ROMANTIKUS RR
REGÉNYEK
Brenda Joyce Halálos gyönyör
GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN
ROMANTIKUS
RR
REGÉNYEK
A mű eredeti címe Deadly Pleasure Copyright © 2002 by Brenda Joyce Dreams Unlimited, Inc. Hungarian translation © DOBRÁS ZSÓFIA © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította DOBRÁS ZSÓFIA Szerkesztette LADÁNYI ANNA A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 036 8 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BENDA LUCA Készült 22 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4-es volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 1631-08 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA KFT. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült Felelős vezető György Géza vezérigazgató
BRENDA JOYCE Halálos gyönyör
Tartalom
Francesca Cahill és Rick Bragg rendőrfőkapitány ismét együtt nyomoz! A fiatal, csinos, jól szituált New York-i család emancipált lánya egy bűntény sikeres megoldása után - amit a Halálos szerelem című kötetben ismerhettünk meg - elhatározza, magánnyomozónak áll. Takaros névjegyet készíttet magának, amit alkalmanként itt-ott elhelyez. Ezért nem meglepő, hogy nemsokára jelentkezik is az első ügyfele, egy rejtélyes hölgy, aki egy cédulát juttat el hozzá: „SEGÍTSEN! JÖJJÖN AZONNAL! MA ESTE!” Francesca eleget is tesz a titokzatos idegen kérésének, és éjnek idején felkeresi a megadott címen. Mivel bűnügy történt, hamarosan a jóképű rendőrfőkapitány is megjelenik a színen, aki ezúttal sem örül a cserfes ifjú hölgy jelenlétének, vagy talán csak remekül leplezi valós érzelmeit?
Ezt a könyvet édesanyámnak ajánlom. Nem először és nem utoljára, mert történjék bármi, mindig mellett áll. Köszönöm, mama!
Első fejezet 1902. január 31., péntek, este 9 óra Stanford White estélyt adott, és Francesca életében először valósággal könyörgött az édesanyjának, hogy elmehessen. Ez igen meglepő jellembéli fordulatnak tekinthető, mivel azóta, hogy négy évvel korábban, tizenhat évesen bevezették a társaságba - Francesca minden ilyen eseményt igyekezett elkerülni. Az édesanyjával, Julia Van Wyck Cahill-lel és a bátyjával, Evannel a Madison Square Garden tetőkertjének bejáratánál álltak, melyet a város egyik legtehetségesebb építésze, White tervezett, és erre az alkalomra igénybe is vett. A szmokingot és estélyi ruhát viselő vendégek sorra haladtak el Cahillék mellett, ahogy megérkezvén a hatalmas táncparkett körül elhelyezett számos brokátterítős, egzotikus virágkompozíciókkal díszített asztal valamelyike felé tartottak. Francesca meglepően izgatottnak érezte magát, és arra gondolt, hogy ez bizonyára a sokadalom miatt van így. Nagyon kellett fegyelmeznie magát ahhoz, hogy ne pillantgasson hátra újra meg újra. Ennek ellenére a bejárat állandóan a látóterében maradt. - Módfelett furcsán viselkedsz, Francesca - súgta oda neki Julia, aki rendkívül elegáns halványzöld estélyi ruhát viselt, és annyi gyémánt ékszert, amennyiről a nők többsége még álmodni sem mert, nemhogy hordhatott volna. - Mindenáron el akartál jönni a White-bálra, most meg nem férsz a bőrödbe, feszülten mocorogsz. Mi van veled? Francesca nagy nehezen rámosolygott az édesanyjára. Eközben a szeme sarkából csak elmosódottan látta az érkező vendégeket. - Talán végre felnövök, mama. Hiszen már húszéves vagyok. Végre belátom, hogy mit nem tettem eddig helyesen. Ez ilyen egyszerű. Neked volt igazad, és én tévedtem. Egy ifjú hölgynek társaságba kell járnia, elragadónak lennie, és nem szabad remete vagy kékharisnya módjára élnie. A bátyja, aki tudta, hogy Francesca titokban a Barnard Főiskolára jár, és sokszor majdnem egész éjjel tanul, fuldoklani kezdett a nevetéstől. Julia, aki addig a vendégeket figyelte, és sorolta, ki mindenkit ismer - valóban mindenkit ismert -, visszakapta a tekintetét a lányára, és gyanakvó pillantást vetett rá. A magas, sötét hajú Evanből, akinek rendkívül jól állt a szmoking, kitört a nevetés. Francesca szúrós és fenyegető pillantást vetett rá. Azt sugallta vele: El ne járjon a szád, mert különben megkeserülöd! - Te készülsz valamire - jelentette ki Julia határozottan. - Efelől nincs semmi kétségem. Csak azt remélem, nem egyébre, mint hogy jól megnézd magadnak White-ot. Úgy vélem, az elmúlt hetek folyamán egy életre elegendő izgalomban és rejtélyben volt részünk. Francesca angyali mosollyal válaszolt az édesanyjának, és lévén szőke, kékszemű lány, ez a teljes ártatlanság benyomását keltette. Tudta, hogy az édesanyja a borzalmas
bűncselekményre utal, melyet két héttel azelőtt szinte az orruk előtt követtek el - egy őrült az ágyából rabolta el a szomszédjuk kisfiát. Julia egyben arra is utalt, hogy Francesca beleütötte az orrát a bűnügybe - persze a törvény, a rend és az igazságszolgáltatás oldaláról. - Nem készülök semmire, mama - suttogta el a kis ártalmatlan hazugságot Francesca. Bizony nem volt könnyű feladat az édesanyja elől eltitkolni mindazt, amit a közelmúltban művelt. - Mivel azonban White közismerten sajátságos dolgokat művel a magánéletében, fényűző, sőt inkább pazarló módon él, felettébb érdekes lesz találkozni vele. - Az igazság az volt, hogy Francescát a legkevésbé sem vonzotta a lehetőség, hogy üdvözölje az elhíresült házigazdát. Az elmúlt néhány hét eseményei előtt talán még kereste volna az alkalmat erre a találkozásra, de nem White volt az oka annak, hogy eljött erre a túlságosan is hivalkodó estélyre. - Légy szíves illemtudóan és szerényen viselkedni, amikor majd találkozol vele - tanácsolta Julia. - Nem szeretném, ha White merész nézetei bátorítólag hatnának rád. Evan ismét kuncogott. - Attól tartok, mama, súlyos hibát követtél el. Frannek ma este nem volna szabad itt lennie. Attól tartok, ő meg White túlságosan is jól szót értenek majd egymással. Mi lesz, ha White úgy dönt, hogy Fran mentora akar lenni? Francesca mérgesen nézett a bátyjára. - Evan, nincs itt valahol Sarah Channing? - kérdezte negédesen. - Nem a menyasszonyod mellett volna a helyed? - Evan nemrég jegyezte el a lányt. Evan azonban nem hagyta magát eltántorítani. - Azt hiszem, inkább téged foglak gardírozni. Isten mentsen meg attól, hogy White megerősítsen a te önálló gondolkodásmódodban és cselekedeteidben. Mi lesz akkor a világgal? Ha Evan közelebb állt volna hozzá, Francesca cipője hegyes sarkával rátaposott volna a lábára. Bármennyire imádta is a bátyját, ebben a pillanatban sajnálta, hogy tud a titkairól. - Evan, köszönöm, hogy ilyen nagylelkű vagy velem! - Aztán észrevette, hogy újabb vendég érkezik, megpördült, hogy lássa, ki az, majd csalódottan kellett megállapítania, hogy nem ismeri az urat. Miután Julia csatlakozott egy házaspárhoz, akik a Cahill-háztól nem messze laknak a sugárúton, Evan odahajolt Francescához. - Vigyázz, Fran! Elárulod magad. - Nem tudom, mire gondolsz. - Francesca harcias pillantást vetett a bátyjára. - Szerintem igenis tudod. - Evan rámosolygott a húgára. - Ha így folytatod, a mama egy szempillantás alatt rá fog jönni, kit vársz. És ha nem tévedek, megtiltotta, hogy bármiféle érdeklődést tanúsíts az új rendőrfőkapitányunk iránt. Rick Bragget nemrég nevezték ki rendőrfőkapitánynak. Megbízását heves viták előzték meg, mivel az új, szigorú elveket valló, reformer polgármestert éppen azért választották meg, hogy helyrehozza mindazt a kárt, amit Tammany Hall a városnak okozott. Seth Lowe jelöltjeként Braggre az a legkevésbé sem könnyű feladat várt, hogy megreformálja a
mélységesen korrupt rendőrséget. Bragg egy köztiszteletben álló, gazdag texasi család sarja volt, bár New Yorkban született, meglehetősen balszerencsés és sajnálatos körülmények között, más szóval: balkézről. A magas, napbarnított, vörösesbarna hajú, jóképű és felettébb eltökélt rendőrfőkapitány a Columbia Egyetemen és a Harvard jogi karán tanult. Kinevezéséig Washingtonban élt, ahol ügyvédi irodája volt. Francesca pontosan két héttel korábban találkozott vele először, akkor, amikor megtalálta azon titokzatos üzenetek közül az elsőt, melyeket az az őrült küldözgetett, aki elrabolta Jonny Burtont. - Nem folytatok én semmit - felelte Francesca immár ingerülten. Evan nagyon jól ismerte őt, Francesca pedig képtelen volt elrejteni előle az érzéseit, és azelőtt erre soha nem is volt szüksége, mivel azelőtt nem is voltak ilyesfajta érzései. - Úgy viselkedsz, mint azok a férjvadász, szereleméhes lányok, akiket annyira megvetsz mondta Evan, miközben huncut pillantással nézett a húga szemébe. - Hiszen te is nő vagy, Fran. Francesca szeretett volna tiltakozni, de persze azt mégsem tagadhatta, hogy ő is nő. Ugyanakkor nagyon is büszke volt arra, hogy ő nem olyan, mint korosztálya férjvadász ifjú hölgyei. Nem tudott mit mondani, mivel néhány nap leforgása alatt - egy fantasztikus bűnügy felderítése közben - élete teljesen megváltozott. Evan a húga vállára tette a kezét, ami mezítelen volt, mivel barackszínű ruhájának kicsi japánujja a karja felső részén végződött. - Aranyos vagy így - mondta Evan kissé atyáskodó hangon. - Jó a változatosság kedvéért nem azt hallani, hogy a kizsákmányolókról, az alkoholizmusról, a szegényekről és elesettekről, Tammany Haliról és ki tudja, még miről tartasz kiselőadást. Talán mégis normális vagy, Fran! - folytatta Evan, és sötétkék szeméből pajkosság áradt. - Nem vagyok aranyos, nem vagyok normális és tudom is én, milyen - durcáskodott Francesca. - És nem változott semmi - jelentette ki, és azt kívánta, bárcsak igaz lenne. Evan rámosolygott, és elment. Francesca felsóhajtott és körülnézett. Kissé zavartan tette mindezt, hiszen Evannek igaza volt, bármennyire nehezére esett is ezt beismernie. Mindez teljességgel érthetetlen volt. Mégis hogyan történhetett? Francesca addigi életének java részében elkerülte a vele egykorú ifjú hölgyek kedvenc időtöltési formáit. A könyveket már egészen zsenge korában felfedezte. Hatévesen kezdett olvasni, az írott szó világa iránti rajongása azóta is megmaradt. Francesca Cahill ízig-vérig kékharisnya volt, aki nem holmi szeszélyből iratkozott be a Barnard Főiskolára. Ráadásul mindez kifejezetten merész lépés volt tőle annak ismeretében, hogy az édesanyja hogyan reagálna, ha kiderülne, hogy felsőfokú végzettségre szeretne szert tenni. A szülei szerencsére igen nagyvonalúan kezelték Francesca kiadásait; sosem ellenkeztek, ha például hirtelen le akarta cserélni régi ruhatárát. Francesca a nővérétől is bármikor kérhetett kölcsönt. A diploma megszerzését azonban csak első lépésnek tekintette. Francesca igazi reformer volt. E téren az édesapja nyomdokaiba lépett. Andrew Cahill, aki a saját erejéből lett
milliomos, számos jótékonysági szervezetet támogatott, a politikai életben pedig olyan jelölteket karolt fel, mint Lowe, és nem csupán New Yorkban, hanem szerte az államban, sőt az egész országban is. Francesca büszke volt a saját szellemi képességeire és a reform iránti elkötelezettségére. Nem szakított időt estélyek látogatására, vásárolgatásra és a mielőbbi férjhez menés elősegítésére, hiszen ezek a dolgok egyáltalán nem érdekelték. Nem is igazán értette, hogy az általa ismert összes ifjú hölgy miért tölti ezzel ideje jelentős részét. Francesca öt egyesület munkájában vállalt aktív szerepet, melyek kivétel nélkül az igazságtalanságok ellen és a városban sokakat sújtó szegénység enyhítéséért küzdöttek. Ő maga is alapított egy társaságot Hölgyek Társasága a Nyomorlakások Felszámolásáért néven. Célul tűzte ki, hogy cikkeket és könyveket ír majd a város életének árnyoldalairól, hogy így világosítsa fel az előkelő negyedekben tudatlanságban élő hölgyeket és urakat. Ambíciói azonban hirtelen alaposan megváltoztak. Épp két héttel ezelőtt. Ekkor Francesca felfedezte az ő igazi hivatását. A bűnügyek felgöngyölítését. Minden azzal kezdődött, hogy véletlenül pont ő találta meg az első, igencsak rejtélyes üzenetet. Attól fogva tevékenyen segített a város új rendőrfőkapitányának felderíteni a szörnyű bűntényt, a kisfiú elrablását. Ennek során Francesca és Rick Bragg komoly veszélyekkel néztek szembe, egyik bűnjelet a másik után fedezték fel, melyek mindegyike arra utalt, hogy a kisfiú már valószínűleg halott, de végül mégis élve találták meg a kis Jonny Burtont, aki épségben kerülhetett haza az édesanyjához. Braggnek mindez nem sikerülhetett volna Francesca nélkül. Ezt meg is mondta a lánynak. Francesca elmosolyodott az emlék hatására, és azon kapta magát, hogy ismét a bejáratot figyeli, melyen át folyamatosan érkeztek az újabb és újabb vendégek. Az édesapja azt mondta, hogy Bragg is eljön White estélyére. Ők ketten persze csak barátok. Csak rövid ideje ismerik egymást. De hamarosan úgyis adódik egy újabb bűncselekmény, amit együtt deríthetnek fel. Bizonyára, hiszen rengeteg a bűn és a bűnöző a városban. Egyébként Francesca az előző nap vette át új névjegykártyáit, melyeket a Tiffany’snál rendelt meg, és a következő volt olvasható rajtuk: Francesca Cahill Különleges bűnügyek felderítője New York, Ötödik sugárút 810. Mindenféle ügyet vállal, jelentéktelen ügy nincs. - Hol lehet az édesapád? Azt ígérte nekem, hogy csak rövid időre néz be a klubjába. Késik - mérgelődött Julia, miután visszatért hozzá. Francesca kénytelen volt levenni a tekintetét a bejáratról, mivel nem akarta, hogy az édesanyja még jobban gyanakodjon, mint amennyire már addig is tette. Titokban bemenni a városba, mégpedig annak legveszélyesebb részeibe már önmagában sem volt könnyű feladat, de Julia éberségét kijátszani még annál is nehezebb. De Francesca már rájött arra, hogy az
eredményes nyomozás érdekében elengedhetetlen jönni-menni a városban, és kapcsolatba lépni a legkülönfélébb emberekkel. Ráadásul Julia észrevette, hogy érdeklődést tanúsít Bragg iránt, és egyértelműen a lánya tudomására hozta, hogy egy törvénytelen gyermek szóba sem jöhet udvarlóként, még akkor sem, ha az illető egy művelt úriember, ráadásul rendőrfőkapitány és a Bragg család sarja. Francesca mégis úgy izgult az első randevúja előtt, mint egy iskolás lány. Holott ez butaság. Nem ostoba liba ő, aki férjhez akar menni, hanem főiskolai hallgató és a bűnügyek felderítője. Össze kell szednie magát, mégpedig gyorsan, hiszen másnap délben Bragg eljön érte. Az előző napon hívta el egy autókirándulásra, vidékre. Francesca elmosolyodott. Bragg most már valóban udvarolni akar neki. - Francesca! Nézd! Ott van White! Azt hiszem, megvárom édesapádat, vele együtt üdvözlöm majd. - Julia Van Wyck Cahill belekarolt Francescába, és elterelte a lányát a bejárattól. A Stanford White köré gyűlt hölgyek és urak mögött álltak meg. White magas, erős testalkatú, öblös hangú, középkorú férfi volt. Julia alaposan megnézte, kik állják körül Whiteot. A hölgyek közül kettő nyilvánvalóan nem az ő köreikből való volt. - Szent ég! - fakadt ki hirtelen. - Vajon az a két nő az, aminek gondolom őket? Francesca igennel készült válaszolni. A két nagyon csinos nő igen jól tartott szeretőnek látszott. - Vajon White barátnői? Azt hallottam, hogy nem messze innen fenntart egy lakást szerelmi fészeknek. - Űzz ki a fejedből mindén ilyen gondolatot! - rivallt rá Julia. Aztán megkérdezte: - Ugyan hol hallottál te ilyesmit? - Evantől - felelte Francesca. A bátyja megérdemelt egy kis fricskát. - Feltétlenül beszélnem kell vele. Mit mondott még a bátyád? - faggatta Julia. - Á, itt a papa! - tért ki a válasz elől Francesca, és elkerülte édesanyja fürkésző tekintetét. Julia azonban azt mondta, ekkor már halkan: - Édesem, tudom, hogy mesterkedsz valamiben, és mindketten tisztában vagyunk azzal is, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül, miben. Francesca elpirult. Boldogan integetett kissé testes édesapjának, mert mindig örült, ha látta őt. Andrew Cahill egy farmon nőtt fel, Illinoisban, majd húsfeldolgozásból gazdagodott meg Chicagóban. A család akkor költözött New Yorkba, amikor Francesca nyolcéves volt. Az apa ragyogó mosollyal üdvözölte legifjabb gyermekét, és arcon csókolta. - Épp időben, ugye, Fran? - Papa, te az időzítés mestere vagy! - felelte Francesca. Aztán odasúgta az édesapjának: El se tudom hinni, hogy a mama elhívott egy olyan estélyre, amit White rendez. Andrew Cahill telt arcú férfi volt, őszülő oldalszakálla még mindig dús. - Aki kíváncsi, hamar megöregszik, de ez alól édesanyád a kivétel. - Juliához fordult. Drágám! - Megcsókolta a feleségét. - Pompás ez a ruha! Nem hiszem, hogy láttam volna már.
- Ha azt hiszed, hogy megbocsátom neked a késést, nagyon tévedsz! - válaszolta Julia kedvesen. - És igen, Andrew, ez a ruha vadonatúj. - Tetszik! Julia elmosolyodott. - Örülök neki. Francesca látta, milyen pillantásokat váltanak a szülei, ezért inkább másfelé nézett. Ekkor Andrew szólalt meg. - A klubból kifelé jövet összefutottam a rendőrfőnök úrral, és beszélnem is kellett vele. Francesca azonnal hegyezni kezdte a fülét. - Ma este hagyjuk a politikát! - figyelmeztette Julia. - Mi újság, papa? - Francesca nehéznek találta nem kimondani Bragg nevét. - A hír igaz. Hihetetlen! - lelkesedett Andrew. Francesca szíve nagyot dobbant. - Milyen hír? - Mi lehet az, amiről ő nem tud? Az előző nap találkozott a férfival, miután elhozta a Tiffany’stól az új névjegyeit, és úgy döntött, hogy meglátogatja a főkapitányságon, ahová valamelyest már bejáratos volt. - Az a hír járta, hogy Bragg lefokozta mind a háromszáz beosztottját a főkapitányságon. Ez aztán a merészség! - lelkendezett Andrew. A szeme csillogott az izgatottságtól, és csak a lányához beszélt. - Hitted volna, hogy képes ilyenre ez az ember? Francescát a szédülés és az ájulás kerülgette. A rendőrség megreformálása a város egyik legégetőbb kérdése volt. Már évek óta, azóta, hogy Theodore Roosevelt töltötte be a rendőrfőkapitány tisztet, és hozzálátott a korrupció mételyezte intézmény megújításához. Az egész város, pontosabban a Francescához hasonló reformerek, valamint a liberálisok, az értelmiség és az újságírók mind lélegzet-visszafojtva várták, hogy Bragg ráncba szedje az elhíresült intézményt. Francesca bízott abban, hogy sikerülni is fog neki. Úgy gondolta, hogy ha valaki meg tudja reformálni a rendőrséget, az csak Bragg lehet, mert szilárd erkölcsi alapokon álló, erős egyéniség, aki képes gyorsan és határozottan fellépni. - Hogy fokozhatott le háromszáz embert? - kérdezte Francesca. - Csak néhány szót váltottunk. Azt mondta, minden benne lesz a holnapi lapokban. Egyébként ő is itt van. Együtt érkeztünk - mondta Andrew. Francesca szíve nagyot dobbant. Aztán észrevette, hogy az édesapja őt figyeli, és lehajtotta a fejét. Bármennyire csodálta is ezt az embert, aki mindig az ő oldalán állt, tudta, hogy ők ketten, a mamával megbeszélik a dolgokat. A gyerekeikről talán túl sokat is beszélgettek. Francesca nővére, Connie négy évvel azelőtt feleségül ment Lord Neil Montrose-hoz, és nemrég bejelentették Evan eljegyzését is. Így Francescára került a sor. Nem lehetett kétséges, hogy a szülei beszélgetéseinek középpontjában most pont ő áll, és ez még inkább így lesz, miután Evan megnősül. - Feltétlenül a rendőrségről kell beszélgetnünk ma este? - tette fel a kérdést szigorúan Julia. - Andrew, mindenképp szeretnék találkozni White-tal. Francesca, te viszont itt maradsz! A lány megdermedt. - Mama, ne tedd ezt velem!
Julia nem méltatta figyelemre. - Andrew, attól tartok, még szokatlanabb ideákat venne át White-tól. Látván némely jelen lévő vendéget, még abban sem vagyok biztos, hogy helyes volt magunkkal hoznunk a lányunkat. - Papa! - kérlelte Francesca. - Ez esetben egyetértek édesanyáddal - mondta Andrew, és belekarolt a feleségébe. Nekem kezdettől fogva nem tetszett az ötlet, hogy eljöjj velünk ma este. Rövidesen visszajövünk. Francesca hosszasan nézett a szülei után, ahogyan az elegáns, de kirívóan öltözött, dús, ősz hajú úr felé indultak, akit a táncparkett közepén addigra már jó néhányan vettek körül. Köztük volt a két nem épp előkelő hölgy is, és Francesca ekkor vette észre, hogy egy rövidre vágott hajú, dísztelen, komor ruhát viselő hölgy is csatlakozott hozzájuk, aki meglehetősen férfiasnak és nagyon intelligensnek látszott. Francesca azon gondolkodott, vajon ki lehet ez a nő. Francesca egyszer csak hunyorogni kezdett. Egy sötét hajú, fekete szmokingot viselő úr állt White mellett, és úgy beszélt egy hölgyhöz, hogy közben hófehér fogsora kivillant. Nézte a magas, napbarnított férfit, és rögtön ismerősnek találta őt. Nem Bragg féltestvére, Calder Hart az? - Hamar beletörődött - szólalt meg valaki Francesca háta mögött. Ekkor már nem látta Calder Hartot, mert hirtelen Bragg leheletét érezte a mezítelen tarkóján, és ettől borzongás futott végig a hátán. Megfordult, és belenézett a borostyánszínű szempárba. Bragg a mosolyát elrejtve hajolt meg előtte. - Jó estét, Miss Cahill! - Bragg! - Francesca igyekezett könnyeden viselkedni, és ő is próbálta saját mosolyát elrejteni. - Cahill! - Rick Bragg Evant üdvözölte, aki hirtelen ott termett a húga mellett. Francesca szerette volna bokán rúgni a bátyját, amiért ilyen rémesen időzítette a felbukkanását. Mérgesen nézett rá, de Evan nem törődött vele. - Mi hozta ide önt, Bragg? - kérdezte Evan kissé hűvösen. Bragg elmosolyodott. - A szokásos: egy meghívás. - Aztán Francescára nézett. A tekintete simogatta a lány arcát. Francesca érezte, hogy elpirul, miközben rámosolygott a férfira. Braggen fehér szmokingkabát és fekete estélyi pantalló volt. Sűrű, néhol vörösesbe hajló szőkésbarna haján megcsillant a hatalmas csillárokból áradó fény. Az egész elmúlt hét folyamán - a gyermekrablás ügyében folytatott nyomozás során - kimerültnek látszott. Akkor este férfiasság, életerő és egészség áradt belőle. És úgy tűnt, örül, hogy látja Francescát. Egy kis időre vidámság csillant fel a szemeiben. Tehát mi a terv? - A terv? - kérdezett vissza Francesca.
- Biztosan megvan az elképzelése, hogyan cselezheti ki az édesanyját, hogy találkozhasson White-tal. - A vidámság ekkor rövid mosoly formájában jelent meg Bragg arcán. - Nincs tervem. - Francesca felsóhajtott, csodálkozott azon, milyen könnyen zavarba jön. Ma este alázatosan beletörődöm a sorsomba. Bragg felkacagott. - Alázatosan? Ezt kétlem. - Attól tartok, most új oldalamról ismerhet meg. A férfi megint kuncogni kezdett. - Lehet, hogy nekem jobban tetszik a régi? Francesca ekkor már nem mosolygott. A tekintetük összetalálkozott. Már Bragg sem tűnt olyan vidámnak. Evan köhintett egyet. - Ma este nincs semmilyen rendőrségi ügy? - Rendőrségi ügy sajnos mindig van - felelte Bragg úgy, hogy közben nem is nézett a fiúra. Francesca megnyalta a szája szélét. - Meglepődtem, amikor hallottam, hogy itt lesz ma este. A legkevésbé sem tartottam valószínűnek, hogy eljön erre az estélyre. - Ez az a hely, ahová a legkevésbé kívánkoztam. - Bragg csak Francescára nézett, úgy beszélt, mintha Evan ott sem volna. - Akkor mégis miért jött el? - kérdezte Francesca őszinte kíváncsisággal. Tudta, hogy Bragg milyen keményen és milyen sokat szokott dolgozni. - Csodálkozom, hogy nem a főkapitányságon van ilyenkor. Bragg vállat vont. - Kapcsolatépítés. - Kapcsolatépítés? - kérdezett vissza Francesca, miközben kavarogtak a gondolatok a fejében. - Forgolódnom kell a város felsőbb köreiben - tette hozzá Bragg, és ismét vállat vont. Francesca megértette. Braggnek rengeteg a tennivalója, és nagyon rövid időn belül cselekednie kell, mivel az ilyen kényes posztot betöltő emberekkel szemben ritkán türelmes a közvélemény. A sajtó már eddig is végletesen kezelte az ügyét. Alig egy hete még alkalmatlansággal vádolták meg, amiért nem sikerült megtalálnia Jonny Burton elrablóját. Az estélyt megelőző napon pedig már hősnek kiáltották ki. Francesca azon gondolkodott, vajon hogyan reagál majd a sajtó a rendőrségen belüli korrupció felszámolása érdekében tett első komoly kísérletére, a háromszáz nyomozó lefokozására. - Valóban lefokozta háromszáz beosztottját? A férfi kitért a válasz elől. - Nem nyilatkozom. - Bragg! - mosolygott rá Francesca. - Én nem a Tribune riportere vagyok! Ő is elmosolyodott. - Hála az égnek! Igen, megtettem. Francesca rájött, hogy a rendőrfőkapitány tréfálkozik vele, és ez tetszett neki. - És mit akar ezzel elérni? No hiszen, most aztán bizonyára rettegnek a főnöküktől! Bragg fejcsóválva válaszolt. - Most közrendőrként dolgoznak, különböző körzetekben. Hosszú történet ez, Francesca. Remélhetőleg a jelen körülmények között kiderül, hogy ki közülük a tisztességes rendőr.
Francesca csak ekkor döbbent rá arra, hogy beosztottjainak többsége most legalább annyira gyűlöli Bragget, mint amennyire fél tőle. Megborzongott. - Legyen óvatos! - Ebben a pillanatban csöppet sem tetszett neki ez a legutóbbi fejlemény. Bragg szeme elkerekedett a meglepetéstől, amikor Evan majdhogynem kettejük közé állt. Iszunk valamit, Fran? Francesca ismét szerette volna bokán rúgni a bátyját, vagy belecsípni a karjába. - Miért nem hozol nekem egy pohár pezsgőt? - Bájosan mosolygott, de közben igyekezett mérges arckifejezést magára erőltetni. - Miért nem tartasz inkább velem? - kérdezett vissza Evan. Nem mozdult, de jelentőségteljesen nézett a húgára. Vajon miért gondolja azt, hogy meg kell őt védenie Braggtől? - Lehet, hogy szívesen beszélgetek a rendőrfőnök úrral - felelte Francesca. - Nekem úgyis mennem kell - szólt közbe Bragg, de habozott. - Francesca, beszélhetnék magával négyszemközt? A lány megkönnyebbült, de az öröme gyorsan elszállt, mert észrevette, hogy Bragg arca komor. - Természetesen. - Nem vett tudomást a bátyja rosszallásáról, és félrevonult a férfival. Bragg felsóhajtott. - Üzenetet készültem küldeni magának. Francesca megrémült. - Miféle üzenetet? - Sajnos mostanában a rendőrségi ügyek határozzák meg az életemet. Kénytelen vagyok lemondani a holnapi kirándulásunkat. A lány csak nézett rá, és úgy érezte, mintha valaki kirántotta volna alóla a talajt. - Hogyan? - Sajnálom. Talán majd máskor. - Bragg mosolygott, de a tekintete fürkésző és bánatos volt. Francesca igyekezett eltüntetni az arcáról azt, amit ostobán döbbent kifejezésnek vélt, mert semmiképp sem akarta, hogy a férfi megsejtse, mit érez. - Természetesen, világos. Teljes mértékben igénybe veszik a város ügyei. Ne is törődjön vele, Bragg. - Gondoltam, hogy meg fogja érteni - felelte, s közben egyenesen Francesca szemébe nézett. - Messzemenően támogatom a törekvéseiben - jelentette ki a lány -, mint ezt bizonyára ön is tudja. - És nagyra értékelem. - Bragg biccentéssel köszönt el Francescától és Evantől, majd távozott. Francesca a döbbenettől kábultan nézte, milyen szívélyesen üdvözlik a vendégek az új rendőrfőkapitányt. - Szóval így állunk - jegyezte meg Evan szemrehányó hangon. - Azt hittem, futó kis flört volt, de nem az! Francesca alig hallotta, amit a bátyja mondott. Bragg lemondta közös kirándulásukat. Hogy lehet ez? És vajon mit jelenthet?
Azt jelenti, hogy a férfinak most a rendőrség ügyeivel kell foglalkoznia. Nem. Egyértelműen és világosan azt jelenti, hogy a csókjuk Braggnek egyáltalán nem jelentett semmit. Francesca lehunyta a szemét. Sokszor megpróbálta már kiverni a fejéből azt az egyetlen, csodálatos csókot. Akkor mindketten azt hitték, Jonny Burton halott - szomorúak, rémültek és kimerültek voltak. Bragg még ivott is. Pedig a férfi úgy csókolta meg, ahogyan egy úriember nem közelít tiszteletre méltó hölgyekhez. Megcsókolta, hozzásimult, a karjaiban tartotta, és Francesca viszonozta a közeledését. Vajon Bragg mindezt elfelejtette volna? Jelentett az a csók egyáltalán bármit is? - Szerelmes vagy Braggbe! - jelentette ki Evan. Francescát az oroszlánok mentették meg a választól. A hölgyek felsikoltottak. Néhány úr is felkiáltott. White nevetett, és megafonon köszöntötte a vendégeit, miközben feszes nadrágba és tarka ingbe öltözött férfiak korbáccsal tereltek négy oroszlánt a táncparkettre. Aztán megjelent egy harisnyatartót, fekete harisnyát, alig néhány centiméteres szoknyát és kivágott, ujjatlan felsőrészt viselő nő, kezében egy hatalmas karikával. Hiányos öltözéke láttán többen felhördültek. Az egyik oroszlán átugrott a ledér nőszemély karikáján. - Mindnyájuknak szórakoztató estét ígértem - mondta White -, és amint látják, gondoskodtam is erről! Az oroszlánok a parkett szélén haladtak körbe, egyre gyorsabban, mivel a négy férfi erre ösztökélte őket. Az oroszlánok felváltva ugrottak át a nő kezében lévő karikán. A vendégek tapsolni kezdtek. Francesca összefonta karjait. El volt keseredve. Ez így nem lesz jó. Elvégre ők csak barátok. Az ördögbe! - Zaklatott vagy! Csapja neked a szelet? - kérdezte Evan. - Tehát vele voltál akkor este! Néhány nappal azelőtt, amikor Francesca rendkívül későn ért haza, Evan rajtakapta őt. Akkor nem tudta eldönteni, higgyen-e a húgának, vagy sem, pedig ő megmondta az igazat, azt, hogy Jonny elrablója után nyomoz. Francesca dühösen nézett a bátyjára. - Nem vagyok zaklatott. És senki nem csapja nekem a szelet. És senkinek ne merészelj egy árva szót sem szólni erről! - Miről nem lehet egy szót sem szólni? - Nővérük, Connie lépett oda hozzájuk. Lélegzetelállítóan csinos volt halványvörös ruhájában és citrinnel kirakott nyakékével. Sokan úgy tartották, hogy a Cahill nővérek annyira hasonlítanak egymásra, mintha ikrek lennének, de ez nem volt igaz. Francesca mindig úgy gondolta, hogy kettejük közül a nővére sokkal szebb. A nap minden szakában rendkívül elegáns jelenség volt. - Most épp miben mesterkedsz, Fran? - kérdezte Connie kedvesen.
- Odavan Braggért! - mondta Evan komoran. Ezzel hátat fordított nekik, és elvegyült a tömegben. Connie felvonta finom vonalú szemöldökét, és Francesca felé fordult. - Ami engem illet, szerintem ez jó hír. Tudod, hogy kedvelem a rendőrfőnök urat! Francesca nem válaszolt. Julia és Andrew ugyan a közelben, de szerencsére hallótávon kívül voltak. Éppen két házaspárral beszélgettek, de közben a produkciót figyelték. Connie valóban kedvelte Bragget, és örült annak, hogy Francesca érett, húszéves nő lévén végre valódi érzelmeket táplált egy úriember iránt. Ahogy Francesca a nővérét nézte, eszébe jutott az a fájó titok, amibe nem avatta be őt. Az előző héten a szenvedély hevében egy másik nővel összeforrva látta meg Connie férjét. De egy szót sem szólt a nővérének arról, hogy Neilnek szeretője van, megcsalja. Még mindig hihetetlennek tűnt. Francesca azóta rajongott jóképű, intelligens sógoráért, amióta öt évvel azelőtt először találkozott vele. Egészen az elmúlt hétig azt hitte, Neil rajong a feleségéért - nyilvánvalóan tévedett. - Szent ég! - ámuldozott Connie. Francesca a táncparkett felé fordult, majd az a kép tárult elé, amint az artistanő az egyik oroszlánon lovagol. - Ez biztosan veszélyes - jegyezte meg Francesca. - Nagyon is veszélyesnek látszik - felelte Connie. - Szóval mi a baj, Fran? Néhány férfi füttyentett, a nő pedig integetett nekik. Francesca elűzte Neil Montrose-zal kapcsolatos szomorú gondolatait. - Bragg lemondta a kirándulást - válaszolta Francesca. Egyedül Connie tudott a tervezett találkozóról. - Hogyan? - Connie rögtön a húgára nézett. - Bolond vagyok - sóhajtott fel Francesca -, és nagyon csalódott. - Lám, mégis be merte vallani. A közönség hirtelen elnémult. Francesca a táncparkett felé nézett. A nő ekkor fejjel lefelé lógott a trapézon, csupán a térdévei tartotta meg magát a rúdon. Kurta szoknyája alól szinte az egész feneke kilátszott. A melle pedig éppen kibuggyanni készült egészen kicsi, halcsontos pruszlikjából. Az oroszlánok eközben békésen ültek egymás mellett, és a négy férfi közül három mögöttük alkotott emberi piramist, a negyedik férfi pedig az oroszlánokat felügyelte. A legfelső láthatólag arra készült, hogy elkapja az akrobatanőt. - Ó, Fran, én biztos vagyok benne, hogy megvan rá az oka. Ilyesmi előfordul - kezdte Connie, de közben az előadást figyelte. - Elfogult vagy - felelte Francesca. - Akárcsak te! - vágott vissza Connie. A nézők kiáltoztak. Francesca szeme elkerekedett. Az emberi piramis tetején álló férfi nem a nő kezét kapta el, hanem a rudat, amelyen a nő függeszkedett, átvetette rajta a lábát, tehát ő is azon lógott, miközben ide-oda lendültek a magasban. A nő és a férfi kölcsönösen a másikéba kulcsolta a lábát, és így egymásnak háttal folytatták a mutatványt.
- Hűha! - Connie arca ugyanolyan piros lett, mint a ruhája. Francesca döbbenten nézte őket. Aztán mindkét artista testhelyzetet váltott, a trapéz rúdjára ültek, egymás ölébe. Valaki füttyentett. Egy férfi felkiáltott. Mások tapsoltak. A két artista egymáshoz simulva egyre erősebben lendítette a trapézt. Olyan volt, mintha ott fönn, a trapézon szeretkeznének. Francesca kifakadt: - Ugye, nem gondolod... Ezt nem volna szabad nekik... White-nak ezt nem volna szabad hagynia! - Szerintem ez nem illendő - súgta Connie, de a tekintetét nem vette le az artistákról. Mintha meg lett volna babonázva. - Nagyon illetlen - jegyezte meg valaki a hátuk mögött. Francesca összerezzent a meglepetéstől, és a nővérével majdnem egyszerre néztek hátra. Calder Hart rámosolygott Francescára, aztán kérdő tekintettel Connie-ra nézett. - Ön Bragg testvére. Találkoztunk valamelyik nap - nyögte ki Francesca, miközben szerette volna látni, mit csinálnak éppen a trapézon az akrobaták, de szinte már félt odanézni. Connie újra a férfit és a nőt figyelte elkerekedett szemmel. - Féltestvére - igazította ki Hart - Miss Cahill, ha nem tévedek. Francesca bólintott, és a kezét nyújtotta a férfinak. Közben Francesca is megfordult, hogy lássa az artistákat, akik ekkor már egymással szemben álltak a trapézon, és energikusan lendítették magukat előre-hátra. Hart elengedte Francesca kezét. Újra a férfira nézett, de ő már Connie-t figyelte, aki még mindig nem tudta levenni a szemét az artistákról. Calder Hart nevetett és a fejét csóválta, miközben újra Francescára nézett. - Miss Cahill, önnek most otthon kellene lennie. Otthon, az ágyában, mint minden jól nevelt ifjú hölgynek. Talán magával kellene vinnie a testvérét is. Jól sejtem, hogy a hölgy a nővére? - Meg vagyok döbbenve - ismerte be Francesca. - Megdöbbenve vagy elámulva? - kérdezte Hart, és közben ismét Connie-ra pillantott. - Elnézést kérek! - kapott végre észbe Francesca. De valóban felkavarták a látottak. Hogyan is tudott volna nyugodt maradni? Braggre gondolt. Vajon őt is megbabonázta, ami a trapézon történik, mint mindenki mást? Vagy haragra gerjeszti, dühíti, esetleg untatja a látvány? - A hölgy a testvére? Francesca bólintott. - Bocsásson meg! Connie, hadd mutassam be Mr. Hartot. A nővérem, Lady Montrose. - Francesca belecsípett Connie karjába. Connie felszisszent, és - láthatóan elképedve és meglehetősen szórakozottan - rögtön ránézett a férfira. Connie a kezét nyújtotta Hartnak, miközben a férfi nyíltan és alaposan végigmérte őt. Francesca meg volt döbbenve, de Connie ezt észre sem vette. - Elnézést kérek. Még soha nem láttam ilyesmit. Meg vagyok döbbenve - vallotta be Connie.
Hart kissé elmosolyodott. - Ez nyilvánvaló. - Connie keze fölé hajolt. - Jól sejtem, hogy ha most bárhogy is magasztalnám az ön szépségét, az részemről csak merőben fölösleges kísérlet volna? Connie épp csak rápillantott. - Bocsásson meg! - Egy szót sem hallott abból, amit a férfi mondott. - Sejtettem - jegyezte meg Hart némi éllel. Úgy tette a kezét a mellére, mintha megsebesült volna. - Az úr Bragg féltestvére - egészítette ki a bemutatást Francesca. - És White jó barátja - tette hozzá Calder Hart, és úgy nézett Connie-ra, mintha azt várná, hogyan reagáljon a hírre. Miután Connie nem szólt semmit, vállat vont és elmosolyodott. Francesca elgondolkodva nézte Hartot. Ha a férfi White barátja, nyilván hozzászokott már az efféle látványosságokhoz. - Miért akarja White meghökkenteni a társaságot? Hart rámosolygott Francescára. - Ezt tőle kellene megkérdeznie. Nagyon örültem, hölgyeim. Remélem, rövidesen újra részem lehet ebben az örömben. Francesca azon kapta magát, hogy nehezére esne bármit is mondani, de ez nem számított, mert Hart főhajtással elköszönt tőlük, és még az előtt eltűnt a tömegben, hogy neki alkalma lett volna válaszolni. Connie észre sem vette a férfi hirtelen távozását. Az akrobata átbújt a nő két lába között, és így mögötte állva hajtotta a trapézt. A nézők felkiáltottak, a nő pedig úgy látszott, mintha eksztázisban lenne. Francesca a könyökével megbökte Connie-t, ami nem volt épp úri hölgyhöz méltó viselkedés. - Modortalan voltál! - mordult rá a nővérére. - Tényleg? - felelte Connie úgy, hogy közben rá sem nézett a húgára. - No, itt vagytok! - Julia ment oda hozzájuk, a nyomában Andrew-val. - Elmegyünk! Épp eleget láttunk. Most rögtön távozunk. Ezért le kellene tartóztatni White-ot! Francescának is elege volt már. - Az jó lesz. - Connie-ra nézett. - Meg kellene keresnem Neilt - suttogta Connie kissé bizonytalanul, a férjére utalva. Mielőtt elindulhatott volna, Francesca megfogta a kezét. - Con? - Arra gondolt, hogy Calder Hart szinte le sem vette a szemét a nővéréről. Így utólag elkezdett feszengeni ettől. Connie kissé szaporán vette a levegőt. - Jól vagyok. Kiderítem, hogy Neil maradni akar-e még. Francesca bólintott. - Rendben van. Connie váratlanul megszorította a kezét, és közel hajolt hozzá. - És ne aggódj! Még nem eresztették le a függönyt! - Elmosolyodott. - Bragg vissza fog térni. Francesca a rendőrfőkapitányra gondolt, és összeszorult a szíve. - Köszönöm - felelte Francesca, de tudta, hogy Connie téved. A vendégek fele úgy döntött, hogy elmegy. A sugdolózásból és a megjegyzésekből egyértelmű volt, hogy akik távozni készültek, meg voltak döbbenve és fel voltak háborodva.
Némelyek, köztük Julia, dühösek voltak, hogy rászedték őket, és egy ilyen erkölcstelen produkciót kellett végignézniük. A felvonók megteltek. Francesca az egyik sarokban találta magát, a szülei egy másikba szorultak. Evan úgy döntött, hogy marad. Julia nagyon dühös volt rá ezért. Francesca azon töprengett, vajon Connie és Neil ott maradnak-e az estély végéig. Bármilyen dühös is volt Neilre, amiért Eliza Burtonnel titkos viszonyt folytatott, azt nem feltételezte róla, hogy ne lenne tekintettel Connie-ra, és ott akarná tölteni az este hátralevő részét, kitéve a feleségét egy ilyen erkölcstelen műsor viszontagságainak. Francesca biztosra vette, hogy Neil hazaviszi a nővérét. Amint kinyílt a felvonó ajtaja, a vendégek sietve indultak el. - Francesca! - kiáltotta az édesapja. - Jól vagyok, papa! - mondta, miközben a többiekkel együtt sodródott kifelé az ajtón. Nem látta a szüleit, de tudta, hogy ott vannak valahol, tőle balra. Francescát odakinn megcsapta a metszően hideg levegő, pedig meleg, prémszegélyű sapkát viselt. Már napok óta nem havazott, ahhoz is túl hideg volt. A városban megdőlt a hidegrekord. Lovak és kocsik sorakoztak a Madison Avenue Huszonhatodik és a Huszonhetedik utca közti szakaszán. A hintók és kocsik dupla sorban álltak, köztük néhány automobil. Bérkocsik cirkáltak a sugárúton az utasaikkal vagy azokra várva. A Tetőkert előtt rengeteg volt a gyalogos, de a környék egyébként a hideg miatt meglehetősen néptelen volt. Francesca megcsúszott egy rejtett jégfolton, miközben az emberek sietve mentek el mellette, a saját kocsijukat vagy bérkocsit keresve. Francesca nem látta a szüleit a tömegben. - Papa? - Sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és óvatosan lépdelt a járda széle felé. A Cahill-hintó ott állt a közelben. Valaki erősen megragadta a karját. Francesca megfordult, tudta, hogy nem az édesanyja vagy az édesapja az. Egy nagy, prémszegélyű csuklya alól egy fekete szempár nézett rá. Egy pillanatig csak állt meglepetten, amiért így megragadták a karját, és először még azt sem tudta eldönteni, férfi vagy nő-e az illető. Épp szólni akart, hogy engedjék el, amikor az illető megkérdezte: - Miss Cahill? Francesca kissé megnyugodott, mert egy nő szólította meg. - Igen. - Kérem! - A nő egyetlen szava kétségbeesett könyörgésnek hangzott. - Kérem! Segítsen! mondta.
Második fejezet 1902. január 31., péntek, este 10 óra Francesca döbbenten nézett. Eközben a nő belecsúsztatott valamit a kezébe, és ismét könyörgött: - Kérem! - Aztán megfordult, megcsúszott, majd eltűnt a tömegben. - Várjon! - szólt utána Francesca, amint észbe kapott. - Francesca! - kiáltotta az édesapja, valahonnan a háta mögül. Szíve hevesen vert, és alig kapott levegőt. Miközben Andrew ismét szólította, neki háttal állva kinyitotta az összeszorított tenyerét. A nő egy névjegyet csúsztatott a kezébe, de nem tudta elolvasni, mi áll rajta, pedig az összes utcai lámpa világított. Francesca gyorsan becsúsztatta a névjegyet gyöngydíszes táskájába. Izgatottan mély levegőt vett, aztán megfordult, és ment tovább a várakozó hintó felé. Az édesapja alaposan szemügyre vette, amikor utolérte. - Inzultált az a nő? Minden rendben van? Francesca kedvesen rámosolygott az édesapjára. - Nem, nem! Csak összetévesztett valakivel - felelte Francesca. Egy nő bajban van. Mégpedig nagy bajban, ha a hangja a valóságot tükrözi. És az ő segítségét kéri. Francesca csak akkor tudta előkeresni a táskájából a névjegyet, amikor már magára csukta saját szobájának ajtaját. A kártya egyik oldalán a nő neve: Miss Georgette de Labouche és a címe volt olvasható, azaz Nyugati Huszonnegyedik utca 28. Ezek szerint a Madison Squaretől néhány saroknyira lakik. Megfordította a kártyát. Döbbenten olvasta a gondosan megformált, csupa nagybetűvel írott, mindössze öt szót: SEGÍTSEN! JÖJJÖN AZONNAL! MA ESTE! Francesca elképedve nézte a kártyát. Mi lehet ez? Aztán végre levette könyékig érő estélyi kesztyűjét, és lerúgta finom zöld szaténból készült magas sarkú cipőjét. Valami trükk volna? Nem ismert senkit, aki ilyen tréfát űzne vele, esetleg talán csak Evan, de ő sem tenné ilyen késő este. Mivel ez az üzenet egyértelműen arra kérte, hogy rögtön térjen vissza a Madison Square-re, Francesca ránézett a feketére pácolt juharfa íróasztalán álló nagy bronzórára. Tíz óra múlt tíz perccel.
Úri hölgynek, egyedül, ez kései időpont, kíséret nélkül nem járkálnak ilyenkor a városban. Ha nincsenek otthon ebben az órában, vacsorameghívásnak tesznek eleget, vagy bálban, esetleg az operában vagy balettelőadáson vannak. Persze ő nem olyan, mint a többi egyedülálló fiatal nő a városban. Miért épp őt választotta Miss Georgette de Labouche, hogy segítséget kérjen? Te jó ég, még a neve is viccnek tűnik, hiszen azt jelenti: „a száj Georgette-je”. Színésznő volna? Francesca nyugtalanul járkálni kezdett, mentazöld selyemből és sifonból varrt estélyi ruhája suhogott a lába körül. Aztán megtorpant. Szent isten, az a nő nagyon félt, és rettenetesen zaklatott volt. Francesca bármiben fogadott volna erre. Ami azt jelentette, hogy mindenképp reagálnia kell a nő segítségkérésére. Francesca a gardróbszobájába sietett, kinyitotta a szekrényajtót. Az otthonukat, mely alig néhány éve épült, a legmodernebb berendezésekkel szerelték fel, köztük elektromos árammal, gardróbokkal, belső vízvezetékkel. Még egy telefonjuk is volt, az édesapja földszinti dolgozószobájában. A házat, mely az Ötödik sugárúton, a Central Parkkal szemben, nagy, ívelt kocsifelhajtó és hatalmas gyepes terület mögött állt, egy újságíró márványpalotának nevezte el, mert bőséggel használtak fel benne ebből a nemes kőből. Francesca tágas és gyönyörűen berendezett hálószobájában azonban sehol másutt nem volt márvány, csak a kandallópárkányon és annak az asztalnak a lapján, mely a bézs damaszttal bevont szófa előtt állt, mellette kék, önmagukban mintás húzató székekkel. Francesca elővett a szekrényből egy galambszürke ruhát, és inkább egyedül bajlódott a hátul lévő gombokkal, mert nem akart szobalányt hívni. Az egyetlen telefonjuk odalenn volt. Vajon az édesapja még ilyenkor is a könyvtárszobában tartózkodik? Édesapjának az a kedvenc helye, a szentélye, könnyen meglehet, hogy még folyóiratot olvasgat lefekvés előtt. Francesca arra gondolt, hogy felhívja Bragget. Bár a férfi nyilván nincs otthon. Hiszen ő is elment a Tetőkertben rendezett estélyre. Francesca mégis úgy vélte, ő sem maradhatott ott sokáig Stanford White botrányos műsorán. Valószínűleg egyenesen a Mulberry Street 300-ban lévő irodájába ment, hogy késő éjjelig dolgozzon, amit, mint Francesca tudta, gyakorta megtesz. Ha viszont felhívja Bragget, könnyen meglehet, hogy elveszti az első ügyét, mert azt a férfi veheti kézbe. Francesca a félelemtől és az izgalomtól remegve vette le az estélyi ruháját. Ezt meg kell tennie, és nem szabad szólnia Braggnek, aki amúgy is elutasította őt. Mégsem tudott nem gondolni arra, hogy mi történt az előző héten, amikor ugyanilyen későn ment el egyedül. Evan felfedezte a kimaradását, és azóta is gyanakszik, azt hiszi, hogy Francesca valami titkos légyottra ment el. A rendőrfőkapitánnyal pedig épp akkor találkozott össze, amikor jóval éjfél után ért haza, és ő is a legrosszabbat feltételezte róla. De még ennél is kínosabb volt, amikor Neil érte tetten az előző vasárnap, akkor az egyik szobalány ruhájában érkezett haza, amit álcaként vett fel. Neil is azt feltételezte róla, hogy a szeretőjével volt.
Francesca ekkor kissé elmosolyodott, mert a jó híre egy csapásra megkérdőjeleződött, holott ennek az égvilágon semmi alapja nem volt. Kivéve persze azt a csókot, amit Bragg-gel váltottak. Francesca elűzte ezt a gondolatot. Nem a jó híre kockáztatása az, ami miatt egyáltalán nem jó ötlet egyedül elmennie ilyen kései órán. A városban éjjel nyüzsögnek a rémes, agresszív és rendkívül veszélyes elemek. Nem megfelelő hely az egy hölgynek, még akkor sem, ha merőben új foglalkozást választott. Francescában már az is felmerült, hogy új, bár valamelyest titkos foglalkozásával együtt járna, hogy mihamarabb vegyen magának egy pisztolyt. Közben átöltözött. Georgette de Labouche kérése lehet trükk vagy csapda is. Bár nem igazán gondolta, hogy az lenne, ennek a lehetőségével is számolnia kellett. Tehát jobb lenne várni reggelig, és csak akkor ellátogatni a Madison Square-re. Francesca azonban tudta, hogy mégsem fog addig tétlenül ülni, hiszen úgy gondolta, hogy Georgette de Labouche valóban bajban van. Ennélfogva segítségre van szüksége. Semmiképp nem mehet egyedül az éjszaka kellős közepén, Joel Kennedy tökéletesen meg fog felelni erre a célra. Bár még csak tízéves, nagyon jól ismeri a várost, és mesterien tud kimenekülni a galibákból. Francesca felveszi Joelt útban a belváros felé. Megkönnyebbülten mosolyodott el. Joel az édesanyjával élt - aki a Moe Levy ruhakészítő üzemben dolgozott varrónőként -, valamint a két öccsével és a húgával a Tizedik utca és az Avenue A. sarkán. Joel egy kis zsivány volt, aki hajlamos zsebekből pénzt kiemelni és táskaszíjakat levágni. Francesca még a rendőrfőkapitánynak abban a könyvében is látta a fényképét, melyben a legjobban keresett férfi és női bűnözőket tartották nyilván. Ezt a könyvet még Bragg egyik elhíresült elődje, Tom Byrnes kezdte el vezetni. Francesca és Joel merő véletlen folytán találkoztak egymással, amikor a lány épp Jonny Burton elrablásának ügyében nyomozott. Joel akkor kimenekítette Francescát egy veszélyes bűnöző karmaiból, kimutatván ezzel az igazi természetét, és azóta sajátos kötődés alakult ki közöttük. Mivel Joel otthonosan mozgott a városban, különösen a belváros rossz hírű részeiben, Francesca már többször fordult hozzá információért és segítségért. Úgy gondolta, hogy Joel közreműködése nélkül valószínűleg sosem találta volna meg azt az elvetemült embert, aki elrabolta a kis Jonnyt. Az elmúlt két hét folyamán meg is kedvelte a kisfiút. Joel egyáltalán nem volt rossz gyerek. Ha felhagyna a bűnözéssel, remek fiú válhatna belőle. Francescának efelől semmi kétsége nem volt. Ugyanakkor látta, milyen szegénységben él Joel és a családja. Tudta, milyen keményen dolgozik a fiú fiatal édesanyja, Maggie, hogy négy gyermekét el tudja tartani. Látta, milyen szeretettel törődik Joel a két öccsével és a húgával, bár ezt a fiú soha nem ismerte volna be.
Francesca tudta, hogy Joel a közeljövőben nemigen fog véget vetni jövedelmező, ámbár kockázatos életvitelének. A bérkocsi, amit Francesca leintett az Ötödik sugárúton, miután a konyhán át kilopódzott a házból, megállt a 201-es számú ház előtt, ahol Joel és a családja lakott. Francesca tétovázott. Menjen fel, és kopogjon be Kennedyék ajtaján? Maggie dühös lenne. Milyen anya az, aki elengedné a fiát ebben az órában? Rájött, hogy nincs más választása, meg kell próbálnia elmagyarázni a helyzetet. Elvégre egy nő bajban van, kétségbeesetten várja őt, és kevés olyan dolog volt, ami ennél jobban sarkallta volna. Francesca adott egy dollárt a kocsisnak. - Kérem, várjon meg! - utasította. - Néhány perc múlva jövök. Előfordult már, hogy ilyen helyzetben pórul járt. Amikor legutóbb fizetett - mégpedig gálánsán - egy bérkocsisnak azért, hogy várja meg, az faképnél hagyta őt egy olyan helyen, ahol egymást érik a bordélyházak és játéktermek. Francesca elmosolyodott. - Ha itt lesz, amikor visszajövök, dupla díjat kap. A kocsis szeme tágra nyílt. - Itt leszek, hölgyem! - felelte. Francesca tudta, hogy így is lesz. Büszke volt magára. Ő nem az a fajta nő, aki kétszer követi el ugyanazt a hibát. Kiszállt a kocsiból, megcsúszott egy jégfolton, de aztán valahogy eljutott a 201-es számú ház bejáratáig. Odabenn, a kapualjban, mely annyira keskeny volt, hogy három ember is csak szardíniák módjára összepréselődve férhetett volna el egymás mellett, teljes sötétség és gyanús, gyomorforgató szagok fogadták. Francesca úgy botorkált fel a lépcsőn, hogy közben azt kívánta, bárcsak lenne nála gyertya vagy legalább gyufa. Arra gondolt, hogy legközelebb bizonyos hasznos dolgokkal felszerelkezve, egy nagyobb táskával kell nekivágnia a városnak. A listán a pisztoly mellett már a gyufa is szerepelt. Elhatározta azt is, hogy megtalálja a módját, hogy segítsen Kennedyéken. Elért a lakásukhoz, és bekopogott. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, és legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy Maggie, bármilyen sokat dolgozik is nappal az üzemben, ekkor sem alszik. Egyetlen lámpa égett abban a helyiségben, ami nappaliként és konyhaként is funkcionált egyben. A sarokban álló kád láttán Francesca megállapította, hogy mindenki itt fürdik. A padlón lévő matrac pedig arra engedett következtetni, hogy Maggie itt is alszik. A helyiség túlsó végében volt az egyetlen ajtó, a három gyermek, bizonyára az azon túli szobában feküdt. A konyhaasztalon Francesca rengeteg finom kelmét látott, továbbá egy varrógépet, egy tűpárnát és több spulni cérnát. A két szék közül az egyiken egy félbehajtott szabásminta hevert. Maggie Kennedy fáradt kék szeméből meglepettséget lehetett kiolvasni, amikor tekintetük találkozott a még lánccal rögzített ajtó nyílásában. - Miss Cahill?
Francesca elmosolyodott. - Elnézést, hogy ilyen kései órán zavarom - kezdte, miközben azon csodálkozott, hogy a nő még ilyen későn is dolgozik, és egyértelműen nem Moe Levynek. - Valami baj van? Egyedül jött? - Maggie kinézett a sötét folyosóra, Francesca mögé. Nem akasztotta ki a láncot, nem nyitotta ki az ajtót, és nem invitálta be őt. - Igen, valaki bajban van. Nagy bajban, attól tartok. - Francesca habozott. - Félek egyedül odamenni ilyen későn, és a szüleim azonnal megölnének, ha megtudnák, hogy nem vagyok otthon, biztonságban. Volna rá mód, hogy Joelt alkalmazzam kísérőnek? - Ez utóbbi kérés hirtelen ötlet volt. Örült annak, hogy ez eszébe jutott. Úgy döntött, busásan megfizeti a kisfiút a szolgálataiért. Ezzel úgymond két legyet ütne egy csapásra. - Nincs itt - felelte Maggie, és közben aggodalom ült ki az arcára. - Jön-megy, ahogy neki tetszik. Paddy azt mondja, nem sokkal azelőtt ment el, hogy én hazaértem, ami egy órája lehetett. Sajnálom, de nem segíthetek. - Tétovázott, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Francesca kissé csalódott lett, mert rájött: hiába számított bizton arra, hogy Joel vele lesz, amikor utánajár Georgette de Labouche ügyének. Így egyedül kell odamennie. Nincs más választása. - Köszönöm szépen - mondta Francesca nagyot sóhajtva. Pillantása a vörös hajú, fáradt, de szép arcú nő mellett az asztalon heverő gyönyörű égszínkék szaténra tévedt. - Csinos ruha lesz belőle. - Igen, az. - Maggie nem mosolyodott el. - Ha bármikor szeretne ruhát varratni, kérem, szóljon! Igényes munkát végzek, és a városban mindenki másnál olcsóbban dolgozom, erről biztosíthatom. Francesca döbbenten látta, hogy Maggie otthon is rengeteget dolgozik, nem csak az üzemben. Abban a pillanatban elhatározta, hogy több ruhát is varrat vele. - Tavaszra szükségem lesz néhány új ruhára. Hamarosan jelentkezem. Maggie szeme felcsillant. - Nem fogja megbánni - felelte, majd hozzátette: - Hadd adjak egy gyertyát, hogy letaláljon a földszintre. Legközelebb majd visszahozza - ezzel gyorsan becsukta az ajtót. Francescát sötétség vette körül. Ez az asszony annyira szegény, hogy egy filléres gyertyát is csak kölcsön tud adni. Majd meghasadt a szíve. Maggie újra kinyitotta az ajtót, ekkor a láncot is kiakasztotta, és egy egészen halvány mosoly jelent meg az arcán. - Jó éjszakát, Miss Cahill! - mondta, és rögtön újra becsukta az ajtót. Francesca csak a kopott, összekaristolt faajtónak válaszolhatott: - Jó éjszakát! - Sietve indult lefelé. A kisujjánál nem vastagabb gyertya csak apró fényfoltot vetett a keskeny és göröngyös lépcsőre. Ahhoz mégis elég volt, hogy ne lépjen bele egy félig megevett, megrohadt krumpliba. A kocsis megvárta. Francesca örömmel nyugtázta, hogy a trükkje bevált. Beszállt, és megmondta a kocsisnak Georgette de Labouche címét. A kocsi elindult, a lovak csengői
csilingeltek, patkóik kopogtak a macskaköveken. Valahonnan messzebbről tűzoltókocsi szirénáját lehetett hallani. Furcsa ez a megkeresés. Francesca azon fohászkodott magában, hogy nehogy valamiféle csapdába sétáljon bele. Az ösztönei azt súgták neki, hogy valami nincs rendjén. Hirtelen erős ütés hallatszott a kocsi oldala felől. Francesca összerezzent, akárcsak a kocsis, aki rögtön hátranézett. A kocsi elé befogott fekete kanca rá se hederített. - Hé! Tűnés! kiáltott rá a kocsis a lépcsőn lévő valakire vagy valamire. Egy előkelő, négy egyforma ló vonta hintó haladt el mellettük. Francesca elképedt, amikor a túloldali ajtó kinyílt, és egy kis, sálba bugyolált alak, akit azonnal megismert, beugrott, és lehuppant a mellette levő ülésre. - Hú, de hideg van! kiáltotta Joel. Francesca átnyúlt fölötte, hogy szorosan becsukja az ajtót. - Kocsis! A fiú jó barát, nincs semmi gond! A kocsis mormogott valami nem épp szalonképeset, amit szerencsére nem lehetett tisztán érteni. A lovak patkói dobogtak a macskaköveken, ahogy nyugat felé tartva bekanyarodtak a Tizennegyedik utcába. Gyér volt a forgalom, csak egy kordé és néhány más kocsi haladt egyik vagy másik irányba. Francesca ránézett a fekete hajú, meglepően fehér bőrű fiúra. - Joel? A fiú összedörgölte rongyokkal körbetekert kezeit. Elvigyorodott. - Kisasszony, hát ki más utazna ezen a tájékon ilyen flancos kocsiban? Francesca föllélegzett. - Téged kerestelek! - Meghiszem azt! - húzta ki magát büszkén vigyorogva Joel. - Komolyan mondom. Fel akarlak bérelni. Szükségem van a segítségedre! - mondta Francesca, és közben az is megfogalmazódott benne, hogy valóban nagy szüksége van Joel segítségére, de nem csupán kísérőként. Francesca az új hivatása gyakorlása közben nem a fiú sajátos képességeit akarta igénybe venni, hanem éles eszét és helyismeretét szerette volna kihasználni. Már röpke két hét alatt is rengeteget tanult tőle. - Joel én fizetett munkát ajánlok neked - folytatta Francesca, és közben arra gondolt: nem ez a pillanat az, amikor az édesanyja ezüstneműjével kell törődnie. Egy héttel korábban Joel egy rövid ideig a Cahill-istállóban dolgozott, és az édesanyja legszebb ezüstjei eközben eltűntek. Julia és Mrs. Ryan egyaránt fel volt háborodva, és mindketten úgy tartották, hogy Joel a tettes. Joel ezt tagadta. - Utálom a lovakat - szögezte le Joel. - Nem, csak félsz tőlük - igazította ki Francesca szelíden. Joel felsóhajtott. - Kisasszony, én nem szeretek istállóba’ dógozni. - Mondtam én, hogy ott lenne rád szükség? Szeretnélek alkalmazni, szeretném, ha nekem segítenél - felelte Francesca.
A fizetésben hamar megállapodtak. - Heti két dollárt adok neked. Plusz étkezés. - Francesca annak tudatában mosolygott, hogy a fiú így egy negyed dollárral többet kap, mint amennyi egy istállófiú fizetsége. - Három, plusz étkezés és szállás, amikor köll. Francesca hunyorgott. - Heti három dollár? Még csak tízéves vagy! - Három dollár, étkezés, szállás, és akkor áll az alku, kisasszony! - felelte Joel. - Jól van! - sóhajtott fel Francesca. Aztán izgatottan folytatta: - Ez az első ügyünk - Gyorsan elmondta a fiúnak, mi történt, és eközben megmutatta neki Georgette névjegyét is. - Mit gondolsz? Joel fintorgott, miközben elvette a hölgy kártyáját. - Itt valami bűzlik. Valami nem stimmel. - Hunyorogva nézte a papírt. Francesca igazából nem a gyanúja megerősítésére vágyott. - Joel, te nem is tudsz olvasni. A fiú rámosolygott. - Hát, az úgy van, hogy a mamám tanítgat pár éve, szóval, tudok kicsit óvasni. Francesca mérges lett. - De te azt mondtad nemrég, hogy nem tudsz! - Hát akkó még nem ismertem magát, meg ott nyüzsögtek a rókák, és csak a magam dógával törődtem - felelte Joel. Francesca eléggé komoran vette vissza Georgette de Labouche névjegyét. - Tudod, Joel, én nagyon becsületes vagyok és ha nekem dolgozol, véget kell vetned a folytonos lódításnak. Ki tudja, hányszor hazudott már a fiú a szemébe. Joel megint elvigyorodott. - Mi az a lóság? - Lódítás. Hazugságot jelent. - A bérkocsi fékezett. - Hűha! - Francesca szíve hevesen vert. - Megérkeztünk. A fiú megpaskolta Francesca kezét. - Ne féljen, kisasszony! Ha akarja, én megyek be előbb, oszt megnézem, mi a helyzet. Francesca kifizette a kocsist. - Nem. Ez a legelső ügyem. Együtt megyünk. - Igyekezett magabiztosan mosolyogni, de mintha inába szállt volna a bátorsága. Amint Francesca bekopogott az ajtón, máris a bejárat felé tartó fürge lépteket lehetett hallani odabentről. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Egy harmincas évei elején járó, teltkarcsú nő látványa fogadta Francescát. A nő festett, bodorított haja fel volt tűzve, jól szabott kosztümöt viselt, melynek felső részét azonban úgy tervezték, hogy illetlenül sokat mutasson a kebleiből. Nagy csepp formájú, akvamarin fülbevalót, egy hatalmas, pillangó alakú, akvamarin-gyémánt melltűt és három köves gyűrűt viselt. Szép arca erősen ki volt festve. Francesca megállapította, hogy nem úrinő, akit üdvözöl. Majd nyomban benézett a kis előszoba mögötti parkettás előtérbe. A nő háta mögött lépcső vezetett az emeletre. Az előtér túlsó végében lévő ajtó csukva volt, de fény szűrődött ki a helyiségből. Az előtér csak gyöngén volt megvilágítva.
- Ó, eljött, Miss Cahill! Hála istennek! Ez ki? - a nő hangja megváltozott, és felettébb gyanakvóan nézett Joelre. - Miss Cahillnek dolgozom - jelentette ki Joel, majd a nőnek az ajtót tartó karja alatt átbújva befurakodott az előszobába. Francesca újabb dolgot vésett az eszébe: Joelnek majd értésére kell adnia, hogy mindig csak ő beszélhet. - Miss de Labouche? - Igen, igen. Kérem, fáradjon be! - a nő nagyon hangosan válaszolt, jelezvén, hogy valóban ő adta a névjegyet Francescának, de közben Joelre nézett. - Te itt állj meg, fiatalember! - szólt rá erélyesen. Joel bedugta rongyokba bugyolált kezét bő gyapjúkabátja zsebébe, és vállat vont. Georgette de Labouche becsukta az ajtót Francesca mögött. - Hála istennek, hogy itt van, de egyedül kellett volna jönnie! A nőn úrrá lett a pánik, és ennek jelei teljesen nyilvánvalóak voltak. Érződött a kétségbeesés a hangjában, látszott a tekintetében, és rá volt írva az arcára is. - A legjobb lenne az elején kezdeni - mondta Francesca kedvesen. - Arra nincs idő! Francesca elkezdte kigombolni prémszegélyű kabátját. - Rendben van. Leülünk valahová, és belekezdünk? Georgette habozott, Joelre nézett. Aztán azt mondta: - Bemehetünk oda - az előtér túlsó végében lévő csukott ajtóra mutatott, mely mögül kiszűrődött a fény. Innen is látni lehetett, hogy az ajtón túli helyiség erősen meg van világítva. - De a fiú itt marad! - Továbbra is Joelre szegezte a tekintetét. - El ne mozdulj innen, öcskös! Megértetted? A fiú fintorgott. - Nekem csak egyvalaki dirigál, és az Miss Cahill! - Ne feleselj! - kiáltott rá Georgette. Francesca rátette a kezét a nő karjára, és megnyugtatóan mosolygott. - Látom, hogy zaklatott. Ne féljen, négyszemközt fogunk beszélni. - Aztán a fiúra nézett. - Neked az a dolgod, Joel, hogy segíts nekem, amikor arra van szükségem. Most pedig, légy szíves, maradj az előszobában, és várj addig, amíg másra nem kérlek! Joel fürkészőn nézett a lányra. Francesca rájött, hogy a fiú azt próbálja meg kitalálni, mit jelent, amit az imént mondott, mintha az kódolt üzenet lett volna. - Maradj itt! - ismételte meg Francesca. Rámosolygott Georgette-re, aki egyfolytában tördelte ékszerekkel teli kezét. Úgy festett, mint aki menten sírva fakad. - Nem lesz vele gond. - Francesca reménykedett abban, hogy valóban így lesz. Eredetileg nagyszerű ötletnek tűnt felfogadni Joelt, de ebben a pillanatban nem volt biztos abban, hogy a fiú valóban azt fogja tenni, amire kérte. Joel némi kockázatot jelentett, és Francesca nem akarta elrontani az első ügyét egy kisfiú miatt. Georgette fürge léptekkel indult el az ajtó felé.
Francesca a nő erős, de keskeny vállanak tette fel a kérdést: - Honnan tudta, hogyan veheti fel velem a kapcsolatot, Miss de Labouche? Georgette úgy fordult vissza, hogy keze már a csukott ajtó gombján volt. - Ön adott nekem egy kártyát tegnap, a Tiffany’s bejárata előtt. Különösnek találtam, ezért eltettem. De azt nem gondoltam volna, hogy valaha is szükségem lesz rá, még kevésbé azt, hogy ilyen hamar! Francesca belenézett a nő sötétbarna szemébe, aki sírva fakadt. - Minden rendben lesz - mondta neki halkan. Georgette résnyire nyitotta az ajtót, és belépett. Francesca ösztönösen visszafogta magát, egy kis ideig habozott, csak aztán préselte be magát a lyukon, Georgette mellett, aki azonnal becsukta, sőt be is zárta az ajtót mögötte. Francesca azonban csak egy pillanatig csodálkozhatott azon, hogy kattan a zár, mivel a szoba közepén egy férfit látott meg. Külleme alapján úriembernek tűnt. A férfi félrefordított fejjel, hason feküdt a fényesre suvickolt parkettán, alatta sötétvörös vértócsa. Francesca elfojtotta a sikoltását. - Meg...? - Meghalt - közölte Georgette. - És azért van magára szükségem, hogy segítsen megszabadulni a holttesttől.
Harmadik fejezet 1902. január 31., péntek, éjfél Francescának a lélegzete is elakadt. Biztosan rosszul hallotta, amit Georgette de Labouche mondott. - Micsoda? - Meg kell szabadulnunk a holttesttől. Segítenie kell nekem! És mindenekelőtt el kell küldenünk a fiút! - kiáltotta Georgette, mintha Francesca gyengeelméjű volna. A lány alig hitt a fülének. Hivatalosan ez az első ügye. Nem is akármilyen ügy, hanem emberölés, a legsúlyosabb bűncselekmény. Gyilkosságot követtek el, és ő fel akarta göngyölíteni az ügyet. Ez a nő azonban nem arra kérte, hogy nyomozzon, hanem arra, hogy segítsen neki eltüntetni egy holttestet. A helyzet még komikus is lehetett volna, ha a férfit nem ölték volna meg, és nem feküdt volna holtan a lábuk előtt. - Nem hallotta, amit mondtam? Ha a rendőrség találja meg, engem hűvösre tesznek, az egyszer biztos! - Georgette már-már hisztérikusan hadonászott. Francesca mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. Ismét a lábuk előtt heverő halott férfira nézett, és ettől felfordult a gyomra. Persze látott ő már hullát azelőtt is, de azok a legszebb ruhájukban, gondosan elrendezve feküdtek szaténnal bélelt díszes koporsóban. - Miss de Labouche! Ki ez az ember? És maga ölte meg? - Látja! Még maga is azt hiszi, én tettem! - Georgette megpördült, zihálva járkált fel-alá. Francesca igyekezett alaposabban megnézni a halott férfit. - Az ott egy lyuk, amit a tarkóján látok? - Azon gondolkodott, vajon hányni fog-e. El kell fojtania az ingert. - Lelőtték? Vagy leütötték egy bottal? Georgette megpördült. - Én soha nem bántottam volna Pault. Kedves, nagyon kedves barátom volt. Francescának némi megkönnyebbülést jelentett, hogy már nem a halottat figyelte, hanem Georgette-re nézett. Azt azonban már előzőleg megállapította, hogy a férfi tetőtől talpig, egészen az elegáns új bőrcipője orra hegyéig jól öltözött volt. Francesca azt is észrevette, hogy arany óralánc lóg ki a férfi szürke mellénye zsebéből, ott, ahol sötét színű gyapjúzakója szétnyílt. Az öltöny, az óra és a cipő mind különlegesen jó minőségű holmik voltak. - Kedves, nagyon kedves barát - ismételte el Francesca. - Maga a szeretője volt? Georgette el sem pirult. - Természetesen! - csattant fel. - Segít nekem megszabadulni a holttesttől, vagy sem? - Szóval most meg akar szabadulni tőle? - hüledezett Francesca. - Miss de Labouche, ez a férfi nem csapdába szorult egér. Emberi lény és egy rettenetes bűncselekmény áldozata. Értesítenünk kell a rendőrséget. Ezt az embert meggyilkolták. És hozzá kell tennem, a jelekből ítélve, hidegvérrel.
- Persze hogy hidegvérrel! - kiáltotta Georgette, és nyögve, arcát a kezébe temetve lerogyott egy vörös bársonyszékre. Francesca egy újabb pillantást vetett a holttestre. A férfi levetett felöltője és kalapja egy másik székre volt rátéve, mellettük egy ezüstvégű sétabot. Francesca úgy vélte, a férfi az ötvenes évei elején járhatott. Aztán odament Georgette-hez, és nyugtató szándékkal rátette a kezét a nő gömbölyded, de keskeny vállára. - Fogadja őszinte részvétemet! - mondta halkan. Georgette nem szólalt meg, csak megint felnyögött. Aztán azt mondta: - Már látom, nincs más hátra, börtönbe fogok kerülni! - Senki semmilyen bűncselekménnyel nem vádolja, Miss de Labouche! Mi történt? Francesca tudta, hogy nem sok ideje van kérdéseket feltenni, sőt, ha valóban becsületes állampolgár, azonnal értesítenie kellene a rendőrséget. De úgy döntött, mégis föltesz néhány kérdést, mielőtt a rendőrség elkezdene nyomozni. Bragg képe villant át az agyán. Ők ketten, meglehetősen szorosan együttműködve göngyölítették fel Jonny Burton elrablásának ügyét. Francesca szíve megdobbant. A férfi vonakodva bár, de egyszer még azt is beismerte, hogy ő milyen sokat segített neki. Francesca azon gondolkodott, vajon ismét együtt fognak-e dolgozni, hogy megoldják ezt az újabb, még brutálisabb bűntényt. Georgette fölnézett. - A fürdőkádban voltam - szólalt meg végül. - Paul kedd és péntek esténként járt ide hozzám. A teljes neve Paul Randall - tette hozzá. - Hallottam, hogy bejön, vagy legalábbis hallani véltem. Arra számítottam, hogy feljön hozzám. Meglepetéssel vártam. - A szeme megtelt könnyel. - Meglepetéssel? - kérdezte Francesca, és bánta, hogy nincs nála jegyzetfüzet. Holnap az első dolga lesz beszerezni az új foglalkozásához szükséges eszközöket. - A fürdőkádban voltam, Miss Cahill. Pezsgővel és más dolgokkal. Francesca megdermedt. - Ó!!! - dolgokkal? Vajon meg merje kérdezni, mifélékkel? Furdalta az oldalát a kíváncsiság, aztán emlékeztette magát arra, hogy immár hivatásos nyomozóként mindent meg kell tudnia. - Miféle dolgokkal? Georgette pislogott. - Játékszerekkel. Eszközökkel. Hát tudja. Francesca úgy érezte, mintha lelassult volna a szívverése. - Játékszerekkel? Úgy érti, mondjuk, gumikacsával? Georgette gondterhelten sóhajtott fel, és immár állva a fejét csóválta. - Maguk úri hölgyek mind egyformák! Nem csoda, ha az olyan férfiak, mint Paul, az olyan nőkhöz jönnek, mint én! Nem gumikacsával, kedvesem. Játékszerekkel. Erotikus játékszerekkel. Hát tudja! Olyan tárgyakkal, melyek fokozzák a gyönyört. Ha szeretné, megmutathatom magának. - Kissé félénken pillantott Francescára. Ő igyekezett nem felhördülni, miközben fülig pirult. Meg volt döbbenve. Nem tudta, hogy ilyen eszközök léteznek, el sem tudta képzelni, milyenek lehetnek, és hogyan használhatják ezeket. Meg kellett kapaszkodnia valamiben.
- Értem - az arca továbbra is lángolt. Vajon Connie tud-e valamit az erotikus játékszerekről? Francesca nem tartotta valószínűnek, de a nővére volt az egyetlen, akitől meg merné kérdezni. - Tehát a fürdőkádban volt. Aztán mi történt? - Francesca igyekezett határozottnak és hozzáértőnek mutatkozni. - Sokáig időztem ott, a játékszerekkel - rámosolygott Francescára, mintha célozgatna valamire. Ő nem igazán értette, mire gondol Georgette. - Persze megkeresett volna, nagyon is jól ismerem. De nem jött, és egyszer csak aggódni kezdtem. És épp akkor hallottam egy éles, erős hangot. Egyetlenegyet. Rögtön tudtam, hogy pisztolylövés. Francesca elképzelte Georgette-et egyedül a fürdőkádban, különböző méretű gumikacsákkal. Pillanatnyilag szegényes fantáziájából csak erre tellett. Elűzte ezt az eléggé kellemetlen képet. - És? - És? Kipattantam a kádból, belebújtam a köntösömbe, és Pault szólongatva lerohantam a földszintre. Azt kívántam magamban, bárcsak valami mást hallottam volna. Amikor leértem az előszobába, az ajtó tárva-nyitva állt, ezért becsuktam. Francescának támadt egy ötlete. - És a személyzet? - Kedden és pénteken esténként nincs itt a személyzet. Érthető okokból, a titoktartás végett. - Értem - mondta Francesca. - Miután becsuktam az ajtót, megfordultam, és mivel a szalon ajtaja is nyitva volt, rögtön megláttam Pault. Ó, istenem! Rettenetes volt! El sem tudja képzelni, milyen rettenetes! Georgette felzokogott, és ismét a kezébe temette az arcát. Francesca most újra a nő vállára tette a kezét. - Nagyon sajnálom. Georgette könnyes szemmel nézett Francescára. - Valóban? - Igen - felelte halkan, de komolyan. - Megöltek egy ártatlan embert. Ez egy borzalmas bűntett. Rettenetesen sajnálom, és megígérem magának, Miss de Labouche, ki fogom deríteni, hogy ki követte el ezt a gyalázatos bűncselekményt. Georgette így válaszolt: - Csak a holttesttől akarok megszabadulni. Paul halott. Ha megtalálja a gyilkosát, az sem hozza vissza az életbe. - Remegett a szája széle. - Értesítenünk kell a rendőrséget - ismételte meg határozottan Francesca. - Tehát odafutott hozzá. Akkor még életben volt? Mondott valamit? Georgette a fejét ingatta, és egy kis időre behunyta a szemét. - Már halott volt. A szeme nyitva, üveges tekintettel, és ott volt az a sok vér! - Felnyögött, és újra lerogyott, ezúttal a vörös brokáthuzatú szófára. Francesca ránézett a halott férfira. A szeme be volt csukva. - Hozzányúlt, Geogette? A nő bólintott, és azt suttogta: - Becsuktam a szemét, ezt meg kellett tennem, de máshoz nem értem. Francesca is bólintott, és karba fonta a kezét. Egy kis ideig még nézte a halott férfit, Pault, aztán Georgette-re pillantott, aki előregörnyedve, mozdulatlanul ült a szófán, láthatólag rémes
állapotban. Francesca körülnézett. - Ebbe a szobába csak ezen az előtérből nyíló ajtón lehet bejutni? Georgette biccentett. - És maga biztos abban, hogy nem látott senkit? A nő ismét helyeselt. Francesca a kandallópárkányon lévő órára pillantott. Negyedóra híján éjfél volt. Georgette körülbelül fél tízkor ment oda Francescához a Madison Square Garden Tetőkertje előtt, a nyílt utcán. De lehet, hogy akkor még csak tizenöt-húsz perccel múlt el kilenc óra. - Mikor történt a gyilkosság? És mikor ment be Georgette a fürdőszobába? Mennyi időt töltött ott, mielőtt meghallotta a lövést? - Fél hétkor kezdtem el a fürdéshez készülődni. Hétre vártam Pault. Rendszerint pontos. Feltehetően néhány perccel hét után ölték meg. - Miss Labouche! Ez nagyon fontos! Voltak Mr. Randallnek ellenségei? Tud valakiről, aki a halálát akarhatta? - Csak a felesége - felelte Georgette, a sírástól dagadt szemmel. - Én őszinte vagyok - jelentette ki Francesca. - Maga is az? Georgette de Labouche bólintott. - Nem voltak komoly ellenségei. Nem az a fajta ember volt, aki másokat provokál, Miss Cahill. Öt évvel ezelőtt mondott le a textilgyár igazgatói tisztéről. Mi nem sokkal azután ismerkedtünk meg. Paul nem volt különleges ember. Az egész életét kitöltötték a gyerekei, a felesége, a golf, a klubja és én. Ekkor Francescára került a sor, hogy elgondolkodva bólintson. Aztán felsóhajtott. - Nos, lenne még néhány kérdésem magához, Miss de Labouche, de egyelőre ennyi elég lesz. Értesítenem kell a rendőrséget. Van telefonja? Georgette Francescára nézett. - Azt fogják hinni, hogy én tettem. Az ilyen gyilkosságokat mindig a szeretők nyakába varrják. - Szerintem nem hiszik majd, hogy maga tette - felelte, és ezt komolyan gondolta. Szólnunk kell a rendőrségnek. Mindenképp. - Jól van - felelte Georgette, a jelek szerint elkeseredetten. - Nincs telefonom. Amíg távol lesz, felmegyek az emeletre, megpróbálom összeszedni magam. Talán ledőlök egy kicsit. - Azt hiszem, ez jó ötlet - válaszolta Francesca. Töprengett. Bragg csak néhány saroknyira lakik. Menjen ki az utcára, intsen le egy bérkocsit, és hajtasson hozzá? Idővel úgyis tájékoztatnák a gyilkosságról. Igen, egyenesen a rendőrfőkapitányhoz kell mennie. Így elejét veheti az értelmetlen kérdéseknek, melyeket az ügyeletes tiszt tenne fel, aki felvenné a telefont, tehát mindenképp felgyorsítaná az ügymenetet. Ugyanakkor Bragg korábban elutasította, ezért nem szabad örülnie, hogy egy újabb ügyön dolgozhatnak együtt. Tulajdonképpen nem is volt boldog, hiszen ez az ő ügye volt. Ő bukkant rá. - Kikísérem az ajtóig - szólalt meg Georgette váratlanul, és fel is állt.
Volt valami a nő hangjában, ami felébresztette Francesca gyanúját. Georgette legalább háromszor említette, hogy meg akar szabadulni a holttesttől. Francesca ekkor rájött, hogy ott kell maradnia őrizni a holttestet, és Joelt kell elküldenie segítségért. Még akkor is, ha nem tűnt valószínűnek, hogy a nő egymaga el tudná tüntetni a holttestet az alatt a körülbelül fél óra alatt, amíg Bragg odaér. - Joelt küldöm el a rendőrfőnök úrhoz. Itt lakik a közelben - jelentette be Francesca, és közben a nő arcát fürkészte. - Személyesen ismerem - tette hozzá. Georgette elsápadt, és még kétségbeesettebbnek hatott, majd egyetlen szó nélkül kisietett a szobából. A következő pillanatban már be is rontott Joel. Nyilvánvalónak tűnt, hogy fülét a csukott ajtóhoz nyomva, egész idő alatt hallgatózott. - A pokolba! - mondta elkerekedett szemmel. - Nézzenek oda! Hideg, mint a kocsikerék! Miss Cahill, az első ügye rögtön egy hulla! - rámosolygott Francescára. - És ahogy elnézem, olyan igazi úrféle! - Igen, úriembernek látszik - mogorván nézett a fiúra. - Joel, ha nekem akarsz dolgozni, kémkedésről szó sem lehet! - Kémkedés? Az meg mi a franc? - Hallgatózás. - Közelebb lépett hozzá. - Kihallgattál egy magánbeszélgetést köztem és Miss de Labouche között. - Csak magára vigyáztam, kisasszony! - zúgolódott. - Az a dogom! Francesca belenézett a fiú majdnem fekete szemébe, és megenyhült. - Hát ezért? A fiú bólintott. Aztán azt kérdezte: - Belenézett az úr tárcájába? Francesca összerezzent. - Nem lopjuk el egy halott tárcáját! - Mér ne? Halott. Már nem tudja használni a gubáját! - Gubáját? – A Joellel való beszélgetés néha olyan volt, mintha Francescának egy idegen nyelvet kellene megértenie. - Halott. Egy fityinget se tud már elkölteni. - Nem lopunk meg halottat! - rivallt rá Francesca szigorúan. - Most pedig jól figyelj! Holnap leülünk, és tisztázunk néhány szabályt. Az alkalmazásod feltételeit. De most el kell menned a rendőrfőnök úrhoz, és elmondanod, mi történt. Ha nincs otthon, add elő Peternek, az inasának. - Francesca habozott, a halott férfira nézett. Szent ég! Amíg Joel távol lesz, egyedül marad egy holttesttel. Nem volt megnyugtató gondolat. Persze Georgette odafenn van, tehát mégsem lesz teljesen egyedül. - Igyekezned kell! - tette hozzá Francesca. - Jóvan! - felelte Joel, és indulni készült. - Várj! - Francesca megragadta a fiú kabátjának gallérját. - Tudod, hová kell menned? Joel rávigyorgott. - Naná! Madison, Huszonnegyedik utca. Francesca csodálkozott. - Honnan tudod, hol lakik Bragg?
A fiú vállat vont. - Mindenki tudja. Nem titok az. Na, iszkolok. - Futva távozott. Francesca mozdulatlanul állt, addig nézett a fiú után, amíg csak látta. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Borzongott. Olyan csend lett a házban, hogy hallotta a kandallón lévő óra ketyegését is. Mintha valakinek a tekintetét érezte volna a hátára szegeződni. A halott férfiét, ami képtelenség volt. De annak a szeme be volt csukva, és halott volt. Francesca szerencsére nem hitt a szellemekben. Mégis sietve ment át a gyengén megvilágított előtéren, és egyáltalán nem bánta volna, ha világosabb lett volna a helyiség. Megkönnyebbült, amint elhagyta a szobát, ahol a holttest feküdt. Ellenőrizte a bejárati ajtót, be volt zárva. Ettől megint egy kicsit jobban érezte magát. Aztán kinyitotta az előtérben lévő másik, nem a szalonba vezető ajtót, mely, mint kiderült, egy kis ebédlőbe nyílt. Sötét volt odabenn. Francesca egy tölgyfa asztal, négy szék, egy virágkompozíció és egy csecsebecsékkel teli tálaló körvonalait látta kirajzolódni. A konyha bizonyára a helyiség túloldaláról nyílik, gondolta Francesca, de tétovázott. Ha esetleg vezet egy ajtó a konyhából a hátsó kertbe vagy az utcára, akkor sürgősen meg kell győződnie arról, hogy be van-e zárva. Nagyon ideges lett. Miért ne? Egy férfi holttestét őrzi, akit kevesebb mint öt órája gyilkoltak meg. A sötétben Francesca az emeletre vezető lépcső felé nézett. - Miss de Labouche! - szólította a házigazdát. Nem kapott választ. - Georgette! - próbálkozott újra, eredménytelenül. Francesca hátranézett. A szalon változatlanul fényárban úszott, a holttest a vértócsában továbbra is hátborzongató látvány maradt. Francesca ráeszmélt, mennyire ideges. Átvágott a kis étkezőn, igyekezett nem gondolni arra, hogy a gyilkos esetleg még a házban lehet - ami persze szinte kizárt -, és a konyhában találta magát. A házban nem volt elektromos áram, így beletelt egy kis időbe, mire meggyújtott egy gázlámpát. Valóban volt itt egy hátsó ajtó. Be volt zárva. Francesca megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ekkor zajt hallott. Valamilyen megérzéstől vezérelve eloltotta a lámpát, és óvatosan elindult az étkező felé. Nyitva hagyta a kis sötét helyiség ajtaját, így onnan kilátott az előtérbe. Megint hallott valamit. Az ördögbe, hiszen a nesz a bejárati ajtó felől jött, melyről biztosan tudta, hogy be van zárva. Francesca a konyhaajtó mögé lapult, immár erősen verejtékezve. Joel körülbelül öt perccel azelőtt mehetett el. Ha gyorsan futott, ennyi idő alatt talán oda is ért Bragghez. De az teljességgel lehetetlen, hogy már vissza is ért volna, akár egyedül, akár a rendőrfőkapitánnyal együtt, de nekik különben is kopogniuk kellene. Francesca remegni kezdett, mikor meghallotta a padló reccsenését.
Valaki belépett a házba. Valaki volt az előtérben. Valaki, aki nem jelentette be az érkezését. Valaki, akinek kulcsa volt. Újabb halk lépéseket hallott. Francesca kis híján elájult. Mégis tudnia kellett, ki jött be. Úgy gondolta, hogy az illető elhaladt az étkező ajtaja előtt, de ebben nem volt biztos. Immár négykézlábra ereszkedve kukucskált ki a konyhaajtó mögül, át az étkezőn. Épp jókor, mert így egy pillanatra láthatta egy férfi sziluettjét, aki akkor ment keresztül az előtéren. Francesca gyorsan visszahúzódott a rejtekhelyére. Hallotta, ahogy a férfi megáll. Aztán egy nagyon halk, alig észlelhető káromkodás következett, majd néma csend. Francesca úgy képzelte, hogy a férfi meglátta a holttestet, ez késztette megállásra és szitkozódásra. Vajon most is a halottat figyeli? Aztán fürge lépteket hallott visszafelé sietni. Francesca nem mert újra kilesni az ajtó mögül, bármennyire is szeretett volna. A lélegzetét is visszafojtotta, nehogy a férfi megérezze a jelenlétét, irányt változtasson és felfedezze Francescát a másik helyiségben rejtőzködni. Kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó. Francesca gyorsan felállt, lüktető halántékkal odafutott az étkező ablakához, és félrehúzta a függönyt, hogy kilásson az utcára. Egy feltűnően szép kis bricska indult el a járda mellől, benne egyetlen emberrel. A férfi túl messze volt, nem láthatta az arcát. Francesca a döbbenettől dermedten állt egy helyben. Ki az ördög lehetett az, aki az imént besétált Georgette de Labouche házába, hogy megnézze a szerető holttestét? Ki tesz ilyesmit, és aztán egyetlen szó nélkül távozik? Mi a csoda folyik itt? Francesca gyorsan visszament a szalonba, már nem annyira félve, mint inkább töprengve. Miért nem kiáltott a férfi segítségért? Miért nem hívta Georgette-et? Vajon számított arra, hogy a földön, holtan találja Pault? Vagy csak igen jól leplezte a meglepettségét? Francesca előbb a halott férfira, aztán a kandallón lévő órára pillantott. Negyed egy volt. Ha Bragg otthon volt, bármelyik percben megérkezhetett. Francesca mély levegőt vett. Egyre csak a holttestet nézte. Persze nem volna szabad hozzáérnie semmihez, de most, hogy a veszély elmúlt, ismét töprengeni kezdett. Elfelejtette megkérdezni Georgette-től, hol lakott Paul. Vajon a férfi életét valóban teljesen kitöltötték a gyerekei, a felesége, a golfozás, a klubja és a szeretője? Nyilvánvaló, hogy voltak ellenségei. Ezek mind nagyon fontos, ha nem döntő kérdések voltak. Tudta, hogy érintetlenül kellene hagynia a holttestet, de mégis lassan közeledett felé. Nos, a pokolba! Ez az ő első ügye, amit feltett szándéka megoldani, mégpedig egyedül. Óvatosan odanyúlt, és széjjelebb húzta a férfi zakóját. A nadrágzsebe kidudorodott. Egy levéltárca. Abból talán megtudhat valamit. A tárcáért nyúlt, de csak úgy érhette el, ha belelépett a padlón száradó vértócsába. Bragg rendkívül okos ember, semmi nem kerüli el a figyelmét. Francesca nem szerette volna, ha a férfi vérfoltot talál a cipőjén. Nyújtózkodott, hogy elérje a halott zsebét. Nem volt könnyű
megőriznie az egyensúlyát és a cipője orrát a vértócsa szélén kívül tartani. Francesca nagy nehezen mégis elérte a nadrágzseb szélét, két ujját belecsúsztatta a mélyedésbe. Verejtékezett, és olyan merevnek érezte a testét, mint egy deszka. Ujjai hegye között érezte a férfi bőrből készült levéltárcájának kemény szélét. Győzelem, gondolta Francesca, és még tovább nyújtózkodott, hogy ki is tudja húzni a tárcát a zsebből. Amikor ez sikerült, elmosolyodott, de máris azt kellett látnia, hogy a tárca kicsúszik az ujjai közül, bele a vértócsába. - A pokolba! Francesca megijedt, majd elcsodálkozott, milyen hangosnak tűnt a szitkozódása a halott férfi jelenlétében. Nagyot nyelt, felvette a tárcát, felállt, körülnézett - nem látott semmit, amivel letörölhette volna a vért - és felsóhajtott. Kinyitotta, meglehetősen sok készpénz volt benne, de Francesca ezzel nem törődött. Több névjegy került a kezébe. Ezek közül az elsőn ez állt: Mr. Paul Randall Keleti Ötvenhetedik utca 89. New York City Francesca szerette volna eltenni a névjegyet, de inkább megjegyezte az adatokat. Aztán végignézte az összes többit, és az utolsó láttán igencsak meglepődött. Ez állt rajta: Calder Hart elnök Hart Industries & Shipping Co. Bridge Street 1. New York City Tollal odafirkantva még egy cím állt a kártyán, amit Francesca csak nehezen tudott kiolvasni, ötödik sugárút 973 vagy 978 szerepelt rajta. Francesca álmélkodva vizsgálgatta Calder Hart névjegyét, mintha jelentősége lenne annak, hogy a halott férfi tárcájában találta. Holott valószínűleg nem jelentett semmi többet, mint hogy Paul Randall és Calder Hart legalább egyszer találkoztak életükben. Vajon üzleti kapcsolatban álltak egymással? Esetleg barátok voltak? Francesca hallotta, hogy ismét nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó, aztán azt is, amint több ember lépései közeledtek felé az előtéren át. Gondolkodás nélkül becsúsztatta Calder Hart névjegyét a kosztümkabátja alá, a blúzába, aztán gyorsan visszatette Paul Randall levéltárcáját a nadrágzsebébe, ahonnan kivette, és közben azt kívánta, bárcsak sosem tudódna ki, hogy cselekedetével akadályozta a nyomozást. Bragg egyszer már megvádolta ezzel. Aztán lélegzet-visszafojtva távolabb lépett a holttesttől, és amint ránézett az ajtóra, a rendőrfőnök berontott a szobába.
