ROMANTIKUS RR
REGÉNYEK
Brenda Joyce Halálos szerelem
GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN
ROMANTIKUS
RR
REGÉNYEK
A mű eredeti címe Deadly Love Copyright © 2001 by Brenda Joyce Dreams Unlimited, Inc. Hungarian translation © DOBRÁS ZSÓFIA © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította DOBRÁS ZSÓFIA Szerkesztette HÁMORI LILI A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 032 0 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BENDA LUCA Készült 22 nyomdai ív terjedelemben, Kiadói munkaszám 1628-08 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA KFT. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató
BRENDA JOYCE Halálos szerelem
Tartalom
A 20. század elején játszódó történet főszereplője, a csinos Francesca Cahill New York egyik előkelő családjának sarja. A talmi csillogást nem sokra tartó, szociálisan érzékeny, rendkívül éles eszű lány saját korának különce: leghőbb vágya, hogy újságíró legyen, e szakmában az első nő. Titokban ezért főiskolára jár; férfiakat megszégyenítő módon tájékozott a politikában, reformer elveket vall, s egyletet alapít a szegények megsegítésére. Egy nap titokzatos körülmények között elrabolják a szomszédjukban lakó dúsgazdag család gyermekét. Francesca a saját otthonukban egy rejtélyes üzenetre lel, amelyet sikerül megfejtenie, így óhatatlanul belesodródik a nyomozás eseményeibe. A gyermek sorsát szíven viselő lány képtelen tétlenül várni, ezért a jóképű Rick Bragg rendőrfőnök munkáját hol segítve, hol akadályozva, magánnyomozásba kezd, számtalan veszélynek téve ki magát. Szerelem, féltékenység és bosszúvágy szövi át a rendkívül izgalmas és fordulatos történetet, amelyet mesteri jellemábrázolások tesznek még különlegesebbé. Brenda Joyce-nak, a sikeres bűnügyi romantikus történetek írójának ez az első magyarul megjelenő könyve.
Minden Bragg-rajongómnak, Hálás köszönettel és nagyrabecsüléssel.
Első fejezet 1902. január 18., szombat, este 8 óra Valaki halkan kopogtatott az ajtaján. Francesca Cahill, kezében Waterman töltőtollával, az íróasztala fölé hajolva felismerte a kopogást, és összerezzent. A ház építésekor, nyolc évvel azelőtt bevezetett villannyal működő lámpa fénye világította meg a papírlapot, melyre éppen írt. Úgy érezte magát, mint egy tolvaj, akit rajtakapnak, amikor épp a bank széfjébe nyúl be. A nővére nem várta meg a válaszát, belépett Francesca tágas, gyönyörűen berendezett hálószobájába. Odakinn szakadt a hó, odabenn ropogott a tűz a sötétzöld márványkandallóban. - Te még fel sem öltöztél?! - hüledezett Connie, akkorára kerekedett szemmel, hogy az már szinte komikusnak hatott. Francesca mosolyt erőltetett magára, miközben úgy pattant fel ültéből, hogy Connie ne láthassa a papírlapot az asztalon. Lopva a szobája sarkában álló ingaórára pillantott. Már nyolc óra van? A vendégek bármelyik pillanatban megérkezhetnek, ha meg nem érkeztek már. - Sajnálom - mondta Francesca röstellkedve. A pokolba! Hétfőn reggel biológiából fog vizsgázni, és még hozzá sem fogott a tanuláshoz. A legutóbbi ügy szervezése nagyon lekötötte, így aztán kifutott az időből. De hiszen soha nem fér bele a napjába mindaz, amit eltervez. És ez nagyon bosszantotta. Nővére szemrehányón nézett rá. Halvány rózsaszín estélyi ruhát viselt, nyakában gyémántot, lazán hátrafésült világosszőke haja a feje tetején volt összefogva. Fülében gyémánt függött, a válla és a keblei közti bőrfelületet gyémántokból és rubinokból álló lánc ékítette. Kifejezetten szép nő volt. - Fran, hogy tehetted ezt? - korholta Connie. - Tudod, mit tartogat neked a mama ma estére. Könyörgött, hogy ne késs el, te pedig megígérted, hogy nem fogsz. Tudom, ott voltam - folytatta Connie a fejét csóválva. Francescát furdalta egy kissé a lelkiismeret, mert bizony valóban megígérte az édesanyjuknak, Juliának, hogy nem késik el, csinosan felöltözik és kifogástalanul viselkedik majd. Francesca továbbra sem mozdult az íróasztala elől. Alkalmasint Connie szeretett kíváncsiskodni. Akkor Francesca akart vitába bonyolódni, még ha a nővére valóban jót akart is. Kényszeredetten elmosolyodott. - Levelet írtam, észre sem vettem, hogy elment az idő mondta, miközben jobb kezén az ujjait összefonta a háta mögött, és magában bocsánatot kért az ártalmatlan kis hazugságáért. - Nem hiszek neked - felelte Connie, és Francesca mellett elhaladva egyenesen az íróasztalhoz ment, majd húga hangos tiltakozása ellenére felkapta a papírlapot, amelyen Francesca előzőleg dolgozott. - Mi ez? - rivallt rá. Ahogy Connie hangosan olvasta, Francesca magában mondta fel a szöveget, amelyet ki tudja, hányadszor írt már le. A Hölgyek Társasága a Nyomorlakások Felszámolásáért
ismét találkozót rendez. Időpont: január 25., szombat. Helyszín: a Waldorf-Astoria Hotel könyvtára. További információval készséggel szolgál Miss Francesca Cahill, Ötödik sugárút 810. Francesca összefonta a karját. - Connie, te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ezek a bérházak a város szégyenei. A te szégyened meg az enyém is - mondta Francesca felbuzdulva. Connie meglepetten vonta magasra a szemöldökét, de ez mit sem vont le a szépségéből. Én csak azt tudom, hogy te hóbortos vagy, Francesca Cahill. És még azt is tudom, hogy késésben vagy, és hogy nem számít, mit forgatsz a fejedben, a mama idővel úgyis eléri, amit akar. - Karon ragadta Francescát, és odahúzta az ablakhoz. - Nézd! - szólt rá erélyesen. A széthúzott bársonyfüggönyök között látták, hogyan táncolnak-kavarognak az apró, szikrázóan fehér hópihék a sötétben. Francesca hálószobája a család Ötödik sugárúti ötemeletes palotájának második szintjén volt. A ház előtti gyepet és a nyárfákat, ahogy mindazt, amit a kovácsoltvas kapun túli járdából és az útból látni lehetett onnan, már hótakaró borította. Francesca a bejárat előtti kocsifelhajtót, a gyepet és az Ötödik sugárutat nézte. Ha tiszta lett volna az idő, láthatta volna a magas, kovácsoltvas utcai lámpákat és fehér égős, kétágú tetejüket, sőt a még magasabb fákat is a Central Parkban. Két négyüléses nagyobb és egy kisebb hintó, továbbá egy ragyogó automobil érkezett a kocsifelhajtóhoz, és szinte varázslatos volt a látvány, ahogy a járművek a gomolygó hóból a villanylámpák fényében előelőbukkantak. A felhajtón túl a lámpák megvilágította utca kísértetiesen kihalt volt. Mivel a Metropolitan Klub kétsaroknyira volt, a sugárúton általában meglehetősen nagy volt a forgalom. Aznap este azonban az emberek többsége otthon maradt az időjárás miatt. - Francesca, nem vagy még elég társaságnak a tagja? - kérdezte Connie karcsú derekára téve a kezét. - Volna kedved eljönni a szombati összejövetelünkre? - kérdezett vissza Francesca szélsebesen. Mivel látta, hogy Connie épp valami kifogással készül előhozakodni, így folytatta: - Kérlek, Connie, szépen kérlek, gyere el! És hozd el a barátnőidet is! Tudod, hogy jó ügyért dolgozunk! - Ha tudok, elmegyek - felelte Connie vonakodva, némi beletörődéssel. - Meg kell kérdeznem Neiltől, van-e aznapra programunk. Lord Neil Montrose Connie férje volt, négy éve házasok. Neil-nek ugyan van egy háza Devonban, de az év nagyobbik részét az Államokban töltik, Nagy-Britanniában inkább csak a nyarakat. Francesca tudta, hogy a nővérét még olyankor is hosszasan kell győzködnie, hogy tartson velük a szombati összejövetelre, ha ráér. Nem mintha Connie-nak ellenére lett volna a jótékonykodás és az annak érdekében végzett munka. Az édesanyjukhoz hasonlóan ő is kivette a részét az efféle tevékenységből. Csakhogy a két testvér elképzelése a
megvalósításról igen nagy mértékben különbözött. Connie a fényűző bálokat kedvelte, ahová több száz dollár a belépőjegy. - Kérlek, próbálj meg eljönni! Ha adnék egy tucat meghívót, átadnád Livingstone-nak Montrose e heti vacsorapartiján? - Kész volt akár könyörögni is, ha kell. - Kérlek! Nekem nagyon fontos, hogy sokan legyenek! - Reménykedve mosolygott a nővérére. Connie megfogta a karját. - Nem beszélhetnénk meg ezt később? Segítek felöltözni. Szent isten, micsoda rendetlenség van itt! Francesca a szobája közepén álló nagy, baldachinos ágyra pillantott. Legalább egy tucat estélyi ruha hevert ott a sok zöld, kék és aranyszínű párna közt a takarón, a hozzájuk illő alsóneművel és kiegészítőkkel egyetemben. - Mit szólnál a feketéhez? - javasolta szárazon. Connie elképedt. - Viccelsz? Mit szólnál inkább a rózsaszínhez? Francesca vállat vont. - Miért nem tesz le róla, hogy folyton kínozzon? - kérdezte, miközben levette hófehér ingblúzát és galambszürke szűk szoknyáját. - Nem hiszem, hogy a mama úgy gondolja, kínoz téged - felelte Connie, miközben Francesca fölemelt egy fűzőt. - Csak a javadat akarja. Ahogy mindannyian, Fran. - Ha valóban azt szeretné, hogy boldog legyek, hagyná, hogy azt tegyem, amihez kedvem van, és nem kellene végigszenvednem az olyan estéket, mint ez a mai - morgolódott Francesca. - Nekem nincs szükségem udvarlóra! - Azt mondtam, a javadat akarja. Nem boldogságról beszéltem - felelte Connie, miközben kezdte összehúzni a zsinórokat. - És biztos vagyok benne, hogy a mama már elvetette az udvarló gondolatát. Húszéves vagy, drágaságom. Egyenesen férjet akar neked. - Connie derűsen mosolygott. Francesca morcosan válaszolt: - Én nem megyek férjhez. A közeljövőben egészen biztosan nem. Connie-t ez a válasz újabb mosolyra késztette. - Olyan nevetséges vagy, Fran! Nézd a dolgok jobbik oldalát! Még az is lehet, hogy a jövendőbelid ugyanolyan radikális reformer lesz, nagy kezdőbetűvel, mint te! - mondta Connie kuncogva. Francesca semmi mulatságosat nem talált abban, hogy az édesanyja feltett szándéka férjhez adni őt, mégpedig mielőbb. - Hogy űzhetsz tréfát a reformból? Amikor annyi nyomorúság és igazságtalanság vesz körül bennünket! Connie befejezte a fűzőzsinór összehúzását, és maga felé fordította Francescát. - Nem űzök tréfát a reformból, soha nem tudnék ilyen érzéketlen lenni. De te túlságosan komoly vagy! Tanulás, reform, tanulás, reform, tanulás, reform. Ez tényleg nevetséges. Te vagy nevetséges! - Igazán örülök, hogy ilyen remekül lehet szórakozni rajtam - morgott Francesca. - Ugye, tudod, hogy a mama gyanít valamit? - Connie áthúzta Francesca fején a rózsaszín ruhát. Francesca megdermedt. Mivel a nővérévei közel álltak egymáshoz, pontosan tudta, miről beszél Connie. - Hogy lehet az? Annyira vigyázok.
- Úgy, hogy nagyon sokat vagy távol. Miért nem mondod el neki az igazságot? Azt, hogy kékharisnya vagy, és hogy beiratkoztál a Barnard Főiskolára. Sokkal könnyebb lenne az életed. - Ragaszkodna hozzá, hogy hagyjam abba - felelte Francesca, miközben a nővére begombolta a pompás rózsaszín ruhát a hátán. - De nekem nem áll szándékomban abbahagyni. Meg akarom szerezni a bölcsészdiplomát, ezt eltökéltem! Connie befejezte a műveletet, és elmosolyodott. - Abba meg a mennykő csapjon bele, aki az utadba merészel állni. Kivéve, ha a mama az. - Hahaha! - gúnyolódott Fran, de Connie megjegyzése igaz volt. Julia Van Wyck Cahill legalább annyira eltökélt volt, mint Francesca, ha nem még inkább. Valóban ritkaság volt, ha Julia nem érte el azt, amit akart. - Ez a szín remekül áll neked, Fran! Elbűvölő leszel ma este - mondta Connie, kék szemében elismerés csillogott. - Mr. Wiley el lesz ragadtatva - tette hozzá szelíden. Francesca felnyögött. - Akkor nincs más hátra, állok sanyarú sorsom elébe. - Jaj, ne! Még nincs is rajtad se cipő, se rúzs, se ékszer. - Nem is baj, mert így legalább ostobábbnak fog tartani az üregi nyúlnál - somolygott Francesca. - Ekkora szerencséd nem lesz - felelte Connie vidáman, és elővett egy gyönggyel díszített ezüstszínű cipőt. - Rengeteg a dolgom, és ahelyett, hogy valami hasznosat tennék, és az eszemet használhatnám, kénytelen vagyok azzal tölteni az estét, hogy a társaság legpartiképesebb és legunalmasabb fiatalemberei előtt parádézom - panaszolta Francesca, és így is gondolta. - Egyszerűen nem értelek - jelentette ki Connie, és a fürdőszoba felé indult. Francesca kelletlenül követte. - Úgy értem, nincsenek női újságírók. És ezt te is éppen olyan jól tudod. Ja, a rúzs. Vagyis tévúton jársz - mondta Connie diadalittasan. - Azt a mama vette - felelte Francesca higgadtan, majd megfogta a kis rúzsosdobozkát, és beledobta a szemétkosárba. - Mivel mindmostanáig nem létezek női újságíró, én leszek az első, miután befejezem a tanulmányaimat. Hacsak másvalaki utat nem tör nekem addig. Connie rápillantott. Pillantása lenéző volt. A családból ugyanis senki nem volt hajlandó elhinni, hogy Francesca komolyan gondolja, amit mond és amit tenni készül. Francesca imádott írni. De ennél többről volt szó. Szenvedélyes reformer volt, akárcsak az apja. Tizenhét éves korában csatlakozott a Polgári Uniópárt hölgytagozatához. Van-e megfelelőbb út a reformok megvalósításához, mint harcias cikkeket írni a szegénységről és a korrupcióról? Példaképének Jacob Riis riportert tekintette. Öt évvel azelőtt kétszer is elolvasta a Hogyan él a társadalom másik fele? című könyvét. Azok többségéhez hasonlóan, akik elolvasták ezt a New York-i nyomornegyedek életéről szóló megrázó beszámolót, Francescát is felháborította és megrendítette. Ez a könyv megváltoztatta az életét.
Mivel őneki oly sok jutott az életben. Szinte szégyellte. Tennie kell valamit, hogy segítsen a nálánál kevésbé szerencséseknek. Connie kivette a rúzst a kosárból, és biztonságos helyre, a mosdóra tette. Majd segített feltűzni a haját, feltenni egy kis gyöngykámeát és a hozzá illő fülbevalókat. Francesca megállt a tükör előtt, hogy a nővére abban is megnézhesse. A két tökéletesen egyforma árnyalatú kék szem tekintete a tükörben találkozott. Francesca kénytelen volt elismerni, hogy csodaszép ez a derékban testhezálló, csípőtői lefelé bővülő ruha. Az ujjrész két kis gömböcske volt, melyek épp csak a válla két végét fedték el. - Volt már ez rajtam valaha? - töprengett. Csak halványan derengett neki ez a ruha. - Ez volt rajtad a születésnapomon - mondta Connie csüggedten, miközben Francesca illatszerei közt keresgélt. - Nem sokkal karácsony előtt. Emlékszel? Francesca elfintorodott a tükör előtt. - Igen, rémlik. - Megint elfintorodott, de ez inkább mogorva grimasz volt. Ez majd elriasztja Mr. Wiley-t, gondolta. Connie kuncogott. - Tudom, mire gondolsz, Fran, de felejtsd el! Gyönyörű vagy, és ezen a tényen nem tudsz változtatni, bármilyen nevetséges erőfeszítéseket teszel is. - A két testvér nagyon hasonlított egymásra. Connie valamivel világosabb volt. Francesca bőre egy árnyalattal barackszínűbb, a haja melegebb aranyszőke. - A szépség múlandó. A jellem örökké megmarad - szögezte le Francesca. Connie az égre emelte a tekintetét, és kiterelte Francescát a fürdőszobából, majd kézenfogva vezette a hálószobán át, ki az ajtón. A bálterem a palota harmadik emeletén volt. A vendégek azonban a földszinti előcsarnokban gyülekeztek. A testvérek lementek a széles fehér alabástromlépcsőn, mely a hatalmas, márvánnyal borított előcsarnokba vezetett. A teret egyenlő távolságban elhelyezett korinthoszi oszlopok tagolták, a falakat márványlapok borították, a mennyezetet pedig egy pásztorjelenetet ábrázoló freskó díszítette. A Cahill-házat már rögtön az elkészülte után elnevezték „márványpalotának”. Legalább két tucat vendég megérkezett már, voltak, akik épp akkor léptek be az ajtón, és nyújtották át kabátjukat, kalapjukat és esernyőjüket az ajtónállóknak. A testvérek megálltak az utolsó pihenőn. Julia az előcsarnok és a fogadószoba közt állva üdvözölte a belépő vendégeket. Pompásan festett a mélyvörös selyemben, fekete csipkében és annyi gyémánttal, amennyit senkinek nem volna joga viselni. Francesca hirtelen megborzongott. Ugyan kit áltat? Nem ér fel az édesanyjával. Összeszorult a szíve erre a gondolatra. - Köszönöm a segítséget, Connie - mondta. Connie biztatólag szorította meg a kezét. - Föl a fejjel! Itt van néhány fess úrfi. Ha Mr. Wiley nem válik be, attól még könnyen megtörténhet, hogy szerencsét hoz neked ez az este mondta, majd mosolyogva távozott. Francesca észrevette Montrose-t az előcsarnok túlsó végében néhány férfival beszélgetni. Francesca szíve mintha kihagyott volna egy dobbanást. Montrose magas, sötét hajú és veszélyesen jóképű férfi volt, különösen estélyi öltözékében. Egyetlenegyszer sem nézett
feléje. Egy darabig figyelte még, látta, amikor Connie csatlakozott hozzá, és kezét a férje derekára tette. Montrose kedves mosollyal nézett a feleségére, kissé közelebb is vonta magához. Francesca elfordította a fejét. Francesca talán másképp gondolna a házasságra, ha Montrose-t neki mutatták volna be. De Connie volt az idősebb, és úgy volt rendjén való, hogy neki mutatták be. A nővére nagyon szerencsés. Montrose nemcsak jóképű és disztingvált, hanem intelligens, őszinte és nemes jellem is. Francesca halántéka lüktetni kezdett. Montrose egyben két kisgyermek apja is. Francesca szerette a nővérét és az unokahúgait, és nagyon igyekezett, hogy a féltékenység és az irigység ne kerítse hatalmába. Szent igaz, hogy nagyon örült Connie boldogságának, annak, hogy ilyen szép élete van. A nővérének aranyból van a szíve, nálánál senki nem érdemli meg jobban, hogy olyan férje legyen, mint Montrose és két ilyen gyönyörű kislánya. Mély lélegzetet vett, hogy összeszedje magát, és felkészüljön az előtte álló estére. Julia azonban észrevette a lányát. Összetalálkozott a tekintetük. Francesca megértette a hívó pillantást, és aligha lehetett más választása, mint hogy az egyre gyarapodó vendégseregben utat találva magának odamenjen, s közben biccentéssel üdvözölje azokat, akik mellett elhalad. - Francesca, gyere ide, légy szíves! Drágám, szeretnélek bemutatni valakinek - mondta Julia mosolyogva. Julia gyönyörű nő volt, nemrég múlt negyven, és a városi elit egyik kiemelkedő tagja. A lányai határozottan hasonlítottak rá. A legtekintélyesebb holland dinasztiák egyikének volt a sarja. Az apja a bankszakmában tett szert a vagyonára, a nagyapja hajóépítő és városi elöljáró volt. Julia az anyai ági örökségére is éppen olyan büszke volt: az édesanyja igazi georgiai déli szépség volt, aki egészen a forradalom előtti francia arisztokráciáig tudta visszavezetni a családfát. Julia mindenkit ismert, aki kékvérű volt, vagyonnal és befolyással bírt. Másképp fogalmazva: mindenkit, aki számított. Ez időnként félelmetesnek tűnt, legalábbis Francesca szemében. Julia megfogta Francesca karját, és aztán el sem engedte, mintha attól tartott volna, hogy a lánya máskülönben sarkon fordul, és elszalad. - Mama - mondta Francesca, miközben arcon csókolta, és kötelességtudóan nyújtotta a kezét ama férfiú felé, aki feltehetőleg Mr. Wiley volt. Eközben még kedveszegettebb és feszültebb lett. - Mr. Wiley kifejezetten azt kérte, hogy találkozhasson veled, Francesca - mondta Julia, némi éllel a hangjában. Ettől mesterkélt lett a mosolya. - Delmonicónál figyelt fel rád valamelyik este, és én természetesen csakis csupa jót mondtam rólad - folytatta Julia a sudár fiatalemberre nézve, akinek egyetlen szembeötlő tulajdonsága az volt, hogy rendkívül magas. Egy-két centi híján kétméteres lehetett. Francesca kényszeredetten mosolygott. Wiley arca ragyogott, és fülig vörösödött. - A lányom egy szent, kedves Mr. Wiley. Nincs nálánál jószívűbb ifjú hölgy. Szombatonként levest oszt a dolgos szegényeknek és a nélkülözőknek, ha nem gyakrabban,
kéthetente árvákat látogat a St. Mary-menhelyen, és éppen a minap járt a York Avenue-n lévő városi kórházban, hogy virágot vigyen a betegeknek. - Julia arca ragyogott. - Mr. Wiley családja a bankszakmában van, drágám. Mr. Wiley az apjának dolgozik, a Wall Streeten van a vállalatuk. Francesca csodálkozva meredt az anyjára. - Wiley és Fiai - tette hozzá Mr. Wiley sietve. A haja világosbarna volt, a szeme élénkkék. Mosolygott, de az arca továbbra is lángvörös maradt. Francesca alig hallotta, amit a férfi mondott. A mamája pedig, akinek tudnia kellett, miért fokozódik benne az indulat minden egyes perc múlásával, egyre csak mosolygott rá. Meggyőződésem, hogy Mr. Wiley örömmel vinne el ebédelni hétfőn, ha bemennél a belvárosba. Francesca annyira felháborodott, hogy képtelen volt megszólalni. Juliával számtalan alkalommal vitatkoztak már hosszú órákon át Francesca ténykedéséről. Az édesanyja rosszallotta jótékonykodó tevékenységét, kitartott amellett, hogy a pénzadomány messze sokkal célravezetőbb, mint Francesca felettébb különc hozzáállása. Francesca tudta, hogy az apja támogatása nélkül bizony soha nem látogathatná a betegeket, szegényeket és nélkülözőket. De a mama most persze egészen másképp tálalja a dolgokat. - Ó, igen! - lelkesedett Wiley, miközben még vörösebb lett. - Kérem, jöjjön be a belvárosba! A hétfő pompás lenne. - Akkor hétfőn - mosolygott rá Julia mindkettőjükre. Francesca szólni készült. Hétfőn délelőtt tizenegykor vizsgája lesz. - Hétfőn? Attól tartok... Julia egy szempillantással félbeszakította. - Drágám, ilyen meghívást képtelenség visszautasítani. Most pedig tarts fenn egy táncot Mr. Wiley-nak - mondta Júlia mosolyogva, és arcon csókolta a lányát. Elköszönt tőlük, majd továbbment, hogy üdvözölje a többi vendéget. Hirtelen kettesben maradtak. Francesca reszketett. Úgy érezte magát, mint akinek kicsúszik a talaj a lába alól, és elesik. Biztosan nem tud elmenni. Legalábbis hétfőn nem. A mamája szörnyen kínos helyzetbe hozta. Persze nem ez volt az első eset, amikor Julia keresztülhúzta a számítását. De ez most kellemetlenebb volt a többinél. Úgy bizony. - Jól érzi magát, Miss Cahill? Lehangoltnak tűnik. Francesca rápillantott, és meglátta az aggódó tekintetét. - Jól vagyok, igazán - felelte mosolyt erőltetve magára. Mr. Wiley egy olyan kiskutyára emlékeztette, aki szeretne a gazdája kedvében járni, de annyira ügyefogyott, hogy az igyekezete valahogy rosszul sül el. - Van néhány remek étterem a belvárosban - próbálkozott Mr. Wiley. - Ebben biztos vagyok - motyogta Francesca, és arra gondolt, hogy másnap majd küld neki egy levélkét. Aztán, nem azzal a szándékkal, hogy udvariatlan legyen, körülnézett. Eliza és Robert Burton épp akkor lépett az előcsarnokba. A szomszédaik voltak, közvetlenül a Cahill-palota melletti házban laknak, ahová két évvel azelőtt költöztek.
Francesca nem tudta levenni róluk a tekintetét, mert Burtonék köré máris lelkes sokadalom gyűlt, amint átadták a kabátjukat. Eliza, aki nem volt kifejezetten szép nő, elejtett egy megjegyzést, és egyszer csak mindenki felkacagott. Még a férje is elmosolyodott, miközben gyöngéden ölelte át a feleségét. - Á, Burtonék. Az önök szomszédai, nemdebár? - kérdezte Wiley, Francesca tekintetét követve. Francesca végül csak levette a tekintetét az elragadó barna hajú nőről, aki nagyon foglalkoztatta. Wiley-ra pillantott. - Igen, azok. Közvetlenül mellettünk laknak. - Csodálatos emberek - felelte Wiley sietve. - Mrs. Burton igen élénk teremtés. - Igen, úgy tűnik, mindenkit elbűvöl maga körül a szellemes társalgási stílusával - felelte Francesca. Sokszor morfondírozott azon, hogyan csinálja Eliza Burton. Bárhová lép be, mindig úgy vonzza maga köré a mindkét nembeli csodálókat, mint a virágpor a méheket. Francesca nem sok nőt ismer, aki érdekesebb volna nála. Mindig nyíltan kimondja, amit gondol, hangot ad a véleményének, és nem riad vissza attól, hogy szókimondó vagy akár bántó legyen. A világ mégis csodálni látszik őt. Francesca nem tudta megállni, hogy ne pillantson felé ismét, bár Wiley közben mondott valamit. Eliza egy sötétvörös, már-már botrányosnak minősülő ruhát viselt, mely tökéletesen látni engedte telt idomait. Sötétbarna haját magasra tűzte fel, ajkát sötétvörösre rúzsozta. Ebben a merész ruhában és sötétvörös ajkával valahogy mégis elegáns volt. És épp a frissen megválasztott polgármesterről mondott valamit. Francesca fülelt, hogy hallja. Nem, a város előző polgármesterére tett megjegyzést, valami olyasmit, hogy az Crokernek nem az ölébe, csupán a kapálódzó teknőce. - Elvégre - mondta Eliza mosolyogva - nem volt sem ugatás, sem harapás, csak gyöngécske, teljességgel hatástalan kapálódzás. Mindenki hahotázott. Francesca önkéntelenül elmosolyodott. Eliza sokkal eredetibben fogalmazott, mint a sajtó. Wiley is hallotta, mert ő is kuncogott. Francesca rápillantott, és látta az elragadtatást a tekintetében, ahogy a másik nőre néz, de azon kapta magát, hogy ő is Elizát figyeli, akit a férje az előcsarnokon át a fogadószobába kísér. Eliza mosolygott, és a mosolyában nem volt semmi mesterkéltség. Valóban derűsnek látszott. A pillantása összetalálkozott Francescáéval, és ismét elmosolyodott. Francesca majdhogynem szégyenlősen mosolygott vissza rá. - Jó sokan eljöttek, nem gondolja? - kérdezte Wiley, zavarában a bajuszát simogatva. Francesca újból az udvarlójára irányította a figyelmét. Faragatlanul azért mégsem viselkedhet. - Igen, azt hiszem. - Nagy levegőt vett, tudván, hogy az etikett azt kívánja, kezdeményezzen csevegést. Aztán az udvarlójára nézett, kedveszegetten. - Nos, mi a véleménye a Platt és Odell között támadt nézeteltérésről? Wiley csak pislogott. - Bocsásson meg, de... - A jelek szerint fogalma sem volt róla, miről beszél Francesca. Mintha soha nem hallott volna az állam legbefolyásosabb emberéről, Thomas Plattról.
- Bizonyára tud róla, hogy Platt szenátor és Odell kormányzó között nézeteltérés támadt. Odellről azt feltételezik, hogy Platt embere. Nem lehetetlen, hogy Platt végül alulmarad. Mit gondol? - Francesca nem tudta tovább türtőztetni magát. - Nem lehetetlen, hogy egyszer s mindenkorra kikerül a hatalomból - tette hozzá sietve. Wiley úgy bámult rá, mintha két feje volna. - Természetesen tudok róla, hogy egyre növekszik köztük a szakadék - felelte végül tágra nyílt szemmel. - És kétlem, hogy azt át lehetne hidalni - tette hozzá Francesca. Mivel Wiley nem felelt, Francesca még jobban feszengett. Ez az ember nem neki való. Miért kellett a mamának ezt tennie? Miért nem tudja megérteni, hogy neki fontosabb teendői vannak annál, semhogy olyan udvarlókkal töltse az idejét, akik azt várják tőle, hogy butácska és kacér legyen, akiknek nem számít, hogy az ő fejében ész van? Miért ódzkodik a férfiak többsége attól, hogy intelligensen véleményt cseréljen egy nővel? Hogyan csinálja Eliza Burton? Francesca hirtelen úgy érezte, hogy a csüggedés hatalmas fekete felhőként ereszkedik le rá. - Illene köszöntenem a mama vendégeit. Örülök, hogy megismerhettem - mondta Francesca egy kurta, kényszeredett mosoly kíséretében. - Akkor a hétfői viszontlátásra - szólt utána Wiley sietve. Francesca azon kapta magát, hogy bólint, mivel mást aligha tehetett. Küld majd Wiley-nak egy bocsánatkérő levelet, már holnap reggel. Ami pedig Juliát illeti, nos, nagyon komolyan el kell beszélgetniük. Úgy bizony. Ebbe elég rémisztő volt belegondolni. Francesca hirtelen megtorpant. Alacsony termetű, ólomszürke hajú, szakállas, vastag barkós édesapja állt előtte. Egy úriemberrel beszélgetett javában, akivel Francesca még soha nem találkozott személyesen, de azonnal felismerte az újév napja óta kapott újságokból. A szíve furcsán megdobbant. Andrew Cahill már észre is vette őt, és felderült az arca. - Drágám! Francesca hallotta ugyan, amit az apja mondott, de nem őrá nézett, hanem a vörösesbarna hajú, napbarnított férfi bársonyos pillantásával találkozott a tekintete. Rendkívül vonzó volt, markánsabb, mint Montrose, magas, széles vállú, és a jelen lévő urak többségéhez hasonlóan ő is fekete szmokingot viselt szaténhajtókával, a nadrágja oldalán végigfutó finom szaténcsíkkal. Andrew Cahill megfogta a lánya karját, és közelebb húzta. Francesca tudta, hogy az újonnan kinevezett rendőrfőnök. - Van itt valaki, akinek feltétlenül szeretnélek bemutatni - mondta Cahill, aki mindenkinél jobban ismerte a lányát. Tény, hogy Francesca az apjától örökölte a reformok iránti, az övéhez hasonló elkötelezettségét. Francesca mosollyal viszonozta a férfi mosolyát. Bár a tekintetét ekkor az apjára emelte, nagyon erősen érzékelte a mellettük álló Rick Bragg jelenlétét. - Ne neheztelj rám a késésért próbálta engesztelni Francesca az apját, miközben megállapította, hogy furcsán fojtott és a szokottnál magasabb a hangja. A gondolatai pedig villámsebesen kavarogtak. A város rendőrkapitányságán régen elharapózott a korrupció. Az intézmény megreformálására tett
megannyi kísérlet mind kudarcba fulladt. Braggtől azt remélték, hogy megvalósítja a felettébb időszerű reformot. Vajon képes lesz-e rá? Lopva ismét rápillantott. Bragg szemügyre vette őt, és udvariasan, finoman meghajolt. Francesca észrevette, hogy a férfi borostyánszínű szemében meleg fény csillan. Érezte, hogy fülig pirul. Cahill mindezt nem vette észre. - Hogy tudnék nem neheztelni egy ilyen rosszcsont leányra? - mondta. Elmosolyodott, és arcon csókolta a lányát, őszülő szakálla szúrta a lány bőrét. Francesca az apja szeme fénye, és ezt tudta is magáról. Azonban mégis nehezére esett válaszolni neki. Ehelyett inkább megpróbálta felidézni magában mindazt, amit az újságokban olvasott Braggről újév napja óta, amikor az újonnan megválasztott polgármester kinevezte őt. - Kérlek, papa, akkor legalább légy velem elnéző - mondta. Önkéntelenül újra Braggre pillantott. És sehogy sem értette, miért olyan átható Bragg pillantása. - Majd meglátjuk - kacsintott rá Andrew. - Drágám, meg kell ismerned a rendőrfőnök urat. Francescának sikerült elmosolyodnia, de mesterkéltre és feszengésre sikeredett ez a mosoly. Milyen furcsa. Tudatában volt annak, hogy olyan feszültség támadt benne, amilyen eladdig még soha, értetlenül állt előtte. - Rick, bemutatom a kisebbik lányomat, Francescát - mondta Cahill büszkén. - Jóllehet, Francesca a Cahill család legifjabb tagja, de kétségkívül a legintellektuálisabb is egyben. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy ragyogó elme - tette hozzá sugárzó arccal. Francesca zavarban volt. Általában büszke volt arra, hogy tanult és művelt, de abban a pillanatban csak remélhette, hogy az apja szavai valahogy jó benyomást tesznek Braggre, és végül be kellett látnia, hogy egyszerűen fel volt kavarodva. És nem segített ezen, ahogy Bragg megfogta a kezét, és fölé hajolt. - Örvendek. - Csak ennyit mondott tagoltan, de volt valami a hanghordozásában, ami még jobban meglepte Francescát. Enyhe nyugati akcentusa volt. Francesca gondolatai kavarogtak. Rick Bragg a gazdag texasi Bragg család sarja, melynek bányászati, vasúti, bankvilágbeli és marhahús-érdekeltségei vannak. Valójában a dinasztiaalapító ükunokája. Mégis mintha azt olvasta volna Francesca, hogy New Yorkban született. Arra pontosan emlékezett, hogy a Harvard jogi karán végzett, és egészen a közelmúltig saját cége volt Washingtonban. Leginkább azonban azt tudta, hogy mindenki arra kíváncsi, Bragg vajon szabad kezet kap-e a rendőrség irányításában. Amikor Seth Low, a reformer polgármester, akit az apja erősen támogatott, Bragget nevezte ki, a város haladó gondolkodású liberálisai körében megnőtt a remény és a várakozás. Francesca reszketett. Képes lesz-e rá? Meg fogja-e tenni? Bragg elnevette magát valamin, amit Francesca apja mondott neki. Meleg, dallamos nevetés volt. Háttal állt Francescának. Azt mondta: - Láttam a karikatúrát. Az egyetlen kifogásom, hogy a ló, amire ráültettek, inkább póni, mint tüzes paripa.
- Nekem tetszettek a hatlövetűek - kuncogott Cahill. Francesca azon töprengett, vajon melyik karikatúráról beszélnek. Nyilvánvalóan nem látta ezt a város új rendőrfőnökéről készült rajzot. Arra gondolt, talán az aznapi újságban lehet. Minél előbb elő kell keresnie és meg kell néznie. Bragg valamelyest feléje fordította a fejét, így megfigyelhette már-már klasszikus profilját. - Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyit jelentett a támogatása, Andrew - mondta. - A feltétlen bizalmamat élvezi, akárcsak Seth - mondta az apja barátságosan, a város frissen megválasztott polgármesterére utalva. - Rengeteg munka vár rá - felelte Bragg. Megint háttal állt Francescának. - Én azonban minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy a rendőrség ne a terheit növelje, hanem megkönnyítse a dolgát. Miközben az apja válaszolt, Francesca ráébredt, hogy róla megfeledkeztek. Döbbenten meredt Bragg széles vállára. Igaz ugyan, hogy ő nem udvarlót keres, és nem flörtölni akar, de azért hozzászokott, hogy csodálják. Hozzászokott, hogy megakad rajta a férfiak szeme, ezt őszintén be kellett vallania magának. Ez mindig is így volt, égészen kisgyermekkora óta. Ezt az embert hidegen hagynák a bájai? De... hogy lehet az? - Tehát Low a nyilvánosság előtt fogja deklarálni a rendőrséggel és annak tevékenységével kapcsolatos politikáját? - kérdezte Cahill Braggtől, a lányáról láthatóan a legkevésbé sem véve tudomást. Francesca azon kapta magát, hogy szorosan összefonja a karját. Eszébe villant a kép, ahogy Connie kivette az ajakrúzsos dobozkát a szemétkosárból. És magában jól megdorgálta önmagát: ne légy ostoba liba! - Attól tartok, erről a polgármester urat kell megkérdeznie - felelte Bragg Francesca apjára mosolyogva. Ez a kis mosoly meglágyította arcának markáns vonásait. Francesca megnyalta a szája szélét. Szinte tudatosan érte el, hogy a pulzusa szaporább lett. Szándékában áll végrehajtani a Raines-törvényt? - csúszott ki a száján a kérdés. Bragg válla alig észrevehetően megrándult, Francesca felé fordult. A meglepődéstől kissé elkerekedett borostyánszínű szempár szegeződött rá. Francescában hirtelen fokozódott a feszültség. Furcsa módon úgy érezte magát, mint aki az imént csalétket dobott be a medvének a barlangjába, aztán valahogy mégis ő ijedt meg. Arra számított, hogy Bragg megkéri, ismételje meg, amit mondott. Ehelyett csak annyit felelt: - Miss Cahill, attól tartok, mint mindenki a városban, maga is kénytelen lesz kivárni, hogy megtudja. - A tekintete továbbra is Francescára szegeződött, és ugyanolyan átható maradt. Francesca nem értette magát, miért olyan ideges. Azon töprengett, nem követett-e el hibát azzal, hogy magára vonta Bragg figyelmét. Mégsem tudta megfékezni önmagát. Visszafojtottan azt mondta: - A törvényt vagy végre kell hajtani, vagy hatályon kívül kell
helyezni. - Általában erőteljes hangját ezúttal a szokottnál magasabbnak, csikorgónak hallotta, mintha alapos olajozásra szoruló kocsikerék nyikorogna. Bragg csak nézett rá, mintha kővé dermedt volna. Francesca egy pillanatig sem érzett diadalt. Ha valamit, inkább azt, hogy lesz úrrá rajta, és képtelen megmozdulni. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő, mire Bragg megszólalt. - Attól tartok, ismét kénytelen vagyok válasz nélkül hagyni - felelte. A tekintete azonban olyan szúrós lett, mint két tűhegyes grafitceruza. Cahill Francesca derekára tette a kezét. - A lányom nemcsak intelligens, de a város sorsa is komolyan foglalkoztatja - mondta büszkén. - Az államügyész úgyszintén a baráti körünkbe tartozik. Francesca valahogy kinyögte: - Csütörtök este nálunk vacsorázott. - Értem - felelte Bragg, még mindig Francescára szegezett tekintettel, és a lánynak az volt az érzése, hogy valóban érti. Vajon hibát követett-e el, hogy magára vonta a figyelmét? Képtelen volt levenni róla a tekintetét. - Ő gyenge pont lehet - jegyezte meg Bragg. - Ő az államügyész és jogász - válaszolta Francesca, remélve, hogy érettnek és higgadtnak hangzik, amit mond, miközben a szíve hevesen vert. - A nézetei többségét elfogadom. Amit Francesca a férfi arcán átsuhanni látott, az vajon egy igen-igen kurta és halovány mosoly lett volna? Netán valahogy nevetségesnek találja őt? Mert azt aztán tényleg nem szeretné, de nem ám. - Vagyis magáénak vallja a nézeteit? - kérdezte Bragg. Egyszer csak úgy érezte, megszűnt körülötte a világ. Francesca semmi mást nem hallott, csak a saját mély, nehéz lélegzését, a saját szapora szívverését, nem látott semmit és senkit, csak a férfit, aki előtte állt, még arról is megfeledkezett, hogy az apja ott áll mellette, olyan közel hozzá, hogy a ruhája szoknyarésze a nadrágját súrolja. Francescának azt súgták az ösztönei, hogy menjen el. De nem tette. Egyértelműen azért nem, mert furcsa módon képtelen volt megmozdulni. - Senki nézeteit nem tekintem a magaménak, uram. Csakis a kocsmárosok és a bordélytulajdonosok nyernek azon, ha a törvényeket nem sikerül betartani. - Francesca csodálkozott rajta, hogy az esze nem hagyta cserben. És Bragg egyszer csak elmosolyodott. Ez a mosoly átalakította addig is vonzó arckifejezését, ámha maga kemény, férfias, szinte cowboyszerű jellegével immár lehengerlő lett. - Vitába szállunk? - kérdezte, és felcsillant a szemé. Francesca szeme elkerekedett, és egyben kissé meg is könnyebbült. - Nem szeretnék vitába szállni önnel, uram - kezdte -, de nagyon határozott véleményem van a témáról. Cahill átölelte Francescát. - A lányomból reformer polgármester lehetne, ha férfinak születik. Nem így van, Francesca? - mondta. Francescának sikerült valahogy levennie a tekintetét Bragg-ről. - De nem férfinak születtem, úgyhogy a kérdésnek nincs sok értelme, nemde, papa? - A lányom egy jottányit sem enged, Rick, erre figyelmeztetnem kell. Számos ügynek kötelezte el magát. Tudja-e, hogy négy ligának is aktív tagja?
Bragg nem vette le a tekintetét Francescáról, és talán ezt volt az oka annak, hogy Francesca váltig úgy érezte, mintha lángolna az arca. - Nem, nem tudtam. Ez nem csekély szám, Miss Cahill. Francesca ismét megnyalta a szája szélét. - Valójában ötnek vagyok a tagja - mondta az apjára nézve. - Alapítottam egy új társaságot, papa. Hölgyek Társasága a Nyomorlakások Felszámolásáért néven. - Városunk egyik nagy szégyene ellen küzdesz - mondta Cahill komoran. - És hová fognak menni a bérlők, ha lerombolják ezeket a nyomorlakásokat? - kérdezte Bragg azzal a higgadtsággal, amelyet Francesca rá jellemzőnek vélt. Élénk tekintetében azonban nyoma sem volt a higgadtságnak. Francesca nem köntörfalazott. - Gazdag a mi városunk. - Mély lélegzetet vett abban a reményben, hogy attól majd lecsillapodik. - Bizonyára ön is tisztában van vele, hogy hazánk milliomosainak fele itt él. Bragg ismét elmosolyodott, kis gödröcske jelent meg a jobb arcán. - Vajon az ön édesapjához hasonló embereknek megnyílna-e a pénztárcája, avagy a város bukszája? Már amennyiben azt a büdzséből ki lehetne gazdálkodni. Francesca nyugtatta magát, hogy nem lépte túl a határt. De vajon Bragg kineveti-e magában? - Remélem, mindkettőé. Most, hogy egy becsületes és eltökélt reformer polgármesterünk van, én minden eddiginél jobban bizakodom. - Óvatos kis mosoly jelent meg az arcán. Ha most nevetség tárgyává vált, akkor azt jobb lenne nem túlélni. - Rendőrfőnök úr, nemes célok megvalósítására mindig van mód. - Isten látja a lelkét, így is gondolta. Bragg csak némi hallgatás után szólalt meg. - Csodálom a lelkesedését - felelte, aztán azonnal lerombolta a bókot: - Mennyi idős, Miss Cahill? Francesca ismét feszültté vált. - Mi köze az életkoromnak az eszméimhez? Nem vagyok már gyerek. - A fiatalok hajlamosabbak az optimizmusra, mint a realizmusra - jelentette ki Bragg. Francesca ennek az úriemberhez nem méltó bíráló megjegyzésnek a hatására körülbelül annyira tudta megfékezni magát, amennyire a sűrű hóesést odakint. - Ön netán annyira hajlott korú volna már? - kérdezte. Bragg köhintett egyet. Most vajon kineveti őt? Épp készült volna rámutatni, hogy az emberiség a történelem során mindig akkor tette a legnagyobb lépéseket, amikor azt a nyughatatlan fiatalok kezdeményezték, ám ekkor az édesapja karon fogta. - A rendőrfőnök úrnak természetesen igaza van, de a fiatalok lelkesedése az, ami ráviszi a társadalmat, hogy vitatkozzon, cselekedjen, és végül a lehető legjobb következtetésre jusson. - Arcon csókolta a lányát. - Bár nagyon szívesen hallgatnám egész este a kettejük eszmecseréjét, de még sokaknak be kell mutatnom Bragget. Kellemes estét, drágám!
- Köszönöm, papa. - Futólag rámosolygott az apjára, aztán ismét Braggre nézett. Egyenesen a szemébe. Addig Bragg figyelte őt. Ekkor azonban megváltozott a tekintete, nem lehetett olvasni belőle, aztán illemtudóan biccentett. Túlságosan is illemtudóan, mintha az imént nem nézetek és eszmék heves összecsapása zajlott volna közöttük. Azért maradtak feltáratlan rétegek. Francesca követte őt a tekintetével, ahogy az apjával együtt továbbindult. Mintha azon a ponton, ahol állt, gyökeret eresztett volna a lába. Hogy is gondolhatta, hogy vitába szállhat egy ilyen emberrel? Vajon ellenségesnek tűnt? Mert az a legkevésbé sem állt szándékában, egyáltalán nem. Vajon furcsának találta őt? Bolondnak? Vagy legalább az esze miatt respektálja őt? És arra vajon felfigyelt-e, hogy neki szőke haja, kék szeme és szép ívű orra van? Francesca behunyta a szemét, felidézte magában a beszélgetésüket. Talán túl erősen fogalmazott? Vajon szókimondónak tartja őt? Netán sértőnek? De ugyan miért is törődne ő ezzel? Francesca kinyitotta a szemét, és ráeszmélt, hogy egyedül áll a sok-sok jókedvű ember között. Ráadásul Wiley a fogadószoba ajtajában állva őrá mosolygott. Ez már több volt a soknál. Átvágott az előcsarnokon, közben siettében meglökött valakit, akitől valahogy bocsánatot kért, aztán beosont az apja könyvtárszobájába, ahol végre-valahára egyedül volt. Egy darabig mozdulni sem bírt, furcsán zihálva dőlt neki a hatalmas, dupla tölgyfa ajtónak, amelyet előzőleg gondosan becsukott maga után. Néhány mély lélegzetvétel után kezdett egy kicsit megnyugodni. Vajon mi történt vele?, töprengett. Megrázta a fejét, mintha így akarna észhez térni. Egyszerűen képtelen volt megérteni, mi történt az imént. Sőt, valójában még ekkor is érzett valamiféle zavarodottságot. Felsóhajtott, aztán körbepillantott. Nem volt hely a világon, amelyet jobban szeretett volna, mint az apja könyvtárszobáját. A falakat aranyszínű kárpit borította, rajta kézzel festett pásztorjelenetek. Az ívelt mennyezet bordái ugyanolyan melegbarna színű fából készültek, mint amilyennel a szoba többi részét díszítették. Az ablakszemek ólomüvegből készültek. A hatalmas, gyönyörűen faragott mahagónipárkánnyal ékes kandallóban tűz ropogott. Francesca az apja óriási íróasztalához ment, és lerogyott a mögötte álló székre. Fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Francesca az íróasztalra meredt, de nemigen látta a rajta lévő papírokat és könyveket. Rick Bragget látta. Az apja kedveli, okosnak és eltökéltnek látszik. Francesca rájött, hogy szívből reméli, Bragg nem lesz olyan szélhámos, mint a város korábbi rendőrfőnökeinek többsége. Sajnos sosem lehet tudni. Francesca újból megrázta a fejét. Ebből elég! Hogy lehet ilyen zavarodott? Elmosolyodott, aztán felsóhajtott, és a feszültség oldódni kezdett benne. A csend és az egyedüllét jót tett, de a
bálba azért vissza kell térnie. Julia észrevenné, ha nincs ott, másnap reggel szemrehányást tenne neki, ha most távol maradna. Francesca mégsem mozdult, adott magának még egy kis időt, hogy teljesen megnyugodjon, és élvezhesse még valameddig a békés környezetet. Az íróasztalon lévő leveleket babrálgatta. Hát nem tudta előre, hogy rémes lesz ez az este? Ha csak egy kicsit is jobban hasonlítana Connie-ra - csak egy kicsit. A nővére intelligens, művelt és érdekes. Mégis imádja a társasági életet. Francesca azon morfondírozott, Bragg vajon felfigyelt-e Connie-ra úgy, ahogy őrá nem. Mert Connie-ra minden úriember felfigyelt. A csodálatuk, mindig őszinte és szemmel látható volt. Francesca kissé bánatos lett. Világéletében mindig azt mondogatták neki, hogy ők a nővérével akár ikertestvérek is lehetnének. Bragg mégis elfordult tőle, miután az apja bemutatta neki. Miközben Francesca ezen a gondolaton elmélkedett, félretolta a levélkupacot. Aggasztotta, hogy Bragg folyton beletolakszik a gondolataiba. Aztán felfigyelt egy krémszínű borítékra, ami kicsúszott a levélhalomból. Nem volt rajta címzés, mindössze egyetlen szót írtak rá a címzés helyére, és az a szemébe ötlött. Pislogott. Sürgős Francesca ezt furcsának találta. Fölemelte a borítékot, megfordította, de sem feladó, sem postabélyegző nem volt rajta. Egy vendég hagyta volna itt, az íróasztalon? Hatalmába kerítette a kíváncsiság. Felvett egy elefántcsont nyelű papírvágó kést, és felbontotta. Ez állt benne: Az A avart jelent. Ha viszont akarja látni a fiút, legyen a Mott és a Hester Street sarkán holnap déli egykor.
Második fejezet Francesca pislogott, majd újra elolvasta a gépelt üzenetet. „Az A avart jelent. Ha viszont akarja látni a fiút, legyen a Mott és a Hester Street sarkán holnap déli egykor.” Szent isten! Mi lehet ez? Csak állt, kezében az üzenettel. Szédítő sebességgel kavarogtak a gondolatai. Nem látott tisztán. Ez az üzenet értelmetlen. Milyen fiúra utal? És mi az, hogy „az A avart jelent”? Ez csak valami ugratás lehet, gondolta. Nyilvánvalóan az egyik vendég hagyta itt, az apja íróasztalán. Vagy valahogy becsúsztatták a többi levél közé, és a kézbesítő hozta az egyéb küldeményekkel együtt? Nem, döntötte el határozottan, ez valamiféle furcsa ugratás. Evan nagy mókamester. Vajon az ő műve ez? Csakhogy ez nem valami jó móka, gondolta, tanácstalanságában a fejét csóválva. Sőt, annyira különös, hogy az már bosszantó. Mi van, ha mégsem ugratás? Francesca elhatározta, hogy az első adandó alkalommal megmutatja a levelet az apjának. - Miss Cahill? Francesca visszacsúsztatta a levelet a többi közé, és úgy pattant fel, mint a tolvaj, akit tettenérnek, amint épp a széfbe nyúl. A pillantása találkozott a rendőrfőnökével. Bragg pontosan ugyanolyan meglepettnek látszott, amiért ott találta Francescát, mint amennyire ő a férfi láttán. Aztán Bragg észbe kapott, és illemtudóan biccentett felé. Francesca érezte, hogy elpirul, és a válasznak szánt mosolyt nem tudta az arcára varázsolni. Szeretett volna valami szellemeset vagy szórakoztatót mondani. Ehelyett azonban csak annyira futotta: - Rendőrfőnök úr? - Nem állt szándékomban megzavarni - felelte Francescára nézve. - Csupán a telefont szeretném használni. Sajnos hamarosan távoznom kell, mivel egy másik meghívásnak is eleget kell tennem. Francesca szíve hevesen kalapált. Látta Braggen, hogy nem szívesen megy el, de megértette, hogy az állás, amelyet betölt, ezzel jár. Bólintott. - Nekem meg nem kellene úgy félrevonulnom, mint egy apáca a zárdába - válaszolta Francesca, remélve, hogy sikerült némi könnyedséget vinni a hangjába. Távolabb ment az íróasztaltól. - Tessék, használja csak nyugodtan a telefont. - Köszönöm - felelte Bragg, de a tekintetét nem vette le Francescáról. Figyelmesen fürkészte. Francesca tudta magáról, hogy furcsán viselkedik, az igazat megvallva úgy, mint egy félnótás, de vajon ő látja-e rajta? Francesca elmosolyodott, és kellő távolságot tartva kerülte ki Bragget, gondosan ügyelve arra, nehogy akár csak véletlenül is túl közel haladjon el mellette, mintha az bűncselekménynek számítana. Amikor az ajtóhoz ért, visszafordult.
Bragg felemelte a telefonkagylót, de visszanézett. Találkozott a tekintetük. Francesca nem tudta, mit jelent ez a tekintet. Távozott. Fran! Francesca megpördült, és a bátyját, Evant látta maga előtt. A magas, sötét hajú, tagadhatatlanul fess és már-már túlzottan jóképű fiatalember megragadta a kezét. - Van valaki, akit feltétlenül meg kell ismerned! - mondta csillogó kék szemmel. Francesca nem tudott elmosolyodni. Miért ilyen izgatott... már megint? Mi történik véle? Azért ugyebár biztosan nem lehet izgatott és nyugtalan, mert meglehetősen vonzónak találja Rick Bragget? Felnőtt, érett nő, és ami is ennél fontosabb, okos és intelligens ember. Felette áll annak, hogy bármiféle ostoba érzelem magával ragadja. - Fran? Halló! Figyelsz rám? - Evan megráncigálta a kezét. Közel száznyolcvanöt centi magas testvérének szénfekete, hullámos haja van, ezért Francescát mindig ókori görög költővagy istenábrázolásokra emlékeztette. - Bocsáss meg - mondta Francesca kiszabadítva a kezét. Megdörgölte mindkét halántékát, aztán rámosolygott imádott bátyjára. - Bocsáss meg! Nem tudom, mi van velem. - A túl sok tanulás - incselkedett vele Evan, és átterelte az előcsarnokon, számos szobor és festmény előtt, aztán be, a fogadószobába, melyet időközben már benépesítettek a vendégek. Evan mosolygott rá, miközben terelgette a szobában. - Nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre - mondta a rá jellemző lelkesedéssel. - Van itt valaki, akit feltétlenül meg kell ismerned. Francesca rájött, hogy Evan három hozzá hasonló korú nő felé terelgeti, akiket mintha már látott volna. A nevüket azonban nem tudta. Neki a klubokból ismert hölgyeken meg a diáktársain kívül nincsenek barátnői. Nehezére esett azokkal a fiatal nőkkel társalogni, akik az édesanyja rendezvényeit látogatták. Ők a divatról meg a férfiakról akartak beszélgetni, Francesca viszont a legfrissebb eseményeket és problémákat szerette volna megvitatni. A hölgyek hirtelen abbahagyták a nevetgélést, ahogy a bátyjával megálltak előttük. Az pedig egészen komikus volt, milyen nagy szemekkel néztek a hölgyek a bátyjára. Persze, hiszen Evan az igazi parti, nagy P-vel. Ő a Cahill-örökös, és ezt mindenki tudja, aki számít. Evan mosolygott, Francesca pedig magában kuncogva követte a bátyja tekintetét. Mert Evan valóban felettébb kiváló férjjelölt lehetne, de Francesca nagyon is jól ismerte őt, és a kalandjai nem olyasfélék voltak, melyeket társasági körökben elítélnek. Francesca persze úgy tett, mintha nem tudna a számtalan káprázatos szeretőről. Még a mama is szemet hunyt efölött. Következésképp Francesca nem hihette, hogy Evan egy megfelelő ifjú hölgynek fogja bemutatni. De akkor miről lehet szó? Francesca eközben arra is felfigyelt, hogy a három fiatal hölgy egyike nem néz nagy szemekkel a bátyjára.
- Fran, bemutatom Miss Marcust, Miss Berlendtet és Miss Channinget. Hölgyeim, ő a húgom, Francesca Cahill. Felcsendült az üdvözlő-nevetgélő kórus. A három nő közül kettő lángvörös lett. Francesca ezt komikusnak találta. Szörnyen kilógott a lóláb. Kivéve Miss Channinget. Francesca arra az egy nőre meredt, aki nem csacsogott, nem nevetgélt és nem pirult el. Egy fehér bőrű, kis barna nőt látott maga előtt, akinek a nagy barna szemét csakis kifejezőnek lehetett nevezni. Sarah Channing a szemébe nézett. Akárcsak Francesca, ő sem rúzsozta ki magát, viszont Francescáéval ellentétben, a ruhája szörnyen fodros-bodros volt, még egy óriási levendulacsokor is díszlett rajta. Ez a ruha a legeslegszebb, legcsábítóbb nőn katasztrófa lett volna. Sarah Channingen abszurd volt. Francesca megsajnálta. - Miss Channinggel a Sherry’sben találkoztunk valamelyik nap. Egy barátommal ebédeltem ott, ő pedig az édesanyjával - újságolta Evan mosolyogva, és közelebb lépett Sarah Channinghez. Francesca megpróbálta elképzelni, hogy ez a kis barna lány volna a bátyja érdeklődésének tárgya, s ettől leesett az álla, még a száját is eltátotta. Aztán gyorsan visszarendezte az arcvonásait. - Az remek étterem - nyögte ki Francesca, miközben őszinte meglepődéssel nézett arra a fiatal nőre, aki még meg sem szólalt, és aki az igazat megvallva meglehetősen jelentéktelennek tűnt egy olyan férfi mellett, mint az ő bátyja. Sarah halványan elmosolyodott. - Én gyakran járok oda enni - folytatta Francesca azt remélve, hogy szóra bírja Sarah-t. - Igen - mondta Sarah halkan. - Az egyik legcsodásabb étterem - susogta az egyik lány. Francesca úgy vélte, a sötétbarna hajú, elragadó zöld szemű és még elragadóbb alakú Miss Beflendt. Pontosan az a fajta nő, akivel a bátyja szívesen flörtöl. Evan azonban még egy pillantásra sem méltatta. - Én is nagyon kedvelem - csatlakozott a csinos, szőke Miss Marcus. - Valamelyik nap vásárolgatás után módunk nyílt betérni oda a mamával. Jártak a Macy’s kiárusító pultjánál? Gyönyörű kecskebőr kesztyűt vettem ott és egy csodás arckrémet. A barátnője nyomban felé fordult, és a beszélgetés a Macy’s-nél tett vásárlásról átterelődött a Lordra, aztán a Taylor’sre, majd a Bergdorf Goodman'sre és a város többi exkluzív áruházaira. Francesca kivonta magát a csevelyükből, mivel Evan leszegte a fejét, és azt kérdezte Sarah-tól, felkísérhetné-e őt az emeletre, a bálterembe. Tudta, hogy nem volna szabad hallgatóznia, de muszáj volt hallania. Sarah a bátyjára pillantott, de csak futólag találkozott a tekintetük. Láthatólag félénk lány. Természetesen. Francesca csak ámult. Lehetséges volna, hogy a bátyja valamiféle komoly érzelemmel viseltetik Sarah Channing iránt? De hisz ez a lány alig szólal meg, és nyilvánvaló, hogy kevés nála jámborabb teremtés akad. Francesca nem hitt a szemének. Ez annyira meglepő!
Evan belekarolt Sarah-ba. - Mi felmegyünk. Tartsanak velünk! - mondta Evan, majd némi tétovázás után hozzátette: - Fran, miért nem látogatod meg Sarah-t valamikor? Francesca pislogott. - Nos... - A bátyjának nem tud nemet mondani, soha. De mi az ördögről beszélgetnének? Francesca elképzelte, amint bevallja Sarah-nak, hogy a Barnard Főiskola hallgatója. Vagy amint meghívja Sarah-t egy jótékonysági eseményre a Blackwell’s-szigetre. Sarah elájulna: Efelől nem volt kétsége. Sarah azt motyogta: - Az remek volna. - Úgy tűnt, éppen olyan feszélyezett, mint Francesca... vagy talán csak félénk? - Jó, majd meglátogatom - mondta Francesca elszántan. Hiszen láthatólag olyan lányról van szó, akinek barátra van szüksége. Evan mosolyogva vezette el Sarah-t. Francesca tett néhány lépést utánuk, hogy még figyelhesse őket egy kicsit. Továbbra is Evan vitte a szót, Sarah pedig kissé leszegett fejjel hallgatta, majd végül, egy rövid időre rámosolygott Evan re. Francesca nem tudta mire vélni a dolgot. A bátyja rendkívül intelligens és legalább annyira szenvedélyes ember... a szenvedélyes természet valójában Cahill-vonás. De a mamája is képes markáns véleményt megfogalmazni, amikor arra indíttatást érez. Francescában felidéződött az a sok heves vita, amelyet a bátyjával folytatott, eszébe jutottak a szenvedélyei és a nézetei. Evan ráadásul nagyon tevékeny: imád motorozni, vadászni, vitorlázni, pólózni és síelni. Lehetséges, hogy valóban komolyan érdeklődik egy ilyen, temperamentumosnak aligha mondható nő iránt? Francescának az a mondás jutott eszébe, hogy az ellentétek vonzzák egymást. - Olyan furcsa teremtés - hallotta a háta mögül. A megjegyzés olyan hangnemben hangzott el, hogy Francescát berzenkedésre késztette. Biztosra vette, hogy aki a megjegyzést tette, vagyis a fiatal nők egyike, akiktől az imént eljött, a félénk Sarah Channingről beszélt. Nem sokat tudott ugyan Sarah-ról, de arra készült, hogy szükség esetén megfordul, és védelmébe veszi azt, aki iránt Evan legújabban gyöngéd érzelmeket táplál... már ha valóban Miss Channing az. - Fura csodabogár - suttogta a másik ifjú hölgy, a szőke, aki ezúttal nem tűnt butának és felszínesnek. Leszegték a fejüket, és távolabb mentek, de Francesca még elképedve hallhatta, amit a barna mondott: - Szerintem annyira furcsa, nem gondolod? Szörnyen rátarti. Talán azt hiszi, több minálunk, csak azért, mert Cahill lány? Nagyon úgy fest a dolog! Úgy nézett ránk, mintha, nos, mintha férgek lennénk! Hát, ha nem Cahill lány lenne, nem sok ajtó nyílna meg előtte, abban biztos vagyok. És ugyan nagyon szép, de a férfias nézeteivel és viselkedésével egyetlen udvarlót sem fog találni magának. Francesca kővé dermedt. A barna megfordult, vetett rá egy rideg pillantást, aztán a két nő odébb vonult. A döbbenet kezdett eloszlani.
Férfias viselkedés? Férgek? Francesca nagyon is határozott léptekkel vágott át a fogadószobán, arra gondolva, hogy nem törődik vele, mit tartanak róla ezek a férjvadász fruskák, mivel az égvilágon semmi közös nincs bennük és benne. Könnyek szöktek a szemébe. Arra gondolt, hogy büszke a műveltségére, az intelligenciájára és a reform iránti elkötelezettségére. Mérgesen törölte le a könnyeit. Hiszen nem akar ő rátarti lenni. Nem akar senkire sem úgy nézni, mintha az féreg volna. Valóban ezt tette volna? Kilépett a szobából, lassan végigment a folyosón, mélyen meg volt rendülve. Ismét elhatározta, hogy nem törődik vele, mit gondol róla az a két felszínes lány. Aztán megállt, nekidőlt a falnak, arra gondolt, hogy fel kell mennie a bálterembe. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon egy kissé. Hirtelen Bragg jutott eszébe. Vajon ő is furcsának találja? Ő is azt gondolja róla, hogy férfias nézeteket vall? Szent ég! Ha így van, a legjobb volna menten meghalni. Francesca szétpislogott néhány kéretlenül kibuggyanni készülő könnycseppet. - Ó, szamárság! - suttogta. - Én intelligens vagyok, ők meg mást sem akarnak, csak férjhez menni és vásárolgatni. Két külön világ vagyunk. Persze hogy furcsának tartanak. De ez nem számít. Egyáltalán nem. - Francesca? Felmégy, drágám? Mi a baj? - szólította meg Julia. Francesca összerezzent, mert rajtakapták, hogy az önsajnálat egy újabb ostoba könnycseppjét törli le épp. Julia volt az, akivel a legeslegkevésbé akart erről beszélni. Hogyne, mama, épp felfelé tartok - felelte túlságosan is csilingelő hangon. - Zaklatottnak látszol - mondta Julia, és megállt mellette. - Mi a csoda történt, Francesca? Francesca az anyjára kapta a tekintetét, és kicsúszott a száján: - Nem tudom, miért teszed ezt velem, mama. Én egy kékharisnya vagyok, semmi közös nincs bennem és azokban, akik itt vannak! Julia egy ideig csak nézte Francescát, aztán elmosolyodott, és belékarolt. - Fiatal vagy és szép, és igenis sok közös van benned meg az itt lévő ifjú hölgyekben. Csöppet sem különbözöl tőlük, Francesca, és ne is győzködd magad az ellenkezőjéről, mert az semmi jóra nem vezet. Kérlek, Francesca, csak most az egyszer figyelj arra, amit mondok! Az édesanyád vagyok, senki nem szeret jobban, mint én, nálam inkább senki nem akarja a javadat. - Julia megint elmosolyodott, mint aki meg van győződve róla, hogy megmondta, amit akart, és helyesen mondta meg. Az édesanyja soha nem fogja megérteni. Francescának sikerült halványan elmosolyodnia. Én más vagyok - suttogta. - És nagyon fáradt vagyok... - Menjünk fel, mert nemsokára kezdődik a tánc! És meglátod, mennyi finomság lesz a büféasztalon - tette hozzá Julia, és az ajtó felé terelte a lányát.
Francescának nem volt más választása. Ámbár ezt aligha lehetett volna szokatlannak tekinteni, elvégre az anyjáról volt szó. Aztán amikor továbbindultak, megérezte, hogy valaki nézi. Hátrapillantott, s eközben kihúzta a karját az anyjáéból. Megrezzent, amikor a tekintete találkozott Montrose-éval. Az este folyamán ekkor nézett a szemébe Montrose először. Francesca nem tudta, mitévő legyen, ezért nem tett semmit. Montrose meghajolt, ahogy minden úriember tette volna, aztán elfordult. Jó reggelt, álomszuszék! Francesca már ébren volt, de még elidőzött abban a kellemes, meghitt derengésben, amikor az álom és az ébrenlét verseng egymással, és élvezte az ágymeleget. Kinyitotta a szemét, és a szoba túlsó vége felé nézett. Evan mosolygott rá az ajtóból. Azon nyomban egészen felébredt. Egy futó pillantást vetve a széthúzott bársonyfüggönyökre megállapította, hogy nem hét óra van, amikor ébredni szokott. A nap már magasabban járt a tiszta kék égen. Francesca ledobta magáról a takarót, és kipattant az ágyból. - Hány óra van? - kérdezte rémülten. A biológiavizsga ötlött az eszébe. Evan felkacagott. - Ejnye, no. Tíz óra van, Fran, de vasárnap. Ma nincs tanítás. Elfelejtette. Francesca megkönnyebbülésében egy pillanatra behunyta a szemét, aztán az ajtóhoz sietett, és becsukta. - Feltétlenül tudomására kell hoznod a titkaimat az egész háznépnek? Evan kedvesen és aggódva nézett rá. - Egész éjjel fenn voltál és tanultál? Francesca a szekrényhez ment és felvett egy meleg flanelköntöst. - Igen, fenn. Hétfőn reggel vizsgázom. Evan rozsdabarna nadrágja zsebébe dugott kézzel nekidőlt az ajtónak. - Fran, nem gondolod, hogy el kellene mondanod? Ez így egyre nehezebb lesz. Nappal elosonni az órákra, áttanulni az éjszakákat, és emellett megpróbálni normális életet élni. Szerintem el kellene mondanod az igazságot a mamának. Francesca döbbenten nézett rá. - Elment az eszed? Azt fogja követelni, hogy azonnal hagyjam abba, de nekem eszem ágában sincs, főleg miután olyan nehezen kaptam meg a kölcsönt a tandíjra tőled meg Connie-tól. - De hogy fogod tudni ezt így tovább csinálni? - vetette fel Evan. - Még soha nem láttalak ilyen sokáig aludni. Kimerült vagy. - Nem vagyok - felelte Francesca, de ez csak félig volt igaz. - Evan, tudom, hogy aggódsz az egészségemért, de én boldog vagyok. Kérlek, eszedbe ne jusson elmondani a mamának, hogy beiratkoztam a Barnard Főiskolára! - Halkabbra fogta a hangját. -Erről a témáról nem is beszélek szívesen idehaza. Evan legyintett. - A mama soha nem hagyja el a lakosztályát dél előtt. - Mindig van egy első alkalom.
Evan vállat vont. - Tégy, ahogy jónak látod. No, kilovagolunk reggeli után? Gyönyörű a park a tegnap este hullott vastag hótakaróval. - Szívesen mennék, de... - Elbizonytalanodott. Az egész napot a tanulásnak akarta szentelni. Evan morcos lett. - Értem. Francesca nézte, ahogy kinyitja az ajtót. - Evan, várj! Mi van köztetek Sarah Channinggel? Evan mosolyogva fordult vissza. - Aranyos, ugye? Francesca eltátotta a száját. - Aranyos? Evan bólintott, kacsintott, aztán kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Evan elragadtatottnak látszik. Aranyos? Francesca csóválta a fejét, ahogy a fürdőszobába indult mosakodni és fogat mosni. Evan nem tud róla, de tavaly nyáron, egy hétköznap délután Francesca véletlenül meglátta őt a barátnőjével. A Broadway-n sétáltak. Neki valami elintéznivalója volt a környéken. Egyetlen pillantást vetett csupán a bátyjára meg a nagyon csinos, vörös hajú nőre, és tudta, hogy szeretők. Francesca soha egy szót sem szólt erről. Némi utánajárással azonban kiderítette, hogy a szóban forgó hölgy egy viszonylag közismert színpadi színésznő, Grace Conway, és a könnyed, fesztelen viselkedése nyilvánvaló volt. Ha Evan szerelmes a színésznőbe, hogy képes most a szöges ellentétéhez vonzódni? Elképesztő. Mielőtt Francesca lement a földszintre, magára kapott egy tengerészkék, a szegélyén kissé húzott szoknyát és egy fehér ingblúzt. Ügyes kis kontyba csavarta a haját, és ki tudja, miért, végül még egy kevéske pirosítót is tett az arcára és az ajkára. Igyekezett nem gondolni az előző estére. Ahogy a reggelizőszobához ért, amely kellemesebb és barátságosabb helyiség a rideg ebédlőnél, ahol az édesanyja negyven-ötven vendégnek szokott vacsorapartikat rendezni, feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Az apja és Evan hangosan, emelt hangon beszélt egymással. Mégsem úgy tűnt, mintha vitatkoznának. Francesca megállt a küszöbön. - Miért kiabáltok? - kérdezte Francesca nem ok nélküli aggodalommal. - Ezt nézd meg, Fran! - kiáltotta Evan feldúltan, az újságnak arra az oldalára mutatva, amelyet apja nézett épp. A Timest olvasták. Cahill állt, és ahogy Francesca odaért, átadta neki az újságot. - A Burton fiút elrabolták mondta a papa komoran. Francesca döbbenten meredt a szalagcímre az újság első oldalán. ELRABOLTÁK A BURTON ÖRÖKÖST Francescának elállt a lélegzete, aztán hangosan olvasni kezdte az alcímet: - A fiú az éjszaka kellős közepén tűnt el. - Döbbenten nézett fel.
- Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség már kézbe vette az ügyet - mondta Cahill átvágva a szobán, nyomában Evannel. - De kötelességemnek tekintem megtenni, amit tudok. Talán értesítenünk kellene az országos rendőr-főkapitányságot. Burtonéknek kétségkívül minden segítséget meg kell kapniuk, amit csak lehet. - Oda készülsz? Veled tartok - mondta Evan komoran, az apja mellett állva. - Minden segítséget és támogatást fel kell ajánlanunk nekik, amit csak adni tudunk. Ez rettenetes! - fakadt ki Cahill. Francesca elkerekedett szemmel olvasta a Times címoldalán közölt szöveget, miközben a bátyja és az apja távozott a szobából. A cikk beszámolt arról, hogy Jonathan Burton az éjszaka folyamán tűnt el a saját ágyából, továbbá arról, hogy a fiú hatéves, van egy ikertestvére, és hogy Burtonék épp a szomszédaiknál, a milliomos Andrew Cahill házában egy estélyen vettek részt, amikor a bűncselekményt elkövették. Hazatérésükig nem szereztek tudomást arról, hogy az egyik gyermekük eltűnt otthonról. A cikkíró további részleteket nem tudott az eltűnésről, ezért Burtonék életét foglalta össze részletesen. Francesca letette az újságot. Szent isten! Tegnap este, mialatt Eliza jókedvű volt és táncolt, valami bűnöző bejutott a házukba, és elrabolta az egyik ikerfiút. Francesca émelygett. Vajon melyiküket vitték el? Mindkettejüket jól ismeri. Olyan aranyos, pajkos kisfiúk. Jonathan és James. Alig néhány napja történt, hogy a Central Parkban felültette Jonnyt a hátaslovára, úgy lovagoltak, hogy a fiú előtte ült a nyeregben. És mindig adott nekik egy kis édességet. Tavaly nyáron történt az, hogy James belerakott egy bogarat Francesca limonádéjába? Eliza nyilván önkívületben van, gondolta Francesca, miközben könnyek fojtogatták. Az A avart jelent... Francesca megdermedt. Aztán rohant a könyvtárszobába. Francesca az üzenettel a kezében átszaladt a házon, közben a gondolatai szédületes sebességgel kavarogtak. Az üzenet, amelyet az előző este fedezett fel - és amelyről teljesen megfeledkezett -, bizonyára összefügg a Burton fiú eltűnésével. De miért hagyták az apja íróasztalán? Miért nem Burtonéknél hagyták? Aztán az előcsarnokban megtorpant. Rémisztő gondolat villant az eszébe. Akárki rabolta is el Jonnyt, neki vagy a bűntársának jelen kellett lennie az este folyamán a bálon. Francesca már majdnem kiszáguldott az ajtón, amikor hirtelen eszébe ötlött, hogy a boríték is bizonyíték lehet. Futott végig a folyosón, berontott a könyvtárszobába, az íróasztalhoz rohant, és keresni kezdte a borítékot a szétszórt levelek között. Hol az ördögben lehet? Megtalálta a borítékot, amelyre csupán a „sürgős” szót gépelték rá. Felkapta, és már futott is vissza, át az előcsarnokon.
- Miss Cahill! - szólította meg az egyik inas. Francesca azonban rá sem hederített, miközben feltépte a bejárati ajtót. Futott lefelé a Cahill-kastély impozáns mészkőlépcsőjén, ügyelve rá, hogy el ne csússzon és hasra ne essen. - Kisasszony! A kabátja! A kalapja! A kesztyűje! - kiáltott utána az inas. Francesca csak futott. Ahogy rohant lefelé a kocsifelhajtón, ahonnan már ellapátolták a havat, megcsapta a metsző hideg. Nekivágott az ötödik sugárútnak, miközben egy villamoskocsi haladt el mellette, de ő nem figyelt rá. Burtonék telke az övékkel határos. A házuk előtt nincs zöld terűjét, csak hátul van gyep, így a négyemeletes épület közvetlenül az utcáról nyílik. A bejárati ajtóhoz vezető széles lépcsőfeljáró előtt három egyenruhás rendőr posztolt rézgombos kék gyapjúfelöltőben és kék-fekete sisakban. A kocsik hármasával parkoltak a Burton-ház előtt, és volt közöttük egy pompás Daimler automobil is. Két lovas rendőr pedig szemmel tartotta az egész útszakaszt a Hatvanegyedik és a Hatvankettedik utca között. A kíváncsi járókelők már egy jókora csoportot alkottak. Francesca lihegve futott oda. A három rendőr azonnal útját állta, az első lépcsőfoknál nem juthatott feljebb. - Sajnálom, kisasszony - mondta az alacsony férfi. - Ma nem mehet be látogató. - Azért fürkészőn nézett rá. Francesca úgy vélte, őrültnek gondolja, amiért kabát nélkül szaladgál. - A család barátja vagyok - zihálta. - Be kell mennem! - A rendőrfőnök úr parancsa, hogy ma nem mehet be látogató - jelentette ki a rendőr határozottan. - Francesca Cahill vagyok, itt lakom a szomszédban - mondta fogvacogva. - Bragg az apám jó barátja, tegnap este is ott volt nálunk a bálon. Be kell mennem! Itt van a rendőrfőnök úr? Beszélnem kell vele! Fontos információm van az üggyel kapcsolatban - mondta jó hangosan. A három rendőr egymásra nézett, kissé odébb mentek, suttogni kezdtek egymás közt. Francescának fogytán volt a türelme, és majd megvette az isten hidege. Az alacsony rendőr előrébb lépett, és azt mondta, hogy bekíséri. - Köszönöm! - mondta Francesca, és elviharzott mellette, hogy mielőbb bejusson. Amint a magas, kupolás mennyezetű, márványpadlós, tágas, faburkolatú előcsarnokba ért, körülnézett. Sokszor járt már Burtonék otthonában. Ahol ekkor állt, onnan az előcsarnok két oldalán lévő nyitott ajtókon a gyönyörűen berendezett társalgóba és a fogadószobába lehetett belátni, melyek csak funkciójukban hasonlítottak a szüleiéhez. Ha az emlékezete nem csal, az előcsarnok túlsó végéből egy szalon nyílik, ahová a jelek szerint a rendőr kíséri. A kétszárnyú ajtó nyitva állt, így Francesca rögtön láthatta, kik vannak odabenn. Eliza egy szófán ült, mellette a férje, Róbert. Eliza zsebkendővel törölgette a könnyeit. Burton átölelte, bár ő maga is olyan fehér volt, mint a frissen mosott lepedő. Tőlük jobbra, szörnyen komor arckifejezéssel Cahill és Evan állt. Tőlük balra pedig egy viseltes öltözékű, nagy hasú és sűrű oldalszakállt viselő úr. Mögötte egy másik detektív, ugyancsak kopottas
barna posztóruhában, amelyen egy jelvény volt. Bragg Burtonékkel szemben, Francescának háttal állt. - Rendőrfőnök úr - szólította meg a rendőr félve, mintha attól tartana, hogy a fejét veszik, amiért zavarni merészel. Bragg megfordult, de nem a rendőrt látta, hanem Francescát. Rendkívül szúrós volt a tekintete. Úgy tűnt, egyáltalán nincs jókedvében. Sőt, gyűrött volt és borotválatlan, mintha nem aludt volna jól az éjjel. Francesca már-már bánta, hogy odament. - Rendőrfőnök úr... - kezdte. Bragg közelebb lépett hozzá. - Jó napot, Miss Cahill! - Viselkedése az udvariatlanság határát súrolta, és Francesca tudta, hogy ez a kurta üdvözlés is erőfeszítésébe került. - Attól tartok, egy későbbi időpontban kellene visszajönnie. Ez most egy bűncselekmény helyszíne. Metsző pillantást vetett a rendőrre. - Kísérje haza! Senki nem léphet az épületbe most... talán nem mondtam elég világosan? A rendőr elsápadt. - De, uram, igen, uram. Menjünk, kisasszony! Bragg az ajtó felé nyúlt, nyilvánvalóan azért, hogy becsukja utánuk. - Bragg! - Francesca őt megelőzve ragadta meg az ajtót. A szeme elkerekedett. - Egy bűnjel van nálam! - Micsoda? - Ezt nem a rendőrfőnök kérdezte, hanem Francesca apja. Francesca felemelte az időközben összegyűrődött üzenetet és borítékot. - Ezt tegnap este találtam a könyvtárszobában - hadarta. - Épp az előtt, hogy ön bejött telefonálni. Azt hiszem, ez Jonathanre vonatkozik. Bragg kitépte a kezéből az üzenetet meg a borítékot. Francesca figyelte Bragget, amint olvasott, és észrevette, hogy a természetes arcszínénél sokkal sápadtabb. Úgy vélte, szitkozódik magában. Burton felpattant ültéből. - Mi áll benne? Váltságdíjat követelnek érte? Bragg továbbra is a kezében tartotta az üzenetet, és Francesca szemébe nézett. - Nem, nem váltságdíjat kérnek, de a jelek szerint Miss Cahillnek igaza van. Jöjjön be, Miss Cahill mondta. Aligha volt ez invitálás, sokkal inkább parancs. Francesca beljebb lépett, és csak akkor tudatosult benne, milyen szapora a pulzusa. Bragg bevágta mögötte az ajtót.
Harmadik fejezet 1902. január 19., vasárnap, délelőtt 11 óra Bragg már nem Francescára nézett. - Robert, legyen szíves, olvassa el ezt - kérte halkan. Az egészen nyilvánvaló volt, mennyire feszült az arckifejezése. Robert Burton remegő kézzel elvette a levelet, és olvasni kezdte. - Mi áll benne? - kérdezte Eliza. A szeme duzzadt volt, az orra hegye vörös. - Édes istenem, mi áll benne?! - Nincs semmi értelme - válaszolta Burton, és visszaadta a levelet Braggnek. Francesca nem tudta türtőztetni magát. Bár távol volt Elizától, mégis odament hozzá, kezét a másik nő vállára tette. Eliza észre sem vette. - Kérem, megnézhetném a levelet? - kérdezte Eliza. Átadták neki. - Robert, tud-e valakiről, aki haragszik magára vagy a feleségére, akiről elképzelhető, hogy ilyesfajta üzenetet hagy emberrabláskor? - kérdezte Bragg gondterhelten, és közben a szeme sarkából Francescára pillantott. Burton a fejét ingatta. - Van egy-két ellenségem, igen, korábbi üzleti ügyekből. De édes istenem, a válaszom nem! Senkit nem tudok mondani, aki olyan őrült volna, hogy elrabolja a gyermekemet a saját ágyából, a saját otthonunkból! - Az arca úgy eltorzult, mintha őt is fojtogatná a sírás. - Miss Cahill! - A megszólítás ostorcsapásként pattogott. Francesca megdermedt, és belenézett a barna szempárba. - Igen? - Mondja el pontosan, hogyan és hol találta meg ezt a levelet! Francesca nyelt egyet. Furcsa dolgok történtek vele, amikor ez az ember csak őrá figyelt. Szinte elviselhetetlen feszültség támadt benne. Vagy csak az a szörnyűség teszi ezt, ami történt? - Már elmondtam önnek. Este tíz óra lehetett. Apám könyvtárszobájában, az ő íróasztalánál ültem. Gondolkodtam. - Elhallgatott. Felidézte magában, valójában miért is vonult félre a könyvtárszobába. Közben kerülte Bragg tekintetét. A padlóra meredt, majd így folytatta: - Az egész napi posta előttem volt. Észrevettem a borítékot, amelyre a „sürgős” szót gépelték. Olyan furcsának találtam, hogy felbontottam. - Bragg figyelte őt. Gyorsan hozzátette: - Azt hiszem, nem lett volna szabad. Nem gondoltam át. Ha Bragg esetleg úgy is vélte, helytelenül cselekedett, annak nem adta jelét. De hiszen elsősorban az adott ügy foglalkoztatta. Fel-alá járkált. A lépései kemények, erőteljesek voltak. A düh és az indulat tette olyanná őket.
Cahill a lánya vállára tette a kezét. - Nincs semmi baj, Francesca - mondta nyugtatólag, hogy elterelje a figyelmét. Francesca válaszképpen halványan rámosolygott. - Azt hiszem, nem szabadott volna felbontanom. Sajnálom. Bragg Cahillre nézett. - Szükségem van azon vendégek névsorára, akik tegnap este a házban jártak, továbbá az összes alkalmazott nevére, beleértve azokat is, akiknek tegnap szabadnapjuk volt. Cahill bólintott. - A feleségem majd összeállítja. Bragg a testes, sűrű oldalszakállas férfira nézett. - Murphy, legyen rá gondja, hogy senki ne mehessen be a Cahill-házba, és senki ne jöhessen ki onnan, amíg én nem engedélyezem! - Rick... - kezdte Cahill. Bragg lehetőséget sem hagyott rá, hogy folytathassa. - Sajnálom, Andrew, de ennek most így kell lennie. Minden alkalmazottat ki kell hallgatnom. Senki nem hagyhatja el a házat. Murphyre nézett. - Ahogy ezt a házat sem hagyhatja el senki. És Robert, az itteni alkalmazottak névsorára is szükségem van. Francescára mély benyomást tett Bragg határozott fellépése. Észrevette, hogy már megint Bragget nézi, és csak nagy nehezen tudja levenni róla a tekintetét. Ha valaki képes megtalálni Jonny Burtont, ő az, gondolta. Az elszántsága nem ismer lehetetlent. - Nem értem - szólalt meg Eliza váratlanul. - Miért tesz ilyet valaki? És miért hagy egy ilyen üzenetet? Mit jelent ez? - újabb könnyek folytak végig az arcán. A kontya kilazult. Sötétbarna fürtök hullottak alá gömbölyű vállára. Bragg egyszer csak letérdelt elé, és megfogta a kezét. - Mrs. Burton, meg fogom találni a fiút. Megígérem - mondta halkan. Aztán hirtelen fölállt. - Murphy, vigye be ezt az üzenetet meg a borítékot a központba, Heinrichnek! Állítson rá az ügyre egy tucat embert, nem, kettőt. Tudni szeretném, milyen írógépet használtak. Azaz a gyártó és a típus nevét. Azt is tudni akarom, hogy Manhattanben mely boltok árusították vagy árusítják ezt a típusú gépet. Világos? Murphy szeme elkerekedett. - Rendőrfőnök úr, már megbocsásson, de ez lehetetlen feladat. - Az volna, felügyelő? - Bragg olyan fagyos hangon kérdezte ezt, hogy Francesca megesküdött volna, jó öt fokot esett a hőmérséklet a szobában. - Megteszünk minden tőlünk telhetőt. - Annál többet tegyenek meg! Mondja meg Heinrichnek, hogy az a gyanúm, billentyűváltós írógépet használtak. Az üzenetben az öt nagybetű mélyebben nyomódik a papírba, mint a többi. Francesca felkapta a fejét. Szerette volna újra megnézni az üzenetet, de jobbnak látta, ha nem kéri el. Bragg tényleg rendkívül céltudatos. - A papír kiváló minőségű. Derítsék ki, milyen típusú, és hogy Manhattanben mely papírboltok árusítanak ilyet. Murphy nem látszott valami boldognak. - Igenis, uram.
