Brenda Joyce HALÁLOS ÖLELÉS

Brenda Joyce HALÁLOS ÖLELÉS Francesca Cahillt, a gyönyörű örökösnőt, a híres amatőr detektívet szokatlan időben hívják a telefonhoz. A vonal túlsó végén Rick Bragg, a jóképű főfelügyelő, aki újabb bűnügy helyszínére rendeli. A mostani eset személyes ügy, hiszen az áldozat nem más, mint a lány bátyjának szeretője. A gyilkosságot újabb követi. Vajon hány nőnek kell még meghalnia selyemharisnyával a nyaka körül? A bűntény szálainak felgöngyölítésében újra együtt dolgozik Rick és Francesca, bár a lány megpróbál véget vetni a kettejük közt lévő szerencsétlen viszonynak, most sem tudja kivonni magát a férfi közelségének bűvköréből. Mindeközben a nyomozás tétje egyre nagyobb: versenyt kell futni az idővel, hogy megállítsák a fojtogatót, mielőtt újra lecsap. Brenda Joyce (Halálos viszonyok, Halálos vágy) rajongói most sem fognak csalódni: az izgalmas és fordulatos történetszövés letehetetlen olvasmánnyá teszi legújabb regényét GENERAL PRESS KIADÓ

Első fejezet New York City, 1902. február 18., kedd, este 9 óra Francesca Cahill meg volt győződve jó ítélőképességéről, állhatatos természetéről és páratlan intellektusáról. Tény, hogy az egész városban kékharisnyaként, reformerként és különc személyiségként tartották számon. Ez azonban túl sok volt csodálatra méltó édesanyjának. Mrs. Julia Van Wyck Cahill, a felső tízezer egyik elismert nagyasszonya ugyanis semmit nem akart jobban, mint a lányát sikeresen férjhez adni. Francescának azonban más tervei voltak. Újabban meglehetősen elhíresült mint a város legsikeresebb nem hivatásos nyomozója. Ez egyszersmind azt is jelentette, hogy gyakran kényszerült otthon magyarázkodásra. Francesca aznap ráadásul a legkülönösebb házassági ajánlatot kapta a városban a legjobb partinak számító – egyben legveszélyesebb – fiatalembertől, Calder Harttól. Milyen boldog lenne Julia, ha tudomására jutna a férfi azon óhaja, miszerint feleségül kívánja venni a lányát! Francescát azonban megrémítette a lehetőség, hogy Julia és Hart őellene szövetkezzen. Hiszen nemhogy esze ágában sem volt férjhez menni, ráadásul másvalakibe volt szerelmes. Másnap felkeresi Hartot, hogy tisztázza vele a dolgot. Rettegett a találkozástól, mert tudta, hogy kínos lesz. Bárcsak ötvenéves lenne, és kövér, gondolta, amikor komor képpel elhagyta a szalont. A hallban ott találta az édesapját. – Papa!

Andrew Cahill megjelenésében jóindulatú férfi benyomását keltette, meglehetősen zömök, középtermetű ember volt; ránézésre senki nem gondolta volna, hogy ő a város egyik milliomosa. Chicagóban, húscsomagolásból halmozta fel tetemes vagyonát. Francesca még gyermek volt, amikor a keleti partra költöztek, ám az egykori kislány mostanra húszéves nővé érett. Francesca nagyon is tisztában volt vele, hogy ő apja kedvence, és nem csak azért, mert ő a legkisebb. Bár külsőre nem hasonlított Andrew-ra – szőke és kék szemű lévén Juliára ütött –, jellemében azonban olyan volt, mint az édesapja. Andrew elkötelezett reformer volt, s mind a politikában, mind a társadalmi eseményekben legalább olyan aktívan vett részt, mint a Mellon vagy az Astor család tagjai. Egyetlen ember volt csak, akit Francesca nála is jobban imádott: Rick Bragg, a város újonnan kinevezett rendőrfőnöke. Francesca zaklatott és elgyötört idegállapotában azonban azért fohászkodott, hogy aggodalma ne látszódjon meg rajta, mivel édesapja túl jól ismerte őt, és kihúzta volna belőle, mi aggasztja annyira. A helyzetet csak bonyolította, hogy úgy tűnt, az apja épp őt keresi, és egyáltalán nem tűnt elégedettnek, sőt. – Telefonod van, Francesca, Rick Bragg keres – közölte Andrew komor képpel. A lány meglepetésében megdermedt. Meglehetősen későre járt, nem éppen egy udvarias érdeklődő hívásra alkalmas időpontnak számított, és ha Braggnek tudomása van Calder Hart ajánlatáról, akkor csak még rosszabb lehet a helyzet. Calder Hart és Rick Bragg féltestvérek voltak, kapcsolatuk feszült, bizonytalanságokkal terhelt. A lány tudta, hogy az édesapja miért olyan elutasító Rickkel szemben, aki boldogtalan házasságban élt. Francesca szülei nem örültek annak, hogy ők ketten barátkoznak. A lány megköszönte az apjának az üzenetet, majd a könyvtárszobába sietett. A helyiség falait falapok borították, ólomüveg ablakok díszítették, a mennyezeten látszottak a gerendák. A telefonkagyló édesapja asztalán hevert. A füléhez emelte. – Bragg? – Elfúlt a lélegzete, miközben mosolyogva maga elé képzelte a jóképű, határozott, aranyszőke férfit. Egyike volt azoknak az elbűvölő férfiaknak, akikkel valaha is találkozott, de ennél lényegesebb, hogy ő nemeslelkűbb, és számára fontosabb mindahányuknál. Ha valaki alkalmas arra, hogy megreformálja a város végtelenül korrupt rendőrkapitányságát, az csakis ő lehet. Sajnos azonban hatalmas politikai nyomás nehezedett rá. – Újabb erőszakos behatolás történt, Francesca – mondta a férfi minden bevezető nélkül. A lány ujjai erősen szorították a kagylót, s abban a pillanatban elfeledkezett saját személyes gondjáról. Múlt héten barátnőjének, Sarah Channingnek a műtermét dúlták fel, majdnem teljesen megsemmisítették. Az ügyet egyelőre nem szellőztették meg, mivel Sarahnak nem esett bántódása. – Csak nem egy másik műterembe? – kérdezte Francesca levegő után kapkodva. – De igen. Ezt is hasonlóképpen dúlták fel, mint Sarah-ét, csak még brutálisabban. És van egy rosszabb hírem is – tette hozzá Bragg kurtán. – Mi lehet még ennél is rosszabb? – suttogta a lány, s balsejtelem fogta el. – A művész egy ifjú hölgy volt, néhány évvel volt csak idősebb Sarah-nál. A lány szíve összeszorult. – Volt? Csend következett.

– Meggyilkolták – közölte végül a férfi. – Francesca, szükségem van magára! Francesca levegőt venni is elfelejtett. Szíve a már jól ismert izgalommal dobogott. – Hol van? – kérdezte Braggtől. – A főkapitányságon. – Azonnal ott leszek – mondta, majd visszaakasztotta a telefonkagylót, miközben aggodalom fogta el. Újabb bűnügy történt, egy gyilkos szabadon mászkál. Ez alkalommal a művészt is meggyilkolták. Francescát hirtelen félelem dermesztette meg. Sarah élete is veszélybe kerülhet! Francesca kiviharzott a könyvtárból, elhatározva, hogy senkivel sem közli, hogy egy újabb nyomozásban vesz részt, ráadásul olyanban, amelyben Bragg mellett kell nyomoznia. A családja tudott legújabb, nyomozási hóbortjáról, mivel, legnagyobb sajnálatukra, több alkalommal is bekerült az újsághírekbe. Sem az édesanyja, sem az édesapja nem helyeselte. Francesca meglehetősen jól értett ahhoz, hogy az édesapját az ujja köré csavarja, az édesanyja azonban továbbra is heves ellenzőnek bizonyult. Francesca leghőbb kívánsága abban a pillanatban az volt, hogy elkerülje a vele való találkozást, különben soha nem hagyhatná el a házat ezen a kései órán, más módon pedig nem juthatna el ennek az új, szörnyű bűnesetnek a helyszínére. Amint a festményekkel szegélyezett lépcsőházban felsietett az emeletre, a fekete, jóképű, de veszélyesen arrogáns Calder Hart jelent meg lelki szemei előtt. Még ez az új bűnügy sem tudta teljesen elnyomni benne a nyomasztó személyes ügyeit. A férfi alakját a hasonlóképpen problematikus Bragg képe követte. Megborzongott. Hogyan kerülhetett ebbe a patthelyzetbe? Nem állt szándékában beleszeretni a férfiba. De lehetetlen volt elkerülni, mivel olyan szorosan összefonódott a munkájuk. A férfi megvetette a feleségét, aki négy évvel korábban elhagyta, és szeretőit váltogatva utazgatott Európában, miközben a férje fizette a számláit. Francesca ismét megborzongott. Csakhogy Leigh Anne már nem volt Európában. Visszatért New Yorkba, és szándékát világossá téve kijelentette, hogy jogot formál házastársi státuszára. Francesca tudta, hogy most nem időzhet Bragg és a felesége problémáin. Sietve benyitott az egyik nagy vendéglakosztály hálószobájába, ahol Maggie Kennedy négy gyermeke aludt két hatalmas ágyban. Maggie varrónő volt, Francesca ajánlotta fel neki, hogy egy ideig lakjon a családjával náluk, mivel a lány legutóbbi ügye során a család veszélyeztetetté vált. Az asszony legidősebb fia, Joel zsebmetsző volt, de Francesca nyomozásai során jó szolgálatot tett, mert úgy ismerte a város leghírhedtebb részeit, mint a tenyerét. Felébresztette a fiút. – Joel! – Miss Cahill? – motyogta a fiú, miközben sötét szeméből félresöpörte hosszú hajfürtjeit. – Újabb gyilkosság történt – suttogta Francesca a fülébe. – A rendőrfőnök épp most értesített. Találkozzunk a hallban! Joel abban a szempillantásban felébredt. Találkozott a tekintetük. Bólintott, s miközben Francesca elhagyta a szobát, kikelt az ágyból. Néhány pillanattal később Francesca és Joel vastag télikabátjukba burkolózva kilopakodtak a hátsó, konyhai kijáraton, hogy elkerüljék az előcsarnokban tartózkodó komornyikot. Odakinn a tintakék éjszakai égboltot millió fénylő csillag borította, a hideg csontig hatolt. A házat hófedte gyep vette körül, és kavicsos autófelhajtó vezetett az ötödik sugárútra nyíló kovácsoltvas szárnyas kapuhoz, amely ekkor csukva volt. A gázlámpák nemcsak a sugárutat, de az utca túloldalán elterülő Central Parkot is bevilágították. Nyitott és zárt hintók lepték el az utat, közöttük esetlen fekete autó haladt. Francesca észrevett egy egyfogatú, kétkerekű bérkocsit.

– Gyere, szaladjunk! Ott egy bérkocsi! – kiáltotta a fiúnak. Joel rávigyorgott, amint szaladni kezdtek a csúszós, hóborította kocsifelhajtón. – Úgy tűnik, újra munka van – mondta vidáman. Francesca integetni kezdett. – Hé, kocsis! – kiáltotta. A kétkerekű kocsisa észrevette őt, és erősen megrántotta a gyeplőt, hogy fékezésre bírja a lovat, aminek következtében a kocsi hirtelen irányt változtatva a járdaszegély mellé kanyarodott. Az utána haladó hintó kocsisa káromkodva fékezett, hogy elkerülje az ütközést, a hámba fogott két ló ágaskodva állt meg. Francesca zihálva ugrott be a kétkerekűbe. – Igen, Joel, kétségkívül újra munkában vagyunk – mondta, és elmosolyodott. De ez a mosoly komor volt, mert egy gyilkosság mindig halálosan komoly dolog. A gyilkosság a Keleti Tizedik utca 202.-ben történt, nem messze a Harmadik sugárúttól. Amikor Francesca és Joel kiszállt a kétkerekűből, egy vonat dübörgött el éppen a fejük felett. A lány összerezzent, a zaj fülsüketítő volt, úgy érezte, hogy a vonat még az alatta lévő járdát is megremegteti. Miután a szerelvény elhaladt, sűrű füstöt hagyva maga után az egyébként hűvös, tiszta levegőben, Francesca körülnézett. A Tízedik utcát szegélyező házak valaha nagyon divatos, egy-egy család számára épült téglaházak voltak. Francesca megállapította, hogy György korabeli stílusban épültek, kétségkívül a múlt századforduló táján emelték őket. A három- és négyemeletes épületekben aztán a későbbiekben lakásokat alakítottak ki. Az egész háztömböt mindössze egyetlen, gyengén pislákoló gázláng világította meg. Megfagyott, megfeketedett, szeméttel teli hókupacok borították a járdát. Itt-ott fekete jégfoltok fénylettek. Néhány rendőr posztolt a 202-es szám előtt kék gyapjúuniformisban, gumibottal és bőrsisakban. Egy rendőrautó parkolt a ház előtt, mögötte állt Bragg hófoltos fekete Daimlere. Néhány rongyos fiatal suhanc gyűlt a Daimler köré, akik úgy tettek, mintha nem vennének tudomást az őket fagyos tekintettel méregető rendőrökről. Francescában rossz érzést keltettek a barátságtalan és számító tekintetű fiúk, mindannyian a felnőttkorhoz közeledő kamaszok voltak. Egy részeg öregasszony, sörrel a kezében, a szomszéd ház lépcsőjén üldögélt, láthatólag mély átéléssel elmerülve az aznap esti szórakoztató élményben. Időnként a rendőrökre vihogott, majd magában kezdett motyogni. – Tolvajok – mormogta Joel az orra alatt. Francesca már éppen átvágni készült az úttesten, amikor megtorpant. – Joel? A fiú ráemelte a tekintetét. – Látta már őket korábban is. Úgy látszik, kiterjesztették a vadászterületüket. Francesca a négy fiú irányába pislantott; mindannyian rongyos gyapjúkabátot viseltek, kezükön rongyok, fejükön piszkos gyapjúsapka. – Valóban. Nem a Negyedik és a C sugárút sarkán találkoztunk velük? – Ha az emlékezete nem csal, akkor éppen a Cross-gyilkosságban nyomozott. – Nem t’om, ja, de, igen – válaszolta Joel.

A banda egészen biztosan nem a saját vadászterületén volt. – Mindig ilyen messze merészkednek a saját területüktől? - kérdezte a lány. – Nem igazán. Na, jöjjön, tűnjünk innen! – ragadta meg Joel a kezét. Francesca észrevette, hogy a négy fiú meglátta őket, és mozdulatlanul merednek rájuk, mintha ők volnának a friss hús a vacsorájukhoz. Mély levegőt vett, hogy bátorságot merítsen, megfogta Joel karját, és a járdára léptek. A rendőrök a tolvajok és közöttük álltak. – Elnézést, kisasszony – lépett feléjük egy tiszt –, éppen rendőrségi nyomozás folyik. Csak az mehet be, aki itt lakik. Francesca elmosolyodott. – A rendőrfőnök úr közeli jó barátja vagyok. Ő maga kérte a segítségemet ehhez az esethez. Melyik lakásban tartózkodik? A tiszt, nála aligha idősebb fiatalember, pislogni kezdett. Majd egy ismerős arc tűnt fel mögötte, vörös, kerek képű, sűrű, ősz pajeszos. Newman felügyelő jelent meg. – Engedje be, Wallace! Jó estét, Miss Cahill! A főnök már várja, a hetes lakásban van. – Jó estét, felügyelő úr – köszöntötte Francesca könnyed, begyakorolt mosollyal. – Köszönöm. Gyere, Joel! Amint elhaladt a csodálkozó tekintetű Wallace mellett, hallotta, amint a fiatal rendőr felkiált: – Hé, ő az a nő, aki elkapta Cross gyilkosát! – Így van, és a rendőrfőnök közeli munkatársa – válaszolta Newman, hangjában tisztelettel. Francescát elöntötte a büszkeség. Keményen megdolgozott azért, hogy elnyerje annak a néhány embernek az elismerését, akik Rick Bragg-gel munkatársai voltak. – Hé! – Egy nyakigláb fiú állta útját. Szeme meglepően kék volt, s a gyapjúsapka alól vörös göndör fürtök kunkorodtak elő. - Mi dolga van itt egy nőnek? Francesca feszült lett a félelemtől, de kihúzta magát. – Nem hinném, hogy közöd volna hozzá. Légy szíves, lépj arrébb! – Szinte érezte, hogy Joelnek feláll a szőr a hátán. – Mindenhez közöm van, ami itt történik – felelte a vörös hajú fiú, finomkodva hangsúlyozva a szavakat. – Húzd el a beled, Reid! – morogta Joel. Reid felnevetett: – Majd épp te mondod meg nekem, hogy mit csináljak! – Hagyjátok abba! – kezdte Francesca, de már késő volt. Joel támadólag előrelépett a maga alig százhúsz centijével és harminc kilójával, de Reid kitette a lábát. Joel arccal a piszkos hóba esett. Reid rekedten felnevetett. – Erre nem volt semmi szükség – mondta Francesca, próbálva féken tartani a haragját. A vörös hajú csirkefogó szemébe nézett. – Ó, tényleg? Akkor tudja meg, hogy ez itt nem egy fényes bálterem, Miss Cahill – fakadt ki a fiú dühödten. – Maga nem tartozik ide! Menjen haza!

A fiú ismerte őt valahonnan. Francesca lehajolt, hogy felsegítse Joelt. Nem hinné, hogy ez a fiú újságot olvas. Akkor honnan tudja a nevét? – Menjünk, Joel! – mondta, s kezét a fiú vállára tette. Tudta, hogy meg akarta támadni a nagyobb fiút. Nem sok kétsége volt afelől, hogy nagyon hamar szégyenbe hozta volna saját magát, vagy akár meg is sebesülhetett volna, ha tovább próbálkozik. – Eriggy az útból! – horkantott fel Joel. Reid ismét felnevetett: – Már rég ágyban volna a helyed, kis seggdugasz! Joel nekiugrott. Reid kezében kés villant. De abban a pillanatban Francesca visszarántotta Joelt tépett kabátjának a gallérjánál fogva. – A helyedben eltenném – mondta halkan. A szeme sarkából felismerte a férfit, aki épp akkor lépett ki a 202-es ház kapuján. Magas, széles vállú férfi volt. A gázláng megvilágította szőke tincseit, barna bőrét és barna télikabátját. A férfi nem az átlagos módon volt jóképű; indián vér csörgedezett az ereiben. Feléjük tartott. Francesca szívverése felgyorsult. Önkéntelenül elmosolyodott. Megegyeztek, hogy továbbra is barátok maradnak, s legyőzik az egymás iránt érzett vonzalmat, de istenem, valóban meg tudják tenni? Francesca azelőtt sohasem volt még szerelmes. És tudta, hogy már ezután sem lesz az. Reid hátrapillantva meglátta Bragget, és eldugta a kést. Füttyentett a barátainak, majd a kocsik között cikázva átvágott az úttesten. Bragg megállt Francescáék mellett, s egy pillanatig kemény, elszánt tekintettel meredt Reidre. Majd a lány felé fordult, pillantásuk találkozott. És Francesca szíve vadul verni kezdett. Olyan sok minden történt olyan rövid idő alatt… Soha nem akart fájdalmat okozni ennek a férfinak. Olyan sokat számított neki. – Jól van? – kérdezte a férfi, s borostyánszínű szeme tele volt gyengédséggel. A lány elmosolyodott, mint mindig, bármilyen környezetben is találkoztak, annyira örült, hogy láthatja. Négy nehéz és komplikált nyomozás során a férfi a legjobb barátja lett, biztos pont számára. – Persze. Csak nem ijedek meg egy pimasz kamasztól? – Kissé eltúlozta a magabiztosságát, de élvezte, hogy tiszteletet és csodálatot lát megjelenni Rick Bragg szemében. – Kilométer hosszú feljegyzés szerepel róla a nyilvántartásunkban. Nemsokára betölti a tizenhatot; veszélyes siheder. Amikor annyi idős volt, mint Joel, ő is kölyök volt. Francesca akkorra már tudta, hogy a kölyök kifejezés zsebmetszőt jelent. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Joel szólalt meg: – Szemét és nagyképű. És lányokat futtatott. Néha még most is. Francesca szeme megrebbent. Bragg azt felelte: – Hölgyekre pályázik, így vigyázz a tárcádra, ha a közeledben van! – Én elbírok vele! – jelentette ki Joel, de sápadt arcán két vörös folt gyúlt ki. Bragg felvonta egyik szemöldökét: – Kétszer akkora, mint te vagy, Kennedy! A helyedben kétszer is meggondolnám a dolgot!

Joel az utcára köpött, vészesen közel Bragg lábához. A köpet szerencsére nem a férfi fényes cipőjén landolt. – Joel! – szólt rá Francesca feddőleg. – Egy gyilkossági ügyet kell megoldanunk, vagy mit, nem? - kérdezte Joel dühösen. Elcsörtetett Bragg mellett, és az épület bejárati ajtaja felé sietett. Francesca és Bragg Joel után fordult. A fiú mindenki iránt gyűlöletet érzett, aki a rendőrség kötelékébe tartozott, ami érthető, mert zsenge életének nagy részében, zűrös ügyei miatt, folyton meggyűlt a baja a rendőrséggel. Zsebtolvaj volt, szerepelt a rendőrségi nyilvántartásban is. Francesca megérintette Bragg kabátujját. – Olyan türelmes vele. Köszönöm. – Van más választásom, amikor a kedvenc nyomozóm őt választotta asszisztenséül? – kérdezte, hangjában mosollyal. A lány is elmosolyodott, a férfi visszamosolygott rá. És abban a pillanatban az elmúlt néhány óra, néhány hét feledésbe merült. Abban az egyetlen pillanatban nem létezett a férfi különleges szépségű felesége, sem Calder Hart, Bragg veszélyesen provokatív féltestvére. Abban a pillanatban mintha soha nem lett volna az a perc, amikor Leigh Anne megjelent Francescánál, azt követelve, hogy tartsa magát távol Braggtől, mintha nem tért volna vissza négyévi távollét után Európából, hogy ismét jogot formáljon a házasságára, mintha nem szállt volna szembe Francescával, hogy véget vessen a barátságuknak, mintha nem szólította volna fel, hogy távozzon az életükből. Leigh Anne valójában szörnyen megrengette Francesca önbizalmát. Az asszony azt állította, hogy olyan kötelék van közte és a férje között, amelyet a lány soha nem fog tudni elszakítani. Francesca belecsípett a kezébe, hogy emlékeztesse magát, az elmúlt néhány óra, nap, hét igenis létezett. Leigh Anne visszatért a városba, és hivatalosan továbbra is ő Bragg felesége. Calder Hart pedig egy őrült pillanatában azt közölte Francescával, hogy feleségül kívánja őt venni. Megborzongott, úgy érezte magát, mintha két szikla közé volna beékelve. De most legalább ismerős környezetben volt: bűneset történt, amelyet Bragg-gel meg kell oldaniuk, így újra együtt dolgozhatnak. Bragg karon fogta, s úgy vezette a jeges utcán. – Mi történt? – kérdezte a lány, amikor beléptek az épületbe. – Beszéltem az egyik szomszéddal, Louis Bennett-tel, aki az ötös lakásban lakik – felelte Bragg, miközben megállt egy kellemes előszobában, amelyben csupán egyetlen szék, egy konzolasztal és fölötte egy tükör volt. Egy kis csillár világította meg a helyiséget. Joel belehuppant a székbe, és sovány lábait lóbálta. – Az ötös lakás épp szemben van a hetessel, ahol Melinda Neville-t meggyilkolták. A férfi fél nyolckor lépett a közös hallba, s amikor meglátta, hogy nyitva van az ajtó, bekiáltott, de nem kapott választ. Ezért bekukucskált. És akkor meglátta a vandál dúlás nyomait… és a holttestet. Azonnal kiszaladt, és leintett egy rendőrt. Tehát az áldozatot Melinda Neville-nek hívják. Francesca a sötétzöldre festett nehéz faajtót kezdte tanulmányozni, amelyen az imént jöttek be. Rézzár volt rajta. Kinyitásához kulcs kellett. Azon nyilvánvaló okból, mivel többen laktak a házban, az előszobaajtóra zárható zárra volt szükség. – Ezt az ajtót állandóan zárva tartották? – Igen, de amikor Bennett hazajött, nyitva találta – válaszolta Bragg. – Gondolom, nem meglepő, hogy a gyilkos anélkül távozott, hogy bezárta volna maga után.

– Nem meglepő. Ez a Bennett látott vagy hallott valami gyanúsat? Vagy bárki más? – Nem. De a férfi teljesen fel van zaklatva, feltételezem, sokkolta a látvány, amikor felfedezte, hogy Miss Neville meghalt - mondta Bragg halkan. Széles lépcső indult előttük a magasba, ami jellemző volt a György korabeli stílusban épült házakra. Bragg így szólt: – Három lakás van a földszinten, négy az első emeleten, és további három fölöttük. Francesca bólintott, és elindult a lépcső felé. Bragg csatlakozott hozzá, Joel is talpra ugrott. – Lehetséges, hogy a gyilkos itt bérlő – mondta a lány. – Lehetséges. De vannak módszerek, amelyekkel egy zárat ki lehet nyitni, mint azt ön is tudja. Sőt. Várjon egy kicsit! Joel? Joel ránézett. – Mi az? – Megtennél nekem egy szívességet? Lássuk, ki tudod-e nyitni azt az ajtót kívülről, ha én belülről bezáronn. Joel összeszűkült szemmel nézett rá. – Nem vagyok besurranó tolvaj – mondta megvetően. – Tudom, hogy nem vagy betörő – mondta Bragg kissé bosszúsan. De végtére is, már nagyon későre járt, és egy hosszú nap volt a háta mögött, és ráadásul a gyermekkel soha nem voltak különösebben jóban. Joel végül fogta magát, és kiment. Bragg bezárta az ajtót, és Francescára pillantott. Egy pillanattal később hallották, hogy valamit kívülről belehelyeznek a zárba. Francesca feszülten figyelt. Joel néhány percig eredmény nélkül babrált a zárral kívülről, majd hallották, hogy elszalad. Francesca felsóhajtott, majd azt mondta: – Azt hiszem, még nem végzett. – Én is úgy vélem – értett egyet Bragg, s borostyánszínű szemét a lányra függesztette. Egymásra mosolyogtak. Egy pillanattal később a zár kattant egyet a hátuk mögött, és Joel győzedelmes mosollyal belökte az ajtót. – Nem olyan bonyolult – jegyezte meg nagy örömmel és büszkeséggel. – Nagyon jól csináltad – tapsolt Francesca, és megborzolta a fiú sűrű haját. Joel elhúzódott, és büszkén elpirult, s átadott Braggnek egy kulcscsomót. Bragg a fiúra nézett. – Hát ezeket hol szerezted? Joel felnevetett: – Egyenesen Newman felügyelő zsebéből vettem ki – válaszolta. Francesca az ajkát harapdálta, hogy elfojtsa a nevetését. – Nos, felmegyünk? – kérdezte. Bragg bólintott. Francesca ment elöl, Joel a nyomában. A hetes lakás a lépcső tetején jobbra nyílt. A folyosó körülbelül hat méter hosszú volt. Egy kifakult kék futószőnyeg borította, és a kétoldalt elhelyezkedő két-két lakás között egy-egy fali világítótest volt. Elég

halvány volt a fényük, annak dacára, hogy elektromos árammal működtek. A négyes lakás szemben volt a hetessel. Bennett lakása, az ötös, a négyes mellett volt. A hetes lakás ajtaja nyitva volt. Égtek a lámpák. Egy egyenruhás rendőr állt az ajtó előtt, nyilván azért, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat. Odabiccentett Braggnek, míg Francescát kíváncsi pillantással méregette. Odabenn egy másik egyenruhás detektív térden állva kutatott a kifakult szófa alatt esetleges nyomok után. Francesca rámosolygott a másik tisztre, és belépett a kis helyiségbe, amelyről megállapította, hogy az a volt művész műterme. Az egyik oldalon két ablak nyílt a Tizedik utcára, s kétségtelenül kiváló megvilágítást nyújtott a művésznek a munkához. Hirtelen megpillantotta a szoba közepén Miss Neville-t az oldalán fekve a földön, elfordított fejjel. Ebből a távolságból úgy tűnt számára, hogy Miss Neville holtteste ép. Nem volt körülötte vér, és az egyik keze ki volt nyújtva. Mint aki alszik. Természetesen nem aludt. Francesca nagy levegőt vett. Sosem fog hozzászokni egy holttest látványához, különösen, ha a halál egy ártatlan személy ellen elkövetett erőszak és brutalitás következménye. Reszketve térképezte fel a szobát, mintha hideg volna a lakásban. A szófa előtt egy kis asztalka volt két székkel, a mögött feküdt a test. Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy ez a berendezés fogadósarokként szolgált. A két szék ekkor azonban felborítva állt, ahogy a friss virágokkal teli váza is. Vörös rózsák hevertek mindenütt a székek körül. Francesca közvetlen közelre összpontosította a figyelmét. A két ablakkal szemben, az ajtótól, ahol a lány állt, egy-másfél méterre egy festőállvány volt, szintén a földre borítva. A vászon képpel lefelé hevert a földön, mellette a paletta és egy tucatnyi különféle méretű ecset, amelyekről lerítt, hogy dúlás következményeként kerültek a földre. Szinte mindenütt festék volt szétfröcskölve. A vászon hátulját kék, bordó, piros és fekete különböző árnyalataiban virító festékfoltok tarkították, és hasonló festéknyomokat fedezett fel a halványzöld falakon, a szófán, a padlón és az egykor kellemes bézs és vörös színű keleti szőnyegen. A társalgósarok mellett nyitott ajtó vezetett egy aprócska hálószobába, amelyben a műteremmel összehasonlítva szinte meglepő rend uralkodott. – Átkutatta a hálószobát? – Igen. Találtam egy felbontatlan levelet, amelyet egy évvel ezelőtt írtak Miss Neville-nek címezve egy párizsi címre. Egy bizonyos Thomas Neville-től érkezett. – A férjétől? – kerekedett el a lány szeme, mert ez jelenthetett valamiféle nyomot. A férfi nem állta meg, hogy elmosolyodjon. – A fivérétől. Felbontottam és elolvastam a levelet. A feladó címe itteni. Az a tervem, hogy reggel azonnal kihallgatom. – Találkozzunk, mondjuk, kilenckor? – kérdezte gyorsan Francesca. Bragg elmosolyodott. – Lehet, hogy nem tartózkodik ott, Francesca. Nem szeretném, ha az idejét vesztegetné. Amellett, úgy tudom, holnap órái vannak. Francesca felsőfokú végzettségre vágyott, ezért előző ősszel titokban beiratkozott a Barnard Főiskolára. – Kilenckor az irodájában leszek – mondta a lány határozottan. Olyan sok órát mulasztott már, hogy egy újabb igazán nem fog számítani.

– Jó – válaszolta a férfi azonnal. Francescát jó érzés fogta el. Nagyszerű volt, hogy megint a férfi mellett dolgozhat egy újabb nyomozásban, amikor is egy gyilkosságot kell felgöngyölíteniük. Pillantása visszatért a brutális bűntett helyszínére. Egy kép az egyik falnak döntve állt, egy akvarell tájkép, de annak is dühödten odafröcskölt vörös és fekete festékfoltok csúfították el az egyébként szelíd pasztellárnyalatait. Francescának nem tetszett a tájkép, bár szépen volt kidolgozva. – Hogy történt? – kérdezte nyersen Joel. – Sehol nincs vér. – Megfojtották – válaszolta Bragg. Francesca nagyot sóhajtott, s meglehetősen ódzkodott az áldozat szemrevételezésétől. – Ezek szerint az elkövető minden bizonnyal férfi. – Gyanítom. Kétlem, hogy egy nő képes lett volna így végezni vele. A torkán és a nyakán számos sérülésnyom található, amelyek arra utalnak, hogy igencsak nagy erővel szorították. Francesca komoran bólintott. Miss Neville várhat még egy pillanatot, hiszen kevéssé valószínű, hogy bárhová is elmenne. Francesca a szoba festékkel összefröcskölt egyik falára fordította a pillantását. Nem messze a falnak döntött akvarelltől, sötét festékfoltok között, egy sietősen felmázolt fekete betűt fedezett fel. Olybá tűnt, mintha egy B volna. Francesca Braggre nézett. Tekintetük találkozott. – Bragg? Látta már azt a betűt a falon? Mivel a falra olyan sok sötét és rikító festéket fröcsköltek, az otromba betű nem volt feltűnő. – Igen. Tekintetük továbbra is összeforrt. A lány bátyja, Evan nemrégiben – nem túl lelkesen – eljegyezte Sarah Channinget, E jegyességet azonban a két család szorgalmazta. Sarah meglehetősen félénk ifjú hölgy volt, és egyáltalán nem Evan esete. Francesca tudta, hogy a bátyja a gyönyörű, kihívó nőket kedveli. Sarah ezzel szemben visszahúzódó volt, nem érdekelte a társasági élet. Valójában szenvedélyes és ragyogó festő volt. Alig egy héttel korábban a műtermét hasonló módon dúlták fel. Nem volt gyanúsított. Az egyetlen különbség az volt, hogy a falra vérvörös színnel festettek egy befejezetlen betűt. Akkor Francesca és Bragg egyaránt úgy vélte, hogy egy F betű lehet. – Bragg? Mi a véleménye a falon lévő B betűről? A férfi mély levegőt vett. – Nem vörössel van festve, be van fejezve, és nem F. – Igen. Vissza kell mennünk Sarah-hoz, és meg kell néznünk, hogy az a betű, amelyet mi F-nek gondoltunk, valójában nem egy B betűnek a kezdeménye-e. Ez a betű itt kimondottan egy nagy B. Sarah műterméhez senki nem nyúlt a betörés óta, mivel az ügyet még nem zárták le. Bragg határozott utasítása volt, hogy a helyszínt érintetlenül kell hagyni. Felmerült benne, hogy a detektívjei az első felméréskor esetleg valamit figyelmen kívül hagyhattak. Francesca úgy vélte, hogy a férfi nyomozói módszere fantasztikusan eredeti.

– Mit üzenhet a behatoló… a gyilkos? – Fogalmam sincs, Francesca – felelte Bragg halkan. – Egyelőre. Francesca hátán hirtelen végigfutott a hideg, és megdermedt. – Egy csapatot alkotunk, amit szinte az egész város tud. – Mire akar kilyukadni? – Először egy F, most meg egy B – mormolta. A férfi megértette, s nagy szemmel nézett rá. – Úgy véli, hogy a gyilkos velünk játszadozik? Francesca megvonta a vállát. – Nem tudom. Honnan tudhatnám? Még szinte meg sem kezdtük a nyomozást. Csak úgy eszembe jutott. – Gyorsan összeszedte magát. – Egyáltalán nem biztos, hogy Sarah Channing falára F betűt akartak festeni. – Remélem, hogy téved, mert ellenkező esetben egy elmeháborodott gyilkossal van dolgunk, Francesca. A lány bólintott, miközben minden érzékszervét izgalom járta át, mert így tudott a legjobban összpontosítani. – Bragg, van még egy nyilvánvaló különbség a Neville- és a Channing-ügy között. A különbség valóban jelentős volt. Sarah hajnali negyed hatkor fedezte fel a vandalizmust, és nem halt meg. Nem látta, nem találkozott az elkövetővel, így életben maradt, nem ölték meg. – Igen: Sarah él, Miss Neville azonban nem – fogalmazta meg Bragg, akinek egy srófra járt az esze Francescával. – Sarah veszélyben van? – kérdezte Francesca lassan, elszörnyedve. Egészen megkedvelte Sarah-t, amióta megismerkedett vele. Bragg eltöprengett: – Egész egyszerűen nem tudom, Francesca – felelte végül. Francesca sóhajtott, és újra Miss Neville-re nézett. Tovább már nem halogathatta a feladatát. Bragg ekkor együttérzőn megérintette a könyökét. A lány a férfira nézett. – Jól vagyok. – Nem túl kellemes látvány – figyelmeztette. – A halál soha nem az. – A festéktócsákat óvatosan kikerülve lassan elindult a szobában, miközben tudatában volt, hogy Bragg a nyomában van. Miss Neville arca szerencsére a másik oldalra volt fordulva. Francesca először a hölgy szürke kosztümét vette szemügyre. Arra is fröcsköltek a festékből. Francesca dühös lett, ahogy lelki szemei előtt látta, hogyan locsolja a gyilkos a festéket halott áldozatára. – Előbb ölte meg, csak aztán dúlta fel a műtermet – vonta le a következtetést. – Nem feltétlenül. Lehet, hogy a hölgy meglepte az elkövetőt rongálás közben, és ennek következtében lett festékes.

Francesca egyszerűen elvetette ezt a feltételezést. Érezte, hogy Miss Neville akkor már halott volt, amikor a gyilkosa festéket öntött rá. Bár a csinos kosztümöt nem méretre készíttette, mégis jó minőségű volt, és azt sugallta, hogy Miss Neville úrinő. Francesca a cipőjére pillantott. Fekete-fehér kecskebőrből készült, elegáns sarokkal, belekerülhetett jó néhány dollárba. A francia csipkéből készült alsószoknya itt-ott kilátszott a szürke szoknya széle alól. Francesca meglepődött. Miss Neville takarékosan élt, de jól öltözött. Sőt, kinyújtott kezén két gyűrű is volt. Az egyiken két kis gyémánttal díszített zafír volt, amelyet a bal kezén hordott. Talán el volt jegyezve? Vagy férjnél volt? A másik egyszerű ezüstgyűrű volt, apró vörös kövekkel díszítve. Francesca úgy vélte, hogy gránátok. A lány végigpillantott a nő merev testén. Kecses alakja volt, karcsú dereka és telt keble. Pillantása végül megállapodott a nyakán. A nyakán jól láthatók voltak az addigra már kékesfeketére színeződött véraláfutások. Bárki tette is, erős férfi lehetett, valószínűleg lapátkezei voltak. A pillantása továbbvándorolt. Miss Neville-nek fényes gesztenyebarna haja volt, csinosan fésült frízurát viselt, bár haját szigorú kontyba fogta. Galambszürke kalap volt a fején, s jobb arcán a bőr világos és sima volt. Francesca átsétált a másik oldalára, így szembekerült Miss Neville-lel. A lány letérdelt, s meglepetten bámult az ismerős arcra, majd felkiáltott. – Francesca? – nyúlt felé Bragg. Francesca hagyta, hogy felhúzza a földről, de annyira meg volt rökönyödve, hogy képtelen volt megszólalni. – Mi az? – sürgette Bragg. Francesca mély levegőt vett. – Az, hogy… ő nem Miss Neviile… Bragg! ő… Grace Conway! - dadogta Francesca, még mindig szédülve. – Hogyan? – Grace Conway… a színésznő… Egyszer találkoztam vele… Bragg! Ő a bátyám szeretője!

Második fejezet 1902. február 18, kedd, éjjel 11 óra Bragg félrevonta a lányt. – Ő Grace Conway? – Biztos vagyok benne! – kiáltotta Francesca, s remegni kezdett. A gondolatai sebesen cikáztak. A bátyja, Evan jóképű, kedves fiú volt, és kitűnő parti, hiszen ő volt az egyetlen fiúörökös a családban. A minap azonban kitagadta az apjuk, mert fel akarta bontani Sarah Channinggel az eljegyzését, akit nem szeretett, és aki még csak nem is tetszett neki. Az eljegyzésbe korábban belekényszerítették, mivel Andrew ultimátumot adott neki: máskülönben nem fizeti ki a szerencsejáték-adósságát. Andrew és az apja szörnyű

veszekedést rendezett, aminek az lett a vége, hogy Evan bejelentette, otthagyja a vállalatot, és elköltözik. Szerencsétlenségére azonban másnap csúnyán helybenhagyták egy állítólagos kocsmai összetűzésben. Evannek egy időben viszonya volt a gyönyörű színésznővel; Francesca egyszer véletlenül összetalálkozott velük a Broadwayn. Miss Conway nem az a fajta nő volt, akit valaha is el lehet felejteni. Csodaszép volt, és olyan kisugárzással bírt, amellyel magára vont minden figyelmet. Ez a nő itt egészen biztosan ő volt. – Ez Melinda Neville lakása. Miss Conwaynél nincs semmilyen azonosító írat. Várjon itt, Francesca! – mondta Bragg határozottan, s mondandóját még be sem fejezte, amikor már kinn volt a lakásból. Francescának le kellett ülnie, de nem volt más hely, csak a szófa, mert az egész szoba valahogy olyan rettenetesen koszosnak tűnt. Semmihez sem akart hozzáérni. Hogyan történhetett ez a szörnyűség? – Én láttam őt egyszer a Vaudeville-ben! – kiáltotta Joel. - Anyával, Paddyvel és Matt-tel. Ez ő, ugye? Az istenfáját, valaki kicsinálta Grace Conwayt! Francesca alig kapott levegőt. Szegény Evan! Igaz, az utolsó hetekben már nem volt olyan szoros a kapcsolata Grace Conway-jel, mert belehabarodott Sarah unokatestvérébe, a megözvegyült Bartolla Benevente bárónőbe. Grace talán nem is volt már a szeretője. Francesca szorosan átkarolta magát, és csak abban tudott reménykedni, hogy a viszonyuknak már Grace halála előtt vége szakadt. Szegény Miss Conway! Behunyta a szemét. Először Sarah Channing, Evan menyasszonya, és most a szeretője. Bragg egy hatalmas termetű, sűrű pajeszos és szakállas férfival tért vissza. Középkorúnak tűnt, és rettenetesen ideges volt. – Kérem, Mr. Bennett, ez rendkívül fontos. Meg kell néznie közelről az áldozatot! – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá… – Mr. Bennett kis híján sírva fakadt. – Hogyne volna képes! – ösztökélte Bragg finoman, miközben szorosan fogta a testes férfi karját, s odavezette, ahol az imént még Francesca állt. Bennett felkiáltott: – Te jó ég! Ő nem Miss Neville! Ő a szomszédunk, Miss Conway! Szemben lakik velünk, a négyes lakásban! – kiáltotta. – Köszönöm – mondta Bragg komoran. – Tudja esetleg, hogy Miss Neville mikor érkezik haza? Bennett a fejét rázta, hogy közben lengett a szakálla. – Elmehet – mondta Bragg, mire Bennett szinte futva hagyta el a lakást, mintha ő lehetne a gyilkos következő áldozata. Francesca felállt. – Lehet, hogy Miss Conway nyitva találta az ajtót, ahogy Mr. Bennett is. Talán meglepte a támadót, aki ezért meggyilkolta. – Nekem is pontosan ezek voltak az első gondolataim. - Bragg komor képet vágott, arcvonásai megkeményedtek. Elmélyülten gondolkodott. – A bátyja menyasszonyának a

műtermét egy héttel ezelőtt dúlták fel. Tegnap a bátyja egy komoly verekedésbe keveredett. Erről jut eszembe, hogy van? – Nagy fájdalmai vannak, ezért ópiumtinktúrát kap, és ágyban fekszik. Agyrázkódása van, két bordája eltörött, valamint az egyik csuklója is, és egy monokli éktelenkedik a szeme alatt. – Francescát félelem fogta el. Tudta, hogy Bragg mire akar kilyukadni. – Először Miss Channing, azután Evan sebesülései, és most Miss Conway. Bragg, Evan nem szokott verekedésbe keveredni. – Azt állította, hogy egy kocsmai verekedésben vett részt, nem? – Nem tudtam beszélni vele, de ezt nem hiszem el. – Én sem hiszem, mivel a sérülései túl komolyak. Mintha valaki szándékosan akarta volna bántalmazni vagy megölni. Francesca újra visszaült a szófára. Tudta, hogy Evan nem vett részt semmiféle ökölharcban, ilyesmi nem volt jellemző rá. Valaki megtámadta. Még jobban félni kezdett. – Itt valami összefüggés van, igaz? Evan is benne van, mert ő a kapocs Sarah és Miss Conway között. – Kezdem én is azt hinni – értett egyet Bragg. – Az csak véletlen egybeesés lehetett, hogy Miss Conwayt egy műteremben gyilkolták meg. De az hogy lehetne a véletlen műve, ami Sarah-val történt? A gyilkos pontosan úgy dúlta fel Miss Neville műtermét, ahogyan Sarah-ét dúlták fel. Ám ha Grace Conway csak meglepte a behatolót, akkor nem előre megfontolt szándékkal ölték meg őt, így Evannek nincs köze a dologhoz. – A rendelkezésünkre álló tényekre kell koncentrálnunk, nem szabad feltételezésekbe bocsátkoznunk – szögezte le Bragg szigorúan. – Az tény, hogy ezt a műtermet ugyanúgy dúlták fel, ahogy Miss Channingét. Az is tény, hogy Evan az összekötő kapocs Miss Conway és Sarah Channing között. – Mélyen elgondolkozott, majd hozzátette: – A harmadik tény, hogy ez a műterem Miss Neville-é. – Akkor ennek semmi értelme! – kiáltott fel Francesca valódi aggodalommal. Bragg megfogta a karját. – Mikor volt bármelyik esetnek is értelme addig, amíg a végén össze nem értek a szálak? – kérdezte csendesen. A lány hozzásimult, és a szemébe nézett. Ha vele volt, az mindig erőt adott neki. És ebben az esetben, minthogy Evan valamiképpen belekeveredett, reményt is jelentett. És ha ő most nem szedi össze magát, nem tud segíteni, hogy ez a rejtély megoldódjék. – Evan hatalmas összeggel tartozik, Bragg. Szenvedélye a szerencsejáték. A papával való veszekedés is az adósságai miatt robbant ki, amit a papa többé nem hajlandó kifizetni helyette. Valójában a papa megzsarolta Evant, hogy egyezzen bele az eljegyzésbe. – Ezt már elmondta nekem, Francesca – mondta Bragg gyengéden. – Hatalmas összeggel tartozik, igaz? Azon sem csodálkoznék, ha az az úgymond kocsmai verekedés valójában egy felbőszült hitelező akciója lett volna. Francesca nyelt egyet. – Erre már én is gondoltam. – Nagyot sóhajtott. – Attól tartok, mégiscsak valamilyen következtetésre kell jutnom! Talán mégis van itt valamilyen összefüggés. Mi van akkor, ha az állítólagos kocsmai verekedésnek még sincs köze Miss Conway halálához, sem pedig az

itteni, sem a Sarah-nál elkövetett vandalizmushoz? Talán egy őrült gyilkos vette üldözőbe a város festőnőit. Ha Miss Conway meglepte őt, a gyilkosság nem lehetett előre kitervelt, és nincs semmi köze a bátyámhoz. – Ha ez így van, akkor Miss Neville volt a célpont – mondta Bragg. Egymásra néztek, miközben ezek az új fejleményt kibontó szálak mindkettőjüket elgondolkoztatták. Bragg hirtelen megfordult. Francesca követte őt az ajtóhoz. Az őr még mindig odakint állt, a lépcsőn Newman jött fel fújtatva. – Newman! – szólt oda neki Bragg. A testes felügyelő előlépett. – Igen, uram? – Az áldozat Grace Conway színésznő, Miss Neville szomszédja. Newman szeme elkerekedett. – Egyszer láttam őt a Majestic Színházban! Olyan hangja volt, mint egy angyalnak, az arcáról nem is beszélve… – Meg kell találnunk Miss Neville-t – vetett véget az áradozásnak Bragg. – Nagyon valószínű, hogy Miss Conway meglepte a gyilkost, és mialatt mi itt beszélgetünk, már Miss Neville nyomában van. Newman komoran bólintott. – Azonnal intézkedem, uram. Talán Thomas Neville-nél van, vagy ha nem, ő tudja, hol tartózkodik a hölgy. Megpróbálok még ma éjjel beszélni vele, és magammal viszem Hickey-t. – Én magam kívánom kihallgatni őt. Együtt megyünk, de előbb megnézzük Miss Conway lakását. Maradjon itt két ember arra az esetre, ha Miss Neville hazatérne. Ha így alakulna, semmilyen körülmények között sem maradhat a saját lakásában. Vigyék őt a főkapitányságra, engem pedig értesítsenek! Newman bólintott, és lelépett. Francesca elindult Grace Conway lakása felé. Bragg megfogta a karját, hogy visszatartsa. – Francesca, későre jár – mondta határozottan. A lány meglepetten húzta ki magát. – Átkutatom magával Miss Conway lakását, és ott leszek Thomas Neville kihallgatásán is. – Az édesanyja pedig majd engem fog megfojtani – ellenkezett Bragg. Ez valószínűleg helytálló megállapítás volt. Julia ugyanis nem kedvelte túlzottan Rick Bragget. Az a tény, hogy Francesca továbbra is igen szoros együttműködésben dolgozott a férfival, végtelenül bosszantotta Juliát. Akkor sem nézte volna jó szemmel a kapcsolatukat, ha Bragg nem lett volna nős, mert elképzelései szerint Francescának olyan férfihoz kellene feleségül mennie, aki jelentős vagyonnal és pozícióval rendelkezik. Márpedig a közszolgálatban dolgozóknak nagyon szerény a javadalmazásuk. Francesca visszataszítónak találta Julia házasságról alkotott elképzeléseit. – Mama már ágyban van ilyenkor. Kétlem, hogy felfedezte volna, hogy nem vagyok otthon. Nem megyek, Bragg! A férfi elmosolyodott.

– Maga a legmakacsabb nő, akit csak ismerek – mondta szeretettel. Majd a mosoly eltűnt az arcáról. – Kompromisszumot kell kötnünk. Átvizsgáljuk Miss Conway lakását, utána pedig hazaviszem magát. Holnap az első dolgom lesz, hogy elmondok magának mindent, amit Thomas Neville-től megtudok. – Karon fogta a lányt. A mozdulat fájóan ismerős és intim volt. Francesca pillantása találkozott a férfiéval, amely melegséggel töltötte el. Olyan jó érzés volt, hogy újra együtt dolgozhatnak egy ügy felgöngyölítésén. A lány hamar megfontolta a férfi javaslatát, és arra gondolt, milyen volna Júliával találkozni az ajtóban, amikor hazaér. Elmosolyodott, majd felsóhajtott: – Rendben. Igaza van. Imádkozom, hogy Miss Neville a Thomas Neville-től kapott levélen lévő címen tartózkodjon. – Én is nagyon reménykedem benne. – Pillantásuk találkozott, egyetértve abban, mennyire fontos volna ez a szál. – Csakhogy a levelet egy évvel ezelőtt írták. Azóta a férfi akár el is költözhetett A négyes lakás ajtógombja felé nyúlt. – Joel, lehet, hogy szükségünk lesz… – Elhallgatott. Az ajtó kinyílt a kézmozdulatára. Francesca megriadt, pillantása a férfiét kereste. Mögöttük Joel szólalt meg: – Mintha valaki megelőzött volna minket, nem? Francesca habozott, miközben Bragg teljesen kitárta az ajtót, s egy sötét helyiség tárult fel előttük. A férfi, pisztollyal a kezében, belépett. Francesca, saját fegyverét a retiküljéből előhúzva, követte. Feszültség támadt benne. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy azt gondolja, a gyilkos esetleg Grace Conway lakásában rejtőzött el. Bragg gyors léptekkel a legközelebbi gázlámpához sietett, és egy gyufával meggyújtotta. Egy vidám kis szalon látványa tárult a szemük elé. Francesca a borszínű damasztszófa mellett néhány zöld és burgundi vörös csíkozású széket és egy hatszemélyes étkezőasztalt látott, majd újabb két szomszédos helyiséget pillantott meg. Az egyik egy kicsiny konyha volt, a másiknak csukva volt az ajtaja, valószínűleg az lehetett Miss Conway hálószobája. Bragg a nyitott konyhaajtó felé lépett, s benézett. Ezután a csukott hálószobaajtóhoz ment, benyitott, majd belépett. Francesca látta, hogy a szobát fény árasztja el. Amikor Bragg kijött, megnyugodott. – Sehol senki – mondta a férfi. Francesca elmosolyodott, és eltette a pisztolyát. Kíváncsian tekintett körbe. Grace Conway sok pénzt áldozott a berendezésre: a székek kárpitjának és a párnáknak az anyagát nagy körültekintéssel választotta ki, a perzsaszőnyeg, amelyen állt, drágának tűnt, az étkezőasztal fölött pedig egy kis díszes krístálycsillár lógott. Az asztal közepén egy ezüst gyertyatartó állt. Francesca megállapította, hogy a lakás nagyon jó ízléssel van berendezve. Vajon Evan fizette? Ő fizeti a lakást is? Elfogta a rémület, amikor arra a pillanatra gondolt, amikor be kell majd számolnia neki arról, mi történt. Bragg egy elegáns íróasztal fiókjait kutatta át, amely a szoba átellenes sarkában állt, a vastag brokátfüggönnyel takart nagyméretű ablakok mellett. A férfi leült az íróasztalhoz. A lány közelebb ment, nem tudta megállni, hogy egy kíváncsi pillantást vessen Miss Conway hálószobája felé, és elpirult, amikor meglátta a baldachinos ágyat, amelyet a baldachin színével harmonizáló rózsaszín és fehér ágytakaró borított. – A bátyja tartotta fenn ezt a lakást – jegyezte meg a férfi közömbös hangon.

A lány szíve összeszorult. – Nem lep meg. Bragg a lány felé fordult a széken. – Van itt néhány szerelmes levél. – Evantől? – Evantől. – Nos, a hölgy a szeretője volt. Bragg figyelmesen nézett rá. – Nem akarom, hogy ebből újsághír legyen, Francesca. A lány beharapta a szája szélét, és közelebb lépett. – Ha Evan valamiképpen benne van ebben az ügyben, akkor csak érintőlegesen. Ezt ön is tudja. – Vigasztalást és megerősítést várva, tekintetével fogva tartotta a férfi pillantását. – Tudom – felelte a férfi gyengéden. – De azt is tudom, hogy a férfiak, amióta világ a világ, igyekeznek megszabadulni megunt kedvesüktől. Egy Arthur Kurland-féle firkász sokáig elcsámcsogna ezen, és ez aggaszt. Francesca nem mozdult, centiméterek választották csak el őket. – Tudom – suttogta a lány kétségbeesetten. – Beleborzongok, hogyan fog a közvélemény reagálni minderre, ha kitudódik. Olyan sokan tudják, hogy Evant egyáltalán nem érdekli Sarah! Mindenki tudja, hogy ez egy kényszereljegyzés volt. Először Sarah műterme, most meg Miss Conway. Nem hangzik túl jól, igaz? A férfi gyorsan felállt, és mielőtt Francesca megmozdulhatott volna, könnyedén magához ölelte. – Mindketten tudjuk, hogy a bátyja nem őrült, ahogy azt is, hogy az egyetlen személy, akire haragszik, az az ön édesapja. Ezt titokban fogjuk tartani, Francesca, hogy ne okozzunk a bátyjának semmilyen kellemetlenséget. Holnap meglátogatom önt otthon - tette hozzá. A lány szoknyája körülölelte a férfi lábát. Francesca megragadta Bragg karját. – Evannek semmi köze mindehhez. Ezt mind a ketten tudjuk! – Mindketten tudjuk, hogy nem gyilkos – mondta a férfi nyugodt hangon. A lány a férfi komoly szemébe nézett. Tudta, hogy Bragg a legrendíthetetlenebb ember, akit csak ismer. Az események viharában sem hagyná őt cserben. Tudta, ahogy oly gyakran megesett vele, hogy a férfi mire gondol. Hiába tudják ők ketten, hogy Evan nem lehet gyilkos, nem biztos, hogy mások is meg vannak erről győződve. – Elmondhatja Evannek, hogy mi történt Miss Conwayjel, de ne kérdezze ki – tette hozzá Bragg. A lányt hirtelen elfogta a keserűség, és elhúzódott. – Ezt fogja tenni? Kihallgatja őt? – Őszintén szólva, igen – ismerte be a férfi. – Muszáj utánajárnom annak a feltételezésnek, hogy az ön bátyja miképpen szereplője az ügynek. – Látván a lány elkeseredését és komor arckifejezését, hozzátette: – Ha szerencsénk van, kiderül, hogy Miss Conway meggyilkolása csupán véletlen egybeesés, nem több.

Francesca idegesen távolabb lépett a férfitól, és megpróbált összeszedett maradni. Amióta detektív lett, most először fordult elő vele, hogy azt kívánta, bárcsak ne lenne semmi nyomozni-valója. Nem, javította ki magát gondolatban, azt kívánja, hogy ezt az ügyet bárcsak ne neki kellene megoldania.

Megérkeztek a Cahill-rezidenciára, az ötödik sugárút 810.-be, amely a Hatvanegyedik és a Hatvankettedik utca közé esett, mindössze két sarokra a felsővárosi Metropolitan Klubtól. Bragg Daimlere a ház előtt állt, Francesca reszketve ült az első ülésen a férfi mellett, fáradtan, hiszen éjfél már jóval elmúlt, de tudta, hogy ezek után úgysem fog tudni elaludni. Joel az üléseik mögötti keskeny helyre szorult be. Alig negyedóráig tartott, amíg ideautóztak, mivel ezen az éjszakai órán nem volt forgalom. Miss Conway lakásában nem találtak semmilyen nyomot, bár a hölgynek volt egy kis doboza, amelyben a rajongóitól kapott lapokat, üzeneteket és leveleket tartotta. Felkutatni és kikérdezni az összes rajongót, évekig tartana. Bragg odaküldött két őrt a Channing-lakáshoz, arra az esetre, ha a gyilkos ismét támadna, ami azt jelentené, hogy Sarah a kiszemelt áldozat. Bár már nagyon későre járt, és Francesca kimerült volt, mégis szeretett volna kettesben maradni a férfival egy rövid ideig. Mostanában ritkán tudtak együtt tölteni néhány percet. Ha a férfi felesége Európában maradt volna, más lett volna a helyzet. A házaspár ugyan nem élt együtt, Francesca mégis úgy határozott, hogy a tisztesség kívánalmai szerint kapcsolatukat ezentúl kizárólag a nyomozói munkára korlátozza. Soha nem állt szándékában beleszeretni a férfiba. Sőt, amikor megismerkedtek egymással, a férfiakkal kapcsolatosan nem is voltak romantikus elképzelései, szinte komikusnak találta az igaz szerelem utáni vágyat. Meglehetősen elítélte azokat az ifjú hölgyeket, akik gátlástalanul vetik magukat a jóképű nőtlen fiatalemberek karjába. De végül aztán őt is eltalálta Cupido vaktában ellőtt nyila, amikor első látásra beleszeretett Rick Braggbe, még mielőtt egy kimerítő politikai vitába bocsátkoztak volna. Francesca biztos volt benne, hogy akkor sem tudta volna kordában tartani az érzéseit, ha tudott volna Bragg feleségéről. Soha azelőtt nem találkozott még hozzá fogható férfival. Nemcsak jóképű és intelligens volt, de éppolyan szenvedélyesen érdekelték a szociális és politikai reformok, mint őt magát. Amíg meg nem tudta, hogy nős, arról álmodozott, hogy közös gyermekeik lesznek, a férfi mellett fog kampányolni, és része lesz az életének. Rick Braggnek nagyszerű kilátásai voltak a politikai karrierre. Mielőtt New Yorkba érkezett, hogy betöltse új hivatalát, pénztelen ügyvédként dolgozott Washingtonban, ahol kliensei a szegények, a hamisan megvádoltak, a rászorulók és az őrültek közül kerültek ki. Ekkor azonban már arról beszéltek, miként fogja egy napon szenátornak jelöltetni magát. Az volt az álma, hogy a reformjait az egész országban bevezesse. És Francesca is arról álmodozott, hogy mindez sikerülni fog neki. Francesca tisztában volt azzal, hogy ő csak a „másik nő” a férfi életében, mindegy, hogy Bragg mennyire gyűlöli a feleségét. Mint arra a nővére kertelés nélkül rámutatott, Francesca csak veszélyt jelentett a férfi karrierjére, hírnevére, életére. Leigh Anne teljes jogú feleség volt, míg Francesca csak egy kis senki. Francesca nemcsak azt határozta el, hogy a kapcsolatukat szigorúan baráti keretek között tartja, hanem azt is, hogy továbbra is támogatni fogja a férfit minden törekvésében. És bárnnennyire is nehezére esik majd, nem fogja feldúlni a férfi házasságát, sőt, inkább támogatni fogja.

De sokkal könnyebb volt ezt elhatározni, mint megvalósítani, és lemondani az álmairól. – Mire vár? – morgott Joel, megzavarva a lány elmélkedését. – Olyan hideg van itt, hogy majd megfagyok! Francesca Joelre pillantott. – Menj csak be! Mindjárt megyek én is. – Ó, már értem! A szerelmes gerlék turbékolni akarnak – vihogott Joel, majd kikászálódott a kocsiból, és a ház felé indult. – Jó éjt, Joel! – kiáltott utána Bragg. Joel vállat vont, majd eltűnt a házban. Francesca, felvértezve magát a saját vágyai ellen, Braggre nézett. A férfi őt tanulmányozta. Pillantása a lány ajkára siklott. – Olyan, mintha a sors egyfolytában összehozna minket - mondta végül. Halványan elmosolyodott. – Nem számítottam rá, hogy újabb közös esetünk lesz. – Mindketten tisztában voltak vele, hogy a férfi munkájába nem tartozik bele a bűnügyi esetek kinyomozása. De amikor egy ügynek személyes vonatkozása volt, vagy komoly társadalmi hatása, szokása volt belevetnie magát. – Hát, ilyen a sors – válaszolta Francesca, s teljes szívével hitt ebben. De vajon azt is a sors rendezte így, hogy a férfi nős, tehát nem szabad? Miféle ördögi terv az ilyen? – Maga még mindig romantikus, reményteli és reménytelen – mondta a férfi mosolyogva. – Már nem vagyok olyan romantikus, mint amilyen valaha voltam – felelte a lány halkan. Bragg arcáról eltűnt a mosoly, s Francesca azt kívánta, bárcsak ne nyitotta volna ki Pandora szelencéjét. A férfi őt fürkészte, de nem nyúlt a kezéért, ahogy régebben könnyedén és gondolkodás nélkül megtette volna. – Énmiattam boldogtalan – mondta Bragg csöndesen. – Mielőtt megismerkedtünk, boldog volt. – Nem a maga hibája! – kiáltott fel a lány. – Bragg, biztos vagyok benne, ha már akkor tudtam volna Leigh Anne-ről, amikor megismerkedtünk, akkor is magába szerettem volna. De hát mit számít ez most már? Igaza van, nem vagyok boldog. Leigh Anne itt van, és visszaköveteli önt magának. És ehhez minden joga megvan, ami azt jelenti, hogy mi csak barátok lehetünk, és nem több. Ez mindkettőnk számára nehéz lesz, de idővel megoldjuk mondta abban a reményben, hogy valóban így lesz. A férfi barátsága volt számára a legfontosabb. Bragg vonásai megkeményedtek. – Most nem akarok a feleségemről társalogni. A lány megdermedt. Fájt neki a férfi reakciója az asszony puszta említésére. Mindig így történt. A téma azonnal dühbe hozta Bragget. Évekig gyűlölte Leigh Anne-t, egész pontosan négy évig. De addig a napig, amíg az asszony ki nem sétált a férfi életéből és a házasságukból, szenvedélyesen szerette. Bragg elfordította a fejét. Francesca a profilját tanulmányozta, amit imádott: a tökéletesen egyenes orrot, az elszánt állat, s homokszínű hajánál sötétebb szemöldökét. A fájdalom, amely a keblét szorította, továbbra is fogva tartotta. Francesca már nem volt olyan biztos

benne, hogy a férfi csak gyűlöletet érez a felesége iránt. Amikor a lélegzetelállítóan gyönyörű, bájos kis feleségéről volt szó, a férfi érzelmei nagyon összetettnek tűntek. – Tudja jól, mit érzek, és mi az álláspontom – tette hozzá Bragg komoran. Közben azonban a csillagos eget kémlelte, nem nézett a lányra. Francesca oldalra nézett, kezét lazán összefonva tartotta az ölében. Már nem volt biztos a férfi érzései felől. Abban nem kételkedett, hogy szereti-e őt, de azzal is tisztában volt, hogy a férfi még mindig valami különös, gyűlölettel vegyes szerelmet érez a felesége iránt. S bár kijelentette, hogy elválik tőle, Francesca mégis óva intette ettől a lépéstől, amely tönkretehette volna politikai karrierjét, mert az fontosabb volt, mint a személyes boldogságuk. Nagyot sóhajtott, sóhaja súlyosan megülte az éjszaka csendjét. – A közös munka majd bebizonyítja, milyen erős az elhatározásunk – mormolta. – Igen, minden bizonnyal. Nagyon erős késztetést érzek, hogy átadjam ezt az ügyet a nyomozóimnak, és teljesen kimaradjak belőle. Francesca hallotta saját meglepett hangját, amint csalódottan levegő után kapkod. Ha nem lesz többé ez a csodálatos, közös csapatmunka, amely immár négy bűnözőt juttatott a rács mögé, akkor oly kevés marad nekik! – Bragg! – szólalt meg. A férfi tiltakozón felemelte a kezét. Lemondó arckifejezéssel mondta: – Francesca, a bátyja benne van ebben az ügyben. Legalábbis úgy tűnik. Nem engedhetem, hogy Newman vagy akár mások belelássanak a nyomozás folyamatába. Az ön iránti érzéseim miatt. – Élénk, borostyánszínű szemét a lányra függesztette. – Nem akarom, hogy önnek baja essék – tette hozzá gyengéden. A lány ennek hallatán mozdulatlanná dermedt. Nem tudott, képtelen volt moccanni. Testét forróság árasztotta el, és mélyen legbelül tudta, hogy a férfi örökké védelmezni fogja, dacára annak, hogy ő is meg tudja védeni saját magát. Bragg tekintete a lány szájára tévedt. Francesca érezte, hogy minden izében megfeszül, s a saját vágya a férfi ajkára irányul. A férfi csókjai felébresztették benne az igazi nőt. Már tudta, mi az a szenvedély, milyen erős és gyötrő tud lenni. Lénye egy része vágyott egy búcsúcsókra. Csakhogy Leigh Anne hazaérkezett, aki immár hús-vér nő, nem pedig egy fantom. Már nem a szörnyű feleség, aki külföldön él. Francesca nem volt képes arra, hogy a „másik nő” legyen. A férfi nem vette le a tekintetét a lány arcáról, fürkésző pillantást vetett rá. – Mit akart Hart ma este? Tudom, hogy beszélt önnel. Tudja, hogy nem bizom meg benne! Vagy Julia hívta meg önökhöz? Még mindig azon mesterkedik, hogy összeboronálja önöket? – A férfi hangja komor és kemény volt. Francesca abban a pillanatban megfeledkezett a férfi feleségéről. Rémület fogta el; Braggnek soha nem szabad megtudnia, hogy Hart úgy döntött, ő lesz az az asszony, akit feleségül vesz! A féltestvérek egymás riválisai voltak. Féltékenység, ellenségesség és bizalmatlanság fűtötte őket egymás ellen, annak ellenére, hogy amikor az édesanyjuk meghalt, Rathe Bragg mindkét fiút az otthonába és a szívébe fogadta, mivel Calder apja nem kívánt a saját fiáról gondoskodni. Nem volt nehéz észrevenni a férfi szemében villogófényt, és féltékenységét nyugodtnak tűnő szavai mögött. Francesca kezét Bragg karjára fektette, amely erősnek és keménynek érződött, még a nagykabáton keresztül is. Észrevette, hogy remeg. Hagyja, hogy Hart újra

felkorbácsolja a kedélyeket? Hart bármit tett, az kiszámíthatatlan és meglepő volt. A lány hálát érzett, hogy a féltestvére olyan megbízható – és kiszámítható – volt, mint amennyire Hart nem az. Úgy tűnt, mintha Hart napokkal korábban járt volna náluk, pedig csak aznap este történt, amikor azt mondta: – Ricknek igaza van. Az érzéseim nem plátóiak. Francesca azt hitte, hogy a férfi el akarja őt csábítani, végül is minden csinos nőt elcsábított, aki az útjába került. – Tessék? – Feleségül kívánom önt venni. – A férfi furcsán nézett a lányra. – Az a kívánságom, hogy a feleségem legyen. Francesca érezte, hogy az emlék hatására egy másfajta feszültség kezdi eltölteni. Nehéz volt megnyugtatónak tűnni, amikor nem volt nyugodt. – Nem számít, hogy Julia mit akar, vagy Hart mit akar. – Igyekezett, hogy hangja könnyed legyen, s kiűzze Hart sötét, gúnyos alakját a fejéből, ám ez nem volt könnyű. – Emlékszik? Öné a szívem: örökre. – Francesca maga is érezte, hogy a hangja furcsán cseng. Hart úgy furakodott közéjük, ahogy Leigh Anne tette nemrégen. – Nem számít, hogy mi történik, Bragg, bármi történjék is, akárhogy alakuljanak a dolgok Leigh Anne-nel, a szívem örökre az öné – suttogta őszinte hittel. – És támogatni fogom önt minden reformtörekvésében, Bragg. Akármit kell is tennem. Tekintetük egymásba kapcsolódott. Végül Bragg elfordította a fejét, s kesztyűs kezével megmarkolta a kormányt. A lány biztos volt benne, hogy az ökle elfehéredett. – Nagyon megnehezíti a helyzetet – mondta végül a férfi. - Nem érdemlek ekkora hűséget. Francesca, egész éjjel maga járt a fejemben, a mostani gyilkosság ellenére is. Amíg nem rendezem a házasságomat, a legjobb barátja leszek, de ígérem, soha nem fogom elveszíteni a fejem, ahogy a múltkor tettem. A férfi szavai, érdekes módon, fájtak. A romantikus érzelmek végét jelentették, s egy új utat körvonalaztak, amelyen mostantól fogva haladniuk kell. A lány felettébb örült, hogy nem teljesedett be a szerelmük Leigh Anne visszaérkezése előtt – ami sokkal inkább a férfi önmegtartóztatásán múlott, mint az övén. – Az én hibám volt – mondta őszintén. – Én vetettem magam önre. A férfi nem cáfolta meg a szavait. – Mindaz már elmúlt, és nem történt semmi végzetes – felelte Bragg oldalról végigmérve a lányt, mintha ő is sajnálná az esetet. És hogyne sajnálná mindazt a lány? Kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Bűntudatot, valamint szégyent érzett az eset miatt. Újfent Calder Hart bukkant elő a gondolataiban, hihetetlenül sötét és csinos arca mintha gúnyolná őt, őket. Ne számítson happy endre, drágám! Higgyen bátran a szavaimnak! Francesca ekkor már hitt neki. A férfi már korábban figyelmeztette, hogy a féltestvére iránt érzett szerelme egyszer bajt hoz rá. Akkor nem akarta meghallani az intelmeit. Lehet, hogy maga Bragget szeretné férjnek, de az ágyába engem akar.

Érezte, hogy arcát elönti a forróság. Azt kívánta, bárcsak el tudná felejteni Hart átkozott szavait. Ráadásul ez nem az az alkalom, hogy felidézze magában azt a különösen arrogáns kijelentést. – Semmiképpen sem kívánom, hogy énmiattam mártír legyen – mondta Bragg határozottan, félbeszakítva a lány baljós gondolatait. Francescának sikerült visszarángatnia magát a jelenbe. – Aligha vagyok mártír, Bragg. – Megdörzsölte a homlokát. – Jól van? – kérdezte a férfi hirtelen. – Minden rendben – tódította. Francesca hagyta, hogy a férfi kinyissa az autó ajtaját, és kisegítse. Lassan elindultak a ház felé. Az ajtó előtt a férfi megállt, s tenyerébe fogta a lány kesztyűs kezét. Francesca szíve összeszorult. – Francesca, e pillanatban nehéz megjósolni, hogyan alakul a magánéletem. Ahogy már korábban is mondtam: soha nem kérném magától, hogy várjon rám. És azt is mondtam már korábban is, hogy tartózkodjon Harttól. Különben összetöri a szívét. Francesca megdermedt, s elhúzódott. – Csak barátok vagyunk – védekezett. – Mondtam már korábban is, hogy ez a barátság fontos számomra, bármennyire lehetetlen is tud lenni Hart néha. – Üldözi magát – mondta Bragg villámló tekintettel. – Ez teljesen nyilvánvaló! És tudom, hogy semmit nem kíván jobban, mint magát elvenni tőlem. – Téved. Ez az egyetlen dolog, amit soha nem tesz meg, sem rosszindulatból, sem irigységből, sem kéjvágyból – felelte Francesca. Tudta, hogy versengésből Hart soha nem menne ilyen messzire. Soha nem használná fel őt, hogy Braggen bosszút álljon. De azt sem mondta most a férfinak: Nem vagyok az öné, hogyan vehetne el magától? Bragg állhatatosan nézett rá. – Bárkit választhat, Francesca, csak ne Hartot. Ha odajönne hozzám, és azt mondaná, hogy szerelmes Mr. Wiley-ba, áldásom adnám magukra. – Valóban? – kérdezte a lány kétkedve, midőn a férfi az egyik udvarlójára célzott, akire az édesanyja próbálta őt nemrégiben rábeszélni. – Valóban. Rettenetesen fájna, de mindent elkövetnék, hogy elfogadjam, ami önnek jó, ahogy ön is megerősített benne engem, hogy elfogadja a házasságomat annak érdekében, hogy támogassa a karrieremet. A lány ránézett, a férfi őrá. Végül Francesca így szólt: – Ideje bemennem. Mintha a férfi nem is hallotta volna, megismételte: – Bárkit, Francesca, bárkit, csak ne azt az önző, semmirekellő, tisztességtelen öcsémet! A lány biccentett, és jó éjszakát kívánt.

Harmadik fejezet 1902. február 19., szerda, reggel fél 8 - Miss Cahill! Micsoda nagyszerű meglepetés! – üdvözölte Alfred ragyogó mosollyal. Francesca prémszegélyes kasmírkabátjában, muffba dugott kézzel reszketett. Ám aligha a hideg miatt. Előző éjjel egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, s nem csak a miatt a kínos helyzet miatt, amelybe a bátyja keveredett. Aggasztotta, hogy Evannek köze lehet Grace Conway halálához és a Sarah Channing műtermében történt vandalizmushoz, ugyanakkor Calder Hart személye is kísértette. A meglepő házassági ajánlat újra és újra előtolakodott az elméjében, így nyugtalanul hánykolódott órákon át. Az éjszaka nagy részében ez a mostani találkozástól való félelme gyötörte. Hart csökönyös és nehéz ember. Francesca eltökélten vissza akarta utasítani. Azért imádkozott, hogy a beszélgetés ne torkolljon összecsapásba, és abban reménykedett, hogy a férfi megérti saját elképzelésének abszurd voltát, és a végén mindketten jót nevetnek majd a dolgon. Csakhogy a dolgok soha nem úgy alakulnak Calder Harttal, ahogy az ember reméli. Sikerült rámosolyognia Alfredre, a komornyikra, egy sovány, alacsony, kopasz férfira, aki vidám, egyszersmind tiszteletteljes pillantással övezte. Legalább egy szövetségese van már. Mindannak zömét, amit Hart magánéletéről tudott, például azt, hogy időnként kimenőt adott az egész személyzetnek, hogy egymaga kóboroljon a házában, s a festményeiben és szobraiban gyönyörködjön, Alfredtől tudta. Azonban, amit valóban értékelt az angolban, nem az volt, hogy elárulta Hartot, s ilyesfajta információkkal szolgált számára, hanem az a tény, hogy őszintén szerette és gondoskodó figyelemmel vette körül meglehetősen különc és gyakran nehezen kezelhető gazdáját. – Jó reggelt! – köszöntötte meglehetősen komor hangulatban. – Jöjjön csak be! Látom, hogy majd megfagy – invitálta Alfred, s gyorsan becsukta mögötte az ajtót. A ház, amelyben Hart élt, méretében többszöröse volt annak, amekkorában ő lakott, tíz háztömbnyire volt tőlük, de szintén az ötödik sugárúton. A telken, amely egy egész háztömbnyi volt, más épület nem állt mint a palota és az öt hálószobás vendégház, így természetesen maradt hely egy teniszpályának, istállóknak és egy nagyon mutatós szaletlinek. A férfi kérkedett a gazdagságával. Francesca tisztában volt vele, hogy ez annak köszönhető, hogy a város külső, keleti részében élt a féltestvérével együtt igen szegényes körülmények között, amíg az édesanyjuk, Lily meg nem halt. A férfi azóta, nem törődve az előkelő társaság véleményével, hencegett a gazdagságával. Amikor Lily meghalt, Calder Hart apja nem jelentkezett, hogy magához vegye a zabigyerekét, hanem Rathe és Grace Bragg ment el a haldokló Lilyhez, és tettek eleget a kívánságának, hogy mindkét fiút magukhoz vegyék. A fiúk élete drámai fordulatot vett, amikor Braggék átköltöztették őket Bowery-ből, a lerobbant és veszélyes környékről a Washingtonban lévő, György korabeli stílusban épült úriházba, ahol Rathe Grover Cleveland kabinetjében dolgozott. De Hart, lévén Hart, hat évvel később, tizenhat éves korában elszökött, hogy megkeresse a vér szerinti édesapját. Francescának tudomása volt arról, hogy ez a kísérlete nem járt sikerrel. Ezután a Princeton Egyetemre járt egy évig, de onnan kibukott, jelenleg több szállítmányozó vállalat és egy biztosítási cég tulajdonosa volt, nem beszélve a világ egyik leggazdagabb művészeti gyűjteményéről, amely szintén az ő tulajdonában volt. Gazdagságára és sikerére teljesen egyedül, az őt felnevelő családja segítsége nélkül tett szert.

Francesca gyanította, hogy Hart különc viselkedése – hogy elutasított minden társadalmi konvenciót és efféléket szókimondása, nőfaló életmódja ennek a nehéz gyermekkornak a következménye. Francesca követte Alfredet, miközben átvágtak a hatalmas hallon, ahol a falakat festmények borították, mellettük pedig szobrok sorakoztak. A lány epésen gondolt arra, hogy a városban minden ifjú hölgy édesanyja igyekezett elnyerni Hart szívét a lánya számára, ahogy Julia is tette. Ő volt a legjobb partinak számító legényember, minden rossz híre és gorombasága ellenére, dacára a számtalan szeretőnek, akikkel a városban parádézott. Ezek az anyák sárgák lennének az irigységtől. Francesca sosem volt célpontja Hart férfiúi vadászszenvedélyének, hírhedt nőcsábász híre ellenére mindig tökéletes úriemberként viselkedett vele, s most ez a hír, hogy a férfi feleségül kéri őt, valahogy sokkal rosszabbnak tűnt, mintha megkísérelte volna elcsábítani. Rettenetesen félt, de rettegett attól is, hogy szembenézzen félelmének okával. A lány még sohasem találkozott ilyen veszélyesen vonzó férfival. Gazdag volt, hatalma volt, ellenállhatatlan volt. Az a nő azonban, aki bele mert szeretni, megsemmisült. – Mr. Hart azonnal itt lesz, Miss Cahill – mondta Alfred vidáman, megzavarva a lány keserű gondolatait. Francesca tisztában volt azzal, hogy arcára fagyott a mosoly. Sőt, izzadni kezdett, ami határozottan nem úri hölgyhöz illendő viselkedés. A komornyik egy erotikus témájú szobor mellett vezette el a lányt, amely egy gyönyörű fiatal nőt ábrázolt, aki egy galambot tartott. – Hajnali öt óra óta fenn van, a könyvtárban dolgozik. Itt marad reggelire? Francesca szégyenkezve érezte, hogy miközben Alfred beszél, őt elönti a veríték. Reggeli? Ki volna képes egyetlen falatot is lenyelni ebben a helyzetben? Úgy érezte magát, mintha a barbár rómaiak épp akkor lökték volna be a Colosseumba, ahol egy kiéhezett, vad oroszlán várja. Szeretett volna már túllenni a Harttal való találkozáson. Ekkor Alfred megállt a széttárt kétszárnyú ajtó mellett, amely a reggeliző szobába vezetett, mire Francesca hátulról beleütközött. – Ó, pardon! – kiáltotta. Pillantása elsiklott Alfred mellett, s csalódással vett észre egy nagyon is ismerős arcot Hart hosszú és fényes tölgyfa étkezőasztala mellett. Egy pillanatig, amíg a kávéját kortyoló férfi lassan felállt, őszinte elkeseredéssel azt hitte, hogy Bragg az. Valóban egy Bragg volt, de nem a rendőrfőnök. Az öccse volt, Rourke, aki orvostanhallgató volt Philadelphiában. – Bejelentem Mr. Hartnak, hogy itt van – mondta Alfred kedvesen a lánynak. Mivel Francesca négyszemközt kívánt Harttal beszélni, érezte, hogy elfogja a rémület. Kedvelte Rourke-ot, de a férfi túlságosan eszes volt, és már így is túl sokat látott. Alfred elment, mielőtt még a lány tiltakozni tudott volna, a fiatalember pedig Francescához közeledett. – Jó reggelt! – köszöntötte barátságosan, őszinte mosollyal. A bátyja szakasztott mása volt, csak a haja volt sötétebb, s az arca volt szögletesebb kissé, az ajkán pedig volt egy vágás. – Jó reggelt, Rourke! – mondta idegesen. – Jól van? – A sötétbarna öltönyt viselő férfi alaposan megnézte a lányt. – Nincs túl korán egy baráti látogatáshoz?

A lány felszegte az állát. – Sürgősen meg kell beszélnem valamit a bátyjával – felelte határozottan. – Pihen ön valamikor, Francesca? A legutóbbi bűnügy felderítése során kis híján megölték. Azt gondolnám, jobban tenné, ha ilyen korai órán még otthon aludna inkább – mondta Rourke szelíden. – A maga családja nagyon megnehezíti számomra, hogy normális életet éljek! – vágott vissza Francesca csípősen. Rourke felnevetett. – Hát ebben egyetértek önnel. Jöjjön, üljön le! Kér kávét? Francesca azonban nem mozdult. – Nem, köszönöm. – Hirtelen elterelte a szót: – Hogy van Sarah, Rourke? Rourke mozdulata félbemaradt, ahogy egy porceláncsészébe kávét akart önteni. – Egy kicsit később szándékozom felhívni – válaszolta. Rourke harmadéves orvostanhallgató volt a philadelphiai egyetemen. Néhány nappal azelőtt érkezett a városba, hogy meglátogassa a szüleit, a húgát és az unokatestvéreit. Sarah idegeit megviselte a műtermében történt dúlás, és Rourke kezelte őt, miután többször is elájult, majd magas láz lépett fel nála. Ezen az időszakon azonban már túl volt. – Nekem is beszélnem kell vele, rendben? Feltehetek neki néhány kérdést? Rourke nem válaszolt. Francesca ebben a pillanatban megdermedt. Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, Calder Hart áll mögötte. A szíve meglepően hevesen kezdett dobogni. A férfi megszólalt: – Micsoda kellemes meglepetés! – mondta azon a csábítóan dörmögő hangon, amelyen gyakran szólt hozzá. A lány lassan odafordult. A férfi az egyik nyitott ajtószárnynak támaszkodott, ellenállhatatlanul vonzó és veszélyesen jóképű volt. Könnyed, elégedett mosoly ült az arcán, de majdnem fekete szemében leplezetlen mohóság tükröződött. Csak egy frissen vasalt fehér inget viselt a fekete nadrághoz. Az ing ujját zafír mandzsettagomb fogta össze, de a nyakánál a felső három gomb nyitva volt, látni engedve a kulcscsontjai közötti mélyedést, és néhány sötét szőrszálat. Ugyanolyan magas volt, mint féltestvére, Rick Bragg. Hart azonban sokkal erősebb testalkatú volt. Francesca, természetesen csak plátói módon, már többször érezte magát a férfi ölelésében, aki egy súlyemelő vagy bokszoló izomzatával rendelkezett. – Valamiért mégsem lep meg igazán, hogy ilyen korán itt látom, Francesca – mondta ugyanazon a negédes, intim hangon. A lányban azonnal élénk képek keltek életre, szinte látta, ahogy a férfi föléje hajol egy széles rézágyon. – Jó reggelt! – csicseregte, mint egy szeles kis iskolás lány. A férfi rávillantotta a mosolyát. Majd, pillantását egy pillanatra sem véve le róla, köszöntötte a mostohatestvérét:

– Jó reggelt, Rourke! Rourke is mormogott valami köszönésfélét, de tekintetét Francescára emelte. – Nem várhatna még ezzel? Sarah-nak szüksége volna még néhány napi pihenésre, jobban szeretném, ha nem izgatná fel. Nehéz volt elszakadni Hart igéző pillantásától. A lány szíve hevesen vert, és a térdei is cserben akarták hagyni, teljesen elerőtlenedtek. Valahogy mégis képes volt Rourke felé fordulni. – Gyilkosság történt – sikerült megszólalnia. – Mihamarabb beszélnem kell Sarah-val. Rourke megdermedt. – Gyilkosság? De mi köze ehhez Miss Channingnek? – kérdezte tágra nyílt szemmel. Mielőtt megszólalt volna, Hart közbevetette: – Nem, az igazi kérdés az, hogy önnek mi köze ehhez, Francesca? – kérdezte a férfi komoran, s a könyökénél fogva maga felé fordította a lányt. Hart érintésére elakadt a lélegzete. Végre beismerte magának, hogy az összes többi nőhöz hasonlóan ő is végzetesen a férfi hatása alá került: Hartnak elég csak megjelennie, ő abban a pillanatban elveszett. A férfi kizökkent előbbi kellemes hangulatából. – Sajnálom, Calder, de nem a saját mulatságomra találtam ki egy újabb gyilkosságot! A férfi a lány szemébe nézett, majd azt mondta: – Jól sejtem, hogy négyszemközt kíván beszélni velem? A lány megkönnyebbülve, hevesen bólintott. Ekkor azonban Rourke kapta el a karját. – Francesca, mi köze ennek a gyilkosságnak Sarah-hoz? A lány rápillantott, és látta az aggodalmat a szemében. – Egy műteremben meggyilkoltak egy nőt, Rourke. És a gyilkos ugyanúgy dúlta fel a műtermét, ahogy Sarah-ét. Rourke elsápadt. – Sarah veszélyben van? Francesca a karjára tette a kezét. – Nem tudom. Bragg múlt éjjel elővigyázatosságból két őrt küldött oda. Rourke komoran bólintott. Hart nem túl kedvesen szólt oda a lánynak: – Csak ön után, Francesca. A lány vetett egy pillantást a magas, erős férfira, miközben elhaladt mellette, és látta a parázsló tüzet a szemében. De azt nem tudta, vajon azért dühös-e, mert szinte máris egy újabb bűnügy felderítésében vesz részt, vagy azért, mert a férfi elég okos ahhoz, hogy tudja, a lány előző éjjel a féltestvérével volt. – A könyvtárba? – kérdezte, amikor a hallba értek.

A férfi nem válaszolt, csak átvágott a hallon, és kivágta a szalon ajtaját, amely akkora volt, mint egy szerény körülmények között élő család teljes otthona, és várta, hogy a lány belépjen. Francesca engedelmeskedett, s igyekezett megőrizni a nyugalmát. Nyugodtnak kell maradnia, különben soha nem lesz képes elutasítani Hartot. Bárcsak a bűnesetet kellene megtárgyalnia vele. Ott szilárd talajon állna, és a férfi összekötő kapocs lehetne a város művészeti életének belső berkeihez. De nem azért jött, hogy a gyilkosságot tárgyalja meg vele; és nem halogathatja tovább azt, amit meg kell tennie. A férfi becsukta mögötte a tíkfa ajtót. – Sarah Channing veszélyben van? Több méter távolságot tartva nézett szembe a lánnyal. Francesca ellágyult. A férfi nem szívtelen gazember, amivel már tisztában volt odáig is, az ehhez hasonló pillanatok már korábban is elárulták számára. A sötét, élénk szempárban aggodalom tükröződött. – Igazán nem tudjuk. A férfi összefonta a karját széles mellkasa előtt. A puha, de drága pamutingben kidagadt a bicepsze. – Többes számban? – Úgy értem, hogy fogalmam sincs, mert a nyomozás még csak most kezdődött el! Hart, nem ezért jöttem! – Tudom, miért jött, kedvesem! – mondta a férfi egykedvűen. – Számítottam magára, bár nem ilyen korán. – Igazán? A férfi elindult az ajtóból a lány felé. Hosszú, szapora léptekkel közeledett. Francescának nem volt könnyű állnia a sarat. – Tehát maga és Rick egy újabb nyomozásban vesz részt - mondta fenyegetően halkan. A lány bólintott. – Tudja jól, hogy ezzel foglalkozom. – Tudom. Ez egyike azon tulajdonságainak, amelyek olyan különlegessé teszik önt. Milyen gyakran óhajtja magát halálos veszedelemnek kitenni? – A férfi most már nem leplezte a haragját, mivel a lány élete az idő tájt folyamatosan veszélyben volt. – Mi az ördög van a bátyámmal? – kiáltott fel. – A felesége visszatért, és ő mégis maga körül legyeskedik! A lány megdermedt. – Ő csupán barát, ahogy ön is. Nem több annál! – kiáltotta szenvedélyesen. A férfi megtorpant. – Ne vegyen minket egy kalap alá! A lány beharapta az ajkát. – Nincs más megoldás. – Tehát ez az utolsó szava? – kérdezte a férfi fürkész pillantással. A lány legszívesebben elsírta volna magát. De most nem szabad. – Mi más lehetne? – suttogta elkeseredetten.

– Szegény Francesca! – mormolta a férfi, és még mielőtt a lány érzékelhette volna, mi a szándéka, egy lépéssel előtte termett, és a tenyerébe fogta az arcát. A lány megdermedt, de csak az izmai, mert odabenn a szíve őrülten vert, elakadt a lélegzete, a térdei remegtek, és a gyomra görcsbe rándult. Tekintetük egymásba kapcsolódott. A férfi szeme nem volt egészen fekete. A barna legsötétebb árnyalata volt, sötétkék pettyekkel tarkítva. – Valahol nagyon sajnálom magát. Ettől a kedvességtől még elerednek a könnyei. – Kérem, ne legyen hozzám ilyen kedves, Hart! Legyen bármilyen, csak ilyen ne! Gúnyoljon ki! A férfi kissé elmosolyodott, s a szorítása mintha erősebbé vált volna. Francesca érezte, hogy a szíve összefacsarodik a várakozástól, és a férfi szájára pillantott, amely most oly közel volt az övéhez. Még soha nem csókolóztak. Egyszer sem. A város leghírhedtebb nőfalója úgy döntött, hogy a legnagyobb tisztelettel bánik vele. Most végre, ennyi idő után, meg fogja csókolni! Francesca már alig várta. A teste önkéntelenül is a férfi felé mozdult. Combja hozzáért a férfiéhoz. A mellei, amelyeket számtalan réteg ruha borított, súrolták a férfi ingét. A mellbimbói megkeményedtek, és fájtak. Alig kapott levegőt, elöntötte a vágy. A férfi megsimogatta az arcát, és elengedte. Majd, mintha mi sem történt volna, odébb sétált. Mintha nem érezte volna meg a kísértés szörnyét, amely ismét életre kelt köztük. A lány meglepetten bámult. A férfi azt állította, hogy feleségül akarja venni. Akkor most mégis mi történt? Miért nem csókolta meg? A férfi egy aranyszínű kárpittal bevont szófa henger alakú karfájára ült, s végtelenül nyugodtnak tűnt. Ám, mivel nem volt rajta zakó, és ebben a pozitúrában nadrágjának a szövete rásimult a testére, Francesca látta, hogy gyanúsan duzzad. A látványtól a szíve hangosan kalapálni kezdett. De miért is kellene ezen meglepődnie? A férfi nemrég azt mondta, hogy kívánja őt. Így mondta, bele a szemébe. A férfi azonban nyugodt, hűvös, visszafogott volt. Ha Bragg volna a helyében, Francesca már a karjában lenne, azon a szófán. – Mintha csodálkozna – mondta a férfi gyengéden. A lány elpirult, és bűnbánóan elkapta a tekintetét. A férfi gyengéd, derűs mosollyal nézett rá. – Kedvesem, elég, ha magára gondolok, és máris izgalomba jövök. Nem kellene annyira meglepődnie. – Én… nem… igazából… – dadogta. – Hart, hogy képes ilyen visszafogott lenni? – Gyakorlat, gondolom. És elszántság. Mondtam már, hogy nem akarom tönkretenni magát, Francesca. Csak az esküvőnk napján viszem ágyba. – Úgy mosolygott a lányra, mintha ez már eldöntött kérdés volna. A lány felfortyant: – Akkor soha nem fog bekövetkezni! – felelte dühösen.

A férfi nevetve nézett rá. – Hát így állunk? Hogy vártam erre a pillanatra! Biztos vagyok benne, hogy nagyon fogom élvezni ezt a játékot. A lány legszívesebben pofon ütötte volna. De már egyszer megtörtént, és a következménye nem volt kellemes. Lefogta remegő kezét, hogy ne kövessen el még egyszer ilyen ostobaságot. – Ezért jöttem ide ma reggel. Nem lehetek a felesége, Hart. Senkinek nem lehetek a felesége, soha – tette hozzá sietve, őszinte hittel. Nem lehet más felesége, mert Rick Braggbe szerelmes. Amellett, ezt a végzetes vonzódást, amelyet Hart iránt érzett, aligha lehetne szerelemnek nevezni. A férfi arckifejezése nem változott, de felállt, és újra egy oroszlánra emlékeztette a lányt, egy veszélyes ragadozóra, amely nem kapkod, mert teljesen bizonyos abban, hogy nemsokára hozzájut a prédájához. – Értem. Fel akarja áldozni magát a bátyám házasságának és politikai karrierjének az oltárán? – Mindkét szemöldöke kérdőn megemelkedett. Bragg is mártírnak nevezte őt. – Nem! – kiáltotta. – Nem erről van szó! – Szóval hazudik! Nekem vagy önmagának? – A férfi elindult felé. A lány megdermedt, bár legszívesebben inkább hátrálni kezdett volna. – Nem hazudok magának. – De igen – mondta a férfi halkan, miközben veszélyesen közel járt már hozzá. – Mert mind a ketten tudjuk, maga úgy döntött, hogy Rick álmai egyetlen igaz szerelme. Mind a ketten tudjuk, hogy Leigh Anne visszatért, és őt nem győzheti le. – Körözni kezdett a lány körül. Francesca mozdulni sem mert. – Ha nem ismerné a bátyámat, szentül hiszem, hogy egy héten belül elfogadná a leánykérésemet, amelyet ódivatúan, térden állva tennék meg. – Milyen arrogáns! Milyen elviselhetetlen! – mondta a lány sziszegve. A férfi elégedetten mosolygott. – Nem ön az első hölgy, aki ezt veti a szememre. Kedvesem, nem akarok harcolni. – Kezét a lány csuklója köré fonta. Francesca ereiben meghűlt a vér. A férfi továbbra is a csuklóját fogta, de lazított a szorításán, s az ajkához emelte a lány kezét. Megcsókolta. Amikor a férfi ajka megérintette a bőrét, elöntötte a forróság. A férfi felemelte a fejét, s a tekintete elárulta, hogy észrevette. – Eszemben sincs harcolni önnel, kedvesem. Annál sokkal jobb közös időtöltést is el tudok képzelni. – A szája szegletében mosoly bujkált. Az járt a fejében, hogy ágyba vinné őt. A lány tisztában volt ezzel. És a férfi bűvölni kezdte, mire Francesca szaporán pislogott, s megrázta a fejét, hogy megtörje a férfi varázserejét. Nem volt itt az ideje, hogy fehér esküvői ruhába képzelje magát, amint a férfi az ágyára dönti.

