Brenda Joyce. Halálos csókok

Brenda Joyce Halálos csókok

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictitious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental. © Brenda Joyce, 2006 – Harlequin Magyarország Kft., 2013 A mű eredeti címe: Deadly Kisses (Mira Books, Toronto) Magyarra fordította: Várnai Péter Nyomtatásban megjelent: MIRA-könyvek, Harlequin, 2013 Átdolgozott kiadás ISBN 978-963-538-705-2 Kép: Tipografik Art A kiadó címe: 2800 Tatabánya, Mártírok útja 44. Felelős kiadó: dr. Bayer József Főszerkesztő: Vaskó Beatrix Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 12-14. Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. Telefon: +36-1-488-5569; Fax: +36-1-488-5584; E-mail cím: [email protected] Ügyfélszolgálat: [email protected]; +36-40-510-510 Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu Az e-book-formátumot előállította és terjeszti: readbox publishing, Dortmund www.readbox.net

1. FEJEZET 1902. június 2., hétfő Kevéssel éjfél előtt Julia Van Wyck Cahill átnyújtotta az inasnak könnyű, rubinvörös kabátját. A karcsú, szép és elegáns asszony egy híres nyakéket viselt, amely egykor egy Habsburg hercegnő tulajdona volt. – Nagyon örülök, Francesca, hogy kész vagy elvállalni az elnöki tisztet a Citizens Union hölgytagozatának jótékonysági bizottságában – mondta. Arca elégedettségről árulkodott, miközben lányával Ötödik sugárúti házuk előcsarnokában állt. Francesca viszont szórakozottnak tűnt. Ő is levette vékony anyagból készült köpenyét, amelynek türkiz árnyalata tökéletesen illett az estélyi ruhájához. – Igazából nem vállaltam el, mama – felelte. – Úgy sejtem, te és Mrs. Astor egyszerűen eldöntöttétek, hogy én leszek az elnök. Julia asszony ártatlanságot színlelve elkerekítette kék szemét. – Hogy jut ez eszedbe, drágám? A bizottságnak persze még soha nem volt olyan fiatal elnöknője, mint te vagy, de tudom, hogy nagyszerű munkát fogsz végezni. Ahogy mindig mindenben. Francesca idejébe valójában belefért, hogy ellássa az elnöki teendőket. Az ügy, amelyen éppen dolgozott, rutinfeladat volt. A szomszéd házban lakó Mrs. Channing felfedezte, hogy több minden eltűnt a padlásáról, köztük olyan értékes tárgyak is, melyek a családi örökséghez tartoztak. A hölgy olvasott az újságban Francesca legutóbbi, sikeresen megoldott esetéről, és felkérte a nyomozásra. Ő pedig mostanra szinte már biztos volt abban, hogy a tolvaj nem más, mint az idős asszony veje. – Tudom, hogy nemes célról van szó, és valakinek mindenképpen fel kell hajtania a pénzt a bálra – mondta, és nagyot sóhajtott. – Mégis jobb lett volna, ha előtte megkérdezel, van-e kedvem és időm ehhez a munkához – tette hozzá. Édesanyja csitítóan megsimogatta a karját. – Sajnálom, kedvesem. Természetesen igazad van. Meg kellett volna kérdezzelek. Francesca nagyon is jól tudta, mi áll a dolog hátterében. Julia Van Wyck Cahill a New York-i társaság befolyásos tagjaként az első perctől fogva ellenezte lánya magánnyomozói tevékenységét. A Citizens Union javára történő adománygyűjtéssel azt akarta eléri, hogy Francescának a vőlegényén kívül másra már ne maradjon ideje és energiája. A lány szíve azonnal hevesebben kezdett verni, amint Calder Hartra gondolt. Már az első találkozásukkor sem tudta kivonni magát a jóképű és megnyerő férfi hatása alól, noha ezt akkor még nem akarta elismerni. Calder Hart mára az egyik leggazdagabb férfi lett New Yorkban, noha az Alsó East Side szegénynegyedében született, ráadásul törvénytelen gyerekként látta meg a napvilágot. Nőcsábász híre dacára nemrégiben még a város egyik legkapósabb nőtlen fiatalemberének számított. A jobb társaságbeli mamák szabályosan versengtek azért, hogy felhívják a figyelmét eladósorban lévő leányaikra. Ő azonban inkább rossz hírű nőkkel és özvegyekkel kezdett, s nem kért a komoly kapcsolatokból. Francesca még mindig nem igazán akarta elhinni, hogy Calder Hartot éppen neki sikerült kifognia magának. Igaz, ő is közismert személyiség volt a városban, és nem csak azért, mert fiatal nő létére magánnyomozónak állt. Különc kékharisnyának is tartották, és manapság, ha megjelent egy partin vagy bálban, összesúgtak a háta mögött, és nem kevesen köszörülték rajta a nyelvüket. Eleinte bántották a pletykák és a pusmogások, de mostanra szinte már élvezte a közfigyelmet. Sejthetően azért, mert a vőlegénye többnyire ott volt mellette, és suttogva arra biztatta, hogy

bátran sütkérezzen a reflektorfényben. Minden azért nem alakult tökéletesen. Az édesapja az első perctől fogva ellenezte, hogy Francesca feleségül menjen Calder Harthoz, és több mint egy hónapja hatalmi szóval érvénytelennek is nyilvánította az eljegyzésüket. A felesége annyira feldühödött ezen, hogy jó ideig csak végszükségben állt szóba vele, Andrew Cahill azonban nem engedett a negyvennyolcból. Julia asszony viszont a társasági eseményeken továbbra is tüntetőn menyasszonyként és vőlegényként beszélt a lányáról és Calderről. Nélküle Francesca elképzelni sem tudta az életét, így hát meg kellett nyernie magának az édesapját. Andrew Cahill a város egyik leghaladóbban gondolkodó férfiújának számított, aki adományozóként is sokakon segített. A lánya őszintén csodálta, ezért fel sem merült benne, hogy a tudta nélkül megszökjön a szerelmével. Életében most először nem sikerült keresztülvinnie az akaratát az édesapjánál. Calder azt javasolta, hogy egyelőre ne nyaggassák leendő apósát. Francesca vőlegénye most egyébként nem volt a városban, és szörnyen hiányzott a lánynak. – Mikor jön vissza Calder? – kérdezte az édesanyja váratlanul, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Holnap vagy holnapután, mama. Üzleti ügyben Bostonba kellett mennie. Calder Hart vagyonokat keresett hajózási, biztosítási és vasúti vállalkozásaival. Emellett világszerte elismert műgyűjtő is volt, aki Amerika egyik legnagyobb és legértékesebb gyűjteményét mondhatta a magáénak. Néhány hónapja portrét rendelt Francescáról, akinek ez felettébb hízelgett. A festmény végül akt lett, és a lány sokat kockáztatott azzal, hogy modellt ült hozzá. Nem sokkal az elkészülte után azonban a képet ellopták. Francescát ez túlságosan felzaklatta ahhoz, hogy ő maga kezdjen nyomozásba, ezért Calder magándetektívet fogadott az eset felderítésére. A fickó azonban semmire sem jutott, mintha csak a festmény levegővé vált volna. A lány természetesen tisztában volt azzal, hogy örökre búcsút mondhatna a jó hírének, ha az aktképe valaha is megjelenne egy nyilvános galéria falán. Ugyanakkor ez nagy örömöt okozna az ellenségeinek, akik közül jó néhányat már rács mögé juttatott. Most azonban nem akart a nyoma veszett festménnyel foglalkozni. Inkább elképzelte, milyen csodás lesz, ha Calder hazajön, ő pedig újra a karjában fekhet, és szenvedélyes csókokat válthat vele. – Megyek, mama, és lefekszem aludni. Szép este volt – mondta, és arcon csókolta az édesanyját. – Az volt, ugye? – felelte Julia asszony, aki még mindig roppant elégedettnek tűnt. Miután utasításokat adott másnapra a kocsisnak, Andrew Cahill is belépett a tágas előcsarnokba. Miközben letette a cilinderét, fehér kesztyűjét és sálját, Francesca mosolyogva figyelte az alacsony, kövérkés férfit, aki dús oldalszakállt viselt. – Tetszett a rendezvény, papa? – kérdezte végül tőle. Jótékonysági vacsoraestről értek éppen haza, amelyet Francesca nővére, Connie adott, aki ugyanolyan sikeres vendéglátó volt, mint az édesanyja. Az összejövetellel pénzt kívánt gyűjteni egy nagy közkönyvtár számára, amelyet az Ötödik sugárút és a 42. utca sarkán akartak megépíteni. A Waldorf Astoria Hotel báltermében több mint száz meghívott vendég költötte el a pompás fogásokból összeállított vacsorát, és öblítette le kiváló pezsgővel, hogy aztán a tánc élvezetének adja át magát. – Természetesen tetszett, elvégre jó ügyet szolgált – válaszolta Andrew Cahill kifejezéstelen arccal. – Örömmel várom a napot, amelyen majd megnyílik a könyvtár. Mielőtt nyugovóra térnél, Francesca, még beszélni szeretnék veled a dolgozószobámban.

A lánynak rossz előérzete támadt, és megfeszítette magát. – Nem várhatna ez holnapig, papa? – kérdezte. Biztos volt benne, hogy az édesapja Calderről akar beszélni vele. Egy teljes hónapig gondosan kerülte ezt a témát, és nem akarta újra azt hallani, hogy a család fejének véleménye nem változott az ő eljegyzésével kapcsolatban. – Úgy gondolom, elég rég tart már közöttünk a feszültség – felelte a férfi határozottan. Francesca jól ismerte ezt a hangot. Megvárta, hogy az édesapja csókkal kívánjon jó éjszakát a feleségének, aztán belekarolt, és elindult vele a dolgozószobája felé. Lépteik hangosan kopogtak az üres előcsarnokban, mert a személyzet már tapintatosan visszavonult. – Azt hiszem, Hart újra a városban van – mondta Andrew Cahill. – Nem, legkorábban holnap jön meg, de valószínűbb, hogy csak holnapután – felelte Francesca. – Ben Garret látta ma délután az utcán – közölte az apja nyersen, de aztán szelídebben folytatta: – Legalábbis úgy gondolja, hogy őt látta. Ma együtt ebédeltem vele, és közben szóba hozta az eljegyzésedet. Most már egészen nyilvánvaló volt, miről akar beszélni a férfi. Apa és lánya megállt a dolgozószoba küszöbén. A fával burkolt falak előtt könyvszekrények sorakoztak, amelyek többsége politikai és filozófiai művek sokaságát őrizte. A magas, halványzöld mennyezetről kristálycsillárok lógtak alá, mert a házba már bevezették a villanyt, s ebben a helyiségben helyezték el az egyetlen távbeszélő-készüléket is. – Már felbontottad az eljegyzésünket, papa – emlékeztette a lány az apját, és forgatni kezdte az ujján az eljegyzési gyűrűjét, amelyet nem volt hajlandó letenni. Édesapja szigorúan nézett rá. – Igen, fel akartam bontani. Édesanyád azonban bolondot csinál belőlem, mert fűnek-fának nagy örömmel beszél a jegyességedről. Velem viszont szóba sem áll – tette hozzá nagy sóhajjal. – Egyébként pedig nem vagyok vak. Látom, hogy még mindig viseled Hart gyűrűjét. A lány arcát pír öntötte el. – A csodálata és a tisztelete jeleként kaptam tőle. Nem tehetem le csak úgy. A család feje megint felsóhajtott, aztán a kandallóhoz sétált. – Reggelig mesélhetnék neked történeteket olyan könnyelmű lányokról, akik bedőltek egy jóképű aranyifjúnak. Tudom azonban, hogy ugyanúgy nem hallgatnál rám, ahogy azok a fiatal és naiv teremtések sem hallgattak az okos szóra. Ehelyett azt képzeled, hogy te majd nem úgy jársz, mint ők, hanem sikerül meghódítanod annak a gazembernek a szívét. Francesca odament az apjához, és idegesen összefonta az ujjaikat. – Azoktól a gazemberektől eltérően Hart soha nem állította, hogy meghódítottam a szívét. Azt viszont elmondta, hogy csodál, tisztel engem, szüksége van a barátságomra, és úgy gondolja, mi ketten tökéletesen összeillünk. – Ezek szerint nem szerelemből akarsz férjhez menni? – kérdezte Andrew Cahill kétkedőn. – Csak azért mennél hozzá Harthoz, mert tisztel téged és jó barátok vagytok? A lány most egyenesen az apja szemébe nézett. – Szeretem Caldert. Senkit sem szerettem még ennyire. Neki jó oldala is van, papa, és nem igaz, hogy csakis önzés vezérli, ahogy állítják róla. Igaz, azt mondja, hogy nem hisz a szerelemben, de engem igenis nagyon kedvel. – Soha nem állítottam, hogy ne lenne így. Éppen ellenkezőleg, biztos vagyok benne, hogy nagyon is kedvel téged. Mi másért akarna feleségül venni? A pénzedre aligha szorul rá. Nem adhatom azonban áldásomat rátok, mivel tudva tudom, hogy Hart egy nap majd szörnyű fájdalmat fog okozni neked. Akkor, amikor majd félrelép. Hogy ez mikor lesz, az csupán idő kérdése.

Francesca reszketve félrefordult. Calder örök hűséget ígért neki, és azt állította, hogy elege lett a korábbi életmódjából. A lány hitt neki, titokban mégis félt, hogy a férfit egyszer majd rabul ejti egy másik nő, aki sokkal szebb, mint ő. Ez volt élete legnagyobb félelme. – Nem akarok veszekedni veled, papa. Ismerem a kifogásaidat, és mind a ketten tudjuk, hogyan bánt Calder eddig a nőkkel. Azt is tudod azonban, hogy korábban egyiknek sem kérte meg a kezét. Kétes esetben pedig a vádlott javára kell dönteni, igaz? Egyedül én leszek a felelős, ha hibát követek el. A férfi két keze közé fogta a lányáét. – Nagyon büszke vagyok rád. Szép vagy, gondoskodó és együtt érző. Jobban örülnék, ha kevésbé veszélyes foglalkozást űznél, de tudom, sok emberéletet mentettél meg, és sokaknak szolgáltattál igazságot. Benned és Hartban semmi közös nincs! – csattant fel Andrew Cahill. – Megértem, hogy most elcsavarta a fejed, de mi lesz tíz év múlva? Te a rászorulóknak és azoknak a boldogtalanoknak szentelted az életedet, akikhez nem volt olyan kegyes a sors, mint hozzád. Hart viszont a legönzőbb ember, akit valaha ismertem. A szenvedély önmagában nem elég egy jó házassághoz, Francesca. Hosszú távon semmiképpen sem. A lány elhúzta a kezét. – Igazságtalan vagy. Kizárólag a híre alapján ítéled meg Caldert. Nem is ismered őt, papa. Velem mindig is tisztességesen viselkedett. Ha őt elítéled, engem is elítélsz. Kérlek, bízz bennem – tette hozzá. Az édesapja szemét hirtelen könny lepte el. – Már gyerekként is állandóan kóbor kutyákat és macskákat hoztál haza, Francesca. Túlságosan is nagylelkű voltál, és mindenkiben megbíztál. Én viszont továbbra is gazembernek tartom Hartot. Komolyan úgy gondolod, hogy a szerelmeddel megmentheted? A lány tudta, mert Calder maga mondta neki, hogy ő az egyetlen igaz barátja. Abban is biztos volt, hogy egészen másként érez iránta, mint annak idején a kóbor állatok iránt érzett. Ha ez nem szerelem, akkor elképzelni sem tudta, mit lehetne annak nevezni. – Ha így megmenthetem, azt kell tennem – válaszolta. – Azt is jól tudod azonban, papa, hogy a finom társaság egészen az eljegyzésemig nem fogadott el engem. A mama barátnői és a lányaik különcnek tartottak, és kizártak a köreikből. Arra még nem gondoltál, hogy éppen Calder az, aki megment engem? Andrew Cahill meglepetten nézett a lányára. Francesca kérlelőn felemelte a kezét, és gyűrűjén megcsillant a gyémánt a villanyfényben. – Jól érzem magam Calderrel. Nem a szenvedély miatt, hanem mert a legjobb barátom lett. Könyörgök, adj neki esélyt. Tedd meg a kedvemért, hogy bizonyíthasson előtted! A férfi sokáig szótlanul nézett a lányra. Ő mozdulatlanul állt, és magában azért imádkozott, hogy az édesapja adja a beleegyezését. – Egész életedben egyenjogúként kezeltelek – kezdte végül lassan a férfi. – A szívem ugyan mást súg, mégis engedek neked. Értelmes ifjú hölgy vagy, és bízom benne, hogy észre térsz, mielőtt még késő lenne. Addig azonban hajlandó vagyok esélyt adni Hartnak. Azzal a feltétellel, hogy egy évet vársz az esküvővel. – Egy évet! – kiáltotta a lány elszörnyedve. – Egy évet – erősítette meg az apja higgadtan. – Tudom, hosszú időnek tűnik, de valójában nagyon is rövid, ha belegondolsz, hogy életed végéig el akarod kötelezni magad. Amennyiben jövő júniusban is ugyanúgy érzel még, ahogyan most, áldásomat adom rátok. Francesca nagy nehezen leküzdötte a csalódottságát, és mosolyt varázsolt az arcára. – Köszönöm, papa. Nagyon szépen köszönöm – felelte, és szorosan odabújt az édesapjához. A férfi a mutatóujjával felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen.

– Mindig is büszke voltam az önálló szellemedre – mondta mély sóhajjal. – Hiba volt tőlem, hogy ebben az ügyben rád kényszerítettem az akaratomat, miután egész életedben önálló döntésekre buzdítottalak. Francesca őszintén meghatódott. – Te neveltél olyanná, amilyen vagyok, papa. Mindent neked köszönhetek – mondta, és csókot nyomott az édesapja arcára. Egyszeriben szabadnak és gondtalannak érezte magát. Ha sikerül féken tartania a vágyait, talán nem is lesz olyan nehéz az egy év türelmi idő. Közben az édesapja is igazán megismerheti Caldert, és megtanulhatja becsülni őt. – Jó éjszakát, papa! – köszönt el, és visszament az előcsarnokba. – Kisasszony! – szólította meg a szobalánya, aki egy levéllel a kezében várt rá. – Mondtam, hogy ma már nem lesz szükségem rád, Bette. Miért nem alszol még? – kérdezte Francesca meglepetten. Miatta soha nem kellett késő éjszakáig fent maradnia a komornájának. Meglehet, más hölgyek nem tudnak egyedül megszabadulni a ruhájuktól, neki azonban ez soha nem okozott gondot, és nem szorult a személyzet segítségére. Bette, aki egyidős volt vele, mosollyal ajándékozta meg Francescát. – Jaj, kisasszony, tudom én, hogy nehéz megküzdenie azzal a sok gombbal! Az én dolgom, hogy gondoskodjam önről. Meg aztán ezt is hozták itt, és a kocsis, aki átadta, azt mondta, szörnyen sürgős. Francesca elképzelni sem tudta, ki küldött neki levelet kevéssel éjfél előtt. Kíváncsian elvette a szemlátomást jó minőségű borítékot, amelyet neki címeztek, feladó viszont nem szerepelt rajta. – Egy kocsis hozta? – Igenis, kisasszony. Francesca feltörte a pecsétet, és egy kis összegöngyölt pergament húzott elő a borítékból. A levél rövid volt, és láthatóan ideges kézzel írták. Francesca, szörnyű nagy bajban vagyok! Kérlek, amilyen hamar csak tudsz, gyere el Daisy lakására. Rose Nem sokkal később Francesca várakozón előrehajolt a bérkocsiban. Kicsit sem volt nehéz éjnek évadján kilopóznia a házból. Édesapja még a dolgozószobájában tartózkodott, édesanyja pedig már valószínűleg elment aludni. A portás úgy tett, mintha nem vette volna észre a lányt, aki hetente tisztes borravalót adott neki azért, hogy ilyen alkalmakkor eltökélten másfelé nézzen. Miután elhagyta a házat, Francesca először a Metropolitan Clubhoz ment, amely csak egysaroknyira volt a házuktól. Egy érkező vendégre várt, de sokáig hiába, mivel hétfő éjszaka volt. New York azonban, ahogy mondják, soha nem alszik, és végül az impozáns bejárat előtt megállt egy bérkocsi, amelyből egyetlen úr szállt ki. Francesca lehajtotta a fejét, hogy ne ismerjék fel, de így is magán érezte a férfi bíráló pillantását. Úrinők ilyenkor nem jártak egyedül az utcán. Miután az úr bement a klubba, a lány beült a felszabadult bérkocsiba. Most erősen markolta a kapaszkodót a konflisban, amely Daisy Jones háza felé tartott vele. Elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle Rose. Daisy valamikor Calder szeretője volt, és az egyik legszebb nő, akivel Francesca valaha is találkozott. Amikor megismerte, Daisy a város egyik legkeresettebb és legdrágább kurtizánjának számított. Akkoriban Francesca éppen egy eseten dolgozott, és közben sokszor akadt dolga Calder féltestvérével, Rick Bragg-gel, aki New York rendőrfőnökének a tisztét töltötte be. Caldert annak idején a lány valójában még alig ismerte, magáról pedig úgy hitte, hogy Rickbe szerelmes. Egyáltalán nem lepődött meg, miután értesült Calder Hart és Daisy Jones viszonyáról. Meg

tudta érteni, miért talál a férfi kívánatosnak egy ilyen nőt. A nyomozás során egyébként ő maga is összebarátkozott vele. Barátságról azonban nem lehetett többé szó közöttük, miután Calder házassági ajánlatot tett Francescának. Daisy – enyhén szólva – nem vette jó néven, hogy egy másik nő miatt adták ki az útját. Francesca már látta a nagy udvarházat, amelyet Calder hat hónapra bocsátott Daisy rendelkezésére. Úgy sejtette, most Rose is itt élhet, aki nemcsak Daisy legjobb barátnője, hanem a szeretője is volt. A bérkocsi megállt, s miközben felvette az ülésről a táskáját, Francesca látta, hogy a két külső lámpán kívül csak az első emeleten ég fény két ablakban. Ezt furcsának találta, mert a földszinten még ezen a kései órán sem kellett volna teljes sötétségnek lennie. Sietve kifizette az utat, köszönetet mondott a kocsisnak, aztán kiszállt. A konflis elhajtott, ő pedig pár pillanatig a hatalmas téglaépületet tanulmányozta behatóan. Életnek semmi jelét nem látta odabent, ám ezt késő éjszaka lévén nem találta meglepőnek. Bizonytalanul kinyitotta a kertkaput, mert nem tudta, mi vár rá, és a kikövezett úton a házhoz indult. A gondosan ápolt előkertben, amely teljes virágpompába borult, óvatosan körbenézett. Idegei pattanásig feszültek, és arra számított, hogy a háta mögött bármelyik pillanatban előugorhat valaki a bokrok közül. Éppen csak megnyugodott valamelyest, amikor észrevette, hogy nyitva van a bejárati ajtó, és riadtan megállt. Egyszeriben eszébe jutott, hogy kapkodva indult el otthonról, és nincs nála a pisztolya. Gyertyát és gyufát sem hozott, pedig máskor az is mindig volt a táskájában. Vigyázva belesett az ajtórésen. Az előcsarnokban teljes sötétség uralkodott. Francesca tarkóján felborzolódtak a pihék, miközben egészen kinyitotta az ajtót, és belépett rajta. Egyáltalán nem voltak jó érzései. Hol van Daisy? Hol lehet Rose, és miért nincs sehol a személyzet? Francesca már járt itt, és a fal mellett lassan eltapogatózott egy kisasztalig. Megkapaszkodott benne, és a neszeket fülelte, de körülötte teljes volt a csönd. Szívesen lámpást gyújtott volna, mégis visszafogta magát. Várt még egy keveset, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez, aztán lassan továbbosont. Jobbra az ebédlő nyílt. A zsanérok megnyikordultak, amikor Francesca kinyitotta a szárnyas ajtót. Ijedten összerezzent, de a tágas helyiségben senkit sem látott. Nem fáradt azzal, hogy visszacsukja az ajtót, csak gyorsan átvágott a hallon, és közben ideges pillantást vetett az ívelt lépcsőre. A következő ajtó az egymásba nyíló két szalon közül a kisebbikbe vezetett. Az is üres volt. A lány megállt, és visszagondolt azokra a percekre, amikor egyszer ugyanitt állt, fülét a nagyobbik szalon ajtajára tapasztotta, s kihallgatta Calder és Daisy beszélgetését. A férfit akkor még alig ismerte, rá mégis nagy hatást gyakorolt, és úgy vonzotta, mint fény a lepkét. Azon a napon még ahhoz is volt bátorsága, hogy a kulcslyukon át kilesse Calder és Daisy szerelmi játékát. Közben természetesen tökéletesen tisztában volt azzal, hogy megbocsáthatatlan, amit tesz. Mégsem tudta levenni a szemét a párról. Ez sok hónapja volt, még azelőtt, hogy Calder először megcsókolta őt. Mielőtt a férfi szakított Daisyvel, s mielőtt ő, Francesca a szépséges kurtizán ellenségévé és vetélytársnőjévé vált volna. Francesca elhessegette magától az emlékképeket. Ma már semmi jelentőségük nincs, s ha Daisy vagy Rose bajba került, akkor ő segíteni fog nekik, ha tud. Ugyanazon az ajtón át, amelyen bejött, elhagyta a szalont. Alig lépett be újra a hallba, amikor megdermedt, mert nyögések ütötték meg a fülét. Pár pillanat múlva újra hallotta őket, és akkor már biztos volt abban, hogy egy nőtől származnak. A hangok nem az emeletről jöttek, hanem valahonnan a lépcső mögül, a ház hátsó részéből. Francesca minden óvatosságról megfeledkezett, és beszaladt a lépcső mögé. – Daisy? Rose? – szólongatta őket. Közvetlenül maga előtt lobogó fényt látott egy kis helyiségben, talán egy gyertya fényét. Az

ajtó sarkig ki volt tárva, s odabent egy üres íróasztal, egy szék és egy kanapé állt, vagyis a dolgozószoba volt az. Francesca belépett oda, és felsikoltott. Rose a padlón ült, s miközben egy nő fölé hajolt, aki platinaszőke haja alapján csakis Daisy lehetett, hangosan és panaszosan fel-felnyögött. Francesca odasietett hozzá, és most már tisztán ki tudta venni, hogy Rose a barátnőjét tartja a karjában. Daisy világos szaténruhát viselt, amelyen friss vér csillogott ijesztően. Francesca gyorsan letérdelt mellé, és látta, hogy nagy, kék szeme üresen mered a világba. Daisy meghalt. Rose megint felnyögött, és gyengéden ringatta a karjában fekvő halottat. Francesca egy pillanatra egészen bódult lett. A vérrel bemocskolt ruha arról árulkodott, hogy Daisyt meggyilkolták, talán késsel. Testét iszonytató sebek borították. Ki akarhatta holtan látni, és miért? Francesca felidézte magában, hol és mikor látta utoljára Daisyt. Ez akkor volt, amikor Rose-zal együtt váratlanul megjelent Kate Sullivan temetésén, aki az ő utolsó esetének az egyik áldozata volt. Daisy azonban nem a végtisztességet kívánta megadni a halottnak, hanem csakis azért ment oda, hogy belőle, Francescából gúnyt űzzön. Vetélytársnője ellenséges és keserű volt vele. Nem csinált titkot abból, hogy vissza akarja szerezni Caldert. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy viszályt szítson Francesca és a vőlegénye között, s ügyesen kihasználta az ő kételyeit és bizonytalanságát. Azon a napon heves szóváltás alakult ki közöttük ott, a templom előtt. Francesca már nem emlékezett pontosan a beszélgetésükre, arra viszont igen, hogy Daisy elérte a célját. Ő pont olyan sértetten és dühösen reagált, ahogyan azt Calder egykori szeretője akarta. Bármit tett is azonban Daisy azért, hogy szétválassza őket a vőlegényével, ezt itt semmiképpen sem érdemelte meg. De ki ölte meg, és miért? Rose még mindig a barátnőjét ringatta, de most már csak halkan sírdogált. – Nagyon sajnálom – suttogta Francesca. Rose lassan felemelte a fejét. Zöld szemében könny csillogott. Megszólalni nem tudott, csak némán ingatta a fejét. Francesca gyors mozdulattal lezárta Daisy szemét, aki még holtában is hihetetlenül szép volt a kék szemével, a platinaszőke hajával, az alabástromfehér bőrével és törékeny, kecses termetével. Valamikor csodálatos mellén azonban most véres seb tátongott. Francesca tudta, hogy soha nem fogja megszokni a halált, és végképp nem az emberöléseket. Reszketve felállt, és úgy döntött, nem gyújt több fényt. Nem akarta, hogy Rose-nak tovább kelljen néznie Daisy borzalmas sebeit, mert a gyilkosságot rendkívül brutális módon hajtották végre. Ezért elvett egy puha kasmírtakarót a kanapéról, és leterítette vele a halottat. – Ki fogom deríteni, ki tette – suttogta mély együttérzéssel. Rose vádló pillantást vetett rá. – Ne csinálj úgy, mintha kicsit is érdekelne! Mind a ketten tudjuk, hogy gyűlölted Daisyt, mert Hart szerette. Már azért is gyűlölted, mert egyáltalán Hart szeretője volt. Francesca a fejét rázta, és érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán. – Tévedsz. Le vagyok sújtva. Daisy nem érdemelte meg ezt. Ilyen halált senki sem érdemel – mondta, és gyengéden a sötét hajú nő vállára tette a kezét. – Gyere, engedd el őt! Kérlek. Rose azonban csak nemet intett a fejével, és zokogva még erősebben átölelte Daisy testét. Barátnője vére már őt is elborította. – Értesítenem kell a rendőrséget – mondta Francesca, és azonnal Rick Braggre gondolt. Ők ketten remek párost alkottak, vagy fél tucat nehéz és veszélyes ügyet oldottak meg együtt, s bár a régi kapcsolat megszűnt közöttük, továbbra is jó barátok maradtak. Közös erővel Daisy gyilkosának is a nyomára fognak jutni. Francesca lelki szemei előtt egyszer csak Calder arca jelent meg. A férfi azt mondta, Daisybe

sem volt soha szerelmes, de vajon hogy fogadja majd a meggyilkolása hírét? Francesca tudta, hogy mielőbb értesítenie kell őt az egykori szeretője haláláról. – A rendőrséget? – Rose hangja éles és keserű volt. – Nekünk kell megtalálnunk Daisy gyilkosát! Megbízlak a nyomozással, Francesca. Felejtsd el a fafejű hekusokat! Őket kicsit sem érdekli Daisy. Ösztöne ugyan azt súgta Francescának, hogy ne vállalja el a megbízást, mégis bólintott. Megfogta Rose kezét, felhúzta a padlóról, és átkarolta. – Gyere, ülj le a szalonban! – mondta neki, és ki akarta kísérni a szobából. Rose azonban nem mozdult. – Nem hagyom itt magára. – Értesítenem kell a rendőrséget – mondta el újra Francesca. – Be fogom jelenteni a gyilkosságot, de nem akarlak egyedül itt hagyni. Rose lerogyott a kanapéra, és megint könnyekben tört ki. – Ki tehette ezt Daisyvel? És miért? Jóságos ég, miért? – kiáltotta. Hogy megnyugtassa, Francesca leült mellé. Miután elmúlt az első döbbenete, lassanként a feje is kitisztult. Rose üzenetét jó félórája kapta meg, vagyis pár perccel éjfél előtt. Bette azt mondta, hogy a levelet nem sokkal korábban hozta egy kocsis. Daisy házáig a csekély forgalom mellett ő nagyjából fél óra alatt tette meg az utat, Rose tehát fél tizenkettő tájban küldhette el az üzenetet. – Hogy érzed, tudsz válaszolni néhány kérdésre? – fordult hozzá Francesca. Rose végre felállt. – Megkeresed a gyilkost? A rendőrök biztosan nem fogják különösebben törni magukat. Nem bízom bennük. Francesca habozott egy pillanatig. Arra gondolt, hogy Daisy rettenetesen ellenséges volt vele, amikor utoljára találkoztak. De hogyan utasíthatná vissza Rose-t, aki őszintén szerette a megboldogultat? – Elvállalom a megbízást – felelte végül. – Annak ellenére, hogy gyűlölted Daisyt? – Nem gyűlöltem. Féltem tőle. Rose kihúzta magát, és egyenesen Francesca szemébe nézett. – Jól van. Mit akarsz tudni? – Mi történt itt ma este? Mikor találtál rá? – Hogy mi történt, azt nem tudom. Nem voltam itthon, és amikor hazaértem, sötét volt a házban. Ebből azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Daisyt kezdtem szólongatni, de nem kaptam választ. Rose elhallgatott, amikor tompa zajt lehetett hallani a sötét előcsarnokból. Egy pillanatra Francesca is megdermedt, és a nyitott ajtóra meredt, aztán felkelt a kanapéról. – Hol van a személyzet? – kérdezte. – A komornyik a konyha mögötti cselédszobák egyikében alszik, akárcsak a szobalány. A házvezetőnő öt órakor mindig hazamegy – felelte Rose. Az arca hamuszürke volt, a szeme hatalmas a félelemtől. – Felmentél a lépcsőn, miután hazajöttél? Rose a fejét rázta. – Nem. Éppen az emeletre akartam indulni, amikor megláttam a fényt ebben a szobában – mondta. A szája remegett, amint odapillantott Daisy letakart testére. Mélyeket lélegzett, és szemlátomást nehezére esett, hogy visszafojtsa a könnyeit. – Várj meg itt! – szólította fel Francesca.

Gyorsan végignézett az íróasztalon, majd felvette róla a levélbontó kést. Mindjárt vissza is tette azonban, mert meggondolta magát. A Daisyvel történtek után elképzelni sem tudta, hogy kést döfjön valakibe. Ezért inkább egy kristály levélnehezéket vett magához, és azzal a kezében lépett ki a dolgozószobából. Tüstént rájött, hogy valaki van a konyhához és a cselédszobákhoz vezető sötét folyosón. Aligha a gyilkos, mert ő már rég kereket oldhatott. Valószínűleg csak a személyzet egyik tagja. Az is igaz viszont, hogy a bűnözők sokszor az ellenkezőjét teszik annak, mint amire számítanak tőlük. Francesca megint mérgesen gondolt arra, hogy nem hozott magával pisztolyt. Minden bátorságát összeszedte, és amilyen nesztelenül csak tudott, továbbindult. Hallotta, hogy valaki lassú, óvatos léptekkel közeledik hozzá, és eresebben megmarkolta a levélnehezéket. Átfutott a fején, hogy megfordulhatna és elfuthatna, de tudni akarta, ki tart feléje. A falhoz lapult, és várt. A következő pillanatban már ki tudta venni egy férfi körvonalait. Az illető gyertyát tartott a kezében, és amikor meglátta a falhoz tapadó lányt, feljebb emelte. A fény így mindkettőjük arcát megvilágította, és kiderült, hogy aki Francesca előtt áll, az nem más, mint a vőlegénye.

2. FEJEZET 1902. június 3., kedd 0 óra 45 perc Francesca döbbenten meredt Calderre. Mindenkire számított, csak rá nem. Azt sem tudta, hogy New Yorkban van. Zakója nem volt begombolva, és fehér ingén a lány sötét foltokat vett észre. – Calder? – kérdezte ij edten. Vőlegénye arca elkomorult. – Francesca! – kiáltotta bosszúsan. – Miért is nem lep meg, hogy itt vagy? – Megsérültél? – kérdezte a lány. Közben azonban már szörnyű gyanúja is támadt. Valamiért egészen biztos volt abban, hogy a vér Calder ingén Daisytől származik. – Nem, nem sérültem meg. – A férfi megfogta Francesca karját, mintha támogatni akarná. – Daisy meghalt. – Tudom – felelte a lány, és megpróbált úrrá lenni a zavarodottságán. – Ez nem az én vérem, hanem az övé. A dolgozószobában találtam rá. Leszúrták. Találkozott a pillantásuk, és Francesca feje egyszeriben teljesen kitisztult. Caldernek még Bostonban kellene lennie. Mikor jött vissza New Yorkba, és miért nem hívta fel őt? Mit keres Daisy házában, ráadásul a konyhában és a személyzet lakrészében? Az összevéreződött inge arra engedett következtetni, hogy Rose-hoz hasonlóan ő is magához ölelte Daisyt. Francescán félelem hatalmasodott el. – Calder, Rose azt mondta, hogy ő talált rá a barátnőjére. Értem Rose üzent, és arra kért, hogy jöjjek ide. – Amikor én megérkeztem, Rose nem volt itt. – A férfi a zavar leghalványabb jele nélkül állta a menyasszonya pillantását. – A dolgozószoba padlóján találtam Daisyt. Egyedül volt itt. – Calder csak most fordult félre. Általában sztoikus nyugalom jellemezte, most azonban láthatóan küzdenie kellett az önuralma megőrzéséért. – És már nem élt. – Kitapintottad a pulzusát? – akarta tudni Francesca. Kínosan érezte magát, már-már úgy, mintha egy gyanúsítottat hallgatna ki. Erről persze szó sem volt. – Igen – felelte a férfi. – Mikor értél ide? – kérdezett tovább Francesca. Calder metsző pillantást vetett rá. – Tizenegy óra körül indultam el otthonról – válaszolta. – Nem szeretném – tette hozzá aztán –, hogy közöd legyen ehhez az ügyhöz. A lány ettől csak még feszültebb lett. Már köze volt az ügyhöz, hiszen Calder korábban Daisy szeretője volt, ő maga pedig a barátnője, mielőtt a vetélytársává vált volna. – Francesca! – sürgette a férfi nyersen, és erősen átfogta a lány csuklóját, aki erre egyenesen a szemébe nézett. – Daisy meghalt, Calder. Meggyilkolták! – mondta. – Úgy gondolom, elkéstünk azzal, hogy kimaradjunk ebből. A férfi hirtelen elfordult, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elrejthette volna a szemében megjelenő fájdalmat. Francesca megdöbbent. Nem tudta, csak ő képzeli-e, vagy a vőlegénye még most, ennyi idő után is érzett valamit Daisy iránt. Calder lassan megint feléje fordult. – Miért nézel így rám? – Hangja most lágyabb volt. Megsimogatta a lány karját. – Én is le vagyok sújtva. Értesítenünk kellene a rendőrséget – mondta.

Ha az előbb még látszott is a bánat a szemében, most már nyomtalanul eltűnt. – Mit keresel itt? – szegezte neki a kérdést Francesca, bár nem volt biztos abban, hogy hallani akarja a választ. A férfi habozott, mielőtt megszólalt volna, és zárkózott lett az arca. – Hamarabb sikerült elintéznem az üzleti ügyeimet Bostonban, mint gondoltam, és este háromnegyed hétkor szálltam le New Yorkban a vonatról. – Calder már nem kerülte a menyasszonya pillantását. – Miután rátaláltam Daisyre, nyomokat akartam keresni, de elrejtőztem, amikor hamarosan megjött Rose. Nem viselt kabátot vagy köpenyt, vagyis csak kis időre hagyhatta el a házat. Egyenesen a dolgozószobába ment. Meglepődésnek nyomát sem mutatta, amikor meglátta Daisy holttestét. Francesca fejében egymást kergették a gondolatok. Calder nem adott választ a kérdésére, és nem mondta meg, miért jött el ma este Daisyhez. Kettejük között állítólag már csak anyagi ügyek vártak tisztázásra. Azok pedig tovább várhattak volna, elvégre időközben már éjfél is elmúlt. Ha a férfi este tizenegykor jött el otthonról, akkor nagyjából egy órája érhetett ide. Mit csinált egész idő alatt a házban? Francesca szívverése felgyorsult a félelemtől. Nem kellett nyomozónak lennie ahhoz, hogy arra gondoljon, Calder összeütközésbe került a törvénnyel. – Elkezdtem átkutatni a házat – mondta a férfi, és elengedte a lány kezét. – Érthető, hogy zaklatott vagy, akárcsak én. De ne aggódj, együtt ezt is át fogjuk vészelni. Francesca bátran megpróbálkozott egy mosollyal, de érezte, hogy az eredmény szánalmasra sikeredett. – Persze, Calder, úgy lesz, csakhogy Daisy meghalt. Bármilyen gonosz volt is velem, velünk, azt nem érdemelte meg, hogy meg kelljen halnia. És végképp nem ilyen szörnyű módon. A férfi arca elfelhősödött. – Így van. Sok bosszúságot okozott nekünk, de erre semmiképpen sem szolgált rá. Francescának egyszeriben megint arra a napra kellett gondolnia, amelyen a templom előtt állt Daisyvel. Vetélytársnője kigúnyolta, aztán emelt fővel elvonult. Utána Calder dühösen és nagyon határozottan felszólította Francescát, hogy ne aggódjon. „Gondom lesz Daisyre.” Szó szerint ezt mondta. A lány most ijedten azt találgatta, hallotta-e valaki más is ezt a kijelentést. Calder természetesen nem arra gondolt, hogy meg fogja ölni Daisyt. Csakhogy néhány hónapja még a nő szeretője volt, és anyagilag azóta is támogatta. Francesca éppen elég szenvedélyből elkövetett bűncselekményt derített fel már ahhoz, hogy tudja, a vőlegényének ki kell maradnia ebből az ügyből. – Azonnal el kell menned innen, Calder, én pedig küldöncöt menesztek Bragghez. Látott itt téged Rose vagy valaki más? A férfi megütközve nézett a menyasszonyára. – Te most védeni próbálsz engem? – kérdezte szelíd hangon. A lány megfeszítette magát, de hiába, mert így is valósággal elolvadt Calder pillantása alatt. – Jól van, elismerem, szeretnélek megvédeni – válaszolta. – Minél előbb el kell hagynod ezt a házat, vagyis a tetthelyet. Francescát nyugtalanság fogta el, mert rádöbbent, hazudnia kell a rendőrségnek, ha azt akarja, senki ne tudja meg, hogy Calder ma itt járt Daisynél. Csak abban nem volt biztos, hogy képes lesz ilyen hazugságot feltálalni Rick Braggnek. – Már beszéltem Homerral, a komornyikkal, és a szobalánnyal is – mondta a férfi. – Ők tehát tudják, hogy itt vagyok. Azt nem hiszem, hogy Rose látott volna. Daisyt azonban már holtan találtam, Francesca. Nem én öltem meg. A lány érezte, hogy a vőlegénye dühös. Megfogta a kezét, a férfi azonban elrántotta. – Tudom, hogy nem te ölted meg! – kiáltotta Francesca, és ebben valóban nem is kételkedett. –

A gyilkosság estéjén azonban itt voltál, és belekeveredhetsz az ügybe – tette hozzá. Titokban abban reménykedett, hogy a törvényszéki orvos majd azt fogja megállapítani, Daisy már háromnegyed hét előtt meghalt. – Nem kell védened, Francesca – jelentette ki Calder. – Egyébként is, a fél város tudja, hogy én tartottam ki Daisyt. Nem tagadhatom le, hogy kapcsolatban álltam vele. Azt viszont ne felejtsd el, hogy Rose valószínűleg már hamarabb itt volt, mint én. – A te szavad áll majd az övé ellenében – mondta a lány. Tisztában volt azzal, hogy Calder nehéz helyzetben van. Ha ő nem talál nagyon hamar másik gyanúsítottat, a rendőrség a vőlegényét fogja meggyanúsítani. A férfi vonásai hirtelen ellágyultak. – Ne vitázzunk, Francesca! – mondta. – Nem kell megvédened, mert semmi rosszat nem tettem. Amúgy pedig mindig is ki tudtam állni magamért, már azóta, hogy kisfiúként ennivalót loptam. És nagyon hiányoztál – tette hozzá ellenállhatatlanul megnyerően. – Te is nekem – suttogta a lány, és a vőlegénye karjába bújt. Még mindig zavarodott volt, mégis megkönnyebbülten simult oda a férfi erős testéhez. Erre vágyott a legjobban. Közben azonban attól az érzéstől sem szabadulhatott, hogy ennek az ügynek ijesztő következményei lesznek. Féltette Caldert, kettejüket, de bármennyire is félt, soha nem szerette még annyira a vőlegényét, mint most. Calder sokáig tartotta átölelve, és ő érezte, hogy a férfinak felgyorsult a szívverése. Akárcsak az övé, mint mindig, ha a vőlegénye a karjába zárta. Felnézett rá, Calder pedig óvatosan megcsókolta. Egyszer, kétszer, aztán harmadszor is. Francesca tudta, hogy a férfi kívánja, és az ő vére is felforrt. Calder azonban egészen váratlanul elengedte, és hátrált egy lépést. – Tekintettel kell lennünk a halottra – mondta komolyan. – Igazad van. – Francesca karba fonta a kezét, és megpróbált újra a fontos dolgokra összpontosítani. – Rose még ott van… Daisynél. – Lehet, hogy ő ölte meg? – kérdezte Calder. – Mikor küldött üzenetet neked? Francesca ugyan nem hitte, hogy Rose gyilkolta volna meg a legjobb barátnőjét, de eleve ezt a lehetőséget sem zárhatta ki. – Kevéssel éjfél előtt adták le a levelet a házunkban. Tegyük fel, hogy tíz perccel tizenkettő előtt érkezett meg az üzenet! Rose tizenegy óra tájban küldhette, vagy valamivel később. Valószínűleg akkor adhatta át egy bérkocsisnak, amikor te megérkeztél, és ő éppen nem volt a házban. – A gyanút természetesen nem volt nehéz Rose-ra terelni. – Ő találta meg a halottat, és ő járt először a tetthelyen. Calder egy pillanatig hallgatott. – Soha nem bíztam meg Rose-ban – mondta végül. – Miért éppen hozzád fordult segítségért, amikor pedig már nem is vagytok jóban? Francesca elgondolkodott, de nem válaszolt. – Kitalálom, mit akart tőled – folytatta Calder gúnyosan. – Megbízott a gyilkos felkutatásával? A lány idegesen az ajkába harapott. A vőlegénye mindig is támogatta a nyomozásait, és büszke volt a sikereire, ő mégis tudta, miért nem akarja most Calder, hogy elvállalja ezt az esetet. Daisy miatt. – Szenvedélyből elkövetett gyilkossággal van dolgunk – mondta Francesca. – Nem hiszem, hogy nehéz lesz megtalálni a tettest. Annak alapján, amit láttam, valaki felindulásból többször is kést döfött Daisybe – tette hozzá, és közben újra megjelent előtte az áldozat véres melle. – Még nem tudhatod, mi és hogyan történt! – emelte fel Calder a hangját. – Ne érts félre, Francesca, de nem akarom, hogy közöd legyen ehhez az ügyhöz. – Csakhogy már közöm van hozzá. Daisy valamikor a szeretőd volt, én pedig a menyasszonyod

vagyok – felelte a lány, s azon igyekezett, hogy egyszerre legyen kedves és határozott. A férfi bosszús morgással megfogta a karját. – Csak most az egyszer kérem tőled, hogy ne nyomozz egy ügyben. Francesca lopott pillantást vetett Calder dühös arcára. Tudta, ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy közölje vele, senki nem tántoríthatja el attól, még a vőlegénye sem, hogy megtalálja Daisy gyilkosát. De miért akarhatja Calder ennyire, hogy maradjon ki ebből az ügyből? – Ez az eset mindkettőnket személyesen érint. Túlságosan is – mondta a férfi higgadtan, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Valójában azonban semmire sem szolgált magyarázattal. – Igen, mindkettőnket személyesen érint – válaszolta Francesca. Érezte, hogy a vőlegénye még mindig mérgesen néz rá, ő azonban most Rose-ra gondolt. Meg kell kérdeznie tőle, pontosan mikor talált rá Daisyre. A barátnője halála porig sújthatta, és nem elképzelhetetlen, hogy sokáig tartotta a karjában, mielőtt útnak indította a levelét. Ez este tizenegykor vagy fél tizenkettőkor volt, Daisyt tehát korábban ölték meg. Francesca és Calder visszament a dolgozószobába, ahol még mindig égett a gyertya. Minél közelebb értek, annál lassabbak lettek a lépteik. A férfi eresebben szorította a lány kezét, és bátorító mosolyra húzta a száját, kék szeméből azonban a lány így is fájdalmat olvasott ki. Sokkal jobban megviselte, ami történt, semmint azt mutatja, gondolta Francesca döbbenten. Jóságos ég, lehet, hogy Daisy még mindig nem volt közömbös neki? Rose a kanapén ült, térdét felhúzta a melléhez, és átkulcsolta. Úgy kuporgott ott, mint egy rémült kisgyerek. Sötétzöld estélyi ruhája csupa vér volt. Amikor meghallotta a lépteket, felemelte a fejét, aztán felugrott, és remegő kézzel Calderre mutatott. – Te voltál, aljas gazember! Tudhattam volna! Te ölted meg! Kötelességmulasztással vádolják a rendőrfőnököt A rendőrfőnök cserbenhagyja a reformereket A lakosságot felháborítják a rendőrség módszerei Rick Bragg undorodva lesöpörte az íróasztaláról a három hírlapot, és tenyerébe temette az arcát. Fájt a feje, és rettenetesen fáradt volt. Soha nem érezte még elcsigázottabbnak magát, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy a régi állóóra a nappaliban éppen elütötte az éjjel egyet. Ebben a pillanatban szinte már bánta, hogy a polgármester rendőrfőnökké nevezte ki, noha annak idején még örült ennek, és remények töltötték el. Teddy Roosevelt óta ő volt az első ebben a tisztségben, aki a korrupt rendőri apparátus megreformálásának szentelte magát. A mai újságok főcímei azonban tétlenséget vetettek a szemére. Nem hitte volna, hogy ez valaha is előfordul majd, a polgármester azonban megkötötte a kezét, és nem engedte, hogy úgy végezze a munkáját, ahogyan ő szerette volna. Rick nagy sóhajjal a whiskyjéért nyúlt. Low polgármester félt, hogy elveszíti a nagy létszámú német közösség szavazatait. Ezért azt kérte tőle, hogy a rendőrség a továbbiakban ne tartassa be a vasárnapi törvényt, amely erre a napra a vendéglátóhelyek zárva tartását írta elő. A város reformerei helyeselték ezt a rendelkezést, ám az első razziák után Tammany Hall mindent elkövetett, hogy minél több akadályt gördítsen a törvény betartatásának útjába. A német származású munkásokat ugyanis felháborította az intézkedés, és tüntetéssel meg beadványokkal követelték a jogaikat. Low attól tartott, veszélybe kerül az újraválasztása, ezért meghátrálásra kérte rendőrfőnökét. Low jó polgármester volt. Elkötelezte magát a szociális és a politikai reformok mellett, s elég bátor volt ahhoz, hogy szembeszálljon Hall-lal. Az alárendeltjeként Rick természetesen nem hagyhatta figyelmen kívül az utasításait, akkor sem, ha a törvényesség képviseletére tett esküt. Most pedig már senkinek a támogatására nem számíthat.

A papság és a haladó értelmiség vezetése alatt álló reformerek éppúgy a visszavonulását követelik, mint a rendőrségi apparátus fele. Az utóbbi öt hónapban a szervezeten belül is elégedetlenséget váltott ki, mert számos vezetőt lefokozott, hogy felszámolja a korrupciót, a megvesztegetések és zsarolások hálózatát, amely az egész várost fojtogatta. Egyedül Low állt ki mellette, aki kimondottan elégedett volt a rendőrség belső megtisztításának eredményeivel. Komolyan ugyan Rick még nem fontolgatta a lemondását, de a maihoz hasonló napokon már megfordult a fejében a gondolat. Éjt nappallá téve dolgozott, alig volt otthon, pedig a családjának soha nem lett volna annyira szüksége rá, mint éppen mostanában. Egy hajtásra kiitta a whiskyjét, és máris még egyet töltött magának. Ahogy a családjára gondolt, szépséges felesége és örökbe fogadott két kislányuk képe jelent meg előtte. De kit is akar áltatni? A sürgető papírmunkát már egy órája elvégezte, ám aztán az átkozott újságcikkek vádaskodásaival kezdett foglalkozni, mert félt felmenni az emeletre. Félt, mert ott be kellett volna lépnie feleségével közös hálószobájukba, és lefeküdnie mellé az ágyba. Tenyerébe támasztotta az állát, és lehunyta a szemét. Olyan fáradt volt, hogy az íróasztalánál is el tudott volna aludni. És nem a munkája viselte meg ennyire, nem a korrupció elleni küzdelem, nem a politikai csatározások, hanem a személyes gondja. Nem tudta, meddig lesz még képes így élni. Idegen lett a családjában, idegen a kislányai számára, akiknek szükségük lenne rá, és a felesége számára is. Azért, mert az asszony így akarta. Nyugtalanság fogta el, és nem bírt tovább ülve maradni a székén. Egy belső hang arra buzdította, hogy menjen fel a lépcsőn, bújjon be az ágyba, és egyszerűen szorítsa magához a feleségét. Akkor is, ha Leigh Anne úgy tenne, mintha aludna. Ahogy mindig, most is elfordulna tőle, amikor ő kinyújtaná utána a kezét, mert nem akar alkalmat adni neki arra, hogy vigasztalja és közelebb kerüljön hozzá. És ezt ő még csak rossz néven sem veheti tőle. Leigh Anne ugyan számtalanszor elmondta, hogy nem őt hibáztatja a balesetéért, amelyben megbénult a lába, Rick mégis súlyos szemrehányásokkal illette magát. Lelke mélyén azt is tudta, hogy a felesége is őt okolja. Egyszer már azt hitte, vége van a házasságuknak. Ez még évekkel a baleset előtt volt. Leigh Anne akkor elhagyta őt, hogy Európában utazgasson, és ő szenvedélyesen gyűlölte ezért. Közben azonban még mindig szerette is, ám fájdalmas módon rá kellett ébrednie, hogy a szerelmük már nem kölcsönös. Természetesen meg kellene adnia Leigh Anne-nek a szabadságot, amelyre az asszony vágyik, de hogy adhatná meg? Ki viselné akkor a gondját, és mi lenne a kislányokkal? De őt is veszteség érné. Ha elhagyná a feleségét, elveszítené a családját. Már a puszta gondolatra elszorult a szíve. Búskomoran meredt az üres, sötét kandallóba, és arra a napra gondolt, amelyen először látta meg Leigh Anne-t, akibe azonnal beleszeretett. Felidéződött benne a házasságuk, a közös boldogságuk. A saját váratlan döntése, hogy szögre akasztja jól fizető ügyvédi állását, s az igazság bajnokaként a szegények és elesettek pártjára áll. Feleségét megdöbbentette, hogy lemondott jelentős jövedelméről, és helyette heti nyolcvan órát dolgozott. Aztán Leigh Anne árulására kellett gondolnia. Az asszony egyszerűen elhagyta őt. Véget vetett a házasságuknak, ő pedig túl későn bánta meg, hogy elfogadta ezt a nyavalyás állást. És azt is elmulasztotta, hogy könyörögve arra kérje a feleségét, térjen vissza hozzá. Négy éve voltak már külön, amikor egy este az ő életébe belépett Francesca Cahill. Rick egyre szomorúbb lett, most mégis elmosolyodott. Vajon mi történt volna, ha Leigh Anne végül nem jön vissza hozzá? Még mindig mély érzéseket táplált Francesca iránt, és tudta, hogy ez soha nem is lesz másként. Kis híján egymásba szerettek, de ez most mintha egy örökkévalósággal korábban lett volna. Ő azóta megint a feleségével él, és most már a gyerekekkel is, Francesca pedig

elkötelezte magát. Az ő féltestvérének. A gondolatra Rick arcáról leolvadt a mosoly. Egészen biztos volt abban, hogy Calder Hart össze fogja törni a lány szívét, márpedig ha megsebzi Francescát, azzal őt is megsebzi. Gondolatait egyszer csak hangos zörgetés zavarta meg. Valaki megrázta a kopogtatót a bejárati ajtón. Rick megkönnyebbült, mert nem szívesen gondolt együtt Hartra és Francescára. Ezen a kései órán csakis hivatalos és halaszthatatlan ügyben kereshetik. Felvette a szék karfájáról a zakóját, belebújt, és a viktoriánus bérelt ház keskeny folyosóján az ajtóhoz sietett. Odakint egy fiatal egyenruhás rendőr állt, akit ő még látásból sem ismert. Kezében lámpást tartott, és nagyon komoly volt az arca. – Mi történt? – kérdezte Rick. – Gyilkosság, uram. Newman felügyelő úgy gondolja, jó volna, ha a rendőrfőnök úr azonnal bejönne a főkapitányságra. Rick örült, hogy nem kell folytatnia komor tépelődését. Kurtán bólintott, aztán kilépett a házból, és becsukta maga mögött az ajtót. Éjszakára lehűlt a levegő, de nem kellemetlenül. – Ki az áldozat? – Egy nő, uram. Miss Daisy Jones. El kellett telnie egy pillanatnak, mire Rick felfogta, hogy a féltestvére egykori szeretőjét ölték meg. – Newman a főkapitányságon van? Nem a tetthelyen? – kérdezte meglepetten. – Nem, uram. Természetesen több nyomozó kiszállt már oda, de a felügyelőnek a tanúkkal kell beszélnie. Arra kért, tájékoztassam önt, hogy most éppen Calder Hartot és Miss Cahillt hallgatja ki. Rick hirtelen megállt, mert megdöbbentette, amit hallott. Hart a főkapitányságon van Francescával. Ez pedig csakis azt jelentheti, hogy ennek a gyilkosságnak más katasztrofális következményei is lesznek. Francesca a vőlegénye mellett ült a főkapitányság tárgyalójának hosszú, összekaristolt asztalánál. A helyiség a második emeleten volt, közvetlenül a rendőrfőnök irodájának szomszédságában. Az asztal másik oldalán Newman felügyelő foglalt helyet. A testes, őszülő hajú, barátságos férfival Francesca már többször dolgozott együtt. Most noteszt tartott a kezében, és a lehető leghivatalosabb arcát öltötte magára. Francesca sejtette, hogy ennek ő az oka. Newman tudja róla, hogy jó viszonyban van a rendőrfőnökkel. A lány már a Daisy házától a Mulberry utcáig vezető rövid úton elmeséltette magának Calderrel a történetét. Most mégis megint éber figyelemmel hallgatta a szavait. Ezt kellett tennie, mert a nyomozásai során megtanulta, hogy minden részletet ellenőrizzen, és nem is csak egyszer. A tanúk sokszor összekeverik a tényeket, a bűnözők pedig ugyanolyan gyakran szándékosan félrevezetik a rendőrséget. Ő természetesen nem gyanúsította Caldert, és arra számított, hogy a férfi mindenre kielégítő magyarázatot fog adni. Arca kifejezéstelen volt, a hangja nyugodt, Francesca azonban egészen biztos volt abban, hogy erősen megviselte, ami ma este történt. – Pár perccel hét óra előtt hagytam el a pályaudvart. Mivel hamarabb tértem vissza Bostonból, mint terveztem, nem vártak, így aztán bérkocsival mentem haza. A sűrű forgalom miatt jó egy óráig tartott az út. Egy órával később üzenetet találtam az íróasztalomon Daisytől. Vagyis kilenc órakor, számolta ki magában Francesca. – Mi állt benne? – kérdezte Newman. – Azt írta, a hazatérésem után sürgős ügyben azonnal beszélnie kell velem. Calder rezzenéstelen arcáról még mindig semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, Francesca azonban érezte rajta a feszültséget. Ösztönösen megérintette a kezét, mire a vőlegénye

elmosolyodott, de a szeme hideg maradt. – Sejti, mi lehetett az a sürgős ügy? – akarta tudni a felügyelő. – Biztos voltam benne, hogy anyagiakról van szó – felelte Calder habozás nélkül. Newman gyors pillantást vetett Francescára, és szemlátomást roppant kínosan érezte magát. A lány a segítségére sietett. – Tudom, hogy Daisy korábban a vőlegényem szeretője volt, felügyelő – mondta. A detektív halványan elpirult, amikor megint feléje fordult. – Sajnálom, Miss Cahill, hogy ilyen kínos ügyet kell szóba hoznom. Ha jól értem, annak a viszonynak már vége van. – Azon a napon vetettem véget neki, amelyen Francesca beleegyezett, hogy feleségül jön hozzám – szólt közbe Calder. – Egészen pontosan február 24-én reggel. Francesca meglepve hallotta, hogy a vőlegénye ilyen pontosan emlékszik a dátumra. Ebben a pillanatban kinyílt a tárgyaló ajtaja, és Rick Bragg lépett be rajta. Amint meglátta, a lány megkönnyebbülten felugrott a székéről. A két férfi kicsit sem hasonlított egymásra, mert Ricknek aranyszőke haja volt, mint a családjában mindenkinek, Caldernek pedig éjfekete fürtjei, de egyébként ugyanolyan jóképűek voltak. Miközben beljebb lépett, Rick levette a szemét Francescáról, és a féltestvérére szegezte. Calder tekintete azonnal kifürkészhetetlenné vált. Francesca érezte a féltestvérekből feléje áradó feszültséget, miközben kezet fogott Rickkel. – Nagyon örülök, hogy itt vagy – mondta. – Calder éppen tanúvallomást tesz. Nyilván tudod már, hogy Daisy meghalt. – Igen, tájékoztattak – felelte a rendőrfőnök, és arcon csókolta a lányt. – Te jól vagy? Francesca bólintott. – Igen, Rose viszont egészen összetört. És – tette hozzá rövid habozás után – Caldert is felkavarta, ami történt. Rick ebben szemlátomást kételkedett. – De te miért vagy itt? – kérdezte Francescától. – Tanúja voltál a gyilkosságnak? – Valójában nem – felelte a lány sietve. Észrevette, hogy Rick még mindig nem engedte el a kezét, és szelíden visszahúzta, mert látta, hogy Calder héjaként figyeli őket. – Rose talált rá a holttestre, és elküldött értem, hogy a segítségemet kérje. Amíg ezt intézte, Calder is odaért, és meglátta a halottat. Amikor megérkeztem, Rose a megboldogult mellett volt, Calder pedig a gyilkost kereste a házban. Éppen az alkalmazottakkal beszélt. Rick a féltestvéréhez fordult. – Nem akarom félbeszakítani a vallomásodat – mondta. Calder csak megrántotta a vállát, mint akit kicsit sem zavar a dolog. A rendőrfőnök belepillantott Newman jegyzeteibe. – Mr. Hart üzenetet kapott Miss Jonestól, uram, amelyben a hölgy sürgős találkozásra kérte őt. Ez állítólag kilenc óra körül volt – mondta a nyomozó buzgón. Rick bólintott, és megint a féltestvérére nézett. – Szóval megkaptad az üzenetet, és elindultál… a szeretődhöz? – kérdezte. Calder hűvös és ellenséges mosolyt villantott rá. – Pontosan tudod, hogy véget vetettem a viszonyunknak, amikor eljegyeztem Francescát. Newman arcáról megütközést lehetett leolvasni. – Az áldozat Mr. Hart házában élt, uram – jegyezte meg. – Igen, tudom. Szóval teljesítetted Daisy kérését, és azonnal elindultál hozzá? – kérdezte újból Rick. Francescát elképesztette, hogy Rick ilyen támadóan lép fel a féltestvérével szemben, és

védelmezőn elébe lépett. Calder azonban továbbra is nyugodtan ült a székén, és idegességnek halvány jelét sem mutatta. – Nem, nem indultam el azonnal. Hosszú napom volt, ezért előbb megittam egy pohár italt, vagy talán kettőt is. Csak utána döntöttem el, hogy megkérdezem Daisytől, miről akar beszélni velem. Rick gúnyos hangot hallatott. – És miről akart? – Felteszem, anyagiakról, mivel más már nem kötött össze bennünket – felelte Calder, és lassan felemelkedett a székéről. – Továbbra is kitartottam Daisyt, ugyanis abban állapodtunk meg, hogy július közepéig gondoskodom róla. De te ezt nyilván már mind tudod, Rick – tette hozzá, és rezzenéstelenül állta a féltestvére tekintetét. – Nem találom hihetőnek – mondta Rick –, hogy azért mentél el azonnal Daisyhez, miután éppen csak visszajöttél New Yorkba, mert ő számlákról akart beszélni veled. – Felőlem azt gondolsz, amit akarsz – felelte Calder most már bosszúsan. – Sosem érdekelt a véleményed, és soha nem is fog. Rick megvető mosolyra húzta a száját. – Tekintettel arra, hogy a szeretődet gyilkolták meg, jobban tennéd, ha érdekelne, mit gondolok. Calder ugyanolyan megvetőn mosolygott vissza a féltestvérére, és Francesca egy pillanatig attól tartott, hogy a képébe fog vágni. Szörnyen zavarta a két fivér ellenségeskedése, és határozottan megfogta a vőlegénye karját. – Borzalmas gyilkosság történt, és senkin sem segít, ha ti egymás torkának estek – mondta. – Meg kell találnunk Daisy gyilkosát. Tartozunk neki ezzel. Rick rejtélyes pillantást vetett a lányra, aztán elfordult tőle, és beletúrt a hajába. Calder is a menyasszonyára nézett, és lágyabbak lettek a vonásai. – Nem kellene itt lenned – mondta. – Dehogynem! – felelte Francesca. Azt már nem tehette hozzá, Newman és Rick füle hallatára végképp nem, mennyire nyugtalanítja, hogy a vőlegénye belekeveredett ebbe az ügybe. – Együtt jöttünk ide, és együtt is fogunk hazamenni – tette hozzá. Mielőtt Calder még megszólalhatott volna, Rick, aki időközben láthatóan visszanyerte az önuralmát, megint a féltestvéréhez fordult. – Jól van, egyelőre ne foglalkozzunk azzal, miért mentél el azonnal Daisyhez! Meséld el inkább, hogy mi történt ott! Calder sem tűnt már annyira feszültnek. – Fél tizenkettő körül indulhattam el otthonról. Amikor odaértem, a házban sötét volt a földszinten. A kopogtatásomra senki nem válaszolt, amit furcsának találtam, és rossz érzés fogott el. Lenyomtam a kilincset, és mivel kinyílt az ajtó, bementem. Francescának elakadt a lélegzete, és szaporábban kezdett verni a szíve. Tisztán emlékezett arra, hogy a vőlegénye neki azt mondta, tizenegy óra körül jött el otthonról, nem pedig fél tizenkettőkor. Szándékosan akarja félrevezetni a rendőrséget, vagy egyszerűen csak téved, mint sok másik tanú is szokott? És ha valóban tizenegykor indult el Daisyhez, akkor mit csinált közel egy órán keresztül a házában? – Te mikor értél oda? – kérdezte Rick a lánytól, mintha kitalálta volna a gondolatát. Francesca nem válaszolt azonnal. Hazudni természetesen nem akart, de közben kétségbeesetten védeni is szerette volna a vőlegényét. – Francesca? Mikor értél oda? – kérdezte meg újra Rick. A lány megnedvesítette az ajkát. – Éjfél előtt. Valószínűleg pár perccel Calder után – felelte, bár maga sem akarta elhinni, hogy

hazudik annak a férfinak, akibe valamikor szerelmes volt, és aki még mindig sokat jelent neki. Rick megdörzsölte az állát. – Folytasd, Calder! – kérte. – Miután beléptem a házba, hamar rátaláltam Daisyre – felelte Calder, de közben nem nézett a menyasszonyára. – Láttam, hogy többször is szíven szúrhatták. Tudtam, hogy ezt aligha élhette túl, de a biztonság kedvéért kitapintottam a pulzusát – tette hozzá. A hangja higgadt volt, mintha csak arról beszélgetnének, milyen idő várható másnapra. Közben azonban olyan erősen szorította a széke karfáját, hogy a kezén kifehéredtek a csontok. Lefelé nézett, ezért a lány nem láthatta az arcát, de nem akarta tovább áltatni magát. Most már egészen biztos volt abban, hogy a vőlegényét lesújtotta, ami történt. Daisy még mindig nem volt közömbös neki. Francescát féltékenység mardosta, ugyanakkor azonban vigasztalni is szerette volna Caldert, és közelebb húzódott hozzá. A férfi azonnal ráemelte a tekintetét. Francesca érezte, hogy meg akarja nyugtatni őt, és ezért rejti maszk mögé a bánatát. Calder aztán Rickre nézett. – Pár pillanatig ott ültem Daisy mellett – mondta nyugodt hangon. – Sokkolt, amit láttam, és el sem akartam hinni. Rick bólintott. – Véres az inged – jegyezte meg. Miközben vallomást tett, Calder kibújt sötétszürke zakójából. Finom pamutingét megszáradt vér foltjai borították. – A karodban tartottad Daisyt? Francesca megdermedt. Miközben eltelt egy végtelenül hosszú pillanat, elképzelte, hogy a vőlegénye éppen felidézi magában azt a pillanatot, amelyben holtan találta egykori szeretőjét. A lány megérintette Calder karját, de ő ezt láthatóan észre sem vette. – Azonnal megláttam, amint beléptem a dolgozószobába. Az ajtó félig nyitva állt. Mindenütt vér piroslott, rengeteg vér. Nyilvánvaló volt, hogy Daisyt megölték. – Calder a féltestvérére pillantott. – Mégis meg akartam győződni arról, hogy már nem lélegzik – folytatta, és úgy beszélt, mintha előadást tartana. – Igen, a karomba vettem – tette hozzá, és lesütötte a szemét. Francesca elgyötörten félrefordult. – Folytasd! – szólította fel Rick a féltestvérét, mintha nem vette volna észre, hogy az éppen most árulta el az érzéseit. – Mindjárt arra gondoltam, hogy a gyilkos talán még a házban van. Éppen körül akartam nézni, amikor Rose belépett az ajtón. Köpeny vagy hasonló nem volt rajta. Nyilván csak kis időre ment ki. Gyanú ébredt bennem, és elrejtőztem előle. Ő egyenesen a dolgozószobába sietett, és kicsit sem tűnt meglepettnek, amikor ott meglátta Daisyt, viszont kétségbeesettnek láttam. – Ő nem vett észre téged? – kérdezte Rick. Calder megrázta a fejét. – Mindnyájan tudjuk, hogy Rose nagyon szerette Daisyt. A viselkedését furcsának találtam, de nem törtem ezen a fejem, inkább átkutattam a házat. Éppen a komornyikkal és a szobalánnyal beszéltem, amikor Francesca megérkezett. – És ez éjféltájban volt – szólt közbe Rick. – Úgy gondolom – válaszolta Calder, és egyszeriben fáradtan szólt a hangja. – Végeztünk? Francesca máskor szégyellte volna magát azért, mert hazudott, most azonban sok minden más bántotta és nyugtalanította. Nem tudta túltenni magát azon, hogy Calder a karjába vette a halott Daisyt, mert lesújtotta a halála. Amit egyébként neki, Francescának meg kellene értenie, hiszen ő sem közömbös Rick iránt. Ha vele történne valami, élete végéig gyászolná. Akkor viszont miért nem képes elfogadni, hogy Calder is érzett még valamit Daisy iránt? Azért, mert mindig is féltékenységet ébresztett bennem, hogy Calder a kitartott szeretőjévé tette Daisyt, válaszolta meg a saját kérdését. Most azonban nem akart arra gondolni, mennyire

bizonytalannak érezte magát mindig is a vetélytársnője jelenlétében. Nagy levegőt vett, és csatába szállt a vőlegényéért. – Csak pár perce voltam ott, Rick, amikor összetalálkoztam Calderrel. A megérkezésemkor félig nyitva állt a bejárati ajtó. Rose a dolgozószobában a karjában ringatta Daisyt, és zokogott. Az elkövetés eszközének nyoma sem volt. Letakartam a holttestet, és én is éppen a gyilkos keresésére akartam indulni, amikor zajt hallottam a ház hátsó részéből. Elindultam oda, és útközben belefutottam Calderbe. – És te miért mentél el Daisyhez? Francesca szó nélkül belenyúlt gyöngyökkel kirakott estélyi táskájába, és átnyújtotta Ricknek a levelet, amelyet Rose-tól kapott. A férfi elolvasta, aztán továbbadta Newmannek. – Tegye be a bizonyítékok közé! – utasította, majd a féltestvérére nézett. – Mi van azzal a levéllel, amelyet te kaptál az áldozattól? Calder tűnődőn dörzsölgette az állát. – Ott kell lennie az íróasztalomon, ahol hagytam. – Attól tartok, szükségem lesz rá – mondta Rick. – Majd elküldetem – ígérte Calder kissé még mindig szórakozottan. Francesca a vőlegényét figyelte, és érezte, hogy Rick viszont őt nézi. Ennek a gyilkosságnak az ügyében sokkal nehezebb lesz nyomoznom, mint a korábbiakban, gondolta. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Rose azt mondta, hogy holtan találta Daisyt. Úgy gondolom, fel kell vennünk a gyanúsítottak közé, bármennyire kellemetlen is lesz ez – mondta Ricknek. Ő azonban nem válaszolt neki, hanem továbbra is Calderhez beszélt: – Nyilván egész sereg tanú tudja igazolni, hogy este nyolc és fél tizenkettő között, vagyis a hazaérkezésedtől a távozásodig a házadban voltál. – Alfred engedett be, amikor megérkeztem a pályaudvarról. Biztosan azt is látta, mikor jöttem el otthonról. Rick feljegyzett magának valamit. – A kocsisod is bizonyára megerősítheti, hogy fél tizenkettőkor vitt el Daisyhez – mondta aztán. Calder arca rezzenéstelen maradt. – Nem, mivel bérkocsin mentem. – Rick! – szólt közbe Francesca. – Calder legalább három órát otthon töltött. A személyzetből ezt biztosan többen is tanúsíthatják – mondta. Rick ráemelte a tekintetét, de nem válaszolt, és a lányt ez megijesztette. Egészen egyértelmű volt, hogy a rendőrfőnök nem hitt el mindent abból, amit a féltestvére előadott. – Négyszemközt szeretnék beszélni veled, Rick – mondta Calder váratlanul. Francesca megrémült. – Calder! – kiáltotta. Vőlegénye tekintete kemény volt, akár az acél. – Személyes ügyben szeretnék beszélni a fivéremmel – jelentette ki. Francesca aggodalma még erősebb lett. Nem tudta, mit mondjon, és végül Rick volt az, aki megszólalt. – Én is négyszemközt akarok beszélni Calderrel. Ha végeztünk, hazavihet téged, Francesca. Előbb azonban meg kell ígérned, hogy holnap korán reggel visszajössz, és jegyzőkönyvbe mondod a vallomásodat – tette hozzá, és rámosolygott a lányra. Ő azonban nem viszonozta a mosolyt. Ha a fivérek kettesben akarnak beszélni egymással, akkor róla lesz szó, vagy olyasmiről, amit neki nem szabad hallania. Látta, hogy Rick túlságosan is jóságosan mosolyog rá, Calder viszont még csak halvány mosolyra sem húzta a száját. Egészen

eltökéltnek tűnt. De vajon mire tökélte el magát? – Pár perc múlva hazaviszlek – ígérte. A lány belátta, sehogyan sem tudja megakadályozni, hogy a két fivér kettesben beszéljen egymással. – Holnap természetesen első dolgom lesz, hogy bejöjjek – válaszolta Ricknek. – És mi lesz Rose-zal? – Azonnal kihallgatom, amint az állapota engedi. Ha ma még nem lenne képes vallomást tenni, akkor hazavitetem, és vele is majd holnap beszélek. Francesca nem hitte, hogy Rose lenne a gyilkos, és őszintén együtt érzett vele. – Még gyászol, Rick – mondta. – Tudom. – A férfi a lány hátára tette a kezét, és az ajtóhoz indult vele. – Newman, kísérje le Miss Cahillt, aztán kérdezze ki Rose-t! – szólította fel az alárendeltjét. – Ahogy parancsolja, uram – felelte a nyomozó. Francesca elhagyta a tárgyalót. Calder szótlanul nézte, ahogy kiment, és énjének egy része a legszívesebben máris visszahívta volna. Mielőtt becsukódott mögötte az ajtó, a lány megnyugtató pillantást vetett rá. Ő jól ismerte, és tudta, hogy vigasztalni, védelmezni akarta őt. Ez jólesett neki, és magában megfogadta, hogy később majd hálás is lesz érte. Ma éjszaka azonban nem tudott mit kezdeni az érzelmekkel, még a menyasszonya érzéseivel sem. Ma éjszaka semmit sem akart érezni. Lelki szemei előtt újra meg újra képek villantak fel Daisyről, a haragjáról, a könnyeiről és végül a vérrel borított holttestéről. Aztán határozottan a féltestvéréhez fordult. – Nem szeretném, ha Francesca bármilyen módon részt venne ebben a nyomozásban. Azt hiszi, hogy védenie kell engem, de arra semmi szükség. Rick szőke szemöldöke magasba szaladt. – Tökéletesen egyetértünk. Roppant önzetlen vagy. Calder jól leplezte, de valójában forrt benne a méreg. – Ugyanúgy tudod, mint én, hogy nem vagyok önzetlen, úgyhogy ne gyere ezzel! Annyira romlott sem vagyok azonban, hogy ne tudnám, Francesca szörnyen kellemetlen helyzetbe kerülne, ha az egykori szeretőm meggyilkolása ügyében védenie kellene engem – válaszolta. Nem akarta, hogy a menyasszonya kénytelen legyen újra meg újra szembesülni azzal, ami közte és Daisy között volt, vagy közte és más nők között. Amióta megismerte Francescát, valóban felhagyott korábbi, szabados életmódjával. A múlton természetesen nem változtathatott, de legalább a jegyesétől távol akarta tartani az előéletét. Ez azonban ma este a legkevésbé sem sikerült neki. – Az ember már-már azt hihetné, hogy Francesca mindennél fontosabb neked – gúnyolódott Rick. – Mind a ketten tudjuk persze, hogy ez nem igaz. Calder elmondhatatlanul utálta a féltestvére önteltségét, azt, ahogy Rick pálcát tört felette. – Hagyjuk ezt! – kérte mégis, noha közben egyre dühösebb lett. A fivére azonban nem hallgatott rá. – Nem akarod, hogy Francesca megtudja, miért mentél el ma este a szeretődhöz. Erről van szó, igaz? – kérdezte, és remegett a hangja. – Természetesen nem számlákról volt szó. – Eredj a pokolba! Nem azért mentem el Daisyhez, hogy lefeküdjem vele – jelentette ki Calder. Rick mélyen a szemébe nézett. – Akkor miért? Csakis sürgős ügyben kereshetted fel ilyen kései órán. Calder előtt megint a zokogó Daisy jelent meg, és gyűlölte ezt a képet. – Mondtam már, hogy anyagiakról lehetett szó. Hogy pontosan miről, azt magam sem tudom. Daisy valószínűleg több pénzt akart. A múlt hónapban megkértem, hogy még a kitűzött határidő

letelte előtt hagyja el a házat, amelyet a rendelkezésére bocsátottam. Ő azonban nem költözött el, és én annyiban hagytam a dolgot. Talán arra akart kérni, hogy fizessem ki. – Calder hűvösen elmosolyodott. – De ezt már soha nem fogjuk megtudni, igaz? – Igazán érdekes helyzet. A te szavad egy halott nőével szemben. Miért kérted Daisyt arra, hogy hamarabb költözzön ki a házadból, mint ahogy megegyeztetek? Calder már rég megtanulta, hogy az a legokosabb, ha a lehető legközelebb marad az igazsághoz. – Barátságtalan volt velem, sőt ellenséges. És ami még rosszabb, nemcsak velem, hanem Francescával is. Ez feldühített, és betelt nálam a pohár. Rick megint felvonta a szemöldökét. – Ma este is dühös voltál rá? – Nem – felelte Calder, és igazat mondott. Ezt Rick is érezte. – Van még valami, amit el akarsz mondani? – Nincs. Rick bólintott. – Légy szíves, gyere be holnap délután! Addigra elkészül a vallomásod jegyzőkönyve, és aláírhatod. Nem ártana – tette hozzá rövid habozás után –, ha ügyvédet is hoznál magaddal. – Nincs szükségem ügyvédre, mivel senkit sem öltem meg. Rick megvonta a vállát, aztán az ajtóhoz indult, de Calder a vállára tette a kezét, és megállította. – Komolyan beszéltem, amikor azt mondtam, hogy nem szeretném, ha Francesca részt venne ebben a nyomozásban. Holnap, ha találkoztok, közöld vele, hogy nem kérsz a közreműködéséből. Nem neki való ez az ügy. – Nem tudom leállítani, ha valamit egyszer a fejébe vett. – Nem tudod, vagy nem akarod? Válasz helyett Rick csak megfejthetetlen pillantást vetett a féltestvérére, aztán kiment a szobából. Calder most már elveszítette az önuralmát, és teljes erőből belerúgott az ajtóba.

3. FEJEZET 1902. június 3., kedd Hajnali 3 óra Amíg a két féltestvér egymással beszélt a tárgyalóban, Francesca odalent várt Calder nagy és elegáns, hatlovas hintójában. A kapitányságon önmaga számára is meglepően nyugodtan viselkedett, most mégis egyedül akart maradni a gondolataival. A környék szinte kihalt volt ezen a kései órán. A rendőrséggel szemközti házakban sok prostituált dolgozott, de Francesca most csak egyet látott, aki ízléstelen pongyolájára rózsaszín tollboát terítve ült az egyik ház lépcsőjén, és cigarettázott. Két kék egyenruhás, bőrsisakos rendőr éppen visszatért a járőrszolgálatból. Kezükben gumibotot lóbáltak, és pisztolyuk is volt, mert a rendőrség nemrégiben bevezette a fegyverviselést. Az utca vége felől egy lovas tartott arra, egy közeli házból pedig rekedtes hangok hallatszottak ki, de egyébként szokatlan csönd volt, ahogyan már odabent a kapitányságon is. Francesca azt találgatta, miért küldhette ki őt a vőlegénye. Miről akarhat négyszemközt beszélni Rickkel? A lányt nyugtalanította, hogy a féltestvérek kettesben maradtak, mert a beszélgetésük aligha lesz békés. Rivalizálásuk hosszú múltra tekinthet vissza, és még gyerekkorukban kezdődött. Lily, az édesanyjuk akkor veszítette el tragikusan korán az életét. A tizenegy éves Rick gondviselési jogát az apja, Rathe Bragg kapta meg. Calder Hart viszont törvénytelen gyerek volt, akire senki sem tartott igényt, és ezért Rathe őt is magához vette. Francesca ma már jól ismerte Caldert, és át tudta érezni a helyzetét. Az anyjának soha nem volt ideje rá. Eleinte azért nem, mert minden energiáját igénybe vette, hogy gondoskodjon magáról és a gyerekeiről, aztán pedig az életben maradásáért kellett küzdenie. Ezt a küzdelmet végül elveszítette. Calder érthető módon úgy érezte, hogy nem szeretik és elhanyagolják. Előbb Lily ébresztett benne ilyen érzést, aztán a vér szerinti apja. Butaságnak tűnhetett, mégsem tudta soha megbocsátani Ricknek, hogy őt előnyben részesítették vele szemben, és szerették. Mint sok másik gyerek, Calder is visszás módon próbálta meg kivívni előbb Lily, majd Rathe figyelmét, s vad, minden határt átlépő viselkedésével egyre-másra próbára tette őket. Valójában pedig nem eltaszítani akart magától mindenkit, hanem arra vágyott, hogy akkor is szeressék, ha csak zabigyerekként látta meg a világot. Francesca tudta, Calder nem volt tisztában azzal, amit kisfiúként és lázadó kamaszként tett. Azóta már felnőtt, és befolyásos férfi lett, a lány mégis úgy gondolta, hogy mai viselkedése alig különbözik az egykori gyerekétől. Továbbra is konokul azt hangoztatja, hogy nem érdekli, mit gondolnak róla mások. Tisztában van azzal, hogy rossz a híre, de azt hajtogatja, hogy ez is hidegen hagyja. Francesca azonban arra jutott magában, hogy ez nem igaz. Akkor sem, ha Calder ezt nem hajlandó bevallani, még saját magának sem. Soha semmilyen társadalmi szabálynak és szokásnak nem vetette alá magát. Sőt szabályosan kérkedett azzal, hogy úgy váltogatja a szeretőit, köztük férjezett asszonyokat is, mint más az alsóneműjét, és sokkoló, provokatív műalkotásokat gyűjtött, amelyeket közszemlére is bocsátott. Háta mögött pusmogtak és pletykáltak róla, de ő csak nevetett a szóbeszédeken. Francesca azonban úgy gondolta, valójában a határait feszegette, és ki akarta deríteni, milyen messzire mehet el, mielőtt egészen elutasítanák. Amikor a vőlegénye őt is el akarta taszítani magától, a lánynak nem volt könnyű kitartania mellette. Megértette azonban, hogy a viselkedésével Calder próbára akarta tenni őt, a hűségét, a barátságát és az odaadását. És bármi történt is közöttük, szentül eltökélte, hogy ki fogja állni ezt a

próbát. A Calder és a féltestvére közötti versengésben az is szerepet játszott, hogy ők ketten úgy különböztek egymástól, mint az éjszaka a nappaltól. Rick sok éve a társadalmi és politikai reformoknak szentelte az életét, s ezért még a házasságát is kockára tette. A híre, nem úgy, mint Calderé, makulátlan volt, és nemcsak egy tekintélyes család tagjaként szerzett magának elismerést, hanem a reformmozgalom vezető személyiségeként is. Caldert viszont az úri társaság csak a vagyona és a befolyása miatt fogadta el. Két ember különbözőbb már nem is lehetett volna, legalábbis látszatra. A helyzetet csak még nehezebbé tette, hogy Francesca és Rick még romantikus érzéseket táplált egymás iránt, amikor a lány megismerte Caldert. Benne féltékenységet ébresztett, hogy Francesca őelőtte Ricket választotta, és mindmáig barátságot ápol vele. Ricknek, aki őszintén szerette a feleségét, valószínűleg mindegy lett volna, kivel jegyzi el magát Francesca, ha nem pont Calder lett volna a vőlegénye. A lány nagyot sóhajtott. A múlton nem változtathat, ahogyan senki sem. Rick a barátja, és azt akarja, hogy az is maradjon, de a Calder iránti szerelmét sem fogja megtagadni. A két férfi versengése jóval korábban kezdődött, semmint hogy ő megismerte volna őket, de azt is tudta, hogy a színre lépése csak felerősítette rivalizálásukat. Francesca kinyitotta a hintó ablakát. Odakint lehűlt a levegő, de nem kellemetlenül, és az égbolton csillagok ragyogtak a hold sarlója mellett. A lány élvezte, hogy szelíd nyári szellő simogatja az arcát, a fejében azonban még mindig aggodalmas gondolatok kavarogtak. A kocsi másik oldalán hirtelen kinyílt az ajtó. Calder beült a lány mellé, és megfogta a kezét. – Nem fázol? Miért itt vártál, és nem bent a kapitányságon? – kérdezte. – Megfájdult a fejem, és inkább kijöttem – felelte Francesca, és ez is volt az igazság. Vőlegénye átkarolta. – Szörnyű volt ez az este – mondta nyugodt hangon. – Sajnálom, hogy nem maradtál ki belőle, Francesca. A lány Calder arcát nézegette, amelyet már nagyon-nagyon szeretett, és élvezte a teste közelségét. – Örülök, hogy itt voltam – válaszolta szenvedélyesen. – Nem kell ezt egyedül végigcsinálnod. – Tudom, hogy jót akarsz, ahogyan mindig is – mondta a férfi, és elmosolyodott. – Ez az ügy azonban máris túlságosan mocskos. Soha nem kértelek még arra, hogy ne vállalj el egy esetet, most mégis megteszem, és ma már másodszor. Francesca hitetlenkedőn kiszabadította magát a vőlegénye öleléséből. – Ne kérd ezt tőlem! – Haragszol rám – állapította meg a férfi, miután kis ideig Francesca arcát vizsgálgatta. – Segíteni szeretnék neked, és tudok is – mondta a lány. – Daisyt megölték, és én megtalálhatom a gyilkosát. Ezt mind a ketten tudjuk, ahogyan azt is, hogy a rendőrség téged lehetséges gyanúsítottnak tart. Calder vonásai megkeményedtek, és félrekapta a tekintetét. Francesca azonban a karjába simult, és maga felé fordította az arcát. Vőlegénye időnként rettenetesen bizonytalan és sebezhető volt, mintha ma is még az egykori nem kívánt és nem szeretett kisfiú lenne. – Nem haragszom rád. Nem te ölted meg Daisyt, Hart – mondta a lány határozottan. – El kell azonban érnünk, hogy a gyilkosa elnyerje méltó büntetését. Calder újra megfogta a lány kezét, a mellkasára vonta, és a hintó félhomályában a tekintetét kereste. – Miért szólítasz Hartnak? Mindig ezt teszed, amikor elszomorít valami. Francesca megnedvesítette az ajkát.

– Szomorú vagyok, és te is az vagy. Hogyne lennénk szomorúak az után, ami ma történt? – Éppen ezért nem kellene elvállalnod ezt az esetet. Rosszabb is lesz még. – Mitől lenne az? – kérdezte a lány, és egy kicsit reszketett a hangja. – Nem szeretném, hogy arra az órára, arra a napra kelljen emlékezned, amikor én hónapokkal ezelőtt Daisyvel feküdtem az ágyban. Ehhez túl fontos vagy nekem. Francescát egy belső hang arra figyelmeztette, hogy hallgasson, ő mégis feltett egy kérdést: – Miért mentél el ma Daisyhez? Vőlegénye eresebben kezdte szorítani a kezét, miközben a szemébe nézett. – Beszélni akart velem valamiről. A lány most már egész testében reszketett, és tudta, hogy ezt a férfi is érzi. Egyszeriben Newman és Rick együtt érző pillantásaira kellett gondolnia. Mind a ketten azt hiszik, hogy Calder azért ment el Daisyhez, mert jól akarta érezni magát vele. – Miről akart beszélni? A férfi fáradt mozdulattal végigsimított az arcán. – Nem ejthetnénk ezt a témát, legalább ma estére? Francesca biztos volt abban, hogy Calder nem testi örömöket keresett ma Daisynél. Mindennél jobban félt attól, hogy a férfi egyszer majd félre fog lépni, de még friss jegyesek voltak, és lobogott közöttük a szenvedély. Felettébb valószínűtlennek tűnt tehát, hogy a vőlegénye máris más nővel kezdene szerelmi viszonyba. – Mi volt olyan fontos és sürgős, hogy azonnal találkoznod kellett Daisyvel? – A lány nem állta meg, hogy ne tegye fel újra ezt a kérdést. – Megfogadtuk, Calder, hogy őszinték leszünk egymáshoz. És mind a ketten tudjuk, hogy nem anyagiakról volt szó közöttetek. – Személyes természetű dologról kellett beszélnünk – felelte a férfi, és a hangjából egyértelműen figyelmeztetés csendült ki. – Olyasmiről, amit továbbra is meg akarsz tartani magadnak? – kérdezte Francesca nyugtalanul. – Igen. – A férfi arca feszült és zárkózott lett, aztán hirtelen félrefordult. – Kérlek, hagyd ezt egyelőre annyiban. A lány el sem akarta hinni, hogy a vőlegénye nem hajlandó elmondani neki, mit kellett megbeszélnie Daisyvel. Calder természetétől azonban idegen volt, hogy bármit kérjen, most mégis arra kérte őt, hogy ne beszéljenek erről többet. Francesca nem tudta, képes lesz-e eleget tenni vőlegénye kívánságának. Halvány sejtelme sem volt arról, miért mehetett el Calder az éjszaka közepén az egykori szeretőjéhez. – A látogatásod oka döntő lehet a védekezésed szempontjából – mondta. – Vagyis most már gyilkosság a vád ellenem? – Hart, én semmivel sem vádollak! Én tudom, hogy ártatlan vagy, de a rendőrséget érdekelni fogja, mit kerestél Daisynél. Calder most már dühösen felcsattant. – Nem a rendőrséget érdekli, hanem téged! Ki akarod zsarolni belőlem, hogy a fene enné meg! Éppen most kértelek rá, hogy hagyd ezt annyiban. De te, ha nyomot szimatolsz, olyan leszel, mint egy vadászkopó. Az állhatatosságod általában csodálatra méltó tulajdonság, ma azonban nem az. Kérlek, ne erőszakoskodj tovább. Francesca elhúzódott a vőlegényétől, s lelki szemei előtt az ölelkező Daisy és Calder képe jelent meg. A férfi, mint mindig, most is kitalálta, mi megy végbe benne. Megfogta az állát, és maga felé fordította a fejét, hogy rá kelljen néznie. – Ugye, nem hiszed azt, hogy azért mentem el Daisyhez, mert le akartam feküdni vele? Francesca érezte, hogy lángba borul az arca. Calderben nem kételkedett, Daisyben viszont nem bízott. Róla nagyon is el tudta képzelni, hogy fel szerette volna melegíteni a viszonyát az egykori

szeretőjével, és azért csalta el magához, mert el akarta csábítani. A lány hallgatása elképesztette a férfit. – Kétségbe vonod a hűségemet? – kérdezte, és megint figyelmeztető volt a hangja. Francescának egy pillanatra elakadt a lélegzete, és megrázta a fejét. – Nem – felelte. – Nem igazán. Csak éppen… – hebegte. – Nem igazán! – vágott a szavába a férfi felindultan. – Csak éppen micsoda? Elképedt és haragos arca láttán a lány rádöbbent, hogy hibát követett el, amikor akár csak halványan is kételkedett benne. – Tudod, hogy ezekben a helyzetekben bizonytalan vagyok – próbált magyarázkodni. – Nem lett volna szabad szóba állnom Daisyvel, és neked sem. Bárcsak félig olyan szép lennék, mint amilyen ő volt! – sóhajtotta. Calder egészen közel hajolt hozzá. – Azért kértem meg a kezed, mert elegem lett a szoknyavadász életből. Elegem lett azokból a szerencsétlen nőkből, és legfőképpen saját magamból. Azért kértelek feleségül, Francesca, mert magamhoz szeretnélek kötni. Már nem sokkal az első találkozásunk után bizton tudtam, hogy veled szeretném leélni az életemet. Amikor megvallottam neked az érzéseimet, azt is elmondtam, hogy semmit sem jelentenek nekem azok az arc nélküli nők, akiknek még csak a nevére sem emlékszem. Azért kértelek feleségül, mert egész életemben nem volt más barátom, csak te, és mert mély érzelmeket táplálok irántad, mivel megváltoztattad az életemet. És ezek után azt hiszed, hogy tegnap lefeküdtem Daisyvel? Korábban soha senkihez nem voltam hű, Francesca, hozzád viszont az vagyok. És te tízszer szebb vagy, mint Daisy! Felindultságában a férfi egészen az ülés párnájába nyomta a lányt. Szenvedélyes kitörése megijesztette, de izgalomba is hozta Francescát. – Én csak őszinte akartam lenni hozzád, Calder. Természetesen nem gondolom azt, komolyan nem, hogy azért mentél el Daisyhez, mert le akartál feküdni vele. Neki azonban korábban mindig sikerült összezavarnia engem. Gyönyörű volt, én viszont kékharisnya vagyok, és egészen más, mint a hozzá hasonló nők. Bevallom, ők mindig ostoba féltékenységet ébresztenek bennem. Calder a karjába vonta Francescát. – Igen, ha azokról a nőkről van szó, mindig ostobán féltékeny leszel – dünnyögte, és a lány szájára tapasztotta a száját. Francesca még fel sem fogta, mi történik, amikor a férfi nyelve már követelőn felderítette a száját. Csókja egyre szenvedélyesebb lett, a lány pedig megfeledkezett a beszélgetésükről, és odasimult az erős, feszes testhez. Mire Calder végül elvált tőle, már egészen kábult volt, és reszketett a vágytól. A férfi is láthatóan izgalomban volt, de uralkodott magán, és csak hallatlanul szelíd mozdulattal kisimított egy szőke tincset Francesca arcából. – Te valóban egészen más vagy, mint Daisy és a hozzá hasonló nők, és ezért én elmondhatatlanul hálás vagyok. Soha senki nem ejtett még annyira kísértésbe, mint te, Francesca – suttogta. Mindig ez történik, gondolta a lány, miközben megpróbálta visszanyerni az önuralmát. Valahányszor elbizonytalanodott, Calder megmutatta neki, mit érez iránta, és neki be kellett látnia, hogy a bizonytalankodása ostobaság volt. A vőlegénye karjában már halvány kétségek sem gyötörték. Most is boldogan elmosolyodott, és megsimogatta a férfi arcát. Calder viszonozta a mosolyát, aztán lehunyta a szemét, és a szájához vonta a lány kezét. Szikrák röpdöstek közöttük, és Francesca vágya minden szívdobbanásával erősebb lett. Vőlegénye a távolléte alatt rettenetesen hiányzott neki, és most már csak pár percre voltak a házától. A férfi megsejthette, mi jár a lány fejében, mert hirtelen ráemelte a tekintetét. – Nem biztos, hogy ez jó ötlet – mondta egészen lágy hangon. – Veszélyes ez az éjszaka.