Francesca nem tudta magában tartani a kérdését. - Arra gyanakszik, hogy egy alkalmazott rabolta el a gyermeket? Bragg megpördült. A szeme tágra nyílt. Az arckifejezése egyértelműen elárulta, hogy ingerli a kérdés. Francesca nem hátrált meg, és büszke volt magára, hiszen a rendőrfőnök tényleg elbátortalanító tud lenni. - Rendőrfőnök úr, csak arra kívánok rámutatni, hogy egy alkalmazottnak módjában áll ellopni ilyen papírt, ahogy ez megtörténhetett a Burton-házban is. Bragg szigorúan nézett rá. - Elhamarkodott volna bármiféle következtetést levonni a nyomozás kezdetén. Emellett nagyra értékelném, Miss Cahill, ha a bizonyítékok elemzését a hatóságokra hagyná. Nevezetesen rám és a szakembergárdámra. Francesca bólintott, bár szeretett volna mondani még valamit. Azt is el akarta mondani neki, hogy ha egy alkalmazott lopta volna el a gyermeket, minden bizonnyal váltságdíjat követelne. Mégis feltehetően a váltságdíj az indíték. Nyilván megérkezik majd a váltságdíjkövetelés. Ha mégsem jön, akkor egy őrülttel van dolguk. - Én változatlanul nem értem ezt az üzenetet - mondta Eliza, aki időközben felállt. Fel-alá járkált, a szemét törölgette. Francesca, ahogy őt figyelte, megpróbálta elképzelni, mit érezhet így, hogy az egyik gyermeke eltűnt, hogy valami bűnöző elrabolta az ágyából. De nem sikerült elképzelnie. Hogy is tudná? Hiszen nem anya. Csak együtt érezni tud vele. Nagyon szerette volna, ha tud neki segíteni. - Az üzenetnek nincs semmi értelme - fakadt ki dühösen Burton. - Őrjítő! Eliza bólintott, láthatólag ismét a sírás fojtogatta. Visszarogyott a szófára, és összegörnyedt. Francesca megint odament hozzá, letérdelt elé. - Hozhatok egy kis teát? Vagy talán inkább sherryt? Eliza ekkor nézett rá először. - Nem, köszönöm, kedves - mondta, majd megragadta Francesca kezét, megszorította, és keserves zokogásban tört ki. Francesca megrendült. - Meg fogjuk őt találni - suttogta megindultan, miközben az ő szemébe is könnyek szöktek. Aztán megérezte, hogy egy szempár őt figyeli, és lassan hátrafordult, felnézett. Bragg fölvont szemöldökkel állt mögötte. - Hogyan? - kérdezte hitetlenkedve, de egyben élesen is. Francesca felállt, elengedte Eliza kezét. - Csak beszédfordulat - felelte visszakozva, mert rájött, hogy a jövőben nem szabad beleártania magát Bragg dolgába, aztán azon töprengett, mikor vihették el a fiút. - Mikor rabolták el Jonnyt? - csúszott ki a száján a kérdés. Bragg indulatai ijesztő mértékűre látszottak fokozódni, ezért Francesca sietve hozzátette: - Bragg, nagyon jól ismerem őket! Azóta ismerem Burtonéket, hogy két évvel ezelőtt ideköltöztek a szomszédunkba.
Egy kis ideig hallgattak. Bragg mintha valamelyest lecsillapodott volna, vagy ha nem, akkor ráhagyta. Aztán Burton megtörten azt mondta: - Nem tudjuk pontosan. Jonny ágyban volt, amikor átmentünk az estélyre. Valamivel egy óra előtt érkeztünk haza, és akkor már nem volt sehol. Nagy barna szemek, kerek, mosolygós arc, sűrű, barnás haj képe jelent meg Francesca lelki szemei előtt. A legutóbbi születésnapján Jonny egy csokor rózsával ajándékozta meg, amit saját ötlettől indíttatva az édesanyja kertjében szedett. Eliza egy kissé neheztelt rá, amiért a virágzó bokor felét levagdosta. Valamikor este nyolc és éjjel egy óra között rabolták el. Ezt mindenki tudta. Francesca körülnézett a szobában. Eliza még mindig sírt. Burton leült mellé, magához vonta. Eliza a mellén zokogott. Evan szája is lefelé görbült, az apjuk komor volt. Bragg ökölbe szorított kézzel állt, és sorra mindent végignézett. Murphy feszengve állt egyik lábáról a másikra, akárcsak a mellette lévő társa. Ez rettenetes, gondolta Francesca. Rettenetes, értelmetlen, szörnyű tragédia. De biztosan meg fogják találni Jonnyt. Bragg nyilvánvalóan alkalmas a feladatra. Sőt, úgy tűnik, mint aki saját személyes csatájának tekinti. Aztán Francescába hirtelen beléhasított a döbbenetes felismerés. - Bragg! Bragg átadta a bizonyítékot Murphynek. Sarkon fordult. - Miss Cahill? - Most jöttem rá, hogy két embert keres, nem egyet - bökte ki. Bragg mondani készült valamit, de Francesca nem hagyta szóhoz jutni. - Úgy értem, a levelet nálunk, az apám íróasztalán hagyták, miközben Burtonék épp ott voltak. Ami azt jelenti, hogy egyvalaki otthagyta a levelet, miközben valaki más elrabolta Jonnyt. - Francesca kifogyott a szuszból, elhallgatott. Bragg merőn nézte, a szeme feketén szikrázott. - Remek következtetés, Fran - mondta Evan elismerően. - De mi az ördögért hagyták a levelet nálunk, és nem itt? Az üzenetet egyszerűen oda lehetett volna tenni Jonny ágyára. Evan jó kérdést vetett fel, melyre Francesca ugyanúgy nem tudta a választ, de nem fordulhatott a bátyja felé, aki mögötte állt, mert Bragg úgy nézett Francescára, mintha legszívesebben megfojtaná. A rendőrfőnök azt mondta Murphynek: - Legyen szíves, kísérje haza Miss Cahillt! - Francescának pedig azt felelte: - Kivéve, ha ez a bűnöző rendkívül merész, Miss Cahill. Mely esetben elrabolta a gyermeket, elrejtette valahol, aztán pedig elment az önök estélyére. Francesca szeme elkerekedett. - Esetleg a maguk pénteki postájába csúsztatták be az üzenetet - folytatta Bragg. Francesca Bragg szemébe nézett. A tekintetük egy kicsit egymáséban időzött, és ő elismerően azt gondolta: lám, valóban nagyon okos.
Bragg Francesca apjához és bátyjához fordult: - Andrew, Evan, sajnálom, de mindkettejüket meg kell kérnem, hogy szintén távozzanak, mivel rendkívül sok munka vár rám. Burtonékkel hatszemközt szeretnék beszélni. - Megértjük - felelte Cahill, és megállt Bragg előtt, majd vállon veregette. - Sok szerencsét, Rick! Meggyőződésem, hogy ha valaki, maga meg fogja oldani ezt az ügyet. Bragg bólintott, de nem mosolyodott el, sőt gyászosan komor volt az arca. Francescában ebben a pillanatban tudatosult, hogy Bragg mivel is néz szembe, és mekkora nyomás nehezedik rá. Francesca ekkor nem csekély mértékben érzett együtt Bragg-gel. Nem tudta pontosan, hogy Bragg milyen területeken dolgozott korábban, de az adott napot is beleszámítva mindösszesen tizennyolc napja töltötte be a rendőrfőnök tisztét. És máris egy rettenetes bűntett felderítésének feladata vár rá, egy olyané, amely a lezárásáig folyton az újságok címoldalán fog szerepelni. Még meg sem ismerhette az embereit, ami hátráltathatja az ügy felgöngyölítésére teendő erőfeszítéseiben. Vajon van-e egyáltalán gyakorlata a nyomozati munkában? Bragg rajtakapta Francescát, hogy őt nézi, és azt mondta: - Miss Cahill, ma ne menjen el otthonról. Szeretném önt is kikérdezni, miután itt végeztem a teendőimmel. Francesca csak ámult. Miért akarja őt kikérdezni? Már kikérdezte, alig néhány perccel ezelőtt. Nyomban zaklatott lett, de ezzel az izgalom furcsa kis hulláma is átjárta. Mivel semmi mást nem szeretett volna jobban, mint segíteni neki ennek a borzalmas bűnténynek a felderítésében. - Rendben van - felelte készségesen. A tervét, miszerint könyvtárba megy, azonnal levette a napirendről. Két rendőr kísérte haza őt, az apját és Evant. Röviddel ezután az ő házukat is elzárta a külvilágtól vagy fél tucat egyenruhás rendőr. Julia előkerült a lakosztályából, aztán a társalgóban Evannel és a férjével megvitatták a szörnyű gyermekrablást. Francesca az apja könyvtárszobájába ment, megállt az ajtóban, és a hatalmas íróasztalra meredt, ahol az előző este a különös üzenetet találta. Az A avart jelent. Ez vajon mi lehet? Egy pillanatra elképzelte a sok színes, lehullott levelet, ahogy puha szőnyegként beborítja a földet, de aztán nem foglalkozott többet a gondolattal. Miért hagyták a levelet a Cahillházban, az apja íróasztalán, és nem Burtonéknél? Vajon okos bűnözőről van-e szó, aki arra törekedett, hogy félrevezessen mindenkit? De van más lehetőség is. Mi van, ha a levelet nem ezen az íróasztalon hagyták? Mi van, ha a nap folyamán korábban dobták be a bejárati ajtajukon lévő postaládába? Tévedésből, ahogy Bragg is feltételezte?
Francesca fejére tett kézzel járkált fel-alá. Ez ugyebár azt jelentené, hogy a levelet a gyermekrablás előtt hagyták ott. Francesca ezt nem tartotta valószínűnek. De azért lehetetlennek sem. Ha így volna, az azt jelentené, hogy a tettes rendkívül magabiztos. Egyben azt is jelentené, hogy nagyon ostoba, mivel tévedésből nem a megfelelő postaládába dobta be a levelet. Mindazonáltal nem ez volna az első eset, amikor ilyen tévedés történik. Előfordult, hogy Cahillék kapták meg Burtonék postáját, és fordítva. Francesca izgatott lett. Ez utóbbi reális magyarázatnak tűnt. Viszont ez azt jelentené, hogy egy rablóval van dolguk, nem kettővel. Nemde? Feltevését szerette volna azonnal elmondani Braggnek. Aztán mielőtt elhagyta volna a könyvtárszobát, megtorpant. Talán jobban tenné, ha magában tartaná a gyanúját, legalábbis egyelőre. A jelek szerint Bragg nem tart igényt a segítségére. Aztán a hatalmas, pompásan berendezett szoba másik vége felé fordult. A szófákat és székeket úgy rendezték el, hogy több kisasztalt is körül lehetett ülni. Az apja kedvenc fotelja a hatalmas kandalló előtt állt, a megfelelő szögbe igazítva. Mellette egy kerek, bőrberakásos asztal volt, annak karmokat formázó lábainál pedig egy újságtartó. Francesca odament, leült, és kivett néhány újságot, köztük a Harper’s Weekly, a Times és a Herald címűt. Találomra a Harper’st nyitotta ki, amelyet hétfőnként szoktak kapni. Egy percbe sem telt, mire megtalálta a karikatúrát, és a szörnyű bűncselekmény ismeretében is kis híján felnevetett. Rick Bragget cowboyruhában ábrázolták, sarkantyús cowboy-csizmában, mellényben, nyakában színes kendővel és cowboykalapban. Egy pónin ül, de a póni vadul rúgkapál. Bragg a kantárszárat fogja, de mindkét kezében egy-egy hatlövetűt is tart, melyekkel lövöldözik. Ráadásul a póni egy rendőrségi kocsi elé van befogva, amelyet őrült, vad vágtában húz. A kocsiban a polgármester ül, elkerekedett szemmel, láthatólag pánikban, és egy másik férfi, aki jelvényt visel, melyen a „Rendőrfőkapitány” felirat olvasható, továbbá két egyenruhás rendőr, bőrsapkában. Riadt, rémült arckifejezésük komikus. Ám még ennél is komikusabb, hogy mindhárom rendőrtiszt zsebéből pénzkötegek kandikálnak ki. A képaláírás a következő: „Előrehúzza-e Bragg rendőrfőkapitány úr a rendőrség szekerét? Reformálni vagy nem reformálni, ez itt a kérdés!” Bragg arckifejezését remekül rajzolták meg: heves elszántságot tükröz, mint aki az összes habozó rendőrt magával akarja vonszolni, történjék bármi. Letette az újságot a kisasztalra, és a gondolatai újra Jonny Burtonre terelődtek. És most hogyan tovább? Nem követeltek váltságdíjat. Legalábbis eddig még nem, gondolta. Ám ez a lehetőség csak nem ment ki a fejéből. Az az üzenet meg nagyon különös...
A mama vendéglistája minden bizonnyal odafenn van a szalonjában, a szekreterén. Francesca egyetlen szívdobbanásnyi ideig habozott csak, aztán elindult. Egy szobalány épp az ágyneműt cserélte, amit Francesca a szalon és a hálószoba közt nyitva álló ajtón át látott. Nem törődött a lánnyal, egyenesen a tizennyolcadik századi íróasztalhoz ment. Leült, a levelek közt kotorászva megtalálta a listát. Gyorsan átfutotta. Nem lehetett kizárni, hogy valamelyik vendég a tettes, bár sokkal nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy valamelyik szegény szolgáló, aki a váltságdíj reményében tette. Vagy akár egy nyomorult, aki a Boweryből jött ide megsápolni a gazdagokat. Nem kellene esetleg lemásolnia a mama vendéglistáját? Arra az esetre, ha netán a jövőben mégis hasznát vehetné... Francesca úgy számolt, hogy Bragg több óra hosszat lesz Burtonéknél, mivel egyértelműen kijelentette, hogy a házban lakókat és az alkalmazottakat egyaránt ki akarja hallgatni. Egy óra alatt le tudja másolni a listát, az előző este ugyanis úgy százötven vendégük lehetett. Francesca a listával a kezében sietett a saját szobájába. Izgatottság lett úrrá rajta. Ám alighogy belekezdett a maga számára kiszabott feladat végrehajtásába, amikor a szoba sarkában lévő állóóra megszólalt. Francesca arrafelé fordult. Az óra delet ütött. Az A avart jelent. Ha viszont akarja látni a fiút, legyen a Mott és a Hester Street sarkán holnap déli egykor. Francesca addig nézte az órát, amíg az el nem hallgatott. Aztán felállt. Nem tudta pontosan, hol van a Mott és a Hester Street, de a várost bemutató egyik útikönyvből, amelyet Jacob Riis hatására olvasott, úgy emlékezett, hogy a belvárosban, egy kétes hírű, nem túl biztonságos környéken. Azt is tudta, hogy nem volna szabad arra gondolnia, amire gondol, nevezetesen, hogy ha nyomban elindul, egy órára odaér a Mott és a Hester Street sarkára. Mit művel? Francesca szíve hevesen vert, miközben fel-alá járkált. Ismeri Jonnyt. Sokkal jobban ismeri, mint a mamáját, de azért nagyra becsüli Elizát. És ha esetleg tud segíteni a kisfiún? És ha esetleg közben tudna járni? Francesca mérgesen csóválta a fejét. Hiszen ő okos és találékony nő. És ha esetleg tudna segíteni? Isten a tudója, mennyi dolga van Braggnek mint új rendőrfőnöknek, hiszen az egész város nagy reményeket fűz ahhoz, hogy ő végre változást hoz, és megreformálja a városban a rendőrség intézményét. Ezenkívül minden bizonnyal ott lesz ő is, számos járőr és nyomozó kíséretében. Nem lesz ez olyan szörnyen veszélyes. Megöli, amint meglátja. Álruhára van szüksége. Francesca meghozta a döntést, és esze ágában sem volt meggondolni magát. Kirontott a hálószobájából, és meglátott egy arra elhaladó szobalányt. - Betsy! Jöjjön ide! Aztán beráncigálta a szobalányt a saját szobájába, és belülről bezárta az ajtót. - Miss Cahill - hebegte Betsy elkerekedett szemmel, láthatólag megzavarodva és valamelyest meglepetten. - Rosszul csináltam valamit?
- Nem, dehogy. Adja ide nekem a ruháját! A kocsit két háztömbnyire hagyta attól a saroktól, ahol álruhásan ácsorgott a Mulberry Streeten, és némiképp, de nem teljes mértékben megnyugtatta az a tény, hogy a rendőrfőkapitányság épülete csupán három háztömbnyire van onnan. Francesca úgy érezte, mintha a szíve a torkába ékelődött volna. Izgatottság lett úrrá rajta, de egyben félelem is. Egy olyan nyomorbérház falának dőlve várakozott, amilyeneknek a felszámolását sürgette. Valójában egy olyasfajta környéken volt, amilyenről addig csak olvasott. Más dolog levest osztani a szegényeknek valamelyik templom konyháján, és egészen más ott állni, ahol ő állt akkor, álruhában, kísérő nélkül, a legkülönfélébb népektől körülvéve. A Mott és a Hester Streeten jövő-menő emberek ócska rongyokat viseltek, tudomást sem véve a hidegről. Azonnal rá lehetett jönni, miért hánynak fittyet ezek az emberek a zord téli időjárásra: a forgalmas kereszteződésben hat kocsma zsúfolódott össze, melyek mindegyike bővelkedett vendégekben. Vasárnap lévén éjfélig tilos volt szeszes italt felszolgálni, kivéve a szállodákat, ahol étkezés idején lehetett, de ezek a többnyire német származású munkások különböző mértékig ittasan ingáztak a különböző létesítmények között. Némelyikük a nyílt színen döntötte magába a sört a korsójából. A nők is ittak, de ők az utcán, egyiküknél egy egész csöbör sör volt. Csavargók ácsorogtak minden kapualjban, meg koldusok, nők és férfiak, fiatalok és öregek egyaránt. A Hester Streeten árusok kínálgatták különféle portékáikat: fülvédőt, karmantyút és gyógyító szereket, legfőként a seregestül érkező orosz asszonyoknak. Rongyos ruhás gyerekek cikáztak ide-oda az emberek közt. Francesca figyelmét egy kislány kötötte le, aki benyúlt egy férfi kabátzsebébe, majd úgy vette ki onnan a bukszáját és futott el vele, hogy az észre sem vette. Más árusok „forró” húspogácsát és „ínyenc” csülköt kínálgattak. Közben kétes hírű hölgyek rémesen kihívó, hiányos öltözékben üldögéltek a földszinti létesítmények fölötti ablakokban, hangosan hívogatták az arra járókat, és gúnyolódtak rajtuk. Az utcán időnként elhaladt egy-egy homokfutó és kordé, portéka egyiken sem volt. Francesca úgy érezte, mintha egy igen különös és idegen világba lépett volna be. Ez az a világ, melyet Jacob Riis olyan pontosan írt le híres könyvében. Francesca fázott, és vacogni kezdett. A jobb álcázás érdekében csuklyás köpeny volt rajta, melynek csuklyáját annyira előrehúzta, hogy senki ne láthassa az arcát. Betsy köpenye azonban nagyon viseltes volt már. Francesca már el is döntötte, hogy vesz neki egy újat. Egy párnát is tömött a ruhája alá, mert Betsy elég testes volt. Néhány öregember sört vedelt és kockajátékot játszott az egyik kapualjban, nem messze onnan, ahol Francesca állt, de nem törődött velük. Már kezdte megbánni a döntését, hogy eljött a Lower East Side-ra, mivel még az álruhában is úgy érezte, kilóg a sorból. Bragg a szemközti sarkon várakozott öltönyben, keménykalapban, hosszú, barna felöltőben, és kísérletet sem tett arra, hogy elvegyüljön a tömegben. A járókelők nagy ívben kerülték ki.
Megszámlálhatatlanul sok ellenséges pillantást kapott. Rá van írva, hogy „rendőr”, gondolta Francesca nyugtalanul. Bragg türelmetlen volt, és ezt abból lehetett tudni, hogy egy szűk helyen járkált fel-alá, és állandóan körbepillantgatott. Mindenütt ott volt a tekintete. Nagyon is sokszor nézett egyenesen Francesca irányába, ő pedig ilyenkor leszegte a fejét, és elrejtőzött. Francesca persze biztos volt benne, hogy Bragg abba az irányba néz ugyan, ahol ő van, de nem őt nézi. Az álruhában képtelenség lett volna felismerni őt. De hol lehet a bűnöző, akinek Jonny Burton elrablása és a furcsa üzenet szárad a lelkén? Francesca körülbelül húsz perce érkezett, és bár óra nem volt nála, biztosra vette, hogy legalább tíz perccel elmúlt egy. Bragg épp akkor vette elő a zsebóráját, felpattintotta a fedelét, aztán visszapattintotta. Megint járkálni kezdett. Még messziről is látszott, hogy milyen zord az arckifejezése. Francesca egyszer csak rájött, hogy nem csupán fázik, de a természet is szólítja. A fenébe, gondolta, és elhatározta, hogy nem vesz tudomást a fokozódó kényelmetlenségről. - Asszonyom! Adna nekem egy ötöst vagy kettőt? Esetleg fél dollárt? - hallatszott a kisfiús hang a háta mögül. Francesca összerezzent. Egy barna, mandulaszemű, barna hajú, hidegtől kipirosodott, de sápadt fiúval találta magát szemközt. Az orra hegyén koromfolt éktelenkedett, de az arcán is volt belőle. A fiú rávigyorgott. - Kérem! A mamám beteg, oszt nekünk nincsen mit enni. Francesca lejjebb hajolt. - Ne haragudj, de most nem tudom elővenni a pénztárcámat mondta, és így is gondolta. Mert ha Bragg véletlenül észrevenné, ő azonnal lelepleződne. A fiú szeme elkerekedett. - Aszittem, maga gazdag. Maga úrihölgy, mi? És mér görnyed így össze? És mér van párna a ruhája alatt? Francesca csak pislogott, aztán mérgében elpirulva azt mondta: - Menj innen! A fiú közelebb ment, de már nem maga elé tartott kézzel. Benézett a csuklya alá, hogy lássa az arcát. Végül azt mondta: - A párna gyün lefelé, mint a kisbaba. - Elvigyorodott. Francesca épp akkor nézett le, amikor a párna földet ért a két lába között. - A fenébe morogta, és hátrarúgta a párnát. Lejjebb hajolt. - Fiú, menj innen, de azonnal! Nem tréfálok! A fiú rámosolygott, két gödröcske jelent meg az arcán. Úgy tíz-tizenegy éves lehetett. Csak ha ad nekem egy dollárt vagy kettőt - mondta szelíden. Francesca nem hitt a fülének: a fiú megemelte az árat. - Kaphatsz egy pofont! - felelte végül. - Na, csak azt próbálja meg! - feleselt a fiú Francesca szemébe nézve. - Mer akkor én elüvöltöm magam, és akkor idegyün a róka, oszt mi lesz magával, úrihölgy? - Róka? - nyögte Francesca. Nem alakul jól ez az egész. A fiú Bragg felé biccentett. - Az ott. Az úr öltönyben, keménykalappal. Mindenütt bőrsapkások vannak, asszonyom. - Nagyon elégedettnek látszott.
Francesca egy pillanatra behunyta a szemét, hogy értelmezze az utcagyerek szlengjét. Aztán kinyitotta a szemét. - A „bőrsapkás” azt jelenti, amit én gondolok, hogy jelent? A fiú jót derült ezen. - Aha. Zsaruk. Donganák, mint a legyek. - mondta. - Vagyis rendőrök? A fiú bólintott. - Teli van velük a környék. Ma. De... ó, hű... Gyerünk! - mondta. Egy rendőrkocsi közeledett az utcán. A négy szürkét, melyek a kocsi elé voltak befogva, vadul csapkodták ostorral. Bragg a combjára csapott. Nem lehetett nem észrevenni, hogy dühbe gurult. Tisztek és közrendőrök pattantak ki a kocsiból, és futottak az egyik kocsma felé. Az egyik rendőr olyan erővel rúgta be az ajtót, hogy az már csak lötyögött a zsanérokon. Bragg kiabálni kezdett. Az egyenruhás rendőrök felemelt gumibotokkal beözönlöttek a kocsmába, és Francesca ekkor jött rá, mi történik. Annak a szemtanúja, amint épp rajtaütnek azokon, akik megszegik a szeszfogyasztási tilalmat. A rendőrség be fogja zárni a kocsmát, amiért vasárnap illegálisan italt árusít. Bragg a falnak lökte az őrmestert, a dühtől elvörösödött arccal üvöltözött vele. Francesca sejtette, miért. A rendőrségi akció megakadályozza, hogy kapcsolatba lépjen Jonny elrablójával. A jelek szerint nem sikerült szót érteniük egymással. Aztán egyszer csak egy hatalmas ember állt meg nem messze Braggtől, aki erre abbahagyta az üvöltözést az őrmesterrel. Francesca a rongyos, kopott barna kabátot és mocskos barna bakancsot viselő férfit nézte. Siralmasabb alak benyomását keltette, mint bárki, akit aznap délelőtt addig látott. Rögtön tudta, hogy ő az a bűnöző, aki kapcsolatba szándékozik lépni Bragg-gel. Bragg is tudta. A bő kabátot és szürke nadrágot viselő tagbaszakadt sötét alak sarkon fordult, és beballagott egy másik kocsmába. - A pokolba! - szaladt ki Francesca száján. Aztán hallani vélte, hogy mit kiáltott Bragg: - Kapják el azt az embert! Ezzel egy időben azt látta, hogy az imént kellemetlenkedő fiú az utca felé szalad. Rögtön megértette, miért. Nyílegyenesen Bragg felé futott, miközben két rendőr bement abba a kocsmába, ahová előzőleg az óriás csavargó tért be. Francesca szeme még jobban elkerekedett. A kolduló fiú Bragg kezébe nyomott valamit, aztán sarkon fordult, és elinalt. Bragg a gyűrött papírlapra nézett. Aztán felnézett, és a fiú nyomába eredt. Mindketten eltűntek Francesca látóteréből a Mott Streeten. - Jaj, édes istenem! - sóhajtotta, immár fölegyenesedve és a csuklyát hátratolva. Az a fránya kisfiú, aki megpróbált tőle egy-két dollárt kicsalni, az az összekötője annak, aki elkövette a gyermekrablást. Annak a bűnözőnek dolgozik, aki felelős a gyermekrablásért! És ő még beszélgetett is vele... Francesca csak állt ott, hitetlenkedve. Kiabálás hallatszott az utca túloldalán lévő kocsmából, meg olyan hangok, mint amikor bútorokat hajigálnak és törnek. A jelek szerint tehát ellenállásba ütközött a kikényszerített bezárás, és verekedés tört ki.
Francesca ügyet sem vetett minderre. A döbbenetből még fel sem ocsúdva fordult meg, hogy elinduljon a Hester Streeten, aztán át a Mulberry Streeten, ahol a kocsi és a kocsis várt rá. Az óriás, ijesztő ember mosolygott le rá. - Üdv, szépségem - mondta. Az a csavargó volt, aki úgy tűnt, mintha oda akart volna menni Bragghez, de aztán az egyik közeli kocsmába ment be. Francesca úgy érezte, menten kiugrik a szíve. Minden porcikája arra figyelmeztette, hogy ez végképp nem szerencsés körülmény. Az óriás rávigyorgott, kilátszottak sárga, mocskos fogai. - Nahát, mit keres itten egy olyan gazdag hölgy, mint maga, a sok szegénynép közt? - kérdezte. Francescának nem volt min töprengenie. Elővette a pénztárcáját, és odahajította neki. Fogja - mondta, és máris futásnak eredt. De csak két lépést tehetett meg, mivel az óriás elkapta a csuklyát, és olyan erővel rántotta vissza, hogy ő a hatalmas hordóhasához csapódott. - Azt hiszem, ez a szerencsenapom - mondta az óriás nevetve. Bűzlött a lehelete. De nem sörtől, gintől, rumtól, még csak nem is dohánytól. Bomlás és rothadás szaga áradt belőle. Francesca megpróbálta ellökni magát, de az óriás még erősebben szorította a karját, ezért ő kiabálni kezdett. Az óriás elmosolyodott, közelebb vonta magához Franceseát, és bűzlő száját az arcára nyomta. Francesca a cipője háromcentis sarkával akkorát taposott az óriás lábfejére, amekkorát csak tudott, mire az óriás felüvöltött, és hátrébb húzódott. A szorításából azonban még mindig nem tudott kiszabadulni, ezért újra meg újra segítségért kiáltott, amilyen hangosan csak tudott. Legalább százan lehettek a járdán meg az úttesten. De mintha senki nem hallotta volna meg, ami persze képtelenség volt, ha pedig hallották, ügyet sem vetettek rá. Az összes rendőr odabenn volt még abban az átkozott kocsmában, amit be akartak záratni. A hangokból arra lehetett következtetni, hogy lázadás tört ki. - Ez nem volt valami szép magától, kis hölgy - mondta a csavargó lebiggyesztett szájjal. Francescára apró fekete gombszemekkel nézett, és igazából ekkor döbbent rá, milyen komoly veszélyben van. Az óriás ekkor felüvöltött. Amikor ismét feljajdult, Francesca lenézett, és azt látta, hogy a kolduló kisfiú teljes erejéből rugdossa a férfi sípcsontját. A fiú mintha nem akarta volna abbahagyni. Francesca föllendítette a térdét, jó nagy lendülettel, egészen az óriás ágyékáig. A férfi végre elengedte Francescát, és nyögve rogyott össze a földön. - Fusson, kisasszony, fusson! - kiáltotta a fiú, és megragadta a kezét. - Nem, erre! - mutatta neki az irányt Francesca, miközben férfiak és nők közt furakodva vágtak utat maguknak, semmi mással nem törődve, csak hogy elmeneküljenek a szörnyű ember elől. Francesca önkéntelenül hátrapillantott. Az óriás a nyomukba eredt!
- A pokolba! - lihegte Francesca, és attól tartott, hogy a szörnyeteg szándékai közben megváltoztak. Már nem a megerőszakolás járhat a fejében, hanem a bosszú. A bosszú, sőt talán a gyilkosság. - Gyorsabban, kisasszony! Nem tud gyorsabban futni? - kiáltotta a fiú, aki ekkor már előtte szaladt, mesteri módon törve magának utat a zsúfolt utcán. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon sokszor csinált már ilyet. Jobbra fordultak be, a Mulberry Streetre, ahol semmivel sem volt jobb a helyzet, mint a Hester Streeten, sőt mondhatni, még rosszabb. Kocsmák, bordélyok, ópiumbarlangok... a legkülönfélébb illegális és kétes hírű intézmények előtt futottak tovább. Aztán Francesca meglátta a kocsiját és a kocsisát. - Oda! - kiáltotta, és önkéntelenül megint hátranézett. Látta, hogy az óriás majdnem olyan közel van, hogy kinyújtott karral elkaphatja a haját, amely kibomlott, és úgy hullámzott utána, mint egy uszály. Először a fiú ugrott be a kocsiba. Francesca megragadta a fogantyút, és elkiáltotta magát: Induljon, Jennings, induljon azonnal! - Még a lépcsőn állt, amikor a kocsis már a lovak közé csapott. A fiú odanyúlt, megragadta a karját, és behúzta a kocsi biztonságot adó belsejébe. Francesca megfordult, és lepillantott. Egy kövér, mancsszerű kezet látott a fogantyún, és dühödt, fekete gombszemek néztek rá. Aztán a kocsi nekilódult, maga mögött hagyva a banditát a Mulberry Street közepén, aki csak állt, és bámult utánuk. Francesca zihált és reszketett, mint a nyárfalevél. Hátradőlt az ülés bőrtámlájára. - Hű! - kiáltotta a fiú, és megtörölte a homlokát. - Ez rázós volt! Ez a Gordino, ez aztán tényleg durva, de még mennyire! Francesca a fiú felé fordult, és hirtelen megragadta a fülét, jó erősen, és rárivallt: - Ki vagy te? Ismered azt az embert? Ki ő? - kiáltotta önmagára dühösen és nagyon zaklatottan. Valójában még nem jutott túl a megrázkódtatáson, hogy megtámadták. - Ez fáj! - visította a fiú. - Azonnal válaszolj! - kiáltotta, és megint meghúzta a fiú fülét, nem túl könyörületesen. Egész bensője szörnyen kavargott. Megtámadták. Az az undorító ember arcon csókolta. - Joelnek hínak. Az meg Gordino, télleg vadember, az anyját is kipurcantaná, gondolkodás nélkül! Francesca szíve még mindig úgy kalapált, hogy szinte fájt, de közben már minden ízében reszketett is, és szörnyű hányingere is támadt. Szent isten! Az a rémisztő gazember tényleg be akarta dugni a nyelvét az ő szájába! Eleresztette a fiú fülét. - Kipurcantaná? Mit jelent az, hogy „kipurcantani”? - úgy érezte, mindjárt hányni fog. A fiú grimaszt vágva a fülét dörgölte. - Hát, tudja. Kicsinálni. Megölni. Meggyilkolni. Francesca összehúzva magát, remegve meredt rá. - Megöl embereket? Joel tovább masszírozva a fülét bólintott. - Embereket öl meg, és nincs börtönben? - Francesca ezt képtelen volt elhinni. Újabb megrázkódtatás érte, és ez enyhítette a bánatot.
Joel úgy nézett rá, mintha Francesca a legcsekélyebb szellemi képességeknek is híján volna. - Ember meg nem mondja, hányszor volt már a bunkerban. - Vállat vont. - Asszem a zsaruknak több hasznuk van belőle, ha kinn van az utcán. Francesca csak nézett, amikor rájött, hogy valaki nézi. Fölemelte a tekintetét, és azt látta, hogy egy, az övénél nagyobb kocsi halad szorosan mellettük, és az utasülésen Bragg ül. A szíve hatalmasat dobbant. Bragg intett neki. - Álljanak félre! - mondta. Francesca csak nézett, de aztán sietett engedelmeskedni. - Jennings! - kiáltotta megkocogtatva az elválasztó üveget. - Állítsa meg a kocsit, legyen szíves! - Nem jó ez így, gondolta. De még mennyire nem. Bragg kocsija előttük állt meg, úgy, hogy elzárja az utat előlük, nehogy tovább tudjanak menni, ha Francesca netán megpróbálná. Francesca aggodalma fokozódott. - A francba! - kiáltott fel Joel, és már lódult is, hogy Francesca ölén fürgén átmászva a túloldalon ugorjon ki a kocsiból. Bragg bepattant, megragadta Joel vállát, épp akkor, amikor a fiú megfogta a kilincset, és visszanyomta az ülésre. - Ülsz! - mondta. Joel ült. Valójában olyan mozdulatlanul ült, mint egy szobor. Sápadt arca immár vörös lett. Bragg szép nyugodtan leült Francescával szemben. - Üdvözlöm, Miss Cahill. Francescának nem sikerült választ kicsikarni magából. Bragg úgy kocogtatta meg az elválasztó üveget, hogy közben nem fordult meg. - Kocsis! A Mulberry 300-hoz, legyen szíves! Jennigs furcsa módon nem habozott. Hátrébb tolatott, majd a rendőrfőnök kocsiját kikerülve indult tovább. Francescának nem tetszett az események ilyetén alakulása, de nem ám. - Hová megyünk? kérdezte nagyon zaklatottan. Bragg végre rámosolygott. - A rendőr-főkapitányságra -felelte.
Negyedik fejezet Francesca sóhajtva vett levegőt. - Miért megyünk a rendőr-főkapitányságra? - kérdezte. Mintha nem tudná. Bragg dühös rá. Hogy is gondolhatta, akár egy percig is, hogy segíteni tud a gyermekrablás felderítésében? Bragg szelíden nézett rá. - Meg kell beszélnünk egyet-mást. Francesca igyekezett nyugodt maradni. Az ötemeletes barna épületet, mely előtt már elhaladt útban a Mott és a Hester Street felé, már látni lehetett, egy háztömbnyire volt onnan. Azelőtt persze soha nem látta a rendőr-főkapitányságot, bár egy alkalommal megjelent róla egy rajz a Timesban. Kíváncsian figyelte, ám a kíváncsiság nem oldotta a nyugtalanságát. Néhány járőr ácsorgott az épület előtt, a járdán, de volt némi mozgás is: urak és járőrök mentek befelé vagy hagyták el az épületet. - Rendőrfőnök úr! Boldogan megbeszélnék önnel bármit, amit arra érdemesnek ítél, de későre jár, haza kell mennem. - Sikerült elmosolyodnia annak reményében, hogy a helyzet dacára elkerülheti a kellemetlen kérdezősködést. Válaszképpen Bragg is elmosolyodott, de egy szót sem szólt. Jennings közben lefékezte a kocsit közvetlenül az épület bejárata előtt. Francesca aggodalommal nézett Joelre. Meg akarta fogni a kezét, talán hogy megnyugtassa önmagát és egyben Joelt is. A fiún látszott, hogy nyugtalan. Francescának az volt az érzése, hogy az első adandó alkalommal kereket oldana. Bragg leugrott a kocsiról, és Francescának nyújtotta a kezét, hogy lesegítse. Francesca elfogadta, és közben nagyon is tudatában volt annak, hogy Bragg hozzáér. Aztán feszengve elhúzódott, amikor Bragg kocsija megállt az övé mögött. Közben két detektív már Joelt kísérte a járdán. Bragg maga elé tessékelte Francescát, így mentek fel a lépcsőn, aztán be, az épületbe. Francesca közben megkérdezte: - Mit szándékoznak tenni a fiúval? - Aggódott, mivel az egyik detektív, egy magas, tagbaszakadt ember erőteljesen megragadta a vézna gyerek vállát. Joel emiatt hangos panaszra fakadt. - A tetves büdös fenébe! - kiabálta. - Olyan információ birtokában van, amelyre szükségem van - felelte Bragg, mintha nem is hallotta volna a gyerek káromkodását. Francescának nem tetszett ez a hangnem. Aggodalma fokozódott. Egyikük szénája sem állt jól. Aztán megálltak a fogadóterem előtt. Francesca elkerekedett szemmel nézett körül, egy rövid időre megfeledkezvén arról, hogy vajon mi vár rá. Rendőrőrsön sem járt még soha, nemhogy a főkapitányságon. Néhány tiszt egy pult mögött állt, szemben velük sorokba rendezett padok. Rengetegen jöttek-mentek, némelyek egyenruhában, mások nem. Francesca időnként egy írógép kopogását hallotta, meg a távíró állandó kattogását és néha telefoncsörgést. Egy rettenetesen ápolatlan külsejű és
veszélyesnek látszó ember állt bilincsben két rendőr között. Francescának hirtelen eszébe jutott minden rémtörténet, amit a rendőrségről olvasott. Amikor a rendőrök ártatlan járókelőket vertek meg brutálisan. Amikor ártatlanokat zártak börtönbe és tartottak fogva méltatlan körülmények között olyan bűntettekért, amelyeket el sem követtek. Rá biztosan nem ez a sors vár. Elvégre ő Cahill lány, és Bragg barátságban van az apjával. A legrosszabb, amit el tudott képzelni, hogy Bragg majd udvariasan rendre utasítja. Amikor újra Braggre pillantott, hirtelen rátört az idegesség. És mi lesz szegény Joellel? - Bragg - szólította meg nagy merészen, figyelmét ismét Joelre irányítva. Nyugtatólag a fiúra mosolygott. - Ő csak egy kisfiú... - Thomson, kísérje Miss Cahillt az irodámba! - Bragg Francescára nézett. - Csak pár perc az egész. Várjon meg ott, amíg visszajövök. - Egyértelműen értésére adta, hogy nincs semmiféle ha vagy de, és Bragg már intett is az embereinek, akik követték őt Joellel felfelé a lépcsőn. Joel hátrafordulva vetett még egy utolsó pillantást Francescára, és abból esdeklést lehetett kiolvasni. Francesca igyekezett rámosolyogni, de az a mosoly halványra és sutára sikeredett. - Miss Cahill? - A detektív rámosolygott, és a lift felé mutatott. Francesca átkarolta magát. Bragg szűkszavú volt és rideg. Nem valami jó jel. Francesca rájött, hogy nincs más választása. Belépett a ketrecbe, és egy perccel később már egyedül találta magát Bragg második emeleti irodájában, a csukott ajtó mögött. Izgatottsága kezdett alábbhagyni, fokozódó kíváncsiság lépett a helyébe. Mohó érdeklődéssel nézett körül, közben igyekezett nem megfeledkezni arról, hogy a kíváncsiság már sok bajt okozott, és időnként az ő esetében is kellemetlen következményekkel járt az, amikor beleütötte az orrát egybe-másba. Az észérv alulmaradt. Mosolyogva Bragg asztalához ment, hogy szemügyre vegye. Az íróasztala feleakkora volt, mint Francesca apjáé, de a teljes felületén mindenütt könyvek, papírok és dossziék tornyosultak, az egyik szélén még egy telefon is volt. Nyilvánvaló, hogy sokat olvas, ahogy az is nyilvánvaló, hogy nem riad vissza a hatalmas mennyiségű munkától. Fonott nád forgószék állt az íróasztal mögött, de oldalt fordítva, mintha legutóbb az ablakon nézett volna ki az utcára. Francesca mosolyogva képzelte el, ahogy Bragg ott ül a gondolataiba mélyedve, töprengve. Megfordult. A szemközti falnál kandalló állt, fölötte óra, a kandallópárkányon pedig számos fénykép sorakozott. Az íróasztallal szemben két meglehetősen kopottas kinézetű szék állt. Francesca azt feltételezte, hogy valaha kellemes árnyalatú zöldek voltak, de mostanra barnák és pecsétesek lettek. Az íróasztal és a székek közt lévő kis szőnyeg pedig kopott volt és foszlott. Az irodájában elkelne egy női kéz. Francesca a kandallóhoz ment, és nem tudta megállni, hogy kézbe ne vegye a Braggről és Seth Low-ról készült fotográfiát. A Városháza lépcsőjén álló két férfi mosolygott és kezet
rázott. Francesca azt gyanította, hogy a fotó újévkor, Low hivatalba lépése és Bragg kinevezése napján készülhetett. Megnézte a többi fényképet is. Bragg Carnegie-vel, Bragg Francesca apjával és két másik úriemberrel, akiket Francesca nem ismert, Bragg Platt-tal és Theodore Roosevelttel kétségtelenül még mielőtt betöltötte volna az Egyesült Államok elnöki tisztét. Francescára ez mély benyomást tett. Egy másik fényképen urak egy csoportjában látható az Unió Klub bejáratához vezető széles lépcsősoron, megint egy másikon pedig egy idősebb úrral a Fifth Avenue Hotel előtti járdán. Francesca figyelmét a kandallópárkány egyik végén lévő utolsó fénykép kötötte le a legtovább. Ezen a képen Bragg egy rendkívül vonzó nő mellett áll, átkarolja annak derekát, előttük pedig három, frissen mosdatott, mosolygó gyermek, két fiú és egy kislány. A családja volna? Furcsa szúrást érzett a mellkasában. Valójában semmit nem tud róla. Azt feltételezte, hogy független, mivel sehol nem olvasott arról, hogy házas lenne, és nem emlékezett rá, hogy olvasta volna, hogy korábban lett volna felesége. És előző nap, az estélyen is egyedül jelent meg. Egy ideig még nézte a fényképet, hasonlatosságot keresett a nő és Bragg között. De nem talált semmit. Ám ami még rosszabb, úgy látta, mintha a gyerekek nagyon is hasonlítanak rá. Egyszeriben zavarodott, sőt talán csalódott lett, az íróasztala mögötti ablakhoz ment, és közben haragudott magára, amiért Bragg magánélete után kutakodott, holott az egyáltalán nem tartozik rá. Kinézett a Mulberry Streetre. Az utat ugyan még mindig hó borította, de már feketéllett a piszoktól és a lócitromtól. Csodálkozva állapította meg, mennyire hasonlít a Mott és a Hester Streetre, mivel az arra járó emberek mind csirkefogónak, gazembernek, koldusnak és zsebtolvajnak látszottak. Hogy járhat ennyi gazember a tiltott és törvénybe ütköző ügyletei után éppen a rendőrség épülete előtt? Merthogy nézelődés közben éppen annak lehetett szemtanúja, hogy két ember összeverekszik, öklök hadonásznak a levegőben. Egyikük elesett, közvetlenül két rendőr lába előtt rogyott a kanálisra, s ezzel egy csapat galambot késztetett felröppenésre. Amazok másfelé néztek, úgy tettek, mintha nem is vennék észre. Francesca mielőtt elfordult volna az ablaktól, még azt is látta, hogy egy nő szétnyitja a kabátját, megmutatván majdnem meztelen testét egy férfinak. Hitetlenkedve ingatta a fejét. Aztán megint oda kellett néznie. A nő elfogadott valamit a férfitól - Francesca úgy gondolta, pénzt -, aztán átvezette az utca túloldalára. Francesca döbbenten figyelte, amint lemennek egy alagsori lakásba. Sejtette, mi fog történni ezután. Gondolatai visszatértek Bragghez. Vajon mit akarhat? Bárcsak legalább valamilyen csekély mértékű megértést tanúsított vagy barátságos lett volna korábban. De nem így történt. Szűkszavú és nyers volt. Túlságosan is hivatalos. Olyan, mint egy rendőrfőnök.
Persze hogy tudta Francesca, mit akar tőle Bragg. Tudni akarja majd, mit keresett a Mott és a Hester Streeten. És vajon mit fog neki mondani? Milyen magyarázatot fog adni? Főleg miután Bragg tudja, hogy Francesca olvasta a Burtonéknek szánt üzenetet. Francesca behunyta a szemét. Bárcsak tudhatná, mi áll a második üzenetben! Bárcsak ő maga beszélhetett volna Joellel! Tulajdonképpen odaadta volna a fél karját, ha abban a pillanatban légy lehetett volna a falon, és hallhatta volna, ahogy Bragg kikérdezi a fiút. Tudnia kell, mi áll a második üzenetben, váltságdíj-követelésnek kell lennie. Francesca, miközben erre gondolt, pillantása az íróasztalon tornyosuló papírok és könyvek legtetején lévő levelekre tévedt. A szíve kalapálni kezdett. Az iroda ajtajára pillantott. A felső fele üvegből volt, de olyan vastag és homályos sárgásfehér, hogy sem bentről kifelé, sem kintről befelé nem lehetett átlátni rajta. Francesca megnedvesítette a száját, és bár tudta, hogy nem volna szabad kíváncsiskodnia, egyenesen az íróasztalhoz ment. Habozott. Ha Bragg bejön, miközben ő az íróasztalán bűnjel után kutat, bizony nagyon nagy bajba kerül. Vajon bűncselekmény a rendőrfőnök íróasztalán kutakodni? Úgy vélte, valószínűleg az. Francesca óvatosan lépkedett az asztal felé, gondosan ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá semmihez, amíg olyan közel nem került, hogy Betsy köpenye már az asztal szélét súrolta. A halom tetején óvatlanul otthagyott kézírásos feljegyzésekre pillantott. „Avar”, olvasta. „Avar, föld, fák, park, Central Park? Mező, fű, gyom.” Bragg a szavakat a papírlap különböző helyeire, elszórtan firkantotta oda. Két további szót írt még a lap szélére: „Burton” és „ellenségek”, vastag vonallal húzva alá ezeket. Ez volt minden. - Az ördögbe! - mormogta. Francesca odanyúlt, felemelte a papírlapot. Az alatta lévő üres volt. Végigpásztázta az íróasztalt. Semmi mást nem látott, ami összefügghetett volna a Burtonüggyel. Miután a bizonyosság kedvéért vetett még egy pillantást a csukott ajtóra, kinyitott egy homokszínű dossziét, melyben olyan neveket látott, melyeket nem ismert. Gyorsan becsukta. Gondolkodni próbált. Senki nem tudja, mikor rabolták el Jonny Burtont az ágyából. A lehető legpontosabban kell behatárolnia ezt az időpontot. Azon töprengett, vajon Braggnek sikerült-e leszűkítenie az este nyolc és éjjel egy közti időintervallumot. Bárcsak ő maga kérdezhetné ki Burtonék alkalmazottait! Bragget nyilván nem sokkal éjjel egy után ugrasztották ki az ágyból. Délelőtt tízkor már Burtonéknél volt. Francesca el sem tudta képzelni, mikor járhatott az irodájában és készíthette azt a kevés feljegyzést, amit készített, de talán az egyórás időpont előtt, amikor a Mott és a Hester Streetre ment. Akárhogy is, a gyermekrablás kiderülése óta nem tölthetett sok időt az irodájában, ami megmagyarázza, miért olyan kevés az erre vonatkozó feljegyzés és az ezzel összefüggő anyag az íróasztalán.
Francesca nem tudott parancsolni magának. Félve ugyan, de gyorsan félrerakott néhány könyvet és dossziét, de első pillantásra semmit sem talált. Megnyalta a száját, és azon morfondírozott, kinyisson-e legalább egy fiókot. Bragg éppen ekkor lépett be. Francesca rámosolygott, de Bragg csak nézett. Hála istennek, csak ott állt az íróasztala mögött. Ha Bragg csak egy pillanattal hamarabb érkezik, bizony rajtakapta volna, hogy tilosban jár. Bragg tekintete Francesca ügyefogyott mosolyáról az íróasztalra vándorolt. Lassan csukta be maga mögött az ajtót. - Keres valamit? - kérdezte, miközben őt nézve közelebb lépett. Hosszú ujjú ingben és mellényben volt, a zakóját már levette, ingujja könyékig fel volt tűrve, így kilátszott izmos, fekete szőrszálakkal borított alkarja. A nyakkendőjét is meglazította, így jól látszott a nyaka. - Természetesen nem - vágta rá Francesca élénk mosoly kíséretében. Ne játszd túl, figyelmeztette önmagát. Bragg okos és agyafúrt. Nem lehet lóvá tenni, megérzi azt is, amit nem látott. - Csak a kilátást néztem. - Francesca csodálkozott, milyen könnyedén hazudik. Bragg szeme összeszűkült, miközben az íróasztalához ment, aztán fél fenékkel a szélének támaszkodva helyezkedett el, nem teljesen szemben Francescával. - A kilátást? Nocsak. A zsebtolvajok, szélhámosok és csalók csodás látványára gondol? Francesca kihúzta magát. Éppenséggel nem valami kedves hozzá. - Még soha nem jártam a városnak ebben a részében, így hát nem kellene gúnyolódnia. Bragg Francescára nézett. - Ne haragudjon! - Aztán Francescáról a feljegyzéseire irányította a tekintetét. - Talált valamit, ami tetszett? Francesca érezte, hogy hirtelen lángolni kezd az arca. - A feljegyzései magukra vonták a tekintetemet - vallotta be végül. - Elnézését kérem! - tette hozzá bűntudatosan. Aztán Bragg egyszer csak felsóhajtott, és a halántékát kezdte dörgölni. Mivel lefelé nézett, Francesca jobban szemügyre vehette. Azon kapta magát, hogy ezt teszi. Bragg szörnyű fáradtnak és megviseltnek látszott. Az arca nyúzott volt, a nyakkendője félrecsúszott. Francesca nagyon is együttérzett vele. - Sajnálom - suttogta. Semmi nem állt távolabb tőle, mint hogy szaporítsa Bragg gondjait. Bragg felkapta a fejét, a tekintetük összetalálkozott. Aztán felegyenesedett, és a sebezhetőségnek, amit Francesca látni vélt rajta, nyoma sem volt. - Üljön le, Miss Cahill mondta. Ez a hangnem nagyon hasonlatos volt ahhoz, ahogyan Joelt utasította a kocsiban, alig fél órával korábban. Olyan hangnem volt ez, amelynek hallatán Francesca hirtelen megint ideges lett. Leereszkedett az egyik székre. Azon kapta magát, hogy az íróasztal szélébe kapaszkodik. Meg tudom magyarázni. - Valóban? Alig várom. Kérem, magyarázza meg! Kérem, mondja el, mi ütött magába, ami arra késztette, hogy a Mott és Hester Streetre menjen. Francesca egy rendíthetetlen borostyánszínű szempárral nézett farkasszemet. - Segíteni akartam - mondta halkan.
- Segíteni? - emelte fel Bragg a hangját. - Talán azzal akart segíteni, hogy lehetőséget ad annak a gazember Gordinónak, hogy megerőszakolja magát? Igen? - Már kiabált. Francesca elképedt. - Honnan... honnan tudja? - A mi kis barátunk mondta el - felelte többé-kevésbé visszanyerve önuralmát. Terpeszállásban állt, és láthatólag dühös volt. - Még mindig várom a magyarázatát. Nehéz volt megszólalni. - Nagyon kedvelem azt a kisfiút - mondta Francesca. Persze Bragg is tudta, hogy Jonny Burtonről beszél. - Iszonyatos, ami történt. Arra gondoltam, hogy esetleg ott lesz, arra gondoltam, hogy szüksége lehet a segítségemre, ha ott van - mondta. Bragg továbbra is kétkedve vonta föl a szemöldökét. Francesca folytatta, nem hagyta szóhoz jutni Bragget. Ő is felállt. - Az üzenet, amelyet Joel adott át magának, attól a gazembertől van, aki elrabolta Jonnyt? Váltságdíjat követelnek? Elmondta Joel, hogy kinek dolgozik? Maga tudja vagy gyanítja, ki rabolta el Jonnyt? Bragg szeme elkerekedett. Aztán rászólt: - Üljön le! Francesca töprengés nélkül leült. Bragg az íróasztala és Francesca fölé hajolt. - Nemrég lépett életbe egy törvény - mondta halkan. - Tisztában van azzal, hogy a bűncselekmény felderítésének akadályozása bűntettnek minősül? Francesca összerezzent. - Hogyan? - Önt, Miss Cahill, bűncselekmény felderítésének akadályozásával lehetne vádolni. Tudatában van ennek? - Közelebb hajolt hozzá. Francesca nemet intett a fejével, és hátrébb húzódott. - Akkor tehát annak sincs tudatában, milyen súlyos vád ez? - folytatta még előrébb hajolva. Az arcuk meglehetősen közel volt egymáshoz. Pedig Francesca háta már egészen nekifeszült a széktámlának. Ha még tovább feszíti, fel is borulhat. Levegőt sem mert venni. És vajon nem enyhe whiskey-szag-e Bragg leheletében az, ami a fanyar illatú kölnijével vegyülve megcsapta az orrát? - Nos? - noszogatta Bragg. - Nem, nem vagyok - suttogta Francesca lesújtva. - Bűncselekményt követett el, Miss Cahill - mondta úgy, hogy Francesca nem merte levenni róla a tekintetét. Még pislogni sem mert. - Nagyon súlyos bűncselekményt. Akit ilyenfajta bűncselekményért ítélnek el, akár tíz évet is eltölthet egy szövetségi fegyházban. Francescát az ájulás környékezte. Soha nem akart semmiféle bűncselekményt elkövetni. Szándékában áll elítéltetni, rendőrfőnök úr? - nyögte ki végül. Bragg mintha meg sem hallotta volna. Vagy valóban nem hallotta meg, vagy annyira zaklatott volt, hogy nem figyelt oda rá. Kihúzta magát. - A rendőr-főkapitányság vezetőjeként ebben a pillanatban börtönbe csukathatnám, és otthagyhatnám mindaddig, amíg eldöntöm, hogy vád alá helyeztetem-e. - A tekintete olyan sötét volt, mint a viharfelhő.
Francesca sűrűn pislogott, aztán valahogy összeszedte maradék bátorságát és méltóságát. Olyan hirtelen állt fel, hogy a széke csikorogva hátracsúszott, majd felborult. De akkor egyikük sem törődött ezzel. - Rendőrfőnök úr - mondta Francesca ama tényhez képest viszonylag határozottan, hogy nem volt hozzászokva ahhoz, hogy vonzó férfiak kiabáljanak vele -, amennyiben így tesz vagy akár csak megpróbálja, erősen kétlem, hogy sokáig maradna ezen a poszton. - Azt csak képzelte, hogy szikrákat szór a szeme, mert amúgy meg volt riadva. De ekkor már ő is mérges volt. Hogy merészeli őt megfenyegetni? Bragg szeme még jobban elkerekedett. Nyelt egyet. - Maga fenyegetni merészel engem? Francesca attól félt, hogy hibát követett el. De még soha életében senki nem utasította rendre és fenyegette meg őt úgy, ahogy Bragg tette. Persze, van hozzá némi joga. Ugyanakkor ő nem egy prostituált a sok közül, akik odalenn sétálnak az utcán. Se nem bolti eladólány, avagy pénztáros kisasszony. Ő Andrew Cahill lánya! Aki tiszteletet érdemel. És az apja Platt barátja. Sőt, Rooseveltnek még jobb barátja. Francescának nem volt kétsége afelől, hogy Bragg feje lehullana, és inkább előbb, mint utóbb. Francesca azt felelte: - Úriemberhez aligha méltó megfenyegetni engem, rendőrfőnök úr. A tekintetük mintha örök időkre összefonódott volna. Bragg azt felelte: - Soha nem állítottam magamról, Miss Cahill, hogy úriember volnék. Francescának nem tetszett ez a hangnem. Minden férfi, akit csak ismer, úriember, vagy legalábbis annak látszik. Fogalma sem volt róla, mit feleljen. Csak nézett, talán inkább bámult. - Hazamehet - mondta Bragg végül, karját összefonva a mellén. - Biztos vagyok benne, hogy a jövőben nem avatkozik bele a rendőrség ügyeibe. Francesca kénytelen volt bólintani. - Igyekezni fogok. Bragg csodálkozva ingatta a fejét. - Kérem, ne csak igyekezzen! - Aztán komolyan hozzátette: - Nekem nincs időm magára vigyázni, Miss Cahill. Jelenleg van dolgom épp elég. Francesca kezdte magát rosszul érezni amiatt, hogy még ő is gondot okoz. - Sajnálom mondta, és őszintén úgy is gondolta. - Igazán nem áll szándékomban gátolni a nyomozást. Úgy látszott, Bragg ezt elfogadta. És ezúttal, amikor a tekintetük találkozott, Braggében nem volt harag, az övében pedig idegesség. Egyszerre kapták félre a tekintetüket, mindegy volt, hová néznek, csak ne egymásra. Az iroda egyszeriben nagyon kicsinek tűnt. Túl kicsinek kettejük számára. - Ugye, kitalál az épületből? - kérdezte Bragg, miközben az íróasztala mögött a telefonhoz lépett. - Persze - felelte Francesca, de nem indult el. Bragg fölvonta a szemöldökét, de nem szólalt meg. - A fiúval, Joellel mi lesz? - kérdezte Francesca hirtelen. Bragg visszatette a telefonkagylót a helyére. - Ne aggódjon Kennedy miatt! - Ez a vezetékneve? - Igen. Most pedig, ha megbocsát... - A telefonkagyló már ismét a kezében volt.
- Kérem, ígérje meg, hogy nem dugja be valami rémes cellába egy csomó bűnöző közé! Bragg megint csak visszatette a telefonkagylót a helyére. - Miss Cahill, Joel Kennedy ugyan gyerek, de sokkal dörzsöltebb, mint maga vagy én. - Hogy érti ezt? Hiszen csak egy gyerek - emelte meg a hangját Francesca aggodalmában. Hol van most? Le akarja tartóztatni, amiért része volt ebben... egy egészen kicsi része? - Kennedy közismert zsebtolvaj - felelte Bragg csüggedten. - Nézze! - Kihúzott egy fiókot, és az íróasztalra lökött egy könyvet. - Mi ez? - kérdezte Francesca, miközben felvette a könyvet. Amint kinyitotta, látta, hogy a lapokat fényképekkel ragasztották tele. Minden fotó alatt egy-egy név és egy-egy szó szerepelt, mint Például „betörő”, „zsebtolvaj”, „kéregető” vagy „rabló”. A következő oldalon nyolc nő fényképe volt látható. Mindegyikük „bolti tolvaj” volt. - Ez egy nyilvántartás, az egyik elődöm kezdte el. Bár a közvétlen elődöm nem találta hasznosnak, de mi igen, és ezért mielőbb frissíteni akarjuk. - Lapozzon tovább - javasolta Bragg. Francesca lapozott. Meg is találta a Joelről készült fotót, alatta a teljes nevével, az alatt pedig a „kölyök” szó volt olvasható. - De hiszen azt mondta, hogy zsebtolvaj. - Igen, az. A „kölyök” gyermek zsebtolvajt jelent. Kennedy többször kerül bajba, mint ahányszor nem. A maga helyében én bizony nem sajnálnám meg. Francesca becsukta a könyvet, és visszatette az íróasztalra. - Ő mentett meg attól a banditától, rendőrfőnök úr. Bragg csak nézett. Francesca is csak nézett, hagyott neki időt, hogy felfogja, amit mondott. - Tehát mi fog történni vele? - Az éjszakát lakat alatt fogja tölteni, aztán talán holnap kiengedik. Francesca karba fonta a kezét. Tartott attól, hogy mi fog történni a fiúval a börtönben, ahol csupa olyan ember van, mint Gordino. - Bűncselekmény elkövetésével vádolja? Bragg állkapcsa megfeszült. - Viszontlátásra, Miss Cahill. - De hát csak egy kisfiú - hajtogatta Francesca -, és csak egy üzenetet adott át! Bragg leült a székre, felemelte a telefonkagylót, és beszélt a központossal. Egy perccel később már pergőn beszélt valakivel a vonal túlsó végén. Mintha Francesca ott sem volna. Francescának más választása nem lévén, távozott az irodából. Jennings alig két háztömbnyi utat tett meg, amikor Francesca egy nagyon ismerős kis alakot vett észre, amint a tömegben furakszik a Lafayette Streeten. Fel is emelkedett, hogy jobban láthassa. A kölyök volt az, Joel Kennedy. Úgy futott, időnként hátrapillantva, hogy abból tudni lehetett: attól tart, hogy követik. Tudni lehetett, hogy megszökött a rendőrségről. - Jennings! - Francesca megfordult, és erősen dörömbölni kezdett az elválasztó üvegen. Eközben a kocsi egy gödörbe huppant így Francesca előrebukott. - Álljon meg! - kiáltotta.
A kocsi még le sem fékezett, amikor Francesca már kilökte az ajtót, kiugrott, és a csúszós, jeges macskakőre esett. Hátrapillantott, de egyetlen rendőrt sem látott sehol. Aztán futásnak eredt Joel Kennedy után. - Joel! Állj meg! Joel! A fiú egy pillanatra megállt, hátranézett, de aztán futott tovább. - Segíteni akarok! - üvöltötte Francesca, miközben futott utána. - Hadd segítsek! Joel! Gyere vissza! A fiú egyszer csak megtorpant, és egy szempillantásnyival később Francesca már be is tuszkolta a kocsiba. Kék egyenruhás üldözőknek még ekkor sem volt nyomuk sehol. Jennings! Haza, legyen szíves! Amilyen gyorsan csak lehet! A kocsi elindult, észak felé kanyarodott a Negyedik sugárútra, a New York és Hudson Vasút vágányai mentén száguldva. Francesca menetirányban ült, Joel a vele szemközti ülésen zötykölődött. - Jól vagy? - kérdezte, miközben tetőtől talpig végignézte a gyereket. A kérdést komolyan gondolta. A fiú szénfekete haja sűrű, fekete szemöldökéig ért. A fejét ingatta. - Mi történt? - kérdezte Francesca. - Az a nagy hústorony, az megvert, meg ám. Keményen. - Joel bánatosan nézett rá, és a szája remegni kezdett. Francesca megindultan nézett rá. - Micsoda? Joel tekintete mogorva volt. - Utálom őket, minden rendőrt - morogta. - Az összes hülye fafejűt! Francesca nem látott horzsolást a fiú arcán, másutt pedig ruha fedte. Joel összehúzta magán viseltes, ócska kabátját. - Nehéz elhinni. Hol vert meg? Nem kellene orvosnak látnia? Joel ránézett. - Miss Cahill, és ha mondjuk köllene orvos, áztat miből fizetném ki? Francesca nem habozott. - Emiatt igazán nem kellene aggódnod - mondta. Úgy látszott, mintha Joel fontolóra vette volna a szavait, utána pedig mintha megnyugodott volna. - A hátamat verte. Asszem tiszta vörös. És maga? - kérdezte óvatosan. - Magát biztosan nem verték meg. Más körülmények között Francesca talán nevetett volna. - Nem, de megfenyegettek, hogy börtönbe csuknak, mert bűncselekményt követtem el. Joel elámult. - Nahát! Az a ravasz róka, a rendőrfőnök, ő megfenyegette magát? - Joel láthatóan nagyon csodálkozott. Francesca kissé elmosolyodott, és bólintott. Egy vonat süvített el mellettük, délnek tartva. Az acélkerekek hangja az acélsíneken fülsiketítő volt. Miután a vonat elment, Francesca azt kérdezte: - Hogy a csudába szöktél meg? Joel büszkén mosolyodott el. - Könnyű volt. Elpöcköltem egy cigarettát, tűz lett, és a nagy rumliban leléceltem. Azok a mamlaszok nem tudnak elkapni! Francesca önkéntelenül elmosolyodott. - Hadd vigyelek haza. Hol laksz? A fiú olyan szemeket meresztett Francescára, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Bárhol. Mindenhol - mondta.
Francesca csak nézett. - De... hol vannak a szüleid? Árva vagy? Joel komoran bólintott. - A papám meghalt, amikor még kisbaba vótam, himlőbe'. Francesca hunyorgott. - A mamám meg, amikor hatéves vótam, tu-bur-ku-li-ó-zisba' mondta. - Tuberkulózisban - javította ki Francesca automatikusan, és a szíve majd meghasadt, meg is feledkezett arról, hogy a fiú tolvaj. - De hol laksz? Hol szoktál aludni? - Nem lakok sehol - felelte közömbös vállrándítással. - Nincsen nekem semmim se. És ottan alszok, ahol nekem teccik. Főleg kapualjakba', néha a szemétbe', mer az meleg átmenetileg dacos lett -, néha meg bemászok házakba. - Elmosolyodott, mint aki büszke az ügyességére. - Nos - vágta rá Francesca -, mit szólnál, ha finom puha ágyban alhatnál, és fedél volna a fejed fölött? - Nem is kellett töprengenie a döntésén. - Mit szólnál hozzá, ha mindennap háromszor kapnál meleg ételt? Joel csak pislogott. Aztán résnyire szűkült a szeme a gyanakvástól. - Miss Cahill - mondta , nem megyek én semmi árvaházba, de nem ám! Francesca a fejét ingatta, és előrenyúlt, hogy megpaskolja a gyerek kicsi kezét. A fiú kézfeje rongyokba volt bugyolálva, csupasz ujjait jéghidegnek érezte. - Meg kellene dolgoznod a kosztért és a kvártélyért becsületesen. De az istállóban biztosan találunk neked munkát. Még valami kis bért is kapnál a munkádért. - Francesca elmosolyodott. - Mit szólsz hozzá? Joel ránézett, de nem válaszolt azonnal. - Biztosan nem szeretnél visszamenni, továbbra is az utcán élni. - Utálok úgy élni, mint a kivert kutya - felelte Joel dühösen. - Akkor megegyeztünk. - Talán. Francesca meglepődött. - Mi a baj, Joel? Nem fogom elmondani a rendőrfőnök úrnak, hol vagy, ha esetleg ettől tartanál. - Nem, az engem egyáltalán nem izgat. Az izgat, hogy maga akar valamit tőlem, és nem tudom, mit. - Sötét tekintete meg se rezzent. Igaza volt. Francesca feszengve nevetgélt. - Azért akarok neked segíteni, mert gyerek vagy, nekem meg módomban áll segíteni rajtad - mondta. - Igen, a segítségedet kérem, de csak akkor, ha önként teszed. - Talán. Mit akar? Szörnyen nyers, gondolta Francesca. De talán ő is az lenne, ha olyan körülmények között élne, mint ez a gyerek. - Ki adta neked a levelet? - kérdezte. - Azt a levelet, amelyet Bragg rendőrfőnök úrnak adtál át. - Az könnyű - mondta láthatólag megkönnyebbülve. - Az a szemét disznó, a Gordino. - Gordino? - kiáltott fel. - Az a mocskos gazember, aki megpróbált megcsókolni engem, és... - Nem tudta folytatni.
- Aha, az. Francesca egy percig sem hitte, hogy Gordinónak volna elég sütnivalója kieszelni vagy akár csak végrehajtani ilyen gyermekrablást. - Tudod, ki a társa? - kérdezte reménykedve. - Nem. Francesca hátradőlt az ülésen, aztán megint előrehajolt. - Biztosan megnézted az üzenetet. Mi állt benne? - Lélegzet-visszafojtva várta a választ. - Nem tudok olvasni - bökte ki Joel.
Ötödik fejezet 1902. január 19., vasárnap, délután 4 óra Francesca a konyhából kijövet megállt, miután otthagyta Joelt, azaz a Cahill család házvezetőnője, Mrs. Ryan gondjaira bízta, határozott utasításokat adva neki. Éppen füstölt hússal etették - Joel mohón falta -, később pedig megmutatják neki a hálóhelyét a nemrég épült garázs melletti istálló fölött lévő padláson. Holnap aztán munkába áll lovászfiúként, függetlenül attól, hogy semmit nem tud a lovakról, még csak meg se simogatott egyet sem egész addigi életében. Francesca elégedettsége azonban hamar elillant. Ott állt a csukott konyhaajtó előtt, még mindig Betsy fekete ruhájában és köpenyével a karján. Útban hazafelé megpróbálta föltűzni a haját, de az összes hajtűjét elvesztette, így hát ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Ennek következtében a kibomlott haja a derekát verdeste. El tudta képzelni, milyen látványt nyújt. Szembe kellett néznie azzal a nehézséggel, hogy el tud-e jutni észrevétlenül a házon át a szobájáig? Elmenni viszonylag könnyű volt: a szülei és Evan a társalgóban vitatták meg a Burton-ügyet. Azóta órák teltek el, és vasárnap délután volt. Evan bizonyára házon kívül van, de a szülei gyakran töltik otthon a vasárnapot, különösen ilyen rossz időben. Egy hátsó folyosón tartózkodott éppen, de onnan nem lehetett közvetlenül feljutni a szobájába. A hátsó lépcső az alkalmazottak lakrészéhez vezetett. Nem volt választása, és rettegett attól, hogy szembetalálkozik az anyjával. Át kell öltöznie, és rengeteg tennivalója van még. Ki akarja kérdezni a személyzetet az előző esti ügyről. Sőt, holnap beszélni fog a postással. Vissza kell csempésznie az anyja íróasztaláról elcsent vendéglistát is, de előbb még be kell fejeznie a lemásolását. Ami pedig mindennél fontosabb: ki kell derítenie, mi áll a második üzenetben. Francesca, száműzvén gondolataiból Bragg figyelmeztetését, nekivágott, végigsietett a folyosón, majd elhaladt az ebédlő csukott ajtaja előtt. Amikor a ház középpontjában lévő hatalmas előcsarnokhoz ért, körülnézett. Senki sem volt ott. Francesca erősen fülelt, de nem hallott neszt. Mindenki házon kívül van. De az is lehet, hogy odafenn vannak, a lakosztályukban. Francesca elindult a lépcső felé. Az első és a második szint közötti pihenőnél járt, amikor meghallotta, hogy van valaki odalenn az előcsarnokban. A falhoz lapult abban a hiszemben, hogy Júlia az. - Francesca? Már késő volt, észrevették, mégpedig nem más, mint Connie férje, Montrose. Ahogy a férfi közeledett felé, Francesca megfordult, és nagy nehezen elmosolyodott. Connie és Montrose a sarkon túl, a Hatvankettedik utcában lakik. Gyakran benéznek hozzájuk, és sokszor étkeznek náluk. Montrose magasra nőtt, közel 190 centiméter. Francesca
látta már pólóruhában, úszódresszben, golfnadrágban - a nagy, izmos testen sehol semmi zsír. Francesca majdnem 170 centiméter magas, de a sógora mellett eltörpül - a közelében mindig nőiesnek és kicsinek érzi magát. Montrose emellett rendkívül vonzó is. Sűrű, fekete haja van, élénkkék szeme, markáns arcvonásai, egyenes orra, erős állkapcsa. Az állán pedig egy kis mélyedés. A hölgyek rajonganak érte. Ha meglátják, összesúgnak, és megbámulják. Négy évvel azelőtt házasodtak össze Connie-val. Montrose korábban megözvegyült, az első felesége kocsibaleset áldozata lett alig egy évvel az esküvőjük után. Szörnyű tragédia volt. Francesca soha nem feledi, amikor először találkozott Montrose-zal. A férfit Connie-nak mutatták be, aki akkor még csak tizenhét éves volt. Mindenki tudta, hogy a frigy létre fog jönni, mivel Montrose-nak a Cahill-vagyonra, Connie-nak pedig a Montrose-örökségre volt szüksége. Ez ilyen egyszerű volt. Francesca tizennégy éves volt akkor, és megszólalni sem mert. Még illendően üdvözölni sem volt képes, és ez szörnyen zavarta. Montrose megállt tőle lejjebb sportos öltözékében, és fürkésző tekintettel végigmérte tetőtől talpig. - Szent ég! Francesca, mi folyik itt? - fakadt ki. Francesca kényszeredetten mosolygott. Szóra nyitotta a száját, de nem tudott megszólalni. - Jól vagy? - kérdezte Montrose, le sem véve róla a tekintetét, és máris ott termett melletted pihenőn. Francesca bólintott. Miért néniül meg a jelenlétében még mindig, mint egy félnótás? Ez még mindig szörnyen zavarta. -Szervusz... Neil. - Nemcsak ritkán beszélt vele, de szinte soha nem szólította a nevén. - Jól vagyok... hm... Montrose ismét végigmérte. Francesca érezte, hogy elpirul - nagyon röstellte, hogy a sógora ebben az ócska fekete cselédlányruhában látja. Igaz ugyan, hogy Montrose Connie-t vette feleségül, és az is igaz, hogy ő maga nem hiú, de azért mégiscsak azt akarta, hogy legalább valamelyest kellemes jelenségnek tartsa őt a férfi. Ehelyett, semmi kétség, igénytelennek látja, sőt feltehetően még ostobának is gondolja. Zavarában szeretett volna elmenekülni, de egyszer csak észrevette, hogy Montrose nem a ruháját nézi. Azon kapta a sógorát, hogy mielőtt elkapta volna róla a tekintet, a kibomlott aranyszőke haját bámulja. Montrose elkomorult. Mintha behunyta volna a szemét, hogy elrejtse, bármit gondol is. - Mi történt, Francesca? - kérdezte olyan hanghordozással, amelyet kétségtelenül gyakran használt azelőtt is. Olyan hanghordozás volt ez, amelyet a kékvérű angol arisztokratákon kívül csak kevesen tudnak. Az a fajta hangszín ez, amelytől sokan az ámulattól kővé dermednek. Montrose ezúttal is kivívta Francesca elismerését. Francesca szeretett volna valami elfogadható hazugsággal előállni, de az esze cserbenhagyta, mivel azon morfondírozott, hogy a sógora vajon csodálja vagy megveti a rakoncátlan fürtjeit. Connie haja sokkal rövidebb, csupán a válláig ér, és olyan puha, mint a
selyem. Connie haja csodaszép. Francesca elkerülte a sógora tekintetét. Elszánta magát, hogy lódít valamit, szóra nyitotta a száját, de végül csak levegőt vett. - Semmi - nyögte ki aztán. Montrose álla megfeszült. - Mondd, hogy nem történt veled semmi! Különben beszélnem kell apáddal. - Ne! - tiltakozott Francesca, és szándéka ellenére megragadta Montrose karját. Aztán, mint aki izzó vasat érintett, azonnal el is engedte. A kétségbeesés tüzelte a szavait: - Kérlek, Neil, ne említsd meg a papának, hogy így láttál! - Tudta, hogy Andrew mindent elmondana Juliának. Montrose megragadta a karját. - Sejtettem - mondta komor arccal. Francesca a hatalmas kézre pillantott, amelyben szinte elveszett a csuklója. Reszketett. A nővére képe idéződött fel benne. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy igazságtalan az élet. Mi lenne, ha ő volna az idősebb testvér? - Biztos vagy benne, hogy jói vagy? Bántott valaki? - faggatta Montrose. - Nem bántott senki - felelte Francesca, csodálkozva, hogy a sógora mennyire aggódik miatta. Montrose bólintott, aztán észbe kapott, hogy Francesca csuklóját szorítja. Elengedte. Elvörösödött. - Francesca, soha többé ne tegyél ilyet! Francesca csak nézett. Miért pirult el Montrose? Francesca egy kissé hátrébb húzódott, karba fonta a kezét. Montrose követte a tekintetével a mozdulatait. Ugye, az lehetetlen, hogy tudná, miben sántikál? - Nem fogok - felelte tétován. Miről beszél Montrose? Francesca úgy döntött, játszik tovább. - Soha többé. - Ígérd meg nekem! - felelte Montrose komolyan. Az arcán átszőtt még némi halvány pír. Francesca csak nézett. A tekintetük újra összetalálkozott. Nem csaphatja be Montrose-t. Nem ígérhet meg neki olyasmit, amit nem fog tudni betartani. Közben azonban biztosra vette, hogy nem ugyanarról beszélnek egymással. - Szent ég! - fakadt ki Montrose, két kezét a magasba lendítve. Majd leengedte, és ökölbe szorítva a csípőjére tette. - Francesca - közelebb hajolt -, azt kell mondanom, nagyon fiatal vagy még. Hallgass rám, akárki az, ne randevúzz vele többé! Eltartott egy ideig, mire Francesca rájött, mit mondott és mit feltételez róla a sógora. Döbbenten pislogott. Azt gondolja, hogy azért öltött álruhát, hogy a szeretőjével találkozzon egy légyottra! - Nos? - noszogatta Montrose. Francescának sikerült nemet intenie. - Neil, nem arról van szó, amire gondolsz. Ráeszmélt, mennyire hevesen ver a szíve. Furcsa módon még örült is annak, hogy Montrose azt hiszi, egy férfival találkozott. Talán így érdekesebb nőnek tekinti, nem pusztán Connie fura kishúgának, aki a jelenlétében soha nem elég összeszedett. - Francesca! Ha ez a... disznó... úriember volna, nyíltan udvarolna neked. Csak azt tudom róla feltételezni, hogy nem jó családból való, és nem tisztességes szándékkal közeledik hozzád. Nézz végig magadon! - A szeme szikrákat szórt.
Mivel úriemberek nem szoktak ilyen szavakat használni hölgyek társaságában, Francesca rájött, hogy a sógora őszintén aggódik miatta. De hiszen testvérnek tekinti, ami természetes és rendjén való. Francesca tudta, hogy nem volna szabad meghagyni a tévedésben a sógorát, mégis ez csúszott ki a száján: - Neil, soha többé nem fogok találkozni a szeretőmmel. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, rájött, hogy nem is tudja, melyikük van jobban megdöbbenve, Montrose vagy ő maga. Montrose csak állt ott, és úgy meredt rá, mintha az imént kínaiul beszélt volna. Mi a csoda ütött belé? Francesca képtelen volt gondolkodni. Bármilyen különös, azt szerette volna, ha Neil nőként gondol rá, aki egy légyottról érkezett. Bármilyen különös, felvillanyozta a gondolat, hogy Montrose eléggé nőnek tartja ahhoz, hogy valakinek a kedvese legyen. Montrose egyszer csak azt mondta: - Áruld el a nevét! Francesca szeme elkerekedett. - Mi? Montrose mosolyában nyoma sem volt kedvességnek. - Valakinek miszlikbe kell aprítania! És az a valaki nyilvánvalóan én leszek! Francesca a mellére szorította a kezét. Elképedésében leesett az álla. Montrose miszlikbe aprítaná az ő képzeletbeli szeretőjét, hogy bosszút álljon, amiért az esetleg elvette a sógornője ártatlanságát? Francesca úgy érezte, mintha egy tündérmesébe csöppent volna. Montrose szélesen elmosolyodott. - Francesca, aznap, amikor feleségül vettem a nővéredet, te a kishúgom lettél. Azt kell mondanom, most meg vagyok döbbenve. - Valójában semmi nem történt - nyögte ki Francesca. Montrose ujjheggyel érintette meg Francesca állát, felemelte a fejét, így kényszerítve rá, hogy nézzen a szemébe. Francesca moccanni sem bírt. Aztán Montrose végre bólintott. - Látom a szemedben, hogy igazat mondasz. Francesca ismét a falhoz lapult. Montrose az útjára engedte. Furcsa, vibráló feszültség támadt köztük. Igazából soha nem beszélgettek még, és ez idáig még soha nem maradtak kettesben. - Ami engem illet, részemről a dolog le van zárva. De neked állnod kell a szavad! Montrose megzavarta Francesca gondolatait. Francesca bólintott. Megszólalni ekkor sem tudott. Montrose állából kiengedett a feszültség. - Jobban tennéd, ha most fölmennél. Még mielőtt Andrew vagy Julia meglát ilyen ziláltan. Francesca bólintott, és óvatosan elindult. Odébb lépett, hogy a szoknyája ne súrolja Montrose lábát. Gondosan ügyelt rá, hogy lehetőleg a pihenő legszélén menjen, ugyancsak abból a célból, hogy ne érjen a férfihoz. A következő lépcsőfokon azonban megállt, és visszanézett. Montrose őt nézte. Az arckifejezése olyan volt, mintha gránitba vésték volna. Semmit nem lehetett leolvasni róla.
- Köszönöm, Neil - mondta, reményei szerint méltóságteljesen és érettséggel. Aztán érezte, hogy az arca lángolni kezd, ami lerombolta a hatást. Montrose csak bólintott, aztán megfordult, és Francesca addig kísérte őt a tekintetével, míg a férfi átvágott az előcsarnokon. Addig figyelte, amíg el nem tűnt a szeme elől. Francesca villámgyorsan átöltözött. Aztán a vendéglistára pillantott, amely az asztalán maradt. Ahol a biológiakönyve is volt. Most képtelen tanulni. Így, hogy Jonny Burton nem került elő. Viszont megbukik biológiából, ha nem áll neki sürgősen és keményen tanulni - holnap lesz a vizsga. És úgy kirúgják, hogy lába nem éri a földet, ha az eredménye nem lesz átlag fölötti, hiába van tizennégy lány a csoportjában. A főiskola rektora nagyon világosan fogalmazott, amikor az ősszel az elsőéveseket köszöntötte. A Barnard ugyanis a nők felsőoktatásában az ország egyik legigényesebb intézménye óhajt lenni. Mint mondotta, valamennyi elsőéves női hallgatójától ezen nagyon magas szintű tanulmányi eredményt várja el, hogy így mutassanak példát minden olyan hölgynek, aki elég bátor és elszánt ahhoz, hogy a nyomdokaikba lépjen. Rendkívül magával ragadó beszéd volt. Francescát fellelkesítette, ugyanúgy, ahogy valamennyi fiatal csoporttársnőjét. Mindez azonban hónapokkal korábban, szeptemberben történt. Jóval Jonny felfoghatatlan elrablása előtt. Szegényke bizonyára halálra van rémülve. Francesca csak reménykedhetett, hogy jól bánnak a kisfiúval. Reménykedett, hogy épségben van, nem bántották, adnak neki rendesen enni, és nem fázik. Valahányszor rá gondolt, a rosszullét környékezte, mert elképzelte, mennyire félhet, milyen magányos lehet. És vajon mi lehet szegény Elizával és Róberttel? Elizát bizonyára emészti a bánat. Vajon hogy viseli most? A jelek szerint Róbert is nehezen birkózik meg a helyzettel. Francesca elhatározta, hogy beszél Juliával. Legalább valami vacsorát és süteményt kellene átvinniük Burtonéknek este. Persze ha az üzenetben, amit Joel adott át Braggnek, váltságdíjat követelnek, Jonny nagyon hamar újra otthon lehet - vagy mégsem? Francesca megdörgölte a halántékát. Nem mehet át meglátogatni Elizát, még nem. Bragg ugyanis azt ígérte, hogy mindenkit Kikérdez a Cahill-házban, ami még nem történt meg, hiszen az egész napját lefoglalta az egyre bonyolódó Burton-ügy, aztán pedig a kockázatos kísérlet a Mott és a Hester Streeten. A hálószobája a ház sarkán van. Az ablakhoz ment. Mindkét ablaka dél felé néz. Francesca azon kapta magát, hogy Burtonék házát fürkészi. A két rezidenciát egy-egy hóborította kert és egy magas mészkőfal választja el egymástól. Bár Francesca látása kiváló, mégsem látott valami sokat, holott a másik épület csupán egy futballpályányi távolságra volt.