– Nem vagyok rá képes – suttogta Francesca elfúló hangon, elkeseredetten. – Kérem, Hart! Különben is, maga nem az a nősülős fajta. Épp maga mondta nekem! Sőt, nem is egyszer! A férfi elengedte. – Mindennek eljön az ideje. A lány nem hitt a fülének. – Mama is ezt mondja. – Julia nagyszerű, erős és okos asszony. Nagyon kedvelem őt. – Jaj, ne! – kiáltott fel Francesca még jobban nekikeseredve. Most már tudta, hogy Hart és Julia szövetkezett ellene. Julia világossá tette számára, hogy Hart kedvére való kérő. – Miért, Hart? Miért? Azért kérdezem, mert sokan azt fogják hinni, hogy ezt azért teszi… – Elakadt a hangja. A férfi mozdulatlanul figyelte. – Mert? A lány megnedvesítette az ajkát. – Rick miatt. Mert gyűlöli Ricket, és el akar venni tőle mindent, amit ő kedvel vagy szeret. – Tudja, hogy ez nem igaz. A lány elszégyellte magát. – Igen, tudom. De akkor sem értem! – kiáltotta. – Nagyon fontos lett számomra a barátságunk, Francesca! Ön lett számomra nagyon fontos. – De… ez nem szerelem – vágott vissza a lány. A férfi felsóhajtott: – Ha azt várja tőlem, hogy hulljak térdre ön előtt, és valljam meg soha el nem múló odaadásomat… akkor megteszem. De én nem hiszek a szerelemben, és ezen az ön iránt érzett rajongásom sem változtatott. Csodálom önt. Kívánom önt. Élvezek minden együtt töltött pillanatot önnel. Illetve – megrázta a fejét, és majdnem nevetve folytatta: –, kivéve azokat, amikor önnek köszönhetően néhány szál hajam megőszül. Szorosabbra kívánom fonni a barátságunkat, még több időt akarok magával tölteni. Szeretném önt ágyba vinni. Ez nem elég? A lány kihúzta magát. – Nem. Ez nem elég, Calder. – Lehetetlen nőszemély – mondta a férfi kedvesen. – Ha azt mondanám, hogy szeretem, akkor megváltozna a véleménye? A lány elképedve nézett rá. Sőt, annyira megdöbbent, hogy gondolkodni sem volt képes. A férfi sóhajtott. – Francesca, egy dolgot soha nem tennék: azt, hogy hazudjak önnek. Az én szótáramban a szerelem a gyönyör szinonimája. A mai világban, ha valaki kíván valakit, az már elég indok, hogy ágyba bújjanak. Hány boldog házasság létezik? Legalább egyet mondjon! – tette hozzá halk, kihívó hangon.

A lánynak sírhatnékja támadt. Ehhez semmi köze nem volt Rick Braggnek, annál több Calder Hartnak. A gondolatok szélsebesen keringtek az elméjében. – A mama és a papa boldog egymással – felelte végül, hosszú szünet után. Nem akart emlékezni arra a heves vitára, amely a minap robbant ki közöttük, amikor is a szeretetteljes jóindulatú édesapja a veszekedés hevében faképnél hagyta Juliát. Evan szerencsejátékadósságairól vitatkoztak, és arról, hogy a bátyja vonakodik feleségül venni Sarah Channinget. Hart felvonta egyik szemöldökét. – Vasárnap, vacsora előtt, épp azt mesélte nekem, hogy összekaptak – érvelt. A lány még elkeseredettebb grimaszt vágott. – De már kibékültek. Szeretik egymást, Hart, higgye el. A férfi vállat vont. – Nem akarom befolyásolni a gondolatait. Azt hisz, amit akar. De ugyanezt a nagyvonalúságot várom el magától is. A lány a férfira meredt. – Persze hogy azt hiszem, amit akarok – felelte, s közben azon morfondírozott, hogy az édesanyja miként vitatkozna ezzel, majd kioktatná, hogy az előkelő társaság határozza meg, hogy valaki mit gondolhat, és mit tehet, vagy nem tehet. – Nem mehetek önhöz feleségül. Nem megyek magához. Sajnálom, Hart, de ez az utolsó szavam. A férfi csak bámult rá. Francesca sírhatnékja elmúlt. Feszült lett, nem tetszett neki a férfi túlságosan is elmélyülő, fürkésző pillantása. – Hart? – Érezte, hogy a férfi lecsapni készül. A férfi elmosolyodott. – Francesca, tiltakozhat, érvelhet, fantáziálhat, egészen élete végéig, de akkor sem fogom meggondolni magam. A lány még jobban megdermedt. – Akkor patthelyzetben vagyunk. – Kétlem. – A férfi elindult felé. Francesca nem mozdult. De Hart nem ért hozzá, csak megállt mellette, elég közel ahhoz, hogy érezze a kölnije illatát, és azt lehelte: – Mindig megkapom azt, amit akarok, kedvesem. A lány már éppen cáfolni akarta ezt a kijelentést, de a férfi mögé lépett, és azt mondta: – Mindegy, hogy a vágyam célpontja egy festmény… – lehelete megborzolta a tarkóját – vagy egy szobor – a lány mellé lépett – vagy egy jövedelmező szerződés – megállt Francesca előtt, és egy hajfürtöt a lány füle mögé simított, ujjai a bőrét érintették – vagy egy nő – fejezte be. A lány megbénult. Úgy érezte magát, mintha belegabalyodott volna egy pók ragacsos, végzetes hálójába. A szörnyű az volt az egészben, hogy el is hitte, amit a férfi mond. Tudta, hogy egy hegyet is képes volna elhordani, ha úgy döntene. – Nem, Hart. Ez esetben nem – felelte végül. A férfi szótlanul, mosolytalanul, de magabiztosan és feltűnő figyelemmel tanulmányozta.

A lány megnedvesítette az ajkát. – Mert ha továbbra is ragaszkodik hozzá, akkor elveszíti a barátságomat. – A szavak akarata ellenére szaladtak ki a száján. A férfi szeme elkerekedett. Abban a pillanatban, amikor észrevette, hogy a düh elönti a férfit, tudta, hogy túl messzire ment. – Maga fenyeget engem? – kérdezte vészjóslón. A lány hátrább lépett, menekült a közeléből. – Nem! – Dehogynem! Meg tudom állapítani! – kiáltotta Hart, s közelebb lépett. A lány hátrálni kezdett, beleütközött egy székbe, és belehuppant. A férfi fölé tornyosult, és mindkét kezét a lány karjára tette, ezáltal odaszögezve. – Soha ne fenyegessen engem, Francesca! – figyelmeztette a lányt. – Ez nem fenyegetés volt. De maga szörnyű helyzetbe hoz engem! – És én még azt gondoltam, magának is annyira fontos a barátságunk, mint nekem! – mondta a férfi harsány hangon. A lány látta a megbántottságot a szemében. – Nekem is az! – kiáltotta kétségbeesetten. – Ostobaság volt tőlem ezt mondani! Hart! Nem úgy gondoltam! – Most ő volt az, aki a tenyerébe fogta a férfi arcát. – Hart! Nem úgy gondoltam! A férfi lerázta magáról a kezét. – Soha ne fenyegessen engem, kedvesem, és tudja meg: nagyon akaratos ember vagyok. Ugyanakkor nagyon türelmes is. Ha végiggondolja, rá fog jönni, milyen jól összeillenénk, és én kiutat ajánlok magának abból a zűrzavarból, amelyet maga teremtett köré. – Kiegyenesedett, és az ajtó felé mutatott, mintegy távozásra szólítva fel a lányt. – Nagyon szórakoztató reggel volt, de sajnos rendkívül sok ma a tennivalóm. Szép napot, Francesca! A lány segítség nélkül is felállt valahogy. – Hart… – Nem akarta, hogy a beszélgetésük így végződjön. Egyszerűen nem tudta elviselni. Szüksége volt rá, hogy a férfi rámosolyogjon, s még ha önelégültségből is, akkor is „kedvesem”-nek szólítsa. – Szép napot! – A férfi határozott volt. – Alfred, kísérje ki Miss Cahillt! És Alfred megjelent, kinyitotta a kétszárnyú ajtó egyik felét, mire Hart hosszú, kemény léptekkel kimasírozott. A harag, bár már múlóban volt, még mindig megkeményítette az arcvonásait. Francesca átkarolta magát. Miért vesznek össze mindig? A válasz nyilvánvaló volt. Mert a férfi szörnyen makacs, és azt hiszi, hogy mindig igaza van. Csakhogy ő most ostoba módon azzal fenyegette meg, hogy véget vet a barátságuknak. Hogy mondhatott ilyesmit, amikor esze ágában sem volt? Mi van akkor, ha Hart olyannyira megharagszik rá, hogy ő vet véget a barátságuknak? A félelem teljesen megbénította. A férfi barátsága rövid idő alatt nélkülözhetetlenné vált számára. – Ó, istenem! Tessék, Miss Cahill! – Alfred egy frissen mosott zsebkendőt nyújtott oda.

Francesca elvette, és megtörölgette a szemét. – Nagyon megharagudott rám – suttogta, és akkor világosodott meg benne, milyen elviselhetetlen ez a helyzet. Különös módon szüksége volt Hartra, mint kedves, megbízható barátra. De a férfi nem fogja megérteni az ő gondolkodásmódját. Te jó ég, még mindig az a szándéka, hogy feleségül vegye! Mit kellene most tennie? Behunyta a szemét. Ha feleségül menne Harthoz. az olyan lenne, mintha egy robogó vonat elé vetné magát. Kész öngyilkosság volna. Alfredre nézett. – Azt hiszem, utána kell mennem – mondta fátyolos hangon. – Ugyan, ugyan, Miss Cahill, nincs semmi baj – vigasztalta Alfred kedvesen. – Attól tartok, téved – felelte Francesca. – Mr. Hart nem tud magára sokáig haragudni, Miss Cahill - mondta Alfred, s úgy mosolygott, mintha tudna valamit, amit a lány nem. – Efelől biztosíthatom. Francesca feltörő könnyein át kétségbeesetten, összezavarodva nézett rá. – Feleségül akar engem venni, Alfred. – Tudom – mondta Alfred ragyogó mosollyal. – Múlt éjjel mondta nekem. Negyedik fejezet 1902. február 19., szerda, reggel 9 óra Francesca épp csak kibújt a kabátjából, és a folyosó felé indult, hogy úgy jelenjen meg a reggelizőszalonban, mintha aznap reggel akkor jött volna le az emeletről, a szobájából. De az édesapja éppen ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen az előcsarnokban, kezében a Heralddal. Szeme elkerekedett a meglepetéstől, amikor meglátta a lányát. – Francesca, merre jártál ilyen korán reggel? A lány ragyogó mosolyt sugárzott rá, miközben hevesen kergették egymást a gondolatai. A férfi aligha hinne neki, hogy épp egy kora reggeli sétát tett, mivel nagyon hideg volt odakinn. – Jó reggelt, Papa – köszöntötte, s észrevette, hogy az édesapja fáradtnak tűnik, s egyáltalán nem olyan, mint máskor. - Evan fent van már? Hogy van ma reggel? – Nem válaszoltál a kérdésemre! – jelezte meg Andrew, miközben közelebb ment. Átlagos magasságú, kissé pocakos férfi volt, barátságos arcú és még barátságosabb tekintetű. Nem látszott rajta, hogy egy húscsomagoló birodalom császára. Francesca őt tartotta a legokosabb férfinak, akit csak ismert. Kedves arckifejezése pengeéles elmét rejtett, s könnyed stílusa mögött határozottság és akaraterő rejlett. Francesca sóhajtott. – Mondjuk úgy, némi elrendezendő magánügyem akadt. Maradhatunk ennyiben? Andrew odaért mellé. – Remélem, ez nem azt akarja jelenteni, hogy Rick Bragg-gel találkoztál!

– Nem, dehogy – válaszolta őszintén. Ez megnyugtatta a férfit. – Örülök, hogy ezt hallom. Bár attól tartok, még mindig dicsőíted azt a férfit. – Papa, te is annyira becsülöd és tiszteled őt, mint én, és a jó barátod. Elítélnél, ha a szívem egy apró csücskében örökre megőrizném őt? – kérdezte szívhez szólóan. A férfi megpaskolta a karját. – Nem, különösen, ha ezt így adod elő. De a szívednek egy apró csücskére mindannyiunknak szükségünk van, sőt, idővel rájössz majd, hogy neked is. És milyen más magánügyed lehetett ilyen korán? A férfi nem kedvelte Calder Hartot, azt mondogatta, hogy nem bízik benne, és egyáltalán nem tetszett neki a férfi nőcsábász stílusa. Francesca elmosolyodott. – Húszéves vagyok, Papa! Bizonyára megtarthatok némely titkot magamnak, nem igaz? A férfi felsóhajtott, arcon csókolta, és azt mondta: – Lemegyek az irodába, de csak egy-két órára. Evan ébren van, és úgy tűnik, jobban van ma reggel. Édesanyád vele van. - Aggodalom tükröződött a szemében, amelynek a mélyén Francesca bűntudatot fedezett fel. Szorosan átölelte. Imádta az édesapját, ahogy mindig is imádni fogja. – Nem a te hibád! Nem a ti veszekedésetek miatt sérült meg Evan olyan súlyosan. Ne okold magad! Az édesapja komoran biccentett, de látszott rajta, hogy továbbra is felelősnek tartja magát azért, amibe a fia belekeveredett. Az inas felsegítette rá a kabátot. – Legyen szép napod, Papa! – búcsúzott tőle Francesca. – Remélem, az lesz – felelte a férfi. A lány nem nézett utána. Azt már tudta, hogy Bragg nincs ott, mert sem bérkocsi, sem a férfi autója nem állt a kocsifelhajtón, és az inas sem mondta, hogy várna rá. Francesca felsietett a lépcsőn Evan szobájába. Az ajtó nyitva állt. Maggie Kennedy ült az ágy szélén, és az újságot olvasta fel Evannek. A csinos kis varrónő, aki azért maradt Cahilléknél, hogy felgyógyuljon egy késszúrás okozta sérülésből, ha Evanről volt szó, mentőangyalként viselkedett. Francesca meglepetten töprengett, belépjen-e, mert Julia is ott volt. Édesanyja egy jókora kárpitozott széket húzott az ágy mellé. Julia Van Wyck Cahill még mindig gyönyörű asszony volt; Francescának sokan mondták, hogy nagyon hasonlít az édesanyjára. Kicsi, ovális arca volt, magas járomcsontja, keskeny, helyes kis orra, és sűrű, hullámos, szőke haja. Francesca arcszíne azonban inkább arany és sárgabarack keveréke volt, haja sötét mézszínű, nem úgy, mint az édesanyja és a nővére világosabb bőre és haja. A Cahill család asszonyai közismerten gyönyörűek voltak. Francesca úgy vélte, hogy édesanyja és nővére valódi szépség, de ő túl komoly és túl intellektuális volt, hogy ugyanebbe a kategóriába lehessen besorolni. Nem is nagyon bánta. Ennél sokkal fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia nap mint nap. Julia soha nem jött elő a szobájából délnél előbb. Francesca tudta, hogy kilenc óra körül kel reggelente, de a háztartással kapcsolatos teendőket lakosztályának magányából intézi, mielőtt megjelenik. Julia azonban imádta a fiát. Francescát az sem lepte volna meg, ha az

egész éjszakát az ágya mellett töltötte volna. Maggie abbahagyta az olvasást, mindnyájan Francescára néztek. – Jó reggelt! – köszönt tettetett jókedvvel. Tekintete Evanre szegeződött, akit számos párnával támogattak meg, hogy fel tudjon ülni, az egyik szemén lévő kötéstől úgy festett, mint egy kalóz, s a bőr körülötte ijesztően lila, zöld és kék színekben pompázott. Az alsó ajka fel volt repedve és dagadva, a bal csuklója be volt gipszelve. De mintha mosolygott volna a húgára. – Au! – kiáltott fel grimaszolva. – Istenem, még csak mosolyogni sem tudok! Julia mosolytalanul felállt. – Jó reggelt, Francesca! Most keltél fel? Legalább az édesanyja nem tudja, hogy nem volt otthon. De nem akart hazudni. – Mama, minden rendben? – kérdezte aggódva, mert észrevette, hogy édesanyja, kifogástalan megjelenése ellenére, az antikolt moaréval szegélyezett sötétszürke, kétsoros gombolású kártoltszövet kosztümben is szörnyen fest. Arcbőrét petyhüdtté tette a kimerültség, s a szája sarkából komor ránc indult az álla felé. Julia Van Wyck Cahill kék szemét elhomályosította az aggodalom és a fájdalom. – Nem tudtam aludni, egész éjjel csak forgolódtam. Számtalanszor felkeltem, hogy megnézzem Evant. De hála istennek, ma már jobban van – válaszolta Julia. Francesca odament hozzá, és átkarolta. Úgy ölelte, mintha ő lenne az édesanya, és Julia a gyermek – korábban soha nem tett még hasonlót. – Minden rendben lesz, Evan állapota javulófélben van - mondta, miközben az anyja mellett elnézve Evanre és Maggie-re pillantott. Evan a sebek és a bal szemét elcsúfító monokli ellenére is szívdöglesztően jóképű volt. A csinos kis vörös hajú nő, miközben egyik kezével megtámasztotta a fejét, megitatta egy korty vízzel. Evan elmosolyodott, és egy grimaszt vágott a nő felé. – Köszönöm, Mrs. Kennedy, de igazán nem kell ápolnia, ma reggel jól érzem magam. – Hallgasson – suttogta a nő, miközben letette a poharat a férfi éjjeliszekrényére, és felállt. – Még nincs jól. – Gyengéden a férfira mosolygott, de mint Juliáét, az ő arcát is aggodalom felhőzte. Evan felnézett rá. – Nagyon kedves. Mindig ilyen kedvesen törődik a kocsmatöltelékekkel? Az asszony most még természetesebben mosolygott rá. – Soha, mivel nem helyeslem az ökölharcot, Mr. Cahill. – Arcvonásai ellágyultak. – De ön és a családja nagyon kedvesek hozzám és a gyermekeimhez. Ez a legkevesebb, amit tehetek. Evan elmosolyodott, mire fájdalmasan feljajdult. – Magukra hagyom önöket – mondta Maggie halkan, majd elsuhogott mellettük csinos sötétkék kosztümjében, amelyet valószínűleg saját maga varrt. Ragyogó fehér blúzt viselt, s e színek nagyon jól álltak neki. Amióta Maggie a Cahill-házba érkezett, folyamatosan fiatalodott, mígnem a külseje is el nem érte valódi életkorát, úgy közel a harminchoz. Amikor Francesca először találkozott vele, olyan megviselt volt mindattól, amit az élet rámért, hogy lehetetlen volt megállapítani az életkorát, amely húsz és ötven között akármennyi lehetett.

Francesca elgondolkozott a bátyja felől. Úriember volt. Bár színésznő volt a szeretője, nem volt benne semmi bujaság, tudta, hogy soha nem kezdene ki egy szobalánnyal. Maggie ugyan nem volt szobalány, a Moe Levy Gyárban dolgozott varrónőként, de mégsem azonos társadalmi rétegbe tartoztak. És különben is, Evan újabban Bartolla Benevente, a feltűnően vonzó özvegy bárónő iránt táplált gyengéd érzelmeket. Maggie viszont úgy tűnt, mint aki vonzódik Francesca bátyjához. A lányt elfogta az aggodalom. Evan kedves és elbűvölő fiú, ilyen a természete, ezért talán jobban tenné, ha figyelmeztetné őt, hogy legyen tartózkodóbb a csinos kis vörös asszonnyal. Francesca nagyon megkedvelte Maggie-t, és nem akarta, hogy csalódás érje. – Köszönöm, hogy felolvasta nekem az újságot, Mrs. Kennedy – szólt Evan gyengéden a nő után. Maggie megállt az ajtóban. – Örömmel tettem, Mr. Cahill! – Rámosolygott mindannyiukra, majd fejét lehajtva távozott. Most Julia ült Evan ágyára. Tenyerébe vette a fia jobb kezét, de nem szólalt meg. – Jól vagyok, anya – mondta Evan, s amikor elmosolyodott, nem jajdult fel a fájdalomtól, bár az alsó ajka fel volt repedve. – Nem vagy jól. Azonkívül úriember vagy, aki nem verekszik, különösen nem kocsmákban – mondta Julia színtelen hangon, csüggedten. – Egy újabb súlyos hibát sikerült elkövetnem. Kétségkívül a romlott természetemnek köszönhetően – felelte Evan. – Evan, ne beszélj így! – mondta Francesca, arra gondolva, hogy Andrew-nak ez a véleménye a fiáról. – Miért, apa nem ezt mondta? – fakadt ki Evan dühösen. – És mindezt azért, mert a továbbiakban nem vagyok hajlandó úgy táncolni, ahogy ő fütyül. – Evan, beszélj nagyobb tisztelettel az apádról! – mondta Julia még mindig kétségbeesetten. – Ne haragudj, anya! – mondta a fiú őszintén, és megpaskolta az anyja kezét. – Édesapád is egész éjjel fent volt. Mind a ketten sajnáljuk, amit mondtunk. Tegyél le arról a szándékodról, hogy elköltözöl, ígérem neked, hogy nem kell feleségül venned Miss Channinget. – Nem kell, mert nem akarom! – vágott vissza Evan élesen. - Halasszuk ezt a kellemetlen témát máskorra! Julia úgy ült, mint aki karót nyelt. – Már nem áll szándékodban elhagyni a házat? – kérdezte tágra nyílt szemmel. – De igen, abban a pillanatban, ahogy felépülök. Sajnálom, anya, de ez nem kizárólag Sarah-ról szól. Itt az ideje, hogy változtassak az életemen. Apával kapcsolatos a döntésem – mondta határozottan. Francesca büszke volt a bátyjára. Idáig még nem tudatosult benne, milyen nehéz lehetett neki Andrew egyetlen fiának lennie. Előbbre lépett.

– Mama, Evan egy darabig nem megy sehova, mert még eltart egy ideig, amíg felépül. Beszélhetnék vele négyszemközt? Nem volt rá alkalmam a… szóval a… verekedés óta. Julia könnybe lábadt szemmel bólintott. Francesca megrendült, mert az anyját tartotta a legerősebb nőnek, akit csak ismert, és aki soha nem sírt. Francesca megragadta a kezét. – Minden rendbe jön! – kiáltotta. – Gondolod? Andrew még mindig haragszik rám, Evan el akar hagyni, és még örülhetünk, ha egyáltalán életben marad. Connie és Neil nem beszél egymással, Connie vigasztalhatatlan. – Neil Montrose angol nemesi családból származó úriember volt, akihez Francesca nővére, Connie négy évvel azelőtt ment férjhez. A férfi hűtlenkedett, és Connie tudomást szerzett róla. – Te pedig egy nős férfiba vagy szerelmes, akinek a felesége visszatért, hogy megakadályozzon egy bűnös viszonyt. És még azt állítod, hogy minden rendbe jön, Francesca? – kérdezte Julia némi szemrehányással. Francesca megdöbbenve hallgatott. Nem szabad a jövőben lebecsülnie az anyját. Julia tisztában van mindennel, ami a városban – és a saját otthonában – történik. Végül azt mondta: – Nem folytatok semmilyen bűnös viszonyt. – Végre, megjött az eszed! – vetette oda Julia, majd kiment. Francesca nem mozdult, pillantása összetalálkozott Evan állhatatos, fürkésző tekintetével. Megfordult, és becsukta az ajtót, majd a fivére ágyához sietett. – Jobban vagy ma? – Sokkal jobban. A fájdalom és az ópiumtinktúra kiváltotta ködön át hallottam, hogy dr. Finney azt mondta anyának, hogy fiatal és erős vagyok, és néhány nap múlva talpra állok. Tegnap még nem hittem, de ma már úgy gondolom, igaza lehet. – Ennek örülök – felelte Francesca, és megpaskolta a fiú kezét. A bátyja ránézett. – Szóval vége a főfelügyelővel folytatott szerelmi kapcsolatodnak? A lány nagyot sóhajtott. – Szeretem őt. Amíg élek, szeretni fogom. De életem legszörnyűbb pillanata volt, amikor találkoztam a feleségével, Evan. Addig, azt hiszem, úgy tekintettem, hogy nem is létezik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amíg valahol Európában tartózkodott, ahol számos szeretője volt, olyan távolinak tűnt, mintha nem is volna valóságos személy. Pedig az. Létezik. És nemcsak lélegzetelállítóan szép, de el van szánva, hogy helyrehozza a házasságát. Tele vagyok bűntudattal, amiért szeretem a férjét. Mégsem tudom megváltoztatni az érzéseimet. De a viselkedésemet meg tudom változtatni, és ezt meg is tettem. Továbbra is barátok maradunk, de annál nem több. A fiú megfogta a kezét. – Tudom, hogy most elhiszed, amit mondasz, Fran, de én ismerlek téged. Lobbanékony vagy, és néha, sajnos, rosszul ítéled meg a dolgokat. Adódom érted. Francescának hirtelen eszébe jutott a gyanúja, amellyel Bragg is egyetértett, hogy Evan egyik dühös hitelezője támadta meg a bátyját. És azonnal eszébe jutott, hogy miért akart beszélni vele. – Én viszont érted aggódom, Evan! Mi történt valójában? A fiú félrefordította a fejét.

– Részeg voltam. Verekedésbe keveredtem, és ez lett belőle. – Hazudsz. A fiú dühösen villantotta rá a tekintetét. – Nem szeretem, ha kételkednek a szavamban, Fran! – A testvéred vagyok! Szeretlek! Segíteni akarok, Evan! És tudok is. Az egyetlen dolog, amiben jó vagyok, az az, hogy másoknak segítek, és ezt te is tudod! A miatt a pénz miatt történt, amivel tartozol? Tekintetük összefonódott. A fiú nem kapta el a fejét. – Igen. – Ó, istenem! – Francesca felugrott. Ijedten nézett a fíúra. - Meg akartak ölni? – Nem. Csak a pénzét akarja, Francesca. Ez csak figyelmeztetés volt. – A fiú elkomorult. Francesca kitartóan nézte. – Kicsoda, Evan? Ki akarja a pénzét? Evan félrefordította a tekintetét, és nem válaszolt. – És ha nem fizeted vissza? – Francesca tudni akarta, mire kell számítani. Tudta, hogy a bátyja majdnem kétszázezer dollárral tartozik. – Gondolom, ennél sokkal rosszabb helyzetbe kerülhetek. – Rosszabba? Mennyivel lehet még rosszabb? – kiáltotta a lány. A fiú szó nélkül nézett rá. Természetesen a halál előtt van még néhány fokozat: elveszítheti a lábát, a karját, a tudatát. – Evan, oda kell állnod a papa elé. Ő ki fogja fizetni azt a vadállatot! Nem fogja hagyni, hogy ekkora veszélyben maradj! – Nem állok! – Evan! A bátyja feldühödött: – Azzal próbált megzsarolni, hogy nem fizeti ki az adósságomat, ha nem veszem feleségül Sarah Channinget! Végeztem vele, Francesca. Inkább meghalok, mint hogy pénzért könyörögjek nála! – Bolond vagy! Ha így folytatod, meghalsz! – kiáltotta a lány. – Ne olyan hangosan! – figyelmeztette a fiú. Francesca elgondolkodva nézett. Látta az elszántságot a bátyja szemében. – Ebből nem engedsz, igaz? – Nem, Francesca. Felmondok a cégnél, felbontom az eljegyzésemet, és elköltözöm. Majd megtalálom a módját, hogy apránként elkezdjem törleszteni LeFarge-nak a pénzt. – LeFarge? Így hívják? – csapott le rá azonnal a húga. A fiú felnyögött. – Maradj ki ebből, Francesca!

A lány azonban elraktározta az elméjében a nevet. – Mennyi pénzre van most azonnal szükséged, hogy leállítsd ezt az embert? – Tessék? – A fiú nehezen tudta egyenesen tartani magát ültében. – Segítek, hogy összeszedd azt a pénzt, Evan. És megígérem, hogy nem fordulok a papához. A fiú maga elé meredt. – Ötvenezer kezdetnek megfelelne. A lány sejtette, hogy nagy összegről lesz szó, mégis megtántorodott. Honnan az ördögből tudna ötvenezer dollárt keríteni, mégpedig azonnal? Kit ismer, akinek rendelkezésére áll ekkora összeg? – Tudom, hogy ez nagyon sok pénz – mondta Evan savanyú képpel. Mintha egy villanykörte robbant volna fel a lány fejében. – Fran? Le kellett ülnie. Calder Hart dúsgazdag. Egyszer gondolkodás nélkül kiállított neki egy ötezer dolláros csekket jótékonysági célra. De van-e annyi bátorsága, hogy ekkora összeget kérjen tőle kölcsön? Pláne most, amikor a férfi nem akar letenni arról az elképzeléséről, hogy feleségül vegye? Megnedvesítette az ajkát. – Megszerzem a pénzt, Evan. Biztos vagyok benne. A fiú csodálkozva nézett rá, majd megrázta a fejét, és majdnem elmosolyodott, de ehelyett csak egy fájdalmas grimaszt vágott. – Au! Francesca, csak te tudod a nyulat kihúzni a cilinderből! Francesca szíve hevesen kezdett verni, amikor arra gondolt, mekkora szívességet kell kérnie. De most más ügyek foglalkoztatták. A fiúra nézett, és nem szívesen gondolt arra, hogy el kell neki mondania, mi történt a szeretőjével. De tudta, hogy meg kell tennie, sehogyan sem tudja elkerülni. – Miért komorultál el? Fran… Mi a baj? A lány felsóhajtott, majd megszorította a fivére kezét. – Evan, valami szörnyűség történt, és nagyon nehéz erről beszélnem. A lány látta, hogy a bátyja fejében egymást kergetik a gondolatok. Evan előrehajolva kérdezte: – Bartolláról van szó? Most a lány vágott fájdalmas grimaszt. – Nem, Bartollával minden rendben van. – Tehát a fiú szíve most őérte dobog. – Gyilkosság történt, Evan – mondta. A fiú szeme tágra nyílt. – Csak nem… Sarah?! – kiáltotta. – Nem, nem Sarah. Bár a gyilkosságot egy műteremben követték el. Amelyet hasonlóképpen feldúltak, mint korábban az övét.

A fiú össze volt zavarodva. – Nem értem. Nem ismerek más festőt. Mennyiben érint ez engem? – Grace Conwayt ölték meg. Evan, annyira sajnálom! Az a kevés szín, ami volt még Evan arcán, azonnal kiszaladt belőle. Francesca a kezét fogta, és elsőre nem hallotta, hogy kopogtatnak az ajtón. A fiú kifejezéstelen tekintettel bámult rá. – Hogyan lehetséges ez? – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat. A lány látta, hogy könnycseppek gyülekeznek élénk kék szemében. – Evan, nem tudjuk. A nyomozás még csak most kezdődött – válaszolta Francesca szelíden. A fiú a fejét fogta, és elfordult a húgától. – Olyan gyönyörű nő volt! Tele volt élettel… és olyan jó kedélyű volt! Volt… nem is hiszem, hogy képes vagyok kimondani azt, hogy volt. Francesca ezúttal meghallotta a kopogtatást. – Teljesen megrémültem, amikor felfedeztem, hogy ő az - mondta sebtében. Felugrott, és az ajtóhoz sietett; az édesanyja állt ott Bragg-gel. Julia túl udvarias volt ahhoz, hogy kimutassa a neheztelését, Francesca mégis felismerte a vonakodását. Francesca pillantása összetalálkozott Braggével. Nem mosolygott rá, de a szíve szaporábban kezdett verni. – Jó reggelt! – köszöntötte. – Épp most mondtam el Evan-nek, hogy mi történt. – Jó reggelt! – válaszolt a férfi, és a tekintete elidőzött a lányon egy pillanatra, mielőtt odalépett a bátyjához. – Miért, mi történt? Mi az, amiről nem tudok? – kérdezte Julia szigorúan. Bragg odafordult hozzá. – Mint már mondtam, a fiával hivatalos rendőrségi ügyből kifolyólag kell beszélnem, Mrs. Cahill. Julia aggódva nézett rá. – Csak nem a sérülései miatt? – Nem, nem arról van szó. Grace Conwayt tegnap este holtan találták. Julia arckifejezése nem változott. – Mama – szólalt meg Francesca halkan, s megfogta az édesanyja kezét - Miss Conway Evan szeretője volt. Julia megdöbbenve kapta ki a kezét Francesca szorításából. – Ezt nem hiszem! Francesca néma pillantást váltott Bragg-gel. Evan szólalt meg. – Pedig igaz. A szeretőm volt, anya – mondta fátyolos hangon. Francesca megijedt, és odaszaladt hozzá. – Mit hozzak neked?

– Semmit. – jobb kezével megütögette a mellkasát. – Csak annyira fáj! Tele volt élettel… – mondta elfúló hangon. Majd dühösen kifakadt: – Senki más nem érdemelte meg jobban, hogy éljen! Bragg Juliára nézett. – Kérem, szeretnék négyszemközt váltani néhány szót Evan-nel. Talán segít a nyomozásban – mondta. Julia végül bólintott, majd gondterhelten a lányára nézett. – És Francesca? Mielőtt Bragg válaszolhatott volna, a lány hadarni kezdte: – Egy műteremben találták meg, amelyet ugyanúgy feldúltak, mint Sarah-ét. A két ügy tehát, úgy tűnik, összefügg. Így én is együtt dolgozom a rendőrséggel Miss Conway gyilkossági ügyén. Julia felhorkant. Francescának nem nagyon tetszett, amit az édesanyja szeméből kiolvasott. Mintha azt mondta volna: – Már nem túl sokáig. Julia elhagyta a szobát, de előtte még megjegyezte. – Elvárom öntől, rendőrfőnök úr, hogy részletesen tájékoztasson erről az ügyről, mielőtt távozik a házamból. Bragg bólintott. Amikor magukra maradtak, Evanhöz lépett. A fiú orra vörös volt. Az arcán egy könnycsepp fénylett. Bragg csendesen azt mondta: – Nagyon sajnálom, Evan. Evan kitartóan nézte. – Tudni akarom, ki tette! És azt is, hogy miért! – kiáltotta dühösen. – Azon vagyunk, hogy megtaláljuk a gyilkost – vágott közbe Francesca. A fiú most őrá nézett. – Tudod, hogy neked nem kellene belekeveredned! – De már benne vagyok – válaszolta Francesca csendesen. - Mert a bátyám vagy, és Sarah a barátnőm. Evan csak nézett rá, majd Braggre siklott a tekintete. – Sarah veszélyben van? És mit ért azon, hogy Gracie-t egy műteremben találták meg? Sarah-éban? – Nem – felelte Bragg, s igyekezett barátságos hangot megütni. – A sajátjával szemközti, hetes számú lakásban találták, amely Melinda Neville-é. Ismeri ön Miss Neville-t, Evan? – Csak látásból. Gracie Miss Neville lakásában volt, amikor megölték? Még csak azt sem tudtam, hogy Miss Neville festőnő - mondta érezhető aggodalommal a hangjában. Arcát a tenyerébe temette. – Úgy tűnik, igen. Mivel még nem tért vissza a lakásába, tudna leírást adni nekünk róla? – érdeklődött Bragg. Francesca jelentőségteljesen a férfira nézett. – Még nem tért vissza?

– Nem – válaszolta Bragg sokatmondóan. – Megtalálták Thomas Neville-t? – kérdezte a lány egy pillanatnyi gondolkodás után. – Nem. A levélen szereplő címen lévő lakást fél évvel ezelőtt kiürítette. Azonban azt remélem, megtudjuk a háziúrtól, hogy hova költözött. Hickey nyomozó talán épp ezekben a percekben úton van már hozzá. Francesca bólintott, majd megvonta a vállát. – Elolvastam a levelet, Bragg. Semmi rendkívüli nincs benne. Az derült ki belőle, hogy Miss Neville valószínűleg Párizsban töltött egy évet. A fivére a levélben arról érdeklődött, mikor várható haza. Bragg elkapta a lány pillantását. – Különösnek találom, hogy a levelet megtartotta, de el sem olvasta. Francesca meglepődött. – A levél le volt ragasztva, amikor megtalálta? A férfi bólintott. – Ez elég egyszerű – felelte Francesca hirtelen. – Valószínűleg betette a dolgozószobájában az egyik fiókba, aztán elfeledkezett róla. De még nem sikerült megfejteni, vajon milyen viszonyban voltak egymással. – A férfinak bizonyára hiányzott a nővére. – Bragg Evanre nézett. – Evan? Sokat segítene, ha személyleírást adna Miss Neville-ről. A fiú nagyot sóhajtott, majd a mennyezetre bámulva belekezdett: – Kicsi, fiús. Komoly arckifejezés, rövid fekete haj, nagy fekete szem. Mindössze ennyire emlékszem – mondta fahangon. – Véleménye szerint van valaki, akinek szándékában állhatott ártani akár Miss Neville-nek, akár Miss Conwaynek? – tudakolta Bragg. – Kizárt dolog! – kiáltotta Evan. – Úgy értem, Miss Neville-ről nem tudok semmit, de ami Gracie-t illeti, aki ismerte őt, mindenki szerette! Olyan szórakoztató volt, mindenkit megnevettetett. Vacsora után szívesen énekelt, és ennek mindenki örült. És annyira kedves volt, Bragg. Csupa szív volt, soha nem haragudott senkire. Illetve… – javította ki magát, majd elhallgatott. – Illetve? – érdeklődött Francesca. – Nagyon felzaklatta a Sarah-val való eljegyzésem, hiába magyaráztam, hogy Sarah-t nem szeretem, nem is kedvelem, és egy cseppet sem tetszik nekem. Ezen a témán többször is összevesztünk, de most nem akarok azokra az időkre gondolni. – A szeme megtelt könnyel. – Inkább azokra a szép napokra emlékezem, amelyeket együtt töltöttünk. Majdnem másfél évig voltunk együtt – tette hozzá. – Mikor ismerkedtek meg? És mikortól fogva tartotta őt ki? – Tavalyelőtt nyáron találkoztunk. Azt követően, nem sokkal július negyedike után, a szeretőm lett. – Elmosolyodott, mintha egy kedves emlék jutott volna eszébe. Majd Braggre nézett. - Hogy az ördögbe lehet köze egymáshoz Grace-nek és Sarah-nak? Ezt egyáltalán nem értem – mondta. Francesca átölelte a vállát, mialatt Bragg azt mondta:

– Sajnálatos módon eddig ön az egyetlen összekötő kapocs kettejük között. – Micsoda? – kérdezte a férfi elképedve, majd elsápadt. - Igaza van. Mindkét nő közel állt hozzám, illetve Sarah nem, de bárki azt hiheti az eljegyzésünk hírének ismeretében… ó, istenem! Ez valahogy az én hibám? – Nem a te hibád – felelte Francesca határozottan. A fiú vad pillantást vetett Braggre. – LeFarge tette volna? És ha igen, akkor miért… hiszen engem akkor már elintézett! – LeFarge? – kérdezte Bragg. – Ennek a férfinak tartozik, Evan? – Igen. – A fiú elkomorodott és elhallgatott. – Fel kívánja jelenteni? – érdeklődött Bragg. – Dehogy, különben egészen biztos a hullaházban végzem! - kiáltotta Evan. Bragg Francescára pillantott, aki némán könyörgő tekintettel kérte, hogy ne folytassa. Azt nem mondhatta el neki, hogy arra készül, hogy LeFarge elhallgattatására pénzt kérjen kölcsön Hart-tól. A férfi bizonyára nagyon dühös lenne miatta. Bragg Evanre nézett. – LeFarge-on kívül kik az ellenségei? – Nincsenek ellenségeim – felelte. – Biztos benne, hogy még csak elképzelése sincs, hogy valaki annyira haragudjon magára, hogy úgy akarjon önre nyomást gyakorolni, hogy rátámad azokra a nőkre, akik kedvesek magának? – Nem! Azt hiszi, valami őrült, aki gyűlöl engem, rátámadna azokra a nőkre, akik fontosak nekem? Mert ha ez így volna, akkor Bartolla is veszélyben van, ahogy Fran és Connie is! – A fiú elsápadt. Francesca Braggre nézett, és úgy mondta: – Miután Sarah műtermét feldúlták, és még mielőtt Miss Conwayt megfojtották, azon tanakodtam, vajon a vandál nem egy fiatal nő-e, akit Evan elhagyott, és emiatt annyira mardossa a féltékenység és a gyűlölet, hogy rátámadt Sarah-ra. De ezt a teóriát most elvethetjük. – Szerintem is – adott helyt a véleményének Bragg is. – A gyilkos férfi. Nem tudom elképzelni, hogy egy nő olyan erős legyen, hogy meg tudjon fojtani egy másik nőt, Francesca. Olyan erővel semmiképpen sem, amilyennel Miss Conwayt megfojtották. Evan felkiáltott. Arcát a tenyerébe temette, a válla rázkódott. Fojtott zokogás hallatszott. Francesca odasietett, és védelmezőn mellé ült. Braggre nézett. – Nagyon kimerítjük őt. Sebesült és gyásza van. Bragg egyetértően bólintott. – Majd egy másik alkalommal folytatjuk. Addig remélhetően eszébe jut valami Evannek, egy név vagy egy arc, aki Miss Conwayt üldözhette, vagy valaki, aki a lakása körül ődöngött. Evan nem válaszolt. Karját leejtve belesüppedt a párnáiba. Arcát könny áztatta. – Meg kell találnia a gyilkost, aki ezt tette!

Francesca a párnákat igazgatta. – Megtaláljuk – ígérte. – Bárcsak ne veszekedtünk volna olyan hevesen a múlt héten! – mondta Evan rekedten, fokozódó aggodalommal. Francescát megdermesztette a rémület. – Veszekedtek? – kérdezte Bragg. – Miss Conwayjel? Evan bólintott, látszott rajta, hogy képtelen beszélni, majd mégis megszólalt: – Amikor utoljára találkoztunk, nem is szólt hozzám. Francesca figyelmeztetni akarta, hogy ne mondjon többet. Rossz érzése támadt. Közel hajolva mormogta: – Evan, ne! De Bragg azt kérdezte: – Min veszekedtek? Evan elkomorodott. – Véget vetettem a kapcsolatunknak. Tudja, meglehetősen közel kerültem valaki máshoz, és nem találtam becsületes dolognak, hogy Gracie-vel tovább folytassuk, mintha mi sem történt volna, miután már nem voltam belé szerelmes. Francesca elkeseredett. Bragg tovább kérdezősködött: – A hölgy dühös volt a szakítás miatt? – Mint egy fúria! Sírt, hajigált, aztán újra sírt. Szörnyű kínos és kellemetlen volt – tette hozzá. Francesca nem bírta tovább elviselni. – Ne mondj többet! – kiáltotta, s felugrott az ágyról. A férfi csak pislogott. – Miért ne? Ez az igazság, Fran! – Azért, mert valaki még azt gondolhatná, hogy megpróbáltál megszabadulni a megunt szeretődtől, Evan! A férfi megértette, és elfehéredett. Francesca csípőre tett kézzel állt Bragg elé. – Ám mind a ketten tudjuk, hogy Evan soha nem tenne ilyet – mondta védelmezőn. – Maga és én tudjuk – mondta Bragg - de a világ nem. – Bragg, Evant LaFarge pribékjei hétfő délután támadták meg. Grace Conwayt pedig kedd este gyilkolták meg. Tehát, hadd jusson a világ hibás következtetésre, ha akar. Bragg, lassan elnyújtva a szavakat, azt mondta: – A tény az, hogy a kórboncnok azt állította a jelentésében, hogy Miss Conway akkor már jó ideje halott volt. A lány egy pillanatig nem értette.

– Hogyan? – Amennyiben ön nem érezte volna, Miss Neville lakásában jéghideg volt. Francesca egy pillanatig nem tudott megszólalni, majd feltette a kérdést: – Szerinte mikor gyilkolták meg Miss Conwayt? – Minimum huszonnégy és legfeljebb harminchat órával korábban, hogy Mr. Bennett megtalálta. A lány elméje villámgyors számításokat végzett. – Bennett kedden este fél nyolckor talált rá. – Így igaz – válaszolta Bragg, miközben egymást nézték. Evan volt, aki megszólalt az ágyból: – Ami azt jelenti, hogy én is meggyilkolhattam, még mielőtt rám támadtak, hétfő délután. Bragg odafordult. – Igen! Miss Conwayt valamikor a hétfői nap folyamán gyilkolták meg.

Ötödik fejezet 1902. február 19., szerda, dél Volt idő, amikor könnyedén kelt fel reggelenként, megmosdott evett egy szelet pirítóst, ivott egy kis teát, majd felöltözött. Most úgy tűnt, mintha ez évekkel korábban, egy másik, egy másfajta asszony élete lett volna. Mostanra a reggeli készülődés fárasztó rutinná vált, amelyet nehezen tudott csak végrehajtani. Amint Connie elindult lefelé a lépcsőn az édesapjától nászajándékba kapott házban, meglepetten tudatosult benne, hogy alig egy hónapja még boldog házasságban élő asszony volt. Az éjjel-nappal magával cipelt fájdalom súlya most azonban lenyomta őt, és arra emlékeztette, hogy nem lett volna szabad megbíznia Neilben. Pedig ő volt az utolsó ember, akiről el tudta volna képzelni, hogy valaha is bántani fogja. Neil. A férfi csinos arca betöltötte a gondolatait, de türkizszínű szeme vádlón pillantott rá. Rémülten tolta el magától a képet. A férfi volt az, aki elárulta a házasságukat, a férfi volt az, aki hazudott és házasságtörést követett el, és ő, a feleség volt az, aki emiatt szenvedett. Connie nem tudta, mitévő legyen. Más asszonyok megbocsátón szemet hunynának, s úgy tennének, mintha minden rendben volna, és folytatnák, mintha semmilyen rettenetes dolog nem történt volna. Az édesanyja is ezt tanácsolta. Connie tudta, hogy valahogy tovább kell lépnie, de azt is tudta, hogy egyszerűen nem elég erős, hogy így tegyen. Emiatt rettenetes dilemmába került, mert a válás szó nem tartozott bele a szókincsébe. A sima fakorlátba kapaszkodva folytatta az útját lefelé. Sötétkék szoknya volt rajta, amelyet soha nem kedvelt. Az otthonuk csodálatos volt, mindössze egy sarokra a szülei házától a Madison Square és a Hatvanegyedik utca sarkán. Négy szintje volt, boltozatos mennyezetek és márványkandallók díszítették, és két vendéglakosztály is tartozott hozzá. Az eljegyzésük évében épült, amely eljegyzés az első találkozásuk után heteken belül megköttetett, Neil örvénylésszerű udvarlása után. Connie már nem tudta, hogyan viszonyuljon

az emlékeihez. Valaha mindegyiket nagyra becsülte. Valaha úgy érezte, hogy Neil ugyanolyan szerelmes belé, mint amilyen ő Neilbe. Ekkor azonban kételkedett. A házasságuk papírforma szerint alakult. A férfi elszegényedett angol lord, a nő gazdag amerikai örökösnő. Lehet, hogy a férje sohasem szerette. Talán csak a pénzéért vette el, ő pedig olyan ostoba volt, hogy az udvarias viselkedését szerelemnek hitte. Connie a könnyeit törölgette, miközben átvágott a földszinti helyiségen. Egészen bizonyos volt abban, hogy aznap estére vacsorameghívásuk van, de le akarta mondani. Tudta, hogy továbbra is tartania kell a kapcsolatot a barátnőivel és Neil munkatársainak a feleségeivel, olyannyira biztosan tudta, mintha Julia tanácsolta volna, hogy így tegyen. De hogyan tehetné? Az egész város tudott Neil félrelépéséről. Egész egyszerűen képtelen rá, hogy mosolyogjon a grillezett tengeri sügér fölött az Astor Hotelben, és közben úgy tegyen, mintha nem volna semmi baj. Már belefáradt a többi hölgy arcán megjelenő negédes mosolyba. Fran egyszer azt mondta Connie-nak, hogy az egész előkelő társaság irigykedéssel tekint a házasságukra. Az asszony tisztában volt vele, hogy némelyik barátnője csodálja a férjét. Tudta, hogy isten ne adja, de ha mégis magához szólítaná az Úr, Neil nem sokáig maradna egyedül. És akkor meghallotta a kislányok hangját. Charlotte nevetett, Lucinda pedig tiltakozva bömbölt. Connie elmosolyodott, a szívét melegség járta át. Ahogy a lányokat hallgatta, egy pillanatra elfeledkezett Neilről, és árulásának a fájdalma halványulni kezdett, egy pillanatra újra Connie Cahíll Montrose volt megint, a gyönyörű, boldog asszony, akinek tökéletes a házassága, tökéletes a férje, tökéletes az élete. Connie besietett a nappaliba, egy kis, kellemes szalonba, ahol gyakran olvasott a kislányoknak, amíg Neil az újságokat lapozta át. A két lánya, az egyik hároméves, koraérett gyermek, a másik még csak nyolc hónapos, a szőnyegen játszott. Charlotte a babáival, és könyörületet nem ismerve cukkolta szegény Lucindát. Mrs. Partridge, a nevelőnőjük megszidta Charlotte-ot, de az ügyet sem vetett a magas nőre. Olyan makacs volt, akár Fran nénikéje. – Charlotte, ez nem szép dolog – mondta Connie gyorsan, miközben feléjük sietett. – Oda kell adnod a játékaidat a húgodnak is. – Letérdelt melléjük. Charlotte szorosan átölelte Connie nyakát. – Mami, Mami! Mami, Mami! – kiáltotta. Connie is megölelte a kislányt, és elborzadva gondolta: Istenem, nagy szomorúságomban elhanyagoltam a kislányaimat! Az még csak rendben, hogy lemondta az ebéd- és a teameghívásokat, hogy elmaradt az esti rendezvényekről, kerülte a férjét, de teljesen más, ha a saját gyermekeivel nem foglalkozik, akiket az életénél is jobban szeret. – Drágám, kiszorítod belőlem a szuszt, alig kapok levegőt! - mondta gyengéden. Charlotte elengedte. – Milyen csinos vagy! – kiáltott fel a kislány, mintha meglepődött volna. – Milyen gyönyörű a ruhád! Mami, már nem vagy beteg? Apu azt mondta, hogy beteg vagy. Azt mondta, hogy hagynunk kell téged aludni, és csendben kell lennünk. Hogy nem szabad téged zavarni! Connie beharapta a szája szélét, elfogta a bűntudat, és könnyekig meg volt hatódva. A fájdalom visszatért. Látta maga előtt Neilt, amint azt magyarázza a lányoknak, hogyan viselkedjenek az édesanyjuk kedvéért. Charlotte talán az ölében ült, miközben azt magyarázta neki, mit csinálhat, és mit nem. Aztán Lucindához beszélt, mintha a kislány értené a szavait,

pedig természetesen nem értette. Mindenesetre Lucinda boldogan gügyögött volna. Mind a két kislány imádta az édesapját. Hogyan történhetett ez meg? Az életük nemrég még olyan tökéletes volt! – Mami! Ne sírj! – suttogta Charlotte az édesanyja szoknyáját rángatva. Connie leült a padlóra, Charlotte pedig gyorsan az ölébe mászott. – Édesem, nem sírok, csak valami belement a szemembe. - Vidáman elmosolyodott. – Mit csináljunk ma, drágám? – Elviszel minket a parkba? Vagy elmehetnénk vásárolni? Veszel nekem egy új babát? Vagy egy piros szalagos kalapot? – kérdezte Charlotte felélénkülve. Connie felnevetett, és ez jólesett neki. Bár Charlotte egészen olyan volt, mint Connie, tökéletes ovális arca volt, finom vonásai, ragyogó kék szeme, s az édesanyjáénál egy-két árnyalattal világosabb platinaszőke haja, természetében mégis sokkal inkább Francescára hasonlított. Charlotte követelőző és kíváncsi gyermek volt. Connie egyfolytában azt csodálta, milyen merész és okos kislánya van. – Mindkettőtöket elviszlek vásárolni – döntötte el Connie, mert ahhoz túl hideg volt, hogy a parkban játsszanak. Az ötlet, hogy kiöltöztesse a kislányokat, és elvigye őket a Lord and Taylor üzletbe, nagyon csábító volt. Bár a rá váró esti program miatt továbbra is aggódott. Mindig volt valamilyen elfoglaltságuk, mindig mentek valahova. Mostanában Connie migrénre hivatkozva hanyagolta ezeket az eseményeket. – Mrs. Partridge? Tudja, hogy a férjem milyen programot tervezett ma estére? – Azt hiszem, valamilyen születésnapi bált emlegetett – válaszolta a dada mosolyogva. Connie megkönnyebbülést vélt felfedezni a hölgy szemében. Csalódottan állt fel. Egy bál végtelen sokáig tart. Nem akart elmenni, nem állt szándékában elmenni, Neil nélküle is el tud menni. Az utóbbi időben úgyis többnyire egyedül ment az ilyesfajta eseményekre. Valószínűleg Letitia Hardwick ünnepli a születésnapját. Letitia jó barátnője volt, és Connie egykor imádta a bálokat. Megtorpant. Letitia nagyon kívánatos kis barna asszony, aki őszintén csodálta Neilt. Számtalanszor elmondta Connie-nak, milyen szerencsés, hogy ilyen ember a férje. Letitia férje egy idősebb, ellenszenves, rideg úr volt. Connie-t hirtelen félelem fogta el. Megijedt attól, hogy Letitia megpróbálja elcsábítani Neilt a háta mögött. Igyekezett megnyugtatni magát. Letitia a barátnője. Bár igaz, egyetlen őszinte barátnője Fran volt, és Connie gyanította, bár biztosan nem tudta, hogy Letitiának már számos viszonya volt. – Connie! – hallotta maga mögül Neil meglepett hangját Megdermedt. Minden boldogság, amelyet addig érzett, elillant belőle. Félelem és csalódás maradt, ugyanakkor némi remény is. Megfordult, mosolyogni próbált, de dermedt arcizmai nem mozdultak. A szíve áruló módon mégis őrülten verni kezdett. Mindig vonzódni fog a férfihoz. Nincs vonzóbb férfi nála. De nem volt nemes jellem. Csak színlelni próbálta. Neil rámosolygott, de az arckifejezése feszült volt, tekintetében aggodalom tükröződött. – Csodásan festesz! – mondta. – Jó reggelt! – mondta Connie epésen. – Nem vettem észre, hogy itthon vagy.

A férfi arcán csalódottság jelent meg. Az asszony megdermedt, mert ismerte őt nagyon jól, és tudta, hogy a hidegsége rosszulesik neki. De ezt érdemelte, nem igaz? – Nagyszerű meglepetés – próbálkozott tovább a férfi, kissé rekedtes hangon. – Örülök, hogy látlak, jobban érzed magad? - kérdezte. Sötét nadrágjának a zsebébe dugta a kezét, mintha nem tudná, hogy mit kezdjen vele. – Ami azt illeti, igen. Jobban érzem magam. – Komor mosoly jelent meg az asszony arcán, igyekezett megerősíteni magát. – Ez csodálatos! – mondta a férfi, s úgy tűnt, őszintén gondolja. Bizonytalanul az asszonyra mosolygott. – Reggeliztél már? Hozassak neked pirítóst és teát? – Nem vagyok éhes – felelte Connie elutasító hangon. Keményen a férje szemébe nézett, mintegy felbátorítva őt, hogy vitába elegyedjen vele. Csend telepedett közéjük. – Mami, ma palacsintát reggeliztünk! Olyan finom volt! – kiáltotta Charlotte Connie kezét szorítva, de aggódva forgatta kis fejét, s felváltva nézett a szüleire. Connie beharapta az ajkát, s felismerte, hogy a kislány érzi a feszültséget közöttük. Lehajolt. – Tudod, mit, drágám? Én is megkóstolnám azt a palacsintát, egy kis juharsziruppal. – Megmondom a szakácsnak, hogy készítsen önnek egy finom reggelit, Lady Montrose – ajánlkozott Mrs. Partridge mosolyogva. – Köszönjük – mondta Neil. Charlotte most Neilhez szaladt. – Apu másodszor is megreggelizik veled, mami – jelentette ki. Connie megdermedt. – Biztos vagyok benne, hogy édesapádnak elintézendő üzleti ügyei vannak. A kislány arcán csökönyös kifejezés jelent meg. – Nincs neki. Megreggelizik veled. Ugye, apa? – Odafordult az édesapjához, és egy hároméves gyerekhez képest meglepően jelentőségteljes képet vágott. Connie alig hitt a szemének, hogy a hároméves kicsi lánya békebírót játszik közöttük. – Mindnyájan itt maradunk anyával, amíg megreggelizik - mondta Neil határozottan. Türkizszínű szeme összekapcsolódott Connie tekintetével. Farkasszemet néztek. Connie érezte, hogy elpirul, és elsőnek ő fordította félre a fejét. – Hiányoztál, Connie – mondta Neil csöndesen. Az asszony megütközött ezen a kijelentésen, és ha a gyermekek nem lettek volna ott. elmenekült volna. Ehelyett szúrós mosollyal pillantott a férjére. – Pedig el se mentem, Neil. – Nekik is hiányzol – utalt a férfi a gyermekekre. Az asszony alig kapott levegőt. – Ne csináld ezt!

– Mit ne csináljak? Ne mondjam el neked az igazat? Azt, hogy szeretlek és hiányzol? – kérdezte Neil csillogó tekintettel. Connie összekulcsolt kézzel bámult rá. Hogy mer az igazságról beszélni, amikor hazudott neki?! Hirtelen azt kívánta, hogy a férfi tűnjön el a házból. De egy része mégis visszavágyta a házasságukat. Vissza akarta kapni Neilt. Neil eltökélt arckifejezése szertefoszlott. – Úgy látom, a falnak beszélek – mondta, s elfordult. – Mami nem egy téglafal – mondta Charlotte kissé zavarban. – Mami még mindig szeret téged, apu. Tudom! Neil elképedve perdült meg. Connie legalább annyira meg volt döbbenve. Odaszaladt a kislányhoz. – Persze hogy szeretem az édesapádat! – kiáltotta, s bár a gyerek szavait ismételte, elszörnyedve hunyta be a szemét. Mert az igazat mondta. Valamilyen lehetetlen okból még mindig szerette a férjét. Annak ellenére, amit az tett. De vajon nem ő volt az, aki egy másik asszony karjaiba hajszolta a férfit? Connie tisztában volt a jó házasság szabályaival. Neveltetése során belé lett csepegtetve. Mindig a feleség az, aki beismeri, hogy tévedett, akár így van, akár nem. Ha valakit hibáztatni kell, mindig a feleség az, aki magára vállalja a rosszat. A feleség nem vitatkozik a férjével. Ha a férjnek az jutott eszébe, hogy azzal álljon elő, hogy épp akkor mászta meg a Rainiercsúcsot, az asszonynak készségesen el kell azt hinnie. A feleségek elegánsak, gyengédek, jól öltözöttek, és szép a frizurájuk. És egy feleség soha nem utasítja vissza a férje szexuális közeledését. Connie azonban épp ezt tette. Lucinda születése után világossá tette Neil számára, hogy nem akarja, hogy a férje hozzáérjen. Értésére adta, hogy nem kívánja megosztani vele a hitvesi ágyat. A szerelmeskedést szégyentelen dolognak tartotta. Pontosabban szégyellte, ami az ágyában történik. Meg volt róla győződve, hogy a hölgyek nem viselkednek kurtizánként, ahogy ő tette. Charlotte ragyogó mosollyal szaladt Neilhez. – Látod? Mondtam neked, apu! Nem kell már tovább szomorkodnod. Connie a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a meglepődését. Viszonzásképpen Neil dühösen nézett rá, amivel egyben azt közölte: Ezt teszed a gyermekekkel! Ám a benne lakozó úriember, legalábbis a kifelé mutatott jólneveltsége folytán, azt kérdezte: – Elvihetlek benneteket egy kis kocsikázásra a Central Parkba? Ma olyan gyönyörű az idő. – Vásárolni megyek velük – jelentette be Connie –, megígértem Charlotte-nak. A férfi rezzenéstelen arccal fogadta a szavait, de az asszony jól ismerte, és látta a szemében a csalódottságot, és hogy még jobban megbántódott. – Rendben – mondta a férfi halkan. – Látom, megzavartam a tervedet. Nem ez volt a szándékom. Valóban jó ötlet, ha a hölgyek vásárlással töltik a napot. – Charlotte-ra mosolygott.

– Te is jöhetsz, apu – mondta Charlotte. – Mehetünk együtt. Connie elviselhetetlennek találta az ötletet. – Charlotte, édesapádnak fontos megbeszélése van. Ez most lányos nap lesz. Nagyon jól fogunk mulatni! Ha az időjárás engedi, talán végigjárjuk az egész áruházi negyedet. Charlotte lebiggyesztette az ajkát, elégedetlennek tűnt. Neil minden érzelem nélkül azt mondta: – Édesanyádnak igaza van. Rengeteg elintézésre váró üzleti ügyem van. Majd később találkozunk. – Ezzel felkapta Charlotte-ot, hogy megölelje, Lucindát melegen megcsókolta, és hosszú léptekkel elhagyta a helyiséget, Connie-ra még csak egy pillantást sem vetett. Az asszony meglepetten nézett utána. És félelem fogta el. Felötlött benne, hogy könnyen lehet, hogy valóban elveszíti a férjét.

A Channing-rezidencia a West Side-on volt, amelyet a manhattaniek csak „Dakotá”-nak neveztek, olyan távol volt mindentől és mindenkitől. Sarah édesanyja, Abigail Channing néhány éve megözvegyült, ekkor építtetett magának egy hatalmas és ízléstelenül tüldiszített házat elhunyt férje vagyonából. Francesca pillantásra sem méltatta a rájuk meredő rengeteg vízköpőt, hanem megállt a ház előtti kő lépcsősoron. Középkori időkre emlékeztető magas, kerek torony díszítette a ház valamennyi sarkát. Bragg rövid tájékoztatást kért a bejárati ajtótól nem messze, a kövezett járdán posztoló egyenruhás őrtől. – Történt valami múlt éjjel vagy ma reggel? – Nem, uram – válaszolta a fiatalember idegesen, majd rámosolygott Braggre. Bragg figyelmét ez elkerülte. – Nem ődöngött errefelé valamilyen gyanús alak? Furcsa látogató vagy különös küldemény nem érkezett? – Senki látogató nem járt erre, rendőrfőnök úr. – A szőke fiatalember majdnem szalutált Braggnek, miközben beszélt. Francesca elfojtott egy mosolyt, amikor meglátta, hogy Newman igyekszik feléjük fújtatva a kövezett úton, miután kiszállt egy bérkocsiból. A lány kétszer is megdöngette az ajtón a kopogtatót, és közben megjegyezte: – Jól megregulázta az embereit! – Nem hiszem, hogy ez az oka, sokkal inkább az, hogy jövő héten újabb lefokozások várhatók. – A férfi a lányra mosolygott. Francesca meglepődött. – Miért? – A férfi addigra már háromszáz őrt fokozott le, és sok nyomozóból csinált járőrt. Bragg, egységenként haladva a tisztogatással, abban reménykedett, hogy fel tudja számolni az elburjánzott vesztegetést, korrupciót és a sikkasztást. – Szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy fenyegetéssorozattal csaltak ki pénzt Germantownban. Azt hiszem, esedékes volna, hogy Tammany Hall kiterítse a kártyáit.

Francescának nem tetszett ez az egész, a szívét jeges rémület szorította össze. Valóban nagy meglepetést okozna, ha Seth Low, a Polgári Szövetség jelöltje nyerné el a polgármesteri címet a demokraták és Tammany Hall elől. Az Odellhez és Platthoz hasonló ellenzékiekkel ellentétben Tammany Hall igen jelentős politikai erőnek számított, különösképpen, hogy a német gyári munkásokat a választások során némi sörrel és készpénzzel megvesztegette. Bragg mindössze egy független jelölt volt. Francesca nem akarta azt látni, hogy Bragg egyedül szálljon ringbe egy ilyen hatalmas és jelentős küzdelemben. A férfi megértette a lány érzelmeit, ezért halkan így válaszolt: – Nem lesz semmi baj, Francesca. A lány mély lélegzetet vett: – Nagyon remélem. Newman odaért hozzájuk, és levegő után kapkodva üdvözölte őket. – Uram, nyomra bukkantunk Miss Conwayjel kapcsolatban. Egy héttel korábban – Bennett úgy emlékszik, múlt hétfőn vagy kedden – csúnya vitája volt egy férfival. Hallotta őket kiabálni, és különféle tárgyak repültek a lakásban. Bragg kerülte Francesca tekintetét, aki komor és lemondó arcot vágott. Szörnyű veszekedés lehetett, gondolta. Bragg bizonytalanul kérdezte: – Tudjuk, ki volt a férfi? Newman elkomorult, elvörösödött, és Francescára pillantott. – Hm, úgy tűnik, volt egy szeretője. Valaki, akit, hm, Evan-nek, hm, Evan Cahillnek hívnak. Bragg felsóhajtott. Francesca megragadta Newman karját, elszántan arra, hogy felfedje előtte a helyzetet. – Tudom, felügyelő úr, hogy a nő a bátyám szeretője volt, és azt is tudom, hogy a bátyám a múlt héten szakított vele. De ettől még nem gyilkos. Soha nem tenne ilyen szörnyűséget! Newman továbbra is komornak tűnt. – Jelentenem kell a rendőrkapitánynak a tényeket, Miss Cahill. Sajnálom – tette hozzá. – Ne szellőztessük ezt meg, Newman! – javasolta Bragg. - Nem akarom, hogy az újságírók tudomást szerezzenek róla, és felfújják az ügyet. Így csak még nehezebb volna megtalálni a valódi gyilkost. – Igenis, uram! Nem szólok róla egy árva léleknek sem. De Hickey természetesen velem volt, amikor újra kikérdeztük Mr. Bennettet. Francesca gondolkodás nélkül válaszolta: – Kérem, tudassa Hickey nyomozóval, hogy számítunk a diszkréciójára! – Ő megbízható, miatta nem kell aggódnia. Felügyelő úr, a tetthelytől tíz háztömbnyi távolságon belül három képzőművészeti galériát is találtunk. Amikor kinyitnak, Hickey-vel megkezdjük a kihallgatásokat. Valószínűnek tartjuk, hogy az otthonához közeli galériákban ismerték őt. – Remek munka volt – mondta Bragg mosolyogva, s vállon veregette Newmant.

A férfi ettől egészen felélénkült, s ha négy lába lett volna, és loncsos bundája, még meg is hempereg a földön. Majd ismét a megoldásra váró ügyre fordították a figyelmüket. Francesca újra kopogtatott. Egy pillanattal később egy inas kinyitotta az ajtót, és bevezette őket. – Tudunk valamit Thomas Neville-ről, ami nyomra vezethet? – kérdezte Bragg hátrafordulva. Az inas a türelmüket kérte, majd elsietett, hogy értesítse Mrs. Channinget és Sarah-t. – Nem, uram. Nem találjuk a volt háziurát, uram. George Holidaynek valószínűleg adósságai lehetnek, és a végrehajtók elől bujkál. De előbb vagy utóbb elkapjuk. – Ez lassítja a nyomozást – jegyezte meg halkan Bragg. A lány tökéletesen egyetértett ezzel. A rendőrfőnök alighogy kimondta ezeket a szavakat, Abigail Channing tipegett feléjük alacsony sarkú papucsban és egy bő burgundi vörös bársonyköntösben. A feltűnő ruhadarabot kellőképpen hangsúlyozó rubintokat viselt, amelyek esti alkalomra alkalmasabbak lettek volna, mint fényes nappal. A hölgy azonban dúsgazdag özvegy volt, így megengedhette magának. – Rendőrfőnök úr! Francesca! Micsoda nagyszerű meglepetés! – sipította éles, gyermeki hangon. A lelkendezése is gyerekes volt. Francesca azonban tudta jól, hogy az asszonyban nincs rosszindulat. – Jó napot, Mrs. Channing! – mosolygott Francesca elnéző szeretettel a nőre. Az eperszőke hölgy széles karmozdulattal invitálta őket be a hatalmas, egzotikusan berendezett szalonba. Francesca ahányszor csak belépett ebbe a helyiségbe, mindannyiszor azt várta, hogy a padlón kiterített medve felugrik… és frissítőt kínál. Bragg meghajolt. – Mrs. Channing, még mindig nyomozunk a Sarah műtermében történtek ügyében. Beszélnünk kell a lányával – mondta. – Hogy érzi magát Sarah? – kérdezte Francesca. – Már sokkal jobban van – válaszolta Mrs. Channing. – Ma reggel meglehetősen korán felkelt, úgy fél tíz körül. Az a Rourke Bragg csodálatos orvos – felelte ragyogó mosollyal. – És milyen fess! Francesca úgy döntött, nem javítja ki, miszerint Rourke hivatalosan még nem orvos. Amikor az asszony elsietett Sarah-ért, Francesca Bragghez fordult: – Van valami, ami nem hagy nyugodni. A férfi elmosolyodott. Borostyánszínű szemében gyengédség és melegség tükröződött. – Mondja el! A lány visszamosolygott, s a szíve összeszorult attól, ahogy a férfi ránézett. – A rózsák Miss Neville lakásában. Teljesen ki voltak nyílva. Egy-két szál már el is hervadt. Ez arra enged következtetni, hogy egy-két nappal korábban vehették. Talán inkább két nappal korábban, s azon a napon gyilkolhatták meg Miss Conwayt. Valaki rózsákat vitt Miss Neville-nek, Bragg. Bizonyára az egyik hódolója.

– De lehet, hogy a váza üres volt, és Miss Conway kezében voltak épp a rózsák, amikor meggyilkolták – mondta a férfi. – Nem lepne meg, ha a rózsákat neki szánták volna, tekintve a csodálóitól kapott levelekkel teli dobozt a lakásában. Ebben volt valami. – Bragg, most döbbentem rá valamire: lehet, hogy Miss Neville bujkál? Lehet, hogy látta, hogy Miss Conwayt megölték, és talán ismeri a gyilkost. – Francesca, nem tudhatjuk, hogy bujkál-e, és hogy látott-e valamit. Talán a gyilkosság előtt ért haza, majd újra elment. – Arckifejezése azonban elárulta, hogy ő maga sem hiszi ezt a magyarázatot. – De hol lehet? Miért nem jött még haza? A szeretőjénél van? Valamelyik szomszédja biztosan tudná, ha volna neki. – Ekkor újabb gondolata támadt: – Körbe kellene járni a galériákat, hátha ismeri őt valaki! – Newmant megbíztam már ezzel a feladattal. A Broadwayn található galériákkal kezdi, a nő lakásához legközelebb lévőkkel, és úgy tágítja a kört. Francescának eszébe jutott, Hart vajon nem ismeri-e Miss Neville-t. – Mi az? – érdeklődött a férfi. A lány hezitált, s érezte, hogy az arcát elönti a pír. – Francesca? – Beszélnem kellene Harttal. Mivel mindenkit ismer a művészvilágban, hasznosnak bizonyulhatna a nyomozás során. Bragg nem tűnt túlzottan lelkesnek. – Ez igaz. De nekem kellene beszélnem Calderrel – felelte. - Még a mai nap folyamán meg is teszem. Francesca úgy döntött, nem forszírozza tovább ezt a témát. Előbb vagy utóbb természetesen úgyis beszélnie kell Calderrel a bátyja miatt, és így két legyet üthetne egy csapásra. Ekkor azonban nem volt alkalmas az idő arra, hogy Calder Harttal foglalkozzon. Mindig megkapom azt, amit akarok… Mindegy, hogy a vágyam célpontja egy festmény… vagy egy szobor… vagy egy jövedelmező vállalkozás. Vagy egy nő. Megborzongott; a férfi arca, sötét bőre, magasan ülő járomcsontja, fekete szeme és vakítóan fehér foga bele volt égve a retinájába. A baj nemcsak az volt, hogy a férfi bosszantóan arrogáns volt, hanem az is, hogy a lány elhitte minden szavát. Ezúttal azonban Hart nagyon meg fog lepődni. – Mi foglalkoztatja ennyire, Francesca? – kérdezte Bragg, és megfogta a karját – Evan? A lány meglepődött. – Nagyon féltem őt – sóhajtotta, és ráébredt, hogy valójában hazudott Braggnek, mert abban a pillanatban féltő gondolatai Hart, nem pedig a bátyja körül jártak. – Felkeresem Andrew LaFarge-t, és világossá teszem előtte az elhatározásomat – mondta Bragg halkan, szemében acélos határozottságai. – Ha volna olyan ostoba, hogy a bátyjához ezek után akár csak egyetlen ujjal is hozzányúl, ráküldöm a város összes rendőrét. A lány le volt nyűgözve. Hart elillant a gondolataiból. – A rendőrfőnöki hivatalát felhasználva megfenyegeti őt a kedvemért?

– Igen. Pillantásuk találkozott. Ezért szerette annyira Rick Bragget Mert a férfi mindig ott volt mellette, bármi történt. Sarah és az édesanyja jelent meg a szalon ajtajában. Francesca már szaladt is, hogy megölelje a csinos kis barna lányt. Sarah sokkal jobb állapotban volt, mint a legutóbbi alkalommal. Arcára ismét visszatért az egészséges szín, sötét szemébe a fény. Gyönyörű, derékig érő preraffaelita fürtjeit összefogta, és komoly kontyba kötötte. A frizura nem illett finom, kedves vonásaihoz. Mint mindig, ekkor is olyan összeállítású öltözet volt rajta, ami egyáltalán nem állt jól neki. Sötétzöld kosztümöt viselt melytől sápadtnak tűnt Fekete selyemfonat futott keresztben rövid kabátkáján és feleslegesen fodrozott szoknyáján. Krémszínű ingblúzt viselt. A nyakán és a kézelőjén csipke burjánzott. Francesca tisztában volt vele, hogy Sarah-nak fogalma sincs az elegáns megjelenéséről és a divatról általában, mint ahogy azzal is, hogy Mrs. Channing csináltatja a lánya ruháit. Bár Francescát magát is hidegen hagyta a divat mégis, minden alkalommal, amikor Sa-rah-t meglátta, megborzongott. Sarah apró termetű és vékonycsontú lány volt, és ezek az öltözékek teljesen összenyomták őt Francescának megfordult a fejében, hogy meg kellene kérnie a nővérét, hogy egyszer vigye el Sarah-t vásárolni, mivel Connie-nak kitűnő az ízlése. Sarah elmosolyodott. – Micsoda nagyszerű meglepetés, Francesca! – mondta halkan. – Jó napot rendőrfőnök úr! Hogy van? – Remekül – válaszolta a férfi mosolyogva. – Örömmel látom, szerencsére felgyógyult a legutóbbi lázrohamból. – Igen, egészen jól vagyok – mondta Sarah közömbösen. - Ha legközelebb találkozik az öccsével, kérem, tolmácsolja neki a köszönetemet. – Egész éjjel mellette volt, amikor a láz gyötörte! – kiáltott fel Mrs. Channing. – Attól tartottam, hogy szegény Sarah meghal, annyira beteg volt! A fivére a szobámba küldött, mondván, hogy majd ő ügyel mindenre, és hogy ne izgassam fel magam. És lássanak csodát, amikor másnap reggel felkeltem, Sarah kezdett jobban lenni. – Abigail Channing sugárzott. Majd patetikusan felsóhajtott: - Csak volnék legalább tíz évvel fiatalabb! Tudja, rendőrfőnök úr, hogy maguk ketten nagyon hasonlítanak? Hány éves Rourke? Francesca elrejtette a mosolyát. Tíz év nem volna elég, nem bizony. Bragg derűsen válaszolt: – Azt hiszem, huszonkettő vagy huszonhárom. Beszélhetnénk négyszemközt Sarah-val, Mrs. Channing? Hivatalos rendőri minőségben vagyunk itt. Mrs. Channing nagyot nézett. Arcára aggodalom ült ki. – Ó, remélem, ez volt az utolsó eset, hogy az a gazember annyira kiborította a lányomat, hogy ide mert jönni a házunkba, és feldúlta a műtermét! Nem mintha nem könnyebbültem volna meg kissé, hogy Sarah nem tölt végre annyi időt a művészetével, de nem szeretném, ha az eset újra megismétlődne. Francesca megfogta Mrs. Channing karját, és az ajtó felé vezette. – Nem valószínű, hogy visszatér, Mrs. Channing – mondta megnyugtatóan. – De az igazságszolgáltatás elé kell kerülnie, ebben egyetért velem, igaz? – Ó, igen! Teljes szívemből! És olyan csodálatos, hogy a rendőrfőnök úr személyesen foglalkozik a mi ügyünkkel! – mondta ragyogó mosollyal az ajtóból.

– Részemről a megtiszteltetés – mondta Bragg udvariasan. Amikor Francesca becsukni készült az ajtót, Abigail intett a kezével. – Ó! Rendőrfőnök úr! Egyik este velünk vacsorázna a feleségével? Annyira szeretném őt megismerni! Francesca szíve összefacsarodott. A hír tehát ilyen gyorsan terjed. De vajon hogyan? Leigh Anne előző nap érkezett csak a városba, bár Francescának erre gondolva ki kellett javítania magát. Az igaz, hogy ő előző nap szerzett tudomást Leigh Anne megérkezéséről, de azt nem tudta pontosan, mióta tartózkodik már a városban. Vajon ki terjesztette el a nő megérkezésének hírét? Francescának megfordult a fejében, hogy talán pont az ő édesanyja. Úgy határozott, nem gondol arra a drámai találkozásra, amikor Leigh Anne a saját lakásán kereste őt fel. Bragg feleségével szemtől szembe találkozni, olyan kellemetlen és ellenséges légkörben zajlott, hogy Francesca kételkedett abban, hogy valaha is képes volna elfelejteni. Bragg megpróbálkozott egy udvarias mosollyal. – Jelen pillanatban teljesen bele vagyok merülve a rendőrségi ügyekbe, de remélhetőleg hamarosan alkalmunk lesz látogatást tenni önöknél. Francesca becsukta az ajtót az elégedetten távozó Mrs. Channing mögött, és Bragg felé fordult. Tudta, hogy egy ilyen meghívásra nemigen válaszolhatott mást a férfi, mégis fel volt zaklatva, csalódott volt, sőt, féltékeny is. Sarah szakította félbe ezt a gondolatáradatot. – Történt valami? Valaminek történnie kellett, mert… különben nem lennének itt mind a ketten egy ilyen jelentéktelen ügy miatt! A lány meg volt rémülve. Francesca odasietett hozzá, de előtte figyelmeztető pillantást vetett Braggre. – Szeretnénk még egyszer megnézni a műtermedet, Sarah. És feltennénk még néhány kérdést. Sarah megvonta a vállát. – Francesca, már elmondtam mindent. Reggel negyed hatkor fedeztem fel, hogy a műtermem romokban van. Valaki tönkretette mindazt, ami a világon a legkedvesebb volt számomra. És még mindig fogalmunk sincs, hogy miért. Folyton csak ez a kérdés foglalkoztat! – kiáltotta. Bragg közelebb lépett, és nyugodt hangon tette fel a kérdést: – Oda tudna jönni velünk? Sarah bólintott, ám láthatóan nagyon komor hangulatban volt. Francesca belekarolt. – Sarah? Talán, ha még egyszer megnézed a műtermedet, valamit eszedbe juttat. – Talán – fogadta el Sarah. – De történt még valami azóta? Francesca és Bragg gyors pillantást váltott egymással. Francesca úgy vélte, hogy mivel Sarah sokkal erősebb, mint amilyennek látszik, és rendkívül intelligens, arról nem is beszélve, hogy a saját élete is veszélyben lehet, tudnia kell az igazat. Úgy tűnik, Bragg is hasonló következtetésre jutott, mert halkan azt válaszolta. – Ismer ön egy bizonyos Miss Melinda Neville nevű festönőt? Sarah megrázta a fejét, barna szeme egészen sötét lett az összpontosítástól.

– Nem. – Az ő műtermét is az önéhez hasonló módon dúlták fel - mondta a férfi. Sarah megütközve nézett rá. – Ez mit jelent? – Van még más is – mondta gyengéd hangon Francesca, és szorosan megragadta a lány karját. Sarah ekkor felkiáltott, mintha fájt volna neki az érintés. – Jól vagy? A lány bólintott, de egy darabig nem tudott megszólalni. – Beütöttem a karomat. Nagyon fáj, és teljesen belilult. Francescának ekkor eszébe jutott, amit Rourke mondott, hogy látta a zúzódást, talán akkor, amikor megvizsgálta Sarah-t, amikor a lány beteg volt. – Mi az, amit félsz elmondani nekem? – kérdezte Sarah. Francesca habozott, és Braggre pillantott. A férfi bólintott, mire Francesca azt mondta a lánynak: – Sarah, Miss Neville műtermében egy nőt találtak holtan. Sarah elsápadt. Gyorsan leült a legközelebbi ülőalkalmatosságra, egy zöld plüss-szófa szélére. – Ó, istenem! Miss Neville volt az? – Nem, egy színésznő, Grace Conway. Sarah össze volt zavarodva. – Nem értem. – Mi sem – válaszolta Francesca biztató mosollyal, legalábbis remélte, hogy az volt. Sarah döbbenten meredt maga elé, majd rövid idő elteltével kertelés nélkül megkérdezte: – Veszélyben vagyok? Francesca bizonytalan volt. Bragg szólalt meg: – Nem tudom. De a biztonság kedvéért két rendőrtisztet itt tartok, egyet a bejáraton kívül, egyet a házon belül. Sarah bólintott, s egyszerre tűnt zavarodottnak, ijedtnek és aggodalmasnak. – A színésznő meggyilkolása lehetett véletlen is? – Talán – válaszolta Bragg. – Mehetünk? – mutatott az ajtóra. Sarah felállt, és Francescával együtt követte a kilépő férfit. Francesca ugyan számított arra, hogy Sarah nem tud Evan szerelmi kapcsolatáról, de ekkor fellélegzett. Bár tisztában volt azzal, hogy Evan, mindkettőjük megkönnyebbülésére, hamarosan felbontja az eljegyzést, abban a pillanatban azonban hivatalosan még jegyesek voltak, és Sarah-nak illett tudnia Evan sérüléseiről. Amíg végigmentek a hallon, Francesca beszélni kezdett: – Nem szeretném, ha aggódni kezdenél, de Evan hétfőn délután belekeveredett egy kocsmai verekedésbe.

Sarah megtorpant, amikor Bragg kinyitotta a műterem ajtaját, és belépett. – Kocsmai verekedésbe? – Igen – felelte Francesca, Evan adósságáról azonban nem szándékozott beszámolni. – Jó alaposan ellátták a baját, ágyban fekszik, de hamarosan felépül. – Ó, szegény Evan! Természetesen azonnal meg kell őt látogatnom – nézett Francescára. – Biztos vagyok benne, hogy jólesne neki – felelte Francesca, bár tudta, hogy a lány látogatása vajmi keveset jelent a bátyja számára. – Akkor még ma délután felkeresem – határozta el magát Sarah. Amikor azonban Francesca mellett benézett műtermének nyitott ajtaján, arckifejezése aggodalmas lett. – Nem hiszem, hogy valaha is tudnék újra festeni – mormolta, inkább magának, mint Francescának. – Ugyan, festened kell! – kiáltotta Francesca meggyőződéssel. – Olyan kiváló művész vagy, hogy nem szabad abbahagynod, Sarah! Sarah arcán halvány mosoly jelent meg. Megborzongott, és nem lépett közelebb. Francesca azonban igen. Megállt a műterem küszöbén: a helyiséget nappali fény árasztotta el. Semmihez nem nyúltak azóta. Mindenütt ott voltak a rombolás nyomai, mindent telefröcsköltek festékkel, a képeket fel borogatták, az egyiket megrongálták. Az a vászon a gyönyörű Bartolla Benevente bárónőt, Sarah unokanővérét ábrázolta. Francesca egyetlen pillantással felmérte a terepet, majd tekintetét a falra szögezte. Fekete és vörös festékfoltok között egy elkenődött betű éktelenkedett, valahogy így: F. Francesca összevont szemöldökkel tanulmányozta. A betű lehetett egy B vagy F vagy E, akár még egy K is. Nem feltétlenül egy F. – Francesca… – suttogta Sarah. Francesca megfordult, és látta, hogy Sarah arcára feszültség és riadalom ül ki. Kiment a műteremből Sarah-hoz a folyosóra. – Mi az, kedvesem? – Olyan lüktető fejfájásom támadt – suttogta Sarah, s kezét a füleire szorította. – Vissza kéne menned, pihenj le! – javasolta Francesca. Sarah megrázta a fejét, két keze visszahullott maga mellé. – Nem vagyok rá képes. Attól félek, hogy elalszom – mondta. Francesca nem értette, ezzel vajon mire gondol. – Szüntelenül egy különös rémálom gyötör! Mindenütt festék van körülöttem, és amikor megfordulok, hogy elszaladjak, egyenesen egy férfiba ütközöm. Abban a pillanatban megragadja a karomat, mire sikoltozva felébredek. – Rezzenetlen tekintettel nézett Francescára. Francesca hasonlóképpen nézett vissza rá, s közben egy olyan irány kezdett kibontakozni előtte, amelyet odáig nem vettek fontolóra. – És ez egy álom? Látod a férfi arcát? Ismered azt a férfit? - kiáltotta. – Hát éppen ez az! – suttogta Sarah. – Abban a pillanatban, amikor megragadja a karomat, és ránézek, felébredek, és a hálószobámban találom magamat – felelte. – Francesca, olyan valóságosnak tűnik! Olyan déjá vu az érzés.

Amikor Francesca csak hallgatott, Sarah még hozzátette: – Olyan, mintha valóban megtörtént volna.

A Keleti Tizedik utca 202. számú házban még egy lakás ki volt adva. Az pedig a kettes lakás volt a földszinten. Francescát és Bragget egy komor tekintetű öregasszony fogadta mosolytalan tekintettel. A résnyire tárt ajtónyílásból rájuk nézett, és megkérdezte: – Mit óhajtanak? – Ön Mrs. Holmes? – kérdezte Bragg mosolyogva. – Semmit nem veszünk – felelte a nő, és hirtelen becsapta az ajtót. Francesca felvonta a szemöldökét, amikor Bragg ismét bekopogott. – Asszonyom, rendőrtiszt vagyok, és hivatalos ügyben járok itt – mondta a csukott faajtónak. Ezúttal egy Francescánál néhány évvel idősebb fiatal nő nyitott ajtót. Francesca gyengéd, aggódó barna szempárt látott, a nő arcát vöröses haj keretezte, amelyet szorosan hátrafésült. Teljesen kitárta nekik az ajtót. – Catherine Holmes vagyok. Elnézésüket kérem, az édesanyám nem áll szóba idegenekkel – mondta halkan. – Mi kérünk elnézést, amiért magukra törtünk, de fel kell tennünk néhány kérdést – mondta Francesca könnyed és kedves mosollyal. Catherine Holmes a szemébe nézett, majd bólintott, és beengedte őket a szerényen berendezett lakásba. Aztán Braggre nézett. – Láttam a karikatúráját az újságokban. Maga a rendőrfőnök. – Igen, ő pedig Miss Cahill – felelte a férfi. Catherine Holmes továbbra is feszült maradt, amikor hellyel kínálta őket a kis helyiségben, s a kezét ismételten összekulcsolta a köténye felett, amelyet egy sötét gyapjúszoknya fölött viselt. – Szegény Miss Conway miatt jöttek? – suttogta. – Attól tartok – jegyezte meg Bragg. – Nagyon kellemes… és nagyon szép nő volt – mondta Catherine Holmes, egy szék szélére telepedve. – El sem tudom képzelni, ki követhetett el ilyen rémtettet! – Könny futotta el a szemét. Francesca előrehajolt, és megérintette a kezét. – Barátnők voltak? Catherine Holmes a fejét rázta. – Nem, csak néha összetalálkoztunk az előcsarnokban. Színésznő létére nagyon kedves hölgy volt. Francesca hezitált. – Látta a barátját is néha?

Catherine Holmes kiegyenesedve pislogni kezdett. – Igen – válaszolta halkan. – Gyakran járt itt. Nem tudtam nem észrevenni, olyan jóképű volt. Francesca arra gondolt, hogy a hír nagyon hamar kiszivároghat, ha a sajtó megkörnyékezi a szomszédokat Grace Conwayjel kapcsolatban. Evant kétségkívül azonnal beazonosítják. Ez pedig azt jelenti, hogy a lehető leggyorsabban a gyilkos nyomára kell bukkanniuk, ha Evant meg akarják kímélni a további kellemetlenségektől. – Tud esetleg valami furcsa alakról, aki Miss Conway körül ólálkodott? – kérdezte Bragg. Catherine Holmes újra megrázta a fejét. – Egyetlen látogatója volt csak, ez az úriember. A hölgy valójában nem sokat tartózkodott a lakásban, szinte sosem volt otthon. Francesca szeme összeszűkült. – Mindig itthon vagyok – magyarázta Catherine Holmes meglehetősen bánatosan. – Én gondozom az édesanyámat. És a nappali ablaka pont a Tizedik utcára néz. Francesca felállt, és az ülőgarnitúrát megkerülve az ablakhoz lépett. Széthúzta a sötétítőfüggönyt, ahonnan tökéletes rálátás nyílt az épület bejáratára. Visszafordult. – Biztos benne, hogy hétfőn nem látott senki ismeretlent belépni oda vagy távozni onnan? Catherine Holmes sápadtnak tűnt. – Ezt még nem kérdezte, de a válaszom: nem. Egész nap nem ülök itt, hogy azt nézzem, ki jön-megy. Francesca az ablak mellett álló hintaszékre pillantott. Valaki egész biztosan szeret ott ülni, és nézni, ki jön-megy. – Az édesanyja szokott ott ülni? – Olykor-olykor. Köszvénye és ízületi gyulladása van, jobban szeret ágyban maradni. – Catherine Holmes felállt. Aggódóbbnak tűnt, mint korábban. Csinos nő lehetett volna, ha az arcát nem csúfítja el az aggodalom, a komor, kimért kifejezés. Francesca azon töprengett, vajon a nő nem titkol-e valamit. Mérget mert volna venni rá, hogy szegény Catherine Holmes, bezárva ebbe a lehangoló lakásba, zsörtölődő, beteg anyjával, szeret az ablaknál üldögélni, és figyelni a járókelőket, miközben egy szebb életről ábrándozik. Bragg felállt. – Ismerte Miss Neville-t, Miss Holmes? – Nem. Körülbelül egy hónapja költözött ide, és nagyon magának való volt. De tudtam, hogy festő, és hogy akkor érkezett Párizsból. A fivére mondta nekem. Francesca megdermedt. – Thomas? Catherine Holmes bólintott. – Igen. Mindennap meglátogatja, legalábbis úgy tűnik. – Eltűnődött. – Bár azóta nem láttam őt, amióta szegény Miss Conwayt meggyilkolták. Francesca és Bragg összenézett.

– Tudja, hol találjuk Thomas Neville-t? – kérdezte Bragg szinte közönyösen. – Nem, fogalmam sincs. Szeret beszélni, de sohasem említette, hol lakik. – Braggről Francescára pillantott, majd újra vissza. - Miért kérdezi? – Szeretnénk megtalálni – felelte Bragg. – Mikor látta utoljára Miss Neville-t. és mikor beszélt vele? - Francescának meg kellett emelnie a hangját. – A hölgy Miss Conway barátnője volt? – Nem tudom, hogyan lehettek volna barátnők, amikor csak egy hónapja költözött ide – mondta Catherine Holmes. – De utoljára hétfő este láttam. Francesca megremegett. – Hétfő este? Grace Conwayt valószínűleg hétfő este gyilkolták meg! Catherine Holmes kimerültnek tűnt. – Igen. Otthon felejtette a kulcsát. Épp akkor jöttem haza, így én engedtem be őt is. Ez este hatkor volt. Onnan tudom, hogy megígértem anyámnak, hogy legkésőbb hatra itthon leszek. – Nagyon sokat segített – mondta Bragg, miközben tudatosan visszafogta a lelkesedését. Francesca is kis híján ugrándozni kezdett örömében. – És aztán mi történt? Látta, hogy újra elment itthonról? – Nem. – Catherine Holmes ekkor szinte merev volt. – Vacsorát kellett készítenem, és anyámat lefektetnem. Fogalmam sincs, hogy elment-e vagy sem, de az volt az utolsó alkalom, amikor találkoztam vele. – Nagyon szépen köszönjük, Miss Holmes – mondta Bragg, miközben kezet fogott vele. A nőt meglepte ez az úriemberi gesztus. Elpirult. – Köszönöm – tette hozzá Francesca mosolyogva. Megfogta Bragg karját, és magával húzta őt az előcsarnokba. – Tudja, ez mit jelent? – kiáltotta. A férfi elmosolyodott. – Azt hiszem, igen. – Miss Neville körülbelül abban az időintervallumban ért haza, amikor Miss Conwayt meggyilkolták. Mit gondol, megtalálta a holttestet… és elmenekült? Vagy talán megpillantotta a gyilkost! – kiáltotta, s egészen átjárta az izgalom erre a reményteljes gondolatra. – Vagy a gyilkos is meglátta őt – vetette oda Bragg. Francesca lelkesedése lelohadt. – Igaza van. Ez nem feltétlenül jó hír. Aggódom a hölgy miatt, Bragg. – Akkor már ketten vagyunk – válaszolta a férfi.

Hatodik fejezet 1902. február 19., szerda, délután 2 óra - Egyszerűen nem tudom elhinni, ami Evannel történt, Julia! - mondta Bartolla Benevente. Sarah-val a Cahill-házban követték Juliát felfelé a lépcsőn. Bartolla, mint mindig, lélegzetelállítóan volt felöltözve: zafírszínű kosztümöt viselt, az ékszerei tökéletesen illettek a kabátkához és a szoknyához. De most, az orcájára felvitt pirosító dacára is, sápadtnak tűnt. Fájdalmasan érintette, amikor Evan balesetéről értesült. – Hála istennek, napról napra jobban van – válaszolta Julia visszafogott arckifejezéssel. – Nagyon köszönöm, hogy eljött, bárónő. Sarah, drágám, hogy vagy? Sarah arcát pirosra festette a bűntudat. Bartolla, az unokanővére, őszinte aggodalommal viseltetett Evan állapota iránt. Ezzel szemben ő egyetlen együtt érző szót sem szólt, pedig a férfi a vőlegénye. Nem mintha nem törődött volna a férfival. Nagyon is törődött. Ő volt az a férfi, akit férjül választottak számára, miközben ő kétségbeesetten arra vágyódott, hogy hajadon maradhasson. Evan rendes férfi volt. Mindig udvariasan viselkedett vele, holott Sarah tudta, hogy a férfi meglehetősen csalódott, amiért őt választották számára feleségnek. Nem hibáztatta a férfit. Tisztában volt vele volt, hogy sovány és unalmas, és a festés a szenvedélye. A férfiak soha nem néztek rá úgy, ahogy az unokanővérére vagy Francescára. – Jól vagyok, Mrs. Cahill, köszönöm – motyogta. Bartolla megragadta a karját. – Sarah teljesen felgyógyult abból a különös lázrohamból. Természetesen izgatottan várom a hírt a rendőrségtől és Miss Cahilltől, ki volt az a gonosztevő, aki bemerészelt hatolni az otthonunkba, és olyan rombolást vitt véghez Sarah műtermében. Sarah olyan bátran viseli ezt az egészet! Sarah halványan Bartollára mosolygott. Ő is legalább olyan izgatottan várta, hogy megtudja, ki dúlta fel szeretett műtermét, azonban szívesebben vette volna, ha unokanővére nem zengedez róla ódákat. A lelke mélyén ott élt a reménysugár, hogy valami vagy valaki megakadályozza az esküvőt, és csodával határos módon hajadon maradhat. De tudta, hogy ezek hiú remények. – Igen, Sarah nagyon bátor. Ez borzasztó! Először Sarah műterme, majd ez a támadás a fiam ellen! – julia komor tekintete azt a különös érzetet keltette Sarah-ban, hogy az asszony többet tud a dologról, mint amennyit megoszt velük. – Azért jöttem, hogy egy kicsit jobban megismerjem a fiát - csicseregte Bartolla, miközben a folyosón haladtak. – Nagyon meglepő, hogy belekeveredett egy kocsmai verekedésbe. – A bárónő rámosolygott Juliára, tekintete átható volt. – A férfiak már csak férfiak – mormolta Julia, de nem nézett Bartolla szemébe. Megálltak Evan ajtaja előtt, amely résnyire nyitva volt. Sarah a másik két nő mögött állt. Alig volt másfél méter magas, míg Bartolla legalább százhetven centi, Julia pedig valahol kettejük között. Így Sarah egyáltalán nem látott be tőlük az ajtón. – Nocsak, nocsak – fortyant fel Bartolla –, ő meg kicsoda? – Mrs. Kennedy még mindig nálunk van – válaszolta Julia. - Ő volt a mi igazi megmentőnk.