Bragg meglátta Francescát, aztán a holttestet, és megtorpant. Az arcán düh és beletörődés mulatságos keveréke tükröződött. Nem, ez egyáltalán nem komikus - gondolta Francesca idegesen. - Ott a hulla! - mondta Joel vidáman, és Bragget megkerülve Francesca és a halott férfi között állt meg. Rámutatott a holttestre. - Hidegebb, mint a jégcsap! - vigyorgott. Peter, Bragg tagbaszakadt mindenese a munkaadója mögött állt - inkább látszott testőrnek, mint inasnak. A közel két méter magas férfi legalább száz kilót nyomhatott, csupa izom volt. Francesca már korábban rájött, hogy Peter sokféle feladatot lát el. A tekintetük összetalálkozott. - Meg tudom magyarázni - hadarta el Francesca. Bragg álla megfeszült. Szigorúan nézett a lányra, nagyon szigorúan. - Az jó lesz - felelte. - Nem kételkedem benne.
Negyedik fejezet Francesca úgy érezte, képtelen a tekintetét levenni Braggről. - Nagyon várom, Francesca! - mondta halkan a rendőrfőkapitány, és már a hanghordozása is fenyegetőnek tűnt. - Várom az elfogadható magyarázatot. Hogy került ide, ebbe a házba, ennek a holttestnek a közelébe? - végre levette villámló tekintetét a lányról, és Paul Randallre nézett. - Ahogy elnézem, nemrég ölték meg. - A magyarázat meglehetősen egyszerű, és felettébb elfogadható is! - vágta rá Francesca, miközben úgy érezte, hogy a szalonban elviselhetetlenül meleg van. Jól jött volna egy kis friss levegő. Bragg ridegsége fenyegető volt. A férfi, mintha nem is hallotta volna az elmondottakat, Peter felé fordult. - Kerítsen egy járőrt, telefonáljon be a főkapitányságra, legalább egy nyomozó azonnal jöjjön a helyszínre. És Kennedy várjon kint, az előtérben! - sorolta el Peternek a teendőket valamivel élesebb hangon, a hatalmas ember pedig bólintott, és elindult, nyomában a kelletlen Joellel. Miközben Bragg beszélt, Francesca diszkréten hátrébb húzódott. A rendőrfőkapitány szemmel láthatóan dühös volt, de a lány tisztában volt azzal, hogy mérge nem annak szólt, hogy egy gyilkosság felderítése miatt kiugrasztották az ágyából, hanem inkább annak, hogy őt találta ott az áldozattal. Olyan érzés volt, mint amikor közeleg a vihar, és már semmit sem tehetünk ellene. Vajon Bragg aggódik érte, vagy pusztán csak idegesíti? A férfi sötét pillantást vetett Francescára, aztán odament az áldozathoz, leguggolt mellette, és megnézte a sebet a fején. - Várom, Francesca! - ismételte meg úgy, hogy föl sem nézett. - Jól van! - a lány ösztönösen széttárta a karjait. - Éppen távoztam a Tetőkertből, amikor egy nő a kezembe nyomott egy cédulát, rajta néhány sorral, melyben kétségbeesetten kérte a segítségemet. A szüleimmel voltam, ezért csak otthon tudtam elolvasni. A hölgyet Georgette de Labouche-nak hívják, ez az ő otthona. Nem mondta meg, mit akar, de a kártya hátoldalán az állt, hogy még ma keressem fel. Bragg könnyedén kivette Randall levéltárcáját a nadrágzsebéből, felállt, és megnézte, mi van benne. - Tehát kiszökött a szülei házából éjféltájt csak azért, hogy találkozzon egy idegennel, aki néhány sorban erre kérte önt? - Közben a kezében lévő fehér névjegyeket nézegette. Az arckifejezése egy rövid időre megváltozott, de Francesca nem tudta megfejteni, mit jelenthet a borostyánszínű szempárban felcsillanó fény. - Rettenetesen kétségbe volt esve, Bragg! - felelte idegesen. - Hogyan is utasíthattam volna vissza? A férfi felé fordult. - Nagyon egyszerűen. Az meg sem fordult a fejében, hogy ez valamiféle trükk vagy csapda is lehet? És hol van Miss Labouche?
- Fenn, az emeleten. És természetesen annak lehetőségét is mérlegeltem, bár nem tartottam valószínűnek, hogy ez egy csapda is lehet. - Hozzányúlt bármihez, Francesca? - kérdezte, miközben megfordította a tárcát. Francesca azt kívánta, bárcsak a férfi ne venné észre a vérfoltokat. - Nem. - És érezte, hogy lángvörös lett az arca. - Vér van a cipőjén. És vér van a levéltárcán is. - Bragg megőrizte a nyugalmát, de a tekintete szúrós volt. Francesca elfintorodott, nem tudta, mitévő legyen, mit feleljen. Nem szívesen hazudott, de azt se szerette, ha ilyen élesen kérdőre vonják. A rendőrfőkapitány türelmesen várt. - Igen! - fakadt ki Francesca. - Természetesen belenéztem a tárcájába! - Vajon el kéne mondania azt is, hogy Calder Hart névjegyét kivette? De hiszen ezen a szálon tud majd elindulni! - Bűnügy felderítésébe beleavatkozni bűncselekmény! - válaszolta Bragg nyomatékosan. - Tudom, és elnézést kérek, de miután bejött ide valaki, nem tudtam megállni! - Bejött valaki? - kérdezte Bragg élesen. Francesca bólintott. - Nem sokkal az után, hogy Joel elment, valaki bejött a házba. Egy férfi. Nem tudtam jól megnézni, mert elbújtam a konyhában, ahová azért mentem, hogy meggyőződjek arról, be van-e zárva a hátsó ajtó. De annyi bizonyos, hogy átment az előtéren, látta a holttestet, egyetlen szitkozódást leszámítva egy szót sem szólt, majd távozott. Ennyi történt. - Francesca mindezt egy szuszra hadarta el. - Szent isten! - felelte Bragg. A kanapé előtti alacsony asztalra dobta a tárcát, és odament Francescához, egyenesen a szemébe nézett. - És ha a gyilkos volt az? Jézusom, Francesca, miért kell örökké veszélybe sodornia magát? Soha nem tanul? A lány szeme elkerekedett. Bragg közelsége csak fokozta a szorongását és a feszültségét. De önt ez úgysem érdekli - csúszott ki a száján, és máris nagyon szerette volna, ha visszavonhatná, amit mondott. - Micsoda? - meredt rá Bragg. - Már hogyne érdekelne! Ön a barátom, és a legkevésbé sem óhajtok a temetésére menni! - Az utolsó mondatot egyre hangosabban mondta, a végén már majdnem kiabált. - Otthagyom egy orgiaszámba menő látványosság kellős közepén, ami már önmagában is elég megrázkódtatás egy estére, és maga mit tesz? Felbukkan egy idegen házában, ahol megöltek egy embert! Francesca, egyszer egy szegény embert az őrületbe fog kergetni azzal, hogy folyton aggódnia kell majd ön miatt! Francescának egyre csak az járt a fejében, hogy Bragg lemondta a másnapi kirándulásukat. Fölvonta a szemöldökét. - Nos, legalább abban biztos lehet, hogy nem ön lesz az a szegény ember. A férfi hunyorgott. - Tessék? - Semmi - motyogta Francesca, és elfordult.
De Bragg megragadta a karját. - Nem, tudni szeretném, mit jelent az a megjegyzés! Mégpedig most azonnal! Francesca ránézett. - Rendőrfőnök úr! Ön durván bánik velem! Bragg elengedte a lány karját. - Elnézést kérek! De én úgy véltem, visszatér a hétköznapi életbe, miután a gyermekrablási ügy lezárult. - A fejét csóválta. - Már látom, hogy tévedtem. Francesca halkan felelt: - Ennél jobban kellene ismernie engem, Bragg. - A férfi csak nézett rá. Aztán hozzátette: Ön is tud ám bosszantó lenni. A férfi szeme elkerekedett. - Bosszantó tudok lenni? - Igen. - Hogy értsem ezt? - Bragg karba fonta a kezét széles mellkasán. - Nos, ha valaki egy bizonyos esemény köré szervezi az egész napját, és azt elég kurtánfurcsán lemondják, akkor meglehetősen bosszús lesz. Vagy nem ért velem egyet? Negédesen, bájos mosollyal mondta mindezt. Bragg Francesca derekára tette a kezét. - Értem. Most már értem, miért ilyen indulatos. Azért haragszik, mert nem tudom elvinni holnap kirándulni. Ez amolyan női sértődöttség. Elmosolyodott. - Már más terveim vannak. És nem létezik semmiféle női sértődöttség. - Könyvtár? - találgatott Bragg. - Tanulni fog? Készül a vizsgáira? A férfi bölcsen nem feszegette tovább a női sértődöttség kérdését. Francesca ekkor elpirult. Csak Connie és Evan tudta, hogy titokban főiskolára jár, és amikor Bragg majdnem leleplezte, ő azt mondta neki, hogy csak teszteli a tudását azokból a tárgyakból, melyeket tanulmányoz. Vannak más udvarlóim is - lódította. - Francesca, elég! Sajnálom, hogy nem érti meg, mekkora nyomás alatt állok főkapitányi tisztemben. Megígérem, hogy egyszer sort fogok keríteni arra a kirándulásra is. - Még egyszer ránézett Francescára, aztán ismét a holttestre fordította minden figyelmét. Mintha megfeszült volna a válla. Egyszer sort fogok keríteni arra a kirándulásra is? Francesca nem hitte. Ennyire félreértette volna Bragg szándékait? Nem úgy tűnt, mintha bármiféle érdeklődést is tanúsítana iránta. Nem úgy tűnt, mintha a férfi udvarolni szándékozna neki, sem most, sem holnap, sem máskor. Nem szabad csalódottnak lennem - gondolta Francesca, és elfordult. Meg kell oldanom egy ügyet, egy fontos ügyet, az első ügyemet, ami egy gyilkosság. - Mit vett ki a levéltárcából? - kérdezte most Bragg kissé zordan. Ekkor már körüljárta a szobát, és mindent megnézett. - Semmit - hazudta Francesca. Elfojtotta a csalódottságát. Természetesen szólnia kellene Calder Hart névjegyéről, de talán megtudhat valamit Harttól, ami elvezetheti az ügy megoldásához Bragg segítsége nélkül is. Mit számít, hogy korábban eljátszott a gondolattal, talán együtt fogják megoldani ezt az ügyet.
- Pontosan mi történt, amikor megérkezett ide? - kérdezte a rendőrfőkapitány, miközben átvizsgált minden ülőalkalmatosságot és benézett a párnák alá. Francesca távolabb ment a férfitól és a holttesttől, és leült egy székre. - Mit keres? - Nem tehetett róla, kíváncsi volt. - A gyilkos sokszor hagy maga után bűnjelet, és emberölés esetén a bűnjel gyakran a gyilkossághoz használt fegyver. - Bragg odament egy asztalhoz, melyen rengeteg fénykép és mindenféle apróság hevert. - Nem lennék meglepve, ha a gyilkos fegyvert valahol a háztól néhány száz méteres körzetben találnánk meg. Francesca azonnal tárolta ezt az érdekes információt. - Kérem, mondja el, mi történt, miután ideérkezett! - Bragg ekkor a szoba sarkaiba és az egyetlen ablak földig érő függönyei mögé nézett be. - Miss de Labouche meglehetősen zaklatott volt, amikor megérkeztem - felelte, miközben nagyon szeretett volna segíteni a férfinak megkeresni a fegyvert. - Nem örült annak, hogy magammal hoztam Joelt - tette hozzá. Bragg csípőre tett kézzel nézett a lányra. - És mégis hogy került a kis briganti a helyszínre? - Joel már jó útra tért, Bragg! - Francesca arra utalt, hogy a férfi azért nevezte brigantinak Joelt, mert a gyermek zsebtolvajokat szokás volt így nevezni. Felhorkant. - Tehát csak úgy felbukkant itt? - Én kerestem meg. Féltem egyedül mászkálni a városban. Bragg rámosolygott Francescára. Amolyan „én megmondtam”-mosoly volt ez. - Miss de Labouche megmutatta nekem a holttestet, amint megérkeztem, aztán arra kért, segítsek neki elrejteni - folytatta Francesca ártatlan tekintettel, miközben tudni vélte, milyen reakciót vált majd ki drámai közlése. - Micsoda? - kiáltott fel Bragg. - Jézusom! A nő odafent van? - Már indult is az ajtó felé. - Nem ő a gyilkos, Bragg! - Francesca felállt. - Randall a szeretője volt, ezért attól félt, hogy majd azt fogják hinni, ő ölte meg, ezért akarta mindenáron eltüntetni a holttestet. - És ön hisz neki? Francesca, maga túlságosan naiv. - A fürdőkádban volt, amikor hallotta a lövést eldördülni! Hozzátenném, erotikus játékszerekkel. Ennek hallatán Bragg megtorpant. A lányra nézett, ő meg vissza, rá. Francesca visszafojtotta a lélegzetét. - Én csak pontosan elismétlem, amit ő mondott nekem. - Értem - a férfi mintha kissé elpirult volna. Aztán azt kérdezte: - Van valami fogalma arról, amiről beszél? Francesca a fejét ingatta. - Nincs. Csak annyit mondott, hogy ezek a játékok nem gumikacsák. Bragg csak nézett, szigorú tekintettel. Francesca az emeleti fürdőkádra gondolt, és a játékszerekre, melyek valószínűleg még mindig ott hevernek, azok a valamik, amik fokozzák a gazdájuk gyönyörét. Nagyot nyelt. Ön tudja, mik is ezek? - csúszott ki a száján a kérdés.
- Igen. Ideje beszélnem a nővel - ezzel kiment a szalonból. Francesca futott utána. - A gyilkosság ma este hét óra körül történt - tudatta Bragg széles vállával. A lépcső aljánál a férfi visszanézett. - Tehát ön már kikérdezte a gyanúsítottat? - Én tanúnak tekintem - mondott ellent. - Ön nem rendőr - szögezte le Bragg. - Nem a maga dolga ennek vagy annak tekinteni a hölgyet. Komolyan mondom, Francesca! - figyelmeztette. - Ez nem a maga ügye. Francesca azon gondolkodott, vajon hányszor fogja még megsérteni az érzéseit a férfi egyetlen este leforgása alatt. - Segítettem önnek megoldani a gyermekrablási ügyet - mondta nem túl határozottan. - Ön is elismerte. - Igen, segített. És ezért örökké hálás leszek önnek. De Francesca, komolyan mondom, nem fog segíteni nekem megoldani a Randall-gyilkosságot! Nem! - Bragg szeme szikrákat szórt. - Ha szükséges, lakat alatt fogom tartani a saját szobájában! Francesca karba fonta a kezét, és nem szólt semmit. - Tehát? - kérdezte Bragg. A lány nem tudott mosolyt erőltetni az arcára. - Miss de La-bouche az ügyfelem - felelte. Ami nem egészen fedte az igazságot, mert hivatalosan még nem állapodtak meg. De Francesca biztosra vette, hogy megtalálták a közös hangot. Azonkívül Miss de Labouche kétségkívül meg akarja majd őt tartani magánnyomozóként, ha ingyenesen ajánlja fel neki a szolgálatait. Francesca érezte, hogy felszökik a vérnyomása attól, amit Bragg mondott. A rendőrfőkapitány egyetlen szó nélkül ment fel a lépcsőn a lány előtt. Francesca követte. A lépcsőfordulóban a férfi megpördült, és így összeütköztek. - Menjen le a földszintre! - szólt rá erélyesen. Francesca nem igazán akart ellenkezni. - Rendben van. De nem kellene ilyen undoknak lennie velem. Erre Bragg így válaszolt: - Megőszültem a két hét alatt, amióta először találkoztunk. Francesca elmosolyodott. Furcsa módon ez tetszett neki. Aztán hallotta, amint Bragg Miss de Labouche-t szólongatja. Csak egyetlen hálószoba volt az emeleten, ami korántsem volt szokatlan, mert ez is láthatóan olyan ház volt, amit később több lakásra osztottak. Senki nem válaszolt. Miközben Bragg belökte a hálószoba ajtaját, Francesca benézett a fürdőszobába. Mindenütt a sietve félbeszakított fürdés jeleit lehetett látni: egy asztalkán kinyitott üveg pezsgő és két pohár hevert, az egyik félig tele, egy törülköző a padlóra ejtve feküdt, a gyertyák csonkig leégtek. A fürdőhelyiség kicsi volt ugyan, de halvány rózsaszínre festett falával mégis meglehetősen kellemesnek tűnt. Az egyik sarokban tarka paraván állt, a falifogasokon csipkés köntösök lógtak. A vécé nem itt, hanem egy külön fülkében állt.
Francesca lefelé nézett. Az aranyozott, karom formájú lábakon álló porcelán fürdőkádban maradt csekély fürdővíz tetején egy meghatározhatatlan színű műanyag tárgy lebegett. Alakja azonban egyáltalán nem volt meghatározhatatlan, nem lehetett nem észrevenni, hogy mit volt hivatott utánozni. Ahogy Francesca a tárgyat figyelte, hirtelen melege lett. Te jó ég! Már mindent értett. - Nincs itt, és van egy hátsó lépcső, ami a konyhába vezet. A hölgy elment - mondta Bragg komoran, a fürdőszoba küszöbén állva. - Ó! - Francesca sietve hátrált kifelé, és eközben súrolta a férfi testét. Tehát ez lehet az a bizonyos erotikus játékszer. Francesca nem tudta túltenni magát a látottakon. Zaklatott volt. - Jézusom! - mondta ekkor a férfi, már a fürdőszobán kintről. Francesca nem tudott Bragg szemébe nézni. - Nos, ahhoz nem fér kétség, hogy fürdött. - Ami nem jelenti azt, hogy nem ölhette meg a szeretőjét - jelentette ki a rendőrfőkapitány meglehetősen zordan. Francesca továbbra sem nézett a férfi szemébe, inkább bekukucskált a hálószobába, melynek vörös falain számos kínai festmény lógott, továbbá aranysárga bársonyfüggönyök és egy keleti paraván. A gondosan bevetett hatalmas ágy - melyre szintén vörös takarót terítettek - uralta a szobát. A hálószobából kilépve Francesca egy pillantást vetett a hátsó lejáratra. A sötétben, félelmében nem vette észre, hogy a konyhából lépcső vezet az emeletre. - A fürdőkádban volt, Bragg! Pontosan úgy, ahogy mondta! - erősködött tovább. A férfi felsóhajtott, és Francesca vállára tette a kezét, úgy terelte lefelé a hátsó lépcsőn. Hangok hallatszottak lentről, a lakás bejárata felől. - Francesca, maga olyan fiatal. És jóindulatú. Az is lehet, hogy a hölgy a szeretője meggyilkolása után fürdött csak meg. A rendőrfőkapitány volt az egyik legokosabb ember, akit Francesca ismert, egyben kiváló megfigyelő is. Biztosan látta a fürdővízen lebegő műanyag tárgyat. - A játékával fürdött együtt, Bragg! - nyomatékosította mondandóját. Leértek a konyhába. Francesca épp a lámpát gyújtotta meg, amikor Bragg megismételte: Mint mondtam, az is lehet, hogy Randall megölése után fürdött. A lány végre megértette, mire is gondol. - De ez undorító! - Igen, az. - Bragg otthagyta Francescát a konyhában, és az étkezőn át az előtérbe ment. Francesca nagyon igyekezett összeszedni magát. Futott a férfi után, és amikor utolérte, Bragg éppen azt mondta két járőrnek, hogy azonnal zárják le a területet. Két másik rendőr is várta az utasításait. - Véleményem szerint a gyilkosságot egy kis fegyverrel, női pisztollyal vagy revolverrel követték el. Azonnal kezdjék el keresni a tárgyat. A házban, a kertben, ha kell, az egész háztömbben. Még ma éjjel kerítsék elő a fegyvert! Az első két rendőr sietve, komoly és elszánt arckifejezéssel távozott.
Francesca utánuk nézett. Megfeledkezett róla, de ha Bragg háromszáz rendőrt lefokozott, jókora káosz lehet most a rendőrségen, és bizonyára mindannyian tartanak a rendőrfőkapitánytól. Ezután a másik két rendőrre nézett, akik Bragg előtt álltak mozdulatlanul, parancsra várva. Nem látszottak jókedvűnek. De nyilvánvalóan az égő karikán is átugranának, ha Bragg erre utasítaná őket. Két civil ruhás nyomozó lépett be a bejárati ajtón. Az egyiket Francesca már ismerte: a nagy pocakos, széles oldalszakállas Murphy felügyelőt. - A holttest a szalonban van - mondta Bragg. - De meg kell találnunk a ház úrnőjét, Miss Georgette de Labouche-t is. Ne tartóztassák le, hanem hozzák be a központba, hogy én magam kérdezhessem ki. Francesca, kérem, adjon személyleírást Miss de Labouche-ról. - Bragg! - kezdett tiltakozni Francesca. Murphy csak ekkor vette észre őt, és kissé elcsodálkozott. A rendőrfőkapitány megismételte: - Adjon személyleírást Miss de Labouche-ról, legyen szíves! Az idő most rendkívül fontos tényező! Francesca szinte bizonyos volt abban, hogy nem Georgette ölte meg Paul Randallt. Belekezdett: - Körülbelül harmincéves, molett, csinos hölgy, a haja göndör és vörös, a szeme barna. Kék kosztüm volt rajta, melynek felső része eléggé kacér. Nagy, csepp formájú akvamarin fülbevalót és egy jókora, pillangó formájú akvamarin melltűt viselt. Mindkét kezén több gyűrű volt, melyek közül az egyik talán gránátköves, ezüstfoglalatban. - Köszönöm! - mondta Bragg, majd Murphyhez fordult: - Nem juthatott messzire. Kerestesse! Hozzák be az irodámba, még mielőtt a nap felkel! Először a szomszédokkal beszéljenek. Valaki talán látta elmenni, és azt is meg kell tudnunk, mikor érkezett meg Randall. - Igen, uram! - felelte Murphy, majd elhagyta a házat. A hangját hallva Francesca azon csodálkozott, hogy nem szalutált. - Szeretném látni az áldozatot - mondta a másik nyomozó. - Tessék! - mutatott a megfelelő irányba Bragg. A nyomozó otthagyta őket, bement a szalonba. Lovak dobogása hallatszott be a macskaköves utcáról. Francesca kocsikerekek zaját is hallotta. Arrébb ment, és kinézett a bejárat melletti ablakon. Egy rendőrségi kocsi érkezett, egyenruhások ugráltak ki belőle. Egyikük már elkezdte a kordont építeni a ház sarkánál, míg egy másik éppen a ház előtt tette ugyanezt. Az utca túloldalán lévő házak többségének ablaka világos lett, és a lakásokban mozgolódás támadt. Egy ablak ki is nyílt. - Mi folyik itt? - kiáltotta egy férfi. - Peter! - szólt Bragg. Francesca megfordult, és meglepetten látta, hogy a nagy ember kilép a lépcső alól, a sötétből. Addig észre sem vette, hogy a férfi is ott van. Peter egyik keze Joel Kennedy keskeny vállán pihent. Joel először mérgesen, aztán könyörögve nézett a lányra. - Ezt a jelbeszédet nem lehetett nem érteni: Joel a lehető leghamarabb, de még annál is előbb távol akart kerülni a rendőröktől. Francesca biztatóan mosolygott rá.
A kisfiú a homlokát ráncolva morogta: - Francba a zsarukkal! - Kérem, vigye haza Miss Cahillt, és ügyeljen arra, hogy valóban haza is menjen! - Bragg nem törődött Joel megjegyzésével, - A fiú is mehet! - a rendőrfőkapitány a lányra nézett, és a tekintetük egy kis időre összetalálkozott. Francesca megdöbbent. Nem akart elmenni. Így nem, hogy Georgette elszökött, hogy a gyilkos fegyvert még meg sem találták, hogy Bragg rövidesen meg fogja beszélni az ügyet Murphyvel és a másik nyomozóval. És a szomszédok? Hallani akarja, hogy mit mondanak! Ez az ő ügye! Mégis ki akarják rekeszteni belőle. - Jó éjszakát, Francesca! - köszönt el Bragg határozottan. A lány egy pillanatig még némán bámult rá. Aztán bólintott, mert rájött, hogy nincs más választása, mint elmenni, a férfi nem hagyott más megoldást. Sebaj, holnap egy új nap kezdődik, tele izgalmas lehetőségekkel. - Jó éjszakát, Bragg! - duruzsolta. Ahogy elindult Peter nyomában az ajtó felé, a férfi még utánaszólt: - Francesca! A lány megállt, ártatlan ábrázattal nézett a rendőrfőkapitányra. - Ha az ügyfele kapcsolatba lép önnel, bízom benne, hogy azonnal értesít engem - mondta. Francescának sikerült még egy bájos mosolyt varázsolnia az arcára. - Természetesen felelte. - Komolyan mondom! - figyelmeztette Bragg. - Akárcsak én.
Ötödik fejezet 1902. február 1., szombat, délelőtt 10 óra Francescának rögtön ébredés után eszébe jutott, hogy megvan a legelső ügye, és annyi a tennivalója, hogy azt valószínűleg lehetetlen egy nap alatt elvégezni. Máris számtalan kérdés merült fel éber agyában. Megtalálták-e Georgette de Labouche-t? Milyen kapcsolatban állt Calder Hart az elhunyttal? Látott vagy hallott-e valamelyik szomszéd bármit is? És ki gyűlölte Paul Randallt annyira, hogy a halálát akarta volna? Francesca eltökélte, hogy megoldja ezt a gyilkossági ügyet, és ily módon egyszer s mindenkorra bebizonyítja Braggnek, mennyire felbecsülhetetlen is ő. Kinyitotta a szemét, és elképzelte, hogy körülbelül egy hét múlva a férfi majd újra megköszöni neki a nélkülözhetetlen közreműködését, és talán még azt is bevallja, hogy Francesca nélkül nem tudta volna kinyomozni az ügyet. Elmosolyodott. De nem Bragg mosolygott vissza rá az ágy végénél állva. A nővére, Connie állt ott, csodaszép rózsaszín és krémszínű csíkos kosztümjében, sugárzóan és derűsen mosolyogva. - Jó reggelt, álomszuszék! Csak valami szép álom varázsolhatott ilyen mosolyt az arcodra! Francesca egy nagy és nem túl elegáns ásítás kíséretében ült föl. - Úgy van. - Hadd találgassak! Talán a mi fess új rendőrfőnökünk? - incselkedett Connie. Francesca észhez tért. Van egy kis bökkenő: ő nem rendőr, és Rick Bragg eltökélte, hogy kirekeszti őt a nyomozásból. Mintha nem is dolgoztak volna együtt a gyermekrablás felderítésében. Meg kell találni a módját, hogy nagyon diszkréten nyomozzon tovább. Egészen addig, amíg a férfi rá nem jön, hogy ő nélkülözhetetlen. - Hogy kerülsz ide, és hány óra van? - Francesca félrehajtotta a vastag, puha takarót, és közben kinézett a nem egészen; összehúzott függönyök között. A nap már magasan járt. Elaludt. - Elmúlt tíz óra, és bevallom, meg vagyok döbbenve, hogy az ágyban heverészve talállak. Ilyet csupán a veled egykorú hajadonok szoktak tenni. - Connie karba tett kézzel mosolyodott el megint. - Hosszú este volt - vallotta be Francesca. A nővérével nagyon közel álltak egymáshoz, ezért örült annak, hogy ébredéskor ő várta az ágyánál. Talán azzal magyarázható a jó kapcsolatuk, hogy köztük soha nem volt testvérrivalizálás, mivel külsőre ugyan szinte a megszólalásig hasonlítottak, a természetük nagyon különböző volt. Miközben Francesca a reformer és a kékharisnya szerepét töltötte be a családban, Connie vitathatatlanul remek vendéglátó, elegáns feleség és két tündéri kislány gondoskodó édesanyja volt. Nagylány korukban Francesca tanulással töltötte az idejét, Connie pedig zsúrokra járt Juliával, miközben ő arra törekedett, hogy elhárítsa az udvarlókat, a nővére már azt megelőzően is
bátorította a közeledő férfiakat, hogy bevezették volna a társaságba. Francesca titokban mindig tudta, hogy addig fogja halogatni a férjhez menést, ameddig csak lehet, Connie pedig nyíltan ábrándozott arról, hogy egyszer majd feleség lehet, és azt kívánta, bárcsak megtörténne, amint eléri a megfelelő kort. Tizenhét éves volt, amikor Neil Montrose-t megismerte, és egy évvel később össze is házasodtak. Connie még most is csak huszonkettő volt. - Úgy látom, valóban nagyon hosszú este lehetett - mondta a nővére. - Hajnalig fenn maradtál tanulni? Francesca mosolygott, miközben felállt, és egy kissé didergett halványkék selyem hálóingében. - Nem. Megvan az első ügyem, Con! - Visszafogta a hangerejét, de az izgatottságát sem elfojtani, sem elrejteni nem tudta. - Az első micsodád? - kérdezte a nővére felvont szemöldökkel. - Az első ügyem. - Mivel Connie nem értette, Francesca hozzátette: - Mint bűnügyi nyomozó. Nem emlékszel, Con? A lány csak pislogott. - Micsoda? Francesca alig hitte, hogy a nővére nem érti, amit mond. Már nyúlt is a táskájáért. Adott egyet Connie-nak a névjegykártyáiból. - Nem mutattam neked? Csütörtökön hoztam el a Tiffany’stól. - Connie-nak kellett volna az elsőnek lennie, akinek megmutatja a névjegyét, persze csak rögtön Bragg után. Ez állt rajta: Francesca Cahill Különleges bűnügyek felderítője New York, Ötödik sugárút 810. Mindenféle ügyet vállal. Jelentéktelen ügy nincs. Connie szörnyülködött: - Szent ég! Amikor azt mondtam, nyomozónak kellene állnod, csak tréfáltam, Francesca. Mi lesz a tanulással? - Connie szemmel láthatóan megriadt. Égszínkék szeme óriásira kerekedett. Francesca pislogott, visszavette a névjegyét, és elrakta a többi közé. - A tanulmányaim nem fogják megsínyleni, erről biztosíthatlak. - Hogy érted, hogy megvan az első ügyed? És mi az? - kérdezte idegesen, aztán hozzátette: - A mama megöl bennünket, ha ezt megtudja! - A mama nem fogja megtudni - felelte Francesca még halkabban, hangja egyben figyelmeztetés is akart lenni. Connie fejcsóválva nézett a húgára. - Ezt nem lehet sokáig eltitkolni a mama elől. Mindenkiről minden fontosat kiderít, bármit, amit az élete lényeges részének ítél. Connie-nak nagyon is igaza volt. Julia kétségkívül az egyik legélesebb eszű és legnagyobb befolyással bíró nő volt a városban, ismerte az összes helyi vezetőt, a hölgyeket és az urakat
egyaránt. És nem csupán ismerte a városi elitet, de aktív szerepet is játszott szinte minden fontos társadalmi, politikai és jótékonysági eseményen és összejövetelen. Ha úgy akarta, hegyeket tudott megmozgatni. Sőt mi több, ha úgy kívánta, a hegy mindig el is jött hozzá. - Nem tetszik ez nekem - tette hozzá Connie. - Sajnálom, de ne aggódj! Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom neked. Szóval, hogy kerülsz ide szombat reggel? Francescában csak ekkor tudatosult, milyen szokatlan is ez a látogatás. - Neil nincs otthon? - Nagyot dobbant a szíve, miközben ezt kérdezte. Túl korai időpont volt ez ahhoz, hogy a férfi a szeretőjéhez menjen. Francescát még mindig elfogta a döbbenet, valahányszor arra gondolt, hogy a sógora megcsalja a feleségét. Szent isten, a szörnyű lelepleződésig Francesca nem ismert a férfinál nemesebb lelkű úriembert. Minden téren, így férjként is szinte tökéletesnek tartotta őt. Connie másfelé nézett. - De, Neil otthon van. - Olyan halkan válaszolt, hogy alig lehetett hallani. Francesca látta a feszültséget a nővére arcán, és utálta magát, amiért nem árulta el, amit tud. Hiszen teljesen kizárt, hogy tévedett volna. A szó szoros értelmében tetten érte Neilt. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a sógora szeretője Európában készül tölteni az év hátralevő részét. Francesca úgy gondolta, hogy ezzel le is zárul a titkos románc. Vagyis ez az egész szörnyűség egyszerűen elmúlik majd. Néhány nappal korábban Connie kikelt magából, amiért Francesca beleütötte az orrát a nővére magánéletébe. Egyértelműen a tudomására hozta, hogy törődjön a maga dolgával. Sosem látta még a nővérét ilyen dühösnek. Connie azelőtt még egyszer sem beszélt így vele. Nem volt biztos abban, hogy Connie tudja, mi történik körülötte, de nyilvánvalóan sejtette, hogy valami nincs rendben. Francesca ekkor kissé elmosolyodott. - Szóval azért jöttél, hogy együtt reggelizzünk? - Connie odaadó feleség és anya volt, tehát ha a szombat reggelt nem töltötte otthon a kislányával, a hároméves Charlotte-tal és Neillel, az biztos jele volt annak, hogy valami nyomasztja. Connie mosollyal válaszolt. - Arra gondoltam, jó lenne egy kicsit vásárolgatni. Azonkívül Neil egy ebédre hivatalos, Charlotte pedig egy születésnapi zsúrra megy. Francesca csodálkozott. Az a Connie, akit ő ismer, elvinné mindkét kislányát a zsúrra, és elbeszélgetne a többi mamával, csupa fiatal, nemrég férjhez ment, előkelő feleséggel. - Azért jöttem, hogy elmenjünk elköltsünk egy csomó pénzt, megebédeljünk a Sherry’sben vagy a Plaza Hotelben, és pompásan érezzük magunkat! - folytatta Connie továbbra is mosolyogva, de a szeme nem csillogott. Francesca a nővérére nézett. Connie tudta, hogy utál vásárolni, de az arckifejezése és a tekintete ekkor egyértelműen izgatottságról, szomorúságról és talán félelemről árulkodott. Francesca megfogta a nővére kezét. - Jaj, Con! Nem mehetek. Sajnálom! - De miért nem? - kérdezte Connie.
Francesca habozott. - Az ügyem miatt. Ki kell kérdeznem néhány embert. - Paul Randall özvegye volt az első a listáján, Calder Hart a második. Elő kell kerítenie Joelt is, hogy menjen el a Mulberry Streetre, és próbálja meg kideríteni, előrébb jutott-e Bragg az ügyben. - Nyomozással akarod tölteni a napot? - kérdezte Connie némiképp meglepetten. Francesca élénken bólogatott. - De kérlek, ne használd ezt a szót ebben a házban! - A mama a szobájában van. Mint tudod, még legalább két óráig nem jön ki onnan. - Mindig van egy első alkalom. - Kétlem. Jól van. Akkor elkísérlek téged - jelentette ki Connie. - Micsoda? - Francesca azt hitte, rosszul hall. - Elkísérlek téged - ismételte meg mosolyogva. - Tulajdonképpen jó móka lesz. Elhalványult a mosolya. - És el fogja terelni a gondolataimat bizonyos dolgokról. Francesca ránézett. - Neilre gondolsz? - Ez a kérdés akarata ellenére csúszott ki a száján. Connie lesütötte a szemét. - Azt nem mondtam. - Előbb elfordult tőle, majd mégis visszanézett. - Kérlek, Fran! Ígérem, nem avatkozom bele. Csak a kísérőd leszek, ha úgy szeretnéd. Szeretett volna nemet mondani. Nem akarta Connie-t magával vinni, legfőként azért, mert ha valamilyen veszélyes helyzet adódna, ő lenne a felelős a nővére testi épségéért. A közelmúltban még önmagát is épp elég nehéz volt kimenekítenie a veszélyhelyzetekből. Ráadásul nem akarta elárulni a nővérének, hogy gyilkossági ügyben nyomoz. Nem volt kétsége afelől, hogy Connie hisztérikus rohamot kapna már csak a gyilkosság szó hallatán is. Ráadásul mindent azonnal elmondana Neilnek, bármilyen fázisban is van a házasságuk. Talán még Braggnek is szólna. De aztán rögtön az is eszébe jutott, hogy Calder Hart különös érdeklődést tanúsított a nővére iránt. Francesca ezt azonnal észrevette Hart szemében. Még az is elképzelhető, hogy könnyebben be tud jutni a férfihoz, ha nem egyedül megy. Nem szívesen használná fel Connie-t, de vajon mit árthatna ezzel az egyetlen alkalommal? Azonkívül a gyilkos szabadon járkál, és mihamarabb az igazságszolgáltatás kezébe kell kerülnie. - Jól van - felelte Francesca. Közben rájött, hogy a Randall özvegyénél tervezett látogatását el kell halasztania, mert ha Connie oda is elkísérné, a szög azonnal kibújna a zsákból. - De egy feltétellel. Meg kell esküdnöd, hogy bármi derül is ki ma, azt senkinek nem mondod el, Con! Tényleg senkinek, még Neilnek és Braggnek sem! Nővére felemelte a jobb kezét, mintha a balt a Biblián tartaná, és a bíróság előtt tenne esküt. - Esküszöm! - mondta. Francesca mégsem könnyebbült meg. Connie rendkívül elegáns, fekete, négylovas hintója megállt az Ötödik sugárút 973-as számú épületének bejárata előtt, körülbelül tízsaroknyira a Cahill-rezidenciától. - Ez nem lehet az - jelentette ki Francesca.
- Ez itt a kártyán hármas, nem nyolcas. Ennek kell lennie - vetette ellen Connie. Rózsaszín nerckesztyűt viselt, ami egyaránt illett a kosztümjéhez és a kabátjához is. Francesca csodálkozva nézte a hatalmas palotát, mely előtt megálltak. Legalább ötemeletes volt, és a két mellékutca közti szakaszon az egyetlen épület, mely a teleknek legalább a felét elfoglalta. A terület többi része még nem épült be, bár egy helyütt kezdődő építkezés jelei látszottak. A házat most hóval fedett gyep vette körül, és volt még ott egy befagyott tavacska, hátul egy vendégház, továbbá teniszpályák és egy hatalmas istálló. - Ez a ház nagyobb, mint a miénk. Calder Hart ennyire gazdag lenne? - Lehet, hogy tíz gyermeke van - felelte Connie. Kopogott a kocsis fülkéjének ablakán. Clark, legyen szíves a ház elé hajtani! - A múltkor este nem úgy viselkedett, mint egy házasember - jegyezte meg Francesca, de azonnal meg is bánta, hogy ezt mondta, mert eszébe jutott, mit művel Neil. Connie a húgára nézett. - Talán egy percig beszélgetett velünk. Hogy tudsz megállapítani bármit is ilyen rövid idő alatt, ráadásul egy olyan előadás közepette? - Még a visszaemlékezéstől is elpirult. Francesca azon gondolkodott, vajon mit szólna Connie, ha mesélne neki ügyfele erotikus játékszerek és fürdőzés iránti érdeklődéséről. - Szemben veled, én odafigyeltem Mr. Hartra. Őt érdekesebbnek találtam, mint azt a látványosságot, melyről a felettébb vitatható ízlésű Mr. White gondoskodott. Connie még inkább elvörösödött. - Én is odafigyeltem rá. - Szamárság! Nem tudtad levenni a szemed az artistákról. - Ugyan már, Francesca, ne mondj ilyet! - dorgálta a nővére. - Ne haragudj! Calder Hart kifejezésével élve borzongató volt. - Megpaskolta a nővére karját. - Aligha borzongató. Megdöbbentő és botrányos - szögezte le Connie. - Szóval ti Neillel eljöttetek? - tette fel a kérdést Francesca úgy, hogy lehetőleg ne hangozzék tolakodónak. Hintójuk megállt Hart kőpalotája előtt. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy egy életnagyságú, szarvast ábrázoló szobor díszítette a bejáratul szolgáló oszlopos tornácot. - Nos, egy kicsit tovább maradtunk. - Connie álla megfeszült. - Nehezen találtam meg Neilt a tömegben. Francescának nem tetszett, amit hallott. Netán ott lett volna Neil szeretője is? Vagy csak egyszerűen más vendégekkel társalgott? Francesca azt kívánta, bárcsak ez utóbbi történt volna. Connie derűsen mosolygott a húgára, miközben Clark kinyitotta nekik az ajtót. - Nos? Belevágunk, bármi légyen is az, amit keresel? Francesca is mosolyogva szállt ki a hintóból nővére után. A kocsis megfogta a kezét, nehogy elcsússzon. Francesca még a szőrmeszegélyű kabátjában is fázott. - Ez a hideg arra késztet, hogy a Newportban töltött nyarakról ábrándozzak. - Francesca szerette a tengerpartot,
csak olyankor nem kedvelte Newportot, amikor a város legmesterkéltebb és leggazdagabb polgárai oda vonultak vissza pihenni. Az év legvarázslatosabb időszakának a havas tél közepét tartotta, amikor hosszú, magányos sétákat lehetett tenni a| parton, és Newport olyan volt, mint egy szellemváros. Connie már be is kopogott az ajtón. Egy inas azonnal kinyitotta. - Én adjam oda a névjegyemet, vagy te adod a tiédet? - kérdezte a nővére. Francesca épp ekkor nyújtotta át vadonatúj névjegyét az inasnak, amivel megadta a választ. - Kérem, mondja meg Mr. Hartnak, hogy a Cahill-nővérek jöttek látogatóba. Miután az inas elment, mindketten körülnéztek. A fekete-fehér kockás márványpadlójú előcsarnok akkora volt, hogy egy kisebb bált is meg lehetett volna rendezni benne. Francesca még soha nem látott ilyen túlméretezett előcsarnokot. A kupolás mennyezetet freskó díszítette, melynek témája egyértelműen vallásos volt. Emberek, angyalok és talán még ördögök is mind a mennyország felé röpültek. Vagy a pokol felé? Mivel a háttér a kék ég volt, Francesca erősen remélte, hogy a mennyország az. De a férfiak, nők és gyermekek kiáltani látszottak, ami viszont arra utalt, hogy nem kifejezetten kellemes élményben volt részük. Tehát lehet, hogy a téma a világvége, mert a hatás olyan félelmetes volt. Francesca megborzongott. A hatalmas terem mindkét végében fekete márványoszlopok álltak, a távolabbi oszlopok között pedig két életnagyságú női aktszobor pihent. Francesca ámuldozott. A szobrok gyönyörűek voltak, de sem kéz, sem más nem takarta el rajtuk az intim testrészeket. Mindkét nőalak dús idomokkal rendelkezett. Az egyik mintha futott volna, mint akit üldöznek. Hosszú fürtjei gömbölyded csípőjére és telt kebleire omlottak. Az arcán félelem látszott, ahogy tágra nyílt szemmel hátranézett. Francesca elvette tekintetét a szoborról, és csak ekkor látta meg, hogy Connie is éppoly elképedve bámul. Egymásra néztek, és egy szót sem szóltak. Egy idő múlva a nővére halkan azt mondta: - Nézd a festményeket! Francesca addig észre sem vette a szemközti falon függő két hatalmas festményt. Egy rendkívül alaposan kidolgozott, valósághű képet látott, mely egy páncélban, hanyatt fekvő férfit ábrázolt, aki megsebesült, talán haldoklott, és egy ló haladt el mellette, vagy talán még rá is lépett. Francesca a nővérére nézett, és közelebb ment a képhez. - Szent Pál megtérése - olvasta fel suttogva a festmény címét. Nagyon kifejező és hatásos kép volt. Francesca ismét megborzongott. Connie odament hozzá, és halkan azt kérdezte: - Mit gondolsz, ateista? Nem hiszem, hogy az egyház egyetértene egy ilyen képpel. - Nem tudom, ki ez. - mondta Francesca. Erőteljes, magabiztos lépéseket lehetett hallani. - Micsoda kellemes meglepetés! Mindketten gyorsan és egyszerre fordultak meg, mint két kislány, akik valami rosszat tettek. Calder Hart mosolygott. - És mindketten a Caravaggiómat csodálják!
Francesca kezet nyújtott neki. - Üdvözlöm, Mr. Hart. Köszönöm, hogy fogadott minket. Igen, a festményét csodáltuk. - Valóban? - Hart Francesca keze fölé hajolt, és közben nyíltan Connie-t nézte. - A vendégeim többnyire nem tartják eléggé vallásosnak ezt és más műalkotásaimat sem, sőt némelyek botrányosnak és megdöbbentőnek ítélik őket. - Úgy mosolygott, mint akinek ez a kedvére való. - Kissé tiszteletlen - mormogta Connie. - Üdvözlöm, Mr. Hart. - Kérem, szólítson Caldernek. - Miközben Connie keze fölé hajolt, felcsillant a szeme. Önt megdöbbenti? - kérdezte. Connie úgy húzta el a kezét, mintha a férfi túl sokáig fogta volna, pedig nem így volt. Nem döbbent meg, de soha nem tenném ki a falamra - felelte Connie, és meglepte Francescát a szokatlan nyíltságával. - Tehát nem tetszik önnek? - kérdezte Hart. - Nem, nem tetszik. - És ha a férje szeretné megszerezni? Connie Hartra nézett. - Nos, akkor megvehetné, de soha nem engedném, hogy a közös szobák valamelyikében tegye a falra, még kevésbé azt, hogy a házunk bejáratához. - Tehát nem ért egyet velem. Talán szükségem volna némi irányításra, egy olyan hölgytől, mint ön. Connie így felelt: - Nem kötődik senkihez, Mr. Hart? Nincs olyan hölgy, aki ez idő szerint megadná az irányítást, amiről beszélt? - Agglegény vagyok, ha erre irányult a kérdése. Hozzáteszem: megrögzött - felelte mosolyogva. - Milyen kár! - mondta Connie, mintha úgy is gondolná. Francesca tudta, hogy tényleg sajnálja. - Valóban? A hölgyek általában örülni látszanak, amikor megtudják, hogy teljesen szabad vagyok. - Hart mosolya szélesebb, és így meglehetősen ördögi lett. - Az egyedülálló hölgyek - igazította ki Connie. Hart mosolya még szélesebb lett. - De még a rendes feleségek is - felelte nevetve. Connie feszült lett. - Már megbocsásson, de egy rendes feleség érdeklődését ön csak akkor kelthetné fel, ha az illetőnek még hajadon barátnője vagy lánytestvére lenne. Hart Connie-ra nézett. - Az ön köreiben talán. - Látszott rajta, hogy nem hisz neki. Francesca a pergő párbeszéd közben hol az egyikükre, hol a másikukra nézett, és cseppet sem tetszett neki, amit hallott. A festmény már nem bántotta Connie-t, a ház ura viszont zavarba hozta, mert flörtölt vele, és ezt még csak nem is titkolta. Hart úgy viselkedett, mint aki már a következő prédájának tekinti Connie-t, és ez elfogadhatatlan volt. - Mr. Hart, válthatnánk néhány szót? - szakította félbe őket Francesca.
- Természetesen, Miss Cahill. - Hart Francesca felé fordult, aztán azt mondta: - Ön is tiszteletlennek és megdöbbentőnek találja a katolikus egyház legnépszerűbb szentjének megtérését? Francesca megnyalta a szája szélét. - Nyugtalanítónak találom, de még nem jöttem rá, miért. Mindenesetre kiváló festő műve, méltó a figyelemre. Hart helyeselve bólintott. - Egyetértek. - Connie-ra nézett. - Buzgó gyűjtő vagyok. Boldogan körbevezetném önöket a házban, és megmutatnám azt a sok mesterművet, melyekre az évek folyamán szert tettem. Talán megváltoztathatnám az olyan művészetről alkotott véleményüket, mely nem illik bele a város lakói többségének ízlésvilágába. - Connie-ra mosolygott. - Attól tartok, erre most nincs időnk, Mr. Hart - vágta rá Connie kissé túl gyorsan. Francesca szinte teljesen biztos volt abban, hogy azért viselkedett így, mert a nővérét is zavarta, hogy Hart ugyan többes számban beszélt, de érezhetően csak Connie-t szerette volna körbevezetni. Hart egyik kezét a szívére tette, és nevetett. - Idővel talán hallgatnak a szívük szavára. Aztán Francescára nézett. - Nem tréfálok, hölgyeim. Kérem, jöjjenek velem! - Megfordult. A két testvér tekintete összetalálkozott. Francesca pillantásával meg akarta nyugtatni a nővérét. Connie válaszpillantása komoly és morcos, sőt talán dühös is volt. Mintha azt mondta volna vele: Nincs ez így jól! Francesca egy kissé elmosolyodott, megfogta a nővére kezét, és együtt követték Calder Hartot a hatalmas előcsarnokon át egy másik tágas helyiségbe, egy szalonba. Először Francesca csak az öt-hat, egzotikus bútordarabokból álló ülőgarnitúrát figyelte meg. Mindenütt brokátok, damasztok és selymek, csíkosak és kasmírmintásak, pasztellszínű anyagot szinte sehol nem lehetett találni. Két trónszerű szék mintha valódi zebrabőrrel lett volna bevonva. A szalon a sok vörös, aranysárga és borostyán színárnyalatával melegséget árasztott, kivéve persze a két markáns mintájú zebraszéket. A falakat erős narancsszínre festették, a mennyezetről két hatalmas kristálycsillár; függött, és a számos szőnyeg közül kettő leopárdbőr volt. Az eklektikus szalon közepén állva Francesca úgy érezte, mintha egy másik világba lépett volna, talán a Közel-Keletre, vagy esetleg egy másik korba, a századokkal korábbi Bizáncba. Connie megbökte a húgát, arca lángvörös volt. Francesca követte a nővére tekintetét, és ő is elképedt. Olyan sok minden volt a szalonban, hogy Francesca a festményekre addig nem is figyelt fel. A kép, amire Connie rámutatott, álmélkodásra késztette. Egy göndör barna hajú nőt lehetett látni rajta, aki érzékien hever összegyűrődött fehér selymek között. Meztelen és kipirult volt, az arcán elégedettség tükröződött, a testtartása egyértelművé tette a helyzetet. A művész különös gonddal dolgozta ki a nőalak minden négyzetcentiméterét, szerencsére az ágyékát legalább elfedte. Az olajkép rendkívül kifejező, élethű és megdöbbentő volt. Francesca soha nem látott még ilyet.
Connie elfordult a képtől, és rögtön lehuppant egy aranyszínű mintás, damasztbevonatú székre. Az ölében összekulcsolta a kezét. Francesca a festményről Calder Hartra irányította a tekintetét. Hart Connie-t nézte, ekkor elgondolkodó tekintettel, Connie pedig a saját kezére meredt. Francesca a házigazdát figyelte. Vajon Hart meg akarja döbbenteni a vendégeit és az egész világot? Vagy annyira szereti ezeket a műalkotásokat, hogy nem törődik azzal, ki mit gondol róluk? És miért épít egy agglegény ekkora házat? Milyen magányos lehet, amikor bolyong ebben a hatalmas, egzotikus palotában, ahol rajta kívül csak alkalmazottak vannak. Hart észrevette, hogy Francesca őt nézi, és intett neki: - Leülünk? Francesca bólintott, és leült a nővére mellé egy bíborszínű, rojtos kerevetre. Hart velük szemben egy fotelban foglalt helyet. Francesca igyekezett rendezni a gondolatait. Amióta beléptek a házba, annyira elterelődött a figyelme, hogy már-már el is felejtette, eredetileg miért mentek oda. Holott ő azért jött, hogy felderítsen egy gyilkosságot, és most az az első dolga, hogy megtudja, milyen kapcsolatban állt Hart az elhunyt Paul Randall-lel. - Tehát Miss Cahill, miben segíthetek önnek és a nővérének? - Kérdezte a férfi. Feltételezem, hogy ez nem egy udvariassági látogatás, mivel a névjegy, melyet átadott, felettébb szokatlan. Francesca és Connie egymásra nézett. - Sajnálom, de ez valóban nem udvariassági látogatás. Hart ismét elmosolyodott. - Csalódott vagyok. - Talán majd máskor - felelte Francesca. - Remélem, részem lehet majd abban a megtiszteltetésben, hogy elvihetem ebédelni önt és a nővérét. Talán a jövő héten? - Hart nem nézett Connie-ra. Connie azonban megelőzte a húgát a válaszadásban. - Ez rendkívül kedves öntől, Mr. Hart, de a következő hétre tele van a naptáram. - Akkor az azt követő héten? - Hart rámosolygott. Nagyon erőteljes arckifejezés volt ez. Francesca azon gondolkodott, vajon ismer-e még valakit, akinek ennyire hatásos volna a mosolya. Abban legalábbis biztos volt, hogy olyat nem ismer, aki Hartnál jobban kiaknázná a mosolya erejét. - Meg kell néznem a naptáramat - felelte Connie komoran. Francesca tudta, hogy a nővére csak udvariaskodott, és nem állt szándékában a férfival ebédelni. - Kérem, tegye meg! - Hart nem hagyta magát eltántorítani. Aztán Francescára nézett. Miben segíthetek önnek? Francesca kihúzta magát. - Nemrég felkért egy ügyfél, Mr. Hart. Miss Georgette de Labouche. Szeretném tudni, ismeri-e? Ha Hart ismerte is Miss de Labouche-t, ha ismerős is volt neki a név, annak semmi jelét nem adta. De nem is mosolyodott el a furcsa kérdés hallatán. - Nem. Miről van szó? Francesca habozott. Vajon hogy lenne a legjobb továbblépni?
- Miss de Labouche Paul Randall egy kedves barátja. Úgy gondolom, ön ismeri Mr. Randallt. - Francesca elmosolyodott. Hart nem viszonozta. Hangszíne megváltozott. Hűvös lett. - Ismerem Randallt - felelte. - Mennyire? - kérdezte Francesca felélénkülve. - Üzleti kapcsolatban állnak? Barátok? Hart fölállt. - Nem igazán értem, miért tartozna ez önre, Miss Cahill. Francescát meglepte ez a hirtelen hangváltás. - Talán tapintatlan volnék? - Igen, az - mondta ki Hart nyíltan. Connie fölállt. - Francesca, talán indulnunk kellene. Attól tartok, túl sokáig maradtunk. Francesca nem törődött a nővérével, csak a férfit figyelte. Ebben a pillanatban ő sem törődött Connie-val. - Mr. Hart, elnézést kérek a tapintatlanságomért, de a Paul Randallhez fűződő kapcsolata rendkívül fontos lehet a nyomozás szempontjából. - És mi az ördögöt nyomoz, Miss Cahill? - kérdezte Hart. Francesca megnyalta a szája szélét. - Paul Randall halott, Mr. Hart - felelte aztán. - A meggyilkolása ügyében nyomozok. Connie felszisszent. Francesca ezt alig hallotta, mert minden figyelmét Hartra összpontosította. Természetesen nem gyanúsította őt semmivel, csak azt feltételezte, hogy Randall barátja volt, vagy valamilyen üzleti kapcsolatban álltak. Hart arckifejezése azonban megváltozott. Valami átsuhant az arcán, olyan gyorsan, hogy Francesca nem tudta megállapítani, milyen érzés lehetett. Meglepettség lett volna? Vagy valami más, aminek felismeréséhez nem volt elég éles szemű? Calder Hart komoran nézett rá. - Tegnap este ölték meg, Mr. Hart - folytatta Francesca. - Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom önnek, de így már értheti, miért kell tudnom, milyen kapcsolatban álltak egymással. Hart elfordult. Aztán el is indult. Nem messze attól, ahol ültek, volt egy ezüst zsúrkocsi. Francesca csodálkozva nézte, ahogy Hart egy italt töltött magának, aztán a felét fel is hajtotta. - Mr. Hart! A férfi továbbra is háttal állt nekik. Kiitta a pohárban lévő whiskyt, aztán újra töltött. Connie megcibálta a húga ruhájának az ujját. Fejcsóválva állt fel. - Azt hiszem, ideje indulnunk - mondta halkan. Francesca nemet intett. Hart megfordult. Felemelte a poharát, mintha köszöntőt akarna mondani. - Bearanyozta a napomat, Miss Cahill! - szólalt meg végre. A mosolya ekkor gúnyos, sőt inkább megvető volt. - Randall halott. Hurrá! - Aztán ivott. Ekkor Connie mindkettejüket, de még talán saját magát is meglepve odasietett Hart mellé, és elvette tőle a poharat. - Ön most zaklatott. Elnézést kérek a húgom nevében, aki mindig jót akar, de időnként módfelett kellemetlenkedő és esztelen tud lenni. Kérem, üljön le. Engedje meg, hogy hívjam az inasát, Mr. Hart.
- Milyen kedves! - gúnyolódott Hart. Az ujjával felemelte Connie arcát. - Vajon meddig terjedne a kedvessége a megfelelő körülmények között? Francesca megértette, mire céloz Hart, és elámult. Connie nem azonnal húzódott el, egy rövid ideig úgy nézett a férfira, mint akit hipnotizáltak. Hart elengedte. Elmosolyodott, és Francescára nézett. - Nagyon egyszerű a válasz a kérdésére. És most, hogy Randall halott, semmi akadálya, hogy válaszoljak. Connie elhúzódott a férfitól. Sápadt volt. Francesca erősen megfogta a nővére kezét. Ijesztő volt ez az ember. - Én a fia vagyok - jelentette ki Hart. - A törvénytelen fia. - Mindkettejükre rámosolygott. Fagyos mosoly volt ez.
Hatodik fejezet Francesca rémülten nézett Hartra. Randall fia? - Szent isten! - suttogta Connie ugyanattól a döbbenettől falfehéren. - Mr. Hart! Nagyon sajnálom! Fogalmam sem volt erről! - kezdte Francesca a kezét tördelve. Hirtelen rengeteg vádaskodás töltötte ki a gondolatait, melyek zömmel önmaga ellen irányultak. Épp az imént mondta meg valakinek, hogy az édesapja meghalt. Ezt az esztelenséget világéletében sajnálni fogja. De honnan tudhatta volna? És Bragg miért nem jött el, hogy tájékoztassa Hartot a gyilkosságról? A rendőrfőkapitány bizonyára tudja, hogy Randall a féltestvére apja! - Azt sajnálja, hogy Randall halott, vagy azt, hogy ön a rossz hír hozója? - kérdezte Hart hűvösen. - Mindkettőt - suttogta Francesca bénultan. Connie kettejük közé lépett. - Szörnyű hibát követtünk el! - kezdte. - Kérem, bocsásson meg! Higgye el, ha tudom, mire készül a húgom, soha nem engedtem volna! - Dühösen nézett, Francescára. Tekintete kérdő volt: Hogy tehetted? - Fogalmam sem volt róla! - ismételte meg Francesca. - Mr. Hart! Kérem, üljön le! Hadd hozzak egy kis teát! Hart kinevette, és a hangszíne egyáltalán nem volt kellemes. - Elmegyünk - jelentette ki Connie, és ismét a húgára pillantott, majd Calder Hartra nézett. - Tehetünk valamit önért ebben a szörnyű pillanatban? Hart Connie-ra nézett. Amikor korábban ezt tette, bármilyen illetlen szándék látszott is a tekintetében, az érdeklődés és az elevenség keveréke valahogy izgalmassá tette. Ekkor azonban jéghideg volt a tekintete. Ettől Hart olyan ember benyomását keltette, akinek talán nincs is lelkiismerete. Már-már hüllőszerű volt a tekintete. Végül így szólt: - Számos módját tudom annak, hogyan vigasztalhatna engem, kedves Lady Montrose. Connie elpirult. Olyan durva megjegyzés volt, hogy még Francesca is elnémult. Connie felszegte a fejét, és egyetlen szó nélkül sarkon fordult, elindult, átvágott a szalonon, egyenesen az ajtó felé tartott. Francesca a férfira meredt. - Viszontlátásra! - mondta Hart, keményen és durván. Francesca nyelve hegyén ott volt a visszavágás Hart szörnyű viselkedésére. Azon gondolkodott, vajon a férfi élvezte-e, hogy kínos helyzetbe hozta Connie-t. De aztán az jutott eszébe, hogy ez az ember épp az imént értesült az apja haláláról, és ezért inkább hallgatott. - Mr. Hart! Uram!
Amikor Francesca megfordult, látta, hogy az inas áll a szalon ajtajában, melyen Connie épp kilépni készült. - A rendőrfőnök úr óhajt beszélni önnel, uram - jelentette be az inas. Francesca úgy érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéből. - Ez a nap egyre jobb lesz - jegyezte meg Hart epésen. - Vezesse be a kedves rendőrfőnök urat! Francesca tudta, hogy távoznia kell, és nem sok esélyt látott arra, hogy ezt a nélkül tehesse meg, hogy találkozna Bragg-gel. Vajon van a szalonnak másik kijárata is? Több hatalmas ajtót is látott, melyek nyilvánvalóan más helyiségekbe vezettek. Mennyire szeretett volna ott teremni! Bragg belépett. Francesca igyekezett olyan arckifejezést ölteni, melyről erősen remélte, hogy majd az ártatlanság benyomását kelti. Közben megpróbált hihető magyarázatot találni arra, hogy miért kereste fel Hartot, de nem sikerült. A férfi megtorpant a meglepetéstől, amint meglátta őt. Hart egy újabb italt töltött magának - A szíved hölgye megelőzött, Rick! - mondta. Elhozta nekem a hírt. A király halott. Éljen soká a király! Bragg a féltestvéréről Francescára nézett, majd vissza, végül tekintete mégis a lányon állapodott meg. - Nem! - Bragg úgy ingatta a fejét, mint aki képtelen elhinni, amit lát, és víziónak véli. - Nem tudhattam! - kiáltotta Francesca. - Bragg, kérem, ne vonjon le téves következtetéseket! - Nagyon igyekszem, hogy ne tegyem - mondta a rendőrfőkapitány. Francesca összerezzent. Hart kuncogott. - A makrancos hölgy. Ez csak valami szórakoztató családi színjáték lehet, amit én páholyból élvezhetek. Bragg a féltestvérére nézett. - Hallgass, Hart. Te benne vagy a slamasztikában. - Micsoda? Letartóztatod a saját testvéredet? És miért? Néhány véletlen egybeesés miatt? Hart tovább ivott, de inkább már csak kortyolgatott. A szeme feketének látszott, ahogy hidegen nézett a fivérére. Bragg közelebb ment a lányhoz. A tekintetük összetalálkozott. - Francesca, azt fontolgatom, hogy beviszem a központba. Komolyan mondom. Akkor talán felméri a helyzet súlyát. - Connie-val vásárolni megyünk - kezdte Francesca. - Ez nem igaz! - kiáltotta Connie az ajtóból. Még mindig dühös volt rá. Francesca vészjósló pillantást vetett a nővérére. Aztán azt mondta: - Elnézést kérek. - Menjen ki. Várjon meg az előcsarnokban. Ezt négyszemközt fogjuk megbeszélni, miután beszéltem Calderrel. - Igen - felelte Francesca engedelmesen, és legszívesebben Connie hintójához futott volna, hogy egyenesen hazahajtasson. Persze Bragg-gel ellenkezni épp akkor nem lett volna a
legjobb ötlet. Átsietett a szalonon. Amikor kilépett, úgy érezte, mintha a kivégzőjétől szabadult volna meg. Az előtérben Connie vádlón nézett rá. - Te egy gyilkossági ügyben nyomozol, Fran? Francesca szeretett volna védekezni, de túl zaklatott volt hozzá. - Soha nem bocsátom meg magamnak - suttogta -, hogy így tudattam Harttal az apja halálát. - Nem is bocsáthatod meg - csattant fel Connie -, bármilyen ellenszenves is ez az ember. Francesca a nővérére nézett, aztán meghallotta, hogy odabenn a szalonban emelt hangon vitatkoznak, ezért elhallgatott. Igen, rettenetesen sajnálta, hogy Hart tőle értesült az apja haláláról, de nem tehetett arról, hogy ezt a hibát elkövette. Eközben mit nem adott volna azért, ha hallja, miről beszélnek odabenn. Ahhoz nem fért semmi kétség, hogy a szalonból kiszűrődő párbeszéd veszekedés volt, mégpedig percről percre egyre hevesebb. - Bárcsak légy lehetnék most odabenn a falon! - suttogta Francesca a nővérére nézve. - Na ne! - felelte Connie fejcsóválva. - Mi most itt várunk a rendőrfőnök úrra. Francesca nem törődött a nővérével. Mintha a lába önálló életre kelt volna. Szinte berepült a szomszéd szobába, melyről kiderült, hogy egy kisebb, de ugyanolyan fényűző szalon. Észrevette azt a hatalmas kétszárnyú ajtót, amit a nagy szalonban látott, és Connie tiltakozásával nem törődve, odaszaladt. Fülét az ajtóra tapasztotta, és hallgatózni kezdett. Connie odament hozzá. - Meg kellene kötözni téged! Nincs benned jóérzés? Ez egy magánbeszélgetés! - sziszegte. - Pszt! - szólt rá Francesca. Hallani akarta, miről beszélnek odabenn. Connie tétovázott, majd megkérdezte: - Miről van szó? Francesca újra megnyalta a szája szélét: - Hart tagadja, hogy ő ölte volna meg Randallt. Connie habozott egy kicsit, aztán ő is az ajtóra tapasztotta a fülét. - Nem én öltem meg, ha ez az, amiért itt vagy - jelentette ki Hart közömbösen. A zsúrkocsi felé fordult. - Kérsz egy italt? - Mondtam én, hogy te ölted meg Randallt? - kérdezte hűvösen Bragg. Hart ráérősen töltött italt, amit a fivére nem is kért, majd odalépett hozzá, hogy átadja. Száraz hangon szólalt meg: - Én jól ismerlek. Vagy elfelejtetted? Elvégre testvérek vagyunk. Bragg érdes hangon válaszolt, miközben érintetlenül tette le az italát. - Te egyáltalán nem ismersz engem, Calder, annak dacára, hogy valóban féltestvérek vagyunk. Hart felnevetett. - Ismerlek én. Bátyám, a keresztes lovag, aki mindig az igazság és a szabadság pártján áll, és úgy harcol a boldogságért, mintha az Isten adta joga volna mindenkinek. - Ez alkotmányos jog. - De nem Rick Bragg szerint. - Egy szikrányi lelkiismeret-furdalásod sincs az önzésed miatt? - Soha nem bántad meg, hogy az erkölcsi szigor rabszolgája lettél?
Bragg azt felelte: - De igen. - És becsületes. Talpig becsületes. Hogyan versenghetnék veled? - gúnyolódott Hart. - Te kezdted ezt a versengést - felelte Bragg szárazon. - Persze, mindig én vagyok a hibás. - Hart színpadiasan sóhajtott fel. - Nem találod furcsának, hogy ez az első alkalom, amikor eljöttél hozzám? Volna kedved körülnézni? - Nincs ebben semmi furcsa, mivel nemrég jöttem vissza New Yorkba, hogy elfogadjam a rendőr-főkapitányi kinevezésemet. Aligha lehet az, mivel te is nagyon jól tudod, hogy nem ugyanazokban a körökben forgunk. Ami pedig a körülnézést illeti, ha sor kerül rá, hivatalosan fog megtörténni, nem vendéglátás keretei közt, és te leszel az első, aki értesül róla. - Ó, jaj, elfelejtettem! Az én világom neked túlságosan fényűző. - Az - helyeselt Bragg. - De csak azért, mert te akarsz mindenáron kitűnni. - Azt hiszem, irigy vagy - jelentette ki Hart. - Mire? Mire lennék én irigy? A gazdagságodra biztosan nem. Csönd lett. Hart mosolygott. Széles mozdulattal körbemutatott az otthonán, a drága bútoraira és műalkotásaira. Bragg ugyanolyan hidegen és kelletlenül nevetett, mint az imént a féltestvére. - Miért lennék én irigy egy olyan emberre, akinek se szíve, se erkölcsi tartása nincsen? Becsülöm az intelligenciádat, Calder, mindig is becsültem. De olyan embert nem tudok becsülni, aki lopás, csalás és az ágyasai révén lett gazdag és befolyásos. - Hogyan másképp érhette volna el ezt egy olyan pénztelen fattyú, mint én? - kérdezte Hart vállat vonva. - Rathe felajánlotta neked, hogy kezdőtőkével segíti az indulásodat, miután kimaradtál a Princetonról. Ez tény, tudom - felelte Bragg a saját édesapjára, Rathe Braggre utalva. Aztán így folytatta: - Eltértünk a tárgytól. Nagyon. Hivatalos rendőrségi ügy miatt vagyok itt, Calder. - Nem, mert ez sokkal érdekesebb, azt hiszem. Elmondták neked? Bragg nem értette. - Mit mondtak el nekem? - Apád elmondta, mi újság? Bragg fölvonta a szemöldökét. - Miért, mi újság? - Úgy döntöttek hogy most már nem akarnak Texasban élni, miután Lucy és Shoz összeházasodott, és saját otthonuk lett. - Lucy Rathe és Grace legidősebb gyermeke és Bragg féltestvére. Öt másik gyermekük van, mind fiúk. - Az ifjú Nicholas pedig azt tervezi, hogy a te nyomdokaidba lép, jövőre a Columbiára akar menni. Előzetesen már jelentkezett is. Rathe és Grace készül visszatérni New Yorkba, Nicholasszal, Hugh-val és Colinnal együtt. Nálam szándékoznak lakni, míg a házukat fel nem újítják - Ekkor Hart elmosolyodott - Szerintem Grace azt szeretné, ha Rathe eladná a házat, és újat, kisebbet de szebbet építene itt, az Ötödiken. Rövid, meglepett és feszült csend következett. - Semmit nem hallottam - mondta végül Bragg halkan.
- Nem tudom elhinni, hogy a te hőn szeretett apád nem beszélt neked, az igazi fiának a terveiről! Persze mindketten tudtuk, hogy a döntésük, mely szerint Texasban maradnak Lucy esküvője után, nem lesz hosszú életű. - Igen - felelte Bragg, és az álla megfeszült. Hart felnevetett. - Biztos vagyok benne, hogy nemsokára hallasz felőlük. Úgy tervezik, hogy körülbelül egy hónap múlva jönnek. Bragg elmosolyodott, de arckifejezésében nem volt egy csöppnyi derű sem. - Szerinted hány pontot ér ez a te kis puccsod? - Nem tudom. Nem emlékszem, hol tartottunk a pontversenyben. - Te soha nem felejtetted el a pontállást - felelte Bragg nyersen -, ezt tudjuk mind a ketten. Hart vigyorgott, és köszöntésre emelte a poharát. - Bragg ötszáz, Hart tíz. Feljövőben vagyok. Hurrá! Hurrá! Bragg ezt figyelmen kívül hagyta. - Térjünk vissza arra, amiért itt vagyok, hogy aztán mehessek. Nem bánnám, ha ma normális időben érne véget a napom, Randall halála ellenére is. - No meg, gondolom, már azért is szeretnél magamra hagyni, mert a te kis bűnügyi nyomozód az előcsarnokban vár. - Hart nevetgélt. - Javaslom, azonnal hagyd abba a Francescára való célozgatást - szólt rá keményen Bragg. - Szóval? Lecsukatsz, vagy behúzol nekem? - Ez utóbbit egyre szívesebben megtenném, Calder. Francesca Cahill jót akar. Csak még nagyon fiatal, ami azzal jár, hogy olyan naiv, amilyet te el sem tudsz képzelni. Hagyd őt békén, és ne rombold le az illúzióit! - Szóval te most a pártfogója lettél - kuncogott Hart. - Ez nagyszerű! - Senkinek nem vagyok a pártfogója, csak teszem, amit tennem kell, ami helyes. - Bragg szeme ekkor szinte fekete lett. - Calder, hol voltál tegnap este öt és kilenc óra között? kérdezte szigorúan és indulatosan. Hart felnevetett. - Tehát mégis igazam volt, mégis jól ismerlek. Hart tizenegy, Bragg ötszáz. Azért jöttél ide, hogy megtudd, van-e alibije a te végtelenül erkölcstelen fivérednek. - Van? - Bragg nyájasan mosolygott, és várt. - Van bizony. Ily módon elrontom a napodat. Sajnálom, hehe. Düh villant fel Bragg szemében. - Jussunk már ennek a végére, jó? Több dolgom van annál, semhogy itt álldogáljak és vitatkozzam veled. Tehát mondd meg, hol és kivel voltál az adott időszakban. - Jól van. - Hart ivott. - Hat óra után tíz percig az irodámban voltam. Ezt a titkárom tanúsíthatja. Brad Lewisnak hívják. - És aztán? - A hintómban a kocsisommal, Raoullal, ő körülbelül hétkor ment el. Bragg szeme összeszűkült. - Hová vitt? - A Harmadik sugárút és a Negyvennyolcadik utca sarkához. - Hart vigyorgott.
- Hadd találgassak. A szeretődhöz? - A pokolba, nem. Ő a Negyedik sugárúton lakik, igen kellemes körülmények között. Azt hiszem, a hölgyeknek van valamiféle megállapodása a tulajdonossal. Rose és Daisy a nevük. Ha jól tudom, Jones a vezetéknevük. Testvérek. - Hart nevetgélt ezen. - Vagy legalábbis azt mondják. - Úgy érted, prostituáltak. Hart vállat vont. - Értik a dolgukat, és csak ez számít. - És mikor jöttél el a testvérektől? - Néhány perccel kilenc előtt, ott voltam White kis ünnepségén, emlékszel? Az kilenckor kezdődött, és én elég pontosan érkeztem. Éjfélig maradtam ott, aztán hazajöttem. -
Mikor láttad utoljára Randallt? - kérdezte Bragg. Kedden este. - Hart vállat vont. Valóban? Nem is tudtam róla, hogy ti ketten barátok lettetek. Nem lettünk. - Hart az órájára nézett. - Dolgom van a belvárosban, Bragg.
- Épp most? Egy perc, és végzek. Miért találkoztál vele, és mi volt a találkozó helyszíne? - Idővel ezt is biztosan megtudnád, de én megspórolom neked a nyomozásra fordítandó időt és energiát. Vacsorára mentünk a Republikánus Klubba, melynek tagja. Az viszont, hogy miért, nem tartozik rád. Egyébként a találkozó rendkívül rövid volt. - Hart elmosolyodott, mintha kellemes emléket idézett volna fel. - A hozzá fűződő kapcsolatod igenis tartozik rám, mert meggyilkolták, és a gyanúsítottak listáján te vagy az első. - Bragg elégedetten mosolygott. - Milyen nagylelkű vagy! - Mindketten tudjuk, mennyire utáltad. És azt hiszem, a kérdés az: utáltad-e annyira, hogy meg is öld? - Soha nem titkoltam az érzéseimet. Nem szoktam. - Hart végzett a második pohár italával. - Most pedig mennem kell. Ja, a válasz: nem. - Eszedbe ne jusson elhagyni a várost, Hart! A nyomozás során te fontos szál vagy, és egyben gyanúsított is. Ha elhagyod a várost, értesítenem kell az országos rendőrfőkapitányt. Sőt, őrizetbe kell vennem téged. Hart úgy tett, mint aki megijed. - Te jó ég, akkor mihez kezdek? - Add a szavad! - felelte Bragg, a megjegyzést figyelmen kívül hagyva. - Ígérd meg, hogy nem hagyod el a várost, amíg én engedélyt nem adok rá. Hart csak nézett. - Rendben van. De nehezen hiszem, hogy a szavam bármit is érne neked. - Általában nem sokat. De az apádat ölték meg, Hart, hideg vérrel, úgy gondolom, bármilyen nyíltan be is vallod, hogy utáltad, ha valóban nem te gyilkoltad meg, valahol a sötét lelked mélyén csak van annyi lelkiismeret, hogy mindenki másnál, még az özvegynél is jobban szeretnéd, hogy az ügy tisztázódjon. - Bragg biccentett és elment. Hart sokáig nézett utána. - Tévedsz. - Ezt már csak magának mondhatta.
Francesca lélegzet-visszafojtva egyenesedett fel, és a nővére felé fordult, aki tágra nyílt szemmel nézett rá. Bragg valóban Hartot gyanúsítja a saját apja meggyilkolásával? És vajon miért ilyen ellenségesek egymással? - Nagyon sajnálom Mr. Hartot - suttogta Connie. Francescának egyáltalán nem tetszett, hogy a nővére együttérzéssel viseltetik Hart iránt. És Bragg mintha Francesca védelmére kelt volna, miközben Hart furcsa kis megjegyzéseket tett az egymáshoz fűződő kapcsolatukra. Talán Hart is olyasvalamit lát vagy érez köztük, mint amiben ő reménykedett? Francesca ekkor egy kissé elmosolyodott magában. Aztán ráeszmélt, hogy Bragg keresni fogja. Szeme elkerekedett. - Gyere, Con! - ragadta meg a nővére kezét, és amilyen gyorsan csak tudta, kivonszolta a szalonból. Egy kicsit elkésett. Bragg már az előcsarnokban állt, karba tett kézzel, gondterhelt arccal. De nem az ajtó felé nézett, ahonnan ők kijöttek, hanem mintha a padlóra meredt volna. Francesca megtorpant, és közben azon igyekezett, hogy ne látszódjon rajta a sietség. Bragg komor arccal nézett rá. Francesca pislogott, de nem nézett másfelé. Rögtön tudta, hogy a férfi elgondolkodott, az imént folytatott kellemetlen párbeszéd foglalkoztatja. Úgy döntött, kihasználja, hogy a férfi a gondolataiba mélyedt, és a karjára tette a kezét. Bocsánatot kérek. Fogalmam sem volt arról, hogy Hart Randall fia. Bragg a szemébe nézett. - Tudom, Francesca. Ha nem végképp elkerülhetetlen, maga egy légynek sem ártana. Francesca kissé elmosolyodott. - Jól van? Bragg merőn nézett a lány szemébe. - Jól vagyok. Francesca tudta, hogy ez hazugság, és megérintette Bragg karját. Meglepettnek látszott. Aztán föleszmélt. - Mennyit hallott? - Csak egy kicsit. - Vajon Bragg zaklatottságában nem jött rá, hogy ő a másik szalonban hallgatózott? Röstellte a viselkedését, másrészt viszont majd meghasadt a szíve a férfiért. Azt nem gondolta, hogy Bragg gyűlölné Hartot, de azt biztosan tudta, hogy fivére egyértelműen gyűlöli, vagy gyűlölni akarja őt. - Hart irigy magára, Bragg - mondta halkan. - Ez nyilvánvaló. Bragg fölvonta a szemöldökét. - Nem hinném. Belőle a város egyik leggazdagabb embere lett. Kinevezésem előtt Washingtonban dolgoztam ügyvédként, és a megbízásaim fele bűnügyi eset volt, olyanokat védtem, akiket ártatlannak tartottam abban, amivel megvádolták őket. Nem sokat kerestem ezekkel az ügyekkel, Francesca. Hartnak e pillanatban nagyobb vagyona van, mint amennyi jövedelmem nekem egész életemben összesen lehet. - Csodálom önt, Bragg - felelte Francesca, aztán elpirult, mert ugyan igazat beszélt, de nem akarta kimondani. Bragg nemes lelke nagyon meghatotta őt, és talán ez volt az egyik oka annak, hogy oly vonzónak találta a férfit. Emellett azért rendkívül jóképű is volt. Mélyen egymás szemébe néztek. Francesca nem mozdult meg. Megfeledkezett arról, hogy nincsenek egyedül. Bragg halkan azt mondta: - Ne helyezzen engem piedesztálra.
- Nem teszem - felelte ugyanolyan halkan. Ekkor mindketten elmosolyodtak. Connie köhintett mögöttük, de Francesca továbbra sem mozdult. Nem is igazán hallotta a nővérét. A szíve hevesen vert. Az a furcsa érzése támadt, hogy Bragg feléje nyúlni készül, talán meg is akarja érinteni őt. De nem tette. Ehelyett sötét színű nadrágja zsebébe dugta a kezét. - A csodálat kölcsönös mondta végül Bragg, mintha ő sem hallotta volna Connie köhintését. Aztán mintha észbe kapott volna. A homlokát ráncolta. - Akadályozott a nyomozásban, Francesca. Ezt egyszerűen nem engedhetem meg. A lány nyelt egyet. - Tudom. És nagyon sajnálom. - Valóban? Nem hiszem, hogy akár egyetlen porcikája is sajnálná - felelte Bragg, de nem volt dühös. Francesca mély levegőt vett, és közben azon gondolkodott, emlékeztesse-e a férfit arra, hogy neki ügyfele van, de aztán úgy döntött, nem teszi. - Valóban úgy véli, hogy Calder Hart ölte meg a saját édesapját? Bragg arca feszült lett. - Erkölcsi kötelességem nyitottnak lenni, és számba venni minden lehetőséget. Tehát Bragg nem szándékozik bevallani neki a valódi érzéseit. - Megtalálta Georgette de Labouche-t? - Nem. - A fegyvert? - Francesca egy kicsit reménykedett. A rendőrfőkapitány szigorúan nézte. - Francesca! Mit kell tennem, hogy rávegyem: térjen vissza a Barnard főiskolai tanulmányaihoz és a reformer tevékenységéhez? Francesca megdermedt. - Micsoda? - Tudom, hogy hallotta, amit mondtam. - Hogyan jött rá, hogy főiskolára járok? - hebegte. A férfi kedvesen elmosolyodott. - Francesca, én rendőr vagyok. Ugyebár nem gondolja, hogy együtt dolgozhattunk volna a gyermekrablási ügyön úgy, hogy én nem derítem ki a legfontosabbakat önről? Francesca csak bámult rá. Ekkor Bragg Connie felé fordult. - Ön bizonyára nem ért egyet azzal, hogy a húga milyen új hivatást választott? Connie komolyan és határozottan válaszolt: - A legkevésbé sem. - Remek! Akkor legalább van egy szövetségesem. - Bragg ismét Francescára nézett. Tartsa magát távol Harttól. Bízzon bennem. Ő veszélyes ember. - Connie-ra pillantott. - Ön is tartsa magát távol tőle, Lady Montrose! Melegen ajánlom. Connie elpirult. - Miért tennék másként? Nem is ismerem ezt az embert. Nem a barátom, de Neilnek sem. - Jól van. - Bragg Francescára nézett. - Ezek szerint ön sem hallott Miss de Labouche felől.
A lány a fejét ingatta. - Nem, nem hallottam. Bragg az arcát fürkészte, és érezte, hogy a lány igazat mond, így rámosolygott. Ettől Francesca kívül-belül átmelegedett. - Nos, mennem kell - mondta végül. - Francesca, kellemes vásárolgatást! - Szigorúan nézett a lányra, miközben mindannyian elindultak az ajtó felé, ahol egy inas várta őket. - Utálok vásárolni - felelte Francesca, miközben lázasan járt az agya. Ha aznap tovább akar nyomozni, meg kell szabadulnia Connie-tól. - Vigye el vásárolni! - mondta Bragg határozottan Connie-nak, miközben az inas kinyitotta nekik az ajtót. A férfi elegáns automobilja, egy krémszínű Daimler, Connie hintója mögött parkolt. - Úgy lesz - ígérte meg neki Connie. - Viszontlátásra, rendőrfőnök úr, és ismét elnézést kérek azért, amit tettünk! Bragg mindkettejük felé biccentett, és Francescának úgy tűnt, mintha rá az okvetlenül szükségesnél egy kicsit hosszabban nézett volna. A nővérét követve ő is beszállt a hintóba, de kikandikált, mert látni akarta, Bragg hogyan ül be az autójába, hogyan indítja be és teszi sebességbe a járművét. Connie kocsisa hagyta, hogy a férfi induljon el elsőként. Francesca felsóhajtott. Ezzel egy időben el is pirult, és gyorsan a nővérére pillantott. Connie mosolygott. - Nagyon kilóg a lóláb, Francesca. - Csak barátok vagyunk. Ne gondolj semmi másra! - figyelmeztette a nővérét. - Jól van - felelte Connie. Előrehajolt, hogy utasítást adjon a kocsisnak. - Nem akarok vásárolni. Menjünk haza! - jelentette be Francesca titkolt indítékból. - Mivel ezt a napot, hogy úgy mondjam, már hűvösre tettem, jobban tenném, ha a hátralevő időt arra használnám, hogy tanuljak. Connie szólt a kocsisnak, hogy vigye őket haza, és kíváncsian nézett Francescára. Hűvösre tetted? Francesca elmosolyodott. - Azt jelenti: lecsuktam. Tudod, börtönbe zártam. Connie az égre nézett. Aztán, miközben a hintó rátért a észak felé tartó Ötödik sugárútra, elgondolkodva nézett ki az ablakon, és megváltozott az arckifejezése. Szomorúnak tűnt. Francesca egy kis időre behunyta a szemét, azt kívánta, bárcsak tudna segíteni a nővérének. De az egyetlen, aki tudott volna, az Neil volt. - A mamát talán rá lehet venni, hogy menjen el veled vásárolni - javasolta. Connie nem vette le a szemét a téli tájról, azaz a Central Parkról. Még a zord időben is több lovas és hintón kiránduló haladt az; úton, élvezték a kikapcsolódást. - Nem szeretném a napot a mamával tölteni. - Neil mikor ér haza? És Charlotte? Connie habozott. - Con?
Ekkor a nővérén volt a sor, hogy felsóhajtson, de ez egészen más volt, mint Francesca valamelyest szándékolt sóhajtása. - Nem tudom. Nem mondta meg pontosan. Olyan szórakozott mostanában. Francesca bólintott. - Igen, én is úgy gondolom. Connie végül ránézett a húgára. - Szóval észrevetted. Francesca némi lelkiismeret-furdalást érzett. - Igen. - Azt vettem észre, hogy ti ketten valahogy furcsán viselkedtek egymással - jegyezte meg Connie. Francesca pislogott. - Micsoda? - Milyen nézeteltérés van köztetek? Te mindig csodáltad Neilt. - Connie hangja megremegett. - A múltkor, Evan eljegyzési partiján úgy tűnt, mintha ki nem állhatnátok egymást. Francesca megdermedt a feszültségtől. - Nos, Neil azt hiszi, hogy szeretőm van. - Micsoda? - hüledezett Connie. Francesca komoly arccal bólintott. - Evan is azt hiszi, és egy ideig Bragg is azt hitte. - Micsoda? - kérdezte újra a nővére. - A gyermekrablás ügyében folytatott nyomozás miatt szokatlan időben voltam távol otthonról - felelte Francesca, miközben hevesen vert a szíve. - Nem mondhattam meg Neilnek, mit csinálok, és ő téves következtetésre jutott. Ezért veszekedtünk. Connie csodálkozva nézett a húgára. - Neil egy szót sem szólt erről. - Megígérte nekem, hogy nem szól. - Ugyanúgy, ahogy ő, Francesca megígérte Neilnek, hogy nem árulja el azt, amiről tud, ami a veszekedésük valódi oka volt. - Nos... - lélegzett fel Connie megkönnyebbülten. - Valamiért azt hittem, más oka van a nézeteltéréseteknek. Francesca csak nézett ki az ablakon. Ekkor jött rá, hogy Connie hamar gyanút fogott, és volt valamilyen elképzelése a Neil és Francesca között támadt feszültség valódi okáról is. El kell mondanom Connie-nak - gondolta Francesca ijedten. Ha van alkalmas pillanat, ez az. Talán jobb lesz neki, ha a gyanúja beigazolódik. Talán ha a sok aggódás helyett megtudja az igazságot, az valamiféle megkönnyebbülést hoz neki. Mert akkor rendbe tudja hozni a házasságát, nemcsak önmaga, hanem a két kislánya érdekében is. Bragg viszont egyszer azt mondta neki, hogy a meggondolatlanul kimondott szót többé nem lehet visszavonni. Az ő bölcsessége tartotta vissza. Mit tegyen? Az jelentene megkönnyebbülést mindenkinek, ha Neil vétkét lezártnak lehetne tekinteni, gondolta Francesca szomorúan. Komoly vitát folytatott magában, és úgy döntött, hogy nem mond el semmit Connie-nak, bármennyire is kikívánkozott belőle az igazság. Mert ő a nővére helyében tudni akarná az igazságot, de Connie nem olyan, mint ő, ők ketten annyira különböznek egymástól, mint az éjjel és a nappal. Francesca biztosra vette, hogy bármennyire aggódik is Connie, ő nem akarná tudni az igazságot.
- Miért bámulsz rám így? - kérdezte Connie a húga gondolatait félbeszakítva. Francesca nagyot nyelt. - Ne haragudj, nem állt szándékomban bámulni. - Ezzel gyorsan félrekapta a tekintetét. De Connie megragadta a húga térdét. - Fran? Mi van? Francesca összerezzent. - Hogyhogy? Connie hirtelen elsápadt. Egy rövid időre behunyta a szemét - Ugye, van valami más is? Van valami más oka is a Neil és közted támadt feszültségnek. - Kinyitotta a szemét. - Van valami amit nem mondasz el nekem. Ugye? Francesca megrémült. Vajon az igazságot kérdezi tőle? Vajon valóban tudni akarja? Most mit tegyen? Egyre jobban pánikba esett. - Con... - próbált ellenkezni. - Van valami? - És ez már követelés volt. Francesca csak nézett. Meg kellett nedvesítenie az ajkát, hogy meg tudjon szólalni. Mert egyvalamit nem fog tenni: hazudni. - Igen - felelte.
Hetedik fejezet 1902. február 1., szombat, déli 1 óra Connie szeme tágra nyílt, és Francesca félelmet látott benne. Aztán a nővére másfelé nézett. Hintójuk már közel járt a Cahill-palotához. - Mi az? - kérdezte Connie feszülten. - Mi az, amit nem mondasz el nekem? Francesca megfogta a nővére kezét, és ezzel arra kényszerítette, hogy újra a szemébe nézzen. Pulzusa nagyon szapora lett, mert rettegett attól, hogy helytelenül cselekszik. Connie, ha valami nem volna rendben, ha volna valami, amit tudok rólad, és talán neked is tudnod kellene, azt akarnád, hogy elmondjam? Nővére megdermedt, levegőt sem vett. Csak nézett rá, és el a pillanat végtelenül hosszúnak tűnt. - Neillel kapcsolatos? Francesca habozott. - Így van, ugye? - Connie kiszabadította a kezét Francescáétól és kinézett az ablakon. Egy újabb végtelenül hosszúnak tűnő pillanat telt el. Francesca nem szólalt meg. Nem tudta csak úgy kibökni, hogy Neil megcsalja a feleségét, addig nem, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy a nővére kész szembenézni az igazsággal. - Tudod, meggondoltam magam. Mégis elmegyek veled vásárolni! - mondta végül. - És van egy remek ötletem! Menjünk el Sarah Channinghez, és hívjuk el őt is! - Sarah és Evan nem sokkal korábban jegyezték el egymást, bár a fiú ezt nem igazán akarta. - Sarah nagyon tehetséges festő. Kétségkívül lázas munkálkodás közben találjuk majd a műtermében. Nem hinném, hogy kedve volna a vásárláshoz, de egészen biztosan szívesen megismerné jobban a leendő sógornőjét. A hintó megállt a Cahill család otthonául szolgáló hatalmas kőépület előtt. Connie a húga felé fordult. - Van egy másik nő - mondta. Francesca már félig felállt, de ekkor visszahuppant a bőrülésre. Megnyalta a szája szélét. Szóval tudod! Nővére nem mondott semmit, de arcára kiült a rettegés és a fájdalom. - Nem. Nem tudom. De te valahonnan mégis tudsz róla! Francesca szíve majd meghasadt, mert tudta, hogy szinte elviselhetetlen fájdalmat okoz majd a nővérének azzal, amit elmondani készül, még ha ő csak hírhozó is. - Igen. Tudom. Láttam Neilt valakivel, egy másik nővel. Connie nem szólalt meg. Mintha megdermedt volna. Néhány kurta perc alatt fájdalmasan szép és jéghideg szobor vált belőle. - Nagyon sajnálom - suttogta Francesca. Úgy tűnt, mintha ez a mondat ott lebegett volna kettejük között. Milyen kicsi lett a hintó! Milyen csöndes minden!