Megfordult, a szekrényéhez szaladt, abban megtalálta a színházi látcsövét, majd visszafutott az ablakhoz. A Burton-házra élesítette a látcsövet. Nem törődött a bűntudattal, amit éreznie kellett volna, amiért ilyen otromba módon meglesi Burtonék magánéletét. Belátott az egyik földszinti szobába, ahol nem volt senki. Úgy vélte, az egy bensőséges kis szalon. A második emelethez igazította a látcsövet. Pompásan rálátott egy fényűzően berendezett hálószobára, ami szintén sarokszoba volt. Úgy tűnt, ott sincs senki. Lehet, hogy vendégszoba? Ahhoz túl nagynak látszik, hogy vendégeknek tartsák fenn. Azon morfondírozott, vajon Eliza hálószobája-e. - A fenébe! - mérgelődött Francesca. Mégis, mit hitt, mit fog látni? Csak állt ott, dühösen és türelmetlenül, amikor a szeme sarkából valami villanást látott. Újra felemelte a látcsövet. A második emeleti hálószobában gyújtottak villanyt. Francesca jutalma az lett, hogy Eliza Burtont láthatta járkálni a szobában. Egy pillanattal később meglátta Robert Burtont, amint megállt Eliza előtt, aztán mintha beszélgettek volna, majd Robert megragadta Eliza mindkét karját. A jelek szerint szeretik egymást, gondolta Francesca, és leeresztette a látcsövet, nem akarván többet látni. Valahányszor együtt látta őket, Robert mindig elragadtatottan nézett Elizára. Mindig kedves és gyöngéd volt hozzá. Francesca azon töprengett, milyen lehet az, ha valakit ennyire szeretnek, ha mindig mellette vannak. Önkéntelenül is Connie-ra és Montrose-ra gondolt. Aztán, mint mindig, elhessegette ezeket a gondolatokat, hiszen a nővére megérdemli Montrose-t. Francesca egy perccel később azt látta, hogy egy elegáns automobil áll meg a Burton-ház előtt. Nem kellett felemelnie a látcsövet ahhoz, hogy megismerje a kocsiból kiszálló, rozsdabarna felöltőt és szaténszalagos barna keménykalapot viselő férfit. De felemelte. Bragg a házhoz ment, nyomában egy detektív. Francesca megpróbált felkészülni lélekben az elkerülhetetlen kihallgatásra. Igyekezett megőrizni a nyugalmát. Nem sikerült. Francesca a könyvtárszoba ajtajához osont, hogy egy pillantást vethessen az apjára és Braggre, amint állva beszélgetnek. A magas, testes detektív, akit délután már látott - az, aki megütötte Joelt -, oldalt állt jegyzetelt. - Attól tartok, ez minden, amit tudok - mondta Andrew Cahill. - Nem tudom elképzelni, hogy a vendégek közül bárki belekeveredne egy ilyen aljas ügybe. - Mégsem vethetem el ennek a lehetőségét, legalábbis egyelőre nem. Kérem, hívja a teljes személyzetet az előcsarnokba. Egyenként fogok kikérdezni mindenkit - mondta Bragg. Melyik helyiséget használhatom? Francesca feszengve kulcsolta össze a kezét, miközben Andrew azt felelte Braggnek, hogy az ebédlőt használhatja a meghallgatáshoz. Francesca mély levegőt vett, inkább a higgadtsága megőrzése érdekében, mint azért, hogy összeszedje a bátorságát. Aztán belépett. Bragg nem tűnt meglepettnek, amikor meglátta őt. Biccentt, mintha nem találkoztak volna már aznap korábban a főkapitányságon. - Jó napot, Miss Cahill!
Francesca motyogva ugyanúgy köszönt vissza. - Mutassa meg, kérem, pontosan hol találta meg az üzenetet - kérte Bragg. Francesca bólintott, és máris elindult, miközben az apja elnézést kérve távozott, hogy összehívja a személyzetet. - Hickey, menjen vele! - utasította Bragg. A termetes detektív engedelmeskedett. Francesca az íróasztalhoz ment, annak tudatában, hogy ők ketten megint feszengve magukra maradtak a könyvtárszobában, ugyanolyan feszengve, ahogy az előző este ugyanitt. Nincs semmi több, amit még hozzátehetnék - mondta Francesca az íróasztalra pillantva, miközben kezét odébb csúsztatta a simára kopott fán. - Itt találtam meg, a nagy halom levél között. - Felvillanyozódva nézett Braggre. - Tudja, az tűnik valószínűbbnek, hogy valaki a mi postaládánkba dobta be. Az úgy érthetőbb. Ilyen tévedés könnyen előfordulhat. - Csak akkor, ha valaki elképesztően ostoba - jegyezte meg Bragg. Kimerültnek látszott. Francesca szerette volna megsimogatni, megvigasztalni. Ehelyett átölelte magát. - Biztos abban, hogy nem látott senkit kimenni ebből a szobából, és nem járt senki itt, a folyosón, amikor belépett ide? - kérdezte Bragg. Francesca már majdnem kimondta, hogy nem, de mégsem tette. Felidézte magában az előző estének ezt a mozzanatát. Eszébe jutott, milyen elviselhetetlenül feszült lett, amikor először találkozott Bragg-gel. Esetleg nem vette volna észre, hogy valaki kimegy innen? Lassan fölemelte a tekintetét, és látta, hogy Bragg milyen nyugtalanítóan figyeli őt. Francesca érezte, hogy elpirul. - Az az igazság - mondta olyan reszelős hangon, hogy meg kellett köszörülnie a torkát -, hogy zaklatott voltam, amikor bejöttem ide, és lehetséges, hogy nem vettem észre, ha valaki kiment innen. Nagyon igyekezett pontosan felidézni, mi történt, miután kijött a fogadószobából. Elhaladt valaki mellett, miután kilépett a folyosóra? Bragg közelebb ment az íróasztalhoz. Francesca képtelen volt nem őt figyelni őt, és attól rettegett, hogy Bragg megkérdezi tőle, miért volt zaklatott, de nagy megkönnyebbülésére nem tette. Észrevette, hogy Bragg néz valamit, és követte a tekintetét. Bragg az írógépet nézte, amely az íróasztal melletti kisebb írógépasztalon állt. Francesca szeme elkerekedett. Csak nem arra gondol Bragg, amit ő feltételez? Bragg leült a gépasztalnál lévő egyszerű kis székre, és miközben befűzött egy papírlapot a gépbe, eltöprengve azt mondta: - Ez egy Remington. Ahogy látom, új. Francesca megnyalta a szája szélét, szándéka ellenére izgatottan. - Igen, új. Tavaly vettük. A legújabb típus: Remington 5-ös. De Bragg, ez egy duplabetűs gép. A papa titkára használja - tette még hozzá. Bragg gépelni kezdett, lassan, nehézkesen, csak a két mutatóujját használta.
Francesca máris ott termett. - Megengedi? - kérdezte. Bragg felállt, a tekintetük összetalálkozott. - Természetesen - válaszolta. Francesca kissé remegve leült, és gyorsan legépelte: „Az A avart jelent. Ha viszont akarja látni a fiút, legyen a Mott és a Hester Street sarkán holnap déli egykor.” Aztán kitekerte a lapot, és sietve átadta. Bragg alaposan szemügyre vette. - Azt mondta, billentyűváltós gépet használtak - jegyezte meg Francesca. - Csak gyanítom - felelte, majd hozzátette - Jó a memóriája. Ez jólesett Francescának. össze fogja hasonlítani a két írást? Valóban azt gondolja, hogy valaki olyan merész volt, hogy a mi gépünkön írta meg a levelet? - Nem csupán csodálkozott, hanem egyben furcsa módon fel is villanyozódott. Bragg merőn nézte. - Ez nem játék, Miss Cahill. - Tisztában vagyok vele. És persze nem gondolom, hogy a mi gépünket használták. Csak abból indultam ki, hogy hogyan került elő az első üzenet. Bragg kissé elmosolyodott. - Rendben van, Miss Cahill - mondta. - Én is őszinte leszek magához. Nem gondolom, hogy a maguk gépét használták. Francesca kissé elkedvetlenedett. Bragg így folytatta: - Azért reménykedtem abban, hogy látott valakit ólálkodni a könyvtárszobában vagy a folyosón. - Kurtán és önironikusan mosolyodott el. - Méltányolom az erőfeszítéseit, és ha történetesen eszébe jut még valami, kérem, hívjon fel otthon vagy a főkapitányságon. Francesca rájött, hogy a kurta kikérdezés ezennel véget is ért. - Természetesen felhívom, ha történetesen eszembe jut még valami. Bragg látszólag beérte ezzel. Francesca figyelte, ahogy Bragg összehajtja a papírlapot, amelyre az imént ő gépelt, és beteszi a zakója belső zsebébe. Aztán Bragg megkérdezte: Kiheverte a délután történteket? Francesca már épp elindult, de megtorpant. Nem volt éle annak, amit Bragg kérdezett, se megrovás, se ítélet nem volt benne Francesca korábbi viselkedésére vonatkozóan. Mintha azt szerette volna érzékeltetni, hogy bizonyos úriemberhez illő aggodalommal viseltetik Francesca iránt. Valójában melegség volt a hangjában. - Úgy vélem, beletelik némi időbe, mire újra a Lower East Side-ra merészkedem - mondta tétován, miközben a gazember Gordino képe jelent meg lelki szemei előtt. Bragg elmosolyodott. - Remélem is, Miss Cahill. Nagyon remélem. Francesca visszamosolygott rá. Bragg pillantása az írógépasztalra tévedt, amely mellett éppen állt. Francesca is ugyanoda nézett, és a mosolya lehervadt. Hunyorogni kezdett. Bragg fölvette a Harper’s magazint, és köhintett. - Valóban ilyen nagy volna az orrom? Francesca felkacagott, örömmel nyugtázta, hogy van humora. - Aligha. A karikaturista megtett minden tőle telhetőt, hogy rontson a vonzó vonásain. - Francesca jóformán még ki
sem mondta ezt, máris azt kívánta, bárcsak valami mást mondott volna, bármi mást, valami teljességgel semmitmondót. Bragg mosolya elhalványult. Nem nézett Francescára, miközben letette az újságot pontosan ugyanúgy, ahogy volt: a róla készült karikatúránál kinyitva és visszahajtva. Amikor fölnézett, úgy tűnt, mintha nem hallotta volna, amit Francesca mondott. - Indulunk? - kérdezte az ajtó felé tartva. Francesca ment elöl, és az előcsarnok felé haladva épp annak örült, hogy Bragg figyelmét elkerülte, amit a vonzó vonásairól mondott, amikor hirtelen eszébe ötlött valami. - Bragg! kiáltotta karon ragadva a férfit. Bragg megtorpant. - Igen, Miss Cahill? - kérdezte halkan, rosszallás nélkül. Francesca megnyalta a szája szelét. Vajon tudja-e Bragg, hogy Gordino adta az üzenetet Joelnek? Ezt vajon elmondta-e neki Joel, amikor kihallgatták a főkapitányságon? Természetesen azért nem mondhatja el Braggnek a teljes igazságot, mert akkor kiderülne, hogy megtalálta Joelt, miután a fiú elszökött a rendőrségről, és Bragg még azt is megsejthetné, hogy Joel ott van a házban. De ezt a részletet el tudja hallgatni előtte. Rendőrfőnök úr - kezdett bele gyorsan -, miután elhagytuk a Hester Streetet, és mielőtt ön leállította a kocsimat, a fiú elmondta nekem, hogy az a rettenetes Gordino adta neki az üzenetet, hogy juttassa el magához. Bragg fürkészőn nézett Francescára. Valami felvillant a tekintetében, és Francescán egy pillanatra nyugtalanság lett úrrá, mert attól tartott, hogy Braggben felmerül a gyanú, miszerint nem ez a teljes igazság, hanem bele van ágyazva egy kis hazugságba. - Miss Cahill, köszönöm, hogy mindezt elmondta nekem. De közös barátunk, Joel Kennedy hamar bevallotta ezt a körülményt, míg maga az irodámban várt rám. Francesca csak ámult. Vajon tudja-e Bragg, hogy a nyomozója megütötte a fiút? És vajon elnézne-e egy ilyen durva tettet az emberének? Ezt azonban most nem hozhatja szóba, mert akkor kiderülne, hogy azok után is találkozott Joellel. Francesca magában tartotta mindazt, amit mondani szeretett volna, de nem könnyen. Nem volt hajlandó elhinni, hogy Bragg tudna Hickey durva tettéről. Bragg megszorította Francesca karját. - És természetesen ez volt az utolsó eset, amikor beleavatkozott ebbe a rettenetes ügybe. - Természetesen - felelte Francesca illedelmesen, kerülve Bragg tekintetét. Valószínűleg túlságosan negédesen és túlságosan készségesen mondhatta, mert Bragg igencsak szúrós pillantást vetett rá. Julia érkezése azonban, aki épp akkor jött sietve a ház túlsó vége felől, elejét vette annak, hogy Bragg megszólaljon. - Rendőrfőnök úr! - szólította meg Julia izgatottan. - Felettébb különös dolog történt! A vendéglista a szalonomban volt, az íróasztalomon, de eltűnt onnan. Francesca kővé dermedt. - Eltűnt? - Bragg odalépett hozzá. - Úgy érti, nincs ott? Nyoma veszett?
- Az íróasztalomon hagytam - állította Julia határozottan. - Utoljára tegnap este, a bál előtt pillantottam bele, hogy biztosan emlékezzek a néhány új névre. Az én lakosztályomat kizárólag Letitia takarítja, ő pedig esküszik rá, hogy hozzá sem nyúlt. És úgy emlékszik, hogy még tegnap is ott látta. - Julia habozott. - Olyan sok minden történt ma, de... - Elhallgatott. - De? - kérdezte Bragg türelmetlenül. - De meg mernék rá esküdni, hogy láttam ma reggel, az íróasztalomon, pontosan ott, ahol hagytam. Francesca szédült. Bragg elgondolkodva nézett maga elé. Amikor megszólalt, komor volt. - Hm, valaki ellopta a listát. Hm. Francescának nem kellett gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy kitalálja, mire céloz Bragg. Arra gondol, hogy az egyik vendég lopta el a listát, hogy ne tudják őt azonosítani. Arra gondol, hogy az egyik vendég esetleg bűnrészes ebben a gyalázatos ügyben. Francesca érezte, hogy lángol az arca. Meg kell mondania nekik az igazat. De mi történik aztán? Bragg biztosan nem fogja őt a nyomozás akadályozásával vádolni. Bragg nagyon mérges volt rá, amiért okvetetlenkedett a Mott és a Hester Streetnél. Abban a pillanatban Francesca megadta magát a gyávaságnak. Elhatározta, hogy titokban visszacsempészi a vendéglistát az édesanyja íróasztalára, és nem ismeri be, amit tett. Nem érezte jobban magát. Talán valóban akadályozza a nyomozást. - Üdvözlöm, Mrs. Burton. Remélem, nem zavarom, de arra gondoltam, ez talán ízleni fog. - Francescának sikerült barátságos mosolyt öltenie. A kis társalgó küszöbén állt, ahová odakísérték. Egy dobozt tartott a kezében. Málnatorta volt benne. A Cahill-ház szakácsa nem repesett a boldogságtól, de Francesca addig hízelgett neki, míg hajlandó lett egy másikat készíteni, amelyet majd a vacsora után szolgálnak fel. A Burton-házba is behízelegte magát. Két rendőr ugyanis még mindig őrt állt a bejárathoz vezető lépcsőn. Meglehetősen fáradságos feladat volt. Eliza egy óriási fotelban ült, gyapjútakaróba bugyolálva. Rettentően sápadt volt, a szeme változatlanul duzzadt, az orra vörös. A kis társalgó közepén álló kandallóban tűz lobogott, mégis hideg volt. Eliza csekély érdeklődést tanúsítva nézett rá. - Málnatorta, nagyon finom - próbálkozott Francesca. Eliza beharapta az ajkát. Bólintott. - Maga nagyon kedves. Mindig is tudtam. - Másfelé nézett, a szemét törölgette. Francesca a kanapé előtt álló asztalra tette a dobozt. - Hozhatok valamit? Evett ma már? Eliza ránézett. - Ha az ön gyermekét rabolták volna el, ön képes volna enni? Francesca lehuppant egy puffra, a ház asszonyától nem messze. - Azt hiszem, nem. Borzasztóan sajnálom! De meg fogjuk találni Jonnyt, biztos vagyok benne. Meglepő volt, de Eliza megpaskolta Francesca térdét, aztán elsírta magát.
Francesca hirtelen felállt. Odament egy bontott üveg sherry-hez. Szembeötlő helyen, a kanapé előtti asztalon állt. Francesca abban a pillanatban észrevette az üveget és mellette lévő üres pohat, amikor belépett a szobába. A sherrysüveg azonban majdnem tele volt. Francesca arra gondolt: jobb lenne, ha majdnem üres volna. Teletöltötte a poharat, és odavitte Elizának. Eliza elhárította. - Már két pohárral megittam. Még berúgni se tudok. Francesca nem tudta, mit mondjon. Letérdelt Eliza mellé. - Van valami bűnjel? Bragg mit gondol? - A bűnjel teljesen értelmetlen! - fakadt ki Eliza, immár állva. - Értelmetlen! „Az A avart jelent, a B bogyót.” - Hirtelen előregörnyedt, átkarolta magát, mint akit fájdalom kínoz. Francesca átkarolta. - Mi a baj? Fáj valamije? Hívjak orvost? - Nem, nem, jól vagyok - felelte Eliza, bár nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet. Francesca visszasegítette a nagy fotelba, aztán betakargatta. Eliza továbbra is a hasára szorította a kezét. Az arcán lévő két kis rózsaszín foltot leszámítva falfehér volt. Amikor Francesca számára egyértelművé vált, hogy a gyomorfájdalom, már ha valóban az volt, alábbhagyott, újból leült a puffra, de ezúttal közelebb húzódott. - Nem követeltek váltságdíjat azóta sem? - kérdezte rettegve. Eliza egyenesen a szemébe nézett. - Nem. Csak az a borzasztó második üzenet. Francesca csak nézett meredten. - Az, amelyben az áll, hogy „A B bogyót jelent”? Suttogott, de maga sem tudta, miért. Eliza bólintott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, így fakadt ki: - És semmi más nincs benne. De a papírlapra ráragasztották Jonny egy hajfürtjét! - Édes istenem! - jajdult fel Francesca. - Ki teheti ezt? - Eliza a kezébe temette az arcát, és zokogott. - Miért teszi ezt? Miért nem kér váltságdíjat? Mikor kapom vissza a gyermekemet? Francesca nem tudott mit válaszolni. Egyszer csak Robert Burton lépett be a szobába. Nem nézett Francescára. Talán észre sem vette, hogy ott van. Rémülten rohant a feleségéhez, a karjaiba vonta, és ott is tartotta, igyekezvén csitítani. Úgy ringatta, ahogy eltűnt kisfiúkat ringatná. Francesca tudta, hogy ideje távoznia.
Hatodik fejezet 1902. január 20., hétfő, délelőtt 1/2 12 Foglalja össze a béka és az ember idegrendszere közötti különbségeket! Francesca úgy vélte, tudja a választ az ötödik vizsgakérdésre. Egy nagy asztalnál ült tizenkét csoporttársnőjével együtt. Beth Brooke hiányzott. Francesca azt remélte, van orvosi igazolása, mert különben igen nagy bajban lesz. Francesca írni kezdett, de aztán megállt. Az A avart jelent, a B bogyót jelent. A tantermet beragyogta a napfény. Az előző évben elkészült téglaépület tíz nagy termének egyike volt ez. A főiskola valójában csak az előző évben költözött a 119. utca és a Broadway sarkára a belvárosból, ahol addig működött. Egy egész hektárnyi területet kapott, melyen könyvtár, igazgatósági épület és oktatási egység létesült. Diákszálló nem lévén, a hallgatók másutt, többnyire otthon laktak. Francesca a levegőben szálló porszemcséket bámulta. Nem követeltek váltságdíjat. Valahányszor erre gondolt, elfogta a rettegés, és rosszul lett. Mi történik valójában? Miért játszanak Burtonékkel? Mi van akkor, ha a gyermekrabló célja nem a váltságdíj? És ha ez a helyzet, vajon mi más lehet a célja? Bragg megkérdezte Róbert Burtontől, vannak-e ellenségei. Francesca megborzongott, mert eszébe jutott az előző nap délelőttje Burtonéknél. Valóban csak tegnap lett volna, hogy fölfedezték Jonny eltűnését, ami aztán az újságok címlapjára került? Úgy tűnt, mintha hetekkel korábban történt volna. - Miss Cahill? Francesca összerezzent, és felnézett a tanárra, aki történetesen nő volt, és nem sokkal idősebb nála. - Valami gondja van a vizsgával? - kérdezte Wallace tanárnő. Kicsi, jellegtelen teremtés volt, az arckifejezése szigorú, ami csak akkor lágyult meg, amikor a kedvenc tárgyából, biológiából adott elő. - Nem, nincs. - Francesca elmosolyodott, a papír fölé hajolt, és elkezdte írni a választ az ötödik kérdésre. Az előző éjszakát szerencsére nagyrészt tanulással töltötte, így tudta az anyagot. Balszerencséjére azonban nagyon fáradt volt. Reggel elaludt, és majdnem elkésett a vizsgáról. Az A avart jelent... Avar rengeteg helyen lehet. Bárhol, ahol lombhullató fák, bokrok vannak. Hegyeken, völgyekben, erdőkben, mezőkön és kertekben. Vajon a rabló ezen helyek közül melyikre akarja irányítani őket? Avar ősszel, lombhulláskor keletkezik. Van ennek jelentősége? Egyáltalán akarja-e őket bárhová irányítani?
És mi lehet a második üzenet, „a B bogyót jelent”? Bogyó szintén számtalan helyen terem, van köztük ízletes, de sok olyan is, ami nem ehető, sőt mérgező. Francesca letette a ceruzáját. Tanácstalan volt. Van valami lényeges összefüggés, amit ő nem fedez fel? Az avar és a bogyó is elsősorban erdőn, mezőn és kertekben lelhető fel, állapította meg. Sőt, nemcsak kertekben, hanem parkokban is. Parkok pedig New York belvárosában is vannak, ahol nem laknak emberek, mert oda mindenki dolgozni jár, lett légyen az szellemi munkát végző ember a Wall Streeten vagy munkás a South Streeten. De az ég szerelmére, hogy találják meg Jonnyt, ha a gazember arra céloz, hogy a belvárosban keressék őt? Francesca megdörgölte a halántékát. Erdő, mező... hirtelen kővé dermedt. Egy rövid időre elállt a lélegzete. Mező... munkások. Felpattant ültéből. - Miss Cahill? Befejezte? Francesca meg sem hallotta Wallace tanárnőt. A Burtonék háza mögötti terület építkezés színhelye. Egy ügyvéd épít ott házat, és egészen szombatig, amikor havazni kezdett, egy csapat munkás a ház alapozásán dolgozott. Az avar megtalálható kertekben. Akárcsak a bogyó, amennyiben olyan fajta bokrok vannak a területen. Márpedig ott rengeteg bogyó termett, amit szorgos kezek szednek le, most pedig ugyanott munkások serénykednek... - Miss Cahill? - Francesca visszaült. És ha igaza van? Mi van, ha a gazember arra a területre irányítja őket? Semmit nem talált még nehezebbnek, mint befejezni a vizsgadolgozatot. Nem remélte, hogy igaza lesz. New York belvárosában sok zöld terület van, és lehet, hogy az üzenetek a Central Parkra utalnak, ahol az adott évszakban van avar és bogyó. Vagy talán mégis a belvárosra utal? De lehet akár erdő is. Francesca egész úton mást sem tett, csak töprengett, mialatt a Kilencedik sugárúti, délnek tartó vasúttal elment az Ötvenkilencedik utcáig, onnan pedig átvillamosozott a városon. Az a legforgalmasabb alagút, ahol a szerelvények a Negyedik sugárúton lemennek a föld alá, és az Ötvenhetediktől a Kilencvenhatodik utcáig közlekednek. A borítékot az épülő ház betonalapjába ékelt faoszlopok egyikére tűzték. Francesca csak állt a hóban, dideregve, prémszegélyű kabátban, a kezére húzott szőrmemuffal, és csak bámult elkerekedett szemmel. Alig hitt a szemének. Pedig a boríték ott volt, keményre fagyva. Francesca siettében megcsúszott, amikor fel akart lépni a betonalapzatra. Ledobta a muffját és levette a kesztyűjét. Aztán nagyon óvatosan levette a borítékot a faoszlopba vert szögről. Amint kézbe vette a borítékot, rögtön észrevette rajta a fagyott vért. Hányinger tört rá. Dermedt, fagyos ujjakkal nyitotta ki a borítékot, és vette ki belőle a fagyott, véres papírlapot. A C cicát jelent.
Francesca meg sem állt hazáig, és a házon át egyenesen a könyvtárszobába szaladt, ahol a telefon van. A boríték kiengedett, és ragacsos lett a kezében. Remegve tette le, és felemelte a telefonkagylót. - A rendőrfőnök urat kérem a főkapitányságon - hadarta a központosnak. Megjelent előtte Bragg arca, és elképzelte, menynyire meg fog lepődni, amikor elmondja neki, hogy megtalálta a harmadik üzenetet. Miközben türelmetlenül arra várt, hogy Bragg végre beleszóljon a telefonba, a borítékot nézte. Véres lett az ujjhegye is, az egész levél csupa vér volt Arra gondolt, hogy a papírlapot a szó szoros értelmében vérben áztatták. Úgy érezte, menten elhányja magát - A rendőrfőnök úr ebédelni ment - jelentette egy férfihang a vonal túlsó végén. - Ebédelni? - kiáltotta Francesca. - Kivel beszélek? - kérdezte a rendőr zordan. - Francesca Cahill vagyok. Hová ment? - rivallt rá. - A Fifth Avenue Hotelbe - felelte a rendőr. - Üzen neki valamit? - Mikor jön vissza? - Francesca a véres borítékra meredt, miközben a sírás környékezte. Hogy tud Bragg most enni? Hogyan? Vajon Jonny vére ez? Szent isten! Vajon él-e még? - Nemrég ment el - felelte a rendőr. Francesca letette a kagylót. - A pokolba! - morogta. Aztán újra felemelte. Egy perccel később már a szálloda központosával beszélt. - Bragg rendőrfőnök úr az önök szállodájában ebédel. Nagyon sürgősen és feltétlenül beszélnem kell vele. - Megnézem, remélem, sikerül megtalálnunk - mondta a központos. - Ön kicsoda, kisasszony? Biztos, hogy minden rendben van? - Persze, minden nincs rendben - kiáltotta Francesca. - Kérem, kapcsolja a rendőrfőnök urat! Szeretett volna fel-alá járkálni, de nem tehette, mert akkor elszakította volna a telefonzsinórt. Nem tehetett mást, csak állt, izgett-mozgott, szaporán lélegzett, és azt kívánta, hogy bárcsak ne történt volna ez. Miért van olyan sok vér azon a levélen? Negyedóra telt el. Aztán egy férfihang azt mondta: - Bragg vagyok. Kivel beszélek? - Bragg! Francesca vagyok. Találtam egy újabb üzenetet - kiáltotta. Egy pillanatnyi döbbent csend után Bragg azt kérdezte: - Hol van most? - Otthon. - Ne mozduljon. Máris megyek. Francesca már fél órája járkált fel-alá az előcsarnokban, amikor meglátta, hogy Bragg automobilja jön felfelé a kocsifelhajtón. Határtalanul megkönnyebbült. Az ajtóhoz rohant, és Bragg még ki sem szállt a kocsiból, amikor Francesca már ki is nyitotta az ajtót. Türelmetlenül toporgott.
Bragg futva jött fel a lépcsőn, majd be a házba. Amikor Bragg átlépte a küszöböt, Francesca felkiáltott: - Ez rettenetes! Bragg megfogta a két vállát. - Nyugodjon meg! Hol van az üzenet, és hol találta meg? Francesca felpillantott rá. - A könyvtárszobában van, az íróasztalon - mondta, és nem tudta visszatartani magát. Könnyek folytak végig az arcán. - Vér van rajta, Bragg, csupa vér az egész! Bragg szitkozódva futásnak eredt. Francesca futott utána. Rettenetesen meg volt rémülve. Bragg hamarabb ért az íróasztalhoz, mint ő. Felemelte a papírlapot, amely addigra már teljesen elázott. - Az isten verje meg! - kiáltotta Bragg. Francesca csak nézte Bragg merev hátát, és a könnyeit törölgette. Bragg megfordult. Szeme elkerekedett a döbbenettől és ugyanattól a félelemtől, amelyet Francesca is érzett. Francesca azt kívánta, bárcsak soha ne kellett volna látnia ilyen kifejezést Bragg arcán. Megnyugtatásra lett volna szüksége. Nem akarta tudni, hogy a rendőrség első embere ugyanúgy aggódik a kisfiú testi épségéért, mint ő. - Hol találta ezt, Francesca? kérdezte Bragg komoran. Megmondta neki. - Éppen vizsgáztam, amikor az eszembe ötlött, hogy a rabló esetleg arra a mezőre irányít bennünket - tette hozzá. - Nem lett volna szabad hozzányúlnia - mondta Bragg, miközben előrébb lépett. Francesca megrettent. - Én... - Ez egy bizonyíték! Önnek pontosan ott kellett volna hagynia, ahol találta. - Bragg szeme szikrákat szórt a dühtől. Francesca felé lobogtatta a véres papírlapot. - Sajnálom - suttogta Francesca hátrálva. - Már késő sajnálkozni - csattant fel Bragg. Francesca kővé dermedt. Bragg ránézett. - Ó, istenem, Miss Cahill, bocsásson meg! Francesca a szemébe nézett. - Nincs miért bocsánatot kérnie. Értem én - válaszolta, és megérintette Bragg fekete zakója ujját. Tényleg értette. Bragg azért veszítette el az önuralmát, mert az ügy újabb riasztó fordulatot vett. Nem Francescáról van szó, hanem Jonnyról. Bragg arrébb lépett, és Francesca keze lecsúszott róla. - Nem, kétlem, hogy értené. Arra azonban nincs mentség, hogy kijöttem a sodromból, pedig maga valójában nagyon sokat segített a nyomozásban. Francesca keresztbe tette a karját. Bragg még mindig gyötrődött. Nem tudta elrejteni a kínlódását. Francesca is kínlódott, de bármilyen képtelenség, közben örült is, hogy Bragg elismerte a szörnyű ügy felderítése érdekében tett erőfeszítéseit. - Mit gondol, mit jelent ez? Vajon Jonny vére ez? Bragg a szemébe nézett, orrcimpái kitágultak. - Én is csak találgatni tudok, ahogy ön is. Francesca átkarolta magát. - Az ő vére, ugye? Mit gondol, meghalt? Egy őrült gyilkossal van dolgunk? - Nem halt meg - nyögte ki Bragg. - A fiú nem halott.
Francesca levegőt vett, a szeme megint megtelt könnyel. - Remélem, igaza van. Ezt kívánom neki, Burtonéknek és Jamesnek - Igazam van - jelentette ki. Francesca addigra egy kicsit már megismerte Bragget. Tudta, hogy intelligens, tettre kész és eltökélt ember. Gyanította, hogy emellett nagyon ambiciózus is. Különben miért fogadta volna el Seth Low-tól a rendőrfőnöki tisztet? Ezért nem értette Francesca, hogy Bragg miért ragaszkodik makacsul valamihez, ami lehet igaz is meg nem is. Talán áltatni akarja önmagát? - Ez a bűnöző nem váltságdíjat akar. Nem a váltságdíj a célja, ugye? - Egyértelműen nem a váltságdíj a célja - erősítette meg Bragg. - Valaki meg akarja törni Burtonéket. - Igen. És az még a legkevesebb - mondta Bragg. A tekintetük összetalálkozott, és össze is fonódott. Francesca nem is tudott rögtön megszólalni. - Miért, Bragg? Miért gyűlölné őket valaki ennyire? Rendes emberek. Két éve ismerem őket, és azt kell mondanom, el sem tudom képzelni, hogy bármelyiküknek is ilyen ellensége lehetne. - Erre a kérdésre akkor kapunk választ, ha megtaláljuk a bűncselekmény elkövetőjét felelte Bragg szenvtelenül. Továbbra is állták egymást tekintetét. Francesca megborzongott. - Tehát egy őrülttel van dolgunk. Ilyet csak egy őrült művel! - Attól tartok, igen. Bragg csak nézte őt, és Francesca már azt hitte, Bragg talán meg fogja nyugtatni, ha másképp nem, legalább egy érintéssel. Ehelyett azonban azt mondta: - Vegye a kabátját, Francesca! Szeretném látni, pontosan hogyan, és hol találta meg a levelet. Francesca bólintott. - El fogja mondani Burtonéknek? - Nincs más választásom - felelte Bragg. Dideregve álltak egymás mellett a ház alapzatán. Francesca Bragget figyelte, amint a csupasz kezével többször végigtapogatja a faoszlop szög körüli részét. Elképzelni sem tudta, mit kereshet. - Mit csinál? - kérdezte Francesca. - Voltam olyan bolond, hogy azt reméltem, valamiféle nyomát lelem annak, aki a levelet iderakta. Egy anyagdarabkát vagy akár egy hajszálat. Francesca szeme elkerekedett, amikor Bragg leguggolt, és puszta kézzel szitálta át a havat. Francesca még mindig didergett. Összehasonlíttatta a másik két levelet azzal, amit tegnap este írtunk a mi írógépünkön? - A leveleket nem a maguk Remington 5-ösén írták, hanem egy billentyűváltós gépen, ahogy eredetileg feltételeztem. - Felállt, a kabátjába törölte a havat a kezéről. - Mind a kettőt ugyanazon a gépen írták. Ennyit sikerült megállapítanunk.
- A mama tegnap este megtalálta a vendéglistát - hozta szóba Francesca annak tudatában, hogy ha el is pirulna a lelkiismeret-furdalás miatt, azt Bragg nem venné észre, mivel a hidegtől már amúgy is piros az arca. - Tegnap este eljuttatták hozzám az irodámba. - Megfogta Francesca karját, és lesegítette az alapzatról. Bizonyára késő estig dolgozott. Francesca csodálta a szívósságát és az ambícióját, de önkéntelenül is arra gondolt, hogy olyan kimerültnek látszik, amilyennek ő is érzi magát. Ahogy átvágtak a telken, Francescának egyszer csak eszébe jutott az irodában lévő fénykép. Ha az a nő a felesége és ha azok az ő gyerekei, vajon nem ment volna haza valami emberi időben? - Mindig késő estig dolgozik? - kérdezte, és ezúttal érezte, hogy elpirul. - Gyakorta - felelte. - Elég furcsa, hogy az a lista egy időre eltűnt, aztán egyszer csak pontosan ugyanott termett, ahol az édesanyja utoljára látta. Nem? Francesca másfelé nézett, amint a járda kevésbé csúszós felületére léptek. - Valószínűleg mindvégig az íróasztalán lehetett, csak elkeveredett a többi papír között. Bragg nem fűzött hozzá kommentárt. Francesca érezte, hogy őt fürkészi, és fohászkodott magában, hogy az arckifejezése le ne leplezze ez ügyben. Bragg azt mondta: - Egyre inkább meggyőződésem, hogy valaki olyan rabolta el a gyermeket, aki nagyon közel áll Burtonékhez. - Meg tudja találni azt a bandita Gordinót? - Francesca megtorpant, hirtelen izgatottság lett úrrá rajta. - Ő biztosan tudja, ki az az átkozott gazember! Bragg rámosolygott. - Remek nyomozói munka, Miss Cahill! Gordino, hogy úgy mondjam, fedezékbe vonult. De az embereim meg fogják találni, és amint megtalálják, én leszek az első, akitől megkapja a hármas fokozatot. - A hármas fokozatot? - kérdezte Francesca, de a gondolatai kavarogtak. Joel talán tudja, hol lehet megtalálni Gordinót. Ez az esély felvillanyozta. Amint Bragg elmegy, megkeresi Joelt, és megkérdezi tőle. - A rendőrök így nevezik a kemény kihallgatást. Hallott Thomas Byrnesről? - Ki ne hallott volna? - felelte szelíden Francesca. - Olyan korrupt rendőrfőnök volt, hogy mire visszavonult, dollármilliókat harácsolt össze. Akkor mondott le, amikor Teddy Roosevelt töltötte be a maga állását, mert attól félt, hogy bíróság előtt kell felelnie a viselt dolgaiért. Én Roosevelt elkötelezett híve vagyok - tette hozzá mosolyogva. - McKinley meggyilkolása szörnyű tragédia volt, de most csodálatos ember és elkötelezett reformer van a Fehér Házban. Amikor megálltak a Burton-palotához vezető lépcsőn, Bragg fölvont szemöldökkel azt mondta: - Majdnem elfelejtettem, hogy maga nemcsak intelligens és tanult nő, hanem nagyon határozott és szenvedélyes véleménye van. Francesca csak ámult. Teljesen kizárt, hogy félreértette volna, amit a férfi mondott. Bragg az egyéniségét dicsérte. Tehát mégsem tartja őt férfiasnak. Francesca moccanni sem bírt. Az egész arcán jóleső melegséget érzett, és rájött, hogy ezúttal a valódi örömtől pirult el. - Köszönöm, rendőrfőnök úr - mondta végül.
Bragg habozott, halványan elmosolyodott, de aztán elkomorult a tekintete, amikor a ház bejárati ajtajára nézett. Francesca ráeszmélt, hogy ideje hazamennie. De nem ezt tette. Tudok segíteni? - kérdezte tétován. Bragg megfogta a karját. - Azt hiszem, igen. Elizának talán jól jön egy másik nő segítsége, amikor megtudja, hogy újabb üzenet érkezett. - Bárcsak el lehetne kerülni ezt - mondta Francesca feszengve, miközben Bragg megnyomta a csengőt. - Az bizony jó volna. De nem áll szándékomban megmutatni neki az üzenetet. Burtonnek viszont látnia kell. Az ajtó kinyílt, és ők beléptek. Ugyanabba a társalgóba kísérték be őket, ahová az előző nap délelőtt. Ez azonban nem az a helyiség volt, amelyet Francesca a hálószobája ablakából látott a színházi látcsöve segítségével. Burton és Eliza egyszerre érkezett, a rettegéstől sápadt arccal. Eliza vastag kasmírsálat viselt a vállán. Francesca azonnal közelebb lépett hozzá. - Mi történt? - kiáltott fel Burton. - Kérem, mondja, hogy megtalálta a fiunkat, és hogy jól van! - Még nem találtuk meg a fiút - felelte Bragg. Intett nekik. - Kérem, üljenek le! Egyikük sem mozdult. Aztán Eliza odament Bragghez, megragadta a karját. - Valami történt! Látom a szemén. Valami szörnyűség történt! Bragg megfogta a könyökét. - Mrs. Burton, kérem, üljön le! Csak egy újabb üzenetet találtunk, semmi más nem történt. Eliza továbbra sem moccant. - Váltságdíjat követelnek? - Reménykedés érződött a hangján, és az látszott az arcán is. - Sajnos nem. - Hadd nézzem! - Burton előrébb lépett, sápadtabb volt, mint korábban, már ha egyáltalán lehetett. Falfehér volt. Nyilvánvalóan nem aludt egész éjjel, borotválatlan és szörnyen gyűrött volt, a színe olyan, mint akin betegség készül kitörni. Francesca észrevette, hogy remeg. - Mindjárt megmutatom. - Bragg elmondta nekik, hol találtak rá az üzenetre, és hogy mi áll benne. Francesca elpirult, amikor Burtonék felé fordultak, és ránéztek. De nem kérdezték meg tőle, hogy a csodába sikerült kikövetkeztetnie, mit jelent az első két üzenet. - Mi az, hogy „A C cicát jelent”? - nyöszörögte Eliza kétségbeesetten. - Mit akar ez a vadállat? Francesca összerezzent, aztán odament hozzá, és megfogta a kezét. - Ha valaki fel tudja deríteni ezt az ügyet, az a rendőrfőnök úr - mondta halkan, és úgy is gondolta. Eliza mintha nem is hallotta volna. - És itt volt, a szomszédban, azon az üres telken! - „A C cicát jelent” - motyogta Burton. Aztán hirtelen feléjük fordult. - Szent isten! Azt hiszem... azt hiszem, tudom, hogy ez mit jelent!
- Mit? - kérdezte Bragg. - A fiúk kuckóját a fán. Odúnak nevezték el. Francesca csak nézett. Cica, állatkölyök, búvóhely... odú. Aztán Braggre nézett. - Francesca, maradjon itt, kérem, Mrs. Burtonnel! Robert, kérem, vegye fel a kabátját, és mutassa meg nekem a kuckót a fán. A két férfi sietve elindult, de Eliza futott utánuk, ezért Francesca is így tett. - Én is megyek! - mondta. Francescának szörnyű gondolata támadt. Mi lesz, ha a fiú ott van a kuckóban a fán, vérbe fagyva? Megragadta Eliza karját. - Nem kellene odamennie. - Maradjanak a házban! - szólt rájuk Bragg, hátra sem nézett. Eliza kirántotta a karját Francesca kezéből. - Ne mondja meg nekem, mit csináljak! kiáltotta. - Amikor az én fiam tűnt el! - Aztán megemelte a szoknyáját, és már futott is. Egyikük sem törődött azzal, hogy kabátot vegyen magára. Francescának gyorsan kellett futnia, hogy utolérje Elizát, aki rohant a két férfi nyomában, akik átvágtak a ház mögötti kerten. Felhők gyülekeztek, újabb havazás készülődött. Eltűnt a nap. Szél támadt, az egész környék kopár és sivár volt, holott tavasszal csupa virág, és ezer színben pompázik. Egyszer csak felködlött előttük a tölgyfa. A fa a félhektáros terület szélén állt, nem messze a Burton-és a Cahill-birtokot elválasztó kőfaltól, ugyanolyan csupaszon, mint a kertek, vastag ágait hó borította. A dobozszerű kuckót a főágak közé építették, rézsútos tetővel, és létra vezetett fel hozzá. Francesca lelassított, amikor Bragg a létrához ért, és utasította Burtont, hogy maradjon ott, ahol van. Elindult felfelé a létrán. Francescának ez nem tetszett. Egyáltalán nem tetszett. Sőt, nem csupán feszengett, hanem rettegés töltötte el. Azért fohászkodott magában, hogy ne itt érjen véget a történet. Azért fohászkodott, hogy ne találják meg a fiút a fán lévő kuckóban vérbe fagyva. Bragg bebújt az alacsony kis kuckóba, és eltűnt benne. Eliza minden ízében reszketett. Francesca csak ekkor érzékelte a dermesztő hideget, és átölelte a másik nőt, aki ezt észre sem vette. Szerette volna megnyugtatni Elizát, talán csak egy egyszerű mondattal, például, hogy „Nem lesz semmi baj”. Ilyen ostoba frázis azonban nem jött ki a száján. Mivel biztos nem lehetett benne, inkább csak reménykedett, hogy nem lesz semmi baj. - Mi van odafenn? - kiáltotta Burton kétségbeesetten lentről. Először nem jött válasz. Aztán: - Egy újabb üzenet. Francesca térde megrogyott a megkönnyebbüléstől. Elizára mosolygott, akinek az arcán könnyek folytak végig. - Hol lehet a fiam? Miért teszik ezt velem? - suttogta Eliza. Francesca arcáról lehervadt a mosoly, és csak nézett maga elé. Mi van, ha Eliza a célpontja ennek az őrültnek?
A gondolatai szédítő sebességgel kavarogtak. Elizához fűződő emlékképek villantak fel benne. Ahogy nyitott hintón hajtat át a Central Parkon egy nyári vasárnap délután, és urak üdvözlik szüntelen. Eliza egy tavon, csónakban, tündöklő hófehér ruhájában, feje fölött fehér napernyő, ifjú ficsúrok az evezősök. Eliza az estélyen szombat este, férfiak gyűrűjében, akik mind egy szálig csodálattal adóznak neki. Arra gondolt, ahogy Wiley nézett rá szombat este. Arra gondolt, ahogyan Evan nézett rá megszámlálhatatlanul sok alkalommal. Vajon az őrült szerelmes belé? Elutasításban részesült? Ilyen esztelen módon akarna bosszút állni? Bragg lefelé jött a létrán a kuckóból. Francesca a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi van a kezében, aztán egy kicsit megnyugodott, mert a boríték hófehér volt. Hála istennek! Újra Bragget nézte, az arcát. Valami szörnyű baj van. Bragg bőre olyan színt öltött, mint akit a rosszullét környékez. - Bragg - suttogta. Bragg mégis meghallotta. Döbbent tekintettel hosszan nézett Francesca szemébe. És Francesca sokkal jobban feszengett, mint addig bármikor. Van valami abban az üzenetben, valami szörnyű, ezt látni lehetett kifejező borostyánszínű szemében. Francesca nem szerette volna megtudni, mi az. Bragg megköszörülte a torkát. - Menjünk vissza mindannyian a házba! - mondta reszelősfátyolos hangon. - Mi áll az üzenetben, á fenébe? - faggatta Burton. - Menjünk vissza a házba! Négyszemközt szeretnék beszélni önnel, Robert, és azután külön szeretnék elbeszélgetni a feleségével. - Mi áll benne? - kiáltotta Burton. Bragg nyilvánvalóan nem szándékozott megváltoztatni az elhatározását, és ott helyben elmondani, mit tartalmaz az üzenet. - Francesca - mondta. Francesca megértette. Belekarolt Elizába. - Mindannyian átfagytunk. Engedelmeskednünk kell a rendőrfőnök úrnak, Eliza, feltétlenül. Ő a felelős az ügy felderítéséért. A hatóságot képviseli. Eliza ránézett. Francesca ilyen kifejezést még soha nem látott emberi arcon. A lesújtó vereség és a reményvesztettség kifejezése volt ez, a teljes lemondásé. Bólintott, és úgy tűnt, menten összecsuklik, de Francescának sikerült ezt megakadályoznia. - Nem, az isten verje meg! - kiáltotta Burton, és kitépte a borítékot Bragg kezéből. - Burton, ne! - kiáltotta Bragg, és elkapta a másik férfi karját. Burton olyan hangot hallatott, amit emberinek aligha lehet nevezni, és valahogy ellökte magától Bragget. Francesca ezt később majd úgy magyarázza, hogy a kétségbeesés adta neki hozzá az erőt, mert jóval kisebb termetű, mint Bragg. Aztán felnyitotta a borítékot, és belenyúlt. Egy apró emberi füldarabkát vett ki belőle.
Hetedik fejezet 1902. január 20., hétfő, délután 3 óra Francesca az előcsarnokban ült egy széken, kezét az ölében szorosan összekulcsolva. Bragg eltűnt, hogy Burtonékkel külön-külön beszéljen. Mintha órák teltek volna el azóta, hogy felfedezték a negyedik borítékot. Francesca behunyta a szemét. Megint úgy érezte, hogy kijön belőle az a kevés étel, amit még reggelire fogyasztott el. Nem volt többé értelme az önáltatásnak. Jonny Burton bajban van. A borítékban egy emberi füldarab volt, és Francescának nem lehetett kétsége afelől, hogy az egy gyermek füle, és minden valószínűség szerint Jonnyé. Miféle őrülttel van dolguk? Behunyt szemmel előregörnyedt, a könnyeivel küzdött és a hányingerrel, hogy kiadja, ami benne van. Csengettek. Francesca látta, hogy az egyik inas ajtót nyit, és beenged egy vastag, fekete kabátot és cilindert viselő szakállas idősebb urat. Azonnal felismerte. - Felkísérem az emeletre Mrs. Burtonhöz - mondta az inas egészen enyhe skót akcentussal. - Legyen szíves - felelte az úr, fekete orvosi táskájával a kezében. - Üdvözlöm, Dr. Finny - mondta Francesca. Az orvos meglepődött Francesca láttán. - Francesca! Ön hogy kerül ide? Francesca felállt. Úgy érezte, mintha éveket öregedett volna az elmúlt óra folyamán. - Azt reméltem, meg tudom nyugtatni Eliza Burtont - mondta. Meg aztán Braggre várt. Hazamehetett volna már, de még beszélni akart vele. El akarta mondani neki a legutóbbi elméletét. - Ezek szerint még nem találták meg a kisfiút? - kérdezte Finny őszinte aggodalommal. Francesca a fejét ingatta. Az ösztönei azt súgták, hogy az ügy részleteit ne tárja fel az orvos előtt. - Nos, azt hiszem, jó ötlet, hogy Burtonék ezekben a válságos időkben elviszik Jamest Eliza szüleihez. - Megpaskolta Francesca karját. - Fáradtnak látszik; kedves. Elizának adok valamit, amitől tud majd aludni. Ön miért nem megy haza? - Készülök. - Tudta, hogy halovány a mosolya. Ahogy Finny és az inas elindult felfelé a krém- és aranyszín perzsaszőnyeggel borított, polírozott tikfa lépcsőn, Bragg jelent meg, és elindult lefelé. Félúton megállt, hogy váltson néhány szót Finnyvel. Francesca hegyezte a fülét. Bragg halkan beszélt, mégis hallotta minden szavát. - Az ügy baljós fordulatot vett, Finny. Adjon neki lauda-numot. Szeretném, ha átaludna az éjszakát. - Értem, rendőrfőnök úr - mondta Finny, és folytatta az útját.
Bragg az előcsarnokba ért, és borostyánszínű szeme megállapodott Francescán. Nem volt rosszallás a tekintetében. Csak szörnyen fáradtnak és rettentően feszültnek tűnt. Miközben Bragg-nek odahozta egy inas a kabátját, Francesca felvette a sajátját, amit a kezében tartott, és együtt indultak el az előcsarnokon át kifelé. - Tud majd pihenni egy keveset? - kérdezte Francesca, miközben kiléptek az ajtón. Odakinn süvített a szél, és már havazott. A hópelyhek kavarogtak a levegőben. Bragg Francescára nézett. - Hogy tudnék, amikor egy gyerek élete veszélyben van? Még nem értek le a lépcsőn, a járdára. Francesca megragadta Bragg karját. - Mit akar ez az őrült? Mi a szándéka? - Egyértelműen fájdalmat akar okozni Burtonéknek. - Egymás szemébe néztek. - És ezúttal nem volt üzenet. Nem volt szöveg, semmi, semmi, csak... - Francesca nem tudta folytatni. Bragg álla annyira megfeszült, hogy Francesca attól tartott, menten összeroppan. Bragg feléje nyúlt, és úgy tartotta meg, hogy megfogta mindkét karját. Olyan megnyugtató volt ez a gesztus. Francesca a férfira nézett, a szemébe. - És most mi lesz? - Az őrült újra hallatni fog magáról. Efelől semmi kétségem. Francescának sem volt. Hiszen az őrült azzal akarja őket kínozni, hogy bizonytalanságban tart mindenkit a fiú sorsát illetően. - Soha nem fog váltságdíjat követelni, ugye? - Valószínűleg nem. - Ez pedig kizárja annak a lehetőségét, hogy egy alkalmazott rabolta volna el a gyereket. - Nem okvetlenül. Vannak alkalmazottak, akik gyűlölik a munkaadójukat. Azt azonban nem tudom elképzelni, hogy egy alkalmazott ilyen találékony legyen. - Elhallgatott. - Hová akar kilyukadni, Francesca? Bocsánat, Miss Cahill. Francescát mosolyra késztette, hogy a keresztnevét Bragg szájából hallotta. Aztán a mosolya szertefoszlott. - Ha pedig nem olyan, aki örömét leli abban, hogy fájdalmat okoz, az indítéka csak a bosszú lehet. - Magam is erre gondoltam. Francesca egészen biztos volt benne, hogy Bragg alaposan kikérdezte Burtonéket. - Tudtak mondani olyan valakit, aki annyira gyűlölheti őket, hogy ilyesmire vetemedjen? Bragg habozott. - Francesca, ugye, megérti, hogy ez hivatalos rendőrségi ügy, bármilyen hasznos is volt a segítsége. - Igen - suttogta Francesca. De már tisztában volt vele, hogy Burtonék tudtak mondani valakit, mert máskülönben egyszerűen nemmel válaszolt volna. - Ezt az információt nem oszthatom meg önnel - mondta Bragg Francesca szemébe nézve. Nehéz volt nem belenézni Bragg aggódó szemébe. A legképtelenebb pillanat volt arra gondolni, de Francescának eszébe jutott a fotográfia, melyen Bragg a három kisgyermek és a gyönyörű nő társaságában látható. Elhessegette az emlékképet. - Eszembe jutott valami. - Megvallom, nagyon meglepődnék, ha a jelen helyzetben ez nem így történne.
Ha nem egy bonyolódó tragédiáról lett volna szó, Francesca elmosolyodott volna. - Talán még az is lehet, hogy az őrült célpontja nem Eliza, hanem Burton. Bragg egyetlen reakciója csupán egy szemvillanás volt. Francesca türelmetlen lett, és újra megfogta Bragg kabátujját, ezúttal a hidegtől elgémberedett ujjakkal. - Elizáért odavannak a férfiak. Lehet, hogy az őrült szerelmes belé, de kosarat kapott? Bragg felsóhajtott. - Fran... Miss Cahill, semmi olyasmi nem jutott az eszébe, ami nekem még ne jutott volna. De van egy kis gond. Eliza egyetlen urat sem utasított el. Azt mondja, senki nem próbált neki udvarolni, és ő sem viselkedett elítélendő módon. Francesca feszengeni kezdett. - De mi van, ha Eliza hazudik, hogy mentse a házasságát? Bragg csak ámult. - Mivel is vádolja tulajdonképpen? Hazugsággal? Erkölcstelenséggel? Hűtlenséggel? Vagy csak önzéssel? - Nem - felelte Francesca a fejét ingatva. Kissé meglepte Bragg dühös reagálása. - Nem. Sajnálom. Én őszintén csodálom őt! Csak... csak épp szeretném a fiút megtalálni, élve. Bragg elfordította a fejét. Francesca azonban észrevette szemében a csüggedést. Francesca csak állt ott, mozdulatlanul, és figyelte, ahogy Bragg lefelé lépdel az immár hóval lepett lépcsőn. Már-már személyes ügynek tekinti, gondolta Francesca. De hiszen ő maga is. Bragg megfordult a járdán, amikor egy lóvontatta omnibusz haladt el előttük. Hazakísérem - mondta. Francesca bólintott, és igyekezett utolérni Bragget. Egy perccel később már beléptek a Cahill-házhoz vezető kovácsoltvas kapun. Csöndesen haladtak, mindketten a gondolataikba merülve. Aztán Bragg automobiljához értek. Francesca csupasz kezét a kabátja alá dugta, mivel nem volt ideje kesztyűt, kalapot és muffot magához venni. Figyelte, ahogy Bragg a kabátzsebéből előveszi bőrkesztyűjét, és lesöpri a havat a Daimler szélvédőjéről. Miután ezzel végzett, Francescára nézett. - Mellesleg - mondta -, eszembe jutott még valami. Francescának felcsillant a szeme. - Micsoda? - Azt mondta, éppen vizsgázott, amikor megfejtette az első két üzenetet. Ezt hogy értsem? Francesca Braggre nézett, és leblokkolt. - Miss Cahill? Kizárólag Evan és Connie tud arról, hogy ő a Barnardra jár. Nagy nehezen elmosolyodott. Úgy értse... hogy magamat vizsgáztattam. Különböző tárgyakat tanulok... és időnként tesztelem önmagam. Bragg úgy nézett rá, mint valami csodabogárra. - Értem. - Megérintette sötét színű kalapját. - Viszontlátásra, Miss Cahill. - Viszontlátásra, rendőrfőnök úr - mondta Francesca, kissé megrettenve és egy cseppet sem megkönnyebbülve.
Francesca belépett a jó meleg házba, és a kabátját egy éppen arra elhaladó inasnak adta. Didergett, és a kezét dörzsölte, hogy felmelegítse. Az édesanyja érkezett épp akkor az előcsarnokba, minden jel szerint a sárga szalonból. - Francesca! - mosolygott rá Julia. Francesca tudta, hogy már várta. - Milyen volt az ebéd Mr. Wiley-val? Francesca kővé dermedt. Wiley! Teljesen megfeledkezett róla, ráadásul nemcsak megfeledkezett, de reggel elmulasztott neki üzenetet küldeni, melyben kimagyarázta volna, hogy miért nem tud ott lenni a megbeszélt időben. Meghökkenten nézett az édesanyjára. - Francesca! Mit jelentsen ez az arckifejezés? - Julia csípőre tette a kezét. Csodálatosan festett a szürke szűk szoknyájában és a krémszínű csíkos kis kabátkájában. Csipkével díszített blúza szintén halvány krémszínű volt. Gyémántokkal ékes gyöngysora a blúza gallérján csillogott. Hullámos szőke haját lazán hátrafésülve viselte. Julia Van Wyck Cahill még mindig rendkívül szép és elegáns nő volt. Bárhová lépett be, az emberek felkapták a fejüket. - Megfeledkeztem róla - suttogta Francesca. - Megfeledkeztél róla? - fakadt ki Julia elkerekedett szemmel. - Hogy a csodába tudtad elfelejteni? És hol voltál egész nap? Francesca két kezébe fogta az arcát. - Mama, küldeni fogok Mr. Wiley-nak egy levelet, melyben magyarázatot adok, és egyben bocsánatot kérek. Most rögtön megírom. - Előbb szeretném hallani azt a magyarázatot - mondta Julia, és kék szeme viharos szürke árnyalatot öltött. - Francesca, túl messzire mentél. Hogy tehetted ezt? Francesca beharapta az ajkát, aztán kibökte: - Mama, megtaláltam egy újabb üzenetet. - Micsodát? Francesca megragadta az édesanyja karját, és csak folyt belőle a szó, ahogy elmesélte, hogyan találta meg a harmadik üzenetet, és hol járt azóta. Persze egy árva szót sem ejtett az aznap reggeli vizsgájáról a Barnardon. - Te jó ég! - Julia elsápadt. Francesca követte az édesanyját a szalonba, ahol mindketten leültek egy aranyszínű brokáttal bevont, aranyozott karfájú és lábú, vörös szegélyű kanapéra. Ez rettenetes - mondta Julia. - Eliza... bizonyára majd az eszét veszti. Francesca nem említette meg a fület, épp elég volt a véres levélről beszámolnia. - Igen, azt hiszem. Dr. Finny érkezett hozzá, hogy segítsen neki. Julia fölnézett. - Az jó. - Megpaskolta Francesca kezét. - Nos, soha nem tagadtam, hogy rendkívül intelligens és talpraesett lányom van. Örülök, hogy tudtál segíteni, Francesca. Ritkán dicsérte meg az édesanyja. Francescának ez furcsa módon nagyon jólesett, és miközben elmosolyodott, tudta, hogy el is pirult. - Köszönöm, mama. - Természetesen elvárom, hogy most rögtön a belvárosba menj bocsánatot kérni Mr. Wiley-tól, személyesen - mondta szigorúan. Francesca semmit nem szeretett volna jobban, mint ágyba bújni, és egy jó nagyot aludni. De ránézett az édesanyjára, akinek szúrós tekintete jobb belátásra bírta. - Rendben van. - A belvárosba a leggyorsabban a Második sugárúti magasvasúttal lehetett eljutni. De
elborzasztotta a tömeg, arról nem is beszélve, hogy aznap már volt benne része. Megkérhetem Jenningst, hogy elvigyen? Talán bóbiskolhatok egy kicsit útközben. Julia megpaskolta a lánya térdét. - Persze. - Felállt. - Francesca, ne felejtsd el, hogy este Connie-ékhoz vagyunk hivatalosak. Nyolckor lesz a vacsora. Francesca bosszús lett, bár a Montrose-ház egysaroknyira van tőlük a Madison Avenue-n. Szívesebben pihennék a szobámban... - Szűk körű vacsora lesz, mindössze húsz vendéggel. Meglátod, kellemes lesz. A nővéred pompás háziasszony. Szeretném, ha eljönnél. Francescának francia irodalmat kell tanulnia, emellett nagyon ráférne, hogy kialudja magát. Eszébe villant a fagyott füldarabka képe. Hogy is tudna aludni a nap borzalmai után? - Francesca, jól vagy? Francesca felállt. - Nagyon aggódom Jonny Burton miatt. Az édesanyja félrebiccentette a fejét. - Mindannyian aggódunk, édesem. De a rendőrség dolgozik az ügyön, és felteszem, hogy elkövetnek minden tőlük telhetőt. A zöld ruhádat vedd fel este, légy szíves! És hozzá a kámea fülbevalódat. - Julia elindult kifelé, aztán megállt. - Ez a hír fel fog vidítani: Dr. Parkhurst is a vendégünk lesz. Francesca szeme elkerekedett. Parkhurst a Bűnmegelőzési Társaság alapítója és elnöke. A vacsora már nem tűnt elviselhetetlen dolognak. Épp ellenkezőleg. - Ezt miért nem mondtad eddig? - kérdezte. - Azt hiszem, a rendőrfőnök úr is jelen lesz. - Julia kiment a szobából. Francescának meg kellett kapaszkodnia egy széktámlában hogy meg ne inogjon. Vajon mit jelentenek ezek az apró kihagyások a szívverésében? Az édesanyja után szaladt. - Mama, várj! Julia már az előcsarnoknál járt. Megállt. - Igen? - Mit tudsz Rick Braggről? Julia szeme elkerekedett meglepetésében. - Miért? Mégis, mire gondolsz? Ugye, te... Francesca! Ugye nem érdeklődsz a rendőrfőnök úr iránt? - kérdezte az édesanyja megrökönyödve. Francesca érezte, hogy az arca lángolni kezd zavarában. - Azt nem mondtam - felelte tagoltan. - De miért volna az olyan szörnyű? Elvégre jó családból származik. A texasi Braggek a Vander-biltekkel egy szinten vannak. Vagy... talán nős? - Az arcát elöntő forróság még néhány fokkal tovább erősödött. Julia ismét karcsú csípőjére tette a kezét, úgy nézett a lányára. - Francesca, nem tudom, mi játszódik le a te nehezen követhető gondolataidban. De bárminemű érdeklődés támadt volna benned a rendőrfőnök úr iránt, azonnal felejtsd el! Tehát nős. Francesca szíve összeszorult. Julia a lányára nézett. - Tudod, hogy nem szívesen mondok rosszat senkiről - mondta, halkabbra fogva a hangját. - De soha nem adnám az áldásomat a frigyetekre. Francesca döbbenten meredt az édesanyjára. - Vagyis házas?
- Házas? Ugyan, dehogy! Törvénytelen gyermek, édes kislányom. Annyira törvénytelen, amennyire csak lehet valaki. Francesca érezte, hogy leesik az álla. - Micsoda? Julia kissé elpirult. - Apád mondta el nekem. Valamelyik este, lefekvéskor. Francesca szeme elkerekedett, mert nem tudta elképzelni a szüleit magánbeszélgetés közben, még kevésbé olyan közben, ami a hálószobában zajlik. - Nem hiszem, hogy ez közszájon forogna - tette hozzá Julia. - Úgyhogy erről ennyit. Fölvonta a szemöldökét. Francesca némán meredt az édesanyjára. Senkit nem ismert a köreikben, akire ilyen stigma tapadt volna. Törvénytelen sarjak egész egyszerűen nem fordulnak elő az előkelő társaságban. Úgy tűnik, nagyon jó nevelést kapott - mondta végül csüggedten. - A Harvard jogi fakultására járt. Julia komor volt. - Mit számít az? Jó kapcsolatai vannak. Apád úgy véli, egyszer még parlamenti képviselőnek is jelölteti magát, és ez nem változtat azon a tényen ekkor körülnézett, mint aki attól tart, hogy valaki meghallhatja őket, aztán alig hallhatóan suttogva folytatta -, hogy az édesanyja rossz hírű nő volt. Francesca elnémult a döbbenettől. Soha ne mondd el senkinek, amit most hallottál. Nem volna tisztességes a rendőrfőnök úrral szemben - mondta Julia. - Ha pedig valamiféle romantikus elképzeléseid volnának, azt javaslom, most rögtön felejtsd el! - Majd megenyhülve megsimogatta Francesca arcát. - Nos, látom, ugyanúgy elképedtél, ahogy jómagam. Bragg-gel ne foglalkozz többé. Mikorra leszel kész, hogy a belvárosba indulj? Szólok Jenningsnek. Francesca nagy nehezen kinyögte: - Fél órán belül, Julia elégedetten bólintott. Még egyszer megcirógatta Francesca arcát, aztán távozott az előcsarnokból. Francesca úgy érezte, mintha egy nagy fadarabbal fejbe kólintották volna. Ez a nap csak egyre rosszabb lesz. Francesca szánt néhány percet arra, hogy felfrissítse magát, de eközben nem Mr. Wiley-ra gondolt, hanem az eltűnt gyermekre és a szüleire, no meg Rick Braggre. Korábbi rossz érzése fölerősödött, és nem igazán hajlott rá, hogy tudatosítsa magában, miért. Azt hajtogatta magában, hogy ennek semmi köze Bragghez. És azt kívánta, bárcsak ne kellene megtennie a hosszú és fárasztó utat a belvárosba. De persze szörnyű modortalanságot követett el Wiley-val szemben, és az édesanyjának igaza van: azonnal bocsánatot kell kérnie tőle, személyesen. Egy levél nem volna elegendő. Francesca szólt Jenningsnek, hogy hozza a kocsit, aztán a konyhába ment, és Joel Kennedy felől érdeklődött. Mrs. Ryan a kamrából került elő, ahol a konyhán dolgozó lányoknak adott utasításokat. Magas, szikár nő volt, fakóvörös hajjal és fakókék szemmel. A szemüvege, amelyet soha nem hordott, lapos mellkasán lógott. Csípőre tette a kezét. - Miss Cahill, a fiú nincs sehol. Eltűnt. Francesca döbbenten bámult. Egy kissé mindig elbátortalanodott ennek a nőnek a jelenlétében, aki vasmarokkal fogta össze a háztartást. - Hogyan?
- Joel Kennedy eltűnt. - Nagyon komor volt, de ez az arckifejezés jellemző volt rá. - És nemcsak ő tűnt el, hanem az ezüstnemű egy része is. - Micsoda? - kiáltott fel Francesca hüledezve. - Ellopta az ezüstöt, Miss Cahill. És egy cseppet sem tesz boldoggá, hogy ezt a szomorú tényt közölnöm kell Mrs. Cahill-lel. Francesca csak bámult döbbenten. Joel meglopta a családját, annak ellenére, hogy ő olyan jó volt hozzá, hogy munkát adott neki, és fedelet a feje fölé! És ami még ennél is fontosabb, ő volt az egyetlen kapcsolat Gordinóhozes ahhoz, aki a valódi felelős Jonny Burton elrablásáért. Kétségbeesés fogta el. - De hogy tudta ellopni az ezüstöt? Hiszen elzárva tartjuk. A kulcsok pedig önnél vannak, Mrs. Ryan - mondta Francesca. - Jöjjön velem! - mondta Mrs. Ryan, és sietősen el is indult. Francesca igyekezett tartani vele a lépést. Az ebédlőben egy hatalmas szekrény állt, majdnem a mennyezetig ért. Tizenhetedik századi, különleges darab volt. Francesca tudta, hogy az édesanyja bezárt fiókokban és ajtók mögött tartja a legértékesebb ezüstöt, kristályt és porcelánt. Mrs. Ryan az egyik alsó fiókra mutatott. Francesca odanézett. A mahagónifiók csúnyán össze volt karistolva a réz kulcslyuk körül. - Kiszedte a zárat suttogta Francesca. - Nos, reménykedjünk benne, hogy ennél nagyobb kárt nem okozott, mert kizárólag a szerencsének köszönhetjük, ha nem lesz visszatérő tolvaj. - Ismét csípőre tette a kezét. Francesca egy darabig azon töprengett, hogy ő vajon károsultja-e az eseménynek, vagy ő volna-e felelős a lopásért. - Résen kell lennünk, mert gyakorta előfordul, hogy a betörők éjnek idején próbálnak meg bejutni a házba, amikor alszunk. - Az ilyen tolvajok viaszmásolatot készítenek a zárakról, és mindent előre eltervezve, a bűntársaikkal együtt térnek vissza a nagyobb, komolyabb értékekért. - Ez így igaz - mondta Mrs. Ryan. - Mondjam el én az édesanyjának vagy maga fogja? Francesca felsóhajtott. - Most be kell mennem a belvárosba, Mrs. Ryan. Kérem, még ne beszéljen erről, majd én elmondom neki az este folyamán. - Addig fogja halogatni a dolgot, ameddig csak lehet. - Rendben van. - Mrs. Ryan sarkon fordult, és fürge, energikus léptekkel távozott a szobából. Francesca komor volt és mérges, amikor a kabátjáért indult. Segíteni akart Joel Kennedynek. Hálátlan kis tolvaj. A Wiley és Fiai cég a Broad és a Wall Street sarkán volt. Francescának egy órájába telt bejutni a belvárosba, mivel továbbra is havazott, bár már nem olyan erősen. A korábban leesett hó azonban elég volt ahhoz, hogy forgalmi dugót okozzon. Már sötétedni kezdett, közeledett a napnyugta. Francesca arra kérte Jenningset, várja meg ott, ahol a kocsikból és néhány automobilból álló sor mellett meg tudott állni, aztán óvatosan lelépett az útra.
Francesca évek óta nem járt a Wall Streeten, mivel nemigen volt dolga arrafelé. Pedig az édesapja irodája is a környéken volt. Amikor legutóbb ott járt, az utcán egymást érték a fogatok, hintók és villamoskocsik, és rengeteg ember járt arrafelé, szinte kizárólag férfiak. Akkor, feltehetően az időjárás miatt, gondolta Francesca, csak néhány úriember sietett a dolga után, többségük kinyitott fekete esernyővel a kezében. Francesca vetett egy pillantást az épület gránit előcsarnokában lévő tájékoztató táblára, aztán felment a második emeletre. A recepciós egy sarokban lévő iroda felé mutatott. Francesca izgatottan ment a helyiséghez, és tétován kopogott be az ajtón. Wiley kiszólt, hogy lépjen be, és ő bement. A férfi egy jókora íróasztal mögött ült, feltűrt ujjú ingben. Úgy tűnt, nagyon lefoglalja a papírmunka. Felpillantott, és a szeme elkerekedett. Aztán felpattant ültéből. - Miss Cahill! Francesca beljebb lépett, miután becsukta maga mögött az ajtót. - Szörnyű hibát követtem el - mondta halkan, bocsánatkérőn mosolyogva. - Teljesen megfeledkeztem a mai ebédünkről. Wiley előrébb jött, és elvörösödött. - Semmi baj... engedje meg, hogy elvegyem a kabátját... micsoda kellemes meglepetés! Francesca nem szándékozott hosszasan időzni, de mivel elég bárdolatlan volt, ezért inkább odaadta a kabátját. - Kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam - mondta. - Természetesen... Bár nem szükséges megmagyaráznia - mondta Wiley, és csillogó szemmel nézett rá. - Alig tudom elhinni, hogy bejött a belvárosba ilyen időben. Francesca csak mosolygott, miközben Wiley felakasztotta a kabátját egy fogasra, aztán kiszólt az ajtón az asszisztensének hogy hozzon be teát és aprósüteményt. Becsukta az ajtót, és észrevette, hogy Francesca még mindig áll, és sietve odavitt neki egy széket. - Kérem, foglaljon helyet! Francesca mosolyogva leült. Rosszabbul érezte magát, mint korábban. Úgy tűnt, Wiley el van ragadtatva tőle, és ő pedig nem törődött a férfi érzéseivel. - Bizonyára hallott a Burtonügyről - mondta Francesca, miközben Wiley odahúzott egy széket magának is, aztán elhelyezkedett rajta. - Szörnyű tragédia - mondta Wiley gyászosan. A pír közben halványult az arcán, majdnem visszanyerte normális színét, csak egy árnyalattal tért el attól. - Ez vonta el a figyelmemet. Elég jól ismerem az ikreket, és nagyon megvisel Jonny eltűnése. - Nagyon sajnálom - mondta a férfi sietve, miközben előrehajolt. Francesca ekkor nézte meg először. Rendes embernek látszott. - Köszönöm. - Hogy van Mrs. Burton? És a férje? - kérdezte. - Bizonyára kétségbe vannak esve. Francesca még jobban megnézte a férfit. - Igen. De sajnos nem sokat lehet tenni azonkívül, mint kivárni, hogy a rendőrség megoldja az ügyet. - Szegény Mrs. Burton! - mondta.
Francesca csak nézte. Eszébe jutott, milyen őszinte csodálattal tekintett Wiley Elizára szombat este. Arra gondolt, hogy sok más úriember tett ugyanígy, mégis felmerült benne, vajon nem fűzik-e gyöngéd szálak Elizához. - Régóta ismeri őket? - Ismerem őket egy ideje, de Róbert Burtonnel ráadásul együtt szoktunk golfozni Saratoga Springsben, ahol nyaralónk van. - Elmosolyodott. - Burtonéké alig öt kilométernyire van a miénktől. - Értem - felelte Francesca, és egy kicsit felgyorsult a szívverése. - Nem tudtam. - Úgy becsülte, hogy Wiley néhány évvel lehet idősebb nála, körülbelül annyi, mint Evan. Burtonéknek csak egy-két éve van nyaralójuk Saratogában, nem? - kérdezte, bár fogalma sem volt róla. Wiley fölvonta világosbarna szemöldökét, ami ugyanolyan színű volt, mint a haja. - Nos, a nyaraló már sok éve megvan. Emlékszem, még kisfiú voltam, amikor egy nyáron először találkoztam Burtonékkel. Azt hiszem, úgy tizennégy éves lehettem. Ők akkor házasodtak össze. Francesca a saját kezét szorongatta. Még jobban kiegyenesedett ültében. A pulzusa egyre szaporább lett. Wiley fontos információforrás lehet, mivel egyértelműen jól ismeri Burtonéket. - Akkor bizonyára nagyon jól ismeri a fiúkat - mondta, bár ez inkább kérdés volt. - A születésüktől fogva ismerem az ikreket. - Wiley arcáról lehervadt a mosoly. - Ez borzasztó! Bárki követte is el, le kellene lőni! - Ez esetben, azt hiszem, akár egyet is érthetek. Tud Burtonéknek olyan ismerőséről, aki esetleg titokban Eliza vagy Róbert ellensége lehet? Aki titokban ellenszenvvel viseltetik valamelyikük vagy mindkettejük iránt? - kérdezte Francesca. Wiley összevonta a szemöldökét. - Nem, attól tartok, nem tudok. Miss Cahill, Bragg rendőrfőnök úr már föltett nekem számos hasonló kérdést. Sajnos, neki sem tudtam segíteni. Volt valami a férfi hangjában, amitől Francesca még jobban kiegyenesedett ültében, és azon morfondírozott, vajon őrült-e Wiley. Ez persze a valóságtól elrugaszkodott ötlet. Mégis, olyasvalaki a tettes, aki közel áll Burtonékhez, olyasvalaki, aki szelídnek és ártalmatlannak látszik. Van valaki, aki egyáltalán nem olyan, mint amilyennek látszik. El kell mondania ezt az elméletét Braggnek. Felállt. - Szívesen maradnék még, de attól tartok, az idő tovább romlik, és akkor nem tudom, hogyan jutok haza. Wiley felpattant. - Nem szeretném, ha elakadna a forgalomban egy ilyen délután. Kikísérte az ajtóig, levette a fogasról és fölsegítette rá a kabátját. - Miss Cahill? Francesca begombolkozott. - Igen? - Áttehetnénk az ebédet egy másik időpontra? - Megint fülig pirult. Francesca kis híján elutasította. Aztán arra gondolt, milyen jól ismeri a férfi Burtonéket. Természetesen - mondta némi lelkiismeret-furdalással, mivel hátsó szándékkal fogadta el a meghívást. - Várhatnánk szombatig? - kérdezte. Hétvégén ugyanis nincsenek órák.
- Az nagyszerű lenne! - mondta Wiley boldogan. Aztán kinyitotta az ajtót, és azt mondta: Lekísérem, ha megengedi. - Hogyne, köszönöm - felelte Francesca. A rendőr-főkapitányság portáján Francesca megérdeklődte, benn van-e Bragg. A pult mögött ülő őrmester azt felelte, hogy igen, és megkérdezte tőle, mi járatban van. Francesca habozott egy kicsit, amíg egyik kezével a kabátját kigombolta, a másikban pedig a kesztyűjét és a muffját fogta. - A családunk barátja - felelte. - A Cahill családé. Francesca Cahill vagyok. Az őrmester felvonta az egyik szemöldökét, aztán rámordult egy fiatalabb rendőrre, hogy kérdezze meg, fogadja-e a rendőrfőnök úr Miss Cahillt. Francesca nézte, ahogy a rendőr fölmegy a lépcsőn. Azon tűnődött, Bragg vajon elutasítja-e. De nem merte megmondani, mi járatban van. Aztán köhintést hallott a háta mögül, és megfordult. Egy körülbelül harmincéves, hosszú, pödört bajszos úriemberrel találta magát szemközt. Az úr kezet nyújtott neki. - Arthur Kurland vagyok, a Suntól. Jól hallottam, hogy ön Andrew Cahill lánya? Francesca azon kapta magát, hogy elfogadja a felé nyújtott Kezet. - Igen, az vagyok mondta meglepetten. - És mi hozta ide, a Mulberry Streetre? - kérdezett rá rögtön az újságíró. Francesca megnyalta a szája szélét. - A rendőrfőnök úr édesapám barátja. - És jóképű fickó, ugye? - vigyorgott Kurland. Francesca kihúzta magát. - Nem hinném, hogy magára tartozik, mi járatban vagyok itt. - Csupán érdeklődöm - vágta rá. - Ne vegye tolakodásnak, Miss Cahill, nem szeretném háborgatni. Ismeri Burtonéket? Ugyebár a szomszédaik? Ugye, maguknál voltak, amikor elrabolták a kisfiúkat? - kérdezte. Francesca csak pislogott. Micsoda szemtelenség, gondolta. - Igen, a barátaink - felelte kelletlenül Francesca. Ekkor visszaért a rendőr azzal, hogy Bragg máris fogadja. Francesca föllélegzett. - Elnézést - mondta, és követte a rendőrt a felvonóhoz. - Folytathatnánk, amikor végzett? - szólt utána Kurland. Francesca belépett a felvonóba, várta, hogy becsukódjon az ajtó. Végtelen hosszúnak tűnt a várakozás, de nem volt hajlandó válaszolni. Aztán végre elindultak a második emelet felé. - Micsoda arcátlan fickó - mormogta inkább magának, mint a rendőrnek. - Mind ilyenek, ha megbocsát a megjegyzésemért, kisasszony - mondta. - Olyanok, mint a keselyűk, mindig a zsákmányra lesnek. Francesca rámosolygott. - Zsákmányra? - Szenzációra. - Ügyelve Francescára, megtartotta az ajtót, és előreengedte a lányt. Bragg ajtaja nyitva volt. Francesca még csak közeledett, de máris mindent látott.
Bragg az íróasztalánál ült, feltűrt ujjú ingben, így látni lehetett erős, izmos alkarját. A nyakkendője meglazítva, az inge néhány felső gombja kigombolva, így látni lehetett a nyakát is. Éppen telefonált, előtte egy halom dosszié állt. Az íróasztala olyan volt, mintha szélvész söpört volna végig rajta. Francesca őszintén csodálta Bragg munkamorálját. Időt adott magának, hogy jobban szemügyre vehesse Bragget. Ha megborotválkozott volna, tényleg lehengerlő férfi lenne. Bragg fölpillantott, intett neki, hogy lépjen be, és a rendőrnek, hogy csukja be az ajtót. A rendőr kiment, és becsukta. Bragg hellyel kínálta Francescát. - Köszönöm, és majd továbbra is tájékoztasson - mondta. Visszatette a telefonkagylót a helyére, Francescára nézett. - Üdvözlöm, Miss Cahill mondta, és elmosolyodott. Francesca viszonozta a mosolyt, és képtelen volt másfelé nézni, de az is eszébe jutott, amit az édesanyja mondott. Valóban számít, hogy Bragg törvénytelen gyermek? Hiszen nem ő tehet róla. Ugyanakkor pedig képzett, tanult úriember. Hirtelen azt kívánta nagyon erősen, bárcsak ne sújtanák Bragget a születése ezen körülményei. Francesca felsóhajtott. - Épp a belvárosból jövök, Bragg. Van egy gyanúsítottam, akit felírhat á listájára. Bragg fölvonta a szemöldökét, és összeillesztette az ujjait. - Kérem, folytassa! Francesca beszámolt neki a Wiley-nál tett látogatásáról. Semmit nem hagyott ki. Bragg a fejét csóválta. - Francesca, attól tartok, téves következtetésekre jutott. Ebben a városban tucatjával, százával vannak fiatalemberek, akik nyíltan csodálják Eliza Burtont, és talán titokban szerelmesek belé. Abból a tényből, miszerint Wiley évek óta ismeri őt, még nem következik, hogy gyanúsított. Francescát némiképp meglepte, hogy így lesöpörte a híreit az asztalról, de ugyanakkor meg is könnyebbült. - És azzal sem ért egyet, hogy egy báránybőrbe bújt farkas ólálkodik itt? Erről azért nekünk nem szabad megfeledkeznünk! Bragg hátradőlt nádfonatos támlájú székén. A háta mögötti ablak a hideg dacára nyitva volt, friss, jeges levegő áramlott be rajta. - Nekünk??? Francesca elpirult. - Ne haragudjon, de nem tudok nem gondolni arra... arra a fülre! Bragg arckifejezése megváltozott. Olyannyira elkomorult, hogy az igencsak meglepte Francescát. Bragg felpattant ültéből, elment az íróasztaltól, hátat fordított Francescának. Járkált fel-alá, nem lehetett látni az arcát - Megtalálta Gordinót? - kérdezte Francesca reménykedve, mert ekkor már Joel Kennedyre gondolt. Bragg Francesca felé fordult, arcvonásai közben rendeződtek. - Éjt nappallá téve azon dolgozunk, Francesca. - Lágyabb lett a hangja. - Megértem, hogy rendkívül együttérző, de kérem, engedje, hogy ezt a nyomozást én vezessem, egyedül. - Csak segíteni szeretnék - suttogta Francesca, miközben nem vette le róla a tekintetét. - Igen, tudom. De többet segítene azzal, ha nem segítene - jelentette ki.
Francesca nagyon elszomorodott. Hogy tudna nem segíteni, ha van valami, amit tud tenni? Teljes képtelenségnek érezte. - Van még valami? - kérdezte Bragg. Francesca megnedvesítette a száját és felállt, idegesen tördelve a kezét. - Tartozom egy vallomással. Bragg a lányra nézett. - Bevallom, félek meghallgatni. Francesca hunyorgott. - Pedig azt hiszem, meg kell hallgatnia. Bragg karba fonta a kezét. - Nos? Francesca levegőt vett, hogy bátorságot gyűjtsön. - Vasárnap délután, miután elhagytam a főkapitányságot, megláttam Joelt az utcán, rohant valahová. Beültettem a kocsiba, magammal vittem. Bragg felnyögött. Aztán azt kérdezte: - Sose tanul? - Azt gondoltam, hasznos lehet, és meg is sajnáltam. Az anyja tuberkulózisban halt meg, az apja pedig... mindegy, nem érdekes. Munkát ajánlottam neki. Hazavittem, kapott enni és szállást. - Elhallgatott, és azon kapta magát, hogy összegörnyed. Bragg mosolya fintorba torzult. - A történetnek nyilván van valami tanulsága. - Sajnos van. - Hadd találjam ki! A kis csibész meglépett a családi ékszerekkel? Francesca egy majdnem aranyszínű szempárba nézett. - Nem egészen. Az ezüst egy részét lopta el. A hálátlan! - fakadt ki Francesca, miközben attól rettegett, hogy mit szól majd az édesanyja a lopáshoz. Bragg a fejét csóválta. - Francesca, nem szívesen mondok ilyet, de önt rászedték. Kennedy édesanyja él és virul. Arról fogalmam sincs, hogy ki a fiú apja és hol van. Maggie Kennedy varrónő, a Moe Levynél dolgozik. Rendes, becsületes asszony, aki keményen dolgozik. Van még három kisebb gyermeke is, nehezen tartja el őket. Az A Avenue-n, a Tizedik utcától nem messze lakik egy bérházban. Joel sajnos nem az édesanyjára ütött. Francesca hitetlenkedve és döbbenten nézett. - Úgy hiszem, a pontos kifejezés az, hogy lépre csaltak. Bragg kurtán felnevetett. - Vasárnap délután óta is kétszer jártam Maggie-nél, abban a reményben, hogy hátha megtalálom Joelt. Most legalább azt tudom, miért nem került elő. Bár Maggie azt mondja, ritkán jár haza. - Sajnálom - mondta végül Francesca. - Ebből azért tanult, ugye? - kérdezte Bragg. Francesca Bragg szemébe nézett. Nem fért hozzá kétség, hogy Bragg azt remélte, valóban tanult belőle. - Azt hiszem, igen - felelte Francesca. Bragg elmosolyodott. Francesca szintén. Kopogtak, majd egy fej bukkant elő az ajtónyílásban. Francesca egy kopaszodó fejet és egy húsos arcot látott. - Mi újság, Heinrich? - kérdezte Bragg, és elindult felé.
- Nem szolgálhatok túl jó hírrel - felelte az elhízott férfi, Heinrich, miközben kitárta az ajtót. Egy papírlapot adott át Bragg-nek. - Ez itt a jelentésem, rendőrfőnök úr. Bragg átvette a papírt, és átfutotta. Aztán úgy tűnt, mintha kissé meginogna, mint akit valamivel megütöttek. - Mi az? - suttogta Francesca, de rettegett megtudni. Bragg mintha nem is hallotta volna. Azt kérdezte Heinrichtől: - Biztos benne? Hogy lehet biztos benne? - Az a dolgom, hogy tudjak különbséget tenni élő és halott között. Az a füldarab egy olyan holttestről származik, mely már legalább tizennyolc órája halott volt. Sajnálom, uram. Francesca egyik férfiról a másikra kapta a tekintetét, aztán lerogyott egy székre. Ez nem lehet igaz! Ez rosszabb már nem lehet. Tévedett.
