meg újra, ám a három előtt a lány fejéről mindig leesett a könyv. A tanár elengedte Amandát. - Miss Carre, a valcer egészen egyszerű tánc. Csak három lépést kell tennie, és közben egyenesen tartania magát. Mi nehéz van ebben? Amanda elpirult, és felvette a földről a könyvet. A lépéseket ismerte, csak azt nem értette, hogyan rakosgassa úgy a lábát, hogy közben a háta és a válla ne mozogjon. Lehetetlen feladatnak tűnt, és ő már igencsak csüggedt volt, de eltökélte, hogy nem adja fel. A hölgyeknek táncolniuk kell, és jól kell táncolniuk. Előbb vagy utóbb neki is menni fog a keringő. Mennie kell. Cliff családjában mindenki abban reménykedik, hogy jól fog szerepelni Carringtonék bálján. Addig pedig már csak két hét van hátra. Mr. Burns nagyot sóhajtott. - Folytathatjuk?

Amanda óvatosan fejére fektette a könyvet, aztán egyik kezét a tánctanár vállára tette, a másikat pedig a kezébe. A férfi arcán mosoly futott át, de mindjárt el is komolyodott, és megint számolni kezdett. - Egy, két, há'. A könyv nagy puffanással a földre esett. - Sajnálom! - kiáltotta Amanda, és megint elpirult. Soha nem volt még nagyobb zavarban, de csak addig nem, amíg a könyvet magához szorítva felegyenesedett. Akkor egy pillanatra még a szívverése is kihagyott. Az ajtóban Cliff állt, és őt figyelte. A lány érezte, hogy még forróbb lett az arca. Mindig izgatott lett, ha meglátta a férfit, és ez most sem volt másként. - Mióta állsz már ott? - nyögte ki. A férfi olyan mosollyal ajándékozta meg, amelynél szebbet ő még életében nem látott. - Pár perce - felelte Cliff, és feléje indult, de a szemét egy pillanatra sem vette le róla. Amanda mozdulatlanul állt. A férfi hosszú, lassú lépteiben, abban, ahogy őt nézte, volt valami mágikus. De szép is volna, ha mégis feleségül venne! futott át fején a gondolat, de azonnal el is hessegette. Cliff de Warenne a gyámja, a támogatója, a védelmezője. És a barátja. De semmi több, és erről neki soha nem szabad megfeledkeznie. - Majd én megmutatom a valcert Miss Carre-nak - mondta a férfi a tánctanárnak. - Ön elmehet. Mr. Burns bólintott, aztán sietve távozott. Amanda látta, hogy közben sikertelenül próbál elfojtani egy mosolyt. Cliff ekkor megállt előtte, hirtelen mozdulattal kivette a kezéből a könyvet, és megint szívet melengető mosollyal ajándékozta meg. - A keringő szép, elegáns tánc - dünnyögte, aztán megfordult, letette a könyvet a fal mellett sorakozó, bársonnyal bevont székek egyikére, s visszament a lányhoz. Neki most már szélsebesen kalapált a szíve az izgatottságtól. - Megtanítasz keringőzni? - kérdezte. Sokszor álmodozott arról a táncról, amelyet majd a Carrington-bálban járnak el egymással, és úgy érezte, hogy addig kész örökkévalóságnak kell eltelnie. Most viszont végre Cliff karján fog lebegni ebben a teremben. Már ha sikerül lebegnie. A férfi megint elmosolyodott, a lány bal kezét széles vállára tette, aztán a j obbj át is me gfo gta. - Nem akarod? - kérdezte csendesen. Amanda szíve egyre hevesebben vert.

Végre Cliff karjában van, és nincs hely kerek e világon, ahol jobban szeretne lenni. - Már hogyne akarnám? - suttogta. Érezte, hogy a testük csupán néhány hüvelyknyire van egymástól, és ő többre vágyik, mint amennyit Cliff valaha is kész lesz megadni neki. De ez jól van így. A semminél ez is több. A férfi arcán újra megjelent a szelíd mosoly, és tekintetét a lányra szegezve táncolni kezdett vele. Nem számolt, nem diktálta az ütemet, egyszerűen csak vezette Amandát, ő pedig gond nélkül követte. Lépéseik tökéletes összhangban voltak. A lány felkacagott, miközben szinte a föld fölött szálltak, és Cliff viszonozta a nevetését. Keringtek, forogtak, és Amanda egyszer sem hibázott. Nem botlott meg, és nem akadt össze a lába. Olyan érzése volt, hogy ők ketten mindig is együtt táncoltak. Nem tudta levenni a szemét a férfi szép arcáról, biztos volt benne, hogy újra meg újra el fog állni tőle a lélegzete, és soha nem szerette még annyira, mint most. Sejtelme sem volt, mióta táncolnak már, öt perce ugyanúgy lehetett, mint egy órája. Csak azt tudta, hogy Cliff-fel az idők végezetéig tudna keringőzni. A férfi egyszer csak elnézett mellette, és megbotlott. A következő pillanatban rátaposott Amanda lábára, aki felsikoltott. Cliff megfogta a vállát, hogy ne essen el. - Sajnálom. Nagyon fájt? - kérdezte ijedten. A lány megkapaszkodott benne. - Jól vagyok - mondta kifulladva, és megfordult, hogy lássa, mi vonta magára a férfi figyelmét. A küszöbön egy magas, sötét hajú úr állt. Olyan elegáns volt, akár egy király. Nem mosolygott, miközben rájuk szegezte a tekintetét. Amanda azonnal kitalálta, hogy Adare grófja az, és reszketni kezdett. A gróf közelebb jött, és tetőtől talpig végigmérte a lányt, aki levegőt venni sem mert. Magában azon imádkozott, hogy az előkelő úr ne találjon rajta kivetnivalót. Odapillantott Cliffre, és elámult az arca láttán. Szinte már olyan volt, mint Alexié, amikor leckéztetésre számít. Még el is vörösödött, mintha vétségen kapták volna rajta. Cliff hős, az én hősöm, gondolta Amanda. A tengerek ura, gazdag és befolyásos férfi. Tudta róla, hogy szereti, csodálja és tiszteli az apját, most a leginkább mégis egy nagy hatalmú arisztokrata ijedt fiának tűnt. De vajon miért számít rendreutasításra? Elvégre semmi rosszat nem tett, csak őt akarta megtanítani keringőzni. Cliff meghajtotta a fejét, hogy kifejezze a tiszteletét.

- Mylord - mondta. - A hölgy Miss Carre. Édesapám, Adare grófja mutatta be őket egymásnak. A lány azonnal olyan mély pukedlibe süllyedt, amilyenbe csak tudott. - Miss Carre, a nejemtől már hallottam önről, és örülök, hogy a családunk tagja lett - mondta a gróf, és elmosolyodott. Cliff megfogta Amanda karját, nyilván azért, nehogy a végén még orra bukjon, ő pedig felegyenesedett. - Köszönöm, mylord - hebegte. Ez a nagy ember úgy beszélt, mintha valóban szívesen látná őt a házában! A gróf megint elmosolyodott, és megcsillant eleven, kék szeme. - Mary nagyon kedveli magát, kedvesem, és ezért az én rokonszenvemet is bírja. Remélem, mindent megkapott, ami kellemessé teheti az itttartózkodását. Amanda hunyorogva bólintott. - Sokkal többet is, mylord - suttogta. Lassanként megértette, hogy a ház ura valójában ugyanolyan kedves ember, mint a családja többi tagja. A gróf most a fiára nézett, s bár a mosolya kicsit halványabb lett, azért szeretettel megfogta Cliff vállát. - Nagyon örülök, hogy itthon látlak. Őszintén meglepett, amikor ma reggel meghallottam, hogy itt vagy - tette hozzá. Cliff közben összeszedte magát. - A kötelesség hamarabb Londonba szólított, mint terveztem. Alexit és Ariellát is magammal hoztam. A gróf arca felragyogott. - Már láttam a gyermekeidet. Alexi pont olyan, amilyen te voltál egykor, Ariella pedig valóságos kis angyal. Cliff büszkén elmosolyodott. - A lányom valóban angyal. Nagyon okos angyal. És igen, én is attól tartok, hogy Alexi kissé vad gyerek. A gróf halkan felnevetett, aztán visszafordult Amandához, aki eddig figyelmesen hallgatta a két férfit. - Másfél éve nem láttam már a fiamat. Több mindent is szeretnék vele megbeszélni. Ugye, megbocsát nekünk? A lány bólintott, és még egyszer pukedlizett, de most már felszabadultan. - Természetesen, mylord. Hálás köszönetem a vendégszeretetéért. A háza lenyűgöző, és az egész családját is csodálom. Edward gróf ismét elmosolyodott, és Cliff arcán is halvány mosoly jelent meg.

- Egyébként nagyon szépen táncol, Miss Carre - mondta az idős úr. Amanda boldogan elmosolyodott, és Cliffre pillantott, hogy megossza vele az örömét, aztán elhagyta a szobát. - Biztos voltam benne, hogy remek táncos lesz belőle - mondta Cliff inkább saját magának, mint az apjának. - Soha nem láttam még két embert ilyen szépen táncolni. Olyanok voltatok, mintha már évek óta egy pár lennétek - állapította meg a gróf. Cliff megdermedt. - Csak néhány hónapja ismerjük egymást. - Kis ideig bizonytalanul hallgatott, mert nem tudta, mit fog gondolni az édesapja. - Látnod kellene Amandát karddal a kezében - folytatta végül. - Még Tyrellt is le tudná győzni. A gróf felvonta a szemöldökét. - Látom, egészen elbűvölt. Cliff érezte, hogy elvörösödött. - Ő a gyámleányom, mylord. Anya már biztosan elmondta neked, hogy bevezetem a társaságba. Nagyon elégedett vagyok az eredményeivel mondta, de közben zavartan az inge gallérját igazgatta. - Miss Carre szép és bájos teremtés - jelentette ki a gróf. - Nem tudom őt elképzelni, amint karddal harcol. És úgy tűnik nekem, hogy te is elbűvölted őt - tette hozzá, és a hangja már-már szigorú volt. - Élveztük a valcert - mondta Cliff feszülten. - Anya nyilván elmesélte neked Amanda történetét. - Ezek szerint jó tanár vagy. - A gróf átkarolta a fia vállát. - Édesanyád említette, hogy rokonszenveztek egymással. Milyen szoros az a kötelék? Cliff kis ideig habozott. - Apa, nem vagyok már tizennégy éves fiúcska - mondta végül figyelmeztetőn. - Ezzel tisztában vagyok - felelte a gróf. - A fiaim közül mindig te voltál az, aki bátran, sőt vakmerően ugrattál át a legmagasabb kerítések fölött. Nem Tyt vagy Rexet találtam az ágyban egy vendégünk feleségével, hanem téged. Vagy talán már elfelejtetted azt a nyarat, amelyen tizenhat éves korodban hazalátogattál? Ty nem hagyott el bennünket, és Rex sem, neked viszont tizennégy évesen el kellett menned itthonról. Ezt én akkor megértettem, és most is értem, ám megkértelek, hogy várj még egy-két évet, ám hiába. Mindig is büszke voltam rád, de nem kevés álmatlan éjszakát is okoztál Marynek és nekem. Természetesen aggódnom kell a legönfejűbb és legfüggetlenebb fiamért! - Ezúttal nem kell aggódnod, apa. Amanda a gyámleányom, és megígértem, hogy szép jövőről gondoskodom a számára. Kedvelem őt, de a

gyámja vagyok, és igyekszem előnyösen kiházasítani. - Cliff rövid szünetet tartott. - Sajnálom, hogy annak idején sok gondot okoztam neked és a grófnénak. - Megfordultál már Miss Carre ágyában? - kérdezte a gróf váratlanul, de egészen higgadtan. Cliffnek megint arcába szökött a vér, és már éppen nemmel akart válaszolni, amikor eszébe jutott, hogy akkor hazudna az apjának. Ez még soha nem fordult elő, és azt ő sem most, sem a jövőben nem akarta megtenni. Akkor sem volt képes rá, amikor fiatalkorában a botrányos viselkedéséért komoly büntetésre számíthatott az édesapjától. Edward gróf szemlátomást értett a hallgatásából. - Amanda érintetlen - mondta Cliff sietve. - Soha nem venném el az ártatlanságát, bármilyen erős is a kísértés. - De már befeküdtél az ágyába - állapította meg az apja. - Marynek igaza volt. - Igyekszem tisztességesen viselkedni - felelte Cliff, és magában nyugtalanul találgatta, mit mondhatott róluk a grófné. - Az apja kivégzésekor megmentettem Amandát a csőcseléktől. A gyámjának nyilvánítottam magam, noha senki sem kényszerített erre. Szegény árvaként akár Jamaicán is hagyhattam volna. Természetesen abban reménykedtem, hogy sikerül újra összehoznom az anyjával. Ő azonban a legrosszabb fajtából való nő, és Amandának már éppen elég szívfájdalmat kellett elviselnie. Igen, feküdtem az ágyában, de ez soha többé nem fordul elő, és ő még mindig ártatlan. Edward gróf nagyot sóhajtott. - Tudom, hogy komolyan beszélsz, Cliff. Nagyon büszke vagyok rád, mert magadhoz vetted Miss Carre-t, és önzetlenül, nemes lélekkel gondoskodsz róla. Azt tetted, amit tenned kellett. S bár téged hidegen hagynak a pletykák, én téged is szívesen megvédenélek. Cliff őszintén meglepődött. - Tudok magamra vigyázni - felelte. - Engem nem kell arról győzködnöd, hogy nem érdekelnek a szóbeszédek. Tudom, elég gazdag vagy ahhoz, hogy elviseld őket, de azt is tudom, hogy ennek ellenére zavarnak a pusmogások. Közel sem vagy olyan érzéketlen, semmint azt elhitetni igyekszel velünk. Cliffnek sokadszorra is arcába szökött a vér, mert valóban újra meg újra felbosszantották a róla keringő mendemondák. Igaz, hogy afféle kalóz a

szigeteken, ám eközben egy gróf legfiatalabb és leggazdagabb fia is. - Nincs szükségem a védelmedre - mondta el újra, és komolyan így is gondolta. - Lehet, hogy nincs. Én mégis meg szeretném adni neked, és meg is fogom. - Az édesapja kétkedőn méregette a fia vonásait. - Látom, hogy nézel Amandára, Cliff. És tudom, milyen sikeres vagy a nőknél. Ugyan mit kellett volna gondolnom, amikor táncolni láttalak benneteket? - Nem fogom tönkretenni Amandát - felelte Cliff komoran. - Azt viszont elismerem, hogy kísértésbe visz. Ha egyszer nem tudnék ellenállni neki, feleségül fogom venni. Edward gróf sokáig szótlanul nézett a fiára. - Szóval így gondolkodsz? - kérdezte végül, és ellágyultak a vonásai. Cliff kezdte kínosan érezni magát. - Nem tervezem, hogy valaha is megnősülök. Szeretem az életemet olyannak, amilyen. Amandának viszont jó férjet fogok találni, mert a gyámjaként ez a kötelességem - mondta, aztán rövid szünetet tartott. - És mi ketten barátok vagyunk. A gróf egy pillanatig még Cliff arcát fürkészte, aztán karjára tette a kezét. - Még korán van, de megiszol velem egy pohár bort? Cliff már nem volt olyan feszült. - Nagyon korán van - mondta, mert megkönnyebbülten nyugtázta, hogy az apja felhagyott a nyaggatásával -, de amint már mondtad, jó ideje nem voltam itthon. Apa és fia a bálterem nagy ajtajához indult. - Hallottam, hozományt adtál Miss Carre-nak, amelynek egy kis birtok is a része. Nem keveset veszel magadra a gyámleányoddal - jegyezte meg a gróf. - Másként nem tudnám biztosítani a jövőjét. És örömömet is lelem abban - felelte Cliff -, hogy gondoskodom róla. Az édesapja elmosolyodott. - Igen, ebben egyre biztosabb vagyok. Felmerült már benned, hogy esetleg beleszerettél? Cliff összerezzent, mert az apja még mindig nem hagyott fel a kíváncsiskodással. - Természetesen nem - válaszolta, és érezte, hogy gyorsabb dobogásba kezdett a szíve. Közben elérték a tágas előcsarnokot. - Én nem vagyok olyan, mint Tyrell vagy a mostohafivéreim, és nem esem eszelősen szerelembe. Ismerem a mondást, amely szerint a De Warenne férfiak csak egyszer lesznek szerelmesek, de az akkor örök időkre szól. - Cliff felnevetett, ám a nevetését

még ő maga is bizonytalannak hallotta. - Én viszont még soha nem voltam szerelmes, és nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténhet velem. - Persze hogy nem hiszed. Eltökélted, hogy más leszel, mint a többi De Warenne. Ha akarod, segíthetek neked a házasságszerzésben - mondta Edward gróf, és oldalról a fiára pillantott. - Tekintettel Miss Carre vonzerejére és a kapcsolatotok sajátos voltára, alighanem az volna a legjobb, ha azonnal kiházasítanád, és véget vetnél a gyámapaságodnak. Ahogyan a barátságotoknak is. Cliff megdermedt. A gróf még soha semmiben nem vallott kudarcot. Ha megkérné, hogy találjon feleséget Amandának, akkor találna is, méghozzá már nagyon hamar. Még töprengett kicsit, aztán életében először hazudott az apjának. - Már van listám a lehetséges vőlegényekről. Még alaposan át kell néznem, de meg fogom találni a megfelelő jelöltet. A gróf megvonta a vállát. - Ha megváltozna a véleményed, csak szólj! Biztosan több alkalmas kérő is akad. - Köszönöm, de nem kell segítened. Kézben tartom a dolgot - mondta Cliff. Az édesapja csak elmosolyodott, de semmit nem mondott. - Még valami, apa. Amanda és én akkor is barátok maradunk, ha ő már férjnél lesz. - Természetesen - felelte Edward gróf.

16. FEJEZET Ashton jellegzetes angol falu volt, kicsi és csendes hely frissen festett zsalugáterekkel és virágokkal az ablakokban. A birtok tízpercnyire feküdt tőle kocsival, az út bájos tájon át vezetett. Magas, gondosan nyírt sövények engedtek pillantást a vidéki nemesség pompás házaira. Cliff hintója végül ráfordult egy távolabbi házhoz vezető, kaviccsal csak elvétve felszórt útra. Amikor még két roskatag kőoszlop között is áthajtottak, amelyeken olyan régi tábla függött, hogy nem lehetett elolvasni rajta a feliratot, Cliff már gyanítani kezdte, hogy a ház is igencsak rossz állapotban lesz. Amint megérkeztek a komor kőépület elé, homlokát ráncolva Amandára pillantott, aki izgatottságtól kipirult arccal nézett ki a kocsi ablakán. Cliff gondolatban a pokolba kívánta magát, mert nem volt előrelátóbb, és nem jött

el ide egyedül, mielőtt a lányt elhozta volna. Most már azonban várták a látogatásukat, mert bejelentette magukat. Amanda mellette ült, és még mérföldekre voltak Ashtontól, amikor már nyugtalanul fészkelődni kezdett. Ariella és Anahid egy másik kocsin jött utánuk, amelyben Monsieur Michelle, Cliff inasa és Amanda új komornája is utazott. Alexi azt kérte, hogy a Harmon házban maradhasson, mert ő és Ned már elválaszthatatlanok voltak. Miután ünnepélyesen megígérte, hogy jól fog viselkedni, és engedelmeskedik a bácsikáinak és a nagyanyjának, engedélyt kapott a maradásra. Cliff megkockáztatta, hogy még egyszer Amandára pillantson. Valahányszor csak megtette, emlékezetébe ötlött, milyen szenvedélyes volt a lány az ágyban. Aztán szinte azonnal Garret MacLachlanre kellett gondolnia. Csakis féltékenységből nem engedélyezte neki, hogy udvaroljon Amandának. Ezt önmaga előtt meg sem próbálta tagadni. Ha másik gyámleánya lett volna, és MacLachlan annak a kezére pályázott volna, nem utasítja el. Garret szorult anyagi helyzete sem zavarta volna, mert más tulajdonságai pótolták az anyagiak hiányát. Valójában pontosan olyan jellemvonásokkal rendelkező férfit kívánt Amandának, mint MacLachlan. Cliff elfordult a lánytól, és felnézett a szürke kőházra. A tető szemlátomást sürgősen javításra szorult. Mivel lógott az eső lába, hamarosan kiderül majd, hogy beázik-e. Cliff örült, hogy valami lefoglalja a gondolatait, már csak azért is, mert a lelke mélyén szégyellte magát. - Megjöttünk - suttogta Amanda. - Szörnyen elhanyagolt a kert - jegyezte meg Cliff. A lány feléje fordult, és csillogó szeméből ő azt olvasta ki, a legszívesebben kiugrana a hintóból, hogy berohanjon a házba. Cliff figyelmeztetni akarta, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert ez a birtok aligha lesz megfelelő, de semmi baj nincs, mert majd keresnek egy sokkal szebbet. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Amanda kinyitotta az ajtót, és frissen megszerzett jó modoráról megfeledkezve kiugrott a kocsiból. Cliff elmosolyodott, bár szúrás is hasított a szívébe, mint az utóbbi időben oly sokszor. Lassan a lány után indult, amikor a másik hintó is megérkezett, a ház ajtaja pedig kinyílt. Egy silány, rosszul szabott libériát viselő inas lépett ki rajta. Miközben Ariella, Anahid és Monsieur Michelle kiszállt a kocsiból, Amanda nyomában Cliff is odaért a házhoz. Azt már tudta róla, hogy az előző évszázadban épült, és valamikor kőfal vette körül, de annak most nyomát sem lehetett látni. Maga a ház kétszintes volt, megközelítőleg négyzet alakú, és

szomorúbban már nem is festhetett volna. Cliff undorral méregette. Ez a hely akkor sem lesz megfelelő, ha a birtoknak négy földbérlője is van. Amanda jobbat érdemel. - Sir! - sietett oda hozzá az inas, és buzgón meghajolt. Cliff mintha részegnek látta volna, és gyanúja hamar beigazolódott, mert már meg is csapta a férfi sörszagú lehelete. - Miss Carre, azt hiszem, ez itt Watkins - mondta. - Igen, Watkins vagyok, és elkészítettem a szobákat, hogy itt maradhassanak éjszakára, és ne kelljen a falusi fogadóban megszállniuk. A feleségem éppen harapnivalót készít. Remélem, Sir, ez így megfelel önnek. - Rendben van - felelte Cliff kurtán, és érezte, hogy Amanda már alig bír magával mellette. - Miért ilyen elhanyagolt itt minden? Watkins arca gondterhelt lett. - Mint tudja, Sir, az előző tulajdonos elhunyt, az örököse pedig a városban él. Csak eladni akarja a házat, és nem helyrehozni. Cliff ezt hitte is, meg nem is. Mindenesetre intett az inasnak, hogy menjen előre, majd megfogta Amanda kezét, mielőtt követték volna. - Ne törj le! - kérte halkan. A lány sugárzón rámosolygott, aztán elhúzta a kezét, és besietett Watkins után. Cliff legnagyobb ámulatára kicsit sem tűnt csalódottnak. Végül ő is bement a közepes méretű előcsarnokba. A bejárati ajtó mellett rozsdás címerpajzsot látott, a kőből rakott kandalló fölött pedig kardokat a falon. Homloka ráncba szaladt, amikor észrevette a mennyezeti gerendákról lelógó és a sarkokban is csúfoskodó pókhálókat. A falak festés után kiáltottak, két gerenda láthatóan elkorhadt, a padlódeszkákat karcolások borították, és látszott rajtuk, hogy évek óta nem pasztázták már fel őket. A helyiségben asztal is állt hat székkel. Mindegyiket más kárpittal vonták be, de egyformán kifakultak és szakadozottak voltak. Cliff haragudott magára és Watkinsra. - Két napja megüzentem, mikor érkezünk. Miért nem takarítottak ki? Az inas zavartan hunyorgott. - Nincsenek szobalányok, Sir. Csak én vigyázok a birtokra. - Abban a sarokban csontokat látok - folytatta Cliff, és nagyon úgy tűnt neki, hogy valaki réges-régen ételmaradékot dobhatott oda. - A korábbi tulajdonos után maradt egy kutya, Sir. Ki-be jár itt. - Ma már nem lesz szükségem magára - mondta Cliff. Látta, hogy Watkins kihúzta magát, és tiltakozni

akar, de nem engedte szóhoz jutni. - A feleségével együtt elmehetnek. Most - tette hozzá halkan, de félreérthetetlenül fenyegetőn. Az inas kimenekült, Ariella viszont éppen belépett az ajtón, és elhúzta a száját. - Fuj, de büdös van itt, papa! - mondta, és körbenézett. - Ezt akarod megvenni Miss Carre-nak? Cliff látta, hogy Amanda már végigsietett a folyosón, és be is ment az első szobába. - Természetesen nem - felelte, és rámosolygott a lányára. - Talán kimehetnél játszani, amíg én beszélek Amandával. A falusi fogadóban fogunk éjszakázni. Ariella habozott. - Miss Carre alig várta, hogy eljöhessen ide. Ő maga mondta nekem ma reggel. Szomorú lesz, ha nem maradunk itt. A férfi odament a lányához, és a karjába vonta. - Drágám, szerintem Miss Carre örülni fog, ha elmegyünk innen - mondta. Ariella a fejét rázta. - Ez a birtok nagyon sokat jelent neki, papa. Elmesélte, hogy Jamaicán elvették a házukat, és nincs többé otthona. Cliff lenézett az okos kislányra. - Igen, de most már nálunk lakik - válaszolta. Ariella arca felderült. - És miért nem maradhat ott? Miért nem élhet a Harmon házban és Windsongban? A férfi megdermedt. - Biztosan tudod, Ariella, mi az a hozomány. Amanda azt kap tőlem. A kislány összeráncolta a homlokát. - Azért kapja, hogy férjhez mehessen. Tudom, mi a hozomány. Miss Carre nem tesz boldoggá téged, papa? Cliff meglepetten és feszengve levette a karját Arielláról. - Nagyon kedvelem őt - mondta. A lánya csillogó szemmel nézett rá. - Folyton őt bámulod, és közben mosolyogsz. Boldognak tűnsz. A férfi hosszú pillanatokra elnémult. Ariella talán sejti, hogyan érez ő Amanda iránt? - Engem te teszel boldoggá, drágám - felelte. Bízott benne, hogy sikerült elterelnie a lánya figyelmét, a gyerek azonban megrángatta a kezét. - Szerelmes vagy Miss Carre-ba?

