Michael Ridpath
RAGADOZÓK KÖZÖTT
GENERAL PRESS KIADÓ
A mő eredeti címe THE PREDATOR Copyright © Michael Ridpath 2001 Hungarian translation © GIELER GYÖNGYI és GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvő kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította GIELER GYÖNGYI Sorozatszerkesztı DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette
ISSN 1416-7026 ISBN 963 9282 68 5 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelıs kiadó. LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és mővészeti vezetı LANTOS KÁLMÁN Készült 21 nyomdai ív terjedelemben, 53 gos, 2,4 volumenizalt Norbulky papíron Kiadói munkaszám: 708 Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató
Édesanyámnak, Elizabethnek, aki nagyon szeretett olvasni
ELSİ RÉSZ Chris leszedte a kis, sárga Post-it cédulát kedvenc kávésbögréjérıl, és elolvasta az ismerıs, kacskaringós kézírással írt üzenetet: Prágába mentem, szerdán jövök. Talán. Puszi, L. Felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. Hétfı reggel volt, az elsı munkanapja azután, hogy hazaérkezett egy tíznapos, fantasztikus sítúráról, a francia Alpokból. Fél nyolckor ért be az irodába, frissen, kipihenten, készen arra, hogy rendbe hozzon minden gubancot, amit Lenka okozott a cégnél, amíg ı távol volt. Ahogy arra számított is, akadt tennivaló. A számítógép lerobbant, ráadásul egy levél várta az alap könyvvizsgálóitól, valami felszaporodott kamat könyvelési problémáival kapcsolatban. Ráadásul Lenka megvásárolt egy csomó kötvényt, amelyet egy rendkívül gyanúsan csengı nevő, lengyel mobiltelefon-társaság bocsátott ki. És most itt ez az üzenet. Lenka nyilván tudta, hogy Chris dühös lesz. Azért hagyta a konyhában, a bögréjén az üzenetet, hogy legyen pár perce visszazökkenni a munkába, mielıtt megtalálja. Milyen figyelmes! Legalább még egy napig Londonban maradhatott volna, hogy elmondja neki, mi történt, amíg ı távol volt. Ez volt az elsı vakációja azóta, hogy tavaly Lenkával megalapították a Carpathian Fund Management nevő befektetési alapot. Arra számított, a távollétében minden szét fog esni. De ahogy lehunyta a szemét, és felidézte magában, milyen érzés volt a friss porhó a sílécei alatt, úgy döntött, megérte. Hirtelen megcsörrent a telefon. Chris magával vitte a kávésbögrét az íróasztalához, és felvette a kagylót. - Carpathian, tessék.
- Jó reggelt, Chris! Na, lebarnultál? - Azonnal felismerte a rekedtes, lelkesen áradó hangot. - Lenka, hol vagy? - Nem találtad meg az üzenetet? Prágában. - Megtaláltam, de mégis, mit csinálsz ott? Itt lenne a helyed, hogy elmondd, mi folyt a távollétemben. - Okos fiú vagy te, Chris, magadtól is rá fogsz jönni. Egyébként jó híreim vannak. Találtam magunknak irodát! - Prágában? - Persze, hogy Prágában! Emlékszel, megbeszéltük. Ez így is volt; megbeszélték, hogy nyitnak majd kisebb irodákat KeletEurópa-szerte. De ennek egyelıre még nincs itt az ideje. Chris legalábbis így gondolta. Összeszorult a gyomra a gondolattól, hogy mennyi adminisztráció szükséges az ilyesmihez. - Mi a baj, Chris? Nagyszerő hely, és azt hiszem, a megfelelı személyt is megtaláltam, aki vezethetné az irodát. Jan Pavlíknak hívják. Tetszeni fog neked. Gyere ide, és nézz körül. - De mikor? Hogy utazhatnék el? Rengeteg itt a munka. - Az megvár - mondta Lenka. - Ez most fontosabb. Gyorsan kell lépnünk, ha ki akarjuk venni ezt az irodahelyiséget. Nem szeretnék nélküled dönteni. Chrisnek az volt az érzése, Lenka pontosan ezt teszi. - De mi lesz a számítógéppel? És mi a fenét kezdünk az Eureka Telecom huszonötmillió euró értékő kötvényeivel? - Ne aggódj, Ollie már intézkedett, ma délelıtt megy majd valaki, aki megjavítja a számítógépet. És ha ideértél, majd elmesélem az Eureka Telecomot. Nagyon jó sztori. - Remélem is. - Jaj, Chris, szörnyen morcos a hangod - mondta Lenka megjátszott ijedtséggel. - Az iroda pont szemben van az Arany Medvével. Nagyszerő kocsma, Budvart is tartanak. Tetszeni fog, megígérem. Chris habozott. Kinézett az ablakon, a lenti téren növı tölgyfák felsı ágaira, amelyek idáig felnyúltak. A londoni közlekedés halk zsongása felszőrıdött az ötödik emeletre, idınként belehasított egy-egy taxis ordítozása, aki a biciklis futárokkal veszekedett. Igaz, megígérték a befektetıiknek, hogy nyitni fognak Közép-Európa felé. Feltétlenül szükséges, hogy az ember jelen legyen a helyszínen, ha meg akarja érteni az ottani piacot. Hát, ideje lenne, hogy teljesítsék az ígéretüket.