Elveszíthetem az önuralmamat – tette hozzá. Francesca benyúlt az inge alá, és simogatni kezdte erős mellkasát. Tenyere alatt azonban megszáradt vért érzett, és oda kellett néznie. Vőlegénye követte a pillantását. Daisy meghalt, Calder pedig bajban van, futott át hirtelen a lány fején a gondolat. A férfi könnyű csókot lehelt az arcára, és megfogta a kezét. Francesca leküzdötte a vágyát, és lassanként oldódott a feszültsége. – Sajnálom, hogy buta módon kicsit is kételkedtem benned. Attól tartok azonban, hogy a többi nőre mindig is féltékeny leszek. – Soha nem kell annak lenned – jelentette ki Calder komolyan. Szavai hallatán a lány valósággal elolvadt. – Igyekezni fogok, hogy leküzdjem ezt az érzést. Megígérem – felelte, és még egy mosollyal is sikerült megajándékoznia a férfit. – Talán megértőbbnek kellene lennem – folytatta Calder. – Daisy végül is mindent elkövetett azért, hogy tönkretegye a kapcsolatunkat. Meglehet, érthető, hogy féltékeny voltál rá. Szeretnélek azonban valami nagyon fontos dologra emlékeztetni. Daisy minden bizonnyal jó házból származott, és a viselkedése is kifogástalan volt, de ettől még tény, hogy áruba bocsátotta a testét. Fizettem neki a szolgálataiért, amelyeknek mindig megkérte az árát. – A férfi fogva tartotta Francesca tekintetét. – Daisy szajha volt, drágám. – Calder! – A lányt megdöbbentette, hogy a férfi így beszél a halottról. Hamar megértette azonban, hogy a vőlegénye csak a Daisyhez fűződő viszonyát akarta tisztázni. – Mesélt neked a származásáról? – kérdezte kíváncsian. Neki is feltűnt, már az első találkozásukkor, hogy Daisy jó nevelést kapott, de a családjáról soha nem beszélt. – Ez a téma nem került szóba közöttünk. Őszintén szólva, engem nem is érdekelt. Egyáltalán nem. Francesca viszont máris kombinálni kezdett. – A gyilkosságot szenvedélyből követték el, Calder. A tettes nem találomra választotta ki az áldozatát, hanem ismerte Daisyt, mégpedig valószínűleg nagyon is jól. Ezért kell kiderítenem róla, ki volt valójában, honnan származott, és miért lett prostituált. – Látom, egészen eltökélt vagy. Nos, ha valaki fel tudja deríteni Daisy életét, akkor az te vagy – mondta a férfi nagy sóhajjal, aztán egyenesen a lány szemébe nézett. – Ma éjszaka hazudtál miattam – folytatta higgadtan. – Tizenegykor értem oda Daisyhez, vagyis több mint egy órával előtted. Francesca megfeszítette magát. – Tudom, mit csináltam, Calder. – Hazudtál Ricknek. A lány az ajkába harapott. – És szörnyen éreztem magam, mert ezt tettem. Te azonban nagyjából egy órát még a házban töltöttél, miután megtaláltad Daisy holttestét. A rendőrség ezt furcsának találná. A férfi újra megfogta Francesca kezét. – Már elmondtam, hogy a gyilkost kerestem, miután Rose megjött. – Tudom, és hiszek neked. Csak azt akartam, hogy lekerülj a gyanúsítottak listájáról. – Hazudtál miattam Ricknek – mondta el újra Calder. – Nagyon nem szívesen tettem, de te és én jegyesek vagyunk – felelte a lány gyengéden. – Mindig is melletted fogok állni, most ugyanúgy, mint a jövőben – jelentette ki. Calder behatóan fürkészte az arcát. – Azt hiszem, kezdelek érteni, Francesca – mondta végül. – És hálás vagyok neked.

– Nem várok hálát – válaszolta a lány meleg mosollyal az ajkán. Vőlegénye egy pillanatig még rászegezte a szemét, majd a hintó ablaka felé fordult, és kifürkészhetetlen tekintettel kinézett rajta. Francesca arcáról leolvadt a mosoly. Sejtette, hogy Calder a gyilkosságra gondol, és talán arra az ügyre is, amelyről Daisy beszélni akart vele. Nem szabadulhatott a rossz érzéstől amiatt, hogy a vőlegénye eltitkol előle valamit, és félelem ébredt a lelkében. Francesca egész éjjel alig hunyta le a szemét. Reggel nyolckor felkelt, felöltözött, felvette szokásos, egyszerű, kék kosztümjét, és megnézte magát a tükörben. Arcát sápadtnak látta. Miközben éjszaka ébren feküdt az ágyában, Daisy brutális meggyilkolásán gondolkodott, bár egyelőre még csak igen keveset tudott. Calder ma talán majd elárulja neki, miért ment el tegnap este az egykori szeretőjéhez, és ő esetleg új nyomra is bukkan, amely majd elvezeti a valódi tetteshez. Azt is el kellett ismernie, ha nem is tetszett neki a gondolat, hogy előző éjszaka Rose nagyon furcsán és gyanúsan viselkedett. Francesca ugyan nem hitte, hogy Daisyt a legjobb barátnője és szeretője ölte meg, a rendőrség azonban egyértelműen a gyanúsítottak közé számította. Ezért ő sem zárhatta ki eleve ezt a lehetőséget, és minél előbb ki akarta kérdezni a lányt. Felvette hetyke kis kalapját, néhány tűvel rögzítette, és kilépett az öltözőszobából. Még táskájába dugta kis revolverét, aztán elhagyta a lakosztályát. A folyosón egy inassal találkozott össze, aki éppen hozzá tartott. – Látogatója van, Miss Cahill – jelentette. A lány meglepődött. Reggel nyolc óra nagyon is szokatlan időpont a látogatáshoz. Bizonyára sürgős ügyről van szó. – Mr. Hart az? – kérdezte. Az inas egy névjegyet nyújtott át neki. – Mr. Arthur Kurland óhajt beszélni önnel, kisasszony. Francescát elképesztette és fel is bosszantotta, amit hallott. Kurland a Sun újságírója volt. Eddig csak nyilvános helyeken szólította meg őt, ahhoz soha nem vette magának a bátorságot, hogy a lakásán keresse fel. – Elküldjem, kisasszony? – kérdezte az inas. Francesca biztos volt benne, hogy Kurland értesült Daisy meggyilkolásáról. A folyton szenzációs hírre vadászó bűnügyi riporterek a rendőrséggel szemközti épületek egyikében vertek tanyát. Kurland soha nem rejtette véka alá, hogy nem rokonszenvezik Francescával, és most nyilván azon akar csámcsogni, hogy a gyilkosság áldozata korábban Calder Hart szeretője volt. A lánynak nem volt nehéz kitalálnia, hogy a firkász értesüléseket akar kicsalni belőle. Úgy döntött, beszél vele, de hamis információkkal tévútra fogja vezetni. – Nem kell elküldenie. Nincs semmi baj – felelte az inasnak. – Édesapám hol van? – A reggelizőszobában. Francesca lesietett a lépcsőn. Nem akarta, hogy az apja értesüljön Daisy meggyilkolásáról, addig legalábbis nem, amíg a rendőrség nem talál Calder helyett másik gyanúsítottat. Ha Andrew Cahill már most megtudja, mi történt, az végképp elrontja nála Calder esélyeit, amelyek eddig sem voltak rózsásak. – A kék szalonban fogadom Mr. Kurlandet. Legyen szíves, hozzon nekünk kávét! – kérte az inast. A tágas előcsarnokban megcsipdeste az arcát, és már bánta, hogy az előbb úgy döntött, ma nem tesz fel pirosítót. Kurlandnek semmiképpen sem szabad megsejtenie, hogy valami nincs rendben. Az újságíró a szalon ajtajában várakozott. Amikor meglátta Francescát, szemöldökét kissé felvonva, vizslatón nézett rá. A lány erősen remélte, hogy nem tűnik kimerültnek és aggódónak.

– Jó reggelt, Mr. Kurland! Ez aztán a meglepetés! A harmincas éveiben járó, barna hajú újságíró ugyanolyan színű, rossz szabású öltönyt viselt, és most szélesen elvigyorodott. – Magam sem vagyok kevésbé meglepve – válaszolta. – Nem dob ki, Miss Cahill? – Ha udvariasan kérdez, még érdekes is lehet a beszélgetésünk – felelte a lány, és mutatta a férfinak, hogy fáradjon be a halványkék szalonba, amelyben több nagy fotel is állt. Francesca elővigyázatosan becsukta maga után a mahagóniajtót, Kurland pedig megállt a nagy, fekete márványkandalló előtt. – Nem tudom, érdekesnek lehet-e nevezni egy gyilkosságot, bár egy magánnyomozó számára feltehetően az – mondta, és megint elvigyorodott. – Ne tegyen úgy, mintha semmiről sem tudna! – Miss Jones szörnyű és korai halálára gondol? – kérdezte a lány kifejezéstelen hangon. – Igen, a vőlegénye szeretőjének a meggyilkolásáról beszélünk – felelte az újságíró, és Francesca szemébe fúrta a tekintetét. A lány nem volt biztos abban, hogy még sokáig sikerül megőriznie mesterkélt mosolyát. – Mindenki tudja, Mr. Kurland, hogy Mr. Hart több mint három hónapja, amikor eljegyzett engem, véget vetett annak a viszonynak. A férfi elkerekítette a szemét. – Okos nyomozó létére kegyed meglehetősen naiv. – Úgy gondolom, valamivel jobban ismerem Mr. Hartot, mint maga. Aligha egyeztem volna bele, hogy feleségül megyek hozzá, ha valóban az a gazember volna, akinek a társaság tartja – felelte Francesca, és elszántan küzdött az önuralma megőrzéséért. – Ó, igen! Akár a havi fizetésemben is fogadni mernék arra, hogy kegyed jobban ismeri őt nálam – nevetett fel illetlenül a firkász. A lány egyre nehezebben tudta elfojtani a haragját. – Ha továbbra is olyan erkölcstelennek akarja tartani Mr. Hartot, hogy vőlegény létére szeretőt tart, az a maga dolga. Azt viszont kétlem, hogy azért fáradt ide, mert a jegyesem magánügyeiről akar társalogni velem. – Pedig éppen ez a látogatásom oka, Miss Cahill – mondta Kurland. – Jóságos ég, végül is Calder Hart szeretőjét ölték meg! Na jó, az egykori szeretőjét. Ez bizony szenvedélyből elkövetett gyilkosságnak tűnik. Nem Hart lenne az első férfi, aki így akar megszabadulni a terhessé vált szeretőjétől. Francescára reszketés tört rá, és ökölbe szorította a kezét. – Azért jött ide, hogy gyilkossággal vádolja a vőlegényemet? – kérdezte. – Természetesen nem – jelentette ki az újságíró, és most higgadtabb hangot ütött meg. – Azt szeretném megtudni öntől, hogy érzi magát, miután megölték az első számú vetélytársnőjét. A lánynak is sikerült valamelyest megnyugodnia. – Daisy a barátnőm volt – hazudta. – Én még nem jegyeztem el magam Mr. Harttal, amikor már barátnők voltunk, és meg fogom találni a gyilkosát. Láttam a holttestét, és abban igazat kell adnom magának, Mr. Kurland, hogy szenvedélyből elkövetett, kegyetlen és brutális gyilkossággal van dolgunk. – Ön látta a holttestet? – kérdezett rá az újságíró ügybuzgón. Francesca megkönnyebbült. Kurland ezek szerint nem ismeri a részleteket. Lassanként persze nyilván ki fogja deríteni őket, de ő majd megakadályozza ebben, amíg csak teheti. – Én találtam meg az áldozatot – felelte, de mindjárt ki is javította magát. – Valójában azt kellene mondanom, hogy mi találtuk meg. Az újságíró jegyzetfüzetet és ceruzát vett elő. – Maguk találták meg? – kérdezte. – Azt akarja mondani, hogy maga és Hart?

– Pontosan – válaszolta Francesca hűvösen, bár közben lángba borult az arca. – Vacsorázni voltunk a vőlegényemmel a városban. Utána neki még papírokat kellett elvinnie Daisyhez. Mint nyilván tudja, Daisy abban a házban lakott, amely Mr. Hart tulajdona. A kapcsolatuknak ugyan véget vetett, de megengedte neki, hogy júliusig még ott maradjon. – Igen, hallottam erről – bólintott Kurland. – Hány órakor találtak rá Miss Jonesra? – Éjféltájban. – Francesca elmesélte, hogyan bukkantak rá Daisyre, de arról nem beszélt, hogy Rose is a házban volt. – Otthagytuk a halottat, és szétváltunk, hogy a gyilkos keresésére induljunk, de nem jártunk eredménnyel. Amikor visszamentünk, Rose is ott volt Daisy mellett. – Ez roppant érdekes. Mit is mondott, hol vacsoráztak előtte? A lány elmosolyodott. – Magántársaságban – felelte. A belvárosban ugyan nem laktak ismerősei, de ismert ott egy szakácsot, akiről tudta, hogy némi fizetség ellenében kész lesz hazudni a kedvéért. – Különtermet béreltünk a Louis-ban – tette hozzá, és kifogástalan franciasággal ejtette ki az előkelő étterem nevét. Az újságíró mosolyogva ingatta a fejét. – Ezek szerint maga Hart alibije, ő pedig az öné. – Parancsol? – Ön eléggé tapasztalt ahhoz, Miss Cahill, hogy tudja, ugyanúgy gyanússá tette magát, mint a vőlegénye. – Mit akar ezzel mondani? – Az a szóbeszéd jutott a fülembe, hogy Calder Hart és Rose Cooper egymástól függetlenül bukkant rá a holttestre. Arról viszont eddig semmit sem hallottam, hogy ön együtt vacsorázott volna Harttal, noha, mint értesültem róla, múlt éjszaka már jártak a főkapitányságon. – Nem tudom, kik a forrásai – felelte Francesca színtelen hangon –, de a helyében nem igazán adnék a szavukra. Egyébként engem senki nem gyanúsított meg semmivel. – Nyilván nem. Azt Bragg aligha engedné – válaszolta az újságíró sokatmondón. – Arra viszont nagy összegben mernék fogadni, hogy a kegyed vőlegényét a rendőrfőnök kész örömmel felveszi a gyanúsítottak közé – tette hozzá vigyorogva. Sajnálatos módon Kurland egyszer meglehetősen kompromittáló helyzetben kapta rajta Francescát és Ricket. Ez még jóval azelőtt volt, hogy Leigh Anne visszatért volna Európából. – Nincs közöm ehhez az ügyhöz – jelentette ki a lány. – Gondoljon, amit akar, de végül majd kiderül az igazság. – Igen, végül megtudjuk az igazságot. Minden egyes borzalmas részletével egyetemben. – Az újságíró visszadugta a zsebébe a noteszát és a ceruzáját. – Hálásan köszönöm az előzékenységét, Miss Cahill – tette hozzá, és ujjaival megbökte filckalapja karimáját. Francesca az ajtóhoz kísérte a hívatlan vendéget, de az előcsarnokban Kurland hirtelen megállt. – Természetesen éppen csak elkezdtem a kutatást – mondta. – És más lehetőségek is vannak. – Ez egészen nyilvánvaló – felelte a lány. – Lehet, hogy Hart és ön együtt tervelték ki Miss Jones meggyilkolását? – vetette fel az újságíró megejtően kedvesen. – Mr. Hart senkivel sem tervelt ki gyilkosságot, Mr. Kurland, de ha engem óhajt gyanúsítani, hát csak tegye! Nem ijesztenek meg a vádaskodásai – vetette oda Francesca. Nem várt az inasra, hanem ő maga nyitotta ki a súlyos bejárati ajtót. – További szép napot! – Nem akartam megbántani, Miss Cahill, de a vőlegénye szeretőjének a halálán ő és maga nyert a legtöbbet. – Szép napot, Mr. Kurland! A lány most már kijött a sodrából, és becsapta az ajtót az újságíró mögött. Utána mozdulatlanul

meredt a gesztenyebarna padló szép erezetére, és szaporán vert a szíve. A nap folyamán Kurland valószínűleg minden eddig ismert tényről értesülni fog. Jellemtelen fráter, ugyanakkor azonban szívós és tehetséges riporter. Francesca ezért tudta, nem sok ideje maradt arra, hogy hihető gyanúsítottat varázsoljon elő a nem létező cilinderjéből. Biztosra vette, hogy a másnapi újságok nagybetűs címei meglehetősen kínosak lesznek, ha nem sikerül előkerítenie valakit, akinek Calderen kívül indítéka és lehetősége volt Daisy meggyilkolására. – Francesca! A lány meglepetten összerezzent, amikor a háta mögül meghallotta az édesanyja hangját. Julia asszony ugyan korán szokott kelni, de tizenegy óra előtt soha nem jött elő a szobáiból, mert olyankor intézte a levelezését. Francesca elképedten megfordult, és az édesanyjára meredt, aki közben már a vállára is tette a kezét. – Mit… Mit csinálsz te itt ilyenkor? – Beszélni akartam édesapáddal, mielőtt elmenne itthonról – felelte az asszony felindultan. – Meghalt Hart szeretője? Meggyilkolták? Francesca anyja az összes társasági pletykát ismerte. Nyilván Calder és Daisy viszonyáról is tudott. – Csak volt a szeretője, mama. És igen, tegnap este megölték. Julia asszony felnyögött. – Téged és Hartot gyanúsítanak a gyilkossággal? – Mama! – A lány átölelte az édesanyját. – Nem vagyunk gyanúsítottak. Hart bukkant rá a holttestre, de előtte valójában már Daisy barátnője, Rose Cooper is megtalálta. Én pedig nyomozok ebben az ügyben. Egyelőre nincs gyanúsítottunk. Még a halottkém jelentését sem kaptuk meg. Julia asszony kétségbeesetten ingatta a fejét. – Hogy engedhetted be a házba ezt a firkászt, aki rágalmazó cikkeket ír? – Biztos akartam lenni abban, hogy nem jut téves következtetésre – felelte Francesca. Tudta azonban, hogy az édesanyja magában azt gondolja, ő valójában csak Caldert akarta levetetni a gyanúsítottak listájáról. – Kérlek, mama, ne aggódj. Meg fogom találni Daisy gyilkosát. – Ne aggódjam? Természetesen aggódom, méghozzá nem is kicsit. És nem csak azért, mert te megint veszélynek teszed ki magad. Ezt a botrányt egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak! – Mama, Hart ártatlan! – Ha kitör a botrány, ez már kicsit sem fog számítani – felelte Julia asszony elgyötörten. Francesca úgy döntött, megvárakoztatja a rendőrséget, s mielőtt Rose-t kikérdezné, elmegy Calderhez, hogy még az irodájába indulása előtt elcsípje. Vőlegénye, tőlük tizenkét sarokra, nemrégiben építtetett egy hatalmas házat, amely egymillió dollárjába került, és valóságos királyi palotának tűnt Felső-Manhattan többi épülete között. Tágas kert vette körül, s mögötte nagy mesterséges tó, teniszpálya és istálló is helyet kapott. Amikor Francesca megismerte, Calder egészen egyedül élt, és ő nem is értette, hogy érezheti magát jól valaki egy akkora házban, ahol csak a személyzet jelent számára társaságot. Az is rejtély volt előtte, miért dönt valaki ilyen magányos, visszavonult élet mellett. Ha Hart nem lett volna akkoriban annyira pökhendi, még meg is esett volna rajta a szíve. Mostanában Calder már nem egyedül lakott az óriási házban. Mostohaszülei, Rathe és Grace Bragg nemrégiben visszatértek New Yorkba, és új, modern házat építtettek maguknak. Mivel pedig az még nem készült el, egyelőre Calderhez szállásolták be magukat. Az unokaöccse, Nicholas D’Archand ugyancsak a városba költözött, hogy a Columbia Egyetemen tanuljon, és ő is Caldernél talált szállásra. Emellett időről időre különböző mostohatestvérek is felbukkantak, és

Francesca örült ennek. Vőlegénye ugyan nem ismerte el, ő azonban tudta, nagyon jót tesz neki, hogy család veszi körül. Miután a ház előtt megállt vele a kocsi, amelyet Calder vett neki, a lány kiszállt, és megzörgette a bejárati ajtón a kopogtatót. Vőlegénye sokat dolgozott, és keveset aludt. Gyakran már otthon is korán leült az íróasztalához, mielőtt bement volna az irodájába. Most azonban már negyed tíz volt, és Francesca félt, hogy nem fogja idehaza találni Caldert. A komornyik arca felragyogott, amikor ajtót nyitott, és meglátta a gazdája menyasszonyát. – Miss Cahill! Fáradjon be, kérem! – Jó reggelt, Alfred! – üdvözölte az inast a lány, és követte az előcsarnokba, amelyben Calder műgyűjteményének egy része is helyet kapott, közte Caravaggio egy meztelen nőt ábrázoló, meglehetősen kihívó és világias szobra. – Lekéstem Caldert? – Attól tartok, igen. Már Mr. D’Archand is elment itthonról, Mr. és Mrs. Bragg pedig két hétre Newportba utazott. Mr. Rourke viszont, aki két napja érkezett, most is idehaza van – felelte az ápolt, már erősen kopaszodó komornyik. Francesca az ajkát harapdálta, és azon gondolkodott, küldjön-e üzenetet Caldernek. Túl sok elintéznivalója volt ahhoz, hogy megtegye a hosszú utat a belvárosig. Még a magasvasúttal is legalább háromnegyed órát tartana odáig az út. – Szóljak Mr. Rourke-nak, hogy ön itt van, Miss Cahill? A reggelizőszobában tartózkodik. – Köszönöm, Alfred, de éppen egy nyomozás foglal le – mosolygott rá a férfira Francesca. – Az lesz a legjobb, ha bemegyek a könyvtárszobába, és üzenetet hagyok Caldernek – mondta, mert azt akarta, hogy a vőlegénye mindenképpen értesüljön Kurland látogatásáról. Az édesanyjának igaza volt abban, hogy a nyilvános botrány mindnyájukat tönkreteheti. – Előbb azonban magának is feltennék egy-két kérdést, Alfred. A komornyik szemlátomást meglepődött. – Hogyne, Miss Cahill! – Ugye, itt volt az este, amikor Mr. Hart megérkezett? – Természetesen. Én engedtem be az urat. Nagyszerű, gondolta Francesca. – Emlékszik, hány órakor volt ez? – Nyolc óra múlhatott egy-két perccel. Kevéssel az úr megérkezése után ugyanis a dolgozószobában véletlenül rápillantottam az órára. – Az mikor volt, Alfred? Szolgált fel vacsorát Mr. Hartnak? És hívott neki bérkocsit, amikor újra elment itthonról? – Az úr azt mondta, hogy senki ne zavarja. Ez nem hangzott jól. – Tudja, mikor hagyta el tegnap este Mr. Hart a házat? Alfred a fejét rázta. – Ma reggelig nem találkoztam az úrral. Ha egyedül óhajt lenni, nekem biztosítanom kell, hogy senki ne zavarja, még családtag sem. Francesca kis híján hangosan felnyögött. – Vagyis senki nem látta a házból Mr. Hartot, miután hazaérkezett? – Egyedül én láttam megjönni, Miss Cahill. Utána visszavonult a könyvtárszobába. Őszintén szólva, eddig azt sem tudtam, hogy egyáltalán elment még valahova. A lány érezte, hogy kétségbeesés keríti hatalmába. – Miss Cahill? – kérdezte a komornyik, aki ugyancsak zavarodottnak és nyugtalannak tűnt. Francesca azon gondolkodott, megkérje-e, hogy hazudjon a gazdája érdekében. – Alfred, lehet, hogy a rendőrség beszélni akar majd magával. Talán ugyanezeket a kérdéseket

fogják feltenni, mint én. – Értem – mondta a komornyik pillanatnyi habozás után. – És mit kell majd mondanom? A lány nem tudta, valóban hazugságra akarja-e bírni a derék alkalmazottat, elvégre az igazság szolgálatába szegődött, amikor magánnyomozónak állt. Calder azonban akkor is veszélyben lesz, amíg nem fogják el az igazi gyilkost, ha ő meg van győződve az ártatlanságáról. – Talán célozhatna arra, hogy az este egyszer-kétszer bevitt valamit Mr. Hartnak – hallotta Francesca a saját válaszát. – És hogy az úr még egyszer elment itthonról. Fél tizenkettő körül. – Igenis – felelte Alfred határozottan. – Köszönöm – suttogta a lány. Miközben átvágott az előcsarnokon, el sem akarta hinni, mit tett a vőlegénye megvédése érdekében. Mielőbb meg kell találnia a valódi tettest, hogy felhagyhasson a hazudozással. Calder könyvtárszobája nagy és sötét színűre festett helyiség volt, ám kellemes is. Három falát könyvszekrények foglalták el, de több ablak és egy üvegajtó is nyílt belőle a hátsó kertre meg a teniszpályára. A lány a könyvtárszoba túlsó végében elhelyezkedő íróasztalhoz ment. A zakó, amelyet Calder előző nap viselt, még az előtte álló székre terítve lógott. Jobb oldalán Francesca szeme megszáradt véren akadt meg. Vőlegénye az este tehát itt volt, mielőtt elment aludni. A lány elképzelte, hogy a férfi kibújt a zakójából, felgyűrte az inge ujját, és töltött magának egy pohár whiskyt. Egy üres pohár is erről árulkodott. Miközben itallal a kezében itt ült, Calder talán Daisy halálán gondolkodott. Nem is csak talán, hanem egészen biztosan, és ez természetes is. Vajon azért én is eszébe jutottam, a vitánkon is törte a fejét, a kétségeimen, amelyeknek hangot adtam? – találgatta a lány. Vagy nem tudott másra gondolni, csakis Daisy meggyilkolására? Francesca figyelmeztette magát, hogy nem kellene megint átadnia magát a kétkedésnek és a bizonytalanságnak. Gyorsan egy ív papírt vett fel az íróasztalról, és üzenetet fogalmazott Caldernek. Megírta, hogy reggel felkereste egy újságíró, és este találkozni szeretne vele, mert beszélniük kell. Azt is hozzáfűzte, hogy innen Rose-hoz megy, és ki fogja kérdezni. – Francesca? A lány összerezzent, és felnézett. Az ajtóban Rourke Bragg állt, és meleg mosoly játszott az ajkán. – Nem akartalak megijeszteni – mondta Calder mostohafivére és Rick féltestvére, miközben beljebb lépett. Akárcsak az apjának és Ricknek, neki is aranyszőke haja és borostyánszínű szeme volt. Orvosi egyetemre járt Philadelphiában, és Francesca nagyon kedvelte. – Nem ijesztettél meg, csak annyira elgondolkodtam, hogy nem vettelek észre. – A lány gyorsan kijött az íróasztal mögül, hogy arcon csókolhassa a fiatalembert. – Szünidőd van, Rourke? – Befejeződött a félév az egyetemen, és utána akarok nézni, hogy megkapom-e az állást a Bellevue Klinikán – felelte a férfi. – És hogy van a leendő kedvenc sógornőm? – Ezek szerint még nem hallottad? – kérdezte Francesca rövid habozás után óvatosan. – Mit kellett volna hallanom? – Daisy meghalt. Tegnap este meggyilkolták. Rourke-ot láthatóan szíven ütötte a hír. – Még nem találkoztál Calderrel? – kérdezte a lány. – Az este, amikor megjött az üzleti útjáról, nem voltam itthon. Mit hallgatsz el előlem, Francesca? – kérdezte a fiatalember gyanakvón. A lány nagy levegőt vett. – Calder találta holtan Daisyt.

Rourke döbbent hangot hallatott, és egy pillanatra félrefordult, majd megint Francescára nézett. – Ő az első számú gyanúsított? – Remélem, nem. Előtte, de tőle függetlenül már Rose is felfedezte a holttestet. Legalábbis minden jel erre vall, és ő is gyanúsított lehet. – Nem igazolhatsz alibit Caldernek? Nem voltatok esetleg együtt a gyilkosság idó’ponljában? – Sajnos nem. Értem Rose küldött el. Őt és Caldert is a házban találtam a holttesttel, amikor éjféltájban odaértem. Rourke komoran járkálni kezdett. Egyszer csak hirtelen megállt, és Francescára nézett. – Éjféltájban? Mi a fenét keresett ott olyankor Calder? A lány elpirult. Arra kellett gondolnia, hogy Rourke ugyanarra a következtetésre juthatott, mint Newman felügyelő és Rick Bragg. Visszament az íróasztalhoz, és leült a székre, a fiatalember pedig követte. – Nem úgy értettem, ahogy hangzott – mondta. – Caldernek biztosan jó oka volt arra, hogy elmenjen Daisyhez. Már csak az a kérdés, mi lehetett az. – Ezt én sem tudom – mondta Francesca, és látta, hogy Rourke arca elfelhősödik. – Nem azért volt ott, hogy felmelegítse a viszonyukat – folytatta sietve. – Remélem, nem ez fordult meg a fejedben. Bragg és Newman ugyanis ezt hiszik, Calder pedig nem hajlandó megmagyarázni, mit keresett ott. Ez természetesen nem javít a helyzetén. – Nem hiszem, hogy Calder látogatásának az lett volna a célja. – A fiatalember sápadtan leereszkedett az íróasztal szélére. – Mindenesetre furcsa, hogy nem akar beszélni róla. Rourke jó barátja volt, ezért Francesca egészen nyíltan beszélhetett vele. – Bárcsak bízna bennem! A legjobb akarattal sem tudom elképzelni, mit kell titkolnia. Bizonyos szempontból igaza van, amikor védi a magánszféráját. A rendőrség azonban érthető módon magyarázatot követel, és Calder nem hallgathat a végtelenségig. – Örülök, hogy ugyanolyan nyugodt és okos vagy, mint mindig. A lány elhúzta a száját. – A nyugalmam csak látszat. Valójában félek. Nem azért, mert kételkedem Calder ártatlanságában. De jó volna, ha az este nem lett volna ott Daisynél, vagy legalább elmondaná, miért ment oda. Rourke kis ideig hallgatott, mintha komolyan mérlegre kellene tennie, amit hallott. – Adj neki időt, Francesca! – kérte végül. – Úgy gondolom, Calder szeret téged. Egyetlen nő sem jelentett még annyit neki, mint te. Lehet, hogy csak nem érti, miért akarod tudni, mit keresett Daisynél. A lányt meglepték Rourke szavai, amelyekben sok igazság volt. Calder kezdettől fogva nem akarta kimutatni előtte a valódi érzéseit. Sok mindent nem árult el magáról, inkább a pökhendiség álarca mögé bújt. Francesca tudta, hogy a felszín alatt egy bonyolult ember rejtőzik. Talán egyszerűen csak nem tudja, hogyan legyen önmaga. Ahhoz pedig egészen biztosan nem szokott hozzá, hogy bárkinek is számot kelljen adnia a tetteiről. – Egyvalamiben egészen biztos vagyok – kezdte a lány lassan. – Caldernek szüksége van a bizalmamra. Alighanem ez a legnagyobb ajándék, amelyet adhatok neki. Ha úgy akarja, várni fogok, amíg felfedi előttem a titkát. – Tökéletesen egyetértek veled. Calderben soha senki sem bízott – felelte Rourke. – A türelem ebben az esetben kifizetődő lesz. – Mint te is tudod, a türelem sajnos nem tartozik a legnagyobb erényeim közé – sóhajtott nagyot Francesca. – Eltökéltem, hogy visszafogom magam, de aggódom. Calder hazudott a rendőröknek. Hogy miért, arról sejtelmem sincs, de ő nyilván szükségesnek tartotta. És én is hazudtam a nyomozóknak, hogy fedezzem őt – tette hozzá, és arra gondolt, hogy Alfredet is hazugságra bírta

rá. Rourke meglepetten megfogta a karját. – Hazudtál a rendőrségnek? Rick is ott volt? Francesca el sem akarta hinni, hogy ilyen ostoba hibát követett el. – Csak apró megtévesztés volt, hogy időt nyerjek, amíg megtalálom a valódi gyilkost. Rourke szerencsére megértőnek bizonyult. – Rick ugyanúgy a testvérem, mint Calder. Veszélyes mutatványra vállalkozol, amikor Calder menyasszonya vagy, és közben Ricket is meg akarod őrizni a barátodnak. A lányban fel sem merült, hogy lemondjon Rick barátságáról. Csakhogy barátok nem hazudnak egymásnak… – Köszönöm, Rourke. A barátságodat, az aggódásodat – mondta. – És azt is, hogy ilyen megértő vagy. A férfi elmosolyodott, és pimasz gödröcskék jelentek meg az arcán. – Végül is szinte már rokonok vagyunk. Kötelességem, hogy törődjem veled, ha már a mostohatestvérem nem elég figyelmes vagy túl buta hozzá. Francesca köszönetképpen megölelte Rourke-ot, aki elpirult, aztán a lány visszament az íróasztalhoz, és felvette róla a levelét. – Nem mész véletlenül a belvárosba? El szeretném küldeni ezt az üzenetet Caldernek. – Igazából Dakotasba készültem, de belefér az időmbe, hogy elvigyem a leveledet – felelte a fiatalember előzékenyen. Francesca szemöldöke magasba szaladt. Sejtette, mi vezeti Rourke-ot New York ritkán lakott, félreeső részébe, amelyet a helybeliek többnyire Dakotasnak hívtak. – Add át az üdvözletemet Sarah-nak! – mondta, mintha csak úgy eszébe jutott volna. A fiatalember zavartan elkapta róla a pillantását. – Már jó ideje nem találkoztam vele, sem az édesanyjával, Mrs. Channinggel – felelte. Francesca rádöbbent, hogy szinte már a házasságszerzőt játszotta, és elmosolyodott. Sarah Channing már régen jó barátnője lett, a nővére, Connie után a legjobb. Az emberek többsége szürke, félénk és tartózkodó nőnek tartotta, Francesca azonban időközben jól megismerte, és tudta, hogy ugyanolyan független szellem, mint ő maga. A remek festőnő a saját elképzelései szerint élt, és nem volt hajlandó eljátszani az eladósorban levő, szerény ifjú hölgy szerepét. Rourke pedig már az első találkozásukkor is feltűnően figyelmesen és előzékenyen viselkedett vele. – El kellene mennünk egyszer négyesben vacsorázni. Meddig maradsz New Yorkban? Rourke megrántotta a vállát. Túlságosan is közömbösen, mintha nem igazán érdekelné ez a lehetőség. – Felőlem elmehetünk. Találd ki, mikor! – felelte. A lány átadta neki az összehajtogatott levelet. – Mit szólnál a szombat estéhez? Mondjuk kilenckor a Sherry Netherlandben? – Nagyon könnyű átlátni rajtad, Francesca – állapította meg Rourke. A lány a mit sem sejtőt adta, és elkerekítette a szemét. – Miért kellene átlátni rajtam? Hetek óta nem találkoztam veled, és Sarah-val sem. Egyszerűen csak két legyet akarok ütni egy csapásra. A fiatalember mosolyogva megcsóválta a fejét. Már elindultak kifelé, amikor Francescának eszébe jutott Calder összevérzett zakója. Elvette a székről, hogy Alfreddel elvitesse a tisztítóba, és közben a zsebéből kiesett egy kis papír. A lány lehajolt érte, és látta, hogy egy vonatjegy az. Miközben az íróasztalra tette, megütötte rajta a szemét a helységnév: Philadelphia. Francesca jókedve egyszeriben elpárolgott. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy a jegy már

régi lehet. Azóta, hogy február végén eljegyezték egymást, Calder nem járt Phillyben. Ő legalábbis így tudta. A vonatjegyet azonban június elsején állították ki. A lányt rosszullét fogta el, amikor meglátta a dátumot. – Francesca? – hallotta meg Rourke aggódó hangját. A lány nem tudott megszólalni. Calder azt állította, hogy Bostonba utazott, tegnap azonban Philadelphiából jött vissza. A bizonyíték itt volt a kezében. A vőlegénye tehát hazudott neki.

4. FEJEZET 1902. június 3., kedd 10 óra Leigh Anne Bragg törékeny, szokatlanul sötét hajú, világos bőrű és zöld szemű nő volt. Egész életében rendkívüli szépségnek tartották. Most azonban, miközben kirúzsozta a száját és pirosítót tett fel, a tükörből egy beesett arcú idegen nézett rá. Szinte rá sem ismert magára. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, mert hiába feküdt le korán, a balesete óta egyszer sem aludt jól. Tekintete ráadásul elkínzottságról és mélységes kétségbeesettségről árulkodott. A tolókocsijában ült, és a tükörképére meredt. Tudta, hogy a folyosón kint áll a betegápoló, akit a férje fogadott fel, és az utasításaira vár. Mellette Katie, a lánya várta, hogy elinduljanak. Nem a vér szerinti gyermekük volt, Rickkel csak azután vették magukhoz a kishúgával, Dottal együtt, miután ők ketten kibékültek. A lányok édesanyját meggyilkolták, és Francesca Cahill átmenetileg Ricknél helyezte el őket. Néhány hónap alatt Leigh Anne annyira a szívébe zárta a két kicsit, mintha az édesgyermekei lettek volna. Rick ugyanígy érzett, ezért úgy döntöttek, hogy örökbe fogadják a testvéreket. Nélkülük Leigh Anne már elképzelni sem tudta a házat. A házasságát pedig végképp nem. Valamikor régen halálosan szerelmes volt Rickbe. Négy évig ugyan külön élt tőle, de tudta, hogy a férje még mindig szereti. Bármilyen furcsa volt is, Rick érzései minden nézeteltérés, félreértés és be nem tartott ígéret dacára sem változtak semmit. Ez azonban valójában már elveszítette a jelentőségét, mert közöttük többé semmi sem lehet olyan, amilyen egykor volt. – Mama? – nézett Katie aggódón az asszonyra. Leigh Anne-t újra meg újra meglepte a kislány éles esze. Katie tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nevelőanyja szomorú és szenved. Mindig éberen figyelte, hogy már a szeméből kiolvashassa a kívánságait, és ezzel is enyhíthesse a fájdalmait. Az asszony azonban tudta, hogy a veszteségét semmi sem pótolhatja, és nincs, ami begyógyíthatná összetört szívét. – Behívnád Mr. Mackenzie-t – mosolygott rá látványos vidámsággal a lányára –, hogy lemehessünk? Katie buzgón bólintott, és kiszaladt az öltözőszobából. Leigh Anne megint a tükörbe nézett, és látta, hogy arcáról azonnal eltűnt a mosoly, amint a gyerek magára hagyta. Az asszony, akit most újra behatóan tanulmányozott, sápadt volt, de így is bájos. Levendulaszínű selyemruhája és ametiszt ékszerei tökéletesen mutattak rajta. Egy furcsa székben ült, amelynek kerekei voltak, hátul pedig fogói, hogy a segítője könnyebben tolhassa. Az asszony nyomorék volt. Ez a kép mélyen bevésődött a tudatába. És ez volt az, amit a férje minden egyes pillantásából is kiolvasott. Azt, hogy nyomorék. Jobb lába fájt, pedig már nem volt benne élet. Az orvosok úgy vélték, sok tornáztatással elérhető lenne, hogy valamikor majd újra tudja mozgatni. A balt azonban soha, mert az túlságosan súlyosan sérült meg. Mi értelme lenne így az önkínzásnak, a talán hiábavalóan végzett gyakorlatoknak? Járni soha nem fog tudni, sem táncolni, sem szeretkezni… Leigh Anne tudta, hogy mérhetetlen önsajnálata siralmas. Naponta elmondta magának, hogy végül is életben maradt, és itt vannak neki a kislányok. Jóságos ég, mihez is kezdene, ha ők nem lennének! Gyorsan megtörölte a szemét. Csak olyankor engedte, hogy elhatalmasodjon rajta az önsajnálat, amikor egyedül volt. Máskor arról győzködte magát, hogy a tolókocsijával és az ápolója segítségével így is jól boldogul. Emlékezetébe idézte, hogy határtalanul boldognak kell lennie, mert egészen váratlanul két csodás kislány anyja lett. Az esze azonban nem engedte, hogy enyhüljön a bánata. Úgy érezte magát, mintha elevenen

eltemették volna. Az mégsem merült fel benne, már csak a gyerekek miatt sem, hogy eldobja magától az életet. Az öltözőszobával szomszédos hálóban csörögni kezdett a telefon, amelyet csak nemrégiben kötöttek be. Leigh Anne gondolkodás nélkül megmarkolta a kocsija kerekeit, és el akart indulni vele, de túl gyenge volt hozzá. Szemét a csalódottság könnyei égették, miközben azt nézte, hogy az ápolója, egy magas, jóképű fiatalember odasiet a készülékhez. – Egy pillanat, uram. Máris idehozom. Az asszony kitalálta, hogy a férje van a vonal túlsó végén, s a félelem és várakozás különös keveréke hatalmasodott el rajta. Ez vajon mindig így lesz? Titkon mindig is Rick szavaira, pillantására fog vágyni, arra, hogy vele legyen? Mackenzie belépett az öltözőszobába. – A rendőrfőnök úr hívja, asszonyom – mondta udvariasan, és könnyedén áttolta a kocsit a hálószobába. Ott közvetlenül a telefon mellett állította meg, Leigh Anne pedig azonnal felkapta a kagylót, mielőtt még az ápoló odaadhatta volna neki, mert nem akart gyengének és tehetetlennek mutatkozni. A kagyló azonban túl nehéz volt, ő pedig nem elég ügyes, hogy elkapja, mielőtt lecsúszott a földre. Az asszony torkát megint sírás fojtogatta, miközben Mackenzie felvette a kagylót, és átnyújtotta neki. Mélyeket lélegzett, hogy a férje ne hallja meg a hangján, milyen szörnyen érzi magát. – Rick? – Igen. Hogy vagy? – kérdezte a férfi semleges hangon. Valójában idegenek lettek egymásnak, és csak azért, mert ő, Leigh Anne így akarta. – Jól – hazudta az asszony. – Az éjjel elmentél itthonról – tette hozzá ugyanolyan szenvtelen hangon. Rick, amikor nem ment be közös hálószobájukba, többnyire a kanapén aludt a dolgozószobájában. Leigh Anne-nek ez kényelmes volt így, és tudta, hogy a férjének is az. Mégis órákon keresztül feküdt ébren egyedül az ágyukban, és azt találgatta, bejön-e hozzá Rick. Félt, hogy megteszi, attól pedig szinte már rettegett, hogy megpróbálja majd őt magához ölelni. Az éjszaka azonban egyszer csak valaki megzörgette a kopogtatót a bejárati ajtón, a férfi pedig elment otthonról, és reggelig nem is került elő. Leigh Anne természetesen tudta, hogy egy rendőrfőnök életében nem ritkák az ilyen éjszakai riasztások. – Sürgős ügyben be kellett mennem a kapitányságra – mondta most a telefonban a férfi. – Te jól aludtál? – Igen – tért el újra az igazságtól az asszony, mert igazából csak egy-két órára nyomta el az álom. – Mit terveztél mára? – akarta tudni Rick. Semmit. Leigh Anne-t a félelmei megakadályozták abban, hogy visszatérjen korábbi életéhez, mert nem tudta, hogyan kezelnének egy tolókocsis nőt a barátai. Néhány látogatót azért fogadott. Francesca Cahill hetente kétszer is eljött hozzá. Leigh Anne őt őszintén kedvelte, mert nagyon szeretetreméltó volt, és egészen természetesen viselkedett vele a megváltozott helyzetében is. Rick szülei is rendszeresen felkeresték, sőt Grace egyetlen napot sem hagyott ki. Régi barátnője, Bartolla Benevente grófnő látogatása viszont katasztrofálisra sikeredett. Leigh Anne egész idő alatt érezte rajta, hogy titokban élvezi az ő siralmas állapotát. Vajon hány régi barátja tenne ugyanígy? – Katie már megjött az iskolából, és talán lemegyünk a parkba – felelte végül. – Szép idő van. Megpróbálok majd korábban hazamenni – mondta Rick kissé habozva. Leigh Anne nagyot nyelt, és azt kívánta, bárcsak máris itt lenne vele a férje. Lelki szemei előtt

képek villantak fel a múltból, csupa derűs, boldog és szenvedélyes emlékkép. – Ha fontos dolgod van, intézd csak el nyugodtan, Rick! – mondta mégis. – Tudod, hogy én jól megvagyok. A férje hallgatott, és az asszony azt találgatta, hogy a szavai megkönnyebbülést vagy megütközést váltottak-e ki belőle. – Emlékszel Daisy Jonesra? – kérdezte végül Rick. Hangjában a felesége óvatosságot érzékelt, mert a telefonközpontos kisasszony valószínűleg végighallgatta a beszélgetésüket. Ennek a roppant kényelmes találmánynak ez volt az egyetlen hátulütője. Leigh Anne érdeklődése egyszeriben felébredt. Tudta Daisyről, hogy Calder szeretője, vagy legalábbis nemrégiben még az volt. – Igen, természetesen emlékszem rá – válaszolta. – Az éjszaka meggyilkolták. Leigh Anne levegő után kapkodott. – Ez rettenetes – válaszolta, és így is gondolta, bár soha nem találkozott azzal a nővel. – Lehet, hogy ma ezért mégis sokáig bent kell maradnom – mondta Rick mogorván. Leigh Anne-ben sok kérdés fogalmazódott meg az ijesztő hír hallatán. Rick és a féltestvére között ugyan soha nem volt jó kapcsolat, ő mégis aggódott Calderért. – Persze – felelte gyorsan. – Köszönöm a megértésedet – mondta a férfi. – Most vissza kell mennem dolgozni. – Jól van – válaszolta Leigh Anne, és tűnődőn letette a telefont. Csak felületesen ismerte Caldert, és nem tudta, hogyan fogadhatta egykori szeretőjének a meggyilkolását. – Mr. Mackenzie, szeretnék lemenni – fordult az ápolójához. Miközben a férfi kitolta a hálószobából, az asszony elmosolyodott, mert Francesca jutott eszébe. Amilyen bátor teremtés, már nyilván az új esettel foglalkozik. És egészen biztosan ezúttal is együtt fog dolgozni Rickkel. Leigh Anne nem akart féltékenykedni, és joga sem lett volna rá, elvégre a házasságuk már csak papíron létezett. Azt is tudta azonban, hogy a különélésük ideje alatt a férje Francesca iránt érdeklődött. Küzdött a gondolat ellen, mégsem örült annak, hogy ők ketten közösen nyomoznak. Mackenzie rámosolygott az asszonyra, amikor kiemelte a tolószékből, hogy levigye a földszintre. Leigh Anne ezeket a pillanatokat gyűlölte a legjobban, amikor tehetetlenül kellett az ápolója karjában feküdnie. Túlságosan bizalmasnak találta a helyzetet, de nem volt más választása, el kellett viselnie. Lehunyta a szemét, és egy pillanatig azt képzelte, hogy a férje erős karja fonódik rá. Mindig is ott érezte a legnagyobb biztonságban magát. Ez azonban már a múlt, és soha többé nem lesz megint úgy. – Hozom a széket – mondta az ápoló, miután lefektette az asszonyt a szalonban a kanapéra. Katie ott állt mellettük, és most is leolvasta Leigh Anne arcáról, mi megy végbe menne. – Mama – fogta meg a kezét –, kimehetünk a parkba? Te, Dot, én és a papa? Leigh Anne kitalálta, hogy a kislány hallhatta a telefonbeszélgetést, és kedvesen megszorította a kezét. – Attól tartok, a papának dolgoznia kell. Mi azért elmehetünk a parkba, és etethetjük a madarakat. – A papa már sehova sem jön velünk – jegyezte meg Katie csendesen. – Mrs. Flowers készíthetne nekünk piknikkosarat, és elmehetnénk horgászni, mint a múltkor, amikor a papa is ott volt. Leigh Anne megdermedt. A legutóbbi piknikezésükről ő hazavitette magát, mert nem tudta

elviselni a családi együttlétet, és a helyét Francesca Cahill foglalta el. Rick valószínűleg még mindig abba a lányba lenne szerelmes, ha ő nem erőltette volna, hogy béküljenek ki. És ha nem lennének a lányok, már visszaadta volna a férje szabadságát. A szalonba a svéd Peter, az egyetlen inasuk lépett be. – Látogatói vannak, Mrs. Bragg – jelentette. Leigh Anne megijedt, de mosolyt kényszerített magára. – Kik azok, Peter? – kérdezte. Ha Bartolla Benevente az egyikük, el fogja küldeni, döntötte el. – Egy férfi és egy nő, asszonyom. Az úr azt állítja, hogy ő a lányok nagybátyja. Leigh Anne önkéntelenül szorosan átkulcsolta Katie kezét. A lányoknak nem voltak rokonaik. – Ez lehetetlen! – Azt mondja, Mike O’Donnell a neve. – Peter komolyan nézett az asszonyára. – Elküldhetem a nővel együtt – tette hozzá. Leigh Anne-re remegés tört rá. – Ne, engedje be őket! Meg kell tudnom, mit akarnak. Raoul, a zömök és csupa izom spanyol nemcsak Calder kocsisa és inasa volt, hanem a testőre is. Most pedig már ő fuvarozta Francescát is. A lány tudta, hogy veszélyes munkája miatt a vőlegénye mindig biztonságban akarja tudni. Döntésével, hogy személyi védelmezőt adott mellé, tökéletesen egyetértett, hiszen korábban már többször is komoly veszélybe került. Raoul most éppen a belváros felé tartott vele számtalan szekér, hintó és kordé között. Az Alsó East Side és az Ötödik sugárút annyira különbözött egymástól, mint éjszaka a nappaltól. Itt az ő hintójuk volt az egyetlen elegáns jármű. A macskaköves utcákon kereskedők kínáltak kiáltozva bálázott ruhákat, gyertyafaggyút, színszappant és más portékákat. A gyalogosok többnyire kötényes nők voltak, akik kisgyerekeket vezettek kézen fogva, vagy bevásárlókosarakat cipeltek. A házak között a magasban ruhaszárító kötelek voltak kifeszítve, alattuk egy csapat siheder labdát kergetett ádázul. A zajt, amelyet a Harmadik sugárúton közlekedő magasvasút ütött, még az A sugárúton is hallani lehetett, s mindent por és korom borított be szürke fátyolként. Nagy sokára végre megállt a hintó. Első nyomozása során Francesca megismerkedett Joel Kennedyvel, egy eszes utcagyerekkel. A Burton-féle gyerekrablási eset felderítése közben ő kísérte el Francescát New York legkomorabb részeibe. A lány rá volt utalva a segítségére, és közben jó útra is sikerült térítenie a fiút, aki addig kisebb bűncselekményeket követett el. Miután más nyomozásoknál is nélkülözhetetlen segítségnek bizonyult, Francesca felfogadta a segédjének. Most is hozzá készült, hogy megint együtt dolgozzon vele. Gondolatait azonban nem Joel foglalta le, de nem is Rose, akinek sorsdöntő kérdést készült feltenni. Nem, ő egyre csak azon törte a fejét, miért hazudott neki Calder, amikor pedig ők ketten eddig boldog párt alkottak, s kapcsolatuk a teljes őszinteségen alapult. Miért hazudott neki most mégis a vőlegénye, és mit jelent ez a közös jövőjük szempontjából? Mit titkol előle Calder? Francesca első gondolata az volt, hogy elmegy a Bridge útra, a vőlegénye irodájába, és szembesíti azzal, amit véletlenül megtudott róla. Megkérdezi tőle, miért állította azt, hogy Bostonban volt, amikor pedig Philadelphiában járt. Hamar belátta azonban, hogy nem volna jó ötlet, ha nyomást próbálna gyakorolni Calderre. Azzal csak magára haragítaná a lobbanékony férfit. Kapcsolatukat a nyomozásai már eddig is megterhelték, és ő nem akart tovább rontani a helyzeten. Ha tegnap helyesen értelmezte a viselkedését, a vőlegénye őszintén gyászolja Daisyt. Hogy indíthatna ellene támadást éppen ilyenkor, amikor pedig szereti? De jól érezte-e, hogy a férfi feszültsége mögött a szomorúságon kívül valami más is megbújik? Az éjszaka Calder nem akarta

elárulni, miért ment Daisyhez. Elzárkózott előle, a menyasszonya elől, ahogyan nehéz helyzetekben valójában máskor is szokott. Lehet, hogy összefüggés van a titkolózása és a philadelphiai útja között? A lány végtelenül sértőinek találta, hogy a vőlegénye nem bízik benne. Azóta, hogy a Randle-gyilkosság kapcsán először találkoztak, Francesca fontos szövetségese és megbízható támasza lett Caldernek. A férfi annak idején is emberölési ügybe keveredett, s bár a lány, aki akkoriban még Rick Braggbe volt belebolondulva, alig ismerte Caldert, abban mégis biztos volt, hogy nem gyilkos. Már akkor sem követte el azt a hibát, hogy kizárólag a híre alapján ítélje meg Hartot. A látszat, a férfi arrogáns, néha már egyenesen érzéketlen viselkedése őt már az első percben sem téveszthette meg. Tudta, hogy a hatalmas ego és a mérhetetlen öntudat sebezhetőséget leplez. Calder Hart jó ember. Francesca még most is egészen biztos volt ebben. Igaz, viselkedésével a vőlegénye néha igencsak megnehezítette számára, hogy kitartson mellette. Arra azonban továbbra sem volt hajlandó, hogy csatlakozzon Calder számos bírálójához. Változatlanul jó embernek tartotta, és úgy gondolta, kell lennie értelmes magyarázatnak arra, hogy hazudott neki. Elhatározta, hogy nem fogja sürgetni, bármennyire is szeretné, hanem kivárja a megfelelő pillanatot. Tapasztalatai megtanították arra, hogy a türelmetlenség többnyire visszaüt. Amíg ebben az ügyben nyomoz, bízni fog a vőlegényében. Egyszer majd egészen biztosan eljön az a nap, amelyen Calder is bizalommal fog viseltetni iránta, és mindent megmagyaráz. Bármi is történt, ő nem mond le róla. Ebben a pillanatban Joel kilépett a bérházból, amelyben az édesanyjával, egy fiatalon megözvegyült, csinos, keményen dolgozó varrónőivel és a két öccsével meg a kishúgával lakott. Az alacsony, vékony fiúnak sűrű, sötét haja és feltűnően világos bőre volt. Miután Raoul kinyitotta neki a hintó ajtaját, beszállt és szélesen elvigyorodott. Szemlátomást élvezte, hogy Calder kocsisa és testére úgy bánik vele, mint egy kis herceggel. Vele, aki néhány hónapja még zsebtolvaj volt. – Köszönöm – mondta Raoulnak, aki elmosolyodott, aztán becsukta a kocsiajtót, majd visszaült a bakra. Noha június volt, Joel kötött sapkát viselt, de Francesca lekapta a fejéről. – Jó napot, Miss Cahill! – üdvözölte a fiú. – Új esetünk van – mondta a lány, miközben Raoul kiengedte a hintó fékjét, és megindította a két mutatós barna lovat. – Gyilkosság. Joel megint elmosolyodott. – Azok a legérdekesebbek. Gondolom, veszélyes munka lesz. – Remélem, nem. És abban is bízom, hogy nem lesz túl nehéz neked, noha az áldozatot ugyanolyan jól ismered, mint én. A fiú szeme elkerekedett. – Ki nyiffant ki? – akarta tudni. Francesca elérkezettnek látta az időt arra, hogy helyre tegye Joelt. – Miss Jones – felelte. A fiú azonnal értett a szóból. – Mr. Hart… izé… barátnője? – Igen, a korábbi szeretője. Joel eltátotta a száját. – A mindenségit! Mi történt? Francesca röviden elmesélte, amit tudott. – Ha megérkezünk Daisy házához – tette hozzá –, én ki fogom kérdezni Rose-t. Neked szokás

szerint a környékbelieknél kell majd érdeklődnöd, hogy feltűnt-e valakinek valami szokatlan tegnap este tíz óra és éjfél között. Az elkövetés eszközét, egy kést még nem találták meg. Tartsd nyitva a szemed, hátha meglátod valahol! A fiú bólintott. – Vannak már gyanúsítottak? Francesca habozott kicsit. – A szó szoros értelmében nincsenek. Attól tartok azonban, hogy Calder és én is előkelő helyen szerepelünk a rendőrség listáján. Joel csodálta Caldert, már csak azért is, mert ugyanabból a szegénységből küzdötte fel magát, amelybe ő is beleszületett. – Miért tette volna Mr. Hart hidegre Miss Jonest? – Nem ő volt – sietett kijelenteni Francesca. – Egy ilyen bűncselekménynél azonban a rendőrség először mindig a családtagokat és a barátokat veszi nagyító alá. Meg kell találnunk a valódi tettest, mégpedig minél előbb. – Mielőtt még Mr. Hart komoly bajba kerül – tette hozzá a fiú. A lány kedvesen visszanyomta a fejébe a sapkáját. Időközben annyira megszerette, mintha az öccse lett volna. Az édesanyja is nagyon közel állt hozzá, bár Maggie Kennedy viselkedése az utóbbi időben kissé furcsa lett. Francesca kétszer is volt nála teázni, és feltűnt neki, hogy az asszony meglepően kék szeméből eltűnt a korábbi csillogás. – Hogy van a mamád, Joel? – Nem tudom. Valami nyomasztja. Mindig szomorú. Úgy tesz, mintha nem lenne az, de én látom rajta. Egy hónapja Francesca tanúja volt, hogy a bátyja, Evan megmentette egy őrült gyilkostól Maggie Kennedyt, akiért láthatóan őszintén aggódott. A lány titokban már arra gyanakodott, hogy romantikus szálak szövődtek közöttük, és örült ennek. Úriembernek ugyan nem illett egy varrónővel flörtölnie, ez azonban őt nem érdekelte. Evan egy ideje a Fifth Avenue Hotelben lakott, mert az apjuk kitagadta. Francesca ezt nem helyeselte, az viszont öröm volt számára az ürömben, hogy a fivére ezután felhagyott a szerencsejátékokkal. Időközben bírósági írnokként tisztességes jövedelemhez is jutott, és a húga büszke volt rá, mert nem hunyászkodott meg az apja előtt a kényelmes élet kedvéért. Calderhez hasonlóan Evan is szívtipró hírében állt, Francesca azonban biztos volt benne, hogy Maggie-t soha nem kompromittálná, az iránta táplált érzései pedig őszinték és komolyak. Azt viszont elképzelni sem tudta, hogy Bartolla Benevente, akivel Evan már jó ideje találkozgatott, hozzámenne egy bírósági írnokhoz. Lehet persze, hogy mégis, elvégre a grófnő vagyonos özvegy. – Járt nálatok mostanában a bátyám, Joel? – kérdezte Francesca, mert nem sikerült leküzdenie a kíváncsiságát. A fiú arca elkomorult. – Azt hittem, barátok vagyunk. Korábban rendszeresen eljött, és édességeket meg ajándékokat hozott nekünk. Azóta viszont, hogy Culhane atya meg akarta gyilkolni a mamát, színét sem láttam. Nem tudom, miért kerül minket. Talán túlságosan lefoglalja az a grófnő, és nincs ideje arra, hogy leereszkedjen Paddyhez, Matthez és hozzám. Francesca meg akarta simogatni Joel fejét, de ő elhúzódott előle. – Evannek nem könnyű mostanában – mondta a lány szelíden, és ez meg is felelt az igazságnak. – Gondolj csak bele, te hogy éreznéd magad, ha édesapád kitagadna, és el kellene költöznöd otthonról! – Nekem nincs apám – felelte Joel gúnyosan. – Evan pedig már felnőtt ember, úgyhogy ennek

nincs jelentősége. Francesca felsóhajtott. Joel nagyon megszerette a bátyját, és ez talán Maggie-re is igaz. A lány nem akart beleszólni a dolgukba, ám ha valamikor egyáltalán, akkor most jött el az ideje annak, hogy mégis megtegye. Ha Evannek nincsenek komoly szándékai Maggie-vel, akkor nem lett volna szabad úgy viselkednie vele, ahogyan a megmentése után viselkedett. Francesca úgy döntött, később majd őt is felkeresi. Közben megérkeztek a házhoz, amelyben eddig Daisy lakott. A lány egy csapásra megfeledkezett a bátyjáról, mert lelki szemei előtt a kétségbeesett Rose jelent meg, amint a barátnője csurom véres holttestét tartotta a karjában. Joel időközben megtanulta, hogy először a hölgyet kell engednie kiszállni a kocsiból, ezért ő a másik oldalon ugrott le a járdára. – Megyek, és elkezdem az érdeklődést – jelentette be. – Daisy személyzetéről se feledkezz meg! – emlékeztette Francesca. Már rég felismerte, hogy a tanúk attól függően mondanak el többet vagy kevesebbet, hogy ki kérdezi őket. Ő sokszor többet tudott meg tőlük, mint a rendőrök, és a cselédséggel Joel egészen biztosan jobban szót ért majd, mint a nyomozók. A kopogtatásra Daisy komornyikja, Homer nyitotta ki az ajtót, amely ma csukva volt. A középkorú, de már ősz hajú férfi láthatóan meglepődött, mégis udvariasan behívta Francescát. Ő köszönetet mondott neki, és átnyújtotta a névjegykártyáját. – Jó reggelt! Nem tudom, emlékszik-e rám. Miss Jones barátnője voltam, és magánnyomozó vagyok. Homer lenézett a névjegyre. Francesca Cahill magánnyomozó

810 Fifth Avenue, New York City Minden esetet vállalok, számomra nincs jelentéktelen bűncselekmény. – Emlékszem önre, Miss Cahill. Attól tartok… – kezdte a komornyik, de elakadt, mert láthatóan megviselt volt ahhoz, hogy folytassa. – Itt voltam az éjszaka. Nagyon sajnálom Miss Jonest – mondta Francesca kedvesen, miközben a férfi vállára tette a kezét, és úgy döntött, őt kérdezi ki elsőként. – Köszönöm – suttogta a komornyik hamuszürke arccal. – Miss Jones nagyon jó volt hozzám és a többi alkalmazotthoz. – Tudom – válaszolta a lány, bár valójában sejtelme sem volt erről. – Miss Cooperhez jöttem, de előtte önnel is szívesen beszélnék. Homer kissé meglepetten bólintott. – Meg fogja találni a gyilkost? – Bízom benne. – Az jó. Az asszonyom nem érdemelte meg, hogy így kelljen meghalnia – mondta a komornyik. – Igaz, bűnbe esett, de nem volt rossz ember. Francesca megnyugtatón megpaskolta a komornyik kezét. – Talán leülhetnénk, Homer. Szólíthatom így? A férfi megint bólintott. – Jól vagyok, csak ez a sokk… – Igen, persze. Mikor fejezte be tegnap este a munkát? – Fél hatkor. Ez meglepte Francescát, mert meglehetősen korainak találta az időpontot.

– Miss Jones házon kívül vacsorázott? – kérdezte. Homer a fejét rázta. – Nem. Itthon maradt egy vendéggel, de Annie-nek, nekem és Mrs. Greene-nek kimenőit adott. A lány ezen is elcsodálkozott. Daisy ezek szerint bizalmas kettesben akarta tölteni valakivel az estét. – Miss Jones kimenőit adott a személyzetnek, amikor pedig vendégeket fogadott? – kérdezte Francesca, mert biztos akart lenni abban, hogy nem értett félre valamit. A komornyik elvörösödött. – Tegnap este egyedül kívánt lenni a látogatójával, Miss Cahill. Francesca tudni akarta, mit hallgat el előle Homer. – Ez máskor is előfordult? – kérdezett tovább. A férfi arca még vörösebb lett. – Amióta itt szolgálok, Miss Jones mindig kimenőit adott nekünk, amikor Mr. Hart jött el hozzá. Francesca szíve fájdalmasan összerándult, noha valójában számíthatott volna arra, amit hallott. – És azóta, hogy Mr. Hart és én eljegyeztük egymást? – Asszonyomat időnként meglátogatta Miss Cooper. Máskor pedig elment itthonról, vagy egyedül maradt a házban. Francesca homloka ráncba szaladt. – Miss Cooper nem lakik itt? Most Homeron volt a csodálkozás sora. – Nem, csak hetente egyszer-kétszer jött el. Ez nem úgy hangzott, mintha Daisy és Rose felmelegítették volna a korábbi kapcsolatukat. Vagy ha igen, az már nem lehetett igazán szenvedélyes. – És ki jött el tegnap este Miss Joneshoz? – Azt nem tudom – felelte a komornyik leverten. Francesca agya lázasan dolgozott. Az eljegyzésük előtt Calder rendszeresen meglátogatta Daisyt, aki azokon az estéken mindig elküldte a személyzetet. Ez néhányszor olyankor is előfordult, amikor Rose-t fogadta a házában. Tegnap Calder hét órakor érkezett meg a főpályaudvarra, amint ezt a vonatjegye elárulta. Vagyis ő nem lehetett a látogató, mert akkor Daisy nem engedte volna el az alkalmazottakat már fél hatkor. A vendégét minden bizonnyal hatra vagy hétre várta. Vajon Rose volt az? – Nem lehet, hogy Miss Jones el akart menni itthonról? – kérdezte a lány, mert ezt a lehetőséget is végérvényesen ki kellett zárnia. – Ó, nem! Könnyű vacsorát kellett összeállítanom neki, hogy később majd elfogyaszthassa. Azt is kérte, hogy hűtsek be egy üveg pezsgőit és két poharat. Ezt furcsálltam is, mert vacsorát csak egy személyre kellett készítenem. Francescának elakadt a lélegzete. Daisy pezsgőzni akart a vendégével, közös vacsorát azonban nem tervezett vele. Ez újabb ígéretes nyomnak tűnt. – Maga tehát fél hatkor elment a szobájába, Homer. Annie is? – Igen. – Ma reggel mit látott? Megitták a pezsgőit? Használták a poharakat? Megették a vacsorát? – Nem – felelte a komornyik. – Semmi sem hiányzott a pezsgőből, pedig két pohárral még én töltöttem ki, és a vacsora is érintetlen volt. Francesca leplezni igyekezett az izgatottságát. Ha Homernak még ki kellett nyitnia az üveget, akkor Daisy kevéssel fél hat utánra várhatta a vendégét. Pezsgőivel fogadta a gyilkosát? Ha igen, akkor bizalmas légyottot tervezett. És vajon behatárolja-e a gyilkosság időpontját az a tény, hogy

a vacsora és a poharak érintetlenek maradtak? – Miss Jones elmondta, hány órára várja a vendégét? És ön hallott vagy látott valamit tegnap este? – Asszonyom nem említette, mikor jön a látogató. – És maga semmit sem látott vagy hallott, Homer? – kérdezett rá újra Francesca. – Én is elmentem, hogy megigyak egy-két pohárkával a barátaimmal. Fél tíz és tíz között értem haza. A házban majdnem teljes sötétség volt, amit furcsálltam, de odafent még láttam fényt, ezért nem foglalkoztam a dologgal. Fáradt voltam, és lefeküdtem aludni. Aztán Mr. Hart ébresztett fel éjfélkor. Francesca fejében egymást kergették a gondolatok. – Szóval semmit sem hallott, amikor fél tíz és tíz óra között hazajött? – Nem, semmit. – Mr. Hart elmondta nekem, hogy tegnap este itt járt Miss Jonesnál. – Igen, roppant furcsa látogatás volt – jegyezte meg Homer. – Miért? Mi volt furcsa benne? – kérdezte Francesca. – Nos, az úr már hónapok óta nem járt itt. – A komornyik megint elpirult. – Sajnálom, Miss Cahill. Ez nagyon kínos nekem, elvégre ez a ház Mr. Hart tulajdona, ön pedig a menyasszonya. – Miattam ne feszélyezze magát, Homer! Amikor elfogadtam Mr. Hart házassági ajánlatát, nem volt titok előttem, hogy ő tartja ki Miss Jonest. Mind a ketten tudjuk azonban, hogy azóta nem járt nála. A komornyik zavartan félrekapta a pillantását. Francesca gyanút fogott. – Ezt mondta az előbb, igaz? – Mr. Hart valóban nem járt többet ide. Kivéve a múlt héten egyszer – vallotta be Homer szégyenkezve. – A múlt héten itt volt? – kérdezte Francesca. Szinte már látta Daisyt, amint csábos mosollyal egy pohár pezsgőit nyújt oda Caldernek. Homer kis ideig hallgatott, és zavartan tördelte a kezét. – Nem tudom, mit mondjak vagy tegyek – hebegte végül. – Mr. Hart a munkaadóm. Francescának csak nehezen sikerült lepleznie az elképedését. – Szóval Mr. Hart a múlt héten bejelentkezett Miss Joneshoz? Homer felvonta a szemöldökét. – Nem úgy történt, Miss Cahill. Délután jött el, azt hiszem, csütörtökön. Csak kis ideig maradt, talán fél órát sem, és semmit nem kellett felszolgálnom. Miss Jones azt kívánta, hogy senki ne zavarja őket. Hogy miről beszéltek, azt nem tudom – tette hozzá a komornyik sietve. Calder tehát az üzleti útja előtt Daisynél járt, vonta le magában a következtetést Francesca. – Miss Cahill? – hallotta meg egyszer csak egy nő suttogó hangját. Megfordult, és egy sápadt, nagy, fekete szemű és szeplős arcú szobalánnyal találta szemközt magát. – Maga Annie? – kérdezte. A lány bólintott. Szomorúnak és ijedtnek tűnt. – Én hallottam őket – motyogta rekedten. – Kiabáltak. Veszekedtek. És Miss Jones sírt. Francesca megdermedt. – Min veszekedtek? – Azt nem tudom, de Mr. Hart nagyon mérges volt, amikor elment. Dühében még az ajtóba is belerúgott. Ezt tudom, mert láttam. Miss Jones pedig utána magába roskadva zokogott a kanapén.

5. FEJEZET 1902. június 3., kedd 11 óra A kisszalon ajtajában álló Mike O’Donnell tömzsi, naptól és széltől cserzett arcú férfi volt. Flanelinge, kordnadrágja és munkásbakancsa azonnal elárulta Leigh Anne-nek, hogy nem úriember. Mellette egy nyílt, kedves arcú idősebb nő állt, aki ugyancsak a munkásasszonyok szürkésbarna öltözékét viselte. Katie nem sietett oda a férfihoz. Ott maradt Leigh Anne mellett, tartása feszült volt, szeme hatalmas a félelemtől. Szemlátomást ismerte a látogatót. – Miért nem foglal helyet, Mr. O’Donnell? – kérdezte Leigh Anne udvariasan. Ő a tolókocsijában ült, mögötte Mr. Mackenzie várta, hogy utasításokat kapjon. – Szívesen élek a lehetőséggel, asszonyom. És köszönöm, hogy Beth meg én láthatjuk a gyerekeket – felelte O’Donnell tisztelettudóan. Leereszkedett a kanapéra, és kezében szorongatta kötött sapkáját. A testes, idősebb asszony rámosolygott Leigh Anne-re. – Elnézést, Mrs. Bragg, az unokaöcsém szörnyen neveletlen, és elfelejtett bemutatni engem. A nagynénje és Katie nagy-nagynénje vagyok, Beth O’Brien. Leigh Anne-t rosszullét környékezte, de azért viszonozta a mosolyt. – Kérem, foglaljon helyet ön is, Mrs. O’Brien – mondta, aztán felnézett az inasra. – Peter, legyen szíves szolgáljon fel üdítőt a vendégeinknek, és kérje meg Mrs. Flowerst, hogy hozza le Dotot! A magas svéd szó nélkül elsietett. Beth O’Brien viszont nem ült le, hanem sugárzóan rámosolygott Katie-re. – Ugye, nem emlékszel rám? Igaz, még csak ötéves voltál, amikor utoljára láttalak. Éppen téli szünet volt, amikor meglátogattam édesanyádat. Katie nem válaszolt, csak megrázta a fejét. – A múlt hónapig Hartfordban laktam – fordult az idős asszony Leigh Anne-hez. Meleg, barna szemében kedves mosoly játszott. – Az úrnőm azonban meghalt, ezért New Yorkba jöttem, hogy munkát keressek. Meg akartam látogatni Mike-ot és az unokahúgomat, Maryt, a lányok mamáját. Legnagyobb döbbenetemre azt kellett hallanom, hogy ő időközben meghalt – folytatta, és már nem mosolygott. – Szegény kislányok, szörnyű ez nekik. – Igen, az volt – felelte Leigh Anne. Nem tudta, mit akarhat tőle ez a két ember. Mindenesetre bízott benne, hogy csak rövid látogatásra jöttek. – Egy ideje azonban a férjem és én gondoskodunk a gyerekekről. Mindent megkapnak tőlünk, amire csak szükségük van. Katie iskolába jár, és mind a ketten nagyon boldogok. – Az asszony az idősebb kislányra nézett, és elszántan küzdött az önuralma megőrzéséért. – Igaz, drágám? Katie bólintott, aztán megfogta Leigh Anne kezét, és nem is eresztette el. – Ez igazán nagyvonalú önöktől – mondta Beth. – Hálásak vagyunk azért, amit tettek. Igaz, Mike? – Igen, roppant hálásak vagyunk – felelte a férfi, aztán hirtelen felállt, és Katie elé lépett. – Szervusz, kicsim! Miért nem ölelsz meg? Biztosan emlékszel rám. Katie azonban csak még erősebben átkulcsolta Leigh Anne kezét, és még a lélegzetét is visszafojtotta. Nem mozdult, és lerítt róla, hogy nem egyszerűen szégyenlős, hanem fél a nagybátyjától. Leigh Anne ezt egyértelműen látta rajta. – Közel állnak önökhöz a lányok? – kérdezte gyorsan, hogy a férfi ne nógassa tovább a gyereket.

– Az édesanyjuk, az én húgom nagyon közel állt hozzám – válaszolta Mike O’Donnell. – Az életében és a feleségem halála előtt azonban nem tudtam megbecsülni a családot, amellyel az Úr megajándékozott. A férfi komoran ingatta a fejét, mint aki bánja a múltban elkövetett hibáit. – Sajnálom, nem tudtam, hogy a feleségét is elveszítette – mondta Leigh Anne, és alig várta, hogy Peter megérkezzen a frissítőkkel. – Ez a két haláleset mindent megváltoztatott – folytatta Mike csendesen. – Mind a ketten nagyon hiányoznak nekem. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek, és bele kell nyugodnunk az akaratába. Leigh Anne azt találgatta magában, hogy a férfinak az unokahúgai is hiányoztak-e. – Igen, az Úr döntéseit néha csak ő maga érti – felelte. – Isten megváltoztatta az életemet, asszonyom – mondta O’Donnell. – Felhagytam az ivással, a kártyázással és, már megbocsásson, az időtöltés más formáival is. Mindennap többször imádkozom, és az ég útmutatását kérem. – Ezek szerint istenes ember lett – sikerült Leigh Anne-nek nagy nehezen kinyögnie. A férfi csak elmosolyodott, de helyette a nagynénje ragadta magához a szót. – Az unokaöcsém semmirekellő alak volt, Mary halála után azonban eltalált Istenhez. Leigh Anne csak némán bólintott, mert a félelemtől elszorult a torka. – Egyszerűen látnom kellett az unokahúgaimat – jelentette ki Mike O’Donnell, aztán odament Katie-hez, leguggolt elé, és rámosolygott, a gyerek azonban nem viszonozta a mosolyát. – Már csak ők vannak nekem. Ők a családom, és valóban nagyon hiányoztak nekem. Leigh Anne védelmezőn átölelte Katie-t, aki még mindig mereven állt ott. – Ez érthető. Bármikor meglátogathatja őket – felelte, bár valójában azt akarta, hogy Mike O’Donnell és Beth O’Brien soha többé ne találkozzon a lányokkal. – Az jó lesz – mondta a férfi, és mosolyra húzta a száját. – Igaz, Katie? – kérdezte. Megsimogatta a kislány arcát, ő azonban félénken elhúzódott tőle, és könny szökött a szemébe. Francesca érezte, hogy valaki áll mögötte, és őt figyeli. Annie leleplező szavai rossz sejtéseket ébresztettek benne, és lassan, óvatosan megfordult. A lépcső aljában Rose állt, akinek kreol bőre dacára is hamuszürke volt az arca, a tekintete pedig merev, mintha erősen összpontosítana. Sötét haját szorosan hátrakötötte, de néhány kócos tincse kiszabadult. Megjelenése, akárcsak az arckifejezése vigasztalan és elgyötört volt, a szeme villogása azonban félelmet ébresztett Francescában. Egy pillanatig dermedten nézte, aztán határozottan visszafordult az alkalmazottakhoz. Most már tudta, hogy Calder és Daisy pár napja heves vitát folytatott, egyelőire azonban nem foglalkozhatott ezzel. – Köszönöm szépen, Homer. És magának is, Annie – mondta. Azok ketten bólintottak, aztán távoztak, a lány pedig Rose-hoz fordult, aki közben odajött hozzá. – Őszintén sajnálom, hogy ilyen súlyos veszteség ért. – Ezt erősen kétlem – felelte Rose hűvösen. Azóta, hogy a barátnője Calder szeretője lett, ellenségesen viselkedett a férfival, és miatta Francescával is. – Valóban sajnálom. Daisy nem érdemelte meg a halált – tett még egy kísérletet a lány. – Nemcsak úgy meghalt, hanem meggyilkolták! – sziszegte Rose. – És biztos vagyok benne, hogy Hart ölte meg. Francesca azonban tárgyilagos maradt. – Meg fogom találni a gyilkost – jelentette ki. – Elhamarkodott következtetéseket vonsz le, és ez senkin nem segít. Az igazság ügyének végképp nem.

– Ezek csak szép szavak! – kiáltotta Rose megvetően. – Hallottad, mit mondott az előbb Annie. Hart múlt csütörtökön dühös volt Daisyre. Éppen csak négy nappal a meggyilkolása előtt! És azt is tudom, hogy Daisy újabban neked is álmatlan éjszakákat okozott. Vagy talán nem? Most már Francescának sem sikerült kimértnek maradnia. – Nem volt titok előttem, hogy Daisy vissza akarta szerezni Caldert. Egyszer nekem is visszataszító dolgokat vágott a fejemhez. Te azonban ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Calder nem akarta felmelegíteni a viszonyukat. Ha itt valakinek volt indítéka, akkor én voltam az a valaki. – Te senkit sem ölnél meg hidegvérrel, ezt mindenki tudja. Jó barátod, a rendőrfőnök egyébként sem gyanúsítana meg soha ilyen bűncselekménnyel. Tudom, hogy Hart volt. Hallottad, mit mondott a szobalány! – Az emberek gyakran veszekszenek, de a viták többnyire nem végzőidnek gyilkossággal. Megértem, hogy bűnöst keresel, ám bármennyire is haragszol Calderre, ő senkit sem tudna megölni. – Te nem érted ezt. Senki sem érti. És valahogy az az érzésem, hogy nem ismered elég jól a vőlegényedet – válaszolta Rose éles hangon. Francesca jobbnak látta, ha biztonságosabb vizekre evez. – Tettél már vallomást a rendőrségen? – Igen, még tegnap éjjel – bólintott Rose. A rendőrök tehát egy lépéssel előttem jártak, állapította meg Francesca. Egészen pontosan Rick járt előtte. De hát ők ketten egy oldalon állnak. Nemcsak azért, mert barátok, hanem mert ezekben az ügyekben mindig partnerek is voltak. Rick nem kedveli Caldert, de mégiscsak a féltestvére. Mindent el fog követni azért, hogy bizonyítsa az ártatlanságát. A lány legalábbis ebben reménykedett. – Komolyan beszéltem, amikor azt mondtam, hogy meg fogom találni Daisy gyilkosát – jelentette ki újra. – Felőlem nyugodtan hidd azt, ha úgy akarod, hogy Calder ölte meg. Én viszont a valódi tettest fogom az igazságszolgáltatás kezére juttatni. Ezért is szeretnék feltenni neked néhány kérdést. Rose kis ideig habozott, aztán bólintott. – Le kell ülnöm – mondta, és minden csepp vér kifutott az arcából. Francesca megfogta a karját. – Aludtál egyáltalán az éj szaka? És ettél valamit? – Hogy tudtam volna aludni? Tudod, mennyire szerettem Daisyt! Hogy éljek nélküle? Hogyan? – kiáltotta Rose a könnyeivel küzdve. – Biztosan nem lesz könnyű, de élni fogsz, és idővel majd feldolgozod a veszteséget – felelte Francesca vigasztalón. Átkísérte Rose-t a kisebbik szalonba, leültette a kanapéra, és hozott neki egy pohár vizet. – Nem kérek a szánakozásodból – mondta Rose keserűen. – Ez nem szánakozás, hanem együttérzés és részvét – felelte Francesca szelíden. Rose dacosan elkapta róla a tekintetét. – Tudod, miért veszekedett múlt csütörtökön Daisy és Calder? – kérdezte Francesca. Rose a fejét rázta. – Én is csak most hallottam – felelte, aztán csúnya grimasz jelent meg az arcán. – Talán a viszonyuk miatt veszekedtek. Vagy miattad. Francesca nem vett tudomást a megjegyzés éléről. – Mi lenne, ha elmondanád, mi történt tegnap este? – kérdezte. – Jól van. Nekem egy kuncsaftommal volt találkozóm. A nevét inkább nem adnám meg. A

szállodai szobájába mentem fel. Amikor eljöttem tőle, már aludt. Ez pontosan fél tízkor volt. Tudom, mert ránéztem az órára. – Meg kell kérdeznem, hogy hívják az illetőt. – Attól tartok, nem fedhetem fel a kilétét. – Miért nem? – Úriemberről van szó. A hozzá hasonló férfiak nem szeretnék, ha kitudódna, hogy kapcsolatot ápolnak egy magamfajta nővel. – A rendőrségen nem akarták megtudni a nevét? – Ott is azt mondtam, amit most neked. Francesca egyelőire nem akarta tovább feszegetni ezt a kérdést. Mindenesetre Rose, mivel nem tudott ellenőrizhető alibit igazolni, a titkolózásával gyanússá tette magát. Francesca ettől megkönnyebbült, noha tisztában volt vele, hogy ez nem helyes. – Folytasd! – szólította fel a lányt. – Bérkocsit fogtam, és Daisyhez hozattam magam, mert megbeszéltük, hogy idejövök. A házban sötét volt, és ez megijesztett. Azonnal tudtam, hogy baj van. – Keresni kezdted Daisyt? Rose bólintott, és arca elé kapta a kezét. – Berohantam a házba, és a nevét kiáltoztam. Magamon kívül voltam. Végigjártam a szobákat, és aztán megtaláltam. A padlón, holtan – tette hozzá, és elsírta magát. Francesca vigasztalón vállára tette a kezét. – Miért nem gyújtottál fényt? A válasz csak akadozva érkezett: – Megpróbáltam, de nem működött a lámpa, amikor bementem. Borzalmasan féltem, és csak Daisyre tudtam gondolni. – Láttad Caldert? Hallottál valamit vagy valakit? – Nem! Csak ültem ott, és meg akart szakadni a szívem. Végül rádöbbentem, hogy segítséget kell hívnom, és akkor vetettem papírra neked az üzenetet. Aztán kiszaladtam, és pénzt adtam egy bérkocsisnak, hogy vigye el hozzád a levelemet. Utána azonnal visszamentem a házba, és vártam, hogy megérkezz. Hartot egészen addig nem láttam, amíg nem jött be veled a dolgozószobába. Ha Rose fél tízkor jött el a kuncsaftjától, akkor tíz körül érhetett Daisyhez. Vagyis sokáig ülhetett mellette, mielőtt megírta a levelét, mert azt Francesca csak két órával később kapta meg. Feltéve persze, hogy Rose igazat mond. Az viszont megerősíti az állítását, hogy Calder azt vallotta, ő akkor ment be a házba, amikor Rose odakint éppen bérkocsit keresett. – Miért nem a rendőrséget értesítetted? – kérdezte Francesca. Rose elképedten nézett rá. – Azok a disznók fütyülnek a magunkfajtára. Kihasználnak minket, de közben gyűlölnek. Meg sem próbálnák megtalálni a gyilkost. – Rose, ez most fontos. Tudod, kivel találkozott tegnap este Daisy? – Nekem nem mondta, de amennyire kivettem, egy régi barátját várta. Francesca meglepetten felkapta a fejét. – Úgy érted, még a korábbi életéből ismerte azt a barátot? Rose megdermedt. – Nem tudom, miről beszélsz – állította. Sötét szeméből azonban Francesca azt olvasta ki, hogy nagyon is jól érti őt. – Abból az időből ismerte azt a barátot, amikor még nem Daisy Jones volt a neve? – Nem tudom! Rose heves válasza elgondolkodtatta Francescát.

– Voltak még Daisynek kuncsaftjai? – kérdezett tovább. – Nem. Azon a napon, amelyen beköltözött ebbe a házba, felhagyott az iparral. Ez hihető volt. Miért kellett volna továbbra is férfiakat fogadnia, amikor többé már nem szorult rá a pénzre? – El tudod képzelni, hogy valamelyik egykori vendége ölte meg heves szenvedélyből? – Úgy érted, egy kuncsaftja? – Nem ő lenne az első. Sok prostituált halt már meg így. – Nem tudom. Ezen el kell gondolkodnom. – Rose kis idő múlva keserű mosolyra húzta a száját. – Természetesen volt olyan kuncsaftja, aki elég szenvedélyes egy ilyen tetthez. És mind a ketten tudjuk, ki az a valaki. Francesca nem akart megint Calderen vitázni. – Mi volt Daisy valódi neve? – kérdezte inkább. – Nem tudom – felelte Rose kurtán. Francesca nem hitt neki. – A legjobb barátnők voltatok, és soha nem árulta el neked az igazi nevét? Rose a semmibe bámult. – Nem – motyogta. Francesca úgy döntött, egyelőre ennyiben hagyja a dolgot. – Én mindig is tudtam, hogy előkelő a származása. Választékosan fogalmazott, a modorán senki sem találhatott kivetnivalót, s olyan elegáns és jól nevelt volt, mint bármelyik Ötödik sugárúti hölgy. Rose nem válaszolt. – Miért nem segítesz nekem? – csattant fel Francesca bosszúsan. – Valaki holtan akarta látni Daisyt, méghozzá olyasvalaki, akit jól ismert. Fel kell derítenem a valódi kilétét és a múltját. – Mind a ketten tudjuk, ki akarta holtan látni Daisyt – ismételte meg Rose indulatosan. – Mi van, ha tévedsz, és nem Calder a gyilkos? – kérdezte Francesca. Látta a másik nőn, hogy lázasan gondolkodik. Kis ideig nem is válaszolt. – Daisy nem mondta el nekem a valódi nevét! – kiáltotta végül. – Esküszöm, hogy nem! Menekült a régi élete elől, és nem beszélt róla. Egyszer sem. Soha. Francesca ezt nagyon furcsának találta. – Hogy ismerkedtetek meg? – akarta tudni. Rose ráemelte könnyes szemét. – Jaj, az már nagyon régen volt. – Milyen régen? Rose könnyáztatta arcán halvány mosoly jelent meg. – Nyolc éve. Daisy elbűvölően szép lány volt, tizenöt évesen is még egészen ártatlan és naiv, mint egy kisgyerek. Én akkor már jó ideje eltartottam magam, és sokkal érettebb voltam nála, noha csak egy évvel születtem előbb. – Hol ismerkedtetek meg? – Az utcán. El tudod ezt képzelni? Daisy az egyik sarkon állt itt, New Yorkban. El sem tudom mondani, milyen gyönyörű volt. – Rose az ajkába harapott. – Soha senkibe nem voltam szerelmes, de Daisy szépsége megbabonázott. Láttam rajta, hogy kétségbeesett helyzetben van. Zavarodott volt, és végtelenül szomorú. Én éppen egy másik lánnyal vásárolgattam, de valamilyen ürüggyel megszabadultam tőle, mert nem akartam, hogy tudjon Daisyről. Aztán odamentem hozzá, hogy segítsek rajta. – Rose elhallgatott, és védekezőn magára fonta a karját. – És aztán mi történt? – Daisy közel járt a síráshoz, és megpróbálta felkínálni magát az arra járó uraknak, de sejtelme

sem volt arról, hogyan kellene ezt csinálnia. Nyilván sürgősen pénzre volt szüksége, és ez meglepett engem, mert drága ruhákat viselt. – Megszökött otthonról? – Igen, de én ezt akkor még nem tudtam, csak később mesélte el. Nem bírtam elnézni, hogy idegesen és tapasztalatlanul kínálgatja magát. Ezért aztán vettem neki egy szendvicset. Beszélgettünk egy keveset, és kiderült számomra, hogy fél. Annak viszont örült, hogy kapott tőlem ennivalót. Felajánlottam, hogy jöjjön el hozzám, és meg is tette. A szobámban megpróbáltam elrejteni a madám elől, és ez egy hétig sikerült is. Amikor férfiakat fogadtam, Daisy elbújt a vécében, máskor meg az ágy alatt. Közben összebarátkoztunk, de egy hét után a madám felfedezte. Utána már nem tudtam megvédeni. Francesca egy pillanatig megindultan hallgatott. – A madám őt is arra az életre kényszerítette, amelyet te éltél? – kérdezte aztán. – Igen, de ez már nem igazán számított. Akkor mi ketten már ott voltunk egymásnak. Beleszerettem Daisybe. Valójában már az első perctől fogva szerelmes voltam belé. Francesca azt találgatta magában, mi késztethetett egy jó házból való fiatal lányt arra, hogy elfusson otthonról, és biztonságos élete helyett a prostituáltak nehéz sorsát válassza. Kérdésére nem talált választ, de már a gondolattól is elfacsarodott a szíve. – Soha nem mondta el neked, honnan jött, és miért szökött el? – Nem. Nem akart a múltjáról beszélni, és ha hiszed, ha nem, én örültem ennek. Azért, mert féltem, hogy egy nap majd észre tér, aztán elhagy engem, és hazamegy. – De nem így történt. – Nem. – Rose könnyes szemmel Francescára nézett. – Daisy kedvelt téged – mondta váratlanul. – Amíg nem jött össze Harttal – tette hozzá, és megint elsírta magát. Francesca zsebkendőt adott neki. – Daisy beleszeretett Hartba, igaz? – kérdezte. – És te ezért gyűlölöd ennyire Caldert. – Igen, gyűlölöm, mert elvette tőlem Daisyt! – kiáltotta Rose, és letörölte a könnyeit. – Féltékeny voltál – találta ki Francesca. – Csodálod? Daisy téged is féltékennyé tett, vagy talán nem? Francesca erről az oldalvágásról sem vett tudomást. – Veszekedtetek Calder miatt? – folytatta inkább a kérdezősködést. Rose szemlátomást gyanakvó lett. – Daisy soha nem szűnt meg szeretni engem – mondta határozottan –, de elismerem, hogy féltékeny voltam. Nem tetszett, hogy a szerelmem itt lakik, és Hart tartja ki. Ezt azonban már tudod. Valójában mire akarsz kilyukadni? – Veszekedtetek, amikor Daisy még Calder szeretője volt? Rose haragosan meredt Francescára, és zihálva szedte a levegőt. – Igen, veszekedtünk. Lassan-lassan csak célba érünk, gondolta Francesca. – Akkor is tartott a kapcsolatotok, amikor Daisy együtt volt Calderrel? – Miért fontos ez? – sziszegte Rose indulatosan. Francesca most újra nyomást akart gyakorolni rá. – Miért nem ismered el, hogy Daisy elhagyott téged? – kérdezte. – És Calder miatt hagyott el. – Soha nem hagyott el! – Rose arcán újra könnyek folytak végig. – Hart megtiltotta neki, hogy találkozzon velem. Féltékenységből és uralkodni vágyásból tette. Nem is értem, te hogy bírod ki mellette! – kiáltotta. Caldertől valóban nem volt idegen a féltékenykedés és a basáskodás, de Francescán soha nem próbált meg uralkodni. Ezt a gondolatot azonban a lány megtartotta magának.