Cliff megdöbbent. - Micsoda kérdés ez? - Alexivel azon gondolkodtunk, nem kellene-e inkább feleségül venned ahelyett, hogy olyan férjet keresel neki, mint az a skót úr, akit utálsz. - Te hallgatóztál? - kérdezte a férfi elképedten. - Nem foghatom be a fülem, ha a családból valaki rólad és Miss Carreról beszél, amikor én is ott vagyok - mondta Amanda mosolyogva, ám aztán elkomolyodott. - Én nem bánnám. Cliff kapkodva kigombolta a gallérját. - Mit nem bánnál? - Azt, ha Miss Carre lenne a mamám. És Alexi sem ellenezné. A férfinak torkára forrt a szó. A lánya feltekintett rá, és szemlátomást választ várt. Cliff végül leguggolt hozzá, hogy a szemébe nézhessen. - Szeretnéd, ha lenne mamád, drágám? Nem vagyok jó papád? És Anahid nem olyan, mintha a mamád lenne? Ariella a fejét rázta. - Szeretem őt, és tudom, hogy ő is szeret engem, de Anahid nem a mamám. A barátnőm, és neked az alkalmazottad, papa. A férfi megsimogatta a lánya arcát. - Hiányzik neked valami mellettem? - kérdezte ijedten, mert félt, hogy igen lesz a válasz. Ariella újra megrázta a fejét. - Te vagy a legjobb papa a világon. De nagyon kedvelem Miss Carre-t, és te szerintem szereted őt. Folyton arra kell gondolnom, milyen szép volna, ha igazi család lennénk. Cliff felegyenesedett, és Garret MacLachlanre gondolt. Egyszeriben fény gyúlt az agyában. Ha nem engedte meg Amandának, hogy olyan férfihoz menjen hozzá, mint Garret, akkor neki kell elvennie. Igen ám, de ő eltökélte, hogy soha nem fog megnősülni. A gondolattól rémület tört rá. - Nem akarom elvenni Amandát, sem bárki mást, Ariella - mondta határozottan, de még be sem fejezte a mondatot, amikor a szíve már hangosan protestálni kezdett. A kislánynak megnyúlt az arca. - Ó! - Mi lenne, ha kint várnál meg minket? - javasolta a férfi. Ariella kiment, Cliff pedig maradt még pár percet, hogy összeszedje magát. Azt kívánta, bárcsak semmit ne mondott volna a lánya. Ami viszont

MacLachlant illeti, még egyszer át kell gondolnia a róla és a lánykéréséről alkotott véleményét. Tartozik ezzel Amandának. - Cliff! Gyere gyorsan! - hallotta meg egyszer csak a kiáltását. Átsietett a szomszédos helyiségbe, és a könyvtárszobában találta a lányt. A padlón nagyon régi, kifakult keleti szőnyeg feküdt, a szoba közepén egyszerű íróasztal állt, mögötte elegáns, faragásokkal gazdagon díszített szék, az egyik falnál pedig díszes kandalló. Szemben ajtó nyílt a teraszra, a távolban pedig egy pavilont lehetett látni. Amanda a férfi felé fordult. - Nézd ezt a szobát! - kiáltotta, és könny csillant meg a szemében. Cliff odasietett hozzá. - Édes. - kezdte, de elharapta a szót, amikor rádöbbent, hogy hajszál híján az édesem szó hagyta el a száját. Megköszörülte a torkát, és még egyszer nekifutott. - Amanda, ne aggódj! Ez a ház szóba sem jöhet. Rászedett az ügynököm. Majd keresünk neked másik birtokot, amelyik sokkal jobb állapotban van, mint ez. - De hát még nem láttad a rózsakertet! - mutatott a lány az üvegajtóra. - Ott van! A férfi elnézett Amanda mellett, és a tekintete egy gazzal benőtt, elhanyagolt kertre esett, amely virágzó rózsákkal volt tele. - Cliff - fogta meg a lány esdeklőn a kezét. - Nem akarok másik birtokot. Nekem Ashton Hall kell. Máris szeretem. Amanda inkább csak sejtette, mint tudta, hogy Cliff ott van mögötte, miközben felment a lépcsőn, amelyet egy csupa lyuk, vörös futószőnyeg borított. A lány észre sem vette a lyukakat, sem a szakadásokat, ő csak a szőnyeg vörösét látta, a kedvenc színét, és a drága, finom anyagát. Szeretettel végigsimított a faragott korláton, amelynek a fája egészen sima volt az évszázados használattól. Amióta egy órája megérkeztek ide, szíve olyan őrült iramban vert, hogy szinte már ájulás környékezte. Ez a ház egyszerűen gyönyörű! Szebb otthont elképzelni sem tudott volna magának. Már kedvenc helyei is voltak, a könyvtárszoba és a rózsakert. A lány megállt az első hálószoba közepén. Odabent vastag ébenfa oszlopok között egy ágy állt, rajta aranyszínű takarók és párnák feküdtek. Az egyetlen ablak előtt az arany sötétebb árnyalatában függöny lengedezett, a sarokban pedig egy elhalványult brokáttal bevont szék állt. Amanda az ajkába harapott. Azonnal beleszeretett ebbe a szobába, és abban reménykedett, hogy hamarosan az övé lesz.

Cliff ellépett a lány mellett a foszlott, homokszínű szőnyegen, és félrehúzta az egyik bársonyfüggönyt. Porfelhő csapott fel, neki pedig kezében maradt egy darab a bársonyból. Amanda tudta, hogy a férfi gyűlöli ezt a házat. Odasietett mellé, és kilesett a ház mögött elterülő gyepre, amely buja zöldben pompázott, már ahol nem borította moha és gaz. Távolabb a lány újra meglátta a bájos pavilont, amely eredetileg fehér lehetett, most azonban ugyanolyan színű volt, mint lábuk alatt a szőnyeg. - Ott egy kis tó! - kiáltotta Amanda elragadtatottan. Cliff felsóhajtott. - Igen, tó, és nem kétlem, hogy egészen elmocsarasodott. A lány feléje fordult. - Fel lehet tölteni vízzel és halakkal. A férfi vonásai lágyabbak lettek. - Persze, Amanda. Komolyan akarod ezt a birtokot? - Igen! - Nem lenne okosabb, ha előbb néhány másikat is megnéznénk? A lány karba fonta a kezét. - Magad mondtad, hogy jó az ár, és három földbérlő is van. Nekem tetszik itt. Nyugodt, békés hely, és nagyon angol. Amanda megint a rózsakert felé fordult, és akaratlanul az anyjára kellett gondolnia. Fájdalma kiújult, de szigorúan azt mondta magának: nem. Nem fogja megengedni, hogy Dulcea Belford elrontsa ezt a nagyszerű pillanatot. Most már igazi hölgy lett belőle, és ez a ház pont olyan, amilyet ő elképzelt magának. Lenézett a rózsaszínben, fehérben, vörösben és sárgában pompázó rózsákra. Alig várta, hogy kivigyen egy széket a kertbe, leüljön rá, és egy új könyvet kezdjen olvasni. Egyszer csak Cliff érintette meg a karját. - Még vacsora előtt leülhetünk, hogy összeírjuk, mi szorul javításra, és milyen bútorokat kell beszerezni. Amanda összerezzent, aztán a férfi szemébe nézett, és kedves mosolyától valósággal elolvadt. - Ezek szerint ez a ház is a hozományom része lesz? - Ha a beszélgetésünk után is ragaszkodsz még hozzá, megveszem neked. A lány átkulcsolta Cliff nyakát, és odasimult hozzá. A férfi karjában lennie még mindig csodás érzés volt, sőt egyenesen olyan, mintha ott lenne a helye. A keringőjüket sem fogja soha elfelejteni. Gondolatban azóta ezerszer újra átélte azokat a perceket.

Őrülten szeretlek, gondolta, és a nyelvébe kellett harapnia, hogy ne mondja ki hangosan is ezeket a szavakat. Végül csak megindultan Cliff szemébe nézett. - Hogy viszonozhatom ezt neked valaha is? A férfi hátrált egy lépést, hogy a lány ne érhessen hozzá. - Én csak azt szeretném, hogy boldog légy - mondta, és mintha kínosan érezte volna magát. - Boldog vagyok. Befogadtál az otthonodba, a családod barátságos volt velem, és sikert arattam a társaságban. Most pedig még itt van ez a ház is. - Amanda arca felragyogott. - A saját otthonom. Ő maga is érezte azonban, hogy elhalványul a mosolya. Igen, Ashton Hall az övé lesz, ha ragaszkodik hozzá, Cliff efelől nem hagyott kétséget. Előbbutóbb azonban férjhez kell majd mennie. Alighanem inkább előbb, mint utóbb. Hosszas gondolkodás nélkül is tudta, hogy az esküvője után Cliff rettenetesen fog hiányozni neki. Itt lesz azonban neki ez a ház, a saját otthona. És valamikor gyerekei is születnek majd. Olyan remek fiút szeretne, mint Alexi, és olyan csodás lányt, mint Ariella. És amikor csak Cliff Londonban lesz, mindig meg fogja látogatni, elvégre innen csak fél nap az út az apja házáig. Cliff lassan ellépett Amanda mellől. Úgy tűnt, mintha még mondani akart volna valamit, de mert hallgatott, a lány odament az ágyhoz, és leült rá, hogy megvizsgálja a matracot. Túlságosan puhának találta, mindenképpen ki kell majd cserélni. Amanda elégedetlenségének azonban inkább a házasság gondolata volt az oka, semmint a matrac. Aztán felemelte a fejét, és meglátta, hogy Cliff őt nézi csillogó szemmel. Azonnal vágy fogta el, és örült, hogy kettejük között semmi sem változott. A férfi még mindig a barátja, de emellett ugyanúgy kívánja, ahogyan ő is. - Kérdezni szeretnék tőled valamit - szólalt meg Cliff. Amanda látta rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, de nem azért, mert harcolnia kell a férfiúi ösztönei ellen. - Bármit kérdezhetsz - felelte. Felkelt az ágyról, és lehajolt, hogy megigazítsa a párnát, amelynek eddig támaszkodott. - Amanda! Cliff hangja egészen furcsa volt. A lány aggódón feléje fordult. - Igen? A férfi arcán kényszeredett mosoly futott át. - Szeretnél újra találkozni Garret MacLachlannel?

A kérdés meglepte Amandát. - Természetesen - mondta zavartan. - Nagyon udvarias fiatalember, és ugyanolyan kedves is, mint te vagy. - A lány valóban jól érezte magát Garrettel, még ha közben olyan érzése volt is, hogy megcsalja Cliffet. - És nagyon jóképű is - tette hozzá. Cliff elvörösödött. - Eltiltottam tőled, Amanda - vallotta be feszülten. - De nőtlen ember, és ezért szóba jöhet. Egy gróf fia, ráadásul az elsőszülött gyermeke. Nem igazán vagyonos, de egyenes jellem. - Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte a lány, és magára fonta a karját. Arra, hogy ő is lehetne a kérőm? Rémület fogta el. Nem mehet férjhez. Ahhoz még túl korán van! - Nem mondta ki egyenesen, hogy nősülési szándéka van - felelte Cliff, és erősen uralkodott a vonásain -, de azt hiszem, nagyon tetszel neki. Amandára reszketés tört rá. Garret MacLachlan egészen olyan, mint Cliff, de azért nem ő! - Még csak nem is ismerem - hebegte, és érezte, hogy alig akarja megtartani a lába. Cliff odament hozzá, hogy támogassa. - Igyekszem tisztességesen viselkedni - dünnyögte. - MacLachlan skót, egyszer majd gróf lesz, és tudna gondoskodni rólad. Szerényen kellene élned mellette, de hiányt semmiben sem szenvednél. A lány lángoló arcára tapasztotta a kezét. - Skócia nagyon messze van, igaz? - Igen, de MacLachlan a nyugati parton él. Hajóval, amennyire tudom, néhány nap az út a birtokáig. Amanda ingatni kezdte a fejét. - Nem akarok Skóciában élni - suttogta. - Itt szeretnék lakni, London közelében. Közel a Harmon házhoz. Hozzád, egészítette ki magában. Cliff megkönnyebbülten nézett rá. - Biztos vagy benne? - Semmiben sem voltam még biztosabb! - kiáltotta a lány. A férfi átkarolta a vállát. - Jól van - mondta. - Akkor ezt megbeszéltük. Amanda lehunyta a szemét, és Cliff kék zakójának finom anyagához simította az arcát. Még nem csengett le benne a félelem, amelyet éppen kiállt,

amikor rádöbbent, hogy Cliff erős testének dől, ő pedig átkarolja. A lány lassan felemelte a fejét. A férfi lenézett rá, kék szeme túlságosan is csillogó volt. Amanda egy pillanatig úgy érezte, hogy mindjárt lehajol hozzá, és megcsókolja. Tévedett. Cliff levette róla a karját, és kiment a házból. Amanda végül mégis megkapta éjszakára az aranyszínben tartott hálószobát. Monsieur Michelle felhajtott a faluban hat ügyes szolgálót, akik a következő órákban szorgosan takarítottak, fényesítették a bútorokat, és felkenték a padlót. A változás elképesztő lett, és a lány most már még jobban szerette Ashton Hallt. A vacsorát a falusi fogadóban költötték el, de aztán éjszakára visszatértek ide. Körülbelül egy órája mindenki visszavonult, és szinte bántó csönd lett a házban. Amanda nem tudott elaludni. Átkulcsolta melléhez felhúzott lábát, és arra a különös beszélgetésre gondolt, amelyet Cliff folytatott vele napközben. Kiderült számára, hogy a férfi nem örült volna, ha ő elfogadja MacLachlan udvarlását, és most azon töprengett, vajon miért nem. Cliff az első pillanattól fogva elutasítón viselkedett Garrettel. Miközben ő a Harmon ház kertjében sétálgatott vele, látta, hogy De Warenne figyeli őket, és végig magán érezte gyanakvó tekintetét. Ma pedig nagyon boldogtalannak tűnt, amikor MacLachlanről kérdezte őt. Lehet, hogy féltékeny? Az biztos, hogy hozzá még mindig vonzódik. Amikor ránézett, sokszor pontosan tudta, mi jár éppen a férfi fejében. Ágyba akarta vinni őt, ott és akkor azonnal, pillanatnyi késlekedés nélkül. Amanda tapasztalatlan volt, azt azonban tudta, hogy az új ruháiban nagyon is csinos. Cliffnek tetszik a változás, amelyen keresztülment, és ő is kezdi jól érezni magát az új ruhákban és cipőkben. Egy ideje már nem kell erősen összpontosítania, hogy úgy viselkedjen és beszéljen, mint egy finom hölgy. Cliff egyszer azt mondta neki, hogy elmondhatatlanul gyönyörű. Amanda örült a dicséretének, és ez most sem volt másként, miközben nemcsak a férfi elismerő szavaira gondolt vissza, hanem a tekintetére is. A szemében határtalan csodálat ült. Egészen úgy nézett rá, mintha ugyanúgy érezne, ahogyan ő érez iránta. Cliff természetesen nem szerelmes belé. Kedveli, ez egészen nyilvánvaló, és kívánja is. Ezért aztán egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy féltékeny volt MacLachlanre. Amandának nem kellett nagyon tapasztaltnak lennie, hogy tudja, a férfiak bármikor képesek riválist látni egymásban, akár egy csatában, akár akkor, amikor egy nőről van szó.

A lány elmosolyodott. A legkevésbé sem bánná, ha Cliff kicsit féltékeny lenne. De vajon neki is feltűnt, hogy megváltozott a kapcsolatuk? Mintha szorosabbá vált volna a barátságuk. Amanda a számát sem tudta, hányszor néztek csak szótlanul egymásra, és közben ugyanazt gondolták. Napközben sokszor fordult arra hátra, hogy Cliff őt nézi. Aztán a férfi mosollyal ajándékozta meg, és ő szeretetet, csodálatot meg vonzódást olvasott ki a szeméből. Már rég tudta, hogy szerelmes ebbe a férfiba, és ez mindig is így lesz, de mintha Cliff is többet érezne iránta, mint korábban. Persze ez nyilván csak képzelődés. Szörnyen bonyolult a helyzet, gondolta egészen összezavarodva. Cliff de Warenne a jótevője, a gyámja, a barátja. Ő azonban minden egyes nappal szerelmesebb belé. Zavarodottságát csak tovább növeli, hogy kölcsönösen vonzódnak egymáshoz, hogy Cliff hihetetlenül férfias, és hogy szemlátomást még mindig kívánja őt. Bárcsak soha ne kellene férjhez mennie! Azt akarta, hogy Cliff maradjon a gyámja, hogy minden legyen továbbra is úgy, ahogy van, és soha ne változzon meg. Akkor se, ha vannak olyan csábító pillanatok, mint most is, ezen a hűvös éjféli órán. Amanda szorosabban melléhez húzta a térdét, és arra az éjszakára kellett gondolnia, amelyen Cliff az ágyában feküdt, és egészen közel járt ahhoz, hogy elvegye az ártatlanságát. Az az éjszaka is újra eszébe jutott ott a fregatton, amikor álomnak hitte, hogy a férfi száját a combja között érzi. A lány az ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel hangosan, és megint azt kívánta, hogy bárcsak szeretők lennének. Legalább azok. Ahhoz azonban Cliff túlságosan tisztességes. Ő pedig ma már azt is tudja, hogy a szíve akkor is összetörne, ha a viszonyuk csak rövid ideig tartana. Vagy talán mégsem? Amanda magához ölelt egy párnát, elfeküdt az ágyon, és szeretett volna valami másra gondolni, ám ezzel már elkésett. Tudta, ma csak azért fog elaludni, hogy Cliff csókjairól, a közelségéről álmodjon, és a vére máris forróbban száguldott az ereiben. Csakhogy ő most már igazi hölgy, és a hölgyek nem vesznek tudomást a testi vágyaikról. Addig legalábbis nem, amíg nem mentek férjhez. Amanda nem tudta elképzelni, hogy egy férjjel feküdjön egy ágyban. Kivéve, ha Cliff lenne az a férj. Ő azonban soha nem fogja elvenni, akkor sem, ha ma már majdnem igazi hölgy. Mintha évek teltek volna el az óta az éjszaka óta, amelyen értesült Dulcea Belford visszautasításáról, s amelyen Cliff végül nem lett a szeretője. Egyszeriben eszébe villant egy

döbbenetesen egyszerű megoldás. Mi lenne, ha még egyszer próbálkozna? Megtarthatná Ashton Hallt, de nem kellene férjhez mennie, ha Cliff a szeretőjévé tenné. A párna leesett a földre. A férfi kívánja őt, de nem enged a vágyának, mert úgy gondolja, az lesz számára a legjobb, ha férjhez megy. Ez valószínűleg így is van, a társaság szemében mindenképpen. Ráadásul az is egyértelmű, hogy ha Cliff szeretője lenne, fel kellene adnia az álmát, mert akkor soha nem lehetne belőle igazi hölgy. Valójában azonban senki máshoz nem akart hozzámenni, csakis Cliffhez. Egyszer csak meghallotta a férfi lépteit az előcsarnokból, és megdermedt. Biztos volt benne, hogy Cliff azért ment le, mert neki sem jött álom a szemére, és azt is tudta, miért nem. Habozott. Az újdonsült úrinő tiltakozott benne az ellen, amit most meg kellett tennie. Ha most felkel, egyszer s mindenkorra odalesz szépséges álma. Csakhogy ő Cliff de Warenne-t szereti és akarja, nem pedig Garret MacLachlant vagy bárki mást. Végül nagyot nyelt, és kikelt az ágyból. Az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Cliff már elhaladt a szobája előtt. Csak világos nadrágját tartotta magán, egyébként félmeztelen és mezítláb volt. Mégis megállt, és megfordult. Amandának nem sikerült elmosolyodnia, sem egy árva hangot kinyögnie. Csak meredten nézte a férfit, és lehetetlent kívánt. Azt, hogy riadjon vissza a döntésétől. Túlságosan eltökélte már azonban, hogy megvalósítja, amit kigondolt. Már csak Cliffet kell meggyőznie, és a férfi csillogó szeméből arra következtetett, hogy ez talán nem is lesz olyan nehéz, mint azt ő eleinte hitte. Cliff nem mozdult. Az előcsarnokot viaszgyertyák világították meg, amelyek lefolytak a tartóikra. Körülöttük árnyak táncoltak, de Amanda így is jól látta a férfit. Sugárzóan kék szemének tekintete az ő szájára tévedt, aztán az új, rózsaszín hálóingét díszítő csipkeszegélyre, végül pedig a fodrokra a melle fölött. A lány nagy levegőt vett, és felemelte a kezét. Mellbimbója úgy feszült, hogy még a selyem érintésétől is fájt. Minden elhatározásáról megfeledkezett. Már csak a szeretett férfi létezett számára, ő és a lüktetés a saját lába között. - Cliff... A férfi elutasítón megrázta a fejét, és Amanda szemébe nézett. A lány megnedvesítette az ajkát. - Gyere az ágyamba! - suttogta. Cliffből nagy sóhaj szakadt fel. - A gyámod vagyok.

- Nem akarok férjhez menni. Senkihez - mondta a lány elfúló hangon. - Majd. holnap beszélünk erről - felelte a férfi rekedten. - Itt maradhatnék, és lehetnék a kitartott szeretőd - folytatta Amanda suttogva. Cliff összerezzent. Eltartott egy darabig, mire megszólalt, és akkor már bíborvörös volt az arca. - Menj vissza az ágyadba, Amanda! - mondta, de ő maga tapodtat sem mozdult. A lány sem. - Tetszik az új hálóingem? A férfi nem válaszolt, csak zihálva szedte a levegőt. Mellkasa olyan szaporán emelkedett és süllyedt, mintha éppen hosszú vágtát tett volna. Amanda megértette, hogy Cliff elmehetne, de nem hagyja itt őt. Lesimította magán a rózsaszínű selymet, és megint felpillantott. A férfi még mindig őt nézte meredten, és úgy izzott a szeme, hogy Amanda azt hitte, mindjárt lángba borul tőle az előcsarnok. Kicsit szégyellte is magát, amiért szemérmetlenül el akarja csábítani Cliffet. A percek hosszúra nyúltak, miközben ő arra várt, hogy a férfi dobja sutba a fenntartásait. Az azonban, amit Cliff végül tett, egészen összezavarta. A férfi hátat fordított neki, és a falnak támasztotta a homlokát. Amanda odament hozzá, átkarolta, a hátára fektette az arcát, aztán egészen hozzásimult. A férfi összerezzent, amikor megérezte a mellbimbóját, és Amanda örült ennek. Megérintette Cliff hasát, aki erre feléje fordult és a karjába zárta. Arca haragról és kétségbeesettségről árulkodott. - A pokolba! - mondta, de máris két keze közé fogta Amanda arcát, és szájára tapasztotta a száját. Csókja izzó volt, követelő, dühös és szenvedélyes. Szétnyitotta a lány ajkát, kényszerítette, hogy engedjen neki. Amanda viszonozni akarta a csókot, és kéjesen nyögdécselt, de Cliff egészen az uralma alatt tartotta, és nyelvével mélyen a szájába hatolt. Aztán levette róla a kezét, de továbbra is csókolta, és átfogta a mellét. Izmos combját az övé közé nyomta, és szétterpesztette a lábát, majd az ölébe vonta. Amanda mozogni kezdett rajta, a férfi pedig átfogta a csípőjét, és feljebb húzta magán, hogy az ágyékához érjen. A lány átkulcsolta a nyakát, és hangosan zihált, amikor felért a csúcsra. Cliff megfordult vele, hátát a falnak támasztotta, és még mindig csókolta. Lábát erősen nekiszorította, ő pedig egészen addig zokogott a kéj erejétől, amíg alábbhagyott a feszültsége.

Akkor Cliff elvált a szájától, és óvatosan letette a földre. Amanda a férfi erős vállába kapaszkodott, és új érzések törtek fel benne. Nem tudott szebbet elképzelni, mint azt, hogy Cliff ölelő karjában feküdjön. Még mindig gyenge és bódult volt, amikor azonban felnézett, azt látta, hogy a férfi haragja mit sem enyhült. - Ne! - suttogta ijedten. - Kérlek, most ne beszélj tisztességről. Cliff elhúzódott tőle. - Nem okoztam még elég fájdalmat neked? Én is csak férfi vagyok, Amanda, és szemlátomást nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljak a bájaidnak. A fenébe! Azért vagyunk itt, hogy megszemléljük a hozományodat, és nem foglak a szeretőmmé tenni! Miért nem akarsz többet az élettől? - kiáltotta, és soha nem nézett még ilyen dühösen Amandára. - De engem kicsit sem zavarna, ha a szeretőd lennék - kezdte a lány. - Engem viszont nagyon is! - csattant fel Cliff. A lány összerezzent, aztán megfeszítette magát. Elszántan még egy utolsó kísérletet tett, noha tudta, hogy hiábavaló lesz. A férfinak túlontúl erős az önuralma. - Akarlak, és ez soha nem lesz másként. Mi rossz van ebben? kérdezte. - Te is akarsz engem, és kedvelsz, ezt bizton tudom. Barátok vagyunk, jó barátok! - A gyámod vagyok - ismételte meg Cliff. - Az a dolgom, hogy megfelelő férjet találjak neked. Nem tehetlek a szeretőmmé - fűzte hozzá, és már reszketett. Felemelte a kezét, hogy Amanda ne szólhasson közbe. - Szép nő lett belőled. Miért tenném tönkre a jövődet? - Cliff megcsóválta a fejét. - A családom már nevet rajtam, amiért annyira állhatatos igyekszem maradni. De egy ilyen éjszaka nem segít abban, hogy ez sikerüljön. Amanda pár perce a legnagyobb kéjt élte át a férfinak köszönhetően, most azonban egyre kétségbeesettebb lett. Nem volt könnyű megőriznie a méltóságát, mégis megpróbálta. - Fel szeretnék hozni valamit a védelmemre - suttogta. - Szeretlek. Cliff nagy levegőt vett, és még mindig reszketett. - Én is kedvellek. Nagyon. És éppen ezért nem teszlek a szeretőmmé válaszolta. - Ha testi örömökre vágyom, szajhák százai állnak készségesen a rendelkezésemre. Szép jövőt igyekszem biztosítani neked, de ebből semmi sem lesz, ha úgy töltjük együtt az időt, mint most. - Ez mit jelent? - kérdezte Amanda remegve. - Nem szabad kettesben maradnunk. Soha! - tette hozzá a férfi nyersen. - Ne! Cliff a fejét rázta, és a lány látta az arcán, hogy elhatározásra jutott.

- Nem fogok tovább késlekedni. Azonnal férjhez kell menned. Amanda a falnak dőlt. - Hogy teheted ezt? - kérdezte. A férfi meg sem hallotta. - Reggel visszaviszlek Londonba. Megkérem Eleanort és a mostohaanyámat, hogy állítsanak össze egy új listát a szóba jöhető kérőkről. Apámat is bevonom. Egy hónapon belül férjnél leszel. Amanda rémülten felsikoltott, de Cliff hajthatatlan volt. - Az egyik hajóm holnap Hollandiába indul. Én is a fedélzeten leszek. A lány már semmit sem értett. - És Carringtonék bálja? Megígérted, hogy velem járod el az első táncot. - Szavamat adtam. Az első keringőre ott leszek - mondta a férfi szűkszavúan. - Ne menj el! - suttogta Amanda, és egymásba fúródott a tekintetük. - El kell mennem - felelte Cliff. - Nincs más választásom.