Nyolcadik fejezet Heinrich és Bragg kiment az irodából, hogy négyszemközt beszéljenek. Francesca észrevette, hogy minden ízében remeg. Jonny Burton halott. Bragg visszatért az irodába. Úgy tűnt, mintha nem volna tudatában annak, hogy Francesca is ott van. Francescának sikerült felállnia, de meg kellett kapaszkodnia a széktámlában. Bragg úgy festett, mintha jó tíz évet öregedett volna. A szeme körüli néhány szarkaláb hirtelen elmélyült, akárcsak a nevetőráncok a szája körül. Két szemöldöke majdnem összeért. Az íróasztalához ment, látszott rajta, hogy mélységesen le van sújtva. Francesca odament hozzá, és Bragg hátára tette a kezét. - Nem a maga hibája! - tört elő belőle a kétségbeesés. Bragg elkerekedett szemmel nézett Francescára. Látszott rajta, hogy időközben megfeledkezett róla. - Ha meghalt, akkor az az én hibám - mondta higgadtan. Túlságosan is higgadtan. Francesca ellent akart mondani neki, ehelyett azonban halkan azt kérdezte: - Ha? Bragg állkapcsa megfeszült, és távolabb lépett Francescától, akinek a keze így lecsúszott a férfi hátáról. Francesca feszengett. Keresztbe tette a karját, és azon töprengett, vajon olyan módon utasította-e el Bragg, ami határozottan zavaró. - Ha halott? Heinrich azt mondta... Bragg a szavába vágott. - Tudom, mit mondott Heinrich. - Rideg és éles volt a hangja. - De ebben a városban rengeteg a holttest, és vannak köztük gyerekek is. Eltartott egy kis ideig, mire Francesca felfogta, miről beszél Bragg. Felsóhajtott. - Úgy gondolja, hogy Jonny talán mégis életben van? Hogy az a levágott fül talán egy másik gyereké? - Igen, határozottan van rá esély - felelte. Aztán hirtelen az íróasztala mögé lépett, és olyan lendülettel ült le, hogy a szék megreccsent. Vajon valóban van rá esély? Vagy nem túlságosan valószínű? Netán a rendőrfőnök annak hatása alá került, amit szeretne, amiben reménykedik? Francesca továbbra is összegörnyedve ült. - Nos, tegyük fel, hogy Jonny füle - mondta. Bragg épp az ablakon nézett ki, de erre megpördült a széken, és Francescára nézett. - Mely esetben a bűncselekmény elkövetője egyértelműen könyörtelen őrült. Nem kétséges, hogy Burtonéket borzasztó lelki kínszenvedésnek akarja kitenni. Igazam van? Bragg komor volt. Látni lehetett, ahogy a halántéka lüktet. - Folytassa!
Francesca nyelt egyet. Bragg még feszültebbé tette. - Ha viszont a fül mégsem Jonnyé, ha egy halott gyermektől származik, ez az őrült akkor is kegyetlen módon akar kínszenvedést okozni. De ez egyben azt is jelentené, hogy valamiféle érdeke fűződik ahhoz, hogy életben tartsa a fiút. - Ez utóbbi gondolatok, melyek beszéd közben pattantak ki a fejéből, izgatottá tették. Talán mégis van remény! - A két változatban az a közös, hogy mindkét esetben őrülttel van dolgunk. Az első esetben egy őrült gyilkossal, a második esetben szimplán egy őrülttel. - Bragg fölállt. - Sajnálom, hogy fültanúja volt e legutóbbi fejleménynek. - Francesca elé lépett. - Semmilyen körülmények között és senkinek nem szabad elmondania, amit tud. Megértett? - Soha egyetlen szót sem ejtek - felelte kissé elbizonytalanodva. - Mi az? Eddig mit mondott el? - rivallt rá Bragg. Soha nem szabad megfeledkeznie arról, hogy Bragg nagyon okos, figyelmeztette magát Francesca. - A harmadik üzenetről beszéltem a mamával - vallotta be vonakodva. Bragg komor lett. - Bárcsak ne tette volna! - Nem fogja elmondani senkinek - jelentette ki Francesca. - Kérem, nyomatékosan hívja fel rá a figyelmét, hogy magán kell tartania, amit tud! Miss Cahill, magának fogalma sincs arról, mire képesek ezek a riporterek! Valahogy kiszimatolják azokat a részleteket, amelyekről nem kellene tudniuk. Nem szeretném, hogy kikürtöljék ennek az ügynek a részleteit szerte a városban, és hogy minden újság címoldalán erről lehessen olvasni. Meggyőződésem, hogy további borzalmakra ösztönözné az őrültet, miközben még nehezebb volna a nyomára bukkanni. Francescának eszébe jutott Kurland, aki odalenn várja őt, hogy újabb kérdésekkel ostromolhassa. - Beszélek a mamával, amint hazaérek. - Köszönöm. Most pedig, ha megbocsát... - Bragg türelmetlenül várta, hogy Francesca végre elmenjen. De Francesca még habozott. - El fogja mondani Burtonéknek? Bragg Francescára nézett, de nem bosszúsan. - Hadd osszak meg önnel valamit - kezdte. Valamit, ami huszonnyolc évembe telt, mire rájöttem. Francesca bólintott. - A szavakat könnyű kimondani, de ha már kimondtuk, többé nem lehet őket sem megváltoztatni, sem visszavonni. Francesca a szemébe nézett. - Értem - felelte. - Viszontlátásra! - búcsúzott el Bragg, és már ki is lépett a folyosóra, azt kiáltva: - Murphy! Hicky! Newman! Francesca csendben távozott. Miontrose-ék a Madison Avenue 698-ban laktak. Francesca a szüleivel lépett be a társalgóba. A tágas helyiségben egy óriási, zöld, kék és aranyszínű keleti szőnyeg pompázott.
Számos ülőgarnitúra kapott itt helyet, ezek kárpitján a zöld és az aranyszín különféle árnyalatai domináltak, anyaguk damaszt, selyem, bársony és brokát volt. A falakat alul fával burkolták, felül pedig gyönyörű freskók díszítették, melyek az ókori görög és római mitológia különböző jeleneteit ábrázolták. A mennyezetről két, halványvörös és aranyszínű négyzetlapocskákból álló két csillár függött. Francesca megállt az ajtóban, hogy szemügyre vegye az odabenn már egybegyűlt vendégseregletet. Azonnal megakadt a szeme az alacsony termetű, szikár Parkhurstön, akivel korábban már többször találkozott. Elmélyülten beszélgetett Montrose-zal és még két úriemberrel. Mindhárman Parkhurstöt hallgatták, aki igen sokféle témában volt járatos, és Francesca azt találgatta, vajon melyikről beszél éppen. Francesca figyelme önkéntelenül is Montrose-ra terelődött, aki nagyon jól mutatott fekete szmokingjában. Felidéződött benne az előző napi rövid beszélgetésük a lépcsőn, és az is, hogy milyen lovagiasan viselkedett vele. Francesca tudta, hogy Montrose egyetlen szót sem árul el a beszélgetésükből senkinek, még Connie-nak sem. Vagy mégis? Montrose egyszer csak felé fordult, és ránézett, mintha megérezte volna, hogy figyelik. Francesca, elkapta róla a tekintetét, de nem elég gyorsan. Montrose rajtakapta, hogy őt nézte. Miért viselkedik úgy, mintha valami bűnt követett volna el? Montrose persze most azt gondolja róla, hogy félvilági nő. Mi a csoda ütött őbelé? Montrose Parkhurstöt otthagyva Francescához ment. - Szervusz, Francesca! Nagyon reméltem, hogy eljössz. - Fürkészőn nézett rá. - A mama ragaszkodott hozzá - mondta Francesca halkan, kerülve a férfi ragyogó kék tekintetét. Aztán rögtön meg is bánta, hogy nem ügyelt a szóhasználatára, ugyanakkor azon is elgondolkodott, vajon el kellene-e mondania az igazságot. Montrose azonban mosolygott. - Igen, gondoltam. Úgy sejtem, szívesebben töltenéd az estét a könyvtárszobában, tanulással. Francesca a szemébe nézett. Felmerült benne, hogy a sógora talán mégis tudja, miért van mindig a könyvtárszobában. De megeskette Connie-t, hogy megőrzi a titkot. Connie biztosan nem mondta el neki, hogy a húga beiratkozott a Barnardra. - Reménytelen kékharisnya vagyok - nyögte ki. Montrose fürkészte. - Tudod, gyakran elgondolkodom azon, mennyire különbözőek vagytok ti ketten a feleségemmel. Ezen mindig elcsodálkozom. Francesca percről percre kényelmetlenebbül érezte magát, ráadásul nemcsak levegőt kapott nehezen, de a pulzusa is egyre szaporább lett. - Connie tökéletes. - Tökéletes feleség, tökéletes anya, tökéletes háziasszony. Francesca vállat vont. - Nekem meg rengeteg hibám van. Montrose felnevetett. - Mindketten különlegesek vagytok. És a feleségem, bármennyire csodálom is, azért nem tökéletes.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte Connie, ahogy mosolyogva közeledett feléjük. - Nagyon örülök, hogy eljöttél, Fran - mondta. Montrose a feleségére mosolygott. - Épp arról beszélgettünk, hogy mennyire nem vagy tökéletes - mondta kedvesen, és átölelve a felesége derekát, közelebb húzta magához. Connie a férjére mosolygott, aztán Montrose elengedte. - Milyen érdekes téma - felelte Francesca igyekezett nem tudomást venni az érzelemmegnyilvánulásról. - Valójában az én hibáimról beszélgettünk - mondta. - A te hibáidról? - Connie átölelte. - Fran, elragadó vagy ma este! - A tekintetéből azonban azt lehetett kiolvasni: Mi történt? Miért van rajtad rúzs és púder? Ki csavarta be a hajadat? Miért viselsz fülbevalót, kámeát és gyűrűket? Mosolygott, de ezek a kérdések egyértelműen ott voltak a tekintetében. Francescának nem volt kedve megszólalni. - Nem olyan elragadó, mint te - felelte, és úgy is gondolta. Mert Connie az egyik legszebb nő, akit ismer, különösen esténként, amikor nem fogja vissza magát sem a ruhaválasztást, sem az ékszereket, sem a sminket, sem a frizuráját illetően. Connie ugyanolyan ragyogó teremtés, mint Julia, ráadásul a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül, mivel ez a lényéből árad. Hosszú, piros ruhája kissé merész, de olyan szép és egyszerű szabású volt, hogy senki sem találhatna benne hibát. Hatalmas gyémántmedalion lógott a nyakában. Az ehhez illő karperec olyan széles volt, mint a csuklója. Az ajkán a vörösbor színű rúzs és a feje búbján összefogott hullámos fürtös frizura a párizsi divatot követték. - Teljes mértékben egyetértek Francescával - mondta Montrose. - Drágám, elragadó vagy ma este, mint mindig. Most pedig, hölgyeim, ha megbocsátanak... - Mosolygott, meghajolt, majd visszatért a többi vendéghez. Connie meghúzkodta a húga kezét. - Mi folyik itt? - kérdezte hüledezve. - A saját húgomat látom, vagy ez egy látomás? - Nyilvánvalóan látomásod támadt, mert a húgod a könyvtárszobában tanul. - Francesca épp meg akarta kérdezni Connie-tól, hogy elmondott-e bármit Montrose-nak, amikor a társalgó túlsó vége felé nézve pislognia kellett. - Sarah Channing is itt van? Connie követte a húga tekintetét. Sarah Channing Julia és egy másik hölgy között állt, láthatólag a két idősebb nő csevegését hallgatva. - Evan udvarol neki, és úgy tűnik, komoly a dolog. Francesca a fejét ingatta. - Hogy lehetséges ez? Az a lány soha meg sem szólal. Félénk és szégyenlős. Úgy tűnik, egyáltalán nem valók egymáshoz. - Nem ismerem igazán - vont vállat Connie. Evan hirtelen otthagyott egy fiatalemberekből álló társaságot, és Sarah mellett termett. Annyival magasabb volt a lánynál, hogy le kellett hajolnia, amikor szólt hozzá. Francesca figyelte, ahogy a fivére rámosolygott a lányra, majd Sarah viszonozta a mosolyát. - Mit gondolsz, mennyire lehet komoly? - kérdezte Francesca zavarodottan.
- Ezt talán Evantől kellene megkérdezned - felelte Connie mosolyogva. Aztán körbepillantott, hogy lássa, hallotta-e valaki a beszélgetésüket. De nem volt ott senki. Connie megfogta Francesca karját, és félrevonta őt a társalgó bejáratához, távolabb a vendégektől. - A mama elmondta, hogy te találtad meg a harmadik üzenetet ma délelőtt - suttogta. Francesca csak bámult rá. Bragg figyelmeztetése jutott eszébe. - Elmondta neked? kérdezte halkan, de mérgesen. - És hogy csupa vér volt! Szent isten, Fran, van azóta újabb hír? Kérlek, mondd, hogy megtalálták már azt az aranyos kisfiút! Francesca beharapta az ajkát. Bragg nem lesz valami boldog, ha kiderül, hogy már Connie is tud a harmadik üzenetről. - Connie, légy szíves, ne mondd el senkinek! A mamának sem lett volna szabad elmondanom. - Nem fogom elmondani senkinek - nyugtatta meg Connie. - Neilnek viszont már elmondtam. Francesca felnyögött. - És Bethnek. - Micsoda? Hogy mondhattad el Beth Anne Holmesnak? - Francesca már majdnem kiabált. - A legjobb barátnőm - felelte Connie. Megpaskolta Francesca karját. - Ne aggódj! Beth nem pletykás, és Neil sem fogja elmondani senkinek. No, most pedig menjünk vacsorázni. Még hogy Beth Anne nem pletykás? Nála jobban senki nem szeret fecsegni. Francesca nézett a nővére után, aki elindult, hogy összeterelje a vacsoravendégeket. Ment ő is a nővére után. Parkhurst beszélt éppen, a vendégek mind köréje gyűltek. - A polgármester nem válogathat, hogy mely törvényeket hajtatja végre. - De nem ám! - hallatszott az egyetértők kórusa. - Csodálatos volt a tegnapi prédikációja - mondta Andrew Cahill. - Egyszerűen fantasztikus! - Köszönöm - felelte Parkhurst. Mivel kiváló szónok, és az általa képviselt ügyek szenvedélyes szószólója, a Huszonnegyedik utcánál lévő Madison Square presbiteriánus templomban elhangzó prédikációi igen nagy népszerűségnek örvendenek városszerte. - Persze megértem Low helyzetét - folytatta Cahill. - Az lesz á vég, ha vasárnaponként ráküldi a rendőrséget a kocsmákra. Braggnek azonban van tartása. Hiszek abban, hogy igazi reformer. Francesca közelebb húzódott, hogy jobban hallja a beszélgetést, a pulzusa egyre szaporább lett. Bragg reformer. Semminek nem örült volna jobban. - Kíváncsi vagyok, mit akar tenni Bragg rendőrfőnök úr! Vajon Low embere vagy a maga ura? Ha valóban a szívén viseli a reform ügyét, előbb-utóbb végre kell hajtatnia a Rainestörvényt - mondta valaki.
- Bragg valóban nehéz helyzetben van - mondta Cahill. - Ha bezáratja a kocsmákat, azzal jelentős mértékben csökkenti Low esélyeit az újraválasztásra. Ha viszont nem záratja be, nem tesz eleget a kötelességének mint reformer és mint az erkölcs embere. - Nem szeretnék a helyében lenni - mondta valaki. - Különösen nem emiatt a borzalmas Burton-ügy miatt. A sajtó már most alkalmatlansággal vádolja. Francesca olyan hangosan szisszent fel, hogy minden szem reá szegeződött. Érezte, hogy fülig pirul. Szent ég, hogy kritizálhatja a sajtó Bragget, amikor éjt nappallá téve dolgozik a Burton-ügy felderítésén? Ez tisztességtelen! - Kérem, fáradjanak az étkezőbe! - mondta Connie gyorsan, amikor egy pillanatnyi csönd állt be a beszélgetésben. A vendégek engedelmeskedtek, de a társalgóból kifelé menet továbbra is arról beszélgettek, hogy Bragg milyen erőfeszítéseket tesz a gyermekrablás megoldása érdekében. Francesca szíve összeszorult a riadalomtól. Mi fog történni Bragg-gel, ha valamilyen oknál fogva nem sikerül megtalálnia Jonnyt élve? Belegondolni is rettenetes volt. Francesca azt is felmérte, hogy Bragg minden bizonnyal elveszítené a rendőrfőnöki posztot. Francesca utolérte az édesapját. - Papa! A rendőrfőnök úr nem vesz részt a vacsorán? - Üzent, hogy sajnos nem tud eljönni - felelte Cahill, és karon fogta Francescát. Bekísérhetem az én szépséges kékharisnya lányomat a vacsorához? Francesca kedveszegetten bólintott. Csalódott volt, és ez csak tetézte a többi aggodalmát. Délelőtt tízkor franciairodalom-órája lesz. Háromnegyed nyolckor már felöltözve ment le a reggelizőszalonba. Az édesapja az asztalfőn ült, kávét kortyolgatva a Timest olvasta, és várta a reggelit. - Jó reggelt, papa! - köszöntötte Francesca mosolyogva, és leült mellé. Az apja felpillantott, de csak kurtán mosolyodott el. - Jó reggelt, Francesca! Ezt nézd meg! - Komor arccal adta át neki az újságot. A Times címoldala volt. Az oldal közepén a főcím hatalmas betűkkel hirdette: „Újabb üzenetek, de az eltűnt Burton-örökös-nek nyoma sincs”. Francesca egy pillanatra kővé dermedt, mert eszébe jutott Bragg előző napi figyelmeztetése, hogy senkinek egy szót se szóljon arról, amit tud, és az is, hogy a mamája elmondta a nővérének, Connie meg elmondta Neilnek és Beth Anne-nek. Remegő kézzel olvasni kezdte a cikket, és kis híján leszédült a székről. A következőket olvasta: „Tegnap néhány órás különbséggel egy harmadik és egy negyedik üzenetet is találtak, az előbbi vérrel volt átitatva, az utóbbiban egy emberi fül darabja volt.” - Francesca döbbenten nézett az apjára. - Ez egyszerűen felfoghatatlan... ez... ez a szörnyeteg... - fakadt ki Cahill. Öklével az asztalra csapott. - A rendőrfőnök úr nem volt hajlandó nyilatkozni, de úgy tűnik, szegény Burton fiút meggyilkolták!
Francesca csak a harmadik üzenetről beszélt az édesanyjának. Hogyan tudódhatott ki a negyedik? És mi lesz Burtonékkel, ha meglátják ezt az újságot? Jaj, ne! Le lesznek sújtva és halálra lesznek rémülve! - Ez rettenetes! - suttogta Francesca. - Ez sokkal több, mint rettenetes - felelte az apja. - Édesanyád mondta, hogy te találtad meg a harmadik üzenetet, Francesca. Francesca szeme elkerekedett. Ennyit a titoktartásról. - Papa... - kezdte. - Nem! - Az apja felemelte a kezét. - Nagyon is jól ismerlek téged, szívem. Tudom, hogy mindenáron segíteni szeretnél megtalálni a fiút. De nem akarom, hogy belekeveredj! Világos? - Valóban nagyon komolyan mondta. Francesca pulzusa szapora lett. Épp bólintott, amikor Evan belépett a reggelizőbe, és leült Francescával szemben. - Jó reggelt! Miért olyan búskomor mindenki? És Francescának ezúttal miből kell kimaradnia? - Mosolygott, aztán meglátta a főcímet. - Megnézhetem? kérdezte komoran. Francesca odaadta neki az újságot, és a halántékát dörgölte. Eközben pirítóst, lekvárt, rántottát, virslit és húsos szalonnát hoztak be tálcákon, és tettek le az asztalra. Francescának már elment az étvágya. - A húgod találta meg a harmadik üzenetet - jegyezte meg Cahill, miközben tojást és húsos szalonnát szedett a tányérjára. - Jellemző Franre - felelte Evan, és félretette az újságot. Merőn nézett a húgára. - Apának igaza van. Maradj ki ebből, Fran! Hagyd ezt a rémes ügyet a rendőrségre! Nekik van tapasztalatuk abban, hogyan kell kezelni az ilyesmit. Francesca remegő kézzel töltött magának egy csésze teát. - Nem akarok én ebbe belebonyolódni. De történetesen sikerült megfejtenem az üzeneteket Egyébként elképzelhető, hogy Jonny életben van. - Ahogy ezt kimondta, már meg is bánta. Senki nem hozta őt kapcsolatba a rendőrfőnökkel. - Azt hiszem, tényleg lehetséges válaszolta Evan. - De talán jobb lenne, ha nem élne. - Hogy mondhatsz ilyet! - fakadt ki Francesca felháborodottan. - Mert levágták a kisfiú fülét, Fran - felelte Evan komoran. - Az a füldarab talán nem is Jonny Burtontől származik. - Kihúzta magát, és elismételte, amit Braggtől hallott az előző nap. - Érdekes feltevés - állapította meg Cahill. - Nem beszélhetnénk valami kellemesebb témáról? A testvérek bólintottak. Francesca csekély érdeklődést tanúsítva vett magának tojást. Cahill azt mondta: - Evannek bejelentenivalója van. Miért nem mondod el a húgodnak? Francesca fölnézett. Evan elmosolyodott. - Sarah-val eljegyezzük egymást. A mama ez alkalomból nagy ünnepséget rendez szombaton, és apa fogja bejelenteni az eljegyzést. Én meg nyilvánosan Sarah ujjára húzom a gyűrűt. Francescába belefagyott a szó.
- Fran! - Evan fölállt, megkerülte az asztalt. - Miért sápadtál el így? Tán szellemet láttái? tréfálkozott. - Lelkesebb reagálást vártam tőled. Nem akarsz nekem gratulálni? Francesca csak nézett döbbenten. - Nem történik mindez egy kicsit gyorsan? Hogy lehetsz ennyire elbűvölve? - álmélkodott. - Huszonöt éves, júniusban betölti a huszonhatot. Épp ideje megállapodnia - jegyezte meg Cahill szelíden, miközben már a Heroldot olvasva. - Épp ideje - mondta Evan vidáman. Francesca úgy érezte magát, mint akit fejbe kólintottak. - Mennyi ideje ismeritek egymást? - kérdezte végül. - Néhány hete - felelte Evan, s közben Francesca széktámlájára támaszkodott. - Sarah nagyon aranyos. És nagyon jó családból való. Remélem, barátnők lesztek. - Evan már nem mosolygott, sőt, a pillantása sötét, nyugtalan és vibráló lett. - Aranyos - suttogta Francesca. - Nem volna jobb várni még a nyilvános bejelentéssel? Addig, amíg valóban bizonyos leszel abban, hogy ezzel a lánnyal akarod leélni az életed hátralevő részét Az egész további életedet. Evan vállat vont, halványan elmosolyodott. - De már bizonyos vagyok benne. Tudod, Fran, néha történik ilyesmi. Le coup de foudre, szerelem első látásra. Villámcsapás. A nyíl, amelyet Ámor lő ki. Ami ellen semmit nem lehet tenni. Francesca bólintott, de képtelen volt elmosolyodni, és nem is hitte el, amit hallott. - Evan, mint a testvéred, mint a húgod, aki nagyon szeret téged, szépen kérlek, várj még néhány hónapot, mielőtt eljegyzitek egymást. Mielőtt Evan válaszolhatott volna, Cahill zizegés közepette letette az újságot. Felállt, a reggelije nagy részét otthagyta. - Teljes szívemből egyetértek - mondta. - Gyerekek, indulnom kell az irodába. Evan, velem tartasz most, vagy jössz később? - Inkább veled tartanék, apa. - Evan Francescára kacsintott. - Minden rendben lesz, Fran. Bízzál bennem - mondta. Francesca oldalt fordult a széken, hogy az apjukkal együtt távozó bátyja után nézzen. Evan egyszer csak visszafordult, és azt mondta: - Megígérted, hogy meglátogatod Sarah-t. Francesca kényszeredetten elmosolyodott. - Meglátogatom - válaszolta. Miután a két férfi elment, Francesca félretolta a tányérját, rákönyökölt az asztalra - az édesanyja meg tudná ölni ezért -, aztán a kezére hajtotta a fejét. Az előző éjjel nyugtalanul forgolódott, füldarabokról álmodott, meg Rick Braggről és arról, hogy megtalálták Jonny Burtont. Ám amikor megtalálták Jonnyt, kiderült, hogy mégsem ő az, hanem Joel Kennedy. Hatalmasat tévedtek. Bragg azt mondta, hogy a gyermekrablás óta kétszer járt Kennedyéknél. Mit is mondott, hol lakik Maggie? Nem azt mondta, hogy az Avenue A-n, a Tizedik utcához közel?
Meg kell találniuk Joelt. De még fontosabb, hogy Gordinót megtalálják. Ő az egyetlen, aki elvezetheti őket ahhoz az őrülthöz, aki elrabolta a gyermeket, és azóta szörnyű üzeneteket küldöz. Szent isten! Mi van, ha a füldarab mégis Jonnyé? Mi van, ha Jonny élt, amikor megcsonkították? Francesca felpattant, járkált fel-alá. Ilyen szörnyűségekre gondolni sem szabad, nyugtatgatta magát hevesen. Lüktető halántékára tette a kezét. Maggie Kennedy rendes, keményen dolgozó asszony. A Moe Levynél dolgozik, ami híres férfiruha-készítő cég. Vajon hány üzeme lehet? Francesca úgy gondolta, hogy csak egy van. Mi van, ha Maggie nem akart őszintén beszélni Bragg-gel, mivel a rendőrségtől jött. Mi van, ha Francescával viszont hajlandó beszélni, mint nő a nővel? Francesca tudta: el kell mennie, hogy beszéljen vele. Máskülönben továbbra is egy helyben fognak toporogni. Megfordult, arra gondolt, hogy kihagyja a reggelit, elmegy az előadásra, aztán megpróbálja megtalálni Maggie-t. Ekkor azonban az ablakon át fényt látott felvillanni, ami megállásra késztette. Látta, hogy Bragg leparkol a hosszú automobiljával az Ötödik sugárúton, nem messze a Cahill-ház kapujától, Burtonék háza előtt. Biztosan látta már a reggeli lapokat. Nyilvánvalóan azért megy Burtonékhez, hogy elmagyarázza, és megpróbálja megértetni velük, hogy Jonny nem feltétlenül halott. Francesca nem latolgatott. Miközben Bragg kiszállt a kocsiból, ő már futott is fel az emeletre, ahogy a lába bírta. Lihegett, amikor a hálószobája ablakához ért, kezében a színházi látcsővel. Az Ötödik sugárútra irányította. Bragg közben már bement a házba. Benézett egy földszinti ablakon, az előcsarnokba. Nem volt ott senki. Benézett a két következő ablakon is, a kisebbik társalgóba. Ott sem volt senki. De, mégis. Ahogy jobban megnézte, Bragg alakját látta körvonalazódni az ablakban. Mivel nem mozdult, tökéletesen láthatta a profilját. Bragg csak állt, és Francescának úgy tűnt, mintha mozogna a szája. Beszélt valakivel, de ő nem látta, kivel. A pokolba! Francesca úgy gondolta, Burton vagy Eliza lehet az. Aztán megérkezett Eliza, futva. Ezek szerint Elizával beszélt, gondolta. Aztán kővé dermedt. Eliza ugyanis nem állt meg. Egyenesen Bragg karjába szaladt. Bragg szorosan átölelte, a testéhez simulva ringatta, Eliza a mellkasára hajtotta a fejét. Kétség nem férhetett hozzá, hogy Eliza sír, ahogy ahhoz sem, hogy Bragg vigasztalja. Ahhoz sem férhetett semmi kétség, hogy Eliza Burton és Rick Bragg nem csupán jó ismerősök.
Kilencedik fejezet 1902. január 21., kedd, reggel Vi 9
Szeretők. Francesca csak bámult a színházi látcsövön át, a keze olyan nagyon remegett, hogy a lencse föl-le mozgott, így nem láthatott igazán élesen. Bragg megsimogatta Eliza haját. Ezt még így is látta. Egy férfi és egy nő csak akkor öleli át egymást ily módon, ha bensőséges viszonyban vannak. Hirtelen szétrebbentek, de így az is nyilvánvalóvá vált, hogy mindehhez bűntudat is társul. Francesca levegőt vett, újra egy pontra irányította a látcsövet, és azt látta, hogy Eliza eltávolodik Braggtől. Eliza beszélt valakivel, és Francesca gyanúja hamarosan beigazolódott. Burton lépett be a szobába. Francesca rosszul érezte magát. Elég rosszul ahhoz, hogy elgondolkodjon azon, megpróbáljon-e hányni. Milyen meghitt, gondolta. Aztán azon töprengett, Burton vajon gyanította-e bármikor is, hogy a feleségének és New York város rendőrfőkapitányának viszonya van egymással? Francescának összekuszálódtak a gondolatai. Hogy történhet ez? Ráadásul az adott körülmények között? Ellépett az ablaktól, hogy lerogyhasson a legközelebbi bútordarabra. Úgy vélte, soha nem volt még ilyen zaklatott. Mi van vele? Kit érdekel, ha Eliza Bragg szeretője? Könnyek szöktek a szemébe. Őt érdekli. Az ördög vigye el, érdekli. Kezébe temette az arcát, aztán azzal lepte meg önmagát, hogy sírva fakadt. Szinte soha nem sír. Ő ugyanis racionális típus. A sírásnak nincs semmi értelme. Francesca a legkevésbé sem csodálta azokat a nőket, akiknek mintha kiapadhatatlan forrás lenne a könnycsatornájuk. Dacosan törölte meg a szemét, miközben egyszer csak tökéletesen összeállt benne a kép. Felpattant ültéből. Ebben a városban tucatjával, sőt százával vannak olyan fiatalemberek, akik nyíltan csodálják Eliza Burtont, és talán titokban szerelmesek belé. Bragg pontosan ezt mondta. Felidéződött benne, hogy Bragg mennyire kitartott amellett, hogy a fiú nem halt meg, amikor a negyedik üzenetet megtalálták. Felidéződött benne, mennyire kitartott amellett, hogy a levágott fül nem Jonny Burtoné, hanem egy holttestről vágták le. Az is felidéződött benne, hogy Bragg milyen dühös lett rá, amikor ő felvetette, hogy Eliza esetleg hazudik a titkos hódolókat, udvarlókat illetően, hogy mentse a házasságát. Francesca hirtelen rádöbbent, nogy
Bragg miért tekinti ezt személyes ügyének, miért nem hajlandó halottnak hinni a fiút, és miért védelmezi Eliza jó hírét oly elszántan. Egész addigi viselkedése arra vall, hogy szoros kapcsolat fűzi őt Elizához. Minden szava, minden tette azt támasztja alá, hogy ő az a férfi, aki szerelmes Elizába. És most itt a bizonyíték, az a bizonyíték, amit Francesca a saját szemével látott. Francesca azon töprengett, vajon mennyi ideje tarthat a kapcsolatuk. Azon töprengett, vajon Eliza hogy tud azzal a tudattal élni, hogy ily módon becsapja a férjét. És Bragg? Francesca összerezzent. Az édesanyja szavai csengtek a fülébe. Úgy hallotta, mintha Julia éppen akkor mondaná: „Hát nem megmondtam? Az alma, kedvesem, nem esik messze a fájától!” Francesca a fülére szorította a kezét, mintha így nem hallaná az édesanyja kárörvendő, gúnyolódó hangját. Kopogást hallott. - Egy pillanat! -, mondta, és szaladt a fürdőszobába, mivel az iménti sírástól vörös lett a szeme. Fanyarul mosolygott a tükörképére. Megpaskolta az arcát, és néhány aranyszőke hajtincset a füle mögé igazított. De ez sem segített. A fürtök máris visszaugrottak. A szeme pedig továbbra is gyanúsan vörös volt. És ami csak tetézte a baját, hogy az émelygés továbbra sem múlt el, szörnyű űrt érzett a gyomra tájékán - vagy az a mellkasa volna? Francesca kinyitotta az ajtót, ahol az egyik szobalány várt. - A rendőrfőnök úr van itt, önt keresi, Miss Cahill - mondta a fiatal nő. Bragget a társalgóba vezették, amely a jóval nagyobb fogadószoba mellett volt. Francesca megállt az ajtóban, egy kis időt hagyva magának, hogy Bragget annak tudta nélkül figyelhesse meg. Bragg üres tekintettel meredt a kandallóra. Kimerültnek látszott. Bár frissen volt borotválva, úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. A fájdalma szinte tapintható volt, olyannyira, hogy Francesca úgy vélte, ő is érzi. Együttérzés futott át rajta, de aztán gyorsan és határozottan elhessegette. Bragg hazudik. Szent ég, milyen nemes lelkű, erkölcsös embernek tűnt. Francesca mélyen csalódott. Minden oka megvolt rá, hogy megvesse a férfit. És még bolondot is csinált belőle. Tulajdonképpen New York felső köreiből csinált bolondot. - Francesca - üdvözölte felé tartva. Francesca hátrált egy lépést, amivel egy pillanatra meglepte a férfit. - Miss Cahill - hallotta önmagát, amint kiigazítja Bragget, mintha prűd volna, mintha nem töltöttek volna együtt órákat az ügy megvitatásával, mintha nem alakult volna ki köztük valamiféle ki nem mondott együttműködés a nyomozás során. Elpirult, amikor meghallotta a saját zord hangját. - Tessék? - kérdezte Bragg a lány arcát fürkészve. - Valami baj van? - Nem. De. Persze hogy baj van. - Esetlennek érezte a saját mosolyát. Vajon mit mondana és mit tenne Bragg, ha ő most azzal vádolná meg, hogy Eliza szeretője? És abban a
pillanatban eszébe jutott Evan és a kedvese, aki nem éppen az első volt. Kezdte kényelmetlenül érezni magát. Imádja a bátyját. Nem tartja erkölcstelen embernek, a legkevésbé sem. Sőt, azt is tudja, hogy így, az eljegyzésre készülve Evan le is fogja zárni az ilyen jellegű ügyeit. Emlékeztette önmagát, hogy óriási különbség van Bragg és Evan között. Bragg valakinek a feleségével folytat viszonyt. Evan nem. - Fran... Miss Cahill? - Bragg odalépett hozzá, borostyánszínű szemében aggodalom tükröződött. - Van valami újabb hír? - kérdezte Francesca, és két karját szorosan összefonta szűk szabású ingblúzán. Valahogy mégsem tért ki előle, holott minden porcikája azt kiáltotta, hogy így tegyen. Tudatában volt annak, hogy becsapva érzi magát. Borzasztó érzés volt. - Nincs. - Bragg zordabb lett. - Látta az újságokat? Francesca habozott. - Sajnos láttam. Miért érezné magát becsapva? Szinte idegenek. Bragg nem tartozik neki semmivel, egyáltalán semmivel. Bragg tekintete elsötétült. - Akárcsak egész New York. Akárcsak Burtonék. - Eliza bizonyára sokkos állapotban van. - Milyen ridegnek tűnt a saját hangja. - Éppen tőlük jövök - mondta Francescának, miközben továbbra is nyíltan és kissé zavarodottan fürkészte őt. - Eliza meg van győződve róla, hogy a fia halott. - Aztán hozzátette: - Biztos, hogy nincs semmi baj? Francesca szíve könyörtelenül összerándult az utolsó mondattól. Hogy merészel ilyen kedves és együtt érző lenni vele? És még ha Eliza nem is az, akinek látszik, az nem változtat a tényen, hogy anya, akinek eltűnt a gyermeke, aki valóban akár halott is lehet. Francesca azonban nem tudott megvetéssel gondolni Elizára. - Elhívta Dr. Finnyt? - kérdezte. - Menjek át, hátha tudok segíteni? Bragg láthatólag megkönnyebbült Francesca reagálásától. - Visszavonult a szobájába. Kétlem, hogy fogadna látogatót - válaszolta Bragg. De hiszen magát az imént fogadta, gondolta Francesca rosszmájúan. - Elhívtam Finnyt. Francesca, kinek beszélt a negyedik üzenetről? - kérdezte. Pontosabban a borítékról, benne a füllel. Francesca meghökkent. - Senkinek - jelentette ki határozottan. Bragg a lány arcát fürkészte, aztán megnyugodva bólintott. - Elnézést, de meg kellett kérdeznem. Rendkívül dühös vagyok a Timesra, hogy ilyen cikket közölt. Olyat, ami valószínűleg igen sokat árt a nyomozásomnak. Az ő nyomozásának, gondolta Francesca. No igen, hiszen ő a rendőrfőkapitány és a legfőbb illetékes ebben és minden más ügyben. - Esküszöm magának, egy szót sem szóltam senkinek, hogy mi volt a negyedik borítékban - mondta Francesca. - Hiszek magának. - Felsóhajtott. - Sajnos aligha lehet kétségem afelől, hogy a saját osztályomról szivárogtatta ki valaki mindkét hírt. - Ismét sóhajtott.
Francesca még mindig összefont karral állt. - Miért ilyen biztos benne? - Francesca a maga részéről szinte biztosra vette, hogy Beth Anne kürtölte világgá a harmadik üzenet hírét. - Ez egy szigorúan titkos ügy, ami azt jelenti, hogy csak egy maroknyi detektív dolgozik rajta, akik teljes titoktartást fogadtak, de technikusokat is be kellett vonnunk. Köztük lehet olyan, aki megvesztegethető. - A homlokát ráncolta. - A detektíveket én választottam ki, de csak három van köztük, akiket nemrég léptettem elő a becsületességük és a jellemük miatt. Még abban sem lehetek biztos, hogy nem az egyik detektív szivárogtatta ki a hírt. - Sajnálom - mondta Francesca, és valóban úgy is gondolta. Egy percnyi csend következett, amely hamar feszültté vált. Francesca ehhez nem tudott hozzászólni, folyton az a jelenet pergett le lelki szemei előtt, amit nemrég Burtonéknél látott. Bragg továbbra is fürkészte, túl intenzíven ahhoz, hogy Francesca ne kezdte volna kellemetlenül érezni magát. Mintha megzavarta volna Bragget a viselkedésével. Nyilvánvalóan észrevette, hogy megbántódott és neheztel rá. Nem kellene törődnie vele. Bragg végül azt mondta: - Indulnom kell, Francesca. Ha valami baj van, kérem, ne habozzon elmondani nekem. Francesca gúnyosan elmosolyodott. Túlságosan gúnyosan. - Ugyan miért gondolja, hogy valami baj volna? Leszámítva azt a tényt, hogy elraboltak egy ártatlan gyermeket, és a helyzet aggasztó. - Nem túl régóta ismerjük egymást - mondta Bragg bánatosnak tűnő mosollyal -, de azt gondolom, hogy úgy mondjam, bizonyos értelemben barátok lettünk. És ha arról van szó, én nagyon hamar kiismerek mindenkit, és meg tudom ítélni a jellemét. Valami nincs rendben. Ebben biztos vagyok. Francesca elmosolyodott, és azt felelte: - Minden rendben van. Ezúttal ön téved, rendőrfőnök úr. Bragg rámeredt, mivel Francesca hangja túl éles volt ahhoz, hogy barátságosnak lehetett volna nevezni. Aztán azt felelte: - Nagyon remélem, nem olyasmiről van szó, amit szándékom ellenére én követtem el. Francesca elképedt. - Nos, viszontlátásra. - Viszontlátásra - mondta Francesca, de nem kísérte ki az ajtóig. Mégsem megy be az órára. Egyszerűen túl sok a teendő, és egy kisfiú élete forog kockán. Francesca rájött, hogy amíg ki nem derül az ellenkezője, azt kell feltételeznie, hogy Jonny Burton életben van. Karcsúsított fekete-szürke kabátot vett fel, ami remekül illett varratott szoknyájához. Mindkét ruha igényesen kidolgozott darab volt, a mandzsettánál és a szoknya alján fekete szegessel. Hetyke, strucctollakkal díszített fekete kalapot tett fel, magához vette a táskáját, és
már sietett is lefelé. Eltökélte, hogy nem fog gondolni a Bragg és Eliza Burton közti kapcsolatra. Még le sem ért a földszintre, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és Connie lépett be rajta, karján a bebugyolált pici lányával, nyomában Mrs. Partridge-dzsel és a hároméves Charlotte-tal. Charlotte tiszta anyja, mindössze annyi a különbség, hogy a kislány szőke haja még egészen világos. Amint meglátta Fran-cescát, felcsillant a kék szeme. - Fran néni! Fran néni! kiáltotta. Francesca rámosolygott, és kitárta a karját. - Gyere ide, Hamupipőke! A Hamupipőke Charlotte kedvenc meséje, innen a beceneve, ami aztán rajta is ragadt. Charlotte kiszabadította kesztyűs kis kezét a daduséból, és még mindig kiáltozva szaladt oda Francescához. - Szia! - köszöntötte Connie vidáman. - Úgy döntöttünk, Fran, hogy átjövünk, és veled reggelizünk. Charlotte tengerészkék kabátkája, szoknyája és alsószoknyája a térde fölé libbent, amikor Francesca elkapta, és jó magasra felröpítette. Charlotte nevetgélt. - Még magasabbra, Fran néni! - kérlelte. - A még magasabb már a mennyország volna, cukorfalat! - mondta Francesca, és a kelleténél szorosabban ölelte át a kislányt, majd letette a földre. Francesca meglepetten nézett a nővérére. Aztán alaposabban szemügyre vette. Connie meglehetősen fáradtnak látszott. Con, tegnap este adtál vacsorát. Mi éjfélkor jöttünk el. Miért nem lustálkodsz az ágyban? Mondjuk, egy forró csokoládéval és a Harper’s Weeklyvel? Vagy ami még jobb, a Sears új katalógusával. - Az ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendben. Connie furcsálló pillantást vetett rá. - Mégis, mikor fordult elő, hogy lustálkodtam? Vagy talán elfelejtetted? Azonkívül a lányok hétkor kelnek, kishúgom. Francesca odament a nővéréhez, bekukucskált a takarók alá, hogy lássa az alvó kisbabát. Lucinda még csak nyolc hónapos. Elmosolyodott a szép, pufók arcocska láttán. Érdekes, hogy Lucinda haja vörös, a bőre pedig ahhoz illő alabástromfehér. - Csodás volt a vacsora, Con. A fogások, a társaság, minden tökéletes volt. - Megcirógatta Lucinda sima kis arcát. Connie elmosolyodott. - Köszönöm. Tényleg örülök neki. Tudod, a mama semmit sem mondott. - A mosolya elhalványult. Francesca megsimogatta Connie hátát. - Nekem mondta a mama, hogy nagyon kellemes este volt - mondta, és ez így is volt. - Tudod, milyen, Con. Soha nem szokott megdicsérni minket. - Tudom. Azért jólesett volna, ha nekem is mondja - felelte Connie egy sóhaj kíséretében, megigazítva Lucindát a karjában. - Átvehetem? - kérte Francesca a nővérét, és egy perc múlva már a mellén ringatta a babát. Bármennyire élvezte is ezt a pillanatot, megjelent előtte a kép, ahogy Bragg átöleli Elizát. Hogy fog tudni megfeledkezni arról, ami köztük van?
- Francesca, miért vagy morcos? - kérdezte Connie. Francesca meglepődött. - Nem vagyok morcos, Connie, csak nem emlékszem, mikor jöttél át azért, hogy velünk reggelizzél. Meg azon is töprengett, vajon hogy tud majd kijutni a házból, hogy megkeresse Maggie Kennedyt, ha Connie marad. Mert az volt a terve, hogy elmegy a Moe Levy boltjába, a Broadway-re, és megtudakolja, hol van az üzem. - A papa már elment? - kérdezte Connie Francesca megjegyzését figyelmen kívül hagyva, miközben átadta a bundáját, a kalapját és a kesztyűjét egy inasnak. Charlotte, aki előzőleg kiszaladt az előcsarnokból, ekkor tért vissza. Még mindig rajta volt a tengerészkék kabátja és a hozzá illő kalapja. - Nagyapa nincs itthon - nyafogta. - Charlotte kisasszony, jöjjön ide, vegye le a kabátját és a kalapját! - mondta Mrs. Partridge erélyesen. Charlotte durcás volt, de engedelmeskedett. Odament a rakoncátlan ősz fürtös, alacsony, gömbölyded asszonyhoz. - És viselkedjen úrihölgy módjára, amilyen a mamája - dorgálta meg fojtott hangon Mrs. Partridge. Charlotte bólintott, aztán elkiáltotta magát - Fran néni! Menjünk vásárolni! Még ma! Ugye, veszel nekem babát? Mielőtt Francesca válaszolhatott volna, Connie kézenfogta a kislányát. - Két tucat babád van, Charlotte. Igazán várhatnál a születésnapodig. Charlotte durcásan nézett az anyjára. Francesca megvárta, míg a kislány ránéz, aztán kacsintott. Később megsúgta neki a válaszát. Charlotte kacagott, tapsikolt, aztán bűntudatosan nézett Con-nie-ra, hogy lássa, a mamája vajon sejti-e, miféle összeesküvés szövődik a háta mögött. Connie felsóhajtott. - Jaj, Fran! Nagyon örülnék, ha nem kényeztetnéd el! Hidd el, jó lenne, ha már lenne sajátod! - Szeretnék is - felelte Francesca, miközben átadta Lucindát Mrs. Partridge-nak -, de nagyon nem szeretném mindazt, ami vele jár. - Elmosolyodott. - Fiatal vagyok én még a házassághoz. Connie derűsen mosolygott rá. - Most, hogy Evannek nemsokára eljegyzése lesz, van még hat hónap haladékod. Miután megnősült, kedves kishúgom, akkor rajtad a sor. Francesca egy darabig nem szólt, csak merőn nézett. - Nem mondhatod komolyan! Júniusban esküvő? - Csodálkozott, de nem nagyon. - Ha a mama keresztülviszi. Francesca az égre emelte a tekintetét, és dühös volt. Mert Connie-nak igaza volt, és mert ő még nem szokott hozzá a gondolathoz, hogy Evannek eljegyzése lesz, még kevésbé ahhoz, hogy megnősül. Ráadásul ilyen ripsz-ropsz! - Reggeliztél már? - kérdezte Connie. - Nos, igen. Épp indulni készültem - felelte Francesca, és a gondolatai ismét Bragg, Eliza, Maggie Kennedy és az ügy körül forogtak.
- Ilyenkor? - Connie fölvonta vékony szemöldökét. A haja laza kontyba volt hátrafogva, egyszerű gyöngysort viselt a blúza fölött, és a száját diszkréten rúzsozta ki. Francesca azon töprengett, hogy Connie vajon az esti lefekvéskor és a reggeli ébredéskor is ilyen tökéletesen fest-e. Az volt az érzése, hogy igen. Connie azt mondta: - Könyörgök, valamiben-mindig-sánti-káló-kisasszony, áruld el, ezúttal miben sántikálsz, és hová mész? Francesca elmosolyodott. - Semmiben sem sántikálok, Con. A könyvtárba készültem olvasni. Csupán erről van szó. - Olyan könnyedén hazudott, mintha született hazudozó volna. De utálta, hogy becsapja a testvérét. Connie láthatólag nem tudta eldönteni, higgyen-e neki vagy se. végül megragadta Francesca karját. - Na, maradj velem egy kicsit! Együnk gofrit egy tonna juharsziruppal, igyunk forró csokoládét tejszínhabbal, és hízzunk meg olyan istenien, hogy férfi többé ránk se nézzen! Francesca csak nézett a távozó nővére után. Meglehetősen furcsa megjegyzés volt ez.
- Kisasszony, kiszáll a kocsiból? Francesca csak bámult kifelé a kocsi ablakán. A Moe Levy cég és az üzem az éppen szemügyre vett Harminckettedik utca Hetedik és Nyolcadik sugárút közti szakaszán álló épület második emeletén működött. A négyemeletes kőépület szörnyen elhanyagoltnak látszott, akárcsak maga az utca. Mindenütt kátyúk, a házak ablakai kitörve, és a néhány arra haladó munkás ugyanolyan elhanyagolt volt, mint a környezetük, amelyben élnek. Természetesen kiszállok - felelte Francesca. A viteldíjat már kifizette a kocsisnak. Ahogy óvatosan lelépett a járdára, ügyelve, hogy el ne csússzon a jeges, mocskos havon, azon morfondírozott, vajon hogy talál majd kocsit, ami hazaviszi. Néptelen volt az utca, csak két, áruval megrakott szekér haladt el arra, de hogy mit szállítottak, azt Francesca nem tudta megállapítani. A kocsi elment. Francesca egyik kezében a muffját, a másikban a táskáját szorongatta. Két, silányul megvarrt, kopott kabátot és sapkát viselő férfi arra haladtában megbámulta őt. Egy kóbor kutya épp levizelte egy közelben álló szekér kerekét. Az egyik épületből kiáltozás hallatszott, mintha épp verekedés készült volna kitörni. Francesca szíve hevesebben vert annál, hogy jól érezhette volna magát. Mit keresek én itt?, gondolta feszengve. Aztán megrázta a fejét, mintha így ki tudná űzni belőle a félelmeit és a kétségeit. Itt dolgozik Maggie Kennedy. Francescának nem volt más választása, mint fölkeresni őt, mivel úgy érezte, az idő igencsak fogytán van. Jenningset vagy egy másik kocsist megkérni túlságosan kockázatos lett volna. Az édesanyja csak egy kérdést tegyen fel, és a kocsis kötelességtudóan mindent kikotyog. Francesca úgy vélte, ha Julia megtudná, hol jár éppen a
lánya, vagy hol volt az előző napokban, Francesca valószínűleg ki se tehetné a lábát a házból vagy fél évig. A kapu nem volt bezárva. A súlyos, rozsdás tolózáron nem volt lánc. Francesca belökte a nehéz, kopott, összekaristolt ajtót, és egy sötét, kivilágítatlan kapualj látványa fogadta. Sötét, majdnem fekete lépcsősort látott. Nincs más választása, emlékeztette magát. Belépett, és felment a gyaníthatóan vizeletszagot árasztó lépcsőn a második emeletre. A második emeleti lépcsőfordulónál már hallani vélte a gépek zúgását és időnként egy férfihangot. Mindössze két ajtó volt a folyosón: egy az egyik, egy a másik végében, egymással szemközt. Francesca elindult a tőle távolabbi felé, mely a Hetedik sugárút felé esett. Benyitott. Hatalmas terembe lépett be, ami magyarázatot adott arra miért van mindössze két ajtó az emeleten. Mindenütt faasztalok álltak, rajtuk nagy halmokban ruhaanyagok. Szabók és varrónők öltögettek, varrogattak az asztaloknál. Az üvegfalakon beáradt a terembe a napfény. A világosságot még fokozta a mennyezetről függő elektromos lámpák erős fénye. A sötét kapualj és lépcsőház után ez a fényár sűrű pislogásra késztette Francescát. Néhány férfi és nő felé fordította a fejét. Miután Francesca szeme hozzászokott az erős fényhez, végignézett a termen, azon töprengett, vajon melyikük lehet Maggie Kennedy, ha egyáltalán benn van aznap. Egy férfi lépett oda hozzá. A tagbaszakadt férfi öltönyt és nyakkendőt viselt, mégis igénytelennek hatott az öltözéke. Mit óhajt, kisasszony? - Erős akcentussal beszélt. Francesca arra gondolt, hogy talán német, orosz vagy zsidó. - Maggie Kennedyt keresem. Úgy tudom, itt dolgozik. - Francesca mosolygott. - Rendkívül sürgős ügyben kell beszélnem vele. - Egen, itt dolgozik, de nagyon elfoglalt - felelte a férfi Francescát méregetve. - El vagyok keseredve! - Jöjjön vissza hatra. Akkor szokott hazaindulni - mondta. - Nagy utat tettem meg a belvároson át idáig. És az ügy valóban halaszthatatlan - mondta Francesca már a csüggedés határán. A férfi komoran ingatta a fejét. - Nem, nem lehet. Hirtelen eszébe jutott valami, amit Braggtől hallott. Benyúlt fekete szaténtáskájába, és pironkodva átadott a férfinak egy ezüstdollárt. A férfi rámosolygott. - Az a vörös, ott hátul mondta a férfi, mutatva is, aztán elment. Francesca csak nézett utána. Életében először vesztegetett meg valakit. Nem tudta eldönteni, büszke legyen-e rá vagy röstellje. Inkább nem foglalkozott vele. A napfény a terem túlsó végében megcsillant a vörös hajon. Francesca addig ment az asztaloknál ülő munkások között, míg meg nem látta Maggie-t az asztalán tornyosuló ruhaanyagok mögött. Maggie abbahagyta a varrást, de ülve maradt, és hatalmas kék szemmel meredt Francescára.
Francesca is alaposan megnézte az asszonyt. Maggie körülbelül egyidős lehet Connie-val. Még csinos, de van benne valami furcsa: fiatalnak látszik, de egyben öregnek is. Fehér bőre már ráncos, az ajka cserepes. Leginkább azonban a tekintete volt öreg. Tompa és fakó a tekintete, ami arról tanúskodik, hogy már nem dédelget álmokat, nincs már benne remény. Négy gyermeke van, gondolta Francesca szomorúan. Joel tíz-tizenegy éves lehet. Nem lehetett több tizenhárom-tizennégy évesnél, amikor Joelt szülte. Francesca még soha nem találkozott ilyen körülmények között élő nővel, vagy ha igen, nem tudta az illetőről, hogy ilyen körülmények között él. - Mrs. Kennedy? - A Maggie is megteszi - mondta a vörös hajú nő, majd lehajtotta a fejét, és folytatta a varrást. A mozdulatai gyakorlottnak látszottak, ellentétben a körülötte dolgozó többi varrónőéivel. Erősen koncentrált. Volt néhány szeplő a kis fitos orrán. - Beszélhetnénk? Maggie nem nézett fel. - Miért? - El vagyok keseredve - mondta egyszerűen Francesca -, mert eltűnt egy kisfiú, és Joel segíthetne abban, hogy megtaláljuk. Maggie kezében megállt a tű. Egy ideig még mindig nem nézett fel, de Francesca látta, hogy remeg a keze. Fáradt tekintetét végül Francescára emelte. - Sajnálom azt a kisfiút. A rendőr beszélt nekem róla. De sokszor történik ilyesmi a városban. Tűnnek el gyerekek. Sőt, annál rosszabb dolgok is. Nagyon sajnálom, de nem tudok segíteni. Nem tudom, hol van Joel. Mintha könnyek szöktek volna a szemébe. Aztán varrt tovább gyors, erőteljes mozdulatokkal. Francesca ösztönösen rátette a kezét Maggie-ére. Az asszony abbahagyta a varrást. Tudom, hogy félti Joelt. De nem kellene. Ő tudna segíteni, Maggie. Kérem, könyörgök, mint egyik nő a másiknak. Nekem nincs gyermekem, de van két unokahúgom. El sem tudom képzelni, mit tennék, ha egyiküket elrabolnák. Eliza Burtont, a kisfiú mamáját fölemészti a bánat és a rettegés. Kérem! Meg kell találnom Joelt! Úgy gondolom, ő tudna segíteni. Kérem! Maggie ránézett. - Nem tudom, hol van - mondta átható tekintettel. - Sose tudom. Úgy jönmegy, ahogy neki tetszik. Mindig bajba kerül. Annyiszor volt már a bentlakásosban, hogy össze se tudom számolni. Olyan, mint az apja, az ám! Csakhogy Daniel besurranó volt, Joel meg zsebes. De ettől még egyivásúak ők ketten, nekem meg elegem volt, elég ám! Azon igyekszem, hogy legyen fedél a másik három feje fölött, legyen mit enni a kicsiknek, de többet már nem bírok! - Folyni kezdtek a könnyek a szeméből. A keze szörnyen remegett. Francesca szinte biztos volt abban, hogy a bentlakásos nem iskolát jelent, és nem igazán tudta, mi a különbség a besurranó meg a zsebes között, de a lényeget értette. - Joel nem rossz fiú -suttogta. - Engem kimenekített egy szörnyű helyzetből. Maggie megtörölte a szemét, és Francescára nézett. - Én nem bírok már többet - mondta, és újra megtörölte a szemét. - Túl sok ez egy embernek. Francesca megszorította a kezét. - Maga bizonyára nagyon erős - mondta, és úgy is gondolta. El sem tudta képzelni azt az életet, amit ez a nő él.
- Nem vagyok én erős. Gyönge és fáradt vagyok, és folyton kiabálok a kicsikkel - mondta. Felnézett, a szeme könnyes volt. - Kimenekítette magát egy szörnyű helyzetből? Francesca bólintott, és halványan elmosolyodott. - Olyan helyen jártam, ahol nem lett volna szabad, és egy szörnyű bandita inzultálni kezdett. - Megborzongott. - Joel rátámadt, és együtt elfutottunk. Hálás vagyok neki, Maggie. Maggie mosolyogva, szipogva azt felelte: - Nem mindig rossz. - Látta őt vasárnap óta? Maggie oldalra fordította a fejét, és nemet intett. Hazudott. Francesca látta a szemén, hogy hazudik, még mielőtt elfordította a fejét. - Kérem, Maggie, Joelnek nem esik bántódása. Én nem a rendőrségtől jöttem. Fiatal nő vagyok, akárcsak maga. - Ezt az utolsó mondatot, amint kimondta, meg is bánta. - Maga aligha olyan, mint én - mondta Maggie, és dacosan nézett Francescára. - Maga gazdag, előkelő, és fogadok, hogy egy napot se éhezett életében. - Letette a varrótűt, és felfelé fordította a tenyerét. - Látja, milyen kérges? - Igen - felelte Francesca, és kezdett tudatosulni benne, hogy Maggie vagy nem tudja, hol van Joel, vagy soha nem segítene, mert ők két külön világ, a kettejük közti szakadék áthidalhatatlan. - Igaza van. Mi tényleg csak annyiban vagyunk hasonlók, hogy mindketten nők vagyunk. De én nem hátrálok meg, Maggie, addig nem nyugszom, míg meg nem találom az eltűnt kisfiút. És fohászkodom, hogy még életben legyen, aminek percről percre kisebb az esélye. Egy őrült kezében van. Maggie csak nézett. Francesca is csak nézett. A kétségbeesés könnyei az ő szemében is megjelentek, de nem hagyta, hogy kicsorduljanak. Maggie azt kérdezte: - Nem fogják bezsákolni? - Bezsákolni? - Bezsákolni - ismételte. Aztán látta, hogy Francesca nem érti, ezért hozzátette: Megcsípni. A zsaruk nem fogják elcsípni? Olyan ez, mintha idegen nyelven beszélne, gondolta Francesca. - Úgy érti, hogy a rendőrség elfogja-e? Maggie bólintott. - És bezsákolja. - Nem, nem fogják - felelte Francesca határozottan. - Én nem vagyok rendőrnő. A rendőrségnél nincsenek nők, Maggie. Valójában diák vagyok, főiskolára járok. Maggie megnyalta a szája szélét. - A szomszédomnál lakik. Az Avenue A 201-ben vagyunk, a Tizedik utcánál. Ő a négyes lakásban, a C-ben. - Köszönöm - mondta Francesca, és megszorította Maggie mindkét kezét. És ösztönösen arcon csókolta. Francesca bérkocsival ment át a városon az Avenue A 201-hez. Úgy találta, hogy ez a környék csak annyiban különbözik attól, ahonnan eljött, hogy itt többnyire lakások vannak. A lakóházak közé élelmiszert és grogot árusító boltok ékelődtek, és minden háztömbben volt két-három bár és kocsma.
Az idő fölmelegedett annyira, hogy a mocskos hó latyakká olvadt. A nap magasan járt már, az égen alig volt felhő. Sok volt a járókelő, főleg nők, akik a napi ügyeiket vagy bevásárlást intézték. Néhány utcai árus kipakolta a portékáját a kordéjára. Francesca vett egy zacskó forró sült gesztenyét azzal a szándékkal, hogy hazafelé majd megeszi. Elhaladt a Greenwood Memorial Népfürdő előtt. Férfiak és fiúk álltak sorba, arra várva, hogy bejussanak a fürdőbe. Néhány pulóveres fiú rongylabdázott, nem törődve a mocskos hóval és latyakkal. A kabátjuk a fürdőház tornácán hevert halomban. Francescának jó volt a kedve. Mosolygott. Meg fogja találni Joelt. Megállt a 201-es számú ház előtt, és a bejáratra nézett. A kőtornácon nem volt senki, de az alagsori lakásokból hangokat hallott. Odanézett. Egy ablak nyitva volt. Egy nő valami dalocskát dúdolt, és Francesca orrát sült csirke illata csapta meg. Megkordult a gyomra. Eszébe jutott, hogy aznap nem is reggelizett. Enyhe félelem futott át rajta, miközben felment a tornácra, majd belépett a házba. Mi van, ha Joel nincs otthon? Mi van, ha meglátja, és elrohan? Ökölbe szorította a kezét. Itthon kell lennie, és szóba kell állnia vele. Már nem lepődött meg azon, hogy a kapualjban nincs világítás, és vizeletszag terjeng. Akkor azért felsikoltott, amikor egy egér bukkant fel előtte, aztán eliszkolt valahová a kapualjban. Francesca sietve ment föl a lépcsőn. Bekopogott a C lakás ajtaján. Az kisvártatva nyikorogva résnyire nyílt, és Francesca egy deresedő hajú, testes asszonyt pillantott meg sötét színű ruhában és egy valaha fehér, de immár szürke, elnyűtt kötényben. Az asszony mögött néhány ócska bútordarabot látott a sötét, rosszul világított lakásban. - Maggie azt mondta, itt találom Joelt - mondta Francesca. - Nincs itten - felelte a nő, miközben gyanakvóan méregette Francescát. Francesca átadott neki egy ezüstdollárt. - Megvárhatom? Az asszony zsebre vágta a pénzt, kiakasztotta az ajtón lévő láncot, és beengedte Francescát. Megfordult. - Joel! Téged keresnek! - Aztán ismét Francescára nézett. Furcsa hangot hallatott, amolyan hümmögésfélét, amit nem lehetett érteni. Aztán a konyhapulthoz ment - a konyha a lakótér része volt -, miközben Joel előkerült a hálószobából, nyomában három gyerekkel. Elkerekedett a szeme a riadalomtól, amikor megpillantotta Francescát. Francesca azon volt, hogy még csak ne is gondoljon az ellopott ezüstre. - Szervusz, Joel. Édesanyád mondta, hogy itt talállak. Hogy vagy? A fiú szeme még jobban elkerekedett. - Megmondta magának? - Igen. Édesanyád remek hölgy. - Francesca a három gyerekre nézett. A két kisfiú közül az egyiknek szénfekete volt a haja, mint Joelé, a másiké tűzvörös, mint az anyjuké, a talán Charlotte-tal egyidős kislányé pedig ugyancsak koromfekete. Mind a három gyerek viseltes, kifakult, agyonfoltozott ruhát viselt, a fiúk nadrágja olyan kinőtt volt, hogy kilátszott a
csontos térdük, de a ruhák makulátlanul tiszták voltak, akárcsak a gyerekek. A leplezetlen kíváncsisággal őt néző három arcocska frissen mosdatott és ragyogó volt. - Az én anyám nem hölgy - jelentette ki Joel. - Ő dolgozik. - Volt egy koromfolt az orrán, és valami maszat a bal könyökén is. - A jelleme olyan, mint egy igazi hölgyé - felelte Francesca. Joel ránézett. - Tényleg? Látszott rajta, hogy ez tetszik neki, bár igyekezett leplezni. - Bizony ám! Bemutatnád a testvéreidet? Joel habozott. - Mért? - Miért ne? Joel felsóhajtott, és megfordult. - Ez itt Lizzie, ez Paddy, ez meg Mat. - Hátat fordított Francescának, a testvéreire nézett. Francesca úgy gondolta, hogy az egyik fiú valószínűleg öt-, a másik hétéves lehet. - Mars! Menjetek a hálószobába, és addig ki ne gyertek, míg nem szólok! - mondta erélyesen. - Ki ez, és mit akar? - kérdezte a vörös hajú, ötévesforma fiú, Paddy. - Nem tartozik rátok - közölte Joel. Hosszas tiltakozás közepette a három kicsi végül visszament a hálószobába. Lizzie egy pillanattal később már visított, a fiúk meg nevettek. Francescát elfogta az aggodalom. - Csak játszanak - mondta Joel, és a zsebébe süllyesztette a kezét. - Joel, szükségem van a segítségedre. Vállat vont. - Nem hiszem, hogy tudok. - Meg kell találnunk Gordinót. Tudod, hol van? - Nem. Francesca már készült a táskájába nyúlni - a megvesztegetés mintha kezdett volna szokásává válni -, de aztán eszébe jutott az ezüst. - Joel, hogy tehettél ilyet? - csúszott ki a száján. A fiú gyanakodva nézett rá. - Hogy tehettem mit? - Hogy tehetted meg, hogy elvitted a mamám ezüstjét? - fakadt ki Francesca. Joel csak meredt rá. - Nem vittem el semmi ezüstöt, kisasszony. - Ejnye! Elszöktél, miután elloptad az ezüstünket. Miután meleg ételt, puha ágyat és munkát adtam neked. - Nem vittem el semmi ezüstöt - mondta Joel élesen. Francesca meglepődött, mert Joel dühösnek látszott, és ezen ő felbátorodott. - Joel, te voltál az új alkalmazott, és az egyetlen, akinek már volt dolga a rendőrséggel. Anyám megöl, ha elmondom neki, mi történt. A fiú harciasan nézett rá. - Azt hittem, Gordinóról akar tudni. Francesca szíve nagyot dobbant. - Úgy bizony, róla! - rivallt rá, de közben nyugtázta a tényt, hogy miután kényelmetlen helyzetbe hozta a fiút a kínos témával, végül Joel hozakodott elő azzal, amit ő akart szóba hozni. - Vasárnap óta bujkál. Az utcán ez a hír járja - mondta Joel. - De hol? Meg kell találnunk! - Senki nem tudja, hol, kisasszony.
Francesca összeszorította a száját, aztán így folytatta: - Joel, tudod, miért akarjuk megtalálni? A fiú grimaszolt. Mintha azt akarta volna mondani vele: Gyengeelméjűnek látszom? Persze hogy tudom. A Burton fiú miatt. Róla van szó. - És te persze nem tudod, hol van, ugye? - kiáltott rá Francesca hirtelen. - Vagyis járja-e valamiféle hír a gyermekrablásról az utcán? - Valami igen. Nem sok. - Joel vállat vont. - És mit beszélnek? - Francesca leült a szobában lévő egyetlen kis kanapéra. Joel mellette állt. Francesca megfogta a fiú kezét. - Nem tudom. - Joel pirulva húzta el a kezét. - Csak annyit, hogy fura ügy ez, mindenki azt gondolja. - Miért? Mondd el! - noszogatta Francesca. Joel habozott. - Nem frankó csibész az, aki ezt csinálta, Miss Cahill. Ez belső munka volt, az utca tudja eztet. Azt beszélik, hogy valaki olyan nagyon rosszat akar Burtonéknek, amilyet csak lehet. Eztet beszélik. Hogy Burtont akarják kicsinálni. Tehát Róbert Burton egyik ellensége lehet az, gondolta Francesca. - Hogy tudjuk megtalálni Gordinót? Fogsz nekem segíteni? Joel megint habozott. - Asszem, igen. Mer munkát adott meg minden, még ha én úgy is döntöttem, hogy nem maradok. Francesca eltöprengett azon, hogy Joel vajon igazat mond-e, hogy vajon tényleg nem lopta el az ezüstöt. - Nem azért szöktél el, mert elloptad az ezüstöt, Joel? Hogy eladd, és így segíts ételről gondoskodni a testvéreidnek? Joel szeme villant. - Nem loptam én el maguktól semmit, kisasszony! Dolgozik maguknál egy igazi csaló, és az rám akarja kenni. Megragadta az alkalmat, hogy ő maga lopjon. Érti, mit mondok? Magát rászedték. Francesca immár feszengve felállt. Ha Joel igazat mond, valamelyik Cahill-alkalmazott tolvaj. - Megérteném, ha te loptad volna el az ezüstöt, Joel. - De nem én tettem. Tíz bukszát be tudok szerezni naponta - mondta indulatosan. - Nem kell nekem a maguk ezüstje! Francesca hitt neki. Joel sűrű, göndör hajára tette a kezét, és kissé összerezzent, mert az piszkos volt. - Bocsánatot kérek -mondta halkan. - Ne haragudj! Joel elkerekedett szemmel húzódott el tőle. - Maga kér bocsánatot tőlem? - álmélkodott. Francesca ekkor elmosolyodott. - Igen. Ez olyan meglepő? Joel elpirult, és másfelé nézett. Aztán azt motyogta: - Talán tudom, hol találjuk meg. - Micsoda? - kiáltott fel Francesca, és maga felé fordította a fiút. - Talán tudom, hol találjuk meg Gordinót. - Francesca szemébe nézett. - Hol? - kérdezett rá Francesca. - Ma este jöjjön ide tizenegy körül! Elviszem arra a helyre. Talán ott lesz.
Francesca csak nézett, izgatottság lett úrrá rajta. - Ma este? Tizenegykor? Azt akarod, hogy jöjjek ide ma éjjel tizenegyre? Joel bólintott. Francesca karba fonta a kezét. - Joel, tudnom kell, hova viszel engem. Joel összeszűkült szemmel nézett rá. - Maga annak a rókának dolgozik? Róka. Rendőr. - Nem. - Idejön tizenegyre, és lehet, hogy megtaláljuk Gordinót - mondta. Francesca csak nézett. Aztán végül igen nehéz szívvel, de rábólintott. Rossz érzése támadt.
Tizedik fejezet 1902. január 21., kedd, délután 4 óra Channingék merészek, amiért a West Side-on laknak. Vadonatúj házuk csak egy saroknyira van a Dakotától, amelyet azért neveztek el így, mert a civilizált világtól oly messze épült. Francescának már a bérkocsiból kipillantva is feltűnt, milyen borzasztóan gótikus a palotájuk. El sem tudta képzelni, hogy juthatott eszébe az építésznek annyi rengeteg kőcsipkét és tornyot tervezni, a számtalan vízköpőről nem is beszélve, melyekkel az épület homlokzatát díszítették. Mint kiderült, Sarah Channing édesapja már nem él. Az édesanyja örökölte a férje millióit, és azonnal megépíttette a West Side-i házat. Mint Francesca megtudta, Sarah egyke. Egy napon majd ő örökli az egész Channing-vagyont. Francescának nehezére esett a rá váró feladatra összpontosítani, nevezetesen arra, hogy összebarátkozzon a bátyja leendő menyasszonyával. Az aznap esti találkozó Joel Kennedyvel sokkal inkább foglalkoztatta. Valahányszor erre gondolt, futkosott a hátán a hideg. Hogy is juthatott eszébe, hogy ily kései órán osonjon el a város egyik legrosszabb környékére? Lassan, elgondolkodva lépkedett fel a bejárathoz vezető lépcsősoron. Megfordult a fejében, hogy elmondja Braggnek: megtalálta Joelt, aki felajánlotta neki, hogy elviszi Gordinóhoz, de végül elvetette az ötletet. Joel tart a rendőrségtől, amire minden oka megvan. Francesca úgy vélte, abban a pillanatban kereket oldana, amint rájönne, hogy Bragg is bevonódott a tervükbe. Ugyanakkor komolyan aggódott a saját személyes biztonságáért. Egy percre sem felejtette el, milyen goromba volt Gordino, sem azt, ahogy megcsókolta őt. Meg aztán az is nyugtalanította, amit Joel mondott. Hogy Gordino gyilkos. Francesca el sem tudta képzelni, mi lehet az oka, hogy szabadon mászkálhat a bűnei dacára, és nem rács mögött ül. Francesca ezen tépelődve és aggódva csengetett be. Mi lesz, ha Gordino megint inzultálja? Mi lesz, ha ezúttal sikerrel jár? Már a gondolat is elég volt ahhoz, hogy szédüljön és az ájulás környékezze. Mi lenne, ha mégis szólna Braggnek, és megtalálnák a módját, hogy Bragg ott legyen a találkozó színhelyén anélkül, hogy Joel megtudná? A baj az volt, hogy Francesca utált bárkit is becsapni. Sőt, mi több, furcsa módon megkedvelte a „kölyköt”. Lehet, hogy zsebes, de Francesca meg tudta érteni, hogy a szegénység és az elkeseredés vitte rá a pénzszerzés e módjára. Végső soron nem tudta őt hibáztatni azért, hogy az, aki. A jelek szerint őszintén szereti a testvéreit. Francesca nem akarta elveszíteni a fiú bizalmát. Egy inas ajtót nyitott, meglepte a gondolataiba merült Francescát.
Francesca elmondta jövetele célját, és átadta a névjegykártyáját az inasnak, aki tudatta vele, hogy Sarah otthon van, de elfoglalt. Aztán az inas mégis bevezette, és azt mondta, megkérdezi Miss Channingtől, hogy ez idő szerint fogad-e látogatót. Miután Francesca átadta prémszegélyű kabátját, kalapját, muffját és kesztyűjét, magára maradt a rémesen agyondíszített hatalmas társalgóban. A mennyezetre pufók felhők között lebegő angyalkákat festettek, és minden fadíszítés, valamint a helyiségben lévő összes bútordarab aranyozott volt. Francesca nem ült le, fel-alá járkált. Mi hasznát veszi a Joelbe, egy alig ismert fiúba vetett bizalmának, ha súlyosan megsérül, vagy ha valami még rosszabb történik vele éjnek évadján. Francesca megborzongott. De hát Jonny Burton élete forog kockán. Már ha még él. Feltétlenül meg kell találniuk Gordinót, és rávenni, hogy mondja el, mit tud a gyermekrablásról. De az ég szerelmére, hogyan remélheti, hogy ez sikerül neki? Az egyetlen lehetséges mód, mint erre Francesca már korábban rájött, a megvesztegetés, mégpedig egy nagyobb összeggel. Készen állt arra, hogy súlyos pénzeket áldozzon cserébe annak a nevéért, aki a második üzenetet adta neki. Egy inas jelent meg. - Miss Cahill, ha nem zavarja a hely szokatlansága, Miss Channing a műtermében van, ott szívesen látja. A műtermében? Francesca csodálkozott, de követte az inast a nagy házon át. Ezt is lehetne „márványpalotának” nevezni, mint a saját otthonát. Csakhogy itt semmi nem vall jó ízlésre, gondolta. Minden talpalatnyi helyet székek és asztalok, szobrok és vázák, tükrök és festmények foglaltak el. A jelek szerint Mrs. Channing-nek rendkívül fényűző az ízlése. Az inas egyre beljebb vezette Francescát a házban, majd kinyitott előtte egy ajtót, és előreengedte. Francescának elkerekedett a szeme. A hatalmas terem a ház túlsó végében volt, és két fala teljes egészében üveg. A helyiség még azon a késő délutáni órán is fényárban úszott. A befagyott Hudson-folyó és a havas Palisade fantasztikus látványt nyújtott, különösen azért, mert a nap épp lenyugvóban volt. De Francescát nem ez nyűgözte le. Egy művész műtermébe lépett. A falak mentén mindenütt felfeszített vásznak sorakoztak, némelyik nagyobb, mint Francesca. Szinte mindegyik portré volt, csak néhány kivétel akadt. Némelyik olajkép már készen volt, a többi a munka különböző fázisaiban. Sarah Channing Francescának háttal állt, egy állványon lévő vásznat tanulmányozott. Sarah egyszerű halványkék ruhát és kötényt viselt. A ruhájának még a hátán is vörös, kék és barna festékfoltok éktelenkedtek. Sarah ecsettel a kezében megfordult, és halványan elmosolyodott. Az arcán egy kis okker folt volt. - Üdvözlöm, Miss Cahill. Micsoda meglepetés! Francesca egy ideig megszólalni sem tudott. A félénk kis Sarah Channing festőművész? Mégpedig egészen kiváló, már amennyire Francesca meg tudta ítélni. Kiváló. És láthatólag a munkájának él. Mert a festés Sarah számára bizonyára nem pusztán kedvtelés. Annál sokkal igényesebb képek ezek - akár a Cahill-ház falán is függhetne valamelyik. Volt valami álomszerű jelleg a
stílusában: mintha minden modellt úgy festene meg, hogy egy finom fátyol lebeg előttük. Ahogy Francesca megnézte egyik portrét a másik után, megállapította, hogy mindegyik egészen más arckifejezést ábrázol. Sarah a polgármesterről is készített egy portrét. A férfi nem mosolyog rajta, és a tekintetében a rá oly jellemző tűz ég. Egy másik portréból, mely két kislányt ábrázol, ártatlanság és vidámság árad, az egyik gyermek jól láthatóan csalafinta. Sarah az édesanyját egy kis halvány mosollyal festette meg és azzal a távolba révedő tekintettel, amely az életben is oly jellemző Mrs. Channingre. Sarah édesanyja egy kissé szétszórt, a lánya pedig remekül megragadta ezt a vonását. - Nem is sejtettem - csúszott ki Francesca száján, de nem tudta Sarah-n tartani a tekintetét, mert rengeteg csodálnivaló, gyönyörű festmény volt körös-körül. Sarah letette az ecsetet, és a kötényébe törölte festékes kezét. - Kevesen tudják. A mama így szeretné. Francesca végül Sarah-ra nézett aki immár élvezhette a teljes figyelmét. Talán több a közös bennük, mint ahogy elsőre gondolták. Lám, milyen megtévesztő a külső. - Nagyszerűek a képei! Sarah elpirult. - Nem igazán - szerénykedett. - Nem értek a festészethez, de azt gondolom, tényleg nagyon jók. Sarah megint elmosolyodott, és csillogott a szeme. Francesca csak ámult Ez a lány, gondolta, ugyanúgy imádja a munkáját, amilyen elkötelezett híve ő maga a reform ügyének. A szeme egyik alkalommal sem ragyogott így az eddigi két találkozásuk során. Hirtelen eszébe jutott a bátyja, aki oly fess és elegáns az estélyi frakkjában, amint bejelenti, hogy az estét nem tölti otthon, aztán útnak indul, nyilvánvalóan az egyik klubjába, hogy végigegye és igya az éjszakát, némi szerencsejátékot beiktatva. Látta maga előtt Evant a motorosszemüvegében és hosszú kabátjában, amint száguldozni készül valahol vidéken. Meg a teniszöltözékében, a pályán, egy merő verejtékben, amint egyik labdát a másik után üti vissza, eltökélten, hogy legyőzze az ellenfelét. Reménykedő hölgyek éljenzik a pálya szélén. Ők ketten, döntötte el Francesca, végképp nem illenek össze, nem tudta elképzelni, hogy Sarah itthagyja a műtermét azért, hogy a pálya szélén állva szurkoljon Evannek a teniszmeccsen, vagy vele tartson a jachton, esetleg csatlakozzon hozzá a vidéki kiruccanásokra. - Elnézést kérek, hogy ilyen öltözékben talált - mondta halkan Sarah. - Az én hibám, szeretném efelől megnyugtatni - válaszolta Francesca kurta mosollyal. Jobban megnézte Sarah-t, aki kipirult az erőkifejtéstől, amit a munkája megkívánt. Sokkal csinosabb volt így, bár változatlanul a hatalmas barna szeme volt rajta a legszebb. - Azért jöttem, mert gratulálni szeretnék a közelgő eljegyzéséhez a bátyámmal - mondta Francesca.
- Gondoltam. Van egy kis limonádé az asztalon. Megkínálhatom? - kérdezte Sarah, és már mutatta is az utat a terem ama része felé, ahol le lehet ülni egy fapárkányos kandalló elé. Ezt a részt egy régi zöld kanapéval, két öreg és kényelmes, sárga csíkos plüssszékkel és egy csipketerítővel leterített kis asztallal rendezték be. Az asztalon egy tálca volt a limonádéskancsóval meg néhány pohárral. - Igen, köszönöm. Jólesne - felelte Francesca. Leültek, aztán Sarah töltött limonádét. Az ujjain lévő zöld festéktől foltos lett a kristálykancsó. Úgy tűnt, észre sem vette. Csöndben kortyolgatták az italukat. Francesca érezni vélte, miért szeretett bele Sarah az ő bátyjába. Valószínűleg nem sok udvarlója volt, és olyan, mint Evan, egy sem. Azt viszont továbbra sem értette, Evan hogyan és miért szeretett belé. Világéletében a legszebb, legvonzóbb nőknek csapta a szelet. Imádta a kellemes flörtölést. - Mennyi ideje ismeri a bátyámat? - kérdezte Francesca, csak hogy beszélgetést kezdeményezzen, mert amúgy már tudta a választ - Csak két hete. - Sarah nem mosolyodott el. - Micsoda elsöprő szerelem - jegyezte meg Francesca. Sarah elmosolyodott, épp csak egy kicsit, de nem válaszolt. - Evan el van bűvölve - törte meg a csöndet Francesca. - Hölgyek százai lesznek őrülten féltékenyek önre. Sarah Francescára nézett, barna szeme hosszan meg se rezdült. - Biztosra veszem, hogy sokak szíve törik össze a városban. A bátyja jóképű és egyben elragadó is. Francesca csak ámult. Meggyőződése volt, hogy van egy ki nem mondott „de”, ami folytatná a mondatot. Sarah azonban nem folytatta, ezért Francesca szólalt meg: - Ön pedig bizonyára a fellegekben érzi magát. Sarah letette a poharát, ami addigra csupa zöld és bézs színű lett a festéktől, és sokáig nem nézett fel. Amikor felpillantott, az arckifejezése ugyanolyan komoly volt, mint általában. Kivéve azt a pillanatot, amikor Francesca a műterembe lépett. Akkor csupa elevenség volt. Nagy örömmel megyek feleségül a bátyjához - mondta. Francesca bensőjében csengők szólaltak meg, vészcsengők. Itt valami nincs rendjén. De csak nézett. - Bizonyosan remek választás - mondta Francesca. Sarah bólintott. - Igen, az. Édesanyám nagyon örül, akárcsak az ön szülei. Ez eléggé úgy hangzott, mintha Sarah nem örülne. Pedig örülnie kellene, vagy nem? Francesca tudta, hogy tapintatlan, mégis megkérdezte: - Sarah, valami baj van? - Nem, dehogy - felelte Sarah. - Szeret motorozni? - jutott eszébe Francescának megkérdezni. - Evannek van egy új motorkerékpárja. Amikor szép az idő, egész délutánokat tölt a Long Islanden motorozással. Nagyon élvezi. Sarah habozott. - Gondolom, majd meg kell tanulnom megszeretni - felelte végül.
- Van egy jachtja is. Csodás hajókirándulásokat tettünk a nyáron. - Francesca elmosolyodott. - Hajókázni biztosan szeret. Sarah megint csak habozott. - Az igazság az, hogy tengeribeteg leszek tőle. Úgy van, ahogy gyanította. Semmi közös nincs bennük, kivéve, hogy szerelmesek egymásba. - Nos, én bizony meglepődtem, amikor Evan bevallotta nekem, hogy őt is, ahogy mondani szokás, utolérte. - Utolérte? - Tudja, a szerelem. - Bátorítóan mosolygott. Sarah csak nézett rá, de nem szólt semmit. Aztán Francesca válla fölött vágyakozva nézett a vásznára. A kép alakulóban volt. Egy fiatal nő alakja bontakozott ki rajta, gyönyörű pávazöld estélyi ruhában, vörös haja a fejtetőn Összefogva, és huncutul nézett a szemlélőre. Mögötte sötétebb zöld drapéria, kezét pedig egy tárgyon nyugtatta, melyről Francesca azt feltételezte, hogy majd egy szék támlája lesz. - Nagyon szép az a lány - mondta Francesca. Sarah arca felragyogott, Francescára nézett. - Igen, az. Az unokanővérem. Ő a család fekete báránya. Még nincs huszonhárom éves, de már megözvegyült, és tavaly nyár óta meglehetősen fényűzően él Párizsban, a férje vagyonából. Ezt a képet még az elutazása előtt kezdtem el. - Sarah felnevetett. Francesca ekkor hallotta először nevetni. - Bartolla Beneventének hívják. Egy olasz gróf volt a férje. Eliza Burtonre emlékeztet engem. Francesca szeme elkerekedett. Igen, valóban hasonlítanak, de nem a vonásaikban, mert Bartolla igazi szépség, hanem a hetyke, magabiztos arckifejezésükben, és benne is megvan ugyanaz a vitalitás, ami Eliza Burtonben. Francesca elkomorult, mert eszébe jutott az eltűnt gyermek és az előtte álló este. A gyomra kellemetlenül összerándult. Ha Bragg valaha is rájön... - Remélem, hamarosan megtalálják a fiút - suttogta Sarah. - Akárcsak én. - Francesca hirtelen felállt. - Remélem, nem tartottam fel nagyon ebben a csodás alkotómunkában. Sarah elpirult, ami nagyon jól állt neki. - Túlértékel engem, azt hiszem. - Ön túlságosan szerény - felelte Francesca határozottan. Sarah kikísérte az ajtóig. Köszönöm, hogy meglátogatott, Miss Cahill. - Kérem, szólítson Francescának, és tegeződjünk, hiszen nemsokára rokonok leszünk. - Te pedig engem Sarah-nak - felelte Sarah. Francesca mosollyal nyugtázta a megállapodást. Aztán Sarah a következő bejelentéssel lepte meg: - Nagyon szeretnélek egyszer lefesteni. Megengeded? Francesca álmélkodott. - Nos, én... semmi akadályát nem látom...