Connie éles hangon kérdezte. - Mióta tudod? - Izzott a tekintete. - Szereti a lányainkat. Szeret engem. Ezt én nem értem! Francesca megfogta a nővére kezét. - Én sem értem. Nem régóta tudom. Talán egy hete. Nem gondoltam, hogy te tudni akarod. Nem gondoltam, hogy mondanom kellene bármit is. - Biztos vagy benne? - kérdezte Connie elkeseredetten. - Biztos vagy benne? Talán félreértetted a helyzetet. Francesca hallgatott. Olyannyira együtt érzett a nővérével, hogy már a könnyei is kicsordultak. - Biztos vagyok benne. Éppen nyomoztam - felelte remegve. - Semmi kétség, Neilt láttam. Connie összekuporodott. - Azt hiszem, belehalok - sóhajtotta. - Nem, Con, nem halsz bele! Neil igenis szeret téged, ebben biztos vagyok, és majd tisztázzátok ezt az őrültséget, ez is bizonyos! - győzködte a nővérét. Connie hallgatott. Égszínkék szeme lassanként megtelt könnyel. Egy könnycsepp le is gördült az arcán. - Neil igenis szeret téged - erősködött Francesca, és azt kívánta, bárcsak megkímélhetné a nővérét attól a sajgó fájdalomtól, amit most érez, és azért fohászkodott magában, hogy bárcsak beigazolódna, amit mond. Connie csak ennyit válaszolt: - Tudnom kell. Tudnom kell, kivel volt Neil. Francesca habozott. - Eliza Burtonnel. Francesca komoran lépett be a házba, a hatalmas, márványpadlós, korinthoszi oszlopokkal tagolt előcsarnokba. A falakat is márványtáblák borították, a mennyezetet pedig pásztorjelenetet ábrázoló freskó díszítette. Francesca szomorú és elkeseredett volt. Connie megkérdezte tőle, tud-e még valaki a dologról, és Francesca azt felelte, hogy szerinte senki. Bragg tudta, de Francesca nem látta értelmét, hogy még idegesebbé tegye a nővérét azzal, hogy ezt is elmondja. Megígérte, hogy senkinek nem szól egy szót sem Neil hűtlenségéről, még Evannek és legfőképpen az édesanyjuknak sem. Francesca nagy nehezen rámosolygott az ajtót nyitó inasra, majd átadta a kesztyűjét, a kabátját, és miután kihúzta a hajtűket, a kalapját is. A ház nagyon csöndes volt. A mama bizonyára úton van, hogy hölgytársaságban ebédeljen, Evan nyilván már réges-rég elment, és talán, de csak talán Francesca egyedül volt a házban. Elindult a könyvtárszoba felé. Korán volt. Francesca arra gondolt, hogy amint megnézi a reggeli újságot - amiről Connie váratlan látogatása miatt felkelés után megfeledkezett -, leint egy bérkocsit, és elmegy Joelért. Az egész délután rendelkezésükre áll majd, hogy folytassák a nyomozást a Randallgyilkosság ügyében. Francesca arra gondolt, hogy a legjobb lenne Georgette de Labouche szomszédjaival kezdeni és óvatosan kérdezősködni. Nem merte felkeresni az özvegyet. Attól tartott, hogy ott találná Bragget és a rendőrséget is. Belépett az édesapja dolgozószobájába, mely neki is a kedvenc helye volt az egész házban. Aranyszínű brokáttal bevont falaival, ólomüveg ablakaival, sötét színű faburkolatával és
kényelmes bútoraival rendkívül barátságos, hívogató szentély volt ez a helyiség. Francesca pislogni kezdett meglepetésében. Andrew Cahill ott ült az íróasztalánál, belefeledkezve a levélírásba. Nem nézett föl, nem hallotta, hogy valaki kinyitotta az ajtót. Francesca nyitva hagyta az ajtót, és kedvesen rámosolygott az édesapjára. - Nem láttam a másik kocsit, nem gondoltam, hogy itthon vagy. Cahill meglepődve nézett fel. Mosollyal viszonozta a lánya köszöntését. - Szervusz, Francesca! Észrevettem, hogy elég sokáig aludtál ma reggel. A megállapítás egyben kérdés is volt, de szelíd hangú. Francesca nem riadt meg. Ha Julia tette volna fel ugyanezt a kérdést, megijedt volna, hogy lelepleződik. - Igen. És meg kell mondanom, nagyon jólesett. Még a végén lustálkodós leszek. Cahill felnevetett. - Az bizony alaposan meglepne engem. Francesca visszamosolygott az édesapjára, és a kandallónál lévő kanapéhoz ment. Látta, hogy a párnákon ott hever a Tribune és a Times. Leült, kezébe vette az előbbit, és gyorsan végignézte a főcímeket. A Randall-gyilkosság nem szerepelt a hírek között, holott Francesca azt hitte, a Tribune a címoldalon fog beszámolni róla, még ha a Times nem is. Bragg viszont benne volt az újságban. Francesca megdermedt. „Bragg erélyesen lép fel a rendőrségi ügyekben”, tudatta a főcím. Az alcím pedig ez volt: „Több száz tisztet fokozott le a korrupció elleni harc jegyében.” Francesca vetett egy pillantást a Timesra is. „Háromszáz nyomozó lefokozva és demoralizálva”, olvasta. Aztán így folytatódott: „Az áthelyezésekkel vagy megszűnik a megvesztegetés a rendőrőrsökön, vagy megbénul a bűnüldözési képesség.” - Bragg kétségtelenül farkánál ragadta meg a tigrist - jegyezte meg Andrew, miközben felállt, és odament a lányához. - Bátor ember. Francesca repesett az örömtől, bár a Times megjegyzése, miszerint sérülhet a város rendőrségének bűnüldözési képessége, nem tetszett neki. - Helyén maradhat Bragg e bátor tett után, papa? - Majd meglátjuk. De azzal, hogy más-más körzetekbe helyezte át ezeket a rendőröket, súlyos ütést mért a megvesztegetés és korrupció rendszerére, ami valójában rendőri védelmet jelent. Francesca értette. - A helyi őrsön dolgozó nyomozók kenőpénzt és hálapénzt kapnak a kocsmáktól, bordélyházaktól és játéktermektől. Ha a korrupt rendőrök átkerülnek egy másik őrsre, az ismeretlen helyen nem tudják rögtön kiépíteni a megvesztegetés és korrupció új rendszerét. Milyen okos! Milyen merész! - Bragg most nem túlzottan népszerű a főkapitányságon - jegyezte meg Cahill. - És ha elolvasod a Times cikkét, látni fogod, hogy az egyik újságíró szerint túl gyorsan és túl messzire ment, ezért a bűnözés valójában még nagyobb méreteket ölt majd.
- Abban biztos vagyok, hogy a rendőrfőkapitányt nem érdekli a népszerűség, illetve annak hiánya - jelentette ki Francesca határozottan. - Az viszont nagyon aggaszt, hogy most a saját emberei ellene fordulhatnak. - Ki kell neveznie egy új rendőrkapitányt, mégpedig mielőbb. - Igen, így van. De hogy talál szövetségest a jelenlegi tisztek között? Mind korrupt! jelentette ki Francesca. - Legfeljebb egy gyönge és alkalmatlan rendőrt nevezhet ki. - Nos, kívülről nem hozhat új embert. Az a helyzet, hogy a gyermekrablás felderítése idején két munkakört látott el egyszerre. Van épp elég dolga a rendőrségen belüli korrupció felszámolásával is. Nem tud emellett még az utcán harcolni a bűnözés ellen. Francesca egyetértett ezzel. Másrészt már ismerte Bragget, és tudta, hogy nem fogja abbahagyni az utcákon végrehajtott aljas bűncselekmények elleni harcot. Azt kívánta, bárcsak mesélhetne édesapjának a Randall-gyilkosságról, de nem tehette. Így nem, hogy a reggeli lapok nem számoltak be róla. - Nos, meggyőződésem, hogy Bragg helyesen cselekedett. Felrázta a rendőrséget, és ez még csak a kezdet. Nem hiszem, hogy megtette volna, ha ezzel valóban veszélybe sodorhatná a rendőrség ütőképességét. Cahill a mohaszínű plüsskanapén, a számos, mintás párna között foglalt helyet. - Nagyon lojális vagy Rick Bragg-gel szemben, és mindenben támogatod őt - jegyezte meg. Francesca igyekezett fegyelmezni magát és nem elpirulni. - Barátok lettünk, papa. Együtt oldottuk meg a gyermekrablási ügyet. Andrew megpaskolta a lánya vállát. - Tudom. És büszke vagyok rád, bár azt remélem, többé nem sodrod magad veszélybe, persze biztosan tudom, hogy miután az az őrült egy napon át fogva tartott, többé nem fogsz bűnügyek felderítésével próbálkozni. - Mélyen a lánya szemébe nézett. Francesca félrepillantott, nem tudta állni édesapja tekintetét. - Nos... - nem tud, nem is akar hazudni az édesapjának. Az egész világon ő a legfontosabb ember a számára. - Francesca! - fakadt ki Cahill. - Nem lehet, hogy ne tanultál volna a történtekből! Francesca kérlelni kezdte. - Papa, ha én felfedezek egy bűncselekményt, amiről rajtam kívül csak az elkövető tud, azt fogom tenni, amit helyénvalónak tartok. Ezt te is tudod. Cahill felsóhajtott. - Igen, tudom, de megálljt kell parancsolnod magadnak, mielőtt megint veszélybe sodornád az életedet! - Ezzel tisztában vagyok. Mégis, ha azt látom, hogy egy felnőtt ver egy kisgyermeket, meg fogom próbálni megállítani, még ha esetleg én is kapok egy ütést. - Francesca ezt komolyan is gondolta. - Hogy is lett nekem egy ilyen merész, bátor és elszánt leányom? Francesca, tudod, hogy a legtöbb kérdésben tökéletesen egyetértek veled, de kérlek, ígérd meg nekem, hogy mostantól nem avatkozol bele Bragg ügyeibe. - Cahill szeme egy kissé összeszűkült, amikor kimondta a férfi nevét. Francesca a kezét tördelve állt fel. - Kérlek, papa, ne várd el, hogy ezt megígérjem!
Cahill felpattant ültéből. - De meg kell ígérned! - Nem tehetem! Nem tudom! Az apja álmélkodott. - Nem tudom, helyesen teszem-e, hogy megkérdezem, de mégis megteszem. Az igazság iránti olthatatlan vágyad miatt nem vagy hajlandó megígérni, vagy Bragghez mint emberhez vonzódsz ennyire? Francesca elpirult, és szólásra nyitotta a száját, azt akarta mondani, hogy csupán az igazságszolgáltatás érdekli, de nem tudott megszólalni. - Értem. - Andrew arca komor lett. - Csak barátok vagyunk papa - próbálkozott a lány. - Tényleg! Cahill bólintott, majd egy kis időre elhallgatott. - Én Ricknek jó barátja vagyok. Őszintén csodálom és tisztelem. De nem hozzád való, higgy nekem. Francesca csüggedten nézett. Julia pontosan ugyanezt jelentette ki. - Miért? Mert törvénytelen gyermek? Andrew meglepődött. - Édesanyád elmondta neked? Lánya bólintott. - Ez némi árnyékot vet rá, de nem, nem ez az oka. Hinned kell nekem! Nem való hozzád, Francesca, tehát ne add a szíved olyan embernek, aki azt soha nem viszonozhatja. Az édesapja szavai erős ütésként érték Francescát. - Miért mondod ezt nekem, papa? - Mert úgy vélem, el kellett mondanom. - Cahill megpaskolta a lánya vállát. - Sajnálom, hogy felzaklattalak, drágám! - Mondott rólam Bragg valamit? Utalt rá, hogy soha nem tudna megkedvelni engem? Van valaki az életében? - Francesca, egyszerűen tudom, hogy nem vagy hozzá való, és Bragg sem való hozzád, maradjunk ennyiben. Francesca legszívesebben sírva fakadt volna, de nem tudott. Túlságosan megdöbbent, és túlságosan zaklatott is volt. - Most pedig egy szívességet szeretnék kérni tőled - váltott témát Andrew. Francesca alig hallotta. Azt kívánta, bárcsak tudná, miért ilyen megingathatatlan az édesapja. De a papa téved, ugye? Mégis, bármennyire is úgy tűnt néha, hogy Bragg kedveli őt, a tervezett kirándulásukat minden további nélkül lemondta. Arra pedig semmi nem utalt, hogy a közeljövőben egy másik alkalommal el akarná őt vinni valahová. A kedve - ami már amúgy is rossz volt a Calder Harttal elkövetett hiba és amiatt, hogy elmondta Connie-nak, mit művel Neil - még rosszabb lett. - Mi lenne az, papa? - Evannel kapcsolatos - felelte Andrew komoran. Francesca leült a szófa szélére. - Mégpedig? - Nem beszél velem az eljegyzési parti óta. Már egy hét telt el azóta. Kerül engem, és amikor összetalálkozunk, csak biccent vagy elmotyog egy-egy szót. Tudom, hogy dühös az eljegyzés miatt, meg azért, hogy nem fizetem ki az adósságait, de Francesca, ő a fiam. Ez nem
mehet így tovább! Beszélned kell vele. Ha valaki rá tudja venni, hogy végre lássa be, mennyire fontos megváltoznia, és hogy ebben Sarah Channing mennyit tud segíteni neki, az csak te lehetsz. - Andrew érzelmektől fűtötten beszélt. Evan dühös volt, amiért arra kényszerítették, hogy vegye feleségül Sarah Channinget, akit nem is szeretett. Az édesapjuk megmondta Evannek, hogy nem fizeti ki a fia hatalmas összegű kártyaadósságát, ha nem veszi feleségül a lányt. Persze Francesca is fel volt háborodva, azt szerette volna, ha Evan szerelemből nősül. Még az édesapjuknál is megpróbálta képviselni testvére ügyét, de a papa megingathatatlan volt, még fontolóra sem óhajtotta venni az eljegyzés elhalasztását. Most meg Evan nem áll szóba az édesapjukkal. Természetesen beszélni fogok vele - felelte Francesca. Andrew arca felderült. - Tudtam, hogy megteszed. - Fogok vele beszélni, de ez egyszer nem teljesen értek veled egyet. Sarah és Evan nem illik egymáshoz, az eljegyzésük és a közelgő házasságuk szörnyű hiba - jelentette ki Francesca. Az édesapja megmondta neki, hogy nem lesz szüksége a másik kocsira, mert a délutánt papírmunkával fogja tölteni, mely feladatok elvégzésére a hét folyamán belvárosi irodájában nem jutott ideje. Micsoda szerencse, gondolta Francesca, miközben a kocsi a szombat délutáni forgalommal küzdött az Upper East Side-on. Villamoskocsik, bérkocsik és más elegáns hintók küzdöttek az átjutásért minden kereszteződésben. Az Ötvenhetedik utcánál egy kék gyapjú egyenruhás rendőr irányította a forgalmat, de senki nem látszott figyelni rá, ráadásul számosan furakodtak át gyalogosan a kocsik és a csekély számú automobil között. Csengők és dudák fokozták a hangzavart. Az igazat megvallva Francesca nem szívesen utazott bérkocsival vagy villamossal a kevéssé biztonságos, bűnözőkkel teli városrészekben. A Lower East Side-on még álruhában is látszott rajta, hogy nem az ottaniak közül való. Egy szörnyű és félelmetes eset a gyermekrablás idején megtanította erre. Az a környék azonban, ahol Georgette de Labouche lakott, nem nyomasztotta. Ha nem találja meg Joelt, egyedül is odamerészkedik. Néhány utcányival odébb aztán megváltozott a forgalom. Eltünedeztek az elegáns kocsik és hintók a gazdag utasaikkal, mire pedig Francesca kocsisa a Tizedik utcához és az Avenue Ahez közeledett, a járművek többségét különféle árucikkekkel megrakott szekerek és kordék alkották. Az árusok furcsa holmikat, kesztyűket és fülvédőket, továbbá perecet és ízletes disznófület kínálgattak a hideg ellenére is az utcán tolongó járókelőknek. Az arra elhaladók annyira be voltak bugyolálva, hogy még a nemüket is nehéz volt megállapítani, de Francesca tudta, hogy a napnak abban az órájában többnyire olyan szegény bevándorló asszonyok tartózkodnak az utcán, akik túl sok gyermeket nevelnek ahhoz, hogy eljárhassanak gyárban vagy üzemben dolgozni.
Arrafelé egy háztömbben már mindenütt két-három kocsma volt. Ezen helyeknek egytőlegyig igen nagy volt a forgalmuk. Ittas törzsvendégek jöttek-mentek az utcán, férfiak és nők egyaránt. Francescának óhatatlanul is eszébe jutott, milyen nehéz helyzetben van Bragg. A város vezetői és az egyház hevesen ellenezték, hogy a kocsmák a vasárnapi alkoholfogyasztási tilalomra vonatkozó törvényt megszegve működhessenek. A rendőrség azonban régóta szemet hunyt efelett. Bragg erős nyomás alatt állt, hogy zárassa be a kocsmákat ezeken a napokon, és juttassa érvényre az alkoholfogyasztási tilalmat. A rendőrfőkapitánynak rengeteg teendője volt, de Francesca most mégsem a munkája miatt aggódott. Bárcsak megmagyarázta volna az édesapja, miért kell neki mindenképp érzelmileg távol tartania magát a férfitól. Andrew nyilvánvalóan tud valamit, amit Francesca nem. - Miss Cahill! Megérkeztünk. Ez az Avenue A 201. - tudatta a kocsis, miután felhúzta az elválasztóüveget, hogy szólhasson Francescának. - Ó, köszönöm! - felelte ő, és már készült is kiszállni, amikor észrevette, hogy Joel vigyorog rá. - Hol volt egész nap, kisasszony? - kérdezte a fiú dideregve, kezét rongyos, bő kabátja zsebébe süllyesztve. - Csak vártam és vártam. Francesca elmosolyodott. - Tudhattam volna! Szállj be! Miss de Labouche lakása környékén fogunk érdeklődni, hátha megtudunk valamit. Joel beült a kocsiba Francesca mellé, ő pedig megadta a kocsisnak az új címet. - Már két óra van! - panaszkodott a fiú. - Tudom. Délben Calder Hartnál jártam. - Francesca elmondott valamennyit az ott történtekből. Joel figyelmesen hallgatta. - Miss Cahill! Távol kéne tartania magát a rendőrfőnök úrtól. Láttam, milyen zabos vót magára tegnap este. Nem akarja, hogy maga ebbe belekeveredjen. - Tisztában vagyok vele, de már késő, már nyakig benne vagyok - szögezte le Francesca határozottan. - Hallottál valamit, Joel? Beszélnek valamit az utcán? - Errefelé nem, nem is fognak - felelte a fiú. - De majd kiszagolom magának, ha odaérünk a hogyishívják hölgy házához. - Az nagyszerű lesz! - felelte Francesca mosolyogva, és megpaskolta Joel kezét. De a fiú összerezzent, miközben az ablakon nézett kifelé. - A francba! - mondta. - Az ott nem a maga bátyja? - Micsoda? - A lány ugyanarra nézett, amerre Joel. Közben rákanyarodtak a Broadwayre, és sebesen haladtak észak felé, egy omnibusz nyomában. Francesca benézett egy mellettük elhaladó hintóba, és kővé dermedt. Az utasfülkében Evan ült, és mellette egy hölgy, akit Francesca azonnal megismert. Nem a bátyja menyasszonya, Sarah Channing volt az, hanem a szeretője, egy rendkívül csinos és közismert színésznő, Grace Conway, és a jelekből ítélve, a viszonyuknak egyáltalán nem volt vége, de nem ám! Francesca nem hitt a szemének.
Georgette de Labouche otthona rendőrségi vizsgálat helyszíne lett, egyenruhás rendőr őrizte a házat, hogy illetéktelenek ne mehessenek be, ne tehessenek tönkre semmilyen bizonyítékot. További tevékenységnek semmi jele nem volt, és ez megnyugtatta Francescát. Amikor bekopogtattak az első szomszéd ajtaján, neki még mindig a bátyja járt az eszében. Imádta őt, és az egyik legjobb barátjának tekintette. Tisztelte és csodálta is egyben. Annak ellenére is, hogy a bátyja nemrégiben beismerte, hogy a játékszenvedélye miatt hatalmas összegű tartozást halmozott fel. Sok férfi kártyázik, és Francesca biztos volt abban, hogy amint kifizetik ezt a hatalmas összegű adósságot, Evan jó útra tér majd. Most, hogy eljegyezte magát, az édesapjuk ígérete szerint rendezni fogja a tartozását. Hogy teheti Evan, hogy a szeretőjével tölti az időt? Miután eljegyezte magát, hűséggel tartozik Sarah Channingnek. Francesca nem tudott napirendre térni a látottak fölött. Semmi kétség nem férhetett ahhoz, hogy Evan azzal a színésznővel volt, akit Francesca egy másik alkalommal, hónapokkal korábban már látott a bátyja társaságában. Hirtelen, miközben újra kopogtatott, eszébe jutott valami. Lehet, hogy Evan épp azért találkozott Grace Conwayjel, hogy megszakítsa a kapcsolatukat? Ettől a gondolattól azonnal megkönnyebbült. Az ő bátyja nagyon is jellemes ember. Persze, csakis ezért lehetett az elragadó színésznővel! Egy fáradtnak látszó, rosszul szabott fekete ruhát viselő szobalány nyitott ajtót. Francesca elmosolyodott, és átadta a névjegyét. - Itthon van a ház ura vagy úrnője? A szobalány bólintott, és egy szó nélkül becsukta az ajtót. Francesca ezt furcsállta, Joelre nézett. A fiú felsóhajtott. - Azé' elég jó móka nem görbének lenni - jegyezte meg. - Van benne valami izgis. Francesca nem tudta pontosan, mit jelent „nem görbének lenni”. - Még csak most kezdtük el a nyomozást. Joel, hallottál valamit egy Daisy és Rose Jones nevű testvérpárról? Kétes hírű hölgyek. - Nem én, de rossz hírű hölgyből van ám bőven. Akarja, hogy megtaláljam őket magának? - Tudd meg ma, amit lehet. Úgy tudom, valahol a Negyvennyolcadik és a Harmadik utca tájékán laknak. Ha lesz időnk, innen Randallékhez megyünk, már amennyiben nem lesz ott a rendőrség, a két nővért pedig holnap látogatjuk meg. - Minek? Francesca kissé elfintorodott. - Nos, úgy tűnik, Bragg egy bizonyos úriembert gyanúsít a gyilkosság elkövetésével, és ezen úr alibijét részben az említett két hölgy igazolhatja. - Nem akarta elárulni Joelnek, hogy Hart a gyanúsított. Joel vigyorgott. - Mi? Kettő? Francesca elpirult. Olyasmi volt ez, amibe nem szívesen gondolt bele. - Biztosra veszem, hogy az úr csak az egyik hölgyet látogatta meg - szögezte le határozottan. Joel kuncogott és a fejét ingatta.
Ekkor kinyílt a ház bejárati ajtaja, és a szobalány Francesca kesztyűs kezébe nyomta a névjegyet. - Nincsenek itthon - mondta a szobalány, és rögtön be is csukta az ajtót az orruk előtt. A lány pislogott. - Micsoda modortalanság! - fakadt ki. - Akkor most mi legyen? Francesca meg sem hallotta Joelt. Az öklével újra erősen kopogtatni kezdett az ajtón, de az nem nyílt ki. A szobalány nyilván azért nem jött ajtót nyitni, mert a munkaadói egyértelművé tették, hogy nem fogadják Francescát. - A bőrsisakos nagyon érdeklődik utánunk, vagy inkább maga után - jegyezte meg Joel. - Bragg itt van? - pördült meg Francesca. - Nem, kisasszony, arra a zsarura gondolok, aki a Labouche-ház bejáratánál posztol. Francesca csak ekkor vette észre, hogy a Georgette házát őrző rendőr leplezetlenül figyeli őket. Méltatlankodónak szánt pillantást vetett feléje, majd távolabb ment Georgette legközelebbi szomszédjának bejáratától. Sajnálatos módon a másik két közeli szomszéd szintúgy nem volt hajlandó szóba állni vele. Alkalmazottaik elfoglaltságról és mély sajnálatról motyogva visszaadták a névjegyét. Francesca elcsüggedt. - Biztos, hogy valaki látott valamit! - mondta elkeseredetten. - Sokan láttak sokat - felelte Joel úgy, mintha tudna valamit. - Várjon itt! Gyüvök mingyá! - Joel... - Francesca meg akarta kérdezni, mire készül, de a fiú már el is tűnt a ház mögött, mely előtt álltak, és a két kőépület közti keskeny kis járdán futott hátra. A lány tudta, hogy apró kis kertek vannak a házak mögött, ahová mosott ruhát szokás teregetni, de ilyen hidegben a szárítókötelek nyilván üresen lógtak. Francesca didergett. Talán a nap hátralevő részére már fel kellene adnia. Nemcsak azért, mert beszélni akart Evannel, hanem mert még Connie-hoz is át kellett mennie, megnézni, hogy van a nővére. Francesca azt kívánta, bárcsak Connie valahogy úrrá tudna lenni a helyzeten, de tudta, hogy ez nincs így. Hiszen még neki is majd meghasadt a szíve, amikor megtudta, hogy a sógora mit művel. A nővérének nyilvánvalóan sokkal, de sokkal nehezebb volt ez a helyzet. - Segíthetek? Francesca meglepetten fordult hátra. Elkerekedett a szeme, amikor a Sun kellemetlenkedő riporterét látta meg maga előtt. Ez az Arthur Kurland nevű, harmincas éveiben járó, kopaszodó ember mindig ott bukkant fel, ahol a jelenléte egyáltalán nem volt kívánatos. - Miss Cahill, ugyebár? Francesca megdermedt. - Üdvözlöm, Mr. Kurland! Amennyiben nincs új információja a Randall-gyilkosságról, nem tud segíteni. Kurland elmosolyodott. - Megbántottam valamivel? A hangjából ítélve erre kell gondolnom.
Francesca még jobban felszegte a fejét. - Nem szeretem, ha követnek és kémkednek utánam. - Csak a munkámat végzem - viccelődött Kurland. - A rendőrfőnök úr nincs messze innen. Francesca nem tudott válaszolni. Nagyon jól tudta, hogy Bragg csak néhány saroknyira lakik onnan, és Kurland is tisztában volt azzal, hogy tudja. Az újságíró látta őt, amikor belépett Bragg házába, egyedül, és meglehetősen szokatlan időpontban, körülbelül egy héttel korábban. Kurland akkor is jelen volt, amikor kissé zilált külsővel kijött a házból. - Biztosra veszem, hogy Bragg most a főkapitányságon van. - A szeretőt még mindig nem találták meg - tudatta Kurland. - A fegyvert viszont igen. Egy kicsi, gyöngyház markolatú pisztoly volt, amilyet hölgyek szoktak használni. - Vagy fantáziadús férfiak - jegyezte meg Francesca. Kurland bólintott. - Igen, azok is. Nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: - Vannak más fejlemények is? - Üzletet ajánlok - felelte az újságíró. - Van előrelépés, de az információért cserébe magától is várok valamit. Francesca felháborodott. - Hiszen ez zsarolás! Kurland kuncogott. - Ön olyan fiatal, Miss Cahill! Túl fiatal ahhoz, hogy nyomozó legyen. A lány pislogott. - Hogy jött rá? - Az a munkám, hogy tudjam, mi történik az utcán, már ami a bűncselekményeket illeti. És amit ajánlottam, nem zsarolás. Úgy hívják: információcsere, ami az én szakmámban bevett dolog. Francesca fontolóra vette a hallottakat, de még mindig nem tudta, mit mondhatna ő Kurlandnak, és abban sem volt biztos, hogy a férfi tényleg rendelkezik hasznosítható információval. - Ki kezdi? - Maga. - És ha ez csak trükk? - Akkor viszonylag fájdalommentesen tanul valamit. Viszont soha többé nem fog megbízni bennem, és nekem valószínűleg nem ez az érdekem. Francesca ezt megértette. - Miss de Labouche az ügyfelem. Kurland ismét kuncogott. - Ez nem elég, Miss Cahill. - Miss de Labouche el akarta tüntetni a holttestet - folytatta Francesca. Az újságíró arckifejezése nem változott. - Még mindig nem elég, Miss Cahill. Vagy szólíthatom esetleg Francescának? - Nem szólíthat - felelte a lány élesen. - Azt hiszem, magán a sor - tette hozzá. - Addig nem, amíg nem mond olyat, amit még nem tudok. Francesca vibrált a feszültségtől. Nem mert többet elárulni. Calder Hart járt az eszében. - Miért kereste fel Bragg, és maga is a nővérével Calder Hartot ma délelőtt? Azt a Calder Hartot, akié a Hart Industries? A város egyik leggazdagabb és elhíresült polgárát? Francesca felszisszent. - Maga kémkedik utánam!
- Miért? Mi köze van Hartnak mindehhez? Francesca másfelé nézett. - Viszontlátásra, Mr. Kurland! A férfi karon ragadta, mire ő felkiáltott. - Az egyik szomszéd látott egy sötét, elég veszélyesnek látszó alakot kijönni a házból, a gyilkosság estéjén nyolc óra előtt. Francesca nem válaszolt. Sötét és veszélyesnek látszó, ez a leírás tökéletesen illett Calder Hartra. - Magán a sor - mondta Kurland élesen. - Én... - kezdte Francesca, de nem folytatta. - Mi köze van Hartnak ehhez? Milyen kapcsolatban állt Randall-lel? Úgyis kiderítem, ezt ön is tudja, Miss Cahill, de maga az adósom! Francesca arca lángolt. Vajon ez nyilvános információ? Minden bizonnyal az, annak kell lennie. Habozott. - Nos? - sürgette a riporter. Francesca felsóhajtott. - Hart Randall fia.
Nyolcadik fejezet 1902. február 1., szombat, délután 5 óra Francesca talán mégis téved! De együtt látta őket! Tetten érte kettejüket. Legalábbis ezt állítja. Connie imádta a férje dolgozószobáját. Ez a sötét faburkolatos, zöld és aranyszínű kárpitos, minden szögletében férfias helyiség még Neil távollétében is mindig a férfira emlékeztette Connie-t. A könyvek, melyeket Neil olyannyira szeretett olvasni, és amelyek közül sokat Angliából hozott, megtöltötték az egyik falat a földtől a plafonig elfedő könyvszekrényt. Shakespeare és Chaucer művei mellett Tolsztoj és Dosztojevszkij sorakozott. A kandallópárkány fölött függő két tájkép Neil devoni szülőházából való, és mindkét festmény remekmű. A hatalmas, tűzött bőrkarosszék, mely a szintén impozáns íróasztalnál állt, Neil édesapjáé volt, és a 16. századi Spanyolországból származott. Az utóbbi időben Connie rászokott arra, hogy itt üldögéljen, amikor Neil nem volt otthon. A hatalmas, trónszerű karosszékben érezte Neil szivarjainak, lovainak és parfümjének a szagát, és már-már úgy érezte, mintha a férje is otthon lenne. Most nem ült a székbe. Érezte ő, hogy valami nagyon nincs rendben. Egy ideje már tudta, de Francesca bizonyára tévedett. Előfordult ez már máskor is a húgával. Nem ismert nála jobb szándékú embert, de bizony meglehetősen gyakran vont le téves következtetéseket, és értelmezett félre helyzeteket. Connie hátat fordított Neil íróasztalának. Reszketett, mint a falevél. Mintha összezsugorodott volna a tüdeje, nem tudott elegendő levegőt beszívni. Francesca bizonyára téved. Nem létezik, hogy látta, amit látni vélt. De hogy követhetett el ekkora hibát? Neil dolgozószobája hatalmas házuk emeletén helyezkedett el, az épület pedig a Madison Avenue és a Hatvankettedik utca sarkán állt. A telek üres volt, amikor eljegyezték egymást. Az üres telket és a rajta később felépített házat egyaránt Connie édesapjától kapták nászajándékba. Neil dolgozószobájának sarokablakaiból a széles, szinte szünet nélkül nagy forgalmú sugárútra és az árnyas, fasorral beültetett, csöndes kis utcára lehetett rálátni. Connie ismerős hangot hallott odakintről, és összerezzent. Mint mindig, most is megismerte a csikordulást, amit Neil kocsijának kerekei hallattak a házhoz vezető rövid feljárón. Megismerte az eléje befogott két szürke paripa nyakán lévő csengők csilingelését is. Megismerte Joseph hangját, ahogy elkiáltotta magát: - Hó, hó, állj! Connie egész teste megfeszült. Nem szabad sírnom - gondolta.
Távolabb lépett Neil íróasztalától, melynél úgy állt, mint egy kőszobor, miközben a gondolatai már órák óta kavarogtak, legalábbis neki úgy tűnt, mintha rengeteg idő telt volna el. Lenézett a Hatvankettedik utcára, ahonnan a kocsifelhajtó a házhoz kanyarodott a kis előkert mellett. Láthatta Neilt hátulról, amint eljött a kocsitól, aztán eltűnt a szeme elől, amikor a bejárathoz ért. Connie szíve összeszorult. Igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy ez csak valami szörnyű tévedés lehet. Hiszen a férje biztosan ugyanúgy szereti őt, ahogy ő szerette. Neil azóta vonzódott hozzá, amióta először meglátta, öt hosszú évvel azelőtt. Vagy öt fényévvel azelőtt? Persze a férfi meg is rémisztette őt. Mert Neil olyan tökéletes volt, és Connie a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen nemes lelkű, ilyen jóképű, ilyen intelligens és ilyen okos férje lehet. Házasságuk első évében úgy érezte magát Neil mellett, mintha megint tizennégy éves lenne. Abban az évben félszeg kis bakfis volt. Persze ma már nem ugyanaz a naiv kislány. Már felnőtt nő, két gyermek édesanyja, aki vezeti a háztartást, neveli a kislányaikat, és megjelenik minden eseményen, ahová Neil elhívja magával. Rendszeresen vett részt jótékonysági eseményeken, évente kétszer ő is szervezett ilyeneket. Mindenki ideális feleségnek és anyának tekintette. Barátnői gyakorta megkérdezték, hogy győzi mindezt egyszerre. A válasza erre mindig ugyanaz volt, az, hogy ilyen jó házasságban, amilyen az övé, ez nem nehéz. Connie ekkor mélyen levegőt vett. De vajon milyen az ő házassága valójában? A válasz oly rémisztő volt, hogy inkább elhessegette a kérdést. Valahogy sikerült egyik lábát a másik elé raknia, és eljutott az ajtóig. Kinyitotta. Az egyik szobalány épp akkor ment el arra. - Dottie! Kérem, szóljon Lord Montrose-nak, hogy jöjjön a dolgozószobájába. - Igenis, asszonyom - felelte a szobalány, aztán megállt és csodálkozó pillantást vetett rá. Lady Montrose! Rosszul érzi magát? Connie észrevette, hogy az ajtóba kapaszkodik, mintha attól félne, hogy elesik. Talán így is történne, ha elhagyná magát. Valahogy mégis talpon tudott maradni, miután elengedte az ajtófélfát. - Jól vagyok, Dottie. Köszönöm. - Visszament a szobába. Furcsán érezte magát, mintha lebegne. Valójában az egész életét furcsának érezte ekkor, furcsa módon irreálisnak. Vajon hányszor gondolta magában azt, hogy Neil tökéletes férj? Hirtelen könnyek szöktek a szemébe, amint elképzelte a férjét egy másik nővel, miközben olyat tesz, amit a szerelem és a házasság kötelékein kívül soha nem volna szabad. Hogy tévedhetett Francesca ilyen nagyot? A húga azt állította, hogy látta kettejüket együtt a szófán, a sötétben, hiányos öltözékben. Francesca arra utalt, hogy szeretkezés közben. De ez vajon mindenképp azt jelentette, hogy valóban tetten érte őket? Sötét volt. Talán nem is Neil volt az.
Connie érezte, hogy erősen összerándul a gyomra. Nem, nem tévedés. Neil egy ideje nagyon zárkózott. És hónapok óta nem szeretkeztek. Rosszul érezte magát. - Connie? Összerezzent Neil hangja hallatán. Aztán lassan megfordult, és szembenézett azzal az emberrel, akit szíve minden melegével szeretett. Neil Montrose jól megtermett férfi volt, szinte betöltötte az ajtónyílást. Makulátlanul elegáns és könnyed ember volt. A zakója kigombolva, a nyakkendője épp csak egy kicsit félrecsúszva. A magas, izmos testfelépítéshez mélykék szempár társult, így a hatás egészében véve izgató és lefegyverző volt. Mosolyát még vonzóbbá tette az állán lévő kis bevágás. Aztán Neil elkomorodott. - Mi a baj? Beteg vagy? Ülj le, Connie! - Odasietett a feleségéhez. Connie erre annyit mondott: - Ne érj hozzám! - Dühös volt és felháborodott, mintha csak egy másik nő szólt volna belőle azon az éles, tőle idegen hangon. Neil megtorpant, leengedte a kezét. A kezet, amellyel Connie testének szinte minden négyzetcentiméterét simogatta már, a kezet, mely oly bensőségesen ismerte őt, a kezet, amely oly sok szép percet szerzett már neki, miután felfedezte, milyen sok öröm és milyen kevés szégyenérzet rejlik a házaséletben. Neil álla megfeszült. - Mi a baj? - kérdezte újra, de ezúttal hűvösebben. - Szereted? - tette fel a kérdést Connie szigorúan. Neil fölegyenesedett. Milyen sokkal magasabb nála! Connie még a 160 centimétert sem érte el, Neil pedig 195. - Tessék? - Szerintem hallottad, mit kérdezek. Szereted? - Connie úgy érezte, fájdalmas mosoly fagyott az arcára. - Vagy csak szórakozni támadt kedved, és engem akartál tönkretenni? - Már értem - felelte Neil. - Ezek szerint beszéltél a húgoddal. - A férfi tekintete hirtelen megváltozott, mintha nem is az övé lett volna. Connie szíve majd meghasadt. Mintha érezte volna, ahogy újabb és újabb kis darabkák szakadnának ki belőle. Nagyon fájt. Nagyon nehéz volt levegőt vennie. - Igen. Francesca elmondta nekem. - Micsoda okvetetlenkedő teremtés lett belőle! - Tehát nem is tagadod? Neil merőn nézett rá. Connie várt. - És ha azt tenném? - kérdezte a férfi lassan és tagoltan. Connie már szinte nem is kapott levegőt. - Akkor sem hinnék neked. - És ismét megdöbbentette, megrémisztette magát a hangjával. - Értem. - Neil hátat fordított. Ez a pillanat volt Connie egyetlen esélye. Kinyitotta a száját, mély levegőt vett, majd szédülve, az ájulás határán belekapaszkodott az íróasztalba. Nem, az íróasztalnál lévő székbe. Eltökélte, hogy összeszedi magát, mielőtt Neil ismét feléje fordul. Connie arra gondolt,
bizonyára úgy fest, mint egy partra vetett hal, mely szánalmasan tátog, mielőtt kínok közt kimúlna. Milyen szánalmasnak látná Neil, ha abban a pillanatban ránézne! A férfi megfordult. - Nem is sírsz? Nem zokogsz, nem kiabálsz? Nem üvöltözöl? - lassan, óvatosan ejtette ki a szavakat. - Nem. Csak azt áruld el, mióta tart. Mióta a barátnőd Eliza Burton, akit én ebben a házban vendégül láttam? - Connie látszólagos nyugalma lenyűgözte Neilt. - Nem régóta. - A férfi elvörösödött. - Amikor Burtonék itt voltak, még nem volt a barátnőm. Soha nem is volt az. - Értem. Különbség van a szerető és a barátnő között. - Ekkor Connie fordított hátat. Neil nem szólalt meg. Vajon látja, hogy mennyire reszket? Honnan tudhatná a férfi, hogy ő legbelül igenis üvölt, a legrosszabb, legelítélendőbb, úrinőhöz egyáltalán nem méltó módon kiabál? Vele, Neillel! De, tudja. - Szereted? - Connie-nak ezt mindenképp tudnia kellett. - Nem. Bólintott, de nem nézett a férjére. - Engem szeretsz? - Amint elhagyta a száját a kérdés, már tudta, mekkora butaságot csinált. Persze hogy nem szereti őt. Ha szeretné, nem csalná meg. - Igen. Connie lassan megfordult. Neil fürkészőn nézett rá. Feleségét ekkor sólyomra, sőt inkább bagolyra emlékeztette. Ő pedig a felfalásra szánt egér szerepét töltötte be. De hiszen őt már felfalták. Legbelül már halott volt, és soha többé nem kel majd életre. Mert Neil nem szereti, ezt bizonyítja hogy megcsalja. - Miért? Milyen végtelenül egyszerű kérdés ez. A világ legalapvetőbb kérdése. - Nem értenéd meg. Connie végül hagyta, hogy a pillantása Neilre terelődjön, miközben egyre erősebben fojtogatta a sírás, feszítette a mellkasát a szívét és a szemét. Nem fog sírni, legalábbis a férje előtt nem! Sem most, sem holnap, sem máskor. - Talán megpróbálhatnád elmagyarázni. - De Connie úgyis tudta a választ. Ő nem elég Neilnek. - Nem hiszem - felelte a férfi. A hangja meglepte Connie-t, mert éles volt. - Sajnálom folytatta Neil, és az álla megfeszült - Többé nem fog előfordulni. Megbocsátasz nekem? kérdezte. Persze hogy meg fog bocsátani. Neil a férje volt, csak a halál választhatta el őket egymástól. - Nem - felelte Connie. - Nem fogok megbocsátani neked. A férfi szeme elkerekedett. Connie kiment a szobából. Francesca fejében tovább kavarogtak a gondolatok. Vajon Calder Hart ott járt Georgette de Labouche-nál a gyilkosság estéjén? Francesca egy pillanatig sem gondolta, hogy Hart lenne a gyilkos. Nem volt hajlandó ezt hinni. Bár a férfi meglehetősen immorális és időnként közönséges is, de mégis Bragg fivére, és egyszerűen nem lehet gyilkos.
Az egyik szomszéd azonban látott valakit eljönni a lakásból nyolc óra előtt, aki hasonlított Hartra. Ez pedig aligha szólt a férfi mellett. De van alibije. Joellel éppen azért tartottak a Jones testvérekhez, hogy kikérdezzék őket, hiszen Hart azt állította, hogy egészen kilencig velük volt. Ezért nem Randall özvegyét keresték fel, hogy a részvétüket nyilvánítsák, ez a látogatás másnapra is elhalasztható volt. - Hé, kisasszony! - mondta Joel hangosan. Francesca ráeszmélt, hogy a fiú már azóta igyekszik magára vonni a figyelmét, amióta Georgette de Labouche háza előtt faképnél hagyták azt a borzasztó riportert. Joel már a kabátujját ráncigálta. - Ne haragudj, Joel, elgondolkodtam. - Mintha a falnak beszélnék - morgolódott a fiú. - Nem akarja tudni, mit szedtem ki a szomszédokból? - kérdezte. A lány meglepődött. - Nagyon remélem, hogy nem loptál el semmit - próbálkozott óvatosan. - A francba, dehogy! Azt kérte, tudjam meg, ki mit látott - vigyorodott el Joel. Miközben a Negyvennyolcadik utcához értek, Francesca kíváncsian nézett a fiúra. - Látott bárki bármit is? - Nem. De a nőcinek van családja. - Micsoda? - csodálkozott Francesca. - Van egy bátyja. Marcus Antonius. És itt van a városban. Valahol a belvárosban. Francesca csalódott lett. - Ez csak vicc - jelentette ki. Joel értetlenül nézett rá. - Nem vicc az. Van egy bátyja. Marcus Antonius. Nagy hazárdjátékos. - Marcus Antonius Julius Caesar hadvezére volt, Joel - mondta Francesca. - Valaki megtréfált téged. A fiú a homlokát ráncolta. - Caesar? Na, arról nem hallottam. Ennek az Antonius fickónak valahol a Broadwayn van lakása, és időnként elgyün Labouche-hoz. A húga - erősködött Joel. - Néha még ajándékot is hoz neki. Télleg közel állnak egymáshoz. Vasárnaponként együtt ebédelnek. Úgy tűnik, a nőcinek nincs is más rokona. Talán nem is vicc, gondolta Francesca. Talán hagyomány a családban, hogy nevetséges neveket választanak. - Tudjuk, hol találjuk meg Mr. Antoniust? - kérdezte. - Én megtalálom - közölte Joel magabiztosan. Francesca elmosolyodott, és megsimogatta a fiú göndör, fürtös fejét. - Ügyes voltál mondta neki kedvesen. - Nagyon nagy segítségemre leszel. - Úgy gondolja? - felelte Joel leplezetlen büszkeséggel. - Igen, úgy. A fiú fütyülni kezdett. Francesca egy újabb kérdést fontolgatva nézett ki az ablakon. Ő maga is látott valakit behatolni Miss de Labouche lakásába, de az éjfél körül történt. Talán az lett volna Hart?
Tényleg nehéz volt megmondani. Olyan rövid ideig látta, talán még egy fél pillanatig sem, ráadásul sötét volt. Francesca biztos volt abban, hogy nem tudná azonosítani az illetőt. Ha Hart volt az, akkor biztosan nem ő a gyilkos, mert nem ment volna vissza csak azért, hogy megnézze azt az embert, akit pár órával korábban megölt, és aztán távozzon. Francesca biztosra vette, hogy bárki hatolt is be a lakásba akkor, amikor ő a konyhában rejtőzött, az ártatlan Randall megölésében, de valahogy köze lehet a férfi életéhez. A gyilkos nem tért volna vissza a bűncselekmény helyszínére. Francesca rájött, hogy még rosszabb a kedve, mint amilyen egy órával korábban volt, amikor eljött otthonról. Mintha egyik pofont kapná a másik után. Először az keserítette el, hogy az édesapja milyen határozottan állította: nem valók egymáshoz Bragg-gel. Biztosra vette, hogy az édesapja tud valamit, amit nem hajlandó elárulni neki. Bármi legyen is az, neki ki kell derítenie. Bragg iránti érzései sajnos nem enyhültek, így nem maradt más választása. Az is nyomasztotta, hogy Connie-nak el kellett mondania, mit tett Neil. Francesca el tudta képzelni, milyen rettenetesen fájhat most a nővére szíve. Az imént meg Evant látta egy színésznővel, aki a szeretője volt. Ha legalább vele nem lenne gondja! Ezek mellett Kurland feltűnése csak bosszantó közjáték volt. Francesca úgy vélte, vele elboldogul. De Hart fokozatosan egyre gyanúsabbá vált. Francesca persze egyáltalán nem ismerte őt, nem kellett volna ezzel törődnie, de mégis nyomasztotta a kérdés. Hart ugyanis Bragg fivére volt, és mivel Francesca nagyon is törődött a férfival, Hartot is a szövetségesének, sőt a barátjának érezte, még ha a két testvér között ellenséges volt is a viszony. Bármi is a kettejük közti nézeteltérés oka, az régi ügy, és Francesca azt szerette volna, ha kettejük között rendeződik a viszony. Elmosolyodott, ettől egy kicsit jobb lett a kedve. Ez nagyszerű ötlet, milyen jó lenne, ha Hart és Bragg kibékülnének. Talán még segíteni is tud abban, hogy összebarátkozzanak! A kocsi megállt. - Megérkeztünk - mondta Francesca Joel-nek, és végignézett a háztömbön. A sugárúton számos utcaszinti és alagsori üzlet sorakozott egymás mellett. Közvetlenül előttük egy cipészműhely, egy kis fűszeres az egyik oldalon és egy lakatos a másikon. A sarkon pedig egy forgalmas kocsma. Nevetés és kiáltozás hallatszott ki onnan. A kocsma nyitott ajtaja előtti lámpaoszlopnál öten sört kortyolgattak. Egy rendőr is állt ott, együtt iszogatott a csavargókkal. Szégyenletes látvány volt ez az egyenruhás rendőr. - Próbáljuk meg, hátha ki tudjuk deríteni, hol laknak a Jones testvérek. - Francescát feszélyezte az eléjük táruló látvány. - Az a rendőr leitta magát? - kérdezte hüledezve Francesca. Még délután öt óra sincs! - Le bizony, a sárga földig. Az meg könnyű lesz, ha van öt dolcsija. - Joel leugrott a jeges útra, épphogy elkerült egy kupac lótrágyát és egyéb szemetet. - Van - felelte Francesca, miközben óvatosan kiszállt a kocsiból. A sarkon folyó, lármás beszélgetés hirtelen félbeszakadt. Francesca tudta, hogy a kocsija és a személye észrevetetett. Már számított az ocsmány megjegyzésekre, amikor az egyik férfi füttyentett. Inzultáló fütty volt ez, úgyhogy Francesca besietett a biztonságot adó cipészműhelybe.
Egy kis, szakállas ember kalapálta egy bőrcipő sarkát a munkaasztalául szolgáló rücskös pulton, mely a bejárattal szemközt helyezkedett el. A háta mögötti polcokat a már megjavított vagy épp javításra váró cipők zsúfolásig megtöltötték. Ezek mögött egy kis helyiség nyílt, Francesca egy kályha mellett ülő nőt és egy bölcsőt látott odabenn. Biztosra vette, hogy a cipész a családjával és talán még másokkal együtt az épület üzlet mögötti részében lakik, egy nyomorúságos bérlakásban, olyan körülmények között, melyeken a városban sokakkal együtt Francesca is szeretett volna javítani. De pillanatnyilag nem volt ideje a reformra gondolni. Valahogy sikerült egy kis mosolyt erőltetni az arcára, miközben a cipész félretette a munkadarabot, és kissé csodálkozva nézett rá. - Üdvözlöm. Két hölgyet keresek, Daisy és Rose Jonest. Tudna esetleg segíteni? - kérdezte Francesca, miközben kinyitotta a táskáját. - Nem beszélni angol. Cipőjavít? - kérdezte a férfi erős szláv akcentussal. - Nem, nem. Nem cipőt hoztam javíttatni. Két hölgyet keresek, Daisy és Rose Jonest. - Cipőjavít - mondta a férfi Francescára mosolyogva, miközben a lábára mutatott. A lány rájött, hogy a cipész egy szót sem ért abból, amit mond neki. - Zsidó, és nem tud angolul - jegyezte meg Joel grimaszolva. Francesca szúrós tekintettel nézett rá, mert rájött, hogy a fiú ugyanúgy, mint a városban oly sokan mások, előítéletes. Már épp készült megszidni, és kioktatni a jogegyenlőségről a Függetlenségi Nyilatkozatra mint Isten szándékának egyik megfogalmazására hivatkozva, amikor a hátsó szobában felsírt a csecsemő. Francesca rámosolygott a cipészre, és adott neki öt dollárt. - A cipőmön nincs mit javítani - mondta -, de vegyen a családjának valami egészséges ételt. - Cipőjavít - mondta a férfi mosolyogva. Egy kerek arcú, vékony teremtés jött ki a műhely mögötti kis helyiségből, karjában ringatva a gyermeket. - Innen a második kapu balra - mondta a nő egy született New York-i angolságával. - Ismeri a nővéreket? - kérdezte Francesca. A nő, aki talán annyi idős volt, mint ő, de vagy húsz évvel többnek látszott, bólintott. - De jobban tenné, ha nem menne oda, hölgyem. - Miért? - Az egy bordély - felelte fáradtan. - Ó! - Francesca elpirult. Nem kellett volna meglepődnie. Világos volt, miért látogatta meg Hart a két nővér közül valamelyiket. Nagy különbséget látott aközött, hogy valaki szeretőt tart, vagy bordélyházba jár, mert ez utóbbit rendkívül romlott dolognak tartotta. És ő épp egy ilyen rossz hírű házba készül belépni? Bizony, igen! Majd belehalt a kíváncsiságba, hogy lássa, milyen is egy ilyen hely. Megköszönte az információt, majd elment balra a második kapuig, ahogyan a nő tanácsolta. Kopogtatott. Egy nagy fekete ember nyitott ajtót, és amint meglátta a lányt, rögtön be is csukta. Francesca orra előtt aznap már másodszor csapták be az ajtót.
- Soha nem fogják beengedni - mondta Joel -, hacsak nem ad télleg nagy pénzt. Télleg nagyot. - Miért nem? - Francesca újra kopogott. - Mer' én tudom, mi van itt. Nagy a forgalom, rengeteg úr jár ide, a maguk környékiről való urak - ravaszkodott Joel. Francesca érezte, hogy elpirul. - Akkor fizetek. Ezúttal egy nő nyitott ajtót, de csak résnyire, a láncot nem akasztotta ki. Tekintetük összetalálkozott. - Mit óhajt? - kérdezte a nő. Idősebb, negyvenes éveiben járó lehetett, a haja koromfeketére festve. Francesca a rengeteg smink dacára is látta, hogy kék a szeme és szép a bőre. - Beszélnem kell Daisy és Rose Jonesszal - mosolygott rá barátságosan. - Soha nem hallottam róluk - az ajtó újra becsapódott. Francesca azonban kislányos kacagást hallott, kristálypoharak összekoccanását és mélyebb, férfias hangokat. Újra kopogtatott. Az ajtó olyan hamar kinyílt, hogy abból Francesca tudta: a nő csak arra várt, hogy újra próbálkozzon. Gyorsan elhadarta: - Fizetek azért, hogy beszélhessek velük. - Nagyon igyekezett belesni a nő mögé, de semmit sem látott azon kívül, hogy lágy, barackszínű fény van odabenn. - Akkor az ötven dollár lesz a két lányért. - Mennyi? - képedt el Francesca. - Ők a legjobbak. - A nő kék szeme élesen villant. - Külön-külön húsz, de a kettő együtt ötven. Ez az ár. Rajta van a menükártyán, de az először jövő vendégeknek nem mutatom meg, hacsak úgy nem döntök, hogy kellőképp jómódú az illető - a nő merőn nézte Francescát. Francesca szintén értetlenül nézett rá. Menükártya van? Az ajtót megint becsapták az orra előtt. Újra kopogott, egyre dühösebben. Az ajtó azonnal kinyílt. - Nem értem - mondta Francesca. - Ez nem étterem. - Van, aki azt hiszi - felelte a nő, és váratlanul elmosolyodott. - Nem nagyon különbözünk egy vendéglőtől. Nálunk is vannak árak. Ha maga beszélni akar, a maga dolga, de az nincs rajta a menükártyán. Daisy húszéves, a misszionárius póz a specialitása. Rose is remek. Ketten együtt ötvenbe kerülnek, tíz a felár az Urak Öröméért. Az árak nem változnak, sajnálom. Ha mind a kettejükkel akar beszélni, meg kell fizetnie, ami a menükártyán áll. Persze ha valami különlegességet akar, az ár még magasabb, és azt előre kell megfizetni, nekem. Francesca elképedt. És mi lehet az az Urak Öröme? Persze nem volna szabad ezen töprengenie, még rágondolnia sem, de hogy tudná megállni? Az ajtó csukódni kezdett. Francesca rátette a kezét az ajtófélfára. - Megadom az ötven dollárt, bár csak beszélni szeretnék a lányokkal.
A nő elmosolyodott. - Fáradjon be! - Kinyitotta az ajtót, s közben Joelre nézett. - Bejöhet ő is, de ha ellop valamit, maga fizeti a kárt. - Joel nem fog elvenni semmit - ígérte meg Francesca sietve, és a következő pillanatban már egy lazacszínűre festett előtérben állt, az ajtót pedig becsukták mögötte. - Történetesen ráérnek - mondta a madám, egy lépcsőfeljáróhoz vezetve őket. A nőt Mrs. Pinke-nek hívták. - Rose most végzett egy kuncsafttal, Daisyhez pedig hatkor jön egy törzsvendég. Francesca nem szólalt meg. Egy előtérből nyíló szalonba igyekezett bekukucskálni, melyben a vörös szín dominált. Egy nagyon szép és teljesen felöltözött fiatal nőt látott, aki egy szófán ülve olvasott, bár a ruhája merész és erősen kivágott volt. A férfihangok, melyeket Francesca korábban megfigyelt, már nem hallatszottak - Hol vannak a többiek? - Az emeleten. - A nő a válla fölött visszapillantva mosolygott rá. - A diszkréció nálunk kötelező. - Ezért nem érdeklődött a nevem iránt? - kérdezte Francesca. - Ha óhajtaná, hogy tudjam, megmondaná - közölte Mrs. Pinke határozottan. Francesca ezt azonnal megértette. - Én vagyok az első, aki beszélni szeretne Daisyvel és Rose-zal? - kérdezte, amikor fölértek az emeletre. Az egyik csukott ajtó mögül női kacagás hallatszott. - Beszélni? Igen, maga az első - felelte Mrs. Pinke fejét kissé oldalt hajtva, nevetésbe hajló mosollyal. Ezek szerint a rendőrség még nem kérdezte ki a nővéreket. Francescát izgatottá tette ez a gondolat. De egyben csalódott is lett. Hol vannak a hiányos öltözékű lányok? És azt is remélte, hogy lát néhány urat, akik étkezés közben várják a hölgyeket. Aztán rájött, hogy talán így a legjobb. Mert vajon mi történne, ha valaki olyanba botlana, akit ismer, vagy az ismeri őt? - Elküldött bárkit is miattam? - kérdezte hirtelen. - Elmentek maguktól - felelte Mrs. Pinke, miközben bekopogott egy ajtón. Vetett egy pillantást Francescára. - Maga okos ifjú hölgy. Harminc perce van. Azt kell kérnem, hogy előre fizessen. Miközben nyílt az ajtó, Francesca belenyúlt a táskájába, de elfelejtette, mire készült. Nemigen látott még szebb nőt annál, aki most előtte állt, valamilyen okból vagy célból szinte meztelenül. Átlátszó köntöse alatt a harisnyán és a fekete harisnyakötőn kívül semmi nem volt rajta. - Daisy, az ifjú hölgy beszélni szeretne veled és Rose-zal. - Mrs. Pinke biccentett felé, és el is indult, miután elvette a pénzt, amit Francesca adott neki. Csak ekkor vette észre, hogy Joel tátott szájjal állt mellette. Kezével gyorsan eltakarta a fiú szemét. - Várj meg engem odalenn - mondta. - Hé, hadd maradjak! - tiltakozott Joel. - Nekem is vannak jogaim!
- Menj le azonnal a földszintre, vagy nem dolgozol tovább nekem! - szólt rá erélyesen, a nőnek pedig azt mondta: - Miss. hm... Jones, kérem, vegyen föl valamit! Daisy meglepettnek látszott és ásított, aztán megfordult és elindult, de Francesca azonnal felfigyelt arra, hogy ragyogó kék szemeiben nem az unalom vagy a butaság tompa fénye látszik, hanem a kíváncsiság és az értelem csillog. Miközben Joel vonakodva távozott, Francesca arra gondolt, hogy ez a nő butának tetteti magát, de egyáltalán nem az. Belépett a szobába, és becsukta maga után az ajtót. Daisy felvett egy halvány elefántcsontszínű selyemköntöst, ami remekül illett természetes szőke hajához és fehér bőréhez! Más nőn ez a köntös nem mutatott volna sehogy, de neki nagyon is jól állt. Világos színei kiemelték az álla vonalát, a finom vonásait, élénk, kék szemét és dús ajkai szép ívét. Francesca azonnal megértette, miért járt Calder Hart ehhez a nőhöz. Egyszerűen lélegzetelállító volt, a férfit bizonyára levette a lábáról a szépsége. - Még soha nem volt női vendégem - mondta Daisy halkan. Nem úgy beszélt, mint egy utcanő. Kifejezetten kulturáltnak tűnt - Mondja meg, mit kíván tőlem - mosolyodott el végül. Francesca összerezzent. - Én nem vendég vagyok. Fizetek azért, hogy feltehessek néhány kérdést magának és Rose-nak. Daisy bólintott, és vállat vont, mintha érdektelenné vált volna a számára, de szeme továbbra is csillogott, bár Francesca nem tudott belenézni, mert tekintetét lesütötte. - Hol van Rose? - kérdezte Francesca. - Jön nemsokára. Még vendég van nála, azt hiszem. - Daisy leült egy nagy zöld székre, és keresztbe tette a lábát. Valójában elég szép hálószoba volt ez, melyet a baldachinos ágy és a kandalló uralt. - Milyen kérdéseket akar feltenni? Francesca gyorsan körbepillantott, de nem látott semmi rendkívülit. Leült az egyetlen másik székre. - Ön Calder Hart jó ismerőse? - Soha nem hallottam róla - felelte Daisy lágy hangon. Francesca rájött, hogy máris elakadt. A játék neve diszkréció, és hiába fizetett ötven dollárt, hogy beszélhessen a két lánnyal, soha nem fogják bevallani, hogy ismerik Hartot, még kevésbé azt, hogy rendszeres vendégük. Egyszer csak nyílt az ajtó Francesca háta mögött, és egy másik nő lépett be rajta. Gyorsan megfordult, és egy teltebb, de szintén lélegzetelállítóan csinos nőt látott. Fekete haja a derekáig ért, nagy szeme zöld, a bőre halvány volt. Daisy kicsi volt és vékony, Rose magas és telt. Szerencsére rajta legalább volt egy köntös, bár az a combját is alig takarta. - Talán maga tud valamit mondani a Calder Harthoz fűződő kapcsolatukról - szólította meg Francesca. Rose pislogott. Daisyhez hasonlóan az ő tekintete is élénk és érdeklődő volt. Kérdéssel felelt: - Kihez? - Így nem megyünk semmire. Lehet, hogy Hart bajban van. Mindkettejük nevét említette, és tudnom kell, hogy elmondta-e maguknak az igazságot, vagy sem.
- Maga a felesége? - kérdezte Daisy természetes közvetlenséggel. - Nem. - Francesca érezte, hogy még a gondolattól is elpirul. - Nem nős. - Figyelte, ahogy Rose odaáll Daisy széke mögé, mintha ezzel védeni akarná. Daisy vállat vont. - Mit ért az alatt, hogy „jó ismerős"? - Azt, hogy a vendégük-e - fogalmazott tömören Francesca. - Mikor látták utoljára? - Nem ismerjük az urat - közölte határozottan Rose. Francesca nem szólt semmit, miközben Rose Daisy vállára csúsztatta a kezét. Bensőséges mozdulat volt ez, és Francesca érezte, hogy elpirul. Tudta, hogy a két lány nem testvér, és kezdett arra gondolni, hogy nem is csupán barátnők. - És ha elmondom, hogy Hartot gyilkossággal készülnek megvádolni, attól meggondolják magukat? - kérdezte. Daisy vonásai feszültek lettek, és felnézett Rose-ra, Rose pedig rá. Megfogták egymás kezét. - Talán mégis ismerjük azt a férfit - mondta Rose lassan. - Mi köze annak, hogy ismerjük-e, vagy sem ahhoz, hogy megvádolják-e egy gyilkosság elkövetésével? - Garantálom, hogy ha Hart a vendégük, ő nem bánja majd, hogy megerősítik ezt a tényt. Azt vallotta, hogy nemrég találkozott mindkettejükkel, de ez minden, amit mondhatok. Tudnom kell, hogy pontosan mikor találkoztak vele utoljára - mondta Francesca. - Vallotta? - kérdezte Daisy. A hangja szelíd volt, de a kérdés nem. - Elmondta a rendőrségnek - felelte Francesca halkan. A két lány ekkor nem nézett egymásra, de Francesca látta hogy Rose erősebben szorítja Daisy vállát. - Nincs okom arra, hogy hazudjak - mondta Francesca. - Ismerjük - ismerte be végül Rose, de csak miután Daisy megszorította a kezét. - Ez minden? - Mikor találkoztak vele utoljára? - kérdezte Francesca újra, nyomatékosan, majd hozzátette: - Kérem! A két lány némán meredt rá. - El kell mondaniuk az igazat - próbálkozott Francesca. - Hart barátja vagyok. Daisy fölnézett Rose-ra. - Azt hiszem, igazat mond. Becsületes a tekintete. Rose bólintott. - Nekünk is barátunk - mondta. - Rendszeresen jár ide. Ez nem igazán tartozott Francescára, de mégis megkérdezte: - Melyiküket látogatja? Daisy kedvesen elmosolyodott. - Mindkettőnket. Francesca nem szólt egy szót sem, de lángolt az arca. - Nyilván nem ugyanabban az időpontban. - De, ugyanabban - felelte Daisy, még mindig mosolyogva. - Ennek viszont nyilván nem sok köze van a gyilkossághoz, amit említett. Francesca nyelt egyet. - Feltehetően nincs. Elnézést, de hogyan lehetséges ez?
Ekkor Rose is elmosolyodott. - Nagyon is lehetséges. Különösen egy olyan férfi esetében, mint Calder. Fáradhatatlan. - És kedves is - tette hozzá halkan Daisy. Francesca dermedten nézett. Legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy bárki is kedvesnek nevezze Hartot. - Ugyanarról az emberről beszélünk? Rose bólintott. - Vannak férfiak, akik úgy gondolják magukról, hogy úriemberek, de nem azok. A múlt hónapban meghalt egy lány, olyan kegyetlenül megverte a barátja. És nem ez volt az első eset. Francescát nagyon megdöbbentette, amit Rose mondott neki. - Miért csinálják azt, amit csinálnak? Maguk mindketten láthatólag igényes és művelt hölgyek. Látom a tekintetükben, hallom a beszédükön. Daisy a másik lányra nézett. Rose szólalt meg: - Maga nem értené meg. Nem minden nő akar férjhez menni, a férje akaratának engedelmeskedni, a háztartás és a gyermeknevelés rabszolgája lenni. Francesca nem mondott semmit. Abban a pillanatban úgy érezte, benne meg Rose-ban és Daisyben több a közös vonás, mint amennyi közte és a korabeliek többsége között. - Ezt nagyon is értem - mondta lassan -, de mégis hogy tudnak intim viszonyba keveredni idegenekkel? Daisy megint elmosolyodott. - Csak az első néhány alkalommal nehéz. Ha pedig olyan kuncsaft adódik, mint Calder, kifejezetten kellemes. A keresztnéven emlegetés sokatmondó volt Francesca számára. - Kérem, mondják el, mikor járt itt utoljára. A két lány egymásra nézett. Daisy felállt, és Rose átölelte. - Tegnap este. Francesca megkönnyebbült. Mindvégig abban reménykedett, hogy ezt a választ kapja majd. - Hánykor érkezett meg, és mikor ment el? Megint egymásra pillantottak. - Hét óra körül érkezett - vette át a szót Daisy -, és valamivel kilenc előtt ment el. - Ismét elmosolyodott, mint akiben kellemes emlék idéződik fel. - Azt mondta, valami partin kell megjelennie. Francesca elpirult, mert elképzelte, milyen is lehet az az emlékkép, de a lelke mélyén ujjongott. Hartnak valóban van alibije. - Ezt a rendőrségnek is hajlandók volnának elmondani? - kérdezte, de nem folytatta, mert meghallotta, hogy odalenn a földszinten nyüzsgés támadt. Mindkét lány elsápadt, és egymás felé fordultak. Úgy hallatszott, mintha kivágódna a bejárati ajtó, aztán valaki elkiáltotta magát: Rendőrség! Ajtók csapódtak. Nők sikoltottak fel. Férfiak szitkozódtak. Lépéseket lehetett hallani, mintha egy egész hadsereg futna fel a lépcsőn. Francesca azt is hallotta, hogy néhány férfi azt kiabálja: - Rendőrség! Nyissák ki! Rendőrség! Ez razzia! Nyissák ki!
Daisy és Rose az ablakon át menekült a tűzlépcső felé - semmit nem vettek magukra. Francesca épp a nyomukba akart eredni, amikor észrevette, hogy három rendőr jelenik meg odalenn a lépcső tövében, és mosolyogva várják, hogy letartóztassák a két lányt. Megfordult, és azon gondolkodott, mitévő legyen, amikor az ajtó felől dörömbölés hallatszott. Hogy történhet mindez épp most? Francesca csak azt tudta, hogy nem találhatják meg a bordélyban, de nem ám. El tudta képzelni, Bragg hogyan szitkozódna. Más választása nem lévén bebújt a baldachinos ágy alá, és ott, reszketve, levegőt sem véve összekuporodott. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, és látta, amint három pár fekete cipő szinte egyszerre lép be a szobába. - Hol vannak? - kérdezte Bragg. Francesca meglapult. Ez nem történhet meg. Bragg nem lehet itt. - Nincs itt senki, uram. Talán nem ez az a szoba. - Kutassák át! - adta ki az utasítást Bragg, majd megfordult és kiment a szobából. Francesca nem vett levegőt. Nem volt menekvés. Verejték csordogált végig mindenütt a testén, patakokban. Tárgyakat taszigáltak. Kinyitottak egy szekrényajtót. Francesca behunyta a szemét és imádkozott. Aztán egyszer csak rájött, hogy fölfedezték. Lassan kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy egy rendőr négykézlábra ereszkedve vigyorog rá. - Én találtam valamit, Harry - mondta. Francesca felnyögött. A rendőr kihúzta az ágy alól.
Kilencedik fejezet - Ez fáj! - kiáltotta Francesca, miközben egy egyenruhás vonszolta lefelé az emeletről. A rendőr ellentmondást nem tűrve markolta meg a karját. - Hallgasson! - mondta. Savanyú volt a lehelete. - Még mielőtt megkapja a magáét! Kihívóan nézett rá. Francesca azonnal rájött, hogy másnak gondolja, mint aki valójában. - Azt hiszi, hogy én egy... - Elképedésében be sem tudta fejezni a mondatot. - Én egy úri hölgy vagyok! A rendőr felkacagott. - Én meg a Mikulás! Francesca rémülten bukdácsolt le az utolsó lépcsőfokokon. - Azonnal engedje el Miss Cahillt! Az őt fogó rendőr olyan hirtelen rántotta el a kezét, mintha rálőttek volna. Bragg éles hangját hallva Francesca a bejárati ajtó felé kapta el a tekintetét. A rendőrfőkapitány a nyitott ajtóban állt, sötét öltönyben és felöltőben volt, hátulról megvilágította a téli napfény, ami furcsa játékot játszott vöröses hajával. Bragg mögött Francesca számos hiányos öltözékű nőt látott, amint épp a rendőrségi kocsiba tuszkolták őket - közülük többen kiabáltak és tiltakoztak. Mrs. Pinke a mellén összefont kézzel állt a járdán, és dühösen vitatkozott egy gyapjúöltönyös, jelvényes nyomozóval. Mindkét oldalán egy-egy unottnak látszó rendőr álldogált. Miután Francesca a kezeit tördelve leért a földszintre, ránézett a rendőrre. - Fölsértette a könyökömet - mondta. - Ilyen brutalitást nem tűrök el egy városi alkalmazottól. - Francesca! - szólt rá Bragg. A lány szembefordult vele. Ekkor vette észre, hogy Joel is Bragg mögött áll, és egy kopott ruhát viselő nyomozó tartja fogva. A fiú rémesen festett. Arckifejezése arra engedett következtetni, hogy őt hibáztatja, amiért ismét rendőrkézre került. Ő azonban még Joelnél is rémesebben érezte magát. - Üdvözlöm, Bragg! - nyögte ki végül, és megint nem kapott levegőt. - Jól van? - Bragg tetőtől talpig végigmérte őt. Francesca bólintott, miközben meglepődött, mert arra számított, hogy a férfi sokkal dühösebb lesz. - Attól tartok, megérdemeltem, hogy rosszéletűnek nézzenek. - Vajon Bragg azért aggódik, hogy ő megsérült-e? - Így igaz. - A férfi megfordult, mert egy másik egyenruhás rendőr épp Daisyt és Rose-t vezette oda hozzá. Mindketten erősen dideregtek vékony köntösükben és tűsarkú cipőjükben. - Ez az a két nő? - Azt hiszem, igen. A tűzlépcső alján kaptam el őket, azt mondták, a hálószobából jöttek felelte a rendőr. - De a nevüket nem hajlandók elárulni.
- Kerítsen nekik két takarót - adta ki az utasítást Bragg. Francesca fürkészőn nézett a férfira. Ha Daisy légies szépsége vagy Rose formás mezítelen lába hatással volt is rá, annak semmi jelét nem adta. - Maguk Daisy és Rose? - kérdezte a rendőrfőkapitány. Daisy összeszorította az ajkait. Rose felelt: - Nem. És maga ki a franc? Francesca pislogott. Rose beszédstílust váltott. Úgy tűnt, mintha a szeméttől bűzlő csatorna mentén született és nőtt volna fel, melynek a szomszédságában éppen álltak. - Én töltöm be a második legfontosabb tisztséget ebben a városban, a polgármester után felelte hidegen Bragg. - Én vagyok a rendőrfőkapitány. Rose lerázta magáról a rendőr kezét, és előrelépett. Eközben rövid köntöse szétnyílt, s így láthatóvá vált, hogy egyetlen apró ruhadarab sincs alatta. Rose egészen közel ment Bragghez. - Ó, miért nem mondta? A rendőrfőnök úrnak ingyen van minden, amit csak óhajt duruzsolta. A férfi arckifejezése nem változott. Francesca legszívesebben pofon vágta volna a lányt. Ehelyett azonban lángolni kezdett az arca, aztán látta, hogy Rose keze Bragg combjára siklik. Vészesen közel járt az ágyékához. Francesca megdöbbent, aztán egy pillanattal később elöntötte a düh. Bragg hátrébb lépett a lánytól. - Vigyék a barátnőjével együtt a börtönbe. Aztán holnap reggel nyolcra hozzák őket az irodámba. - Ezzel hátat fordított Rose-nak. Francesca mély lélegzetet vett. Már arra készült, hogy ráveti magát a lányra, amiért ilyen szemérmetlen módon ért hozzá a férfihoz. Rose kiköpött. A rendőrfőkapitány úgy adta ki az utasítást, hogy közben meg sem fordult: - Különítsék el őket. Külön cellába velük, hogy ne érintkezhessenek egymással. Rose csak ennyit válaszolt: - Baszódjon meg! De csak az álmaiban, zsarukám! - Kérlek, hagyd abba, Rose! - suttogta Daisy a kezét ráncigálva. - Vigye innen őket! - mondta Bragg egy másik rendőrnek. Egy harmadiknak meg ezt az utasítást adta: - Ürítsék ki az egész házat, aztán zárják le! Deszkázzák be az összes ablakot és a bejáratot. Ebben a bordélyban nem kötnek több üzletet! Francesca a rendőrfőkapitány szigorú arcáról a két örömlányra irányította a tekintetét, akiket épp az utcára kísértek, a rendőrségi kocsi felé. A két lány átkarolta egymást, de ekkor inkább a hideg elleni védekezésből, nem annyira gyöngédségből. Mintha Daisy megérezte volna, hogy nézik, hátrapillantott. A tekintete összetalálkozott Francescáéval, és a lány könyörögve nézett a szemébe. Francesca habozott, aztán bólintott. A lány azt akarta az értésére adni, hogy segítsen nekik, ha módjában áll. Daisy hálásan mosolygott. Francesca rájött, hogy Bragg felfigyelt a néma párbeszédre, majd azt mondta: - Elvihetne a főkapitányságra. Dickens, kísérje ki Miss Cahillt és a kölyköt a kocsijukhoz, legyen rá gondja, hogy ott várjanak meg!
Francesca szeme tágra nyílt, de igyekezett összeszedett maradni. Miért akarja Bragg, hogy ő vigye el? Tudta, hogy sajnos nem magántermészetű okokból. - Nincs itt a kocsija, Bragg? A férfi nem válaszolt, hanem kiment az utcára Mrs. Pinke-hez. Rajta kívül más nő már nem volt odakinn. Mrs. Pinke prémszegélyű köpenyt terített a vállára. Miközben Francescát a kocsijához kísérték, nagyon fülelt, hátha meghall valamit a beszélgetésükből. - Meggondolta magát? - kérdezte Bragg a madámtól. - Ha arra gondol, elárulom-e bármelyik vendégünk nevét is, a válaszom, nem. Bragg olyan fenyegetően mosolygott Mrs. Pinke-re, hogy Francesca beleborzongott. - Nem sokra megy azzal, hogy védi a vendégeit, ha soha többé nem nyithatja meg újra a házat. Mrs. Pinke habozott, majd azt mondta: - Nem sok jövőt jósolok magának ebben a városban, rendőrfőnök úr! Kérhetem, hogy négyszemközt beszéljünk? - Miért? Hogy felajánljon pár ezer dollárt? Mrs. Pinke, engem nem lehet megvásárolni, mint az elődeimet, választhat. Nagyon egyszerű. Rohadhat a börtönben, és szembenézhet a kerítés, a prostitúció, a csalás, a zsarolás és a hivatalos személy megvesztegetésének vádjával, és minden mással, amit csak fel tudok hozni maga ellen, hogy elítéljék, vagy pedig elmond nekem mindent, amire kíváncsi vagyok, és akkor megússza egy figyelmeztetéssel. Mrs. Pinke elgondolkodott. - És a házam? Bragg elmosolyodott. - Az üzletelésnek vége, Mrs. Pinke, és az én szemszögemből nézve ez azt jelenti, hogy a korrupciónak eggyel kevesebb olyan melegágya van, melyet a városnak és lakóinak el kell viselniük. Mrs. Pinke remegett. - Van ügyvédem. Mégpedig pokoli jó! Bragg hátat fordított neki. - Rakják be őt is a kocsiba! - Aztán Francescára nézett, aki épp a saját kocsijába készült beszállni, töprengve és éberen figyelve. A szíve nagyot dobbant. Arra gondolt, hogy a férfi csak a munkájával törődik. Most is épp őt készül lehordani a sárga földig! Micsoda kötözni való bolond vagyok, amiért még mindig boldoggá tesz, ha látom! Bragg odament a kocsihoz. Kinyitotta az ajtót Francesca előtt. A lány rámosolygott, de a férfi komor maradt. Francesca mosolya elhalványult. Megpróbált kitalálni valami igazán jó okot, amiért Bragg a saját játszmájában alulmaradt, de nem sikerült. A férfi is beszállt a kocsiba. Néhány háztömbnyi távolságot csöndben tettek meg. Joel velük szemben ült. Időnként, amikor a kocsi gödörbe huppant, Bragg térde hozzáért Francescáéhoz. A lány lopva többször is rápillantott a férfi arcára. Úgy látszott, mintha nagyon elmerült volna a gondolataiban. - Bragg, jó hírem van! - szólalt meg végül Francesca idegesen. A férfi félig szembefordult vele. - Honnan tudott Daisyről és Rose-ról? Beszélt Calderrel azóta, hogy találkoztunk nála?
Francesca beleharapott az ajkába. Bár Joel is velük utazott a kocsiban, ő mégis erősen érezte a férfi közelségét. Olyannyira férfias és erőteljes jelenség volt, hogy jelenlétével betöltötte a kocsi légterét, ami ettől rendkívül kicsinek tűnt. - Nem, most már értem. Kihallgatta a Calder és köztem zajló beszélgetést! Francesca habozott. - Csak azért, mert fontos volt. Bragg a fejét csóválta. - A cél mindig szentesíti az eszközt? - kérdezte. A lány elsápadt. - Természetesen nem. - Akkor miért? Persze ez is hozzátartozik a maga különleges személyiségéhez. Voltaképpen ettől olyan egyedülálló, nem hasonlít egyetlen nőhöz sem, akit eddig ismertem. Ugyanakkor nyugtalanító is. Sose tudom, hogy amikor kinyitok egy ajtót, nem bukkan-e elő valahonnan Francesca Cahill, mint a krampusz a dobozból. - Bragg nem mosolygott. De borzasztóan mérgesnek sem látszott. Nem kiabált. Sőt, viszonylag szelíd volt a hangja. Francesca kissé elmosolyodott. - Tehát különleges vagyok? - Tetszett neki ez a meghatározás. - Rettenetesen és fáradhatatlanul az. - A férfi végül mégis elmosolyodott, amitől ő azonnal fellelkesült. Az édesapján kívül Bagg volt az egyetlen ember, aki megértette és méltányolta, hogy ő másfajta nő, mint a többi. - Köszönöm, Bragg! - felelte. A férfi felsóhajtott. - Azért jöttem, hogy megszidjam magát, erre valahogy mégis szinte hízelgek magának, Francesca. - Én nem bánom. - Francesca elmosolyodott, és kis híján megfogta Bragg kezét, de nagy bölcsen nem tette. Aztán azt kérdezte. - Miért nem dühösebb rám? Ez mintha tetszett volna a férfinak. - Szeretné, ha az lennék? - Tegnap este dühös volt - jegyezte meg hirtelen. - Egy holttest mellett találtam - fakadt ki a férfi. - Erre végképp nem számítottam. - És ma délelőtt is dühös volt. - Igen, az voltam. Mert azt szerettem volna, ha nem avatkozik a munkámba. Ezzel együtt gondolkodtam a dolgon. Rendkívül sokat segített nekem a gyermekrablás felderítésekor, Francesca. - Szeme résnyire szűkült. A lány örömében elpirult, és már épp készült a férfi felé nyúlni, hogy megfogja a kezét, de megborzongott, és ezért nem tette. - Tudja, hogy csakis a legjobb szándék vezérel. Azt is tudja, hogy ugyanúgy, mint maga, én sem tűröm az igazságtalanságot. Bragg kissé elmosolyodott, és a fejét ingatta. - Igen, tudom. Éppen ez az, amiért gondolkodtam a dolgon, és úgy döntöttem, hogy talán ebben az ügyben is kaphatna valamilyen szerepet. - Lassan Francescára emelte a tekintetét. Furcsa pillantás volt ez, de erre csak később jött rá, amikor felidézte a történteket. Akkor repesett az örömtől. - Valóban? Elfogadja a segítségemet? Akkor együtt fogunk dolgozni? lelkesedett Francesca. - Valóban úgy véli, hogy Miss de Labouche az ügyfele?
A lány habozott. Most lett volna helyes titkolóznia. - Biztos vagyok abban, hogy megbíz, amint felajánlom neki az ingyenes szolgálataimat. Bragg elmosolyodott. Aztán komoran azt mondta: - Eleve magához fordult. És még mindig nem tudjuk, hol van, Francesca. Első számú gyanúsított ebben az ügyben, még ha maga meg is van győződve arról, hogy ártatlan. Ki kell hallgatnom. Francesca ezzel egyetértett. Lelkesedésében kis híján tapsolni kezdett. - Azt akarja, hogy találjam meg! - Azonnal - felelte Bragg. - Ráállítottam egy nyomozót, de neki van egy másik komoly ügye is. Hallott róla, hogy elrabolták Mrs. Graff ékszereit? - Azt hiszem - felelte Francesca. - Aztán rájöttem, hogy ez így nem korrekt. Talán dolgozhatna önállóan, és közvetlenül nekem jelentene, csakis nekem. A lány repesett örömében. - Peter a mindenesem. Ha segítségre van szüksége, ő segíteni fog magának, Francesca. A lány pislogott. - Nekem már van segítségem, Joel. - Ránézett a fiúra, de az úgy bámult ki az ablakon át az utcára, mintha untatná a kettejük beszélgetése, de Francesca tudta, hogy minden egyes szóra odafigyel. Bragg szeme elkerekedett. - Joel, a kölyök most a maga segítsége? A lány büszkén bólintott. - Alkalmaztam. És ne aggódjon, Bragg! Felhagyott a bűnözéssel, és teljesen megbízható. A rendőrfőkapitány morgott valamit. Francesca gyorsan elgondolkodott az ajánlaton. Peterrel az oldalán a legkeményebb bűnözővel is szembeszállhatna, akár egyszerre egy fél tucattal is. - Talán, de csak talán időnként majd igénybe fogom venni Peter segítségét. - Szeme résnyire szűkült. - Peternek az a feladata, hogy kémkedjen utánam? - Nem - mosolyodott el Bragg. - Az, hogy megvédje magát, és megóvja attól, hogy baja essék. Francesca bájosan mosolygott vissza rá. - Megvédtem én magam a gyermekrablási ügy idején is. - Többször is csupán egy hajszálon múlott, hogy sikerült megúsznia rendkívül veszélyes helyzeteket - felelte a férfi zordan. Ez igaz volt. - Megtalálom magának Georgette de Labouche-t, Bragg - határozta el magát Francesca. Ugyanilyen gyorsan határozta el azt is, hogy nem szól a legjobb nyomról, Georgette bátyjáról, Marcus Antoniusról. - De lehet, hogy magával nem lesz hajtandó szóba állni. - Akkor majd beszél önnel. Ön lesz az én fülem és szemem. Francesca boldogan mosolyodott el. - Akkor valóra válik az álmom - kotyogta ki önkéntelenül az igazságot, de rögtön meg g bánta, hogy elszólta magát.
- Talán egyszer majd úgy határoz, hogy mégsem való magának a nyomozás - mondta Bragg. - Kétlem. - A nyomozást neki találták ki, főleg a férfival az oldalán. - Nem kíváncsi rá, mit mondott nekem Daisy és Rose? - kérdezte Francesca óvatosan. - De, hogyne. - Először is, ez két rendes nő, egyáltalán nem olyanok, amilyennek gondolja őket. Francesca ezt mindenképp szükségesnek tartotta elmondani, mielőtt az útjuk véget ér. - Nem kellene lecsukni őket, Bragg. A férfi felé fordult. - Francesca, ők nem rendes nők, hanem prostituáltak, a szolgáltatás pedig, amit nyújtanak, törvénybe ütköző. - De... - Francesca ekkor mégiscsak megérintette Bragg kezét, épp csak annyi időre, hogy érezze a bőrét. - Rose megváltozott, amikor magával volt. Előzőleg, amikor én kérdezősködtem náluk, úgy beszélt, mint aki jó családból származik és jó iskolákba járt. Fogadok, hogy tisztességes életet éltek, mielőtt ezt a foglalkozást választották. Ebben biztos vagyok. - És mit számít ez? Most prostituáltak. Pénzért áruba bocsátják a testüket. - Bragg értetlenül nézett. - Abból élnek, hogy megszegik a törvényt, Francesca. Kifogyott az érvekből. A rendőrfőkapitánynak igaza volt, de neki is. - Éppen maga mondta nekem nemrég, hogy semmi nem fekete vagy fehér, hogy minden helyzet árnyalt. Bragg felsóhajtott. - Talált. Megadom magam. - Valóban? - Francesca elmosolyodott örömében. A férfi egy amolyan félmosollyal válaszolt. - Tulajdonképpen Rose durvasága ellenére azonnal észrevettem, hogy nem szokványos szajhák, amilyeneket minden bordélyban találni lehet. Gyanítom, hogy lehetett valami sajátos megállapodásuk Mrs. Pinke-vel. A bátyámat ismerve azt mondhatom, nem is számítottam kevesebbre. Francesca önkéntelenül is elképzelte Calder Hartot egy kifejezetten kompromittáló helyzetben mindkét nővel. Derűsen azt mondta: - Akárhogy is, nagyszerű hírem van. Hart náluk volt az este. - Elhallgatott és elpirult. - Ott volt Daisynél és Rose-nál, ahogy mondta, majdnem kilencig. Még azt is megemlítette a lányoknak, hogy egy partin kell megjelennie. A férfi őt nézte. Ő visszanézett rá, lángolt az arca. - Melege van, Francesca? - kérdezte halkan. A lány feszült lett. Bragg hangja megváltozott, lágy és bársonyos lett, ami azonnali reakciót váltott ki Francescából, elakadt a lélegzete, mintha valamilyen előérzete támadt volna. - Én csak... valamelyest meglepődtem, ez minden. A bátyja... - nem folytatta. - Erkölcstelen, romlott, agyafúrt és nagyon önző - fejezte be a férfi helyette a mondatot. - Daisy szerint kedves. Bragg felkacagott. - Csak azért, hogy elérje, amit akar. Ha rá akarja venni valamire, akkor minden bizonnyal kedves hozzá.
- Talán nem ismeri olyan jól a bátyját, mint hiszi - vetette fel Francesca, a kezeit tördelve. Bragg fölvonta a szemöldökét. - Maga védeni próbálja az én renitens féltestvéremet? A pártfogásába veszi? Francesca összerezzent. - Természetesen nem! Csak úgy értettem, szerintem nem olyan rossz ember! - Minden nő beleszeret Calderba. Látom, maga sem kivétel - mondta a férfi ridegen. Francesca döbbenten sóhajtott fel. A férfi gyorsan és hevesen reagált az ő egyszerű, ártatlan megjegyzésére. - Én nem szerettem bele Calder Hartba! - fakadt ki. Legszívesebben kupán vágta volna a rendőrfőkapitányt egy deszkával. És majdnem kicsúszott a száján, hogy „Magába szerettem bele, maga bolond!” - A maga érdekében azt remélem, hogy ez így is van - mondta Bragg. - Mivel Calder önmagán kívül senkit nem képes szeretni. Francesca mozdulatlanul ült. Az imént bevallotta volna magának, hogy beleszeretett Braggbe? Remegni kezdett. Nem tudta, hogy dühös legyen-e, vagy inkább örüljön. - Mi a baj? - kérdezte a férfi. Francesca összeszedte magát, nyelt egyet. - Igen, így van. Hart a maga fivére, és én ezért kedvelem, már ha kedvelem egyáltalán - nyögte ki nagy nehezen. Bragg kinézett az ablakon. Közeledtek a Huszonharmadik utcához. Mogorvának látszott. Francesca összefonta a karját a mellén. - Nem szeretnék vitatkozni, Bragg. Elvégre együtt dolgozunk. - Nem vitatkozunk. Csak tartsa magát távol Harttól! - Megígérem - felelte Francesca. Vajon tényleg, igazán beleszeretett? A szíve dobbanása világosan és egyértelműen azt üzente neki, hogy csak egy lehetséges válasz van. Bragg merőn nézte őt. - Komolyan mondom! Francesca nyelt egyet. - Akárcsak én. - Tényleg? Ha választania kellene Bragg barátsága és a Harthoz fűződő ismeretség között, nem volna kérdés, melyiket részesítené előnyben. Egyelőre azonban nem kellett választania, csak egy megoldandó ügyön és egy meglepő felfedezésen kellett töprengenie. Szerelmes. Szerelmes Rick Braggbe. De valóban olyan meglepő ez? A rendőrfőkapitány lehengerlő ember, sajátos módon jóképű a barna bőrével, vörösesbarna hajával, markáns arccsontjával. Egyben rendkívül befolyásos is, nem csupán azért, mert ez idő szerint New York város rendőrfőkapitánya. Tekintélyt parancsoló kisugárzása elsősorban belülről fakadt, az intelligenciájából, az erkölcsi tartásából és az ambícióiból adódott össze. Francesca már eddig is büszke volt rá, pedig csak kevés ideje ismerték egymást. Figyelembe véve mindazt, ami közös volt bennük, igenis hozzá való férfi volt. Bragg figyelmesen nézte Francescát. Amikor ő ezt észrevette, csak remélhette, hogy a férfi nem találja ki, mire gondol.
Francesca kihúzta magát, elmosolyodott, és azt mondta: - Nos, Hartnak valóban van alibije. - A hangja élesre sikeredett, érződött rajta az idegesség. Bragg ránézett. - Jól van? - Hogyne! Remekül! - Persze ez nem volt igaz. Beleszeretett ebbe a csodálatos emberbe. - Azt a két nőt Calder megvette, megfizette, Francesca. Soha nem fognak olyat mondani, amit ő ne akarna. Francesca úgy elképedt, hogy kizökkent iménti megdöbbentő gondolatmenetéből. - Maga nem hisz nekik? Úgy véli, Calder lefizette őket, hogy azt mondják, náluk járt az este? - Meg volt döbbenve. - Maga semmit nem ért, Francesca? - kérdezte Bragg dühösen. - Attól tartok, a bizalma és a naivitása egyszer tényleg nagy bajba sodorja majd. Caldernak milliói vannak. Befolyásos ember. Ha két prostituált, akikhez gyakorta jár, azt állítja, hogy velük volt az este, az nem jelent semmit. Természetesen azt mondják, amit Hart kért tőlük. Nem fognak ellene fordulni, ahogy Mrs. Pinke sem, és még azt sem hiszem, hogy Caldernak le kellett volna fizetnie őket ehhez, mivel az bűncselekmény, és Calder nem ostoba, hogy ilyen helyzetbe hozza magát. Francesca nem tudott mit felelni. Bragg vonásai kemények lettek, szemei szikrákat szórtak. - Mégis lehet igaz, szerintem az - mondta végül Francesca, de már nem volt annyira biztos magában. - Akár igaz is lehet - felelte a férfi. - És Calder érdekében remélem is, hogy igaz, de, kétlem, hogy valaha is biztosan fogjuk tudni, a lányokkal volt-e az este, vagy sem. - Akkor miért küldte őket a börtönbe? - Mert én a törvényt képviselem, és ők megszegték azt, nekem az a kötelességem, hogy az igazságnak érvényt szerezzek. Daisy talán kikerül. Szerintem ő szelídebb, mint Rose. Ebben az esetben, mivel oly szorosan összefonódnak, az oszd meg és uralkodj elve a legjobb módszer. Ha hazudnak, talán egy hidegben, étel nélkül, kellemetlen körülmények között és egymástól elválasztva töltött éjszaka egyiküket majd szóra bírja. - De ez kegyetlenség. - Talán. De mi rosszabb annál, hogy Randall gyilkosát futni hagyjuk? - folytatta Bragg. Francesca ezzel nem értett egyet. - Én igenis megkedveltem Daisyt és Rose-t. Szörnyű volt látni, hogy börtönbe csukatja őket. A férfi fölvonta a szemöldökét. - Valóban? - Igen, valóban. - Francesca belenézett Bragg borostyánszínű szemébe. - Sokakkal ellentétben ebben a városban, én rugalmasan gondolkodom. A szabályokat néha meg kell szegni. - És mikor kell a törvényt figyelmen kívül hagyni vagy megszegni? - Ez egy nagyon régi, filozófiai mélységeket érintő kérdés, itt ülhetnénk egész nap, sőt egész éjjel, hogy megvitassuk - mutatott rá Francesca. - Igen, így van. - Bragg a fejét csóválta, de aztán mégis elmosolyodott. - Nem hiszem, hogy ez ízlés kérdése. Daisy és Rose azért keltette fel a maga érdeklődését, mert egyáltalán
nem olyan lányok, mint amilyeneket maga ismer, nem olyanok, mint ön. És amíg meg nem érti, mi a céljuk, azon fog töprengeni, hogyan válhatott két jó családból származó lányból az, ami belőlük lett. Igazam van? Francesca pislogott. - Lehet. Lehet, hogy maga nagyon jól ismer engem, Bragg. Főleg ahhoz képest, hogy milyen rövid ideje ismerjük egymást. - A szíve hevesen kezdett verni. - Már mondtam magának, milyen rendkívül hamar átlátok az embereken. - Bragg mosolygott. Akárcsak ő, és a tekintetük valahogy összetalálkozott. Francescának megint elakadt a lélegzete, mosolya elhalványult. Senkinek nem vágyott jobban a társaságára, mint ennek az embernek Bragg-gel még a két prostituált szándékain folyó vitatkozás is izgalmasnak tűnt. A kettejük között kialakult feszültséget nem lehetett félreértelmezni, és Francesca biztosra vette, hogy az érzés kölcsönös. Habozott, de csak a másodperc töredékéig, aztán kibökte Rendőrségi ügy miatt mondta le a vidéki kirándulásunkat? - Nem - felelte Bragg. Francesca mély levegőt vett. Választ akart hallani, de nem ezt. - Akkor miért? - suttogta. Bragg álla megfeszült, aztán az egész arca is. Előrehajolt, és félrehúzta a kocsist az utastértől elválasztó üveget. - Kocsis, kanyarodjon jobbra, a Houstonra! - mondta. Francesca azon töprengett, a férfi akar-e egyáltalán válaszolni neki. Bragg végül ránézett. Valami átvillant a tekintetén, de Francesca nem tudta megállapítani, mi volt az, vagy mit jelzett. A férfi a következőket mondta: - Miután hirtelen ötlettől vezérelve javasoltam a vidéki kirándulást, rájöttem, hogy a viselkedésem mélységesen elítélendő és félrevezető. Bocsánatot kérek, Francesca. A lány kétségbeesetten próbált uralkodni magán, de úgy érezte, ez lehetetlen. - Elítélendő, de miért? Bragg másfelé nézett. - Én kizárólag barátságot akartam magának felkínálni, Francesca. Az első pillanattól, amikor találkoztunk. Ismét félrevezettem magát. Bocsánatot kérek. A lány nem tudott megszólalni. Miután Bragg kiszállt a főkapitányságnál, Francesca megmondta Joelnek, hogy aznapra végeztek, és nem a házuk előtt álltak meg, hanem néhány saroknyival távolabb. - Beszéljük meg, hogyan folytatjuk a munkát holnap - mondta Francesca a fiúnak mosolyogva. - Mikor? - kérdezte Joel lelkesen. - Tízkor jó lesz? El tudnál jönni hozzánk, találkozhatnánk a házunk előtt? - Naná! - vigyorgott Joel. Aztán megváltozott az arckifejezése, és tétován ült tovább a kocsiban ahelyett, hogy kiszállt volna. Francesca belenézett a fiú hosszú, fekete szempillás, sötétbarna szemébe. - Szeretnél mondani valamit? - kérdezte. Joel habozott, aztán kibökte: - Kisasszony, meg kell mondanom magának, ez csapda! Francesca pislogott. - Mi a csodáról beszélsz?