17. FEJEZET Amandának soha nem hiányzott még ennyire Cliff, aki több mint egy hete távol volt. A lány most már tudta, hogy szörnyű hibát követett el. Amikor visszaindultak Londonba, a férfi nem vele utazott egy kocsiban, hanem Ariellával és Anahiddal. Rá egyetlen pillantást sem vetett, miközben Monsieur Michelle felsegítette abba a hintóba, amelyen ők ketten osztoztak. Miután megérkeztek Londonba, Cliff azonnal a gyerekszobába indult, hogy elbúcsúzzon Alexitől. Amanda követte, noha soha nem látta még őt ilyen komornak. Rossz előérzettől gyötörve állt a küszöbön, és nézte, hogyan öleli meg a férfi a fiát. Ned fejét is megsimogatta, aztán figyelmeztette Alexit, hogy viselje jól magát. A kisfiú könyörögni kezdett neki, hogy vigye magával Hollandiába, ő azonban nemet mondott. Noha fél napot Ariellával töltött idefelé jövet a kocsiban, hozzá is bement, és Amandára közben csak futó pillantást vetett. - Nem kell az egész házon át követned - morogta. - Cliff, kérlek, ne menj el! - kiáltotta a lány kétségbeesetten. A férfi arca még elutasítóbb lett. Meggyorsította a lépteit, és otthagyta Amandát az előcsarnokban. Úgy viselkedett vele, mintha száműzte volna az életéből. Amanda kezét egyszer csak Alexi cibálta meg. - Mit csináltál, hogy ilyen rossz kedve van a papának? - kérdezte suttogva. A lány szolgált neki valamilyen gyenge magyarázattal, de hogy mi volt az, azt azonnal el is felejtette. Bement a hálószobájába, elszántan nem akart sírni, és már keservesen bánta, hogy megpróbálta elcsábítani a férfit. Bolond volt, amikor azt hitte, rábírhatja, hogy dobja sutba a tisztességérzetét. Az ablakból látta, hogy Cliff elhagyja a Harmon házat. Csak egy kisbőrönd volt nála. Amanda azon győzködte magát, hogy megint mosollyal fogja megajándékozni őt, ha majd hazatér. Valami azonban azt súgta neki, hogy a kapcsolatuk már soha nem lesz olyan, amilyen volt. Cliff nemcsak a házból távozott egy időre, hanem a barátságukat is maga mögött hagyta. Egyértelműen erről árulkodott, hogy úgy döntött, elutazik, őt pedig a lehető leghamarabb férjhez adja. Nemsokára oltár elé fogja kísérni, hogy átadja egy másik férfinak. Utána pedig végérvényesen áthidalhatatlan lesz közöttük a szakadék.

Amanda nem akarta ezt. Teljes szívéből szerette Cliff de Warenne-t, és tudta, hogy ezen semmi sem változtathat. Nem mehet hozzá olyan férfihoz, akit nem ismer és nem szeret, még azért sem, hogy biztos otthona legyen Ashton Hallban. Soha korábban nem volt még ennyire szomorú. Arra jutott, hogy nem maradhat a Harmon házban összetört szívvel, úgy, hogy mindenben attól a férfitól függ, aki soha nem fogja megadni neki, ami után epedve vágyódik. Haza fog utazni. De majd csak a bál után. Lassan a szekrényhez lépett, és elővette azt a ruhát, amelyet majd Carringtonék bálján fog viselni. Életében nem látott még elegánsabb darabot. Menyasszonyi ruhának is beillett volna. Fehér selyemből készült, amely alatt aranyszínű selyemszövet csillogott, s mély, szögletes kivágása és rövid ujja volt. A lány már egy ideje alig várta a napot, amelyen majd magára öltheti, és egészen eddig biztos volt benne, hogy Cliff szeme elkerekedik, ha meglátja benne. Most viszont úgy gondolta, hogy szinte észre sem fogja venni őt. Ha nem ígérte volna meg, az első keringőt sem járná el vele. Cliff de Warenne azonban mindig állja a szavát. Eljön a bálba, és ő hihetetlenül zavarban lesz attól, hogy a karján táncolhat. A bál után viszont majd megköszöni neki mindazt, amit érte tett, aztán pedig elbúcsúznak egymástól. Amanda szíve lázongott a gondolat ellen. Maga elé tartotta a ruhát, és megnézte magát a tükörben. Nem akart visszaváltozni Vadóccá, soha többé nem fog nadrágban kóborolni Jamaicán. Valódi hölgyként tér haza. Ha magával viheti a ruháit, eladja őket, és az árukból egy kis boltot nyit, ha nem, akkor kölcsönt vesz fel. Sokat tud a vitorlázásról és a kereskedésről, s ezzel a tudással a legszebb anyagokat importálhatná. Kingstonban mindig is hiány volt ruhaboltokból. Magas árakat kérne, és félretenné a keresményét. Idővel saját hajót vásárolna, és legénységet szerződtetne rá. Utána a világot járná, hogy egzotikus árut szerezzen be. Lopás és koldulás helyett kereskedő lenne, Jamaicán az első nő, aki ilyen foglalkozást űz. Tudta, hogy hölgyek nem állnak kereskedőnek, de ő lenne az első kivétel a szabály alól, ahogyan Eleanor O'Neill is kivételes nő. Azt tenné, amit ő tanácsolt neki, vagyis a nyilvánosság előtt megfontoltan, udvariasan viselkedne, és jól öltözötten jelenne meg. Csak olyankor úszna majd az öbölben, vagy ugrana le a Belle Mertől nyugatra emelkedő sziklákról, amikor senki sem láthatná. Egy kevés még megmaradt benne a vad gyerekből, nem is tagadhatta, de ez nem számít.

Egészen azért nem lenne gondtalan az élete. Előbb vagy utóbb Cliff de Warenne visszatérne a szigetre, és ő felkeresné a házában. Addigra talán már jó néhány évvel idősebb lenne, és maga vásárolta ékszereket viselne. Szíve hevesebben kezdett verni a gondolatra. Cliffet mindig örömmel látná viszont. Lehunyta a szemét, és védekeznie kellett a csábító álom ellen, hogy még sok év után is csodálatot és vágyat olvasna ki a férfi szeméből. Hogy még akkor is ugyanúgy nézne rá, aztán pedig a karjába vonná. Amanda lefektette a báli ruhát az ágyra. Mindig is kísértést fog érezni arra, hogy Cliff szerelméről álmodozzon. Jobb lesz azonban, ha beletörődik abba, hogy ez nem más, mint a valóságtól elrugaszkodott álom. Most inkább a jelenre kell összpontosítania. Előző este a gróffal, a grófnéval, Lizzie-vel és a férjével, Tyrell-lel először volt operában. Pompásan szórakozott, és lelkesedése kis időre elfeledtette vele Cliffet. Hiányozni fog nekem a családja, és London is, gondolta. Kopogtattak az ajtaján, de nem hallotta meg. Egy nap Eleanor talán majd meglátogatja Seannal és Rogannel. Mintegy végszóra, kinyílt a szobája ajtaja, és Eleanor jelent meg a küszöbön. Tekintetéből együttérzés áradt. - Kopogtam, de nem válaszoltál. Látom, egészen a gondolataidba merültél - mondta, és finoman megérintette Amanda karját. - Nem kell színlelned. Mind jól tudjuk, hogy boldogtalan vagy. Én már terveket is kovácsolok arra, hogyan fogom észre téríteni a bátyámat, ha majd hazajön. Amanda erőnek erejével mosolyt varázsolt az arcára. - Szeretem ezt a ruhát - mondta, mert nem akart Cliffről beszélni. Aztán azonban meggondolta magát. - Cliff nagyon rendesen viselkedett. Ne légy gonosz vele! - tette hozzá. Eleanor nagy szemeket meresztett. - Hagyj fel a bátyám védelmezésével, Amanda! Elmondod, mi történt Ashton Hallban, hogy Cliff így elfutott? A lány érezte, hogy pír önti el az arcát. - Üzleti ügyek szólították külföldre - mondta, és lesütötte a szemét. Eleanor gúnyosan felnevetett. - Az ügynökét is elküldhette volna. Túlságosan szerény vagy, Amanda. Némi hiúság nem lenne a károdra. Egyébként tévedsz. Cliff egészen el van bűvölve tőled, és én sejtem, miért hagyta el sietve Londont. - Cliff kedvel engem. Ezt ő maga is elismerte. - Amanda felvette az ágyról a ruhát, és óvatosan visszaakasztotta a szekrénybe. Nem akart Cliff

húgával a férfihoz fűződő kapcsolatáról és érzéseiről beszélni. - Arról aligha van szó, hogy elbűvöltem. - El kellene csábítanod. Amanda összerezzent. Eleanor biztosan nem javasolná ezt, ha tudná, miért utazott el a bátyja. - Gondolkodj el ezen! - mondta Eleanor. - Egyébként látogatóink vannak. És nem, nem MacLachlan az. Azóta, hogy visszatértek Ashtonból, több látogató is megfordult a házban. Itt járt Blanche Harrington, és Amanda nagyon élvezte a társaságát. Sétálgattak a kertben, és véletlenül összetalálkoztak Rexszel, aki egy mulatságról tért haza, de nagyon rossz hangulatban volt. Mások is érkeztek látogatóba, mert a grófnét sokan csodálták és szerették. Eleanor olyan hölgyeket is fogadott, akiket még akkor ismert meg, amikor több éve elsőbálozó volt. Amanda mindig jelen volt, ha vendég érkezett, és úgy látta, senki nem sejti, hogy néhány hónapja még egészen más életet élt. A társalgás már nem esett nehezére, és nem kellett azon aggódnia, hogy mit tegyen vagy mondjon, és mit ne. Azt pedig senki sem tudta, hogy a lelke mélyén végtelenül szomorú. Természetesen férfiak is érkeztek látogatóba. Amanda őket, mivel már eldöntötte, hogy hamarosan hazautazik, rossz lelkiismerettel fogadta. Cliff tilalma ellenére MacLachlan is újra eljött. Az apja a gróf barátja volt, és ő ezért helyeselte a látogatását. Néhány nőtlen ismerősét is elhozta magával. Más urak is megjelentek, akiknek Amanda sem az arcát, sem a nevét nem jegyezte meg. Mindegyiküket a gróf és a hitvese hívta meg, mert szóba jöhető férjjelöltnek tartották őket Amanda számára. A lány rosszul érezte magát attól, hogy becsapja a családot, de a tervéről senkinek sem beszélhetett. Tudta, valaki azonnal elárulná Cliffnek, mire készül. A bál utáni reggelen majd maga beszél vele. A férfi egészen biztosan nem fog egyetérteni vele, de ő már döntött, és ezúttal keresztül is viszi az akaratát. - Kik azok? - kérdezte, és megpróbált érdeklődést csempészni a hangjába. Látogatót fogadni még mindig jobb, mint keseregni. Más dolga meg amúgy sincs. - Nem ismerem a hölgyeket, de Lizzie-hez jöttek, és nagyjából velünk egyidősek. - Eleanor elmosolyodott. - Már sok sikert arattál, Amanda. Biztosan lelkes vagy. A lány viszonozta a mosolyt, miközben a földszintre indultak. - Mintha kész örökkévalóság telt volna el azóta, hogy megérkeztem ide.

Nadrágban. - Igen, így tűnik, de valójában nem is volt régen. - Még csak hat hete vagyok a városban - jegyezte meg Amanda, és szúrás hasított a szívébe. Előtte pedig ugyanannyi időt töltött Cliff-fel a hajóján. Olyan érzése volt, mintha mindig is ismerte és szerette volna a férfit. Eleanor következő szavait viszont igencsak furcsának találta. - Ugye, tudod, hogy bennem megbízhatsz? Olyan vagy számomra, mintha a testvérem lennél. A lány bűntudata még erősebb lett. - Csodás barátnőm lettél - mondta, és őszintén így is gondolta. Mesélj kicsit a vendégeinkről! - fűzte hozzá, hogy másra terelje a szót. - Az egyikük Lady Jane Cochran, aki Lidden-Way márkiné lánya. Úgy tudom, gazdag örökösnő. A másik két hölgy csak szerény örökségre számíthat. - Közben leértek a nagy előcsarnokba, amelyen gyorsan átvágtak. Lehet, hogy új barátságokat fogunk kötni - tette hozzá Eleanor. Amanda tudta, hogy Eleanornak hiányzik Írország, és Londont csak azért viseli el, mert a Harmon ház a családjuk találkozóhelye. - Talán igen. Eleanor, mint soha, most sem rejtette véka alá a véleményét: - Lady Jane kissé hiúnak tűnik. Remélhetőleg nem lesz féltékeny rád. Amanda hajszál híján felkacagott. - Mi a csudáért lenne az? - Mert ő jelentéktelen nő, te pedig valódi szépség vagy. Ezek az ifjú hölgyek mind hajadonok még, és férjet keresnek maguknak. Lady Jane-nek a vagyonával nem lenne oka aggodalomra, de találkoztam már hozzá hasonló nőkkel, és elképzelhető, hogy vetélytársat fog látni benned. - Én senkivel sem szeretnék versenyezni. - Tudom, és azt is, hogy miért nem - súgta oda a lánynak Eleanor, amikor beléptek a szalonba. Amanda kezdte rosszul érezni magát. Sajnos, nagyon úgy tűnt neki, hogy Eleanor megsejtette, hogyan érez Cliff iránt. Gondolatai azonban rögtön elterelődtek, amint meglátta a szalonban összegyűlt három fiatal hölgyet. Egyikük magas, vékony és igencsak szürke jelenség volt. Szép ruhájához gyöngyöket viselt. Gőgös tartásából Amanda arra következtetett, hogy ő lesz Lady Jane, és ösztönösen ellenszenvesnek találta. Kissé túlsúlyos barátnőjét viszont csinosnak, a mosolyát pedig kimondottan kellemesnek. A harmadik

látogató nem igazán volt figyelemre méltó, se magas, se alacsony, se kövér, se sovány. Az arca viszont félreérthetetlenül érdeklődésről árulkodott. Lizzie mosolyogva előrelépett, hogy bemutassa egymásnak a hölgyeket. - A sógornőmet, Mrs. O'Neillt már ismerik. Amanda Carre a sógorom gyámleánya. Amanda, a hölgyek Lady Jane Cochran, Lady Honora Deere és Lady Anne Sutherland. Amanda pukedlit mutatott be, a három hölgy pedig meghajtotta a fejét. A lány feszültnek érezte a légkört a szalonban, és ez nem tetszett neki. - Hallottunk már önről - mondta neki Lady Jane. - A gyámját pedig természetesen mind ismerjük. Ha Londonban van, és ellátogat egy bálba, a hölgyek sorban egymás után elalélnak. Úgy gondoltuk, üdvözölnünk kell önt a városban. - Ez igazán kedves önöktől - felelte Amanda óvatosan. Jane Cochran mosolygott, de a mosolya sem kedves, sem szívélyes nem volt. Amanda bízott benne, hogy a vendégek nem maradnak sokáig, és kellemetlen közjáték nélkül zajlik majd le a látogatásuk. - Nagyon kedves, hogy eljöttek, hiszen mi is alig ismerjük egymást - jegyezte meg Lizzie. Lady Jane feléje fordult. - Jobb barátnőknek kellene lennünk, nemde? Lizzie udvariasan helyeselt. - Megyek, megnézem, hol marad már Masters a frissítőkkel - mondta aztán, és kisietett. - A gyámja, De Warenne kapitány is a házban van? - kérdezte a gömbölyded Lady Honora pihegve, és elpirult. Amanda úgy sejtette, hogy az ifjú hölgy szerelmes Cliffbe. Ezt ő meg tudta érteni, és kicsit sem zavarta. Cliff ugyan nyilván udvarias és megnyerő lesz Lady Honorával, de egyébként halvány érdeklődést sem fog mutatni iránta. A lány rámosolygott a hölgyekre. - Gyámapámnak üzleti ügyben sajnos el kellett utaznia - mondta -, de Carringtonék báljára már visszatér. - Lady de Warenne említette, hogy kegyed ott lesz elsőbálozó jegyezte meg Jane Cochran. Lady Honora bánatosnak tűnt. - Annyira fess férfi! - suttogta. - Nagyon fess - helyeselt neki Lady Anne. - Kegyed is így gondolja? kérdezte, és összenézett Lady Jane-nel.

Amanda egyre feszültebb lett. - Természetesen fess férfi. Ezt csak egy vak nem látja. Lady Jane felnevetett. - Nekünk pedig van szemünk. Igaz, hogy hajókat fosztogat? Eleanor sietve közbeszólt: - A bátyám nem kalóz, Lady Jane. Elsősorban kereskedő, időnként pedig ellenséges hajókat fog el, és ez nagy különbség - közölte. Láthatóan bosszús volt, és Amanda megérintette a kezét, hogy megnyugtassa. - Nem azért vagyunk itt, Mrs. O'Neill, hogy De Warenne kapitányt sértegessük - mondta Lady Jane. - A fivére nagyon csinos, elragadó férfi, és mi csupán csalódottak vagyunk, mert éppen nincs idehaza. Azért jöttünk el, hogy meglátogassuk Lady de Warenne-t és megismerjük Miss Carre-t. Eleanor feszülten mosolygott. - Nagyon kedvesek. Amanda esküdni mert volna, hogy ebből a látogatásból semmi jó nem fog kisülni. Határozottan úgy érezte, hogy ezek a nők lenézik őt. Lady Jane végül odafordult hozzá. - Én a szóbeszédek dacára sem tartottam soha kalóznak a kapitányt mondta. - Ahhoz ő túlságosan elegáns. Akkor is, ha mindig tőrt és sarkantyút visel. Amanda hűvösen elmosolyodott. - Gyámapám korunk legnagyobb kalózvadásza, de ezt nyilván önök is tudják. Megszokta, hogy mindig fegyvert viseljen - magyarázta. Jane mosollyal ajándékozta meg. - Az ön apját is ő fogta el, Miss Carre? Amanda megdermedt. Ezek a nők ismerik az igazságot. Most már világosan érezte az ellenségességüket, és azt is tudta, miért találta már első pillantásra ellenszenvesnek Lady Jane-t. Azért jött ide, hogy kigúnyolja őt. - Ez meg mit akar jelenteni? - kérdezte Eleanor elborzadva. - A szörnyű szóbeszédből semmi sem igaz, ugye? Az apját nyilván nem kalózkodásért akasztották fel - folytatta Lady Jane, és még szélesebb lett a mosolya. - Elvégre miért venné magához De Warenne kapitány egy kalóz lányát, és akarná őt bevezetni a társaságba? Amandának pillanatokra elakadt a szava. Képek egész sora villant fel előtte. Látta Cliff de Warenne-t, amint utat tört magának a Spanish Town főterén összegyűlt tömegben, hogy megmentse őt, aki elbújt az apja akasztófájának a tövében. Aztán a hajója kormánykerekénél látta Cliffet,

ahogy mellette állt a sárga vitorlák és az ezüstös égbolt mennyezete alatt. Saját magát is látta úgy, ahogy először jött le női ruhában ennek a háznak a lépcsőjén, és a férfi csodálattal nézett rá. Végül a bálteremben látta keringőzni magukat, amikor valósággal repült Cliff karján. A Vadóc megszűnt létezni. Amanda sokat dolgozott, amíg az a nő lett belőle, akinek most ismerik. Jane Cochrannek és a barátnőinek nincs joguk ahhoz, hogy megvessék, és ő nem is lesz a gúnyolódásuk céltáblája. - Mit merészelnek? - kiáltotta Eleanor. - Eljönnek ide, hogy ocsmány pletykát terjesszenek, ami az első szótól az utolsóig hazugság? Amanda apja ültetvényes volt, és vízbe fúlt. - Furcsa, de én azt hallottam, hogy De Warenne kapitány akkor mentette meg a későbbi gyámleányát, amikor neki éppen kivégezték az apját. - Jane Cochran úgy nézett Amandára, mintha undorító csúszómászó lenne, amelyet ő a legszívesebben eltaposna. - Azt mondják, ez az egész itt csak maszkabál, semmi más. És hogy ez a nő kalózokkal vitorlázott, harcolt velük, sőt többekkel együtt is hált. Hogy volt mersze ahhoz, hogy a bolondját járassa a társasággal, és úgy tegyen, mintha közülünk való lenne? Amanda reszketve felszegte a fejét, és megfeszítette a vállát. - Minden igaz - mondta. Eleanor megragadta a karját. - Amanda! A lány megrázta a fejét, és elhúzódott Cliff húgától. Most már dühös volt. Jane Cochran nem fogja elvenni tőle, amit elért. Ha elhagyja is Londont, Miss Carre-ként fog elmenni innen. Olyan hölgyként, aki tud viselkedni és táncolni. - Apám kalóz volt, és már négyéves koromban megtanultam felmászni az árbocokra. Jobban vívok, mint a legtöbb úr. De keringőzni is tudok, Lady Jane, megtanultam írni, olvasni, és sok barátra tettem szert ebben a városban. - Ne fáradjon! - kezdte Jane Cochran. Amanda a haragtól reszketve szorosan elébe lépett. - Maga az, aki nem ismeri a jó modort. Apám, mielőtt bűnöző lett, tengerésztiszt és úriember volt. Akárcsak a Karib-tenger kalózainak a fele. - Hogy merészel ilyen hangon beszélni velem? - kiáltotta Lady Jane. Amanda azonban még nem fejezte be. - Anyám pedig igazi hölgy, a cornwalli Straithferne család sarja folytatta emelt hangon. - Nem előkelő házban nevelkedtem, és nem ugráltak körülöttem szolgák, de úgy is lehetett volna. Minden jogom megvan arra,

hogy beszéljek önökkel, és arra is, hogy itt legyek. És nem csak azért, mert Cliff de Warenne a gyámom, és mert Adare grófja és grófnéja azt akarja, hogy itt legyek. A születésemnél fogva illet meg ez a jog - tette hozzá. Lady Jane elhűlve meredt rá. - Jobb lesz, ha most elmennek, mielőtt még a saját kezemmel dobom ki innen magukat - mondta Eleanor, és fenyegetőn lenézett a hölgyekre, mert mindegyiküknél magasabbra nőtt. Jane Cochran undorodva viszonozta a pillantását, aztán intett a barátnőinek, és mind az ajtóhoz indultak. Lady Jane ott még megállt. - Lehet, hogy a kalóz apja szép hozományt hagyott magára, és az is lehet, hogy megtanult viselkedni, de bármit gondol is magáról, közülünk való soha nem lesz. Sajnálom magát, Mrs. O'Neill, mert egy fedél alatt kell élnie ezzel a nővel. Ez valóban gyalázatos botrány. - Valójában az a szégyen - szólalt meg Amanda csendesen -, hogy kegyed úrinőnek mondhatja magát. Valódi hölgyek nem viselkednek így. Lady Jane-t megint cserbenhagyta a hangja. Amanda pedig még rá is mosolygott, mire ő dühösen kivonult a szalonból. Lady Anne követte, Honora viszont még a döbbenettől sápadtan állt az ajtóban. - Nagyon sajnálom! - kiáltotta, aztán a barátnői után szaladt. Amanda csak most vette észre, hogy egészen eddig visszatartotta a lélegzetét. Valaki kiderítette róla az igazságot, és elterjesztette a városban, hogy ártson neki. Hogy miért, azt elképzelni sem tudta. - Micsoda gonosz boszorkányok! - dühöngött Eleanor reszketve. - De megtalálom a módját, hogy megfizessek nekik. És várd csak ki, hogy Cliff megtudja! Te viszont nagyszerű voltál, Amanda. A lány alig figyelt oda. Nagyon messzire jutott, és ez a Jane Cochran le akarja rombolni, amit elért. Őt viszont eddig nem ismerte, vagyis az álnok tervnek valaki mástól kellett származnia. - Még én is tudom - nézett a lány Eleanorra -, hogy egy hölgy nem viselkedhet így. - Jane Cochran savanyú és rosszindulatú perszóna. Soha senkit nem fog találni, aki szereti, csakis egy szegény hozományvadászt. Ki kell találnunk, hogyan álljunk bosszút rajta. Amanda halványan elmosolyodott. - Nagyon jó barátnő vagy - mondta. Eleanor átölelte.

- Komolyan mondtam, hogy olyan vagy nekem, mintha a testvérem lennél. De mit csináljunk? Terjesszünk el valamilyen ocsmány pletykát Lady Jane- ről? Amanda mosolya szomorú lett. - Ez csábítóan hangzik, de azzal együtt, hogy gonosz volt, igaz, amit mondott. - Tönkreteheti a kilátásaidat. Meg kell akadályoznunk, hogy elterjedjen a szóbeszéd. Amanda leült. Feszültsége enyhült valamelyest, de még mindig dühös volt. Cliff is magánkívül lesz, ha értesül erről a látogatásról. - Ez nem szóbeszéd, Eleanor. Amikor Londonba jöttem, pontosan attól féltem, hogy ez fog történni. Egész életemben ilyen beszédeket kellett elviselnem. Valamikor szertelen gyerek voltam. Loptam és koldultam, amikor egyedül maradtam a szigeten, mert apám elhajózott. De megváltoztam. Megtanultam írni, olvasni, és édesapád szerint jól is táncolok. Valamikor apám is úriember volt, és Lady Belford az anyám. Nem fogok elbújni, sem Jane Cochran, sem senki más elől - mondta. Biztos volt benne, hogy Cliff értékelni fogja a tartását. Eleanor leült mellé. - Tudom, nem szeretsz édesanyádról beszélni, de ha színre lépne, akkor minden sokkal egyszerűbb lenne. Amanda felugrott. - Nem! Nem kell a segítsége! - kiáltotta. Eleanor megfogta a karját. - Ezt a vádat hazugságnak kell beállítani - mondta. Amanda a semmibe révedt. - Talán igen, de ha megkérdeznek, nem fogom tagadni az igazságot. Nem rejtőzöm el. A grófné holnap három látogatást kíván tenni. Megígértem neki, hogy elkísérem, és el is fogom. - Te nem ismered olyan jól a társaságot, mint én. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzanak neked - mondta Eleanor. A lánynak Cliffre kellett gondolnia, aki összetörte a szívét. - A pletykálkodók nem okozhatnak fájdalmat nekem - felelte. Egyedül csak Cliff, tette hozzá magában. - Elmaradtam az olvasásgyakorlással, és Monsieur Michelle ma délután ellenőrizni fogja, hol tartok. Azt hiszem, tanulnom kellene. Ne is beszéljünk többet Lady Janeről! És Eleanor - tette hozzá -, ez az egész valójában nem számít. Már rég nem az vagyok, aki valamikor voltam.