– Kibékültetek egymással, te és Daisy? – kérdezte helyette. Rose könnyezve félrefordult. – Daisy szeretett engem – hüppögte. – Én pedig őt. Francesca borzalmasan érezte magát, mégis folytatta a vallatásnak is beérő kérdezősködést. Folytatnia kellett. – Tudom, hogy szerettétek egymást Daisyvel, de aztán ő Calder kitartottja lett, és ettől megváltozott a kapcsolatotok. Soha többé nem is lett olyan, amilyen korábban volt. Jól gondolom? Homer szerint csak hetente egyszer-kétszer látogattad meg. Valójában nem is békültetek ki? Rose megint tenyerébe temette az arcát. Francesca óvatosan megsimogatta a karját, és őszintén sajnálta. Immár azonban azt is mérlegre kellett tennie, amit eddig elképzelhetetlennek tartott. Eddig csak azért akarta Rose-t a gyanúsítottak listáján látni, hogy elterelje a figyelmet Calderről. Most viszont azt is át kellett gondolnia, milyen lelkiállapotban lehetett Rose. Daisy a szeretője volt, és ő még mindig imádta. Haragudott Calderre, mert úgy gondolta, hogy elvette tőle a szerelmét. Mindenért őt okolta, mégis ő volt ott elsőként a tetthelyen. Legalábbis minden jel erre vallott. Rose vérig sértett, féltékeny, eldobott szerető volt. Lehet, hogy ő ölte meg Daisyt? Nem ő lenne az első nő, aki ilyen helyzetben gyilkosságot követ el, szándékosan vagy heves felindulásból. Francesca éppen itt tartott a töprengésben, amikor Rose felemelte a fejét, és rászegezte könnyáztatta szemét. – Kibékültünk, de utána már semmi nem volt ugyanolyan, mint korábban. Igazad van, Francesca, mint mindig! – kiáltotta kétségbeesetten. Francescának egyszerűen meg kellett tudnia az igazságot. – Daisy szerelmes volt Calderbe? – Olyan életet akart élni, amilyet Hart kínálhatott neki. Nem akart megint prostituáltként dolgozni, és eltökélte, átvészeli azt az időt, amíg Hart érted bolondul, hogy aztán újra jó élete legyen. Francescában ellentétes érzések kavarogtak. Nem tagadhatta, megkönnyebbült attól, hogy Daisy örökre eltűnt az életéből. Ugyanakkor azonban szégyellni valónak is tartotta ezt a gondolatát, és bűnösnek érezte magát. – Hogy lehetsz ennyire nyugodt? – szegezte neki a kérdést Rose. – Mi itt most arról a nőről beszélünk, akit én szerettem, és arról a férfiról, akit te szeretsz. Nem sért téged, hogy Hart lefeküdt vele? Hogy megvásárolta a szolgálatait? – De igen, sért, és nem is kicsit – vallotta be Francesca. – Akkor azonban még nem voltam együtt Calderrel, amikor ő viszonyt folytatott Daisyvel, és mindig erre emlékeztetem magam. Daisyt pedig senki nem kényszerítette arra, hogy Calder szeretője legyen. Ő akarta úgy. – Igaz is, te annak idején még Hart bátyjával voltál együtt, Rick Bragg-gel. – Azóta kész örökkévalóság telt el – felelte Francesca sokkal nyugodtabban, mint amilyen valójában volt. Tudta és meg is értette, hogy fájdalmában Rose mindenkibe bele akar rúgni. – Éjszaka időnként felébredek, és azokon a váratlan fordulatokon töprengek ámulva, amelyeket az életem vett. Csakhogy visszaút nem létezik. Szeretem Caldert, Rose. Tudom, hogy te is nagyon szeretted Daisyt, most pedig gyászolsz, és dühös vagy. Minél többet mondasz el azonban nekem, annál hamarabb sikerülhet megtalálnom a barátnőid gyilkosát. – Hogy lehetsz ennyire vak? – csattant fel Rose. – Daisyt nem a múltja miatt ölték meg. Hallottad, mit mondott a szobalány. Hart dühös volt rá, annyira, hogy még az ajtóba is belerúgott. Azért dühödött fel, mert Daisy megpróbálta visszahódítani. Mert fájdalmat akart okozni neked, mert megpróbált közétek állni, és mert nem volt hajlandó elhagyni ezt a házat. Hartnál jobban

senki nem akarhatta őt félreállítani az útból! Rose-nak mindenben igaza volt, és a szavaiból csak úgy sütött, hogy rettenetesen haragszik Calderre. De akkor milyen dühös lehetett Daisyre? – A rendőrségen is elmondtad ezt? – kérdezte Francesca. Rose kihívóan előreszegezte az állát. – Természetesen. Mindent elmondtam. Francesca szívét félelem szorította össze. – Mi mindent? – kérdezte. Válaszképpen először csak egy gonosz mosolyt kapott. – Ott voltam Kate Sullivan temetésén – válaszolta aztán Rose. – Hallottam, mit mondott neked a vőlegényed. Közvetlenül mögöttetek álltam. – Nem tudom, miről beszélsz – hazudta Francesca. Rose diadalmasan felemelkedett ültéből. – Azt mondta neked, hogy gondja lesz Daisyre. A napnál világosabb, hogy értette ezt. Mindenre kész volt, hogy megállítsa Daisyt. És tegnap éjszaka meg is állította. Rourke a nagy előcsarnokban állt Channingék házában, ahol egy vadásztrófea, egy nagy fehér farkas feje nézett le rá a falról. Egy inas már elment, hogy bejelentse a látogatót Sarah-nak és az édesanyjának. Rourke olyan izgatott volt, mintha udvarlóként jött volna ide. Gondolatban már harmadszor figyelmeztette magát, hogy Sarah és ő csupán jó barátok. Szoros kapcsolatukat valójában Francescának köszönhették. Nemrégiben Sarah még Evan Cahill menyasszonya volt, akivel egyáltalán nem illettek össze, és a házasság mindkettejüket csak boldogtalanná tette volna. Rourke soha nem értette, hogyan gondolhatta egyáltalán bármelyik család, hogy egy olyan semmirekellő alak, mint Evan, illene az őszinte és becsvágyó Sarah-hoz. A lányt mindenki ugyanolyan különcnek és zárkózottnak tartotta, amilyen az apja is volt. Rourke azonban tudta, hogy az úri társaság téved, mert Sarah valójában komoly és ragyogó művész. Egyetlen szenvedélye a festés, és Rourke ezt tökéletesen át tudta érezni, mert őt is erős belső késztetés hajtotta. A világ szegényeit akarta gyógyítani, hacsak egy módja lesz rá. Ő és Sarah többször is szerepet vállalt Francesca nyomozásaiban, és így született meg közöttük a barátság. Sarah-t egyszer még meg is támadták, és megsebesítették. Rourke nem szívesen emlékezett erre, mert maga is tanúja volt az ijesztő esetnek. Ez még februárban történt, és időközben két hónap telt el azóta, hogy Rourke utoljára meglátogatta Channingéket. Ami azonban végül is bocsánatos bűn, mentegette magát, hiszen ő orvosi egyetemre jár Philadelphiában, és a szoros tanrendje nemigen engedélyez számára szabadidőt. Mégsem tudta, hogyan fogadják majd most, miután sokáig nem jelentkezett. Alighanem ez volt az izgatottságának oka. Idegesen fel-alá járkált, és pillantást sem vetett a többi vadásztrófeára, amelyek mogorván és neheztelőn bámultak le rá a falról. Richard Wyeth Channing, Sarah néhai édesapja szenvedélyes vadász volt, aki élete jó részét a világ vadonjaiban töltötte. Rourke fejében a West Side-i nagy házban tett minden egyes látogatásakor megfordult a kérdés, hogy valaha is változtatni fog-e itt a dekoráción az özvegy. Hiányos ízlésén már jó ideje mulatott az úri társaság, természetesen csakis Mrs. Channing távollétében. Amikor a háta mögül ruhasusogást hallott, Rourke szíve nagyot dobbant. Udvarias mosolyt öltött magára, és megfordult. Sarah éppen belépett az előcsarnokba. Barna szeme hatalmasnak tűnt keskeny, ovális arcában. Egyszerű szoknyát és blúzt viselt, barna tincseit lazán feltűzte. Rourke látta, hogy festékpöttyök vannak a blúzán, és még szélesebb lett a mosolya, miközben a lány elé sietett. – Helló, Sarah! Remélem, nem zavarok, bár úgy látom, éppen dolgozol – mondta. A lány nem viszonozta a mosolyát, csak a tekintetét kereste.

– Ez aztán a meglepetés, Rourke! – válaszolta, de hangja kissé feszülten szólt. A férfi öröme szempillantás alatt csalódottságnak adta át a helyét. – Valóban zavarok? – kérdezte komolyan. – A műtermemben voltam, de egy ideje semmire sem jutok a munkámmal. Egyébként is, hogy zavarhatnál éppen te, aki megmentetted az életemet? Rourke aggodalmasan vizslatta Sarah arcát, de megint csak azt tudta megállapítani, hogy feszültnek tűnik. Láthatóan nem égett a vágytól, hogy láthassa őt, és ettől neki szúrás hasított a szívébe. – Az már rég volt, és semmivel sem tartozol nekem – felelte. A lány most már elmosolyodott. – Igenis az adósod vagyok, Rourke. De gyere, menjünk be a szalonba, és üljünk le! – Sarah már előre is indult. – Attól tartok, a mama már elment itthonról. Hogy s mint vagy? A férfi csak akkor válaszolt, amikor már a szalonba értek. – Nagyon elfoglalt voltam, mert megpályáztam egy állást a Bellevue Orvosi Egyetem klinikáján. Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy megkapom, és akkor hamarosan költöznöm kell majd – mondta. Mielőtt még megfejthette volna Sarah arckifejezését, a lány félrefordult. – Már hallottam erről. – Örültem volna, ha én mondhatom el neked elsőként – jegyezte meg a férfi. A lány megint ráemelte a tekintetét, ő pedig azt találgatta, fájdalom-e az, amit a szemében lát. Nem, bizonyára téved. Vagy mégsem? – Érzem, hogy valami nincs rendben, Sarah. Csak nem bántottalak meg? A kérdés láthatóan meglepte a lányt. – Hogy bánthatnál meg bármikor is? – kérdezte. Rourke önkéntelenül megragadta a kezét. Akkor sem engedte el, amikor Sarah összerezzent. – Remélem, soha nem is foglak, mert nagyon fontos nekem a barátságunk – mondta szívhez szólóan. A lány elpirult, és elhúzta a kezét. – Mikor tudod meg, hogy felvettek-e a Bellevue-ba? – Mindennap várom az értesítést – felelte Rourke, és Sarah arcát nézegette. Első pillantásra hétköznapi jelenségnek tűnhetett, őt azonban kezdettől fogva megmagyarázhatatlan módon vonzotta. Nemegyszer hallotta, hogy más hölgyek a háta mögött szürke kisegérnek nevezték Sarah-t, pedig egyáltalán nem volt az. Apró, kissé pisze orra és bájos szája volt, sötét szeme pedig bármelyik férfi eszét elvehette. Rourke egyszer kibontott hajjal is látta, és tudta, hogy görög istennőkére emlékeztető tincsei egészen a derekáig érnek. – Az első vagy az utolsó leszek, aki majd megtudja, hogy elnyerted-e az állást? – kérdezte most mosolyogva. Rourke viszonozta a mosolyt. – Helyrehozom a hibámat, ha neked mondom el először? – Az előbb komolyan beszéltem, Rourke. Megmentetted az életemet, és örökre az adósod leszek. Nincs mit helyrehoznod. A férfi szíve nyugtalanítóan, már-már fájdalmasan szaporán vert a mélységes vágytól, amelyet érzett. – Elárulod, mi a baj, Sarah? Tudni szeretném, és ha megtehetem, szívesen segítek – mondta. A lány ráemelte a tekintetét, és ő aggódást olvasott ki a szeméből. – Még senki sem mondta el neked? – Mit nem mondtak el?

Sarah idegesen megnedvesítette az ajkát. – Gondolom, emlékszel, hogy Hart megbízott, fessek képet Francescáról. Rourke még csak nem is sejtette, hogy jön ez ide. – Természetesen emlékszem. Nagyon örültél a megbízásnak, és izgatottan készültél a munkára. – Áprilisban be is fejeztem a képet. Hartnak nagyon tetszett. Ha Calder Hart, a híres műgyűjtő elégedett volt vele, akkor miért ilyen nyugtalan Sarah? – Ezt örömmel hallom. Megnézhetem? Sarah kétségbeesetten tördelte a kezét. – Eltűnt. – Eltűnt? – kérdezett vissza Rourke értetlenül. – Igen, nem sokkal azután, hogy megmutattam Hartnak. Ellopták a házunkból, a műtermemből. – Nagyon sajnálom, és remélem, a rendőrség majd megtalálja. De ha nem, megfestheted újra. Sarah arca most már hamuszürke lett. – Másról van szó. Te nem tudod, hogy Francesca meztelen azon a festményen. A városban valakinél ott van a ruhátlan képe, és ha egyszer napvilágra kerül, ő soha többé nem jelenhet meg a társaságban. Rourke életében most először döbbent meg annyira, hogy nem tudott megszólalni.

6. FEJEZET 1902. június 3., kedd 12 óra Miközben a kocsi a Mulberry utcán a rendőrkapitányság alacsony, négyszögletes téglaépülete felé tartott vele, Francesca sajgó halántékát dörzsölgette. Azóta, hogy eljött Daisy házából, a Rose-zal folytatott beszélgetésén töprengett, és szorongással gondolt arra, hogy Rickkel hamarosan beszélnie kell az esetről. Amit Rose-tól hallott, az kétségtelenül terhelő volt Calderre nézve. Francesca őt ugyan továbbra is ártatlannak tartotta, de tudta, mielőbb másik gyanúsítottat kell találnia helyette, akinek ugyanúgy köze lehet a gyilkossághoz. Ez a legsürgetőbb feladata. És az a gyanúsított természetesen Rose is lehet. Joel a környéken maradt, hogy tanúkat kutasson fel az éjszaka elkövetett mocskos és gyűlöletes tettre. A fiú amúgy sem kedvelte a rendőröket, és Francesca későbbre találkozót beszélt meg vele az egyik utcasarkon. Raoul megállította a hintót. Francesca az ablakból látta, hogy a kapitányság előtt két rendőrségi jármű között Rick nagy automobilja is ott áll. Szokás szerint két rendőr vigyázott az elegáns kocsira, hogy távol tartsa tőle a járókelőiket Néhány hónapja még, amikor Rick elfoglalta a hivatalát, a környék összes csirkefogója az autója köré gyűlt, hogy megbámulja, ám a Mulberry utca lakói mostanra már megszokták a látványát. Francesca szíve fájdalmasan elszorult, mert a fekete Daimler keserédes emlékeket ébresztett benne. Tavaly januárban, mielőtt beleszeretett Calderbe, Rick volt a legjobb barátja. Valósággal megrészegült attól, hogy vele együtt fedezhette fel a nyomozás iránti szenvedélyét és tehetségét. Eközben a nő is felébredt benne, és Rick volt az első férfi az életében, aki megcsókolta. Életük azóta más-más irányt vett, ám a kölcsönös tiszteletük, csodálatuk és mély rokonszenvük változatlan maradt. Tegnap estig mindig maradéktalanul őszinték voltak egymáshoz. A lány bűnösnek érezte magát, mintha megint hazudna Ricknek. De végül is nem azt teszi? Elvégre minden lépésénél, amelyet ebben az ügyben eddig tett, az mozgatta, hogy megvédje Caldert. Rick most tanúvallomást vár tőle, ő pedig eközben abban reménykedik, hogy sikerül kiszednie a férfiból, mi jár a fejében, és milyen lépéseket tervez. A lány egyszeriben felfoghatatlanul bonyolultnak érezte az életét. És kétségtelenül az is lett. Ennek a belátásához elég volt csupán arra gondolnia, hogy a vőlegénye hazudott neki az üzleti útjáról. Sietve elhessegette magától a gondolatot, kiszállt a kocsiból, és felsietett a kapitányság lépcsőjén. Az előcsarnokban nagy volt a jövés-menés. A fogadópultnál a bosszúsnak és ingerültnek tűnő Shea őrmester igyekezett állni az ügyüket indulatosan és nagy hangon előadó emberek sokaságának rohamát. Egy szakadt alakot éppen egy másik íróasztalhoz vezetett megbilincselve egy rendőr. A hatalmas helyiség túlsó végében található fogdák egyike sem volt üres, bennük a letartóztatottak fele még előző esti bódulatát aludta ki. Egy hiányosan öltözött prostituált a rácsba kapaszkodott, és minden arra járó rendőrnek csókot dobált. A nagy lárma közepette még telefonok is csörögtek, írógépek és távírók kattogtak. Francesca szívverése kihagyott egy pillanatra, amikor meglátta, hogy a lépcsőin éppen Arthur Kurland tart lefelé. Az újságíró felettébb elégedettnek tűnt magával. Valószínűleg az összes eddig ismert tényről értesült Daisy meggyilkolásával kapcsolatban, és így azt is tudhatta, hogy Francesca megpróbálta őt téves nyomra vezetni. A lány szélsebesen a fogadópult felé vette az irányt. Átverekedte magát a tömegen, s nem

törődött a tiltakozásokkal és szitkozódásokkal, amelyeket közben be kellett zsebelnie. Átbújt két úr között, a pult fölé hajolt, és behúzta a nyakát. Szeretett volna láthatatlanná válni, de közben arra számított, hogy Kurland mindjárt a vállára teszi a kezét, és diadalmasan közli vele, máris leleplezte a mesterkedését. Ez azonban nem történt meg, s Francesca végül felemelte a fejét, és körbenézett. Az újságíró eltűnt. A lányból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, és elnézést kért a két felindult úrtól. Kurtán odaintett Shea őrmesternek, ő azonban túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye. Francesca nehéz szívvel a lifthez indult. A Kurlanddel való összeütközéstől ugyan megmenekült, de aggasztotta, hogy az újságíró bizonyára mindent megtudott arról, ami az előző éjszaka történt. Félve gondolt a lapok másnapi cikkeire. Azt már csak remélhette, hogy nem lesznek túlságosan rosszindulatúak és rágalmazók. Miután beszállt a felvonóba, megnyomta a második emelet gombját. A vasból készült, méretes fülke lassan tette meg a rövid utat. A lány végül kiszállt, és a folyosón Rick irodájához indult. Az ajtó nyitva állt, de a férfit nem találta benn. A kis helyiségben kandalló is volt, amelynek a párkányán fényképek sorakoztak Rick családtagjairól. Egy érdekes felvétel Theodore Roosevelttel ábrázolta abból az időből, amikor ő még nem volt az Egyesült Államok elnöke. A Mulberry utcára nyíló egyik ablak előtt állt az íróasztal, amelyet teljes egészében aktakupacok és papírhalmok borítottak. Francesca természetesen tudta, hogy nem szabad kutakodnia, de a legfelül fekvő akta borítóján így is látta, hogy a halottkém jelentése van benne. Éppen ekkor Rick Bragg szerencsére visszajött az irodájába. A lány rámosolygott, bár közben tetten ért bűnözőinek kellett éreznie magát. A férfi tekintete a lány arcáról az íróasztalára siklott, mintha pontosan tudná, mi járt éppen a fejében. A mosolya is visszafogott volt, szinte már kelletlen. – Helló, Francesca! Már azt hittem, megfeledkeztél rólunk. A lány olyan ideges volt, hogy nem sikerült viszonoznia Rick mosolyát. – Hamar elrepült a délelőtt, de természetesen nem felejtettem el, hogy szükséged van a tanúvallomásomra – felelte, ám aztán nem bírt tovább a kíváncsiságával. – Ez itt már Heinreich jelentése? – Igen. – Rick a lány arcát fürkészte. – Fáradtnak tűnsz. Aludtál egyáltalán az éjjel? – kérdezte. Szeméből Francesca aggódást olvasott ki, és ettől valósággal elolvadt. Minden szép és jó eszébe jutott a kapcsolatukból, s egyszeriben megfeledkezett arról a kínos helyzetről, amelyben most éppen vannak. – Már hogy aludtam volna? Daisy barátnője voltam, legalábbis a közelmúltig, és néhány kínos közjáték dacára sem kívántam neki soha semmi rosszat. Rick egy pillanatig hallgatott. – Szinte senkit nem ismerek olyan jól, mint téged, Francesca – mondta végül. – Tudom, hogy a légynek sem akarnál ártani. A helyedben valószínűleg minden másik nő megvetette volna Daisyt, te viszont soha nem adnád át magad kicsinyes féltékenykedésnek. A lány nagyot nyelt, mert zavarba jött attól, hogy a férfi ennyire bízik benne. – Tévedsz, Rick. Igenis féltékeny voltam Daisyre. – Nem igaz, te féltél tőle. Akivel vele kapcsolatban nem bíztál, az Hart volt – mondta Rick, és komor pillantást vetett a lányra, amikor ő felháborodott hangot hallatott. – Túlságosan is jól ismerlek ahhoz, hogy félrevezethess. – Én bízom Calderben! Daisy volt az, akiben nem bíztam – bizonygatta Francesca. Alig hagyták el azonban ezek a szavak a száját, amikor már rádöbbent, hogy ebben az ügyben ő minden lehet, csak semleges szereplő nem. Rick gondosan megválogatta a szavait, amikor válaszolt:

– Roppant kényes a helyzeted, Francesca. A nyilvánosság egészen másként ítélhet meg, mint én, aki tudom, hogy nincs közöd Daisy halálához. Az érzéseidet azonban nem szabad nyíltan kimutatnod. – Nem kell védened engem, Rick – mondta a lány, bár meghatották a férfi szavai. – Ennél az esetnél nem. – Jó barátom vagy. Ha úgy kell lennie, védelmezni foglak – válaszolta Rick, és halványan elmosolyodott. Francesca félrefordult, hogy a férfi ne lássa meg, könny szökött a szemébe. – Tudom – folytatta Rick –, hogy soha senkiért és semmiért nem térnél el az erkölcsi elveidtől. Azzal is tisztában vagyok azonban, hogy aggódsz Hartért, és ismerem a nagy szívedet. Nincs nálad gondoskodóbb és önfeláldozóbb ember. De ne engedd, hogy tévútra vezessen az, amit a vőlegényed iránt érzel. Francesca magában azt találgatta, mennyit tudhat Rick Daisy gonosz viselkedéséről, és egyenesen a szemébe nézett. – Mind a ketten tudjuk, hogy Daisyt nem Calder ölte meg – mondta határozottan. – Én nem tudom, ki tette. És szakszerűtlen lennék, ha eleve minden gyanú alól felmenteném Hartot, amikor köztudott, milyen kapcsolat fűzte Daisyhez. Francescát elképesztette, amit hallott, és harciasan karba fonta a kezét. – Akkor nekem ugyanúgy gyanúsítottnak kellene lennem. – A halottkém jelentése egészen egyértelmű. Az áldozatot tegnap este hét és kilenc óra között gyilkolták meg. Te akkor vendégségben voltál a szüleiddel, és csak éjféltájban értél oda Daisy házához. – Ezek szerint fel vagyok mentve? – kérdezte a lány mogorván. – Ha már egészen nyíltan beszélünk egymással, azt is elismerheted, hogy akkor sem gyanúsítanál meg engem, ha az alibim hazugságnak bizonyulna. – De nem az, hanem cáfolhatatlan igazság. – Rick boldogtalanul ingatta a fejét. – Egyszer már mondtam neked, de most újra elmondom: Hart nem hozzád való. Ahhoz ő túlságosan rossz ember. Csak sebeket fog ejteni rajtad, ha folytatod vele a kapcsolatot. És ez most már különösen is igaz. – Tudom, hogy meggyőződésből beszélsz, én viszont hiszek Calderben. Már nagyon közel kerültünk egymáshoz. Rick összerezzent. A lány rájött, hogy a férfi félreértette a szavait, és pír öntötte el az arcát. – Jól ismerem a vőlegényemet, és tudom, hogy nem ő gyilkolta meg Daisyt – mondta el újra határozottan. – Te viszont már-már úgy beszélsz, mintha titokban abban reménykednél, hogy sikerül szétválasztanod bennünket. Rick távolabb sétált az íróasztalától, és kis ideig gondolkodott, mielőtt Francescára nézett volna. – Eleinte biztosan megszenvednéd, ha felbontanád az eljegyzésedet, és ezt megértem. De jobb embert is találhatsz magadnak. A lány nem értette, miért kanyarodnak vissza újra meg újra ugyanoda. – Csakhogy én nem akarok jobb embert találni – válaszolta, noha ezt egyszer már megmondta Ricknek ugyanezekkel a szavakkal. – Daisyt dührohamában ölte meg a gyilkosa. Hatszor egymás után szúrta meg egy közepes méretű késsel. A kést ugyan még nem találtuk meg, és talán soha nem is fogjuk, az viszont valószínűsíthető, hogy a pengéje tizenkét centiméter hosszú és háromnégy centi széles. A szúrt sebek mind az áldozat felsőtestén találhatók, és némelyik olyan mély, hogy a tettes feltehetően két kézzel fogta a kést. Ebből pedig csakis az a következtetés vonható le, hogy a gyilkos dühös volt Daisyre.

Talán Rick is tudja, hogy Calder a múlt héten veszekedett Daisyvel? – futott át Francesca fején a kérdés. – Az előbb beszéltem Rose-zal és Daisy alkalmazottaival – mondta lassan és óvatosan. – Jól van. Akkor már tudod, hogy a szobalány szerint Hart és Daisy veszekedett múlt csütörtökön, aztán Hart még az ajtóba is belerúgott, mielőtt távozott, Daisy pedig zokogásban tört ki. Tudok arról, hogy Daisy meg akart bántani téged, Francesca, mert vissza akarta szerezni Hartot. Ezért volt ő dühös rá? Vagy azért, mert nem költözött ki a házából, noha a múlt hónapban felszólította erre? A lány védekezőn még szorosabban magára fonta a karját. Rick szemlátomást jól oldotta meg a házi feladatát. – Calder mérges volt, és én is az voltam, de egyikünk sem dühöngött. – Francesca egyenesen a férfi szemébe nézett. – Daisy a barátnőm volt, ahogy már mondtam, legalábbis a közelmúltig. Igaz, az utóbbi időben megnehezítette az életünket, Calderben azonban fel sem merült, hogy felmelegítse a kapcsolatukat. Hónapok óta nem is járt nála, kivéve a múlt csütörtököt, amint ezt magad is tudod. Rick rendíthetetlen maradt. – Egészen biztosak nem lehetünk ebben. Amikor Hartot fogadta, Daisy mindig kimenőt adott a személyzetnek. Ez hetente többször előfordult. Volt, hogy négyszer is. Nehéz megállapítani, ki járt nála azokon az estéken. Nem szívesen lovagolok ezen, de akár Hart is lehetett a rendszeres látogató. – Miért csinálod ezt? – tört ki Francesca kétségbeesetten. – Miért feltételezed, hogy Caldernek a hátam mögött viszonya volt Daisyvel? Te már újra boldog vagy, hiszen visszakaptad a feleségedet, és megmenekült a házasságod. Nyilván nem akarsz engem. Akkor viszont miért nem hagysz békét Caldernek és nekem? Én boldog vagyok vele, Rick! – Igazán az vagy, Francesca? Valóban maradéktalanul megbízol Calderben? Ezért hazudtál tegnap este a rendőrségnek? Ha őszintén bíznál a vőlegényed ártatlanságában, nem akartad volna őt bármi áron megvédeni. Te mégis a szemembe hazudtál. A lány megdermedt. – Te meg miről beszélsz? – Sajnálom, Francesca, de ma reggel beszéltem édesapáddal. Tegnap este csak éjféltájban értetek haza, ezért akkorra semmiképpen sem érhettél oda Daisyhez. Legkorábban fél egykor lehettél ott. A lány kétségbeesetten lehunyta a szemét. – Hogy hazudhattál nekem? – kérdezte Rick megbántottan. – Bennem talán nem bízol? Francesca kinyitotta a szemét, és állta a férfi pillantását. – Szörnyen éreztem magam attól, hogy hazudtam neked, de tudom, milyen könnyen egymás torkának estek Calderrel. Személyes érintettség miatt nem kellene ezen az eseten dolgoznod, mert nem lehetsz elfogulatlan. Titokban abban reménykedsz, hogy tönkreteheted a féltestvéredet. – Senkit sem akarok tönkretenni! – felelte Rick indulatosan. – És a te érdekedben, de apám, Grace és Rourke érdekében is bízom benne, hogy Calder ártatlannak bizonyul. Csakhogy neki, Francesca, átkozottul rosszul áll a szénája, hogy a fene enné meg! Mi az ördögöt keresett egyáltalán abban a házban, és miért volt ott egy teljes óráig? – A halottkém szerint Daisyt este hét és kilenc között ölték meg, nem pedig tizenegy óra és éjfél között – vetette fel a lány. – A gyilkosnak több oka is lehetett arra, hogy visszatérjen a tetthelyre – mordult rá Rick. – Calder a féltestvéred! – kiáltotta Francesca elkeseredetten. – Másokkal mindig nagyvonalú vagy. Idegeneknél kétséges esetben mindenkor a gyanúsított mellett emelsz szót, és éppen a

testvéredtől tagadod meg ezt? Neki nem akarsz segíteni? Nem szeretnéd őt boldognak látni? – Most még mindig az esetről beszélünk, vagy már a te jövődről és az esküvőidről? Úgy döntöttél, hogy egy veszélyes emberhez kötöd az életed. Én óvtalak ettől. Édesapád nemkülönben. Te azonban hihetetlenül konok tudsz lenni, és kitartasz a döntésed mellett. Bízom benne, hogy Hart ártatlan, de nincsenek illúzióim vele kapcsolatban. Neked viszont szemlátomást vannak. Talán te vagy az, akinek személyes érintettség miatt ki kellene maradnia ebből az ügyből. A lány már közel járt a síráshoz. – Azt nem tehetem. És tudom, hogy Calder ártatlan. Bizton tudom. – Úgy érzem, túlságosan is hevesen érvelsz. Rose azt vallotta, Kate Sullivan temetésén véletlenül fültanúja volt annak, hogy Hart megfenyegette Daisyt. – Nem szó szerint értette. – Vagyis valóban azt mondta, hogy majd megszabadul Daisytől? – Nem! Csak megnyugtatott engem, hogy Daisy nem árthat a kapcsolatunknak. Ez minden! – kiáltotta Francesca, de közben fájdalmasan tudatában volt annak, mit tesz. Megmásította a vőlegénye akkor mondott szavait, és ez valójában hazugsággal ért fel. Szerencsére azonban Rose sem pontosan idézte Caldert. – Mindenáron Hartot akarod vádolni. Az még nem jutott eszedbe, hogy Rose-nak ugyanúgy volt indítéka a gyilkosságra? – Ő is felkerült a gyanúsítottak listájára. Nincs alibije a kérdéses időpontra. Nem hajlandó megnevezni azt az urat, akivel tegnap este együtt volt. Biztos vagyok azonban abban, hogy az ítélőképességét megzavarta a gyász, és hamarosan szilárd alibit igazol majd magának. Francesca most már igazán dühbe jött. – Tőle bármilyen átlátszó alibit elfogadnál, csak hogy tovább nyomozhass Calder ellen! Rick ugyanolyan felindultnak tűnt, mint a lány. Bosszúsan a kandallóhoz ment, és a párkányán sorakozó fényképeket kezdte nézegetni. Francesca azonnal odaszaladt hozzá. – Rose teljes szívéből gyűlöli Caldert! – kiáltotta. – Betegesen féltékeny volt a Daisyhez fűződő kapcsolatára. Miatta szenvedett hónapokig. Daisy elhagyta Rose-t, Rick. Ennek utána kell járnunk. – Minden egyes nyomot meg fogok vizsgálni – felelte a férfi most már jóval nyugodtabban. – Hartnak azonban egyvalamiben mindenképpen igaza van. Tegnap azt kérte tőlem, hogy te ne nyomozz ebben az ügyben. – Hacsak nem vádolsz meg az igazságszolgáltatás akadályozásával, nyomozni fogok. Erre mérget vehetsz. – Lehet, hogy nem is rossz, ha részt veszel a nyomozásban. Akkor talán végre megérted, mit veszel magadra, ha feleségül mész Calderhez. – Te pedig talán azt érted meg, hogy igazságtalan vagy vele – vágott vissza Francesca, és megragadta a férfi karját. – Érthető, hogy Calder gyűlöl téged. Féltékeny, mert neked van igazi családod, mert apád akart téged, őt pedig nem az övé, és mert mindmáig azt hiszi, hogy édesanyátok téged jobban szeretett, mint őt. – Akkor együtt kell élnie ezzel a gondolattal! – csattant fel Rick. – Azért is féltékeny, mert te és én egy ideig együtt voltunk. Leginkább azonban arra féltékeny, hogy neked kifogástalan híred van, amit ki is érdemeltél. – Mire akarsz kilyukadni? – Caldert értem, téged viszont nem értelek. Te miért vagy féltékeny rá? Rick fürkészőn nézett rá, de a lánynak arcizma sem rándult. – Nem vagyok féltékeny – felelte végül a férfi. – Téged azonban még mindig kedvellek, és ezért nem akarom, hogy Hart tönkretegye az életedet. Ő viszont pontosan azt fogja tenni.

– Ezt nem tudhatod. És talán ahhoz sincs jogod, hogy ítéletet alkoss Calderről. – Mesélek neked valamit róla – kezdte a férfi felindultan. – Az egész gyerekkorom azzal telt, hogy vele törődtem, rá volt gondom, őt védtem, amíg Rathe végül mindkettőinket megmentett. Anyánk túlságosan elfoglalt volt, később pedig túlságosan beteg ahhoz, hogy gondját viselje. Emlékszem, pelenkás korában én etettem Caldert, pedig magam sem voltam még több háromévesnél. Emlékszem, hogy némi aprópénzzel a zsebemben mentem a sarki boltba, és Calder a kezembe kapaszkodott. Akkor hatéves voltam, vagy hét, ő pedig négy vagy öt. Emlékszem, hogy én adtam neki reggelire egy pohár tejet, mert anyánk már ehhez is túl beteg volt. Calder, hogy a fene enné meg, soha nem tett szívességet nekem, egyetlenegyszer sem mutatkozott hálásnak, és meg sem próbált az öcsémként viselkedni. Egész életében kizárólag saját magára gondolt, és mindig csak azt tette, amihez kedve volt. Évekbe telt, mire megértettem, hogy az a testvér, akit én szerettem, akire szükségem lett volna, nem létezik, és soha nem is fog létezni. Valami nincs rendben a vőlegényeddel, Francesca. Az életének egyetlen célja van, az, hogy megvalósítsa az önös céljait. Nem ítélek róla másként, mint bárki másról. – Ez nem igaz – suttogta Francesca, akit szíven ütöttek Rick vádjai. – És minden éremnek két oldala van. Calder talán túlságosan féltékeny volt rád, hogy az a testvéred lehessen, akire te vágytál, és akit megérdemeltél volna. A gyerekkorotok rajta valamiért szörnyű sebeket ütött, rajtad pedig nem. – Mind a ketten éhesek voltunk, és használt ruhákban jártunk. Ugyanúgy végig kellett néznünk, hogy anyánk férfiaknak árulja magát, aztán pedig azt, ahogy haldoklik és meghal. Ne mondd nekem, hogy ez rajtam nem ütött sebeket! Tudtam, hogy én soha, de soha nem leszek olyan, mint azok a férfiak anyám életében. Hogy én soha senkit nem fogok kihasználni, hanem segíteni fogok az embereken, amint módom lesz rá. – Egyedül Isten a megmondhatója, miért késztetett az egyforma gyermekkorotok téged jó tettekre, Caldert pedig botrányos féktelenségre – felelte Francesca megindultan. – De nem egyedül Istennek van joga arra is, hogy ítélkezzen? Még nincs késő, Rick, ha nem adod fel. Nincs késő a megbocsátáshoz és a felejtéshez. Ahhoz sem, hogy ti ketten eltaláljatok egymáshoz. Te és Calder testvérek vagytok. – Tévedsz, már késő van hozzá – jelentette ki Rick nyersen. – Mondd meg Hartnak, hogy kerítsen magának ügyvédet, mert úgy gondolom, szüksége lesz rá! – Le fogod tartóztatni? Hogy tehetsz ilyet? Magad mondtad, hogy Daisyt kilenc óra előtt ölték meg, Calder pedig később ért oda. És mi van Rose-zal? Ő már korábban ott volt a tetthelyen. – Azt is mondtam, hogy nem zárom ki Rose-t. Hart azonban a főpályaudvarról egyenesen Daisyhez is mehetett, és akkor már fél kilenc körül ott volt. Mi van, ha megint veszekedés tört ki közöttük? – És mit tett volna Calder? – kérdezte Francesca csípősen. – Dührohamában leszúrta Daisyt, aztán elrohant, hogy később visszamenjen és bizonyítékokat tüntessen el? Calder nem gyilkos, és túlságosan is erős az önfegyelme ahhoz, hogy így öljön meg valakit. – Igazán? Én inkább olyan embernek ismerem, akit sokszor elragad a heves vérmérséklete. – Kikérdezted a személyzetét? Biztos vagyok benne, többen is tanúsíthatják, hogy este nyolc órától otthon volt. Vagyis nem lett volna lehetősége arra, hogy megölje Daisyt. – Newman éppen most van Hart házában. Rick nem nézett a lányra. Az íróasztalához ment, leült, és felcsapott egy aktát. Láthatóan túlságosan felindult volt, és be akarta fejezni a beszélgetést. Francesca el sem tudta hinni, hogy Rick a legrosszabbat is kész feltételezni a féltestvéréről, és még gyilkosságra is képesnek tartja. A feszültség egyre erősebb lett közöttük. A férfi kurtán felpillantott. Arca aligha lehetett volna zárkózottabb.

– Még mindig szükségünk van a tanúvallomásodra. Newman majd felveszi, vagy ha ő nem ér rá, akkor valamelyik másik nyomozó. A lány bólintott, aztán megerősítette a szívét, és odament az íróasztalhoz. – Rick. A férfi nem nézett fel. Francesca megérintette a kezét, hogy mégis ráemelje a tekintetét. – Bizonyítani fogom, hogy Calder ártatlan. – Akár hiszed, akár nem, bízom benne, hogy sikerrel jársz majd. Rick el akarta húzni a kezét, de a lány nem engedte el, mire a férfi meglepetten felpillantott. Francesca egyenesen a szemébe nézett. – Nem akarom, hogy ez az eset közénk álljon. Nem kellene veszekednünk. A barátságod fontos nekem, és mindig is az lesz. Akkor is, ha már feleségül mentem Calderhez. – Hazudtál nekem, Francesca. Komolyan azt képzelted, hogy nem jövök rá? – Akkor rám haragudj, és ne Calderen töltsd ki a mérgedet! – kérte a lány, és megpróbált nem gondolni arra, hogy Alfredet is hazugságra bírta rá. Rendíthetetlenül egymásra szegezték a szemüket. A férfi végül felsóhajtott. – Gyűlölök veszekedni veled, de már túl késő van. Hart közénk állt. Te hazudtál nekem, hogy megvédd őt. És amíg együtt leszel vele, mindig is közöttünk fog állni. Amikor csöngeni kezdett a telefon, Rick azonnal felkapta a kagylót. Francesca leverten félrefordult. Szinte kezdettől fogva a két férfi közé került. Mintha csak trófea lett volna, amelyet mind a ketten meg akartak szerezni. – Leigh Anne! – Rick ijedt hangjára a lány felkapta a fejét. – Mi történt? Jól vagy? Francesca aggódó pillantást vetett rá, de a férfi elmélyülten hallgatta a feleségét, róla pedig már láthatóan egészen megfeledkezett. A lány szomorúan elhagyta az irodát. Leigh Anne még soha nem hívta fel Ricket a hivatalában, és ez megijesztette a férfit. – A lányokkal van baj? – Rick – zihálta az asszony, és a férje hallotta a hangján, hogy nagyon felindult. – A lányok jól vannak, de valóban róluk van szó – felelte, és felzokogott. A férfi nyugalmat kényszerített magára. – Mi történt? – kérdezte meg újra halkan. Leigh Anne mélyeket lélegzett, csak aztán válaszolt: – Látogatónk volt. Vagyis kettő. Egy Mike O’Donnell nevű férfi és a nagynénje, egy idősebb hölgy, akit Beth O’Briennek hívnak. Rick ismerte az O’Donnell nevet, de csak pár pillanat után sikerült maga elé idéznie a cserzett arcú, szőke kikötői munkást. – Mary O’Donnell fivére – mondta mogorván, és rossz sejtéstől gyorsult fel a szívverése. – Igen, a lányok nagybátyja. Miért bukkanhatott fel itt ennyi idő után? Mit akarhat? Rick ezt sajnos a legjobb akarattal sem tudta elképzelni. O’Donnellről viszont tudta, hogy minden tekintetben utolsó gazember. A felesége meggyilkolása ügyében folytatott nyomozás során Rick jobban megismerte, sőt egy ideig még a gyanúsítottak közé is sorolta. Francescával kiderítették róla, hogy lobbanékony a természete, iszákos, és Mary félt tőle. Az a fajta ember, akiről nem nehéz elképzelni, hogy tőkét akar kovácsolni az unokahúgai új családi kapcsolatából. Leigh Anne-nek pedig erre most semmi szüksége, mert már egyébként is túl sok mindenen ment keresztül. – Mesélj el mindent részletesen! – Nem akarom elveszíteni a lányokat! Benyújtotta már az ügyvédünk az örökbefogadáshoz a papírokat? – kiáltotta az asszony, és a hangja kétségbeesettségről árulkodott. – Nem fogjuk elveszíteni a lányokat – ígérte Rick, és valóban nem kételkedett ebben. –

O’Donnell még a saját lányáról sem tudott gondoskodni. Nemrégiben hallottam, hogy nevelőotthonba került. Nincs ok aggodalomra. – Katie-nek és Dotnak van egy unokatestvére? – kérdezte Leigh Anne, és a férje értette, mi nyugtalanítja. – Utána fogok járni, hol él. O’Donnell azonban egészen biztosan nem azért bukkant fel most, hogy elvegye tőlünk a lányokat. Meséld el pontosan, mit mondott! – kérte újra Rick. Érezte, hogy a felesége összeszedi a gondolatait, és megpróbálja visszanyerni az önuralmát. – Valójában rendkívül udvarias volt, akárcsak a nagynénje. Azt mondta, a testvére halála megváltoztatta. És vallásos ember benyomását keltette. Rick erősen kételkedett abban, hogy ez igaz lenne. – Ez minden? – Igen. Csak meg akarta látogatni a lányokat, hogy tudja, jól vannak. Megkérdezte, hogy máskor is eljöhet-e majd. Mit tehettem volna? Udvarias volt, úgyhogy igent kellett mondanom. Rick elhatározta, hogy fel fogja keresni Mike O’Donnellt. Ilyen gazemberre semmi szükség nincs a lányok életében. Ő pedig nem hitte el, hogy a húga halála egy csapásra megváltoztatta a férfit. Azt meg még annyira sem, hogy istenhívő ember lett belőle. – Megmondta, mikor akar újra eljönni? – Meghívtam szerdára. Akkor találkozhatsz vele. – Ez okos volt tőled, Leigh Anne – dicsérte meg a férfi a feleségét. Észrevette, hogy egy őrmester éppen elmegy az irodája előtt a folyosón, és csettintett neki az ujjával. – Maradj vonalban! – kérte Leigh Anne-t, aztán az őrmesterhez fordult. – Legyen szíves, keresse meg nekem a Cross-gyilkosságok aktáját! És Mike O’Donnellnek, az egyik áldozat fivérének és a másik férjének az utolsó lakcímére is szükségem van. – Igenis, uram – felelte a köpcös rendőr, és elsietett. – Leigh Anne, nem szeretném, ha aggódnál. O’Donnell látogatása semmin sem változtat. Felhívom Mr. Feingoldot, és megkérem, hogy gyorsítsa meg az örökbefogadási eljárást. Te pedig próbálj valami másra gondolni! Még mindig ki akarsz menni a lányokkal a parkba? A vonal túlsó végén kis ideig csend volt. – Ezen még nem gondolkodtam. – Szerintem tegyétek azt, amit terveztetek. Csodaszép az idő. Az asszony habozott. – Rick, Katie fél a nagybátyjától. A férfi ezt nagyon is el tudta képzelni. Emlékezett rá, hogy O’Donnell a felesége és a húga fölött is zsarnokoskodott. Elképzelhető, hogy a lányokat sem kímélte. – Bízd rám O’Donnellt és az örökbefogadást! – kérte. – Persze – suttogta a felesége. – Leigh Anne – folytatta Rick sietve, és erősebben megmarkolta a telefonkagylót –, megpróbálok értelmes időben hazaérni. Legkésőbb hat órára. Egy pillanatig megint csönd volt a vonalban. – Azt hiszem, ez jó ötlet, Rick – mondta aztán az asszony. – Köszönöm. A férfit meglepte, hogy a szíve nagyot dobbant ezeknek a szavaknak a hallatán. Francesca szólt Raoulnak, hogy Daisy házától távolabb, a sarkon túl álljon meg a kocsival. Nem akarta, hogy Rose meglássa, ha még itt lenne, és kinézne az ablakon. Hogy semmiképpen ne ismerhessék fel, még kitérőt is tett, hogy a B. Altman áruházban szoknyát és blúzt vásároljon, s át is öltözött a próbafülkében. Szalmakalapot is vett, és most azt is viselte. Úgy gondolta, ennyi bőven elég lesz álcázásnak. Joellel az Ötödik sugárút sarkára beszélt meg találkozót. Amint közelebb ért, a fiú, aki addig

egy szilfa tövében gubbasztott, észrevette, és odaszaladt hozzá. Széles vigyora arról árulkodott, hogy roppant elégedett magával. Francesca is elmosolyodott, és kedvesen megcibálta Joel fülét. – Regélj, öreg! – szólította fel a fiútól tanult utcanyelvet használva. – Találtam egy szomszédasszonyt, aki látta, hogy egy hölgy tegnap este bement Miss Joneshoz. Úgy hat és hét óra között. Francesca elámult. – Ki az a szomszédasszony? És jól látta azt a hölgyet? Lehet, hogy a gyilkos volt az! Daisyt ugyanis este hét és kilenc között szúrták le. Joel vigyora még szélesebb lett. – A hölgy zöld ruhát viselt, és sötét haja volt. Kocsin jött. A szomszédnő ott lakik – mutatott a fiú az első házra. – Mrs. Firthnek hívják. Francesca mozdulatlanná dermedt. – Rose tegnap zöld ruhát viselt, és sötét haja van – mondta. Kocsija viszont egészen biztosan nincs. – Mennyire tudta Mrs. Firth megfigyelni a látogatót? – Csak rövid ideig látta, mert ő maga is éppen akkor ért haza. – Rose-nak még mindig nincs alibije – töprengett tovább Francesca hangosan, és már torkában dobogott a szíve. – Ez a hír talán majd rábírja, hogy elárulja annak az úrnak a nevét, akivel állítólag együtt volt tegnap. Rose érkezett volna este hat és hét között Daisyhez? Ha igen, akkor csak igen rövid ideje volt arra, hogy megölje a barátnőjét. Lehet, hogy hat órára odament hozzá, onnan pedig a kuncsaftjához, majd később megint vissza Daisy házába. Francesca azonban ezt nem igazán tartotta elképzelhetőnek. Mindenesetre eszébe véste, hogy ki kell kérdeznie Mrs. Firtht, és Rose-zal is még egyszer beszélnie kell. A házat is át akarta még kutatni nyomok után. – Tudod, hogy Rose még Daisy házában van-e? – kérdezte Joeltől. – Egy órája láttam elmenni. Nem akar beszélni vele, Miss Cahill? – De igen. Előbb azonban a házat szeretném átvizsgálni. Minden érdekel, ami Daisy múltjára utal, vagy azokra az emberekre, akik fontosak voltak az életében. A ház átkutatását a hivatalos rendőrségi nyomozásba történő illetéktelen beavatkozásnak is lehetett érteni, de Francesca nem akart erre gondolni. Egy pillanatra ugyan felmerült benne, hogy beszámol a tervéről Ricknek, ám aztán elvetette az ötletet. Amikor eljött az irodájából, a férfi nagyon elfoglalt volt. Ha ő itt használható nyomra bukkan, arról természetesen tájékoztatni fogja Ricket, csak előbb maga ellenőrzi azt a nyomot. Ösztöne azt súgta, hogy mostantól egyedül kell dolgoznia, mert esetleg olyan további bizonyítékok is elkerülhetnek, amelyek terhelőek lesznek Calderre. – Mrs. Firth meg tudta mondani, meddig tartózkodott Daisynél a látogatója? – kérdezte Joeltől, miközben a ház felé tartottak. – A francba! Ezt elfelejtettem megkérdezni – felelte a fiú leverten. Francesca megnyugtatón megpaskolta a hátát. – Nagyszerű munkát végeztél, Joel. Most már csak az a kérdés, hogyan lopózhatunk be a személyzet tudta nélkül. – A konyhán is van bejárat, de azt nem javasolnám. Hátul viszont az előbb még nyitva volt a kertre nyíló teraszajtó. Pár pillanat múlva a szállítók részére fenntartott kapun beléptek a telekre. Senki sem vette észre őket, miközben átvágtak a növényekkel gazdagon beültetett hátsó kerten, aztán a teraszajtón át besurrantak a házba. A személyzetből senkit sem láttak. Francesca úgy sejtette, az alkalmazottak gondolatait a saját jövőjük foglalja le, és most minden fontosabb számukra, mint a napi teendők elvégzése.

A lépcső aljában a lány szólt Joelnek, hogy bújjon el egy jókora váza mögé. – Ha valaki bejönne, intézd úgy, hogy jókora kavarodás legyen, és én lehetőleg észrevétlenül kilopózhassam. Most felmegyek Daisy magánlakrészébe. Joel vigyorogva elvett a kisasztalról egy csinos porcelándobozkát, és zsebre dugta. – Nyugalom, már ki is eszeltem egy mesét – közölte. Francesca elismerően megveregette a vállát, aztán felszaladt az emeletre, ott pedig besietett Daisy lakosztályába. A nappaliját a krémszín, az elefántcsont és az arany árnyalatai uralták, s pont olyan meseszép volt, ahogy az egykori lakója megjelenéséhez illett. Francesca egy pillanatra megállt a küszöbön. Lelki szemeivel Caldert látta, amint kezében egy pohár whiskyvel a kandalló mellett áll, miközben Daisy izgató pongyolában hever a kanapén. A lány megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától a kínzó képet. Elvégre nem töprengeni jött ide, hanem azért, hogy dolgozzon, és nincs sok ideje. Először az írószekrényhez lépett oda, és átkutatta a 17. századból származó, kecses bútordarab három fiókját. Többnyire számlák voltak bennük, de az egyikben piros szalaggal gondosan átkötött kontókivonatok is feküdtek. Caldernek, aki kitartotta, mindent tudnia kellett Daisy pénzügyeiről, gondolta Francesca, és borzongás futott végig rajta. Tudta, nem volna szabad kifürkésznie a vőlegénye magánügyeit, mégis kivette a számlakivonatokat, és letette őket egy kisasztalra. Aztán határidőnaplót kezdett keresni, de nem talált. Daisy azt talán odalent tartotta a dolgozószobában, ahol meghalt. Az írószekrény után a lány a többi berendezési tárgyat is szemügyre vette, a bútorok alá is belesett, felemelte a párnákat a kanapén, és megmozgatta az arany-fehér bársonyfüggönyöket. Tekintete közben az asztali órára esett, és látta, hogy nyolc perccel múlt délután kettő. A nappaliból átment a hálószobába. Egy pillanatra megállt, amikor tekintete a mennyezetes ágyra esett, amelyen arany árnyalatú selyemtakarón ugyanolyan színű és burgundi vörös párnák feküdtek. Calder sok éjszakát töltött ebben az ágyban. Francesca még gondolni is gyűlölt erre a viszonyra. Annak azonban már több hónapja vége lett. De miért célozgatott Rick kegyetlenül mégis arra, hogy ez nem igaz? Bárcsak elárulná végre Calder, miért jött el múlt éjszaka Daisyhez! A lány elhessegette magától a gondolatot, és körbenézett a nagy, elegáns hálóban, amelyben komód és ruhásszekrény is állt. Ha Daisy el akart rejteni valami fontosat, akkor bizonyára ezeket a bútorokat választotta erre a célra. Francesca hirtelen elhatározással a fiókos szekrénynél kezdte a kutatást, amelyben selyem alsóneműk és hálóingek feküdtek. Miközben áttúrta őket, elszántan nem akart Calderre és Daisyre gondolni. Egy kupac gondosan összehajtogatott bugyi és harisnyakötő alatt egyszer csak egy kemény tárgyat tapintott ki. Az izgatottságtól nagyot dobbant a szíve. Félretolta az alsóneműket, s alóluk egy körülbelül hússzor harminc centiméteres kartondoboz bukkant elő, amelyben általában üzleti papírokat vagy más iratokat szoktak tartani. Francesca kivette a fiókból, és leemelte a tetejét. Tekintete összehajtott újságoldalakra esett. Odavitte a dobozt az ágyhoz, és kivette belőle a legfelül fekvő lapot. Az Albany Times egy teljes oldala volt az 1902. február másodikán megjelent számból. Kizárólag politikai témájú cikkek sorakoztak rajta. Francesca feszülten kezébe vette a következő újságkivágást. Ez is az Albany Timesból származott, de még tavalyról. A lány szemét megütötte rajta a Richard Gillespie név. Mintha már az előző oldalon is látta volna. Gyorsan újra átfutotta azt is, és talált is rajta egy rövid tudósítást Gillespie bíró legutóbbi ítéletéről. A harmadik újságoldalt a New York Times társasági rovatából tépték ki még három éve. Az egyik írás az Astor család jótékonysági báljáról számolt be. A jeles vendégek között a New York állambeli Albanyben élő Richard Gillespie bíró is ott volt.

A kivágásokat szemlátomást időrendben tették be a dobozba, és Francesca nem akarta összekeverni őket. Óvatosan a többit is elővette. Java részük az Albany Timesból származott, az egyik pedig a Tribune-ból. Valamennyi oldalon szerepelt egy cikk Richard Gillespieről, vagy legalább a nevét megemlítették. Francesca az izgatottságtól reszketve az eredeti sorrendben visszatette az újságoldalakat a dobozba. Biztos volt benne, hogy telibe talált. Azt még nem tudta, miért volt Gillespie fontos Daisynek, de eltökélte, hogy kideríti, mégpedig nagyon hamar. Az összes újságkivágást el fogja olvasni, s ha kell, az első vonattal elmegy Albanybe, és beszél a bíróval. Az azonban egyelőre korai lenne. Előbb még meg kell találnia az összefüggést Gillespie és Daisy között. Miközben lecsukta a dobozt, a földszintről zajt hallott, és egy pillanatra kihagyott a szívverése. Joel, ahogy kérte tőle, felfordulást rendezett, és valaki más is volt az előcsarnokban. Remélhetőleg nem a rendőrség. Kezében a kartondobozzal Francesca visszaszaladt a nappaliba. Felkapta a kisasztalról a számlakivonatok kötegét, bedugta a dobozba, amelyet aztán sietve átkötött a piros szalaggal. Utána az ablakhoz szaladt vele, és kidobta a kertbe. A doboz esését tompították a bokrok, így szerencsére nem nyílt ki, és Francesca úgy vélte, ott biztonságban lesz. Kapkodva visszacsukta az ablakot. Az ajtóhoz futott, és éppen ki akarta nyitni, amikor Rose lépett be rajta, és ő összeütközött vele. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte Rose felháborodottan.

7. FEJEZET 1902. június 3., kedd 14 óra 15 perc Francesca rövid töprengés után úgy döntött, hogy igazat fog mondani. – Mit gondolsz, mit csinálok? – kérdezett vissza, és megpróbált úgy tenni, mintha egészen természetes lenne, hogy Daisy szobáiban tartózkodik. – Nyomokat keresek – mondta. Rose dühösen és hitetlenkedőn nézett rá. – Igaz, én kértelek arra, hogy találd meg Daisy gyilkosát, de most már úgy gondolom, nem kellene nyomoznod ebben az ügyben. Francesca elfojtott egy mosolyt, aztán ellépett Rose mellett és kiment a szobából. – És miért gondolod így? Mert te már pálcát törtél Calder felett, és fel is jelentetted? – kérdezte. Rose követte. – Pontosan ezért! Tud arról a rendőrség, hogy itt vagy és átkutatod a házat? Törvényes ez egyáltalán? Vagy Bragg küldött ide? – akarta tudni. Francesca feléje fordult a lépcsőnél, és bűbájosan elmosolyodott. – És azt tudja a rendőrség, hogy te tegnap este hat és hét óra között itt voltál? Mielőtt elmentél volna az ügyfeledhez, ahhoz az úrhoz, akinek a nevét nem akarod elárulni. Rose elsápadt. – Te meg miről beszélsz? – Találtam egy tanút, aki meg fog esküdni arra, hogy tegnap este itt jártál – felelte Francesca, és meglepetten nézett Rose-ra. – Ó, lehet, hogy te még nem tudod? Daisyt hét és kilenc óra között ölték meg. Te pedig akkor éppen itt voltál. Különös, nem? – Mit akarsz ezzel mondani? Engem gyanúsítasz? És ha igen, mivel? – Szenvedélyből elkövetett, szörnyű és brutális gyilkossággal – válaszolta Francesca, és közelebb hajolt Rose-hoz. – A tettes közepes nagyságú vadászkést használt, amely tizenkét centiméter hosszú, és közel öt centi széles a pengéje. Vadászkésekkel állatokat szoktak kizsigerelni – tette hozzá a lány, hogy kíméletlen szavaival megtörje Rose-t. – Daisyt hatszor szúrták meg. Némelyik sebe olyan mély, hogy a gyilkosnak két kézzel kellett markolnia a kést. – Hagyd abba! – zihálta Rose rémülten. Francesca csitítóan a vállára tette a kezét. – Nyolc évig voltál együtt Daisyvel. Aztán az ő életébe belépett Calder, aki néhányszor ágyba ment vele, fedezte a kiadásait, és a barátnőd már bele is szeretett. Így volt, igaz? – Hagyd abba! – sikoltotta Rose újra, és elsírta magát. – Az nem volt szerelem. Daisynek csak az a biztonság kellett, amelyet Calder kínált neki. Ez meg mit jelenthet? Francesca megdermedt, de nem adta fel. Tudta, ha sikerül megtörnie Rose-t, máris megoldotta az esetet. – Daisy boldog örömmel feküdt be Calder ágyába. Akarta őt. Rose arcán könnycseppek gördültek alá. – Nem! Az csak múló rajongás volt. Daisyről soha senki nem gondoskodott olyan jól, mint a gazdag Hart, aki bármit megadhatott neki. Legfőképpen a szabadságot. De ez volt minden. Daisynek idővel elege lett volna belőle, ebben egészen biztos vagyok. Ami köztünk volt, azt Calder Hart soha nem pótolhatta. – Veszekedtetek tegnap este? Calder miatt, vagy azért, mert Daisy nem engedte meg neked, hogy ideköltözz hozzá? Valóban elmentél az este egy ügyfeledhez? Rose a kézfejével letörölte a könnyeit.

– Nem veszekedtünk. Az viszont igaz, hogy itt voltam. Útban a kuncsaftomhoz ugrottam be. Megkértem Daisyt, hogy gondoljon át mindent még egyszer, és haladéktalanul költözzön ki Hart házából. Rose hazudott, gondolta Francesca megkönnyebbülten. Ezennel megvan a gyanúsítottja. – Mikor voltál itt? – Hat és hét óra között. Nem maradtam sokáig. Nekem is találkozóm volt, és Daisynek is, amint azt már tudod. Francesca még mindig nem volt biztos abban, hogy valóban létezik-e az a kuncsaft. – És mikor találkoztál azzal az állítólagos ügyféllel? – Mondtam már, hogy hétkor. Vagy talán pár perccel később. – Rose elvörösödött. – És a kuncsaftom valóságos személy, nem csak állítólagos. Ha Daisyt hét és kilenc között ölték meg, én nem tehettem. Vajon Rose arca azért váltott színt, mert hazudik? – futott át Francesca fején a kérdés. – El kell árulnod nekem vagy a rendőrségnek, ki az az úr, akivel a tegnap estét töltötted. Különben senkit sem győzhetsz meg az ártatlanságodról. Rose a fejét rázta. – Azt nem lehet. – Nem lehet, vagy nem akarod megtenni? – kérdezte Francesca. Rose dühösen meredt rá. – Te csak megjátszod a kedves embert, de valójában egyáltalán nem vagy az! – kiáltotta. Francesca nem érezte jól magát a bőrében, de nem adhatta fel. Szüksége volt a vallomásra. – Amíg nem árulod el annak a férfinak a nevét, ugyanolyan gyanús vagy, mint Calder. Ha nem még gyanúsabb. Rose indulatos mozdulattal lerázta magáról Francesca kezét. – Haza kell mennem – jelentette ki. Francesca tudta, mikor kell visszavonulót fújnia, és a lépcsőhöz kísérte Rose-t. – Mit értettél azon, hogy Calder biztonságot kínált Daisynek? Talán fenyegették? Félt valakitől? – Nem ezt mondtam, hanem azt, hogy Hartnak köszönhetően Daisy szabad lehetett. Nem kellett többé a prostituáltak életét élnie, amit gyűlölt. Francesca azonban pontosan emlékezett Rose szavaira. Igenis azt mondta, hogy Daisy biztonságban volt Calder mellett. De mi vagy ki fenyegette? És mi késztette arra, hogy elszökjön otthonról, s olyan életet éljen, amelyet megvetett? – Korábban azt mondtad, hogy Daisyt a meggyilkolása estéjén egy régi barátja akarta meglátogatni. Richard Gillespie volt az? Rose zavarodottan nézett Francescára. – Sejtelmem sincs, kit várt Daisy, és nem is kérdeztem meg tőle. Ha azt akarta volna, hogy tudjam, magától is elmondta volna. Ki az a Richard Gillespie? – kérdezte, mert szemlátomást soha nem hallotta még ezt a nevet. – Egy bíró Albanyben – felelte Francesca. – Gondolkodtál azon, amit a múltkor kérdeztem tőled? Eszedbe jutott valaki, egy férfi vagy akár egy nő, aki olyan erős érzelmeket táplált Daisy iránt, hogy holtan akarta őt látni? Rose feszülten és fáradtan nagyot sóhajtott. – Három kuncsaftja volt, akikkel évekig találkozott. John Krause, George Holstein és David Masters a nevük. Véletlenül tudom, hogy Krause pár hónapja agyvérzést kapott, és azóta nem tud kikelni az ágyból. A másik kettő viszont egészen addig rendszeresen járt Daisyhez, amíg neki el nem kezdődött a kapcsolata Harttal. Mind a ketten belebolondultak, pedig jó hírű, családos férfiak.

– Évekig rendszeresen találkoztak Daisyvel? – kérdezte Francesca izgatottan. Rose bólintott. – Masters már kezdettél fogva, Holstein pedig néhány éve. Otthon megvan nekem a címük, és megadhatom, ha akarod. – Az nagy segítség volna. Juttasd el küldönccel a lakásomra, légy szíves! Hol van az a ház, Rose, ahol most élsz? – írta körül Francesca tapintatosan a bordélyt. – Nem messze innen, a Tizenharmadik utcában. – Rose karba fonta a kezét, s mogorvának és nyugtalannak tűnt. – A rendőrség valóban azt hiszi, hogy én öltem meg Daisyt? – Nem fogok hazudni neked – válaszolta Francesca. – Te vagy az egyik legfőbb gyanúsított. – Hát persze, elvégre én nő vagyok, és még kurva is! Hart viszont, akinek minden oka megvolt arra, hogy félreállítsa az útból Daisyt, ép bőrrel megússza, mert ő férfi, ráadásul annyi a pénze, mint égen a csillag. – Az az igazság, hogy Calder sem került még le a gyanúsítottak listájáról – mondta Francesca, aztán megfogta Rose karját. – Te ölted meg Daisyt? – kérdezte, és áthatóan nézett rá. Rose állta a pillantását. – Nem. Én szerettem őt – mondta határozottan. Francesca hajlott arra, hogy higgyen neki. Elengedte a karját, miután még másodpercekig egymásra meredtek. – Mennem kell. Ha még eszedbe jutna valami, tudod, hol érhetsz el. Rose habozott. – Rendben van. És… köszönöm. Francesca meglepődött, de semmit sem mondott, csak a bejárati ajtóhoz indult. Rose a lépcső aljából figyelte. – Mit találtál a házban? – szólt egyszer csak utána. Francesca átkarolta az előcsarnokban várakozó Joel vállát. – Az égvilágon semmit – felelte. Miután Joellel beült a hintóba, Francesca megkérte Raoult, hogy várjon még, aztán átfutotta az újságcikkeket, amelyeknek a dobozát előzőleg kivette a kertben a bokorból. Hamar kiderült számára, hogy Gillespie tíz éve kerületi bíró New Yorkban. A Connecticut állambeli Hartfordban született egy előkelő család sarjaként. A Republikánus Párt New York-i szervezete két éve nagy ünnepséget rendezett az ötvenedik születésnapja alkalmából. A feleségével, Marthával egy lányuk van, Lydia, aki még nem ment férjhez. Francesca gondosan lecsukta a dobozt. Este majd az összes cikket elolvassa és kijegyzeteli, határozta el. – Azt hiszem – mondta –, rábukkantunk valamire. Mindenesetre követnünk kell ezt a nyomot. Albanybe utazunk, Joel. A fiú szeme elkerekedett. – Albanybe? Francesca kinyitotta a kocsiajtót, és kidugta rajta a fejét. – Raoul! A főkapitányságra, legyen szíves! – mondta, aztán visszafordult Joelhez. – Albany több száz mérföldre van New Yorktól északnyugatra, de gyorsvonattal megyünk. Úgy becsülöm, négy-öt óra lesz az út. Neked persze nem kell velem jönnöd, ha nem akarsz – tette hozzá incselkedőn. A fiú pontosan azt felelte, amire Francesca számított. – Még soha nem hagytam el a várost – mondta, és máris láthatóan izgalomba jött. – Meddig maradunk ott? – Remélhetőleg csak egy napig, de ez a vasúti menetrendtől és Gillespie bírótól függ.

A lány elégedetten hátradőlt a párnázott ülésen, és ő sem volt kevésbé izgatott, mint Joel. Gillespie minden bizonnyal sokat jelentett Daisynek. Még az is lehet, hogy az apja vagy a nagybátyja. Holnapra majd kiderül. Pár perccel később Francesca egyedül sietett be a rendőrkapitányságra, mert Joel inkább kint akarta megvárni. Rick egyedül volt az irodájában, és éppen telefonált. Meglepődött, amikor a lány benyitott hozzá, de intett neki, hogy üljön le. Ő maga éppen Low polgármester személyzeti főnökével beszélt az újságok szalagcímeiről, amint ezt Francesca a szavaiból kivette, ha úgy tett is, mintha nem figyelne oda. Kicsit szégyellte magát, mert egészen megfeledkezett arról, mekkora a nyomás Ricken, nem utolsósorban a gyalázkodó sajtó miatt. Miután letette a telefont, a férfi tűnődőn a lányra emelte tekintetét. – Ez aztán a meglepetés! – mondta halvány mosollyal az ajkán, mintha már el is felejtette volna a szócsatájukat. – Szabályosan ragyogsz. Ismerem ezt az arckifejezésedet. Mire bukkantál rá? Francesca felugrott ültéből, és Rick kezébe nyomta a kartondobozt. – Ez mi? – kérdezte a férfi. – Daisy szobájában volt elrejtve. Csupa olyan cikk van benne, amely Richard Gillespie bíróról szól, vagy amelyben legalább megemlítik a nevét. Ez lesz a kulcs Daisy múltjához. Az első gyorsvonattal Albanybe utazom. Rick belenézett a dobozba. – Az embereim nem bukkantak rá. – Úgy tűnik. És mielőtt még leteremtenél, tudom, engedélyt kellett volna kérnem tőled a házkutatásra, de éppen nagyon elfoglalt voltál, amikor elmentem tőled. Hogy van Leigh Anne? – kérdezte Francesca. A férfi habozott kicsit. – Emlékszel Mike O’Donnellre? – Persze. Mary O’Shaunessy bátyja és Kate O’Donnell férje volt. Gyanúsítottként is felmerült a neve a két nő meggyilkolása után. Miért kérded? – Ma reggel megjelent Leigh Anne-nél és a lányoknál. Ez nyugtalanító hír volt. Nagyon is! – Mit akart? – Leigh Anne szerint igen szerényen és udvariasan viselkedett. Én mégis úgy sejtem, hogy meg akar zsarolni bennünket. – O’Donnell faragatlan tuskó! – csattant fel Francesca, aki a legkevésbé sem kedvesnek és udvariasnak ismerte meg a férfit. – Azt állítja, a felesége és a húga halála megváltoztatta, sőt még Istenhez is eltalált. A lánynak egyáltalán nem tetszett, amit hallott. – Hiszel neki? – Nem, de hogy mit tervez, azt csak akkor fogom tudni, ha már találkoztam vele. – Kísérjelek el? – Ez kedves gondolat tőled, de azt hiszem, igazad van, és neked Albanybe kell menned, hogy beszélj Gillespie-vel. Az is lehet persze, hogy kiderül, semmi köze az esetünkhöz. A lány bólintott, de még mindig azon gondolkodott, mit akarhatott elérni O’Donnell a látogatásával. – Francesca, sajnálom, ami ma reggel történt közöttünk – tért át a férfi váratlanul más témára. – Nem lett volna szabad azt mondanom, amit mondtam. Elvesztettem a fejem, és meggondolatlan voltam. – Nem akarok haragudni rád, Rick. Ahhoz túlságosan kedvellek – suttogta a lány. A férfi arca zárkózott lett, mintha súlyos küzdelmet folytatna magával.

– Én melletted állok – felelte végül. – És ez mindig is így lesz. Francesca komolyan és hálásan bólintott, aztán felállt. – Én is segíteni szeretnék neked, amennyiben tudok. Ha O’Donnell meg akar zsarolni, azt mondd el nekem! Kérlek. A férfi kijött az íróasztal mögül, és kezet nyújtott a lánynak. – Nincs elég dolgod? – kérdezte lágy hangon. Amint megérezte Rick testének a melegét, Francescában önkéntelenül felidéződtek közös emlékeik abból az időből, amikor Leigh Anne még nem jött vissza New Yorkba, ő pedig még nem szeretett bele Calderbe. Most azonban nem akart a bizalmas pillanataikra gondolni, és gyorsan hátrált egy lépést. – Más is van még. Rose a gyilkosság estéjén hat és hét között a házban járt. Veszekedtek, mert Daisy nem akart kiköltözni onnan. És Rose még mindig nem hajlandó elárulni az ügyfele nevét. A magam részéről kétlem, hogy aznap este egyáltalán volt találkája. Ez pedig azt jelenti, hogy nem is jött el Daisytől. Rick bólintott. – Én is azt hiszem, hogy már elárulta volna annak a férfinak a nevét, ha létezne. Szép munka volt, Francesca. A lány örült a dicséretnek, de mindjárt el is komolyodott. – Megkérdeztem tőle, ő követte-e el a gyilkosságot. Tagadta, és én egyelőre hiszek neki. Csakhogy, amint már mondtam is neked, Rick, Rose haragudott Daisyre. Volt indítéka, és minden jel szerint alkalma is arra, hogy megölje. – Igaz – felelte a férfi habozva. – Őszintén remélem, hogy Hart ártatlannak bizonyul. Ő és én soha nem fogunk egy tálból cseresznyézni, és az eljegyzésetek csak felerősítette a rivalizálásunkat, de mindannak ellenére, amit korábban mondtam róla, mégiscsak a féltestvérem. Francesca hallatlanul megkönnyebbült, és hálásan megszorította Rick kezét. – Nagyon örülök, hogy ezt mondod. A férfi elmosolyodott, ha csak halványan is. – Amikor utoljára beszéltünk, dühös voltam. – Tudom, és miattam voltál az, mert hazudtam neked – felelte a lány. Már bánta, hogy arra kérte Alfredet, mást mondjon a rendőrségnek, mint tegnap neki. – Győzd meg Hartot, hogy válassza az előremenekülést, és árulja el, miért járt tegnap Daisynél! – kérte Rick. – Megpróbálom, de inkább várok, amíg jobb lesz a hangulata. Nagyon megviselte a gyilkosság – válaszolta Francesca, aztán rövid szünetet tartott. – Newman kikérdezte a személyzetét? – Igen – felelte a férfi, és furcsa pillantást vetett a lányra. – Alfred azt állítja, hogy Hart otthon volt, amint ezt ő maga is állította a kapitányságon. Nem vagyok biztos benne, hogy ez igaz. Francesca nagyot nyelt, és izgatott dobogásba kezdett a szíve. – Mire gondolsz? – Alfred nagyon hűséges alkalmazott. Évek óta dolgozik már Hartnál, és csakis ő erősítheti meg a gazdája állítását. Én azonban egyelőre még nem hiszek neki. A lány örült annak, amit hallott, mégis gyorsan másra terelte a szót. – Még valamit megtudtam – mondta, és elmesélte, amit Rose-tól hallott David Mastersről és George Holsteinről. – Ráállítom a dologra Newmant. Kis szerencsével már ma kikérdezheti őket, vagy legalábbis még az előtt, hogy te megjössz Albanyből. Gondolom, az újságkivágásokat magaddal akarod vinni. – Igen, szeretném, hogy alaposan átolvassam őket majd a vonaton.

– Kifelé menet kérdezd meg a fogadópultnál, hogy van-e menetrendjük! Francesca bólintott. Valójában már nem volt miért maradnia, valahogy mégsem akart elindulni. Igaz, a vitájukat szerencsésen elsimították, és ezért őszinte hálát érzett. Újra egy csapatot alkotnak. Legalábbis majdnem. – Most mennem kell, ha mielőbb Albanyben szeretnék lenni – mondta végül mégis. Már az ajtónál járt, amikor Ricknek még eszébe jutott valami. – Pár órája itt járt a nővéred, Francesca, és téged keresett. Hallotta, mi történt Daisyvel. Azt hiszem, aggódik. Megkért, hogy szóljak neked, látogasd meg. A lány nagyon közel állt a testvéréhez. Úgy gondolta, jót fog tenni, ha a hosszú munkanap után kiönti neki a szívét. – Hazafelé menet majd beugrom hozzá – válaszolta. Ma este még Calderrel is találkoznia kell, már csak azért is, mert egy vagy két napra elutazik a városból. Vőlegénye időközben már biztosan megkapta az üzenetét. Rick asztalán megszólalt a telefon. A férfi felvette a kagylót, és pár pillanatig a hívót hallgatta. – Küldje be őket a tárgyalóba! – mondta végül. Egyszeriben mogorvának tűnt, és Francesca ijedten figyelte. – Mi történt? – kérdezte. – Maradnod kellene. Daisy szobalánya és házvezetőnője van itt. Vallomást kívánnak tenni. A lánynak megint rossz előérzete támadt. – Annie már elmesélte, hogy Daisy és Calder veszekedett csütörtökön. Mit akarnak még elmondani? – Azt mindjárt megtudjuk – felelte Rick, és kinyitotta Francesca előtt az ajtót. A lányt rosszullét környékezte. Valami azt súgta neki, hogy a két alkalmazott vallomása terhelő lesz Calderre. Csak remélhette, hogy téved. A két nőt egy őrmester már bekísérte a tárgyalóba. Annie szeme vörös volt a sírástól, és idegesen összekulcsolta a kezét. Mrs. Greene, a házvezetőnő, akit Francesca ugyancsak ismert már régebbről, ma sápadtnak és feszültnek tűnt. – Köszönjük, hogy eljöttek – mondta Rick, miután üdvözölte őket. – Newman felügyelő házon kívül van, de talán Miss Cahill és én is segíthetünk. Annie szája remegett, amikor leült a hosszú asztalhoz. Nem is ő szólalt meg először, hanem Mrs. Greene. – Megígértünk valamit Miss Jonesnak, uram. Mindnyájan, akik nála dolgoztunk, megfogadtuk, hogy soha nem beszélünk arról, ami a házban történik – mondta, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Értem – mondta Rick, és Francescára pillantott. Ő elértette a jelzést. A két nő elé lépett, s igyekezett hivatalos és semleges hangot megütni. – Daisy azonban meghalt, és mi bíróság elé akarjuk juttatni a gyilkosát. Ha ebben segíthet nekünk, hogy önök megszegik a neki tett ígéretüket, akkor beszélniük kell – mondta, és bátorítón rámosolygott az alkalmazottakra. – Igen, tudjuk – felelte Mrs. Greene. – Egész nap gondolkodtunk, mielőtt eljöttünk ide. Miss Jones mindig nagyon jól bánt velünk, embernek tekintett minket, és mi szerencsének tartottuk, hogy nála dolgozhattunk. A kétes híre ellenére jó lélek volt, és valódi hölgy. Francesca látta a két nőn, hogy őszintén gyászolják Daisyt. – Tudja valamelyikük, ki látogatta meg tegnap este Rose-on kívül Miss Jonest? Mrs. Greene és Annie összenézett. – A tegnap estéről már mindent elmondtunk, Miss Cahill – felelte a házvezetőnő. – Most az asszonyunk és Mr. Hart csütörtöki veszekedéséről akarunk beszélni.

Francesca megijedt. Sejtette, hogy nem fog örülni annak, amit mindjárt hallania kell. Rick, mintha csak kitalálta volna a gondolatát, megnyugtatón a vállára tette a kezét. – Folytassák, kérem. Annie aggódó pillantást vetett Mrs. Greene-re, aztán kérlelőn Francescára és a rendőrfőnökre nézett. – Nem voltam egészen őszinte, amikor azt mondtam, hogy nem hallottam, miről beszéltek. Valójában olyan hangosan kiabáltak, hogy minden szót értettem – mondta, aztán hirtelen potyogni kezdett a könnye. Francesca kővé váltan állt ott, és nem tudott megszólalni. – Semmi baj – mondta Rick. – Megértjük, hogy szavukat adták Miss Jonesnak. Ma viszont nagyon jól döntöttek, amikor eljöttek ide, hogy elmondják a teljes igazságot. – Én is ott voltam, ha nem is végig – szólt közbe a házvezetőnő. – Amikor azonban kávét vittem be, hallottam a veszekedésüket, mielőtt Mr. Hart elviharzott. – Miért veszekedtek? – kérdezte Rick. – Miért zokogott aztán Miss Jones, és miért volt dühös Mr. Hart? Annie felállt a székéről. Amikor beszélni kezdett, olyan halkan suttogott, hogy Francesca csak úgy értette a szavait, ha közelebb hajolt hozzá. – Miss Jones gyermeket várt – mondta a szobalány megtört hangon. Francescának elakadt a lélegzete. – Miss Jones gyereket várt? Mr. Harttól? – akarta tudni Rick. Annie kerülte Francesca pillantását, amikor bólintott. – Igen. Elmondta Mr. Hartnak, hogy állapotos, de ő nem akarta elhinni. Először legalábbis nem. Az asszonyom felajánlotta neki, hogy beszéljen az orvosával. Az úr erre elhallgatott, Miss Jones pedig elsírta magát. Francesca csak most vette észre, hogy egy szék karfájába kapaszkodik. Daisy gyereket hordott a szíve alatt, Calder gyerekét! – Aztán mi történt? – kérdezte Rick. Annie megtörölte a szemét. – Miss Jones azt mondta, tudja, hogy Mr. Hart gondoskodni fog róla és a babáról, akkor is, ha feleségül veszi Miss Cahillt. Az úr erre kiabálni kezdett vele, és azt mondta, hogy Miss Jones szándékosan intézte így a dolgot. Nem emlékszem mindenre pontosan, de borzalmas dolgokat vágott a fejéhez, ő pedig keservesen sírt. Francesca lerogyott a székre, és tenyerébe temette az arcát. Egészen üres volt a feje, rosszullét környékezte, és nem érzett mást, csak fájdalmat és mélységes döbbenetet. – Mr. Hart kegyetlen volt – vette át a szót Mrs. Greene. – Jól emlékszem a szavaira, mert olyan borzalmasak voltak, hogy azóta sem tudom elfelejteni őket. Francesca lehunyta a szemét, és szédülés fogta el. – Pontosan mit mondott Mr. Hart? – kérdezte Rick. Mrs. Greene habozott egy pillanatig. – Azt mondta: nem kérek az istenverte gyerekedből.

8. FEJEZET 1902. június 3., kedd 16 óra Hogy történhetett ez meg? – kérdezte magától Francesca, miközben csak félig-meddig érzékelte, hogy a többiek elhagyták a tárgyalót. Daisy gyereket várt Caldertől, és a vőlegénye neki erről egy szót sem szólt. A lány újra meg újra azon győzködte magát, hogy Calder is csak az üzleti útja előtti napon értesült a terhességről. Már ha egyáltalán üzleti úton volt. Vajon azért ment el tegnap az egykori szeretőjéhez, hogy a gyerekről beszéljen vele? Ha Daisyt nem gyilkolják meg, Caldernek gyereke született volna tőle… – Idd meg ezt! Talán majd segít – hallotta meg hirtelen Rick nyugodt hangját. Francesca látta, hogy egy pohár van a férfi kezében, és reszketve elvette tőle. Kétségbeesett állapotában eddig észre sem vette, hogy visszajött a tárgyalóba. – Whisky. Töredelmesen bevallom, tartok egy üveggel az íróasztalomban azokra az estékre, amikor embertelen időpontban is dolgoznom kell még – tette hozzá a férfi, és mosolygott, de a tekintete aggódásról árulkodott. Francesca bele sem nyalintott az italba, és nem nézett Rickre. Képtelen volt rá. Egy másik nő várt gyereket Caldertől, és bár a magzat akkor fogant meg, amikor ők ketten még nem voltak együtt a vőlegényével, mit sem enyhített a lánynak azon az érzésén, hogy elárulták. – Engedd, hogy segítsek! – kérte a férfi szelíden. Segíteni? Hogyan? Francesca megpróbált rendet rakni a gondolatai között. Daisy meghalt, és vele együtt a törvénytelen magzata is. Caldernek tehát minden eddiginél erősebb indítéka lehetett a gyilkosságra. Most már nagyon nagy bajban van. Francesca minden akaraterejét mozgósította, hogy leküzdje a gyengeségét. Abban bízott, ha visszanyeri az önuralmát, újra képes lesz világosan gondolkodni. – Te is tudod, hogy Calder soha nem ölt volna meg egy nőt, aki gyereket várt tőle – szólalt meg végül. Rick széket húzott oda magának, és leült mellé. – Szörnyű sokk ez neked. Most nem szeretnék az esetről beszélni. Az érdekel, hogy érzed magad. A lány nagy levegőt vett, és sikerült kicsikarnia magából egy mosolyt. – Jól vagyok – felelte megjátszott nyugalommal. – Ez csakis baleset lehetett. – Nyilván – felelte a férfi, de továbbra is Francesca arcát fürkészte. Ő hirtelen rádöbbent, hogy valamikor védekezőn magára fonta a karját. – Daisy akkor esett teherbe, amikor én még nem voltam együtt Calderrel. – Valószínűleg. Komolyan védeni akarod Hartot, Francesca? Még mindig? – Igen. – A lánynak könny szökött a szemébe. – Mit csináljak? – hallotta a saját suttogását. Rick is védelmezőn átkarolta. – Most semmit sem kell eldöntened. Talán beszélned kellene Harttal. – Tudom, nem kellene elárulva éreznem magam, mégis úgy érzek. A férfi szorosan magához ölelte Francescát, és ő végre szabad folyást engedett a könnyeinek. Rick megsimogatta a fejét. – Hart nem az első férfi, akinek egy nem kívánt gyerekkel kell szembesülnie. Hogy felnézhessen Rickre, a lány kibontakozott az öleléséből, és megtörölte a szemét. – Ezt én is tudom. Soha nem titkolta előlem, hogy csúnya és mocskos a múltja, de engem ez nem érdekelt, ahogyan a korábbi szeretői sem. Daisy viszont már igen. Tőle féltem. És most

kiderült, hogy terhes volt. – Ismerted Hart múltját és a hírét, de nagyon nem ugyanaz, ha csak hallunk valamiről, vagy ha személyesen is érintettek vagyunk benne – mondta Rick higgadtan. – Sajnálom, Francesca. Őszintén sajnálom. A lány lassanként felfogta, mit jelent az ő számára, hogy Daisy terhes volt. Ha a szülei megtudják ezt, soha nem fognak beleegyezni abba, hogy hozzámenjen Calderhez. Újabb botrány fenyeget. Ilyen helyzetben a jó házból származó ifjú hölgyek azonnal felbontanák az eljegyzésüket. Mindenki más ezt tenné, Francesca azonban tudta, hogy ő még ezért sem lenne képes elhagyni azt a férfit, akit szeret. Elképzelni sem tudta nélküle az életét. Reszketve felkelt a székről. Most a nyomozásra kell összpontosítania. Semmire sem vezet, ha a sebeit nyalogatja. – Túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a dolognak – mondta színtelen hangon. – Ostobán viselkedem, úgy, mint egy elkényeztetett, önző fruska. Ez még februárban történt. Akkor én még alig ismertem Caldert. Rick hallgatott, de Francesca olvasott a tekintetéből. – Ne nézz úgy rám, mintha tudnád, mit kell tennem. Hogy el kell hagynom a vőlegényemet. – Ezt a döntést neked kell meghoznod. – Itt nincs mit eldönteni. A férfi mást gondolhatott erről, és elkapta a tekintetét a lányról, neki pedig hirtelen világosság gyúlt az agyában. Calder még meg sem született gyermeke meghalt. Ezért látott ő tegnap este mélységes szomorúságot a szemében! A saját érzései egyszeriben egészen mellékessé váltak. – Calder gyászolja a gyereket – mondta ki hangosan a gondolatát. Rick összerezzent, és ő is felállt. – Ne örülj korán, inkább gondolj át mindent még egyszer! – tanácsolta. – Hart nem akarta azt a gyereket. Ezt két tanú is megerősítette. Ha valamiben egyáltalán, abban az egyben Francesca egészen biztos volt, hogy Calder nem úgy értette azokat a borzalmas szavakat. – Az este láttam a szemében, hogy gyászol. Csak akkor még azt hittem, azért szomorú, mert Daisy iránt érez még mindig valamit. – A lány küzdőszelleme egyszeriben visszatért. – Le fogod tartóztatni Caldert, mert Mrs. Greene és Annie hallotta, hogy azt mondta, nem akarja a gyereket? – Egyre több bizonyíték szól ellene. – Az mind csak gyanú – jelentette ki Francesca, és zavarodottsága dacára is félteni kezdte a vőlegényét. – Sok gyilkost ítéltek el már alapos gyanúval. A lány hátrált egy lépést. – Ne csináld ezt! – kiáltotta, és elhúzódott a férfi elől, amikor az kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. – További bizonyítékok nélkül nem fogom letartóztatni Hartot – mondta. – Jól van. Most mennem kell. Rick hitetlenkedőn megfogta Francesca karját. – Harthoz mész? Hogy vigaszt nyújts neki? – Igen. – A lány kibuggyanni akaró könnyeivel küzdött. – Calder nem akart bántani engem ezzel, és most minden korábbinál nagyobb szüksége van rám. Rick most már haragra gerjedt. – Természetesen nem akart bántani téged. Hogy is akarna! – gúnyolódott. Szavaiból Francesca kiérezte a Calder iránti dühét és megvetését. Ő azonban most nem foglalkozhatott ezzel, úgyhogy sietve elhagyta az irodát.

Rourke-ot egy alkalmazott vezette végig a folyosón a főnöki irodáig, amelyből Calder Hart intézte sokrétű üzleti ügyeit. Az ajtó nyitva volt, és az elegáns helyiségen keresztül New York kikötőjére és a Szabadság-szoborra lehetett látni. Calder papírok fölé hajolva, elmélyülten dolgozott, de felnézett, amikor az alkalmazottja megállt a küszöbön. – Mr. Bragg van itt, uram – mondta a fiatal munkatárs. Calder mosolyra húzta a száját, a szeme azonban nem mosolygott. Rourke nem is számított arra, hogy fényes hangulatban fogja találni, bár az arcáról leolvasható mély bánat azért meglepte. Habozva belépett az irodába, miközben Calder felállt és kijött az íróasztala mögül, hogy elébe menjen. – Rourke! Örülök, hogy megint a városban vagy – mondta, és az öröme őszintének tűnt. Még meg is ölelte a látogatóját, ami őt meglepte, mert Calder nem szokta kinyilvánítani az érzéseit. Üdvözlésképp általában beérte egy erős kézszorítással. – Ez azt jelenti, hogy megkaptad az állást? – Még nem biztos – felelte Rourke mosolyogva. – Egy-két nap múlva értesítenek. – Biztosan nem akarod, hogy megmozgassam az érdekedben a kapcsolataimat? Rourke megrázta a fejét. Nemrégiben Calder felajánlotta neki, hogy beszél a Bellevue Klinika vezetőivel. Meglepte, hogy Caldernek ott is van befolyása, de köszönettel nem kívánt élni a felkínált lehetőséggel. – Várjuk meg a döntést! – mondta most is. – Ahogy akarod – felelte Calder, és elhalt a mosolya. Rourke együtt érzőn a vállára tette a kezét. – Hallottam, mi történt Miss Jonesszal. Calder megfeszítette magát. – Azt is hallottad, hogy én találtam rá, késsel összekaszabolva? – kérdezte, és láthatóan felindult volt, vagy inkább már kétségbeesett. – Nem tudtam, hogy még mindig gyengéd érzelmeket táplálsz Miss Jones iránt – mondta Rourke óvatosan, és lelki szemei előtt Francesca jelent meg. – Nem is táplálok. Ilyen kegyetlen halált azonban senkinek sem volna szabad halnia. – Csak nem magadat okolod? – kérdezte Rourke, aki nem tudta, mire vélje Calder mély bánatát. Ő gúnyos hangot hallatott. – Annyira azért nem vagyok nemes lelkű. És ostoba sem. – Az jó – mondta Rourke gyorsan, de nem gondolt bele abba, amit hallott. – Francesca kért meg, hogy ugorjak be hozzád. – Szóval ő mesélt neked Daisyről – találta ki Calder. – Aggódik érted – felelte Rourke, és átadta Francesca levelét. – Ezt ő küldi. Calder futó pillantást vetett a borítékra, aztán letette az asztalára. – Feleslegesen aggódik, mert senkit sem öltem meg. A rendőrség előbb vagy utóbb majd megtalálja a valódi gyilkost. Rourke megköszörülte a torkát, mire Calder felkapta a fejét. –Mi van? Rourke tisztában volt azzal, hogy nem kellene mások dolgába avatkoznia. – Francesca szeret téged – kezdte mégis. – Nagyon szeret. Valószínűleg jobban, mint megérdemled. Természetes, hogy aggódik érted. Mióta beszéltem vele, ezt én is teljességgel érthetőinek találom. Mintha harcra készülne fel, Calder csípőire tette a kezét. – Értem. Azért küldött ide téged, hogy rajtad keresztül elérje, amit akar? Vagy te döntöttél úgy, hogy elszegődsz a prókátorának?