– Igen, azt látom – jegyezte meg Bartolla különös hangsúllyal. Sarah meglepetten észlelte, hogy feltámad a kíváncsisága. Nem volt ostoba, feltűnt már neki, hogy milyen vibrálás van Evan és az unokanővére között. Ha ez kitudódna, ő sok boldogságot kíván nekik. Az a reményteljes elképzelése támadt, hogy ők ketten elszöknek, s őt, a szabadságra áhítozó vénkisasszonyt, itt hagyják. Természetesen egyikük sem árulná el őt ilyen módon. A két magasabb nő közé lépett, és ekkor elébe tárult a meglepő látvány. Mrs. Kennedy, a varrónő, aki egy bámulatosan gyönyörű vörös báli ruhát varrt Francescának, az ágyon ült, Evan csípőjéhez közel. Csendes és meghitt beszélgetésbe merültek, de olyan intim volt ez a közelség, hogy még Sarah is érzett némi meglepetést. Olyan volt, mintha két nagyon régi és nagyon kedves barátot leptek volna meg, vagy egy férjet és a feleségét. Maggie felnevetett. Evan mosolygott, de még így is szörnyen festett: arca tele volt kékesfekete véraláfutásokkal, a szemén egy fekete monokli éktelenkedett. – Evan? A menyasszonyod van itt Benevente bárónővel - szólt Julia. Maggie sietve talpra ugrott. Amikor feléjük fordult, fejét leszegte, arcán két piros folt jelent meg. – Jó napot, Evan! – kiáltotta Bartolla, s bevitorlázott a szobába. Tudomást sem vett a varrónőről, úgy bánt vele, mintha a szoba bútorzatához tartozna. – Most értesültünk a szörnyű balesetéről, és annyira aggódunk! – Bartolla! – Evan meglepetten egyenesedett fel ültében, majd elmosolyodott. Sarah szíve összeszorult, amikor látta, hogy a tekintetük találkozik és összekapcsolódik. Kétség nem fért hozzá, hogy őszintén kedvelik egymást. Kétségbeesett. Ha valakinek, akkor talán neki kellene most innen távoznia. A gondolatot a jó szándék diktálta, nem a féltékenység. – Sarah, jó napot! – mondta Evan. Sarah zavarba jött, amikor észrevette, hogy Mrs. Kennedy eltűnt, és Julia is készült őket magukra hagyni. Nagy nehezen sikerült egy mosolyt erőltetnie magára. – Evan, most hallottam, és nagyon sajnálom – mondta halkan. – Milyen súlyosak a sebesülései? – kérdezte aztán aggódva. Elszégyellte magát, amiért annyira belesüppedt a műtermében elkövetett vandál pusztítás okozta traumába. Hiszen az csak egy helyiség volt. Bartolla portréját újrafestheti. A falakat le lehet tisztítani, új vásznat és festéket lehet venni. Vajon mi a baj vele? – Hamarosan úgy érzem majd magam, mint akit kicseréltek – válaszolta a férfi, miközben Bartolla leült az ágy szélére, pontosan oda, ahol korábban Maggie Kennedy ült. – Mit hozzak? – kérdezte. – Egy korty vizet? – kérdezett vissza Evan rámosolyogva. Bartolla megtalálta a vizespoharat az ágy melletti asztalkán. Előrehajolt, s a mozdulat következtében Evan meglehetősen jó betekintést nyert a kabátka mély dekoltázsába, amely alatt az asszony csupán egy csipkés inget viselt. Evan tekintete odasiklott, majd gyorsan elkapta. Sarah elfordult, és az ablakhoz sétált. Nem bánta. Nem bánta, hogy Evant elbűvölte az unokanővére, ez rendjén van így. Bartolla gyönyörű, életvidám, okos, kedves. Amilyennek egy igazi nőnek lennie kell.

Sarah megállt az ablak előtt, és a hóval borított hátsó kertet nézte. Átkarolta magát, s megérezte, hogy egy festékcsepp van a ruháján, s amikor odanézett, zöld szoknyáján egy bordó festékfoltot pillantott meg. Lenézett, s több apró pöttyöt is látott. Összeszorult a gyomra. Az csak egy műterem. Csak egy helyiség. És mi történt, ha egy képe megsemmisült? Nem történt semmi több. Nem volt rá oka, hogy minden egyes alkalommal rosszul érezze magát, amikor erre gondolt. Vagy mégis? Behunyta a szemét, és homályosan tudatában volt annak, hogy mögötte Evan és Bartolla csendes beszélgetésbe merült. A gyomra egészen felkavarodott, és valahol az elméje mélyén valamiféle fenyegetettséget érzett. A fekete köd mélyén valamiféle szörnyűség rejtőzött, vagy valaki. Megborzongott, és hirtelen úgy érezte, valaki figyeli. A homályban egy férfi volt. Egy szörnyű, szörnyű férfi. Az érzés, hogy figyelik, egyre erősödött. Sarah remegni kezdett, amikor hátulról egy kéz ragadta meg. Felkiáltott, s amikor megfordult, tágra nyílt topázszínű szempárral került szembe, amelybe sötétszőke hajfürt hullott. – Miss Channing? – Sarah elhúzódott. A víziója kitisztult, és Rourke Bragg-gel találta magát szembe. – Minden rendben? – érdeklődött a férfi, s topázszínű szeme mozdulatlanul reá meredt. A lánynak nem tetszett, ahogy a férfi fürkészi. Még kevésbé tetszett neki az a tény, hogy amikor olyan szörnyen beteg volt, és rettegett, a férfi önhatalmúlag kinevezte magát az orvosának. Pedig még csak orvos sem volt, csupán orvostanhallgató. Ráeszmélt, hogy a férfi még mindig a csuklóját fogja. Elhúzódott. – Jól vagyok. Jó napot, Mr. Bragg! A férfi olyan tekintettel fürkészte, mint aki nem hisz a lánynak, majd elmosolyodott, de a szemében ez nem tükröződött. – Szomorúnak látszik – állapította meg. – Egyáltalán nem vagyok szomorú – vetette oda. A férfinak semmi köze hozzá. – Nem? – Az ágyon csicsergő pár felé biccentett, s a tekintete elsötétült. – Minden oka megvan rá, hogy ne csak szomorú, hanem dühös is legyen. A lány tudta, a férfi mire céloz. Megvonta a vállát. – Nem bánom. Bartolla gyönyörű. Evannek őt kellene feleségül vennie. Rourke hitetlenkedve rázta a fejét. – Nem tudom elhinni, hogy ezt komolyan mondja. A férfi újfent felbosszantotta. – Pedig igen – mondta rátartian. – És miért érdeklik magát az én valódi érzéseim, Mr. Bragg? A férfi megdermedt. – Történetesen gyógyítással foglalkozom, a természetemből fakad, hogy törődöm az emberekkel. Ezért leszek egy nap orvos. A lány elszégyellte magát, hogy olyan nyers volt.

– Ne haragudjon. Nem is tudom, mi lelt… – Elhallgatott. Tudta, miért érzi magát olyan kellemetlenül a férfi társaságában. Biztosra vette, hogy a férfi látta a ruhátlan testét, amikor láz gyötörte, és ennek egy cseppet sem örült. De ahhoz túlságosan zavarban volt, hogy megkérdezze, vajon a homályos emlékei a betegsége idejéről valósak-e, s a férfi valóban érintette-e a meztelen testét. – Hogy van a zúzódása? – Jobban. – Evan és Bartolla felé fordult, akik összedugták a fejüket, és Evan kuncogott valami kis történeten, amelyet a bárónő mesélt neki. – Evan bolond – kommentálta Rourke. – Sajnálom őt. Sarah-nak fogalma sem volt arról, miért mondta ezt. Kihúzta magát. – Szerintem kedves és gáláns. Nem úgy, mint a legtöbb férfi. – jelentőségteljes pillantást vetett Rourke-ra. A férfi keményen felnevetett. – Engem nem sértett meg – mondta még mindig nevetgélve. – Tudja, a külső többnyire félrevezető. Nincs igazam? Maga egyáltalán nem az a félénk kisegér. Egy nap ez a szókimondás még bajba sodorja, gyermekem. Most tehát a férfi sértegeti? – Nem vagyok a gyermeke – vetette oda. – Ezt mondania sem kell! – tromfolt a férfi azonnal. A lány hallgatott. A férfi nagyon jóképű volt, a Bragg-vonal aranyló színárnyalatot tovább örökítő ágán, csakhogy Sarah nem tartozott a férfiakat csodáló nők közé. Egy idő után azonban feladta az ellenállását. Végül is művész volt, s bár elsősorban nőket és gyermekeket festett, festőszemmel az őt provokáló férfi egyszerűen gyönyörű volt. Magasan ülő, egyedi járomcsontját valószínűleg valamilyen indián őstől örökölhette, egyenes, határozott orra volt, az állán vágás, nem is beszélve a figyelmet felkeltő kis gödröcskékről az arcán. Magas volt, száznyolcvan centi fölött, nagyon széles vállú és nagyon keskeny csípőjű. Philadelphiában minden bizonnyal van egy lány, akinek hevesen udvarol, és ez megnyugtató gondolat volt Sarah számára. Valójában több mint megnyugtató. Különösen megnyugtató volt a tudat. – Maga levetkőztet azzal a hatalmas barna szemével – jegyezte meg a férfi gyengéd, nagyon gyengéd hangon. A lány felrezzent. – Tessék? – Bár tiltakozott, de miközben beszélt, még akkor is fürkészőn nézte végig a férfi nyurga lábait, és érezte, hogy arcát elönti a pír. – Semmi ilyesmit nem tettem! – Erről jut eszembe egy kérdés, amelyet szeretnék feltenni magának – mondta Rourke eltökélten. Sarah bólintott, s alig várta már, hogy befejezzék a beszélgetést, és hogy elhagyhassa a szobát. – Hart említett valami péntek esti baráti vacsorát. Előtte egy galériát akarunk megnyitni. Arra gondolt, talán ön is szívesen csatlakozna hozzánk – vetette fel Rourke, s általában igen kifejező arca most kifejezéstelen maradt. A lány szíve heveset dobbant. Calder Hart világhírű műgyűjtő volt, és nemrég rendelte meg nála Francesca Cahill portréját. Ezen megrendelés révén talán ismertséget szerezhet a

művészvilágban. Sarah nem tudott volna ennél élvezetesebb, vagy éppenséggel ijesztőbb lehetőséget kitalálni, mint hogy egy estét a társaságában töltsön, amikor is a művészetekről csevegnek. A lányban felvetődött a kérdés, hogy a férfi vajon megmutatná-e neki a gazdag gyűjteményét valamikor az este folyamán. Nagyon remélte, hogy így lesz. Nyitotta a száját a válaszra, de egyetlen szó sem jött ki rajta. Rourke felnevetett, s hatalmas tenyerével megveregette a lány vállát. – Ezt igennek vehetem? Sarah, teljesen ostobának érezve magát, bólintott. – Ó, igen. Egy este Mr. Harttal. Ó, igen, a világért sem hagynám ki! Rourke furcsa arckifejezéssel csak annyit mondott: – Jó. Ötkor ott leszek önért.

- Mit tudunk eddig Miss Neville-ről? – kérdezte Francesca komoly arccal. A Tizedik utcán álltak, nem messze a 202. számú ház bejáratától. – Minden szálat megvizsgálunk, amiről csak tudomásunk van. Ha a nő él, meg fogjuk találni. Ha nem, akkor a holttestét fogjuk megtalálni. – Minő zord gondolat. – Francescát kirázta a hideg. Elméje szorgosan elemezte ennek az új bűnesetnek minden momentumát. – Azt hiszem, Sarah szembesült a gyilkossal, Bragg. A férfi megdöbbent. – Mondott valamit? És ha látta, akkor idáig miért nem mondta? – Még mindig rémálmok gyötrik a vandál dúlás miatt, és mindegyik álmában megjelenik egy férfi, akit nem ismer fel. Bragg ébersége alábbhagyott. Megrázta a fejét. – Francesca, ez aligha jelenti azt, hogy bármit is látott. Még mindig izgatott állapotban van, azért vannak rémálmai. – Nekem pedig ez az érzésem – mondta, majd sóhajtott. Olyan tennivaló várt rá, amelyet muszáj volt végrehajtania, s amihez semmi kedve sem volt. – Mi a baj? – kérdezett rá a férfi. – Bemegyek a Barnardra, hogy kiiratkozzam – felelte halkan. Ez az elhatározás nagyon fájdalmas volt, de Francesca arra a következtetésre jutott, hogy nincs más választása. Nagy megpróbáltatás volt számára, hogy titokban iratkozzon be, s az édesanyja ne szerezzen tudomást róla, hogy főiskolára jár. Pedig biztos volt benne, hogy meg tudná szerezni a diplomát. Évek óta ez volt a célja. – Francesca, nem szabad kimaradnia! – kiáltott fel Bragg. – Attól tartok, nincs más választásom – mondta, s a férfi tágra nyilt, aggódó szemébe nézett. – Nincs időm a tanulásra. Az égési sérüléseim miatt már eddig is egy teljes hetet kihagytam. Most pedig forró nyomon vagyunk egy gyilkosság felderítésében. Attól tartok, a bűnügy felgöngyölítése jóval időigényesebb, mint hogy mellette még tanuljak is a főiskolán.

– Francesca, tudom, milyen sokat jelentenek önnek a tanulmányai, ezért határozottan ellenzem, hogy ezt tegye. Nem tudja megbeszélni a dékánnal, hogy részidős képzésben folytathassa a tanulmányait? A lány töprengett. – Gondoltam már rá, Bragg. De olyan kevés az időm. – Természetesen azt teszi, amit a legjobbnak gondol – mondta, de egyértelműnek tűnt, hogy nem támogatja az ötletet. – Nos, meglátjuk, mit mond a dékán. Korábban meglehetősen… kedvelt. – Talán valami hasonló megoldást javasol, mint amilyet én vetettem fel – mondta a férfi könnyedén. Majd komoly képpel meredt rá. – Nagyon sok elfoglaltságom van, de remélem, még ma délután tudok beszélni LeFarge-zsal. Andrew LeFarge, számos játékkaszinó tulajdonosa volt az a férfi, akinek Evan egy egész vagyonnal tartozott. A lány megragadta a rendőrfőnök karját. – Magával kell mennem! – Miért? Mert majdnem megölte a bátyját? Esély sem volt rá, hogy Francesca ne menjen vele LeFarge-hoz. – Lehetséges, hogy ő a gyilkos, akit keresünk! – Lehet. De még ha nem is ő, akkor is nagyon veszélyes alak. Kívül áll a törvényen. Nem akarom, hogy akár csak egyetlen pillantást is vessen magára, Francesca. Miért nem megy el inkább azokba a galériákba, amelyeket Newman és Hickey talált? Az nagyon sokat segítene, különösen, ha találna valakit, aki ismeri Miss Neville-t. A lány számára egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy ne beszélhessen Andrew LeFargezsal. – Maga most megpróbál engem eltéríteni a szándékomtól! A galériák várhatnak holnapig. – Lázasan gondolkodott. – Most van időm. Egyedül is elmehetek hozzá. A férfi tehetetlenül tárta szét a karját. – Remek! De ez zsarolás, Francesca, és maga ezt jól tudja. A lány boldogan elmosolyodott. – De működik! – Ötkor itt leszek magáért – mondta a férfi.

Egy brit szolgáló vezette be őket egy impozáns palotába. Francesca nagyon meglepődött, amikor a férfi elvette Bragg névkártyáját, egy ezüsttálcára helyezte, és elsietett, hogy átadja a gazdájának. Francesca, miután levetette a kabátját, körülnézett az elegáns előcsarnokban. A tölgyfa padló csillogott, és néhány kellemes festmény díszítette a faburkolatú falakat. Egy ívelt átjárón túl egy vörös és arany színekben dekorált újabb fogadóterem látszott, gyönyörű csillárral. Az onnan továbbvezető ajtók csukva voltak. – Úgy tűnik, egy úriember – suttogta Francesca.

– Hírhedt, és nem túlságosan kedvelt a rendőri körökben - jegyezte meg Bragg. – Azonkívül Tammany tehetős támogatója, Francesca. – A vagyona az eladósodott férfiaktól származik? – Három „szalonja” van a városban. Ha ezeken kívül van még egyéb befektetése is, nem tudunk róla – mondta Bragg, amikor a szolgáló visszatért egy úriember társaságában. LeFarge alacsony, tagbaszakadt férfi volt, kék bársonyszmokingot viselt a fehér ing fölött, és elegáns nadrág volt rajta. Ehhez illő, meglepően kisméretű bársonypapucs volt a lábán, amelybe az ALF név volt arannyal belehimezve. Nagy orra volt, kifürkészhetetlen sötét szeme, súlyos sötét szemöldöke, és meleg, derűs mosoly terült el az arcán. – Bragg rendőrfőnök úr! – kiáltotta áradozva. – Micsoda öröm, jóember! Bragg udvariasan biccentett. – Jó estét, Mr. LeFarge. Attól tartok, szolgálati ügyben teszem önnél tiszteletemet. – Valóban? – pislogott LeFarge ártatlanul, majd melegen Francescára mosolygott, s nyújtotta a kezét. – Milyen kedves hölgy! Miss …? Ez az ember felelős azért, hogy a bátyját kis híján halálra verték. Francesca nem nyújtotta a kezét. – Cahillnek hívnak – mondta halkan, miközben a harag kezdett elterebélyesedni benne, s fenyegető hullámokat vetni. - Miss Francesca Cahill. – Sejthettem volna – mondta a férfi a kezét leejtve, de továbbra is mosolyogva. – A híres nyomozónő! Kérem, fáradjanak be! Éppen egy eseményre készülődöm, de néhány percem van az önök számára. Megfordult, s kinyitott egy nehéz, rózsafából készült kétszárnyú ajtót. A férfi portréja függött a bal oldali falon. Katonai egyenruhát viselt, amely tizennyolcadik századi francia uniformisnak tűnt. Ahogy a póz is napóleoninak. Francesca megállt a portré előtt, de egyáltalán nem szórakoztatta a kép. LeFarge határozottan hasonlított rajta Napóleonra. Bragg elkapta a karját, tekintetük összevillant, a férfi szemében figyelmeztetés tükröződött. Francesca megborzongott. De megértette a jelzést, és bólintott. Visszafogottnak kell maradnia. A rendőrfőnök is bólintott, majd követték vendéglátójukat egy csodálatos szalonba. – Megkínálhatom önöket valami frissítővel? – kérdezte LeFarge, s egy piros bársonykanapéra mutatott, amelyhez két sötétebb piros, damaszttal kárpitozott szék tartozott. – Egy whiskyt, rendőrfőnök úr? Sherryt a hölgynek? – Nem maradunk sokáig – közölte Bragg. Francescában tudatosult, hogy szorosan összefonta maga előtt a karját. Mereven leült az egyik damasztszék szélére, miközben LeFarge töltött magának egy pohár skót whiskyt egy kristályüvegből, amely egy zsúrkocsin állt. Köszöntésképpen mosolyogva rájuk emelte a poharát: – Városunk legnagyszerűbb rendőrtisztjére és az ő legnagyszerűbb amatőr nyomozójára. Francesca összerezzent. A szavak már ott voltak a nyelvén: Maga ölte meg Grace Conwayt? Maga támadta meg Sarah Channinget? Maga intézte el a bátyámat az adóssága miatt? De nem szólt semmit, csak meredten nézett. A férfi a pohár pereme felett visszanézett rá, tekintete elsötétült.

A lány megborzongott, biztos volt benne, hogy ez fenyegetés volt. – Be tud nekem számolni arról, hol volt hétfő délelőtt? – kérdezte Bragg. LeFarge meglepetten nézett rá. – Délig itt, a könyvtáramban tartózkodtam. Minden délelőtt az üzleti ügyeimet intézem – válaszolta. – És aztán elment itthonról? Úgy tűnt, LeFarge jól szórakozik a kérdéseken, és kortyolt egyet az italából. – Harold Levyvel és Jacob Cohennel ebédeltem a Waldorf Astoriában, uram. Egy órakor szolgálták fel. Egy vagy két órát maradtunk. Megkérdezhetem, miért teszi fel nekem ezeket a kérdéseket? Bragg komoran elmosolyodott. – Evan Cahill egyik barátját megölték hétfőn, Mr. LeFarge. Úgy tűnt, a hír meglepi a férfit. – Ismerem az illetőt? És Evan hogy viseli? Ó, tolmácsolja, kérem, a részvétemet – kiáltott fel. Francesca felállt, elege lett. – Francesca! – figyelmeztette Bragg. A lány tisztában volt vele, hogy elveszítette a türelmét. De nem bánta. – Ne próbáljon úgy tenni, mintha a fivérem barátja volna! - kiáltotta. – Pedig az vagyok. Gyakran találkozunk, többször is egy héten, vagy még gyakrabban. A szalonjaim állandó látogatója. Nagyon sajnálom, hogy a bátyja egyik barátját megölték. – Együtt érzőnek tűnt. – Miss Conwayt ölték meg – mondta a lány fagyosan. Bragg megfogta a karját. LeFarge letette a poharát. – Csak nem Grace Conwayt, a gyönyörű színésznőt? – Úgy tűnt, őszintén megdöbbent. – Sajnos, őt – erősítette meg Bragg. – És önök azt feltételezik, hogy nekem közöm volt hozzá? - Felnevetett. – Rendőrfőnök úr, maga rossz lóra tett! Én pénzzel foglalkozom, nem gyilkossággal! – Hová ment, miután az urakkal megebédelt? – A Royalba – felelte. – Ott voltam egész este, akárkit megkérdezhet. – Továbbra is mosolygott, és kiitta a poharát. – Mennyire ismerte ön Grace Conwayt? – kérdezte Francesca kimérten. A férfi ránézett. – Nem túlságosan. De gyakran eljött az ön bátyjával. Komolyan reménykedtem benne, hogy egyszer majd elcsábíthatom egy vacsorára, ha már ráunt Evanre. Sajnálom, hogy meghalt. Francesca szó nélkül meredt a férfira, egyetlen szavát sem hitte.

LeFarge felvonta mindkét szemöldökét, és rezzenéstelen tekintettel állta a lány pillantását. Majd azt mondta: – Adja át Evannek az együttérzésemet. Francesca megfordult, és kiment, de még hallotta, amint Bragg azt mondja: – Evan Cahill személyes jó barátom, LeFarge. Nagyon aggódom a testi épségéért. Ő maga is nemrég szenvedett balesetet. Bár, gondolom, erről értesült már. – Nem! Nem hallottam! Jól van? – kérdezte LeFarge tátogva. – Jól van. És szeretném, ha ez így is maradna. Mert ha bármi történne vele, megesküszöm, hogy az azért felelős személy soha többet nem látja meg a napvilágot. Én magam fogom őt belökni az alagsori zárkába a főkapitányságon, és elhajítom a kulcsot. LeFarge nevetgélt. – Hogy ön milyen melodramatikus! Nemigen tudom elképzelni, hogy ön megsértené a törvény betűjét, amelyre felesküdött. Rendőrfőnök úr, mennem kell. Esetleg meginna velem egy italt, mondjuk holnap este? Akkor folytathatnánk ezt a beszélgetést. – Attól tartok, egyéb elfoglaltságom van – felelte Bragg. Francesca az ajtó túloldalán várakozott. Látta, hogy LeFarge közönyösen megvonja a vállát. – Uram, az a maga baja. – Az addigra kiürült poharát megemelte mindkettejükre. Francesca és Bragg távozott.

Hetedik fejezet 1902. február 20., csütörtök, délelőtt 11 óra Rick Bragg ingujjban, összefont karral állt az irodájában, és kibámult az ablakon. Alant a Mulberry Street továbbra is gengszterek és csalók territóriuma maradt. Még most is, amikor néhány rendőrtiszt látótávolságon belül álldogált, nem messze a sportautójától, amellyel egy másik kocsi mellett parkolt, látta, hogy egy zsebmetsző kihúzza egy úriember zsebéből a tárcáját, miközben az éppen a rendőrség felé tart. Távolabb egy verekedés volt kitörőben, mert két utcalány, mindketten részegek, egymással üvöltöztek, és nem sok választotta el őket attól, hogy egymásnak essenek. Az utca túloldalán, a barna homokkő épületben ődöngtek azok az újságírók, akik valami jó fogásra várakoztak. Az egyik lakás ablakán betekintve tisztán láthatta, hogy néhány riporter ott gyűlt össze, s várakozás közben kávét kortyolgat és pletykál. Egyiküket felismerte, Arthur Kurland volt a Suntól. Az újságíró korábban eléggé ellenségesen viselkedett, meglehet, hogy a veszélyes fajtába tartozik. Bár LeFarge ügyében Kurland még hasznosnak is bizonyulhat. Bragg abban reménykedett, hogy az újságírótól meg tud szerezni minden olyan információt, amelyet a férfi a játékkaszinó-tulajdonosokról tud. Néhány stráfkocsi vánszorgott az úton, meg egy kétkerekű bérkocsi. A forgalom zöme gyalog zajlott. Az utca megszokott képet mutatott, de Bragg aligha érzékelte, mi történik. A gondolatai egészen máshol jártak.

Nem volt újabb szál a Conway-gyilkosság ügyében, és Bragg felettébb aggódott amiatt, hogy Francesca bátyja az érintettség okán valószínűleg képbe kerül. Ha nem Evan lenne az összekötő kapocs Grace Conway és Sarah Channing között, nem foglalkozna személyesen az esettel, mivel az ő feladata a rendőrségi kabinet igazgatása, nem pedig a konkrét bűnesetek kivizsgálása. Grace Conway meggyilkolása vajon brutális véletlen volt csupán? Vagy csak Sarah Channing volt olyan szerencsés, hogy megúszta élve? Vajon egy vandállal vagy egy gyilkossal van dolguk, esetleg mindkettővel? Semmi esetre sem akarta, hogy Francescára bármi módon árnyékot vessen ez az ügy, ami azt jelentette, hogy meg kell védenie a bátyját bármi áron. Hirtelen megdermedt. Egy kétkerekű bérkocsi állt meg az ablaka alatt, és Francesca szállt ki belőle. Abban a pillanatban elmosolyodott, a lány mindig mosolyt csalt az arcára, majd érezte, hogy a mosoly eltűnik. Francesca csodálatos, nem volt még egy olyan nő, akit ennyire tisztelt vagy csodált volna. Soha nem akarta ennyire megkedvelni. Nem állt szándékában beleszeretni, sőt, más nőbe sem akart beleszeretni. Volt ugyan néhány asszony az életében, miután Leigh Anne elhagyta, de legbelül valami meghalt benne. És akkor találkozott Francescával. Bár a lány gyönyörű volt, mégsem a megjelenése vonzotta, hanem az esze, az intellektusa, a humora. Elég volt egyetlen, politikai vitává fajult beszélgetés, és máris fülig szerelmes lett belé. Figyelte, amint a lány átjön az úttesten, majd eltűnik a látóköréből, és tudta, hogy egy percen belül ott lesz az irodájában. Nem szabadott volna, mégis örült. Majd a felesége jutott az eszébe. Elfordult az ablaktól, behunyta a szemét, és felsóhajtott. Úgy érezte, mintha egy vaspánt szorítaná a nyakát. De azt is tudta, ha valahogy megragadhatná azt a vasbilincset, letépné, és szabad lehetne. Nagy, ártatlannak tűnő smaragdzöld szempár bukkant fel az emlékezetében. Pedig az asszonynak egyetlen porcikája sem volt ártatlan! Csengett a telefon. Bragg asztalán kazalban álltak a papírok, kartotékok és iratrendezők. A telefon az íróasztal szélén volt, s ahogy felemelte a kagylót, a készülék néhány irattartóval együtt a földre esett. – Rick, szörnyen feledékeny vagyok! Tegnap, amikor beszéltünk, elfelejtettem megkérdezni valamit – mondta Seth Low, a polgármester minden bevezető nélkül. – Jó reggelt, uram! – jelentkezett be Bragg gyorsan. Előző nap a késő délutánt a polgármesterrel töltötte, aki tudomására hozta, milyen elégedett Bragg arra irányuló erőfeszítéseivel, hogy megreformálja és átalakítsa a rendőrséget, amiatt azonban felettébb aggódott, hogy Bragg erőlteti a puritán törvények betartását, amelyek értelmében az italméréseket vasárnap zárva kellene tartani. Bragg csapdába került. Az a fajta ember volt, aki hitt abban, hogy a törvényeket kivétel nélkül be kell tartani, de azt is tudta, ha így tesz, azzal jelentősen csökkenti Seth Low újraválasztási esélyeit az elkövetkező két évre. Low udvariasan arra kérte, vizsgálja felül a döntését. – Miben segíthetek? A polgárnnester nem a köntörfalazásáról volt híres. Egyenesen a tárgyra tért: – Ma estére van egy páholyonn az operában. Szeretném, ha csatlakozna hozzánk a feleségével – mondta. Bragg megdermedt. – Rick? Ott van? A rendőrfőnök érezte, hogy a mosoly az arcára fagy.

– Igen, uram, itt vagyok. Azt ugye tudja, hogy valamelyest külön élünk? – Bokán tudta volna rúgni magát. Valamelyest külön élünk? A különélésük visszafordíthatatlan, efelől semmi kétsége nem volt. – Persze hogy tudom! Ezt elég világosan kifejtette két hónappal ezelőtt, amikor a rendőrfőnöki kinevezését beszéltük meg. De a felesége most újra itt van. Ezen azt értem, hogy újra kell gondolnia a különélésüket. Éppen elég bajunk van, nem hiányzik még valami családi dráma is. A polgármester ennél világosabban nem is fejezhette volna ki magát. Bragg elkomorodott. – Természetesen, örömmel tesszük tiszteletünket. Az önuralom terén kifejlesztett professzionalizmusa dacára, amelyre olyan büszke volt, dühös lett. Annál visszataszitóbb dolgot, mint hogy Leigh Anne-t elkísérje valamilyen alkalomra, sőt egy egész estére, már el sem tudott volna képzelni. De ennél lényegesebb volt, hogy a nő így pontosan azt szerzi meg, amire oly nagyon áhítozott: a feleség státuszát. – Rendben! És gondolkodjon el a békülésen, Rick! Már csak a kinevezésének a meghosszabbítását tekintve is. Egy nyilvános bejelentés elég lesz. Nos, mi az, amit Grace Conway meggyilkolásáról hallok? Bragg megdermedt. Tehát a hír máris kiszivárgott? – Kedd este holtan találták, uram. Megfojtották. A gyilkosság valamikor hétfőn, napközben történt. – Megfojtották? Ezt hogy értsem? Nehogy azt mondja nekem, hogy a városra megint rászabadult egy őrült! – Nem bocsátkoznék találgatásokba, és a legjobb nyomozóim segédletével én magam személyesen foglalkozom az üggyel – felelte Bragg. – Folyamatos tájékoztatást kérek! – mondta Low. – Hatkor koktélpartit tartunk nálunk. Elvárom magukat. – Ezzel letette a kagylót. Bragg mély levegőt vett, gondolatai a felesége körül forogtak, akit kedd óta nem látott. Kibékülni? A polgármester tulajdonképpen utasította. Ennek ellenére sem áll szándékában békülni. Soha! De ha a polgármester az operában kívánja látni Leigh Anne-t, hát legyen! Az igazi kérdés az volt, hogyan tartsa féken a dühét azon a végtelennek ígérkező estén? Emlékeztette magát, hogy ez politikai kötelessége, egy másik, mélyről jövő hang pedig hozzátette még, hogy ez a házastársi kötelessége is. – Jó reggelt! – köszöntötte az ajtóból egy vidám hang. A férfi összerezzent, tekintete összetalálkozott Francescáéval. A feszültség azonnal felengedett benne, és elöntötte a melegség. A lány mosolya elhalványodott. – Minden rendben van? – Búzavirágkék szemében aggodalom tükröződött. A férfi sóhajtott. – Jöjjön be, és csukja be az ajtót! Lehajolt, felvette a padlóról a telefont, és visszahelyezte rá a kagylót. Francesca közelebb lépett. – Feszültnek látszik.

– A polgármester tudomására jutott Miss Conway ügye. A hír kiszivárgott, és ez megnehezíti a munkánkat – mondta komoran. A lány elhúzta a száját. – Híresebb, mint ahogy gondoltam. Nem csodálkozom, hogy kiszivárgott a hír. El tudom képzelni, hogy egy csomó rendőr a halálán csámcsogott. – Valaki az ügyosztályról túl sokat fecseg – értett egyet Bragg. Aztán meglágyult. – Na, hogy boldogult a dékánnal? Tudta, hogy Francesca nem előző délután, hanem aznap reggel ment be a Barnardra, ahogy előző éjjel megígérte a férfinak, hogy reggel ez lesz az első dolga. Francesca elmosolyodott. – Nem akar tőlem teljesen megválni, és támogatja, hogy nyomozóként dolgozom! Így továbbra is maradok, de csak részképzésben, ahogy javasolta. Két tantárgy kivételével a többit leadtam. Ma délelőtt benn voltam órán – tette hozzá vidáman. – Nagyon örülök ennek a hírnek, Francesca! – mondta a férfi őszintén, és hirtelen megragadta a lány kezét. Egymásra néztek. Francesca már nem mosolygott, a férfi sem. Bragg elhúzta a kezét, ahogy a lány is. – Mi aggasztja tulajdonképpen? – kérdezte Francesca halkan. A férfi majdnem felsóhajtott. Ez a nő belelát a lelkébe, vagy legalábbis időnként úgy tűnik. De most nem jön elő azzal az átkozott feleségtémával. – Elborítanak a rendőri ügyek. Low azt akarja, hogy ne erőltessem a puritán törvények bevezetését. Francesca kék szeme elkerekedett. A férfi úgy érezte magát, mint aki hazudott neki, mert alapvetően tényleg hazugság volt, amennyiben a valódi tényeket elhallgatta. Gyűlölte magát. De hogyan hozhatná most szóba azt az átkozott feleségét? – Hogyan maradhatnának nyitva az italmérések vasárnaponként? A fél város azt várja, hogy új morált teremtsen. A férfi nem tudta megállni mosoly nélkül. – És maga történetesen ehhez a feléhez tartozik. – Igen – mosolygott rá vissza a lány. – Azt hiszem, egy ideig még békén hagyom őket, s így talán az elmúlt héten hozott döntéseimet kevésbé tartják majd fenyegetőnek. Francesca bólintott. – És van valami új hír a nyomozásban? Arra gondoltam, kezdhetnénk azzal a három galériával, amelyet Newman említett ma, ha nem túl elfoglalt. És szeretnék újra elmenni a tetthelyre. Valószínű, hogy nem vettünk észre valamilyen nyomot, amely elvezethetne bennünket Miss Neville jelenlegi tartózkodási helyére. Állandóan ez jár az eszemben. – Elmosolyodott, de közben komoly képet vágott, inkább magában mosolygott, mint a férfira. A lány őszintesége egyszerűen imádnivaló volt. Bragg még nem találkozott senkivel, akinek ilyen aranyszíve lett volna. A szívverése felgyorsult, és annak az éjszakának az emlékei rohanták meg, amelyet együtt töltöttek az Albanyba tartó vonaton. Francesca jelent meg előtte kibontott hajjal, égő arccal, ragyogó szemmel.

Az íróasztala előtti széken helyet kínált a lánynak, aki leült, miközben Bragg a torkát köszörülte, és a gondolatait próbálta rendezni. – Hickey és Newman múlt éjjel kikérdezte Levyt. Reményeim szerint ma reggel Cohent is kihallgatják. A vallomás szerint LeFarge hétfőn egytől háromig valóban a Waldorf Astoriában ebédelt - mondta. – Milyen üzleti ügyei vannak Levynek LeFarge-zsal? – Levy selymet és egyéb drága textíliákat importál. Úgy tűnik, LeFarge újra akarja kárpitoztatni a játékkaszinóit, és a találkozó hivatalos üzleti ügyben jött létre. Francesca nem így gondolta. – És azon a délelőttön? Bragg megvonta a vállát. – Az inasa, Keebler azt állítja, hogy a könyvtárban volt. De aligha bízhatunk egy fizetett alkalmazott vallomásában. – Kár, hogy nem kötelezhetjük őt eskütételre – jegyezte meg Francesca szárazon. – Még megeshet – mosolyodott el a férfi. – Azt gondolja, LeFarge a gyilkosunk? – kérdezte a lány feszült arckifejezéssel és idegesen. – Őszintén nem tudom, de a férfi olyan sima, mint egy folyóban csiszolódott kavics, és mindenből kisiklik, mint egy hal. A Sarah műterme ellen intézett támadás lehetett akár a maga bátyjának szánt fenyegetés is. – De miért gyilkolták meg Miss Conwayt ugyanakkor, amikor Evant megtámadták? – Talán kettős fenyegetés volt, vagy csak egyszerűen véletlen egybeesés. – LeFarge-ból láthatóan a legcsekélyebb tisztesség is hiányzik – mondta a lány komoran. Majd hozzátette: – Elnézését kérem, hogy tegnap olyan… türelmetlenül viselkedtem, Bragg. A férfi a lány keskeny vállára tette a kezét. – Megértem, nincs miért mentegetőznie. A lány mosolyogva nézett rá. És miközben Bragg Francescát nézte, eszébe jutott, milyen volt, amikor a karjában tartotta. Francesca a legbecsületesebb és legőszintébb nő, akivel valaha is találkozott, és e tulajdonságai is azok közé az okok közé tartoztak, amelyek miatt annyira fontos volt számára. Semmi hamisság vagy számítás sem volt benne, nem úgy, mint annak az iszonyatos feleségének. Nincs még két ennyire különböző asszony. Soha nem volt könnyű kettesben maradnia Francescával. Mindig jelen volt a vonzalom, a szenvedély, amely ott lüktetett közöttük. Néha olyan volt, mint egy erős mágnes. Hányszor járt már nagyon közel ahhoz, hogy elveszítse a fejét, és szeretkezzen vele? De végül mindig azt tette, ami helyes. A lány szenvedélye lobbanékony volt, és a férfi tudta ezt. – Bragg? – kérdezte a lány óvatosan, mintha érezné, hogy a férfi gondolatai új, nem kívánt irányba ragadták el őt. A férfi igyekezett elfojtani a gondolatait.

– Kétlem, hogy a Royal személyzetétől túl sokat tudnánk meg – mondta, miközben elfordította a fejét. – Valószínűleg igaza van, viszont elég sokat megtudhatnánk a törzsvendégektől. – A puhatolózásnak ezt a részét egymagam fogom végrehajtani, Francesca – figyelmeztette a lányt melegséggel a hangjában, s újra felé fordult. – A Royal nem hölgyeknek való hely, különösen nem önnek. Több tucat úriember azonnal felismerné, és a jó hírét soha nem tudná visszaszerezni. Még csak ne is gondoljon arra, hogy valaha is beteszi a lábát arra a helyre! A lány felállt. A szeme villámokat szórt. – Maga túlbecsül engem. Aligha jelentene bármiféle veszélyt, ha belépnék egy luxusjátékterembe, és különben is, a jó hírem már így is oda, mivel az egész város tudja, hogy szívesebben leszek nyomozó, mint feleség. A férfi felsóhajtott: – Tartsa távol magát LeFarge-tól! Aggaszt engem az az ember. Nagyon veszélyes, úgyhogy ne tévessze meg a hamis mosolya, sem az, hogy úgy tett, mintha meglepnék őt a hallottak. – Tudom, jó példa rá, amit a bátyámmal tett! – kiáltotta Francesca. A férfi odalépett hozzá, és megérintette az arcát. – De Evan állapota szerencsére javul, LeFarge-t pedig figyelmeztettem. Francesca elkomorodva bólintott. A szeme gyanúsan fénylett. A férfi erős késztetést érzett, hogy a karjába vonja, de jól tudta, hogy a mozdulat, amellyel vigasztalást kíván nyújtani, hamar átváltozik, s csók lesz belőle. Ezért inkább elengedte a lányt. – Most nem tudok elmenni sem a galériákba, sem a bűntett helyszínére, mert dolgom van, még egy előre megbeszélt ebéd előtt. De maga bármikor külön engedély nélkül is odamehet, Francesca. Az ott posztoló őr be fogja engedni. – Akkor magammal viszem Joelt egy kis magánnyomozásra – mondta a lány fátyolos hangon. – Odakinn vár rám. – Felállt, de tekintetét nem vette le a férfiról. Bragg sem róla. – Gyanítom, hogy az a kis zsebmetsző örök életére utálni fog engem. – Majd megbékél – mondta a lány halkan, amikor a férfi felsegítette rá a kabátját. Elkísérte az ajtóig, s ott azt mondta: – Legyen nagyon elővigyázatos! Ha bármi új fejleményre bukkan, kérem, előbb jöjjön hozzám, és ne kezdjen olyan nyomon elindulni, ami veszélyes lehet! A lány mindkét barna szemöldökét magasra vonva rámosolygott. – Aligha vagyok porcelánbaba! – Pontosan ez a hozzáállása az, amitől éjszaka nem tudok nyugodtan aludni! – kiáltott fel a férfi. Ez, és a kielégítetlen vágyakozása, gondolta fanyarul, és a jövő, amely minden pillanattal egyre sötétebbnek tűnt. – Ígérem, hogy óvatos leszek, és helyesen ítélem meg a helyzetet – mondta a lány mosolyogva. A férfi erről egyáltalán nem volt meggyőződve.

– Később találkozunk – mondta. A lány hezitált, majd csókot lehelt a férfi arcára, aztán gyorsan megfordult, és elment. Bragg addig bámult utána, amíg szem elől nem veszitette. Rájött, hogy ismét mosolyog. Francesca az a nő, aki mindig mosolyt tud csalni a szívébe, és az arcára. Leigh Anne iránt soha nem érzett így. A mosolya lehervadt. Üzenetet kell neki küldenie az előttük álló estéről. A feszültség, amely néhány percre feloldódott, újra rátelepedett. Kevés kellemetlenebb vagy visszataszitóbb dolgot tudott elképzelni annál, mint hogy a feleségét az operába kisérje aznap este. Minél hamarabb rá kell vennie őt arra, hogy visszatérjen Bostonba, ahol az édesapja betegen fekszik, sőt, talán haldoklik, vagy Európába, ahol számos szeretője van. Előző nap az asszony sietve távozott, és ő azóta még nem talált rá időt, hogy visszahívja, és megbeszéljék, ezt a helyzetet nem lehet így fenntartani. Vagy csak azért halogatja, hogy ne kelljen szembenéznie egy igen kellemetlen találkozással? – Rick? Bragg meglepődött, mert nem hallotta, hogy közben Brendan Farr, a rendőrkapitány az ajtóhoz ért, amely tárva-nyitva állt. A távírókészülékek állandó kopogása és a telefonok örökös csengése megszokott, sőt kellemes hangok voltak számára, szinte zene füleinek. – Jöjjön be, Brendan! – mondta röpke mosollyal. Örült, hogy a figyelme elterelődik a magánéletéről. Brendan Farr százkilencven magas, széles vállú, robusztus férfi volt, acélszürke haja és hasonló árnyalatú szeme volt. Bragg hosszas vitatkozás után léptette elő nyomozóból a jelenlegi állásába. Úgy vélte, hogy az előléptetéssel együttműködésre ösztönzi Farrt, ami korábban a legkevésbé sem jellemezte a férfit, aki áruló, önkényes és korrupt magatartást tanúsított. Egyetlen kedvező sajátossága volt: az esze. Mindig tudta, melyik oldala van megvajazva a kenyérnek, de Bragg már kezdte megbánni a döntését. Egy előző heti nyomozás során Farr számos megkérdőjelezhető akcióba keveredett, és Bragg nem volt meggyőződve arról, hogy a férfi lojálisan viselkedett. – Minden rendben, Rick? – kérdezte Farr, s miután Bragg hellyel kínálta, lehuppant a főnöke rendezetlen íróasztala előtt álló székre. Bragg leült vele szemben. – Csak a szokásos gondok. – Elmosolyodott. – Feszültnek tűnik – kommentálta Farr. – Ha valami aggasztja, örömmel segítek. – Low arra kért, hogy fontoljam meg az italmérések vasárnapi bezárását – mondta Bragg, miközben hátradőlt a fonott háttámlájú széken. – Pedig az erkölcsi jog előírja. Farr felvonta két bozontos szemöldökét. – Én támogatom önt, bármilyen döntést is hoz. Bár nincs könnyű helyzetben. Ez nagyon igaz volt. – Ezt elvárom öntől – válaszolta Bragg tömören. Tudatában volt annak, hogy Farr semmiféle jelét sem adta annak, mi jár a fejében, majd témát váltott, s megkérdezte: – Szóval, miben segíthetek? Farr előrehajolt.

– Most értesültem, hogy gyilkosság ügyében nyomozunk, örömmel venném, ha tájékoztatna, ha egy széles körben ismert hölgyet megfojtanak, Rick. Nagy csodálója voltam Miss Conwaynek. Bragg tudta jól, hogy nem kellene azon csodálkoznia, hogy Farrnak valahogy a tudomására jutott, hogy nyomozás folyik a rendőrség berkein belül; végül is, ha a polgármester tud róla, nyilván a politikai berkekben is sokan tudnak róla. Bragg nem értékelte alul a rendőrkapitányt, és feszült lett. Vajon mennyit tud a férfi? Bízhat-e Farrban, vagy sem? – Newmant és Hickey-t neveztem ki, hogy folytassák le az előzetes nyomozást – mondta közömbösen. – Tudom. Múlt éjjel hosszasan elbeszélgettem velük – válaszolta Farr. Komoly képet vágott, de nem adta jelét, vajon tudja-e, hogy Evan Cahillnek viszonya volt a színésznővel. – Olyan gyönyörű volt az a nő! Láttam őt egyszer az Empire Színházban. Soha nem felejtem el azt az előadást! – Sok rajongója volt a hölgynek. Találtunk a lakásán egy halom levelet, amelyet a rajongóitól kapott. – Tájékoztatna az ügyről? – Nos, úgy tűnik, az egész a Sarah Channing műtermében elkövetett vandalizmussal kezdődött, február tizennegyedikén, pénteken – közölte Bragg. – Miss Conway holttestét kedden este találta meg az egyik szomszédja, Louis Bennett. A hölgyet Melinda Neville lakásában fojtották meg, akinek a műtermét hasonlóképpen feldúlták. Miss Conway szemben lakott Miss Neville-lel. – Ezt már mind tudom Hickey nyomozótól – mondta Farr. – Nincs semmi arra utaló nyom, hogy Miss Neville hol tartózkodhat most? – Egy másik szomszédja látta őt hétfőn este hatkor hazamenni – felelte Bragg. – Nem volt nála a kulcsa, ezért Miss Holmes engedte be. Azóta nem látták. A kórboncnok vizsgálata alapján a halál valamikor a hétfői nap folyamán állt be. – Bragg megvonta a vállát. – Elég különös – mormolta Farr. – De legalább a sajtó még nem szerzett tudomást az ügyről. Miss Conway elég ismert volt, és abban a pillanatban, amikor egy újságíró tudomást szerez a haláláról, címoldalra kerül a hír. Ami azt jelenti, hogy nagyban megnehezíti a munkánkat. – Ez így igaz. Farr felállt. – Ha bármiben segíthetek, szóljon! Bragg is felállt. – Brendan? Van az ügynek egy másik vetülete is, amiről, úgy gondolom, jó, ha tud – mondta. Még mindig jobb, ha az ember az ellenfelét úgy kezeli, mintha szövetséges volna, addig, amíg nincs más lehetősége. Farr felvonta vastag szemöldökét, és várt. – Miss Conway nemrég még Evan Cahill szeretője volt. Farrnak a szeme se rebbent. Majd a felismerés szikrája lobbant a szemében. – Miss Cahill bátyjának? Annak az úriembernek, aki eljegyezte Miss Channinget?

– Igen. Ezt egyelőre azonban titokban tartanám, amíg ki nem derül, hogy van-e bármilyen köze is az ügyhöz. Farr megdöbbent. – Nem hinném… – Én sem – szakította félbe Bragg. – Evan nem képes a gyikosságra. De a városi firkászok semmire nem harapnak jobban, mint amin csámcsogni lehet. A családja iránt érzett tiszteletem okán nem szeretném, ha ez az információ kikerülne. – Értem – felelte Farr rezzenéstelen arccal. Ez azonban aggasztotta Bragget. Farr ugyanis tudta, milyen szoros az együttműködésük Francescával, és Bragg bizonyos volt benne, hogy a férfi ezt nem nézi jó szemmel, bár azt nem tudta, hogy a barátságuk zavarja, vagy a lány részvétele a rendőrségi ügyekben. – Köszönöm – mondta Bragg, jelezve, hogy részéről végzett. – Majd tájékoztasson – kérte Farr. Aztán megfordult, de földbe gyökerezett a lába. Bragg felnézett, és megdermedt. A lélegzete is elállt. Leigh Anne állt az ajtóban. Tekintetük találkozott és összekapcsolódott. A nő szinte éteri szépség volt. Apró termetű, világos bőrű asszony volt, gyönyörű alakkal, karcsú derekát egy férfi könnyűszerrel átfogta a kezével, perzselő smaragdzöld szemében állandóan szenvedélyes tűz lobogott. Haja sűrű, hosszú, hollófekete volt. Most feltűzve viselte, egy csinos kis fekete kalap alatt. Nerc-szőrmével szegett kosztümöt viselt, amelynek a színe tökéletesen illett a szeme színéhez. Mindkettőjükre rámosolygott. – Rick, remélem, nincs ellene kifogásod? Bragg szíve hevesen kezdett verni. Tudta, hogy mi az asszony szándéka. Azzal, hogy bejött a munkahelyére, a házasságukat kívánja nyilvánosan demonstrálni. És ezzel megfogta a férjét. El kellett ismernie őt, be kellett mutatnia. Kitűnő módja volt annak, hogyan csempéssze magát vissza a férje életébe. Bragg Farr-ra nézett, és látta, hogy mint minden férfit, őt is azonnal elbűvölte a nő. – Miért volna? – kérdezte fagyos mosollyal. – Brendan, azt hiszem, még nem ismeri a feleségemet. Amikor Farr kiment, és az ajtó becsukódott mögötte, Bragg megfordult, és az ajtónak támaszkodva szembenézett a felségével. Az asszony bizonytalanul mosolygott rá. Tudta, hogy a nő ezzel kivánja kibillenteni őt a lelki békéjéből. A gondosan kitervelt cselszövés már bejött. Ezt a menetet az asszony nyerte. – Rick? Arra gondoltam, meglátogathatnál. Azt hiszem, rengeteg megbeszélnivalónk van. – Az asszony smaragdzöld szeme rátapadt. A férfi védekező pozícióba vonult. – Nagyon elfoglalt vagyok, Leigh Anne. – Tudom, olvastam az újságokban. Az egész város téged csodál, Rick, te vagy a hős – mondta halkan, csillogó szemmel. – Nem vagyok senkinek sem a hőse – szűrte a fogai között.

– Te vagy a fényes páncélú lovag, akinek az a küldetése, hogy a rendőrség kötelékében a gazembereket térdre kényszerítse. – Ezért jöttél ide? Gratulálni a hathetes sikeres hivatali munkámhoz? – kérdezte gúnyosan. – Van rá esély, hogy tisztességes és normális beszélgetést folytassunk? – vágott vissza az asszony. A férfit elfogta a bűntudat. – Ne haragudj! Fáradt és túlhajszolt vagyok, arról nem is beszélve, hogy rengeteg a gondom. – Az ajtónál elfoglalt állását azonban nem adta fel. Az asszony sem mozdult. – Remélem, hogy ezekből engem is érint néhány. – Egyáltalán nem – hazudta a férfi. Az asszony megdöbbent. Elfordult tőle. Bragg nem láthatta, vajon változott-e az arckifejezése, de gyanította, hogy igen. Az ajtóból figyelte, ahogy az asszony körülnéz az irodában. Bárcsak megöregedett és megcsúnyult volna az elmúlt néhány évben! A gondolat nem volt kifejezetten irgalmas, de legalább őszinte. Az asszony azonban olyan vékony maradt, mint korábban volt, bár a csípője teltebb, asszonyosabb lett. A nő odasétált a kandallópárkányhoz, ahol Bragg a családi fényképeket tartotta. Amikor befejezte a tucatnyi fénykép tanulmányozását, mosolyogva nézett a férfira. – Hallottam, hogy Rathe és Grace a városban van – mondta, a férfi édesapjára és mostohaanyjára utalva. – Ezért jöttél ide az irodámba? Hogy a családomról társalogj? Az asszony mosolya elhalványult. – Muszáj ilyen utálatosnak és gyűlölködőnek lenned velem? Viszketett a tenyere, hogy megszorongassa a nő vékony, fehér nyakát. Egész testében elfogta a vágy, hogy kiszorítsa belőle a szuszt is. Ehelyett azonban reszketve, döbbenten dugta zsebre a kezét. – Volt köztünk egy egyezség. Az, hogy te Európában maradsz, és én bőkezűen finanszírozlak. Én betartottam az egyezség rám vonatkozó részét, te azonban megszegted. Az asszony összeszorította a száját. Olyan színe volt, mint egy rózsabimbónak. – Bocsáss meg, de az apám haldoklik! Persze hogy hazajöttem. És az sem volt benne az egyezségben, hogy te szeretőt tartasz, és az egész városban mutatkozol vele. A férfi izmai megfeszültek. – Nem kívánok veled Francescáról társalogni, ő nem a szeretőm. Jobban szeretem őt annál, mint hogy ilyen tisztességtelenül bánjak vele. Leigh Anne szeme elkerekedett. – Már elfelejtetted, miféle férfi vagyok? – dörrent rá. Az asszony megrázta a fejét. – Elhitette velem, hogy a szeretőd, Rick. Egyébként igenis tudom, milyen férfi vagy. Talpig becsületes. Nincs nálad erkölcsösebb. Csak azt kívánom, őszintén és ostobán, hogy a

becsületességed a házasságunkra is terjedt volna ki, és úgy viselkedtél volna velem is, ahogy mindenki mással! A férfi nem tudta tovább türtőztetni magát. Két hatalmas lépéssel ott termett az asszony mellett, megragadta keskeny vállát, s anélkül, hogy szándékában állt volna, felemelte a földről. Amikor a karjában érezte, eszébe jutott, hogy az egyáltalán nem törékeny, és hogy a megjelenése mennyire megtévesztő. – Még te merészelsz engem tisztességtelen viselkedéssel vádolni? – szorította meg az asszonyt. Leigh Anne belekapaszkodott a férfiba. – Ez fáj! – kiáltotta, de a szeme elsötétült, szinte fekete lett. A férfi, kezében az asszonnyal, akinek a szoknyája rásimult a combjára, furcsa módon úgy érezte, mintha megbénult volna. A tekintetük összekapcsolódott. A férfi önkéntelenül észrevette, hogy az asszony ajka kissé szétnyílt, és szaporán veszi a levegőt. Valaha, amikor szeretkeztek, az asszony szeme egészen fekete lett a tűztől, s abban a pillanatban, amikor elérkezett a beteljesülésig, füstzöld színűvé vált. Azonnal letette őt a földre. Leigh Anne nem lépett hátrább. Levegő után kapkodva azt mondta: – Nem vonom vissza, amit mondtam, mert őszintén úgy érzem és úgy hiszem! Az asszony korábban azt vágta a férje fejéhez, hogy az megszegte minden egyes igéretét. Ő azt remélte, hogy egy hatalmas házban élnek majd, ahol személyzet szolgálja ki őket, s az életük délutáni látogatásokkal, bálokkal, összejövetelekkel lesz teljes. Ehelyett a férfi visszautasította a Washington legnevesebb ügyvédi irodájában felkínált állást, és magánpraxisba kezdett, hogy a város szegényeinek az ügyeit intézze. Ahelyett, hogy egy előkelő házat vettek volna nem messze a férfi szüleinek a házától, egy kis, lerobbant lakást béreltek, kőhajításnyira a város patkányokkal teli nyomornegyedétől, amelyet késelő bandák uraltak. – Nem kívánom felemlegetni a múltat – mondta a férfi kurtán. – De én igen! – kiáltotta az asszony elszántan. – Te jó ég! Ezért jöttél ide? Sajnálom, Leigh Anne, hogy miután összeházasodtunk, nem tudtam megvalósítani a terveinket! Igazán sajnálom! De semmi nem változtathatja meg azt a döntésemet, amelyet négy évvel ezelőtt hoztam, mint ahogy semmi nem tudja megváltoztatni azt a tényt sem, hogy egyetlen szó nélkül elhagytál engem. – Figyelmeztettelek! Újra és újra megpróbáltam neked elmondani, milyen boldogtalan vagyok, csak egy kicsit nehéz volt veled szót váltani, nem így volt? – Az asszony szeme újra elsötétült, de most nem a vágytól és az izgalomtól. – Emlékezz csak, hogy hajnalban elmentél abba a nyomorult irodádba, és amikor hazajöttél, valamikor éjfél körül, még ha ébren is voltam, te állva elaludtál. Kivéve, hogy szeretkezésre persze mindig képes voltál. Ahhoz fáradt voltál, hogy magunkról és a jövőnkről beszélgessünk, de ahhoz nem, hogy szeretkezz velem! – Könnyek gyűltek a szemébe. Ha engedné, hogy bűntudatot ébresszen benne, az asszony győzne, gondolta a férfi. – Igen. Nem hallgattalak meg, és önző módon használtalak. Az asszony felsóhajtott, és kecskebőr kesztyűbe bújtatott karcsú kezét a férfi karjára tette. Az megrándult. De furcsa módon, nem rázta le magáról.

– Nem használtál engem, Rick. Nem ezt mondtam, és nem is így értettem, és ezt te is tudod. Mennyi forró éjszakájuk és reggelük volt… – Soha nem utasítottalak vissza, mert éppen annyira veled akartam lenni én is, mint amennyire te velem – tette hozzá őszintén, miközben a keze visszahullott. Mindeközben a mozdulat olyan simogatásfélére sikerült. A férfi megdermedt, és megmagyarázhatadanul feltámadt benne a vágy, ezért távolabb lépett. Arra gondolt, hogy azóta nem volt asszonnyal, amióta New Yorkba érkezett, hogy betöltse azt a politikailag fontos kinevezést. Ennek majdnem két hónapja már, s ez idő alatt csakis Francesca iránt érzett vágyat. És tudta, hogy most csak becsapja magát. Leigh Anne egyetlen pillantásával, egyetlen szavával, egyetlen leheletével fel tudta benne ébreszteni a vágyat. – Leigh Anne! – Megköszörülte a torkát. – Rengeteg dolgom van, amit még ma el kell intéznem. Mit akarsz tulajdonképpen? – Tudod jól, hogy mit akarok. A férfi megfordult. Az asszony most nem játszotta a csábító szirént. Tekintete egyenes, állhatatos és elszánt volt. – Frissítsd fel az emlékezetemet! – nyögte ki valahogy a férfi. – Helyre akarom hozni a házasságunkat, Rick. – Miért? És miért most? – vallatta, bár tudta jól. Most, hogy ilyen elismert és befolyásos állása van New Yorkban, s talán esélye arra, hogy bekerüljön a szenátusba is, most már újra a felesége kíván lenni. Mert tudta jól, hogy most már fényűző életet és elismertséget tud biztosítani neki, és ha minden jól alakul, gazdagságot és hatalmat is. A felesége ugyanaz az önző, számító szajha maradt. Az asszony komoran elmosolyodott. – Amikor különváltunk, volt egy különös elképzelésem. Azt gondoltam, én maradok az egyetlen asszony, akit szeretsz, hogy nem lesz soha senki más. Ez az érzés valahogy olyan jóleső volt. Ez volt a horgonyom. Ebbe tudtam kapaszkodni. – A férfiban fel sem merült, hogy a felesége komolyan beszél, és fogalma sem volt, hova akar kilyukadni. Az asszony sóhajtott: – A Miss Cahill-lel való szerelmi viszonyodról szóló szóbeszéd Bostonban ért el hozzám, Rick. Meg voltam döbbenve; azzal nyugtatgattam magam, hogy ez csak valami félreértés, de nem tudtam túltenni magam azon, amit hallottam. Sőt teljesen kétségbe voltam esve. Ezért döntöttem úgy, hogy New Yorkba jövök, és én magam járok utána az igazságnak. És abban a pillanatban, amikor láttalak benneteket együtt kijönni a Központi Pályaudvarról, tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy egy másik nőt szeress. Féltékeny voltam. Féltékeny vagyok. Tévedtem, amikor azt hittem, én vagyok az egyetlen nő, aki birtokolhatja a szívedet. Az egyetlen, akinek őszintén odaadtad a szívedet. Nos, bebizonyosodott, hogy nem ez a helyezet. De még házasok vagyunk, és én harcolni fogok a házastársi jogaimért. – Remekbe szabott kis beszéd volt – mondta a férfi hidegen. – Majdnem annyira meghatódtam, hogy tapsoljak. – Rick! Szívemből beszélek!

– Akkor én is így teszek. Szeretem Francesca Cahillt, és el akarok tőled válni. – Az asszony megdöbbent, az ajka remegett, szebb volt, mint valaha, törékenynek, sebezhetőnek látszott. – Tehát a patthelyzet továbbra is fennáll – jelentette ki a férfi, s tudta, hogy kegyetlen. Az asszony fájdalmasan felsóhajtott: – Nem feltétlenül – válaszolta. A férfi megdermedt, érezte, hogy valamilyen fondorlatos fordulat következik. – Nem? Te a házasságot akarod, én a válást. Nem tudom, milyen kiút lehetséges ebből a dilemmából. – Nekem van egy ajánlatom. – Megnedvesítette az ajkát, rózsaszín. nedves kis nyelve hegye idegesen járt az ajkán. A férfi meredten nézett rá. – Engedd, hogy egy évre visszakapjam a helyem az életedben! Ha ez az idő letelik, miközben minden tekintetben férj és feleségként élünk, és még mindig válni akarsz, beleegyezem. A férfi el volt képedve. – Nem! Az teljességgel lehetetlen! – A felesége megbolondult talán? Azt hiszi, hogy el tudja őt viselni az életében, az otthonában, az ágyában egy teljes évig? Miféle ördögi terv ez? Az ajtó felé indult, s kitárta. – Viszontlátásra, Leigh Anne! Az asszony nem mozdult. – Rendben. Akkor legyen fél év. A férfi ismét csak meredten bámult rá. Az asszony újra megnedvesítette idegesen az ajkát. – Rick, hajlandó vagyok írásba adni. Félévi házasság, és ha még mindig úgy érzel, ahogy most, akkor beleegyezem a válásba. A kapcsolataid segítségével mostantól számított hét hónap múlva szabad ember leszel, feleségül veheted Miss Cahillt, ha úgy kívánod. A férfi szíve őrülten kalapált. Egy pillanatra Francesca képe merült fel lelki szemei előtt, de most nem tudott a lányra összpontosítani. Úgy érezte, hogy az egész élete a tét. Hét hónap múlva megszabadulhat ettől a boszorkánytól. Csak annyit kell tennie, hogy elfogadja ezt a meglepő ajánlatot. Természetesen az ügyvédjével készíttetné el a szerződést. Egy pillanatig sem bízott meg abban a gyönyörű kis feleségében. Aki viszont abban bízik, hogy ez alatt az idő alatt ő majd meg fogja gondolni magát. Csakhogy, természetesen, nem fogja. – Rick, ez tisztességes ajánlat. Lehetőség, hogy eldönthessük, valóban elváljanak-e az útjaink, vagy hívek maradunk az esküvel tett fogadalmunkhoz, és inkább együtt maradunk. A nő szavai ostorcsapásként érték. Amikor ő esküvel hűséget fogadott a nőnek, őszintén hitte, hogy az örökre szól. Az a fajta férfi volt, aki egyszer nősül csak. Nagyon körültekintően azt válaszolta: – Fél évig férj és feleségként. Fél évig, egyetlen nappal sem tovább. – Igen. – Az asszony arca feszült volt. Ettől csak még szebb lett. Nehéz volt világosan gondolkodni, Bragg fatális csapdát sejtett. De hét vagy nyolc hónapon belül végleg szabad lesz. Addig csak annyit kell tennie, hogy tiszta fejjel gondolkodik, és nem feledkezik meg arról, hogy a felesége hazug és házasságtörő. Hogy ez milyen nehéz lesz? Ennek már négy hosszú, fájdalmas éve tudatában van. Elmosolyodott.

Az asszony várakozón nézett rá, tágra nyílt szemmel. – Rendben – mondta a férfi.

Nyolcadik fejezet 1902. február 20., csütörtök, dél Maggie Kennedy idegesen álldogált Evan nyitott hálószobaajtaja előtt. A legelegánsabb kosztümjét viselte, egy vékony csíkos szürke kabátkát a hozzáillő szoknyával. A blúz gallérját díszítő fehér csipkeszegélyre egy szép drágaköves brosst tűzött, amely az édesanyjáé volt egykor. Maggie-nek mindössze két kalapja volt, mivel kalapot nem tudott varrni, és egy szaténszalaggal díszített hetyke kis fekete fejfedőt tűzött a feje búbjára. Vállig érő, az írekre oly jellemző vörös haját gondosan kontyba fogta össze, de néhány fürt kiszabadult az arca körül. Amikor az édesanyja neki ajándékozta a brosst, egyben két aprócska gyöngy fülbevalót is adott neki, így Maggie most azokat is a fülébe tette. Ezeken kívül egyéb ékszert nem viselt, csak a dísztelennek látszó, egyszerű jegygyűrűjét. Belülre azonban az volt vésve: Joe Kennedy, örökre a tiéd.” Vajon jót mulat most rajta? Olyan tisztán látta maga előtt, mintha nem is öt éve lett volna már halott. A férje alacsony volt, erős testalkatú, de az arca angyali; a legidősebb fiuk, Joel a szakasztott mása volt. Nem, a férje valószínűleg nem nevet, sőt, inkább szigorúan tekint rá, miközben a szeme huncutul csillog. És megpirongatja őt az ostoba viselkedéséért. Mégis, mit gondoltál, Mrs. Kennedy? Egy úriemberrel kezdenél? Tudom, hogy hiányzom, no, de egy úriember? Mintha azt kívánnád, hogy a Holdra szállj! Ah, Maggie, drágám, bárcsak veled lehetnék most… Könnyek lepték el a szemét. Nagyon hiányzott neki a férje, akinek mindig igaza volt. Amióta meghalt, furcsa módon úgy érzi, mintha angyallá vált volna, aki a vállán ül, s onnan irányítja őt a négy gyermek felnevelésének nehéz feladatában. Légy bátor! – suttogta a férje, fekete szemében gyengédség és szeretet csillogott. – Búcsúzz el az úriembertől, fogd a gyermekeket, és távozz innen! Maggie magában azt felelte a férjének, hogy ne siettesse. Evan hálószobájába pillantott, s látta, hogy a férfi alszik. Az asszony szíve nagyot dobbant és elszorult. Talán jobb is így, gondolta, s furcsa módon igen nyomorultul érezte magát. Tudta, hogy ez remek alkalom arra, hogy észrevétlenül távozzék. A feltűnően elegáns és gyönyörű bárónő képe tolakodott Maggie gondolatai közé. Maga előtt látta őt Evan ágyán ülve, amint életének az európai kastélyokban töltött időszakáról mesél anekdotákat. Egy olyan életről, amely tele van hercegekkel és hercegnőkkel, és közben a férfi vállát, arcát, haját simogatja. Evan pedig nem bánta, nem mintha akadna férfi, aki bánna ilyesmit. A férfi nevetett az özvegy történetein, de amikor a nő megérintette, a nevetése elhalt. Maggie-nek nem állt szándékában leselkedni, sem hallgatózni. De amikor a férfi menyasszonya kimentette magát néhány percre, és kiment a szobából, Maggie, aki a saját szobájában járkált szélesre tárt ajtó mellett, kióvakodott a folyosóra. A fess orvos valamivel korábban elment már, így pontosan tudta, hogy Evan és a gyönyörű bárónő kettesben maradt.

Az ajtó kissé nyitva volt. Maggie belesett, s azt látta, hogy a bárónő Evan fölé hajol, tejfehér keblei szinte kibuggyannak a kabátkájából, szája a férfiéra tapad. Evan nem tolta őt el magától. A csók hosszan tartott, és Maggie látószögéből ítélve, meglehetősen bensőséges volt. Maggie nem hibáztatta a férfit. Tudta, hogy küszöbön álló házassága a szülei akarata, és süketnek és vaknak kellett volna lennie, ha nem látja, hogy a férfinak nincs ínyére ez a házasság. – Ostoba nőszemély! – suttogta Joe a fülébe. – Mire készülsz? Fel akarod húzni a szoknyádat? Drága gyermekem, hosszú idő telt el nélkülem, az igaz, de mindketten tudjuk, hogy te nem ilyen vagy. Maggie megtörölte a szemét. Öt éve feküdt utoljára a férje karjában, levegő után kapkodva, s ragyogva a szeretkezésük után. És nem akart futó kalandot, utca rongya, céda, szajha lenni. Többé nem fogja férfi ölelni, és többé senki sem fogja úgy ölelni és szeretni, ahogy Joe tette. Nem fog elbúcsúzni. Megfordult, hogy elinduljon, miközben igyekezett kiűzni a gondolataiból azt a napot, amikor Evan a kisebb gyerekekkel: Paddyvel, Matt-tel és Lizzie-vel együtt jött haza. Mindannyian vastag kabátba, sálba, sapkába, kesztyűbe voltak bugyolálva, új ruhákba, amelyeket Evan vett nekik. Mindahányan nevettek, sikítoztak, visítottak. Lizzie ragyogó arccal trónolt Evan Cahill vállán. Mindegyikük csupa hó volt, és egy hatalmas vigyorgó hóember terpeszkedett a Cahill-ház előtti kertben, így Maggie azt gyanította, épp akkor zajlott egy élénk hócsata. Ránézett mind a négyükre, és érezte, hogy a szívét valamiért melegség tölti meg. – Maggie! Mrs. Kennedy! Az asszony megdermedt a férfi hangjára, és lassan odafordult. Evan mosolygott rá. – Velem akart beszélni? Bizonyára elszundikáltam. Az asszony megnedvesítette az ajkát, s vonakodott belépni a szobába. Evan az arcán éktelenkedő kék és fekete foltok dacára, még a szemét védő fekete monokli ellenére is, a legszebb férfi volt, akit valaha is látott, majdnem olyan jóképű volt, mint Joe. – Mrs. Kennedy? – A fiatalember mosolya kissé elhalványult. – Kérem, jöjjön be! Valami baj van? Éppen indul valahová? – A férfi szeme az asszony apró termetét fürkészte. Maggie bólintott, mosolyt erőltetett magára, s belépett a szobába. – Hogy érzi magát ma? – kérdezte halkan. A férfi ekkor a kezében lévő táskára és a kesztyűjére pillantott. – Ma délelőtt nem látogatott meg. A szobalányt kellett megkérnem, hogy olvassa fel a tegnapi híreket. Előző nap Maggie vitte be tálcán a reggelit a fiatalembernek, amelyen rajta volt a Herald is. Érezte, hogy a mosolya az arcára fagy. – Attól tartok, távoznunk kell, Mr. Cahill – mondta. A férfi megdöbbent, a mosoly eltűnt az arcáról, és erőlködött, hogy fel tudjon ülni valahogy. Közben felnyögött. Maggie oda akart szaladni, hogy segítsen neki kényelmes testhelyzetet felvenni, mint amikor egyszer Joe feküdt törött bordákkal, és az asszony

tisztában volt vele, milyen fájdalmai vannak. Mégis szorosan fogta a táskáját és a kesztyűjét, és nem mozdult. – Távozniuk kell? – motyogta a fiatalember elsápadva. – Ez mit jelent, csak nem azt, hogy visszamegy a gyerekeivel a saját otthonukba? Az asszony bólintott. Bolond voltál, Mrs. Kennedy.’ Olyan sokáig voltál ebben a flancos házban, mintha a sajátod volna. De nem tartozol ide, és soha nem is fogsz. És nem lett volna szabad megengedned a gyerekeknek, hogy annyira megkedveljék ezt a flancos úriembert, itt az ágyban. Maggie nyelt egyet. Joe soha nem volt ilyen nyers. De most az volt. – Tettem valamit, amivel megbántottam, Mrs. Kennedy? - kérdezte Evan komoly ábrázattal, s láthatóan igen feszült volt. – Természetesen nem – válaszolta az asszony gondolkodás nélkül. – Ön mindig nagyon kedves és bőkezű volt, csakúgy, mint az egész családja. De most már semmi okunk nincs továbbra is itt maradni. A mi otthonunk a város túlsó végében van. A férfi megütközve nézett rá. – Azt hiszem, mégis megbántottam valamivel, de fogalmam sincs, mivel. – A fiatalember grimaszt vágott. – Nem látom semmi okát, hogy elmenjenek. Ez a ház hatalmas. Az édesanyám nem bánja, hogy itt vannak. Ő maga mondta, hallottam, hogy úgy tekint önre, mint a megmentőmre, nagyra becsüli önt mindazért, amit tett, amikor olyan rossz állapotban voltam. Maggie maga is jól tudta ezt. Julia, akit a legelegánsabb és legfélelmetesebb asszonynak tartott, akivel valaha is találkozott, személyesen köszönte meg a segítségét. – Már nem vagyok beteg, Mr. Cahill. Ideje, hogy elmenjünk. A férfi egy pillanatra hallgatott. Maggie számára szokatlanul komornak tűnt, majd megszólalt: – Értem. Ez esetben Jenkins vagy egy másik kocsis vigye önöket biztonságosan haza. A férfi újra nagyon kedves lett. – A magasvasúttal megyünk – mondta az asszony. – Szó sem lehet róla! – A férfi az ágya melletti csengőért nyúlt, és meghúzta. – Jenkins viszi haza magukat. Ragaszkodom hozzá. Maggie bólintott, amikor a szobalány megjelent, és végighallgatta Evan utasításait. Miután távozott, hogy intézkedjen, Evan szomorúan Maggie-re mosolygott. – Örültem, hogy megismerhettem a gyermekeit, Mrs. Kennedy. – Rövid ideig habozott, majd megkérdezte: – Lehetek merész? Az asszony szíve hiú reménnyel telve nagyot dobbant. – Igen. – Hiányozni fognak. Az asszony szeme elkerekedett, s érezte, hogy könnyek gyülekeznek benne, s nem hallgatva Joe sugallatára, azt válaszolta: – Nekik is nagyon fog hiányozni, Mr. Cahill. A férfi ismét hezitált:

– Elvihetem őket egyszer jégtekézni? Múlt héten nagyon jól éreztük magunkat, amikor szánkóztunk és korcsolyáztunk, de nem jégtekéztünk. Az asszony képtelen volt megszólalni, csak bólintott. A férfi arról a népszerű játékról beszélt, amelyben teáskanna formájú tárgyakat csúsztatnak a jégen. A fiatalember oldalra pillantott, majd tekintete visszasiklott az asszonyra. – És nagyon örülnék, ha ön is csatlakozna hozzánk – tette hozzá kurtán. Az asszony mosolyogni próbált, de grimasznál többre alig tőle. – Kétlem, hogy lesz rá időm – válaszolta. – Értem. – Ég önnel, Mr. Cahill! Szívből remélem, hogy hamarosan meggyógyul. – Viszontlátásra, Mrs. Kennedy! És… és sok szerencsét kívánok magának a jövőben. Az asszony, anélkül hogy a férfira nézett volna, elmosolyodott, majd elhagyta a szobát.

1902. február 20., csütörtök, délután 1 óra Az első galéria a Negyedik sugárút sarkán volt. Francesca kiszállt a kétkerekű bérkocsiból Joellel, s egy öreg mészkő épület előtt találta magát, amelynek karcolásokkal teli, csukott ajtajához meredek lépcsők vezettek. Ha a bejárati ajtó fölött nem függött volna egy tábla Hoeltz Galéria felirattal, nem találta volna meg. A bejárat melletti ablak túl magasan volt. és túl keskeny volt ahhoz, hogy bárki is beláthasson. Francesca vidáman rámosolygott Joelre. – Bemegyünk? A fiú visszamosolygott, de egy kissé morcosnak tűnt. – Persze. Amikor elindultak a lépcsőn felfelé, Francesca megkérdezte: – Valami baj van? Joel felsóhajtott. – Ma hazamegyünk, Miss Cahill. Francesca meglepődött, amikor az ajtót zárva találta. – Nem is tudtam. Maggie egy árva szót sem szólt nekem. Joel vállat vont, majd azt mondta: – Szörnyen ideges. Fogalmam sincs, miért. Francesca a fiúra nézett, s egy pillanatra felvillant előtte Maggie nevetése és a bátyja mosolya, ám ekkor az ajtót kinyitotta egy alacsony, kecskeszakállas, jól öltözött férfi. – Segíthetek? – kérdezte, Francescát jól látható elégedettséggel végigmérve, talán egy potenciális vásárlót feltételezve benne, majd amikor észrevette Joelt, arcmimikája élénk nemtetszést fejezett ki.

– Igen. Maga a galéria tulajdonosa? – Igen, én. Általában előzetes bejelentkezés alapján fogadjuk a klienseinket – mondta szigorúan. – Francesca Cahill vagyok – mutatkozott be a lány, s átnyújtotta a névjegykártyáját, amelyen a következő állt: Francesca Cahill Különleges bűnügyek felderítője New York, ötödik sugárút 810. Minden ügy érdekel! Nincs érdektelen bűnügy. A férfi egy pillanatig tanulmányozta a kártyát, majd komor tekintettel meredt a lányra. – Nagyon különös. Ezek után velem óhajt beszélni, vagy a kollekciómat kívánja megtekinteni? Van néhány jeles alkotásom ügyes kezű kezdő festőktől – mondta. Francesca tudta, honnan fúj a szél. – Valójában mindkettőt. A férfi szélesre tárta az ajtót, majd Joelre pillantott. – És a fiú? – Ő a segédem – felelte a lány. A férfi morgott valamit, savanyú ábrázata továbbra is megmaradt, de mindkettőjüket beengedte. Az előcsarnok keskeny és sötét volt. Követték őt egy meredek lépcsőn, amelynek a tetején fény áradt be. Hamarosan egy napfényes szobába érkeztek, amelyről lerítt, hogy egykor az lehetett az emeleti előtér. A két szomszédos helyiségbe nyíló ajtót eltávolították, amelyek valaha szalon és étkező gyanánt szolgáltak. Minden létező helyen képek függtek, míg számos festmény a falnak döntve várt sorsára a padlón, itt-ott egy szobor pihent. Francesca egyetlen pillantással felmérte a helyszínt. Hoeltzra mosolygott. – Egy fiatal művész után kutatunk, akit Melinda Neville-nek hívnak – mondta. – Miss Melinda Neville. A férfi azt kérdezte: – Most tréfál? Francesca tiltakozott: – Nem, dehogy. A férfi ekkor kurtán odavetette: – Kövessen! Francesca és Joel jelentőségteljes pillantást váltott egymással, és utánaindultak. A férfi megállt egypár klasszicista és sztoikus stílusban festett kép előtt. Az egyiken egy hölgy és a lánya pózolt báli ruhában, aranyszínű bársonnyal kárpitozott pamlagon ülve. Francesca mindkettőjüket felismerte.

– Ismerem ezeket a hölgyeket! – mondta. – Az idősebb az édesanyám barátnője, de a nevére nem emlékszem. Hoeltz elmosolyodott. – Mrs. Louise Greeley és a lánya, Cynthia látható a képen. Francesca újabb pillantást vetett a magas, vonzó asszonyra, akinek merev arckifejezése és elszánt tekintete valamelyest a saját édesanyjára emlékeztette. A lány Francescával egykorú, talán valamivel fiatalabb, kissé pufók, de ugyancsak csinos teremtés volt lágy, kerek arcával, narancsvörös hajával, s fitos orrán szeplők voltak elszórva. A leány szerfölött boldogtalannak tűnt. Francesca a mellette lévő portrét vette szemügyre. Egy fiatal, húsz év körüli fekete hajú férfit ábrázolt, aki rendkívül merev pózban feszített. Ha nem sötét öltönyt visel, Francesca akár fiatal katonatisztnek is vélhette volna. A szeme éppolyan sötét volt, mint a haja, orra hosszú, száját keskeny vonallá szorította össze. Ha mosolygott volna, még vonzónak is tűnhetett volna, de mivel nem tette, túl komolynak és túl szigorúnak hatott. Francesca megállapította, ha ismerné, nemigen kedvelné. A póz azonban, egyik keze a csípőjén, és a komor arckifejezés borzasztóan ismerősnek tűnt. Látta már korábban ezt a festményt valahol? Hírtelen egy felismerés hasított belé. Vajon ugyanaz a művész festette ezt is, aki LeFarge portréját? Az ő iskolázatlan szemével nézve a két kép rendkívüli módon hasonlított. – És ő ki? – kérdezte. – Thomas Neville – válaszolta Hoeltz. Francescában bennszorult a levegő. – Miss Neville fivére? – Igen, Melinda fivére. De most már muszáj megkérdeznem, miért akarja megtalálni a művésznőt? Francesca csak pislogott. Hoeltz olyan módon beszélt Miss Neville-ről, ami arra utalt, hogy jó barátok. – A rendőrség ki akarja őt hallgatni, ahogy én magam is - mondta halkan. A férfi megdöbbent. Savanyú ábrázata eltűnt, elkerekedett szemmel nézett rá. – Miért? – Grace Conway színésznőt holtan találták Miss Neville lakásában – válaszolta a lány. A férfi elfehéredett. – Barátnők voltak - mondta a férfi, miközben úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat. Francesca megragadta a karját, nehogy elvágódjon. – Következtethetek arra, hogy ön is Miss Neville jó barátja? A férfi elkerekedett, meglepett szemmel nézett rá, majd felnevetett. Csakhogy ebben a nevetésben nem volt semmi vidámság, inkább volt felettébb hisztérikus. – Barátja? Aligha vagyunk barátok! – kiáltotta. Francesca várt. – Ő a szeretőm – mondta.

Bragg a Fifth Avenue Hotelt választotta az ebédjük helyszínéül. Hart egy sötét, meglehetősen sivár folyosón igyekezett a találkozóra. A faborítású falon a város előző századának híres és hírhedt férfiúinak a portréi függtek. Sötét, elszánt tekintetek kísérték a lépteit. Féltestvére meghívása kíváncsivá tette. Mivel nemigen volt társasági kapcsolatuk egymással, nem tudta mire vélni ezt az ebédmeghívást. Átsuhant az elméjén, hogy a családi kapcsolatokon kívül egyetlen közös érdeklődési terület kapcsolja össze őket: Francesca. Nyilván a lány lesz a megbeszélésük témája. Rick vajon ismét arra akarja majd rábírni, hogy tartsa magát távol a lánytól? Ezen csak mosolyogni tudott. Nem az a fajta ember volt, akit mások irányíthatnának. Közben elképzelte a féltestvére reakcióját, amikor majd közli vele, hogy a szóban forgó hölgyet feleségül kívánja venni. Az étterem tele volt, minden asztalnál ültek. A helyiséget sötét öltönyös és oldalszakállas úriemberek kavalkádja töltötte meg. Hart megállt az ajtóban, s azonnal észrevette, hogy a féltestvére a terem legjobb asztalánál ül. Gúnyosan elmosolyodott. Rick élvezi az újonnan ölébe hullott hatalmat? Hart valójában tudta, hogy erről szó sincs. Rick ahhoz túlságosan is emelkedett lelkű volt, hogy a hivatalával járó kiváltságokat élvezze. – Mr. Hart! – sietett oda hozzá a főpincér hízelegve és hajbókolva. – Micsoda öröm önt újra itt látni, uram! Legalább fél éve már, hogy legutóbb itt járt! – Jó napot, Henry! Látom, a partnerem megérkezett. Magam is odatalálok, köszönöm. Henry azonban előresietett, s miközben a megterített asztalok között az asztala felé vezette, azt mondta: – A rendőrfőnök úr épp az imént érkezett meg. Egy perce sincs talán. Hari nem különösebben figyelt rá. Haladtában oda-odabiccentett az ott lévő uraknak, különféle okokból valamennyiüket ismerte. Néhányuknak jól a szemébe is nézett. Egykor együtt hált a feleségükkel, ám szemernyi lelkiismeret furdalást vagy bűntudatot sem érzett. Végül is, nem ő volt az első szerető az ágyukban, és az utolsó sem. Emiatt részesítette előnyben a férjes asszonyokat. Mert ők már eleve hűtlenek voltak. Ők ismerték már a szabályokat, és nem követelőztek. Csakhogy az élete hamarosan meg fog változni. Tudta, hogy Francescát soha nem fogja megunni, ahogy azt is tudta, ha a lány valaha is máshoz menne feleségül, ő elveszítené a barátságát. Egyetlen férj sem tűrné el, hogy ő továbbra is a barátja maradjon, és joggal nem. És pontosan ez a tény sarkallta őt arra, hogy cselekedjen. A lány barátsága olyan létfontosságúvá vált számára, mint a belélegzett levegő. Az pedig nem számított, hogy a lány nem belé szerelmes. Hart nem volt hajlandó szembenézni azzal a ténnyel, hogy Francescának meggyőződése, hogy Rickbe szerelmes. Bragg felállt, amikor Hart odaért az asztalhoz. Nem volt túl jó hangulatban, mert a homlokát ráncolta, ami nem volt rá jellemző. Hart azon kezdett töprengeni, vajon mit tett Francesca, amivel így felzaklatta Bragget. Magában elmosolyodott. A lány előszeretettel keveredett bajba, csak azért, hogy a jó ügy érdekében segítsen egy-egy rászorulón. De a megpróbáltatások és a szenvedések, amelyek Francesca Cahill-lel való kapcsolatában érték őt, bizonyára megérték Braggnek. Mindenesetre, mivel ő maga is iga alá tervezi hajtani a fejét, hamarosan meg fogja tudni. Leült. – Ó, te jó ég, milyen morcosak vagyunk ma! – Szia, Calder! – köszöntötte Rick fagyos biccentéssel.

Hart úgy vélte, roppant szórakoztatónak ígérkezik ez az ebéd, ezért kényelmesen elhelyezkedett a székén. Az asztalon egy vörösboros palack állt. – Chateau Lafite? Ebédre? Mit ünnepelünk? – Tudta jól, hogy nem erről van szó. – Biztos vagyok benne, hogy élvezed, hogy ma kissé zaklatott vagyok, de nem, nem ünnepelünk. Migrénem van – felelte, s biccentett a pincérnek, hogy nyissa ki a palackot. – Szemet vetett a pénzedre? Feltételezem, sok gondot okoz. Most éppen mit tett, amiről nem tudok? – Aligha a pénzemre vetett szemet – fintorodott el Rick. - De a migrénemnek ő az okozója. Odáig merészkedett, hogy ma volt képe bejönni az irodámba – tette hozzá. Hart kissé összezavarodott. Végül is, Francesca elég gyakran megfordult a rendőrségen. – Ez különös, azt hittem, örülsz, ha nálad jár. – Mi az ördögről beszélsz? – támadt rá Rick hevesen. – A legkevésbé sem hiányzik, hogy Leigh Anne bejárkáljon a munkahelyemre! Hart szeme elkerekedett, amikor rájött, hogy nem ugyanarról a nőről beszélnek. – Én Francescára gondoltam – mondta könnyedén, s egyre jobban érezte magát. Ejha! A bátyja a bájos kis felesége miatt borult így ki. Sejthette volna. Nincs új a nap alatt nem igaz? Bragg belekortyolt a borba, majd fuldokolni kezdett, mert mellényelt. – Francescára? – kérdezte. Majd letette a poharat, úgy szegezte neki a kérdést – Miért meredsz rám úgy, mintha két fejem volna? – Úgy tűnik, nem ő az az asszony, aki most éppen a fejedben jár – mondta Hart a fogait kivillantva, mintha mosolyogni próbálna. – Nem gondolod, hogy idáig is éppen eléggé megbántottad már őt? – Törődj a magad dolgával, ne pedig azzal, ami Francesca és köztem van! – mondta Bragg határozottan. A pincérhez fordult - A bor kitűnő. A pincér töltött a poharukba. Hartnak nem állt szándékában a kezébe venni az étlapot. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. A Francescával való barátságod lehetetlen helyzetbe hozza őt és ezt te is tudod. – Nem kell a védelmére kelned – vetette oda Bragg. – Ez a szerep aligha illik a te sötét lelkedhez. Mindketten azon vagyunk, hogy azt tegyük, ami helyes. Egyikünk sem számított arra, hogy Leigh Anne megjelenik az életünkben. – Hát mire számitottál? Hogy egy fiatal, tapasztalatlan és ártatlan nő a szeretőd lesz? – Nem – válaszolta a férfi megfontoltan. – Nem állt szándékomban őt elcsábítani, és ezt te is jól tudod. De az sem állt szándékomban, hogy beleszeressek. Mégis megtörtént, és most mindketten megszenvedjük. Hart a lelke mélyén sajnálatot érzett a bátyja iránt, de mivel mindig Rick volt az, aki tiszteletet és elismerést szerzett, nem engedte meg magának ezt az együttérzést. Hadd főjön csak Rick a saját levében. – Meddig marad Leigh Anne? – Kíváncsian várta a választ. Bragg ránézett, tekintetét elhomályosította a harag. – Fél évig.

Hart kíváncsisága nőttön nőtt. – Milyen különös, hogy nem küldöd őt el. Bragg letette a borospoharát. – A helyzet az, hogy nem azért jöttem, hogy megvitassam veled a feleségem vagy Francesca dolgát. Hanem egy bűnügy miatt. Hartnak nem sok kedve volt rendőrségi ügyeket megvitatni, ugyanakkor kíváncsi volt, mi az, amin Francesca és Rick jelenleg együtt dolgozik. – Nos, ez egy új fordulat. – Nem nyúlt a poharához. – Milyen rettenetes bűntett történt? Bragg hosszú ujjaival az asztalon dobolt. – Grace Conwayt, a színésznőt megfojtották egy műteremben. A műtermet ugyanúgy felforgatták, mint Sarah Channingét - felelte. Hart éberen figyelt. – Nem vagy valami kíméletes – mondta meglepetten. – De hiszen Grace Evan szeretője volt! – Elméje lázasan dolgozott. Először Sarah műtermébe törtek be, és most itt ez a gyilkosság. És Evan Cahill az egyetlen férfi, akinek mindkettőjükhöz köze volt. – Te ismerted Miss Conwayt? – kérdezte Bragg éles hangon. – Igen… ismertem. Valójában két évvel ezelőtt viszonyunk volt. Gyönyörű nő volt – jegyezte meg Hart elkomoruló képpel, ahogy kezdett tudatosulni benne a nő halála. Ugyanakkor Francesca is az eszébe jutott. Hogyan tudna segíteni a lány bátyjának? Mert az biztos, hogy Evannek valamiképpen köze van mindehhez. – Nem tetszik ez nekem – mondta hírtelen. – Mennyi köze van Evan Cahillnek mindehhez? – Nem tudjuk. Ismersz egy Melinda Neville nevű festőnőt? Miss Melinda Neville-t? – Nem. Soha nem hallottam ezt a nevet. – Miss Conway az ő műtermében tartózkodott, amikor meggyilkolták. Szomszédok voltak – mondta Bragg –, és most úgy tűnik, Miss Neville eltűnt. – Megtudhatom, hogy foglalkozik-e valaki a munkáival - ajánlotta Hart. – Kérdezősködjek azokban a galériákban, ahol megfordulok? – Nagyon megköszönném. Aggódunk, hogy Miss Neville lehetett a gyilkos célpontja. – Francesca hogy viseli? Bragg a szemébe nézett. – Nagyon jól kezeli a helyzetet. Mindketten azon vagyunk, hogy az a tény, hogy Miss Conway Evan szeretője volt, ne jusson el a sajtóhoz. – Ez bölcs gondolat – mondta Hart. A pincér közeledett. – Kívánnak az urak rendelni? – Egy perc, kérem – mondta Bragg. A pincér távozott. – Van valami elképzelésed, miért kezd valaki különböző műtermeket felforgatni? Olyanokat, amelyekben fiatal festőnők dolgoznak? – Nincs. De gondolkodni fogok rajta.

– Nem bukkant fel valamilyen fura alak mostanában a művészvilágban? Hart felnevetett: – Rick, a városban élők zöme fura alak. Rick nem vitatkozott, az étlapot lapozgatta. Hart abban a pillanatban megérezte, hogy a bátyja gondolatai elkalandoztak a nyomozásról. Arca kifejezéstelenné vált. Ezt az arcot Hart négy évvel azelőtt igen gyakran látta, amikor Leigh Anne Európába szökött. Hart végül felsóhajtott. Bármennyire nem kedvelte is a bátyját, mégiscsak csörgedezett az ereiben néhány csepp ugyanabból a vérből. – Elfogadsz néhány tanácsot? – Tőled? Ha a magánéletemről volna szó, nem hiszem. Az öccse előrehajolt. – Vesd ki őt mindörökre az életedből! Keféld meg alaposan, aztán küldd el! Ha akarod, adok neked egy tisztességes összeget, amivel kifizetheted. Egyetlen jelentős összeg, és ti ketten végeztetek egymással. Hart máris megbánta, amiért ilyen bőkezű ajánlatot tett a lehetetlenül erkölcsös bátyjának. Sokkal szívesebben kárörvendett volna a fölött a szorult helyzet fölött, amelybe Rick került. És egyáltalán nem állt érdekében, hogy Bragg a városban korzózzon a felesége nélkül. Bár, ha mégis eljönne az a nap, semmit nem vonna le abból a tényből, hogy nős. Leigh Anne soha nem egyezne bele a válásba, és Francesca túlságosan forróvérű ahhoz, hogy évekig várjon a fényes páncélzatban érkező lovagjára. Bragg hátradőlt a székén, borostyánszínű szemét állhatatosan Hartra szegezte. – Emlékezetem szerint téged nem különösebben érdekel az én életem. Vajon honnan ez a hirtelen jó tanács, hogy háljak a feleségemmel, és miért ajánlasz fel egy kisebb vagyont, hogy kifizessem és elküldjem? Hart hezitált. – Még te sem érdemled meg azt a fájdalmat, amelyet ez a vipera okoz. – Valóban? Én úgy sejtem, az ajánlatod mögött valami egészen más van. – Előredőlt, a nyaka és a válla megfeszült. – Hadd találjam ki, miért ez a bőkezű ajánlat! Ha elfogadom, akkor szabadon Francesca után vetheted magad, s mire elküldöm Leigh Anne-t, addigra teljesen kiszolgáltatva neked, az adósod leszek. - Grimaszolva nézett az öccsére. – Te vagy az utolsó személy, akire rá akarnám bízni a sorsomat. Soha nem tudnám neked visszafizetni az adósságomat, ezért a válaszom: köszönöm, nem. – Francescával azt teszek, amit akarok, függetlenül attól, hogy te dugod-e a feleséged, vagy sem. És bolond vagy – mondta Hart hidegen. – Hogy miért van oda érted ez a város, nem tudom. De azt tudom, hogy még egyszer nem teszek neked ilyen ajánlatot. – Nem különösebben baj. Mivel nem kívánok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz – válaszolta Bragg nyugodt hangon. Hart dühös lett magára. Úgy érezte magát, mint egy kisfiú, aki cukorkával kínált egy kutyát, de az megharapta. – Milyen melodrámába illő! Idehallgass. Ha visszautasítod az ajánlatomat, kénytelen leszel kibékülni Leigh Anne-nel, és ő életed végéig az orrodnál fogva fog vezetni. Neki fogsz úgy táncolni, ahogy ő fütyül!

– Milyen érdekes, hogy nem tagadod azt a szándékodat, hogy elcsábítsd Francescát – vágott vissza Bragg hidegen. – Ha tagadtam volna, hiszel nekem? – Hart megelégelte a dolgot. Különben sem volt éhes. – Nem. Feszülten nézték egymást. – Megöllek, ha bántódása esik! – mondta Bragg. – Ő nem való hozzád. Maradj csak meg Daisy-nél és a fajtájánál, Hart! – figyelmeztette. Hart elvigyorodott. – Én is ugyanerre gondoltam: megöllek, ha bántódása esik! Ó, várj csak! Már késő, te már fájdalmat okoztál neki, nem igaz? Bragg megdöbbent. – Egyszerűen lenyűgöz, hogy azt hiszed, valaha is elnyered a szívét! – Bragg előrehajolt, és fojtott hangon azt mondta: – Engem szeret, nem téged. Soha nem fog egy gazembert szeretni. Te meg akarod őt védeni tőlem, de őt tőled kell megvédeni! El fogok válni, Hart. S bár nem fogom arra kérni Francescát, hogy várjon rám, de ha akkor, amikorra szabad leszek, még nem lesz férjnél, feleségül veszem – mondta határozottan. Hart megdöbbent. A szoba kimerevedett és minden hang elhalt körülötte. Úgy érezte, a szíve megszűnik dobogni. Jeges félelmet érzett a gyomrában kavarogni. – Nem – mondta lassan -, erővel nem fogod. – Kétlem, hogy a jövőbe látnál, vagy médium lettél? – gúnyolódott Bragg. – De. Igenis meg tudom jósolni a jövőt! – mondta Hart, miközben felállt, és a damasztszalvétát félredobta. – Tudod, addigra, amire te elválsz, Francesca már nem lesz szabad. Bragg is felállt. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy addigra már az én feleségem lesz – jelentette ki.