- Gyere el, Chris! - erısködött Lenka. - Ha meg akarod mosni a fejemet, azt itt is megteheted. Megint az lesz, amit Lenka akar, ahogy mindig. - Jól van - sóhajtott fel Chris. - Holnap este találkozunk.
A taxi átmanıverezett az összevissza parkoló kocsik között a hóval borított kis téren, és megállt a Hotel Pariz elıtt. Chris fizetett a sofırnek, és bement a szállodába. Feltelefonált Lenka szobájába, és szólt neki, hogy tíz perc múlva várja ıt a hallban. Ennyi idı elég is volt, hogy lerakja a csomagját a saját szobájában, átöltözzön farmerba, és visszamenjen a hallba. Lenka természetesen megvárakoztatta. A zsúfolt hallt a huszadik század elejérıl származó dekorációk díszítették. A csillárok és a liftajtók rézbıl készültek; volt egy Rodin stílusában készült meztelen nıi szobor, a falakon art-noveau poszterek függtek mindenfélét hirdetve, cseh csokoládétól francia színdarabokig. Lenka mindig itt szállt meg, azt mondta, ez egyike annak a néhány szállodának a városban, amelynek még mindig van stílusa. Lenka Prágától harminc kilométerre nıtt fel egy kis faluban, aztán késıbb itt járt egyetemre. Imádta a várost. Chris nem volt meglepve, hogy itt akar irodát nyitni. És nem is akarta megakadályozni ebben. Habár technikai szempontból egyenrangú partnerek voltak a Carpathian Fund Managementnél, az egész mégiscsak Lenka ötlete volt, és Chris szerencsésnek tartotta magát, amiért partneréül fogadta. Tíz évvel korábban ismerkedtek meg, amikor mindketten lelkes ifjú résztvevıi voltak egy nagy New York-i befektetési bank, a Bloomfield Weiss továbbképzési programjának. Barátok lettek, és azután is tartották a kapcsolatot, hogy szétváltak az útjaik: Chris a Bloomfield Weiss londoni irodájába került, Lenka pedig New Yorkban maradt, a bank kelet-európai piacokkal foglalkozó irodájában. Aztán Lenka egyszer csak váratlanul felhívta. Chris otthon rostokolt, mert egy vírusos gyomorrontásból lábadozott, amit indiai útja során szedett össze, ráadásul épp kirúgták az állásából, és a barátnıje is otthagyta. Az önbizalma romokban hevert. Lenka a legjobbkor hívta. Arra készült, hogy otthagyja a Bloomfield Weisst, és egy saját befektetési alapot hoz létre. Megkérdezte, lenne-e kedve csatlakozni hozzá. Lenka megmentette az életét. Chris elıször persze visszautasította az ajánlatot, mondván, hogy erre ı nem alkalmas, inkább csak hátráltatná Lenkát a munkájában, ı ezt komolyan is gondolta, de Lenka hallani sem akarta a kifogásait. Az ı bátorítására Chris végül összeszedte darabokra
hullott önbizalma cserepeit. Aztán kiderült, hogy Lenkának igaza volt: nagyon jó csapatot alkottak ık ketten. A Carpathian közép-európai államkötvényekbe és egyéb magas hozamú, de kockázatos kötvényekbe fektetett be. Legalábbis így írták le tevékenységüket a prospektusaikban. Valójában arról volt szó, hogy igen magas kockázati fokozatú értékpapírokkal kereskedtek, és Közép-Európa helyett helyesebb lett volna azt mondani, hogy a régi szocialista tábor, Oroszország nélkül. A befektetık azonban nagyon jól tudták, mit csinálnak. Annyi pénzt akartak keresni a vasfüggöny leomlásán, amennyit csak lehetett. Azt akarták, hogy Chris és Lenka kockáztassanak, és nagy pénzeket keressenek nekik, lehetıleg euróban. Lenka Chris segítségével ötvenötmilliós tıkét szedett össze, és még ennél is több kölcsönt vett fel. Ez idáig minden nagyon jól ment. Az elsı kilenc hónapban huszonkilenc százalékos megtérüléssel dolgoztak; csak januárban hat százalékot értek el. Chris elég régóta foglalkozott értékpapír-kereskedelemmel ahhoz, hogy tudja: a sikerük egy része pusztán a szerencsének tudható be. De