– Nemsokára a sógornőim lesz. Nagyon megszerettem, és őszintén csodálom is. Miért nem akarod elmondani neki, mit kerestél tegnap este Daisynél egy meglehetősen szokatlan órán? – Te is hűtlenséggel vádolsz? – kérdezte Calder elképedten. – Eszemben sincs. Csak úgy gondolom, életedben először szerelmes vagy, és ez annyira megijeszt, hogy magadnak sem mered bevallani, mit érzel. Caldert megnyugtatta, amit hallott. – Sötét és feslett életemben Francesca a fény – válaszolta. Rourke odalépett mellé. – Azt teszi, amit a helyében a legtöbb nő tenne. Úgy döntött, bízni fog benned. De magyarázatot kell kapnia. És az az igazság, hogy én is azt várom tőled. – Menj a pokolba! – tört ki Calder mérgesen. – Magánügyben voltam Daisynél, hogy a fene egye meg! Rendkívül személyes ügyben. – Ez meg mi a bánatot akar jelenteni? Calder nem válaszolt, csak a fejét rázta. Haragja máris elpárolgott, és az arca kétségbeesettségről árulkodott. Szemlátomást egy árva hangot sem tudott kinyögni. Rourke-ot ez még jobban megdöbbentette. – Ha nem is vér szerint, de a testvéred vagyok. Annak érzem magam – mondta. – Segíteni szeretnék. Soha nem láttalak még ilyen elkeseredettnek. Biztos, hogy nem Miss Jones halála viselt meg ennyire? – Nem, nem az – állította Calder. – De látom rajtad, hogy gyászolsz, mintha egy szeretted halt volna meg. Calder egyenesen Rourke szemébe nézett. – A gyermekem halt meg – mondta, és elcsuklott a hangja. – Daisy a gyerekemet hordta a szíve alatt – tette hozzá. Beletelt pár pillanatba, mire Rourke úgy-ahogy összeszedte magát. – Ez biztos? – Mielőtt elutaztam, beszéltem az orvosával. A negyedik hónapban volt. A viszonyunk februárban ért véget, nem sokkal azelőtt, hogy összejöttem Francescával. Magad is utánaszámolhatsz. Daisy már akkor is ragaszkodott hozzá, hogy használjak óvszert, amikor még csak időnként látogattam meg, és nem lett a kitartott szeretőm. Mindig óvatos volt, és én is az voltam. Egyik éjjel azonban, amikor Daisy már átköltözött a házamba, elszakadt a gumi. Calder visszaült az íróasztalához, és nyomkodni kezdte a halántékát. – Elképzelhető, hogy valaki más az apa? – kérdezte Rourke. Mostohatestvére hitetlenkedőn nézett rá. – Én soha senkivel nem osztozkodom! Attól fogva, hogy Daisy a szeretőm lett, megállapodtunk, hogy csak velem lesz együtt. Nincs okom azt feltételezni, hogy megcsalt volna. Egyébként is, mennyi a valószínűsége annak, hogy volt egy másik szeretője, akinél ugyanolyan hiba csúszott be? – Szörnyen sajnálom – mondta Rourke, és így is gondolta. – Baleset volt. Bárkivel megeshet. – Nem akartam azt a gyereket – jelentette ki Calder nyersen. Rourke nem igazán tudta, mit mondhatna. A mostohatestvére vigaszra szorult, és neki sejtelme sem volt, hogyan adhatná meg neki. – Nem a te hibád, hogy meghalt a baba. – Nem értesz. Én valóban nem akartam azt a gyereket. Rourke még mindig elszántan nyugodt maradt. – Megrémültél, és valószínűleg dühös voltál Daisyre, ahogy mindenki más is az lett volna a helyedben. Csak azért azonban, mert hirtelen haragodban nem akartad a gyereket, még nem vagy

felelős a haláláért. – Nem hallottad még azt a szólást, hogy vigyázz, mit kívánsz? Rourke válasz helyett csak elhúzta a száját. – Nos, én megkaptam, amit kívántam, igaz? – kérdezte Calder, aztán heves mozdulattal az összes aktát és papírt lesöpörte az íróasztaláról. Francesca összekulcsolt kézzel ült Calder nagy könyvtárszobájában a halványzöld kanapén, és valamelyest már sikerült visszanyernie az önuralmát. Alfred engedte be, és közölte vele, hogy a gazdája még nincs itthon. Frissítőt kínált a lánynak, de ő köszönettel elutasította. Miközben várt, egyre-másra az íróasztalon álló órára pillantgatott. Már egy óra is eltelt, de ő úgy döntött, ha kell, reggelig is kitart. Caldernek most szüksége van rá. Jobban, mint valaha. Bármit is hoz számukra a jövő, ő mellette lesz ezekben a rettenetes időkben. Egyszer csak megérezte, hogy a vőlegénye ott van mögötte, és elakadt a lélegzete. Eltökéltsége dacára ijedt izgatottság fogta el, miközben megfordult. A könyvtárszoba ajtaja nyitva volt, és Calder ott állt a küszöbön. Úgy festett, mint aki éppen megjárta a poklok poklát. – Ez aztán a kellemes meglepetés! – mondta kényszeredetten semleges hangon, és beljebb lépett. – Kérsz whiskyt? – Köszönöm, nem – felelte Francesca, és még erősebb lett a feszültsége. Becsukta a férfi mögött az ajtót, aki közben italt töltött magának, aztán egy pillanatra ráemelte a tekintetét. – Biztos, hogy nem? Ez egy egészen új fajta. Okvetlenül meg kell kóstolnod. – Majd máskor – felelte a lány, mert nem akarta eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben van. Calder elmosolyodott, de az arca félelmetesen kifejezéstelen maradt, mintha idegenek lennének egymásnak. Igaz, a férfi soha nem volt egyszerű ember. Az ehhez hasonló pillanatokban mindig is elsáncolta magát a hallgatás védőfala mögött. A lány érteni vélte a viselkedését. Szenved, és nem akarja, hogy ő ezt lássa rajta. „Nem kérek az istenverte gyerekedből.” Francesca megpróbált nem gondolni ezekre a szavakra. Calderből a döbbenet beszélt, a hirtelen harag, ő pedig egészen biztos volt abban, és mindig is az lesz, hogy nem úgy értette, amit mondott, ahogy az hangzott. Amikor egészen lassan elindult feléje, a férfi nem nézett rá, csak kiitta a whiskyjét, és máris egy másikat töltött magának. Francesca eltökélte, hogy nem fog megfutamodni. Akkor sem, ha a vőlegénye szemlátomást nem örül neki. Calder a frissen kitöltött italát lötykölgette, és továbbra sem emelte a lányra a tekintetét. – Milyen napod volt? – kérdezte. Francescának nem sikerült rábírnia magát, hogy elmosolyodjon, de amúgy sem akart belemenni ebbe a játékba. – Borzalmas. A férfi kérdőn felvonta a szemöldökét. – De biztosan közel sem annyira borzalmas, mint a tiéd. – A lány nagy levegőt vett. – Tudok a gyerekről, Calder. Egy kurta pillanatra találkozott a tekintetük, ám aztán a férfi megint félrefordult. Francesca szeretett volna odaszaladni hozzá, de tudta, hogy Calder eltaszítaná magától. – Engedd, hogy segítsek! – kérte csendesen. A férfi sokáig nem mozdult. – Hogy tudtad meg? – kérdezte, és most sem nézett rá. – Annie és Mrs. Greene hallotta csütörtökön a veszekedéseteket Daisyvel. Megváltoztatták a

korábban tett vallomásukat. Úgyhogy már a rendőrség is tudja. Calder megfordult. – Gondolhattam volna, hogy kideríted. Francesca, aki minden nyomnak utánajár. Ez áll majd a sírköveden – mondta, de nem indulatosan, hanem lemondó beletörődéssel. Furcsán távolságtartó hangja megdöbbentette a lányt. – Nem én derítettem ki. Annie és a házvezetőnő magától jött be a rendőrségre. Calder a második italát is felhajtotta, és megköszörülte a torkát. – Ne haragudj! Te vagy az utolsó, akit bármivel is vádolnom kellene – kért elnézést. Francesca elindult hozzá, de ő azonnal megdermedt. – Ne! – Nagyon sajnálom – mondta a lány, és megállt. A férfi arcán árnyék suhant át. – Egyedül te vagy képes arra, Francesca, hogy meggyászold a zabigyerekem elvesztését. A lány most már a könnyeivel küzdött. – Engedd, hogy segítsek neked ebben a nehéz helyzetben! Színlelhetsz részvétlenséget, de én érzem, hogy nem hagy hidegen, ami történt. Tudom, hogy gyászolsz. – Küszöbön áll a letartóztatásom? – kérdezte Calder, mintha meg sem hallotta volna, amit Francesca mondott. – Miért csinálod ezt? Miért teszel úgy, mintha csak egy futó ismerősöd lennék? Barátok vagyunk, szeretjük egymást! – kiáltotta a lány. – Egy másik nő várandós volt tőled, és meghalt! Biztosan szeretnél beszélni erről. – Neked tudnod kell: le fog tartóztatni az igazságérzettől hajtott fivérem? – kérdezte a férfi metsző hangon. – Nem! – Francesca reszketve mélyeket lélegzett. – De úgy gondolja, szükséged lesz ügyvédre. Calder lekicsinylőin felnevetett, a lány azonban érezte rajta, hogy fájdalma kitöréssel fenyeget. Bízott benne, hogy a vőlegénye mégsem fogja ellökni őt magától, és odalépett hozzá. Szíve a torkában vert, miközben a férfi gyanakvón nézett rá. – Tudom, hogy nem te ölted meg Daisyt. – Valóban? Francesca nem vett tudomást a kihívó hangról. – Be fogom bizonyítani, hogy ártatlan vagy. Ha segít rajtad, hogy undok vagy velem, hát ne fogd vissza magad! Vállalom a bűnbak szerepét. Calder arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, amilyen eddig is volt. – Nem akartam azt a fattyút. Volt indítékom, és nem is csak egy. A rendőrség nyilván bizonyítani fogja, hogy alkalmam is volt Daisy megölésére. – Hagyd ezt abba! – A lány két keze közé fogta a férfi arcát. – Tudom, hogy nem úgy értetted, amit mondtál. – De igen, úgy értettem! – kiáltotta Calder. Francesca ijedten összerezzent, és visszahúzta a kezét. – Miért kell ilyen átkozottul kitartónak lenned? – csattant fel a férfi. – Mikor látod be végre, hogy igazuk van a rokonaidnak és a barátaidnak? Hibát követtél el. Nem vagyok jó ember. Erre most már ékes bizonyítékod is van, nemde? A lány elutasítón rázta a fejét. – Te jó ember vagy! – kiáltotta. – Nem tudok rosszabbat elképzelni annál, hogy valakinek nem kívánt zabigyereke szülessen. Miért nem fogod fel ezt? Francesca soha nem látta még Caldert ennyire dühösnek és elkeseredettnek. – Tudom, hogy te magad is nem kívánt zabigyerek voltál – szakadt ki belőle.

A férfi gyilkos tekintettel nézett rá. – Kérlek, Francesca, menj most el. Szépen kérlek. A lánynak eszébe sem jutott, hogy magára hagyja Caldert, amikor így szenved. – Hagyd ezt abba! – kérte újra. – Azért vagyok itt, mert szívemen viselem a sorsodat. Tudom, hogy Daisy terhessége a te szemszögedből sorscsapás volt. De te nem vagy olyan, amilyen az apád volt. Ha megszületett volna a gyereked, az apja és az anyja is szerette volna. Ebben egészen biztos vagyok. A férfi értetlenül meredt Francescára. – Te kezdettől fogva eltökélted, hogy csakis a jót fogod látni bennem. Úgy döntöttél, nem veszel tudomást a híremről és a múltamról. Mikor tanulsz már végre a hibádból? A múlt utolért bennünket, Francesca. Meghalt a szeretőim és a gyerekem, és én vagyok az első számú gyanúsított. – Nem követtem el hibát – tiltakozott a lány, és érezte, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. – Mindenkinél jobban ismerlek. Olyan vagy, mint egy kóbor kutya, amelyik ugat, de nem harap. És ha megsimogatják, máris boldogan csóválni kezdi a farkát. – Meg szeretnél lágyítani a kitartó hűségeddel? A mindenségit, Francesca, én kezdettől fogva azt akartam, hogy maradj ki ebből! – Tudom, mivel próbálkozol – felelte a lány. – Rideg és kegyetlen vagy, hogy elriassz. Abban reménykedsz, hogy megóvhatsz a botránytól. Nem most először akarsz rábírni arra, hogy forduljak el tőled, de nem fogok. Nem vagyok gyáva. Végig fogom csinálni veled ezt a nehéz időszakot. Be fogom bizonyítani, hogy ártatlan vagy. Calder fagyosan elmosolyodott, és lassan odament Francescához. – És ha szabad ember leszek, mert Daisy gyilkosa rács mögé kerül, akkor mit teszel majd? A lány megnedvesítette az ajkát. – Bármi is történik, Calder, én melletted állok. Ha azonban azt hiszed, hogy elhagylak, amint vége lesz ennek a történetnek, csalódást kell okoznom neked. Nem akarok úgy tenni, mintha nem sújtott volna le, amit ma megtudtam. Meglehet, furcsán hangzik, de elárulva érzem magam. Talán féltékenység is ébredt bennem. Fáj, hogy egy másik nő várt tőled gyereket. Daisy azonban már a múlt, én pedig a jelen vagyok. A te jelened, és sehova sem megyek. A férfi Francescára szegezte a tekintetét, de hallgatott. – Addig hajtogathatod az ellenkezőjét, amíg berekedsz, én mégis tudom, hogy szeretted volna azt a gyereket – tette hozzá Francesca konokul. – El kellene menekülnöd – felelte Calder. – Elfutnod tőlem, amilyen messzire csak tudsz. Most különösen. Menj el! A lány szíve összeszorult. – Nem megyek. – Nem kell tovább dolgoznod ezen az eseten – mondta a férfi nagyon halkan és nyugodtan. – Ügyvédet fogadok, és máris egész sereg detektív áll a rendelkezésemre. – Még ha akarnék is, akkor sem tudnám megtenni, hogy kimenjek ezen az ajtón, amikor a legnagyobb szükséged van rám. – Jól vagyok. Az égbekiáltó hazugság majdnem elnémította Francescát. – Nem sok választ el attól, hogy emberölésért vádat emeljenek ellened! Mindenki mást talán becsaphatsz, de engem nem. Szenvedsz, bűntudat gyötör, szomorú vagy, és isten tudja, mi még. Tovább dolgozom ezen az ügyön, és melletted maradok. – És ha én nem kérek a segítségedből? Ha nem akarom, hogy itt legyél? Mi van, ha megváltozott a véleményem, és én nem akarom tovább elkötelezni magam neked?

A férfi szavai tőrdöfésként érték Francescát. Nyelve hegyével újra megnedvesítette az ajkát, és közelebb lépett a vőlegényéhez. – Beszélnünk kell erről. Higgadtan és őszintén – suttogta. Calder hirtelen megsimogatta az arcát. A lánynak azonnal felgyorsult a szívverése, és forróság öntötte el. – Azt akarod, hogy egészen lerántsalak magamhoz? Hogy a kapcsolatunk tönkretegye a jó híredet? – kérdezte a férfi. – Nem érdekel a botrány – állította Francesca, de elszorult a szíve, mert valójában messze nem volt közömbös neki, hogyan hatnak majd a történtek a családjára. Amikor azonban Calderre nézett, megint látta benne azt a kisfiút, aki a következő sorscsapásra vár. Arra, hogy újra elhagyják. – Hányszor kell még elmondanom, hogy sehova nem megyek? – kérdezte. A férfi megfogta a kezét, és szikrázni kezdett közöttük a levegő. – Tegnap este nem akartalak belekeverni ebbe az ügybe. Ma még biztosabb vagyok abban, hogy meg kell téged kímélnem ettől a mocsoktól. Életemben először képes vagyok az önzetlenségre, arra, hogy fontosabb legyél nekem, mint a saját vágyaim. Calder komoly arccal az ajkához emelte Francesca kezét, és megcsókolta. Ez az apró gesztus is elég volt ahhoz, hogy a lánynak lángba boruljon a teste. – Ne mondd, hogy vége! – zihálta. – Teherbe ejtettem egy másik nőt. A rendőrséget nem sok választja el attól, hogy letartóztasson annak a nőnek a meggyilkolásáért. És a gyerekem megöléséért. Mikor kellene búcsút mondanom neked, ha nem most? – Calder, én tudom, hogy senkit nem gyilkoltál meg. Már csak be kell bizonyítanom – mondta Francesca. – Nem akartam, hogy egy fattyú jöjjön a világra, mert nem tudok ennél nagyobb felelőtlenséget és visszataszítóbb dolgot elképzelni. De Isten a tanúm, soha nem akartam, hogy meghaljon az a gyerek. – Tudom. Ezt mind tudom – suttogta a lány. Meglepődött, amikor a férfi hirtelen magához ölelte. Izmos karjában kicsinek, nőiesnek és törékenynek érezte magát, maradéktalanul ki volt szolgáltatva Calder erejének és melegének. – Mikor hagysz fel végre azzal, hogy hiszel bennem? – dörmögte a férfi. – Mindig is hinni fogok benned – lehelte Francesca. Soha nem volt még annyira szüksége Calder ölelésére, mint ebben a pillanatban. – Jegyesek és szerelmesek vagyunk, de barátok is. A barátok pedig számíthatnak egymásra. Akik kedvelik egymást, nem hagyják el a fedélzetet a vihar első jelére – tette hozzá, és a férfira emelte a tekintetét. Ő fürkészőn nézett vissza rá. – Senkit nem ismertem, aki olyan hűséges és bátor lenne, mint te vagy, Francesca – suttogta, és a hüvelykujjával végigsimított az ajkán. – Megérteném, ha úgy döntenél, hogy elhagysz. – Együtt fogjuk ezt végigcsinálni. Így vagy úgy – jelentette ki a lány állhatatosan. Calder fojtott hangot hallatott, mintha mélységes bánat akarna kitörni belőle, és megcsókolta Francescát. Ő megkönnyebbülten és izgatottan lehunyta a szemét, s ugyanolyan szenvedélyesen viszonozta a sóvár, sürgető csókot. Minden aggodalma, félelme és fenntartása semmivé lett. Calder a tarkójára tette nagy kezét, nyelve hegyével szétnyitotta az ajkát, és összeolvadt vele. Francesca még szorosabban odasimult hozzá. Nyelvük mohón játszott egymással, miközben a testük többre vágyott egy csóknál. – Hiányoztál – suttogta a férfi. Ő is hiányzott Francescának, de a lánynak nem sikerült megszólalnia. Helyette két keze közé fogta Calder arcát, és követelőn, hevesen megcsókolta. A férfi pedig megértette. Ölbe vette és a

kanapéhoz vitte. Miután lefektette rá, a lány a testére vonta a kezét. Calder mosolyogva benyúlt a ruhája alá, és Francesca hangosan felnyögött, amikor tüzelő, nedves húsán érezte becéző ujjait. Calder szemében tűz lobbant fel. – Nem biztos, hogy tudok várni, Francesca – mondta rekedten. – Ne várj! Csak siess! – felelte a lány. A férfi gyengéden széttolta a lábát, hogy nyelvével az ölébe hatolhasson. Francesca egészen átadta magát a csodás kéjnek, amelynek újabb és újabb hullámai öntötték el. Elragadtatottan egyre csak Calder nevét kiáltotta. Amikor aztán nagy sokára a mennyországból visszatért a földre, azonnal újra eszébe jutottak az utóbbi órák. Úgy döntött azonban, hogy kis időre még távol tartja magától a valóságot, és kinyitotta a szemét. Calder mellette térdelt, keze még mindig birtoklón a combja között feküdt. A szenvedély hevében valamikor letépte magáról a zakóját, és meglazította a nyakkendőjét. Most zihálva nézett le rá, ő pedig érezte, hogy a vágy komoly döntést akar meghozatni vele. Kinyújtotta a kezét, és megmarkolta a férfi nyakkendőjét. – Azt hiszem, már megint kellesz nekem – suttogta halvány, ígéretes mosollyal az ajkán. Olyan csábosnak érezte magát, amilyennek talán a leghírhedtebb és legkívánatosabb kurtizán sem. – De nem akarok önzőnek tűnni – tette hozzá, és óvatosan megrántotta a nyakkendőt. Calder készségesen engedte, hogy lehúzza magához, s lassan, izgatón megcsókolja. Francesca nyelve ügyesen bejárta az ajkát, de a lány még mindig nem engedte el a nyakkendőt, hogy Calder ne húzódhasson el tőle. Legalábbis addig ne, amíg bele nem megy a játékba. Szabad kezével közben kinyitotta övének a csatját, és áhítatosan végigsimított a nadrágja kidudorodásán. Csak egyszer, és aztán felnézett rá. – Ne számíts arra, hogy ugyanúgy könyörögni fogok érte, ahogy te tetted, mert nem fogok – mondta a férfi feszülten mosolyogva. – Ahhoz túl erős az önfegyelmem. Francesca élvezte a hatalom érzését, és teljes lelki nyugalommal kigombolta Calder nadrágját. – Az majd mindjárt kiderül – dünnyögte. A férfi felszisszent, és figyelmeztető pillantást vetett rá, a lány azonban megint csak csábosan elmosolyodott. Aztán Calder fölé hajolt, és nyelve hegyével megérintette a férfiasságát. Calder belátta, hogy ezt a csatát elveszítette. – Francesca! – kiáltotta elkínzottan, és a hangja egyetlen, nagy könyörgés volt.

9. FEJEZET 1902. június 3., kedd 19 óra Rick szíve szaporán vert. Tudta, hogy küzdelemre számíthat. Mike O’Donnell nem csak azért bukkant fel váratlanul az életükben, mert ártalmatlan látogatást akart tenni az unokahúgainál. Miközben O’Donnell bérelt lakásának az ajtaja előtt állt, idegei pattanásig feszültek. Egy egyenruhás rendőrt is magával hozott. Ha netán gondjai támadnának, természetesen maga is elbírna velük, de azt akarta, hogy tanú is legyen vele. O’Donnell felkutatása nem volt nehéz ügy, miután átnézte az aktáját. Az egyik nyomozó a jelenlegi címét is hamar megtudta a hitközsége lelkészétől. Rick bekopogott. Amikor kinyílt az ajtó, már csak nehezen kapott levegőit a feszültségtől. A küszöbön egy gömbölyded asszony jelent meg, aki kontyban fogta össze ősz haját, és kötényt viselt a ruhája fölött. – Mrs. O’Brien? A nő meglepetten nézett Rickre, majd a mellette álló rendőrre pillantott, mielőtt visszafordult hozzá. – Igen, én vagyok. Mit tehetek önért? – Az unokaöccsét, Mike O’Donnellt keresem – felelte Rick. – Bragg rendőrfőnök vagyok. Az asszony azonnal ellépett az ajtóból. – Mike! Egy rendőr akar beszélni veled. Rick köszönettel belépett a lakásba, és mögötte egyenruhás embere is. Mrs. O’Brien becsukta az ajtót, a konyhaasztaltól pedig lassan felállt a férfi, aki éppen egy könyvet olvasott. – Uram – mondta. Ricket nem sok választotta el attól, hogy elfintorodjon. O’Donnell alázatossága nem tévesztette meg. Tudta róla, hogy utolsó gazember, aki elhagyta a feleségét és a gyerekét, s nem gondoskodott róluk. Az asszony és a húga meggyilkolása is teljességgel hidegen hagyta. – Hagyjuk az udvariaskodást! Régi ismerősök vagyunk, nem igaz? – kérdezte Rick, és leküzdötte a késztetést, hogy ököllel a szőke férfi képébe vágjon. Nem fogja megengedni neki, hogy még bonyolultabbá tegye az életét. Már így is az, és nem is csak kicsit. A balesete óta Leigh Anne sérülékeny, és sokszor boldogtalan. Csak a lányok hoznak napfényt a mindennapjaiba. O’Donnell úgy nézett Braggre, mintha határtalan tiszteletet érezne iránta. Vagy tartana tőle. – Beth, tegyél fel teavizet! Szívesen kínálnám whiskyvel is, rendőrfőnök, de márciusban felhagytam a piálással. – Ez roppant dicséretes – felelte Rick, és gyors pillantással felmérte a hosszú és keskeny lakást, amelynek csak a túlsó végén volt ablak. A hálószobába onnan is belátott, ahol állt. A falon egy ruha, női kabát és egy sál függött, ami arra utalt, hogy Mrs. O’Brien használhatja azt a helyiséget. A heverőn egy párna mellett összehajtogatott takaró feküdt. Nyilván ott alszik Mike O’Donnell. A nappali és a konyha valójában egy helyiség volt, ezért a heverő közvetlenül a tűzhely mellett állt. A hasonló bérházak lakóihoz képest O’Donnell és a nagynénje fejedelmi körülmények között élt, mert az ilyen lakásokon általában több családnak kellett osztoznia. A helynek itt sem voltak éppen bővében, az ülőbútorokra ráfért volna már a kárpitozás, és a fájuk is viasz után kiáltott, de mindenütt tisztaság és rend honolt. Rick mutatta O’Donnellnek, hogy üljön vissza.

– Látom, a Bibliát olvassa. – Igen, mint mindennap – felelte a szőke férfi, és helyet foglalt. – Vigaszt találok az Úr szavaiban. – Ez nem volt jellemző magára, amikor néhány hónapja a felesége és a húga gyilkosát kerestük Miss Cahill-lel. Emlékszem, őt még a pokolba is elküldte. Azt sem felejtettem el, hogy a plébánosuk szerint szokatlanul erős vonzalmat táplált a húga iránt. O’Donnell szeme elkerekedett. – Már megbántam azokat a dolgokat. Többször is meggyóntam ezeket a bűneimet, és másokat is. Szörnyen udvariatlan voltam Miss Cahill-lel, és alávaló a feleségemmel, Isten óvja a lelkét! És igen, valóban illetlen érzéseket tápláltam szegény, drága testvérem iránt. De mindent meggyóntam, és feloldozást nyertem. Már nem az az ember vagyok, aki annak idején voltam. Kathleen és Mary halála porig sújtott. Azt a két embert veszítettem el, akiket az imádott kislányom után a legjobban szerettem. Nem sok választott el attól, hogy eldobjam magamtól az életet. – Annak idején sem a felesége, sem a lánya nem érdekelte. – Uram, Mike igazat beszél – lépett oda hozzájuk Beth O’Brien komoly arccal. – Furcsa, összefüggéstelen levelet küldött nekem, és én éreztem, közel jár ahhoz, hogy kárt tegyen magában. Az úrnőim, akit sok évig szolgáltam Hartfordban, éppen elhunyt, ezért aztán felmondtam ott az állásomat, és New Yorkba jöttem, hátha segíthetek az unokaöcsémen. És ő valóban más ember lett. Istenfélő. Mike buzgón bólogatott. – Az Úr szólt hozzám. Megmentett, és ma már értem, miért vette el a feleségemet és a húgomat. – Valóban? Megmagyarázná, hogy érti ezt? – Isten döntései ellen soha nem szabad lázonganunk, mert neki mindennel és mindenkivel terve van. – Uram, ha kételkedik abban, hogy Mike megváltozott, csak kérdezze meg erről O’Connor atyát! Az öcsém felhagyott a szerencsejátékkal, az ivással, és hetente kétszer jár misére. Ma már jó ember. – Ezt megkönnyebbüléssel hallom – felelte Rick. – És hol van most a lánya, akit cserbenhagyott, amikor eljött a feleségétől? Példás keresztényként nem maga és a nagynénje mellett lenne a gyermeke helye? O’Donnell elsápadt. – Megpróbáltam őt visszakapni, de elkéstem. Egy brooklyni házaspár örökbe fogadta. Igen, ellopták tőlem a gyermekemet! A férfi arca elé kapta a kezét, és láthatóan közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. A nagynénje odament hozzá. – Nincs az jól, hogy csak úgy elveszik valakitől az egyetlen gyermekét – mondta kifejezéstelen hangon. Ricknek nem volt nehéz megértenie az arra tett célzást, hogy Leigh Anne és ő is ellopták a kislányokat. – Kár, hogy nem talált el már hamarabb Istenhez – mondta O’Donnellnek, aztán a nagynénjére nézett. – Mikor jött New Yorkba, hogy az unokaöccse mellett legyen? – Egy hónapja – felelte az asszony. – Május elején. Rick megint O’Donnellhez fordult, és valósággal keresztüldöfte a szemével. – Miért kereste fel a feleségemet és az unokahúgait? A szőke férfi megint arca elé kapta a kezét. – Ők vér a véremből és hús a húsomból, uram. Rettenetesen hiányoztak nekem. Tudni akartam,

hogy jól megy a soruk, és boldogok. Rick felnevetett. – A nagynénje talán bedől ennek a színjátéknak, de én nem. Mit akar valójában? – Megváltoztam – erősítgette O’Donnell. – És az Úr lehetőséget ad nekem arra, hogy ezúttal azt tegyem, ami helyes. Ricknek rossz előérzete támadt. – Megtenné, hogy világosabban fejezi ki magát? – Az édeslányomat elvették tőlem. Isten ezt rótta rám büntetésül a bűnös életemért. De kaptam tőle egy második esélyt. Láttam, hogy önöknél jó sora van a lányoknak, és boldogok, de ők hozzám tartoznak. El kellett telnie egy pillanatnak, mire Rick meg tudott szólalni. – Akkor kapja vissza őket, ha majd piros hó esik – válaszolta. O’Donnell elhúzta a száját, de semmit sem mondott. Rick erős kísértést érzett arra, hogy itt helyben letartóztassa. Nem lenne nehéz valamilyen ürüggyel bekísérnie a rendőrségre, és bezárnia egy cellába. Senkit sem érdekelne, ha kitalált váddal fogva tartaná. Csakhogy ő egész életében az igazság ügyét szolgálta, és ez ma is így van még. Ezért aztán szó nélkül megfordult, és elhagyta a lakást. Francesca nővére a férjével, az angol Lord Montrose-zal a Madison sugárúton lakott, csak egysaroknyira a Cahill-háztól. Miután egy inas beengedte, a lány a hangokból és a pohárcsörgésekből kitalálta, hogy Connie-nál társaság van. Éppen csak átadta könnyű köpenyét és a kesztyűjét az inasnak, amikor még egy vendég érkezett. Francesca örömmel látta, hogy a bátyja az. – Ez aztán a kellemes meglepetés! – fogadta. A magas, karcsú Evannek ugyanolyan sötét haja volt, mint az apjának. Szemrevaló fiatalember volt, most, fehér szmokingjában pedig még inkább. Sugárzó arccal megölelte a húgát. – Connie hetente egyszer meghív valamilyen társasági eseményre – mondta szemlátomást jókedvűen. – Szörnyen fél, hogy elveszítem a társadalmi gyökereimet. Francesca felnevetett. Örömmel hallotta, hogy a bátyja tréfálkozni tud azon, hogy kegyvesztett lett az apjánál. Igaz, azóta hosszú idő eltelt már. – Bartollával j öttél? Evan arcáról azonnal lefagyott a mosoly. – Természetesen őt is meghívták, de ma este inkább pihenni szeretne. Ez furcsa volt, mert Bartolla Beneventénél senki sem kedvelte jobban a társasági életet. – És hogy van a szép grófnő? – folytatta Francesca a kérdezősködést, mert abban bízott, hogy most majd megtudja, miért nem látogatta meg a bátyja már hónapok óta Maggie-t. Evan kitért a húga pillantása elől. – Gyönyörű és elbűvölő, mint mindig – vetette oda. A lány most már biztos volt benne, hogy itt valami nincs rendben. Megfogta a fivére kezét, és elhúzta a bejárati ajtótól, hogy ne a huzatban álljanak. – Minden rendben? – kérdezte aggódón. – A legteljesebb mértékben – felelte Evan nyomatékosan. Olyan nyomatékosan, hogy Francesca éppen az ellenkezőjéről volt meggyőződve annak, amit hallott. Az viszont jót tett a lelkének, hogy végre egyszer nem a saját gondjaival kellett foglalkoznia, hanem valaki máséival. – Szeretnél beszélni róla? Vagy Bartolláról? A bátyja mintha elveszetten nézett volna rá. – Nincs miről beszélnem, Francesca – állította mégis. – Nyilván éppen nincs nyomoznivalód, ha

jobb híján engem kell kihallgatásnak alávetned. – Tévedsz. Van új esetem, és holnapra te is mindent tudni fogsz róla. Most viszont az érdekelne, miért vagy ilyen boldogtalan. – Nagyon is boldog vagyok – ellenkezett Evan, és megvillant kék szeme, ő maga viszont nagyon is ijedtnek tűnt. – Miért nem hagyod el a grófnőt, ha már nem szereted? – kérdezte Francesca higgadtan. A testvére komoran nézett rá. – Nem szeretem, ha kutakodsz. Egyébként pedig el vagyok kötelezve Bartollának. – El vagy kötelezve neki? – visszhangozta Francesca megütközve. Lelki szemei előtt Maggie jelent meg, ahogy Calder háza előtt a pázsiton Evan karjában feküdt, miután ő megmentette a haláltól. – És mi van Maggie-vel? – Sejtelmem sincs, hogy jön ő ide – mondta a férfi, de nem folytatta. – Hogy van mostanában? – Búskomornak tűnik. Azt hiszem, megviselte a találkozás a nyakmetszővel – mesélte Francesca. Jól tudta azonban, hogy valójában nem erről van szó. Ha nem csal a megérzése, akkor Maggie-t az Evan iránti érzelmei viselik meg. Ezt azonban a lány természetesen a világ minden kincséért sem árulta volna el a bátyjának. – Biztos, hogy nem beteg? – kérdezte Evan, és aggódó hangja mindent elárult az érzéseiről. – Biztosan nem tudom. Talán meg kellene látogatnod, hogy kiderítsd – javasolta a lány. – Ez nem jó ötlet – felelte a bátyja rövid hallgatás után. Francesca megérintette a karját. – Miért nem? – kérdezte. Miután hiába várt válaszra, szabad folyást engedett a haragjának: – Ha semmit sem érzel Maggie Kennedy iránt, másként kellett volna viselkedned vele. Ő nem olyan, mint a grófnő, hogy egy kis flörtölés után elhagyd. – Nagyon is jól tudom, Fran, hogy Maggie egészen más, mint Bartolla – felelte Evan higgadtan. – Sajnálom, ha valóban úgy tűnt, hogy flörtölök vele. Valójában soha nem állt szándékomban. – És mi állt szándékodban? – akarta tudni a lány. – Nekem, ha lehetek őszinte, nagyon is úgy tűnt, hogy komolyan vonzódsz hozzá. A férfi most már haragra gerjedt. – Ne nyaggass! – kiáltotta. – Eszedbe jutott már, hogy a látszat ellenére, amelyet gondosan őrzök, nem csupa dal, móka és kacagás az életem? A saját börtönömben ülök! – Te meg miről beszélsz? – kérdezte Francesca meglepetten. – Mindenről. Azt hiszed, élvezem, hogy minden pennyt a fogamhoz kell vernem? Vagy azt, hogy elköteleztem magam egy nőnek, akit nem igazán kedvelek? Tudsz arról, hogy minden egyes nap elképzelem, milyen csodás lenne, ha megint ott ülnék a játékasztalnál? Minden éjszaka erről álmodom! – kiáltotta Evan. – Eközben pedig még több mint ötvenezerrel tartozom a hitelezőimnek. Arról a másik ötvenezerről nem is szólva, amit Calder adott kölcsön nagyvonalúan. Megmentette vele az életemet, mert így legalább LaFarge-t kifizethettem. – Caldernek mindegy, mikor adod meg a pénzt. Ha pedig majd összeházasodunk, biztosan elengedi az adósságodat – suttogta Francesca elborzadva. – Azt hittem, sikerült megszabadulnod a játékszenvedélytől. – Az a nap soha nem fog eljönni – felelte Evan metsző hangon. – Most pedig, ha megbocsátasz, üdvözölnöm kell Connie-t és Neilt. Francesca azonban nem tudta visszafogni magát. – Mondj meg nekem valamit! Ha semmit sem érzel Bartolla iránt, miért kötelezted el magad neki? – Tudom, hogy jót akarsz, de ki kell verned a fejedből, hogy románc lehet köztem és Maggie

között. Nem volt, nincs, és a jövőben sem lesz. – Soha nem állítottam, hogy lenne. Az viszont nyilvánvaló, hogy erős érzelmeket táplálsz iránta. Evan mogorva arccal előrehajolt. – Mivel mindenképpen kiderül idővel, akár már most is megtudhatsz valamit. Akkor legalább nem fogod majd Maggie-vel rágni a fülemet. Francesca megütközve nézett a bátyjára, aki soha nem volt még ennyire nyers vele. Hova lett a kedves és vidám Evan? A szeme láttára lett más ember belőle, csak ő eddig nem vette észre? – Mi fog kiderülni? – kérdezte értetlenül. – A grófnő és én eltűnünk a színről. Minél előbb, annál jobb – felelte a férfi, és dühösen villogott a szeme. – Az a hallatlan szerencse ért ugyanis, hogy teherbe ejtettem Bartollát. Rick egy órával később lépett be a háza keskeny folyosójára, mint ígérte, és nem tudta, milyen fogadtatásban lesz része. Peter mögött azonnal megjelent Leigh Anne a tolószékével. Nagy, zöld szeme nyugtalanságról árulkodott. A meleg idő miatt Ricknek csak a filckalapját kellett átadnia az inasnak. – Később majd a dolgozószobámban vacsorázom – közölte vele, aztán a feleségére nézett. Az inas habozott. – Én sem ettem még – mondta az asszony. Rick meglepődött, mert ők ketten hetek óta nem étkeztek már együtt. Ő még vasárnaponként is a munkájára hivatkozott, hogy eltűnhessen otthonról. Felesége most halványan elmosolyodott. – Előbb talán megihatnánk egy pohárka sherryt. A férfi azonnal kapcsolt. – Majd én elintézem – mondta, és a tolókocsi mögé lépett, mire Peter és Mackenzie távozott. Rick visszatolta a feleségét a szalonba. Közben felidéződött benne az O’Donnell-lel folytatott beszélgetése, de elhessegette a gondolatot. Semmiképpen sem akarta nyugtalanítani a feleségét, aki már így is ijedt volt. Töltött neki egy pohár sherryt, s amikor átnyújtotta, keze az övéhez ért. Azonnal fájdalmasan tudatosult benne, mennyire hiányzik neki Leigh Anne. Heves vágy járta át, és sietve félrefordult. – Te semmit sem iszol? – kérdezte az asszony riadtan. – Mi történt? – Semmi – hazudta Rick, és lassan visszafordult. – Minden rendben. – Elmentél O’Donnellhez és a nagynénjéhez? – Igen. – A férfi gyűlölte, hogy hazudnia kell a feleségének, de legalább őt meg akarta kímélni azoktól az aggodalmaktól, amelyek őt magát gyötörték. – Úgy tűnik, megváltozott. Lemondott az italról, és vallásos lett. Több mindent jóvá akar tenni, és ennek az is része, hogy látogatja az unokahúgait. Leigh Anne szép arca feszültségről és kétkedésről árulkodott. – Ez minden? Rick habozott egy pillanatig. – A jelek szerint igen. Az asszony a tolószéke nagy, keskeny kerekére tette a kezét, és elindult vele. A férfi meglepődött, mert eddig soha nem látta, hogy Leigh Anne maga mozgatta volna a kocsit. Felesége közvetlenül előtte állt meg. – Érzem, hogy az az ember gondot fog okozni nekünk és a lányoknak – mondta. – Kérlek, Rick, ne akard ártalmatlannak feltüntetni a felbukkanását – tette hozzá, és könny lepte el a szemét. Férje letérdelt elé, és megérintette az arcát. Az asszony bőre puha és sima volt, mint a selyem. Nem húzódott el Ricktől, hanem egyenesen ránézett, mintha segítséget várna tőle. Arcán közben egy könnycsepp gördült végig.

A férfi szívét fájdalom szorította össze. Nem sok választotta el attól, hogy lehajoljon a feleségéhez, és megcsókolja. Végül azonban nem tette meg. – Nem hiszem el, hogy O’Donnell eltalált Istenhez – mondta –, de ő csak egy szánalmas kis senki. Nem árthat a lányoknak, nekünk pedig még annyira sem. – De mit akar? És beszéltél az ügyvéddel? O’Donnell meg tudja akadályozni az örökbefogadást? Rick a mutatóujjával letörölte Leigh Anne arcáról a könnycseppet. – Valószínűleg abban reménykedik, hogy tekintélyes összeget zsarolhat ki tőlünk. – Tudtam! – Felesége megragadta a férfi kezét. – Add meg neki, amit akar! Hadd tűnjön el a nagynénjével együtt az életünkből! Rick szerette volna magához ölelni az asszonyt, hogy megvigasztalja. Félt azonban, hogy elriasztaná. Leigh Anne még mindig a kezét szorította, és neki uralkodnia kellett magán, hogy ne emelje az ajkához a jobbját. – Úgy döntöttünk – mondta –, hogy örökbe fogadjuk a lányokat. Gondoskodni fogok arról, hogy így is legyen. Szükségük van ránk, nekünk pedig rájuk. – Szeretem őket – suttogta az asszony sírós hangon. – Jaj, Rick, annyira félek! És Katie is fél attól a férfitól. Láttam rajta. – O’Donnell zsarnokoskodott Katie mamájával – felelte a férfi. – Ne aggódj! Elrendezem ezt a dolgot. Feingoldnak pedig üzenetet hagytam. Holnap biztosan jelentkezni fog nálam. Felesége elengedte Rick kezét, és bólintott, de látszott rajta, hogy nem oszlott el minden kétsége. – Leigh Anne, én vagyok a város rendőrfőnöke – folytatta a férfi szelíden. – O’Donnell gazember, de nem ostoba. Nem fog ujjat húzni velem. – Mindent elmeséltél? – suttogta az asszony. Rick megint habozott kicsit. – Igen – tért el végül újra az igazságtól. – De mi van, ha O’Donnell nem hazudik? Ha valóban eltalált Istenhez? Ha… – Leigh Anne hangja elcsuklott. – Mire gondolsz? – kérdezte a férfi hevesen dobogó szívvel. A felesége okos nő, és valószínűleg sejti az igazságot. – Mi van, ha O’Donnell meg akarja kapni a lányokat? – kiáltotta az asszony rémülten. – Ő a nagybátyjuk. Egy bíró biztosan úgy döntene, hogy a vérrokonság mindennél többet nyom a latban. Rick mindenképpen el akarta oszlatni a felesége félelmét, és két keze közé fogta az arcát. – O’Donnell nem talált el Istenhez, és nem akarja megkapni a lányokat. Kérlek, bízz bennem. Leigh Anne lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett, majd megint a férjére nézett. – Bízom benned – felelte. Arcát a férfi még mindig két keze közé fogta, és felgyorsult a szívverése. Érezte, hogy az asszony észrevette, mi megy végbe menne, mert hirtelen megfeszítette magát. Rick kis híján mégis megcsókolta, de végül csak felállt mellőle. – Igyuk meg a sherrynket! – mondta. Connie arca aggódásról árulkodott, amikor kisietett az előcsarnokba a húgához. – Francesca! Azóta, hogy Evan magára hagyta itt, és besietett a szalonba, a lány dermedten állt. A bátyja bejelentése valósággal megbénította. Most már értette Evant. És mert jól ismerte Bartolla Beneventét, úgy sejtette, hogy a teherbe esése nem baleset volt. Francesca a nővéréhez fordult. Connie halványsárga estélyi ruhát viselt, hozzá háromsoros

gyémánt nyakláncot és ugyancsak gyémánt fülbevalót. Az egyik legelegánsabb nő volt, akit Francesca csak ismert. És az egyik legszebb is. Az emberek gyakran mondogatták, hogy ők ketten akár ikrek is lehetnének, csak a nővére bőre és haja világosabb volt, mint Francescáé. Connie ezért a krémes árnyalatokat részesítette előnyben, a húga pedig az aranyszínűeket. – Zavarok? – kérdezte Francesca. Nővére mosolyogva megfogta a kezét. – Vendégeink vannak, de ez nem számít – mondta, és kék szemével aggódón nézett Francescára. – Mama elmesélte, mi történt Daisy Jonesszal. Te jól vagy? Noha két testvér jobban már aligha különbözhetett volna egymástól, Connie volt Francesca legjobb barátnője. Miközben ő a Barnard Főiskolára járt, nővérét bevezették a társaságba. Ma már a legelőkelőbb körökben mozgott, népszerű vendéglátó volt, emellett pedig feleség és anya is. Francesca viszont különcnek számított, és ezt a hírét csak megerősítette, hogy időközben magánnyomozóként is nevet szerzett magának. Annak ellenére, hogy ennyire elütöttek egymástól, mindig is bizalmas volt a viszonyuk. Francesca minden gondjával, bajával a nővéréhez fordulhatott, és ez fordítva is így volt. – Nos, lassanként kezdem összeszedni magam egy borzalmas nap után – felelte a lány. Connie megfogta a kezét, és magával húzta a könyvtárszobába. Ott elfordította az ajtóban a kulcsot, aztán fürkésző pillantást vetett a húgára, és a karjába zárta. – Nem mutatod ki, Fran, de én érzem, hogy gondjaid vannak. Francesca szorosan átölelte a nővérét. – Valóban aggódom, bár már sokkal jobban érzem magam, mint egy-két órája még – felelte. Az utóbbi óra, amelyet a vőlegénye karjában töltött, tudatosította benne, hogy nagyon szereti Caldert. És abban is megerősítette, hogy helyesen döntött, amikor eltökélte, kitart mellette. Ha kettesben volt vele, mindig érezte azt a varázsos vonzerőt, amely összekapcsolta őket. Ezekben a percekben nem kételkedett abban, hogy a férfi őszintén szereti. Tudta, hogy Caldernek most nagyobb szüksége van rá, mint valaha. A férfi hosszú, kemény küzdelem után egy kurta pillanatra levette az álarcát, és megmutatta, mennyire fáj neki a gyermeke elvesztése. Miután azonban szeretkeztek, megint hűvösen és távolságtartón viselkedett. Francesca ezt részben a bánata számlájára írta, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy Calder szemrehányásokkal illeti magát. A szeméből tisztán és világosan ki lehetett olvasni, hogy sajnálja és megbánta, amit első indulatában Daisynek mondott, amikor értesült a terhességéről. Valószínűleg úgy gondolja, hogy mindezek után nem érdemli meg a menyasszonya szerelmét, és az lenne a legjobb, ha ők ketten szakítanának. Connie egy aranyszínű bársonykanapéhoz vezette a húgát, s miután mind a ketten leültek, gyengéden megfogta a kezét. – Szörnyen sajnálom, Francesca. Ez rettenetes! De mi történt valójában? Tudod, ki ölte meg Daisyt? Ugye, nem igaz, hogy Calder és te vagytok a gyanúsítottak? – Ezt a mama mesélte neked? – Igen, és már szárnyra is kelt a hír. A Lord and Taylor büféjében délben két hölgy a gyilkosságról pusmogott. Azt találgatták, hogy Calder követte-e el. – Ő ártatlan – jelentette ki Francesca határozottan –, de attól tartok, hogy mégis szerepel a gyanúsítottak listáján. Nekem viszont kétségbevonhatatlan alibim van. – Hála istennek! És Calder sem ölne meg senkit – mondta Connie, de a mondatában félénk kérdés bujkált. – Be fogom bizonyítani, hogy ártatlan. Remélem, hamar megtalálom a tettest, mielőtt még mindannyiunkat elsöpörne a botrány szele. Connie egy pillanatig a húgára meredt.

– Mit hallgatsz el előlem? – kérdezte aztán. – Előbb-utóbb benne lesz a lapokban, mégis meg kell ígérned, hogy senkinek nem beszélsz arról, amit most mondok. Még Neilnek sem, a mamának pedig végképp nem. – Rendben van, bár egyre idegesebb vagyok. Milyen bombát akarsz robbantani? – Daisy terhes volt Caldertől, amikor megölték – felelte Francesca röviden és velősen. Nővére elszörnyedve elengedte a kezét, és falfehér lett. – Francesca! A lány a kezére szegezte a tekintetét. Meglepte, hogy ez még mindig ennyire fáj neki. Connie csak nehezen kapott levegőt. – Szentséges ég! És a rendőrség azt hiszi, hogy Calder megölte Daisyt, és vele együtt a még meg sem született gyermekét? – Nem ő volt. Ebben egészen biztos vagyok. Egyébként egy Rose Cooper nevű nőt is gyanúsítanak. Egy pillanatig csend volt a könyvtárszobában. – Mit fogsz tenni? – kérdezte aztán Connie. Francesca természetesen tudta, mire vonatkozik a kérdés, de úgy tett, mintha nem értené. – Felkutatom a valódi gyilkost. Már van egy nyomom, és holnap Albanybe utazom. – Tudod, hogy nem erre gondoltam – mondta Connie. Húga állta fürkésző pillantását. – Először lesújtott a hír. Úgy éreztem, megbántottak és elárultak. Daisy azonban februárban esett teherbe, és akkor én még nem jöttem össze Calderrel. A menyasszonya pedig jóval később lettem. – Francesca, az időpontnak egyáltalán nincs jelentősége. Egyetlen nő sem szeretné azt hallani, hogy a férfi, akit szeret, egy másik nőnek nemzett gyereket. – Az időpont igenis nagyon fontos, Connie. Calder nem titkolta el előlem a múltját. Amikor barátok lettünk, mindent megtudtam róla. Soha nem akarta megjátszani a kifogástalan úriembert. Éppen ellenkezőleg, még figyelmeztetett is, hogy nehezebb dolgom lesz, semmint képzelném. – Francesca örömtelenül felnevetett. – Erre azért természetesen nem voltam felkészülve – tette hozzá. Nővére csak komoly pillantást vetett rá. – Ez nem ok a megkönnyebbülésre, és még kevésbé a nevetésre – mondta. Francesca azonban tovább küzdött. – Daisyről is mindent tudtam, amikor igent mondtam Caldernek. Ő soha nem hazudott nekem a szeretőjéről és saját magáról. Elfogadtam a házassági ajánlatát, noha tudtam a viszonyairól. Daisy terhessége baleset volt, és Caldernek most szüksége van rám. Gyászolja az elveszített gyermekét, ha ezt nem is akarja elismerni. És azért is szüksége van rám, hogy bebizonyítsam az ártatlanságát. – Eszedbe jutott már, Fran – vetette fel Connie –, hogy elhagyd Hartot? – Szeretem őt! – válaszolta a lány, és harciasan kihúzta magát. – A szeretője és a gyereke megölésével gyanúsítják éppen, Fran. Ez komoly dolog. Ha sikerül is tisztáznia magát, akkor sem biztos, hogy visszafogadja a társaság. – Caldert soha nem érdekelte az úri társaság véleménye, és engem sem. Szüksége van rám, nekem pedig rád, Connie. Jobban, mint bármikor korábban. A nővére közelebb csúszott Francescához, és átölelte. – Tudom – felelte, és könny szökött a szemébe. – Ezt a dolgot azonban nem lehet félvállról venni. A társaság eddig megtehette, hogy nem vesz tudomást Hart viszonyairól. Most azonban az egész város erről fog beszélni, és ami még rosszabb, az emberek azt fogják találgatni, hogy a vőlegényed ölte-e meg a terhes szeretőjét.

Francesca tudta, hogy a testvérének igaza van. – Calder fütyül erre – dünnyögte. – Valóban? És veled mi a helyzet? Neked is mindegy, mit beszélnek rólad a hátad mögött? Francescát ez természetesen nem hagyta hidegen. – Igen, mindegy – felelte mégis. Szavait azonban ő maga is üresnek hallotta. Nagyon szeretett volna olyan erősnek lenni, hogy ne vegyen tudomást a pletykákról, de nem volt az. Connie felkelt a kanapéról. – Ezt nem hiszem el. Alig néhány hónapja láttam, hogy magányosan álldogáltál egy jótékonysági rendezvényen, mert a többi hölgy furcsának és különcnek tartott. Igenis bántott a pusmogásuk. – Tényleg így volt, de amint látod, túléltem. – Vagyis kitartasz Hart mellett, és feleségül mész hozzá? – kérdezte Connie hitetlenkedőn. Sokáig szótlanul néztek egymásra. – De hát nem ő tette! – suttogta végül Francesca. – Nem tudnám elhagyni, amikor komoly bajban van. Megtalálom a valódi gyilkost, a botrány pedig idővel majd feledésbe merül. – Valóban? Komolyan így gondolod? Hart soha még csak kísérletet sem tett arra, hogy úriember legyen. A legnagyobb élvezettel azokat provokálta, akik bírálták a viselkedését. Ők pedig most majd kapva kapnak az alkalmon, hogy visszavághatnak neki – magyarázta Connie kíméletlenül a húgának. – Szinte látom, hogy városszerte fenik a késeket, miközben mi itt beszélgetünk. Ez sajnos igaz volt. Calder eddig azt tehette, amit akart, és a hatalmas vagyona miatt így is elfogadták. Felnőttkora jó részét azonban azzal töltötte, hogy nyilvánosan gúnyolta a finom társaságot. Kérkedett a szerelmi kalandjaival, a vendéglátói meg úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának. Most azonban meghalt a terhes szeretője, és ő az első számú gyanúsított. Francesca megborzongott. Többé senki sem nyit majd ajtót Caldernek. Ő persze azt fogja állítani, hogy felőle mindenki elmehet a pokolba. Az a nem kívánt gyermek azonban, aki egykor volt, és aki még mindig ott lakozik benne, rettenetesen meg fogja ezt szenvedni. – Talán megváltozott a véleményed? – kérdezte Francesca óvatosan a nővérétől. Connie azonban sietve megnyugtatta. Ebben a tekintetben legalábbis. – Bármit is teszel, Fran, az én támogatásomban biztos lehetsz. A társaság azonban diadalt fog ülni. Hartnak vége van, és ha feleségül mész hozzá, a te híreden ugyanúgy folt esik. Tudom, hogy a nyomozás az életed értelme, de valóban képes lennél így élni? Papára és mamára nem gondolsz? Velük mi lesz? Francesca megpróbálta elképzelni a jövőjét Calder feleségeként, amint kettesben élnek a hatalmas házban, mintha egy magányos szigeten lennének. Lelki szemei előtt aztán megbántott és csalódott édesapja képe jelent meg, majd az édesanyjáé, aki Calder legfőbb támogatójának számított. A botrány azonban még őt is sokkolná. Mindenesetre nekik kettőjüknek Calderrel akkor sincs szükségük a világ többi részére. Számukra nem fontosak a vacsoraestek, a bálok, a teázásokra szóló meghívások. Calder az üzleti ügyeit fogja intézni, ő pedig továbbra is magánnyomozó lesz, és sokat fognak utazni együtt. Valamikor talán majd gyerekeik is születnek. A gondolatra a lány elmosolyodott, ám aztán eszébe jutott, hogy a botrány a gyermekeik életére is hatással lenne, és máris elhalt a mosolya. – A szüleink együttes erővel fognak fellépni a házasságod ellen. Ebben egészen biztos vagyok – mondta Connie. – Talán meg akarsz szökni? Tudom, hogy Harttal már beszéltél erről. – A szökés csak a végső eszköz lenne – felelte Francesca. – Éppen ezért van nagyobb szükségem szövetségesekre, mint bármikor korábban. Segítened kell, hogy megnyerjem

magamnak a mamát és a papát. Connie lemondóan méregette a húgát. – Kérdeznem kell tőled valamit. Mi lenne, ha Daisy és a gyereke még élne? El tudnád viselni, hogy Hartnak másik családja van? Francesca ijedten összerezzent. – Fontos ez még? – kérdezte, és egyszeriben Daisy jelent meg előtte, karján egy csecsemővel. – Igen, fontos. Mi van, ha egy szép nap felbukkan egy másik korábbi szerető, mégpedig Hart törvénytelen gyerekével? – kérdezte Connie. A húga szívverése kihagyott egy pillanatra. Mit tenne akkor? Lenne egyáltalán választása? – Nem tudom – felelte lassan. – Talán együtt neveltük volna fel a gyereket, ha Daisy beleegyezett volna. Connie sokáig szótlanul nézett a testvérére. – Ilyen önzetlen megoldás senki másnak nem jutna eszébe, csakis neked – mondta végül. – Ennek már nincs jelentősége. Daisy meghalt, és vele a gyerek is. Rettenetes tragédia történt, én pedig a nyomozásra fogok összpontosítani – mondta Francesca, és felállt. Nővére is felemelkedett. – Nagyon bátor vagy – jegyezte meg. – Hart mit szól a döntésedhez? Francesca habozott, mert félt válaszolni a testvérének. – Mit hallgatsz el előlem? – kérdezte Connie. Francesca határtalan vágyat érzett arra, hogy a teljes igazságot megossza a nővérével. Soha nem volt még nagyobb szüksége a barátságára, mint ma. Végül engedett a késztetésének. – Calder első reakciója az volt, hogy el akart taszítani magától. Nem szeretné, ha belekeverednék ebbe az ügybe, és nagy árat fizetnék a hozzá fűződő kapcsolatomért. Ma este kis híján felbontotta az eljegyzésünket – tette hozzá, és még az emlékbe is beleremegett. Connie sokáig kereste a megfelelő szavakat, mielőtt válaszolt: – Én is örülnék, ha Hartnak sikerülne téged távol tartania a nyomozástól. És az életétől is, átmenetileg legalábbis. Francescát szörnyen lehangolta ez a beszélgetés. – Mennem kell. Holnap nehéz napom lesz – mondta csendesen. Nővére azonban visszatartotta. – Fran, kérlek, gondold át alaposan, mit teszel. Tudom, valóban tudom, hogy szereted Caldert. De nagyon közel jársz ahhoz, hogy egy hatalmas botrány áldozatává válj. Komolyan ki akarod tenni magad ennek a fájdalomnak és bánatnak? – Connie az ajkába harapott. – Gyűlölöm, hogy nekem kell ezt kimondanom, de mert szeretlek, megteszem. Meg kellene próbálnod Calder Hart nélkül elképzelned a jövődet.

10. FEJEZET 1902. június 4., szerda 5 óra 45 perc Raoul reggel kivitte a főpályaudvarra Francescát és Joelt. Miközben a tömegben a főbejárat felé tartottak, a lány egy újságárus kiabálását hallotta meg: – Minden részlet a legújabb botrányról! Gyilkosság áldozata lett a szerető! Francesca hirtelen megállt, és azt kívánta, bárcsak félreértette volna a rikkancsot. Amikor megfordult, azt látta, hogy a filcsapkás, hórihorgas sihedernek egy úr éppen pénzt nyom a kezébe. A fiú aztán azonnal folytatta a portékája hangos kínálgatását: – Minden részlet a legújabb botrányról! Gyilkosság áldozata lett a szerető! – Miss Cahill? El kell érnünk a vonatot – jegyezte meg Joel sürgetőn. Francesca hallotta a figyelmeztetést, de nem válaszolt, mert már félúton volt az újságárus fiúhoz. Látta, hogy a Sun példányai vannak a kölyök kezében, és a nagybetűs címet is el tudta olvasni: Meggyilkolták az egykori szeretőt. Calder Hartot gyanúsítják. A lány elvett egy lapot, és a cikk alatt Arthur Kurland nevét fedezte fel. – Öt cent lesz, kisasszony – figyelmeztette a rikkancs. Francesca pénzt vett elő a táskájából, a fiú kezébe nyomta, aztán felnézett a pályaudvar homlokzatának nagy órájára, amely azt mutatta, hogy tíz perc múlva lesz hat. – Francesca – hallotta meg egyszer csak maga mellől a vőlegénye hangját. A lány levegő után kapkodva Calder felé fordult, aki sötét öltönyt viselt fehér inggel és nyakkendővel. Kalapot soha nem hordott, és fekete haján most megcsillant a kora reggeli nap fénye, miközben mosolytalanul nézett Francescára. – Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte a lány. – Beszélnem kell veled – felelte a férfi, és megfogta a karját. Francescának szörnyű előérzete támadt. – Ne most, Calder! Negyedóra múlva indul a vonatom. – Tudom, mondtad az este – válaszolta a férfi komoran és kifürkészhetetlen tekintettel. – Ne csináld ezt! – kérte a lány suttogva. – Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy ezt tegyem veled – mondta Calder. – Nem folytathatjuk, Francesca. Gyilkosság gyanúsítottja vagyok. Ma kitör a botrány, és neked ki kell maradnod ebből. – Nem! – tiltakozott a lány kétségbeesetten. – Nem foglak elhagyni! A férfi szeme párás lett. – Te engem nem, én viszont téged igen. Ég veled, Francesca! – mondta rekedten. Mielőtt megfordult volna, hogy elmenjen, még egyszer megállt. – Valóságos csoda vagy – tette még hozzá. A lány kábultan nézett utána, és közben lassanként felfogta, hogy Calder éppen most vetett véget az eljegyzésüknek, a kapcsolatuknak. Csakhogy nem teheti ezt, mert ő nem fogja hagyni. Nem engedheti. A férfi után szaladt, és megragadta a karját. – Nem mondok le rólad! – kiáltotta, miután Calder komoly arccal feléje fordult. – Nem hagylak el, sem most, sem máskor. Soha! A férfi kiszabadította a karját. Semmit sem mondott, csak sokáig nézett a lányra, és megint könnyel telt meg a szeme. Végül újra megfordult, és gyors léptekkel eltűnt a tömegben. A lány reszketett, mint a nyárfalevél. Látását könnyek homályosították el, és halkan elkáromkodta magát, miközben letörölte őket. Hogy teheti ezt vele Calder? És miért? Ezt

azonban valójában jól tudta: őt akarja megvédeni. – Miss Cahill? – szólította meg újra Joel. Francescának csak most jutott eszébe, hogy a fiú is itt van vele, és neki egy esetet kell megoldania. Tisztára kell mosnia Calder nevét! Mélyeket lélegzett, az utolsó könnyeit is letörölte, és eltökéltebb volt, mint valaha. – Menjünk gyorsan! El kell érnünk a vonatot – mondta. Látta Joelen, hogy őszintén aggódik érte. Megpaskolta a vállát, és még halvány mosolyt is sikerült kicsikarnia magából. – Nem úgy értette – vigasztalta a fiú, miközben besiettek a pályaudvarra. – Mr. Hart szereti magát, Miss Cahill. Én legalábbis így gondolom. Francesca szíve meg akart szakadni. Caldert kétségtelenül önzetlen és nemes szándék vezette, mégis elmondhatatlan fájdalmat okozott neki. – Én is úgy gondolom, hogy Mr. Hart szeret engem, Joel. Csak tudod, gyilkossággal gyanúsítják, és nem akarja, hogy én is belekeveredjem ebbe. – Én ezt nem értem – mondta a fiú, miközben már a vágányok felé tartottak. – Maga megtalálhatja az igazi tettest, ha részt vesz a nyomozásban. Mr. Hartnak éppen ezt kellene akarnia. – Az emberek szörnyű dolgokat fognak mondani róla, és ő nem szeretné, hogy én halljam őket – magyarázta a lány. Joel azonban csak a fejét rázta. – Attól még összeházasodhatnak. Maga megtalálja a gyilkost, Miss Cahill, és utána senki sem lesz gonosz Mr. Harttal. Francesca meghatottan megölelte a fiút. – Előbb legyen meg az a gyilkos! – sóhajtotta. Még csak reggel nyolc volt, de Rick Bragg már egy órája bent várt a kapitányságon. Amikor kopogtattak az irodája ajtaján, hevesen dobogó szívvel felállt az íróasztalától. – Szabad! – kiáltotta. Felszólítására Shea őrmester lépett be, aki a megbilincselt Mike O’Donnellt vezette be. A borostás kikötői munkásnak zavaros volt a szeme. – Itt van az embere, uram – mondta az őrmester vidáman. – És nem igazán boldog attól, hogy behoztam. O’Donnell arca nyugodt volt, de Rick érezte rajta, hogy dühös. – Bűncselekménnyel vádolnak, rendőrfőnök úr? Az ágyból rángattak ki! – Leveheti róla a bilincset – mondta Rick az őrmesternek, és megvárta, hogy beosztottja eleget tegyen a felszólításnak. – Köszönöm. Most már magunkra hagyhat minket. Shea bólintott, aztán távozott, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. O’Donnell a csuklóját dörzsölgette, mintha órákon keresztül lett volna rajta bilincs. – Nem vagyok bűnöző, uram – mondta. Ricknek úgy tűnt, hogy O’Donnell ivott, bár nem érezte rajta a nagy dorbézolások másnapján jelentkező, savanykás szagot. – Nem is tudom, Mike. Lehet, hogy meg kell gyanúsítanom magát? Mondjuk zsarolással? – Zsarolással? Engem? – kiáltotta a férfi a sértett ártatlanság hangján. – Ez igazságtalanság, uram! Soha senkit nem zsarolnék meg. Az bűn! – Talán hamarabb kellett volna gondolnia arra, mielőtt még felkereste a feleségemet és a lányokat, hogy bármivel meggyanúsíthatom. Akár kitalált okból is. O’Donnell sokáig hallgatott. Mellkasa közben szaporán emelkedett és süllyedt. – Most fenyeget? – kérdezte végül. – Soha nem kértem pénzt, csak azt, hogy meglátogathassam

a kislányokat. Ez nem bűncselekmény! Rick bosszantónak találta, hogy O’Donnell kitart a története mellett. – Mind a ketten tudjuk, hogy nem talált el Istenhez, és egyáltalán nem érdekli az unokahúgai sorsa – mondta. – Mennyit akar? – Ők hús a húsomból és vér a véremből – felelte O’Donnell komolyan, és ellazultak a vonásai. – Hozzám tartoznak, és mellettem van a helyük. Biztos vagyok benne, hogy Isten úgy akarja. Itt nem pénzről van szó, uram. Rick türelme egyre inkább fogytán volt. Véget akart vetni ennek a játéknak, mert bántotta, hogy a felesége nyugtalan és fél. – Isten azt akarja, hogy maga tűnjön el! – felelte indulatosan. – És én is ezt szeretném. Szóval, mennyit akar? – kérdezte meg újra. O’Donnell kifejezéstelen tekintettel állta a pillantását. – Nem pénzt kérek, uram. Jogom van arra, hogy lássam a lányokat. Beth és én arról beszéltünk, hogy felnevelhetjük őket. Nem adhatjuk meg nekik mindazt, amit ön és a neje, de azért tudnánk gondoskodni róluk. Ők az unokahúgaim, és haza kell jönniük. Rick el sem akarta hinni, hogy O’Donnell nem adja fel. Sőt mi több, még vigyorogva is nézett rá. – Ki innen! – kiáltotta. A szőke férfi éppen abban a pillanatban fordult meg, amelyben Brendan Farr rendőrkapitány kinyitotta az iroda ajtaját, és bedugta rajta a fejét. Rick egyszeriben még feszültebb lett, mert tudta Farr-ról, hogy a saját céljait követi, ő pedig nem bízott benne. – Csukva volt az ajtóm – mondta kurtán. – Elnézést! – felelte nyájasan a magas, ezüstös hajú kapitány. – Rosszkor jöttem? – kérdezte. Megvető pillantást vetett a távozó O’Donnellre, aztán visszafordult a feletteséhez. – Arra gondoltam, beszélhetnénk Miss Jones meggyilkolásáról. A firkászok verik a tamtamot, és mi rosszul állunk… mint mindig. Rick megdörzsölte a halántékát. – Jöjjön be! Farr becsukta maga mögött az ajtót. – Ismerem a pasast, aki éppen elment? – Nem. – Rick rövid szünetet tartott. – Nem akadályozhatom meg az újságírókat abban, hogy megírják a maguk történeteit, de még dél előtt sajtótájékoztatót fogok tartani. – És mit fog előadni? Ricknek nem volt kedve a kisded játékokhoz. – Bármit is akar mondani, ki vele! – Nézze, tudom, hogy Hart a féltestvére, Miss Cahillnek pedig a vőlegénye. Ebben az ügyben azonban gyanúsított. Rick rosszkedvűen gondolt arra, hogy Farr tudja, korábban neki volt kapcsolata Francescával. – Tökéletesen tisztában vagyok az eset részleteivel. – További kihallgatásra kellene berendelnünk Hartot, de Newman kesztyűs kézzel bánik vele, mert nem akar az ön tyúkszemére taposni. Rick döbbenten nyugtázta magában, hogy ez valószínűleg igaz. Hartot még egyszer ki kell hallgatniuk, mégpedig igen alaposan. – Az embereim behozhatják, én pedig kihallgatom – ajánlotta fel Farr. – Nem – válaszolta Rick, és leült az íróasztalához. – Magának az egész kapitányságot kell irányítania. Semmi sem indokolja, hogy személyesen foglalkozzon ezzel az üggyel – mondta. Tudta, hogy a kapitány a saját érdekeit követi, amelyek ellene vagy Francesca ellen irányulnak.

Csak ártana, ha bekapcsolódna ebbe a nyomozásba. Rick ironikus módon egyszeriben arra gondolt, hogy most valójában a féltestvérét védi. – Newman beszélhet Harttal, de nem itt, hanem a lakásán. Nem kell behoznunk a kapitányságra. A sajtó abból csak újabb téves következtetéseket vonna le. Farr bólintott, és széles mellkasa előtt karba fonta a kezét. Ha elégedetlen volt is ezzel az eljárással, azt nem mutatta ki. – Még valamit mondanék. Rick kérdőn felvonta a szemöldökét. – Okvetlenül át kell kutatnunk Hart házát és irodáját. A kapitánynak már megint igaza volt. Rick gondolatban elkáromkodta magát. – Nem lesz házkutatás, amíg nem kapunk rá bírói engedélyt. Amint az meglesz, én veszem át az ellenőrzést. Farr arca rezzenéstelen maradt. – Értem. Hollister bíró valószínűleg a bíróságon van. Ebben az esetben csak ma este vagy holnap reggel kapjuk meg a házkutatási engedélyt. Rick bólintott. – Az a fő, hogy szabályosan járjunk el. – Úgy szoktunk – felelte a kapitány gúnyosan, aztán elhagyta a felettese irodáját. Rick követte a tekintetével, majd felkelt az íróasztalától. Biztos volt abban, hogy O’Donnell-lel meg fog gyűlni a baja, de neki mindenképpen meg kell védenie a lányokat és Leigh Anne-t. Egyelőre azonban nem tehet mást, kénytelen megvárni O’Donnell következő húzását. És akkor még itt van neki Hart is. Ha akarta, ha nem, aggódott a féltestvéréért. Connie rendkívül ideges volt, miközben Alfred végigkísérte Calder hatalmas házán. Tisztában volt azzal, hogy a húga nem örülne, ha tudna a látogatásáról. Neil, a férje is azt tanácsolta neki, hogy ne üsse bele az orrát a testvére dolgába. Ő azonban határozottan kijelentette, hogy szereti a húgát, és ezért meg kell tennie, amit helyesnek tart. Meg fogja győzni Hartot arról, hogy fel kell bontania az eljegyzését Francescával. Alfred bekopogott a könyvtárszobába, Connie pedig nagy levegőt vett, mielőtt bemerészkedett volna az oroszlán barlangjába. Calder Hart csupa rejtély. Hol hihetetlenül kedves és megnyerő, hol meg nyers, udvariatlan és kiábrándító. Amikor most kinyitotta az ajtót, szokatlanul ziláltnak tűnt. Sem zakót, sem nyakkendőt nem viselt, ingét mélyen kigombolta, és felgyűrte az ujját. – Mondtam, hogy senki ne zavarjon – morogta barátságtalanul, ám aztán meglátta Connie-t, és önkéntelenül hátrált egy lépést. – Elnézést kérek, uram, de Lady Montrose okvetlenül találkozni akart önnel. Úgy gondoltam, Miss Cahill nővérét bevezethetem – mentegetőzött a komornyik. Calder átnézett rajta, mintha ott sem lenne. – A pillanat nem a legalkalmasabb – közölte, és a hangjából nem lehetett nem kihallani a figyelmeztetést. Ez csak tovább növelte Connie szorongását. – Jó reggelt! – suttogta rekedten, aztán megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy borzalmasan korán van, Calder. Ha ragaszkodsz hozzá, visszajöhetek később. Előbb vagy utóbb azonban mindenképpen beszélnem kell veled Francescáról. Végtelenül hosszú pillanat telt el, mire Calder megszólalt. Alfredhez beszélt, de a tekintetét továbbra sem vette le Connieról. – Nincs tovább szükségem magára – mondta. A komornyik elsietett, és jobbnak látta, ha meg sem kérdezi, hogy szolgáljon-e fel kávét vagy

teát. Calder rámosolygott Connie-ra, de az, ami az arcán megjelent, inkább csak grimasz volt. Kézmozdulattal jelezte a látogatójának, hogy lépjen be. Connie eleget tett a néma felszólításnak, noha tudta, hiba volt, hogy most jött ide, amikor a férfi ennyire felindult és haragos. Calder lassan az íróasztalához ment. – Csak nem félsz tőlem? – kérdezte nevetve. – Ma reggel igen – felelte az asszony nagy nehezen, és a férfit nézegette. Titokban meg tudta érteni Francescát, mert rövid ideig valamikor őt is vonzotta Calder Hart. Még most is szinte hipnotizáló hatást gyakorolt rá. Talán a ragadozószerű mozgása miatt, amely olyan benyomást keltett, mintha alig bírna a benne feszülő erővel és energiával. Semmiképpen sem csupán a férfias szépsége, a vagyona és a hatalma hatott így a nőkre. Meglehet, hallatlan arroganciája volt az ok. – Miért meredsz így rám? – zavarta meg Calder a látogatója töprengését, és felvett az asztaláról egy poharat. Connie döbbenten nyugtázta magában, hogy iszik. A férfi gúnyos mosollyal ajándékozta meg. – Megkínálnálak, de szinte biztos vagyok benne, hogy visszautasítanál. Connie ebben a pillanatban megértette, mi teszi ellenállhatatlanná Caldert. A haragja, a sértett haragja. Az mozgatja, attól lesz kiszámíthatatlan és veszélyes. Azt találják benne lenyűgözőnek a nők. – Jól vagy? – kérdezte tőle óvatosan. A férfi ráemelte a poharát, aztán felhajtotta az italt. Szemlátomást nem akart válaszolni a kérdésre. Connie-ban a másodperc törtrészéig felmerült, hogy meg kellene fogadnia a férje tanácsát, és ki kellene menekülnie ebből a helyzetből. Végül azonban közelebb lépett Calderhez. – Francesca az este mindent elmesélt nekem. Sajnálom, hogy súlyos veszteség ért – mondta. Amikor Calder letette a poharát, az asszony látta, hogy reszket a keze. – Valóban? Már megbocsásson, Lady Montrose, de ezt nem tudom elhinni. Connie úgy érezte magát, mintha fejbe verték volna. – Jól tudom, mylady, hogy a húga igen közel áll önhöz. Ezért nyilván örül, hogy meghalt a szeretőm. Mármint az egykori szeretőm és a zabigyerekem. Connie a legszívesebben elmenekült volna. – Soha senki halálát nem kívánnám, Calder. A te gyerekedét pedig végképp nem. A férfi gúnyos mosollyal ingatta a fejét. – Úgy beszélsz, mintha sajnálnád, hogy nem maradt életben a törvénytelen gyerekem. És mi lenne akkor? Francescával boldogan és elégedetten élnénk, amíg a halál el nem választ, miközben lenne valaki, aki örökösen a sötét oldalamra emlékeztetne bennünket? Connie tudta, hogy Calder azért beszél így, mert szenved. Gyászolja a gyerekét, és ő ezt meg tudta érteni. – Fran azt mondta nekem, hogy felnevelte volna veled a fiadat vagy a lányodat – kezdte óvatosan. – Ismered őt. Valóban szerette volna a gyermekedet – tette hozzá. A férfi szomorúan nézett rá, aztán hirtelen megfordult. – Mi az ördögért jöttél ide? – kérdezte, miközben háttal állt az asszonynak. Vigaszra szorul, és azt csak Francesca adhatja meg neki, gondolta Connie. Ez nem az a pillanat, amikor áldozatot lehetne elvárni tőle. Már így is padlóra került. Hogy kérhetné ő most arra, hogy bontsa fel az eljegyzését a húgával? Úgy, hogy szeretem a testvéremet, és nem nézhetem tétlenül, hogy tönkreteszi az életét, felelte meg azonnal a saját kérdését. A félelemtől reszketve letette egy kisasztalra a táskáját, aztán odament a férfihoz, és kesztyűs kezével megérintette a hátát. – Sajnálom – mondta újra, és őszintén így is gondolta. – Nagyon sajnálom, Calder.

A férfit érezhetően meglepte a gesztus, és megpördült a tengelye körül. Kékesfekete szemét egészen kicsire húzta össze. – Mit akarsz tőlem? – Csak segíteni szeretnék – felelte Connie ijedten. – El akarsz csábítani? – kérdezte a férfi egyszerre dühösen és hitetlenkedőn. Az asszony idegesen felkacagott. – Calder, a húgom szeret téged, én pedig a férjemet szeretem. Csak vigasztalni próbállak – mondta, aztán tehetetlenül megint felnevetett, de a nevetéséből azonnal sírás lett. A férfi mozdulatlanul nézte, hogyan folynak végig a könnycseppek az arcán. Amikor végül megszólalt, a hangjában már nem volt harag. – A testükön kívül a nők soha semmit nem kínáltak fel nekem. A húgod kivételével, természetesen. Kérlek, bocsásd meg, hogy félreértettem a kedvességedet – mondta. Connie a könnyei fátyolán át ráemelte a tekintetét. Úgy látta, őszintén beszélt. Furcsa ember! – gondolta. Nem képes egy részvétteljes gesztust úgy elfogadni, hogy ne vonna le belőle téves következtetést. A furcsa nem is jó szó rá. Inkább magaunt, cinikus. Annyira különbözik az ő derűs, optimista húgától, mint éjszaka a nappaltól. Hogy tudna Francesca együtt élni egy ilyen komor férfival? – Értelek. Semmi baj – mondta Connie. – Tisztában vagyok azzal, Calder, hogy ez nem a megfelelő pillanat, de féltem a húgomat. A férfi, mintha mit sem hallott volna, odament az íróasztalához, és keresni kezdett valamit a szék támlájára terített zakójában. Amikor visszafordult, egy zsebkendői nyújtott oda Connie-nak, amelybe a neve kezdőbetűi voltak belehímezve. – Miért jöttél ide? – kérdezte aztán váratlanul újra. – Tudom, nagyon kedveled Francescát, sőt azt hiszem, hogy szereted. És én örülök nektek. Connie magában azon imádkozott, hogy Calder értse meg, mit akar mondani. A férfi várt. – Calder, egyszerűen nem nézhetem tétlenül, hogy a húgomat kitaszítja a társaság. Ha valóban fontos neked, ha igazán szereted, akkor felbontod az eljegyzéseteket, hogy megkíméld a botránytól. A férfi szeme elsötétült a bánattól, a haragtól és a csalódottságtól. Csak pár pillanat múlva szólalt meg. – Elkéstél – mondta. – Ma reggel már felbontottam az eljegyzésünket. Visszaadtam a húgod szabadságát. Connie-nak torkában vert a szíve. Most már tudta, milyen fájdalom gyötri Caldert. Elindult kifelé, de az ajtóban még összeszedte a bátorságát, és egyenesen a férfira nézett. – Francescától mindig azt hallottam, hogy te valójában jó ember vagy. Most már én is tudom, hogy így van. Köszönöm, Calder. Köszönöm, hogy megvéded a húgomat. A férfi csak két kurta szóval válaszolt: – Menj el! Connie kisietett a házból. Albanyben hideg volt. Amikor Joellel a pályaudvar előtt beszállt egy nyitott bérkocsiba, Francesca már bánta, hogy nem hozott magával kabátot. Az égen egyetlen felhőt sem lehetett látni, és sütött a nap, az út mellett azonban vizesek voltak a rétek. A bőbeszédű kocsis szerint az éjjel még havazott is. – Ma este újra eshet a hó – tette hozzá nagy vidáman, és a mosolya elárulta, hogy több foga is hiányzik. – Kabátra lesz szüksége, hölgyem. – Igen, erre már magam is rájöttem – felelte Francesca. – Milyen messze van a bíróság? – kérdezte aztán.

Még mindig vidékies tájon haladtak keresztül. Egyik farm követte a másikat, és az út mellett fekete-fehér tehenek legelésztek elégedetten. – Úgy öt mérföldre. Nagy kiterjedésű a város, de ami fontos benne, az mind közel van egymáshoz. Francesca hamarosan meg is látta, hogy a bíróság valóban a központban áll. Egy férfitól, aki szapora léptekkel igyekezett valahova, a lány megtudta, hogy Gillespie bíró irodáját a második emeleten találja. Hónuk alatt aktatáskával urak siettek be az épületbe, vagy távoztak onnan, miközben Francesca és Joel felkapaszkodott a széles lépcsőin. A tágas előcsarnokban, amelynek mennyezetét gipszoszlopok tartották, számtalan csukott ajtó sorakozott. Mögöttük minden bizonnyal tárgyalásokat tartottak. Jobboldalt lépcső vezetett az emeletre. Miközben felmentek rajta, Francesca abban reménykedett, hogy Gillespie éppen nincs bent valamelyik tárgyalóteremben. Odafent hamar megtalálták az irodáját, amelynek az ajtaja mellett egy réztáblán ott állt a neve. Francesca megkérte Joelt, hogy várjon kint, aztán bekopogtatott. Az ajtót egy őszülő hajú, szemüveges tisztviselő nyitotta ki. – Gillespie bíróval szeretnék beszélni – mondta neki a lány. – Amennyire tudom, a bíró úr mára senkit sem jegyzett elő – felelte a férfi. Francesca követte az előszobába, amelyben egy kis íróasztal állt, vele szemben pedig egy ugyancsak kicsi kanapé. A bíró irodájának sötét faajtaja csukva volt. A tisztviselő fellapozta az asztalán álló naptárt. – Igen, ma senkit sem vár a bíró úr – mondta aztán. – És nem tárgyal? – Nem, de bejelentés nélkül nem fogja önt fogadni, hölgyem. A jövő hétre előjegyezhetem. Francesca mosolyogva átnyújtotta a névjegyét. – Biztos vagyok benne, hogy a bíró úr fogad engem. Gyilkossági ügyben nyomozok, és New Yorkból utaztam ide. A rendőrséggel együtt dolgozom ezen az eseten, ahogyan ez korábban már több másik alkalommal is történt. Bragg rendőrfőnök helyesli, hogy keressem fel a bíró urat. Mind a ketten úgy gondoljuk, hogy ő segítségünkre lehet az eset megoldásában. – Ó, maga az a női nyomozó! Olvastam már önről. Francescának hízelgett, amit hallott. – Igen, én vagyok. És ez az ügy rettenetesen sürgős. Félek, hogy nem várhatok a jövő hétig. – Megkérdezem a bíró urat, hogy fogadja-e önt. Megteszem, amit tudok – felelte a tisztviselő. Francesca előre is köszönetet mondott neki. Pár pillanat múlva kinyílt a bíró ajtaja, és a tisztviselővel együtt Gillespie is kilépett rajta. Ősz hajával és kék szemével előrehaladott kora ellenére előkelő és elegáns férfi volt. Látogatóját meglepetten, de derűsen üdvözölte. – Attól tartok, én még nem olvastam kegyedről – mondta, miközben kezet fogott Francescával. – A titkáromtól azonban tudom, hogy híres magánnyomozó, és máris számos jelentős ügyet oldott meg. – Nem tudom, valóban híres vagyok-e – felelte a lány mosolyogva –, de az igaz, hogy egész sor bűncselekményt sikerült felderítenem. Minden alkalommal szorosan együttműködtem a rendőrséggel, és ezúttal is Bragg rendőrfőnök munkáját támogatom. Szánna rám néhány percet az értékes idejéből, bíró úr? – Természetesen – felelte az idős férfi sugárzó arccal, és intett Francescának, hogy fáradjon be az irodájába. A spártai egyszerűségű előszobától eltérően itt fa borította a falakat. Az egyiket teljes hosszában könyvespolc foglalta el, amelyen törvénykönyvek sorakoztak. Az íróasztal mögött a két ablak a város közhivatali épületei között elterülő térre nézett, amelyen gyalogosok és hintók haladtak

keresztül. Gillespie becsukta az ajtót, és hellyel kínálta Francescát. – Nos, mit tehetek önért? A lány egyenesen a tárgyra tért. – Nagyméltóságú uram, ismeri Miss Daisy Jonest? – kérdezte. A férfi kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. – Nem ismerős a név, pedig bizonyára emlékeznék rá, ha már hallottam volna, vagy ismerném Miss Jonest – felelte. Arca egyszeriben feltűnően merev lett, és Francescának határozottan az volt az érzése, hogy Gillespie igenis ismerte Daisyt, ha ezt most tagadja is. – Az egyik lapban megjelent róla egy rajz. Elhoztam magammal. Így talán majd felismeri. A bíró közönyös ábrázattal elvette a Tribune aznap reggel megjelent számát, amelyet Francesca ugyancsak megvásárolt a pályaudvaron. Az első oldalon a „Meggyilkoltak egy prostituáltat” cím mellett kifejező rajz is megjelent Daisyről. Ennek alapján mindenkinek fel kellett ismernie, aki már találkozott vele. Francescának feltűnt, hogy Gillespie keze remegni kezdett, miközben megnézte a rajzot. Valóban nagyon úgy tűnt, hogy ismerte Daisyt, és hazudott, amikor az ellenkezőjét állította. Végül visszaadta az újságot, és elmosolyodott, ám az arca több árnyalattal sápadtabb volt, mint az előbb. – Attól tartok, nem ismerem Miss Jonest – mondta el újra, de sokkal feszültebb hangon. Francesca felállt. – Nem hiszek önnek, nagyméltóságú uram – jelentette ki higgadtan. A bíró ijedten megmarkolta az íróasztala szélét, de nem kelt fel a székéről. Francesca most már egészen kétségbeesettnek látta. – Úgy sejtem, nagyon is jól ismerte Daisy Jonest – mondta szelídebb hangon. – A hölgy hálószobájában találtam egy dobozt, amely újságkivágásokat tartalmaz. Önről mindegyikben szó esik. Gillespie még mindig az íróasztalába kapaszkodott, és a kezén már kifehéredtek a csontok. – Nem ismertem Miss Jonest – állította újra. – Két napja éjszaka brutálisan meggyilkolták. Hatszor megszúrták egy vadászkéssel. Az igazságszolgáltatás kezére fogom juttatni a tettest, de ehhez segítségre van szükségem. Ha ön ismerte, és biztos vagyok abban, hogy így volt, akkor segítsen megtalálnom a gyilkosát! Ön bíró, és az igazság szolgálatára esküdött fel. – Mondom, hogy nem ismertem – suttogta a bíró. Közben kerülte Francesca tekintetét, és ő érezte, hogy forrni kezd benne a méreg. – Igenis ismerte! – válaszolta, aztán névjegyet vett elő a táskájából, és az íróasztalra tette, közvetlenül Gillespie keze mellé. – A New York-i rendőrség egészen biztosan beszélni akar majd önnel – folytatta, aztán habozott kicsit. – Daisy nem érdemelte meg a halált. És a gyermeke sem. A bíró összerezzent, és most már Francescára emelte a tekintetét. – Gyermeket várt? – Igen. Gillespie felnyögött, és arca elé kapta a kezét. A válla jól láthatóan remegett. Francesca megdöbbent, amikor megértette, hogy a férfi sír. – Sajnálom – mondta. – Őszintén sajnálom, hogy ilyen súlyos veszteség érte. Kérem, segítsen megtalálnom a gyilkost. – Talán igaza van. Azt hiszem… A bíró elhallgatott, mert nem tudott tovább beszélni.

– Mit hisz, uram? – sürgette Francesca a folytatást. – Azt hiszem, ő volt az eltűnt lányom.

11. FEJEZET 1902. június 4., szerda 12 óra Zavarodottsága dacára Francesca büszke volt magára. – Azt hiszi, a lánya volt? – kérdezett vissza. Gillespie felnyögött. – Ezen a képen ugyanolyan, mint Honora, de… ő már sok éve elhagyott bennünket. Francesca furcsamód szinte kezdettől fogva biztos volt abban, hogy Daisy a bíró nyoma veszett lánya. A férfi viselkedése ugyanis azonnal megváltozott, amint ő először mondta ki Daisy nevét. Valószínűleg azt is tudta, hogy Honora prostituált lett. Az a hír viszont, hogy meghalt, őszintén meglepte. Erről eddig valószínűleg nem értesült. Hogy miért hazudott, azt nem volt nehéz kitalálni. Bíróként védenie kellett a hírét. Bizonyára soha nem fogja elismerni, hogy a lánya valamikor az utcán kereste a kenyerét. – Őszintén együtt érzek önnel, uram, ha a leányát veszítette el – mondta Francesca. – De még tisztáznunk kell, hogy Honora valóban azonos-e Daisyvel. A bíró arca hamuszürke lett. – Tudom, hogy meghalt – suttogta. – Egyszerűen tudom. – Azért, mert tudta, hogy a Daisy nevet vette fel? – Nem, ezt nem tudtam. Egyetlen szó nélkül hagyott el bennünket, és soha nem kaptunk tőle levelet. Jóságos ég, mintha gyűlölt volna minket! Francesca visszaült a székére. – Meg kell próbálnunk kideríteni, hogy Daisy és Honora ugyanaz a személy volt-e – mondta el újra. – Igen, természetesen ezt kell tennünk. – Gillespie szeme hirtelen könnyel telt meg. – Hogy mondjam el ezt Marthának, a feleségemnek? – kérdezte elveszetten. Az idős férfit láthatóan megviselte a lánya halála, de Francesca tudta, hogy a látszat sokszor csal. Türelmesen megvárta, hogy a bíró összeszedje magát. – Ismertem Daisyt – mondta aztán. Gillespie meglepetten nézett rá. – Ismerte? – Igen, de nem túl jól. Egy nyomozás során találkoztam vele először. Mindig is sejtettem, hogy jó házból származott. Egy barátnője elmesélte nekem, hogy nyolc évvel ezelőtt érkezett New Yorkba, miután megszökött otthonról. – Honora tizenöt éves volt, amikor elhagyott bennünket. Annak most nyolc éve. Nyolc éve és két hónapja. Áprilisban volt. Ez már bizonyíték, gondolta Francesca. A dátumok egybeesése nem lehet véletlen. – A barátnőjétől tudom, hogy Daisy tizenöt éves volt, amikor felbukkant New Yorkban. Az időpontok és a hasonlóság Honorával nem hagy kétséget afelől, hogy Daisy az ön lánya volt. Gillespie csak ült ott, és hallgatott. Francesca tudta, hogy nyomást kell gyakorolnia rá, de az még várhatott. A bíró felesége még nem is tudja, hogy meghalt a gyermekük. – Honora szerepel ezen a rajzon az újságban – szólalt meg végül a férfi. – Van róla egy portrém, amelyet a tizenötödik születésnapján festettek, vagyis csak két hónappal azelőtt, hogy elment. Ön is látni fogja, hogy ő az. Francesca egyébként is beszélni akart a családtagokkal. – Szívesen megnézném azt a festményt, nagyméltóságú uram – mondta.

A bíró hirtelen egyenesen a szemébe nézett. – Tudni akarom, ki tette ezt a lányommal! – kiáltotta. – Azt akarom, hogy a gyilkosa nyerje el méltó büntetését! – Úgy lesz, ezt megígérem – felelte Francesca. – Átérzem a fájdalmát, uram, de sok kérdést kell feltennem önnek, hogy megtalálhassam a tettest. A bűncselekményt egyértelműen szenvedélyből követték el. Valaki, aki ismerte Daisyt, a halálát kívánta. Az a férfi vagy nő nagyon dühös volt, amikor meggyilkolta. – Az a férfi vagy nő? Úgy gondolja, egy nő is megölhette? Francesca elgondolkodott. Gillespie nem tudta, hogy Honora a Daisy nevet vette fel. Akkor pedig azt sem tudhatta, hogy a lánya prostituált lett, és intim kapcsolatot tartott fenn egy társnőjével. Francesca sajnálta a bírót, aki nyilvánvalóan szerette a gyermekét, és most őszintén gyászolta. – Miss Cahill, mintha elbizonytalanodott volna – mondta a bíró metsző hangon. – Van, amit még nem mondott el? – Több minden is van – válaszolta a lány komoran. – Szívem szerint megengedném, hogy gyászoljon a családjával, mielőtt megismeri az eset részleteit. A gyilkosság azonban nagy feltűnést keltett, és a városi sajtó máris rávetette magát. Ön nyilván olvassa a New York-i lapokat, úgyhogy előbb vagy utóbb mindenképpen értesülni fog a tényekről. Bizonyára nem lesz könnyű megértenie a történteket. Talán haza kellene mennie, hogy legelőbb is beszéljen a családjával. Holnap majd folytathatjuk a beszélgetést. A bíró lassan felállt. – Azonnal tudni szeretném, mit hallgat el. Meg kívánom ismerni az úgynevezett tényeket. Valójában Francesca sem akart másnapig várni a nyomozással. Ahhoz túl sok forgott kockán. – Amint azt az újságcikk címéből már láthatta, Daisy, vagyis Honora, prostituált volt. – Prostituált – ismételte meg Gillespie, mintha soha nem hallotta volna még ezt a szót. – Mit akar ezzel mondani, Miss Cahill? – Rendkívül drága, előkelő kurtizán volt, végül pedig egy férfi kitartottja. Miért választhatta ezt az életet, noha odahaza önöknél kényelemben és jólétben élhetett volna? Az irodában egy ideig olyan mély csönd lett, hogy Francesca a saját lélegzését is hallotta. – Jóságos ég, sejtelmem sincs! – felelte végül a bíró. Tekintetét a lány a legjobb akarattal sem tudta megfejteni. – Biztosan oka volt annak, hogy elszökött otthonról – kezdte. – Mi köze ennek ahhoz, hogy kegyetlenül meggyilkolták? – kiáltotta Gillespie felindultan. – Ezt nem tudom – válaszolta Francesca. Úgy döntött, Rose-ról majd máskor mesél a bírónak. Azt pedig nem fogja elárulni, hogy Daisyt az ő vőlegénye tartotta ki. – A feleségem össze fog roppanni – mondta az idős férfi kétségbeesetten. – Már azt is megszenvedte, hogy Honora eltűnt az életünkből. Nem tudom, hogy ezt is kibírja-e. A másik lányom, Lydia pedig istenítette a nővérét. Porig fogja sújtani a halálhíre. Haza kell hoznunk Honorát – tette hozzá, és megint elsírta magát. Könnyei kétségtelenül valódiak voltak. Ám ha mégis tudta, miből élt az idősebbik lánya New Yorkban, akkor ő is felkerülhet a gyanúsítottak listájára. – Biztos vagyok benne, nagyméltóságú uram, hogy itthon temethetik majd el Honorát. A felesége viszont akkor is értesülni fog a történtekről, ha ön nem mondja el neki. Minden újságban benne áll. – Nem! – Gillespie rémült tiltakozással felemelte a kezét. – Én magam fogom elmondani neki. A megfelelő pillanatban.