A fiú felsóhajtott. - A zsaruról. A zsaruról, akiér úgy odavan. Francesca felfogta a hallottakat, és érezte, hogy elpirul. - Joel, először is nem vagyok oda Rick Braggért! - Micsoda hazugság! - Másodszor pedig fogalmam sincs, miről beszélsz. - Nem is nézett magára, amikor kimondta. Egyáltalán nem úgy gondolja! Francesca éberen figyelt. - Mit nem gondolt úgy? - Hogy maguk majd együtt dolgoznak. Hogy neki szüksége van a maga segítségére, és majd neki jelentsen, mintha maga is az embere vóna. Francesca nem szólt egy szót sem. - Ez csapda - mondta Joel mérgesen. - Valami itt nem tiszta, forgat valamit a fejében, amiről magának is tudnia kéne. - De akkor miért javasolta, hogy dolgozzunk együtt? Miért kért volna arra, hogy találjam meg Miss de Labouche-t, aki kulcsfontosságú szereplő ebben az ügyben? Hogy lehetne ez csapda? Miss de Labouche-sal tényleg beszélnünk kell. Ezt te is tudod, Joel. - Én se értem, de ez akkor is csak egy trükk. - Joel biccentett, és közben megváltozott az arckifejezése. - Sajnálom, kisasszony. - Aztán kiszállt a kocsiból. Francesca egy percig nem tudta, mitévő legyen, kavarogtak a gondolatai. Aztán kihúzta magát ültében, és elakadt a lélegzete. Vajon Bragg ki akarta őt rekeszteni az ügyből? Azért kérte tőle, hogy találja meg Miss de Labouche-t, mert addig sem lesz az útjában? Mert így kimaradna a nyomozás érdemi részéből? Francesca szíve ekkor már nagyon hevesen vert. Szent ég! Csak most értette meg. Bragg arra számított, hogy őt majd leköti ez a nem túl fontos szál, és így egymaga oldhatja meg az ügyet! Nos, erről szó sem lehet. De nem ám! - Joel! - Francesca kinyitotta az ajtót, és kidugta rajta a fejét. A fiú megtorpant. - Te tényleg nagyon okos fiú vagy! - kiáltott utána. Joel arca ragyogott. Alig fél órával később Francesca már a Montrose-rezidencia előtt állt. Változatlanul ideges volt, aggódott a nővére miatt, mindenképp beszélni akart vele. Ráadásul a Connie-nál teendő látogatás segít majd megzabolázni a máshol kalandozó gondolatait is. Minél többet törte rajta a fejét, annál biztosabb volt abban, hogy Joelnek igaza van: Bragg megpróbálja őt távol tartani a nyomozástól. És ami még ennél is rosszabb volt: a haragja mögött valódi rettegés és félelem húzódott meg, mert nem tudta elfelejteni, hogy a férfi milyen határozottan nyilvánította plátóinak a vele kapcsolatos szándékait. De miért? Bragg talán nem találja őt vonzónak? Vagy túlságosan különcnek, netán férfiasnak tartja az ízléséhez képest? Francesca igyekezett összeszedni magát. Neki dolga van. Feltett szándéka megoldani ezt az ügyet, Bragg-gel vagy nélküle. - Miss Cahill!
Francesca arra eszmélt, hogy az egyik inas észrevette a kocsiját, és kijött a házból, hogy kinyissa neki az ajtót. Megpróbált rámosolyogni Williamsre, de úgy vélte, ez nem sikerült. Hagyta, hogy az inas segítsen neki kiszállni a kocsiból és lelépni az udvar macskakövére. A Montrose-palota négyszintes, homokszínű kőépület volt. A rövid, U alakú kocsibejáró egy szigetecskét fogott körül, melyen két nagy szilfa állt, tavasszal és nyáron pedig színpompás virágok díszítették. A kocsibejáró egy boltív alatt vezetett át a kis belső udvarba, melyet magas juharfák szegélyeztek. A ház az udvar köré épült, bejárata pedig a túlsó végén helyezkedett el, ott, ahol a kocsi is megállt. Francesca látta, hogy Connie és Neil is otthon vannak, mert mindkettejük kocsija, egy nagy és egy jóval kisebb hintó, a ház előtt áll. A Montrose család címere, kőbe vésve és vörössel, kékkel, ezüstszínnel festve, a bejárat fölött díszelgett. Egy oroszlán volt rajta a földgolyóra helyezett manccsal, alatta pedig ez a felirat állt: „Minden dolgok tisztelete.” Francescát bevezették a tágas és világos előcsarnokba, melynek padlója fényes, bézs színű márvány, falai vakítóan fehérek voltak. A falakon a Montrose család őseit ábrázoló portrék lógtak, köztük közel százévesek is. Francesca ekkor már tényleg rámosolygott az inasra. Megmondaná a nővéremnek, hogy itt vagyok? A szalonban fogom várni - mondta. Az inas bólintott, és elment. Francesca bement egy barátságos szobába, mely közvetlenül az előcsarnokból nyílt, berendezésében a sárga és az arany szín dominált. Bár Connie úgy közlekedett a Cahillházban, mintha otthon lenne, Francesca már régen úgy döntött, hogy ő nem tesz ugyanígy a nővére otthonában. Bármennyire naiv és ifjú testvére volt is ő a ház asszonyának és rokona a ház urának, pontosan tudta, hogy esetleg olyankor jelenne meg, amikor nem szeretne zavarni. Francesca nem ült le. Az eljegyzésük után nem sokkal, Neil egy portrét rendelt a nővéréről, amely majdnem életnagyságú volt. A távolabbi falon függött, és uralta az egész helyiséget Connie elragadó volt a képen levendulaszínű báli ruhájában, a művészre mosolygó arcával. Izgatottság, boldogság és öröm sugárzott ebből a portréból. - Hogy merészeled betenni a lábad ebbe a házba? Montrose hangja hallatán Francesca megpördült, és úgy érezte, mintha a torkában dobogna a szíve. Neilt majd szétvetette a düh, miközben odament hozzá. - Hallottad, amit mondtam, Francesca? A lány összerezzent. - Neil! - Megkértelek, hogy törődj a magad dolgával! Világosan értésedre adtam, hogy ne avatkozz bele a házasságomba és az életembe! - mennydörögte Neil. Francescának könnyek szöktek a szemébe. Montrose ijesztő volt. Ám még ennél is sokkal rosszabb érzés volt az, hogy egészen a közelmúltig csodálta ezt a férfit. Csodálta attól a pillanattól fogva, amikor tizenöt éves korában először meglátta. Az elmúlt két hét folyamán azonban az illúziói szertefoszlottak. Francesca szíve is összetört. De létezik, hogy idáig jutottak? Az ellenségeskedésig, a kiabálásig, a vádaskodásig és viszálykodásig?
- Hogy merészelsz kiabálni velem? - hebegte Francesca. Neil jelenlétében mindig nehéznek találta, hogy összeszedetten viselkedjen. Még most is, amikor pedig már megváltoztak az érzései vele kapcsolatban, ugyanolyan vonzó férfinak látta, mint azelőtt Mintha valami mágneses erő rejlene benne. Francesca tudta, hogy a nők többsége lehengerlőnek találta őt, ez mindig is nyilvánvaló volt. - Hogy merészelek kiabálni veled? Te hogy merészeled tönkretenni a házasságomat, az életemet! - üvöltötte Neil. Francesca riadtan lépett hátrébb, de a férfi közelebb lépett hozzá, föléje magasodott. - Én semmit nem tettem tönkre, Neil! Nem én sodortalak titkos viszonyba! Ha valami elromlott vagy tönkrement, akkor azért csak önmagadat hibáztathatod! - Gondolod, hogy én ezt nem tudom? - kiáltotta dühösen a férfi. - Szerinted ilyen ostoba vagyok? Tudom, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el! De miért kellett neked beleavatkoznod? Megkértelek, hogy ne szólj egy szót se! És te megígérted, hogy így is teszel! Most elégedett vagy? Igen? - Ez nyílt támadás volt. Neil türkizkék szeme zöldes árnyalatot öltött. Megragadta Francesca vállát, és ez egyáltalán nem volt megnyugtató érzés. - Kérlek, eressz el! - nyögte ki végül reszketve. Neil azonnal elengedte. Francesca elhátrált tőle. - Hogy lehetnék elégedett? Hogyan? - kérdezte suttogva. - Nem vagyok elégedett. Meg vagyok rémülve! - mondta. - Azt hiszem, mégis elégedett vagy - felelte Neil komoran. - Azt hiszem, mindig ezt akartad. - Micsoda? - hüledezett Francesca. - Fogalmam sincs, miről beszélsz! - Nem? Szerintem igenis van. - Neil merőn nézett rá. Vörös volt az arca. Montrose haja feketébe hajlott, a szeme türkizkék, a bőre nagyon világos volt, még nyáron is. A világos színek azonban a legkevésbé sem tették nőiessé, sőt nagyon is férfias, energikus jelenség volt. Francesca még soha nem látta így elvörösödni. - Szerintem pontosan tudod, miről beszélek. A lány megborzongott. - Nem tudom. Mennem kell. - Ezzel indult Neil mellett. A férfi ismét vállon ragadta, megpördítette, és ezúttal nem engedte el. - Mindig szerettél volna a nővéred helyében lenni, és ne hidd, hogy én ezt nem tudtam kezdettől fogva. Francesca megdöbbent. Nem tudott megszólalni, csak nézett meredten. Neilnek részben igaza volt. Sokszor elgondolkodott azon, milyen lenne az élete, ha ő lenne az idősebb testvér, ha ő lett volna az, akit Neil feleségül vesz. Két héttel korábban még titokban, a lelke mélyén azt hitte, hogy ha ő lett volna az idősebb testvér most a legboldogabb nő lenne a világon. - Ha a kérdésed arra irányul, csodáltalak-e, a válaszom igen - mondta Francesca határozottan. - Tizenöt éves voltam, amikor először találkoztunk, Neil. Ez a csodálat teljesen természetes volt. - Én rajongásnak nevezném - felelte a férfi.
Francesca érezte, hogy elvörösödik. - Nem. - De valóban rajongás volt, bár ártatlan és ártalmatlan. - Csodáltalak téged, a lányokat és a nővéremet pedig nagyon szeretem, tehát többé soha ne feltételezd rólam, hogy bármiféle rossz szándékból szóltam volna Connie-nak a viszonyodról! Francesca megpróbált elmenni Neil mellett, de a sógora útját állta. - Hadd menjek! - kérte sírással küszködve. - Legszívesebben megfojtanálak, Francesca! - jelentette ki Neil. - Nem tudom, rád vagyoke dühösebb, vagy magamra. Francesca a kibuggyanó könnyein keresztül nézett a sógorára. Neil egyszer csak eleresztette, egy nyögéshez hasonló hang kíséretében. - Mindig csodáltalak - suttogta Francesca sírva. - De ez a csodálat egy csapásra megváltozott, amikor megláttalak Elizával! Olyan volt, mintha egy vödör jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon! Hogyan is feltételezhetted, hogy titokban szerelmes voltam beléd, és hogy olyat tennék, ami árthat a házasságotoknak, a nővéremnek vagy az unokahúgaimnak? Szent isten, ilyet csak megvetendő ember tesz! - De én már így is megvetendő ember vagyok, nem? - gúnyolódott Neil, ökölbe szorított kezét keskeny csípőjére téve. - Mit számít már, mit teszek? A szentből bűnös lett, és ez már soha nem változik meg. - Szamárság. Ez elmúlik idővel. És ezt te ugyanolyan jól tudod, mint én. Szívből kívánom, hogy a nővéremmel valahogy megtaláljátok a módját a megbocsátásnak és a feledésnek, hogy aztán még erősebben kötődjetek egymáshoz. - Neil ismét nyögésszerű hangot hallatott. - De azt is kívánom, bárcsak ne törted volna össze a nővérem szívét! Neil hirtelen kifakadt: - Az még soha nem jutott eszedbe, hogy esetleg az én szívem van összetörve? Francesca addig csak rémült volt, de ekkor megdöbbent. - Micsoda? - suttogta. - Nem, valóban nem! - Te mindenbe beleütöd az orrod, de aligha tudsz mindent. - Neil elfordult. - Elég, Francesca! Nem tudom, miért vagy itt, de nem is érdekel. Ez nagyon rosszulesett neki. - Neil... - Takarodj ebből a házból! - mondta a férfi ridegen, és elindult. - Neil! - szólt utána Francesca döbbenten. A férfi megállt az ajtóban, de nem fordult vissza. Francesca csak a széles vállát láthatta. Így vetette oda újra: - Takarodj ebből a házból, Francesca! Mielőtt én doblak ki! Francesca félrehúzódott. Neil meg sem fordulva tette hozzá: - Itt nem vagy szívesen látott vendég. Soha többé! Világosan beszélek? Francescába belefagyott a szó. - Ki innen! - kiáltott rá Neil. Francesca futni kezdett.
Tizedik fejezet 1902. február 1., szombat, este háromnegyed nyolc Francesca sehová nem vágyott kevésbé, mint az operaházba. Az Európa-szerte híres Signora Valciaolo azonban aznap este debütált Amerikában, a Metropolitan Operaházban. Cahillék azóta béreltek páholyt a Metropolitanben, hogy évekkel korábban felmondták zeneakadémiai tagságukat, erre az estére pedig már hónapok óta készültek. Utána pedig nagyszabású és kései vacsorát terveztek Delmonicónál. Francesca az édesapja mellett ült, aki újságot olvasott, miközben a nézőtér lassanként megtelt vendégekkel. Julia a hatalmas földszinti előcsarnokban beszélgetett olyan operarajongókkal, akik javarészt a barátaik voltak Francesca nagyon rosszul érezte magát. A rosszullét a szívéből eredt, de fizikailag is szinte belebetegedett. Egy falatot sem tudott lenyelni, mielőtt eljöttek otthonról, ami igencsak aggasztotta az édesanyját, de ő maga is tartott attól, hogy esetleg elájul az este folyamán. A sógora ezt nem gondolhatta komolyan. A düh beszélt belőle. Ők évek óta barátok voltak. Sőt, maga Neil jelentette ki, hogy a kishúgának tekinti őt. És tulajdonképpen valóban testvérek lettek azáltal, hogy Neil feleségül vette Connie-t. A jelek szerint a férfi most megvetette őt. De idővel biztosan meg fogja majd bocsátani, hogy elmondta a nővérének az igazságot. Francesca sajnos túl későn jött rá, hogy nem tudja elviselni a sógora ellenséges és elutasító magatartását. Túl későn eszmélt rá, hogy ötévi szeretet nem illan el egy pillanat alatt. Nem tudja gyűlölni Neilt, még akkor sem, ha tudta, mekkora hibát vétett. A férfi mintha kettéhasította volna a szívét kegyetlen szavaival. Egyetlen szándéka az volt, hogy Neil és Connie hozzák rendi be a házasságukat. Csak azt akarta, hogy az életük megint olyan legyen, amilyen még nem olyan régen is volt. És vajon mit jelentett az a megjegyzés, hogy Neil szíve van összetörve? A tervek szerint az operában találkoznak majd a házaspárral. Francesca rettegett attól, hogy találkoznia kell Neillel. El sem tudta képzelni, hogy tud majd úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az egyetlen előnye annak, hogy Neil és Connie is eljön, az volt, hogy Francesca végre láthatta a nővérét, és reményei szerint legalább egy rövid időre négyszemközt maradhatnak, és így megtudhatja, hogyan viseli a nővére az igazság terhét. Francesca megpróbálta telefonon felhívni a nővérét az operába indulás előtt, de egy alkalmazott azt mondta, hogy Lady Montrose nem fogad hívásokat. Ez nyugtalanította Francescát. Connie sosem tett azelőtt ilyet. - Üdvözlöm, Andrew! Szervusz, Francesca! Francesca megfordult, és Sarah Channinget látta maga előtt az édesanyjával. A meglehetősen szórakozott, de szeretetre méltó Mrs. Channing üdvözölte őket.
Andrew felállt, hogy kezet csókolhasson Mrs. Channingnek, és arcon csókolhassa Sarah-t. Üdvözlöm, Lillibet! Sarah, kedvesem, elragadó ma este! - mondta Andrew a leendő menyének kedves mosollyal. Sarah visszamosolygott rá, de nem szólalt meg. Eléggé jellegtelen külsejű lány volt, kis termetével, barna hajával és azonos színű szemével. Szokás szerint a vörös estélyi ruháját viselte, azt a divatjamúlt, az egyéniségéhez képest túldíszített darabot, aminek a színe is nagyon előnytelenül állt rajta. Francesca elég jól ismerte Sarah-t ahhoz, hogy tudja: nincs is igazán tisztában azzal, mi van rajta és az hogyan áll neki. Sőt, azt is valószínűnek tartotta, hogy az édesanyja mondta meg neki, mit vegyen fel. - Jó estét! - üdvözölte mindkettejüket Francesca, miközben szörnyű fejfájás gyötörte. Sarah jelenléte ráadásul azt juttatta eszébe, hogy még Evannel is beszélnie kell a szeretőjéről. - Francesca, te is nagyon csinos vagy! - mondta Mrs. Channing, és hagyta, hogy Sarah a Francesca melletti székre üljön. - A barackszín remekül áll néked! És hol van Julia? - kérdezte Andrew-tól. Francesca ismét Sarah-ra nézett, megpróbált mosolyogni. A lány nem mosolygott vissza rá. - Francesca... - Jól vagyok - vágta rá gyorsan Francesca, mert rájött, hogy Sarah azonnal megállapította, hogy valami baj van vele, holott még nem is beszéltek egymással. Sarah tipikusan olyan lány volt, akinek a külseje megtévesztő. Nagyon szelídnek és félénknek látszott, és valóban nagyon csöndes ifjú hölgy volt. Emellett azonban szenvedélyes és ragyogó festő, akinek a művei sokkal jobban kifejezték az érzéseit és gondolatait, mint bármennyi szó. Evan még soha nem látta a műveit. Sarah csak mosolygott, úgy tűnt, biztatóan, és nyugtatólag paskolta meg a kezét. Francescára rátört az idegesség, és felpattant ültéből. Friss levegőre van szükségem, rövidesen visszajövök - mondta, amint Julia belépett a páholyukba. - Igyekezz, Francesca! - felelte az anyja, aki rendkívül elegáns volt mélyvörös sifonruhájában, a hozzá illő számos rubinkővel. - Tudod, hogy pontban nyolckor felhúzzák a függönyt. Francesca bólintott, és kisietett a súlyos bársonyfüggönyök között az opera háta mögötti előcsarnokba. Megkönnyebbülést jelentett kimenekülnie a Cahill-páholyból. Megállt és nekidőlt a falnak. Nem tudta elviselni, hogy Neil megveti, de már késő volt ezen őrlődni. Vajon helytelenül cselekedett, amikor elmondta Connie-nak, hogy a férfinak viszonya van Elizával? Connie már addig is gyanakodott, ezt Francesca biztosra vette. Akkor délután a nővére tudni akarta az igazságot. Vagy mégsem? Hazudnia kellett volna neki? - Fran! A függönyt öt percen belül felhúzzák - figyelmeztette Evan, aki két ifjú hölgy társaságában vonult át az előcsarnokon, akiket Francesca rendkívül ismerősnek talált. Elragadtatott pillantásokat vetettek a bátyjára, aki ezt nem látszott észrevenni. Francescára mosolygott.
- Szeretnék beszélni veled - mondta komoran. Evan szeme elkerekedett. - Hű! Valami olyat tettem, amivel felbosszantottalak? Francesca nagyot nyelt. Nem szabad Evant terhelnie az elkeseredettségével, hiszen a bátyja nem tehet arról, amit Neil művelt. Biccentett a két ifjú hölgy felé. - Négyszemközt. Mindkét lány Evan felé fordult, aki főhajtással köszönt tőlük. Francesca utánuk nézett, ahogy elsiettek. A barna búcsúzóul hosszú, reménykedő pillantást vetett Evanre, de a férfi ezt észre sem vette, Francescát fürkészte. - Mi a baj, Fran? Te sírtál? A nyelve hegyén volt, hogy mindent elmondjon Neil viszonyáról és Connie dilemmájáról, de nem tette. Mi van, ha ezt az egészet ők titokban akarják tartani, még a családot sem akarjál beavatni? Összeszedte magát. - Nem, nem sírtam, de aggódom? - Bizonyára nem miattam - felelte Evan. Az ő magas, sötét hajú jóképű bátyja a legderűsebb ember volt, akit csak ismert. Evan szinte soha nem jött ki a sodrából, és rendszerint mosolygott. - Sok minden foglalkoztat, úgyhogy a lehangoltságom oka elsősorban nem te vagy mondta Francesca. - Hű! Akkor megkönnyebbültem! - Evan megcirógatta az állát - Rajta, Fran! Ki vele! - Láttalak Grace Conwayjel. - Micsoda? - Evan szeme elkerekedett. - A belvárosban, a Broadwayn, egy kocsiban - mondta Francesca. - Ne is tagadd! Bátyja kezdett elvörösödni. - Egyáltalán honnan ismered te Grace-t, vagyis Grace Conwayt? - Evan, nem vagyok én olyan ostoba. Tudom, hogy volt egy sereg barátnőd. Vele már láttalak egyszer, nagyon régen. Nem sokat kellett utána érdeklődnöm, hiszen meglehetősen jól ismert színésznő. És hozzáteszem, nagyon szép is - felelte Francesca. Evan már lángvörös volt. - Nahát, Fran. Nekem semmi titkom nem lehet? Muszáj neked mindig szimatolnod? Francesca keresztbe tette a karját. - Evan, te már eljegyeztél valakit, egy nagyon rendes lányt. Csak remélhetem, hogy azért találkoztál Miss Conwayjel, mert le akartad zárni a köztetek levő viszonyt. - Hogy mit teszek, vagy mit nem teszek, az nem tartozik rád, Fran, már ami a magánéletemet illeti - felelte Evan élesen, majd sarkon fordult, és készült faképnél hagyni a húgát. Francesca megdöbbent. Futott a bátyja után, megragadta a karját. - Úgy érted, nem szakítod meg ezt a kapcsolatot most sem, hogy nősülni készülsz? Evan megfordult, lerázta magáról a lány karját. - Ez az én magánügyem, Fran. Semmi közöd hozzá! Francesca döbbenten nézett rá. - Azonkívül - folytatta Evan dühösen - tudod, hogy nem szeretem Sarah-t. Tudod, hogy a papa zsarolással vett rá erre a házasságra. Hogy állhattál az ő oldalukra?
- Nem állok az ő oldalukon - nyögte ki Francesca. Ez igaz is volt, de tudta, hogy Andrew csak akkor fizeti ki Evan adósságait, ha feleségül veszi Sarah Channinget. - Nálam jobban senki nem ellenzi ezt a házasságot. Nem láttam még két embert, akik ennyire nem illenek össze! Tudod, hogy könyörögtem a papának, hogy gondolja meg magát, és tudod, hogy ez reménytelen. Semmit nem kívánok neked jobban, mint hogy szerelemből nősülhess. De már eljegyezted magad, Evan. És ez így nem rendjén való. Nem rendjén való megcsalni a menyasszonyodat! A szívedet és a hűsegédet Sarah-nak kell adnod! Evan megvető pillantást vetett a húgára, és elment, otthagyta őt az immár néptelen előcsarnokban. Francesca még soha nem látta, hogy Evan ilyen pillantást vetett volna bárkire, őrá pedig a legkevésbé. A csukott ajtó mögül meghallotta, hogy Signora Valciaolo éppen elkezdett énekelni. Francesca igyekezett úgy beosonni a családi páholyba, hogy senkit ne zavarjon meg. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Evan válla a haragtól megfeszült, ahogy ott ült Sarah és az édesanyja között. Azt sem lehetett nem észrevenni, mennyire üres a páholy. Connie és Neil még nem érkeztek meg. Miközben Francesca óvatosan leült a helyére, Sarah és a saját édesanyja közé, a lelke mélyén már tudta, hogy nem is fognak eljönni. Mindenki elragadtatással figyelte, ahogyan az olasz szoprán szerencsétlen sorsú szerepét énekelte, csak Francesca nem. Egyre nyomorultabbul érezte magát. Mozgolódás támadt, mint amikor a tükörsima tavacska vize fodrozódni kezd. Francesca követte az operaközönség tekintetét, és azt látta, hogy egy magas férfi lép be a félemeleten a szemközti páholyba. Azonnal megismerte őt. Calder Hart nagyon elegáns volt a fekete szmokingjába, ahogy lehajolt, hogy arcon csókoljon egy nőt, akit Francesca ismert ugyan, de a neve nem jutott eszébe. Kicsi, barna és nagyon szép teremtés volt, aki nemrég özvegyült meg, és örökölte a férje és néhai édesapja vagyonát. Páholya telve volt, Calder már csak a tucat vendég egyike lehetett. Francesca a párra igazította színházi látcsövét. Calder még állt, továbbra is az özvegyhez hajolt, aki a fülébe súgott valamit. Francesca követte a nő kesztyűs karjának vonalát a könyökétől egészen a tenyeréig, és látta, hogy az Calder csípőjén nyugszik. Elképedt. Ez a nő is a szeretője volna? Vajon hány nőnek csaphatja a szelet egyetlen férfi? Calder Hart egyszer csak fölegyenesedett, és abba az irányba nézett, ahol Francesca is ült. Ő gyorsan leengedte a távcsövet, hiszen nyilvánvaló volt, hová nézett vele, és érezte, hogy elpirul. A kettejük közti távolság csak ötpáholynyi volt, így Francesca jól láthatta a férfi arcát. A tekintetük összetalálkozott. Calder kissé kajánul elmosolyodott, és meghajolt. Francesca megint elpirult, és gyorsan a színpad, az este sztárja, a virtuóz énekesnő felé irányította a látcsövét.
Julia a lánya felé fordult. Francesca erről nem vett tudomást, de vajon mit akart jelenteni az a meghajlás? A látcsövet maga előtt tartva a szeme sarkából kilesett alóla, először balra, aztán jobbra. Te jó ég! Többen nézték őt, és nemcsak a hölgyek, hanem az urak is. Francesca megpróbált a színpadon kibontakozó drámára figyelni, de ez képtelenségnek bizonyult. Úgy döntött, hogy Calder valóban olyan elítélendő ember, amilyennek Bragg mondja. Valamilyen különös okból játszik vele, mert az a szelíd, de valahogy mégis rosszat sejtető flörtölés leginkább játéknak tűnik. Francesca végül feladta. Az özvegy páholya felé irányította a látcsövét, és Calderre igazította az élességet. Látta, hogy a férfi elragadtatva figyeli az előadást, de az özvegy hölgy olyan közel ült hozzá, hogy a testük nyilvánvalóan egymáshoz ért. Ha még nem szeretők, akkor azok lesznek rövidesen. Francesca ismét Signora Valciaolóra irányította a látcsövét. Eltelt néhány végtelenül hosszúnak tűnő perc, mialatt figyelő szempárokat érzett magán, köztük Juliáét is. Ez pedig furcsa volt. Édesanyja valóban rajongott az operáért, sőt igazából mindenféle zenés műfajért. Figyelme soha nem terelődött el az ilyen előadásokat. Legalábbis aznap estig nem. - Francesca! - szólította meg Sarah suttogva. Leengedte a látcsövet, és Sarah felé fordult. Tessék. - Ki az a férfi? Francesca remélte, hogy nem pirul el. Követte Sarah tekintetét. Hart ugyanúgy ült, ahogyan korábban, de minden figyelmét lekötötte a kétségtelenül látványos opera, melyet azonban Francesca nem tudott élvezni. Sarah felé fordult. - Calder Hartnak hívják. Miért? - Azt hiszem, odavan érted. Állandóan errefelé néz - mondta Sarah olyan halkan, hogy senki más nem hallhatta. Sarah-ra nézett, majd azt mondta: - Ha valakiért odavan, az... - Elhallgatott. Észrevette, hogy Julia hallgatózni próbál, és éppen azt készült kifejteni, hogy Hart érdeklődése ez idő szerint, nagyon helytelenül, Connie felé irányul. Közelebb hajolt. - Tévedsz. Hart különben is az a fajta, aki sok vasat tart a tűzben. Soha nem egyetlen nő érdekli. Sarah szeme elkerekedett, és csóválta a fejét. - Milyen kár! Biztosra vettem, hogy irántad érdeklődik. Ő az a Calder Hart, aki elismert gyűjtő? Az, aki a múlt hónapban Londonban egy vagyont adott Ingres Gronde Odalisque-jéért? Francesca pislogott. - Műgyűjtő, de fogalmam sincs, megvette-e azt a festményt, amiről beszélsz. Sarah kipirult az izgatottságtól. - Ha ismered őt, Francesca, és ha ez neked nem okoz gondot, egyszer talán esetleg rábeszélhetnéd, hogy mutassa meg nekünk a gyűjteményét! Úgy hallottam, hogy a világon az egyik legnagyszerűbb kollekció az övé.
Francesca épp készült megígérni, amikor Julia megfogta a kezét - ezzel figyelmeztette. Aztán Sarah-ra nézve bólintott, jelezvén, hogy Francesca majd meg fogja próbálni, ő pedig elnézést kérőn nézett az édesanyjára, amiért zavarta őt az előadás élvezetében. Már éjfél volt, amikor beléptek a házba, Evan nélkül. A vacsora után bátyja kötelességtudóan hazakísérte a menyasszonyát és annak édesanyját a parkon át. Francesca úgy gondolta, utána sem fog azonnal hazajönni. Azt gyanította, hogy még betér valakik hőn szeretett klubjába, egy kabaréba vagy egy közkedvelt belvárosi étterembe, ahogyan szokta. Talán még a szeretőjéhez is elmegy. Ez utóbbi gondolat felettébb nyugtalanító volt. - Jó éjt, drágám! - mondta Andrew, és arcon csókolta. - Holnap reggel találkozunk. Mosolyogva indult el fölfelé a széles alabástromlépcsőn, Francescát az édesanyjával hagyva az előcsarnokban. Kétségbe volt esve. Szerette volna azonnal megtudni, telefonált-e Connie, vagy küldött-e valamilyen üzenetet. Ehelyett rámosolygott Juliára. - Jó éjt, mama! - Francesca, áruld el, mi bajod van, drágám! Szeretett volna rögtön felrohanni a szobájába, hátha várja ott valami üzenet az íróasztalán. Csak nem igazán jó a közérzetem. - felelte, és megpróbált mosolyogni. - Azt hiszem, megint megfáztam. - Legutóbb néhány napja mondtad ezt - jegyezte meg Julia. - Akkor nyakig voltál abban a rettenetes gyermekrablási ügyben. - Épp csodás cobolyprém kabátját adta át egy inasnak. Utána hosszú fekete kesztyűje következett, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a lányáról. Francesca kabátja barackszínű selyembrokátból készült, nercszegéllyel. Tökéletesen illett az estélyi ruhájához. Úgy vette le a kabátját és adta át egy várakozó inasnak, hogy közben kerülte az édesanyja fürkésző tekintetét. - Nos - kezdte óvatosan -, egy kisfiú élete forgott kockán, és én nem tudtam tétlenül ülni, semmit sem tenni, amikor biztos voltam abban, hogy segíthetek. Julia maga felé fordította a lánya arcát. - Mit forgatsz a fejedben, Francesca? Mondd meg az igazat! Annyi aggodalmat látok a szemeidben, és ez nyugtalanít. Francesca az édesanyjára nézett, és mivel pontosan ugyanakkora termetűek voltak, mindketten 165 centiméter magasak, a szó szoros értelmében szemmagasságban álltak. Semmit - felelte végül Francesca halkan. Képtelen volt becsapni az édesanyját. Francesca mindenkinek utált hazudni, de kiváltképp a családtagjainak. Julia elhúzta a kezét. - A szemembe hazudnál, Francesca? - kérdezte halkan. - Jaj, mama! Nem, dehogy! - Francesca a kezét tördelte Csapdába került. Aggódott a nővére miatt, de erről egy árva szót sem mert mondani az édesanyjának, még akkor sem, ha inkább előbb, mint később úgyis magától rájön mindenre. Efelől semmi kétsége nem volt. Jobb lenne, ha az igazság egy részével kielégítené az édesanyja kíváncsiságát, és már ki is találta, mivel. Felsóhajtott. - Talán most is segítek egy kicsit Braggnek egy másik ügyben.
Julia őszintén megdöbbent. - Micsoda? Francesca ismét ránézett. - De te ezt nem tudtad? - Büszke vagyok arra, hogy mindig elsőként értesülök arról, ami ebben a házban történik, de nem, Francesca, erről nem tudtam. Csak egy hét telt el a gyermekrablási ügy óta! - fakadt ki nem épp kellemes meglepetésében. - Tudom, hogy csak néhány napja zártuk le az ügyet. Ne haragudj, mama, de ha én tudok segíteni... - Ezt nem tűröm! - kiáltott rá Julia. - De nem ám! Veszélybe sodortad magad, Francesca, és ez elfogadhatatlan. Te egy ifjú úri hölgy vagy. Ennek ellenére a rendőrség dolgába avatkozol, bűnözőkkel és azzal a kis zsebtolvajjal kerülsz kapcsolatba. Tegyük hozzá: azzal, aki ellopta az ezüstjeimét. - Csípőre tette a kezét. A Joellel kapcsolatos félreértést mielőbb tisztázniuk kell, különösképp azért, mert a fiú új minőségében, mint Francesca segítője, többször is meg fog fordulni a ház körül. - Mama, nem Joel Kennedy vitte el az ezüstöt. Ebben biztos vagyok. - Mrs. Ryan másképp gondolja, Francesca, de én most nem a lopott ezüstről akarok beszélni veled! - De én igen! Joel a barátom lett, és a családja nagyon szegény. Szeretném őt kisebb feladatokkal megbízni - mondta Francesca, csak egy kicsit ferdítve el a valóságot. - Micsoda? Erről szó sem lehet! Egy pillanatig nem óhajtom látni azt a kis tolvajt ebben a házban! Komolyan mondom, Francesca! - Mama, a tolvaj itt van közöttünk. Valaki az alkalmazottak közül. De ne félj, meg fogom találni az elkövetőt, rá fogsz jönni, hogy Joel ártatlan. - Francesca ezt komolyan gondolta, bár még fogalma sem volt arról, mikor jut rá ideje. Connie-nak szüksége volt rá most, hogy a házassága ilyen súlyos válságba került, azonkívül meg kellett találnia Georgette de Labouchet, és ami még ennél is fontosabb, Paul Randall gyilkosát, és bebizonyítania Georgette ártatlanságát. Ha csak belegondolt mindebbe, máris lázasan dolgozni kezdett az agya. Beleszédült. Mennyi minden vár rá! Hirtelen rossz érzése támadt. A gyermekrablás óta azonnal felismerte az ilyen megérzéseket. Elhessegette a gondolatot. Julia fel-alá járkált a stukkókkal díszített előcsarnokban. Aztán a lánya felé fordulva azt mondta: - Azt hittem, a nővéred miatt aggódsz. Francesca úgy érezte, menten elájul. - Tessék? - Csak remélhette, hogy nem jól hallotta. De tudta, hogy igen. - Azt hittem, a nővéred miatt aggódsz - ismételte meg Julia. Francescának néha eszébe jutott, vajon nem folyik-e némi cigányvér az édesanyja ereiben, ami képessé teszi a gondolatolvasásra, holott Julia Van Wyck Cahill büszke volt arisztokrata származására. A család egyik ága a New Amsterdam-i holland alapító atyákig, a másik a francia forradalom előtt érkezett nemes alapító atyákig vezethető vissza. - Miért gondolod, hogy Connie-ról van szó? - kérdezte óvatosan.
- Mert az édesanyja vagyok, és látom, hogy egy ideje nagyon levert. Tudom, hogy ti ketten közel álltok egymáshoz, Connie a bizalmasának tekint téged, már ha egyáltalán bárkit is közel enged magához. Van valami baj, Francesca? - Julia közelebb ment. A lányáéhoz nagyon hasonló kék szeme őszinte aggodalmat tükrözött. - Van okom aggodalomra? - kérdezte. Francesca mély levegőt vett, nem nézett másfelé. - Mama, nem mondhatom el. Bárcsak elmondhatnám, de nem tehetem. Julia végül bólintott. - Ha biztosítasz arról, hogy egyikük sem beteg, hogy Connie, Montrose és a lányok mind egészségesek, akkor meg fogom várni, amíg úgy dönt, hogy maga mondja el, bármiről is van szó. - Senki nem beteg - suttogta Francesca, és arra gondolt, betegségnek számít-e egy összetört szív. A jelek szerint Julia ezt elfogadta. - Ha az egészség megvan Francesca, az ember végül minden bajt, nehézséget le tud küzdeni. Francesca bólintott. - Remélem. Julia a lánya vállára tette a kezét. - Téged sem szívesen látlak ilyen lehangoltnak. Francesca vállat vont. - El fog múlni. - Igen, el fog múlni. - Julia alaposan szemügyre vette a lányát. - Szóval Mr. Hart felfigyelt rád tegnap este, miután előzőleg találkoztatok White estélyen, a Tetőkertben. Francesca először meglepődött, de aztán rögtön rájött, hová akar a beszélgetés kilyukadni. Szégyellte magát, amiért nem vette észre, hogy az édesanyja felfigyelhetett arra, hogy találkozott Harttal a Tetőkertben rendezett estélyen. Julia figyelmét soha semmi nem kerülte el! Mintha hátul is lenne szeme, és füle sem csak kettő volna. - Miért mondod ezt, mama? kérdezte óvatosan. Julia elmosolyodott. - Ma este sokszor méltatott a figyelmére. Többször is téged nézett. Nem tévedek, Francesca. Sőt, néhány barátnőm is észrevette, hogy téged figyelt. Alig hitte, hogy erről beszélgetnek. - Mama, nem létezik, hogy arra gondolsz, amire szerintem. - De igen. - Julia elmosolyodott. - Mr. Hart a város egyik leggazdagabb agglegénye. Tudod, hogy Kínával is kereskedik? Az övé a város legnagyobb biztosítási társasága is. Tisztában vagyok vele, hogy ez idő szerint nem túl jó a híre, de Francesca, még fiatal, csak huszonhat éves. Most kitombolja magát, aztán ha majd az oltár elé kísér valakit, le fog csillapodni, ebben biztos vagyok. Hogy gondolhatja az édesanyja, akár egy percig is, hogy ő tetszene Calder Hartnak? És azt, hogy esetleg őt akarná feleségül venni? Francescának eszébe jutott Sarah Channing megjegyzése, és azon gondolkodott, hogy talán elkerülte valami a figyelmét Aztán arra gondolt, hogy Hart Connie-nak csapta a szelet, és biztosan tudta, hogy Julia és Sarah egyaránt tévednek. Azonkívül úgysem menne feleségül hozzá, hiszen Bragg féltestvére volt. Sőt, ez idő szerint senkihez sem menne feleségül. - Nem hiszem, hogy bárkit oltár elé vezetne, mama suttogta Francesca, de valahogy valami furcsa idegesség támadt benne.
- Butaság! Előbb-utóbb minden férfinak meg kell nősülnie, és e szabály alól Mr. Hart sem képez kivételt. Miért ne lehetnél éppen te a szerencsés? - Julia ismét elmosolyodott. Láthatólag felvillanyozta ez a friss fejlemény. Francesca szorosan összefonta két karját a mellén. Azonnal le kellett állítania az édesanyját. Agyán átvillant egy kép, amikor Bragg dühös volt. Csak néhány órája történt volna, hogy Bragg tévesen azzal vádolta, hogy beleszeretett a féltestvérébe? Most nem volt ideje azon a beszélgetésen töprengeni, de akkor úgy tűnt, hogy Bragg nagyon nem örült, sőt talán féltékeny is volt. Ennek semmi értelme nem volt, hiszen Bragg megmondta, hogy csak a barátja akar lenni. - Úgy döntöttem, hogy soha nem megyek férjhez - szögezte le, miközben nem Calder Hartra, hanem a féltestvérére, Rick Braggre gondolt, aki kijelentette, hogy nincsenek vele kapcsolatban romantikus szándékai. - És nem tudsz ettől eltéríteni, mama. - Légy szíves, Francesca, hagyd ezt abba. Ez képtelenség! - fakadt ki Julia. - Aligha képtelenség. Nem kényszeríthetsz rá, hogy férjhez menjek. Én vénlány akarok maradni. Itt fogok élni veled meg a papával, és egész életemben a klubokban tevékenykedem majd, a város megreformálásának reményében. - Francesca ezt komolyan is gondolta. Sőt az elképzelés egyre erősödött benne. Aztán folytatta: - És amikor majd megöregszetek, én itt leszek, ápolni foglak benneteket, és akkor majd örülni fogtok annak, hogy így döntöttem. - Nem maradsz vénlány - mondta az édesanyja szörnyülködve. - Francesca, csak neked lehet ilyen rémes elképzelésed. Ezt én nem fogadom el. - Nem tréfálok, mama. - Én sem. - Nem fog sikerülni férjhez adnod, mama. Legalábbis nem könnyen. - Francesca nem érzett olyan diadalt, mint amilyenre számított, amikor kijátszotta a nyerő lapot. - Francesca, komolyan mondod? Tudod, hányan érdeklődnek irántad, szinte naponta? - A barátnőid? - Francesca a fejét ingatta. - Ugyebár nem a fiaik. - Rendszerint még a gondolattól is távol tartotta magát, hogy házasság céljából menjen társaságba. Ahogy akkor erre gondolt, mintha valami szúrást érzett volna a szíve tájékán. - Miről beszélsz, Francesca? - Julia megérintette a lánya állát. - Drágám, miről beszélsz? Francesca elfintorodott. - Nem vagyok én bolond. Tisztában vagyok azzal, hogy különcnek tartanak. Hóbortosnak neveznek, sőt férfiasnak is. Nem mintha érdekelne. - vállat vont. És magában elismételte, hogy nem érdekli. Ez többnyire igaz is volt. A baj csak az, gondolta, hogy a lelke mélyén néha egy kicsit mégis érdekelte, és vágyott arra, hogy olyan közkedvelt és népszerű legyen, mint Connie. Julia ámuldozott. - Tudom, mit mondanak rólam a hátam mögött. - Felbátorodva elmosolyodott. - Connieval mi úgy nézünk ki, mintha ikrek lennénk, de ez nem téveszt meg senkit. Szóval, mama, te tévedsz. A barátnőid esetleg úgy gondolják, hogy megfelelnék a fiaiknak, de azok a fiúk nem
találnak alkalmasnak arra, hogy engem válasszanak. Ami pedig Calder Hartot illeti, hidd el, mama, ő nem érdeklődik irántam. - Francesca, drágám, hogy gondolhatsz ilyeneket? - Julia közelebb vonta magához a lányát. - Senki nem emleget téged így a hátad mögött. Francesca csak mosolygott. Nem akart ő akkor erről vitatkozni, hiszen a saját fülével hallotta néhány héttel korábban, amikor két ifjú hölgy hóbortosnak és férfiasnak nevezte, sőt még beképzeltnek is. Azonkívül ő is tudja, mennyire különbözik a vele egyidős fiatal hölgyektől. Már gyerekkorában érezte, más, mint á többi kislány. - Francesca, ki kell űznöm ezeket a gondolatokat a fejedből Nagyon is jó parti vagy. Szép és okos, jó családból való, tisztes örökséggel. Hidd el nekem, nem probléma férjet találni neked. Francesca elhúzódott. - Mama, én nem akarok férjet találni. Te pedig nem kényszeríthetsz engem az oltár elé. Julia kissé huncutul elmosolyodott. - Még Calder Hart sem lehetne az a szerencsés jelölt? Francesca morcos lett. - Még Calder Hart sem tudna rávenni, hogy férjhez menjek. Elkomorodott. - Mama, kétlem, hogy Hartot elfogadhatónak tartod majd azután is, ha elmondom, hogy Bragg féltestvére. Julia arckifejezése megváltozott. - De hogyan lehetséges ez? - Aztán látszott az arcán, hogy kezdi érteni. - Ugyanaz az édesanyjuk. - Francesca nem akart diadalt aratni az édesanyja felett, de Julia arra a tényre hivatkozva állította Braggről, hogy nem való hozzá, hogy az édesanyja kétes hírű nő volt, és a férfi törvénytelen gyermek. - Hart is törvénytelen. Julia elsápadt. - Látod, mama, Calder Hart nem való hozzám. - Lehet, hogy nem, de az is lehet, hogy tévedsz - mondta Julia. - Micsoda? Ha a rendőrfőkapitányt elutasítod a származása miatt, Harttal is így kéne tenned, nem? - érvelt Francesca. - Ezt meg kell beszélnem édesapáddal - felelte Julia elgondolkodva. - Ezt nem értem! - fakadt ki a lány. - Braggnek egy fillérje sincs. Állami alkalmazott... - Ügyvéd volt, mielőtt elfogadta ezt a kinevezést - felelte Francesca, immár dühösen. - Olyan ügyvéd, aki csupa csavargót és kisstílű bűnözőt védett - felelte Julia. - Olyan, aki a legsilányabb ügyeket vállalta, csekély fizetségért vagy éppen ingyen. Francesca furcsának tartotta, hogy az édesanyja ennyi mindent tud Bragg múltjáról. - De mama, honnan tudod mindezt? - Amikor láttam, hogyan nézel rá, kötelességemnek éreztem, hogy utánajárjak. - Vállat vont. - És hidd el, tudom, hogy a te szemedben csak még vonzóbb lett attól, hogy szegényeket, elesetteket és őrülteket védett - tette hozzá Julia egy sóhaj kíséretében.
- Igen, az elnyomottak védelmezője. Természetes, hogy vonzónak találom ezt. A világnak több olyan önzetlen emberre volna szüksége, mint ő. Hart viszont a híre ellenére is elfogadható parti lenne, csak azért, mert gazdag? - háborgott Francesca. - Azt mondtam, megbeszélem az édesapáddal - felelte Julia. - De a férjednek olyat kell választanunk, aki biztosítani tudja neked a jólétet, amit megszoktál. - Connie feleségül mehetett Neilhez, pedig Montrose-nak egy fillérje sem volt, a papa adott vagyont a kezükbe! - Francesca már szinte kiabált. - Minden angol nemes elszegényedett. Montrose nemesi vért hozott a házasságba, a címeiről nem is beszélve. Ráadásul egy úriember. - Akárcsak Bragg. Nincs egy fillérje sem, nincs semmiféle címe, és törvénytelen gyermek. Akkor lincseljük meg, mama? Nyilvánvalóan túl rémes alak ahhoz, hogy a mi köreinkben forogjon - háborgott tovább. - Ne beszélj így velem, Francesca! - figyelmeztette az édesanyja. - Tisztelem az idealizmusodat, de idővel meg fogod érteni, milyen is a világ. Bragg nem való hozzád. Sajnálom, hogy még mindig odavagy érte. - Odavagyok érte? - Francesca már a sírás határán volt. - Nem. Fogalmad sincs róla, mit érzek, sem vele, sem mással kapcsolatban. Nem számít. Mert a képmutatásod nagyon is nyugtalanító. Megyek lefeküdni. - Francesca sarkon fordult. Hallotta, hogy az édesanyja halkan azt mondja: - Egyszer még meg fogod köszönni, amit érted teszek, drágám. Mindez a te érdekedben történik. Francesca futott felfelé a lépcsőn. Ő ebben a pillanatban nem így érezte. Aztán a szobájába érve, az ajtót belülről becsukva eszébe jutott a nővére, és az íróasztalához rohant. Félretolta a saját feljegyzéseit és füzeteit, de se levél, se üzenet nem bújt meg a többi között az íróasztalán. Nem kapott hírt Connie-ról.
Tizenegyedik fejezet 1902. február 2., vasárnap, reggel 9 óra Francesca egyedül találta az édesapját az étkezőben, melyet a derűs, citromsárga mintás tapéta barátságossá és otthonossá tett, a két hatalmas ablak pedig a ház mögötti gyepre és kertre nézett, melyet akkor jégbordás hó borított. A tálalón lefedett edények sorakoztak, melyekről Francesca tudta, hogy tojás, virsli, gofri és péksütemény van bennük. Kávé, tej, frissen facsart gyümölcslé, gyümölcs és lekvár is volt még a tálalón. Andrew javában olvasta a Tribune-t, a Timesszal már láthatólag végzett. Miközben Francesca kávét töltött magának az ezüstkancsóból, édesapja letette az újságot. - Jó reggelt, papa! - Francesca mosolygott, pedig jobban aggódott, mint azelőtt bármikor, és nagyon szeretett volna hírt kapni Connie felől. Hallgatása már-már baljóslatú volt. Francesca úgy vélte, egy-két óránál többet nem aludhatott az éjjel, hol az édesanyjával folytatott beszélgetés, hol a nővére járt a fejében. Még mindig dühös volt Juliára, amiért,olyan igazságtalan és képmutató volt Rick Bragg-gel, illetve Calder Harttal szemben. - Jól aludtál? - kérdezte az édesapja barátságos mosollyal. - Igen. - Francesca leült. Semmi értelme nem lett volna elmondania, hogy egész éjjel forgolódott, hánykolódott, mivel nem szeretett volna kellemetlen kérdésekre válaszolni. Belekortyolt a kávéjába, és a tekintete a New York Times címoldalára tévedt. Ez állt rajta: Gyilkosság a szerető lakásában Paul Randall halott Francesca letette a csészéjét, és megnézte az alcímet, mely csupán azt a tényt tudatta, hogy még nincs gyanúsított, bár a szerető eltűnt. Viszont a városban megjelenő újságok közül a Times volt a legkevésbé szenzációhajhász és a legtárgyilagosabb. - Papa, te ismerted Mr. Randallt? - kérdezte Francesca. - Néhány évvel ezelőtt találkoztam vele, együtt golfoztunk úgy hiszem, Sagaponackban. Ha jól emlékszem, meglehetősen csöndes fickó volt, amolyan tipikus középosztálybeli úriember. - Andrew belekortyolt a teájába. - Azt írják, péntek este ölték meg. Hátulról lőtték fejbe a szeretője lakásában. - Andrew a fejét csóválta. - Mivel találkoztam vele, nehéz elhinnem, hogy szeretőt tartott, bár azt mondják fiatalkorában eléggé kicsapongó életet élt. Francesca arra gondolt, hogy az édesanyja kifejezésével élve nyilván akkor tombolta ki magát, amikor Calder Hartot nemzette, és ismét belekortyolt a kávéjába. Az édesapja egy másik újságot tett eléje. - Ezt láttad? - kérdezte Andrew a Sunra mutatva. Francesca megnézte a vezető hír címét, és nagyot nyelt.
A rendőrfőkapitány érintett a Randall-gyilkosságban - Szent ég! - kiáltott fel Francesca, és a csészéjét letéve felvette az újságot. - Mi ez? - És elkerekedett a szeme, mert Arthur Kurland nevét látta meg a cikk szerzőjeként. - Az a riporter alaposan utánajárt a dolgoknak - mondta Andrew. - Kiderítette, hogy Randall az apja Bragg féltestvérének Calder Hartnak. Ha jól tudom, te találkoztál vele Stanford White partiján. Volt valami furcsa az édesapja hangjában, ezért Francesca felnézett az újságból. Rögtön lelkiismeret-furdalása támadt, és azt kívánta, bárcsak ne az ő hibája lenne a szörnyű cím. Honnan tudhatta volna, hogy Kurland megkeresi Hartot és Bragget? Ő csak annyit mondott el neki, hogy Randall Hart édesapja. Francesca nyomorultul érezte magát. Csak egyetlen pillantást vetett az édesapja higgadt arcára, máris tudta, hogy a szülei beszélgettek az este, lefekvés előtt. - Igen, találkoztam vele - nyögte ki végül Francesca. Megnézte az alcímet, és felháborodott. Bragg félreállítása várható - Ez elég érdekes - jegyezte meg Andrew, miközben Fran-ceSca olvasni kezdett. - A riporter azt követeli, hogy Bragg vonja uj magát a nyomozásból, mert rokona Calder Hartnak. - Ennél is rosszabb a helyzet - suttogta Francesca. - Kurland azt állítja, hogy Hart és Randall kedden együtt ebédeltek Hart Klubjában, és heves vitába keveredtek egymással. Azt állítja, hogy ezt tanúk is bizonyítják, és hogy Hart olyan dühös lett, hogy otthagyta az apját. Francesca fölnézett. Érezte, hogy kiül az arcára a döbbenet. - Arra céloz, bár nem mondja ki, hogy esetleg Hart ölte meg a saját édesapját! - folytatta Francesca. - Azt pedig ki is mondja, hogy Braggnek már találnia kellett volna gyanúsítottat, és hogy Hartot már ki kellett volna hallgatni a főkapitányságon. Mulasztással, sőt annál is többel vádolja a rendőrfőkapitányt! Andrew komoran bólintott. - Hart híre nem sokat javít a helyzetén, ha egyszer elindul a lavina. Rick talán jól tenné, ha fontolóra venné, hogy kivonja magát ebből az ügyből, még mielőtt a pletykából vád lesz. A sajtó vajon már megint támadni fogja Bragget, miközben lázasan dolgozik az ügyön? Mert Francesca mindenkinél jobban tudta, milyen keményen és elszántan dolgozik, és mennyire elkötelezett az igazság kiderítése iránt. Francesca megijedt, de nem magát féltette. - Papa, én nem hiszem, hogy Hart a gyilkos, sőt még abban sem vagyok biztos, hogy utálta volna az édesapját, még ha a világ előtt ezt a benyomást is akarja kelteni. Andrew a lányát nézte. - Hogy tudhatsz te ennyit Calder Hartról, ha csak pénteken találkoztál vele először? - kérdezte.
Francesca habozott. Végül jobb ötlet híján azt felelte: - Bragg a barátom. Hart az ő fivére. Kell ennél többet mondanom? - Nyilvánvalóan tudnál - felelte Andrew higgadtan. - Francesca, légy szíves, ne bonyolódj bele Bragg életébe! Francesca letette az újságot. - Miért? - Nem mondhatom meg, miért. Sajnálom. Francesca megpróbált belenézni az édesapja szemébe. Szinte Pontosan ugyanazt sugallta, amit az édesanyja az előző este. Vajon Andrew ugyanolyan bizalmasa Braggnek, mint ő Connie-nak? Határozottan úgy tűnt. - És ha Hart életébe bonyolódnék bele? - Annak sem örülnék. - Andrew letette a szalvétáját. - Édesanyád megfelelőnek tartja számodra, de én nem. Nagy szoknyavadász, és ami még ennél is rosszabb, senki és semmi iránt nem tanúsít tiszteletet. Nem tudnék megkedvelni egy olyan embert, aki a jelek szerint minden kijelentésével és tettével meg akarja botránkoztatni a világot. Nem kedvelem, nem bízom benne, és nem szeretném, ha olyan szándékaid volnának vele, amilyeneket az édesanyád nem bánna. - Senkivel nincsenek olyan szándékaim - szögezte le Francesca, de meglepte, amit az édesapja mondott. Ezek szerint Julia elhatározta magát, ami azért volt ijesztő, mert az édesanyja rendszerint el is érte, amit akart. - Tegnap este megpróbáltam ezt elmagyarázni a mamának. Hála az égnek, hogy neked erről más a véleményed. - Ebben valóban más, és ezt ki is fejtettem az édesanyádnak is. - Andrew habozott. Tényleg szörnyű, ami Bragg körül történik Francesca megkérdezte: - Miért? - Mert nagyon derék ember, és ha más volna a helyzet, ti ketten remekül összeillenétek, ebben biztos vagyok. - Andrew felállt. - De a helyzet nem változik. - Lánya a szemébe nézett. - És soha nem is fog, Francesca. Mintha tőrt szúrtak volna a szívébe. - Bárcsak tudnám, miért - próbálkozott újra, de tudta, hogy hiába. Andrew odament hozzá, és homlokon csókolta. - Biztos vagyok abban, hogy ő majd elmondja neked, ha szükséges lesz, de remélhetőleg nem lesz az soha. Francesca némán nézett az édesapja után, amint az távozott az étkezőből, aztán arcát a kezébe temette elkeseredésében. Egyértelmű, hogy Bragg valami félelmetes titkot őriz. Mielőtt Francesca elindult volna, hogy felkeresse Mrs. Randallt, még megpróbálta újra felhívni Connie-t telefonon. Ezúttal föl sem vették, amitől Francesca nagyon megijedt. Hogy lehet, hogy egyik alkalmazott sem vette fel a kagylót? Az igaz, hogy nekik is csak egy telefonjuk volt, és akárcsak a Cahill-házban, az övék is a dolgozószobában volt. Előfordulhat, hogy nem hallották meg a csöngést. Előfordulhat, de nem valószínű. A Montrose-házban legalább egy tucat alkalmazott serénykedett mindennap.
Francesca írt egy levélkét Connie-nak, és borítékba tette, amit leragasztott. Az istállófiút bízta meg azzal, hogy kézbesítse, és a lelkére kötötte, hogy csak személyesen Lady Montrosenak adhatja át, a férjének nem. Ha Lady Montrose nem elérhető, akkor Mrs. Partridge-nak, a lányok nevelőnőjének adhatja csak oda a levelet, Connie tőle biztosan megkapja majd. Francesca tudatosította magában, hogy ugyan egy örökkévalóságnak tűnik, amióta utoljára találkozott a nővérével, de az valójában az előző nap késő délutánján történt. Valószínűleg minden rendben van, csak ő lát rémeket. Mert mi történhetett? Francesca csak annyit tudott, hogy Connie a szobájába vonult, és a fájdalmával oda zárkózott be. Később azonban biztosan beszélt Montrose-zal, és Francescának az ösztönei azt súgták, hogy az addig napvilágot látott események csak a jéghegy csúcsát jelentették. Joel a Cahill-ház kapujánál várj: rá. Francescának egy kis időre jobb kedve lett, örült, hogy látja a fiút. A Randall-rezidencia az Ötvenhetedik utcán, a Lexington és a Negyedik sugárút között helyezkedett el. Leintett egy bérkocsit, mert nem akarta, hogy a családból bárki is firtassa, hová megy. Aztán amikor megérkeztek, azonnal észrevette Bragg gyönyörű automobilját, mely egy várakozó kocsi mellett, másodikként parkolt, ezért elbizonytalanodott. - Na, most mit csinálunk? - kérdezte Joel. - A zsarunak ez biztos nem tetszene. - Csóválta a fejét. Francesca szíve hevesen vert. - Hadd gondolkodjak - felelte legesen. Nem tagadhatta, hogy amikor meglátta Bragg kocsiját, ami persze azt jelentette, hogy a férfi épp Randalléknél van, az első reakciója az izgatottság és a lelkesedés volt, mivel úgy tűnt, mintha az útjaik rendre kereszteznék egymást. Rögtön ez után bonban másfajta izgatottság lett úrrá rajta. Francesca tudatosította magában, hogy minden oka megvan látogatást tenni Mrs. Randallnél. Azonkívül ő felhatalmazással vesz részt a rendőrségi nyomozásban, ha együttműködik Bragg-gel, és úgy tesz, mintha elhinné, hogy Bragg Miss de Labouche előkerítésével bízta meg. Elég esze van neki ahhoz, hogy kitaláljon egy hihető és elfogadható indokot arra, hogy Georgette de Labouche keresése közben miért jutott el épp erre a helyre. Összeszedte megingó bátorságát, és bekopogott a vörös téglás viktoriánus épület kapuján. Egy szobalány azonnal ajtót nyitott. Francesca átadott neki egy névjegyet, és a kis, félhomályos előtérben várakozott, miközben Joel kíváncsian nézett körül, amíg a szobalány átadta a névjegyet az özvegynek. Francesca megállapította, hogy az édesapjának igaza volt: Paul Randall igényesen, de szokványosán élt, sem szegény, sem gazdag nem volt, valahol a kettő között élhette napjait. A ház, melynek csak a fele tartozott hozzájuk, kellemes volt, de szűkös. Keskeny lépcső vezetett fel az emeleti hálószobákhoz, talán három lehetett belőlük. Francesca belátott az ebédlőbe, ahol hat szék állt az asztal körül. A ház urának feltehetően két-három alkalmazottja lehetett. A szobalány nyilván egyben mosónő, sőt talán szakács is volt. A kocsis bizonyára egyben inas is. A parkettát, melyen Francesca állt, újra kellett volna fényezni, és helyenként javítani, de azért
így is elfogadható volt. Francesca érezte a vasárnapi ebéd készültére utaló illatokat. Ha nem téved, éppen gyöngytyúk sül. Az előtér túlsó végében helyezkedett el a szalon, melynek ajtaja csukva volt. A szobalány onnan került elő. - Jöjjön velem, kisasszony - mondta, és közben Joelre nézett. Francesca átment az előtéren, és közben olyan pillantást vetett a fiúra, mellyel azt sugallta, hogy ugyan jelen lehet a nyomozásnál, de a hangját ne hallassa. Francescát egy túlzsúfolt szalonba vezették, melyben túl sok asztal és szék sorakozott, de csak egyetlen kissé kopott, vörös szófa állt. A figyelmet néhány kép, számos bekeretezett fénykép és még több csecsebecse hivatott magára vonni. Mrs. Randall a szófán ült egy zsebkendőt szorongatva, a szeme duzzadt és vörös volt. A mára molett asszony fiatalkorában csinos lehetett. Egy csúnyácska szőke lány, nagyjából Francescával egyidős, az édesanyja mögött állt, vékony kis kezét annak vállán nyugtatta. Ő is megrendültnek látszott, az orra vörös és duzzadt volt, akárcsak a szeme. Bragg az egyik fotelben foglalt helyet, de felállt, amikor Francescát bevezették a szobába. A szokásos jól szabott fekete öltöny volt rajta, de a felöltőjét a fotel támlájára tette. Francesca óvatosan rámosolygott. Bragg így szólt: - Üdvözlöm, Miss Cahill. Kíváncsi voltam, mennyi időbe telik, hogy felkeresse Mrs. Randallt. - Borostyánszínű szeme tele volt melegséggel és humorral. Láthatólag nem zavarta Francesca felbukkanása, de az aznapi újságokra sem lehetett dühös. Francesca örült, hogy nyugodtnak és jókedvűnek látja. A tekintetük összetalálkozott. - Hivatalos ügyben jöttem, rendőrfőnök úr. - Francesca úgy igyekezett elrejteni szélesebb mosolyát, hogy kissé oldalt hajtotta a fejét. Nem akarta a férfi előtt föltárni a valódi érzéseit. Bragg a fiúra nézett. - Szervusz, Joel - üdvözölte vonakodva. Joel sötét és mogorva pillantást vetett rá. Francesca a fiú vállára tette a kezét, hogy lecsillapítsa. Joel karba fonta a kezét, és távolabb lépett Braggtől. Francesca felsóhajtott, de nem hibáztathatta a fiút a rendőrséggel szembeni ellenérzéseiért. Elvégre mégiscsak zsebtolvaj volt. Francesca odament a testes özvegyhez. - Mrs. Randall! Azért jöttem, hogy részvétemet nyilvánítsam. Fogadja őszinte együttérzésemet. Henrietta Randall bólintott. - Nem értem, Miss Cahill - mondta. - Mi még nem találkoztunk. Nem ismeri Maryt sem. A névjegyén az áll, hogy bűnügyi nyomozó. Ismerte valahonnan a férjemet? Francesca ekkor nem nézett Braggre. - Valójában nem, de megbíztak azzal, hogy találjam meg a gyilkosát. Henrietta Randall pislogott. - Kicsoda? - Attól tartok, az ügyfelem nem szeretné felfedni a kilétét - szögezte le Francesca határozottan. Braggre pillantott. A férfi őt figyelte, arckifejezésén, bár meglehetősen közömbös volt, még látszottak az iménti jókedv nyomai. Nyilvánvalóan helyeselte Francesca taktikáját, miszerint nem árulhatta el az özvegynek, hogy a néhai férje szeretője bízta meg.
Francesca tudta, hogy mérgesnek kellene lennie, amiért Bragg megpróbálja elterelni a figyelmét a rá váró feladatokról, de ezt lehetetlennek tartotta, muszáj volt ismét rámosolyognia. Miért kell Braggnek már ilyen korai órán ilyen jól kinéznie? A puszta jelenléte is betöltötte és meleggé varázsolta a szobát. Ha épp nem nézett rá, akkor is érzékelte a jelenlétét, és azt, hogy a figyelme őrá irányul. - Nem szeretném megzavarni a rendőrfőnök úrral folytatott beszélgetését - kezdte Francesca, túlságosan is nyíltan a férfi szemébe nézve. - Nem zavar - felelte Bragg egy kézmozdulat kíséretében, és nem nézett másfelé. - Én már tulajdonképpen végeztem, indulni készülök. Francesca csalódott lett. Bragg furcsán nézett rá, mintha talán figyelmeztetni akarta volna őt, csak őt, aztán átadta Henrietta Randallnek a névjegyét. - Mrs. Randall, nyugodjon meg, meg fogom találni a férje gyilkosát, mégpedig hamarosan. Ha a beszélgetésünk alapján bármi eszébe jutna, kérem, azonnal lépjen velem kapcsolatba, bármikor, akár az irodámban, akár otthon. Azonnal jönni fogok. Még ha apróságnak is véli, ami eszébe jut, Mrs. Randall. Lehet, hogy ön úgy gondolja, nincs jelentősége, de nekem fontos támpont lehet. - Rámosolygott az özvegyre, aztán a lányára nézett. - Ön is, Miss Randall. Mary bólintott, de azt felelte: - Mindent elmondtunk önnek. Nincs semmi más mondanivalónk. Henrietta sírva fakadt Mary szorosan összekulcsolta a kezét széles, keskeny ajkait is összeszorította. A haja divatjamúlt, előnytelen kontyba volt szorosan hátrafésülve. - Miss Cahill. - Bragg rámosolygott, és biccentett feléje. - Viszontlátásra! - köszönt el tőle Francesca, és nézte, amint a férfi távozik. Tudta, hogy Bragg szeretett volna mondani neki valamit négyszemközt, és ettől izgatott lett. Arról viszont sajnos fogalma sem volt, mit óhajtott volna közölni vele. Miután a rendőrfőkapitány elment, Francesca összeszedte magát, rámosolygott a ház úrnőjére és annak lányára. - Feltehetnék néhány kérdést? - Tessék - felelte Henrietta. - Tudja, ki akarhatta megölni a férjét? - Senki nem akarta megölni a férjemet - jelentette ki Henrietta. - Mindenki szerette, kedves ember volt. - Anya! - kiáltott fel Mary elkeseredetten. - Miért hajtogatod ezt örökké? - Dühösen nézett Francescára. - Megmondtam a rendőrfőnök úrnak, és megmondom magának is. Egy ember utálta az apámat. Francesca úgy gondolta, tudja, ki lehet az. - Mégpedig? - A fattyú fia, Calder Hart. A féltestvérem. - Mary köpött egyet. Tehát a gyűlölködés családi vonás, gondolta Francesca. Henriettára nézett. - Ön is így gondolja?
Henrietta lehajtott fejjel bólintott, könnyek folytak végig az arcán. - Mindig is gyűlölt mindnyájunkat. - Miért? Miért gyűlölte ennyire Hart az édesapját? - kérdezte Francesca, holott a válasz nyilvánvalónak tűnt. Mégis Henriettától vagy a lányától akarta hallani. - Miért? - ismételte el Mary harciasan. - Miért? Majd én megmondom, miért! Mert ő nem kívánt gyermek volt. Apa nem akarta, hogy legyen, sem akkor, sem most! - Az édesapja is gyűlölte Hartot? - Francesca úgy érezte, hogy ezt meg kell kérdeznie. Kezdett kibontakozni a családi dráma. - Az édesapám nem gyűlölt senkit! - kiáltotta Mary. - Jó ember volt, aranyból volt a szíve! Csak a kedvében akart járni az embereknek, és segíteni nekik. Szent volt! Francesca pislogott. Arra gondolt, hogy ő is így beszélne a saját édesapjáról közvetlenül a halála után. - Nagyon sajnálom - felelte. Mary leült az édesanyja mellé, és arcát a kezébe temetve sírt. A zokogása egyre mélyebbről tört fel. Aztán a zokogásból rettenetes nyögések lettek. Ahogy Francesca ránézett, mélységes együttérzés támadt benne. Elképzelte, mekkora lenne a fájdalma, ha ő veszítené el az édesapját. Tudta, hogy ideje távoznia. - Talán folytathatnánk máskor? - kérdezte Henrietta. Felállt. - Mint látja, Mary vigasztalhatatlan. Ő volt Paul szeme fénye. A kicsi lánya. Mindannyian nagyon szerettük, de Mary még jobban. Francesca bólintott. Azt suttogta: - Mary, nagyon is megértem. Én is csodálom a saját édesapámat. Mary fölnézett, csupa könny volt az arca. - Akkor tudja, hogy én már soha nem leszek ugyanaz az ember - suttogta elgyötörten. - Igen, tudom. Mary eltakarta az arcát, tovább sírt. Henrietta megkerülte a szófa előtt álló asztalt, egyértelműen azt kívánva, hogy Francesca hagyja őket magukra a gyászukkal. - Mrs. Randall, hány éves Mary? - Tizennyolc - felelte Henrietta, miközben az ajtóhoz kísérte őt. Hart pedig huszonhat, gondolta, mivel tudta, hogy két évvel fiatalabb Braggnél. - Ugye, van egy fia is? - kérdezte Francesca. - Igen, Bill tegnap délután érkezett haza. Philadelphiában jár egyetemre - felelte Henrietta. Aztán büszkén hozzátette: - Az idén nyáron végez. Francesca elmosolyodott. Tehát Bill Randall az idősebb, talán huszonegy éves lehet. Ezek szerint öt év telt el Randall Hart édesanyjával folytatott viszonya és az első törvényes gyermekének megszületése között. Azon gondolkodott, vajon Henrietta mikor tudhatta meg, hogy Randallnek szeretője volt, és van egy törvénytelen gyermeke, de ez nem tartozott szorosan az ügyhöz. Vajon tudott-e Georgette de Labouche-ról? Tele voltak vele a reggeli lapok, úgyhogy Francesca úgy vélte, már bizonyára értesült róla. - Vele is szeretnék beszélni, ha lehet - mondta Francesca.
- Most alszik. Jöjjön vissza később, ma délután. Négyre már végzünk a vacsorával - tette hozzá Henrietta. - Köszönöm. - Kezet fogott az özveggyel, aztán az előtérben találta magát Joellel. Egymásra néztek. Francesca nemet intett a fejével, jelezvén, hogy még ne beszéljen, aztán lassan mentek kifelé, miközben ő az iménti rövid és nagyon lehangoló beszélgetésen gondolkodott. - Miss Cahill! Francesca megfordult Mary éles hangja hallatán. A nagyon sovány, eléggé esetlen szőke lány feléje futott. - Nem akartam beszélni az édesanyám előtt - mondta izgatottan. Aztán Joelre nézett. - Ez ki? - A munkatársam. Segít nekem. - Francesca kíváncsi lett. - Miről van szó? Mit szeretne elmondani nekem? - Tudom, hogy Hart ölte meg az édesapámat, és azt is tudom, miért! - kiáltotta. - Valóban? - kérdezte meglepetten. - Igen, valóban - sziszegte Mary indulatosan. - Hart zsarolta az édesapámat, Miss Cahill. Hallottam őket beszélgetni, itt a ház előtt, a gyilkosság napján. Pénzről vitatkoztak, olyan pénzről, amit Hart akart kicsikarni az édesapámtól, de neki nem állt szándékában kifizetni! Francesca csodálkozott, de közben erősen törte a fejét. - De mivel tudta Hart zsarolni a maga édesapját? Mary becsmérlő hangot hallatott. - Ki tudja? És mit számít az? - Merőn nézett. - Hart gonosz, Miss Cahill. Olyan gonosz, mint maga az ördög. Nem kell neki indok ahhoz, hogy megkínozzon másokat. Még örömét is leli benne. Francesca belenézett Mary szemébe. Izzott a gyűlölettől. Önkéntelenül is hátrébb húzódott. Az ellenséges indulat megrémisztette. Valahogy mégis megveregette a lány csontos vállát. Köszönöm, Mary. Nagyon szépen köszönöm. - Ne köszönje! - A lány ismét sírva fakadt, aztán olyan keservesen kezdett zokogni, hogy az egész teste rázkódott tőle. - Csak tegyen igazságot, Miss Cahill! Tegyen igazságot! - mondta. Francesca Joellel együtt kilépett az utcára, és megtorpant. Bragg ott állt Daimler automobilja mellett, épp egy járőrrel beszélgetett. Meglátta Francescát, és intett neki, egyértelműen azt jelezve, hogy menjen oda hozzá. Tehát ez volt a néma közlés tartalma. Bragg rá várt, és Francesca, Joelt hátrahagyva, mosolyogva sietett oda hozzá. A járőr bólintott, és kezét a halántékához emelve azt mondta: - Igenis, uram! -, majd távozott. Bragg Francescára nézett. - Az embereinek már szalutálniuk kell, Bragg? - tréfálkozott Francesca.
A férfi nevetett. - Nincs benne a szabályzatban. Hogy van? Francesca Connie-ra gondolt, aztán az édesanyjára, meg arra a titokra, amit Bragg őriz, és érezte, hogy az arca elkomorodik - Valami nincs rendben? - Van valami is rendben? - próbált meg frappáns választ adni. Bragg Francesca arcát fürkészte. Aztán felajánlotta: - Hadd vigyem el magát. Megtudott valamit Miss de Laboucheról? - Nem - felelte, miközben követte a férfit a hátsó ülés ajtajához. És ha Joel mégis téved, és Bragg mégsem akarja őt vakvágányra terelni? - Most mérlegelem a számos lehetőséget, ahová Miss de Labouche mehetett, és Joel is dolgozik az ügyön. Bragg úgy bólintott, hogy közben nem is nézett rá, és kinyitotta neki az ajtót. - Biztos vagyok benne, hogy sikerrel fog járni - mondta. Joelnek igaza volt, gondolta Francesca a férfira nézve. Bragg megpróbálja őt vakvágányra terelni. Visszanézett a fiúra, aki a ház bejáratához vezető lépcsőnél állt, zsebre tett kézzel. A fiú figyelmeztető pillantással nézett vissza rá, amit nem volt könnyű megfejteni. Mintha azt mondta volna: Ne áruljon el semmit a zsarunak! Bragg ugyan kinyitotta neki az ajtót, de ő nem szállt be. A gondolataival küzdött, mert minden porcikája azt kívánta, hogy kiszedje az igazságot Braggből. Emlékeztette önmagát arra, hogy a férfitól kapott megbízatás, még ha fals is, rengeteget segített neki a nyomozásban. - Beszélt ma délelőtt Daisyvel és Rose-zal? - kérdezte Francesca. Bragg azonnal ránézett, mert megütötte a fülét, milyen furcsa hangon beszél Francesca. Igen, reggel nyolckor. Kitartanak a történetük mellett. Külön-külön hallgattam ki őket, és ha hazudnak, akkor remekül csinálják. - Bragg fürkészőn nézett rá. - Valami baj van? - Mi baj lenne? - Francesca kissé erőltetetten mosolygott. - Gyere ide, Joel! A fiú odaballagott a kocsihoz, miközben Bragg Francescát nézte, láthatólag nem hitte, amit hallott. - Majd találkozunk, ha később szüksége lesz rám - mondta Joel. - Biztos, hogy szükségem lesz rád. A rendőrfőkapitány nyilván szívesen elvisz, nemde, Bragg? - Francesca rámosolygott. - Hogyne - felelte a férfi, egyértelműen vonakodva. - Magánál találkozunk - mondta Joel a homlokát ráncolva. Sarkon fordult, és futásnak eredt. - Joel! - szólt utána Francesca. - Majd később, kisasszony! - kiáltott vissza a fiú, mielőtt befordult a sarkon. Francesca csípőre tett kézzel fordult Bragg felé. - Na, tessék! Látja, mit művelt? A férfi mintha egy kuncogást akart volna elfojtani. - Ugyan mit műveltem? Kennedy nem akart velünk jönni. Nem én tehetek róla. - Azért lehetett volna kedvesebb - jelentette ki a lány. - Most haragszik rám, Francesca? - kérdezte Bragg óvatosan. - És ha igen, miért?
Francesca válasz helyett beült a puha bőrülésre, és egyenesen előre nézett. Haragudnia kellene Braggre, amiért úgy tesz, mintha a segítségét kérné? Igen, haragudnia kell, de a haragját magában kell tartania. Mindennél bosszantóbb volt ez a helyzet. Bragget ismerve inkább azt tartotta valószínűnek, hogy a férfi azért bízta meg Georgette felkutatásával, hogy távol tartsa a veszélyes helyzetektől. A haragja sokkal mélyebbről fakadt. Miért mondta neki Bragg tegnap, hogy azt szeretné, ha csak barátok lennének? - Nem, nem haragszom magára. - Francesca felsóhajtott. - Hart talán valóban velük volt, ahogy állítja. - Még mindig ezt remélem. - Bragg ismét rámosolygott, és ekkor már a szeme is csillogott. Francesca abban a pillanatban eszmélt rá, hogy még soha nem találkozott Braggnél jobb képű férfival, a másik két vonzó férfit, Hartot és Montrose-t is beleértve. Hallotta valahol, hogy a Braggekben apacsvér folyik, és Francesca ezt látta is Bragg különleges ívű arccsontján. Borostyánszínű szeme, napbarnított bőre, vöröses haja a szokatlan vonásokkal kombinálva nem egyszerűen jóképűvé tették, hanem egészen különlegesen lehengerlővé. - Jó kedvében van ma. - Vasárnap van. Imádom a vasárnapokat, különösen ha egy lelkes bűnügyfelderítővel van módom gyilkossági ügyben nyomozni - élcelődött vele a férfi. - Bragg! Mi folyik itt? A rendőrfőkapitány felsóhajtott. - Francesca, én általában jó kedélyű vagyok. Csak olyankor szoktam komor lenni, ha igen nagy nyomás alatt állok, és fáradt vagyok. - Aztán hozzátette. - Azonkívül volt időm hozzászokni, hogy ahol megjelenek, ott előbb-utóbb maga is felbukkan. - Csillogott a szeme. Még mindig az ajtó fölé hajolt. - Maga kérte a segítségemet - mutatott rá Francesca. - Igen, kértem. - Bragg másfelé nézett. Joelnek nagyon is igaza volt. - Bragg, látta a reggeli lapokat? A férfi becsukta az ajtót. - Igen, láttam. Francesca meg volt lepve. - Én gyorsan tanulok, Francesca. A gyermekrablási ügy kapcsán megtanultam, hogy a bőrömnek vastagnak kell lennie, és tennem kell, amit jónak látok, ha sikeresen akarom végezni a feli adatomat. Ha minden szenzációhajhász riporter elrontaná a napomat, jobban tenném, ha más foglalkozás után néznék. Francesca komor lett. A férfi vállát hatalmas terhek nyomták, de Francesca úgy vélte, ez együtt jár egy ilyen, nagy közérdeklődés övezte, sokat vitatott munkakörrel. - Kivonja magát a Randall-gyilkosság nyomozásából? Bragg elmosolyodott. - Nem. Francesca azon gondolkodott, mi fog történni, ha Hart elsődleges gyanúsítottá lép elő, ahogyan azt az újságíró állította. - Kurland már most felakasztatná Hartot, miközben mi beszélünk.
- Nem hiszem. Kurland a példányszámot akarja növelni. - Bragg pillantása ismét hosszan időzött Francescán, aztán az automobil elejéhez ment, és felhúzta az autóskesztyűjét. Francescát annak ellenére is átjárta a borzongás, amit Bragg az előző nap mondott neki. Az a pillantás nagyon is meleg volt. Hogyan is tévedhetett volna? Braggnek igenis tetszik. Annyira biztos volt benne! Annyira szerette volna megkérdezni a férfit, hogy mi tartja vissza, de sokkal jobban félt a választól, mint hogy meg merte volna tenni! Francesca nézte, ahogy Bragg a kurblival beindítja az autót. A motor életre kelt. A férfi gyorsan bepattant a vezetőülésbe. Bekapcsolódott a mellettük elhaladó sűrű forgalomba. Egy hatalmas teherautó okozott forgalmi dugót. - Miért hagyott egyedül Mrs. Randall-lel és a lányával? Bragg hátranézett, aztán megelőzött egy négylovas hintót, majd besorolt egy régimódi, kopott kocsi elé. - Azt hiszem, tudja, miért. Francesca tudta, és a válasz nagyon is tetszett neki. - Úgy gondolta, a két nővel jobban boldogulok, mint maga. Bragg elmosolyodott. - És mit tudott meg? - Hart zsarolta Randallt. Bragg kis híján nekiment egy villamoskocsinak. - Francesca! Muszáj mindig ilyen drámainak lennie? - Elnézést. - Mosolyogni próbált, miközben az ülés szélébe kapaszkodott. - Kérem, folytassa! - Bragg lelassított, amikor a Negyedik sugárút nagyon forgalmas kereszteződéséhez értek. Egy rendőr észrevette, és minden bizonnyal megismerte a Daimlert, ezért leállította a forgalmat, nekik pedig intett, hogy menjenek. - Mary azt mondja, hallotta Hartot és az édesapját veszekedni a házuk előtt az utcán, a gyilkosság napján délelőtt. Azt mondja, Hart megzsarolta Randallt, és pénzen vitatkoztak. Francesca ránézett a férfira. Bragg viszonozta a pillantást. - Ez képtelenség. - Hogy Hart megzsarolta a saját édesapját? - Nem. Az képtelenség, hogy pénteken délelőtt itt, New Yorkban vitatkoztak volna. Francesca Bragg felé fordult. - Miért? - Hart nem érhetett a városba pénteken kora délután előtt. Baltimore-ban járt üzleti ügyben. Tudom, mert láttam csütörtök este, mivel nekem is arra volt dolgom. Este tizenegy után már nem jön vonat onnan New Yorkba. - Biztos ebben? - kérdezte Francesca, és kezdte megérteni mit is jelent mindez. - Igen. Francesca azon gondolkodott, vajon mi okból mehetett a férfi ilyen rövid időre Baltimoreba. - Bragg, érti, hogy ezek szerint Mary hazudott? - Igen. És érdekes módon magát választotta a hazugság közvetítéséhez. Nekem egy szót se szólt erről. - Bragg ismét hosszan nézett rá. - Vajon miért? - Francesca viszonozta a pillantást. Lehetetlen volt nem úgy érezni, hogy ők ketten társak. Nyíltan megbeszélték az ügy részleteit, és a férfi úgy tűnt, nemhogy kizárná,
inkább bevonja az eseményekbe. Csodálatos volt, hogy minden aggodalma ellenére, melyek közé nem utolsósorban az is tartozott, hogy Bragg milyen érzéseket táplál iránta, abban a pillanatban oly nagyon örült, sőt repesett az örömtől, hogy vele lehet. Talán azon se lepődött volna meg, ha a madarak dalra fakadnak körülöttük, mert ezen a napon bármi megtörténhetett. Persze télvíz idején ez nem tűnt túl valószínűnek. Bragg rákanyarodott a Madison Avenue-ra, ahol beékelődtek egy omnibusz, egy kocsi és egy villamos közé. Nagyon lassan haladt a forgalom. - Az én jelenlétemben kifejezetten félénken viselkedett - mondta Bragg -, olyan volt, mint egy kisegér. Az a benyomásom, hogy fél a férfiaktól, sőt talán meg is veti őket. Ez alól talán csak az édesapja jelentett kivételt, akit most elveszített. Francesca pislogott. - Az kétségtelen, hogy csodálta Randallt. Velem egyáltalán nem volt félénk, Bragg. Sőt valójában nagyon is bőbeszédű és dühös. Utálja Hartot. - A családban mások is így vannak ezzel. - Aztán hozzátette: - Valószínűleg minden férfit utál. Francesca habozott, aztán azt mondta: - Nem védem Caldert, de nem igazán hiszem, hogy utálná az apját, sőt azt hiszem, hogy szokatlan reakciója az apja meggyilkolásának hírére csak más, bonyolultabb érzések leplezésére szolgált. Bragg furcsán nézett rá. - Szóval már „Calder? Francesca elpirult. - Ez már majdnem úgy hangzik, mintha féltékeny lenne, Bragg. - Féltékeny? Francesca, elment az esze? Nem vagyok féltékeny a fivéremre. A legkevésbé sem. Ezzel ő azért vitatkozott volna. Valójában valahányszor csak megemlítette Hart nevét, Bragg zaklatott lett. Bár ez nem volt helyénvaló, mégis azt remélte, hogy a férfi féltékenysége neki szól. Úgy érezte, mintha valóban ez lenne a helyzet. - Nos, akkor jól van. - Francesca mosolygott, de elfordult, hogy ne lássa a férfi arcát, és az ablakon kinézve mondta: - Mivel nincs is mire féltékenynek lennie. Bragg hallgatott. Francesca lopva rápillantott. A férfi felé fordult, a tekintetük összetalálkozott. Jelentőségteljes pillantásnak tűnt. Francesca riadtan fordult el. Csodálatos volt együtt dolgozni az ügyön, de ő ennél sokkal többet szeretett volna. Talán egy másik vizsgálatot is el kellene végeznie - önmagán. Feszült lett ettől a gondolattól. Változatlanul félt, félt attól, hogy mi derülne ki, ha kérdezősködni merne Bragg élete felől. Azonkívül ezt helytelennek is tartotta volna. Ha el akarna mondani neki valamit, akkor azt meg is tenné. Francesca ezt biztosra vette. Ők most csupán barátok. Ez teljesen világos. Egészen biztos, hogy ha eljön az ideje, el fogja mondani neki, bármi is az, amit egyelőre magában tart. - Min gondolkodott el, Francesca? - kérdezte Bragg halkan. Francesca összerezzent. - Meglehetősen zaklatottnak tűnt ma. Mi a baj? Tudok segíteni? Ő habozott, aztán azt mondta: - Ó, családi ügyek, Bragg!
- Ó! - Most a férfi habozott. - Készséggel ajánlom fel a vállamat - mondta mosolyogva. Bár tudom, hogy megveti a síró-rívó nőket. A Hatvanegyedik utcán haladtak. Onnan, ahol a forgalomban araszoltak, Francesca rálátott a Montrose-házra. Elképzelte, hogy Bragg vállára hajtva a fejét kisírja magát. Talán megpróbálkozhatna ilyesfajta színjátékkal. Felsóhajtott, mert tudta, hogy úgysem folyamodna efféle cselhez. - Nos, meggyőződésem, hogy Evan nem szakította meg a kapcsolatot a szeretőjével. - Még nem házas - felelte Bragg. - De már eljegyezte magát. Le kellene zárnia azt a viszonyt! Bragg mosolyogva válaszolt: - A maga szemszögéből nézve talán. Kétlem, hogy Evan kötelességének érezné hűnek lenni Miss Channinghez az esküvő előtt. - De maga is így vélekedik? - Megdöbbentette, amit a férfi mondott. Eddig nem ilyennek ismerte meg ezt az embert. - Nem, én egyáltalán nem így vélekedem, de nagyon sok férfi gondolja így. Francesca megkönnyebbült. Nem is kell jobban megismernie Bragget ahhoz, hogy tudja: maradéktalanul hűséges lenne. - Ez minden, ami miatt aggódik? - Aligha. - Francesca másfelé nézett attól tartva, hogy a férfi esetleg rájön, ő vezeti a listát. Aztán hirtelen felé fordult. - Bragg, el kellett mondanom Connie-nak, mit művelt Montrose. A férfi elképedt. - Micsoda? - Bragg! A bricska! - kiáltotta Francesca. Ő az útra fordította a figyelmét, és beletaposott a fékbe. A bricska egy másik kocsi mögül bukkant elő, közvetlenül előttük. Bragg ismét Francescára nézett. - Ugye, nem azt akarja mondani, amire én gondolok? - Connie már gyanakodott, ebben biztos vagyok, és rákérdezett, hogy én mit tudok. Nem tudtam hazudni neki. - Jaj, Francesca! - Bragg a fejét csóválta. - Tehát nem helyesli, amit tettem? - Francesca megragadta Bragg karját. A tekintetük összetalálkozott. - De hát hogy hazudhattam volna Connie-nak? - Nem tudom. Talán ki kellett volna térnie a válaszadás elől. Azt viszont tudom, hogy jobb kimaradni mások magánéletéből, főleg a házasemberekéből. - Bragg tekintete szomorú lett. Francescáé úgyszintén. - Tegnap délután mondtam meg neki. Azóta többször hívtam telefonon, és nem tudom elérni! Tegnap nem fogadott hívásokat, ma reggel pedig nem vette fel senki a kagylót. Aggódom, talán nem kellene, de én mégis aggódom. - Francesca szomorúan mosolygott. - Én is aggódom - felelte Bragg, de Francesca nem ezt a választ várta. A férfira nézett. - Reméltem, hogy valami biztatót fog mondani. - A nővére nem olyan erős, mint maga, Francesca, és nagyon szereti Montrose-t.
- Connie nagyon erős - vágta rá önkéntelenül, de már miközben kimondta, azon töprengett, vajon valóban így van-e. - Connie eltökélte, hogy a mama nyomdokaiba lép, már egészen kicsi korában. És meg is valósította az álmát, nagyszerűen csinálja. - Talán az édesanyja volt az eltökélt - mondta Bragg. - Micsoda? - Gyanúm szerint az édesanyja kívánta, hogy az idősebbik lánya a tökéletes mása legyen. Francesca vonakodva felelt. - Igen, ez így van, de Connie is úgy akar élni, ahogy a mama. Bragg így felelt: - Az élet valahogy úgy hozza, hogy azoknak kell szembenézniük a legnagyobb félelmeikkel, akik a legkevésbé akarnak. Francesca a férfi különlegesen szép vonalú profilját nézte. - Bragg, ez nagyon szomorú. - Én ezt tapasztaltam - válaszolta Bragg, és volt valami a hangjában, ami miatt Francesca nem tudta levenni róla a szemét. Nyelt egyet. - Szembe kellett néznie a legnagyobb félelmeivel? Bragg nem tért ki a tekintete elől. - Részben. Francesca mély lélegzetet vett. Nem örült ennek a válasznak, de nem ám. Ráadásul valami sötétet és szomorút, sőt talán tragikust látott Bragg tekintetében, és ez megijesztette. Szerette volna megfogni a kezét. Bragg szerencsére vezetett, nem volt szabad a keze, így nem tehette meg. Ekkor a férfi egy kissé elmosolyodott. - Connie-nak ott van maga és a családja. Át fogja vészelni. Francesca nem tudta, hogy ezt komolyan is gondolja-e - Montrose elzavart. Azt mondta, soha többé nem lát szívesen a házukban. A férfi felé fordult, és hosszan nézett rá. Nem szólalt meg. Ő elpirult. - Ez nekem nagyon fáj. - Efelől semmi kétségem. Francesca dühös lett. - Legalább némi együttérzést reméltem magától. - Montrose-zal kapcsolatban erre ne számítson. - Bragg egyenesen előre, az útra nézett. Francesca elfordította a fejét. Tudatában volt annak, hogy van valamiféle ellentét Montrose és a rendőrfőkapitány között. - Ez azért van, mert még mindig kötődik Elizához érzelmileg? csúszott ki Francesca száján. Sok évvel ezelőtt, amikor Bragg még a Columbia Egyetemre járt, egymásba szerettek Elizával. Ez még azelőtt történt, hogy Eliza hozzáment volna Burtonhöz. És még ennyi év után is barátok maradtak. Eliza Burton előszeretettel bolondít magába különleges férfiakat - gondolta szomorúan. - Kedvelem Elizát, de csak barátok vagyunk. Ezt már tisztáztuk, Francesca. - Bragg megmarkolta a bőrborítású kormánykereket, és egyenesen előre nézett. - De magát is kedvelem. Francesca nem tudta, mit feleljen, de nem is kapott lehetőséget a válaszra. - Szeretném megvédeni magát, Francesca. Montrose pedig egy gazember. Még nem bizonyította be? Már rég nem kellene csodálnia őt.
- Igen, bebizonyította magáról, hogy elítélendő, Bragg. De ő is csak egy sebzett ember. Ebben biztos vagyok. - Azt már nem említette meg, hogy ezt maga Neil mondta neki. - Te jó ég! Maga mindenkit megvéd! Most Montrose-t védi? - Nem, nem védek meg mindenkit, csak azokat, akik fontosak nekem. Hogy lehetne másként? A férfi Francesca felé fordult, és hosszan nézett rá. Forró pillantás volt ez. - És tudnia kell, hogy Montrose-ra is csak úgy tekintek, mint Evanre - tette hozzá. Bragg ismét az utat nézte. - Maga különleges nő. A továbbtanulásával, a liberalizmusával, a szenvedélyes nézeteivel a reformról. Kékharisnya létére mégis a legférfiasabb férfiakat vonzza magához. Furcsa módon mintha velük venné körül magát. Francesca csak pislogni tudott. Miről beszél, Bragg? Montrose a sógora, Harttal csak nemrég találkozott, csupán egy ismerőse volt, és Bragg is csak néhány hete toppant be az életébe. Közeledtek a kereszteződéshez a Hatvankettedik utcán. Francescának kiment a fejéből Bragg furcsa megállapítása. Beszélnie kell Connie-val! A férfi, mintha olvasott volna a gondolataiban, azt kérdezte: - Szeretné, ha megállnék? Francesca habozott. Nagyon szeretett volna bemenni azon az ajtón. De mi van, ha Montrose is otthon van? Nem akart volna újra szembekerülni vele. Azt mondta: - Montrose nagyon dühös volt, Bragg. - Fél tőle? - csodálkozott a férfi. Francesca bólintott. - Tudom, hogy butaság. Tudom, hogy soha nem bántana, de megdöbbentően indulatos volt. - Szeretné, hogy én menjek be a nővéréhez? Francesca ránézett Braggre. - Igen, legyen szíves. Én majd a kocsiban várok. Csak mondja meg neki, hogy látni szeretném! Bragg hirtelen balra kanyarodott. Egy mögöttük jövő kocsis rákiáltott. A férfi rá sem hederített. Francesca a kezét tördelte a kesztyűjében. Valóban azt remélte, hogy nem kell viszontlátnia Neilt. Azt remélte, hogy nincs otthon. Bragg rákanyarodott a rövid kocsiútra, mely a nővére és Neil házához vezetett. Áthajtott a boltív alatt, aztán be a belső udvarba, és ott leállította a kocsit. Csak egy autó parkolt ott. Francesca azt kívánta, ez bárcsak azt jelentené, hogy Connie otthon van, Neil pedig nincs. - Várjon itt! - mondta a férfi, majd kiszállt. - Bragg! Bragg megállt, mielőtt fölment volna a bejárathoz vezető lépcsőn. - Köszönöm! A férfi bólintott, és bekopogott. Francesca feszülten figyelt, de senki sem nyitott ajtót. Szent ég! Valóban félne Montrose indulatkitörésétől? Igen, félt, pedig a gyávaság nem megoldás. Elvégre Neil soha nem ütné
meg, bár amit mondott, rosszabb volt, mint ha fizikailag bántalmazta volna. Lassan kiszállt a kocsiból. Bragg ránézett. - Összetartásban az erő? - kérdezte. Mintha mosolygott volna a szeme. - Ezután is fog még tisztelni? - kérdezte. Ekkor Bragg is elmosolyodott. - Mindig tisztelni fogom, Francesca, és nem hibáztatom, amiért fél Montrose-tól, az adott helyzetben. Az ő helyében én is nagyon dühös volnék magára. Igazából azon csodálkozom, hogy nem akarta megfojtani magát. Francescának kicsúszott a száján: - És ha megpróbálta volna? Bragg szeme csillogott, de nem válaszolt azonnal. - Védelmezőt keres, Francesca? kérdezte halkan. Melegséget érzett legbelül. - És ha igen? Bragg válasza egy mosoly volt. Hosszan néztek egymás szemébe. Francesca hallotta magát felsóhajtani. A férfi mintha derűsen nézett volna rá, aztán ismét bezörgetett a kopogtatóval. - Nincs itthon senki? Hol van a személyzet? Francesca nagyon megijedt. - Próbálja meg még egyszer. Ha akkor se nyit ajtót senki, akkor valami szörnyű nagy baj lehet, és meg kell próbálnunk valahogy bejutni a házba! - Az magánlaksértés volna - mondta Bragg szelíden, és ekkor már kesztyűs öklével dobolt az ajtón. - Bár nem hiszem, hogy ez visszatartja magát. - Valóban nem. De miért nem nyit senki ajtót? - kérdezte Francesca a kezét tördelve. - Ez nagyon furcsa, és nekem szörnyen rossz előérzetem van. - Biztosan van valami ésszerű magyarázat - kezdte Bragg a kezét ökölbe szorítva, amikor végre kinyílt az ajtó, de nem egy alkalmazott, hanem Montrose állt előttük. Montrose föléjük magasodott, ingujjban, borotválatlanul és kócosan. - Te! - mondta Francescának, és készült becsapni az ajtót. Bragg megakadályozta. - A feleségével szeretnénk beszélni, Montrose! - mondta ridegen. Engedjen be minket! - Szerezzen engedélyt! - felelte az élesen. - Fogok - mondta Bragg higgadtan. Montrose indulatosan nézett rá. Bragg állta a tekintetét. Ezután Montrose Francescára nézett, a tekintetében düh és kétségbeesés keveréke látszott. Attól tartok - minden szavából sütött a harag -, hogy a feleségem nem fogad látogatókat. Itt nem, ma nem. - Miért nem? - kérdezte riadtan Francesca. - Mit tettél vele? - Én mit tettem? - üvöltötte Montrose. - Te! Te voltál az! Az isten verje meg! Francesca, a te okvetetlenkedésed az oka! - Hol van Lady Montrose? - szakította félbe Bragg. Montrose ekkor ránézett. - Nem tudom - felelte. - Micsoda? - suttogta Francesca egyre rémültebben. - Mit mondtál? - Nem tudom! - kiáltotta Montrose. - Connie elvitte a lányokat, egyszerűen eltűntek!