jól ismerte az államkötvények piacát, Lenka pedig otthonosan mozgott a magas kockázatú kötvények piacán. Neki volt érzéke a nagy játszmák áttekintéséhez, Chrisnek az apró részletekhez. Lenkának sikerült bagóért kivenni a londoni irodát a Hanover Square-en, de a hosszú távú szerzıdés részleteirıl már Chris tárgyalt. És most Lenka talált irodát Prágában is: az elsı lépés abba az irányba, hogy tényleg európai érdekeltségő alappá váljanak. Chris azonban a saját kellemetlen tapasztalataiból tudta, hogy a kötvénypiacon a helyzet egyik pillanatról a másikra megváltozhat. Több mint egy éve ez a sítúra volt az elsı olyan idıszak, amikor legalább pár napra el tudott feledkezni az üzletrıl, és nem aggódott a Carpathian miatt. De most újra kezdte az aggodalmaskodást. Ollie, a fiatal tızsdei elemzı, aki nekik dolgozott, meg tudja oldani a számítógép javítását, ı és Tina (aki még nála is fiatalabb volt, és a recepciós meg a titkárnı szerepét töltötte be) megbirkózik a dolgokkal pár napig. Ennél nagyobb aggodalmat jelentett azonban az Eureka Telecom kötvénycsomagja. Huszonötmillió euró nagyon nagy összeg egy ilyen mérető alap számára, mint a Carpathian. Chris keveset tudott az Eureka Telecomról, épp csak annyit, hogy egész Közép-Európára kiterjedı mobiltelefonhálózatot akarnak kiépíteni, és hogy a kötvényeket azon a héten bocsátották ki, amikor ı síelni volt. A Bloomfield Weiss, régi munkaadója volt a vezetı bankjuk. Nem tehetett róla, de a lelke mélyén még mindig bizalmatlanságot érzett minden olyan üzlettel kapcsolatban, amelyben benne van a Bloomfield Weiss keze.
Épp egy régi posztert tanulmányozott a falon, amely egy színdarabot hirdetett Sarah Bernhardt fıszereplésével, amikor felcsendült az ismerıs hang: - Chris! De jó, hogy eljöttél! Késtél. Lenka mosolygott, és kétfelıl arcon csókolta. Magas volt, a haja lenszıke. Szögletes arc, mandulavágású barna szem. Szők farmert viselt, bırdzsekivel és csizmával. Elragadóan festett. Ha Chris most látta volna elıször, a szó is a torkán akad. De mostanra már megszokta, hogy ez Lenka. Akármerre járt, mindenhol utánafordultak a férfiak, de ez ıt egyáltalán nem zavarta. - Háromnegyed órát vártam a Heathrow-n - magyarázkodott Chris. Nem eszünk valamit? Éhen halok. - A gépen nem ettél? - Inkább spóroltam a közös vacsorára. - Jól van, akkor menjünk az Arany Medvébe. Bedobunk egy-két sört, és biztos lehet enni is valamit. - Nem nézzük meg az irodát? - kérdezte Chris. - Most csak kívülrıl tudjuk, rendesen csak holnap reggel. - És milyen hely ez az Arany Medve? - Csak egy füstös kiskocsma, Chris, majd meglátod. Ahogy elindultak, Christ megcsapta a drága parfüm illata, amit Lenka mindig használt, és már nagyon ismerıs volt neki. Annick Goutal, amint megtudta. Követte a nıt, ki a szállodából, az éjszakai hidegbe. Csontig hatoló, csípıs hideg volt, a szél átfújt Chris vékony, Londonba való télikabátján. Arra gondolt, bár hozott volna kesztyőt. - Gyere, erre - sürgette Lenka, és elindult egy csendes, hóval borított utcácskán. - Messze van? - Tíz perc séta. A Príkopy mellett van, ahol a legtöbb nagy bank található. Nagyon jó hely, és nem drága a bérleti díja. - Na és, ki az a Jan Pavlík? Biztos, hogy elvállalja a munkát? - Igen, ha neked is tetszik. Holnap bemutatlak neki. Szerintem érti a dolgát. - Beszéltél vele a fizetésrıl? - Nem, dehogy. Eszembe se jutott, elıbb mindenképp meg akartam tanácskozni veled - mondta Lenka. Chris csak ránézett. Lenka elnevette magát. - Majd megbeszéljük, ha odaértünk a kocsmába. Meg van még más is, amit tisztázni kellene. - Alig várom, de elıbb enni szeretnék valamit.