– Mrs. Gillespie közel állt Honorához? – kérdezte Francesca. A bíró elszántan küzdött az önuralma megőrzéséért. – Természetesen közel álltak egymáshoz. Martha imádta Honorát, ahogyan én és a húga is. – A férfi elhallgatott egy pillanatra. – Látni szeretném a lányomat – mondta végül teljességgel váratlanul. Francesca ezt nagyon jó ötletnek tartotta. Ha Gillespie felutazik New Yorkba, ott Rick és ő részletesen kikérdezhetik. És nem is csak őt, hanem az egész családot. – Úgy gondolom, a rendőrségnek mindenképpen szüksége lesz az ön vallomására, uram – mondta. – Véletlenül van nálam vasúti menetrend… – Rendszeresen megfordulok New Yorkban – szólt közbe a bíró –, és tudom, mikor mennek oda vonatok. – Az ablakhoz lépett, és lenézett a térre. – Haza kell mennem, hogy elmondjam Marthának, meghalt a lányunk – mondta csendesen. – Jóságos ég, hogy történhetett meg ez? És egyáltalán, miért hagyott el bennünket? – Azt mondta, uram, nem hagyott hátra levelet önöknek, amikor elment? – kérdezett rá Francesca. – Nem. Egyszerűen csak eltűnt. Eleinte attól tartottunk, hogy elrabolták az ágyából. – A bíró elakadt. – Honora tökéletes volt, és csodaszép. Bájos, humoros, kedves teremtés. Mindenki szerette, aki ismerte. Nagy terveink voltak vele. Egy év múlva akartuk bevezetni a társaságba, és egyszer majd ünnepelt vendéglátó lehetett volna a jobb körökben. Ő egészen különleges volt. Francesca el tudta képzelni ifjú hölgynek Daisyt, és biztos volt benne, hogy Gillespie nem túloz. – Okának kellett lennie, hogy csak úgy elment. A felesége talán tudja, mi volt az. Vagy esetleg a másik lánya. – Azóta sok év telt már el! – kiáltotta a bíró. – Számít ez még? – Lehet, hogy igen. A halálával is kapcsolatos lehet. Attól tartok, egyelőre minden nyomot követnem kell – felelte Francesca, és időt hagyott a férfinak, hogy átgondolja a szavait. – Ha jól sejtem, a rendőrség annak idején kizárta az emberrablás lehetőségét. A bíró félrefordult. – Uram? – Aznap este Honora lefeküdt aludni, és másnap reggelre eltűnt. Lydia megállapította, hogy egy táska ruhát vitt magával, és az ékszereit. Ebből azonnal tudtuk, hogy nem emberrablásról van szó, Miss Cahill. – Nem is értesítették a rendőrséget? – kérdezte Francesca. – Már az is borzalmas volt, hogy Honora elszökött. Nem akartam még egy botránynak is kitenni a feleségemet és a másik lányomat. Francesca nem tudta, valóban ez volt-e a bíró célja, vagy inkább saját magát akarta megkímélni a botránytól. Akár azon az áron is megőrizte volna a jó hírét, hogy nem kerestette az eltűnt gyermekét? – Az is felmerült bennünk – folytatta Gillespie –, hogy Honora talán egy fiatalemberrel szökött meg. Marthával azonban meglehetősen biztosak voltunk abban, hogy senkivel nem találkozgatott. Ebben Lydia is megerősített minket. – Minél előbb beszélnem kell a nejével és a lányával, uram – mondta Francesca. Azt már nem tette hozzá, hogy a bírót is újra ki fogja kérdezni. – Még csak azt sem tudhatja, hogy egész idő alatt New Yorkban élt, és a testét árulta! – kiáltotta a kétségbeesett férfi. – Mikor utazik New Yorkba, bíró úr? – Holnap az első vonattal. Látnom kell Honorát. – Esetleg a feleségét és a lányát is magával hozhatná. Az nagyban segítené a nyomozást –

mondta Francesca kedvesen, de határozottan. – Mérlegelni fogom, hogy velem jöjjenek-e – felelte Gillespie, és úgy beszélt, mintha csak a bírói pulpituson ülne. – Miss Cahill, most szeretnék kicsit egyedül maradni, mielőtt hazaindulok. A lány ezt tökéletesen megértette. – Természetesen. És nagyon sajnálom, nagyméltóságú uram. Kedveltem Daisyt. Az életmódja ellenére valódi hölgy volt. Gillespie letörölte kibuggyanni készülő könnyeit. – Köszönöm. – Francesca már elbúcsúzott egy biccentéssel, és az ajtóhoz indult, amikor a férfi még utánaszólt: – Miss Cahill! A Fifth Avenue Hotelben fogok megszállni. Ott elérhet. A táj lassanként megváltozott. Francesca kinézett az egyre gyorsabban haladó vonat ablakán, miközben Joel, fejét az ő karjára hajtva, mélyen aludt mellette. Farmok és legelők helyett most gyárakat, forgalmas és mocskos utcákat lehetett látni üzletekkel és bérházakkal. Teli zsákokat cipelő munkások és munkásnők igyekeztek gyalogszerrel haza. A vonat elérte Bronxot, és a New York-i főpályaudvarig már nem is volt több megállója. Francesca magára fonta a karját, és elszorult a szíve. Amíg sikerült elterelnie a figyelmét mélységes fájdalmáról, jegyzeteket készített az esettel kapcsolatban. Egy óra múlva azonban otthon lesz, és csupán tizenkét saroknyira Calder házától. Nem tagadhatta le tovább önmaga előtt az érzéseit, ahogyan a vőlegényéit sem. Miközben a vonat tovább haladt vele, még mindig kinézett az ablakon, de már egyetlen házat, embert vagy fát sem látott. „Nem foglak elhagyni!” „ Te engem nem, én viszont téged igen.” Az alig több mint három hónap alatt, amíg jegyesek voltak, a lány megtanulta, hogy Calder, ha válságba került a kapcsolatuk, mindig azonnal elzárkózott előle, és el akarta taszítani őt magától. Nem volt hajlandó az érzéseiről beszélni, a félelmeiről pedig végképp nem. Emögött Francesca a férfi bűntudatát és mélységes gyászát látta, valamint a jövőtől való félelmét. Beszélni fog vele erről, és nem adja fel, akkor sem, ha végérvényesnek tűnt, hogy Calder befejezettnek tekinti a kapcsolatukat. Ha megoldja ezt a gyilkossági ügyet, és megtalálja a valódi tettest, a vőlegénye egészen biztosan visszatér majd hozzá. Francesca eltökélten győzködte magát, de az érzéseit nem sikerült elfojtania. Kétségek gyötörték, és szorongott. Calder nehéz ember, és kiszámíthatatlan. A múlt hónapban bevallotta neki, hogy úgy érzi, bele fog szeretni. Francesca akkor a fellegekben járt, most azonban rá kellett döbbennie, hogy korai volt az öröme. Ha Calder valóban közel járt ahhoz, hogy beleszeressen, akkor most egyszerűen meggondolta magát, vagy megálljt parancsolt az érzéseinek? Nincs nála konokabb és céltudatosabb ember. Ő mindig is csodálta ezt a vonását, most viszont félelmet ébresztett benne. Ma reggel látta a férfi szemében a gyötrődést. Tudta, hogy nem volt könnyű azt mondania, amit neki mondott. Francesca azonban csak átmenetinek gondolta a szakításukat. Vajon Calder megértette ezt? És ha igen, akkor most valójában hányadán állnak egymással? Neki már most hiányzott a vőlegénye. Nem tudta, szabad-e azért még meglátogatnia. De miért várna addig, amíg az útjaik keresztezik egymást, ha mindenképpen látni akarja? Ha mindenképpen látnia kell! Egy találkozás során felmérhetné a hangulatát. Calder talán máris megbánta a döntését, és őutána sóvárog. Francesca döntésre jutott. Odahaza gyorsan átöltözik, hogy szép legyen és felébressze Calder férfiúi ösztöneit, aztán elmegy hozzá. A vonat fél hétkor ér New Yorkba, úgyhogy nyolc körül már ott is lehet. A döntés, amelyet meghozott, egészen lefoglalta Francescát, és nem is gondolt többször a reggeli újságokra. Amint azonban odahaza belépett a házuk nagy előcsarnokába, az ebédlőiből az

édesanyja jött ki éppen. Sápadt volt, mint egy kísértet, és valósággal sütött róla a kétségbeesés. A lánynak azonnal újra eszébe jutottak a borzalmas szalagcímek. Megállt az első lépcsőfokon, és a korlátra tette a kezét. – Francesca, édesapád beszélni kíván veled – mondta Julia asszony rekedt hangon. A lány biztos volt benne, hogy a szülei legalább a Sun cikkeit mindenképpen olvasták. A házban csend honolt, tehát nincsenek vacsoravendégeik. Ez szokatlan volt. Vasárnap és hétfő kivételével Julia asszony minden este fogadott vendégeket, vagy ők mentek el másokhoz a férjével. Az édesanyja kitalálta Francesca gondolatát. – Úgy volt, hogy vendégségbe megyünk, de lemondtuk a meghívást. Nem vagyunk olyan hangulatban. – Mama, már beszéltünk erről. Calder ártatlan. Semmit se higgy el abból, amit olvasol! Hogy az édesapja ne figyelhessen fel a hangokra, a lány halkan beszélt. Biztos volt benne, hogy sikerül a maga oldalára állítania az édesanyját. – Francesca, tudod, mennyire kedvelem Caldert, és hogy nagyon örültem az eljegyzéseteknek. Nem hiszem el róla, hogy embert ölt volna. A lány, maga sem tudta, miért, nem érzett megkönnyebbülést. – Köszönöm a bizalmadat és a lojalitásodat. Julia asszony felemelte a kezét. – Egy pillanat! Nem számít, hogy Calder bűnös vagy ártatlan. Ez a botrány elfogadhatatlan, és neked ki kell maradnod belőle. Ez maga volt a vég. Eddig az édesanyja számított Francesca legfontosabb szövetségesének és az eljegyzése legerősebb támogatójának. – Hogy mondhatsz olyat, hogy nem számít, ártatlan-e Calder? Mama, én szeretem őt. Nem fogok lemondani róla. Be fog bizonyosodni, hogy ártatlan, és ez a szörnyű botrány előbb-utóbb feledésbe merül. – Talán igazad van. Az is lehet azonban, hogy a botrány élete végéig elkíséri majd Caldert. Hacsak nem költözik külföldre, de akár még ott is utolérheti. Francescának egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy már nem értesz egyet a házasságunkkal? Julia asszony végtelenül szomorúan nézett a lányára. – Óvnom kell téged – válaszolta. – A gyermekem vagy. – Felnőtt nő vagyok – tiltakozott Francesca. – Kérlek, mama, ne lépj fel a házasságom ellen. Szükségem van a támogatásodra. A lány egészen magánkívül volt, ami csak igen-igen ritkán fordult elő. Az édesanyjának is könnyeket kellett kitörölnie a szeméből. – Édesapád beszélni kíván veled – mondta el újra. – Az ebédlőiben van. – Most el kell mennem – közölte a lány szűkszavúan. – Francesca! – kiáltotta Julia asszony hitetlenkedőn. – Apád beszélni akar veled. A lány maga sem akarta elhinni, hogy lesz annyira tiszteletlen, és elhagyja a házat, mielőtt eleget tenne az édesapja hívásának. Most viszont nem akart beszélni vele. Az azonban, hogy ő mit akart, máris elveszítette a jelentőségét, mert Andrew Cahill közben kijött az előcsarnokba. Arca ijesztően komoly volt, a szeme komoran villogott. Francesca tudta, mit fog mindjárt hallani tőle, ezért odasietett hozzá. – Papa, te mindig tiszteletben tartottad a döntéseimet. Mindig is büszke voltál a független szellememre. Kérlek, ne tedd ezt! A férfi átölelte a lányát.

– Igazad van. Annyi szabadságot engedélyeztem neked, mint egyetlen ismerősöm sem a lányának. Édesanyádhoz hasonlóan azonban az is kötelességem, hogy védelmezzelek. Kezdettől fogva Hart ellen voltam. És ugyanúgy, ahogy édesanyádat, engem sem érdekel, hogy ártatlan, vagy sem. – Igazságtalan vagy – mondta Francesca keserűen. – Nem én vagyok az, hanem az élet, és ezt te is tudod. – Andrew Cahill habozott kicsit. – Én már befejezettnek nyilvánítottam az eljegyzéseteket, de ezzel sem te, sem Calder nem törődtetek. Nem adom a beleegyezésem a házasságotokhoz, Francesca, sem most, sem bármikor később. A lány ebben a pillanatban megértette, hogy az édesapja, a világ legjóságosabb és legmegértőbb embere egyszer s mindenkorra elzárkózott Calder Hart elől. Ő pedig tisztán látta, milyen döntést kell meghoznia, és végtelen szomorúság fogta el. – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte Andrew Cahill. Francesca nem akart lemondani arról, hogy Calderrel élje le az életét, ezért nem árulta el az apjának, hogy a vőlegénye már reggel felbontotta az eljegyzésüket. – Igen, hallottam. Nagyon elszomorítottál, papa – felelte olyan higgadtan, ahogy csak kitelt tőle. – Majd túl leszel rajta. Tudom, hogy most másként látod a dolgot, de még csak huszonegy éves vagy. Idővel majd találsz magadnak valaki mást. – Nem lesz más – jelentette ki a lány határozottan. Eltelt egy pillanat, mire az édesapja felfogta a szavai jelentését. – Ellenszegülsz a döntésemnek? – Attól tartok, azt kell tennem – felelte Francesca látszólag közönyösen, de a szíve valójában fájdalmasan kalapált a mellkasában. – Megtiltom, hogy feleségül menj Calder Harthoz. És azt is, hogy találkozz vele. Ez az utolsó szavam – mondta a családfő. Mögöttük Julia asszony levegőért kapkodott. Francesca nem tudta, volt-e valaha is sebzettebb. Hirtelen az egész élete lejátszódott előtte. Látta magát kisgyerekként, ahogy buzgón és csodálattal követi az édesapját a házon keresztül a dolgozószobájába, és minden szavát magába szívja. Látta, ahogy az ölében ül, miközben ő felolvas neki, vagy egy horzsolást kezel a térdén. Később pedig szenvedélyes vitákat folytattak, mivel minden lényeges kérdésben más volt a véleményük. – Papa – suttogta a lány. – Bárcsak ne állítanál választás elé, de azt teszed. Én pedig a mellett a férfi mellett döntök, akit szeretek, akiben bízom, akiben hiszek. A jövő mellett döntök, amely meg van írva számomra. Andrew Cahill arca hamuszürke lett. – Előbb Evan, és most még te is ellenem fordulsz? – suttogta megütközve és hitetlenkedőn. Francesca számára semmi sem volt nehezebb, mint elfordulnia attól az embertől, akit egész életében szeretett, tisztelt és csodált. Könnyeket kellett kitörölnie a szeméből, mielőtt megszólalt: – Nem maradhatok itt tovább. Connie-hoz költözöm. Julia asszony felsikoltott. – Francesca! Ezt nem gondolhatod komolyan! A lány szomorúan elmosolyodott. – Szeretlek benneteket, de Calder most nehéz időket él. Nem fogom cserbenhagyni egy átmeneti válság miatt. Bíztam a támogatásotokban, de mert nem kapom meg, azt kell mondanom, hogy komolyan gondolom. Elköltözöm. Julia asszony lerogyott a lépcsőre, és könny patakzott végig az arcán. Andrew Cahill azonban meg sem mozdult. – Az apád vagyok, Francesca. Senki, de senki nem szeret nálam jobban!

– Én is szeretlek téged – felelte a lány. Megölelte az édesapját, és csókot nyomott az arcára. – Ha majd összeházasodtunk Calderrel, mindig szívesen látunk benneteket nálunk. Francesca úgy döntött, lemond az átöltözésről. El kell mennie innen, mielőtt végképp elveszítené az önuralmát, és könnyekben törne ki. Utolsó erejét is mozgósította, és keresztülvágott az előcsarnokon. Tudta, hogy a szülei döbbenten és elképedten néznek utána. Amikor meglátta, hogy a portás sápadtan mered rá, kitalálta, hogy ő is minden szót hallott. – Mondja meg Raoulnak, legyen szíves, hogy jöjjön értem Mr. Harthoz! – mondta neki a lány remegő hangon. Most képtelen lett volna arra, hogy fél órát várjon a kocsijára. Majd fog magának egy konflist. – Francesca! – sietett utána az édesanyja. A lány most már egészen közel járt a síráshoz, és megölelte az édesanyját. – Ne aggódj, mama! Meglátod, végül minden jóra fordul. – Igazán? – zokogta Julia asszony. – Igen, úgy lesz – felelte Francesca, és így is gondolta.

12. FEJEZET 1902. június 4., szerda 21 óra Francesca még mindig reszketett, amikor felnézett Calder házának impozáns főbejáratára, amelynek két oldalán egy-egy életnagyságú kőoroszlán állt. Már az is szörnyen nyomasztotta, hogy reggel a vőlegénye szakított vele, és most még a szüleit is megbántotta, de nem volt más választása. Miközben lassan felment a kapuhoz vezető lépcsőn, énjének egyik fele készen állt arra, hogy Calder karjába vesse magát, és elmesélje neki, mi történt, mert az ölelésében vigasztalást remélt találni. Nem tudta azonban, hogyan fogadja majd őt a férfi. Még ha esetleg örül is a látogatásának, akkor is megvannak a maga gondjai. Aligha hiányoznak neki újabbak. A lány ezért végül úgy döntött, nem mondja el Caldernek, milyen döntésre jutott kevéssel korábban odahaza. Alfred nyitott ajtót neki, és láthatóan meglepődött, amikor meglátta. Francesca azonban nem hitte, hogy Calder beszámolt volna a komornyikjának a jegyessége felbontásáról. – Tudom, késő van, de beszélnem kell Calderrel – mondta, aztán feltűnt neki, hogy a derék alkalmazott fölöttébb nyugtalan. – Valami baj van, Alfred? – Attól tartok, igen – felelte a komornyik komolyan. – Mr. Hart furcsa hangulatban van. – Milyen hangulatban? – kérdezte a lány gyanakvón. Amikor először járt Caldernél, Alfred megosztotta vele a gazdája egyik titkát. Calder időnként a teljes személyzetet elküldte otthonról, és egészen egyedül maradt a hatalmas házban. A komornyik aggódott érte, ezért nem ment el, hanem csak a konyhába húzódott vissza. Calder, aki azt hitte, magára maradt, eközben nyugtalanul járkált a házban, a festményeit nézegette, és nagyon sokat ivott. Francesca mindmáig nem tudta, hogy ilyenkor miféle kétségek gyötörték. Ma valószínűleg nem adott kimenőt az alkalmazottaknak, hogy eszméletlenre igya magát, mert éppen sok vendég lakott a házban. Nála azonban soha nem lehetett tudni, mi lesz a következő lépése. – Nehéz megítélni a hangulatát, Miss Cahill – mondta Alfred. – Reggel nem ment be dolgozni, a nap jó részét a könyvtárszobában töltötte, és egy kivétellel senkinek a látogatását nem fogadta. Attól félek, ivott. Este korán visszavonult a magánlakosztályába, azóta nem láttam, és nem is hallottam felőle. Felvittem a vacsoráját, de nem válaszolt a kopogtatásomra, én pedig nem mertem belépni hozzá. Francesca most már komolyan aggódott. – Részeg volt, amikor felment? – Mr. Hart jól bírja az italt. Azt mondanám, hogy nem volt ittas. – Ki volt az a látogató, akit fogadott? – Az ön nővére. Francescában gyanú ébredt. Ha Connie azért jött el Calderhez, hogy beleszóljon a kapcsolatukba, akkor ő csapdába került. Egyszeriben olyan érzése támadt, hogy az egész város összeesküdött a közös jövőjük ellen. – Van még valaki a házban? – Ilyenkor? – kérdezett vissza Alfred. – Mr. Rourke jóval későbbre várható haza. Mr. D’Archand is későn szokott megjönni, Mr. és Mrs. Bragg pedig csak a jövő héten tér haza. Francesca még azon tépelődött, mitévő legyen, amikor a komornyik folytatta: – Miss Cahill, a rendőrségnek azt mondtam, amiben önnel megállapodtam. Olvastam azonban az újságokat, és a

többiek is mind olvasták a házban. Mekkora bajban van Mr. Hart? A lány azonnal megfeledkezett a saját gondjairól és félelmeiről. – Mr. Hart ártatlan, és én be fogom ezt bizonyítani – felelte határozottan. – Az aggódása azonban igazán megható, Alfred. És köszönöm a lojalitását – tette hozzá. A komornyik tudta, miért hálás neki Francesca. – Mindnyájan aggódunk – mondta. – Mr. Hart rapszodikus ember, de jó gazdánk. – Szólna neki, hogy sürgősen beszélnem kell vele, és a könyvtárszobában várom? Természetesen azt is megérteném, Alfred, ha most nem akarna felmenni hozzá – folytatta a lány. A komornyik azonban örömtelenül elmosolyodott. – Az utóbbi hat évben sokszor bemerészkedtem már az oroszlán barlangjába. Jelentem az úrnak, hogy ön itt van. Francesca szíve olyan hevesen kalapált, hogy az már fájt. Alfred felment a lépcsőn, ő pedig besietett a könyvtárba, és megpróbált úrrá lenni az idegességén. Pár perc múlva szemtől szemben fog állni Calderrel, akinek valószínűleg nem változott meg a véleménye kettejükről. A lány végiggondolta, milyen érveket hozhat majd fel. Aztán azonban emlékezetébe idézte, hogy nem a kapcsolatukról kell beszélnie, hanem a nyomozásról. Amikor meghallotta, hogy kinyílt az ajtó, lassan megfordult. Calder a küszöbön állt, és ziláltnak tűnt. Állát sötét borosta borította, és homlokába hullottak rövid, fekete tincsei. Fehér inge gyűrött volt, és egészen a mellkasáig kigombolta. Francesca hevesen dobogó szívvel mosolyt varázsolt az arcára. – Épp most jöttem meg Albanyből – mondta derűs hangon. – Megtaláltam Gillespie bírót. A férfi tekintete kifejezéstelen és kifürkészhetetlen maradt. – Ő Daisy apja, Calder – folytatta a lány. – Daisy valódi neve pedig Honora Gillespie. – Mit keresel itt? Francesca megdermedt a félelemtől. – Nem is érdekel, mit derítettem ki ma? – kérdezte. – Valójában nem. – A férfi beljebb jött az ajtóból. Hosszú, hanyag léptei éles ellentmondásban álltak a belőle áradó feszültséggel. Nem a lányhoz ment oda, hanem a nyitott teraszajtóhoz. – Számtalanszor elmondtam már, nem akarom, hogy dolgozz ezen az eseten. Calder viselkedése megijesztette a lányt. Attól félt, hogy elkésett. Hogy elveszítette a férfit, aki már nem szereti őt. – Nem hagylak el, amikor szükséged van rám – jelentette ki konokul. Calder most egyenesen ráemelte a tekintetét, és az arcáról egészen biztosan leolvasta minden fájdalmát és zavarodottságát. – Nekem viszont nincs szükségem rád, Francesca. Nem fejeztem ki magam elég világosan? A lány úgy érezte magát, mintha letaglózták volna. – Mind a ketten tudjuk, hogy szükséged van rám, vagy legalábbis a nyomozói munkámra. Meglehet, nem szeretnéd, hogy részt vegyek ebben a nyomozásban, de ezzel elkéstél. Már dolgozom az ügyön, és nem azért, mert megígértem Rose-nak, hogy megtalálom a tettest, hanem azért, mert nem hagylak cserben téged. Most sem – tette hozzá, és nagyot nyelt, amikor elképzelte a jövőjét a szerelme nélkül –, de máskor sem. Soha. – Kétségbeejtő vagy – mondta a férfi. Francesca a fejét rázta. – Nem, Hart. Te vagy ostobán kétségbeejtő. A férfi felvonta a szemöldökét. – Szóval már ostoba is vagyok? A lány elképedt, amikor rádöbbent, hogy már nem ura az érzéseinek.

– Ne forgasd ki a szavaimat! Nehéz ember vagy. Sokszor, mint most is, nem lehet veled értelmesen beszélni. És iszonyúan fölényes is tudsz lenni! Jó ideje barátok, társak és szerelmesek vagyunk, de te egyszeriben úgy döntesz, hogy mindennek vége közöttünk, és engem még csak meg sem kérdezel! – Isten hozott a férfiak világában! – felelte Calder, és a tekintetét egyetlen másodpercre sem vette le Francescáról. A lányt remegés fogta el. – Mit akar ez j elenteni? – Azt jelenti, hogy naiv vagy. Nem is kicsit, ha nem látod be, hogy gazember vagyok, akinek befellegzett, és ezért véget kell vetnünk a kapcsolatunknak. Nincs második esély. Francesca elszántan küzdött az önuralma és a büszkesége megőrzéséért. – Jól van, akkor hagyj el! Édesapám biztos benne, hogy majd találok magamnak mást, valakit, aki sokkal jobb nálad, és igaza van. – Jaj, ne! Azt képzeled, féltékennyé tehetsz? Ma reggel visszaadtam a szabadságodat, és a fenébe is, apádnak tényleg igaza van. Egyszer majd találsz valaki mást, és én leszek az első, aki nászajándékot küld neked. – Te semmit ne küldj nekem! Calder még sokáig nézett Francescára, ám aztán hirtelen félrefordult. A lány engedett az első késztetésének, és megfogta a karját, hogy rá kelljen néznie. – Az, hogy udvaroltál nekem, hogy elcsábítottál, és elérted, hogy beléd szeressek, maga volt a második esély. Én nem olyan vagyok, mint a többi nő, akit meghódítottál. – Nem, nem vagy olyan. Ezt elismerem – felelte a férfi kelletlenül. – Ne csináld ezt, Francesca! – Mit ne csináljak? Ne nehezítsem meg a dolgodat? Ne okozzak fájdalmat neked, ahogy te okozol nekem? Mennyire ismersz te engem, Calder? – kérdezte a lány dacosan. – Nagyon jól ismerlek – válaszolta a férfi, és állta Francesca tekintetét. – Akkor tudod, hogy soha nem fogok lemondani rólad. Ha te valóban rám untál, és ha valóban fel akarod bontani az eljegyzésünket, akkor végül persze el kell majd ismernem, hogy vesztettem. De a barátod vagyok, a legjobb barátod, hogy az ördög vinne akárhová! Veszélyben és bajban a barátok összetartanak. Véget vethetsz a kapcsolatunknak, amikor úgy tartja kedved, de ezzel csak azt bizonyítod, hogy gyáva vagy. Én azonban ezért nem fogok felhagyni ennek az esetnek a nyomozásával. Meg fogom találni Daisy gyilkosát. És ha majd minden gyanút megcáfoltam, és tisztára mostalak, akkor járkálhatsz egyedül ebben a nagy házban. Vagy inkább kereshetsz magadnak egy szajhát, aki melegíti az ágyadat, és én leszek az első, aki gratulál a sikeres életedhez. Calder csak örömtelenül elmosolyodott. – Nem viccnek szántam, amit mondtam – sziszegte Francesca. Félt, hogy túl messzire ment, de minden szavát komolyan gondolta. – Nem érdemellek meg. Te túl jó vagy hozzám – mondta a férfi. A lánynak a megkönnyebbüléstől remegni kezdett a lába. Calder megfogta a karját, hogy támogassa, ő pedig átölelte a férfit. Mit jelent ez? – találgatta zavarodottan. Lehet, hogy Calder mégis meggondolta magát? A férfi meg sem próbált elhúzódni tőle. – Gyűlölök fájdalmat okozni neked. Ma még magamat is gyűlölöm – mondta. Francesca szorosabban odasimult hozzá, de ő nem vonta magához. – Arra semmi okod. Én soha nem tudnálak gyűlölni. Ez a gond mindkettőink számára ugyanúgy gond. Calder kétségbeesetten két keze közé fogta a lány arcát.

– Miért nem akarod megérteni? Nem tudnék együtt élni a tudattal, hogy jegyesek maradunk, Francesca. Akkor még jobban kellene gyűlölnöm magam, mint amennyire máris gyűlölöm. A jó híredet védem, és továbbra is ezt fogom tenni, bármit is gondolsz és mondasz. Semmi sem fontosabb számomra, még az sem, hogy bizonyítást nyerjen az ártatlanságom. – Én nem akarom, hogy védelmezd a jó híremet! – De igen, akarod, csak ezt most még nem tudod. A lány rádöbbent, hogy Calder szilárdan eltökélte magát. – Egyébként igazad van – folytatta a férfi. – Barátok nem hagyják el a fedélzetet a vihar első jelére. Mi ketten továbbra is barátok maradunk, igaz? – kérdezte. Megerősítést vár tőlem, ismerte fel Francesca elképedten. – Mindig a barátod leszek – suttogta. – Én pedig a tiéd – felelte Calder. A lány kimerülten lerogyott az első székre. Fel nem foghatta, miért akarja a férfi eltökélten óvni az ő jó hírét, amikor az őt magát soha nem érdekelte. Calder áthatóan nézett rá, de nem ment oda hozzá. – Ma délelőtt sajtónyilatkozatot adtam ki az irodámon keresztül – mondta. – Miről? – kérdezte Francesca rosszat sejtve. – Bejelentettem, hogy felbontottuk az eljegyzésünket. Sajnálom, Francesca – tette hozzá a férfi szelíd hangon. Nem fogja meggondolni magát. Addig legalábbis nem, amíg tart a nyomozás, de talán sohasem, gondolta a lány. Elveszetten és boldogtalanul megpróbálta elképzelni magukat csupán jó barátoknak, de nem járt sikerrel. – Még mindig van számomra hely a szívedben? – hallotta a saját kérdését. – Vagy ez a gyilkosság csupán ürügyet kínál neked arra, hogy véget vess egy kapcsolatnak, mert már nem érdekellek? – Számodra mindig lesz hely a szívemben – válaszolta Calder. Francesca látta rajta, hogy nehéz megőriznie a nyugalmát. – Akkor ne tedd ezt! – mondta, és felállt. – Ne! – figyelmeztette a férfi. Francesca azonban nem tehetett mást. Odament hozzá, és megérintette a vállát. – Ne, Francesca! – kérte újra Calder, és sötétkék szeme kétségbeesetten megvillant. A lány most sem hallgatott rá. Lábujjhegyre állt, és száját a férfiéra tapasztotta. Ő mereven állt előtte, és összeszorította az ajkát. Francesca azonban konokul újra meg újra megcsókolta, s Calder, hiába próbált ellenállni neki, végül nem bírt a vágyával. Karjába rántotta a lányt, és viszonozta a csókját. Francesca határtalanul megkönnyebbült. Calder követelőn és sürgetőn csókolta, szinte már önkívületben. Olyan szenvedéllyel vette birtokba a száját, mintha ez lenne az utolsó csókjuk, és a lány tudta, hogy a férfi elveszítette az önuralmát. Kapkodva kigombolta az ingét, hogy simogató keze bejárhassa széles, izmos mellkasát. Teste inkább egy sportolóhoz illett volna, semmint egy üzletemberhez. Calder zihálva véget vetett a csóknak, és eltolta magától Francescát, de kísérletet sem tett arra, hogy visszagombolja az ingét. – Ez sem segít – mondta rekedten, miközben szaporán emelkedett és süllyedt a mellkasa. – Meg kellett győződnöm valamiről – felelte a lány ugyanolyan elfúló hangon. – Mondtam már, számodra mindig lesz hely a szívemben, és mindig is kívánni foglak. – Calder most már begombolta az ingét. – De semmi sem változott, Francesca. Te megismertetted velem az önzetlen oldalamat, én pedig nem változtatok a véleményemen. Bármi is lesz közöttünk a

jövőben, ebben a helyzetben én védelmezni foglak. – Jól van – felelte a lány lassan, titokban azonban reszketett az örömtől. Még mindig sokat jelent a férfinak, aki ugyanúgy kívánja őt, mint eddig. Ez reményt ébresztett benne. – Már nem vagyunk jegyesek, de barátok maradunk, és te továbbra is megvédesz engem a gonosz önmagadtól. Calder csak nehezen megfejthető pillantást vetett Francescára, aki hallatlanul kedves mosollyal ajándékozta meg. – A kapcsolatunknak véget vethetsz, mert az hatalmadban áll – mondta. – Az viszont nem, hogy engem visszatarts a nyomozástól. – Kérlek, ne gyötörj tovább, drágám. – Miért ne? Mert dühös vagy magadra, és kettőnkkel kapcsolatban idiótán viselkedsz? Calder mosolya vészjósló volt. – Az életre vagyok dühös. És még egyszer arra kérlek, hogy ne gyötörj tovább. Francesca úgy döntött, egyelőre annyiban hagyja a dolgot. – Meséljek Gillespieről? – kérdezte. A férfi a zsúrkocsihoz lépett, és két nagy pohár whiskyt töltött. A lány elégedetten látta, hogy remeg a keze. Amikor átnyújtotta Francescának az egyik italt, gondosan vigyázott, hogy a keze ne érjen az övéhez. – Igen – felelte meg nagy sokára a kérdését. A lány még elégedettebb lett. Ha Caldert érdeklik a fejlemények, akkor kapcsolatban fog maradni vele. Francesca leült, és ivott egy nagy korty whiskyt. Soha nem volt még nagyobb szüksége az alkohol megnyugtató hatására. Szemlátomást a férfinak is nagyon kellett az erős ital. Lassan iszogatta, tűnődve nézegetett a poharába, és nem sürgette a lányt, hogy mesélje el, mit tudott meg. Bárhogy is állt éppen a kapcsolatuk, Francesca ugyanolyan közel érezte magához Caldert, mint eddig. Amikor a férfi lassan feléje fordult, tekintete arról árulkodott, hogy ezzel ő is így van. A lány tudta, nagyon nehéz lesz, ha nem mindjárt lehetetlen, hogy csak a barátja legyen ennek a férfinak. Felmerült benne, hogy nem fogadja el a döntését, hanem beveti nála a bájait, és elcsábítja. Ha sikerülne elérnie, hogy vegye el az ártatlanságát, Calder, bármit is mondott ma, feleségül fogja őt venni. Ebben egészen biztos volt. A gondolat tetszett neki. Nagyon is tetszett. – Látom rajtad, hogy spekulálsz valamin – jegyezte meg a férfi. – Mesélj inkább Gillespieről! Francesca gondolatai azonnal visszakanyarodtak a nyomozáshoz. Éppen bele akart fogni, hogy beszámoljon a bíróval folytatott beszélgetéséről, amikor Alfred jelent meg a küszöbön. Mind a ketten felnéztek rá, de ő azért halkan bekopogott a nyitott ajtón. – Kértem, hogy senki ne zavarjon – mondta Calder nyersen. A komornyik aggodalmas pillantást vetett Francescára. – Azt hiszem, uram, ki kellene jönnie az előcsarnokba. Rendőrök vannak itt. Házkutatási paranccsal jöttek. Francesca azonnal az előcsarnokba sietett, nyomában Calderrel és Alfreddel. Odalent kezét sötétbarna zakója zsebébe mélyesztve Rick várakozott, mellette pedig a testes Newman felügyelő, szokásos rosszul szabott öltönyében és filckalappal a fején. Mögöttük négy egyenruhás rendőr bámult egy aktszobrot. Amint a lány belépett a márványpadlós helyiségbe, Rick tekintete azonnal az övét kereste. Vonásai megkeményedtek, és ebből Francesca kitalálta, tudja, hogy zátonyra futott a jegyessége. Rick aztán a féltestvérére nézett. Szeméből viszolygás és harag sütött. Calder nagy léptekkel odament hozzá, és megállt előtte. – Házkutatási parancsod van?

Rick megint futó pillantást vetett Francescára. – Igen. A körülményekre való tekintettel nem volt választási lehetőségem. Calder keményen elmosolyodott. – Mindig van választási lehetőség – felelte. Rick átnyújtotta neki az engedélyt. – Talán el kellene olvasnod. – Köszönöm, de nem. Te nyilván soha nem hamisítanál okiratot. – Calder széles mozdulattal körbemutatott. – Parancsolj, érezd magad otthon! Nincs rejtegetnivalóm. Francesca tudta, hogy Ricknek meg kellett ezt tennie. A rendőrök azonban semmit sem fognak találni, legfeljebb bizonyítékokat arra, hogy Caldernek viszonya volt Daisyvel, amit már mindenki tud. – Calder, szükségem van arra a levélre, amelyben Daisy a halála estéjére találkozót kért tőled – mondta Rick éles hangon. – Nem találom – felelte a féltestvére, és gúnyosan megrántotta a vállát. Rick elhúzta a száját, aztán Francescához fordult. – Jól vagy? – Minden rendben – hazudta a lány színlelt derűvel, és idegesen odalesett Calderre, de ő úgy tett, mintha nem vette volna észre. – Mit gondolsz, mit fogsz itt találni? Hart nem gyilkos. – Farr kapitány felhívta a figyelmemet a házkutatás fontosságára, és igaza volt. Hanyagság lenne tőlünk, ha nem néznénk itt körül. – Farr! – kiáltotta Francesca megvetően. – Még mindig az a véleményem, hogy neki hátsó szándékai vannak – jelentette ki. Rick megfogta a karját. – Beszéljünk négyszemközt! A lány önkéntelenül Calderre pillantott. Semmiképpen sem akarta provokálni, hiszen a férfi nemrégiben még szörnyen féltékeny volt az ő Rickhez fűződő barátságára. Most azonban csak hűvös mosoly suhant át az arcán. – Semmi kifogásom az édes kettesetek ellen – közölte. – Elvégre most már szabad és független nő vagy. – Itt is beszélhetünk – mondta a lány Ricknek. – Én nem így gondolom – felelte a férfi. Francesca még egy pillantást vetett Calderre, aztán átment a szomszédos szalonba, amelyet kisebb családi összejövetelekre szoktak használni. Rick követte, és becsukta maguk után a mahagóniajtót. – Hallottam, mi történt, Francesca – mondta lágy hangon. – Egy újságíró mesélt nekem a sajtóközleményről. Holnap benne lesz a lapokban – tette hozzá. Arcán a lány gyanakvón az elégedettség jelét kereste, de nem találta. – Nem akarsz hangot adni az örömödnek? – kérdezte. – Vagy legalább kijelenteni, hogy te előre megmondtad, ez lesz a vége? – Nem. – Rick váratlanul gyengéden megsimogatta Francesca arcát. – Tudom, hogy szerelmes vagy. És látom rajtad, hogy szenvedsz. A lány hátat fordított Ricknek, hogy a férfi ne lássa, könny szökött a szemébe. – Ezt nem tagadhatom. Calder valóban összetörte a szívemet, ahogy azt te többször is megjósoltad. – A lány letörölte a könnyeit, aztán visszafordult Rickhez, és felmosolygott rá. – De önzetlenségből tette. Engem akar megóvni. – Hart féktelen életet élt, és senkire nem volt tekintettel. A múltja egészen szükségszerűen ért utol benneteket. Ez nem is történhetett volna másként. Még sincs bennem káröröm. Szörnyű,

hogy szenvedni kell látnom téged. Abban viszont igazad van, hogy Calder életében most először önzetlenül cselekszik. Azt teszi, amit tennie kell. Ha valóban számítasz neki valamit, akkor meg kell óvnia téged a botránytól és a szégyentől. – Fontos vagyok neki, nagyon is, és én nem mondok le róla. Úgy gondolom, mi ketten előbb vagy utóbb újra egy pár leszünk. Rick hallgatott egy pillanatig. – Tudom, azt hiszed, hogy akkor boldog lennél, és a boldogságod ideig-óráig valószínűleg el is tartana majd. De mi történik a következő ilyen esetnél? Azt is el fogod tudni viselni? – Nem lesz következő eset. A férfi szomorúan elmosolyodott. – Mit tehetek érted? – Segíts megtalálnom Daisy gyilkosát! Rick szeme furcsán megvillant. – Nem erre gondoltam. – Más segítségre nincs szükségem – felelte a lány. A férfi áthatóan nézett rá, és közben az állát dörzsölgette. Francesca látta, hogy nem borotválkozott, és sötét karikák húzódnak a szeme alatt. Kimerültnek és feszültnek tűnt. A lány szeretettel megérintette a karját. – Annyira lefoglaltak a saját gondjaim, hogy a tieidről nem is érdeklődtem – mondta. – Nálam minden a legnagyobb rendben van – válaszolta Rick kurtán. – Mit találtál Albanyben? Francesca természetesen tudta, hogy a férfinál semmi sincs a legnagyobb rendben, de nem akart tovább ezen lovagolni. Helyette részletesen beszámolt a Gillespie-vel folytatott beszélgetéséről. Azt is hozzátette, hogy másnapra New Yorkba várja a bírót, aki remélhetőleg a feleségét és a kisebbik lányát is magával hozza. – Szóval úgy gondolod, hogy őszintén meglepődött, amikor értesült a gyilkosságról? – kérdezte Rick. – Igen. Szabályosan elállt a lélegzete. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy tudta, Honora a Daisy nevet vette fel. Akkor pedig azt is tudnia kellett, hogy prostituált lett belőle. – Vagyis gyanúsítottnak kell tartanunk, amennyiben helyes a feltételezésed – mondta Rick. – Nem hiszem, hogy van olyan férfi, aki megölné a saját lányát. Rick higgadt maradt. – Már előfordult. – Értem – felelte Francesca. – Alaposan ki kell kérdeznünk a bírót. Ki kell derítenünk, tudta-e, hogy Daisy a lánya, és azt is, hol és hogyan élt, amióta elszökött otthonról. Volt-e vele bárminemű kapcsolata? És tudott-e minderről Martha és Lydia Gillespie, vagy a bíró titokban tartotta előttük? – Elképzelhető, hogy a gyilkosság híre valójában nem lepte meg Gillespie-t? – Már bennem is felmerült, hogy csak színjátékot adott elő – felelte Francesca tűnődőn. – Egyelőre azonban nem tudom elképzelni, hogy képes volna embert ölni. Valóban egészen összetört. – Egyvalamit mindenesetre biztosan tudunk – mondta Rick. – Daisy szégyenfolt volt Gillespie szemében. – Ezek szerint őt gyanúsítod? Úgy gondolod, megölte a lányát, hogy megőrizze a saját jó hírét? A gondolat egyszerűen elborzasztó volt. Francesca ugyanakkor minden olyan elméletet szívesen fogadott, amely törölte Calder nevét a gyanúsítottak közül. – Egyetlen lehetőséget sem szeretnék eleve kizárni. Newman egyébként kihallgatta Rose-t, aki továbbra sem hajlandó megadni a kuncsaftja nevét. Kezdem azt hinni, hogy nincs alibije arra az

estére, és ezzel egészen előkelő helyre repítette magát a gyanúsítottak listáján. Francesca a megkönnyebbülése dacára furcsállta Rose viselkedését. – Ez különös. Elismerte, hogy hat és hét óra között ott volt Daisynél, vagyis akkor, amikor a gyilkosságot elkövethették. Miért nem szerez magának alibit az egész estére? – A lánynak hirtelen elállt a lélegzete. – Várj! Ha Rose ölte meg Daisyt, akkor ismeri a gyilkosság pontos idejét. Ez megmagyarázná a furcsa alibijét. Ha Daisyt például negyed kilenckor ölték meg, és Rose tette, akkor azt állítaná, hogy abban az időpontban ő máshol volt. És ezt is tette. Nem sejti, hogy mi hosszabb időtartamot vizsgálunk, amelybe ő is beleillik. – Okos gondolat – mosolyodott el Rick elismerően. – Néha elképesztően vág az eszed. – Holnap nyomást fogok gyakorolni Rose-ra – mondta Francesca, akit egészen fellelkesített a saját elmélete. – Szeretnék végre áttörést elérni ebben az ügyben, valódi áttörést. Rose mit szólt Daisy terhességéhez? – Ez nem került szóba – felelte Rick. – Én sajnos nem voltam ott, amikor Newman beszélt vele, ő pedig elfelejtette erről kérdezni. – Rose feltehetően tudott a gyerekről – gondolkodott Francesca hangosan, és egyre izgatottabb lett. – Ez újabb indíték lehetett számára. Hallatlanul feldühíthette, hogy Daisy gyereket várt Caldertől. Ez megerősíthette volna közöttük a köteléket, Rose-tól viszont még jobban eltávolította volna a barátnőjét. Sikerült felhajtanod George Holsteint vagy David Masterst? – Én magam hallgattam ki őket. Mind a ketten tagadták, hogy közük lenne Daisyhez. Legalábbis eleinte. Egyaránt szoros kapcsolatot ápoltak vele, de szilárd alibijük van. Masters a feleségével és két másik házaspárral operában volt, Holstein pedig a nejével, az öccsével és egy tucat másik vendéggel a felesége születésnapját ünnepelte egy étteremben. – Ezek szerint három gyanúsítottunk van – mondta Francesca komolyan. – És én azt szeretném, hogy Caldert zárjuk ki. – Még mindig lojális vagy hozzá. Kíváncsi vagyok, ez akkor is így marad-e, ha esetleg nem találtok el újra egymáshoz. Francesca azonban nem akarta Calder nélkül elképzelni a jövőjét. – Megérdemli, hogy bízzam benne – mondta. – Valóban? A lány összerezzent. – Ez nem tisztességes tőled. – Kezdettől fogva rossz érzéseim vannak ezzel az esettel kapcsolatban – mondta Rick higgadtan. – Őszintén remélem, hogy Hart ártatlan, de indítéka és alkalma is volt a gyilkosságra. Ezt pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül. – Ez Rose-ra is igaz. És el kell ismerned, hogy neki erősebb indítéka és kedvezőbb alkalma is volt. Szinte az egész estét Daisynél töltötte, vagy talán az egészet. Calder viszont a gyilkosság után még sokáig otthon volt. Neki van alibije – érvelt Francesca. – Ő legalábbis azt állítja, hogy otthon volt. És Alfred is ezt vallotta – felelte Rick kétkedőn. Úgy beszélt, mintha tudná, hogy a komornyik hazudott, mert védeni akarta a gazdáját. Francesca a saját szerepére gondolt ebben a csalásban, és nem érezte igazán jól magát a bőrében. A férfi vizslatón nézett a szemébe. – Van valami, amit még el szeretnél mondani? – Csak az, hogy Calder nem gyilkos. – Ahogy már mondtam, én is ebben reménykedem – felelte Rick. – Mindenesetre többet fogunk tudni, ha Gillespie itt lesz a városban. Értesítelek, amint megérkezett. – Ezt a nyomot okvetlenül követni akarom – mondta Francesca. Előbb vagy utóbb be kell vallania Ricknek, hogy hazugságra bírta rá Alfredet. Vajon megérti és

megbocsátja neki, amit tett? Tűnődőn nézegette a férfi szép arcát. A szalon tompa fényében is fáradtságot és feszültséget olvashatott le róla. – Hogy van Leigh Anne? – kérdezte tőle. A férfi csak némán megrázta a fejét. – Mit hallgatsz el előlem? – akarta tudni a lány. – Nem szeretnék még több terhet rakni a válladra. – Nem kell az önzetlent adnod! – kiáltotta Francesca. – Érzem, hogy Mike O’Donnellről van szó. Rick nagyot sóhajtott. – Arra számítottam, pénzt akar majd, sőt egyenesen bátorítottam is arra, hogy kérjen. Ő azonban túl okos. Nem próbálkozott zsarolással, és továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy joga van a lányok nevelésére. Amíg nem követ el törvénytelenséget, nem csukathatom le, hogy véget vessek ennek az egésznek. A lány szeme elkerekedett, és el kellett telnie pár pillanatnak, mire feldolgozta, amit hallott. – Vagyis színjátékot játszik előtted. – Egészen biztosan. De előbb-utóbb pénzt fog követelni. – Leigh Anne hogy viseli ezt? Rick arca elfelhősödött. – Szorong és fél. Aggódom érte. Éppen elég nehéz elfogadnia, hogy megbénult a lába. További izgalmakra már igazán nincs szüksége. – Így igaz – helyeselt Francesca, aztán habozott kicsit. – A letartóztatás, a kihallgatás és a per csak elodázná a dolgot – tette hozzá. – Mit javasolsz? – kérdezte a férfi, amikor találkozott a tekintetük. – Adhatnál pénzt O’Donnellnek, hogy egyszer s mindenkorra hagyja el a várost. Leigh Anne-t ezzel megkímélnéd a további aggódástól. Rick hallgatott egy pillanatig. – Nem szívesen vallom be, de ez már nekem is eszembe jutott. Véget akarok vetni ennek az ügynek, hogy Leigh Anne végre túltehesse magát a baleseten. Szeretném őt újra boldognak látni. Francesca tudta, a férfi anyagi helyzete nem engedné meg, hogy kifizesse O’Donnellt, ha úgy is döntene. A város alkalmazottjaként csak szerény fizetést kap, és Leigh Anne-nek sincs vagyona. A Bragg család azonban rendkívül vagyonos, akárcsak Calder, és ez a helyzet talán összehozhatja a fivéreket. – Segíthetek neked az összeg előteremtésében – mondta a lány. – Rendkívül nagyvonalú vagy, Francesca, de ha úgy döntök, hogy kifizetem O’Donnellt, akkor majd bankkölcsönt veszek fel. Miért ne segíthetne Calder életében először a féltestvérének, akire mindig is annyira féltékeny volt? – futott át Francesca fején a kérdés. – Én segíthetek – mondta el újra –, és szívesen megteszem. – Aligha van bármi is, amit te ne tennél meg valakiért, aki bajban van – jegyezte meg Rick. – Vagy te talán tudsz olyat mondani? – Semmi sem jut eszembe. Egy pillanatig mind a ketten hallgattak. Francesca tisztán érezte, hogy erősen kötődik ehhez a férfihoz, és ez mindig is így lesz. Egyszer csak Newman jelent meg az ajtóban, mögötte pedig Calder. – Uram? Le kellene jönnie az előcsarnokba – mondta a felügyelő, és nagyon komolynak tűnt. Rick azonnal kisietett a szalonból, és Francesca követte. Közben megkockáztatta, hogy egy pillantást vessen Calderre. Ő hűvösen és gyanakvón nézett vissza rá. A lánynak valójában örülnie

kellett volna, hogy még mindig nem közömbös neki, de ki nem állhatta a féltékenykedését és az azzal járó dühkitöréseket. – Miről van szó? – kérdezte Rick. Newman az egyik fiatal rendőr felé bökött a fejével, aki erre felmutatott egy kést, amelynek hosszú pengéje vörösesbarnára színeződött. Francesca szívverése kihagyott egy pillanatra. – Ez vadászkés? – kérdezte. Valójában biztos volt benne, hogy az, és abban is, hogy vér száradt rá a pengére. – Igen – válaszolta Rick. – Zacskózza be! – szólította fel a rendőrt. Calder közelebb lépett. – Ez nem az enyém. Hol az ördögben találta? Rick a fiatal egyenruháshoz fordult, aki elvörösödött. – Uram, hölgyem… – hebegte nagyra kerekedett szemmel. – Az istállóban álló hintóban bukkantam rá a késre, a hátsó ülés alatt. Síri csönd lett. Ez valójában nem is történik meg, gondolta Francesca. – Uram? – szólalt meg végül Newman. Rick komor arccal Calderhez fordult. – Attól tartok, a kapitányságon fogod tölteni az éjszakát. Bilincseljék meg!

13. FEJEZET 1902. június 5., csütörtök 10 óra Francesca a kis íróasztalnál ült a nővére vendégszobájában, és Daisy bankszámlakivonatait lapozgatta. Nem tudott azonban odafigyelni, mert folyton az előző estére kellett gondolnia, amikor a rendőrség bilincsben elvitte Caldert, hogy további kihallgatásnak vessék alá. Calder dühös volt, de egyetlen szóval sem bizonygatta az ártatlanságát. Francesca odaszaladt hozzá, hogy megnyugtassa, és közölje, ő is bemegy a kapitányságra, ám a férfi a féltestvéréhez fordult. – Nem szeretném, ha Francesca is velünk jönne. Nem akarom, hogy belekeveredjen ebbe. És ezt egészen komolyan gondolom, Rick – mondta. A lány így aztán csak döbbenten nézte, ahogy Caldert elvezetik. Utána Rick is lebeszélte arról, hogy bemenjen a rendőrségre, és igaza volt. Aznap este már amúgy sem tehetett volna semmit Calderért, a visszautasítása azonban így is fájt neki. Kocsiba ült, és a nővéréhez ment. Mivel a házban már mindenki nyugovóra tért, egy inas engedte be, Francesca pedig magának választotta ki az egyik vendégszobát. Már a barackszínű mennyezetes ágyban feküdt, és egyre csak nem jött álom a szemére, amikor felmerült benne a gondolat, hogy Caldert csőbe húzták. Egész éjjel nem hunyta le a szemét. Igaz, egyre több minden szól Calder ellen, állapította meg magában, de ő akkor is ártatlan. Nem fog börtönbe kerülni. Egészen biztosan szándékosan terelték rá a gyanút, méghozzá roppant ravasz módon. Daisyt ugyan erős felindulásból ölték meg, de a tettes aztán minden mást apróra eltervezett. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy Rose tette. Ő volt az, aki kezdettől fogva Caldert gyanúsította, és aki eléggé gyűlölte a férfit ahhoz, hogy rákenje a gyilkosságot. Volt indítéka, és alkalma is bőven. A gyilkosság előtt és után is kevéssel ott járt a tetthelyen, és nem tud magának alibit igazolni. Rick azonban Gillespie-t is gyanúsnak tartja. Őt Francesca sem akarta kizárni a lehetséges tettesek közül, bármennyire is meglepődött előző nap a lánya halálának hírén. De hogy illik a képbe a felesége és a kisebbik lánya? És egyáltalán, miért szökött meg otthonról Honora, hogy aztán Daisy Jones néven ilyen életet éljen? Francesca elképzelte Caldert a főkapitányság fogdájában. A spártaian egyszerű cellák többségében emeletes priccsek voltak, de néhány egyszemélyes is akadt, és Caldert nyilván egy ilyenben helyezték el. Természetesen ki fogja bírni a kényelmetlen éjszakát, a lány mégis együtt szenvedett vele. Fiatalkorában a férfi sok mindenen ment keresztül, és nem szolgált rá arra, hogy akár csak egyetlen éjszakát is bezárva töltsön. Francesca sziklaszilárdan hitt az amerikai jogrendszerben. Nem kételkedett abban, hogy Caldert végül szabadlábra fogják helyezni, most mégis félt. Calder soha nem lépett még fel ilyen határozottan vele szemben. Attól tartott, hogy továbbra is hajthatatlan lesz, és neki soha nem sikerül elérnie nála, hogy gondolja meg magát. Akkor sem, ha majd bebizonyosodik az ártatlansága. Csak szép lassan, sorjában! – figyelmeztette magát gondolatban a lány. Először is az esetet kell megoldania. Kis szerencsével, és arra nagy szüksége lesz, Gillespie elég korán megérkezik ahhoz, hogy még kikérdezhesse. És akkor ott van még Rose is. Ha van alibije, legfőbb ideje, hogy végre kinyissa a száját, gondolta Francesca mérgesen. Viszont jó hírek is voltak már. Fél hétkor a lány leosont a földszintre, hogy belepillantson az újságokba. Nővéréékhez a Tribune, a Times és a Sun járt. Címoldalon csak a Sun számolt be

Daisy meggyilkolásáról, az azonban, hogy terhes volt, nem szerepelt a cikkben, amelyet Kurland jegyzett. Az írás új értesülést sem tartalmazott, még az igazságot sem Daisy személyazonosságáról. Azt a hírt viszont mind a három lap társasági rovata lehozta, hogy Calder Hart felbontotta az eljegyzését, és mindenütt a gyilkosság legfőbb gyanúsítottjaként írtak róla. Francesca előtt elhomályosultak a számlakivonatok számai és betűi. Tudta, hogy összpontosítania kell, összehunyorította hát a szemét, és maga elé vette az utolsó kivonatot, amely májusból származott. A számlát magát februárban nyitották, nyilván Calder intézte, miután Daisy a kitartottja lett. Havonta kétezer dollárt kapott tőle. Az első átutalás február tizedikén érkezett, a következők mindig a hónap első napján. Ez az összeg Daisy minden kiadását fedezhette. Calder kétségtelenül jól gondoskodott róla, ismerte el magában Francesca, és éles fájdalom hasított a szívébe. Aztán még valami megütötte a szemét a kivonaton. Május nyolcadikán Daisy nyolcezer dollárt fizetett be a számlájára, tíz nappal később pedig tizenkétezret. Francesca fejében egymást kergették a gondolatok, ahogy ezt meglátta. Májusban Daisy rövid időn belül húszezer dollárt helyezett el a bankban. Vajon Caldertől kapta a pénzt? Talán abban bízott a férfi, hogy kifizetheti egykori szeretőjét, aki sok borsot tört az orra alá. Másik lehetőség is volt azonban, amelyről Francesca azt remélte, hogy nem felel meg az igazságnak. Daisy talán zsarolta Caldert. Az nagy bátorságra vallott volna tőle, de ha úgy történt, akkor Caldernek még egy indítéka volt a gyilkosságra. Ez tökéletes ürügy lesz arra, hogy bemenjek Calderhez, bármilyen konokul is próbál magától távol tartani, gondolta a lány. Neki viszont tudnia kell, ki adta azt a pénzt Daisynek. Ki kell derítenie, Caldertől származott-e, és ha igen, akkor miért adta. – Fran? – hallotta meg Francesca a folyosóról a nővére hangját, és boldog örömmel feltépte az ajtót, mert soha nem volt még ilyen nagy szüksége a testvérére. – Hogyhogy itt vagy, Fran? – kérdezte Connie. – Mrs. Rogerstől tudom, hogy nálunk töltötted az éjszakát. – Egy ideig itt kell maradnom. Kérlek, mondd, hogy szabad. Ígérem, nem leszek terhedre. Nővére megütközve nézett Francescára. – Mi történt? Remélem, nem az, amire gondolok. – Attól tartok, igen. – Connie soha semmit nem tett meggondolatlanul vagy elhamarkodottan, és soha nem volt engedetlen vagy lázongó. Francesca tehát tudta, hogy a nővére aligha fogja helyeselni, amit tett. – Papa megtiltotta, hogy feleségül menjek Calderhez, de még azt is, hogy egyáltalán találkozzam vele. Ezért elköltöztem otthonról. Connie felnyögött, és lerogyott a kanapéra. – Szörnyű volt – folytatta Francesca. – És nem kell mondanod, mert magam is tudom, hogy összetörtem a szüleink szívét. Határtalanul csodálom a papát, és nagyon szeretem a mamát. De kérlek, Con, próbálj megérteni. Már nem gyerek vagyok, akinek előírhatják, mit tehet, hanem felnőtt nő, és szeretem Caldert. – Csakhogy már nem vagytok jegyesek. Ezt ő maga mondta nekem. Francesca már rég nem bosszankodott azon, hogy a nővére elment Calderhez, és beleavatkozott a kapcsolatukba. – Szeretem őt, Con, és most bajban van. Nem fogok elpártolni tőle. Te is így tennél, ha Neilről lenne szó. És hiszek abban, hogy Calder idővel majd meggondolja magát, és megújítja az eljegyzésünket. Eszemben sincs, hogy elhagyjam. Connie habozott. – Meg kellett mondanom a vőlegényednek, mit gondolok, Fran. Azt kellett tennem, amiről úgy hiszem, hogy a te érdekedet szolgálja. – Megértem. Először haragudtam rád, de azóta sok minden történt – felelte Francesca, és leült a

nővére mellé. – Hart félelmetes ember. Nem is értem, hogy boldogulsz vele, de most már jobban kedvelem őt, mint eddig. Valóban fontos vagy neki. Kétségbe van esve, és nem lehetett nem látni rajta, hogy szörnyen megviselte az eljegyzésetek felbontása. Francesca nagyon örült annak, amit hallott. Azon gondolkodott, beszámoljon-e a testvérének a legújabb hírről. A délutáni lapokban mindenképpen benne lesz. Előbb-utóbb a teljes társaság értesülni fog Calder letartóztatásáról. Bárcsak várt volna még egy kicsit Rick! – Történt valami? – kérdezte Connie, aki látta a húgán, hogy más baj is van még. – Caldert az este letartóztatták – mondta Francesca. Nővére elsápadt. – A rendőrség talált a hintójában egy kést, amely a gyilkosság eszköze lehetett. Valaki nagy ravaszul Calder nyakába akarja varrni a gyilkosságot! – Francesca szeme most már szikrázott a dühtől. – Calder fogdában töltötte az éjszakát. – Fran! És ha nem arról van szó, hogy Caldert csak gyanúba akarják keverni? Ha azért találták meg a hintójában azt a kést, mert ő rejtette el ott? Francesca felkelt a kanapéról. – Calder ártatlan. Connie is felállt. – Remélem, igazad van. Nem tudom elképzelni Hartról, hogy képes lenne embert ölni, de nagyon rosszul áll a szénája. – Igen, így van. Ma bemegyek hozzá – felelte a lány komolyan, aztán felvette az íróasztalról a táskáját. Kinyitotta, és előhúzta a pisztolyát, hogy kivegye belőle a töltényeket. – Te meg mit csinálsz? – kiáltott rá a nővére. – Még mindig nem akarom elhinni, hogy fegyvert hordasz magaddal. Francesca teljes lelki nyugalommal visszatette a táskájába a kiürített revolvert és a lőszereket. – Nyomozóként kell lennie fegyveremnek. Nem akarom azonban, hogy meg legyen töltve, amikor ma meglátogatom Rose-t. Mindenesetre előbb még Bartollához is el kell ugranom. – Bartollához? Mit akarsz tőle? És Rose-tól? – kérdezte Connie aggódón. – Az a furcsa érzésem van, Con, hogy Bartolla az orránál fogva vezeti Evant, és ennek egyszer s mindenkorra véget fogok vetni. – A lány elhallgatott, és ártatlanul elmosolyodott. – El akarsz kísérni? – Félek, hogy ma reggel nem tudlak. Meg akarod fenyegetni Bartollát ezzel a töltetlen fegyverrel? Francesca bólintott. – Te mindenkinél jobban ismersz, de ne aggódj, csak akkor fogom fenyegetésre használni a pisztolyt, ha nem lesz más választásom. Connie-t ez szemlátomást nem nyugtatta meg. Francescát egy szolga bevezette a szalonba, aztán jelentette Bartollának, hogy látogatója érkezett. A grófnő Sarah Channing unokatestvére volt, és Channingék West Side-i házában élt. Francesca sokszor megfordult már itt, ezért az egzotikus berendezésről és a ronda vadásztrófeákról tudomást sem vett, miközben fel-alá járkált a szalonban. Valamikor őszintén kedvelte a gyönyörű Bartollát, időközben azonban rá kellett döbbennie, hogy nem igaz barátja, és nem bízhat meg benne. Amikor szapora lépteket hallott, megfordult. Az ajtón azonban nem Bartolla lépett be, hanem Sarah. Láthatóan éppen elhagyni készült a házat, mert egyszerű, de rendkívül elegáns, világoskék kosztümöt viselt.

– Francesca! – kiáltotta sugárzó arccal. Láthatóan örült a lány látogatásának, akit kedvesen meg is ölelt. – Bartollához jöttél? Hallottam, amikor Harold bejelentett nála. – Igen, beszélnem kell vele valamiről – felelte Francesca, akit meglepett, hogy Sarah ma ilyen csinos. Általában túlcicomázott, harsány darabokat viselt, amelyekben alacsonynak és sápatagnak tűnt. Most viszont csak a blézere ujját díszítette fodor, és a ruhájában jól érvényesült karcsú alakja. – Tetszik a ruhád – jegyezte meg Francesca. Úgy sejtette, Sarah-nak végre egyszer sikerült az anyja nélkül vásárolnia. Mrs. Channing ugyanis közismert volt a borzalmas ízléséről. – Szerinted jól áll nekem? Bartolla eljött velem vásárolni. Három estélyi ruhát rendeltünk, és ugyanannyit nappali viseletre. Még soha nem viseltem ezt a színt, de Bartolla ragaszkodott hozzá, hogy mondjak le a sötétvörösről meg az aranyról. Mit szólsz hozzá? – kérdezte Sarah bizonytalanul. Francesca tudta a barátnőjéről, hogy a legkevésbé sem érdekli a divat. Rourke azonban éppen a városban van, és így nem volt nehéz felfedezni az összefüggést. – Nagyon jól áll neked a világoskék – felelte Francesca mosolyogva. – A szemed sötétebbnek tűnik, az arcod színt kapott, és csillog a hajad. Bartollának igaza volt, és a ruhád szabása is tökéletes. Hova készülsz? Sarah zavartan félrefordult, és pír lepte el az arcát. – Ebédelni. – Kivel? – Csak… egy barátommal. – Sarah! – Na jó, elmondom. De ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget a dolognak! – kiáltotta Sarah, és most már paprikapiros volt az arca. – Rourke-kal ebédelsz – mondta Francesca elégedetten. A másik lány bólintott. – Csak barátok vagyunk. A románc engem nem érdekel. Ahhoz túlságosan leköt a festés – mondta, aztán egyszeriben bűntudatos lett az arca. Francesca kitalálta, mire gondol. – Nem a te hibád, hogy ellopták az aktomat. – Nem akarom elhinni, hogy az a sok magándetektív sem találta meg, akiket Hart felfogadott – mondta Sarah leverten. – Talán örökre nyoma veszett – felelte Francesca, bár valójában egy pillanatig sem hitt ebben. A róla készült festmény jól sikerült, de azért nem mestermű, és a műkincstolvajok azokat lopják el. Valaki személyes okból akarta megszerezni az aktját, ebben egészen biztos volt, és rettegve gondolt arra a napra, amikor majd felbukkan valahol. Sarah hálásan megszorította a kezét. – Jaj, te még engem vigasztalsz, miközben Calder nagy bajban van! – Olvastad a lapokban, mi történt vele? – Igen, de tudom, hogy ártatlan, és te majd biztosan megtalálod Daisy valódi gyilkosát – felelte Sarah komolyan. – Mert te soha nem adod fel. – Így van. És el sem tudom mondani, milyen sokat jelent nekem, hogy bízol Calderben. – Te szereted őt, nekem pedig a barátnőm vagy, és Hart a művészek fontos mecénása. – Ó, de megható! – szólalt meg Bartolla, aki mosolyogva csatlakozott hozzájuk. Egy ideje már hallgathatta a beszélgetésüket. Lélegzetelállító, királykék kosztümöt viselt, amelynek merész kivágása sokat megmutatott dús idomaiból. Nyakát és fülét gyémántok díszítették. – Francesca, drágám! – csókolta arcon a lányt. – Hogy vagy? Szörnyű ez a botrány, hogy Hartot a szeretője

megölésével vádolják. Gondolom, belebetegedtél a bánatba. Francesca kibontakozott a grófnő öleléséből. – Csakis a nyomozásra koncentrálok. Több érdekes nyom is van. Azt hiszem, hamar megtalálom az igazi tettest. Calder ártatlan, és miatta ezért kicsit sem aggódom. Bartolla sokatmondó mosolya arról árulkodott, hogy egy árva szót sem hisz el abból, amit hallott. – Egyetértek Sarah-val – mondta mégis. – Hart soha nem ölné meg a szeretőjét. És ha mégis, akkor sokkal ravaszabbul csinálná. Úgy, hogy ne bukjon le. Francescának nehéz volt megőriznie az önuralmát, és még nehezebb viszonoznia a grófnő mosolyát. – Daisy csak volt Calder szeretője – jegyezte meg, bár ezt Bartolla egyébként is jól tudta –, ő pedig ártatlan. – Persze hogy az. De nem rettenetes, hogy tegnap este letartóztatták? Francesca megdermedt. Sarah zavarodottan nézett rá. – Caldert letartóztatták? – További kihallgatásra vitték be – állította Francesca. – Ez minden. – Félreérthetted a World cikkét – mondta a grófnő. – Hartot lecsukták. Francesca elfordult, hogy elrejtse a megrökönyödését. Azt tudta, hogy a nap folyamán szárnyra kap majd a hír. Valaki azonban vette magának a fáradságot, hogy már a reggeli laphoz eljuttassa, és ő ezúttal még csak Arthur Kurlandet, azt a nyálas szaglászót sem okolhatta. – Jaj, Francesca! – fogta meg Sarah a kezét. – Ez borzalmas! Te pedig annyira bátor és bizakodó vagy! Segíthetek valahogy? – A barátságodnál és a bizalmadnál többre nincs szükségünk – felelte Francesca meghatottan. – Kell lennie valaminek, amit még megtehetnék – suttogta Sarah. Bartolla megpaskolta a hátát. – Hallottad Francescát, drágám. Tortát azért persze süttethetnénk a szakáccsal, hogy bevigyük Hartnak a börtönbe – mondta, és láthatóan szórakoztatónak találta a gondolatot. Francesca egyre erősebb késztetést érzett arra, hogy kikaparja a grófnő szemét. – Milyen bájos ötlet, Bartolla! – mondta gúnyos hangsúllyal. – Igazán figyelmes vagy. – Idegesnek tűnsz, drágám, pedig én csak segíteni próbálok – felelte a grófnő. Francesca csak egy megsemmisítő pillantással válaszolt. – Óvadék ellenében sem engedik ki Caldert? – akarta tudni Sarah. – Nem tartóztatták le – mondta el újra Francesca. – Hála istennek! – kiáltotta Bartolla. – Nagyon bátor vagy, Francesca, hogy ilyen helyzetben is kiállsz az embered mellett. A legtöbb nő futva menekülne a közeléből. Mielőtt Francesca még válaszolhatott volna, Harold jelentette, hogy megérkezett Rourke Bragg. Előző este, amikor Caldert bevitték a főkapitányságra, nem volt otthon, időközben azonban értesülnie kellett a mostohafivére letartóztatásáról, ahogyan az egész háznak is. Francesca megkönnyebbült, amint a férfi nagy léptekkel bejött a szalonba. Komoly arccal Sarah-hoz ment oda, és arcon csókolta. Bartollának csak udvariasan biccentett, aztán Francescához fordult, és a karjánál fogva félrevonta. – Jól vagy? – kérdezte halkan. – Persze – hazudta a lány, és állta Rourke fürkésző pillantását. – Hart hogy van? Francesca távolabb sétált, ahol a többiek már nem hallhatták őket. – Az este nem akarta, hogy elkísérjem – suttogta, de így is minden fájdalma kitört belőle. Segítségkérőn nézett Rourke-ra, mintha ő észre tudná téríteni Caldert. A férfi a karjába zárta.

– Éppen attól akar megkímélni, amit most végigcsinálsz. – Látnom kell őt. Bevallom, félek. – De nem hiszed, hogy ő tette? – kérdezte Rourke. – Nem, de úgy döntött, hogy köztünk mindennek vége. Attól tartok, soha nem is fogja meggondolni magát. És ez az egész talán csak jó ürügy a számára. – Ha ő nem gondolja meg magát, majd én elérem nála, hogy megtegye – mondta Rourke mogorván. – Lehet, hogy valóban csak ürügynek akarja használni ezt a történetet, végtére is sokáig volt legényember. De azért nem hiszem, hogy egyszeriben berezelt volna. Szerintem nagyon fontos vagy neki, és meg akar kímélni. Hogyan segíthetek, Francesca? Csak egy szót kell szólnod. – Caldernek most mindnyájunkra szüksége van. Senkitől nem volna szabad elfordulnia. Ha már én nem önthetek bele lelket, te talán megteheted. – Megpróbálom észre téríteni – válaszolta Rourke eltökélten. – Ma természetesen bemegyek hozzá. A család egyébként már felfogadta Charles Grayt, a város legjobb védőügyvédjét. Francesca ezt megnyugvással hallotta. – Ez jó. Mindent meg kell tennünk érte. Rourke arca felderült. – Nem ismered a Braggeket, Francesca, ha azt hiszed, hogy bennünket bárki vagy bármi megállíthat. A lány elmosolyodott. – És te? Sarah-val mész ebédelni? – kérdezte huncut képpel. A férfi elvörösödött, és odapillantott Sarah-ra. – Igen, de ne játszd a kerítőnőt! – dörmögte. – Olyat én soha nem tennék – felelte Francesca a szempilláit rebegtetve. Együtt visszamentek Sarah-hoz és a grófnőhöz, akinek a tekintete ide-oda járt közöttük. Láthatóan nagyon szerette volna tudni, miről beszélgettek eddig. – Rourke, talán megkérhetnénk Francescát – mondta Sarah –, hogy jöjjön velünk. Azt hiszem, ma szívesen lenne társaságban. – Nem! – tiltakozott Francesca. – Több gyanúsítottat is ki kell kérdeznem. Nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy vannak fontos nyomok. Miattam ne változtassatok a terveteken! A grófnővel viszont váltanék pár szót. Négyszemközt. – Ez volt számunkra a végszó – mondta Rourke. – Hol talállak majd később, Francesca? A lány tudta, hogy a férfi a Caldernél tett látogatásáról akar majd beszámolni neki. Figyelmessége egészen meghatotta. – A nővéremnél lakom, de sejtelmem sincs, mikorra érek haza – felelte. Rourke elképedten nézett rá, akárcsak Sarah, aki mindig kimondta, amit gondolt. – Most Connie-nál élsz? – kérdezte. Bartolla arca hallatlan kíváncsiságról árulkodott. – Egy ideje már gondolkodom azon, hogy el kellene költöznöm otthonról – felelte Francesca. – Nem egyszerű éjjel-nappal a várost járnia annak, aki az édesanyám fedele alatt él. Számotokra terhet jelentenének a nyomozásaim, ezért költöztem Connie-hoz és Neilhez. Csak addig, amíg saját lakást bérelhetek. Sarah ezen ugyanúgy meglepődött, mint Rourke. Hajadonok nem szoktak egyedül élni. – Akkor ma este majd Lord Montrose-nál próbállak elérni – mondta Rourke, hogy leplezze az ámulatát. – Sok szerencsét! – tette hozzá, aztán rámosolygott Sarah-ra, aki megszorította Francesca kezét, majd a két fiatal távozott. A lány bátor mosollyal ajándékozta meg Bartollát, aki visszamosolygott rá. – Miről szeretnél beszélni velem, Francesca? – kérdezte, és egy fotelhoz sétált.

– A bátyámról. – A grófnő nem ült le, hanem a lányhoz fordult. – Tegnap este találkoztam vele Connie-nál. Bartolla még mindig mosolygott, de a tekintete éber lett. – Igazán? – Soha nem láttam még ilyen levertnek – mondta Francesca. – Azt hiszem, boldogtalan. – Tévedsz. Én mindenkinél jobban ismerem őt. Természetesen nehéz volt számára, hogy kitagadták. Én azonban megnyugtattam, hogy édesapátok előbb-utóbb majd meggondolja magát. Evant csakis a hozzá fűződő viszonya nyomaszthatja. Milyen agyafúrt ez a nő! – gondolta Francesca. – És mikor akartok megszökni? – kérdezte mézesmázosan. Bartolla összerezzent, mintha megütötték volna. – Evan elmondta neked? – Nyomozó vagyok, ha netán elfelejtetted volna. Az a szenvedélyem, hogy titkokat leplezek le. És hazugságokat. – Mit akar ez jelenteni? – kérdezte a grófnő, és szikrákat hányt a szeme. – Azt jelenti, hogy a bátyám azt is elmondta nekem, miért akartok sürgősen meglépni – felelte Francesca hűvösen. – Komolyan nem tudom, miről beszélsz – állította Bartolla elutasítón. Francesca közelebb hajolt hozzá. – Evan elárulta, hogy gyereket vársz. Tőle van egyáltalán? – kérdezte. A grófnő felháborodottan a lány arcába vágott. – Hogy merészeled! Francesca ijedten összerezzent, de még neki is el kellett ismernie, hogy rászolgált a pofonra. – Ez csak egyszerű bizalmatlanság a részemről, Bartolla. Nem vagyok biztos abban, hogy a bátyámé a gyerek. Sőt mi több, abban sem, hogy egyáltalán terhes vagy – tette hozzá, és jelentőségteljes pillantást vetett a grófnő lapos hasára. – Nem vagyok lotyó! Szeretem a bátyádat. Azóta, hogy New Yorkba jöttem, senkim nem volt, csak ő – jelentette ki Bartolla kivörösödött arccal. – Egyébként pedig azt hittem, hogy mi ketten barátnők vagyunk. – Én is így gondoltam, amíg nem árultál el a Leigh Anne-nek küldött leveleddel. – Ugyan már! Közel jártál ahhoz, hogy viszonyt kezdj Rick Bragg-gel, és Leigh Anne a felesége, akkor is, ha annak idején éppen külön voltak. Ha belegondolunk, hogy most meg Hartba vagy szerelmes, semmi okod a neheztelésre. Inkább úgy gondolom, egy kicsit még hálásnak is kellene lenned nekem. – Bartolla szeme sokatmondón megvillant. – Hart ugyanis soha nem állt volna össze olyan nővel, akinek korábban Rick Bragg-gel volt viszonya. – Itt most nem az én magánéletemről van szó. Ha valóban gyereket vársz, bizonyítsd be! Máskülönben azt fogom tanácsolni a bátyámnak, hogy várjon kicsit, mielőtt olyasmit tenne, amit élete végéig bánni fog. – Bele akarsz avatkozni a kapcsolatunkba? – kérdezte a grófnő elképedten. – Evan nem szeretne téged feleségül venni. Véletlenül tudom, hogy másba szerelmes – felelte Francesca. – Azt tanácsolom, kérj időpontot az orvosodtól, és Evan is legyen ott a rendelőiben. Hamis állításra pedig meg se próbáld rábírni a nőgyógyászodat, mert rájövök, ha megteszed. Bartolla reszketni kezdett, és csak sokára tudott válaszolni: – Evan gyerekét hordom a szívem alatt, és neki kötelessége, hogy feleségül vegyen. Neked pedig semmi közöd ehhez! – De igen, van – jelentette ki Francesca. A grófnő fenyegetőin egészen közel lépett hozzá. – Kedvesem, ha beleütöd az orrod a dolgomba, gondom lesz rá, hogy zátonyra fusson a

kapcsolatod Harttal. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy meglehetősen jól ismerem Hartot. Tudom, hogy betegesen féltékeny, és most életében először szerelmes. Azt is tudom, hogy olyan ember, aki soha nem bocsátja meg az árulást – mosolyodott el Bartolla fagyosan. – Mire célzol? Ellenem fogod hangolni Caldert? – Pontosan erről beszélek – nevetett fel a grófnő. – Elérem Hartnál, hogy meggyűlöljön téged. És ne képzeld, hogy nem tudom megtenni! Te túlságosan is naiv vagy. Velem nem veheted fel a versenyt, édesem. Én nagyvilági nő vagyok. Tudom, mi kell egy olyan férfinak, mint Hart, és azt is tudom, hogyan kell valakit meggyűlöltetnem vele. Francesca eddig nem gondolta Bartolláról, hogy ennyire gonosz és alattomos lenne. Eszébe sem jutott azonban, hogy meghátráljon. Ahhoz túlságosan szerette Evant. – Sarah még csak nem is sejti, hogy ennyire kíméletlen vagy, igaz? – kérdezte, és a grófnő szemébe fúrta a tekintetét. – Te üzentél hadat nekem, drágaságom. És könnyen véget is vethetsz a háborúskodásnak azzal, ha csak a saját dolgoddal foglalkozol. Francesca tudta, mikor kell visszavonulót fújnia. Szó nélkül megfordult, és elhagyta a házat. Bartollának nem sikerülhet ellene fordítania Caldert. Vagy mégis? – futott át a fején. Neki mindenesetre halvány sejtelme sem volt arról, hogyan hajtják végre más nők az efféle mutatványt. Egyvalamiben mindenesetre egészen biztos volt. Bartolla és ő többé nem barátnőik. Ó, nem! Elkeseredett ellenfelek lettek, sőt egyenesen ellenségek. Francesca izgatottan érkezett meg a főkapitánysághoz. Alig várta, hogy újra lássa Caldert. Vajon hogy fogadja majd a látogatását? Remélhetőleg nem lesz hideg és távolságtartó. – Miss Cahill! Miss Cahill! Nyilatkozna nekünk? – kiáltott rá több újságíró a gázlámpák oszlopai mögül, miközben felsietett a bejárathoz vezető lépcsőin. Hárman mindjárt körül is fogták, és az egyikük Arthur Kurland volt. A lány elképedt, de mélyeket lélegzett, és sikerült összehoznia egy mosolyt. – Szívesen nyilatkozom – válaszolta, hogy majd kijelenthesse, meg van győződve Calder ártatlanságáról. Kurland előrébb lépett. – Hogy érzi magát az eljegyzése felbomlása után, Miss Cahill? Francesca nem számított erre a kérdésre, noha valójában fel kellett volna készülnie rá. – A személyes dolgaimról nem kívánok beszélni – felelte zavartan. Kurland felnevetett. – Igazán? Akkor esetleg kifejtené az álláspontját Mr. Hart letartóztatásáról? Vagy ez is túlságosan személyes kérdés? – Mr. Hart ártatlan. Rafinált módon csőbe húzták – jelentette ki a lány mérgesen. Az újságírók eltátották a szájukat, aztán a ceruzáik szaporán szántani kezdték a papírt. – Folytatja az ügyben a nyomozást, Miss Cahill? A jegyessége felbomlása után is dolgozik Calder Hartnak? – akarta tudni Walter Isaacson. A Tribune újságíróját Francesca tisztességes embernek tartotta, és megkönnyebbülten elfordult Kurlandtől. – Engem Rose Cooper bízott meg azzal, hogy találjam meg Miss Jones gyilkosát – mondta, és felemelte a kezét, mielőtt még bárki közbekérdezhetett volna. – Sikerült áttörést elérnem az ügyben, és örömmel számolok be róla önöknek. – Rövid hatásszünetet tartott, hogy mindenki osztatlan figyelmét elnyerje. – Daisy Jones valódi neve Honora Gillespie, és az Albanyben élő

Gillespie bíró lánya volt. – Micsoda? – kiáltotta Kurland. A többi riporter ugyanúgy elámult, mint ő. – Jól hallotta. Most pedig elnézésüket kérem. Francesca kedves mosollyal otthagyta az elképedt újságírókat. Egyikük sem próbálta meg követni, mert mindnyájan szorgalmasan jegyzeteltek. A lány megkönnyebbülten fellélegzett. Sikerült elterelnie a figyelmet Calderről. Biztos volt benne, hogy másnap harsány főcímek jelennek majd meg a lapokban. Gillespie bírót sajnálta ugyan, de egy-két nap múlva mindenképpen napfényre került volna az igazság. Neki pedig csak Calder számított. Az előcsarnokban nagy volt a jövés-menés. A fogadópultnál több úr hangosan vitázott egy unott rendőrrel. Telefonok csörögtek, egy részeg alak pedig egy dalt kornyikált hamisan. A tömegen át Francesca rálátott az őrizetesek zsúfolt celláira, de Calder egyikben sem volt ott. Lehet, hogy szabadon engedték? A lány szívverése felgyorsult. – Miss Cahill! – lépett oda hozzá egy rendőr, akit csak látásból ismert. – A rendőrfőnök sürgősen beszélni szeretne önnel. Engem küldött ki, hogy keressem meg – mondta kifulladva, és belenézett a jegyzetfüzetébe. – Már jártam a Cahill- és a Montrose-házban, és éppen Dakotasba készültem, hátha ott találom. – Mi történt? – kérdezte Francesca kíváncsian. – Itt van a Gillespie család. Nemrég érkeztek. Francesca összefogta a szoknyáját, és a lépcsőhöz indult. A rendőrnek még köszönetet mondani is elfelejtett. Gillespie-ék az éjszakai vonattal jöhettek New Yorkba, gondolta izgatottan. A tárgyaló ajtaja nyitva volt. Rick ezzel nyilván azt akarta éreztetni a családdal, hogy nincs okuk a nyugtalankodásra. Ő maga Newmannel együtt szemközt ült a bíróval, aki tegnap óta mintha tíz évet öregedett volna. Mellette a felesége foglalt helyet, egy törékeny, sápatag szőke nő, aki Francescát ijedt madárkára emlékeztette. Kezében zsebkendőt tartott, s egyre-másra törölgette vele a szemét. Daisy láthatóan tőle örökölte a karcsúságát, és hasonlítottak is egymásra, de Martha Gillespie soha nem lehetett olyan szép, mint az idősebbik lánya. Francesca most a Daisynél két évvel fiatalabb Lydiára emelte a tekintetét. A lány haja sem igazán szőke, sem igazán barna nem volt, az arca átlagos, a bőre pedig jóval sötétebb, mint a testvéréé. Kék szemén kívül semmiféle hasonlóságot nem lehetett felfedezni közte és a nővére között. Francesca jól tudta, milyen nehéz egy minden tekintetben figyelmet keltő idősebb testvér mellett felnőni, és magában azt találgatta, hogy a húga féltékeny volt-e Daisyre. Lydia mereven ült az édesanyja mellett, keze mozdulatlanul feküdt az asztalon. Akárcsak a szülei, ő is megviseltnek tűnt. Rick felállt, amikor meglátta Francescát. – Gyere be! A bíró úr nagyon korán megérkezett a városba a családjával, és éppen most fáradtak be hozzám. A lány mosollyal ajándékozta meg Newman felügyelőt, aztán Gillespie-hez fordult. – Jó reggelt, nagyméltóságú uram! Köszönöm, hogy eljött. És azt is, hogy elhozta a kedves feleségét és a leányát. A bíró is felállt. – Martha, az ifjú hölgy az a híres nyomozó, akiről már meséltem neked. Martha Gillespie könnyek között bólintott. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy Honora meghalt – suttogta. Csak Lydia nem mozdult meg. Úgy tűnt, hogy mindjárt elsírja magát, de nem buggyantak ki a könnyei. – Nagyon sajnálom Daisyt – mondta Francesca. – Mindenki szerette, és nem ilyen sorsot érdemelt.

Martha Gillespie a fejét ingatta. – Hogy történhetett meg ez? Miért hagyott el bennünket, hogy ilyen életet éljen? Kérem, Miss Cahill, mondja meg, mert én nem értem. – Nem tudom, de ki fogom deríteni – felelte Francesca együtt érzőn. – El kellett mondanom nekik – dünnyögte a bíró. – Az éjszaka a vonaton. Francesca szívesebben közölte volna maga a halálhírt, hogy lássa, hogyan fogadja azt Martha és Lydia. Az asszony azonban őszintén lesújtottnak tűnt. – A bíró úr már vallomást is tett – mondta Rick. – Röviden azt adta elő, amit tőled már hallottam. Vagyis Gillespie továbbra is azt állítja, hogy egészen addig nem tudta, hol él az idősebbik lánya, amíg Francesca előző nap nem kereste fel őt Albanyben. A lány bólintott. – Menjünk vissza az időben addig, amikor Honora tizenöt éves volt – mondta. – Közel álltak egymáshoz, Mrs. Gillespie? – Természetesen. Imádtam őt. Francesca nem igazán hitte ezt. Miért hagyta el Honora a családját, ha addig boldogan éltek? – Jártak együtt kirándulni, piknikezni, korcsolyázni? Voltak közös nyaralások, vagy legalább vasárnapi ebédek? Martha Gillespie elámult. – Minden vasárnap elmentünk a templomba. Baptisták vagyunk. A férjem azonban sokat dolgozik, és számtalan társadalmi kötelezettségnek is eleget kell tennünk. A családunkban nem volt szokás a piknikezés – tette hozzá lekicsinylőn. Lassanként kitisztult a kép. – Vagyis a bíró és ön szinte minden estét házon kívül tölt? – kérdezett tovább Francesca. – Ha nem, akkor az uram a dolgozószobájában ül, és a vacsoráját is ott költi el. Egyedül. – Minden ügyet igen komolyan veszek – mondta Gillespie nyersen. – Mire akar kilyukadni? Francesca csak megnyugtató mosollyal ajándékozta meg az idős férfit, aztán megint a feleségére nézett. – Járt vásárolni Honorával? Martha Gillespie most még jobban elképedt. – Volt varrónőnk. Ő járt el hozzánk, hogy ruhákat készítsen a lányoknak. – Az asszony elsírta magát. – Mintha csak tegnap lett volna… Hogy mehetett el Honora? Ráadásul szó nélkül! – Honora szerette a lovakat – szólalt meg váratlanul Lydia. Francesca feléje fordult. – Igazán? – kérdezte. A lány állta a tekintetét. – Igen. Majdnem minden délután kilovagoltunk a földekre. Néha magunkkal vittük az ebédünket, vagy piknikeztünk. Francesca leült Lydia mellé. A nővére ezek szerint szeretett piknikezni, az anyjuk azonban nem tudott erről. – Sejti, miért szökött el a testvére? Azért, mert boldogtalan volt? Lydia gyámoltalanul a szüleire nézett, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Nem tudom, miért ment el. És azt sem, hogy boldogtalannak érezte-e magát. – Jóban voltak? – kérdezte Francesca kedvesen. A két lánynak jó barátnőnek kellett lennie, ha csak ritkán lehettek együtt a szüleikkel, és mindennap kilovagoltak. Lydia bólintott, és újabb könnyek buggyantak ki a szeméből. – Volt esetleg egy fiú vagy fiatalember, akit Honora kedvelt? – Nem, nem voltak fiúk – felelte Lydia rekedten.

– Magának elmondta, hogy el fog szökni? – kérdezte Rick. – Nem! A gondolat szemlátomást elképesztette Lydiát, és Francesca hitt neki. Rick ezután a bíró feleségéhez fordult. – Sejtette, hogy a lánya boldogtalan, és el akar szökni otthonról? – Természetesen nem. Gillespie arca vörös lett. – Honora boldog ifjú hölgy volt, uram – szólt közbe. Francesca azonban nem érezte őszintének a szavait. – Boldog ifjú hölgyek nem futnak el otthonról, nagyméltóságú úr – jegyezte meg. – Mit merészel! És mi köze ennek az egésznek a leányom meggyilkolásához? – kiáltotta a bíró, és felugrott ültéből. Francesca visszafordult Lydiához. – Írt magának a nővére? Közölte önnel, hogy itt van New Yorkban? Lydia védekezőin magára fonta a karját, és lesütötte a szemét. – Nem. Francesca azonban felismerte, ha valaki hazudott. Lydia biztosan kapott hírt a nővéréről, és valószínűleg azt is tudta, hol él. – Hiányzott magának a nővére? A lány némán bólintott, aztán egy pillanatra lehunyta a szemét. – A testvérem volt, és szerettem. Francesca összenézett Rickkel, aki újra megszólalt: – Gillespie bíró, mielőtt Miss Cahill-lel beszélt, tudta, hogy Honora a Daisy Jones nevet vette fel, és New Yorkban él? Az idős férfi hangosan hátratolta a székét. – Természetesen nem tudtam. Mire célozgat, rendőrfőnök? Arra, hogy végig tudtam, hol van a lányom, és azt is, milyen életet él, de semmit sem tettem érte, és meg sem próbáltam hazavinni? Már a feltételezés ellen is tiltakozom, uram! Egy pillanatig csend volt a tárgyalóban. – Elnézését kérem – mondta aztán Rick –, de fel kell tennem ezeket a kérdéseket. És nemcsak önnek, hanem a feleségének is – fűzte hozzá. Martha Gillespie elszörnyedve meredt rá. – Nem, nem tudtam – suttogta. – Richard csak tegnap mesélte el nekem, amikor elmondta, hogy Honora meghalt. Rick bólintott. – Talán még lesznek kérdéseink önökhöz, de egyelőire végeztünk. Kérem, néhány napig még ne hagyják el a várost. Lehet, hogy új nyomra bukkanunk. – Meg fogják találni Honora gyilkosát? – kérdezte a bíró. – Igen – ígérte meg Rick higgadtan. – Ne aggódjon! – Igaz, hogy letartóztattak egy gyanúsítottat? – akarta tudni Gillespie. – Idefelé jövet ezt láttam egy lap címoldalán, de még nem volt időm arra, hogy elolvassam a cikket. Francesca hallgatott. – Még senkit sem tartóztattunk le, és nem biztos, hogy az a bűnös, aki jelenleg vizsgálati fogságban van – felelte Rick. Francesca nyugtalan pillantást vetett rá. Mit akarhatott azzal, hogy vizsgálati fogságban van egy gyanúsított? Caldert mégsem engedték ki? – Ki az? – kérdezte a bíró. Rick csak rövid szünet után válaszolt: – Calder Hart a neve. Februárig ő tartotta ki Daisyt.

– Ismerem azt a férfit! – kiáltotta Gillespie. – A város egyik leggazdagabb embere. – És az én féltestvérem – tette hozzá Rick. Francesca meglepődött, és a bíró is elképedt. – Nem ő a gyilkos – jelentette ki Francesca. – A rendőrség pedig tenni fogja a dolgát. – Ez botrányos! Micsoda nyomozás lesz ez így? Persze hogy azt állítják, nem a maga féltestvére az igazi tettes. Gillespie ezzel kirohant a tárgyalóból, a felesége és a lánya pedig követte. Lydia az ajtóból még egyszer visszanézett Francescára. Arckifejezése furcsa volt. Kétségbeesett és esdeklő. Aztán ő is eltűnt. Rick rosszkedvűen dörzsölgette az állát. – Mit gondolsz? – kérdezte tőle Francesca. – Úgy tűnik, mind gyászolnak, és sejtelmük sincs, miért hagyta el őket Daisy, vagyis Honora. – Én még mindig azt hiszem, hogy a bíró mindent tudott. Nem szabadulhatok ettől az érzéstől. – Ezúttal nem vagyok biztos abban, hogy igazad van. Francesca nagyot sóhajtott. – Martha Gillespie talán valóban semmiről sem tudott. Lydia viszont szerintem kapcsolatban állt a nővérével, vagy legalább azt tudta, hogy New Yorkban él. – Ebben viszont igazad lehet – ismerte el Rick tűnődőn. Francesca csendben tépelődött. – És mit gondolsz arról a pillantásról, amelyet Lydia kifelé menet vetett rám? – kérdezte végül. – Olyan volt, mintha segítséget akarna kérni. Mit jelenthet ez? – Igen, valóban elveszettnek tűnt, de ennek a bánat is oka lehet. Ezt Francesca is elképzelhetnek tartotta. Gondolatai aztán más irányt vettek. – Rick, nem engedted ki Caldert? Nem volt lent a fogdákban, amikor megjöttem. – A lány sokáig nem kapott választ, és egy pillanatra kihagyott a szívverése. – Rick? – Nem bánhatok vele másként, mint bárki mással. Jézusom, Francesca, nekem a politikusokra, a papságra és apád barátaira is gondolnom kell. És természetesen a sajtóra is. – Mit akarsz ezzel mondani? A férfi nem tudott a lányra nézni. – Caldert letartóztattuk Daisy meggyilkolásának vádjával.

14. FEJEZET 1902. június 5., csütörtök 14 óra Leigh Anne figyelmesen nézegette Maggie Kennedyt, aki Katie-nek és Dotnak készített ruhákat, amelyekre a kislányoknak sürgősen szükségük volt. A varrónőt Rick ajánlotta a feleségének. Leigh Anne tudta, hogy a fiatalasszonyt nemcsak a lányok édesanyjához fűzte barátság, hanem Francesca Cahillnek is jó barátnője, és az ő legutóbbi nyomozásakor megtámadták. A csinos, vörös hajú teremtés nagyon kedvesnek tűnt. Meglepően jó modora volt, amelyre nyilván kemény munkával tett szert. Feltűnően kék szemét azonban valamiért szomorúság árnyékolta. Leigh Anne először megütközött a férje javaslatán. Nem tetszett neki a gondolat, hogy a kislányok múltjából bárki is belépjen az életükbe. Addig semmiképpen sem, amíg nem tudják, mit tervez valójában O’Donnell. Rick azonban elmesélte, hogy Maggie özvegy, és elveszítette az állását a gyárban, ahol korábban dolgozott, viszont négy gyereket kell táplálnia. Ez végül döntő érvnek bizonyult, és Leigh Anne megbízást adott Mrs. Kennedynek. Miután megismerte, már örült, hogy így döntött. Igazán kellemesnek találta Maggie társaságát. A fiatalasszony most éppen Dot fölé hajolt, aki úgy tett, mintha egy gyönyörűen illusztrált mesekönyvet olvasna. Az Artúr királyt és Guinevere-t ábrázoló kép láttán az asszony nagyot sóhajtott, amin a kislány jót kacagott. Maggie-re azonban már láthatóan nem emlékezett. Sokszor áldás, hogy a gyerekeknek rövid az emlékezetük, gondolta Leigh Anne, és apró szúrást érzett a szívében. Azt kívánta, bárcsak ő is sok mindent kitörölhetne a múltjából. Lassanként felismerte, ha jó anyja szeretne lenni a kislányoknak, akkor el kell felejtenie azt a nőt, aki egykor volt. Elszomorodott, ha visszaemlékezett a mesés bálokra, amelyeken lélegzetelállító ruhakölteményekben táncolta át az éjszakát, de belátta, hogy nem a múltra kell gondolnia, hanem a jövőre. Szája szegletében mosoly bujkált, miközben elképzelte magát ősz hajú asszonynak, a lányokat pedig sok évvel idősebbnek. Ő persze még mindig tolókocsiban ült, de elégedettnek tűnt, a gyermekei pedig szépek és boldogok voltak. A képen, amely felvillant előtte, élete elválaszthatatlan részeként a jóképű és erős Rick is szerepelt. – Olvass! Olvass! – kiáltotta egyszer csak Dot. Leigh Anne visszatért a valóságba, és azt látta, hogy Katie – komolyan, mint mindig – megfogja a kishúga kezét. – Mrs. Kennedy azért van itt, hogy ruhákat varrjon nekünk. Igazán divatos ruhákat, amilyeneket a mama visel – magyarázta, aztán Leigh Anne-re pillantott, és mosoly suhant át az arcán. Az asszonynak megmelegedett a szíve. Ricktől tudta, hogy a kislányok apa nélkül nevelkedtek egy kényelmet nem igazán biztosító munkáslakásban. Katie most ugyan roppant komolynak igyekezett mutatkozni, a szeme azonban izgatottságtól csillogott. Leigh Anne már egy ideje elküldte az ápolót, ezért most maga fogta meg a tolószéke kerekeit, hogy odagördüljön a kanapéhoz, amelyen Maggie a gyerekekkel ült. Próbálkozását siker koronázta, és egyszeriben diadalérzet töltötte el. Csodák csodájára tud mozogni! Lehet, hogy a végén még valóban az az ősz hajú, boldog asszony lesz belőle, akinek az előbb elképzelte magát… – Segíthetek? – kérdezte Maggie, aki felugrott, és odasietett Leigh Anne-hez. Az asszony zihált kicsit az erőlködéstől, de maga is érezte, hogy a mosoly, amellyel megajándékozta Maggie-t, őszinte örömről árulkodik.