Kilencedik fejezet 1902. február 20., csütörtök, délután 3 óra Francesca és Joel rámosolygott a Melinda Neville lakása előtt posztoló rendőrre, aki azonnal előrelépett, hogy megakadályozza a bejutásukat. – Miss Neville? – kérdezte gyorsan. Francesca továbbra is mosolygott, majd átadta a névjegyét. – Nem, attól tartok, nem én vagyok Miss Neville – felelte erőltetett jókedvvel. Rettenetesen sajnálta Bertrand Hoeltzot, aki hétfő reggel óta nem látta Melindát, amikor együtt fogyasztották el a petit déjeuner-t. Kiderült, Melinda Párizsban ismerkedett meg Hoeltzcal, úgy egy évvel az előtt, hogy a viszonyuk elkezdődött. A férfi gyakran utazott

Európába. Könyörgött a nőnek, térjen vissza New Yorkba, aki, talán mert a nagy távolság a kapcsolatukban túlságosan fárasztó lehetett, beleegyezett. Melinda Neville fenntartotta a Tizedik utca 202. alatti lakását, de sok időt töltött Hoeltzcal, akinek a galériája mögött volt kialakítva a lakása. A vasárnap estét együtt töltötték, a rá következő nap együtt reggeliztek, majd Melinda azzal távozott, hogy a műtermébe megy dolgozni. Azóta nem látta. A férfi szörnyen kétségbe volt esve. A rózsák, amelyek Miss Conway holtteste körül voltak szétszórva, azóta kísértették Francescát, hogy először meglátta az áldozatot kedden. De nem Melinda Neville kapta a szeretőjétől. – Szinte biztos vagyok benne, hogy a rózsákat Miss Conway-nek szánták – mondta a férfi könnyek között. – Ez nem jellemző Melindára: nem szokott napokra eltűnni, hogy ne mondaná, hova megy, és miért. Félek, hogy valami nagy baj történt vele – mondta remegve. Francesca vigasztalón a vállára tette a kezét. – Ismeri ön Sarah Channing festőnőt? – kérdezte. A férfi megrázta a fejét. Francesca ekkor a hetes lakást őrző fiatal rendőrrel találta magát szemközt. – Miss Cahill – köszönt az őr; szeme olyan kereknek tűnt, mint elvörösödő arca. – Bemehet, kisasszony. Francesca megköszönte, hagyta, hogy az őr kinyissa előtte az ajtót, majd Joel előtt belépett a lakásba. Amikor felkapcsolta a lámpát, Joel megkérdezte: – Gondolja, hogy Hoeltz fogta magát, és kicsinálta a nőt? Francesca szeretettel nézett a fiúra. – Semmi okunk ezt feltételezni, Joel. – Természetesen neki magának is mérlegelnie kellett ezt a lehetőséget is. De a feltételezett elkövetők listáján addig egyetlen név szerepelt csak: Andrew LeFarge-é. – Lehet, hogy Miss Neville valaki mástól kapta a rózsákat. Erre lehet, hogy a pasi olyan féltékeny lett, hogy elborult az agya. Tudja, úgy, mint a színházban. A lány tisztelettel nézett rá. – Ez egy elismerésre méltó teória. Ezt meg kell vizsgálnunk, Joel! De egyelőre reménykedjünk, hogy Miss Neville sértetlen. - Francesca nem hitt igazán ebben. Az volt a szörnyű érzése, hogy az eltűnt nő már nem él. Francesca tanulmányozni kezdte a jól ismert és hátborzongató szobát. Miss Conway holttestét krétával rajzolták körül a padlón. A szétszórt rózsák eltűntek, Francesca azt feltételezte, bűnjelként összeszedték őket. A lány megfordult, és az összefröcskölt falra mázolt fekete B betűre meredt. Vajon a B betű Braggre utal? Vagy Bartolla Beneventére, akinek Sarah Channing műtermében tönkretették a portréját? Az is lehet, hogy olyan valakire vagy olyasmire utal, akit vagy amit még nem ismer. – Semmi új – jelentette ki Joel. – Nem tudom, mire számított, hogy mit találunk. – A fiú reszketve, türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. – Talán semmire – válaszolta Francesca szórakozottan. Odament Miss Conway krétával megrajzolt körvonalához, és megállt. A nő vajon talált magának egy új szeretőt? Elég

valószínűnek tűnt, mivel nagyon népszerű volt. Vajon az egyik lelkes csodálója az őrült gyilkos? Vagy a halála pusztán a véletlen műve volna? Szükségük volt valamilyen kézzelfogható bizonyítékra. Francesca a Melinda Neville és Sarah Channing közti művészeti kapcsolatot elemezgette. Bertrand Hoeltz nem lehetett az összekötő. Aztán a Grace Conway és Melinda Neville közti összefüggés mibenlétét fejtegette magában. Köztük ez az épület lehet a kapocs. A Grace és Sarah közötti kapocs pedig a saját bátyja. Nem jutott előbbre. Sarah legalább él. Grace Conway már nem, és minden valószínűség szerint Melinda Neville sem. Francesca fel-alá kezdett járkálni a szobában, biztosan tudta, hogy valamilyen nyom még hiányzik, de képtelen volt rájönni, mi lehet az. Végül leült a szófára, feladta. Tudta, hogy látott valamit, illetve van valami, amit a megérzése sugall neki, de egyszerűen semmi nem ötlött az eszébe. – Asszem, jobb, ha hazamegyek, hátha anyának szüksége van valamire – szólalt meg Joel. Francesca ráeszmélt, hogy későre jár. Odalépett a fiúhoz. – Szerintem is jobb, ha mész! – mondta a hátát megveregetve. – Azt hiszem, ma már eleget nyomoztunk. Nekem is van még egy kis elintéznivalóm. Miközben beszélt, a szíve fájdalmasan elszorult. Addig halogatta a Harttal való találkozót, amíg már nem volt többé semmi mentsége. Evan napról napra jobban lesz, hamarosan talpra áll. Kölcsön kell kérnie Harttól, hogy Evan valamennyit törleszteni tudjon az adósságából. – Biztos, hogy mehetek? – kérdezte Joel őszinte aggodalommal. – Persze – mosolygott rá Francesca. Elhagyták a lakást, kifelé menet odaköszöntek a fiatal tisztnek, aki beengedte őket. Francesca odakint megállt az épület előtt, valami nagyon foglalkoztatta. Valami Jel hiányzott. Biztos volt benne, hogy annak a valaminek ott kellett lennie, pont az orra előtt. Felidézte maga előtt az utca két nappal korábbi képét, amikor Joellel először érkeztek oda. Az egyenruhás rendőröket, az üres rendőrjárművet, a Daimlert, az utcai csibészeket. A tekintete ekkor a lépcsős bejáratra tévedt, nem messze onnan, ahol Joellel álltak. Volt ott egy ősz hajú, rongyos asszony, aki sört vedelt. Összefüggéstelenül motyogott magában, és mindenkire rávigyorgott. Egy hibbant, részeg csavargó. Vajon mióta ülhetett ott? Izgalom fogta el, de emlékeztette magát, hogy Grace Conwayt valamikor hétfőn gyilkolták meg, nem pedig kedd este. De nem tudta elfojtani kitörő lelkesedését. Megszámolni sem tudta volna, hány vasárnap segített a hajléktalanoknak és a szegényeknek ételt osztani. Akkori tapasztalatai alapján tudta, hogy a csavargók gyakran járnak vissza ugyanarra a helyre. Az egyiknek egy sarok szolgál lakhelyül, a másiknak egy lépcsősor. – Joel, meg kell találnunk azt a csavargó öregasszonyt, aki a szomszédos lépcsősoron üldögélt kedd este! – Alig kapott levegőt az izgalomtól. Merész elképzelés volt. Vagy mégsem? – Sötétedés után visszajövök ide – mondta. A fiú úgy nézett rá, mint egy komplett bolondra.

1902. február 20., csütörtök, délután 5 óra Calder Hart irodája egy elegáns téglaépületben volt a Front Streeten, kilátással a rakpartra és az ott horgonyzó hajókra, az öbölre, és a Szabadság-szoborra. Francesca azonban nem sokat törődött az impozáns környezettel. Meglehetősen sokáig halogatta a látogatást. Legutóbbi találkozásuk után félt Hart szemébe nézni, s még inkább nyomasztotta, hogy kölcsönt kell kérnie tőle. Valójában nem is puszta félelem volt a szívében, hanem rémület. Azzal nyugtatgatta magát, hogy semmi oka félni egy férfitól, aki olyan jó barátja. Egész egyszerűen meg kell szereznie azt a pénzt Evan érdekében, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egész életében törlesztheti majd Hartnak a kölcsönt, centről centre. Joel elkerekedett szemmel nézte a téglaépületet, miközben számos ló vontatta stráfkocsi haladt el mellettük. Hatalmas tábla hirdette a timpanonon: Hart Művek. Amikor Joel megtudta, hogy a lány Harttal fog találkozni, felajánlotta, hogy elkíséri, mivel a rakodópart túl veszélyes hely egy olyan úri hölgy számára, mint Francesca. – Mit gondol, milyen gazdag? – kérdezte Joel elképedve. – Fogalmam sincs – válaszolta Francesca kurtán. Arra igyekezett összpontosítani, hogy nyugodt és összeszedett maradjon. De ez sem segített. Amikor Joelre nézett, eltűnődött, mi lehetett a valódi oka annak, hogy a fiú elkísérte őt a belvárosba: valóban az, hogy féltette őt a rakparton őgyelgő csirkefogóktól, vagy a Calder Hart iránt érzett nagyrabecsülése. – Hogy tud egy férfi, aki magamfajta fiú volt, ilyen gazdag lenni? – kérdezte Joel, miközben beléptek az épületbe. Ez a kérdés megadta a választ a lány töprengésére. – Egyszer kérdezd majd meg tőle! – Nem hiszem, hogy elmondja – motyogta Joel, s elvörösödött. – Calder valójában kedves ember – suttogta Francesca idegesen, miközben áthaladtak az előcsarnokon. A falakon faborítás, a parketta csillogott. A lány tudta, hogy az épület nemrég készült el, mégis olyannak tűnt, mint amely már évtizedek óta áll ott. A padlót számos színes, főleg vörös perzsaszőnyeg borította. A falakon képek függtek. Egy kellemes társalgósarok is volt az előcsarnokban. Egy római katona életnagyságúnál nagyobb lovas szobra uralta a helyiséget. – Egy gazember. Hallottam, hogy ezt mondják róla. Ő nem kedves, Miss Cahill! Francesca megtorpant. – Velünk mindig kedves – tiltakozott. Joel a szemébe nézett. – Csak azért, mert maga egy nagyon csinos hölgy. A lány úgy döntött, erről nem vitatkozik. Egyszer járt már Calder irodájában, így Joellel elindultak a lépcsőn. Mire felértek az ötödik emeletre, mindketten kifulladtak. Beléptek egy impozáns szalonba, amelynek a mennyezetéről egy kisebb homokfutó méretű, arannyal díszített kristálycsillár lógott. Bézs, zöld és korál árnyalatú szőnyeg fedte a padlót, a falak mohazöld színűek voltak, a bútorzat elegáns és előkelő. A teremben akár egy

kisebb bált is meg lehetett rendezni. A helyiség túlsó végében egy Chippendale íróasztal állt. Egy fiatal titkár felállt, és eléjük sietett. Francesca magához szorította a retiküljét. Túl késő volt már meghátrálni. Vagy mégsem? – Mr. Hart itt van? A titkár nem volt túl barátságos. – Igen. Bár attól tartok, nem jelentkezett be hozzá, Miss… ööö… Miss…? – Jó barátja vagyok – válaszolta Francesca, s ahogy a szavak kicsúsztak a száján, érezte, hogy elpirul. Tudta, hogy a fiatal titkár mire gondol. Egy férjhez menni vágyó fiatal kis csirke, aki be akarja hálózni Caldert, vagy, ami még rosszabb, egy halálosan szerelmes kis liba. – Kérem, kérdezze meg tőle, volna-e számomra egy perce! Francesca Cahill vagyok – tette hozzá idegesen. A fiatalember mosolyogni szándékozott, ám csak egy grimaszra futotta. – Egy nagyon fontos megbeszélése van – figyelmeztette a lányt. – Addig is foglaljon helyet! Francesca leült, de képtelen volt egy helyben maradni, így felugrott, levette a kesztyűjét, a kabátját pedig felakasztotta a fogasra. Joel helyet foglalt egy aranyozott lábtartóval ellátott kanapén, gyapjúkabátját hanyagul a karfára vetette. – Joel? Miután köszöntötted Caldert, nem bánod, ha négyszemközt beszélek vele? Joel hunyorgott. – Bánom-e? – zavartan pislogott. – Ó! A hölgyek így fejezik ki magukat, ha azt szeretnék, hogy kínt maradjak! Itt maradok, Miss Cahill – mondta kuncogva. – Nem bánom. A lány szórakozottan megsimogatta a fiú fejét. – Miss Cahill? – A titkár sietve érkezett, meglepődés látszott rajta, mintha valami bűnös dolgot követett volna el, amin rajtakapták. – Mr. Hart most azonnal fogadja önt. Bocsásson meg, hogy megvárakoztattam – tette hozzá sietve. – Köszönöm. Francesca követte a titkárt, a szalonból egy rövid folyosóra léptek. Egy nyitott ajtó mellett haladt el, ahol egy hatalmas konferenciaasztalt pillantott meg, talán két tucat székkel. A bútorok sötét cseresznyefából készültek, fekete bőrkárpitozással, s szinte hallani lehetett a halk suttogást és érezni a kubai szivarok illatát. A folyosó végén lévő kétszárnyú cseresznyefa ajtó nyitva állt. Egy hatalmas iroda látványa tárult Francesca szeme elé, melynek a távolabbi végében Hart óriási bőrbetétes íróasztala állt. A férfi nem az asztal mögött ült, hanem a szoba közepén állt, láthatólag őt várta, s mint mindig, fekete nadrágot viselt. Ekkor csak fehér ing és egy ezüstmellény volt rajta, zakót nem viselt. Amikor meglátta a lányt, elmosolyodott. Melegség áradt szét a lány egész testében. A férfi aznap úgy festett, mint egy veszélyesen jóképű profi szerencsejátékos. Talán valóban az is volt. – Felvidította a napomat, Francesca! – mormolta, majdnem fekete szemében mosoly jelent meg. – Remélem, volt már ennél jobb napja is – mondta a lány tartózkodón. Meleg volt az irodában, bár a márványkandallóban alig pislákolt a tűz.

A férfi a lány mindkét kezét a tenyerébe fogta. – Nagyon unalmas, de elég kedvező volt a mai nap – mondta. Gödröcskék jelentek meg az arcán. Szájához emelte a lány egyik kezét, és megcsókolta. Francesca mélyet lélegzett, és elhúzta a kezét, de éberen tudatában volt, hogy a férfi ajka súrolta a bőrét. Vajon hogyan fog reagálni, ha szóba hozza a kölcsönt? Soha nem használta volna ütőkártyaként azt a tényt, hogy a férfi feleségül kérte, de úgy érezte, mégis arcátlanul viselkedik, mert akkor is ez volt az ütőkártya, akár kijátssza, akár nem. Bárcsak ne alakult volna át az addigi barátságuk valami egészen mássá! Hart Joelre mosolygott. – Hé, Kennedy! Rendesen vigyázol Miss Cahillre? Joel nagyon komolyan bólintott. – Minden tőlem telhetőt megteszek, Mr. Hart. – Helyes. Ahogy látom, most te vagy a testőre, Kennedy. A te feladatod, hogy biztonságban legyen. Azt hiszem, idáig remek munkát végeztél! – Igen, uram – mondta Joel elvörösödve a dicséret hallatán. – Én is itt vagyok! – szólalt meg Francesca, de a feszültsége nem oldódott. – Intelligens, felnőtt nő vagyok, aki megoldott négy nehéz és veszélyes bűnügyet. – Csak ne kérkedjen ezzel olyan nagyon, mert ebben a szobában mindenki tudja, milyen veszélyben volt! Ó, kivéve Mr Edwardsot. Mike, Miss Cahillt soha többé ne várakoztassa meg. Bármikor fogadom, amikor felkeres. Francesca ekkor vette csak észre, hogy a titkár az ajtóban áll. Ahogy megfordult, látta, hogy a fiatalember elvörösödve tisztelet teljesen bólint. – Igen, uram. – Rendben. Vigye magával az ifjú Kennedyt, és mutassa meg neki a vállalatot! – kérte Hart. – Nemrég egy amerikai hadihajó kötött ki a kikötőben, mutassa meg neki! – Természetesen, uram. Kívánnak valami frissítőt? – Kérdezte Edwards. Hart meleg tekintete Francescára siklott. A lány megrázta a fejét. – Nem, köszönöm – mondta. – Elmehet – mondta Hart. Edwards kihátrált Joel után, s mindkét ajtószárnyat becsukta maga mögött. – Végre, magunk vagyunk! – mondta Hart incselkedve. Közben egy lépéssel közelebb lépett a lányhoz, ám ilyen közelről minden erejével és férfiasságával Francesca fölé tornyosult, mire a lány elugrott, s olyan szorosan markolta a retiküljét, hogy az ujjai megfájdultak. A férfi szeme elkerekedett. – Kedvesem, olyan riadt, mint egy őz, amelyet célba vettek. Ha önről van szó, nem vagyok vadász. Különben is, ön jött hozzám – tette hozzá jót derülve. – De, igenis, maga vadász, ha rólam van szó – felelte feszülten Francesca. A férfi mosolya lehervadt.

– Francesca, ha magára is úgy vadásznék, ahogy más nőkre szoktam, akkor maga már azon a szófán volna rég. A lány csak pislogott, majd pillantása a fal melletti szófára esett, egy széles bőrszófára, amely elég nagy volt ahhoz, hogy egy férfi és egy nő szeretkezzen rajta. Egy pillanatig megütközve bámulta; megbabonázva, ugyanakkor kíváncsian is, vajon a férfi szeretkezett-e már rajta valakivel. Hát persze hogy igen. Végül is, ő a város leghírhedtebb nőfalója. De ki lehetett a szerelmének a tárgya? – Francesca? A lány a férfira nézett. Semmi köze hozzá. És soha nem is lesz. – Kivel? – Tessék? – értetlenkedett a férfi. A lány megnedvesítette az ajkát. Sutának érezte magát. – Kivel szeretkezett a szófán? Élethű képek árasztották el. Mindegyikben Calder Hart szerepelt, míg a nő arctalan maradt. A férfi szeme összeszűkült. Csak késve válaszolt: – Az irodámba nem engedem be a szeretőimet. Soha. Most a lány nézett nagyot. – Ez aligha hihető – felelte végül. De furcsa módon mégis hitt neki, és örült a válaszának, sőt, megkönnyebbült. – Francesca, maga lesz az első nő, akivel szeretkezem ebben a szobában. Nem ezért jött ide. – Könyörgök, beszéljünk másról! Mindketten tudjuk, hogy soha nem leszek a maga szeretője, és… A férfi sóhajtása félbeszakította Francesca mondandóját. Hart megfogta a kezét, és közel húzta magához. Francesca keble a férfi mellkasához simult, és a lány egy pillanatig megütközve arra gondolt, hogy a férfi megöleli, és a száját keresi majd. Hart azonban egyiket sem tette, mindössze megszorította a karját, és valahogy hihetetlenül közel kerültek egymáshoz. – Szörnyen makacs! Nem szó szerint értettem! De miután összeházasodunk, egész biztosra veszem, hogy ilyen szokatlan módon fogom felszentelni az irodámat. – Pimaszul a lányra nevetett: – Úgy látom, magának is tetszik az ötlet. A lány elpirult. – Nem gondolom – felelte, s remegve elhúzódott a férfitól. Az elengedte. Ez kezd hihetetlen lenni, gondolta, s meglepetten dörzsölte a karját. Míg Hart házassági ajánlatát elhárította, és a jövőben is így fog tenni, a legnagyobb kihívásnak számít, ha a férfi közelében van. Hart túlságosan vonzó, túlságosan csábító volt, és Francesca másra sem tudott gondolni, mint arra, milyen volna ágyba bújni vele. Nem számított, hogy a gondolatai illetlenek és szemérmetlenek, nem számított, hogy valaki mást szeret. Tudta, hogy vadul szenvedélyes és csodálatos lenne. Még egyszer a szófa felé pillantott.

– Tudok olvasni a gondolataiban – mondta a férfi halkan. A lány bűnbánóan megrándult. Most semmi másra nem szabad gondolnia, csakis a küldetésére. Nem szabad arra gondolnia, hogy a férfi milyen tapasztalt a szerelemben, vagy hogy milyen csábító, vagy hogy mit suttogna a fülébe, ha a karjában feküdne. Nem szabad a férfi izmos testére gondolnia, amely nagyon közel van hozzá. – Kétlem. A férfi rámosolygott. – Meg kell tanulnia türelmesnek lenni, kedvesem. És nem csak azért, mert az erény. És nem azért, mert maga a legtürelmetlenebb hölgy, akit csak ismerek. – A férfi eltűnődött, Francesca pedig odaadta volna a fél karját, ha megtudhatja, pontosan mi jár a fejében. – Hanem azért, mert vannak dolgok, amelyek egyszerűen megérik, hogy várjunk rájuk, attól csak még nagyszerűbb lesz, ha kivárjuk, hogy eljöjjön az ideje. – A férfi hosszan nézett a szemébe. Nem mosolygott, arca komoly volt A lány mély levegőt vett. Ezt a filozófiát figyelmen kívül kell hagynia. Az még hagyján, ha valaki arról fantáziál, hogy egy férfival szeretkezik, de az egészen más, ha meg is teszi. Végül is, soha nem fog feleségül menni hozzá, és különben sem az a fajta nő, aki Calder Hart szeretője lesz, még akkor sem, ha a férfi megváltoztatná az iránta gyakorolt különös erkölcsi magatartását. Nem állt szándékában összetörni Rick Bragg szívét. Aztán eszébe jutott, hogy Braggnek milyen gyönyörű felesége van, és valódi kétségbeesést érzett. Az is eszébe jutott, hogy csak néhány nappal az előtt, mielőtt találkozott Leigh Annenel, el volt szánva, hogy Bragg szeretője lesz. Majdnem elcsábította a férfit. Hartra nézett. Még ha meg is gondolná magát, nem hiszi, hogy valaha is el tudná csábítani a férfit. Nem mintha ez lett volna a szándéka. Csak a férfi egész egyszerűen nem volt az esete. – Talán más irányba kellene terelnie a gondolatait – mormolta a férfi. A lány szorosan összefonta maga előtt a karját. – Csak nem gondolatolvasó? – Csak a magáét tudom olvasni. – Akkor mondja el, mire gondoltam! A férfi rámosolygott. A lány azt kívánta, bárcsak ne dobta volna fel a labdát. – Azon töprengett, vajon meg tud-e kísérteni, hogy feladjam az elhatározásomat – válaszolta. A lány elpirult. – Fogalmam sincs, mire gondol. – Francesca! – kiáltott fel a férfi. – Úgy tudom, régen mellőzünk már minden képmutatást! – Nos, hát rendben! – kiáltotta a lány, és érezte, hogy közel jár a saját határaihoz. – Vonzódom magához. Most elégedett? Azon töprengtem, milyen lehet magával hálni. Most végre boldog? És azon csodálkozom, miért nem próbálkozik, amikor a városban minden második asszonyt elcsábított már. A férfi felnevetett:

– Maga rettenetesen meg van rémülve a jövőtől – mondta gyengéden. – Kedvesem, tőlem nem kell tartania. A lány dühösen ráncolta a homlokát. – Maga kárörvendő! – Csak egy kicsit – Ki a legutóbbi trófeája? – Egy úriember erről sosem beszél. A lány meredten bámult rá. A férfi ismét felnevetett, és feltartotta a kezét. – Igen, tudom: mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagyok úriember. De mivel nem járunk még jegyben, úgy gondolom, nem szükséges beszámolnom minden szerelmi hódításomról. Vagy igen? Francesca, amióta csak ismerte Hartot, valahányszor találkoztak egy-egy társasági összejövetelen, a férfi mindig egy gyönyörű asszonnyal a karján érkezett, hol egy özveggyel, hol egy elválttal, hol egy férjezett, de hűtlen asszonnyal. Ezt már valóban lehetetlen volt elviselni. – Fáraszt ez a játék – mondta végül a lány. A magas, veszedelmes testű férfi kiegyenesedett, és Francesca felé közeledett. A lány szeme megrebbent, de nem mozdult. A férfi megérintette az arcát. – Nem vagyok meglepve. De ennek a játéknak van egy konklúziója, s úgy gondolom, ezt maga is tudja. Őszintén hiszem, hogy ez mindkettőnknek elégtételként szolgál. A lány lélegzete elfúlt, megszédült, de egyszersmind vágyat is érzett. A férfi fekete szeme összekapcsolódott az övével, és állhatatos pillantása zsigerekig hatolt. A lány megnedvesítette az ajkát. – Ha nem volnánk barátok, ugyanúgy a prédája volnék, mint a többiek? – Az nem elég, hogy magát akarom feleségül venni, senki mást? – kérdezte, s leengedte a kezét, de nem mozdult. – Nem. A férfi elámult. – De barátok vagyunk – mondta végül, halálosan komolyan. – Maga az első és egyetlen barátom. Sőt már annál is több, csak még nem hajlandó tudomásul venni. Én nem játszadozom ártatlan leányokkal, Francesca. Sőt, soha nem is háltam egyetlen szűzzel sem. S bár maga csodával határos módon történetesen még az – vetett bosszús pillantást a lányra –, csak a nászéjszakánkon szándékozom megfosztani a szüzességétől. – Ennek semmi értelme – mondta a lány reményvesztetten. Soha nem fogja megérteni, hogy egy férfi, aki elvből gyűlöli a házasság intézményét, miért döntött úgy, hogy feleségül veszi. Odalépett a bőrszófához, és leereszkedett rá. Éppen fölötte egy hatalmas zsánerkép függött, amely egy mezítlábas asszonyt ábrázolt a tengerparton, karján kosárral, és két meztelen gyermek szaladgált körülötte. Ha el merné csábítani a férfit, akkor kétségkívül túl lennének már ezen az őrjítő és végzetes vonzódáson, amelyet érez iránta, s az nem akarná őt feleségül venni, így maradhatnának pusztán barátok. De így a teste lángolt, alig kapott levegőt. Azon töprengett, mi történne, ha a férfi megcsókolná.

Valószínűleg elveszítené az eszméletét, vagy darabjaira hullana. Hart erősebbnek bizonyult nála, visszafogott volt, bár az erkölcsi fenntartásainak nem volt semmi értelmük, hiszen öntörvényűen erkölcstelen férfi volt. Ő azonban veszélyesen közel került ahhoz, hogy elsírja magát. – Szegény drágám! – mondta a férfi gyengéden, hosszú, erős ujjaival felemelve a lány állát. – Nem tudja megingatni az elhatározásomat. Eldöntöttem, és kitartok, bárhogy alakuljon is. De nagyon remélem, hogy a jobb lehetőséget fogja választani, Francesca, nem pedig a rosszabbat. Rendkívül élvezetes életünk lesz! Maga nyomozni fog, én pedig a művészeti gyűjteményemet gyarapítom. Miután összeházasodunk, kevesebbet szándékozom dolgozni, és utazni fogunk, kedvesem, az ön óhaja szerint sokat vagy keveset. Nem lesz unalmas, biztosíthatom önt! Kevesebbet fog dolgozni. Utazni fognak. Be akarta fogni a fülét. Felnézett a fölé tornyosuló férfira. – Ha azt mondom, hogy amíg csak élek, soha nem fogok feleségül menni sem magához, sem máshoz, elhiszi nekem? A férfi szemébe nézett. Az önbizalmat, gazdagságot, hatalmat sugárzott. És férfiasságot, ami nem is emberi volt már, hanem szinte állati. A lány azon morfondírozott, hogy a férfi nyilván más nők után is megfordul, nem csak a szeretője, Daisy létezik az életében. Valószínűleg annyi nővel hál, amennyivel csak akar. Kíváncsi lett, mikor találkozott vajon utoljára Daisyvel. Átvillant rajta a gondolat, hogy egy ideje nem látta már a férfi szeretőjét. Mivel barátnők voltak, rég esedékes volt már, hogy meglátogassa. A férfi azt nem említette, mit szándékozik kezdeni a szeretőjével, ha valóban megnősül. – Nem. – Akkor nem vesztegetem feleslegesen az időmet. A lány oldalra pillantott. Meg kellett volna könnyebbülnie, amiért a férfi nem kapta a karjába, és nem vitte ágyba, vagy ama híres szófára. Megkönnyebbült. Legalábbis a tudata. Azon töprengett, létezik-e vajon gyógyír arra, hogy a többi testrésze is megkönnyebbüljön. – Kérem, ne! – mondta a férfi határozottan. – Ezért látogatott meg? Hogy újra megvitassuk ezt a patthelyzetet? Aligha esem az ön szokásos útvonalába, tekintve, hogy a város túlsó végében van az irodám. A lány felugrott, belehasított jövetelének valódi oka. Evan kék és fekete foltjai jelentek meg a lelki szemei előtt. – Nem. – Talán jobban tenné, ha most egyszerűen elmenne. Még mindig kérhet kölcsön Harttól egy másik alkalommal. – Rémültnek tűnik. – A férfi fürkész pillantásokkal méregette. – Én ijesztettem meg? A lány megrázta a fejét, rettegett attól, amit tennie kell. – Valóban rémült vagyok, Hart. Félek attól, amit kérnem kell magától. A férfi mozdulatlanná dermedt. A férfi vajon meg fogja gyűlölni? Rossz véleménnyel lesz róla? Elveszíti a tiszteletét? A nagyrabecsülését? Azt fogja gondolni, hogy ő sem különb, mint a többi asszony, akik ékszerekért bújnak az ágyába? Megnedvesítette az ajkát. A férfi azt mondta:

– Soha ne féljen kérni tőlem bármit, még csak könyörögnie sem kell. Kérjen, és meg fogja kapni. A lány úgy érezte, nem képes megtenni. Pedig segítenie kell Evanön, ugyanakkor nem szabad elidegenítenie ezt az embert. Sírás kezdte fojtogatni. – Most nem tudok – nyögte. – Azonnal megváltozna rólam a véleménye, Hart. – Ugyan. Mi lehet az, amit olyan kétségbeesetten akarhat tőlem? – A férfi szeme résnyire szűkült, s töprengve nézte, szemében átható értelem csillogott. – Ah, értem már! Pénz. Pénzre van szüksége. A lány, kerülve a tekintetét, elkeseredetten bólintott. – Feltétlenül szükségem van kölcsönre. Szavamat adom, hogy minden centet visszafizetek. Eltart ugyan egy ideig, lehet, hogy tíz évig is. – Legszívesebben láthatatlanná vált volna, de megjelent előtte Evan arca, szemén a fekete monokli, és a felrepedt szája. – Mekkora összegre van szüksége? – kérdezte a férfi nagyon halkan. A lány habozott, alig mert ránézni. – Ötvenezer dollárra. – Értem. A férfi behunyta a szemét, elfordult, így a lány nem láthatta. Ezért fogalma sem volt, hogyan reagál a kérésére. A férfi az íróasztala mögé lépett, háttal neki, és továbbra is nyugodt, összeszedett maradt. A lányra rájött a rosszullét, kis híján elájult. Szorongás tört rá, vajon a barátságuk ezzel véget ért-e. Örülhetne, ha így volna. A férfi akkor nem akarná feleségül venni, és az ő szörnyű dilemmája megoldódna. Francesca átkarolta magát. Hirtelen döbbenten maga mellé ejtette a karját. A férfi levett a falról egy nagyméretű tájképet, amely különös, de gyönyörű kaleidoszkópként ábrázolta a távoli sziklákat, a tenger kék és fehér foltjait. Egy széf volt mögötte. A lány visszafojtotta a lélegzetét, amikor a férfi elfordította a kulcsot, és gyorsan kinyitotta az ajtaját. – Hart? A férfi hatalmas köteg pénzt vett ki. Francesca tágra meredt szemmel figyelte, amint egyenként lerakja a kötegeket. Amikor kivett annyit, hogy az az íróasztal negyedét beborította, s Francesca szerint olyan ötvenezer dollárnyi lehetett, bezárta a széfet, és a lány felé fordult. – Csak kérnie kell – mondta. A lány levegő után kapkodott. – Hart! – Persze ez meglehetősen sok pénz. Cserébe csak azt kérem öntől, engedje meg, hogy Raoul vagy én magam szállítsam oda, ahova szánja. – Átható tekintettel fürkészte a lányt. Az szinte elsüllyedt a székben, de nem nézett félre. Megragadta a férfi karját, s meglepetten kérdezte: – Igazán kölcsönadja nekem? Ekkora összeget? Csak így?

A férfi vonásai ellágyultak. – Magának adom, Francesca. Nem kell visszafizetnie. A lány meglepetten bámult csak. Aztán a szíve nagyot dobbant, s megpróbálta elnyomni a túláradó örömöt, amely elfogta. Mindkét kezét a mellére szorította. Nemcsak kölcsönadja neki ezt a pénzt, de közben a szeme se rebbent, és nem tűnik úgy, mintha meggyűlölte volna ezért a szörnyű kérésért. – Természetesen vissza fogom fizetni önnek – nyögte ki nagy nehezen. Hogyan lehet ennyire bőkezű? Hogyan? – Nincs rá szükség. Ön az az asszony, akit feleségül kívánok venni, így ez ajándék. Több szó ne is essék erről – tette hozzá Hart komolyan. – Nem. – Valahogy képes volt megtartani az egyensúlyát, és nem esett össze. Újra elfogta a remegés. – Minden centet visszafizetek, Hart, komolyan mondom. A férfi megrázta a fejét, de közben jót derült. – Miből? A hozományából? Nekem nincs szükségem erre a pénzre, Francesca. Nem fogadom el az ön pénzét, örülök, hogy adhatok. Maradjunk ennyiben. Kérem – tette hozzá. A lány soha azelőtt nem hallotta még tőle ezt a szót. Csak bámult, majd teljesen elveszve hátradőlt. Sírhatnékja támadt. Megkönnyebbülés s olyan érzelmek fogták el, amelyeket nem mert megnevezni. Ez az ember egy egész élet munkájának az eredményét teszi le a kezébe, és még csak meg sem kérdi, hogy mire kell neki. És visszakapni sem akarja. Természetesen vissza fogja neki fizetni egy nap. Istenem, lehet, hogy Hartnak nagyon rossz a híre, megbotránkoztathatja az úri társaságot a viselkedésével, de ő a legbőkezűbb férfi, akivel valaha is találkozott. És a legnagyobb félelme sem teljesedett be, még mindig gyengéd érzelmekkel viseltetik iránta. – Ne sírjon! – mondta a férfi gyengéden. – A pénz miatt ne, drágám! A lány felnézett. A férfi odament hozzá, és letérdelt a széke mellé. Megfogta a kezét; érezte az erőt a férfi szorításában. – Nem a pénz miatt sírok – szipogta. – Attól féltem, örökre meggyűlöl. A férfi megérintette az arcát. – Soha nem tudnám gyűlölni. A tekintetük egymásba mélyedt. A férfi nem mozdította a kezét. Francesca a szinte fekete szempárba nézett, és úgy látta, hogy szerelem remeg a mérhetetlen mélységben. Abban a pillanatban felugrott, hogy elmeneküljön onnan! Hart nem hisz a szerelemben, nem szereti őt, és neki nem áll szándékában becsapnia magát, még egy pillanatra sem! Ekkor a férfi, bár már majdnem a karjába vonta, amire a lány vágyott is, fekete nadrágja zsebébe dugta a kezét. Meglepve nézett. – Köszönöm, Calder. – Mint mondtam, örömmel tettem. – Nem is kérdezi, mire kell ekkora összeg? – próbálkozott a lány. – Ha akarná, hogy tudjam, elmondaná, nem igaz? – kérdezte a férfi halkan.

A lány bólintott. Aztán mégis azt mondta: – Nem tudom elmondani. – Én pedig nem kérdezem. A férfi habozott, komornak tűnt, s az íróasztala mögé lépett. – Majdnem biztosan tudom, mire kell ez a pénz. – Nem mondhatom el, Hart. – Megértem. De ezért ragaszkodom hozzá, hogy vagy Raoul, vagy én szállítsam le a pénzt maga helyett. Nem akarom, hogy a közelébe menjen annak a férfinak, akinek ezt a pénzt szánja - mondta nagyon határozottan. A lány arra gondolt, Evant milyen alaposan elintézték. LeFarge-nak szemernyi lelkiismerete sincs. Megborzongott, és gyűlölet fogta el azért, amit az a férfi tett, majd gúnyolódva üdvözletét küldte a bátyjának. Hart vajon tudja, hogy ez a pénz a bátyja adósságának részleges törlesztésére kell? Tudja, hogy Evan hitelezője Andrew LeFarge? – Raoul elviheti – mondta lassan ejtve a szavakat. A férfi bólintott. – Remek. Megbeszélték a részleteket? – Nem. – A lány a fejét rázta, s továbbra is meg volt lepődve. – Aligha gondoltam, hogy ma délután kisétálok az irodájából ötvenezer dollárral a kezemben. A férfi elmosolyodott, fehér fogai szívfájdítóan ragyogtak. – Drágám, nem hinném, hogy meg tudná mozdítani azt a táskát, amelybe ennyi pénz belefér! – Majd elkomolyodva megkérdezte: – Beszéljek vele én maga helyett? Jobban szeretném, ha maga kimaradna, amennyire csak lehetséges – ajánlotta fel Hart. A lány habozott, a férfi tekintetét fürkészte. – Maga tudja, kinek lesz. – Egyetlen ok van csak, amiért önnek ötvenezer dollárra lehet szüksége, Francesca – mondta Hart kedvesen. – Abbahagyhatjuk végre a színlelést? Amikor a lány nem felelt, azt kérdezte: – Evant újra megfenyegették? Olyan megkönnyebbülés volt megosztani ezt a terhet: – Nem. – A lány nagyot nyelt. – Istenem, Calder, annyira féltem őt! A férfi odasietett hozzá, és ezúttal gyengéden a karjába vonta. – Most már nem kell őt féltenie. Engedje meg, hogy magam vigyem el LeFarge-hoz ezt a pénzt. Többé nem mer a bátyjára támadni, ezt megígérem – tette hozzá komoran, szemében veszélyes fény villant. A lány nagyot nyelt, s próbált nem arra gondolni, hogy Hart széles, izmos mellére szorítva, a karjában tartja őt. Különös módon, az iránta érzett elemi vonzódás ellenére biztonságot érzett. – Megtenné ezt értem, illetve Evanért? – suttogta, újra könnyekig meghatódva. – Magáért teszem – felelte halkan a férfi –, ezt tudnia kell.

A lány elmosolyodott, majd újra szipogni kezdett. – Jöjjön! – A lányt a karjánál vezetve az íróasztala túloldalára ment. – Elég a sírásból! Találkozóm van a város túlsó végén. Elvihetem? Szeretném a péntek estét is megbeszélni magával. Francesca halvány mosollyal bólintott. – Az jó lenne, Calder! És mi lesz péntek este? – Szeretném elvinni önt egy új kiállításra a Duval Galériába, utána megvacsoráznánk a kedvenc éttermemben. Rourke lesz a gardedám – tette hozzá látható derültséggel. Miközben elhagyták a hatalmas irodát, Francescában ellenérzés ébredt. Majd azt gondolta: miért is ne? Az este alakulhat akár kellemesen is, és ha nem fogadja el Hart meghívását, a végén még mehet a szüleivel egy vacsorapartira valakihez. Az viszont, szokás szerint, unalmas és érdektelen lesz. – Örömmel elfogadom a meghívást – mondta Francesca őszinte mosollyal. Valóban örömmel várta az estét. Mr. Edwards sietve érkezett a lány kabátjával és kesztyűjével. Hart felvonta a szemöldökét. – Meglepően gyorsan hozott döntést – mondta a lánynak elismerően. – Látja – incselkedett Francesca –, állandó éberségre fogom ösztökélni. A férfi felnevetett, s átvette a kabátot Edwardstól, és ő maga segítette fel a lányra. – Ez része a tervemnek – mormolta halkan. – Szeretnék kérni magától egy apró szívességet – mondta Francesca, amikor Joel csatlakozott hozzájuk. – Megállhatunk egy rövid időre a Tizedik utca 202. előtt? Akkor nem kell ma este újra visszamennem. – Természetesen – válaszolta a férfi, de a szeme összeszűkült, miközben a saját fekete gyapjúkabátját elvette Edwardstól. – És kit látogatunk meg? – Egy csavargót, Hart. Egy részeges csavargót, aki, remélem, szemtanúja volt Grace Conway meggyilkolásának.

Tizedik fejezet 1902. február 20., csütörtök, este 7 óra Az ősz hajú asszony ugyanazon a lépcsőfeljárón ült, a 202. számú ház mellett, mint azon a kedd éjszakán, amikor Grace Conway holttestét megtalálták. – …a kisbaba kiborul, a bölcső felborul, hahaha! – Francesca, ez a nő olyan részeg, hogy az orráig nem lát. Ráadásul teljesen őrült is! – kiáltotta Hart komoran, egyszersmind felbőszülve. A meghatározhatatlan korú, termetes asszonyság ápolatlan volt, fakó haja kilógott piszkos, barna gyapjúsapkája alól. A kabátján hatalmas lyukak voltak, s alatta Francesca egy vékony

pamutinget pillantott meg. Az asszony kerek képe vörösen fénylett, ehhez kétségkívül nagyban hozzájárult, hogy a sörösüveg félig kiürült már. Tovább énekelgette a dalocskát, a szöveget gyakran átköltötte, s időről időre minden ok nélkül nevetésben tört ki. – Mennünk kellene – noszogatta Hart bosszúsan a lányt. Fekete kabátjában, finom kesztyűjével és csillogó marhabőr cipőjében a tökéletes elegancia megtestesítője volt. Kalapot nem viselt. Francesca sohasem látta még fedett fővel. – Nem – ellenkezett a lány, és leült a részeg asszony mellé. – Jó napot! – próbálkozott mosolyogva megszólítani. A részeg nem vett róla tudomást, az is lehet, meg sem hallotta, sőt, mivel még csak nem is nézett rá, talán észre sem vette, hogy valaki leült mellé. Meghúzta a söröspalackot. Jókora adag sör loccsant végig a kabátján. Az asszonynak orrfacsaró bűze volt, és nem csak a sörtől. – Ne üljön oda! – mondta Hart, és Francesca karjáért nyúlt. - Lehet, hogy beteg, az ég szerelmére! És a tetvek! Legalább egy éve nem fürdött. – Hart – tiltakozott Francesca –, adjon nekem egy percet! A nő hirtelen felnézett. – Húzd el a beled, seggfej! – mondta egyenesen Hartnak. A férfi megdermedt. Francesca szintúgy. A nő morogni kezdett: – Talán egy hónapja fürödtem a Willits Fürdöházban. – újra énekelni kezdett: – Ringasd a bölcsőt, ringasd a bölcsőt, hahaha! – károgta. – Ez csak időpocsékolás. Francesca rosszallóan nézett Hartra. – Olyan, mint egy duzzogó gyerek. Legközelebb nem hozom magammal! A férfi hasonlóképpen rosszallóan nézett vissza rá. – Nem akarom elhinni, hogy a bátyám hagyja, hogy részt vegyen ebben a nyomozásban! A lány felsóhajtott, és nem vett tudomást a férfi zsörtölődéséről. – Asszonyom, kérem! Szükségem van a segítségére! Mondja meg, hogy hívják, legyen szíves! – könyörgött Francesca. Az asszony nem nézett rá. Úgy tett, mintha nem hallaná, de Francesca tudta, hogy nagyon is jól hallotta. Az asszony magában kezdett motyogni: – Miért nem segítenek azok? Mit tettem? Ó, istenem, milyen hideg van ma éjjel! Átkozott bőrfejűek! Nem tisztességes… Egyáltalán nem tisztességes. Vissza akarom kapni! Igenis! A szép vasárnapi ruhám, a szép kék kalapom… – Ez bolond – mondta Hart, ezúttal halkan. Francesca felállt, s reménykedett, hogy Hartnak nincs igaza. – Meg kell mosdatnom, kávét és ennivalót kell kapnia. Hart szeme elkerekedett. A férfi mesterien tudta fegyelmezni magát, a lány még soha nem látta őt ennyire magánkívül és meglepve. – Tessék?

– Kérem, vígyen minket haza! – Magát… és őt? – A férfi szeme tágra meredt, nem hitte, amit hall. Majd tiltakozni kezdett: – Szó sem lehet róla! – És ha a gyilkos visszatér Sarah-hoz? – kiáltotta Francesca, megragadva a férfi karját. Tekintetük találkozott. – Tudom, hogy részeg és koszos, de azt gyanítom, többet lát és tud, mint amennyit hajlandó elárulni. Azt pedig nem tudjuk, őrült-e! Azt is gyanítom, hogy gyakran van itt. Kérem, Hart! Csak arra kérem, segítsen nekem berakni a kocsijába, és vigyen el minket hozzánk. – Az édesanyja meg fogja ölni, én pedig soha többé nem tehetem be a lábam! – jósolta komoran. – Mama imádja magát, tudja nagyon jól. Egészen odalesz az örömtől, ha elmondja neki, hogy feleségül akar venni. Most pedig segítsen! – Odafordult az asszonyhoz, és megpróbálta talpra állítani, ezért egyik karját átvetette a vállán, és egész testével megpróbálta megemelni a nőt. Az asszony felkiáltott, majd sikítozni kezdett: – Segítség! Segítség! Ah, segítség! Gyilkosságok és szörnyetegek! Az asszony elnehezülten ellenállt, kis híján Francescát is lerántotta a földre. A lány megdöbbenve nézett rá. – Gyilkosságok és szörnyetegek? – kiáltotta. – Segítséééég! – sikította a nő. – Ó, istenem! – fohászkodott Hart. A férfi, Francesca teljes meglepődésére, különösebb erőlködés nélkül a vállára emelte a visítozó öregasszonyt, fejjel lefelé. Hart nem nézett a lányra, csak elindult az elegáns, csillogó hintó felé, amely a járda mellett várakozott, a kocsis, Raoul a lovak mellett állt. Az elegáns fekete lószerszám és az egész hintó kirítt a környezetből, ahogy Calder Hart maga is. – Kimosdathatja a konyhámban – mondta dühösen. – De ne árulja el az édesanyjának, hogy én is részt vettem ebben az őrültségben! Francesca elnevette magát. Tehát Calder is tart Juliától; ezt megjegyzi magának! Ez a tény egyszer még jól jöhet neki. Akkor az asszony, aki odáig folyvást azt kiáltozta, hogy Segítség! Gyilkosságok! Szörnyetegek!, most, hogy Hart a vállán a kocsi felé cipelte, egyszerre csak elhallgatott. Francescára nézett ebből a kicsavart pozitúrából, és kacsintott. Francesca hunyorított egyet.

Egész tömeg gyűlt össze Calder Hart hatalmas konyhájában. Az asszony annál az asztalnál ült, ahol a személyzet szokott enni, megfürdetve, a haja megmosva és feltűzve, és egy szobalány-egyenruha volt rajta: sima fekete ruha kikeményített fehér gallérral. A harmadik bögre kávét itta, s a második tányér étel volt előtte: sült marhahús burgonyával. Ki volt éhezve, s most, hogy tiszta volt, és rendes ruha volt rajta, úgy festett, mint egy melegszívű, pirospozsgás nagymama. Egyedül Francesca ült az asztal mellett, az asszonnyal szemben. Grace Bragg, Rick mostohaanyja, egyben Calder nevelőanyja, mellette állt, ahogy a lánya, Lucy Savage is.

Mindkét nő gyönyörű volt, magas és érzéki, karcsú derekú és csillogó vörös hajú. Grace esti öltözetként egy elegáns zöld ruhát viselt gyémánt ékszerrel. Lucyn kék nappali ruha volt. Az egyetlen különbség anya és leánya között, leszámítva a korkülönbséget és a hajuk hosszát Lucyé nagyon hosszú volt –, csak a fémkeretes szemüveg volt, amely folyton lecsúszott Grace orrán. Rourke és az édesapja, Grace férje, az ajtóban állt, keresztbe font karral. Mindkét férfi öltözéke arról árulkodott, hogy az estét a városban tervezik tölteni. Minthogy annyira hasonlítottak - mindkettőnek borostyánszín szeme volt, sötétszőke haja, és nagyon jóképűek voltak –, egy kívülálló is azonnal felfedezhette, hogy apa és fia. Vagy egy tucat szolgáló figyelte még az idegent a hatalmas konyhában, amelyben számos sütő, három tűzhely, két kandalló és két hosszú munkaasztal állt. – Ezt nem hittem volna – mondta Lucy. – Szép munkát végeztél! Ez az asszony akár Hart alkalmazásában is állhatna. Mielőtt Francesca válaszolhatott volna, az asszony felemelte a villáját, és azt mondta: – Magának még soha nem mondták, hogy illetlenség valakiről a jelenlétében beszélni? Lucy elpirult, és előrébb lépett. – Sajnálom – mondta. Francesca az asszonyhoz hajolt: – Elkezdhetjük? – kérdezte mosolyogva. – Francesca Cahill vagyok. Az az úriember, aki idehozta, Calder Hart. Ez itt az ő háza. Önt hogy hívják? – A maga úriember barátjának akkora birodalma van, mint Hadésznak – mondta az asszony –, és egy nagy szamár. Lucy elnevette magát. Francesca elmosolyodott, és azt mondta: – Időnként rettenetes tud lenni, de azért vannak jó pillanatai is. Ez itt a családja. A szülei: Rathe és Grace Bragg, az öccse és a húga: Rourke és Lucy. – Nem találta értelmét, hogy hosszan magyarázgassa, hogy Hart valójában egyáltalán nem áll rokoni kapcsolatban egyik Bragg-gel sem. Az asszony ültében kiegyenesedett. – Bragg? Braggek vannak itt? Francesca bólintott, majd kíváncsian kérdezte: – Igen. Ismeri a családot? – Volt egy Bragg nevű ügyvéd, akit ismertem. Bostonban. Ő felkarolta a fiamat. Pusmogás hallatszott a helyiségben. Francesca szive nagyot dobbant. Hallotta, hogy valaki belép, de nem nézett oda. – Valószínűleg Rick Bragg lehetett. Most ő a városban a rendőrfőnök. – A fiam ártatlan volt. De mindenki azt állította, hogy megölte a feleségét. – Könnyek lepték el a szemét. – Bragg hitt neki. Ő volt az egyetlen, aki hitt neki, az egyetlen, aki elvállalta az ügyét.

Francesca keble dagadt a büszkeségtől, és szeretethullám öntötte el. A Harttal töltött délután majdnem elfeledtette vele, mi az, amit igazán csodál egy férfiban: az önzetlen jótékonyságot és az erős igazságérzetet. Elmosolyodott. – Nekem ő jó barátom. – Ellie-nek hívnak – mondta a nő hirtelen, és hideg tekintettel nézett a helyiség túlsó végébe. – Nem szeretem, ha egy férfi a vállán cipel, még akkor sem, ha olyan jóképű, mint az ördög. Francesca megfordult, és látta, hogy Hart lépett a konyhába, szmokingban. A szívverése is megállt. A férfi készül valahova. Ez ugyan nem volt szokatlan, ő mégis csalódott volt, pedig nem kellene foglalkoznia ezzel. Francesca azzal nyugtatgatta magát, hogy Hart biztosan a családjával megy el. De ezt valójában maga sem hitte. Kétsége sem volt afelől, hogy a férfi egy gyönyörű nővel fogja tölteni az estét. – Sajnálom – mondta Hart, miközben közelebb lépett, s egyik kezét Francesca székére helyezte. A lány tarkója bizseregni kezdett a férfi közelségétől. – Látom, a fürdő és a jó étel csodákat tett magával. Ellie szeme furcsán csillogott, s bólintott, majd lehajtotta a fejét. – Köszönöm a forró fürdőt és a meleg ételt – suttogta pironkodva. – És a tiszta ruhát is. Francesca meghatódott, tenyerét az asszony kezére tette. – Megtarthatja a ruhát. – Majd minden átmenet nélkül így folytatta: – Nekem szükségem van egy szobalányra. Volna kedve alkalmazásba állni nálam? Néhány háztömbnyire lakunk innen. - Melegen az asszonyra mosolygott. Ellie meglepetten nézett rá. Hart figyelmeztető hangon kérdezte: – Ezt jó ötletnek tartja, Francesca? Francesca ügyet sem vetett rá. – Igazán szüksége van egy szobalányra? Meg tudom csinálni. Igaz, gyárban dolgoztam, de meg tudom tanulni. Okos vagyok! - kiáltotta Ellie lelkesen. Francesca elmosolyodott. – Akkor fel van véve. – Az isten áldja meg! – mondta Ellie elérzékenyülve. Könnyek gördültek végig az arcán. – Francesca? Beszélhetnék magával… négyszemközt? Most… – mondta Hart. A hangja nem hagyott kétséget, hogy ezt nem kérdésnek szánta. Nagyon komor képet vágott. Francesca felállt, és azt mondta Ellie-nek: – Egye meg az ételt! Ha befejezte, hazamegyünk egy bérkocsin. Ellie megtörölte a szemét, bólintott, majd így szólt: – Miss Cahill! Francesca megállt. – Tessék! – Miért tette ezt? Miért keresett meg?

Francesca hezitált. – Egy nagyon híres színésznő lakott a 202. számú házban, a szomszéd épületben, ahol magát találtuk. Múlt hétfőn meggyilkolták. Arra gondoltam, ön talán látott valami különöset vagy szokatlant. Ellie elsápadt. – Éppen eleget – motyogta. Francesca odasietett mellé. – Ismerte Miss Conwayt? Csak nem azt akarja mondani, hogy látta, amikor meggyilkolták? – Ismertem őt. Hát hogyne! Olyan gyönyörű vörös hajú nő volt, mint az a hölgy ott – biccentett Lucy felé. – Ha látott, mindig adott nekem egy ötvencentest. Olyan kedves volt. Mindenki tudta róla, hogy színházi színésznő. Francesca megragadta a kezét. – Mit látott? – Egy szörnyeteget – suttogta Ellie. Francesca egy pillanatig nem értette. Majd csalódottan azt kérdezte: – Egy szörnyeteget? Ellie bólintott, tágra meredt szemében rémület tükröződött. – Egy hatalmas férfit, akinek se szeme, se szája nem volt - mondta. – Mit? – kérdezte Francesca elképedve. – Egy szörnyeteget láttam. Láttam, hogy bemegy az épületbe, láttam. Arra nem emlékszem, hogy mikor, de egy szem és száj nélküli szörnyeteg volt, még sohasem láttam ilyet! A helyiségben síri csend lett. Francesca nem hitt a szörnyetegekben. Azt feltételezte, hogy Ellie szörnyen részeg volt, és víziói voltak, vagy a szörnyeteg, amelyről beszélt, egyik részeg álmában jelent meg. – Francesca? – Hart megragadta a könyökét, a hangja határozott volt. A lány ránézett, miközben mosolyogni próbált, hogy a férfi ne lássa, mennyire csalódott, és követte őt. A folyosón azonban elhalványult a mosolya, amikor eszébe jutott, hogy Hart nyilván azért hívta ki, hogy leteremtse, amiért Ellie-t alkalmazásba vette. Kellemetlen csatározásra készült. A férfi ehelyett rámosolygott, szemében végtelen szeretet tükröződött. – Azt hiszem, hozzá kell szoknom, hogy kóbor lelkeket fogad be – mondta fájdalmasan gyengéd mosollyal. A lánynak elállt a szívverése. – Nem egészen örült, Calder – kezdte. – Úgy értem, az a szörnyekről szóló mese… – Hallgasson! – Ujjával megérintette a lány száját. – Nem kértem, hogy változzon meg, drágám! A lány nem mozdult. Egyszerűen képtelen volt mozdulni. Tekintetük egybeforrt.

És tovább már nem bírta. Keble hevesen emelkedett és süllyedt, szája szétnyílt Hart ujja alatt, s a mosolya szertefoszlott, és abban a pillanatban megérezte, hogy a férfi érzései is megváltoztak. Bár egyetlen ujjal érintette csak, Francesca mégis érezte, hogy másfajta feszültség, melegség árad a férfiból. Hart a lány felé hajolt lassan, arckifejezése feszült lett. Szeme színe megváltozott, füstszínű lett. Francesca pillantása a férfi szájára siklott, amely nagyon közel volt az övéhez. Hart keze lehanyatlott. Ó, jóságos ég, végre megcsókolja! A férfi arckifejezése megváltozott, megkeményedett. Francesca olyan pontosan érzékelte, hogy Hart micsoda küzdelmet vív önmagával, mintha valódi csatamezőn álltak volna. Elszorult a szíve, érezte, hogy a férfi ismét elmenekül tőle. És átvette a kezdeményezést. Ijedten előrehajolt, és szájával megérintette a férfiét. Végre! Végre megízlelhette és érezhette a férfi száját. Hart nem mozdult. Francesca mély levegőt vett, és ajkát gyengéden, hosszan a férfi szájára tapasztotta, s akkor a férfi megtört. Megmozdult. Átvette az irányítást, és szenvedélyesen megcsókolta a lányt. Francesca nekidőlt a falnak, a szíve ijedten kalapált, a vágy azonnal hatalmába kerítette. A férfi telt ajka egyszerre volt követelőző és játékos, könnyed, majd megváltozva sürgető és ellentmondást nem tűrő. A lány keze megtalálta Hart mellkasát a zakója alatt, és ingének vékony pamutvászna alatt érezte a sziklakemény izmokat és a férfi heves szívverését a tenyere alatt, ijesztően gyorsan zakatolt. Kell neki ez a férfi! Most azonnal! És a férfi is kétségkívül kívánja őt. A lány átkarolta a férfi erős vállát, és meglepetten érezte az erőt. Hart egy pillanatra a lány ajkára szorította a száját, még nem hatolt be, de Francesca tudta, hamarosan megteszi. A férfi nyelve hegyével, ingerlő és lángra gyújtó mozdulattal lassan, tapogatózva végigsimította a lány száját. Francesca meghallotta saját nyögését. A férfi megragadta a pillanatot, és mélyen a szájába hatolt. A lány egészen a torkában érezte a nyelvét. Whisky- és férfiíze volt. Calder Hart íze volt. Francesca fényözönben szikrázó galaxisokat látott maga körül villódzni, és szorosan átkarolta a férfi nyakát. Hart elviszi őt oda… A férfi elhúzódott. A lány megdöbbent, de képtelen volt megszólalni, képtelen volt tiltakozni. A falnak dőlt, szíve vadul vert, teste remegve várta a beteljesülést. Sikoltani és kiabálni szeretett volna, és követelni, hogy folytassa. De nem tudott megszólalni, nem tudott megmozdulni. Hart kíméletlenül az arcába meredt. Tudta, mit érez a lány. Szeme füstszürke volt a perzselő vágytól. A férfi soha nem nézett még így rá, sőt, soha senki nem nézett még így rá. És tudta, ösztönösen tudta, ha a férfi fölé hajol, és ő magába fogadja, ugyanígy fog nézni rá: a harcos győzelemre tör azon a harctéren, amely az ágyuk lesz. A férfi a lány két válla fölött ököllel a falnak támaszkodott, csapdába ejtve ezzel. – Nem szegem meg a fogadalmamat – mormolta Hart elszántan. De ahogy mozdult egy kissé, egyetlen érintés elég volt. A férfi merev hímtagja Francesca hasához ért. A pillantásuk azonnal összeforrt. A férfi ugyanolyan gyorsan elhúzódott.

– Ez nem tisztességes – zihálta a lány. – Nem tisztességes. - Érezte a férfi minden porcikáját. A perzselő forróságot, az erőt… – Az élet sosem tisztességes – válaszolta a férfi fanyarul. Francesca szorosan behunyta a szemét, hogy a kinzó vágytól ki ne buggyanjon a könnye. A férfi keményen átkozódott. – Nem fogom megbecsteleníteni magát; nem bánok úgy magával, ahogy Rick tette. Nem fog újra előfordulni! – A szeme szikrákat szórt. – Ne! – A szó akaratlanul csúszott ki Francesca száján. Hart megmozdult, mire a lány megragadta a hajtókáját. Maga sem tudta, mit is akar tenni, talán csukott ajtók mögé húzni a férfit, leszaggatni a ruháját, vagy könyörögni, hogy ő tegyen vele így. A férfi belé fojtotta a szót. – Sok mindennek el lehet engem mondani, Francesca, egyvalamit azonban mindig betartok: az adott szavamat. – Dühösebb volt, mint korábban. A lány tudta, hogy önmagára haragszik. – Az ördögbe is! Még csak jegyesek sem vagyunk! – De kíván engem – ellenkezett Francesca. A férfi harsányan felnevetett: – És az enyém is lesz: vagy törvényesen, vagy sehogy. A lány elengedte. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és nem tudta megakadályozni, hogy végig ne csorogjanak az arcán. Mert tisztában volt azzal, hogy a férfi komolyan beszél, ahogy azzal is, hogy Hart megingathatatlan. – De én nem lehetek a maga felesége – suttogta a falnak dőlve. Hart nem válaszolt azonnal, és amikor a lány kinyitotta a szemét, a férfi tekintetével találta magát szemben. Francesca megremegett. Elég volt egyetlen pillantás, hogy újra elöntse a vágy. A férfi összeszorította a száját, ami akár lehetett egy zord mosoly is. – Szegény drágám! – suttogta reszelős hangon. – Higgyen nekem, egészen pontosan tudom, mit érez. Francesca megrázta a fejét, arcán barázdát vontak a könnyek. – Aligha! – mondta elfúló hangon. – Maga elmehet Daisyhez, de nekem nincs hova mennem! A férfi ránézett. Vonásai ellágyultak. Szája mosolyra görbült, a szemében játszi csillogás jelent meg. – Ne nevessen! – kiáltotta Francesca a férfi mellkasát verve. Hart megragadta az öklét, és megcsókolta. – Ez most hiszti, kedvesem? Ennek nézek én elébe? – kérdezte incselkedve. – Nem vagyok elkényeztetett gyermek, aki hisztizik! – kiáltotta Francesca dacosan. – Hallgasson! – A férfi magához vonta, izmos, csábító mellkasához szorította, és megcsókolta a feje búbját. Férfiassága azonban kőkemény maradt, elárulva az érzéseit. – Az egész családom meghallja a kiabálását, hogy ágyba akar bújni velem.

A lány erőtlen csapást mért a férfi mellkasára, hiszen nem lehet úgy ütni az ellenfelet, ha az ember hozzá van préselődve, majd feladta. Minek ellenkezzen? Fejét Hart szívére hajtotta. Hallotta erőteljes, mégis szaggatott dörömbölését. Érezte a lélegzetét a haján, és jó érzés volt, ahogy a férfi karja átöleli. Majdnem olyan jó volt, mint amikor Hart odasimult a hasához. Francesca szorosan behunyta a szemét. Vad képek villództak a szeme előtt: Hart meztelen, erős teste, ő maga szintén ruhátlanul, megadóan. – Ha nem tudnám, hogy nem így van – suttogta Francesca –, azt gondolnám, az a célja, hogy lassan, de biztosan elcsábítson, hogy megadjam magam az akaratának. Hallgatás volt a válasz. Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy ez az igazság. Ez a férfi terve. Addig kínozza, amíg könyörögve nem engedelmeskedik neki. Ó, micsoda ördögi terv! Kibontakozott a férfi szorításából. Hart ekkor nem mosolygott. Egyáltalán nem. Roppant tüzetesen fürkészte a lányt, mintha ellenfelek volnának, s azt várná, hol és mikor csaphat le rá. – Ez tehát a szándéka? Az őrületbe kergetni, hogy annyira vágyakozzam arra, hogy ágyba bújjon velem… míg eléri, amit akar: hogy feleségül menjek magához? – kérdezte Francesca dühösen. Hosszú csend következett. A férfi nagyon lassan válaszolt: – Maga csókolt meg engem, Francesca. – Nem! Maga napok óta könyörtelenül ostromol! A férfi nagyon körültekintően azt mondta: – Ez szemrehányásnak hangzott. Mintha a házasság valamiféle kegyvesztést jelentene. – A maga módján pontosan úgy cserkész be engem is, ahogy a többieket. Könyörtelenül… megtévesztőn… önzőn! Az egyetlen különbség csak az, hogy velük az a célja, hogy egyszerkétszer ágyba vigye őket, engem pedig a feleségeként tegyen a rabszolgájává. A férfi mozdulatlanná dermedt. A lány észrevette a fenyegető tekintetét, és tudta, hogy túl messzire ment. – Rabszolgává? Nem kívánom önt rabszolgává tenni, kedvesem. – Nem egészen így értettem – próbált meg visszakozni. – De igen. Maga egy szenvedélyes nő, aki mindig kimondja, amit gondol. Jó éjszakát, Francesca! – Ezzel elindult. – Maga mindig elmenekül a vita elől – kiáltott utána a lány. Ha lett volna egy tányér a kezében, a fejéhez vágta volna, és egészen biztos, hogy nem véti el. A férfi visszafordult: – Mert maga ok nélkül provokál engem, és én már magamban sem bízom – vágta oda, miközben hosszú léptekkel megindult a lány felé. Francescát félelem fogta el. Kitért a férfi elöl, a falhoz lapult. De Hart nem állt meg, egészen odapréselte. – Erős késztetést érzek, hogy megtegyem, amit kíván, hogy addig szeretkezzem magával, amíg nem tud majd lábra állni! És tudja, mi az igazság? – kiáltotta dühösen.

A lány félt. Félt a következő szavaktól, mert érezte, hogy azokkal lecsap rá. És igaza volt. – Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ha ma éjjel elcsábítanám, holnap könyörögve kérné, hogy vegyem feleségül! – A lány elképedt. – És azzal megkönnyíteném a dolgomat, nemde? Csakhogy én inkább a rögösebb utat választom. Eldöntheti, hogy hisz nekem, vagy sem. – Sarkon fordult, és elindult. – Gondoljon, amit akar! Úgyis mindig azt teszi – vágta még oda elmenőben, vissza se nézve. A lány nem felelt. Erre nem is volt mit.

1902. február 20., csütörtök, este 10 óra Furcsa zajt hallott a szomszéd szobából, mintha valaki levegő után kapkodott volna. Catherine Holmes hirtelen teljesen felébredt, és fülelni kezdett. De csak csend vette körül a kicsi, sötét hálószobájában. Ennek ellenére szörnyen megijedt. Mert hazudott a nyomozónőnek és a rendőrségnek. Ébren töltött idejének legalább a felét abban a hintaszékben töltötte, és vágyakozva nézett ki az ablakon az utcára. Figyelte a szomszédait és a barátait, figyelte az idegeneket és a tolvajokat. Hányszor korholta az anyja a külvilág utáni sóvárgása miatt? De már késő; tudta, hogy az anyjának igaza volt. Mert olyasmit látott, amit nem kellett volna, amit nem lett volna szabad látnia, látott egy férfit, csakhogy a férfi is látta az ő arcát. Egy másodperc törtrészéig, amikor a férfi letépte azt a fura, átlátszó maszkot az arcáról. Hétfőn este, hét órakor. Catherine Holmes reszketve ült fel az ágyban. Emlékeztette magát, hogy a lakás ajtaja belülről be van reteszelve. Az ablakok csukva vannak. Senki nem tud bejönni. Erőltette a szemét, hogy lásson valamit a kis hálószobáján ülő sötétben. Az ajtaját mindig nyitva hagyta arra az esetre, ha az édesanyja az éjszaka folyamán szólítaná, de még csak a küszöböt sem tudta kivenni. A férfi visszanézett, és meglátta őt, ahogy az orrát az ablaküveghez nyomva ült. És ezt nem csak kikövetkeztette. A tekintetük találkozott és összekapcsolódott. – Anya? – szólalt meg Catherine idegesen. Az ágya mellett lévő fedeles gyertyatartó felé nyúlt. Felemelte a tetejét, miközben gyufa után matatott. Nem tudta meggyújtani a gyertyát. Anya! – kiáltotta hangosabban. Nem érkezett válasz. Harmadszor is próbálkozott, de remegő kezével nem tudta meggyújtani a gyufát. A férfi sötét szemében tükröződött, hogy felfogta, hogy ő felismerte. Catherine meghallotta a nappali tölgyfa padlójának ismerős reccsenését. Megdermedt. Most nem szólította az anyját. Nincs senki a lakásban. Csak egy egér volt.

Felkelt, csupán egy pamut hálóing volt rajta, vöröses haja egyetlen copfba volt fonva. Ekkor már sajnálta, hogy nem mondta el Miss Cahillnek és a rendőrfőnöknek, amit látott, és hogy ki volt az. Mert azonnal felismene a férfit. Ahogy az is felismerte őt. És csak egyetlen magyarázata lehetett annak, miért viselt álarcot, amikor kijött az épületből. Ő volt Grace Conway gyilkosa. Ez túlságosan szörnyű volt ahhoz, hogy kimondja. Újra és újra azt kérdezte magától: De miért? Mi oka lehetett rá? Mert azt tudta, hogy a férfi nem őrült. Vagy mégis? Kiszáradt a szája, ivott egy korty vizet a keskeny ágy mellett tartott csorba bögréből. Ekkor hátat fordított az ajtónak. A férfi keze megmarkolta a nyakát. – Hiába sikítasz! – mondta. Catherine levegő után kapkodott, ahogy a férfi fojtogatta, és abban a pillanatban tudta, hogy meg akarja fojtani, ahogy Miss Conwayjel tette. – Ne! – fuldokolta. A férfi egyik kezével befogta a száját, a falnak lökte, s a másik kezével rettenetes erővel szorította a nyakát. Nem kapott levegőt. Meg fogja fojtani. Ekkor megdermedt, éles nyögés szakadt fel a torkából, mert érezte, hogy a férfi megkeményedett nemi szervét a fenekéhez nyomja, majd lassú ritmusban mozogni kezd. A nő megrettent, hogy megerőszakolja. Megerőszakolja, aztán megöli… Te jó ég, inkább most azonnal meghalna! – Jólesik? – kérdezte a férfi öblös hangon, s még erősebben préselte oda magát hozzá, és gyorsabb ritmusra váltott. – Tetszik, ugye, te szajha! Mind szajhák vagytok! Catherine nem tudott sem levegőt venni, sem beszélni, magában könyörgött szánalomért, kegyelemért, az életéért. A férfi sorolni kezdte, mit tenne vele, ha megérdemelné. De hirtelen fekete függöny ereszkedett az elméjére, már nem értette a férfi szavait. Ekkor Istenhez könyörgött az életéért. Selyem suhant a nyaka körül. Egy pillanatra azt hitte, hogy imája meghallgatásra talált.

Tizenegyedik fejezet 1902. február 20., csütörtök, este 10 óra Francesca fáradt volt. Hosszú, nehéz nap állt mögötte. Hart kölcsönadott nekik egy kocsit – a kocsisával együtt –, amelyben hazaszállíthatta Ellie-t. Francesca, eredeti tervei szerint, egyenesen a Cahill-házba akart hajtatni. Aztán hirtelen meggondolta magát. Későre járt ugyan, de előfordult már, hogy ennél későbbi időpontban is meglátogatta Bragget. A férfi még nem tudta, hogy kikérdezte Bertrand Hoeltzot, és megtudta, hogy Melinda Neville a férfi szeretője. Bragg a Madison Square tizenegyes szám alatt lakott, csak egy kőhajításnyira a Madison parktól. Francesca megkérte Ellie-t, hogy várja meg, mondván, hamarosan visszajön, de akkor észrevette, hogy az asszony elaludt az ülésen, a Grace Braggtől kölcsönkapott vastag télikabátban. Francesca kissé elmosolyodott, elégedett volt, hogy valakivel, aki bajban van, jót cselekedhetett, és kiszállt a hintóból. A bakon ülő kocsis az utasítását várta, akinek a lány csak annyit mondott: – Úgy gondolom, körülbelül húsz perc múlva itt vagyok. Francesca felsietett a barna kőház rövid téglafeljáróján. Az épület tipikus viktoriánus stílusban épült sok évtizeddel korábban, nyeregtetős volt, a homlokzata téglából készült, a benne lévő helyiségek kicsik, a lépcsőház keskeny. A kopogtatásra azonnal előjött Bragg embere, Peter. Francesca rámosolygott. A férfi egy majdnem két méter magas, erős izomzatú, hatalmas svéd volt. Francesca tudta, hogy ő a mindenes: ha kell, inas, ha kell, komornyik, szakács vagy akár házvezető. Bragg egyszer rá akarta erőltetni, hogy Peter legyen a lány testőre. Peter szinte soha nem mosolygott, és soha nem beszélt. Ekkor is csak biccentett. – Jó estét, Miss Cahill. – Ha meg is volt lepve, hogy a lány ilyenkor bukkan fel, jól titkolta. Francesca belépett a kis, gyéren megvilágított előszobába, ahol csak egy kis lámpa volt meggyújtva a fal melletti konzolasztalkán, egy tükör alatt. A meredek, keskeny lépcső tőle balra indult az emeletre, és egy sötét futó borította. Az előszoba végén egy nappali volt, amelynek nyitva volt az ajtaja, de odabenn sötét volt. Attól jobbra volt Bragg dolgozószobája. Látta, hogy az ajtaja csukva van. A tőle jobbra lévő ebédlőből azonban fény áradt ki a nyitott ajtón. A mögött volt a konyha. Francesca járt már ott aznap. Bragg két árva kislányról gondoskodott, akiknek az édesanyját megölte a Cross-gyilkos. Francesca intézkedett, az édesanyja szerzett egy dajkát, Mrs. Flowerst. Nem volt nap, hogy Francesca ne töltött volna el egy-két órát a kétéves Dottal és a hatéves Katie-vel. Az állandó elhelyezésükről még nem intézkedtek. – Katie megette a vacsoráját? – kérdezte. Katie nagyon meg volt rémülve, amikor Bragg otthonába került, ami abban nyilvánult meg, hogy nem volt hajlandó enni. Peter elmosolyodott. Ritka alkalom volt. – Az utolsó morzsát is. Francesca el volt ragadtatva. – Dot rendesen viselkedett? – Mint mindig – felelte a férfi rezzenéstelen arccal, de a szeme mosolyogott.

Francesca meg sem próbálta elképzelni, milyen csintalanságot követett el a gyermek. – Bragg a dolgozószobájában van? – kérdezte aztán. – Attól tartok, ma este nincs itthon – válaszolta Peter. Francesca meglepődött. – Tudja, mikor érkezik haza, Peter? Nyomra bukkantam, amiről beszélnem kell vele. – Azt mondta, tízkor vagy tizenegykor, Miss Cahill. Francesca tétovázott. – Megvárhatom? Felosonok halkan a lépcsőn, és megpuszilom a kislányokat. – A férfi nem tűnt túl lelkesnek. – Megígérem, hogy nem ébresztem fel őket – tette hozzá mosolyogva. A férfi bólintott. – Hozzak önnek teát, sherryt vagy egy pohár bort? – Nem, köszönöm, nem kérek. Francesca elindult a lépcső felé, de megbotlott egy padlón lévő tárgyban. Peter gyorsan elkapta a karját. Francesca látta, hogy egy kis útitáskában botlott meg. Majd észrevett egy nagy utazóbőröndöt és egy másik, közepes méretű útitáskát a lépcső mellé sorakoztatva. A szíve nagyot dobbant. – Bragg elutazik? – kérdezte gyorsan. – Nem mondta – felelte Peter. Francesca össze volt zavarodva. A hátán égnek meredt minden szőrszál. Lehajolt. Látta, hogy a kis útitáska sötétpiros, és minden kétséget kizáróan női alkalmatosság. Az utazóbőröndre egy bőrtokban lévő névjegy volt ráerősítve. A kezébe vette. volt ráírva.

MRS. RICK

BRAGG

Nagy levegőt vett. Kifogásokat keresett. Leigh Anne elutazik a városból, ezért van a csomagja Bragg lakásában, a lépcső alján. Talán másnap reggel felteszi őt az első bostoni vonatra. De miért nem a Waldorf Astoria Hotelben vannak a táskák, ahol az asszony megszállt? Francesca elkomorodott. Kérdő tekintettel fordult Peterhez. Alig tudott megszólalni: – Tudja, miért van itt Mrs. Bragg csomagja? – Attól tartok, nem – válaszolta szenvtelenül. – A rendőrfőnök úr nem mondta. A lány megnedvesítette az ajkát. – Mikor érkeztek ide ezek a csomagok? – Este hat óra körül. A lány megkapaszkodott a sima fa lépcsőkorlátot tartó pillérben. Tehát végül megtörtént. Bragg kibékült a feleségével. Arra gondolt, hogy ez elkerülhetetlen volt, és így helyes. Semmi oka, hogy feszült legyen, vagy úgy érezze, elárulták. Nyílt a bejárati ajtó. S felhangzott egy kulturált, lágy… kedves női hang. Incselkedés játszott a hangjában. Francesca odafordult, amikor Bragg ismerős, kissé reszelős és feszült hangon válaszolt:

– Nem tudom, hogy Mrs. Lowe-nak mi a szándéka, Leigh Anne. Francesca egyre erősebben szorította a korlátot. Feszült volt. Mert az érzéseit nem tudta csak úgy egyszerűen elzárni, akár egy vízcsapot. Miért nem mondta el neki? – Francesca! – torpant meg Bragg. A lány mosolyogni próbált, de nem tudott, csak merőn nézte. Figyelemre méltó pár voltak. A férfi magas és aranyba hajló árnyalatú, a nő apró és sötét. – Miss Cahill! – kiáltotta a nő gyönyörű hangján, és előresietett. – Minden rendben? Jól van, kedvesem? Francesca magához tért. – Azért jöttem, hogy egy újabb nyomról tájékoztassam a… férjét – mondta gyorsan. – De úgy látom, alkalmatlan időben érkeztem. – Ó! – állt meg Leigh Anne előtte, és ezüst csincsillabundáját Peternek nyújtotta. A bunda alatt gyönyörű szabású ezüst estélyit viselt, amely kiemelte tökéletes, mégis törékeny termetét, amelynek ékessége a dús, érzéki kebel volt. Nem csoda, hogy Bragg még mindig vonzódik hozzá. Melyik férfi ne tenné? – Menjenek csak Rickkel a nappaliba, majd viszek valami frissítőt!- mosolyodott el Leigh Anne kedvesen. – Nem nagyon tudom, mi található a konyhában, mert még csak most költöztem be, de biztosan fel tudok szolgálni valamit. Peter, kérem, segítsen! Beköltözött. Francesca nem volt meglepve. Attól a pillanattól fogva tudta, ahogy meglátta a csomagokat. Valóban, igazán, végérvényesen vége volt. Leigh Anne az étkező felé indult. Bragg előrelépett, nagykabátját a konzolasztalka melletti székre dobta. – Francesca! – mondta megindultan. – Azt hiszem, ez az ügy várhat holnapig – sikerült kipréselnie magából, és kirohant a férfi mellett a sötét éjszakába. A fájdalom akkor borította el. Mégis mit gondolt, amikor érzelmileg továbbra is egy nős emberhez akart tartozni? Valóban el akarta engedni? Valóban képes lett volna rá? – Francesca! – kiáltotta Bragg utánaszaladva. A lány szembefordult vele. – Örülök, hogy így alakult, Rick. Megérdemli, hogy rendeződjön a házassága, családja legyen, megérdemli a boldogságot - mondta, s a nemesebbik fele komolyan is gondolta. – Csak egy fél évig tart – mondta a férfi. – Tessék? – A remény feléledt. A férfi válla fölött átnézve látta, hogy a bejárati ajtóból Leigh Anne figyeli őket. – Leigh Anne ajánlott egy egyezséget, amelyet írásba fogok foglaltatni, Francesca – mondta a férfi halkan, sebesen. – Fél évig fogunk együtt élni, utána szabad leszek. Utána elválik tőlem – mondta sietve. A lány meg volt döbbenve. – Nem értem. A férfi elfintorodott.

– Azt hiszem, úgy gondolja, fél év múlva meg fogom gondolni magam. A lány elméjében megütközve, lázasan kavarogtak a gondolatok, végül elszomorodott. Felfogta, hogy Leigh Anne-nek valószínűleg igaza lesz. – Biztos, hogy meg is fogja. Maga még mindig szereti őt. – Ez nem igaz – felelte a férfi dühösen. A szeme villámokat szórt. – Megvetem őt. Csak nagyon okos, erről van szó. Az ön iránt érzett érzelmeim mit sem változtak – tette hozzá. A lány némán nézte. Hosszú és fájdalmas csend után szólalt csak meg: – Nem, Rick. Szembe kell néznie az igazsággal! Őt szereti, nem engem. És ennek így kell lennie. – Tudja, hogy ki birtokolja a szívemet percről percre, napról napra? Maga, Francesca! Maga az egyetlen, akire gondolok, akire vágyom, akiről álmodom. Maga az egyetlen, aki mosolyra és nevetésre fakaszt. Maga tudja csak megvidámítani a szívemet! – Majd hozzátette még: – És ki nem állhatom, amikor Ricknek szólít! A lány elhúzódott. – Ne tegye ezt! Se most, se máskor. – Hart mindentudó, gúnyos alakja jelent meg előtte, amint azt mondja: Én megmondtam! – Nem kérem magától, hogy várjon rám – mondta Bragg. - De a pokolba is, nem fogok hazudni magának! – Saját magának hazudik, csakhogy fogalmam sincs, miért - felelte a lány, miközben a szíve majd megszakadt. Énje egyik fele azt kívánta, hogy a férfival egyetértve, ő is kinyilvánítsa, hogy ez a házasság nem tartható fenn. – Gyűlölet és szerelem: a két véglet, mindkettő hatalmas szenvedély… és ahogy Calder fogalmazott, ugyanannak az érmének a két oldala. A férfi elkínzott arccal nézett rá. – De nem ebben az esetben. – Vele hált? – kérdezte Francesca, és maga sem tudta elhinni, hogy ez a gyötrő kérdés kicsúszott a száján. De tudnia kellett. Ekkor az a szörnyű tény is belé hasított, hogy alig egy órával azelőtt Calder Hart végre megcsókolta. A férfi láthatóan megdöbbent. – Nem. Francesca elhessegette magától az őt elfogó bűntudatot. Ami Hartnál történt, nem mérvadó, legalábbis most nem. Majd később elemzi. – De majd fog. Ne is tagadja! Látom, hogyan néz rá. – Francesca, a férfiak mások, mint a nők. Egy férfi akkor is ágyba tud bújni egy nővel, ha nincsenek iránta érzelmei. – Ezt nagyon jól tudom. De ennél fontosabb, hogy nem tudjuk megválogatni, kivel esünk szerelembe – mondta szomorúan. – Maga olyan makacs, mint mindig – vágta oda a férfi. - Leigh Anne pontosan fél évig lakhat velem. Azután beleegyezik a válásba, és én szabad leszek. El kellett volna mondanom önnek. De csak ma jutottunk erre az egyezségre. Az isten szerelmére! Én magam is le voltam bénulva a sokktól, és igyekeztem hozzászoktatni magam ahhoz a tényhez, hogy a feleségem visszajött, és a felettébb ravasz manipulációihoz.

– Szerintem ő is szereti még magát. – Francesca ebben egy cseppet sem kételkedett. – Ő saját magát képes csak szeretni. – A férfi haragja elpárolgott, hangja könyörgővé vált. – Nem akarom, hogy így menjen el! Akármi történjék, barátok vagyunk. A lány ráeszmélt, hogy szorosan öleli magát. A férfi mellett elnézve azt látta, hogy a felesége már nem áll az ajtóban, sőt be is csukta. Azon kezdett töprengeni, vajon képes lesz-e Bragg barátja maradni. Ez abban a pillanatban hatalmas kihívásnak tűnt. A lány tudta, hogy a férfi arra vár, ő is megerősítse, hogy a barátja marad, bármi történjék is, de pillanatnyilag nem volt képes rá, hogy vigaszt nyújtson. Inkább egy erőltetett mosollyal próbálkozott. – Holnap beugrom a főkapitányságra. Van egy új fejlemény, amelyről tudnia kell. De most már későre jár. Mennem kell, Bragg. Ha összetalálkozom a mamával, amikor hazaérek, komoly bajba kerülök. A férfi nem mosolygott, nem volt rá képes. Francesca kicsit töprengett, majd arcon csókolta. Érezte, hogy a szíve abban a pillanatban megszakad. Aztán Hart várakozó kocsijához sietett. 1902. február 21., péntek, délelőtt: 10 óra A lány óvatosan bekopogott Bragg irodájának az ajtaján. A főkapitányság meglepően csendes volt aznap délelőtt. Nem csengtek a telefonok, és csak egyetlen működő távíró hangját hallotta. Az emberek halkan, szinte csak mormolva beszélgettek. Mintha mindenki gyászolt volna. Vagy ő volt csak gyászos hangulatban, s ez uralta az érzékelését is? Bragg élénken kiszólt: – Szabad! Habozva nyitotta ki a tejüveg ajtót. Az éjszaka nagy részében csak forgolódott, eleinte a férfira gondolt, majd, akarata ellenére, Hart tolakodott a gondolataiba. Újra és újra felelevenítette a Bragg-gel közös emlékeket, de a képek között szinte percenként megjelent Hart szinte fekete szeme, amely egyértelmű üzenetet hordozott: Én megmondtam, hogy így lesz! Azóta, hogy először találkoztak, a férfi folyamatosan arra figyelmeztette, hogy a vesztébe rohan, ha Rick Bragget szereti. Aztán megváltozott a szeme színe, füstszürkévé. A lány dühösen hessegette el az este érzéki töltetű pillanatainak emlékét. Hart komor jóslata tévesnek bizonyult. Nem hevert romokban, legalábbis a szó hagyományos értelmében nem, de a szíve össze volt törve, alaposan. Éppen az előző héten határozott úgy, hogy félreáll, és Bragg-nek csak a barátja marad, támogatja a házasságát és az előmenetelét. De sejtelme sem volt, milyen nehéz lesz betartani a fogadalmát. Az éjszakai őrlődés nem változtatott semmin. Szomorú maradt, veszteségérzete volt, össze is volt zavarodva, és félt. Úgy érezte, mintha az egész élete megint fenekestől felfordult volna. Úgy érezte, hogy már semmi sem lesz többé a régi. Úgy érezte, mintha egy meredek szakadék szélén állna. Egy lépés, és a múlt örökre kiszakad belőle; egyetlen lépésre volt tőle a végtelen zuhanás. Bárcsak tudná, hol fog földet érni, ha egyáltalán túléli a zuhanást! Az ajtóban állt, a férfi felnézett. A tekintetük összetalálkozott. Rettenetesen kínos volt a találkozás.

A férfi azonnal talpra ugrott. – Nem voltam biztos benne, hogy a történtek után mégis bejön. A lány mosolyt erőltetett magára. – Van egy szabadon garázdálkodó gyilkosunk, Bragg. Ebben nincs változás. A férfi fürkészőn nézte, és kissé elmosolyodott. – Nem, ebben nincs változás. A lány habozott. – Soha többé nem keresem fel olyan alkalmatlan időpontban. A férfi megkerülte az íróasztalát. – Francesca! Éjjel-nappal, bármikor meglátogathat az otthonomban! – Nem hiszem, hogy a felesége örülne neki. A férfi tekintete megkeményedett. – Nem érdekel, minek örül. Francesca érezte, hogy a férfi komolyan mondja, vagy legalábbis azt gondolja, komolyan mondja. Majdnem azt felelte neki, jobban tenné, ha törődne vele, minek örül a felesége, és minek nem, de aztán úgy döntött, nem avatkozik bele a házasságukba. Ez legalább egy biztos módja a katasztrófa elkerülésének. Ráadásul, valahol a lelke mélyén, biztosan tudta, hogy a férfi soha nem fog elválni Leigh Anne-től. – Szóval egy újabb nyomról akar beszámolni? – kérdezte a férfi könnyedén, s ugyanolyan könnyedén megérintette a lány könyökét. De a kínos feszültség ott maradt köztük. – Bertrand Hoeltz, a Negyedik sugárúti galéria tulajdonosa, Melinda Neville szeretője. A férfi szeme elkerekedett. – Hm – mondta hosszas szünet után. Francesca végül elmosolyodott. – Ennyit tud csak mondani? A férfi visszamosolygott, arcvonásai hirtelen ellágyultak. – Mikor találkozott vele utoljára a férfi? A lány megkönnyebbült, hogy a feszültség végre megtört. – Hétfőn reggel. Együtt reggeliztek, majd a lány hazament a műtermébe dolgozni. Úgy tűnik, a férfit rettenetesen megviselte. – Francesca felidézte maga előtt Bertrand Hoeltzot, és hozzátette: – Hogy színleli-e, azt nem tudom megmondani. Joel szerint lehet, hogy Hoeltz féltékenységből megölte Melindát. – Ki miatt? – kérdezte Bragg azonnal. – Nem tudjuk. – A férfi ismeri Sarah-t? – Azt mondja, nem. – Kételkedik?

– Nem. Egyelőre nincs okom kételkedni bármiben, amit mondott – felelte a lány elgondolkodva. Ekkor Shea kapitány kopogtatott az ajtón. Szeme elkerekedett. – Rendőrfőnök úr! Azt hiszem, nem fogja bánni, ha most azonnal lejön! Bragg előresietett, Francesca kíváncsian követte. – Mi az, Shea? – kérdezte Bragg. – Thomas Neville van itt, és a nővére után érdeklődik. Bragg hosszú léptekkel kiviharzott az ajtón, Francescának szaladnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. Jelentőségteljes pillantást váltottak, s nem hívták a földszinten várakozó liftet. A férfi karon fogta a lányt, mialatt Shea-vel a nyomukban lesiettek a betonlépcsőn. – Nos, ez egy pozitív fejlemény – kommentálta Francesca levegő után kapkodva. Az utolsó lépcsőfordulóról a liftakna mellett leláttak a zsúfolt fogadótérbe, ahol a rendőrök különböző korú bűnözőket állítottak elő, két úriember pedig panaszt tett valamilyen ügyben. Francesca azonnal felismerte Neville-t, aki egyedül állt egy íróasztal előtt, s az öklével verte azt. O’Malley igyekezett megnyugtatni. – Ő az! – kiáltotta a lány. – Hoeltz galériájában láttam egy képen, amelyet a nővére festett róla. Odasiettek. Thomas Neville korban közel állt Francescához. Épp, mint a festményen: hollófekete haja, sötét szeme, nagy orra és keskeny szája volt. A festmény alapján nem gondolta volna, hogy ilyen magas. Braggnél jó néhány centivel magasabb volt, s bár a válla nem volt keskeny, rendkívül szikár volt. Nem szokványosan volt jóképű. Egy hatalmas férfi szem és száj nélkül. Francesca kiűzte Eilie hangját fejéből. Ellie valószínűleg részeg volt, és hallucinált. Amellett bár Thomas Neville nagyon magas volt, de hogy hatalmas lenne…? Ezt a szót soha nem használná a leírására. Magas volt, de vékony. – Mr. Neville, segíthetek? – közelített Bragg nyugodt hangon megszólítva a férfit. Neville megfordult, sötét szemében bosszúság villogott. – Ki maga? – vetette oda. Bragg a kezét nyújtotta. – Én vagyok a rendőrfőnök, Rick Bragg. Neville erre kissé lecsillapodott. Majd, meglepetéséből felocsúdva, azt mondta. – Napok óta nem láttam a nővéremet, rendőrfőnök úr! Teljesen kétségbe vagyok esve. Attól félek, eltűnt! Eleinte azt gondoltam, hogy csak nagyon belefeledkezett a munkájába, ő ugyanis festő. De most már nincs rá elfogadható magyarázat, miért nem jön haza. – Hangja hisztérikus magasságba csapott. – Kérem, nyugodjon meg! – mondta Bragg halkan. – Mi is tisztában vagyunk a ténnyel, hogy Miss Neville eltűnt. Neville mély levegőt vett, egész testében remegett. Majd a szeme gyanakodva összeszűkült.

– Igen? Honnan tudják, hogy eltűnt? – A lakásában gyilkosság történt – világosította fel Bragg. - Ismerte ön a szomszédját, Miss Conwayt, a színésznőt? – Gyilkosság!? – fehéredett el a férfi. – Ki… valakit meggyilkoltak a lakásában? De hát, az lehetetlen! – Miss Conwayt találták ott holtan, Mr. Neville. A férfi döbbenten nézett. Eltelt egy kis idő, mire ismét megszólalt: – Hogyan… miért a nővérem lakásában gyilkolták meg? – Nem tudjuk – válaszolta Bragg. – Ön ismerte őt? – Csak futólag. A folyosón általában köszöntünk egymásnak. Tartózkodó volt, nem úgy, mint a színpadon. Hideg és barátságtalan – tette hozzá. Francesca meglepetten merevedett meg. Hideg? Odáig mindenki azt mondta, hogy Grace Conway melegszívű és csodálatos volt, mindenki szerette. – Menjünk oda egy íróasztalhoz! – indítványozta Bragg barátságos mosollyal, és megfogta Neville könyökét. Neville komor képpel bólintott, majd azt mondta: – Egyszerűen nem tudom ezt elhinni! Miért akarta volna bárki is megölni Miss Conwayt? Ráadásul Mellie lakásában! A recepciós pultot megkerülve egy nagy terembe léptek, amely tele volt íróasztalokkal, és rendőrségi alkalmazottak ültek az írógépeik mögött Bragg hellyel kínálta. Neville leült Addigra már minden vér kiment az arcából. Meglehetősen rossz színben volt – Kérem, ne mondják azt, hogy Mellie veszélyben van! – könyörgött – Te jóságos isten, az eltűnése ugye nincs összefüggésben a gyilkossággal? Francesca biztatóan mosolygott rá: – Reméljük, nincs. Miss Cahill vagyok – mutatkozott be, és átadta a névjegykártyáját A férfi sűrű szemöldöke megemelkedett, mialatt elolvasta. Majd felnézett. – Mióta nyomoznak nők is? – Amióta segítettem a rendőrségnek négy bonyolult bűnügyet megoldani – válaszolta, s igyekezett továbbra is mosolyogni. A férfi visszanyújtotta a kártyát – Tartsa csak meg! – Mikor látta utoljára a nővérét Mr. Neville? – Vasárnap – vágta rá a férfi. – Mikor? Sötét tekintettel nézett a lányra. – Miért kérdezget engem? – Mert fontos – felelte a lány halkan. – Mi is meg akarjuk találni őt csakúgy, mint maga. A fiatalember felsóhajtott:

– Utoljára vasárnap este láttam. Francesca meglepődött, hiszen Melinda Neville a vasárnap éjszakát Hoeltzcal töltötte, a galériatulajdonos legalábbis ezt állította. Vajon az után ment a galériába, miután az öccsét meglátogatta? Vagy valamelyik férfi hazudik? Bragg is hasonló gondolatokra jutott. Megkérdezte: – És ez hány órakor volt? Neville rájuk nézett. – Fontos ez? – Igen, fontos – felelte Bragg határozottan. – Este hat körül. Azt hittem, együtt vacsorázunk, de neki más tervei voltak. Francesca és Bragg jelentőségteljes pillantást váltott egymással. – Más tervei? – kérdezte a lány. Neville hirtelen a tenyerébe temette az arcát. – Nem mondta. Mással akart vacsorázni. – Melinda és Grace Conway barátnők voltak? – kérdezte Francesca némi gondolkodás után. Thomas Neville vajon nem tudott a nővére szerelmi kapcsolatáról? Ennyire feledékeny volna? – Nagyon kedvelték egymást – felelte a férfi azonnal. - Mellie nemrég tért vissza Párizsból, és hamarosan kebelbarátnők lettek. Mellie már azon a napon találkozott Miss Conwayjel, amikor beköltözött a házba. Én segítettem neki behordani a csomagjait. Azonnal összebarátkoztak. Annyira, hogy szerintem arról is megfeledkeztek, hogy én ott vagyok. – Kissé elmosolyodott a kedves emléken. – Azt hiszem, sok közös volt bennük, egyikük színész, másikuk festő. Bár Mellie régimódi nevelést kapott, a lelke mélyén bohém volt. – Tehát ön elfogadta a két nő barátságát, holott nem kedvelte a színésznőt? – kérdezte Francesca. – Furcsálltam, hogy olyan gyorsan összebarátkozott vele! - kiáltott fel a férfi. – Azt azonban nem mondtam, hogy nem kedveltem Miss Conwayt. Nem is ismertem őt. Amikor én ott jártam, mindig elment. Kétlem, hogy pár szónál többet váltottam vele. De Mellie-vel állandóan nevetgéltek. Francesca bólintott. – Értem. – Pedig dehogy értette. – És Hoeltz? Ön helyeselte a nővére vele való barátságát? Neville hirtelen elvörösödve talpra ugrott. – Hoeltz? Nem tudom, kiről beszél – mondta. Francesca biztos volt benne, hogy hazudik. Bragg megérintette a férfi karját. – Üljön le, Mr. Neville! Tehát ön soha nem találkozott Bertrand Hoeltzcal? Neville nem ült le. Az arca vörös maradt. Hangját suttogásra fogta: – Mellie rendes lány. Semmi köze nincs Bertrand Hoeltzhoz! – Tehát ismeri őt – szögezte le Bragg.