- Jól van, biztos, hogy csinálnak knédlit, azzal jól lehet lakni. Befordultak egy sarkon, és kibukkantak az óvárosi térre. Chris megtorpant és csak bámult, lenyőgözte a varázslatos látvány, az érdekesen megvilágított, tündérmesébe illı épületek, amelyek csillogtak a hóban. A középkori városháza magasan kiemelkedett a színesre festett, régi barokk kereskedıházak közül, és valami szobor sötétlett a tér közepén. Egy szaxofon rekedtes hangja szőrıdött ki egy közeli bárból. - Na, gyere már - mondta Lenka, és megrángatta Chris karját. - Azt hittem, éhes vagy. Chris sejtette, hogy Lenka szándékosan hozta erre, hogy mutogassa a várost, amelyet annyira szeret. Követte, és elindultak a még szőkebb utcácskák labirintusában. - Remélem, tudod, merre kell menni - jegyezte meg Chris.
Itt-ott egy-egy lámpa világította meg a kapualjakat és néhány bezárt kristályboltot. Chris érezte a hideg szagát a levegıben. A hó érintetlenül csillogott az utcalámpák fényében, csak itt-ott látszott egy-egy autó keréknyoma. Minden csöndes volt, a városi közlekedés zaját eltompították a környezı házak és a hólepel. Chris hirtelen halk, gyors lépteket hallott a hátuk mögött. Ahogy a lépések közeledtek, hátrafordult. Lenka épp elkezdett mondani valamit. Egy férfi közeledett feléjük szapora léptekkel, alig pár méterre volt már csak tılük, valamit fogott a kezében, és egyenesen Lenka felé tartott. A másodperc egy töredékéig Chris nem reagált: túlságosan meglepte, ami történt, képtelen volt felfogni. Aztán, amikor rájött, mi van a férfi kezében, felkiáltott, és rávetette magát. De hiába, túl késın volt. A támadó egyetlen villámgyors mozdulattal megragadta Lenka kabátjának gallérját a bal kezével, magához rántotta, és a jobb kezével a torkához emelte a kést. A lány szeme tágra nyílt a rémülettıl és a sokktól. Az acélpenge megcsillant sápadt nyaka elıtt. A lélegzete zihálássá változott. Chrisre meredt, a szeme könyörgöm, hogy tegyen valamit. Túl ijedt volt, hogy küzdeni próbáljon, vagy egyáltalán megszólaljon. - Nyugalom... - mondta halkan Chris, és lassan emelte kezét a férfi felé. A férfi felhorkant. Chris látta a penge villanását, és hallotta, hogy Lenka fojtottan sikoltani próbál. Elırevetette magát, de a férfi nekilökte Lenkát, sarkon fordult és elrohant. Chris elkapta a nıt, és habozott, hogy a támadó után rohanjon-e. De aztán hagyta elmenni, és gyöngéden lefektette Lenkát
a földre. Vér folyt a hóra, és a nı drága bırdzsekijére. Chris letépte magáról a kabátot, és Lenka torkához szorította. Segítség! - kiabálta. Nem tudta, hogy van csehül, de megpróbálkozott a lengyellel. - Pomocy! Policja! Pogotwie! Lekarza! Valaki jöjjön már! Lenka ott feküdt a földön. Az arca máris halottsápadt volt, a szeme nyitva, a tekintete üres. Az ajka megmozdult, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jött ki a torkán. Chris kétségbeesetten szorította a sebet Lenka nyakán a kabátjával, mintha az akaraterejével elállíthatná a vérzést. Másodperceken belül a keze és karja is csupa vér lett. - Lenka, kérlek! Gyerünk, szedd össze magad! Az ég szerelmére, ne halj meg! Lenka! De hiába. A lány tekintete egyre üvegesebben meredt a semmibe, és már nem lélegzett. Chris a melléhez emelte vértıl áztatott fejét, magához szorította, és rövid szıke haját simogatta. - Lenka - suttogta még egyszer, és megsimogatta a homlokát. Aztán gyöngéden lefektette a hóra, és sírva fakadt.