– Jól vagyok, Mrs. Kennedy, de azért köszönöm. – Behozzam a mintáimat? Vannak, akik először a részleteket kívánják tisztázni, mások viszont az anyagokat szeretnék előbb szemrevételezni. Sokan megváltoztatják a véleményüket a fazont illetően, ha megtetszik nekik egy szín vagy egy kelme. Maggie mosolygott, de a szeme nem csillogott. Leigh Anne szinte már rokonságot érzett vele attól, hogy az ő lelkét is szomorúság töltötte el. – Szívesen megnéznék néhány anyagmintát – mondta. – Azt viszont máris tudom, hogy Katie-t nárciszsárgában szeretném látni. Tetszene neked egy sárga ruha, Katie? Szerintem jól állna a hajad és a bőröd színéhez. A kislány lelkesen bólintott. – Nárcisz, nárcisz! Dot is nárciszt akar – sivalkodott a másik gyerek. Leigh Anne nevetve megfogta párnás kis kezét. – Neked, drágám, pasztellszíneket képzeltem el, halványzöldet és világoskéket. Ugye, hogy szép volna? Dot is felkacagott, és kitárta a karját. – Mama, mama! Leigh Anne öröme azonnal elpárolgott. Dot azt akarta, hogy emelje föl, és vegye őt ölbe. Ezt azonban nem tudta megtenni, és soha nem is fogja. Megint szomorúság tört rá, tízszer nagyobb erővel, mint korábban. – Így – mondta Maggie, mielőtt még Leigh Anne egészen átadhatta volna magát a bánatnak, és az ölébe ültette Dotot. Az asszony egy pillanatig magához szorította a kicsit, aztán rámosolygott Maggie-re, aki kedvesen nézett rá, és a tekintetében halvány nyoma sem volt szánakozásnak. – Köszönöm szépen. Egyetért a színválasztásommal? – Nem az én dolgom, hogy véleményt mondjak róla. – Én mégis kíváncsi lennék rá. Maggie elmosolyodott. – Úgy gondolom, Katie-nek az élénk színek állnának jól, Dotnak pedig a pasztellárnyalatok, ahogy ön is mondta. Leigh Anne lelki szemei előtt egyszer csak Benevente grófnő jelent meg, és eszébe jutott az a pletyka, amelyet tőle hallott. Gondolatban aztán hamar összerakta a képkockákat. – Ne haragudjon – mondta –, de nem ön az az asszony, akit a gyerekeivel együtt Evan Cahill úgy egy hónapja vacsorázni vitt egy étterembe? Maggie pirulva félrefordult. – Mr. Cahill nagyon kedves volt a gyerekeimhez. Mind a négyhez – dünnyögte, aztán hirtelen mosoly jelent meg az arcán. – Joel, a legidősebb Miss Cahill asszisztense. Evan, akarom mondani, Mr. Cahill gyakran meglátogatta a kicsiket, és süteményt, ajándékokat hozott nekik. – Az asszony hangja bánatos lett. – Egy ideje azonban már nem láttuk – mondta, ám aztán megint elmosolyodott. – Máris behozom a mintákat. Kint hagytam a bőröndöt az előszobában. Leigh Anne tűnődőn nézett a kisiető asszony után. Bízott benne, hogy a csinos teremtés nem szeretett bele egy olyan férfiba, akit soha nem kaphat meg, illendő módon legalábbis nem. Evan Cahillről ráadásul mindenki tudja, hogy nagy kujon. Bartollával tökéletesen összeillenek. Ebben a pillanatban Peter jelent meg a szalon ajtajában. – Mrs. Bragg? Mike O’Donnell keresi. – Küldje el! – kiáltotta Leigh Anne, és rémület fogta el. Mit akarhat O’Donnell? Igaz, dr. Feingold beadta a papírokat az örökbefogadáshoz, de az eljárás hónapokig is eltarthat. Leigh Anne egyszeriben rádöbbent, hogy nem várhat. Rick azt

mondta, gondja lesz O’Donnellre, és elintézi, hogy elhagyja New Yorkot. Ez a fickó azonban már megint itt van. Az asszony félelme dacára haragra gerjedt, és ez meglepő erőt is kölcsönzött neki. Megmarkolta a tolókocsija kerekeit, teljes erőből meglökte, és utolérte Petert, aki már visszaindult a bejárati ajtóhoz. Az előszobában, nem messze Maggie-től, ott állt Mike O’Donnell. Még ahhoz is volt képe, hogy rávigyorogjon Leigh Anne-re, aki ugyan tartott tőle, most azonban gyűlölte is. Ez az alak soha nem lehet részese a lányok életének! – gondolta. Olyan gyorsan gurult feléje a kocsijával, hogy a férfinak félre kellett ugrania előle. Peter megállította a tolószéket, mielőtt az a falnak ütközött volna. – Fordítson meg! – utasította Leigh Anne. Az inas eleget tett a felszólításnak, és az asszony most már O’Donnell-lel szemben ült. – Jó napot, Mrs. Bragg! – üdvözölte a férfi. – Szép az idő, és arra gondoltam… – Ne locsogjon nekem a szép időről! – szólt közbe Leigh Anne. – Mit akar? Miért jött ide? Peter, aki csak ritkán beszélt, tanácsokat pedig még annyira sem szokott osztogatni, lehajolt az asszonyhoz. – Máris kidobom, Mrs. Bragg – mondta. Leigh Anne azonban megfogta a kezét, hogy visszatartsa, és hűvösen nézett O’Donnellre. – Amint már mondtam, szép időnk van – folytatta a férfi –, és elvinném sétálni az unokahúgaimat. – Soha! – kiáltotta Leigh Anne. O’Donnell vigyora még szélesebb lett, de csúf és fenyegető is. – Jogom van hozzá, hogy sétáljak egyet a kis rokonaimmal – mondta. Leigh Anne biztos volt benne, hogy valójában el akarja rabolni a lányokat, és ő akkor soha többé nem látná őket. – Nem, nincs hozzá joga. A gyerekek most már nálunk élnek. Vér szerint valóban maga a nagybátyjuk, de számukra idegen. Nem engedhetem, hogy csak úgy elvigye őket sétálni. A férfi már nem mosolygott, csak rezzenéstelenül állta az asszony pillantását. – Ismerem a jogaimat, ugyanis ügyvédet fogadtam, aki kiokosított. Leigh Anne-nek kihagyott a szívverése. – Ügyvédet fogadott? Miért van szüksége rá? – kérdezte, de azt már csak remélhette, hogy nincs arcára írva a rémülete. – Nos, a lányok az unokahúgaim. Tudom, maguknak szép házuk és rengeteg pénzük van, de gondolkodtam a dolgon. A lányok hozzám és Beth nénikémhez tartoznak. Leigh Anne egész idő alatt érezte, hogy O’Donnell el akarja venni tőlük Katie-t és Dotot. Legszörnyűbb félelmei most beigazolódtak. Ez még annál is rosszabb, hogy ő soha többé nem tud majd járni. Rosszabbat elképzelni sem tudna. Maggie odalépett mellé. – Értesítse a férjét, asszonyom! – javasolta. Leigh Anne hallotta a szavait, de fejében teljes volt a zűrzavar. – Maga nem kínálhat nekik olyan életet, mint mi. És… mi szeretjük őket! – Ó, hogy ez milyen szép! Örülök, hogy szeretik őket, és igen, igaza van. Maguk csinos francia ruhácskákat és vadonatúj játékokat adhatnak nekik, én meg csak egy keményen dolgozó, istenfélő, egyszerű ember vagyok. A fejük felé tetőt, meleg ágyat, ételt és iskoláztatást azonban én is biztosíthatok a kislányoknak. – Örökbe kívánjuk fogadni őket, Mr. O’Donnell – mondta Leigh Anne, és már egész testében remegett.

– Valóban? Nem kellene erről esetleg engem is megkérdezniük? – A férfi színpadiasan a mennyezetre szegezte a tekintetét, mintha erősen törné a fejét. – Talán nem is annyira rossz ötlet – mondta végül, és összehúzta sötét szemét. – Küldje el a megtermett inasát és a hölgyet! – parancsolta. Leigh Anne ösztöne azt súgta, hogy ne tegyen eleget a felszólításnak. Peter sokszor bizonyult már Rick mellett jó testőrnek, és az asszony azt is tudta, hogy titokban fegyvert visel. – Kimenne, kérem, a ház elé? – kérdezte tőle, és bízott benne, hogy az inas megérti, mire gondol. Peter láthatóan nem értett egyet vele, de azért bólintott, és távozott. Ha O’Donnell azt tervezi, hogy megragadja a kislányokat, és elrabolja őket, az inas legalább útját állhatja. Leigh Anne aztán Maggie-hez fordult, de ő megelőzte. – Bemegyek a szalonba, és mutatok néhány anyagmintát a lányoknak – mondta. Aggódónak és ébernek tűnt, s feszült volt a hangja. Miután távozott, Leigh Anne magára maradt a cserzett arcú kikötői munkással, és megint félelem fogta el. – Miről akar beszélni velem? – Úgy sejtem, kegyed és a férje között nem igazán szoros a kapcsolat – mondta O’Donnell alattomos vigyorral a képén, aztán lehajolt az asszonyhoz. Az arcukat így csupán centiméterek választották el egymástól, és Leigh Anne hátrahőkölt. Nem akart ilyen közel lenni ehhez az alakhoz, de semmit sem tehetett, mert hátrafelé nem tudott gurulni a kocsijával. – Mit akar ezzel mondani? – Társalogtam egy keveset az urával – felelte O’Donnell mosolyogva. – Elmondtam neki, mennyire hiányoznak nekem a lányok. Leigh Anne szíve hevesen kalapált a félelemtől, és undor fogta el a férfi közelségétől. – Valóban hiányoznak nekem – tette hozzá O’Donnell. Az asszony nagyot nyelt, hogy meg tudjon szólalni. – Mennyit akar? – suttogta. – Mennyit kell fizetnünk azért, hogy békét hagyjon nekünk? – Meg akar vesztegetni, Mrs. Bragg? – Segítő kezet kínálok – nyögte ki Leigh Anne nagy nehezen. – Nehéz időket élünk, és maga a lányok nagybátyja. Szívesen segítek maguknak a nagynénjével. – Ez hallatlan nagylelkűségre vall öntől. O’Donnell sóváran Leigh Anne szájára szegezte a tekintetét, és neki elállt a lélegzete. A férfi úgy nézett rá, mintha meg akarná csókolni. Az asszony ösztönösen olyan erősen markolta a kocsija kerekét, hogy belefájdult a keze. Szemébe könnyeket csalt a tehetetlen düh. O’Donnell megérezte rajta, hogy fél, és elvigyorodott. – Nyomorék létére kegyed igazán csinos nő – mondta behízelgő hangon. – Két lábat rejt a takaros selyemruhája? Leigh Anne palástolni próbálta a rettegését, de a reszketését nem sikerült elfojtania. Fel akarta szólítani a férfit, hogy hagyja el a házat, és ki is nyitotta a száját, de a torkán egyetlen hang sem jött ki. Gyötrődését O’Donnell még tovább is növelte, mert két oldalról a tolókocsija karfájára tette a kezét, és így csapdába ejtette őt. – Lehet, hogy a lábai nem is érdekelnek – folytatta fojtott hangon –, mert minden más gyönyörű magán. – Mennyit akar? – hebegte Leigh Anne az utolsó erejével. A férfi nem válaszolta meg a kérdését, csak benyúlt ezüstszürke ruhája gallérja alá, és megérintette a bőrét. Az asszonyt kirázta a hideg, mire O’Donnell ocsmány nevetést hallatott, aztán hirtelen felegyenesedett.

– Jól mondta, nehéz időket élünk. És igaza van, most már szinte rokonok vagyunk, nekem pedig elkel a segítség. De tudja mit? Nem szeretném magamra haragítani a rendőrfőnököt – tette hozzá megjátszott ártatlansággal. Leigh Anne azonnal megértette. – Megadom, amit akar, és senkinek nem fogok beszélni róla. Még az uramnak sem. – A hölgy nemcsak gyönyörű, hanem még okos is! – O’Donnell tekintete hideg volt. – Holnap estig kap időt. Tizenötezer dollár elég lesz – közölte, és egy fenyegető pillantás után elhagyta a házat. Leigh Anne reszketett, mint a nyárfalevél, és rosszullét környékezte. Peter besietett hozzá a bejárati ajtó elől. – Szeretném felhívni Mr. Bragget – mondta. – Ne! – tiltakozott az asszony rémülten. Látta, hogy az inas hitetlenkedőn mered rá, és valahogy sikerült elmosolyodnia. – Jól vagyok – állította. – És nem kell felhívnia a férjemet – tette hozzá határozottan. Peter lassan bólintott. – Értettem, asszonyom. O’Donnell tizenötezer dollárt akar. Ez csillagászati összeg volt, és Leigh Anne huszonnégy órát kapott arra, hogy előteremtse. Rickhez nem fordulhat segítségért. Valakitől azonban majd kölcsönkéri a pénzt, holnap pedig átadja O’Donnellnek, hogy aztán örökre tűnjön el az életükből. – Peter, álljon elő a kocsival! – utasította az inast. – El kell mennem. A városi börtön nagy, majdnem szabályos négyzet alakú téglaépület volt, nem messze a belvárostól. A hosszú, sötét és sivár folyosók tökéletesen illettek Francesca hangulatához. Tudta és értette, hogy Rick kényes helyzetbe került. A féltestvére ügye akkora port vert fel, hogy még a polgármester is azt várta tőle, tartóztassa le Calder Hartot. Francesca azonban úgy érezte, soha nem fogja megbocsátani neki, hogy engedett ennek a nyomásnak. És azt sem, hogy a hírhedt városi börtönbe küldte Caldert. Lelki szemeivel láncra verve látta a szerelmét, miközben egy fegyőr mögött a látogatóhelyiségbe tartott. Újra meg újra elmondta magának, hogy óvadék ellenében hamarosan ki fogják engedni Caldert. Nem volt azonban biztos abban, hogy ha ő bíró lenne, engedélyezné egy ilyen gyanúsítottnak az óvadék letételét. Beszélnie kell egy ügyvéddel. És legfőképpen persze meg kell találnia Daisy valódi gyilkosát, hogy Caldernek ne kelljen még több megaláztatást elszenvednie. A négyzet alakú látogatószoba kicsi volt, és egy faasztal állt a közepén. A helyiség egyik falába nagy ablakot vágtak, hogy az őrök szemmel tarthassák a foglyokat és a látogatókat. Francesca ijedten nézett a másik oldalon nyíló vasajtóra. Alig várta, hogy láthassa Caldert, de kétségek is gyötörték. Amikor végre kinyílt az ajtó, azonnal látta a szerelmén, hogy nem örül neki. Nem rabruhát viselt, hanem ugyanazt a sötét nadrágot és fehér inget, amelyet előző este. Lábán nem volt lánc, de a kezét összebilincselték. Francesca oda akart menni hozzá, az őr azonban visszatartotta. – A foglyok veszélyesek lehetnek, hölgyem – figyelmeztette. A lány haragosan megpördült a tengelye körül. – Ő itt a vőlegényem! – Már nem vagyunk jegyesek, Francesca – emlékeztette Calder. – Csak öt perc a látogatási idő. Kérlek, ne veszekedjünk! – Nem vártalak – mondta a férfi. – Vigyenek vissza a cellámba! – szólította fel aztán az őrt, és az ajtóhoz indult. – Rendben, uram. Ahogy parancsolja. – Ne! – kiáltotta Francesca elképedten.

Calder megállt, és lassan megfordult. – Megkértelek, hogy ne gyere ide – mondta egészen nyugodtan. – Mit akarsz tőlem? Minden egyes szó tőrdöféssel ért fel. – Semmit sem akarok tőled, Calder. Azért jöttem, hogy lássam, jól bánnak-e veled. A férfi szeme komoran megvillant. – Gazdag ember vagyok, Francesca. Mindenkit megkentem a börtönben. Úgy bánnak velem, mint egy királlyal. Reggelire bélszínt kaptam. Most már, hogy tudod ezt, jobban érzed magad? – kérdezte gúnyosan. – Nem. Csak akkor fogom jobban érezni magam, ha elkerülsz erről a borzalmas helyről – felelte a lány, és nagyon haragudott Rickre. – Szóval különleges bánásmódban részesülsz? – Igen. Bragg pedig csak azt tette, amit tennie kellett. Nem hiszem, hogy lett volna más választása. – Most meg egyszeriben a védelmedbe veszed? – kérdezte Francesca, és nem akart hinni a fülének. – Igen, egyszeriben a védelmembe veszem. Akár hiszed, akár nem. – Calder arca elfelhősödött. – Sajnálom, hogy az ördögnek tartoztál ezzel az úttal. Most azonban te vagy az utolsó ember, akit látni szeretnék. A lány haragja most már utat tört magának. – Nem viselkedhetsz így velem! Tévedsz, ha azt képzeled, hogy a körülmények feljogosítanak a gorombáskodásra, aztán később majd megint a legjobb barátok leszünk! – Most fenyegetsz? Francesca egyszeriben tisztába került a hatalmával. Calder hosszú hónapok óta igényt tartott a barátságára. Sőt egyenesen azt állította, hogy nem tudna nélküle élni. – Kérd meg az őrt, hogy hagyjon kettesben bennünket! Mondd meg, hogy nem öt percre van szükségünk, hanem negyedórára. A férfi halvány mosolyra húzta a száját. – Gyorsan tanulsz, Francesca. – Tőled – vágott vissza a lány. Calder a közvetlenül mögötte álló fegyőrre nézett. – Azt hiszem, hallotta a hölgyet. – Igen, uram – felelte a megtermett férfi, és elhagyta a helyiséget. Calder arcáról még mindig nem lehetett leolvasni az érzéseit, de a hangja lágy volt, amikor megszólalt: – Nem hittem volna, Francesca, hogy ilyen goromba is tudsz lenni. – Nem vagyok goromba, és téged sem fenyegettelek meg – mondta a lány, de már tudta, hogy megtalálta a férfi sebezhető pontját. – Nem számíthatsz a barátságomra, hogy aztán a következő pillanatban meg ne kérj belőle. Calder habozott, és Francesca látta a szemén, hogy súlyos küzdelmet folytat önmagával. A legszívesebben megnyugtatón a karjába zárta volna, mert érezte, hogy közel sem annyira bizakodó, mint mutatja. Nem engedett azonban a késztetésének, hanem csak megkerülte az asztalt, és közvetlenül Calder előtt állt meg. – Mit akarsz megtudni tőlem? – kérdezte a férfi gyanakvón. El akarja terelni a szót a személyes dolgokról, gondolta Francesca. Ez azonban most neki sem volt ellenére. – A családod felfogadta a város legjobb védőügyvédjét – mondta. – Tudom. Charles Gray már járt itt. – Mikor lesz az óvadéki tárgyalás? – Nem szeretném, ha ott lennél.

A lány eleresztette a füle mellett a figyelmeztetést. – Mit gondolsz, mikor engednek ki óvadék ellenében? – Mivel érhetem el, hogy megígérd, nem jelensz meg a tárgyaláson? Ha még mindig olyan sokat jelentek neked, ahogy állítod, akkor próbálj megérteni! A sajtó ott lesz a bíróságon. Ha eljössz, az újságírók keselyűként fogják rád vetni magukat. Francesca erre nem gondolt, és ha nem is szívesen, de igazat kellett adnia Caldernek. Nem akarta még ő is szaporítani a gondjait. Szenvedélyes ellenkezése azonban legfőképpen azt bizonyította a számára, hogy még mindig számít neki valamit. – Megígérem, hogy távol maradok a tárgyalástól – mondta. Calder vonásain megkönnyebbülés oldotta a feszültséget. – Köszönöm. A tárgyalás két óra múlva lesz. Nem kell aggódnod, minden el van rendezve. Szabadon fognak bocsátani. Francesca agyában világosság gyúlt. Megvesztegették a bírót, és a tárgyalás csupán formaság lesz. A lány ugyan megvetette a korrupciót, most azonban csak arra tudott gondolni, hogy Caldernek ki kell szabadulnia. – A bizonyítékok ellenem szólnak. Nincs az az épeszű bíró, aki szabadon bocsátana – mondta a férfi. Francesca ösztönösen megragadta a karját. – Nem szükségszerű, hogy úgy legyen, de nem fogok vitatkozni veled. Azt akarom, hogy kikerülj innen. Akár ilyen áron is. Calder félrefordult, de a lány előtte még mintha félelmet olvasott volna ki a szeméből. Csakhogy ezt a férfit soha életében nem látta még félni. Biztosan tévedett. – Nem hittem volna, hogy megérem majd azt a napot, amikor feladod az erkölcsi elveidet – jegyezte meg Calder. Francesca megértette, hogy a férfi ebben újabb bizonyítékot lát arra, hogy lezüllesztette őt magához. Egyszeriben az is eszébe jutott, hogy hazugságra bátorította Alfredet. – Olyan gyilkosságért csuktak le, amelyet nem követtél el. Ártatlanul ülsz börtönben! – kiáltotta. Calder kétkedő pillantást vetett rá. Tekintete azt üzente, hogy Francesca az ő kedvéért megtagadja azokat az értékeket, amelyeket eddig mindennél fontosabbnak tartott. – Gillespie-ék itt vannak a városban – váltott témát a lány. – Az előbb beszéltem velük, és innen majd Rose-hoz megyek. A bíróval kapcsolatban kétségeim vannak. Szerintem nem volt számára újdonság, hogy a lánya más néven itt él New Yorkban. Daisy húga pedig tud valamit, vagy akar valamit tőlem. Ebben egészen biztos vagyok. – Azt hiszed, hogy Gillespie megölte a saját lányát? – kérdezte Calder metsző hangon. – Nem, bár Bragg ezt a lehetőséget sem zárja ki. A bírónak nyilván roppant kínos lett volna, ha kiderül, hogy Daisy az ő lánya. – Igen, a hivatása és a tekintélye miatt Daisy időzített bombát jelentett a számára – mondta Calder. – Én mégsem tudom elképzelni, hogy egy apa meggyilkolná a lányát. Francesca tudta, hogy a férfi a saját megölt gyermekére gondol, aki meg sem születhetett. – Mindenkinek szabad gyászolnia, Calder. A férfi nem vett tudomást a megjegyzésről. – Általában te szoktál olyan következtetésekre jutni, Francesca, mint most Bragg – jegyezte meg. – Tudom. Én azonban Rose-t gyanúsítom. Már csak azért is, mert téged valaki szántszándékkal befeketített. – A Daisyhez fűződő viszonyom nem volt titok. Aki megölte, aztán pedig másra akarta terelni a

gyanút, könnyen arra a felismerésre juthatott, hogy megúszhatja a dolgot, csak rám kell hozzá mutatnia. – Az a valaki kést rejtett el a hintódban – emlékeztette a lány Caldert. – A rendőrség kiderítette már, hogy azzal a késsel követték-e el a gyilkosságot? – Még nem, és ezt valószínűleg nem is tudják egyértelműen megállapítani. Azt viszont bizonyíthatják, ha nem ez volt a gyilkos fegyver. Calder elmosolyodott. Csak egészen halvány mosollyal ajándékozta meg a lányt, neki mégis nagyot dobbant a szíve az örömtől. – Senki sem céltudatosabb nálad, ha nyomozásról van szó, Francesca. – Ilyen vagyok, nem tehetek róla. Állandóan ezen töröm a fejem. Calder, kérdeznem kell tőled valamit Daisy pénzügyeiről. A férfi bólintott. – Igen? – Májusban nyolcezer dollárt fizetett be a számlájára, tíz nappal később pedig még tizenkétezret. Te adtad neki ezeket az összegeket? Francesca magában azon imádkozott, hogy ne így legyen. Caldert szemlátomást meglepte, amit hallott. – Nem, nem én adtam. Miért tettem volna? – Hála az égnek! – kiáltott fel a lány megkönnyebbülten. – Féltem, hogy talán ki akartad fizetni Daisyt. – Miért akartam volna? Mert megnehezítette az életünket? Azért, mert nem volt hajlandó kiköltözni a házamból? Türelmes ember vagyok, és ha valóban kenyértörésre akartam volna vinni a dolgot, akkor nem állom tovább Daisy költségeit. Úgy döntöttem azonban, hogy nem hangolom még jobban magam ellen. A jövő hónapban így is, úgy is elköltözött volna. – Aztán bejelentette, hogy terhes – felelte Francesca, és éberen figyelte Calder arcát. A férfi szemében szomorúság jelent meg, aztán elfordult, és járkálni kezdett. Francesca nem értette, miért nem akarja megosztani vele az érzéseit. Odalépett hozzá, és megfogta a karját. – Calder, rám mindig számíthatsz. A férfi hirtelen visszafordult hozzá. – Sejted, ki fizethette le Daisyt? – kérdezte. Francesca elámult. – Úgy gondolod, zsarolásból származott az a pénz? – Ahhoz túl sok, hogy egy kuncsaft adhatta volna. Ha helyes az elméleted, és Gillespie tudta, hogy itt él a lánya, természetesen ő is adhatta neki a pénzt. Nem ő lenne az első férfi, aki támogatta a gyerekét. A lány elgondolkodott azon, amit hallott. – Az összegeket azonban csak májusban fizették be. Ha Gillespie-től jött, az azt jelenti, hogy korábban nem tudta, hol van a lánya. – Ez valószínű. Francesca megszorította Calder kezét. – Neked biztosan jó kapcsolataid vannak a Bank of New Yorkkal. Hogyan deríthetném ki, honnan érkezett a pénz? Az mindenképpen forró nyom lenne. – Drágám, a fél bank az én tulajdonom. Beszélj Robert Millerrel, az elnökkel! Tőle megtudhatod, amit akarsz. Persze csak akkor, ha az utalás visszakövethető. – Kétlem, hogy Daisy egy bőröndnyi bankjeggyel sétált be a bankba. – Sosem lehet tudni. Calder oldalról Francescára pillantott, és találkozott a tekintetük. Szinte kézzel fogható volt

közöttük a kölcsönös vonzalom, és a lány tudta, hogy ezt a férfi is érzékeli. – Hogy vagy? Igazából hogy érzed magad? – suttogta. Calder komolyan nézett vissza rá. – Jól vagyok, de még jobban lennék, ha te nem jöttél volna ide. – Ha arra kérsz, hogy maradjak távol tőled, az olyan, mintha azt kérnéd, ne vegyek többé levegőt. Nem fogok elfordulni tőled. Képtelen lennék rá. A férfi kis ideig hallgatott. – Miért vagy ilyen hihetetlenül magabiztos? Miért tartasz ki mellettem? – kérdezte aztán. – Felszínes választ szeretnél hallani? – Nem igazán. – Azt hiszem, mondtam már neked, drágám, hogy beléd szerettem, amilyen ostoba vagyok. – És még mindig szeretsz. Calder ezt megállapította, nem pedig kérdezte, de a szeméből Francesca bizonytalanságot olvasott ki. Előtte megint megjelent az a kisfiú, aki állandóan rossz fát tett a tűzre, hogy magára vonja a figyelmet, mert magányosnak érezte magát, és úgy gondolta, senki sem szereti. – Még mindig szeretlek. – Komolyan nem akartam, hogy valaha is így láss. – Hogyan? – adta a butát a lány, bár értette a férfit. A hatalom a megmenekülést jelentette számára, a börtönben azonban hamar tehetetlenné változhat. – Reggelire bélszínt kapsz, és a fegyőrök Mr. Hartnak vagy uramnak szólítanak. Igen, bilincs van rajtad, és nem mehetsz ki innen. Ez azonban nem teszi semmivé a teljesítményeidet, mindazt, amit eddig az életben elértél. Calder már majdnem mosolygott. – Kíváncsi vagy az igazságra? A lány ijedten habozott kicsit. – Igen – felelte végül. – Az egyetlen valódi teljesítményem te vagy. – Ez aligha igaz. Tizenhat éves korodban eljöttél otthonról, méghozzá üres zsebbel. Gondolj arra, mekkora vagyont halmoztál fel azóta! Gondolj a műgyűjteményedre és a cégeidre! Ez mind komoly teljesítmény. – De mind közül az egyetlen valódi az volt, hogy meggyőztelek téged, legyél a feleségem. Francesca magában azt találgatta, tudja-e Calder, milyen romantikus, amit most mondott. – Nem emlékszem, hogy igazán győzködnöd kellett volna – felelte gunyorosan, de közben a férfi forró csókjaira kellett gondolnia, és érezte, hogy elpirul. – Erősen vonzódtunk egymáshoz, és ez megkönnyítette a dolgomat – mondta Calder. – Nem azon múlt – válaszolta a lány, és ő is elkomolyodott. – Megmutattad nekem, hogy a kétes híred ellenére, amellyel egyébként előszeretettel kérkedsz is, valójában nagyon jó és önzetlen ember vagy. – Mikor fogsz végre kételkedni bennem? – kiáltotta a férfi. – Soha – felelte Francesca teljes meggyőződéssel. – Semmi sem változott, Calder. Te vagy a legnagyobb hatalmú férfi, akit ismerek. Még most, a börtönben és bilincsben is számolni kell a hatalmaddal. – Nem gondolod, hogy minden megváltozott? – kérdezte Calder lassan. – Daisy halott. A gyerekem halott. Engem gyilkossággal vádolnak. És mi már nem vagyunk jegyesek. A lány egy fájdalmas pillanatig elgondolkodott a férfi szavain. – Az a te döntésed volt, nem az enyém. És soha nem is lesz az – válaszolta végül. – Az érzéseim nem változtak, és tudom, hogy a tieid sem. Francesca lelke ujjongani kezdett, mert Calder nem kapta el róla a tekintetét, hanem még

mindig egyenesen rá nézett. – Az érzéseim soha nem fognak megváltozni – mondta nagyon nyugodtan. – Nem akarom, hogy itt láss, de az életemben te maradsz a napsütés. Még most is az vagy, ezen a vigasztalan helyen. Szavai meghatották a lányt, de a bizonytalanságát nem oszlatták el. A lelke mélyén azt érezte, hogy veszélyes útelágazáshoz érkeztek, s miután ő megoldja az esetet, Calder talán egyedül marad hátra egy elhagyott ösvényen. – Azt szeretném, hogy mindig is napsütés legyek az életedben – suttogta. – Hogy soha többé ne kelljen magányosnak lenned. De ha becsukod az ablakokat és összehúzod a függönyöket, akkor hogy jussak be hozzád? A férfi vonásai szomorúságról és gyötrődésről árulkodtak, de talán kétségbeesettségről és kétkedésről is. – Nem tudom – suttogta, és előrehajolt. Megbilincselt kezét Francesca arcára tette, és benne remény ébredt. Calder ajka az övéhez ért, de a könnyed érintésből már hamar sürgető, félreérthetetlen felszólítás lett. Francesca megmarkolta a férfi vállát, és azt kívánta, hogy Calder soha ne engedje el őt. Szerelmese csókja tüzesebb, követelőbb lett, ám végül elhúzódott tőle. A lány a szemébe nézett, és elmosolyodott. – Ez soha nem múlik el, bármi is történjék. – Nem, soha nem múlik el – válaszolta Calder, és hátrált egy lépést. – Menned kellene – mondta. Igaza volt. Francesca már az ajtónál járt, de hirtelen megállt. Eszébe jutott, hogy elfelejtette megkérdezni Caldert arról a pénzről, amelyre Ricknek szüksége lenne, hogy kifizethesse Mike O’Donnellt. –Mi van? – Ricknek is gondjai vannak. Calder meglepődött. – Ha arra célzol, hogy ez a nyomozás a fejébe kerülhet, nem lesz lelkifurdalásom – mondta. – Az állása már többször is kockán forgott. – Most nem a munkájáról van szó, hanem a családjáról.

15. FEJEZET 1902. június 5., csütörtök 15 óra Calder még jobban elámult. – Mit akar ez j elenteni? – Felbukkant egy Mike O’Donnell nevű férfi, aki Katie és Dot nagybátyja. Züllött alak, bár azt állítja, hogy csak volt az, mert időközben jó útra tért, és eltalált Istenhez. Nem tudom, hallottál-e arról, hogy Rick és Leigh Anne örökbe akarja fogadni a lányokat. O’Donnell viszont volt olyan kedves, hogy felajánlotta, majd ő felneveli őket. – Miért nem csukja le Bragg zsarolásért? – Mert egyenesen soha nem kért pénzt, és Rick félti Leigh Anne-t. Ő még mindig sérülékeny, és nem biztos, hogy kibírna egy elhúzódó pereskedést. Azt javasoltam Ricknek, fizesse ki O’Donnellt, hogy aztán az az ember örökre elhagyja New Yorkot. Calder hamar megértette, mire gondol Francesca. – Sejtem, mi jár a fejedben, de a féltestvérem tőlem soha nem fogadna el pénzt – mondta. Lehet, hogy nem is akar adni neki? – gondolta a lány. – Ezt nem tudhatod, amíg nem ajánlod fel neki a segítségedet. Segítenél rajta, ha megengedné? – kérdezte indulatosan. A férfi szeme is haragosan villogott. – Természetesen! Örömmel adnék pénzt neki. De úgy gondolom, ő inkább meghalna, semmint hogy az adósom legyen. Francesca megkönnyebbült. Végszükségben Calder mégis segítene a féltestvérének. – Rathe és Grace a héten Newportban van. Kihez fordulhatna még Rick? Megmondhatom neki, hogy te felajánlottad a pénzt? – Dühös lesz, mert beleütötted ebbe az orrodat, Francesca, és a háta mögött segítséget kértél tőlem. – Mi mást tehetnék? Várjak, amíg ő maga fordul hozzád? – Az ezer évig is eltartana. – Calder elgondolkodott. – Jól van, ajánld fel neki a pénzt! De figyelmeztetlek, Bragg nem lesz hálás. – Az nem érdekel. Szerintem ez a legjobb megoldás, főleg azok után, amiken Leigh Anne már keresztülment. Ki kell fizetni O’Donnellt, hogy örökre tűnjön el. Neki is úgy lesz a legjobb, és a lányoknak is. Calder a fejét csóválta. – Rád valóban a végsőkig lehet számítani. – A bátyádnak ugyanúgy, ahogyan neked. – Ezek szerint mind a ketten a szerencse fiainak mondhatjuk magunkat, igaz? Mert egyformán kedvesek vagyunk a szívednek. Calder szemlátomást nem felejtette el a romantikus kis közjátékot Francesca és Rick között, és soha nem is fogja. – Biztos, hogy nekünk most az én Rickhez fűződő barátságomon kell veszekednünk? A férfi kifürkészhetetlen tekintettel nézett a lányra. – Letelt a negyedóránk, Francesca. – Calder… – Menned kell. Maggie az egyetlen asztal fölé hajolt, amely elfért kis bérlakásukban, és buzgón varrt egy

olajlámpás fényénél. Nemrégiben elveszítette az állását a Moe Levy gyárban. A cégvezető azt mondta neki, azért bocsátja el, mert túl sokat hiányzott, és semmiféle magyarázat nem bírta rá a döntése megváltoztatására. Az sem, hogy a fiatal özvegynek négy gyereket kell etetnie. Mielőtt azonban Maggie akár csak egy napot is álláskereséssel tölthetett volna, Francesca kíséretében megjelent nála Lady Montrose, és megrendelt tőle négy új ruhát, természetesen ugyanannyi alsóneművel együtt. Francesca is megbízást adott egy estélyi ruhára, noha valójában nem volt rá szüksége, hiszen Maggie nemrégiben többet is varrt neki. Joel ugyanakkor fizetésemelést kapott. Amint pedig Maggie elkészült Lady Montrose ruháival, Mrs. Bragg egy teljes ruhatárat rendelt nála a kislányainak. Az asszony abbahagyta a varrást, és elgondolkodott. Mary O’Shaunessy a barátnője volt, és a halála még mindig fájt neki. Árván maradt gyermekei számára viszont szerencse a szerencsétlenségben, hogy Braggék magukhoz vették őket. Katie és Dot szemlátomást kivirult a szerető gondoskodásnak köszönhetően. Leigh Anne egyértelműen anyai érzéseket táplál irántuk. Amikor eszébe jutott, milyen bátran és rettenthetetlenül viselkedett az asszony Mike O’Donnell-lel szemben, Maggie még most is megborzongott. Nem ismerte ugyan Mary fivérét, azt azonban tudta, hogy a barátnője mindig félt tőle, amikor a férfi leitta magát. Maggie gyengéden végigsimított a világossárga anyagon, amelyen dolgozott. Talán az is szerencse a szerencsétlenségben, hogy őt elbocsátották a gyárból. Eleinte azt hitte, Francesca beszélte rá a nővérét, hogy jótékonyságból rendeljen nála ruhákat. A próbák során azonban jobban megismerte Connie-t, és már-már barátság szövődött közöttük. Francesca nővére rendkívül elegáns és előkelő hölgy volt, de ugyanolyan kedves, melegszívű és előzékeny is, mint a testvére. Maggie ma már azt is tudta, hogy Lady Montrose sem csak jószívűségből varratott vele új ruhákat, hanem azért, mert nagyon tetszett neki az a két estélyi, amelyet ő a húgának készített. Most, Leigh Anne Bragg rendelésével talán sikerül önálló varrónőként boldogulnia. Lehet, hogy nem is kell megint egy gyárban elhelyezkednie. Sok éve, még a férje halála előtt volt egy buta, de csodálatos álma. Arról ábrándozott, hogy egy nap majd saját ruhaboltja lesz egy remek környéken, például a Union téren. A társaság legelőkelőbb hölgyei térnének be hozzá, hogy felkínálhassa nekik a szolgálatait. Néhány vevőt vissza is kellene utasítania, mert ő lenne a város egyik legkeresettebb női szabója. A férje osztotta ezt az álmát, és megígérte neki, hogy egy szép nap valóban saját üzlete lesz majd. Ez persze képtelenség volt, és Maggie senki másnak nem is beszélt róla, mert jól tudta, hogy mindez csak buta vágyálom. Ő azzal is beérte volna, ha éjszakánként varrhat elegáns hölgyek számára, miközben nappal szobalányként vagy a gyertyagyárban dolgozik. Ez elég lett volna ahhoz, hogy szűkösen, de megéljen a gyerekeivel. Most azonban váratlanul úgy alakult, hogy talán nem is kell majd csak éjszakánként varrnia. Ez valóságos csoda, és majdnem olyan, mintha megvalósult volna az álma. Ha tetőt tud biztosítani a gyerekei feje fölé, és négy kis ágyat, amelyben alhatnak, boldognak mondhatja magát. Mi másra lenne még szüksége? Lelki szemei előtt hirtelen egy sötét hajú, jóképű férfi jelent meg. Azonnal megpróbálta azonban elhessegetni magától a képet. Cérnát fűzött be a tűbe, és kipislogta nemkívánatos könnyeit. Nem akarta tudni, miért szöktek a szemébe, és fürge ujjakkal folytatta a varrást. Egyszer csak kopogtattak. Paddy és Matt ugyanabba az iskolába járt a közelben, de ők soha nem kopogtak, amikor hazaértek, hanem csak visongtak és kiabáltak. A kis Lizzie a padlón kuporgott, és legújabb tulajdonait vizsgálgatta. A két plüssállatot, egy tarka macskát és egy bozontos kutyát Evan Cahill hozta ajándékba, amikor a legutóbb itt járt. – Jövök! – mondta az asszony, miközben az ajtóhoz indult, de nem sikerült megakadályoznia,

hogy szomorúan szóljon a hangja. „Mindig is mondogattam neked, Maggie drágám, hogy ő nem hozzád való.” A férje ugyan már három éve meghalt, még akkor, amikor ő Lizzie-t hordta a szíve alatt, mégis még mindig itt volt Maggie-vel. Hónapok teltek el úgy, hogy nem hallotta a hangját, ám aztán hirtelen újra megszólalt, és bölcs tanácsokat adott neki. „Élned kell tovább az életedet, drágám. Valahol már vár rád valaki más, aki ugyanolyan kedves, ha nem is annyira gazdag és fess férfi. Aki boldoggá tesz majd téged, a kislányt és a fiúkat.” Maggie természetesen tudta, hogy a férjének igaza van. Ő soha semmit nem is várt Evan Cahilltől. Nem győzött csodálkozni a gyermekei iránt tanúsított érdeklődésén, a kedvességén, a mosolyán és a látogatásain. Azok azonban már a múlt részei. Evan hamarosan feleségül veszi a grófnőt. Maggie megdermedt, amikor kinyitotta az ajtót. Nem más állt vele szemközt, mint a varázsos Bartolla Benevente, aki szélesen mosolygott. – Jó napot! Maga Mrs. Kennedy, a varrónő? Maggie kitalálta, hogy a grófnő megbízást akar adni neki. Nagy nehezen viszonozta a mosolyát, és bólintott. A tekintete azonban önkéntelenül az előkelő hölgy hasára tévedt, mert Evantől tudta, hogy az ő gyerekét várja. A férfi nagyon boldogtalannak tűnt, amikor erről beszélt Maggie-nek, de ő úgy vélte, hogy Evan egy nap majd élete legnagyobb ajándékának fogja tartani azt a gyermeket. Ezt meg is mondta neki, a férfi azonban láthatóan nem hitt neki. A grófnő csillogó, királykék ruhát viselt, amely rásimult dús idomaira, és olyan mélyen kivágott volt, hogy valójában esti öltözéknek tervezhették. A drága szatént ugyanolyan értékes csipke díszítette, hozzá pedig színben illő zafírok ékesítették a fiatal özvegyet. Maggie nem tudta, mennyire előrehaladott a terhessége, látni azonban még nem lehetett rajta. Amikor rádöbbent, hogy illetlen módon bámulja a látogatóját, gyorsan elkapta tekintetét a hasáról. – Fáradjon be, grófnő! – hadarta, és sietve még pukedlizett is. Bartolla Benevente egy fejjel magasabb volt nála, s most álmélkodással vegyes leereszkedéssel nézett végig rajta. – Köszönöm – felelte, aztán lendületesen bevonult a kétszobás lakásba, és kíváncsian körbenézett. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna, bár már mindent tudok magáról. Hangja csöpögött a fölényességtől, ami bosszantotta Maggie-t. De talán csak túlságosan megszokta, hogy Cahillék és Lady Montrose egyenjogúként és egyenrangúként bánnak vele. „Te keményen dolgozó, istenfélő ír asszony vagy, drágám. Büszke lehetsz magadra, de soha nem fogsz az úri népek közé tartozni. Akkor sem, ha az a férfi megcsókolt.” – Én is hallottam már önről – felelte Maggie, és elvörösödött. Valóban minden tőle telhetőit megtett, hogy elfelejtse Evan Cahill csókját. Csak egyszer történt meg, és a férfi részéről bizonyára csupán hirtelen ötlet volt. Ő azonban hónapokig álmodott még róla titokban. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, grófnő. – Igazán? – Bartolla odapillantott az asztalra, amelynél Maggie a kis Katie nárciszsárga ruháján dolgozott. – És hol hallott rólam? – nézett aztán az asszonyra. Átható pillantása alatt Maggie elbizonytalanodott. Csak most fogta fel, hogy ők ketten nincsenek egy súlycsoportban. – Én… én… Francesca Cahill barátnője vagyok. És a családjáé – nyögte ki. Az arca lángba borult, és megint Evan jelent meg előtte, noha nem akarta. Most aztán végképp nem. – Estélyi ruhát kíván rendelni nálam? – kérdezte kétségbeesetten. – Én Párizsban dolgoztatok, kedvesem – felelte a grófnő hűvösen. – Magától aligha rendelnék bármit is.

Maggie-t megdöbbentette a hallatlan udvariatlanság, és meg sem tudott szólalni. – Azt mondta az imént, hogy Francesca Cahill barátnője? – kérdezte Bartolla. Maggie úgy érezte, csapdába esett. Semmiképpen sem akart összetűzni a grófnőivel, de lassan sejteni kezdte, miért jött el hozzá. – Mi van? Megijesztettem? – kérdezte Bartolla. Maggie ebben a pillanatban megértette, hogy ez a nő gyűlöli őt. Noha eddig úrinőnek gondolta, nem az. Ahhoz túlságosan gyűlölködő. Mesélt volna neki Evan a csókról? Más magyarázatot az asszony nem talált. – Nem tudom, miért jött el hozzám – suttogta. – Parancsol esetleg teát? – Nem ülök le magával az asztalához, hogy teázzam – sziszegte Bartolla harapósan. – Én grófnő vagyok! Az itáliai házam palota! Nem barátkozni jöttem magához, Mrs. Kennedy. – Evan tehát elmondta magának – felelte Maggie alig hallhatóan, és hátrált egy lépést. Szíve hevesen kalapált a félelemtől. – Hiba volt, de egyedül csak az én hibám. Nagyon sajnálom! Bartolla szeme dühösen villogott. – Mit kellett volna Evannek elmondania nekem? – akarta tudni. – Mit tettél, te kis kurva? Kitaláljam? Beugrottál az ágyába? Maggie elszörnyedve zihált a megalázó szó és a vádaskodás hallatán. – Nem! Olyat én soha nem tennék. Csak egy csók volt, egyetlen csók! Tudom, hogy önök össze fognak házasodni, és örülök neki. Soha többé nem fordul elő, grófnő! Bartolla felvonta sötét, megritkított szemöldökét. – Egy csók – ismételte meg. – Egyetlen csók? Maggie az ajkába harapott, és bólintott. – Nem lett volna szabad megtörténnie. – Ebben átkozottul igaza van. Ő nem a magafajtáknak való, Mrs. Kennedy, de erre már bizonyára maga is rájött. Az úriemberek csak változatosságot, olcsó kis kalandot keresnek a ringyóknál. Feleségül viszont olyan hölgyeket vesznek, amilyen én is vagyok. – Nem vagyok ringyó. Keményen dolgozom, hogy… – kezdte Maggie, Bartolla azonban félbeszakította. – Igen, dolgozik – mondta halkan. – Maga varrónő, ő Cahill, én pedig grófnő vagyok. És nyilván még a maga megzavarodott kis agya is képes a helyes következtetések levonására. Maggie-nek nagy nehezen sikerült megőriznie az önuralmát. – Semmi oka arra, hogy sértegessen. – Hogy jön ahhoz, hogy meg akarja mondani nekem, hogyan viselkedjem? – kelt ki magából Bartolla. – Felejtse el Evant, és vesse másra a kék szemét, vagy keservesen meg fogja bánni! Maggie dühösen és emelt fővel nézett a másik nőre. Vele így még soha senki nem beszélt. – Tisztában vagyok azzal, hogy különböző világokból származunk, és nem kell fenyegetőznie. A csók hiba volt, és nem fordul elő többé. – Nem fogom beérni üres fenyegetéssel, Mrs. Kennedy. Ugye, négy gyereke van? Maggie egyszeriben úgy érezte, hogy megállt az idő. A lakásban síri csönd lett. – Négy kisgyereke van – folytatta végül a grófnő álnok vigyorral az ajkán. – Szomorú volna, ha valamelyikükkel történne valami. Például ezzel az édes kislánnyal itt. Maggie, akár egy kicsinyeiért küzdő nőstény oroszlán, odaszaladt Lizzie-hez, és olyan hevesen rántotta a karjába, hogy a kislány panaszosan tiltakozni kezdett. – A gyerekeimet fenyegeti? – kérdezte az asszony a félelemtől és a haragtól reszketve. – Tartsa távol magát Mr. Cahilltől! Ő nem a magafajtákhoz való – felelte a grófnő, és az ajtóhoz indult. Ott azonban még megállt, és bosszúsan visszafordult. – Határozottan azt ajánlom, hogy küldje el Evant, ha felbukkanna itt. Jó napot, Mrs. Kennedy! – mondta még, aztán elhagyta a

lakást, és bevágta maga mögött az ajtót. Maggie óvatosan letette a földre a kislányát, aztán az ajtóhoz szaladt, és elhúzta rajta a reteszt. Eddig észre sem vette, hogy levegő után kapkod. Csak egy csók volt, gondolta, ám aztán nem tagadhatta tovább önmaga előtt az igazságot: fülig szerelmes Evan Cahillbe. Beleszeretett egy férfiba, aki rangban annyival fölötte áll, hogy akár az angol király is lehetne. És a grófnő valahogy megsejtette ezt. Az asszony nem is tudott arról, hogy könnyek folynak végig az arcán. Azt hitte, Bartolla Benevente ugyanolyan úrinő, mint Francesca és a nővére. Ő azonban a vagyona és az előkelő származása dacára visszataszító és gonosz teremtés, sőt ördögien gonosz. Maggie eddig őszintén boldog és szeretetteljes életet kívánt Evannek, most azonban elborzadt. Csakhogy a grófnő gyereket vár tőle, és a férfinak akkor is kötelessége, hogy feleségül vegye, ha Bartolla Beneventének silány a jelleme. A grófnőnek ahhoz viszont nem volt joga, hogy az ő gyerekeit fenyegesse. Maggie erről határozottan meg volt győződve, mégis az a szörnyű érzése támadt, hogy Bartolla minden szavát komolyan gondolta. Egyelőre azonban csak egyet tehetett: megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy nem kell aggódnia. Végül is soha többé nem fogja látni Evan Cahillt. Calder az ügyvédjével elhagyta a börtön épületét. Közben a csuklóját dörzsölgette, mert még mindig bőrén érezte a bilincs hideg fémjét. Nem volt biztos abban, hogy valaha is megszabadul majd ettől az érzéstől. Odakint szürke volt az ég, és lógott az eső lába, ő azonban sem a felhőkről, sem az utcában álló házakról nem vett tudomást. Még mindig a cellája piszkos falait látta maga előtt, a keskeny priccset, a mocskos mosdókagylót, a vasrácsot, a többi fogoly ellenséges, sóvár pillantásait. És Francescát, akit mélységesen megbántott, és aki soha nem fog lemondani róla. Legalábbis ezt állította. Noha pillanatig sem kételkedett abban, hogy óvadék ellenében ki fogják engedni, ruhája alatt a bőre mégis izzadságtól volt nedves. – Calder, ne merészeld eldobni azt a követ! A kis Calder azonban nem hallgatott a bátyjára, és teljes dühből elhajította a követ. Éppen odaértek a bátyja apjának házához. A bátyjának volt apja, igazi apja, és szép, kedves mostohaanyja, meg egy kisebb sereg öccse és egy kishúga is. Calder látta, hogy éppen csak elhibázta az ablakot. Kinevette Ricket, és futásnak eredt. Féltestvére azonban utolérte, és visszavitte. – Bocsánatot kell kérned. Miért csináltad ezt? Be akartad törni az ablakot? Azt akarod, hogy elküldjenek bennünket a háztól? Vagy csak téged küldjenek el? A kisfiú bocsánatot kért, aztán bizalmatlanul méregette a csinos, vörös hajú asszonyt, és várta, mit tesz most. Ő azonban nem verte meg, és még csak meg sem szidta. Szót sem ejtett a kőről, csak megkérte Caldert, hogy üljön le a konyhaasztalhoz, s kekszet és tejet adott neki. – Calder ellopta a noteszomat! Az egész család a kisfiú felé fordult. – Calder, valóban elvetted Rourke noteszát? Persze hogy elvette. Mert a mostohatestvére elkényeztetett kis királyfi volt, aki imádta a hülye noteszát, amelybe csupa sületlenséget írt bele, hogy jó jegyeket kapjon a hülye iskolában, amiért otthon persze csak még jobban szerették. – Az egy hülye notesz! - protestált Calder. Tudta, hogy este, amikor azt hiszik, maguk között vannak, a szülei az ő féktelen viselkedéséről beszélnek egymással, és most látta rajtuk a csalódottságot. Ő azonban csak örült ennek, mert nem volt szüksége erre a nagy családra, amelyik igazából nem is az övé.

A mostohabátyja apja bement vele abba a szobába, amelyen ő az öccsével és a férfi több másik fiával osztozott. – Nem teheted meg csak úgy, amire éppen kedved támad. Ezt te is tudod. Biztos vagyok benne, hogy tudod. Bocsánatot kell kérned Rourke-tól. A kis Calder a férfit figyelte, és arra várt, hogy annak rendje és módja szerint megbüntesse. Ő azonban csak nagyot sóhajtott, és Calder vállára tette a kezét. – Tudom, hogy nehéz neked, és hiányzik az édesanyád. Nehéz, ha elveszítünk valakit, és az is, hogy megtaláljuk a helyünket egy új családban. De kérlek, próbáld meg! Biztos vagyok benne, hogy különbséget tudsz tenni helyes és helytelen között. Calder elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Gyűlölt a gyerekkorára emlékezni. Akkoriban mindenáron az új családjához akart tartozni, akkor is, ha rosszul viselkedett. Kétségbeesetten figyelemre vágyott, annyira, hogy szántszándékkal ingerelte Braggéket, mert meg akarta tudni, szeretik-e a viselkedésétől függetlenül is. Ebben a küzdelemben azonban ő eleve bukásra volt ítélve. Nem tartozott a Bragg családhoz, de még csak a saját anyjáéhoz sem. Az emlék még ma is fájdalmas volt. Az anyjuk minden szeretetével az elsőszülött fiát, Ricket ajándékozta meg. Nem mintha Calder hibáztatta volna ezért. Lily túlságosan fáradt volt, később pedig túlságosan beteg, hogy elbírjon az ő vad természetével és a csínytevéseivel. Ezért aztán az idősebb fiú foglalkozott a lázongó fiatalabbal, és ez csak újabb engedetlenségekhez vezetett. Szinte már olyan volt, mintha az édesanyja egyáltalán nem is törődött volna Calderrel, aki mindent megtehetett, mert Lily olyankor is csak rámosolygott, ha rossz fát tett a tűzre, aztán hátrahanyatlott az ágyában. Végül pedig meghalt. A Braggek azonban eresebbek voltak nála. Mire hozzájuk került, Calder már megszokta, hogy bármit megtehet, amire kedve támad. Azzal is tisztában volt, hogy próbára teszi a családtagjait, és csak arra várt, hogy elegük legyen belőle, aztán küldjék el a háztól. Ők azonban nem siklottak át a viselt dolgai fölött. Mindent szóvá tettek, amit helytelennek tartottak, és minden alkalommal büntetést is kiróttak rá. Állhatatosan kitartottak, és nem mondtak le róla, de ez végül is mit sem számított. Ő nem tartozott a Braggekhez. Nekik még volt öt másik gyerekük, akiket szerettek. Calder kívülálló maradt. A többiek természetesen kedvesek is voltak vele, etették, ruházták, tetőt adtak a feje fölé, de meg is büntették, ha rossz és goromba volt, ám mindez semmin sem változtatott. Calder sajnálta azt a gyereket, akinek soha nem sikerült elfogadtatnia magát, aki mindig megmaradt nem kívánatosnak, és akit csak eltűrtek, előbb az anyja, aztán pedig a Braggek. Most pedig, hogy megölték Daisyt és a gyerekét, és az eljegyzése hivatalosan is felbomlott Francescával, magányosnak érezte magát. Emlékezetébe idézte, hogy az a kisfiú már régen nem létezik, mert ő nagy elégedettséggel örökre eltemette, de ez sem segített rajta. Most nagyon valószínű, hogy valóban el fogják küldeni. Börtönbe. – Minden jól ment, ahogyan az várható is volt – mondta az ügyvédjének nyugodtan, mintha nem gyötörnék félelmek. – Igen, minden jól ment, és nem kell aggódnia, Mr. Hart. A rendőrség meg fogja találni a valódi gyilkost, aztán lezárja az ügyet – felelte Gray teljes meggyőződéssel. A magas, sovány ügyvédnek mély, zengzetes hangja volt, amellyel akár Shakespeare-színészként is megállta volna a helyét. Basszusa már a tárgyalótermekben is többször komoly segítséget nyújtott neki. – Tudom, Mr. Hart, hogy felbontotta az eljegyzését Miss Cahill-lel, de ő nyomozóként már nagy hírre tett szert. Örülnék, ha továbbra is dolgozna ezen az eseten. Calder azonban nem akart Francescára gondolni. Életében eddig ő jelentette a fényt, világa azonban most ugyanolyan szürke volt, mint fölötte az égbolt.

– Nem aggódom – felelte színtelen hangon. Ez persze hazugság volt, de Gray ezt nem tudhatta. – Miss Cahill pedig, hogy őszinte legyek, független nő. Soha nem tudnám visszatartani attól, hogy nyomozásokat folytasson. Talán ez volt az oka annak, hogy ő hihetetlenül kívánatosnak találta Francescát, kívánatosabbnak minden más nőnél, akit ismert. Ha engedett ennek az érzésnek, szörnyen fájt neki a gondolat, hogy a lány többé nem lesz mellette az életben. De nem volt más választása, Francesca pedig idővel egyébként is átlátna rajta, és elhagyná. Mielőtt az ügyvéd válaszolhatott volna, a bíróság épületéből újságírók rontottak ki, akik jelen voltak Calder meghallgatásán. A nevét kiabálták, és egyszerre tucatnyi kérdést zúdítottak rá. – Mr. Hart! Milyen volt börtönben töltenie az éjszakát? – Sajnálja a szeretője halálát? – Igaz, hogy Miss Jones valójában Gillespie bíró lánya volt? Ön tudta ezt, uram? – Mit gondol, vádat fognak emelni ön ellen emberölésért? Gray az újságírók felé fordult, de előtte még odasúgta az ügyfelének: – Azt javaslom, Mr. Hart, hogy ön inkább távozzon. Majd én foglalkozom a firkászokkal. – Köszönöm – felelte Calder. Meglepte, hogy a sajtó máris kiderítette Daisy valódi személyazonosságát. Ez valószínűleg előnyös lesz a számára, mert úgy sejtette, hogy az információt Francesca szivárogtatta ki. Amikor megfordult, pillantása a féltestvérén akadt meg, aki éppen kilépett a bíróságról. Rick Bragg is jelen volt az óvadéki tárgyaláson, de tanúvallomást nem kellett tennie. Caldernek nem volt számára mondanivalója, ezért lement a széles lépcsőin, amelynek az aljában hatlovas hintója várta. – Calder! – kiáltott rá Rick, aki lesietett utána. – Nem gondoltam, hogy itt leszel – mondta neki Calder, de nem nézett rá. Rick azonban megfogta a karját, és maga felé fordította. – Miért nem? Sok mindenben nem értünk egyet, de azért testvérek vagyunk. Ki akartam mutatni, hogy támogatlak. Rick szemlátomást komolyan beszélt. Persze könnyű volt kimutatnia a támogatását, miután elérte, amit akart. Francesca visszanyerte a szabadságát. – Valóban? És most mit vársz tőlem? Hálát, köszönetet? Egy életre legyek a lekötelezetted? – Calder mögött pokoli negyvennyolc óra volt, és elveszítette az önuralmát. – Ó, várj csak, tudom már! Pénzre van szükséged, és tőlem akarsz kérni. Rick elsápadt, Calder azonban már nem tudta visszafogni magát. Határtalan élvezetet okozott neki, hogy kis időre nem csak egy gyilkossági ügy vádlottja, és nem az a férfi, aki elveszítette Francescát, hanem megint hatalma lett. – Szívesen adok kölcsönt neked. Amennyit csak akarsz, ahogy ezt Francescának már megmondtam – folytatta. – Viszont ellenszolgáltatást is kérek. Mégpedig azt, hogy találd meg Daisy gyilkosát. Nem akarok börtönbe menni. – Francesca pénzt kért tőled? – kérdezte Rick hitetlenkedőn. – Én semmit sem akarok tőled, ahogy soha nem is akartam. – Az volt az érzésem, hogy szorult helyzetbe kerültél – válaszolta Calder. Tisztában volt azzal, hogy támadóan viselkedik, noha a féltestvérének semmi köze nem volt Daisy és a születendő gyermeke halálához. Ahogyan ahhoz sem, hogy ő elveszítette Francescát. Éppen ellenkezőleg, ő maga nem akarta azt a gyereket, és ő vetett véget az eljegyzésének is. – Ha úgy döntök, hogy fizetek annak a fickónak, akkor majd a bankhoz fordulok – mondta Rick nyersen, aztán megfordult, hogy otthagyja Caldert, öccse azonban megfogta a karját. – Várj! – szólította fel. El kellett telnie néhány másodpercnek, amíg valamelyest megnyugodott.

Még mindig mérges és zaklatott volt, a fivére viszont nehéz helyzetbe került. – Valóban szívesen adok neked pénzt. Sajnálom, hogy faragatlanul viselkedtem, de kemény éjszakám volt. Francesca mindent elmesélt O’Donnellről. Neked most Katie-re és Dotra kell gondolnod, nem pedig a kettőnk vetélkedésére. – Te aligha vagy számomra vetélytárs – válaszolta Rick feszülten. – És ne akard megmondani nekem, mire gondoljak! Számomra mindig is a család állt az első helyen – tette hozzá. Ezzel egyértelműen arra célzott, hogy Calder viszont soha nem gondolt másra, csakis saját magára. – Mi sem természetesebb. Az erényesség és a családszeretet kéz a kézben járnak. Beszéljünk inkább olyasmiről, Rick, amit még nem tudok! Például elárulhatnád, mit teszel most, hogy Francesca és én már nem vagyunk jegyesek. – Te semmit sem változtál, Calder. Nem állod meg, hogy ne provokálj. Francesca mindig is kedves lesz nekem, és örömmel hallottam a szakításotokról. Ő túl jó hozzád. Többet érdemel annál, mint amit te megadhatsz neki. – Ebben véletlenül egyetértünk – válaszolta Calder. – Francesca azonban furcsamód igent mondott nekem, amikor megkértem a kezét. Erre valójában nem számítottam. – Hogy utasíthatott volna vissza, miután nem bírtad visszafogni magad, és elcsábítottad? – kérdezte Rick keserűen. – Nem csábítottam el. – Calder mérge egyszeriben elpárolgott. – Olyan mélyre soha nem süllyednék. Nem, ha Francescáról van szó – folytatta, és látta, hogy a féltestvére őszintén meglepődött. – De ha már ilyen őszinték vagyunk egymáshoz, mi a helyzet a te házasságoddal? Komolyan a feleséged mellett maradsz, miután megbénult? Várj, nem is ez a kérdés. Most, hogy Francesca újra szabad, megteszed végre azt, amit valójában mindig is meg akartál tenni, és megint udvarolni fogsz neki? Rick mélységes undorral nézett Calderre. – Tudhattam volna, hogy sejtelmed sincs, mit jelent a szeretet, a kötelességtudás és az odaadás. Nem tagadom, Francescának mindig is helye lesz a szívemben, de soha nem fordulnék el Leigh Anne-től. Soha, a legkevésbé akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rám. Calder megvetően felnevetett. – Nagyon egyformák vagytok Francescával. Szomorú, hogy mindig rossz volt számotokra az időzítés. – Miért csinálod ezt? Titokban Calder is ezt kérdezte magától. A gondolatba azonban, hogy Francesca visszatérhet Rickhez, valósággal belebetegedett. És biztos volt abban, hogy miután ő lelépett a színről, bátyja és a volt menyasszonya előbb vagy utóbb el fognak találni egymáshoz. – Azt tetted, amit tenned kellett, Calder – mondta Rick komolyan. – Francesca híre kifogástalan, és rettenetes volna, ha belekeveredne ebbe a botrányba. Szakítottál vele, és ez számomra azt bizonyítja, hogy valóban fontos neked. Tudom, hogy nem volt könnyű így döntened, de őt tetted az első helyre. Ez szép, önzetlen gesztus volt tőled. – Nem hiszem el, hogy bókolsz nekem! Rick csak megrántotta a vállát. – Megóvtad Francescát egy mocskos botránytól. Senki sem tagadhatja, hogy rendkívül lovagiasan jártál el. A féltestvére őszinte elismerése másodpercekre elnémította Caldert. – Kivételesen már megint egyetértünk – felelte végül. – Most nem szabad, hogy Francescát kapcsolatba hozzák velem. Ha róla van szó, mindig teljes köztünk az egyetértés. – Nem szívesen teszem, de igazat adok neked.

– Akkor ismerd el, hogy másban is igazam van! – Miről beszélsz? – Arról, hogy fogadd el tőlem a pénzt. Azt szeretném, ha Leigh Anne és a kislányok biztonságban lennének nálad – mondta Calder, és minden szavát komolyan gondolta. – Nem kell visszafizetned, amit adok. Tekintsd megkésett karácsonyi ajándéknak! – Nem fogadhatom el. – Nem engedi a büszkeséged? – kérdezte Calder hitetlenkedőn. – Az ég szerelmére, ez nem mocskos pénz! – Ha szükségem lesz rá, szerzek pénzt, de nem tőled – jelentette ki Rick. A megértés kérészéletűnek bizonyult közöttük. – Tudtam, hogy inkább meghalsz, semmint hogy egy centet is elfogadj tőlem – mondta Calder, és a hintója kilincsére tette a kezét. Most a fivére volt az, aki visszatartotta. – Valóban befejezted Francescával? Ő így gondolja, de én ismerlek. Nem csak újabb csel ez tőled? Calder megfejthetetlen nevetést hallatott, aztán beült a hintójába, és jelzett a kocsisnak, hogy indulhat. Miután elment Joelért, Francesca vele és Raoullal ahhoz a bordélyhoz hajtatott, amelyben Rose élt és dolgozott. A nő azonban nem volt ott, így aztán helyette Francesca a madámot, Mrs. Delaneyt kérdezte ki, aztán pedig két lányt is. Mind a hárman egybehangzóan azt mondták, hogy Rose az utóbbi hónapokban egyre dühösebb lett, és nemcsak Calderre haragudott, hanem Daisyre is. Nagyon megváltozott, mogorva, ellenséges lett, és elzárkózott a többiektől. Mrs. Delaney szerint nem békült ki Daisyvel, ugyanakkor azonban senki sem hitte, hogy gyilkolt volna. Miközben most Raoul megállt a kocsival Daisy házával szemközt, Francesca azon tépelődött, nem kerülné-e el Rose messzire a szörnyű tett helyszínét, ha valóban ő lenne a gyilkos. Ha viszont ártatlan, akkor a Daisy házában tett látogatása talán enyhítené a gyászát. Joel és Francesca éppen ki akart szállni a hintóból, amikor kinyílt a szemközti ház kapuja. Egy magas, ősz hajú férfi lépett ki rajta, akit Francesca azonnal felismert. Meglepetten megfogta Joel karját, és visszahúzta a kocsiba. Brendan Farr, New York rendőrkapitánya egy pár méterrel távolabb várakozó konflisba szállt be, amely rögtön elindult vele. Mit keresett a kapitány Daisy házában? Természetesen hivatalos ügyben is járhatott itt, csakhogy nem voltak vele egyenruhások, és a rendőrök szinte soha nem intézkednek egyedül. Francesca tisztán érezte, hogy itt valami nincs rendben. – Miss Cahill? Ez nem a rendőrkapitány volt? – kérdezte Joel nagyra kerekedett szemmel. Francesca a vállára tette a kezét. – De igen, ő volt az – felelte, és nyugodt hangja őt magát is meglepte. Ha Farr bizonyítékokat keresett Daisy házában, akkor igencsak sokatmondó körülmény, hogy egyedül jött ide. Csakis a saját szakállára dolgozhat ezen az ügyön. Francesca tudta, hogy a kapitány őt nem tartja sokra, és Rickkel szemben sem lojális. Ő maga szeretné megoldani az esetet? A lányban az is felmerült, hogy Farr neki akar komoly fejfájást okozni. Elvégre óriási elégtétel lenne számára, és két legyet ütne egy csapásra, ha gyilkosságért sikerülne elítéltetnie Caldert, aki a rendőrfőnök féltestvére, neki pedig nemrégiben még a vőlegénye volt. De képes lenne ezért akár bizonyítékokat is manipulálni? Például kést becsempészni Calder hintójába? Francesca rosszul érezte magát a bőrében. Már a korábbi nyomozásainál is arra gyanakodott, hogy a kapitány törvénytelen módszerekhez folyamodik. Nem bízott Farrban, és tudta róla, hogy nem ismer gátlásokat. Most azonban nem volt indítéka arra, hogy megölje

Daisyt. – Ez roppant gyanús – mondta a lány Joelnek. A fiú egyetértőn bólintott. – Rátapadjak? – kérdezte. Ez valójában jó ötlet volt, de Joel le is bukhatna, és Francescának akkor aggódnia kellene a biztonságáért. – Ne! – mondta a lány. – A kapitány veszélyes ember. Nem tudom, mit tenne, ha észrevenné, hogy követed. – Soha nem venné észre! – állította Joel izgatottságtól csillogó szemmel. – Nem tehetlek ki ilyen veszélynek – tartott ki Francesca az álláspontja mellett. Miközben bementek a kertbe, azon gondolkodott, mi oka lehetett még Farrnak arra, hogy eljöjjön Daisy házába. Minél tovább törte ezen a fejét, annál biztosabb lett abban, hogy a kapitány rosszban sántikál. És abban is, hogy amit tesz, az fenyegetést jelent Calderre. A kopogtatásra Homer nyitott ajtót. – Jó napot, Miss Cahill! – köszönt udvariasan. Valamivel jobban érezhette már magát, mert halványan még elmosolyodnia is sikerült. – Miben lehetek szolgálatára? – Rose nincs itt véletlenül? – kérdezte Francesca. – De igen. A szalonban van. A komornyik máris előreindult, de a lány megállította. – Homer, mit akart itt Farr kapitány? – Csak azt tudom, hogy Miss Cooperhez jött. – Mennyi időt töltött itt? – Talán öt percet, de tíznél többet biztosan nem. Csukott ajtó mögött beszélt Miss Cooperrel. Francesca habozott kicsit. – Ha visszajönne, értesítsen engem, Homer! És esetleg… ki is hallgatná őket? – mosolygott rá kedvesen és ártatlanul a komornyikra. – Hallgassam ki a rendőrkapitányt? – ámult el az inas. – Tudja, Homer, sok a korrupt rendőr. Elképzelni sem tudom, mit keresett itt Farr. Ő nem nyomozó. Ha Newman felügyelő járt volna itt, az kicsit sem nyugtalanítana. Az inas bólintott, de még mindig zavartnak tűnt. Aztán a szalonhoz kísérte a látogatót, és bekopogott. Rose azonnal kinyitotta az ajtót. A szeme vörös volt. A vak is látta, hogy sírt. – Helló, Rose! – üdvözölte Francesca, és őszintén együtt érzett vele. Titokban abban reménykedett, hogy nem ő lesz a gyilkos. – Jobban vagy már? Rose szemét megint könnyek lepték el. – Soha nem leszek jobban – felelte. – Nem, ez nem igaz – javította ki magát azonnal, és szikrákat hányt a szeme. – Jobban leszek, ha majd Hart börtönbe kerül azért, amit tett. Ez nem a megfelelő pillanat volt arra, hogy Francesca újabb vitát folytasson Calder bűnösségéről vagy ártatlanságáról. – Örülök, hogy megtaláltalak – mondta. – Új nyomokra bukkantam, és fel kell tennem neked néhány kérdést. – Nem alkalmas az időpont – dünnyögte Rose. – Történt valami? Farr kapitány látogatása zaklatott fel? – Te tudtad? – kérdezte Rose elkínzott hangon. – Tudtad, hogy Daisy gyereket várt? Ha Daisy nem beszélt erről a barátnőjének, akkor nagyobb lehetett közöttük a szakadék, semmint azt Francesca eddig gondolta. – Tegnap tudtam meg – válaszolta. – Neked Farr mondta el? – Igen. – Rose letörölte a könnyeit. – Szörnyen fáj – tette hozzá, és elfordult.

– Valóban kibékültél Daisyvel? – kérdezte Francesca. Úgy gondolta, Rose-nak legkésőbb most el kell árulnia, hogy nem így volt. Ráadásul Mrs. Delaney és a lányai is határozottan mást állítottak. Rose hirtelen visszafordult. – Én legalábbis azt hittem. Úgy gondoltam, van még számunkra remény, mert megint találkozgattunk. És Daisy azt mondta, hogy én vagyok a legdrágább barátnője. Azt hittem, ha túlteszi magát Harton, közöttünk újra olyan lesz minden, amilyen régen volt. Ő azonban meg akarta szülni Hart gyerekét, és nekem egy szót sem szólt erről. Francesca óvatosan átölelte Rose-t. – Nem tudhatod, hogy nem lett volna valóban olyan minden, amilyen régen volt – próbálta vigasztalni. Rose azonban dühösen kirántotta magát az öleléséből. – Daisy becsapott, és nem is most először! – Hanem? – Számít ez még? – Segíteni szeretnék – mondta Francesca. Valójában azonban azt akarta megtudni, elég dühös volt-e Rose a barátnőjére ahhoz, hogy megölje, ha a születendő gyerekéről eddig nem is tudott. Rose láthatóan hitt neki, és lerogyott a kanapéra. – Több éjszakát együtt töltöttünk, és ez reményt ébresztett bennem. Daisy viszont úgy viselkedett, mintha semmi sem lenne köztünk. Neki csupán az volt a fontos, hogy visszaszerezze Hartot. Úgy éreztem, csak kihasznál engem, de ezt még saját magamnak sem akartam bevallani. Szerinted valóban kihasznált? Lassanként Francesca is kezdte ezt hinni. – Szerintem nagyon szeretett téged – felelte kitérőien. – Amikor elmondta nekem, hogy elfogadta Hart ajánlatát, és a kitartottja lesz, arra kértem, gondolja át még egyszer a dolgot. Tudtam, hogy Harttól semmi jóra nem számíthat, de ő csak nevetett. Akkor még szeretett engem, és azt mondta, ne aggódjam. Pár héttel később azonban már minden okom megvolt az aggódásra. Hart ugyanis megtiltotta, hogy betegyem a lábam ebbe a házba, és Daisy nem ellenkezett. Tudod, milyen az, ha valaki összetöri a szívedet, és nem is csak egyszer, hanem újra meg újra? – Nem, nem tudom. Beszéltél erről Daisyvel? Számon kérted rajta a viselkedését? – Olyan embernek tűnök, aki visszafojtja az érzéseit? Természetesen elmondtam neki, mit gondolok, és sokat veszekedtünk. Hónapokig csak elkeseredett, csúnya vitákat folytattunk. Francesca a földre szegezte a tekintetét, és vad kalapálásba kezdett a szíve. Rose hirtelen felugrott a kanapéról. – Te bizonyítékokat keresel ellenem! – kiáltotta. – Megértem az érzéseidet – kezdte Francesca, és abban reménykedett, hogy sikerül lecsillapítania a lányt. – Ki innen! – Ha nem te ölted meg Daisyt, akkor a gyilkos még szabadon járkál. Megtaláltam Daisy családját, és kérdéseket kell feltennem neked. – Megtaláltad a családját? – kérdezte Rose ámulva és sokkal nyugodtabban. Francesca mesélt neki Gillespie bíróról, a feleségéről és a másik lányáról. – Daisy tekintélyes családból származott – suttogta Rose, és visszaült a kanapéra. – Mégis elszökött otthonról, hogy prostituált legyen – tette hozzá Francesca. – Egészen biztos, hogy soha nem említette neked, miért választotta ezt az életet?

– Soha – jelentette ki Rose. – Amikor egyszer szóba hoztam előtte ezt a témát, egészen nyilvánvalóvá tette, hogy vége lesz a barátságunknak, ha még egyszer próbálkozom ezzel. Francesca elraktározta magában, amit hallott. – Tudsz esetleg valamit arról a húszezer dollárról, amelyet Daisy májusban fizetett be a számlájára? – kérdezett aztán tovább. Rose-nak már a tekintete elárulta, hogy soha nem hallott erről a pénzről. – Húszezer dollárt fizetett be a számlájára? – Igen. Sejted, hogy juthatott ennyi pénzhez? – Nem. Most hallok erről először. – Rose hangja keserű volt. – Ezt is eltitkolta előlem. Francesca figyelmét nem kerülte el, hogy Rose egészen ellenséges lett Daisyvel szemben. – Nos, én azt feltételezem, hogy a szolgáltatásaiért kapott ekkora összeget – mondta. – Valaki kifizette. Már csak az a kérdés, hogy miért. Rose agyában csak pár pillanat múlva gyúlt világosság. – Azt mondod, kifizették? Nos, mind a ketten tudjuk, kinek állt ez érdekében. – A pénz nem Caldertől érkezett. – Francesca úgy döntött, másra tereli a szót. – Még valamit meg kell kérdeznem. Mit akart tőled Farr kapitány? – Kérdéseket tett fel nekem – felelte Rose, és oldalra nézett. – Akárcsak te, ő is úgy gondolja, közöm van a dologhoz. Francesca biztos volt benne, hogy Rose hazudik, és Farr valójában nem ezért járt itt. – Mit kérdezett tőled? – Hogy hol voltam aznap éjszaka. Ugyanazt mondtam neki, amit neked és a rendőrségnek is. – Most először kérdezett ki téged? Rose habozott, mielőtt válaszolt: – Igen. Ez megint hazugság volt. – Miért nem mondasz igazat? – kérdezte Francesca. – Meg akarom találni Daisy gyilkosát, de te igencsak megnehezíted a dolgomat. – Igazat mondtam! Ma láttam először Farr kapitányt! – kiáltotta Rose, és felállt. – És a kérdései ugyanúgy nem tetszettek nekem, ahogy ő maga sem. Francesca nagyot sóhajtott. – Jól van. Kérlek, értesíts, ha eszedbe jutna bármi, ami összefügghet a nyomozással, vagy ha Daisy mondott neked valamit, amit talán nem értettél. Rose szemlátomást megkönnyebbült, amikor Francesca elhagyta a szalont. Az előszobában egyszer csak Homer lépett oda a lányhoz. – Miss Cahill, akaratlanul is hallottam a beszélgetésüket – mondta. – Azt hiszem, van valami, amiről tudnia kell. – Igen? És mi az? – kérdezte a lány meglepetten. – Odabent ön említette a Gillespie nevet. – Valóban. És? – A bíró járt itt. Kétszer is. – Ma? A komornyik a fejét rázta. – Nem, még májusban. Miss Jonesszal akart beszélni.

16. FEJEZET 1902. június 5., csütörtök 16 óra Leigh Anne a kocsibalesete után nem tudott többé járni, és ezért senkit sem látogatott meg. Ez most megváltozott. Újra meg újra lejátszódott előtte a visszataszító O’Donnell látogatása, és szentül eltökélte, hogy az az alak nem teheti tönkre a családját. Ezért hát felkereste az egyetlen embert, akiről úgy gondolta, kölcsönadhat neki tizenötezer dollárt, mégpedig diszkréten. A vagyonos olasz grófnőt, Bartolla Beneventét akarta meggyőzni arról, hogy legyen a segítségére. Gyomrában csomóval, reszketve ült a tolókocsijában a Channing-ház előcsarnokában. Megnyugtató volt számára, hogy Peter ott állt mögötte. Bartolla gazdag, bár senki nem tudja, valójában mekkora vagyont hagyott rá néhai férje. Tizenötezer dollárja azért egészen biztosan van, gondolta Leigh Anne. Azt is tudta azonban a csinos özvegyről, mert jól ismerte, hogy önző, sőt egyenesen gonosz nő. Leigh Anne szívesen megosztotta volna súlyos gondját a férjével, de végül elvetette a gondolatot. Rick akkor habozás nélkül lecsukatná O’Donnellt. De mi lenne, ha végül nem ítélnék el a zsarolót, vagy óvadék ellenében szabadlábra helyeznék a tárgyalásáig? Leigh Anne félt tőle. Tudta, hogy újra fel fogja keresni őt, és másodszor már aligha éri majd be szavakkal. Talán elrabolja a kislányokat, vagy még rosszabbat tesz. Olyan ember, aki az erőszaktól sem riad vissza, és Leigh Anne-t már ettől a gondolattól rosszullét fogta el. Tisztában volt azzal, hogy köztisztviselőként Rick keveset keres, és nekik nincs jelentős megtakarításuk, ezért egy banktól soha nem kapnának komoly hitelt. A férje tehetős családjához sem fordulhatott úgy, hogy Rick ne értesülne róla. Egyetlen lehetősége a grófnő volt. Utoljára akkor látta Bartollát, amikor az jó egy hónapja meglátogatta őt odahaza. Akkor az volt az érzése, hogy a grófnő örömét leli az ő állapotában, és ennek az okát is tudni vélte. Bartolla élvezte, hogy mindenütt ő a legszebb nő, és Leigh Anne-ben mindig is vetélytársat látott, ha ebben nem is volt igaza. Barátnők ugyan nem voltak, de Leigh Anne soha nem versengett a grófnővel. Miközben Európában tartózkodott, sok időt töltöttek együtt, és nem csak társasági rendezvényeken. Egy idegen országban egészen természetes volt, hogy két amerikai nő együtt vásároljon vagy ebédeljen. Te jóságos ég, az mintha még egy másik életben lett volna! – gondolta most Leigh Anne éppen akkor, amikor Bartolla széles mosollyal az arcán megjelent az előcsarnokban. Mint mindig, most is gyönyörű selyemruhát és gyémántokat viselt. – Leigh Anne! Csodás, hogy végre rávetted magad, és kimozdultál otthonról! Már azt hittem, soha nem fogod viszonozni a látogatásomat. Biztosan sokkal jobban érzed magad – dőlt belőle a szó, miközben lehajolt a vendégéhez, hogy arcon csókolja. – Vagy csak megszoktad már a tolókocsit? Leigh Anne-nek hallatlan erőfeszítésébe került, mégis viszonozta a mosolyt. A grófnő szavainak éle nem kerülte el a figyelmét, de eltökélte, hogy a cél érdekében mindent hajlandó lesz zsebre tenni tőle. – Kedvesem, ne haragudj, hogy csak most viszonzom a látogatásodat, de te vagy az első, akihez a balesetem óta eljöttem. Leigh Anne a férjén kívül most először említette valaki másnak a balesetét, és hirtelen kiszáradt a szája. Bartolla megérezhette, mi megy végbe benne, és elégedettség jelent meg a szemében. – Ez igazán hízelgő – felelte, aztán Peterhez fordult. – Legyen szíves, tolja be Mrs. Bragget a szalonba! Ott kellemesebben beszélgethetünk.

A megtermett svéd szó nélkül engedelmeskedett. Azóta, hogy O’Donnell a házukban járt, és az asszonya megtiltotta neki, hogy értesítse Ricket, az inas erősen aggódott. Leigh Anne tudta, hogy Peter odaadóan szolgálja őket, s az utóbbi hónapokban közvetlen közelről mély együttérzéssel figyelte őt, a levertségét, azt, hogy egyedül ki sem tudott menni a házból. Érthető hát, ha most gyanúsnak találja ezt a látogatást. Miután betolta a szalonba, Leigh Anne egy mosollyal elbocsátotta. Peter némán meghajtotta magát, és magára hagyta a két asszonyt az egzotikus bútorokkal és tárgyakkal berendezett helyiségben. – Hogy van a rendőrfőnök? – kérdezte Bartolla. – Gondolom, kétségbeesetten keresi Daisy Jones gyilkosát. – Igen, elszántan nyomoz, de engem természetesen nem avat be a hivatalos ügyekbe – felelte Leigh Anne, bár ez nem felelt meg maradéktalanul az igazságnak. A grófnő kétkedőn nézett rá. – Abban reménykedik, hogy valóban Hart követte el azt a gyáva tettet? Leigh Anne-nek csak nehezen sikerült úrrá lennie feltörő haragján. Calder a férje féltestvére, és az ellenségeskedéseik dacára is családtag. – Hart nem gyilkos. Bizonyára te sem szakítod meg a barátságot vele és Francescával. Bartolla elmosolyodott. – Hart megvet engem, és én is őt. Francescát viszont természetesen imádom. Ő jó ember, és soha nem tenne semmi rosszat. Leigh Anne-nek egyáltalán nem tetszett ez a hang, de ezt most nem árulhatta el. – Hogy van Evan? – kérdezte inkább. – Köszönöm kérdésed, remekül. Egyre jobban szeretjük egymást. Azt hiszem, kedvesem – folytatta Bartolla halkabban –, hamarosan megpecsételjük a kötelékünket. Soha nem voltam még boldogabb. – Ennek őszintén örülök. – Leigh Anne szíve még mindig szaporán vert. – Nagyot változott az életünk, amióta Európában voltunk, igaz? – Valóban. Erre eddig nem is gondoltam. Leigh Anne érezte, hogy izzadság veri ki a testét. – Kedvesem, valójában óriási szívességet szeretnék kérni tőled. Meglehetősen nehéz helyzetben vagyok éppen – tért rá nagy nehezen a jövetele valódi céljára. Érezte, hogy a szavai kíváncsiságot ébresztettek Bartollában, vagy talán egyenesen örömöt okoztak neki. – Szívességet szeretnél kérni tőlem? Ez különös. Milyen gondjaid lehetnek? Attól eltekintve, persze, hogy tragikus balesetet szenvedtél. Leigh Anne örömtelenül elmosolyodott. A grófnő szemlátomást egyetlen alkalmat sem fog elmulasztani, hogy a nyomorékságára emlékeztesse. – Tisztában vagyok vele, hogy igencsak szokatlan ez a dolog, de… Tudnál nekem kölcsönadni? Rendkívül fontos lenne – tette hozzá idegesen. Bartolla láthatóan elképedt. – Pénzt szeretnél kölcsönkérni tőlem? Hát persze, Rick csak szerény fizetést kap. Drága ékszerre vágysz? Miért nem fordulsz az apósodhoz? Rathe Bragg milliomos. – Nem tehetem, mert személyes ügyről van szó, és köztünk kell maradnia. A grófnő ezt azonnal megértette. – Nem akarod, hogy Rick tudjon róla. Szörnyen megalázó ez a helyzet, gondolta Leigh Anne. Lelki szemei előtt azonban a kislányok jelentek meg, a szőke, angyali Dot és az aggályoskodó, védelemre szoruló Katie.

– Igen, a férjemnek nem szabad megtudnia. Bartolla izgatottan előrehajolt. – Kíváncsivá tettél. – Semmi izgalmas nincs benne – felelte Leigh Anne. – De hát mire kell az a pénz? – akarta tudni a grófnő. Leigh Anne ezt nem kívánta elárulni. – Ne haragudj, Bartolla, de rendkívül személyes az ügy. Kétségbe vagyok esve, és segítséget kérek tőled. Örökre leköteleznél. A grófnő kis ideig gondolkodott. – Mennyire van szükséged? – kérdezte aztán. – Tizenötezer dollárra – suttogta Leigh Anne. – Az kisebbfajta vagyon! – Igen, és a férjed nagy vagyont hagyott rád. Kérlek! – Leigh Anne már alig kapott levegőt. – Kérlek! Bartolla felállt, és lenézett a vendégére. – Drágám, nem segíthetek. Sajnálom, de nem kölcsönözhetek neked ekkora összeget, mert mind a ketten tudjuk, hogy soha nem lennél képes megadni. Leigh Anne görcsösen megmarkolta a tolószéke karfáját, és ha tudott volna, felugrik belőle. – Természetesen vissza fogom adni a pénzt. – Hogyan? – kérdezte a grófnő kétkedőin. – Néhány hónap múlva majd kölcsönkérem az apósomtól. Ő habozás nélkül kisegít, és ezt te is tudod. – Akkor fordulj hozzá most! – Azt nem lehet. Bartolla szemlátomást tudni akarta, mire kell Leigh Anne-nek a pénz. – Ne haragudj, drágám, de nem segíthetek. Az apósodtól kell kölcsönkérned. Leigh Anne torkát sírás fojtogatta, de visszafojtotta a könnyeit. – Meggondolnád magad – kérdezte –, ha meghívnám ebédre Evant, és közben az európai kalandjainkról mesélnék neki, hogy szórakoztassam? A grófnő elsápadt. Nyilvánvalóan elértette a célzást. Tizenhat éves volt, amikor feleségül ment egy olasz grófhoz. Egy hónappal a nagy feltűnést keltő esküvő után viszonyokat kezdett folytatni más férfiakkal, és nem igazán ügyelt a diszkrécióra. Ez három teljes évig így ment, vagyis a gróf haláláig, aki semmiről nem tudott, vagy csak mindegy volt neki, mit művel a felesége. Leigh Anne maga is borzalmasnak találta, hogy lealacsonyodott a zsarolásig, de nem volt más választása. – Majd mindent letagadok – mondta végül Bartolla. – Evan hinni fog nekem. Nem szívesen teszem, de okvetlenül szükségem van tizenötezer dollárra. Mégpedig ma estig. A grófnő szeme dühösen villogott. – Miért akarsz keresztbe tenni a házasságomnak? – kiáltotta Bartolla. – Nem akarok. Csak pénzre van szükségem. Kérlek. Bartolla most már falfehér volt. – Gyermeket várok, Leigh Anne. Most én kérlek arra, hogy ne mesélj Evannek a múltamról. – Ha nem adsz kölcsön, az összes viszonyodról mesélni fogok neki, és neveket is mondok majd – fenyegetőzött Leigh Anne. Bartolla még sápadtabb lett. – Nem adhatok pénzt neked. – Attól tartok, ez esetben Evan értesülni fog a korábbi hűtlenségeidről. A grófnő már közel járt a síráshoz.

– Azt hiszed, szabad akaratomból élek mások házában? Nincs vagyonom! Tönkrementem, méghozzá teljesen. Csak színjáték, hogy a gazdag özvegy életét élem. A férjem szerény járadékot hagyott rám, csak szerény járadékot! Minden mást a gyerekei örököltek, hogy az ördög vinné őket! Francesca még a nyitott ajtóban állt Homerral, amikor meghallotta, hogy a téglákkal kirakott úton valaki lassan a ház felé tart. Miután megfordult, egy barna hajú nőt látott meg. Elámult, amint Daisy húgát, Lydiát ismerte fel benne. A fiatal lány szigorú kontyba tűzte fel a haját, és gyászruhát viselt. A fekete nagyon jól állt neki. Barna bőre dacára sápadtnak, idegesnek és feszültnek tűnt. Francesca gyorsan elébe sietett, hogy üdvözölje. Tudta, hogy ezt az alkalmat nem szabad kihagynia. – Ez aztán a meglepetés, Miss Gillespie! Mi járatban van itt? Lydia nagy szemekkel benézett a házba. – Szóval itt élt Honora. Francesca bólintott, aztán kilesett az utcára. A járda mellett egy egylovas kocsi várakozott. – Egyedül van? – Igen. Látnom kellett, hol élt a nővérem. – Akkor fáradjon beljebb! – szólította fel Francesca a fiatal nőt, akit ugyanolyan gondterheltnek látott, mint előző nap. – Hogy vannak a szülei? Lydia megállt az előcsarnokban, és tekintete bejárta a velencei tükröt, a finom kis asztalkákat és a keleti mintázatú cserépben álló pálmát. – Gyászolnak. Honorának jól ment sora, ahogy látom. – Igen – válaszolta Francesca óvatosan. Lydia most egyenesen rá nézett. – Azt mondta, önök ketten barátnők voltak? – Bizonyos értelemben. Első látásra megkedveltem Day… Honorát. – Miért? Ő aligha volt úrinő. – Én nem a borítójuk alapján ítélem meg a könyveket, Miss Gillespie. És Daisy… elnézést, a kegyed nővére elbűvölt. Láthatóan jó házból származott, kedves és nagyvonalú volt. És régebben segített nekem egy nyomozásomnál. – Akkor sem értem, miért kedvelte őt. Hogy kedvelhette a vőlegénye szeretőjét? Francesca felsóhajtott. – Látom, már olvasta a lapokat. – Ő tartotta ki a nővéremet. Az ön vőlegénye. – Februárban szakított vele. Én csak később mondtam neki igent. – De Honora továbbra is itt lakott, az ő házában. Ez furcsa. – Lydia félrefordult. – Igaz, ő mindig ilyen volt. Már tizenöt évesen is. – Mire gondol? – Honora nagyon szép volt. A férfiak éppúgy megbámulták, mint a nők. Mindenki beleszeretett. – Lydia egyenesen Francesca szemébe nézett. – Mr. Hart is szerelmes volt belé? – Ezt tőle kell megkérdeznie. – Önök Honora miatt bontották fel az eljegyzésüket? – folytatta Lydia a kérdezősködést. Francesca fejében megszólalt a vészcsengő, de azért bágyadtan elmosolyodott. – Mr. Hart meg akar kímélni engem a botránytól. Azért bontottuk fel az eljegyzésünket, mert Daisyt meggyilkolták. Ennek azonban nincs köze az ő korábbi kapcsolatukhoz – felelte, és erősen megnyomta a korábbi szót. – Nem szeretnék udvariatlannak tűnni, de mi van, ha ön nem igazán kedvelte a nővéremet, és ha Mr. Hart még mindig találkozgatott vele?