Eleanor komoran elmosolyodott, és megölelte a barátnőjét. - Nagyon bátor vagy. Amanda éppen el akarta hagyni a szalont, amikor karján a kis Chazzel visszajött Lizzie. - Hova lettek a hölgyek? - Jól sejtem, hogy nem igazán ismered őket? - kérdezte Eleanor keserűen. - Egyáltalán nem ismerem. Pár éve egy vacsoraesten bemutattak Lady Jane- nek, de azóta nem is beszéltünk. Mi történt? Nagyon felindultnak tűntök. - Azért jöttek ide, hogy meggyötörjék Amandát. Valaki ismeri róla az igazságot, és ők is megtudták. Lizzie elsápadt, és engedett Chaznek, aki mindenáron le akart szállni az öléből. A kisfiú végigszáguldott a szobán, és közben feldöntött egy kisasztalt. - Ajjaj! - suttogta Lizzie. - Most mit csináljunk? - Amanda úgy döntött, hogy úgy kíván tenni, mintha mi sem történt volna. Én azonban mást gondolok. Anyához kell fordulnunk, hogy a pletyka még ma elhaljon. Amanda aznap ki sem nyitotta a könyvét. Helyette a gyöngysorával játszogatott, a legértékesebb ajándékkal, amelyet Clifftől kapott. Annyira hiányzott neki a férfi, hogy az már fájt. Sajgott a szíve, ám a dühe sem párolgott el, amelyet a három hölgy váltott ki belőle. Közben szánta is Jane Cochrant azért, mert szemlátomást boldogtalan és keserű ember. Holnap valószínűleg megint gúnyolódásban és megvetésben lesz része, de ki fogja bírni. Büszke arra, hogy ilyen sokra vitte, soha többé nem fog elbújni senki és semmi elől. A Vadócot a leggonoszabb szóbeszéd sem hozhatja vissza. Akkor sem, ha igazat beszélnek róla. Megint Cliffre gondolt, aki most valahol Hollandiában van. A férfi el sem köszönt tőle, mert olyan dühös volt rá, hogy látni sem akarta. Ez a három nő azonban még jobban feldühítette volna, ha itt lenne, és azonnal a védelmére sietett volna. Amanda tudta ezt, és tetszett neki a gondolat. Megfordult, amikor kopogtattak az ajtaján. A grófné lépett hozzá, s komoly arca és együtt érző tekintete arról árulkodott, hogy Eleanor elmesélte neki, mi történt. - Hallom, kellemetlen helyzet adódott odalent - kezdte nyugodt hangon. Amanda úgy akart tenni, mintha nem értené, ám aztán meggondolta magát. - Sajnálom, hogy ilyesmi történt a házában, mylady - mondta. A grófné elámult.

- Tőlem nem kell elnézést kérnie, kedvesem. Én maga miatt aggódom, bár Eleanor szerint jól van, és nem zaklatta fel nagyon az eset. Amanda habozott kicsit. - Természetesen fájt - mondta végül. - Semmivel sem adtam okot erre a támadásra. Mary grófné leült egy karosszékbe, és megfogta a lány kezét. - Amanda, kedvesem, az egész család maga mögött áll. Nem fogjuk cserbenhagyni. Ugye, tudja ezt? - kérdezte. Nagyvonalúsága és kedvessége soha nem volt még ennyire nyilvánvaló. Amanda ebben a pillanatban semmit sem kívánt jobban, mint azt, hogy egyszer majd erre az előkelő hölgyre hasonlítson. - Igen, mylady, tudom. Már megköszöntem a vendégszeretetét, de a szívélyessége mindennél többet jelent nekem - felelte. A grófné megszorította a kezét. - A lányomnak tekintem magát, kedvesem - mondta egyszerűen, aztán különös fény jelent meg a szemében. - Eleanornak viszont igaza van. A bosszú nem maradhat el. Amanda szeme elkerekedett, és nem akart hinni a fülének. Mary de Warenne elmosolyodott. - Mindenekelőtt ír vagyok, és az őseim nagy harcosok voltak, még a nők is. A vérükből az én ereimben is csörgedezik egy kevés. - De hát ön Adare grófnéja! - Így van. Nem is áll szándékomban, hogy elkérjem magától a tőrét, és azt használjam. A bosszú személyes formájára gondolok. Jane anyja Lady Carrington jó barátnője, és biztosan ott lesz a bálon. Nos, mi lenne, ha kölcsönadnám magának a bálra a gyémántjaimat? Talán az igazgyöngyös fejékkel együtt. Jane bele fog pusztulni az irigységbe. Amanda az ajkába harapott, aztán felnevetett. - Biztosan úgy lenne, mylady, de ezt nem fogadhatom el. - Dehogynem - jelentette ki a grófné, és megpaskolta a lány kezét, miközben megint szikrák jelentek meg a szemében. - Nagyra értékelem a büszkeségét, de nem szabad megengednünk, hogy ez a szóbeszéd tönkretegye a lehetőségeit. Ezért holnap még egy látogatást beiktatunk a programunkba. - Kit látogatunk meg? - kérdezte Amanda kíváncsian. - A barátnőmet, Lady Marsdent, egy tekintélyes és befolyásos özvegy grófnét. Véget kell vetnünk Jane pletykálkodásának. - Az nem csak pletyka - jegyezte meg Amanda csendesen.

Mary de Warenne tekintete megkeményedett. - De még mennyire hogy az, kedvesem! Nem tűröm el, hogy bárki mást állítson. Másnap délután Amandát és Mary de Warenne-t bevezették egy fényűző szalonba. Eleanor és Lizzie mellett Tyrell is elkísérte őket. A grófi cím magas, sötét hajú örököse nagyon hasonlított Rexre. Amandára ugyanolyan jó benyomást tett, mint az édesapja, amikor az operalátogatás előtti estén kellemes beszélgetést folytattak egymással. A lány most az eltökéltsége dacára is ideges volt. Tudta, hogy az első látogatások mindig is nehezek lesznek. Lady Marsden ugyanolyan méltóságteljesnek bizonyult, mint amilyennek ő elképzelte. A csontos, kékesfehér hajú asszonynak volt bátorsága ahhoz, hogy napközben is királykék bársonyt és zafírokat viseljen. Ma több látogatót is fogadott, két urat és három ifjú hölgyet. Amanda nagyot nyelt, amikor meglátta, hogy Garret MacLachlan is a vendégek között van, és szorongás fogta el. Könnyebb lett volna olyasvalakivel találkoznia, akit nem kedvel, mint ezzel a férfival, aki tagadhatatlanul tetszett neki. Garret szeme elkerekedett, amikor meglátta, ám aztán lefegyverzőn elmosolyodott, mintha még nem hallott volna a szóbeszédről. Miközben a grófné beljebb lépett, Tyrell félrevonta Amandát, és mosollyal ajándékozta meg. - Miss Carre, kegyed a fivérem gyámleánya, és ezért én is felelősséggel tartozom önért. A lány bólintott, és azt találgatta, mire akar kilyukadni a férfi. - A védelmem alatt áll, és ezzel az Adare-ház védelme alatt is. Ne féljen! Együtt fogjuk átvészelni ezt az apró, de felettébb kellemetlen közjátékot, és mire Cliff hazatér, már emlékezni sem fogunk rá. - Remélem, így lesz - válaszolta Amanda. Felettébb kellemetlenül érezte magát a leendő gróf társaságában, de bátran mosolygott. - Önnek számos kötelezettsége van, mylord. Nem kell még velem is törődnie. - Lehet, hogy nem kell, de én természetesen megteszem. - Tyrell is elmosolyodott. - A feleségem megfojtana, ha most cserbenhagynám kegyedet - mondta. - Lady Marsden ugat, de nem harap, és nagyon kedveli édesanyámat. Ön egyszerűen csak legyen önmaga, Miss Carre! Szempillantás alatt meg fogja nyerni magának az idős grófnét, ahogyan az egész családunkat megnyerte. Amanda úgy döntött, megfogadja a férfi tanácsát.

- Ha egészen önmagam lennék, mylord, felemelt fejjel Jane Cochran szoknyájának a szegélyére lépnék, mert nagyon sima parkettre tévedt a hölgy. Tyrell felnevetett. - A húgomra emlékeztet - mondta. Mehetünk? - kérdezte, és a karját kínálta, Adare leendő grófjának a karját. Amanda tisztában volt a gesztus jelképes értékével. - Köszönöm szépen - dünnyögte, a férfi pedig kedvesen rámosolygott, és bekísérte. Lady Marsden ijesztően királynői tartásban lépett oda hozzájuk. Amanda látta, hogy az egész társaság őt nézi. Garret kivételével nyilvánvalóan mind értesültek már a kétes múltjáról. Érezte, hogy elvörösödött, de nem sütötte le a szemét. - Drága, drága Mary! - üdvözölte a grófnét Lady Marsden mosolyogva. - Én is örülök, hogy látlak, Dot - felelte Mary grófné, és ő is mosolygott, miközben kezet fogtak. A helyiség túlsó végében a három nő pusmogni kezdett, és közben Amandára pillantgattak, aki mosolyogva állta a tekintetüket. Lady Marsden viszont átnézett rajta, amikor Eleanorhoz fordult. - Magát ismerem, méghozzá nagyon is jól. Hallottam, hogy polgári származású férfihoz ment feleségül, aki ráadásul még a mostohafivére is. Miért nem fordult hozzám? Eleanor pukedlit mutatott be. - Mert tudtam, hogy nem helyeselné a szerelemből kötött házasságomat felelte merészen. Lady Marsden felnevetett. - Pedig helyeslem. Magának nincs szüksége vagyonra, ráadásul fess emberhez ment hozzá. Elvárom, hogy a legközelebbi látogatására a férjét is hozza magával. A hét végén megfelel. Eleanor bólintott, és csillogott a szeme, a tartása viszont feltűnően alázatos volt. Lady Marsden még mindig nem vett tudomást Amandáról, miközben odalépett Tyrellhez, aki meghajtotta magát előtte, majd kezet csókolt neki. - Látom, remek színben van, Lady Marsden, mint mindig - mondta. Az eleganciájával csak a nagyvonalúsága vetekedhet. Igazán nagyszerű párosítás! - Ó, maga ugyanolyan hízelkedő, amilyen mindig is volt - felelte az özvegy grófné. - Viszont még szebb férfi lett, amióta nem láttam, már ha ez

egyáltalán lehetséges volt. Jöjjön csak közelebb, Lizzie! Már megint gyermekáldás elé néz? Tyrell, szégyellje magát! A férfi csak nevetéssel válaszolt. - Az én hibám, mylady - mondta Lizzie mosolyogva, és ő is pukedlit mutatott be. - Én ragaszkodtam ahhoz, hogy nagy családunk legyen. Lady Marsden a fejét ingatta. - Nem számítottam rá, hogy valaha is viszontlátom magukat. Már úgy tűnt, egészen elvonultak abba a pogány országba, amelyet az otthonuknak mondanak. Tyrell és Lizzie még beszélgetett kicsit az özveggyel, és meghívták magukhoz Adare-be. Nyers egyenessége egyiküket sem ijesztette meg. Amanda, miközben arra várt, hogy bemutassák, körbenézett a szalonban. Garret azonnal rámosolygott, és odament hozzá, ő pedig nem térhetett ki előle. - Micsoda kellemes meglepetés, hogy önt is itt látom, Miss Carre! - Szép napunk van, mylord - felelte Amanda, miután minden bátorságát összeszedte. - Az van - mondta a férfi, és vizslatón nézett a lányra -, de én szomorúságot látok ebben a gyönyörű szempárban. Amanda elpirult. Garret meglehetősen szemérmetlenül flörtölt vele. - Jól vagyok - állította. A férfi láthatóan kételkedett ebben. - Csodálom a bátorságát, Miss Carre - mondta halkan. - Abból annyi szorult magába, kislány, amennyi egy tucat férfinak is elég lenne - tette hozzá. Amanda meglepetten nézett rá. Mégis eljutott volna hozzá a szóbeszéd? találgatta. Garret szemében együttérzés jelent meg, és távolabb vonta a lányt a többiektől. - Hallottam Jane Cochran vádaskodásáról. Azt hiszem, az a bestia megérdemelné, hogy leckét kapjon jó modorból. Amanda megdermedt. - Igazat mondott - suttogta. Garret elmosolyodott, ugyanolyan szívmelengetőn, mint Cliff is sokszor. - Sejtettem. Egy vadrózsát nem lehet összetéveszteni az üvegházi rokonaival. Rendkívüli jellemre vall öntől, hogy most itt van, Miss Carre. Amanda annyira elképedt, hogy nem tudott válaszolni. - Lady Marsden, az öcsém gyámleányát még nem ismeri. Miss Amanda Carre - ragadta magához ekkor a szót Tyrell határozottan.

A ház úrnőjének kemény lett a tekintete, amikor közelebb lépett. - Tudom, ki ő - mondta hűvösen, aztán a grófnéhoz fordult. - Most komolyan, Mary, ez a te ötleted volt? Amanda nem rezzent össze. Most nem. Tyrell arcát harag festette vörösre, és mondani akart valamit, de Mary grófné a karjára tette a kezét, hogy hallgasson, aztán elmosolyodott. - Miss Carre-t a lányomnak tekintem - mondta. - Az édesapja tengerésztiszt volt, s miután nyugdíjba vonult, ültetvényesként élt Jamaicán, de sajnálatos módon a tengerbe fulladt. Utolsó kívánsága az volt, hogy Cliff, akihez barátság fűzte, vegye magához a leányát, ha vele történne valami. Nagyon óvatosan vezetjük be Amandát a társaságba, s mivel egészen rendkívüli ifjú hölgy, elhoztam őt magammal hozzád. Lady Marsden most egyenesen Amandára nézett, és mély együttérzés jelent meg a szemében. - Igaz ez? Valóban vízbe fúlt az édesapja? Én ugyanis egészen mást hallottam. Amanda habozott. Már nyelve hegyén volt az igazság, de Mary grófné könyörgő tekintetéből azt olvasta ki, hogy ne mondja ki. Nagyon sok mindennel tartozott a grófnénak, ezért végül bólintott. - Igen, mylady, édesapám nemrégiben vízbe fúlt. Mary megkönnyebbülten felsóhajtott. - Dot, Jane Cochran dühös, mert szerelmes a fiamba, ő azonban nem mutat iránta érdeklődést. Miért is mutatna? A vagyonára nem szorul rá, egyébként pedig az ifjú hölgy egészen jelentéktelen teremtés, és még a jó modort sem ismeri. Az is súlyos jellemhibára vall, hogy ilyen gonosz pletykát terjeszt az új lányomról. Lady Marsden arcára megdöbbenés ült ki. - Soha nem szíveltem a Cochran lányt - mondta, miután kis ideig hallgatott. - És igazad van, az előkelő származása ellenére kívánnivalókat hagy maga után a modora. Nos, ha Miss Carre a lányod. - Az idős hölgy Amandához fordult. - Jöjjön ide, Miss Carre! - parancsolta. Amanda eleget tett a felszólításnak, és pukedlit mutatott be. - Sokat kellett szenvednie, most már tudom ezt - folytatta Lady Marsden. Nagy bátorságra vall, hogy mégis be merte tenni a lábát a társaságba. Amanda elmosolyodott. Az idős hölgy valójában egyáltalán nem volt félelmetes. - A grófné azt kívánta, hogy ön ismerjen meg, nekem pedig semmi okom nincs a rejtőzködésre. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek.

- Jamaicán nőtt fel? - kérdezte Lady Marsden. - Az nem a Nyugat-indiaiszigetek egyike? Amanda bólintott. - De igen, mylady. - Hm. Nagyon szeretek utazni. Kérem, meséljen kicsit a szigetről. Mit gondol, érdemes még az én élemedett koromban arra vállalkoznom, hogy elhajózzam oda?

18. FEJEZET Amanda egyre rosszabbul érezte magát. Már elmúlt este hat. Fél hétkor el fogják hagyni a Harmon házat, hogy elmenjenek Carringtonék báljára, Cliff pedig még nem érkezett haza. A lány leverten állt az ablaknál, pongyolában és feltűzött hajjal. A grófné gyöngyökkel, gyémántokkal díszített fejékét viselte, és azt a nyakláncot, amelyet Clifftől kapott. A komornának már csak a báli ruhát és a kesztyűt kellett rásegítenie, valamint egy gyémántokkal kirakott karkötőt, mert a grófné ragaszkodott hozzá, hogy azt is viselje. Amanda az ajkába harapott. Cliff soha nem okozna neki ekkora csalódást. Valami szörnyűség történhetett, és ezért nincs itt még mindig. Vagy pedig jobban haragszik rá, semmint ő hitte. Ha nem jön meg, nem megyek el a bálba, döntötte el a lány. Bármi történt is közöttük, az első tánca a férfit illeti. Mást nem fog megajándékozni vele. Miközben reszketve állt ott, mert hűvös őszi este volt, a szíve eszelősen kalapált. Egész nap feszült és izgatott volt. Félt a viszontlátástól, mert nem tudta, hogy néz majd rá Cliff, és mit mond neki. Természetesen butaság volt, amit Ashtonban tett, de bízott benne, hogy a férfi megbocsátotta. Abban is reménykedett, hogy már nem gondolja úgy, túl sok minden választja el kettejüket. Ám ha nem változott is meg a véleménye, akkor is viszont kell látnia. Nélküle üres az élete. Egyszer csak meglátta, hogy egy bérkocsi fordul rá a bejárathoz vezető felhajtóra. Felsikoltott, és kinyitotta az ablakot. A fekete fiáker végül megállt a kapu előtt, és Cliff szállt ki belőle. Amanda erősen megmarkolta az ablakpárkányt, és még gyorsabban kezdett verni a szíve. Cliff nem hagyta cserben! Szíve túl akart csordulni a szerelemtől, miközben lenézett rá.

A férfi felpillantott az ablakra. Két emelet választotta el őket egymástól, a tekintetük mégis azonnal egymásba fúródott. Amanda nem mosolygott, azt most nem tudott. Cliff sem mosolyodott el, de egészen addig a lányt nézte, amíg be nem lépett a házba. Amanda reszketve becsukta az ablakot. Cliff hazajött! Cliff belépett az előcsarnokba, és erőnek erejével visszafogta magát, bár a legszívesebben rohanni kezdett volna. Először a gyerekeit fogja üdvözölni, döntötte el, és Amandát majd csak utána, de őt egészen szenvtelenül. Tudta, távol kell tartania magát tőle, az utóbbi két hétben mégis úgy hiányzott neki, mint soha senki még. Éjjel-nappal belopózott a gondolatai közé, alig aludt valamit, és a poklok poklát állta ki. Mindennek ellenére még mindig szentül meg volt győződve arról, hogy azt tette, amit tennie kellett, amikor elutazott. És akkor is, amikor megkérte a grófot, hogy segítsen férjet találnia Amanda számára. És mégis, amikor csak erre gondolt, azonnal elszorult a torka. Egyre jobban kételkedett abban, hogy képes lesz az oltár előtt egy másik férfinak átadni a lányt. - Cliff! - hallotta meg a háta mögül Tyrell hangját. Kelletlenül megállt, és legidősebb bátyjára nézett, aki éppen kilépett az egyik kisebb szalonból, amelyben Rex és Sean is ott ült. Már mindnyájan frakkot és hozzá illő nadrágot viseltek. Cliffnek még át is kellett öltöznie, miután üdvözölte a gyerekeit. Már hazafelé csak a keringőre tudott gondolni. Alig várta, hogy Amandával táncolhasson a bálteremben. Tyrellt viszont közel egy éve nem látta már. Tisztelte a bátyját, és nagyon szerette is, noha egyre jobban hasonlított a grófra. Most mosolyogva összeölelkezett vele. - Elkéstél - jegyezte meg aztán Tyrell, és mosoly bujkált a szája sarkában. - Tudom. Mikor indulunk? Cliff elszántan uralkodni igyekezett a türelmetlenségén. Miért nem mosolygott rá az előbb Amanda az ablakból? Talán haragszik rá, mert elutazott? Ha így van, ezt nem is róhatja fel neki. - Fél hétkor. Felmész, hogy átöltözz? - kérdezte Tyrell egy kicsit úgy, mintha csak mellékesen érdeklődne. - Mi másért kellene felmennem? - kérdezett vissza Cliff. Tyrell elmosolyodott. - Voltak bizonyos kétségek a visszatérésedet illetően - felelte. Cliff feszültsége enyhült valamelyest.

- Miért? Szavamat adtam Amandának, hogy időben itt leszek a bálra. Nekem ígérte az első táncát. Egyébként hogy van? - Nagyon jól - válaszolta Tyrell. - Annak ellenére, hogy valaki csúf pletykát indított útjára róla. Arról, hogy valójában egy kalóz lánya. Cliff megdermedt. - Tessék? - kérdezte, és haragra gerjedt. A bátyja röviden elmesélte neki, mi történt, ő pedig már remegett a dühtől, miközben hallgatta. - Amandát ez porig sújthatta - mondta éppen akkor, amikor Sean és Rex is kijött az előcsarnokba. - Kicsit sem ijedt meg. A szóbeszédet pedig hamar sikerült elfojtani felelte Tyrell. Az öccse nem hitt neki. Amanda a társaság gúnyolódásától rettegett a legjobban. Cliff megfordult, hogy a lépcsőhöz induljon, de Sean az útját állta. - Ha azért akarsz felmenni, hogy üdvözöld a gyerekeidet, aztán pedig átöltözz, átengedlek - mondta kifejezéstelen arccal. - Azt viszont nem engedhetem, mert a feleségem szigorúan rám parancsolt, hogy lásd Amandát, mielőtt végezne az öltözködéssel. Cliff arcára hitetlenkedés ült ki. - Beszélni akarok vele. Elvégre a gyámleányom. Sean felnevetett. - Szerelmes vagy belé. Miért nem ismered el végre? Cliff erős késztetést érzett arra, hogy képen teremtse a mostohafivérét. - Aki itt szerelmes, az te vagy. Valahányszor csak belépek egy szobába, körül kell néznem, nem bujkáltok-e Eleanorral a kanapé mögött, mint két serdületlen kölyök. Rex odalépett hozzájuk, és ő is vigyorgott. - Nem láthatod Amandát, Cliff, amíg nem jön le. Lazíts, öregem! Elvégre csak két hétig voltál távol. - Tizennyolc napig - dörmögte Cliff, és arcába szökött a vér, amikor a többiek mind elnevették magukat. - Azt ajánlom, üdvözöld a gyerekeidet, aztán igyekezz! - mondta Tyrell, és megfordult, hogy visszamenjen a szalonba, Sean pedig követte. Rex viszont még maradt, és elkomolyodott. - Miss Carre jól van. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, és még több méltóságról. Már másnap vendégségbe ment a grófnéval és Tyrell- lel, így aztán a pletyka elhalt, mielőtt még igazából megindult volna.

- Biztos? - kérdezte Cliff. - Te nem tudod, mennyi megvetésben volt része, amíg a szigeten élt. - Egészen biztos. A gyermek, akit augusztusban magaddal hoztál, azóta felnőtt. Cliffnek azonnal eszébe jutott, milyen volt Amanda, amikor Ashton Hallban halvány rózsaszín hálóingben ment be hozzá. Soha nem látott nála kívánatosabb nőt. Nagyon jól tudta, hogy már nem gyerek. - Forró fürdőt kell vennem - mondta, majd elindult a lépcsőn. Amit állított, az szemenszedett hazugság volt, mert valójában hideg zuhanyra lett volna szüksége. Pontban fél hétkor Cliff a földszintre indult. Frakkot viselt, és még a sálját igazgatta. Szíve izgatottan kalapált, és önmaga előtt nem tagadhatta, hogy miért. Úgy érezte, nem tizennyolc nap telt el, hanem tizennyolc év, mióta nem látta Amandát. Már mindenki összegyűlt az előcsarnokban, és csak őt várták. Cliff azonban egyiküket sem látta, miközben meglassította a lépteit, és még a korlátban is meg kellett kapaszkodnia. Amanda középen állt, és olyan volt, mint egy fehérben és aranyban tündöklő jelenés. Cliff szívverése még jobban felgyorsult, aztán egy pillanatra kihagyott. A lány tétova mosollyal ajándékozta meg, ő pedig csak meredten nézte, és levegőt is alig kapott. Amanda feltűzve viselte a haját, szép arca körül csak néhány tincs lengedezett, és a férfira szegezte különlegesen zöld szemét. Báli ruhája görög stílusban készült, és szelíden ölelte körül viselője testét. Nyakában a Clifftől kapott gyöngysort viselte, hajában a grófné gyémánt fejékét. Gyönyörű volt, és Cliff nem tagadhatta többé az érzéseit. Annyira hiányzott neki ez a lány, hogy az utóbbi tizennyolc napban többször is hamarabb haza akart indulni, mint eredetileg tervezte. Most már tudta, miért volt ilyen késztetése. Azon a napon, amelyen megmentette Woods kormányzótól, Amanda az élete középpontjává lett. És ma is az még. Mindennél többet jelent neki. Még egyszer nem bírná ki, hogy elváljon tőle. Szerelmes vagyok, gondolta hitetlenkedőn. Soha életében nem ámult el még ennyire. Már nem kételkedett abban, hogy ez szerelem. Hatalmas, mindent betöltő, elsöprő öröm, a teljesség, az elragadtatottság érzése, hallatlanul erős vágy. Tudta, hogy ugyanúgy szüksége van Amandára, mint az élethez a levegőre, a tengerre és a szélre. És talán még erősebb volt az eltökéltsége, hogy soha többé nem akarja sebzetten, megbántottan, gúnynak kitéve látni Amandát.