Chris lehajtott fejjel ballagott a hóesésben, alig érzékelte maga körül a várost, ahol mindenki sietett a reggeli dolga után. Levegıre volt szüksége. Próbálta valahogy lecsillapítani magában a kavargó érzelmeket. Furcsán érezte magát. Az elsı könnyek után valami hideg fásultság vett erıt rajta. Kifelé zsibbadtnak és passzívnak mutatkozott. Alig aludt valamit az elızı éjjel. Lenka rémült tekintetét látta maga elıtt, ahogy könyörög, hogy tegyen valamit, és sápadt arcát a vérfoltos havon. Az agya szinte lebénult, képtelen volt gondolkozni. De a fásult felszín alatt kavarogtak benne a zavaros érzelmek. A halál iszonyata, a düh a gyilkos iránt, a bőntudat, amiért nem tudott segíteni, az, hogy soha többé nem fogja látni Lenkát, hallani a nevetését, veszekedni vagy tréfálkozni vele, vagy együtt ünnepelni a kis üzleti gyızelmeket. Mindezek az érzések ott lappangtak a lelke mélyén, és várták, hogy kitörhessenek belıle egy ordításban. De valahogy mégis tartott a törékeny külsı réteg, minden érzést csapdába ejtve. Az arca merev lett a jeges hidegtıl, és mintha egy jégréteg szorította volna belé a fájdalmas érzéseket is. A rendırség gyorsan megérkezett. Kérdéseket tettek fel Lenkáról, a támadásról és a férfiról. Chris nem látta tisztán az arcát. Közepes testalkatú volt, sötét kabátot és kötött sapkát viselt, mindössze ennyire emlékezett. És bajusza volt, ez is derengett. De még ennek sem vették sok hasznát. A
rendırség azt mondta, profi bérgyilkos lehetett az illetı. Állítólag nem könnyő valakinek elvágni a torkát. Chris ezerszer is elmondta nekik, hogy semmi elképzelése sincs arról, hogy ki akarhatta megölni Lenkát. Másnap reggel megérkeztek Lenka szülei. Egyszerő, hallgatag emberek, egyáltalán nem hasonlított rájuk a lányuk. Az apja vidéki orvos volt, az anyja ápolónı. Teljesen össze voltak törve. Chris minden tıle telhetıt megtett, hogy vigasztalja ıket, de épp csak pár szót értettek angolul. A bánatuk szívbe markoló volt. Chris végül kénytelen volt otthagyni ıket, és megint hasznavehetetlennek érezte magát. Elsétált ahhoz az utcához, ahol Lenka az új irodájukat bérelte. A házszámot nem mondta meg, de Chris rögtön meglátta az Arany Medve kocsmát. Vele szemben egy krémszínő, háromemeletes épület állt, díszesen faragott kapuval. Chris alaposabban szemügyre vette, és látta, hogy a kapunál öt réztábla sorakozik, nemzetközi ügyvédi, könyvelıi és tanácsadó irodák neveivel. Csak ez lehet az. De hát a prágai irodával most várni kell. Chrisnek eszébe jutott, hogy Jan Pavlík úgy tudja, ma találkozója van velük. Fel kellene hívni, és elmondani neki, mi történt. Kicsit habozott, óriási kísértést érzett, hogy bemenjen a kocsmába, és igyon egy sört. De aztán elfordult a csalogató melegségtıl; sétálni akart, érezni az arcán a hideget, és Lenka halálára gondolni. Céltalanul bolyongott az óvárosban, a kis tereken, bement a templomokba, nézegette a sárga, zöld és fehér házakat, amelyek mintha Lenka halálán gúnyolódtak volna a szépségükkel. Aztán a Károly-hídnál találta magát. Összébb húzta a kabátját, és felsétált a hídra. A közepén megállt, és visszafordulva a városra nézett. Lenka éveket töltött itt egyetemista korában. El tudta képzelni, milyen lehetett a bársonyos forradalom napjaiban: biztos ott volt a leghangosabbak között. Egy fiatal, idealista nı, aki alig várja az elıtte álló szabadsággal teli életet... De csak egy fél élet jutott neki.