Francescát nem csalta meg az ösztöne. Lydia szabályosan kihallgatja őt! – Van alibim, Miss Gillespie. A gyilkosság idó’pontjában a szüleimmel voltam. Lydia elvörösödött. – Nem kellett volna ezt kérdeznem éppen öntől, aki meg akarja találni a testvérem gyilkosát – mondta, és könny szökött a szemébe. – Honora még mindig nagyon hiányzik nekem! – Nem ülne le? Lydia megrázta a fejét. – Bárcsak soha ne ment volna el tőlünk! – Miért ment el? Tudom, hogy maguk közel álltak egymáshoz. Legalább sejtenie kell az okát. Lydia arca zárkózott lett. – Nem tudom – állította. Francesca azonban biztos volt abban, hogy ez nem igaz. – A testvérének nagyon boldogtalannak kellett lennie, ha elszökött otthonról, és soha többé nem is ment vissza – mondta. Lydia alig észrevehetően hátrább húzódott tőle. – Ha azt akarja, hogy megtaláljuk a gyilkost, mindent el kell mondania, amit tud – tette hozzá állhatatosan. Lydia hirtelen egészen közel lépett hozzá. – A rendőrség letartóztatta Calder Hartot. A nyomozók a maga vőlegényét tartják a gyilkosnak. – Én pedig tudom, hogy nem ő az. – Francesca állta a fiatal nő pillantását. – Hallott később a nővéréről? Lydia elsírta magát. – Nem. Jól gondolta, valóban nagyon közel álltunk egymáshoz. Amíg otthon élt, néha késő éjszakáig fent maradtunk, és ruhákról meg mindenféle másról beszélgettünk. Mindennap kilovagoltunk. Honora segített megírnom a leckéimet, és én is segítettem neki. Kettesben vacsoráztunk, mert a szüleink mindig elmentek otthonról, vagy apánk késő estig dolgozott. Aztán Honora egyszer csak eltűnt. Soha többé nem hallottam felőle. Hogy tehette ezt velem? Hogy? Francesca a karjába zárta a fiatal teremtést. – Valami szörnyűségnek kellett történnie ahhoz, hogy szó nélkül elmenjen, és még magától se köszönjön el. Lydia leakasztotta az aranyláncon nyakában függő medált, kinyitotta, és odaadta Francescának. Egy kép volt benne, amely kislány korukban készült a nővérekről. – Azóta nem vettem le, hogy Honora elment – mondta Lydia. – Mit hallgat el előlem? – akarta tudni Francesca. – A testvérem levelet hagyott hátra nekem, Miss Cahill. – Igen? Mi állt benne? – Azt írta, hogy majd visszajön. Hogy nemsokára jobb élete lesz. – Lydia letörölte a könnyeit. – Azt írta, szeret engem, mindig is szeretni fog, és ne aggódjam érte. Ez volt minden. – Azt nem írta meg, miért ment el? Lydia felzokogott. – Nem. Senkinek nem mutattam meg a levelét. Még a papának és a mamának sem, amikor ők azt hitték, hogy Honorát elrabolták. Ezzel Lydia mintegy a nővére cinkosává vált. Francesca ezt különösnek találta, de azt is tisztán érezte, hogy a lány mást is elhallgat még. – Tudja, hogy jutottam a családjuk nyomára? – kérdezte. – Nem. – A nővére hálószobájában találtam egy újságkivágásokkal teli dobozt. Mindegyik cikkben szerepelt az édesapjuk neve. Lydia szeme kurtán megvillant, de egyébként közönyös maradt. Ez is furcsa volt.

– A nővére éveken át figyelemmel kísérte az apja életét. Szemlátomást még mindig nagyon fontos volt neki. Ő is és az otthona is. Annak ellenére, hogy elszökött. Lydia megrántotta a vállát. – Azt hiszem, a helyében én ugyanezt tettem volna. – Mit tett volna? – kérdezte Francesca szelíden, és biztos volt benne, hogy fontos dolog nyomára bukkant. – Mennem kell. El sem lett volna szabad jönnöm ide. A mamának szüksége van rám – mondta Lydia, és az ajtóhoz indult. – Várjon, kérem. Mit tett volna maga is? – kérdezte Francesca, és megfogta Lydia karját. A fiatal nő dühösen nézett rá. – Nem gondolja, Miss Cahill, hogy magának nem kellene nyomoznia ebben az ügyben? Aligha lehet elfogulatlan, amikor az összes bizonyíték a vőlegénye bűnösségére utal. Francescát bosszantotta, hogy védelmébe kell vennie Caldert ez előtt a lány előtt. – Ismerem őt – felelte határozottan –, és tudom, hogy ártatlan. Maga talán nem szeretné, hogy megtaláljuk a nővére valódi gyilkosát? – kérdezte. Lydia mérgesen lerázta magáról a kezét. – Most már igazán mennem kell. Egyedül hagytam édesanyámat a szállodában, és ez nincs jól így. – Az apja hol van? – Kollégákkal ebédel a Waldorf Astoriában. Francesca úgy döntött, Lydiának teszi fel azt a kérdést, amelyre a bírótól akart választ kapni. – Tudott arról, hogy az apja májusban itt járt Daisynél? Kétszer is meglátogatta. Maga tudta, hogy megtalálta Honorát, és találkozott is vele? Lydia elsápadt, és ez megtette válasznak. Nyilvánvalóan tudott a látogatásokról, s ettől csak még mélyebb lett a családi titkok ingoványa. A vacsora mindig nagy felfordulással járt. Maggie néha úgy érezte, hogy kis konyhaasztaluk egy teljes sebességgel száguldó vonat egyik kocsijában áll. Ma ürücsontból krumplival és hagymával készült leves volt, hozzá pedig egy vekni meleg kenyér. A hétéves Matt segített Lizzie-nek kanalaznia, a kislány azonban nem akart enni, és ezt teli torokból kifejezésre is juttatta. A húga visításától feltüzelt Paddy ötéves létére úgy viselkedett, mintha még csak három lenne. Hangosan vihorászott, miközben vadul kavarta a levesét, ami persze nagy ívben kifröccsent az asztalra. Joelnek is itt kellett volna lennie, de ő hiányzott az asztaltól. Maggie szeretettel nézett végig három csodás gyerekén, és a grófnő hihetetlen fenyegetésére gondolt. Még most is hideg futkosott tőle a hátán. – Nagyon büszke vagyok erre a levesre – mondta, és kivette Paddy kezéből a kanalat. – A csontokon sok hús van. Ha ma este nem eszed meg, akkor majd megkapod holnap reggelire – tette hozzá. Hála Mrs. Bragg megrendelésének, szinte mindennap tápláló ételt adhatott a gyerekeinek. Ma egy doboz zöldbabot is tett a levesbe, amit eddig nem engedhetett meg magának, mert drága volt. Paddy komoly képpel nézett fel rá. Ugyanolyan vörös haja és kék szeme volt, mint a mamájának, és a félénk természetét is megörökölte. – Tudod, hogy komolyan beszélek – mondta neki Maggie, de közben kedvesen megveregette a kisfiú vállát. Paddy nagy sóhajjal felvette a kanalát, és enni kezdett. – Lizzie nem éhes, mama – közölte Matt, akinek Joelhez hasonlóan sötét haja és világos bőre volt, mint az apjuknak. – Joel hol van? – Természetesen Miss Cahill-lel dolgozik – felelte Maggie nem kis büszkeséggel. Elsőszülött

fia valamikor zsebtolvaj volt, és állandóan menekülnie kellett a rendőrök elől. Az utóbbi hónapokban azonban az édesanyja legnagyobb örömére és megkönnyebbülésére egészen megváltozott. – Ha semmi nem jön közbe, most már bármelyik percben itthon lehet. Maggie éppen befejezte a mondatot, amikor kopogtattak. Tudta, hogy Joel kulccsal jönne be, és azonnal szaporábban kezdett verni a szíve. Attól félt, hogy megint a hidegszívű, gonosz grófnő van itt. Amikor végül kinyitotta az ajtót, majdnem hanyatt esett. Vele szemben Evan Cahill állt. Kezében egy barna bevásárlózacskót és egy kis virágcsokrot tartott. Maggie nem értette, miért jött el ennyi idő után, de hirtelen a csókjuk jutott eszébe. Aztán pedig megint a grófnő. – Tudom, hogy zavarok – mondta a jóképű férfi, és kék szeme az asszony arcát fürkészte. Jól ismerte, és azonnal látta rajta, hogy szomorú. – Szervusz, Maggie! Evan még soha nem hozott virágot. Maggie úgy vélte, nem fogadhatja el, és a férfinak nem is volna szabad itt lennie. Igaz, hogy szörnyen hiányzott neki – természetesen csakis barátként – és a gyerekeknek is, de a grófnőit fogja feleségül venni, aki gyermeket vár tőle. – Látom, meglepődtél – tette hozzá Evan, miután az asszony egyre csak hallgatott. Maggie-nek végre sikerült megtalálnia a hangját. – Igen, meglepődtem – felelte. Nem tudta, hogyan küldhetné el a férfit, mert az udvariatlanság idegen volt a természetétől. – Nem kellene itt lenned. – Csak be akartam köszönni. Rég nem jártam már itt. Hiányoztak a gyerekek, és ajándékot hoztam nekik. Maggie tudta, hogy a grófnő komolyan beszélt, amikor megfenyegette a gyerekeit. De hogy zavarhatná el csak úgy Evant? Lassan felemelte a tekintetét, és a szemébe nézett. – Valami baj van? – kérdezte a férfi nyugtalanul. – Nem, nincs – felelte az asszony, és ellépett az ajtóból. – Egy percre bejöhetsz… Hogy lásd a gyerekeket. Evan elámult. Maggie eddig soha nem írta elő neki, mit csináljon, amikor meglátogatta őket. Miután belépett a lakásba, a gyerekek is meglátták. – Mr. Cahill! – kiáltotta Matt, és felugrott az asztaltól. Paddy is felpattant, és nagy igyekezetében még a székét is feldöntötte. A két fiú odaszaladt Evanhez, aki lehajolt hozzájuk, és egyszerre ölelte magához őket. Lizzie a kanalával verni kezdte az asztalt, mert ő is le akart szállni a székéről. Maggie gyorsan levette, nehogy egyedül próbálkozzon, és közben megsérüljön, aztán mosolyogva lenézett a három gyerekre. Matt az iskoláról mesélt Evannek, Paddy a szomszédék új macskájáról. Maggie szívét szerelem töltötte el, ahogy a férfit figyelte. Természetesen reménytelen szerelem. Evan Cahill úriember, akkor is az, ha vagyontalan, mert kitagadták, ő viszont csak egy szegény ír nő, aki a két kezével keresi meg a betevőire valót. Mégis jólesett látnia a férfit. Olyan volt újra találkoznia vele, mint amikor eső után végre kisüt a nap. – Nagyon büszke vagyok rád – mondta a férfi Mattnek, és megveregette a vállát. – Valamikor majd megmutathatnád azt a cicát – fordult aztán Paddyhez –, de sokkal jobb ötletem is van. A hétvégén talán elmehetnénk az állatkertbe. – Az jó lesz – bólintott Paddy sugárzó arccal. – Én is akarok! – kiáltotta Lizzie, aki a mamája lábába kapaszkodott. Evan az asszonyra nézett. – Persze csak akkor, ha a mamátok megengedi. Maggie nem mehetett bele ebbe. El kellett küldenie Evant, ha nem akart örökös félelemben élni a grófnő miatt. – Remek ötlet, de talán majd egyszer máskor – felelte.

A férfi meglepetten nézett rá. Maggie elengedte a lányát, aki apró lábain odakacsázott Evanhez. – Lizzie, kicsikém! – mondta a férfi, és ölbe vette a kislányt. Aztán ismét Maggie-re nézett, de ő szándékosan kitért a pillantása elől. – Fiúk, nézzétek meg a húgotokkal, mi van a zacskóban! – szólította fel Evan Mattet és Paddyt. Szörnyen elkényeztette a gyerekeket, de ez szép volt tőle, mert a kicsiknek egész életükben nagyon kevéssel kellett beérniük. Maggie látta, hogy a fiai izgalomba jönnek egy csomag játék katonától, amelyekhez ágyúk és lovak is tartoztak. Lizzie egy újabb plüssállatot talált, ezúttal egy fekete-fehér pónit. Boldog sikoltással előbb magához ölelte, aztán lovagolni kezdett vele a szobában. Miközben a gyerekeket lekötötték az ajándékok, Evan a zakója zsebébe dugta a kezét, és bizonytalan pillantást vetett a konyhaasztalra. – Sajnálom, hogy megzavartam a vacsorátokat – mondta csendesen. – Majd később befejezzük – felelte Maggie. Az asztal mellett Evan megpillantotta a varrókosarat, amelyben a Katie-nek készülő sárga ruha feküdt. – Hallom, néhány hete sok munkád van. – Igen, a nővéred több ruhát rendelt tőlem. És Mrs. Bragg is. – Örülök neki. – Evan habozott, mintha zavarba jött volna ettől a választól. Aztán felvette a csokrot a kanapéról, amelyre az előbb letette. – Ezt neked hoztam. Maggie szerette volna elfogadni a virágot, de nem tehette. Lelki szemei előtt megint a grófnő jelent meg. – Mi van veled, Maggie? Az asszony felemelte a tekintetét, és leplezni próbálta az érzéseit. – Tudod, hogy nem fogadhatom el. – Csak baráti kedvesség, semmi több. Maggie idegesen magára fonta a karját. – Jobb lenne, ha elmennél. – Elküldesz? – kérdezte Evan komoran. Semmi értelme nem lett volna az emlékezetébe idézni, hogy feleségül fogja venni a grófnőit, akitől gyereke születik. Maggie nagyon is akarta, hogy itt maradjon vele és a gyerekekkel, de nem találta a szavakat, amelyekkel ezt elmondhatta volna. A férfi hirtelen egészen sápadt lett. – Hát jó, bár azt hittem, mi ketten barátok vagyunk – jegyezte meg bosszúsan. Maggie lehunyta a szemét. Minél előbb elmegy Evan, annál jobb. Ő azonban nem mozdult, és az asszonynak végül ki kellett nyitnia a szemét. – Látnom kellett téged – mondta a férfi. Az asszony szerette volna bevallani neki, hogy ő is vágyódott utána, ám inkább okosan hallgatott. Evan már elindult kifelé, amikor hirtelen megfordult, és visszament Maggie-hez. – Mindent nagyon sajnálok, de kérlek, ne csináld ezt. Nagyon fontosak vagytok nekem, te és a gyerekek. Maggie érezte, hogy könnyel telik meg a szeme, és feladta az ellenállást. – Te is nagyon fontos vagy nekünk. Evan arcát megkönnyebbülés derítette fel. – Akkor lehetünk barátok – mondta, aztán egészen halkan folytatta: – Sajnálom a csókot. Az asszony megrázta a fejét, és könnyei a padlóra hullottak. – Én nem. – Maga sem értette, miért kell ennyire őszintének lennie, és gyorsan félrefordult. – Bárcsak másként állnának a dolgok, Maggie! – suttogta Evan. – Bárcsak… – folytatta, de

hirtelen elhallgatott. – Bárcsak? – nézett az asszony egyenesen a kék szemébe. A férfi kis ideig önmagával viaskodott. – Biztos szeretnék lenni abban, hogy jól megy a sorotok a gyerekekkel. Tudom, önálló nő vagy, és azt hiszed, egyedül is boldogulsz, de szívesen segítenék. Kérlek, engedd meg. – Nem! – Maggie megrémült, és nem azért, mert büszke volt, hanem a grófhő miatt. – Értsd meg, hogy nem maradhatunk barátok! – Miért nem? – akarta tudni Evan. Hogy megnyugodjon, az asszony a mosogatóhoz lépett. A férfi azonban követte, és olyan szorosan mögötte állt meg, hogy ő érezte a teste melegét. – Miért nem? – kérdezte újra Evan. – Egész idő alatt barátok voltunk. Bartolla ezt meg fogja érteni. Ígérem, soha nem fogok úgy közeledni… – Nem! – Maggie megpördült a tengelye körül, és majdnem Evan karjában találta magát. – Nem fogja megérteni! – kiáltotta, majd ijedten szája elé kapta a kezét, mert rádöbbent, hogy túl sokat mondott. A férfi megfogta a kezét, és elhúzta a szája elől, de utána sem engedte el. – Mi folyik itt? Mit hallgatsz el előlem? Maggie kétségbeesetten szabadulni próbált, de nem járt sikerrel. Evan közelsége ráadásul még a vágyait is felkorbácsolta. – A grófnő ki akar sajátítani téged, és féltékeny – mondta, s egyszerre rohanta meg félelem, szerelem, vágy és szomorúság. – Te nem ismered Bartollát, én viszont igen. Nagyon is jól – felelte Evan. – Mi történt, Maggie? Az asszonynak végre sikerült kiszabadítania a kezét, és az arca elé kapta. – Maggie? – Evan hangja őszinte aggódásról árulkodott. Magához ölelte az asszonyt, ő pedig odasimult karcsú, feszes testéhez. – Megismerkedtél a grófnőivel? Itt járt? – kérdezte a férfi. Maggie erejéből csak bólintásra futotta. – Itt járt! – mondta Evan hitetlenkedőn. – Nagyon dühös volt – suttogta az asszony. – Rád? – Megfenyegetett minket. Evan szeme egészen sötét lett a haragtól, és megfeszültek a vonásai. – Eljött ide, és megfenyegetett téged? Maggie tudta, hogy nem lett volna szabad elmondania ezt, de félt. Evan pedig nagyon erős, és már hónapok óta törődik vele meg a gyermekeivel. – Megfenyegette a gyerekeket. Most már tudod, miért nem lehetünk barátok. A férfi elengedte Maggie-t. – A grófnő túl messzire ment! – kiáltotta, és az ajtóhoz indult. – Evan! – szaladt utána az asszony. – Mit akarsz tenni? A férfi megfordult. – Ezt soha nem fogom megbocsátani neki – mondta keserűen, aztán megfogta Maggie állát. – Nem avatkozhat bele a kapcsolatunkba. – Semmit se mondj neki! – kérte az asszony, és reszketett a gyerekeiért. – Kérlek, semmit se mondj! – A grófnőivel majd én elrendezem a dolgot – felelte Evan, és ez nem ajánlat volt, hanem határozott kijelentés. Rick elsősorban Leigh Anne és a saját munkája miatt a múlt hónapban bevezettette a házba a telefont, és Peter ma fél órája felhívta. Azt mondta neki, hogy a felesége jól van, ő mégis düh és

aggódás között ingadozik, mert O’Donnellnek volt képe elmenni hozzájuk. Rick végigsietett a folyosón. A szalon ajtaját nyitva találta, de senkit sem látott odabent. A lépcsőin Peterrel futott össze. – Hol van a feleségem? – Lepihent, uram – felelte a komornyik komolyan. – És a lányok? – Mrs. Flowers levitte őket a parkba, de most már hamarosan itthon kell lenniük. Rick bólintott. – Mit akart O’Donnell? Mit mondott? És maga miért várt ilyen sokáig azzal, hogy felhívjon? A komornyik kerek arca vörös lett. – Mrs. Bragg azt akarta, hogy intézzek el neki valamit. Ragaszkodott hozzá. – Igazán? Legközelebb azonnal értesítsen engem! Peter egészen elgyötört volt. – Uram, Mrs. Bragg arra kért, hogy vigyem el őt valahova. Rick egészen összezavarodott. A felesége a balesete óta senkit sem látogatott meg. – Hova kellett vinnie? – Asszonyom megkért, hogy erről senkinek ne beszéljek. Nagyon kínos ez nekem, uram. Nem szeretném elárulni Mrs. Bragget. Ez riasztóan hangzott. – O’Donnell itt volt, aztán pedig a feleségem elment itthonról? – Igen, uram. – Peter ennél többet láthatóan nem akart mondani. – Asszonyom nagyon felindult volt, miután az a férfi távozott. Előtte még hallottam, hogy sétálni akarta vinni a lányokat a parkba, de Mrs. Bragg nem engedte el őket vele. – Ez minden? – Nem, uram. O’Donnell azt is mondta, hogy ügyvédet fogadott. Aztán megkérte asszonyomat, hogy küldjön ki engem és Mrs. Kennedyt. – És maga egyedül hagyta őt azzal a fickóval? – mennydörögte Rick. – Nem akartam, uram, de asszonyom arra utasított. És azonnal értesíteni akartam önt. Sajnálom, hogy késlekedtem. Rick elképzelni sem tudta, miért tette ezt Leigh Anne, de rossz érzései voltak. – Azonnal fel kellett volna hívnia – mondta a komornyiknak nyersen, aztán felszaladt a lépcsőin, és kettesével szedte a fokokat. A háló ajtaja nyitva volt. Leigh Anne a tolókocsijában ült a kandalló előtt, és a semmibe révedt. Vállára zöld kasmírsálat terített, amely néhány árnyalattal sötétebb volt, mint az asszony szeme. A férfi azonnal látta rajta, hogy aggódik és kétségbe van esve. – Leigh Anne – szólította meg halkan. Felesége nem válaszolt, de könnyel telt meg a szeme. Rick gyorsan letérdelt mellé. – Jól vagy? – Nem – felelte az asszony rekedten, és áthatóan nézett a férfira. – Itt volt. Félek, Rick. A férfi szívverése kihagyott egy pillanatra. – Mondtam neked, hogy gondom lesz rá. – Bíróság elé fog rángatni minket a lányok miatt! – kiáltotta Leigh Anne. Férje meg akarta simogatni az arcát, ő azonban elhúzódott előle. – O’Donnell csak blöffölt az ügyvéddel, Leigh Anne. Nincs bíró, aki velünk szemben neki adna igazat, és ezt ő is tudja. Meg akar zsarolni minket, és ha megteszi, letartóztatom. – Inkább fizetned kellene neki, hogy tűnjön el – kérte az asszony feszülten. Talán igaza van, gondolta Rick. Mindenki ezt tartotta a legjobb ötletnek.

– Ma beszéltem Mr. Feingolddal. Azt mondja, nagyon jók az esélyeink arra, hogy örökbe fogadjuk a lányokat. O’Donnell kétes múltjával nem valószínű, hogy bármelyik bíróság neki ítélné a szülői felügyeleti jogot – mondta, és bízott benne, hogy sikerült megnyugtatnia a feleségét. Leigh Anne azonban elsírta magát. – Belebetegszem a félelembe, Rick. Meg kell szabadulnod attól az alaktól, mielőtt tönkretesz bennünket. A férfi érezte, hogy az asszony eltitkol előle valamit, és megfogta hideg kezét. – Mi történt, Leigh Anne? Mindent tudnom kell, hogy megszabadulhassunk O’Donnelltől – mondta. Felesége holtsápadt volt, és nem tudott megszólalni. Kétségbeesetten ingatta a fejét, és a zsebkendőjét gyűrögette. Ricknek csak most tűnt fel, hogy be van kötve a keze. – Mi az ördög történt? – Megütöttem magam, amikor segítség nélkül hajtottam a kocsimat. Semmiség az egész, csak néhány karcolás. – Miért csináltad? – kérdezte Rick, és még mindig fogta a felesége kezét. – Nagyon féltem – suttogta Leigh Anne. Rick hirtelen a mellkasára vonta az asszony bekötözött kezét, és gyengéden fogva tartotta. – Nem kell félned. Gondom lesz O’Donnellre, de bíznod kell bennem – mondta fojtott hangon. Ösztöne megsúgta, hogy az asszony bajba került. – Mi történt itt ma? Miért nem mondod el? Kérlek, avass be, hadd segítsek. Leigh Anne végre engedett Rick fürkésző tekintetének. – O’Donnell nem akarja, hogy tudj róla. A férfit szédülés fogta el. – Miről nem szabad tudnom? Az asszony már egész testében reszketett. – Megígértem neki, hogy ma estig szerzek tizenötezer dollárt. Rick szörnyű haragra gerjedt. – Megzsarolt téged – állapította meg, és nyugodt hangja őt magát is meglepte. Leigh Anne azonban a fejét rázta. – Nem, egy szóval sem kért pénzt. Most már végül is szinte családtag, nem? – Az asszony megint elsírta magát. – Én csak segítenék kicsit a lányok nagybátyjának. Rick most már egészen biztos volt benne, hogy O’Donnell ravaszul és ügyesen manipulálta Leigh Anne-t. – Köszönöm, hogy elmondtad – felelte. – Gondom lesz O’Donnellre – tette hozzá, és lelki szemeivel már látta is, hogy fogja kiszorítani belőle a szuszt. – Bartollától akartam kölcsönkérni – suttogta Leigh Anne, és még mindig könnyek folytak végig az arcán. – Ő azonban valójában nem gazdag. Kiderült, hogy a férje semmit sem hagyott rá. Rick el sem akarta hinni, mi mindent tett a felesége, méghozzá egyedül. – Miért nem hozzám jöttél? – kérdezte, és az asszony arcára tette a kezét, hogy a hüvelykujjával letöröljön róla egy könnycseppet. – Régebben bíztál bennem. – Bolond voltam, Rick. Senkiben sem bízom jobban, mint benned. A férfi szíve egy pillanatra megszűnt dobogni. Azt találgatta, tudja-e a felesége, milyen sokat jelent neki, és mennyire szereti ma is még. Érzelmei elragadták, és lehajolt az asszonyhoz, aki most nem húzódott el előle. – Holnap estére megszerzem a pénzt. Holnap este vége lesz ennek a rémálomnak – suttogta

Rick. Felesége szeméből megkönnyebbülést olvasott ki, és valami mást is, amit hónapok óta nem látott már benne. Gyengédséget és vágyódást. Minden gondolatát félresöpörte, mert ő is kívánta az asszonyt. Telt, puha ajkának érintésétől minden csepp vére az ágyékába gyűlt. Nem tervezte el előre a csókot, azt pedig egészen biztosan nem, hogy többhöz is el fog vezetni, ha Leigh Anne nem akarja, bármennyire kívánná is ő maga a folytatást. Felesége azonban nem mozdult, csak habozón egy kicsit szétnyitotta az ajkát. – Leigh Anne – suttogta Rick, és egyszeriben ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy szeresse az asszonyt. Amikor újra megcsókolta, egyre hevesebben és követelőbben, a felesége ajka még többet engedett neki, s ettől őt olyan heves szenvedély fogta el, amelyen maga is meglepődött. – Rick – tiltakozott Leigh Anne suttogva. – Még mindig te vagy a legszebb nő a világon – felelte a férfi alig hallhatóan. Aztán belecsókolt az asszony nyakába, úgy, ahogy egy férfi azt adja egy nő értésére, hogy a magáévá szeretné tenni. – Már nem vagyok szép – ellenkezett Leigh Anne zihálva. Válasz helyett Rick felállt, és ölbe vette az asszonyt. Ő habozás nélkül átkulcsolta a nyakát, és viszonozta a pillantását. – Szeretnem kell téged. Most. Kérlek, ne állíts meg – suttogta a férfi, miközben az ágyhoz vitte a feleségét. Leigh Anne megsimogatta a mellkasát, aztán a nyakára siklott bekötözött keze. – Ez nem jó ötlet – mondta. – Szerintem nagyon is jó – jelentette ki Rick, aztán lefektette az asszonyt, és fölébe hajolt. Újabb csókjára Leigh Anne egészen szétnyitotta a száját, és utat engedett a férfi nyelvének. Rick nem bírt tovább várni. Végigsimított a felesége ruhájának míderén, Leigh Anne pedig hívogatón a tenyerének feszítette a testét. Rick keze valahogy bejutott a felesége ruhája és alsószoknyája alá. Az asszony szeme elkerekedett, amikor megérintette. Kívánta őt, és készen állt rá, de még félt. – Engedd, hogy megtörténjen! – unszolta a férfi gyengéden. – Kérlek, drágám, engedd! Leigh Anne lehunyta a szemét. – Akkor siess! – suttogta. – Jaj, Rick, siess! A férfi régóta álmodozott már arról, hogy újra hallani fogja ezt a felszólítást. Felhúzta az asszony szoknyáját, s közben szenvedélyesen, követelőin megcsókolta, és nem tudott tovább gondolkodni. Leigh Anne hánykolódni kezdett alatta, ő pedig beléhatolt, újra meg újra, amíg együtt értek fel a kéj csúcsára. Már megnyugodott a légzésük, amikor a férfi még mindig nem igazán fogta fel, hogy szerelmeskedett a feleségével. Az oldalára gördült, karjába vonta az asszonyt, és hosszú, meztelen lábát nézegette. A bal egészen ki volt fordulva. Rickbe éles fájdalom hasított a látványtól, és helyére húzta a felesége szoknyáját. Semmi mást nem akart, csak azt, hogy sokáig a karjában tarthassa. Hallatlan öröm töltötte el, miközben tekintete bejárta a csodaszép arcot. Az asszony szeme még mindig csukva volt, de a férfi tudta, hogy nem alszik, és csókot lehelt az arcára. Leigh Anne pillái megrebbentek, és felnézett Rickre, a mosolyát azonban nem viszonozta. – Jól vagy? – kérdezte a férfi, és magában azért imádkozott, hogy a felesége ne lökje el magától. Leigh Anne most futólag elmosolyodott, de a mosolya feszültnek tűnt. – Nem okoztál fájdalmat, Rick – mondta. A férfi nem akart visszatérni abba a sötét pokolba, amelyben az utóbbi időben éltek.

– Nagyon szép vagy – suttogta. – Szükségem van rád, drágám. – Nem értelek – felelte az asszony félénken. – Nem érted, hogy a férjed szeret és kíván? – kérdezte Rick. – Hogy kívánhatsz, amikor… nyomorék vagyok? A férfi döbbenten felült. – Ne nevezd így magad! – De hát ez az igazság! – Leigh Anne félrefordította a fejét. – Ő nevezett így. Rick úgy érezte, megszűnt forogni a világ. Utolérte a csúf, sötét valóság. – Kicsoda? – kérdezte, noha előre tudta a választ. – O’Donnell, de ez nem érdekes – felelte Leigh Anne. – Rick, nem lett volna szabad ezt tennünk. – De igen! Semmi sem lehet helyesebb, mint az, hogy szeresselek téged. Leigh Anne megpróbált felülni, és a férfi azonnal segített neki. – Minden megváltozott. Ha nem lennének a lányok, visszaadnám a szabadságodat, hogy egy teljes értékű nővel lehess együtt, és ne egy nyomorékkal – mondta az asszony. A tekintete azonban egészen másról árulkodott. Rick alaposan megfontolta a szavait, amikor válaszolt neki. – Te teljes értékű nő vagy. És akkor sem engednélek el, ha nem lennének a lányok – mondta, és óvatosan elmosolyodott. – Bármi is történt, én melletted akarok lenni, és azt szeretném, ha te is mellettem akarnál lenni. – Miért? – Szerintem tudod te azt. – Rick gyengéden megsimogatta az asszony arcát. – Kérlek, ne fordulj el tőlem. Szépen kérlek. Leigh Anne szótlanul nézett a férjére, és az arca vívódásról mesélt. Rick boldogan szeretkezett volna újra vele, mégis felkelt mellőle, és begombolta az ingét. Lelki szemei előtt a féltestvére jelent meg. Látta magát, amint Hart lába elé borul, az öccse pedig igencsak élvezi a helyzetet. Aztán O’Donnellt látta egy szűk, sötét cellában, amelyben arra várt, hogy a villamosszékbe vigyék. – Hova mész? – kérdezte Leigh Anne. – Kölcsönkérek tizenötezer dollárt – felelte a férfi. A Bank of New York a belvárosban volt, nem messze Hart Bridge úti irodájától. A nagy, impozáns épületet jó évszázada emelték. Odabent a viasszal bőven felkent tölgyfa parketten hatalmas keleti szőnyegek feküdtek, és egy óriási csillár lógott alá a mennyezetről. Francesca közölte egy alkalmazottal, hogy Calder Hart megbízásából Robert Millerrel szeretne beszélni, mire megkérték, hogy foglaljon helyet a pénztárakkal és a páncélszekrényszobával szomszédos látogatóhelyiségben. Miközben az igazgatóra várt, a lány megkönnyebbülten leereszkedett egy kék bársonykanapéra. Rég nem érezte már ennyire fáradtnak magát. Eddig kizárólag a nyomozásra összpontosított, és nem gondolt a jövővel, most azonban már ezt is meg kellett tennie. Robert Millernek nem mutatkozhat be Calder menyasszonyaként, futott át a fején, és kis híján rémület hatalmasodott el rajta. Mi lesz, ha valóban elveszítette Caldert? Ha a férfi nem akar visszatérni hozzá? Ha túl lesznek ezen az egészen, valahogy meg kell győznie Caldert, hogy a szakítás egészen biztosan nem a legjobb megoldás. Igen ám, de ha el is fogják Daisy gyilkosát, akkor is ott van még az ellopott festmény ügye. Calder pedig súlyos szemrehányásokkal illeti magát, mert egyáltalán megbízást adott arra a képre. És annak ellenére, hogy ő, Francesca önként állt hozzá meztelenül modellt, a férfi kizárólag saját magát hibáztatja. – Miss Cahill? – A lány előtt egy alacsony, sovány, kecskeszakállas férfi állt meg mosolyogva.

Kifogástalanul volt öltözve, és fellépése azé az emberé volt, aki tökéletesen tudatában van a tekintélyének. – Robert Miller vagyok – mutatkozott be. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Ezzel igen tapintatosan Francesca értésére adta, hogy tudja, kicsoda. – Köszönöm. Calder küldött önhöz, Mr. Miller. Egy nyomozásról van szó, amelyen éppen dolgozom. A férfi bólintott. – Fáradjon be az irodámba! – kérte, és átkísérte a lányt a bank nagy ügyfélterén, amelyben a csillogó pultoknál hölgyek és urak intézték az ügyeiket. – Megkérdezhetem, hogy van Mr. Hart? – A körülményekhez képest jól – felelte Francesca, amikor az igazgató becsukta mögöttük az ajtót. – És természetesen ártatlan. Miller elmosolyodott. – Ebben nem kételkedem. Miben állhatok rendelkezésére, Miss Cahill? – kérdezte, miután helyet foglaltak. – Miss Daisy Jones májusban kétszer is szokatlanul magas összegeket fizetett be az önöknél vezetett számlájára. Egyszer nyolcezer dollárt, egyszer pedig tizenkétezret. Tudnunk kell, honnan érkeztek a pénzek – mondta a lány. – Mr. Hartra való tekintettel megpróbálok utánanézni. Máris visszajövök. – Öt perccel később az igazgató egy aktával tért vissza. – Azt hiszem, hasznos információkkal szolgálhatok önnek, Miss Cahill. – Tudják, honnan jött a pénz? – Igen, tudjuk. Miss Jones a First Federal of Albany két csekkjét váltotta be. – Kideríthető, ki állította ki eredetileg a csekkeket? – Igen, de ahhoz közvetlenül a First Federalhoz kell fordulnia, Miss Cahill. Ott pedig, úgy gondolom, rendőrségi végzést fognak kérni öntől. – Vegye úgy, hogy az már meg is van! – mondta Francesca izgatottan. – Mennyi ideig tart így a dolog? – Néhány napig. El kellene küldenie valakit Albanybe, hogy nézze át ott a könyveket. – Távirati úton is eljuttathatjuk az instrukciókat? – Azt hiszem, igen. – Az igazgató habozott kicsit. – Miről van szó valójában, Miss Cahill? – Egy gyilkos kilétének a megállapításáról, Mr. Miller. Francescának vissza kellett fognia magát, hogy ne szökdécseljen örömében, amikor elhagyta az igazgató irodáját. A pénzt minden bizonnyal Gillespie bíró adta a lányának. Már csak az volt a kérdés, hogy miért. A bank előtt a lány megállt, és nem sikerült elfojtania egy mosolyt. Az újságkivágások azt bizonyították, hogy Daisynek egész idő alatt fontos volt az apja. Az is kiderült már, hogy a bíró májusban kétszer meglátogatta őt New Yorkban. És pénzt is akkor adott neki. Francesca ebből arra következtetett, hogy korábban Gillespie nem ismerte a lánya tartózkodási helyét. Vajon csak azért adott pénzt rég eltűnt gyermekének, hogy javítson az anyagi helyzetén? Végül is a legtöbb apa ezt teszi, ha megengedheti magának. Másrészt viszont a lánya foglalkozása kínos helyzetbe hozhatta a bírót. Nyilván ezért hallgatta el, hogy tudta, hogyan él Honora. De elég kínosnak találta-e az életmódját ahhoz, hogy megölje? Ez felettébb merész következtetés volt, Francesca azonban bizton érezte, hogy közel jár az eset megoldásához. Meg kell tudnia, mi oka volt Honorának arra, hogy elszökjön otthonról. Akkor meglesz a kirakós játék még hiányzó képkockája. Az lesz a legjobb, ha tanácsot kér Ricktől. Együtt talán kitalálhatják, hogyan gyakoroljanak nyomást a bíróra. A rendőrségnek természetesen a First Federal of Albany bankkal is fel kell vennie a kapcsolatot. Francesca azt is mindenképpen meg akarta tudni, mi a helyzet azzal a

késsel, amelyet előző nap Calder hintójában találtak. Időközben már biztosan megvizsgálták. A lány felemelte a kezét, hogy intsen Raoulnak, aki kissé távolabb várta őt a kocsival. Tekintetét még a hintóra és a kocsisára szegezte, amikor a szeme sarkából egy kesztyűs kezet látott meg, de már elkésett. A kéz felemelkedett, aztán lesújtott valamilyen sötét tárggyal. Francesca tarkójába éles fájdalom hasított. Még megértette, hogy megtámadták, ám a következő másodpercben már elsötétült előtte a világ.

17. FEJEZET 1902. június 5., csütörtök 18 óra Fájdalmasan lüktető tarkója alatt egy jégtömlővel Francesca a nővére házában feküdt a kanapén, és Rourke már harmadszor tapintotta ki a pulzusát. Raoul azonnal a segítségére sietett, miután leütötték, de a támadót már csak elfutni látta. Nem eredt a nyomába, inkább a lányt segítette be a hintóba. Az ütés olyan erős volt, hogy Francesca egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Amint azonban magához tért, elmeséltette magának Raoullal, mi történt. Utána ő maga vizsgálta át a közvetlen környéket, és talált is egy borotválkozáshoz használt, behorpadt bádogbögrét. Minden bizonnyal azzal ütötték le. – Hogy van a fejed? – kérdezte most Rourke aggódón, miközben Connie is a húga fölé hajolt. – Már nem fáj annyira, mint eddig – felelte Francesca. – Jól vagyok, Con. Csak egy kis bögrével vertek fejbe. Értesítenéd Bragget? Okvetlenül beszélnem kell vele. – Nem vagy jól! – kiáltotta Connie, aki fehér volt, mint egy alabástromszobor. – Rourke, szerinted folytatnia kell a nyomozást ebben az ügyben? – Semmiképpen sem – felelte Rourke határozottan, és becsukta fekete orvosi táskáját. Mielőtt azonban felegyenesedhetett volna, Francesca megragadta a kezét. – Beszélnem kell Rickkel. Sürgősen! Nem várhat a dolog. Rourke leült mellé. – Ha helyes a feltételezésed, és ezzel a bádogbögrével ütöttek le, akkor ez nem vicc. Púp nőtt a fejeden, és enyhe agyrázkódásod lehet. Örülj, hogy nem szakadt fel a bőröd, és nem kell összevarrni a sebet. Pihenned kell, és a következő tizenkét órában nem szabad elaludnod. – A férfi Connie-ra pillantott. – Valakinek mellette kell maradnia, hogy ne nyomja el az álom. Sokat ihat, de csak valami könnyűt ehet, például lekváros pirítóst. – Neillel majd váltjuk egymást mellette – felelte Connie. Francesca azonban nem akarta feladni. – Raoulnak sikerült egy pillantást vetnie a támadómra. El kell mondania Braggnek, mit látott. Szerinte egy nagyon sovány férfi volt, vagy talán nő. Mindenesetre bő kabátot és filckalapot viselt. Júniusban! A lányban felmerült, hogy Gillespie támadta meg. Az alakja szerint akár ő is lehetett. Ráadásul az is kiderült róla, hogy pénzt adott a lányának. – Holnap reggel megint eljövök – mondta Rourke, és megpaskolta Francesca karját. – Most este hat óra van. Ma már nem fogod felfedni a titokzatos támadód kilétét. Amit meg kell tenni, az várhat holnap reggelig, amikor majd újra megvizsgállak. – Jól van, de akkor gyere nagyon korán! Rourke-nak végül is igaza volt. Albanyben ilyenkor már senki sincs a Federal Bankban, aki átvehetné a táviratot. Gillespie-t persze ki lehetne hallgatni. Francesca alig várta, hogy megtudja, milyen magyarázattal tud szolgálni a bíró arra, hogy meglátogatta a lányát, és minden bizonnyal pénzt is adott neki. És vajon hol tartózkodott egy órája, amikor őt leütötték? – Rourke? Hazamész Hart házába? – Igen. Caldert óvadék ellenében időközben kiengedhették. Ide fog-e sietni hozzá, amint megtudja, mi történt? – találgatta a lány. – Nem tudom, mi jár a fejedben, Francesca, de mindenképpen elmondom Caldernek, hogy

megtámadtak. Nyilván tudni akar erről, és egyébként sem kockáztatnám a fejemet azzal, hogy elhallgatok előle egy ilyen információt. Te pedig most próbálj pihenni, de ne aludj el! Connie a szalon ajtajához kísérte Rourke-ot, és ott halkan még váltott vele néhány szót. Miután a nővére visszament hozzá, Francesca a tekintetét kereste. – Ma találkoztam Calderrel. Semmi sem változott, Connie. Ugyanolyan konok, mint volt. – Nagyon meg lennék lepve, ha nem sietne ide azonnal, miután megtudja, mi történt veled, Fran. – Connie leült a húga mellé. – Súlyosan is megsebesülhettél volna. Akár meg is ölhettek volna. – De nem öltek meg, igaz? Ugye, tudod, mit jelent ez a támadás? – kérdezte Francesca. – Egészen közel járok ahhoz, hogy megoldjam az ügyet. És ezt Daisy gyilkosa is tudja. – Fran! Remélem, tévedsz. Mert ha nem, akkor a tettes le akar állítani téged. Francesca tudta, hogy Connie-nak igaza van. Mostantól sokkal óvatosabbnak kell lennie, és mindig lesz nála fegyver. – Minél előbb lezárom ezt a nyomozást, annál jobb. – A lány megint Calderre gondolt, és elszorult a szíve. – Hart szörnyen makacs tud lenni! Ő nem olyannak látja magát, mint én. Mindig is azt állította, hogy sokkal jobbat érdemelnék nála. Daisy meggyilkolása jó ürügy volt számára, hogy felbontsa az eljegyzésünket. Félek, hogy akkor sem jön majd vissza hozzám, ha vége lesz ennek az ügynek. Connie tűnődőn és szomorúan nézett a húgára. – Akkor nem szeret eléggé téged, Fran. Vagy erről van szó, vagy arról, hogy túlságosan is szeret. Francesca kérdőn felvonta a szemöldökét. – Tudod, hogy sokáig támogattam a kapcsolatotokat – folytatta Connie. – Meg kell azonban mondanom, hogy Calder híre és múltja mindig is kétségeket ébresztett bennem. Ráadásul szörnyen nehéz ember. Nem is értem, hogy tudsz bánni vele. Tegnap, amikor elmentem hozzá, nagyon ijesztőinek találtam. – Igen, időnként nagyon nehéz vele – ismerte el Francesca. – Amikor azonban rideg és kegyetlen, valójában csak a félelmét akarja leplezni a viselkedésével. Connie szemöldöke magasba szaladt. – Nem hiszem, hogy Hart bármitől is félne. – A fölényessége, a vagyona és a hatalma ellenére nagyon is sebezhető – felelte Francesca. A nővére arckifejezése nem hagyott kétséget afelől, hogy nem hisz neki. Mivel a szalon ajtaja nyitva volt, mind a ketten hallották, hogy valaki megzörgeti a bejárati ajtót, mire Connie elhúzta a száját. – Remélem, nem leszel nagyon mérges rám – mondta. – Miért lennék az? – kérdezte Francesca gyanakvón. Connie nem válaszolt, az előcsarnokból viszont már behallatszott az édesanyjuk hangja. – Hol van Francesca? – akarta tudni az asszony, és cipősarkai hangosan kopogtak a márványpadlón, miközben a szalon felé tartott. Francesca felnyögött. – Miért hívtad ide? – Mert megsebesültél, és ő az anyánk – válaszolta Connie, és felállt, amikor Julia asszony belépett a szobába. Futó pillantást vetett a lányaira, aztán odasietett Francescához, és megfogta a kezét. – Mi történt? – kiáltotta. – Jól vagyok, mama. Csak kisebb ütést kaptam a fejemre. Julia asszony kék szemében aggódás ült.

– Orvos látott már? Connie, igazat mond a húgod? – Kis ütésnél többről van szó, mama, de Rourke már volt itt, és Francescának nem esett komoly baja. Julia asszony leült, de még mindig nem engedte el a kisebbik lánya kezét. – Tudod, mennyire aggódom, amikor nyomozol. Miért kell minden esetednél veszélybe kerülnöd? – Jól vagyok, mama – mondta el Francesca újra. – Nem kell nyugtalankodnod. – Már hogyne nyugtalankodnék? A drága kislányom vagy, a legkisebb gyermekem. Éjt nappallá téve aggódom. Kötelességem, hogy gondoskodjam rólad, a biztonságodról! Mikor jössz haza hozzánk? Édesapáddal nagyon szomorúak vagyunk. Hiányzol nekünk. – Nem mehetek haza – mondta Francesca leverten. – Sajnálom, de semmi sem változott. Szeretem Caldert, és hozzá akarok menni. Mivel a papa nem támogatja a döntésemet, nem maradt más választásom. Szörnyen sajnálom, mama, de el kellett költöznöm. – Tudod, mennyire imád téged az édesapád? Hogy te vagy minden boldogsága és öröme? Hogy milyen büszke rád, és mindenhol veled dicsekszik? – Én is szeretem őt – felelte Francesca szelíden. – És már így is bűnösnek érzem magam, nem kell még neked is rátenned egy lapáttal. – Nem ezért mondtam. De fáj ilyen állapotban látnom apátokat, ahogy az is, hogy elveszítettelek téged. – Nem veszítettél el, mama. Csak elköltöztem otthonról. Ha az akaratotok ellenére megyek is férjhez, attól még egy család maradunk. – Francescából hirtelen kiszakadt eddig eltitkolt félelme. – Kérlek, ne engedd, hogy a papa engem is ugyanúgy eltaszítson, mint Evant! – Azt soha nem tenné meg! – kiáltotta Julia asszony. Francesca bólintott. – Nagyon szeretlek benneteket – mondta reszketve. – Akkor gyere haza! – suttogta az édesanyja esdeklőn. – Kérlek. Ez csábító gondolat volt, főként most, amikor Francescának lüktetett a feje, és amikor szörnyen fájt neki, hogy Calder szakított vele. – Nem mehetek – mondta mégis. Az édesanyja arcán sötét árnyék suhant át. – Komolyan nem értelek. Olvastuk az újságban a hírt. Hart felbontotta az eljegyzéseteket. Miért nem akarsz hazajönni? – Csak Calder akarta így, de én majd visszanyerem őt magamnak – suttogta Francesca. Julia asszony sokáig szótlanul nézett rá. – Ha ennyire eltökélt vagy – mondta végül –, ha ennyire bízol Hartban, és ha ennyire szereted, akkor támogatom a házasságotokat. Francesca hirtelen felült. – Köszönöm, mama! – kiáltotta, és magához ölelte az édesanyját. Julia asszony szeme párás lett. – Mindig is csodáltam Calder Hartot. Francesca megkönnyebbülése nem ismert határokat. – Tudom. És azt is, hogy ártatlan. – Én soha nem tartottam bűnösnek – jelentette ki Julia asszony. – De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy ez a botrány örök időkig el fogja őt kísérni. És ha vele maradsz, akkor téged is. Valóban el tudod majd viselni a társaság megvetését? Francescának a legutálatosabb pletykánál is jobban fájt, hogy Calder felbontotta vele az eljegyzését.

– Nem érdekel, mit beszélnek az emberek a hátam mögött. Lehet, hogy többé sehova nem hívnak meg bennünket Calderrel, de ha úgy lesz, együtt azt is ki fogjuk bírni. – Nagyon bátor vagy. Egészen biztosnak kell lenned abban, hogy Calderrel akarsz élni. – Biztos vagyok benne. – Akkor pedig én mindent megeszek azért, hogy segítsek neked. – A papát is segítesz meggyőzni? – Igen, elérem nála, hogy változtassa meg a véleményét. És azért is küzdeni fogok, amíg csak élek, hogy visszafogadjon téged a társaság. Julia Van Wyck Cahill láthatóan ezzel új feladatot talált magának. A jobb körök egyik fontos személyisége volt, és a múltban senki sem mert szembeszállni vele. – Köszönöm – suttogta Francesca, és soha nem szerette még jobban az édesanyját, mint most. Alfred belépett a gazdájához, és jelentette neki, hogy Bragg rendőrfőnök van itt, és beszélni szeretne vele. Calder még csak fel sem pillantott. A kandalló előtt ült a kanapén, és a kezében egy levelet tartott. Ma érkezett, és egy halottól származott. Kedves Calder! Egészen egyértelművé tetted az álláspontodat, és én soha nem fogom még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy személyesen keresselek fel. Te nem kérsz a gyermekemből, a kettőnk gyermekéből, ahogyan belőlem sem már régen. Az életedben kizárólag Francescának van helye. Minden egyedül körülötte forog, és én közömbös lettem számodra. Soha nem vártam el, hogy lemondj róla, vagy megváltoztasd a közös jövőtökkel kapcsolatos terveidet. Azt viszont elvárom, hogy nagyvonalúnak mutatkozz velem szemben, aki zabigyereket várok tőled. Kíváncsi lennék, mit gondolna és tenne Francesca, ha tudná, hogy a Te gyerekeddel vagyok viselős. Ő persze ezt soha nem fogja megtudni. Pecsét lesz az ajkamon, de cserében a hallgatásomért nagylelkűséget várok el Tőled. Még másik városba is hajlandó vagyok költözni, amennyiben átíratod a nevemre a házat, amelyet fenntartasz nekem és a gyermekemnek. Emellett jóval magasabb apanázsra is szükségem van. Ugyancsak üdvözölném, ha megkapnám a biztosítási és vasúti részvénycsomagodat, valamint a kincstárjegyeid méltányos részét, továbbá azt a Tiziano-festményt, amelyet egyszer megmutattál nekem. Amint eleget teszel az elvárásaimnak, örömmel beköltözöm egy házba egy választásod szerinti másik városban, aztán soha többé nem kell találkoznod velem és a születendő fiaddal vagy lányoddal. Francesca soha nem kerül majd abba a kínos helyzetbe, hogy az utcán összefusson velem vagy a törvénytelen gyermekeddel. Daisy A levél május harmincadikán kelt. Daisy az azt követő napon írta, hogy elmondta Caldernek, gyereket vár tőle, ő pedig dühösen kirohant a házból. Fájdalma most nem ismert határokat, és még az sem érdekelte, hogy egykori szeretője szemérmetlenül megzsarolta, sőt még az egyik kedvenc festményét is magának követelte. – Uram? Bragg rendőrfőnök van itt, és beszélni kíván önnel. Közöljem vele, hogy most nem alkalmas a látogatása? – kérdezte Alfred aggódón újra. Calder lehunyta a szemét, és az önuralma megőrzéséért küzdött. A szomorúság, amelyet elszántan tagadni igyekezett, úgy hömpölygött benne, mint a láva egy kitörés előtt álló vulkánban. Végül azonban ő nyerte meg a küzdelmet. Miközben felállt, azt találgatta, hány harcot lesz még képes megnyerni önmagával szemben. Zakója belső zsebébe dugta a levelet, és a komornyikjára nézett. – Küldje be! – mondta. Rick talán jó híreket hoz, és neki nagy szüksége van arra, hogy valami elterelje a gondolatait.

Pár pillanat múlva féltestvére jelent meg a könyvtárszoba küszöbén. Arckifejezése elárulta Caldernek, hogy nem várhat tőle jó híreket. – Whiskyt? – kérdezte. – Köszönöm, kérek – fogadta el Rick a kínálást. Calder az aranyozott zsúrkocsihoz ment, kitöltött két dupla whiskyt, és az egyik poharat odavitte a féltestvérének. Bízott benne, hogy sikerrel járt, amikor megpróbálkozott a mosolygással. A levél igencsak kapóra jönne a rendőrségnek, gondolta mogorván. A sors mintha a korábbi bűneiért akarná büntetni őt, amikor olyan gyilkosság gyanúját terelte rá, amelyet nem követett el. Rick ivott egy kortyot. – Jól vagy? – kérdezte aztán óvatosan. Calder erőnek erejével elmosolyodott. – Soha nem voltam még jobban – felelte, de máris elhalt a mosolya. – Valójában abban reménykedtem, hogy jó hírt hozol. – Így is van – mondta Rick. – A gyilkosságot nem azzal a késsel követték el, amelyet a hintódban találtak. – Az ember azt hinné, bárki is akart befeketíteni, kellett volna annyi eszének lennie, hogy a valódi kést csempéssze be a kocsimba. – De nem az volt. – Rick kiitta az italát. – Szabad? – Szolgáld ki magad! – válaszolta Calder. Figyelte a fivérét, aki még egy pohárral töltött magának, és meglepve érezte, hogy ebben a percben mintha eltűnt volna a közöttük szokásos ellenségeskedés. – Ez a kés kicsi ahhoz, hogy a gyilkosság eszköze lehessen – mondta Rick. – Sőt mi több, Heinreich szerint a vér még csak nem is embertől származik rajta. – Állati vér? – A kórboncnok legalábbis így gondolja, és ő a szakember. – És te mit gondolsz? – kérdezte Calder, miközben leült az egyik fotelba. – Hogy szándékosan akartak befeketíteni téged. Ez egészen egyértelmű. A tettes talán megszabadult a gyilkos fegyvertől, és csak később jutott eszébe, hogy rád terelje a gyanút. Miután megtudta, hogy aznap este Daisynél voltál. – Ez elfogadható elméletnek tűnik. – Szerintem is, bár más lehetőség is van. – Micsoda? – Talán nem is a gyilkos akart gyanúba keverni téged, hanem valaki más. Calder elgondolkodott. – Az első elméleted jobban tetszik nekem, de sok ellenségem van, és elképzelhető, hogy valamelyikük kihasználta az alkalmat, miután másnap reggel híre ment a gyilkosságnak. – Én is az első elméletet tartom valószínűbbnek – mondta Rick. – Te mindenesetre lekerültél a gyanúsítottak listájáról. Calder ivott egy kortyot, aztán a féltestvérére emelte a tekintetét. – Nem túl rövid az a lista? – De, az – ismerte el Rick. – Rose-t még mindig nem zárhatom ki. És ha ebben az esetben nem is értek egyet Francescával, azt elismerem, hogy jól működnek az ösztönei. Neki szent meggyőződése, hogy Gillespie bíró hazudott, amikor azt állította, nem tudta, hogy Daisy az ő lánya. Bizonyítékunk azonban nincs ellene. Calder elhúzta a száját. – Nem igazán haladtok, ahogy látom.

– Még csak pár napja nyomozunk – mondta Rick, és felállt, de láthatóan habozott. Calder biztos volt benne, hogy még mondani akar valamit. –Mi van? – Nem az esetről van szó – felelte Rick, és elvörösödött. Calder azonnal megértette. A féltestvére azért jött ide, hogy pénzt kérjen tőle. Egy pillanatra belebújt a kisördög, és arra biztatta, élvezze ki, hogy Rick segítségért folyamodik hozzá. Érző és értelmes lénye azonban mást mondatott vele: – Már biztosítottalak arról, hogy szívesen rendelkezésedre bocsátom a szükséges összeget. – Az tizenötezer dollár – felelte Rick elkínzottan. Caldernek szeme sem rebbent. Keresztülsétált a könyvtárszobán, és egy nagy tájkép előtt állt meg. – Segíts, légy szíves! – szólította fel a féltestvérét. Rick odament hozzá. – Amint lehet, az utolsó pennyig mindent visszafizetek – mondta közben. – Nem akarod letartóztatni O’Donnellt? – Leigh Anne retteg attól a gazembertől. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha örökre eltűnik az életünkből. – Igen, ez így gyorsabb – helyeselt Calder. Meglepte, hogy Rick enged a zsarolásnak, de meg tudta érteni. Ha az ő és Francesca életében bukkanna fel egy ilyen alak, maga is rövid úton meg akarna szabadulni tőle. – Nem kell megadnod a pénzt – mondta, miközben együtt leakasztották a festményt. – Nincs szükségem rá, és nem akarom visszakapni – tette hozzá. Kinyitotta a kép mögé rejtett széfet, és több köteg bankjegyet vett elő. – Vissza fogom fizetni – kötötte az ebet a karóhoz Rick. Calder megrántotta a vállát, és visszaakasztotta a helyére a festményt. – Van egy kisbőröndöm, abban elviheted a pénzt. – Köszönöm. Calder látta, hogy a féltestvére arcán izzadságcseppek jelentek meg. – Miért ennyire nehéz ez neked? Emlékszem, gyerekkorunkban mindig te vigyáztál rám. Miért ne adhatnék vissza valamit abból, amit értem tettél? Rick a fivérére nézett. – Ez büszkeség kérdése – válaszolta –, és én vagyok az idősebb. Mindig is az én dolgom volt, hogy vigyázzak rád. – Valójában Lily kötelessége lett volna – mondta Calder, akibe régi fájdalom hasított. – Ő sokat dolgozott, aztán pedig megbetegedett – felelte Rick. – Amit tudott, azt megtette. A pénzzel a kezében Calder az íróasztalhoz ment. Az esze azt súgta, hogy a fivérének igaza van, mégsem tudta még elfogadni, amit mondott. Megérteni pedig végképp nem. – Ti meg mit csináltok itt? – szólt be hozzájuk egyszer csak Rourke az ajtóból. Beljebb lépett, s tekintete ide-oda járt a két fivér meg az íróasztalon fekvő pénz között. Caldernek arcizma sem rándult, és a bankókötegre tette a kezét. – Élned kellene a kopogtatás általánosan nagyra becsült szokásával – jegyezte meg. Rourke találva érezte magát. – Félig nyitva volt az ajtó – magyarázkodott. – Ez rengeteg készpénz – mondta aztán. Calder elengedte a füle mellett a megjegyzést. Elővett egy kisbőröndöt, feltette az íróasztalra, kinyitotta, és belerakta a bankókat. – Neked semmi közöd ehhez, és elvárom, hogy hallgass róla – mondta Rick. Rourke bizonytalanul nézett rá. – Itt valami bűzlik.

– Semmi közöd hozzá – ismételte meg Calder most Rick szavait, és lecsukta a bőröndöt. – Szépen vagyunk, mondhatom! – Rourke bosszúsan felemelte a kezét. – Beszélnem kell veled, Calder. – Nem várhat a dolog? – kérdezte a fivére, aztán alaposabban is megnézte magának Rourke-ot. Most nem a kisöccse állt előtte, hanem egy orvos. Caldernek hirtelen ijedten elszorult a szíve. – Francescáról van szó? Rourke bólintott. – Most pihen, de tudnotok kell, hogy ma délután megtámadták. Connie ragaszkodott hozzá, hogy kártyázzanak. Francesca soha nem kedvelte a kártyajátékokat, és eddig minden partit a nővére nyert meg ellene, miközben ő a támadója kilétén és indítékán, az Albanyből származó pénzen és Gillespie hazugságán gondolkodott. Felhúzott lábbal, a cipőjét lerúgva ült a kanapén, és már alig fájt a feje. Abban az egyben egészen biztos volt, hogy a pénznek köze van Daisy meggyilkolásához. Mi másért akarná bárki is megakadályozni, hogy ő kiderítse, honnan származott? És vajon a merénylet csak figyelmeztetés volt, vagy gyilkossági kísérlet? Connie felsóhajtott, amikor kopogtattak a bejárati ajtón. – Ez Hart lesz – mondta, és letette az asztalra a lapjait. Francesca is így gondolta. Aztán már hangokat is hallott az előcsarnokból. Rick érdeklődött utána, és a lány csalódott lett. Igaz, minél előbb ki kell deríteniük, ki volt a támadója. – A rendőrfőnök az – nézett rá Connie, aztán felállt, és a szalonajtóhoz ment, amelyben Rick és Calder jelent meg. Connie üdvözölte őket, aztán elhagyta a helyiséget. Calder aggódón kereste Francesca pillantását, de ő mosollyal ajándékozta meg, mielőtt a férfi még bármit mondhatott volna. – Jól vagyok. – Nem vagy jól! – kiáltotta Calder, és odalépett hozzá. – Rourke elmondta, hogy fejbe vertek, és szerinte agyrázkódást kaphattál. Mi történt? – akarta tudni. Leült Connie helyére, megfogta a lány kezét, és ijedten fürkészte az arcát. – Abból a bankból jöttem ki, amelyben Daisy számláját vezették – felelte Francesca. – Valaki fejbe vert egy bádogbögrével, amikor éppen intettem Raoulnak, aki kicsit távolabb várt a kocsival. Ő látta, mi történt, és betett a kocsiba. – Ezért akár el is bocsáthatnám – mondta Calder dühösen. – Az a dolga, hogy vigyázzon rád. – Hogy akadályozhatta volna meg a támadást? – kérdezte Francesca. – Ő az úttesten várt, én pedig a járdán voltam. Semmiről sem tehetett. – Láttad a támadódat? – kérdezte Rick higgadtan. Francesca feléje fordult. – Az arcát nem, csak a kesztyűs kezét. Raoul viszont távolról egy pillanatra látta. Szerinte nő lehetett, vagy alacsony és sovány férfi. Gillespie pedig inkább alacsonynak mondható, és sovány is. A támadó köpenyt és filckalapot viselt. – Azt hiszed, a bíró volt? – kérdezte Calder metsző hangon. – Valaki meg akarta akadályozni, hogy többet tudjak meg Daisy májusi befizetéseiről – jelentette ki Francesca. Rick és Calder összenézett. – A valódi újságot még el sem mondtam. – A lány diadalmas tekintettel nézett a két férfira. – A pénz két csekk beváltásából származott, és mindkettőit a First Federal of Albany bank állította ki. Rick felvonta a szemöldökét. – Ez azt jelentheti, hogy Gillespie pénzt juttatott a lányának. Akkor pedig bizonyítékunk van arra, hogy mindent tudott Honora új életéről. Igazad volt, valóban hazudott nekünk.

– Lesz ez még jobb is! Homer elárulta nekem, hogy Gillespie májusban kétszer járt Daisynél. – Francesca szélesen mosolyogva várta, hogy a férfiak mondjanak valamit, de egyikük sem szólalt meg. – Most már nálatok is előkelő helyen áll a bíró a gyanúsítottak listáján? – kérdezte végül ő. – Egyértelműen – felelte Rick. – Gillespie persze azért is hazudhatott Daisyről, hogy védje a saját jó hírét. – És ennek érdekében meg is ölhette Daisyt – mondta Francesca. Azt akarta, hogy Calder semmiképpen se szerepeljen tovább azon a listán, és a férfi kitalálhatta a hátsó gondolatát. – Mi is szolgálhatunk újdonsággal neked – mondta. – A gyilkosságot nem azzal a késsel követték el, amelyet a rendőrség az én hintómban talált. A lány szívéről nagy kő esett le. – De egyet kell értenem Rickkel – folytatta Calder. – Nem Gillespie lenne az első apa, aki anyagilag támogatja a lányát. Ez általános szokás. Abban reménykedtem, hogy a banki befizetések olyasvalakihez vezetnek majd el, akit Daisy zsarolt, akinek tehát indítéka volt arra, hogy megölje őt, és végleg megszabaduljon tőle. Nem tudom elképzelni, hogy a bíró ölte volna meg a saját lányát. Francesca segítségkérőin Rickhez fordult. – Daisynek februártól, amikor Calder kitartottja lett, nem voltak fizető ügyfelei. Valószerűtlen, hogy az egyikük éppen most akarta volna megölni. Az állandó kuncsaftjait is ellenőriztük. Február óta nem sok minden történt az életében. Aztán májusban, vagyis jelenlegi tudásunk szerint nyolc év után hirtelen meglátogatja az apja, méghozzá kétszer is. Nagyobb összegeket ad neki, és néhány héttel később Daisy meghal. Rick tudta, mire akar kilyukadni a lány. – Arra gondolsz, hogy a saját apját zsarolta? Francesca habozott. – Nem tehetek róla, nem tudok másra gondolni – mondta végül. – Daisy annyira gyűlölt otthon élni, hogy elszökött, és inkább prostituáltnak állt. Ez több mint szokatlan. Nemcsak boldogtalan volt a szülei házában, hanem borzalmasan kellett ott éreznie magát. És milyen emlékeket őrizgetett nyolc évig? Újságkivágásokat az apjáról! A megszállottja lehetett, és gyűlölhette. Milyen más következtetésre lehetne ebből jutni? – Nem tudjuk biztosan, hogy gyűlölte, méghozzá annyira, hogy zsarolta is – válaszolta Rick. – Beszélnünk kell a bíróval, hogy szembesítsük a hazugságával – mondta Francesca. – Daisy szerethette is az apját – szólt közbe Calder. – Hiányozhatott neki a bíró és a családja, és talán ezért gyűjtögette az újságcikkeket. – De akkor miért szökött el otthonról annak idején? – kérdezte Francesca. – Valami nincs rendben a család körül. Egyébként Lydia elismerte, hogy a nővére levelet hagyott hátra neki. Azt írta benne, hogy soha nem fog hazamenni. Ő azonban sem a szüleinek nem mutatta meg a levelet, sem a rendőrségnek, és ez igencsak különös. Szerintem többet tud, mint amennyit nekem elmondott. Calder megint leült a lány mellé, és megfogta a kezét. – Ez jó kiindulási pont, neked viszont most pihenned kellene – mondta. – Komolyan beszélek. – Éppen pihenek – felelte Francesca, és remény ébredt benne. Calder azonnal idesietett hozzá, ahogyan azt ő el is várta tőle. – Valaki csak rád akarta terelni a gyanút. Ez jó hír, nem? – Igen, az. A lány Rickhez fordult. – Most már elhiszed, hogy Calder ártatlan? – kérdezte tőle, de ő csak fürkésző pillantást vetett rá, aztán az üres kandallóba nézett. Francesca azonban egyértelmű állásfoglalást akart hallani

tőle. – Igencsak valószerűtlen, hogy Calder megölte Daisyt, és közben valaki más is gyanúba akarta őt keverni. Így van? – Igen, így – válaszolta Rick, és a féltestvérére pillantott. – De furcsább dolgok is történtek már. – Eljössz velem holnap Gillespie-hez? – kérdezte Francesca. – Mi lenne, ha délre bejönnél a kapitányságra? Addigra Newmannel behozatom kihallgatásra a bírót. A lány bólintott. – Előbb azonban táviratot kell küldened a First Federal of Albanynek, hogy adják meg a két csekk kiállítójának a nevét. – Intézkedem, amint kinyit a bank – ígérte Rick, aztán ő is odament Francescához, és megszorította a kezét. – Fogadd meg Rourke tanácsát! Egy agyrázkódással nem lehet viccelni. Pihend ki magad, és holnap majd a bíróval folytatjuk a munkát. Francesca elmosolyodott. – Betartom az orvosom utasításait – felelte. – És Rick? Holnap a késről szóló jelentést is látni szeretném. – Rendben van. – Rick a féltestvérére nézett. – Majd jelentkezem. – Ne csinálj ebből gondot magadnak! – felelte Calder. – Nagyon hálás vagyok neked – mondta még Rick, aztán távozott. – Ez mi volt? – kérdezte a lány Caldertől. A férfi megsimogatta az arcát. – Magánügy köztem és a bátyám között. – Adtál neki kölcsön! Calder nem válaszolt, csak hátradőlt a székén. – Köztünk maradhatna a dolog? – kérdezte végül. Francesca boldogan bólintott. – Azt tetted, amit tenned kellett. Calder szemében elgyötörtség jelent meg. – Kérlek, ne aggass rám újabb önzetlenségi érdemérmet – mondta, és kimerülten megdörzsölte az arcát. Francesca látta rajta, hogy valami más is nyomasztja. – Mi történt még, amiről tudnom kellene? – kérdezte, és megfogta a férfi kezét. Calder hirtelen felugrott ültéből. – Semmi nem történt. Mennem kell. Későre jár, neked pedig pihenned kell – mondta, és kicsikart magából egy mosolyt. A lány nem akarta, hogy elmenjen, főleg ne így. – Pihennem kell, de nem szabad elaludnom. Nem maradhatnál egy kicsit velem? Később majd Connie és Neil felváltva szórakoztatnak. – Ennyire aggódik miattad Rourke? – Calder azonnal visszaült. – Természetesen maradok. A fenébe is, Francesca! – kezdte. A lány tudta, hogy a férfi a megtámadásáról és a munkája veszélyeiről akar prédikálni, ezért gyorsan a szájára tette a mutatóujját. – Éppen csak meglegyintettek. Rourke túlságosan óvatos. Jól vagyok – mondta el újra. Calder végtelenül szomorúan nézett rá. – Nem akarlak még téged is elveszíteni. Talán hiba volt, hogy támogattam a függetlenségi törekvésedet és a nyomozói munkádat. – Nem fogsz elveszíteni – mondta Francesca, aztán arra a gyerekre kellett gondolnia, akit a férfi éppen elveszített. Calder a térdére szegezte a tekintetét, és az állát dörzsölgette.

– Sajnálom, mennem kell – jelentette ki, majd felállt, és nagy léptekkel az ajtóhoz indult. A lány felugrott, és mezítláb utánafutott. – Calder, várj! A férfi mérgesen megfordult. – Ma megsebesültél, hogy a fene egye meg! – kiáltotta. – Miért nem hallgatsz soha másokra? Francesca ijedten összerezzent, de világosan érezte, hogy Calder kétségbe van esve. – Miről van szó? Tudom, hogy nem rólam. – Dehogynem – jelentette ki a férfi. A lány az arcára tette a kezét. – Mikor engeded meg végre magadnak, hogy gyászolj? – Ne csináld ezt! – figyelmeztette Calder. Francescának könny szökött a szemébe. – Ne gyászoljam a gyermekedet? Sajnálom, de annak ellenére, hogy Daisy sok bosszúságot okozott nekünk, én azt szeretném, ha életben lenne még. És örülnék, ha felnevelhetnénk a kisfiadat vagy kislányodat. A férfi szemét hirtelen könny lepte el. Megfordult, és el akarta hagyni a szalont, de a lány megmarkolta a vállát, hogy visszatartsa. Érezte, hogy Calder egész testében reszket. – Kérlek, ne menj el. A férfi hangja rekedt volt, amikor válaszolt: – Nem hiszem, hogy ilyen állapotban szeretnél látni. – Milyen állapotban? – Francesca maga felé akarta fordítani Caldert, de ő nem engedett neki. – A gyermeked megérdemli, hogy fájjon az elvesztése. A férfi az ajtónak támasztotta a fejét. A lány egyszeriben megértette, hogy sír. Mást nem tehetett érte, csak hátulról átölelte, és magához szorította. Calder testét pár perc múlva már nem rázta zokogás. – Jól vagyok – mondta, és Francesca felé fordult. Ő úgy döntött, nem ellenkezik, csak két keze közé fogta a férfi arcát. – Teljesen természetes, hogy fáj a gyermeked halála. – Hazudtam, amikor mást mondtam. Igenis gondoskodtam volna róla. Soha nem engedtem volna, hogy szeretet nélkül, magányosan kelljen felnőnie. – Tudom. – Komolyan segítettél volna? Nem hagytál volna el? – Természetesen segítettem volna – felelte a lány halvány mosollyal az ajkán. – Minden gyerekedet szeretném, bárki lenne is az anyja – mondta őszintén. Calder az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. – Mivel érdemeltem ki ezt? Múlt csütörtökön kiabáltam Daisyvel. Dühös voltam. Komolyan nem emlékszem, milyen szörnyűségeket vágtam a fejéhez. De amikor elmondta, hogy terhes, nem akartam azt a gyereket. És most megfizetek ezért. – Semmiért nem kell megfizetned. – Ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy Francesca egészen őszinte legyen. – Egyszer már mondtam neked, ha odaajándékozom valakinek a szívemet, akkor az egyszer s mindenkorra szól. – Ezt akkor mondtad, amikor Rickbe voltál szerelmes! – De ma már tudom, hogy valójában nem voltam az. Az iránta érzett csodálatomat és tiszteletemet hittem szerelemnek. Ő mindig fontos lesz nekem, de téged ajándékoztalak meg a szívemmel. Akárcsak a bizalmammal és a hűségemmel. Örökre. Calder szótlanul nézett a lányra. Aztán benyúlt a zakója belső zsebébe, és egy összehajtogatott papírt húzott elő.

– Ezt olvastam ma este, mielőtt eljöttem hozzád. – Mi ez? – kérdezte Francesca ijedten. – Daisy levele. Csak ma kaptam meg. Pénteken írta, a veszekedésünk utáni napon. Ami benne áll, végzetes lett volna számomra, ha Rick nem bizonyítja be, hogy igazából csak gyanúba akartak keverni. Most a lányt fogta el reszketés. – Szabad? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét. – Parancsolj! – adta át a férfi a levelet. Miközben olvasott, a lány Daisyt látta maga előtt az íróasztalánál ülve a dolgozószobájában, ahol megölték. Minden szó, amelyet papírra vetett, gyilkossági indíték volt Calder számára. Francesca végül lassan ráemelte a tekintetét. – A rendőrségnek nem szabad ezt látnia. – Bizonyítékot akarsz visszatartani? Francesca pontosan erre készült. – Mind a ketten tudjuk, hogy ártatlan vagy, és már nem is szerepelsz a gyanúsítottak listáján. Megtartom ezt a levelet. – Nem kell úgy megvédened, hogy közben újra megsérted az erkölcsi elveidet. – Semmit sem sértek meg. Azért a férfiért harcolok, akit szeretek – felelte a lány. Calder magához vonta. Francesca feje még mindig fájt kicsit, a teste mégis azonnal válaszolt, amikor a férfi megcsókolta. Aztán Calder elengedte, de a kezét a tarkóján hagyta. – Szeretném, ha megértenéd, miért hagytalak el – mondta halálosan komolyan, és a levél dolgát nyilván elintézettnek tekintette. – Megértettem – válaszolta a lány ugyanolyan komolyan. – Igazán? – Calder halvány mosolya törékenynek tűnt. – Te lettél a mindenem. Senki és semmi nem fontosabb nálad. Francesca testét izgalom kerítette hatalmába. – Valóban? – Mi másért kértem volna meg a kezed? – Azt mondtad, eleged lett a korábbi életmódodból, és mi ketten jól összeillünk. Caldernek most már a szeme is mosolygott. – Nem akartam kitárulkozni, Francesca – mondta, aztán megint elkomolyodott. – Most azonban meg kell tennem. A lány annyira izgatott lett, hogy sem nyelni, sem levegőt venni nem mert. – Nem sebezhetlek meg, és nem is foglak. És ha folytatnánk, megszenvednéd a kapcsolatunkat. Nem látod be ezt? Francesca abban reménykedett, hogy Calder vallomása kibéküléshez fog vezetni, és nem végleges szakításhoz, de csalódnia kellett. – Nem tudnék úgy élni, hogy együtt maradunk – folytatta a férfi. – Nekem végem. Nagyon sokáig fog tartani, amíg a társaság elfelejti, hogy a szeretőim és a gyerekem megölésével gyanúsítottak. Túl fogom élni, ahogy eddig minden pletykát túléltem. Hogy őszinte legyek, gyerekkorom óta fütyülök rá, mit beszélnek rólam. Te azonban sebezhető vagy, és ne is próbálj meggyőzni az ellenkezőjéről! Úgy tennél, mintha elbírnál vele, közönyt színlelnél, de én tudom, hogy éjszakánként könnyesre sírnád a párnádat, amíg én alszom. Nem akarom, hogy ennyi bánat és boldogtalanság oka legyek. – Ez így nem tisztességes – felelte Francesca, és hátrált egy lépést. – Te szeretsz engem, én pedig téged. Ez az én választásom, és nem a tiéd. – Mindig is itt leszek neked, és védelmezni foglak. Mindig! És te maradsz a legfontosabb ember

az életemben. Soha nem fogom megengedni, hogy bárki fájdalmat okozzon neked. De nem leszek a megszégyenülésed és kiközösítésed oka. Sem annak, hogy összetörjön a szíved. A lány nem tudott megszólalni. Ha nem akadt volna el a szava, elmondta volna Caldernek, hogy éppen ő törte most össze a szívét, és nincs az a társadalmi megvetés, amely ennél nagyobb fájdalmat okozhatna neki. – Kérlek, drágám, mondd, hogy megértesz – folytatta a férfi. – Nem tudnék többé tükörbe nézni, ha most nem akarnálak megóvni. Ha nem bontanám fel az eljegyzésünket, valóban az az önző gazember lennék, akinek a társaság tart. Francesca szeme könnyben úszott. – Értelek – felelte nagy nehezen. – Komolyan azt hiszed, hogy nekem így lesz a legjobb. A férfi bólintott, és merev testéhez vonta a lányt. – Tudom, hogy helyes, amit teszek. Én mindig minden döntésedet tiszteletben tartottam. Képes vagy arra, hogy te is tiszteletben tartsd az enyémet? Calder valóban az első pillanattól fogva tisztelte Francescát. Amit most kért tőle, azt a lány is ésszerűnek tartotta, abban azonban nem volt biztos, hogy egyet tud-e érteni vele. – Kellesz nekem. Úgy tűnik, ebben a kapcsolatban én játszom az önző fél szerepét – mondta. – De hát itt vagyok neked, és ez mindig is így lesz – felelte a férfi mosolyogva. Francesca egyszeriben rádöbbent, hogy az eljegyzésük talán befejeződött, a kapcsolatuk azonban nem, és soha nem is fog. Ami köztük van, az csak megváltozott, és Calder ennek egyértelműen hangot adott. A szerelmük még mélyebb lett, ha a körülmények bonyolultabbá váltak is. – Nem szeretném elfogadni a döntésedet – mondta a lány, és egyenessége őt magát is meglepte. Calder mosolya elhalványodott. – Nem arra kérlek, hogy fogadd el, csak arra, hogy tartsd tiszteletben. Ezt kell tennem, Francesca. – Tiszteletben tartom a döntésedet, Calder, de hol maradunk ebben az egészben mi ketten? – Nagyon furcsa helyzetben leszünk – ismerte el a férfi szelíden. – Nem fogom megújítani az eljegyzésünket, de vagyok annyira önző, hogy szükségem legyen rád az életemben. Úgy gondolom, barátok maradunk. Igaz barátok. Francesca tudta, hogy mindig szeretni fogja Caldert. És azt is tudta, hogy a férfi ugyanígy érez, ha ezt nem is mondta ki. Nem újítja meg a jegyességüket, viszont igazából nem is szakít vele. De lehetnek-e barátok azok után, hogy szinte minden tekintetben szeretőik voltak? A lánynak igent kellett erre mondania, mivel a másik lehetőség az volt, hogy elveszíti Caldert. Mindemellett szentül eltökélte, hogy meg fogja változtatni a férfi véleményét. Akkor is, ha erre évei mennek majd rá. – Szóval barátság lesz köztünk, és semmi több – mondta higgadtan. – Lesznek más nők az életedben? – kérdezte, és máris féltékenység hasított belé. – Senki más nem kell nekem – jelentette ki a férfi. – Szerzetes leszel? Francesca arra gondolt, miért ne lehetnének szeretőik, ha már nem házasodhatnak össze. Ő mindig is más volt, mint a város többi hölgye, és sosem vágyott hagyományos kapcsolatra. – Nagyon úgy fest. Tudom, mi jár a fejedben, Francesca, de egy állítólagos szerzetessel folytatott szerelmi viszony még botrányosabb lenne, mint ha házasságot kötnél vele. – A férfi elvörösödött. – Ne felejtsd el, hogy én megóvni akarom a jó híredet, nem pedig még tovább rontani! – De hát éppen csak most csókoltál meg! – mondta a lány. Calder arca még vörösebb lett.

– Amint már jól tudod, nem vagyok tökéletes. Eltökéltem azonban, hogy féken fogom tartani a vágyaimat, ha mindenképpen úgy kell lennie. – Szörnyen makacs vagy – suttogta Francesca. – Soha nem szerettelek jobban, mint most. A lány szíve ijesztően nagyot dobbant. Tudta, hogy mindig is szeretni és kívánni fogja ezt a férfit. Mostantól félelmetesen bizonytalan terepen mozognak majd, de hát mikor volt Calder kiszámítható? És mikor lehetett megjósolni a jövőjük alakulását? Soha. – Ebben a pillanatban határozottan tudom, hogy a karodban vágyom feküdni – mondta Francesca. – Ezt én is tudom, de igyekszem visszafogni magam. A lány teste valósággal lángolt. Ez iszonyú nehéz feladat lesz, gondolta. Óriási megkönnyebbülésére ebben a pillanatban Joel rontott be a szobába, és izgatottan egyik lábáról a másikra állt. – Miss Cahill! – Mi történt? – sietett oda hozzá Francesca. – Elnézést kérek – mondta a fiú. – Nem akartam zavarni. – Semmi baj – felelte a lány. – Mit szeretnél mondani? Joel elvigyorodott. – Rátapadtam Farr kapitányra. És meg is találtam. – Mondtam neked, hogy ne kövesd. Észrevett? – kérdezte Francesca ijedten. – Nem, hölgyem. Nem látott meg. A lány megkönnyebbült. – És mit fedeztél fel? – kérdezte. Joel arca kipirult, és futó pillantást vetett Calderre. – A kapitány Rose-zal volt együtt. Pontosan úgy, Miss Cahill, ahogyan ön most Mr. Harttal. El kellett telnie egy pillanatnak, mire Francesca felfogta, amit hallott. – Farr és Rose szerelmespár? A fiú bólintott.

18. FEJEZET 1902. június 6., péntek 10 óra Evan kopogtatásra ébredt. Felmordult, és olyan érzése támadt, mintha egy üllőt vernének a fejében. Azt akarta, hogy menjen el, aki be akar jönni hozzá, bárki is legyen az. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka, és ettől még rosszabbul érezte magát. – Evan, a szobalánytól tudom, hogy még itthon vagy. Kérlek, engedj be! – kiáltotta odakintről Bartolla Benevente igencsak bosszúsan. Evan azonban mozdulatlanul feküdt tovább, s magában visszaidézett minden egyes tétet, minden egyes kockadobást, a rulettkerék pörgését, végül pedig a túlságosan is komoly pókerjátékot. Mennyit veszített az éjjel? Tizennyolcezer dollárra vélt emlékezni, és persze mind kölcsön volt. Eközben Hartnak már egyébként is tartozik ötvenezerrel, egy másik hitelezőjének pedig még többet kellene megadnia. A Maggie-nél tett látogatása után az este végsőikig feldúltan felhajtott három italt, aztán elment egy klubba, noha megfogadta magának, hogy soha többé be nem teszi oda a lábát. Mégis betette, de azzal az elhatározással, hogy csak nézni fogja a játékosokat, miközben még megiszik valamit. Néhány óráig így is volt. Utána is csak egy játékot, egyetlenegyet akart megkockáztatni, de már akkor tudta, hogy hazudik magának. Amint feltette a tétet, feléledt régi mámora. Mindenről elfeledkezett, Bartolláról ugyanúgy, mint a gyerekről, akit a grófnő állítólag tőle vár, de még Maggieről is. A játék minden ópiumnál bódítóbban hatott rá. A rohadt életbe! A játékszenvedélye miatt tagadták ki. Nyakig ül az adósságban, és az apja nem hajlandó kifizetni a tartozásait a hitelezőinek. A saját féktelen természete, a gyenge, romlott jelleme miatt lakik most ebben az átkozott szállodában, és ezért áll közel ahhoz, hogy feleségül vegyen egy nőt, akit már csak nem is kedvel, sőt mi több, ki nem állhatja. Így már soha nem lesz esélye arra, hogy közelebb kerüljön Maggie Kennedyhez, és megtudja, viszonozza-e egyáltalán az asszony az érzéseit. Az ajtóban elfordult a kulcs. Úriemberként Evan nem engedte meg magának, hogy hangosan káromkodni kezdjen, gondolatban azonban megtette. Mivel ádámkosztümben szokott aludni, fekve maradt a takaró alatt. Csak most jutott eszébe, miért villog ilyen dühösen Bartolla szeme. Tegnap este kellett volna megtartani az eljegyzésüket, de ő nem ment el. – Legalább nem másik nővel vagy együtt – mondta a grófnő, és odalépett az ágyhoz. Evanben megszakadt valami. Felnézett Bartollára, aki ma is szemérmetlenül mélyen kivágott, burgundi vörös ruhát viselt. Ő korábban izgatónak találta a stílusát, most azonban csak undort váltott ki belőle. Régen a teste is tetszett neki, de ebben a pillanatban taszította a bujasága. Rubinvörösre festett haját is viszolyogtatónak látta. Egyszeriben Maggie szelíd, kék szemére kellett gondolnia, és fürkésző, aggódó tekintetére. A grófnőivel ellentétben ő mindig a háttérbe húzódik, és a saját igényeit soha nem helyezné másokéi elébe. Evan kényszerűen legyűrte feltörő haragját. Lassan felhajtotta a takaróját, és felkelt. Nem nézett Bartollára, de éles pillantását így is magán érezte, miközben az ágy végében álló zsámolyhoz ment, amelyen a nadrágja feküdt. Háttal az asszonynak gyorsan belebújt. – Mi történt az éjszaka? Úgy volt, hogy együtt vacsorázunk – sziszegte a grófnő. Innom kell egy pohár vizet, gondolta a férfi, noha tudta, hogy az sem fogja enyhíteni a fejfájását. Ahogyan azt sem feledtetheti el vele, hogy undorodik ettől a nőtől, de még saját

magától is. – Evan? Mi van veled? Azt hittem, eljössz értem az este. Mivel hiába vártalak, egyedül mentem el a Farleyba, mert azt gondoltam, ott találkozunk. Hol voltál? A férfi remegő kézzel töltött magának egy pohár vizet. Bartolla odament hozzá, hogy a szemébe nézhessen, és kivette a kezéből a poharat. – Megaláztál – jelentette ki. Evan ráemelte a tekintetét. – Sajnálom… – Ezt merem remélni! – vágott közbe a grófnő. – Sajnálom, de nem vehetlek feleségül, Bartolla – fejezte be a férfi a mondatát. – Tudom, hogy nem gondolod komolyan, amit mondasz – felelte az asszony rezzenéstelen arccal, de hirtelen halotthalvány lett. – Ami a múlt éjszakát illeti: játszottam. Evan elfordult Bartollától, és megint rosszul érezte magát. Nem értette, mi van vele. Akár egy másnapos alkoholista, aki szenved az előző este megivott szesztől, már bánta, hogy leült a játékasztalhoz. A grófnő megragadta a karját. – Azt hittem, ezek az idők már elmúltak. A férfi szelíden kiszabadította magát. – Én is azt hittem. Bartolla megnyugodhatott kicsit, és lágyabbak lettek a vonásai. – Látom rajtad, hogy nehéz éjszakád volt. Mind a ketten tudjuk, hogy a játékszenvedély betegség nálad. Sajnálom, hogy így lerohantalak. Hogy segíthetnék? Ó, azt hiszem, tudok gyógyírt a panaszaidra – mondta a szépséges özvegy fátyolos hangon, és a nadrágja övénél fogva közel húzta magához Evant. A férfiban megmozdult valami, de csak alig-alig. – Rossz éjszakám volt – mondta, és távolabb húzódott. Csak egyetlen nő volt, akinek a vigasztalására és az érintésére vágyott. Tudta azonban, ha az a nő talán meg is vigasztalná, akkor is csak szavakkal tenné, érintésekkel azonban soha. – Biztos lehetsz benne, hogy rólad és a gyerekről gondoskodni fogok. Igen nagyvonalú leszek. Bartolla felsikoltott, és minden csepp vér kifutott az arcából. Evan bízott benne, hogy ezzel befejezték. Jelenetre semmi szüksége nem volt. – Megyek, felöltözöm – mondta. A grófnő azonban bement utána az öltözőszobába. – Természetesen összeházasodunk. Amilyen hamar csak lehet, megszökünk. Gyereket várok tőled! – Mondtam már, hogy gondoskodni fogok róla és rólad. Bartolla reszketett a haragtól. – Hogyan, ha szabad kérdeznem? – kiáltotta megvetően. – Az apád kitagadott, és egy ügyvéd alkalmazottja vagy. Azt sem engedheted meg magadnak, hogy tisztességes jegygyűrűt vásárolj. A játékszenvedélyeden sem sikerült úrrá lenned. Ez csak tovább fogja apasztani a már amúgy is lapos pénztárcádat. Evan felkapta a fejét. – Már akkor is szegény alkalmazott voltam, Bartolla, amikor elhatároztuk, hogy megszökünk. Annak idején ez nem jelentett számodra gondot. – De igen, jelentett! Mindig is abból indultam ki, hogy nálad ez csak átmeneti eltévelyedés. – Az asszony hirtelen kinyújtotta a karját. A férfi megpróbált hátralépni előle, de Bartollának így is

sikerült a mellkasára tennie a kezét. – Drágám, én grófnő vagyok. Soha nem mennék feleségül egy alkalmazotthoz. Csak bátorítani akartalak, hogy békülj ki apáddal. Megértem, hogy borzalmas éjszakád volt, Evan, de gondolnunk kell a gyermekünkre. – Én gondolok is rá. Meg fogok alázkodni az apám előtt, a bocsánatáért fogok esedezni, hogy illő módon gondoskodhassam rólad és a gyermekről. Feleségül azonban nem veszlek. Bartolla keze lecsúszott a férfi mellkasáról. – Elmész apádhoz, és kibékülsz vele, hogy eltarthass engem? A kis öltözőszobában kettejük számára kevésnek tűnt a levegő, és Evan sietve kiment. Egyfolytában magán érezte Maggie tekintetét. A fiatalasszony szeme szomorú volt, de szelíden vádló is. Most biztosan csalódott lenne, elvégre azt mondta neki, hogy az lesz számára a legjobb, ha feleségül veszi a grófnőit. Ő nem akarta kiábrándítani, és mégis azt tette, kétszeresen is, mert tegnap újra elment a játékterembe. – Nem szoktam hazudni. Azt hiszem, ez az egyetlen pozitív tulajdonságom. Nem kell aggódnod a jövőd miatt, Bartolla. A fiam vagy a lányom nagykorúságáig gondoskodni fogok rólad. A grófnő meglepően nyugodtan bement a férfi után a hálószobába, és leült, de sokáig csak hallgatott. – Összetörted a szívem, Evan – mondta végül. A férfi egy másodpercig sem hitt neki. – Ezt is sajnálom – jelentette ki mégis. – Azt hiszem, el kell küldenem az ügyvédemet a tiedhez, hogy állapodjanak meg a részletekben. – Adj nekem egy-két napot, hogy beszélhessek apámmal! Ennyi időnek elégnek kell lennie. – Rendben van. – Bartolla habozott kicsit. – Megtalálsz, ha meggondolnád magad. Mi ketten összeillünk. Evan megpróbálkozott egy mosollyal, de csúfos kudarcot vallott. Nem fogja meggondolni magát, ezt azonban nem kötötte a grófnő orrára. – Elkésem a munkából – mondta csak. – Már ha egyáltalán még van állásom. – Ha kibékülsz apáddal, nem kell többé munkába járnod – felelte Bartolla. Az ajtóhoz indult, és nyoma sem volt rajta annak, hogy összetört volna a szíve. Evannek hirtelen eszébe jutott, amit Maggie mesélt neki. – Bartolla? Az asszony megállt a küszöbön. – Igen? – kérdezte. A férfi odament hozzá. – A támogatásomnak feltétele is van. – Éspedig? – kérdezte a grófnő rezzenéstelen nyugalommal. – Azt akarom, hogy tartsd távol magad Mrs. Kennedytől és a gyerekeitől. Bartolla arckifejezése azonnal megváltozott. – Erről van szó? Miatta szakítasz velem? – kérdezte az ámulattól éles hangon. – Fontos nekem, de nem, nem ő az oka. A grófnő megint reszketni kezdett a dühtől. – Ostoba vagy! Elhagysz engem, egy grófnőit egy négygyerekes, kérges kezű varrónő miatt? – csattant fel. Szavai újra felélesztették Evan haragját. – Ő valódi hölgy, Bartolla – felelte figyelmeztetőin. – Én soha nem kellenék neki, de téged nem ezért hagylak el. – Soha nem kellenél neki? – zihálta a grófnő. – Te megbolondultál? Beleszerettél egy munkásasszonyba, és ez a szerelem egészen elvette az eszed?

Evan elképedten meredt Bartollára. Minden egyes szava ütésként érte, mert tudta, hogy igaza van. – Ennek már nincs jelentősége – felelte. – Nagyon is van! – kiáltotta a grófnő, aztán vörös fejjel kiviharzott az ajtón. Francesca megállt Rick irodájának az ajtajában. – Bíztam benne, hogy itt leszel – mondta. A férfi meglepetten az íróasztalán álló órára nézett. – Még csak fél tizenegy van. – Szívem szerint már tegnap este felhívtalak volna, mert nagyon érdekes dolgot tudtam meg. Tekintettel voltam azonban Leigh Anne-re és a lányokra, ezért aztán vártam ma reggelig. És persze azt sem akartam, hogy a telefonközpontban a kisasszony kihallgassa a beszélgetésünket. A lány izgatottsága Rickre is átragadt, és kijött az íróasztala mögül. – Mi történt? – Joel tegnap rátapadt Farr-ra. Úgy tűnik, viszonya van Rose-zal. – Ez biztos? – kérdezte Rick. – Nem, de a kapitány tegnap éppen kijött Daisy házából, amikor én odaértem, hogy beszéljek Rose-zal. A lány azt állította, hogy Farr hivatalos ügyben járt nála, Joel azonban az este szorosan összeölelkezve látta őket. – Szerinted Rose a gyilkosság éjszakáján Farrnál volt, de nem meri őt megnevezni, hogy alibit igazoljon magának? – Legalábbis ez volt az első gondolatom. Ha Rose a kapitánynál töltötte azt a bizonyos estét, akkor nem ő a gyilkosunk. De más ötletem is van. – Francesca előző este, miután Calder hazament, sokáig törte azon a fejét, hogyan keveredhetett bele ebbe az ügybe Brendan Farr. Végül két eredményre jutott. – Rose vagy Farr-ral volt, és akkor van alibije, tehát őt törölhetjük a gyanúsítottak közül, vagy pedig vele együtt Farr is részt vett a gyilkosságban. – Francesca! – kiáltott fel Rick. – Ez nagyon súlyos vád. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Farr azonban gyűlöl engem, már kezdettől fogva. Hogy miért, arra nem sikerült rájönnöm. Kétségtelenül örömmel ártana nekünk azzal, hogy Calder nyakába varrja Daisy meggyilkolását. És miért nem jelentette neked, hogy aznap este Rose-zal volt együtt? – A hallgatása valóban gyanús, de talán csak nem akarja, hogy folt essen a nevén, ahogyan az Gillespie-vel már megtörtént. – Farr nőtlen ember. Kit érdekelne, hogy prostituáltakhoz jár? – Te is tudod, hogy a sajtó rávetné magát a hírre. Farrt valószínűleg elbocsátanák a rendőrségtől – mondta Rick éles hangon. – Behívod? Beszélnünk kell vele erről. – Természetesen. Máris szólok neki. El akarod olvasni addig a késről szóló jelentést? Francesca elmosolyodott. – Ezer örömmel – felelte. Rick gyanakvó tekintettel átnyújtotta neki az aktát. – Ahhoz képest, ami történt, igencsak fel vagy dobva. – Caldernek csapdát állítottak, és ha nem Rose a gyilkosunk, továbbra is nyitva kell tartanunk a szemünket. – Nem igazán erre gondoltam – mondta a férfi. – Sokkal jobban vagyok – ismerte el Francesca. Túltette magát a Calderrel folytatott utolsó beszélgetésén, és úgy döntött, örömmel fog a közös jövőjük elébe nézni, bármilyen lesz is az.