– Barátok, mondjuk így. A férfi állítja ki a nővérem munkáit - mondta Neville állát felszegve, védekező testhelyzetben és hanghordozással. – Nekem már csak a nővérem maradt, rendőrfőnök úr. Az édesanyánk még gyermekkorunkban meghalt, az édesapánk másfél évvel ezelőtt. Nekem már csak ő van, könyörgök, találja meg! – Mindent megteszünk – mondta Bragg, a férfi vállát átfogva. – Muszáj feltennünk ezeket a kérdéseket, Thomas. Kérem, legyen elnéző velünk! Már majdnem végeztünk. – Elmosolyodott. Thomas Neville leült. Úgy festett, mint aki menten elsírja magát. – Emlékszik rá, hol volt hétfő reggel? Neville hunyorított. – Hát persze. – És hol? – csapott le rá Francesca. A férfi ránézett. – A Tengerészek Spórkasszájában dolgozom a Pearl Streeten. Hivatalnok vagyok. Kilenckor kezdek, ötkor végzek, hétfőtől péntekig mindennap – válaszolta. Francesca arra gondolt, hogy Grace Conway akár reggel kilenc előtt vagy délután öt után is meghalhatott. Nem mintha azt hitte volna, hogy Thomas Neville a gyilkos, de olyan kevés gyanúsítottjuk volt, hogy őt is felvette a rövid listára. – Hány órakor indul munkába? – kérdezte. – Negyed kilenckor – válaszolta a férfi. – Villamossal megyek a belvárosba. – Van elképzelése arról, ki akarhatott ártani Miss Conway-nek? – kérdezte Bragg. – Mondtam már önnek, hogy alig ismertem – felelte Neville. – Van tudomása arról, hogy valaki ártani akarna az ön nővérének? – Úgy gondolja, valaki bántotta Mellie-t? – kiáltotta a férfi elfehéredve. – Nem tudjuk, mit gondoljunk – válaszolta Bragg közömbösen. – Mindenki szereti Mellie-t – mondta a férfi. – Mindenki! Francesca közel hajolt. – Nem mindenki, Mr. Neville. Mivel az ön nővére eltűnt, és ráadásul nem sokkal a barátnője meggyilkolása után. Talán látott valamit. Talán szemtanúja volt a gyilkosságnak. Lehet, hogy megszökött. Thomas Neville szeme elkerekedett. – Nem, nem – suttogta reszketve. – Gondolkodjon! – kiáltotta Francesca. – Tud valakiről, aki megölhette Miss Conwayt? Vagy valakiről, aki eléggé gyíjlölte az ön nővérét, hogy feldúlja a műtermét, és esetleg Miss Conwayt támadta meg véletlenül, mert azt hitte, ő Mellie? – Hoeltz – nyögte a férfi. – Hoeltz minden ízében gyűlölte Mellie-t. – Hogyan? – egyenesedett ki Francesca. Ez átlátszó hazugság volt. Könnyek lepték el Neville szemét. Megrázta a fejét.

– A nővérem azért ment el hozzá vasárnap este, hogy szakítson vele – suttogta. – És tudom, hogy Mellie nagyon félt. Tizenkettedik fejezet 1902. február 21., péntek, délelőtt 11 óra Bartolla Benevente sietve igyekezett a Channing-rezidencia szalonjába, ahol a vendégeket szokták fogadni. Negyedórát töltött azzal, hogy kivasalja a haját, megigazítsa a rúzsát, és pirosítót tegyen az arcára. Jól szabott burgundi vörös kabátkájában és a hozzá való, festett rókaprémmel szegélyezett szoknyában, rubint nyaklánccal és a hozzáillő fülbevalóval érezte, hogy sugárzik, és pompásan fest. A szalon ajtaja szélesre volt tárva. A drámai hatás kedvéért megállt a küszöbön. Meg se fordult a fejében, hogy a látogatóját megvárakoztassa. Leigh Anne Bragg egy bársonyszófán üldögélt, és amikor meglátta Bartollát, elmosolyodott, és kecsesen felállt. A két nő néhány évvel korábban Rómában ismerkedett meg egymással, amikor Bartolla férje még élt, és toscanai villájukba utaztak éppen. Bartolla ragyogó mosollyal vágott keresztül a helyiségen, majd a két nő összeölelkezett. Sajnos, Leigh Anne ugyanolyan szép volt, mint amikor legutóbb látták egymást. Bartollát az önbizalma szerencsére megakadályozta, hogy irigy legyen, pusztán bosszúsan állapította meg. – Milyen csinos vagy! – kiáltotta Bartolla, még mindig mosolyogva. És tudta, hogy a csinos szó nem éppen hízelgő Leigh Anne fülének. Tudta, hogy ez a szó idegesíteni fogja a filigrán kis nőt. Ám, ha Leigh Anne meg is sértődött, nem adta jelét. – Te is milyen szép vagy ma! – válaszolta Leigh Anne lágy, elfúló hangon. – Tetszik a kosztümöd, Bartolla. Ugye nem Olaszországban készült? Szeretnék én is a varrónőddel varratni. – Attól tartok, hogy ott – hazudta Bartolla. A kosztüm néhai drága férje egyik lánytestvéréé volt, aki számos más holmival együtt nekiadta, amikor rájött, hogy túl kövér ahhoz, hogy valaha is fel tudja még venni azokat. Bartolla átalakíttatta a ruhákat, hogy tökéletesen álljanak rajta. Megspórolt egy vagyont, s nyert egy elegáns ruhatárat. Varrónője nem volt, mert néhai drága férje után egyetlen cent sem maradt. Ezt azonban Leigh Anne nem tudhatta. Ez az ő titka volt. A két nő leült, s miközben az inas begurított egy zsúrkocsit, amelyen tea és sütemény volt, eligazgatták a szoknyájukat. Mindkét nő kiszolgálta magát, s az udvariasság kedvéért vettek a süteményből, amelyet azonban nem szándékoztak megenni. – Mondd csak, Leigh Anne, hogy érzed magad New Yorkban? – kérdezte Bartolla élénk kíváncsisággal. Majd meghalt, hogy megtudja, hogyan alakul a Bragg-Leigh Anne-Francescaháromszög. Szörnyen izgalmas volt. Leigh Anne felragyogott. Arcán enyhe pír jelent meg, és smaragdszinű szeme szikrázott. – Kiválóan, a férjemmel múlt éjjel kibékültünk! Bartolla majdnem elejtette a csészéjét és a csészealjat, közben az ölébe löttyent a tea. Leigh Anne felkiáltott, s odanyújtott egy aranyszegélyes szalvétát. – Ó, remélem nem hagy foltot!

Bartolla felitatgatta a foltot a kendővel, s ezt az időt közben arra használta, hogy felocsúdjon meglepetéséből. – Ez nagyszerű hír! Úgy örülök! – Majd némi tétovázás után megkérdezte: – Találkoztál már Francesca Cahill-lel, drágám? Leigh Anne mosolya kissé elhalványult. – Igen. – Kezébe fogta Bartolla kezét. – Nem is tudom elmondani, milyen hálás vagyok, amiért levélben figyelmeztettél. Ha nem jövök New Yorkba, isten tudja, mi történik. Bartolla mosolya nem volt tökéletes. Szándékosan piszkálta meg a darázsfészket, dacára, hogy Francescát valóban szerette, Leigh Anne-t pedig nem igazán kedvelte. Francesca azonban nem volt számára vetélytárs. Francesca nem is lehetett, és nem azért, mert nem volt szép, hiszen az volt. Csakhogy a figyelmét a politika, a jótékonykodás és a bűnügyi nyomozás kötötte le. Bragget és talán Hartot kivéve nem létezett számára férfi. Leigh Anne azonban igen veszélyes riválisnak tűnt. Túl szép, túl jó a tartása, túl elegáns, és Bartolla tudta, hogy bármelyik férfit el tudja csábítani, akit csak akar. Leigh Anne érdeklődését szerencsére most teljesen lefoglalta a sikeres és jóképű férje visszahódítása. Bartolla nem tudta megállni, hogy ne figyelmeztesse Leigh Anne-t. Az, hogy Leigh Anne visszatért New Yorkba, hogy visszaszerezze a férjét, mielőtt az még Francesca hálójába kerülne, szórakoztatónak is tűnt. És most Bartolla alig várta, hogy jól szórakozzék. – Drágám, te vagy az egyik legjobb barátnőm! – kiáltotta Bartolla. – Bár imádom Francescát, ezt te is jól tudod, de egyszerűen tudatnom kellett veled, mi történik itt, a városban, mindenki kíváncsi tekintete előtt. Leigh Anne hálásan mosolygott, és kortyolt a teájából. Ez még jobban bosszantotta Bartollát. – Ti ketten találkoztatok már? Leigh Anne letette a csészéjét. Majd, Bartolla megrökönyödésére, fogott egy süteményt, és rágcsálni kezdte. – Néhány nappal ezelőtt meglátogattam. Attól tartok, igazad volt. – Bánatos képet vágott. – Különleges nő. Egyszerre szép, okos és kedves, nem említve, hogy ráadásul még nyomozó is. Teljesen érthető, hogy Rickben gyengéd érzelmek támadjanak fel egy ilyen nő iránt, tekintve, hogy négy hosszú éve külön éltünk. Bartolla, együttérzést színlelve, megérintette Leigh Anne kis, selymes kezét, miközben azt gondolta: Jól van! – Igen, különleges nő. Francesca mellett nincs egy unalmas perc – mondta Bartolla, s nagyon szerette volna tudni, mi történt, amikor Francesca és Leigh Anne találkozott. – Talán eljön az a nap is, amikor összebarátkoztok. Leigh Anne mosolygott. – Az nagyon jó volna. Bartolla elszántan próbálta kiprovokálni az igazságot, ezért rámenősen így folytatta: – Francesca valóban nagyon érdekes társaság. Egyszer együtt ebédelhetnénk hármasban a héten valamikor. Leigh Anne meglepte, mert bebizonyította, hogy méltó ellenfél.

– Ha van kedved megszervezni, szívesen megyek. Esetleg az unokahúgodat is meghívhatod, akivel még nem találkoztam. Bartolla elutasítóan legyintett. – Sarah mindig a műtermében van. Szinte lehetetlen őt elvonni a művészeti tevékenységétől, de ha óhajtod, megpróbálom. – Miközben ezeket a szavakat mondta, Evan Cahillre gondolt, és a szíve nagyot dobbant. A férfi nagyon csúnyán megsérült, de hála istennek, rendbe fog jönni. A késő délután folyamán majd még meglátogatja, és amíg ágyhoz kötött, minden délutánját ott tölti. Nagyon fontos volt számára a vele eltöltött idő. Sokkal többet akart tőle, mint a férfi társasága és lovagiassága, lévén forróvérű asszony, Evan pedig elbűvölő fiatalember. Az asszony tudta, hogy Evan nagyszerű szerető, egyaránt tapasztalt és bőkezű. Tudta, hogy imádná buja testének minden porcikáját. De a tervei türelemre intették. A férfinak legelőször is fel kell bontania a Sarah-val kötött eljegyzését. Bartolla tudta, hogy Evan már akkor szándékozott megtenni, mielőtt belekeveredett abba a szörnyű verekedésbe. De addig is, a végső beteljesedést kivéve, minden lehetséges szexuális játékba be akarta vonni a férfit. A végső kegyet vissza akarta tartani, hogy addig incselkedjen és csábítson, amíg a férfi térdre hullva könyörögni nem kezd, hogy menjen hozzá feleségül. De kezdett türelmetlen lenni, és meg is ijedt. Ahogyan a férfi arra a kis sovány, rosszul öltözött varrónőre nézett a minap, egészen megrémítette, pedig gyakran mondogatta magának, hogy Evan Cahill megszerzésében nem lehetnek versenytársak. De mert nem tudta magát teljes mértékben meggyőzni, hirtelen megváltoztatta a tervét. Fel kell gyorsítania a folyamatot. A lehető leghamarabb be kell jelentenie, hogy állapotos.

Végre sikerült megnyugtatniuk Thomas Neville-t, és további kérdéseket tettek fel neki. Mire átadták Shea kapitánynak, hogy az felvegye a bejelentést, Francesca nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a férfi az ő emberük. Miközben Shea kikérdezte őt, hogy kitöltse a hivatalos bejelentést az eltűnt személyről, egy íróasztal mögül figyelte Bragg-gel együtt. – Mit gondol? Bragg a lányra pillantott. – Ne alkosson elhamarkodott ítéletet, Francesca! – Látszik, hogy szereti a nővérét. De olyan furcsa. Van valami, ami aggaszt engem – válaszolta. – Azt hiszem, utána kell néznünk Hoeltz alibijének – mondta Bragg. – Ha Miss Neville szakított vele, kétlem, hogy vele töltötte volna a vasárnap éjszakát, ami azt jelenti, hogy hazudott. És ez lehet indíték is. – Indíték Miss Conway meggyilkolására? – kételkedett Francesca. – Indíték arra, hogy dühből és kétségbeesésből feldúlja a szeretője műtermét, majd kitöltse a dühét Miss Conwayen, egy ártatlan arra járón.

– Ez azonban még mindig nem válasz arra a lényeges kérdésre, hogy hol lehet Miss Neville, és hogy mi történt vele. Ha az elméletünk helyes, akkor a saját szeretője elől bujkál valahol - mondta Francesca. Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Newman felügyelő csörtetett be a kapitányság bejárati ajtaján, nagyokat fújtatva. Azonnal észrevette őket, s elindult feléjük, majd levegőért kapkodva megállt előttük. – Lassítson – mondta Bragg, átölelve a vállát. – Gyanítom, találtak valamit. Newman bólintott, de a zihálástól nem tudott megszólalni. Ekkor Hickey, egy magas, sovány, vörös hajú férfi lépett be az előcsarnokba. Odament hozzájuk ő is. – Miss Holmest meggyilkolták – jelentette. – Hogyan?! – kiáltott fel Francesca megrettenve. Bragg egy pad felé terelte Newmant. – Mikor történt? Newman végre levegőhöz jutott: – Az anyja találta meg ma reggel, uram. A hálószobája padlóján feküdt, megfojtották. – Menjünk! – adta ki Bragg a parancsot.

Francesca megállt a keskeny szobaajtóban, s a helyiséget tanulmányozta, amely előző éjjel még Catherine Holmes hálószobája volt. A pillantása azonnal Catherine élettelen testére esett. Egyszerű hálóingében, nem messze a keskeny ágytól, egy csupasz fal mellett feküdt, de távolabb az ajtótól, ahol Francesca állt. Mrs. Holmes a nappali díványán hisztériásan zokogott, szívszorító látvány volt. Francesca is kis híján elsírta magát. Ő csak egyszer, futólag találkozott Miss Conwayjel, Miss Neville-lel pedig soha. A fájdalom most mégis megbénította. Érezte, hogy Bragg lép mellé. Nem nézett a férfira, miközben komoran megjegyezte: – Hazudott nekünk az ablakot illetően. Biztos vagyok benne, hogy ott szokott üldögélni, és egy másfajta élet után vágyakozott, amely ennek a lehangoló, nyirkos lakásnak a falain kívül van. Látta a gyilkost, Bragg. És az visszajött. Bragg megérintette a karját. – Ez is egy teória, és még az is lehetséges, hogy helyes. - Odament Catherine holttestéhez, és mellé térdelt. – A nyaka kezd kékesfekete lenni – állapította meg. Francesca elfordította a tekintetét. Vetett még egy utolsó pillantást a szegényesen bútorozott szobára: a kék paplan elnyűtt volt, egyetlen csipkés párna díszítette az ágyat. Az éjjeliszekrény fenyőből összerótt gyenge alkalmatosság volt. A szoba egyetlen lámpája azon állt, valamint egy bögre víz. És egy Biblia is. Néhány ruhadarab lógott a falba vert kampókon. Francesca a rozoga ruhásszekrényhez lépett, és kinyitotta. Néhány ruhát látott még benne, egy pár cipőt, fehérneműt, és egy helyes kis kagylófésűt. Még jobban elszomorodott. Miss Neville lakása is elég egyszerű volt, de nem ilyen lehangoló. És Miss Neville-nek ott volt a művészet. Francesca reménykedett benne, hogy ő még életben van.

A lány kiment a hálóból, Bragg csatlakozott hozzá a nappaliban. – A bejárati ajtót minden éjjel bereteszelték belülről. Mrs. Holmes azt mondja, hogy még akkor is be volt reteszelve, amikor ma reggel kirohant az utcára, hogy segítséget kérjen. Mrs. Holmes a kanapén hol zokogott, hol levegő után kapkodott. – El akarom kapni ezt az őrültet, Bragg! – mondta Francesca komoran. – Mielőtt újra lecsap. – Én is – válaszolta a férfi. Az ablakra mutatott, ahol Catherine Holmes hintaszéke állt, ekkor ordítóan üresen. Francesca észrevette, hogy az ablakot benyomták, és ezért tárva-nyitva van. – Itt jutott be a szobába, és itt is ment ki. – Miért nem a bejárati ajtón? – Talán nem akarta, hogy a folyosón másodszor is meglássák – felelte Bragg. – Van valami kapcsolat Catherine Holmes és a művészvilág között? – kérdezte, s késztetést érzett, hogy hozzátegye: Vagy a bátyámmal? De nem tette. – Nincs. Váratlanul a rendőrkapitány csörtetett be a szobába. Olyan tagbaszakadt volt, hogy betöltötte az egész nappalit. – Rendőrfőnök úr, Miss Cahill! Úgy látom, a fojtogatónk ismét akcióba lendült. Francesca nem kedvelte Brendan Farrt, mivel a férfi világosan a tudtára adta, nem nézi jó szemmel, hogy belefolyik a rendőrségi ügyekbe. A lány fenyegetőnek találta, ezért csak rámosolygott, és bűnjeleket keresve járkálni kezdett a szobában. – A gyilkos vagy őrült, aki megkedvelte ezt a házat, vagy Miss Holmes látott valamit, amit nem kellett volna látnia – mondta Bragg. A hálószoba felé mutatott. Farr bement, egy fiatal tiszt követte. Ő is letérdelt a holttest mellé, és szemügyre vette, anélkül hogy megérintette volna. Newman és Hickey befejezte a nappali átvizsgálását. Aztán a hálószobával folytatták. Francesca odament Mrs. Holmeshoz, miközben azt kívánta, Farr bárcsak ne folyna bele az ügybe. Leült az asszony mellé. – Nagyon sajnálom. Hívták már az orvost? Mrs. Holmes bólintott, arca rendkívül elgyötört volt. – Egy angyal volt – mondta elfúló hangon. – Az én mentőangyalom! Hogy tehette ezt bárki is? – Igyekszünk kideríteni – felelte Francesca komor hangon. Kezébe fogta az asszony kezét. – Miss Holmes ismerte Grace Conwayt? Barátnők voltak? – Egyáltalán nem! Miss Conway színésznő volt, kisasszony, a lányom meg szegény. – Ismerte, vagy találkozott valaha akár Bertrand Hoelczcal, Miss Neville barátjával, akár Thomas Neville-lel, a lány öccsével? – Francesca megdermedt, amikor Farr odaállt mellé. – Jó barátságban volt Miss Neville-lel, ahogy én is. Természetesen ismertük az öccsét is. Ami Mr. Hoeltzot illeti – Mrs. Holmes elkomorodott –, azt mondtam neki, még csak rá se nézzen, ha találkoznak a folyosón. Mondtam neki, hogy veszélyes. – Mr. Hoelcz gyakran járt ide? Meglátogatta itt Miss Neville-t? – kérdezte Francesca meglepetten.

– Igen. És mindig vörös rózsát hozott, vörös rózsacsokrot és egy palack francia bort! – A könnyek ismét ellepték a szemét. Arcát a kezébe temette, és ismét sírni kezdett. – Miss Holmes ismerte Evan Cahillt, Mrs. Holmes? – kérdezte Farr. Francesca mozdulatlanná dermedt, majd lassan megfordult, hogy a férfira nézzen. A férfi kifejezéstelen szürke szeme őt fürkészte. – Ezt a kérdést nem tette fel. Mrs. Holmes leejtette a kezét. – Miss Conway barátját? Egyáltalán nem! Ő is olyan rossz, mint Hoeltz, vagy még rosszabb! Mindig mosolyog az olyan rendes lányokra, mint az én Catherine-em. Mondtam neki, hogy még csak ne is mosolyogjon vissza rá! – Francesca? – szólította Bragg halkan a hálószobából. Francesca talpra ugrott, és odasietett. Bragg egy Bibliát tartott a kezében. – Mi ez? – kérdezte, nem tetszett neki a férfi fura arckifejezése. Balsejtelme támadt. Bragg rendkívül komor volt. Kinyitotta a Bibliát, és Francesca meglátta, hogy az valójában egy napló. A Biblia eredeti borítóját levették a szent könyvről, és ebbe helyezték a naplót, nyilván azért, hogy eltitkolják a tartalmát. A férfi véletlenszerűen belelapozott, és odaadta a lánynak. Francesca a dátumra pillantott, majdnem egy évvel korábban íródott, majd olvasni kezdte: Ma megint meglátogatta Grace Conwayt, és összetalálkoztunk a folyosón. Persze én számítottam rá, nem mindig kora este jön, hogy elmenjenek valahová a színésznővel. Ma este rózsaszín szegfűt viselt a hajtókájába tűzve. És amikor rám mosolygott, sikerült annyit mondanom neki, hogy: jó estét! Ő visszaköszönt nekem, majd bemutatkozott Evan Cahillnek hívják. Milyen elegáns név, és hogy illik hozzá! Én is be mertem mutatkozni, aztán kellemes estét kívánt nekem. Francescát elfogta a rémület. Lapozgatni kezdett, s egy másik bejegyzésbe olvasott bele: Egész éjjel hallottam őket. Hallottam, hogy szeretkeznek, hallottam, amikor a nő a nevét kiabálta. Aztán hallottam azt is, amikor Evan Cahill azt mondta, nagyon szereti őt. Olyan vékonyak ezek a falak! Később, amikor odafenn csend lett, nem tudtam elaludni. Látom magam előtt, ahogy Miss Conwayjel szeretkezik, de valójában én vagyok ott Ó, istenem.’ Olyan szerelmes vagyok! Francesca rémülten csapta össze a naplót. Farr tornyosult az ajtóban. – Szóval a lány naplót vezetett – szögezte le. Francesca remegve fordult el tőle. Tehát a bátyja az összekötő kapocs Sarah Channing és a két halott nő között.

- Jól érzi magát? – fogta meg Bragg a kezét, és szorosan tartotta. – Az a napló nem jelent semmit – mondta Francesca, amikor már a Daimlerben ültek a barna homokkő épület előtt, amelyben a Hoeltz Galéria volt.

– Azt jelenti, hogy bele volt habarodva a bátyjába. Meg kell tudnunk az igazságot Evantől is, Francesca! – Bárcsak ne jött volna oda Farr! – kiáltotta szenvedélyesen. Csak bajnak jött, és Francesca ezzel tisztában is volt. – Nagyon nem kedvel engem! Meglepetésére Bragg nem ellenkezett, és nem próbálta meggyőzni őt az ellenkezőjéről. Kiszállt az autóból, a lány oldalára ment, hogy kinyissa neki az ajtót. Majd azt mondta: – Azt hiszem, egy darabig távol kellene maradnia a rendőrkapitányságtól, Francesca. Ne nagyon mutatkozzon ott, ha érti, mire célzok. Folytassa a nyomozást, de diszkréten. A lány bólintott. – Történetesen egyetértek magával – válaszolta. A kocsit ott hagyták, Bertrand Hoeltz pedig kisvártatva felkísérte őket a galériába. Szörnyen festett, mintha egy nap alatt egy évtizedet öregedett volna. Miután hellyel kínálta őket kis dolgozószobájában, és megkínálta őket egy kávéval, így szólt: – Kérem, mondják azt, hogy jó hírrel szolgálnak! Kérem, mondják azt, hogy megtalálták Melindát! – Sajnálom, nincsenek jó híreink – válaszolta Bragg. – Továbbra is dolgozunk az ügyön. – Fel kell tennünk önnek néhány kérdést, Mr. Hoeltz - mondta Francesca halkan. A férfi felnyögött, kezébe temette az arcát, majd komor tekintettel beleegyezően bólintott. Úgy tűnt, valóban kétségbe van esve a szeretője eltűnése miatt. – Mr. Hoeltz – szólította meg Francesca halkan, hangjában semmi fenyegető nem volt. – Miss Neville szakítani akart önnel? A férfi kiegyenesedett, mintha ütés érte volna. A szeme elkerekedett, meg volt döbbenve. – Tessék? Francesca megismételte a kérdést. A férfi az arcát dörzsölte. – Nem, nem akart. Nem tudom, ki állította önnek ezt a valótlanságot – felelte rekedten. A lány szemébe nézett. – Mi nem csupán szeretők voltunk, Miss Cahill. Mi szerelmesek voltunk egymásba. Francesca kényszeredetten mosolygott. – Elhiszem – mondta, de közben vészcsengők csilingeltek a fejében. A férfi hazudik. Miközben tagadta a szakítás tényét, nem volt képes Francesca szemébe nézni. – Emlékszik rá, mit csinált hétfő délelőtt, miután Miss Neville elment öntől? – kérdezte Bragg halkan, közömbösen. Francescának rá sem kellett néznie, hogy tudja, a barátja is rájött a hazugságra. Hoeltz megriadt. – Hétfő délelőtt? Ez hogy tartozik ide? – kérdezte teljesen elsápadva. – Kérem! – kérlelte Bragg egy bátorító mosollyal. Hoeltz megrázta a fejét.

– Elolvastam a Sunt, a kedvenc lapomat. Aztán sétálni mentem, mint mindennap. Majd itt, az irodámban, végeztem némi papírmunkát, megírtam néhány levelet, utána pedig megebédeltem egy kis étteremben, nem messze innen. – Egyedül? – kérdezte Bragg. – Igen, egyedül. Miért kérdi? – Hány órakor ebédelt, és pontosan melyik étteremben? - kérdezte Francesca, miközben Miss Holmes meglepő naplója járt a fejében. – Joe éttermében voltam, kétsaroknyira innen, a Negyedik sugárúton – felelte, s idegesnek tűnt. Ide-oda kapkodta a pillantását. – Mi ez az egész? – És ebéd után? – folytatta Bragg, mintha nem hallotta volna a kérdést. – Mivel nem volt előjegyezve látogató, így elkezdtem leltárba venni néhány új szerzeményt. Aztán elmentem kenyeret és sajtot venni vacsorára. Vártam Melindát, aki azóta se jött – fejezte be rekedt hangon, s tágra nyílt szemében szemrehányás tükröződött. Francesca Braggre nézett. Bertrand Hoeltznak, a Joe éttermében töltött idő kivételével, nincs alibije hétfőre. A szeretője az eltűnése előtti éjjelen szakított vele, Grace Conway meggyilkolásának az éjszakáján. – Mennyire ismeri ön Thomas Neville-t? – tette fel a kérdést a lány. – Alig ismerem őt! – A férfi kétségbe volt esve. – Miért nem? – tudakolta Bragg. – Végül is a szeretője öccse. A férfi elvörösödött. – Miért nem? Megmondom a pontos okát, miért nem, rendőrfőnök úr. Helyteleníti a kapcsolatunkat. Nem kedvel engem. Valójában tele van előítélettel, és olyan nehéz ember, hogy Mellie, amikor csak tehette, kerülte őt. Azért töltött egy évet Párizsban, hogy távol legyen a saját fivérétől. Amikor hazaköltözött, megegyeztünk, hogy távol tartjuk őt magunktól. – De Thomas Neville majdnem mindennap meglátogatta a nővérét a lakásán – mutatott rá Francesca. Ez aligha egyezik Melindának azzal a törekvésével, hogy elkerülje őt. Hoeltz komor volt. – Nehéz volt őt elkerülni. – Még egy kérdésem van – mondta a lány. – Ha ön annyira szereti őt, miért nem vette feleségül? A férfi elvörösödött. – Hoeltz? – nógatta Bragg. A férfi felállt. Feltűnően komor volt. – Természetesen szerettem volna, sőt nagyon szerettem volna. De nem tehettem. Francesca várta a késlekedő választ. A férfi felsóhajtott: – Már nős vagyok, Miss Cahill. A feleségem és a gyerekeim egy kisvárosban laknak, Párizstól északra.

Tizenharmadik fejezet 1902. február 21., péntek, délután 3 óra Hart vásárolt egy házat a szeretőjének az ötödik sugárúton. Francesca lassan áthaladt a kovácsoltvas kapun, és egy impozáns téglaépület felé sétált. Továbbra is aggasztotta, hogy Catherine Holmes bele volt habarodva a bátyjába, valamint Brendan Farr nem várt részvétele a nyomozásban. Ahogy Daisy bejárati ajtaja felé közeledett, nagyon jól tudta, hogy az idegességének semmi köze az aktuális nyomozáshoz, annál inkább az előtte álló látogatáshoz. Furcsán érezte magát, mert őszintén kedvelte Daisy-t, aki, feltételezése szerint, hasonló családi háttérrel rendelkezett, mint ő maga. Ám most, hogy Hart őszintén kinyilvánította felé a házasodási szándékát, valamint a nemrég elcsattant csók tudatában, mégis zavarban volt, mintha a másik asszonynál teendő látogatása az ellenfél felkeresését jelentené. Azt is tudta, hogy Hartnak soha nem szabad tudomást szereznie erről a látogatásról. A kíváncsiság hajtotta, meg kellett tudnia, milyen kapcsolat fűzi őt Daisyhez. Az inas azonnal ajtót nyitott, s Francescát egy tágas, csillogó padlójú előtérbe vezette, amelynek a hátsó végében meredek lépcsősor vezetett az emeletre. Számos festmény függött a falakon: két tájkép, egy csendélet és egy nagyon szép kép, amely egy gyermeket ábrázolt az édesanyjával. A képet tanulmányozta, hogy elterelje a figyelmét az idegességéről. Egy Mary Cassatt nevű festő munkája volt. – Francesca! – kiáltotta Daisy őszinte örömmel, s lesietett a lépcsőn. Francesca melegen visszamosolygott rá, s egy pillanatra el is feledkezett a férfiról, aki összekötő kapocs volt kettejük között. Daisy a leglégiesebb teremtés volt, akit Francesca valaha látott, inkább volt angyali, mint nőies, mintha holdfényben tündökölne. Platinaszőke volt, bőre színe mint az elefántcsont. Karcsú volt és kecses. Arca tökéletes, hatalmas kék szeme volt, magas járomcsontja, keskeny orra. Az álla kissé erős volt, mégsem volt feltűnő, mivel az ajka szokatlanul telt volt. Ő volt a legszebb nő, akit csak ismert, még Leigh Anne-t is felülmúlta. Francesca nem csodálkozott, hogy Hart a szeretőjévé tette. Külsőleg tökéletesen összeillettek: a férfi volt az árnyas éj, a lány a holdfény. – Hogy vagy, Daisy? – kérdezte Francesca. Közben úgy érezte magát, mint aki elárulta a barátnőjét. Tudta ugyanis, hogy Daisy nagyon boldog Harttal és ezzel az állapottal. – Csodásan – mosolygott Daisy. Francesca meglepődésére a szeme azonban nem mosolygott, meglepően kék szemében aggodalom ült. Mi lehet a baj? Daisy megfogta a kezét. – Gyere! Gyere a szalonba! Annyira örülök, hogy eljöttél! - mondta halkan, lelkendezve. Hangja tökéletesen illett törékenységéhez. Francesca, kissé kínosan érezve magát, követte a lányt egy elegáns szalonba. A fal finom aranyárnyalatú volt, a bútorok zöld, kék és arany tónusúak. Gyönyörű perzsaszőnyegek borították a padlót, és három kristálycsillár függött a magas mennyezetről. A helyiséget, csakúgy, mint az egész házat, finom elegancia jellemezte. A két nő egymás mellé telepedett két székbe. Daisy égszínkék ruhát viselt, néhány árnyalattal világosabbat, mint a szemszíne. Szeretettel fogta meg Francesca kezét.

– Egy újabb eset foglalkoztat? – kérdezte érdeklődéssel. - Két héttel ezelőtt olvastam a Cross-gyilkosságról. Drága Francescám, nélkülözhetetlen lettél Rick Bragg számára! – mondta elismeréssel. – Igen, most valójában egy újabb ügyön dolgozunk, amely meglehetősen komplikált. – Csakhogy Francesca nem azért jött, hogy a nyomozásról beszélgessenek. Sokkal személyesebb vizekre próbált evezni. – Hogy van Rose? Daisy meglepődött. Rose a legjobb barátnője és a szeretője volt. Amikor Francescának ez a tudomására jutott, nagyon meg volt lepődve. De idővel elfogadta a tényt, hogy a két nő szereti egymást. Francesca is kedvelte Rose-t, aki érzéki, sötét, és szenvedélyes teremtés volt. – Már egy hete nem láttam. Tudod, milyen nehéz Harttal, ha Rose-ról van szó. Francesca elégedett volt: Hart a téma, épp, ami érdekli. – Tudja, hogy mennyire kedveled Rose-t. Bizonyára féltékeny. – Hart? Féltékeny? – kérdezte Daisy meglepetten, majd derűsen elmosolyodott: – Francesca, Hart nem féltékeny. Birtokló, őrülten az, de soha nem féltékeny. Francesca bólintott, de elkomorodott. Ez olyan hír, amely nem lepte meg. A férfi nem féltékeny, mert nem akar szeretni, viszont birtokló, ami sokkal rosszabb. Daisy-t tárgynak tekintette, ahogy a gyűjteménye darabjait; a saját tulajdonának tartotta. – Ne érts félre – mondta Daisy hirtelen –, imádom Caldert. Soha nem találkoztam még ilyen figyelmes és bőkezű férfival. Meg vagyok elégedve a megállapodásunkkal. De Hart és Rose olyan különbözőek, így aztán közöttük őrlődöm. Ki nem állhatják egymást. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Francesca nem tudta, mit felelhetne. Korábban, amikor a Randall-gyilkossági ügyön dolgozott, Hart volt az egyik gyanúsított. Az volt az alibije, hogy a gyilkosság elkövetése idején Rose-zal és Daisyvel hancúrozott az ágyban. Francesca tudta, hogy a férfi egyidejűleg élvezte mindkét nő kegyeit, mielőtt Daisy a szeretője lett. – Valaha kedvelte Rose-t – kommentálta. Daisy megértően mondta: – Akkoriban még egyikünket sem ismert igazán. Az csak szenvedély volt, Francesca! A lány elpirult. Ki az az őrült, aki férjhez menne egy olyan férfihoz, aki egyszerre két nővel szeretkezik? – Jól vagy? – kérdezte Daisy, kizökkentve őt a gondolataiból. Figyelmesen nézett Francescára. – Kissé gondterheltnek tűnsz. Sőt, inkább zavartnak. – Egy kissé gondban vagyok – vallotta be Francesca. Tétovázott. – Bragg felesége visszatért a városba, és kibékültek, a bátyámat pedig alaposan helybenhagyták egy kocsmában. Daisy elképedt. – Annyira sajnálom a bátyádat! Ami a rendőrfőnököt illeti, nem is tudtam, hogy felesége van. El tudom képzelni, mit érzel most Bragg iránt. Francesca magára erőltetett egy mosolyt. – Barátok maradunk – mondta elszántan. Az aznapi nyomozás során úgy tűnt, hogy a kapcsolatukat sikerült valódi barátsággá alakítani. Ez felvidította Francescát.

– El kellett volna mondania neked – fortyant fel Daisy. - Ezért szeretem Rose-t, és a férfiakat általában nem kedvelem. - Hangja ellágyult. – Calder különleges kivétel. Francesca nem állta meg, hogy védelmébe ne vegye Bragget: – A felesége négy évvel ezelőtt elhagyta. Európába hajózott, ahol számtalan szeretője volt. Négy évig nem is beszéltek, nem is találkoztak. Az asszony visszatérése mindannyiunk számára meglepetés. – Te még mindig szereted őt – állapította meg Daisy. – Nagyon szeretem őt, és örökké szeretni fogom – ismerte be Francesca. Ekkor tudatosult benne, hogy előző esti haragja elpárolgott. Egyszerűen képtelen volt haragudni Braggre. És a szomorúság, a veszteségérzet is csökkent. Daisy pillantása hirtelen lesiklott Francescáról. – Megjött Calder! – kiáltotta meglepve, egyben nagy örömmel. Francesca megfordult a széken, hogy kinézzen az ablakon. Semmi kétség, a hatalmas, fényes hintó akkor állt meg az utcán. A lány talpra szökkent. – Nem szabad meglátnia! Nem tudhatja meg, hogy itt jártam! Daisy meglepetten nézett rá. – De… miért? – Nem tudom, hogyan mondjam el… és nincs rá idő! - Francescát elfogta a rémület. Daisy felállt, és Francesca mellett elhaladva kinyitott egy ajtót, amely egy kisebb szalonba vezetett. – Maradj itt, mindjárt hozom a kabátodat! Ha bejön a szalonba, kimehetsz azon a másik ajtón, amely a folyosóra nyílik. Annak a végén találsz egy ajtót, az a hátsó kertbe vezet. – Köszönöm! – kiáltotta Francesca, és beszaladt a szomszédos helyiségbe, majd becsukta maga mögött az ajtót. A szíve vadul vert a mellkasában. Úgy érezte magát, mint egy tolvaj, akit rajtakaptak, amint a széfben nyúlkál. Hart, ha itt látná, rájönne, hogy a magánéletében kutakodott. Rendkívüli módon szórakoztatná, és soha nem hagyná, hogy megfeledkezhessen eme bűnéről. Daisy visszatért az előcsarnokból, és odaadta Francescának a kabátját és a kesztyűjét. Mosolygott. – Gyere máskor is! – suttogta. Francesca bólintott, miközben Daisy kihátrált, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Francesca, mielőtt egy mély megkönnyebbült lélegzetet vehetett volna, hallotta, amint Daisy kikiabál a folyosóra: – Calder! Úgy örülök, hogy látlak! Francesca kiegyenesedett. Ez majdnem úgy hangzott, mintha Daisy aggódott volna, mert egy ideje már nem látta a szeretőjét. De hiszen az lehetetlen! Francesca tisztában volt Hart szexuális étvágyával. Gyakran látogatja a szeretőjét. Nyilván minden este meglátogatja Daisyt. A férfi válaszolt valamit, de a dörmögése túl halk volt, hogy Francesca értse, amit mond. A lány még dermedtebb lett. A férfi egyáltalán nem azon a csábító hangon beszélt, ahogy vele oly gyakran tette. Sőt, mintha a hangja mentes volna minden érzékiségtől. Milyen különös.

– Kérsz egy whiskyt? Éhes vagy? Mit szólnál egy forró fürdőhöz? – Daisy hangja most nagyon messziről hangzott, valószínűleg bementek a szalonba, ahonnan Francesca az imént menekült ki. Eljött az ideje, hogy távozzon. Mégsem mozdult. A szíve vadul vert. – Jól vagyok – mondta Hart tényszerűen, tónusa meglepően természetes volt, egyáltalán nem csábító, a legkevésbé sem. – Minden rendben? – kérdezte Daisy érezhető aggodalommal. Francesca tudta, hogy nem szabadna hallgatóznia, mégis a szalonba nyíló ajtóhoz ment, és rátapasztotta a fülét. Muszáj volt többet megtudnia a férfinak az asszonnyal való kapcsolatáról. Nem tudott parancsolni magának. Hart felsóhajtott: – Beszélnünk kell! Nem érkezett válasz. Francesca szinte érezte Daisy rémületét. Ő maga is nagyon meglepődött. Vajon mi történik? – Tettem valamit, amivel megbántottalak? – kérdezte Daisy. – Vagy rám untál? Napok óta nem láttalak. Calder! – Nem nyafogott. A hangja gyengéd volt, bizonytalan, de nem ravasz. – Édes Daisym – kezdte Hart nyugodt hangon –, nem bántottál meg, csak nagyon elfoglalt vagyok mostanában. Azonban van valami, amit meg kell veled beszélnem. – Véget akarsz vetni a kapcsolatunknak? – kérdezte a lány remegő hangon. – Nem fogok sírni. Nagyon szeretlek, de ha ez… – Nem, egyáltalán nem akarok véget vetni a kapcsolatunknak – mondta Hart őszintén. Francesca nem tudta tagadni a csalódottságát. Hart most színt vallott. Őt ostromolja, de meg akarja tartani Daisyt. Nem lepődött meg. – Leülhetnénk? – kérdezte a férfi gyengéden. – Félek leülni – mondta Daisy, majd kitört belőle: – Calder! Úgy hiányoztál! – Kérlek, üljünk le! – Némi szünet után Francesca elképzelte, amint leülnek egymás mellé a pamlagra. A férfi azt mondta: - Úgy döntöttem, megnősülök. Daisy nem kapott levegőt. Francesca sem. – Mi volt az? – kérdezte Hart élesen. Francesca a szája elé kapta a kezét. – Én… én… Calder! Egyszerűen nem tudom elhinni! – kiáltotta Daisy. Francesca rájött, hogy elfelejtett levegőt venni. Hart azért jött ide, hogy a házasságát megvitassa Daisyvel, a szeretőjével? Meg volt döbbenve. – Tudom. – A férfi nevetésében öngúny hallatszott. – Nagyon kedvelem Miss Cahillt, akit feleségül akarok venni. Most Daisy nem tudott megszólalni a meglepetéstől. És nem csak Daisy hallgatott. Francesca is el volt ámulva. Calder azért jött ide, hogy bevallja a Francesca iránti érzelmeit a szeretőjének. Ez valahol tisztességes cselekedet volt. Csak éppen semmi értelme nem volt, de mennyire nem! – Némi idő valószínűleg eltelik még, amíg Miss Cahill elköteleződik, de amikor ez bekövetkezik, attól tartok, véget kell vetnünk a kapcsolatunknak.

Francesca elfojtott egy meglepett kiáltást, Daisy pedig megütközve azt mondta: – Értem. Francesca tehetetlenül dőlt az ajtónak. Calder kiadja a szeretője útját, miután ők összeházasodtak? Ez azt jelenti, hogy hűséges kíván maradni? Lehetséges volna ez? – Ha elfogadja a házassági ajánlatodat, hűséges leszel hozzá – állapította meg Daisy szomorúan. – Nem látom be, mi értelme volna megnősülni, ha más nőkkel akarnék viszonyt – mondta Hart. – Azonban sokára leszünk még jegyesek. – Ó, én nem hiszem. Sőt, azt gondolom, sokkal jobban hajlik a házasságra, mint gondolnád – mondta Daisy, a hangjából ítélve könnyekkel küszködve. – Kérlek, ne sírj! Nem bírom a könnyeket. Nem szeretem a síró nőket – mondta részvétlenül. Francesca ráébredt, hogy az ő szeme is megtelt könnyel. Hart hűséges akar maradni hozzá. Ez túlságosan megdöbbentő volt, hogy felfogja. – Daisy! – szólította meg a férfi a lányt éles hangon, ami úgy hangzott, mint egy parancs. – Sajnálom – szabadkozott a lány. – Bocsáss meg nekem egy pillanatra! Francesca hallotta, hogy a lány kimegy a szalonból. Remegni kezdett. Ha ő elfogadná Hart ajánlatát, a férfi elhagyná a szeretőjét, és nem járna más nők után. Ó, istenem.’ Ez valóban megtörténhet? Daisy visszatért a szalonba. – Bocsáss meg, Calder! Nagyon megrázó volt, amit mondtál. – Megértem. – Francesca megkönnyebbülést hallott ki a férfi hangjából. – Menned kell? – Igen, kellene. Daisy nem válaszolt. Hosszúra nyúlt a csend. Amikor eltelt már néhány perc, Francesca elbizonytalanodott. A csend egy dolgot jelenthet csak. Vagy már megint elhamarkodott véleményt formál? Hart képes vajon Daisyvel szeretkezni, mindazok után, amit bevallott? Remegő kézzel, habozva nyúlt az ajtógomb felé. Nem szabadna leselkednie, és félt attól is, hogy rajtakapják. De tudnia kellett, hogy azok ketten mit csinálnak. Francesca olyan óvatosan fordította el az ajtógombot, ahogy csak tudta, kissé betolta az ajtót, és belesett. Calder nem állt messze attól a helytől, ahol Francesca rejtőzködött. Daisy átkarolta, és lábujjhegyre állva a férfi ajkát harapdálta. Francesca egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi észrevette őt, mivel a szeme nyitva volt. De a szem, fókuszát vesztve, becsukódott. Francesca hálát adott az égnek, hogy nem kapták rajta, és már azon volt, hogy gyorsan kisurranjon, de aztán meggondolta magát. Daisy éppen azzal foglalatoskodik, hogy elcsábítsa, ehhez kétség sem fér. Calder aligha volt túl fogékony vagy bátorító. Ugyanakkor nem is tolta el magától a lányt. Francesca tudta, hogy el kellene mennie, de tudta azt is, örökre bánná, ha nem maradna, hogy megtudja, Daisynek sikerült-e elcsábítania Hartot, vagy sem.

Figyelte, ahogy Daisy Hart fehér inge alá csúsztatja a kezét, és hitetlenkedve nézte, amint a férfi ágyékához törleszkedve érzékien előre-hátra kezdi ringatni a csípőjét. Francesca moccanni sem bírt, sem levegőt venni. Hart szeme kinyílt, és mosolygott, Francescának mégsem kellett attól tartania, hogy meglátja őt. Ahhoz kezdett túlságosan is belemerülni a játékba. Daisy maguk közé csúsztatta a kezét, mire Francesca keményen összeharapta az ajkát, mert nyilvánvaló volt, hogy Daisy a nadrágon keresztül megmarkolta Hart férfiasságát. Meglepve hallotta Daisy hangját: – Úgy tűnik, néhány percnyi kényeztetésre van szükséged, Calder. Ez örömömre szolgál. Kérlek, ülj le! Francesca azt kívánta, hogy a férfi nemet mondjon. A másik fele azt, hogy beleegyezzen. Hart álla megfeszült. – Micsoda csábító nő vagy te, Daisy! – mondta halkan. – De istenem, már napok óta megtartóztattam magam. – Te az a férfi vagy, Calder, akinek mindennap nőre van szüksége. És még nem nősültél meg. Úgy gondoltad, hogy a mai naptól cölibátust fogadsz az esküvődig? – kérdezte Daisy természetes hangon. Francesca már tudta a választ. – Egyáltalán nem – felelte a férfi, és kivillantak a fogai. – Mit viselsz a ruhád alatt? – kérdezte. Daisy csábítóan elmosolyodott. – Semmit. – Vedd le! Francesca szíve nagyot dobbant. Figyelte, hogy Hart olyan szakértelemmel segít Daisynek levenni a ruhát, hogy az pillanatokon belül lecsúszott a lány tökéletes, meztelen testéről a padlóra. Francesca megbabonázva nézte. Hart megfogta szeretője halovány, lágy fenekét, leült egy székre, és az ölébe vonta a lányt. Francesca érezte, hogy az ő ágyékában is tűz lobban. Megkapaszkodott az ajtógombban, hogy megőrizze az egyensúlyát. Határozottan ez volt az a pillanat, amikor távoznia kellene. De, jóságos ég, képtelen volt megmozdulni, a látvány annyira lenyűgözte. Daisy fátyolos hangon felnevetett, nyelve végigsiklott a férfi száján és arcán. Francesca szíve erősen kalapált, mellbimbói megfeszültek, szemérme megduzzadt. Közben figyelte, ahogy Daisy a férfi szájával játszik. Francesca éppen előző nap ízlelte. Élénken felidéződött benne, milyen íze volt és milyen érzetet keltett benne, még az illata is. Hart feje hátrahanyatlott ahogy átadta magát a testi örömnek, hosszú, izmos nyaka hirtelen sebezhetően feltárult, szemét behunyta. Daisy megcsókolta a nyakát. Féltékenység öntötte el Francescát, őrült vágy fogta el, hogy berohanjon a szalonba, lehúzza Daisyt Hartról, a gyönyörűséges platinaszőke hajánál fogva, és ő telepedjen a férfi ölébe, ő izgassa ajkával a száját, és magáévá tegye mindenét. Daisy kigombolta a férfi ingét.

Francesca térde megrogyott, amikor a férfi kőkemény felsőteste lassan a szeme elé tárult. Karja olyan volt, mint a Dávid-szoboré. A mellkasa csupa izom. Mellbimbói rézszínűek voltak, és kemények. Daisy erőteljesen szívni kezdte az egyiket. Francesca a vágytól úgy érezte, menten elájul. Hart felnyögött. A hang nyers volt, és olyan izgató, hogy Francesca tudta, soha, de soha nem fogja elfelejteni… Daisy végigcsókolta a férfi mellkasát. Francescának elállt a lélegzete, amikor rájött, mi a szándéka. Szája egyre lejjebb és lejjebb siklott, a férfi hasa felé. Francesca megkapaszkodott az ajtóban. Beharapta az ajkát, hogy fel ne kiáltson. Daisy kikapcsolta a férfi nadrágszíját, közben lesiklott az öléből, és a combjai közé térdelt. Francesca mereven bámulta, ahogy Daisy kiszabadítja Hart férfiasságát. Daisy hozzáérintette a nyelvét. Hart ismét felnyögött. Két hatalmas tenyere közé fogta a lány fejét, mintha odalenn akarná tartani. Daisy fürdetni kezdte a nyelvével a férfi péniszét, fel-alá, körbe-körbe. Aztán beszívta a végét, egy pillanattal később pedig félig a szájába vette. Francesca alig hallhatóan felkiáltott. Nem kapott levegőt. Úgy érezte a férfi ízét, mintha az ő szájában volna, az ő torkában. Tudta, hogy sós, és mégis édes. Szinte érezte, ahogy a férfi a szájában lüktet. Ajka megfeszült. Még mélyebbre akarta nyelni a férfit. Érezte, hogy már a gondolat maga is eksztázist vált ki belőle. A puszta látvány alapján is tudta, milyen érzés. Hart nehezen vette a levegőt. Francesca szempillája verdesett, az ajtóba kapaszkodott, amely valahogy jobban kinyílt, és látta, hogy Hart feláll, nem mosolyog, feszült. Levetette az ingét, miközben Daisyt nézte, aki a padlón ült a lábainál, ajka fénylett és duzzadt volt, kis keble pihegett. Hart levetette a cipőjét, a zokniját, a nadrágját és az alsónadrágját. Francesca az öklébe harapott, hogy fel ne nyögjön, nehogy magára vonja a férfi figyelmét. A férfi gyönyörű volt. Férfias és érzéki. Odanyújtotta az egyik kezét, hogy felsegítse Daisyt a földről. Majd felkapta, és a pamlagra fektette. Francesca tudta, ha Daisy helyében volna, már kétségbeesetten könyörögne, hogy mielőbb hatoljon belé. Hart a lány fölé feküdt. Francesca nem tudott, nem akart mozdulni. Siess, gondolta magában vadul, siess Calder, siess… Hart halkan felnevetett. Francesca ilyen szexuális hangot soha azelőtt nem hallott még, és akkor, legnagyobb meglepetésére, csodálkozására, rémületére, Hart lassan elkezdte a péniszét Daisy nemi szervéhez dörzsölni. A férfi sikamlós volt, ahogy a lány is. Daisy egyre szaporábban kapkodta a levegőt, nyöszörgött és vonaglott. Hart fokozta a ritmust. Karján és vállán, hátán és fenekén megfeszültek és kidagadtak az izmok. – Siess! – suttogta Daisy. Vagy Francesca? A férfi lassan belemártózott a lányba, majd mélyen belehatolt. Francesca felkiáltott.

Alig volt képes magához térni. Nem tudta, mi történik vele. Testét vad eksztázis járta át, a szíve olyan hevesen vert, hogy majdnem belehalt, s a csuklójába kellett harapnia, nehogy felkiáltson. Hirtelen öntudatra ébredt. Te jóságos ég, mit tett? Hogyan engedhette meg magának, ami megtörtént vele? Francesca hitetlenkedve hunyta le a szemét. Heves szégyenérzet tört rá, és bűntudat mardosta. Aztán hirtelen jeges veríték lepte el, amikor tudatosult benne, hogy az ajtó szélesre van tárva. Félelem lett rajta úrrá. Riadtan ült fel, biztos volt benne, hogy Hartot látja majd az ajtóban, amint őt nézi. A megkönnyebbüléstől kis híján elveszítette az eszméletét. Az ajtónyílásban nem volt senki. Akkor meghallotta a másik szobából jövő halk, ritmikus hangot. Gyorsan talpra szökkent, és az ajtóhoz surrant. Hart és Daisy szorosan ölelte egymást. Daisy a beteljesüléshez közeli önkívületben vonaglott. Hart azonban úgy tűnt, hogy éber és teljesen uralja a helyzetet. Képesnek látszott arra, hogy órákig szeretkezzen a szeretőjével. Francesca becsukta az ajtót, kezébe kapta a kabátját, és kiszaladt a házból.

Tizennegyedik fejezet 1902. február 21., péntek, délután fél 6 - Segíts felöltöznöm! – kiáltotta Francesca. – Hart bármelyik pillanatban itt lehet! – Elviharzott hüledező édesanyja és nővére mellett, s még mindig szaladva elindult a meredek lépcsőn. Julia és Connie sherryt iszogatva beszélgetett. Ekkor azonban mindketten talpra ugrottak, és a folyosóra siettek. – Francesca? – kérdezte Julia. – Mi a baj? – Semmi – tódította. – Rettenetes késésben vagyok! Connie és Julia jelentőségteljes pillantást váltott, Julia elmosolyodva kérdezte: – Én miért nem tudok erről az esti programról? Connie mosolyogva vont vállat. – Segítek neki, Mama, és megtudom a részleteket – ajánlotta, és selyemszoknyája alját felemelve felsietett a lépcsőn. Francesca a szobájában, a ruhásszekrény előtt, idegesen meredt a ruháira, amelyek jelentős része új volt, köszönhetően annak, hogy segíteni kívánt Maggie Kennedyn, ezért rendelt tőle vagy egy tucat ruhát, amelyekre valójában nem is volt szüksége. Ragyogó színkavalkád hullámzott a szeme előtt. Le kellene mondania a galérialátogatást és ez esti vacsorát. Egyszerűen nem képes most Calder Hart szeme elé kerülni. – Miss Cahill, engedje meg, hogy segítsek! – ajánlkozott Bette a szobába lépve.

Francesca meglepetten fordult meg, mert annyira lekötötték a gondolatai: az anyaszült meztelen, felajzott Calder Hart felettébb plasztikus képe nem volt hajlandó távozni áruló, makacs, hűtlen gondolataiból. Azt motyogta: – Nem tudom, mit vegyek fel. Connie elnevette magát. Francesca nővére jelent meg Bette mögött, amitől Francesca meglepődött, mert a nővére mosolya őszintének tűnt, s ezt a kifejezést nagyon régóta nem látta már az arcán. – Hála istennek, hogy itt vagy! – kiáltott fel. – Csak nem gondot jelent a ruha kiválasztása, Fran? – incselkedett Connie. – Mióta, hiszen idáig még az sem érdekelt, ha netán nem egyforma volt a cipő a két lábadon. – Segíts! – kiáltotta Francesca. – És beszélnem kell veled. - A szobalányhoz fordult: – Bette, volna szíves egy percet várni, kérem? – Nos, lássuk csak! – mondta Connie, és a szekrényhez lépett. – Hova mentek Calderrel ma este? – Úgy döntöttem, lemondom – felelte a lány komor arckifejezéssel. – Úgy érzem, beteg vagyok! – Mert tény, hogy minél többet gondolt arra, mit tett délután, annál rosszabbul érezte magát. Ha Calder Hart valaha is megtudja, hogy leskelődött, soha többé nem áll vele szóba. Ebben egészen bizonyos volt. Ez a cselekedete megbocsáthatatlan. Belegázolt a férfi magánéletébe és bizalmába. Hogyan tehetett ilyet? – Gondolom, vacsorázni mentek. Esetleg a Sherry-Netherland’sbe? – találgatta Connie. – Hatra jön értem – felelte idegesen a húga. – Valahol a belvárosban vacsorázunk, ahol remek a konyha, de a hely mégsem túl hivalkodó, így nem lesz senki, aki ismerne minket. Előtte pedig egy kiállitásra megyünk. – Bátorítón átkarolta magát. – A türkizt! – döntött Connie. – Mert az új, a legutolsó divat szerint készült, különleges, és a szemed még kékebbnek hat tőle. – Kivette a ruhát, és átnyújtotta Bette-nek. – Kérem, vasalja ki ezt! És mondja meg a komornyiknak, ha Mr. Hart megérkezik kísérje őt a szalonba a Mamához! Köszönjük. A szobalány elsietett. Francesca az ajtóhoz szaladt, és becsapta, majd a nővérére nézett. – Képtelen vagyok elmenni! – Fran, mi történt? – kérdezte Connie őszinte aggodalommal. – Olyasmit tettem, amit nem lehet elmondani. Connie felvonta halvány szemöldökét. – Nos, biztos vagyok benne, hogy megfelelően választékos a szókincsed ahhoz, hogy meg tudd osztani a legújabb baklövésedet a nővéreddel és egyben a legjobb barátnőddel. – Leskelődtem Hart után. Connie összefonta a karját, szeme összeszűkült. – Jelen esetben mit jelent a „leselkedés”? – Azt, hogy végignéztem, amint a szeretőjével szeretkezik. Connie lassan felfogta, és elsápadt.

– Hogy mit csináltál? – Tudom, hogy ostoba vagyok, őrült és rettenetesen erkölcstelen! – Fran? Mi lelt? – kérdezte Connie elszörnyedve. – Hogyan tehetted ezt? Francesca az egyik székre roskadt. Rosszkedvűen mesélni kezdte: – Meglátogattam Daisyt, mert szerettem volna többet megtudni a Calderrel való kapcsolatáról. Hart azonban váratlanul megjelent így elrejtőztem, mivel nem akartam, hogy megtudja, hogy ott vagyok, és beleütöm az orrom a dolgukba. – Francesca felnézett – Elmondta Daisynek, hogy miután eljegyezte magát szakít vele. – Ez nagyszerű! – mondta Connie, s ismét önmaga lett. – Azt mondta, hűséges lesz – folytatta Francesca, még mindig hitetlenkedve kissé a bejelentés őszinteségén. – Mamának igaza van: egy nap minden pernahajder megkomolyodik. Úgy tűnik, Calderé a mai nap volt az – felelte Connie, s elégedettnek tűnt. Francesca nem mosolygott. – Daisyt nagyon felkavarta, ezért elcsábította Caldert. El kellett volna mennem. De egész egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Connie leült a szomszédos székre. – Fran, tudom, hogy kedveled Daisyt, de most nem szabad megbíznod benne. Neki az az érdeke, hogy továbbra is Hart szeretője maradjon, akkor is, miután összeházasodtatok. Francesca komor képet vágott. – Senki nem mondhatja meg Hartnak, hogy mit tegyen, ahhoz pedig túl okos, hogy befolyásolni lehessen. – Egy nő minden férfit az orránál fogva vezethet, Fran, már ha érted, mire gondolok. Francesca arra a szenvedélyre gondolt amellyel Daisy elcsábította a férfit, és félelem fogta el. – Mit akarsz ezzel mondani? – Csak azt, hogy figyelj oda, hogy Daisy bőröndje be legyen csomagolva, és az ajtón kívül legyen, amikor összeházasodtok. Francesca azon kapta magát, hogy bólogat s hirtelen talpra ugrott. – Várj csak! Mindketten megfeledkeztünk egy fontos tényről: senkihez sem megyek feleségül! Connie is felállt. – Miért nem? Hart imád téged; ráadásul a legjobb parti, és gazdag. Mi kifogásod ellene? Francesca hitetlenkedve nézett rá. Connie elfintorodott. – Nem hallottad még? Rick Bragg kibékült a feleségével. Múlt éjjel láttuk őket az operában egy társasággal, ahol jelen volt a polgármester és a felesége is. Francesca lemondóan felelte:

– Tudom. – A fájdalom visszatért, már nem olyan élesen, de még mindig sajgott. És elfogta a sajnálkozás is. – És? – És nem akarok senkihez sem feleségül menni! Az isten szerelmére, az egy életre szóló elkötelezettség. Ha feleségül megyek Calderhez, az életem végéig tart! – Nos, figyelembe véve azt a tényt, hogy nyomozó vagy, és állandó veszélyben élsz, nem biztos, hogy a házasságod olyan hosszú ideig fog tartani, mint azt gondolod – kommentálta Connie vidáman. Francesca felkapott egy párnát az ágyról, és felé hajította. Connie felnevetett. Francesca is elmosolyodott. Olyan jó volt újra hallani, hogy a nővére megint nevet, és úgy beszél, mint azelőtt. Igaz ugyan, hogy a haragja félelmetes volt, valamint az a tény is, hogy Francescát hibáztatta a házassága jelenlegi állapotáért. De a harag sokkal jobb, mint a melankólia. Kopogtattak. Connie kinyitotta az ajtót, és átvette Bette-től a ruhát. – Majd én segítek Francescának felöltözni. - Amikor Bette elment, a két nővér egymásra nézett. – Az estét Harttal kívánod eltölteni a városban, igaz? – kérdezte Connie mindentudó mosollyal. Francesca sóhajtott, és megadta magát: – A társaságát nagyon élvezem. Csak egy probléma van. – És mi az? – Hogyan nézzek majd a szemébe?

Francesca úgy érezte, hogy a szokásostól eltérően gyönyörű. A rövid ujjú türkiz ruhának mélyen dekoltált felsőrésze volt, s a kétrétegű selyemszoknya két színárnyalata, a türkiz és az ezüst, tökéletesen kiegészítette egymást. Amikor kritikusan megszemlélte magát a tükörben, a ruha minden mozdulatára szivárványszínben tündökölt. Connie egy kis pirosítót dörzsölt szét az arcán, majd a táskájában talált egy sötétebb árnyalatú rúzst, és ragaszkodott hozzá, hogy Francesca kirúzsozza magát. Connie levette a kis gyémántkeresztes nyakláncát, és a csillogó kereszt most Francesca dekoltázsában csillogott. Bette és Connie szorgosan dolgozott Francesca frizuráján, haját lazán felfésülték, majd hajfixálóval rögzítették. Ezután, Francesca megdöbbenésére, Connie itt-ott kihúzgált néhány tincset a hajkoronából, amelyek körülvették az arcát és a nyaka köré omlottak. A hatás végül feltűnően érzéki lett. Hosszú fehér kesztyű tette teljessé az összhatást. Mivel Francescának nem volt olyan karkötője, amely elnyerte volna Connie tetszését, azt ajánlotta Francescának, hogy semmi esetre se vegye le a kesztyűjét az este folyamán. – Soha nem voltál még ilyen szép! – suttogta Connie. - A szemed ragyog az izgalomtól, Fran. – Amikor leértek a földszintre, arcon csókolta a húgát. – Nem ragyog, hanem izzik a félelemtől – felelte Francesca csípősen, elfúló hangon. Meghallotta Hart halk hangját, és azt, hogy Julia boldogan válaszol.

– Ostoba lány – csipkelődött Connie, de boldognak tűnt a hangja. Előretolta Frant, s ő is elindult. Amikor Francesca benézett a szalonba, ahol Hart ült a szüleivel, azonnal meglátta a férfit. Hart teljesen felszabadult volt, majdnem hintázott a széken. A szmokingjában lenyűgözően festett, s azon mosolygott, amit a lány anyja mondott az imént. Francesca kiűzött minden illetlen emlékképet az elméjéből. Úgy döntött, az este további részében a teljes amnéziát gyakorolja. Hart megpillantotta, és felállt. Francesca tétován közeledett, tekintetük találkozott. Amikor a férfi a lányra nézett, egy pillanatra némi önelégültség jelent meg a vonásain, ezért Francesca rémülten azt gondolta: tudja. Hart bizonyára már az első pillanatban meglátta őt, amikor Daisy belekezdett a csábításba, és a férfi tudatában volt, hogy Francesca egész idő alatt jelen volt, amíg ő a szeretőjével szeretkezett. Hart elmosolyodott, de szemében csak melegség és csodálat tükröződött. – Francesca, jó estét! Francesca mozdulni sem tudott. Tévedett volna? Sem a férfi arcán, sem a szemében semmi olyasmi nem volt, ami mást sugallt volna, mint az iránta érzett szeretetet és nagyrabecsülést. Francesca tudta, hogy üldözési mániája van. Minden oka megvolt rá, hogy az legyen neki, ha nem lett volna, akkor kötözni való bolond. Most, hogy a férfi őt nézte, egyszerűen nem tudta, mit gondoljon. Hart nevetgélve közeledett. – Miért olyan sápadt? – kérdezte halkan, valószínűleg más nem is hallotta. – Úgy fest, mint akit egyenesen a guillotine alá visznek. – Felemelte a lány kezét, és csókot lehelt rá. Francesca mély levegőt vett. A férfi jelent meg lelki szemei előtt teljes felajzottságában, amint leírhatatlan dolgokat művel Daisyvel. Francesca teste megfeszült a vágytól, és elöntötte a forróság. Ha elvenné feleségül, vele is ugyanazt tenné. Elhessegette magától a gondolatot. Hogyan lesz képes végigcsinálni ezt az estét? Kényszerítette magát, hogy válaszoljon: – Connie segített öltözni. Úgy érzem magam, mint egy csinos játék baba. Nem vagyok önmagam. Ez szörnyű hazugság volt. Nagyon is tetszett neki, hogy ilyen elegáns és érzéki hölgy vált belőle erre az estére. A férfi arcán széles mosoly terült szét. A tekintetéből végtelen melegség áradt. – Maga a tengerészkékben is gyönyörű, én azonban mégis inkább azt a csábító démont kedvelem, aki ma este nem mer a szemembe nézni. A lány összerezzent, és a férfi szemébe nézett. Hart szemében vidámság bujkált. Tudja! Ugye? – Meg sem merem kérdezni, miért néz rám ilyen nyugtalanul – mondta, s a mosolya elhalványodott. – Valami baj van? – Sokat késtem – szólalt meg sietve. – Legalább fél óráig megvárakoztattam. A férfi jókedve visszatért.

– Kétségtelenül késett, mert a bűnügyre összpontosítva elfeledkezett az időről. Más nők ravaszságból húzzák az időt. – Úgy tűnt, a férfi egyáltalán nem bánja, hogy várnia kellett. Majd halkabbra fogva azt mormolta: – Vannak dolgok, amelyekre érdemes várni. Francescát elvarázsolta a férfi tekintete. Vajon arra utalt, hogy neki érdemes őrá várnia, vagy arra, hogy a lánynak érdemes kivárnia, amíg a karjába veszi és szeretkeznek? Ez csupán egy ártatlan megjegyzés volt, vagy inkább burkolt célzás arra, hogy a délután folyamán megleste őket? A férfi Connie-hoz fordult, aki Francesca mögött állt, és szívélyesen üdvözölte. Francesca fellélegzett, amikor a férfi végre elfordult tőlük. A nővérére visszapillantva megkérdezte: – Tudja? Connie figyelmeztetően rázta a fejét, majd ujját az ajka elé helyezve jelezte, hogy Francescának egyetlen szóval sem szabad felhoznia ezt az illetlen témát. Julia és Andrew is felállt. Julia úgy festett, mint egy macska, amelyik épp akkor lefetyelte ki a tejszínes tálkát, míg Andrew komornak és elégedetlennek tűnt. Francesca tisztában volt vele, hogy az édesapja nem kedveli Hartot a nőfaló viselkedése és a gyakorta udvariatlan modora miatt. – Legyen nagyon szép az estéje! – mondta Julia, miközben arcon csókolta Hartot. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt – viszonozta Hart az udvariasságot. – Andrew – nyújtotta a férfi felé határozott mozdulattal a kezét. Andrew vonakodva fogott vele kezet, s nem mosolygott vissza. – Hány órakor hozza haza a lányomat? – Éjfél előtt – válaszolta Hart zavartalanul. Arról volt híres, hogy nem különösebben érdekli, mit gondolnak és mit beszélnek róla az emberek. Éppen annyira nem izgatta az sem, hogy Andrew Cahillnek láthatóan nem tetszik, hogy a lányának udvarol, sem az, hogy milyen véleménnyel van róla. Andrew bólintott, majd megölelte Francescát. Pillantása meglágyult, és azt mondta: – Érezd magad jól, kedvesem! Francesca bólintott, és megölelte az édesapját. Kissé habozott, majd a fülébe súgta: – Nem olyan rossz ember, mint amilyennek gondolod, Papa. Andrew morgott valamit, de vonakodott elismerni.

Francesca elhelyezkedett a bársonyülésen, s igyekezett biztonságos távolságot tartani Harttól. Látszott, hogy a férfi pontosan tudja, miben mesterkedik, mert derült pillantásokkal méregette, de nem kommentálta a dolgot, hanem utasította Raoult, hogy hajtson a belvárosba, a Cooper Square-re. Francesca igyekezett nem gondolni semmire, nem különösebb sikerrel. Hart és Daisy ölelkezésének a képei árasztották el az elméjét. És emiatt, természetesen, felettébb kínosan érezte magát, ezért a hintót kicsinek és fullasztónak találta. Azon töprengett, ha bevallaná, az vajon megszabadítaná-e a kínjaitól és a bűntudatától. – Francesca, miért feszeng az ülésen? – kérdezte Hart.

A lány pillantása rá siklott, és igencsak nehéznek találta, hogy a tekintete elszakadjon attól a majdnem fekete szempártól. Hallgatnia kell. Tudatában volt, hogy hajlamos arra, hogy eljárjon a szája, de ez most nem az a helyzet. – Nem feszengek – felelte, miközben továbbra is kényelmetlenül érezte magát. Azon töprengett, vajon ez már mindig így lesz-e, miután pontosan tudja, milyen a férfi az elegáns ruhája alatt. Sőt, ennél sokkal rosszabb volt a helyzet! Pontosan tudta, milyen, amikor a vágy felhorgad benne, és pontosan tudta, hogyan szeretkezik. – Elképzelni sem tudom, miért néz rám olyan különös arckifejezéssel – mormolta Hart jót derülve. – Egészen biztos vagyok benne, hogy ismét valamilyen bajba keverte magát. Nem kívánja elmondani nekem? A lány majdnem felugrott az ülésről. – Nem! – kiáltotta. A férfi szeme tágra meredt. – Nos, ez kétségkívül elaltatja a gyanakvásomat – mondta tréfásan. Tekintete elgondolkodó lett. – Meséljen nekem a mai napjáról! – A napomról? – sóhajtott a lány, mint aki nem érti a szavak jelentését. A férfi olyan laza volt, amilyen feszült a lány. Hart nekidőlt a plüss háttámlának, s bár meghökkentette, egyben szórakoztatta Francesca viselkedése. – Meg tudom állapítani, ha valakinek bűntudata van – mondta derűsen. – Az arcára van írva! – Csak képzeleg. Nehéz napom volt – mondta gyorsan, tömören. De aztán elmesélte Thomas Neville megjelenését a főkapitányságon, és szegény Miss Holmes meggyilkolását. Hart jókedve egyből elillant. – Először Grace Conway, most meg a szomszédja. Megint egy sorozatgyilkosság nyomozásába keveredett! Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg komor hangon. – Nekem sem tetszik – felelte Francesca megkönnyebbülten, hogy végre ismerős terepen járnak. – Egyre rosszabb. – Hogyan lehetne még ennél is rosszabb? – kérdezte a férfi egyik szemöldökét felvonva. – Miss Holmesnál találtunk egy naplót, őrülten szerelmes volt Evanbe – válaszolta Francesca gyászos hangon. Hart egy pillanatra megdermedt. – Hát, ez nem éppen kedvező fordulat Evanre nézve, igaz? Ismeri a bátyja az eltűnt Miss Neville-t? – Nem, hála istennek – válaszolta Francesca komoly képpel. – Kik a gyanúsítottak? Úgy tűnik, maga nem kedveli túlságosan Thomas Neville-t. – Elég különös alak. Az derült ki, hogy Miss Neville-nek viszonya volt egy galériatulajdonossal – mondta Francesca izgatottan, s örült, hogy megoszthatja a férfival a nyomozói munkáját. – Thomas azt állítja, hogy a nővére éppen szakítani készült a férfival, és még az is kiderült, hogy a szeretője, aki azonban nem akarja elismerni a szakítást, nős, és gyerekei vannak.

– Á – mormolta Hart –, a cselekmény bonyolódik! Tehát a szerető az ön első számú gyanúsítottja? – Eléggé úgy tűnik. Ha vasárnap este valóban kiadták az útját, azt mondanám, hogy véletlenül ölte meg Grace Conwayt, amikor a nő meglepte, miközben ő felforgatta Melinda műtermét. Miss Holmes volt a következő célpont, aki tudott a gyilkosságról, mert láthatott valamit a hintaszékéből. – De hogy kerül a képbe Sarah Channing? – firtatta Hart. – Fogalmam sincs – vallotta be Francesca rosszkedvűen. – Ez az a pont, ahol az elméletem összezavarodik. Hart rámosolygott. – Afelől semmi kétségem, hogy megoldja a rejtélyt. Ki ez a galériatulajdonos? Hátha ismerem. – Bertrand Hoeltznak hívják. Úgy látom, teljesen összetörte Melinda Neville eltűnése. Ismeri őt, Calder? – Igen. Elég gyenge műértőnek – felelte. Elgondolkodott. - Voltam néhányszor a galériájában, de soha nem tetszettek a kiállított munkák, így egy ideje már nem járok hozzá. Azt hiszem, ismerem a nőt, aki eltűnt. Egyszer láttam Hoeltzot egy nővel az egyik kiállításon. Látszott rajtuk, hogy szerelmesek. – Szerelmesek? Milyen volt a nő? – kérdezte Francesca kiegyenesedve. – Alacsony, sötét hajú, nagyon lelkes. Szerintem elég egzotikus volt a megjelenése. Olyan, akire az európaiak azt mondják - jolie laide, azaz izgatóan csúnya. A komolysága és élénk érdeklődése mellett volt benne valami érdekes és figyelemfelkeltő, érzéki. Azt hiszem, Hoeltz beleszeretett. Véleményem szerint Miss Neville meglehetősen tartózkodó és magának való nő. – Majd szárazan hozzátette: – A legtöbb művész egocentrikus, kedvesem. Francesca izgatottan megragadta a karját, de abban a pillanatban a férfi kőkemény izmainak a látványa töltötte el az elméjét, és elengedte. – Mikor történt ez, Calder? – Francesca – szólt a férfi gyengéd hangon, mosolygó szemmel -, több hónappal ezelőtt. – Majd fürkészni kezdte a lányt, aki látta, hogy a viselkedése összezavarta a férfit. – Ó. – Tettem valamit, amivel elkedvetlenítettem? A lány dermedten hunyorgott. – Nem. – Akkor jó. Mert az a halvány sejtésem, hogy a következő kereszteződésnél képes lenne kiugrani a kocsiból. – Éppen vacsorázni megyünk – sikerült kinyögnie Francescának. – Egész biztos abban, hogy nincs semmi, amit szívesen elmondana nekem? Francesca az ajkába harapott, a férfi rámosolygott, mire ő azt kívánta, bárcsak ne ösztökélné annyira a gondolat, hogy mindent bevalljon neki. Megnedvesítette az ajkát. – Lehetett Hoeltz a gyilkos? Pontosabban a fojtogató? Hart megrázta a fejét, élvezte a helyzetet.

– Nem tudom, mit felelhetnék. Alig ismerem azt az embert. De ha valakinek elégséges indoka van, bárki képes gyilkosságra, nem igaz? A lány meglepetten nézett rá, a férfi állta a tekintetét. Alig egy héttel azelőtt Hart arra készült, hogy megöli azt a férfit, aki a mostohahúgát, Lucy Savage-t zsarolta. Hála istennek, nem tette meg, de Francesca minden alkalommal feldühödött arra a gondolatra. hogy Lucy éppen Hartnak könyörgött segítségért, és nem valamelyik másik fivérének, hogy elvégezze a piszkos munkát. – Nem tudom. A férfi meleg szeretettel mosolygott rá. – Kissé szórakozott ma este! Egy vagyont adnék érte, ha tudhatnám, mi foglalkoztatja. Talán vacsora után megenyhül, és elmondja? – Nincs mit elmondanom! – felelte a lány, s elméjébe villant az a pillanat, amikor Daisy letérdelt, és nyelvével megérintette Hart férfiasságát. A szíve nagyot dobbant, és egész testét elárasztotta a vágy. – Maga a legrosszabb hazudozó – mondta a férfi, továbbra is jókedvűen. Majd elkomolyodva hozzátette: – Ma elintéztem a dolgot LeFarge-zsal, Francesca. Megkapta az ötvenezer dollárt, és nem maradtak kétségei: tudja, ha újra bántalmazza a bátyját, velem gyűlik meg a baja. – Hart szeme elsötétedett. – Tudja, hogy attól sem riadok vissza, hogy akár a törvényt megszegve vegyek elégtételt. Francesca megremegett. – Köszönöm, Calder – mondta.

Rourke nyilván korábban ment Sarah-ért, mert amikor Francesca és Calder belépett a galériába, ők már ott voltak. Talán ötven ember volt jelen, a ruházatukon látszott, ki hova tartozik. A jelenlévők fele estélyi ruhát és szmokingot viselt, a másik fele jól láthatóan éhező művész volt egyszerű zakóban, rosszul szabott nadrágban, sötét konfekcióöltönyben. Francesca azonnal észrevette Sarah-t. Háttal állt az ajtónak Rourke-kal együtt, akivel egy hatalmas tájképet tanulmányoztak behatóan. Sarah kirítt a tömegből fuksziaszínű selyemruhájában. Rourke áhítattal nézte a lányt, itta minden szavát. – Ott vannak! – mondta Hart. – Keressük meg a házigazdát, és csatlakozzunk hozzájuk. Francesca nem mozdult. Rourke távolról pont olyan volt, mint Bragg. Bűntudat ébredt benne, mintha hűtlenségen kapták volna, és nem volna helyes, hogy élvezi Calder Hart társaságát. Aztán felsóhajtott. Az életük külön utakon folytatódik már. Mégis, voltak pillanatok, mint ez is, amikor fájdalom járta át a meghiúsult reményei és álmai miatt, és a veszteségérzet váratlanul és elevenen tört rá. Francesca azon töprengett, vajon mi ragadta meg annyira Rourke figyelmét. Az, amit Sarah mond? Vagy Sarah maga? Francescának azonnal eszébe jutott, milyen gondosan ápolta Rourke Sarah-t, amikor a lány előző szombat este elvesztette az eszméletét a Plázában. De hiszen orvostanhallgató. Nem volt más orvos az épületben. Különben is, Sarah a bátyja menyasszonya – bár ez a lehető legrosszabb döntés, amivel az édesapjukon kívül mindenki tisztában volt. Evan már összecsomagolt, éppen aznap akart elköltözni otthonról, amikor LeFarge megverette. Az eljegyzését is fel akarta bontani.

Francesca nem tudta eldönteni, hogy Rourke érdeklődését tisztán együttérzés és orvosi lelkiismeret táplálja, vagy valami egyéb is. A férfi nagyon vonzó volt, és Francesca tudta, hogy kedvelik a hölgyek. Sarah azonban aligha lehet célpontja egy sikeres férfinak. – Tudok olvasni a gondolataiban – mormolta Hart, s belekarolt a lányba, szorosan magához szorítva a karját. Francesca összerándult. Hart teste kemény és férfias volt. Semmi lágyság vagy bizonytalanság nem volt benne. Egymás szemébe néztek. Rövid hallgatás után a férfi megszólalt: – Francesca, tudom, hogy maga egy rendkívül szenvedélyes nő, de most félre kell tennie a gondolatait, legalábbis az este hátralévő részére! Francesca, legnagyobb rémületére azt válaszolta: – Nem tudom. A férfi habozott, majd egyik kezével átölelte a hátát, a másikkal tenyerébe fogta az arcát. Francesca érezte, hogy heves remegés fut végig a testén. Tudta, hogy kibírhatatlan lesz ez az este. – Attól félek, el kell vonnom a figyelmét – mormolta a férfi halk és túlfűtött hangon, amire Francescát azonnal olyan képek árasztották el, hogy a férfi az ágyában fölé hajol. Mindkettőjük meglepetésére, tett egy lépést Hart felé, és a karjába simult. – Vigyen ki – kérte a lány, és megdöbbent, milyen fátyolos és sürgető a saját hangja. A férfi nem mozdult, majd annyit mondott: – Nem. – Ellépett a lány mellől. – Hoeltz itt van. Az imént láttam. Talán találunk egy-két értelmezhető nyomot ma este. - Nem mosolygott. Francesca elfordult a férfitól, igyekezett összeszedni magát. Mi lelte? Először a fékezhetetlen kíváncsisága a délután folyamán, most meg a leküzdhetetlen vágya, hogy Hart karjába omoljon, és hagyja, hogy mindazt megtegye vele is, amit Daisyvel tett néhány órával korábban. – Francesca! – kiáltotta Sarah a háta mögül, ahogy feléjük közeledett. – Ez a legnagyszerűbb kiállítás! Láttad a képeket? Jó estét, Mr. Hart! Nem tudom megköszönni eléggé a lehetőséget, hogy ma este a társaságukban lehetek. – Ragyogott. Francesca Sarah-hoz fordult, és látta, hogy sugárzik a boldogságtól. Csúf ruhájától eltekintve, gyönyörű volt. Francesca még soha nem látta őt ilyen boldognak, sem ilyen sugárzónak, ezért csak bámult. – Rourke ötlete volt – ismerte be Hart. Rourke meglehetősen bosszús pillantást vetett Hartra. – Ki más volna a legalkalmasabb egy kiállítás megtekintésére, mint egy festő? – kérdezte. – Van egy csodálatos festmény Walter Frederick Osborne-tól, két gyermeket ábrázol! – kiáltotta Sarah izgatottan. – Ismeri a korábbi munkáit? – Igen, de ő túl édeskés az én ízlésemnek – felelte Hart kedves mosollyal. – Látom, teljesen felépült már a betegségéből. Örülök, Miss Channing. – Én is! – kiáltotta Sarah fellelkesülten. – Az, hogy ma este eljöttem ide, tökéletes ellenszer a melankóliámra. Annyira izgatott lettem ezektől a festőktől! Látta a Degas-festményt?

Imádom a balerináit, de ez a spanyol táncosokról készült kép valahogy egészen modern! Mr. Hart, Francesca beleegyezésével azonnal hozzáfognék megfesteni azt a portrét, amelyet rendelt tőlem. – Alig várom már, hogy befejezze! – válaszolta Hart. Francesca Hartról Sarah-ra nézett, majd vissza. Hart akkor rendelte meg a portréját, amikor megpillantotta őt Channingék bálján. Épp akkor kerültek elő Bragg-gel, akivel korábban elvonultak. Kócosak, csapzottak voltak, ami nem sok kétséget hagyott afelől, mi történhetett a csukott ajtók mögött. Hart nemcsak a portrét rendelte meg, de azt is kikötötte, hogy ugyanazt a piros báli ruhát viselje. Francesca akkor dühös lett, mire a férfi is. Nincs most ideje modellt ülni a képhez, de elhatározta, hogy segít Sarah-nak ismertséget szerezni a művészvilágban, amit ezzel a rendeléssel megtehet. Őszintén szólva, lassan kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy Hart a falára szándékozik akasztani a portréját. Azon kapta magát, hogy a férfira néz, aki ugyancsak őt nézte. Francescát már nem dühítette az ötlet. Persze azóta minden megváltozott. Bragg felesége visszatért a városba, Calder pedig feleségül kívánja őt venni. Hart, mintha olvasna a gondolataiban, azt mondta Sarah-nak, miközben továbbra is Francescára nézett: – Egyetlen változtatást kérek. Jobban tetszik ez a ruha, amelyet Francesca most visel. De a haját le kell engednie. Francesca nem tudta levenni a tekintetét a férfiról, és a testét izgalom járta át, a szíve pedig hevesen dobogott. A piros ruha mindkettőjüket arra az éjszakára emlékeztette volna, amelyre egyikük sem akart emlékezni. – A hajamnak feltűzve kell lennie, Hart. A portrék a hölgyeket mindig báli ruhában, felékszerezve örökítették meg, hullámos, feltűzött hajjal. – Nem – vetette ellen a férfi –, azt akarom, hogy le legyen engedve. Forróság öntötte el a lány ágyékát. – Nem fogja tudni olyan helyre kiakasztani, ahol mások is láthatják. Túl frivol lenne. – A hálószobámba kívánom kitenni – vallotta be a férfi. Francesca nem tudta, mit felelhetne. Meg volt lepve, ugyanakkor izgatott lett. Rourke köhintett. – Örülök hogy sikerült végre megállapodni Francesca ruhájának a színéről és a frizurájáról. – Hangjában nevetés bujkált. - Megnézzük a kiállítást is? – Jó ötlet – felelte Hart, miközben megfogta Francesca karját, és az oldalához szorította, ahogy az imént. A mozdulat kifejezetten birtokló volt, de abban a pillanatban Francesca nem bánta. Sőt felettébb örült neki. – Hozzáfoghatunk már holnap? – érdeklődött Sarah, Francesca mellett haladva. Rourke a lány mellett sétált, udvarias távolságban.

– Szeretném, de reggel nyolckor órám van, és nagyon sok időmet elveszi a jelenlegi nyomozás is – mentegetőzött Francesca. – Nem várhatna még néhány napot? Sarah habozott: – Francesca, te folyton elfoglalt vagy! Mindig találsz majd valamilyen kifogást. Nem tudnál eljönni hozzám az órád után? Adj nekem egy órát, hogy vázlatokat készíthessek! De hozd el a ruhát is! – A lány ragyogott. – Olyan szép! Nem olyan merész, mint a piros, de azt hiszem, sokkal jobban illik hozzád. Megálltak egy tájkép, egy orosz festő alkotása előtt. Visszafogott színei voltak. Egy házikót ábrázolt a holdfényben; komor és elhagyatott érzetet keltett. Hart elengedte Francesca karját. A lány a férfira pillantott, aki a tekintetét a képre szegezte. Francesca a férfit tanulmányozta. Nemcsak azért, mert most lehetősége volt szemrevételezni, és a profiljában gyönyörködni, hanem mert olyan meglepő volt, hogy annyira elmélyül az alkotásban, amely a lányt egészen hidegen hagyta, sőt, a képet egyenesen zavarónak találta. Francesca tudta, hogy Hart abban a pillanatban teljesen megfeledkezett arról, hogy ő mellette van. De nem bánta. – Isaak Levitan – mormolta a férfi, s tekintete bejárta a sötét, elhagyatott tájat ábrázoló képet – Nagyon látványos képeket fest. – Hirtelen odafordult Francescához, az átszellemültsége elillant. – Láttam a munkáit a Párizsi Világkiállításon 1900-ban. Tetszik? – Nem – válaszolta a lány őszintén. – De tudom, magának miért tetszik. A férfi elnevette magát. – És miért, kedvesem? A lány rámosolygott. – Mert olyan kifejezően adja vissza az orosz tél zordságát Az ember más helyre és más időbe kerül pusztán azáltal, hogy elmerül a fagyos táj és a magányos ház szemlélésében. A férfi mosolygott. – Egy nap még igazi műértő asszonyt csinálok magából, Francesca! – Kétlem – válaszolta a lány, miközben elpirult a dicséret hallatán. A férfi tekintete elgondolkozóvá vált. – Megvegyem ezt a képet? A lány megdöbbent. – Nem hiszem, hogy ezt nekem kellene eldöntenem. – Nem veszem meg, ha ön nem helyesli – replikázott a férfi. A lány nagyot nézett. – Calder, vegye meg, ha annyira szeretné. – Megvegyem? – kérdezte ismét türelmesen. A lány tudta, hogy a férfi mennyire sóvárog a kép után. Újra a fagyos tájra nézett. A téma komor volt, ugyanakkor erőteljes és provokatív. És nem azért van-e a művészet hogy az ember megálljon, szemlélődjön és elmélkedjen? – Igen – adta áldását. A férfi felnevetett, átölelte a derekát, és magához vonta. A lány megdermedt a délután látottak képei cikáztak végig az elméjén, s a férfi mosolya elhalványult. Egyik karja elindult

felfelé a hátán, és megállapodott a meztelen tarkóján. A lány megrezzent. Nyilvános helyen voltak ugyan, de ha a férfi most megcsókolná, és a nyelvük összeforrna, Francesca azt sem bánta volna. Úgy érezte, az örökkévalóság óta vár már a férfi csókjára. A férfi rámosolygott, majd elengedte. – Ott van Hoeltz, Francesca! A vágya nem lankadt, és csalódott volt, amiért Hart nem csókolta meg, ezért gyorsan elfordult és abba az irányba nézett, amerre a férfi. Hoeltz egyedül sétált a tömegben egy pohár vörösborral a kezében. Gondolataiba merült, komornak és zaklatottnak tűnt. A lány tekintete összeszűkült. Odáig nem is figyelt fel rá, hogy vékony volt ugyan, de meglehetősen magas, mivel első pillantásra jelentéktelennek tűnt a megjelenése. Egy arasszal a tömeg fölé magaslott. Francesca úgy becsülte, talán száznyolcvan centis lehet S bár vékony volt, mégsem olyan vézna és szikár, mint Thomas Neville. Sarah felélénkült: – Hoeltz? Úgy érti, Hoeltz az azonos nevű galériából? – Majd felismerve a férfit, azt mondta: – Ó, igen, ő az! Üdvözölnöm kellene őt! Francesca meglepetten fordult hozzá, majd megragadta a csuklóját. – Te ismered őt? – Igen. Mi az, Fran, mi a baj? A lány megütközve nézett rá, a szíve hevesen vert, a gondolatai csak úgy kergették egymást. – Mennyire jól ismered őt, Sarah? A lány vállat vont, aggódónak tűnt. – Jártam egy művészeti tanfolyamra, ahol egyszer ő adott elő. Aztán mostanában elvittem hozzá néhány képet, hogy próbálja meg eladni őket. Nem érdekelték, bár nagyon kedves és bátorító volt. Francesca nem jutott szóhoz. Hart megfogta a karját. – Mi a baj? – kérdezte élesen. – Megkérdeztük Hoeltzot, hogy ismeri-e Sarah Channinget, és azt mondta, hogy nem. Hazudott. Tizenötödik fejezet 1902. február 21., péntek, este 7 óra Neil Montrose ideges volt. Fel-alá járkált az előcsarnokból nyíló szalonban, és minden pillanatban az ablakhoz lépett, hogy kinézzen. A felesége egész nap nem volt otthon. Mrs. Partridge szerint dél körül ment el otthonról a lányokkal, aminek idestova hét órája már. Hol lehet? Jól vannak a lányok? Mi történt? Connie öt óra körül mindig hazaért a gyerekekkel, hogy korán megvacsorázzanak. Kétségbe volt esve.

El sem tudta képzelni, mihez kezdene, ha valami baja esne a feleségének és a gyerekeinek. Történt velük valami? Balesetet szenvedtek a kocsival? Az utak helyenként jegesek voltak. De akkor már értesítették volna. Odakinn a sötét téli este, a felesége sehol, a gyerekek sehol; teljes szívéből azt kívánta, bárcsak ne volnának haragban Connie-val. Pedig ő mindent megpróbált. Az asszony elszántan meg akarta büntetni. A férfi úgy vélte, a felesége sosem foga megbocsátani neki, amit ostobaságában elkövetett. Ahogy ő sem fogja megbocsátani magának, bár nem is pusztán megbocsátásra vágyott. Azt kívánta, bárcsak elfelejthetnék valahogy a múltat, és őszinte, boldog életük lehetne. Ha az asszony adna neki egy második esélyt, ő mindent megtenne, hogy a kedvében járjon. Csakhogy kezdte elveszíteni a reményt. Az asszony nyilván nem fogadta el a bocsánatkérését, amely nemcsak őszinte, de heves is volt, nem hitt a fogadalmában, hogy többet nem lesz hozzá hűtlen. Hirtelen leült, tenyerébe temette az arcát, elborította a fájdalom. Annyira szereti az asszonyt! Amikor megismerkedtek, nem számított arra, hogy beleszeret, csupán megfelelő és csinos feleséget akart, akit megszerethet, aki gyermekeket szül neki, és vezeti a háztartást. Connie-ra a család jó anyagi helyzete miatt esett a választása, ahogy a lány anyja a nemesi cím miatt találta őt idősebb leánya számára. De amikor először esett rá a pillantása, nemcsak egyszerűen meglepődött, hanem megdöbbent, mert a lány a legszebb nő volt, akit valaha is látott. Olyan nagyon könnyű volt beleszeretni! Szerelem volt első látásra. Szörnyű gondolat kerítette hatalmába. Nem volt biztos benne, hogy ismeri-e egyáltalán a saját feleségét, idegenné vált. Azon töprengett, vajon nem voltak-e addig is idegenek, dacára annak az öt évnek, amióta ismerik egymást, s amelyből négyet házastársként egymás mellett éltek le. Nagyon szeretett volna beszélni vele. Őszinte szívvel szeretett volna beszélni vele. Csakhogy nem tudta, hogyan. Ahogy Connie-t, őt is bizonyos formaságok között nevelték, ahol a komoly, sőt zavarba ejtő beszélgetés bárkivel, legkevésbé a feleséggel, nem volt része az úri viselkedésnek. Tőle azt várták, hogy kezelje a birtokait és a pénzügyeket, tartsa el tisztességesen a feleségét és a gyermekeit, semmi többet. Az édesapja valószínűleg megfordult a sírjában, amikor Neil először vette ölébe Charlotte-ot, hogy elalvás előtt mesét olvasson neki. Ekkor meghallotta a hintó kerekeinek olyannyira vágyott csattogását a sóval felhintett kocsifelhajtón. Neil az ablakhoz szaladt, félrehúzta a vastag arany-velúr sötétítőfüggönyt, és megpillantotta a felesége hintóját. A megkönnyebbüléstől reszketni kezdett. Ha valami történt volna az asszonnyal vagy a gyerekekkel, azt ő sem éli túl. Elengedte a függönyt, kiegyenesedett, összeszedte magát. Nem volt könnyű feladat. Amikor meghallotta az asszony csilingelő hangját az előcsarnokban, előjött a szalonból. Connie a bebugyolált és pirosra csípett arcú Lucindát átadta Mrs. Partridge-nak, miközben Charlotte ugrándozott, s a dajkának mutogatta az új babáját. Connie-n még rajta volt a bunda, amikor meglátta a férjét, és megdermedt. A férfi magára erőltetett egy mosolyt. – Hát itt vagytok! Hála istennek! Annyira aggódtam! Hol voltál, ked… Connie?

Az asszony odanyújtotta a kabátját és a kesztyűjét a komornyiknak. – Elvittem a gyerekeket a parkba, utána korcsolyázni. Aztán meglátogattuk Mamát. – Láthatóan feszült volt, és nem mosolygott. – A lányok ott vacsoráztak. Segítettem Frannek felöltözni, mert Calder Harttal esti programja van… A férfi nem kedvelte Calder Hartot, és nem bízott benne, de e pillanatban nem kívánta megvitatni a sógornője és Hart viszonyát. – Aggódtam, Connie! Üzenhettél volna, hogy ilyen későn jössz. – Sajnálom. Azt hittem, nem töltöd itthon az estét, Neil. – Nem mentem sehova. Sőt, megkértem a szakácsot, hogy készítsen nekünk valami elegáns vacsorát. Pirított guineai csirke lesz, tudom, hogy azt imádod. – Sikerült egy mosolyt varázsolnia az arcára. Azt kívánta, bárcsak visszamosolyogna az asszony. De nem tette. Csak állt, egy gyönyörű asszony gyönyörű kék kosztümben, hideg tekintettel. – Iszol velem egy sherryt? – kérdezte, bár az asszonyból áradó közöny jéggé dermesztette a szívét. Mégis megfogta a karját. Connie rendkívül feszültnek tűnt. Elhúzódott a férfitól, s egy mosolyt erőltetett az arcára. – Jó. – Sietve belépett a férfi előtt a kék szalonba. Neil követte, a szíve elnehezült a fájdalomtól. Még soha nem érezte ezt, de ekkor megértette, miért úgy mondják, hogy összetörik a szív. És nem másképp. Az asszony leült, eligazgatta maga körül a szoknyáját. A férfi mindkettőjüknek töltött az italból. – Ezek szerint Hart udvarol a húgodnak? – Igen. – És te helyesled? – Szerintem jó parti. A férfi odament az asszonyhoz, és odanyújtotta a sherryt. Nem tudta magát tovább türtőztetni: – Beszélnünk kell, Connie! A házasságunk elviselhetetlen, és én nem tudok tovább így élni! – Önmagát is meglepte ezzel a heves érzelmi kitöréssel. Az asszony megrezzent, kilöttyintette a sherryt. Tágra nyílt szemmel nézett a férjére. – Tessék? A férfi megtette az első szörnyű lépést. De már nem tudott visszatáncolni. – Nem tudok így élni tovább! Az asszony büszke méltósággal állt fel, de a férje látta, hogy könny lepi el a szemét. – Értem – mondta Connie. – Érted? – A férfi letette a kezéből a poharat. Az asszony felszegte az állát. – Először megcsaltál. Most pedig… el akarsz hagyni.