Tizenkettedik fejezet Francesca úgy érezte, mintha mozogna a föld a lába alatt. Érezte, hogy Bragg elkapja a karját, de ő csak Montrose-ra nézett. - Nem! Connie nem tűnhetett el! Az lehetetlen! - És te vagy az oka! - mennydörögte Neil Francescára mutatva. Sarkon fordult, és elindult befelé az előcsarnokba, azzal sem vesződött, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Aztán Francesca, még mindig döbbenten, Braggre nézett. - Connie nyilván elvitte valahová a lányokat kirándulni. Ebben biztos vagyok. Bragg együtt érzőn nézett Francescára. - Francesca - kezdte szelíden. Montrose megpördült. - Kirándulni? Elhagyott engem, Francesca! Ellopta tőlem a lányokat, és elhagyott! Nem mert közelebb menni Neilhez. Úgy látszott, eluralkodott rajta az őrület. - Neil! - szólt hozzá Francesca higgadtan. - ismerem a nővéremet. Ilyet ő sosem tenne. Tudja, mi a helyes. Neil kiabált. - Elvitt egy utazóládát magának, és a lányoknak is egyet-egyet! Elhagyott engem, Francesca! És nem tudom, hová ment. - Hirtelen hátat fordított, és a válla megremegett. Francescának az ösztönei azt diktálták volna, hogy odaszaladjon hozzá, és vigasztalni kezdje, de Bragg visszatartotta. Francesca rápillantott. - Vissza fog jönni, Neil! Ebben biztos vagyok! Neil éles, becsmérlő hangot hallatott. Végül kiszabadította magát Bragg szorításából, és lassan közelebb ment a sógorához. Neil! A legjobb lenne, ha felmennél a szobádba. Felküldetek neked egy kiadós vacsorát és egy pohár brandyt. - Tudta, hogy a konyak a kedvenc itala. Neil ránézett. - Nincs étvágyam. És mára kimenőt adtam a személyzetnek. Tovább nézték egymást. Francesca pánikot és elkeseredettséget látott Neil szemeiben. Meg fogom találni, Neil. Vissza fog jönni. A sógora szemében a düh valami mássá, valami lágyabbá változott. A fejét csóválta. Nagyon csúnyán bántam veled, és te kedves akarsz lenni? Reményt akarsz adni nekem? - Igen, így van - felelte Francesca. Neil elkeseredetten nézett. - Francesca! Bárcsak ne avatkoztál volna bele az életembe! - Bárcsak ne kezdtél volna viszonyt egy másik nővel! - Fogalmad sincs, milyen az életem, és mit érzek mások iránt, beleértve a nővéredet is! - De mi lehet ebben olyan bonyolult? - kérdezte Francesca, és komolyan is gondolta. - Sok minden - felelte a férfi.
Francesca nem szólt semmit. Nyilvánvaló volt, hogy Neilnek nagyon fontos volt a nővére, talán szerette is. Nyilvánvaló, hogy rettenetesen nagy baj volt a kapcsolatukkal, messze nem olyan egyszerű kérdés volt ez, mintha valakinek megakad a szeme máson. Neil ismét elfordult, és lehajtotta a fejét. - Szörnyű rossz érzésem van - mondta. - Ne legyen! - Francesca megérintette Neil karját. - Ne vetítsd előre a jövőt. Ne gondolj a legrosszabbra! - Nem tehetek róla! - Neil ismét ránézett. - Attól félek, hogy elveszítem Connie-t - felelte. Bragg Daimler automobilja a Cahill-ház előtti nagy, körív alakú kocsibejárónál várakozott. Francesca kezét rókaprém kesztyűjébe bújtatva ült, mely remekül illett barna kabátja szegélyéhez. Lázasan töprengett. Neil téved, Connie nem hagyhatta el, vagy ha mégis, akkor csak átmenetileg. Ahogy ő ismeri a nővérét, soha nem tenne ilyet. Bragg megfogta a karját, kihúzta a kezét a kesztyűből, és átkulcsolta. - Connie elő fog kerülni, és inkább előbb, mint utóbb -mondta fürkésző tekintettel. Francesca hálásan nézett rá. - Kérem, ne áltasson. Mondja ki, amit gondol. - Keze belesimult a férfi tenyerébe. Olyan hihetetlenül erősnek érezte azt a kezet! Erre a férfira bármikor rá merné bízni magát, gondolta. - Már mondtam. Szerintem Connie nagyon sebezhető. Sokkal sebezhetőbb, mint bárki gondolná. Aggódom miatta. - Bragg! - Francesca szíve hevesen vert riadalmában. - De nem a testi épsége miatt aggódom. Valahol egy hotelban van a lányokkal, egy luxuslakosztályban, melegben, kényelemben és jóllakottan. Francesca azt kívánta, bárcsak Braggnek igaza lenne. - Nos, el sem tudom képzelni, hova máshová mehetett volna. De miért nem jött hozzánk, haza? - kérdezte Francesca, miközben a férfi elengedte a kezét. - Büszkeségből. És hogy távolságot teremtsen önmaga és a férje között. - Bragg Francesca arcára emelte a tekintetét. Francesca gondolatai elterelődtek. Nyugtalanság vett rajta erőt. - Egy szót sem fogok szólni a papának vagy a mamának mert túlságosan aggódnának. De bevonom Evant és Joelt, végig fogjuk járni az összes hotelt a városban. - Ezt megteheti - helyeselt Bragg -, de talán jobban tenné, ha hagyna egy kis időt Connienak. Francesca meglepetten nézett. - Most viccel, ugye? - Nem, Francesca. Connie most nyilván egyedül szeretne lenni. Ha majd szüksége lesz a családjára, tudatja a hollétét, efelől nincs semmi kétségem. - Bragg elmosolyodott. - De ez csak az én véleményem. A férfinak igaza volt. Francesca felsóhajtott. Aztán kissé durcásan azt kérdezte: - Miért kell magának mindig olyan bölcsnek lennie? Ismét elmosolyodott. - Valamivel idősebb vagyok magánál.
- Csak nyolc évvel. Bragg szeme kissé összeszűkült. - Nem emlékszem, hogy megmondtam volna, hány éves vagyok. Francesca is elmosolyodott. - Nyomozó vagyok, nem emlékszik? - Hogy is felejthettem el? - Bragg az égre nézett, és Francesca elnevette magát. A férfi elkomorodott. - Válsághelyzetben maga túl komoly és túl aktív. Nem szeretem látni, amikor ennyire aggódik. Nem veheti a kicsi vállára az világ összes terhét, Francesca. - De megpróbálhatom - próbálta oldani a hangulatot. De Bragg nem mosolyodott el a megjegyzésen. Francesca habozott, aztán azt mondta: - Én ugyanezt gondolom magáról, Bragg. - És valóban így is gondolta. Egymás szemébe néztek. A férfi habozott, aztán mintha nem is hallotta volna, amit az imént mondott, így szólt: - Újra beszélni akarok a féltestvéremmel. Ha szüksége van rám, akár ma este is, Francesca, hívjon bátran. Fel fogom venni a telefont. - Kiszállt a kocsiból, és megkerülte, hogy kinyithassa neki az ajtót. Francesca rámosolygott, mielőtt kiszállt. - Nagyon szépen köszönöm, Bragg! - Adja át üdvözletemet a szüleinek - válaszolta a férfi. Francesca ezt megígérte, aztán a bejárathoz sietett. Közbenmindvégig magán érezte Bragg tekintetét. Jó érzés volt, hogy a tekintetével elkísérte az ajtóig, meggyőződvén arról, hogy épségben hazaér, és arra gondolt, mennyire törődik Bragg vele és a családjával. Pusztán a barátságuknak volna ez köszönhető? Francesca nem volt hajlandó ezt elhinni. De most éppen egy másik rejtéllyel nem boldogult. Félre kell tennie a Bragg-gel kapcsolatos érzéseit és az afölött érzett aggodalmát is, hogy a férfi csupán baráti szándékát nyilvánította ki iránta. Elképzelhető, hogy Connie valóban egy elegáns hotelben van a lányokkal, de Francesca akkor is feltétlenül beszélni akart vele. És meg kell találniuk egy gyilkost. Francesca senkit nem látott, miközben áthaladt az előcsarnokon. A szüleit mindenképp el akarta kerülni. Ha bármelyikük csak egy pillantást is vetne rá, máris észrevenné, hogy nagy baj van. Francesca felsietett a lépcsőn. Evan lakrésze elfoglalta a ház felét. Már eleve úgy tervezték az épületet, hogy az valójában két összeépített részből álljon, hogy Evan ott élhessen a családjával, ha majd lesz neki. Korántsem volt ez szokatlan dolog, Mrs. Astor is így gondoskodott a fiáról. Evannek külön bejárata volt a Hatvankettedik utca felől, saját kocsifelhajtóját külön gyep és kert vette körül. Amikor majd gyermekei lesznek, azok az apjuk kertjéből átszaladhatnak a nagyapjukéba, mivel a kettőt nem választotta el kerítés. Az utcára sem kellett kimenni ahhoz, hogy valaki átjuthasson Evan lakrészébe. A második szintnél lépcső kötötte össze a Cahill-házat a másik résszel. Francesca azon a lépcsőn ment le Evan előcsarnokába, mely egy az övékhez nagyon hasonló márványpadlós terembe vezetett, csak épp egyharmad akkora volt. Egy alkalmazott mosolygott rá. - Miss Cahill!
- Itthon van a bátyám? - kérdezte, miközben levette a kabátját. - A könyvtárszobában van. Francesca bólintott, majd átsietett az előcsarnokon, s közben elhaladt egy nagy szalon és egy kisebb zeneterem mellett A könyvtárszoba ajtaja nyitva állt. A tágas, világos helyiséget halványzöld pasztelltapéta bontotta, a mennyezet majdnem fehér volt. Az íróasztal, a könyvszekrény és az asztalok sötét fából készültek, a kandalló párkánya pedig sötétzöld márványból. Evan a kandalló előtt álló szófán ült, arcát a kezébe temetve. Francesca megtorpant. Bátyja mellett még ott hevert ugyanannak a fekete szmokingnak a felső része, amelyben az előző este volt az operában. Ezüstszínű mellénye ki volt nyitva, fehér ingének ujja feltűrve. A szmokinghoz tartozó nadrág volt rajta. Egy pohár whisky pihent az alacsony asztalon a térdénél, valamint egy övsál és egy pár arany, ónix és gyémánt mandzsettagomb. - Csak most értél haza? - álmélkodott Francesca. Délután két óra volt. Evan nem nézett föl. - Menj el, Francesca! A lány elképedt. - Részeg vagy? Evan fölegyenesedett, de rögtön hátra is vetette magát a kanapén. Közönyös tekintettel nézett rá. - Van nekem épp elég gondom, de te ne törődj ezzel, Francesca! Francesca közelebb ment hozzá. - Miért? Persze hogy törődöm vele, hiszen a bátyám vagy, és nagyon szeretlek! Evan ránézett. - Te olyan jó testvér vagy, Fran! - Nem gúnyolódott, mivel a szarkazmus teljességgel idegen volt tőle. Francesca leült a bátyja mellé. - Nagyon boldogtalannak látszol - suttogta. - Valóban? - Evan fölvonta sűrű fekete szemöldökét. - Jóságos ég! Miért lennék én boldogtalan? Mert közel kétezer dollár kártyaadósságot halmoztam fel, amit a papa nem hajlandó kifizetni, vagy mert fél éven belül oltár elé vezetek egy nőt, akihez a legcsekélyebb mértékben sem vonzódom, mégis örök hűséget fogok esküdni neki? Istenem! - nyögte Evan. Francesca ekkor már remegett, és megfogta a testvére kezét, mielőtt az a poharáért nyúlhatott volna. - Idővel talán meg fogod szeretni Sarah-t - suttogta, bár tudta, hogy ez nem így lesz. Evan a temperamentumos, buja nőket kedvelte. Akik felkeltették az érdeklődését, mind különlegesen vonzók, ha nem kihívók voltak, még a partiképes ifjú hölgyek közül is. Sarah ragyogó festő volt, de a többiekkel összehasonlítva egy kisegér. Ők ketten egymás szöges ellentétei, nem volt bennük semmi közös. De azt mondta volna Evan, amire gondolt? - Bízzunk benne! - felelte Evan lemondó vállvonogatással. - Talán igyekezned kellene megismerni Sarah-t, Evan. Talán el kellene menned a műtermébe. Ha látnád a festményeit, talán megváltozna a véleményed róla. Evan komor pillantást vetett rá. - Egy nőt veszek feleségül, kedves Fran, nem pedig festményeket. Mit változtat a dolgokon az, hogy tehetséges-e? Francesca felsóhajtott. - Sarah csupa szenvedély. Csak ez nem látszik rajta, mert elrejti.
Evan felnevetett. - Te tényleg ezt hiszed? - Megint nevetett. - Ne haragudj, Fran, de te olyan naiv vagy. Olyan szörnyen naiv. - Megcirógatta a húga fejét. - Jaj, hagyd ezt abba! - csattant fél Francesca. - Nem vagyok én olyan naiv, mint hiszed! Eltolta magától Evan kezét. - Te azt hiszed, Bragg egy vitéz csillogó vértben - felelte Evan. - Aligha. - Szerelmes vagy belé. - Nem igaz. - Azt hiszed, túljársz a mama eszén, eléred, amit akarsz, és a végén rendőrfőnökné leszel! jelentette ki Evan, majd felemelte a poharát, és belekortyolt. - A mama ezt soha nem fogja hagyni! - Láttam erotikus játékszereket - váltott témát Francesca. Evan nyelt egyet. - Micsoda? Az itala rálöttyent a kezére. - Jól hallottad. - Francesca igyekezett nem nevetni a bátyján. - Bragg? - Evan elkerekedett szemmel nézett rá. - Fran, én megölöm, ha csak egy ujjal is hozzád ért! - Nem, nem fogod, mivel nem tartozik rád, hogy mi milyen kapcsolatban vagyunk. Azonkívül a játékszerek nem az övéi voltak, hanem egy gyilkosság lehetséges gyanúsítottjáé. - Micsoda? - Evan felállt. Meg kell hagyni, biztos kézzel fogta az italát, és alig tántorodott meg. - Csak azt ne mondd nekem, hogy már megint belebonyolódtál valamibe, amivel veszélybe sodorhatod magad! Nem tanultál az előző esetből? - De igen. - Francesca is felállt. - Evan, Connie magával vitte a lányokat, és elhagyta Montrose-t. A bátyja kővé dermedt. - És nem tudom, hová ment. Montrose nagyon dühös rám de ezt nem szabad elmondanunk a mamának meg a papának - hadarta el gyorsan, de határozottan Francesca. Átfutott az agyán hogy megígérte a papának beszél Evannel az édesapjukkal szemben tanúsított viselkedéséről, de az időpont erre végképp nem volt alkalmas. Evan megfogta Francesca vállát. - Jobb lenne, ha ezt elmagyaráznád - mondta. És már egyáltalán nem látszott ittasnak. Törtem a fejem, hogy hová tűnhetett - mondta Joel, amikor két órával később újra találkoztak a ház előtt. Francesca előzőleg együtt fogyasztotta el a vasárnapi vacsorát a szüleivel. Evan nem csatlakozott hozzájuk, úgy döntött, hogy inkább kialussza a hosszúra nyúlt éjszaka fáradalmait, miután figyelmeztette Francescát, hogy soha többé ne avatkozzon bele mások magánéletébe, még Connie-éba se. Akárcsak Neil, Evan is őt tette felelőssé a borzalmas különválásért. Már ha az volt egyáltalán.
Francesca továbbra is bízott abban, hogy Connie meg fogja gondolni magát, észre tér és hazamegy, remélhetőleg bármelyik pillanatban. Evan egyetértett Bragg-gel. Connie-t szerinte is békén kell hagyni, majd hallat magáról, amint látni kívánja őket. Connie, Neil és a lányok sokszor vacsoráztak velük vasárnaponként, ezért Montrose előzőleg telefonon kimentette magukat. A mama egyenesen Francescára nézett, amikor ezt megemlítette, kérdő tekintettel a szemében. Ő ártatlanul mosolygott vissza rá, de Julia nyilvánvalóan gyanakodott. Francesca megkérdezte a szüleitől, hogy elvihetné-e a kisebbik kocsit, mivel dolga akadt. Aztán a kocsisnak Randallék címét adta meg. - Nagyon sok dolgom volt, Joel. Meg kell találnunk Miss de Labouche-t. Hallottál egyáltalán valamit a Randall-gyilkosságról? Megtudtad, hol lakik Mr. Antonius? - Nem - felelte Joel a karját dörgölve. - Ez az Antonius egy csodabogár lehet. Senki nem tudja, hol lakik. Napok óta nem gyütt be a városba. A kedvenc kocsmája a Willard’s a West Broadwayn, de péntek óta ott sem látták. Francesca Joelre nézett. Péntek a gyilkosság napja. - Nem szokatlan ez? Joel bólintott. - Ott van majd minden este, ha csak egy-két leosztásra is, de mindig benéz. Francesca Joel felé fordult. - Van Mr. Antoniusnak tisztességes foglalkozása? A fiú elvigyorodott. - Ahogy mondtam, zsugázik. - Aztán hozzátette: - Azt hallottam, nagyon megy neki. - Hamiskártyás? - kérdezte. - Úgy néz ki - vont vállat a kölyök. Francesca felsóhajtott. Antonius a jelek szerint aligha becsületes ember, és a húga sem makulátlan hírű. Mi van, ha Braggnek igaza volt? Mi van, ha Georgette az egyik lehetséges gyanúsított? Mivel nemcsak eltűnt, de a bátyjának ugyanúgy nyoma veszett, Francescában egyre erősödött a gyanú. - Az egyik barátomat viszont ma reggel kiengedték a börtönből. Reffelésér csukták be pedig nem is igaz! Bess ismeri a maga új barátnőit - hunyorgott Joel. - Daisyt és Rose-t? - találgatott Francesca kíváncsivá válva. Fogalma sem volt róla, mi az a reffelés, de ebben a pillanatban ez nem is érdekelte. - Folytasd! - Bess hallotta őket beszélgetni az ebédlőben. Kitalálja, mirül? - Joel közel hajolt, és suttogott, mintha attól tartana, hogy a kocsis meghallja, amit mond. - Hart hazudik. Nem vót velük péntek este. Mások vótak náluk. Francesca rámeredt a fiúra. - Te jó ég! - mondta csüggedten. Henrietta Randall gyengélkedett, amikor Francesca nem sokkal délután öt óra előtt megérkezett hozzájuk. Mint kiderült, a szobalányával üzent, és beszélt a fiával is, mivel Francescát bekísérték ugyanabba a szalonba, ahol néhány órával korábban már járt de ezúttal Joel is vele maradt. A szobalány tájékoztatta, hogy Mr. Randall rövidesen lejön.
- Mókás ez a szoba - mondta a fiú az orrát dörgölve, miközben egy aranyszínű szalaggal átkötött porcelándelfint vett szemügyre. - Mi a franc ez? - Sokan azt hiszik, hal, de valójában emlős, tüdővel lélegzik Barna delfinnek hívják, Joel. Francesca idegesen járkált, de megállt, amikor egy vele egykorú fiatalember jelent meg az ajtóban. - Miss Cahill? - A középmagas, sötétbarna hajú, sem nem kifejezetten vonzó, sem nem taszító fiatalember rámosolygott. - Üdvözlöm. Ön bizonyára Bill Randall. - Francesca barátságosan mosolygott rá. Átadott neki egy névjegyet, és miközben Bill azt olvasta, ő így szólt: - Fogadja őszinte részvétemet az édesapja tragikus halála miatt. Bili a házikabátja zsebébe csúsztatta a névjegyet, és közelebb jött hozzájuk. Tekintetében bánat, vagy inkább fájdalom tükröződött. - És ön fogja felderíteni a bűncselekményt? - Remélem - felelte Francesca. Bill kissé elmosolyodott. - Túl fiatalnak látszik ahhoz, hogy nyomozó legyen. - Azt hiszem, nagyjából egyidősek lehetünk. - Én huszonegy vagyok. - Én meg húsz. Mindketten mosolyogtak. Bill hellyel kínálta Francescát, és megkérdezte, óhajt-e valami frissítőt. Nem kért. - Köszönöm, nemrég vacsoráztunk. Bill bólintott. - Hogyan tudok magának segíteni? És ki ez a fiú? - Joel segít nekem. Nagyon jól ismeri a várost, és pótolhatatlannak bizonyult a segítsége a legutóbbi nyomozásom során is. - A kölyök ezt mosolyogva hallgatta. Bill szeme elkerekedett. - Valamilyen oknál fogva azt hittem, hogy ez az első ügye. - Nem - ingatta a fejét Francesca határozottan. - A Burton gyermekrablási ügyben szorosan együttműködtem a rendőrséggel. - Francesca várt egy kicsit, hogy a férfi megemészthesse a hallottakat. Akkor az évszázad bűnügyének is nevezték, s ez kellően mély benyomást gyakorolt Billre. - Van valami elképzelése arról, ki akarhatta megölni az édesapját? - kérdezte Francesca. Bill felállt. - Gondolom, Mary már elmondta, ki gyűlölte az édesapánkat annyira, hogy hidegvérrel meggyilkolja. - Szikrákat szórt a szeme. - Tehát ugyanaz a véleménye, mint a húgáé? - Igen. - Szintén úgy gondolja, hogy Calder Hart gonosz ember? - Mary ezt mondta? - Bill vállat vont. - Vadember, de ezzel nem a születése körülményeire célzok. Élvezi, ha megbánthat másokat. Azt is mindig élvezte, ha a mi családunkat bánthatta. Francesca kényelmetlenül érezte magát. Azt remélte, hogy Bill Randall túloz. Azt azért ő is el tudta képzelni, hogy Hartban lakozik némi kegyetlenség. - Hogyan bántotta a családjukat? Mármint attól eltekintve, hogy megölte az édesapját, már ha valóban ő volt az, aki lelőtte.
Bill ridegen nézett maga elé. - Egyszer csak megjelent itt nálunk, és bemutatkozott. Édesanyámban egy világ omlott össze. Ez nem elég? Francesca el tudta képzelni azt a drámai jelenetet, amikor egy férfi betoppan egy család életébe, és bejelenti, hogy ő is a családhoz tartozik. - Mikor történt ez? - Mi köze van ennek az apám meggyilkolásához? - Próbálom megérteni Calder Hart viselkedését - felelte Francesca. De nem tudott nem gondolni arra, hogy Bill esetleg gyűlölte a saját édesapját, amiért így megbántotta az édesanyját. - Tíz évvel ezelőtt történt. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Nyári hőség volt, és épp csomagoltunk, Adirondacksbe kékültünk nyaralni. Én tizenegy éves voltam. Mondanom sem kell, hogy a szünidő, a nyaralásunk tönkre lett téve. - Nagy megrázkódtatás lehetett. Bill nem mondott semmit. - Látta a ma reggeli lapokat? Bill Francescára nézett, és azonnal válaszolt: - Igen. - Elsősorban a Timesra gondolok. - Valójában mit akar kérdezni, Miss Cahill? - Bill ekkor egyáltalán nem tűnt barátságosnak. Francesca habozott. - Arra volnék kíváncsi, mennyit tud az édesapja magánéletéről. - Tudok a szeretőjéről. Egy ideje már tudok. Több éve, azt hiszem. Francesca felállt. Nem akart messzemenő következtetéseket levonni, de talán Billnek is lehetett indítéka a gyilkosságra. - Az édesanyja tudott róla? Mary tisztában volt ezzel? Bill álla megfeszült. - Miért? - Egy nagyon bonyolult rejtvényt szeretnék megfejteni, Bill. Kérem, segítsen! A férfi felsóhajtott. - Anya tudja, évek óta cipeli ezt a keresztet. De Mary, nos, ő annyira odavolt a papáért, hogy őt megkíméltük. Nem hiszem, hogy ma reggelig tudott volna arról a szajháról. Francesca komor lett. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Bill nem bocsátotta meg az édesapjának a hűtlenségét. Hát a megsebzett és megbántott özvegy? Francesca nem tudta elképzelni Henriettáról, hogy ő lenne a gyilkos. Találkozott az özveggyel, akit a jelek szerint valóban megviselt a vesztesége, bármekkora bánatot is okozott neki Randall. Ráadásul évek óta tudott Georgette-ről, tehát mi lehetett volna az indítéka? Francesca azonban tudta, hogy korai lenne következtetéseket levonnia. - Sajnálom. Mary bizonyára le van sújtva. - Ez megmagyarázza, hogy korábban miért nevezte szentnek az édesapját - gondolta. - Valóban le van sújtva. Nem hiszem, hogy teljes mértékben felfogta, hogy az édesapa titkos életet élt. - Mary azt állítja, hogy Hart megzsarolta az édesapjukat. Ön tudott erről? Bill kényszeredetten nevetett. - Mary bolond. Még hogy Hart zsarolta volna a papát? Ha történt is ilyesmi, azt nekem senki sem mondta el.
Francesca valamelyest megkönnyebbült. - Tehát megtalálta a legfőbb gyanúsítottat, Miss Cahill? - Ennyire át lehet látni rajtam? - Igen. - Hart bátyja a barátom, és azt hiszem, nem egészen olyan ember, mint amilyennek láttatni szeretné magát - mondta Francesca. - Ha ezt gondolja, kétlem, hogy valaha is meg tudja oldani ezt az ügyet - felelte Bill élesen, némi dühvel a hangjában. Francesca meglepetten nézett a férfira. Bill arckifejezése megváltozott. - Elnézést kérek, ha modortalan voltam - szabadkozott. Bár soha nem tudtam elfogadni, hogy az apámnak titkos élete van, engem ugyanúgy megviselt a halála, mint bárki mást ebben a házban - tette hozzá szomorúan. Francesca udvariasan mosolygott, de közben azon töprengett, vajon ez igaz-e. Egyszer csak Mary lépett be a szobába. Arca sápadt volt és megviselt. Szemei csillogtak. Bill, Hart megzsarolta a papát - mondta Mary, aki nyilvánvalóan az ajtó mögött hallgatózott. Te nem voltál itthon, nem tudhattad, mi folyik itt. - Dühös pillantást vetett Francescára. Bill odament hozzá. - Miért nem mész fel a szobádba, és fekszel inkább le? Én majd foglalkozom Miss Cahill-lel. Kérsz valami nyugtatót? - kérdezte Bill, a hangneme valahol a kedves és a szigorú között volt félúton. Vajon meg kívánta nyugtatni a húgát, vagy csak ki akarta küldeni a szobából? - töprengett Francesca. Mary arca elkomorult. - Nem. Talán. Nem tudom. Kérlek, hidd el! Hart azt mondta a papának, világgá kürtöli, hogy ő a törvénytelen fia, meg azt, hogy mekkora az adóssága. Hallottam őket. A papa megijedt, félt. Hart ezt élvezte. - Francescára nézett. - Gyűlölöm! Ő volt az! Semmi kétség! - Megértem, mit érez most - mondta Francesca halkan, úgy érezte, hogy a dolgok nem alakulnak túl jól. Először Hart alibije dőlt meg, már ha Joel barátjának igaza volt, aztán meg itt volt ez a zsarolási ügy. Francesca sajnos el tudta képzelni, hogy Hart valóban úgy viselkedett, ahogyan azt Mary leírta. Viszont a lány mégsem mondott teljesen igazat, mert nem lehetett fültanúja a gyilkosság napján délelőtt, a ház előtt az utcán zajló beszélgetésnek. De miért hazudott? - Tényleg? - kérdezte Mary ellenségesen. Megrázta a fejét, hirtelen könnyek szöktek a szemébe, kiszabadította magát a bátyja kezéből, és felrohant a szobájába. Bill kiáltott és el is indult utána. Ahogy elsietett mellette, Francesca pislogni kezdett. Abból a szögből nézve volt valami nagyon ismerős abban, ahogyan a férfi az ajtó felé sietett. Francescának olyan érzése támadt, mintha egyszer már lett volna hasonló helyzetben. A keskeny váll, a sötét haj, a rövid, fürge léptek. Mint egy déjà vu.
Bill káromkodott. Halkan, alig hallhatóan, szinte magában. Francesca összerezzent, mert a felismerés villámcsapásként érte. Bill Randall visszafordult. - Sajnálom, elnézést kérek! Tehetek még bármit önért, Miss Cahill? Francesca alig kapott levegőt, hiszen épp azt az embert látta maga előtt, aki a néma behatoló volt Georgette de Labouche lakásában, alig néhány órával a gyilkosság után.
Tizenharmadik fejezet 1902. február 2., vasárnap, délután 6 óra Francesca kissé összezavarodott. Miután kiért a házból, megállt, hogy az egyik utcai lámpa fényében megpróbálja összeszedni a gondolatait. Havazott. A nagy, lapos hópelyhek ráhullottak a vállára, és kavarogtak a fénynyalábokban. - Mi van? Mi a baj? - kérdezte Joel, miközben megráncigálta Francesca prémszegélyű kabátujját. Alig hallotta, amit a fiú mondott. Bill Randall bement Georgette de Labouche házába éjfél körül, megnézte az apja holttestét, káromkodott, majd elment. Milyen képtelenség, milyen furcsa! Nem lehet ő a gyilkos. Mégis tudta, hogy a holttest ott fekszik. Nem lepődött meg, hogy ott találta, viselkedése arra utalt, hogy számított rá, és a tény, hogy nem rohant egyenesen a rendőrségre, még érthetetlenebbé tette az esetet. Vajon meg akart védeni valakit? Vagy bűntárs lenne? Mary és Henrietta egy csapásra a gyanúsítottak listájának élére kerültek. Bár Mary csodálta az édesapját, és Henrietta már évek óta tudott a férje szeretőjéről, most mégis rájuk terelődött a gyanú. Francesca megérezte Joel kezét a karján. Ránézett a fiúra. - Mi a baj? - ismételte meg a kérdését Joel. - Ha együtt dolgozunk, mindent el kell mondania nekem. Francesca közel hajolt a fiú füléhez. - Randall járt ott a házban, miközben én a konyhában rejtőzködtem. - Hú, nahát! - felelte Joel, aztán összeszűkült a szeme. - Na, ez aztán fura! - Igen, nagyon. Joel, Bill nem mondott igazat. Ha nem tévedek, Bill Randall hazudott, és a városban volt a gyilkosság napjának estéjén. - Francesca elgondolkodott ezen. Lehetséges volna, hogy a gyilkos ily módon tér vissza a bűntett helyszínére? Úgy vélte, nem. Milyen különös kezd lenni ez az eset! - Joel, most hazaküldelek. Én leintek egy bérkocsit, téged meg hazavisz az én kocsisom. Francesca első ötlete az volt, hogy Bragghez siet, és elmondja neki, amit az elmúlt néhány órában megtudott. De habozott. Fel kell tennie néhány kérdést Hartnak. Még csak alig múlt délután hat óra. Most még otthon találhatja, de később minden bizonnyal elmegy valahová. Arra is gondolt, hogy nem lenne jó ötlet Hartot későn, szokatlan időpontban felkeresni. Bragget viszont bármikor meglátogathatta. - Nem kell még otthon lennem - ellenkezett Joel.
- Vasárnap van. Otthon a helyed, hogy segíts az édesanyádnak. - Francesca elhallgatott. Holnap délelőtt két órám van - folytatta. - Oda tudnál jönni hozzánk dél körül? A délutánt nyomozással töltenénk. Meg kell találnunk a módját, hogy újra beszéljünk Randallékkel, és meg kell találnunk Georgette de Labouche-t is - tette hozzá. - Vele is szeretnék újra beszélni. - Amíg maga az iskolában lesz, én majd kérdezősködöm. Nyilván vannak barátai Miss de Labouche-nak. Valaki csak tudja, hol van - felelte Joel. Francesca rámosolygott a fiúra, és megveregette a hátát. - Az nagyszerű lesz! - mondta. Vagy esetleg megtalálod a bátyját. Miután Joel beszállt a kocsiba, Francesca becsukta az ajtót, és azt mondta Jenningsnek, hogy Hartnál várja őt, miután kitette Joelt az Avenue A-n lévő lakásnál. A kocsi elindult, aztán Francesca lelépett a járdáról, hogy lássa, jön-e bérkocsi. Nagy szerencséjére épp közeledett egy, és nem is volt foglalt. Leintette. Francesca ideges lett, amikor Hart ősz hajú inasa fogadta az ajtóban, akivel egyszer már találkozott. Egy kissé sikerült elmosolyodnia. - Mr. Hart itthon van? - Mr. Hart nem fogad látogatókat. Francesca elpirult, de nem tágított. Talán egy hölgyismerősét szórakoztatja éppen. Habozott, aztán gyorsan azt mondta: - Sürgős. Mégpedig nagyon. Biztos abban, hogy Mr. Hart nem fogad engem? - Kesztyűjét az egyik kezében szorongatva a másikkal kinyitotta a táskáját, hogy kivegyen belőle egy névjegyet. - Miss Cahill - felelte az angol inas, aki nyilvánvalóan szintén megismerte őt -, Mr. Hart gyengélkedik. Francescának nem tetszett, amit hallott, és valahogy találkozott a tekintete az inaséval. Remélem, nem beteg - felelte. A férfi habozott, nyilvánvalóan a kötelességtudatával viaskodott. - Mr. Hart gyengélkedik, hölgyem - ismételte el határozottan, és láthatólag szerette volna becsukni az ajtót, de nem akarta megtenni addig, amíg Francesca el nem indul kifelé. - Beteg? - Francesca merészen belépett az inas mellett a hatalmas előcsarnokba, ahol az aktszobrok álltak, és Caravaggio vitathatóan vallásos festménye függött a falon. - Hölgyem, Mr. Hart egyértelműen közölte, hogy nem fogad senkit. - A pokolba, tényleg nem! Francesca majdnem felsikoltott, amikor meglátta Hartot az előcsarnok túlsó végében nadrágban és lazán megkötött házikabátban állni. Félmosolya valahogy ijesztőnek tűnt. Összerezzent. - Fáradjon be, Miss Cahill! Ó, Alfred, nem említettem, hogy a Cahill nővérek mindig kivételt képeznek a szabály alól? Alfred meghajolt. - Nem említette, uram. - Akkor legközelebb már tudni fogja, hogy őket mindig beengedheti. - Hart ismét rámosolygott.
Francesca szótlanul állt. Hart borotválatlan volt, és egy vastag szivart tartott a kezében. A bársony és szatén házikabát alatt az inge csupa gyűrődés volt. Sűrű, fekete haja a homlokába lógott. Még a nadrágja is gyűrött volt, de ezzel együtt is zavaróan jóképű maradt. De nem ez volt a baj. Francescának azt súgták az ösztönei, hogy valami nagyon nincs rendben. Úgy vélte, hogy rendkívül óvatosan kell továbblépnie. - Fáradjon be, Miss Cahill. - Hart úgy mosolygott, mint akinek nem egészen tiszteletre méltók a szándékai. Mintha kinevette volna őt. - Köszönöm - nyögte ki végül. Átadta a kabátját, a kesztyűjét és a kalapját Alfrednek, aztán elindult a hatalmas előcsarnokon át. Hart nem mozdult. Előzőleg nekidőlt az előcsarnok túlsó végében lévő széles lépcsőfeljáró rézkorlátjának, és onnan nézte őt, ahogyan közeledett. Francesca feszengett, és valami nagyon nem tetszett neki. Miért érzi úgy, mintha a farkas odújába lépett volna be? És Mintha Hart úgy nézne rá, mint egy ízletes zsákmányra? A férfi megint mosolygott. Bragg két gödröcskéjéhez képest neki csak egy volt, de az ugyanolyan. - Micsoda kellemes meglepetés! Amint Francesca odaért hozzá, megcsapta az orrát a whisky szaga, és megundorodott tőle. Maga ivott? - Persze! - Hart belekarolt Francescába. - Ünnepelek, vagy elfelejtette? A férfi szinte teljesen odavonta az oldalához. Izmos férfi, valamivel keményebb kötésű, mint Bragg, bár a két testvér nagyjából egyforma magas volt. Megpróbált elhúzódni tőle, de Hart olyan szorosan fogta, miközben vezette befelé a házba, hogy feladta. - Ön ittas! - mondta óvatosan, és közben eszébe jutott, hogy a két testvérben több a közös vonás, mint amennyit ők valaha is elismernének. Amikor Francesca legutóbb ittas ember társaságát élvezhette, az éppen Bragg volt, és lám, mi lett belőle. Rendkívül heves és szenvedélyes csókot váltottak egymással. - Részeg vagyok - mondta Hart vidáman. - És így nem érzek fájdalmat. - Barátságosan mosolygott rá. Francesca szíve megdobbant. És amikor Hart belenézett a szemébe, megértette. Megértette, miért kap meg Hart minden nőt, akit csak akar. Megbabonázó, lehengerlő és ellenállhatatlan a varázsa mindenkinek, akit megcéloz vele. Francesca azon gondolkodott, vajon Hart tudja-e, hogy a vonzerejét éppen teljes egészében őfelé fordítja. Úgy gondolta, hogy nem. Az volt az érzése, hogy csak megszokásból teszi. - Azt hiszem, nem kellene többet innia - suttogta Francesca. - És volna szíves elengedni a karomat? - Miért? - kérdezte Hart, miközben a hatalmas és látványos könyvtárszoba felé vezette őt. A legtöbb könyvtárszoba a tulajdonosa szentélye, de ez nem az volt. Könyvek és képzőművészeti alkotások, festmények és szobrok töltötték meg a helyiséget. De volt benne három ülőgarnitúra is, és a távolabbi sarokban egy óriási íróasztal, Hart nyilvánvalóan annál szokott dolgozni.
A festmények között voltak tájképek, portrék, aktok, valamint mitológiai és vallásos tárgyú képek is. Egyetlen stílus sem dominált. Az egyik tájkép impresszionista, egy másik realista volt. - Mert nagyon szorít engem - felelte mogorván. Hart nevetett, és maga felé fordította Francescát. - És ez olyan szörnyű nagy bűn? kérdezte a szemébe nézve. Francesca kiszabadította magát, és ettől végigsöpört rajta a megkönnyebbülés hulláma. Idegenek vagyunk! - Valóban? Maga szerelmes a bátyámba. Hogy lehetnénk hát idegenek, kedves Francesca? - Hart tekintetében pajkosság bujkált. Francesca nyelt egyet. - Azt gondol, amit akar. Én... - Mindig azt teszem. - Hart messzebb ment tőle, és ő ettől még jobban megkönnyebbült. Megigazította a blúza gallérját, kilazította a nyakánál, mert valahogy szorosnak érezte. Biztosra vette, hogy Hart élvezi a játékot, amit vele űz. A férfi immár egy pohárral a kezében visszafordult egy csodaszép bárszekrény előtt, ami csupa márványból és tükörből állt. - Melege van? - Csillogott a szeme. - Igen. Nem. Mr. Hart, szeretnék beszélni önnel. A férfi nevetett és ivott. - Ez olyan nevetséges? - Az élet nevetséges, vagy nem? - A mosoly egy időre eltűnt Hart arcáról, a kezében tartott pohárra meredt. - Nevetséges, kiszámíthatatlan, őrjítő. Francesca érzékelte a férfi fájdalmát. Tudta, hogy az mélyről fakad. - Nem kellene úgy innia, mint a kefekötő, Mr. Hart. Talán bedobhatná a törülközőt, és sírhatna. Hart merőn nézett Francescára. Ekkor nem sugárzott belőle vonzerő. A tekintete jéghideg volt. - Miért sírnék? Arra céloz, arra mer célozni, hogy sirassam meg Randallt? Francesca bólintott, és szorosan összekulcsolta a két kezét. - A pokolba - mondta Hart. - Az istenverte pokolba. - Fölemelte a poharát, és teljes erejéből elhajította. Francesca felkiáltott, amikor a pohár egy virágkompozíciót ábrázoló, lenyűgöző olajfestménynek csapódva összetört. - Marhaság! Menjen innen! - mondta Hart úgy, hogy közben rá sem nézett. - Fusson el innen, meneküljön, remegjen és bújjon el! - Háttal állt a bárszekrénynek, és ő volt az, aki remegett. Francesca összeszedte a bátorságát. - Nem hiszem, hogy most jó ötlet lenne egyedül maradnia, Mr. Hart. A férfi újabb italt töltött magának. Megfordult, és keskeny csípőjével nekidőlt a márványpultnak. Francesca úgy vélte, Hartnak nem sikerült összeszednie magát, és úgy látszott, mintha nem kapna elég levegőt. - Ó, tehát szeretne engem megvigasztalni? - gúnyolódott a férfi.
- Igen, de nem úgy, ahogyan azt ön gondolja. - Francesca nem mozdult meg. Attól tartott, hogy ha megmozdulna, el is szaladna. - Miért nem? Maga meglehetősen szokatlan jelenség. Különleges egyéniség. Merem állítani, hogy nincs is szüksége szabályokra, társadalmi elvárásokra. - Hart csillogó szemmel, merőn nézett rá. Francesca mély lélegzetet vett. - Igen, meglehetősen különc vagyok, ezzel egyetértek. És sok szabályt rugalmasan kezelek vagy megszegek, de nem mindet. Hart letette a poharát, és lassan elindult felé. Francesca annyira megdermedt, hogy még ha akart volna, se tudott volna megmozdulni, még levegőt sem kapott. A férfi megfogta a vállát. - Maga meg én hasonlítunk egymásra - jelentette ki. - Nem hinném - próbálkozott Francesca. Hart mosolygott. - Mindketten furcsák, különcök vagyunk, nem értenek meg bennünket. Összesúgnak a hátunk mögött. - Vállat vont. - De mi ezzel nem törődünk. Úgy élünk, ahogy nekünk tetszik. Francesca szíve riasztóan hevesen vert. - Legyen szíves, engedjen el - suttogta, miközben kavarogtak a gondolatai. Volt némi igazság abban, amit Hart mondott. Valóban senki nem érti meg őt, csak az édesapja és talán Bragg, gondolta. Másrészt a férfi nagyon is téved. - Én törődöm azzal, amit az emberek mondanak, gondolnak, és szerintem maga is. Hart elengedte, és nevetett. - Nem, Francesca, ebben nagyon téved. Én fütyülök rá, mit mond rólam a világ. Valaha régen törődtem vele, de azóta kinőttem ebből a butaságból, és tudom, hogy hiba így gondolkodni. - Ezt nem hiszem el - suttogta Francesca, és nem tudta levenni a szemét a férfiról. Hart az ujjával megemelte Francesca arcát. - Hogy lehet az hogy maga meg a nővére ennyire különböznek egymástól? Ő annyira szokványos, szabályos, maga meg csupa szenvedély. Hogyan lehetséges ez? - Én reformer vagyok - felelte Francesca, és közben azon gondolkodott, vajon meg akarja-e csókolni Hart, és megrémült attól, hogy esetleg megteszi. Egész testében remegett, de nem volt teljesen immúnis Hart vonzerejével és férfias kisugárzásával szemben. Hogy is lehetett volna? - Legyen szíves, vegye el a kezét az arcomról! - Miért? Mert a leendő férjének tartogatja magát? Vagy a bátyámnak? - Mégis elhúzta a kezét, és átható pillantással nézett rá. Francesca hátrébb lépett. De még a több méter távolság és egy nagyméretű szék sem tűnt biztonságos elválasztónak, védőkorlátnak. - Én nem vagyok kalandornő. Hart ismét gúnyosan mosolygott. - Milyen könnyen meg tudnám ezt cáfolni! Francesca megnyalta a szája szélét. - Kérem, ne tegye! A tekintetük összetalálkozott, aztán súlyos csend telepedett közéjük. - Bocsásson meg szólalt meg aztán Hart. - Az ital beszélt belőlem. Kedvelem magát, Miss Cahill, és elnézést kérek.
- Nem, én megértem, és ma nem az ital beszélt magából, hanem a fájdalom és a gyász, közvetve. Hart dühös pillantást vetett rá, és visszament a bárszekrényhez. Francesca látta, hogy eközben enyhén támolygott, és ekkor döbbent csak rá, hogy Hart részegebb, mint gondolta. Mr. Hart, feltehetnék önnek néhány kérdést? A férfi felsóhajtott, és az italával a kezében lehuppant egy nagy, vörös székbe. - Csak ha muszáj. Francesca óvatosan leült vele szemben egy székre. Egy kis asztal állt közöttük. Ostobaság volt azt gondolnia, hogy bármiféle tárgy féken tarthatná a férfit, ha történetesen valóban illetlen és helytelen cselekedetre szánná el magát. Hart felnevetett. - Megmondtam, hogy nem harapok, és ez így is lesz. Tudok én uralkodni magamon, kedves Francesca, ha akarok. Francesca ismét feszült lett. Szorosan összeszorította a két tenyerét. - Bízom magában hazudta. - Baromság - válaszolta a férfi. Francesca elpirult. - Biztosan hallott már rosszabbat. - Connie-val is így beszélne? - kérdezte idegesen. Hart elgondolkodva, merengő és érzéki tekintettel nézett rá! - Igen. Én mindig úgy beszélek, ahogyan akarok. Ha valakinek ez nem tetszik, nem kell többet a társaságomban lennie. Ez valójában ilyen egyszerű. Francesca szeme elkerekedett. - Nem hinném, hogy lenne magában vagy a cselekedeteiben bármi is, ami egyszerű. Hart elégedetten mosolygott. - Maga még eszes is. Már kezdem teljesen megérteni, miért van oda magáért Bragg. Nos. Hogy van a nővére? Tudja, maguk ketten ikrek is lehetnének, annyira hasonlítanak egymásra. Azt leszámítva, hogy maga néhány centivel magasabb, és valamivel sötétebb a haja és a bőre, még az ajka is. - Hart tekintete a száján állapodott meg, elgondolkodó és töprengő volt ekkor. Fölegyenesedett ültében. - Nem célozgatok, Francesca, de magának nagyon szép szája van, én pedig műértő vagyok. A művészet pedig első megközelítésben színekre és formákra épül. Második megközelítésben pedig a szerkezetre és az elrendezésre. Ami még fontosabb, egy történet az életről. Végső soron az alkotóról szól, és meg merem kockáztatni, Istenről. - Elmosolyodott. Francesca döbbenten nézett rá. - Vagy az ördögről - tette hozzá Hart, még szélesebb mosollyal. A férfi folytatta, miközben ő nem tudott megszólalni. - Ha nem fedezem fel a vörös és az arany árnyalatai közti apró különbségeket, akkor nem tudom felfedezni a szerkezetet és az elrendezést, sem magát a történetet, a művész életét, fájdalmát vagy szenvedélyét sem. Nem igaz? Ha pedig ez lenne a helyzet, nem volnék műgyűjtő. - Rámosolygott, és már olyan
bizonytalanul ült a széken, hogy Francesca attól tartott, elejti a poharát. - A szín csak a történelem előtti jéghegy mondén és korunkbeli csúcsa - tette hozzá. - Értem. - Francesca utólag vette észre, hogy suttogott. Ez az ember egyáltalán nem olyan, amilyennek a világ hiszi, de nem ám. - Randallék gyűlölik magát - váltott hirtelen témát. Hartot ez egyáltalán nem zavarta, mosolygott tovább. - Feleannyira se, mint amennyire én őket. Francesca kissé előrébb hajolt. - Maga ölte meg az édesapját, Mr. Hart? - Calder. Nem. - Hart nem nézett másfelé. Miközben Francesca a szemébe nézett, úgy gondolta, hisz neki, de a férfi közelsége és viselkedése olyannyira nyugtalanná tette, hogy nem volt biztos semmiben. Mert hogy is elemezhetne bármit, miközben a szíve oly hevesen ver, továbbá minden szavától és tettétől olyannyira zavarba jön? - Megzsarolta Randallt, Calder? - Hogy megzsaroltam-e? - A férfi nevetésben tört ki. - Ez valami vicc? - Nem. Mary ezt állítja. Hart ismét nevetett. - Az a férfigyűlölő? - A fejét ingatta. - Akkor találkoztam az apámmal először személyesen, amikor tizenhat éves voltam. Abban az évben... - Elhallgatott. - Tehát? Hart másfelé nézett, feszült lett az arca. - Abban az évben bolond voltam. Reménykedtem, de ez hamar megváltozott. - Rámosolygott Francescára, de ez csupán egy halovány mosoly volt. - Azóta nekem semmi dolgom nem volt azzal a családdal. Az nem az én családom, megvetem mindnyájukat. Minden további nélkül megzsarolnám őket. De minek okoznék magamnak fejfájást? - kérdezte. Francesca az ajkába harapott. - Talán mert örömét lelte abban, hogy megijeszti az apját. Hart a fejét ingatta. - Úgy érti, abban, hogy megkínozom? Valójában örömömet leltem volna benne, de az érem másik oldala hogy bármiféle kapcsolat velük nekem nagyobb kínokat okozna, mint nekik. - Francescára meredten bámult. Tudta, hogy a férfi ezt komolyan is gondolja. Ez a vallomás meghatotta őt, de igyekeznie kellett tárgyilagosnak maradnia - De együtt vacsorázott az édesapjával a maga klubjában a múlt kedden, ugye? Hart kihúzta magát. - Hűha! Tehát a kis nyomozó valóban olyan okos, mint amilyennek látszik. Francesca, maga elpirult? Mintha pirulásra késztetném. - Eltér a tárgytól. Hart megint elmosolyodott. - Igen, valóban megpróbáltam. Randall keresett meg. Kétségbeesettnek látszott. Beleegyeztem, hogy együtt vacsorázzunk. Évek óta nem találkoztam vele, Francesca. Tényleg évek óta. - Miért akart magával találkozni? - A pénz miatt. Nem azt akarjuk mindannyian? - mosolyodott el Hart.
- Nem, Calder. Vannak, akik szeretetet, szabadságot és boldogságot akarnak. - Minden megvehető pénzért, kivéve a szerelmet, ami viszont illúzió. Francesca merőn nézett, és közben arra gondolt: szent ég, valóban így gondolja! - Ezt majd egy más alkalommal vitatom meg magával, Calder. Hart ismét mosolygott. - örömmel állok a vita elébe. A férfi olyan erotikusán csengővé tette ezt a mondatot, mintha a vita valami sokkal intimebb ténykedés előjátéka lenne. Francesca figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. - Ha jól értem, az édesapja nagyon eladósodott. - Nagyon. - Hart úgy festett, mint akinek ez tetszik. - És? Adott neki kölcsön? A férfi tágra nyílt szemmel nézett rá. - Komolyan kérdi? - Kuncogott. - Nem, nem adtam. Egy árva fillért sem. Francesca fel volt háborodva. - Nem volt hajlandó egy fillért sem kölcsönadni a tulajdon édesapjának? - Paul Randall nem volt az én apám. Erről sok évvel ezelőtt lemondott - felelte Hart. - De hogyan tudta ezt megtagadni Randalltől? Hiszen magának oly sok pénze van. - Csak lassan, kedves! Valóban sok van. Van annyim, hogy duplán megvehetném ezt a várost és az összes lakóját. - Hart komoran, szigorúan nézett. - És én kerestem meg minden centet, ami az enyém. Mégpedig kemény munkával. Ez az én vagyonom, és azt kezdek vele, amit én akarok. - Dühösnek látszott. Francesca nem akarta feldühíteni. - Volna kedve részt venni a Hölgyek Társasága a Nyomorlakások Felszámolásáért munkájában? Van betöltendő hely a testületben - mondta végül. Valójában az idő szerint ő volt a társaság egyetlen tagja. A férfi elnevette magát. Ő pedig elmosolyodott. - Szükségünk volna egy szponzorra, Hart. - Köszönöm, Francesca. Nagyon szépen köszönöm. Francesca pislogott. Ekkor Hart már nem nevetett. Sőt, nagyon is komolynak látszott, odafigyelt arra, amit hallott. Francesca nem tudta azonnal levenni róla a tekintetét, majd miután megtette, kissé elérzékenyült. Aztán Hart ásított. Francesca elrejtett egy mosolyt. - Szent ég, elnézést kérek! - szabadkozott a férfi, majd felállt. Láthatólag be kívánta fejezni a beszélgetést, és megtántorodott. - Jaj, Calder - suttogta Francesca -, mennyit ivott? Hart ránézett, a szeme majd leragadt az álmosságtól. - Nem tudom. De miért érdekli ez magát? - Hangja már-már dorombolásra emlékeztetett. Francesca igyekezett figyelmen kívül hagyni ezt a furcsa hanghordozást. - Mielőtt elmegyek, feltehetek még néhány kérdést?
A férfi jóváhagyólag intett felé, miközben a szófa irányába indult. Menet közben kissé imbolygott, és félig ülő, félig fekvő helyzetbe rogyott le a plüsspárnák közé. Francesca szeme láttára hanyatt feküdt. - Ugye nem gondolta komolyan, hogy Mary férfigyűlölő lenne? Az édesapját nagyon is szerette - mondta hirtelen. - Valóban férfigyűlölő, Francesca. - Hart behunyta a szemét. - És úgy gondolom, hamarosan fel fogja fedezni, hogy másféle hajlamai vannak. - Másféle? - Francesca nagyon furcsának találta, hogy olyan férfival beszél, aki társaságában úgy heveredik le, mintha az magától értetődő volna. - Higgye el, csak idő kérdése, hogy mikor tesz szert egy nőnemű szeretőre - motyogta Hart. Aztán felsóhajtott, és az egyik karját az arcához emelte. Francesca ámuldozott. Mary jobban vonzódna a nőkhöz, mint a férfiakhoz? Lehet, hogy Hartnak igaza van? A gondolatai azonnal Daisyre és Rose-ra terelődtek. - Calder, valaki azt állítja, hogy maga nem volt Daisyvel és Rose-zal péntek este. Hart felemelte a karját, és Francescára nézett. - Szóval az én édes kis Daisym megtört? Francesca elpirult ettől a szóhasználattól. - Nem, nem ő. Valaki fültanúja volt a beszélgetésüknek. - Izgatott lett. - Ez igaz? Hart bólintott és sóhajtott, elnyújtózott a szófán, és ismét becsukódott a szeme. Francesca rámeredt. A helyzet túl bensőségessé vált. Tudta, hogy mennie kéne, de tudni akarta az igazságot. - Akkor hol volt, Calder? Hol tartózkodott a gyilkosság napján este hét órakor? Hart továbbra is a feje fölött tartotta a karját, de az arcát Francesca felé fordította, kinyitotta a szemét, és a tekintetük összetalálkozott. Csak ekkor vette észre, hogy Hart szeme nem sötétbarna, mint hitte, hanem jóval világosabb. Zöld, aranybama, barna és borostyánszín árnyalatokat fedezett fel benne. Ráadásul ez a szempár lassan, jólesően végigsiklott rajta az arcától egészen a lábfejéig, aztán vissza. - Itthon voltam - felelte Hart. - Itthon? - Francesca megkönnyebbült. - És eddig miért nem mondta ezt? Egy sereg alkalmazottja van... Hart félbeszakította, bár közben megint lecsukódott a szeme. - Nem. Egyedül voltam a házban. Mindenkinek kimenőt adtam. Francesca megértette, miről van szó, és megrémült. A férfi ekkor a mellére tette a karját. Mély és egyenletes lett a légzése. Aztán Francesca az arcára tette a kezet, ami meleg és nyirkos volt. Letörölte az izzadságot, és ahogy Hartra nézett, a beszélgessük hatására támadt feszültség valamelyest enyhülni kezdett. De messze nem eléggé. Itt lett volna, ebben a hatalmas házban, egyedül a gyilkosság estéjén? Francesca hirtelen felpattant, majd a székek, asztalok, kanapék és puffok között utat találva magának, odaért az ajtóhoz. Alfréd szinte ugyanabban a pillanatban bukkant fel az előcsarnok túlsó végében. - Alfred, mennyit ivott Mr. Hart?
- Azóta egyfolytában iszik, amióta maga tegnap délután meglátogatta - felelte az angol inas, és a hangjában némi aggodalom érződött. Francesca elképedt. - Szent ég! Alfred, legyen szíves, vigyen be néhány szendvicset Mr. Hart dolgozószobájába. Most alszik, de hagyja ott neki, hogy később a keze ügyében legyen. Alfred bólintott, és indulni készült, de Francesca megfogta a kabátujját. - És tüntesse el az italokat a bárszekrényből, vagy zárja el őket. Alfred elsápadt. - Miss Cahill. Francesca karba fonta a kezét. - Mr. Hartnak illendően kellene gyászolnia az édesapját. Egyetért velem, Alfred? Az inas habozott. - Teljes mértékben. De elbocsátana az állásomból. - Mondja meg, hogy az én utasításom. Alfred szeme alig észrevehetően tágabbra nyílt, aztán elmosolyodott. - Meg fogom tenni. Ezzel elindult. - Még valami. Mr. Hart kimenőt adott a személyzetnek péntek estére? - Francesca ezt végképp hihetetlennek találta. Ha mégis igaz volna, ami nem lehetséges, ezt senki nem hinné el. Senki. Sem a rendőrség, sem a bíróság. Alfred bólintott. - Igen, így van. Francesca hüledezett. - De miért? Az inas habozott. - Kedves Alfred - mondta Francesca -, csak segíteni akarok a munkaadójának. Nem követ el semmiféle árulást, ha beszél velem. Alfred lassan bólintott. - Időnként kimenőt ad a személyzetnek, talán havonta kétszer vagy háromszor. Francesca értetlenül nézett. - De ez a ház hatalmas, olyan mint egy múzeum. Tényleg mindenkinek kimenőt adott? - Mindenkinek - felelte Alfred nyomatékosan. - De mégis miért? - Nem tudom. Francesca nem tudta elképzelni, hogy valaki egyedül legyen egy ekkora házban. - Talán vendéget fogad ezeken az estéken? - Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Talán olyasfajta partikat rendez, mint Stanford White. - Tanakodtunk ezen, Miss Cahill. De az egyik szobalány megleste. Nem. Nem fogad vendéget. Kóborol egyedül a házban. Alfred elhallgatott, mint akinek lenne még mondanivalója, de meggondolta magát. - És? - Iszik, és végigjárja a szobákat, nézegeti a festményeit és a szobrait. Francesca megdöbbent. - És péntek este? Mikor jött haza? És mikor küldte el a személyzetet? - Szerintem valamivel hat után érhetett haza, elég lehangoltnak látszott, és azonnal elküldött mindenkit.
Francesca elszomorodott. Caldernek nem volt alibije a gyilkosság napján este hat és kilenc óra közöttre. Ez bizony nem jó. - Köszönöm, Alfred. Az inas bólintott, aztán azt mondta: - Én köszönöm, Miss Cahill. - Ezzel elment. Francesca habozott, továbbra is döbbent volt. Miért jött haza, küldött el mindenkit, aztán néhány óra múlva mégis elment White estélyére? Szörnyen összezavarodva tért vissza Hart könyvtárszobájába. A férfi olyan csöndes volt, mintha nem is lélegezne. Francesca riadtan ment oda hozzá, aztán örömmel látta, hogy alig észrevehetően, de föl-le mozog a mellkasa a bársony házikabát alatt. Nagyon megsajnálta. Bonyolult személyiség, és Francesca azt gyanította, mély sebei lehetnek. Függetlenül attól, hogy bárki valaha is megtudja-e az igazságot a péntek estéről, Hart komoly bajban volt. Francesca körülnézett. A függönyök széthúzva maradtak. Erősen havazott odakinn. Abból az ablakból a telek északi, beépítetlen részére látott. Egy négylovas hintót látott a sugárúton, amit elborított a hó, és sárgán világított meg az utcai lámpák fénye. Odament mind a három ablakhoz, és behúzta a függönyöket. Aztán felvett egy kasmírtakarót a kandalló előtt lévő egyik székről, és visszament Harthoz. Óvatosan ráterítette, ügyelve arra, hogy ne ébressze föl. Ugyanilyen óvatosan vette le róla mindkét papucsát. Aztán elégedetten elmosolyodott. - Netán szeretne betakargatni? - mormogta Hart meglepve őt. Francesca megdermedt. - Nem akartam felébreszteni - nyögte ki végül. - Csak tegye bármikor! - Ki sem nyitotta a szemét. Francesca meglepetten nézett. - Hart! - suttogta. A férfi mélyen és egyenletesen lélegzett. Úgy tűnt, megint elaludt. Nem érkezett válasz. Francesca óvatosan megfordult, és lassan megint elindult az elegáns, de túlbútorozott helyiségből az ajtó felé. Megállt, és furcsa késztetést érzett arra, hogy visszanézzen. Hart már aludt, vagy nagyon közel állt hozzá. Nem mozdult azóta, hogy a szófára feküdt. Álmában is titokzatosnak és veszélyesnek látszott. Francesca arra a következtetésre jutott, hogy Calder nagyon érdekes ember. Aztán távozott.
Tizennegyedik fejezet 1902. február 2., vasárnap, este 7 óra Francesca kocsija az Ötödik sugárúton haladt egy bérkocsi nyomában. Lévén vasárnap este és hóesés, nemigen volt más járnak előttük, és elég gyorsan lehetett haladni. Francesca nyugat felé, a Central Park irányába nézett, ami varázslatosnak tűnt a hulló, csillogó hó és a karcsú, vasból készült utcai lámpák tompa fényében. Lehangolt volt. Hart kétségtelenül különös ember, és ő minden addiginál jobban meg volt róla győződve arról, hogy nem olyan rossz, mint ahogy azt a világgal szeretné elhitetni. Mégis nagy bajban volt, mert hazudott a rendőrségnek, hamis alibit szolgáltatott. Ebből jó nem sülhetett ki, hiszen rávetült a bűn árnyéka, miközben ő váltig meg volt győződve, hogy a férfi nem képes gyilkolni, a saját apját pedig végképp nem tudná megölni. Francesca tartott attól, hogy mi fog történni, amikor a hazugság lelepleződik. Sajnos Braggnek el kellett mondania, amit az imént megtudott. Ilyen jelentős körülményt nem hallgathatott el előle, és bízott abban is, hogy Bragg talán tud segíteni. Biztosra vette, hogy egy ilyen súlyos helyzetben a Bragget Harthoz fűző kötelék a kettejük közti ellenségeskedés fölébe kerekedik. Francesca kinézett a kocsi másik oldalán is, tudván, hogy a saját házuk előtt haladnak el. Felsóhajtott, és a gondolatai rögtön a nővérére terelődtek. Hol lehet most Connie? Bragg szerint valamelyik hotelbe mehetett, de Connie soha nem hagyná, hogy a világ tudomást szerezzen a gondjairól, főleg nem a házassága válságáról. Francesca ezért kétségbe vonta, hogy egy szállodába ment volna. Bárcsak ne vitt volna magával utazóládát! Akkor Francesca biztos lehetett volna abban, hogy csak a lányokat vitte el kirándulni. Ismét felsóhajtott, és rájött, hogy közelednek az ötvenkilencedik utcához. Jobbra előttük a divatos és elegáns Plaza Hotelt lehetett látni. Connie szeretett ide járni, ebédelni. Gyakran találkozott ezen a helyen a barátnőivel... Francescának hirtelen eszébe jutott valami. Beth Anne Holmes. Beth Anne Connie legjobb barátnője volt, az egyetlen, aki még nem ment férjhez. Francesca kopogtatott az elválasztóüvegen. - Jennings! Kérem, menjen a Holmes-házhoz! Francesca szíve hevesen vert. Hát persze! Connie-nak Beth Anne-nél kell lennie! Miért nem jutott ez előbb eszébe? Neil azt állította, hogy Connie csak néhány órája ment el, csak aznap reggel tűnt el. A kocsi öt perccel később megállt a Harmincnyolcadik utca és az Ötödik sugárút sarkát elfoglaló hatalmas ház előtt. Francesca azt remélte, hogy az egyik Montrose-hintót fogja látni az épület előtt, de megdöbbenésére a második Cahill-hintót látta ott parkolni. Francesca rögtön tudta, ki látogatta meg a Holmes családot. Julia.
Julia rájött, hogy Connie elment, és azonnal arra a következtetésre jutott, amire Francesca csak percekkel ezelőtt. Jennings még le sem fékezett teljesen, amikor ő már kilépett a kocsiból. Futva tette meg az utat a kocsifelhajtón, aztán fel a lépcsőn a bejáratig. A kopogására azonnal ajtót nyitott egy inas. Francesca nem állt közel Beth Anne-hez, soha nem járt náluk. Nem ismerte az inast, és az sem őt. De még be sem mutatkozott, máris hangokat hallott a szalonból, és még a csukott ajtó mögül is megismerte Beth Anne és a saját édesanyja, hangját. - Francesca Cahill vagyok. Szerintem itt van az édesanyám - lihegte Francesca. - Mrs. Cahill a kék szobában van - felelte az inas a kabátjára és kesztyűjére várva. Francesca türelmetlenül cibált le magáról mindent, és szinte belehajigálta az inas karjaiba, aztán már rohant is az előcsarnok túlsó végében lévő tikfa dupla ajtó felé, esélyt sem adva az inasnak, hogy letegye a holmiját, és odakísérje őt. Francesca feltépte mindkét ajtószárnyat. Connie az egyik kék és aranyszínű csíkos szófán ült odabenn. Julia a szófa melletti karosszékben foglalt helyet, és Connie kezét fogta. A szeplős, göndör vörös hajú és dundi, de csinos Beth Anne állt. Connie furcsán nyugodtnak látszott, mintha nem hozta volna magával a gyerekeit és nem is hagyta volna el a férjét. Sőt, ahogy ott ült egyszerű, csodálatosan szabott és megvarrott tengerészkék kosztümjében, kezét az ölében összekulcsolva, csodaszépnek, elegánsnak és összeszedettnek látszott. De annyira mozdulatlanul ült, mint akinek épp a portréját festik. A mozdulatlanságában volt valami félelmetes. Mindenki azonnal Francescára nézett. Julia komoran kérdezte: - Szóval te mondtad el a nővérednek, hogy Montrose-nak szeretője van? Francesca bólintott, és rögtön rájött, honnan fúj a szél. - Coni. Hála az égnek! Jól vagy? Futott a nővére felé. Connie merőn nézett rá. Megpróbált elmosolyodni. Szívfájdító kis mosoly lett belőle. Igen, jól vagyok - felelte. Francesca leült melléje, megfogta a nővére mindkét kezét. Connie úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban apró darabokra törhet, mint egy különlegesen kényes porcelánbaba. - Hogy mondhattál neki ilyet? - rivallt rá Francescára Beth Anne dühösen. A szeme szikrákat szórt. Francesca hüledezve nézett rá. - Ő kérdezte tőlem, tudok-e valamit! Hazudnom kellett volna? - Beth Anne egy pletykafészek volt. Soha életében egyetlen titkot nem tudott megőrizni, másokét a legkevésbé. Francesca úgy érezte, hogy most épp őt készül bírálni. - Nem hiszem, hogy a te dolgod lett volna bármit is mondani. És mindannyian tudjuk, hogy sokszor mondasz olyasmit, amit nem kellene! - támadt rá Beth Anne. - Kérlek, ne veszekedjetek! - mondta Connie halkan, de feszülten. Érződött a hangján az idegesség.
- Bárcsak először hozzám fordultál volna! - szólt közbe Julia. Francesca az édesanyjára nézett, és feszült lett. - Neilnek tényleg van szeretője, mama! Láttam őket. És nem tudok hazudni Connie-nak. Julia Francescára meredt. - Rövidesen beszélünk négyszemközt, Francesca. Épp tiltakozni készült. Aztán megrázta a fejét, dühös lett. Nyilvánvaló, hogy őt hibáztatják azért, amit Neil követett el. Connie felé fordult. - Nagyon aggódtam miattad. - Leült, és megfogta a nővére kezét. - Tényleg jól vagy? A nővére azt felelte: - Jól vagyok! - ugyanazon a furcsa, távolinak tűnő hangon. Kihúzta a kezét Francescáéból. A mosoly ott maradt az arcán, mintha belevésték volna. Nyilvánvaló volt, hogy csöppet sincs jól. - Connie, nagyon aggódtunk miattad, Neil is aggódik - mondta Francesca. Connie ránézett. A tekintete furcsán vad volt, miközben ő maga mozdulatlan maradt. Nem tett megjegyzést arra, amit Francesca mondott. - Hogy merészeltél megint beavatkozni? - támadt rá újra Beth Anne. Francesca felállt, és úgy nézett Beth Anne-re. - Neil aggódik. Aggódik, és nagyon megbánta. Ebben biztos vagyok! - Ugyanolyan biztos, mint abban, hogy Neil megcsalta Connie-t? - kötözködött a lány. - És ha tévedés az egész? Nem tudom elképzelni Neilről, hogy valaha is megcsalná Connie-t. Francesca szeretett volna rákiabálni Beth Anne-re, hogy nem tévedés, hogy igenis tetten érte őket. Ehelyett azonban Connie-ra nézett, akinek a szeme már megtelt könnyel, aztán meg Juliára. Az édesanyja felállt. - Hölgyeim, az idő nem alkalmas a vitatkozásra. Beth Anne, nagyra értékeljük, hogy mennyire szereted Connie-t, de ez családi ügy. Úgy látszott, Beth Anne menten sírva fakad. - Mrs. Cahill, ön tudja, hogy évek óta Connie legjobb barátnője vagyok. Nem hiszem, hogy Francescának joga volt Neil után kémkedni, de ahhoz sem volt joga, hogy azt mondja Connie-nak, amit mondott. - Nem tudtam hazudni a saját nővéremnek! És nem számítottam arra, hogy elhagyja a férjét! - kiáltotta Francesca. - Connie-nak boldog élete volt! És te ezt most tönkretetted! - felelte élesen a lány. Francesca megdermedt - Nem én kényszerítettem Montrose-t... - Elhallgatott. - ...egy másik nőhöz! - Ha létezik másik nő! - mondta Beth Anne. Francesca legszívesebben megfojtotta volna. Micsoda egy szörnyű némber! Hogy tudja ezt Connie elnézni neki? - Kérlek benneteket - szólt közbe a nővére -, ne veszekedjetek! Beth Anne leült Connie másik oldalára, és átölelte. - Minden rendbe jön majd. Ebben biztos vagyok. - Connie feje fölött olyan dühös pillantást vetett Francescára, mintha ez az egész az ő bűne volna.
- Beth Anne, tudom, milyen közel állsz Connie-hoz, de Francesca a testvére, és ők még közelebb állnak egymáshoz. Magunkra hagynál minket néhány percre? - kérte Julia. Beth Anne úgy bámult, mint aki nem hisz a fülének. Connie-ra nézett, de ő nem vette védelmébe. - Jól van - mondta végül, de miközben felállt, még vetett egy undok pillantást Francescára. Ő nem viszonozta a pillantását. Igazság szerint nagyon nehéz volt türelmesnek vagy kedvesnek lenni Beth Anne közelében. Francesca soha nem törődött vele, és rémesen okvetetlenkedőnek tartotta. - És Beth Anne! Remélem, soha egy szót sem mondasz erről senkinek - mosolygott rá Julia. - Csak Connie-nak ártanál vele, ha bárki megtudná, mi történt. - Egy szót sem szólok - jelentette ki a lány. Francesca becsmérlő hangot hallatott. Beth Anne ránézett, és távozott. Csönd lett, aztán Francesca szólalt meg: - Ha én követtem el a hibát, rettenetesen sajnálom. Connie lenézett a saját ölébe. - Nem te követted el a hibát, Fran - mondta halkan. - Én megkérdeztem, mit tudsz, és te elmondtad nekem. Köszönöm. Julia azt kérdezte: - Egészen biztos vagy abban, hogy nem tévedsz, Francesca? - Teljesen biztos vagyok benne, mama - felelte Francesca, és Connie-ra nézett. De a nővére nem szólalt meg. - Nos, ami történt, megtörtént. Azt már nem lehet meg nem történtté tenni. Most a jövőre kell gondolnunk. - Julia leült Connie másik oldalára. - Haza kell menned, drágám. Mielőtt botrány lenne belőle. Connie bólintott. - Tudom. - Láthatóan nem örült neki, hogy ezt kell tennie. Francescát megkönnyebbülés járta át. - Neil igenis szeret téged, Con. Én erről meg vagyok győződve. Connie ránézett a húgára. - Lehet. Francescának megint majd meghasadt a szíve. Juliára nézett. Az édesanyja helyeslőleg nézett vissza rá. Aztán azt mondta: - Drágám, nem igazán lepett meg, hogy Montrose elkalandozott. Ilyen az élet. Kevés férfi képes hosszú távon hűséges maradni. Francesca elképedt. - Mama! Csak nem azt gondolod, hogy a legtöbb férfi elkalandozik? - De igen. Vagy inkább azt mondanám, a legtöbb kivételes férfi elkalandozik időnként. Arra viszont nem számítottam, hogy a te házasságodban ez ilyen hamar bekövetkezik majd. Most össze van törve a szíved. Majd elmúlik. És egyetértek Francescával. Montrose szeret téged. De most haza kell menned, mielőtt botrány lenne belőle. - Milyen könnyű neked ezt mondani - suttogta Connie. - Édesem, minél tovább maradsz itt, annál valószínűbb, hogy az emberek megtudják, mi történt. Még ma este vissza kell menned Neilhez, mintha mi sem történt volna. Sőt, el kell őt halmoznod a kedvességeddel. Határtalan lesz a lelkiismeret-furdalása. Francesca azt mondta: - Azt hiszem, felelősségre kéne vonnia a férjét. Én azt tenném.
Julia szúrós tekintettel nézett rá. - A házasság egy életre szól, Francesca. A háborúskodás a legkevésbé sem erősíti a házastársi köteléket. Connie-nak haza kell mennie, és úgy tenni, mintha nem volna semmi baj. Erről ennyi elég is. Neil tudja, hogy Connie tudja. Connie majd finoman értésére fogja adni, hogy ez nem fordulhat elő még egyszer. Andrew is megteszi, amit lehet. Diszkréten. Elvégre, ha Neil kellemetlen helyzetbe hozza a családot, azzal a saját jövőjét sodorja veszélybe. Francesca megdöbbent. Az édesanyja vajon komolyan gondolja, hogy Andrew az örökség megtagadásával fenyegetheti meg Neilt? Hüledezett. Azt meg tényleg nem várhatja el Connie-tól, hogy úgy menjen haza, mintha mi sem történt volna. - Megegyeztünk? - kérdezte Julia Connie vállára téve a kezét. Connie az édesanyjára nézett. - Mama, ez még túl korai - hebegte. Francesca teljes mértékben átérezte a nővére fájdalmát - Valóban számítana még egy-két nap? Ő meg a lányok jól megvannak itt. - Francesca, minden nap számít! - szólt rá erélyesen Julia - Connie, még ma este haza kell menned. Főleg azért, mert Neil azt hiszi, hogy elhagytad őt. Connie halkan azt felelte: - Tudja, hogy nem tennék ilyet - De utazóládával jöttél. Nem hagytál üzenetet - szidta meg Julia. - Amikor hazamész, majd azt mondod, hagytál. Meg hogy úgy döntöttél, kirándulni viszed a lányokat. És hogy az egyik szobalány tette rossz helyre az üzenetedet, és ez az egész félreértés volt. Francesca tiltakozni akart. Felháborodva nézett Juliára. Ez nem igazság! Neil hűtlenségét nem lehet csak így a szőnyeg alá söpörni! Connie bólintott. Végül Francesca nem tudta magában tartani. - Mama, azt hiszem, ez így nagyon nincs jól. Szerintem Connie-nak kérdőre kell vonnia Neilt. Persze nem támadó hangnemben. Meg kell ezt beszélniük, hogy többé ne fordulhasson elő. - Francesca, húszéves vagy. Igen gyakran csak a könyveket bújod. Nekem semmi kétségem nincs afelől, hogyan kell ezt a sajnálatos ügyet kezelni, és kész. Connie? Connie mély lélegzetet vett, és bólintott. - Azt hiszem, igazad van, mama - felelte. Francescát majd szétvetette a düh és az indulat. - Nos, akkor ezt megbeszéltük - mondta Julia valamivel derűsebben. - Menjünk, Francesca! Francesca szeretett volna maradni, de rájött, hogy Julia úgysem engedné. Indulás előtt azonban még átölelte a nővérét. - Con, ha szeretnél velem beszélni, hívjál telefonon, vagy csak gyere át hozzánk. Connie a húga szemébe nézett. - Köszönöm, Fran. - És tényleg nagyon sajnálom. Ha pedig nem helyesen cselekedtem volna, azt még jobban sajnálnám.
- Nem, azt tetted, amit kellett. - Connie nagy nehezen elmosolyodott, miközben végül felállt. Nagyon fáradtnak látszott. Kikísérte őket az ajtóig, de nem lépett ki a szalonból. Amikor már az előtérben vártak a kabátjukra, Julia így szólt Francescához: - Drágám, tudom, mennyire szereted a nővéredet. És a segítő szándékod is nagyra becsülendő, többnyire. De néha az ellenkező hatást váltja ki. Én tudom, hogy te mindig jót akarsz. Csak azt kívánom, bárcsak ne volnál ennyire impulzív. Francesca valamelyest megkönnyebbült. A legrosszabbon már túl voltak. Nem lesz szörnyű veszekedés. - Én elhatároztam, hogy nem szólok egy szót sem, de amikor Connie megkérdezte, mit tudok, nem voltam képes hazudni. - Senki nem kérte, hogy hazudj, Francesca. - Julia felsóhajtott - Az emberek néha szeretnek úgy tenni, mintha minden rendben volna. Sőt, tapasztalataim szerint ez többször van így, mint gondolnád. Úgy vélem, Neil nagyon szereti Connie-t, és egyértelműen odavan a lányokért. Bármi vitte is rá a kalandozásra, az már szinte biztosan elmúlt. Bárcsak hozzám fordultál volna először, és nem a nővéredhez. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt neki feltétlenül meg kellett tudnia. - Julia pillantása megrovó volt. - Elháríthattad volna, elhallgathattad volna előle az igazságot. Bragg ugyanezt mondta, bár más okból. Ő Connie sebezhetősége miatt aggódott, és ahogy az imént elnézte a nővérét, már Francescát is ez aggasztotta. - Lehet, hogy igazad van. De én most nagyon aggódom, mama. Nem vagyok biztos abban, hogy Connie-nak már most haza kellene mennie. Olyan furcsa állapotban van! - Feltétlenül haza kell mennie - szögezte le Julia határozottan. Megfogta a lánya kezét, és rámosolygott, de nagyon szomorú mosoly volt ez. - Nincs kétségem afelől, hogy végül ki fognak békülni. - Connie olyan zaklatott - felelte Francesca. - Valóban zaklatott, de hogy is ne lenne az? - Julia felsóhajtott. - Nagyon hozzászokott, hogy neki minden könnyen megy. Az eddigi életében oly kevés nehézség adódott, ha volt egyáltalán. Igen, ez egy rettenetes csapás. De talán a végén még jót tesz neki és a házasságának. - Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte meglepetten és őszinte kíváncsisággal Francesca. Julia kissé elmosolyodott. - A nővéred megerősödve fog kikerülni ebből a válságból. Efelől nincs semmi kétségem. Ami még fontosabb, soha nincs elég korán rájönni, hogy egyedül érkezünk a világba, és egyedül is hagyjuk el. - Mama! - Francesca meg volt döbbenve. - Több mint húsz éve élsz házasságban a papával. Hozzátenném: boldog házasságban. Ez egy nagyon keserű kijelentés volt. - Francesca, ne áltasd magad. Bármennyire szeretlek, bármennyire szeret az édesapád, Evan és Connie, te is egyedül vagy. Végső soron a sorsod a te kezedben van, bármi történjék is. Francesca megborzongott. - Remélem, nem azt akarod mondani, hogy végső soron nincs, akire számíthatunk, csakis önmagunkra?
Julia kissé elmosolyodott, de nem válaszolt. Ezt megerősítésnek lehetett tekinteni. - Mi történt, mama, ami miatt ilyen egyedül érzed magad? A papa szeret téged. Mindannyian szeretünk. - Még nekem is vannak titkaim - felelte Julia a lányára nézve. - Mindnyájunknak vannak, és ez így van rendjén. Francesca elgondolkodott ezen. - Nos, hová készülsz ilyenkor, Francesca? - kérdezte Julia| miközben felsegítették rájuk a kabátjukat. Habozott. Számos kifogás és ellenkezés futott át az agyán! Aztán azt mondta: - A rendőrfőnök úrhoz készülök, hogy felhívjam a figyelmét egy fontos információra. Nagyon fontos, mama. - Francesca, ugye nem bonyolódsz bele megint egy rendőrségi nyomozásba? - hüledezett az édesanyja. - Nem igazán. De ez tetszeni fog neked. Felkerestem Calder Hantot. Tőle származik az az információ, amit továbbítanom kell Braggnek. Julia kérdőn nézett. - Felkerested Hartot? Francesca! Az ő dolga udvarolni neked! Francesca elrejtett egy mosolyt. - Felkerestem, mama, nem udvaroltam neki. Tudod, azt hiszem, neked is fel kellene keresned. Ha megmondod, hogy az édesanyám vagy, biztos, hogy fogad. - Továbbra is fegyelmezte az arcvonásait. Az édesanyja, ha csak egyszer is elmegy Harthoz, el fogja vetni a házassági terveit. - Te valamiben mesterkedsz. És fogok rajta gondolkodni. De igazad van, örülök, hogy felkerested. Hány óra van? - Hét óra múlt pár perccel. Nyolcra már otthon is leszek, ígérem! - felelte Francesca, a háta mögött összekulcsolva ujjait. A fél kilenc valószínűbbnek látszott, de a kilenc óra még inkább. De ezzel majd később foglalkozik, ha arra kerül a sor. - Tudom, hogy ha nem engedlek el, hazajössz, és valami képtelen időpontban kiosonsz a házból. Szóval menj, de fél kilencre legyél otthon! - Szigorúság volt a hangjában. - Te vagy a legcsodálatosabb anya! - Örömében átölelte az édesanyját. - Időben otthon leszek, esküszöm! Julia kedvesen elmosolyodott, Francesca pedig rohant kifelé a házból. Dragg inasa, Peter már azelőtt ajtót nyitott, hogy Francesca befejezte volna a kopogtatást. A hatalmas termetű, szőke férfi kifürkészhetetlen arccal nézett rá. Francesca arca felderült. - Jó estét, Peter! Milyen kellemes este, nemde? - Egy fejmozdulattal az utca felé mutatott, amit már két-három centis hóréteg borított. A néhány arra elhaladó kocsit is belepte a hó, és két szomszéd gyerek javában hógolyózott nem messze Bragg házától. Egy kölyökspániel lelkesen szaladgált a hógolyók után: - Jó estét, Miss Cahill! A rendőrfőnök úr a dolgozószobájában van.
Francesca elhaladt az óriás mellett, s közben egyre szaporább lett a pulzusa. Emellett a gyomra is remegett kissé. Nos, hát ennyit a távolságtartásról és a professzionalizmusról, gondolta továbbra is mosolyogva. Követte Petert az előcsarnokon át. Az egyetlen alkalommal, amikor Braggnél járt, a ház túlsó végében lévő szalonban voltak. Ennek ajtaja nyitva állt ugyan, de egy lámpa sem égett, és a kandallóba sem gyújtottak be. Peter bekopogott, aztán benyitott a szalontól balra elhelyezkedő ajtón, majd bejelentette: Miss Cahill, uram. Francesca belépett. Bragg egy hatalmas íróasztalnál ült, melyet valamilyen furcsa okból a szoba közepén helyeztek el. A kisméretű kandalló előtt egyetlen régi és nagyon kopott fotel állt. Ropogott a tűz a kandallóban. Az egyik falat könyvekkel telezsúfolt szekrény foglalta el. Az ablakok a kis hátsó udvarra néztek. Mindenütt kinyitott, de ki nem ürített dobozok hevertek. Könyvek és folyóiratok voltak bennük. Ez arra emlékeztetett, hogy Bragg csak nemrég tért vissza New Yorkba, hogy elfogadja a rendőr-főkapitányi kinevezését. A férfi azonnal felállt, amint Francesca belépett az ajtón. Ingben volt, melynek ujját könyékig feltűrte, és egy nyitva hagyott sötét színű mellényben. Még az ingét sem gombolta be a nyakánál, így látni lehetett az ádámcsutkáját és néhány sötét szőrszálat is. Mosolygott, láthatólag örült neki, hogy viszontlátja őt. - Francesca! Micsoda váratlan meglepetés! - Attól tartok, nem tud megszabadulni tőlem. Bragg nevetett. - Ugye, emlékszik? Én gyorsan tanulok. És ezt már hetekkel ezelőtt biztosra vettem, még a gyermekrablási ügy kapcsán. Francesca nehéznek találta levenni a tekintetét róla. Bragg valahogy nagyobbnak tűnt, mint máskor, mivel így, hogy csak ing és mellény volt rajta, jobban látszott, milyen széles is a válla, milyen izmos és erős a karja. A félhomályos szobában, a kandallótűz fényében a szeme is sötétebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Úgy látszott, Bragg is fürkészi őt. Francesca a tekintetét le nem véve róla, azt mondta: - Szüksége lenne egy lakberendezőre, Bragg. - Igen. Netán ez is az egyik a számos és különleges adottsága közül? - Bragg előjött az íróasztala mögül, lassan közelített jelé. A szemét le nem véve Francesca arcáról, azt mondta: Peter, kérem, hozzon egy sherryt Miss Cahillnek. Vagy inkább egy pohár bort kér? Francesca megnedvesítette az ajkát, mert az kiszáradt. Az egész testét átjárta a feszültség. A sherry tökéletesen megfelelne - válaszolta. - A bor rögtön a fejembe száll, eléggé kába leszek tőle. Bragg továbbra is őt nézve elmosolyodott. - Francesca kábán. Az elég érdekes változás lehet. Én egy pohár vörösbort kérek, Peter. Legyen burgundi. Nyisson ki egy üveggel, ha nem maradt a vacsoráról. Peter távozott. - Néha szokott beszélni is? - Kigombolta a legfelső gombot a blúzán, a nyakánál.
- Nem gyakran - felelte Bragg, ekkor már Francesca ujjait nézve. - Amikor viszont megszólal, rendszerint érdemes odafigyelni arra, amit mond. - Már újból az arcát nézte. Francesca bólintott. - Elhiszem. - Menjünk át a szalonba? Úgy látom, melege van. Meleg van itt. Továbbá az egyetlen ülőhely, amit felkínálhatok, meglehetősen kopott, és a párna is elég lapos. Francesca előbb Braggre, aztán a párnára nézett, ami valóban felújításra szorult. - Igazából a lakberendezéshez nem én értek, hanem Connie. - A nővérére gondolva megint elfogta az aggodalom, amit nem tudott lerázni magáról. - Akkor talán igénybe vehetnénk a segítségét. Francesca! Mi a baj? Ő kihúzta magát, és Bragg szemébe nézett, akinek a pillantása szokás szerint átható és fürkésző volt. Francesca gyomra még jobban remegett. Különös érzés volt ez. Az este érdekesnek, lehetőségekkel telinek ígérkezett. Mintha szinte bármi megtörténhetne, már ha történik egyáltalán valami. Bragg azt mondta: „igénybe vehetnénk”, többes szám első személyben. - Biztos vagyok abban, hogy Connie szívesen segítene berendezni az otthonát - felelte halkan. Bragg megérintette a karját. - Történt valami, amiről nem tudok? - kérdezte aggódva. Francesca ott, akkor majdnem elolvadt. - Connie a legjobb barátnőjénél töltötte az elmúlt éjszakát. A mama meg én megtaláltuk, és a mama ragaszkodott hozzá, hogy menjen haza. Connie beleegyezett. Nagyon zaklatott. Aggódom miatta, Bragg. És nem tetszik, ahogy a mama erőlteti. - Ő maga is hallotta a rosszallást a saját hangjában. Bragg egy kis időre átkarolta a vállát. A gesztus a megnyugtatást szolgálta, de ennél többet is tett. Francesca pulzusa még szaporább lett. Bragg mintha ezt megérezte volna, gyorsan elvette a kezét. - Sajnálom. De tudom, hogy idővel elrendezik ezt egymás között. Az azonban lehetséges, hogy a helyzet először rosszabb lesz, mielőtt jóra fordul. - Jaj! Ne beszéljen így! - Francesca erősen kívánta, bárcsak Braggnek ne lenne igaza. - A mama valójában még azt is megmondta Connie-nak, hogyan viselkedjen. Sőt még azt is, milyen mentséget hozzon fel a tegnap estére. Jobban szeretném, ha rábízná Connie-ra, hogyan kezelje a házasságát. - A maga édesanyja nagyon erős asszony. Úgy gondolom, Connie hozzászokott, hogy azt tegye, amit Julia mond neki. - Igen, így van - felelte, de még jobban aggódott. Felsóhajtott Bragg hátrasimított egy homlokába lógó világosbarna hajtincset. Francesca megdermedt. A férfi azt mondta: - Itt most a bizalom elvesztése történt. A bizalmat már eleve nehéz elnyerni, de visszanyerni még sokkal nehezebb. Idő kell a megbékéléshez. - Muszáj mindig ilyen bölcsnek lennie? - kérdezte Francesca, miközben a szíve igen hevesen vert, és egymás szemébe néztek. Bragg hosszan és merőn nézett Francesca szemébe. Aztán azt mondta: - Sokkal többre értékel engem, mint amennyit érdemlek.
- Nem hiszem. - Francesca biztosra vette, hogy ez nem igaz. Bragg pillantása végigsiklott rajta, a szájától indulva a derékig, aztán szinte azonnal el is kapta a tekintetét. Megborzongott tőle. Bragg érezte őt, és ő érezte a férfit. - Szeret itt dolgozni? - kérdezte Francesca mosolyogva, de levegőt is alig kapott. - Valójában igen. - Bragg a szeme sarkából nézett rá, és ezt a pillantást Francesca nem tudta megfejteni. - Semmi nem tereli el a figyelmemet, itt még telefon sincs, mert az a szalonban van. És egy telefont bevezettettem az emeleten, a hálószobámba. Francesca pislogott. - Van telefon a hálószobájában? - Ilyet még nem hallott. - Engem az éjszaka kellős közepén is hívnak - felelte Bragg. - Az én munkám ilyen. - Elhiszem - mondta Francesca, és elpirult. Nem volna szabad elképzelnie a férfit, ahogy az ágyban, félig felöltözve hivatalos ügyben telefonál, de mégis elképzelte. Már tudta, hogy néz ki Bragg ing nélkül, mert tartotta már így őt a karjaiban, és tudta, hogy a teste vékony, de izmos. Francesca megpróbálta elhessegetni a hívatlan gondolatokat. Oka volt arra, hogy felkeresse a férfit, és időben haza kellett érnie. - Híreim vannak, Bragg. - Sejtettem, hogy ez nem udvariassági látogatás - felelte Bragg, miközben a könyökénél fogva vezette őt a szalon felé. - Az igazat megvallva morfondíroztam azon, vajon hány óra fog eltelni addig, míg újra előbukkan. Olyan bársonyos volt a hangja, hogy Francesca csak mosolyogni tudott. - És mit tippelt, hány óra fog eltelni addig, míg az útjaink újra keresztezik egymást? - Ezek szerint a férfi is gondolt őrá. Francesca repesett az örömtől. - Sajnos elég rosszul tippeltem - felelte Bragg fanyarul. - Arra számítottam, hogy csak holnap délelőtt hallok maga felől. Tizenegy órára saccoltam. - Nos, akkor legalább tizenhat órával járok a becslése előtt. Lemaradt mögöttem. Francesca mosolygott. - Gyanúm szerint azt szeretné, ha lemaradnék maga mögött. De úgy döntöttem, hogy az esti órákat kihagyom a számításból. - Menet közben nem lehet megváltoztatni a játékszabályokat! - mondta Francesca jókedvűen. - Miért nem? Én vagyok a játékvezető - felelte Bragg szelíden. Csillogott a szeme, és a tekintete megint a száján időzött. Francesca nem válaszolt azonnal. Ezen az estén, amikor így kettesben maradtak, rajtuk kívül csak a kandallótűz társaságában, Bragg átölelné és megcsókolná. Ebben Francesca biztos volt, és semmit nem szeretett volna jobban. - De maga éjjel is intéz hivatalos ügyeket, ezt már bebizonyította, és ott van a telefon is az ágya mellett. - Csak a legsürgősebb esetekre. - De mosolygott. - De soha nem tudhatja, mikor jelentkezem ilyen sürgős esettel - válaszolt mosollyal Francesca. - Ugyebár éjfél volt akkor is, amikor Joelt ideküldtem a gyilkosság hírével.