- Nagyon szép vagy, és rengeteg érdekes vonás van benned, amit ki lehetne bontani. Nagyon izgalmas feladat lenne - mondta Sarah, immár derűsen mosolyogva, csillogó szemmel. - Kérlek, gondolkodj rajta! Francesca csak ámult. Sarah szeme nem csillogott így, amikor a bátyjáról meg a házasságról beszélgettek. - Jó, gondolkodom - ígérte meg Francesca. - Köszönöm. - Sarah kötelességtudóan átkísérte a házon, egészen a bejárati ajtóig. Francesca a gondolataiba merülve tette meg a rövid utat bérkocsival a parkon át. Sarah sokkal érdekesebb nő, mint amilyennek addig gondolta. A szülei aznap este operába mentek. Evan sem volt otthon. Vidáman jelentette be, hogy a Metropolitan Klubba megy. Jobban nem is alakulhattak volna a dolgok. Bárcsak az este hátralevő része is ilyen jól alakulna! Francesca nem öltött álruhát. Leintett egy bérkocsit, és mivel ilyen későn már nem volt nagy forgalom, húsz percen belül odaért az Avenue A 201 elé. Joel már a kapu előtt várt rá, nyakában barna sállal, a fején viseltes, kockás gyapjúsapkában. Beugrott a kocsiba, még mielőtt Francesca megszólíthatta volna. - Jó estét, Miss Cahill! - Vigyorgott. Francescának forgott a gyomra, az idegei pattanásig feszültek. Nem tudta viszonozni Joel huncut mosolyát. - Honnan tudtad, hogy én vagyok az? Joel kuncogott. - Mit gondol, hány bérkocsi jár erre, a városnak ebben a részében? Előrehajolt, és megkocogtatta az elválasztó üveget. - Külső-Broadway 23. A bérkocsi továbbgördült. Francesca alig látta Joelt, olyan sötét volt a kocsi belsejében. A helyzetet súlyosbította az a körülmény, hogy az utcai világítás nagyon gyér volt arrafelé. - Joel, áruld el, kérlek, hová megyünk! - kérte, és hallotta a saját hangján, hogy érződik rajta a félelem. Már megbánta a döntését, hogy ilyen bátor akart lenni. Már bánta a döntését, hogy nem szólt Braggnek arról, hogy mire készül. És azon morfondírozott, nem kellett volna-e egy levélkét hagynia az ágyán arra az esetre, ha valami tényleg történik vele, arra az esetre, ha aznap este mégsem térne haza. Joel nem válaszolt. A Francesca melletti ülésen térdelt, és a kocsi hátsó ablakán nézett kifelé. Francesca hátrapillantott, de csak a néptelen macskaköves utcát látta meg a mocskos jégfoltokat rajta. Aztán rájött, mit néz Joel. - Senkinek sem szóltam erről... erről a mi kalandunkról - mondta kurtán. - Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem árnyékolnak minket kopók. - Árnyékolnak? - Árnyékolnak - mondta, és leült. - Követnek minket - magyarázta meg kelletlenül. - Hová megyünk?
- Nem kell annyira félnie. Az csak egy kiskocsma. Gordino szeret kártyázni meg kockázni. Ha kinn van, akkor ott lesz. Egy kocsma. Szóval úgy van, ahogy gondolta. Hogy az ördögbe fog ő bemenni egy kocsmába? - Én megyek be elsőnek - nyugtatta Joel. - Megnézem, hogy ott van-e. Maga fizet a kocsisnak, hogy várjon. Rendben lesz, kisasszony. Kihozom, hogy beszélhessen vele. Elmosolyodott. Francesca aligha könnyebbült meg. - Remélem - motyogta. Érezte, ahogy verejték gyöngyözik a haja tövében és a halántékán. Aztán arra gondolt, hogy ez nem egy hóbortos kaland. Jonny Burtonről van szó. Gordino nyilvánvalóan tudja, kitől származik a második üzenet, amelyet Joel adott át Braggnek a Mott és a Hester Street sarkán. Tíz perccel később Joel szólt a kocsisnak, hogy álljon meg. A sugárútról nyíló utcában egymást érték a bárok és kocsmák meg amitől Francesca tartott, a rossz hírű házak. Egy emeleti ablakra pillantva, az erős benti világításnak köszönhetően annyi hiányos öltözékű nőt látott, hogy össze se tudta számolni őket. - Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek - suttogta. - Mindjárt jövök vissza - mondta Joel. - Adjon egy ötöst a kocsisnak! - Kinyitotta az ajtót, és kiugrott a kocsiból. Francesca remegő kézzel vette ki a táskájából a pénzt, és átadta az érméket a kocsisnak. Két remegő térde folyton összekoccant. Hogy tehetett ilyet? Egyszeriben megérezte Gordino csókja ízét. A felidéződött emlék annyira valóságosnak tűnt, hogy öklendezni kezdett. Egy hajszál választotta el attól, hogy megkocogtassa az elválasztó üveget, és utasítsa a kocsist, hogy vigye haza. De aztán megjelent előtte Jonny képe, ahogy huncutul mosolyog. Könnyek szöktek a szemébe. Hogy is tétlenkedhetne? Viszont akkor már tudta, biztosan tudta, hogy szólnia kellett volna Braggnek. Eltelt körülbelül öt perc. Aztán újabb öt perc. Még újabb öt perc. Francesca kinézett az ablakon, és azt a fényesen kivilágított bejáratot figyelte, amelyiken Joel bement. Mi tart ilyen sokáig? Talán történt valami a fiúval? - Kisasszony - szakította félbe a gondolatait a kocsis -, nem állhatok itt egész éjjel. - Nem is kell egész éjjel - nyögte ki Francesca. Odacsúsztatott neki még egy dollárt. Aztán Joel egyszer csak ott termett a kocsi mellett, keze a kabátzsebében, nyaka fázósan behúzva. - Tényleg ott van - mondta -, de nem akar kijönni. Zsugázik. Nem akar beszélni magával, de mással se. Francesca nagy levegőt vett. - Akkor nekem kell bemennem. - Soha addig még nem mérte fel, mennyire bátor. A hányingere erősödött. De még mielőtt lelépett volna a fagyos földre, Joel megráncigálta a kabátujját. - Miss Cahill! Nem is tudom. Ez nem valami jó hely. Talán inkább várjunk egy kicsit, hátha később kijön.
Az utcát jól megvilágították a régimódi gázlámpák. Francesca latolgatta magában a kérdést A szüleit megelőzve kell hazaérnie, akik éjfél után nem sokkal valószínűleg már otthon lesznek. Ketyeg az óra, fogytán az idő. - Mennyire rémes? - kérdezte. - Nem úrihölgynek való - felelte Joel komolyan -, de nem ám! - Még tíz percet várok - döntött végül Francesca. Joel bólintott, visszaült a kocsiba. A kocsis még több pénzt követelt. Francesca adott neki egy újabb ezüstdollárt. Joel öt perc múlva újra bement, miközben Francesca azzal küzdött, hogy sürgősen szólította a természet. Akkor már didergett, mert a kocsiban nem volt fűtés, odakinn meg fagyott, és csípős szél fújt. Joel azonnal vissza is jött. - Tán vissza kéne jönnünk holnap - mondta. - Még mindig kártyázik, Miss Cahill. Szóba se állt velem. Francescában felidéződött az undorító csók. A férfi bűzös lehelete. És ami még rosszabb: a vad, félelem nélküli tekintete. Francesca megnedvesítette a száját. Visszajöhetnének holnap, de Jonny addig meg is halhat. Feltéve, ha egyáltalán életben van még... - Bemegyek. - Adott öt dollárt a kocsisnak. - Bármi történjék, feltétlenül várjon meg minket, nem maradunk sokáig - mondta. - Úgy lesz - mondta a kocsis mosolyogva. Francesca becsukta az ajtót, és megcsúszott a jégen. Nagyon óvatosan lépegetett a járdán a kocsma bejáratáig. Joel egyáltalán nem látszott vidámnak, ahogy kinyitotta neki az ajtót. Francescát odabenn megcsapta a meleg, és ez legalább némi megkönnyebbülést hozott. Aztán csak állt ott, és bámult. A helyiséget férfiak töltötték meg, valamennyien bevándorló munkások, és egyikük külleme, viselkedése sem volt különösképp bizalomgerjesztő. Sőt, a hosszú fa bárpultnál álló és az asztaloknál ülő vendégek döntő többsége jól láthatóan és hallhatóan alaposan be volt rúgva. Nők is voltak odabenn. Kurta ruhájuk látni engedte harisnyás, magas sarkú cipős lábukat. Többnyire piros és igen mélyen dekoltált ruhát viseltek. Francesca még soha nem látott egyszerre ennyi fedetlen keblet, de ennyi hosszú, zabolátlanul aláhulló hajat sem. Nyilvánvalóan prostituáltakat lát. Nem tudta levenni róluk a szemét. Aztán egyszer csak észrevették őt. Kurjongatások, füttyentések és csettintések hallatszottak mindenünnen. Francesca kővé dermedt, ahogy a megjegyzések eljutottak a tudatáig. - Hercegnő! Ide, ide! Gyere velem hancúrozni! Francesca érezte, hogy rogyadozik a térde, Joel előtte haladt, hogy megvédje. Szent isten!, gondolta Francesca. Mit művelek én? Elment az eszem? - Kisasszony! - Joel olyan hangosan szólította meg, hogy a neki szóló kiáltások közepette, a hangzavarban is meghallotta. - Ott van a sarokban, annál az asztalnál! Intézzük el, amiért jöttünk, aztán menjünk!
Jobban nem is érthetett volna egyet Joellel. Francesca ugyanoda nézett, ahová a fiú, és megpillantotta Gordinót, aki a széken hátradőlve ült a kártyaasztalnál, négy másik férfi társaságában. A lapjai lefordítva hevertek az asztalon, és Francescát bámulta. Francesca szíve görcsbe rándult. Tudta, hogy a férfi felismerte őt. Joel megfogta Francesca kezét, és tovább húzta. A kiabálások és kurjongatások nem hagytak alább. - Egy kis etyepetyét akarsz? - A pokolba, dehogy! A hölgy kefélni akar! Francescának égett az arca. A szíve olyan erősen dobogott, hogy majd szétfeszítette a mellkasát. Szörnyű hiba volt idejönni. De a fenébe, akkor is megszerzi azt az információt! Különben ennek a rémálomnak nem volna semmi értelme. - Hercegnő! Ne is törődj vele! Gyere ide! - ragadta meg valaki a szoknyáját. Francesca a rémülettől gyenge lévén megingott. - Hagyd békén, faszfej! - mordult rá Joel, és kés villant a kezében. Francesca elámult. A férfi, akire nem is nézett, mert nem mert ránézni, kioldotta a szoknyáját. - Baszd meg, te tetű! - üvöltött a férfi Joelre. Joel maga előtt tolta Francescát. Aztán Francesca egyszer csak ott találta magát Gordinóval szemközt, aki vigyorgott. - Heló, hercegnő! - mondta, és lassan felállt. Nagy, erős ember volt. Francesca whiskey és dohány szagát érezte a leheletén. - Mr. Gordino, beszélnem kell magával, mégpedig rettentően sürgős ügyben! - hadarta el egy szuszra. - Bőségesen megfizetem az információért! - Tényleg? - tette csípőre a kezét. - Ha fizetni akar, azt lehet, hercegnő! Menjünk! - Menjünk? - visította Francesca, mert Gordino hátrafelé intett a fejével. - Fel az emeletre. Hagyjuk itt ezt a csürhét! Francesca érezte, hogy az arcát megint elönti a forróság. A férfi beszédétől meg attól, amire rájött, mármint hogy mit akar tőle fizetségnek. Nagyot nyelt. Gombócot érzett a torkában, ami égetett és fájt. - Bőségesen megfizetem, pénzben! Gordino kajánul vigyorgott. - A fizetségnek egy formája érdekel csak, az pedig egy szép, húsos punci. Francesca mély levegőt vett. Sejtette, mit jelent az utolsó szó. - Uram, ötven dollárt fizetek magának, ha megmondja, kitől kapta azt a levelet, amit Joelnek adott oda vasárnap. A Burton fiú elrablásával kapcsolatos levelet. - Talán elfogadom a pénzt. Odafenn - mondta Gordino nevetve. Francesca minden ízében reszketett. - Nem fog felmenni! - üvöltött rá Joel Gordinóra. - Maga elmondja neki, amit tudni akar, itt és most, és aztán megkapja tőle a pénzt. - Fogd be a pofád, te kis szarházi! - kiáltotta Gordino, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét Francescáról.
- Nem megyek fel azon a lépcsőn - hallotta Francesca a saját hangját. Sajnos a hangszínét is hallotta, ami magas volt és félelemmel teli. - Tehát vagy elmondja, amit tudni akarok, és megkapja a pénzt, Mr. Gordino, vagy itt hagyom, és ma este sem lesz gazdagabb, mint amilyen reggel volt. - Pedig tényleg jó vagyok, drágaságom! - felelte Gordino. Francesca csak bámult. - Rendben van - mondta Gordino. - Adja ide a pénzt, és megmondom, amit tudni akar. Francesca abban a pillanatban föllelkesedett, és már nyitotta is a táskáját. Joel meg akarta akadályozni. - Ne! - kiáltotta Francescának, aztán Gordinóra nézett. - Előbb maga elmondja neki, a hölgy csak aztán fizet. Gordino olyan ellenségesen nézett Joelre, hogy Francesca lelkesedése azonnal szertefoszlott, és csak arra tudott gondolni, hogy ki kell jutniuk onnan, amilyen gyorsan csak lehet. - Rendben van - mondta Francesca dühösen a táskájában keresgélve. - Ne! Kisasszony, ne! - kiáltott rá Joel. Francesca odadobta az ötven dollárt Gordinónak, és gyorsan visszarántotta a kezét, arra gondolva, hogy esetleg a pénzzel együtt őt is megpróbálja elkapni. Gordino vigyorgott, és lassan, gondosan átszámolta a pénzt. Aztán zsebre vágta, és fölnézett. - Nos, köszönöm, hercegnő - mondta. - Ki adta magának azt a levelet? Gordino harsányan röhögött. - Nem tudom, mi a francról beszél - felelte. - De még mindig fölmehetünk - tette hozzá átható tekintettel. Francescának leesett az álla. - Én megmondtam, hogy ne adja oda neki előre a pénzt! - kiáltotta Joel. - Megígérte! - hallotta a saját tiltakozását Francesca. Gordino még hangosabban röhögött. Joel megfogta Francesca kezét. - Úgyse fog énekelni. Menjünk innen a büdös francba! - Mr. Gordino - kezdte Francesca, mert még nem adta fel. - Kérem! - Ha feljön az emeletre, elmondok én bármit, meg még annál is többet. Francesca döbbenten bámult rá, miközben Joel erősen ráncigálta a kezét. Gordino vigyorgott. - Menjünk! - sürgette Joel, és Francesca végre meghallotta az idegességet a hangjában. Francesca körülnézett. Aki csak ott volt a kocsmában, mind őket bámulta, és egyikük sem látszott sokkal rendesebb embernek Gordinónál. - Jól van - nyögte ki végül Francesca. Joel kézen fogva húzta kifelé az asztalok között. További füttyentéseket és rendkívül szuggesztív megjegyzéseket lehetett hallani, melyeket Francesca talán azért tudott kirekeszteni, mert nagyon hangosan dobogott a szíve. Végre kiértek az utcára. - Az az istenverte kocsis! - kiáltotta Joel. Francesca rádöbbent, hogy az utca üres, a bérkocsi elment. - Ne! - kiáltotta Francesca kétségbeesetten és döbbenten. A kocsis otthagyta őket! Faképnél hagyta őket! Ottragadtak.
- Jöjjön! A Broadway-n találunk bérkocsit. - Ilyenkor? - sóhajtotta Francesca. - El kell mennünk innen! Jöjjön már! - Joel húzni kezdte magával a sarok felé. Francescának szaladnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele, de meg-megbotlott a jégfoltok miatt göröngyös úton. Hogy történhetett ez meg?, fogalmazódott meg benne a kérdés, miközben rohantak a Broadway felé. Hogyan? Az imént élte át élete legrémesebb estéjét, ami maga volt a rémálom. Azok a férfiak, a tekintetük, a megjegyzéseik! Azon tűnődött, el tud-e majd felejteni ebből valaha is bármit. És még csak értelme sem volt. Megtalálták ugyan Gordinót, de csak annyit ért el, hogy szörnyű megaláztatásban lett része, és elkótyavetyélt közel hetven dollárt is. És hogy értse azt, amikor Gordino azt mondta, nem tudja, miről beszél Francesca? Őszinte volt hozzá? Vagy hazudott, csak azért, hogy védje önmagát meg azt, aki a gyermekrablás mögött áll? Megálltak a Broadway sarkán. Egy bérkocsi tartott feléjük. Francesca karja automatikusan a magasba lendült, így akarván leinteni. De a kocsi nem állt meg. Foglalt volt. Így aztán joellel csak álltak a széles, elhagyatott sugárúton. Ahogy Francesca mindkét irányban végignézett a Broadway-n, elfogta a félelem. - Hogy jutok haza? - suttogta Francesca. - Hozzánk gyalog is elmehetünk - mondta Joel. - És ottmaradhat éjszakára. Francesca egy pillanatra behunyta a szemét rémületében. Ha a szülei felfedezik, hogy eltűnt, azonnal értesítik a rendőrséget. Egyszer csak felbukkant egy járőr, feléjük tartott. - A fenébe! - suttogta Joel, és készült kereket oldani. Francesca megragadta a gallérjánál fogva, és nem eresztette. Látványnak ennél jobban még soha nem örült. - Biztos úr! - kiáltotta. - Kérem, kérem, segítsen! A rendőr észrevette és felé sietett. Elkerekedett a szeme, amint rájött, hogy egy finom úrihölgyet lát. Francesca szándékozott magyarázatot adni. Ehelyett azonban sírva fakadt. Francesca a kocsi ülésébe kapaszkodott, amikor a házuk bejáratához vezető kocsifelhajtóhoz érve kinézett az ablakon. Elámult, mivel három rendőrkocsi és Bragg automobilja ott állt Burtonék háza előtt. A házban mindenütt égtek a lámpák. Valami történt. Francescának efelől egy szemernyi kétsége sem volt, de afelől sem, hogy az csak valami szörnyűség lehet. - Álljon meg, kocsis, álljon meg, most rögtön! - kiáltotta az elválasztó üveget kopogtatva. A kocsi hirtelen fékezett. A ló tiltakozása jeléül ide-oda táncolt. - Mennyi lesz? - Francesca már a táskájában kotorászott. De már akkor másutt járt az esze, amikor a kocsis válaszolt. Meg kell tudnia, mi történt. Azért talán mégse ugorhat ki a kocsiból, és ronthat be egyből Burtonék házába. De hogy tudja nem megtenni?
Francesca kiszökkent a kocsiból. A nagy sietségben megbotlott egy piszkos jégkupacban, előrebukott és négykézláb ért földet. Levegőt vett, és feltápászkodott. Éppen felállt, amikor kinyílt a ház ajtaja, és tisztán láthatta, ahogy Bragg az előcsarnokban állva a rá jellemző szigorú, parancsoló módján gesztikulál. Két rendőr és két detektív volt vele. A két detektív sietett ki a házból, és futott oda az egyik rendőrkocsihoz, amelynél didergő járőrök toporogtak. Bragg félrefordult. Hátrapillantott, és észrevette Francescát. Az egész aznap esti epizód lepergett Francesca lelki szemei előtt. Nagyon szerette volna kiadni magából. Ahogy haladt előre, meggyőzte önmagát, hogy egy szót se szóljon. Hát nem maga Bragg mondta neki, hogy a kimondott szót már nem lehet visszavonni? Át kell gondolnia a dolgokat. Akkor is elmesélheti neki a közjátékot Gordinóval, ha már aludt rá egyet, és kigondolta, hogy lenne a legjobb. Nem mintha bármi hasznosat megtudott volna. Meg némi bűntudatot is érzett. Bragg nyilvánvalóan tudni akarja, hol találja meg Gordinót. Bragg lesietett a lépcsőn. - Francesca! - Hitetlenkedni látszott, és egy pillanatra elnézett mellette. Láthatóan megdöbbent, hogy kísérő nélkül találja ott. Francesca ragyogó mosolyt erőltetett magára. Közben azon morfondírozott, hogy a whiskey és a cigarettafüst szaga meg a pacsuliillat, ami a kocsmában körüllengte, vajon érződik-e rajta. - Bragg! - hallotta a saját kiáltását. És meghallotta a saját hangjában a megkönnyebbülés furcsa hangszínét is. Bragget érezte biztos kikötőnek, holott az este borzalmain már túljutott. Aztán Bragg mellett a fényárban úszó házra emelte a tekintetét. Vagy mégsem? - Mit keres idekinn egyedül ezen az órán? - szegezte neki a kérdést Bragg, és megfogta a karját. Egyenesen egy utcai lámpa alá vonta, és az arcát fürkészte. - Jól van? - Aztán közelebb hajolt, sötét, szúrós pillantást vetett rá, és szippantott egyet. - Remekül vagyok! - csicseregte Francesca. - Connie-éknál töltöttem az estét. Sokszor megyek oda egyedül, itt laknak, a sarkon túl, mint bizonyára tudja. Bragg csak meredt rá. Francesca továbbra is mosolygott. Pedig milyen nehéz volt. Miért nem tud hinni neki Bragg? A meséje teljesen hihető. Leszámítva azt, hogy egyetlen hozzá hasonló korú ifjú hölgy sem jár haza egyedül ilyen kései órán, még a sarkon túlról sem. Francesca majdnem biztos volt benne, hogy legalább éjjel egy óra van. - Francesca, magának nem erőssége a hazudozás - jegyezte meg. Francesca összerezzent. Aztán: - Nem mondhatnám. Bragg nem eresztette el a karját. Csak kisvártatva szólalt meg, de akkor megfontolta a szavait. - Ha azt állítja, hogy jól van, ha azt állítja, hogy nem történt semmi, tiszteletben kell tartanom, hogy nem avat be a magánügyeibe. - Bragg komornak látszott. Megfeszített állkapcsa időnként meg-megrándult. A magánügyei. Francescának hirtelen eszébe jutott a minap Montrose-zal folytatott beszélgetés. Szent ég! Csak nem azt hiszi Bragg, hogy elment minden cél nélkül, és egy szeretőre fecsérelte az idejét?
De, persze, hogy gondolhat ilyet. Elvégre Bragg pontosan úgy viselkedik, ahogy feltevése szerint mások is viselkednek. Francesca azt kívánta, bárcsak ne jutott volna eszébe az imént Bragg Elizával folytatott viszonya. - Köszönöm - nyögte ki. Soha nem volt még nehezebb egyetlen szót kimondani. Bragg továbbra is fürkészőn nézte. Az állkapcsában a rángás sem múlt el. - Mi történt? - kérdezte Francesca, miközben ráeszmélt, milyen közel állnak egymáshoz, ami egyértelmű magyarázatot ad arra, miért rázza őt a hideg. Bragg viszont még a kabátját sem vette fel. Francesca a házra nézett. - Be kellene mennünk, Bragg, még mielőtt tüdőgyulladást kap. - Szólok valakinek, hogy kísérje haza önt. Nemsokára úgyis távozom. - Valamiféle árny, talán a megviseltségé vagy a lemondásé suhant át az arcán. Francesca megragadta a karját, még mielőtt elfordulhatott volna. - Mi történt? - kérdezte, félelemmel a hangjában. - Egy újabb üzenet. - Bragg merőn nézett rá. Francesca azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét. Meg azon, hogy Bragg kezét szorítja. Kérges és kemény, mint Maggie-é. Nem egy finom úr manikűrözött keze. Francesca nem eresztette el. Mondhatni, még erősebben kapaszkodott bele. - Jaj, ne! Bragg kiszabadította a kezét, és beletúrt sűrű hajába. - Az isten verje meg! - kiáltotta. - Az isten verje meg! Francesca hallott az este folyamán már rosszabbat is, így nem esett nehezére elnézni. Érezte, hogy könnyek készülődnek kibuggyanni a szeméből, könnyek Jonnyért, mert már tudta, biztosra vette, hogy a fiú halott. - Mondja el! Bragg ránézett, az ő tekintete is fátyolos volt. - Nem volna szabad. Francesca megtörölte a szemét. - Ne sírjon! - suttogta Bragg. Francesca fölnézett, a tekintetük összetalálkozott és egybefonódott. Bragg bólintott. - A ruhája. A pizsamája, amiben elrabolták. Az üzenet arra volt rátűzve. A pizsama piszkos, vérfoltos és jeges. És az ágyán találták meg. Az üzenetben az áll: „A D dalmatát jelent”. - A D dalmatát jelent - suttogta Francesca. - James találta meg a pizsamát és az üzenetet - mondta Bragg élesen. - James találta meg a testvére ruháját, amikor lefeküdni készült. Francesca elborzadt. Könnyek csorogtak végig az arcán. - Úgy tudtam, Jamest elvitték a nagyszüleihez. Bragg a fejét ingatta. - Eliza nem tudta elviselni, hogy távol legyen tőle. Ma délután hazahozták. Ezt meg lehet érteni, azt hiszem. - Aztán hozzátette: - Nagyon hiányzik neki a testvére.
Újabb könnycsepp buggyant ki Francesca szeméből. Persze hogy meg lehet érteni, gondolta. Eliza helyében ő sem engedné el maga mellől a másik gyermekét. Bragg karjára tette a kezét. - Bragg, ugye, tudja, mit jelent ez? - Még vizsgáljuk a bizonyítékot - felelte nehéz sóhaj kíséretében, és levette a tekintetét Francescáról. Azért, mert egy pillanatra elérzékenyült, ezt Francesca biztosra vette. - A D dalmatát jelent. Csontok - mondta Francesca. - Csontok, Bragg. Csontok. Bragg ránézett. - Csontok? Francesca megnyalta az ajkát. Rosszul volt. - Sírhant.
Tizenegyedik fejezet 1902. január 22., szerda, reggel 8 óra Ébresztő! Francesca távolinak hallotta a bátyja hangját. Nem akart felébredni. Sőt, annyira kimerült volt, hogy még arra is képtelennek érezte magát, hogy megmozdítsa a szemhéját, a többi testrészéről nem is beszélve. - Ébresztő, Fran! Nyolc óra. Szerda van. Tízkor órád lesz. Órája. Az előző nap nem ment el a franciaórára. Aznap három órája lesz. Evannek igaza van. Tízkor kezdődik az algebra. Milyen csodás gondolat! Mégsem akaródzott fölébrednie. Ám amikor mégis magához tért, beléhasított a felismerés, hogy miért nem akart. Jonny Burton halott. Az immár piszkos, jeges, vérfoltos pizsamát, amiben elrabolták, az ágyán találták meg. Mégpedig az ikertestvére. Az ötödik üzenettel, hogy „A D dalmatát jelent”. Egyre egyértelműbb, hogy szörnyeteg. Francesca felült. - Fran? - Evan az ágya végére ült. Komor volt. Fölvonta az egyik szemöldökét. - Rosszul érzed magad? Francesca ránézett. Dalmata, csontok, sírhant. Milyen könnyű volt ezt a legutóbbit megfejteni. - Evan, a fiú halott. Biztos vagyok benne - suttogta reszketve, és azon morfondírozott, vajon olyan hamuszürke-e, mint amilyennek érzi magát. Evan szeme elkerekedett. - Ki? Jonny? Francesca bólintott, és kisimított az arcából néhány hajtincset. - Újabb üzenetet találtak... attól tartok, nem mondhatom el a részleteket, de egyértelműnek látszik. Szegény fiú! Szegény Eliza! Szegény Burton! - suttogta. Nyilvánvaló, hogy a szörnyeteg meg akarja kínozni Burtoné-ket. De ki lehet az? Lehet, hogy nő? Bárki legyen is az, csak olyasvalaki lehet, aki bejáratos Burtonékhez, hiszen a pizsamát Jonny ágyára tette. Miféle gesztus ez? Mennyire magabiztos lehet ez a szörnyeteg, gondolta Francesca, ha csak úgy besétál az otthonukba, és otthagyja a pizsamát meg az újabb üzenetet a fiú ágyán. - Nagyon sajnálom - mondta Evan előrébb hajolva. - Istenem, micsoda szörnyűség! Remélem, megtalálják azt az őrültet, és mielőtt felakasztják, előbb még letépik a... jaj, bocsánat - mondta. Francesca elpirult. Sejtette, hogy Evan az őrült melyik testrészére utal. Attól tartott, hogy az előző este már nem sok olyan szó maradt a nyelvben, amin fennakadna. Valóban ott járt
abban a kocsmában? Vagy ez csak rémálom volt? Érezte, hogy lángolni kezd az arca. Bárcsak el tudná felejteni azokat a durva megjegyzéseket és a még durvább szavakat! - Biztos vagy abban, hogy nincs remény? - szakította félbe Evan kérdése a töprengését. Francesca hamisnak érezte a saját mosolyát, mivel lelki szemei előtt megjelent Bragg előző esti arckifejezése. Még mindig tagadhatatlanul vonzó, de vereség és beletörődés látszott rajta. Francesca tudta, hogy Bragg ugyanazt gondolja, amit ő. - Azt hiszem, addig mindig van remény, amíg a holttestet meg nem találják. - Felkelni készülvén felhajtotta a takarót. Evan elkapta a csuklóját, hogy visszatartsa. - Várj, beszélnünk kell! A hanghordozása zavarba ejtette Francescát. Kemény volt. Csak ült az ágy szélén, és meredt a bátyjára. - Valami baj van? Evan szigorúan a szemébe nézett. - Hol voltál tegnap este? Francesca csak pislogott. Aztán a bűntudat forrósága öntötte el az arcát. - Én... micsoda? - Hallottad, Fran. Hol voltál tegnap este? Szerettem volna beszélni veled, és mivel tudom, hogy majdnem minden éjjel sokáig fennmaradsz tanulni, a hálószobádba jöttem. Már negyed egy is elmúlt. Nemcsak te nem voltál itt, Fran, de az ágyad is érintetlen volt, és senki nem akadt a házban, aki tudta volna, hová mentél. Francescának úgy lángolt az arca, mintha lázas lenne. Az előző esti hazugság alkalmasnak ígérkezett, és olyan magától értetődően jött, ahogy a hideg huzat az ablakán át. - Connie-éknál voltam - felelte kerülve Evan tekintetét. Át fog menni a nővéréhez, még mielőtt bármi másba kezdene aznap. Elmegy hozzá, és nagyon szépen megkéri, hogy majd álljon mellé ebben a hazugságban. Connie-t nem lesz könnyű meggyőzni. - Nem hiszek neked - mondta Evan döbbenten. Felállt. Francesca is felállt. - Connie-éknál voltam, Evan. - Megnyalta az ajkát. Hozzá akarta tenni, hogy nem hazudnék neked, de nem tudta. Ehelyett csak azt tette hozzá, hogy: - Kérlek! - Mire kérsz? Hogy higgyem el a hazugságodat? - Evan vörös lett a dühtől, és fel-alá járkált. Aztán Francescára nézett. - Tudod, néhány napja felettébb furcsa beszélgetésünk volt Montrose-zal. Francesca kővé dermedt, és arra gondolt: Jaj, ne! - Igencsak különös kérdéseket tett fel nekem veled kapcsolatban. Arra volt kíváncsi, hogy nem viselkedsz-e furcsán mostanában. Persze gondolkodás nélkül azt válaszoltam, hogy nem. De aztán töprengeni kezdtem rajta. Fura lány vagy te, Fran. De mostanában furcsábban viselkedsz, mint bármikor azelőtt. - Csak a főiskola miatt - hebegte Francesca. - Azt kérdezte tőlem, van-e kedvesed. - Evan rámeredt. - Erre természetesen tudtam a választ, és megmondtam neki, hogy nincs. De amikor megmondtam, olyan arckifejezéssel nézett rám, amit akkor nem értettem, de azóta se megy ki a fejemből. A fenébe, Fran, nem hitt nekem, és valamilyen oknál fogva beleüti az orrát a dolgaidba.
- Ez nem komoly - jelentette ki Francesca. - És te is, drága bátyám, a bolhából csinálsz elefántot. De akárhogy is, nekem most fürödnöm kell, felöltöznöm, és bemennem a városba, mielőtt egy bizonyos testrészembe rúgva eltávolítanak a Barnardról. - Sikerült elmosolyodnia. - Találkozunk odalenn? Evan karba fonta a kezét, feszes kis mosollyal nézett Francescára, de nem hagyta magát. Hol voltál tegnap este, Fran? És ami még fontosabb, kivel? Francesca mélyen a bátyja szemébe nézett, aztán kifakadt: - Evan! Tudom, hogy nem fogsz megérteni, de segítek a Burton-ügy nyomozásában. De nem mondhatom meg neked, hol voltam tegnap este! Evan szeme elkerekedett. - Micsoda? - kiáltott fel. - Így igaz. - Elment az eszed? - rivallt rá. - Nem, nem ment el. Kérlek, Evan, ne firtasd! Evan a fejét csóválta. - Nem tudom, mit higgyek. Bragg soha nem hagyná, hogy segíts... - Ez természetesen nem hivatalos, és ő nem is tudja - hadarta Francesca. - Ahogy már mondtam - felelte Evan -, nem tudom, mit higgyek, de ha nyomozol, az pontosan az a fajta furcsa viselkedés, ami bőven kitelik tőled! Tudom, milyen szenvedélyes vagy, Fran, és már várom azt a napot, amikor felfedezed a szerelmet. Nagyon izgatottan várom - tette hozzá végül. - Nem fedeztem fel a szerelmet - suttogta, de amint ezt kimondta, máris felidéződött benne az a kép, ahogy Bragg az íróasztalánál ül a főkapitányságon. Erre azonban még gondolni is túlságosan zavarba ejtő volt, úgyhogy azonnal elhessegette a képet. - Nem tudom, mit higgyek - ismételte meg Evan. - De bármire is készülsz, azt tanácsolom, hagyd abba! Neked nem elég titokban főiskolára járni, Fran? Hogy tudsz emellett még más kísértetbe is belefogni? Vagy inkább azt mondanám: kalandba. - Szia, Evan! - mondta Francesca határozottan. - Megyek öltözni. - Aztán meg sem várva, hogy a bátyja távozzon, bement a fürdőszobába, becsukta, majd be is zárta az ajtót. Aztán nekidőlt egy jó hosszú percre, megpróbálván összeszedni magát. A három előadása közvetlenül egymás után következett. Egy átlagos napon Francesca utána elmenne a könyvtárba tanulni és elkészíteni a házi feladatát. De ez nem átlagos nap. Fontos információ birtokában van. Olyan információ birtokában, amelyet el kell mondania a rendőrségnek. Amikor a bérkocsi, amit az Ötvenharmadik utcán fogott, miután leszállt a Kilencedik sugárúti magasvasútról, megállt a rendőr-főkapitányság előtt, Francesca azon morfondírozott, hogy egyáltalán benn van-e a rendőrfőnök az irodájában. Elképzelte, ahogy a rendőrök sorra járják a temetőket frissen ásott sírok után kutatva. Rosszul lett a gondolattól. Később Elizát is meg kell látogatnia. Hogy ha bármily csekély mértékben is, de megvigasztalja. Legalább Connie-hoz nem kell elszaladnia. Nem tűnt kellemesnek a gondolat,
hogy hazugságban való cinkosságra próbálja meg rávenni. A hazugság már nem számít, mivel épp arra készül, hogy az előző este történtekről elmondja a teljes igazságot Braggnek. Kifizette a kocsist, és elindult fölfelé a Mulberry Street 300-hoz vezető lépcsősoron. Önkéntelenül hátrapillantott. Aznap is kellemes volt az idő, és néhány úr felöltőben és keménykalapban sétált az utcán. Egyikük odaintegetett neki. Megismerte, Kurland volt az. Elkapta a tekintetét, mintha nem ismerné meg, és besietett az épületbe. A recepcióspultnál ülő ügyeletessel még nem találkozott. Az egyik padon egy megbilincselt férfi ült, akit két rendőr őrzött, és a kevés női alkalmazott egyike, egy titkárnő épp beszállt a felvonóba. Két detektív jött lefelé az emeletről, gyalog. Egyikük dohányzott. Francesca a recepcióspult felé tartott, amikor egy tiszt jött elő az egyik hátsó irodából. Parancsoljon, kisasszony - mondta az első őrmester. - A hölgy a rendőrfőnök úrhoz jött - mondta a másik tiszt. - Az irodájában van, menjen csak fel, Miss Cahill. Francesca elpirult örömében. Ez utóbbi tiszt volt szolgálatban az előző nap, amikor Bragget kereste, és ezek szerint emlékezett rá. Miközben a lépcső felé sietett, mert nem volt kedve várni a felvonóra, hallotta, hogy az őrmester azt kérdezi: - Ki ez? - Nem t'om - hangzott a válasz -, azt hiszem, Andrew Cahill lánya, és a rendőrfőnök úr barátja. Biztos valami dolga van vele. Francesca mosolygott, miközben ment fölfelé a lépcsőn. Valóban dolga van a rendőrfőnök úrral. Aztán az ötödik üzenet megfejtésére gondolt, és lehervadt a mosolya. Bárcsak tévedne! De hogy is tévedhetne? Annyira kézenfekvő a megfejtés. Bragg ajtaja nyitva volt. Az íróasztala mögött, de a bejáratnak háttal állt, ingujjban, és a Mulberry Streetet nézte az ablakból. Az íróasztalon mindenütt papírok, néhány dosszié kinyitva. Egy újság is hevert az íróasztalon, a padlón pedig még egy nagy kupac papír. Francesca arra gondolt, hogyan ölelte magához Bragg Elizát. Ezután elképzelte önmagát a karjaiban. Ettől annyira zavarba jött, hogy meg is torpant. Mi az ördögöt képzel? - Miss Cahill? Francesca rádöbbent, hogy Bragg látta, amint megtorpant az ajtóban, és hogy a férfi hozzá beszél, az ő figyelmét akarja magára vonni. Pislogott. - Bragg. Összetalálkozott a tekintetük, és Bragg kissé rejtélyesen elmosolyodott. - Üdvözlöm, Miss Cahill. Micsoda kellemes meglepetés! Francesca nem tudott elmosolyodni, ahogy belépett az irodába. Valóban úgy látszott, hogy örül neki, és ez valahogy furcsán hatott a szívére. Amikor aztán Bragg az egyik kopott székre mutatva kínálta hellyel, Francesca észrevette, hogy nem borotválkozott aznap, és a szeme alatti karikák még sötétebbek, mint az előző nap voltak, és egy rakoncátlan hajtincs a homlokába lóg. A fésületlenség azt a benyomást keltette, mintha másnapos volna. De hiszen kimerült, és rendkívül nagy nyomás nehezedik rá gondolta Francesca. Azt kívánta, hogy
bárcsak ne önmagát hibáztatná, amiért a rendőrség még mindig nem találta meg Jonny Burtont. Ez a lelkiismeret-furdalás elviselhetetlen teher volna. Aztán figyelmeztetnie kellett önmagát, hogy ez az ember titkos viszonyt folytat Eliza Burtonnel, és nem úgy tűnt, mintha lelkiismeret-furdalást érezne emiatt. A zavara fokozódott. - Francesca? - Remélem, nem zavarom - mondta Francesca. Amíg elhelyezkedett a széken, megpróbálta rendezni és összeszedni a gondolatait. Most kell annak következnie, hogy elmondja az igazságot az előző este történtekről. Nem bolond ő, tudja, hogy hamarosan csata bontakozik ki közöttük. Csak remélheti, hogy ez a csata nem fog sokáig tartani, és hogy nem ő lesz a vesztes. Bragg ismét rámosolygott. - örömteli, hogy zavar. - Felhős lett a tekintete egy pillanatra. Nem számít, hogy Eliza szeretője, gondolta Francesca dacosan. Segítőkész ember, jó ember, és megviseli a Burton-ügy. - Bragg, talált valamit? Bragg az íróasztal szélére ült féloldalasan. Francesca elvette a tekintetét a férfi gyapjúba bújtatott izmos combjáról. - Hogy megtaláltuk-e a holttestet? Nem. És amíg nem találjuk meg, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a fiú meghalt. Francesca bólintott. - Átfésülte a rendőrség a temetőket? Bragg ekkor már csípőre tett kézzel állt. - Természetesen. - Látta Heinrich a legutóbbi bizonyítékokat? A pizsamát meg az üzenetet. Van valami elképzelése, hogy ki juthatott be a házba? Bragg szeme egy kis időre tágra nyílt, aztán a fejét ingatta. - Francesca, lehet, hogy egy gyilkossal van dolgunk. További információt nem adhatok ki magának, és ez a maga érdekét szolgálja. De nem csak ezért - habozott a homlokát ráncolva. Ha a fiú még életben van, az ő érdekében az a legjobb, ha a nyomozás szigorúan titkos marad. Francesca bólintott, de közben azon töprengett, ki járhatott Burtonéknél az előző nap, mert ezen a listán bizonyára szerepel annak a neve is, aki a gyermekrablást elkövette. Francesca eközben figyelmes lett az íróasztalon lévő újságra. Felállt és kiemelte az ott heverő papírok közül. Eközben rápillantott a szalagcímre, mely így szólt: „Bragg nem találja a Burton fiút”. Közben egy egész halom papír a földre hullott. Francescának aznap reggel nem volt ideje belenézni a lapokba. A szalagcím nem lepte meg, inkább csak az, hogy nem bántóbb. Lehajolt, hogy fölvegye a leesett papírokat, és Bragg ugyanabban a pillanatban hajolt le. Összekoccant a fejük, és összeért a kezük. Francesca megdermedt, és fölnézett. Bragg mozdulatlan maradt. Aztán Bragg azt mondta: - Hagyja csak! Francesca bólintott, érzékelte a kettejük között kialakult vibrálást. Felállt, hagyta, hogy Bragg szedegesse össze a szétszóródott papírokat. A tekintete eközben az egyik oldalra
tévedt. Az első üzenet volt az, betéve egy dossziéba. „Az A avart jelent.” - Megállapították már, milyen típusú írógépet használtak az üzenetek írásához? - csúszott ki a száján a kérdés. Bragg visszatette a dossziét az íróasztalára. - Francesca! Francesca rájött, hogy túllépte a határt. - Nem tehetek róla, ilyen a természetem. Kíváncsi vagyok. Bragg halvány mosollyal válaszolt: - Igen, tudom. - Aztán hozzátette: - Egy régi Remington 2-est. - Remington 2-est? - csodálkozott Francesca. - Ilyen típusról még csak nem is hallottam mondta. - Azért nem, mert az első ilyen típusú modell nem sokkal a maga születése után került forgalomba. Francesca szeme elkerekedett. - De hiszen ez biztató jel! Egy húszéves írógép! Hány ilyen lehet még használatban? Bragg nem válaszolt, az asztala felé fordult, a rajta lévő papírokkal matatott. Aztán hirtelen visszafordult. - Valójában miért jött? - kérdezte. Francesca megdermedt. Hirtelen legalább egy tucatnyi balul végződő folytatás villant át az agyán, ami azután következhet, ha elmondja Braggnek az előző esti kalandját Gordinóval. Aztán halkan azt felelte: - Megtaláltuk Gordinót. Tegnap este. Bragg szeme hirtelen elkerekedett. - Micsoda? - Kérem, kérem! Ne legyen dühös! Bragg továbbra is elképedve nézte. - Dühös? - kérdezte, és az arca már lángolt. Aztán az állkapcsa is megfeszült. - Hol van? - kérdezte. A legfenyegetőbb hanghordozás volt ez, amelyet Francesca életében hallott. Sokkal félelmetesebb volt, mint Gordinóé vasárnap. Francesca remegett. - Egy kocsmában volt, a Külső-Broadway-n, a Huszonharmadik utcában. Tegnap éjjel. Éjféltájt. Bragg csak merőn nézte Francescát, amitől a lányt kiverte a verejték. Aztán Bragg csak annyit mondott: - Azonnal üljön le! - Francesca már ült. - És árulja el, mi az... mi az ördögöt keresett maga egy kocsmában tegnap éjjel, és, mi az istenért nem én voltam ott maga helyett? Bragg szeme szikrákat szórt. Francesca érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, és az édesanyján kívül nincs senki a világon, aki ezeket a könnyeket elapaszthatná. - Elmentem meglátogatni Maggie Kennedy-t - zokogta. - Megtaláltam Joelt, aki utálja a rendőrséget. Bragg, szólni akartam magának, mert tényleg nagyon féltem, de tudtam, hogy Joel nem segítene, ha a rendőrség részt venne benne. Gordino egy kocsmában volt, én megpróbáltam megvesztegetni, de ő elvette a pénzemet, és nem adott semmilyen információt. Ezért értem haza tegnap olyan későn, egyedül. Az utcán egyébként azt beszélik, hogy az indíték bosszú Burton ellen. Jaj, istenem! El fogja mondani a szüleimnek? - Igen, de csak azután, hogy... - Bragg elhallgatott. - Azután, ha már eldöntöttem, magával mit fogok tenni! - tört ki. Francesca összekuporodott a széken.
Bragg elkezdett fel-alá járkálni, aztán megfordult, és kérdésekkel ostromolta Francescát. Ő meg tudta: nincs más választása, mint felelni rájuk. - Hol találta meg Joelt? - Egy szomszédnál, a negyedik emeleten, a C lakásban. - És tudta a fiú, hol lehet Gordino? - Azt mondta, Gordino bujkál, de ha kint van, azon a bizonyos helyen kártyázik. Bragg, Joel önvédelemből egészen addig nem árulta el, hogy egy kocsmába megyünk, míg szinte oda nem értünk! Bragg ezt figyelmen kívül hagyta. - Tudni akarom a kocsma nevét, a pontos címét! Francesca habozott. - Az egész utca tele volt bárokkal, kocsmákkal meg olyan... elhallgatott. - Rossz hírű házakkal. Folytassa! - Meg... meg tudnám mutatni. - Francesca kezdett pánikba esni. Olyan zaklatott idegállapotban volt az előző este, vajon fog-e emlékezni rá, melyik kocsmába ment be? - Azt hiszem, emlékezni fogok rá, melyik kocsma volt az... - Azt hiszi? - kiabált Bragg. - Annyira féltem - emelte fel a hangját Francesca is. - Annyira féltem, amennyire még soha életemben, és nem akartam bemenni, de muszáj volt, a fiú miatt! Azt hiszem, fel fogom ismerni, ha odamegyünk, talán inkább sötétben. - Nem viszem oda magát éjjel - dörmögte Bragg. Járkálni kezdett. Francesca majdnem biztos volt abban, hogy Bragg káromkodik magában. - Mi baj van? - kérdezte végül Francesca óvatosan. - Ha fényes nappal megyünk oda megkeresni a kocsmát, és észrevesznek, akkor Gordinónak bottal üthetjük a nyomát. Ezt nem kockáztathatom meg. Ha viszont éjjel, az embereimmel megyek oda, hogy kocsmáról kocsmára járva keressem, annak híre megy a környéken, még mielőtt az első kocsmából kijönnénk, és Gordino úgy elbújik az odújába, mint a róka. A francba! - Nagyon gondterheltnek látszott. - Jaj, ne! - suttogta Francesca, mert kezdte megérteni. - Joelnek kell megmondania, hol voltak tegnap este. - Bragg hol ökölbe szorította a kezét, hol szétnyitotta az ujjait. Francesca végül felállt, összetalálkozott a tekintetük. - Nos? - morogta Bragg. - Nem fogja. Magának nem fog segíteni, Bragg. Ebben biztos vagyok. - De igen, fog. - Mit készül tenni? Megveri ugyanúgy, ahogy az a detektív? - rivallt rá Francesca. - Az embereim egy ujjal sem nyúltak hozzá. - De igen! Ő maga mondta nekem! Ez felháborító! - mondta Francesca dühösen.
Bragg csak nézett rá meredten. - Nem szívesen mondom ezt önnek, Francesca, de ott voltam egész idő alatt, amíg a fiút kikérdeztük. Egy percig sem maradt magára a detektívekkel. Megint csak hazudott önnek, Francesca, ön meg szépen bedőlt neki. Francesca csak nézett, és elpirult. - Szent ég! - mondta végül. - Bragg, komolyan mondtam, hogy Joel utálja a rendőrséget. Magának hazudni fog, aztán kereket old, és akkor sose találja meg Gordinót. Bragg Francesca elé lépett, és megragadta mindkét karját. - Nem szívesen kérem ezt dünnyögte -, de egy kisfiú élete forog kockán. Vissza kell mennie Joelhez, most azonnal, és rávenni, hogy ma este vigye el magát ugyanoda. - Micsoda? - kérdezte Francesca visítva. - Hallotta, mit mondtam. Követni fogom magukat, Francesca. Most pedig üljön le, és nagyon figyeljen rám. Francesca engedelmeskedett.
- Sajnálom, Miss Cahill. Mrs. Burton nem fogad látogatókat - mondta az inas. Francesca csüggedten álldogált Burtonék házának előcsarnokában. Átadta a sudár inasnak a névjegykártyáját, melynek hátoldalára rövid üzenetet írt. - Kérem, mondja meg neki, hogy ha bármire szüksége volna, feltétlenül szóljon nekem. Van telefonja? - Sajnos nincs - felelte a férfi. - Nos, itt lakom a szomszédban - mosolygott rá Francesca. - Viszontlátásra! - Elment úgy, hogy nem jutott eszébe a férfi neve. Mielőtt azonban leért volna a lépcsőn, megállt, és ismét szembefordult a Burton-házzal. Fogytán az idő. Jonny Burton valószínűleg halott, de amíg a legcsekélyebb esély is megvan rá, hogy még élhet, hogy a szörnyeteg csak játékot űz velük, addig kell megtalálni. A kisfiú elrablásával és a hollétével kapcsolatos minden nyomnak ebben a házban kell lennie. Francesca csak bámult a csukott ajtóra. Tegnap valaki otthagyta Jonny pizsamáját az ágyán. Francescának semmi kétsége sem volt afelől, hogy Bragg néhány óra múlva már tudta, mikor hagyták ott a pizsamát a rátűzött üzenettel. Bragg valószínűleg azt is pontosan tudja, ki járt Burtonék-nél a kérdéses időszakban. Francesca ekkor elgondolkodott azon, hogy egyáltalán látogató volt-e az illető. Mi van, ha a szörnyeteg az egyik alkalmazott? Mivel egy alkalmazott sokkal könnyebben juthatott be este Burtonékhez, mint egy vendég. Francesca izgatott lett. Egy alkalmazott gyűlölheti a munkaadóját, és ha ráadásul őrült is, élvezheti, hogy ennyire megkínozza Burtonéket. Francesca addigra meg volt győződve róla, hogy a szörnyeteg csakis férfi lehet. Ez természetesen csak megérzés volt, de olyan, amit nem lehet elhessegetni. Bragg este fölveszi, és együtt mennek Gordinót megkeresni. Ijesztő volt belegondolni, de egyben felvillanyozó is. Bragg viszont csak tizenegykor jön érte, és most még hat óra sincs.
Francescában fel sem merült, hogy volna vesztegetni való ideje. Sietett vissza, fel a lépcsőn. Úgy érezte magát, mint egy besurranó tolvaj, amikor lenyomta a kilincset, és kiderült, miként azt gyanította is, hogy az ajtó nincs bezárva. A Cahill-házat is csak akkor szokták bezárni, amikor már nyugovóra térnek. Kinyitotta az ajtót, és belesett. Az előcsarnokban nem volt senki. Francesca belépett, majd olyan halkan csukta be az ajtót, amennyire csak lehetett, és besurrant a szomszédos társalgóba. Odabenn mély lélegzetet vett. Alig hitte, hogy hívatlanul beoson valaki másnak az otthonába. Körülpillantott a barátságos helyiségben, amelyben több szófát és széket látott, az ablakon széthúzott aranybarna bársonyfüggönyöket. Eliza bizonyára odafenn van a lakosztályában. Tulajdonképpen mit keres ő itt? Feltehetően Eliza személyes papírjait akarja átkutatni. De vajon odafenn van-e az íróasztala a lakrészében vagy idelenn, a könyvtárszobában? Francesca csak feltételezte, hogy a könyvtárszoba a ház hátulsó részén található. Talán jó lenne ott kezdeni. Szeretné megnézni a fiúk hálószobáját is. Francesca a társalgóból úgy juthatott át a szomszédos fogadószobába, hogy nem kellett kimennie az előcsarnokba, mert a két helyiséget ajtó kötötte össze. Gyorsan átsurrant rajta. Egy kis, de a fogadószobánál nagyobb, meghitt szalonban találta magát. A vérvörös függönyöket behúzták, középen egy nagy zongora állt. A szobát kínai motívumok díszítették: a falak vörösek voltak, sárkányok kúsztak fel rajtuk, a farészeket vörösre lakkozták, a bútorok keletiek, akárcsak a különféle vázák és szobrok. Nagyon csábító szoba volt ez. Francesca épp át akart menni rajta az ajtóhoz, amikor arra lett figyelmes, hogy valami mozgás van a zongora túlsó oldalán. Egy férfit pillantott meg négykézláb a szófán. Francesca gyorsan behúzódott egy magas kínai paraván mögé. Egy nő halk zihálását hallotta. Kővé dermedt, mert abban a pillanatban megértette, miért van olyan sötét, miért van behúzva a függöny, és mi történik épp a szófán. Egy férfi és egy nő szerelmeskedik! Nem akart odanézni. Azt feltételezte, hogy két alkalmazott. Francesca ekkor azon kapta magát, hogy nem tudja visszafogni magát, kiles a paraván mögül. Nagy termetű, sötét hajú férfit látott. Zakó nem volt rajta. Alatta a nő csupa csipkében és fekete harisnyában. Francesca fehér combokat pillantott meg. Visszahúzódott, amikor a nő felkiáltott, a férfi pedig felnyögött. Szobalányok nem viselnek csipkét, sem fekete harisnyát, sem rózsákkal díszített harisnyakötőt. Eliza volna? Francesca nem tudta, mit gondoljon, és megdöbbentette a dolog valószínűsége. Tudta, hogy Bragg a főkapitányságon van, ahol hagyta... vagy mégsem? Nagyon sötét van a szobában, de az a férfi nem Bragg... vagy mégis? - Ó, istenem, Eliza! - mondta a férfi.
Francesca érezte, hogy megroggyan a térde, belekapaszkodott a legelső tárgyba, amit elért a zongora fedelébe -, nehogy Összerogyjon, mivel megismerte a férfi hangját. De nem, az nem lehet, biztosan téved! Francesca kilépett a paraván mögül, és csak nézett döbbenten, miközben a férfi felült, magához emelte Elizát, és csókolgatni kezdte a mellét, a nyelvével cirógatta a mellbimbóját. Eliza fűzője kinyitva, ingblúza kigombolva. Francesca meresztette a szemét. A férfi egyre lejjebb haladt Eliza testén. Aztán még lejjebb, a hasán. Ahogy a férfi cirógatta, csókolgatta Eliza meztelen testét, Francesca se megmoccanni, se másfelé nézni nem tudott. - Ó, istenem, Neil! - lihegte Eliza, és hátradőlt a szófán. Montrose nyelve pedig siklott lefelé Eliza két, harisnyakötős fehér combja közé. Eliza egyre csak nyögött, nyöszörgött. Azt csinálja a férfi, amit ő gondol, hogy csinál? Francesca érezte, hogy megroggyan a térde, miközben bénultan figyelt. Montrose ekkor fölegyenesedett. Francesca csak pislogott a duzzadt férfiassága láttán, meg ahogy Eliza fölé hajolt, majd belehatolt, és vadul henteregtek, forogtak. - Igen, igen! - kiáltotta Eliza. Francesca egyszeriben rádöbbent, hogy mit is művel. Belépett a paraván mögé, mélységesen megdöbbenve, olyannyira, hogy képtelen volt gondolkodni. Montrose. Heves zihálásuk, nyögéseik, Eliza lágy kiáltásai betöltötték a helyiséget. Francesca megpróbálta összeszedni a gondolatait. Montrose és Eliza. Montrose és Eliza. Eliza kiáltozni kezdett. Francesca nem akart tovább leskelődni, de nem tudta megállni. Eliza kiáltásainak hevessége és szenvedélyessége valahogy kihúzta őt a paraván mögül. Montrose újra meg újra belehatolt, a mozdulatai egyszerre voltak irányítottak és vadul szenvedélyesek. - Istenem, Eliza istenem! - duruzsolta, aztán hozzátette: - Őrülten féltékennyé teszel! - Igen, Neil! - Eliza Montrose hátát karmolta. - Még, Neil! - Igen! - zihálta Montrose. Eliza hirtelen felkiáltott, még hangosabban, mint előzőleg. Montrose betapasztotta a tenyerével a száját, és mélyről felszakadó nyögéssel omlott Elizára. Aztán egyikük sem mozdult. Francesca kihasználta a pillanatot. Futott. Ezúttal, amikor Eliza felkiáltott, nem szenvedélyből tette, hanem félelemből. - Neil! Valaki meglesett minket!
Tizenkettedik fejezet Francesca rohanva tette meg a rövid utat a Cahill-ház kocsifelhajtójáig. Mire a házhoz ért, már erősen zihált. A kifújt levegő nagy párapamacsokká dermedt a fagyos esti levegőben. Botladozva kapkodott levegő után a bejárathoz vezető lépcső előtt. A nagy levegővételek mintha szipogásnak hangzottak volna. Montrose és Eliza szeretők. Connie férje Eliza szeretője. Szegény Connie! Francesca lerogyott a második lépcsőfokra, tudatában annak milyen hevesen reszket. A sokk nem múlt el. Hogyan lehet Montrose Eliza szeretője? Hogyan? Neil meg Connie annyira összeillőnek, annyira elégedettnek látszottak. Francesca nem tudta, mit gondoljon, mitévő legyen. Eliza talán laza erkölcsű nő, de az azért biztos, hogy nem veszi körül egy sereg szerető. Braggnek nyilván korábban volt viszonya vele. Barátok maradtak, ami magyarázatot ad arra a bensőséges ölelésre, aminek néhány napja szemtanúja volt. Francesca nem könnyebbült meg. Még nem. Vajon Connie tudja? Tudja-e, hogy a férje hűtlen? Gyanít-e egyáltalán valamit? Szegény Connie! Francesca sírva fakadt. Miközben sírt, sok-sok emlékkép idéződött fel benne. Eszébe jutott, ahogy Montrose az előző este magához vonta Connie-t, és Connie rámosolygott. Eszébe jutott, amikor tizennégy éves korában először találkozott Montrose-zal. - Itt van! - mondta Francescának Evan, és húzta ki magával a hálószobájából, aztán le, a földszintre. - Őlordsága itt van, a nővérednek udvarol! Ezt látnod kell! A legalsó lépcsőfokon aztán Francesca hirtelen megtorpant. A magas, fekete, széles vállú és ragyogó kék szemű férfinél jóképűbbet és férfiasabbat Francesca eladdig még nemigen látott. A férfi Connie-hoz beszélt, és közben mosolygott. Connie pedig a szemébe nézett, és szintén mosolygott. Mindenki azt tartotta róluk: tökéletes pár. Ez a frigy az égben köttetett Francesca figyelte őket, ahogy először beszélgettek, és érezte, hogy a szíve vadul zakatol. Olyan rémisztő érzés volt ez, mint leugrani egy szikláról, és csak zuhanni, zuhanni, de a földet nem látni sehol. Attól a perctől fogva titokban csodálta Montrose-t. És nagyon boldog volt a nővére miatt. Ám ugyancsak titokban, nagyon szomorú volt önmaga miatt. Francesca átkulcsolta a térdét, ráhajtotta a fejét, ingatni kezdte magát, felidézvén a napot, amikor az esküvőjükön örök hűséget esküdtek egymásnak. Connie gyönyörű volt a habos fehér, gyöngydíszes ruhájában. Az eskütétel után Montrose hátrahajtotta Connie fátylát, közelebb vonta magához a feleségét, és megcsókolta. Francesca tátott szájjal bámulta. Soha azelőtt nem látott még olyat, hogy egy férfi igazából megcsókol egy nőt.
A zsúfolásig megtelt templomban valaki éljenezni kezdett. Aztán tapsvihar tört ki. A frigy, ami az égben köttetett. Hogy csalhatja meg Connie-t? Nem szereti a feleségét? Francescának eszébe jutott, hogyan rontott be a házba Montrose egy nyári estén, három évvel azelőtt, nyúzottan, gyűrötten és félve, felébresztette a ház népét, és azt kiabálta, hogy Connie éppen szül. Még élénkebben emlékezett arra, amikor az orvos bejelentette, hogy a szülés szerencsésen lezajlott, anya és gyermeke egyaránt jól vannak, és az apja könnyes szemmel átnyújtott Montrose-nak egy szivart. Montrose hamuszürke volt, a szeme vörös volt az éjszakai virrasztástól, és a szivarral a kezében lerogyott a legközelebbi székre. Egy pillanattal később felpattant. - Látni akarom a feleségemet és a lányomat! - kiáltotta, és kirohant a szobából. Francesca már zokogott. Nem tudta, mennyi ideje ülhetett már a lépcsőn, mialatt számtalan emlékkép tört fel az emlékezetéből a sógoráról meg a nővéréről, de egyszer csak tudatosult benne, hogy csontig átfagyott. A kőlépcső, amelyen ült, jéghideg volt, akárcsak az ő hátsója. Vacogott. A könnycseppek ráfagytak az arcára. Francesca lassan feltápászkodott. Súlyos teher nehezedett rá, a bánat súlya nyomta. Összehúzódzkodva ment be a házba. Hogy tehet ilyet Montrose! Vajon Connie tudja? Ez a két gondolat kavargott az elméjében szüntelenül. Francesca egyszeriben megdermedt. Elmondja-e a nővérének? Francescában benne szorult a levegő. A kérdés drámaian nagy jelentőségének gondolata élesen hasított belé. Mit tegyen? - Francesca! - szólította meg Julia az ebédlőből az előcsarnokba lépvén. Francesca látta az édesanyját felé közeledni csodaszép mályvaszínű ruhájában, az ő jól ismert határozott lépteivel. Francesca haladékért fohászkodott magában, holott tudta, hogy nem lesz. Julia arckifejezése megváltozott, rémült lett. - Francesca? -Kemény hangja meglágyult. Az édesanyja megállt előtte. - Beteg vagy? Csak nem... ugye, sírtál? - kiáltott fel. Francesca félrefordult, levette a kabátját és a kalapját, majd a kesztyűjével együtt átadta egy inasnak. A ruhaujjával törölte meg az arcát. - Csak átfáztam. Gyalog jöttem haza - felelte kurtán. Julia az ujjával maga felé fordította a lánya arcát. - Mi a baj? Francesca, te sírtál. Csupa könny az arcod. Francesca csak nézett az édesanyja aggódó tekintetébe, és az égvilágon semmi nem jutott eszébe, amit mondhatott volna. Aztán azon kezdett töprengeni, vajon Julia tudja-e. Julia mindent tud. Ő a New York-i felső körök királynője. De soha nem engedné, hogy Montrose viszonyt folytasson, ha tudna róla. Francescának semmi kétsége nem volt afelől, hogy Julia a megfelelő gyeplőt húzná meg, hogy Montrose úgy táncoljon, ahogy ő fütyül, valószínűleg a pénzügyek terén. A Montrose-vagyont már generációkkal korábban elherdálták. Nemesi
család az övék, de elszegényedtek, földjük is alig maradt. Connie-ra a házassággal hatalmas vagyon szállt. De mégis szerelmi házasság ez. Vagy mégsem? - Nem érzem magam valami jól - mondta végül Francesca. - Sarah Channingnél jártam. Úgy döntöttem, hogy sétálok egy kicsit a parkban. Nagyon átfáztam. - Hallotta, milyen rémes a hangja. Julia tétovázott. Francesca azt gondolta, gyanítja, hogy hazudik, de végül azt mondta: Akkor menj fel és feküdj le! Meglátod, néhány óra múlva jobban leszel. Szűk körű vacsora lesz ma este, csak a család gyűlik össze. Connie, Montrose és a lányok, Sarah Channing és természetesen az édesanyja. Francesca szíve rémisztően összerándult. Hogy tud majd Montrose szemébe nézni este, a vacsoraasztalnál? - Nem tudom, mama, úgy érzem, mintha lázam is lenne - felelte Francesca. Julia Francesca homlokára tette hófehér kezét. - Neked soha nincs lázad - mondta szelíden. - Aggódom miattad, Francesca. - Aztán még hozzátette: - Az igazat megvallva, már néhány hónapja aggódom miattad. Francesca kis híján megint sírva fakadt. Ha Julia most rákérdezne, hogy merre járt, túlságosan elkeseredett ahhoz, hogy ügyesen hárítson, és biztosan lelepleződik. - Rendbe jövök. - Ami igaz is volt. Rendbe fog jönni, mert nem az ő szívét törték össze. A nővére szíve tört össze vagy fog hamarosan összetörni, ha megtudja, hogy a férje elárulta. - Francesca! Francesca már elindult a lépcső felé, de megállt. - Igen? - Az ezüstömről majd akkor beszélünk, ha már jobban leszel. Francesca remegett. Köszönöm, mama. Julia rámosolygott, de az aggodalom nem tűnt el a tekintetéből. Megfordult, és elindult kifelé az előcsarnokból. Francesca nekidőlt a korlátnak, és egy pillanatra behunyta a szemét Ekkor eszméit rá, micsoda borzalmas fejfájás készülődik a két halántéka mögött. És az volt az igazság, hogy tényleg betegnek érezte magát. Talán valóban kitör rajta az influenza, isten ajándéka volna, ha ez megakadályozná abban, hogy jelen legyen az aznap esti családi vacsorán. Francesca már felfelé indult a lépcsőn, amikor hangos és dühös kifakadást hallott a könyvtárszoba csukott ajtaja mögül kiszűrődni. A bátyja dühöngött. Aztán az apját hallotta, aki higgadt, kimért hangon válaszolt. Evan soha nem dühös. Nagyon is derűs és vidám a természete. Normális körülmények között Francescát elfogta volna az aggodalom, hogy vajon mi dühítette fel a bátyját. Odasietett volna a könyvtárszobához, és talán hallgatózott volna. Ekkor azonban olyan gyorsan ment fel a lépcsőn, ahogy csak tudott. Több konfliktust már nem tudott volna elviselni. Csak miután magára csukta a menedéket nyújtó hálószobaajtót, akkor fogta föl az indulat hevében elhangzott szavakat. Olyan szavakat, melyeket bárcsak sose hallott volna meg.
Őrülten féltékennyé teszel. Montrose őrülten féltékeny Eliza Burtonre. - Ne! - suttogta Francesca, amikor megpillantotta hamuszürke arcát a szoba szemközti falán lévő tükörben. Halálos betegnek látszott. - Ne! Montrose nem őrült Montrose nem elmebeteg. Montrose nem az a szörnyeteg, aki elrabolta Jonny Burtont, és most kegyetlen játékot űz Robert Burtonnel, mert gyűlöli a szeretője férjét. Ez képtelenség. Francesca az utolsó pillanatban kapott észbe, hogy részt kell vennie az esti családi vacsorán. Montrose szemébe kell néznie, és megpróbálni megfejteni, amit lát. Látnia kell őket a nővérével, és megpróbálni megérteni kettejük kapcsolatát. Reménytelen feladatnak tűnt. Elkésik. Mégsem tudott sietni. Úgy ment lefelé a lépcsőn, mintha bizonytalan volna a járása. Erősen kapaszkodott a sima felületű rézkorlátba. Kimerült volt, de egyben úgy is érezte magát, mint akit megtámadtak, valahogy úgy, mint amikor Gordino inzultálta. Ez az érzés feldühítette, de nem bánta. Hogy merészelte Montrose elárulni a testvérét? Azzal pedig, hogy Connie-t elárulta, mindannyiukat elárulta. A többiek épp készültek helyet foglalni az asztalnál az ebédlőben. Az édesapja, amikor meglátta, örömében elmosolyodott. - Francesca! Nagyon örülök, hogy jobban vagy, és csatlakozol hozzánk! Édesanyád az imént mondta, hogy nem érezted jól magad ma délután. Az édesapja átölelte, de elhalványult a mosolya, miután alaposabban szemügyre vette a lányát. Francesca mosolyt erőltetett magára. Tudta, hogy még mindig rémesen néz ki, mint aki most szabadult a halál torkából. A szeme még mindig vörös volt a sírástól. - Jobban vagyok felelte halkan, de rájött, hogy nem is lehetett hallani a hangját. - Fran? - Evan aggódva lépett oda hozzá. - Azt hiszem, jobban tennéd, ha máris visszamennél lefeküdni. Ijesztően nézel ki. - Jól vagyok. - Ezúttal hangosan és határozottan szólalt meg. Aztán az asztal túloldala felé pillantott, ahol Montrose állt Connie-val és a két kislánnyal. Sarah-t és az édesanyját jóformán észre sem vette. Connie és Neil egyformán aggodalommal nézett rá. Neill! Valaki meglesett bennünket! Francesca azon kapta magát, hogy Montrose-t bámulja, miközben Eliza utolsó kiáltása csengett a fülébe, olyan elevenen, mintha akkor és ott hangzott volna el. Olyan képek cikáztak át az agyán, melyeket soha nem akart viszontlátni. Rosszul érezte magát, pokoli rosszul. Montrose őt bámulta. Az arckifejezéséből képtelenség volt bármit is kiolvasni. Vajon felpattant, miután Eliza felkiáltott? Vajon futni kezdett utána? Vajon látta őt? Vajon tudja-e, hogy Francesca tud a mocskos viszonyáról? De azért nem Montrose az a szörnyeteg, aki elrabolta és lehet, hogy meg is ölte Jonny Burtont, ugye?
Merőn néztek egymás szemébe. - Fran! - Connie átadta a csodálkozó szemű Lucindát Mrs. Partridge-nak, aztán még egy puszit adott neki, majd sietve megkerülte az asztalt. - Fran néni! Ülj mellém! - kiáltotta Charlotte ugrabugrálva. Francesca nem mozdult. Nem tudta levenni a tekintetét Montrose-ról. Neil állta a tekintetét. Lehet, hogy Montrose házasságtörő, de az nem ugyanaz, mint őrültnek lenni. De nem ám! Rengeteg férfi féltékeny a feleségére és a kedvesére. Őrülten féltékennyé teszel. Francesca hallotta a saját heves szívverését. Ahogy bizonyára mindenki más is a szobában. Francesca úgy érezte, mintha a feszültség Montrose és közte valóságos elektromos árammá alakult volna át. A szörnyű kép kimerevedni látszott. Nem szabad bámulnom, sikerült végre ráeszmélnie Francescának. Mindenki látja, hogyan nézünk egymásra. Montrose nem mosolygott. És Francesca szinte bizonyos volt benne, hogy tudja, megleste őket. - Francesca, mi a baj? - kérdezte Connie, immár mellette állva és a kezét fogva. Épp akkor, amikor Francesca a nővére felé fordult, Montrose aggódva azt mondta: - Azt hiszem, Evannek igaza van, szerintem is ágyban a helyed. Francesca visszafordult, és meglátta Montrose aggódó tekintetét. Aztán Connie-ra nézett, reszketett, nem tudván, mit gondoljon most. Nagyon rossz ötlet volt csatlakozni a családi vacsorához. Különösképp azért, mert alig néhány óra múlva találkoznia Kell Bragg-gel. Le kell feküdnie, pihennie kell. De megint csak sírni fog. - Miért ne küldethetnénk fel a vacsorát a szobádba? - kérdezte Connie. Francesca eközben tökéletesen tudatában volt annak, hogy Montrose megkerüli az asztalt, és megáll a felesége mellett. Montrose felesége az ő nővére. Látta, hogy Montrose megérinti a felesége derekát. Bensőséges mozdulat, talán még szeretetteljes is. Nincs joga ehhez. Most nincs, és nem lesz soha többé. Francesca szeretett volna kettejük közé állni, és lesöpörni Montrose kezét. Szerette volna kikiabálni magából az igazságot erről a mocskos viszonyról, hogy mindenki tudja meg, aki ott van. - Azt hiszem, visszavonulok - mondta Francesca. Aztán sikerült halványan Sarah-ra és Mrs. Channingre mosolyognia. - Sajnálom, de nem érzem jól magam. Tudom, hogy ez nem illendő. Kellemes estét! - Ó, semmi baj! - felelte azonnal Sarah édesanyja. - Ha beteg, le kell pihennie. Tökéletesen megértjük. Francesca Sarah-ra nézett. Sarah visszafogottan rámosolygott, de nem szólt semmit. A tekintete azonban kérdő volt, és Francesca rájött, hogy valamennyi jelenlévő közül Sarah, az
idegen az egyetlen, aki tudja, hogy valami nyomasztja Francescát, valami olyan, ami nem influenza vagy más betegség. Francesca mindannyiuktól elköszönt, de ezúttal nem volt hajlandó Montrose-ra nézni. Amint kilépett az ebédlőből, olyan szaporán vette a levegőt, mintha nagy távolságot tett volna meg futva. Mire felért a lépcsőn, már patakzottak a könnyei, és annyira kimerült lett, hogy nem tudta, képes-e eljutni a szobájáig. Aztán lefeküdt az ágyára, és a párnába fúrta a fejét. Épp megmosta az arcát, hogy eltüntesse a könnyei nyomát, amikor két halk kopogást hallott. Francesca rögtön tudta, ki az. Akkor lépett ki a fürdőszobából, amikor Connie kinyitotta az ajtót, és belépett. Becsukta maga mögött az ajtót. - Hadd segítsek levetkőzni - mondta Connie mosolyogva. - Még ne - válaszolta Francesca, majd odament a kandalló előtt álló mohazöld kanapéhoz, és lerogyott rá. Connie a mellette lévő székre ült. Kinyújtotta a kezét, hogy Francesca válla mögé tereljen egy kiszabadult hajtincset az arcából. Mosolygott. - Bármi legyen is az, amin ügyködsz, minden kétséget kizáróan árt az egészségednek. Francesca szomorúan mosolygott. - Csak ki kell aludnom magam. - Remélem! - Connie újra elmosolyodott, és tovább fürkészte Francescát. Felvett egy párnát a kanapéról, és magához szorította. - Valami baj van? Azonkívül, hogy esetleg elkaptad az influenzát? - Hát - kezdte Francesca, és igen szapora lett a pulzusa -, ez a Burton-ügy kísért engem. Tökéletesen tisztában volt a mondat kettős jelentésével. Connie elkomorult. - Rettenetesen sajnálom Elizát! Bizonyára elemészti a bánat és a rettegés. - Egy pillanatra behunyta a szemét. Nem tudja. Francesca csak nézte a nővérét, és rádöbbent, hogy Connie-nak fogalma sincs arról, hogy Eliza Montrose szeretője. Francesca ösztönösen kinyújtotta a kezét, és megszorította Connie-ét. Connie kinyitotta a szemét, és csodálkozva nézett rá: - Mi baj van? Francesca halványan elmosolyodott, és újból sírhatnékja támadt. Leküzdötte. - Ma átmentem Elizához. - Tisztában volt vele, hogy ingoványos talajra lépett. Mondja el Connienak, hogy Neil is meglátogatta? - Hogy van? - Nem volt... fogadóképes, amikor ott jártam. Te jártál nála mostanában? - Nem. Hétfőn ugyan átmentem, hogy kifejezzem együttérzésemet, de úgy véltem, az adott körülmények között jobb őt egyedül hagyni. Az ő helyében én sem akarnám, hogy szomszédok zavarjanak, bármilyen jó szándékkal teszik is. Senkit nem akarnék magam körül, csak a családomat. - Connie még szorosabban ölelte magához a párnát. - Igen, azt hiszem, én is így éreznék - felelte Francesca. - Te Neillel akarnál kettesben maradni, együtt várni a híreket. Connie rámeredt. - Ez egy elég morbid beszélgetés! Ez így nem fog sikerülni, gondolta Francesca. - Con, Eliza házassága jónak látszik, nem?
Connie ránézett. - Ez egy furcsa kérdés. - Azért válaszolnál rá? Connie összerezzent. - Elképzelni sem tudom, hova akarsz kilyukadni, Fran. De igen, valóban szilárd házasságnak látszik. Francesca csalódott volt. Addig, amíg Connie hozzá nem tette: - Fran, a látszat nem jelent semmit. Francesca a testvérére meredt. Connie elpirult, és másfelé nézett. - Nem szeretnélek kiábrándítani, de te is ismered a mondást. - Megint felnézett. - Senki nem teregeti ki a szennyesét. - Persze hogy nem - felelte Francesca. Vajon ez vonatkozik a nővérére is? Aztán támadt egy ötlete, hogy hogyan folytathatja. - Burton jó apa? Tudod, mint Neil. Connie csak pislogott. - Nem értelek, Fran. - Neil csodálatos apa - szögezte le Francesca nyomatékosan. Ami igaz is volt. Connie halványan elmosolyodott, és a párnát nézegette, a bojtját babrálta. - Igen, csodálatos apa - felelte halkan. Francesca nagyon haragudott Montrose-ra. Azon kapta magát, hogy azt mondja: - Annyira csodál téged, Con! Valamelyik este, nálatok, a vacsorán azzal tréfálkozott, hogy kijelentette: nem vagy tökéletes. Láttam rajta, hogy az ellenkezőjét gondolja. - Remegett. Utálta manipulálni a nővérét, de ki akarta szedni Connie-ból, gyanítja-e, hogy bármi baj van a házasságukkal. Eltelt egy kis idő, mire Connie felnézett. - Ugyan! Úriember módjára viselkedett, csupán erről van szó. Francesca csak nézett a nővérére, akinek nyugodt és egyénítés maradt a hangja. Aztán vállat vonva azt mondta: - Igenis csodál téged! Szerelmes beléd! - Arra számított, hogy Connie vagy egyetért vele, mely esetben fogalma sincs Montrose bűnös viszonyáról, vagy tagad. De Connie se egyet nem értett, se nem tagadott. Az arckifejezése azonban megváltozott. Felállt. - Hová akarsz kilyukadni? Mire való ez a sok kérdés? Van valami, amit szeretnél megtudni Neilről? Francesca is felállt. A szíve megint a fülében dobolt. És arra gondolt: egyetlen szóval sem szabad többet mondanom, most nem, ma este nem. Bragg bölcsessége jutott az eszébe. Huszonnyolc évembe telt, mire rájöttem, hogy a kimondott szót már nem lehet visszavonni. Azt kérdezte: - Szeret téged Neil? Connie rideg lett. Halványabb lett az arca, és elkerekedett a szeme. Azt felelte: - Persze, hogy szeret. Francesca nagyot nyelt. Nyilvánvaló, hogy átlépte a határt. Nyilvánvaló, hogy túl messzire ment - Mi ez az egész? - Connie elpirult mérgében. - Mit akarsz? Miért kutakodsz a magánéletemben?
- Nem akartam kutakodni - felelte gyorsan Francesca, de persze akart. - Bár nem tartozik rád - vetette oda Connie, és a székre dobta a párnát -, de Neillel történetesen nagyon boldogok vagyunk. - Csak meredt rá, kicsi arca megnyúlt, orrlyukai kitágultak. - Ne haragudj - suttogta Francesca. Connie dühös pillantást vetve rá átvágott a szobán. Az ajtóban megállt, és visszafordult. Amikor megszólalt, már ismét higgadt volt. - Ne kutakodj a dolgaimban, Fran! Francesca átkarolta magát. - Ne haragudj, nem fogok. Connie egy darabig nézett, majd megenyhülve bólintott. Aztán távozott. Francesca izgatottságot vélt felfedezni a tekintetében. Bragg engedélyt akart kérni Francesca apjától, hogy a lánya részt vehessen az aznap esti munkában. Francesca azonban hamar meggyőzte őt, hogy ilyen engedélyt soha nem kapnának Bragg nem örült, hogy Cahill beleegyezése nélkül vonja be Francescát egy rendőrségi akcióba. A szülei szerencsére már visszavonultak. Francesca körülbelül egy negyedórával azelőtt hallotta, hogy elköszönnek egymástól. Az ablakot is kinyitotta, hogy biztosan hallja. Azóta csend honolt a házban. Francesca nem tudta, Evan otthon van-e, egyedül őmiatta aggódott. Ha ő tetten érné, amint kabátban és kalapban kioson, ragaszkodna hozzá, hogy megtudja, hová megy és kivel. Nesztelenül lesietett a lépcsőn, be a konyhába, aztán ki a hátsó ajtón, amit becsukott maga után, de nem zárt be. Kristálytiszta, csillagos volt az éjszakai égbolt, a levegő pedig rendkívül hideg. Francesca lehelete jól látszott a levegőben. A hátsó kerten át ment, a ház tövében, hogy ha valaki netán kinézne az ablakon, az ne láthassa meg. Amikor a kocsifelhajtóhoz ért, egy bérkocsit látott az Ötödik sugárúton állni. Már nem gondolhatta meg magát. Átvágott az úttesten. Még oda sem ért, amikor az ajtó már kinyílt Francesca föllépett. Bragg megfogta a kezét, és besegítette. Francesca leült Bragg mellé, aki átnyúlt, hogy becsukja az ajtót. Bragg kopogtatott az elválasztó üvegen, a kocsis pedig indulásra ösztökélte a lovat A kocsis álruhás rendőr volt. Francesca Braggre nézett, de nem látta őt tisztán, mivel a kocsiban sötét volt - Nem volt semmi gond? - kérdezte Bragg. Furcsán festett a kopottas kabátban és még kopottabb sapkában. - Nem. Húsz perccel ezelőtt mindenki visszavonult. Nem is lehetett volna jobb az időzítés felelte Francesca, miközben azt is felfedezte, milyen viseltes, piszkos bakancs van Braggen. - Akkor jó. - Bragg visszaült a helyére. A térde egy pillanatig súrolta Francescáét. Francesca gyorsan odébb húzódott. Lopva Braggre pillantott a sötétben, és egyszer csak eszébe jutott Eliza. Megkönnyebbülés volt, hogy mégsem Eliza szeretője. Szóljon-e neki Montrose-ról?
Tudta, hogy kellene. Montrose nem lehet az őrült, de jogosan tartozhatna a gyanúsítottak közé. Bárcsak soha ne ejtette volna ki azt a gyanút keltő mondatot. És mi van, ha ő az egyetlen, aki tud a viszonyukról? Egész este a Connie-val folytatott beszélgetésén töprengett és nem tudott levonni belőle semmiféle következtetést. Időnként úgy érezte, Connie gyanítja, hogy valami nincs rendben Montrose-zal, máskor meg úgy, hogy a nővére nem gyanít semmit, és ugyanúgy szereti a férjét, mint azelőtt. Aztán meg azon tűnődött, hogy a nővére hirtelen haragja tekinthető-e úgy, mint hajszálrepedés a makulátlan homlokzaton. Azon a homlokzaton, mely mögött az igazság rejlik. Francesca úgy érezte, soha életében nem volt még ilyen felfokozott állapotban. Egy kisfiú élete forog kockán. És talán a nővére házassága is. Ha Connie nem tudja, vajon neki, Francescának meg kellene-e hagynia őt ebben a békés tudatlanságban? Francesca behunyta a szemét, és közben teljes mértékben tudatában volt annak, hogy Bragg ott ül mellette, egészen közel. Azonkívül Montrose nem elmebeteg. Nem ő az őrült elkövető. Lehet, hogy őrülten féltékeny Elizára, de ez még nem jelenti azt, hogy képes volna elkövetni olyan bűncselekményt, mint amilyen történt. Azt érzékelte, hogy Bragg nyugtalanul fészkelődik mellette. Francesca rápillantott. Arra gondolt, hogy a helyében minden nő félelemmel és izgalommal lenne tele, amiért hamarosan újra szembesül Gordinóval. De Bragg most mellette lesz. Vajon valóban teljesen őszinte önmagához? Elfordult Braggtől, és kinézett az utcára. Már a Grand Army Plaza közelében jártak, a Central Park déli csücskénél. Eljött az ideje, hogy észrevegye, milyen meleg lett a kocsiban, szinte kellemetlen meleg. Vagy talán Braggnek van, bármennyire fáradt is, tagadhatatlanul erős kisugárzása. Francescának a rá váró feladatra kell összpontosítania. - Francesca, nagyon csöndes ma este. - Bragg lágy hangja félbeszakította a merengését. Francesca Bragg felé fordult, és a tekintetük összetalálkozott Bragg szeme felcsillanni látszott a kocsi belsejében lévő félhomályban, mivel csak a csillagok és az utcai lámpák adtak némi fényt. - Nagyon hosszú volt a mai nap - mondta Francesca halkan, és nemigen tudta levenni róla a tekintetét. - Igen, az volt. - Francesca úgy vélte, Bragg arra utal, hogy délután még felkereste Joelt, hogy rábeszélje az esti feladatra, Joelnek persze fogalma sincs arról, hogy ezúttal Bragg és egy tucat gondosan megválogatott rendőr fogja követni őket Francescával. Francesca megbékélt a tudattal, hogy becsapja a fiút. Ez már igazán nem számít ahhoz képest, hogy hirtelen micsoda kavarodás támadt az életében. - Remélhetőleg ma este bezsákoljuk Gordinót, akit aztán a harmadik fokozatúban részesítek. Ő majd elvezet bennünket az őrült elkövetőhöz, aki olyan kitartóan próbálja tönkretenni Burtonéket. - Bragg komor volt. Francesca egy kis ideig fontolgatta, amit hallott. Gordino helyében nagyon félne. - Mit jelent a „bezsákolás”, Bragg?