Mivel ez meg sem fordult a fejében, egy hosszú perc eltelt, amíg Neil megértette, miről beszél a felesége. – Nem! Soha nem hagynálak el – mondta megdöbbenve. A könnyek peregni kezdtek az asszony szeméből. Küzdött ellenük, az orrát ráncolta, válla megmerevedett. Akkor a férfi megragadta a karját. – Nem tudom így elviselni ezt a házasságot tovább! – kiáltotta szenvedélyesen. – Könyörögtem a megbocsátásodért, most pedig azért könyörgök, hogy adj nekem egy második esélyt! – Engedj elmenni! – suttogta Connie remegve és sírva, miközben olyan merev volt, mint egy szobor. Neil úriember volt, így hajlamos lett volna úgy tenni, ahogy az asszony kérte, de az ösztöne átvette az uralmat. – Nem! – Tenyerébe fogta az asszony arcát. – Ne zárj ki többé az életedből, Connie! Ha nem adsz újabb esélyt, akkor mondd meg! De mondd el, mire gondolsz, mert nem tudom elviselni ezt a zárkózottságot! Egyszerűen képtelen vagyok rá. Az asszony megrázta a fejét, könnyei egyre sűrűbben záporoztak, végigfolytak az arcán, képtelen volt megszólalni. – Szeretlek – hallotta a férfi a saját suttogását. Az asszony felnézett, és arcul csapta. Neil annyira meglepődött, hogy megbénult. Az asszony ráébredt, mit is tett, mert rémület és hitetlenkedés jelent meg az arcán. – Ó, te jóságos ég! – suttogta, és hátrálni kezdett. Ám a férfi örült annak, hogy az asszony megütötte, mert még a harag is jobb volt annál, mint hogy semmibe vegye, és megfogta a felesége csuklóját. – Semmi baj – préselte ki magából. Az asszony újra könnyekben tört ki, arcát eltakarta a kezével, és teljes önfeledtséggel, hisztérikusan zokogott. A férfi először megdöbbent. Nem sokszor látta, hogy Connie ne tudott volna uralkodni önmagán, de így még sohasem veszítette el az önuralmát. Aztán cselekedett. Odalépett a feleségéhez, és a karjába vonta, s amikor erős testéhez szorította a törékeny asszonyt, amikor megérezte a lágyságát az ő izmos testén, ő is sírni kezdett. Amíg az asszony sírt, a karjában ringatta. Connie sokáig sírdogált, mint egy kisgyermek.

Nem találták meg Hoeltzot. Francesca és Hart végigjárta a tömeget a galéria mindkét termében, de úgy tűnt, a férfi már távozott. Amikor ismét csatlakoztak Sarah-hoz és Rourkehoz, Francesca félrevonta a lányt. – Láttad valahol Hoeltzot? – Nem, Francesca. Mi a baj? Mi történt?

Francesca a lányra nézett, s azon vívódott magában, elmondja-e neki az igazat, vagy sem. Rourke megfogta Sarah karját. – Van még valami, amiről tudnunk kellene? Hogy halad a nyomozás? Francesca a férfi együtt érző borostyánszínű szemébe nézett. – Újabb gyilkosság történt – mondta halkan. – Az alsó szomszédot tegnap ugyanúgy megfojtották, mint Miss Conwayt. Az a gyanúm, hogy láthatott valamit – válaszolta. Sarah elképedt. Rourke szorosan mellé lépett, hogy támogassa. Sarah még csak észre sem vette. Teljesen elsápadva azt kérdezte: – Ő is festő volt? – Nem – felelte Francesca határozottan, remélve, hogy ezzel megnyugtatja. – Sőt, az a helyzet, Sarah, hogy bár két műtermet is feldúltak, egyik áldozat sem volt festő. – Ezt még nem tartom elég meggyőző érvnek – suttogta Sarah. Rourke-hoz fordult: – Maga igen? – Én igen – válaszolta a férfi, és belekarolt a nőbe. – Sőt, minél többet gondolkodom ezen az ügyön, annál szilárdabb a meggyőződésem, hogy ennek magához nincs köze. – Hogy mondhat ilyet? – kérdezte Sarah, tágra nyílt barna szemét a férfira függesztve. Francesca is ugyanazt kérdezte volna. – Úgy gondolom, Miss Conwaynek volt egy őrült imádója. Csodálatos színésznő volt, ebben mindenki egyetért. Azt hiszem, az imádója döntött úgy, hogy megöli, miután a nő elutasította. Szerintem mindent alaposan kitervelt: a maga műtermét csak azért dúlta fel, hogy tévútra terelje a nyomozást, aztán átcsalta Miss Conwayt Miss Neviile műtermébe, hogy végezzen vele. Miss Neville műtermét csak azért dúlta fel, hogy összezavarja a nyomozókat. A tegnap meggyilkolt szomszéd csupán ártatlan áldozat, minthogy láthatott valamit, amit nem kellett volna látnia. Sarah rezzenéstelen arccal nézett a férfira, majd láthatóan megkönnyebbülve azt mondta: – Remélem, igaza van. Francesca elcsodálkozott, Rourke milyen jól informált, és nem volt számára kétséges az sem, hogy a férfi figyelemmel kíséri az ügyet, amit nem volt nehéz, hiszen Bragg a bátyja volt. – Ez nagyon érdekes elmélet, Rourke. – Bár ő nem találta túl meggyőzőnek, de tudta, mi a férfi célja. Nem akarta, hogy Sarah megijedjen, vagy újra belebetegedjen a szorongásba. – Együtt teáztak Bragg-gel? – mosolygott rá kedvesen. – Whiskyztünk – mosolygott ő is Francescára, de a szeme komoly maradt. Tekintetében figyelmeztetés jelent meg, hogy hallgasson. Francesca meglepetten ismerte fel, hogy a férfi Sarah Channinget védelmezi. – Ez az egyik előnye annak, ha a családban rendőrtiszt van - jegyezte meg Hart gúnyosan. – Igen, valóban felettébb előnyös – hallatszott mögülük egy férfihang. Francesca megrémült a hangtól. Megpördült, és a Sun pimasz riporterével, Arthur Kurlanddel találta magát szemközt.

– Jó estét, Hart, Miss Cahill! – köszöntötte őket a férfi megnyerő mosollyal, tekintete azonban a sasé. – Ön bizonyára szintén Bragg – mondta Rourke-nak. – Akár a rendőrfőnök ikertestvére is lehetne. Francescában elviselhetetlen feszültség áradt szét. Erre most végképp nem volt szükségük! – Rourke Bragg – mutatkozott be Rourke mosolytalanul, és Kurlandről Francescára pillantott, majd vissza. – Ismerem önt? – szólította meg a férfit Hart. – Nem. Én azonban ismerem önt, Mr. Hart. – Kurland a kezét nyújtotta. Vékony, jól öltözött férfi volt, sötét, rövid haja középen ketté volt választva. – Arthur Kurland vagyok, a Sun riportere. Francesca rá akart kiáltani Hartra, hogy meg ne érintse a közéjük férkőzött viperát. Hart javára legyen mondva, nem fogott kezet Kurlanddel. – Óhajt tőlünk valamit? Késésben vagyunk, asztalt foglaltattunk egy étteremben. – Mindössze azt remélem, hogy Miss Channing és Miss Cahill válaszol nekem – vigyorgott Kurland. Francescát rémület fogta el. – Attól tartok, késésben vagyunk – felelte, s ott akarta hagyni a férfit. – Miss Channing, tudta, hogy Miss Conway korábban az ön vőlegényének a szeretője volt? Mit gondol, ő gyilkolhatta meg a színésznőt? Sarah felkiáltott. – Ebből elég! – mondta Rourke dühösen. Amikor Francesca megfordult, azt látta, hogy Hart Sarah és Kurland közé lép. – Maga úgy viselkedik, mint egy ostoba fajankó! Azt javaslom, sürgősen hagyja el a galériát, mielőtt kidobatom, vagy – a szemében fenyegető villanással elmosolyodott – mielőtt még személyesen teszem meg! – Úgy látom, Miss Channing nem tudott a vőlegénye szeretőjéről. De ön bizonyára tudta, Miss Cahill. – A férfi épp Francesca felé fordult, amikor Hart megragadta a férfi vállát. – Hart, ne tegye! – kérte Francesca bizonytalanul. Braggnek, a törvény hivatalos képviselőjeként, soha nem állt módjában Kurlandet semlegesíteni. Hartnak azonban nem voltak ilyesfajta kötöttségei, amelyek visszatartották volna. – És most már Miss Holmes sem él, aki halálosan szerelmes volt az ön bátyjába. Ehhez mit szól, Miss Cahill? – kérdezte Kurland érdeklődő tekintettel. – A bátyámnak semmi köze azokhoz a nőkhöz, akiket megfojtottak – felelte Francesca kurtán. Hart olyan erővel ragadta meg Kurland karját, hogy Kurland felkiáltott. – Ne foglalkozzon vele, Francesca! – Hart kivonszolta a férfit a galériából. Csend telepedett rájuk. Francesca Sarah-ra nézett, aki falfehér volt a megrázkódtatástól. – Nekem senki se mondta, hogy a színésznő, akit meggyilkoltak, Evan szeretője volt! – kiáltotta elkeseredett hangon. Rourke még mindig fogta a karját.

– Ez csak egy szörnyű egybeesés – mondta meggyőződéssel. – Persze hogy csak egy szörnyű egybeesés! – kiáltotta Sarah falfehéren. – De Kurland szörnyű alak, és az újságjában szörnyű következtetéseket fog publikálni. Nem így van, Francesca? – Nem tudom – felelte Francesca, majd megfogta Sarah karját. Rourke elengedte Sarah-t. – De attól félek, igazad van. Sarah kihúzta magát. Elszánt kifejezés jelent meg az arcán. – Mi van veled? – kérdezte Francesca. – Reménykedtem benne, hogy történik valami, ami miatt fel kell bontani a jegyességünket, de most rájöttem, hogy az a dolgom, hogy kiállják a bátyád mellett, akármi következzék is. 1902. február 22., szombat, éjfél - Bekísérem Sarah-t – mondta Rourke. Hart hanyagul elterpeszkedett a hintóban, teste egészen közel volt Francescáéhoz. – Tedd azt – mondta barátságosan. Francesca úgy érezte, hogy a férfi combja perzseli az övét. Nem bánta. Mást sem akart, csak még közelebb lenni a férfihoz. Aznap este meglehetősen nem úri hölgyhöz méltó módon viselkedett. Majdnem annyit ivott, mint Hart és Rourke; hárman két üveg vörösbort fogyasztottak. Hart egész este mellette ült, türelmesen és megfontoltan, és odafigyelve rá, és olyan férfias volt, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni. – Jó éjszakát! – búcsúzott el Sarah. – Köszönöm a szép estét! Hart felpattant, cseppet sem lustán, és ő is kiszállt a kocsiból Rourke-kal, utánuk Sarah. – Jó éjszakát! – köszönt el Francesca a hintóajtón kihajolva. Még egy pillanat, és kettesben maradnak. Egész este – az elfogyasztott bor, a beszélgetés és a kinyomozandó ügy ellenére is - a délután emlékképei kísértették. És minden egyes pillanatban, amikor Hart felé fordult, úgy olvadt el, mint a csokoládé a forró serpenyőben. – Ne aggódj semmi miatt! – kiáltotta. – Holnap várlak az órád után! – válaszolta Sarah vidáman integetve. Szeme izgatottan csillogott, s bár a lány egyetlen pohár alkoholt sem ivott, Francesca tudta, hogy akkor is élvezte az estét. Elgondolkodva, összeszűkült szemmel figyelte, ahogy Rourke elkíséri őt a házhoz vezető úton. Sarah alig szólt Rourke-hoz egész este. Egész idő alatt Francescával és Harttal társalgott, szinte tudomást sem véve a kísérőjéről. – Van rá esély, hogy Sarah és Rourke összemelegedjen? - kérdezte Francesca Harttól, amikor a férfi visszaült a kocsiba, és becsukta maga mögött az ajtót. Kettesben voltak. A férfi elhelyezkedett a lány mellett. – Nem vagyok kerítő – jelentette ki, s ezzel lezártnak is tekintette a témát. – Valóban, az ilyesmi ostoba és rendszerint reménytelen igyekezet – értett egyet Francesca, s a szíve összeszorult. Két apró lámpa világította csak meg a kocsi belsejét, és a lány arra gondolt, milyen tökéletes volt az este, és mi volna a tökéletes befejezés.

Kigombolhatná Hart ingét, ahogy Daisy tette. Gombról gombra, majd, ha beülne a férfi ölébe, valójában is megtapasztalhatná, milyen érzés. Elhessegette magától a fantáziaképet, s azon töprengett, vajon el merné-e csábítani a férfit. Nem rendelkezik annyi gyakorlattal, mint Daisy. Másfelől azonban gyorsan tanul, és épp eleget látott aznap délután a szeretkezés fortélyaiból. A férfi mintha a teljes kocsit elfoglalta volna. A lányt fürkészte. Francesca megborzongott, és nagyot sóhajtott. Ha meg sem próbálja elcsábítani, akkor arra sem lesz esélye, hogy legalább egy jóéjt-puszit kapjon tőle. El sem tudta képzelni, hogy az este úgy végződjön, hogy a férfi ajka meg ne érintse az övét. – Attól tartok, egy szörnyeteget alkottam – mormolta a férfi. A lány ránézett. – Nem, csak egy nőt, akinek határozott céljai vannak. A férfi felnevetett. – Holnap hivatalossá tehetjük az eljegyzésünket – mondta vontatottan. – Akkor megtaníthatom, hogyan kell jól csókolni egy férfit. A lány mély levegőt vett. A férfi hangneme felidézte benne a délután élénk emlékeit. – Egyebet is megtaníthat – lehelte. – Tessék? – A férfi megütközve, összeszűkült szemmel fürkészte. – Miféle egyebeket? Meg kell próbálnia. Felemészti a vágy. A férfira mosolygott, ami talán kissé zordra sikeredett, de nem vett tudomást a meglepődéséről, s bár rettentően félt a visszautasítástól, a férfi ölébe mászott. – Mit csinál? – Hart úgy festett, mint aki majd megpukkad a nevetéstől. A pozitúra nem volt olyan kényelmes és érzéki, mint ahogy feltételezte. A szoknyája rácsavarodott, így a lábai összeakadtak, az egyik térde maga alá szorult, ezért nem tudott rendesen a férfi ölébe ülni, ugyanakkor azt érezte, hogy a lába menten eltörik. Francesca nem válaszolt. A férfi sötét szemébe nézett, s amikor nevetést látott benne, gyorsan félrekapta a tekintetét. Hogy merészel nevetni rajta! Na, nem sokáig fog nevetni… Az ingéhez ért. – Mit csinál, Francesca? – dorombolt. Annak ellenére, hogy úgy érezte, a térde azonnal kitörik, és a pozitúra megakadályozta, hogy intim testi kapcsolatba kerüljön a férfival és annak izgató testrészével, amelyről azt kívánta, bárcsak tudná, hogyan működik, kioldotta a nyakkendőjét. A férfi megragadta a csuklóját. – Kérdeztem valamit – mondta. A lány ránézett. – Leveszem a nyakkendőjét, utána pedig kigombolom az ingét. – Ó, valóban? – Látszott rajta az erőfeszítés, hogy el ne nevesse magát. A lány pedig erős késztetést érzett, hogy rácsapjon az ostoba vigyorgása miatt. – Francesca, maga abban mesterkedik, hogy elcsábítson? A lány elszántan a szemébe nézett. – Igen!

A férfiból kitört a nevetés. A lány könnyedén arcul csapta. A férfi elkapta a kezét, nevetése elhalt, fürkésző tekintettel pillantott rá, majd száját a lány hüvelykujja és mutatóujja közti érzékeny területre tapasztotta. A lány ágyéka lüktetve felizzott. A férfi ránézett. – Attól tartok, ki fogja törni a lábát – mondta halkan. – Én is – sikerült kipréselnie magából. – Hart, kérem! A férfi nem mosolygott. Megfogta a derekát, és felemelve az öléből, visszaültette Francescát az ülésre. A lány kinyújtotta fájó lábát, majd az előbbi szándékának megfelelően előrehajolt, és száját a férfi nyakára tapasztotta. A férfi megfogta a vállát, és visszanyomta az ülésre. – Nagyon komoly az elhatározásom, hogy úriemberként viselkedjem önnel. Francesca, abban a pillanatban, amint elfogadja az ajánlatomat, és hivatalosan is jegyesek leszünk, egykét csók megengedett lesz. Nem vagyok hajlandó önt kompromittálni! – Hart! Ez nem tisztességes! Nem lehetek a jegyese, egyszerűen nem akarok férjhez menni! – Egyetlen módja van annak, hogy ön a figyelmemben fürdőzhessen: ha összeházasodunk. Ettől nem tágítok – mondta. A lány dühös lett. Kiszabadította magát a férfi szorításából. A nyelve hegyén volt, hogy megadja magát, s elfogadja a férfi ajánlatát. Hart mindkét szemöldöke megemelkedett. – Ha a tekintete ölne, már nem élnék. A lány arra gondolt, hogy a férfi milyen könnyen engedett a szeretője csábításának. – A szeretője akarok lenni, Hart! A férfi kiegyenesedett. – Szó sem lehet róla! – De! Komolyan mondom. Tegyen a szeretőjévé, és vigyen ágyba. Felejtse el azt az ostoba ötletet, hogy a felesége legyek! A férfi újra elnevette magát. – Nem, Francesca! Tudom, mit érez, sok-sok évvel ezelőtt én is ártatlan voltam. Bízzon bennem! Mindennek eljön az ideje… egyszer. – A nevetése hangosabb lett. A férfi az ő rovására kiválóan szórakozott. – De maga kíván engem! – Ez igaz, de nem ilyen olcsó és aljas módon. Nem áll szándékomban kihasználni magát. – Maga kihasználja Daisyt? Olcsón? Aljasul? – vádolta meg Francesca. A férfi fürkész tekintettel vizslatta. – Igen. Megvásároltam, és fizettem érte, Francesca.

Forró, nedves, izgató képek kavarogtak benne. – Láttam magát. Láttam, ahogy szeretkezett ma délután! - kiáltotta a lány. Beletelt egy kis időbe, amíg a férfi kezdte felfogni. A szeme összeszűkült, az arckifejezése megfejthetetlenné vált. – Hogyan? – Leskelődtem. Láttam, ahogy mindenhol megérinti magát a szájával. Láttam magát ruha nélkül… Láttam… A férfi megmarkolt a lány karját. – Maga meglesett engem és a szeretőmet? – Nagyon nyugodt, veszélyesen nyugodt volt. Francescának nyitva maradt a szája. Végül becsukta, s azt kívánta, bárcsak tudhatná, vajon mit jelentett az a sötét villanás a férfi szemében. Tudta már korábban is, hogy ő megleste őket a délutáni légyotton? – Daisy tudott erről? Ő is be volt avatva a maga kis tervébe, Francesca? Most vajon dühös? Vagy a szemében a csillogás azt jelenti, hogy csak jól szórakozik? De nem tetszett neki, ahogy a nevét kiejtette. – Nem! Daisy nem tudott róla! – Francesca már sajnálta, hogy elveszítette az önuralmát. – Nem akartam, hogy maga megtudja, hogy odamentem maga után kérdezősködni, ezért Daisy megengedte, hogy elrejtőzzem a szomszéd szobában. Úgy volt, hogy elillanok, ám ehelyett benyitottam, és magukat néztem. - A férfi továbbra is áthatóan nézte őt. Összerándult. – Úgy értem, valóban el akartam menni, de aztán egyik dolog történt a másik után, és egyszerűen képtelen voltam – tette hozzá, s biztos volt benne, hogy a férfi megérti. Csend telepedett rájuk. Elviselhetetlen csend. Ekkor a férfi kicsapta a kocsi ajtaját. – Kérem, jöjjön velem, Francesca! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A lány szíve ijedten kalapált, de engedelmeskedett. Miért is mondta el neki, hogy mit tett? Miért? Most dühös? Véget vet a barátságuknak, visszavonja a házassági ajánlatát? A helyében ő roppant dühös volna. A férfi szorítása a karján nem szűnt. Megpróbálta kiszabadítani magát, de Hart nem engedte. – Sajnálom – suttogta végül a lány. – Magának szokása, hogy akkor bánja meg, amit tett, amikor már késő – mondta kurtán. – Nem gondolja, ha azt kívánnám, hogy végignézze, amint egy másik nővel szeretkezem, akkor azt magam szervezem meg? – kérdezte fagyosan. – Nem dőlt össze a világ – védekezett a lány. Meg akarta vallani, hogy az volt a leghihetetlenebb pillanat az életében, de aztán meggondolta magát. – Nem, valóban nem dőlt össze a világ. – Hagyta volna, hogy nézzem, ha megkérem rá? – Tudnia kellett. – Nem. A lány megborzongott.

– Dühös, Calder? Olyan tökéletesen tudja palástolni az érzelmeit, hogy nem tudom eldönteni. A férfi habozott, majd mintha gondosan megválogatná minden szavát, azt mondta: – Bosszús vagyok. Te jóságos ég, ez mit jelenthet? – töprengett a lány. – Jól érezte magát, Francesca? A lány szája tátva maradt, majd lassan elpirult. – Természetesen nem! A férfi végül elmosolyodott. – Kis hazudós! – mondta halkan, A férfi szavai úgy érintették, mint egy selyemszalag, mint egy mély, bensőséges, érzéki simogatás. – Én nem ilyen kapcsolatra vágyom – mondta halkan. – Ha azt akarnám, hogy a szajhám legyen, nem haboznék azzá tenni. A lányt újabb élénk emlékek rohanták meg. – Sajnálom – ismételte elfúló hangon. Bárcsak tudná, mit gondol valójában a férfi! Visszavonja a házassági ajánlatát? Különös fájdalom hasított a mellkasába, a szíve tájékán. Minden más férfi ezt tenné, de Hart nem olyan, mint mások. – Attól tartok, a jellemem rendkívül tökéletlen – mondta halkan. – Mindig bajba kerülök, Hart, és tudom, hogy ez az én hibám. – Igen, így van – értett egyet a férfi, és nem mosolygott, nem is derült rajta. – Jól értem, hogy ön udvariasan azt kívánja közölni velem, hogy meggondolta magát? – Meggondoltam magam? – A férfi meglepődött. – A házassági szándékomat illetően? Nem, Francesca, sajnálom, de nem eresztem el. Dühös vagyok. És nem szeretem, ha szaglásznak utánam. De továbbra is várom azt a napot, amikor egybekelünk, és ágyba vihetem magát. Előbb vagy utóbb – tette hozzá zord arckifejezéssel – el fog jönni a napja. A lány megkönnyebbült. – Hallgasson ide! – kérte Hart. Francesca megkönnyebbülése szertefoszlott, odaadóan figyelt – Maga nem szajha. Maga nem olyan nő, akit megvásároltam, és akinek fizettem érte. Csodálat, tisztelet és szeretet köt össze bennünket. És én nagyra becsülöm ezeket a tulajdonságokat. Ezek olyan dolgok, amelyeket még soha nem osztottam meg egyetlen nővel sem. Amikor ágyba bújunk, kizárólag mi ketten leszünk. A lány kezdte végre megérteni. És őszintén kezdte sajnálni, amiért megleste őt. Hosszú időbe telik majd, amíg elfelejti, amit látott, lehet, hogy soha nem fogja tudni. – Csakhogy most a maga ostoba, visszafordíthatatlan viselkedése miatt Daisy ott lesz velünk az ágyban, igaz? Francescának sírhatnékja támadt. – Nem gondoltam… – Nem, nem gondolta! – De az csak emlék lesz. – Olyan emlék, amely elront sok közös pillanatot.

– És mi van a maga többi emlékével? – kiáltotta a lány. - Azok nem fognak alkalmatlan időpontban előtolakodni? A férfi a szemét forgatta. – Én soha nem gondolok azokra a nőkre, akiket ágyba vittem. Mindegyik jelentéktelen volt és lesz számomra. A lány meghökkent, majd lassan, de biztosan, áradó jókedv kerítette hatalmába. – Még Daisy is? – Még Daisy is – felelte. Elmosolyodott, majd elkomolyodott, mintha nem akarna megenyhülni, megfogta a lány kezét, és a karjába vonta. – Hogyan lehetne bármelyik nőt, beleértve Daisyt is, egy napon említeni önnel? – kérdezte végül, s a hangjában ekkor már melegség bujkált. – Nagyon könnyen, attól tartok – válaszolta a lány, de már mosolygott, és tekintetük összeforrt. – Megbocsát? – Holnap talán – felelte a férfi, de vidámság bujkált a hangjában. – Kezdem már sejteni, hogy a közös életünk milyen rögös úton halad majd. – Holnap is elfogadom – mondta a lány, és fejét a férfi mellkasára hajtotta. Hart ekkor simogatni kezdte a haját. A vágy újra elöntötte. – Megpecsételhetjük a békülésünket egy csókkal? – suttogta a férfira nézve. Hart kedvesen, jót derülve nézett rá. – Mindent látott? A lány elpirulva bólintott. – Mindent láttam, Hart, elejétől a végéig. A férfi elgondolkodva fürkészte. Francesca visszafojtotta a lélegzetét, nem tudta, mire számítson. A férfi szavai váratlanul érték. – Az oktatása tehát megkezdődött.

Rourke és Sarah megállt az előcsarnokban. A komornyik elvette Sarah kabátját, aki megköszönte, s miközben nagyon is tudatában volt annak, hogy Rourke mögötte áll, azt mondta: – Visszavonulhat, Henry, majd én bezárok, miután Rourke távozott. – Köszönöm, Miss Channing. Jó éjszakát! – felelte Henry, és elment. Kettesben hagyta őt egy idegennel. – Remélem, jól érezte magát ma este – mondta Rourke meglehetősen zavarban. Kipillantott a bejárati ajtó melletti ablakon. Sarah csodálkozott, miért teszi, és azon töprengett, vajon máris távozik-e. De hiszen mennie kell, mivel Hart és Francesca odakinn várja őt a hintóban. – Remek este volt, örülök, hogy Mr. Hart megveszi azt a Levitant. Nagyszerű festmény. – Már attól izgatott lett, hogy pusztán felidézte maga előtt az orosz tájképet.

Rourke közelebb lépett az ablakhoz, mint aki nem is hallja a lányt. – Bragg nem állított őröket? Egyetlen rendőrt sem látok sehol. Sarah megdermedt. – Sejtelmem sincs – felelte, s a férfi mellé lépett, hogy ő is kinézzen. Rourke-nak igaza volt. Egyetlen rendőrt sem látott. Olyan közel volt Rourke-hoz, hogy jóval kisebbnek és soványabbnak érezte magát, mint bármikor azelőtt. Visszalépett, távolabb tőle. – Bizonyára elküldte őket. Maga is azt mondta, hogy nem vagyok veszélyben, mert valójában Miss Conway volt a gyilkos célpontja. Rourke a lányra nézett, s bár mosolygott, Sarah érzékelte, milyen komoly. – Igen, meggyőződésem; de addig, amíg a gyilkost el nem fogják, úgy vélem, a bátyámnak ide kellene vezényelnie az embereit. – Nos, a bátyja tudja, mit csinál – válaszolta Sarah sietve. Olyan kellemetlen volt kettesben lennie Rourke-kal ilyen kései órán. A férfi egyszerűen túl sok volt számára: túlságosan karizmatikus, túlságosan vonzó, uralta a teret körülötte; azt az érzetet keltette benne, hogy ő maga milyen jelentéktelen és sovány. Már megbánta, hogy Henryt elküldte lefeküdni, de nem szerette sokáig ébren tartani a személyzetet – Későre jár. Korán kell kelnem, hogy előkészüljek a vázlatokhoz, mire Francesca megérkezik. – Mosolyt erőltetett magára, miközben szörnyen kínosan érezte magát. A férfi visszamosolygott, arcán kis gödrök jelentek meg. a szeme sarkában nevetőráncok. – Szabadulni próbál tőlem? – Olyan hangsúllyal kérdezte, mintha tréfálkozna. – Nem, dehogy! – válaszolta a lány kurtán, ami persze nem volt igaz. – Csak ugratom, Sarah – sóhajtotta a férfi. – Maga nem kedvel túlságosan, igaz? A lányt meglepte a férfi őszintesége. – Alig ismerem magát, Rourke. Elhamarkodott volna azt állítani, hogy kedvelem, ahogy azt is, hogy nem. Nem gondolja? – Nem. Egyáltalán nem. Én úgy vélem, már az első találkozáskor könnyű benyomást szerezni egy ismeretlenről. Az az érzésem, hogy valamivel megbánthattam Önt, de minél többet töröm rajta a fejemet annál biztosabb vagyok benne, hogy nem tettem ilyesmit. Várt, nézte a lányt s a mosolya lehervadt az arcáról. – Nem bántott meg – felelte a lány, s kínosan érezte magát, ezért kerülte a férfi tekintetét. – Megmentette az életemet. – Nem volt veszélyben az élete. Sarah, zavarba hozza a jelenlétem? A lány a férfira nézett. – Igen. A férfi fürkészőn nézett vissza. Sarah hozzátette még: – Úgy gondolom, ideje, hogy visszavonuljak. A férfi megfogta a karját. – Elmenekül? – Nem, dehogy! – Pedig ez volt az igazság, és ezt mindketten tudták.

– Maga menekül előlem, de sejtelmem sincs, miért. – Rourke elgondolkodott. – Harttal könnyedén tud társalogni. Sarah beharapta az alsó ajkát, s hirtelen hatalmába kerítette a vágy, hogy elszaladjon. – Jó éjszakát, Rourke! – mondta határozottan. A férfí tekintete megváltozott, miközben a lányt tanulmányozta. – Lehetséges, hogy egy egyedülálló, nősülőkorban lévő férfit, amilyen én vagyok, fenyegetőnek talál? – De hisz ez abszurd! Menyasszony vagyok, Mr. Bragg, talán elfelejtette? A férfi szomorkásan elmosolyodott. – Valóban elfelejtettem egy pillanatra. – Felsóhajtott. – Bocsásson meg, Sarah! Bocsásson meg, hogy erőltettem ezt a témát. A lány megremegett. – Jó éjszakát! – búcsúzott el ismét, minden ízében remegve. A férfi tudja az igazat. Ezentúl kerülnie kell majd. – Nem akarok vitatkozni magával – mondta halkan. – Nem ismerjük egymást eléggé ahhoz, hogy vitatkozzunk. Jó éjt! Ezúttal megfordult, és végigsietett az előcsarnokon, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, de azért nem szaladt. Közben fülelt, hallja-e a férfit távozni, de sem lépteket, sem az ajtó csukódását nem hallotta, pedig vissza kellett volna mennie, hogy bezárjon utána. Aztán úgy döntött, nem számít, ha a férfi a gyengén megvilágított előcsarnokban kíván egymagában álldogálni, ám tegye. Remélhetőleg hamarosan elmegy. Bárcsak ne érezne bűntudatot amiatt, hogy olyan szörnyen udvariatlan volt! Mi lehet vele? Megborzongott. Minden baj, gondolta leverten. Hamarosan férjhez megy egy férfihoz, akit kedvel, de nem szeret, a műtermét tönkretették, minden éjjel a behatoló kísérti őt rémálmaiban. Rourke pedig a gondolataiban kísértett szüntelenül, ébren vagy álmában, hiába igyekezett meggyőzni magát az ellenkezőjéről. Sarah arra összpontosított, hogy a gondolatait más mederbe terelje. A folyosót néhány gyertya világította meg. A műterme ajtaja csukva volt. A rendőrség előző nap engedélyt adott a kitakarítására. Sarah kinyitotta az ajtót, tudván, hogy a személyzet újra normális, rendezett helyiséget varázsolt a romokból. Az ajtó melletti asztalkán álló lámpa felé nyúlt. Egy hatalmas férfikéz tapadt a szájára. Sarah hasztalan próbált sikítani. Rémület kerítette a hatalmába. A legrettenetesebb rémálma vált valóra: a férfi visszatért! A férfi hátulról kemény, felajzott testéhez húzta. Nevetett, és trágár szavakat suttogott a fülébe. Sarah próbálta kiszabadítani magát, a festékszag fojtogató volt, a lány küzdelme azonban csak még jobban feltüzelte a behatolót. Azt sorolta, mit fog tenni vele: közösülni, újra és újra, és amikor eljön a pillanat, fogja a harisnyát, és megszorítja… Sarah viaskodott vele, az első támadás emléke élénken felelevenedett benne, de túl későn, hiába kívánta már, bárcsak ne tett volna úgy, mintha nem történt volna meg, bárcsak elmondta volna az igazat. – Te kis szajha, tényleg azt hitted, hogy elfelejtelek? – suttogta, s merev hímtagját a lány fenekéhez dörzsölte.

Sarah nem kapott levegőt. A férfi nagy, erős keze a torkát szorongatta, s mintha satuba fogva volna, a szorítás egyre erősödött. Sötétség borult az agyára. Aztán mintha petárda robbant volna. A férfi elvette a kezét a lány szájáról, mire Sarah levegő után kezdett kapkodni, az oly drága levegőért… Selyem suhogott a nyaka körül. Tudta, hogy eljött a vég. – Engedje el! – ordította Rourke. A férfi megdermedt, a lány kiszabadult. Sarah a falnak tántorodott, s miközben levegőért tátogott, lecsúszott a földre. Égő nyakát fogta, és a fájdalomtól és a rémület utóhatásaként könnyek tolultak a szemébe. Gyengéd karok fektették a hátára. Látta Rourke borostyánszín szemét, aki a fejét hátrahajtotta, fölé hajolt, és szájával az övére tapadt. Ismét feltámadt benne a félelem; egy pillanatig össze is zavarodott, de aztán megérezte és megízlelte a levegőt, amelyet a férfi fújt a tüdejébe, és ő szívta, és szívta, amíg végre képes volt újra lélegezni, amíg megérezte a férfi szájának az ízét, ajka nyomását, amint keze gyengéden tartja a fejét, a nagy, erős és gyengéd keze. A férfi abbahagyta a lélegeztetést. Tekintetük összekapcsolódott. – Jól van? – kérdezte Rourke. Sarah bólintott, nem érzett magában erőt a beszédhez. Ekkor eszébe villant, ahogy a támadó hatalmas, kemény péniszét a hátához nyomta, és szexuális fenyegetéseket suttogott a fülébe, s erre sírva félrefordította a fejét. – Mi a baj? – kérdezte halkan Rourke. – Hívja Francescát! – suttogta szaggatottan. Tizenhatodik fejezet 1902. február 22., szombat, éjfél után Francesca Hartot fürkészte, rendkívül kíváncsi volt, vajon mire gondol, kétértelmű megjegyzése még mindig ott visszhangzott a fejében. Meghallotta, hogy a háta mögött becsapódik a bejárati ajtó. Lépések hallatszottak. – Francesca! – kiáltotta Rourke. Minden korábbi töprengése szertefoszlott. Riadtan fordult meg, amikor Rourke odafutott hozzájuk. – Sarah-t megtámadták! Szüksége van magára. – Hartra nézett: – Menj el Rickért! – Sarah jól van? – érdeklődött Hart. – Úgy tűnik, igen, de mivel éppen csak túlélt egy támadást, szeretném tüzetesebben is megvizsgálni, mielőtt megesküdnék rá, hogy minden rendben van – felelte gyorsan, miközben megfogta Francesca karját. A lány igyekezett lépést tartani vele, ahogy visszarohantak a házba. – Itt járt? A fojtogató? – Ó, igen – válaszolta Rourke szűkszavúan, miközben belökte a bejárati ajtót. – Láttam.

A lány a férfira meredt, miközben végigrohant vele a folyosón. – Felismerte? Hoeltz volt? Neville? LeFarge? – Aztán rájött, hogy Rourke nem ismeri egyiküket sem. – Hogy nézett ki? Mielőtt válaszolhatott volna, Sarah jelent meg a folyosón támolyogva. Francesca felkiáltott, mert Sarah arca olyan fehér volt, mint egy kísérteté, és a torkán rettenetes vörös foltok égtek. Rourke odaszaladt hozzá. – Mi a csudát csinál itt maga? – korholta őt gyengéden. – Nem bírtam tovább benn maradni – suttogta könnyes szemmel. – Féltem, hogy visszajön. – Nem jön vissza – nyugtatta Rourke, és a karjába kapta, mintha csak egy gyermeket emelne fel. – Hart elment, hogy értesítse a rendőrséget. Sarah igyekezett bátornak mutatkozni. – Tegyen le, Rourke, tudok járni! – Nem baj, nem teszem le – felelte a férfi határozottan. Francesca odasietett, s amikor beléptek a legközelebbi helyiségbe, a könyvtárszobába, biztatón megsimogatta Sarah vállát. – Tegye le őt a szófára, Rourke! Odaülök mellé, maga pedig keltse fel a személyzetet. Gyújtsanak be a kandallóba; vízre, teára van szükségünk. – Lázasan gondolkodott. – Illetve mégse, előbb öntsön egy jókora pohár skót whiskyt! – Az orvosi táskám Hart kocsijában maradt – állapította meg Rourke elkomorulva. – Elküldök egy inast dr. Finney-ért. – Olyan gyengéden tette le Sarah-t a hatalmas kék szófára, mintha attól tartana, hogy összetörik. Francesca felkapcsolta a szófa melletti lámpát. – Máris visszajövök – mondta Rourke. Sarah a férfira nézett, s az arcán görcsös félelem tükröződött, meg valami komoly elhatározás is. – Ne ébressze fel anyámat! Semmi szükségem most a sopánkodására. Rourke hezitált. Francesca leült Sarah mellé, és átkarolta. Milyen apró és törékeny ez a lány, állapította meg fájdalommal. – Rourke? Elég, ha csak egyvalakit ébreszt fel, mondjuk egy szobalányt. A férfi pillantása azt üzente, hogy azt ébreszti fel, akit elsőnek megtalál. Sarah segített: – A személyzet szállása a negyedik emeleten van. A házvezetőnő szobája viszont a konyha mögött. A férfi bólintott, majd kiment, az ajtót sarkig tárva hagyta. Francesca örült volna, ha Rourke előbb meggyújtja a tüzet. – Jól vagy? – kérdezte a lányt, és felkelt, hogy meggyújtson még egy lámpát. A könyvtár hatalmasnak tűnt, és megtelt árnyakkal. Te jó ég, gondolta, a függönyök mögött akár egy férfi is rejtőzhet. – Nem. El akartam kezdeni a portrédhoz a vázlatokat, Francesca – suttogta Sarah elfúló hangon. Francesca átkarolta.

– El kell mondanod, mi történt! – Tudom. – Sarah félve nézett rá. – Rourke vagy bárki más előtt nem tudnám elmondani. – Rendben van. – Megfogta Sarah kezét, és megveregette. - Meg tudtad nézni? – Hátulról támadt rám. Nem láttam az arcát, Francesca. - Sarah elkezdett rettenetesen remegni. Könnyek lepték el a szemét. – Amikor a falhoz szorított, abban a pillanatban tudtam. Tudtam, hogy ugyanaz a férfi, aki a múlt héten megtámadott! – Hogyan? – képedt el Francesca. – Egyetlen szóval sem mondtad, hogy megtámadtak! – Nem voltam rá képes. Nem tudtam erről beszélni. Olyan szörnyű volt, hogy gondolni sem akartam rá – felelte. – Nem értem – mondta Francesca döbbenten. – Tudom, mert én sem. – Sarah dühösen szétkent az arcán egy könnycseppet. – Annyira féltem! Azt hiszem, azt gondoltam, ha úgy teszek, mintha nem történt volna meg, akkor valahogy majd elenyészik az egész, mintha nem is lett volna. Egyszerűen nem akartam gondolni erre. – A szája remegett, miközben a pillantásuk találkozott. – Sajnálom, Francesca, nagyon sajnálom, hogy hazudtam neked meg mindenkinek! Könyörgök, érts meg! Francesca úgy vélte, érti barátnője reakcióját. – Semmi baj. – De igen. – A lány nagyot nyelt. – Azóta minden álmomban kísértett, Francesca. Francesca szorosan megölelte. – Szegény drágám! De akkor is el kell mondanod, mi történt, Sarah, azt is, ami a múlt héten történt, és azt is, ami most! Mindent el kell mondanod, hogy el tudjuk kapni azt a gazembert! Sarah, a könnyeivel küszködve, komor képpel bólintott. – Akkor leptem őt meg a műtermemben, amikor éppen a falra írt. Meglátott. Kiszaladtam, de hátulról elkapott, akkor sérült meg a karom. Esküszöm az égre, sejtelmem sincs, hogyan menekültem meg, azt hiszem, talán megbotlott valamiben. A szobámba futottam, és bezárkóztam. Másnap reggel romokban találtam a műtermemet. Akkor üzent érted a mama, hogy a segítségedet kérje. Francesca Sarah hátát simogatta. – Hála istennek, hogy Rourke itt volt ma éjjel! – Azonban a sors gonosz fricskája az volt, hogy Sarah nem látta a gyilkost. – A falhoz nyomott, nem kaptam levegőt. Attól féltem, megerőszakol, mielőtt megfojt! – kiáltotta. Francesca kisvártatva fogta csak fel. – Szexuálisan fel volt ajzva? Sarah bólintott, szeme hatalmasra tágult, szinte csak a kitágult pupillája látszott. – Azt mondta, megteszi. Sok szörnyű és trágár dolgot suttogott. – Hirtelen öklendezni kezdett, és a padlóra hányt. Francesca tartotta, amíg a lány megkönnyebbült. Majd megszakadt a szíve Sarah Channingért.

– Sajnálom – zokogta ekkor Sarah. – Nézd, mit műveltem! Francesca a karjába ölelte. – Ez most nem számít! El fogom kapni azt a szörnyeteget, Sarah, és soha többé nem látja a napvilágot! Amikor Sarah abbahagyta a sírást, Francesca felállt. – Hadd takarítsam ezt össze! – Ne, majd én! – állt fel Sarah bizonytalanul. – Sarah… – Nem akarok itt maradni egyedül. Éjszaka végképp nem! – Jól van – mondta Francesca, és belekarolt. Elindultak a hatalmas, sötét házban. Francescát elfogta a félelem. Átfutott rajta a gondolat, hogy a gyilkos valahol leselkedik rájuk. Azzal nyugtatgatta magát, hogy az lehetetlen, de a ház olyan csendes és olyan sötét volt, hogy nem tudott megnyugodni. Sarah rémülten rezzent össze minden árnyra. – Semmi baj – próbálta Francesca megnyugtatni, de ő maga sem volt az. A gyilkosnak listája van, amelyen Sarah Channing meggyilkolása szerepel. – Eszembe jutott valami – suttogta, amikor beléptek a koromsötét étkezőbe. Francesca lámpa után kutatott az asztalon. Amikor megtalálta, megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Micsoda? – Azt mondta, hogy nem feledkezett meg rólam, és kis szajhának nevezett. Francesca elméje lázasan dolgozott, úgy meredt a lányra. – Pontosan emlékszel a szavaira? Sarah megrázta a fejét, az orra már egészen kipirosodott, és ismét rátört a sírás. – Sajnálom, nem tudom felidézni. De a hangját soha nem fogom tudni elfelejteni – suttogta. Francesca kézen fogta, és kimentek az étkezőből. A következő pillanatban már a magas, boltíves konyhában voltak, amely fényárban úszott. Rourke a tűzhelynél állt, ahol forrt a teavíz, Francesca legalábbis azt feltételezte. A férfi meglátta őket, és megdöbbent. – Mi az ördögért mászkálnak egyedül ebben a házban? Francesca segített Sarahnak a személyzeti asztalhoz leülni. – Sarah rosszul lett, és rongyért jöttünk, hogy feltakarítsuk. – Majd én megcsinálom – ajánlkozott a házvezetőnő, aki megjelent szürke egyenruhájában, de a haja még hosszú copfban lógott. – Miss Channing, hála istennek, hogy nem esett semmi baja! Sarah bólintott, de nem szólt. – Mrs. Brown – kérte Rourke –, hozzon egy nagy pohár portóit! A házvezetőnő bólintott, és elsietett. Rourke odament a lányhoz, tenyerét a homlokára tette. A lány összerezzent, de állta a tekintetét.

– Meleg a homloka – jegyezte meg a férfi. – Rosszul vagyok – válaszolta a lány. – De miért, Francesca? Miért mondta rám az a férfi, hogy szajha vagyok? Miért akar megölni? Miért? – kiáltotta. Francesca leült mellé. – Fogalmam sincs. Egyelőre – tette hozzá. Rourke előhúzott valamit a zsebéből. – Nézze csak! – mondta. – Íme, egy bizonyíték önnek. Francesca felismerte, hogy egy női selyemharisnyát adott neki a férfi. El volt szakadva. – Mi ez? – Ezt használta a támadó, amikor Sarah-t fojtogatta – magyarázta Rourke. – A nyakán lévő nyomokat látván azonban előbb a kezét használta. Sarah remegve hunyta be a szemét. – Igen, a kezével fojtogatott. És amikor rám kötötte a harisnyát, és megszorította, biztos voltam benne, hogy meghalok. - Arcát a két kezébe temette, amelyek hevesen remegtek. Francesca gyorsan magához ölelte, közben felnézett Rourke-ra. – Maga látta? – kérdezte. A férfi komor volt. – Maszk volt rajta, Francesca. Tulajdonképpen egy női harisnyát húzott a fejére – felelte, majd hozzátette: – Ha maguk nem kapják el a gyilkost, akkor én fogom! Francesca alig hallotta, amit mond. Egy szörnyeteg, se szeme, se szája. Ellie-nek igaza volt.

Bragg csörtetett be, Hart a nyomában. Rick igen komornak tünt, a düh határán volt. Francesca kitalálta, miért, és tudta, hogy a haragjának semmi köze a fojtogatóhoz, aki ott járt. Nem telt el fél óra sem, Hart bizonyára végigvágtatott a lovaival a városon. Sarah egészen megnyugodott, valószínűleg annak a portóinak a hatására, amelyet Rourke kortyonként diktált bele. Francesca abban a pillanatban talpra ugrott, amikor Bragg belépett a szobába, és odaszaladt hozzá. – Hála istennek, hogy itt van! – mondta sietve. A férfi tekintete végigsiklott az elegáns türkizszínű estélyin, a mélyen dekoltált felsőrészen, majd Sarah-ra vándorolt, aki még mindig az asztalnál ült, de ekkor Rourke fogta a kezét. – Hogy van a lány? – kérdezte. – Valamivel jobban. Csúnya sérülések vannak a nyakán, Bragg – mondta Francesca halkan. – Ugyanaz a férfi volt az elkövető? – kérdezte Bragg, maga is halkan. – Feltehetően. – A férfira nézett. – Megbeszélhetjük a részleteket odakint? A férfi bólintott. Francesca kiment vele, miközben tudatában volt, hogy Hart sötét tekintete követi őt. A folyosón odaállt Bragg elé.

– Ide nézzen! – mondta suttogva. Megmutatta a harisnyát. – Egyet a fejére húzva viselt, ezt pedig Sarah nyakára szorította, miután kézzel fojtogatta. Sarah nem emlékszik pontosan a szavaira, de kis szajhának nevezte, és mondott valami olyasmit, hogy nem felejtette őt el. Bragg arca elkomorult. – Szörnyű gyanúm kezd támadni, Francesca! A gyilkosunk valóban elmeháborodott, aki gyűlöli a nőket. – Azt hiszem, Evannek ehhez semmi köze nem lehet – suttogta a lány. – De van egy rosszabb hírem is: Sarah szerint a férfi meg akarta őt erőszakolni. Bragg megdöbbent. – Mondott valamit, amivel erre utalt? Francesca bólintott. – Fel volt ajzva. Bragg egy darabig döbbenten hallgatott csak, mire a lány hozzátette: – És durván beszélt. Sarah azt mondja, számos trágárságot mondott neki. Bragg továbbra is komor maradt. – Se Miss Conwayt, se Miss Holmest nem erőszakolták meg, Francesca. Francesca elképedt. – Hogyan? – Mind a két áldozatot alaposan megvizsgálták. Egyiküket sem erőszakolták meg – felelte Bragg. – Azért nem beszéltem a kórboncnoki vizsgálatról, mert meg akartam magát kímélni a részletektől. A lány Bragget fürkészte, még mindig megdöbbenve amiatt, hogy a férfi ilyen vizsgálatot rendelt el Grace Conway és Catherine Holmes esetében. – A gyilkosunknak igencsak perverz vágyai vannak, Francesca. A lány egyetértett: – Hát, valóban. – Maga Sarah barátnője. Le kell ülnie vele, és fel kell jegyeznie mindent, amit az az őrült mondott. – Nem emlékszik mindenre. Ami pedig az első támadást illeti, Bragg, megpróbálta teljesen elfelejteni. Majdnem úgy, ahogy egy gyermek tagadja meg a valóságot, azért, hogy úgy érezze, mintha nem történt volna meg. Ezért nem beszélt nekünk róla. A férfi bólintva vette tudomásul Sarah különös viselkedésének a magyarázatát. – Tulajdonképpen mi történt? – Meglepte a férfit, aki éppen el akarta hagyni a műtermet, dulakodtak, a férfi megbotlott, Sarah-nak pedig sikerült elmenekülnie. A férfi akkor is trágár volt. Sarah azt mondta, teljesen elfelejtett mindent, mígnem ma éjjel újra rá nem támadt. Bragg a hallottakat latolgatta, majd megjegyezte:

– Nincs rendőri ügyelet a ház előtt. – Azt hittem, valamilyen okból maga rendelte vissza őket. – Én nem adtam ilyen parancsot. Ha Newman intézkedett így, remélem, jó oka volt rá. – Idejön? – Gondolom, igen. Hol történt a támadás? – Sarah műtermében – válaszolta Francesca, s ugyanarra gondoltak, amikor mindketten elindultak oda. – Bragg, láttam ma Bertrand Hoeltzot egy kiállításon. Hazudott. A múltkor azt mondta nekem, hogy nem ismeri Sarah-t, miközben Sarah nagyon is jól ismeri őt. Bragg komor pillantást vetett a lányra, de nem szólt. – Hát ez mi? Kinyitotta Sarah műtermének az ajtaját. Tökéletesen kitakarították, a padlót felmosták és felvikszelték a vásznakat sorba rakták, a festőállványt felállították. Ezért voltak olyan megdöbbentőek a hófehér falon virító vérvörös betűk: MEGÖLÖM A BÁRCÁST MEGHAL Francesca elképedt. Bragg komor hangon megjegyezte: – Most már legalább tudjuk, hogy a B mire utal.

Francesca a műterem előtt állt, de az agya eredménytelenül zakatolt, miközben Hickey és egy másik tiszt további bűnjel után kutatott. Bragg és Newman nem messze állt tőle. – Uram, én nem küldtem el az embereket! Fogalmam sincs, miért hagyták el az őrhelyüket! Soha nem adnék ki ilyen parancsot a maga engedélye nélkül, uram! Bragg bólintott, és megveregette a férfi vállát. – Jól van. Derítsük ki, miért hagyták el az őrhelyüket! Ha hanyagságból tették, mindkettőjüket fel kell függeszteni. Állítson rájuk két embert! Találják meg őket, és vigyék a főkapitányságra. Addig is küldjön két őrt a Channing-házhoz, egyet kívülre, egyet belülre, állandóan, éjjel-nappal legyenek készenlétben! – Igenis, uram – felelte Newman. majdnem szalutálva. Vörös volt az idegességtől, és lóhalálában távozott, hogy teljesítse Bragg utasításait. Egy őrülttel van dolguk, elemezte magában a helyzetet Francesca. Olyasvalakivel, aki gyűlöli a nőket, és aki a fojtogatást szexuálisan izgatónak találja. Megborzongott, majd észrevette, hogy Hart áll a folyosó végén, és őt figyeli. Kiegyenesedett, azt remélve. hogy a férfi nem vette észre, milyen fáradt és gondterhelt. Hart odament hozzá. – Mindjárt hajnali három óra van, Francesca. Az édesanyja már egészen biztosan kétségbe van esve. – Már alszik. Nem mehetek még el, Calder. – Megpróbált meggyőzően mosolyogni a férfira, de túl fáradt volt. Így nem is sikerült. A férfi kisimított egy hajfürtöt az arcából.

– Nemrég elküldtem Raoult egy üzenettel. Így legalább azt tudják, hogy maga ép és egészséges. De most ideje mennünk. Hazaviszem. – A férfi szavai kijelentésként hangzottak, kétség sem fért hozzá, hogy nem hajlandó engedni. Francesca megdermedt. – Maga nem parancsolgathat nekem, mint egy gyermeknek! Ez komoly ügy, Hart! Ez egy gyilkossági ügy! – Nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen ügybe keveredett. Ez azonban jóval több, mint sima gyilkosság, itt szexuális erőszakról és gyűlöletről is szó van – felelte megingathatatlanul. – Maga roppant szellemdús – morogta a lány. A férfi tekintete elsiklott mellette. – Mindenki látja az írást a falon. Rourke nekem is elmondta azt, amit Sarah magának mesélt. Ez egy ocsmány bűntett. Ki kellene maradnia belőle, és Rickre hagyni az egészet. A lányt bűntudat fogta el, ezért félig elfordult. Bragg a műteremben volt az embereivel, de egyik szemét rajta és Harton tartotta. Vonásai kemények voltak, mint a kő. A lánynak semmi kétsége nem volt afelől, hogy minden szavukra figyel. Hartra nézett. – Maradnom kell, és segítenem a nyomozásban. Mama meg fogja érteni. Miután maga már úgyis az ujja köré csavarta, szempillantás alatt visszafogadja magát a kegyeibe. – Én vittem el ma este szórakozni magát, ezért én is fogom hazavinni. Ha szüksége van még egy kis időre, akkor várok. – Állkapcsa megfeszült, pillantása komor volt. Bragg lépett oda hozzájuk. – Caldernek igaza van. Ma este nem tudunk itt többet tenni. Ha ő hozta el magát este, neki is kell hazavinnie. A szülei bizonyára nyugtalankodnak már ön miatt Francesca Braggről Hartra nézett, és azt morogta: – Ki nem állhatom, amikor maguk ketten ellenem szövetkeznek! – Nem volna rá szükség, ha maga bölcsen viselkedne – közölte vele Hart. A lány szívesen sípcsonton rúgta volna. Ehelyett azonban úgy tett, mint aki tudomást sem vesz róla, és Bragghez fordult: – Meg kell tudnunk, miért hazudott Hoeltz. Újra ki kell hallgatnunk Neville-t és LeFarge-t Egyiküknek meg kell törnie, mielőtt újabb gyilkosság történik, Bragg! – Egyetértek. Magának pedig beszélnie kell Sarah-val, és rá kell vennie, hogy felidézzen magában minden szót, amelyet az az őrült kiejtett a száján – mondta komoran. Francesca hezitált. – Reggel az lesz az első. Itt akarom tölteni vele az éjszakát - határozta el hirtelen. – Nem! – mondta egyszerre Hart és Bragg. – Miért nem? – nézett Hartról Braggre ismét. – Szüksége van rám! – Rourke itt marad, arra az esetre, ha ópiumra volna szüksége – felelte Hart tényszerűen. – Önnek most már haza kell mennie. Francesca a szemébe nézett, és tudta, hogy a férfi a lány szüleivel kialakult kapcsolatát félti. – Gyáva! – mondta.

A férfi sötét pillantással mérte végig, majd a féltestvéréhez fordult: – Van valami, amivel én is segíthetem a nyomozást? – kérdezte, meglepve ezzel Francescát. Bragg jéghideg maradt. – Igen. Maradj távol Francescától! Hart gúnyosan szalutált, majd kiment. – Csak segíteni akart! – kiáltotta Francesca. – Az ördögbe is, mégis mikor akarta elmondani nekem, hogy Hartnak az a meggyőződése, hogy feleségül fogja magát venni? - követelte a választ. A lány megdermedt. A férfi dühös. Borostyánszín szeme mint a jég. – Egyáltalán szándékában állt valamikor is elmondani? – kérte számon. A lány nagy nehezen megtalálta a hangját. – Reméltem, hogy ezt megspórolhatom, Bragg. A férfi valamit morgott, aztán elviharzott. Francesca utánaszaladt, megragadta a vállát, de a férfi nem állt meg. – Várjon! Ekkor a férfi dermedt meg. A lány odaállt elé. – Nem megyek hozzá feleségül. Nem vagyunk jegyesek. Ez elég világos? Nem az én hibám, hogy Hart olyan makacs, mint az öszvér! – kiáltotta. – Akkor mi az ördögnek töltötte vele az egész estét? – kérdezte a férfi hidegen. – Tessék? Miért ne? Jól érzem magam a társaságában. És nem kettesben voltunk, hanem Rourke-kal és Sarah-val! – Elöntötte a harag. – Csak nem azért kérdezi, mert ma este maga akart elhívni, vagy igen? Ó… megkérdezhetem, mivel töltötte a ma estét? – Biztos volt benne, hogy Bragg a feleségét kísérte valami puccos helyre. – Maguk kibékültek, Bragg. Nekem is jogom van az estéimhez, ahogyan magának is a sajátjaihoz. – Tizenegy óráig az irodámban voltam, Francesca – válaszolta –, hogy ne kelljen hazamennem, és elkerüljek egy olyan helyzetet, amelyben nem kívánok részt venni. Azt pedig mondtam már magának: nincs semmiféle kibékülés. Ez elhallgattatta a lányt. Nem akarta elhinni, amit hall. Végül azt mondta: – Bocsásson meg, de amennyire én tudom, maga és Leigh Anne kibékültek. És ez így helyes. – Nem, ez nem így van – vetette ellen a férfi feldühödve. - Ma fél éjszaka magára gondoltam, ostobán azt remélve, hogy megjelenik valamilyen ürüggyel, hogy megbeszéljük a nyomozás fejleményeit. Bűntudat fogta el a lányt. A férfi dolgozott, mialatt ő a városban volt Harttal. Ugyanakkor el is szomorodott.

– Ha megjelentem volna, akkor az pontosan… ürügy lett volna. – A férfi tekintete elsötétült, Francesca azonban gyorsan folytatta, mielőtt a férfi megcáfolhatta volna. – Ne csatázzunk egymással! Kérem! Ez olyan fájdalmas. Mi volna, ha azt mondanám, hogy holnap reggel első dolgom lesz, hogy bemegyek az irodájába, hogy kidolgozzuk a stratégiánkat? – Mosolyogni próbált. - Meg kell találnunk a gyilkost, Bragg! Haladéktalanul. A férfi felsóhajtott, a vonásai ellágyultak, ahogy a pillantása is. – Tudom. Sajnálom, hogy elveszítettem a fejemet. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor Hart megvallotta, hogy feleségül akarja venni magát. – Ő mondta el magának? – kérdezte Francesca, lassan ejtve a szavakat, meglepetten. De szinte természetes, hogy a férfi ilyeneket tesz. Beleillik a jellemébe, imádja, ha piszkálhatja a féltestvérét. Imádja gúnyolni őt. – Hart kihasználja magát – mondta a férfi csöndesen. – És ha maga hagyja ezt, elveszik. Féltem önt, Francesca! A lányt megdermesztette a rémület. – Nem, dehogy! Mi csak barátok vagyunk, és… – Hogyan hagyhatja magát becsapni? A képembe vágta a terveit! Kárörvendezik azon, hogy elveszi magát tőlem, különösen, hogy tudja, a kezem meg van kötve az elkövetkező fél évre! Nincs, amit jobban élvezne, mint az, hogy látja, milyen tehetetlenül vergődöm. Egész életünkben így volt. Ő a legaljasabb riválisom, és ezt maga is nagyon jól tudja, hiszen a saját szemével látja. A lány átkarolta magát. Tudta, hogy Hart kedveli őt, és azt is tudta, hogy féltékeny Braggre, ami fordítva is igaz volt. Tudta, hogy egész életükben keményen harcoltak egymás ellen. És azt is tudta, hogy Hart kívánja őt. Valamint azt is tudta, hogy Hart soha nem orozná el azt a nőt Braggtől, akit a bátyja szeret. Remegve hunyta be a szemét. Tényleg olyan biztos ebben? És ha Hart csak ágyba akarja vinni? A férfi szenvedélye nem jelent semmit. Nők százával hált már együtt. És ő még csak feleannyira sem olyan szép, mint Daisy, hogy csak egyet említsen a sok közül. Mégis ő az, akit hirtelen feleségül akar venni. – Francesca – szólalt meg Bragg, s közelebb vonta magához, hogy meggyőzze –, nem akarom megbántani magát, csak meg akarom menteni attól a könyörtelen embertől. A lány bátran rámosolygott: – Először is – mondta fojtott hangon –, Hart tudja, hogy soha nem megyek feleségül senkihez. Ezért nem kell annyira aggódnia miattam. A férfi kisimította a lány haját az arcából. – Mindig aggódni fogok magáért. Számomra olyan ez, mint a levegővétel. Olyasmi, amit muszáj tennem. A lány tétovázott, mert egyvalamiben biztos volt Bragg-gel kapcsolatban, ami Harttal szemben nem volt meg benne: a bizalom. Aztán eszébe jutott, hogy elég sok idő telt el, amire Bragg megemlítette azt a tényt, hogy van egy tőle külön élő felesége. Különös, hogy ennek ellenére bízott benne, számára ugyanis ez volt olyan természetes, mint a levegővétel, amiről a férfi beszélt. Megenyhült. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a férfi még közelebb vonja magához. És nemcsak kellemes érzés volt az ölelésében, de biztonságot, hatalmas biztonságot érzett.

Bárcsak tudná, hogy Hart valójában mit érez iránta, és valóban olyan aljas-e, hogy csak kihasználja őt! Francesca a gondolataiba merült. Természeténél fogva optimista volt. Hitt Hart jóságában. Soha, egyetlen percig sem gondolta, hogy Hart felhasználja őt a bátyja ellen. Idáig. – Haza kellene mennie – mondta Bragg, elengedve a lányt. Tekintete átmelegedett, a lány tudta, mit jelent ez. Túl sok megrázkódtatás érte azonban aznap, ezért enyhe vágynál többet nem érzett az iránt a férfi iránt, aki ekkor a karjában tartotta. Nem veszett bele a tekintetébe. De legalább tudta, Bragg-gel hányadán áll, és érezte, hogy ez örökké így lesz már. A felesége akár örökre vele élhet, a férfi mégis mindig őiránta fog vágyakozni, és ha ő bármikor bajba kerülne, azonnal a segítségére sietne. – Induljunk, Francesca! – hallotta Hart hangját a háta mögül. Összerezzent, s amikor megfordult, látta, hogy a férfi, karját maga előtt összefonva, hideg, elsötétült szemmel figyeli őket. Rendkívül bosszúsnak tűnt, az állkapcsában egy izom rángott. A lány szíve fájdalmasan összefacsarodott. – Akkor reggel találkozunk – búcsúzott Bragg halkan. Francesca bólintott, de nem volt boldog. Minden idegszálával érezte az előtte álló férfit, tudta, hogy a felesége otthon várja őt, bármennyire is ódzkodik attól, hogy hazamenjen, és érezte a mögötte álló, rá neheztelő másik férfit, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy ő a legbonyolultabb személy, akit valaha is ismert. – Először megpróbálok Sarah-val beszélni – mondta. Bragg bólintott, majd visszament Sarah műtermébe. Francesca megfordult. – Mehetünk? – kérdezte Hart nem túl nyájasan, és megfogta a karját. Francesca kitért előle, s közben azon töprengett, vajon olyan komplett bolond-e ő is, mint az a több száz nő, akit Calder Hart becsapott. Soha azelőtt nem volt még ilyen határozott. Soha nem megy hozzá feleségül, annak ellenére sem, hogy milyen szívesen bújna vele ágyba. – Néha – jegyezte meg Hart kellemetlenkedve – azt kívánom, bárcsak én is fojtogató volnék, mert akkor megfojthatnám a bátyámat, és egyszer s mindenkorra megszabadulhatnék tőle.

Tizenhetedik fejezet 1902. február 22., szombat, hajnali 3 óra Sötét éjszaka borult rájuk. Hart ököllel megütögette a kocsi mennyezetét, mire a hintó a következő pillanatban robogva elindult. Francesca gyanakvóan figyelte Hartot. Egyetlen kis lámpa világította meg a tágas utasteret, Hart zavarbaejtően csinos arcára árnyékok vetültek. A rosszkedve nem múlt, Francesca látta, hogy haragosan néz rá, pedig előző este még milyen boldog volt vele. Francesca elhúzódott tőle a lehető legtávolabbi sarokba. Feszült volt a légkör.

– Azon töprengek, most már ez vajon mindig így lesz? – szólalt meg Hart hideg, gúnyos hangon, amit a lány annyira gyűlölt. - A tökéletes estét a fivérem puszta megjelenése tönkre tudja tenni. – Sötét, rezzenéstelen tekintetét a lányra emelte. Hart kárörvendve eldicsekedett azzal a szándékával, hogy feleségül óhajtja őt venni. Francesca tudta, hogy Bragg sohasem hazudik. – Miért? Miért mondta el Braggnek, hogy hirtelen úgy határozott, megnősül, és én vagyok a kiszemelt jövendőbelije? – kiáltotta. A férfi továbbra is őt nézte, majd kurtán annyit felelt: – Nem vagyok az a fajta, aki eltitkolja a szándékait. – Valóban? – Bár feszült volt, tudatosult benne, hogy különös megbántottság lesz úrrá rajta. – Biztos benne, hogy nem szándékosan hozta neki szóba, azért, hogy megsebezze és legyőzze? – Ó, tehát ezt gondolja? – kérdezte a férfi, s a királykék bársonyon pihenő keze ökölbe szorult. – Nem tudom, mit gondoljak – felelte a lány keserűen. Persze hogy azt gondolja. Éppen olyan ostoba ő is, csupán egy azon nők sorában, akiket a férfi megszerzett. Nem másabb, mint ők, nincs kitüntetett helye a férfi szívében. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy némi észt verjek a bátyám fejébe. Ideje, hogy a saját ügyeivel foglalkozzon, és távol tartsa magát az enyémektől, különösen, ha magáról van szó – morogta Hart. – Ó, azzal valóban megoldódnak a gondok, ha összeverekednek! Nem értem magát, Hart, és tartok tőle, sohasem fogom - mondta a lány élesen. – Nem kérem, hogy valaha is megértsen – vágott vissza a férfi. – Csak azt kérem, hogy ne ítéljen el igazságtalanul. Hart szavai ostorcsapásként érték. Mereven ült. Tudta, hogy a férfit mások mennyire félreismerik és helytelenül ítélik meg, megrágalmazzák és ellenségesen viseltetnek iránta, de ez volt az első alkalom, hogy Hart hangot adott neki, mennyire bántja. Francesca szörnyen érezte magát, hiszen mindig büszke volt arra, hogy tisztességesen viselkedik. A férfi nem érdemli meg, hogy tárgyalás nélkül bűnösnek nyilvánítsák. Hart hallgatott, félrefordította a fejét, mintha tudná, hogy ostobaságokat beszélt. – Miért? A férfi a lány felé fordult. – Mit miért? – Miért teszi ezt? – kérdezte halkan. – A Bragg-gel vívott csatájában én valamiféle trófea vagyok, Calder? A férfi szeme elkerekedett, miközben továbbra is fenyegetően kemény maradt. – Szóval végül meggyőzte önt az erkölcstelenségemről és a gonoszságomról. – Nem tett semmi ilyet! – kiáltott fel a lány. – Nem? Maga az egyetlen ember, aki mindig hitt bennem, Francesca. A lány fészkelődni kezdett. A férfinak igaza van. Tisztában volt vele, hogy van jó oldala is, sokszor tapasztalta már.

– De maga a képébe vágta a szándékait! – Igen, nem tagadom. De csak azután, hogy túlfeszítette a húrt, és elveszítettem a fejemet! Folyton azt hajtogatja, hogy tartsam magam távol öntől, mintha még mindig az a kis szánalomra méltó árva volnék, aki az anyja után sír. Nekem ő ne parancsolgasson! Különben sincs semmi joga magához, többé már nincs. Nincs, amióta a felesége visszaköltözött. Francesca hinni akarta, hogy Hart véletlenül szólta el magát a terveivel kapcsolatban Bragg előtt, és nem szándékosan, mintegy a háborúskodásuk egyik ütőkártyájaként. A Hart-féle változat azonban szöges ellentétben állt Braggével. – Attól tartok, mi világéletünkben küzdeni fogunk egymás ellen magáért, Francesca – tette hozzá hirtelen, teljesen elkomorulva. – Nem, mert én nem fogom ezt hagyni. Egyszerűen nem engedem! Hart mosolyra fakadt. – Ha bárki is véget tud vetni ennek a viszálykodásnak, az csakis maga lehet. A lány majdnem elmosolyodott. Végül elkomorodott. Valahogy vette ugyan magának a bátorságot, hogy megkérdezze Harttól, vajon arra használja-e őt, hogy Bragg érzéseit megsértse, de nem tudta, higgyen-e neki, vagy sem. Hirtelen az az érzése támadt, hogy soha nem fogja megtudni az igazságot. A férfi kitűnő stratéga volt a hatalom és az erkölcs játékterén. Ha blöffölni szándékozik, ő soha még csak arra sem lesz képes, hogy lássa a kezét, amíg a férfi nem akarja. Fel volt zaklatva. Egyszerűen túl sok ismeretlen, rejtélyes és veszélyes dolog lengte körül Calder Hartot. – Nem akarok vitatkozni magával – mondta halkan, és megfogta a lány kezét. – De amikor látom, hogy szinte azonnal elolvad a bátyám jelenlétében, az feldühít – tette hozzá. Francesca már azon volt, hogy elhúzza a kezét, nem azért, mert továbbra is haragudott, hanem azért, mert körülvette őket az éjszaka, és a szíve szabálytalanul gyorsan kezdett verni válaszképpen mindarra, amit nem tudott arról a férfiról, aki mellette ült. Tétovázott, nem akarta tovább bosszantani a férfit. – Mindig őszinte voltam magával. Nem akarom most elkezdeni félrevezetni. Soha nem fog elmúlni ez az erős érzés Rick és köztem. Mindig a legjobb barátok leszünk, ezen maga sem tud változtatni – mondta végül Francesca. A férfi mozdulatlan maradt. – Hát persze, maguk ketten a tökéletes pár! Ne zavartassa magát, hogy Bragg kibékült a feleségével! – Kérem, ne bántson! – mondta a lány halkan, mert a férfi igaz szavai fájtak neki. – Már megbocsásson, nem én vagyok az, aki elmulasztotta felfedni maga előtt a családi állapotát, csak amikor már túl késő volt. És hadd tegyem hozzá: nem én vagyok az, aki több ízben is összetörte a szívét, és csalódást okozott. Nem én vagyok az, aki szándékosan éjjelnappal közénk áll, miközben ágyba bújik a gyönyörű kis feleségével. A lány felháborodott: – Nem hál vele!

– Francesca, sok mindent nem tudok az életről, de egy dolgot biztosan tudok: kétségeim sincsenek, hogy Rick őrülten vonzódik a feleségéhez, és ha még együtt is kell aludnia vele, annál inkább. Csupán idő kérdése. Erre mérget vehet. Francesca, ha apró gyermek lett volna, a kezét a fülére tapasztja. – Nem akarok róla és a feleségéről vitatkozni! – Jó, akkor beszéljünk Braggről! Mindent el fog követni, hogy ellenem hangolja magát – mondta Hart hevesen. – Ezt jó,’ ha tudja. – Nem hangol maga ellen, Calder. Csak próbál megvédeni magától, hogy ne használjon ki, és ne bántson meg. – A fejében azonban élénk képek nyüzsögtek Braggről és Leigh Anne-ről. A férfi hitetlenkedve kérdezte: – Azzal használom ki magát, ha feleségül veszem? Tisztességesek a szándékaim! És megkérdezhetem, hogy Ki bántotta meg magát, Francesca? Nem én törtem össze a szívét! A kétes hírnevem ellenére, nem adtam okot magának arra, hogy kételkednie kelljen bennem vagy a szándékaimban, vagy igen? A férfinak igaza volt. A lány megborzongott kínos helyzetében. – Azt azonban beismerte, hogy nem szerelmes belém - mondta végül. – Egyet kell értenie velem, hogy minden okom megvan rá, amiért össze vagyok zavarodva. – Az egyetlen oka a maga zavarodottságának, kedvesem, az a fivérem, és az a tény, hogy maga úgy határozott, mindenáron meg akarja őt őrizni a szívében, dacára, hogy Bragg hogyan érez a felesége iránt, és ő is ugyanazt fogja tenni, csak egész más okból. – Ezt hogy érti? – kérdezte Francesca félelemtől dermedten. – Ó, hát úgy, hogy bár Rick szereti, csodálja és tiszteli magát, vonzódik magához, számára maga az ideális nő, tudom, hogy soha nem tette túl magát a feleségén. És az ő esetében, bár tény, hogy az a nő egy ócska ribanc, ez a vonzódás végzetes. A saját lelki békéje érdekében szerette volna őt Európában marasztalni. Csakhogy most itt van. És nem kell egy hónap, Bragg azt teszi, amit az asszony akar. De magát sem fogja elengedni. És maga még engem vádol gonosz szándékkal! Nem én vagyok gonosz. Francesca, ó nem! Az én olyan rendes bátyám, aki bár ágyba bújik a feleségével, továbbra is kapaszkodni fog magába, csak azért, nehogy jusson nekem egy parányi boldogság. – Téved – mondta a lány döbbenten, az imént felvázolt jövőtől elborzadva. – Maga hatalmasat téved! – Maga pedig naiv – mondta a férfi harsányan. – De ez az egyik oka, amiért annyira kedvelem magát. Egy nap talán majd lehullik a hályog a szeméről. Francesca nem bírta tovább. Remegett. A legrosszabb az volt, hogy Hart megint kíméletlenül őszintén mondta el, amit gondol. És ez az őszinteség váltotta ki belőle a valódi fájdalmat. De téved! Tévednie kell. – Hart, be kell fejezniük ezt az ostoba hadakozást! A férfi keserűn felnevetett. – Majd befejezzük, ha egyikünk meghal. A lány megdermedt. Dühös volt, és két dologra tudott csak gondolni: Braggre, amint a feleségével hál, és Hartra, aki azért akarja őt feleségül venni, hogy fájdalmat okozzon Braggnek. Őrült haragra gerjedt.

– Elegem van! – kiáltotta hidegen. A férfi meglepődött, sötét szemét ráemelte, épp akkor, amikor a hintó a Central Parkból befordult az ötödik sugárútra. – Valóban? – Valóban. Azt javaslom, rendezze a kapcsolatukat, Hart, ha továbbra is pályázik a kezemre! A férfi elámult. – Ez fenyegetés? – kérdezte túlzott nyugalommal. – Igen, az.

Bragg, miután hazaért, a földszinti folyosó végén lévő dolgozószobájába ment. A kandallóban a tűz már csak pislákolt, néhány széndarab parázslott még a hamuban. Felkapcsolta az íróasztala mögötti lámpát, levette a zakóját, és feltűrte az ingujját. A szoba sarkában álló ingaóra hajnali négy órát ütött. A tálalón lévő whiskysüveghez lépett, és töltött magának egy pohárral, majd a mellette lévő rézvödörből tett bele néhány olvadozó jégkockát. Francesca képe, aki a türkiz ruhában szebb volt, mint valaha, versenyre kelt az elméjében fivérének gúnyos, győzedelmes alakjával. Reszketett a haragtól és az irigységtől. Ő a nyomozásban elmélyülve töltötte az estéjét, míg ezek a városban mulattak. Hart könnyedén elcsábít minden nőt, akire csak rápillant. Idő kérdése csupán, amíg elcsábítja Francescát. Bragg hatalmasat káromkodott. Tudta, hogy Hart soha nem veszi feleségül a lányt. Ez csak gyáva trükk a részéről. Azért udvarol a lánynak, hogy kikezdje Bragg ép elméjét, azért csábítja el, hogy sót szórjon a nyílt sebbe, majd kárörvendve és büntetlenül továbbálljon. – Rick? A férfi összerándult Leigh Anne lágy, nőies hangjára. Erre aztán végképp nem volt szüksége. Az asszony az ajtóban állt, mindössze egy csipkével szegélyezett elefántcsontszínű szaténpongyolát viselt. Akár meztelen is lehetett volna. A selyem ugyan nem volt átlátszó, de rásimult az asszonyra, látni engedve dús kebleit, karcsú derekát és szeméremdombját. Ahogy az asszonyra nézett, felidéződött benne a kép, amint hajdanán nevetve és csábítóan széttárta előtte a combját. – Minden rendben? – érdeklődött az asszony halkan. – Már hajnali négy óra, Rick. Ha meg merészelte volna kérdezni, merre járt egész éjszaka, képes lett volna a szőnyegre teperni, és elvenni tőle, amit olyan szívesen kínált. Annyira fel volt ajzva, olyan dühös volt. A nagy, meredező mellbimbókról az asszony arcára emelte a tekintetét. – Dolgoztam – morogta. Kiitta a whiskyt, letette a poharat. – Aggódtam – mondta az asszony lágy hangon, miközben fürkésző tekintettel figyelte a férjét, mintha valóban törődne vele. – Hallottam, amikor fél tizenkettőkor megjöttél, majd röviddel azután ismét elmentél. – Nincs miért aggódnod – válaszolta a férfi meglehetősen nyersen. – A munkám megkívánja, hogy olykor éjnek évadján dolgozzam. – Nagyon ügyelt rá, nehogy az asszonyra

nézzen. De a szenvedély ott dübörgött benne, részben azért, mert amióta New Yorkba költözött, megtartóztatta magát, részben az a tény tüzelte, hogy elképzelte, amint Francesca, éppen abban a pillanatban, Hart karjában van. – De te nem vagy detektív. Te a rendőrfőnök vagy – mondta a nő a szobába lépve. A férfi végre a nő smaragdszínű szemébe nézett. Mint mindig, érzéki fény ragyogta be. A haját leengedte. Egyenes volt, mint a sajtógép alól frissen kikerült újság, vastag, sűrű, hollófekete sörény, amely úgy fénylett, mint a selyempongyola, amelyet viselt. – Lefekszem – mondta a férfi határozottan, s el akart sietni a nő mellett. Az asszony megfogta a karját. – Meddig akarod még halogatni, hogy ágyba bújj velem? – Fáradt vagyok, Leigh Anne – figyelmeztette. A nő nedves ajka kettévált, mellbimbói csak centiméterekre voltak a mellkasától, így a férfiassága meredezni kezdett. Ha most szeretkezne vele, fájdalmat okozna neki, vadul és szándékosan, mert amióta elhagyta a Channing-házat, megszűnt úriember lenni. – A megállapodásunk szerint fél évig házastársak vagyunk. - Az asszony megnedvesítette az ajkát, amely felfénylett. – Tudom, hogy kívánsz. Szemmel láthatóan. Én még nem felejtettem el, milyen csodálatos veled lenni. – Halványan elmosolyodott. A mosolyánál csak a szeme volt mámorítóbb. Úgy viselkedett, mint egy szűzlány vagy iskolás lány, egyszerre volt csábító és bizonytalan. A férfi tudta, hogy az ágyban a legkevésbé sem bizonytalan. Sőt, az ágyban kis felesége úgy viselkedik, mint egy tökéletes szajha. Nem akart emlékezni arra, hogy Leigh Anne mennyire kedvelte azt a játékot, amelytől egy jó házból való úriasszony undorodott. Nagyon könnyű volt neki megtanítani, hogyan ereszkedjen előtte térdre, hogyan vegye a szájába, és szívja be jó mélyre a férfiasságát. A gondolatra még jobban megmerevedett. Soha nem fogja elfelejteni, milyen érzés volt. amikor az asszony szája körülvette a vesszőjét. – Miért állsz ellen? Miss Cahill miatt? – kérdezte a nő indulatosan. – Igen. – Elviharzott mellette, átkozva magát és a nyomorult, alkalmatlan időben aktiválódó emlékezetét. Leigh Anne nem követte. – Bolond vagy! Csak nem hiszed, hogy hűséges maradsz hozzá? – kérdezte az asszony hitetlenkedve. – De igen! – vetette oda, de nem nézett vissza az asszonyra. – De nem ez szerepel a megállapodásunkban! – kiáltotta a nő. – Pokolba azzal az egyezséggel! – felelte, és felviharzott a lépcsőn. Egyedül.

1902. február 22, szombat, reggel 9 óra Bragg ingujjban ült az asztalánál, úgy festett, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt egész éjszaka. Francesca egy pillanatig a férfit tanulmányozta, s együttérzés fogta el, nagyon jól

tudta, min megy keresztül. A férfi váratlanul felpillantott, és meglátta a lányt. Azonnal elmosolyodott. A mosoly egészen megváltoztatta az arckifejezését, beragyogta az arcát, a szemét. Francesca vissza mosolygott, s nem akart a Hartra irányuló vádaskodásra gondolni, sem kettejük rivalizálására. A lány besietett a szobába, egyik kezében a Sun és a Times egy-egy példányát szorongatta. – Jó reggelt! A férfi hátradőlt a fonott háttámlájú széken. – Hogyan lehetséges, hogy maga úgy néz ki ma reggel, mint aki nyolc órát aludt, míg én olyan elgyötört vagyok, mint egy csavargó? – A szemében meleg és szeretetteljes fény gyúlt. Francesca ismét elmosolyodott. – Szégyellem bevallani, de a tegnap esti szörnyű események dacára úgy aludtam, mint a tej. A férfi mosolya lehervadt, de továbbra is a lányt tanulmányozta. Francesca sejtette az aggodalmait. – Hart tökéletes úriember volt, bár csúnyán összevitatkoztunk. Bragg oldalra nézett, majd megkérdezte: – Máskor is elmegy vele szórakozni, igaz? A lány a férfi íróasztalára tette az újságokat, de nem volt hajlandó belemenni a Calder Hartot érintő témába. Főként azért nem, mert fogalma sem volt, mit kellene tennie. Azonkívül aznap reggel komoly tennivalóik voltak. – Kurland ismét lecsapott – mondta halkan, rezignáltan. Bár, valójában tudta, hogy ez az egész csupán idő kérdése volt. Kurlandet mintha egészen elbűvölte volna, hogy a lány nyomozásra adta a fejét, és valami jó fogásra várva állandóan a nyomában járt. – Már láttam a lapokat – jelentette ki a férfi. A szalagcím vastag betűkkel hozta a bűntényt. A Sun ezt írta: MEGFOJTOTTÁK A SZÍNPADI SZÍNÉSZNŐT, AKI NEMRÉG MÉG CAHILL SZERETŐJE VOLT A Times valamivel szelídebb volt: A VÁROSI FOJTOGATÓ KÉT NŐT MEGÖLT, A HARMADIK ELTŰNT – Múlt éjjel belebotlottunk Kurlandbe egy galériában – magyarázta Francesca, miközben leült. – Nem voltam hajlandó szóba állni vele, erre rátelepedett Sarah-ra. Sarah-nak egészen addig nem volt tudomása róla, hogy Evannek kapcsolata volt Grace Conwayjel. Nagyon fel volt dúlva, amikor megtudta, hogy Evan szeretőjét, aki nem egy névtelen kis színésznőcske volt, megfojtották. – Nagyon sajnálom Sarah-t, különösen azok után, ami az éjjel történt vele. – Én is – válaszolta Francesca rosszkedvűen. – Még nem jártam nála, hogy megkérdezzem, mit mondott a fojtogató. Gondolom, ma sokáig alszik. – Valószínűleg. A két rendőr, aki a Channing-ház előtt posztolt, azt állítja, hogy Henley őrmestertől kaptak parancsot, hogy hagyják el az őrhelyüket. – A férfi borostyánszínű szeme a lányra tapadt.

– És? – dermedt meg a lány rosszat sejtve. – Henley őrmester azt mondta, nem adott ilyen utasítást. A két őr megesküdött, hogy egy másik tiszttel ezt üzente. Egy tiszttel, akit nem ismertek. Egy tiszttel, akit nem találunk. Az illető Kellynek nevezte magát. – Bragg jelentőségteljesen nézett rá. Francesca is a férfira nézett, miközben elméje lázasan dolgozott. – Mit akar ezzel mondani? Hogy nincs Kelly nevű tisztjük? Hogy valaki kiadta magát rendőrtisztnek, és elküldte az őröket, hogy a gyilkos megkísérelhesse kioltani Sarah életét? – Úgy tűnik, pontosan ez a helyzet – helyeselt Bragg komor képpel. – Ez azt jelenti, hogy a fojtogatónk igen ravasz! – kiáltott fel Francesca. – Rosszabb! Ez azt jelenti, hogy igencsak merész, és rendkívül motivált. Attól tartok, rettenthetetlen. Francesca egyre növekvő iszonyattal nézett Braggre, aki a lányt figyelte. – Andrew és Julia látta már ezeket az újságokat? – kérdezte Bragg, visszatérve az eredeti témájukra. – Nem. Elhoztam a lapokat, de Mama és Papa órákon belül értesülni fog Kurland Evanről terjesztett rágalmairól. Az előkelő társaság másról sem fog ma beszélni. Szörnyű sajnálatot érzett a családja iránt. Evan ugyan napról napra erősebb lett, még mindig gyászolta Grace Conwayt, és nem hiányzott neki, hogy gyilkossággal vádolják. Juliát és Andrew-t továbbra is kétségbe ejtették Evan sérülései. El fognak szörnyedni Kurland cikkén. – A firkász csak feltételezéseket gyártott, nem vádiratot. Nem vádolja Evant gyilkossággal – próbálta megnyugtatni Bragg a lányt. – Nem, de nagyon is egyértelműen kimondja, hogy Evan Cahill az összekötő kapocs Sarah, Miss Conway és Miss Holmes között. Evant a legelvetemültebb nőcsábásznak írja le, aki könyörtelen és érzéketlen, és csak úgy falja a nőket. Csak a legostobább olvasó nem fog eltűnődni azon, vajon nem Evan akart-e megszabadulni a megunt szeretőjétől, a nem kívánt menyasszonyától és egy nem kívánt, hóbortos csodálójától. – Sajnálom, hogy ez lett belőle. A Times cikke elfogadható. Mindenesetre sajtóközleményt adok ki arról, hol tart a nyomozás. Ma délután egy órára idehívtam a sajtó képviselőit. – A lányra mosolygott. – Egyértelműen kijelentem, hogy minden szálat kézben tartunk, és az ön bátyja nem szerepel a gyanúsítottak között. – Köszönöm – felelte Francesca hálásan. – De attól tartok, túl késő már, a baj megesett – sóhajtott keservesen. Bragg felállt. – Evannek, csak a jó híre szenvedett csorbát, és az helyreállítható, ha a gyilkost törvény elé állítjuk, Francesca. Készen áll Hoeltz újabb kihallgatására? Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megtudjuk, miért hazudta azt, hogy nem ismeri Sarah-t. A lány felpattant. – Akár azonnal indulhatunk, Bragg! A férfi rámosolygott a lányra, s a hátát fogva, kikísérte az irodából.

Bertrand Hoeltz nem repesett az örömtől, amikor meglátta őket A csengetésre csak résnyire nyitotta ki az ajtót, úgy kémlelt ki Francescára és Braggre. Joel is velük volt, aki sohasem volt hajlandó felmenni Bragg irodájába. Bragg továbbra is csak egy utcagyereknek tartotta. – Mr. Hoeltz, Miss Cahill vagyok. Ismét beszélnünk kell önnel. – Sajnálom, dolgom van – válaszolta a férfi, és be akarta csukni az ajtót Bragg az ajtónyílásba dugta a lábát, hogy megakadályozza. – Mr. Hoeltz, mi még nem találkoztunk. Rick Bragg rendőrfőnök vagyok. Hoeltz lemondóan sóhajtott, de kinyitotta az épület bejárati ajtaját, és beengedte őket. Francesca jelentőségteljes pillantást váltott Bragg-gel, majd azt mondta: – Láttam magát tegnap este a Duval Galériában. – Valóban? – Hoeltz zavarodottnak tűnt. – Néhány percig voltam csak ott, pedig oda se kellett volna mennem. – És miért nem? – tudakolta Bragg. – Hogy miért nem? Bizonyára tudja, hogy az én kedves barátnőm, Miss Neville eltűnt. És folyton csak azt várom, hogy kapok valamilyen hírt a hollétéről! – kiáltotta. Francesca ismét összenézett Bragg-gel. – Mr. Hoeltz, Sarah Channing velünk volt tegnap este. Szívesen üdvözölte volna önt. Hoeltz elsápadt. – Nem azt mondta Miss Cahillnek, hogy nem ismeri Sarah Channinget? – kérdezte Bragg. Hoeltz levegő után kapkodott. – Hazudtam! Rajtakaptak! Azért hazudtam, mert annyira féltem. – Mitől? – kérdezte Bragg nyugodt hangon. – Hogy mitől? – kapkodott levegő után Hoeltz. – Mellie eltűnt! Mellie-t sehol nem találják. Attól félek, hogy megvádolnak a halálával! – kiáltotta. – Senki nem vádolja magát semmivel – mondta Bragg. – Nem öltem meg őt! – Hoeltz közel állt ahhoz, hogy elsírja magát – Imádtam őt! Nem öltem meg senkit! – Mr. Hoeltz – szólalt meg Francesca határozott hangon. - Senki nem állította, hogy Melinda halott. A férfi pislogni kezdett. – De ezt gondolják. – Én nem tudom, mit gondoljak – mondta Francesca, ami a legkevésbé sem volt igaz. Melinda Neville mostanra már biztosan halott Már csak idő kérdése, hogy megtalálják a holttestét – Ön talán így gondolja? A férfi elsápadt. – Ha nem halott, akkor miért nem jön haza?

Bragg megfogta a karját. – Mr. Hoeltz, szeretném ezt a beszélgetést a belvárosban folytatni. – A belvárosban? – A főkapitányságon. – Bragg elszánt volt. – Kérem, követne? – Csakhogy ez nem puszta kérdés volt. Hoeltz szörnyen idegesnek tűnt amikor Bragg kivezette őt. Amikor megálltak a téli verőfényben, Newman felügyelő sietett oda hozzájuk. – Uram! Uram! – kiabálta, az erőlködéstől vörösen. Bragg Hoeltzot szorosan tartva megkérdezte: – Mi az? Newman levegőért kapkodva megállt – Találtunk… tanút – nyögte. – Találtak egy tanút? – kérdezte Francesca izgatottan. Newman bólintott, de beszélni még mindig alig tudott. – Ki az? – kérdezte Bragg hirtelen. Newman csak bólogatott, majd szaggatottan azt mondta: – A hölgy… a képen… amelyet Miss Neville festett… Világosság gyúlt Francesca elméjében. – Mrs. Louise Greely? Ő a maga tanúja? – kérdezte. – Igen! – kiáltotta Newman, végre megtalálva a hangját. - Miss Neville barátnője volt, azóta, hogy modellt ült neki a képhez. Múlt héten együtt ebédeltek. Miss Neville ideges volt. Eldöntötte, hogy szakít Hoeltzcal, és aznap este akarta vele közölni. Hoeltz ezt a pillanatot választotta, hogy kirántsa magát Bragg szorításából. Futásnak eredt. Braggnek azonban olyan reflexei voltak, mint egy atlétának. Üldözőbe vette, majd egy pillanattal később az épület falának szorította Bertrand Hoeltzot. – Most már végképp velünk jön a belvárosba, Mr. Hoeltz - mondta.

1902. február 22., szombat, délután 4 óra Most már valamelyest látott a szobában. A szeme már napokkal korábban hozzászokott a sötétséghez, de a tüdeje nem volt képes alkalmazkodni az áporodott levegőhöz, és a csuklója és a bokája sem edződött hozzá a béklyóhoz. Tudta, hogy a kis helyiség, amely a börtönéül szolgál, egy pincében van. A padlója földes volt, hideg és nyirkos, érezte a szagát. De azt nem tudta, merre lehet. Eszméletlen volt, amikor idehurcolták, a szeme be volt kötve, miután a lakásában megtámadták. Drága barátnője és szomszédja, Grace Conway meghallotta a kiabálását, és megpróbált segíteni, ám végül őt ölték meg. Mellie-nek ahányszor csak eszébe jutott a látvány, ahogy a barátnőjét megfojtják, sírva fakadt.

Teljesen felesleges lett volna megkísérelnie megszabadulni a kötelékeitől. Miután megkötözték, megpróbálta már, de csak annyit ért el, hogy véresre dörzsölte a csuklóját. A férfi, látva a vérző kezét, remekül szórakozott. Nagyot röhögött. A félelem megdermesztette. A férfi hamarosan megjelenik, ahogy szokott, egy nap kétszer, és ezt nem bírta elviselni. Miért nem találja meg már végre valaki? A szomszédok bizonyára észrevették, hogy eltűnt. Te jóisten, miért késik a segítség? Megmenti valaha is valaki? Nincs még felkészülve arra, hogy meghaljon. Amikor idekerült, addig sikoltozott, mígnem teljesen elment a hangja, de akárhol is van, az biztos, hogy távol minden lakott helytől. A bezárt ajtó túloldaláról döngő léptek hallatszottak a fapadlón. Elsírta magát. A kallantyút felhúzták, a lakatot kinyitották. A légzése kapkodóvá és felületessé vált. Az ajtó kinyílt, s a férfi magas sziluettje jelent meg az ajtóban. A rémülettől Mellie szíve hevesen dobogott. A férfi becsukta az ajtót, majd lassan közeledett felé, miközben emlékeztette őt mindarra, amit szeretne vele tenni, de amit nem fog megtenni, mert a nő egy szajha, egy bárcás. Gyűlöli a szajhákat. Miért kell neki is olyannak lennie, mint a többieknek? Hát nincs már tisztességes asszony? Hogy teheti ezt vele Mellie? Lehajolt és hatalmas kezébe fogta a nő fejét aki nyöszörögni kezdett. – Ne félj! – mondta a férfi. – Még nem öllek meg. A lány próbált levegőt venni, próbált megszólalni. – Hadd menjek el! Hadd menjek el! A férfi felnevetett, megragadta a haját, és hátrarántotta a fejét. – Soha nem engedlek el, de szerintem ezt te is tudod, nem igaz? A lány elkapta a férfi tekintetét. Egy örült szadista szempár nézett rá, kéjvágy és lángelme izzott benne. A legrosszabb az volt az egészben, hogy a lány ismerte, és valahol legbelül mindig is, titokban rettegett tőle. Bele kellett törődnie a legiszonyatosabb félelmébe, hogy a férfi nem fogja meghagyni az életét, nehogy elmondhassa, ki ő… és mi ő. – Soha nem tudják meg, hogy én voltam! – kiáltotta rekedten, és elengedte a lányt. Kioldozta a kötelékeit, hogy használhassa az éjjeliedényt, kenyeret és sajtot lökött elé, majd újra megkötözte a kezét és a lábát, s azután elment. Melinda Neville sírva fakadt.