Eddig küzdött, ahogy csak bírt. Valaki egyszer azt tanácsolta neki, hogy adja fel, és vallja meg az érzéseit. Kábult ámulatában nem emlékezett, ki mondta ezt, de igaza volt. Ideje, hogy feladja az ellenállást. Hogy megadja magát Amandának. Egyszer csak rádöbbent, hogy az előcsarnokban néma csönd van, ő pedig úgy bámulja a lányt, mint egy szerelmes bolond, akinek torkára forrt a szó. Nos, döntötte el, miközben mosolyogva lement az utolsó lépcsőfokokon, az is vagyok. Szerelembolond férfi. Amanda úgy nézett rá, mint aki tudja ezt. Cliff gondolkodás nélkül a lány álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. - Annyira elbűvölő vagy, Amanda, hogy a szavam is elállt. A lány arcán előbb csodálkozás jelent meg, aztán megkönnyebbülés. Végül elmosolyodott, a férfi pedig azt olvasta ki a szeméből, hogy ő is rettenetesen hiányzott neki. - Nem haragszol? - kérdezte Amanda. - Nem. - Cliff megérintette a lány arcát, a nyakát, és izgalom fogta el. Elképzelte, milyen lenne újra szenvedélyesen megcsókolnia, végre igazán szeretkeznie vele. Egyszer csak torokköszörülést hallott, és elfojtotta frissen feléledt vágyát. - Vettem neked valamit - mondta. Benyúlt a zsebébe, és egy bársonnyal bevont kis ékszertokot húzott elő. Amikor kinyitotta, gyöngyökkel és gyémántokkal díszített, csepp formájú fülbevalók tűntek elő. Amanda megnedvesítette az ajkát. - Gondoltál rám, amíg távol voltál. - Igen - felelte a férfi, és jól tudta, hogy ez enyhe kifejezés. Kivette a dobozkából az egyik kis ékszert, és Amanda fülébe akasztotta. Közben bársonyos bőréhez ért, és azonnal feszíteni kezdett az ágyéka. Látta, hogy a lány is megdermedt, és tudta, ugyanazt érzik. Egymás szemébe néztek, és Amanda már nem mosolygott. Ma éjszaka meg fogom érinteni, gondolta Cliff, becézni fogom, szeretni a teste minden egyes négyzetcentiméterét. Most azonban nem segített rajta az efféle képzelődés, és sietve elhessegette. A másik fülbevalót is feltette, aztán leengedte a kezét. Már mind a ketten remegtek. - Köszönöm - mondta Amanda csendesen. Cliff csak elmosolyodott. Később majd átgondolja, mit jelent ez a kettejük számára. Még mindig nehéz volt megértenie a saját érzéseit. - Indulnunk kell a bálba - mondta, és karját kínálta a lánynak. - Igen - felelte Amanda mosolyogva, miközben belekarolt. Amanda egészen bódult volt. Egy pompás greenwichi házban találta magát, egy fényűző bálteremben, a felső tízezerhez tartozó, elegáns hölgyek és urak

százai között, és Cliff állt mellette. A férfi szinte mindenkinek bemutatta, aki jobbról és balról elhaladt mellettük, miközben utat törtek maguknak a csillogó, nevetgélő emberek tömegében. Amandára senki nem nézett lekicsinylőn, de még csak tolakodó kíváncsisággal sem. Ebből megértette, hogy a szóbeszéd, amelyet Jane Cochran indított útjára, elhalt, mielőtt még elterjedhetett volna. A legfontosabb azonban az volt neki, hogy Cliff nem haragszik rá. Ellenkezőleg, ha találkozott a pillantásuk, és ez sokszor előfordult, a férfi mindig olyan szelíd mosollyal ajándékozta meg, hogy neki a lélegzete is elállt. Amanda nem igazán tudta, mi történik vele. Csak abban volt biztos, hogy azt akarja, soha ne érjen véget ez az éjszaka. De egyszer vége lesz, és neki holnap el kell mondania a szeretett férfinak, hogy visszamegy Jamaicára. - Mindjárt megnyitják a táncot - dünnyögte Cliff, miközben megálltak a parkett szélén. A férfi órák óta most először engedte el Amanda karját, hogy feléje forduljon és meghajtsa magát előtte. A lány pukedlizett, és annyira szerette ezt a szép férfit, hogy az már fájt. Az este tökéletes volt, és neki most kellett összegyűjtenie azokat az emlékeket, amelyekből majd élete végéig táplálkozhat. Szigorúan figyelmeztette magát, hogy ne gondoljon a holnappal, amíg nem jön el a hajnal. Úgy fogja tölteni ezt az éjszakát, mintha az utolsó lenne számára ezen a világon. Cliff elébe tartotta a kezét, ő pedig belecsúsztatta a magáét. A férfi mosolyogva a táncparkettre vezette. Amanda ott Cliff vállára tette a kezét, ő pedig a lány derekára a sajátját. Megszólalt a zene, és keringőzni kezdtek. Szinte a föld fölött siklottak. A lány Cliff szemébe nézett, és szerelmet vélt látni benne. Sietve figyelmeztette azonban magát, hogy ne lásson olyasmit, ami nem létezik. Cliff soha nem félt bevallani, hogy kedveli őt, de ennél többről biztosan nincs szó. - Boldognak tűnsz - jegyezte meg Cliff halkan. - Soha nem voltam boldogabb - vallotta be Amanda. - Ennek örülök. A férfi pillantása a lány míderére siklott, s amikor aztán felnézett, mosolygott. Utána már nem beszélgettek, s ahogy véget ért a keringő, Amanda máris egy újba szeretett volna kezdeni. - Táncolnál még velem? - suttogta. Cliff összeszorította a száját.

- Szeretnék, de tele van a táncrended - mondta, és körbenézett a teremben, mielőtt megint a lányra emelte a tekintetét. - Az utolsó táncot majd megint veled járom el. Amanda megkönnyebbülten elmosolyodott. Cliff azonban még mondott valamit, és nagyon furcsán csengett a hangja. - Sok hódoló keresett fel, amíg távol voltam? Amanda izmai megfeszültek. - Igen. Édesapád gondoskodott róla. A férfi tekintete elkalandozott, miközben kivezette a lányt a táncparkettről. - Holnap reggel mindjárt beszélnem kell a gróffal. Amanda haragra gerjedt. Annak dacára, hogy nagyon közel kerültek egymáshoz, és Cliff átható, meleg pillantásokat vetett rá, a szándéka mit sem változott. Még mindig hozzá akarja őt adni egy másik férfihoz! Elhúzta tőle a kezét, mert az ő szándéka is változatlan volt. Cliff persze nem tudja, mi az. - Élvezd az estét, Amanda! Később talán majd együtt vacsorázhatunk - mondta a férfi, és előírásosan meghajtotta magát. - Számítok rá - felelte a lány, és sikerült összehoznia egy mosolyt. Követte a tekintetével Cliffet, és azt kívánta, bárcsak örökké tartott volna a keringőjük. Álmodozásából végül tapintatos köhécselés riasztotta fel. Megfordult, és azt látta, hogy egy úr a következő táncára vár. Pukedlit mutatott be, a férfi pedig meghajolt és bemutatkozott, de Amanda nem figyelt a nevére. Egy perc múlva újra a táncparkettre vezették. Amikor a zenekar újabb keringőbe kezdett, a lány látta, hogy Cliff őt nézi meredten. Tekintete kemény és éber volt. Amanda ezt nem tudta mire vélni, hacsak nem az az oka, hogy Cliff nem kedveli azt az urat, akivel ő éppen táncol. Nagy sóhaj szakadt fel belőle, és letett arról, hogy megértse De Warenne-t. Be kell érnie azzal, hogy ők ketten jó barátok. Néhány órával később Amanda egyedül állt egy nagy, aranyozott oszlopnál. Kimerült volt a táncoktól, az élénk érdeklődéstől, amelyben részesítették, és a saját érzései is megviselték. A táncrendje kétharmadát már letudta, egy tucat tánc azonban még előtte állt. Nem volt biztos benne, hogy lesz ereje hozzájuk, de ki kellett tartania, ha az utolsót Cliff-fel akarta eljárni. A parkett még mindig tele volt.

Eleanor a férje karján lejtett egy keringőt, és mind a ketten olyan elvarázsoltnak tűntek, mintha még friss házasok lennének. Amanda megpróbálta elképzelni, milyen lehet egy ilyen nagy szerelem, de sietve elterelte a gondolatait. Neki soha nem lesz része benne, és jobban teszi, ha a jövőjére összpontosít. Ha azzal foglalkozik, miként érheti el, hogy tekintélyes nő és ügyes kereskedő legyen Jamaicán. A következő pillanatban észrevette, hogy Cliff is ott van a táncolók között, és azonnal felgyorsult a szívverése. Mindig is izgatott lett, ha meglátta őt. Magasabb volt, mint a legtöbb úr a teremben, a haja csillogott a mennyezeti tartókban égő gyertyák fényében. Honora Deere-rel táncolt, aki rákvörös képpel a semmibe bámult. Amanda elmosolyodott, és nagyon is meg tudta érteni az ifjú hölgyet. Ő is ott volt nála azon a csúnya napon Jane Cochrannel, Amanda mégis örült, hogy Cliff felkérte. - Miss Carre? - lépett oda egyszer csak hozzá Garret MacLachlan, és meghajolt előtte. A lány elmosolyodott. Eddig nem is látta a férfit a bálban, és most meglepetten nézett rá. MacLachlan skót öltözéket viselt, világoskék zakót, kékfekete-vörös kockás skót szoknyát és ugyancsak kék harisnyát. Fején barett is volt, az oldalán díszkard. Amanda pukedlizni akart, de legnagyobb ámulatára a férfi megfogta a könyökét, és nem engedte, hogy meghajtsa magát előtte. A mosolya is nagyon furcsa volt. - Jó ideje csodálom már, leányzó. Maga a legszebb a teremben. A lány érezte, hogy lángba borul az arca. - Maga pedig, Sir, szégyentelen hízelgő - felelte. Garret azonban már nem mosolygott. - Igazat mondtam, Amanda - mondta, és a lány megijedt, mert eddig nem szólították keresztnéven egymást. - Búcsúzni jöttem. Amanda szeme elkerekedett. - Elutazik? - Igen, hazahívtak. Hiányozni fogok? A lány habozott. - Természetesen - felelte, de többet nem mondott, mert nem akarta ámítani a férfit. Garret tekintete egészen komoly lett, és kis ideig Amanda arcát fürkészte. - Kegyed szerelmes a gyámapjába - jelentette ki végül. - Figyeltem, amikor vele táncolt. Láttam a szemén. A lány nem tudta, mit mondjon. Aztán eszébe jutott, milyen lovagias megértéssel fogadta Garret az igazságot az ő származásáról. Nem gúnyolta

ki, sőt még dicsérően is szólt arról az útról, amelyet időközben megtett. Tudta, tartozik neki azzal, hogy őszinte legyen hozzá, és megérintette a karját. - Igen, így van - felelte. A férfi a fejét ingatta. - Akkor hát a legjobbakat kívánom magának, kislány. - Nem érti a helyzetet. - De igen, nagyon is jól értem. - Nem úgy van, ahogy gondolja. Szeretem Cliffet, és mindig is szeretni fogom, de ő nem viszonozza az érzéseimet. Hazatérek a szigetekre, Garret, és soha nem fogok férjhez menni. A férfi arcán megint azt a furcsa mosoly jelent meg. - Nem hiszem, hogy úgy lesz. Amanda nem értette, mit akarhat ez jelenteni. Garret megfogta a kezét, és csókot lehelt rá. - Viszontlátásra, kislány! - mondta, és kurtán meghajtotta magát, majd elsietett. Amanda követte a tekintetével, és nagyot sóhajtott, mert barátja lett ez a férfi, és tudta, hogy hiányozni fog neki. Azt viszont nem hitte, hogy összetörte volna a szívét. Garret soha nem vallott neki szerelmet, és valószínűleg egyébként is nagy nőcsábász. Egy nap azért talán majd megtalálja azt a nőt, aki úgy fogja szeretni, ahogy megérdemli. - Amanda? - szólalt meg egyszer csak mellette egy nő. Nem ismerte a hangot, és a megszólítást illetlenül bizalmasnak találta. Kissé bosszúsan fordult oda, és valósággal kővé vált. Egy roppant elegáns, szőke hölggyel találta szemközt magát, aki gyönyörű, rózsaszín szaténből készült estélyi ruhát és csillogó gyémántokat viselt. Amanda úgy érezte magát, mintha erősen gyomorszájon vágták volna, és mélyeket kellett lélegeznie. A szőke, zöld szemű asszony nagyon szép volt, és ő valahogy ismerősnek találta. Olyan érzése támadt, mintha önmagát látná, csak két-három évtizeddel idősebben. - Tudod, ki vagyok - mondta az asszony. A hangja feszült volt, és meredten nézte Amandát. - Igen, tudom - felelte ő alig hallhatóan. - Dulcea Belford. - Az édesanyád - tette hozzá az asszony némi habozás után.

19. FEJEZET Amanda megpróbált nyugodtan lélegezni, miközben a vele szemben álló nőre meredt. Arra az asszonyra, aki tudomást sem akart venni a létezéséről. Az iránta érzett haragja, amelyről azt hitte, végleg sikerült már legyűrnie, most teljes erővel visszatért, és egy pillanatra megbénította. Számított erre a találkozásra, de arra nem, hogy már ezen az estén megtörténik. - Az édesanyád vagyok - ismételte meg Dulcea, és átható volt a tekintete. - Nem - mondta Amanda szilárd hangon. Felszegte a fejét, és örült, hogy a Clifftől kapott ékszereket és a grófné gyémántjait viseli. Lelkében teljes volt a zűrzavar, azt viszont bizton tudta, hogy az anyjának még csak megsejtenie sem szabad, mennyi bánatot okozott neki. - Nekem nincs anyám. Csak apám volt, de ő már nem él. - A lány elszántan küzdött az érzései ellen, amelyek legyűréssel fenyegették. - Egyetlen pillanatig sem kell úgy tennünk, mintha anya és lánya lennénk, mert nem vagyunk azok - fűzte hozzá, és egészen a falig hátrált. Dulcea még mindig rászegezte a szemét. - Szívtelen vagy! - kiáltotta, de a tekintete közben Amanda gyémántokkal és gyöngyökkel díszített fejékére tapadt. El kellett telnie egy pillanatnak, mire a lány újra meg tudott szólalni. - Nem, Lady Belford, aki itt szívtelen, az maga. - A lány meg akart fordulni, hogy elmenjen. Semmi szüksége erre a beszélgetésre. Nem messze van egy biliárdszoba, ott elvegyülhetne a hölgyek és urak között. De nem tudott megmozdulni, és remegés fogta el. - Azért utaztam Londonba, hogy megtaláljalak. Ez volt a papa utolsó kívánsága. Azt hiszed, szívesen jöttem el a szigetekről? Hogy azt képzeltem, örömmel fogadsz majd? Ó, nem! Csak nem vitt rá a lélek, hogy ne teljesítsem édesapám végakaratát. És te még szívtelenséggel merészelsz vádolni? Dulcea végre felhagyott az ékszerek bámulásával, és Amanda szemébe nézett. - Magamon kívül voltam, amikor De Warenne közölte velem, hogy a Harmon házban vagy. Beszélnünk kell egymással, hogy megérts, de nem itt, hanem négyszemközt. Menjünk ki! - Nincs miről beszélnünk - felelte Amanda, de már sírás fojtogatta.

Nem értette, miért, amikor már túltette magát a fájdalmon, amelyet az okozott neki, hogy az anyja elutasította. A lába azonban megtagadta az engedelmességet, és nem akart arra indulni, amerre az esze parancsolta. Csak dermedten állt ott, és mindegyre azt a nőt nézte, aki megszülte, aztán azonban eldobta, és akkor sem vette magához, amikor ő egyedül maradt a világban. - Meg sem hallgatsz? - kiáltotta Dulcea, és megragadta a lány kezét. Amanda megrántotta a vállát, és elhúzta a kezét. Nem tudta, kíváncsi-e arra, amit az anyja mondani akar. - Csodás este volt ez számodra - jelentette ki az asszony, és elmosolyodott. - Óriási sikert arattál. Büszke vagyok rád, Amanda. Nagyon büszke. A lány egyre erősebben reszketett. - Nem vagy az, csak úgy teszel. Közömbös vagyok neked, és mindig is az voltam. - Ez nem igaz! Természetesen fontos vagy nekem. Nem vagy kíváncsi az igazságra? A teljes igazságra? Amanda habozott. Kábult volt, de az ösztönei azt súgták, hogy hagyja itt ezt a nőt, aki még mindig olyan fájdalmat képes okozni neki, amilyet senki más. Csakhogy tervei szerint a lehető leghamarabb elutazik Angliából, és soha többé nem látja majd Dulcea Belfordot. Ne derítse ki, mi történt két hónapja és tizennyolc éve? Ha most nem teszi meg, soha nem fogja megtudni. - Hát jó! - mondta kurtán, hogy legalább a méltósága maradékát megőrizze. Kimentek a nagy teraszra, amelyen többen is élvezték a friss levegőt, de rájuk senki sem vetett ügyet. - Még tizenhét éves sem voltam, Amanda, amikor rájöttem, hogy gyereket várok. Szörnyen megrémültem - mondta Dulcea, miután megálltak a többiektől kissé távolabb. A lány szívverése felgyorsult. Nem volt nehéz elképzelnie, milyen rémült lehetett az anyja, aki akkor fiatalabb volt, mint ő most. - Szeretted egyáltalán édesapámat? Dulcea elmosolyodott. - Akkor igen. Szép férfi volt, és nagyon jól festett tengerészuniformisban. És olyan kisugárzása volt, hogy sok nő megfordult utána az utcán. - Ő soha nem szűnt meg szeretni téged - hallotta a lány a saját szavait. - Te viszont hozzámentél Belfordhoz - tette hozzá szemrehányón. - Kivételes szerencse volt, hogy Belford feleségül vett - mondta Dulcea halkan. - Apád és én csak három hétig ismertük egymást, aztán neki el kellett

hajóznia. Amikor észrevettem, hogy gyerekem lesz, nem tudtam, mit tegyek. Nagyon fiatal voltam, és anyám éppen csak elkezdett bemutatni a Belfordhoz hasonló férfiaknak. Olyan uraknak, akiknek nagy vagyonuk ugyan nem volt, de rangjuk, címük igen, és ősi családból származtak. Mindig is tudtam, hogy egy nap majd így fogok férjhez menni. A házasság és a szerelem két külön dolog. Én még szerencsés is vagyok, mert megtanultam becsülni Belfordot. Az asszony kis ideig hallgatott. - Apád és én nagyon fiatalok voltunk még, Amanda. Nem szerelem volt közöttünk, csak szenvedély. Ugyanaz - tette hozzá némi habozás után -, amit te De Warenne iránt érzel. Amanda a fejét rázta. - Senkit sem csodáltam még úgy, ahogy Cliffet csodálom. Egy percig sem akarom tagadni, mit érzek iránta. Ő a hősöm, a védelmezőm, és a halálom napjáig szeretni fogom. Dulcea szeme elkerekedett. - A papa ugyanígy szeretett téged, vagy legalábbis majdnem így! kiáltotta a lány. - Úgy nevelt fel engem, hogy folyton a te szépségedről, bájosságodról, eleganciádról és kedvességedről mesélt. Piedesztálra állított. Elérte, hogy én is így gondoljak rád. Istenem, mennyire sajnálom szegényt! - Nem tudtam, hogy Carre így érzett. Hogy is tudtam volna? Ő soha nem beszélt nekem erről - felelte Dulcea. - De nem azért jöttem ide, Amanda, hogy veszekedjem veled. A lány meglepődött. Miért nem mondott neki igazat a papa? Az anyja arcán mosoly futott át. - Sem szívtelen, sem rideg nem vagyok, Amanda. Hús-vér nő vagyok, van szívem, otthonom, férjem és két gyermekem. Azt hittem, Carre elfelejtett engem. Mi mást kellett volna gondolnom? - Nem tudom - válaszolta Amanda lassan. Gondolatban figyelmeztette magát, hogy ne lágyuljon el. Nem bízhat Dulceában. Nem szabad bíznia benne. - Azt mondtad, fontos vagyok neked, de ez nem igaz. Nem lehet az, tette hozzá magában. - Igenis igaz! Már hogyne lenne fontos nekem a saját lányom? De azonnal elvettek tőlem, miután a világra jöttél. Tizenhét éves fejjel nem volt választásom - állította az asszony. Amanda ezt nem akarta elfogadni. - Meg se próbáld elhitetni velem, hogy megtartottál volna, ha módodban áll.

- Napokon át csak sírtam, miután elvettek tőlem - mondta Dulcea, és megtörölte a szemét. - Anyám azonban jól akart férjhez adni, és én nem szerettem volna csalódást okozni neki. Rád viszont, Amanda, sokat gondoltam, és aggódtam érted. Kivált akkor, amikor megtudtam, hogy Rodney kalóznak állt. A lány összezavarodott. Az asszony őszintének tűnt, azt viszont egy szóval sem említette, hogy lemondott volna a rangról és a címről, és inkább őt nevelte volna fel. - A papa szeretett engem, és én is őt. Jó apa volt. Feleslegesen aggódtál mondta Amanda. Mindig is a védelmébe fogja venni a papát, Dulceával szemben meg különösen. - És ha annyira aggódtál, miért nem írtál nekem? kérdezte. - Belford kidobott volna, ha megtudja. Vigyáznom kellett a jó híremre. Ugye, megértesz? Annyira sajnálom, Amanda. Bárcsak másként lett volna! A lány hirtelen haragra gerjedt. - Változtathattál volna rajta, amikor két hónapja Londonba jöttem, de te nem akartál. Ezért nem hiszek neked, akkor sem, ha ezerszer megismétled, hogy aggódtál értem. - Nem voltam magamnál, amikor De Warenne kapitány elmondta, hogy a városban vagy! - Mindent neki köszönhetek. Megmentett, védelmezett, nagyvonalúan gondoskodott rólam, és mindezt csakis tisztességérzetből. Ő bezzeg befogadott a házába! Hozományról gondoskodott a számomra. A családja tárt karokkal fogadott, nem úgy, mint te! - kiáltotta Amanda, és nehezen kapott levegőt. Az anyja feltépett egy sebet, amelyről ő eddig azt hitte, hogy már rég begyógyult. Dulcea elképedten meredt rá. - Én azt hittem, Carre gondoskodott neked hozományról - mondta. - Nem, Cliff tette, a saját költségére. - Az anyja sok dologról beszélhetett volna, de neki szemlátomást a hozomány a legfontosabb. - A papa soha nem kérte arra De Warenne-t, hogy legyen a gyámom. Azt is önként vállalta magára, szívjóságból, miután te nem kértél belőlem. Azért kapok tőle hozományt, mert megfogadta, hogy gondoskodni fog a jövőmről, ami ugyancsak nem lenne kötelessége. Dulcea felkapta a fejét. - Elcsábított téged? Amanda hátrált egy lépést, és megrázta a fejét, de érezte, hogy elvörösödött.

- Ehhez semmi közöd. Ahogyan hozzám sincs - mondta, és könny égette a szemét. - Ő soha nem lenne olyan tisztességtelen. - Nem vitt ágyba? - kérdezte meg újra Dulcea, és éberen figyelte a lányt. - Nem. Én próbáltam meg őt elcsábítani - felelte Amanda. Valami azt súgta neki, hogy az anyjának valójában más célja volt a kérdésével. Mintha egyik hazugság követné a másikat. - Szegény drágám! Dulcea megfogta a lány kezét, de ő azonnal elrántotta. - Ne merészelj sajnálni! - Az anyád vagyok! Nem akarsz hinni nekem, és ez ellen semmit sem tehetek, de nálam jobban senki sem tudhatja, milyen az, ha egy fiatal lány őrülten szerelmes. Senki sem róhatja fel neked, hogy beleszerettél Cliff de Warenne-be. Itt, a bálban minden második nő bármit megtenne azért, hogy annak a férfinak a legújabb szeretője lehessen. Még a jó hírüket is feláldoznák érte. Megértelek, drágám. Komolyan. Amanda újra csak a fejét rázta. - Mennem kell - mondta. Semmit sem tisztáztak, és ő bármennyire szeretett volna is hinni Dulceának, nem tudott. - Várj! - Az asszony hangja ostorcsapásként hasította a levegőt. Nemrégiben elmentem a Harmon házba, hogy lássalak. Könyörögtem De Warenne-nek, engedje meg, hogy az unokahúgomnak adjalak ki, és segíthessek férjet találni a számodra. Azt is kértem tőle, hogy nálam lakhass. Ő viszont nemcsak nemet mondott, hanem még azt is megtiltotta, hogy találkozzam veled. Amanda elszörnyedt. - Nem hiszek neked! Cliff nem tenne ilyet. És ha mégis megtette, akkor jó oka volt rá. - Miért hazudnék? - kérdezte Dulcea. - Kérdezd meg az inasotokat! Azért mentem oda, hogy lássalak, hogy az életed része legyek, De Warenne azonban elutasított. Amanda tudta, hogy Cliff valószínűleg nem szereti őt annyira, mint ő a férfit, de egészen biztosan bármit megtenne érte, amiről úgy gondolja, hogy a javát szolgálja. - Senkiben sem bízom jobban, mint Cliffben. Ha elküldött téged, akkor tudta, hogy hazudsz. Miért fáradsz ennyit, hogy elhitesd velem, fontos vagyok neked? Mit akarsz tőlem?

- Mondtam már, hogy az anyád szeretnék lenni. Hogy rettenetesen hiányzol nekem. Azt szeretném, ha velem élnél a Belford-házban. Amandának meg kellett kapaszkodnia a terasz korlátjában, mert egyszeriben nem akarta megtartani a lába. - Tessék? Dulcea elmosolyodott. - Azt fogjuk mondani, távoli unokahúgom vagy, és férjet keresek neked, mert ez a kötelességem. Amandát szédülés fogta el. - Hazamegyek! - kiáltotta. - Vissza a szigetekre, és senkihez sem megyek feleségül. Dulcea megdöbbent. - Mit beszélsz? Nem térhetsz vissza a kalózok közé. Most már itt van a helyed, mellettem. Amanda kihúzta magát. - Nem vagyok kalóz, ha nem vetted volna észre. Ez a gyöngysor az enyém. A ruha is, amely rajtam van. A táncrendem megtelt ma este. Többször is elmondták nekem, hogy gyönyörű hölgy vagyok. Dulcea megfogta a lánya kezét. - Nem akartalak megbántani, drágám. Esélyt kaptunk arra, hogy megismerjük egymást, és egy család legyünk. Erre igazán csak addig van lehetőségünk, amíg nem mész férjhez. Utána már késő lesz. Ez az egész helyzet annyira képtelen volt, hogy Amanda felkacagott. Biztos volt benne, hogy Dulcea el akar érni valamit, de nem azt, hogy ő boldog legyen. - Már most is késő van. Nem akarlak megismerni. Visszamegyek Jamaicára, és boltot nyitok. A hozományomat pedig visszaadom Cliffnek. Dulcea elsápadt. - Ez ostobaság! Nem engedhetem, hogy a te zsenge korodban visszamenj a szigetekre. A sorsod az én kezemben van, és a jövendőbeli férjedében. Saját otthonod lesz! Istenem, Amanda, hát nem érted, mekkora szerencse ért azzal, hogy hozományt kapsz De Warenne-től? Vagyon nélkül nem lenne esélyed a házasságra. Ebből a hozományból viszont szerényen, de jól élhetsz. Amanda hátrább húzódott. - Miért csinálod ezt? Kétszer is elmondtam már, hogy nem akarok férjhez menni. Dulcea vonásai megkeményedtek.

- De Warenne-ről van szó, igaz? Amanda arra gondolt, hogy azt, amit a legjobban akar, soha nem kaphatja meg. - Igen, ebben igazad van. Cliffről van szó, de rólam is. Meg akarom őrizni a függetlenségemet - jelentette ki higgadtan és méltóságteljesen. - Másik férfihoz soha nem megyek feleségül. Dulcea felsikoltott. - Senki sem érheti el, hogy meggondoljam magam - tette hozzá Amanda. Hirtelen halálos fáradtság fogta el, sőt egyenesen rosszullét környékezte. Itt kell hagynia Dulceát, de a bált is, mert ez a varázsosnak indult este menthetetlenül elromlott. A szobájában, ha majd egyedül lesz, talán nem fogja többé visszatartani a könnyeit, bár nem volt biztos benne, hogy maradtak még könnyei. Csak azt az egyet tudta, hogy semmivel sem érti jobban az anyját, mint addig értette, amíg nem találkozott vele. - Én elérhetem, hogy meggondold magad - mondta Dulcea éles hangon. Amanda megdermedt, és lassan, rosszat sejtve megfordult. - Aligha - felelte. Az anyja szélesen elmosolyodott. - És ha segítenék, hogy valóra váljon a legmerészebb álmod? A lány szíve gyorsabb dobogásba kezdett. - Nem ismersz. Az álmaimról sem tudhatsz semmit. - Nem arról álmodsz, hogy De Warenne felesége leszel? - kérdezte Dulcea. - És az is lehetsz. Amandát reszketés fogta el. Az anyja olyan közel lépett hozzá, hogy majdnem egymáshoz ért az arcuk. - Majd én segítek neked, drágám. Láttam, hogy néz rád a kapitány. Csak az ágyadba kell csalnod. A Belford-házban majd megteszed, én pedig gondoskodni fogok róla, hogy a férjem rajtakapjon benneteket. - Dulcea arcán diadalmas mosoly áradt szét. - Még az idén De Warenne felesége leszel. Amanda szörnyen érezte magát. - Soha nem csalnám őt csapdába, hogy el kelljen vennie. - Miért nem? A lány már semmi mást nem érzett Dulcea iránt, csakis undort. - Nem hiszem, hogy te ezt valaha is meg tudnád érteni - felelte, aztán felfogta a ruháját, és sietve elindult. Az anyja azonban hamar utolérte.