Nyomasztó, acélszürke fellegek borították a város fölött az eget, majdnem beburkolták a túlparton a várat. Kegyetlenül hideg szél süvített a Moldva felett, a folyó vize sebesen hömpölyögött. A hidegség a kabátja alá is behatolt, Chris megborzongott. Mi lesz most a Carpathiannal? A terjeszkedésrıl egyelıre le kell tenni; már az is nehéz lesz, hogy egyben tartsa a céget Lenka nélkül. De elszánta magát, hogy mindent megtesz, ami tıle telik. Lenka a partnere volt, bízott benne, és most sem fogja cserbenhagyni.
Az ódon kıhíd korlátjára támaszkodott, és lenézett a haragos folyóra. Arra a napra gondolt, amikor elıször találkoztak Lenkával, tíz évvel ezelıtt, New Yorkban. És egy borzongással hirtelen az is eszébe jutott, hogy akkoriban is történt egy haláleset.
MÁSODIK RÉSZ 1. A zsúfolt metrókocsi begördült a Wall Street-i megállóba, és a huszonkét éves Chris Szczypiorski kitolakodott a peronra, a nyomában két másik fiatal angol bankárral. Gyerekesen fiatal arcukhoz nem nagyon illett az öltöny. Kíváncsi zavarral nézelıdtek maguk körül, mint a turisták, nem olyan elszánt üzletemberarccal, mint a többiek, akik munkába igyekeztek. - Nem hittem volna, hogy egy darabban megérkezünk - mondta Chris. El se hiszem, amit az elıbb mőveltél, Duncan! - A tévében láttam, hogy így kell, esküszöm - védekezett a magas, vörös hajú fiatalember, aki enyhe skót akcentussal beszélt. - New York kemény hely ám! - Szerintem, amit te láttál, Duncan, az Tokióban volt - jegyezte meg Ian, a trió harmadik tagja. - Nem, nem Tokió volt. Te nem láttad, honnan tudod? - Én fogadni mernék, hogy Tokió volt - ismételte meg magabiztos vigyorgással Ian. Duncan összevonta a szemöldökét - Hát, nem tudom... - mondta elbizonytalanodva. Amikor a Grand Centralnál át akartak szállni a másik metróvonalra, Duncan az ajtónál jól benyomta a tömeget a kocsiba, hogy nekik is jusson még hely. Chris és Ian úgy húzták vissza. Ha az ajtó nem záródik össze, az utasok valószínőleg meglincselték volna.
- Na, mindegy, mindenesetre szerintem ezt többször ne csináld - mondta Chris, miközben kiléptek az állomás kijáratán. - Egyetértek Iannel. Az az érzésem, a helybelieknek nem tetszik ez a módszer. Kiléptek a Wall Streetre, amely úgy nyúlt el a végében álló, megfeketedett homlokzatú Trinity Churchtıl, mint egy mély szurdok. Elhaladtak a hot dog-árusok között, a Federal Hall klasszicista oszlopsora és a New York-i tızsde masszív kapuja elıtt, míg el nem érkeztek egy kis mellékutcához, amelyet egészen elsötétítettek a kétoldalt tornyosuló magas épületek. Itt, az utcácskában kicsit lejjebb állt egy keskeny, fekete felhıkarcoló. A bejárat felett arany betőkkel Bloomfield Weiss felirat állt. A dolgozók hosszú sorban vonultak be a bankba, mint a bolyba visszatérı hangyák. Az elıcsarnokban bejelentkeztek a biztonsági ıröknél, aztán felmentek a huszonharmadik emeletre, itt zajlott a Bloomfield Weiss világhírő továbbképzési programja, amelyet kezdı bankárok számára tartottak. Chris hat hónappal korábban, elızı év szeptemberében lépett be a Bloomfield Weiss londoni irodájához, egyenesen az egyetemrıl, ahogy a programban részt vevı kilenc másik fiatal is. Heten közülük az egyetem után azonnal New Yorkba jöttek, és már a kurzus végénél tartottak. Chris, Ian Darwent és Duncan Gemmel áprilisban érkeztek, hogy csatlakozzanak az abban az évben induló második kurzushoz. A Bloomfield Weissnek a világ minden táján található irodáiban dolgozó