Tizennyolcadik fejezet 1902. február 22., szombat, délután 5 óra - Láttad ezt, Andrew? – kérdezte Julia a férjétől, amikor az belépett az ajtón. Andrew átnyújtotta a keménykalapját, elefántcsont markolatú sétapálcáját és kesztyűjét az inasnak. Julia feszült és komoly arckifejezéssel meglengette az orra előtt a Sun aznapi példányát. – Igen, láttam, hogyne láttam volna! – Az aggodalom újra megrohanta, aznap legalább századszor már. Julia komor tekintettel nézett rá. – Kérlek, gyere be a szalonba! – mondta, ami aligha volt kérés. A férfi felsóhajtott, felkészült a csatározásra, és azt kívánta, bárcsak elkerülhetné. Követte az asszonyt a szalonba, amelyet jobbára csak a család és a közeli barátok használtak. A férfi tudta, hogy a felesége neheztel rá az Evannel folytatott szörnyű veszekedés óta, amelynek eredményeképpen a fiuk azt a döntést hozta, hogy kiköltözik a házából, amely szomszédos volt a szüleiével. Ráadásul előző hétfőn érte az a rettenetes támadás. Az asszonynak mondania sem kellett, hogy dühös rá, a férfi magától is nagyon jól tudta. Azonban ő is dühös volt. – Nem felügyelhetem a város újságíróit – mondta. Julia, miután a férfi belépett, becsapta az ajtót. – És miért nem? Elég pénzed van, hogy azt ellenőrizhess, akit csak akarsz! – Most engem hibáztatsz ezért az újságcikkért? – kérdezte hitetlenkedve. – Mindketten tudtuk, hogy Miss Conway Evan szeretője. Én magamat hibáztatom azért, hogy elfordítottam a fejemet, és úgy tettem, mintha nem is tudnék erről az ízléstelen viszonyról. Téged viszont azért hibáztatlak, mert nem tettél semmit annak érdekében, hogy ilyenfajta gyanúsítgatások ne kerüljenek be az újságokba! – kiáltotta. – Épp elég bajunk van e nélkül is, nem? Connie mélabús, Evan súlyosan megsebesült, két gyilkosság is történt, és mindkettő összefüggésbe hozható vele, Francesca pedig egy nős férfiért epekedik! A családunk széthullik, és én nem bírom már tovább összetartani! – A szófára roskadt, látszott, hogy közel áll a síráshoz. De Julia ritkán sírt, így most sem tette. - Hogyan jutottunk idáig, Andrew? A férfi felsóhajtott. A felesége acélos asszony. Őszintén rajongott érte, az első perctől kezdve, ahogy megismerkedtek. És azt is tudta, hogy ami Sarah Channinget illeti, jól tette, amikor Evant arra kényszerítette, hogy jegyezze el, és erőltette az esküvőt. Evannek nincs tartása, nincsenek ambíciói. Úgy különbözött mindkét szülőjétől, mint nappaltól az éjszaka. Ő volt Andrew életének legnagyobb csalódása. Eltöprengett, milyen bűnt követhetett el, hogy egy élvhajhász fia van, akinek az érdeklődése kizárólag a szerencsejátékban és a feslett nőknek való udvarlásban merül ki. Olyan fia, aki megveti őt, olyan fia, aki semmi tiszteletet nem mutat iránta. Csakis ez a mérhetetlen tiszteletlenség vezethette Evant arra, hogy megtagadja a saját apját és saját elsőszülött jogát, csak azért, hogy ne kelljen feleségül vennie egy olyan tisztességes lányt, mint Miss Channing. Andrew leült Julia mellé.

– A családunk nehéz időket él, de át fogjuk vészelni, Julia. Ezt hidd el nekem! Az asszony nedvesen csillogó szemmel nézett rá, de a férfi ott látta benne a reményt. – Köszönöm, Andrew – mondta Julia. A férfi meglepődött, de megszorította a kezét, és nem akarta elengedni, felvillanyozta az érintése. – Mit? – kérdezte. – Hogy ismét szilárd támasz vagy számomra. A férfi elmosolyodott. – Nem engedhetem, hogy a családunk széthulljon, Julia. – Én sem. – Az asszony eltöprengett. – Sajnálom, hogy olyan csúnyán összevitatkoztunk. De Evan hirtelen elhatározása, hogy elhagy bennünket, megrémített. Belehalnék, ha elveszíteném a fiamat! Andrew átölelte. – Tudom. Valóban tudta, hogy a felesége mennyire imádja egyetlen fiát, csak a jót látja benne, és soha nem a tékozló gazembert. – Kérlek, kérlek, engedd neki, hogy felbontsa a jegyességét Sarah-val! – könyörgött Julia. – Kérlek, most az egyszer engedd őt nyerni, hogy velünk maradjon! – Itt most nem győzelemről van szó! – kiáltotta Andrew, és elengedte az asszonyt. – Csak azt próbáltam elérni, ami Evannek a legjobb! De már nem számít, hogy én mit akarok, mert ő úgy döntött, hogy megszakítja a jegyességét, és arról is döntött, hogy elhagyja az otthonát és a vállalatot is. – De ha beszélnél vele, és megkövetnéd őt, ha megvallanád, hogy tévedtél, tudom, hogy Evan maradna. Andrew megkeményítette magát. – Csakhogy nem tévedtem. Az asszony is megkeményítette magát: – Tudom. Tudom, hogy miért akartad, hogy Sarah legyen a felesége, és akkor én is egyetértettem. De most minden megváltozott. Kérlek, menj oda hozzá, és mondd neki azt, hogy neki volt igaza, és te tévedtél. Valahogy tegyünk rendet, Andrew! Kérlek, nem akarom elveszíteni a fiamat! A férfi nehézkesen felállt. Szerette Juliát, és mindent megtett volna érte, de a fiát is szerette. És ha most enged, Julia csak rövid távon nyer. Itt az ideje, hogy Evan férfivá váljék. Ha kényeztetné, azzal nem érne el semmit. – Itt az ideje, hogy Evan felnőjön – felelte Andrew halkan. - Kérlek, próbáld ezt megérteni! Meg kell találnia az útját az életben, célokra és ambícióra van szüksége. Ha beadom a derekamat, attól csak még inkább olyan lesz, amilyen most: egy végtelenül elkényeztetett fiatalember. – Nem tudom elhinni, hogy engeded, hogy megváljon a vállalattól, és elköltözzön az otthonából! – mondta Julia elképedten.

– Sokat gondolkodtam rajta, és arra jutottam, ez a legjobb dolog, ami csak történhet vele, még a Miss Channinggel való házasságnál is jobb – felelte a férfi. Julia felsikoltott. A férfi megérintette. – Ne szökj meg tőlem te is! Mindezt Evan érdekében teszem. Julia, huszonöt évig bíztál bennem. Bíznod kell bennem most is! - Kissé tétovázott, majd hozzátette: – Kérlek! Szükségem van rád! Az asszony maga elé meredt. – Nem tudom, képes vagyok-e rá, Andrew. – Te vagy a legerősebb nő, akit csak ismerek. El tudod őt engedni. Bízz bennem, Julia, ez most a legjobb neki! – Soha nem szeretted őt – suttogta az asszony. – Tévedsz. Annyira szeretem, hogy szinte fáj.

Maggie-t meglepte, hogy Evant nem az ágyban találja, hanem a márvány kandallópárkány előtt állva, egy botra támaszkodva. Úgy tűnt, mélyen belefeledkezett a gondolataiba, az asszonynak nem voltak kétségei, miért. Belesajdult a szíve. Egy pillanatig elképedve nézte, hogy olyan elegáns és jóképű, mint egy herceg. A férfi odafordította a fejét, mintha megérezte volna a jelenlétét. Amikor meglátta, lassan elmosolyodott. Az asszony nem tudta megállni, hogy visszamosolyogjon rá. Olyan kedves, édes bolond vagy, Mrs. Kennedy! Maggie nem hallgatott most Joe-ra. – Mr. Cahill, arra gondoltam, meglátogatom… és azt mondták, jöjjek csak fel nyugodtan – mondta az asszony idegesen. – Jöjjön csak be! – mondta a férfi, és továbbra is mosolygott, mint aki örül, hogy látja. Bicegve az asszony felé indult. Maggie odasietett hozzá. – Biztos, hogy jót tesz magának, hogy felkel és járkál? – kérdezte aggódva. Megfigyelte, hogy arcán a sebek begyógyultak már, de a szemén még ott volt a tapasz. Ez némi vagányságot kölcsönzött a fiúnak, és ettől valahogy kimondottan vonzó lett. – Dr. Finney engedélyezte – válaszolta Evan. – Különben sem tudok már ágyban maradni. Amellett van néhány elintéznivalóm. – A nyitott szekrény felé mutatott. Maggie pislogott, ekkor vette csak észre a nagy kézitáskát a földön. – Készül… valahová? – Igen, beköltözöm a Fifth Avenue Hotelbe – válaszolta. Az asszony meglepődött. – De… de hát miért?

A fiú gyengéden rámosolygott. – Ez egy ostoba történet. Az asszony egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a fiú el akarja hagyni a remek családját. Majdnem két hetet töltött Cahillék otthonában, ahol nyitott szemmel és füllel járt. Tudta, hogy a fiú és az apja között komoly feszültség támadt. – Szívesen meghallgatom – unszolta gyengéden. A fiú a botjára támaszkodott, és megfogta az asszony karját. Maggie megremegett, és elkapta róla a tekintetét. Azért jöttél vissza, hogy megégesd magad, Maggie, gyermekem? Tudod te, mit teszel? – Azt hiszem, maga a legkedvesebb asszony, akivel valaha találkoztam – mondta Evan gyengéden, és valahogy elérte, hogy Maggie belenézzen élénkkék szemébe. – De nem szeretném az életem kellemetlen részleteivel terhelni önt. Hogy vannak a gyermekek? – kérdezte kíváncsian. – Jól vannak – hazudta az asszony. Szüntelenül amiatt nyafogtak, hogy újra a régi otthonukban vannak, kivéve természetesen Joelt, egyedül ő értette, hogy rövid tartózkodásuk a gazdagok világában nem volt egyéb illúziónál. – Ők is érdeklődnek maga felől. A férfi ezt örömmel hallotta. – Elhozná őket egyszer hozzám? A szállodába. Holnap szándékozom bejelentkezni. Az asszony bólintott, a szíve heveset dobbant, mert ez újabb ürügy volt, hogy felkeresse. Hirtelen elhúzódott a férfitól. Úgy érezte, a karja meztelen, ahol Evan megérintette. Joe-nak igaza volt: ez ostoba, sőt annál is rosszabb, veszélyes vállalkozás. Közel járt ahhoz, hogy beleszeressen egy olyan fiatalemberbe, aki soha nem lehet az övé, egy olyan férfiba, aki a legmagasabb társadalmi körbe tartozik, egy olyan férfiba, aki egy másik nő jegyese, még ha boldogtalanul is, egy olyan férfiba, aki csak barátjaként gondol rá. Nem is említve azt a tényt, hogy egészen egyértelműen látszik, hogy egy másik asszonyba szerelmes. Evan Benevente bárónő iránti érzelmei egészen nyilvánvalóak voltak. – Mi baj? – kérdezte Evan az asszony arcát maga felé fordítva. – Szomorúnak látszik! Az asszony magára erőltetett egy mosolyt. – Valójában azért jöttem, hogy részvétemet nyilvánítsam, Mr. Cahill. Rettenetesen sajnálom, ami Miss Conwayjel történt. A férfi mosolya azonnal lehervadt. Az asszony látta a Sunban megjelent cikket. Pontosabban az egyik munkatársa, aki tudta, hogy amíg felgyógyult, néhány napot Cahilléknél töltött, az mesélte, hogy a meggyilkolt színésznő Evan Cahill szeretője volt, és a sztorit az újság lehozta. Maggie, miután este végzett a Moe Levy Gyárban, hat újságosstandot keresett fel, hogy megszerezze a Sun aznapi számát. Végre talált egyet. Addig fogalma sem volt róla, hogy Evannek szeretője volt, de abban biztos volt, hogy a fiatalembert érzékenyen érintette a színésznő halála, mert tudta, hogy Evan olyan nővel tud csak együtt lenni, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál. Teljesen meghökkent, hogy az újságíró Evan Cahillt semmirekellő gazembernek állította be, aki képes megölni megunt szeretőjét, majd a bűntény egyetlen szemtanúját. Evan aligha volt gazember. Jó és nemes lelkű úriember volt. – Látta az újságot? – kérdezte a férfi, és a kandallóval szemközti szófához bicegett. Maggie bólintott, majd látva, ha a férfi leül, akkor nem látja majd őt, sietve utánament.

– Igen. Annyira sajnálom! A fiú az ölébe meredt. – Csodálatos asszony volt, első látásra beleszerettem. Ahogy minden férfi. Nagyon szerettem őt egykor. – Komor tekintettel nézett Maggie-re. – Olyan kedves és odaadó volt, amilyen szép. - A férfi rámosolygott, és az asszony meglátta a szemében a könnyeket. – Ha belépett valahová, mintha napfény áradt volna szét a helyiségben. Mindenhol fényt árasztott maga körül. Az asszony megindultan leült a fiatalember mellé, és szívesen átölelte volna, de nem merte. – Egyszer láttam őt a színházban. Nagyon szép és nagyon tehetséges volt – mondta az asszony. Elgondolkodott, Evan vajon mikor ábrándult ki a nőből. Talán, amikor megjelent a merész és gyönyörű Benevente bárónő. Maggie úgy vélte, ha Evan nem volna Miss Channing jegyese, a bárónővel tökéletesen összeillenének. – Veszekedtünk, Mrs. Kennedy, és ezt egész életemben bánni fogom. Eljött az ideje, hogy elváljanak az útjaink. Ó, istenem, bárcsak vele maradtam volna még egy ideig! Meg kellett érintenie a férfit, meg kellett vigasztalnia, ezért óvatosan megfogta széles, izmos hátát. Úgy tűnt, Evan nem is vette észre, mert arcát a kezébe temette. – Egész biztos vagyok benne, hogy szerette magát, Mr. Cahill. Kérem, ne adja át magát a bűntudatnak! Ön nem okolható a haláláért. És Mrs. Conway bizonyára tisztában volt azzal, hogy a kapcsolatuk egyszer véget ér. Ha szívből szerette önt, ő sem akarná, hogy eméssze magát. Evan az asszony szemébe nézett, és halványan elmosolyodott. Megköszörülte a torkát: – Köszönöm, Mrs. Kennedy. Tulajdonképpen ezért jött? Maggie bólintott, két kezét szorosan összekulcsolta az ölében, s ekkor vette észre, hogy a térde Evan combjához ér. Félt, hogy elárulná az érzéseit, ha változtatna ezen a testhelyzeten. De ami még rosszabb, képtelen volt másfelé nézni. A férfi ismét hallgatásba burkolózott. Eltelt egy hosszú perc, amely minden egyes szívveréssel egyre furcsább érzéseket keltett az asszonyban, s egyre feszültebb lett. Evan tekintete az asszony szeméről lassan az arcára siklott, s elsötétült. Aztán elfordult, és a tűzbe bámult, de már nem mosolygott. – Mennem kell. – Az asszony remegve felállt. A férfi a száját nézte? Vagy csak a képzelete játszott vele? A saját vágya? A fiatalember az ezüstgomb végű botra támaszkodva nehézkesen talpra állt. – Nem kell felállnia! – kiáltotta az asszony, s különös módon nyugtalanabb volt, mint korábban. – Természetesen fel kell állnom – felelte Evan, arckifejezése most valamivel nyugodtabb volt. – Ha egy hölgy feláll, egy úriember is mindig úgy tesz. Az asszonynak a nyelvén volt, hogy rámutasson, ő nem hölgy. Nem nemesi származású, nem tartozik a felső osztályba, soha nem is fog, a férfi köreiben ő nem számíthat tiszteletre és udvariasságra. Végül csak bólintott.

– Jól van? – kérdezte a fiatalember, miközben körbebicegte a szófát, és az ajtóhoz kísérte az asszonyt. – Mrs. Kennedy, valami baj van? Az asszony a férfira nézett, a szíve hevesen kalapált. Ó, igen, baj van! Végre leltem egy férfit, akinek szívesen a karjába simulnék, csakhogy ez a férfi soha nem lehet az enyém, legalábbis tisztességes módon nem. Maggie nem áltatta magát. Tudta, hogy a legjobb esetben is csak egy szégyenteljes viszonyban reménykedhetne. A jelleme azonban ezt nem tudja elfogadni. – Minden rendben van – sóhajtotta. A fiatalember kételkedve nézett rá, majd megjegyezte: – Nem hiszem. Szeretném, ha megbízna bennem! Bárcsak itt maradtak volna! – tette hozzá. – Ideje volt hazamennünk. A sérülésemből teljesen meggyógyultam. A fiú mereven bámulta. – Jól van? – kérdezte az asszony zavartan. – Valamit meg kell kérdeznem öntől, de nem szeretném, ha megneheztelne érte – válaszolta Evan. Az asszony megdermedt. Egy pillanatig, mely pillanat egyszerre volt rémisztő és reménnyel teli, azt hitte, hogy a férfi olvas a gondolataiban, és azt fogja ajánlani, legyen a szeretője. – Biztonságos az a hely, ahol a gyermekeivel lakik?

- Gondolja, hogy ez jó ötlet, Miss Cahill? – kérdezte Joel óvatosan. A Broadwayn álltak, a csúcsforgalom kellős közepén. A sugárutat kétkerekű bérkocsik, hintók és villamosok lepték el. Tömeg örvénylett körülöttük, mindenki sietett az otthonába. Havazni kezdett. Amellett sötétedett is. Mivel a Royal, LeFarge legnagyobb játéktermének a cégére alatt álltak, odabentről erőteljes férfihangok és nevetés hallatszott ki. Bragg visszament az irodájába, Francesca pedig úgy határozott, hogy még egy utolsó követ el kell gördítenie a helyéről, annak ellenére, hogy Bertrand Hoeltznak volt a legerősebb indítéka az összes gyanúsított közül, hogy Melinda Neville-re támadjon. LeFarge Napóleonként megfestett portréja bevésődött az elméjébe. Ha Miss Neville festette meg LeFarge-t, a víz kezd egyre zavarosabb lenni. Lehet, hogy pusztán véletlen egybeesés, de magyarázatot követel. – Ez a hely nem hölgyeknek való – jegyezte meg Joel. – Ez még annál az ivónál is rosszabb, mint amelyikben Gordinót, vagy az a másik, amelyikben Craddockot megtaláltuk. A kölyök fiatal kora ellenére nagyon dörzsölt volt. Senki más nem tudott a lánynak ezekben a belvárosi koszos italmérésekben tett útjairól, kivéve Bragg családját, azonban Francesca itt könnyen belefuthatott volna egy családi barátba vagy egy ismerősbe. A lány nagyot sóhajtott: – Attól tartok, nincs más választásom.

– A magas rangú barátja nem fog örülni ennek – morogta Joel. – Hallottam, amikor mondta, hogy ne menjen a Royalba, Miss Cahill. – Én nem árulom el Braggnek, ha te sem. – Vidáman a fiúra mosolygott. – Legyünk túl rajta! A múlt éjszaka után kimerült vagyok, alig várom már, hogy hazaérjek. Egy forró fürdőre vágyott, egy whiskyre – amelyből egy üveggel már eltulajdonított a könyvtárszobából –, és elképzelte, hogy a vacsoráját egy tálcán a szobájába kéri. Ó, Hart milyen jót derülne most a szégyentelen kívánságain! Elmosolyodott magában. Joel felsóhajtott, és nagyon aggódónak tűnt. Olyan kézmozdulatot tett, amilyet Hart is oly sokszor, amikor beengedte maga előtt valahova. Francescát meglepte, hogy a fiú a férfit utánozza, de felsétált a szögletes épülethez vezető mészkő lépcsőn, nagy levegőt vett, aztán belökte a vasajtó egyik szárnyát. Abban a pillanatban egy termetes férfi, aki az ajtón belül tartózkodott, elállta az útját. Francesca előtte azonban vethetett még egy pillantást egy gyönyörű helyiségbe, amely valószínűleg a férfiklub dohányzója lehetett. A falak fával voltak borítva, a padlót perzsaszőnyeg, a hatalmas székeket és szófákat puha plüss-kárpitozás tette hívogatóvá. Az urak két csoportba különülve üldögéltek az italaikkal, szivarjaikkal és újságjaikkal. Francesca nem erre számított. Egy játékbarlanghoz képest ez túl komoly és túl elegáns volt. – Csak tagok léphetnek be, hacsak nincs engedélye a főnöktől – figyelmeztette a skót akcentussal beszélő férfi. Francesca alig hallotta, amit az ajtónálló mondott. Rémületére Richard Wiley ült két másik úriemberrel egy távolabbi sarokban, whiskyt kortyolgatva és élénk beszélgetésbe merülve. Az édesanyja egyszer rá akarta tukmálni Wiley-t. Úgy tűnt, a férfi nagyon kedveli őt. Ekkor a fülében csengett Bragg figyelmeztetése, hogy ne menjen a Royalba. A lány odébb lépett, így a skót eltakarta őt Wiley elől, ha az netán az ajtó felé pillantana. – Nagyon fontos beszélnem Mr. LeFarge-zsal – mondta Francesca, s átnyújtotta a skótnak a névjegykártyáját. – Attól tartok, az ügy sürgős, nem várhat. – Várjon itt – rendelkezett a skót, anélkül hogy rápillantott volna a névjegykártyára. A szalon túlsó végében hatalmas lépcső volt, de a skót nem arra indult, hanem eltűnt egy tömör, fényes mahagóni szárnyas ajtó mögött. Francesca szembeállt Joellel, hátat fordítva a jelen lévő társaságnak. – Szóval ez az a hely, ahol Mr. Cahill esténként kártyázik - motyogta Joel. – Még nem láttam ennél flancosabb helyet. Hol van a bár? Hol vannak a pókerasztalok? – Azt hiszem, ez az előcsarnok – mormolta Francesca. – Gyanítom, a játéktermekhez azon a lépcsőn lehet felmenni. – Miss Cahill? Maga az? Francesca összerezzent, amikor meghallotta Richard Wiley hangját. Nos, a jó híre már addig sem volt valami fényes. Ekkor azonban közel került ahhoz, hogy egészen elveszítse. Ragyogó mosollyal fordult meg. – Hogy van, Mr. Wiley? A férfi meghökkent, hogy a Royalban látja a lányt.

– Nos, ragyogóan, köszönöm. – Hirtelen vörösödni kezdett. Szokatlanul magas, mintegy százkilencven centi körüli nyurga fiatalember volt, aki teljes magasságával a lány fölé tornyosult. – Egy… ööö… üzleti ügyben vagyunk itt a barátaimmal – mondta nagy zavarában. A lány rájött, hogy a férfi nagyobb zavarban van, mint ő, hogy rajtakapták a Royalban. Francesca felbátorodott: – Ön tag itt? – érdeklődött. – Dehogy! – rökönyödött meg a férfi. – Valójában a Braddock és Crane cég meghívásából vagyok itt! – kiáltotta. – De… kegyednek mi dolga itt? – Egy bűnügy miatt jöttem – felelte a lány széles mosollyal. – Beszélnem kell Mr. LeFarge-zsal. A férfi habozott. – Mindent olvastam önről, Miss Cahill, és mondhatom, néhány héttel ezelőtt még fogalmam sem volt, hogy maga… ilyen… vakmerő! A lány úgy vélte, a férfi ezt nem kifejezetten bóknak szánta, ám ő annak tekintette. – Igazán köszönöm. A férfi nyelt egyet. – Nos, mindenesetre ez a hely nem úri hölgynek való. - Helytelenítő hangon így folytatta: – A maga helyében gyorsan elintézném a dolgomat Mr. LeFarge-zsal – javasolta. Milyen szerencse, hogy soha nem méltatta Richard Wiley-t második pillantásra. – Pontosan ez a szándékom. – Továbbra is megőrizte a vidámságát. – És, Mr. Wiley… – szólt utána. A férfi már visszaindult a társaihoz, de ekkor megállt. – Ha nem említi senkinek, hogy itt látott engem, akkor én sem említem, hogy ön itt intézte az üzleti ügyeit – javasolta Francesca. A férfi szeme elkerekedett. – De… ez zsarolás! – Nem állítanám. – A lány elmosolyodott, és a férfi mögött meglátta, hogy a skót éppen kijön LeFarge irodájából, és feléjük tart. A szíve nagyot dobbant. – Fogadja önt – mondta a megtermett férfi. Andrew LeFarge irodája a hatalmas szalonéhoz hasonló stílusban volt berendezve. Sherryvel kínálta a lányt, amit az visszautasított. Joelt semmivel sem kínálta meg. Majd, miután az ajtó becsukódott mögöttük, LeFarge leült a nagy tölgyfa íróasztal mögé, Francesca és Joel az azzal szemben álló két nagy, kényelmes karosszékben foglalt helyet. – Ez aztán a meglepetés! Mit tehetek ma önért, Miss Cahill? - Jóságosan mosolygott a lányra. Francesca nem viszonozta a mosolyát. Ahányszor csak meglátta ezt az embert, mindig az jutott az eszébe, hogy az mit tett a bátyjával, és ez feldühítette. – Azért jöttem, hogy az előcsarnokában lévő festménnyel kapcsolatban kérdezzek öntől egy s mást.

A férfi meglepődött: – Az én portrémról van szó? – Igen, amelyiken francia katonai egyenruhában van, s úgy pózol, mint Napóleon. – Tetszik magának? – A férfi igen önelégült volt. – Aligha. – A lány továbbra is merev maradt. A férfi felállt. – Eléggé nyilvánvaló, hogy maga nem kedvel engem, de nem értem, miért? – Úgy gondolom, mindketten tudjuk az okát – válaszolta Francesca. s a kezét szorosan összekulcsolta. – Most azonban azt szeretném tudni, ki festette azt a portrét. – Egy alig ismert festő – mondta a férfi fürkésző pillantással. – Egy törzsvendégem ajánlotta a figyelmembe. Francesca elcsodálkozott, miközben lázasan kergették egymást a gondolatai. Megrémült, mert egy pillanatra felmerült benne, hogy az a törzsvendég lehetett akár a bátyja is. Ha így van, akkor ő az összekötő kapocs az összes nő között, aki az ügyben élve vagy halva szerepel, vagy eltűnt. – Melinda Neville-nek hívják a festőt? – kérdezte hűvösen. – Igen. Honnan tudja? – LeFarge meglepettnek tűnt. A lány nem volt hajlandó ennél többet elárulni. – És ön honnan ismerte őt, Mr. LeFarge, ha kérhetném, hogy válaszoljon? A férfi a lányt tanulmányozta. – Elég egyszerű a dolog. A művésznő öccse törzsvendég itt, ő mondta, hogy a nővére festő. – Vállat vont. A lány felállt. – Thomas Neville törzsvendég a klubban? – Igen. Majdnem minden este itt van. A lány hallgatott, de közben lázasan gondolkodott. Ez a kirakós végtelennek tűnik. Vajon hova illik ez a darab? – Mr. Neville ismeri a bátyámat? – Feltételezem, igen. Mindketten itt vannak majdnem minden éjjel. A lány nem tudta, mit gondoljon. Evan nem ismeri Melinda Neville-t, legalábbis azt állítja. Ellenben ismeri Thomast. Ez azt jelenti, hogy továbbra is Evan az egyetlen szoros kapcsolat a négy nő között. Akkor eszébe jutott, hogy Hoeltz szintén ismeri őket. A férfi ismeri Sarah-t, és Melindán keresztül bizonyára megismerkedett Grace Conwayjel és Catherine Holmesszal is. És Thomas Neville? Francesca rájött, hogy ő csak három nőt ismer a négyből: nem ismeri Sarah Channinget. S bár LeFarge-t nem lehet összetéveszteni egy termetes vagy magas férfival, Francesca mégsem törölte őt a gyanúsítottak listájáról. Az a fajta volt, aki gondolkodás nélkül felbérel valakit a piszkos munkára. Esetleg azért támadtatta meg Sarah-t és Grace Conwayt, hogy megfenyegesse Evant, s Catherine Holmes meggyilkolása, valamint Melinda Neville eltűnése

csupán véletlen egybeesés. Francesca sóhajtott. Úgy tűnt, cseppet sem kerültek közelebb az ügy megoldásához, mint négy nappal korábban. – Tudja, hol van Miss Neville? – Aligha. Miért? – Eltűnt. Jó lenne minél hamarabb megtalálnunk. – Miss Cahill, a nő több mint egy évvel ezelőtt festette a portrémat, mielőtt elutazott Párizsba. Még csak nem is beszéltünk egymással, leszámítva, amikor arra kért, hogy kissé fordítsam el a fejemet vagy a testemet. Meglehetősen hűvös, nagyon komoly nő, aki teljesen elmélyült a munkájában. Miért kellene tudnom, hol van? Ezt nem Thomastól kellene inkább megkérdeznie? – Fekete szemében olyan keménység látszott, ami arra figyelmeztette a lányt, mi mindenre képes. – Szeretném ismét megkérdezni erről Thomast – határozta el. – Akkor miért nem teszi meg most? – kérdezte LeFarge mosolyogva. Francesca megdermedt. – Tessék? – Miért nem kérdezi meg Thomas Neville-t? Hiszen itt van az emeleten – válaszolta LeFarge.

Tizenkilencedik fejezet 1902. február 22.. szombat, este 6 óra Connie nagy levegőt vett, hogy erőt merítsen. Nem azért, hogy erősítse a bátorságát, mert az nem volt már sehol. Tudta, hogy Neil megveti őt. Asszony nem viselkedett még úgy, ahogy ő. Meg volt rémülve, hogy a házasságának vége. A férfi dolgozószobájának az ajtaja nyitva volt. A férje, a papírjaiba temetkezve, a hatalmas íróasztal fölé hajolt. Egy ideig elnézte őt, s érezte, hogy a szíve úgy kalapál, hogy menten rosszul lesz és elájul. Amit Neil tett, az helytelen volt. De valamilyen mértékben ez az ő hibája is volt, mivel megtagadta ettől a talpig férfitól a gyönyört. Ha sikerülne kibékülniük, soha többé nem tenne ilyet. Arra a gondolatra, hogy a férfi magához öleli, a szíve majd kiugrott. Olyan rég volt már, amikor legutóbb megtette! Érezte, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán. Csakhogy a férfi soha többé nem öleli meg, ebben biztos volt. Különös módon most még jobban szereti őt, mint az előtt, hogy a férfi megcsalta, s ezt ebben a pillanatban ismerte fel. Bárcsak megbocsátaná neki Neil a múltkori szörnyű viselkedését! A férfi váratlanul felpillantott, és amikor észrevette a feleségét, elsápadt. Connie képtelen volt mosolyogni. – Neil? – suttogta. Nehezére esett megszólalni. – Beszélhetünk? A férfi azonnal felállt.

– Persze. Ő sem mosolygott. Komor volt, ilyen komornak még sohasem látta. Gyönyörű türkiz szemében nem volt mosoly, nem volt fény. Amikor az asszony belépett a szobába, a férfi lassan előjött az íróasztala mögül, és megálltak egymás előtt. Connie szíve hatalmasakat dobbant. Süketítő volt. Hogyan mondhatná el ennek a kemény, dühös férfinak, hogy még mindig szereti? Meg merje tenni? Megrémült attól a gondolattól, hogy a férfi végleg és teljességgel elutasítja. – Igen? – kérdezte a férfi. Az asszony megnedvesítette az ajkát. – Sajnálom – szólalt meg nagy nehezen. – Még soha nem sajnáltam semmit jobban, mint a múltkori rettenetes, megbocsáthatatlan, megengedhetetlen viselkedésemet. A férfi megdermedt a meglepődéstől. – Az isten szerelmére, miről beszélsz? Bizonyára nem jól értette, gondolta az asszony. – A hisztériámról, Neil. A férfi mozdulatlan maradt. – Jogod van hisztériázni, Connie, haragudni, sőt bármilyen érzelemhez. Nincs miért mentegetőznöd. Valójában az egész az én hibám. – Komoran leszegte a fejét, s szórakozottan rendezgetni kezdte a papírokat az asztalán. Az asszony meg volt lepve. – Nem – hallotta a saját suttogását. A férfi lassan felnézett. – Tessék? Nem képes elengedni a férjét. – Neil! Te ezek után… biztosan nem akarsz tovább velem élni… igaz? A férfi megdermedt, a szeme elkerekedett, hitetlenkedve nézett a feleségére. – Tessék? Hogy gondolhatsz ilyesmit? – A viselkedésem… – A pokolba a viselkedéseddel! – kiáltotta. – Imádlak, Connie! Mindig is imádtalak, és mindig is imádni foglak! Az asszony továbbra is hitetlenkedett, de csak egy pillanatig, amíg eljutott a tudatáig, hogy visszakapja az életét. – Neil, én még mindig szeretlek! Nem akarlak elveszíteni! - kiáltotta. A férfi reakciója meglepte. Ismét elősietett az íróasztala mögül, a karjába kapta, s nagy, erős testéhez szorította. Az asszony már el is felejtette, milyen jó érzés a karjában lenni, amikor arcát Neil dobogó szívére szoríthatja. Kitört belőle a sírás. Ő is átkarolta a férfit. Miket is gondolt? Hiszen annyira szereti a férjét! A férfi megfogta a tarkóját.

– Nem gyűlölsz? – kérdezte. – Connie, nem gyűlölsz azért, mert összetörtem a szívedet, és egy aljas gazember voltam? Az asszony megrázta a fejét, és azt suttogta: – Nem. Gyűlölni akartalak… mert annyira fájt, Neil, olyan rettenetesen fájt, de a szívem nem hagyta, hogy gyűlöljelek. Annyira hiányoztál! A férfi két tenyerébe fogta az asszony arcát, és forrón megcsókolta. Connie megdermedt, de ahogy a férfi csókja egyre gyengédebb lett, és ajkával szétnyitotta az asszonyét, ahogy a meleg szétáradt egész testében, s kezdett minden titkos testrészében bizseregni, megnyugodott, elbódult, és arra gondolt, hogy már egészen el is felejtette, mennyire szereti a férfi ízét, a nyelvét. Próbaképpen engedte, hogy a férje tapogatódzó nyelve rátaláljon az övére. Neil felnyögött, de nem hagyta abba a csókot, sőt, még jobban elmélyítette, mire Connie úgy érezte, hogy a szájukkal szeretkeznek, és az egész teste lángol már. A férfi erős kezével a hátát simogatta. Végül, levegő után kapkodva, elengedte az asszony száját, és csókokkal halmozta el az egész arcát. Connie behunyta a szemét, Neil csókjai egyre gyengédebbek lettek, mintha tollpihe cirógatná a bőrét. Amikor abbahagyta, az asszony kinyitotta a szemét, és a tekintetük találkozott. Látta, hogy a férfi ugyanúgy levegő után kapkod, mint ő. Neil két kezébe fogta az asszony arcát, de nem csókolta meg. – Connie, szeretlek! Soha többé nem fogok elkóborolni! Úgy élek, mint egy szerzetes, ha azt kívánod. – Neil! – Könnyek lepték el a szemét. Majdnem elveszítette a férfit. Majdnem elveszített mindent, gondolta. – Menjünk fel! A férfi szeme elkerekedett meglepetésében. – A személyzet… a gyerekek… – kezdte. – Vigyél fel, Neil! – kérte az asszony, és rámosolygott. A férfi visszamosolygott, megfogta a kezét, és engedelmeskedett.

Leigh Anne a fésülködőasztala előtt ült kicsiny hálószobájában, s hajkefével a kezében a tükörben szemlélte magát. Szaténpongyolát viselt a fűzője fölött, csipkés bugyi volt rajta, és harisnyakötő tartotta a harisnyáját. A pongyola lazán volt megkötve, s mivel a fűző alig takarta a mellét, keblei jócskán kilátszottak. A fűzőben ötven centis dereka még karcsúbbnak hatott. Magas sarkú papucsot vett fel, amitől öt centivel magasabb lett. Nem tett magára rúzst, mert valójában semmi szüksége nem volt sminkre, de cseppentett egy kis francia parfümöt a füle mögé és a keblei közé. Rick a délután folyamán rövid üzenetet küldött, amelyben arról értesítette, hogy hétre otthon lesz. Bármelyik pillanatban megérkezhet. A várakozás izgatottá tette. Mi a csudáért volt távol négy évig? Végtelenül haragudott a férjére, amikor az visszautasította azt az állást Washington egyik legnevesebb ügyvédi irodájában, s a haragja csak nőttön-nőtt, ahogy a férfi egyre keményebben dolgozott, egyre később járt haza, mégis egyre szegényebbek és társadalmilag

egyre kevésbé elismertek lettek. Leigh Anne most megállapította magában, milyen ostoba is volt. Hinnie kellett volna a férjében. Lám, mi lett belőle, és nem csak politikailag. Megborzongott. Az üzenet szerint a férfi egész este a dolgozószobájában szándékozik dolgozni. Azt javasolta az asszonynak, szervezzen magának valamilyen programot. Leigh Anne a tükörbe nézett. Smaragdszínű szeme izgatottan, vággyal telten csillogott. Egyebet sem tett, csak szervezkedett, amióta Bartolla Benevente üzenetét megkapta Bostonban, amelyben „barátnője” arra célozgatott, hogy a férje egy másik asszony iránt mutat érdeklődést, de az is meglehet, hogy szerelmes belé. Leigh Anne-nek ez volt a harmadik napja a férjével közös házban, ám továbbra is idegenek voltak, úgy érezte magát, mintha vendég volna. Nem veszítette el az önbizalmát saját hódító és meggyőző csáberejében, Rick azonban megváltozott. A négyévi harag és keserűség megkeményítette, már nem lehetett olyan könnyen hatni rá. Határozott és eltökélt férfi vált belőle. Az asszony a változást lenyűgözőnek, egyszersmind rémisztőnek találta. Voltak pillanatok, amikor Rick ténylegesen megfélemlítette. És azt is elfelejtette, hogy a férfi milyen jóképű, és amikor borostyánszinű szemébe és magas, izmos testére nézett, beleborzongott, és a teste vágytól feszült. Nagyon örült, hogy a férje nem bújt ágyba Francesca Cahill-lel. Nem azért, mintha a másik nő szebb lett volna, mint ő, mert nem volt az. De bizonyos mértékig ismerte a saját férjét, és megértette, miért vonzódik annyira a csinos kis nyomozólányhoz. Miss Cahill pontosan olyan volt, mint Rick: természetéből adódóan elkötelezett reformer, szigorú erkölcsi elveket valló ember, akit az anyagiak nem érdekeltek, ám minden szellemi kihívás felpezsdítette. Olyanok, sóhajtott fel Leigh Anne, mint két borsószem egy hüvelyben. De hát az szörnyen unalmas, nem igaz? Az ecet kiemeli az olaj ízét. De az olaj az olajjal ízetlen és semmitmondó. Leigh Anne befejezte hosszú, hollófekete hajának a fésülését, amikor a tükörben észrevette, hogy érdeklődéssel figyelik. Rámosolygott az angyali gyermekre, aki a hüvelykujját szopva állt az ajtóban. – Szia, Dot – mondta gyengéden. – Papa? – kiabálta Dot, és ahogy előrelépett, elesett. Sírva fakadt. Leigh Anne felugrott, és odaszaladt hozzá. Számos hibája volt, tudatában is volt mindnek, a gyermekek iránti közömbösség azonban nem tartozott közéjük. Valaha abban reménykedett, hogy két gyermeke lesz: egy fiú és egy kislány. Ifjú házasok voltak, amikor Rick győzködni kezdte, mert ő négyet akart. Az asszony nevetve elutasította az ajánlatot. A férfi akkor a szófára fektette, felhúzta a szoknyáját, és szeretkeztek… – Dot, gyere ide! Mrs. Bragg vagyok. Semmi baj, aranyom - mormolta, felemelte a gyermeket, és a karjába vette. Dot belekapaszkodott, és sírdogálva ismételgette: – Papa! Leigh Anne, miután nem tudott felállni, leült a padlóra. – Aranyos kislány vagy – mondta kedvesen, s a gyermek nagy kék szemébe nézett. Először meglepődött azon, hogy Rick nemcsak hogy otthont adott két árva gyermeknek, de az egyikük Papának is szólítja. Most már nem tűnt olyan szörnyűnek a dolog, inkább csak szomorúnak.

Mrs. Flowerstől, a nemrég alkalmazásba vett dadától megtudta, hogy a lányok apa nélkül nőttek fel, s két héttel azelőtt az édesanyjuk is gyilkosság áldozata lett. – Szegény kicsikém! – suttogta. – Papa! – kiáltotta Dot, s lábra állva belecsimpaszkodott Leigh Anne hajába. – Jaj! – jajdult fel Leigh Anne, de mosolygott. A gyermek imádnivaló volt, bár elég követelődző. – Ne húzd a hajam. Dot! Mr. Bragg hamarosan itthon lesz. – Megsimogatta a gyermek aranyfürtjeit, miközben azon töprengett, Rick vajon még mindig akar-e gyereket. Szívesen hordta volna a szíve alatt a férje gyermekét. Eltűnődött, milyen is lesz majd, ha a férfi végre beadja a derekát, és ágyba bújik vele. Olyan élénk emlékképek árasztották el az ágyát, hogy egy pillanatig szinte érezte maga mellett a férfit. Hatalmas és erős; soha nem fogja elfelejteni, milyen jó volt vele. – Papa! – kiáltott fel Dot, s Leigh Anne-t félrelökve megszaporázta a lépteit, és eliramodott. Leigh Anne összerándult, és amikor megfordult, Ricket pillantotta meg az ajtóban, aki őt nézte, miközben Dot a férfi felé totyogott. A férfi tekintete végigsiklott rajta, mire az asszony ráeszmélt, hogy a pongyolája majdnem teljesen nyitva van, így férje alaposan végigmustrálhatja a kebleit, a derekát, sőt még a combját is. A várakozás az elmúlt egy órában megnövekedett benne, és ekkor jelentősen felfokozódott. A férfi állkapcsa megfeszült, szeme elsötétült, és félrefordította a fejét. – Dot, édesem, gyere ide! – szólt a gyermekhez, tudomást sem véve Leigh Anne-ről. Leigh Anne ráérősen felállt, győzelemérzet fogta el, s lassan összehúzta magán a pongyolát. Figyelte, amint Rick felemeli Dotot, s megforgatja a magasban, miközben a kislány hangosan sikongat. – Hol van Katie? – kérdezte a férfi, a gyermeket a karjára ültetve. – Konyak. – Dot ragyogott. – Konyak. – Azt hiszem, a konyhára gondol – jegyezte meg Leigh Anne halkan. A férfi tekintete az asszonyra villant. – Tudom, mire gondol – mondta, majd összeszedve magát, komor hangon odavetette: – Jó estét. – Milyen napod volt? A férfi vetett egy pillantást az asszony pongyolájára. – Pokoli. Remélem, csináltál magadnak programot estére. Az asszony elmosolyodott. – Természetesen – hazudta. – Egy késő esti baráti vacsorára vagyok hivatalos. Az asszony úgy érzékelte, hogy a férfi meghökkent, és érezte a gyanakvását. Rick bizonyára azon töpreng, hogy a barát vajon szeretőt jelent-e. Gyengéden hozzátette: – Megállapodtunk, Rick. Nem egy másik férfival fogok találkozni. – Nem különösebben érdekel – felelte a férfi félvállról, majd Dottal a karján kiment.

Leigh Anne várt tíz percet. Azalatt visszaült az öltözőasztalkához, és a tükörben nézegette magát, de gondolatban az foglalkoztatta, ahogy Rick nézett rá. Mit gondol, meddig tart még ki? És miért? Az isten szerelmére, hiszen házasok, mit számít az, hogy másba szerelmes! Soha nem értette igazán a férjét; sőt, az erkölcsi elvei és a munkamániája mindig megőrjítették. Az erényesség többnyire csupán kényelmetlenség, amelyet egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Hacsak valaki nem születik Rick Braggnek. Semmiben sem hasonlítottak. De éppen ezért, s ezzel tisztában volt, ez volt a valódi oka annak az egymás iránti nem szűnő vonzódásnak. Tíz perc elteltével szorosan megkötötte a pongyoláját, a nyakáig összefogta, a haját feltűzte, mintha valóban szándékában állna házon kívül tölteni az estét, majd lement a lépcsőn, és megállt a férje csukott dolgozószobájának az ajtaja előtt. Bekopogott. – Gyere be! Az asszony belépett, és megállt. A férje az íróasztalánál volt, zakóját levetette, az ingét feltűrte, izmos karja jól látszott. Nyakkendő sem volt már rajta, ingét kigombolta, s kilátszott erős nyaka, és az az érdekes kis háromszög a kulcscsontok között. Hányszor, de hányszor barangolta be a nyelvével azt a mélyedést. Valamint egyéb, még izgalmasabb mélyedéseket. Megremegett. A férfi az ablakhoz sétált, whiskyvel a kezében, s a szomszédjukhoz tartozó tenyérnyi, hóval borított hátsó udvarra néző ablakon bámult ki. Azon túl, a szemközti téglaház ablakain a függönyök be voltak húzva. A látvány nem volt túl ingergazdag. A férfi megfordult, s az asszonyra nézett komor, mosolytalan tekintettel. Az asszony rámosolygott, és becsukta maga mögött az ajtót. – Örömmel vennénk, ha csatlakoznál hozzánk, Rick! Szerintem kedvelni fogod Harold Weatherspoont és a feleségét. A férfi állkapcsa megfeszült. – Honnan ismered Weatherspoont? Ő Low egyik legnagyobb támogatója. – Franciaországban ismerkedtem meg Weatherspoonékkal, úgy egy évvel ezelőtt – mosolygott a férfira. A férfi nem tűnt lelkesnek. – Dolgoznom kell, Leigh Anne. – Nagyon dicséretes, hogy ilyen komolyan veszed a munkádat – kommentálta az asszony, és komolyan is gondolta. Bragg valójában kezdett nagyon hasonlítani az apjára és a nagyapjára, a két hatalommal bíró, gazdag férfira. Bragg nem válaszolt. Ismét hátat fordított neki, és kibámult az ablakon. – Nos, ha meggondolnád magad, a Mirage-ben leszünk - mondta halkan. A férfi háta nagyon merev lett. Az asszony ágyéka nagyon nedves. Leigh Anne az ajtógombért nyúlt, de egyébként nem mozdult. A férfi az egész pohár whiskyt egyetlen hajtással kiitta. Az asszony nem mozdult, mert érezte, hogy robbanás készül, és a férfi ellenállása, végre, megtörik. Alig várta már. A férfi nem fordult meg, úgy őrölte a fogai között:

– Tényleg azért jöttél, hogy elhívj vacsorázni? Az asszony megnedvesítette a száját, de nem válaszolt. Kivárt. Noha izzott benne a tűz, nem akart semmit elrontani. A férfi megfordult. – Válaszolj! – ordította. Az asszony az ajtóig hátrált, a légzése egyre szaporább lett. Pillantásuk összeforrt. A férfi káromkodott egyet, és felé hajította a poharat. Az asszony nem hajolt el, még csak meg sem rezzent; a pohár valahol a bal válla fölött törött össze. Az üvegszilánkok felsértették az arcát. A férfi ekkor vadul felé iramodott. Iszonyúan dühös volt. Nehéz volt nem visszavonulnia, ésszerűbb lett volna megadnia magát, megalázkodni, ám az asszony épp ezt a hevességet akarta kikényszeríteni, olyan elszántan akarta, hogy azt gondolta, a férfi egyetlen érintése is elég volna, hogy élete legteljesebb orgazmusát élje át. A férfi elkapta a nő két kezét, és a magasba emelte a feje fölé. – Ez az, amit akarsz, ugye? – dörrent rá, és merev ágyékát a nőhöz szorította. Leigh Anne a férfi izzó szemébe nézett, amely ugyanolyan vággyal égett, mint az övé. A különbség mindössze annyi volt, hogy a férfi szeme hamuszürke volt, mert vesztésre állt a kéjvágya ellenében, míg az asszony győzelemre, aki a félelemtől szinte képtelen volt megszólalni. Érezte, hogy a férfi hímtagja lüktet a vágytól. – Igen. A férfi elengedte, széttépte a pongyoláját, és a derekáig letépte róla a fűzőt. Leigh Anne fel volt készülve a férfiban dúló haragra, de nem ekkorára. Bragg megmarkolta a mellét, szinte marcangolni kezdte, mire fájdalommal átitatott ujjongás söpört végig az asszonyon. Szemérme égett a vágytól, erősen a férfihoz nyomta. Bragg, miközben merev hímtagját Leigh Anne hasához dörzsölte, fogai közé vette az asszony mellbimbóját, aki felnyögött. Majd többször egymás után felkiáltott, gyönyör és fájdalom járta át, de mozdulatlan maradt, amíg a férfi ütemesen mozgott. Bragg abbahagyta, remegett és zihált. Az asszony már a határán volt, hogy könyörögjön, ne hagyja abba, de meggondolta magát. Elmondhatatlanul kívánta a férfit. Belehal, ha nem hatol belé azonnal. Ám a férfi nem mozdult. Arca eltorzult, s miközben az asszony szemébe nézett, kezét a combjai közé csúsztatta, erősen megragadta az asszony szemérmét, s közben felhördült. Az asszony pongyolája csuromvizes volt. Abban a pillanatban, amikor a férfi megragadta, mozdulatlanná vált, s a tekintetük ismét találkozott. Az asszony nem bírta tovább türtőztetni magát, vadul remegve a férfi kezéhez dörgölte magát, alig tartotta a lába, és a férfi nevét lihegte: – Rick, Rick! – Átkozott! – kiáltotta az vadul. – Átkozott. Bragg arcán kéjvágy terült szét, a szeme hamuszürke volt a dühtől. Majd lehajolt, és kettétépte rajta a csinos kis francia bugyit. Leigh Anne ismét ujjongva kiáltott fel, szinte fájt, hogy nem ragadhatja meg a férfi fejét, haját, őt magát, de visszafogta magát, és teljesen passzív, alárendelt és engedelmes maradt. A férfi térdre ereszkedett, s hüvelykujjaival szétnyitotta a nagyajkakat. Ez fájt. A következő pillanatban már ott volt az arca, a szája és a nyelve mindenütt, és az asszony zokogva várta a beteljesülést, s akkor tudatosult csak benne, hogy szinte egészen el is felejtette már, hogyan tud ez a férfi szeretkezni, hogyan imádta az ő szemérmét, ahogy most is

minden centiméterét rajongva vette birtokba. Nyelve feltartóztathatatlanul dolgozott, majd a fogával esett neki, ekkor fájdalom váltotta fel a gyönyört. A nő tudta, hogy a férfi szántszándékkal akar fájdalmat okozni neki, és azt is tudta, mennyire szüksége van a férfira, így, most és mindörökké, és újra vad orgazmus öntötte el a testét. Leigh Anne alig tudta tartani magát, a férfi magával húzta a földre. Miért is hagyta el ezt a férfit, ezt a kéjt? Senki más nem szeretkezett így, senki… gondolta szédülve. A férfi ekkor megragadta a haját, és hátrahúzta a fejét. A szeme kinyílt, és amit elsőnek megpillantott, az a férfi hatalmas, vastag hímtagja volt, amint az arca fölött meredezett, mire újfent izgatott remegés fogta el, s amikor oldalra nézett, találkozott a pillantásuk. A férfi fenyegetően mosolygott rá: – Na, mutasd, mit tanultál! – utasította. Az asszony megborzongott, mert a férfi teljesen megváltozott. Ő egy úriemberhez ment feleségül, aki azóta könyörtelen és vad lett. – Gyere közelebb! – suttogta. A férfi szája körül mosoly bujkált. Péniszét a nő szájához érintette. Leigh Anne felsóhajtott, a férfi, kihasználva ezt, azonnal a szájába hatolt. A nő a nyelvével és nyakizmai segítségével munkába vette. Hallotta, ahogy a férfi valódi gyönyörrel felnyög, tovább nem volt képes megtagadni tőle a kéjét. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt. Az asszony szája már fájt, de kívánta ezt a fájdalmat, mert minden egyes döfésnek jobb íze volt, mint a csokoládénak, jobb, mint a pezsgőnek. A férfi arca ragyogott, fénylett a gyönyörtől, és az asszony azt gondolta: többé már nem lesz képes elhagyni, és az ágyéka újra megnedvesedett, ahogy beszívta a férfi vesszőjét, miközben azt figyelte, ahogy az késleltetni próbálja a beteljesülést. A férfi szeme kinyílt, erősen zihált, tekintetében meghökkenés látszott. Siess, sóhajtotta a nő. A férfi hörögve vette a levegőt, pupillája kitágult, kihúzta magát a szájából, s az asszonyt a falhoz nyomva, amilyen keményen csak tudott, újra és újra beléhatolt. Leigh Anne nem tudta tovább türtőztetni magát. Hirtelen úgy tűnt, az egész teste szétrobban, majd érezte, ahogy a férfi hörögve belelövelli forró magját, s szinte öntudatlan, de az övé, egyedül csak az övé, ebben az egész csillagmiriádos univerzumban, és elmosolyodott, tudva, hogy ő nyert.

- Megtalálta a nővéremet? – kiáltott fel Thomas Neville, a széles, ívelt lépcsősoron lesietve. Francesca komoly arccal nézett a magas, sovány férfira. A férfi sötét szeme nem egyszerűen komoly, hanem elkeseredett volt. – Sajnos, nem, Mr. Neville. Sajnálom – tette hozzá. A férfi láthatóan csalódottan állt meg előtte. – Nem hallgatta ki Hoeltzot? Ő a kulcs a nővérem eltűnéséhez, Miss Cahill, biztos vagyok benne! Ő tett valami retteneteset a nővéremmel – tette hozzá komor hangon. Francesca azt gondolta, hogy a férfinak valószínűleg igaza van.

– Épp most hallgatják ki a belvárosi főkapitányságon – mondta, remélve, hogy ezzel némi vigaszt nyújt. Neville szeme elégedetten villant, vélte Francesca. – Helyes. – Mennyire ismeri ön a bátyámat, Mr. Neville? – Nem találta értelmét mellébeszéléssel vesztegetni az időt. – Évek óta ismerjük egymást. Néha együtt ebédelünk, bár sajnos mostanában nem fordult elő. Miért kérdezi? – A férfi végre elmosolyodott, nyilvánvalóan meglepte a kérdés. – Melinda többször is megkérdezte, nem festhetné-e meg a portréját. A bátyja visszautasította a felkérést. A levegő megdermedt körülötte. Hogyan? A férfi rámosolygott. – Azt mondta, nincs ideje modellt ülni a festményhez. Evan ismeri Melinda Neville-t Hazudott. De miért? Thomas Neville hirtelen megragadta a karját. – Üljön le, Miss Cahill! Nagyon elsápadt. El ne ájuljon! A lány kiszabadította a karját. A bátyja hazudott neki. – Jól vagyok – nyögte nagy nehezen. Nagyot nyelt. – Köszönöm, hogy áldozott rám az idejéből, Mr. Neville, és sajnálom, hogy ilyen kellemetlen kérdéseket kellett feltennem. Joel! Megfordult, s közben megpillantotta a hatalmas skótot a bejárati ajtónál, amint őt és Thomas Neville-t figyeli. A férfi abban a pillanatban elkapta a tekintetét, s a mennyezetet kezdte tanulmányozni, mint aki unatkozik. – Menjünk! – Sikerült elmosolyodnia, de közben a fejében már megkondult a vészharang. Lehetséges, hogy Evan elfelejtette Melinda Neville-t, aki egyáltalán nem volt az esete? Imádkozott, hogy így legyen. – Kérem, találja meg Mellie-t! – szólt utána Thomas Neville. – Kérem. Francesca nem fordult hátra, a lába olyan gyorsan vitte a bejárati ajtó felé, amennyire csak lehetséges volt. Amikor a skót kinyitotta az ajtót, a lány megfogta Joel kezét, majd nagy nehezen egy köszönésfélét mormolt. A tarkója bizsergett, ami arra késztette, hogy még egy pillantást vessen hátra. Valaki ismét figyelte. Ezúttal LeFarge volt az, aki a dolgozószobája ajtajából nézte a jelenetet. Amikor a pillantása továbbvándorolt, észrevette, hogy Richard Wiley is őt nézi a tágas előcsarnok túlsó végéből, onnan, ahol a társaságával ült. A következő pillanatban már a Broadwayn álltak, a hirtelen leszállt éjszaka sötétségébe burkolózva. Francesca egy gázlámpa fénykörébe lépett Joellel. – Miss Cahill, nem néz ki túl jól – jegyezte meg Joel aggódó tekintettel. Evan szándékosan hazudott neki. Más lehetséges következtetést nem tudott levonni. Mikor tett valaha is ilyet? És miért tette? – Egy kicsit ráz a hideg. – Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, majd megragadta a fiú keskeny vállát. – Joel, későre jár, haza kellene menned! Keresünk egy bérkocsit, és hazaviszlek, mielőtt hazamegyek én is.

– Gyalog megyek. Nem lakom messze, úgy gyorsabb lesz. Tíz vagy tizenkét háztömbnyire lakott. Még rövidebb az út, ha átvág a sikátorokon. Francesca rábólintott. – De egyenesen hazamenj! Maggie már bizonyára aggódik miattad. A fiú elindult. – Tíz perc alatt hazaérek – hencegett. A lány elmosolyodott. – És vigyázz magadra! – tanácsolta. A fiú elmosolyodott, megfordult, majd futásnak eredt. Francesca megborzongott, amikor Joel cikázni kezdeti a sugárúton haladó stráfkocsik és hintók között majd egy zsúfolt villamos előtt átszaladt. Amikor a fiú beleveszett az utca túloldalán a tömegbe, elkomorult. Átsuhant a fején a gondolat hogy nem szabad elmondania Braggnek, hogy Evan hazudott neki a Melinda Neville-lel való ismeretségéről. Csakhogy Evan nem gyilkos, és bizonyára valami szörnyű oka van annak, amiért hazudott. Amellett megbízott Braggben. A férfinak nem állt szándékában Evant gyilkossággal vádolni. Erős kéz ragadta meg a vállát. Mielőtt félelmet érezhetett volna, hirtelen félrerántották a járdáról, és belökték egy sötét mellékutcába. Amikor a támadója arccal a téglafalnak szorította, Francesca sikítani akart Csakhogy egy kéz a szájára tapadt, így csak egy fojtott hörgést hallatott, míg a másik hatalmas kéz a nyakára fonódott. Az agyán átvillant a döbbenet a fojtogató rátalált.

Huszadik: fejezet 1902. február 22., szombat, este 8 óra Páni félelem fogta el, a férfi keze könyörtelenül szorította a nyakát, s miközben fojtogatta, testét hozzászorította. Nem lehetett nem érzékelni, hogy szexuálisan felajzott állapotban van. Egy férfi, akit nem ismer, egy gyilkos, hatalmas hímtagját a fenekéhez szorítja. Francesca fuldokolva vergődött, hogy kiszabaduljon a szorításból, de hasztalan volt minden erőfeszítése, mert a férfi csak a fülébe nevetett. – Ti mind szajhák vagytok, nem igaz, Miss Cahill? – horkantotta reszelős hangon. Francesca szíve a mellkasában dörömbölt, s mozdulatlanná dermedt próbálta a férfit a hangja alapján azonosítani. De nem tudta. Nyilván valahogy elváltoztatta. A férfi szorítása erősebb lett a nyakán. Felhörgött iszonyú félelmében. – És te vagy a legnagyobb szajha mindahány között, igaz? A lány próbált megszólalni. Az elméje azt kiáltotta: Engedjen elmenni! Hang azonban nem jött ki a torkán. A férfi a falhoz szorította Francesca arcát, így a lány csapdába esett a téglafal és a férfi merev hímvesszője között. Iszonyat fogta el. Meg fogja erőszakolni? Sarah rémült suttogása

visszhangzott benne, s addig a pontig fokozta benne a rémületet, amíg már nem kapott levegőt. A fulladás határán volt. Meg akart erőszakolni, Francesca! – Félsz, mi? – nevetett a férfi. – A város leghírhedtebb kis nyomozónője fél? Hol van Bragg? Ó! Nincs itt, hogy megmentsen! – nevetett újra. A lányban felrémlett, hogy eltörhet a karja, mert kettejük közé volt beszorítva. Nem volt levegője. Az éjszaka még feketébb lett. Közel állt az ájuláshoz. – Megdughatnálak. Addig kúrlak, amíg belehalsz. Mert olyan szép vagy – mondta durván. – Belerakjam a szádba? Olyan mélyre dugom a torkodon, amíg megfulladsz. Azt hallottam, ha valaki szeretkezés közben hal meg, az a legnagyobb orgazmusa. Mi van? Remegsz? – A férfi felröhögött, végül elvette a kezét a lány szájáról. Tudta, hogy most esélye volna sikítani. Ehelyett a drága, éltető levegőt szívta be kétségbeesetten, miközben a férfi hátulról felemelte a szoknyáját. Tudta, hogy most kellene kiszabadítania magát. De az agya elsötétült és csak árnyékok imbolyogtak a szeme előtt, a teste nem volt hajlandó engedelmeskedni; nem létezett számára egyéb, csak az édes, édes levegő, amely eltöltötte égő tüdejét. – Ó, istenem, a szajha! – mondta a férfi, és megmarkolta a fenekét. Meg fog történni, ha azonnal nem tesz valamit. – Jaj! – kiáltott fel a férfi, s a szorítása gyengült, amikor valami a földre esett mellettük. Francescának eszébe villant: Joel! Valahogy sikerült a könyökével hátraütnie, de még mielőtt hozzáért volna támadója sziklakemény mellkasához, az fájdalmasan ismét felhördült. Francesca akkor ismerte fel, hogy a férfit valaki kővel dobálja. – Engedje el! – kiáltotta Joel dühösen. A férfi káromkodva elengedte a lányt. Francesca a földre zuhant, és ösztönösen a nyakához kapott, amely rettenetesen lüktetett. Hallotta, ahogy további kövek záporoznak a falra, a földre. Kezére támaszkodva megfordult, és egy magas, széles vállú alakot látott, akinek harisnya takarta az arcát. Joel megragadta a támadó bokáját. A férfi elesett. Francesca egy közelében lévő kőért nyúlt. A férfi káromkodva félrelökte Joelt, a száj és szem nélküli szörny még egyszer a lányra nézett, majd talpra ugrott, és a sikátor túlsó végén eltűnt. Francesca összeroskadt a piszkos hóban, és kitört belőle a zokogás. – Miss Cahill! Miss Cahill! – mászott oda hozzá Joel négykézláb. Kezét a lány hátára tette. – Megsebesítette? Jól van? A lány még mindig érezte a férfi merev hímtagját a testén, a lélegzetét a fülében, a kezét a száján és a nyakán. Lenyelte a könnyeit. Erősebb volt annál, mint hogy sírjon. Nem halt meg. Nem halt meg, nem erőszakolták meg, és a pokolba is, csak nem fog sírni. Joel a hátát simogatta. – Kérem, ne sírjon! Jöjjön, Miss Cahill, menjünk innét! Kérem, álljon fel! A lánynak sikerült abbahagynia a sírást, s ahol a könnycseppek száradtak az arcán, a hideg marta végig a bőrét. Mélyeket lélegzett, újra és újra. Hála istennek, hogy itt van Joel Kennedy, gondolta.

– Menjünk Harthoz! Ő tud segíteni. Ő segíteni fog, Miss Cahill. Kérem, keljen fel! – könyörgött Joel. Hart. A karjába vetné magát, ott biztonságban lenne. – Keljen fel! – rimánkodott Joel. Francesca nagy nehezen felült. Hart? Bragghez kell mennie. Azonnal látnia kell őt, és elmondani mindent. A férfi át fogja karolni, és megnyugtatja, hogy nincs semmi baj. Miért mondja neki Joel, hogy Calder Harchoz menjenek? És ő, érthetetlen módon, vajon miért kívánta, hogy őhozzá menjen? Kesztyűs kezével megtörölte a szemét. – Joel! – Végre meg tudott szólalni. A hangja rekedt volt. Minden egyes szó égette a torkát. – Láttad, ki volt az? – Nem. – Joel komor és aggodalmas volt. – Magas volt. Nagyon magas. De a maszk miatt nem láttam semmit. Francesca nem tudta, mit gondoljon. Még mindig nehezen vette a levegőt, és a sokk hatása alatt volt. – Honnan… – Megfogta a nyakát, és feljajdult. Fájt, ahogy hozzáért. – Honnan tudtad, hogy vissza kell jönnöd? – Az utca túloldalán megfordultam, hogy integessek. Amikor a villamos elment, láttam, hogy egy férfi berángatja magát a sikátorba – mondta Joel nyűtt és sápadt arccal. – Nagyon fáj? – Jól vagyok – hazudta a lány, s azt kívánta, bárcsak igaz volna. Mert nem érezte jól magát. Ahányszor csak a támadójára gondolt, mindannyiszor érezte, ahogy az vad és kielégítetlen kéjvággyal hozzátörleszkedik, eszébe jutottak a mocskos, trágár szavai, és úgy érezte, menten elhányja magát. Remegve próbált lábra állni. Joel felugrott, hogy segítsen neki, majd óvatosan körbekémlelt, mintha attól tartana, hogy a fojtogató visszatér. Francesca ugyanúgy félt. Kisiettek a sikátorból a biztonságot adó zsúfolt főútra, hogy leintsenek egy bérkocsit. Miközben arra vártak, hogy arra jöjjön végre egy szabad kétkerekű, Francesca magán érezte a férfi tekintetét, tudta, hogy a közelben leselkedik.

Joel mögötte állt, amikor Francesca becsöngetett Bragg lakásába. Miközben arra várt, hogy Peter ajtót nyisson, érezte, hogy a könnyek újra kitörésre készen gyülekeznek. Nem akart sírni. Ennél rosszabb már nem jöhet. Túlélte a fojtogató támadását. Legjobban azt sajnálta, hogy nem hallotta tisztán a hangját, vagy nem látta az arcát maszk nélkül. Eszébe jutott Ellie leírása: egy szem és száj nélküli szörnyeteg. Te jó ég, az öregasszony igazat mondott! Peter ajtót nyitott. Amikor a lány arcára és kabátjára pillantott, elkerekedett szeme. – Miss Cahill? A lány magára erőltetett egy merev mosolyt. – Bragg itthon van? Nem látta a férfi autóját az utcán, de tudta, hogy van egy garázs a ház mögött, ahol éjszaka szokott parkolni. Peter mintha hezitálni látszott volna, ami felettébb különösnek tűnt.

– Fáradjon be – mondta aztán csendesen, s visszatért egykedvű, közömbös arckifejezése. Francesca belépett az előtérbe. – Kérem, várjon a szalonban! Hozhatok önnek egy teát? - kérdezte Peter. Francesca aggodalmat fedezett fel a férfi kék szemében, és rájött, hogy valószínűleg szörnyen fest. – Nem, köszönöm. Sürgős a dolog, Peter – hangsúlyozta. A férfi bólintott, és elindult felfelé a lépcsőn, ami azt jelentette, hogy Bragg nem a dolgozószobájában tartózkodik. Idegességében járkálni kezdett, és a kezét tördelte. Eltelt néhány perc, de Bragg még mindig nem jelent meg. Francesca megdermedt. Mi tart ilyen sokáig? Ahogy telt az idő, valamifajta rémület kerítette a hatalmába. A férfi nyilvánvalóan otthon van. Odafenn, az emeleten. Miért váratja ilyen sokáig? A lány még csak gondolni sem akart arra, mi lehet a válasz. Végre lépteket hallott a lépcsőn. Rémület fogta el, amikor rájött, hogy nem Bragg közeledik, hanem női lépteket hall. Amikor Francesca felnézett, Leigh Anne-t látta a lépcsőn lefelé jönni, sötétzöld szaténpongyolában. Megdermedt. A gyomra ismét idegesen összeszorult. Leigh Anne megállt a második lépcsőn, így magasabb volt Francescánál. – Jó estét! – mondta mosolyogva. Francesca nem tudott megszólalni. Hányinger fogta el. Leigh Anne hosszú haja egyetlen copfba volt fonva, ahogy a nők éjszaka viselik a hajukat, pedig még csak fél tíz körül járhatott az idő. A pongyolát szorosan filigrán alakja köré vonta, de Francesca biztos volt benne, hogy alatta meztelen, hegyes mellbimbói átbökték a vékony anyagot. Az arca piros volt. A szeme ragyogott. A szája rendkívül duzzadt volt. Megrohanta őt a kép, ahogy Bragg és Leigh Anne szenvedélyesen ölelkezik, majd annak az emléke, ahogy a támadója odaszorította hozzá kemény altestét. Gyorsan elfordult, attól félt, hányni fog. – Jól érzi magát, Miss Cahill? Nem akar leülni? Szeretkeztek, villant át Francesca agyán. Leigh Anne láthatóan nemrég még vonaglott a szenvedélytől, most kelhetett ki Bragg ágyából. Calder Hartnak, mint mindig, most is igaza lett. Francesca az asszony gyengéd, kielégült szemébe nézve meglepetés és aggódás elegyét fedezte fel, és gyorsan elfordult. Egyszerűen képtelen volt a másik asszonyra nézni. – Úgy látom… úgy látom, alkalmatlan időben jöttem – mondta fátyolos hangon. – A férjem alszik, Miss Cahill. Biztos vagyok benne, hogy ön is tudja, milyen keményen dolgozott ezen a héten. Ha sürgős, felkeltem őt – mondta Leigh Anne. Francesca heves vágyat érzett, hogy minél messzebbre kerüljön a férfitól, a feleségétől, a háztól. – Nem. – Megiramodott az előtérben. – Nem, egyáltalán nem sürgős! – kiáltotta.

Ő maga nyitotta ki a bejárati ajtót, miközben ismét élénken látta összeölelkezve őket, Bragget és a feleségét. Aztán meghallotta a fülében a buja, érdes, suttogó hangot: Belerakjam a szádba? Olyan mélyre dugom le a torkodon, amíg megfulladsz. Francesca kirohant az éjszakába.

A bérkocsi távolodott, végighajtott Hart széles, kövezett kocsifelhajtóján, át az impozáns kovácsoltvas kapun, ki az ötödik sugárúttá. Francesca ott álldogált, ahol a kocsiból kiszállt, és nem tudott úrrá lenni a remegésén. A ház grandiózus homlokzatát nézte, miközben könnyek homályosították el a látását. Keményen küzdött ellenük, s a ház tetején lévő, hatalmas szarvasbikát ábrázoló szoborra meredt. Mi viselte így meg? Bragg és Leigh Anne kibékült, a férfinak minden joga megvan rá, hogy együtt háljon a feleségével. Ennél azért többről volt szó. Őt megtámadták, és majdnem megerőszakolták, mialatt Bragg egy másik nővel szeretkezett. Hiába állította, hogy megveti a feleségét, ezek után egészen nyilvánvaló, hogy nem igaz. – Miss Cahill, piszok hideg van. Menjünk be! Francesca tisztában volt azzal, hogy nem léphet be Hart házába. Legalábbis nem így, ahogy most érzi magát. – Hazamegyek – suttogta. Hart sötét, gunyoros alakja Bragg és Leigh Anne víziója fölé kerekedett. Megfordult, és újra a fojtogató durva, trágár fenyegetéseit hallotta. Felfordult a gyomra. Megszaporázta a lépteit. Nedvességet érzett az arcán, letörölte. Észrevette, hogy nincs a kezén a kesztyűje. Valahol elveszíthette. Francesca végigsietett a felhajtón, kétségbeesetten igyekezett nem gondolni az este történtekre. De az lehetetlennek bizonyult. Joelnak igaza volt: rettentő hideg volt, nagyon hideg, hogy a szabadban lehessen tartózkodni. Aztán meghallotta, hogy Joel szalad utána, s ahogy próbálja utolérni, felrúgja a havat. – Az isten szerelmére, mégis mi az ördögöt csinál? – csattant fel Hart hangja, ahogy utolérte, és megragadta a karját. Maga felé fordította a lányt, hogy lássa az arcát. Francesca a jóképű férfi arcába nézett, s csak a fejét rázta. Képtelen volt megszólalni. – Joel elmondta, hogy megtámadták! – kiáltotta a férfi. A lány megnedvesítette az ajkát, hogy elmondja neki, jól van. De nem jött ki hang a torkán. Ehelyett magánkívül remegni kezdett, és képek kavalkádja árasztotta el újra az elméjét: ahogy Leigh Anne boldogan, kipirulva ragyogott a pongyolájában, Leigh Anne Bragg-gel a férfi ágyában, az éjszakában eltűnő fojtogató. A háztól kissé távolabb álltak, Hart alakja még ebben a közelségben is homályos maradt. – Egyáltalán nincs jól – állapította meg a férfi tömören. Átkarolta, és magához vonta a lányt. Hart ingujjban volt. – Menjünk be! Át van fagyva! Úgy remeg, mint a nyárfalevél. Mondania kellett valamit: – Köszönöm – suttogta. A férfi átkarolva vezette vissza Francescát a felhajtón a házig. – Meg sem merem kérdezni, hova lett a hangja – mondta a férfi komor hangon.

A lány behunyta a szemét, könnyen tehette, hiszen a férfi irányította fel a lépcsőn, be a házba. Mikor lett ez a férfi ilyen biztos rév? Igyekezett figyelmeztetni magát, hogy veszélyt jelent számára, elemi veszélyt, de már nem volt képes meggyőzni magát erről. A férfi megdermedt, amint beértek az előcsarnokba. Francesca kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a férfi merőn nézi. Próbált mosolyogni, de tudta, hogy nem sikerült. – Én… jól vagyok. A férfi összeszorította az állkapcsát. A szeme szénfekete volt. – Vegye el Miss Cahill kabátját – utasította a komornyikot - és szóljon Rourke-nak, Alfred! – Hart hangja olyan baljósan csengett, hogy Francesca Alfredre pillantott, vajon nem félti-e az életét, ha esetleg nem engedelmeskedne. Alfred azonban meglehetősen rémültnek tűnt, amikor lesegítette a lányról a kabátot. – És hozzon whiskyt! – mondta Hart továbbra is dühös és fojtott hangon. – Két poharat és egy üveget – tette hozzá. – Jól vagyok – mondta Francesca, s örült, hogy ismét meg tudott szólalni, s a hangja már kevésbé volt reszelős, bár a beszéd még mindig nehezére esett. – Csupa karmolás az arca. A nyaka kezd belilulni. Egyáltalán nincs jól – szögezte le a férfi, miközben bevezette a lányt a kis szalonba, ahol korábban még sohasem járt. – A fojtogató támadta meg? A lány bólintott, miközben a férfi a szófához vezette. – Joel mentette meg az életemet – mondta komoran, és újra magán érezte a támadó előremeredő falloszát, hallotta a trágár fenyegetéseit, és látta Leigh Anne-t a lépcsőn a pongyolájában. Előrehajolva, szorosan átölelte magát. Két meleg, erős kéz fogta meg gyengéden az arcát, és kényszerítette, hogy felnézzen. Hart előtte térdelt. – Meg fogom ölni azt az alakot! – mondta. A lány meglepődött, és nem tudta levenni a szemét a férfi dühös és végtelenül elszánt tekintetéről. – Kérem, már így is épp elég aggódnivalóm van. Hagyja, hogy a rendőrség intézze ezt az ügyet! Kérem, Calder! A férfi megenyhült. – Maga hozzám jött! Hozzám jött, Francesca! – mondta szenvedélyesen. Hart szavainak a jelentése világos volt: a lány idejött hozzá, és nem Bragghez. Elfordította a fejét. Könnyek szöktek a szemébe. Szorosan behunyta a szemét, hogy visszatartsa a sírást. Ne mondd el neki, intette magát. Nem kell tudnia, hogy nem őt kereste fel először. A férfi továbbra is fogta az arcát. A lány érezte, ahogy a férfi szája megérinti az ajkát, lágyan, édesen, újra és újra. A szívverése kihagyott egy pillanatra, majd gyorsan, erőteljesen, sürgetőn újra verni kezdett. Abban a pillanatban megérezte, hogy a férfi vágyának az irányultsága megváltozott: már nem a vigasztalás igénye hajtja, hanem egybehangzóan a lányban feltámadt vággyal, a szexualitás vágya irányítja. El tudná veszíteni magát a férfi karjaiban, testében, ágyában, hogy mindent elfelejtsen…

Francesca belekapaszkodott Hart vállába, szája a férfi kutató szájának állhatatos unszolására szétnyílt. A férfi nyelve sürgetőn behatolt, mire a lány ágyékában tűz lobbant. Ajkuk újra és újra egymásra talált, sürgetőn, szenvedéllyel, fogaik összeértek, nyelvük elmélyült a másik szájában, egymásba olvadva, és a lány nem tudott betelni Hart ízével, nyelvével, szájával, ahogy a férfi csókjai egyre sürgetőbbek, szenvedélyesebbek lettek. Amióta Hartot ismerte, most először érezte meg benne a könyörtelen, nyers, vad, zabolátlan szenvedélyt. Érezte, hogy a férfi átlépte önuralma határait, meg volt győződve róla, hogy ezúttal, pillanatokon belül, forró, kemény férfiereje belé siklik. Hart elhúzódott. Nem kelt fel, továbbra is térdelt. Tekintetük összekapcsolódott, s Francesca meglepődött, hogy az imént tévedett. Honnan van ekkora akaratereje? – Őrülten vágyom rá, hogy a magamévá tegyem – mondta Hart fátyolos hangon. Egyik keze a lány arcáról a hajába siklott, majd hátra, a tarkójára. Francesca akkor vette csak észre, hogy a haja kibomlott. Mi történt? Ám ekkor egyetlen dologra tudott csak gondolni: elveszni Hart ölelésében, befogadni erős testét a saját törékeny, zúzódással teli testébe, hogy a férfi betöltse, kiteljesítse, megmentse őt. – Szeretkezzen velem! – könyörgött, s hirtelen megáradtak a könnyei. – Kérem, Calder, Szeretkezzen velem most! Hart szeme elkerekedett, magához vonta a lányt, majd miután felálltak, szorosan átölelve tartotta. Francesca szaporán vette a levegőt, és felfedezte, hogy a férfi is olyan lázban ég, mint ő. Nem volt kétsége: a férfi forró, lüktető hímtagja a hasához nyomódott. A felismerés abban a pillanatban döbbenetes volt. Szeretem ezt az embert, cikázott át rajta a gondolat vad kábulatban. – Maga sír – mondta a férfi, olyan hangon, mintha ő is elsírná magát. – Mi lett az arcával, Francesca, mi horzsolta így fel? – Közben szorosan ölelte a lányt, így az nem tudott felnézni, hogy lássa, Hart valóban könnyezik-e. – Hát… a falhoz szorított – suttogta. – Fojtogatni kezdett, Calder. Most már tudom, szegény Miss Conway és szegény Miss Holmes mit érzett! És amiket mondott… Nem akart sírni, azt hitte, képes uralni a félelmét és az érzelmeit, ezért amikor megérezte a nedvességet az arcán, és a legördülő könnyek marni kezdték a sebeit, meglepődött. – Ki volt az? – Hart továbbra is ölelte. Francesca a férfi mellkasára hajtotta a fejét, aki átölelte a lányt, és biztonságot adón tartotta. Alteste továbbra is kemény és merev volt. Megcsókolt egy égő, lüktető foltot a lány nyakán. – Nem tudom – lehelte, amikor a férfi felemelte a fejét, és ránézett. A pillantásuk találkozott. Aggodalmat látott a fekete szempárban, aggodalmat és gyanús csillogást, és mozdulatlanná dermedt. A férfi őérte sír. – Calder? – Tessék, kedvesem? – Gyengéden tenyerébe fogta a lány tarkóját. – Azt hiszem, meg akart erőszakolni. A férfi szeme erre elkerekedett. Döbbenet, hitetlenkedés és feltámadó vad düh keveredett benne. Továbbra is fogva tartotta egymást a tekintetük. Majd a férfi a tenyerébe fogta a lány arcát, és gyengéden szájon csókolta. – De nem sikerült neki – suttogta Hart.

Francesca érezte, hogy a feszültség, mind az érzelmi, mind a testi, lassanként feloldódik benne. Majd a teste is olvadni kezdett, de egészen másképp. Hart a lányhoz hajolt, és egyenként megcsókolta a sérüléseit. Puhán, mintha toll érintené a bőrét. Francescát elöntötte a vágy. Térde megbicsaklott, és a férfi nyakába kapaszkodva felnyögött. Hart gyengéden kigombolta a gallérját, és finoman megcsókolta a nyakát, majd egy újabb gombot, és megcsókolta a feltáruló bőrét, aztán egy újabb gombot. Az utolsó csók vészesen közel volt a két keble közéhez. Hart gyengéden odaérintette meleg, nedves ajkát, de nem mozdult. Francesca magához szorította a férfi erős testét, és a vágytól közel járt az ájuláshoz. – Ó, Calder! – mormolta, saját hangját sohasem hallotta még ilyennek: tele volt vággyal, gyenge, egyszersmind erős volt a szenvedélytől, vad és nyers az ereit perzselő tűztől. Hart megrendülve hajolt még lejjebb a lány keble fölé, amikor Rourke hangja hasított a csendbe: – Hogy van Francesca? Hart abban a pillanatban felegyenesedett, de a tekintete nem eresztette a lányét. – Calder, menj odébb! – utasította Rourke kurtán. Francesca és Hart tekintete továbbra is összekapcsolódott. Mintha egy évezred telt volna el, olyan sok minden történt oly rövid idő alatt, s Francesca egy megdöbbentő felfedezést tett: Calder Hart őszintén törődik vele. Elmosolyodott a könnyein át. A férfi örökké törődni fog vele, gondolta. Meglepő és csodálatosan boldog felismerés volt, amely örömmel és boldogsággal töltötte el. Hart félreállt. Rourke odalépett hozzá. – Kérem, üljön le! – mondta határozottan, de kedvesen. Francesca engedelmeskedett, de a szemét nem tudta levenni Hartról. A férfi is őt nézte. Alfred jelent meg mögötte egy tálcával, amelyen egy metszett ólomüveg palackban skót whisky, valamint két pohár volt. Rourke tüzetesen megvizsgálta Francesca arcát, majd óvatosan hátrahajtotta a lány fejét, és szemügyre vette a nyakát. Biztatóan a lányra mosolygott. – Van még valahol sérülés, amelyről tudnom kellene? A lány akkor vette csak észre, hogy a tenyere is össze van vagdalva. Felfelé fordítva a férfi elé tartotta mind a kettőt. – Hogy látod? – kérdezte Hart, továbbra is Francescát nézve rezzenéstelen tekintettel. – Egyelőre minden rendben. Van néhány karcolás és vágás az arcán, de nem hiszem, hogy heg maradna utánuk. Fáj a nyaka? – kérdezte együttérzőn. – Szörnyen – suttogta Francesca. Rourke-ra tudott csak figyelni. Hart beletúrt rövid, sűrű, hullámos hajába, egyszerre tűnt komornak és felindultnak. Gondolatai a fojtogató elfogására összpontosultak. Francescának az járt a fejében, ahogyan Hartnak könyörgött, hogy a magáévá tegye. Azon töprengett, vajon valóban megtették volnae, ha Rourke nem éppen akkor jelenik meg. Biztosra vette, hogy Hart addigra már elvesztette volna az önuralmát.

Hart ekkor megfordult, elvett egy whiskys poharat Alfredtől, és odavitte Francescához, aki azonnal belekortyolt. Az ital égette a torkát, de tudta, hogy egy pillanattal később már csak jóleső meleget fog érezni, ezért újra belekortyolt. Ismét magán érezte a támadóját, ahogy hozzányomta magát, és azt sorolta, amit tenni készül vele. Hirtelen kinyitotta a szemét, és rádöbbent, hogy majdnem az egész poharat kiitta. Ez a nap kész rémálom volt! Hart komor tekintettel méregette. Szemét továbbra sem vette le róla, miközben odaszólt Alfrednek: – Alfréd, küldje el Raoult a fivéremért! – Francesca megdermedt. – Aztán készíttesse el a vendégszobát! Miss Cahill itt tölti az éjszakát Rourke felügyelete alatt. – A lányra nézett. – Idehozatom a szüleit, Francesca. Tudniuk kell mindent. A lány az üres poharat szorongatta. – Ne! – Francesca! – A férfi vonásai ellágyultak. – Kedvesem, maga hajszálnyira van csak attól, hogy azt mondjam, szörnyen fest. Szívesen várnék addig, amíg Rourke rendbe hozza annyira, hogy elfogadható legyen a megjelenése, csakhogy a szülei kétségbe esnek, ha nem megy haza. Át kell mennem hozzájuk, és kíméletesen el kell nekik magyaráznom… valamit. – Tekintete elsötétült, amikor az utolsó szót kimondta. – Én egy kicsit szépítenék az igazságon – javasolta Rourke csendesen. – Ne! – tiltakozott Francesca ismét, s alig kapott levegőt. - Bragget ne hozassa ide, Calder! – A férfi meglepődött, a szeme elkerekedett. – Kérem – tette hozzá a lány. A férfi töprengő tekintettel, összeszűkült szemmel nézte.

Francesca a szófán ült. Már a második whiskyt iszogatta, miután Newman felügyelőnek részletesen beszámolt a támadásról. Hart alig egy méterre, védelmezőn állt mellette, ahová jó fél órával korábban odacövekelt. Nem ivott és nem beszélt, hanem figyelmesen hallgatta a lány minden szavát. Már nem voltak közöttük titkok. A kis szalon ajtaja csukva volt. Francesca azonban tudta, hogy Bragg családjának majdnem minden tagja összegyűlt a hallban. Amikor Newmant bevezették hozzá, megpillantotta Rathet és Grace-t, Nick D’Archand-t, a jóképű unokaöcsöt, Lucyt és a férjét, Shozt, amint suttogva beszélgetnek. El tudta képzelni, vajon miről. És a város rendőrfőnökének a távolmaradása szembetűnő volt. Francesca nem akart Braggre gondolni. Hart teljesítette a kérését, és nem hívatta oda, helyette Farrt hívták. A rendőrkapitány Newman mellett állt. Farr néhány perccel a nyomozó után érkezett, de engedélyezte neki, hogy ő végezze a kihallgatást. – Nos, azt hiszem, mindent felvettünk, Miss Cahill – mondta Newman. Barna szeme csupa gyengédség és kedvesség volt. - Sajnálom, hogy ilyen szörnyűségen kellett keresztülmennie. – Köszönöm. Ki fogják hallgatni újra LeFarge-t és Neville-t? – Francesca beszéd közben Brendan Farr-ra nézett, s közben ösztönös feszültség támadt benne. Tudta, hogy a férfi első perctől fogva, ahogy megismerkedtek, nem kedveli őt. Végül is, a férfi az előző testületnek is tagja volt, és nyilván nem szívelte, hogy egy civil beleavatkozik a rendőrségi ügyekbe, különösképpen, hogy az illető nő.

– Miért nem hagyja ránk a nyomozást, Miss Cahill? – válaszolta Farr hideg mosollyal. – Azt hiszem, ami ma este történt, az is csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha az embereim végzik a bűnügyi nyomozást. Francesca merev mosollyal nézett rá. Logikus következtetésnek tűnt, hogy vagy LeFarge, vagy Neville az elkövető. Hacsak Hoeltzot hamarabb el nem engedték, és a férfi követte őt a Royalig. Azonban könnyű kideríteni, mikor bocsátották el. Farr továbbra is mosolygott rá. – Meg kell önt kérnem, hogy mostantól fogva tartsa magát távol a rendőrségi ügyektől. – Harthoz lépett. – Mr. Hart, mindenkire nézve, akinek az ügyhöz köze van, az a legjobb, ha Miss Cahill felhagy a nyomozással, amíg a fojtogatót kézre nem kerítjük. Francesca azt kívánta, Farr bárcsak eltűnne erről a planétáról. Elmosolyodott, de érezte, hogy az inkább csak grimasz lett, és illedelmesen azt felelte: – Amit csak óhajt, kapitány. – Igaza van – mondta Hart, és olyan tekintettel nézett a lányra, amelyből kiolvashatta, hogy tudja, Francesca csupán ráhagyta Farr-ra a dolgot. – Ez az eset túlment már az ön hatáskörén, Francesca. Francesca hasonlóképpen mosolygott Hartra, és kiitta a második pohár whiskyt is. Szíves örömest készen állt arra, hogy abbahagyja a nyomozást, legalábbis aznap estére. Csakhogy másnap új nap virrad. De akkor már elege volt. Ha Farr nem rendeli el a letartóztatást, akkor neki kell az ügyet a kezébe vennie. De hogyan? Hirtelen izgató ötlete támadt. A fojtogató meg akarta ölni, csakhogy nem sikerült neki. Mi volna, ha csapdát állítana a gyilkosnak? Nyílván őt szemelte ki a következő áldozatának. Mi volna, ha a csapdában ő lenne a csalétek? Izgatottan felállt, és odaállt Hart és Farr elé. Abban a pillanatban rájött, hogy már sajnálja, amiért Bragg nincs ott, hogy azonnal megossza és megvitassa vele az ötletet, és elkezdjék kidolgozni a tervet, amellyel a fojtogatót egy döntő bizonyítékkal szolgáló csapdába csalhatják. – Mi az, Francesca? – kérdezte Hart élesen. A lány ránézett, de hezitált. Hart vajon egyetért majd az ötletével? Aligha. Bragget is nehéz lenne meggyőznie, de tudta, hogy meg tudná tenni. Hartot nem lehet. Ezért úgy döntött, inkább hallgat. Aznap este már úgysem lehet semmit sem tenni. Elmosolyodott. – Semmi. Attól tartok, túl sokat ittam. Támadt egy ötletem, de nagyon abszurd. – Újra ragyogó mosoly fénylett fel az arcán. Hart gyanakodva nézett rá. – Elképzelhető, hogy holnap lesznek még újabb kérdéseink – közölte Farr. – Newman. menjünk! – Odabiccentett Hartnak. - Köszönöm a segítségét. És, Miss Cahill, valóban szerencsésen alakult, hogy nem sérült meg komolyabban, és nem történt még rosszabb. Francesca addig ügyelt a mosolyára, amíg a férfi kiment. – Min töri a fejét, Francesca? – kérdezte Hart, s megfogta a karját. A lányt meglepte, hogy a férfi magához vonja. Csodálatos melegség áradt szét benne. – Semmin nem töröm a fejemet.

– Valamiért kétségeim vannak – válaszolta Hart. De a vonásai ellágyultak, és a lányra mosolygott, amikor kiléptek a hallba. Abban a pillanatban közrevette őket a Bragg család. Francesca a szeme sarkából figyelte, ahogy Farr és Newman az előtérben beszélget, miközben a kabátjukra várnak. – Jól van, Francesca? – kérdezte Grace Bragg, Hart és Bragg nevelőanyja, akinek kék szemében aggodalom tükröződött. Francesca rámosolygott a vörös hajú asszonyra, aki bár már középkorú volt, de még mindig gyönyörű, még a szemüvegben is. – Volt már jobb napom is – válaszolta a lány. – Calder mondta, hogy itt tölti az éjszakát – mondta az asszony, s amikor Lucy, szintén vörös hajú lánya, megállt mellettük, kissé odébb húzódott. – Mit szólna, ha felkísérném a szobájába? – kérdezte a fiatal nő, miközben melegen a lányra mosolygott. Francesca nagyon szerette volna, ha ez a nő megkedveli. Visszamosolygott rá. – Női társaság, pontosan az, amit az orvos rendelt – mondta. A hölgyek mellett kipillantva az előcsarnokba, látta, hogy Farr és Newman már felvette a kabátját, és távozni készül. De Brendan Farr még megállt egy szobor előtt, amely egy ruhátlan nőt ábrázolt, és hosszasan bámulta. Francesca már látta a csodálatos meztelen szobrot. Valami azonban odavonzotta. Farr elfordult, az arckifejezését így nem lehetett megfejteni. – Bocsássanak meg nekem! – mentette ki magát Francesca Grace-nél és Lucynál, és elindult a két rendőr felé. – Még sohasem láttam ilyet – mondta Newman a feljebbvalójának, céklavörös képpel. – A gazdag férfiaknak különös az ízlésük, nem, kapitány? – Mindenki tudja, hogy Hart rajong a szajhákért – vetette oda Farr egykedvűen. Francesca erre megállt, négy méterre a bejárati ajtótól. Alfred sietett oda a rendőrökhöz, és jó éjszakát mormolt nekik, majd kinyitotta előttük az ajtót. Newman kilépett, de Farr hirtelen visszanézett, és acélszürke tekintetével rámeredt Francescára. A lány gyomra megremegett. A férfi udvariasan biccentett, majd kiment. Francesca mozdulni sem bírt. A szíve úgy kalapált, hogy majd kiugrott a mellkasából. Érezte a férfi megkeményedett altestét a fenekén, az arcát a téglán, hallotta a reszelős hangon elsuttogott trágár fenyegetést. Belerakjam a szádba… Azt hallottom, ha valaki szeretkezés közben hal meg, az a legnagyobb orgazmusa. Francesca felkiáltott, és megkapaszkodott a falban. – Francesca! – Hart futva érkezett. Elkapta a karját, s maga felé fordította a lány arcát. – Mi történt? Mindenki tudja, hogy Hart rajong a szajhákért. – Ó, istenem! – Szörnyű remegés jött rá, és érezte, hogy mindjárt rosszul lesz. – Farr az!

A férfi megütközve nézett rá. Francesca kiszabadította a karját, és a legközelebbi illemhely felé futott.

Huszonegyedik fejezet 1902. február 22., szombat, éjjel 11 óra Francesca egy Lucytól kölcsönkapott pongyolában jött ki a fürdőszobából. A vörös hajú nő, aki csak néhány évvel volt idősebb nála, kényelmesen elhelyezkedett a Hart vendégszobájában lévő baldachinos ágy végében. Grace elment, hogy megkérje a szakácsot, készítsen valami könnyű ételt Francescának. Hart is elment, hogy értesítse Juliát és Andrew-t Francesca hollétéről. Francesca mezítláb sétált a hatalmas hálószobában, talpa alatt egy puha Aubusson szőnyeg terült el. Az arannyal díszített fehér márványkandallóban tűz ropogott. A falak halvány pasztellzöld színűek voltak, a mennyezet rózsaszínnel és arannyal volt díszítve. A falakon számos gyönyörű festmény függött, az egyik egy gyermekét gyengéden fürdető anyát, egy másik tengerparti jelenetet ábrázolt, halászfeleségeket, fejükön kosárral. Ez a szoba is éppen olyan lenyűgöző volt, mint Hart otthonának többi helyisége. És ugyanolyan szolidan elegáns. Francesca lefeküdt az ágyra, és abban a pillanatban, ahogy a háta és a válla a feltornyozott párnákhoz ért, megérezte, milyen kimerült. Egy pillanatra behunyta a szemét. Nem akart Brendan Farr-ra gondolni, a férfi alakja mégis betolakodott a gondolatai közé. Vajon helyes-e a megérzése? Francesca tisztában volt azzal, hogy rendkívül zaklatott, és azt is tudta, nincs semmi bizonyítéka arra, hogy Farr a fojtogató. De, te jóságos isten, egy pillanatra, amikor a tekintetük találkozott Hart előcsarnokában állva, bizonyossággal érezte, hogy ő az. Nem tudta, mit is gondoljon, tele volt kétségekkel. Lehetséges, hogy Farr sunyi rendőrtiszt, aki gyűlöli őt, de ettől még nem gyilkos valaki. És most, hogy nem áll fenn közeli fizikai kontaktus, és némi idő is eltelt azóta, úgy érezte, hogy túl elhamarkodottan ítélt. Hart is megmondta, hogy túl kimerült ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Arra kérte, pihenjen. Megborzongott, miközben arra jutott magában, hogy minden valószínűség szerint téved, és ekkor azt érezte, hogy Lucy megfogja a kezét. – Olyan bátor vagy, Fran! – mondta neki halkan. – Ha a szüleid megérkeznek, jobb, ha a pongyolát a nyakadon is begombolod. Francesca rámosolygott, és begombolkozott. Az édesanyja szívszélhűdést kap, ha meglátja Francesca nyakán a sötét foltokat. – Nem voltam bátor ma este, Lucy. Rettenetesen féltem. Soha nem féltem még ennyire. Ismét Brendan Farr jutott az eszébe. Miért dúlná fel Sarah műtermét, és miért ölné meg Grace Conwayt? Ennek semmi értelme, semmi! Lucy odahajolt, és megölelte. – Hartnak igaza van: ez az ügy túl veszélyes! Francesca gyűlölte volna bevallani, hogy Hartnak igaza lehet. Lucy ismét elhelyezkedett az ágy végében, és a lányt tanulmányozta. Majd megkérdezte: – Hol van Rick? – Francesca elpirult. – Csak azért kérdem, mert ti ketten mindig együtt nyomoztok. Így aztán nem értem, miért nincs itt. Francesca elfordította a fejét, mert eszébe jutott, milyen szép és érzéki volt Leigh Anne.