- Ostoba vagy! Ezzel minden gondunk megoldódna. Meghallgatásra találnának az imáink. Amanda most már valóban kíváncsi lett arra, hogy mit akar valójában elérni Lady Belford. - Mit jelentsen ez? Milyen gondokról beszélsz? Mi lenne, ha végre őszinte lennél? Talán, de csak talán, segíthetek neked. Nem azért, mintha kedvelnélek, de végül is az anyám vagy. Dulcea megmarkolta a lány karját, és eszelős fény jelent meg a szemében. - Kétségbeesett helyzetben vagyok, Amanda. Belford nyakig ül az adósságokban, és a múlt héten az utolsó kölcsönünk is elfogyott. Semmi pénzünk nincs. Könyörgök, segíts! - Azzal, hogy pénzért kötök házasságot - mondta Amanda lassan és iszonyodva. - Felejtsd el azt az átkozott hozományt! Sokkal többet is kaphatsz. Ugye, szűz vagy még? Biztos vagyok benne, hogy De Warenne eleget tenne a kötelességének, ha elcsábítana téged. Már csak azért is, hogy elkerülje a botrányt. Szóval ezt tervelte ki Dulcea. Előbb csak a lánya hozományára készült rátenni a kezét, ám aztán már azt akarta, hogy Amanda azért legyen Cliff felesége, mert a férfi dúsgazdag. A lány letörölt egy könnycseppet az arcáról. Igaza volt, amikor nem bízott az anyjában. - Valamikor régen olyan ostoba voltam, hogy arról álmodoztam, egyszer majd a karodba zársz. Ez az álom nincs többé. Későre jár. Jó éjszakát! mondta Amanda, és megint továbbindult. - Látogass meg holnap délelőtt, drágám! - szólt utána Dulcea, mintha az utolsó szavait meg sem hallotta volna. - Bemutatlak Belfordnak és a gyerekeknek, aztán kidolgozunk egy okos tervet. Amanda besietett a házba. Minden forogni kezdett vele, és félt, hogy a végén még elhányja magát. Megállt a bálterem küszöbén, és megkapaszkodott egy oszlopban. Cliffhez nem akart odamenni, mert ő azonnal leolvasná az arcáról, mi történt. Ő viszont nem akart beszélni róla, különben még hagyná, hogy a férfi átölelje és vigasztalja. Utána pedig talán nem lenne bátorsága ahhoz, hogy közölje vele, holnap végleg elutazik. Még az is lehet, hogy meggondolná magát. Végül alábbhagyott a szédülése, és végignézett a táncparketten, hátha meglát valakit, akivel hazavitetheti magát. Bárki lehet, csak Cliff nem. Ő szerencsére nem volt a táncolók között, csak a gróf és a neje, akik mosolyogva keringőztek. Aztán Amanda egyszer csak felfedezte a tömegben

Rexet, aki szemlátomást a gondolataiba mélyedve állt az egyik oszlopnál, és valahova a távolba nézett. A szemhéját félig leengedte, mintha el akarná rejteni, hogy valami vagy valaki felkeltette az érdeklődését. Amanda elindult hozzá, Rex azonban még mindig nem vette észre. A lány követte a pillantását, és most már látta, hogy Blanche Harringtont nézi, aki gyönyörű, zöld estélyit viselt. Ő maga is csodaszép volt, és egy kisebb társaság vette körül. Lehet, hogy Rexet érdekli a gazdag örökösnő? találgatta Amanda meglepetten. Ez nem lenne szerencsés, gondolta, mert tudta, hogy egy olyan lánynak, mint Blanche, magas címmel rendelkező férfihoz kell feleségül mennie. Rex összerezzent, amikor Amanda megállt mellette. - Jól van, Miss Carre? - kérdezte. A lány megfeledkezett Blanche-ról. - Elfáradtam - felelte, és sikerült összehoznia egy mosolyt, ám aztán újból megszédült. Rex azonnal megfogta a karját. - Nem érzem jól magam. Megtenné, hogy hazavisz? Ha nem túl nagy fáradság, persze. Rex tekintete túlságosan is éber volt. - Megkeresem Cliffet. Majd ő hazaviszi. Azt hiszem, a szivarszobában dohányzik éppen. A lány megdermedt. - Kérem, ne! Nem szeretném terhelni magát, de most inkább nem találkoznék Cliff-fel. - Rex meglepetten nézett Amandára, és ő meg sem próbálkozott a színleléssel. - Cliff azonnal meglátná rajtam, hogy felindult vagyok. Most sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy beszéljek vele. Majd holnap reggel megteszem. Kérem - tette hozzá. - Nagyon rosszul érzem magam. Rex nem habozott tovább. - Szívesen hazaviszem. Egyébként is elegem van már a bálból. Nem kedvelem az efféle rendezvényeket. Amanda szívéről nagy kő esett le, de a kellemetlen utóíz, amelyet a Dulceával folytatott beszélgetés hagyott maga után, nem múlt el. Tudta, hogy élete végéig érezni fogja.

20. FEJEZET Cliff nagyon nyugtalan volt, amikor éjjel két óra előtt kevéssel belépett a Harmon házba. Mielőtt hazaindult, egyszer csak feltűnt neki, hogy Amandát

már egy órája nem látta a bálteremben. Nem sokkal később egy inas lépett oda hozzá, és átadta neki Rex üzenetét, hogy hazavitte a lányt. Cliff érezte, hogy itt valami nincs rendben. Amandának nem a fivére volt a kísérője, hanem ő. Biztos volt benne, hogy valaki megsértette a lányt, de nem értette, miért nem hozzá fordult. Az sem tetszett neki, ahogyan a távozása előtt Dulcea Belford nézett rá. Arcáról alantas számítást olvashatott le, de mintha diadalmas is lett volna a tekintete. Cliff erősen remélte, hogy Amanda nem beszélt az anyjával, de alighanem mégis ez történt. Ez megmagyarázná a lány hirtelen távozását, azt viszont nem, hogy miért Rexszel kísértette haza magát, és nem vele. A házban csönd volt. Lizzie, Tyrell, a gróf és grófné már kevéssel éjfél után elhagyta a bált, csak Sean és Eleanor maradt még. Cliff kettesével szedte a lépcsőfokokat, és végül megállt Amanda ajtaja előtt. Ezen a kései órán semmiképpen sem illett belépnie a szobájába. Szíve elszorult. Egész este szinte másra sem tudott gondolni, mint a saját különös érzéseire és arra a nőre, aki valósággal foglyul ejtette. Örömmel várta, hogy majd hosszú búcsúcsókkal köszönnek el egymástól, de valójában ennél sokkal többen reménykedett. Abban, hogy Amanda a karjában, az ágyában fog feküdni, és ő úgy érintheti meg, ahogyan szeretné. Cliff mosolyogva a falnak dőlt. A családjában a férfiak, ha egyszer szerelembe esnek, akkor az örökre szól, és ő is De Warenne. Ezt az éjszakát még egyedül is át tudja vészelni, mert ha majd nős ember lesz, soha többé nem kell a felesége nélkül az ágyában feküdnie. Ahogy Amandát ismeri, el fogja kísérni őt az utazásaira, legalábbis addig, amíg nem lesz viselős az első gyermekükkel. A felesége nélkül. Cliff nem hitte volna, hogy ez a gondolat valaha is megfogalmazódik benne. Amandát mégis feleségül fogja venni, méghozzá már nagyon hamar. Reggel első dolga lesz, hogy eljegyzési gyűrűt vásárol, aztán megkéri a lány kezét. Még le is fog térdelni előtte. Eddig romantikus badarságnak tartotta az ilyen gesztust, most viszont igenis romantikus akart lenni. Amíg Amanda nem lesz viselős az első gyermekükkel. Cliff szerette Ariellát és Alexit, az apaság élete legnagyobb örömei közé tartozott. Most mégsem tudott szebb dolgot elképzelni annál, mint hogy Amanda még egy fiúval vagy lánnyal ajándékozza meg. Amandának sok mindent kellett eddig nélkülöznie, de ő mindent meg fog adni neki, ami szépet az élet csak kínálhat. Operalátogatásokat és pezsgőt, rubinokat és gyöngyöket, műkincseket, párizsi tervezők ruháit, biztonságot és

szerelmet. Szíve örömteli dobogásba kezdett. Alig várta, hogy megszülessen a közös gyermekük. A lány ajtajára nézett, és arra gondolt, hogy az egész bálban ő volt a legszebb és legkülönlegesebb nő. Cliff soha senkinek nem vallott még szerelmet, s most gyámoltalannak és bizonytalannak érezte magát. Eddig elképzelni sem tudta, hogy feleségül kérjen egy nőt, de valahogy majdcsak megtalálja a megfelelő szavakat. Kezét már a kilincsre tette. Tudta, ha most bemegy Amandához, szeretkezni fog vele. A lány azonban megérdemli, hogy annak rendje és módja szerint kérje meg a kezét. Igazi esküvőt érdemel, és olyan nászéjszakát, amelyet soha nem fog elfelejteni. Cliff elfojtotta alantas ösztöneit, és nagy sóhajjal visszament a földszintre, aztán a nyugati szárnyban bekopogott a fivéréhez. - Alszol, Rex? - kérdezte. - Már nem - érkezett a mogorva válasz. Cliff belépett a szobába, amelyben a testvére fényt gyújtott. - Mi történt? Miért nem szóltál nekem? Én voltam Amanda kísérője, nekem kellett volna hazahoznom őt. Rex szemlátomást rossz hangulatban volt. - Most feküdj le aludni, Cliff, és majd reggel beszélj Amandával! Nagyon felindult volt - mondta, aztán eloltotta a gyertyát, mint aki befejezettnek tekinti a beszélgetést. Cliff azonban még maradt. - Megmondta, mi zaklatta fel? - Nem. Jó éjszakát! Cliff nagy sóhajjal elhagyta a szobát. Ha valóban fontos lenne, Rex elmondaná neki. Reggel majd beszél Amandával, mielőtt elmenne a Bond Streetre, hogy gyűrűt vásároljon. A legszebbet fogja megvenni, amely csak kapható. Majd az beszél helyettem, ha mégsem találnám meg a megfelelő szavakat, gondolta, és elmosolyodott. Cliff túlságosan izgatott volt, és alig valamit aludt. Kevéssel reggel nyolc előtt csak Tyrell-lel kettesben ült a reggelizőszobában. Bátyja újságot olvasott, ő viszont csak kávét iszogatott, mert csomó volt a gyomrában. Amanda néhány órát valószínűleg még aludni fog, és tizenegy előtt a Bond Streeten sem nyitnak ki az üzletek. Cliff mindenképpen látni akarta a lányt, mielőtt elindulna. Soha nem érezte még ilyen lassúnak az idő múlását. - Mi van veled? - kérdezte egyszer csak Tyrell.

Cliff eddig észre sem vette, hogy ujjaival az asztalon dobol. - Semmi. - Olyan vagy, mint egy startjelre váró versenyló. Cliff pontosan így is érezte magát, de ezt nem mondta ki. Aztán lépteket hallott. Felugrott, amikor a reggelizőszoba ajtajában Amanda jelent meg aranycsíkos, elefántcsontszínű ruhában. Rajta is látszott, hogy nem aludt eleget. Arca feszültségről árulkodott. Cliff rádöbbent, hogy az éjszaka valóban történnie kellett valaminek. Miközben odalépett a lányhoz, magában pokolba kívánta Rexet, mert nem mondta el neki, mi az. - Jó reggelt! - Amanda mosolya mesterkéltnek tűnt, miközben biccentett Tyrellnek, aztán Cliffhez fordult. - Beszélni szeretnék veled. Négyszemközt. A férfi úgy érezte magát, mintha gyerek lenne még, aki szidásra számíthat. - Természetesen - felelte, aztán a bátyjára nézett. - Elnézésed kérjük. Tyrell bólintott, és folytatta az újságolvasást. Cliff követte a lányt a könyvtárszobába. - Kezdek aggódni - mondta, és Amanda vonásait fürkészte. - Nem aludtál jól. A lány elmosolyodott. - Te sem, ahogy elnézlek. - Mi történt az éjjel? Miért hagytad ott egyik percről a másikra a bált? Miért nem kerestél meg? Én is hazahoztalak volna! - kiáltotta a férfi. Amanda újra csak elmosolyodott. - Láthatóan élvezted az estét. Miről beszél ez a lány? - A te hihetetlen sikeredet élveztem - felelte Cliff, de fejébe szállt a vér, mert valójában nem ezt akarta mondani. - Azt élveztem, hogy nézhetlek téged. Amanda felszegte a fejét. - Valamit meg kell beszélnem veled. A férfi aggodalma már nem ismert határokat. - Miattam vagy felindult? Megbántottalak valamivel? - Ó, Cliff! - A lány mosolya most hihetetlenül szívélyes és meleg volt. - Már hogy lennék miattad felindult? Örökre hálás leszek neked azért, amit értem tettél, és a tegnap éjszaka is csodás volt. - Amanda habozott, és elpirult. - A keringőket soha nem fogom elfelejteni.

- Úgy beszélsz, mintha soha többé nem keringőzhetnénk együtt! - kiáltotta a férfi, és közelebb lépett. Nem akarta elveszíteni ezt a lányt. - Mintha el akarnál menni! Amanda megnedvesítette az ajkát, és egyenesen Cliff szemébe nézett. - Terveim vannak - suttogta. - Terveid? Miféle terveid? - kérdezte a férfi, és rossz előérzete támadt. - Amíg Hollandiában voltál, tisztába kerültem azzal, hogy nem akarok férjhez menni. Hazautazom. Cliff egy pillanatig döbbenten meredt a lányra. - Tessék? - Hazautazom. Nem mehetek férjhez. Semmiképpen sem. Kérlek, ne érts félre. Ahogy mondtam, örökre hálás leszek neked azért, amit értem tettél, de Jamaicán van a helyem. Hitelt veszek fel, és üzletet fogok nyitni. A férfi úgy érezte magát, mintha megütötték volna. Olyan kába lett, hogy alig tudott gondolkodni. - Vissza akarsz menni a szigetekre? - kérdezte. - De hát itt van az otthonod! - A Harmon ház a te otthonod. - Amanda mosollyal ajándékozta meg Cliffet. - Tudom, hogy megdöbbentettelek, mert más terveid voltak velem, de nem fogom megmásítani az elhatározásomat. A férfi fejében egymást kergették a gondolatok. - Boltot akarsz nyitni? Miért? - kérdezte, és lassanként összeszedte magát. - Mi történt az éjszaka? - Ahhoz ennek semmi köze. Túlságosan is igénybe vettem a családodat. Amíg úton voltál, sokat gondolkodtam. Tudom, hogy csakis a legjobbat akarod nekem, és ezt nagyra értékelem, de nem akarok hozzámenni egy idegen férfihoz. Bármennyire szeretem is Ashton Hallt, Jamaica az otthonom. Ha nem megyek férjhez, magamról kell gondoskodnom, és így is lesz. Sokat tudok a kereskedésről, és mindent alaposan átgondoltam - tette hozzá Amanda. - Egészen biztos vagyok benne, hogy sikeres leszek. Cliff nyugalmat kényszerített magára. Jó darab időbe telt, mire újra meg tudott szólalni. - Természetes, hogy nem akarsz egy idegen férfihoz hozzámenni mondta. Aztán hallgatott kicsit, mert elő akart rukkolni az érzéseivel, de nem tudta, hogyan fogadja majd ezt a lány. Életében most először esett meg vele, hogy nem volt elég önbizalma. - Nem kell férjhez menned, Amanda - folytatta

végül lassan. - Csak akkor, ha úgy akarod. De ettől még itt maradhatsz. Minden kérődet el fogom utasítani. A lány a fejét rázta. - Nem erről van szó, Cliff. Nem maradhatok itt. Haza akarok menni, és saját céget fogok alapítani. A férfinak egy szék karfájára kellett támaszkodnia. Már végképp nem értette Amandát. - Dulcea volt az? Ő mondott neked valamit a bálban? Nagyon nyugodtnak tűnsz, de. A lány közbeszólt: - Beszéltem vele. Azt akarta, hogy lakjam a Belford-házban. És mást is javasolt. Cliff megdermedt. - Te viszont inkább elfutsz Jamaicára? Amanda felszegte a fejét. - Nem futok el! És nem Dulcea miatt utazom el. Nem igazán kedvelem, és nem lennék szomorú, ha soha többé nem látnám. Nem szeretnék vitatkozni veled, bár örülnék, ha megértenél. Spanish Townban annak idején egy gyereklányt mentettél meg. Ma már felnőtt nő vagyok. Nem gondoskodhatsz életem végéig rólam. Ideje, hogy kezembe vegyem az életemet - mondta, és könny csillogott a szemében. - Miért ne gondoskodhatnék rólad? - kérdezte a férfi. - Szívesen teszem. - Engem viszont meggátolsz abban, hogy önálló legyek. Cliff gyámoltalanul nézett a lányra. Nők nem szoktak önállóságra vágyni. - Ha valóban vissza kívánsz menni Jamaicára, elviszlek oda - mondta. Ez mindkettejük számára jó megoldásnak tűnt. - Ha üzletet akarsz nyitni, szívesen kölcsönzöm hozzá az indulótőkét. Ami a hajóutat illeti. - Nem! A férfi ijedten elhallgatott. - Nem akarod, hogy segítsek? - Te ezt nem érted! - kiáltotta Amanda. - Egyedül akarok boldogulni! Cliff megdöbbent. El fogja veszíteni a lányt? Azt nem tudná elviselni. Bármit megtenne, hogy visszanyerje őt, a szívét. - Miért? Egyszerűen nem értem, mi folyik itt. Amanda az ajkába harapott, és a kandallóhoz lépett. Cliff megértette, hogy a változás végleges. Amanda senkitől sem akar függeni, még tőle sem.

A lány végül visszafordult feléje. - Ne izgasd fel magad! - Nem tudok hátat fordítani neked. Ne kérd ezt tőlem! - mondta Cliff, és maga is érezte, hogy könyörög. - Erre nem is kérlek. Arra viszont igen, hogy engedj szabadon. A férfi megrémült. - Valóban ezt akarod? Amanda elsápadt, de bólintott. Cliff pedig végre megértette. A társaságban ő is mindig fogolynak érezte magát, alig várta, hogy vitorlát bonthasson végre, és elszabadulhasson. A lány ugyanígy érez. Két hónapot töltött Londonban, és elege lett belőle. A csodaszép és elegáns külső mögött még mindig ott él a Vadóc. A férfi, bár ez megijesztette, és nem kicsit, örült is neki. - Hazaviszlek - mondta. És oda fog figyelni a lányra, amikor új életet kezd, mert ha akarja Amanda, ha nem, ő mindig is a védelmezője lesz. Életében először leküzdi a hódítási vágyát, és türelemmel várni fog, amíg visszaszerezheti a lányt. Odalépett hozzá, és tenyerébe zárta kis kezét. - Azért hoztalak ide, hogy szabad legyél - suttogta. - Nem azért, hogy bezárjalak a társaságba. - Tudom. - Megbántad az olvasásórákat, a tánctanulást, a ruhatárad megváltozását? - Dehogy! Még mindig nem értesz! - Amanda megérintette Cliff arcát. Nem a Vadóc tér haza, hanem Miss Carre. Hiányzik, hogy szél fújja a hajamat, de nem a társaságtól akarok szabadulni. Azért kell hazamennem, mert nem lehetek tovább a gyámleányod. Szavai szíven ütötték a férfit, aki elengedte a lány kezét. - És én még azt hittem, megértettelek! Előlem akarsz elfutni? - Csak azt mondhatom el újra meg újra, hogy a saját utamat kell járnom. Férj nélkül, gyám nélkül, nélküled. De mi azért mindig barátok leszünk, igaz? Cliff félrefordult. Gondolkodni próbált, de túlságosan fájt a szíve. Minden értelmetlenné vált. Ez nem történhet meg. Nem veszítheti el az egyetlen nőt, aki szerelmet ébresztett benne. Ha Amanda a társaságtól menekülne el, akkor elengedné, követné, várna rá. De ha előle fut el, nem engedheti, hogy megtegye. - Fájdalmat okoztam neked! - kiáltotta Amanda. - Nálad jobb védelmezőt nő nem is kívánhatna magának. A szívemben mindig velem leszel. És egy

nap majd, amikor már gazdag és tekintélyes üzletasszony leszek, meglátogatlak Windsongban, és elbeszélgetünk a régi szép időkről. - Egy fenét! - felelte Cliff. - És az utolsó centig vissza fogom fizetni, amit rám költöttél. Végre van valami, amire szavamat adhatom. - Semmit sem kell visszafizetned, egyetlen centet sem! - emelte fel a hangját a férfi. - Itt most valójában arról van szó, ami Ashtonban történt. Amanda ijedten hátrált egy lépést, és Cliff tudta, hogy helyes volt a sejtése. - Nem tudom, miről beszélsz - állította a lány. A férfiban felidéződött, hogyan próbálta őt elcsábítani Amanda, de ő gorombán nemet mondott. Már bánta, hogy nem tette ott azonnal a magáévá. - Elutasítottalak. A lány elpirult. - Tisztességesen viselkedtél, és igazad volt. Hibát követtem el. - És ezért futsz el. Amanda a fejét rázta. - Nem, nem ezért - mondta. Cliff odalépett hozzá, és a falhoz szorította. - Azt mondtad, mindent megterveztél, amíg én Hollandiában voltam. Azért kellett elutaznom, mert nem tudtam uralkodni a vágyamon. Külföldre mentem, hogy ne fogadjam el, amit felkínáltál nekem. És amíg távol voltam, te eldöntötted, hogy elhagysz. A lány nagy levegőt vett. - Igen. A férfi megkönnyebbült, és már nem volt annyira feszült. - Most már legalább őszinte vagy - suttogta, aztán Amanda arcára tette a kezét, és a szeméből a lány azt olvasta ki, hogy kezdi érteni őt. - Te meg mit csinálsz? - kérdezte mégis. Cliff arra gondolt, hogy azon az éjszakán szinte elviselhetetlenül kívánta Amandát, és néhány hónapja a hajóján is. Szíve olyan hevesen vert, hogy az már fájt. - Tudod te, mit csinálok - felelte, és a lány fölé hajolt. Amanda egy pillanatig szótlanul meredt rá, és megértette, a férfi végre kész arra, hogy engedjen a vágyának. - Cliff - suttogta. A férfi a karjába rántotta, izmos mellkasához szorította, és szájára tapasztotta a száját. Vadul, szenvedélyesen akarta megcsókolni, amint

azonban az ajkához ért, megszelídült. Minden dühe, félelme és vadsága semmivé lett. Szereti ezt a nőt, és szüksége van rá. Most és mindörökké. Finoman, óvatosan elérte, hogy Amanda szétnyissa neki az ajkát. A lány végül viszonozta a csókját, előbb csak tétován, ám aztán egyre szenvedélyesebben. Cliff a szájába dugta a nyelvét, még jobban a falhoz szorította, és hozzányomta az ágyékát. Amanda a vállába kapaszkodott, és könnyek potyogtak a szeméből. A férfi végül elvált tőle, és megfogta a kezét. - Gyere! - mondta rekedten, és mielőtt a lány még válaszolhatott volna, elindult vele. A folyosón senki sem járt. Cliff benézett a reggelizőszobába, de Tyrell még mindig az újságjába mélyedt. Aztán Amandára pillantott, ő pedig értett a tekintetéből, és bólintott. Felszaladtak a lépcsőn, s miután beértek a hálószobájába, a férfi elengedte a kezét, hogy becsukja és bezárja az ajtót. Letépte magáról a zakót, és Amandára nézett, aki szinte megigézve állt az ágy mellett. Cliff odament hozzá, és a karjába zárta. - Boldoggá akarlak tenni - mondta fátyolos hangon, és megsimogatta az arcát. A lány bólintott. - Igen, Cliff, igen, csak. siess! - felelte. Szavai megváltással értek fel. A férfi boldogan felkiáltott, aztán az ágyhoz vitte Amandát, aki közben átkulcsolta a nyakát, és az állát, az arcát csókolgatta. Cliff felnevetett örömében, mert e percben semmi sem volt fontosabb neki, mint az, hogy megkapja ezt a nőt. Hogy nagyobb boldogságban részesítse, mint azt ember képzelhetné. Lefektette az ágyra, és remegő kézzel nekiesett a ruhája hátán sorakozó gomboknak. Azok sorra leszakadtak, és a padlóra hulltak. Amanda felkacagott, és feltépte a férfi ingét, mire még több gomb esett a földre, és végül az ing is a szőnyegen kötött ki. Cliff nevetve kibújtatta a lányt a ruhájából, ám aztán elhalt a nevetése. A levegő valósággal szikrázott a feszültségtől. A férfi türelmetlenül lerántotta Amandáról az alsóinget és a fűzőt, újra meg újra megcsókolta, s érezte, már nem sokáig lesz képes arra, hogy uralkodjon magán. Kinyitotta a nadrágja övét, és izgalma másodpercről másodpercre hevesebb lett. - Drágám - mondta mosolyogva -, megpróbálok úriemberként viselkedni.

- Arra semmi szükség - szólt közbe Amanda, és kigombolta a férfi nadrágját. Cliff egy pillanatig mozdulatlanná dermedt, miközben a lány a kemény férfiasságát simogatta. Hangosan felnyögött, de még mindig sikerült visszafognia magát. Egy idő után széttolta Amanda térdét, és fölébe feküdt. - Cliff, nem tudok tovább várni - suttogta a lány. - Nem akarok fájdalmat okozni neked - zihálta a férfi, mielőtt beléhatolt. Gyönyörben akarlak részesíteni. - Ó! - nézett rá Amanda ijedten. - Várj egy pillanatot, szerelmem! - suttogta Cliff, és lassan, egészen lassan mozogni kezdett. A lány testén remegés futott végig, aztán felkiáltott, de már nem a fájdalomtól, hanem az érzéki örömtől. A férfi már hamar érezte, hogy Amanda ellazult, és gyorsabban, keményebben mozgott benne, amíg együtt értek fel a csúcsra. Amikor aztán a lány még a nevét is elsuttogta, teljesen átadta magát élete leghevesebb beteljesülésének. Miután elültek a kéj hullámai, Amanda egyszerűen csak magához szorította a férfit. Ahhoz nem volt bátorsága, hogy megfejtse azokat az érzéseket, amelyek betöltötték a szívét, a lelkét, az egész lényét. Keze lassan bejárta Cliff feszes, izmos testét, és csodálta az erőt, amely feléje áradt belőle. Még mindig magában érezte, és elmosolyodott. A férfi felemelte a fejét, és viszonozta Amanda mosolyát. Olyan szeretettel, ahogy rá még soha senki nem mosolygott. - Remélem, elégedett vagy - suttogta Cliff. A lány megcsókolta, és lehunyta a szemét. Futó csókot akart Cliff szájára nyomni, de a vágya elragadta. Az ajkuk csak nagy sokára vált el egymástól. - Nagyon is elégedett vagyok - mondta Amanda, miután kinyitotta a szemét, és megmozgatta a csípőjét. Érezte, hogy a férfi erősen lüktet benne. - Ez, drágám, csak a kóstoló volt - mondta Cliff, és megvillant a szeme. A főételig még több fogás van. - Igazán? - kérdezte a lány, de csalódottság ült ki az arcára, amikor a férfi lassan kihúzódott belőle. - Íme az első fogás, drágám - mondta, és a lány fölé hajolt, hogy a nyelvével izgatni kezdje nőisége középpontját. Amanda egészen addig Cliff nevét sikoltozta, amíg gyorsan és hevesen elkövetkezett az újabb csúcs. Miután úgy-ahogy felocsúdott a kéj mámorából, a férfi megint beléhatolt. A lány megsimogatta az arcát.