Bragg Francescára nézett. - Börtönbe zárást. - És a „bentlakásos”? Bragg karba fonta a kezét, és Francesca mosolyfélét látott átsuhanni az arcán. - Az utcán így nevezik a fogházat és a börtönt. - Értem. - Szegény Joel. Ezek szerint volt már börtönben. - A maga kis barátja? - kérdezte Bragg. - Igen. - Vegyük át a tervet még egyszer - mondta Bragg. Ahogy Francesca, ő is halkan beszélt, holott erre nem volt semmi okuk. Francesca bólintott, és a tekintete továbbra is Bragg arcán időzött, mely az árnyékban kísértetiesen markáns volt. - Bemegy, és megnézi, ott van-e Gordino. Amint meglátja, rögtön kijön. Felemeli a kezét, kesztyű nélkül, mintha bérkocsit akarna leinteni. Ez lesz a jelzés nekem meg az embereimnek, hogy bemenjünk a kocsmába. Francesca ismét bólintott. - Ha pedig nincs bent, azonnal kijövök, de nem csinálok semmit, miután kiértem az utcára. - Pontosan. - Bragg elfordult, hogy kinézzen az utcára. Aztán visszafordult. - Nem szívesen vonom be magát ebbe - mondta meglepő vehemenciával. Francesca nem moccant. Az iménti mondat rettentően tetszett és hízelgett neki. - Nem lesz semmi bajom - suttogta. - Tényleg nem. Erről én magam gondoskodom. - Bragg megint az ablak felé fordult. Francesca összekuporodott az ülésen. Tudván, hogy Bragg mindenáron meg akarja őt védeni attól, hogy Gordino vagy a hozzá hasonló alakok bármi kárt tehessenek benne. Borzongató gondolat volt ennek a lehetősége. Francesca Bragg felé fordult, hogy jól megnézze szigorú arcélét és kemény vonalú állát. Bragg még a bevándorlókra jellemző öltözékében is gazdagnak és befolyásosnak látszik, gondolta. Nemigen tudja megtéveszteni a hasonló kinézetű embereket, legalábbis nem túl sokáig. Aztán felötlött benne, hogy ha gazember volna, valószínűleg egyáltalán nem volna gazdag. A háttere természetesen nem számít. Neki nem, már nem, most nem, elvégre több közös dolguk is van már. Francesca vacogott, ugyanakkor meg kiverte a verejték. Mi közös dolguk van már? Azon töprengett, vajon ők Elizával hogyan lettek szeretők. Aztán eljátszott a gondolattal, milyen lenne, ha Bragg őt tartaná a karjaiban, és megcsókolná. Elszégyellte magát. Az ég szerelmére, hiszen épp egy nyomozás kellős közepén tartanak! Most biztosan nem annak van itt az ideje, hogy elképzelje Bragget mint... mint micsoda? Bizonyos értelemben barátok lettek. De ez a kapcsolat több annál, nem igaz? Francesca lenne az első, aki beismerné, hogy ha ilyesmire kerülne a sor, elvesztené a fejét. Braggnek
valaha fontos volt Eliza, talán szerette is. Bragg az olyan típusú nőket szereti, akik különlegesek és intellektuálisak. Francesca ezek után azon töprengett, hogy ő vajon ilyen típus-e. A bérkocsi lelassított, majd megállt. - Már ott is vagyunk? - lepődött meg Francesca, és hirtelen izgatottság lett rajta úrrá. Hiszen igazából akkor kezdődött az éjszaka. - Én most kiszállok. Öt saroknyira vagyunk Kennedyéktől. Nem akarom megkockáztatni, hogy Joel meglásson. Éles eszű kölyök. - Bragg hangja száraz volt, mégis olyan simogatóan hatott Francescára, mint a langyos méz. Francesca bólintott, újabb feszültség töltötte el, amint Bragg Kinyitotta az ajtót. Mielőtt kiszállt volna, még egyszer Francescára nézett. - Minden rendben lesz - nyugtatgatta. - Bízzon bennem, Francesca! Francesca szíve nagyot dobbant. - Tudom - felelte, de közben a hideg futkosott a hátán, és nem volt meggyőződve róla, hogy úgy is gondolja. Bragg végigpillantott az arcán. - Ne aggódjon! Csak tegye, amit mondtam. Ezúttal itt vagyok, Francesca. Hagyja meg nekem az aggódást. - Ekkor halványan elmosolyodott. - Rendben van. - Francescának sikerült visszamosolyognia. Közben azt ismételgette magában, amit Bragg mondott. Bízzon bennem. Hogy lehet két egyszerű szó ilyen érzéki? Ahogy Bragg leugrott a kocsiról, szétnyílt a kabátja, és Francesca megpillantotta a pisztolyt. Aztán becsukódott az ajtó, Bragg pedig eltűnt a sötét utcán. Pisztoly van nála. Persze hogy van nála pisztoly. Csak elővigyázatosságból! De Francescát mégis megbénította a látvány, mivel addig soha nem látott még ilyen pisztolyt. Ez nem vadászpuska volt. Nem is kis gyöngyház markolatú revolver, amolyan női kézbe való. Hanem nagy, életveszélyesnek látszó pisztoly. Egy ember életének kioltására tervezett kézi lőfegyver. Csak elővigyázatosságból. A bérkocsi újra megállt. A kocsis, aki valójában detektív volt, hátrafordult. - Megérkeztünk. - Kérem, várjon! - nyögte Francesca, miközben kinyílt az ajtó, és Joel beugrott. - Szervusz - üdvözölte Francesca, de valójában semmi másra nem tudott gondolni, csak a pisztolyra. Miért van Braggnél pisztoly? Francesca azelőtt soha nem látta, hogy lett volna nála fegyver. Arra gondol, hogy esetleg használnia kell? Joel nem mosolygott, nem is üdvözölte Francescát. - Biztos benne, hogy újra végig akarja csinálni ezt az egészet? Francesca bólintott, de hirtelen megijedt. - Kocsis! Külső Broadway 23! - A kocsi haladt tovább. - Nem tudom, miért akar ebbe belefolyni - morogta Joel. Nem ült le, térdelt, hátrafelé kémlelt. Azt figyelte, követik-e őket.
- Mit csinálsz? - kérdezte Francesca feszélyezetten, attól tartva, hogy Joel észreveszi Bragget vagy a többi rendőr valamelyikét, és akkor az egész akció kútba esik, akkor és ott. Bárcsak Bragg ne érezte volna szükségét annak, hogy pisztolyt hozzon magával. Egyértelműen veszélyes éjszakára számított. Joel nem felelt, csak gyanakvóan figyelte az utcát mögöttük Aztán lecsusszant az ülésről, és először az egyik, aztán a másik oldali ablakhoz ment, hogy onnan is kinézzen. Végül leült. Francesca majdnem azt mondta: „Nem követnek minket”. De mivel követték őket, bölcsen lakatot tett a szájára. A szíve azonban továbbra is hevesen vert. Aztán Joel megszólalt. Komor volt. - Nekem nagyon rossz előérzetem van - mondta. Magában Francesca teljes mértékben egyetértett ezzel.
Tizenharmadik fejezet 1902. január 22., szerda, éjfél Francesca abban a pillanatban meglátta Gordinót, amikor belépett a kocsmába. Ugyanannál az asztalnál ült, amelyiknél az előző este, és ugyanúgy, mint akkor, javában kártyázott négy férfival, akik ugyanolyan keménynek és alávalónak látszottak, amilyennek ő. Joel komoran pillantott Francescára. El akart indulni, azt gondolva, hogy Francesca ugyanúgy követi majd Gordinóhoz, mint az előző este. Francesca azonban megragadta a fiú vállát. - Ki kell mennem innen - mondta a félelemtől éles és reszelős hangon. - Micsoda? - kiáltott fel Joel. Francesca nem adott neki időt az ellenkezésre, ráncigálta magával, miközben futott kifelé, valamelyest megkönnyebbülve, hogy minden olyan gyorsan történt, és nem kell elszenvednie ugyanolyan inzultust, mint korábban. Már le is húzta a kesztyűjét, és hevesen hadonászva integetni kezdett. - Mit csinál? - kiáltott fel Joel. - Az a gazember odabenn van! Azt hittem, maga... Elhallgatott. - Mit csinál? - kérdezte gyanakodva. Már késő volt. Bragg előbukkant az utca túloldaláról, a sötétből, rohant feléjük. Fél tucat ember követte. Amikor Bragg elfutott mellettük, Francesca látta, hogy a pisztoly a kezében van. A félelme fokozódott. - Kopók! - kiáltott rá Joel. Francesca megragadta Joel mindkét karját, nehogy kereket tudjon oldani, és azt kiáltotta: Egy szót se! Joel küzdött, hogy kiszabadítsa magát. Francesca küzdött, hogy féken tartsa, s közben figyelte, ahogy a rendőrök berontanak a kocsmába. Azonnal kiáltozás támadt. - Joel, kérlek, nem rólad van szó! Egy másik fiú miatt történik, akit elraboltak! - Hazudott nekem! - kiáltotta Joel, és végül kiszabadította magát. - Maga hazudott nekem, a rohadt életbe! - Nem akartam - felelte Francesca. Egy tucat kék egyenruhás, bőrsapkás rendőr bukkant fel, és rontott be a kocsmába. A hangokból ítélve verekedés tört ki odabenn. A kiabáláson és káromkodáson kívül még fa reccsenését is lehetett hallani. Francesca azért fohászkodott, hogy Bragg kapja el Gordinót, meg azért is, hogy senki ne sérüljön meg. - Miss Cahill! Francesca megfordult, és felismerte a bérkocsi vezetőjét. Magas, kopasz, középkorú, élénkkék szemű férfi volt. Úgy rémlett neki, mintha Peternek hívnák. - Az a dolgom, hogy hazavigyem önt, kisasszony.
Francesca épp ellenkezni készült, amikor azt látta, hogy Gordino rohan át a Broadway-n. Bragg három méterre lehetett mögötte. Nyilván a kocsma hátsó kijáratán jöttek ki. Öt civil ruhás rendőr futott utánuk. A kezükben gumibot volt. - Miss Cahill, parancsom van rá. Francesca nem is hallotta, amit mondott, földbe gyökerezett lábbal figyelte, ahogy Bragg hátulról ráveti magát Gordinóra. Mind a ketten a földön kötöttek ki, az utca kellős közepén. Egy hintó haladt el arra, a két ló épphogy ki tudta kerülni őket. A kocsis dühösen kiáltott rájuk. Francesca felkiáltott. De ők nem hallották meg. Bragg és Gordino a földön hentergett, mint az iskolaudvaron birkózó fiúk. Aztán Gordino valahogy felállt. De Bragg is, így csak egyetlen lépést tehetett, mielőtt Bragg megragadta a vállát, maga felé fordította, és egy hatalmas pofont kevert le neki. Gordino hátratántorodott, de nem esett el. Le kellene állítani Bragget, gondolta Francesca rémülten. Bragg rávetette magát, és újra mindketten a földön voltak. - Fékezze meg őket valaki! - kiáltotta Francesca, és a szoknyáját megemelve futott feléjük, egy saroknyira. Mire Francesca odaért, a többi rendőr már körülállta a két férfit, de egyikük sem tett semmit, hogy véget vessen a verekedésnek. Gordino állon vágta Bragget. Bragg feje hátrahanyatlott, és kis híján elesett, de a következő ütés elől kitért. Francesca alig látta, mi történt ezután. Bragg térden rúgta Gordinót. Gordino földre rogyott. - Kérem, fékezzék meg őket! - kiáltotta Francesca kétségbeesetten, de mintha senki nem hallotta volna meg. Bragg ekkor rávetette magát Gordinóra, három ütést mért az arcára, egyre erőteljesebbeket. Francesca nem csupán rémült volt, már félt is. Megfordult, és megrángatta Peter kabátujját. - Fékezze meg őket! - kiáltotta. - Fékezze meg őket, mielőtt megsérül valamelyikük! Kérem! A kocsis, aki valójában rendőr volt, karba font kézzel állt, és furcsán nézett rá. Nem válaszolt és nem is mozdult. Francesca döbbenten nézett végig a verekedést figyelő rendőrökön. Úgy látszott, mindannyian élénk érdeklődéssel várják a végkifejletet, de a jelek szerint egyiküknek sem állt szándékában beleavatkozni. Úgy tűnt, mintha élveznék az előadást. Bragg Gordino fölé került, lovaglóülésben ült rajta, újabb ütésre készült. - Hol van a fiú? üvöltött rá. Vér szivárgott a szája sarkából. Gordino vicsorgott rá. Bragg orrba vágta. Vér fröccsent. - Hol van a fiú? Ellátom a bajodat, Gordino. Ezt garantálom! Így vagy úgy, de beszélni fogsz! Hol van a fiú, és ki az az állat, aki elrabolta? Ki? - üvöltötte. - Dögölj meg, te barom! - mondta Gordino. Bragg csak ütötte-verte.
Francescába beléhasított a szörnyű felismerés, hogy Bragg nem csupán dühös, hanem elvesztette az önuralmát. Mintha ő maga lett volna a mániákus őrült. - Bragg! Kérem, hagyja abba! - kiáltotta Francesca, de tudta, hogy sem Bragg, sem senki más nem hallotta. - Megöllek, de szép lassan! Hallod? Hol van a fiú? - kiabálta Bragg, miközben a gallérjánál fogva fölemelte Gordinót, az ökle pedig csak néhány centiméterre volt a szemétől. - Fulladj meg, seggfej! Francesca önuralmát vesztve indulni készült, hogy megállítsa Bragget, még mielőtt megöli Gordinót. Valaki azonban keményen megragadta a karját, és visszatartotta. Francesca fölpillantott. Peter nézett vissza rá. - Azt akarod, hogy kinyomjam az egyik szemedet? - kérdezte Bragg nagyon higgadtan. - Ne! - üvöltötte Francesca. - Ne! Gordino hirtelen elsápadt. - Egyetlen másodpercet adok - mondta Bragg. - Nem tudom! Nem tudom, hol van a fiú, és fogalmam sincs, ki tervelte ki a dolgot kiabálta Gordino. Bragg megütötte. Gordino felüvöltött. Akárcsak Francesca. Bragg felállt, két kézzel markolta és rázta az összevissza vert, vérző Gordinót. - Hol van a fiam? - üvöltötte. Francesca tudta, hogy rosszul hallotta. - Hol van a fiam, te szemét állat?! Francesca dideregve állt a járdán, valahogy érzékelte, hogy Joel mégsem ment el, hanem ott áll mellette. Négy rendőrkocsi állt a Broadway-n, ott, ahol a Huszonharmadik utca keresztezi, és Gordino azok egyikében ült, már hátrabilincselt kézzel. Közel öntudatlan állapotban volt, amikor betuszkolták a kocsi hátsó részében lévő cellába. Két rendőrnek kellett odavonszolnia, aztán a szó szoros értelmében belöknie. A környező kocsmák és bordélyházak vendégeinek többsége az utcára tódult, hogy láthassa az aznap esti nagy eseményt. Bragg az embereivel beszélt, alig néhány méternyire állt attól a kocsitól, melyben Gordinót őrizték. Úgy látszott, nem törődik a saját sebesüléseivel - az egyik szeme körül kék-zöld volt, és az alsó ajka szörnyen felduzzadt. Az inge és a kabátja véres lett. Az ökle csupa seb, ami persze nem is volt meglepő. A vér nagy része azonban nem az övé volt. A gazember nem tört meg. Pedig Bragg alaposan megverte. Francesca csak remélhette, hogy kórházba viszik, nem a börtönbe. Francesca nem bírta tovább. A járda széléhez ment, és kiadta a vacsorát. Aztán sírva fakadt. Azt kívánta, bárcsak soha ne kellett volna ilyen erőszakot látnia. Azt kívánta, bárcsak ne kellett volna látnia, hogy Bragg megver egy embert. - Tessék.
Francesca a piszkos havon térdelt. A hang kedves volt és aggódó. A könnyein át fölnézett, és elfogadta a rongyos zsebkendőt, amit Joel nyújtott felé. Lyukas volt, de patyolattiszta. Nem tudott megszólalni, hogy megköszönje. Jonny Burton Bragg fia. Így már érthető. Szent ég, így már igen. Francescának fájt a szíve Braggért. De még mennyire! Azt azonban soha nem fogja elfelejteni, mit művelt Gordinóval. Nem számítanak az indokok, az ilyen brutalitásra nincs mentség. Haza akart menni, az álomba menekülni. Tudta, hogy egy szemhunyásnyit sem fog tudni aludni aznap éjjel. Nagyon szeretett volna odamenni Bragghez, hogy megvigasztalja, de nem tehette. Aztán pedig szeretett volna feltenni neki néhány bizalmas és kínos kérdést. Milyen érzés, hogy van két fia, akiket nem vallhat magáénak? Burton tudja? Tudja-e bárki? És, az ég szerelmére, nyomozhat-e ő a gyermekrablás ügyében, ha személyesen érintett? A kérdésekkel, ha egyáltalán fel meri tenni őket valaha, várnia kell. Joel segítségével fölállt. Aztán azt látta, hogy Bragg egyenesen felé tart. A kocsi, amiben Gordino volt, elindult. A többi rendőr a bámészkodókat szólította fel a távozásra. Francesca megdermedt. Nem tudta levenni a szemét Bragg vadságtól eltorzult arcáról. Bragg megállt előtte, az arckifejezéséből lehetetlen volt olvasni. - Az egyik emberem hazaviszi. - Már ment is volna tovább. Francesca megragadta a kabátujját, így kényszerítvén arra, hogy visszaforduljon. Szeretett volna belenézni a szemébe, de Bragg másfelé nézett. - Bragg! - Annyi mondanivalója lett volna. Nem tudta, hogy kezdjen bele. Helyette halkan, együttérzőn csak annyit mondott: Bragg. Bragg rápillantott, aranybarna szeme elkerekedett, egy kis ideig meglepett és fájdalmas tekintettel nézett rá. Aztán megtörte a pillanatot, és elfordult. - Most ne, Francesca. Ne ma este. - A hangja fáradt volt. Francesca megnyalta az ajkát. - Sajnálom. Nagyon sajnálom. Bragg állkapcsa megfeszült. - Én is. Készült elindulni, de Francescának tudnia kellett. Elállta az útját. - Mit készül most tenni? - Ma este ne - mondta Bragg határozottan. Francesca még mindig nem engedte továbbmenni. Könnyek szöktek a szemébe. - Ma este kis híján megölt egy embert. Nem gondolja, hogy ha tudna valamit, elmondta volna? - Ez nem a maga ügye - felelte ridegen. Aztán rámordult Peterre - Peter! Megmondtam, hogy vigye haza Miss Cahillt! Francesca csak bámult rá, úgy érezte, mintha menten megszakadna a szíve. Erős szorítást érzett a karján. Tudta, hogy Peter az. De nem tágított. - Ne bántsa, Bragg! Most már ne! Eleget bántotta már! Könyörgök! Bragg tekintete elsötétült, és otthagyta Francescát, egyetlen szó nélkül.
Francesca hagyta, hogy Peter a kocsihoz kísérje. Mielőtt beszállt volna, a lépcsőről még visszanézett. De Bragget már nem látta. Francesca ugyanúgy tért vissza a házba, ahogy eljött: a hátsó ajtón, mely a konyhába vezetett. Odabenn egyetlen lámpa sem égett. Mivel nemigen ismerte a helyet, nagyon óvatosan, tapogatózva kellett haladnia a mosogatók és a jégszekrény között a ház fő részéhez vezető ajtóig. Egyszer csak azonban meglökött egy edényt, amit az egyik pult szélén hagytak. Az edény hatalmas csörömpöléssel esett a földre. Akkora zajt csapott, hogy a holtak is felébredtek volna tőle. Arra számított, hogy az apja, az anyja, a bátyja vagy Mrs. Ryan beront a konyhába, villanyt gyújt, tudni akarván, ki jár ott. De nem jött senki. Megkönnyebbülten fellélegzett. És amint kiosont a konyhából, arra gondolt: az ikrek Bragg fiai. Döbbenetes volt. Aztán magához tért a döbbenetből. Azon töprengett, vajon Elizán kívül ki tudhat még róla. Aztán azon töprengett, vajon Burton tud-e róla. Francesca rengetegszer látta őt az ikrekkel, és figyelmes apának mutatkozott. Francesca úgy vélte, Burton nem tudja az igazságot. Ahogy az előcsarnokon át lopakodott, kimerült agyán az villant át, hogy az elkövető szörnyeteg célpontja talán Bragg lehet, nem Burton. Szent isten! Bragg volna az elmebeteg kiszemelt áldozata? Lehet, hogy az őrült Braggen akar bosszút állni? Bragg volna az oka, hogy elrabolták és lehet, hogy meg is ölték a kisfiút? Összefacsarodott a szíve. Elképzelte, hogy ez a gyanú már Braggben is felmerült, kínozza őt, és emellé még bűntudat is társul. Milyen tehetetlennek érezheti magát! Francesca szinte biztosra vette, hogy Bragg nem az a fajta ember, aki hozzá volna szokva a tehetetlenséghez. Nyilván ez indokolja, gondolta, a féktelen dühét. Nem akarta felidézni, hogyan támadt rá Gordinóra, sem akkor, sem soha többé. Ezt az emlékképet próbálta kiiktatni az agyából, és azon töprengett, vajon mikor érhetett véget Bragg és Eliza viszonya. Tulajdonképpen nemigen számított. Lehetett hét évvel azelőtt, de lehetett napokkal korábban. Ezt úgysem lehetett kitalálni. Tudta, hogy hibázott, szólnia kellett volna Elizáról és Montrose-ról. Lehet, hogy Montrose akarja bántani Burtont, de Bragg ellen nem szól semmi. Szent ég! Lehet ez a rejtély még bonyolultabb? Francesca még mindig nem tudta, mitévő legyen a nővérével kapcsolatban. Francesca hangokat hallott, és megbotlott. Ki az ördög lehet ébren ilyenkor, mármint Evanön kívül? Francesca tudta, hogy már éjjel kettő felé járhat az idő. A hangok heves vitára engedtek következtetni. A könyvtárszobából szűrődtek ki. Evan hangját már korábban felismerte, mert kiabált, mégpedig elég indulatosan. Francesca annyira össze volt zavarodva, hogy odament az ajtóhoz, holott tudta, hogy nem merne
benyitni. Kristálytisztán hallotta, amit az apja mondott: - Nem fogom meggondolni magam, és ez már így marad! Vajon miről tudnak vitatkozni, ráadásul ilyen kései órán? - Remek. - Ez Evan szájából hangzott el. Az ajtó nyílni kezdett, így Francesca elugrott onnan, és a falhoz lapult. Aztán Evan ellenszenves hangon azt mondta: - Nyilván nagyon büszke vagy magadra, hogy így megzsarolod a saját fiadat! Francesca valahogy magába fojtotta döbbent kiáltását. - Hogy merészelsz ilyen hangnemben beszélni velem? - Ekkor már az apja is kiabált. - Ó, gondolom, illene boldogan végigvonulnom a templomon az oltárig, és úgy tenni, mintha szeretném a menyasszonyomat, csak mert te úgy döntöttél, hogy ez a legjobb nekem? - kiabálta vissza Evan. - Nem fogom újra elmagyarázni, milyen előnyökkel jár a Sarah Channinggel kötendő házasságod. Döntöttem. Huszonöt éves vagy, és végtelenül felelőtlen ember, ő tökéletes neked. Ha tovább akarod folytatni a szabados életmódodat, ám legyen. De én több kártyaadósságot nem fizetek ki, egyetlenegyet sem, még kevésbé azt a több ezer dollárt, amivel ez idő szerint tartozol, jó éjszakát, Evan! Francesca igyekezett egészen összehúzni magát, amikor kitárult az ajtó, és az apja kivonult a könyvtárszobából. Ahogy ott állt a folyosón, közelebb a konyhához, mint a lépcsőhöz, az apja nem vette észre. Ő viszont vethetett rá egy pillantást. Az apja arca hamuszürke volt. Andrew Cahill soha nem jött ki a sodrából. A legkedvesebb emberek egyike volt, akit Francesca ismer. Emellett rendkívül megértő is. Hogy létezik, hogy Francesca azt hallotta, amit hallott? Képtelenség, hogy zsarolná Evant. Képtelenség, hogy zsarolná a saját fiát. Hogy házasságba kényszerítené. Az ég szerelmére, ez lehetetlen! Francesca úgy érezte, mintha egy rémálom sűrű ködében lenne. Várta, hogy Evan is elhagyja a könyvtárszobát, bár ő biztosan felfedezné. Percek teltek el, de Evan nem jött ki. Francesca végül belesett a szobába, és azt látta, hogy Evan a kanapén ül, itallal a kezében, elkeseredett arccal, és annyira a gondolataiba mélyedve, hogy észre sem vette Francescát. Visszafojtott lélegzettel elrohant az ajtó előtt, át az előcsarnokon, aztán fel a szobájába. Az ágyban a fejére húzta a takarót, és elhatározta, hogy délig fog aludni. Reggel hatkor már ébren volt. Hallotta, hogy a bátyja járkál a szobájában. Már fél órája ébren volt, de a gondolatai csak kavarogtak, egyik témáról a másikra váltottak - Bragg és az eltűnt kisfia, Connie és Montrose, Evan és Sarah Channing. Halkan bekopogott a bátyja ajtaján. Szinte azonnal kinyílt. Evan szeme elkerekedett, amikor meglátta őt. Az inge begombolatlanul lógott rajta. Elpirult, majd hátat fordított Francescának, hogy rendesen begombolkozzon. Francesca számtalanszor látta már a bátyját fürdőruhában. - Fran! Fél nyolc van. Korán lesz órád? - Evan visszafordult felé.
- Nem is tudom - mondta Francesca, ami igaz is volt. Egyáltalán nem az előadásain járt az esze, pedig ha nem szedi össze magát sürgősen, hamarosan kitehetik a szűrét. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Nagyon fáradt volt. - Bejöhetek? - Persze. - Evan meglepetten vonta össze a szemöldökét. - Miről van szó? Nem várhat reggeliig? Francesca a bátyja hálószobájába lépvén becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. A hatalmas szobát a kék és a zöld különböző árnyalatai tették színessé, halványbézzsel vegyítve. Családfői hálószobának készült. Amikor az apja annak idején építeni kezdte a házat, egy percig sem volt kérdéses, hogy annak fele egyszer majd Evan és leendő családja önálló rezidenciája lesz. Bár Evan ritkán használta, de volt egy külön bejárata az Ötödik sugárúton. Az összeépített két otthon Julia elképzelése volt. Nem számított ritkaságnak. - Inkább négyszemközt szeretnék beszélni veled - mondta Francesca. Evan felsóhajtott. - Remélem, nem olyan komoly dolog, mint amilyennek az arckifejezésed alapján ígérkezik. Pokoli éjszakám volt. Francesca átkarolta magát. - Akárcsak nekem. - Valami tévedésről lehet szó. Evan valamit nem ért. Az édesapjuk soha nem alacsonyodna le odáig, hogy Evant zsarolással kényszerítse bele szerelem nélküli házasságba. Ez egyszerűen lehetetlen. Ha mégis zsarolásról volna szó, Francescának nem volt kétsége afelől, hogy akkor azért Julia a felelős. - Evan, hallottalak benneteket kiabálni a papával az éjjel. Evan ránézett, de nem szólt semmit. - Nem szereted Sarah Channinget? - kérdezte Francesca. - Ezek szerint elég sokat hallottál - felelte Evan komoran. - Fran, tényleg abba kellene hagynod a kémkedést. - Nem akartam kémkedni - mondta Francesca, és a bátyja felé nyújtotta a kezét. Evan elfordult tőle, járkálni kezdett. - Evan, a bátyám vagy, és nagyon szeretlek. Segítenem kell. Evan leült a smaragdzöld damaszttal bevont szófára. Francesca úgy vélte, szitkozódik magában. - Mégis mit hallottál? - kérdezte óvatosan. - Azzal vádoltad a papát, hogy zsarol téged. Evan, ő sose tenne ilyet! - Francesca közelebb ment, és egy percre sem vette le a szemét Evan arcáról. Evan fölállt. - Nem? Tudom, hogy csodálod apát, de zsarol engem, Fran. Ezt nem lehet másképp nevezni. Ha nem veszem feleségül Sarah-t, nem fizeti ki az adósságaimat, és el kell hagynom a várost. Francesca nem tudta elhinni. - Nem. Akkor ez a mama műve. Evan pillantása ellágyult. Szegény Fran! - felelte. - Szegény én? - Francesca meghatódott, odasietett Evanhöz, és mindkét kezét megfogta. Szombaton bejelentik az eljegyzésedet. De hiszen ti egyáltalán nem illetek össze. Evan az égre emelte a tekintetét. - Apa úgy gondolja, hosszú távon ez jó lesz nekem. Komoran ingatta a fejét. - Tudod, hogy Sarah művész? Festő.
- Fogalmam sem volt róla - mondta Evan. - Miért érdekes ez egyáltalán? - Csak arra szeretnék rámutatni, hogy ti ketten nem is ismeritek egymást. - Nem is akarom megismerni - mondta Evan barátságtalanul. - Evan, ő félénk és bátortalan, de kedves. - Már megbocsáss, persze hogy kedves. De az ég szerelmére, Fran, belehalnék az unalomba, ha egy ilyen nő lenne a feleségem! - fakadt ki, és járkálni kezdett. - A papa mondott valamit kártyaadósságokról - mondta Francesca a bátyját figyelve. Talán találhatnánk rá módot, hogy Kifizessük! És akkor visszaléphetnél az eljegyzéstől. Evan a húgára nézett. - Nem tudom kifizetni. - Mennyivel tartozol? - Nem szeretném megmondani. - Evan! Segíteni szeretnék! - kiáltotta Francesca. - A fenébe - mondta Evan. - Százharmincháromezer dollárral. - Micsoda? - Francesca lerogyott egy kerevetre. - Micsoda? - Kérdezett rá újra. Evan nem felelt. - Hogy tudtál felhalmozni ekkora tartozást? - kiáltott fel Francesca. - Ezt most pontosan úgy mondod, mint a mama. És tudom, hogy jót akarsz, de most nincs szükségem újabb vádaskodásra. Francesca változatlanul nem tudta felfogni. - Ezt egyszerűen nem értem! Evan széttárta a karját. Aztán azt mondta: - Tudom, hogy valamiféle hősnek gondolsz. De nem vagyok hős, Fran. Szeretek játszani. - Habozott, és behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, Francesca elkeseredettséget vélt benne felfedezni. - Ez olyan, mint a betegség - mondta Evan. - Egyszer elkezdesz nyerni vagy veszíteni, és nem tudod abbahagyni. Francescának sikerült bólintania. - Szent ég! Mit tegyünk? - Nincs mit tenni. - Evan leült a vele szemközti szófára, és a térdére könyökölt. - Feleségül veszem Miss Channinget, a papa kifizeti az adósságaimat, aztán megöröklöm a vagyonomat, amit kétségkívül el fogok kártyázni néhány év alatt. - Ne mondd ezt! - tört ki Francesca. - Ne is gondolj ilyet! Biztosan abba akarod hagyni a játékot, miután a papa kifizeti az adósságaidat, nem igaz? Evan a fejét ingatta. - Persze hogy abba akarom hagyni - motyogta. Francesca megkönnyebbült. Látta, hogy a bátyja kínlódik. Megsimogatta. - Megtaláljuk a kiutat ebből, még mielőtt bejelentenék az eljegyzést. Szegény Sarah! Ő bizonyára szeret téged. Össze fog törni a szíve. - Kétlem, hogy össze fog törni a szíve, mivel júniusban egybekelünk. - Evan fölpillantott. Senkinek ne beszélj erről, Fran! - figyelmeztette. - Kérlek! - Persze, lakatot teszek a számra - felelte Francesca. - Beszélek a papával. Tudod, mennyire szeret engem. - Aztán elpirult. Nagyon is tisztában volt vele, hogy ő a kedvence, pedig nem volna szabad, hogy egy szülőnek kedvence legyen. - Sajnálom. Nem úgy értettem.
- Nem számít. Nincs senki, aki nálad őszintébb volna, Fran, és mi mindannyian ezért szeretünk annyira, ezért vagy olyan üdítő jelenség. Ha valaki meg tudja ingatni a papát az elhatározásában, az csak te lehetsz. De nem fűzök hozzá túl sok reményt, hogy sikerrel jársz. Francesca felállt. - Sikerrel kell járnom, Evan! Máskülönben egy nyomorúságos házasságban éled le az életed hátralevő részét. Feltett szándékom sikerrel járni - mondta. - Azt szeretném, hogy szerelemből házasodj! Evan a fejét ingatva halványan elmosolyodott, először azóta, hogy Francesca belépett a szobájába. - Csak azt tudom, mennyire romantikus vagy. Ki házasodik szerelemből manapság? Vagy ami azt illeti, bármikor? Francesca Connie-ra és Montrose-ra gondolt, aztán meg Burtonékre. - Nem tudom - felelte végül, hirtelen elkomorodva és csüggedten. - Egyszerűen fogalmam sincs.
Tizennegyedik fejezet 1902. január 23., csütörtök, délelőtt 10 óra Bragg nem volt az irodájában. Nem volt nehéz kideríteni, hol lakik. Francesca bérkocsival érkezett a Madison Square-re. Felpillantott a kovácsoltvas kerítéses kőépületre, mely a Huszonötödik utca és a Madison Avenue között álló számos hasonló ház közé ékelődött. Az épület a havas parkra nézett, annak hatalmas fáira és megtisztított sétaútjaira. A Madison Park majdnem néptelen a napnak ebben az időszakában - jóval dél előtt -, bár egy nagy szakállú, rongyos ember az egyik padon aludni látszott. A két sugárúton, ahol egymást érték a boltok, volt némi forgalom. Ezen a Icorai órán többnyire szolgálók intézték feladataikat. Francesca felnézett a Madison Avenue 11-es számú házára. Ebben a házban lakik Bragg. Francesca nem tudta, miért olyan ideges. Rengeteg minden kavargott a fejében. Az előző este Bragg körül forogtak a gondolatai. Csak a kimerültség miatt tudott aludni, de nyugtalan volt az álma, gyakorta felébredt, folyton Bragg-gel kapcsolatos képek jelentek meg előtte. Mélységesen együttérzett vele. Ekkor már megértette minden tettét és reagálását, amelynek a Burton-tragédia kezdete óta tanúja volt. Egy kérdés kísértette szüntelen. Tudja-e Robert Burton az igazságot az ikrekről? Ez persze nem tartozik rá, de a kérdés, amely logikus volt és kemény, nyitva maradt Bragg volna a bosszú célpontja? Vagy talán Burton, ahogy Joel Kennedy állítja? És ahogy ott állt, azt latolgatva, merje-e zavarni egy olyan gyöngécske indokkal, mint az együttérzése, egy fehér függöny libbenését vélte látni az egyik utcára néző ablakon. Megdobbant a szíve. Valaki meglátta. Talán egy alkalmazott, talán maga Bragg. Hogyan is tudna visszafordulni innen? Mert az előző estét soha nem fogja elfelejteni, és ezzel nem arra gondol, milyen brutálisan viselkedett Gordinóval, hanem arra a mélységes fájdalomra, ami akkor látszott a tekintetében, amikor elindulás előtt még ránézett, meghagyván a Peter nevű rendőrnek, hogy vigye haza Francescát. Francesca lassan elindult a bejárathoz vezető lépcső felé. Azon töprengett, Bragg vajon miért nem ment be az irodájába. Tudta, hogy egy vagy akár több hosszúra nyúlt éjszaka még nem tartaná vissza. Felment a nyolc kőlépcsőn, a kopogtatót használta, és tudatosult benne, hogy egyre idegesebb. Magában már elpróbálta amit mondani szándékozott. És miközben az ajtó kinyílt, magában elismételt néhány mondatot. Nagyon sajnálom. Fogalmam sem volt róla. Hogyan segíthetnék? Bragg majd azzal a rá oly jellemző fanyar mosollyal néz rá, és biztosítja afelől, hogy már addig is pótolhatatlan segítséget kapott tőle, de a továbbiakban nem tart igényt a közreműködésére.
Ő pedig semmilyen körülmények között nem tesz fel tapintatlan kérdéseket. Legalábbis aznap nem. És nem fogja elárulni a tényt, miszerint pillanatnyilag Montrose Eliza szeretője. Azonkívül, legalábbis egyelőre, meg kell óvnia a nővére házasságát. Különösen azért, mert hisz abban, hogy nem lehet Montrose az őrült gyermekrabló. - Üdvözlöm, Miss Cahill! Francesca szeme elkerekedett, amikor megpillantotta Peter férfiasan markáns arcát. Aztán még tágabbra nyílt, mert nem rendőrnek, de nem is detektívnek volt öltözve. Keményített fehér ingében és grafitszürke öltönyében úriember inasának látszott. - Peter? Peter azonban nem rá nézett, hanem az utcát fürkészte. Francesca hátrafordult, és azonnal rájött, mit néz a férfi. Még jobban elkerekedett a szeme, mert Kurland ücsörgött a parkbeli padon. Integetett Francescának, aztán széthajtotta az újságját, és olvasni kezdett. Francesca felmordult. Dühös lett, mert rájött, hogy Kurland feltehetően a főkapitányságtól követte. - Attól tartok, Miss Cahill, a rendőrfőnök úr most nem fogad látogatókat - mondta Peter nagyon határozottan, és mielőtt Francesca bármit mindhatott volna, már csukta is be az ajtót Francesca orra előtt. - Várjon! - kiáltotta Francesca, de hiába. Rájött, hogy Peter nem is rendőr, hanem Bragg inasa. Amikor az ajtó becsukódott, hallotta, hogy Bragg azt kérdezi: - Ki volt az, Peter? - Miss Cahill, uram. Francesca beharapta az ajkát, a szíve heveset dobbant. Felmerült benne a kérdés, vajon mit gondol arról Kurland, hogy ő rendőrfőnökhöz jött látogatóba. Végül is Kurland nem társasági pletykarovatnak dolgozik, tehát a jó hírén feltehetően nem esik csorba. Nem mintha nem fordulhatna elő, hogy egy hölgy otthonában keres fel egy urat, de még korán van, és kísérő sincs vele. Julia azon nyomban megölné, ha ez kitudódna. Kinyílt az ajtó. Peter intett neki, hogy lépjen be. Francesca bement, Peter pedig gyorsan becsukta mögötte az ajtót. Francesca azonnal megpillantotta Bragget. A Kurlanddel és az édesanyjával kapcsolatos gondolatok egyszeriben elillantak. Amint meglátta, összerándult a gyomra, és valami más is, amit nem tudott megnevezni. A kis előtér szemközti végén állt, egy társalgó ajtajában. A társalgóban volt egy kandalló. Elnyűtt, vastag gyapjúnadrág volt rajta, ugyanaz, amelyik az előző este. Inget nyilván váltott, mivel ez ugyan nagyon gyűrött volt, és a két felső gombot be se gombolta rajta, az ujját pedig felgyűrte, de legalább vérfoltok nem voltak rajta. Francescának minden porcikája életre kelt, és azon tűnődött, vajon miért vált ki belőle ez a férfi ilyen furcsa érzéseket. Különösen most, amikor a legkevésbé sem kelti tiszteletre méltó
úriember benyomását, hanem inkább úgy fest, mint egy csavargó vagy egy veszélyes bűnöző. Még csak meg sem fésülködött: néhány hosszú aranybarna hajtincs a szemébe lógott. A szeme vörös volt, alatta karikás. És egy-két napja biztosan nem is borotválkozott, így elgyötört arca még borostás volt. Francesca szíve majd meghasadt, hogy ilyen állapotban kellett látnia őt. Nem fért hozzá kétség, hogy Bragg egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. Vajon lefeküdt-e egyáltalán? Francesca tudta, hogy Bragg helyében neki sem volna nyugta addig, míg meg nem találná a gyermekét, és annak elrablóját rács mögé nem juttatná. - Francesca - köszöntötte Bragg gyöngéden. Francescát meglepte a férfi hangja, borzongás futott végig rajta. Bragg hanyagul nekidőlt a falnak. Nem ment közelebb. Mit jelent ez a hanghordozás? - Remélem... nem zavarom. - A korábban elpróbált dialógus elillant Francesca emlékezetéből. Egyre idegesebb lett. Balra pillantott, ahol egy kisebb társalgót látott, benne egy zongorát, a faburkolat nagyon sötét volt, a bútorok viktoriánus stílusúak, aztán jobbra nézett, ahol egy barátságos ebédlőt látott, zöld mintás tapétával, ügy gondolta, két-három hálószoba lehet az emeleten. - Már hogy zavarna? - Bragg mosolya halvány és erőtlen maradt. Enyhe nyugati akcentusa, mint Francesca megállapította, a szokásosnál valamivel erősebb volt. Selymes, mint a méz. A hatás pedig szinte már kábító. - A legkevésbé sem szokásom urakat háborgatni ilyen időpontban - kezdett bele Francesca. - Ön körül, Francesca soha semmi nem szokásos - felelte Bragg lágyan suttogva. Francesca megdermedt. Braggnek a szeme se rebbent. A mosolya nem halványult. - Újabb bizonyítékot hozott nekem? Francesca nemigen tudott gondolkodni. Próbálta megfejteni, vajon mit akart mondani ezzel Bragg. Bók lenne? Úgy érezte, mintha valahogy nem egészen olyan lenne, mint máskor. Sajnos nem - válaszolta. - Csalódott vagyok - mondta Bragg. Francesca csak ámult. Valami nem stimmel. Bragg eltolta magát a faltól, és egyenesen feléje indult. Francesca érezte, hogy a szeme elkerekedik, mozdulni sem bír, a feszültség pedig olyan gyorsan és hevesen növekszik benne, hogy levegőt is alig kap. Bragg elmosolyodott, és ettől gödröcskék keletkeztek az arcán, aztán felé nyúlt. Francesca térde megremegett, de Bragg a vállánál fogva megtartotta. Egy pillanatig a karjaiban volt. Szent ég, gondolta, miközben különféle bolond elképzelések és még bolondabb érzések kergették egymást az elméjében és a testében. - Francesca - mormogta Bragg a texasi akcentusával. Francesca izzó szempárba nézett. - Tessék? - A hangja visításnak hatott. - A kabátját próbálnám lesegíteni.
Francesca ránézett, és észbe kapott, hogy Bragg a kabátjára vár, hogy átadhassa Péternek, aki Francesca mögött állt, és akiről teljesen megfeledkezett. Francesca érezte, hogy elpirul. Szélsebesen levette a kabátját, a kalapját, és közben leráncigálta a kesztyűjét is. Két hosszú hajtű lepottyant a földre. Francesca lehajolt értük, ahogy Bragg is, így a kezük összeért. Francesca hirtelen fölegyenesedett. Bragg fölvette a hajtűket, odaadta Peternek, aki ezután el is ment. Francesca megállapította magáról, hogy körülbelül annyira érett, mint egy tizenkét éves iskoláslány. Bragg azonban egyáltalán nem tűnt zaklatottnak. - Nagyon fáradtnak látszik hallotta Francesca a saját hangját, így próbálván ellensúlyozni az összeszedettsége zavaró hiányát. - Fáradt vagyok - felelte Bragg, miközben őt nézte, de a mosoly eltűnt az arcáról. Miért néz rá Bragg ilyen szemekkel? Mit jelent ez? Talán valami baja van? - Volna kedve bejönni? - kérdezte Bragg, és a társalgó felé mutatott. Francesca már készült igent mondani, amikor a társalgóba pillantott. Újra oda kellett pillantania. Jaj, ne! Egy üveg whiskey állt a szófa előtti asztalon, félig üresen. Mellette egy pohár, benne egy ujjnyi ital. Braggre nézett. A férfi nem látszott részegnek, de nyilvánvalóan ivott. Hogy ilyen időpontban, az csak azt jelentheti, hogy a bánatát próbálja az italba fojtani. Továbbá ez magyarázatot ad a bársonyos hangra, a csábító mosolyra és a túlságosan átható pillantásra. Ugye? Nemigen ért ő a férfiakhoz, még kevésbé a részeg férfiakhoz. - Kérem - mondta Bragg, széles karmozdulattal tessékelve maga elé Francescát. Francesca óvatosan Bragg elé került. Elhatározta, hogy úgy tesz, mintha észre sem venné a szégyenletes üveget és poharat. Mert ugyan ő a maga részéről nem hisz a bánat italba fojtásában de Braggnek nyomós oka van rá. Félszegen leült egy székre' amely nem egészen az asztal felé nézett. Bragg zsebre dugott kézzel állt, és ismét őt fürkészte. - Bragg, miben tudok én segíteni? - hallotta magát Francesca, amint idegesen ezt kérdezi. Arra gondolt, hogy meglehetősen vonzónak, sőt eléggé heroikusnak találja Bragget, akivel ők barátok, és ő olyankor is tudja őt kezelni, amikor ilyen. Persze hogy tudja. Az igazi probléma, gondolta, hogy önmagát tudja-e kezelni. Francesca próbálta meggyőzni önmagát, hogy egyszerűen csak túl fáradt, de végül feladta. - Attól tartok, nem sok mindenben - felelte Bragg. - Szeretnék segíteni - mondta Francesca egyszerűen. - Tudom, hogy szeretne. Újabb halvány mosoly jelent meg az arcán. A fájdalom ott bujkált borostyánszínű szemében, hihetetlenül könnyű volt kiolvasni belőle. - Nemigen ismerek magánál kedvesebb nőt. - Bragg az asztalhoz ment, megtöltötte a poharát, és jó nagyot kortyolt belőle. - Említettem ezt már? - Hosszan, merőn nézett a lányra.
Francesca érezte, hogy megdermed. Aztán, hála az égnek, Bragg elfordult. Francesca nagyot sóhajtott. Bragg újabb adagot töltött magának. Francesca töprengett. Most mit tegyen? Braggnek esze ágában sincs úgy tenni, mintha józan lenne. - Bragg, segít ez? Bragg az egyik kezében, a mellkasa előtt tartotta a poharat. - Hogy mi segít? Ja, ez? Igen, Francesca, segít. Higgye el nekem, segít. Francesca felállt. Hogy lehet néhány egyszerű szónak, amit ráadásul alkohol hatása alatt mondanak ki, ilyen érzéki hatása? - Aludt egyáltalán valamit? - kérdezte Francesca aggódva. - Hogy tudnék aludni? - Megint ivott. Az arca megkeményedett, amint a tekintete találkozott Francescáéval. - Hogy a pokolba tudnék aludni? - Nagyon sajnálom. - Francesca elindult felé. - Igen, tudom. De az még nem hozza ide nekünk az őrültet, vagy igen? Hát nem. - Hirtelen elhallgatott, az arckifejezése pedig olyan kemény és komor lett, hogy Francesca megijedt. - Bragg - kezdte. A pohár összeroppant Bragg kezében. Francesca felkiáltott. Bragg káromkodott, olyan szót használt, amilyet úriember nem mond hölgy jelenlétében. Francesca moccanni sem tudott. - A francba! - mormogta Bragg, és a kifakult keleti szőnyegen heverő üvegcserepeket nézte. - Véletlen volt - kezdte Francesca, de a szeme hirtelen megtelt könnyel. Peter jelent meg. Egy szót sem szólt, csak letérdelt, és összetakarította a törött poharat meg az italfoltot. - Ne sírjon! Francesca Petert figyelte, aki gyorsan dolgozott, pillanatok alatt eltakarított. Aztán meghökkent, amikor Bragg megérintette az arcát, utána meg nem mert megmozdulni. - Ne sírjon miattam! - Bragg a hüvelykujjával végigsimította a könny útját a lány arcán. Francesca megborzongott. Azon kapta magát, hogy Bragg száját nézi. - Megvágta a kezét? kérdezte Francesca. Az idegei pattanásig feszültek, a hangja furcsán fátyolos lett. Bragg tekintetéből azt olvasta ki, hogy nem izgatja magát emiatt. Majd leengedte a kezét, és az ablakhoz ment. A feszültséget látni lehetett a vállán és a hátán. Széjjelebb húzta a már elhúzott függönyt, hunyorgott a nappali fényben, aztán felmordult: - Kurland. - Majd hozzátette: - Az idegeimre megy. A tekintélyes termetű Peter fölegyenesedett, egyik kezében az üvegszilánkokkal teli szemétlapátot tartotta. - Elintézem a dolgot - mondta. Bragg bólintott, de rá se nézett. - Köszönöm, Peter. Peter kiment. Bragg Francesca felé fordult, aki észrevett Bragg kezén egy vércseppet. Elfertőződhet - suttogta Francesca rebegve.
Bragg merőn nézett a szemébe, felé indult, és közvetlenül előtte állt meg. Francesca bénult volt. Bragg azt mondta: - Nem kellett volna hallania, Francesca amit tegnap este hallott. Francescának sikerült levegőt vennie. Bizonytalanul állt a lábán, mintha facsemete volna, amelyet hátulról a szél fúj. - Igaz? Bragg állkapcsa annyira megfeszült, hogy Francesca azt hitte, összeroppan. Azt felelte: Igen. - Aztán hozzátette: - Szeretném, ha elfelejtené, amit hallott. Francesca tudta, hogy nem fogja. - Nagyon sajnálom, Bragg. - Tudom. - Nem vette el a tekintetét. Kézfejével végigsimította Francesca arcát. Francesca kővé dermedt. Bragg leengedte a kezét. - Nem volna szabad magához érnem - motyogta inkább csak magának. Bragg az imént megsimogatta? Vagy csak képzelte? - Bragg, mások is hallották. Az összes rendőr. Valószínűleg nem lehet többé titokban tartani. - Francesca remegett. De nem azért, mert a rendőrökre gondolt, még csak nem is azért, mert az ügyre. Hogyan is tudott volna? Arra gondolt, milyen volna, ha ez a férfi a karjaiba vonná, milyen volna beleveszni az ölelésébe. Tudta, hogy nem engedheti elszabadulni a fantáziáját. - Az embereim hallgatni fognak. - Francesca kizökkent a merengéséből. - Értésükre adtam, hogy ha ez kiszivárog, mindannyian elvesztik az állásukat. Francesca remegett. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és eltökélte, hogy attól fogva kiűzi a fejéből a nem oda tartozó gondolatokat. Aztán Braggre nézett: - Tisztességes ez így? Bragg egyenesen a szemébe nézett, megint csak zavarba ejtve őt. - Egy kisfiúra gondolok, és Elizára. Francesca átkarolta magát. - Burton tudja? Bragg meghökkent. - Francesca! - Sajnálom! De ez igazán döbbenetes fordulat. - Francesca elfordult, hogy megpróbálja összeszedni magát, de nem sok sikerrel járt. Ugyanúgy remegett, és ugyanolyan zaklatott maradt. Nem lett volna szabad idejönnie. Francesca keresett egy széket, mély levegőt vett, és leült végre Braggel szemben. A folyamatban lévő nyomozásra fog összpontosítani. Nyelt egyet, aztán furcsa hangon azt kérdezte: - Találtak frissen ásott sírt? Bragg fürkészőn nézett rá, leplezni sem próbálta. - Igen, találtunk frissen ásott sírokat, összesen nyolcat. Valamennyi temetés szabályos volt. Francesca lesimította a szoknyáját. - És megfelelő indok híján nem lehet holttesteket exhumálni. - A hangja tárgyilagos maradt. - Nem, nem tehetjük. - Bragg továbbra is őt nézte. Francesca agya sebesen dolgozott. Tudta, hogy Bragg érti. De mi van akkor, ha a fiút másvalaki helyett temették el? Milyen okos lenne ez esetben a gyilkos.
- Innen hogy léphetünk tovább? - kérdezte Francesca megint csak átölelve magát. Csak venné le róla Bragg a szemét, legalább egy percre. - Vannak bizonyítékaink, de azok egyike sem vezet el a gyilkoshoz - szögezte le. Bragg még komorabb lett, és elfordult. Francesca rájött, hogy miért, és gondolkodás nélkül felpattant ültéből. - Jaj, nem úgy értettem! Talán még életben van, Bragg! - suttogta a férfi hátának, és nem merte megérinteni. Bragg felé fordult - Nem áltathatom magam tovább. Csekély a valószínűsége, hogy életben van. De akkor is kérdés marad: ki követte el? Ki tette ezt... a fiammal? - Az utolsó szót csak suttogta. - Kik az ellenségei, Bragg? - kérdezte Francesca is suttogva. - Bizonyára vannak ellenségei. - Összeírtam őket. Rövid a lista. Három ember van, aki tönkre akarhat tenni engem... és a fiamat. - Bragg pillantása kemény és ijesztő volt. Fel-alá járkált a szőnyegen. Francesca figyelmesen hallgatta. - Kik azok? - A féltestvérem, Calder Hart. Világéletében utált engem, és ez kölcsönös. - Bragg mosolya kemény és könyörtelen volt. Francesca még soha nem látott ilyen ijesztő kifejezést az arcán, még az előző este sem, amikor Gordinóval verekedett. Mert volt benne valami abszolút rendíthetetlen és kérlelhetetlen. - Nem ismerem őt - nyögte ki Francesca megbabonázva. - Most itt van New Yorkban. Meglehetősen sikeres kereskedő. De nem ismeri Burtonéket, soha nem járt náluk. - Márpedig ezt olyasvalaki tette, aki könnyen bejut Burtonék házába. Az elkövető csak közeli barát vagy alkalmazott lehet. - Vagy rokon - tette hozzá Bragg. - Caldert tehát kihúzhatom a listámról. - És ki a másik kettő? - kérdezte Francesca, miközben azt latolgatta, mi okozhatott ilyen ellenszenvet a féltestvérek között. Bragg habozott. - Bragg? - Rémület kerítette hatalmába Francescát. - Gordino. - Gordino! - kiáltotta Francesca döbbenten. - Ennek története van, Francesca - felelte Bragg, aztán elvörösödött. - Nem értem - mondta Francesca. Lázasan dolgozott az agya. - Tudtommal eddig nem dolgozott a bűnüldözésben. Akkor hogyan lehet bármi köze is Gordinóhoz? - Francesca továbbra is értetlenül állt a kérdés előtt. Bragg arcáról nem múlt el a vörösség. - Elégedjen meg annyival, hogy az életem egy szakaszában ismertem. Gyerekkorunkban ellenségek voltunk - mondta. Tovább járkált, kemény, hosszú léptekkel. Francescának kezdett valami derengeni. Bragg édesanyja prostituált volt. Bragg más társadalmi osztályból származik. Ugyanabból, amelyikből Gordino. Nem meri megkérdezni,
bizony nem, pedig egy kisfiú élete forog kockán. Francesca követte Bragget az asztalhoz, ahol a whiskeysüvegre meredve állt. Francesca végül figyelmen kívül hagyta az önmagának szóló figyelmeztetést. - A mama elmondta nekem - bökte ki. Bragg távolodóban egy pillantásra sem méltatta, csak az újabb pohár italért ment. Bizonytalan kézzel töltött magának. - Bragg! Bragg ránézett, erősen szorította a poharat. - Valóban? - Beszélt nekem az ön családjáról. - Francesca érezte, hogy elönti a pír az arcát. - Nekem az nem számít! - tört ki hevesen. Bragg a poharát megemelve köszönte meg, aztán ivott. - Kérem, ne igyon! - dorgálta Francesca. - Miért ne? - Mert telik az idő, és meg kell oldanunk egy bűnügyet! Bragg óvatosan letette a poharat. „Oldanunk?” Francesca, maga folyton lenyűgöz engem. Folyton. Francesca keserű iróniát vélt felfedezni a hangjában, és megdermedt. Úgy érezte, hogy Bragg sértettségében, zavarodottságában és fájdalmában menten kiteszi a szűrét. Tévedett. - Ön olyan szép, olyan intelligens, olyan vibráló és olyan eltökélt És olyan átkozottul kedves és figyelmes. De ezt már mondtam, ugye? - Megint megemelte a poharát köszöntésképpen. Francesca nem tudta levenni róla a szemét. - Hogy lehet ennek ellenállni? - kérdezte Bragg. Francesca remegni kezdett. Bragg nem ugratja. Nem gúnyolódik. Halálosan komolynak látszik. Bragg folytatta: - Gordino ravaszabb, mint amilyennek látszik. Nem tört meg tegnap este, Francesca. Kérdés, hogy azért-e, mert nem tudja, ki rabolta el a fiamat, vagy azért, mert annyira gyűlöl, hogy a kapott verés dacára is sikerült hallgatnia. - Gyűlölheti magát annyira? - suttogta Francesca, még mindig amiatt borzongva, amit Bragg róla mondott az imént. Valóban úgy is gondolta? Tényleg így gondol rá? Lehetséges ez? - Sráckorunkban az East Side alsó részén laktunk, és két különböző bandához tartoztunk. Francesca nem hitt a fülének. Hiszen Bragg olyan tanult, olyan kulturált! Aztán eszébe jutott, hogyan támadt rá Gordinóra az előző este. - Azt hittem, Texasból való. - Á, nem. Itt születtem a városban. Apám a dinasztiaalapító Derek Bragg fia. - Francescára nézett. - Amikor az apám felbukkant az életemben, tizenkét éves voltam. A féltestvéremmel együtt magához vett, és délre költöztünk. - Halványan elmosolyodott. - Ő Rathe Bragg. Nagyszerű ember. De az az asszony, aki fölnevelt bennünket, még nagyszerűbb teremtés. Grace soha nem bánt velünk másképp, mint a saját gyerekeivel. - Aztán mintha rájött volna, hogy túl sokat beszélt, másfelé nézett. - Ennek örülök, Bragg - suttogta Francesca.
- A bandák közti rivalizálás heves volt és durva. És egy ilyen bandák közti összecsapásban Gordino bátyja meghalt. Gordino engem okolt. Részben én is oka voltam. - Egy pillanatra behunyta a szemét. - Annyi idős voltam, mint Joel. Tízéves. - És még mindig gyűlöli magát? - kérdezte Francesca, borzongva mindattól, amit hallott. - Eléggé ahhoz, hogy lepénzeljen egy alkalmazottat, akinek a közreműködésével bejuthatott, és ő maga is elkövethette a bűncselekményt - felelte Bragg szárazon. Francesca egy darabig csak nézett. - Tudja, hol lakik? Ha van egy régi Remington írógépe, akkor tudnánk, hogy ő az. - Napokkal ezelőtt rábukkantunk a lakására. Nem találtunk semmit, ami azt bizonyítaná, hogy köze van a bűncselekményhez. - Bragg leült a szófára, esketette a poharát. A halántékát dörgölte. Francesca leült mellé, tisztes távolságot tartva, és igyekezett nem gondolni erre. - És ki a harmadik a listáján? Bragg nem nézett föl. - Burton. - Burton! - kiáltott fel Francesca. Pedig mennyire logikus. - Szent ég! Tudja, hogy nem ő a fiúk apja, és titokban évek óta gyűlöli önt ezért! Ön nemrég tért vissza New Yorkba, amikor kinevezték. Burton pedig úgy döntött, hogy most lecsap! Bragg fölegyenesedett. - Francesca, Eliza esküszik rá, hogy a férje nem tudja. Esküszik rá, hogy úgy tudja, a fiúk az ő gyerekei. Esküszik rá, hogy imádja őket. És az igazság az, hogy magam is láttam őt az ikrekkel. Nem hiszem, hogy tudja, Francesca. Azt hiszem, ugyanúgy szereti őket, mint én. Francesca borzasztóan csalódott lett. - Bragg, mikor ismerkedett meg Elizával? - A kérdés, bár óvatos volt, kiszaladt a száján. - A Columbia Egyetemre jártam. Nyolc évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, viszonyunk volt. Habozott. - Egy évig. Fiatalok voltunk, és szerelmesek. Legalábbis azt hittük. - Habozott. Amikor szakítottunk, ő sem tudta, hogy várandós. Aztán rögtön feleségül ment Burtonhöz. A kapcsolatunk vége felé valójában már vele járt jegyben. - Vállat vont. De Francesca látta a tekintetét, amitől haragos és szomorú lett. Bragg törődött Elizával, szerette is, ezért fájt neki, hogy mással jegyezte el magát, valaki olyannal, aki rangban megfelelőbb volt számára. Francesca megköszörülte a torkát. - Akkor Gordino. Vagy valaki, aki Burtonnek akar ártani. - Vagy valaki, aki Elizának. Francesca állta a tekintetét. A szíve hevesen vert. - Miért? Bragg felnevetett, de egy cseppet sem derűsen. - Sok szívet tört már össze. Francesca akkor már tudta, hogy erről lehet szót. Megnyalta a száját. - Mi van benne, ami miatt a férfiak beleszeretnek? - És nemcsak Braggre és Montrose-ra gondolt, hanem Wiley-ra, sőt még Burtonre is, aki szintén szeretni látszik őt. - Úgy értem, ha az ember jobban megnézi, azért sok nő szebb nála. - Eliza olyan, mint ön - mondta, és csak nézett rá. - Szép, intelligens és őszinte. Eredeti, ami megbabonázza a férfiakat.
Két bók egy délelőtt során. Két hatalmas bók. Francesca állta a férfi tekintetét, és ha az élete lett volna a tét, akkor sem tudott volna másfelé nézni. Bragg váratlanul felpattant, mintha a kanapé, melyen addig osztoztak, egyszeriben kicsi lett volna kettejüknek. Francesca nem mozdult. Bragg komoran azt mondta: - Eliza egészen tegnapig nem volt hajlandó együttműködni, de már megvan azon férfiak listája, akikkel viszonya volt. Ebbe nem avathatom be. Francesca szíve kihagyott egy dobbanást. Aztán olyan hevesen kezdett zakatolni, hogy egy pillanatra megfeledkezett arról, mennyire vonzódik ehhez a férfihoz. Bragg múlt időt használt. Vajon Montrose rajta van-e azon a listán? Francesca nem tudott elképzelni olyan nőt, aki kiadná az aktuális szeretője nevét. - Járt nála valamelyik férfi ezek közül kedden, amikor a pizsamát és a negyedik üzenetet megtalálták? - nyögte ki. - Nem. Hárman jártak nála aznap. Elizabeth Oscar és Georgina Hennessy. Francesca azon kapta magát, hogy átkarolja magát. Bragg őt figyelte, Nem tetszett neki a tekintete. Bragg hirtelen nagyon elgondolkodott. - Nem kíváncsi rá, Francesca, hogy ki volt a harmadik látogató? - kérdezte túlságosan is gyengéden. Nem. Nem volt rá kíváncsi. - Nem Elizától tudom. Egy alkalmazottból kellett kihúznom az információt - tette hozzá akcentussal. Francesca az elképedéstől dermedten ült. Bragg tudja. Olyan átkozottul okos, hogy mindent tud Montrose-ról és Elizáról. Bragg megfogta a kezét, és felhúzta ültéből. A tekintetük összetalálkozott. Bragg nem engedte el a kezét. Francesca nem szabadította ki az övét. - A maga sógora volt az - mondta. - Kérem, ne mondja el senkinek! - hallotta magát könyörögni Francesca. Bragg mellére tette a kezét. Egy pillanatra meglepődött, milyen feszesek az izmok a tenyere alatt, meg amiatt is, hogy érzi a szívverését. Bragg szeme elkerekedett. Francescáéra tette a kezét, aki nem mozdult, nem tudott megmozdulni. - Miért nem lep meg, hogy ön már tud erről? - Bragg, kérem! - És Francesca egyensúlyát vesztve felé dőlt. A combjuk összeért. Abban a meghatározó pillanatban nővé alakult át, és ahogy egymás szemébe néztek, mindketten tudták ezt. Francesca törékenynek, ugyanakkor hatalmasnak érezte az erejét. - Senki nem tudhatja meg, Bragg! Connie nem tud róla, és belehalna, ha megtudná! Bragg egy hosszú, súlyos percig nem válaszolt, Francesca pedig ezalatt érezte, hogy a férfi szíve még szaporábban ver a tenyere alatt. - Francesca, beszélnem kell Montrose-zal! Francesca felkiáltott: - De... Bragg komor maradt. - Tud róla, hogy az első felesége gyanús körülmények között halt meg?
Francescának leesett az álla. - Micsoda? - Montrose rendkívüli mértékben eladósodott, ezért egy örökösnőt vett feleségül - mondta Bragg. Francesca hevesen félbeszakította. - Várjon csak! - kiáltotta. - Az az adósság a családjától maradt rá. - Ezzel tökéletesen tisztában vagyok - felelte Bragg. - A lényeg, amire rá akarok mutatni, hogy Montrose kifizette az adósság nagy részét. Ám nem sokkal azután kiesett az egyik kereke annak a hintónak, amellyel Montrose a feleségével együtt utazott volna haza a birtokára. Montrose azonban az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy ő még Londonban marad, és a felesége egyedül indult útnak. Rövid vizsgálat volt. A hatóságok arra a következtetésre jutottak, hogy baleset történt. - Bragg sötét tekintettel nézett Francescára. - Nos, akkor megtalálta a választ - felelte Francesca kétségbeesett sietséggel. Próbált elhátrálni a férfitól, de Bragg erősen szorította, így mozdulni sem bírt. Érezte, hogy elkerekedik a szeme. Bragg tekintete egészen sötét lett. - Sajnálom, Francesca - mondta együttérzőn nézve a lányra. - Nem, nem sajnálja - felelte Francesca, de már nem akarta kiszabadítani magát. Bragg magához ölelte. Francesca nem dermedt meg meglepetésében. Mert nem volt meglepve. Egyáltalán nem tudott uralkodni a testén, és beleolvadt az ölelésbe. Bragg feszült lett a meglepetéstől. Aztán átölelte Francescát, és szorosan magához vonta. A lehelete Francesca nyakát és fülét cirógatta. És Francescában először tudatosult a vágy. Nagy, erős férfi, aki biztos menedék a világ minden gonoszsága elől. Tudta, ha Bragg magához öleli, és ő a vállára hajthatja a fejét, soha semmi baj nem érheti. Olyan sudár, olyan magas és izmos, olyan erős, minden porcikája olyan izgalmas és borzongató. Kit áltatott vajon, amikor azt állította róla, hogy csak a barátja? Megigézte őt az első pillanatban, amikor meglátta. Ha nem csókolja meg most, ebben a pillanatban, abba bele is halhat. Bragg elengedte. - Montrose bolond - mondta mogorván. - De hát Eliza ezt teszi a férfiakkal. - A tekintete forró, nyugtalan volt, és Francescáét kereste. Francesca térde gyönge volt, attól félt, hogy összecsuklik. Annyira haragudott, amiért Bragg elengedte, hogy nem is hallotta, mit mondott. Remegve fogta meg Bragg kemény, borostás állát. - Ön is nagyon kedves, Bragg. Tudta? Bragg állkapcsa láthatóan megfeszült. Megpróbált elhúzódni. - Nem hinném, hogy eddig bárki kedvesnek nevezett volna. - Ne, Bragg - suttogta. De hát mit művel?, gondolta, miközben a férfi állán megfeszült izomra tette az ujját. Bragg pillantása megkereste az övét, ragyogó volt, értelemmel és vággyal teli. Bragg ismét magához vonta Francescát, ujjával megemelte az állát, és megcsókolta.
Francesca átölelte Bragg nyakát, és a száját kinyitva várta a csókot. Bragg az egyik karjával a derekát ölelte át, a másikkal a nyakát támasztotta meg. Forró és enyhén whiskeyízű szája az ajkaira simult. A nyelvük hegye simogatta és ízlelgette egymást. Francesca agyán egy kép villant át: Bragg letérdel előtte, és a combjait, majd az azok közti puha domborulatot csókolgatja úgy, ahogy Montrose tette Elizával. Francesca Bragg karjaiban elalélva felkiáltott. Bragg mindkét karjával magához ölelte Francescát úgy, hogy a testük összesimuljon és a szájuk összeforrhasson. Francesca nem tévedett a férfi ölében támadt férfias kiteljesedést illetően. Uramisten! Tehát ilyen egy férfit érezni, ilyen egy férfit ízlelni! Francesca belemarkolt sűrű, selymes hajába. Megpróbálta visszacsókolni. Megpróbált nem arra gondolni, ahogy előtte térdel, és az arca az ő széttárt combjai közé siklik. Bragg kibontakozott a csókból, de csak azért, hogy újabb csókokkal illesse az állát és a nyakát. Nyelvével a fülét cirógatta, és belé is hatolt. Végigsimított a mellén, aztán lejjebb, a csípőjén és még lejjebb. Valaki kéjesen felnyögött - ő maga volt az. Francesca követelőző vágyat érzett. Bragg a karjaiba vette és a szófához vitte. Miközben hanyatt fektette, Francesca a benne örvénylő forróság ellenére is képes volt gondolkodni. Ez nem volt jó. De Bragg nagyon jó volt. Francesca nem törődött semmivel, nem is tudott. Bragg fölé hajolt, ő nyögéssel ölelte át, szájával az övét kereste, nyelvével az ajkait ízlelgette. A hang, amit Bragg hallatott, a torka mélyéről tört elő. Mély és öblös volt, erotikus és férfias. Bragg még szorosabban ölelte magához, és a szája rátalált a kulcscsontjára a blúza nyakfodrai alatt. Nyelvével a gödröcskét cirógatta, és Francescát még közelebb húzta az öléhez. - Bragg - suttogta Francesca, kezébe fogva Bragg arcát. Bragg vágyakozó tekintettel nézett rá, aztán újra forrón megcsókolta. Francesca érezte az erekcióját. Francesca teste ösztönösen kezdett mozogni, Bragg pedig nekifeszítette magát. Francesca képzeletben levetkőztette. Vékonyabb, mint Montrose. Vékonyabb, de keményebb, izmosabb. Hatalmas lehet, akárcsak Montrose. Ahogy Montrose Elizába, Bragg úgy hatolna belé, úgy, ahogy szinte már próbálja is, az akadályt képező ruhák ellenére is. Francesca még erősebben szorította magához, szenvedélyesen, lázasan felsikoltott. Ennek a pillanatnak soha nem szabadna véget érnie. - Bragg - nyögte, és a tenyerével valahogy utat talált a férfi inge alá, a kemény mellkasára. Bragg pedig a tenyerébe fogta a fenekét. Bragg zihált, olyan erősen, mintha hosszú távot futott volna. Aztán ívben hátrahajlott fölötte. Francesca még soha nem látott ilyen kifejezést az arcán. Nem kellett hétköznapi módon, szavakkal tanítani rá, hogy megértse. Bragget magával ragadta a vágy, amit őiránta érzett. Kívánta őt. Kívánta azzal a vad, nyers, állati ösztönnel,
ami az idők kezdete óta létezik. Úgy kívánta őt, ahogy Montrose Elizát, úgy, ahogy Francesca Bragget. Egymás tekintetébe vesztek. Francesca azért fohászkodott, hogy bárcsak állna meg az idő. Azért fohászkodott, hogy Bragg bárcsak fölemelné a szoknyáját, és megérintené, hogy enyhítse a testét kínzó vágyakozást. Bragg ehelyett megcsókolta. Hosszan és erősen csókolta, a testük újra összefonódott és együtt ringatózott. Valaki kopogott. Francesca hallani vélte a forróság, a keménység és a vágy ködén át, aztán újra lehetett hallani a kopogást, immár határozottabban, erősebben. Bragg épp Francesca szájában kalandozott a nyelvével, így dermedt mozdulatlanná. Francesca arra gondolt hogy jóságos ég, valaki ott áll az ajtóban, aztán arra, hogy hála istennek, az ajtó be van csukva! Bragg felpattant. Francesca pislogott, kinyitotta a szemét, és Bragget látta előtte állni, ziláltan, a nadrágjából kicsúszott, kigombolt ingében, arcán a szenvedély pírjával. Aztán följebb emelte a tekintetét, zavarodottan, mert az ajtó nem volt becsukva, és mert igaza volt. Az ajtó nyitva volt. Peter állt ott. Francesca végigpillantott magán - a szoknyája felcsúszott, jóval a harisnyakötős térde fölé , majd úgy ült fel, mint akibe villám csapott. Kócos haja a vállára hullott. Ha Peter meg is döbbent, hogy Francescát a munkaadója szófáján látja, és ha volt is fogalma arról, hogy ők mire készültek éppen, annak semmi jelét nem adta. - Rendőrfőnök úr mondta -, úgy vélem, azonnal jönnie kell. Francesca megigazította a szoknyáját. Tisztában volt vele, hogy lángvörös az arca, az iménti események kezdtek eljutni a tudatáig. Bragg betűrte az ingét, és Francescának háttal állva felhúzta a cipzárt a nadrágján. Francesca arca még erősebben lángolt. - Mi történt? - kérdezte Bragg komoran. - Murphy és Benson nyomozók vannak itt, uram. Jött egy újabb üzenet.
Tizenötödik fejezet Francesca futott a rövid folyosón, Bragg nyomában. A két detektív, akikre emlékezett, a bejárati ajtónál állt az előtérben. Francesca látta, hogy Bragg átveszi az üzenetet. Azt is látta, hogy elsápad. Több esze volt annál, semhogy rákérdezzen a levél tartalmára. Bragg komoran azt kérdezte: - Hol a pokolban találták ezt? És mikor? Francesca Bragg mellé ért, és a karja fölött átkukucskálva nézte meg a kezében tartott üzenetet. Ez állt benne: Az E elfeledettet jelent. Francesca felkiáltott, megragadta Bragg karját. - Mrs. Burton találta meg az üzenetet a párnája alatt, ma reggel, amikor felébredt - mondta a nagyobbik, harcsabajuszú detektív. - A párnája alatt? - visszhangozta Bragg, miközben elsápadt. - vagyis az alatt a párna alatt, amelyen egész éjjel aludt? Mindkét detektív komoran bólintott. Az E elfeledettet jelent. Halált. Jaj, istenem, ne! Francesca gondolatai a szívverésével egy ütemre cikáztak. - Bragg! Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy Jonny életben van! - Közben azonban tudatosult benne, hogy a két detektív gyakori és érdeklődő, ha nem rendkívül töprengő pillantásokat vet rá. Bragg Francescára pillantott, és elkomorodott. - Peter, kérem, kísérje Miss Cahillt az öltözőszobába! Francesca ekkor döbbent rá, miért néz rá a két detektív már-már buján. A haja kibomlott, így olyan volt, mint a szénakazal. Az is elég nyilvánvaló lehetett, hogy került ilyen állapotba. Érezte, hogy fülig pirul. De nem mozdult. Hogy is tudott volna? És ha nincs igaza? Ez a gondolat elviselhetetlen. Azt mondta: - Bragg, kérem! Bragg kissé távolabb húzódott, hogy négyszemközt beszélhessenek. Mielőtt még Francesca megszólalhatott volna, Bragg azt mondta: - Tudom, mire gondol. Úgy véli, Jonny életben van, mivel ez egy halálos fenyegetés. De ez az üzenet lehet egyszerűen a kínzás újabb eszköze. Rendkívül nyugodt és higgadt volt a hangja. Francesca el tudta képzelni, mekkora erőfeszítésébe került ez Braggnek. Borostyánszínű szemében azonban nyoma sem volt nyugalomnak. Düh keveredett benne félelemmel és fájdalommal. Olyan nehezére esett, hogy ne érintse meg. - Azt hiszem, él - ismételte Francesca makacsul. - Édes istenem, ez megérzés, Bragg.
Bragg nézte egy darabig. Aztán azt mondta, úgy, mintha egy tudományos kísérletet vitatnának meg, hogy: - Engem az érdekel, hol találták meg ezt az üzenetet. És hogyan találták meg. - Elfordult, elhallgatott. - Hazaviszem magát kocsival, mert úgyis Burtonékhez megyek. De azt javaslom, előbb hozza magát rendbe egy kicsit. Francesca vonakodva bólintott. Szerette volna megvitatni az ügyet. De Peter arra várt, hogy elkísérje. Francesca megfordult. - Francesca! Olyan halkan hangzott el a neve, hogy szinte nem is hallotta meg. Bragg szemébe nézett. És ahogy nézték egymást, miközben Bragg egyértelműen habozni látszott, a fantasztikus csók újra lepergett Francesca elméjében. Érezte, hogy a feszültség újra feltámad benne, amelynek nem sok köze volt az üzenethez és a gyermekrabláshoz. - Majd később beszélünk arról, ami történt - mondta Bragg, és elvörösödött. Francesca bólintott, és a szíve dalra fakadt. Egyszerre felvillanyozva érezte magát, és rémült, nagyon izgatott lett, és mosolygott, de azt Bragg nem látta, mert már visszafordult. Peter rezzenéstelen arccal kísérte el az öltözőszobához. Olyan az arca, akár egy kőszobor, gondolta Francesca. Odabenn aztán Francesca rájött, hogy sokkal rosszabb látványt nyújt, mint amilyenre számított. Elkerekedett szemmel bámulta a saját tükörképét. Nagyjából úgy festett, mint egy utcalány. A haja egy összegubancolódott aranyszőke sörény. Az ajka duzzadt a csókolózástól. Az arca kipirult, de egészen látványosan. Valószínűleg vége a jó hírének, gondolta komoran, amikor felidéződött benne, hogyan nézett rá a két detektív. Aztán meg arra, hogy mindez nem érdekes. Ez csak egy újabb aggodalom a folyton gyarapodó listáján. Azon töprengett, vajon mit fog mondani Bragg, amikor majd alkalmuk nyílik négyszemközt beszélni. Elmosolyodott. Mi lesz, ha nyíltan megvallja az érzéseit? A szíve nagyot dobbant erre a gondolatra. Aztán elkomorult, miközben elkezdte kigubancolni a haját. Az üzenetet Eliza párnája alá tették. Ezek szerint Eliza az őrült célpontja. Nem Bragg és nem Burton. Valaki tönkre akarja tenni Elizát, és az őrületbe kergetni. Francesca megkapaszkodott a fésülködőasztalban, és a saját tükörképére meredt. Az őrült egyre magabiztosabb. Annyira magabiztos, hogy besétál egyenesen Eliza hálószobájába, és a párnája alá rejti az üzenetet. Francesca azon töprengett, hogy vajon Eliza téved-e. Azon töprengett, hogy ha Burton tudja az igazságot az ikrekről, gyűlöli-e annyira a feleségét, hogy egy ártatlan kisfiút használjon fel arra, hogy testileg-lelkileg megnyomorítsa a feleségét. Montrose is bejuthat abba a hálószobába. Francesca mindvégig tudta, hogy el fog jutni erre a következtetésre. Minek eredményeként minden ízében remegett, és alig kapott levegőt. Be kellett hunynia a szemét.
Eliza kitartott amellett, hogy Burton nem tudja az igazságot az ikrekről. Eliza kitartott amellett, hogy Burton az apjuknak hiszi magát, és őszintén szereti a fiúkat. Egy alkalmazott is betehette az üzenetet a párna alá, gondolta Francesca komoran. Egy alkalmazott, aki gyűlöli az úrnőjét, vagy aki Gordinónak dolgozik. Gordinót változatlanul nem tartotta elég okosnak ahhoz, hogy azt feltételezze, az egész ügyet ő tervelte ki. Montrose első felesége tisztázatlan körülmények között halt meg, miután a férj a felesége pénzéből kifizette az adóssága nagy részét. De az baleset volt. Vagy mégsem? Kopogást hallott. - Egy pillanat! - kiáltott ki Francesca. A kopogásra összerezzent, és nagyon rosszul érezte magát. Megpróbálta gyorsan kibogozni a haját, és hátratűzni kontyba. Szerencsére tartott a táskájában néhány tartalék hajtűt, melyeknek most hasznát vette. A konty nem igazán sikerült, de több volt a semminél. Nem Montrose az. Bragg egy rendőrségi kocsiban várt rá. Francesca beszállt mellé, és elindultak. Bragg a lány felé fordult. - Most segíthet, Francesca. Szeretném, ha eljönne velem Burtonékhez. Azt hiszem Elizának most szüksége volna egy nő társaságára. Francesca szíve összeszorult. Neki egy másik, fontosabb látogatást kellene tennie, de az most halasztódik. Bólintott. Elment az esze, hogy Montrose kérdőre vonását fontolgatja? - Bragg! Csakhogy itt van! - kiáltotta Burton, miután Bragg, Francesca és a két detektív belépett a házba. Francesca csak ámult. Burton sokkal ziláltabb volt, mint korábban Bragg. A ruhája gyűrött, az ingujja feltűrve, a nyakkendője kioldva, és úgy lógott a nyakában, mint a hölgyek sálja. Ugyanakkor látszott rajta, hogy álmatlanul, töltötte az éjszakát. Nyúzott, borotválatlan és kimondhatatlanul sápadt volt. - Jöttem, amint megtudtam, mi történt. Négyszemközt szeretnék beszélni önnel, Burton mondta Bragg higgadtan. - Négyszemközt? Mi a fenéért akar maga velem beszélni? - kiabálta Burton. - Egy őrült szabadon garázdálkodik, és nála van a fiam! Mi a fenéért nem a fiamat keresi? Az a dolga, nem? - Közben vadul hadonászott is. Ha észre is vette Francescát, annak jelét nem adta. Bragg megérintette a karját, de Burton lerázta. - Mindannyian zaklatottak vagyunk - mondta Bragg halkan. - De ha indulatoskodunk, az nem segít senkin és semmin, nem segít megtalálni a fiút. - A fiút? Ő nem egy fiú. Jonny a fiam, és van neve! - Burton szeme hirtelen megtelt könnyel. Francesca azt is észrevette, hogy remeg. - Tudom. Ne haragudjon! - válaszolta Bragg. - Kérem, fel kell tennem önnek néhány kérdést. A felesége odafenn van?
- Igen, és próbálja meg elképzelni, milyen állapotban! Akárki tette ezt, esküszöm, magam ölöm meg, amint megtalálják! - Burton dühödten nézett Braggre. - Magának talán a fejébe szállt a dicsőség, Bragg! Képes maga egyáltalán megtalálni a fiamat? Képes maga irányítani a rendőrséget? Komolyan kétlem, hogy megtarthatja az állását, ha nem oldja meg ezt az ügyet, és nem találja meg a fiamat! - Az idő majd eldönti, alkalmas vagyok-e vagy sem - válaszolta Bragg tárgyilagosan. Erősen megragadta Burton karját, és ezúttal nem hagyta, hogy a másik férfi lerázza. - Mivel én irányítom a nyomozást, teljes mértékű együttműködést várok el. - Próbálta kiterelni az előtérből Burtont, aki ellenállt, és az arca hamuszürke maradt. Bragg visszafordult Francescához. - Keressen valakit, aki felkíséri Elizához. Maradjon vele, amíg oda nem érek. Tegyen meg mindent, amit csak tud, hogy megnyugtassa. Francesca bólintott. Megértette Burton dühét, de akarata ellenére ő is dühös lett. Bragg-gel nem kell üvöltözni és alkalmatlansággal vádolni. Bragg és Burton bement a társalgóba, Burton tovább üvöltözött Bragg-gel. Francesca nem moccant. Burton hisztérikus volt a félelemtől és a dühtől. Elveszítette az önuralmát, talán még a méltóságát is. Nem lehet Burton az, aki elrabolta Jonnyt, és a kegyetlen, könyörtelen üzeneteket küldözgeti. Hacsak nem olyan jó színész, hogy egy londoni színpadon volna a helye. Francesca biztos volt benne, hogy nem színészkedik. Az életére meg mert volna esküdni. Francesca átvágott az előcsarnokon, hogy elinduljon fölfelé a lépcsőn, miközben a szíve fájdalmasan összeszorult. Ekkor meghallotta, hogy Burton már zokog a másik szobában. Vissza akarom kapni a fiamat! - nyüszítette. Francesca elképzelte, ahogy Bragg halkan beszél hozzá, hiábavaló kísérletet tesz, hogy megvigasztalja a kétségbeesett embert. Egy inas felkísérte az emeletre. Francesca még soha nem volt ennyire megrendülve. Nem Burton a tettes. A gyanúsítottak köre egyre szűkül. De Montrose sem lehet az. Nem elég erős az indítéka. Hacsak nem elmebeteg, és ők mindannyian tévhitben élnek attól a perctől fogva, amikor megismerték. Megölte volna az első feleségét? Az inas egy emeleti társalgóba kísérte Francescát, mely kellemesen, de egyszerűen volt berendezve, majd elment, hogy tájékoztassa Elizát, hogy látogatója érkezett. Francesca mozdulatlanul várt. A szoba túlsó végében egy íróasztal állt. Rajta egy írógép. Már abból a távolságból is látszott, hogy furcsa, ormótlan gép. Idejétmúltnak és ódivatúnak látszott. Észre sem vette, hogy lélegzet-visszafojtva áll. Amikor újra levegőt vett, izgalmában és rémületében kapkodva vett levegőt. Körülpillantott, aztán gyorsan becsukta az ajtót. Az íróasztalhoz rohant.
Egy régi típusú Remington írógép volt, de Francesca nem tudta megállapítani, mennyire régi. De billentyűváltós. Ezen a gépen írták volna az üzeneteket? Hol lehet a típusszám? Lázasan vizsgálgatta a gépet, a típusszámot keresve. Felemelte, de olyan poros volt alul, hogy előbb le kellett volna törölnie, hogy láthasson rajta bármilyen bevésett számot. Úgy vélte, mintha lépéseket hallana közeledni a folyosón. Visszatette a gépet a helyére, és gyorsan odébb ment az íróasztaltól. Hallgatózott. Nem hallott semmit. Habozott, aztán odaszaladt az ajtóhoz, és kinyitotta. Senki nem volt a folyosón. Csak képzelődött. Becsukta az ajtót, és az írógéphez ment. Hol lehet papír? Legépeli az első üzenetet: „Az A avart jelent”, és magával viszi. Akkor majd össze tudja hasonlítani az eredetivel, amint mindkettő a kezében lesz. Az íróasztalon azonban nem volt géppapír. Francesca kihúzogatta a fiókokat, egyiket a másik után, nem törődve azzal, hogy egyre kényelmetlenebbül érzi magát, sőt pánikba is esett. Úgy érezte magát, mintha besurranó tolvaj lenne. Nem volt jó érzés. Ekkor határozottan lépéseket hallott. Épp az egyik alsó fiókot húzta ki, amelyben meglátott egy halom géppapírt. Kinyílt az ajtó. Francesca fölegyenesedett, üdén elmosolyodott, de úgy érezte, hogy a szíve menten darabokra hullik. Az inas ránézett. - Attól tartok, Miss Cahill, Mrs. Burton ma nem tudja fogadni. Azt üzeni, majd legközelebb. Francesca csak mosolygott, érzékelvén, hogy az inas gyanakodva figyeli, mintha azt latolgatná, vajon miért nem mozdul el Francesca az íróasztal mellől. Francesca a térdével a lehető leghalkabban belökte a fiókot, miközben a teste többi része teljesen mozdulatlan maradt. - Milyen gyönyörű, régi íróasztal - mondta Francesca, és előjött mögüle. Chippendale, ha nem tévedek. - Mrs. Burton többnyire itt írja a leveleit - felelte a fiatalember. - Tudtommal Györgykorabeli az íróasztal. - Rámosolygott Francescára. Francesca zavartan pislogott, érezte, hogy izzad. Egy inas honnan tudja ezt? - Bocsásson meg, kisasszony - tette hozzá, miközben Francesca kifelé indult a szobából. - Nincs semmi baj, örülök, hogy kiigazított. Hogy hívják? - Alkalmazottak nem szoktak társalogni a vendégekkel, még kevésbé kiigazítani őket. - MacDougalnek - felelte a férfi. Francesca megnézte magának, miközben lefelé mentek a lépcsőn. Fiatal, tulajdonképpen meglehetősen jóképű: sűrű, koromfekete hajú és mandulaszemű. Nem is volna csoda, ha tetszene a nőknek. Keskeny, egyenes vonalú az orra és finomak az arcvonásai. Francesca úgy vélte, csak néhány évvel lehet idősebb nála. Egészen enyhe skót akcentussal beszélt.