– Kibékültél Harttal – találta ki Rick. A lány állta a pillantását. – Nem egészen, de beláttam, hogy így kellett tennie. Kötelességének érzi, hogy megvédjen engem. Én megértettem ezt, és valami mást is. Nem feltétlenül kell hivatalos kapcsolatnak lennie közöttünk ahhoz, hogy együtt legyünk. – Remélem, tudod, mit csinálsz. – Azt hiszem, igen. Caldert mindenesetre egészen biztosan nem fogom cserbenhagyni. – Hanem mit teszel? A szeretője leszel anélkül, hogy ő bármire is kötelezné magát? Milyen kényelmes is ez így neki! – Ha netán a szeretője leszek is, neked ahhoz semmi közöd nincs, Rick. Azt viszont megmondhatom, hogy már megint igazságtalan vagy Calderrel, aki éppen most adott neked jelentős összeget, amelyből kifizetheted O’Donnellt. Úgy gondolom, több jóindulatot lehetne elvárni tőled. Rick szemlátomást találva érezte magát. – Akkor már szívesebben látnálak továbbra is Hart menyasszonyaként, semmint hogy így maradj együtt vele. Ez nem tetszik nekem. – Sajnálom, ha így látod a dolgot – mondta Francesca. Komolyan beszélt, és őszintén felbosszantotta Rick elbizakodottsága. – Úgy gondolom, átléptél egy határt. A magánéletem az, amit a neve is mond. A magánügyem. – Akkor ne beszélj róla ilyen nyíltan! – vágott vissza a férfi, aztán felállt, hogy kimenjen Farrért. Francesca nagy sóhajjal az akta fölé hajolt. Az életben a legtöbb kapcsolat szörnyen bonyolult, gondolta. Rick kis idő múlva Farr kapitánnyal jött vissza, aki udvariasan üdvözölte a lányt: – Jó napot, Miss Cahill! – Kapitány – felelte a lány hűvösen, miután becsukta az aktát, aztán Rickre nézett. – Foglaljon helyet, kapitány! Farr látszólag rezzenéstelen nyugalommal leereszkedett a Francesca melletti székre. Rick bement az íróasztala mögé, de nem ült le. – Egy forrásom azt állítja, kapitány, hogy maga kapcsolatot ápol Rose Cooperrel. Igaz ez? – kérdezte. Farr tekintete leplezetlen ellenszenvről árulkodott, amikor Francescára pillantott. – Hadd találgassak! Miss Cahill szaglászott utánam? – Bizalmas helyzetben látták magukat. Tagadni kívánja? – kérdezte Rick nehezen elfojtott haraggal. A kapitány elvörösödött. – Ha találkozom is egy kurvával, az csakis az én dolgom. Francesca meg akart szólalni, de Rick megelőzte: – Én nem így látom. Mind a ketten tudjuk, hogy a sajtó addig csámcsogna egy ilyen viszonyon, amíg magát elbocsátanák, vagy lemondásra kényszerülne. Maga nem közrendőr, hanem a hatóság egyik vezetője. Farr a fogát csikorgatta. – Akkor talán titokban kellene tartanunk a dolgot, nem gondolja? Francesca most már nem bírt uralkodni magán, és talpra ugrott. – Együtt volt Rose-zal a gyilkosság éjszakáján? Magát látogatta meg? Ha ugyanis alibije van azokra az órákra, akkor csak az időinket vesztegetjük a gyanúsításával. Amennyiben így áll a helyzet, maga fontos értesülést hallgatott el a rendőrség elől! A kapitány is felpattant, és gyűlölködőn nézett le a lányra.

– Ne merészeljen kioktatni engem a rendőrségi munkáról! Valamilyen átkozott okból Bragg megengedi magának, hogy szabadon bejárjon ide, mintha a kapitánysághoz tartozna. Maga azonban nem rendőr, csak egy nőcske, aki nyomozónak képzeli magát. Évek óta ismerem Rose-t és Daisyt, és mindkettőjükkel voltam már az ágyban. És igen, tegnap este megengedtem magamnak egy kis kikapcsolódást. Daisy meggyilkolásának az éjszakáján azonban nem voltam együtt Rose-zal. Miért nem ellenőrzik a jelenléti íveinket? Azon az estén sokáig dolgoztam, mégpedig idebent a kapitányságon. Francesca megijedt, és érezte, hogy elsápad. Fejében azonban egymást kergették a gondolatok. Rose tehát megmaradt gyanúsítottnak, de vajon Farr is felkerült a listájukra? Évek óta ismerte Daisyt, és a kuncsaftja volt. – Mikor vette igénybe utoljára Daisy Jones szolgálatait? – Úgy érti, mikor feküdtem le vele a legutóbb? Idén már egyszer sem. Csak kevés szabad időpontja volt, és azokat kizárólag a maga vőlegényének tartotta fenn. Ó, bocsánat, a volt vőlegényének! Elfelejtettem, hogy Hart időközben dobta magát. – Azt ajánlom, változtasson a hangnemén! – figyelmeztette Rick a kapitányt. Farr a dühtől vörös arccal nézett rá. – A hölgynek nem kellene a mi ügyeinkbe ütnie az orrát! Vannak nekünk saját nyomozóink, akik mind kiváló férfiak – nyomta meg az utolsó szót. – Francesca magánemberként kapott megbízást a nyomozásra, és én a magam részéről örülök, hogy együttműködik velünk. Több szem többet lát. – Ha maga mondja – morogta Farr. Láthatóan csak nehezen tudta megőrizni az önuralmát, de most hűvös mosollyal ajándékozta meg Francescát. – Elnézését kérem, ha udvariatlan vagy goromba voltam. Korábban azonban a kislányok nem tettek úgy, mintha fiúk lennének. – A kapitány Rickhez fordult. – Hivatalos vallomást kell tennem? – Nem hiszem, hogy arra szükség lenne. És megpróbálom titokban tartani a dolgot. Köszönöm. Farr morogva kiviharzott az irodából. – Micsoda visszataszító alak! – nyögött fel Francesca. Francesca egyedül ült a tárgyalóban, előtte egy csésze keserű kávé állt, és jegyzetfüzet feküdt. Két rendőrt elküldtek a Fifth Avenue Hotelbe Gillespie bíróért, és ő előtte még össze akarta írni a kérdéseit, hogy semmi fontosat ne felejtsen majd ki. Gondolatai közben visszakanyarodtak a Farr kapitánnyal folytatott beszélgetéshez, és viszolyogva megborzongott. Aztán megint azon töprengett, hogy valóban gyilkosnak tartja-e Rose-t. Daisyt nagyon szerette a barátnője és a szeretője, s bármilyen dühös volt is rá, mert szakított vele, Francesca azt nem tudta elképzelni, hogy megölte volna. Ahhoz, hogy ilyen szörnyű tettet kövessen el, átmenetileg beszámíthatatlannak kellett lennie. – Francesca? A lány meglepetten felállt, amikor az ajtóból az édesapja bizonytalan és feszült hangját hallotta meg. – Papa! Mit keresel te itt? – kérdezte, és remény ébredt benne. – Azt hittem, a nővérednél talállak, de mire odaértem, már elmentél. Bejöhetek? – Természetesen. Francesca idegesen összekulcsolta az ujjait. Csak most döbbent rá, amikor itt állt előtte, hogy mennyire hiányzott neki az édesapja. A férfi meleg mosollyal belépett a tárgyalóba. A lány ösztönösen odaszaladt hozzá, és megölelte, mintha mi sem történt volna közöttük, aztán még sötétkék nyakkendőjét is megigazította. – Fáradtnak tűnsz, papa.

– Az is vagyok – felelte Andrew Cahill. – Hogy tudnék rendesen aludni, amikor te elköltöztél otthonról? Tegnap a Citizens Union fontos vacsoráján vettem részt. A következő választási kampányunkat készítjük elő. Későn értem haza, de édesanyád még fent volt, és elmesélte, mi történt veled. Hogy vagy? – Jól, köszönöm – felelte Francesca mosolyogva. – Csak egy kis ütést kaptam a fejemre. Valaki nem akarja, hogy kövessek egy bizonyos nyomot. Hallottad, hogy Caldert igazságtalanul tartóztatták le, mert csapdát állítottak neki? – Ezt nem hallottam, de miattad örülök neki. Olvastad már a reggeli lapokat? A lány ijedten megfeszítette magát. – Nem. – Mindegyik megírja, hogy Miss Jones valójában Gillespie bíró lánya volt. Francesca egy pillanatig attól tartott, hogy Daisy terhességének a híre került a címlapokra, és most megkönnyebbülten felsóhajtott. – Papa, Calder ártatlan. – Soha nem állítottam, hogy gyilkosnak tartom – mondta Andrew Cahill. – A botrány azonban már kitört, és tegnap este beszédtéma is volt a vacsorán. A Harthoz fűződő kapcsolatod miatt mindenki állásfoglalást kért tőlem az üggyel kapcsolatban. – És mit mondtál? – Azt, hogy Hart ártatlan, aztán témát váltottam. Ő bontotta fel az eljegyzéseteket? – kérdezte a férfi gyengéden. – Ezt a hírt is az újságokban olvastam. – Igen, ő volt. Láthatod, hogy tisztességes, és távol akar tartani engem a botránytól. Édesapja a karjába vonta Francescát. – Te pedig még mindig véded, bármi is történt? – Természetesen. Egy formaságon kívül semmi sem változott. Még mindig szeretem, és ő is szeret engem. – Amit tett, az valóban önzetlenségre vall – ismerte el a férfi. – Örülök, hogy végre jót is tudsz mondani róla. – Továbbra is feleségül akarsz menni hozzá? Az igazság annyira nyilvánvaló volt, hogy Francesca egy pillanatig sem habozott. Bármilyen haladónak és különcnek tartotta is magát, bármennyire is hangoztatta, hogy nem tartja fontosnak a hagyományos kapcsolatokat, a szíve mélyén igenis Calder felesége akart lenni. Soha semmit nem akart még ennyire. Arra is kész volt azonban, hogy hivatalos papír nélkül is együtt maradjon vele, ha úgy kell lennie. – Igen – felelte. Édesapja megsimogatta az arcát. – Ha vége lesz ennek az egésznek, leülök Harttal egy hosszú beszélgetésre. – Ez mit jelent? – kérdezte a lány a lélegzetét visszafojtva. – Azt jelenti, hogy megpróbálom leküzdeni az előítéleteimet. Esélyt adok Hartnak, hogy bizonyítsa, valóban megérdemel téged. Francesca könnyekkel a szemében átkulcsolta az édesapja nyakát. – Jaj, papa, annyira szeretlek! Szörnyű volt, hogy sokáig nem értettük meg egymást. – És akkor most hazajössz? A lány egyszeriben rádöbbent, hogy nagyon is jól érzi magát a nővéréék házában. Sokkal függetlenebb így, és azt teheti, amit akar. – Papa, én élvezem, hogy Connie-nál lakom. Az utóbbi években nem töltöttünk együtt sok időt, mert engem nagyon lefoglaltak a nyomozásaim, de most naponta többször is találkozunk. – Azért hazaköltözöl?

– Pár nap múlva – felelte Francesca, bár valójában máris azon gondolkodott, hogyan maradhatna végleg a nővérééknél. Az édesapja elmosolyodott. – Nagyon örülök, hogy mindent tisztáztunk. – Én is örülök, papa – válaszolta a lány sugárzó arccal, aztán meglátta, hogy Rick ott áll az ajtóban. – Gillespie mindjárt itt lesz – szólt be a tárgyalóba a férfi. Francesca megszorította az édesapja kezét, és csókot nyomott az arcára. – Mennem kell. Egy gyanúsítottat hallgatunk ki – mondta, aztán Rick után sietett. A folyosón látta, hogy a bíró két egyenruhás rendőr között éppen kilép a felvonóból. Máskor nyugodt arca most bosszúsnak tűnt. – Mit jelentsen ez, rendőrfőnök? – akarta tudni. – Miért hoztak be ide az emberei? – Kérdéseink vannak önhöz – válaszolta Rick, és intett a bírónak, hogy menjen be az irodájába, a két fiatal rendőrt pedig biccentéssel elbocsátotta. – Sejtelmem sincs, mit kérdezhetnek még tőlem – mondta Gillespie, aki nem ült le. – Tudtommal tegnap már letartóztatták Calder Hartot. – Őt óvadék ellenében szabadlábra helyezték. És ami még fontosabb, az is kiderült, hogy csapdát állítottak neki. Jogtalanul vették őrizetbe, nagyméltóságú uram – mondta Francesca. – Calder Hart ellen ejtettük a vádat – tette hozzá Rick. Francesca ezt most hallotta először. Daisy levele jutott eszébe, s arra gondolt, hogy azt akkor sem fogja megmutatni Ricknek, ha bűnösnek kell hinnie magát, mert bizonyítékot tart vissza. – Tudott arról, nagyméltóságú uram, hogy a lánya a múlt hónapban jelentős pénzösszeget kapott? – kezdte a kihallgatást. Figyelmét nem kerülte el, ahogyan Rickét sem, hogy Gillespie összerezzent. – Nem, ezt nem tudtam. Hogy is tudtam volna? Mondtam már önnek, hogy sejtelmem sem volt arról, mi lett Honorából, amíg ön nem mutatta meg nekem az újságban megjelent képét. Francesca és Rick jelentőségteljes pillantást váltott. – Uram – mondta aztán a lány szelíden a bírónak –, egy tanú megerősítette, hogy ön a múlt hónapban meglátogatta a lányát. Gillespie elsápadt. – Arra is bizonyítékunk van – tette hozzá Rick –, hogy a pénz, amelyet Daisy kapott, a First Federal of Albany banktól érkezett. – Az ég szerelmére, mi köze van mindennek a lányom meggyilkolásához? – kérdezte a bíró emelt hangon. – Nagyméltóságú uram – válaszolta Francesca szigorúan –, ön hazudott nekem és a rendőrségnek. Tudta, hogy a lánya Daisy Jones néven itt él New Yorkban, ám ezt előttünk több ízben is tagadta. Miért? Gillespie most már lerogyott egy székre. – Nem találja ki? – kérdezte, és arca elé kapta a kezét, mintha közel járna ahhoz, hogy elsírja magát. – Választott bíró vagyok, és a lányomból szajha lett. Mit gondol, miért tagadtam le, hogy tudok erről? Francesca odament az idős úrhoz, és vállára tette a kezét. – Sajnálom és megértem – mondta. – Mikor tudta meg, hogy Daisy itt él New Yorkban? – Véletlenül találkoztam össze vele egy itteni étteremben, miután nyolc hosszú évig nem kaptunk róla életjelet. Még magándetektíveket is felfogadtunk, Miss Cahill, akik két évig nyomoztak, de sikertelenül. Utána feladtam! – kiáltotta a bíró. – Május harmadikán azonban megláttam az utcán Honorát. Éppen egy pompás hintóból szállt ki. Elegáns volt, mint egy valódi

hölgy, és én azonnal felismertem benne a gyönyörű lányomat. – És akkor meghívta önt a házába? – kérdezte Francesca. Gillespie bólintott, és letörölte a könnyeit. – Beszámolt a találkozásukról a feleségének és a másik lányának? – kérdezte Rick. – Nem! Ők semmiről sem tudnak. Vagyis nem tudtak Honora meggyilkolásáig. A bíró nem nézett Francescáékra, tehát minden bizonnyal hazudott. Miután hazament Albanybe, valószínűleg elmondta az övéinek, mit tudott meg. Vagy csak a feleségével osztotta meg? Az is lehet, hogy Lydia valahogy kihallgatta a szülei beszélgetését. Bárhogy is történt, Francesca szinte biztos volt abban, hogy mind a hárman tudták, milyen életet élt Honora, miután Daisyvé lett. – Az apja vagyok – folytatta Gillespie. – A pénzt ajándékba adtam neki. Abban reménykedtem, hogy változtatni fog az életmódján. Azt akartuk, hogy jöjjön haza. – Akarták? – kérdezett rá Rick. – Ezt csak magamra értettem, rendőrfőnök. Martha és Lydia már évek óta gyászolták Honorát. – Még egy kérdésem van – kapcsolódott be a beszélgetésbe újra Francesca. – A lánya elmondta magának, mi lett belőle? – Nem. – A bíró hallgatott egy pillanatig. – De egyedül élt, nem volt férjnél, és nem akart hazajönni hozzánk. Nyilvánvaló volt, hogy valaki kitartja – mondta, és megint tenyerébe temette az arcát. Francesca kihasználta a lehetőséget, és kérdő pillantást vetett Rickre, aki megrázta a fejét. Láthatóan ő is tudta, honnan fúj a szél. – Uram? – kopogtatott be az ajtón egy egyenruhás rendőr. – Rose Cooper van itt, és önnel szeretne beszélni. – Kísérje a tárgyalóba! – mondta Rick, aztán megint a bíróhoz fordult. – Elnézését kérjük. – Meddig kell még maradnom? – kérdezte Gillespie, aki szemlátomást ereje végén járt. – Csak pár percig – nyugtatta meg Rick, aztán kiment. Francesca követte, s amint becsukódott mögöttük az ajtó, megfogta a karját. – Rose-nak fontos értesülése lehet – mondta izgatottan, mert abban reménykedett, hogy végre áttörést fognak elérni. – Kétlem, hogy beismerő vallomást akarna tenni – felelte Rick. A folyosó túlsó vége felől Rose tartott feléjük. Öltözéke kifogástalan volt, ő maga azonban szomorúnak és elgyötörtnek tűnt. Hogy ennek az utóbbi napok eseményei voltak az okai, vagy valami más, azt Francesca nem tudta volna megmondani. – Jól vagy? – kérdezte, miután üdvözölte a látogatót. Rose a fejét rázta. – Kétlem, hogy valaha is leszek még jól. – Menjünk be! – javasolta Francesca, és Rickkel együtt bevezette Rose-t a tárgyalóba. Némi habozás után úgy döntött, hogy nem vesztegeti az idejét. – Tudunk a Farrhoz fűződő kapcsolatodról. Rose elsápadt. – Meg kell mondanod neki, hogy én egy szót sem szóltam erről! – kérte ijedten. – Semmi baj, már tudja. Joel követte tegnap, és látott titeket. Rose azonban még mindig rémült volt. – Biztosan nem hiszi azt, hogy tőlem tudtátok meg? – Megfenyegetett téged? – Nem, dehogy, de ő a rendőrkapitány. Pokollá teheti az életemet – mondta a lány, és ijedt pillantást vetett Rickre. – Farr védelmet ígért magának? Ellentételezésként a szolgálataiért? – kérdezte a férfi.

Rose nemet intett a fejével. – Én… kedvelem őt. Mi… egy pár vagyunk. Ez minden, és ez aligha bűncselekmény. Francesca most már minden korábbinál jobban megvetette a rendőrkapitányt. Esküdni mert volna, hogy megfenyegette Rose-t, ha nem áll a szolgálatára. – Farr-ral voltál együtt Daisy halálának az estéjén? – Nem – suttogta Rose. – Hazudtam. Nem volt kuncsaftom. Tudtam, hogy mindenki arra fog gondolni, milyen sokat veszekedtem Daisyvel, miután összeállt Harttal. És valóban azt hittem, hogy ő ölte meg, de most már nem vagyok biztos ebben. Francesca felkapta a fejét. – Miért változott meg a véleményed? – Daisy apja miatt – felelte Rose. – Sokat gondolkodtam rajta, mióta elmesélted, hogy megtaláltad. Ma pedig olvastam az újságban, hogy itt van, mert el akarja temetni a lányát. Ezt én nem engedhetem! – kiáltotta a lány, és elsírta magát. – Mit hallgattál el előlünk? Miért nem akarod, hogy Daisyt az apja temesse el? – kérdezte Francesca döbbenten. – Megesküdtem Daisynek, hogy örökre megőrzöm a titkát – zokogta Rose. – De ő meghalt, és én azt hiszem, hogy az apja ölte meg. – Ha a hallgatásod megakadályozza, hogy megtaláljuk a gyilkost, és ő elnyerje méltó büntetését, akkor Daisy sem akarná, hogy megtartsd a neki tett ígéretedet. – Nem tudom, mit akarna. Mi is csak egyszer beszéltünk erről, még régen, amikor összebarátkoztunk. – Rose, beidéztethetjük magát tanúnak, és ha megtagadja a vallomást, az pénz- és börtönbüntetést vonna maga után – mondta Rick. Rose üveges szemmel nézett rá, aztán visszafordult Francescához. – Daisy gyűlölte az apját. Szenvedélyesen gyűlölte. A halálát kívánta, Francesca! Miatta szökött el otthonról. Francesca bólintott. – Miért gyűlölte annyira? Talán Gillespie megcsalta a feleségét, és Daisy rajtakapta egy másik nővel? Vagy bántalmazta a családját? – Hogy rajtakapta-e egy másik nővel? – Rose keserűen felnevetett, sőt már-már hisztérikusan. – Daisy volt az a másik nő! Francesca egy pillanatig fel sem fogta, amit hallott. – Tisztában van a szavai jelentésével? – kérdezte Bragg. Rose bólintott. – Még gyerek volt. Tizenkét éves, amikor elkezdődött. Ő legalábbis így mesélte nekem. Tizenkét éves korában bújt be először Gillespie az ágyába.

19. FEJEZET 1902. június 6., péntek 12 óra Francesca most már megértette, hogy Daisyt inzultálta az apja, sőt talán meg is erőszakolta. Nem csoda, hogy a lány elmenekült otthonról. – Lehet, hogy tanúként kell majd megjelennie a bíróság előtt, Rose – mondta Rick. A lány bólintott, és megtörölte a szemét. – Tudtál arról, hogy Gillespie a múlt hónapban itt járt a városban? – kérdezte Francesca. – Daisy ezt soha nem említette nekem. Ahogyan a pénzt és a terhességét sem – suttogta Rose rekedten. Francesca gondolkodás nélkül az ajtóhoz rohant, és feltépte. Rick kiszaladt utána. – Várj! Hagyd, hogy inkább én csináljam! A lány azonban nem állt meg. – Mennyiben fogadnál arra, hogy Daisy megzsarolta az apját? Így már érthető, hogy a bíró azt állította, semmit sem tudott róla. Kevéssel az irodája előtt Rick a karjánál fogva visszatartotta Francescát. – Túlságosan felindult vagy a kihallgatáshoz. – Felindult? Ez nem kifejezés! Ölni tudnék. Ez az ember halálbüntetést érdemel! – Molesztálásért vagy nemi erőszakért nem jár halálbüntetés. – Valóban nem, gyilkosságért viszont igen – mondta a lány, aztán feltépte az ajtót. Gillespie az ablaknál állt, és kinézett rajta, de az ajtónyitásra megfordult. – Most már elmehetek? – Aligha! – mondta Francesca dühösen. Rick megfogta a karját. – A lánya zsarolta magát. Így volt? A bíró ijedten hátrált egy lépést. – Sejtelmem sincs, miről beszél. Francesca lerázta magáról Rick kezét. – Tudjuk, miért menekült el otthonról az idősebbik lánya! És tanúnk is van, Daisy legjobb barátnője, aki a bíróság előtt azt fogja vallani, hogy maga molesztálta őt. Már tizenkét éves kora óta! A bíró magába zuhant, de hallgatott. – Maga borzalmas, undorító és embertelen szörnyeteg! – kiáltotta Francesca, és könny szökött a szemébe. – Hagyd abba! – kérte Rick szelíden. Gillespie lerogyott egy székre, és halkan elsírta magát. – Semmit sem tud felhozni a mentségére? – mordult rá Francesca. – Amíg nem találkoztam vele a múlt hónapban, nem tudtam, hogy ennyire gyűlöl – suttogta a bíró, de nem nézett fel. – Én szerettem őt. Nagyon szerettem, ő pedig gyűlölt engem. Elmondta, hogy kurva lett, és mesélt azokról a férfiakról, akikkel dolga akadt. Gonosz volt, csupa gyűlölet. Aztán pénzt akart, és megfenyegetett. Ezt tette velem az én gyönyörű kislányom! Én szerettem őt, és soha nem akartam fájdalmat okozni neki… Arról álmodoztam, hogy egy szép nap majd hazajön. Nem akartam, hogy ez megtörténjen. – Az idős férfi könyörgőn nézett Francescára. – Én szerettem őt. A lányt rosszullét környékezte, mégsem tudta levenni a szemét a reszkető, romlott férfiról, aki

ott zokogott előtte a széken. – Rick, a bírónak indítéka és lehetősége is volt. – Attól tartok, uram, még nem mehet el – mondta Rick. – Nyilván ismeri a törvényt. Huszonnégy órára őrizetbe vehetem, és pontosan ezt is teszem. Miután megértette, amit hallott, Gillespie felugrott ültéből. – Eszénél van? Nem én tettem! Nem én gyilkoltam meg a gyönyörű lányomat! Francesca évekkel öregebbnek érezte magát a koránál, miközben Gillespie lakosztálya felé tartott a Fifth Avenue Hotel hatodik emeleti folyosóján. Gombóc volt a torkában, és a legszívesebben Calder karjába menekült volna, hogy megsirassa Daisyt, ám az nem oldaná meg az ügyet. Daisy kétségtelenül gyűlölte annyira az apját, hogy megszégyenítéssel fenyegesse. A gond csak az volt, hogy a bíró vallomása őszintének hangzott. Bármilyen beteges és romlott is az az ember, Francesca nem feltételezte róla, hogy megölte volna a saját lányát. Francesca őszintén sajnálta Daisyt. Legfeljebb csak sejthette, hogyan érezhette magát az a tizenkét éves kislány, és mi mindenen kellett keresztülmennie. Azt viszont már értette, hogyan lett belőle az a nő, akit ő ismert. Nem csoda, hogy vissza akarta hódítani Caldert, akinek köszönhetően teljes szabadságban és függetlenségben élhetett, és aki ráadásul még kedves is volt hozzá. Gillespie ajtaja előtt Francesca megállt, hogy összeszedje magát. Vajon Martha tudta, mi folyik a fedelük alatt? És Lydia? Ki kell derítenie, miről volt tudomása az anyának és a testvérhúgnak. Ha a bíró ártatlan, és Rose is az, akkor nemcsak gyanúsítottjuk nem lesz több, hanem a nyomokból is kifogynak. Az időről már nem is beszélve. A gyilkosok gyakran a családtagok közül kerülnek ki, Francesca azonban a legjobb akarattal sem tudta elképzelni, miért akarta volna Martha vagy Lydia megölni Daisyt. Ha egyáltalán felmerült volna bennük a gyilkosság gondolata, akkor inkább a bírót akarták volna így büntetni, vonta le magában a lány a következtetést, miközben bekopogott. Azt is tudta azonban, hogy Lydia titkol valamit, és legfőbb ideje volt, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba. A kopogtatásra Lydia nyitott ajtót, és meglepődött, amikor meglátta Francescát. Neki nagy nehezen sikerült elmosolyodnia. – Bemehetek? Kérdéseket kell feltennem önnek és az édesanyjának. – Természetesen. A lány félreállt az útból, és Francesca körülnézett az elegáns nappaliban. Lydia egyedül volt itt, az anyja valószínűleg valamelyik hálóban tartózkodott. – Épp most beszéltem az édesapjával – kezdte Francesca. Lydia arca feszültségről árulkodott. – Mit akar ezzel mondani, Miss Cahill? – Most már tudom, miért szökött el a nővére. Lydia tekintete megvillant, de aztán a lány lesütötte a szemét. – Akkor talán megoszthatná velünk ezt az értesülést. Én is tudni szeretném, miért hagyott el bennünket a testvérem. Francesca úgy döntött, kockáztatni fog. – A maga ágyába is befeküdt az apjuk? Lydia összerezzent. – Komolyan nem értem, miről beszél. – Tudom, hogy Daisyt molesztálta az apjuk. Meg vagyok döbbenve, és nagyon sajnálom. Lydia kifejezéstelen tekintettel nézett Francescára. – Menj en el, kérem.

– Megértem, hogy fájdalmas ez a téma, de… – Maga semmit sem ért, Miss Cahill, semmit a világon! Lydia egész testében reszketett, az arca azonban rezzenéstelen maradt. – Tudott arról, ami történt? – kérdezte tőle Francesca. – Egy szobában lakott a nővérével, amíg ő otthon élt? – Sejtelmem sincs, mit akar ezzel. Miért érdekes az, hogy egy szobában laktunk-e? Lydia hangja hirtelen elhalt. Valaki más viszont megszólalt. – A lányoknak külön szobájuk volt. Összekötő ajtóval – mondta Martha Gillespie. Francesca feléje fordult. Az asszony a hálószobája ajtajában állt, és fekete gyászruhát viselt, amely még sápadtabbnak mutatta alabástrom bőrét. Szeme vörös volt a sírástól. – Miss Cahill éppen távozni készül – mondta Lydia. Az anyját akarja védeni? – futott át Francesca fején a kérdés. Martha Gillespie egészen biztosan nem ölte meg Daisyt, vagyis Honorát. Akkor viszont miért játssza Lydia a házőrzőt? Mit titkolhatnak ezek ketten? – Szeretnék feltenni néhány kérdést az édesanyjának – mondta Francesca, és az idősebb nőre szegezte a tekintetét. – Édesanyám gyászol! Nem látja? Nyugalomra van szüksége! – kiáltotta Lydia már-már magánkívül. Ez a család sokat szenvedett már, gondolta Francesca, és nem akarta még ő is növelni a fájdalmukat. Szívesen megkérdezte volna anyától és lányától, képesnek tartják-e gyilkosságra a bírót, de végül felülkerekedett benne az együttérzés. – Sajnálom a veszteségüket – mondta Mrs. Gillespie-nek. Az asszony bólintott, és erősen markolta a zsebkendőjét. – Kérem, Miss Cahill. Ez nem a megfelelő időpont – unszolta Lydia rekedten távozásra Francescát. – Tudom – mondta ő –, hogy mind a ketten igazságot akarnak szolgáltatni Honorának. Ehhez viszont szükségem van a segítségükre. El kell még jönnöm önökhöz. Természetesen akkor, amikor alkalmasnak találják a látogatásomat. Martha Gillespie nem szólalt meg, de a tekintete határtalan kétségbeesettségről árulkodott. – Legyen szíves, távozzon! – kiáltotta Lydia. Francesca bólintott, és elhagyta a lakosztályt. Amint azonban becsukta maga mögött az ajtót, azonnal rá is tapasztotta a fülét. És érdemes volt megtennie. – Ki fogja… deríteni… – mondta odabent Martha Gillespie akadozva. – Nem fogja, ha te hallgatsz – felelte Lydia. Rick bekopogott O’Donnell lakásába. Bízott benne, hogy a fickó itthon lesz, bár az a nyomorult nem számíthatott a látogatására. Miközben azt várta, hogy ajtót nyissanak neki, kezét szabályosan égette a kisbőrönd füle, és iszonyatosan nehéznek érezte benne a pénzt. Lelki szemeivel Leigh Anne-t látta, amint ijedten, könnyek között azért könyörög neki, hogy fizesse ki O’Donnellt, és szabaduljanak meg végre ettől a rémálomtól. Aztán Dot jelent meg előtte, aki mosolyogva integetett neki a párnás kis kezével, majd Katie, ahogy nagy, kérdő szemmel nézett rá. Helyes, amit teszek, mondta magának Rick. Rendőrfőnökként ugyan a törvény betartása és betartatása a feladata, de most meg kell védenie a családját. Tudta, hogy így kellett döntenie. A felesége nagyon sebezhető, s valahányszor csak ránézett, félelmet és gyötrődést olvasott ki a szeméből. Ki tudja, meddig lenne képes kitartani. Még Francesca is azt mondta, hogy az a legjobb, ha O’Donnell megkapja a pénzt, és ők mielőbb megszabadulnak tőle. Rick lehunyta a szemét. Ahogy ott állt a folyosón, elképzelte, hogy keze O’Donnell nyakára

fonódik, és előre megfontolt szándékkal, lassan, kíméletlenül kiszorítja belőle a szuszt. Mindenkinek van sötét oldala, és az övé ebben a helyzetben szólásra jelentkezett. Soha senkit nem gyűlölt még eresebben, és soha senkitől nem félt még jobban. Természetesen nem enged elemi dühének. Elvégre értelmes ember, aki tud uralkodni magán. Az ajtó mögül lépéseket hallott, és megfeszítette magát. Kezdődik a mérkőzés, gondolta. Rendszeresen találkozott O’Donnellhez hasonló alakokkal. Az ilyenek az emberiség szemetei, és a földet soha nem lehet majd teljesen megtisztítani tőlük. Újra meg újra visszatérnek, hogy bosszúságot okozzanak. Egy nap majd O’Donnell is vissza fog jönni, hogy még több pénzt követeljen. Ricknek nedves lett a tenyere. Ha nem a törvény embere volna, eltehetné láb alól ezt a bitangot, hogy soha többé ne lehessen a terhükre. – Igen? – nyitott ajtót O’Donnell. Rick leplezetlen gyűlölettel nézett rá. Francesca bekopogott Daisy házába, aztán várta, hogy Homer beengedje. Az inas már hamar ki is nyitotta az ajtót. A lány meglepve látta, hogy nem fekete öltönyt visel, hanem egészen hétköznapi öltözéket. – Miss Cahill! – Bejöhetek, vagy indulni készül éppen? – kérdezte a lány. – Itt már nincs dolgunk. A ház ragyogóan tiszta, kivéve a dolgozószobát és Miss Jones magánlakrészét, de oda nem léphetünk be. Mr. Harttól nem kaptunk utasításokat. Abban reménykedtem, hogy meglátogathatom a lányomat Staten Islanden. Francesca szomorú gondolatai még mindig Daisynél jártak, de azért halványan elmosolyodott. – Mr. Hartnak biztosan nincs ellene kifogása. Miattam nem kell itt maradnia. Csak azért jöttem ide, hogy gondolkodjam. – Minden rendben? – kérdezte Homer, és sötét szemével fürkészőn nézett a lányra. – Nem igazán – vallotta be Francesca. – De hát… Mr. Hartot kiengedték. Ártatlan, vagy talán nem? A lány megpróbálkozott egy újabb bágyadt mosollyal. – Igen, ártatlan, de most nem róla van szó. Az imént nagyon szomorú dolgot tudtam meg Miss Jonesról. Sajnálom, hogy meghalt. Ha tehetném, minden rossz szót visszaszívnék, amelyet valaha is mondtam róla. Homer ijedten nézett Francescára, de neki lassanként sikerült visszanyernie az önuralmát. – Kérem, egyedül szeretnék maradni. Semmire sincs szükségem – mondta. Az inas még mindig habozott, a lány azonban megnyugtatta, úgyhogy Homer végül fogta a holmiját, és elhagyta a házat. Francesca a nagy előcsarnokból benézett az első szalonba, amelynek nyitva volt az ajtaja. Egyszer csak Daisyt látta maga előtt, amint kecses mozdulattal felkel a kanapéról. Nagyon könnyű volt őt elevennek elképzelnie, s hirtelen könnyeket kellett letörölnie az arcáról. – Bárcsak jobban ismertelek volna! – suttogta, miközben bement a szalonba, amelyben Daisy néhányszor fogadta őt. – Bárcsak ne féltem volna annyira tőled, de te gyönyörű voltál, én pedig bizonytalan. A szépen berendezett szobában néma csönd honolt. Francesca ráébredt, hogy abban a reményben jött ide, talán érezni fogja Daisy jelenlétét, akkor is, ha az már semmin sem változtathat. A szalon azonban most egészen élettelen volt. Kifelé menet a lány mégis újra elsírta magát. Micsoda szörnyűségeket kellett Daisynek gyerekkorában elszenvednie! Hogy tehette ezt egy férfi a saját lányával? És miért nem vette észre senki, mi folyik a házban? Francesca megállt a dolgozószoba küszöbén.

– Sajnálom, hogy összevesztünk – mondta halkan. – De most már értelek. Komolyan. A kis dolgozószobát kellemes helyiségnek rendezték be, most azonban nem volt az. Nem égett benne fény, de még így is látni lehetett a perzsaszőnyegen a nagy vérfoltot. – Ki tette ezt? Daisy, meg fogom találni a gyilkosodat, de egyelőre elakadtam. Az apád ölt meg? Francesca természetesen nem kapott választ. Ezt a szobát azonban valahogy nem érezte olyan elhagyatottnak, mint a szalont, és egyszeriben megdermedt. Hirtelen már tudta, hogy nincs egyedül. Tarkóján minden kis pihe égnek állt, miközben megfordult. Vele szemben Martha Gillespie állt. – Miért nem hagyja nyugodni a holtakat? – kérdezte. Mielőtt azonban Francesca még válaszolhatott volna, az asszony egy kis pisztolyt szegezett rá. – Miért nem hagy nyugtot nekünk? Amikor O’Donnell arcába nézett, Rick azt kívánta, bárcsak jobban hasonlítana a féltestvérére. Fordított esetben, ha valamilyen okból Caldernek kellene megvédenie Francescát, ő egyetlen percig sem gondolkodna azon, hogyan szabaduljon meg ettől az alaktól. Rick ebben egészen biztos volt. O’Donnell tekintete álmélkodásról és félelemről árulkodott. Aztán meglátta a rendőrfőnök kezében a kisbőröndöt, és láthatóan megkönnyebbült. Rick belépett mellette a lakásba, s közben a fegyverére gondolt, és arra a sok holttestre, amelyet már eddig az East River vizébe hajítottak. Hirtelen furcsa döbbenet kerítette hatalmába. Hogy jutott el a törvény tiszteletétől a gyilkosság gondolatáig? A konyhaasztalnál Beth O’Brien állt, és a rendőrfőnök kezében tartott kisbőröndre meredt. O’Donnell becsukta az ajtót. Ő sem vette le a szemét a bőröndről. Sóvársága undort váltott ki Rickből. – Gondolom, a csinos felesége elmesélte önnek, milyen nehéz volt nekünk az élet az utóbbi hónapokban – mondta O’Donnell, és odalépett Rickhez. Benne harag lobbant fel, mert ez az alak megfenyegette Leigh Anne-t. Amikor azonban megszólalt, maga is meglepődött azon, hogy egészen nyugodtan és összeszedetten beszél: – A feleségemtől úgy tudom, hogy maga új életet akar kezdeni. Amint hallom, Délen több a lehetőség. – Rick a konyhaasztalhoz ment. Nem nézett egyenesen az asszonyra és az unokaöccsére, de azért így is szemmel tartotta őket. Feltette az asztalra a kisbőröndöt, és kinyitotta, hogy jól láthatók legyenek benne a pénzkötegek. – Azt hiszem, ez a segítség hasznos lehet. Megszámolhatják, ha akarják. – Arra semmi szükség, rendőrfőnök – heherészett O’Donnell, és kivette az egyik köteg bankót. – Tudja mit? Az olyan kedves rokonoknak, mint maguk, nem fogunk többet gondot okozni. Nagyon egyszerű lett volna, hogy Rick előhúzza a revolverét, aztán megszabaduljon ettől a pártól. Tisztában volt vele, hogy ha nem teszi meg, vissza fognak jönni. Ez olyan biztos, mint az ámen az imádság végén. – Alighanem a nejének tartozom köszönettel – folytatta O’Donnell vigyorogva, és visszatette a táskába a pénzt. – Egy ilyen nőért mindenre képes egy férfi. Rick maga sem tudta, hogy történt, de a keze egyszer csak O’Donnell nyakára fonódott, és teljes erőből megszorította. A gazember szeme kidülledt, és vörös lett a feje. – Soha többé ne beszélj így a feleségemről, te utolsó szemét! – Még megöli! – visította Beth O’Brien, és hátulról rángatni kezdte Ricket. O’Donnell feje már bíborszínű volt. Nagyon könnyű lett volna átküldeni a másvilágra, aztán meg a nénikéjét is. Soha nem derülne ki, ki szabadította meg tőlük a világot. Csakhogy én tudnám, gondolta Rick, és elengedte a másik férfit. – Ne vegye többé a szájára a feleségem nevét! – fenyegette meg újra. – Megértette?

O’Donnell térdre rogyott, és zihálva tapogatta a nyakát. – Menjen el! – kiáltotta a nagynénje. – Megkaptuk a pénzt, és most már menjen el! A nő szemében gyűlölet villogott, és az arca most minden volt, csak jóságos és nagymamás nem. Rick nem ölhette meg őket, de a zsarolásuknak sem engedhetett. – Le vannak tartóztatva – mondta, aztán az asztalhoz bilincselte a nőt, utána pedig a még mindig köhécselő unokaöccsére is bilincset tett. – Ezt még megbánja! – kiáltotta O’Donnell rekedten. – Nem álltam messze tőle, hogy úgy legyen – felelte Rick. A kétcsövű Derringer pisztollyal Martha Gillespie egyenesen Francesca fejére célzott. A lány megdermedt a félelemtől, de így is tudta, hogy megtalálta Daisy gyilkosát. – Miért csinálja ezt, Mrs. Gillespie? – kérdezte, és magához szorította a táskáját, amelyben a saját kis revolvere lapult. – A családom már rég tönkrement – felelte a nő, és könnyek folytak végig az arcán. – Maga most azt is tönkreteszi, ami még megmaradt belőle. – Én semmit sem akarok tönkretenni – mondta Francesca szelíden. – Daisy a barátnőim volt, és csupán igazságot akarok szolgáltatni neki. – Bárcsak békét hagyott volna nekünk! – kiáltotta Martha Gillespie, és remegni kezdett a pisztolyt tartó keze. – Maga tudta, igaz? Tudta, hogy a férje molesztálta Honorát. – Eleinte nem – suttogta az asszony. – Kezdetben természetesen nem tudtam. Aztán azonban megváltozott Honora viselkedése. Többé nem nevetett, de még csak nem is mosolygott soha. És nem beszélt az apjával. Korábban rajongott érte, aztán viszont összerezzent, ha az uram csak hozzáért. Örültem, amikor végül elszökött. Francesca nem akart hinni a fülének. – Talán inkább a férjét kellett volna elküldenie – jegyezte meg. – Nem Richard volt a hibás. Honora már kislánynak is gyönyörű volt. Aztán, amikor bakfis lett… a tartása, a járása… mindenki megbámulta. Maga volt a testet öltött kísértés, Miss Cahill, az ördögi kísértés. Biztos vagyok benne, hogy ő csalta az ágyába az uramat. Francescát rosszullét környékezte. – Még csak tizenkét éves volt! – Már akkor kezdődött? Én csak kevéssel a szökése előtt tudtam meg. Aznap este nem voltam jól. Richard azt mondta, ő is hamarosan lefekszik, de nem jött be a hálóba. Orvosért akartam küldeni, és a keresésére indultam. Nyilván kitalálja, hol találtam rá. Az asszony még eresebben reszketett, és Francesca látta, hogy patakokban folynak a könnyei. A bíró három éven keresztül erőszakoskodott a lányával, és a felesége semmiről sem tudott… – De akkor este elérte, hogy ez soha többé ne történhessen meg, igaz? – kérdezte reménykedőin. – Nem. Nem vettek észre, és én szó nélkül kijöttem. Richard nem tudja, hogy ismerem a titkát. – Kötelessége lett volna, hogy megvédje a gyermekét, Mrs. Gillespie. Soha nem vonta kérdőire a férjét? – kérdezte Francesca értetlenül. – Nem, soha nem vontam kérdőre – zokogta az asszony. – Nem mertem megtenni. Francesca most még jobban együtt érzett Daisyvel. – Mikor határozta el, hogy megöli? – Én nem vagyok olyan rossz nő, amilyen ő volt. Nem véletlenül lett prostituált. Zsarolt minket! Richard elmesélte nekem, hogy megtalálta, de Honora nem hajlandó hazajönni. Én csak örültem ennek, mert soha nem engedtem volna be a házba. A férjem egyik éjszaka sírva elmondta, hogy pénzt küldött neki, mert segíteni akart rajta. Abból azonnal kitaláltam, hogy Honora mocskos dolgokkal zsarolta az apját.

– És akkor meggyűlölte őt? Az asszony előreszegezte az állát. – Szerettem a lányomat, amíg nem lett szajha, és amíg nem csábította bűnre az uramat. Attól fogva minden jogom megvolt arra, hogy gyűlöljem – jelentette ki. Francesca csak döbbenten meredt rá, mert nem tudott megszólalni. – Mama, egy szóval se mondj többet! – kiáltotta Lydia, aki felindultan rohant be a szobába. – Tönkre akarja tenni a családunkat – mondta az anyja. – Nem, ő csak Honora gyilkosát akarja megtalálni, mama. Nem tudhatta, hogy ezzel végképp tönkretesz bennünket. Lydia tehát tudta, hogy az anyja ölte meg a nővérét, találta ki Francesca. – Maga is tudta, igaz? – kérdezte. – Tudta, mit művelt az apja Honorával? Lydia üres tekintettel nézett rá. – Igen, tudtam. Eleinte bementem hozzá, miután apánk kijött tőle, és az én karomban zokogott. A könnyei azonban már hamar elapadtak. – Miért hallgatott? – akarta tudni Francesca. – Tízéves voltam! – kiáltotta Lydia, és el nem sírt könnyek csillogtak a szemében. – Nem is igazán értettem, mi történik. Honora szökéséig mind a ketten úgy tettünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Minden más túlságosan fájt volna. – A lány már holtsápadt volt. – Valójában csak akkor fogtam fel, mi történt – folytatta remegő ajakkal –, amikor apám megtalálta itt, New Yorkban Honorát, és kiderült róla, hogy prostituált lett. – Nagyon sajnálom – mondta Francesca. – Feltételezem, hogy maga csempészett be egy kést Calder Hart hintójába. Miért? – Hogy megvédjem anyámat. Hart a nővérem szeretője volt, és az az ember a halála éjszakáján elment hozzá. Ez megkönnyítette számomra, hogy rátereljem a gyanút. Csak vissza kellett jönnöm New Yorkba, hogy egy véres kést dugjak el a hintójában. Ez még szerdán volt. Most pedig menjen el, Miss Cahill! – kiáltotta Lydia. – Menjen el, és hagyjon békét nekünk! Francesca megdöbbent. – Lydia, ez tragikus, de az apjának bűnhődnie kell azért, amit Honorával tett. Az anyja pedig megölte őt. – Anya, add ide a revolvert! – mondta a lány, de a szemét nem vette le Francescáról. Martha Gillespie azonnal eleget tett a felszólításnak, Lydia pedig Francescára szegezte a fegyvert. – Tudom, nem fogja megérteni, de legalább próbálja meg! Gyűlölöm apámat. Már azóta, hogy először bement Honorához. Szerettem a nővéremet, és mindennap hiányzott nekem, mióta elment tőlünk, de örültem, hogy megtette. Imádkoztam, hogy találja meg a lelki békéjét és a boldogságot, de nem lett így. Ma pedig már halott, és ennek végső soron apánk az oka. Nekem csak anya maradt. Kérem, próbálja megérteni ezt, és ne vegye el tőlem még őt is. Most már Lydia arcán is könnycseppek gördültek alá, és Francesca őszintén szánta. – De Honorát az anyja ölte meg, Lydia – mondta. – Tudom. Tetten értem őt, és segítettem elmenekülnie. Francesca elképedt. Lydia az anyja bűntársa volt! – Hol van a gyilkos fegyver? – Menekülés közben a szállodánktól nem messze bedobtam egy kertbe, de már nem tudom, melyikbe. Most mit fog tenni, Miss Cahill? – Azt várja tőlem, hogy menjek el, és tegyek úgy, mintha semmiről sem tudnék? – kérdezte Francesca, és látta, hogy a lány már nem szegezi rá a pisztolyt, hanem leengedte. – Könyörögve kérem, tegye ezt – suttogta, aztán felemelte a fegyvert. – És ha a könyörgésem

nem lágyítja meg, akkor ez talán majd megteszi – folytatta, és megint Francesca fejére célzott. Vajon tud bánni a fegyverrel? És jól céloz? – találgatta ő magában. – Maga nem gyilkos – mondta óvatosan. – Bármi áron megvédem anyámat. Soha nem lett volna szabad New Yorkba jönnünk! – kiáltotta Lydia, és remegni kezdett a keze. Francesca villámgyorsan odaugrott hozzá, és földre döntötte. Közben elsült a fegyver, de nem talált. Ha rendesen megtöltötték, még egy tölténynek kell lennie benne. Francesca tudta ezt, és erősen megmarkolta Lydia pisztolyt tartó kezét. Ő végül elengedte a revolvert, Francesca pedig a lányra szegezte. – Egy golyó még van benne – mondta, és bízott abban, hogy valóban van is. Aztán Lydia anyjára szegezte a fegyvert. – Ne mozduljon, Mrs. Gillespie! Nem szeretném lelőni, de megteszem, ha úgy kell lennie – hazudta, mert természetesen egyik nőt sem akarta megölni. Óriási megkönnyebbülésére azonban Martha Gillespie csak összetörten lerogyott az íróasztal előtt álló székre. – Kérem, ne ártson a lányomnak – suttogta. Rick két egyenruhás rendőrrel és Newman felügyelőivel érkezett meg Daisy házába. Francesca az előcsarnokban fogadta. Lydia Gillespie-t és az anyját hátrabilincselt kézzel a dolgozószobában hagyta. Mint időközben kiderült számára, Lydia nem töltötte meg rendesen a pisztolyát, és nem volt benne második golyó. – Hála Istennek, hogy itt vagy! – kiáltotta, amikor Rick beviharzott a házba, és megragadta a karját. – Ki az? – kérdezte a férfi, akinek egy rendőrjárőr csak azt jelentette, hogy Miss Cahill elfogta Daisy Jones gyilkosát. – Martha Gillespie ölte meg Daisyt. Gyűlölte azért, ami történt, és azzal vádolja, hogy ő csábította el a bírót – felelte Francesca. – A férje elmondta neki, hogy rábukkant Honorára, az asszony pedig kitalálta, hogy a lány zsarolja az apját. – Beismerő vallomást is tett? Francesca szomorúan bólintott. – Más is van még. – Sejtettem – mondta Rick, és várakozón nézett a lányra. – Lydia tanúja volt a gyilkosságnak, és segített elmenekülni az anyjának. – Ezzel a bűntársa lett. – A bűntettben nem vett részt. Szerette a nővérét, és ugyanúgy áldozat, mint ő. Az apját gyűlölte, amióta az először molesztálta Daisyt. Csak védeni akarta az anyját, Rick. – És szerinted nekem mit kellene most tennem? Azt szeretnéd, hogy hallgassak Lydia szerepéről? Kérjem meg az ügyészt, hogy ne emeljen vádat ellene? Francesca eddig észre sem vette, hogy még mindig fogja a férfi karját, de most elengedte, és kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét. – Attól tartok, ez túl nagy kérés lenne tőlem – mondta. Rick szemlátomást levert volt. – Ma kis híján megöltem O’Donnellt. Közel jártam ahhoz, hogy megfojtsam, aztán pedig a folyóba dobjam a holttestét. Végül persze nem tettem meg, de nem is fizettem ki. A nagynénjével együtt letartóztattam. Egész életemben azon voltam, hogy a lehető legőszintébb ember legyek. Nagyon sajnálom Lydiát. Javasolhatjuk, hogy felfüggesztett büntetést kapjon. Nagyon valószínű, hogy a bíróság ebben az esetben jóindulatú döntést fog hozni. – A férfi komor pillantást vetett Francescára. – Esetleg megkérheted Hartot, hogy segítsen. Biztos vagyok benne, hogy ő könnyűszerrel el tudja intézni a büntetés felfüggesztését.

– Mit akarsz ezzel mondani? – Szerintem tudod te azt. Rick intett az embereinek, és átvágott az előcsarnokon. Francesca azonban a sarkában maradt. – Óvadékra gondolsz? – Amint már mondtam, fordulj Harthoz, hogy Lydiának ne kelljen többet elszenvednie! Rick az embereivel belépett a dolgozószobába, Francesca pedig megállt odakint. Valamikor könnyű volt különbséget tennie helyes és helytelen között. Akkor, és az mintha már valamikor nagyon régen lett volna, csak fekete és fehér létezett. Azóta azonban a szürke legkülönfélébb árnyalataiból állt a világ. Most nem tudta, mit kellene tennie. Lelkiismerete azt parancsolta volna, hogy ne mondjon igent a megvesztegetésre. Ugyanakkor elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy Lydiát még több szenvedésnek tegyék ki, mint amennyit eddig is el kellett tűrnie. Azt is tudta, hogy azért is vádat emelnének ellene, mert kést rejtett el Calder hintójában. A két nő a rendőrök között, megbilincselve jött ki a dolgozószobából. Lydia azonnal Francesca tekintetét kereste, és néma segélykiáltása már nem is lehetett volna beszédesebb. A rendőrök elhagyták a házat a letartóztatott nőkkel. Mielőtt Rick követte volna őket, odalépett Francescához, és karjára tette a kezét. – Meghallgatom Lydia vallomását, aztán átgondolom a dolgot – mondta szelíden. A lány megkönnyebbülten a nyakába borult. – Köszönöm. A férfi kissé ügyetlenül kiszabadította magát az ölelésből. – Kivételesen egyetértek veled – mondta. Francesca elmosolyodott, ám aztán eszébe jutott valami, és elhalt a mosolya. – Gillespie-vel mi lesz, Rick? – A szexuális bűncselekményei óta nyolc év telt el. – Azt akarod mondani, hogy mindent megúszhat? – Amit tett, elévült. Ráadásul bizonyítékunk sincs rá. Ezt Francescának is be kellett látnia. – Daisynek tehát senki sem fog igazságot szolgáltatni.

20. FEJEZET 1902. június 6., péntek 18 óra Evan valójában maga sem tudta, mit tesz éppen. Maggie ajtaja előtt állt, odabentről a gyerekek hangját hallotta. Üres kézzel mégsem érkezhetett, ezért aztán a szállodából egy fedeles kosárban az egész családnak vacsorát hozott. Ez azonban csupán ürügy volt arra, hogy eljöjjön ide. Érezte, hogy a félelem és az idegesség már-már legyűri. Én csak a család barátja vagyok, aki vacsorát hozott, győzködte magát. Nem udvarolhat Maggie-nek, azt akkor sem tehetné meg, ha akarná, miközben egy másik nő vár tőle gyereket. Az nem volna tisztességes. És nem is szabad udvarolnia, amíg nem lesz úrrá a játékszenvedélyén, amíg bármikor börtönbe kerülhet az adósságai miatt. Ilyen hódolóra és férjre egyetlen nőnek sincs szüksége, a legkevésbé Maggie-nek, akinek már így is elég nehéz az élete. Evan szíve ijedten kalapált. Mi ütött belé? Csak nem mérlegeli komolyan a házasság lehetőségét? Néhány órája bocsánatot kért az apjától, aki azt az ő legnagyobb ámulatára azonnal elfogadta. Konyakkal kínálta a fiát, és új családi befektetésekről kezdett beszélni, amelyeket neki, Evannek kell majd felügyelnie. Persze ha tudná, hogy ő a múlt éjszaka megint játszott, akkor dühösen és viszolyogva elfordulna tőle. És vajon mit szólna ahhoz, hogy komolyan érdeklődik egy négygyerekes, özvegy varrónő iránt? Egészen biztosan nem értene egyet vele. Evan tűnődve a falnak dőlt a bejárati ajtó mellett. Nem az volt élete álma, hogy egyszerű alkalmazott legyen, de az utóbbi hetekben, amelyeket így töltött, szabadnak érezte magát, igazán szabadnak. Az apjának sem akart dolgozni. Ha pedig visszatérne a családja és a cégük kebelébe, javulna ugyan a helyzete, ám végső soron ott is csak alkalmazott lenne. A döntéseket az apja hozná meg, rá csak a végrehajtás maradna. Abba inkább bele sem akart gondolni, mit váltana ki, ha nyíltan megvallaná odahaza, mit érez Maggie iránt. De számít ez egyáltalán? Maggie jobbat érdemel nála, neki pedig a majdan megszülető gyerekét kell támogatnia. Maggie-re azonban akkor is szüksége van az életében, ha csupán jó barátként is. – Mindjárt jövök! – hallotta meg odabentről hirtelen az asszony hangját, és a következő pillanatban kinyílt az ajtó. Maggie meglepetten nézett, amikor látta, ki áll a folyosón. – Éppen be akartam kopogni – nyögte ki a férfi zavartan. – Szervusz, Maggie! – Evan! – kiáltotta az asszony, és elmosolyodott, mintha örülne neki, de közben vizslatón nézett rá. – Jól vagy? – kérdezte, és lenézett a férfi lábánál álló nagy kosárra. – Mit szólnál, ha piknikeznénk itt, nálatok? Vagy levihetjük a gyerekeket a Central Parkba – mondta Evan, és kétségbeesetten arra vágyott, hogy igen legyen a válasz. – Éppen a fűszereshez készültem, mert elfogyott a só, és minden más is – mondta Maggie pirulva. A férfi megfogta a kezét, és megijedt, amikor megérezte a feszültséget az asszonyon. Maggie azonban nem húzta el a kezét, hanem bátorítóan megszorította Evanét. – Mi történt? Miért jöttél ide? Mi lesz, ha a grófnő megtudja, hogy itt jártál? – Nem fogja. – Evan tudta, hogy mindent el kell mondania. Maggie-nek joga van ahhoz, hogy tudja a teljes igazságot. – Nagyon kellemes az idő. Leülhetnénk odakint? Beszélni szeretnék veled. – A lépcsőn? – ámult el az asszony. – Nem veszem feleségül a grófnőit. Maggie hirtelen elengedte a férfi kezét. Megütközve meredt rá, aztán becsukta a lakásajtót, és

lement a keskeny lépcsőn, Evan pedig követte. A magasvasút csak két sarokra dübörgött, a macskaköves utcán kordék zörögtek, és vad lárma hallatszott ki a sarki kocsmából, mégis szép volt a júniusi este. Az egyik emeleti lakásból egy pár veszekedésének a hangjai szűrődtek ki. A lépcsőtől nem messze két fiú kártyázott, közöttük egy bájos keverék kutya feküdt, felettük a tetőn galambok turbékoltak. Evan gyorsan kibújt a zakójából, és leterítette a legfelső lépcsőfokra. Maggie hálásan mosolyogva leült rá. A férfi is leereszkedett mellé, és a legszívesebben átkarolta volna a vállát, de végül nem tette meg. Az asszony arcát nem most először találta imádni valónak a kissé pisze orrával és a halvány szeplőivel. – Mi történt, Evan? Nagyon izgatottnak tűnsz. – Igazán? – A férfi a térdére szegezte a tekintetét, mielőtt Maggie égkék szemébe nézett. – Nem vehetem feleségül Bartollát. Nem tehetem, mert még csak nem is kedvelem őt. – De hát gyereket vár tőled! Evan elhúzta a száját. – Nem vagyok egészen biztos benne, hogy tőlem van az a gyerek, vagy valaki mástól. Az asszony arcát halvány pír lepte el. – Bartolla ugyan grófnő, de feleannyira sem valódi hölgy, mint te vagy – tette hozzá a férfi. Maggie hátrahőkölt. – Nem tudom, mit mondjak. Evan nem ezt a választ szerette volna hallani. – Gondoskodni fogok a grófnőről és a gyerekéről, bárkitől is van. Ezt megfogadtam, és ennek érdekében kibékültem apámmal. – Ennek igazán örülök – felelte az asszony. Ösztönösen megragadta Evan kezét, de azonnal el is akarta engedni, amikor rádöbbent, mit csinált. A férfi azonban nem engedte el a jobbját. – Ez inkább meghunyászkodás volt tőlem – dünnyögte. – Nem, Evan, nem. A családnál semmi sem fontosabb – felelte Maggie, és egymásba fonódott a tekintetük. – Más is van még – suttogta a férfi egy idő után. – Amiért szégyellem magam. – Előttem nem kell szégyenkezned. Én soha nem ítélnélek el azok után, amiket értem és a gyerekeimért tettél. A férfi biztos volt benne, hogy Maggie mégis megvetéssel fogja sújtani azért, amit tett, ezért habozott a vallomással. – Gyenge ember vagyok – mondta ki végül. – Tegnap este engedtem az ördög csábításának. Elmentem egy klubba. – Látta az asszonyon, hogy elborzadt. – Először úgy terveztem, hogy egyáltalán nem fogok játszani, aztán pedig csak egy tétet akartam feltenni. Amint azonban megtettem a fogadást, azonnal megszűnt az a rettenetes érzésem, hogy csapdába estem. Elfelejtettem Bartollát is, a születendő gyereket is, és már nem kétségbeesett voltam, hanem izgatott. Majdnem reggelig maradtam, és végül az egyetlen játékból nagyon sok lett. Maggie szemében könny csillogott. – Nem számít – mondta. – Ma már új nap van. Tegnap zaklatott voltál, mert házasságra akart kényszeríteni egy nő, akit nem szeretsz. Ma azonban mindent elölről kezdhetsz. És azt akarod, igaz? – Igen, pontosan azt. Ma reggel, amikor felébredtem, gyűlöltem magam. Most pedig félek, hogy te is meggyűlöltél. – Soha nem tudnálak – rázta a fejét az asszony. – A szörnyű időikben te segítettél rajtam, és most talán én segíthetek neked. Kérlek, engedd, hogy megtegyem. Legközelebb, ha a játékra

gondolsz, gyere el inkább ide! Beszélgethetünk, elmehetünk sétálni, olvashatunk együtt. Evan szíve nagyot dobbant. – Ezt komolyan gondolod? – kérdezte reménykedőin. Maggie bólintott. – Most rajtam a sor, hogy erős legyek, és reményt nyújtsak – mondta. A férfi csodálattal nézett rá. – Azt hittem, leteremtesz, mert nem veszem el Bartollát, és mert elmentem a klubba, de neked egy rossz szavad sincs. Hogy lehetsz ennyire nagyvonalú és megértő? Az asszony még mindig egyenesen Evan szemébe nézett, de arcán mélyebb lett a pír. – Ez természetes. Én mindig csak azt kívántam, hogy boldog légy. Megérdemled, hogy jó életed legyen. Tudom, az ördöggel harcolsz, ha a játékról van szó, de biztos vagyok benne, hogy meg fogod nyerni ezt a harcot, mert jó és erős ember vagy. Ennek számtalan jelét adtad, újra meg újra. Ami pedig a grófnőit illeti, nem szeretném, ha szörnyű hibát követnél el. Csodásan bánsz a gyerekekkel. A tiédet is úgy fogod szeretni, ha valóban a tiéd, mint soha senkit még. – Maggie most már félrefordult. – Azt hittem, szerelmes vagy a grófnőibe. – Soha nem is voltam! – A férfi lassanként visszanyerte az önuralmát. – Amikor közöltem vele, hogy nagyvonalúan gondoskodni fogok róla és a gyerekről, amíg a fiam vagy a lányom nagykorú lesz, Bartolla egészen elégedett volt ezzel a megoldással. Nem kell együtt érezned vele. Úgy gondolom, kezdettől fogva az örökségemre vadászott. Az asszonynak egy pillanatra elakadt a lélegzete. – A grófnő egészen biztosan szerelmes volt beléd – mondta aztán. – Miért vagy biztos ebben? – kérdezte Evan, és torkában dobogott a szíve. – Egyszerűen csak az vagyok – tért ki Maggie a válasz elől. – Bartolla féltékeny rád – mondta a férfi. – Rám? – kérdezte az asszony hitetlenkedőn. – Arra semmi oka. – Valóban nincs? Maggie zavartan elkapta a pillantását. – Mi csak barátok vagyunk – dünnyögte alig hallgatóan. Ez nem az volt, amit Evan hallani akart. – Mindig is barátok leszünk – mondta, és őszintén így is gondolta, mert Maggie nélkül elképzelni sem tudta az életét. Ha azonban a jövőre gondolt, a karjában látta az asszonyt, mégpedig messze nem plátói ölelésben, és nem tudta, mit kellene most tennie. – Soha nem szeretnék csalódást okozni neked – dörmögte inkább saját magának, mint Maggie-nek. – Soha nem is tudnál! – kiáltotta az asszony. – Nem bízhatsz ennyire bennem… – De igen! – szólt közbe Maggie. – Ha úgy határoztál, hogy szakítasz a grófnőivel, akkor ez volt a helyes döntés. Már csak azért is, mert gondoskodni fogsz Bartolláról és a gyermekről. Evan megragadta az asszony kezét. – Vacsorát hoztam, de ez csak ürügy volt arra, hogy felkereshesselek. Látnom kellett téged, hogy mindent elmeséljek. És tudnom kellett, hogy nem gondolsz rosszat felőlem azért, amit tettem. El sem tudod képzelni, mennyire megkönnyebbültem most. A te véleményednél semmi sem fontosabb nekem. – Örülök, hogy nem veszed feleségül a grófnőt – vallotta be Maggie halkan. – Segíthetek neked a gyerekkel, ha szükséged lesz rá. Evant egészen meghatotta ez az önzetlenség. – Gyere ide! – suttogta. Ami aztán történt, az egészen magától alakult úgy. A férfi átkarolta Maggie-t, lehajolt hozzá, és

megcsókolta. Az asszony megdermedt, Evan pedig habozott a második csók előtt. Tétovázott, mert tudta, hogy az a csók már mindent jelentene. – Szabad? – nézett bizonytalanul Maggie szemébe. Ő is habozott kicsit, ám aztán bólintott. Evan óvatosan szájára tapasztotta a száját, az asszony pedig szétnyitotta előtte az ajkát. A férfit soha nem fogta még el ilyen heves vágy, és a mély érzésektől szinte túlcsordult a szíve. Végül kifulladva vált el Maggie-től, aki bódultan nézett rá. Evan maga is beleszédült a boldogságba és a szerelembe. – A grófnőinek minden oka megvolt arra, hogy féltékeny legyen rád – suttogta. – Mert mindig is te kellettél nekem, ő pedig soha. Leigh Anne a gyerekszobában volt a két kislánnyal és Mrs. Flowersszel. Katie maga bújt bele kis hálóingébe, Dotot pedig Mrs. Flowers öltöztette át éjszakára. Leigh Anne egy könyvvel a kezében ült a két kis ágy mellett, hogy szokás szerint majd még felolvasson a gyerekeknek. Közben azonban feszülten fülelt, hogy hallja-e kinyílni a bejárati ajtót. Már este nyolc volt, de Rick még nem jött haza. Felesége ma különösen nyugtalanul várta, hogy megérkezzen végre. Reggel, amikor elköszönt tőle, azt mondta neki, hogy ma elmegy O’Donnellhez és átadja neki a pénzt. Azt is megígérte, hogy azonnal telefonál, amint elintézte a dolgot. A telefon azonban csak nem szólalt meg. Néhány órája végül Leigh Anne felhívta a főkapitányságot, de ott azt mondták neki, hogy a rendőrfőnök házon kívül tartózkodik, és nem hagyott számára üzenetet. Nemrégiben aztán Shea őrmester telefonált, és közölte Leigh Anne-nel, a férje már elindult haza, és azt üzeni, hogy minden rendben van. Mit jelenthet ez? Az asszony nem akart nyugtalankodni, de nem szabadulhatott attól a gondolattól, hogy Rick felhívta volna, ha minden jól sikerül. Rendőrfőnökként akár a munkája is megakadályozhatta abban, hogy találkozzon O’Donnell-lel, vagy csak azért nem szólt haza, mert később más elfoglaltsága akadt. – Miért vagy szomorú, mama? – kérdezte Katie. – Nem vagyok szomorú, drágám – felelte Leigh Anne, és elmosolyodott. Kinyújtotta a karját, és Katie odabújt hozzá. Nemrégiben az asszony még nem hitt abban, hogy a tolószékéből át tudja ölelni a lányokat, most azonban szorosan egymáshoz simultak. A kissé kényelmetlen és suta helyzetet Leigh Anne ma már nem találta bosszantónak és kétségbeejtőnek. Lelki szemei előtt megint a férje jelent meg, amint mosolyogva nézett le rá és vágy csillogott a szemében, miközben rajta és benne mozgott, s együtt tartottak a csodás beteljesülés felé. Az asszony testét forróság öntötte el, és bizseregni kezdett a bőre. Ábrándosan elmosolyodott, miközben arra gondolt, ami előző éjszaka az ágyukban történt. Odalent egyszer csak becsapódott a bejárati ajtó, és Leigh Anne összerezzent. – Katie, drágám, segíts ki a folyosóra! – mondta. – Csak a papa jött meg – felelte a kislány. – Gyorsan! – sürgette Leigh Anne, és árulkodó vágya helyét aggódó bizonytalanság foglalta el. Ő maga is hajtotta a kerekeket, miközben Katie kitolta a gyerekszobából, aztán a lépcsőhöz gurította. Odalent a folyosón Rick állt, és mosolygott. Az asszony megkönnyebbülten hátradőlt a székében. Minden rendben van. Vége a rémálomnak, gondolta. Rick gyorsan felszaladt a lépcsőn. – Vége? – kérdezte Leigh Anne. – Igen. – A férfi tekintete a felesége arcára vándorolt, és egy pillanatig a száján állapodott meg, majd Katie-hez fordult. – Szervusz, kicsim! Időben jöttem, hogy betakargassalak benneteket a húgoddal? – kérdezte. Ölbe vette a kislányt, és a feje fölött rámosolygott a feleségére. – Lefektetem a gyerekeket, aztán igyunk valamit! – mondta. Leigh Anne tudta, hogy a férfi O’Donnellről akar mesélni neki. A szeméből azonban azt is

kiolvasta, hogy neki is a múlt éjszaka jutott eszébe. Lerítt róla, hogy megint szeretkezni akar vele. A gondolat pírt csalt az asszony arcára. Hogy lehet ez? Ő már nem csábos nő, ezt tudta magáról, most mégis vágy és izgatott várakozás fogta el. Nézte Ricket, aki visszakísérte a gyerekszobába Katie-t, és hallotta, hogy ott gyengéd hangon beszél a kislányokhoz. Ő maga átgurult a kocsijával a hálószobába, amit már sokkal könnyebben meg tudott tenni, mint kevéssel korábban. Kerekes székét a fésülködőasztal előtt állította meg, ahol látnia kellett magát a tükörben. Az asszony, aki visszanézett rá, lélegzetelállítóan szép volt. Halvány bőre makulátlan, arca rózsás, a szeme csillogó. Leigh Anne tudta, hogy butaság, amit csinál, mégis felvett egy kis üveg parfümöt, és pár cseppet szórt a csuklójára meg a dekoltázsába. Aztán megint a tükörbe nézett. Rick a küszöbön állt, és őt figyelte. Szeme felcsillant, s miután becsukta maga mögött az ajtót, lassan odament az asszonyhoz, és megállt mögötte. Tekintetük egymásba fonódott a tükörben, és a férfi a felesége vállára tette a kezét. Neki azonnal izgató borzongás futott végig a testén. – Sok idő telik el, mire O’Donnell újra háborgathat bennünket. – Tessék? – kérdezte Leigh Anne. Ő azt akarta volna hallani, hogy az a férfi soha többé nem jön el hozzájuk. – Letartóztattam – mondta Rick, és továbbra is a tükörbe nézett. – Komolyan felmerült bennem, hogy megölöm, de nem tudtam megtenni. Nem lehettem gyilkossá, de a zsarolásnak sem engedhettem. Nekem a törvényességet kell képviselnem. – Letartóztattad O’Donnellt? – kiáltotta az asszony megütközve. – És ha nem fogják elítélni? Mi lesz, ha szabadon bocsátják, és legközelebb elrabolja a gyerekeket, vagy kárt tesz bennük? – Túl sok a „ha” – mondta a férfi, aztán megfordította a tolókocsit, és letérdelt a felesége elé. – És mi lenne, ha kifizettem volna O’Donnellt, ő pedig egy-két hónap múlva visszajönne, hogy tovább zsaroljon minket? Most börtönben van. Onnan nem avatkozhat bele az örökbefogadási eljárásba, miközben ilyen súlyos bűncselekménnyel vádolják. És el fogják ítélni, mert bűnös. Tíz-tizenöt évet kap majd. Ha pedig esetleg feltételesen szabadlábra helyezik is, és megint a közelünkbe merészkedne, akkor ugyanúgy elbánok vele, ahogyan most. Kérlek, bízz bennem – tette hozzá komolyan. – Bízom benned, de még mindig félek – suttogta Leigh Anne. – Tudom – mondta Rick, és két keze közé fogta az asszony arcát. – Ezért meg kell ígérned, hogy ha valaha is újra felkeres az a férfi, akkor azonnal szólsz nekem. A többit majd én elintézem. Leigh Anne bólintott, és szeméből egy könnycsepp hullott a földre. – Bárcsak most is azt tettem volna! – mondta. A férfi végtelen szeretettel nézett rá. – Tudom, milyen nehezek voltak számodra az utóbbi hónapok. De nincs itt most már az ideje, hogy félretegyük a kétségeket, a félelmeket, és egyszerűen éljük az életünket? Sok minden van, amiért érdemes ezt tennünk. Az asszony szíve és teste igazat akart adni Ricknek. Jól tudta, mire gondol a férfi, és ha őszinte volt önmagához, be kellett ismernie, hogy ő is igazi házasságot akar ezzel az önzetlen emberrel. – Nem vagyok bátor. Ha az lennék, nem hagytalak volna el annak idején – mondta. – A múlt nem számít. A jelenben kell élnünk, és a jövőről kell terveket szőnünk. És igenis nagyon bátor vagy. Ha te nem is vagy tisztában ezzel, én igen – felelte Rick fátyolos hangon. Leigh Anne érezte rajta, hogy mindjárt meg fogja csókolni, és gyámoltalan figyelmeztetésként megcsóválta a fejét. – Hogy kívánhatsz engem így is? Hogyan? – Kívánlak, mert hihetetlenül szép vagy. Mert a feleségem vagy, és mert szeretlek. Szükségem

van rád. Rick igazat mondott. Az asszony látta ezt a szemében, az arcán, és hallotta a hangján. – Még nem állok készen rá – próbált mégis kitérni. – Dehogynem – suttogta a férfi, és szájával végigsimított a felesége arcán. Leigh Anne-t elöntötte a vágy. Megmarkolta a tolószéke karfáját, és lehunyta a szemét. Érezte, hogy Rick az ajkát becézi, és nem tudott elfojtani egy kéjes nyögést. A férfi szája követelőbb lett, s amikor az asszony szétnyitotta a száját, a nyelvük eszméletlen sóvárgással talált egymásra. Egy hosszú csók után Rick kiemelte a tolószékből a feleségét, és az ágyhoz vitte. Amikor lefektette rá, ziháló légzése elárulta, hogy már alig bír uralkodni magán. És Leigh Anne sem tudott tovább várni. Nagyon rég szerették már egymást, és az, ami tegnap történt, ízelítő volt csupán. Kéjes vágyai könnyeket csaltak az asszony szemébe, miközben Rick gyorsan kibújtatta a ruhájából, s közben a vállát, a mellét és a combját simogatta. Az asszony felnézett rá, amikor már csak alsóing, harisnya és bugyi volt rajta, a férfi pedig mosolyogva lehajolt hozzá, hogy ott is megérintse, ahol ő a leginkább vágyott rá. Hangosan felnyögött, amikor mélyen az ölében érezte a férje nyelvét. Könyörögni hallotta magát, de nem tudta abbahagyni, mert még többet akart. Esdekelt a férfinak, miközben Rick nyelve ügyesen felderítette az ölét. – Szeretlek – zihálta Rick, aztán fölébe feküdt, és combjával széttolta a lábát. Leigh Anne a férje tekintetét kereste. Én is szeretlek, gondolta, és már nem is értette, mi tarthatta őket ilyen sokáig távol egymástól. Amikor Rick most forrón és keményen beléhatolt, ő megmarkolta a férfi vállát, aki mozogni kezdett benne. Aztán már nem voltak gondolatai, csak a férfi kemény teste létezett, az ereje, a belőle áradó forróság, a mind gyorsabb és gyorsabb mozgása, végül pedig a puszta önkívület. Leigh Anne szorosan magához ölelte a férjét, és soha többé nem akarta elengedni. Francesca megállt a könyvtárszoba előtt. A gazdagon faragott szárnyas ajtó nyitva volt, és a lány látta, hogy Calder az íróasztalánál ül odabent. Ingujját felgyűrte, zakója a szék támláján lógott, ő maga pedig papírok fölé hajolt. Összpontosítottan dolgozott, de Francesca a feszültség jeleit is felfedezte az arcán. Rá most is ugyanolyan izgatóan hatott, mint mindig. Alig várta, hogy elmondja neki a legfrissebb híreket, de közben félt is, mert nem tudta, Calder úgy fogja-e fogadni őket, ahogyan azt ő szeretné. A férfi megérezte a jelenlétét, és felnézett. Elmosolyodott, amikor találkozott a tekintetük, és a lány érezte, hogy melegség árad szét a testében. Calder láthatóan örül neki. Vajon ez azt jelenti, hogy legyőzte a démonjait? Megváltozik-e a véleménye az eljegyzésükről, ha elmondja neki, hogy megtalálta Daisy gyilkosát? – Bejöhetek? – kérdezte lágy hangon. Calder gyorsan felállt, és odament hozzá. – Erre neked soha nem kell engedélyt kérned. Francesca belépett, és a könyvtárszoba közepén találkoztak. A férfi fürkészőn nézett a lányra, miközben megfogta a kezét, és a következő pillanatban csodálkozás villant meg a szemében. – Megtaláltad Daisy gyilkosát? – Igen – felelte Francesca, és örült, hogy Calder ilyen jól ismeri őt. – Daisyt szexuálisan molesztálta az apja. Ezért menekült el otthonról – folytatta, és látta a férfin, hogy őszintén megdöbbent, ami nála csak ritkán fordult elő. – Az anyja Daisyt hibáztatta ezért. El tudod ezt képzelni? Martha Gillespie meg van győződve arról, hogy Daisy csábította el az apját. Májusban aztán a bíró véletlenül összefutott vele itt, New Yorkban. Megszólította, Daisy pedig, aki teljes szívéből gyűlölte, zsarolni kezdte. Martha véget akart vetni ennek, és ezért megölte Daisyt. Lydia tetten érte, és segített elmenekülnie. Aztán pedig, amint alkalma nyílt, rád terelte a gyanút.

– Szegény Daisy! – mondta Calder megrendülten. – Erről sejtelmem sem volt. – Igen, borzalmas tragédia – bólintott Francesca. – Lydia csodálta a nővérét, és ő is gyűlölte az apját. Az anyját viszont védeni akarta, mert más már nem maradt neki. Nagyon sajnálom őt, hiszen végső soron ugyanúgy áldozat, mint Daisy volt. Nem szeretném, hogy még többet kelljen szenvednie. Calder szorosan magához vonta a lányt. – Én nem teszek feljelentést ellene, de az ügyészség több bűncselekmény elkövetésével is megvádolhatja. – Tudom, és ezért megkértem Bragget, hogy Lydia érdekében tartson vissza bizonyos információkat. – És ő belement ebbe? – Azt mondta, megfontolja még. Calder lassan az ablakhoz sétált, és gondolataiba mélyedve kinézett a leszálló alkonyatba. Francesca odament hozzá. – Mi jár a fejedben? – Azt hiszem, csak te egyedül tudod elérni, hogy Bragg térjen el a szigorú erkölcsi elveitől. – Mit akarsz ezzel mondani? Nem tehettem másként. Egyszerűen meg kellett kérnem Ricket, hogy bánjon másként Lydiával, mint bárki mással. Calder hirtelen egészen szelíden a lány arcára tette a kezét. – Természetesen ezt kellett tenned. Jól mondtad, hogy ő is áldozat, én pedig nem ismerek nálad megértőbb embert. Francesca olyan jelet keresett a férfi szemében, amely a közös jövőjükre utalt volna, de csak szomorúságot látott benne. – Vége van, Calder. Tudom, hogy borzalmas időszak volt ez neked, de Daisy gyilkosát letartóztatták. Bebizonyosodott az ártatlanságod, és ezt holnap a lapok is meg fogják írni. A férfi csak a fejét rázta. – Számodra volt borzalmas ez az időszak, Francesca. Még mindig szemrehányást teszek magamnak azért, mert kitettelek ennek. – Kérlek, ne hibáztasd magad! Sehol máshol nem akartam volna lenni ezekben a nehéz napokban, csakis melletted. Erre valók a barátok, és mi barátnál egy kicsit még mindig többek vagyunk egymásnak. – Te egész idő alatt nem kételkedtél bennem. Egyszer sem. – Mindig is hittem benned. Calder önuralma megingott. – A nővéred azt mondta, kész lettél volna arra, hogy felneveld velem a gyerekemet. A lány bólintott. – A sajátomként szerettem volna a fiadat vagy a lányodat – suttogta. A férfi szemében gyötrődés jelent meg, de csak egy pillanatra. Aztán a karjába rántotta Francescát, és szája a száját kereste. A lány átkulcsolta a nyakát, és szíve minden szerelmével viszonozta a csókját. Utána Calder két keze közé fogta az arcát. – Ma reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy mindent elveszítettem. Soha nem szoktam a múlttal viaskodni, most mégis ezt tettem. Megbántam, hogy indulatos dühkitöréssel fogadtam Daisy terhességének a hírét. Aztán arra a pillanatra gondoltam, amelyben először találkoztam veled, és minden egyes nap eszembe jutott, amikor együtt voltunk. Emlékszel még, hogy az első találkozásunkkor piros estélyi ruhát viseltél? Én soha nem fogom elfelejteni. A legszívesebben azonnal rád vetettem volna magam, de te csak Ricket láttad. – Az mintha egy másik életben lett volna – suttogta a lány. – Daisy bejelentése pedig szinte

minden férfira ugyanúgy hatott volna, mint rád. Ne ítélj túl szigorúan magadról! Ha élne a gyermeked, imádnád. Ebben egészen biztos vagyok. – Már megint tanúbizonyságot teszel a belém vetett bizalmadról. Nem szeretném megélni azt a napot, amelyen elveszted – mondta Calder rekedten. – Nem is fogod megélni – jelentette ki Francesca. – Ugyanúgy szeretlek, ahogy egy órája is szerettelek – tette hozzá. Calder újra megcsókolta, forrón és szenvedélyesen, aztán a szemébe nézett. – Én jobban szeretlek, mint egy órája. Akkor is, ha ez szinte már lehetetlen. A lányt meglepte a vallomás. – Azt hiszem, elő kell készítenem Daisy temetését – tért át más témára a férfi. – Szűk körű gyászszertartást képzeltem el. Gondom lesz rá, hogy Lydia jelen lehessen. Gillespie-t is letartóztatták? – Amit tett, az több mint nyolc éve történt, és a jog szerint elévült. Bármilyen szomorú is, de büntetés nélkül fogja megúszni. – Akkor nyilván megjelenik majd a lánya temetésén. Kínos. – Segíthetek az előkészületekben? – kérdezte Francesca bizonytalanul. – Inkább ne! Egy darabig egyedül szeretnék lenni. A lány megértette, hogy Calder gyászolni akar. De erre az időre tőle is el fog zárkózni? – Persze. A temetésre azonban szeretnék elmenni – válaszolta. A férfi megszorította a kezét. – Tudom, és örülök neki. – Egy pillanatra elhallgatott. – Köszönöm, Francesca. Mindent köszönök. Calder már idejét sem tudta, mikor érezte magát utoljára ennyire fáradtnak. Esett az eső. A temetésen megjelent gyászolók már elhagyták a temetőt. Ő maga kisebb örökkévalóság óta meredt a kis márvány sírkőre, amely arra a gyermekre emlékeztette, akit nem akart, és akit immár soha nem fog megismerni. A feliratot Francesca választotta: „Az ártatlanság maga pihen itt, egy tiszta lélek.” A férfinak könny szökött a szemébe, és elhomályosította a látását, pedig azt hitte, hogy már minden könnyét elsírta. – Calder? Esik az eső. A férfi összerezzent, mert nem vette észre, hogy Francesca odalépett hozzá. Már négy napja nem látta a lányt. Most lassan feléje fordult, és a szíve élettel telt meg, amint szép arcára és aggódó szemébe nézett. A lelkében megmozdult valami, ami eddig dermedtnek tűnt. A lánynál nem volt esernyő, és egészen átázott. Calder gyorsan kibújt a zakójából, és Francesca vállára terítette. – Azt hittem, már elmentél. A végén még tüdőgyulladást kapsz – mondta. A lány odasimult hozzá. – Nem akartalak egyedül hagyni. Nagyon szép temetés volt, Calder. A férfit meglepte, hogy lassanként kisebb lett a gombóc, amelyet már napok óta a torkában érzett. Átkarolta Francescát, aki az utóbbi napokban rettenetesen hiányzott neki. – Köszönöm a sírfeliratot. A válasz halvány mosoly volt. – Raoul vár. Küldd el a sofőrödet, én majd elviszlek hazáig – mondta a lány. Calder e percben semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy Francesca mellett ülhessen egy kocsiban. – Hiányoztál – vallotta be. – Te is nekem – simogatta meg az arcát a lány. Az utóbbi négy nap a férfi számára maga volt a pokol. Mind a négy éjszakát álmatlanul töltötte,

a gyermekét gyászolta, és közben egész idő alatt egykori kisfiú önmaga üldözte. Most szorosan magához ölelte Francescát, és elindult vele a kocsihoz. – Hogy vagy? – Aggódtam érted. Mielőtt tudta volna, mit tesz, Calder két keze közé fogta a lány arcát, és utat törtek maguknak az érzelmei, szabadon, megállíthatatlanul. – Francesca, az első találkozásunk óta minden elképzelhető szépséget meg akartam mutatni neked ezen a világon, a holdfényben fürdőző Párizstól a naplementéig Tahiti szigetén. Azt szerettem volna, hogy élvezd az élet csodáit, a legjobb Rothschild bort, a legkülönlegesebb gyémántokat, a legszebb francia ruhákat, Van Gogh festményeit. Kézen akartalak fogni, hogy beutazzam veled a világot, el akartalak bűvölni, legfőképpen az ágyamban. Soha nem akartam fájdalmat és bánatot okozni neked. Nagyon-nagyon sajnálom. A lány örömkönnyeket hullajtott. – Mondta már neked egy nő, hogy nincs nálad romantikusabb férfi kerek e világon? – Ha ez igaz, akkor csakis miattad vagyok az. Köszönöm, hogy az utóbbi napokban tekintettel voltál rám, és engedtél visszavonulni. El sem mondhatom, milyen sokat jelent nekem a tapintatod. Francesca szipogva elmosolyodott. – Mindig is tiszteletben fogom tartani a kívánságaidat. De ezt most már tudod, igaz? Calder a hüvelykujjával letörölt két könnycseppet a lány arcáról. – Legalábbis kezdem érteni. Francesca kurtán felnevetett. – Azért mindennap beszéltem ám Alfreddel, hogy tudjam, nem zárkóztál-e be egy láda whiskyvel a könyvtárszobába, és hogy azt is tudjam, nincs-e szükséged rám. – Kész csoda vagy – mondta a férfi. Lelki szemeivel látta a lányt, amint az előcsarnokban Alfreddel beszélgetett, miközben ő, Calder a szobájában sírt. – Aligha – felelte Francesca apró fintorral. Calder majdnem elnevette magát ezen a csodálatra méltó szerénységen, de valamit még el kellett mondania a lánynak. – Amíg megóvni igyekeztelek a botránytól, nagyon hiányoztál nekem. Ne, ne szakíts félbe! Bátor és erős voltál. Ez nagyon nehéz lehetett neked. – Az volt, de megértettem, hogy távol akarsz tartani a botránytól. Nagyon is tiszteletreméltó volt a szándékod. Látod? Igenis úriember vagy. – Csak te lehetsz ennyire nagyvonalú, miután megjártad miattam a poklot. Egészen rendkívüli nő vagy – mondta Calder megindultan. – Csak feleannyira ismerlek, mint szeretnélek. Nem tudok izgalmasabbat elképzelni annál, hogy veled éljem le az életem hátralévő részét, és a személyiséged minden vonását megismerjem. – Valamennyit szívesen megmutatom neked – felelte Francesca –, bár túlságosan hízelgő véleménnyel vagy rólam. Valójában egészen átlagos vagyok. A férfi felnevetett. – Benned és rajtad semmi sem átlagos – jelentette ki, ám aztán megint elkomolyodott. – Calder? – kérdezte Francesca, s szerelem és remény csillogott a szemében. A férfi agyában végre világosság gyúlt. Csodás érzések töltötték el. Ez a lány valóban csoda. Az ő csodája. – Francesca, drágám, veled szeretném leélni az életemet – mondta fátyolos hangon. – De képes leszel arra, hogy valaha is újra bízzál bennem? És biztos, hogy valóban akarod ezt? A társaság

már feni ellenem a késeket, efelől szemernyi kétségem sincs. Nem akarom, hogy téged ebből bármi is érintsen. És nem is fogom megengedni, ha esélyt adsz rá, hogy megakadályozzam. A lány soha életében nem volt még ilyen boldog, mint most, amikor felsikoltott, és Calder nyakába vetette magát. – Te bolond! Száz esélyt is adnék neked! Mit százat, ezret! – felelte. A férfi szorosan magához ölelte. – Remélem, ezer esélyre azért nem lesz szükségem. – Valószínűleg lesz – suttogta Francesca incselkedőn –, mert szörnyen önhitt, fennhéjázó és hatalmaskodó alak vagy. – Nem tudom, mi ütött belém, amikor azt ajánlottam neked, hogy a jövőben csak plátói kapcsolat legyen közöttünk. – Calder két keze közé fogta a lány arcát. – Nem tudok nélküled élni, Francesca, mert úgy üres lenne az életem. Az utóbbi napok ezt világosan megmutatták nekem. A vágy olyan erővel rohanta meg Francescát, hogy beleszédült. – Elmondhatatlanul örülök, hogy ezt mondod – suttogta reszketve –, mert én sem tudnék nélküled élni. Mindig melletted szeretnék lenni, akár akarod, akár nem – mondta még, aztán elmosolyodott. – De elismered, hogy eleinte túl nagy jelentőséget tulajdonítottál ennek a válságnak? – Azt hiszem, mindennek túl nagy jelentőséget tulajdonítok, ha rólad van szó – felelte Calder rekedten. Francesca elmosolyodott, és összefonta az ujjaikat. – Ez jól hangzik. – Nagyon szeretnélek végre megcsókolni, de előbb még mondanom kell valamit. A lányt hirtelen félelem fogta el, Calder pedig halálosan komoly lett. – Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz ember vagyok. Azt is tudom, hogy piszkos a múltam. Jobb emberrel is találkozhattál volna, és jobbat is érdemelsz nálam. De szeretlek. Őszintén és menthetetlenül szerelmes vagyok beléd. Minél előbb feleségül szeretnélek venni, ha kapok tőled még egy esélyt. Francesca egyszerre sírt és nevetett, aztán megcsókolta a férfit. – Ez most igen volt? – kérdezte Calder, miután kifulladva elváltak egymástól. – Nem is csak egy, hanem ezer igen – felelte a lány, és kezével a homloka előtt legyezve mutatta a férfinak, hogy ostoba kérdést tett fel. – Hogy is kételkedhetsz ebben? Calder felnevetett. – Azt hittem, vissza fogsz utasítani, vagy legalábbis habozást színlelsz. De látom, hogy még mindig viseled a gyűrűmet. – Persze hogy viselem. Akkor sem húznám le, ha valaki mást vennél feleségül. A férfi arca örömtől ragyogott fel, aztán megint elkomolyodott. – Soha nem lesz más. Sem az ágyamban, sem a szívemben, sem az életemben. – Ezzel együtt tudok élni – mondta Francesca boldogan, és megfogta Calder kezét. – Mit gondolsz, mit tegyünk? A papa azt mondta, le akar ülni veled, hogy jobban megismerjen. Ez azt jelenti, hogy kisebb ünnepséget rendezhetünk, csak a családdal és néhány baráttal. – Ha szeretnéd, mindenkit meghívhatunk a társaságból, és olyan fényes esküvőit rendezhetünk, hogy minden ellenségünk belesárgul az irigységbe. – Ez az ötlet tetszik nekem. – Sejtettem, hogy így lesz – dörmögte a férfi, és csókot lehelt Francesca homlokára. A lány nem tudta, merjék-e a társaságot azzal provokálni, hogy az évszázad esküvőjét rendezik meg, de a gondolat kísértésbe ejtette. Legmerészebb álma, legszebb reménye mégiscsak valóra válik. Reggel még nem lehetett biztos abban, hogy egyáltalán fennmarad-e a kapcsolatuk, most

azonban minden szép és jó volt. Ez egy új kezdet, ráadásul szebb és reményteljesebb jövőt ígér, mint valaha. Francesca úgy érezte, szétveti az öröm. – Talán el kellene vonulnunk a világtól, hogy megtervezzük az esküvőinket – mondta csábos mosollyal az ajkán. – Az elvonulás jó ötlet, drágám – felelte Calder, és a hangja nem hagyott kétséget a valódi szándékai felől. – Emlékszel? Nemrégiben azt mondtad, hogy engem soha nem tudnál visszautasítani – tette hozzá, és sokatmondóan nézett a lányra. Francescában minden egyes pillanat felidéződött, amelyben szerették egymást. Olyan izgalom fogta el, hogy alig kapott levegőt. – Csak mondd meg, mit szeretnél! – Tudod te azt – válaszolta a férfi fátyolos hangon, és karjába vonta a lányt. – Ágyba szeretnék menni veled, most azonnal. Meg akarom mutatni, mennyire hiányoztál, amíg olyan ostoba voltam, hogy szakítottam veled. – Akkor szóljunk a sofőrödnek! – suttogta Francesca. – Ugyanis már nem vagyok sem szemérmes, sem naiv, és én is mutatnék neked egyet-mást. – Egyet-mást? – kérdezett vissza Calder somolyogva. – Meg akarom mutatni, és meg is fogom, mégpedig az ágyadban, mennyire szeretlek. Újra és újra emlékeztetni foglak arra, hogy mindig veled maradok, bármilyen démonokkal kell is harcolnod. Soha nem fogok kételkedni benned, és soha nem hagylak el. A férfi szemében perzselő vágy lobogott. – Megértettem a figyelmeztetést – dünnyögte, aztán hosszan és szenvedélyesen megcsókolta Francescát. Amikor elvált tőle, a lány szédült és zihált, de Calder olyan tüzet is gyújtott benne, amelyet sürgősen el kellett oltani. A kocsi magánya ebben biztosan a segítségükre lesz. Utána majd persze az esküvőjüket is meg kell tervezniük. – Vigyél haza magaddal, Calder! – kérte Francesca. A férfi tekintetében örömteli várakozás vibrált. – Azt hiszem – felelte –, ez megoldható, drágám. VÉGE