- Még egy fogást szeretnék - mondta, de nem mosolygott. - Máris - felelte a férfi, és megint ki akart húzódni belőle, ő azonban átfogta a csuklóját. - Nem, nem! Most sokkal nagyobb falatra vágyom - jelentette ki. Cliff nem mozdult. Amanda szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt, a végén még elveszti az eszméletét. Hátára fordította a férfit, aki hagyta, hogy megtegye, ő pedig mereven ágaskodó vesszejére hajolt, és köréje zárta az ajkát. Cliffből kiáltás szakadt fel. Amanda hálóingben ült kis íróasztalánál. Az egyetlen gyertya csak kevés fényt adott, miközben elolvasta a levelet, amelyet éppen megírt. Az ágyában elnyúlva feküdt Cliff, és mélyen aludt. Későre járt, és az egész napot szeretkezéssel töltötték. Amanda sokszor látta már Cliff aláírását. Most ügyesen odahamisította az utasításokat tartalmazó levél alá, aztán összehajtotta a papírt, borítékba tette és lepecsételte. Közben egy könnycseppet kellett letörölnie róla. Azóta, hogy kibújt a férfi mellől az ágyból, legalább századszor volt olyan érzése, hogy megszakad a szíve. Cliff meglepte ma reggel. Ha hagyott volna számára időt arra, hogy belegondoljon, mit is jelent valójában a közös szenvedélyük, talán visszautasította volna. Ha okosabb lett volna, elkerüli ezt a közelséget. Nem azért, mert túlságosan szereti a férfit, hanem azért, mert nem számíthat tőle viszonzásra. Egy percig sem kételkedett abban, hogy Cliff, ha majd felébred és észre tér, ragaszkodni fog ahhoz, hogy házasodjanak össze. Méghozzá merő kötelességérzetből, hogy eleget tegyen a tisztesség parancsának. Semmi sem változott. Ő még mindig fülig szerelmes Cliffbe, aki nem viszonozza az érzéseit. Elképzelte, milyen szörnyű lenne, ha hozzámenne, és aztán megtudná, hogy a férfinak másik nővel van viszonya. Nem, jól döntött, amikor elhatározta, hogy megőrzi a függetlenségét. A kísértés, hogy itt maradjon, túlságosan erős volt. Csodás lenne, ha egy ideig Cliff szeretőjeként élhetne, a férfi azonban mindenáron feleségül akarná venni, és ő nem mehet hozzá. A tudat, hogy egyszer majd mindennek vége lesz közöttük, fenyegető, fekete felhőként lebegne minden pillanata fölött. És abban sem volt biztos, hogy valaha is a saját útját tudná járni, ha egyszer már Cliff szeretője volt.

Amikor felállt, lába alatt megnyikordult a padló. Kezében a levéllel Amanda a szekrényhez ment, és pongyolába bújt. Éppen kinyitotta az ajtót, olyan nesztelenül, ahogy csak tudta, amikor meghallotta Cliff hangját. - Te meg mit csinálsz? A lány megfordult, és mosolyt varázsolt az arcára. Ahogy meglátta a férfit, aki anyaszült meztelenül ült az ágyban, és egyszerűen varázsos volt, egy pillanatra megfeledkezett arról, mire készül. Aztán azonban újra eszébe jutott a levél, amelyet a háta mögött rejtegetett. - Meg akartam keresni a szobalányt, hogy bort és harapnivalót kérjek mondta. Valójában a kikötőbe akart üzenetet eljuttatni. Ha MacIver elhiszi, hogy a kapitánya küldte az utasításokat, akkor holnap az első dagállyal kifut a Fair Ladyvel, hogy hazavigye őt. A lány látta már, hogyan szokott Cliff írásban parancsot adni a hajói legénységének, és bízott benne, hogy MacIver haladéktalanul eleget tesz a rendelkezésnek. Ha minden jól megy, holnap este ő már a nyílt tengeren lesz. Arra most nem szabad gondolnia, milyen dühös és csalódott lesz Cliff. Előbb vagy utóbb majd talál magának másik szeretőt, aki megvigasztalja. Ez a gondolat elkeserítette a lányt, de mindjárt el is szégyellte magát. Cliff nagyot ásított, és egészen furcsa fény jelent meg a szemében. - Remek ötlet. Kérj pezsgőt, aztán gyere vissza! - mondta, és olyan csábítón mosolygott, hogy Amandát forróság öntötte el. Tudta, hogy mindig is szeretni fogja ezt a férfit. Cliff viszont, ebben egészen biztos volt, hamarosan alig fog már egyetlen gondolatot is vesztegetni rá, valamikor pedig majd egészen elfelejti. Fájt ezt tudnia, de bátor mosollyal ajándékozta meg a férfit, mielőtt kisurrant a szobából. - Mindjárt jövök - ígérte. - Siess vissza! - dünnyögte Cliff. Miközben megkereste a szobalányt, Amanda csak arra tudott gondolni, hogy a férfi szörnyen dühös lesz, ha majd értesül a csalásáról.

21. FEJEZET Amanda egy bérkocsiban ült a Belford-ház előtt, lábánál a kisebb utazótáskái feküdtek. Úgy döntött, még egyszer beszél az anyjával, mielőtt végleg elhagyja Londont, de most nehezére esett, hogy kiszálljon. Clifftől nem

búcsúzott el, és szomorúság kerítette hatalmába. Az előző éjszaka után természetesen nehéz lett volna a férfi elé állnia, de azt is tudta, hogy valójában gyáván viselkedik. Lehunyta a szemét, és mindkettejükért könnyeket ejtett. Cliff reggel fényes hangulatban vált el tőle, és azt mondta, hogy vacsora előtt még látják egymást. Nem sejthette, hogy Amanda addigra már rég a tengeren lesz. A lány a szobája ablakából nézte, ahogy a férfi könnyű léptekkel elsietett. Nem sok választotta el attól, hogy visszahívja, s újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy útjaik előbb vagy utóbb majd keresztezni fogják egymást a szigeteken. De számít az? Nem lesz Cliff szeretője, akkor sem, ha ő azt szeretné. Annak semmi értelme nem lenne, ahogyan annak sem, ha hozzámenne a férfihoz, csak azért, mert az kötelességérzetből elvenné. A lány nagyot sóhajtott, megtörölte a szemét, és kiszállt a bérkocsiból. A bejárathoz ment, becsöngetett, és megpróbálta összeszedni magát. Pár pillanat múlva az előcsarnokban állt, és arra várt, hogy utoljára együtt legyen az anyjával. Nehéz volt anyaként gondolnia rá, mert valójában semmit sem érzett iránta. Ettől azonban még ő hozta a világra, és ezért akart találkozni vele. Dulcea futva érkezett. A szeme csillogott, ajka széles mosolyra húzódott. - Amanda! Hát meggondoltad magad! Nagyon örülök neked - mondta, aztán körbenézett, és álmélkodás ült ki az arcára. - Nem látok táskákat. Nem azért jöttél, hogy nálam lakj? - Búcsúzni jöttem. Mondtam neked, hogy hazautazom. A lány rádöbbent, hogy énjének egy része még mindig a szeretet halvány jelére számít ettől az asszonytól. Annak ellenére is, ami eddig történt. Dulcea elsápadt. - Hogy tehetsz ilyet? Feladod az itteni életedet azért, hogy kalózok között élj a szigeteken? - Azt is mondtam neked, hogy üzletet akarok nyitni. Szeretnék megmaradni előkelő hölgynek. - Bolond vagy, és hálátlan is! - Dulcea reszketett, és villámokat szórt a szeme. - Otthont kínáltam neked, valódi otthont, te meg egyszerűen elmész merő kalandvágyból? Ugyanolyan vagy, amilyen az apád volt. Amanda megdermedt. - Ön semmit sem kínált nekem, Lady Belford. Nem is vágytam semmire, csak egy kevés őszinte vonzalomra. A szemében azonban csakis számítást és

kapzsiságot látok. Abban a reményben jöttem most ide, hogy kiderül, tévedtem a bál estéjén. De mindent jól értettem, igaz? Dulcea hallgatott, és arcán ezernyi érzelem tükröződött. Amikor megszólalt, megint nyugodt volt a hangja: - Haragszom rád, mert tönkreteszed a kilátásaidat. Ha számítást látsz a szememben, annak egyedül az az oka, hogy a javadat akarom. Te a... - Az asszony egy pillanatra elhallgatott, aztán halkabban folytatta: - A lányom vagy, bármi történt is a múltban. Azt szeretném, ha szép lenne a jövőd - tette hozzá. Amanda nem hitt neki. - Miért nem vagyok fontos neked? A te jellemed ilyen sekélyes, vagy velem van a baj? Dulcea közelebb lépett. - Természetesen fontos vagy nekem. Ezt már a bálban is megmondtam. Amanda a fejét rázta. - Nem én vagyok fontos neked, hanem az a vagyon, amelyet esetleg a házhoz hozhatok. Most már igazi hölgy vagyok, de még mindig nem elég jó ahhoz, hogy te szeress. Talán azért, mert fattyúnak születtem? Nekem kell megfizetnem a te bűnödért? Vagy talán ma is még egy kalóz gyerekét látod, ha rám nézel? Mindent megtettem, hogy megváltozzam, de neked ez nem elég? - Nem, nem az - helyeselt Dulcea buzgón -, de én segíthetek, hogy valódi hölgy váljon belőled. Még mindig úgy gondolom, hogy hozzá kell menned De Warenne-hez. A társaság vezető személyisége lehetsz. Amanda csak viszolygást érzett. - És akkor te meg én majd fényesen élünk Cliff vagyonából. - Miért ne? - kérdezte Dulcea rekedten. Amanda végre belátta, hogy szertefoszlott az álom, amellyel az édesapja ámította. A bánattal együtt, hogy el kellett hagynia a férfit, akit szeret, ez szinte már elviselhetetlen volt. Remegett a keze, miközben levette a fülbevalót, amelyet Clifftől kapott. Az első ajándékától, a nyakéktől soha nem fog megválni. - Tessék, add el! Egy ideig talán kisegít. Amint lesznek bevételeim, küldök annyi pénzt, amennyit tudok. Remélem, eleget ahhoz, hogy eltartsd magadat és a gyerekeidet. Amanda maga sem akarta elhinni, hogy ilyen ajánlatot tett. Nem szerette meg Dulceát, de mégiscsak az anyja, aki most kétségbeejtő helyzetben van, a gyerekei pedig a féltestvérei.

- Hogy teheted ezt? Én mindent felkínáltam neked. Semmit sem kínált. - Viszontlátásra, anya! Amanda elhagyta a házat. Azóta, hogy kijött Amanda szobájából, és magára hagyta az ágyában, Cliff egyfolytában mosolygott. Késő délutánra már belefájdult az arca, de most legalább megértette végre, mi a szerelem. Végtelen öröm és boldogság. Már nem is tudta, miért gondolta valaha is, hogy ő soha nem fog így érezni. Belépett a Harmon házba, és azonnal a lépcsőre esett a pillantása. Az eljegyzési gyűrű, amelyet nemrégiben vásárolt, szinte lyukat égetett a zakója mellzsebébe. Gondolatban tucatnyi változatot kigondolt a lánykérésre, de egyiket sem találta elég jónak. Azt akarta, a napnál is világosabb legyen, milyen mélyek az érzései, ha ezt előző nap és éjszaka netán nem sikerült volna kimutatnia. Elmondhatatlanul kívánta Amandát. Az éjjel a legkülönfélébb módokon szeretkezett vele, és alig várta, hogy újra megtehesse. Erősen remélte, hogy a lány értette, mit akart értésére adni a csókjaival, a simogatásaival, az ölelésével. Biztosan nehéz lesz kimondania azt a szót, amelyet minden nő hallani vágyik, de a múlt éjszaka után Amandának már tudnia kell, mennyire szereti. Már éppen fel akart rohanni a lépcsőn, de hirtelen megállt, mert az apja lépett ki az előcsarnokba. Vonásai nagyon fegyelmezettek voltak, szinte már megfejthetetlenek. Cliff megfordult, és egyszeriben olyan érzése támadt, hogy nem huszonnyolc éves, hanem még csak tizennégy. - Mielőtt rendreutasítanál, tudnod kell, hogy a szándékaim tisztességesek - mondta, és egy kék bársonnyal bevont dobozkát húzott elő a zsebéből. Amikor kinyitotta, a nyolckarátos gyémánt szikrázni kezdett, ahogy megtört rajta a fény. A gróf elmosolyodott. - Soha nem kételkedtem abban, hogy feleségül fogod venni Miss Carre-t. Ha jól emlékszem, azt mondtad, még azon a napon megkéred a kezét, amelyen tönkreteszed a jó hírét. - Akkor még nem igazán így terveztem - felelte Cliff. Az apja felvonta a szemöldökét, mintha nem hinne neki. - A gyűrű tökéletes, és illik a hölgyhöz. Szívből gratulálok! - A gróf a fia vállára tette a kezét. - Örülök nektek. Cliff feszültsége végre elpárolgott. - Nem szidsz meg a türelmetlenségemért? - kérdezte.

- Nem - felelte az apja, és felnevetett. - Mi, De Warenne-ek nagyon szenvedélyesek vagyunk, és ha szerelembe esünk, akkor semmi sem állhat az utunkba. - A gróf tekintete ellágyult, és a fia tudta, hogy a feleségére gondol. Mondhatok még valamit? - kérdezte aztán. Cliff már alig bírta visszafogni magát, de azért bólintott. - Természetesen. - Nagyon büszke vagyok rád. Ha szigorúbban bántam veled, vagy kevésbé elnézően, mint a bátyáiddal, az nem azért volt, mert nem szeretlek annyira, mint Tyrellt vagy Rexet. Nem is a vakmerő természeted volt az oka, amellyel sok álmatlan éjszakát okoztál a feleségemnek és nekem. Nálam jobban senki sem volt annak a tudatában, hogy a legkisebb fiam vagy. Cliff egy pillanatra megfeledkezett Amandáról. Nem értette, mit akart ezzel mondani az apja. Miközben felnőtt, valóban másként bántak vele, mint a többiekkel. Igaz, a féktelenségével okot is adott arra, hogy a gróf szigorúbban fogja. - Nem egészen értelek. - Azért voltam szigorúbb veled, mert a legkisebb fiamként szilárdabb jellemre és több erőre volt szükséged ahhoz, hogy megálld a helyed a világban. Ahogy most elnézem azt a férfit, aki itt áll előttem, úgy érzem, helyes volt a nevelési módszerem. Cliff arcára pírt csalt az öröm, mert a gróf soha nem bánt bőkezűen a dicséretekkel. - Tudom, sokszor a legszívesebben elvertél volna, de soha nem tetted meg. Most már magam is apa vagyok, és Alexi sem könnyű természetű gyerek. Megértem, miért kellett keményebbnek lenned velem, mint a fivéreimmel. - A semmiből teremtettél vagyont, és ezt rajtad kívül csak Devlin mondhatja el magáról. A tisztességről és a kötelességtudásról alkotott elképzeléseid pedig ugyanolyan szigorúak, mint a bátyáidé. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, ahogy a gyerekeiddel bánsz, hanem abban is, hogy megmentettél egy bajba került hajadont, és a védelmezője lettél. Maradéktalanul elégedett vagyok azzal a férfival, akivé váltál. Cliff elmosolyodott. - Köszönöm, apa. Edward gróf viszonozta a mosolyt. - Vár a kislány. Cliff szíve gyorsabban kezdett verni.

- Igen, vár. Remélem, nem csinálok bolondot magamból, amikor megteszem, amire készülök. - Ő soha nem fog bolondot látni benned, fiam. Ragyog a szeme, valahányszor csak rád néz. Cliff megint a lépcsőhöz fordult, amikor egy inas jelent meg az előcsarnokban. Kezében egy levelet tartott. - Kapitány úr! Cliff már türelmetlen volt. - Ne most! - Uram, Miss Carre úgy óhajtotta, hogy ezt itt délután négy órakor adjam át önnek. Most pontosan annyi az idő. Cliff őszintén meglepődött, és kissé bosszúsan is nézett az inasra. Mi ez az egész? - Hol van Miss Carre? - kérdezte, és elvette a borítékot. Látta, hogy a nagyon is formális címzés neki szól, és rossz előérzete támadt. - A kisasszony kevéssel déli tizenkettő után elhagyta a házat - felelte az inas. Cliff feltépte a borítékot, és széthajtotta a levelet. Drága C l i f f ! Mire ezeket a sorokat olvasod, én már a tengeren vagyok, és hazafelé tartok. Remélem, megérted, hogy vissza kívánok térni a szigetekre. C l i f f , egy életre az adósod lettem. Nincsenek szavaim arra, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok mindenért, amit értem tettél. Örökre leköteleztél. Hiányozni fog a barátságunk, ahogyan az egész csodálatos, szerető családod is, de a saját utamat kell járnom. Bízom benne, hogy hamar sikerül majd megértened. Ha egyszer visszatérsz Windsongba, szívesen meglátogatnálak, amennyiben megengeded, mert leghőbb vágyam, hogy a barátod maradhassak. Addig is szívélyesen üdvözöllek téged, a gyermekeidet és a családodat. Szeretettel: Amanda Cliff úgy meredt a levélre, mintha semmit sem tudna felfogni belőle. - Mi az, fiam? - kérdezte a gróf. Cliff lassan újra elolvasott minden egyes betűt. Miután végzett, csak egyetlen szó kongott üresen a fejében: elhagyott.

- Miss Carre írt? - kérdezte az apja. Cliff végre felnézett. Amanda elhagyta, miután ő egész nap és éjjel szerette, és a testével fejezte ki azt, amire nem voltak szavai. Örökre, végérvényesen, visszavonhatatlanul szerelembe esett, és az a nő, akit szeret, visszautasította. Barátságról és háláról ír, nekem pedig eljegyzési gyűrű van a zsebemben, gondolta. - Szabad? - kérdezte az apja. Cliff odaadta neki a levelet. Fejében egymást kergették a gondolatok. Hogy történhetett ez meg? Amanda a barátja szeretne lenni? Az a nő, akit ő feleségül akart venni? És most éppen átkel az Atlanti-óceánon? A férfi előtt képek villantak fel, véres, erőszakos jelenetek kalózokról és gazemberekről, akik ártalmatlan kereskedelmi hajókat támadnak meg. Cliff az ajtóhoz indult. Nem értette Amandát, de e percben nem is ez volt a legfontosabb. Bizton tudta, hogy csak ő lehet az, aki visszaviszi a lányt a Nyugat-indiai-szigetekre. - Ne vedd túl komolyan! - figyelmeztette a gróf. Cliff oda sem hallgatott. Lassanként felfogta, mi történt. - Azonnal hozz nekem lovat! - utasította az inast. Minden nő a lába előtt hevert, Amanda viszont elhagyta. Ez annyira sértette, hogy hirtelen megállt, mintha földbe gyökeredzett volna a lába, mert egyetlen további lépés megtételéhez sem volt ereje. Többször is megszúrták már karddal és meglőtték pisztollyal, súlyos sebeket ejtettek rajta, de ilyen mélyet még soha. A lelki fájdalom minden testi kínnál rosszabb volt. Ezerszer rosszabb. Aztán végre feléledt a haragja, és elkáromkodta magát. Amanda barátságról írt neki. Elment az esze? Neki nem a barátsága kell, hanem a szerelme. Az, hogy a felesége legyen. - Uram! A kocsifelhajtón egy istállószolga érkezett futva, és kötőféken egy lovat vezetett. Cliff átvette a kantárt, és nyeregbe pattant. Ha Amanda hajója még nem futott ki, megállítja. Miközben végigvágtatott az utcán, és két kocsi összeütközött miatta, arra jutott magában, hogy a lány még semmiképpen sem lehet úton. Ő mindennap lement a kikötőbe a raktárházakhoz, és biztos volt benne, hogy egyetlen hajó sem készült a szigetekre. Ma délután három órától viszont a dagály lehetővé tette, hogy más hajók kifussanak. Ha Amanda már elment, felkészítteti a fregattját, és utánaered. Ez a történet nem úgy fog véget érni, ahogy azt a lány eltervezte. Egyáltalán nem fog véget érni. Amanda az övé, most és mindörökké, s addig fogja követni,

amíg megtalálja és visszahódítja. Egyszer már szerette őt a lány, és el fogja érni, hogy újra szeresse. Amint azonban leért a kikötőbe, azonnal olyan érzése támadt, hogy valami nincs rendben. Félúton járt a hajótársasága irodái felé, amikor felfedezte, mi a baj. Elképedten meredt arra az üres helyre, amelyen a Fair Ladynek kellett volna horgonyoznia. Tegnap és tegnapelőtt még ott volt, most azonban már nem. - Hol a pokolban van a hajóm? - dünnyögte maga elé Cliff. Tíz nappal később Amanda a Portugáliából származó íróasztalnál ült Cliff kajütjében, és egy Nagy Sándorról szóló könyvbe mélyedt. Eltökélte, hogy nem fog búskomorságba süppedni, és a bűnbánatnak sem adja át magát, mert az még rosszabb lenne. Ezért menekült az olvasásba. Életében most először nem ment fel a fedélzetre. Nem tudott volna ott Mackel vagy egy másik tengerésztiszttel találkozni úgy, hogy ne jutott volna eszébe minden egyes apró részlet. Ahogy együtt állt Cliff-fel a kormánykeréknél a csillagos ég alatt, a szélben. Élete legboldogabb pillanatai közé tartozott az ott töltött idő. Ha visszagondolt a Harmon házban töltött napokra, az étkezések is felidéződtek benne a családi asztalnál, amelynél Cliff vele szemben ült. Eszébe jutott az a délután, amelyen a férfi keringőzni tanította őt, akárcsak a keserédes emlékekkel teli báli éjszaka Carringtonék házában. Még mindig nem volt könnyű az utolsó napra és éjszakára emlékeznie, amelyen egyszerre gyengéden és szenvedélyesen szerették egymást. Ha engedné, hogy elhatalmasodjon rajta a bánat, soha többé nem tudna megálljt parancsolni az érzéseinek. Akkor már jobb, ha egyáltalán nem gondolkodik. Ezért olvasott el az utóbbi tíz nap alatt vagy egy tucat könyvet. Szeme már égett és fájt, a háta is sajgott a görbe tartástól. Egy pillanatra felnézett a könyvéből, s Cliff szép arcára, a mosolyára gondolt, és a ragyogó kék szemére, amelyből annyi kedvesség és szeretet áradt feléje. Nagyot sóhajtott, felpattant, és járkálni kezdett. Megpróbálta elhessegetni a képet, de nem járt sikerrel. Újra maga előtt látta a férfit, ahogy lassanként nyoma veszett a mosolyának, és a szeme vágytól sötétült el. Amandát forróság öntötte el, de közben fázott is. Ha Cliffre gondolt, kétségbeesetten vágyakozott utána, és közben rettenetesen szenvedett is, mert elveszítette. Akaratlanul azt találgatta, mit érezhetett és gondolhatott a férfi, amikor felfedezte, hogy ő eltűnt. Elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, dühös rá,

amiért elhozta a hajóját. Végül is barátok voltak, és ő becsapta, miután Cliff nagyon sokat tett érte. A férfi ezt egészen biztosan árulásnak tekinti. Vajon a barátjának tartja még őt? A lány tudta, nem lesz képes lemondani arról, hogy meglátogassa a férfit Windsongban, ha majd visszatér oda. Az viszont porig sújtaná, ha Cliff látni sem akarná. Természetesen úgy volna a legjobb, de ő egyszerűen nem tudta elképzelni nélküle az életét. Kopogtattak a kajüt ajtaján. Amanda kinyitotta, és egy fiatal matrózt látott meg a folyosón. - A kapitány beszélni óhajt önnel, Miss Carre - jelentette. A lány nagyot nyelt, és már megint Cliff jelent meg előtte a vászoningében, marokkói mellényében, fehér nadrágjában és magas szárú csizmájában, ahogy a kormánykeréknél állt. Végül mégis bólintott, és felment a fedélzetre. Mac háttal állt neki. Nem kérdőjelezte meg a parancsot, amelyet Amanda hamisított, bár megjegyezte, nem érti, miért írásban adott utasítást neki a kapitány, amikor pedig nap mint nap lejárt a kikötőbe. Amanda azt füllentette, hogy De Warenne-t nagyon lefoglalják a gyerekei. Mac beérte ezzel a magyarázattal, és délután három óra után pár perccel már vitorlát is bontottak. A lány lassan közeledett a farfedélzet felé. Mac átadta a kormányt Clarknak, és lejött hozzá. Arca komor volt. - Jó napot, Miss Carre! - Jó napot! - Amanda mélyen belélegezte a sós levegőt, de most nem tudta élvezni a tenger illatát. - Mi újság? - Valaki üldöz minket. A lány megdermedt. Ismerte a tengerésznyelvet, és tudta, jelentősége van annak, hogy Mac nem azt mondta, követik őket, hanem az üldözés kifejezést használta. - Kinek lenne oka rá? - kérdezte, és felgyorsult a szívverése. - Azt nem tudom. Napfelkeltekor vettük észre, és délre nyilvánvaló lett, hogy be akar érni bennünket. Bárki is az, nagyon gyorsan halad, és könnyűszerrel utol fog érni minket. Legfeljebb még egy órára lesz szüksége hozzá. Cliff az, gondolta Amanda ijedten. Ha valóban a férfi vette üldözőbe őket, akkor őiránta nem érezhet mást, csakis megvetést. Mac a fejét csóválta.