– Kibékült a feleségével – kezdte. Azt akarta mondani Lucy-nak, hogy nem akarta zavarni őket, de úgy döntött, hogy nem hazudik újdonsült barátnőjének. – Ezt tudom! – kiáltotta Lucy, egyszerre dühösen és idegesen. – De a bátyám végzetes gyengesége miatt ez a szörnyűséges nőszemély világéletében az ujja köré csavarta! El sem tudom mondani, mennyire szeretném, ha örökre eltűnne! De nem, ehelyett visszajött, hogy ismét tönkretegye az életét! Francesca felhúzta a térdét, és átölelte. – De hiszen házasok, és azt hiszem, ennek a végzetes gyengeségnek lehet némi köze a szerelemhez. Lucy csak pislogott. – Te egyetértesz a kibékülésükkel? Francesca megvonta a vállát. Még mindig szomorúságot érzett, de már közel sem olyan szívfájdítót, mint korábban. Sőt, már csak egy kis enyhe fájdalom volt, amiről már alig vett tudomást. – A bátyádnál jobban nem csodálok senkit, Lucy. És bár úgy érzem, ő is kedvel engem, azt gondolom, olyan kötelék van közte és a felesége között, amely elszakíthatatlan. – Te ilyen boldogan támogatod a házasságát? – Lucy teljesen elképedt. – Szó sincs boldogságról, ha a bátyádról van szó. De ahogy a nővérem, Connie rámutatott, nekem nincs semmi jogom, míg Leigh Anne-nek minden joga megvan arra, hogy együtt legyen vele. – Azt hittem, szereted őt. Francesca elmosolyodott, de tudta, hogy a mosolya meglehetősen szomorúra sikeredett. – Szeretem. – Majd behunyta a szemét, és azt gondolta: szerettem. A szíve összefacsarodott, amikor Hart furakodott a gondolatai közé. Majd vadul dobolni kezdett. Az biztos, hogy nem fog beleszeretni! Az nemhogy veszélyes, de egyenesen végzetes volna! Ennyi erővel akár felmászhatna egy vékony faágra, amelyet éppen akkor fűrészelnek! Nem, nem szerelmes Calder Hartba. Az a heves pillanat a támadás utáni traumának tudható be. Mindössze rendkívül kedveli, és rendkívül vonzódik hozzá, semmi több. – Tehát most Calder van soron Rick helyett? Francesca megdermedt. Merje elmondani Lucynak Hart ajánlatát? – töprengett. – Mi az? – kérdezte Lucy sietve. Francesca a fejét rázta. – Semmi – felelte. – Ha Calder és Rick nem volnának testvérek, helyeselném. Mert Rick végül is nős, Calder pedig valójában nem olyan, mint amilyennek mutatja magát, a legkevésbé sem. Megérdemli a szerelmet, mind a ketten megérdemlik. – Elgondolkodott. – Calder megváltozott. Boldogabb, mint amilyennek valaha is láttam. Világéletében cinikus marad, de már csak feleannyira rossz, mint amilyen egykor volt. Azt hiszem, ez neked köszönhető. – Kissé elmosolyodott. – Soha nem láttam még olyan kétségbeesettnek, mint ma este. Francesca lábujjai görcsbe rándultak. Hideg futott végig a hátán.

– Hát, nem tagadom, van közöttünk némi vonzalom, de csak egy ostoba nő gondolná, hogy ez több annál. Nem akart emlékezni rá, hogy a férfi alig egy órája mennyire aggódott miatta. Ő akkor igen sebezhető volt, még a támadás hatása alatt, ezért nem volt képes tiszta fejjel gondolkodni. – Calder kemény és nehéz ember – mondta Lucy derűsen. - De a férjem is az volt, amikor megismertem. – Elmosolyodott magában. – De még a kemény emberek is képesek meglágyulni, ha a megfelelő asszony kerül melléjük. – Hart számára nem én vagyok a megfelelő asszony - mondta Francesca élesen, miközben egy vékony kis hang a fejében azt kérdezte: És vajon miért nem? Lucy fürkésző tekintettel meredt rá, majd megvonta a vállát. – Nos, kétlem, hogy Calder valaha is elszánná magát, hogy lenyugodjon és megnősüljön, ezért erről a témáról teljesen meddő beszélgetni. Különben is, tisztában van azzal, hogy mit érzel Rick iránt, és hogy Rick hogyan érez irántad. Francesca előrehajolt. – Ez mit jelent? Lucy megdöbbent. – Nem értem. Francesca megnedvesítette az ajkát, és igyekezett nagyon körültekintően fogalmazni. – Braggnek az a véleménye, hogy Hart velem akar neki visszavágni, Lucy. Lucy szeme elkerekedett. – Amióta csak az eszemet tudom, folyton vetélkednek egymással! – kiáltotta. – Amikor apa elhozta őket hozzánk, Rick tizenegy éves volt, Calder kilenc. Rick mindig igyekezett Caldert irányítani, de Calder állandóan ellenszegült. Ha Rick azt mondta neki, hogy sötétedésre otthon legyen, akkor biztos, hogy egy órával később jelent csak meg. Először akkor verekedtek össze, amikor Calder tizenkét éves lett. Azért emlékszem, mert én is ott voltam. Rick parancsolgatott Caldernek, mint mindig. Nem emlékszem, min vitatkoztak, de Calder visszakézből orrba vágta Ricket. Rick meg volt döbbenve, Calder iszonyú dühös volt. Újra odacsapott, és akkor Rick visszaütött. Szörnyű volt, még vér is folyt, apának kellett szétválasztania őket. És attól a naptól kezdve rendszeresen összeverekedtek. Calder gyűlölte, ha Rick meg akarta mondani neki, hogy mit csináljon, és mit ne csináljon, amit viszont Rick nem bírt megállni. Calder gyűlölte, hogy Rick mindig felelősségtudó volt, ő viszont mindig bajba került. De amit igazán gyűlölt, az az volt, hogy Rathe Rick apja volt, és nem az övé. Francesca szíve meglepő együttérzéssel facsarodott össze. – Leginkább azt gyűlölte, hogy amikor az édesanyjuk meghalt, akkor Rathe eljött Rickért, de a saját apja nem jött el érte - mondta Francesca halkan. – Igen, azt hiszem, igazad van. Francesca eltűnődött, vajon még mindig ez volna-e az alapja Hart féltestvére iránti féltékenységének? Lucy így folytatta: – Csakhogy mindketten felnőtt férfiak. Mindkettőjüket jól ismerem. Calder soha nem udvarolna neked azért, hogy Ricknek fájdalmat okozzon. Soha! Amikor kamaszok voltak, ez

egy ostoba, éretlen játék volt közöttük. De azóta mindketten kinőttek már az efféle rivalizálásból. Francesca rémülten dermedt mozdulatlanná. – Hogyan? Azt akarod mondani, hogy Calder korábban belegyalogolt Rick érzéseibe? Lucy zavarba jött, hogy így kiteregette a családi szennyest, s csak késve válaszolt: – Francesca, azokat a játékokat akkor játszották, amikor még ifjú sihederek voltak. Az már nagyon régen volt! Francesca nagy nehezen felült, s tele volt félelemmel és riadalommal. – Milyen játékok voltak azok?! – kiáltotta. – Azt akarod mondani, hogy Hart azoknak a nőknek csapta a szelet, akiket Bragg kedvelt? – Nem kellett volna elkotyognom – mondta Lucy, s az arckifejezése makacsságot tükrözött – Francesca, az legalább tíz évvel ezelőtt volt már, igazán! Azóta réges-régen külön utakon járnak már. Francesca azon kapta magát, hogy egy jókora párnát ölelget. Nem volt képes mosolyt erőltetni magára, csak meredt maga elé, és eszébe jutott Bragg dühös kirohanása, hogy Hart arra akarja őt használni, hogy végzetes csapást mérjen a bátyjára. Bragg meg volt győződve erről. Francesca nem akarta elhinni, mégis félelem költözött a szívébe. Ekkor váratlanul az édesanyja és az édesapja toppant be a szobába, Hart megállt mögöttük az ajtóban. – Francesca! – kiáltotta Julia. – Calder azt mondja, hogy megcsúsztál a jégen, és egy bérkocsi alá estél! Jól vagy? Ó, drágám! Az arcod! Amikor az édesanyja megölelte, Francesca a válla fölött Calder Hartra nézett. Amikor a tekintetük találkozott, a férfi szemében melegség csillogott, ugyanakkor enyhe figyelmeztetés is. Francesca elfordította a fejét. Egyáltalán nem volt meggyőzve arról, amit lát, és nem tudta, mit gondoljon.

1902. február 23., vasárnap, délelőtt 10 óra Valamiképpen elaludt. Francesca megállt Hart reggelizőszobájának az ajtajában, amely akkora volt, mint más helyeken az ebédlő. Nem volt meglepve, hogy senkit nem lát a hosszú, sötét, fényes tölgyfa asztal mellett, amelyen egyetlen teríték volt csak. Amikor lejött a lépcsőn, az egész ház csöndesnek tűnt, valószínűleg a Bragg család tagjai közül már senki nem aludt, azt gyanította, mindenki elment már, és csak a személyzet tartózkodik a házban. Francesca a tálalóhoz ment, igyekezett elűzni az előző este emlékeit. Egy letakart tálban kolbászos omlettet talált, egy másikban néhány palacsintát. Miközben az előbbiből szedett magának, akarata ellenére Hart, Bragg és Brendan Farr kísértette a gondolatait. Farr-ra gondolva minden étvágya elment. Vajon igaz-e, amit gyanít róla? Lehet ő a fojtogató? Fényes nappal abszurdnak tűnt a feltételezése. Csakhogy előző éjjel, amikor a férfi szemébe nézett, meg volt győződve róla.

– Á, felébredt? – szólalt meg mögötte Hart halkan. A lány megperdült, kis híján leejtette az ételt a tányérjáról. – Igen. – Harttal szemközt, aki szívszorítóan vonzó volt a fekete öltönyében, a szíve hangosan kalapálni kezdett. – Jó reggelt! Mindent köszönök, amit a múlt éjjel értem tett – Kerülte a férfi tekintetét. Hart elgondolkodva nézett rá. – Tegnap este történt valami, igaz? Mert amikor meghoztam a szüleit, nem volt hajlandó a szemembe nézni, és most olyan ideges, mint egy iskolás lány az első randevún. Francesca mosolyogni próbált, de csupán grimaszra telt az erőfeszítéséből. Az asztalhoz sietett. Odáig abban reménykedett, hogy mire felébred, addigra a férfi már bemegy a belvárosi irodájába. Hart követte. – És nem gondolom, hogy Farrnak mindehhez bármi köze volna. A lány leült, és a tojást kezdte piszkálni a tányérján. – Francesca! – A férfi leült a lány mellé, és tenyerét a kezére tette. A lány remegve nézett rá. – Azt hiszem, tévedtem Brendan Farrt illetően – vallotta meg. – Valószínűleg téved. Minden bizonyíték Neville-re utal. De most nem erről az ügyről akarok beszélgetni. Megbántottam valamivel? – Fekete szeme állhatatosan függött a lányon. Francesca nem tudott félrenézni. Igyekezett arra gondolni, hogy a férfi nem több jó és értékes barátnál. Majd emlékeztette magát a férfi botrányos hírnevére és a bátyjával való rivalizálására, amit közvetlenül maga is megtapasztalt. Ekkor eszébe jutottak a férfi szemében előző este csillogó könnyek. Vagy csak azt látta, amit látni szeretett volna? Amikor majdnem teljes ismeretlenként először találkoztak, ez a férfi nyíltan kijelentette, hogy soha nem nősül meg. Most, hónapokkal később, megváltoztatta a véleményét. Miért? Francesca aligha volt ostoba nő. Tudta, hogy bájos, de feleannyira sem szép, mint azok a nők, akikkel a férfit már számtalanszor látta. De azt teljes szívéből tudta, hogy Hart őszintén kedveli. Efelől biztos volt. Csakhogy egy olyan ember, mint Calder Hart, nem vesz feleségül egy nőt pusztán azért, mert kedveli. Most akkor mit tegyen? A megoldás egyszerű: Folytassa úgy, mint addig, és ne tegyen semmit. Megremegett, és elfordult a férfitól, szorosan behunyta a szemét, s meglepte a bensőjében feltámadó csalódottság. És egy szörnyű kép jelent meg a lelki szemei előtt: ahogy esküvői ruhában, fátyollal a fején végigmegy a templomi padsorok között, és az oltárnál Calder Hart várja őt. – Francesca? Maga egészen biztosan haragszik rám valamiért. Kezdek gyanakodni, hogy az édes kis húgom, Lucy mondott magának valamit. Rémesen pletykás. – Halkan beszélt, és bár a lány igyekezett kiszabadítani a kezét, a férfi nem engedte. – Jól vagyok. Nem haragszom magára. Nagyon kedves volt - mondta Francesca, de nem nézett rá.

– Uram? – Alfred lépett a szobába. – Bragg felügyelő van itt, és mindenképpen látni kívánja Miss Cahillt. Francesca összerezzent, a szíve összefacsarodott, és az ajtó felé nézett. Alfred mögött Bragg lépett a szobába, igen komor tekintettel. Nem, nem is komor volt, hanem egyenesen dühös. Hart hátralökte a székét, és lassan felállt. – Már azon töprengtem, vajon mennyi ideig tart, amíg idetalálsz – mondta gúnyosan. – Gondolom, a feleséged veled aludt. Bragg nem vette le a szemét Francescáról, így a lány jól látta, hogy a tekintete még sötétebb lesz. – Kifelé, Calder! – sziszegte. – Már megbocsáss – mondta Hart simulékonyan - de ez az én házam. Ha valakinek távoznia kell, az te vagy. Bragg megperdült. Francesca megérezte, hogy közel jár ahhoz, hogy megüsse a féltestvérét, ezért talpra ugrott. – Ne tegye! – kiáltotta idegesen. Hart fölényesen Braggre mosolygott, várta, hogy az megüsse, és ő kihasználhassa a lehetőséget, hogy visszaüssön. – Calder, magunkra hagyna minket egy percre? – könyörgött a lány odalépve hozzá, és megérintve a kezét. A férfi elcsodálkozott, a tekintetük találkozott. Ekkor utálkozva bólintott, majd kimasírozott. Az ajtó mindkét szárnyát nyitva hagyta maga után. Francesca odament, és szorosan becsukta. Majd megállt, és mély lélegzetet vett, mielőtt Rick Braggre nézett. – Magát múlt éjjel megtámadták! És ezt nekem ma reggel kell megtudnom a főkapitányságon? – Legalább annyira volt hitetlenkedő, mint amennyire dühös. A lány az ajtónál maradt, keze maga mögött, a réz ajtógombon. Nem tudta, mit feleljen, de egyvalami mindig biztos volt közöttük: a becsületesség és az őszinteség. – Először magához mentem – mondta, és hallotta, hogy a saját hangja milyen karcos. A férfi nagy szemeket meresztett rá, tágra nyílt szemében megértés nyiladozott. – Leigh Anne azt mondta, hogy maga alszik. – Francesca állta a férfi tekintetét. Igyekezett nem remegni. Igyekezett mosolyogni. – Nyilvánvalóan alkalmatlan időpontban érkeztem. Ezért aztán eljöttem. – A tőle telhető legnagyobb méltósággal húzta ki magát. A férfi elvörösödött. Francesca tiltakozva emelte fel a kezét, nem akarta hallani a férfi magyarázkodását. – Nagy hibát követtem el. Nem lett volna szabad olyan későn odamennem. Maga nős, elemi dolog, hogy tiszteljem a magánéletét. Kérem, ne magyarázkodjon! – A pokolba! – kiáltotta a férfi. – Maga ezt nem érti, de még én sem értem! Milyen súlyosak a sérülései? Newman nem csinált nagy ügyet a támadásból. – A férfi közelebb lépett, de tisztes távolban megállt a lány előtt, nem érintette meg.

Milyen különös volt. Nemrég ugyanis még a karjába vette volna, ölelte volna, vigasztalta volna, szerette volna. Valaha a férfi volt számára a legbiztosabb pont. De mindez egy csapásra megváltozott előző éjjel. Vagy a változás tart már egy ideje? Szólni akart, hogy jól érzi magát, s arra gondolt, hogy jobb ez így, ha nem vitatják meg a férfi magánéletét, intim dolgait. És mégis, egykor meg tudtak osztani egymással mindent. A férfi felesége most azonban úgy áll közöttük, mint egy szilárd sziklafal. Lehetetlen tőle megszólalni. A férfi káromkodott, majd elfordult, beletúrt aranyló hajába. A keze remegett. Majd a lányra nézett, kezét a gyapjúzakó zsebébe süllyesztette, mintha ott biztonságban tudná. – Jól van? Szörnyen fest. Az arca csupa horzsolás és zúzódás. A nyaka… – A férfi nem tudott megszólalni. Francesca elfordult. Mert bár a férfi előző este a feleségével hált, mégis nyilvánvaló volt, hogy ő még mindig fontos számára. Mikor lett az élet ilyen szörnyen bonyolult? Ilyen érthetetlen? – csodálkozott. – Francesca, kérem! A lány végül mégiscsak a férfi aggódó szemébe nézett. – Túléltem. Van néhány horzsolásom, és elismerem, hogy rettenetesen féltem, de nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik. – Tétovázott kissé, és amikor a férfi továbbra is merőn nézte, hozzátette: – Mamának nem mondtuk meg az igazat. Nem tartottuk jó ötletnek elmondani, hogy megtámadtak. Úgy tudja, megcsúsztam a jégen. – Jobb, ha másik blúzt vesz fel – mondta a férfi komor hangon. Francesca bólintott. Fehér blúzának a gallérja túl kivágott volt ahhoz, hogy eltakarja a nyakán a zúzódásokat. – Szeretném, ha mindent elmondana. Ne hagyjon ki egyetlen részletet sem! Francesca eljött az ajtótól, s rájött, hogy ezzel nagyobb távolságot teremtett kettőjük között. Ez most ösztönös szükséglet volt. Nem fordult meg, kezével szórakozottan babrált az étkezőasztalon, miközben elmesélte a LeFarge-nál tett látogatását, valamint azt, hogy Thomas Neville-t a Royalban találta. Majd felfedte, hogy Evan és Thomas jól ismerik egymást, és Melinda Neville meg akarta festeni Evan portréját, azaz a bátyja addig letagadta, hogy ismeri a lányt. Aztán elmondta, hogy amikor kijött a játékteremből, egy perccel később megtámadták. Francesca megdermedt, miközben felidézte, ahogy minden előzetes jel nélkül hátulról megragadták. Az emlék olyan élénk volt, hogy valóságként élte át, mintha az erőszak újra megtörténne vele. – Még csak azt sem hallottam, hogy valaki a nyomomban van, Bragg – suttogta. – Olyan gyors volt, hogy nem is láttam. Bevonszolt a sikátorba, a falhoz lökött, és… – Elhallgatott. – A többit már tudja. A férfi átkozódott. – Hoeltz semmit nem vallott be, Francesca. Odabenn tartottuk egész éjjel, de nem ő a mi emberünk. Francesca a férfira nézett. Érezte, hogy izzad, és félelem gomolyog a bensőjében, amely megmereviti a gerincét. – Nem Hoeltz az, Bragg.

A férfi meglepetten nézett rá. – Newman azt mondta, hogy maga nem tudta azonosítani a támadót. A lány nagyot nyelt. – Brendan Farr az. Braggben benn szorult a levegő. – Tessék? – Idáig azt hittem, hogy Hoeltz az. Minden nyom, minden indíték az elhagyott szeretőre vallott, aki túlságosan ragaszkodott a kedveséhez. A lány szakítása miatt dúlta fel a műtermet, talán Melindát is megtámadta, mire Grace Conway megjelent Mennyire egyszerű lett volna azt mondani, hogy Hoete gyilkolta meg őt, hogy eltüntesse a bizonyítékot, és ugyanezért ölte meg Miss Holmest is. Még azon is spekuláltam, hogy először azért támadta meg Sarah-t, mert a szeretője helyett a lányon akart bosszút állni, de ez az elgondolás nem igazán állja meg a helyét. Engem pedig azért támadott meg, mert túl közel jutottam az igazsághoz. – Komor mosollyal nézett Braggre. – Azonkívül Thomas Neville-re is gyanakodtam, hogy ő a fojtogató, aki amolyan szeretlek-gyűlöllek viszonyban van a nővérével, és Sarah-t azért támadta meg, hogy félrevezesse a rendőrséget. De nem Thomas Neville a gyilkos. – Francesca, azzal vádolja a rendőrkapitányt, hogy ő a fojtogató. Tudatában van annak, milyen komoly vád ez? – A férfi szeme keményen meredt rá. Az arckifejezése szörnyen komor volt. – Milyen bizonyítéka van? A lánynak muszáj volt leülnie. Megkapaszkodott az asztalban, miközben elborították az őt ért támadás emlékképei. Nagyot nyelt. – Mielőtt Farr tegnap este elhagyta ezt a házat fültanúja voltam, amint egy megjegyzést tett Calderre. Azt mondta: Mindenki tudja, hogy Hart rajong a szajhákért. Aztán a válla fölött rám nézett, majd elment. Bragg odalépett a lányhoz. – Ez a bizonyítéka? – hitetlenkedett – Egyszerűen tudom, hogy ő az. – A kezére pillantott és látta, hogy remeg, ezért elrejtette az ölében. – Napvilágnál már ostobaságnak, abszurd gondolatnak tűnik. – Ám biztos volt benne, hogy nem téved. – Bizonyára téved – állapította meg Bragg határozottan. - Nincs bizonyítéka, nincs egyetlen Farr-ra mutató nyom sem! – Az egyetlen bizonyíték a megérzésem – mondta, s a férfi szemébe nézett, és tisztában volt vele, mennyire ostoba és mennyire nem szakszerű a kijelentése. Aztán még hozzátette: Szörnyen félek tőle. Egy pillanatra úgy tűnt mintha Bragg meg akarná érinteni. Francesca megérezte, hogy a férfi saját magával viaskodik, de a végén az önfegyelme győzött. – A korábbi ügyekben kitűnő megérzései voltak – mondta a férfi tagoltan. A lány bólintott. – Igen. Bragg leült az asztalhoz a lány mellé, s végre mindkét kezét a tenyerébe fogta. – Mondja el, mi lehet Farr motivációja, Francesca! – kérte.

A lány mély levegőt vett, s érezte, hogy remeg. – Gyűlöl engem. Bragg mereven nézte, s igyekezett nem mutatni, mennyire nem hiszi ezt a vádat, de a lány mégis látta rajta. Megnedvesítette az ajkát. – Gyűlöl engem, ahogy, azt hiszem, minden nőt gyűlöl. A fojtogató gyűlöli a nőket, Bragg. – Nem tudjuk, hogy Farr gyűlöli-e a nőket Úgy tudom, van egy szeretője. – Nem nős, ugye? – Soha nem volt nős – felelte Bragg lassan. – Milyen különös – jegyezte meg Francesca. – Amikor a nyomozás elkezdődött, a bátyám volt az egyetlen összekötő kapocs Sarah és Miss Conway között. A férfi a lány tekintetét fürkészte. – Azt akarja mondani, hogy a rendőrkapitány az ön bátyján keresztül akart csapást mérni önre? – Igyekezett továbbra is közömbös arcot vágni, de a lány látta a hitetlenséget a szemében. – Igen – suttogta. – És Melinda és Miss Holmes az útjába akadt. Hosszú perc telt el. Bragg mereven nézte. – És ezzel mit akart volna elérni? Pusztán azért támadta meg Sarah-t és Miss Conwayt, hogy bajba keverje az ön bátyját? Hogy szenvedjen ő is és a családja is? Hogy lássa magát szenvedni? – Valaki kiszivárogtatta a sajtónak, hogy a bátyám valamiképpen érintett – mondta Francesca. – Az bárki lehetett – felelte Bragg némileg ingerülten. – Valaki eljátszotta, hogy rendőrtiszt, és elküldte az őröket a Channing-ház elől. A férfi csak nézett és hallgatott. – A gyilkos egy őrült – tette hozzá a lány, s ekkor a tekintetük egymásba kapcsolódott. Bragg kezdte érteni. Senki nem értheti meg tökéletesen egy őrült gyilkos motivációit. Továbbvitte a gondolatot: – Farr engem is megvet. A fojtogató élvezetét leli abban, amit tesz, és nem csak szexuálisan. – Megborzongott, mert ez igaz volt. – Rettenthetetlen. Bragg hirtelen felállt. – Azt hiszem, téved. De nem vetem el teljesen a teóriáját. Azonban titokban szeretném tartani – mondta. – Petert ráállítom, hogy diszkréten tartsa szemmel Farrt. Francesca nyelt egyet. – Ez jó ötlet. – Megértette, hogy Bragg nem küldhet rá egy rendőrtisztet a saját rendőrkapitányára. – Nekem is van egy elképzelésem – mondta töprengve, miközben a szívverése a hirtelen rátörő félelemtől felgyorsult. Tényleg képes megtenni? A férfi várakozásteljesen, komoly tekintettel nézett rá.

– Arra gondoltam, Bragg, hogy csapdát állíthatnánk a fojtogatónak. El akar engem kapni. Elsőre nem sikerült. Biztosan meg fog… – Nem! – kiáltott fel Bragg rémülten. A lány felállt. – Találkozzunk Farr-ral és Newmannel a maga irodájában! Idézze be Neville-t is, mivel azt már tudjuk, hogy Hoeltz nem lehetett a támadó. Kezdje meg a kihallgatást. Akkor én kijelentem, hogy nem vagyok elégedett a nyomozás menetével, és úgy gondolom, hogy Melinda Neville lakásán nem találtuk meg az összes bűnjelet. Odaindulok egyedül. Gyanítom, hogy Farr, ha ő a gyilkos, utánam fog jönni oda. – Szó sem lehet róla! – morogta Bragg. – De maga elrejtőzik az embereivel. – A szíve hevesen vert a félelemtől. – Másképp hogyan kaphatnánk el? – Maga nem lesz csapdában csalétek – jelentette ki Bragg határozottan. – Nincs apelláta. Francesca meredt tekintettel nézte. A szíve hangosan kalapált a félelemtől. Soha nem félt még ennyire. A férfi arcán rémület jelent meg. – Mit szándékozik tenni?! – kiáltotta. – Vagy egyedül állítok neki csapdát, Bragg, vagy együtt tesszük – felelte a lány elszántan. Huszonkettedik fejezet 1902. február 23., vasárnap, délelőtt fél 12 Francesca megdermedt, amikor kopogtattak Bragg irodájának az ajtaján. A főkapitányságon voltak. Mivel vasárnap volt, az ötemeletes barna homokkő épület kísértetiesen kihalt volt, nem kattogtak az írógépek, nem zúgtak a telegráfok és nem csengtek a telefonok. Még a Mulberry Street is álmos képet mutatott azon a pihenőnapon; egyetlen lelket láttak csak, amikor nem sokkal korábban megérkeztek: egy koldus aludt a rendőrségi épület kapualjában. Francesca erősen koncentrált, hogy meg tudja őrizni a hidegvérét. Bragg bátorítóan rámosolygott, mielőtt kiszólt Brendan Farrnak, hogy jöjjön be. A rendőrfőnök belépett. Hatalmas, széles vállú férfi volt. Francescának össze kellett szednie magát, hogy megőrizze a nyugalmát, amikor a férfi ránézett, és megállt előtte. Ha bosszantotta is a lány jelenléte, nem mutatta. Az arckifejezése kifürkészhetetlen volt. A tekintete rezzenéstelen. Testalkata robusztus. Francesca ekkor látta csak, mekkora keze van. A lány szíve hevesen vert, rosszul érezte magát, közel volt az ájuláshoz. Istenem, megőrült, hogy azt képzeli, New York legjobb zsaruinak egyike a fojtogató? A szíve továbbra is hangosan zakatolt. – Rendőrfőnök úr – biccentett Farr köszönésképpen. Udvariasan Francescára mosolygott. – Hívatott? – Értesítenie kellett volna múlt éjjel, hogy Miss Cahillt megtámadták – mondta Bragg nyugodt hangon, miközben odament hozzá. Rick Bragg száznyolcvan centi magas, széles vállú, vékony, de izmos férfi volt. Farr mellett azonban alacsonynak és soványnak tűnt. Francesca megítélése szerint Farr jó tíz centivel magasabb volt nála. A szíve még hevesebben

vert. Alig kapott levegőt. Úgy érezte, csapdába esett. Ki akart menekülni a szobából. Levegőre volt szüksége, mintha valóban fuldokolna. Valóban képes lesz végigcsinálni? Képes saját magát kitenni csaléteknek? Bragg rendkívül vonakodva fogadta el végül a tervét, de csak azért, mert megfenyegette, ha nem segít, akkor egymaga viszi véghez, és akkor Joel fogja csak védelmezni. Ekkor azonban rájött, hogy Bragg segítsége nélkül képtelen lenne felállítani a csapdát. Farr rémületbe kergette. – Sajnálom – felelte Farr, s úgy tűnt, őszintén beszél. – Későre járt, ráadásul szombat este volt. Úgy gondoltam, uraljuk a helyzetet. Én döntöttem úgy, hogy ne zavarják önt, hiszen a felesége nemrég tért csak vissza a városba. – Közömbös pillantást vetett Francescára. A lány úgy látta, a tekintete jéghideg. Vagy csak képzelődött volna? – Legközelebb, ha hasonló eset történik, csak zavarjon nyugodtan, nem számít, mely napszakban, akár szenteste is lehet. Newman mindjárt itt lesz Neville-lel. Farr arckifejezését nehéz volt megfejteni. – Múlt éjjel túl késő volt már, hogy ellenőrizzük, van-e alibije arra az időszakra, amikor Miss Cahillt megtámadták. Ma este szándékozom elmenni a Royalba, hátha megtudok még valamit. – Helyes – válaszolta Bragg. – Most azonban alaposan ki kell hallgatnunk Neville-t. – Ezt rám akarja bízni? – kérdezte Farr. – Örülnék, ha megtenné – válaszolta Bragg. Francesca a két férfit nézte. Mindketten kitűnő pókerjátékosok lehetnének, gondolta. Egyszerűen lehetetlen volt kitalálni, mit gondolnak. Newman lépett be, a kialvatlan szemű Thomas Neville-lel. Neville olyan zilált volt, mintha öltönyben és nyakkendőben aludt volna. – Üljön le! – szólította fel Bragg, s egy merev támlájú faszéket húzott az íróasztala elé. Neville ellenségesen méregette őket. – Vasárnap általában sokáig szoktam aludni, rendőrfőnök úr. Nehezményezem, hogy az emberei vasárnap reggel kirángattak az ágyamból. – Csak arra vagyunk kíváncsiak, merre járt a múlt éjjel – felelte Bragg. – Üljön le! – hangzott a parancs. Neville lezöttyent a kartámla nélküli, kényelmetlen székre, és felsóhajtott. Francescára emelte a tekintetét. – Tudom, hogy nem találta meg a nővéremet – mondta. – Honnan? – kérdezte Bragg. – Megkérdeztem Newman nyomozót – volt Neville unott válasza. Csend telepedett rájuk. Francesca Neville-t fürkészte, de akárhogy is méregette, nem érezte azt a heves fizikai reakciót, mint amilyet Farr jelenléte váltott ki belőle. Az érzékei nem jeleztek fenyegetést a férfi részéről, akármilyen zaklatottnak tűnt is. Farr szólalt meg: – Néhány kérdést szeretnék feltenni önnek, Mr. Neville. – Csak nyugodtan. – Neville ismét felsóhajtott. – Kaphatnék esetleg egy csésze kávét?

Mielőtt Farr válaszolhatott volna, Francesca szólalt meg: – Én most megyek, hagyom, hogy önök ketten végezzék a munkájukat – mondta a rendőrkapitánynak és Braggnek. Kínosan elmosolyodott. Érezte, hogy elpirul. – Bragg? – intett az ajtó felé. A férfi az ajtóhoz kísérte, ahol megálltak, de Farr és Neville hallótávolságán belül. – Valami hiányzik még, Bragg – mondta Francesca halkan, de azért úgy, hogy jól lehessen hallani a szoba túlsó végében is. – Érzem. Visszamegyek Miss Neville lakásába, és körülnézek, hátha találok még valamit. Bragg felsóhajtott: – Szerintem téved, de menjen csak. Én is csatlakoznék önhöz, de egy ebédmeghívásnak kell eleget tennem. – A férfi a lány szemébe nézett, tekintete elsötétült az aggodalomtól. – Minden rendben lesz – mosolygott rá Francesca, de a szíve rémisztően hevesen vert. Nem mert visszapillantani Brendan Farr-ra. Inkább még egy utolsó pillantást vetett Braggre, majd kisietett a helyiségből. A félelemtől majdnem elájult. Francesca várakozott. Melinda Neville ajtaja előtt nem állt rendőr, Francesca odamenet a főkapitányságon megkapta a lakás kulcsát. Bragg vagy fél tucat rendőrt bújtatott el Louis Bennett lakásában, amely éppen szemközt volt a szóban forgó lakással. Mostanra már Bragg is odakinn várakozik valahol az embereivel a barna homokkő épület körül, hogy ő az ablakból jelezzen, vagy sikoltson. Francesca arca lángolt. Már egy órája várt Melinda Neville lakásában. Farr mostanra bizonyára befejezte már Thomas Neville kihallgatását. Ha a számításai helyesek, bármikor megjelenhet. Annyira félt, hogy a szíve majd kiugrott. Francesca nyugtalanul fészkelődött. A szalonban ült a szófán, Grace Conway holttestének krétával megrajzolt körvonala nem messze volt a lábától. Nagyon is látványos emlékeztetője volt mindannak, amire a gyilkos képes, és amit szándékában áll megtenni. Bár a kis asztali lámpát felkapcsolta, a szoba tele volt árnyakkal. A hálószobában is felkapcsolta a villanyt, s az ajtót nyitva hagyta. Egyre erősödő rémülettel tudatosult benne, hogy ideje további bűnjelek után keresgélni a lakásban. Felállt, igyekezett a légzésére összpontosítani, és erőt meríteni, hogy el ne ájuljon. Nehéz volt visszafognia magát, hogy ne a bejárati ajtót lesse állandóan, amely csukva volt ugyan, de nem zárta kulcsra, hogy megkönnyítse a fojtogató bejutását a lakásba – és a neki állított csapdába. Ahhoz azonban járkálnia kellett, hogy a fojtogatónak lehetősége legyen belépni a lakásba, és őt megközelíteni. Amikor Francesca végre rászánta magát, hogy bemenjen a hálószobába, mozgást hallott a háta mögött, és megperdült. Egy egér futott keresztül a padlón, majd eltűnt a szófa alatt. Megkönnyebbülten felnevetett, aztán megfordult, és felsikoltott. Thomas Neville állt a hálószoba ajtajában, és őt nézte. A lányba belehasított a felismerés: Neville az.

Francesca elfordult, de a férfi megfogta hátulról, és amikor már sikítani akart, észrevette, hogy a férfinak nincs harisnya a fején. Ahogy odafordult, látta, hogy a férfi sír. Hangtalanul. A könnyek végigpatakzottak az arcán. – Halott, igaz? Azért nem találja őt senki. Halott?! – kiáltotta, s a keze lehullt a lányról. Francesca szíve vadul vert. Óvatosan kihátrált a férfi közeléből, de a szemét nem vette le róla. – Azt hiszem. Sajnálom. Neville a szófához ment, és sírva roskadt rá. Francesca mereven nézte. Nem Thomas Neville a gyilkosuk. Odament hozzá, és leült mellé. – Nem maga tette, ugye? A férfi a tenyerébe zokogott. – Nem. Szerettem őt! Ő nem szeretett engem, de én szerettem őt. Anyám helyett anyám volt. – Még hangosabban zokogott, majd hozzátette: – Hazudtam. Hazudtam magának és a rendőröknek is, Miss Cahill! A nővérem szerette Hoeltzot. És ő is szerette a nővéremet, istenem, hogy gyűlölöm őt! Francesca szánakozva megveregette a hátát. Aztán felállt, és az ablakhoz ment. Széthúzta a függönyöket, és ahogy kinyitotta az ablakot, beáradt a fagyos levegő. Kiintegetett, de rosszkedvű volt, mert az ötlete, hogy csapdába csalja a gyilkost, kudarcot vallott. Neville elterpeszkedett a szófán, már nem sírt, de csüggedt volt. Francesca súgva mondta: – Annyira sajnálom! Meg fogjuk találni a gyilkost, Mr. Neville. A férfi ránézett. – Csodálonn önt, Miss Cahill. Melinda olyan volt, mint maga. Bátor és elszánt, és nagyon intelligens. – Aztán elkámpicsorodott. – De nem szeretett engem. Egyáltalán nem. Pedig az öccse vagyok! – kiáltotta. – Biztos vagyok benne, hogy szerette magát – mondta gyengéden Francesca. A férfi szomorúan ránézett, látszott, hogy nem vigasztalódott meg a szavaitól. Bragg lépett a lakásba Newmannel és Hickey-vel. Egy pillantást vetett az elé táruló jelenetre, majd megjegyezte: – Ezek szerint tisztáztuk Neville-t. – Igen – válaszolta Francesca. Megdörzsölte a homlokát. Ha Farr a gyilkos, vajon miért nem kapta be a csalit? Vagy túl okos, vagy mégsem ő a gyilkos. Az egyetlen további gyanúsítottjuk Andrew LeFarge. Mint ahogy a másik kiszemelt áldozat Sarah Channing. Ő, Francescához hasonlóan, túlélte a fojtogató támadását. – Bragg! – kiáltotta Francesca. – Sarah… Sarah-hoz kell mennünk, mielőtt a fojtogató újra lecsap! Tekintetük találkozott. A férfi szemében megértés tükröződött. Sietve elhagyták Melinda Neville lakását.

Bragg megdöngette az ajtót. Egy szolga azonnal kinyitotta. Francesca rákiáltott: – Hol van Sarah? Az inas meglepetten pislogott, és azt felelte: – Úgy tudom, elment valahova. Francesca csalódottan nézett Braggre. A férfi is komornak tűnt. Az inashoz lépett: – Hová ment? – Fogalmam sincs, uram. Francescát elfogta a remegés. Sarah elment otthonról, s ha Francesca elmélete igaznak bizonyul, akkor ezzel újabb támadásnak teszi ki magát. – Rendőrfőnök úr! Miss Cahill! Mintha ajtócsapódást hallottam volna – sugárzott Abigail Channing az előcsarnokba lépve. – Attól tartok, hivatalos ügyben érkeztünk – felelte Bragg, hogy elejét vegye a szívélyes ömlengésnek. – Meg kell találnunk Sarah-t, Mrs. Channing! Van róla elképzelése, hol lehet? Mrs. Channing megrémült. – Valami második esélyről beszélt, de aztán elsietett itthonról. Tudja, üzenetet kapott ma reggel. Francesca szíve elszorult. Sarah besétál a csapdába. – Kérem, Mrs. Channing, próbáljon visszaemlékezni! Tudnunk kell, hogy Sarah hova ment, és kivel találkozik! Mrs. Channing elkeseredett. – Fogalmam sincs. Olyan izgatott volt, és úgy sietett. De várjanak csak! Talán megtaláljuk az üzenetet, hacsak nem vitte magával. Öt perccel később Sarah Channing bájos rózsaszín-fehér hálószobája fel volt forgatva. Francesca egyre rémültebb lett. Nem találtak semmit, sem az íróasztalon, sem a komódon, sem az öltözőszobában. – Nézzük meg a műtermét! – suttogta kiszáradt szájjal. – Ó! Most jut eszembe, az egyik festményét elvitte magával. Barna csomagolópapírban – szólalt meg Mrs. Channing. Francesca egy pillanatra elgondolkodott, majd belé villant a felismerés. Festmény, üzenet, második esély… – Hoeltz!

A barna homokkő épület ajtaja, amelyben Hoeltz galériája volt, nem volt bezárva. Sarah gyanakodva lökte be az ajtót, miután többször is hiába kopogtatott. Nem volt semmi fény sem az előtérben, sem a lépcsőn, és mivel a bejárati ajtó mellett csak egy kis ablakocska volt, nagyon sötét volt. Sarah ijedten tétovázott.

Nincs oka aggodalomra, biztatta magát. Kitűnő lehetőség volt ez számára, s arra a következtetésre jutott, hogy Hoeltz bizonyára látta őt pénteken a kiállításon, és úgy döntött, ad még egy esélyt a lány munkáinak. Sarah tehát felkapta a becsomagolt festményt, de mivel elég nagy volt, két kézzel kellett fognia. A hintó a kocsissal a ház előtt várakozott. Belépett a házba, majd térddel lökte be maga mögött a nehéz ajtót. Ahogy becsapódott, ő még idegesebb lett. A pénteki támadás szörnyű emléke villant át rajta. Alig kapott levegőt. Furcsa módon, amikor arra gondolt, hogy Rourke mentette meg, a férfi vonzó arca kissé megnyugtatta feszült idegeit. Meg sem köszönte még neki. Tudta, hogy megbocsáthatatlanul durván viselkedett vele, de valamilyen okból egyszerűen nem tudta elviselni maga körül azt a férfit. Idegesítette. Felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott. Ideje, hogy beismerje az igazságot: soha nem találkozott még olyan elbűvölően jóképű férfival, ez volt az oka, hogy már a puszta jelenléte csípős boszorkává változtatta őt. Hála istennek, a férfi a következő héten visszatér Philadelphiába. Elindult felfelé a lépcsőn. Mire a második emeleti lépcsőfordulóba ért, alig kapott levegőt. Meglepetésére a galéria ajtaja is tárva-nyitva volt. A fejében hirtelen megszólalt a vészharang. Valami baj van? – Mr. Hoeltz! – kiáltotta, s megállt az első bemutatóterem ajtajában. Nem érkezett válasz. Sarah óvatosan nekitámasztotta a festményét a falnak. – Mr. Hoeltz! – szólította újra a férfit, most már jóval idegesebben. Továbbra sem érkezett válasz. A hatalmas terem, amelyben több tucat festmény lógott a falakon, és számos szobor volt kiállítva, üresnek látszott. Sarah mégis azt érezte, nincs egyedül. Abban a pillanatban érezte, hogy figyelik, és megdermedt. Próbálta meggyőzni magát, hogy csak a képzelete játszik vele, mígnem egy belső hang azt súgta, hogy menekülnie kell, azonnal el kell tűnnie onnan. A szíve olyan hevesen és gyorsan vert, hogy megfájdult a mellkasa. Veríték lepte el a homlokát, a hónalját, a mellei között. Nyilván csak a péntek esti támadás miatt paranoiás. Sarah végigpásztázta a helyiséget. Két hatalmas mellszobron kívül, amelyek egy-egy majdnem egy méter magas posztamensen álltak, nem volt semmi, ami mögé el lehetett volna rejtőzni. Egyedül van. De hol lehet Mr. Hoeltz? Tekintete visszasiklott a posztamensekre: legfeljebb egy gyerek tudna elbújni mögöttük. A szempár továbbra is őt nézte, mintha lyukat égetett volna a hátába. Hirtelen megfordult, de nem állt mögötte senki. Visszafordult, előtte sem állt senki. És akkor meglátta a kezet. A test a padlón feküdt, a másik teremből meredt rá. Sarah nem kapott levegőt, amikor felfedezte, hol van Hoeltz: a másik teremben. Eszméletlen, megsebesült vagy halott. Remegve, mint a nyárfalevél, hátrálni kezdett, s ekkor váratlanul beleütközött egy kemény, erős testbe. A legrosszabb rémálma valóra vált.

– Helló, Sarah! – szólalt meg az iszonyúan ismerős, rekedt hang. A hang, amelyet soha nem fog elfelejteni, a támadója hangja, annak a férfinak a hangja, aki megkísérelte már megölni őt. Sarah felsikoltott.

A kétkerekű fogat megállt a barna homokkő épület előtt, ahol Hoeltz galériája volt. Bragg éppen fizetni akart, amikor sikoltás rázta meg a levegőt. Francesca és Bragg kiszállt, miközben a kocsis utánuk kiabálva követelte a pénzét. Mialatt átszaladtak az úton, Francesca a retiküljében kezdett kotorászni a pisztolya után. A szeme sarkából látta, hogy Bragg már elővette a fegyverét. Az épület bejárati ajtaja zárva volt. – A pokolba! – kiáltotta Francesca, s elöntötte a veríték. Bragg nem tétovázott. Könyökével betörte az ajtó melletti ablakot. – Itt várjon! – utasította, s karjával lesöpörte az üvegcserepeket az ablakpárkányról. Mintha képes lett volna ott maradni. Francesca megvárta, amíg a férfi bemászik az ablakon, majd ő is utánamászott. Felemelte a szoknyáját, s szaladni kezdett a lépcsőn, felfelé, a férfi nyomában. – A pokolba, nem akarom, hogy itt legyen! – kiáltotta a férfi hátra sem fordulva. A lány nem felelt, minden erejét a futásba adta. Berohantak a galéria előterébe, ahol egy hatalmas férfit láttak, harisnyával a fején, amint Sarah Channinget fojtogatja. A lányt nem nyomta a falhoz. Sarah szemben volt velük, az arca már egészen elkékült. – Engedje el! – kiáltotta Bragg, s célzott a fegyverével. A fojtogató észrevette, így Sarah-t pajzsként maga elé rántotta, de már nem szorongatta a nyakát. A lány köhögni és fuldokolni kezdett, arcáról lassan eltűnt a kékség, s halálsápadt lett. A gyilkos nem válaszolt, nehogy felfedje a kilétét. Sarah-val maga előtt hátrálni kezdett. – Engedje el! – parancsolta Bragg. – A játszmának vége! Nem tud elmenekülni, az embereim körülvették az épületet. Francesca tudta, hogy ez nem igaz. Brendan Farr pedig elég okos ahhoz, hogy ezt ő maga is tudja. A gyilkos mintha mosolygott volna rájuk, miközben Sarah-t magával vonszolta a következő kiállítóterembe. Francesca és Bragg utánuk eredt. Az ajtóban megtorpantak, egymásra néztek, majd a falhoz lapultak. – Maradjon itt, ne mozduljon! – figyelmeztette Bragg Francescát. Bragg óvatosan bekémlelt a másik terembe, ahogy Francesca is tett. A fojtogató egyik kezével Sarah-t tartotta, de a kiállítóterem túloldalán már kiverte az ablakot. Egy külső tüzlépcső volt ott. Francesca hirtelen a lába alá nézett, és megrémült. Bertrand Hoeltz feküdt holtan a földön. A feje szét volt lőve, kezében egy revolver, a padlón

pedig egy cédula volt mellette. Francescán hirtelen átvillant a gondolat, hogy a fojtogató nyilván rá akarta terelni a gyanút. A fojtogató ekkor a tüzlépcső felé lökdöste Sarah-t. – Magával akarja vinni! – kiáltotta Francesca. Bragg célzott. – Nem, nem fogja – mondta komor hangon, majd tüzelt. Francescának sejtelme sem volt, hogy Bragg milyen jó lövő, ám amikor a fojtogató megvonaglott, mert a golyó eltalálta a vállát, megkönnyebbülten felkiáltott. A gyilkos azonban Sarah-t arccal előre a vaslépcső felé lökte, majd visszafordult, és előrántva egy pisztolyt, rájuk tüzelt. Francesca ösztönösen a padlóra vetette magát. – Maradjon ott! – kiáltotta Bragg. Letérdelt, és az ajtónyilásból visszalőtt a másik terembe. Francesca feltérdelt, és odamászott hozzá. – Menjen vissza! – kiáltotta Bragg, az arca verítékben úszott. Francesca kilesett a fal oltalmából, és azt látta, hogy a gyilkos még mindig mereven áll, kezében a fegyver, és rájuk céloz. Mellén átütött a vér, majd lassan oldalra fordulva végigzuhant a padlón. Francesca felemelkedett. Bragg visszanyomta. – Maradjon ott! – sziszegte. Pisztolylövés dördült, a golyó leütötte a fal sarkát, ahol Francesca és Bragg kuporgott. Francesca lekapta a fejét, miközben azt hallotta, hogy Bragg felnyög mellette, s ugyanakkor különös kattanást is hallott. Ijedtében megfordult, hogy a férfit találat érte, de nem látott semmit, nem volt vér a férfi barna nagykabátján. – Maradjon a földön! – utasította Bragg kurtán, borostyánszínű szemében eltökéltség csillogott, arcán vad elszántság tükröződött. – Ne csináljon semmi ostobaságot! – suttogta a lány. – Nem akarom hősként eltemetni. A férfi felnyögött, a lány ekkor látta meg, hogy mégiscsak meglőtték, és fájdalmai vannak. A férfi nagyon óvatosan felemelte a karját, és a pisztolyt magasra tartva a földön fekvő gyilkos felé indult. A fojtogató a hátán feküdt. Nem mozdult. De a fegyverét lazán a kezében tartotta. – Ez csapda! – súgta Francesca, s attól rettegett, hogy Bragg újabb találatot kap, ezúttal halálosat. És épp, amikor a lány ezt mondta, a gyilkos Bragg felé rúgott, aki elveszítette az egyensúlyát, és megingott. A revolvere messzire csúszott a padlón. A gyilkos feltérdelt, felemelte a pisztolyát, Francesca ezt látva figyelmeztetőn felkiáltott. Bragg odébb gurult, majd rúgott, és elgáncsolta a másik férfit, aki elesett. A következő pillanatban a két férfi már egymást szorongatva, birkózva hempergett a földön. Francesca észrevette, hogy a pisztoly még mindig a gyilkos kezében van, úgy verekszenek. Francesca előrontott. Bragg megragadta a gyilkos csuklóját, és a mennyezet felé irányította a pisztolyt, amely elsült. Francesca nem tétovázott. Megragadta Bragg revolverét, ügyelve

arra, hogy a hempergő férfitestek el ne sodorják. Bragg a hátán feküdt, és ekkor, hogy a kabátja szétnyílt, láthatóvá vált a vér a mellkasán. A lány keményen a fojtogató fejéhez nyomta a pisztolyt. – Ne mozduljon! – kiáltotta. – Ne mozduljon Farr, különben megölöm! – És ezt komolyan is gondolta. A férfi megdermedt. Ekkor Bragg átvette az akció irányítását. Beletérdelt a másik férfi ágyékába, és amikor a fojtogató összecsuklott, Bragg kiszabadult alóla, és felállt. Azonnal a gyilkos hátára térdelt, egyik térdét a veséjébe nyomta, és a férfi két kezét hátrarántotta. Az övéről lecsatolta a bilincset, és rákattintotta az álarcos férfi csuklójára. Akkor a földre lökte a gyilkost, és felnézett Francescára. – Köszönöm. Az arcán izzadságcseppek gördültek végig. Fehér ingére vér folyt. A lányt elvakította a félelem. – Megsérült! – Nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik. Amikor Bragg felállt, lehúzta a harisnyát a férfi fejéről, és az arcát oldalra fordította. Francescának elállt a lélegzete. Nem Brendan Farr volt az. Hanem Thomas Neville.

Huszonharmadik fejezet 1902. február 23., vasárnap, délután 1 óra A végkifejlet közvetlen közelében ravaszul felültették. Francesca csak nézett, és az járt az eszében, hogyan sírt Neville nem is olyan régen a nővére szófáján, és ő hogyan próbálta megvigasztalni a férfit. – Szóval, mégis maga az – mondta Bragg, és felhúzta Neville-t a földről. A fogoly a mellkasát ért harmadik lövésből erősen vérzett. Neville szeme lángolt, arcát eltorzította a gyűlölet, úgy tűnt, mintha nem is tudná, hogy három lövést kapott. – Őt szerette! Engem gyűlölt! Csak vártam és vártam, hogy visszajöjjön Párizsból, és amikor megjött, Hoeltz is vele volt! Mellie jó lány volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedett vele. Hát nem értik? – Hangja könyörgő lett, a szeme megtelt könnyel. Francesca gyomra háborogni kezdett. De mert Neville beszédes hangulatban volt, megragadta az alkalmat. – Egyvalami van csak, amit egyáltalán nem értek. Miért dúlta fel Sarah műtermét? A férfi szeme elsötétült. Megtántorodott, de Bragg erősen tartotta.

– Mellie azt ígérte, együtt vacsorázunk, de nem került elő. Elmentem a Royalba, és abban a pillanatban, ahogy megláttam a maga bátyját, eszembe jutott, hogy mennyire ki nem állhatja a menyasszonyát, aki maga is festő. Ahogy telt az éjszaka, egyre izgatóbb lett a vágy, hogy felkeressem Miss Channinget. Hogy megbüntessem azért, amit a maga bátyjával tett. És minél többször jutott eszembe, annál dühösebb lettem. Nem terveztem, hogy szétverem a műtermét, Miss Cahill. De amikor találtam egy nyitott ablakot, és azon bejutottam, és megláttam a festményeit, a szajhákról festett képeit, egyszerűen kézenfekvőnek tűnt. Ő is egész nyilvánvalóan egy bárcás ribanc volt! Mellie jó lány volt, amíg nem találkozott Hoeltzcal. Tisztességes nő volt, igazi hölgy! Hoeltz csinált belőle szajhát! Elédesgette tőlem, a tisztességes életünkből, a mi kettősünkből a saját életébe, a művészet és a szex világába. Elvette tőlem Mellie-t! – Vért köpött a lány lába elé. – De aztán nem elégedett meg azzal, hogy feldúlta Sarah Channing műtermét, igaz? – kérdezte Francesca halkan, de már kezdett aggódni. A férfinak orvosra volna szüksége, ahogy Bragg-nek is. A rendőrfőnök inge vérben úszott. A lány nem tudta, mennyi belőle Bragg vére, és mennyi Thomas Neville-é. Neville mereven nézett maga elé, a lány egy pillanatig azt hitte, nem fog válaszolni, vagy nem tud. – Nem, nem elégedtem meg – felelte végül, hirtelen meghunyászkodva. A fájdalomtól nehezen lélegzett, és ha Bragg nem fogja, összecsuklik. – Megízleltem, hogy a bosszú milyen édes. Még többre vágytam. Arra vágytam, hogy Mellie-vel is ugyanazt tegyem, amit Miss Channinggel. – Szemében kéjvágy és őrület csillogott. – Tehát elment Mellie-hez – foglalta össze Francesca közömbös hangon –, és betört a lakásába. Ő közben meglepte magát. Ekkor megölte. Miss Conway véletlenül arra tévedt. Így aztán őt is megölte. Mivel Miss Holmes szemtanúja volt az egésznek, vele is végzett. Majd, gondolom, visszatért Sarah-hoz is, hogy megölje, mert kéjt váltott ki magából a gyilkosság, Mr. Neville. – Maga milyen okos! – mondta a férfi mosolyogva, de közben fájdalom tört rá. – Igen, élveztem, hogy megölhettem azokat a szajhákat, mert minden nő megérdemli, hogy meghaljon! Visszamentem, hogy elkapjam Sarah-t, mert ő is megérdemelte a halált. Egy dologban viszont téved. Mellie-t nem öltem meg. Őt soha nem volnék képes megölni. Szeretem őt. Hogyan hihette akár egy pillanatig is, hogy őt megölném? – kiáltotta. Francesca meglepett pillantást váltott Bragg-gel. Aztán meglátta, hogy Sarah mászik vissza a tűzlépcsöről az ablakon át. Falfehér volt, barna szeme hatalmasnak tűnt apró arcában. – Francesca! Jól vagy? – kiáltotta. Francesca odaszaladt Sarah-hoz, és átölelte. – És te jól vagy? – kérdezett vissza. Sarah bólintott, de közben remegett. – Mr. Hoeltz halott. Megölte Hoeltzot – rebegte. – Maga látta? – kérdezte Bragg azonnal. Sarah megrázta a fejét. – Nem, nem láttam. Már holtan feküdt, amikor megérkeztem. – Erősen remegett. – Tönkretette a nővéremet! – mondta Neville dühösen. A vérveszteségtől kezdett erőteljesen tántorogni. – Azt kapta, amit megérdemelt! Mindannyian! Csak maga, Miss Cahill, maga úszta meg!

Bragg térden rúgta a férfit. Francesca meglepődött. Neville összecsuklott, arca elfehéredett, és levegő után kapkodott. Bragg a férfi fölé guggolt. – Elintézem, hogy villamosszékben végezze! – mondta halkan. – Magának vége, Neville. Vége. Mindannyian Thomas Neville-t nézték, aki bilincsben, vérben feküdt a padlón. Francesca meg volt döbbenve. – De ő is megkapja a magáét! A ribancok mindig megkapják. – Kiköpött. Véres volt. – Ne! – kiáltotta Francesca, mert félt, hogy Bragg ismét bántani akarja. Megdöbbentette a férfi brutalitása, bár egyszer már tanúja volt egy másik esetnél, hogy majdnem megölt egy Gordino nevű alakot. Akkor egy kisfiú élete forgott kockán. Odaszaladt hozzájuk. – Áruljon el nekem valamit! – kérte Neville-t, miközben mellé térdelt. A férfi láthatóan a halálán volt. – Mégis hogyan képzelte, hogy mindezt Hoeltz nyakába varrja? – Írattam vele egy vallomást és egy öngyilkos búcsúlevelet. – Neville köhögött, a saját vérében fuldokolt. Haldoklott. – De Hoeltz épp a rendőrségen volt, amikor maga megtámadott engem – mondta Francesca. Neville ránézett. – …nem tudtam. Francesca felegyenesedett. – Orvosra van szüksége. – Bragg csak nézett a lányra. – Haldoklik! – kiáltotta. – Talán bánja? – kérdezte a férfi. – Hol van Melinda? – kérdezte Francesca suttogva Neville-től. Meglepte Bragg kemény és kegyetlen válasza. Neville szeme becsukódott. – Hol van Melinda?! – kiáltotta Francesca. Bragg a gallérjánál fogva felrántotta a sebesültet a földről. – Él még? Hol van, maga mocskos disznó? – Az alagsorban – hebegte. – Egész idő alatt itt tartottam az alagsorban, Hoeltz orra előtt. Francesca egy pillanattal sem várt tovább. Felugrott, és keresztülszaladt a kiállítótermeken. Amikor kilépett a galériából, Newman felügyelőt és Brendan Farrt látta felfelé jönni a lépcsőn. Farr-ral egymás szemébe néztek. A férfi tekintete jéghideg volt. – Neville a gyilkos. Bilincsben van, de haldoklik – mondta. - Orvosra van szüksége. Elszaladt a két férfi mellett, le az alagsorba. Az ajtón lakat volt. Vadul megrázta. – Melinda! Miss Neville! Hall engem? Odabent van? – Igen! Ó, istenem, segítség! Fogoly vagyok! – kiáltotta a nő szinte magánkívül. Bragg váratlanul mellette termett. – Lépjen hátrébb! – mondta.

A lány azonnal félreállt, mire a férfi a vállával nekifeszült az ajtónak. Az felpattant, a lakat lánca azonnal elszakadt. Francesca elsietett a férfi mellett, majd a pince sötét mélyén meglátott egy apró, fekete hajú nőt egy székhez kötözve. Melinda sírva fakadt. Francesca odaszaladt hozzá, és tartotta, amíg Bragg kioldozta. 1902. február 23., vasárnap, este 6 óra Francesca követte Bragget az irodájába. Felakasztotta a kabátját a fogasra, kesztyűjét a férfi íróasztalára dobta, és aggódva fordult Bragg felé. A férfi a saját kabátját igyekezett éppen felakasztani. – Hadd segítsek! – kiáltotta Francesca, és odalépett a férfihoz. Bragg halványan rámosolygott, fájdalmai voltak. – Köszönöm – mondta érdes hangon. A lány átvette a kabátot, és felakasztotta. Bragget végre ellátták a St. Francis Kórházban, a jobb karja fel volt kötve, s a véres ing alatt a vállán kötés volt. A golyó a kulcscsontja alatti izomba fúródott, és majdnem egy óra hosszat tartott, amíg kivették, és a sebet összevarrták. Bragg szörnyen festett, és nem csupán a kimerültségtől. Arca feltűnően fehér volt, az álla borostás, és a szája és szeme köré mély ráncokat árkolt a fájdalom. A sebesülése nem volt életveszélyes, de végül is sebészi beavatkozás történt, vért veszített, és azt javasolták, hogy néhány napig otthon pihenjen, nehogy elfertőződjön a seb. Neville-t is beszállították a St. Francisbe, de a megérkezése után nem sokkal meghalt. Francesca megfogta Bragg karját. – Haza kellene mennie. Elviszem egy bérkocsival. A férfi a fejét rázta. – Meg akarom írni az előzetes jelentést, amíg frissek bennem a mai események. – Ó, Rick, az várhat – mondta a lány, és semmi többet nem akart, mint a férfit otthon látni, amint az ágyában pihen. A férfi röpke mosolyt vetett rá, majd az íróasztalához ment, kinyitotta az ajtaját, és elővett egy üveg skót whiskyt meg egy poharat. Bizonytalan kézzel öntött magának. – Hála istennek, Melinda Neville életben van! Sokkos állapotban, de életben van. Francesca várta, hogy a férfi őt is megkínálja. – Annyira sajnálom őt – mondta a lány. Melinda teljesen összetört, amikor megtudta, hogy Hoeltz gyilkosság áldozata lett. Francesca mindent megtett, hogy megvigasztalja, de lehetetlen volt. Miután vallomást tett, az egyik rendőrtiszt elvitte őt egy baráthoz. Úgy tűnt, az öccse, azonkívül, hogy terrorizálta, nem bántalmazta. Melinda azonban meg volt róla győződve, hogy a férfinak szándékában állt megölni őt. Bragg a székébe ereszkedett, az összeomlás határán. Francesca odasietett mellé.

– A jelentés várhat – mondta sürgetőn. – Fájdalmai vannak! Vért veszített! Alig találták meg a golyót, majdnem egy óráig volt a műtőben! Kérem, Rick! A férfi felpillantott rá. – Most miért hív Ricknek? A lány tétovázott. – Mert mindketten meghoztuk a döntésünket. A férfi csendben nézte. Az ajtó kivágódott. Francesca egy tisztre számitott, de Leigh Anne sietett be, arcából kiszaladt a vér, szemében félelem tükröződött. – Egy újságirótól értesültem! Rick, jól vagy? A férfi az asszonyra emelve a tekintetét, kiegyenesedett. – Jól vagyok. Francesca szíve elfacsarodott, hirtelen fájdalom tört rá. Amikor Leigh Anne odasietett Bragghez, és láthatóan megdöbbentette a véres ing, Francesca félreállt. Szemét azonban nem tudta levenni a családi jelenetről, amelynek szemtanúja volt. – Azonnal hazajössz! – kiáltotta Leigh Anne dühösen. – Még dolgom van – szabadkozott a férfi, de nem vette le a szemét az asszonyról. – Mindig van valami dolgod! Reggel is elvégezheted! Megsebesültél, úgyhogy hazamegyünk. – Az asszony olyan ideges volt, hogy az arcán két vörös folt lángolt, a szemébe pedig könnyek gyűltek. Francesca felsóhajtott, meglepte, milyen szomorúság fogta el hirtelen, de aztán arra gondolt, ez így van rendjén. Rick Braggnek adnia kell egy újabb esélyt a feleségének. Ez nem is volt kérdés. Valódi esélyt. Esélyt, hogy az asszony újra elnyerje a szívét. – Miért nem küldettél értem, amikor bevittek a kórházba? - kiáltott fel hirtelen Leigh Anne. – A feleséged vagyok! Ott lett volna a helyem melletted! – Négy évig nem voltál mellettem – jegyezte meg Bragg szárazon. Francesca elfordult, amikor Peter jelent meg az ajtóban. Rámosolygott a megtermett svédre. – Azt hiszem, Braggnek némi segítségre van szüksége, hogy haza tudjon jutni – mondta halkan. Peter bólintott. – Peter! Segítsen Ricknek felvenni a kabátot. Hazamegyünk, nincs vita – jelentette ki Leigh Anne, s ekkor nézett először Francescára. Francesca képtelen volt mosolyogni. – Nem komoly a sérülése – mondta neki a lány. – Néhány napon belül jobban lesz. Leigh Anne mereven nézte, majd miután Bragg kiitta a whiskyjét, és Peter felsegítette rá a kabátot, az asszony Francesca felé indult. Francesca megdermedt. Leigh Anne komor tekintettel nézett rá. – Köszönöm mindazt, amit ma a férjemért tett – mondta, és smaragdzöld szeme Francescára tapadt. Nem kapta el róla a tekintetét. Komoly volt.

Francescának sikerült elmosolyodnia. – A barátom – felelte. Leigh Anne behatóan tanulmányozta. – Kezdem érteni. Francesca nem tudott megszólalni. Leigh Anne megfordult, és visszasietett Bragghez, aki addigra felkelt már, a kabátja a vállára volt borítva, és Petert dirigálta, hogy vegyen ki néhány dossziét az íróasztalából. Az asszony nem repesett az örömtől, látva, hogy a férfi munkát visz haza. – Istenem, le kell végre vennünk azt a véres inget rólad! – kiáltotta. – Csúnyábbnak néz ki, mint amilyen valójában – felelte Bragg. Tekintete a felesége mellett Francescára siklott. Pillantása szomorú és fürkésző volt. Francesca megfordult, és kiment. 1902. február 24., hétfő, reggel 9 óra - Köszönöm, Ellie – mondta Francesca, amikor az asszony ragyogó arccal az ablak előtti asztalra helyezett egy tálcát, amelyen forró csokoládé és friss sütemény illatozott. – Örömömre szolgált, kisasszony – mondta Ellie. – Kérem, szólítson csak Miss Cahillnek – kérte Francesca, akin még mindig egy egyszerű pamut hálóing és egy csinos, virágos pongyola volt. Bette, a fiatal szobalány, miután széthúzta a szobában az összes függönyt, vizslatva lépett oda az asztalhoz, amelyet Ellie már megterített, és a rózsával teli vázát először az asztal közepére, majd az egyik szélére helyezte. – Köszönöm, Bette – mondta Francesca, és megveregette a vállát. – Nem kell annyira fontoskodnia. Bette azt felelte: – Ellie elfelejtette behozni a narancslevet, Miss Cahill. Azonnal hozom! – Az idős asszonyra meredt, majd kisietett a szobából. Ellie elszontyolodott. Kétségbeesettnek tűnt. Francesca odament hozzá. – Ma nem is kérek gyümölcslevet. Nagyon ügyes volt, Ellie. Az ember azt gondolná, hogy egész életében ennek a háznak az alkalmazottja volt. – Valóban? – kérdezte Ellie reményteljesen, a szemében bizonytalanság volt, de csillogott. Francesca bólintott, és kikísérte Ellie-t. Majd háttal nekitámaszkodott az ajtónak, és beleveszett a gondolataiba. Egész éjjel nem aludt. Egész éjjel, miután a fojtogató rejtélye megoldódott, minden pillanatát az foglalta le, amire nem szabadott volna gondolnia, s próbálta leküzdeni magában a késztetést, hogy megtegye az elképzelhetetlent.

A szépen megterített reggelizőasztalhoz lépett, és leült, s miközben a forró csokoládét kortyolgatta, az ötödik sugárút felé terjeszkedő fehér, fagyos gyepet nézte az ablakból. A hó kezdett olvadni. A sugárút latyakos volt, a jégből sár lett, s az elhaladó járművek felcsapták a hólét. Mi lenne, ha? Rettenetesen félt. Hart jóképű fizimiskája és gúnyos tekintete kisértette. Felkavaró képek kavalkádja jelent meg lelki szemei előtt: Hart és Daisy, Hart az irodájában, Hart előtte térdelve, amint az ő arcát a tenyerébe fogja. Letette a csészéjét, és átkarolta magát. Elemi erővel vonzódott a férfihoz; ezt kár is lett volna tovább tagadni. Lehet, hogy ő is ugyanolyan ostoba, mint a többi nő, de az éjszaka nagy részében a férfi ízére, érintésére gondolt, és kétségbeesetten azt kívánta, bárcsak a karjában lehetne. Szeretett volna beleveszni az ölelésébe, elmesélni neki, mi történt, és hogyan oldották meg az ügyet. Hiszen barátok. Jó barátok, még akkor is, ha nincs bennük túl sok közös vonás. A barátság és a szenvedély nem is olyan rossz alap egy házassághoz. Megborzongott, és maga is meglepődött, hogy olyasmin mereng, amin nem kellene, hiszen megfogadta, hogy sohase megy férjhez. Emlékeztette magát, hogy nem szerelmes a férfiba. A férfi, akit szeret és akit egész életében szeretni fog, más nőé, méghozzá törvényesen. Sőt, Francesca biztos volt benne, hogy Leigh Anne valóban szereti Rick Bragget. Az előző napi aggodalma ékes bizonyítéka volt ennek. És Francesca azt akarta, hogy a férfi boldog legyen. Eltűnődött, vajon az idő múlásával a férfi és Leigh Anne megtalálja-e a közös boldogságot. Bragg megérdemli a boldogságot. Nála jobban senki nem érdemli meg. És Francesca minél többet gondolt rá, annál inkább úgy érezte, hogy bátorítania kell őt, hogy adjon a feleségének egy második esélyt a szerelemre. Ám azért, hogy ez valódi esély legyen a boldogságra, neki távol kell tartania magát a férfitól. Szomorúan gondolt arra, hogy túl mély érzelmek vannak még bennük egymás iránt, és ez csökkenteni fogja a valódi kibékülés esélyét. Barátok fognak maradni, de már most sokat változott még ez a plátói kapcsolat is. Végül is ő nő, Bragg pedig férfi, és Leigh Anne megjelenése meglehetősen bonyolulttá tette kettőjük kapcsolatát. Ha férjhez menne Harthoz, sokkal könnyebb volna fenntartania egy laza és kevésbé veszélyes barátságot Bragg-gel. Felforrósodott az arca. Minden porcikája. Azért férjhez menni, hogy könnyebb legyen kiszakadni egy korábbi szerelemből, szörnyű indok. Connie-nak igaza volt. Hart végül is rászánta magát a nősülésre. Francescának nem sokat kellett gondolkodnia, hogy tudja, feleségként szörnyen féltékeny és dühös lesz Hartra. Tényleg olyan szörnyű volna Hart feleségének lenni? Hart nem volt reformer, nem érdekelte a politika, és Francesca tudta, hogy minden adománya múzeumokhoz és könyvtárakhoz kerül. Abban biztos volt, ha megkéri, bárkinek adományoz, s bár tudta, hogy a művészetek támogatásában nincs semmi rossz, úgy érezte, a szegények megsegítése előbbre való. Mégis, tudta, hogy köztük nem lesznek túlfűtött politikai viták, nem vesznek részt politikai gyűjtésben, és a férfiban soha nem fog ellenállhatatlan vágy támadni, hogy megváltoztassa a világot. Lehet, hogy ez egy rendkívül rossz párosítás, tűnődött magában, s a szíve elszorult. Mert ez a házasság egy egész életre fog köttetni.

És mi lesz akkor, ha egyszer eljön az a nap, amikor a férje pillantása fiatalabb, csinosabb nőre vándorol? Ha szerelem fűzi össze őket, akkor az a nap nem lehet fenyegető. De Francesca tudta, hogy e nélkül a kötelék nélkül szörnyen fájna, ha a férfi hűtlen lenne hozzá. Természetesen senki nem kötelezi, hogy most azonnal vagy a közeljövőben bármilyen döntést hozzon. Mégis remegett a félelemtől és a várakozástól, a bizonytalanságtól és az izgalomtól. – Fran? Hála istennek, hogy már ébren vagy! – kiáltotta Connie a szobába rontva. Francesca éppen a csészéjéért nyúlt, s majdnem kilöttyintette a forró csokoládét. – Con? Milyen nagyszerű meglepetés! Alig hitt a szemének, hogy a nővére már fent van, teljesen felöltözött, pedig még csak reggel kilenc óra volt. Ráadásul fülig ér a szája, sőt, kipirult, a szeme ragyogott, mire Francesca azonnal gyanakodni kezdett. Connie becsukta maga mögött az ajtót, és elmosolyodott. – Azt gondoltam, neked kell megtudnod elsőként, hogy Neil-lel elutazunk. Francesca azért fohászkodott, hogy igaz legyen a sejtése. – Tessék? Connie felnevetett, és boldogan újságolta: – Úgy döntöttünk, hogy Newportban töltünk egy hosszú hétvégét. Tavasszal pedig Párizsba utazunk. Francesca elmosolyodott. – Connie, borzasztó hideg van. Senki nem megy Newportba télen. – De mi igen. Majd viszünk magunkkal bundát és gyapjúzoknit, sílécet, és forralt bort iszunk, meg pirított mályvacukrot eszünk, meg csupa ilyesmit. – Nevetett. – Kibékültetek! – kiáltotta Francesca, és odaszaladt a nővéréhez. Connie bólintott, miközben boldogan összeölelkeztek. – Olyan szerelmes vagyok! – súgta, amikor kibontakoztak egymás öleléséből. Francesca átkarolta. – Azt látom. Nagyon örülök, Connie! Neil imád téged. Mindig is imádott. És mindig is imádni fog. – Én is azt hiszem. – A fiatalasszony ragyogott. – Egyébként szerdán indulunk. Elkísérsz vásárolni? Azt hiszem, szükségem lesz valami gyapjúbricseszre és néhány jó vastag pulóverre. Francesca felvont szemöldökkel nézett rá. – Ez minden? Connie arcát halvány pír színezte. – Hát, arra gondoltam, kellene valami csipkés és átlátszó holmi is. – Feltétlenül segítek vásárolni – nevette el magát Francesca.

Amikor felébredt, csodálkozva látta, hogy hálóruhában fekszik a saját ágyában, az egész jobb válla és jobb oldala, majdnem egészen a derekáig fájdalomtól lüktet. A függönyök kissé szét voltak húzva, így látta, hogy már későre jár. Miközben nehézkesen felült, átvillantak az elméjén az előző nap eseményei. Meglőtték, a fojtogató halott, és az ügyet hivatalosan is lezárták. Leigh Anne lépett be váratlanul a szobába, szinte angyali látomásnak tűnt, a rózsaszínű köntösben hihetetlenül gyönyörű volt, mégis ártatlannak és illedelmesnek látszott. Megdermedt. Egy tálcát hozott, amelyen egy letakart tányérból húsleves illatozott. Az asszony rámosolygott. – Végre felébredtél! Megpróbált felülni, de minden apró mozdulatba belesajdult a válla, a karja. Micsoda új trükk ez? – Hány óra? Miért nem ébresztettél fel? – elégedetlenkedett Bragg, hiszen dolga volt, több is, mint amennyi egy embernek elég volna, hiszen hétfő volt. Az asszony mosolya elhalványodott, amikor letette a tálcát az ágy melletti éjjeliszekrényre. – Rick, mindjárt négy óra, dr. Finney a fájdalmaid miatt ópiumtinktúrát rendelt. Azt akarta, hogy pihenj. Ahogy én is azt akarom. A férfi haragosan és hitetlenkedve nézett rá. – Dolgoznom kell – szűrte a fogai között. – Hogy merészelsz beleavatkozni a dolgaimba? Az asszony megdermedt. – Ez nem volt szép tőled. – Az életben kevés szép dolog van – vágott vissza, s azt kívánta, az asszony bárcsak eltűnne a szobájából, az otthonából, az életéből. Most azt játssza majd, hogy babusgatja és gondozza? Kissé későn eszmélt rá. Egész pontosan négy évet késett. – Dolgozni megyek – mondta, miután sikerült felállnia. A vállába és a mellkasába nyilalló fájdalomra összeszorította a fogát. Olyan volt, mintha éles kést forgatnának benne, sokkal rosszabb volt, mint előző nap. Aztán rájött, hogy akkor olyan sokk érte, hogy nem tudta felmérni a seb mélységét. – Nem – mondta a nő határozottan –, ma nem mész az irodába. Mintha rosszul hallotta volna. Odafordult az asszonyhoz: – Tessék? – Ágyban maradsz – rendelkezett az asszony határozottan, de elfúló hangon, szeme tágra nyílt, és a tekintetük egymásba mélyedt. Az asszony olyan sebezhetőnek tűnt. A férfi arra számított, hogy a felesége tart tőle, ahogy az elvárható volna. Mert ő úgy érezte, hogy legszívesebben kidobná a szobából. – Te akarod megmondani nekem, hogy mit csináljak? – kérdezte fenyegetően halkan. Az asszony bólintott. – Igen. Dr. Finney azt mondja, hogy legalább három napig ágyban kell maradnod. – A nagy nyavalyát! – vicsorított. – Megsebesültél! – kiáltotta az asszony.

– Nem fáj. Dolgom van. Vagy elfelejtetted, hogy milyen felelősségteljes munkám van? – Eldübörgött az asszony mellett, és kinyitotta a szekrényét. Az asszony hallgatott mögötte. Kivett egy vasalt inget és egy nyakkendőt. Megfordult. Az asszony szeme szikrát szórt. – Hiszen el is felejtettem! Semmi nem változott. Felkelsz, és elmész dolgozni. Aztán egyszer csak, jó későn hazajössz, még dolgozol, aztán lefekszel. Semmi nem változott. – Ez így van – felelte a férfi, s örült az asszony elégedetlenségének. – Nem kell itt lenned, ugye tudod? A te ötleted volt, nem az enyém. Ebben a pillanatban beleegyezhetsz a válásba, és nem fog zavarni az időbeosztásom. Az asszony keskeny csípőjére tette apró kezét. A keble kétségbeesésében és felindultságában erősen hullámzott. – Kötöttünk egy egyezséget! Mindketten aláírtuk. Fél év együtt, férj és feleségként, Rick. Nem megyek el! – Nos, ez igencsak jó hír, figyelembe véve, mi az, amiben a legjobb vagy. Hirtelen újra feltámadt benne a gyötrelem, amely négy évvel korábban elfogta, amikor felfedezte, hogy a felesége elhagyta. Abban a pillanatban elborította ugyanaz a fájdalom. Későn érkezett haza, mint általában, és nem találta az asszony holmiját a házban, egyetlen levelet hagyott csak hátra, szerelmük és házasságuk széttépett maradványát. A négy évvel korábbi levélben a következőket olvasta: Drága Rick! Úgy döntöttem, hogy elutazom Franciaországba nyaralni. Meg akartam veled beszélni, de akárhányszor megpróbáltam, vagy éppen kifelé tartottál a házból, belemerülve a munkáddal kapcsolatos gondolataidba, vagy kimerülten zuhantál az ágyba. Nem tudok tovább így élni. Mivel alig látjuk egymást, nem sok különbséget jelent, ha elmegyek egy hosszabb vakációra. Talán mindkettőnknek jót tesz egy kis különélés. Nekem biztosan. Mire megtalálod ezt a levelet, minden valószínűség szerint öt-hat órája már a tengeren leszek. A következő hónapban Párizsban, az Excelsior Hotelben fogok tartózkodni, utána majd tudatni fogom veled a hollétemet. Szerető feleséged, Leigh Anne Évek óta nem gondolt már erre a pillanatra, ezért most megdöbbent, hogy annak az átkozott levélnek minden egyes sorára emlékszik. – Nem volt szép, hogy ezt mondtad – mondta az asszony meglepő méltósággal, szemében sértettség tükröződött. – Ez az igazság – vágott vissza, s nagyon közel állt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. – Micsoda gyáva alak vagy! – kiáltotta az asszony. – Én legalább beismerem a saját hibáimat a házasságunk kudarcában. De tőled egyetlenegyszer sem hallottam, hogy legalább

részben vállaltad volna a saját hibádat. Egy férfihoz mentem feleségül, nem egy ügyvédhez! És a végén még annyit sem kaptam! – Amíg jegyben jártunk, megosztottam veled minden álmomat – morogta a férfi, miközben bűntudatot érzett. – Soha nem titkoltam előtted azt a vágyamat, hogy meg akarom reformálni a társadalmat. Amikor feleségül jöttél hozzám, tudtad, hogy keményen dolgozom. – Amikor hozzád mentem, azt gondoltam, normális állásod lesz, normális munkaidővel! Amikor hozzád mentem, azt gondoltam, hogy tisztességes életünk lesz, nem a szegénység. Soha nem hittem, hogy egy kísértethez megyek feleségül! Ügyvédként tudnod kell, hogy hamis színben tüntetted fel magad. – Tudod – kezdte dühösen kigombolni a hálóruháját - más asszonyok nem hagyják el a férjüket. A házasság a sírig tart. Számodra kényelmetlenné vált, ezért elhagytál. Meg sem fordult a fejedben, hogy azt a nehéz időszakot valahogy átvészeld. – Te nem tudhatod, hogy én mit gondoltam, vagy mit gondolok most. Soha nem voltál képes rá, Rick! – Könnyek lepték el gyönyörű szemét, telt ajka megremegett. – Többé már nem érdekel, mit gondolsz, Leigh Anne. Egyébként, nincs ellenemre a mi kis egyezségünk. – Hideg mosoly futott át az arcán, és kilépett a hálóruhából. Az asszony pillantása a mellkasáról azonnal a férfiasságára siklott. Bragg ügyet sem vetett az asszonyra, felhúzta a hosszú alsónadrágot. – Sőt, egészen kellemesnek tartom. Eltelt egy kis idő, mire az asszony megszólalt: – Igen, ez elég nyilvánvaló. Mindig kívánni fogsz engem. Mindig is kívántál. Ez soha nem fog megváltozni. – Az ágyban, igen, magam is úgy gondolom, hogy mindig kívánni foglak. De miért ne? – Gombolni kezdte az ingét. – Nálad nincs jobb az ágyban, Leigh Anne, de azt hiszem, ezt te is tudod. – Élvezem a szexet, és nem szégyellem bevallani, jobban élvezem veled, mint bárki mással, különösen most – mondta, s a szeme se rebbent. A férfi a kitágult pupilla láttán megállapította, hogy az asszony nem tiltakozna, ha most azonnal ágyba vinné. És mivel ő is szívesen tette volna, gyűlölte érte magát, ezért ismételten az asszonyra támadt: – Valaki jól kitanított. – Te tanítottál ki, te ostoba! – kiáltotta az asszony remegve. A férfi meredten nézte, de nem volt hajlandó hinni neki, még a felrajzó erotikus emlékek dacára sem. – Tudod, akár minden éjjel ágyba viszlek, de fél év múlva elválok tőled. Semmi nem változtatja meg az elhatározásomat. – Most gyűlöllek! – sziszegte az asszony. – Akkor elmehetsz – nézett rá könyörtelenül. Az asszony rezzenéstelen tekintettel nézett a szemébe. – Mert, azt hiszem, szeretlek – mondta az asszony. A férfi ebben a pillanatban széles mozdulattal lesöpört egy drága kristályvázát és két könyvet a komódról a földre. Az asszony összerezzent.

– Hazug! – mondta a férfi.

Francesca Hart házának hatalmas előcsarnokában állt a kezét tördelve, és azt hajtogatta magában újra és újra, hogy nem kell most semmilyen döntést hoznia, különösen olyat nem, amely az egész további életére kihatással lehet. Belső tiltakozása mégis süket fülekre talált. Olyan volt, mintha a lehetőség apró magocskája valahogy gyökeret vert volna, és egy megingathatatlan, teljesen kifejlődött tölgyfa sarjadzott volna ki belőle. Olyan volt, mintha egy madzagon rángatott bábu lett volna, a bábjátékos pedig maga az ördög: Hart. Megborzongott. Ha valóban férjhez menne hozzá, vajon a barátságuk túlélné-e egy házasság megpróbáltatásait és gyötrelmeit? Csak ekkor tudatosult benne, hogy a férfi milyen fontos lett számára. Soha nem tenné kockára a barátságukat. A férfi sietve érkezett, szmokingot viselt. Ő volt a legcsinosabb férfi, akit csak ismert, és valaha is ismerni fog. Valahova készül, gondolta csalódottan. Féltékenység támadt benne. Melyik szépséget kísérgeti majd karonfogva? Idehozza őt a saját otthonába, vagy a nőhöz mennek, esetleg valamelyik diszkrét hotelszobába? – Francesca! – kiáltott fel a férfi széles mosollyal. Francesca észrevette, hogy azonnal ráfogó mosollyal üdvözölte. Hart szemmel láthatóan örült, hogy láthatja, mire a lány szíve összeszorult. – Jó napot, Calder! A férfi megragadta mindkét kezét, az arcát tanulmányozta, és azt mormolta: – Jaj, ne! Olyan rémült, mint egy nyuszi. Azonnal elfog a kétség, ha ilyen nyugtalanul jelenik meg nálam. Mi a baj? A lány megnedvesítette az ajkát, és elhúzta a kezét. – Semmi, igazán semmi. Nos, gondolkodtam. De amint látom, éppen dolga van valahol. A férfi meredten nézte. – Legfeljebb elkések. Belekarolt a lányba, szorosan magához szorította, és besétált vele ugyanabba a kis szalonba, amelyben a minap voltak. Mindkét ajtószárnyat becsukta, és szembeállt vele. – Maga a legfegyelmezettebb nő, akit csak ismerek. A lány mosolyogni próbált, de nem sikerült, és remegni kezdett. – Elég sokat gondolkodtam. Hart derűs mosollyal nézte. – Kedvesem, magánál senki nem gondolkodik többet. Kétlem, hogy valaha is engedélyez némi pihenést az elméjének. Szinte félek megkérdezni, mi volt a tárgya az elmélkedésének. – Maga. A férfi összefonta maga előtt a karját. A mosolya elillant. – Ah, értem. Francesca is átkarolta magát.

– Az ajánlatát vettem fontolóra, Hart. A férfi karja lehullott. Mozduladanul figyelt. A lány képtelen volt elmosolyodni. Az ajkát merevnek érezte, mintha megdermedt olvasztott cukorból lett volna. – Vonzónak tűnik – suttogta fátyolos hangon Francesca. Hart nem mozdult és nem szólalt meg. Francesca szerette volna, ha mond valamit. – Én… Nehezére esett a beszéd. Látta magát, amint menyasszonyi ruhában áll egy templomban a padsorok között. Hart az oltárnál, szmokingban áll, és mosolyogva őt várja, mellette a pap. Mit is csinál most? – Helyes – válaszolta a férfi kurtán. Francesca a férfi szemébe nézett. Tekintetük összekapcsolódott. A lány nem tudta a szemét levenni a férfiról, nem kapott levegőt, nem tudott megszólalni. A férfi mereven nézte. – Azt akarja mondani, hogy végre megjött az esze? Hogy elfogadja a házassági ajánlatomat? A lány szótlanul bólintott. A férfi merev arca nem változott. Egy hosszú percig lélegzetvisszafojtva nézett rá. Aztán lassan elmosolyodott, a mosoly szétáradt az arcán. Mégis nagyon visszafogott mosoly volt, az arckifejezése továbbra is töprengő maradt. – Nem fogom megkérdezni, miért. Félek megtudni, hogy miféle mentális csavar következtében jutott el idáig. – A pillantásában azonban egyetlen kérdés tükröződött: Miért? A lány megnedvesítette az ajkát. – Tudom, hogy alig van közös érdeklődésünk, és… A férfi odalépett hozzá, s ujját az ajkára téve elhallgattatta. – Hallgasson! Ne beszéljen, és ne mozduljon! A lány meglepetten pislogott, de a férfi ekkor kiment a szobából. Francesca szíve őrülten vert. Ó, szentséges isten, megtette! A kezét a szívére szorította, de nem tudta elhallgattatni. Ó, istenem! Úgy érezte, mintha egy elszabadult mozdonyon ülne, s bár a döntés a sajátja volt, mégsem értette magát. És már nem tudott leszállni a vonatról. Az ösztöne azt súgta, hogy azonnal meneküljön, mert az ütközés elkerülhetetlen. De oda volt szögezve, bármi történjék is. Hart, enyhén ördögi mosollyal, visszatért. Azzal sem törődött, hogy becsukja maga mögött az ajtót, megállt előtte: – Tudja, kedvesem, tulajdonképpen még meg sem kértem illendően a kezét. – Tessék? – Francesca meg volt lepve, amíg meg nem pillantotta a férfi kezében az apró bársonydobozt. Vajon az van benne, amire gondol? Lehetetlen! – Mi az? – kiáltotta.

Hart felnevetett, meleg és boldog mosolya körülfonta a lányt. Letette a kis ékszerdobozkát a mellettük lévő tálalóasztalra, majd megfogta a lány mindkét kezét, és a szájához emelte. A csók teljen felkavarta Francescát. – Megtisztel azzal, hogy hozzám jön feleségül? – kérdezte. A lány szeme elkerekedett, a tekintetük összeolvadt. És a vonat felgyorsult, veszélyesen, észvesztő sebességgel robogott az ismeretlen végcél felé. – Igen – hallotta saját suttogását, és remegett a félelemtől, ami gyanúsan olyan volt, mintha öröm árasztotta volna el. Hart mosolygott, majd elengedte Francesca kezét. Egy pillanattal később már a kezében tartotta a dobozkát, amely ezúttal nyitva volt, hogy a lány láthassa, mi van benne. Egy eljegyzési gyűrű volt. Egy csodálatos, gyöngy alakú gyémánt díszítette, s a drágakő mindkét oldalán további három gyémánt csillogott. Francesca tágra nyílt szemmel nézte. – Mi ez? – Csacsi lány – mondta a férfi szeretettel, s felhúzta a gyűrűt Francesca gyűrűsujjára. A lány szíve kihagyott egy dobbanást. Bénító félelem fogta el egy pillanatra, amely alatt Rick Bragg csinos arca kísértette meg, tekintete sebzetten, vádlón meredt rá. A képet azonnal követte felesége kedves alakja, majd a hívatlan árnyak tovaillantak. Francesca a gyönyörű gyűrűt nézegette, majd felnézett a mellette álló nagyszerű férfira. – Calder, ez gyönyörű! Nem is értem, mikor vette ezt? – Aznap reggel, amikor rájöttem, hogy maga az egyetlen - válaszolta. A lány a szinte fekete szemekbe merült. A tengerkék csillámok jól láthatóak voltak. – Én… én nem is tudom, mit mondjak. Milyen szemtelenül magabiztos volt! Hart felnevetett. – Soha nem adom fel, ha látom a célt, Francesca – mondta, majd hirtelen elhalt a nevetése. Újra felemelte a lány két kezét, és megcsókolta az ujjait. – Megyek, máris beszélek a szüleivel. – De hát éppen készült elmenni itthonról – nyögte, mert a lélegzete is elakadt, amikor megérezte a bőrén a férfi ajkát. – Változott a ma esti programom – mormolta, és átható, jelentőségteljes pillantást vetett Francescára. A lány ágyéka lüktetni kezdett. Nem mozdult. A férfi lassan, mindentudón elmosolyodott. – Lehet, hogy azt gondolja, kevés közös dolog érdekel bennünket, de egy dologban biztos vagyok, Francesca – mondta a férfi. – Igen – motyogta halkan. Hart lassan magához vonta. – Fél év megfelel az elvárásainak? – kérdezte csábító hangon, s fogai közé vette a lány fülcimpáját, és gyengéden harapdálni kezdte.

A lánynak a lélegzete is elállt. Lelki szemei előtt megjelent egy kép, amint a férfi fölébe hajol, nagyon gyengéden birtokba veszi, betölti őt forró, hatalmas, nedves férfiasságával. A térde remegni kezdett. Hart halkan felnevetett, és nyelvével lassan végigsimította a lány fülének peremét. – Tervezhetjük az esküvőt fél év múlva? – kérdezte fátyolos hangon. Hart a karjában tartotta. Francesca képtelen volt gondolkodni. A férfi széles vállába kapaszkodott. – Hart! – lehelte. – Calder, kedvesem, Caldernek hívnak. Francesca természetesen tudta a nevét. Behunyta a szemét, arcát a férfi felé fordította, várva, hogy megcsókolja. A csók nem következett el. Helyette a férfi nagyon gyengéden végigcirógatta a nyakát az orrával. Francesca érezte, ahogy nyelve végigsiklik egy horzsoláson. Elállt a lélegzete. És Francesca keze elindult lefelé, végig a kőkemény mellkason, s megragadta a férfi nadrágjának a derekát. – Sajnálom, amit magával tettek – szólalt meg hirtelen a férfi, lehelete a lány nyakát érte. – Tudom – préselte ki magából Francesca, és arra gondolt, mi történne, ha meg merné mozdítani a kezét, akár csak néhány centivel lejjebb. Pontosan tudta, mi van odalenn. – De most már jól vagyok. A férfi megcsókolta a nyakát, állának ívét. Francesca becsúsztatta a kezét a férfi nadrágjába, és megérintette a hatalmas, lüktető hímtag végét. Hart felhörgött. – Ó! – suttogta Francesca, és a szeme kinyílt. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felfedezze a férfi testét. – Ó! – mondta újra. Hart a karjába kapta, egyik lábával betolta a nyitott ajtót, és a szófához vitte. – Látom már, nehéz, megpróbáltatásoktól terhes jegyességünk lesz – mondta a férfi, hangjának mély tónusa ellenére nevetve. Fél év. A férfi féléves jegyességet akar. Francesca hanyatt feküdt, Hart föléje hajolt. Hat hónap? Esetleg hat percet még tud várni. – Hat perc – suttogta, és úgy érezte, az arca lángol. A férfi szeme tágra nyílt. – Tessék? Francesca próbálta összeszedni a gondolatait. – Úgy értettem, hat nap. ööö… hat hét. Miért nem hat hétig leszünk jegyesek? – A lány gondolatai csak úgy cikáztak, mire a férfi elnevette magát. – Mit szólna két héthez? – Drágám, ennyire sürgős? – Végigsimított a lány mellén. Francesca mellbimbói azonnal reagáltak, a teste megfeszült. - Nem szokás két hétig vagy akár hat hétig jegyben járni. Az édesanyja megölne, ha ezt javasolnám. Hart egyik ujjával nagyon lassan dörzsölni kezdte a lány mellbimbóját, mintha nem tudná, mit csinál, noha ebben a lány erősen kételkedett. Nagyot nyelt.

– Mama rajong magáért. Bármit megtehet, mindig imádni fogja. Hart a hüvelykujjával folytatta a simogatást, és továbbra is mosolygott a lányra. – Már arra is sokan fel fogják kapni a fejüket, hogy fél év múlva tartjuk az esküvőt. Azt gondolják majd, hogy teherbe ejtettem magát, kedvesem. Váratlanul lehajolt, és a lány ruhájának gyapjú- és selyemrétegein keresztül a fogai közé vette a mellbimbóját. Francesca a férfi hajába fúrta a kezét, és belekapaszkodott. – Ne hagyja abba! – könyörgött. – Calder, ne hagyja abba, amit elkezdett! Hart felemelte a fejét, és a lány szemébe nézett, amikor azt mondta: – Megállapodtunk: fél év. Az augusztus közepe. Tökéletes időpont egy esküvőhöz. Francesca elkapta a férfi kezét, és visszahelyezte a mellére. – Finom – rebegte. A férfi ránevetett. – Élvezi, hogy kínoz engem?! – kiáltott fel Francesca. – Ez csak a szeretkezés része – suttogta a férfi. – Valóban? – Ártatlanságot mímelve megérintette a férfi erős nyakát, és egy pillanatra végigsimította. Hart megdermedt, és várakozás töltötte el. Francesca hirtelen erős dobbanást érzett. Lejjebb csúsztatta a kezét, a szmoking alá, az ing fölött, s csak az ujja hegyét használta. Végigsimogatta a férfi mellkasát, lapos, kemény hasát, majd megállt. A férfi nem mozdult. A lány arcát figyelte. Francesca mosolygott, az izgalomtól majdnem elájult, de erőt vett magán, és továbbhaladt, amíg a férfi nadrágján keresztül újra és újra megérintette merev férfiasságát. – Valami azt súgja, Francesca, hogy maga kiváló tanítvány lesz – mormolta. – Bármire megtaníthat – suttogta a lány. A férfi állkapcsa megfeszült. A halántékán erősen lüktetett egy ér. A szeme elsötétült. – Meg is teszem – ígérte. A lány fölé hajolva megölelte, s az ajkuk végre, végre, összeért. És amikor Hart, hosszú idő múlva, kibontakozott az ölelésből, majd felkelt, és járkálni kezdett, hogy visszanyerje az önuralmát, Francesca elmosolyodott. Lassan, miközben a haja végigomlott a hátán, égő ajakkal, élettől remegő testtel felült. Hart a lánynak háttal megállt a hideg kandalló előtt, válla merev volt a kielégületlen és dübörgő vágytól. Már korábban megvált a zakójától, és amikor végre a lány felé fordult, gyűrött és derékig kigombolt inge nyílásában feltárult mellkasának kidolgozott izomzata. Meglehetősen ziláltnak tűnt. Minden ízében hírhedt nőfaló látványát keltette, ő volt a rosszfiú, aki minden női szívet rabul ejt. Nem mosolygott. Úgy nézett Francescára, ahogy férfi még nem nézett rá soha. Francesca megremegett.

Férjhez megy Calder Harthoz. Akár jó, akár nem, fél év múlva megtörténik. Francesca érezte, hogy elmosolyodik.