Nem tipikus alkalmazott, gondolta Francesca. Szókimondó és jóképű. Aztán azon gondolkodott, vajon Eliza is vonzónak találja-e. Tisztában volt vele, hogy rajta felejtette a szemét, de nem tudta levenni róla. Az inas többször ránézett, kezdett elpirulni. Túl messzire mentem, gondolta magában Francesca. Nem szabadna azzal foglalkoznia, hogy Eliza kacérkodik-e egy alkalmazásában álló inassal. - Valami baj van, Miss Cahill? - kérdezte az inas, ahogy mentek lefelé. Francesca szíve nagyot dobbant. Nem tipikus alkalmazott, de nem ám. Mi van, ha vonzónak találja az úrnőjét, ahogy a jelek szerint minden férfi? Mi van, ha beleszeretett Elizába? És vagy valóban elutasították, vagy csak úgy gondolja, képzeli, hogy elutasítják? Francesca a férfira mosolygott, és tisztában volt azzal, hogy sötétben tapogatózik. - Évek óta ismerem Burtonéket - mondta vidáman -, de nem emlékszem, hogy láttam volna már magát. Régóta dolgozik náluk? - Körülbelül egy éve - felelte az inas szintén mosolyogva. - És én viszont emlékszem rá, hogy többször is láttam már önt. Rendkívül merész. És a memóriája is jó. - Borzalmas tragédia, ami történt - mondta Francesca, amikor az előcsarnokba értek. Az inas elkomorult. - Igen, az. Jonny csodálatos kisfiú. Bárki követte is el, azt le kellene lőni. Francesca jobban végiggondolta. A férfi jelen időben beszél. Ez vajon azt jelenti, hogy tud valamit, amit más nem? Francesca ugyanis meg volt győződve arról, hogy akkor már mindenki halottnak hitte a fiút. - Szegény Eliza - mondta Francesca halkan. Az inas szomorúan bólintott. - Szörnyű, mennyire megviselik a történtek. Nagyszerű asszony, aki nem ezt érdemli. Francesca nem tudott eligazodni rajta. Az egyetlen, amiben biztos lehetett, hogy meglehetősen merész, és nem különösebben respektálja a felsőbb osztályokat. - Köszönöm mondta Francesca a bejáratnál, miközben a kabátjára, a kalapjára és a kesztyűjére várt. - Szóljak a rendőrfőnök úrnak, hogy távozik? Francesca az előcsarnok túlsó végében lévő csukott ajtóra pillantott. Még nem beszéltek négyszemközt. A szíve összeszorult izgatottságában és félelmében. Mi lesz, ha Bragg nem vallja meg az érzéseit? Mi lesz, ha azt fogja mondani, hogy hiba volt a csók? Francesca azt kívánta, bárcsak ne lennének ilyen kétségei. Felsóhajtott, MacDougalre nézett. - Nem kellene megzavarnunk - válaszolta. És miközben egy másik inastól átvette a holmiját, egy új és merőben más rémület kezdett úrrá lenni rajta. Tényleg azt kell tennie?, töprengett. Erre azonban csak egyetlen lehetséges válasz volt. Amint megérkezett a nővéréékhez, az első dolga az volt, hogy Connie holléte felől érdeklődött. Tájékoztatták, hogy Connie nemrég ment el, egy ebédre hivatalos. További
érdeklődésére tudatták vele, hogy Montrose a könyvtárszobában tartózkodik a titkárával. Úgy volt, ahogy remélte. Mint gyakori vendég a nővére otthonában, kíséret nélkül mehetett a könyvtárszobába. Így is tett, egyre növekvő félelemmel. Az ajtó nyitva volt. Montrose elegáns, hajszálcsíkos öltönyben, az asztal szélén ült. A titkárának diktált, egy sovány, középkorú, erősen kopaszodó és szemüveges férfinak. Montrose észrevette Francescát, és félbehagyta a mondatot. Francesca nem tudott elmosolyodni. Remegett. Végig tudja-e csinálni? De hogy is juthat eszébe, hogy nem csinálja végig? Montrose felállt. - Francesca! Micsoda kellemes meglepetés! Attól tartok, épp elkerültétek egymást Connie-val. - Halványan elmosolyodott. Komornak tűnt. Vagy ezt csak ő képzeli? Francesca az ajtóban állt. Rosszkedvű volt. - Szervusz. - Mély lélegzetet vett, és azt mondta: - Valójában veled szeretnék váltani néhány szót. Montrose tovább mosolygott, és végignézett Francescán. Francescának hirtelen felrémlett, hogy nem igazán hozta rendbe magát, miután Bragg ölelése és csókja kissé zilálttá tette a küllemét. Ekkor azonban már túl késő volt ezzel foglalkozni. És pont Montrose vethetné rá az első követ? - Jól van, James, ugye, megbocsát? A titkár távozott. Francesca belépett a szobába, és azon töprengett, hogy most az oroszlánt a barlangjában csalja-e lépre, vagy bakot lő. Csak reménykedhetett, hogy ez utóbbi a helyzet. Montrose hellyel kínálta. Nem csukta be az ajtót, amelyet James nyitva hagyott. Milyen ártatlannak látszott. Francesca szorosan összefonta a karját a mellén, de ettől nem csillapodott le a heves szívdobogása. Igyekezett magát megnyugtatni, de nem tudta. Verejték gyöngyözött a homlokán. A tény, hogy Montrose az első pillanattól, amikor meglátta, mindig is tetszett neki, nem javított a helyzeten. Nehéz volt tiszta fejjel gondolkodni. Szent ég, vajon hogyan kezdjen hozzá? - Minden rendben van, Francesca? - Montrose összevonta a szemöldökét. - És ha megkérdezhetem, miért vagy olyan sápadt és zilált? - Jól vagyok. Már amennyire az adott körülmények között lehetek - mondta Francesca érdes hangon. Montrose nem ült le, mivel Francesca is állt, hanem odament hozzá. Francesca alig kapott levegőt. Arra koncentrált, hogy ő Neil, és valóban ugyanolyannak is látta, mint máskor: magas, rendkívül jóképű és elegáns férfinak. Montrose épp aggódó tekintettel méregette őt. A férfi, akinek a jelenléte remegésre készteti, holott ez indokolatlan. A férfi, aki csodálatos apa, de nem csodálatos férj, mint ahogy mindenki hiszi róla. - Bántott... valaki? - kérdezett rá Montrose. Francesca arra gondolt, nyilván a téves következtetésére céloz, miszerint neki szeretője volná. - Nem, nem. Újabb üzenet érkezett, Neil. - No, kimondta.
Montrose egy darabig csak nézett rá, láthatólag nem értette, miről van szó. Aztán elkerekedett a szeme. - Úgy érted, a Burton fiúval kapcsolatban? - kérdezte. Francesca bólintott, a pulzusa szapora maradt. - „Az E elfeledettet jelent” - suttogta. Montrose szeme még jobban elkerekedett, aztán odébb ment, fel-alá járkált. Amikor Francescára nézett, aggódni látszott. - Édes istenem, bárcsak életben volna az a fiú! - Igen. - Szent ég, lehetetlen volt megmondani, bűnös-e vagy sem. Úgy viselkedett, mint Montrose. Az a Montrose, akit négy éve ismer. Francesca azonban emlékeztette magát, hogy ha Neil nem is bűnös Jonny Burton elrablásában, akkor sem ugyanaz a Montrose, akit négy éve ismer. Hazug, házasságtörő, csaló. Nem az, akinek látszik, de nem ám. És vajon mi történt az első feleséggel? A körülmények elég gyanúsak voltak ahhoz, hogy vizsgálatot indítsanak. Francesca teljesen biztos volt abban, hogy a családban senkinek fogalma sincs erről. - A rendőrségnek van egy listája a gyanúsítottakról. Napról napra szűkül a kör. A jelek szerint valaki az őrületbe akarja kergetni Robert Burtont. - Francesca alig hitt a saját fülének. Milyen nyugodtnak és összeszedettnek hangzik. - Mindenkinek vannak ellenségei, úgy gondolom. De eszközként használni egy ártatlan gyermeket, ez megbocsáthatatlan - jelentette ki Montrose. - Igen, az. - így nem jut előbbre. Francesca mély levegőt vett és erőt önmagán. - Láttalak Elizával. Montrose addig egy levélnehezéket babrált. Ekkor mozdulatlanná dermedt a keze. Egész testében megdermedt. Francesca bénultnak érezte magát. Montrose lassan felnézett. - Gondolkodtam rajta, hogy vajon mikor fogsz kérdőre vonni mondta aztán. Egymás szemébe néztek. Montrose nem tagadja. Hogy is tagadhatná? Biztos, hogy Neil látta őt ott. Tehát tudja, hogy Francesca tud a viszonyáról. Francesca mozdulni sem bírt, levegőt is alig kapott, és arra gondolt: Az E elfeledettet jelent... az első felesége gyanús körülmények között halt meg. Montrose elment mellette. Francescának komoly erőfeszítésébe került, hogy ne rezzenjen össze, amikor elhaladt mellette, hogy becsukja az ajtót. Aztán visszament az íróasztalához, higgadtan leült mögé, és eközben Francescát nézte. És Francesca megértette. Az íróasztal hatalmas, a szék, amelyen ül, trónszerű. Francesca még állva is úgy érezte, eltörpül mellette, hozzá képest gyönge. - Hogy tehettél ilyet? kérdezte reszelős hangon. - Hogyan? Montrose mosolya halvány, a hangja éles volt. - Nem értenéd meg. Te még gyerek vagy! - Aligha vagyok gyerek - nyögte. Montrose nem felelt, összekulcsolta a kezét maga előtt, az arca komor lett - Szereted? - szegezte neki a kérdést Francesca, miközben könnyek szöktek a szemébe, elhomályosították a látását. Letörölte őket. Montrose meghökkent.
Francesca pedig rájött, milyen ügyetlenül kérdezett. Hiszen nem lehet tudni, kire gondolt. Szereted Eliza Burtont? - kérdezte Francesca éles hangon. A fenébe, nem fog sírni, nem fog! - Nem. Abban az értelemben nem, ahogy te gondolod - felelte. - Nem? Akkor meg hogy tehetted? - fakadt ki Francesca. Montrose hosszan nézett rá. Mint mondtam, nem értenéd meg, Francesca. - Szereted egyáltalán a nővéremet? - hallotta a saját suttogását Francesca. Montrose habozott, majd felállt. - Nem fogok magyarázkodni, sem neked, sem másnak! Megtagadta tőle a választ. Francesca szíve úgy összeszorult, hogy szinte már fájt. Montrose nem szereti Connie-t. - Úgy gondolom, egy napon majd magyarázkodnod kell. A nővéremnek biztosan, de talán a lányaidnak is - mondta Francesca, és tisztában volt vele, mennyire magas, éles és dühös lett a hangja. A szeme elhomályosult. - Hogy tehetted ezt a családoddal? Hogyan, Neil, hogyan? - Nem én vagyok az első férfi, aki ezt a hibát elköveti - felelte szárazon. - Mégis, mit vársz tőlem, Francesca? Kérjek bocsánatot? Magyarázkodjak? Mert egyikre se számíts tőlem! - Kék szeme elsötétült a haragtól. - Szeretném, ha azt mondanád nekem, hogy sajnálod, hogy bolond voltál, és hogy szereted a nővéremet. Hogy mindig szeretted, és mindig is szeretni fogod - kiabálta Francesca, miközben patakzottak a könnyei. - Szeretném, ha azt mondanád nekem, hogy vége, és többé nem fog előfordulni! Montrose egy szempillantás alatt megkerülte az íróasztalt, és erősen megragadta Francesca kezét. - Hallgass! Csak annyit mondok, hogy sajnálom, hogy láttad, amit láttál, és amit nem volt jogod látni. - A szeme szikrákat szórt. Elvörösödött. - Egy napon a kémkedésed, Francesca, tényleg komoly bajba fog sodorni. Francesca felszisszent, kirántotta a kezét Neil szorításából, arra gondolva, hogy az erős férfikéz biztosan nyomot hagyott az ő vékony csuklóján. - Most fenyegetsz? - Alig hitte, de ez tényleg fenyegetés volt, szinte biztosra vette, és megijedt. Mert ha Montrose elmebeteg, ha ő az őrült, akkor képes bántani őt. Montrose szeme elkerekedett. - Elment az eszed? A testvérem vagy! A kishúgom lettél aznap, amikor feleségül vettem Connie-t. Soha nem bántanálak. - De bánthatod a feleségedet - mondta Francesca keserűen. Montrose megdermedt. - Mi a szándékod, Francesca? - kérdezte színtelen hangon. Francesca mély levegőt vett. - Még nem tudom. Montrose feléje bökött a mutatóujjával. Soha egyetlen szót sem szólsz erről senkinek, megértetted? Francesca összeszorította a száját. - Sem Connie-nak, sem senki másnak. És nagyon jól tennéd, ha nem ártanád bele magad az ügyeimbe, beleértve a házasságomat is! A szavai tényleg fájtak. Úgy hasítottak belé, mint a kés. - Nem tudom, mit kellene tennem. De amikor eldöntöm, mi a helyes, azt fogom tenni! Montrose elképedve, hüledezve nézett rá. - Ne ártsd bele magad a dolgaimba! mennydörögte.
Francesca hátrébb lépett, távolabb tőle. - Szeretem a nővéremet - mondta. - A jelek szerint te viszont nem. - Közben azon töprengett, elment-e az esze, hogy csatározik Montrose-zal, aki akár erőszakra és brutalitásra is vetemedhet, fittyet hányva a törvényre. Montrose az ajtónál termett, és feltépte. - Viszontlátásra, Francesca. Francesca nem mozdult. Már úszott a verejtékben. A fehérneműje úgy tapadt rá, mint egy második bőr. - Hol voltál tegnap este, Neil? Montrose csak bámult. - Micsoda? - Hallottad! A legutóbbi üzenetet a szeretőd párnája alá csúsztatták be. Ma reggel találta meg. - Hazárdjátékot játszott. Valójában nem tudta, mikor tették be az üzenetet Eliza párnája alá. Montrose csak pislogott. - És te... most vádolsz engem? Szent isten! Francesca átkarolta magát. - Találkoztál Elizával tegnap este? Vagy ma délelőtt? Mikor találkoztál vele utoljára? Montrose állkapcsa megfeszült. - Tudod te azt nagyon is jól, mikor találkoztam vele utoljára - felelte indulatosan. - Ezt nem tudom elhinni! Elmebeteg szörnyetegnek gondolsz csak azért mert... - Elhallgatott. - Valaki gyűlöli Burtont. Mégpedig nagyon. Eliza pedig őrülten féltékennyé tesz téged. Francesca várta a reagálását. Montrose csak nézett. - Micsoda? - Úgy hiszem, szó szerint idéztelek. „Istenem, Eliza, őrülten féltékennyé teszel!” Montrose csak bámult rá, kék szeme szikrákat szórt. Francesca már-már úgy érezte, ez maga az elégtétel pillanata. Egészen addig, míg Montrose fejcsóválva azt nem mondta: - Hihetetlen! Mint mondtam, te még szinte gyerek vagy. Francesca, amikor egy férfi a szenvedély hévében mond valamit, az általában nem jelent semmit. Valójában többnyire semmit sem jelent. Francesca nem hitt neki. Remegve azt mondta: - Úgy vélem, gyűlölöd Burtont. Úgy vélem, gyűlölöd, mert Eliza összes többi szeretőjéhez hasonlóan te is őrülten, fékevesztetten, akaratod ellenére, a józan eszed dacára beleszerettél. - Veszélyes vizekre evezett. Tudta, hogy a csónak bármikor felborulhat. Montrose vonásai megkeményedtek. - Nem szeretem Elizát. És nem gyűlölöm Burtont. Sőt, ha tudni akarod, sajnálom szegény fickót, mivel nem én voltam az első, de nem is én leszek az utolsó, aki felmelegíti Eliza ágyát. Francesca azt felelte: - Olyan valaki a felelős annak a kisfiúnak az eltűnéséért és a további sorsáért, aki nagyon közel áll Burtonékhez. Montrose csak nézett. Egy végtelennek tűnő percig nem szólalt meg, mint aki azt mérlegeli, kiadja-e magát vagy sem. Francesca összeszedte a maradék bátorságát. Bragg bölcsessége jutott akkor az eszébe: „A kimondott szót már nem lehet visszavonni.” Azt mondta: - Az első feleséged halála után vizsgálatot rendeltek el.
Montrose behunyta a szemét. Holtsápadt lett. És káromkodott Francesca elpirult, hátrébb lépett, készen arra, hogy elmeneküljön, ha kell. Montrose végül keményen azt válaszolta: - Akkor talán Burtonék háza táján keresd a gyilkosodat, Francesca! Francesca összezavarodott Montrose megint ujjal mutogat Burtonre? Mintha Bragg meg ő csak egy helyben járnának. Montrose annyit tett még hozzá: - Eliza mélységesen gyűlöli a férjét.
Tizenhatodik fejezet 1902. január 23., csütörtök, déli 1 óra Francesca becsukta maga mögött a hálószobája ajtaját, és nekidőlt. Kavarogtak a gondolatai. Eliza mélységesen gyűlöli Burtont. Lehetséges ez? Akarhatja-e Eliza olyan könyörtelen módon tönkretenni a saját férjét, hogy ilyen rettenetes tervet szőjön a saját gyermeke elrablására, és aztán ilyen kegyetlen játékot űzzön Burtonnel, üzeneteket küldözgessen neki, melyekből egyértelműen csak egy következtetésre lehet jutni? Hogy Jonny halott. Francescának le kellett ülnie. Kezébe temette az arcát. Képtelen volt elhinni, hogy Eliza ilyen fondorlatos, könyörtelen és ilyen beteg lelkű volna. A probléma az, hogy Francesca, még ha csak távolról is, de mindig kedvelte Elizát, sőt mi több, csodálta. Francesca valójában még annak ellenére is nehéznek találta elítélni Elizát, hogy tudta: lelkiismeret-furdalás nélkül bonyolítja házasságtörő ügyeit. Végig kellett gondolnia. Francesca hitt abban, hogy van jó és van rossz. A házasságtörés egyértelműen rossz. Behunyta a szemét, hátradőlt a széken. Megpróbálta elképzelni, milyen Eliza Burtonnek lenni. Intelligens, eleven, és a belőle áradó életöröm könnyedén átragad másokra. Bárhová lép be, vidámsággal tölti meg a termet, és amint az ott jelenlévők meglátják, felkapják a fejüket. Nyilvánvalóan fiatalon ment feleségül Burtonhöz. Az ikrek hatévesek, Eliza talán huszonhathuszonhét éves lehet. A jelek szerint a fiúk örökölték anyjuk energikusságát, temperamentumát. Francesca Burtonre gondolt, aki ügyvéd, saját cége van. Számtalan olyan eset idéződött fel benne, amikor együtt látta a házaspárt, és Burton mindig rajongott az ő szépséges, mosolygós feleségéért. Francesca kinyitotta a szemét. Fölegyenesedett. Eliza kecsessége és magabiztossága megbabonázó. Burton vonzó és elegáns, és úgy tűnik, valóban rajong a feleségéért. Rajong érte vagy hízeleg neki? Francesca kíméletlen elemzésnek vetette alá a házaspárt, és arra a következtetésre jutott, hogy Burtonből hiányzik a felesége varázsa, karizmája és intelligenciája. Sőt, amikor Eliza véleményt nyilvánít valamiről, Burton mindig csak helyesel. Kettejük közül Eliza az erősebb. Szokatlan felállás ez egy házaspár esetében. Francesca elgondolkodott azon, vajon miért nem jött rá erre korábban. Vajon hány szeretője lehetett Elizának? Hacsak nem arról van szó, hogy eredendő hajlama van rá. Nyilván azért vannak Elizának szeretői, mert a férje nem tudta megtartani a szerelmét, sőt talán a megbecsülését sem.
Francesca egyszeriben úgy érezte, megérti Elizát, legalábbis egy kicsit. Vibráló jelenség, és a szeretői, Bragg és Montrose mindenképpen kivételes férfiak. Érthető, hogy a különleges férfiakhoz vonzódik. Burton egyszerűen nem az ő nívója, és Elizának, nem úgy, mint a nők többségének, van bátorsága megszerezni, amit akar. De jelenti-e ez azt, hogy olyannyira megveti Burtont, hogy így megkínozza, és az őrületbe kergesse? Ez túl messzemenő következtetés volna. Ugyanakkor senki nem közlekedik könnyebben Burtonék otthonában, mint annak úrnője. Francesca alaposan összezavarodott. Két halk kopogást hallott a hálószobája ajtaján. Francesca szíve összeszorult, amikor Connie nyitott be és bekukucskált. Mosolygott. - Szia! Gondoltam, útban hazafelé benézek hozzád. A Sherry’sben ebédeltem. Remek volt. Francescának sikerült elmosolyodnia. A Neillel nemrég folytatott beszélgetés idéződött fel benne. - Szia! - Fran! - Connie belépett - Mi baj van? Nagyon sápadt vagy. Nem vagy valami jó színben. Még mindig beteg vagy? - Azt hiszem, még mindig bujkál bennem valami - válaszolta Francesca, és a halántéka lüktetni kezdett. Most nem tud szembenézni a nővérével. Connie leült mellé, finom kis kezét Francesca homlokára tette. - Nos, nem hiszem, hogy lázad volna. Francesca figyelte a nővérét, aki ugyanolyan sugárzónak látszott, mint máskor. És persze, mint mindig, ekkor is elegáns volt. Karcsúsított, rózsaszín selyemkosztümöt viselt, melyet elefántcsontszínű csipke díszített. A blúza tökéletesen illett a csipkéhez. A fülében rubinköves fülbevaló függött - Kivel ebédeltél? Connie elmosolyodott. - Sarah Channinggel és az édesanyjával. Francesca megdermedt, és arra gondolt jaj, ne! - És milyennek találtad őket? - Azt gondolom, Mrs. Channing nem túlzottan eszes asszony, Sarah viszont jóval okosabb, mint ahogy azt bárki sejthetné. -Connie felállt. - Csak szörnyen csöndes. - Francescára nézett, aztán az ablakhoz ment - Milyen szép napunk van ma! Francesca is felállt. - Nem gondolod, hogy nem illenek össze Evannel? Connie megfordult. - Nem is tudom. Különbözőnek látszanak, de hát az ellentétek vonzzák egymást. Azonkívül, úgy tűnik, Evan el van bűvölve. Francesca csak nézett. - Egyáltalán nincs elbűvölve, Con! A papa követeli tőle, hogy nősüljön meg. De én azt gyanítom, a mama van emögött... a... tragédia mögött! Connie meghökkent. - Kétlem, hogy akár a papa, akár a mama az akarata ellenére házasságra kényszerítheti Evant. - Aztán összeszűkült a szeme. - Hacsak nem egy vagyont vesztett hazárdjátékon. Kérlek, mondd, hogy nem így van! - Miért van az, hogy én vagyok az utolsó, aki megtudja, hogy Evan ilyen elképesztően sokat vesztett hazárdjátékon? - fakadt ki Francesca.
Connie elfintorodott. - Ez az egyik előnye annak, ha valaki házas, kedvesem. Neil ugyanazokon a helyeken fordul meg, ahol a fivérünk. Tőle tudok Evan adósságairól. Az igazat megvallva, mindketten komolyan aggódtunk miatta. - Nekem tegnap estig fogalmam sem volt erről az egészről - panaszolta Francesca. Connie vállat vont, aztán elmosolyodott. - Talán neked is jót tenne, ha férjhez mennél. Nem gondolod? - Nagyon vicces - mondta Francesca, miközben eszébe jutott, ahogy Bragg megcsókolta. Figyelte, ahogy a nővére ismét az ablak felé fordul. Connie felkiáltott. - Az ott Neil kocsija! Bizonyára Burtonék-hez megy látogatóba. Francescát a rosszullét környékezte. - Micsoda? - És arra gondolt: Hogy teheti? Hogy merészel odamenni, ráadásul közvetlenül a mi beszélgetésünk után! - Azt hiszem, én is vele tartok. - Connie indulni készült. - Ne, várj! - kiáltotta Francesca, és odaszaladt hozzá. Connie döbbenten nézett rá. - Fran, mi baj van? Francesca kétségbeesetten nézett a nővérére. Számtalan borzalmas lehetőség jelent meg lelki szemei előtt. Az első helyen az szerepelt, hogy Connie meglátja Montrose-t és Elizát úgy, ahogy ő az előző nap. - Fran? Miért bámulsz így rám... ilyen furcsán? Francesca mosolyt erőltetett magára. Szükségem van a segítségedre - bökte ki. Connie gyanakodva fürkészte. - Milyen ügyben? - kérdezte. Francesca csak nézett, hirtelen semmi nem jutott eszébe. Connie kérdőn fölvonta a szemöldökét. Francesca úgy látta, de nem volt benne biztos, mintha aggodalom villant volna fel kék szemében. - Van valami oka, hogy megpróbálsz visszatartani? - Aztán újra kinézett az ablakon, Burtonék háza felé. Tudja, gondolta Francesca riadtan. Vagy gyanítja! - Connie, tényleg szükségem van a segítségedre. - Megfogta a nővére karját, és egy székhez vezette. - Kérlek, ülj le! Connie a szemébe nézett, és leült. - Miről van szó? - kérdezte halkan. Francesca lázasan gondolkodott. - Be kell mennem a rendőr-főkapitányságra. Velem kellene jönnöd - rögtönözte hirtelenjében. - Micsoda? - hüledezett Connie. Francesca lerogyott egy kerevetre. - Ó, istenem, tudom, hogy nem fogod elhinni, de segítek felderíteni Jonny Burton ügyét. - Micsoda? - kérdezte ismét Connie. Olyan hitetlenkedő volt az arckifejezése, hogy az már szinte komikusnak hatott. - Néhány bűnjelet én találtam meg, Con - mondta Francesca komolyan. - Ma reggel pedig egy újabb borzalmas üzenet került elő. - Mi áll benne? - kérdezte Connie, elkerekedett szemmel hajolt előre. - Nem mondhatom el - felelte Francesca. - Bragg megölne, ha elmondanám. De fogytán az idő. Ha Jonny még él, az ügyet mihamarabb meg kell oldani.
- A rendőrség úgy véli, hogy már nem él? - kérdezte Connie aggódva. - Kimondatlanul igen. Bárki tette is ezt, az valószínűleg vagy Eliza vagy Robert Burtont akarja megkínozni. - Vagy Bragget, tette hozzá gondolatban Francesca. - De hisz ez rettenetes! Francesca, hogy kerültél te ebbe bele? És hogy tudok én segíteni? kérdezte Connie. - Ez hosszú történet ahhoz, hogy most elmeséljem, hogy kerültem bele - szögezte le Francesca. - De az viszont nagyon is elképzelhető, hogy a leveleket Burtonék otthonában gépelték. Connie-nak elállt a lélegzete. - Van egy nagyon régi típusú írógépük, egy billentyűváltós modell. A leveleket Remington 2-es gépen írták, a legelső írógépek egyikén. Az is billentyűváltós. Con, be kell mennünk a főkapitányságra! Szinte biztos vagyok benne, hogy Bragg nincs most bent. Valószínűleg még mindig Burtonéknél van. Te őrt állhatnál az irodája előtt, amíg én bemegyek, és magamhoz veszem az egyik eredeti üzenetet. Amikor legutóbb ott jártam, láttam, hogy egy dossziéban vannak az íróasztalán. - Francesca visszaült. Mosolygott. Legalább sikerült jó indokot felhozni. - Micsoda? - kiáltott fel Connie döbbenten. - Megszerzek egy eredeti üzenetet, aztán valamikor a nap folyamán belopózom Burtonékhez, legépelek pár betűt, így össze tudom hasonlítani a kettőt. Connie-nak leesett az álla. Elvörösödött. Azt kérdezte igencsak emelt hangon: - Lopni akarsz a rendőrfőnök úr irodájából? Francesca fölegyenesedett. - Nos... - kezdte. - Bűncselekményt akarsz elkövetni a rendőr-főkapitányságon? - folytatta Connie, továbbra is hitetlenkedve. Francesca elkomorult. - Eltúlzod a dolgot. Connie felpattant ültéből. – Nem hinném! A lopás az lopás, Fran! Neked elment a józan eszed! Hogy juthatott eszedbe, hogy bemész Bragg irodájába, és ellopod egy nyomozás egyik bizonyítékát? Ilyen bűncselekményben én bizony nem fogok neked segédkezni! - De hát egy kisfiú élete forog kockán! - kiáltotta Francesca, és ő is felállt. - Fran - kezdte Connie -, miért nem szólsz Braggnek Burtonék írógépéről? Francesca csak nézett a nővérére. - Biztos vagyok benne, hogy úgy volna helyes, ha tudna róla. Valószínűleg elviszi mint bizonyítékot, és ő maga fogja összehasonlítani a két írást. - Connie a fejét csóválta. Francesca rájött, hogy Connie-nak igaza van. - Erre én miért nem gondoltam? - motyogta. - Megmondom neked, miért - felelte Connie. - Mert teljesen magával ragadott ez a te új hóbortod, ez az új szerep, hogy valamiféle különleges bűnügyfelderítő leszel! Te ezt élvezed! Francesca megpróbált mosolyogni, de halványra sikeredett. - Szeretném megtalálni Jonnyt. Élve. - Tisztában vagyok vele. - Connie felsóhajtott, és Francesca mellett elhaladva az ajtó felé indult. - Átmegyek Burtonékhez. Jössz te is?
Francesca szíve összeszorult. Nem válaszolt. Connie már az előcsarnokban járt. Futott utána. Mindenki az előcsarnok szemközti végében lévő társalgóban volt. Francesca a nővérével együtt lépett be, pillantásával azonnal felmérte a terepet. Eliza egy rajtokkal díszített aranybarna pamlagon ült, egymaga. Montrose egy feléje fordított széken. Burton a felesége mögött állt, zsebre dugott kézzel, ugyanolyan slamposan, mint amilyen néhány órával korábban volt. Bragg mellette állt. Francesca és Connie érkezésekor a rendőrfőnök úr már épp indulni készült. Francesca Burtonre pillantott, és látta, hogy alig észrevehetően ugyan, de folyton remeg. Aztán Braggre nézett, és a szíve majd meghasadt érte. Bragg nagyon fáradt volt, amit Francesca tudott ugyan, de így, valamivel később viszontlátva őt, megint tudatosult benne, mi minden vár még rá, és mi mindenen ment már keresztül. Aztán Eliza és Montrose felé fordította a tekintetét. Eliza mozdulatlanul ült, keze az ölében összekulcsolva. Sápadt volt és maszatos az arca, nyilván a sírástól. Olyan merev volt, akár egy kőszobor. Montrose felpattant, amikor észrevette a feleségét és Francescát. Connie-t arcon csókolta, és örömmel nyugtázta a jelenlétét. - Megláttam a kocsidat Francesca ablakából - mondta Connie mosolyogva. - Gondoltam, benézek, hátha tudok valamiben segíteni - válaszolta. - Szia, Francesca. Francesca komoran biccentett. Úgy érezte, képtelen Montrose szemébe nézni, akkor és ott biztosan nem, úgy, hogy Eliza, a szeretője alig pár méternyire van. Eliza hirtelen felállt. - Elnézést kérek. Felmegyek lepihenni. - Kisietett a szobából, halványzöld selyemszoknyája suhogott. Francesca azon töprengett, hogy hirtelen távozásának Connie érkezéséhez van-e köze, vagy pusztán az az oka, hogy elviselhetetlennek érzi a bánat terhét. Ha ő áll a gyermekrablás mögött, akkor lenyűgözően jó színész. Mert Francesca csak reményvesztettséget vélt felfedezni a tekintetében. Burton távolabb ment, zsebre dugott kézzel állt az egyik ablaknál, a havas kertet nézte. Francesca elkapta Bragg tekintetét, aki aztán oda is ment hozzá. A szoba egyik sarkába húzódtak, kölcsönös egyetértésben. - Mi az? - kérdezte Bragg. Francesca azonban nem nézett rá, hanem a nővérét és Montrose-t figyelte. Montrose akkor karolta át a felesége derekát. Connie mondott valamit. Francesca nem látta az egész arcát. Feszültséget látna rajta, amit addig nem vett észre? - Francesca? - ösztökélte Bragg. Mély hangon szólította meg, és követte a tekintetét. Francesca ismét Braggre nézett. - Amikor nemrég itt jártam, láttam egy régi írógépet az emeleten, Eliza nappalijában. Használatban van, az íróasztalán. Az inasa azt mondja, Eliza
gyakorta használja. Azt hiszem, Bragg, megtaláltuk a Remington 2-esünket. - Francesca fojtott hangon beszélt, nehogy valaki meghallja. Ismét a nővérére és Montrose-ra pillantott. Épp Montrose beszélt, Connie idegesnek látszott, nem, inkább izgatottnak. - Talán az lesz az írógépünk. E pillanatban azonban nem foglalkozom vele, mert még ha a mi gépünk is, azzal nem jutunk előbbre - mondta Bragg. Aztán hozzátette: - Francesca, nekik maguknak kell megoldaniuk a problémáikat. Francesca elkapta róluk a tekintetét, Braggre nézett. - Azt hiszem, igaza van - suttogta. - De nem akarom, hogy bántódása essék. - Egy emberélet során számtalan olyan helyzet adódik, amikor nem tudjuk befolyásolni a körülményeket. Ez egy ilyen helyzet, Francesca - mondta Bragg együttérzőn. Francesca ekkor nézett először úgy a szemébe, hogy csak rá figyelt. Braggnek oly sok minden jár a fejében. Egy percre mégis neki szentelte a figyelmét - és teljes együttérzését. Köszönöm, Bragg - mondta. Bragg mosolya halvány, figyelme élénk volt. - Ez minden? Francesca habozott. - Nem. - Levegőt vett, hátrafelé pillantott, és azt látta, hogy Connie és Montrose őket nézi. Futólag rájuk mosolygott, aztán megfogta Bragg karját, és kivezette az előcsarnokba. - Kérdőre vontam Neilt. Bragg szeme elkerekedett. Aztán szikrákat szórt. - Bárcsak ne tette volna! - Nem volt más választásom. - Volt más választása - felelte Bragg keményen. - Egy rendkívül veszélyes és kiszámíthatatlan emberrel van dolgunk, Francesca. Nem akarom, hogy bármi baja essék. A szavai nagy hatást tettek Francescára. - Elmondta nekem, hogy Eliza mélységesen gyűlöli Burtont. Ezt most szó szerint idéztem, Bragg. - Nem fordította el a tekintetét. Bragg sem. - Miért nem tűnik meglepettnek? - Mert nem vagyok az - válaszolta Bragg. Francesca feszült lett. - Maga már tudta! Már ismerte Eliza érzéseit! Bragg nem válaszolt, de nem is volt rá szükség. Francesca dühös lett. Rájött, hogy féltékeny. Bár Braggnek és Elizának évekkel korábban volt kapcsolata, de olyan közel álltak egymáshoz, hogy Bragg még mindig nagyon jól ismeri. Aztán észbe kapott. - Eliza szerepel a gyanúsítottak listáján? - szegezte neki a kérdést. - Nem igazán. - Borostyánszínű tekintete rezzenéstelen maradt. Nem jött zavarba. - Nem igazán? - hüledezett Francesca. Aztán egyszeriben dühös lett. - Miért nincs a gyanúsítottak listáján? - Nézze, Francesca! - Bragg felsóhajtott. - Nagyon jól ismerem Elizát. Az évek folyamán barátok maradtunk. Sok mindent el lehet mondani róla, de nem elmebeteg. Sokan megvetik a házastársukat. A többségük ettől még nem követ el semmit. Francesca karba fonta a kezét. - Úgy látom, ön meg akarja őt védeni.
- Lehetséges. De felmerült-e önben, hogy Montrose hazudott, azért, hogy megvédje önmagát? Francesca szíve fájdalmasan összerándult. - Igen, felmerült. Bragg bólintott. - Van egy másik gyanúsítottam is - mondta Francesca, miközben haragudott, hogy Bragg meg akarja védeni Elizát, és még jobban haragudott, hogy Montrose hazudott, ezzel félrevezetvén őket, azért, hogy megvédje önmagát. Bragg elmosolyodott. - Hadd találgassak! MacDougal? Francescának leesett az álla. Aztán kifakadt: - És még meddig akarta ezt elhallgatni előlem? - Úgy vélem, megfeledkezett arról, hogy ez rendőrségi vizsgálat. Egyetlen információt sem kötelességem megosztani önnel, Francesca. Francesca mérgében és zavarában felsóhajtott. - Igaza van. És Connie-nak is igaza van. Teljesen magával ragadott ez az ügy. - És közben arra gondolt: különleges bűnügyfelderítő. Egészen jól hangzik. - Vasárnap kikérdeztem a teljes személyzetet. Emlékszik? - kérdezte Bragg. - MacDougal az első pillanattól fogva meglehetősen különös ember benyomását keltette bennem. - Büntetett előéletű? Volt már dolga a rendőrséggel? Ült már börtönben? - hadarta gyorsan Francesca. Bragg mintha elmosolyodott volna. - A válasz minden kérdésére: nem. De két évvel ezelőtt váratlanul elbocsátották az állásából. A munkaadója nem hajlandó elárulni, miért. Egy kis kutakodás egy csúnya ügyhöz vezetett el. Állítólag a család legjobb barátjának a feleségével szűrte össze a levet. - Gól! - kiáltott fel Francesca leplezetlen izgatottsággal. Bragg elmosolyodott. - Ön futballrajongó, Francesca? - Háromszor elmentem a bátyámmal megnézni a Columbia Egyetem csapatát. Elég jól éreztem magam. - Kombinálni kezdett. Ha MacDougalről kiderülne, hogy ő az őrült, annak örülne, és egyben megkönnyebbülne. - Mit készül tenni? - Vasárnap óta szemmel tartjuk. A gyermekrablás óta mindenesetre úgy viselkedik, mint aki teljesen ártatlan. Ha benne is van a dologban, akkor társa van. - Gordino? - Talán. Francesca ökölbe szorította a kezét. - Bragg, lényegében egy helyben toporgunk! - így van - felelte Bragg komoran. Francesca dühöt látott felvillanni a tekintetében. Megérintette a kezét. - Tartóztassa le MacDougalt! Részesítse abban a „harmadik fokozatúban”, amiről beszélt! - Talán többet teszek, mint hogy letartóztatom MacDougalt - válaszolta Bragg. És elnézett Francesca mellett. Francescának szörnyű előérzete támadt, és amikor követte Bragg tekintetét, rájött, hogy a férfi Montrose-t nézi. - Ne! - kiáltotta. - Bocsásson meg - mondta Bragg.
Mielőtt elindulhatott volna, Francesca megragadta a kezét. - Ne most, ne itt! Tegye, amit tennie kell, de ne a nővérem jelenlétében - kérlelte. Egymásra néztek. - Akkor vigye el most innen a nővérét! Nem lehetett nem kihallani a hangjából a figyelmeztetést. És Francesca tudta, hogy nem lehet eltántorítani a szándékától, ijedten bólintott, aztán odasietett Connie-hoz és Montrosehoz. Connie furcsán nézett rá. - Ez érdekes, Fran - mondta, és hol Francescára, hol Braggre nézett. Francesca megrémült, és fogalma sem volt arról, hogy a nővére mire céloz. - Con, hazajönnél velem, csak egy percre? Valamit elfelejtettem megmutatni neked. - Rendben van - felelte Connie. Montrose-ra pillantott. - Otthon találkozunk? - kérdezte. Montrose bólintott, és arcon csókolta a feleségét. - Maradj csak nyugodtan. - Mosolygott. Bármiben sántikáltok, érezzétek jól magatokat! Francescának nem sikerült viszonoznia a mosolyát. Megragadta a nővére kezét, és amint megkapták a kabátjukat, siettek is kifelé. Miközben lesiettek a lépcsőn, Francesca vetett még egy pillantást hátra. Bragg Montrose-hoz beszélt. Egyikük sem látszott udvariasnak vagy szívélyesnek. Sőt, mindketten dühösnek látszottak, mintha összecsapni készülnének. Szent ég, gondolta Francesca, miközben becsukódott a bejárati ajtó. Egy pillanattal később azonban újra kinyílt, és Bragg sietett le a lépcsőn. - Elnézést, egy pillanatra, Lady Montrose! - szólt oda Connie-nak udvarias mosoly kíséretében. És félrevonta Francescát. - Mi baj van? - kérdezte Francesca riadtan. - Elfelejtettem önnek megemlíteni valamit. Bár kétlem, hogy bármiféle veszélyben volna, de arra kérem, legyen óvatos - mondta. - Mi történt? - Francesca igyekezett felkészülni a várható szörnyűségre. Bragg komor volt. - Gordino ma reggel megszökött a börtönből.
Tizenhetedik fejezet 1902. január 23., csütörtök, délután 5 óra - Tulajdonképpen - mondta Francesca, amint beléptek a házba - kérni szeretnék tőled valamit. - Húzni akarta az időt, és megpróbálni kitalálni valami indokot, hogy miért hívta el a nővérét a férje mellől. Connie fölvont szemöldökkel nézett rá. - Francesca, valami nincs rendben. Szokatlan módon viselkedsz, és már-már az az érzésem, hogy valamit eltitkolsz előlem. Francesca kerülte a nővére tekintetét. - Most kivételesen te képzelődsz, Con - válaszolta, miközben levették a kabátjukat. Azon töprengett, vajon mi történik odaát Burtonéknél. Bragg vajon kihallgatja Montrose-t? Beviszi a rendőr-főkapitányságra? Hunyorgott, és közben Kurlandre és a többi firkászra gondolt. Látta maga előtt a másnapi rémes szalagcímeket, ilyesfélét képzelt eh „Montrose-t gyanúsítják a Burton fiú elrablásával”. Azt kívánta, bárcsak Bragg ne menjen el odáig, hogy beviszi Montrose-t a főkapitányságra. Amit meg akar beszélni vele, azt megbeszélheti Burtonéknél is. Bárcsak Neil hűséges lett volna a feleségéhez, gondolta elkeseredetten. - Tehát miről van szó? - kérdezte Connie. Aztán még hozzátette: - Nem vetted észre véletlenül, hogy valami nincs rendben Neil és a rendőrfőnök úr között? Francesca nagyot nyelt. Julia mentette meg attól, hogy válaszolnia kelljen, aki halványkék szoknyában és kabátkában libbent be az előcsarnokba. - Szervusztok, lányok! - mondta mosolyogva. - Hát ti miben sántikáltok? - Most látogattuk meg Burtonéket, mama - felelte Connie. Julia elkomorodott. - Annyira sajnálom szegény Elizát! Van valami hír? Francesca és Connie egymásra nézett. - Nem igazán - felelte Francesca. Julia felsóhajtott, aztán azt mondta: - Éppen most értem haza. Szundítok egy kicsit vacsora előtt. Este operába megyünk. Erre hetente kétszer került sor. Megvárták, míg Julia elmegy, aztán bementek az egyik szalonba. Francescának briliáns ötlete támadt. - Con, beszélni akarok a papával arról, hogy Sarah Channinget választotta Evan menyasszonyának. Velem jönnél? Támogatnál? Connie csak pislogott. - Fran, ha arra gondolsz, határozottan kijelentem-e, hogy nem helyeslem ezt a házasságot, akkor a válaszom: nem. - De hát hogyan helyeselheted ezt a házasságot? - kérdezte Francesca. - Nem tudom, hogy helyesnek tartom-e. De ez valójában Evan dolga meg a papáé. Nem a miénk. Nem hiszem, hogy bele kellene avatkoznod. - Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Francesca dühösen, a fejét csóválva. Megjelent előtte a kép, ahogy Montrose és Eliza forró ölelésben olvad össze a szófán a kínai stílusú szalonban. Connie talán tudja, csak úgy tesz, mint aki nem, és nem néz oda. Mégis, hogy lehet tudomást
venni a házastársa hűtlenségéről? Francescában hirtelen felötlött, hogy a nővére szeret csak a maga dolgával törődni, magára csukni az ajtót. - A testvérünk, igenis a mi ügyünk is, ami azt jelenti, hogy el kell mondanunk a véleményünket a leendő házasságával kapcsolatban. - Ugyanúgy szeretem Evant, mint te, de ezzel nem értek egyet. Ráadásul a papának rendszerint igaza van. Evan pedig féktelen. Egy olyan feleség, amilyen Sarah Channing lehet, talán a legjobb, ami történhet vele - jelentette ki Connie. - Vagy a legrosszabb - vágott vissza Francesca. - Megtennéd, hogy legalább komolyan átgondolod? Ha már bejelentik az eljegyzést szombaton, utána pokolian nehéz volna kihátrálni belőle. Nagyon remélem, hogy a papa inkább elhalasztja a bejelentést, mint hogy elhamarkodna. - Fogok rajta gondolkozni - ígérte meg Connie. Az egyik ablakhoz ment, de onnan leginkább csak az Ötödik sugárút egy kis darabját lehetett látni. - Azon töprengek, vajon Bragg mit akart megbeszélni Neillel - motyogta. - Biztosan semmiség - vágta rá Francesca túl gyorsan. Connie ránézett. Nem mosolygott. Azt hiszem, vissza kellene mennem Burtonékhez - mondta. - Nagyon rossz érzésem van. - Kérlek, gyere velem, amikor beszélek a papával! - kérlelte őt Francesca, és erősen megfogta Connie karját. - Szükségem van a támogatásodra, Con. - Jól van - adta meg magát Connie. De amikor kifelé indultak a szobából, megint az ablak felé pillantott. - Bárcsak tudhatnám - kezdte, de aztán a fejét ingatva elhallgatott. Francesca pulzusa szapora volt. Csak egyvalami vált világossá, állapította meg magában. Connie szereti a férjét, aki megcsalja őt. Meg keli kímélni az igazságtól és minden más bántástól, mindenáron. Francesca nem volt biztos abban, hogy elég erős-e ahhoz, hogy egy ilyen terhet a vállára vegyen. - Tehát miféle komoly ügy hozott ide benneteket? - kérdezte Cahill szeretetteljes mosollyal. Az íróasztalánál ült, a könyvtárszobában, és éppen a belvárosi irodájából hazahozott iratokat nézte át. Francesca gondosan becsukta maguk mögött az ajtót. - Kellemes napod volt ma, papa? kérdezte, és visszamosolygok az apjára. A könyvtárszoba mindig olyan otthonos, amikor az apja az íróasztalánál ül, és a kandallóban ég a tűz. Még a szivarnak is jó illata van, amit a jelek szerint nemrég nyomott el. - Jobb nem is lehetett volna, azt hiszem - felelte Cahill. - Nem számítva a szomszédban zajló tragédiát. Felettébb aggaszt, hogy még mindig nem találták meg a fiút és az őt elrabló őrültet. - Mindannyian aggódunk - mondta Connie halkan, és leült egy nagy zöld székre. - Bonyolult ügy - találta mondani Francesca, hogy nyomatékot adjon Braggnek az ügy megoldására tett erőfeszítéseinek.
- Bizony bonyolult. Az elkövető minden kétséget kizáróan szadista. Tegnap találkoztam Bragg-gel a Fifth Avenue Hotelben. Váltottunk néhány szót. Látom rajta, mennyire kimeríti az igyekezet, hogy ezt az ügyet sikeresen oldja meg. - Cahill a fejét csóválta. - Mintha személyes ügyének tekintené. Francesca megdermedt. Az apja az egyik legokosabb ember, akit ismer. Ritkán téved. Mire gondolsz, papa? - kérdezte Francesca az íróasztal szélének támaszkodva. Épp olyan kíváncsi volt, mint amennyire feszengett. - Arra gondolok, hogy Bragg valószínűleg nem maradhat meg a rendőrfőkapitányi tisztében, ha nem találja meg az őrült elkövetőt és a fiút... élve. Francesca döbbenten nézett, miközben elöntötte a méreg. Természetesen ő maga is azt akarja, hogy igazságot szolgáltassanak, és mindennél jobban azt, hogy Jonny Burton épségben hazakerüljön. De édes istenem, annyira nem volna tisztességes, ha Bragg elvesztené az állását, amennyiben az ügy nem úgy oldódik meg, ahogy azt mindenki szeretné. Hiszen megtesz minden tőle telhetőt. Eltökélt és becsületes ember. Francesca biztos abban, hogy nem volt ilyen jó rendőrfőnök 1886, azaz Teddy Roosevelt óta. - Milyen alapon mondod ezt? Beszéltél a polgármester úrral? - kérdezte Francesca aggódva. - Soha nem avatkoznék bele a dologba ilyen módon - válaszolta Cahill. - Nem olvastad az újságokat? A sajtó könyörtelen az utóbbi napokban, alkalmatlansággal vádolják Bragget, és azt sugallják, hogy nyakig benne van a pácban. - Ez szörnyű - suttogta Francesca falfehéren, ő maga is annyira el volt foglalva a nyomozással, hogy jóformán bele se nézett az újságokba, holott általában egyet vagy kettőt elolvasott naponta. - És tisztességtelen - tette hozzá hevesen. - A sajtó nem arról híres, hogy tisztességes volna - állapította meg Cahill. Francesca egyszer csak megérezte, hogy Connie túlságosan intenzíven figyeli őt. Aztán eszébe jutott, hogyan figyelte őt meg Bragget korábban Burtonéknél, és valamilyen oknál fogva elpirult. A nővére ritkán hozza kellemetlen helyzetbe, de most épp ezt teszi. Aztán meg mosolyra késztette az a gondolat, hogy vajon mit szólna Connie, ha elmesélné neki a csókot. Valószínűleg elájulna. - Tehát mi az, amit szeretnél megbeszélni? - kérdezte Cahill Francescától. - Mellesleg még mindig nem vagy valami jó színben, kedvesem. Nem érzed jobban magad? - Csak fáradt vagyok, papa. Ez a Jonny Burtonnel történt rémálom nem hagy aludni. Cahill fölállt, és megkerülte az íróasztalt. - Drágám, neked érző szíved van. Csodálatos, hogy ennyire együtt érző vagy, de a mások baját túlságosan is a szívedre veszed. Nem volna szabad belebetegedned ebbe. Francesca nagy nehezen elmosolyodott. - Tudom. - Elhallgatott, majd így folytatta: - Papa, úgy gondolom, Evan és Sarah Channing egyáltalán nem való egymáshoz. Cahill felvonta az egyik szemöldökét, és ismét elhelyezkedett a székén. - Valóban?
Francesca bólintott, és gyorsan belekezdett: - Nem Evan esete, egyáltalán nem. Tudod, hogy Evan mindig is a rendkívül szép és eleven nőkhöz vonzódott. Sarah nagyon aranyos, de Evannek tüzes nőre van szüksége, papa. Ebben biztosan egyetértesz velem. Sarah visszahúzódó és félénk. Evan mellett nyomorultul érezné magát, és biztos vagyok benne, hogy nem tenné boldoggá Evant. Efelől semmi kétségem! Cahill mosolygott. - Te azonban, feltételezem, felettébb járatos vagy ebben a témában. Úgy értem, gazdag tapasztalatokkal rendelkezel a férfiak és a nők közti személyes természetű kapcsolatok terén. Francesca elpirult. - Papa... - kezdte. Az apja félbeszakította. - Francesca, történetesen nem értek egyet veled, egyáltalán nem. Tudom, mennyire szereted a bátyádat, és hogy a te szemedben olybá tűnik, mint aki helytelenül nem is tud cselekedni. Evan azonban rendkívül felelőtlen. A kicsapongásainak véget kell vetni, kedvesem. Eljött az ideje, hogy felelősséget vállaljon mint fiam és örökösöm. Úgy gondolom, Sarah pontosan az a fajta nő, akire szüksége van. Nem tüzes, de értékes teremtés, aki a helyes és erkölcsös irányba tudja terelni. A bátyádnak a legkevésbé sem egy forró vérű csábítóra van szüksége, aki támogatja a léha életvitelében. Biztos vagyok benne, hogy idővel a bátyád és Sarah a legjobb barátok lesznek. És, kedvesem, ez teszi sikeressé a házasságot. Nem a tűz, nem a szenvedély. - Halvány mosollyal nézett a lányára. Francesca dühös volt, és csak álmélkodott. - Papa, azért biztosan hiszel a szerelemben, nem? - Igen, hiszek. De azért inkább realista vagyok, mint romantikus, Francesca. Azt hittem, te is. Francesca csak nézett. Ő ugyan realista, de kezdett ráébredni, hogy sokkal romantikusabb természetű, mint ahogy valaha is gondolta. Ha Braggre gondolt, a szíve repesett az örömtől. De Evan nem szereti Sarah Channinget! Hogy juthatott eszedbe azt javasolni neki, hogy vegye feleségül, és főleg ennyire siettetni ezt a házasságot? Cahill felsóhajtott. - Idővel meg fogja szeretni. - És ha mégsem? Őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy Evan valaha is szeretni fogja. Szerintem idővel inkább megutálni fogja. Számoltál ezzel a lehetőséggel? - kérdezte Francesca. - Valójában nem. Francesca, én döntöttem. Sarah csodálatra méltó teremtés. Erős és őszinte, tökéletes párja lesz a bátyádnak. Nem tudsz ebben a hitemben megingatni, kedvesem. Még ha azt is hiszed, hogy tudsz. - Elmosolyodott. Francesca mélységesen le volt sújtva. - Van valami oka, hogy már holnapután be kell jelentened az eljegyzést? Nem lehetne várni? Mi végre ez a sietség? - Nem látom okát a halogatásnak - felelte Cahill szelíden. - Papa! Kérlek, halaszd el a bejelentést! Legalább adj időt Sarah-nak és Evannek, hogy megismerhessék egymást! - kérlelte Francesca mosolyogva, azt remélve, hogy így eléri a célját.
Cahill a fejét ingatta. - Tényleg azt reméled, hogy ha most elhalasztjuk, valahogy meg fogod táplálni a módját, hogy megakadályozd ezt a házasságot? Francesca elpirult. - Evan nagyon zaklatott. Egyáltalán nem kedveli Sarah-t - kiáltotta. Cahill elutasító volt. - Francesca, elég ebből! Az eljegyzést bejelentjük szombat este, nincs apelláta. Francesca csak nézett, nem hitt a fülének. Az apja mindig kedves, és mindig meghallgat másokat. Ez esetben ez egyértelműen nem így történik. - Meg akarod büntetni? - kérdezte végül. - A kártyaadósságai miatt? Cahill elkomorult. - Nem, kedvesem, nem. Megpróbálom helyrehozni a jellemét, csupán erről van szó. - Az ő jelleme csodálatos! - kiáltotta. Cahill felállt. Elvörösödött. - Francesca, nem vagyok hajlandó olyasmiről vitatkozni, amiről nem érdemes. Elég ebből! - Amiről nem érdemes? - fakadt ki Francesca. - De papa, az én bátyám, a te fiad életéről vitatkozunk. - Fran! - Connie felállt. - A papa kezd mérges lenni. Nem fogja meggondolni magát. Meg kell mondanom neked, én kedvelem Sarah-t. Azt hiszem, a papának igaza van. Szerintem Sarah nagyon jót fog tenni neki, hogy úgy mondjam, csillapító hatással lesz rá. Francesca rosszabbat el sem tudott képzelni, mint hogy a „csillapító hatás” végett kényszerítsenek bele valakit a házasságba. Hátat fordított az apjának. - Egyvalamiről mondd azt, hogy nem igaz! - kérte. - És mi az? - Ugye, nem az adósságai miatt kényszeríted ebbe a házasságba? Ugye, nem így van, papa? Cahill csak nézett. Hosszú hallgatás után szólalt meg - Jogom van arra költeni a pénzemet, amire én akarom. Világéletemben keményen dolgoztam, Francesca. Nem ilyen otthonba születtem bele, mint ez a mostani. Anyám egy malomban dolgozott, apám a farmon, és gyerekkoromban ritkán volt elég étel az asztalon. Tehenet fejtem a saját két kezemmel. Nagyon keményen megdolgoztam azért, hogy ilyen életet tudjak biztosítani neked, a nővérednek és a bátyádnak. Miért kellene eltűrnöm, hogy a bátyád ilyen féktelenül, felelőtlenül szórja a pénzt? Megelégeltem, hogy elkártyázza azt, amiért én oly keményen megdolgoztam! - emelte fel a hangját Cahill. Francesca megdöbbent. Tudott mindent az édesapja múltjáról, tudta, hogy milyen szegények voltak. De soha nem látta őt ilyen dühösnek. Nem tudta, mit is mondhatna. Végül azt felelte: - De azért ugye, nem az adósságait használod fel, hogy belekényszerítsd a házasságba? - Nem én vagyok az első apa, aki nem hajlandó kifizetni ekkora adósságot a fia helyett mondta Cahill. - És most, ha megbocsátotok...
Francesca csak nézett, miközben az apja, aki láthatólag uralkodott az indulatain, távozott. Nem mellette ment el, nem csapta be az ajtót, de a becsukódás hangjában volt valami ijesztően végleges. Könnyek szöktek a szemébe. - Nos - mondta Connie mély lélegzetet véve -, azt hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy Evan feleségül veszi Sarah Chan-ninget. Francesca karba fonta a kezét. Remegett. - A papa nem hallgatta meg az érveket. Soha nem láttam még ilyennek - suttogta. - És ami még rosszabb, zsarolja a fivérünket. - Nagyot nyelt. Connie a vállára tette a kezét. - Nem olyan borzasztó ez, mint ahogy te gondolod, Fran. Valóban Evan javát szolgálja. Francesca úgy érezte, teljesen összeomlik, szellemileg, testileg és lelkileg. - Még csak fontolóra sem vette a véleményemet! - Úgy látom, nagyon határozott ebben a kérdésben - válaszolta Connie. - Ejnye, ne búslakodj! Ennél sokkal rosszabb dolgok is történhetnének Evannel, Fran. Francesca ezzel nem tudott egyetérteni. - Most már elindulok haza. - Connie arcon csókolta a húgát. - Ha addig már nem találkoznánk, akkor majd szombaton este, az eljegyzéskor. Francesca ránézett. Elfáradt. Connie most hazamegy. Vajon Montrose otthon lesz? Vagy még most is a belvárosban van, a rendőr-főkapitányságon Braggel? Szent isten, most nem aggódhat a nővére élete miatt! Nem, most nem. - Rendben van - válaszolta Francesca. Miután Connie elment, Francesca kinézett a hátsó kertre nyíló ablakon. Már alkonyodott. Az égbolt gyorsan sötétült. Ekkor döbbent rá, mennyire kimerült. És Bragg-gel még mindig nem volt alkalmuk megbeszélni azt, ami délelőtt nála történt. A pillantása az apja íróasztalán lévő újságra tévedt. Többet már nem tudott volna elviselni, nem akart arról olvasni, hogy Bragg nem jár sikerrel az ügy felderítésében. Elfordult. De megakadt a szeme egy főcímen. Visszafordult, felkapta az újságot. A Sun legfrissebb száma volt. A főcím ez volt: „Az E elfeledettet jelent”. Francescának elállt a lélegzete, és abban a pillanatban egyszeriben megvilágosodott előtte valami, mégpedig kristálytisztán. Maga az őrült elkövető az, aki kiszivárogtatja az információkat a sajtónak. Francesca leült az ágyára, hálóingben és kibontott hajjal. Aludnia kellene egy kicsit. Különben még egészen kora este volt. Bármennyire fáradt volt, az agya nem tudott leállni. Egyik kép a másik után villant elő, gondolatfoszlányokat hagytak maguk után. Bragg és Montrose, Montrose és Eliza, Eliza és Burton. Evan és Sarah, a nővére és Montrose, az apja komor arckifejezése. Aztán a kis Jonny Burton. Már nem csillogó barna szemű, mosolygós kis kópénak látta, akinek szeplős az orra. Ekkor, ahogy rágondolt, sápadtnak, riadtnak és elgyötörtnek látta. Ha Eliza űz kegyetlen játékot a férjével, akkor a fiú él, és valahol biztonságban van.
Francesca azon töprengett, elítélheti-e a bíróság Elizát a saját fia elrablásáért. Tudta, hogy ez képtelenség. Bármennyire gyűlöli is Eliza a férjét, nem elmebeteg és nem kegyetlen. Nagyon is könnyen meglehet, hogy Montrose hazudott. Ha viszont ő lenne az elkövető, ő kegyetlen és szadista lenne. Francesca megpróbálta mérlegelni a tényeket. Egyetlen gyanúsított van, aki egyértelműen kegyetlen, szadista és hajlamos a brutalitásra. Az pedig Gordino, aki gyűlöli Bragget, és aki reggel megszökött a börtönből. Francesca felállt, és azon kapta magát, hogy az ablakhoz megy, és Burtonék házát nézi. Gordino az. Persze hogy Gordino. Hogyan lehettek kétségeik egyáltalán? Elővette a színházi látcsövét, visszament az ablakhoz, és elhessegette a kémkedés miatti bűntudatát. Beállította a látcsövet, hogy élesen lássa a házat. A földszinten mindenütt égtek a lámpák. Francesca egyenként szemügyre vette az összes földszinti ablakot, de sehol nem látott senkit. Az emelet következett. Addigra már tudta, hogy Eliza lakrészét nézi, ahol néhány órával korábban járt. Még mindig sajnálta, hogy nem sikerült legépelnie legalább néhány szót a nappalijában lévő régi írógépen. Biztosan nem ártana vele az ügynek. A nappali sötét volt és kihalt. A hálószoba azonban nem. Francesca erősebben markolta meg a látcsövet, miután a megfelelő távolságra állította, és leesett az álla, mert Elizát és Burtont épp veszekedés közben látta meg. Mindketten nagyjából a szoba közepén álltak. Francesca látta, hogy az ágy mögöttük van. Burton hevesen gesztikulált. Eliza meg sem moccant, mintha kővé dermedt volna. Ennyit a tökéletesnek látszó házasságról, gondolta Francesca szomorúan. Már készült letenni a látcsövet - hiszen ez nem rá tartozik -, amikor azt látta, hogy Eliza elfordult Burtontől. De Burton, olyan gyorsan, mint a támadó kígyó, megragadta Elizát, és visszapenderítette maga felé. Eliza megpróbálta lerázni magáról. Francesca tudta, hogy le kellene tennie a látcsövet. Ez olyan jelenet, amelyet nem volna szabad meglesnie. A veszekedésük tettlegességig fajult. Ez egy újabb teher, amit neki viselnie kell. De nem tudott megmozdulni, dermedten állt, és bámult be a másik házba. Elizának sikerült kiszabadítania magát, és mondott valamit Burtonnek. Burton keze még gyorsabban lendült, mint előzőleg, és ezúttal pofon vágta Elizát. Francesca felkiáltott, mivel, az ütéstől Eliza hátratántorodott, és elesett. Aztán Burton felrántotta a földről. Eliza keményen küzdött, hogy kiszabadítsa magát. Francesca alig hitt a szemének, amikor azt látta, hogy Burton a hajánál fogva hátrarántja Eliza fejét, olyan erővel, hogy az legalább annyira fájhatott, mint a pofon. Eliza mozdulni sem bírt Burton szorításában. Burton mondott valamit Elizának, aztán megragadta, és az ágyra hajította. Eliza menekülni próbált az ágy másik vége felé. Burton elkapta, visszarántotta a matrac közepére, majd
lovaglóülésben ráült, a kezével betapasztotta Eliza száját. Fölé hajolt. Francesca döbbenten látta, hogy letépi Elizáról a ruhát. Francesca arra az elhatározásra jutott, hogy nem nézi tovább. Az ágyra hajította a színházi látcsövét, aztán rémülten, üres tekintettel bámult ki az ablakon, a ház elmosódott körvonalaira. Szent isten! A pulzusa nagyon szapora lett. Erősen remegett, miközben azon gondolkodott, mitévő legyen, hogyan tudná leállítani azt, ami a szomszéd ház hálószobájában zajlik. De mit tehetne? Burton épp leteperi Elizát, és ha csak Francesca nem téved, készül megerőszakolni a feleségét. Fusson át, és mondja azt, hogy valamelyiküket keresi? Persze hogy nem engednék be. És bármilyen szörnyű volt tudomásul venni, Francescának bele kellett törődnie, hogy semmit sem tehet Burton feleségével szembeni erőszakoskodása ellen. Eliza mélységesen gyűlöli Burtont. Szent isten! Francesca fel-alá járkált a hálószobájában, nem tudván, mit tegyen, hová menjen, mit gondoljon. Eliza mélységesen gyűlöli Burtont. Persze hogy gyűlöli. Francesca remegett. Rosszul érezte magát. Mivel többé már nem tagadhatta, hogy Elizának van elegendő indítéka arra, hogy elrabolja a saját fiát, így próbálván meg az őrületbe kergetni a saját férjét. Van indítéka. De még mennyire! És bármit tesz, mond vagy gondol Francesca, ez az indíték attól nem szűnik meg. Francesca két napja nem ment el az előadásokra. Biztosra vette, hogy a dékán beszélni akar majd vele, amint legközelebb bemegy. Másnap reggel épp indulni készült, bevásárlótáskával a kezében, amelyben a könyvei rejtőztek, tetejükön egy újság, azzal álcázta őket. Alighogy becsukta maga mögött a bejárati ajtót, észrevette azt a kicsiny alakot, aki a Cahill-ház kocsifelhajtója melletti két nagy tölgyfa mögött várt. Joel Kennedy állt ott, viseltes, foltos kabátjában, homlokába és a fülére húzott sapkában, és minden kétséget kizáróan őt várta. A kettejük közötti jókora távolság dacára is azonnal összetalálkozott a tekintetük. Francescának rossz érzése támadt. Szörnyű előérzete azt illetően, hogy miért kereste fel őt Joel, és hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Félve latolgatta, vajon mi lehet az, amit Joel mondani szeretne neki. Reggel kilenc óra volt. Az édesanyja még az ágyban, az édesapja már útban a belvárosi irodájába, és csak a jó ég tudta, Evan hol lehetett. Francesca abban sem volt biztos, hogy az előző este hazajött-e. Dideregve lesietett a lépcsőn. Dermesztően hideg volt aznap reggel. Amikor már a kocsifelhajtón járt, Joel előlépett a fák mögül, és megvárta, míg Francesca odaér.
- Joel! Micsoda meglepetés! - Joel melléje szegődött, együtt mentek tovább a kocsifelhajtón. Francesca ránézett. - Jó reggelt! - Reggelt! - felelte Joel. Komornak látszott. - Beszélnem kell magával, Miss Cahill. Francesca megtorpant. Mit törődött azzal, ha Evan abban a pillanatban ott teremne a kocsifelhajtón, vagy ha a mamája kinézne a hálószobája ablakán, és meglátná őt a kis csibésszel beszélni. - Mi az? Történt valami? Esetleg azért jöttél, hogy elmondj nekem valamit? - Azon kapta magát, hogy meglepően erősen markolja a szatyrát. Jó hírért fohászkodott magában. Nagy szüksége lett volna rá. - Nem tudom, hogy úsztam, meg szárazon - válaszolta kezét még mélyebbre süllyesztve a zsebében -, de így vót. Hazudtam magának, Miss Cahill. - Miről? Az ezüstről? - Miközben tudta, hogy ennek semmi köze az ellopott ezüsthöz. Joel a fejét ingatta. - Gordinóról. Francesca úgy érezte, mintha egyetlen ütéssel kipréselték volna az összes levegőt a tüdejéből. - Hogyan? - kérdezte rettegve. - Nem őtőle kaptam azt a levelet, amit át köllött adnom a rókának. - Joel rezzenéstelen tekintettel nézett rá. Francesca megborzongott, de ezúttal nem a hideg miatt. A félelme nőttön-nőtt. - Nem értem, Joel. Nem Gordino volt az? Biztos vagy benne? - Persze hogy biztos - erősködött. - De mi visz rá, hogy ilyesmiben hazudj? - rivallt rá Francesca. - Már mér ne hazudnék? - vállat vont. - Maga aztán jó okot ad rá, hogy az igazat mondjam a kopóknak, amikor azok mást se csináltak, csak bekaszliztak. Mintha nem vónának nálam nagyobb gazemberek, akiket el kéne kapniuk. Francesca csak nézett rá döbbenten. Egyáltalán nem értette a dolgot, de ezúttal ennek nem sok köze volt Joel beszédéhez. - Azt mondta, csak akkor fizet, ha lakatot teszek a számra -tette hozzá Joel. - Ki? Az az ember, aki a levelet adta neked? - És én gyűlölöm Gordinót. Egy rohadt disznó! És azt reméltem, hogy a róka, akit maga kedvel, megöli! - morogta Joel dühösen. Francesca megdermedt. És félt. - Miért gyűlölöd őt annyira, hogy a nyakába akarsz varrni valami olyan bűnt, amit nem követett el? - kérdezte suttogva. Milyen csöndes lett hirtelen a reggel, milyen dermedt, fagyos. Joel csak bámult rá, keserűen. - Joel? Joel felmordult. - Az anyámra hajt a disznó, anyám meg retteg tőle. Francesca megrémült. - Anyádra? - suttogta. - Tudja! - mondta Joel. - Az ágyába akarja vinni, és már két hete folyton fenyegeti! Anyám bőg, valahányszor csak megjelenik!
- Ó, Joel! - Francesca feléje nyújtotta a kezét, de a fiú kitért előle. - Ennek véget kell vetnünk, úgy ám! Könnyek szöktek Joel szemébe. - Ha a maga róka barátja lecsukja, akkor azzal vége lett vóna! Vagy nem? - De igen - suttogta Francesca, és arra gondolt, milyen lehet Maggie Kennedynek lenni, keményen dolgozni azért, hogy enni adhasson a gyerekeinek, és aztán egy olyan fenyegetéssel is megküzdeni, amilyen Gordino. - Szóval tiszta akarok lenni! - mondta Joel. Francesca végtelenül megértően nézett rá. - Ki volt az? Ki adta neked azt a levelet, Joel? Kicsoda? - Amolyan jobbféle fazon. Valami Mek nevű. Olyan lakájféle, azt hiszem. - Ez minden, amit mondani tudsz nekem? - kérdezte Francesca elkeseredve. Aztán egy szempillantás alatt rájött. Mek. MacDougal. - Hát meg hogy skót. És az olyan hölgyek kedvence, ha nem tévedek - tette hozzá Joel. Francesca izgatottan ragadta meg Joel kezét. - Joel! Azt hiszem, én tudom, ki az az ember. Velem jössz? Most azonnal! Azonosítanod kellene. - Vagyis megint hiányozni fog az előadásokról. Ha nem vigyáz, ki fogják ebrudalni. Mindegy, majd megmagyarázza. És aztán egyenesen Bragghez megy majd ezzel az újabb bizonyítékkal. Joel lassan rábólintott. - Jó. - Ez nagyon fontos - mondta Francesca. Sietve mentek tovább a kocsifelhajtón, és Francesca nem engedte el Joel kezét. A pára, amit kilélegzett, fehér pamacsokká fagyott a hidegben. Lázasan dolgozott az agya. - Mikor és hol lépett kapcsolatba veled Mek? Joel vállat vont. - Akkor reggel, azt hiszem. Az utcán. Nem messze attól, ahol a kopóra kellett várnom. Francesca megállt az Ötödik sugárúton, és csak nézett a Burton-ház csukott bejárati ajtajára. Nó, most mit tegyen? - Itt dolgozik? - kérdezte Joel. Francesca bólintott, és az izgatottsága alábbhagyott a gondolatra, hogy szembe kell néznie MacDougallel, máskülönben nem bizonyosodhat be, hogy valóban ő volt-e az, aki a levelet adta Joelnek. - Azt nem tehetjük, hogy udvariasan bekopogunk és MacDougalt keressük. Abból rájön, hogy közel járunk az igazsághoz. Ó, nem. Ki kell találnom valami más módot, hogy bejussunk a házba, és majd lopva meglessük Joel kuncogott. - Jöjjön utánam, kisasszony - mondta. Francesca követte őt a ház mellett, szorosan a fal tövében, s közben azon morfondírozott, vajon mit forgat a fejében a fiú. Hamar rájött. Joel három ablaknál próbálkozott, mire a negyediket résnyire nyitva találta. Elvigyorodott, és belökte. Aztán intett Francescának, hogy majd kövesse. Francesca figyelte, ahogy egy kisfiú ügyességével átmászik a párkányon, és leereszkedik egy sötét helyiségbe. A szíve kalapált. Alig tudta elhinni, mit művel, de nem volt más
választása. Megemelte a szoknyáját, az egyik lábát átlendítette a párkányon, és nehezebbnek találta, mint ahogy számított rá, hogy a másik lábát is fölhúzza és átemelje rajta. Végül átkászálódott valahogy, aztán meg be, amiben Joel egy kis rántással jelentős segítséget nyújtott, de eközben beütötte a fejét az ablakba. Földet érésük zaja olyan hangosnak tűnt a reggel csöndjében, hogy egy darabig Joellel lekucorodva és lélegzet-visszafojtva várták, kicsapódik-e az ajtó, és valaki azzal vádolja meg őket, hogy betörők. De nem történt semmi. Francesca szeme hozzászokott a sötétséghez. Egy kis társalgóban voltak. Még soha nem járt ebben a szobában. A helyiség a ház végében volt. Azt feltételezte, hogy a könyvtárszoba van mellette. - És most? - suttogta. - Gondolom, megkeressük a maga MacDougal barátját - mondta Joel. Ez nem ígérkezett túl kellemes feladatnak, de Francesca rábólintott. A kalandjuk egyetlen szerencsés momentuma a kora délelőtti időpont volt. Eliza nyilván még a lakosztályában tartózkodik. Burton esetleg épp reggelizik, de ha van egy kis szerencséjük, talán már el is ment. Átosontak a szobán, és kinyitották az ajtót. A folyosón nem volt senki. A folyosó túlsó végén, a velük szemközti ajtó csukva volt. Egy másik átjáró a ház belsejébe vezetett. Hallgatóztak, de nem hallottak semmit. - Azt hiszem, a konyha ott hátul van - suttogta Francesca. - Menjünk arrafelé! Joel bólintott. Kiléptek a társalgóból, és végigosontak a folyosón. Egy pillanattal később beszédfoszlányokat hallottak, valamint edények és serpenyők csörömpölését. Megdermedtek, mielőtt még befordultak volna a sarkon. - Odalopakodom és belesek. Ha ott van, visszajövök, aztán te teszel ugyanígy. Utána meg tudod mondani, hogy MacDougal-e Mek vagy sem - suttogta Francesca. - Jól hangzik - felelte Joel vigyorogva. Francesca újra ránézett. A jelek szerint a fiú élvezi a dolgot. Aztán Francesca befordult a sarkon, és a falhoz lapult a konyhaajtó mellett. A szíve hevesen vert, mert őt hallotta beszélni. Biztos volt benne, hogy MacDougal az, a selymes-lágy hangjával és az alig érezhető skót akcentusával. De tévedni mégsem akart. Először egy icipicit, aztán még egy icipicit kinyitotta az ajtót, és belesett. Öt alkalmazottat látott, köztük a szakácsot, egy jókora termetű embert fehér sapkában. MacDougalt nem látta. Habozott, aztán még egy icipicit kijjebb nyitotta az ajtót. És akkor megpillantotta MacDougalt, amint egy csinos, szőke szobalány fülébe súg valamit. A lány nevetett azon, amit a fülébe súgtak. Francesca épp nyúlt, hogy óvatosan behúzza az ajtót, amikor MacDougal egyenesen a szemébe nézett.
Francesca megdermedt. Akárcsak MacDougal. Francesca becsukta az ajtót, és visszaosont a sarkon túlra, miközben MacDougal kiabálására számított. De nem kiabált senki. Most akkor meglátta őt vagy sem? - Na? - kérdezte Joel. - Azt hiszem, meglátott - mondta Francesca, és megragadta Joel kezét, sietve húzva őt maga után, át a házon. - Ki kell jutnunk innen. - Ha meglátta vóna magát, nem mondott vóna valamit, és jött vóna utánunk? - kérdezte Joel hátrapillantva. De nem üldözte őket senki. - Talán mégse látott meg. Nem tudom - felelte Francesca, miközben őrülten kalapált a szíve. - No, akkor most mit tegyünk? - kérdezte suttogva Francesca. - Alaposan meg kellene nézned -mondta, miközben befordultak a következő sarkon, és beléptek az előcsarnokba. Joel nem válaszolt. Francesca megtorpant. MacDougal mosolygott rá mindkettejükre. - Nem is tudtam, hogy Burtonék ilyen korán fogadnak látogatókat - mondta. És egy nagyon veszélyesnek látszó revolvert húzott elő a zakója zsebéből, majd rájuk szegezte.
Tizennyolcadik fejezet 1902. január 24., péntek, délután fél kettő Francesca nem MacDougalre nézett, hanem a fegyver hosszú, félelmetes fekete csövére. Levegőt nem tudott venni, és a térde készült összecsuklani. Ez nem történhet meg, sikerült gondolnia a pánik közepette. - Fordulj meg! - mordult Joelre MacDougal, és megragadta a karját. - Ez magára is vonatkozik, Miss Cahill. Francesca belenézett a szemébe, és ott haragot látott tükröződni. - Mit készül tenni? Bizonyára nem... MacDougal félbeszakította azzal, hogy Joel halántékára nyomta a fegyver csövét. - Ebben a városban senkinek a szeme se rebben, ha ez a fiú eltűnik - mondta. - Ne! - suttogta Francesca. Gyöngyözött a verejték a fiú homlokán. El is sápadt. - Rohadj meg, te szemét - morogta Joel. MacDougal erősebben nyomta rá Joel halántékára a fegyvert. - induljon el a folyosón, Miss Cahill. Most. - Sürgetés érződött a hangján. Francesca nem akart engedelmeskedni. Valaki biztosan bármelyik pillanatban belép az előcsarnokba, és meglátja őket puskavégre kapva. - Most! - vetette oda MacDougal. Francesca elcsüggedt, és gyorsan engedelmeskedett. Ahogy ment a folyosón, MacDougal Joellel közvetlenül mögötte jött, ezzel még gyorsabb tempóra ösztönözve őt. - Hová visz minket? -kérdezte Francesca. Még ő is hallotta a saját hangján, hogy a félelemtől túl magas. - Hallgasson! - mondta MacDougal. - Itt álljon meg! Francesca megállt egy egyszerű, masszív ajtó előtt, mely gyanúja szerint a ház alatti pincébe vezetett. A félelme fokozódott. MacDougal Joel karját továbbra is szorosan fogva kinyitotta az ajtót, aztán elengedte Joelt csak azért, hogy lelökhesse egy meredek, sötét lépcsőn. Francesca hallotta, hogy Joel leesik, és ezért felkiáltott. MacDougal ekkor Francesca hátához nyomta a fegyver csövét. - Csak ön után - mondta. Francesca lépett egyet lefelé, és megbotlott. - Nem látok - Elnézését kérem - mondta MacDougal, nem szívélyesen. Francescának a durva cementfalat tapogatva sikerült lebotorkálnia a lépcsőn. - Joel? - Jelen - mondta Joel, és olyan közel ment hozzá, hogy a karja súrolta az övét. Fény gyúlt, amit a fölöttük lévő gerendáról függő csupasz villanykörte szolgáltatott. Francesca ránézett MacDougalre, aki a lépcső tövében állt, és rászegezte a fegyvert mindkettejükre. - És most? Bizonyára nem olyan őrült, hogy megöljön mindkettőnket?
- Egyáltalán nem vagyok őrült - mondta. - Tényleg nagy kár, hogy Joel társaságát választotta. - Azt hiszem, az a nagy kár, hogy maga bűnöző - mondta Francesca. - Jonny Burton életben van? Mit művelt vele? - kiáltott rá. - Hol van? MacDougal habozott. - Valójában nem tudom, életben van-e vagy sem. Francesca érezte, hogy elkerekedik a szeme. Egy kis ideig csak nézett meglepetésében. De hát nem kellett volna tudnia, hogy ezt az ügyet nem olyan könnyű megoldani? - Ki a megbízója? - És várta, hogy majd ő megmondja neki, ki a szörnyeteg. MacDougal elmosolyodott. - Nem vagyok ennyire ostoba, Miss Cahill. Fiú, add nekem ide azt a kötelet! Francesca jobbra pillantott, és látott egy kötélköteget. Összerándult a szíve. Ha megkötözi őket, vajon hogy fognak megszökni? - A fenét adom - vigyorgott rá Joel. MacDougal orrlyukai kitágultak És tett néhány fenyegető lépést előre, a fegyvert fölemelve. Francesca rájött, hogyjoelt készül leütni, vagy netán meg is ölni egy brutális ütéssel. - Ne! kiáltotta. De elkésett. MacDougal a fegyverrel tarkón ütötte Joelt. A fiú a földre esett, hason feküdt, mozdulatlanul. - Jaj, istenem! - kiáltott fel Francesca, és odaszaladt hozzá. Letérdelt, ringatta Joelt, aki elvesztette az eszméletét, vagy talán meg is halt. - Megölte őt? Elmebeteg maga? - Francesca észrevette, hogy megtelt a szeme könnyel. Joel nem mozdult meg. Föléje hajolt, hátha a bőrén megérzi majd a fiú lélegzését. Nem érzett semmit. MacDougal megragadta a karját, és talpra állította. - Nem tréfálok - mondta, és odavonszolta Francescát a kötélhez. Egy munkaasztal volt ott, rajta ácsszerszámok, előtte pedig egy kis szék. MacDougal arra ültette le. Francesca még csak nem is gondolkodott. Teljes erejéből rugdalta a sípcsontját, aztán megpróbálta elszedni tőle a fegyvert. MacDougal felüvöltött fájdalmában, és egy pillanatra Francesca meg is tudta fogni a fegyvert, ki akarta csavarni a kezéből. MacDougal kiszabadította, és miközben ezt tette, a fegyver elsült. Francesca felsikoltott, két kezét a fülére szorította, mivel a lövés hangja fülsiketítő volt. Aztán meglátta MacDougal dühös tekintetét. - Meg is ölhetett volna engem vagy saját magát - mondta MacDougal élesen. A fegyvert továbbra is a kezében tartva felvette a kötelet, és egy szempillantás alatt szorosan hátrakötözte Francesca kezét. - Ezt nem ússza meg! - kiáltotta Francesca. - Bragg el fogja kapni, maga rajta van a gyanúsítottak listáján! - Hallgasson! - Letette a fegyvert, és összefogta Francesca két bokáját.
Francesca a fegyvert nézte, ami alig néhány centiméterre volt tőle, és szélsebesen cikáztak a gondolatai. Próbálja meg még egyszer megszerezni a fegyvert? Észre fogja-e venni bárki, hogy ő eltűnt? És ha igen, mennyi időbe fog telni, mire valaki rájön, hogy ő elment? Bárcsak Bragg arra a következtetésre jutna, hogy MacDougal benne van. A baj az, gondolta, hogy valószínűleg nincs még közel ahhoz, hogy erre a következtetésre jusson. És mi van Joellel? Azon kapta magát, hogy erősen zihálva a fiút nézi. Még mindig nem mozdult meg. Francesca szíve összeszorult. Joel szörnyen fehér volt, és Francesca ekkor egy kis vérfoltot vett észre a tarkóján. - Megölte őt? - kérdezte félve. - Nem tudom. - MacDougal hozzákötözte a bokáját a szék lábához, és a végén rántott még egyet a kötélen. Aztán felvette a fegyvert, visszatette a zakója zsebébe, és felállt. Néztek egymás szemébe. - Kiabálhat, amennyit csak akar. Innen nem hallatszik fel semmi. - Kérem, ne tegye ezt - kérlelte Francesca. - Nem kell ezt tennie, MacDougal. Tudom én, hogy maga nem gonosz ember... - Fogja be a száját! - Olyan szúrós pillantást vetett rá, hogy elhallgatott, dühösen és immár pánikba esve, miközben MacDougal Joel fölé hajolt. Francesca látta, ahogy kitapintja a pulzusát. Aztán összefogta Joel két kezét a kis teste fölött, és összekötözte. - Él? - kérdezte Francesca immár reménykedve. - Azt hiszem. - MacDougal felállt. Megváltozott az arckifejezése. - Sajnálom, hogy belekeveredett, Miss Cahill. Egy ilyen szép nő, mint maga. Tényleg sajnálom. - Aztán indulni készült. - Várjon! - kiáltotta Francesca: MacDougal megállt. - Ha nem maga követte el, ha nem tudja, mi történt Jonny-val, maga csak bűnsegéd hadarta Francesca. - Biztos vagyok benne, hogy nem ugyanaz a sors vár magára, mint arra, akinek dolgozik! De ha megöl minket, gyilkos lesz magából, és akkor villamosszékben végzi! Ez a törvény, MacDougal. Elkomorult. - Nem rossz kísérlet, Miss Cahill. De most már bőven ideje távoznom. - Aztán fölment a lépcsőn. - Kérem, jöjjön vissza! - kiáltott utána Francesca. Válaszképpen leoltotta az egyetlen villanykörtét, sötétségbe borítva a helyiséget. Aztán Francesca hallotta a nehéz pinceajtó becsukódását. Egy másodperccel később pedig a zár elfordulását. Júlia a könyvtárszobában találta meg a férjét. Nagyon is jól tudta, hogy az a férje kedvenc helye. Cahill a szófán ült hátradőlve, a kandalló előtt. Egy dossziéban lévő iratokat olvasott, amiket az irodából hozott haza. - Szervusz, drágám! Milyen napod volt ma? - kérdezte Júlia mosolyogva. Cahill fölnézett, visszamosolygott rá. - Jó nap volt ez a mai. Drágám, úgy döntöttem, hogy új szárnyat építek a Lenox Kórházhoz. - Ez nagyszerű! - helyeselt Júlia. Aztán: - Drágám, nem láttad Francescát? Egész délután szerettem volna néhány szót váltani vele, de ma reggel óta senki nem látta. Te tudod, hová ment?