Bragg felnevetett és a fejét csóválta. - Megadom magam. Tökéletesen igaza van. Legközelebb maga szabja meg a játékszabályokat, Francesca. - Már nem mosolygott. Hosszan, áthatón nézett rá. Francesca pedig szaporán vette a levegőt. - A legjobb lenne ezt most írásba foglalni, mert a szó elszáll - mondta halkan. - Talán a legjobb lenne nem leírni a megállapodásunkat, mert még valami buzgó firkász kiszimatolja, hogy New York város rendőrfőkapitánya hagyja, hogy egy kis főiskolai hallgató szabja meg a játékszabályokat. Francesca egyáltalán nem bánta, hogy Bragg a kis szót használta. - Igaza van. - Menjünk a szalonba? - kérdezte Bragg. Karon fogta, és a fejével jelezte az irányt. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a csípőjük összeért. Francesca karja bizsergett Bragg keze alatt. - Nem bánnám, ha itt maradnánk. Nekem tetszik ez a szoba. - Annyira tele van a férfi energiájával, a lényével, a személyiségével gondolta Francesca. A pillantása a hozzá legközelebb lévő dobozra terelődött. Látta, hogy jogi szakkönyvek vannak benne, nyilvánvalóan abból az időből származtak, amikor Bragg a Harvard jogtudomány1 egyetemére járt, vagy amikor Washingtonban dolgozott ügyvédként és a szegényeket, tévesen beperelteket és balszerencsésedet védte. - Csak magának tetszhet egy ilyen sivár szoba. - Bragg elengedte a karját. Francesca óvatosan beült a nagy fotelba. Meglepetésére úgy érezte, mintha egy felhőben ülne, mert minden négyzetcentimétere a férfira emlékeztette. Beszívta Bragg erős, férfias illatát. - Mióta van meg ez a fotel? - Nagyon sok éve - felelte a férfi. Nem csoda, ha tetszik neki, gondolta Francesca. Ugyanolyan illata van, mint Braggnek. Erdei, de egyben városi is, nehéz, de egyben friss is. Hátradőlt, és legnagyobb meglepetésére a támla hátrabillent, és ezzel egy időben a lábtartó fellökte a lábát. - Jaj! - Elfelejtettem mondani, hogy ez egy billenő fotel. - Bragg gyorsan a fotel fölé hajolt, és megfogta mind a két karfát. Miközben visszaigazította, az arcát nézte, ami ekkor alig néhány centiméterre volt az övétől. Bragg visszanézett rá. Francesca nem tudta megállni, hogy ne nézzen a szájára, és felidéződött benne, milyen íze volt az ajkának. A szíve majd kiugrott a helyéből. - Bragg! - suttogta. A férfi azonnal fölegyenesedett, levette a kezét a karfáról, és olyan gyorsan ment arrébb, mintha ugrott volna. - Szóval mi a hír? - kérdezte, és a nadrágzsebébe dugta a kezét, mintha az megakadályozná, hogy máshová kalandozzon. Francesca csalódottan nézett. Úgy érezte, mintha remegett volna a férfi keze, de ebben nem volt biztos. Bragg megcsókolhatta volna, mégsem tette. Ettől szomorú lett. A férfi ránézett. Forró volt a pillantása. Az ég szerelmére, miért nem csókolta meg? Talán nem kívánja őt ugyanúgy?
Francesca arca lángolt. - Rengeteg hírem van - felelte, és megnyalta a szája szélét, miközben kikászálódott a fotelból. Ezúttal Bragg nem segített neki. Ezúttal távolságot tartott tőle. - Szinte bizonyos vagyok abban, hogy Bill Randall járt Georgette de Labouche-nál, amikor én a konyhában rejtőztem. - Szinte bizonyos? - kérdezett rá hirtelen Bragg. Megkönnyebbülés látszott finom arcvonásain. - Azt állította, hogy csak másnap délután tért vissza a városba. Azaz szombaton. - Nagyon is biztos vagyok benne, Bragg - felelte Francesca. A férfi elgondolkodva nézett. Akkor hazudott nekünk, és ahogy maga leírta a viselkedését, úgy ment oda Miss de Labouche-hoz, hogy már tudta, az apja halott. Ha meglepődött volna, hogy holtan látja, segítségért kiáltott volna, és értesíti a rendőrséget - Bragg elkomorult. - A halottkém azt állítja, hogy a gyilkosság este hat és nyolc óra között történt. Ha Randall járt ott, éjfélkor ment be Miss de Labouche lakásába, vagyis négy-hat órával a gyilkosság után. A kérdés az, hogy miért. Miért ment oda, és tudta-e, hogy az apja már halott? Mert ha tudta, és ez nagyon komoly kérdés, akkor tudott a gyilkosságról is, és akkor minden bizonnyal azt is tudja, ki követte el. Francesca ekkor már állt. - Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy nem lepődött meg az apja holtteste láttán, Bragg. A férfi a homlokát ráncolta. - Csakhogy a szinte még nem elég. - Tudom. Sajnálom. Ne felejtse el, hogy én a konyhában rejtőztem el, Randall pedig az előtérben és a szalonban járt. - Ha pedig nem lepődött meg, a gyilkos Mrs. Randall vagy Mary kellett hogy legyen. - Ki más lehetne, ha valóban nem lepődött meg? Mégis, miután találkoztam velük, biztosra vettem, hogy egyikük sem lehetett az. Hacsak nem egészen kiváló színész valamelyikük. És Randall hitelezői? Lehetett a gyilkos valaki közülük? - Ezen már dolgozunk, Francesca. Egy csapat nyomozó sorra kikérdez mindenkit, akinek tartozott. Ezzel eddig semmire se mentünk. Legálisak a tartozásai, három bankártól vett fel kölcsönt, és ugyan nagy összegeket, de ezeknek az úriembereknek makulátlan a hírük, tudomásom szerint New York legderekabb polgárai közé tartoznak. Nem tudom elképzelni, hogy bármelyikük is megölte volna Randallt a tartozásai miatt. Francesca felsóhajtott. - Kár. Bragg ránézett. - Nem szívesen mondom ezt, de Georgette de Labouche továbbra is lehetséges gyanúsított. Azon gondolkodom, vajon ismeri-e Bill Randallt. - Ott voltam, Bragg. Meggyőződésem, hogy Miss de Labouche ártatlan. - Talán alaposan téved Bill Randall-lel kapcsolatban. Talán tévesen azonosította az ifjú Randallt a behatolóval. Talán mégis valaki más volt az. Telegrafálok a philadelphiai rendőrségre, megkérem őket, hogy küldjenek ki az egyetemre egy embert, hátha ki tudnak deríteni valamit Bill Randall távozásáról. Francesca tudta, hogy nem téved. Bill Randallt látta Miss de Labouche-nál aznap este. Más hírem is van - jelentette be. Bragg mosolygott. - És nem jó, vagy tévedek?
- Nem, nem jó. - Francesca ekkor eléggé ideges lett. - Hart hazudott. Nem Daisyvel és Rose-zal volt a gyilkosság napjának estéjén, Bragg. - Állta a férfi tekintetét, nem nézett másfelé. - Bevallotta nekem az igazságot. Bragg elámult. - Ő mondta magának? Francesca a kezét tördelve bólintott. - Igen, így van. Viharfelhő ereszkedett a férfi arcára. Odament Francescához. - És ha megkérdezhetem, ugyan miért vallotta volna be magának a féltestvérem, hogy hamis az alibije? - kérdezte Bragg élesen. - Mert jó nyomozó vagyok - vágta rá Francesca. - Kérem, ne bosszankodjon! Nincs értelme mérgelődnie! A férfi arca elkomorodott. - Minden okom megvan mérgesnek lenni. Megkértem rá, Francesca, hogy tartsa magát távol tőle. És ön ezt meg is ígérte. Hol zajlott le ez a beszélgetés? - Inkább meg kellene köszönnie, hogy nyomoztam - mondta Francesca. - És én nem ígértem meg, hogy távol tartom magamat tőle. A hallgatásomat vélte beleegyezésnek. - Ez aztán csodás! - gúnyolódott Bragg. - Nem válaszolt a kérdésemre - tette hozzá. Nyílt az ajtó, és Peter lépett be a szobába. Francesca kissé megkönnyebbülve fogadta el a sherryt, és figyelte, ahogy Bragg szavak nélkül jelzi Peternek, hogy az íróasztalára tegye a borospoharat. Az óriás így is tett, majd távozott. - Nos? - noszogatta Bragg. Egy másodpercre sem vette le a szemét Francescáról. Sarki farkasra emlékeztette őt, amilyenről Jack London regényeiben olvasott. Ahogy a zsákmányra vár, aranyszínű, csillogó szemmel. - Ma este, korábban jártam nála - kezdte Francesca komoran. - Meglehetősen ittas volt, úgy vélem, talán ezért mondta el az igazságot. Bragg káromkodott. - A fenébe, Francesca! Soha nem fog szót fogadni nekem? A lány kissé összerezzent. - Nem örül annak, hogy megtudtam az igazságot? A rossz hír az, hogy kimenőt adott a személyzetnek aznap estére, ami, mint megtudtam, szokása, és így egyedül volt otthon valamivel hat óra utántól egészen addig, amíg el nem ment White estélyére. Bragg káromkodott. Francesca tudta, hogy ezúttal arra reagálva, hogy az öccse egyre nagyobb csávába kerül. Közelebb lépett hozzá, és nem vette le róla a szemét. - És még mit mondott vagy tett az én angyali fivérem? Francesca meglepődött. Arra számított, hogy Bragg ahhoz a tényhez fűz majd kommentárt, miszerint Calder Hart most még inkább gyanúsítható a gyilkossággal. Vállat vont, remélte, hogy így könnyednek látszik majd. - Lényegében ennyit. Be volt rúgva, Bragg. Amikor én eljöttem, már aludt. Úgy vélem, bánatában itta le magát a sárga földig. - Megpróbálta magát elcsábítani? - kérdezte Bragg fürkésző pillantással. Francesca összerezzent, és találkozott a tekintetük - Micsoda? - Hallotta, mit kérdeztem. - Bragg arcán minden izom megfeszült.
Francesca nem tudta magába fojtani. - Ne legyen féltékeny, Bragg! - Aztán amint kimondta, már szörnyen meg is bánta. De Bragg erre nem reagált. - Elcsábította vagy megpróbálta elcsábítani magát? - kérdezte újból. - Nem igazán. Bragg azonnal megragadta a csuklóját. - Nem igazán? Az ördögbe, mit jelent ez? - Ekkor már fölé magasodott. Francesca belenézett a tőle alig néhány centiméterre lévő borostyánszínű szempárba. Bragg arca csupán négy-öt centiméternyid lehetett az övétől. - Azt jelenti, hogy nem igazán. - Alig kapott levegőt, egy kicsit megijesztette a férfi haragja, de eközben valami ősi, elemi módon fel is villanyozódott. Vajon ezt érezte-e egy úrhölgy több száz éve, amikor két lovag versengett érte? - Az öcsém minden nőt megpróbál elcsábítani, aki az útjába kerül - súgta Bragg veszedelmes hangon úgy, hogy a lehelete cirógatta az arcát. - Megcsókolta magát? - Nem! - felelte Francesca felháborodottan. De nem húzódott el. Meg se moccant. - Bragg! Nem csókolt meg! A férfi nem engedte el. A karja valahogy súrolta Francesca mellét. - Calder történetesen tudja, hogy mi... - Francesca hirtelen elhallgatott, nem kapott levegőt. Már majdnem azt mondta, hogy Hart tudja, mit éreznek egymás iránt, de ez nem lett volna okos dolog, de nem ám! Nehéz volt megvédenie önmagát, nehéz lett beszélni is. - Tehát már Calder! És történetesen mit tud Calder? - A férfi szeme fénylett, miközben közelebb hajolt. - Most bántani akar engem? - kérdezte Francesca nyersen. - Magában és Hartban sokkal több a közös vonás, mint amennyit bármelyikük is szeretne bevallani. - Odamenni hozzá, különösen olyankor, amikor részeg, kockázatos dolog. És bennünk sincs semmi közös, csak az édesanyánk, Lily Hart. Semmi más! Bragg korábban már egyszer említette futólag az édesanyját, de nem név szerint. - Hart úriember módjára viselkedett. - Ó, valóban? - Bragg nevetett. - Tudja, Francesca, ha nem próbálta meg elcsábítani magát, az csak azért lehetett, mert túl részeg volt hozzá. Higgyen nekem! - És elengedte őt. Francesca csalódott, szomorú lett. - Hart csak flörtöl. Legalábbis én így gondolom. És úgy vélem, azért nem próbálkozott semmi illetlenséggel, mert a lelke mélyén úriember, csak leplezi. Meg más okokból. - Ne áltassa magát! - Bragg távolabb ment, és a borospoharát nézte, de nem nyúlt érte. Széles vállán látszott, hogy megfeszül az idegességtől. Vajon erotikus feszültség volt ez, vagy a harag volt az oka, vagy mindkettő? Bragg lassan fölnézett. - Milyen más okokból? - A hangja változatlanul éles maradt. Francesca megdermedt. Hogy is mondhatná el, hogy Hart tisztában van a kettejük közti erős érzelmekkel, és azért fogta vissza magát, mert Bragg a féltestvére? Mert Francesca ezt
így gondolta, és ezt is remélte. - Nem ismeri a mondást, miszerint a vér nem válik vízzé? kérdezte halkan. - A mi esetünkben köztünk több a víz, mint a vér - felelte gyorsan Bragg. - Feladom. Legalábbis egyelőre - válaszolta Francesca egy sóhaj kíséretében. - De egyszer szeretném megtudni, hogy maguk ketten miért vannak ilyen ellenséges viszonyban egymással. Bragg titokzatosan nézett. - A Calder és a köztem fennálló viszony témája kimeríthetetlen, Francesca - figyelmeztette Bragg. - Miért? - a kérdés csak úgy kicsúszott Francesca száján. - Ez nem tartozik magára - felelte Bragg komoran. Francesca ezt sértőnek érezte. - De mi barátok vagyunk. Vagy legalábbis azt hittem. Bragg fölemelte a borospoharát, és azt mellmagasságban tartva nézett Francescára. - Igen, valóban barátok vagyunk, de bizonyos dolgok magánügynek minősülnek. E téren kénytelen lesz tiszteletben tartani az óhajomat, mert ha nem így tesz, azt a magánéletembe való beavatkozásnak fogom tekinteni. Persze, ha Bragg ennyire ragaszkodik hozzá, igaza van, és Francescának nincs más választása, mint távol tartania magát a féltestvéréhez fűződő kapcsolata témájától. Mégis tudta, hogy egyszer majd el fog jönni az ideje annak, hogy a két testvér megbékéljen egymással. Mivel a vér nem válik vízzé, és mert Bragg téved: Hart nem olyan rettenetes ember, mint amilyennek ő beállítja, és amilyennek tetteti magát. - Szinte látom a kis kerekeket az agyában, ahogy pörögnek-forognak - mondta halkan Bragg, abból a távolságból, ahol állt Francesca teljes mértékben a gondolataiba és az azokból eredő új elhatározásába merülve nézett maga elé. Ekkor gyorsan a férfira emelte a tekintetét. Mint felfigyelt rá, Bragg egy félszobányi távolságot iktatott kettejük közé. - Csak semmi mesterkedés, Francesca! Nincs már így is elég teendője, amivel elfoglalja magát? Meg kell találnunk Georgette de Labouche-t, és Hart most még gyanúsabb lett. - Igaza van - felelte Francesca, és szerette volna lecsökkenteni a távolságot kettejük között, de nem merte. Miért nem csókolta meg? - Joel azon dolgozik, hogy megtalálja Georgette de Labouche-t. Amint megtudja, kik a barátai, én elkezdem sorra kikérdezni őket. Ami Hartot illeti... - elakadt. Nehéznek bizonyult az ügyre koncentrálnia. - Nem szabad hagynunk, hogy a sajtó kiszimatolja. - Ettől csak még nehezebb lenne a dolgom - értett egyet Bragg, és ekkor először belekortyolt a borába. - És tovább rombolná Hart eddig sem ragyogó hírnevét - tette hozzá Francesca a férfit figyelve. - Még ha ő nem is törődne Vele - mondta Bragg.
Braggnek valószínűleg igaza volt. Francesca hallotta, hogy felet ütött az óra. Riadtan pillantott körül a szobában, és meglátott egy hatalmas antik állóórát a sarokban. Már fél kilenc volt. Szomorúsága tovább fokozódott. Nem akart még elmenni, de nem ám. - Ma este Hamupipőkét játszik? - kérdezte Bragg kissé huncutkodva. - Az igazat megvallva, igen. Julia igen határozottan a lelkemre kötötte, hogy fél kilencre otthon kell lennem. - Francesca szomorúan nézett a férfira. Bragg nem mozdult el az íróasztalától, amely mellett állt. - Akkor mindenképp indulnia kell. - Az álla megfeszült. Francesca nem tudta megállni, hogy ne menjen közelebb hozzá. Bragg eközben mozdulatlanul állt, és követte őt a tekintetével. Francesca letette a sherryjét az íróasztalra, Bragg keskeny, feszes csípője közelébe, aztán fölnézett rá. - Hogyan lépünk tovább innen, Bragg? - suttogta. És túl későn vette észre, hogy a kérdést ugyan szakmainak szánta, egyáltalán nem olyanra sikeredett, hanem teljesen magántermészetűnek. Sőt mi több, a hangja lágy, fátyolos és csábító volt, olyan amilyet még soha azelőtt nem hallott magából előtörni. Bragg mozdulatlanul állt. Jaj istenem, gondolta Francesca, mennyire lehet merész az ember? Nyelt egyet. - Úgy értettem... - kezdte gyorsan. - Tudom, hogy értette. - Bragg is letette a poharát. Szembenézett vele, két kezét ökölbe szorította. - Holnap beszélni fogok Harttal, hosszan. Maga pedig találja meg Miss de Labouche-t. - Az álla feszes volt, a halántékán lüktettek az erek. Bragg tudta, hogy hogyan értette. Ebben Francesca biztos volt. Akkor most folytathatja a játékot vele. Azt mondta: - Nem ezt értettem alatta. Hanem azt, hogy mi hogyan lépünk tovább? - Sehogyan - felelte Bragg szárazon. - Micsoda? - hüledezett Francesca. - Megpróbál engem elcsábítani? - kérdezte ekkor a férfi. - Tudja, milyen nehéz magával így egyedül lenni, ilyen kései órán? Belegondolt már abba, hogy ha így van itt ilyenkor, még ha ártatlanul is, az tönkreteheti a hírnevét és a jövőjét, amennyiben valaki rájön, hogy itt volt velem? Francesca megnyalta a szája szélét. Bragg dühös volt, és ő nem értette, miért. - Senki nem tudja. És nem érdekel a hírnevem, vagy a jövőm. - De engem igen! - csattant fel Bragg. Francesca felé nyúlt, mintha meg akarná fogni a vállát, de aztán leengedte a kezét. - Amíg rendőrségi ügyeket beszélünk meg, addig elboldogulok Francesca. De amikor a szemembe néz, és célozgatni kezd, akkor már nem. Nem vagyok szent. Férfi vagyok. Férfi, aki kénytelen a háta mögött tartani a kezét a maga jelenlétében. Sehogyan nem lépünk innen tovább - szögezte le keményen.
Francesca szaporán vette a levegőt. Megértette, hogy a férfi miért nem akarta megcsókolni és hírbe hozni őt. Ő egy úri hölgy, Bragg pedig úriember, aki ráadásul közszolgálati tisztséget tölt be, tehát nem volna helyes. De miért nem udvarol neki nyíltan? Francesca halántéka lüktetett. A kérdés ott volt a nyelve hegyén. Meg merje kérdezni? Vane mersze kideríteni, hogy a férfi miért húzódik el tőle? - Miért néz rám egyrészt úgy, mintha fel akarna falni a szemével, másrészt úgy, mintha elviselhetetlen fájdalmat okoznék? - kérdezte Bragg. végül futólag megérintette Francesca állát. - Én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy kellőképp visszafogottan viselkedjek a maga társaságában, Francesca. Francesca beszívta a levegőt. - Megcsókolt. A tekintetük összetalálkozott. - Kimerült voltam, agyondolgoztam magam, és még ittam is. - Tudom - mondta halkan Francesca. A mozdulat nem volt tudatos vagy tervezett, amikor Bragg arcára tette a kezét, és érezte a borotválatlan bőrét, a kemény állát és a szája szélét a tenyere alatt. Az ájulás környékezte a vágytól. A férfi mély levegőt vett, és megfogta Francesca kezét, de nem vette le az arcáról, hanem ott tartotta, majd forró csókokat lehelt a tenyerére. Francesca feljajdult. Aztán valahogy Bragg karjaiban kötött ki, de ez az ölelés nagyon heves volt, a férfi a tarkójánál összetűzött hajánál fogva szorította magához, és az ajka rátapadt az övére, és úgy csókolta, ahogy Francesca álmodott róla. Forrón, keményen, erősen. A nyelve behatolt az ajkai közé. Francesca a falat érezte a háta mögött. Érezte, hogy kihullnak a hájtűi, kibomlik a haja. Érezte, hogy Bragg ágyéka keményen és duzzadtan feszül az ölének. Úgy csókolta, mintha ott és akkor magáévá akarná tenni. Francesca megtalálta a férfi vállát, és kétségbeesetten kapaszkodott belé. Bragg mélyebbre hatolt Francesca szájában, a hátán siklott lefelé, míg a csípőjéhez nem ért. Bragg erősen szorította magához, és így Francesca még jobban érezte forró férfiasságát. Felnyögött, és ekkor Bragg keze még lejjebb csúszott a hátán, és még jobban magához szorította őt. Francesca meg akart halni. Repülni akart. Le akarta tépni a ruhát először Braggről, aztán saját magáról. Egyszer csak a férfi abbahagyta a csókot, és az ajka a nyakára siklott, ott csókolta újra meg újra, miközben a csípője sürgetően, követelőzőén feszült hozzá, aztán a nyaka és a válla tövéhez szorította Francesca arcát, és így ölelte a saját remegő testéhez, erősen és szorosan. Francesca is remegett, mint a falevél. Érezte, milyen hevesen ver a saját szíve és az övé, mint két egymásnak felelő dobverés. Érezte, hogy Bragg testét milyen elemi erővel feszíti az alig visszafogott, féken tartott heves ösztön. A férfi lába kőkemény volt, ahogy Francesca combjának feszült, és már-már fájdalmat okozott neki az erejével. A férfiassága továbbra is ugyanolyan egyértelmű maradt. Francesca rájött, hogy ez az ember minden tőle telhetőt elkövet, hogy ne adja át magát a legelemibb ösztöneinek. Mindent elkövet, hogy tisztelettel bánjon vele.
Hosszú ideig tartott, de Francesca lélegzése végül kezdett lelassulni. Bragg szívverése is kezdett csillapodni. A remegése enyhült, majd megszűnt. Végül kihúzta magát az öleléséből, és Francesca szemébe nézett. Ő nem tudott se mosolyogni, se megszólalni. Megdöbbentette a szenvedély mértéke, amit magában és Braggben érzett. A szenvedély, a vágyakozás. Csak nézett döbbenten addig, amíg észre nem vette, milyen fájdalmas a férfi arckifejezése. Milyen fájdalmas, milyen komor! Félelem járta át a szívét. - Bragg! - suttogta Francesca. Valami nagyon nem volt rendben, nagyon nem, ezért ijedten és bizonytalanul ejtette ki a férfi nevét. Francesca ekkor ijedt és bizonytalan volt. - Mi a baj? - Megtévesztem magát - felelte Bragg feszült hangon. - Jobb lenne, ha elmenne. Késő van. De holnap, Francesca, beszélnünk kell. Mindenképp. És ő valahogy megérezte, hogy ez egy olyan beszélgetés lesz, amit mindenáron el kell kerülnie.
Tizenötödik fejezet 1902. február 2., vasárnap, este fél tíz Francesca feladta, hogy kitalálja, miről akar vele beszélni Bragg, amikor legközelebb találkoznak. De rossz érzése volt, amihez rettegés is társult. Ebből a beszélgetésből jó nem sülhet ki - gondolta. Késésben volt. Francesca azt kívánta, bárcsak ne szegte volna meg a Juliának adott szavát, mert legközelebb esetleg az édesanyja nem lesz olyan rugalmas, amikor ő be akar szaladni a városba egy ilyen szokatlan időpontban. Azt remélte, hogy az édesanyja már visszavonult a lakosztályába. Ez sokkal egyszerűbbé tenné az életet - pillanatnyilag. Mert Francesca nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az élet már soha többé nem lesz egyszerű. Jennings odaért a Hatvanharmadik utca és az ötödik sugárút sarkához, és készült bekanyarodni a sugárútra. A rövid ideig tartó havazás elállt. Az Ötödik sugárutat és a parkot friss hó borította. Hó lepte el a fákat, és a park kőfalai tetején is megmaradt. A kékesfekete éjszakai égbolton megjelentek a csillagok és a fényes holdsarló. Gyönyörű látvány volt, de Francesca lehangoltságában nem igazán tudta élvezni. A sarkon már látta a Cahill-ház magas, meredek tetejét, a tornyocskákat és kéményeket. Miközben ezeket nézte, észrevette, hogy a bátyja épp a Hatvankettedik utca felőli magánbejáratához vezető lépcsőn jön lefelé. A kocsi egyenletesen haladt tovább, a patkódobogást elnyelte a hó. Evan gyalog indult el az Ötödik sugárút felé, kabátzsebébe dugott kézzel, lehajtott fejjel, a vállán lazán átvetett sállal. Kalap nem volt rajta. Mivel gyalog indult útnak, nyilván a félsaroknyira lévő Metropolitan Klubba tartott, vagy valami szintén közel lévő helyre. Francesca kedve még rosszabb lett. Vasárnap este volt. Evan nem tud otthon maradni? És vajon hová megy, vagy inkább kivel találkozik, és miért? - Jennings, álljon meg, legyen szíves! Szeretnék beszélni a bátyámmal. A kocsi azonnal lefékezett. Miközben lassult, Evan fölnézett, és a Cahill-hintót látva megállt és várt. Francesca kinyitotta a kocsi ablakát, és közben eszébe jutott az előző napi, meglehetősen rosszízű vitájuk. - Szervusz! - köszönt rá a bátyjára megjátszott könnyedséggel. - Elég enyhe az idő a sétához? Én hazafelé megyek. Nem akarnád megvárni a kocsit? - Szervusz, Fran! - mondta Evan, miután odament az ajtóhoz, és benézett az ablakon. Csak a klubba megyek, ezért gyalogosan. - Rámosolygott Francescára. A jelek szerint mindent elfelejtett, vagy megbocsátott. De hát Evan nem az a fajta, aki sérelmeken rágódik! Kivéve, a jelek szerint, Andrew esetében, a tervezett házasság miatt. - A Metropolitanbe? - kérdezte Francesca. - Gyere, szállj be, nagyon hideg van. Jennings majd ott kitesz. Evan habozott, aztán kinyitotta az ajtót és beszállt. - Egészen kellemes este van. A havazással egy kicsit fel is melegedett.
- Nem igazán figyeltem rá - felelte Francesca a homlokát ráncolva. - Mi a baj? - Minden. - Megpróbált rámosolyogni a bátyjára, de nem sikerült neki. - Connie? A mama meg te legalább láttátok. El fog ez rendeződni, Fran - felelte Evan, és gyengéd mozdulattal paskolta meg Francesca térdét. - Most már otthon van, és Neillel együtt majd rendbe hozzák a dolgokat. Vajon Evan tényleg ilyen egyszerűnek látja a megoldást? Vajon ő az egyetlen, aki ennyire aggódik Connie miatt? Francesca a bátyjára nézett. - Ezt egy olyan férfi mondja, akinek szeretője van - csúszott ki a száján. Evan előrehajolt. - Jennings! Tegyen ki a klubnál, legyen szíves, aztán vigye haza Francescát. - Igen, uram - felelte Jennings, és a kocsi továbbgördült. Evan a húgára nézett. - Fran, még nem vagyok házas. És Sarah Channing aligha szeret engem. Ha szeretnéd tudni az igazat, azt hiszem, fél tőlem. Ha tudna Grace Conwayről, nem törődne vele. - Téged megtéveszt, hogy olyan csöndes, hogy olyan félénknek, szégyenlősnek látszik. Először engem is megtévesztett. Evan felsóhajtott. - Légy szíves, hagyd abba Sarah Channing erényeinek ecsetelését. Ezért állítottál meg? Tudom, hogy szeretnél beszélni velem. Látom a szemeden. - Még nagyobbat sóhajtott. - Készen állok. Jöjjön, aminek jönnie kell. - Mit jelentsen ez? Evan karba fonta a kezét, így nézte a húgát. - Egy kiselőadásra számítok, amiért nem szakítottam egy bizonyos hölggyel, akit nagyon kedvelek. Sajnálom, hogy kiabáltunk egymással tegnap este, Fran. Ez nem tartozik rád, de ettől még nem bocsátható meg az indulatosságom. A kelleténél jóval több gin elfogyasztása a felelős a kifakadásomért. - Be voltál rúgva. Soha nem láttalak még ilyennek - mondta Francesca, és ez volt az igazság. - Egyszerű az egész. Útban vagyok a bitófa felé. Miért ne fojtanám italba a bánatomat? Evan mosolygott, de kék szemében szomorúság látszott. Francescának fájt ezt látni. Haragudott Andrew-ra, amiért nem gondol a fia érzéseire, és még fontolóra sem hajlandó venni a frigy felbontását. Francesca hátrasimított egy fekete hajtincset a bátyja szeme elől. - Evan, látogassuk meg holnap együtt Sarah-t! - javasolta. - Ne látogassuk! - Ennyire ellenszenves neked? Ezt nem vagyok hajlandó elhinni. Te talpig úriember vagy. - Sem nem kedvelem, sem nem ellenszenves, de a minap találkoztam vele. Az operában, emlékszel? Te is ott voltál. Udvarias és figyelmes voltam vele, de neki, nos, jobb, ha nem is mondom. - Evan elfordította az arcát, de Francesca előbb még látta a grimaszt rajta. - Ez fontos. Légy szíves! - kérlelte a bátyját. - Talán másképp gondolsz rá, ha már meglátogattuk.
- Talán másképp gondolnék rá, ha volna valami véleménye, és azt ki is merné mondani felelte Evan elkeseredetten. - Észrevetted, milyen sovány, és egy csúf kis béka? - Sarah csinos. Olyan gyönyörű barna szeme van, amilyet még soha nem láttam. Az arca olyan, mint egy porcelánbabáé... - Elég! Ha azt hiszed, meg tudsz győzni arról, hogy csinos, nagyon tévedsz. Csúnya, Fran. Csúnya, csúnya, csúnya! - Evan homlokát ráncolta. - És akkor még tapintatos voltam. - Azt hiszem, te egyszerűen elhatároztad, hogy elutasítod. - Francescának hirtelenjében támadt ez az ötlete, de remélte, hogy igaza van. A hintó megállt a klub impozáns gránitépülete előtt. - Azt hiszem, elutasítanál minden hölgyet, akivel a pap akarna összeházasítani. Talán egyszerűen nem állsz még késze a házasságra. - Micsoda éleslátás! Sajnos a papa ebben a témában teljesen süket. Ez az ember úgy diktálja a jövőmet, mint egy zsarnok, és egyetlen szót nem hall meg abból, amit mondok. Evan komor pillantást vetett a húgára. - Vagy amit az érdekemben te mondtál neki. Egyébként ismét csak köszönet érte neked. Francesca hiába próbált szót emelni a bátyja ügyében. Megdöbbent, hogy az édesapjuk milyen mereven elutasította, hogy fontolóra vegye a tervezett frigyet. - Egyszerre csak egy lépést tegyünk. Sok idő van még júniusig. Addig még sok minden történhet. Miért ne mennénk el Sarah-hoz együtt, te meg én? - Sok idő van még júniusig? - fakadt ki Evan. - Négy hónap múlva június! - Pánikba estél? - kérdezte Francesca aggódva. - Te talán nem esnél? Ha a mama veled tenné ugyanezt, mondjuk Mr. Wilyvel akarna összeházasítani júniusban, akkor nem esnél pánikba? Egymás szemébe néztek, és Francesca ekkor értette meg először igazán, mit érezhet Evan. Nem állnék vele az oltár elé - felelte őszintén. Evan elfintorodott. - Viszont téged nem zárnának be az adósok börtönébe. Ez igaz volt. - Jaj, Evan! Nos, vagy bele kell szeretned Sarart-ba, vagy meg kell találnunk a kiutat ebből a helyzetből. Azonnal el fogom kezdeni törni a fejem a megoldáson. Evan mosolygott, és homlokon csókolta a húgát. - Ha ez nem volna félelmetes, meg is ijednék. - Ne félj! Nagyon alaposan át fogom én ezt gondolni. Megígérem. - Ahogy Connie esetében tetted? - Evan az ajtó felé nyúlt. Francesca erről nem vett tudomást. - Holnap délután négykor? - kérdezte. Megmutatja a bátyjának Sarah műtermét. Talán ha látja, milyen tehetséges a menyasszonya, ha látja a tüzet a szemében, kedvező irányba változnak az érzései. Ártani biztosan nem fog. Eközben ő meg mindent elkövet, hogy kieszeljen egy tervet az esküvő elhalasztására. - Jól van. - Evan indulni készült, de Francesca visszatartotta. - Nos? - kérdezte kissé türelmetlenül. - Evan, mondtál valamit tegnap, ami tényleg nagyon aggaszt. Evan úgy fürkészte Francesca arcát, hogy közben már nem mosolygott. - Be voltam rúgva.
Francesca hunyorgott. - Igen. És remélem, ma este nem szándékozol italba fojtani a bánatodat. - Nem, dehogy. Francesca ismét habozott. - Ki vele, Fran! Tudom, hogy előbb-utóbb úgyis kibököd. Francesca összekulcsolta a két kezét. - Nos, mint a múlt héten megtudtam, az adósságod elég jelentős összeg. - Olyan jelentős, hogy Francesca nem felejtette el, mivel képtelenül nagy összeg volt. Evan 133 000 dollárnyi kártyaadósságot halmozott fel. Evan lesütötte a szemét. - Nem hiszem, hogy az adósságomhoz közöd volna, Fran. - Rideg volt a hangja, és készült kiszállni. - Várj! Igenis van közöm hozzá! Mivel a bátyám vagy, és nagyon szeretlek! Mivel a papa belekényszerít egy házasságba... Evan félbeszakította. - Zsarol engem. Ezt nem lehet szebben mondani. Francesca megborzongott. De Evannek igaza volt, bármennyire is nem szívesen vallotta ezt be magának. A lelke mélyén még mindig nem hitte el, mit művel az apja. - Ugye, azóta már nem játszol? Evan arckifejezése megváltozott. Komor és elzárkózó lett. - Késésben vagyok - mondta. Francesca elszomorodott. - Játszol, hogy tovább bosszantsd a papát? Evan, és ha sikerülne összegyűjteni a pénzt, hogy kifizessük az adósságodat? Ne növeld tovább! - kiáltotta Francesca, miután a bátyja kiszállt a kocsiból. Evan visszanézett, miközben becsukta az ajtót. - Senki nem ad kölcsön nekem ekkora összeget. - Lehet, hogy nem. De honnan tudjuk, ha meg sem próbáljuk? - kérdezte. Evan zsebre dugott kézzel állt. Francesca már verejtékezett. - Tartsd magad távol a játékasztaltól. A kártya semmit nem old meg. - Evan csak állt, nem szólt semmit. - A papa megkért, hogy beszéljek veled. Azt mondja, kerülöd. - Francesca izgatottan várta a választ. Az egy keserű nevetés volt. - Milyen gyáva! - mondta Evan. - Ne hozz nekem semmiféle üzenetet tőle. És nem kerülöm, Fran. Kizártam az életemből és a szívemből. - Evan! - kiáltott utána kétségbeesetten, de ő már távolodott. Francesca kinyitotta a kocsi ablakát, és kidugta rajta a fejét. - Ezt nem gondolhatod komolyan! A papa szeret téged, ahogy te is szereted őt! Tudom! Evan visszafordult, hátrafelé lépdelt. - Szeret? A fenét szeret! Ha szeretne, nem kényszerítene rá, hogy feleségül vegyek egy csúf kis vénlányt, akire egyetlen férfi sem néz rá kétszer, egy olyan nőt, akit végtelenül unalmasnak találok, és akit egy életen át el kell majd viselnem. Ami engem illet, elvesztette a jogot, hogy az apám legyen. Nekem nem az apám,
Fran. - Ezzel Evan sarkon fordult, és fölfelé indult a Metropolitan Klub széles gránitlépcsőjén, aztán két libériás inas azonnal beengedte őt az ajtón. Francesca szeme közben megtelt könnyel. Kopogtatott az elválasztóüvegen, és azt mondta: - Jennings, most hazamegyek. 1902. február 3., hétfő, délelőtt háromnegyed 12 Az öreg kőtemplom a Lexington Avenue és az ötvennyolcadik utca sarkán állt. Francesca kiszállt a bérkocsiból, miközben gyászolók léptek be a 18. századi presbiteriánus templomba, szomorú arccal, lehajtott fejjel. Francesca a táskáját szorongatva állt közvetlenül a bejárat előtt. Olvasta, hogy Paul Randall gyászszertartása aznap délben lesz, és utána a temetés a várostól északra, egy közkedvelt yonkersbeli temetőben. Nem ment el a tizenegykor kezdődő biológia-előadásra, hogy részt vehessen a templomi szertartáson. Az ösztönei azt súgták, hogy jelen kell lennie a temetésen, bár az egyik tanára figyelmeztette, hogy az elmúlt hónapban túl sokat hiányzott. A nyomozás és a továbbtanulás, úgy látszik, nagyon nehezen egyeztethető össze. Sorra érkeztek a kocsik és taxik, és szálltak ki belőlük az utasaik. A Lexington Avenue forgalmas és zajos volt, főleg a sok villamoskocsi miatt, melyek oly sűrűn jártak, hogy szinte egymást érték. Francesca már épp készült belépni, amikor meglátott egy csillogó, krémszínű automobilt, mely akkor állt meg egy már ott parkoló kocsi mellett másodikként. Egy Daimler volt, a vezető személye nem lehetett kétséges. A motor elhallgatott, Bragg kiszállt az autóból, sötétbarna felöltője nem volt begombolva. Amint elindult feléje fürge, de mégis erőteljes léptekkel, Francesca szíve nagyot dobbant. Bragg lehengerlően nézett ki aznap délelőtt, de úgy ám! Napbarnított bőre szokatlan, meglepő látványt nyújtott. A férfi meglátta őt, és elmosolyodott, miközben óvatosan átkelt az úttesten, egy kocsi mögött. - Jó reggelt! - üdvözölte Francescát valahogy nagyon is átható tekintettel. Vagy inkább bensőséges lett volna? Francesca nem tehetett róla, bármilyen félelmetesnek is hangzott, amit Bragg az előző nap mondott, ő mégis boldog mosollyal nézett rá, örült, hogy viszontlátja. - Nagy elmék, ha találkoznak... - Francesca igyekezett könnyednek tűnni. - Így igaz. - Bragg az arcát nézte. - Ma reggel telegrammot kaptam. Francesca éber lett. - Philadelphiából? - Maga gondolatolvasó? Vagy csak az enyémben olvas? - kérdezte a férfi viccelődve. Francesca elmosolyodott, és várta, hogy Bragg elmondja neki, mit írtak abban a telegramban. - Bill Randallnek van egy szobatársa a kollégiumban. Alistair Farlane azt állítja, hogy utoljára csütörtökön délelőtt látta őt. Ha Bill péntek éjjel Philadelphiában volt, akkor nem a kollégiumban aludt, legalábbis nem a saját kollégiumi szobájában.
- Tehát igazam volt - sóhajtott fel Francesca, miközben látta, hogy egy újabb taxi áll meg a járdánál. Egy nő ült benne. - Bill a mi behatolónk. - Nagyon úgy néz ki - felelte Bragg. Egy teltkarcsú nő szállt ki a taxiból, de nem Georgette de Labouche volt az. Francesca a férfira nézett. - Reméltem, hogy Miss de Labouche eljön - vallotta be. - Nem hinném, hogy eljön. Van valami szál? Francesca habozott. - Egy. Szólni fogok, ha valóban vezet valahová. - Nagyon remélem. - Bragg lágy tekintettel rámosolygott, de aztán elkapta a pillantását róla. De Francesca is látta, hogy a Randall család épp akkor szállt ki a taxiból. Bill Randall a járdán állt, az édesanyját segítette ki a kocsiból. Az erős nappali fényben arca sápadtnak és csontosnak látszott, vékony teste már-már soványnak. Sőt, kimerült és megviselt ember benyomását keltette. Aggódik? Túlságosan fáradt? Vagy pusztán a gyász teszi ilyenné? És miért hazudott arról, hogy mikor érkezett a városba, ha nincs rejtegetnivalója? - Óvatosan, anya! - mondta Bill. - Csúszós a járda. - Köszönöm, fiam - felelte Henrietta halkan, és a fiába kapaszkodott, miközben elnehezült testével felkászálódott a járdára. Fekete kabát volt rajta, az alatt fekete kosztüm, valamint egy fekete kalap több rózsával és egy fátyollal. Francesca szerette volna leolvasni az arcáról, milyen lelkiállapotban van, de a fátylán nem lehetett átlátni. Egy gyűrött zsebkendőt szorongatott az egyik kezében, és a fátyol alá nyúlva gyakran törölgette a szemét. Megrendültnek látszott. - Mary! Vigyázz, síkos! - figyelmeztette Bill a húgát, miután az édesanyját a járdán hagyta. Francesca látta, hogy Mary készül kiszállni a kocsiból. A feltűnően sovány lányon nagyon nagy, bézs színű kabát volt, falfehér arcán látszott, hogy napok óta sír. A szeme változatlanul vörös és duzzadt volt, akárcsak az orra, egészében véve szánalmasan festett. Fátyol nélküli kalapot viselt, és látszott, hogy ápolatlan a haja, innen is, onnan is fénylő tincsek lógtak ki alóla. Egy kopott barna bársonytáskát szorongatott, szinte kényszeresen. Francesca érezte, hogy megfogják a karját. Braggre nézett, aki visszanézett rá, és elindultak Henrietta felé, aki abban a pillanatban egyedül állt a járdán. - Mrs. Randall! - szólította meg Bragg halkan. - Azért jöttünk, hogy tiszteletünket tegyük. Henrietta a zokogást elfojtva pillantott fel rájuk, aztán gyorsan másfelé nézett. - Bragg rendőrfőnök úr! - szipogta meglepetten. - Ó, nem számítottam rá... - Megint felpillantott, ezúttal Francescára. - És Miss Cahill. - hüppögte. Kesztyűs kezét a szája elé téve fojtotta el a sírást. - Fogadja őszinte részvétünket - mondta Francesca mélyen megrendülve. Gyorsan lehúzta a kesztyűjét, és megfogta az asszony továbbra is kesztyűs kezét. - Ha bármit tudunk tenni... tette hozzá, remélve, hogy Henrietta belenéz a szemébe. - Nem, köszönöm, nem - motyogta ő, és nem nézett föl. Francesca Braggre nézett, és találkozott a tekintetük. A férfi arca komor volt. Úgy gondolta, pontosan tudja, mire készül.
- Méltányoljuk az ajánlatot - szólt közbe Bill Randall, miközben belekarolt az édesanyjába, védelmezőén és kisajátítóan. -Üdvözlöm, rendőrfőnök úr! Miss Cahill! Megtalálták már a gyilkost? - kérdezte magas hangon. Francesca visszahúzta a kesztyűjét. Mary ott állt mellettük. Tágra nyílt szemmel, dühös tekintettel. - Nem hallottam letartóztatásról! - mondta Mary ingerülten. - Még nem tartóztattunk le senkit, de éjt nappallá téve dolgozunk rajta - felelte Bragg higgadtan. - Meg fogjuk találni a gyilkost. - De maga tudja, ki ölte meg az apánkat! - kiáltotta Mary a rendőrfőkapitányra mutatva. Remegett az ujja. - Egyelőre nem tudom - felelte Bragg. Udvariasan bólintott, mint aki távozni készül. Francesca idegei megfeszültek, amikor meglátta Hartot kiszállni a környéken látható összes kocsi közül a legnagyobb és legelegánsabb hintóból. Ő maga is, mint mindig, elegáns volt a koromfekete öltönyében és felöltőjében. Akárcsak Bragg, ő sem viselt kalapot. - Talán ideje volna kivonnia magát a nyomozásból - jegyezte meg Bill Randall. - Olvasta a Times mai vezércikkét, rendőrfőnök úr? - Sajnálom, nem, de ha indokoltnak látom, majd kivonom magam. Bemegyünk? - kérdezte Bragg rezzenéstelen arccal. Ha észre is vette Hartot, annak jelét nem adta. Francesca mégis tudta, hogy soha semmi nem kerüli el Bragg figyelmét. Hart őket figyelve közeledett hozzájuk. Miután mindnyájukat észrevette, nem volt kérdéses, hogy üdvözölni akarja őket, mielőtt bemegy a templomba. Francesca egyre feszültebb lett. Egyértelmű volt, hogy jelenet következik. Hart Francescára nézett, és hunyorgott. Francesca legszívesebben megfojtotta volna. Miért nem megy be Hart diszkréten a templomba? Bragg furcsán leeresztette a szemhéját, de Francesca tudta, hogy ő is figyeli a közeledő Hartot, és úgy érezte, hogy Bragg csak tetteti a közömbösségét. Abban a pillanatban Mary megfordult, meglátta Calder Hartot, és felkiáltott: - Ott van! Az apánk gyilkosa! - visította élesen. Hart felnevetett, és megállt előttük. Néhány gyászoló döbbenten fordult vissza a templom lépcsőjén. Francesca megpróbálta elkapni Hart tekintetét, hogy szavak nélkül azt üzenhesse neki: békén kellene hagynia Randalléket. De Hart ekkor már nem rá nézett. - Henrietta! - kezdte Hart. - Kedves, drága, micsoda is? Mostohaanyám? Látom, szörnyen megviseli a bánat. És Billy. Azért kellett hazajönnöd, hogy eltemesd a te szeretett édesapádat. És Mary. Az én aranyos, ártatlan, rajongó kishúgom. Kifejezhetem legmélyebb és legőszintébb részvétemet? - kérdezte, még mindig nevetve. Henrietta majd összecsuklott, úgy omlott Bill karjaiba. - Tartóztassa le! - kiáltotta Mary toporzékolva. - Tartóztassa le ezt az alávaló gyilkos gazembert! Hart még hangosabban nevetett.
Bragg rideg pillantást vetett rá. - Milyen okos - mondta. Hart vállat vont - Igyekeztem. - Szokás szerint - morogta Bragg. - Most boldog vagy? - Nagyon. – Vigyorgott. Francesca hol az egyikükre, hol a másikukra nézett, és rájött, hogy Bragg számított arra, hogy Hart eljön a szertartásra, és ilyen provokatív módon fog viselkedni. Egyszer csak egy kicsi, öltönyös és cilinderes férfi tartott egy jegyzetfüzetet Mary arca elé. - Megesküdne a bíróság előtt, hogy a féltestvére ölte meg az édesapját, Miss Randall? kérdezte, arra készülve, hogy lejegyzi a választ. Francesca felnyögött. - Minden további nélkül megtenném! - kiáltotta Mary, gyakorlatilag ugrándozva. - Nekem egy szemernyi kétségem sincs! - Ejnye, hiszen ez rágalmazás! Aki a tűzzel játszik, megég! - Hart láthatólag nem ijedt meg. Francesca elkapta Calder tekintetét. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. - Segítsen valaki anyát bekísérni a templomba! - háborgott Bill, aki két kézzel is nehezen tartotta meg az édesanyját. Henrietta feje félrebillent, és elejtette a zsebkendőjét. Senki nem mozdult. Kivéve Bragget, aki kitépte a jegyzetfüzetet a férfi kezéből, és elhajította az útra. - Tűnjön el! - mondta neki. - Mielőtt elővészem a mai Tribune-t, és azzal fojtom magába a szót! A riporter azonnal eliszkolt. Mögötte azonban ott állt Arthur Kurland, a Sun kiállhatatlan riportere. - Segítene végre valaki megtartani anyát? - kérdezte Bill ismét. Hart kuncogott, és Francescának nyújtotta a karját. - Megengedi? Nemet intett a fejével, és miközben ezt tette, látta, hogy Henrietta a fátyol alatt behunyja az egyik szemét. Francesca megdermedt, miközben Bragg az egyik karját a testes asszony hóna alá csúsztatta, hogy segítsen Billnek. Henrietta Randall ájulást színlelt. Amikor aztán már viszonylag szilárdan állt a lábán, nyögött, és úgy tett, mint aki visszanyerte az öntudatát, Bragg távolabb lépett. Kurland elővette a jegyzettömbjét a kabátzsebéből. - Miss Randallnek, úgy tűnik, nincsenek kétségei afelől, hogy ki ölte meg az édesapját - mondta Bragg felé fordulva. - Ön kihallgatta hivatalosan a fivérét, rendőrfőnök úr? Van alibije a gyilkosság napjának estéjére? Tudomásom szerint jelen volt White estélyen, de az áldozat az este folyamán korábban halt meg. - Nem nyilatkozom - jelentette ki Bragg. Francesca még feszültebb lett. Nem tetszett neki Kurland arckifejezése, de a kérdése még kevésbé. A Sun riportere Hartot figyelte. - Feltehetek néhány kérdést? - kérdezte Kurland. - Nem. - Hart azonnal hátat fordított neki.
- Akkor talán meg fogok kérdezni két ifjú hölgyet, hm, két leányzót! - mondta Kurland a hátának. Francesca megdermedt. Kurland tudja. Tud Hart hazugságáról. Valahogy kiderítette az igazságot. Hart azonnal visszafordult. Látszott rajta, hogy majd szétveti a düh. Kurland tett egy lépést hátrafelé, de Calder közelebb ment hozzá. - Azzal beszél, akivel akar! - sziszegte. - Hazudott arról, hogy hol volt aznap este? - kérdezte Kurland láthatólag riadtan. Hart hirtelen torkon ragadta. - Készüljön rá, hogy beperelem - mondta fenyegetően, és a riporter fuldokolni kezdett. - Calder! - kiáltotta Francesca. Bragg megragadta az öccsét. - Hagyd elmenni, Calder! Hagyd békén! Hart elengedte a riportert, aki fuldokolva és levegőért kapkodva görnyedt előre. Bragg elvonszolta a féltestvérét. - Elment az eszed? - mordult rá. - Inkább könyörögnöd kellett volna neki, hogy melléd álljon. Most nem fog leszállni rólad. Hart épp kiszabadította magát Bragg kezei közül, amikor Francesca odaért hozzájuk. Kihozott a sodromból - felelte. Aztán Francescára nézett, és a tekintetük találkozott. - Én senkinek nem mondtam, csak Braggnek - sietett leszögezni. - Neki el kellett mondanom, mert maga most nagy bajban van, még ha én tudom is, hogy ártatlan. - Nagyon halkan beszélt, hogy mások ne hallhassák. Hart felháborodottan nézett rá. - Bizalmasan beszéltem magával. - Tudom. Ne haragudjon! Úgy véltem, nincs más választásom. - Hart megigazította a ruháját, aztán Braggre nézett. - Én egy szót sem szóltam, még a felettesemnek sem. Kurland ezt máshogy szagolta ki mondta Bragg komoran. Hart lesöpört valami szöszt a kabátujjáról. - Úgy látszik. - Kezdjük ott, hogy miért hazudtál? - kérdezte Bragg halkan. - Miért ne hazudtam volna? - kérdezett vissza Hart vállat vonva. Bragg komoran nézett, aztán Francescára pillantott. - Bemegyek Randallékkel. A szertartás után majd megpróbálok beszélni Bill-lel. Francesca bólintott. Megkönnyebbült, amiért oldódott a feszültség. Rámosolygott, Bragg pedig visszamosolygott rá. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. Francesca utánanézett, ahogy odament a családhoz, jóleső érzés volt látni a széles vállát, a hosszú lépteit. Hart közben azt mondta: - A balsorsú szerelmesek. A dráma folytatódik. Francesca pislogott. - Miről beszél? - Magáról és a bátyámról - felelte sötét pillantással. Francescát elfogta a félelem. Rátört az előző este eleven és keserédes emlékképe. - Miért lennénk mi balsorsú szerelmesek? Mit tud, amit én nem? Hart szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Nos, a bátyámnak vannak titkai. Úgy vélem, kezdődik a szertartás. Megengedi? - Felkínálta a karját.
Francesca bólintott, aztán elmosolyodott, és épp készült belekarolni Hartba, amikor valaki hátulról a vállára tette a kezét. Megfordult, és egy idegennel találta magát szemközt. A férfi sietve odasúgta neki: - Beszélnem kell magával, Miss Cahill. Négyszemközt, a szertartás után. - Micsoda? - hüledezett Francesca. - Pszt! - A férfi szemtől szemben állt vele. Elfogadható, de rosszul szabott öltöny és felöltő volt rajta, barna puhakalapját a homlokába húzta. Napbarnított és elég durva vonásaival is jóképűnek tűnt. Ha nem lett volna öltöny rajta, akár díjbirkózó is lehetett volna, mert ugyan nem volt magas, de széles volt a válla és izmos a mellkasa. Úgy gondolta, körülbelül harmincéves lehet. - Intézze úgy, hogy a rendőrfőnök úr ne legyen magával. Ámuldozott, miközben a tengerzöld szempárba nézett. - Francesca! - sürgette Hart. - Marcus Antonius vagyok - mondta az idegen. Francesca elámult. Mielőtt válaszolhatott volna, az idegen eltűnt.
Tizenhatodik fejezet Ha Hart nem lett volna ott, Francesca Antonius után kiáltott volna, és a nyomába ered. Nem tudta, mit akarhat a férfi, de az nyilvánvaló volt, hogy sürgős a mondanivalója. Francesca alig várta, hogy beszélhessen vele, és nagyon izgatott lett. Megtalálta Marcus Antoniust! Azaz ő találta meg Francescát. - Jó hír? Az erotikus suttogás Francesca füléhez közel hangzott el, és lehelet csiklandozta a bőrét. Amikor odafordult, Hart átható és behízelgő tekintetével találta magát szemközt. - Magának mindenről tudnia kell? - kérdezte majdnem komolyan. Hart elvigyorodott, láthatólag visszatért a jókedve. - Akárcsak magának. Nem törődött a megjegyzéssel. Mit akarhat Antonius? Ekkor már tűkön ült. - És ki ez a díjbirkózó? Pislogott. - Tessék? - Nagyon szórakozott, Francesca. Az az úriember láthatólag leköti a gondolatait, bár megkockáztatom, meglehetősen gyanús alaknak látszik. Ki ő? Megmenekült a válaszadástól, mert valahol egy közeli templomban megkondult a harang, éppen delet ütött. Rögtön utána szerte a városban harangozni kezdtek. A hatás, mint mindig, varázslatos volt. Hart felkacagott. - Vigasztalhatatlan vagyok, amiért ennyire unalmasnak talál. Menjünk be. Mindjárt kezdődik a szertartás. Francesca belekarolt, és megkönnyebbült, hogy Hart nem kérdezősködött tovább Antoniusról. Elindultak a lépcső felé. - Szóval miért jött el, Hart? Valójában miért van itt? A férfi vállat vont. - Az értésükre akartam adni, hogy nem tarthatnak távol. - Szerintem azért van itt, hogy meggyászolja elhunyt édesapját - mutatott rá Francesca. - Hogy maga milyen romantikus! - felelte Hart némi kedvességgel a hangjában. Aztán megtorpant. A mozdulat őt is megállította. Követte Hart tekintetének irányát, és azt látta, hogy Neil közeledik feléjük. Francesca döbbenten nézett rá. Montrose dühösnek látszott, és úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. Nem is borotválkozott, és gyűrött ruhájában egészében véve rettenetesen festett. Mit jelentsen ez? Montrose egyértelműen őt kereste. Nyilván átment hozzájuk, és ott tudta meg, hogy eljött Randall temetésére. De mit keres itt Neil? Talán Connie nem ment haza tegnap este? Vagy hazament, de a helyzet rosszabb lett, ahelyett, hogy jobbra fordult volna? - No, ez meg mi lehet? - mormogta Hart. Francesca ideges lett, kihúzta a karját a férfiéból. - Calder beszélnem kell Neillel. Rövidesen én is bemegyek - mondta.
Hart is Neilre nézett. - Biztos, hogy egyedül szeretne maradni vele? Mintha valami kedvezőtlen fordulat állt volna be az életében. Mi a baj a sógorával? Francesca beharapta az ajkát. - Fogalmam sincs - hazudta. Hart ránézett, a fejét csóválta, látni lehetett rajta, hogy tudja nem mondott igazat, aztán távolabb ment. Francesca mélyen beszívta a levegőt. Neil meg ő már tíz méter távolságból is egymás szemébe néztek. Montrose borzasztóan megviseltnek látszott. - Nyilván engem keresel - mondta, de egy lépést sem tett. - Igen, így van - felelte Neil komoran. Francesca remegni kezdett. Miközben egy kicsit közelebb ment hozzá, látta, hogy Hart megállt a templomhoz vezető lépcsőn, és nekiállt cigarettát sodorni. Tudta, mire megy ki a játék Hart hallgatózni akart. De ezen akkor nem töprengett. - Mi a baj? Connie? Ugye, jól van? - Francesca igyekezett olyan halkan beszélni, hogy Hart ne hallhassa meg. - Honnan tudnám, hogy jól van-e, ha már két napja nem láttam? - kérdezett vissza Neil élesen. Francesca érezte, hogy elsápad. - Connie nem ment haza? - kérdezte riadtan. - Nem, nem jött haza! Te tudod, hol van? Találkoztál vele? -kérdezte Neil. Francesca döbbenten nézett. Miért nem ment haza Connie? Hiszen az előző este megígérte. - Francesca, azért jöttem ide, hogy a segítségedet kérjem. Mivel most nyomozónak tekinted magad, azért jöttem, hogy megkérjelek, keresd meg a feleségemet, mielőtt nagyobb baj történik. - Türkizkék szemével belenézett Francescáéba. - Tegnap este láttam Connie-t. Beth Anne-ékhez ment. Neil arcán látszott a megkönnyebbülés. - És a lányok? - A lányok jól vannak. - Francesca beharapta az ajkát, nemigen tudta, mit mondjon. Aztán Neil hirtelen dühös lett. - Miért csinálja ezt? Azt akarja, hogy az egész világ értesüljön a válságunkról? Vagy engem akar megalázni? Látogatóink voltak, Francesca. Azt mondtam a barátainknak, hogy Connie nincs jól, ágyban fekszik. De mint tudjuk, nemsokára az egész világ tudni fogja, hogy elhagyott engem! - Neil! - Francesca a fejét ingatta. - Connie haza fog menni, ebben biztos vagyok. - Jobban tenné! - Neil ezt komoran és fenyegetően mondta. Francesca megijedt. - Micsoda? - Mit gondolsz, meddig fogom eltűrni ezt a viselkedést? - kérdezte Neil. - Ezt hogy értsem? - kérdezte óvatosan Francesca. - Úgy értsd, hogy kezdek dühös lenni - felelte. - Őszintén sajnálom, amit tettem, és ha tudnám, megváltoztatnám a múltat. De a fenébe, nem tudom! És ami elég, az elég! Francesca ránézett, és a tekintetük találkozott. Abban a pillanatban tudta, hogy Neil valóban őszintén bánja, ami történt, és a maga részéről úgy vélte, meg tudna bocsátani neki, sőt meg is bocsát. Abban a pillanatban eszébe jutott, miért szerette Neilt azóta, hogy megismerte, azóta, amikor öt évvel korábban eljött hozzájuk, hogy udvaroljon Connie-nak. Neil nemes lelkű ember volt. Talán csak azért botlott, mert ő is ember.
- Vissza akarom kapni a családomat! Vissza akarom kapni a feleségemet! Csak lehet, hogy mire úgy dönt, hogy visszajön, már késő lesz! - mondta Neil komoran. - Neil! Ezt nem mondhatod komolyan! - Francesca megrémült. - Azért jöttem ide, hogy megkérjelek, találd meg a feleségemet. De most már tudom, hol van. Elvárom tőle, hogy hazajöjjön, még ma! - Hosszan, jelentőségteljesen és fenyegetően nézett rá. - Értem - felelte Francesca. - Akkor jó. - Ezzel sarkon fordult, és elment. - Ó, Neil! - suttogta Francesca reszketve, de a férfi már eltávolodott, hosszú, erőteljes és dühös léptekkel haladt az utcán. Francesca behunyta a szemét. Az a rettenetes érzése támadt hogy ez a dolog nem úgy fog végződni, ahogy mindenki más gondolja. Connie és Neil nem érett, felnőtt emberek módjára viselkedtek. Connie nem ment haza, és Neil egyre dühösebb lett. Az is egyértelmű volt, hogy minél tovább tart ez a válság, annál rosszabb lesz a helyzet. És Neil mintha még arra is utalt volna, hogy nem fogadja vissza Connie-t, ha nem tér haza mihamarabb. Francesca nagyon remélte, hogy nem így lesz. Nem is volt hajlandó ezt elhinni. - Tehát a nővére elhagyta Montrose-t. Francesca rémülten rezzent össze. Akkor éppen Hart volt a földgolyót benépesítő emberek közül az, akivel a legkevésbé akart beszélni, és még kevésbé Connie-ról és Montrose-ról. Francesca lassan felé fordult. Hart tekintete töprengésről árulkodott. Kissé elmosolyodott, de többet nem mondott, miközben Montrose után nézett. Ami rosszabb volt bármiféle gúnyolódásnál. A szertartás véget ért, és a gyászolók a padsorok közt állva várták, hogy távozhassanak. Francesca is erre várt, Harttal a háta mögött. Amikor valamelyest késve együtt léptek be a templomba, együtt is ültek le az utolsó padsorok egyikébe, ahol már mások helyet foglaltak. A templom nem telt meg. Francesca huszonhárom gyászolót számolt össze. Bill Randall szívhez szóló búcsúbeszédet mondott, mely alatt Henrietta és Mary zokogtak, vagy legalábbis úgy látszott. Paul a beszédben melegszívű és csodálatos apaként tűnt fel. Bill legalábbis akkor ilyennek írta le. Georgette de Labouche nem jelent meg a szeretője temetésén. Vajon valóban a rendőrségtől félt? Vagy pedig, jutott eszébe hirtelen: szívtelen lenne? Francesca kilépett a padsorból, s közben érezte, hogy Hart a karját megérintve tereli. Teljesen fölösleges volt segítenie, de azért jólesett neki a figyelmessége. A templom eleje felé pillantott, és látta, hogy Bragg a család mögött, a második sorban ül, és miközben ő is arra várt, hogy kilépjen a padsorból, az összegyűlteket figyelte. Francesca biztosra vette, hogy minden információt elraktároz magában a szertartáson részt vevőkről, azt remélve, hogy majd
ez elvezeti Randall gyilkosához. Ahogy egyet lépett előre, látta, hogy Bragg őrá és Hartra is vet egy pillantást. Francesca elgondolkodott azon, hogy vajon szóljon-e neki Marcus Antoniusról, aztán úgy döntött, hogy előbb röviden beszél Georgette bátyjával, hogy megtudja, mit akar a férfi. Aztán egy kicsit elmosolyodott magában, mert elképzelte, hogy majd ő adja át Georgette de Labouche-t a rendőrfőkapitánynak. Bragg bizonyára nagyra értékeli majd a nyomozói képességeit. A kifelé igyekvők fölött rámosolygott a férfira. Bragg, úgy látszott, nem vette észre. Aztán Francesca kiért a templom lépcsőjére, majd le, az utcára Hart kíséretében. Rögtön észrevette Antoniust. Egy bérkocsiban ült, mely másodikként parkolt egy másik jármű mellett, nem túl messze attól, ahol Bragg automobilja is állt. Antonius az ablakon nézett kifelé, kétségkívül Francescát várta, és amikor meglátta, a tekintetük találkozott. A férfi azonnal lehúzta az ablakot. Francesca Hart felé fordult, hogy elmotyogjon valami köszönetfélét, de észrevette, hogy Bragg épp akkor ért a kőlépcsőre. Calder azt mondta: - Megengedi, hogy elvigyem? Örömömre szolgálna. Mint mindig, amikor beszélt, a hangjában volt valami melegség, amibe még egy erősen érzéki és ellenállhatatlan vibrálás is vegyült. Francesca fölnézett rá, és látta, hogy mosolyog, és a tekintetéből is melegség áradt. Nagyon is könnyen meg lehetett érteni, hogy egy olyan teremtés, mint Daisy, kedvelte őt. - Nagyra értékelem az ajánlatát, de még vannak elintéznivalóim - vágta rá Francesca. Töprengés látszott Hart szemében. - Nagyon szívesen elviszem oda, ahol a dolga van mondta, és a tekintetével végigmérte minden egyes arcvonását, sőt el is időzött mindegyiken. Úgy tűnt, mintha arcának minden apró részlete örömmel töltené el. Francesca kissé elpirult. Találkoznia kellett Antoniusszal, ezért nem fogadhatta el az ajánlatot. Alighogy ezt megmondta, Bragg már oda is ért hozzájuk a járdára. - Ez most nem lehetséges, Calder. Mókás volt, ahogy a férfi testtartása egy szempillantás alatt megváltozott. Bragg még be sem fejezte a mondatot, Calder már is leengedte a karját, a válla kiegyenesedett és megfeszült, a mosolya vigyorrá változott. Még a melegség is eltűnt a szeméből, gunyoros pillantás lépett a helyébe. - Minden lehetséges - felelte Hart. - És attól félek, most összetört a szívem. - Fehér fogsorát kivillantva mosolygott, kezét a mellkasára tette. Egyértelműen tréfált. Francesca visszamosolygott rá. Bragg még jobban szembefordult a féltestvérével. - Fel kell tennem neked néhány kérdést. Attól tartok, nem halasztható. Készséggel elviszlek, hogy útközben beszélhessünk, de még jobb lenne, ha az irodámba mennénk - Az automobiljára mutatott. Hart szeme vagy egyszerűen a meglepődéstől, vagy valami mástól, de megrebbent. - Sajnos ma egész délután megbeszéléseim vannak, egyik a másik után. Hétfő van.
- Sajnálom, de le kell mondanod egyet vagy kettőt, attól függően, hogy ez meddig tart. Bragg szívélyes maradt, de határozott. - Sajnálom, de ezek a megbeszélések rendkívül fontosak. Vannak, akik a munkájukból élnek - vigyorgott Hart feszengve. - Sajnálom, de most nem adhatok neked választási lehetőséget. Térj észre, Calder! Hazudtál, mégpedig a hatóságnak, azonkívül az áldozat fia vagy. Nekem fel kell derítenem ezt az ügyet, és lehet, hogy te tudsz nekem segíteni. Menjünk. Küldd el a kocsisodat. Nem fog sokáig tartani, ha együttműködsz. Hart már nem mosolygott. Gyanakodva nézett Braggre. - Talán csak nem azért tartod szükségesnek, hogy kikérdezz, mert alig egy órája egy riporter kétségbe vonta az illetékességedet ebben a nyomozásban? Bragg rideg pillantást vetett rá. - Talán. Azt gondolsz, amit akarsz. De ha törik, ha szakad, fel fogok tenni neked néhány kérdést. Még ma - szögezte le Bragg. Francesca szeretett volna beleszólni a beszélgetésbe, de nem mert. - Én egy elfoglalt ember vagyok - felelte Hart. - Jöhetsz velem, vagy ha az jobban tetszik, hívhatok egy rendőrautót - mondta Bragg túlságosan bársonyos hangon. Francesca rájött, mi történik. Kezdett veszélyessé válni a helyzet. - Bragg! - szólalt meg felháborodottan. Be akarja vinni Caldert a városba, hogy kikérdezze? A főkapitányságra? Tényleg szükség volna erre? - Bizonyára felteheti azt a néhány kérdést itt és most is! Bragg mérgesen pillantott rá. - Mi majd később beszélünk, Francesca! - ez egyértelműen azt jelentette, hogy a férfi elküldi őt. Mégsem mozdult meg. Nem mert, mivel úgy érezte, mindjárt kitör a vihar. Mintha rögtön szörnyű hurrikán támadna. Hart azt mondta: - Most egy óra van. Fél óra múlva találkozóm van a Pearl Street-i irodámban két angol úrral, akik történetesen Kínából érkeztek. Régóta és keményen dolgoztam azon, hogy ez a megbeszélés létrejöhessen, és nem áll szándékomban elszalasztani. Egy nagy szállítási megállapodás függ tőle. - Nekem meg egy halottal van dolgom, aki történetesen az édesapád. Menjünk. - Bragg tekintete mérhetetlenül elkomorodott. Francesca érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Megragadta az öccse karját. Hart arcára kiült a düh. Lerázta magáról Bragg kezét. - Tehát most a hatalmadat akarod gyakorolni felettem? Csak azért, mert egyszer az életben meg is teheted? - Nem, Calder, csak azért, mert az édesapád halott, meggyilkolták, és te szándékosan hazudtál nekem arról, hogy hol voltál a gyilkosság napján, és így elég nagy csávába kerültél felelte ridegen. Hart rámeredt. - Nem. Te most reflektorfényben vagy, ezt mindketten tudjuk. Ez egyszer van hatalmad felettem. Ez egyszer rám tudod kényszeríteni az akaratodat. Ez nem Randallről szól, Rick. Hanem rólad és rólam.
Bragg felnevetett, de olyan hideg nevetés volt ez, hogy Francesca úgy érezte, mintha a hideg átjárná az egész testét. - Számíthattam volna rá, hogy így fogsz hozzáállni. Elvégre benned nincs respektus, nem tiszteled azokat az elveket, melyek szerint az emberek többsége él. Kötelességem megtalálni Randall gyilkosát, bárki is az. És az is kötelességem, hogy most kikérdezzelek a hamis vallomásod miatt. Hazudtál a hatóságnak, Calder. Nem volt jó ötlet. Ez bűncselekmény. - Akkor vádolj meg - felelte Hart ridegen, és elindult. Francesca látta a dühöt Bragg arcán. Ösztönösen felé nyúlt megfogta a karját. - Hagyja elmenni! Nem ő tette, Bragg! - Ebbe ne avatkozzon bele! - A hangja meglepően halk és higgadt volt. Francesca elrántotta a kezét. - Hart, ne akard, hogy le kelljen tartóztatnom téged. Calder megdermedt. Megtorpant és visszafordult. - Talán mégis. Rathe és Grace imádni fog téged ezért. - Nevetett. Még hallgatni is rossz volt. - Bejöhetsz a központba önként, vagy az embereimmel hozatlak be. Így vagy úgy, de mindenképp beszélnünk kell, az irodámban, négyszemközt. Hart nemet intett a fejével. Francesca odarohant hozzá. - Hart! Muszáj mennie! Muszáj válaszolnia Bragg kérdéseire! Felejtse el, hogy a testvére, ő a rendőrfőkapitány. Nem azért teszi, mert ártani akar magának. Meg kell találnia a maga édesapjának gyilkosát! És maga tényleg hazudott! - kérlelte Francesca, az utolsó mondatnál lehalkítva a hangját. Hart belenézett a szemébe. - Megbíztam magában - mondta. Francesca elpirult, és beharapta az ajkát. Észrevette, hogy a keze a férfi karján pihen. A kabát és a zakó dacára is érezte, milyen izmos a karja. - El kellett mondanom Braggnek. Elvégre a testvére, és én tudom, hogy nem maga ölte meg az apját. A hazugság azonban mégis gyanússá tette. Segíteni akarunk magának, Calder! - Nem. Csak maga akar segíteni. A maga szerelme semmit nem akar jobban annál, mint hogy engem rács mögé juttasson, a börtöncellájába. Francesca döbbenten tiltakozni akart, de Bragg megelőzte. - Ez nem igaz. És ezt te is tudod. Calder tekintete úgy siklott végig a bátyján, mint a kígyó bőre a testén, amikor levedli. - Kérem, ne nehezítse tovább a helyzetet - kérlelte Francesca halkan. - Kérem, Calder! Hart tekintete mintha meglágyult volna, amikor ránézett. Aztán a zsebórájára pillantott, és bólintott. - Rendben. - Aztán hozzátette: - Csak egy gyönyörű és eltökélt hölgy tud erre rávenni a fortélyaival. - Úgy ingatta a fejét, mint aki nem egészen érti önmagát. Francesca hátrébb lépett, végtelenül megkönnyebbült. Bragg felé fordult, rámosolygott. A férfi nem mosolygott vissza. Kemény és rideg pillantást vetett rá. Francesca pislogott. Bragg őrá is mérges lenne? D e hiszen ő csak segíteni akart neki, feloldani az egyre erősödő konfliktust.
- Menjünk! - mondta Bragg Hartnak. - Egy pillanat! Szeretnék beszélni a kocsisommal - felelte Hart, és közben úgy indult el, mint akit már nem érdekel a megbeszélés, ami ellen az imént még oly hevesen tiltakozott. Francesca egy kissé remegett. Bragg azt mondta neki: - Többé ne avatkozzon rendőrségi ügyekbe. Komolyan mondom. És ugyan nem emelte meg a hangját, Francesca látta a haragot a szemében, és ez rettentő rosszul esett neki. Bragg nem is haragudott, dühös volt. Elment. Antonius nem szállt ki a kocsiból. De miután Bragg Harttal együtt elhajtott, Francesca odament a bérkocsihoz, és beszállt. A férfival szemben ült le, a kocsisnak háttal, és közben megigazította tengerészkék szoknyáját. Más körülmények között rettentően kíváncsi lett volna arra, mit akar a férfi. De akkor rosszul érezte magát. Bragg nagyon haragudott rá, és ráadásul indokolatlanul. Nem szívesen hagyta magára a két testvért. Mit nem adott volna azért, hogy légy lehessen Bragg irodájának falán! Vajon ki merné hallgatni a beszélgetésüket? - Miss Cahill, köszönöm, hogy találkozik velem - zökkentette ki a gondolataiból Antonius. A férfi időközben levette a kalapját, ami a szakadt üléshuzaton hevert mellette. A haja szokatlan árnyalatú volt, sem nem szőke, sem nem barna, hanem valahol a kettő között. Egy hosszú tincs az egyik szemébe lógott. A kocsi elindult a járda mellől. - Hová megyünk? - kiáltott fel Francesca, aki ekkor hirtelen megrémült. Csak nem akarja elrabolni ez az ember? - Georgette szeretne beszélni magával, sürgősen - felelte a férfi rezzenéstelen arccal. Francesca némán nézett. A férfi izmos teste merevnek és feszültnek látszott, miközben az arca oldottnak, ugyanakkor mintha fátyol lett volna a szeme előtt, a tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni. Aztán megkérdezte: - Hol van Georgette? Antonius fintorgott. - Tudja, Georgette úgy véli, a rendőrség őt gyanúsítja annak az embernek a meggyilkolásával, akit ő szeretett. Nem fog előjönni, nem fogja elárulni, hol van. De beszélnie kell magával - magyarázta a férfi. - Én szintén nagyon szeretnék beszélni vele - felelte Francesca aggódva. A kocsi bekanyarodott a Lexington Avenue-ra, és lassan haladt a belváros felé, egy villamoskocsi, egy ló vontatta omnibusz és több nagyméretű jármű közé ékelődve. - Ez merőben szokatlan. - Igen, az, de a gyilkosság sem szokásos dolog, nemde? - A férfi ekkor kissé elmosolyodott. A mosolytól kis gödröcske jelent meg az arcán, és ez az állán lévő bemélyedéssel, a zöld szemével és az erős arccsontjával együtt csibészessé tette az összhatást. Marcus Antonius alacsony volt, nem sokkal lehetett magasabb nála, de ez aligha gátolta meg a hölgyeket abban, hogy odalegyenek érte.
Francesca nem oldódott fel, nem mosolygott vissza rá. - Ha Georgette nem akarja elárulni, hol van, hogyan lehet biztos abban, hogy én nem fogom? - A maga ügyfele, nem? - A férfi tettetett jóhiszeműséggel mosolygott. A tekintetük találkozott. Francesca elpirult. Valahogy visszajutott volna Georgette fülébe, hogy ő az ügyfelének tekinti. Azt tudta feltételezni, hogy az ő új segítője, Joel a ludas. - Ez nem egészen hivatalos motyogta. - De azt remélem, hozzá fog járulni, hogy nyomozzak a nevében. - Mennyiért? - Tessék? - Mennyi pénzt fog kérni tőle? - Antonius ekkor hátradőlt az ülésen. Eközben barna zakója szétnyílt, és kilátszott alóla a pisztolya. Francesca rámeredt. A fegyver a nadrágszíja alá volt bedugva. A férfi talán bokszoló lehet - gondolta. A hasa teljesen lapos volt, és ugyanolyan izmosnak látszott, mint a mellkasa. Antonius észrevette, hogy mit néz, és csak annyit mondott: - A fegyvernek semmi köze magához. Mindig nálam van, önvédelem céljából. - Tapasztalataim szerint csak bűnözők és a törvény foganatosítói hordanak maguknál fegyvert - mondta Francesca kissé idegesen. A férfi fölvonta a szemöldökét. - Ezek szerint gonosztevőnek tart? - kérdezte egy mosoly kíséretében. - Nem gondoltam ilyesmire. - Francesca verejtékezett. Nem különösebben bízott ebben az emberben. Ráadásul fegyver volt nála. De beszélnie kellett Georgette-tel. - Úgy terveztem, hogy ingyenesen képviselem a testvérét - mondta kissé idegesen. Antonius furcsán, csodálkozva nézett rá. - Valóban? Ez igazán kedves magától. Előrehajolt. - Tapasztalataim szerint senki nem tesz semmit ingyen. - Ismét hátradőlt az ülésen. - Nem hiszem, hogy Georgette bárkit is megölt volna - felelte Francesca, és közben azon gondolkodott, vajon lehet-e ez az ember a gyilkos. Fegyver volt nála. Bár nem egy kis pisztoly, és a gyilkos fegyvert már megtalálták, de ez az ember úgy festett, mint aki képes törvényt szegni, ha neki úgy tetszik. Úgy volt öltözve, mint egy úriember, de ez nem tévesztette meg őt. Úgy vélte, a férfi nem olyan körökből való, mint ő. Valahogy Calder Hartra emlékeztette. Bár Antoniushoz képest Hart teljes mértékben úriembernek látszott. Szent ég, csak nem egy gyilkossal kocsikázik a városban, gondolta Francesca. És mi van, ha csapdába csalták? - Valóban csinálok ingyen ezt-azt, ahogy maga fogalmaz másoknak is, akiknek ilyen vagy olyan módon szükségük van rám - tette hozzá Francesca. Újra megnézte a férfi kissé durva arcát. Ekkor felfedezett egy sebhelyet a bal szeménél. A szemöldöke sötétebb színű volt, mint a haja, és meglehetősen vastag. - A húgom nem szorul jótékonykodásra senkitől - mondta Marcus Antonius kuncogva.
Francesca nem értette, mit talál olyan szórakoztatónak. - Ezzel szemben az ön húga első számú gyanúsított a Randall-gyilkosságban, legalábbis a rendőrfőnök úr szerint - csúszott ki a száján, de amint kimondta, már meg is bánta. - Valóban? Az az átkozott bőrsisakos tényleg ezt gondolja? - Antonius gúnyosan vigyorgott. Francescát nem különösebben izgatta a férfi hirtelen haragja. - A rendőrfőnök úr többeket gyanúsít - folytatta. - Amúgy pedig nem jótékonykodásból ajánlom fel a szolgálataimat ingyen, Mr. Antonius. Én nem hiszem, hogy a húga lenne a gyilkos. Gyanúm szerint nem bízna meg, ha pénzt kérnék, tehát az igazság kiderítése érdekében teszem. A férfi tengerzöld szemében kétkedő pillantással nézett rá. - Az csak a gazdagoké - mondta fejcsóválva. Hullámos haja túl hosszú volt, leért az inggallérjáig. Francesca vállat vont. - Nem áll szándékomban megváltoztatni a világnézetét. - A micsodámat? - Antonius értetlenül nézett. - Most jól figyeljen, Miss Cahill! Legyen indulásra készen ma este hétkor. Eljövök magáért, és elviszem Georgette-hez. Francesca meglepődött. - Hát most nem oda megyünk? A férfi is meglepettnek tűnt. - Nem, most nem oda megyünk. Csak beszélni akartam magával. Ma este felveszem. Francesca bizalmatlanul nézett rá. Merészkedjen be a városba ezzel az emberrel, akit nem is ismer, akiben nem bízik? Nem mondhatott nemet Marcus Antoniusnak. De el fogja vinni magával Joelt, és ezúttal talán megmondja Braggnek, hová megy és miért. - Rendben van. De el fogom hozni magammal a munkatársamat. A férfi összefonta a két karját széles mellkasán. - A kölyköt? - Nevetett. - Igen. Antonius tovább vigyorgott, és a fejét csóválta. - Rendben van, de zsarut ne! A barátját, Bragget pedig végképp ne! - Abbahagyta a vigyorgást. Ridegen nézett rá. Francescát borzongás járta át. Az ajkába harapott. Nem merje elhozni Bragget? És mit jelent ez a hangváltás? - Komolyan mondom. Ha egyetlen kopót is meglátok, nem viszem el Georgette-hez. Francesca lassan, vonakodva, aggodalommal telve bólintott. A férfi kopogott az elválasztóüvegen, hogy magára vonja a kocsis figyelmét. - Álljon meg! - mondta. Francesca kinézett az ablakon. A Harminckilencedik utcánál jártak. Kereskedőnegyed volt ez úgy tűnt, mintha csupa bevándorló töltené meg, akik a felszerelésükkel, batyujukkal, kordéjukkal sietnének egyik helyről a másikra. A járművek többsége targonca és szekér volt. Se villamost, se bérkocsit nem látott sehol. Nem szívesen ment volna gyalog, egyedül ezen a környéken.
De Marcus Antonius kiszállt a kocsiból. Fejébe húzta a kalapját, és bekopogott a kocsisnak! - Vigye a hölgyet oda, ahová ő óhajtja! - mondta úgy, hogy rá se nézett a kocsisra. - Örülök, hogy találkoztunk, Miss Cahill. Sajnálom, de a viteldíjat magának kell kifizetnie. Francesca belenézett a férfi vidám szemébe, és nem lett tőle jó a kedve. - Nem akarja tudni a lakcímemet? - A márványpalotáét? Nem, köszönöm. - Antonius megint nevetett, és ismét kopogott az öklével a kocsis ablakán, jelezvén, hogy indulhat. - Még valami - mondta Francesca. - Valóban Marcus Antonius a neve? A férfi nevetett. - Az egyik. - Aztán hirtelen megint szembefordult vele. - Mellesleg Georgette nem a húgom. - Ezzel nevetve elsietett. Francesca meglepetten nézett utána. Ez meg mit jelentsen? Antonius nem Georgette bátyja? Akkor hát kicsoda? Nem tetszett neki az események e váratlan fordulata. A férfi nem lehet Georgette szeretője, hiszen ő Randall szeretője volt. De valami itt határozottan nem stimmelt, és Francescának esze ágában sem volt csapdába sétálni. Az ösztönei azt súgták, hogy Antoniusnak köze van a Randall-gyilkossághoz. Ő lenne a gyilkos? Határozottan lenne indítéka, ha Georgette szeretője volna. Sokkal inkább gyanúsítható, mint akár Georgette de Labouche akár Hart. Francesca remegett, de nem a félelemtől. Úgy vélte, közel van ahhoz, hogy megtalálja a gyilkost. - Hová, kisasszony? Gyorsan összeszedte a gondolatait. Azonnal el is határozta magát. - A főkapitányságra felelte. A város rendőr-főkapitánysága a Mulberry Bend, egy elszegényedett környék mögött volt, ahol egymást érték a kocsmák, melyek törzsvendégei javarészt a legkülönfélébb típusú bűnöket elkövető gyanús alakok voltak. A zsebtolvajokat, rablókat, prostituáltakat és más, rosszban sántikálókat azonban nem tartotta vissza a főkapitányság közelsége, és úgy folytatták ténykedésüket, mintha a járőrök nem egysaroknyira volnának tőlük. Valahányszor Francesca a Mulberry 300.-ba ment, mindig újra elcsodálkozott a helybeli népesség merészségén és a rendőrök közömbösségén. A kocsis nevetségesen nagy összegű viteldíjat kért, Francesca majdnem biztosra vette, hogy becsapja, bár azt állította, hogy az utcán várakozás díja egy dollár óránként. Két járőr posztolt a rendőrségnek otthont adó barna kőépület előtt, unatkozni látszottak, és a szemük sarkából néhány snóblizó fiút figyeltek. Az utca túloldalán egy vörösre festett hajú, bundát viselő nő várakozott, aki csakis prostituált lehetett, a rendőrök szeme láttára igyekezett magára vonni a lehetséges kuncsaftok figyelmét. Egy kicsit arrébb két férfi üldögélt a lépcsőn, sört ittak, Francesca úgy gondolta, csöbörből. Úgy vélte, egyikük sem tudna szilárdan megállni a lábán.
Óvatosan kikerült egy kupac lócitromot, aztán egy latyakos hóbuckát, mielőtt épségben elérte volna a járdát. Bragg automobilja nagyon elütött a környezettől, ahogy ott állt közvetlenül az épület előtt. Több férfi és fiú, valamint két kétes hírű nő nézegette szájtátva. A két posztoló őr rápillantott, amikor elhaladt mellettük, majd bement a kapun. Francesca tapasztalatból tudta, hogy hölgyek nem szoktak ide jönni. Az előtérben szokás szerint nagy volt a nyüzsgés. Egy hosszú pult mögött több egyenruhás rendőr állt, akik közül az egyiket megismerte. Jó néhány polgár ült a fapadokon, láthatólag a sorukra vártak, hogy beszélhessenek a rendőrökkel, vagy panaszt tehessenek. Egy férfi és egy nő, akik mindketten a rosszul fizetett és agyondolgoztatott emberek szegényes és kopottas öltözékét viselték, éppen egy-egy rendőrrel beszéltek, hangosan és ingerülten. Francesca azt hallotta, hogy a férfinak a pénztárcáját lopták el, de azt nem, hogy a nőnek mi a panasza. Tőlük néhány méterre egy másik férfi állt, bilincsben. Unottnak és közönyösnek látszott. Nyilvánvalóan egy letartóztatás előtt álló bűnöző volt, akinek a karját szorosan fogta egy rendőr, mintha attól tartana, hogy meg akar szökni. Több riporter is álldogált a pultnál, viseltes öltönyben, keménykalapban, túl bő felöltőben. Messziről látszott rajtuk, hogy szenzációra vadászó újságírók. Egyikük mintha vitatkozott volna az egyik őrmesterrel. Francesca megkönnyebbült Arthur Kurland nem volt közöttük. A háttérben pedig, ráadásként a beszélgetések és viták hangzavarához, írógépek kattogtak, és kopogott a telegráf. Valahol még egy telefon is csöngött. Francesca odament a pulthoz. A testes, kopasz tiszt meglátta és rámosolygott. - Üdvözlöm, Miss Cahill - mondta. Francesca derűsen mosolygott vissza rá. - Hogy van, O’Malley őrmester? - Köszönöm, jól, hölgyem. A rendőrfőnök úr benn van. Menjen fel hozzá - felelte az őrmester. Francesca épp készült megköszönni, amikor odament hozzájuk egy másik tiszt. Ő is a harmincas éveiben járhatott, de sűrű fekete haja volt. - A rendőrfőnök úr azt kérte, hogy senki ne zavarja, O’Malley - mondta. - Ez ki? - A férfi szarukeretes szemüveg mögül nézett Francescára. - Miss Cahill, a főnök egyik barátja. Francesca mosolygott, és nagy bátran a kezét nyújtotta. A második rendőrnek eggyel több csík volt a paroliján. Nyilván magasabb rangú, mint O’Malley. - Shea kapitány. - Úgy nézett Francesca kezére, mintha nem tudná, mi az. Végül mégis megfogta. - A családunk jó barátja - mondta Francesca derűsen. - Segítettem Mr. Braggnek a Burton gyermekrablás felderítésében. Shea hunyorogva nézett rá. - Maga az a nő, illetve hölgy, akit fogva tartottak, ugye? A fiúval? Aha, maga az! Francesca büszkén bólintott. - Igen, én vagyok.
Shea megértette. - Bragg nem akarja, hogy zavarják, de menjen föl nyugodtan, foglaljon helyet, és várja meg, amíg végez. Akkor majd biztosan fogadja magát. Francesca rámosolygott, megköszönte, majd elindult a felvonóhoz. Nagyszerű volt, hogy így besétálhat a rendőr-főkapitányságra, és ilyen megkülönböztetett figyelemben részesül. Azon gondolkodott, vajon meg kellett volna-e mutatnia O’Malleynek és Shea-nek a névjegyét. A felvonó megérkezett. Francesca épp készült kinyitni - kezelő nem volt az épületben -, amikor valaki a vállára tette a kezét. Megfordult, és földbe gyökerezett a lába. Mivel az a kis termetű riporter nézett rá csillogó szemmel és széles mosollyal, aki Mary Randallnek akart kérdéseket feltenni a templom előtt, és akinek a kezéből Bragg tépte ki a jegyzettömbjét. - Válthatnánk néhány szót, Miss Cahill? Francesca a legkevésbé sem akart szót váltani egy tolakodó riporterrel, mert addigra már tapasztalatból tudta, hogy abból csak baj származhat. - Sajnálom, késében vagyok. - Érezte, hogy mennyire kényszeredett a mosolya, és közben már be is akart lépni a felvonóba. A riporter az útját állta. - Úgy gondolja, hogy Calder Hart a bűnös? - Nem, nem úgy gondolom - vágta rá. - Miért? Még Bragg is bűnösnek gondolja. - Ó! Bragg ezt mondta volna? Nem emlékszem a nevére, uram - mondta ridegen Francesca. - Walter Isaacson, a Tribtől. Ha Bragg nem gondolja bűnösnek, miért hozta be magával a központba? Milyen jól ismeri Hartot, Miss Cahill? - kérdezte a riporter mosolyogva. Francesca megdermedt. - Nem áll szándékomban elmondani, mit miért csinál a rendőrfőnök úr. Ezt tőle kell megkérdeznie. Egyébként éppen elállja az utamat. - Calder Hart meglehetősen közismert ember. És a legjobb parti a városban. Udvarol magának? Ezért védi olyan hevesen? Francesca érezte, hogy elpirul, és látta a fényt a riporter szemében, ami egy pénztárgép csilingelésére emlékeztette. Mintha azt mondta volna: aha! - Csak néhány nappal ezelőtt találkoztam először Mr. Harttal. Nem mintha Önnek bármi köze volna ehhez, Mr. Isaacson. De elég jó emberismerő vagyok, és biztosra veszem, hogy ártatlan Randall megölésében. - Miről beszéltek Harttal ma, a templomnál? Ő kísérte be magát a szertartásra? Francesca pislogott. - Micsoda? - Láttam, hogy egymás mellett ültek. Egyértelmű, hogy maga néhány napnál régebben ismeri őt. Hol volt Hart a gyilkosság napjának estéjén? Ő nem állt szóba a sajtóval, és ezt nem jól tette. A város válaszokra vár, Miss Cahill. Ön talán szolgálhat velük? Francesca megvetően nézte a kicsi, sovány embert. - Nincs mit mondanom. Most pedig engedjen, különben rendőrt hívok. És akkor hogy fogja megmagyarázni, miért nem enged beszállni a felvonóba? A riporter odébb lépett. - Elnézését kérem, Miss Cahill, ha kellemetlenséget okoztam mondta látszólag őszintén. - Én csak megpróbálom kideríteni az igazságot.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Francesca úgy gondolta, Walter annyi idős lehet, mint ő. Nagy, drótkeretes szemüveget viselt, melynek lencséje erősen felnagyította a szemét, úgy tűnt igazat mond. Az igazság, gondolta Francesca. Ő is azt akarja kideríteni. Viszontlátásra! - Ezzel belépett a felvonóba, nagy nehezen behúzta és becsukta a rácsos vasajtót, elindította a felvonót, és a vasrácson keresztül nézett vissza Isaacsonra. A riporter követte őt a tekintetével, miközben a felvonó elindult a második emelet felé. Aztán már nem lehetett látni a férfit. Hála az égnek. Bragg irodája a második emeleten volt. Francescának nem állt szándékában helyet foglalni az ajtaja előtti kis előtérben lévő fapadon. Az arra elhaladó rendőrtisztek nem törődtek vele, a Bragg irodája melletti ajtók mind csukva voltak, a folyosó végén lévő szobában pedig sokan dolgoztak egymást érő kis íróasztalok mellett. Francesca egyenesen a férfi ajtajához ment. Annak felső része vastag tejüveg volt, nem lehetett belátni rajta. De a hangok kihallatszottak. Vitatkoztak odabenn. És amitől annyira félt, a vita tettlegességgé készült fajulni. Francesca berontott.
Tizenhetedik fejezet 1902. február 3., hétfő, délután 2 óra Hart csípőre tett kézzel lépett be Bragg irodájába. Miközben a rendőrfőkapitány becsukta az ajtót, Calder körülnézett a kopár helyiségben. Két íróasztalt látott, rajtuk rengeteg iratot, dossziét, könyvet és folyóiratot. Azon az íróasztalon, melynél a féltestvére dolgozott, egy telefon is volt. Nem volt kifejezetten kényelmes szoba. Egy nádfonatos támlájú szék állt az íróasztalnál, és két kopott, agyonhasznált szék előtte, a vendégeknek. Hart a féltestvérére nézett, de nem tett gúnyos megjegyzést, bár bőven lett volna oka rá. Figyelte Bragget, ahogy odamegy az íróasztalához, de nem ült le. Így tehát álltak mindketten a szoba közepén, egymással szemben. Lévén tél közepe, a helyiség egyetlen ablaka csukva volt, és ily módon az utca minden zaja kirekesztődött. Ebből az ablakból a Mulberry Street egy jókora szakaszára lehetett rálátni, ami nem volt épp kellemes látvány, mivel az utcát zömmel mindenféle kétes elemek és bűnözők népesítették be. Közvetlenül az ablak alatt állt Bragg automobilja. Ez a csillogó-villogó, vadonatúj, drága jármű végképp nem illett az összképbe, amit a mocsok és szenny uralt - Miért a hamis alibi? - kérdezte Bragg higgadtan, megtörve a pillanatnyi csendet. - Miért ne? - Hart mosolyogva vállat vont. Soha nem adta volna be a derekát a féltestvérének. - Azt feltételezzem, hogy az édesapád halála körülményeinek kivizsgálását akarod akadályozni? Vagy csak azt remélted, hogy az én életemet nehezíted meg, szokás szerint? Bragg megőrizte a higgadtságát. Hart vigyorgott - Hittél volna nekem, ha az igazságot mondom? - kérdezett vissza. - Nem. - Gondoltam. - Hart a kandalló összekaristolt párkányához lépett. Ráfért volna, hogy méhviasszal órákon át fényezzék. Felvett róla egy bekeretezett fényképet, melyen Rick egy nagyon szép, vörös hajú nő mellett állt, aki vele pontosan egyidős volt, mellettük két kisfiú és egy kislány volt még látható. Mindenki mosolygott a képen. A nő Rick féltestvére, Lucy Savage volt, a gyermekek édesanyja. A testvérének tekintette Lucyt, de nem volt az, mivel nem álltak vérrokonságban. Voltak más fényképek is a párkányon, az egyiken Ricket a polgármesterrel, Seth Lowe-val lehetett látni, egy másikon meg egy szövetségi épület lépcsőjén Theodore Roosevelttel. Hart azon gondolkodott, vajon hol lehet a többi családi fénykép. Bizonyára rengeteg volt Ricknél. Bragg felsóhajtott, és odament az íróasztalához. Felvett egy vékony dossziét, és ismét Hart felé fordult. - A bíróságon nem áll meg egy olyan kijelentés, hogy az este egy részét egyedül töltötted egy akkora házban, mint a tiéd. Sőt, egy jó ügyész egy ilyen alibit könnyen és pillanatok alatt ellened fordíthat.