- A hajó szkúnernek tűnik. Megnéztem távcsövön át, és tizenöt ágyút számoltam meg rajta. Egy ilyen könnyű és gyors hajó elől természetesen nem menekülhetünk el, de felvehetjük vele a harcot. Gond nélkül elsüllyeszthetjük. Máris parancsot adok rá. Amanda most már reszketett, noha melegen volt öltözve. - Azt hiszem, tudom, ki az - suttogta, és elnézett a látóhatárra. Mac elképedt. - Akkor mondja meg, legyen szíves! A lány megerősítette a lelkét, mert tudta, hogy Mac szörnyen dühös lesz rá. - Én hamisítottam De Warenne kapitány parancsát. Szörnyű hibát követtem el. - Tessék? - kérdezte Mac döbbenten. Amanda nagy levegőt vett. - Én hamisítottam a kapitány levelét és az aláírását is. Valójában nem adott parancsot arra, hogy vigyenek haza. Semmiről sem tudott - mondta, és a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. - Az Úr legyen irgalmas hozzánk! - kiáltotta Mac. - A kapitány át fog húzatni engem a hajótest alatt. Magának is csak az a szerencséje, hogy nő. A lány rettenetesen félt, mert nagyon sok forgott kockán. Lehet, hogy végleg eljátszotta Cliff barátságát? - Szent Szűzanya! - Mac elsápadt. Persze hogy üldöz minket, amikor elloptuk a fregattját. A legjobb hajóját! tette hozzá, és bíborszínt öltött az arca. Amanda a közelgő szkúnerre meredt, amelyen már ki lehetett venni a négyszög alakú vitorlákat. Mac tévedett. Cliff már félóra múlva itt lesz az ő fedélzetükön, és egymással szemben fognak állni. A lány alig kapott levegőt. - Csak kölcsönvettem a hajót - mondta. - Ezt ő nem fogja elhinni - felelte Mac, aztán elfordult, és parancsot adott a fővitorla bevonására. A lány tudta, hogy Macnek igaza van. Cliff nemcsak egy férfi szemével fogja nézni, amit ő elkövetett, hanem egy kapitányéval is. Rádöbbent, hogy átlépett egy határt, és ezt talán soha nem teheti jóvá. Félelme még erősebb lett. A papa ezért a tettért bárkit megölt volna, akár férfi, akár nő volt a bűnös. Cliff rá soha nem emelne kezet, de dühös lesz, ahogyan a helyében bármelyik másik kapitány az lenne. A vitorlákat gyors egymásutánban bevonták a matrózok. - Jobb lenne, ha most lemenne, és ott várna - mondta Mac a lánynak. Jelzünk a szkúnernek, és ha biztosak leszünk abban, hogy De Warenne

kapitány az, akkor visszajöhet a fedélzetre - tette hozzá, és komor pillantást vetett Amandára, majd a farfedélzetre indult. A lány reszketve, susogó szoknyákkal visszasietett a kapitányi kajütbe. Magára csapta az ajtót, és felmerült benne, hogy kulcsra is zárja, de azzal végül is semmit sem érne el. Cliff azért jött utána, mert a hajóját akarja visszaszerezni, és ő nem fog kitérni előle, bármilyen dühös lesz is rá a férfi. Nem akar védekezni, sem magyarázkodni. Egyszerűen Cliff karjában szeretne lenni, és mindent visszavonni, ami történt. Csakhogy túl messzire ment. Mindegy, eltökéltnek kell maradnia. Nem lehet Cliff szeretője, és nem mehet feleségül hozzá csak azért, mert a férfi tisztességesen kíván viselkedni. Amanda hirtelen elnevette magát. Cliff most már futó gondolatot sem fog a házasságra vesztegetni. Kizárólag arra gondolhat, hogy megbüntesse őt, és hogy visszakapja a hajóját. A fregatt már csak néhány csomóval haladt. Amandának fel kellett készülnie a közelgő viharra. Valahogy jó lenne rendbe hoznia a kapcsolatukat, hacsak nem forgószél lesz az a vihar. Mindig is szeretni fogom Cliffet, gondolta. Bármi történjék is most. Csáklyák vágódtak a fedélzet deszkájába. A lány az ajkába harapott, alsóruhája már átnedvesedett az izzadságtól, és meg kellett törölnie az arcát. Kerül, amibe kerül, de meg fogom menteni a barátságunkat, tökélte el. Hallotta, hogy egy evezős csónak ütődött a fregatt oldalának, és a matrózok kötélhágcsót engedtek le. A kajütablakhoz szaladt, hogy feltépje, mert kevésnek érezte a levegőt. Az ablak azonban már nyitva volt. Egy perc múlva kivágódott a kabin ajtaja. Amanda felsikoltott, amikor Cliff jelent meg a küszöbön. A férfi arca feszült volt, harag sütött róla, a vonásai arról árulkodtak, hogy csak nehezen képes uralkodni magán. Szétterpesztett lábbal állt, pedig a fedélzet kicsit sem imbolygott. Amanda zihálva szedte a levegőt. Meg akarta mondani a férfinak, hogy sajnálja, amit tett, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Cliff rábökött az ujjával, és villogott a szeme. - Két dolgot kell mondanom neked - kezdte mindenféle bevezető nélkül. A lány bólintott, és összeszorult a szíve. Cliff most már gyűlöli őt. - Egy: hazajössz velem. Kettő: összeházasodunk. A férfi még egy pillantást vetett Amandára, aztán kiviharzott az ajtón.

22. FEJEZET A lány döbbenten Cliff után futott. Még mindig feleségül akarja venni? Nyilván azért, mert a tisztességérzete még a haragjánál is erősebb. - Adjatok egy üveg whiskyt! - kiáltotta el magát Cliff, miután felért a farfedélzetre. Egy tiszt azonnal elsietett, hogy teljesítse a parancsot. Amanda habozva álldogált a főfedélzeten. Cliff lenézett rá. - Ez most nem a megfelelő pillanat. A lány nagy levegőt vett, és maradt. Magyarázattal kell szolgálnia. Nem bírja elviselni, hogy Cliff haragszik rá. És mit kezdjen azzal a kijelentésével, hogy össze fognak házasodni? A kegyetlen igazság az, hogy akkor sem tudna szembeszállni ezzel az emberrel, ha akarna. Nem nyerhet, ha Cliff egyszer eltökélte magát. És most eltökélte. - Sir! - szólította meg a holtsápadt MacIver a kapitányt. Cliff hűvös mosollyal ajándékozta meg. - Mondja el, milyen szerepe volt Miss Carre kisded játékában! - szólította fel. - Levelet kaptam az ön parancsával és aláírásával, Sir. A kabinomban van az írás. Máris felhozom - felelte Mac feszülten. Cliff egy pillanatig szótlanul meredt rá. Tekintete hajlíthatatlanságról árulkodott. Amanda most már látta rajta, hogy nemcsak dühös, hanem sértett, sebzett is. Minden bátorságát összeszedte, hogy meg tudjon szólalni. - Én hamisítottam a levelet és az aláírásodat - hebegte. Cliff olyan éles pillantást vetett rá, hogy neki be kellett látnia, tévedett. Ez a férfi nem sebzett, hanem haragszik rá, és megveti azért, amit tett. - Roppant ravasz! - mondta Cliff, aztán MacIverhez fordult. - Majd a szolgálata után hozza fel azt a levelet! A tiszt, aki elsietett a whiskyért, egy palackkal és egy pohárral jött vissza. Cliff csak az üveget vette el, a szájához emelte, és nagyot húzott belőle. Amanda borzongva magára fonta a karját. Cliff félelmet ébresztett benne, és fel nem foghatta, hogy gondolhat házasságra, miközben gyűlöli őt. Azért gondol házasságra, felelte meg azonnal szomorúan a saját kérdését, mert Cliff de Warenne nemes lelkű és jó ember. A férfi még egy nagy kortyot ivott. Amanda látta rajta, hogy már nem olyan feszült a tartása. Amikor végül megint feléje fordult, nem tűnt

ingerültnek, sem ellenségesnek. Fejével a kabinja felé bökött. Szeméből a lány fájdalmat olvasott ki. A dühe tehát csak máz volt. Amanda megfordult, és keresztülvágott a fedélzeten. Közben megfeszítette a vállát, hogy legalább a tartása maradékát megőrizze. Hallotta, hogy Cliff puhán, mint egy macska, leugrott a főfedélzetre, és elindult utána. A lány belépett a kabinba, és az ágytámlának vetette a hátát, bár nem számított alattomban érkező támadásra. Az most szemtől szembe fog érkezni, és kíméletlen lesz. Ebben egy pillanatig sem kételkedett. Cliff megállt a kajüt közepén. - Elhagytál - mondta, és a lányra szegezte a szemét. Amanda nagy levegőt vett. - Sajnálom. Sajnálom, hogy kölcsönvettem a hajódat. - Elhagytál az együtt töltött éjszakánk után. A lány megpróbált nem gondolni azokra az órákra, amelyekben Cliff karjában feküdt. Amikor úgy tűnt, hogy a férfi viszonozza az érzéseit, és kölcsönös a szerelmük. - Aznap reggel megmondtam neked, mit tervezek. Ez nem változott attól, hogy együtt voltunk - felelte, és látta, hogy a férfi összerezzent. Gyönyörű volt, de komolyan gondoltam, amikor azt írtam neked, hogy haza kell mennem. Érthető, ha dühös vagy. Azt is tudom, hogy gyáva megoldást választottam, és nem kellett volna Macet... - A hajó nem érdekel! - jelentette ki Cliff a lány legteljesebb elképedésére. - Még örülök is annak, hogy a fregattommal indultál útnak, mert így legalább biztonságban voltál a rablóktól. De a fenébe is, mi ketten megosztottuk egymással az ágyat, és aztán te elhagytál! Amanda még erősebben magára fonta a karját. - Tudtam, hogy az együttlétünk után feleségül akarsz majd venni, Cliff, de csakis felelősségérzetből. Hogy mondhattam volna így igent? A közös éjszakánk csak megerősített abban, hogy el kell jönnöm. - Csakis felelősségérzetből? A közös éjszakánk megerősített abban, hogy el kell jönnöd? - Félreértesz! - kiáltotta a lány. - Nem akarok fájdalmat okozni neked. De azért akartál volna feleségül venni, mert úgy gondoltad, hogy tönkretettél. A tisztességérzet nem ok a házasságra. Számomra legalábbis nem az - tette hozzá. A férfi közelebb lépett hozzá. A tekintete valósággal keresztülfúrta. - Tisztában vagy egyáltalán az okaimmal, Amanda? - Igen, tisztában vagyok velük. - A lánynak sikerült felszegnie a fejét, de közben már könnyek folytak végig az arcán. - Nem ismerek nálad

tisztességesebb férfit. A levelem talán nem adta vissza kellőképpen az érzéseim mélységét, de azok után, amiket te és a családod tettetek értem, bizonyára tudod, milyen nehéz volt elhagynom téged. - Az érzéseid mélységét? - kérdezett vissza Cliff. - Ezzel a barátságunkra célzol, amelyet meg akarsz őrizni? - kérdezte. A hangja hideg és gúnyos volt, miközben még egy lépést tett Amanda felé. Most már közvetlenül előtte állt. A lány hátra akart húzódni előle, és mégis maradt. - A barátságunk fontos nekem. Könyörgök, bocsáss meg nekem, és maradjunk jó barátok. - Én nem a barátod akarok lenni - felelte Cliff nyersen. - És a fenébe is, ne akard elhitetni velem, hogy baráti érzéseket tápláltál irántam, amikor az ágyban voltál velem! Amanda kihúzta magát. - Ez így nem tisztességes. - Az nem tisztességes, hogy elhagytál - válaszolta a férfi. - Azok után, amiket értem tettél, valóban nem volt az. Ezt elismerem. De kétségbe voltam esve. Cliff a fejét ingatta. - Soha nem fogom elhinni, hogy valóban boltot akarsz nyitni. Melyik nő független? Csakis az, aki még szűz vagy már özvegy. Te egyik sem vagy. - És te megvetsz engem. - Valóban ennyire nem értesz? Hogy az ördögbe vetnélek meg? kiáltotta a férfi, és előrehajolt. - Itt állnék, és házasságról beszélnék, ha megvetnélek? Amanda megijedt, és egy pillanatra kihagyott a szívverése. - Valójában miért jöttél utánam? - suttogta. - De Warenne vagyok - felelte Cliff, és felegyenesedett. - Ahogy apám nemrégiben találóan mondta, bennünket semmi sem állíthat meg, ha szerelemről van szó. A lány elképedten meredt Cliffre. Jól hallotta, amit mondott? A férfi megint a fejét ingatta. - Egy szép hölgy áll itt előttem, de ha kibújtatnám a finom ruháiból, akkor azt látnám, hogy a Vadóc még mindig él. Amanda reszketett, mert félt, hogy tökéletesen félreértette Cliffet. - Túlságosan is tetszik nekem az, amilyenné lettem - mondta. - Meg akarok maradni ennek a hölgynek. Abban viszont igazad van, hogy a báloknál még mindig jobban szeretem, ha tengeri szél fújja a hajamat. És Cliff, mit jelent az, hogy semmi sem állíthat meg, amikor szerelemről van szó?

- Azt jelenti, hogy az igazat akarom hallani - mondta a férfi szikrázó szemmel. - Nem érdemlem meg, hogy legalább őszinte legyél velem? A szavaid, hogy nem akarsz a gyámleányom lenni, azóta is üldöznek, amióta kimondtad őket. Nem azért futottál el, mert függetlenségre vágytál, hanem engem hagytál el. Mit követtem el, hogy ilyen kevéssé kedvelsz? Azt hittem, bennünket egészen más, valami sokkal erősebb köt össze. Amanda gyűlölte magát a döntéséért, de mert Cliff még mindig nem értette, mit miért tett, nem maradt választási lehetősége. A férfi valóban megérdemli, hogy egészen őszinte legyen hozzá. - Nem igaz, hogy kevéssé kedvellek. Az érzéseim semmit sem változtak, és soha nem is fognak - suttogta, aztán kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Cliff arcát. Ő megfogta a kezét, és a mellkasához szorította. - Akkor most már végképp nem értelek. Hogy hagyhattál el? - kérdezte. Szeretsz még? Mert én szerettelek, Amanda, és másik nő soha nem ébresztett még bennem szerelmet. A lány hitetlenkedőn felkiáltott. - Ez volt életem legcsodálatosabb felismerése - folytatta a férfi. - Akkor értettem meg, mit érzek irántad, amikor megláttalak a báli ruhádban. De azt hiszem, már azóta szerettelek, amióta vad gyerekként láttalak a szigetek partjain kóborolni. Az is lehet, hogy a King's House-ban szerettem beléd, amikor rátámadtál a kormányzóra. - Cliff szemében mély érzések sokasága tükröződött. - Megpróbáltam elfojtani a szenvedélyt, amelyet te ébresztettél bennem, de nemcsak azt, hanem a szívem érzéseit is. A családomból többen is nehézfejűséggel vádoltak, és ma már igazat adok nekik. Szükségem volt a tizennyolc nap távollétre, hogy megértsem, úgy hiányzol nekem, mint soha senki még. Amikor aztán lejöttél a lépcsőn, felfogtam, hogy nem a vágyaim ellen küzdök, hanem a szerelem ellen. - A férfi nagy levegőt vett, aztán végre elmosolyodott. Mosolyának azonban szinte azonnal nyoma is veszett. - A tisztességérzethez semmi köze nincs a házassági ajánlatomnak - folytatta, és egyenesen Amanda szemébe nézett. - Tudnom kell, szeretsz-e még. A lány odalépett Cliffhez, a karjába bújt, és könnycseppek gördültek le az arcán. - A szerelmem ugyanolyan erős, mint volt. Ha akarnálak, akkor sem tudnálak nem szeretni - mondta, és felnézett a férfira. - Ez most csak egy szép álom? Vagy komolyan szeretsz? Hogy lehet ez? - Nos, ennek vannak olyan nyilvánvaló okai, mint a szépséged és a bátorságod - felelte a férfi mosolyogva, ám aztán elkomolyodott. - Csodállak,

mint soha senki mást eddig. De ez még nem minden. Amikor nem voltál velem, mert elhagytál, elveszettnek és tökéletlennek éreztem magam. És. féltem - tette hozzá habozón. Amanda megint átölelte. Tudta, hogy ez a férfi korábban soha semmitől nem félt. - Valójában nem is akartam boltot nyitni. És soha többé nem foglak elhagyni - suttogta. Cliff egy pillanatig erősen magához szorította. - Ezt örömmel hallom - felelte, és a lány álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét. - Egyszer azt mondtad, az a leghőbb vágyad, hogy velem hajózhass. Amanda szívverése felgyorsult, és két keze közé fogta a férfi szép arcát. Ő lemosolygott rá, aztán ölbe kapta. - Akkor most hajóútra indulunk, szerelmem - mondta, és az ágyhoz vitte. - Hiányoztál. Máris megmutatom, mennyire - tette hozzá, és lehajolt, hogy megcsókolja a lányt. Ő viszonozta a csókot, miközben szíve túlcsordult a boldogságtól. - Hamupipőkének érzem magam - mondta, miközben Cliff az ágyra fektette. - Nem vagyok herceg - felelte a férfi mosolyogva. Amanda felkacagott. - Nekem a hercegem vagy, és szerintem ezt te is tudod. Cliff lassan, csábítón megcsókolta a lányt. - Nem veszem át a fregatt parancsnokságát - dünnyögte, amikor egy pillanatra elváltak egymástól, hogy levegőhöz jussanak. Amanda tudta, mit jelent ez. Tíz napot a férfi kajütjében, az ágyában. - Támogatom az ötletet. De nézőket is szeretnél, drágám? Cliff arcán megint mosoly áradt szét. - Valójában adni szeretnék neked valamit, és nem bánom, ha látják mondta, és a nadrágja zsebéből egy gyűrűt vett elő, amelyet egy nagy gyémánt díszített. Amandának elállt a lélegzete, amikor meglátta. - Ezt mikor vetted? - kérdezte ámulva. Cliff felhúzta az ujjára a gyűrűt. - Alighanem éppen akkor, amikor te felszálltál erre a hajóra. A lány már nem mosolygott, és mélyen a férfi szemébe nézett. - Sajnálom - mondta. - Be kellett volna vallanom, hogy szeretlek, amikor együtt feküdtünk az ágyban.

Amanda megsimogatta Cliff arcát, ő pedig megcsókolta a kezét, és ismerős fény jelent meg a szemében. - Nagy esküvőt szeretnél? A lány elgondolkodott. - Esküvőn még nem gondolkodtam. Se kicsin, se nagyon. Cliff lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. - Rá tudnálak beszélni, hogy Mac itt, a hajón összeadjon bennünket? - Igen - felelte Amanda azonnal. - Ez könnyen ment - mondta a férfi szemlátomást elégedetten. - Igazság szerint abban reménykedtem, hogy megmutathatom, milyen jó a meggyőző képességem. - Azt akkor is megteheted, amikor már házasok leszünk - suttogta a lány, és hitetlenkedőn ingatta a fejét. - Úgy érted, most azonnal keljünk egybe? - Igen - válaszolta Cliff, és a kezét nyújtotta a lánynak. Amanda lehúzta a gyűrűt az ujjáról, és odaadta a férfinak, aki elvette a bibliát az íróasztaláról, aztán a fedélzetre vezette Amandát. - Mac, add át a kormányt Clarknak! - mondta. - Most esketést kell tartanod. Mac elvigyorodott. - Igenis, uram! - felelte. - Összehívhatjuk a legénységet, Sir? Cliff megrántotta a vállát. - Nem én vagyok a kapitány. Azt tehetsz, amit jónak látsz. Mac megfordult, és intett Clarknak. A matrózok percek alatt összefutottak a fedélzeten. Amanda csak arra tudott gondolni, hogy valóra váltak az álmai. Előkelő hölgy lett, és elnyerte Cliff szívét. Lelki szemei előtt képek jelentek meg a gyönyörű jövőről. Látta magukat, amint Ariellával és Alexivel egy szép nyári este Windsongban ülnek a teraszon, és a türkizkék tengert nézegetik. A következő képen már csak ő volt Cliff-fel, és egy ébenfa ágyban feküdtek a szenvedély fogságában. Aztán pedig úgy jelentek meg a képzeletében, hogy ő egy kisbabát tart a karjában, Cliff pedig mosolyogva nézi őket. A lány látását könnyek homályosították el. - Készen áll, Sir? - kérdezte Mac. - Igen - felelte Cliff, és megköszörülte a torkát -, de előbb még mondanék valamit. A saját szavaimmal szeretnék fogadalmat tenni - fűzte hozzá. Megfogta a lány kezét, és párás lett a szeme. - Nem is tudom, hol kezdjem. Amanda, már azon a napon az életem középpontja lettél, amelyen megmentettelek a King's House-ban. Kevéssel később megfogadtam, hogy a védelmeződ leszek, és gondoskodom a

jövődről. Ezennel beváltom az ígéretemet. A lány elsírta magát. A férfi mosolyogva nézett rá. - Most még többet ígérek, szerelmem. Megfogadom, hogy tisztelni, óvni és csodálni foglak. Mindenki másról lemondok, és legfőképpen teljes szívemmel szeretni foglak, amíg csak élek. Fogadom, eget-földet megmozgatok, hogy biztonságot, gazdagságot, boldogságot és békét kínálhassak neked. Olyan életet, amilyet megérdemelsz. Erőm szerint azon leszek, hogy minden rosszat távol tartsak tőled, és a házunkban csak boldogságnak legyen helye. Azt akarom, hogy boldog lé gy. Amanda nem tudta abbahagyni a könnyezést. Cliff de Warenne olyan ember, aki állja a szavát. A lány reszketve két keze közé fogta a férfi arcát. - Elmondhatatlanul szeretlek. A védelmezőm voltál, a gyámom, a szerelmem, a hősöm. A mindenem voltál, ma is az vagy, és mindig is az leszel, életem. Amanda egy pillanatra elhallgatott, hogy megtörölje a szemét. Cliff lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. - Még nem fejeztem be - tiltakozott a lány. A férfi elmosolyodott. - Parancsolj, folytasd! Amanda nagy levegőt vett. - Alexit és Ariellát már most szeretem. Fogadom, hogy nagyon jó anyjuk leszek. És. szeretnélek még további gyermekekkel megajándékozni, ha te is akarod - tette hozzá zavartan. Most már Cliff szemében is könnyek csillogtak. - Akarom - felelte fátyolos hangon. - Neked ajándékoztam a szívemet ezen a hajón, már nem sokkal azután, hogy Jamaicából kifutottunk a tengerre. A mesebeli hercegem vagy, és örökké szeretni foglak. A férfi arcán lassan mosoly áradt szét, és megint lehajolt, hogy megcsókolja Amandát, de Mac figyelmeztetőn megköszörülte a torkát. - Még ne, kapitány! Cliff meglepetten felegyenesedett. - Elnézést! - dünnyögte. - Folytasd, Mac! - Megfogadod, De Warenne kapitány, hogy szeretni, tisztelni és védelmezni fogod ezt a nőt, és vele megelégszel, amíg a halál el nem választ tőle? - Megfogadom - felelte Cliff, és átkulcsolta a lány kezét.

- És te, Amanda Carre, megfogadod, hogy szeretni, tisztelni és óvni fogod ezt a férfit, őt holtodig, holtáig el nem hagyod, sem egészségében, sem betegségében, sem örömében, sem bánatában? - Megfogadom - mondta a lány reszketeg hangon. - Kapitányi tisztemnél fogva ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket - mondta Mac. Cliff megint Amanda ujjára húzta a szép gyűrűt, aztán a karjába zárta hitvesét, a legénység pedig megéljenezte az ifjú párt. Amanda egyszer csak megdermedt, és hátranézett a válla fölött. A papa ott állt a fedélzeten, mosolygott, és büszkén szalutált. „Erre a napra vártam, kislányom. Most már elmehetek." Ezzel eltűnt a jelenés. - Papa - suttogta Amanda. - Tessék? - nézett rá Cliff aggódón. Amanda mosolyogva ráemelte a tekintetét. - Mondtam már, hogy szeretlek? A férfi viszonozta a mosolyt. - Kérlek, mondd még egyszer! - felelte, és megcsókolta. - Aztán újra és újra, bár úgy gondolom, a tettek minden szónál többet mondanak. Amanda lehunyta a szemét, miközben újdonsült férje csókokkal mutatta meg neki, mennyire szereti. Nemcsak a jövőjéről gondoskodott, hanem az álmait is valóra váltotta. És tévedett, amikor az előbb mást mondott, mert neki igenis a hercege, és ez soha nem lesz másként.

UTÓHANG Windhaven, Írország Javában zajlott a bál. Mivel ez volt az első, amelyet az egykor hírhedt De Warenne kapitány az ifjú felesége tiszteletére adott, a déli grófságokból mindenki megjelent. A ház a sziklákon állt, amelyekről a tengerre lehetett lelátni, és mindössze három mérföldre feküdt Adare-től. Kívülről inkább francia palotára hasonlított, semmint ír kúriára. Belül szinte már megdöbbentő látványt nyújtott a berendezésével, amelyben a világ minden részéből származó keleti, távol-keleti és európai bútorok keveredtek. Az esemény nagy port vert fel, elvégre senki sem számított arra, hogy minden idők egyik legnagyobb nőcsábásza valaha is meg fog nősülni. Arra pedig végképp nem, hogy ezt szerelemből teszi. Híre ment, hogy Cliff de Warenne nemcsak halhatatlan szerelme emlékművének szánta ezt a palotát, hanem még a felesége nevére is íratta. - Remek párt alkotnak - jelentette ki az özvegy O'Connell báróné. - A férj egész Írországban a legszebb férfi, az asszonyka pedig hihetetlenül bájos teremtés. - Tökéletesek! - bólogatott helyeslően a barátnője, egy grófné, aki szintén megözvegyült már, és szeméhez emelte a monokliját, hogy jobban lássa az éppen keringőző párt. A parketten még csak Cliff és a hitvese volt, mert ők nyitották meg a táncot. - A kapitány jó táncos, de a neje, azt hiszem, gyakorlottabb. Nem járják a valcert, drága Katherine-em, hanem valósággal a föld fölött lebegnek. - Mintha egész életükben együtt táncoltak volna. Ó, de romantikus! - A báróné nagyot sóhajtott, és kis ideig egészen elbűvölve nézegette az ifjú házasokat, akikhez közben a gróffal és a hitvesével az élen a többi családtag is csatlakozott. Az idős hölgy újra felsóhajtott. - Sugárzik róluk a szerelem. Le sem tudják venni egymásról a tekintetüket. - Ebben a családban már csak ez a férfiak sorsa. Sokáig keresik az igaz szerelmet, mit sem törődve azzal, hogy közben botrányokat okoznak, de ha végül megtalálják, akkor az örökre szól. A két hölgy cinkosan felidézte az utóbbi jó pár év botrányos eseményeit, kezdve Adare grófjának és grófnőjének régi történetével, s nagyokat nevettek. A báróné végül közelebb hajolt a barátnőjéhez, és suttogóra fogta. - Tudod, melyik volt az összes szóbeszéd közül a legnevetségesebb?

A grófné szemében kíváncsiság villant meg. - Mesélj, Katherine! - Azt hallottam, hogy az ifjú Mrs. de Warenne egy kalóz lánya! A grófné egy pillanatig elképedten hunyorgott, aztán a fejét ingatva felkacagott. - Nézz csak rá! Maga a testet öltött elegancia. Minden ifjú hölgynek ilyen kecsesnek és megnyerőnek kellene lennie. Ez a pletyka egyszerűen képtelenség. - Egyetértek - nevetett fel O'Connell báróné is. - Teljes képtelenség! És a két hölgy még sokáig kuncogott a nevetséges feltételezésen.

VÉGE