- Fogalmam sincs - felelte Andrew, miközben letette a dossziét, és felült. A zakóját szaténszegélyű házikabátra cserélte. - Evant kérdezted már? Julia a homlokát ráncolta. - Nincs itthon. Miután felkelt, rögtön el is ment, ő sem jött haza azóta. - Dolgozni sem jött ma - sóhajtott fel Cahill, immár állva. - Ha ezzel a dacos kamaszviselkedéssel akar büntetni, nos, akkor újra el kell gondolkodnia. - Nos, nagyon sietteted az eljegyzést - mondta Julia. Cahill csak nézett. - Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nem fogom meggondolni magam, Julia. Julia odament hozzá, és karon fogta. - Drágám, tudom, hogy nem fogod meggondolni magad. Azt is tudod, hogy én kedvelem Sarah-t, bár még mindig úgy gondolom, Evan jobbat is kaphatna. Csak azt javaslom, hogy halaszd el az eljegyzést, adj neki időt, hogy megbarátkozzon a gondolattal. - Szó sem lehet róla. Julia tudta, mikor kell meghátrálni. - Hol lehet Francesca? Cahill elővette a zsebóráját. - Hm, mindjárt öt óra. A lányunkat ismerve, lehet bárhol. Nem igazán tetszik ez nekem. Julia aggódó pillantást váltott a férjével, aztán az íróasztalon lévő telefonhoz ment. Connie rövidesen a vonalban volt. - Tudod, hol van a húgod, drágám? - kérdezte. - Sajnos nem, mama. Valami baj van? Úgy hallom, aggódsz - felelte Connie. - Egy kissé aggódom. Mrs. Ryan szerint ma reggel kilenckor elment, és azóta nem jött haza. Vajon hol lehet? Egy időre csönd támadt a vonal túlsó végén. - Nem tudom, mama. Sajnálom, de nem tudok segíteni. - Jól van. - Julia elköszönt, de csak miután emlékeztette Connie-t, hogy másnap, azaz szombaton ebédre várja a lányokat. Mindketten letették a kagylót. Nem messze onnan, a Madison sugárút 698-ban, a Hatvankettedik utca sarkán Connie odament a könyvtárszobában lévő hatalmas márványkandallóhoz, és a lángokat bámulta. Az nem szokatlan Francescától, ha eltűnik néhány órára anélkül, hogy bárkinek is szólna róla, hogy hová megy. De hogy egy egész napra eltűnik, az nagyon is szokatlan. Hol lehet? Connie észrevette, hogy összehúzza magát. Francesca az utóbbi néhány napban furcsán viselkedett, és Connie jól ismeri a húgát. Valami történik. Francesca titkolózik. Connie-nak ez nem tetszett. A húga nagyon is hajlamos beleártani magát más ügyeibe. Nagyon is hajlamos belebonyolódni nemes célú, de nehéz, sőt néha radikális vállalkozásokba. Nagyon is, hajlamos belebonyolódni olyan dolgokba, melyek nem úgy alakulnak, ahogy ő tervezte. Segítek a nyomozásban Jonny Burton eltűnése ügyében. Connie megdermedt. És elfogta a félelem. Con, tudom, hogy ezt nem fogod elhinni, de néhány levelet én találtam meg.
Connie félelme fokozódott. Nem volt jó érzése, de nem ám. De Francesca aznapi eltűnésének biztosan nem lehet köze a Burton-ügyhöz. Biztosan nem. Találtunk egy újabb levelet Nem mondhatom meg, mi áll benne. Bragg megfojtana, ha megtenném. Connie émelygő gyomorral ment vissza Neil íróasztalához, és leült. Mint mindig, amikor beleült az óriási székébe, érezte a férje kölnijének pikáns, férfias és nagyon finom illatát, és az ő nagy székébe befészkelődve már-már úgy tűnt, mintha ott lenne. Megérintette az asztal kopott bőrborítását, azt a bőrt, amit Neil keze százszor és ezerszer érintett, és ettől futólag megnyugodott. Az íróasztal annyira emlékeztette a férjére, hogy az már keserédes volt. Azt kívánta, bárcsak otthon lenne Neil. De mostanában alig van itthon. Connie nem volt hajlandó ezen gondolkodni. Felvette a telefont, és kérte, hogy kapcsolják a rendőrfőnök urat a főkapitányságon. Francesca azon morfondírozott, vajon hány óra telhetett el azóta, hogy megkötözték. Elcsüggedt. Joel bizonyára meghalt. De még nem sírhat, még nem, most nem. Ki kell tervelnie a szökést. Mégis, valahányszor ránézett a kis élettelen testre, rosszul lett, elfogta a bánat és a harag, amit erőnek erejével el kellett nyomnia, hogy megőrizhesse higgadtságát, hogy racionálisan tudjon gondolkodni. De hogy tudna megszökni? Lehetetlennek tűnt. Nem csak összekötözve volt, de ami még rontott a helyzeten, a székhez hozzákötözve, az oldalán feküdt a hideg, kemény padlón. Órákkal korábban ugyanis megpróbált felugrani a munkaasztalra, de ehelyett leesett a földre. A csuklója meg sajgott attól, hogy megpróbálta kihúzni a kötélből. A szeme megtelt könnyel, részben a kétségbeeséstől, részben a félelemtől, és belejátszott még a bánat is, aminek még nem akarta átadni magát. Meg kell szöknie. Mert talán Jonny nem is halt meg, neki meg végképp esze ágában sincs meghalni. Szent ég, hiszen még csak húszéves. Bragg talán nem figyelmeztette többször is, hogy ne avatkozzon bele a nyomozásba? Az apja és Evan talán nem ugyanezt tette? Persze nem hallgatott rájuk. MacDougal legalább ott van Bragg gyanúsítottjainak a listáján. Küzdött az önuralomért. Hány óra telhetett el azóta, hogy MacDougal bezárta őt a pincébe, miután megölte Joelt? Észrevette-e bárki, hogy ő eltűnt? Mostanra valaki biztosan észrevette! És ki MacDougal megbízója? Eliza? Eliza gyilkosságot soha nem akarna, Francesca ebben biztos volt. De mit tervez vagy terveznek csinálni ővele? Egy halk nesz arra késztette, hogy összerezzenjen, aztán fölemelje a fejét a hideg padlóról. Mi volt ez? Hirtelen elképzelte, amint egy sereg patkány masírozik át a padlón oda, ahol ő fekszik, és körülfogják. Ettől megdermedt, megriadt. Rosszabbra nem is tudott gondolni. Egy újabb halk nesz kétségbeesett lihegésre késztette. Aztán kővé dermedt. A nesz nem masírozás volt. Nyögés lett volna?
- Joel! - suttogta reménykedve, mély és reszelős hangon. - Joel? - szólongatta hangosabban. Ekkor már biztos volt benne, hogy Joel nyög. - Te élsz? Hála istennek, csakhogy élsz! - fakadt fel Francescából a leírhatatlanul nagy megkönnyebbülés és öröm. Újból megpróbálta magát felküzdeni ülő helyzetbe, de nem sikerült. És ami még rosszabb, nedves lesz a fehérneműje, ha nem engedik könnyíteni magán nagyon hamarosan. - Miss Cahill? - Aztán: - Aúúú. A francba. Vérzek! Francesca szeme már rég hozzászokott a sötétséghez, így látta, ahogy Joel felül, és megtapogatja a tarkóját. A sötétben vakítóan fehér volt az arca. - Jól vagy? - Csak egy kicsit gyenge meg kótyagos - mondta, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. - Óvatosan! MacDougal tarkón vágott a fegyverével, és vért vesztettél. Joel! Azt hittem, meghaltál! - Francesca hirtelen sírva fakadt. A könnyek csak folytak végig az arcán, és nem tudta elapasztani őket. - Hé, csak nem miattam sír? - tátotta el a száját Joel. - De - nyögte ki Francesca. Aztán: - Joel, nekem ki kell mennem a fürdőszobába. Joel kuncogott. Francesca is. Ettől legalább a hirtelen könnyáradat abbamaradt. Aztán: - Ki kell jutnunk innen. Lehet, hogy visszajön, és megöl mindkettőnket. - Engem lehet, hogy megöl - mondta Joel, miközben feltérdelt. - De magát sose ölné meg, mert azért pokoli nagy árat fizetne. Francescát hirtelen eltöltötte a remény. Joel él, és ők együtt majd megtalálják a módját, hogy kijussanak erről a förtelmes helyről, és talán Joelnek igaza van. Ha őt megölik, eltűnik, azért pokoli nagy árat kell fizetni. Nincs az a szörnyeteg, aki azt remélheti, hogy megúszhat ilyesmit. Másrészt viszont a szörnyeteg őrült. Elmebeteg. Joel keze a teste előtt volt összekötözve, a bokája meg egyáltalán nem. Francesca látta, hogy föláll. Kissé megingott. - Szent ég! Vért vesztettél... - Volt már rosszabb. - Odament a munkaasztalhoz, és azonnal elvett onnan egy fűrészt. Idenézzen! - Vigyorgott. Francescában erősödött a remény. Aztán megdermedt, amikor Joel letérdelt melléje. Kérlek, óvatosan! - mondta, miközben Joel beillesztette a fűrészt a két csuklója közé. - Ne aggódjon, nem vágom le a kezét. Francesca szíve összerándult, amikor Joel elkezdett fűrészelni. Aztán egyszer csak szabad lett a keze. - Hála istennek! - Aztán előregördült, és fellökte magát ülő helyzetbe, székestül, mivel a lába még mindig ahhoz volt kötözve. Joel egy szempillantás alatt azt a kötelet is átvágta. Aztán Francesca fűrészelte el azt a kötelet, ami Joel két kezét fogta össze. Egymásra néztek: - És most?
- Kijutunk innen - mondta Joel. Elvette tőle a fűrészt, de nem tette vissza az asztalra. - Fenn az ajtó be van zárva. - Igen? - Joel kihívóan vigyorgott. Körbetapogatózott a munkaasztalon, aztán fölvett onnan egy hosszú, vékony tolvajkulcsszerű eszközt. - Jöjjön, kisasszony. Francesca fürgén ment utána a lépcsőn. Joel odaadta neki a fűrészt - amiről Francesca azt hitte, fegyverként akarja majd használni -, aztán nézte, hogyan illeszti be Joel az eszköz hosszú, keskeny lapocskáját a zárba. Egy pillanat múlva már kattant is, és Joel kitárta az ajtót. - Menjünk - mondta Joel határozottan. Francesca a fűrésszel a kezében, az adrenalintól hevesen kalapáló szívvel indult el sietve a folyosón. Befordultak az első sarkon, nem láttak, nem hallottak senkit, de aztán a könyvtárszobához közeledvén beszédhangokra lettek figyelmesek. Az egyik MacDougalé volt. Joel gyorsított. Nyilvánvalóan át akart rohanni a könyvtárszoba ajtaja előtt, ami tárvanyitva állt, és őrült iramban futni tovább a bejárat felé. Francesca megragadta a vállát, hogy visszatartsa. Szinte hangtalanul súgta Joel fülébe: - Várj! Joel összeszorított szájjal pillantott rá, és heves fejingatással jelzett nemet. Francesca nem törődött vele, a fal mentén araszolt a könyvtárszoba ajtaja felé. Biztos volt benne, hogy bárkivel is beszél MacDougal, az az őrült, aki elrabolta, és talán meggyilkolta Jonny Burtont. - Ne aggódjon - mondta MacDougal -, mindkettejüket megkötöztem. Rengeteg időnk van eldönteni, mit tegyünk velük. - Rengeteg idő eldönteni, mit tegyünk velük! Francesca majdnem felszisszent, mert Robert Burtont hallotta beszélni. - Francesca Cahill a nyomunkban van, MacDougal, és ez a maga ostobasága miatt van. Tőle nem szabadulhatok meg úgy, ahogy egy nemkívánatos macskától lehet. - Magáról nem tud, uram - mondta MacDougal. - Erről egy szót se szóltam. - No, ez legalább okos volt. Az isten verje meg, mihez kezdjek vele? - Elhallgatott. Aztán: - Szóval azt hiszi, a fiú meghalt? - Azt hiszem. - Nos, ez gond, de a kisebbik, ez legalább meg van oldva. - Csönd támadt. Francesca a szabad kezével megérintette Joel karját. Egymásra néztek. Francesca azt súgta: - Menjünk. - De közben döbbenten gondolta: Burton. Burton az. Nem Eliza. Burton az, és vagy a feleségét gyűlöli, vagy Bragget, és tudja, hogy az ikrek nem az övéi, és szent isten, vajon ez azt jelenti, hogy Jonny halott? És mit tenne velük Burton, ha most elkapná őket? Rémisztő gondolat volt. Elrohantak a könyvtárszoba ajtaja előtt. - Jézus! - kiáltotta Burton. - Ő az! Francesca Cahill!
Olyan gyorsan futottak a folyosón, ahogy a lábuk bírta, nyomukban Burtonnel és MacDougallel. Lövés dördült. Francesca azt hitte, hogy a golyó a füle mellett húzott el. Nem akart meghalni. Meg kell menekülnie. - Ne itt! - kiáltott rá Burton MacDougalre a hátuk mögött, a megnyugtatónál jóval közelebbről. Francesca és Joel befordult az utolsó sarkon, és mondhatni, becsúsztak az előcsarnokba. Ezzel egy időben lépett ki Eliza az egyik szalonból. Rendkívül sápadt volt, és olyan bizonytalanul mozgott, mint egy sokkal idősebb ember. Amikor meglátta őket, pislogott, és megállt. Egy kéz galléron ragadta Francescát, hátrarántotta, hozzá egy kemény férfitesthez és egy revolver meleg acélcsövéhez. - Miss Cahill? - kérdezte Eliza elkerekedett szemmel, amit Francescáról az őt kézben tartó MacDougalre, majd magára Burtonre irányított. - Robert? Mi folyik itt? - Semmi, drágám. Egy óriási félreértés. - Burton előrébb lépett Francesca mellett, ő meg érezte, hogy a fegyver eltűnik, bár MacDougal a szorításon nem lazított. Sőt, azt vicsorogta a fülébe: - Ne beszéljen, és ne mozduljon meg! Eliza kábultan, olyannyira, hogy Francesca azon morfondírozott, nem ópiumot szívott-e, ismét a férjére nézett. - Félreértés? - A fejét ingatta. - Miért van fűrész Miss Cahill kezében? És amúgy a rendőrfőnök úr őt keresi. - Nem félreértés! - kiáltott fel Francesca hirtelen. - Burton rabolta el a maga fiát! - És teljes erejéből hátracsapott MacDougalre a fűrésszel. Miközben ezt tette, a szeme sarkából két dolgot látott egyszerre történni. Bragg kilépett abból a szalonból, ahonnan Eliza jött ki, és Joel kirántotta Burton alól a lábait úgy, hogy egyensúlyát vesztve a földre esett. MacDougal felüvöltött a lábát ért ütéstől. Francesca látta Bragg döbbent tekintetét, aztán már egyáltalán nem volt döbbent. Valójában olyan gyorsan, hogy azt szemmel nem lehetett követni, előkapott egy pisztolyt, és aztán Francesca érezte, hogy a skót a két lapockája közé böki a fegyver csövét. Lövés dördült. Egy rémisztő pillanatig Francesca azt hitte, őt lőtték le, és mindjárt meghal. Ehelyett MacDougal szeme kerekedett el, és a golyó hátratántorította, egészen a falig tántorgott el. Francesca egy szempillantás alatt rájött, hogy Bragg lőtt rá. A jobb nadrágszára felszakadt, és a térde csupa vér volt. A fal tövében lerogyott a földre. Francesca elugrott mellőle. Ahogy megfordult, látta, hogy Bragg rohan a bejárat felé, Eliza mellett, aki hátrébb lépett, és kába ámulattal nézett rá. Bragg hátulról rávetette magát. A két férfi a földön kötött ki összegabalyodva, aztán Bragg került fölülre, pisztolya csövét Burton két szeme közé bökte. Burton nem mozdult, nem moccant meg. És Francesca szíve a nem csekély mértékű megkönnyebbüléstől szorult össze. - Ez tévedés - mondta Burton érdes hangon.
Bragg mosolyát illetően nem lehetett tévedni. Hideg és könyörtelen volt, és ettől Francesca minden megkönnyebbülése elillant. - Én nem úgy gondolom - mondta. És anélkül, hogy megmozdította volna a pisztolyt, vagy akár a fejét elfordította volna, azt mondta: - Francesca, vegye fel MacDougal fegyverét, és értesítse a rendőrséget. Francesca addig bénultan állt. Ekkor cselekedett, odaugrott a földre huppant emberhez, és fölvette a fegyvert, ami kicsúszott az ujjai közül, és a padlón hevert. Aztán elhátrált tőle. - Jól van? - kérdezte Bragg úgy, hogy Burtonről egy pillanatra sem vette le a szemét. - Igen - suttogta Francesca. Aztán hallhatóbban: - Jól vagyunk. - Nem értem - mondta Eliza reszelős hangon. - Rick, mit csinál? Kérem, engedje el Robertet! Bragg nem válaszolt neki. Erősebben nyomta rá a pisztolycsövet Burton homlokára, amitől a bőre groteszk módon megfeszült. - Hol van a fiú? - rivallt rá. Burton ráköpött. Bragg becsúsztatta a pisztolyt a nadrágszíja alá, felemelte Burtont, aztán az öklével behúzott neki egy jó nagyot. Francesca szeretett volna odafutni hozzá, hogy megakadályozza az erőszak elszabadulását. MacDougal azonban abbahagyta a nyögést, és idegesítő intenzitással nézett rá. Ráirányította a kezében tartott fegyvert, attól tartva, hogy esetleg próbálkozik valamivel. A pisztoly szörnyen remegett. Mint rájött, a saját keze az, ami felett nem tud uralkodni. Eliza előreszaladt, miközben több alkalmazott is megérkezett futva az előcsarnokba. - Mit csinál, Rick? Biztosan nem gondolja, hogy... - Nem folytatta. - Mindenki húzódjon hátra! - utasította Bragg a személyzetet. Szót fogadtak. - Eliza, a férje fogva tartotta Francescát és ezt a fiút, mert közel jártak ahhoz, hogy kiderítsék az igazságot. Bragg továbbra is erősen fogta Burtont, de közben Elizára nézett. - Burton az az őrült, aki elrabolta Jonnyt. - Nem - suttogta Eliza hamuszürkén. Könnyek kezdtek csordogálni az arcán. - Nem, ezt nem hiszem el. Ez lehetetlen. Lehet, hogy... - Elhallgatott. - Soha nem tennék ilyet, drágám - kiáltotta Burton. - Soha. Gondolod, hogy bántanám a saját gyerekünket? Eliza sírva ingatta a fejét. - Nem tudom, mit gondoljak - suttogta. Francesca csak nézett, és egy pillanatra találkozott a tekintete Braggével. Burton nem tudja. Burton nem tudja, hogy a fiúk nem az övéi. Van remény. - Bragg. Bragg ismét a szemébe nézett, tágra nyílt szemmel, megértvén Francescát. Aztán Burton felé fordult. Lehajtotta a fejét, hogy még közelebb legyen a másik férfi arcához, és olyan halkan beszélt, hogy szinte nem is lehetett hallani. - Nem tudja? Nem tudja, miért fogom megölni a puszta kezemmel, ha Jonnyval bármi történt? Burton csak bámult rá. - Dögöljön meg - morogta. Bragg mosolya durva volt. - Az enyémek. A felesége szeretője voltam hét évvel ezelőtt, és én vagyok az ikrek apja, Burton. A fiamat akarom.
Burton falfehér lett. - Hazudik! - üvöltötte. - Tudom, hogy ágyba vitte, ahogy mindenki, de a fiúk az enyémek! Bragg felállt, Burtont is talpra rántotta, aztán nagy erővel nekilökte a falnak. Burton megtántorodott, de sikerült állva maradnia. A felesége felé fordult, ránézett. - Hazudik, ugye? Eliza csak állt ott, egyik férfiról a másikra nézett, ugyanolyan falfehér vagy még fehérebb arccal, mint a férje. További könnyek csordultak ki a szeméből. - Nem. Burton egyre csak bámult, aztán kifakadt. - Te ringyó! Te átkozott, büdös ringyó! Istenem, az évek során végig kellett néznem, hogy egyik szeretőt viszed a másik után az ágyadba... és már majdnem megtörtelek, ugye? Majdnem tönkretettelek. Végre közel voltam ahhoz, végre rajtam volt a sor, végre bosszút állhattam a sok kurválkodásért. Még a fiúk sem az enyémek? Még a saját örököseimtől is megfosztasz engem? Te átkozott ringyó! - Üvöltött, remegett, mint egy holdkóros. - Neked van a helyed a rács mögött! Eliza nem hunyászkodott meg. - Gyűlöllek - mondta, és még mindig sírva fölszegte a fejét. - Mindig gyűlöltelek. Bragget szerettem, amikor arra kényszerítettek, hogy menjek hozzád feleségül, és örülök, hogy az ikrek az övéi. Hol van a fiam? Légy átkozott! Hol van Jonny? üvöltötte. Burton felordított, és rohant feléje. - Soha! Soha nem látod viszont, te ringyó! Bragg elkapta, mielőtt elérte volna Elizát. Megragadta és megpördítette. Aztán nagyon eltökélten célzott, és térden lőtte Burtont. Francesca úgy érezte, mintha megállt volna a szíve. Burton üvöltött és leesett a földre, a sebesült és vérző térdét markolta, hisztérikusan rángatózott. - Nyomorék lesz egy életre - mondta Bragg higgadtan, s miközben Francesca ezt nézte, úgy érezte, hogy a szíve a torka tájékán szorult be valahová. - És három másodperce van, hogy megmondja, amit tudni akarok, mielőtt szétlövöm a másik térdkalácsát is, és aztán egyáltalán nem fog tudni járni. Burton könnyes szemmel nézett fel rá: - Rohadjon meg! - Egy - mondta Bragg. Francesca nem kapott levegőt. - Kettő - folytatta Bragg. - Én! - kiáltott fel Eliza. - Hadd csináljam én! - Három - mondta Bragg, és odaadta a pisztolyt Elizának. - Ne! A Negyedik sugárút 208-ban van. Ott bérelek egy lakást! - kiáltotta Burton. További könnyek hullottak. - Orvosra van szükségem - mondta. - Kérem! - zokogta. Bragg távolabb ment tőle. Elvette a pisztolyt, ami Francesca kezében volt, és átadta az egyik alkalmazottnak. - Ne hagyja, hogy bármelyikük megmozduljon, míg a rendőrség meg nem érkezik. Ha megmoccanak, lője le őket. - Én is megyek! - kiáltotta Eliza, arcára kiült a döbbenet és az elkeseredettség. Bragg bólintott. Felszólította az egyik szobalányt, hogy hozza Eliza kabátját. Aztán azt mondta: - Francesca, most már leteheti azt a fűrészt.
Francesca csak nézett, miközben Bragg átvett egy kabátot egy döbbent alkalmazottól. Lenézett a kezében levő véres fűrészre, és rosszul lett. Azonnal leejtette. Még mindig remegett. Aztán nézte, ahogy Bragg Eliza vállára teszi a kezét, és sietnek az ajtó felé. Francesca nem habozott. Futott utánuk. Eliza sírt, amikor a Negyedik sugárúti bérház bejáratához értek, ahol állítólag Burton lakást bérelt. Csúf, régi és piszkos épület volt. Francesca aggódva tartotta a kezét Elizán, miközben Bragg az öklével verte a bejárati ajtót. Több rendőr állt mögötte, meg még két detektív is. Nem messze attól, ahol álltak, egy villamos dübörgött a sugárút közepén elhaladtában. A sebes lokomotívnak akkora ereje volt, hogy a járda, ahol álltak, beleremegett és vibrált tőle. Az ajtó nem nyílt ki. Bragg újra dörömbölt. - Nyissák ki! New York városi rendőrség! - mondta. - Miért nem nyitja ki már valaki azt az ajtót? - suttogta Eliza könnytől maszatos arccal, mivel az ajtó nem nyílt ki. - Ne aggódjon - próbálkozott Francesca, és megszorította a vállát. Arra számított, hogy Bragg jelzést ad a rendőröknek, hogy jöjjenek oda a gumibotjukkal, és törjék be az ajtót. Ehelyett azonban ő vetette neki a vállát és a teljes testsúlyát az ajtónak, többször, mintha emberből való faltörő kos lenne. Francesca felkiáltott, mert attól félt, hogy megsebzi magát, mégpedig súlyosan, amikor az ajtó kiszakadt eresztékeiből, és ettől ő is összerezzent. Bragg berontott, nyomában a rendőrosztaggal. Eliza Francescát faképnél hagyva futott utánuk. Francesca szoknyáját megemelve iramodott utánuk, azzal a feltett szándékkal, hogy Elizát nem téveszti szem elől. Egy magas, sovány fiatal nő állt az előtér közepén, a lépcsőnél, olyan fekete ruhában és fehér kötényben, amilyet cselédek hordanak, mozdulatlanul, mint egy szobor, nagy, riadt szemekkel. Bragg megragadta a karját. - Hol a fiú? - rivallt rá. A lány életre kelt. Megtelt a szeme könnyel. - Tudtam, hogy ez nincs jól, tudtam, hogy nem rendes ember az - suttogta rekedtesen. Bragg megrázta. - Hol van? - kiáltott rá. - Hol van a fiam? - üvöltötte Eliza, és futott előre. Az ír lány félrehúzódott. - Az emeleten. Az első szoba. Ne bántsanak! - suttogta rémülten. Bragg nem várt. A lépcsőfokokat kettesével véve ment fölfelé, Eliza mögötte bukdácsolt.; Francescának sikerült közvetlenül mögöttük futnia, a rendőrök lemaradtak mögötte. Megtorpant a sötét, gyengén világított hálószoba küszöbén, zihált, alig kapott levegőt. Odabenn egy keskeny ágy, egy kis szekrény és egy hintaszék volt. Jonny az ágyon feküdt, az oldalán, összegömbölyödve, mélyen aludt az alkonyi fényben. Egy kopott, foltos játék mackót szorított pici melléhez. Ing és térdnadrág volt rajta, a lélegzése szapora és egyenetlen. - Jon - szólította meg Bragg.
De Eliza felkiáltott, és Bragg mellett egyenesen odaszaladt az ébredező, pislogó kisfiúhoz. Jonathan, Jonathan! A mama vagyok, a mama! - Zokogva ölelte át és szorította magához a még félálomban lévő gyermeket, és csak sírt tovább. Francesca érezte, hogy az ő arcán is csordogálnak végig a könnyek. Jonny felébredt, és úgy kapaszkodott az anyja nyakába, mint egy kis csimpánz. - Anya! szipogta. - Hol voltál? Haza akarok menni! Eliza ringatta, még keservesebben zokogva. - Annyira sajnálom, drágám! Nagyon sajnálom! Jól vagy? - Elengedte egy kicsit, és könnyei fátyolán át mosolygott rá. De a gyerek is sírt, a fejét ingatta. - Miért hozott ide engem a papa? Haza akarok menni! Fázom és éhes vagyok, és hiányzol te meg James! Kérlek, vigyél haza! Utálom ezt a helyet! Eliza megint magához ölelte. - Hazaviszlek! - mondta a gyerek arcát cirógatva. Hazaviszlek, és soha nem engedlek el magam mellől! Jonny sírása csillapodott egy kicsit. - Haza akarok menni - suttogta megtörten. Francescát nagyon meghatotta az újra egymásra találás, de főleg a riadt, boldogtalan kisfiú látványa. Hogy képes egy ember ennyire megijeszteni, kétségbe ejteni a saját fiát? Aztán a mellette álló ember jutott eszébe, és feléje fordult, hogy ránézhessen. Ez az ember igyekezett uralkodni az arckifejezésén, de nem járt sikerrel. Mivel sírt, néhány kis könnycsepp diszkréten legördült markáns arcán. Francesca szíve akkorát dobbant, és akkora erővel facsarodott el, hogy a hatás megdöbbentő volt. Megkereste, megtalálta és meg is fogta Bragg kezét. Ő pedig meglepődve vette le a tekintetét az anyáról és gyermekéről, így aztán kettejük pillantása összetalálkozott. Francesca nem gondolkodott. Csak még jobban megszorította Bragg kezét. - Rendbe fog jönni, Bragg - szólalt meg nagy nehezen, és még ő maga is hallotta, mennyire fátyolos a hangja. - Csak nagyon megijedt. Ennyi az egész.. - Megölöm Burtont - felelte zordan, rémisztően sötét pillantás kíséretében. - Életben van a fia - mondta Francesca szenvedélyesen. - És az édesanyjával. Meg magával. Hála istennek! Bragg hosszan nézett rá, aztán újból Elizát és Jonnyt figyelte. A kisfia már nem sírt, de ugyanúgy odabújt Elizához, aki cirógatta a haját és csókolgatta a homlokát. Aztán Braggre nézett. Összetalálkozott a tekintetük. Ahogy Francesca először Braggre, aztán Elizára nézett, majd vissza, hirtelen valami más kezdett kavarogni benne. Valami félelmetes és kellemetlen és nyomasztó. Kívülálló lett. Olyan kötelék van köztük, amin ő kívülreked. Elfelejtette, hogy még mindig fogja a kezét. Ekkor eleresztette. Bragg egyszer csak meglepetten pillantott rá. Olyan lágy és mesterkéletlen, olyan esendő és gyöngéd volt a pillantása, hogy Francesca rájött: reménytelenül szerelmes belé.
Amikor pedig érezte, hogy a szíve a végtelen űrben repül, ez az érzés szédítő és csodálatos és szörnyű és rémisztő volt, meglepte és megdöbbentette. Bragg habozott, aztán elfordult tőle, és odament az ágyhoz. Eliza rámosolygott, és a kisfiúkkal együtt egy kicsit arrébb húzódott, Bragg pedig leült melléjük az ágy szélére. Francesca nem akarta nézni őket, de nem tudta levenni róluk a szemét, így látta, hogy Bragg Eliza vállára csúsztatja a karját, majd némi tétovázás után a másik karjával Jonnyt ölelte át. Anya, apa, gyermek. Francesca behunyta a szemét, küzdött a könnyek újabb hulláma ellen. Rájött, hogy ez a kép évekig fogja kísérteni. Ők ketten valaha szerelmesek voltak. De elszakították őket egymástól, gondolta. Merőben másképp is történhetett volna. - Jonathan - suttogta Eliza. - Ugye, emlékszel Mr. Braggre? Ő a pa... a papád meg az én barátom. - Remegett a hangja. Jonny Burton láthatólag puhatolózóan nézett rá Braggre. - Te vagy a rendőr. - Úgy van - mondta Bragg, a ki nem ontott könnyektől fátyolos hangon. A keze valahogy beletévedt a gyerek sűrű fekete hajába. - Jól vagy? Jonny elfintorodott. - Haza akarok menni. Most akarok hazamenni. - A szeme megtelt könnyel. - Hazamész, fiam - mondta Bragg, és egy könnycsepp folyt végig az arcán. - Hazaviszlek téged, most rögtön, ebben a percben. Sőt, rendőrkocsival viszlek haza. Ehhez mit szólsz? Jonny egy ideig csak nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy elhiheti-e és bízhat-e benne, aztán lassan bólintott, és elmosolyodott. - Igazi rendőrkocsival? - Igazi rendőrkocsival - erősítette meg Bragg. Francescában pedig nagyon sok fájdalom keveredett az újonnan felfedezett érzéseivel. Ideje volt elmenni. Nagyon halkan, hogy ne zavarja meg őket, Francesca elindult kifelé a szobából. Nem szabad sírnia. Az ügy megoldódott. Minden jó, ha jó a vége, sikerült gondolnia, de a szíve mélyén fuldoklóit a könnyektől, melyeket nem akart hullajtani. Egy lágy hang, némi nyugati akcentussal a küszöbnél megállásra késztette. - Köszönöm, Francesca - mondta Bragg. Francesca érezte, hogy még újabb könnyek szöknek a szemébe. Úgy bólintott, hogy nem is nézett vissza, és elment.
Tizenkilencedik fejezet 1902. január 25, szombat, este 9 óra Hol lehet Evan? Késett a saját eljegyzési partijáról. Francesca látta, hogy míg az édesanyja ideges ugyan, de remekül nagyon jól leplezi, az édesapja láthatóan percről percre egyre dühösebb. Francesca a fogadószoba fala mellett állt, miközben sorra megérkezett és ment tovább a bálterem felé az a száztizennégy vendég, akit az eljegyzési partira meghívtak. Francesca még mindig kimerült volt az elmúlt hét eseményei miatt. Braggnek nem volt könnyű megvédenie. A szülei ugyanis megtudták, hogy MacDougal és Burton egy ideig fogva tartotta őt, és olyannyira dühösek voltak rá, hogy még azt sem mondták meg neki, mi lesz a büntetése azért, mert részt vett a nyomozásban. Francesca úgy vélte, hogy Bragg örömmel mondott el végre mindent a szüleinek. Repesett a szíve. Ma este újra találkozik vele. Persze még csak huszonnégy óra telt el azóta, hogy utoljára látta, de a legelső találkozásuk óta ez lesz az első olyan alkalom, amikor normális körülmények között láthatják egymást. A sajtó visszafogottan, de hősnek kiáltotta ki Bragget. Az egyik újságíró egészen odáig ment el, hogy benne látta a következő Theodore Rooseveltet. De hol lehet Evan? Francesca végignézett a fogadószobában lévőkön. Hogy késhet el? Nagyon rossz érzése volt, pedig vágyott a normális életre és a boldogságra. Figyelte tovább, mi történik az előcsarnokban. A szülei a fogadószoba ajtajában álltak Sarah Channinggel és az édesanyjával. Sarah mamája nagyon rémültnek látszott Evan késése miatt, de Sarah megőrizte a nyugalmát. Rámosolygott minden egyes vendégre, rendkívül fegyelmezetten és valamelyest visszafogottan viselkedett. Francesca akkor már tudta, hogy ilyen a természete. Sarah a felül fodros, alul sűrűn redőzött halványkék ruhájában kifejezetten csinos és bájos volt. Connie állt meg Francesca mellett. - Hol lehet Evan? Már legalább a lakosztályában kellene lennie, és öltözködnie. Francesca idegesen mosolygott a nővérére, aki roppant elegáns volt a fényes sárga taftrunájában, ami teljes mértékben szabadon hagyta a vállát. A ruhához illő sárga gyémánt volt a nyakában. - Félek, Con. Nem tetszik ez nekem. Connie bólintott, beszélgetés közben mindketten az újonnan érkezőket figyelték. - Én is. Azért csak előkerül, ugye? - Persze hogy előkerül - mondta Francesca határozottan. Lehet, hogy a bátyja kissé vad és talán egy kissé felelőtlen is, ahogy az apjuk állította róla, de annyira azért nem felelőtlen, hogy ne jelenjen meg a saját eljegyzési ünnepségén. Az is igaz, hogy ennyire sarokba szorítva sem érezhette még soha magát.
Francesca azon kezdett töprengeni, vajon mit tenne az ő helyében. És egyszer csak rájött. Soha nem adná meg magát, semmiféle fenyegetés hatására nem menne férjhez, hanem az igaz szerelemre várna, vagy arra, ami legalább igaz szerelemnek látszik. Határozottan romantikus lett. Vagy csak a szunnyadó romantikus ébredt fel benne az elmúlt hét eseményei hatására? Braggre gondolt, és elmosolyodott, de aztán határozottan utasította magát, hogy ne álmodozzon. Mert váltottak ugyan egy fantasztikus csókot, de attól még nem az udvarlója. Még nem. Megint elmosolyodott. - Nos, legalább Jonny Burton otthon van az édesanyjával és a testvérével, ott, ahová tartozik - mondta Connie egy sóhaj kíséretében. Bragg éppen ebben a pillanatban lépett be. Kezet fogott az édesapjukkal, majd váltott néhány szót Júliával, Sarah-val és Mrs. Channinggel. Francesca tudatában volt annak, hogy a szíve hevesen ver, és az arca lángol. Kétségtelenül Bragg a legvonzóbb férfi az egész teremben. Olyan kisugárzása van, hogy most is minden tekintet őfelé fordul. Ő azonban mintha nem venne tudomást erről. - Burton pedig rács mögött várja a pszichiátriai vizsgálatokat - motyogta Francesca, és képtelen volt levenni a tekintetét Braggről. - Egyszerűen hihetetlen, hogy képes volt ilyet tenni a saját feleségével - mondta Connie Francescára nézve. Aztán követte a húga tekintetét. Elmosolyodott. Francesca még mindig Bragget nézve azt mondta: - Meg akarta törni testileg-lelkileg. Össze akarta törni a szívét úgy, ahogy Eliza törte össze az övét. Ez volt az ő bosszúja. Ott voltam, hallottam. - Rendkívül jóképű, nemde? Különösen így, estélyre öltözve. Francesca ráeszmélt, hogyan néz, és hogy Connie rájött, hová irányul a figyelme. Érezte, hogy elpirul. - Igen, az - mondta olyan érzelemmentesen, ahogy tudta. - Nos, Fran - mondta Connie Francesca felé fordulva, mosolyogva. - Ne kerülgessük, mint macska a forró kását. Van valami kettőtök között? Francesca arca még jobban lángolt. - Mi a csodára gondolsz? - Nagyokat pislogott a nővérére, amit már egy másodperc múlva abszurdnak érzett. Connie kuncogott. - Aha, értem - mondta vidáman. - Szóval végre találtál valakit, aki érzelmileg megérintett. Francesca nem mozdult. Bragg a terem túlsó végéből úgy mosolygott rá, hogy alig észrevehetően félrebiccentette a fejét. Francesca szíve ebben a pillanatban ujjongani kezdett. De a lelkesedése alábbhagyott. Bragg nem szalonképes. Legalábbis Julia véleménye szerint nem az. - Con, Bragg-gel együtt dolgoztunk. Barátok vagyunk, bizonyos értelemben. Connie mosolygott. - Jól van - felelte gyöngéden. Francesca vetett egy pillantást a nővérére. Connie nyilvánvalóan egyetlen szót sem hisz abból, amit mondott. Mogorva lett. A legkevésbé azt szerette volna, hogy Connie fülébe
bogarat ültessen. Connie-nak nem erőssége a titoktartás. Francesca rettegett a gondolattól, hogy a mamája hogyan viszonyulna ahhoz, ha ő Bragg-gel mutatkozna a nyilvánosság előtt. Nézd, nem keresett meg, és nem udvarol. És azt is tudod, hogy én meg nem akarok udvarlót. - A szerelem ezt egy szívdobbanásnyi idő alatt megváltoztathatja. Majd megkeres - mondta Connie meggyőződéssel. - Inkább előbb, mint utóbb. Biztos vagyok benne. Francesca tekintete megtalálta Bragget, aki éppen sorra kezet fogott néhány úrral, akik annak a csoportnak voltak tagjai, amelynek a polgármester is. Francesca rájött, hogy reménykedik, túlságosan is, és hogy Connie-nak igaza van. Valóban nagyon kellemes volna korcsolyázni vele egy csillagos estén a Central Parkban, vagy megnézni vele egy zenés darabot a Broadway-n. Sőt, igen jó lenne újra a karjaiban lenni. A levegő mintha beszorult volna a mellkasába. - Á, ott van Neil - mondta Connie a szokottnál vékonyabb hangon. Francesca is látta, amikor belépett a fogadószobába. Egyedül érkezett, és lenyűgözően jóképű volt a fekete frakkjában. Francesca már korábban elgondolkodott azon, vajon miért egyedül jött Connie, de úgy vélte, bizonyára azért érkezett egy fél órával korábban, hogy segítsen Juliának az utolsó pillanatban felmerülő problémák megoldásában. Francesca azonban maga sem igazán hitte el a saját magyarázatát. Minden Bragg-gel és az esetleges románccal kapcsolatos gondolata elillant. - Miért nem mész oda hozzá? - kérdezte Francesca nagyon halkan. Szinte megvetette Montrose-t. Tudta, hogy sohasem fogja neki megbocsátani, hogy elárulta a nővérét. Soha. - Azt hiszem, odamegyek - Connie kurta mosoly kíséretében szorította meg Francesca kezét. - Ma egész nap alig láttam. Francescának sikerült elmosolyodnia, de nem tetszett neki, amit hallott. Különösen, mivel tudta, hogy hol volt Montrose délután. Elizánál járt. A lehetetlen ember. És épp akkor, amikor Connie elindult a termen át a férjéhez, Evan megjelent az ajtóban. Francesca pillanatnyi megkönnyebbülése szertefoszlott. Evan ugyanis részeg volt. Evan, hogy tehetted ezt? - sziszegte oda neki Francesca nagyon halkan, nehogy mások meghallhassák. Talán fél óra telhetett el a megérkezése óta. Evan átfogta a húga derekát. - Kérlek, Fran! Itt vagyok, vagy nem? - A mosolya negédes és behízelgő volt. Részeg volt, de nem feltűnően. Francesca azon töprengett, vajon észreveszik-e, hogy nem józan, vagy ez csak annak tűnik fel, aki jól ismeri. A bálteremben voltak éppen, a sokaságtól kissé távolabb álltak. Néhány pár keringőzött, a fehér zekés pincérek poharakba töltött pezsgőt kínáltak tálcáról. Nos, Evan alkoholmámora legalább néhány órán belül már nem lesz olyan feltűnő. - Hol voltál? Evan ismét rámosolygott. - Az örök kíváncsi Fran. Nem tetszene neked, ha megtudnád az igazat, úgyhogy érd be egy kis hazugsággal. A klubomban.
Francesca gondolatai kavarogtak. Megjelent előtte annak az elragadó vörös hajú lánynak a képe, akinek a társaságában az elmúlt nyáron látta Evant. - Ugye, nem arra célzol...? Francesca nem fejezte be az elkezdett kérdést. - Pszt! - mondta Evan, és egy pillanatra átölelte. - Itt vagyok, itt van a kötelességtudó fiú. És annyira kötelességtudó, hogy fel is kéri egy táncra az ő szíve választottját. Francescának nem tetszett, ahogy a bátyja beszélt. Csak nézett utána, amikor elment. Legalább illendően felöltözött, mielőtt megérkezett. De Francesca aggódott. Hogy végződhet jól ez az este? Határozottan rossz érzése volt, valami nem tetszett neki. Azon tűnődött, hogy az elmúlt hét zűrzavara és tragédiája után miért nem lehet ez az este a felhőtlen ünneplésé. Olyan nagyon helyénvaló volna. Nagyot sóhajtott. Nézte, ahogy Evan megáll Sarah előtt, aki a körülötte álló néhány fiatal hölgy élénk társalgását hallgatta. Sarah Evan felé fordult, aki meghajolt, és ahogy illik, kezet csókolt neki. Semmi kivetnivalót nem lehetett találni Evan viselkedésében, még rá is mosolygott Sarah-ra. Sarah visszamosolygott rá, és egy perc múlva már keringőztek a táncparketten. Francesca ekkor eszmélt rá, hogy a háta mögött ökölbe szorította a kezét. Fellélegzett, kissé megnyugodott. Lehet, hogy Evan nagyon dühös a papára, de rendes ember, és ezt soha nem fogja éreztetni Sarah-val. Ha összeházasodnak, illetve miután összeházasodtak, barátságos lesz vele, ebben biztos volt. Másfelé nézett, nem a táncolókra, és a tekintete Montrose-éval találkozott. Összerezzent. Montrose elvette róla a tekintetét, és széles hátát fordította felé. A gesztus egyértelmű volt. Francesca szíve megint hevesen vert. Montrose három úrral csevegett. Francesca egy darabig csak nézte a széles hátát. Mit tegyen? A kapcsolatuk pokolian feszélyezett lett. Szinte már bánta, hogy kérdőre vonta az Elizával folytatott viszonya miatt. Elfintorodott, arra gondolva, hogy nem ő a hibás, nem ő a házasságtörő. És mit kezdjen a ténnyel, hogy egy rövid ideig azzal gyanúsította, hogy ő az őrült, aki elrabolta Jonny Burtont? Francesca haragudott magára. Az egy szörnyű nagy tévedés volt. Montrose otthagyta az urakat, és egy pillanatra egyedül maradt a körülötte jövő-menő vidáman ünneplők között. Connie nem volt vele. Francesca elgondolkodott, vajon miért, miközben körülnézett a teremben. Connie-t mosolygó és nevetgélő párok társaságában látta, de folyton a férje felé pillantgatott. Francesca nagyon is jól ismeri a nővérét. Valami nincs rendben, nyugtalan és aggódik. Francesca összeszedte a bátorságát, arra gondolván, hogy ő Montrose, aki négy éve a sógora, és az unokahúgai szerető apja. Odament hozzá, nem engedve, hogy a bátorsága cserbenhagyja, és közben még a haragját is megpróbálta elnyomni. - Neil! Montrose megfordult, hátrahőkölt. Nem mosolygott, de meghajolt. - Jó estét, Francesca! - Jó estét! - Francesca rájött, hogy idegességében a kezét tördeli. Igyekezett abbahagyni. Azok az átkozott képek, amikor Elizával látta, folyton előjöttek. - Válthatnánk... néhány szót?
Montrose ránézett. - Természetesen. Francesca megdermedt, amikor Montrose a kezét a derekára tette, hogy átvezesse a termen. Rájött, hogy Montrose nagyon dühös. De hát mégis, mi másra számított? Neki volna igazán oka dühösnek lenni, gondolta komoran. És közben azt kívánta, bárcsak levenné róla a kezét, ami túlságosan nagy az ő vékony derekához képest. Nem örült neki, hogy így érez. Amikor kiléptek a bálteremből, Bragg éppen akkor lépett be. A tekintetük azonnal összetalálkozott. Francesca szeme egy kissé elkerekedett, akárcsak Braggé. Montrose odabiccentett Braggnek. - Jó estét, rendőrfőnök úr! Gratulálok az ügy sikeres megoldásához. - A hangjából arra lehetett következtetni, hogy ha volt is benne ellenséges érzület, azt remekül leplezte. Bragg tekintete lejjebb siklott, és Francesca rájött, hogy észrevette Neil kezét az ő derekán. - Köszönöm. Miss Cahill, fenntart nekem egy táncot? Francesca érezte, hogy lángolni kezd az arca. - Természetesen. - Neil keze még súlyosabbnak tűnt a derekán. Biccentettek egymásnak, aztán Montrose az előcsarnok felé irányította Francescát. Bementek a felolvasóteremnek használt tágas helyiségbe. Montrose széles vállával az ajtófélfának támaszkodott, és a mellkasán fonta össze izmos karját. - Nos? - Bocsánatkéréssel tartozom - mondta egyszerűen Francesca, de közben rájött, hogy fintorog. - Így igaz - helyeselt Montrose. Francesca is karba fonta a kezét, és arra a bocsánatkérésre gondolt, amellyel Montrose tartozik az ő nővérének. - Sajnálom, hogy akár csak egy pillanatig is megfordult a fejemben, hogy részed lehet Jonny Burton elrablásában. Montrose merőn nézett rá. - Valóban? És azt is sajnálod, hogy kémkedtél utánam? Francesca érezte, hogy feltámad benne az indulat. - Azt kívánom - kezdte, a szavait gondosan megválogatva -, hogy bárcsak ne láttam volna, amit láttam. Bárcsak ne tudnám, amit tudok. - Akkor miért nem felejted el egyszerűen? - vetette fel Montrose. Francescában dolgozott az indulat. - Azt meg hogyan tehetném? - kérdezte megemelve a hangját. - Úgy gondolom, sokat segítene, ha lezárnád a dolgot. Nem így gondolod? Montrose eltolta magát az ajtófélfától. - Már megint olyasmibe ütöd az orrodat, ami nem tartozik rád. - Miért kellett átmenned hozzá ma délután? Nem tudsz nem odamenni? - Francesca elvesztette az önuralmát. Montrose szeme elkerekedett. - Ezt nem hiszem el! Már megint kémkedsz utánam? hüledezett. - Az ég szerelmére, Francesca, miért nem vagy képes kizárólag a magad dolgával törődni? - Véletlen volt - mondta Francesca, és úgy is gondolta.
- Valamiért én ezt nem hiszem - felelte Neil. Francesca egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán folytatta: - Miért, Neil? Miért kellett odamenned hozzá ma? Miért? Montrose tekintete elsötétedett. - Ő a barátom, nem mintha ez rád tartozna. Francesca, egyszer még megfizetsz ezért a tűrhetetlen kémkedésedért. És egyszer, amikor majd idősebb leszel, meg fogod érteni, hogy az emberi kapcsolatok, hogy a házasság a legkevésbé sem egyszerű és könnyű. Francesca ezt nem vette fenyegetésnek. - A kémkedés egyáltalán nem bűn. Többek között a hazugság viszont az. Montrose indulni készült. - Ti meg min vitatkoztok? - kérdezte Connie az ajtóban állva. Sápadt volt, hol a férjére, hol Francescára pillantott. Kék szemén látszott, hogy ideges. Francesca szíve mintha számos dobbanást kihagyott volna. - Kérdezd a húgodat! - vetette oda élesen Montrose, majd sarkon fordult és a felesége mellett elhaladva dühösen, öles léptekkel elvonult. Francesca feszengve nézett Connie-ra. - Mit műveltél? - rivallt rá Connie. - Mivel dühítetted fel így? Mi folyik itt? Francesca nem tudta, mit válaszoljon. Átfutott az agyán, hogy elmondhatná a nővérének az igazságot. Ez az este úgyis kész katasztrófa. Vajon lesz-e alkalmasabb időpont bármikor? Aztán azt válaszolta: - Montrose rájött, hogy titokban beiratkoztam a Barnard Főiskolára, és azért veszekedtünk, mert szerinte túl messzire mentem. Szerinte meg kellene mondanom a mamának és a papának - mondta Francesca lehangoltan. Nem mondhatja meg Connie-nak az igazságot. Még nem. Ilyen megfontolatlanul. Bragg szavai törtek elő az emlékezetéből. A kimondott szót soha nem lehet visszavonni. Nem tudta, mitévő legyen. Alaposan végig kell ezt gondolnia. Connie aggódó arckifejezése enyhülni látszott. - Hogyan jött rá? Ugye, nem gondolod, hogy én... Fran? Esküszöm, én nem mondtam el neki - jelentette ki. - Tudom, hogy nem tetted - mondta Francesca, és odalépett hozzá, átkarolta. Nem akarta tetézni Connie gondjait. - Magától jött rá. Okos ember. Visszamegyünk a vendégekhez? Ahogy ezt kimondta, mosolyt erőltetett magára, de közben arra gondolt, vajon nincs-e a nővérének joga tudni? Szent ég, mintha satuba fogták volna! - Menjünk! - mondta Connie, és végre rámosolygott. - Nem szeretnék lemaradni a bejelentésről. Francesca csak nézett rá. És tudta, az ösztönei azt súgták, hogy Connie egy napon, hamarosan rá fog jönni, hogy Montrose kalandozik. Ha már most is nem gyanítja. Nem úgy fest, mint aki jól érzi magát, Francesca.
Francesca fölnézett, és a tekintete Braggével találkozott. A férfi hátulról lépett eléje, rajtakapta, hogy elgondolkodott. Francesca boldogan mosolygott rá. - Nem az a fajta nő vagyok, aki különösképp kedveli a partikat - felelte végül. Bragg visszamosolygok rá. - Vajon miért nem lep meg ez engem? Hadd találgassak! Fűrésszel gazemberekre támadni inkább a stílusa? Francesca felkacagott. - A fűrész Joel ötlete volt. Azzal tudtuk elvágni a köteleket, és kiszabadítani magunkat. - Köszönet istennek az apró csodákért - mondta Bragg még mindig mosolyogva, miközben átható tekintettel fürkészte Francesca arcát. Sőt, olyannyira átható pillantással, hogy Francesca egyre zavartabb és feszültebb lett. Miért nézi így? Mire gondol? - Hogy van Burton? - kérdezte olyan könnyedén, amennyire a kérdés természete és az ő idegállapota csak engedte. - Tehát munkáról beszélgetünk - mondta Bragg. Borostyánszín szemét lassan följebb emelte, Francesca szemébe nézett. -A magam részéről úgy vélem, megtébolyodott. Valójában teljes hallgatásba burkolózott, amióta be van zárva a Bellevue-ben. Nem hajlandó beszélni. Mi azért kőkeményen dolgozunk a vádemelésen. - Ekkor felsóhajtott. - Tegnap, az előcsarnokban több mint egy tucat tanúja volt a vallomásának. Francesca fürkészőn nézett Braggre. - Miért aggódik? Eliza miatt? - Francesca a karjára tette a kezét. Aggodalom lett úrrá rajta. Braggnek és Elizának közös múltja van. Szerették egymást, és van két csodálatos kisfiúk. Ezt valahogy rémisztőnek találta. Bragg Francesca szemébe nézett. - Ön átlát a szitán. Igen, aggódom miatta. Akár elmebeteg Burton, akár nem, igen nagy az esélye, hogy épelméjűnek találják, és akkor bíróság elé kell állnia. Nem szeretném, ha a házasságuk részletei napvilágra kerülnének. - Nyilván úgy érti, Eliza magánéletének részletei - mondta Francesca, az enyhe féltékenység dacára is aggódva. Eliza nem ilyen sorsot érdemel. Szenvedett már épp eleget. Francesca valahogy még mindig kedvelte, valahogy még mindig csodálta és szerette őt. - Ez tönkretenné Elizát. - Igen, így van. - Feltehetően ebbe egyelőre bele sem gondol - mondta Francesca, mert úgy vélte, Eliza pillanatnyilag otthon van a két kisfiával, és arra törekszik, hogy soha többé ne veszítse őket szem elől. - Bizony, ezt még végig kell gondolnia. Nem akartam zavarni, de ma délelőtt mégis benéztem hozzá, hogy megtudjam, hogy vannak. Jonny szerencsére remekül. Fogalma sincs róla, mi történt, azt hiszi, hogy az apja valamiféle kirándulásra vitte. - Köszönet istennek az apró csodákért - mondta Francesca mosolyogva, és Bragg ugyanígy nyugtázta, hogy Francesca az ő mondását idézte. - Eliza még nem heverte ki a megrázkódtatást. Úgy vélem, önmagát hibáztatja, hogy ilyen őrültségbe kergette a férjét. De az idő majd begyógyítja a sebeket. - Ó, Bragg, ez közhely - mondta Francesca megérintve Bragg karját.
Bragg szeme megcsillant. - Mint tudja, nem vagyok tévedhetetlen. - Ön nagyszerű nyomozó - jelentette ki Francesca. - És meggyőződésem, hogy kiváló rendőrfőnök lesz. Bragg mosolya elhalványult. Egy ideig nem szólt semmit, csak Francesca arcát fürkészte, ő pedig tudta, hogy elpirul. Aztán hozzátette: - Azt tervezi, hogy máris kiveszi a fiúkat az iskolából, és már intézi, hogy egy időre Európába menjenek. - Ez nagyszerű ötlet! - lelkesedett Francesca. Bragg nem mosolygott. Csak nézett. Olyan intenzitással, hogy Francesca feszengeni kezdett. Sőt mi több, egy kérdés mindenáron kikívánkozott belőle. És Bragg egyszer csak elmosolyodott. - Mi az, Francesca? Mi foglalkoztatja? - Dallamos, lágy volt a hangja, amit az enyhe texasi akcentus színezett. Francesca megnyalta a szája szélét. - Ugye, még mindig szereti Elizát? - És azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét. Bragg már nem mosolygott. - Nem, már nem. Francesca csak nézett. Bragg olyan tömören, határozottan mondta ezt, hogy nem férhetett hozzá kétség, így is gondolja. - Ne haragudjon - nyögte ki, szörnyen zavarban. - Ez a kérdés annyira tapintatlan volt, figyelembe véve... - Tapintatlan? - szakította félbe Bragg. - Figyelembe véve, hogy hogyan viselkedtem a minap, amikor nálam járt? Francesca kővé dermedt. Bragg az ő szenvedélyes, fantasztikus csókjukra utalt. Nem tudott megszólalni. - Ami a viselkedésemet illeti... - kezdte Bragg, de elhallgatott, és úgy elvörösödött, mintha a nap perzselte volna meg. Francesca ránézett, és félve várta, hogy mit mond vagy mit nem mond ki. Óvatosan szólalt meg: - Nem kell bocsánatot kérnie. Bragg állkapcsa megfeszült. - De igen! Nem viselkedtem úriember módjára. - Ekkor hunyorgott. - Francesca, én nagyra becsülöm a barátságunkat. Soha nem tennék olyat, ami veszélyeztetheti. Francesca szíve összeszorult. Félelemmel telve és egy újonnan feltörő fájdalommal nézett rá. Tehát csak barátnak tekinti? - Nem lett volna szabad beengednem akkor - folytatta Bragg -, főleg amiatt, hogy olyan állapotban voltam. Nagyon sajnálom, hogy olyan átkozottul kompromittáló helyzetbe hoztam. Francescának félre kellett fordulnia, hogy visszapislogja a feltörni készülő forró könnyeit. Mekkora bolond volt, amikor azt remélte, hogy Bragg valamiféle szerelmi vallomást tesz! - Francesca! - Bragg maga felé fordította. - Miért ilyen zaklatott? Helytelenül viselkedtem. Ön bocsánatkérést érdemel. Ön többet érdemel egy lopott csóknál egy vacak szófán, fényes nappal.
Francesca rámosolygott, tudván, hogy bizonyára szánalmasan fest, mivel több könnycsepp is legördült az arcán. - Elfogadom a bocsánatkérést - mondta olyan vidáman, ahogy tőle tellett. - Miért sír? - kérdezte a rendőrfőnökös hangján. Francescának esze ágában sem volt engedelmesen megválaszolni a kérdést. - Allergiám van - felelte. - Most van a szezonja. Bragg mindkét fekete szemöldökét fölvonta. - A tél kellős közepén? - Ez egy rendkívül szokatlan allergia - felelte Francesca. A tekintetük összefonódott. Végtelennek tűnő pillanat volt. Francesca képtelen volt másfelé nézni, de ettől a szíve összefacsarodott. Bragg egyszer csak azt kérdezte: - Táncolunk? Határozottan úgy emlékszem, hogy ígért nekem egy táncot. - És mosolygott. Francesca csak nézett abba a borostyánszínű szempárba, tudván, hogy Bragg udvarias volt, tudván, hogy Connie tévedett, tudván, hogy ő sokkal többet remélt. De persze jobb így. Hiszen ő nem vágyik udvarlóra, mivel nem akar férjhez menni sem, és Julia úgysem fogadná el Bragget soha. - Miért is ne? - felelte könnyedén. Bragg a karjába vonta, majd a táncparkettre vezette. Semmi nem érződött még ennyire helyénvalónak - leszámítva azt a fantasztikus csókot. - Szervusz, Francesca - szólította meg Sarah kissé félénken, amikor Bragg lekísérte a táncparkettről. - Szervusz, Sarah. Találkoztál már Bragg-gel? Vagyis Rick Bragg rendőrfőnök úrral. Francesca nehezen kapott levegőt, zavart és zaklatott volt. Bragg könnyedén fogta a karját, amely csupasz volt, ezért a bőrén érezhette Bragg ujjainak finom érintését, még ha ez csak baráti érintés volt is, és ő el is döntötte, hogy ennek így kell lennie. - Nem emlékszem, hogy a szokásos módon bemutattak volna minket egymásnak - felelte Sarah Bragg felé nyújtva a kezét. Bragg a kezére hajolt. - Megengedi, hogy már a bejelentés előtt gratuláljak az eljegyzéséhez? - kérdezte elragadó mosoly kíséretében. Francesca Bragget figyelte, miközben Sarah válaszolt neki. Lehet, hogy az édesanyja rossz hírű nő volt, de ő határozottan úriember. Ekkor megérezte, hogy valaki figyeli. Megfordult, és az édesanyja tekintetével találta magát szemközt. Julia nem mosolygott. Francesca elfordult, a pulzusa szaporább lett. Az édesanyja rosszallását nem lehetett nem észrevenni. De ez nem volt igazságos. Hiszen csak egyetlenegyszer táncoltak egymással. Bragget pedig nem lehet hibáztatni a születése körülményei miatt. Azonkívül egyértelműen tudomására hozta, hogy nem udvarol neki. Nem bizony. Bragg elnézést kért, és távozott. Francesca gondosan ügyelt rá, hogy ne nézzen utána. Hogy vagy, Sarah? - Végre sikerült összeszednie magát valamelyest. Nem volt könnyű. - Köszönöm, remekül. És te? - Barna szemével Francescáéba nézett. - Én is, köszönöm. Izgulsz a bejelentés miatt?
- Nem igazán. - Sarah elmosolyodott, aztán izgatottan kérdezte meg - Gondolkodtál rajta, hogy megfesthetném-e a portrédat? Francesca meglepődött, mert erről teljesen megfeledkezett. - Én... igazából nagyon elfoglalt voltam. Megfeledkeztem róla, hogy szeretnél megfesteni. - Ó - Sarah arcán csalódás jelent meg -, pedig én azt reméltem, ezen a héten már elkezdhetjük az elővázlatokat. Francesca elcsodálkozott. - Sarah, de hiszen most készülsz eljegyezni magadat a bátyámmal, és mi a portrémról beszélgetünk? Sarah komolyan nézett rá. - A kettőnek vajon mi köze van egymáshoz? Francesca beharapta az ajkát. Nem mondhatta ki, hogy Sarah nem látszik túl lelkesnek az eljegyzés miatt. Habozott. - Mi az, Francesca? Látom, hogy valami foglalkoztat. Francesca tétovázott, aztán úgy döntött: miért ne? - Sarah, neked kellene lenned a legboldogabb nőnek New Yorkban. Evant az egyik legjobb partinak tartják a városban, és te vagy az, aki elcsavarta a fejét. Sarah csak pislogott. - Nagy örömmel megyek feleségül hozzá - válaszolta. Lehetséges ez? Lehetséges az, hogy Sarah-t valójában nem túlságosan érdekli a saját házassága? Lehetséges az, hogy nem bűvölte el őt Francesca bátyja? Holott nem találna még egy olyan kérőt, mint Evan. - Sarah, szereted te a bátyámat? Sarah szeme elkerekedett. Francesca legszívesebben fölpofozta volna magát. - Szörnyen tapintatlan kérdés volt! Kérlek, bocsáss meg! - mondta. Sarah megfogta a kezét. - Én üdítőnek találom a nyíltságodat, Francesca. Tudod, az egész város Evanről meg rólam pletykál, és mégis te vagy az egyetlen, aki ezt a kérdést feltette. Nemrég találkoztunk csak - mondta -, így aligha ismerhetjük egymást. - De... hiszen most jegyzitek el egymást. Ti ketten arra kötelezitek el magatokat, hogy az életetek hátralevő részét együtt élitek le - mondta Francesca, Sarah vállat vont. - Tudom. Ez egy jó parti. Jó neki is, és jó nekem is. Komolyan mondom. Előbb-utóbb mindkettőnknek meg kell házasodnunk. És hiszek abban, hogy idővel kölcsönösen megkedveljük egymást. Te ennyire romantikus vagy, Francesca? - Sose gondoltam volna magamról, de úgy tűnik, mégiscsak az vagyok - válaszolta Francesca, még mindig hüledezve. Sarah nem szerelmes az ő bátyjába. Francesca ezt képtelen volt felfogni. - Megtennéd, hogy fontolóra veszed a portrét? - kérdezte Sarah sietve. Francesca rájött, hogy miért. A zenekar elhallgatott, az édesanyja és az édesapja pedig elfoglalta a helyét a pódiumon. Evan épp készült felmenni a lépcsőn. Julia integetett Sarahnak, hogy menjen oda. - Nem kell fontolóra vennem - válaszolta Francesca. Megszorította a kezét annak a lánynak, aki nemsokára a sógornője lesz. - Természetesen megfestheted a portrémat. Sarah szeme felcsillant, elmosolyodott, aztán sietve ment oda, ahová hívták.
Francesca arrafelé fordult. Evan a pódiumra vezető lépcsőnél várta a menyasszonyát. Megfogta a karját, felsegítette, aztán ment utána. - Figyelem, figyelem! Tisztelt vendégeink! Egy bejelentést szeretnék tenni - mondta Andrew Cahill hangosan. A vendégek pisszegtek. Valaki odament Francescához, és megállt mellette. Nem kellett odanéznie, anélkül is tudta, ki az. Rápillantott, és Bragg mosolyogva nézett rá, majd azt mondta: - Nagy nap ez a mai. - Igen, valóban - helyeselt Francesca, és szándéka ellenére örült, hogy ismét Bragg társaságában lehet. Egyikük megmozdult, de Francesca nem tudta, melyikük volt az. Akárhogy is, a karjuk majdnem összeért, akárcsak a kezük. Még egy centiméternyi sem volt a távolság közöttük. Francesca azon töprengett, vajon Bragg észrevette-e. Ha igen, annak jelét nem adta. Egyikük sem mozdult. - Nagy örömmel jelentem be a fiam, Evan Martin Cahill és Miss Sarah Beth Channing eljegyzését - mondta Cahill. Mindenki tapsolt. Francesca szintén tapsolt, annak tudatában, hogy Bragg figyeli őt a szeme sarkából. Azért fohászkodott magában, hogy ez a házasság sokkal jobban alakuljon majd, mint amilyennek ő most gondolja. Aztán Bragg bocsánatkérésére gondolt, és ettől megfájdult a szíve. Evan elővett egy királykék bársony ékszerdobozkát a zakója zsebéből, és kinyitotta. Felmutatott egy gyűrűt, melynek hatalmas rubinkövét nagy gyémántok fogták körül. A hölgyvendégek hűha és ejha kiáltásokat hallattak. Még néhány férfi is csatlakozott hozzájuk. Az a gyűrű egy vagyonba került. Francesca úgy vélte, Evan fanyarul elmosolyodott, aztán felhúzta a gyűrűt Sarah ujjára. Sarah illemtudóan visszamosolygott rá, majd Evan könnyű csókot lehelt az ajkára. Ismét felhangzott a taps. Francesca elképzelte, vajon milyen lehet egy ilyen gyűrűt kapni, de szerelemből, nem kötelességből. Azon morfondírozott, vajon milyen lehet, ha egy férfi annyira szereti, hogy bejelenti: az egész hátralevő életét vele szeretné leélni. Nagyon is tudatában annak, hogy Bragg ott van a háta mögött, képtelen volt megmozdulni. Levegőt se mert venni. Mi van vele? Az egybegyűltek kezdtek szétszóródni. A zenekar újra rázendített. Francesca megfordult, hogy lemenjen a táncparkettről, de beleütközött a mellette álló férfiba. Fölpillantott. Bragg merőn nézte őt. Annyira merőn, hogy ő rögtön elpirult tőle. Elmosolyodott, és közben azt remélte, hogy nincs minden gondolata és szorongása az arcára írva. - Ez aztán a szép este! - mondta Bragg, de a pillantása meg se rebbent. - Nagyon hosszú hét volt ez, Francesca. - Igen, az - felelte Francesca, de moccanni sem mert.
- Hamarosan találkozunk - mondta Bragg. Francesca nézett utána, amíg szem elől nem tévesztette.
Huszadik fejezet 1902. január 30., kedd, dél Francesca kilépett a Tiffany’sból, viszonylag elégedett volt magával. Öt nap telt el az eljegyzés bejelentése óta. Öt meglehetősen unalmas nap, ha be meri ezt vallani magának. Mivel az élet visszatért a régi kerékvágásba. Mindennap bement az előadásokra és a könyvtárba, tanulni, közben azonban gondosan ügyelt rá, hogy ezt meg ne tudja az édesapja és az édesanyja, akinek a jelek szerint minden addiginál gyanúsabb lett a jövés-menése. Aztán meg ott voltak az esti kötelezettségek, melyek alól nem bújhatott ki. Az előző este egy balettelőadást látott, és a társaságban ott volt Mr. Wiley is. Francesca halogatta az ezzel kapcsolatos beszélgetést Juliával. Már a gondolatától is ideges lett. Pedig tovább már nem lehet halogatni, mert Julia meghívta Wiley-t vacsorára, másnap estére. Megállt a Tizenötödik utca sarkán, a Union Square-en. A délelőtti ténykedése miatti elégedettség nagyrészt elmúlt. Az eljegyzés óta nem látta Bragget. Hiányoztak neki a szócsatáik, beszélgetéseik, a közös bűnügymegoldás. Bragg nem jelentkezett azóta. De hiszen Francesca tudta, hogy így lesz. Még ha búcsúzáskor Bragg azt is mondta, hogy hamarosan találkoznak. Connie-nak nem lett igaza, de Francesca nem volt hajlandó gondolkodni ezen, és emiatt csalódást érezni. Nem volt hajlandó bánkódni amiatt, hogy Bragg nem fedezte fel benne a szép és izgalmas nőt. Tantárgyakat kell felvennie, előadásokra járni, jótékonysági akciókban részt venni. Minden megvan az életében, amire csak vágyik. A főkapitányság felé tartott, hogy benézzen oda, mielőtt hazamegy. Nem mintha romantikus tervei volnának Bragg-gel, nem bizony. De barátok lettek, ezt maga Bragg mondta. Tehát miért ne nézne be hozzá? És mivel baráti a kapcsolat, mi kivetnivaló volna ebben? Csak a jó híreit akarta elújságolni Braggnek. Ilyen egyszerű az egész. De milyen ideges. - Hej! Miss Cahill! Francesca meglepődött Joel Kennedy hangja hallatán. Rámosolygott, és mindjárt derűsebb lett a napja, ahogy a fiú a járókelők forgatagából kiválva futott feléje. Szokás szerint a kopott barna lódenkabát volt rajta meg a homlokába, fülére húzott szürke sapka. Az arca maszatos volt. Vigyorogva közeledett. - Hogy vagy Joel? - Francesca hangulata sokat javult a fiú láttán. - Nagyszerűen, Miss Cahill. Vásárolgatott? - kérdezte Joel zsebre dugott kézzel. Didergett. A Francesca kezében lévő szatyorra pillantott. - Igen. Szép napunk van ma, csak szörnyen hideg. Elvihetlek? - kérdezte Francesca.
Joel örömmel elfogadta. Jennings odébb, a saroknál állt meg, így elindultak a kocsi felé. Hogy kerülsz a Union Square-re? -kezdte Francesca, de közben rájött. Megtorpant. - Joel! Remélem... - aztán halkabban folytatta -, nem csinálsz semmi törvénybe ütközőt! Joel kerülte a tekintetét. - Nem, dehogy. Jó útra tértem. Hazudott. Azért kószált a Union Square-en, hogy zsebtolvajkodjon, Francesca biztos volt ebben. - Gyere! - mondta neki. Beszálltak a kocsiba, és Francesca megmondta Jenningsnek, hogy a Mulberry Streetre menjen. - Pár percre beszaladok a főkapitányságra, megvárhatsz a kocsiban. Aztán hazaviszünk. Joel vele szemben ült, kinyújtott lábbal. - Értem. - Huncutul vigyorgott. Francesca elengedte a füle mellett a megjegyzést, nem akarta érteni a célzást, és inkább Joel édesanyja és a testvérei felől érdeklődött. Jennings néhány perccel később megállította a kocsit a barna kőépület előtt, amely oly ismerős lett Francesca számára. - Mindjárt jövök mondta Joelnek. Joel már-már cinkosán kacsintott rá. - Csak nyugodtan! - mondta. Ezek a kisfiúk, gondolta, miközben sietve ment fel a bejárathoz vezető lépcsőn. Az előtérben a pult mögött álló rendőrhöz ment, s közben egyre nyugtalanabb lett. Emlékeztette önmagát, hogy ez egy szabályos baráti látogatás, ő senkinél nem tesz lépéseket, de a rendőrfőnöknél végképp nem. Egy olyan tiszt volt a pultnál, akit nem ismert, de a másikra, a testes, kopasz férfira, aki szintén a pult mögött ült, emlékezett. - Üdvözlöm, őrmester mondta Francesca egy mosoly kíséretében. Felpillantott. - Miss Cahill! - Elmosolyodott. - Menjen csak fel! Francesca megborzongott, rámosolygott, és elindult. Aztán visszafordult. - Őrmester! Mi a neve? - O’Malley - mondta. Francesca bólintott. A lépcsőn ment fel, mert a felvonó foglalt volt. Bragg nem átlátszó üvegajtaja be volt csukva. Francesca habozott. Hallotta a hangját, és azon töprengett, vajon az embereivel beszél-e telefonon. Aztán bekopogott, és Bragg kikiáltott, hogy menjen be. Így is tett. Bragg az íróasztala mögött állt, csípőre tett kézzel, komor arckifejezéssel. Szokás szerint feltűrt ujjú ingben volt. Nem volt egyedül. Egy sötét öltönyös, sötét hajú férfi állt az ajtónak és Francescának háttal. Francesca szíve néhány dobbanást kihagyott, amikor Braggre nézett. Rájött, hogy örömmel tölti el újra látni őt. Frissen volt borotválva. Így sokkal jobban érvényesültek markáns arcvonásai. Aztán észrevette, hogy Bragg arca feszült, és arra gondolt, bizonyára történt valami. Újabb borzongás futott végig rajta, melyet aggodalom váltott fel. Bragg szeme elkerekedett, amikor meglátta Francescát. Az úr, akivel beszélt, megfordult, és Francesca egy kreol bőrű, jóképű férfit látott, aki veszélyes embernek látszott. A tekintetük összetalálkozott.
Francesca épp elvette róla a tekintetét, amikor Bragg azt mondta: - Francesca! - Ekkor elmosolyodott. - Micsoda meglepetés! Francesca az ajtóban állva tétovázott. - Remélem, nem bánja. - Idegesen tördelte a kezét. - Már hogy is bánhatnám, hogy meglátogat? - kérdezte Bragg kedves mosollyal. Aztán a mosolya elhalványult, és kemény arckifejezés váltotta fel. - A... vendégem... amúgy is épp távozni készül. Francesca szeme elkerekedett, a mosolya lehervadt, és egy darabig nem tudott megszólalni sem. Bragg flörtölne vele? Lehetséges volna? Aztán a sötét bőrű úr elhaladt mellette, közben odabiccentett neki. Francesca Bragg bókjáról megfeledkezve nézett utána. Nem mutatta be őket egymásnak. Ez a modortalanság netovábbja. Visszafordult, és Bragg rideg pillantásával találkozott a tekintete. - Ki volt ez? - csúszott ki a száján a kérdés. - Calder Hart - felelte Bragg szárazon -, a féltestvérem. Calder Hart? A féltestvére, akit megvet? Francesca döbbenten nézett. Tucatnyi kérdés suhant át az agyán. Bragg arckifejezése ellágyult. - Nos? Mi késztette arra a város egyik legszebb és legkalandvágyóbb hölgyét, hogy meglátogasson? A kérdés elveszett valahol Francesca kavargó elméjében. Braggre pislogott. - Maga flörtöl velem, Bragg? - kérdezte óvatosan. Vajon flörtöl vele? Bragg félig felült az íróasztal szélére, és eközben lesodort egy újságot a földre. - És ha igen? - Borostyánszínű szeme mosolygott. A tekintete annyira nyílt, a mosolya olyan ígéretes volt, hogy Francesca átmenetileg megint elveszettnek érezte magát. - Az aligha bűncselekmény, Francesca - mondta a szokott hangjánál valamivel lágyabban. És eltelt már egy kis idő, nemde? Francesca tudta vagy tudni vélte, hogy ez a legutóbbi találkozásuk óta eltelt időre vonatkozik. Lehetséges volna, hogy Bragg is úgy érezte, csigalassúsággal telt el ez az öt nap? Francesca zavarában lehajolt, hogy fölvegye az újságot. Amikor odaadta Bragg-nek, a kezük majdnem összeért. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy iskoláslány. Aztán észrevett egy címet az aznap reggeli New York Times címoldalán, és megfeledkezett az idegességéről. „Mesterművet loptak egy gyűjtőtől.” Francesca izgatottan nézett Braggre. - Miről van szó? Ez a legújabb ügye? Elloptak egy festményt? - És miközben elárasztotta Bragget a kérdéseivel, és elképzelte, hogy ők ketten átfésülik a várost az ellopott művészeti alkotást keresve, belepillantott a cikkbe, amelyben azt olvasta, hogy egy Rubens-művet loptak el a műgyűjtő Mrs. Lionel Carrington otthonából. Az incselkedő pillantás eltűnt Bragg szeméből. - Francesca, nem tanult a történtekből? Ön nem rendőr, pontosabban nem rendőrnő. Francesca csak nézett rá merőn. Eredetileg azt tervezte, hogy ő lesz az országban a legelső és a legkiemelkedőbb újságírónő. De mi lenne, ha ő lenne az ország első rendőrnője? Aztán az aznap délelőtti ténykedésére gondolt. Dilemmában volt.
- Francesca? - Jóságos ég! - mondta Francesca Braggre pillantva. - Én nem ismerem Mrs. Carringtont, de a mamám igen, mégpedig elég jól. Persze én is megfordultam többször olyan helyeken, ahol ő is megjelent... Bragg furcsa hangot hallatott. Nem volt barátságos. Francesca Bragg arcát fürkészte. Bragg? - Nem és nem! Határozottan nem! Tartsa magát távol a rendőrmunkától, Francesca! Komolyan mondom. - Bragg vele szemben állt, karba font kézzel. Francescában több válaszlehetőség is fölmerült, de végül úgy döntött, hogy egyik sem megfelelő. - Bragg, én csak segíteni szeretnék. - Feladom! - felelte az égre emelve a tekintetét. Mit ad fel? Francesca döbbenten nézett rá. Bragg váratlanul Francesca vállára tette a kezét. Zavarba ejtő mozdulat volt, összekuszálódtak tőle a gondolatai. Ráadásul ahogy Bragg kísérte az ajtó felé, a csípőjük többször is összeért. El is felejtette a következő kérdését. - Örülök, hogy benézett, Francesca mondta. - Sokat gondoltam önre. Francesca majdnem elbotlott a folyosón, a felvonó előtt. - Valóban? Bragg kissé elmosolyodott. Aztán komoly lett a tekintete. - Igen, valóban. De tudja, egy egész város rendőrségét irányítom, és úgy igaz, hogy egyetlen szabadnapom nem volt azóta, hogy elvállaltam ezt a megbízatást. Nincs időm, hogy az élet kellemesebb dolgait élvezhessem. - Úgy csengetett a felvonóért, hogy közben nem vette le a tekintetét Francescáról. Francescát öröm járta át. - Kell szakítania időt önmagára - ragadta meg az alkalmat Francesca. - Igaza van. - Bragg tekintete Francesca arcát fürkészte. - Mikor vihetném el önt egy kis autókirándulásra, vidékre? Long Island gyönyörű az évnek ebben az időszakában. Francesca úgy érezte, mintha megállt volna a szíve. Kinyílt a felvonó ajtaja. Mindketten beléptek, az ajtó becsukódott, és a fülke elindult lefelé. Autókirándulásra hívja, vidékre, gondolta kábultan. - Mit szólna mondjuk a szombathoz? - kérdezte Francesca egy kicsit reszelős hangon. - Jó, legyen szombat. - Kinyílt az ajtó, és Bragg kikísérte a bejáratig, majd le a lépcsőn. Remélem, nem veszi zokon, hogy most nem marasztalom, de rengeteg dolgom van. Kétlem, hogy ma tizenegy vagy éjfél előtt végeznék. Megálltak a járdán, Francesca kocsija előtt. Francesca egyszer csak rádöbbent, hogy Bragg könyékig feltűrt ujjú ingben áll ott a mínusz két fokban. - Bragg, halálra fagy ebben a hidegben! - mondta. Aztán fölvont szemöldökkel hozzátette: - Várjon csak! Azért nem marasztal, mert van valami a Carrington-üggyel kapcsolatban, amit nem szeretne, hogy tudjak? Bragg az égre emelte a tekintetét, mintha a mennyekből várna könyörületet. Aztán Francescára nézett. - A nyomozás titkosított.
Titkosított. Francesca beleborzongott. Rámosolygott Braggre. Bragg felnyögött. - Kérem, Francesca, próbálja meg távol tartani magát a nyomozástól! Legalább szombatig! Francesca megint elmosolyodott. - Persze, távol tartom magam. - Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal felkeresi Mrs. Carringtont. Mrs. Carrington egészen bizonyosan hasznát veszi majd a szolgálatainak, most, hogy ő már fel is készült rá, hogy azokat felajánlja. Bragg odakísérte a várakozó kocsihoz. - Mehetek önért délben? Ismerek egy remek fogadót az Oyster-öbölnél, ott megállhatnánk ebédelni. Francesca felvillanyozódott. Egy újabb ügy, amelyet együtt oldhatnak meg, és kirándulás vidékre a hétvégén. Talán mégis udvarol neki. És a pokolba Juliával! - Délben tökéletesen megfelel - mondta boldogan. Bragg már kinyitotta Francescának a kocsi ajtaját, amikor neki eszébe jutott, hogy eredetileg mi volt a látogatása célja, vagy legalábbis az egyik célja, és nem is a legfontosabb, mert ekkor már ezt bátran bevallhatta önmagának. - Bragg! Majdnem elfelejtettem. Szeretnék mutatni valamit önnek. - Francesca rámosolygott, és közben a táskájába nyúlt, majd kivett onnan egy köteg elefáncsontszínű vizitkártyát, melyeket délelőtt vett át a Tiffany’snál. - Egy órája készült el - mondta diadalittasan. Bragg szeme egyre jobban elkerekedett, ahogy olvasott. „Francesca Cahill, különleges bűnügyek felderítője, New York, Ötödik sugárút 427. Mindenféle ügyet vállal, jelentéktelen ügy nincs.” Aztán őszinte hitetlenkedéssel és határtalan elképedéssel nézett Francescára. Francesca ragyogott. - Be kell vallanom, a „különleges bűnügyek felderítője” Connie megfogalmazása. Bragg csak nézett rá, láthatólag nem tudott megszólalni. - Bragg? - Francesca! - Bragg elvörösödött. - Ön nem detektív! Nálunk, a rendőrségen képzett detektívek dolgoznak, ráadásul ott vannak még a magánnyomozók is! Ön nő! Francesca nem igazán lepődött meg azon, hogy Bragg maradi férfi módjára reagált az ő új foglalkozására. - Bragg, én nem vagyok hajlandó lemondani a valódi elhivatottságomról pusztán azért, mert nő vagyok. - Higgadt maradt. - Pusztán azért, mert nő - mormogta Bragg. - Szerintem szépek lettek a kártyák - mondta Francesca, és úgy is gondolta. - És mit ért... a valódi elhivatottsága alatt? - kérdezte Bragg. - Fel fogom ajánlani szolgálataimat olyanoknak, akiknek bűnügyfelderítésre van szükségük - felelte Francesca. - És mit fognak szólni a szülei? - kérdezte Bragg hevesen gesztikulálva. Francesca vállat vont. - Ó, hiszen ismeri a szüleimet. A papa azt fogja mondani, hogy úgyis hamarosan kinövöm, ne aggódj, drágám. Persze ameddig csak lehet, el akarom titkolni előlük. Bragg továbbra is úgy nézett rá, mintha egyesen a holdról pottyant volna oda a szeme láttára.
Francesca beszállt a kocsiba, és könnyedén búcsút intett neki. - Viszontlátásra, Bragg, szombaton! - mondta, de ezúttal nem a vidéki kiruccanásukat képzelte el, hanem szegény Mrs. Carringtonra gondolt, aki bizonyára odavan a művészeti gyűjteményéért, és éppen azon töpreng, vajon mikor és hogyan lophatták el a festményt. Vannak-e Bragg nyilvántartó könyvében műkincstolvajok is a betörőkön és zsebtolvajokon kívül? - Viszontlátásra szombaton! - mondta Bragg, és becsukta az ajtót. Mintha a kelleténél egy kicsit nagyobbat lendített volna rajta. Joelt látva a fejét csóválta. - Ő meg mit keres itt? Szent ég! Csak nem azt akarja mondani, hogy ő a maga... a maga... segédje? Francesca elmosolyodott. - Nem árt, ha Joel kéznél van, hiszen oly otthonosan mozog a bűn világában. Bragg csak nézett döbbenten, aztán intett a kocsisnak, hogy indulhat. - Francesca! - mondta figyelmeztetőleg. - Kérem, ne csináljon semmi butaságot! Maradjon ki a Carrington-ügyből! - Megígérem - mondta Francesca széles mosollyal. A kocsi elindult, ő pedig hátradőlt az ülésen. Módfelett elégedett volt. Már nem szorította ökölbe a kezét. - Húha! - kiáltott fel Joel nevetve. Francesca rámosolygott. - Mi az? - kérdezte szelíden, miközben számtalan lehetőség járt a fejében. - Látta, hogy az a ravasz róka hogy nézett magára? Az a kopó szerelmes magába, Miss Cahill, az a piszok fráter! Francesca öröme nem ismert határokat. - Szamárság! - válaszolta.