- Én is így gondoltam - felelte Hart. Aztán halkan hozzátette. - Te pedig egy könnyet sem ejtenél értem, ha börtönbe zárnának. Bragg komor tekintettel nézett rá. - Ha bűnös vagy, nem Calder. Ha most túl messzire mentél, valóban nem. - És ha nem? - Ha nem szegted meg a törvényt, én majd megtalálom a tettest. - Micsoda eltökéltség! - gúnyolódott Hart. - A jó testvér mint mindig, hősiesen küzd a szabadságért és az igazságért. Bragg álla megfeszült. Odalépett az öccséhez. Szemtől szemben álltak egymással. Bragg két-három centivel volt magasabb, és Hart tudta, hogy körülbelül öt kilóval nehezebb is, mert erősebb a testalkata és szélesebb a válla. - Mi az ördögnek küldted el este a személyzetet? - Mert ahhoz volt kedvem - vágta rá Hart. Bragg vádlón nézett rá. - Történetesen tudom, mennyire utáltad Randallt világéletedben, ott voltam, emlékszel? - mondta halkan, de bántón. Hart soha nem volt hajlandó a Lily halála előtti gyermekkorukra gondolni. - Erre akár a bíróság előtt is megesküszöm - felelte Hart könnyedén. - Igen, Rick, utáltam a saját édesapámat. Hm, micsoda szörnyű ember az ilyen. - Vállat vont, és nevetett. - A melodrámát hagyd meg annak, akit érdekel. Engem nem - vágott vissza Bragg. - Az igazi kérdés az, hogy te követted-e el a gyilkosságot. - Nem fogom ismételni önmagamat. - Akkor miért hazudtál? Légy szíves, válaszolj nekem, Calder. - Maradjunk annyiban, hogy lenyűgöző az önvédelmi ösztönöm - felelte. - Igen, az. Mindig is az volt. - Felsóhajtott. - Az az igazság, hogy szerintem okosabb vagy annál, semhogy ilyen ostoba módon gyilkold meg Randallt. Az az igazság, hogy ugyan rendkívül forrófejű és szenvedélyes vagy, kevés nálad intelligensebb embert ismerek. Ezt a bűncselekményt nem hirtelen felindulásból követték el. Előre eltervezték. Randallt hátulról lőtték le. Valaki követte őt Miss de Labouche-hoz, azzal a szándékkal, hogy ott ölje meg. - Bravó! - Kivételesen egyetértett a testvérével. - Igaz ugyan, hogy utáltad apádat, de ez hosszú évek óta így volt már. Miért épp most ölted volna meg? Nem találok indítékot - mondta Bragg. Hart figyelmesen nézett rá, de nem szólalt meg. - No, rajta. Vagy annyira utálsz engem, hogy a véleményedet sem osztod meg velem? Hart elmosolyodott. - Nem az én dolgom a te munkádat elvégezni. Úgy értem, te vállaltad el ezt a hálátlan posztot. - A fejét ingatta. - Bár együtt nőttünk fel, az ambícióid még mindig lenyűgöznek. Miért akar valaki a város rendőrfőnöke lenni? - Én a rendőrfőkapitány vagyok. A rendőrfőnököt még eztán kell kineveznem. És valakinek fel kell számolnia a korrupciót a tisztek körében. - Bragg a csípőjével nekitámaszkodott az íróasztal szélének. - De arra nem számítok, hogy megértsd, egészen pontosan mi is motivál engem.
- Nem öregít az örökké jónak levés? Nem fárasztó? Nem unalmas? - Hart tudta a választ. - Most arról beszéljünk, hogy ki akarhatta Randall halálát. - Mármint rajtam kívül? Fogalmam sincs. Semmi közöm nem volt ahhoz az emberhez. Ezt neked is tudnod kell. - Úgy hallottam, kedden együtt vacsoráztál vele. Idegesnek, zaklatottnak tűnt? Vagy esetleg félt valamitől? - Nem. - Mi végre a hirtelen barátkozás? Előzőleg mikor ültél utoljára egy asztalhoz az apáddal? - Soha azelőtt nem ültem vele egy asztalhoz. Ő keresett meg, és én kíváncsi lettem. Igazság szerint nem a kíváncsiság vezette. Bármilyen nevetségesen is hangzott, maradt még benne valami a hajdani kisfiúból, és az a kisfiú nagyon szeretett volna csak úgy együtt vacsorázni az édesapjával. Egészen addig, míg a meghívás igazi oka ki nem derült. - Mit akart? Vagy egyszer csak elkezdte sajnálni, hogy nem ismer téged eléggé? - kérdezte Bragg. - Pénzt akart. Nem adtam neki. - Hart vállat vont. - Ennyi az egész? Hart álla megfeszült. - Ennyi az egész. Azért egy kicsit élveztem, ahogy rimánkodott. Bragg ellökte magát az íróasztaltól. - Azt hittem, mostanra azért megváltoztál egy kicsit. De nem változtál. Durva és féktelen voltál már gyerekkorodban is, és még mindig az maradtál. Nem gondoltál még arra, hogy ideje volna felnőnöd? Hart megelégelte a becsmérlést. - Ne merészelj ítélkezni felettem. Te semmi más nem vagy, mint a társadalom szétzilált erkölcseinek ostromlott bástyája, és mindezt csak azért, hogy megpróbálj Rathe és Grace kedvében járni, imponálni nekik. Ezt én felháborító képmutatásnak tartom. Én legalább őszinte vagyok. Utáltam Randallt. Az örömök megszerzésének élek. Hozzáteszem, amit pénzért meg lehet venni, és amiből nekem van bőven. Ebben legalább nincs semmi képmutatás. - A pokolba, tényleg nincs. Te kétségbeesett vagy, ne is tagadd. Kétségbeesetten fel akarod hívni magadra a figyelmet, ezért viselkedsz folyton botrányosan. Meg is lett az eredménye! Bragg már majdnem kiabált. - Apám beleőszült. Anyám esténként miattad feküdt le sírva. Míg aztán tizenhat évesen elszöktél. Hozzáteszem: azért, hogy megtaláld Randallt. Felhívtad magadra a figyelmüket, az enyémet is, éjjel és nappal! És már péntek este előtt is élvezted a város figyelmét a bosszantóan kihívó viselkedésed miatt. De Randall megölésével, meggyőződésem, végképp reflektorfénybe kerültél. És ha nem volnál olyan okos, azt gondolnám, hogy ez volt a kétségbeesésed tetőpontja. Hart reszketett. - Világosan megmondtam. Ne ítélkezz felettem! - ökölbe szorította a kezét, mert nagyon szeretett volna egy jó nagyot behúzni a bátyjának. - Akkor többé ne szegd meg a szabályokat. Ne viselkedj úgy, mint egy rosszcsont kiskölyök. A rosszcsontoknak meghúzzák a fülét, és elfenekelik őket. Sajnos Lily nem
gondolta úgy, hogy meg kellene büntetnie téged. Így hát megmaradtál végtelenül fegyelmezetlennek. - Többé ne merészeld kimondani a nevét előttem! - kiáltotta Hart. - Nekem is az édesanyám volt, és semmi okunk nincs arra, hogy elfeledjük az emlékét. Jó anya volt, a francba - mondta Bragg a hangját megemelve. - A rohadt életbe! - Hart elindult az ajtó felé. Szerette volna megfojtani a bátyját. Utált az édesanyjukra gondolni. A gyönyörű, fáradt, megviselt, megsebzett és haldokló édesanyjukra. Bragg megragadta az öccse vállát. - Még nem végeztünk. Biztos vagyok abban, hogy tudsz valamit, amit nem mondasz el nekem. Hart megállt, de nem fordult meg. - Vedd le rólam a nyavalyás kezedet, különben eltöröm, főkapitány! - Ezt komolyan is gondolta. Soha nem gyakorolt ennél nagyobb önfegyelmet. Bragg elengedte. - Ugye, tudod, ki ölte meg Randallt? Hart lassan megfordult. - Ha tudnám, akkor is te lennél az utolsó, akinek megmondanám. - Miért? Mert a gyilkost véded, vagy mert annyira utálsz engem? - Döntsd el. Mindkét válasz lehet jó - morogta Hart. - Ha tudod, ki ölte meg Randallt, követelem, hogy mondd meg, Calder! Hart gúnyosan mosolygott. - Nem tudok semmit. Élvezd a munkádat, Rick. Neked való. A zsaruk királya lehetsz! - Neked meg egy börtönben töltött éjszaka volna való! Hart megdermedt. Ismét megfordult. - Próbáld ki. Az ügyvédeim egy órán belül kihoznak, ha bármivel is megvádolsz. - Talán ki kellene próbálnom, mire képesek az ügyvédeid - mondta Bragg. Farkasszemet néztek egymással. Akkor ott volt kettejük között az a nyílt rivalizálás, ami Hart emlékezete szerint mindig is jelen volt, az ellenségeskedés és a vágy, hogy kiderüljön, melyikük az erősebb, a jobb és az okosabb. Gyerekkorukban a csata rendszerint verekedéssel végződött. Lily pontosan ugyanannyiszor rángatta le Bragget Hart hátáról, ahányszor Hartot a bátyjáéról. Egyszer egy ilyen esetben Bragg fülének egy darabja Hart szájában maradt. Ennek nyomát a bátyja azóta is viselte, egy kicsi heg maradt utána, mely egész életében elkísérte. - Na, folytasd! - Hart egyre harciasabb lett. Rick dühösen nézett rá, de ezúttal nem vette fel a kesztyűt. Rosszallóan csóválta a fejét. Csak néztek egymásra, és eközben kivágódott az ajtó, mégpedig egyenesen Hart hátának. Ő megpördült, kész lett volna megölni a behatolót. De az egy nő volt, egy nagyon szép és érdekes nő, ezért lecsillapodott és figyelt. Bragg ugyancsak ránézett az újonnan érkezőre. Hát persze. - Kérem, hagyják abba! - üvöltötte Francesca. A meglepődöttség eltűnt Bragg arcáról. Bosszúság váltotta fel. Francesca elpirult. - Kérem! Hiszen maguk testvérek! Kérem! - Habozott, könnyek szöktek a szemébe. - Ez borzasztó! - mondta, miközben egyik férfi sem mozdult vagy szólalt meg. Gondoljanak arra, mit szólnának ehhez a szüleik, Rathe és Grace!
Hart gunyoros hangot hallatott - Nekem nincsenek szüleim - jelentette ki. - Az én szüleim meghaltak. Rathe és Grace az ő szülei. - Nagyon szerettek volna a te szüleid is lenni, csak te nem hagytad - mondta Bragg, ekkor már halkan. - Az ügyvédeim nagyon várják, hogy halljanak felőled - vetette oda Hart epésen, egy sötét pillantás kíséretében. Biccentett a lány felé, majd kiment az ajtón. Francesca didergett. Bragg elfordult, és Francesca hallotta, hogy nagyot sóhajt. Odament hozzá. Anélkül, hogy megfontolta volna, rátette a kezét a férfi vállára. Kőkemény izmai kidudorodtak. - Nagyon sajnálom, Bragg - suttogta. A férfi ismét sóhajtott. - Tudom, Francesca. Calder lehetetlen alak. - Hirtelen megfordult Most jól figyeljen, Francesca. Már elég jól ismerem magát ahhoz, hogy tudjam, megmentő típus, és Caldert is ismerem, aki csábító típus. Őt nem lehet megmenteni. A démonjait ő maga teremtette. Tartogassa a sajnálatát, az együttérzését és az idejét egy olyan embernek, aki azt meg is érdemli. Francesca Bragg arcát figyelte. - Ez nincs így jól. Mindig van remény, és... - Habozott - És? És ő nem rossz ember? De, az! - felelte a férfi. Bragg a szájából vette ki a szót. - Azt hiszem, igaza van. Azt hiszem, magára akarja vonni a figyelmet, és ennek csak azt a módját ismeri, hogy rossznak mutatja magát. - Figyelmeztetem, Francesca, igenis van benne durvaság. Együtt nőttünk fel. Jézusom, az én kisöcsém! Anyánk mindig nagyon fáradt volt. Nekem kellett vigyáznom Calderre, már négy-öt éves koromtól. Emlékszem, mennyit aggódtam miatta, hányszor húztam ki a csávából, hányszor menekítettem ki a veszélyhelyzetekből. Emlékszem, egyszer kis híján elgázolta egy társzekér. Én rohantam ki az utcára, és elrántottam előle. Arra is emlékszem, hogy egyszer ellopott egy pénztárcát, amit én visszatettem a helyére, még mielőtt a lopást felfedezték volna. Higgye el, folyton bajba került, és mindig a saját hibájából. - Bragg elfordult, a kandallópárkányhoz ment, és csak meredt rá. Senkinek nem jutott eszébe befűteni a város rendőrfőkapitányának. Francesca kissé elérzékenyült, mert elképzelte, ahogy Bragg kisfiú korában fogta Calder kézét, megmondta neki, mit és hogyan tegyen. Csakhogy ő nem hallgatott rá, ellenszegült, és nem volt hajlandó engedelmeskedni. Ahelyett, hogy szerette és tisztelte volna a bátyját, foggal-körömmel küzdött ellene. - Erre én nem emlékszem, de Lily elmesélte, hogy nagyon nehezen szülte meg Caldert, és utána hetekig az ágyat nyomta - suttogta Bragg. - Én alig múltam el kétéves, amikor ő megszületett. Lily mesélte, hogy megmutatta nekem, hogyan kell megfogni, és cumisüvegből megitatni tehéntejjel, mert ő nem tudta szoptatni. - Bragg az előtörő emlékek hatása alatt szomorú tekintettel nézett Francescára. - Tehát két évvel fiatalabb magánál? - kérdezte. - És néhány hónappal.
- Hol volt Randall, amikor Calder megszületett? - Sehol. Lilynek csak rövid kapcsolata volt vele. - Bragg hosszan nézett Francesca szemébe. - Amikor pedig Lily már tudta, hogy meg fog halni, kapcsolatba lépett az én apámmal és Calderével is. Rathe eljött, Randall nem. - Szegény Calder! - Francesca megfogta Bragg kezét. Valahogy olyan természetesnek és helyénvalónak tűnt, hogy belecsúsztassa kicsi kezét a férfi nagyobb tenyerébe. Egy kis időre megszorították egymás kezét. - Ez mikor történt? - Nyolcvanhatban - felelte Bragg, majd elhúzta a kezét, és távolabb lépett tőle. Francesca nemcsak azt érezte, hogy távolabb akart menni tőle, hanem azt a fájdalmat is, amit az emlék felidézése kiváltott belőle. - Tud beszélni róla? - kérdezte halkan. - Persze. - Bragg rámosolygott Francescára, de a tekintetét kerülte. - Lily hasnyálmirigyrákban halt meg. Hónapokkal korábban tudta már, hogy meg fog halni. Mindannyian tudtuk. Apámnak fogalma sem volt arról, hogy létezem, de Randall sem tudott Calderről. Lily mindkettejüknek levelet küldött. Rathe azonnal eljött. Mint kiderült, Lily épp akkor kezdett el dolgozni egy táncteremben, amikor apámmal megismerkedett. Csak tizenhét éves volt, akkor került oda egy farmról, és apám felkarolta, egy ideig eltartotta. - Bragg szomorúan, keserűen mosolygott. - Rathe rettenetes nőcsábász volt, mielőtt Grace-be beleszeretett. Néhány hónapig élvezte anyám társaságát, aztán továbbállt, vissza se nézett. Lily pedig büszke volt, még olyan fiatalon, riadtan és várandósán is. Visszament dolgozni addig, amíg a terhesség nyilvánvalóvá nem vált, megszült engem, aztán megismerkedett Randall-lel, aki a második, egyben utolsó férfi volt az életében. Azt hiszem, akkor ébredt rá, hogy másképp kell gondoskodnia jövedelemről, hogy eltarthassa önmagát és a gyerekeit, amikor újra teherbe esett. Calder születése után a haláláig varrónőként dolgozott. Emlékszem, sokszor hazahozta a munkát, és kora hajnalig dolgozott. A lakásunk egyetlen asztalánál aludt el, az egyetlen gyertya fényénél. - Ez borzasztó! - suttogta Francesca. Elképzelte Bragget kisfiúként, ahogy odamegy ahhoz az asztalhoz, és elfújja a gyertyát. A férfi vállat vont. - Rathe azonnal eljött, amint megkapta a levelet. Nős volt, a házasságából három gyermeke született. Nemcsak engem vitt magával, hanem Caldert is, miután kiderült, hogy Randall nem hajlandó foglalkozni vele. - Figyelte Francesca arcát. - Ő maga ment el Randallhez, Francesca, és könyörgött neki, hogy vegye magához a saját fiát. Hát ő ilyen ember. - Nagyon örülnék, ha megismerhetném, és a feleségét is - mondta Francesca lelkesen. - Meg fogja ismerni őket, mert visszatérnek a városba. Ez idő szerint Texasban élnek, ahol a nagyszüleim és a nővérem is a családjával. Kedvelni fogja őket. Maga Grace-re emlékeztet engem, ő is buzgó reformer, mint maga. Már a hetvenes évek óta küzd a nők választójogáért tette hozzá Bragg. Francesca izgatott lett. - Ó, akkor mi remekül ki fogunk jönni egymással! - Grace Bragg nyilván rengeteget tudna mesélni, gondolta Francesca.
- Semmi kétségem. - Bragg mosolya fanyar volt. Szeretetteljes pillantást vetett rá, aztán az íróasztalához ment, és leült. Ahogy összekulcsolta a kezét, abból Francesca tudta, hogy már Calderen és az ügyön gondolkodik. Ő is óvatosan leült az egyik vele szemben lévő székre. Milyen borzasztóan nehéz lehetett látni az édesanyja szenvedését és halálát, aztán beilleszkedni az új családba, vadidegen emberek közé. Bragg akkor tizenkét éves lehetett, Calder pedig tíz. Más testvérek ilyen körülmények között általában még közelebb kerülnek egymáshoz, de az ő esetükben nem ez történt. Nagyon szomorú történet volt az övék. Francescának már nem maradt ideje arra, hogy elképzelje, milyen nehéz is lehetett az életük. Észrevette, hogy Bragg őt figyeli, majd azt mondta: - Nem kell így néznie rám. Nem indokolt a sajnálat, bár némi szomorúság igen. Minden a lehető legjobban alakult. Nem tudom, miféle ember lett volna belőlem, ha Lily nem hal meg. És ugyanez érvényes Calderre is. Francesca bólintott. - Azért számomra akkor is szívfájdító ez a történet. Az is marad. Bragg pillantása elidőzött az arcán. - És ez az, amitől maga olyan különleges - mondta. Francesca érezte, hogy egyre szaporább a pulzusa. - Különleges lennék, Bragg? A férfi másfelé nézett, az álla megfeszült. Látszott rajta, hogy nem gondolta végig, amit mondott, és az is, hogy nem tetszett neki a saját szóhasználata. - Tudja, hogy kivételes teremtés. - Továbbra is kerülte a tekintetét. Francesca beharapta az ajkát. Nagyon is jól emlékezett arra, hogy mit mondott Bragg az előző este. Nem akart gondolni rá, mert nagyon baljóslatúnak hangzott. És Hart azt mondta, ők balsorsú szerelmesek. - Különleges vagyok a maga számára? Bragg felkapta a fejét, a szemébe nézett. Aztán felállt az asztaltól. - Francesca! Ekkor már ő is állt. - Tegnap este megcsókolt. Újra. Bragg nem tudott azonnal megszólalni. - Higgyen nekem, nem felejtettem el. Francesca örült volna ennek a kijelentésnek, ha a férfi arckifejezése nem lett volna olyan gondterhelt és szomorú. - Miről van szó? Mi az, amit el szeretne mondani nekem? Miért csókol meg előbb úgy, mintha nem tudna nélkülem élni, aztán meg úgy néz rám, mintha bűnt követett volna el? - Mert nem akarok fájdalmat okozni magának. Francesca úgy érezte, mintha kicsúszott volna a talaj a lába alól. Belekapaszkodott az íróasztal szélébe. Szédült. - Van valami, ugye? Valami, ami közénk áll. Valami rossz, ugye? - Igen. Szent ég. Nem szabad elájulnia. - Valahogyan elkötelezett - suttogta Francesca riadtan. Van valamilyen megállapodás. - Igen. - Jaj istenem! - Francesca úgy érezte, hogy az ő világa menten összeomlik. - Van egy másik nő az életében.
- Nem így akartam magának elmondani. Nem akartam, hogy ez megtörténjen. - Van egy másik nő? - suttogta Francesca hitetlenkedve. - Igen. Döbbenten nézett Braggre. A férfi visszanézett rá. - Nem értem - csúszott ki Francesca száján. És valóban nem értette. Szerette Rick Bragget. Beleszeretett már akkor, amikor először találkoztak. Olyan ember volt, akire fel lehetett nézni, aki elkötelezte magát a jó ügy mellett. És Bragg is szerette őt, ebben biztos volt. Nem, végképp nem értett sémit. Az elkötelezettségeket, a megállapodásokat fel lehet bontani. És a férfi biztosan nem szeretett mást. - Francesca - mondta Bragg. Ekkor előjött az íróasztala mögül, és a derekára tette a kezét. Üljön le. Francesca belenézett a férfi borostyánszínű szemébe, ő pedig visszanézett rá - tökéletesen megbízott benne. - Mondja el - suttogta Bragghez támaszkodva. - Nős vagyok - mondta a férfi.
Tizennyolcadik fejezet 1902. február 3., hétfő, délután 3 óra Francesca némán nézett Braggre, és biztosra vette, hogy rosszul hallotta. Ez teljes képtelenség volt. Egyetlen szót sem olvasott az újságokban feleségről, és a Madison Avenue 11.-ben biztosan nem lakott senki a férfin kívül. Biztosan rosszul hallotta. Vagy álmodik. - Francesca? - Bragg nem vette le a szemét róla. Ő megfordult, és a férfi karjaiban találta magát. - Mintha az előbb azt mondta volna, hogy nős - mondta Francesca bizonytalanul. - Igen - felelte Bragg szintén bizonytalanul. Ellökte magától a férfit, egyszerűen nem hitt a fülének. Ez csak valami szörnyű álom lehet, egy rémálom! Ez teljes képtelenig. Valamiféle megállapodásra, egy eljegyzésfélére számított. Valami olyanra, amit még fel lehet bontani, amin lehet változtatni. De nem házasságra, ez képtelenségnek hangzott. Mégsem hallotta rosszul, a férfi megerősítette. Pedig az előző este Bragg forrón, hevesen és szenvedélyesen csókolta őt. Francesca megdermedt. - Ne nézzen rám így! - mondta a férfi hirtelen. - Egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolja. Abban a pillanatban Francesca elképzelt egy másik nőt, egy feleséget. Egy szép és intelligens asszonyt, akivel Bragg megosztja az ágyát és az életét. Abban a pillanatban gyűlöletet érzett. - Francesca - folytatta a férfi -, négy éve nem láttam a feleségemet. A gyűlölet, ami oly ismeretlen volt Francesca számára, mint amilyen a holdon lévő levegő lehet, el is tűnt. - Micsoda? - Megragadta a szék karfáját, mert különben biztosan leesett volna. - Soha nem akartam így magyarázkodni magának - mondta Bragg éles hangon. - A fenébe, Francesca, soha nem akartam, hogy bármi is legyen közöttünk. - Akkor nem kellett volna megcsókolnia, kétszer is. Bragg némán nézett rá. Mély fájdalom volt a tekintetében. - Akar mondani valamit? - kérdezte Francesca. - Úgy értem... - Elhallgatott. Éppen azt készült mondani, hogy most omlott össze az egész élete. Hogy ő szeretett volna feleségül menni hozzá, és leélni vele az életét, harcolni a társadalom visszásságai ellen, az igazság érvényre juttatásáért, a szabadságért. Bragg persze nem volt tisztában azzal, mit érez iránta, csak a szenvedélyességét tapasztalta meg. - Szereti őt? - kérdezte élesen. Valami gyűlölethez hasonló látszott Bragg szemében. De nem gyűlölet volt, és amikor megszólalt, Francesca ellenérzést hallott a hangjában, és tudta, hogy az imént Bragg hangulatváltásának lehetett tanúja. - Nem.
Francesca nem mozdult meg, csak nézett rá, és közben úgy érezte, mintha a szíve darabokra szakadna a mellkasában. Ó, mennyire fájt! Hogy történhet ez meg? - Megcsókolt. Félrevezetett engem. - Nem állt szándékomban. Nagyon nehéz küzdeni az ellen, amit maga iránt érzek. Francesca, maga talán szentnek gondol engem. Nem vagyok az. Csak egy ember a saját morális dilemmája kellős közepén. Végül kicsordultak a könnyei. Egyre nehezebb volt levegőt vennie. - Ki ő? Hol van most? Miért nem látta már négy éve? - Kérem, ne sírjon! - suttogta Bragg, és megcirógatta az arcát. Francescát elöntötte a düh. - Ne nyúljon hozzám! Ne merjen még egyszer hozzám érni! Bragg elvette a kezét, elsápadt. - El fogok mondani mindent, de ne gyűlöljön. Azzal nem tudnék együtt élni. - Nem tudom, ebben a pillanatban mit érzek. De, mégis tudom. Elárulva érzem magam. Összetörve. Mint akin átment egy teherkocsi. - Könnyek csordogáltak végig az arcán. - Maga meg én csak néhány hete ismerjük egymást. Csak január 18-án találkoztunk először - suttogta a férfi. Bragg napra pontosan tudta, mikor találkoztak először. Francesca átölelte magát, beharapta az alsó ajkát, azt remélve, hogy nem fog úgy remegni, mint egy nyafogós gyerek. Nem hatott. - Hogy tudott megcsókolni, ha tudta, hogy egy feleség vár magára, valahol másutt? Istenem, én azt hittem, maga tisztességes ember. - Az én feleségem nem vár rám. Talán inkább arra vár, hogy holtan essek össze. - Komoran nézett rá. Francesca úgy érezte, mintha megállna a szíve. - Ezt nem mondhatja komolyan. - Vagy mégis? Annyira gyűlölné őt a felesége, hogy a halálát kívánná? És neki ezzel törődnie kellene? Nem kellene, mégis törődik. - De, komolyan gondolom. Leigh Anne végre szabad lenne, ha én meghalnék. Ezek szerint Leigh Anne-nek hívják. - Miért nincs magával? Hol van? Miért nem látta évek óta? Bragg fürkészőn nézett Francescára. - Nem akar leülni? - A székre mutatott. Mintha félt volna megérinteni őt, ami ebben a pillanatban érthető is volt. - Nem! - ellenkezett Francesca. - Jól van. - Bragg nagyon boldogtalannak tűnt. Vajon azért, mert épp készült elmondani az igazságot? Vagy már attól is ilyen elkeseredett lett, ha csak beszélnie kellett az elrontott házasságáról? - Bostonból való - kezdte lassan a férfi. - Akkor ismertem meg, amikor elsőéves voltam a Harvardon. Azonnal, őrülten beleszerettem. - Elhallgatott, lehajtotta a fejét. Francesca figyelmesen hallgatta. - Alig három hónappal a megismerkedésünk után megkértem a kezét. Rathe könyörgött, hogy várjak még. Nem hallgattam rá.
Minden szó úgy hatott Francescára, mintha éles késsel szurkálnák - Nagyon különleges teremtés lehet - mondta keserűen -, ha azonnal ennyire beleszeretett. - Olyan szép, mint egy angyal, egy kék szemű, sötét hajú angyal. Nem láttam semmi mást, csak az arcát és az alakját. Pedig semmi angyali nincs benne, Francesca. Bragg felesége olyan szép, hogy angyalhoz hasonlítja. Egy újabb késszúrás. Jaj! Talán bele is hal ebbe a beszélgetésbe. Talán ez lenne a legjobb befejezése ennek a, nos, ennek a csúnya, rút románcnak. Most nem szabad sírnia, gondolta. - Fájdalmat okozok magának. Nagyon sajnálom. Vállat vont. - Tehát azonnal feleségül vette. - Igen, az első egyetemi év végén. - Bragg az arcát fürkészte. - Bolond voltam. Francesca szomorúan nézett rá, szerette volna, ha Bragg kifejti a miértet és a hogyant, de nem tette. - Aztán mi történt? - Röviden? Elutasítottam egy ajánlatot. Az ország egyik vezető jogászcégéhez hívtak, ami azzal járt volna, hogy Washingtonba költözünk, de én inkább saját irodát nyitottam. Bűnügyeket vállaltam, ami nem kifejezetten jövedelmező dolog. - Bragg fanyarul mosolygott. - A szegényeknek és a nélkülözőknek nem telik ügyvédi díjra, mint tudja. Francesca szíve megtelt együttérzéssel és szeretettel. El sem tudta rejteni. - És? - Leigh Anne azt mondta nekem, hogy egy szerencsétlen bolond vagyok, és elhagyott. Összecsomagolt, elment Európába, azóta is ott él. Francesca meglepetten nézett rá. - Azt hiszem, ezt nem egészen értem - mondta halkan. - Gazdagságot és pompát remélt. Elvégre egy Bragghez ment feleségül. Azt is tudta, hogy vannak politikai ambícióim. Sosem sikerült igazán megértenie engem. Nem tudta elfogadni a tisztességes, szerény életet egy olyan férj mellett, aki késő estig dolgozik, és olyan embereket véd, akiket ő az utcán messze elkerül. Nem szeretett egyedül járni estélyekre, ahol mindig azt kérdezgették, hol a férje. Amikor elment Európába, kerek perec megmondta, hogy csak akkor jön vissza, ha elfogadom azt az állást, amit elutasítottam, vagy egy ahhoz hasonlót, ami presztízzsel és tekintélyes jövedelemmel jár. Francesca szeme elkerekedett. - Megzsarolta magát? - Igen. Abban az évben, amikor elment, augusztusban utánamentem, mert azt hittem, valójában jólelkű teremtés, aki butaságot művelt ugyan, de szeret engem, hiányzom neki, és vissza fog térni. - Bragg szeméből ekkor semmit nem lehetett kiolvasni. - Franciaország déli részén találtam rá, a szeretőjével. Aztán inkább hazajöttem. Francesca meghatódott - Ó, Bragg! - suttogta, és már kis híján nyúlt is felé, hogy megérintse, de észbe kapott, és visszahúzta a kezét, mielőtt valóban hozzáért volna. - Ne sajnáljon engem. Csak megfizetek az ostobaságomért, a kapkodásomért, a józan ítélőképességem hiányáért. - Vállat vont. - Európában maradt. Bár nem tartjuk a kapcsolatot, van egy megállapodásunk. Ő azt tesz, amit akar, és én fizetem a számláit.
Francesca felháborodott. - Ez borzasztó! - suttogta. - Ne szánjon engem, ki nem állhatom őt, és jobb nekem így, hogy külön élünk. Sajnálom, hogy ennyire rá van utalva a pénzemre, de ezen nem változtathatunk. - Bragg szomorúan nézett, mindkét kezét a nadrágzsebébe dugta. Francesca sok mindent szeretett volna megkérdezni. Érez-e Bragg bármit is a felesége iránt? Még mindig van szeretője az asszonynak? Nem gondolt-e válásra? Megnedvesítette az ajkát, és óvatosan kezdte. - De maga mégis elment Washingtonba. Mintha úgy emlékeznék, azt olvastam az újságban, hogy a fővárosban dolgozott ügyvédként, mielőtt elfogadta ezt a megbízatást. - Magam mellé vettem egy nagyon tisztességes és alkalmas társat Bostonban, aztán rábíztam az irodát. Washingtonba mentem, és ott folytattam ugyanazt a munkát, de emellett a szabadidőmben foglalkozhattam az országos politikával is. Francesca, maga tudja, mennyire igyekszem a köz érdekeit szolgálni - mondta. Francesca bólintott. - Az édesapja tisztséget vállalt a Cleveland-kormányban, ugye? Bragg kissé elmosolyodott. - Igen, valóban. Kereskedelem-ügyi miniszter volt. Miután Rathe és Grace magához vett, néhány évig Washingtonban éltünk. Ez kétségkívül kellemes emlék volt a számára. Francesca majdnem elmosolyodott. - Miért nem jött vissza a felesége? Miért nem jön vissza most? - Én változatlanul szerényen élek, Francesca - folytatta Bragg. - Washingtonban sem jól fizető ügyeket vállaltam, sőt, többnyire ingyen dolgoztam, és ez a mostani poszt sem egy jól fizető állás, mint bizonyára ön is tudja. Francesca nem tudta elképzelni, hogy egy nőnek ennyire fontos lehet a gazdagság és a rang. Másrészt nap mint nap látta, hogy a férjet kereső elsőbálozók az ő köreikből mind pénzért vagy rangért akarnak házasodni. - Talán egyszer még megváltozik - vetette fel Francesca. Bragg ránézett. - Nem akarom, hogy itt legyen. Sem most, sem később. - Vagyis soha nem bocsát meg neki? - Vajon ez azt jelenti, hogy még mindig szereti? - A számtalan szeretőjét meg tudnám bocsátani neki. Azt is meg tudnám bocsátani, hogy elkölt minden centet, amit én kemény munkával megkeresek. Igen, tulajdonképpen meg tudnék bocsátani neki. Magamnak nem bocsátom meg soha, hogy tönkretettem a magánéletemet, de az ő személyisége sérült, neki meg tudok bocsátani. De nem szeretem, sőt ami még rosszabb, nem tudom tisztelni sem. Semmi közös nincs bennünk. A különélés a legjobb megoldás egy ennyire össze nem illő párnak. Francesca óhatatlanul Connie-ra és Montrose-ra gondolt. Csakhogy ők nem össze nem illő pár. - Gyűlöl engem, Francesca? Ezek a halkan, de határozottan, habozás nélkül kiejtett szavak félbeszakították a gondolatait. Belenézett Bragg szemébe. Az ördögbe, a lelke mélyén még mindig bízott benne, a lelke és a szíve más választ diktált, a szívében együttérzés, megértés és szeretet lakozott Soha nem tudnám gyűlölni magát - felelte Francesca.
Semelyikük sem mozdult meg. A csendet feszültség töltötte be, de az árulás és a harag feszültsége átalakult. Francesca nem értette önmagát. Bragg az imént mondta el neki, hogy felesége van, és benne mégsem változott semmi. Szent isten, neki ez ugyanaz az ember, akit csodál, tisztel, akiben bízik és akit még mindig szeret. Neki ugyanaz az ember maradt, akit nemcsak tiszta szívéből akart, hanem akire a teste is vágyott. - Mennem kell. - Igen - értett egyet vele a férfi. Francesca megfordult, újra könnyek szöktek a szemébe, és ezek fátyolában valahogy eljutott az ajtóig. Mielőtt azonban kinyitotta volna, Bragg rátette a kezét, úgyhogy ő akkor sem tudta volna kinyitni, ha megpróbálja. Francesca megdermedt. - Nem hagyhatom, hogy így menjen el, ezek után - mondta a férfi reszelős hangon. Francesca megfordult, és majdnem a karjaiba zuhant - Nem is akarok így elmenni. - Néztek egymás szemébe. - De maga most már tiltott nekem. Soha nem fog elválni, ugye? - csúszott ki a kérdés Francesca száján. De a pillanat túlságosan intenzív volt, a tét túlságosan nagy ahhoz, hogy megbánja. Bragg habozott - Nem. A válás megakadályozná, hogy bármilyen jelentős közhivatalt vállalhassak. - Egyszer még képviselőnek is jelölteti magát. - Igen, egyszer, majd valamikor. Francesca sírva fakadt. - És én büszke leszek magára. - Igen, tudom - suttogta Bragg. - Francesca, kérem! - Nem. - A fejét ingatta. - Mennem kell. - Alig látta az ajtóm amikor odafordult. Bragg kinyitotta előtte, mert neki nem sikerült volna - Mikor látom újra? Francesca kimenekült a folyosóra. Nem tudta, de nem ezért nem válaszolt, hanem mert egyszerűen képtelen volt megszólalni. Megállt annak a háznak a bejáratához vezető széles lépcsőnél ahol a férjével és a két kislányával lakott, a ház előtt, amit a papa nászajándékba építtetett nekik. Connie nézte az ajtót, remegett és igyekezett szabályosan lélegezni. Arra gondolt, hogy ez ugyanúgy az ő háza is, mint Neilé, és arra, hogy már tegnap este haza kellett volna jönnie, mivel megígérte a mamának, és hogy minden rendben lesz, biztosan minden rendben lesz. De nem a fényes tikfa ajtót látta maga előtt, ami be volt csukva, hanem Neilt. Lelki szemei előtt Neil a szépséges Eliza Burtonnel volt. De mit keresett ő itt? Miért jött ide? Ezt a házat ő már nem érezte az otthonának. - Lady Montrose? - szólt hozzá Mrs. Partridge, aki mögötte állt Charlotte-tal és a karján Lucindával. - Bemegyünk? Connie ugyan hallotta őt, de úgy, mintha messziről jönne a hang, vagy mintha álmában hallaná. Az előző este azt akarta tenni, amit Julia mondott neki, de miután bement a
szobájába, leült a kandalló elé, és üres tekintettel bámult a tűzre, a táncoló lángok valahogy a pokolra emlékeztették, és ez megijesztette őt annyira, hogy bevegyen egy kis adag ópiumot. Nem, ami igazából megijesztette őt, az a nagyon rémisztő és hátborzongató gondolat volt, hogy ő halott, és az élete, úgy, ahogy van, a hűtlen férjével, valójában maga a pokol. Az ópium persze lecsillapította, és az ágyhoz terelte. Másnap reggelig föl sem ébredt, és egy egész napig tartott, míg a magukkal hozott kevés holmit bepakolta az utazóládába. - Lady Montrose? - kérdezte Mrs. Partridge aggódó hangon. - Menjünk be. Lucindát meg kell etetni. Emlékképek idéződtek fel benne, abból az időből, miután megismerte Neilt. Az az első, sorsfordító találkozás, amikor bemutatták neki, az első csók, a bálok és estélyek sorozata, az esküvőjük, a nászéjszakájuk. Connie összerezzent, amikor Mrs. Partridge megrángatta a kabátujját. - Nos? - kérdezte Connie mosolyt erőltetve az arcára. - Be kellene mennünk - javasolta a magas, sovány, kék szemű, szemüveges Mrs. Partridge, akinek meleg tekintetéből úgy áradt az aggodalom, hogy az egy pillanatra kizökkentette Connie-t. Vajon miért aggódik ennyire? - Persze hogy be kell mennünk. - Ezzel Connie belökte az ajtót. Úgy gondolta, Mrs. Partridge furcsán viselkedik, úgy, mintha régóta ácsorognának a bejáratnál. Egy inas azonnal kitárta előttük az ajtót, Charlotte pedig mindenkit hátrahagyva rohant befelé, azt kiáltozva: - Papa! Papa! Connie úgy érezte, mintha hatalmas súly nehezedne a vállára. Csupa feszültség volt az egész teste, mintha minden porcikája pattanásig feszült volna. Neil, gondolta, és a szomorúság hatalmas hulláma söpört rajta végig. Neil megjelent az előcsarnok túlsó végében, és miközben Charlotte szaladt feléje, a tekintete egy pillanatra találkozott Connie-éval. Connie szíve elképesztő sebességgel vert. Neil rettenetesen nézett ki, mintha beteg lenne, és határozottan ápolatlannak látszott, sőt ami még fontosabb, ijesztően komornak. De ennek bizonyára nem Connie az oka. - Papa! - kiáltotta Charlotte. Neil elkapta, felemelte, és közben megváltozott az arckifejezése. Nevetett és forgott körbe hároméves kislányával, aztán szorosan magához ölelte. - Kicsim! Hiányoztál! - Te is nekem, papa! - Charlotte nevetgélt. Ez a platinaszőke kislány akár modellt is állhatott volna egy olyan festőnek, aki kék szemű kis angyalt akar megörökíteni a vásznán. Connie úgy gondolta, nagyon hasonlít a nagynénjére, Francescára, hiszen annyira okos és makacs kislány. Pedig még milyen csöpp. Neil elengedte a kislányát, aki szaladt hátra a házba, hogy megkeresse a kis spánielt, melyet karácsonyra kapott ajándék a nagybátyjától, Evantől. Connie Mrs. Partridge-ra nézett, de ő már épp elnézést kért, és ment Charlotte után. Egy kis időre megállt, hogy Neil
megcirógathassa alvó kislánya pufók arcát az ujja hegyével, és puszit adhasson magas homlokára. Aztán a dadus ment tovább a babával. Connie rájött, hogy meg sem mozdult, amióta belépett az ajtón. Nem tudta, képes-e egyáltalán rá. Az előcsarnok egész hossza választotta el egymástól a férjét meg őt, és az inas, miután becsukta az ajtót, mögötte állt. Ekkor pedig Neil mögött jelent meg egy másik, aki láthatólag Connie-val akart beszélni. Neil megmozdult. Elindult egyenesen felé, és közben türkizkék szemét egy pillanatra sem vette le róla. Mint Connie megállapította, Neil még ebben az állapotban, ilyen elhanyagoltan is megdöbbentően, zavarba ejtően jóképű volt. Újra remegni kezdett. Mit keres itt? Nem akart ő itt lenni, ebben a házban, a férjével, ilyen körülmények között. Vissza akart menni egy jobb helyre és időbe, amikor közöttük még szeretet és tisztelet volt. - Connie! - Neil arcon csókolta, de az ajkai szinte nem is értek a bőréhez. Átható tekintettel nézett a szemébe. Ő lesütötte szemét, kerülte a tekintetét, kerülte Neilt. De a mamának igaza volt. Haza kellett jönnie. Ez az a hely, ahol ő él. És nem akarta, hogy a világ tudomást szerezzen arról, ami az ő életében zajlik. - Szervusz, Neil! - Rámosolygott a férjére, de nem nézett szemébe. - Csodálatosan éreztük magunkat. Remek kaland volt Charlotte-nak. Igazán kedves volt Beth Anne-től, hogy meghívott bennünket a hétvégére. - Azon töprengett, hogy vajon mennyire érződik a hangján a feszültség. Most már rá mert nézni a férjére. Neil úgy nézett rá, mintha épp valami furcsa cirkuszi számot adna elő. De ő csak mosolygott tovább. - James szeretne beszélni velem. Megmondtad már, mi legyen a vacsora? - Nem - felelte Neil lassan. - Te szoktad kitalálni a menüt. Ez igaz volt. Neil nyilvánvalóan meg akarta büntetni azért, mert nem volt otthon, nem tette a dolgát. Connie megdermedt. Ez igazságtalan. Szinte tökéletes háztartást vezetett, és ez volt az első alkalom, amikor nem tervezte meg az aznapi vagy inkább kétnapi menüt. - Akkor most beszélek Jamesszel. Elég fáradt vagyok - tette hozzá, majd az inasra nézett. - Ezért most visszavonulok a szobámba pihenni vacsoráig. Az inas közelebb jött, és Connie gyorsan kitalált egy olyan menüt, amelyről tudta, hogy a férje kedvére való, de a szakács és a személyzet be tudja szerezni a hozzávalókat, és el is tudja készíteni néhány óra alatt. Úgy mosolygott a férjére, hogy közben nem igazán nézett rá, aztán elindult felfelé a lépcsőn. Bánatára Neil a nyomába eredt. Connie szíve elkezdett hevesen verni. Mit csinál Neil? Mit akar? Olyan közel jött hozzá, hogy szoknyájának szegélye a férje cipőjének orrát súrolta. - Szeretnék beszélni veled - mondta Neil halkan. Connie megijedt, de nem állt meg. Arra gondolt: Talán túl messzire mentem? Lehet, hogy el akar hagyni engem? Nehezen kapott levegőt. Mennyire szeretett volna egy pohár sherryt vagy egy adag ópiumot! - Rendben van - felelte olyan könnyedén, amennyire csak tudta.
A hatalmas, pompásan berendezett közös hálószobából nyíló kisebb szalonban megállt, de nem egészen fordult szembe a férjével. Neil megragadta a felesége karját. - Nézz rám, légy szíves! - mondta Connie mély levegőt vett, hallotta az elfojtott haragot Neil hangjában, aztán lassan megfordult, és a férje szemébe nézett. - Nos? - Soha többé ne tegyél ilyet! - Neil elengedte a felesége karját. - Komolyan mondom. Riadtan nézett a férjére, de egyúttal mérges is volt. - Mit? - Eltűntél. Elvitted a lányokat, a lányaimat, és eltűntél. Megőrültem az aggodalomtól mondta Neil feszülten. Ezek szerint aggódott volna érte is, nem csak a lányokért? - Neil, nem láttad az üzenetemet? - kérdezte Connie bizonytalanul. Julia tanácsai jártak a fejében, de utált hazudni. Rossz érzés volt hazudni a férjének, még az adott körülmények között is. - Milyen üzenetet? - Hagytam neked egy üzenetet, melyben megírtam, hogy elmegyünk a hétvégére. Még csodálkoztam is, hogy nem kaptam választ. Mint említettem, Charlotte remekül érezte magát. Beth Anne unokahúgai is eljöttek Pittsburghből. Valamivel idősebbek, mint Charlotte, és tudod, hogy ő mennyire élvezi az idősebb gyerekek társaságát. - Connie még egy kényszeredett mosolyt is magára erőltetett. - Te hagytál nekem egy üzenetet, melyben megírtad, hogy Beth Anne-ékhez mentek a hétvégére? - kérdezte Neil, csodálkozva és egyben kételkedve is. Connie-nak valahogy sikerült bólintania. - Aligha tűnnék el a lányokkal csak úgy - hallotta a saját szavait. Neil döbbenten nézett rá, majd megnedvesítette az ajkát. Végül azt mondta: - Connie, megijesztettél. Connie-nak ezt hallva gyorsabban dobogott a szíve. Félrefordult. Nem akarta hallani, amit Neil mond. A férje megfogta a karját. - Ne fordulj el tőlem, és a fenébe, ne mosolyogj rám úgy, mintha valami bolond volnék, akit vacsora közben szórakoztatsz! Átlátok ezen a mosolyon, Connie. Látom, mennyire kétségbeesett vagy. Beszélnünk kell. A karján érezte Neil nagy és erős kezét, az oly jól ismert érintést. Szent ég, egy kis időre elfelejtette, mennyire szereti ezt az érintést, mennyire szereti Neilt. De ezeket az érzéseket most el kellett fojtania. Vagy mégsem? Zűrzavar uralkodott a fejében. Nehezére esett gondolkodni is. - Fáradt vagyok. - Neil felé fordult, és ismét rámosolygott. A férfi elgyötört arccal nézett rá. Aztán azt mondta: - Majd pihensz egy kicsit később. Connie-nak nem tetszett ez a hang. Amikor Neil eltökélt volt, nem lehetett kitérni előle. Miről akarhat beszélni vele? Csak nem a titkos viszonyáról? - Jól van. - Connie elindult, és Neil elengedte. A szobában lévő nagy ülőgarnitúrához ment, leült az aranysárga és fehér kanapéra, és az ölében összekulcsolta a kezét. - Soha nem akartalak megbántani - kezdte Neil.
Connie tudta, hogy nem kellene megszólalnia, mégis kicsúszott a száján: - Akkor nem kellett volna viszonyt kezdened. A férfi álla megfeszült. - Nem is akartam. Mit jelentsen ez! Rossz érzése támadt. Nem akarta folytatni ezt a beszélgetést. - Bizonyára elcsábítottak. Neil, nagyon fáradt vagyok. - Connie felállt. Elindult az ágya felé. Volt még egy adag az ópiumból. A vacsorára tartogatta, de meggondolta magát, nem akart addig várni. Neil odament hozzá, megfogta a felesége karját. - Nem csábítottak el! Lucinda már nyolc hónapos, és a születése óta legfeljebb négyszer-ötször voltunk együtt, arról nem is beszélve, hogy a terhességed alatt még kevesebbszer. Tudom, hogy te nem szereted a házasságunknak ezt a részét, Connie. Én nagyon igyekeztem nem zavarni téged az ilyetén igényeimmel. Miről beszél a férje? Connie pislogott, kezdett elpirulni. Csak nem azt akarja megbeszélni vele? - Ez nem illendő téma - hebegte. - Nem illendő? A fenébe, férfi vagyok, gyönyörű feleségem van, akit történetesen szeretek is. Olyan feleségem, aki tudomásom szerint viszontszeret engem, de nem törődik a testi kapcsolattal. Tudom, milyen jól nevelt vagy. Tudom, hogy most zavarban vagy. A pokolba ezzel! - kiáltotta Neil. Connie valóban zavarban volt, de meg is döbbent. Az igaz volt, hogy a baba születése óta keveset szerelmeskedtek, de amikor tették, az mindig csodálatos volt. És Connie utálta, hogy Neil olyan dagadtan, formátlanul látta a testét, amilyen a terhessége alatt volt. Elvárta tőle, hogy szép legyen. Nem szerette volna, ha nem volna az. Igenis kedvelte a házasságuk legintimebb részét, ha őszinte mert lenni magához, nem is csupán kedvelte. Hiszen beleremegett, ha Neil hozzáért, és ő tudta, hogyan érheti el nála, hogy a teste majd szétrobbanjon. De hát ezt Neilnek is tudnia kellett. Olyan nehéz volt eldönteni, mikor és hol lehet átlépni az illendő és az illetlen viselkedés közötti határt. Amikor Neil megérintette vagy megcsókolta, nehéz volt úri hölgyként viselkednie. Isten bocsássa meg, de olyankor szeretett úgy tenni, mint egy szajha vagy egy lotyó. Neil zavarban volt. Ő is elpirult. - Connie, én a házasságunk kezdete óta tudom, hogy te nem szeretsz az ágyamba bújni, sajnos én nagyon heves természetű férfi vagyok. Nagyon nehéz volt féken tartanom a vágyaimat. Nem akartam én félrelépni. Nálam senki nem próbált jobban ellenállni. De kudarcot vallottam. Nem sikerült, és sajnálom, többször nem fog előfordulni. Soha nem akartalak megbántani. Connie szomorúan nézett, és el akarta mondani Neilnek, hogy már az érintésébe is beleborzong, és hogy eggyé olvadni vele maga a mennyország. De nem tudott megszólalni. Nem mert nyíltan beszélni erről a témáról. Ez az egész az ő hibája volna? Neil nagyon szomorúan nézett rá, mindkét kezét ökölbe szorítva a csípőjére tette. - Most ígéretet tettem neked, és állni fogom a szavam. Soha többé nem fog újra megtörténni, még akkor sem, ha kizársz a hálószobánkból. - Kérdőn nézett Connie-ra.
Ő nem tudta, mit mondjon. Alig kapott levegőt. Valahogy azért elmosolyodott. - Nem zárlak ki a hálószobánkból, Neil. Megkönnyebbülés látszott a férfi arcán. - Köszönöm! - Neil Connie arcát fürkészte, aztán a tekintete közös hálószobájuk nyitott ajtajára tévedt, ahol egy hatalmas baldachinos ágy állt középen. Connie arrafelé fordulva követte a férje tekintetét. Ránézett az ágyukra, és forró lett az arca. Mit mondjon vagy csináljon most? Julia a lelkére kötötte, hogy viselkedjen úgy, mintha minden rendben lenne. De egyáltalán nincs minden rendben. Neil azért ment más nőhöz, mert ő messze nem volt tökéletes. Connie-t fájdalom járta át, miközben levegőért kapkodott. - Jól vagy? - kérdezte a férfi. - Igen, jól - felelte. Neil Connie arcát fürkészte. - Bárcsak elmondanád nekem az igazságot! Bárcsak kiabálnál, üvöltenél velem, vagy hozzám vágnál valamit! Neil ezt nem gondolhatta komolyan, ez lehetetlen. Connie némán nézett. Ő soha nem ragadtatná magát ilyen viselkedésre. Neil nagyot sóhajtott. - Vacsoránál találkozunk - mondta. Ismét a hálószobájuk ajtajára pillantott. Connie megérezte, mit szeretne a férje. De még csak délután volt, és épp csak az imént érkezett haza! Szent ég, mégis tennie kell valamit! Valahogy be kell hívnia Neilt a szobájukba. Elterelni az ágyhoz, ahogy Julia tanácsolta. Mert akkor tényleg úgy tehetnének, mintha nem történt volna semmi. De történt. És Connie-nak fogalma sem volt arról, hogyan fogjon hozzá az ilyen nyílt kezdeményezéshez. Neil kiment a szobából. Connie behunyta a szemét, szeretett volna utána kiáltani. Nem tette. Ehelyett leült, a semmibe bámult, és eltelt néhány perc, mire a könnyek elkezdtek csordogálni az arcán. Háromnegyed órát késett a találkozóról, de előzőleg küldött üzenetet a rá váró uraknak, és ezzel megmentette a helyzetet. Most már az ügyvédeiknek kell kidolgozniuk annak a létrejött megállapodásnak a részleteit, melynek eredménye majd egy újabb szállítási szerződés lesz Kínával. Hartot ez nem igazán érdekelte. Egy szokatlanul hosszú nap végén útban volt hazafelé. Tudatában volt annak, hogy rémes a hangulata, bár nem tudta pontosan, miért. A kocsijában ült, épp a Harmincharmadik utca és a Broadway kereszteződésénél jártak. Nyolckor még meg kellett jelennie valahol, ahol kötelező volt az átkozott szmoking viselete. Hirtelen ötlettől vezérelve kopogott a kocsisnak az elválasztó-üvegen. - Raoul, Madame Pinke-hez!
A kocsi jobbra kanyarodott, kelet felé tartott. Hart hátradőlt az ülésen, és megjelent előtte Daisy képe, majd nyomban utána Rose-é. De akkora volt benne a feszültség és a várakozás, hogy ezen képek hatására sem mosolyodott el. Aztán az átkozott bátyjára gondolt. Hart úgy döntött, hogy részben ő a felelős a rossz hangulatáért. Rick úgy határozott, hogy megtáncoltatja, de ez pusztán csak szórakoztató volt a számára. A kalandja a hatalomban rövid életű lesz. Még ha egy egész évet el is tölt ezen a poszton Hart úgy vélte, Lowe-t úgysem választják meg újra, és akkor Ricknek mennie kell. Nagy kár, hogy ez az abszurd kinevezés visszahozta New Yorkba. Most folyton kereszteződnek az útjaik, mindenki legnagyobb bosszúságára. És még többször fognak kereszteződni, ha Rathe és Grace Bragg is visszatér a városba. Még ennél is nagyobb kár, hogy Rick ilyen piszok komolyan vette a munkáját. Ki a fenét érdekel, hogy ki ölte meg Paul Randallt? Senkit, gondolta Hart némi indulattal. Sem őt magát, sem Randall gyászoló özvegyét, sem a férfigyűlölő lányát, sem a diák fiát. De nem, a szeretőjét igen. Georgette a szíve csücskét veszítette el, őt érdekli. És Ricket is. Hart nevetett magában, de ez nem segített semmin. Mintha újra rátört volna a fejfájás, ami egész nap kínozta. Randall halott. Na és? Három napja megölték a szeretője otthonában. Kit érdekel? Őt ugyan nem. Örült, hogy az az ember meghalt. Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy örül neki. Tényleg utálta azt az embert. Azt az embert, akivel összesen kétszer beszélt. Azt az embert, aki szintén utálta őt. A kocsi megállt, de nem a Negyvennyolcadik és a Harmadik utca sarkán, mivel azt a helyet bezárták és bedeszkázták. Az új hely onnan ötsaroknyira délre és egy sugárútnyira nyugatra volt. Hart látott egy jól öltözött urat belépni egy jellegtelen kőházba, fürge léptekkel és sétabottal a kezében. De honnan tudhatja, hogy Randall valóban utálta-e? Hiszen csak kétszer beszéltek egymással. Mindig készült arra, hogy egyszer majd odaáll Randall elé, és addig nem hagyja békén, míg ki nem szedi belőle az igazságot. - Uram? - A hatalmas termetű, túlsúlyos férfi, aki inkább testőr volt, mint kocsis, elhúzta az elválasztóüveget. - Megérkeztünk, Mr. Hart - mondta Raoul Torelli. Hart meglepődött, annyira elmerült a gondolataiban, nem vette észre, hogy megérkeztek az úti célhoz. Komoran szállt ki a kocsiból. Nem akart megint Randallre gondolni. A járdán átvágva felment a bejárathoz vezető lépcsőn. Szinte azonnal beengedték a házba, melyet már kifestettek azzal az érzéki lazacszínnel, ami Madame Pinke kedvence volt, és az előző helyen is ugyanez a szín volt a meghatározó. Madame Pinke azonnal üdvözölte, egy kis irodában fogadta, mely a nagyobb szalonból nyílt, és ahol az imént, az utcán látott úr várakozott. - Hart! Micsoda meglepetés! Hibát követtem volna el? Nincs bejegyzés a könyvemben. - Átölelte, és úgy tett, mintha arcon csókolná.
Hart nem bíbelődött mosollyal. - Szeretném látni Daisyt, nem maradok sokáig. Madame Pinke szeme elkerekedett - Daisynek vendége van hattól. Van egy másik lány... - Senki mást nem akarok - vágott a szavába Hart, és maga is hallotta, milyen fenyegető a hangja. Elővette a tárcáját, és adott néhány száz dollárt Madame Pinke-nek, aztán sarkon fordult, és kiment az irodából. Hallotta, ahogy a madám gyorsan megszámolja a pénzt, majd utána kiáltott - Az emeleten a második ajtó jobbra. Fél óra, Mr. Hart! Na persze, gondolta Hart. Kezdett visszatérni a humora. Ez a helyzet tűrhetetlen volt. Sok mindent lehetett mondani róla, de türelmes ember biztosan nem volt. Véletlenül botlott bele a lányokba két-három héttel azelőtt. Felfigyelt Daisyre egy hétvégén a B. Altman’s egyik pultjánál, amikor egy férjes asszonnyal járt ott, aki valami abszurd tárgyat akart ott beszerezni. Nem tartott sokáig beszélgetésbe bonyolódniuk, és Hart hamar rájött, miféle hölgy is Daisy, és hogy neki szerencséje van. Még aznap néhány órával később találkozott is vele és Rose-zal. Nem okoztak neki csalódást. Sőt, épp ellenkezőleg. De Madame Pinke-kel bajlódni, az már elfogadhatatlan. Nincs neki ehhez türelme. Madame Pinke egy pénzsóvár bolond. Futott felfelé a lépcsőn, hirtelen heves lett benne a vágy. Közben azt gondolta, nem szabad sietnie, a rohanás mindig mindent elront. Hirtelen támadt vad türelmetlenségét fékezni próbálva - már merevedése volt - kopogott be. Nyílt az ajtó, és ott állt Daisy, akinél szebbet még soha életében nem látott. Belenézett a lány égszínkék szemébe, megvizsgálta lélegzetelállítóan szép arcát, és rámosolygott. - Édes, drága Daisy! - súgta. - Ma te leszel a megmentőm! - Hart! - Daisy meglepődött, de aztán elmosolyodott, és az egész arca csupa derű lett. - Mit jelentsen ez? Madame Pinke felengedett? - Daisy kacéran nézett rá, és lágy, dallamos hangon beszélt. Hart válasz helyett gyorsan belépett mellette, és becsukta az ajtót. Daisy egy rövid, az ágyékát épphogy elfedő, piros és narancsvörös kimonót viselt, finom fekete és aranyszínű hímzéssel. Sőt, a popsija ki is látszott alóla egy kicsit, csábító látványt nyújtott. Kétségkívül Daisy volt a legszebb lány, akit Hart valaha is ismert. Volt benne valami légies, mégis nagyon is hús-vér teremtés volt. - Igen - felelte Hart, miközben kilazította a nyakkendőjét. Daisy megint mosolygott. - Milyen szerencsés vagyok! Rose csatlakozik hozzánk? Hart nem tudta eldönteni, hogy szeretné-e, ha Rose is ott lenne, vagy sem. - Őt nem kértem - felelte Hart, és levette a nyakkendőjét. Talán kellett volna. Csodás előjáték a két különleges lányt együtt látni az ágyban, hogy aztán majd mindkettejükkel szeretkezzen. Igazából ez az egyik legfinomabb dolog az életben. - Jól van - felelte Daisy, és kecses léptekkel egy zsúrkocsihoz ment, majd elvett onnan egy kancsót. Aztán hátrapillantott Hartra. - Akkor egészen az enyém leszel, most másodszor. Hart észrevette, hogy Daisy örül, őt pedig ez tette boldoggá. Lehetséges, hogy csak másodszor lesz kettesben Daisyvel? - Igen, egészen a tiéd leszek. Ilyen szerencsés vagy. Daisy visszamosolygott rá. - Csak attól tartok, hogy az este további részére kimerítesz.
Hart már nem mosolygott. - Mióta vagy Madame Pinke-kel, Daisy? A lány odament hozzá, átadott neki egy pohár italt. Fölvonta halvány szemöldökét. - Talán két hónapja. Úgy emlékszem, mondtam, hogy csak nemrég jöttünk a városba. Hart kíváncsi ember volt, ezért feltett néhány kérdést Daisy-pek és Rose-nak, de mivel nem szívesen beszéltek a múltjukról, nem erőltette. Az egyetlen dolog, amit megtudott, hogy egy másik, északnyugati városból jöttek, és együtt érkeztek New Yorkba két hónappal ezelőtt. Milyen titokzatos. - Azt hiszem, két nagyon hosszú hónap lehetett - mondta Hart, és nagyot kortyolt az italából. Daisy megfordult, hogy ránézhessen. - Nem vagyok boldogtalan. - Az igazi kérdés az, hogy boldog vagy-e? - kérdezte Hart. Újból belekortyolt az italába, és Daisy állára tette a kezét. - Pillangóra emlékeztetsz, édesem. Egy értékes, ritka, különleges pillangóra. Egy ilyennek elegánsan berendezett aranykalitkában a helye, melynek az ajtaja nyitva áll. Daisy meglepetten nézett rá. Hart meg vissza őrá, lágyan mosolyogva, mert kedvelte ezt a lányt, de ekkor megjelent előtte a pénzért könyörgő Randall zavaró képe. Gyorsan elhessegette. - Túl jó vagy te ehhez a helyhez. Daisy tekintete megváltozott. A nyílt pillantás óvakodóvá alakult át. Hart már tudta, hogy a lány gyakran butácskának tetteti magát, de közben megvan a magához való esze. - Aligha vagyok én túl jó ehhez a helyhez, Calder - felelte Daisy lágy, dallamos hangján. - Szeretnélek a kedvesemmé tenni - mondta Hart, miközben letette a poharát, és megfogta a lány vállát. Daisy megdermedt a különleges, rövid, de amúgy nem hivalkodó kimonó alatt. - Tessék? Hart érezte, hogy a lány agya lázasan dolgozik. - Hallottad, igen bőkezűen gondoskodni fogok rólad. Saját lakásod lesz, amit úgy rendezel be, ahogy neked tetszik. Ruhákat fogok venni neked, és apróságokat. Drága apróságokat. - Hart elmosolyodott. - Kötünk egy megállapodást, mondjuk hat hónapra. Amikor a hat hónap lejár, elmehetsz, ha úgy döntesz, hogy el akarsz menni, vagy én kérhetlek meg, hogy távozz, vagy megújítjuk a megállapodásunkat. De ez alatt a hat hónap alatt a kedvesem leszel, és én gondoskodom rólad. - Belenézett Daisy szemébe, és becsúsztatta a kezét a kimonója alá, aztán vissza, a vállára, de közben kioldotta az övet a köntösön. Ránézett Daisy pici, de nagyon formás mellére. De a lány nem oldódott fel, bár felsóhajtott, amikor Hart a testéhez ért. - És mi lesz Rosezal? - Rose-t nem akarom a kedvesemmé tenni, Daisy. Azt szeretném, ha te állnál a rendelkezésemre, bármikor mehetnék hozzád, akár éjjel, akár nappal, amikor csak kedvem tartja. - Hart lerántotta a kimonót, ami leesett a földre. Daisyn csak egy fehér csipke harisnyakötő, fehér harisnya és tűsarkú cipő volt. - Tökéletes az alakod, olyan tökéletes, hogy szinte soha nem volna szabad elfedni. - Hart lecsúsztatta a kezét Daisy hosszú, hajlékony hátán.
A lány egy kicsit közelebb húzódva Harthoz azt mondta: - Hogy hagyhatnám el Rose-t? Ő a testvérem. Hart azt felelte: - Én rendkívül nagyvonalú vagyok a kedveseimmel, amikor a kapcsolat véget ér. Amikor a mi kapcsolatunk véget ér, olyan szép summával bocsátalak el, hogy Rosezal akár házat is vehettek, visszavonulhattok ebből az életből, ha azt szeretnétek. Vagy akár saját bordélyházat is nyithattok. - Hart lejjebb csúsztatta az ujjait Daisy bordáira, aztán még lejjebb, a köldökére. A lány megborzongott. - Kérdezz meg bárkit, drága. - Már hallottam erről - súgta Daisy. Hart ujjai siklottak tovább a hasán, majd elérték a szeméremdombját, mely teljesen csupaszra volt borotválva. - Nem fogod megbánni - ígérte Hart. - De ha rájövök, hogy nem vagy hű hozzám, és ez Rose-ra is vonatkozik, azonnal kidoblak - tette hozzá. Daisy elgondolkodva nézett rá, eltöprengve azon a tényen, hogy Hart a legintimebb részétől alig néhány centiméterre abbahagyta a cirógatást, holott azon már érződött a forróság. - Hat hónap után elmehetek? - suttogta Daisy. Hart elmosolyodott, mivel megkapta őt. - Igen, édes Daisy, de egy nappal se hamarabb. - Beszélnem kell Rose-zal - már mosolygott -, bár nem hiszem, hogy túlzottan bánná. Nos, először mérges lesz, de azt hiszem, meg fogom tudni győzni, tehát a válaszom: igen. Hart rámosolygott. - És nem akarod tudni, mennyit adok neked, amikor az útjaink szétválnak? - Bízom benned, Calder. Te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom. - Daisy ekkor nem mosolygott. Hart azokra a kérdésekre gondolt, melyekre Daisy nem válaszolt. Egyszer majd megtudja a lány titkait. Hirtelen megfordult, aztán beleült egy hatalmas fotelba, tudván, hogy a lány meglepődött és csalódott. A tekintete végigsiklott karcsú testén, elidőzött hosszú lábán és azon a tökéletes kis háromszögön. - De én úgy hallottam, van kedvesed - suttogta Daisy, és nem mozdult. - A megállapodásunk csak azt köti ki, hogy te legyél hűséges hozzám, és a féltékenységet nem tolerálom - felelte Hart könnyedén. - Én nem vagyok hűséges típus. Daisy halkan nevetett. - Én meg nem vagyok féltékeny. Szóval két kedvesed lesz? Hart kinyújtotta a karját, és az ujja hegyével megérintette a lány két combja közti puha, meleg zugot. Aztán följebb siklott az ujja. - Nem láttam már egy hete. Tudja, hogy nemsokára vége. Nem. Útjára bocsátom, amint beszélek vele. Daisy egy lépéssel közelebb ment, hogy Hart könnyebben játszadozhasson vele. Gondterheltnek látszik ma, Calder. Szeretném elterelni a gondolatait arról, ami nyomasztja, bármi legyen is az. Randall képe újra felvillant az agyában. Szent ég, hogy utálta azt az embert. És az az ember is utálta őt. A leghatározottabban. Ostobaság volt mást gondolnia.
Odahúzta magához Daisyt, és a lány az ölébe ült, lovagló ülésben. Rámosolygott a lányra, és kiűzött a fejéből minden, a halott apjával kapcsolatos gondolatot. Megfogta a lány fejét, és közelebb húzta magához, és a fülébe súgott - Először te kényeztetsz, majd én téged. Daisy mosolygott. Hart úgy döntött, nem csókolja meg a lányt. Végigcsúsztatta az ujját formás testén, lejjebb és még lejjebb, el egészen a legintimebb részéig. Aztán lassan, finom és gyakorlott mozdulatokkal ingerelte a csiklóját. Mint sejtette, a lány már nedvesen, felforrósodva várta. Daisy felsóhajtott. - Azt hittem... - Pszt! - mondta Hart, és fejét a támlának támasztva figyelte a lányt, miközben simogatta. Figyelte, hogyan izzítja fel a vágy, érezte, hogy a keze alatt miként válik nedvesebbé. Hart még mielőtt a szobába lépett, már akkor érezte, vágya a tetőfokra hágott. Szent ég, milyen szép ez a lány. Daisy kéjesen felnyögött, kezét a férfi dudorodó nadrágjára tette. Hart elvette onnan a lány kezét. - Látni akarom, ahogy elélvezel, először te. Daisy már vágytól elködösült kék szemmel nézett rá. - Neked van szükséged rám, Calder suttogta -, nem fordítva. - De én imádom nézni, ahogy az ölemben ficánkolsz - suttogta Hart, és lassanként hátrafelé tolta a lány felsőtestét. Daisy olyan hajlékonynak bizonyult, hogy addig tudott hátradőlni, míg a feje leért a földre. Hart előrehajolt, és nyalogatni kezdte a lány legintimebb részét. Daisy rövidesen elélvezett. Először nyögdécselt, majd felkiáltott, és utána vágyai orgazmusba torkolltak. Hart már korábban figyelmeztette, neki soha ne színlelje a kielégülést, ezért most jólesően elmosolyodott, mikor a lány mozdulataiból a gyönyör tökéletességére következtetett. Még egyszer megnyalta a szeméremdombját, majd a lány elalélt a karjaiban, és már majdnem lecsúszott a földre. Gyöngéden elengedte, a földre tette, aztán felállt. - Istenem! - suttogta forrón Hart, miközben a lányt figyelve kigombolta a nadrágját. Talán nincs is erotikusabb látvány, mint egy gyönyörű nő, aki meztelenül hever az ember lábánál. Mondd meg, mit szeretnél! - kérte. Daisy pihegve nézett föl, tekintete a hatalmas férfiasságán állapodott meg. Elmosolyodott. Tudod, mit szeretnék. Azt szeretném. Hart nem mozdult. Nem az erő, nem az erotika határozta meg a pillanatot. A lány széttárt lábakkal hevert előtte. Nedves volt, vágyakozó, és teljesen alávetette magát a férfi akaratának, aki azt tehetett volna vele, amit csak akar. - Kelj fel! - mondta lágyan. Daisy kecsesen az oldalára gördült, majd feltérdelt, és egy halk, kéjes hang kíséretében finom arcbőrével cirógatni kezdte Hart péniszét. A haja összetapadt az izzadságtól. Majd nyelvével nyalogatni kezdte a bevetésre kész férfierőt. Hart szerette volna megfogni a lány fejét, maga felé húzni, hogy szájában egészen a torkáig hatolhasson, de nem tette.
A lány a férfi ágyékán járt a nyelvével, úgy ingerelve őt, ahogy korábban Hart tette vele. Aztán amikor már az egész teste verejtékezett, vonaglott a kéjtől, a lány szájába vette a péniszét, és egészen a torkáig szívta. Aztán Hart megragadta a lány fejét... és egy határozott mozdulattal benyomta péniszét a lány szájába... Később felsegítette a lányt, ölébe vette és az ágyhoz vitte, és a hátára fektette. Aléltan feküdt az ágy szélén, széttárt lábával a földön támaszkodva. - Tedd, amit szeretnél, Calder - suttogta a lány mozdulatlanul. A férfi leplezetlen örömmel nézte a lányt, miközben levette a zakóját, és kigombolta az ingét. - Csodálatos vagy - mondta neki. - Akárcsak te - felelte a lány fátyolos hangon, mosolyogva. Pillantása a férfiasságán időzött. Hart a földre hajította az ingét, levette a cipőjét, a nadrágját és az alsóneműjét. Nem sietett. - Gyere! - suttogta a lány. - Még nem - felelte Hart, és amikor a lány fölé ereszkedett, nem hatolt belé, hanem a péniszével addig cirógatta a lány lába közét, majd megfordítva a fenekét, amíg Daisy már nyöszörgött és zihált a vágytól. - Szereted, ha felizgatnak, édesem? - suttogta Hart. - Igen, igen... igen! Hart mosolygott, és péniszével tovább simogatta a lány csiklóját, nagyon, nagyon hozzáértőn, miközben a lány arca egyre pirosabbá vált. Daisy már kéjesen sikongatott. És ekkor Hart belehatolt, keményen és szinte vadul. Ez volt az, amit akart. Ez volt az a hely, ahol lenni akart. És ezt már senki és semmi nem vehette el tőle... És ezután jött a robbanás, döbbenetes intenzitással, vadul és mindent elsöprően. Tűz és forróság, amit sötétség és halál követett. Ráomlott Daisyre. És amikor Hart már egyenletesen vette a levegőt, egymás karjaiban feküdtek az ágyban. Átölelte a lányt, és gyengéden simogatta selymes, puha, platinaszőke haját. Ekkor azonban Randall hirtelen megjelent előtte, mintha ott lett volna a szobában. Hart összerezzent, majd megcsókolta a lány feje búbját. Nem tudta elhinni. Még a szeretkezés sem tudta elűzni ezt a halott embert. A fenébe. Szembe kellett néznie az igazsággal. Dühös lett. Rettenetesen dühös. Mert valaki fogta magát, és megölte az apját, és így ő már soha nem tudhatta meg, mit is érzett iránta ez az ember. - Calder? Jól vagy? - Daisy megfordult, hogy a szemébe nézzen. Őszinte aggodalom látszott rajta. De a lány már az övé volt, megvette és megfizette. Ezt akarta ugyan, de ebben a pillanatban ez is mocskosnak tűnt. Rámosolygott a lányra. - Még mindig akarlak - súgta a lány fülébe.
Tizenkilencedik fejezet 1902. február 3., hétfő, délután 7 óra - Miss Cahill, látogatója érkezett. Francesca tanult, nagyon csekély érdeklődéssel, és még kevesebb odafigyeléssel. A Bovaryné című könyv oldalán a szavak összemosódtak, nem fogta fel az értelmüket. Annyira fájt. Soha nem lesz Bragg felesége. Soha nem lesz az életének része. Barátok maradhatnak, de ez minden, ami valaha is történhet közöttük. A könyv kicsúszott a kezéből, leesett a földre. Valahogy kibuggyant egy újabb kósza könnycsepp. Azon töprengett, vajon mennyi ideig tart kiheverni, ha az embernek összetört a szíve. Abban a pillanatban úgy gondolta, soha nem fog túljutni ezen. Megtörölte a szemét, és ránézett a szobalányra, aki a tágas, elegáns mályvaszínűre festett hálószoba ajtajában állt. Semmi kedve nem volt látogatót fogadni, és rápillantott a IV. Lajos korabeli bronzórára, mely a halvány színű márványkandallón állt, s alatta a vasrács mögött tűz ropogott. Francesca megdöbbent már este hét óra volt. Teljesen megfeledkezett Marcus Antoniusról! Bizonyára ő jött érte. Nagyot dobbant a szíve. Most félre kell tennie a bánatát, de legalábbis nem szabad, hogy meglátszódjon rajta. Meg kellett oldania ezt az ügyet. De hol lehet Joel? Még nem került elő, és Francesca félt egyedül menni Antoniusszal. És mi van, ha Antonius a gyilkos? Mert ha nem Georgette testvére, akkor kicsoda, és miért bonyolódik bele ennyire a nő ügyeibe? Még nincs késő kibújni az esti kirándulás alól, vagy felhívni Bragget telefonon, és elmondani neki, mire készül. Ha pedig Joel nem érkezik meg hamarosan, egyedül kell mennie Antoniusszal. Francesca felállt. Nem akarta felhívni a férfit. Bragg azt hinné, üldözi, pedig ez nem volt igaz. De ami még fontosabb, túlságosan fájna hallania a hangját. Szerencsére a szülei elmentek valahová estére, ezért nem lesz nehéz kilopóznia. Lüktetni kezdett a halántéka, mégpedig erősen és fájdalmasan. - Köszönöm, Melinda. Máris lemegyek. Ki az? - Mr. Hart, kisasszony - felelte a korosodó szobalány, kezében egy ezüsttálcával. Francesca szíve először egy nagyot dobbant, aztán elkezdett szaporán verni. Hart eljött hozzájuk? Ráadásul ilyenkor? Nem kellett kézbe vennie a névjegyet ahhoz, hogy megismerje, mégis elvette. - Köszönöm. Mondja meg neki, hogy máris lemegyek. A szobalány távozott, és Francesca a névjegyre meredve azon töprengett, hogy vajon mit akarhat. Kissé szokatlan időpont volt ez a látogatáshoz. Általában déltől délután négyig-ötig
volt szokás látogatókat fogadni. Az a hiedelem élt a köztudatban hogy négy-öt óra után a hölgyek vagy pihennek az esti események előtt, vagy készülnek rájuk. Hart persze fittyet hányt a konvenciókra. Francescát mosolyra késztette ez a gondolat, miközben a fürdőszobájába ment. Abban a pillanatban lefagyott az arcáról a mosoly, amikor meglátta magát a tükörben. Még mindig rémesen nézett ki, a szeme pedig kissé még vörös és duzzadt volt a sírástól. Felsóhajtott. Nem sokat segített az ajkára és az arcára tett kis rúzs. Gyorsan le is törölte, felkapta a táskáját, hogy később majd ne kelljen visszajönnie érte, és lesietett a földszintre. Bárcsak ne történt volna meg, ami ma megtörtént. Persze az sem változtatna a tényen, hogy Bragg nős. Hart a fogadószobában várta, mely helyiséget általában arra használták, hogy ide tereljék be az estélyre vagy bálra érkező nagyszámú vendégsereget. Hart egy francia festő, Corot tájképét nézegette. Amikor meghallotta, hogy Francesca belépett, megfordult és rámosolygott. - Az én ízlésemhez képest Corot túlságosan szelíd - jegyezte meg. Francesca szíve erősebben dobbant, amikor meglátta Hartot. Szmoking volt rajta, nyilvánvalóan valamilyen esti programhoz öltözött. Az urak többségéhez hasonlóan neki is remekül állt ez az estélyi öltözék. Francesca el tudta képzelni, hogy az este folyamán majd nem kevés hölgy fogja megpróbálni magára vonni a figyelmét, és elnyerni a szívét. Azon gondolkodott, vajon létezik-e olyan nő, aki képes lehet erre a végső győzelemre. - Jó estét, Calder! Micsoda meglepetés! Hart elmosolyodott, és a szobán átvágva odament hozzá. - Remélem, kellemes meglepetés. - Természetesen kellemes - felelte Francesca. Hart az arcát fürkészte, de merőben másként, mint amikor részeg volt. Aztán a pillantása érzéki lett, utána pedig éles. Francesca kerülte a szemkontaktust, attól félt, hogy elpirul. Maga sírt? - kérdezte Hart minden bevezetés nélkül. - Allergiás vagyok a mogyoróra - felelte egy szánalmasan imitált mosollyal. Hart megfogta a kezét. - Ne hazudjon nekem! Francesca meglepetten nézett. - Én... - Maga sírt. Ez nyilvánvaló. Mit művelt a bátyám? Francesca nem szólt egy szót sem. Ekkor már hevesen vert a szíve. Hart továbbra is az arcát fürkészte. Azt mondta: - Bevallom, hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy, hogy útközben benézek. Szeretném megköszönni a mai kedvességét. Továbbra is mélyen a szemébe nézett. Francesca nem tudta, melyik kedvességre utal Hart. A templomnál vagy Bragg irodájában? Elmosolyodott kissé, de ekkor már őszintén. - Miért ne lettem volna kedves? Hart visszamosolygott rá. - Valóban egy porcikája sincs, ami ne lenne kedves. Ezt én elbűvölőnek találom. Francesca szívverése mintha kihagyott volna egy dobbanást. Hart még mindig fogta a kezét. Francesca távolabb lépett tőle.
Hart átható pillantással nézett rá. - Tisztelem és csodálom magát. Francesca meglepődött. - Ne csodáljon engem, Calder. - Talán inkább úgy kellett volna mondanom: tisztelem és megijesztem magát. - Ez nem kérdés volt. Francesca sóhajtott. Úgy vélte, nem jó téma ez a beszélgetéshez. - Miért látogatott meg? Bizonyára nem azért, hogy megmondja, kedves vagyok... - Pedig ezért látogattam meg. Hogy megköszönjem a kedvességét, és hogy megmondjam, de őszintén, hogy ezt üdítőnek találom. - Hart vállat vont. Francesca rájött, hogy valóban őszinte, és ezt meg ő találta felüdítőnek. Azonkívül semmi nyoma nem volt a gúnynak sem a hangjában, sem abban, amit mondott. - Szívesen - felelte mosolyogva. - Hálával tartozom magának, Francesca - mondta Hart. - Nem tartozik hálával - felelte meglepetten. Hart továbbra is mosolygott, és egyértelműen látszott rajta hogy valóban úgy érzi, valamiféle kedvességgel kéne viszonoznia mindazt, amit Francesca tett aznap. - Tehát miért lépett be ide olyan elkeseredett arccal? - kérdezte Hart. Francesca mosolya eltűnt. Félrefordult. Habozott, de nem tudott tisztán gondolkodni, és nem tudta eldönteni, hogy mit mondjon vagy ne mondjon. Hart odalépett mögé. - Azt hiszem, én tudom. Francesca érezte a leheletét a tarkóján. Megfordult, hátrébb lépett, remélve, hogy Hartnak ez nem szokása. - Egy kicsit össze vagyok zavarodva - mondta, és ezzel az enyhébb megfogalmazással valójában hazudott. - Látom. Francesca átkarolta magát. - Braggnek felesége van. Sajnos erről nekem fogalmam sem volt, és érzek valamit iránta. - Mosolyt erőltetett magára. - Vagyis éreztem - hazudott újból. Hart megfogta az állát. - Szegény Francesca! Ő elkerekedett szemmel nézett rá. Hart elvette a kezét az álláról. - Töprengtem azon, vajon hová fog vezetni ez a kis dráma. Rick tehát összeszedte a bátorságát, és elmondta. Nos, nem tudok tapsolni neki, tényleg. Most maga bizonyára dühös. Ricknek ezt azonnal el kellett volna mondania, miután találkoztak. Most mit készül tenni? - Nem vette le a szemét róla. - Nos, természetesen nincs mit tenni - felelte Francesca könnyedén. Készült elfordulni, de Hart megfogta a kezét. Lehet, hogy a férfinak igaza van. Braggnek hamarabb el kellett volna mondania. - Kérem, drága! Jó emberismerő vagyok. Maga szerelmes. Most összetört a szíve. Ne hazudjon nekem! Francesca sírni szeretett volna, de nem tette. Szótlanul nézett. - Hadd adjak magának egy tanácsot, Francesca. A bátyám nagyon tisztességes ember. Ön pedig úri hölgy, ártatlan, jó kilátásai vannak egy remek partira.
- Nem érdekelnek semmiféle jövőbeli kilátások! - szakította félbe. - Pszt! - Hart az ajkára tette az ujját. Francesca riadtan húzódott el, és tágra nyílt szemmel nézett a férfira. - Tudja, akár még irigykedhetnék is - mondta, és elgondolkodva nézett rá. - Kérem... - kezdte Francesca. Hart megrázta a fejét - Bragg hihetetlen mértékű önfegyelem gyakorlására képes. Soha nem fogja átlépni a határt magánál. Tehát el kell felejtenie ezt a fellángolást, és továbblépni. Különben csak tengernyi fájdalmat fog okozni magának, arról nem is beszélve, hogy rengeteg időt fecsérel el. - Már eddig is - suttogta Francesca. - Látom. - Hart felsóhajtott. - Ha nem magáról lenne szó, ez a legszórakoztatóbb melodráma lenne. Be kell vallanom, ahogy magára nézek, egy kissé meghatódom. - Ismét megrázta a fejét. - Nem tudom, mit mondjak. - Francesca habozott. - Szereti Bragg a feleségét egyáltalán? Hart felkacagott. - Az egy ringyó. Francesca felszisszent. - Bocsásson meg! De maga kérdezte. Mellesleg kicsapongó életet él. Ez idő szerint egy spanyol gróf a szeretője. - Hart fejcsóválva folytatta. - Bragg helyében én a szó szoros értelmében arra kényszeríteném, hogy idejöjjön és velem éljen, és igen rövid pórázon tartanám. Ehelyett ő hagyja, hogy bejárja Európát számos hódolójával, fényűző életet éljen, mintha királynő volna, aminek hiszi magát. Bragg pedig fizeti az iszonyatos számláit, amit mellesleg nem engedhetne meg magának, és inkább félrenéz. Ennyire rossz lenne Leigh Anne? Francesca furcsa módon megkönnyebbült. És Hart nem válaszolt a kérdésére. Mintha olvasott volna a gondolataiban, azt mondta: - Nem, kedves, drága Francesca, Bragg nem szereti Leigh Anne-t. De úgy döntött, Leigh Anne az a kereszt, amit neki cipelnie kell, mivel túl becsületes ahhoz, hogy bármilyen módon megszabaduljon tőle. Francesca hüledezett. - Bizonyára nem gondolja komolyan, amire szerintem célzott! Hart nevetett. - Maga olyan naiv. Ez olyan elbűvölő. Melyik, világban nőtt fel? A való világban, vagy a versek, regények és tankönyvek világában? Francesca válasz nélkül hagyta a megjegyzést. Lerogyott egy kis kanapéra. Bragg legalább nem szereti a feleségét. Legalább valóban rettenetes nő. Aztán észrevette, hogy milyen irányba tartanak a gondolatai, és dühös lett. Túl kell jutnia Braggen! Hartnak ebben igaza van. Mivel egyszerűen nincs remény. A férfi leült közvetlenül Francesca mellé, és lévén izmosan nagydarab ember, a kis kanapé azonnal szűkös lett. Hart megfogta a kezét. - Maga annyira elkeseredett. Bevallom, nem szeretem ilyennek látni. Egy vacsorára vagyok hivatalos. Jöjjön el velem! Megvárom, amíg átöltözik, legfeljebb elkésünk egy kicsit. - Hart rámosolygott.
Francesca megpróbálta kihúzni a kezét Calderéból, de ez lehetetlen volt. Ezért felállt, így ő kénytelen volt elengedni a kezét. - Méltányolom az ajánlatát és a kedvességét, Calder, de attól tartok, nem fogadhatom el. Hart lassan felállt. - Miért? Hogy egyedül búslakodjon az üres házban? - Francesca igyekezett elkerülni a férfi fürkésző tekintetét. Már elmúlt hét óra, Antonius már várt rá. Meg fogja oldani ezt az ügyet, méghozzá egyedül - gondolta. Bragg nélkül. Mert már nem alkotnak csapatot. Már a gondolat is fájt. - Azt hiszem, egy kis búslakodás az, amit az orvos felírt nekem - felelte kissé elmosolyodva. Hart figyelmesen nézte az arcát, és azt mondta: - Nekem jók az ösztöneim, és az az érzésem, készül valamire, de ha agyoncsapnának se tudnám kitalálni, mi lehet az. - Mi? Én? - Francesca tágra nyílt szemmel és reményei szerint ártatlan tekintettel nézett Hartra, aztán pislogott. A férfi felkacagott, átfogta a derekát, és veszélyesen közel húzta magához, egészen közel az oldalához. A szájával megérintette Francesca arcát. Az ajka mintha égette volna a bőrét. Felejtse el, Francesca. Maga soha nem lesz kacér. Akkor én megyek. Ha szüksége van rám, az elmúlt napok jótettei viszonzásra fognak találni. Bármikor felkereshet, akár éjjel, akár nappal. - Hart rákacsintott. - Ha senki mást nem fogadok, magát akkor is. Francesca nagyon meglepődött. Kikísérte Hartot az ajtóig. - Köszönöm, Calder. Ezt méltányolom. - Tegye is! Nem emlékszem arra, hogy ilyesmit valaha is felajánlottam volna bárkinek. És fel a fejjel! Felejtse el az én kötelességtudó bátyámat. Ebből semmi jó nem sülhet ki, egyiküknek sem. Más halak is úsznak a tengerben. Higgye el nekem! - Rámosolygott, miközben átvette a kabátját és a kalapját egy inastól. Eközben egy szobalány sietett oda Francescához. - Miss Cahill! Ne haragudjon, ez még korábban jött, de Penelope elfelejtette átadni magának. Átvette a kis, furcsán maszatos papírlapot, miközben Hart belebújt a kabátjába. Ahogy szétnyitotta az összehajtott papírlapot, gyerekkézírást látott rajta, és meg mielőtt elolvasta volna, már tudta, hogy Joel küldte az üzenetet. Mis Cahill. Nem tudok ma gyünni. Elnézést, joel. Francesca megrémült. - Baj van? Megfordult, és ránézett Hartra, aki nagyon figyelmesen nézte. Az ördögbe, most egyedül kell találkoznia Antoniusszal. - Nem - felelte mosolyogva. Az egyik inas kinyitotta a bejárati ajtót Hartnak. - Azért mi barátok maradunk, ugye?
- Igen, azok - felelte Hart derűsen csillogó szemmel. - Nekem van okom haragudni, de nem egy gyönyörű, okos és kedves nőre. - Hart játékos mozdulattal meghajolt. Francesca nevetett. - Ezt már jobban szeretem hallani - mondta Hart, és egy búcsúmosollyal távozott. Francesca hosszan nézett utána, ahogy lement a lépcsőn elegáns, hatalmas kocsijához, mely elé négy pompás fekete ló volt befogva. Egy sötét libériás inas kinyitotta neki az ajtót, és ő beszállt. Szép látványt nyújtott a négy remek paripa vonta kocsi amint végighajtott a félköríven, aztán ki, a sugárútra. Francesca felsóhajtott. Úgy érezte, mintha az imént egy hurrikán kellős közepébe került volna. Egy rossz lépés, és felkapja a forgószél. Nem tudta hogy örüljön-e vagy megijedjen. Persze az nem árthat, ha egy ilyen ember a barátja. Különösen az újfajta munkájára való tekintettel. Aztán azt látta, hogy kilép valaki a házhoz közel lévő egyik nagy tölgyfa árnyékából, aztán az is kiderült, hogy az illető egy férfi, aki gyors léptekkel közeledett a ház felé. Marcus Antonius volt az. Francesca feszült lett. Egyedül kellett mennie. Riadtan fordult meg. - Wallace, kérem, hozza a kabátomat és a kalapomat. Elmegyek. Most elindul, hogy elfogjon egy gyilkost. Csakhogy félt. Marcus Antonius egy másik kocsit bérelt, mely a sugárúton várt rájuk, és mentségére legyen mondva, ezúttal ő fizette ki a viteldíjat, amikor megérkeztek az úti céljukhoz, egy kis hotelhez, mely a Broadway és a Houston Street sarkán állt. Útközben a belváros felé a férfi nem beszélt, de mindvégig figyelt. - Ez az - mutatott rá az épületre, és jelezte, hogy Francesca menjen fel előtte a bejárathoz vezető lépcsőn. A szálloda a Grande nevet viselte, mely egyáltalán nem illett hozzá, mivel egy elhanyagolt négyszintes kőépület volt, ami sem hívogatónak, sem elegánsnak nem látszott. - Csak ön után - mondta Marcus Antonius mosolyogva. Francesca habozott. Rendkívül ideges volt, és a tény, hogy Antonius egyáltalán nem volt beszédes az odafelé vezető úton, nem segített neki lecsillapodni. - Azt hittem, Georgette titkolni akarja a hollétét - mondta, és lassított. Töprengett magában. Menjen fel? Mindenképpen beszélni akart Georgette-tel. És mi van, ha ez csapda? De ha az, miféle csapda lehet? Antonius a hetyke mosolyával nézett Francescára. - Csak két órája vettem ki ezt a szobát mondta. Ez nem enyhítette a félelmeit. A férfi egyenesen rá nézett. - Miért olyan ideges? Azt hittem, meg van róla győződve, hogy a húgom ártatlan. - Elvigyorodott, amikor a húgom szót kimondta. - Úgy is van - felelte Francesca. - Tőlem fél? - kérdezte megjátszott csodálkozással. Francesca nem tudott neki válaszolni.
- Figyeljen ide - a férfi már nem mosolygott -, sok rosszat el lehet mondani rólam, de a magam módján úriember vagyok. Francesca tudta, hogy az arckifejezése csodálkozó. Antonius fölemelte a mutatóujját. - Ami azt jelenti, hogy hölgyet sose bántok. Francesca ránézett. Ami azt jelenti, hogy másfajta embereket igen? - Á, felejtse el! - a férfi bosszúsnak látszott. - Akar találkozni Georgette-tel, vagy nem? Francesca azon kapta magát, hogy bólint. Arra gondolt, hogy másnap az első dolga lesz egy pisztolyt beszerezni arra az esetre, a netán valamikor meg kell védenie magát. Calder talán majd segít neki. Antonius mogorván bólintott, és intett neki, hogy menjen előre. Francesca megemelte a szoknyáját, és egy kis előtérbe lépett be, melyben egy kopott kanapé és egy rongyos szőnyeg volt. A recepciós pultnál újságot olvasó portáson kívül senki mást nem látott. Antonius nem törődött vele, fölmentek a keskeny, megvilágítatlan lépcsőn a második emeletre. A férfi bekopogott a 200-as számú ajtón. - Ki az? - kérdezte Georgette halk, félős hangon, az ajtó túloldalán. - Én vagyok és Miss Cahill - felelte Antonius. Az ajtó se lánccal, se tolózárral nem volt bezárva. Francesca egy kis hálószobába lépett be, ahol egyetlen ágy, egy szék, egy kis íróasztal és falifogas állt. Semmilyen személyes tárgyat nem lehetett látni, tehát a férfi igazat mondott, valóban néhány órája vehette ki a szobát. Megkönnyebbülés látszott Georgette arcán, de azt nem tudta Francesca eldönteni, hogy Antonius vagy az ő láttán. Mindenesetre Georgette csak rá nézett. Izgatottnak, idegesnek és zaklatottnak látszott. - Miss Cahill! - mondta. - Nagyon örülök, hogy eljött! - Ez csak természetes. Nagyon aggódtam maga miatt, Miss de Labouche - felelte, és egy pillanatra megfogta Georgette kezét. - Én is nagyon aggódom! - válaszolta Georgette. - A fiú azt mondta, hogy maga nekem dolgozik, de én nem fizettem magának. Aztán Sean azt mondta, hogy ingyen végzi nekem a munkát. Ez igaz? Francesca bólintott, és Antoniusra pillantott, aki izmos karját széles mellkasán összefonva állt, és mindkettejüket érdeklődéssel figyelte. Tehát ez a valódi neve. Legalábbis azt feltételezte. - Azt is mondta, hogy maga úgy tudja, hogy a rendőrség szerint én vagyok a gyilkos! Francesca megfogta a könyökét. - Nézze, Georgette, az eltűnése csak megerősítette a rendőrfőnök úr gyanúját. Most meg kell bíznia bennem. El kell jönnie velem a főkapitányságra. A rendőrfőnök úr nagyon szeretne beszélni magával. Georgette riadtan nézett Antoniusra, aki azt kérdezte: - Megesküszik a Bibliára, hogy nem fogják letartóztatni? Francesca ránézett a férfira, aztán ismét Georgette-re. Mindketten vártak. Megnyalta a szája szélét. - Lehetetlen ilyen ígéretet tennem. - Gondoltam - jegyezte meg a férfi.
- Nem én tettem. Ugye, még mindig hisz nekem? - kérdezte Georgette a ruhaujját szorongatva. - Igen, hiszek - felelte Francesca. - De miért fél annyira? - Mert én vagyok a szerető. Én vagyok a másik nő, az olcsó, az erkölcstelen nő, a ringyó! Kire fogják rákenni? Úgy értem, azt hiszem, ő tette, a felesége. Évek óta gyűlölték egymást! De nálam történt. Én fogok ezért börtönbe kerülni. Engem fognak ezért felakasztani, mert én nem vagyok úri hölgy! - Nem fog börtönbe kerülni, mert ártatlan - jelentette ki Francesca. - És nálunk nem akasztják fel a gyilkosokat, Miss de Labouche. - De nem ígérheti meg nekem! - mondta Georgette. - Maga majd meggyőzi a rendőrfőnök urat, elvégre a barátja meg minden - szólt közbe Antonius halkan. Francesca ránézett a férfira. A tekintetük összetalálkozott. - Mire akar célozni ezzel? kérdezte ingerülten. A férfi rámosolygott, aztán vállat vont. - Bragg történetesen nős. Ezt nem tudta? - Francesca érezte, hogy kezd veszélyes hangnemet megütni. A férfi merőn nézett, már nem mosolygott. - Nem, nem tudtam. Ez nekem új. Talán őrült a felesége, aki be van zárva egy padlásra valahol? - Ez nem olyan vicces. Európában él - felelte Francesca ridegen. - Akkor is a barátja. Ez a hír járja. Azt mondják, maga bármikor bemehet az irodájába. Szóval győzze meg arról, hogy Georgette ártatlan. Francesca nagyon dühös volt, és nem tudta, honnan ered a haragja. Odament Antoniushoz, és megállt vele szemben. Mivel magas sarkú cipő volt rajta, ettől majdnem akkora volt, mint a férfi, ezért a szemük és az orruk közel egy vonalban volt. Francescának még a kalapja is adott némi előnyt. - Nézze, Mr. Antonius, vagy Sean, vagy bármi is a neve. Mi köze önnek ehhez? Miért akarja ennyire megvédeni Miss de Labouche-t? Kije ő magának? Talán a barátja? támadt rá harciasan. - Nocsak, nocsak, a kis Ötödik sugárúti hölgynek karmai vannak? - Antonius vigyorgott, mint aki jól szórakozik. - Georgette meg én régi barátok vagyunk, ha érti, mire gondolok. - Szeretők voltak - mondta Francesca. - Hűha, de kíváncsi valaki - élcelődött Antonius, zöld szeme huncutul csillogott. Georgette kettejük közé lépett. - Már évek óta nem vagyunk azok, de jó barátok maradtunk, ennyi az egész - mondta Georgette. Francesca ránézett a nőre. - A szomszédok úgy tudják, hogy a bátyja. Georgette vállat vont. - Tudja, milyenek az emberek. Egyszerűbb azt mondani, hogy a testvérem, akkor nem vesznek a szájukra. Francesca ezt elhitte. Ismét Antoniusra nézett. - Ismerte Randallt? Találkozott vele egyáltalán?
- Nem, de tudtam róla, és láttam is. Nem ugyanazokban a körökben forogtunk - felelte fanyarul. - Jól bánt Georgette-tel? Antonius meglepetten nézett. - Ha azt kérdezi, kedveltem-e, a válasz... - Vállat vont. Georgette felnőtt nő. Volt köztük egy megállapodás. Randall fizette a házbért, a személyzetet, vett neki apróságokat, néhány ruhát. Láttam én jobbat is, rosszabbat is. Nem verte, nem bántotta semmilyen módon. Sose hallottam Georgette-től, hogy durva vagy féltékeny lett volna. Rendben volt így. Jó volt Georgette-nek. Francesca nem tudta, higgyen-e neki, vagy sem. Georgette-re nézett, aki csinos, vonzó nő volt, az a fajta, aki magára vonja és élvezi a férfiak figyelmét. Vajon Antonius még mindig olyan módon kedvelte őt? Vajon féltékeny volt-e, és annyira, hogy megölje Randallt? Antonius szúrós pillantást vetett rá. - Ne nézzen rám így. Semmi okom nem volt megölni Randallt. Nem vagyok én gyilkos. Francesca úgy vélte, akár hihet is neki. Aztán azt látta, hogy Antonius tekintete nem rá, hanem oda irányul, ahol Georgette állt, és figyelmeztetés volt a tekintetében. Francesca megfordult. Georgette a sírás határán volt. Szinte kényszeresen tördelte a kezét. - Sean... - Hallgass! - szólt rá Antonius élesen. Könnyes lett a szeme. - Miről van szó? - kérdezte gyorsan Francesca. - Mit rejtegetnek előlem maguk ketten? Georgette sírva fakadt. - A francba! - mondta Antonius. - Jól nézünk ki! - Dühös volt, ezért Francesca távolabb lépett tőle, de Antonius Georgette-hez sietett. Átölelte, és a nő a vállán zokogott. Még mindig közel állnak egymáshoz, állapította meg Francesca azonnal. Biztos volt benne. Antonius azt suttogta: - Miss Cahill most elmegy. Elviszem a rendőrségre. Meg fogja győzni a rendőrfőnök urat, hogy ártatlan vagy, és rövidesen hazamehetsz. Ne sírj! - Nekem végem! Börtönbe kerülök - zokogta Georgette. Francesca némi örömöt érzett. - Sean... - könyörgött Georgette. - Nem! Georgette elhúzódott. - Valaki úgyis rájön! Az a kis fruska hallott téged meg Pault az utcán! Biztosan már el is mondta a rendőrségnek. Ismerem én Maryt évek óta, mióta Paullal voltam. Hidd el nekem! Párbeszédek villantak át Francesca agyán. Ahogy Mary dühösen, ellenségesen azt mondta: Hart megzsarolta az apámat... Hallottam őket a gyilkosság napján. Mary Calder Hartról beszélt, de ő Baltimore-ban volt abban az időpontban. Antonius álla megfeszült. - Egy szót se többet! - figyelmeztette Georgette-et. Hart azonban amúgy sem süllyedne odáig, hogy megzsarolja az apját. Francesca nézte kettejüket, és azonnal megvilágosodott előtte a helyzet. - Ugye, maguk megzsarolták
Randallt? Mind a ketten, vagy csak Antonius? Mary kihallgatott egy beszélgetést, és azt hitte, Randall és Hart között zajlik, de Calder akkor nem is volt a városban. Maga volt az! - mondta Francesca Antoniusra nézve. - Randall magával vitatkozott. Antonius álla még feszesebb lett. Georgette felkiáltott: - Én nem tudtam a zsarolásról, esküszöm! Csak amikor már túl késő volt, de nekem semmi közöm hozzá! Francesca érezte, hogy valami rémséges dolog fog történni. Farkasszemet néztek Antoniusszal. A férfi tekintete jéghideg volt. Elég hideg ahhoz, hogy egy gyilkosé legyen. Francesca igyekezett felmérni, milyen messze van tőle az ajtó. Mert most el kellett futnia. - Jézusom! - mondta Antonius felettébb bosszúsan. Aztán hozzátette: - Egy szót se többet, Georgette! Ami pedig magát illeti, Miss Cahill, elrontotta az estémet.
Huszadik fejezet 1902. február 3., hétfő, este 8 óra Francesca mozdulatlanul állt az ajtónál, a pulzusa már olyan szaporán vert, hogy több férfi erejét érezte magában összpontosulni. Most azonnal el kell futnia! Georgette megragadta Antonius karját. - Nem ő tehet róla! Ő csak segíteni akar nekünk! - Na persze, a francba! Kellett neked kikotyogni azt az átkozott zsarolási tervet? - kérdezte Antonius komoran. - Hülyeség volt! És Paul nem szolgált rá! - fakadt ki Georgette. Francesca egy egészen apró lépést tett hátrafelé. Keze az oldalához lapult. - Felejtsd el Pault, mert már halott. És most? Ő most már tud a zsarolásról, és ettől én pokolian rossz színben tűnök fel, de te is, Georgette. És a rossz alatt azt értem, hogy bűnösnek. - Antonius a szemét forgatta. - Már úgyis azt hiszik, hogy bűnös vagyok. - Így van, azt hiszik, és te most épp kimondtad a halálos ítéletedet. Mi a francot kezdjünk most vele? Georgette abbahagyta a sírást. - Hazaküldjük. - Nem fog hazamenni. Fut egyenesen Bragghez, és előadja a történetét. A francba! Antonius Francescára meredt. Francescának sikerült még egy kicsit hátrébb lépnie, és biztosra vette, hogy elérné az ajtógombot, ha megpróbálná. Ha jól emlékszik, sem lánccal, sem tolózárral nem volt bezárva az ajtó, amikor Antoniusszal megérkeztek. Antonius felsóhajtott. - Gondolkodnom kell. - Komoran nézett le fényes barna cipőjére. Francesca megfordult, és látta, hogy igaza volt: elérte az ajtógombot, és el is fordította, kinyitotta az ajtót. - A francba! - kiáltotta Antonius, és el akarta kapni őt. Francesca érezte, hogy a férfi keze súrolja a kabátujját, de ő gyorsabb volt annál, semhogy a férfi el is tudta volna kapni. Futott a keskeny folyosón, Antonius alig néhány lépésnyire volt mögötte. A lépcsőn azonban nem volt szabad az út. Valaki jött fölfelé. - Menjen arrébb! - kiáltotta Francesca kétségbeesetten, és megpróbálta félrelökni a férfit. Antonius most biztosan utoléri! Összeütköztek, és a férfi megragadta Francesca vállát. - Engedjen! - üvöltötte, tudván, hogy Antonius már ott van mögötte néhány centiméternyire a második emeleti lépcsőfordulóban, és úgyszintén el akarja őt kapni. Aztán belenézett a férfi ismerős barna szemébe. - Francesca! Én vagyok az! - kiáltotta Calder Hart. Francesca megdöbbent.
- A rendőrség! - kiáltotta valaki lentről, miközben hallani lehetett, hogy rengetegen rohannak befelé. Füttyszó hallatszott. - A rohadt életbe! - kiáltotta Antonius, és visszafordult. Hart a falhoz húzta Francescát, miközben Antonius menekült, és több rendőr rohant felfelé a lépcsőn. Bragg futott legelöl. Miközben elrohant Francesca mellett, ránézett, de nem állt meg. A folyosó végén volt egy ablak. Antonius feltépte, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kiugorjon két emelet magasból, nem törődvén a veszéllyel, hogy eltörheti a lábát, vagy akár a nyakát is szegheti. Bragg galléron ragadta. Antonius azonnal kihúzta magát, és mindkét karját fölemelte. - Megadom magam! - mondta. - Helyes! - felelte Bragg, és a falhoz lökte. - Motozzák meg! - mondta az embereinek. Aztán bilincset rá, be a kocsiba, és gyilkosság gyanújával vegyék nyilvántartásba! Francesca egyszer csak kezdett lefelé csúszni a falnál. Csak ekkor vette észre, hogy Calder Hart a derekánál fogva megtartja őt álló helyzetben. Elvette a tekintetét Braggről, Antoniusról és a rendőrökről, majd ránézett Hartra. A férfi már addig is őt nézte. - Jól van? - kérdezte. Francesca bólintott. És érezte, hogy összecsuklik a térde. Hart erősebben fogta, felemelte, és maga mellett tartva nem hagyta összecsuklani. - Hogyan...? - kezdte Francesca az ájulás határán. - Követtem magát. - Hart rámosolygott. - Amikor eljöttem maguktól, erősen gyanakodtam. Meg kíváncsi is voltam. Amikor láttam, hogy ezzel az emberrel megy el, még inkább, mondjuk úgy, kíváncsi lettem. És miután bejöttek ebbe a hotelbe, megkérdeztem a nevét a portástól. - A fejét ingatta. - Francesca, Randall aznap este, amikor a Republikánus Klubban találkoztunk, elmondta nekem, hogy zsarolják, és ezek után persze kiszedtem belőle a zsaroló nevét is. Abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy maga kivel van, bementem a legközelebbi rendőrőrsre, és telegrafáltattam Braggnek. - Újra derűsen elmosolyodott. - Az időzítés eléggé szerencsés volt, nemde? Francesca bólintott. - Köszönöm - felelte. Aztán összerezzent. Bragg állt meg mögötte. Francesca lassan megfordult. Bragg fürkészőn nézett rá borostyánszínű szemével. A tekintete mintha nem is csak a szemébe hatolt volna bele, hanem a szíve és a lelke mélyére is. Francesca szíve erre hatalmas dobbanással reagált. Tudta, hogy ő ezt az embert soha nem tudná gyűlölni. A borostyánszínű szempárba nézve, különlegesen szép vonásait látva megértette, hogy ő ehhez az emberhez egy életen fog kötődni. - Jól van? - kérdezte Bragg lágyan, és Francesca tudta, hogy a kérdés nem csupán a fizikai, hanem a lelkiállapotára is vonatkozik. Elvégre nem beszéltek azóta, hogy Bragg elmondta neki a lesújtó igazságot. Nem tudott bólintani. - Igyekszem, de nehéz.
Bragg nyúlt feléje, mintha meg akarná fogni a kezét a már jól ismert mozdulattal. Ehelyett azonban habozott, és a tekintetük ismét találkozott. És Francesca látta benne az erőt, aztán az akaraterőt. Látta benne a lemondást. Bragg leengedte a kezét anélkül, hogy megfogta volna az övét. - Beszélnem kell magával, Francesca. Persze hivatalos ügyben. Francesca bólintott. A szíve megint majd meghasadt. Hogy fájhat még mindig ennyire? A szenvedésnek soha nem lesz vége? Úgy gondolta, nem. Úgy vélte, hogy talán tompulni fog, de a fájdalom egész hátralevő életében el fogja kísérni. Oly nagyon szerette ezt a férfit. - Fáradt. Nem csekélység, amit átélt. Engedd haza pihenni - mondta Hart komoran. - Aztán meg, azt javaslom, tartsd magad a lehető legtávolabb tőle. Francesca csak ekkor vette észre, hogy Hart keze még mindig eléggé bensőséges módon a derekán pihen. Kicsusszant az ölelésből. Hart is dühös volt. Milyen furcsa. - Rendben van. Be tudok menni a központba. Szeretnék segíteni. Bragg álla megfeszült. - Nem. Az öcsémnek igaza van. Hart, megtennéd, hogy hazaviszed? Calder elmosolyodott. - Nagyon szívesen. Francesca Braggre nézett. Nem akart elmenni. Ott akart maradni, azon a keskeny lépcsőn, vele. Ha Hart nem lett volna ott, valószínűleg nem tudta volna megállni, hogy ki ne nyújtsa a kezét felé, meg ne érintse az arcát, az állát. Ő is olyan elkeseredettnek látszott. Bragg visszanézett rá, a szomorúság fénye csillant meg a szemében. - Benézhetnék holnap reggel? Francesca bólintott. - Persze, Bragg. Kérdeznie sem kell. - Kilenckor jó lesz? - Pillantása végigsiklott Francesca arcán, és ezúttal a száján időzött. Ismét bólintott. Tudta, hogy Bragg a csókjaikra gondol. Ebben a pillanatban nagyon komornak és boldogtalannak látszott. Hart rosszalló hangot hallatott. - Odalenn fogok várni. Ezt nem bírom nézni - mondta. Francesca nem szólalt meg. Nem tudott. Olyan kimerültnek érezte magát, szinte mintha élettelen lenne. A rendőrök épp Antoniust kísérték lefelé. Szerencsétlennek és komornak látszott. Francesca félrehúzódott, hogy utat engedjen nekik. A férfi ránézett. - Nem én tettem - mondta. Francesca nem nézett rá, nem törődött vele. Utánuk jött Georgette. Egy rendőr kísérte. Könnyes szemmel nézett Francescára. Segítenie kell nekünk! - mondta. - Ártatlanok vagyunk. Francesca behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, a tekintete Braggével találkozott. - Remek munkát végzett ma - suttogta a férfi. - Maga nagyszerű nyomozó, Francesca. A szíve mintha repdesett volna. - Köszönöm - suttogta, és nagyon szerette volna megfogni Bragg kezét. A férfi mintha mondani akart volna még valamit. Habozott. Aztán így szólt: - Akkor holnap látjuk egymást. Kilenckor.
- Holnap - ismételte el Francesca, és érezte, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. Megrémült. Megpróbált elfordulni. Bragg megfogta a karját. - Kérem, ne sírjon! Engem megöl a maga szomorúsága - suttogta. - Nem sírok - hazudta Francesca. Olyan bátran mosolygott Braggre, amennyire csak tudott. A férfi habozott, és Francesca arra gondolt, döbbenten, hogy épp készül őt megcsókolni. Aztán ismét lépések hallatszottak a lépcsőn. Hart hangosan odaszólt hozzájuk: - Ebből elég, ezt nem hagyhatom. Francescát hazaviszi az én kocsim, én meg bemegyek veled a belvárosba, Rick. Bragg távolabb lépett Francescától. - Ez jó ötlet - válaszolta. Hart elegáns kocsija belülről még pompásabb volt, mint kívülről. Francesca lehuppant a puha vörös bőrülés sarkába, és talált egy szőrmetakarót, amivel bebugyolálta magát, mintha a vastag prém biztos menedéket adna, ahová elbújhat. Tudta, hogy örülnie kellene, mert megtalálták Randall gyilkosát, de ehelyett állandóan Bragg pillantását látta maga előtt, ahogy akkor nézett rá, amikor ő elfordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Ugyanúgy szenved, mint ő, gondolta elkeseredetten. Behunyta a szemét, és hirtelen fülébe csengett az, amit Antonius mondott: Nem én tettem! Francesca szeme azonnal kinyílt. Nem akarta maga előtt látni a férfit. Különösen nem úgy, ahogy ezt a kijelentést tette. A tekintete kemény, de nyílt volt. Valóban megzsarolta Paul Randallt, vagy Georgette tudtával és segítségével, vagy a nélkül. Egy másik kép is erősen bevésődött az emlékezetébe. Ártatlanok vagyunk - mondta Georgette a szemébe nézve. Francesca gyorsan felült. A bánata dacára nem tudott nem gondolni arra a két emberre. És mit jelent a tény, hogy Bill Randall ott járt Georgette-nél a gyilkosság után? Francesca nem gondolta, hogy tévedne. Őt látta ott. Bárcsak Joel is ott lett volna, bárcsak ő is látta volna Billt! De Francesca így is biztos volt abban, hogy ő járt a házban, és akkor már tudta, hogy az apja halott. Ami azt jelenti, hogy tudja, ki a gyilkos, talán védi is. Nem tudta elképzelni, hogy ő meg Antonius társak lennének. Ez teljesen kizárt. Ha valaki megzsarol valakit, az még nem okvetlenül jelenti azt, hogy hidegvérrel meg is öli az illetőt. Valami nem stimmel. Én a másik nő vagyok, az olcsó, az erkölcstelen nő, a ringyó! Kire fogják rákenni? Azt hiszem, ő tette... Francesca összerezzent. Miért nem figyelt oda jobban Georgette-re, amikor Henriettát vádolta meg a férje meggyilkolásával? Talán, mert olyan közhelyszerű volt, és a szerető szinte magától értetődően mutogat az özvegyre. De semmi gyűlölet nem volt a hangjában. Nagyon félt, az igaz, de nem volt indulatos. Mit is állított még? Évek óta gyűlölték egymást.
Szent isten! Henrietta megjátszotta a sírást a temetésen. Francesca ezt nemcsak onnan tudta, hogy megfigyelte, hanem onnan is, hogy ő vette fel a zsebkendőt, amit Henrietta leejtett, és az teljesen száraz volt. Az ájulás is csak színjáték volt. Francesca pulzusa szapora lett. Te jó ég! A dolog úgy fest, hogy nem a megfelelő embert tartóztatták le. De ez így sokkal logikusabb volt, és egyben magyarázatot is adott Bill viselkedésére. Mert kinek lehetett erősebb indítéka, mint a régóta szenvedő özvegynek? Francesca kopogott az elválasztóüvegen, és azt elhúzta a kocsis. - Vigyen az Ötvenhetedik utca 89.-hez, kérem! Bemegyek, de nem maradok sokáig - kérte. - Ahogy óhajtja, kisasszony - felelte a kocsis. Bár még csak fél kilenc volt, de Francescának azt mondták, hogy Randallék ilyenkor már nem fogadnak látogatót. Azt is mondták neki, hogy Mrs. Randall másnap délben fogadja majd. Alig hallotta, amit a szobalány mondott, mert ahol állt az előtérben, onnan végig tudott nézni az előcsarnokon, melynek túlsó végében a szalon ajtaja nyitva volt. Világos volt odabenn. Hangokat is hallott kiszűrődni, és ugyan senkit nem látott, de Mary hangját megismerte. Francesca rámosolygott a szobalányra. - Akkor majd visszajövök holnap - mondta, és az ajtó becsukódott előtte. Nem mozdult. Nem hallotta zár kattanását, de még korán is volt ahhoz, hogy kulcsra zárják az ajtókat. Lassan elszámolt százig. Aztán a lelkiismeret-furdalás morzsáit félresöpörve megpróbálta elfordítani az ajtógombot. Mint sejtette, még nem zárták be. Arra gondolt, hogy kezd egész jól belejönni a lopakodásba, miközben belépett a néptelen előtérbe. Körülbelül egy hete történt, hogy ugyanígy, ugyanilyen illegálisan ment be Burtonék házába. Másodjára már sokkal könnyebb volt. Szinte semmi lelkiismeret-furdalása nem volt, csak félt. Ha valóban Henrietta a gyilkos, nagy bajba kerülhet, ha elkapják. A szalon ajtaja változatlanul nyitva állt. Ekkor már hallotta Bill hangját, de azt nem értette, mit mond. Fontolóra vette a hallgatózást, és győzött a vágy, hogy többet tudjon. A félelme fokozódott, miközben óvatosan végigment az előcsarnokon, és a túlsó végén igyekezett a lehető leginkább a falhoz lapulni. Onnan már mindent tisztán hallott. - Nem gondolod, hogy már túl sok sherryt ittál? - kérdezte Bill higgadtan. - Nem igazán. Borzalmas nap volt ez - vágott vissza Mary élesen. - Mostanában minden nap borzalmas. - Nekem sokkal borzalmasabb, mint neked - mondta Bill komoran. - Alig várom, hogy visszamehessek az egyetemre. Mármint ha ki tudom fizetni a tandíjat. Csend lett. Kínos csend. Francesca hallotta a saját lélegzését, ami nehéz volt, akadozott. Szeretett volna lazítani. Aztán azt hallotta: - Legalább nem kell többé együtt élnünk ezzel a képmutatással - mondta Mary keserűen.
- De az a kérdés, hogyan fogunk tovább élni? Semmit nem hagyott ránk. Semmit nem hagyott rám. Én vagyok az örökös, és egy fillérem sincs. - Bill dühös volt. - Te legalább férjhez mehetsz, ha rá tudod venni magad. - Soha nem megyek férjhez! - csattant fel Mary indulatosan. - Tudod, hogy viszonyulok ehhez. Most még inkább, mint azelőtt. Hogy tehette ezt velünk a papa? Hogyan? - Nem tudom, te miért nem láttad soha az igazságot. Hiszen már tíz éve, hogy Calder Hart felbukkant. - De az azelőtt történt, hogy a papa megismerte a mamát! Ezt nekem részletesen elmagyarázta, és én megértettem. De aztán... - Mary egy kis időre elhallgatott. - Csak nyolcéves voltam, amikor a fattyú testvérünkkel találkoztam. A papa azt is mondhatta volna nekem, hogy a Holdról jött, azt is elhittem volna. - Úgy hallatszott, mintha a sírás környékezné. - De szólnod kellett volna nekem róla! Tudnom kellett volna a ringyóról! Ebben a házban mindent mindig én tudok meg utoljára! - Szegény Mary! Ekkor elhallgattak, Francesca összerezzent. Valóban lépéseket hallott volna? Remegni kezdett. Valaki jött lefelé a lépcsőn! Kővé dermedt. Sajnos nem volt hová elbújnia, és nem tudta magát láthatatlanná tenni. Vajon Henrietta közeledik, vagy egy alkalmazott? Az előcsarnok gyengén volt megvilágítva, de ha az, aki jön lefelé a lépcsőn, a szalonba tart, ő egérfogóba kerül. Verejtékcseppek gyöngyöztek a halántékán, és csordogáltak végig a hátán. A fenébe! Talán ez mégsem volt jó ötlet. - Bíróság elé viszem Miss de Labouche-t. El akarom perelni tőle azt a házat - szólalt meg ekkor Bill. - Meg tudtam volna ölni a papát, amiért őrá hagyta! Francescának a lélegzete is elállt. Az illető leért a földszintre. Aztán azt hallotta, hogy távolodik attól a helytől, ahol ő állt, és a bejárati ajtó felé tartott. Egy pillanattal később pedig kinyitott egy oldalajtót, és bement abba a helyiségbe. Francesca ismét mert levegőt venni, és azt hallotta: - Jól van. És eközben felakasztják Hartot. - Mary kárörvendőn nevetett, de szipogás lett belőle. - Nincs alibije, megvetette apánkat, és ő lesz az első, aki ezt be is vallja. Istenem, bárcsak tényleg ő ölte volna meg a papát! - Sírva fakadt. Francesca megdöbbent. Micsoda? Felvillanyozódott. Randallék tehát tudják, hogy Hart ártatlan, ami valószínűleg azt jelenti, hogy azt is tudják, ki a gyilkos. - Mary, elég. Megyek lefeküdni - szólalt meg hirtelen Bill. Francesca ekkor döbbent rá, hogy vagy elhagyja a házat, vagy azt teszi, amit eredetileg akart, vagyis kikérdezi Henriettát. De nem volt idő a mérlegelésre. Elindult a falhoz lapulva, távolodva a szalontól, attól félve, hogy valami zajt csap, és akkor tetten érik, mint afféle betörőt.
Aztán feladta. Már határozottabb léptekkel ment. Odaért a lépcsőhöz. A pulzusa igen szapora lett, és a verejték már a két melle között is csordogált. Alig mert levegőt venni, miközben gyorsan fölment a lépcsőn. Az emeleten csak egy helyen világított lámpa. De Henrietta dolgozószobájának ajtaja tárvanyitva volt, így az íróasztalánál ülve, kezében tollal lehetett őt látni. Levelet vagy üzenetet írt, és Francesca lélegzet-visszafojtva figyelte. Olyannak látszott, mint aki a légynek sem tudna ártani. Molett, jól öltözött, szolid asszony volt. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy gyilkos. Francesca belépett a szobába. - Mary? - Henrietta megfordult, de nem mosolygott. A szeme elkerekedett a megdöbbenéstől. Francesca becsukta az ajtót maga mögött. - Elnézést kérek, hogy így berontok, Mrs. Randall, de mindenképp beszélnem kell magával. Henrietta egy ideig szóhoz sem jutott. - Hogy kerül ide? Ki engedte be? - Nem állt fel. - Bocsánatot kérek, amiért bejöttem - mondta Francesca, miközben alaposan megfigyelte az asszonyt. Nem volt könnyes a szeme. Nem úgy festett, mint akit a bánat emészt. - A fia csodálatos gyászbeszédet mondott ma. - Azt hiszem, távoznia kell. - Henrietta higgadtan összekulcsolta a kezét az ölében. - Egy ártatlan embert tartóztattak le a férje megölésének vádjával, Mrs. Randall. Henrietta még a szemöldökét sem vonta fel. - És nekem ehhez mi közöm van? - Nem is törődik vele? Henrietta először kinyitotta a száját, aztán becsukta. - De, persze, igen. Francesca várt. - Úgy értem, szeretném, ha a férjem gyilkosa bíróság elé kerülne. Valóban szeretném. Francesca felsóhajtott. Ebben a házasságban nyilvánvalóan nem volt szeretet. - Sajnálom, Henrietta, nagyon sajnálom, hogy olyan emberrel élte le az élete nagy részét, akit nem szeretett. Henrietta kérdőn nézett rá. - Szerettem Pault. - Valóban? - Természetesen. - De éveken át kitartotta Georgette-et, egy szép, önnél sokkal fiatalabb nőt. Óraműpontossággal járt hozzá, minden kedden és pénteken este. Csecsebecséket, ruhákat vett neki. - Francesca nem bántani akarta az asszonyt, hanem a reakciójára volt kíváncsi. - És ön tudott erről. Henrietta meglehetősen feszült arckifejezéssel nézett rá. - Nem vagyok bolond - felelte -, persze hogy tudtam. - Mióta?
Henrietta előremeredt. - Mindig is tudtam. Paul egyetlen napig sem volt hű hozzám. Miss de Labouche nem az első nő volt az életében, és ha élhetett volna tovább, nem is az utolsó lett volna. - Henrietta továbbra is higgadt maradt, bár feszült volt. - Miért van itt, Miss Cahill? Francesca komor volt. Megnedvesítette az ajkát. - Követte a férjét a szeretője házába péntek este, és hátulról fejbe lőtte? - kérdezte Francesca. Henrietta némán nézett rá. - Ne válaszolj neki, anya! - kiáltotta Bill a háta mögül. Francesca megpördült, és hatalmasat dobbant a szíve, amikor ott látta Billt és Maryt, akik észrevétlenül jöttek be a szobába. Bill dühös volt, teljes joggal, Mary arca pedig falfehér volt, lerítt róla a félelem. Henrietta időközben felállt, és a gyermekeire nézett. - Igen. - mondta megtörten. - Évek óta haragudtam a férjemre. Belefáradtam az egészbe. Veszekedtünk aznap délelőtt, persze a pénz miatt, és követtem őt, aztán hátulról fejbe lőttem. - Anya! - kiáltotta Bill. Mary csak állt az ajkait összeszorítva, falfehéren és némán. Francesca Henriettára nézett, tudta, hogy hazudik. Te jó ég! Most mit tegyen? - Nagyon sajnálom, Miss Cahill, de túl messzire ment - mondta Bill a háta mögül. Francesca megfordult, és belenézett Bill hideg, szürke szemébe. És túl későn vette észre a pisztolyt Bill kezében. Bill most le fogja lőni. De még mielőtt Francesca bármit tehetett volna, Bill felemelte a fegyvert, és a markolatával fejbe verte őt. Szörnyen éles fájdalom hasított belé, aztán elsötétült minden körülötte.
Huszonegyedik fejezet 1902. február 3., hétfő, este 10 óra Francesca kezdte újra érezni a hasogató fájdalmat a fejében. És egy pillanatig, amikor az eszméletvesztéssel küzdött, még zavart is lett. Aztán a nehéz sötétség kezdett világosodni, oszladozni. Miután fölébredt, a fájdalom fokozódott, és akkor jött rá arra is, hogy fekszik. Amikor kezdett jobban magához térni, és a szemét is kinyitotta, azt kellett tapasztalnia, hogy sem a karját, sem a lábát nem tudja megmozdítani. Immár nyitott szemmel megpróbált felülni, de semmiféle mozgásra nem volt képes, csak a keze és a lába ujjait tudta mozgatni. Döbbenetes volt a felismerés. Oda volt kötözve az ágyhoz. Francesca a sima, fehérre festett mennyezetről levéve a tekintetét azt látta, hogy a csuklója és a bokája is körbe van tekerve kötéllel. Az egyszerű ágy az egyik fal mellett állt, fölötte néhány polc volt. Lányszobának látszott, de se kényelmes, se barátságos nem volt. Francesca csak ekkor döbbent rá, mi történt. Bill Randall hátulról leütötte egy kemény tárggyal, és aztán odakötözték Mary ágyához. Szent isten! Erre végképp nem számított. Henrietta olyan szelídnek látszott. Francesca inkább egy megtört vallomásra számított. Ehelyett megkötözték, fogoly volt, hogy az ördög vinné el. De ugye azért nem fogják bántani? Vagy valami még rosszabb történik majd? Már bántották is, tudatosította magában bánatosan. Aztán egy valóban szörnyű gondolata támadt. Mi lenne, ha Bragg így találna rá? Elpirult, mert elképzelte a szégyent, amit akkor érezne. Az rettenetes volna. Ki kell szabadítania magát. Egyszer csak nyílt a hálószoba ajtaja, és Bill Randall állt előtte. Francesca látta, milyen sötét a tekintete. Annyira szenvtelen volt, hogy újra rátört a félelem. Arra gondolt, hogy komoly veszélyben van. - Mit akar tenni velem? - suttogta. - Nem tudom. - Bill a küszöbön állt, és nem mozdult el onnan. - Miért kellett szimatolnia, Miss Cahill? Miért nem tud olyan lenni, mint a többi ifjú hölgy? Most rettenetes helyzetbe kerültem. Meg kell védenem a családomat. Bármi áron. Francesca megpróbált fegyelmezetten lélegezni, mert így tudott úrrá lenni a félelmén. - Ezt nem fogja megúszni! - Mindig van rá mód, ha az ember rákényszerül - felelte Bill, majd sarkon fordult, és becsukta az ajtót maga után. Francesca zár kattanását nem hallotta.
Ráncigálta a köteleket, de semmire nem ment vele, csak kimelegedett és megizzadt. A valódi félelem könnyei gyűltek össze a szemében, és közben azt mondogatta magában, hogy meg kell őriznie a higgadtságát, hideg fejjel kell gondolkodni. Elvégre ő egy okos nő. Büszke az intelligenciájára, az eszére. Most az eszének kell megmentenie őt. Randall vajon meg akarta ölni? Francesca megborzongott, émelygés fogta el a gondolattól is. Aztán lépéseket hallott az ajtó felől. Nem Randall léptei voltak, hanem sokkal puhábbak. Francesca megdermedt. Az ajtó lassan kinyílt, és Henrietta állt ott. A tekintetük találkozott. Úgy látszott, közel áll ahhoz, hogy valódi könnyek buggyanjanak ki a szeméből. Francesca reménykedni kezdett. - Két rosszból nem sül ki egy jó - suttogta. Henrietta kérdőn nézett rá. - Miért kellett idejönnie? - Tudja, miért. Az ön férjét meggyilkolták. Bármilyen rettenetesen viselkedett is önnel és a családjával, ezt senki nem érdemli. - Nem vette le a szemét az asszonyról. Henrietta megnedvesítette az ajkát. - Sajnálom - mondta. - Kérem, szabadítson ki! - próbálkozott Francesca. Könyörgőnek hallotta a saját hangját. Könnyek szöktek Henrietta szemébe. - Nem tehetem. - De Bill ezt nem fogja megúszni. Ezt ön is tudja. - Bill nagyon okos - felelte Henrietta megtörten. - Magára fog maradni, miután ennek vége lesz. Az egész családját elviszik. Kibuggyant egy könnycsepp. Csordogált lefelé az özvegy arcán. - Szeretem a gyerekeimet suttogta. - Hogy történhetett ez meg? - Tudom, hogy szereti őket. És ők is magát. Újabb könnycsepp csordult végig az arcán. - Jobbat érdemelnek ennél. - Igen, így van. Kérem, Henrietta! Mielőtt még jobban elfajulnak a dolgok. Az özvegy rámeredt, és Francesca egy pillanatig azt hitte, hallgat rá, de ő megfordult és elment, az ajtót nem egészen húzta be maga után. Francesca összeomlott. Most mit tegyen? Senki sem tudta, hol van. De! Hart kocsisa odakinn vár! Ez reményt adott neki. És ha megölik őt, még mielőtt a kocsis gyanakodni kezdene? Újra próbálkozott a kötelekkel. Olyan zsinegek voltak rajta, amilyet a postahivatalokban használtak a csomagok átkötésére. Ezeket soha nem tudná elszakítani. Forgatta a csuklóját, azt remélve, hogy ha sokáig folytatja, ki tudja húzni a kezét. Egy idő után úgy tűnt, mintha lazulna a kötél, de nagyon kidörzsölődött a csuklója. Megnézte a zsineget, és meg kellett állapítania, hogy csak képzelődött, mivel az egyáltalán nem lazult meg. A próbálkozástól és a félelme féken tartásától kimerülten dőlt hátra az ágyon. Görcs állt a vádlijába. Felkiáltott, eszelősen rázni kezdte a lábát, hogy megszüntesse a fájdalmat, és amikor elmúlt, rájött, hogy a jobb bokáján sokkal lazább a hurok, mint másutt. Akkor talán mégis van
remény! Körkörös mozdulatokat tett a bokájával, és közben reménykedve fohászkodott magában, majd néhány hosszúnak tűnő perc múltán kiszabadította a lábát. Csodálkozva nézte az immár szabaddá tett lábfejét. De most mitévő legyen? Volt két polc az agy fölött, és az ágy az egyik oldalával a falhoz volt tolva. Fölnézett, és néhány csecsebecsét meg könyveket látott. Aztán észrevett egy porcelánbabát. Figyelmesen nézte, közben igyekezett megőrizni a higgadtságát, de az izgalomtól szaporábban vette a levegőt. Kísérletképpen felemelte a lábát. Elérte a polcot, könnyen le tudná rúgni róla a babát. Megszületett az elhatározás. Miközben azt kívánta, bárcsak ne lenne rajta cipő, óvatosan a baba mögé tette a lábfejét. Az volt a terve, hogy lesodorja az ágyra, aztán a falhoz csapva eltöri. De ha a baba nem az ágyra esik, a lába közelébe, ott tart, ahol addig. Lelökte a babát a polcról. Az ágyra esett, de nem a lábához, hanem a jobb kezéhez közel. Szeretett volna felkiáltani megkönnyebbülésében. Megfogta az ujjai hegyével, és egy nagyon mély lélegzetet vett. Aztán a falhoz csapta a babát a lábával. Az némi csörömpölés kíséretében eltört. Francesca nem tartott szünetet. A darabokat a lábával a másik keze felé söpörte, ez a művelet eltartott néhány hosszúnak tűnő percig. De végül egy szilánk elérhető távolságba került, és meg tudta fogni a bal keze ujjaival. Szent isten, ez már félsiker! Verejtékben úszva addig igazgatta a szilánkot, míg a megfelelő helyre került ahhoz, hogy el tudja vágni vele a kötelet a csuklóján. Sokkal könnyebben ment, mint gondolta. Egy percbe sem telt, mire kiszabadította a csuklóját. Szeretett volna felkiáltani örömében. Ehelyett azonban szélsebesen elvágta a többi rögzítést, majd lihegve felült. Nem tartott szünetet. Leszállt az ágyról, és az ajtóhoz rohant. Ott megtorpant, hallgatózott. Úgy tűnt, senki sincs a közelben. Akkor most vagy soha! Úgy kell lefutnia a lépcsőn, aztán el a bejáratig, hogy ne vegyék észre. Sikerülnie kell! Futott. Elért a lépcsőig, aztán sietett lefelé. Bill megjelent a lépcső tetején, épp az egyik hálószobából jött ki. - A pokolba! - kiáltotta. Megszökött! Francesca leért a földszintre. A bejárati ajtó ott volt előtte. Soha ennél gyorsabban nem futott még. Hallotta, hogy Bill fut lefelé a lépcsőn, üldözőbe vette. Sikerülnie kell. Nem sokra volt már az ajtótól, csupán karnyújtásnyira. Bill nem volt olyan közel, hogy elkaphassa. Megragadta az ajtógombot, de az nem engedelmeskedett. Az ajtó be volt zárva. Túl későn jött rá, hogy miközben ő az előtérben hallgatózott, egy alkalmazott nyilván lejött az emeletről, és bezárta az ajtót.
Bill vállon ragadta. - Úristen! Hogy a pokolba szabadította ki magát? - kiáltotta, és maga felé pördítette őt. Francesca ragyogó mosollyal nézett rá, nem is gondolkodott. Mindketten a bejáratnál lévő kis szőnyegen álltak. Ekkor már Mary is jött lefelé a lépcsőn. Francesca belemélyesztette a cipősarkát a szőnyegbe, majd teljes erejéből rántott egyet rajta. Bill felhördült, amikor elvesztette az egyensúlyát. Mivel a szőnyeget előre rántották ki alóla, ő hanyatt esett, rá a húgára. Francesca a legközelebbi ajtó felé menekült. Marcus Antonius lerogyott egy kis faszékre a kihallgatásokra szolgáló kopár helyiségben. Két detektív ült vele szemben egy kis, ingatag asztalon. Bragg a szoba csukott ajtajának dőlve állt összefont kézzel. Egyetlen villanykörte lógott a mennyezetről. A szobának verejték-, dohány- és vérszaga volt. Már régóta néma csend uralkodott. - Főnök? - kérdezte az egyik detektív, aki a válla fölött nézett hátra rá. Bragg ellökte magát az ajtótól. - Ez az utolsó esélye - mondta halkan. - A rohadt életbe - mondta Antonius, de nem különösebben élesen. Az egyik szeme körül véraláfutás éktelenkedett. A rendőrt, aki behúzott neki, azonnal felfüggesztették. Minden teketória nélkül. A verés és kínzás ideje lejárt. - Vigyék a börtönbe. - Bragg kiment a szobából, nem csukta be az ajtót maga mögött. És abban a pillanatban, ahogy otthagyta a foglyot, a gondolatai menthetetlenül elkalandoztak, Francesca képe jelent meg a lelki szemei előtt. Ehhez a képhez a veszteség és a fájdalom rettenetes érzése társult. Olyan érzés volt ez, amilyet soha azelőtt nem élt át, nem így. Azóta kínozta, amióta elmondta neki, hogy felesége van. Ezt a fájdalmat és bánatot csak úgy tudta kiiktatni, ha a munkájára koncentrált. Hogyan történt ez? Hiszen csak nemrég találkoztak. Hogyan történhetett meg? Nagyon egyszerűen, gondolta, mivel Francesca olyan nő, amilyennel az életben csak egyszer találkozik az ember, ha van akkora szerencséje. - Várjon! - kiáltotta Antonius. Bragg megkönnyebbülten fordult vissza, és visszament a kihallgatóhelyiségbe. Ridegen nézett Antoniusra, és nem szólalt meg. - Nem én tettem - kezdte a férfi. - Csak az időmet rabolja - mondta Bragg, és készült elmenni. - A fenébe! Nem én tettem! Miért öltem volna meg azt az embert? Jól bánt Georgette-tel. Georgette a barátom. Már legalább tizenöt éve, vagy még több ideje. A zsarolást elismerem. Igen, megzsaroltam az urat. De nem én tettem el láb alól - morogta. Bragg kiballagott. - El fog engedni? - kiáltotta utána Antonius. Nem válaszolt. Búskomor volt. Francesca újra meg újra be akart furakodni a gondolataiba, de ő nem hagyta. A tépelődés nem vezet semmire, és neki le kellett zárnia ezt az ügyet.
Eltökélte, hogy nem fogja hagyni, hogy az érzelmei újból eltereljék a gondolatait, és miközben sietve ment végig a folyosón, nem volt hajlandó a magánéletén töprengeni, bár ez a feladat rettenetesen nehéznek bizonyult. Érdekes, hogy Leigh Anne-nek még a létezéséről is könnyű megfeledkeznie, de Francesca esetében, akit csak oly rövid ideje ismert, épp az ellenkezője történt. Miközben gyors léptekkel haladt, elment több rendőr mellett, akik miután ránéztek és látták, hogy vihar dúl a lelkében, azonnal másfelé fordultak. Belépett a főkapitányság fogadóterébe. Hétfő este lévén viszonylagos nyugalom fogadta. Egy keménykalapos férfi épp panaszt tett, egy kopott, rongyos nadrágos fickót épp nyilvántartásba vettek, és csak egy vagy két telegráf kattogott. Mindenki halkan beszélt. Egy részeg volt a pult mögötti őrzőketrecben, de az meg aludt. Georgette de Labouche-t egy szomszédos, de külön zárkában helyezték el. Felállt, amint megpillantotta Bragget, és megfogta a vasrácsot. Neki nem állt szándékában odamenni hozzá, de hirtelen ötlettől vezérelve mégis így tett. - Mióta ismeri Antoniust? - Úgy jó tizenöt éve - felelte Georgette. Aztán hozzátette: - Az én egyetlen bűnöm, hogy gondját viseltem Paulnak, rendőrfőnök úr. És Seanról sok mindent el lehet mondani, de nem gyilkos. Bragg nem árulta el, hogy ezzel ő is egyetért. - Van esetleg valami részlet, amit eddig elfelejtett elmondani nekem arról az estéről? - kérdezte Bragg. - Nem. Már mindent elmondtam! Azért kértem Miss Cahillt, hogy segítsen eltüntetni a holttestet, mert nagyon féltem. Amikor pedig ő ezt megtagadta, úgy döntöttem, hogy elszököm. Most már tudom, hogy ostobaság volt. - Könnyes lett a szeme. Aztán elpislogta a könnyeket, és utána, tágra nyílt a szeme. Mégis eszébe jutott valami. - Mi az? - kérdezte Bragg. - Jaj, van még valami, de nem tudom, van-e jelentősége. Amikor készültem kiosonni a házból, Paul fiát láttam bejönni. Csak látásból ismerem, és fogalmam sincs, mit akart, de bement az előtérbe, onnan meg, azt hiszem, a szalonba, ahol Paul holtteste feküdt. Aztán elfutottam. Bragg felvillanyozódott. - Köszönöm, Miss de Labouche! - Ezzel el is indult. - Mikor engednek ki minket? - Hamarosan - felelte Bragg. Miközben megfordult, valaki odalépett melléje. - Sean Macken-zie közismert sikkasztó és csaló. Most Randall megölésével vádolják? És ha igen, miért? Mi a szerepe? Jóságos ég! Este tíz is elmúlt már. Ezek a hiénák sose alszanak? Felismerni vélte azt a különösen irritáló riportert, aki a Sunnak dolgozik, és aki sokszor üldögélt már Bragg Madison Square-i otthona előtt, hogy őutána kémkedjen, megpróbáljon ezt-azt kiszimatolni a hivatalos és a magánügyeiről egyaránt. És ki volt az, akinek eljárt a szája, ki kotyogott erről a Mackenzie, alias Marcus Antoniusról? Biztosan egy másik légy a falon.
- Már rég vége a munkaidőnek - felelte mogorván. - Azt javaslom, hagyja el az épületet, mielőtt nekem kell kidobatnom, és akkor csúszhat a meglehetősen nagy hátsó felén. Kurlandnek volt mersze rámosolyogni. - A város soha nem alszik - kezdte. Bragg torkon ragadta, és nekilökte a falnak. Kurland feljajdult. Egy tucat rendőr rohant oda, de senki nem próbált meg beavatkozni. - Azt mondtam, ki innen! - kiáltott rá Bragg, aztán elengedte a férfit, dühösen, mert indokolatlanul és fékezhetetlenül elvesztette az önuralmát. Szinte izzott az indulattól. Kurland falfehér lett. Kilazította az inggallérját, és nagy levegőt vett. Végül azt mondta: Kösz, nagyfőnök! Erre volt szükségem. Most már látom, tényleg sikerült megreformálnunk a város krémjét. - Vigyorgott, aztán valószínűleg rájött, hogy a tűzzel játszik, mivel újra elsápadt, és gyorsan távozott. Bragg ridegen nézett utána. Megrémisztette a saját viselkedése. A kirohanása kétségkívül benne lesz a reggeli lapokban, mégpedig rosszabbnak tálalva, mint amilyen valójában volt. A fenébe! A polgármester magyarázatot fog követelni, márpedig erre nincs ésszerű magyarázat. Rendőrfőkapitány nem támadhat civilre, sőt ami azt illeti, bűnözőre sem. - Valaki nagyon humoránál van - jegyezte meg a féltestvére a háta mögött. Már csak ez hiányzott neki. Bragg megfordult. Az emberei közben gyorsan szétszéledtek, senki nem szólalt meg, mindenki igyekezett mihamarabb eltűnni előle, mintha pestises lenne. - Most meg mit akarsz, Calder? - Még ő maga is hallotta a saját hangján a kimerültséget. Átfutott az agyán, hogy valamit el kell mondania Francescának, vagy tennie kell valamit, bár igazság szerint a tényeken semmi nem tud változtatni, és minden lényeges dolog elhangzott már. - El se tudom hinni, amit az imént láttam. - Hart nevetett. - Az én makulátlan bátyám rátámadott valakire. Az én makulátlan bátyám, aki egy rendőrtiszt! - gúnyolódott. - Le kell tartóztatnom egy gyilkost. Erre most nincs időm. Hart már nem mosolygott. Nem Antonius az? - Nem, nem ő. - Bragg faképnél hagyta a testvérét, és intézkedett, hogy egy tucat rendőr jöjjön razziára. Hart utánament, és Bragg, miután kiadta az utasításokat a századosának, az öccse felé fordult, és ingerülten azt kérdezte: - Mit keresel itt? Mit akarsz? Hart a bátyjára nézett. Ekkor nagyon komolynak látszott. - Szeretném, ha békén hagynád Francescát. Braggnek hirtelen minden, a végrehajtandó letartóztatással kapcsolatos gondolat kiment a fejéből. - Valójában én szeretném azt, hogy te hagyd békén, Calder - mondta ridegen. - De azt hiszem, ezt már mondtam neked. Hart fanyarul mosolygott. - De nem én vagyok az, akinek felesége van, nem én vagyok az, aki félrevezette őt, de az sem én vagyok, aki ez idő szerint is fájdalmat okoz neki. Sajnos Hartnak történetesen igaza volt. - És neked mióta Francesca?
Hart elmosolyodott. - Barátok vagyunk. - Csak nemrég találkoztatok! - Bragg majd felrobbant. Mostanában mintha nem tudna uralkodni magán. - Te nem is ismered azt a fogalmat, hogy egy hölgy barát is lehet. - Talán. Eddig lehet, hogy nem ismertem. De furcsa módon kimondhatatlanul megkedveltem, és nincs ínyemre, ami történt. Bragg érezte, hogy fokozódik benne az indulat. - Soha eszedbe ne jusson Francesca és közém állni! - figyelmeztette az öccsét. Hart elmosolyodott, de ridegebben, mint az imént. - Kedves bátyám, nincs olyan, hogy te és Francesca. Soha nem lesz olyan, hogy te és Francesca. Ő fiatal, és előtte az élet. Te nős vagy, és tisztességesebb annál, semhogy tönkretedd. Nagy kár. Túl fogja tenni magát rajtad, és bele fog szeretni valaki másba. Ilyen az élet. - Ezúttal nem gúnyolódott. - Mit akarsz mondani ezzel? - kérdezte Bragg csodálkozva. Az ő erkölcstelen öccse csak nem Francescát szemelte ki magának? Meg akarná hódítani? Persze hogy igen. Calder mindenkit meg akart hódítani, aki szoknyát viselt. - Azt akarom mondani, hogy az egyetlen becsületes dolog, amit tehetsz, ha kilépsz az életéből addig, amíg a sebei be nem hegednek, és aztán talán lehettek egyfajta ismerősök, nem túl közeli barátok. Hartnak megint igaza volt. Bragg lemondón nézett. Aztán azt kérdezte: - Hogy te beléphess? - Milyen féltékeny vagy! - Hart nevetett. - Nekem nincs egyetlen tisztességes porcikám sem, sem házasodási szándékom, és Francesca a barátom fog maradni, de semmi több. Micsoda? Csak nem azt mondod, hogy szerinted én udvarolni akarnék neki? - valóban jól szórakozott. Bragg nem könnyebbült meg. - Te azért tetted meg az utat idáig, hogy megmondd nekem, hagyjam békén Francescát? Ezt nem hiszem el! Hart ránézett a bátyjára. - Tulajdonképpen én is nehezen hiszem el magamról. De az adósa voltam, és most megfizettem az adósságot. Bragg nemigen tudta, mit gondoljon. - Ez egyáltalán nem vall rád, Calder, és nekem most dolgom van. - Elindult. - ideje behozni Bill Randallt a központba. - Ne hagyd elmenni! - kiáltotta Mary eszelősen. Francesca a sötét, kivilágítatlan ebédlőn át az erősen megvilágított konyhába futott. Hallotta, hogy Randall szitkozódva ered utána. A szobalány, aki korábban az ajtót kinyitotta, ekkor edényeket törölgetett és tett be a szekrénybe. - Segítség! Hívja a rendőrséget! Ők ölték meg az apjukat! - kiáltotta a döbbent lánynak, miközben átrohant a konyhán. Bill Randall épp akkor ért a konyhába, a nyomában Maryvel. - Nincs hová mennie, Miss Cahill! - kiáltotta Bill. Volt egy hátsó ajtó. Francesca arrafelé tartott, de eszébe jutott, hogy a hátsó udvar esetleg le van zárva, és akkor valóban csapdába kerül, ha kimegy. A szeme sarkából látott néhány
öntöttvas edényt és serpenyőt a tűzhelyen. Nem is gondolkodott. Felkapott egyet, megpördült, és olyan nagyot ütött vele Bill Randallre, aki közvetlenül mögötte állt, amekkorát csak bírt. A serpenyő telibe találta az arcát, és az ütés hátrahőkölésre késztette. Találkozott a tekintetük, és Bill szeme elkerekedett a döbbenettől. Aztán elterült a földön. - Megölte? - sikoltotta Mary az ebédlőajtóban állva. Francesca úgy gondolta, akár igaza is lehet, de ez most nem számított. A nehéz vasserpenyőt szorongatva nézett fel a lábai előtt heverő, eszméletét vesztett vagy halott férfiról. Mary nézett vele farkasszemet néhány méterről, falfehér arccal. A szobalány eltűnt, Francesca azt remélte, azért, hogy kiüvöltse a tüdejét rendőrért. Mary és Francesca csak meredt egymásra. Egyikük sem mozdult. Fagyos csend lett. Francesca tudta, hogy tennie kell valamit, de mit? Fenyegetően felemelte a serpenyőt, miközben kitervelt valamit. - Ne mozduljon, különben maga lesz a következő! Mary továbbra sem mozdult. Francesca azon gondolkodott, vajon mennyi ideig tudja így felemelve megtartani a serpenyőt, és azt sem hitte, hogy le tudná ütni vele Maryt, mivel a lány semmivel sem ment hozzá közelebb. Ki kell keverednie ebből a patthelyzetből. Azt mondta: - Nézze meg, meghalt-e a bátyja! - Nem - felelte Mary. Jéghideg volt a hangja. - Hülyének néz engem, Miss Cahill? - Nem - válaszolta Francesca, nem egészen higgadtan. - Könyörtelen gyilkosnak nézem. Mary elmosolyodott. - Hogy maga milyen okos! De be tudja-e bizonyítani? És be fogja-e? Francesca megnedvesítette az ajkát. - Nem hiszem, hogy szükséges lenne. - Soha nem fogom bevallani - felelte Mary csillogó szemmel. És benyúlt a blúza alá. Francesca valahonnan tudta, hogy egy kis pisztolyt tart ott. És miközben Mary kihúzta a kecses, de halálos fegyvert, Francesca elhajította az öntöttvas serpenyőt. A pisztoly elsült, a serpenyő halántékon találta Maryt, és a lány összeesett a lába előtt. Francesca felkiáltott, és megpróbálta visszanyerni majdnem elvesztett egyensúlyát. Lenézett mindkettejükre. Remegni kezdett. Szent isten! Lehet, hogy mindkettőt megölte? Valaki felnyögött. Bill Randall volt az. Aztán Mary megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült neki, visszarogyott a földre. Henrietta jelent meg a konyhaajtóban. Ránézett a földön heverő lányára és fiára, és sírva fakadt. - Vége van, Henrietta - mondta Francesca olyan szelíden, amennyire csak tudta. - Tudom, hogy megpróbálta megvédeni a lányát, de neki meg kell fizetnie a bűneiért. - Én soha senkit nem akartam bántani! - kiáltotta Henrietta. - De édes istenem, a lányommal valami baj van, valami nagy baj! Francesca ezzel kimondatlanul is egyetértett - a Randall családban mindenkivel volt valami baj -, de a véleményének nem adott hangot. Ehelyett, mivel Bill megint éledezett, erősebben
fogta a serpenyőt, miközben valami mozgás támadt a szemközti ajtóban. Felnézett, és a tekintete Braggével találkozott. A férfi a borostyánszínű szemével felmérte a konyhai jelenetet - és őt. A legeslegutolsó pillanatban, gondolta Francesca, és végre leeresztette a serpenyőt. Bragg mögött több rendőr is állt. Francesca megkönnyebbült. - Megtaláltam a gyilkosát, Bragg - mondta. A férfi először a lába előtt fekvő két emberre, aztán ismét Francescára nézve elmosolyodott. - Igen, látom - mondta, aztán megváltozott az arckifejezése. - Jézusom, Francesca! Maga vérzik! Lenézett, valami pirosat látott, és rájött, hogy a férfinak igaza van.
Huszonkettedik fejezet Francesca rájött, hogy alaposan felhorzsolta a csuklóját, miközben kiszabadította magát. De még mielőtt megmondhatta volna, hogy jól van, Bragg ott termett mellette, és megfogta a kezét, hogy megnézhesse. Miután megvizsgálta a horzsolásokat, felpillantott. - Azt hittem, lövést kapott - mondta komoran. Francesca csak ekkor vette észre, hogy Mary kis pisztolya a földön hever, nem messze attól, ahol összeesett. - Nem. Én... - Francesca habozott. - Hála istennek, hogy nem esett baja! - nézett rá Bragg a borostyánszínű szemével. Francesca melegséget érzett a szívében és örömöt. - Tényleg jól vagyok, Bragg - mondta lágyan. Teljesen egyértelmű volt, hogy aggódik miatta. Aztán átvillant az agyán, hogy az aggódása nem változtat semmin, és hogy Hartnak igaza volt: ők balsorsú szerelmesek. Randall gyilkosát nemsokára letartóztatják. A bűnügyet megoldották. A jó sors Francesca mellé szegődött, egy hajszálon múlott ugyan, de ép bőrrel megúszta, és Bragg ott volt vele. Repesett örömében, de a boldogsága máris kezdett szétporladni. A férfi nem vette le róla a szemét. - Ugyebár, el akarja nekem mondani, miért van itt, és mi történt. Francesca elmosolyodott. - Természetesen. Bragg az emberei felé fordult. - Vigyék be Bill és Mary Randallt a főkapitányságra. Külön cellákba tegyék őket. Nem érintkezhetnek egymással. - Aztán Henriettára nézett, aki lerogyott az egyik konyhaszékre, és ijesztően falfehér volt. - Mrs. Randall, volna szíves a szalonban várni rám? Feltétlenül beszélnünk kell. Henrietta beletörődőn bólintott. - Murphy, kérem, kísérje oda! A testes detektív odament a molett asszonyhoz, segített neki felállni, aztán kikísérte a konyhából. - Orvost kellene hívni hozzájuk - jegyezte meg Francesca. Mary ekkor már nyögött, de nem mozdult meg. - Kétségtelenül - felelte Bragg. Aztán azt kérdezte: - Hogy jött rá, hogy Mary a gyilkos? - Először azt hittem, Henrietta az - felelte Francesca. - Miután Georgette és Antonius egyaránt ártatlannak vallotta magát. De miután beszéltem Henriettával, rájöttem, hogy ő is ártatlan, csak a lányát védi. Ezt az a pillantás árulta el, amit Bill-lel váltottak Mary feje fölött, amikor beszélni akartam vele. Akkor jöttem rá, hogy mind a ketten őt akarják megvédeni. Láttam azt is, mennyire fél Mary, ettől kristálytiszta lett minden. - Francesca rettegett attól, hogy mindent el kell mondania, ami aznap este történt. De persze el kellett mondania. Bill Randall kezdte visszanyerni az eszméletét, és két rendőr segített neki felállni. Mary még mindig mozdulatlanul feküdt. Francesca és Bragg vetett egy pillantást Billre, miközben
kivonszolták a konyhából. Bill még komoran visszanézett Francescára, mielőtt eltűnt szem elől. - Szerzett magának egy ellenséget - jegyezte meg Bragg. - Francesca, nem vezet jóra ez a nyomozósdi! - De megoldottam az ügyet, Bragg! - felelte elégedetten. Aztán a férfi tekintetét látva, gyorsan hozzátette: - A maga segítségével. - Természetesen. - Bragg a fejét csóválta. - Mi történt a csuklójával? Bill Randallt a húga által elkövetett gyilkosság leplezésének szándéka miatt bűnrészességgel fogják megvádolni. Ha Francesca nem mondja el Braggnek, hogy mit művelt vele, azzal nem fogják megvádolni, hogy őt is megtámadta. - Fejbe vágott, én elájultam, aztán hozzákötözött az ágyhoz - foglalta össze röviden a történteket. - Micsoda? - kiáltott fel Bragg, és szeme elkerekedett a döbbenettől. Francesca igyekezett úgy nézni rá, hogy azzal csökkentse a dolog jelentőségét. Ezt egy mosollyal is megpróbálta alátámasztani. - De jól vagyok, mint láthatja. Soha nagyobb bajom ne legyen. Semmiség. - Úgy döntött, nem mondja el, hogy fáj a feje, és orvoshoz kellene mennie. - Francesca, maga nincs jól, csupa seb a csuklója, vérzik, és komolyabb sérülése is lehet. Mary rálőtt magára, ugye? Érzem a szagot - mondta Bragg. Az elsült fegyver jellegzetes szaga valóban érződött a levegőben. - Nos, kezd megjavulni a memóriám. Igen, Mary tényleg rám lőtt. - Mit kezdjek magával? - tette fel a kérdést Bragg. - Hogyan tudnám meggyőzni, hogy hagyjon fel az új foglalkozásával? Francesca belenézett a férfi szemébe. Mennyire aggódik az ő testi épségéért! És őt micsoda ostoba öröm töltötte el emiatt! - Bragg, azért azt csak hajlandó elismerni, hogy jól nyomozok? - Nem vagyok hajlandó - morogta a férfi. - És ha nem lenne csupa seb a csuklója, megragadnám, és alaposan megráznám magát. Ehelyett hazaküldöm. Lássa el a sebeit, azonnal! - Igenis, rendőrfőnök úr! - felelte Francesca mosolyogva, és reményei szerint engedelmeskedő hangon. - Kinevet? - Ugyan, soha nem tennék ilyet - felelte. Habozott, aztán csillogó szemmel azt mondta: Megint megcsináltuk, Bragg! A férfi felsóhajtott.
1902. február 4., kedd, délután 2 óra Francesca időben érkezett meg az ebédre, melyet másnapra beszéltek meg a nővérével, de Connie hamarabb odaért, és már ott ült a damasztabroszos asztaluknál, a Plaza Hotel tágas és
nagyon elegáns termében. Mosolygott, miközben Francesca leült vele szemben. Connie remekül nézett ki, és ő azt remélte, hogy ez valahogy összefügg a hazatérésével. Az étterem tele volt vendégekkel, mivel javában ebédidő volt. Francesca rámosolygott a nővérére. - Nagyon jól nézel ki. Hogy lehetséges ez? Én alig aludtam az éjjel, nyomorultul érzem magam. - Az előző este történtek peregtek le előtte ismét, aztán meg Bragg kötötte le a gondolatait. - Kissé fáradtnak látszol - jegyezte meg Connie, miután jobban megnézte a húga arcát. Aztán észrevette a horzsolásokat a csuklóján. - Fran! Mi történt veled? - Con! Tegnap este megtaláltam Randall gyilkosát! - jelentette be jó hangosan és mosolyogva. Többen feléjük fordultak. - Te? - Connie szeme elkerekedett a csodálkozástól. - Ki az? És mi történt a csuklóddal? Halkabbra fogta a hangját. - Először is, nem fogom elmondani, mi történt a csuklómmal, mert elmondanád a mamának. Connie morcos lett. - Ne tedd ezt velem! - Aztán gyanakodva nézett a húgára. - Mit csináltál? Igazság szerint nagyon is kikívánkozott belőle, hogy elmondjon Connie-nak mindent, beleértve azt is, hogy Braggnek felesége van, bármilyen rémes is. Előrehajolt. - Esküdj meg a Bibliára, hogy nem mondod el senkinek! - Hű, de drámai vagy! - panaszolta Connie. - Jól van. Ígérem, nem mondom el senkinek, még Neilnek sem. Francesca ámuldozó szemekkel nézett a nővérére, aki észbe kapott, hogy mit is mondott, és félrenézett. - Hogy van Neil? - kérdezte Francesca suttogva. Connie az ölében lévő szalvétát vizsgálgatta. - Jól. - Felnézett, és látszott rajta, hogy nem akar beszélni a magánéletéről. - Tehát? Hogy sebesültél meg? Szeretett volna többet megtudni, de meg akarta várni, míg a húga önként mondja el. - Nincs semmi bajom. - Dr. Finney megvizsgálta, és azt mondta, nagyon szerencsés, mert nem lett agyrázkódása, csak egy kis púp keletkezett a fején. Mivel Francesca nem akarta, hogy Dr. Finney menjen el hozzájuk, Randalléktől egyenesen hozzá ment. Dr. Finney azóta volt a család orvosa, amióta a városba költöztek, és az este eseményei miatt még izgatottan Francesca mindent elmesélt neki. Az orvos nagyon határozottan azt tanácsolta, hogy hagyjon fel a nyomozással, és néhány napra pihenést rendelt el. Gyorsan elmondta Connie-nak, mi történt, a szükséges magyarázatokkal kiegészítve. A nővére szájtátva hallgatta a beszámolót. - Biztosan benne lesz a délutáni lapokban. Hát nem hihetetlen, hogy Mary volt az? Nyilván kiborította, amikor megtudta, hogy az apjának szeretője van, követte Miss de Labouche házába, és hátulról fejbe lőtte - hadarta Francesca. Ez előre megfontolt szándék, Con. A nővére hüledezett. - Fran! Az a borzasztó ebben, hogy Bill Randall meg is ölhetett volna!
- Nem hiszem, hogy ilyen messzire ment volna - mondta Francesca. - És aztán Mary futott a bátyjához, aki hazajött a hétvégére, és könyörgött neki, hogy segítsen megszabadulni a holttesttől, és eltitkolni a szörnyű bűntettet. De Miss de Labouche már előbb megkeresett engem, amikor eljöttem Stanford White estélyéről. Mivel én már kihívattam a rendőrséget, Billnek és Marynek nem maradt ideje eltüntetni az apjuk holttestét. - Még a történet elmesélése is lázba hozta. - A jelek szerint mindketten gyűlölték az apjukat, illetve az emlékét, mivel semmit nem hagyott rájuk. - Szent isten! - mondta Connie. Aztán megfogta Francesca kezét. - Kérlek, ígérd meg, hogy ezzel vége a nyomozásaidnak! - Hogy ígérhetném meg? - kérdezte szenvedélyesen. - Kiváló bűnügyfelderítő vagyok. Ezt még Bragg is elismerte. Connie meglepetten nézett, és izgatottság látszott az arcán, végül felsóhajtott. - És hogy alakul a románc a mi jóképű és felettébb érdekes rendőrfőkapitányunkkal? Francesca hátradőlt a székén. Egy kis időre, csak néhány percre valahogy megfeledkezett Bragg feleségéről és a tényről, hogy nekik csak barátoknak szabad maradniuk. Arra gondolt, mennyire aggódott érte a férfi az előző este, amikor azt hitte, Francesca lövést kapott. Ezt nem mondta el Connie-nak. Felsóhajtott. A bánat fájdalma még mindig úgy nehezedett rá, mint a súlyzó a tornateremben sportolókra. - Bragg nős. Connie felkapta a fejét. - Micsoda? - Bragg nős. Felesége van. Connie csak ült döbbenten, aztán átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Francesca kezét. Jóságos ég! És ezt mindenki elől eltitkolta? - Döbbent és felháborodott volt. Francescára megint hevesen rátört a fájdalom, mert addig is csak elfojtotta. - Bragg négy éve nem is látta, Con. Európában él. A házasságuk első néhány hónapját leszámítva nem is éltek együtt. Nem szeretik egymást. Connie megszorította a húga kezét. - Nagyon sajnálom, Fran! Fogalmam sem volt róla... Meg vagyok döbbenve. - Aztán hirtelen elpirult. - Ez borzasztó! Braggnek már hetekkel ezelőtt, a megismerkedésetek után nem sokkal meg kellett volna találnia az alkalmat arra, hogy ezt elmondja. Francesca összerezzent. Csak barátok voltunk, és csak január tizennyolcadikán találkoztunk először. Egyikünk sem gondolt románcra. - Még véded? - álmélkodott Connie. - Mérgesnek kellene lenned, sőt, dühösnek! Francesca nem habozott. - Most is barátok vagyunk. - Sem a nővérének, sem másnak nem fogja elmondani, mekkora teher ez a házasság Braggnek, és hogy milyen borzasztó a felesége. Ez az ő magánügye. Connie mérgesen nézett. - Nem, Fran, te még mindig szerelmes vagy belé, és ez nincs így jól. Bragg benne van a politikában. Soha nem fog elválni, tehát azt leszámítva, ha a felesége hirtelen meghalna, nincs semmi remény. El kell felejtened, és továbblépni - szögezte le határozottan.
- Ahogy te elfelejtetted Neilt? - csúszott ki a száján. Connie elpirult. - Az egészen más. Mi házasok vagyunk, és két gyermekünk van. - A szerelem sokféle lehet - mondta Francesca, és így is gondolta. - Jaj istenem! Nálad makacsabb embert én még nem ismertem! Most nagyon féltelek! felelte a nővére. A lelke mélyén Francesca is féltette önmagát, de Bragget is. Mert a kettejük közti kötelék minden perccel erősebbnek tűnt, nem pedig ellenkezőleg. Kihúzta a kezét Connie-éból, hogy egy simogatással megnyugtassa a nővérét. - Ne aggódj miattam. Jól vagyok. Connie egy ideig csak nézte a húgát, aztán azt mondta: - Láttad a ma reggeli Sunt? Bragg állítólag megvert egy riportert tegnap este a főkapitányságon. Francesca látta a cikket, és rettentően kíváncsi volt rá, hogy vajon mi az, ami kiszivárgott. A személyes sorsáról elterelve a gondolatait, azt mondta: - Láttam. Ismerem azt a riportert. Biztos vagyok abban, hogy a cikk erősen eltorzítja a valóságot. - Igen. Nem tudom elképzelni, hogy Bragg rendőrfőnök úr rátámadna bárkire is. Úriember, a mai napig legalábbis annak tartottam. - Igenis úriember - jelentette ki Francesca határozottan. És valóban az, annak ellenére, hogy a Lower East Side-on nőtt fel, egy nyomorlakásban, és egy banda tagja volt. Francesca néhány héttel korábban látta, hogyan támadt rá arra a Gordino nevű csavargóra. Bragg időnként hajlamos elveszteni az önuralmát és a józan ítélőképességét, továbbá a legkeményebb, legbrutálisabb módon tud verekedni. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy tisztességes ember. Mégis úgy vélte, lehet valami igazság a cikkben, és erősen remélte, hogy ha van, Bragg nem veszíti el miatta az állását. - Volt rá utalás a cikkben, hogy a megtámadott riporter esetleg beperli - mondta Connie. - Tudom, olvastam. Nem gondolod, hogy rendelnünk kellene? - kérdezte, és közben Bragg miatt aggódott. Talán be kellene néznie a főkapitányságra, hogy megtudja, mi történik most a Randall-ügyben, és hogy kiderítse, valójában mi történt azzal a szerencsétlen Kurlanddal. - Szép napot, hölgyeim! - Egy ismerős és igencsak érzéki hang késztette arra Francescát, hogy felpillantson. Calder Hart mosolygott rá és a nővérére az asztaluk mellett állva, sötétszürke öltönyében felettébb elegánsan. - Mr. Hart! - kiáltott fel Connie, és úgy mosolygott, mint aki nagyon örül, hogy látja. Micsoda váratlan meglepetés! Hart előbb elgyönyörködött a látványban, amit Connie nyújtott, és csak aztán szólalt meg. Nagyon remélem, hogy önnek ugyanolyan kellemes, mint nekem, Lady Montrose. Minden kétséget kizáróan ön a legbájosabb hölgy ebben az étteremben. Connie elpirult. - Már hogyisne lenne kellemes meglepetés önt látni? - felelte. Francesca Hart mosolygó arcáról a nővére piruló arcára nézett, és megdöbbent. Ez meg mi? És vajon Hart nem vette észre, hogy ők a nővérével olyanok, mint az egypetéjű ikrek? Az idegenek valóban sokszor ezt feltételezték róluk.
- Ugyan, ön csak hízeleg nekem, attól tartok - tette hozzá Connie. - Sok mindenhez értek, de a szépséghez kiváltképp - jegyezte meg Hart. Aztán felé fordult. - Hogy van ma, Francesca? Érezte, hogy ő is elpirul. Ránézett Hartra. - Köszönöm, nagyon jól. - Fáradtnak látszik - jegyezte meg Hart együtt érzőn. Ő nem minősíti a bókot, ahogyan a nővére tette. - Fáradt vagyok. - Dacosnak vélte a saját arckifejezését. - A sok nyomozás, ha nem tévedek, ugye? - Hart fölvonta a szemöldökét. - Tudja? - Bragg felhívott tegnap este. Értesültem arról, hogy maga tette ártalmatlanná a féltestvéreimet, az én elvetemült húgomat és a hasonlóképp rettenetes öcsémet. Egy serpenyővel - tette hozzá huncut mosollyal a szemében. Mielőtt válaszolhatott volna, Connie felháborodva kiáltott fel: - Francesca! Én azt hittem, Bragg veled volt! Rámosolygott a nővérére. - Nos, Bragg egy perccel később már meg is jelent. Tényleg csak egy perc volt. - Te nem tehetsz ártalmatlanná bűnözőket egymagad! - háborgott tovább a nővére. - Tökéletesen egyetértek a nővérével - mondta Hart, de közben csillogott a szeme. Belenyúlt a zakója belső zsebébe, és átadott Francescának egy borítékot. - Ez micsoda? - kérdezte ő meglepetten. - Egy csekk. - Hart elmosolyodott. - Elfogadom az ajánlatát, hogy csatlakozzam a Hölgyek Társasága a Nyomorlakások Felszámolásáért igazgatótanácsához. Elcsodálkozott, és miközben kinyitotta a borítékot, Hart Connie-ra nézett. Francesca rápillantott a csekkre, és elámult: 5000 dollárról szólt. - Hart! - kiáltott fel. - Nagyon köszönöm! - Nagyon szívesen! - felelte a férfi, de közben Connie dekoltázsát nézte. Rózsaszín és elefántcsontszín csíkos kosztümje testhez álló, de mértéktartó, nem mélyen kivágott és teljesen az alkalomhoz illő volt, de Hart pillantása egyértelmű volt. Francesca morcos lett. Ostobaság volt ezen töprengenie, de nézett rá így Hart valaha is? Úgy döntött, hogy igen, amikor leitta magát a sárga földig. Connie odahajolt hozzá, hogy lássa, mi van a csekken. Elkerekedett a szeme. - Ó, Mr. Hart, ez igazán nagylelkű adomány! A férfi rámosolygott Connie-ra. - Örömömre szolgál támogatni a húgát a reformtörekvéseiben. - Nyilvánvalóan. - Connie visszamosolygott rá. - Több olyan polgára kellene hogy legyen ennek a városnak, mint ön. Hart nevetett ezen. - Nem hinném. Nos, mit tegyünk Francesca nyomozói ambícióival? kérdezte Connie-tól.
- Azt hiszem, meg kell győznünk a kishúgomat arról, hogy mi látjuk helyesen - felelte Connie könnyedén, láthatólag élvezve a flörtölést. Hart nem nézett másfelé. - Az erők egyesítésére van szükség. - Nagyon önfejű tud lenni - jegyezte meg Connie. - Akárcsak én - felelte Hart. - És önben, Lady Montrose, szintén van némi önfejűség? Francesca egyikükről a másikukra nézett, hatalmasra kerekedett szemmel. Ennek véget kell vetni! - Az eltökéltséget nem szokás nőiesnek tekinteni - mondta halkan Connie. - Szeretné, ha megosztanám önnel a titkaimat? - Kiváló vagyok hölgyek titkainak megőrzésében - felelte Hart. - Az öné különösen becses volna számomra. Connie kezdett megint elpirulni. - Hajlok rá, hogy elhiggyem - felelte szégyenlősen oldalt pillantva. - Még bajba sodor engem, Mr. Hart. - Lehet - felelte a férfi, és ezzel arra késztette mindkét testvért, hogy ránézzenek. Connie elpirult. - Ön megdöbbentően merész. - Tisztában vagyok vele. Talán még élvezni is fogja a merészségemet. Connie lágy mosollyal nézett Hartra. - Talán. - Ó! - Hart mosolya szélesebb lett. - Ez azt jelenti, hogy végre elfogadja az ebédmeghívásomat? - Még csak három napja, hogy meghívott - felelte Connie mosolyogva. - Négy, ha a mai napot is beleszámítjuk - vágta rá Hart. Francesca szinte nem hitte el, hogy minek a tanúja. Tudják-e egyáltalán, hogy ő még jelen van? Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, bármit, és azt mondta: - Vajon Neil hallotta már a híreket? Mit gondol, tud róla, hogy elkaptuk az édesapja gyilkosát? Rá se hederítettek, mintha nem mondott volna semmit, mintha nem is létezne. Connie azt mondta: - Akkor négy. Nem gondoltam, hogy számolta a napokat. - Már hogyne számoltam volna? Ha már egyszer meghívom a legelragadóbb hölgyet, akit csak ismerek, csak nem felejtem el. Tehát? Elfogadja a meghívásomat? - kérdezett rá újra Hart. - Semmi nem szolgál nagyobb örömömre - felelte Connie, immár komoly arccal. Végtelenül hosszúnak tűnő ideig néztek egymásra. - Connie! - szólt rá végül Francesca döbbenten a nővérére. Hart elmosolyodott, a pillanat véget ért - Meg kell néznem a naptáramat, de úgy vélem, most pénteken ráérek. Mondjuk egykor? - Pénteken egykor nagyszerű lenne. Hart még mindig mosolyogva bólintott, mintha a macska már megette volna a tejszínhabot. - Majd később értesítem a részletekről. - Meghajolt, majd Francescára nézett. - Csatlakozik hozzánk? - Látszott a szemén, hogy élvezi a helyzetet.
- Francesca elfoglalt pénteken - mondta gyorsan Connie, még mielőtt ő megszólalhatott volna. - Ugye? Hart majd megpukkadt a nevetéstől. Francesca a nővérére nézett, és azon töprengett, mi lenne, ha átnyúlna az asztal fölött, és megpróbálná megfojtani őt. - Történetesen ráérek pénteken - mondta. Connie elbűvölő mosollyal nézett a húgára. - Elfelejtetted, hogy már megbeszéltél valamit duruzsolta. Gyilkos pillantást vetett a nővérére, de az sajnos nem hozta meg a várt eredményt. Hartból kibuggyant a nevetés. Többen felfigyeltek a jóízű kacagásra. - További kellemes napot, hölgyeim! És Francesca - ekkor nem mosolygott -, köszönöm! Belenézett Hart barna szemébe, és őszinteséget látott, ami furcsa módon meghatotta. Nagyon szívesen, Calder - felelte halkan. Hart mindkettejük felé meghajolt, és hosszú léptekkel elhagyta az éttermet. Férfiak és nők egyaránt utána fordultak, miközben távozott. Pusmogások követték az útját. Francesca látta, hogyan néz utána Connie, kék szeme fénylett, és elgondolkodó volt a tekintete. - Mégis mit gondolsz? - rivallt rá a nővérére. - Elment az eszed? Elfelejtetted, hogy férjnél vagy? - kérdezte. Connie nem válaszolt azonnal, hanem csak akkor, amikor Hart már kilépett az étteremből. Dehogy felejtettem el, hogy férjes asszony és kétgyermekes anya vagyok - felelte nyugodtan. - Flörtölsz Harttal - vádolta meg Francesca. - És? Az aligha számít bűnnek. - Connie komoly volt - Látom, hogy a barátnőim állandóan flörtölnek más urakkal, miközben férjük van. - De te nem ilyen vagy! - Elhatároztam, hogy szórakozásból kipróbálom. Nagyon élvezetesnek tűnik. Francesca elképedt. - Con, Hart híres a kalandjairól, és a férjes nők a specialitása. Connie mosolygott - No, majd meglátjuk. - Micsoda? No, várj csak! - Francesca szörnyülködött. - Így akarsz bosszút állni? - Francesca! Ne beszélj butaságokat! Egy elragadó férfi meghívott ebédre, és én elfogadtam a meghívását. Ez semmi több ennél. Alkalmi, hangsúlyozom, alkalmi kis flörtölés. - De mégis úgy nézett ki, mint a macska, miután felfalta a kanárit. Sőt, tovább mosolygott, pedig ő már napok óta nem látott mosolyt az arcán. - Nos, hadd mondjak neked valamit - fortyant fel Francesca. - Ha a tűzzel játszol, meg fogsz égni. Connie vállat volt. - Ha nagyon óvatosan bánsz a gyufával, akkor nem - felelte. Miután elfogyasztották az ebédjüket, melynek íze leginkább a fűrészporéhoz hasonlított, és amelynek során Connie igen jó hangulatban volt, kifizették a számlát, és elhagyták az éttermet. A Plaza Hotel hatalmas fogadóterét óriási korinthoszi oszlopok díszítették, és
közepén egy átrium helyezkedett el. Amikor ők ketten átlépték a küszöböt, egy csoport férfi lépett be a szálloda bejáratán át. Köztük volt Bragg is. Francesca szíve a szó szoros értelmében kihagyott egy dobbanást. Lépés közben kővé dermedt. Mint rájött, Bragget újságírók vették körül, mivel mindegyikük kezében jegyzetfüzet és grafitceruza volt. Ahogy ő megállt, Bragg a mondatát félbehagyva ugyanúgy megtorpant. A tágas termen át, a cserepes pálmák közt, az átrium ellenére, a nagy jövés-menés ellenére Bragg Francescára nézett, és a tekintetük találkozott. A nagy távolság és tér miatt ennek lehetetlennek kellett volna lennie, de mégis így történt. - Fran! - szólt hozzá Connie aggódva. De ő ezt meg sem hallotta. Mosolyogva indult el a férfi felé. Mintha mágnes vonzotta volna oda hozzá. Bragg a riportereket hátrahagyva szintén elindult felé, mintha őt is mágnes vonzotta volna. Valahol félúton az átrium és a diófa-márvány recepciós pult között álltak meg. Bragg is mosolygott. - Jó napot, Francesca - mondta lágyan. - Üdvözlöm, Bragg. Egy kicsit késő van már az ebédhez, nemde? A férfi az arcát fürkészte. - Igen, így igaz. Hogy van? Francesca ugyanúgy fürkészte Bragg arcát. - Jól vagyok, csak egy kicsit fáradt, azt hiszem. - Minden oka megvan rá. Én is fáradt vagyok. Megérintette Bragg kabátujját, de olyan rövid időre, hogy azt senki nem vehette észre. Milyen későig dolgozott tegnap este? - Már korábban észrevette, hogy a szeme kissé karikás, és ha borotválkozott is aznap reggel, azt olyan sietve tette, hogy nem lehetett alapos. - Sokáig. - Bragg mosolygott. - Jóval éjfél utánig. Mary mindent bevallott. - Alig várta, hogy beszélhessen? - Igen, úgy tűnt. Nagyon zavarodott ifjú hölgy. Francesca bólintott. - És Bill? Bragg nem vette le a szemét róla. - Bűnrészességgel és a maga megtámadásával vádoljuk. A tekintete megváltozott. - Azt nem mondta el, Francesca, hogy Bill egy lámpával fejbe verte magát. - Nem tudtam. De felkerestem Dr. Finneyt, és ő azt mondta, semmi bajom. Nincs maradandó sérülésem. - Francesca mosolygott. Bragg visszamosolygott rá, és megfogta a kezét, hogy megnézze a csuklóját. Bólintott, és ismét a szemébe nézett, miközben elengedte a kezét. - A horzsolások szépen gyógyulnak. - Igen. - Már Bragg érintésébe is beleborzong - gondolta Francesca. - És eltekintve attól, hogy egy lámpával leütötték, és kötél okozta horzsolások vannak a csuklóján, hogy van ma, Francesca? - kérdezte Bragg. - Elég jól - felelte, de csak némi habozás után.
Ekkor Braggen volt a hallgatás sora. Mérhetetlenül szomorú volt a tekintete. - Kijönne velem egy percre? Francesca semmit nem akart ennél jobban. - Természetesen. Bragg megfogta a könyökét, de csak egy rövid pillanatra, és átmentek a könyvtáron, ügyelve arra, hogy ne nézzenek egymásra és ne érjenek egymáshoz. Francesca mégis érezte, hogy a szoknyája súrolja Bragg nadrágját, miközben kiléptek a ragyogó téli napsütésbe. Csodálatos volt az a fényesség. Francesca hunyorgott, és Bragg felé fordult a hotel csodálatos bronz védőteteje alatt, ahol megálltak, kőhajításnyira a parktól. - Gyönyörű az idő ma - jegyezte meg a férfi közelségét erősen érzékelve. - Remélem, szakít rá időt, hogy élvezze - felelte Bragg. - Megérdemli a pihenést. Francesca mosolyogva nézett rá. - Nem engedhetek meg magamnak pihenést. Attól félek, minden tantárgyból megbukom, ha nem látok hozzá sürgősen a tanuláshoz. Bragg nevetett. - Akkor pedig mindenképpen irány a könyvtár! - Elkomorult az arca, aztán azt mondta: - Francesca, állandóan az jár az eszemben, hogy valamit mondanom kell magának. - Igen, nekem is ez az érzésem. - A pulzusa nagyon szapora lett. Bragg a fejét ingatta. - De attól félek, minden elhangzott már. Francesca szíve több dobbanást is kihagyott. - Valóban így véli? - kérdezte halkan. Bragg habozott. - Nem. A férfira nézett, ő pedig vissza rá. Olyan kétségbeesetten, hogy Francesca szeretett volna hozzábújni. Olyan jó lett volna. De nem tette meg, és ez így nem volt jó. Érezte, hogy egy könnycsepp van a szempilláján. Bragg hirtelen feléje nyújtotta a kezét. Ő nem habozott, belecsúsztatta a tenyerét a kezébe. A férfi megszorította. Francesca egy pillanatra behunyta a szemét. Volt valami mágikus abban, ahogy Bragg átfogta a kezével az övét. Volt benne valami nagyon jó, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Keze oly pontosan beleillett a férfiéba, ahogy ő maga beleillett az életébe, annak a legközepébe, ahogy Bragg immár beletartozott Francesca életébe, a magvába. Ugyanakkor olyan fájdalmas és tiltott is volt egyben. - Bármit mondok, az csak rontana a helyzeten - suttogta Bragg, és lassan, óvatosan elhúzta a kezét. - Nem hiszem - felelte Francesca, a szeme sarkából a két libériás portásra pillantva. Ám ha azok látták is, hogy a város nős rendőrfőkapitánya megfogta a kezét, annak nem adták jelét. - Mi az, amit szeretne nekem mondani? - kérdezte Bragg egészen halkan. - Nagyon sajnálom, hogy megbántottam, hogy félrevezettem, de nem tudom azt kívánni, hogy bárcsak ne találkoztunk volna, mert nagyra becsülöm a barátságunkat, és azt kívánnom, hogy bárcsak
mások lennének a körülményeim, értelmetlen és szánalmas volna. Van egy mondás: ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. - Ne büntesse magát azért, mert elkövetett egy hibát, amikor fiatal volt, sokkal kevésbé bölcs, mint most. - Csak maga képes ilyet mondani nekem ebben a helyzetben - felelte Bragg lágyan. - Ez az, amiért... - Elhallgatott. Francesca pulzusa még szaporábban vert. - Mi az? - kérdezte lágyan. - Nincs értelme - kezdte Bragg. Francesca megfogta a kezét. - De igen, van! Szeret engem? - Alig hitte, hogy ő az, aki már nem törődik vele, megszegi-e az illemszabályokat. - Igen - felelte Bragg, és borostyánszínű szemével az arcát nézte. Francesca bólintott, érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Nem lepődött meg, mert előre tudta a férfi válaszát. - Én is szeretem, Bragg - mondta, és nagyon ügyelt arra, hogy halk legyen. - A fenébe! - Bragg megszorította a kezét, és úgy is tartotta, hosszan, mintha nem törődne azzal, hogy az emberek megláthatják őket, összesúghatnak mögöttük, és ujjal mutogathatnak rájuk. Nehéz volt ekkor megszólalni. Egy könnycsepp megzavarta a látását. - Mit tegyünk most? kérdezte halkan. - Hogy lépünk tovább innen? - Nem tudom - felelte Bragg bizonytalan mosollyal. - De azt kívánom, bárcsak tudnám. Francesca mosolya is bizonytalan volt. - Miss Cahill! - kiáltotta valaki. Csak egy riporter kiálthat rá így, gondolta, és összerezzent Bragg elengedte a kezét és mindketten a hotel bejárata felé néztek ahol Walter Isaacson, a Tribune munkatársa épp sietve jött kifelé. Még két újságíró volt vele. - Igaz az, hogy ön fogta el Mary Randallt és a bátyját tegnap este? Egymaga? - kérdezte feléjük futva. Francesca nem a riporterekre, hanem Braggre nézett. Ő bátorítón nézett vissza rá. A riporter felé fordult. - Igen, igaz. - De honnan tudta, hogy ő a gyilkos? Mindvégig őt gyanúsította? És egyáltalán hogy történt, hogy részt vett a nyomozásban? - hadarta el a kérdéseit Isaacson. Mindhármuk kezében ceruza volt, készen álltak arra, hogy minden szavát lejegyezzék. - Nos - kezdte Francesca, és eléggé tetszett neki a rá összpontosuló figyelem. Bár a szülei minden bizonnyal napokra, hetekre, hónapokra, sőt évekre bezárják a szobájába, ha megtudják, mi történt, tehát nagyon gondosan ügyelnie kellett rá, mit mond - hosszú történet ez, de szívesen elmesélem. - Közben nem Isaacsonra és a kollégáira nézett. Bragg odament a hotel bejáratához, és ott megállt. Csodálatos látványt nyújtott az üvegen visszatükröződő fényben ez a magas, vörösesbarna hajú, markáns arccsontú, napbarnított bőrű, erős, széles vállú férfi. A tekintetük találkozott. Bragg szalutált neki. A pillantásában sokkal több volt, mint szerelem. Tisztelet volt benne, és Francesca úgy gondolta, csodálat is.
Visszamosolygott rá. A józan ész és minden jobb belátás dacára a szíve dalolt örömében. Ismét a riporterek felé fordult. - Nos, hol is tartottam? - kérdezte. Az összes újságíró elkezdte ostromolni a kérdéseivel. - Hogyan került bele a Randallgyilkosság nyomozásába? - Részt vett a Burton gyermekrablási ügy felderítésében is? - Ön szeretne lenni a város első női rendőre? Francesca épp válaszolni készült, amikor észrevett egy kék szemű, kopott, kapucnis köpenyt viselő nőt, aki Isaacson mögött állt. Olyan átható pillantással nézett rá, hogy azt lehetett képzelni, a tekintete lyukat éget a ruhájába. Francesca feszülten figyelte. - Milyen nyom vezetett el Mary Randallhez? Ismét az újságírók felé fordult, felemelte a kezét, és miközben elkezdett beszélni, visszapillantott a hotel bejáratára. Bragg már nem volt ott. Megint a firkászokra nézett. Nem számít, gondolta. Majd lesz egy másik nap, egy másik ügy, amit együtt oldanak meg, efelől semmi kétsége nem volt. Sőt, tulajdonképpen már délután, valamikor később bemehetne a főkapitányságra. Elfelejtette megkérdezni Bragget, hogy is történt az az incidens Kurlanddel. És arról az útról, melyet be kell járniuk, csak azt tudta, hogy nagyon izgalmas lesz, Bragg-gel az oldalán. A többi miatt ráér majd később aggódni. Aztán megint magán érezte a nő tekintetét. Abba az irányba nézett, és a tekintetük találkozott. A nő valószínűleg rájött, hogy Francesca őt figyeli, mert elpirult és hátrálni kezdett. - Miss Cahill! Milyen nyom vezette el a gyilkoshoz? Francesca tudta, hogy nem képzelődött. Az a nő, aki körülbelül vele egyidős lehetett, valóban őt nézte, és nagyon izgatott volt, sőt félt. Mi volt ez? - Kisasszony! Várjon! A nő megpördült, és eközben lecsúszott a kapucnija, láthatóvá vált csokoládébarna haja. Futott lefelé a lépcsőn, a járda felé. - Várjon! - kiáltotta Francesca, és utána eredt. A kiáltása csak még gyorsabb futásra késztette a nőt. Francesca egyszer csak észrevette, hogy egy kocsi közeledik, és a nő egyenesen abba az irányba futott. - Álljon meg! - üvöltötte, és megtorpant a járda szélén. A nő későn vette észre a közeledő járművet. Hirtelen megtorpant, rémülten meredt előre. A kocsis is észrevette őt. Szitkozódva fékezett. A két ló hátrahőkölt, miközben a kocsis hátrarántotta a gyeplőket. Francesca odaugrott a nőhöz, rávetette magát, és elrántotta az ágaskodó paripák és a kocsi elől. Érezte, hogy a kerék súrolja a vállát, miközben a kocsi továbbhaladt. Aztán lassított, és valamivel odébb megállt. A nő pislogva nézett rá, és a tekintetük egy pillanatra találkozott. Francesca tudta, hogy a nő rémült tekintetének nem sok köze van ahhoz, hogy a kocsi kis híján elütötte.
Mivel még a nőn feküdt, gyorsan legördült róla. Az felpattant, aztán a szoknyáját és a köpenyét megemelve, egyetlen szó nélkül elrohant. - Várjon! - kiáltott utána Francesca, még mindig az utca közepén ülve, miközben a három riporter és néhány járókelő futott feléje. - Jól van, kisasszony? - kérdezte valaki. - Miss Cahill! Ki volt ez? - kérdezte Isaacson. Tömeg gyűlt köré. - Látták ezt? Az a nő bizonyára őrült, egyenesen a kocsi alá szaladt! - Ahogy elnézem, holdkóros lehet! Valaki átfurakodott a tömegen. Francesca érezte, még mielőtt meglátta volna, aztán felnézett, és találkozott a tekintetük. Bragg letérdelt melléje. - Jól van? - kérdezte. Francesca bólintott, aztán Bragg talpra segítette. Az iménti eset miatt még kissé remegve támaszkodott rá. - Egy nő veszélyben van, Bragg. Oda akart jönni hozzám, ebben biztos vagyok, de aztán mégis elfutott. Kis híján elütötte egy kocsi! Bragg a karjánál fogva tartotta. Aggódva és komoran nézett rá. - Azt nem tudhatja, Francesca! Épp kijöttem a hotelből, hogy újra beszéljek magával, erre azt látom, hogy üldözőbe veszi. Maga képzelődik! - Biztos vagyok abban, hogy beszélni akart velem! - kiáltotta, miközben Bragg elengedte a kezét. Francesca hirtelen rájött, mi történik. Pislogva nézett a férfira, és annak dacára, hogy a nő kétségkívül veszélyben volt, bár csak egy kissé, de mégis elmosolyodott. - Jaj, ne! - nyögte halkan Bragg. - Pontosan tudom, mire gondol. - Itt egy újabb felderítendő ügy - mondta bájosan. - Francesca! Tegnap este majdnem megölték... - Szamárság - vágott a szavába. Bragg némán nézett rá. Francesca mosolygott.