fiatal bankárok győltek öszsze, hogy öt hónapot töltsenek itt, a Wall Street legkeményebb tanfolyamán. Habár nagyon különbözıek voltak, a három brit összebarátkozott a félév alatt, amit zöldfülő kezdıként, a ranglétra legalsó fokán együtt töltöttek a londoni irodában. Duncan mindig is barátságos természető volt. Ian magatartása viszont kissé meglepte Christ. Az egyetem óta ismerték egymást, bár Oxfordban elég ritkán futottak össze, Ian Etonban végzett, és egy miniszter fia volt. Gyakran látták az egyetem területén, mindig egy elegáns, elıkelı családból származó szıke lánnyal az oldalán. Bár Ian három évet töltött el úgy, hogy alig vett tudomást a Chrishez hasonló, egyszerő mezei halandókról, most mintha elfogadta volna, hogy mind a ketten a Bloomfield Weiss alkalmazottai, és ami elmúlt, elmúlt. Chris ezt nem vette zokon tıle; szükségük volt egymásra. Amikor kiszálltak a liftbıl a huszonharmadik emeleten, egy alacsony, szıke nı fogadta ıket. Szolid kosztüm volt rajta, a haja szigorú kontyba hátrafésülve. Nem lehetett sokkal idısebb náluk, de azért mégis látszott, hogy nem tartozik közéjük. Kezet nyújtott nekik. - Hello, a nevem Abby Hollis. Én vagyok a tanfolyam koordinátora. Megtudhatom a nevüket?
Mindhárman bemutatkoztak. - Remek. Majdnem elkéstek, itt letehetik a holmijukat, aztán be lehet menni az elıadóterembe. Rögtön kezdünk. - Igenis - mondta Chris, gúnyos pillantást vetve Ianre és Duncanre. Abby Hollis összevonta a szemöldökét, aztán odafordult az újabb érkezıkhöz, akik épp kiléptek a liftbıl. A tanterem egy nagymérető, kör alakú elıadó volt, az asztalok öt sorban vették körül a katedrát, ahol számítógép és írásvetítı is volt, mögötte egy nagy vetítıtábla, a falon hagyományos fekete tábla. Ablakok nem voltak a teremben, jól hallatszott a légkondicionáló állandó halk zúgása. Alattuk és fölöttük a többi emeleten bankárok százai nyüzsögtek, hogy a pénzbıl még több pénzt csináljanak. Itt, az épület szívében, majdnem pontosan középen kaptak helyet a fiatal gyakornokok, megvédelmezve a veszélyektıl és kísértésektıl, amit a körülöttük kavargó dollármilliók jelentettek. A terem már tele volt mindenféle emberrel, férfiakkal és nıkkel. Chris végigfuttatta a tekintetét a névtáblákon. Végre a saját furcsa neve nem volt olyan feltőnı a sok egzotikus név között. A Szczypiorsky semmivel nem hangzott furcsábban, mint a Rama-nathan, a Ng vagy a Nemeckova. Chris helyet foglalt egy magas, szıke hajú, Eric Astle nevő amerikai fiú és egy fekete bırő lány között, akit Latasha Jamesnek hívtak. Duncan a háta mögött ült le, Ian az egyik sor szélén. - Figyelmet kérek! - harsant fel egy szigorú hang. Mindenki elcsendesedett. Egy nagydarab, középkorú férfi állt meg középen. Fekete haja zselével volt rásimítva kopaszodó koponyájára. - A nevem George Calhoun, én irányítom a Bloomfield Weiss továbbképzési programját, amire nagyon büszke vagyok. Kicsit hallgatott, megvárta, míg minden figyelem felé fordul. - Ahogy azt önök is tudják, a Bloomfield Weiss a Wall Street legnagyobb tiszteletnek örvendı és legfélelmetesebb hírő befektetési bankja. Hogyan sikerült ezt elérnünk? Miért megy át a kezünkön több értékpapír évrıl évre, mint a versenytársainknak? Miért mi vagyunk a legjobbak? Nos, az egyik válasz éppen itt rejlik, ebben a továbbképzési programban. - Ez a Wall Street legkeményebb szakmai tanfolyama - folytatta. Nemcsak megtanítjuk önöket minden eszköz használatára, amire szükségük lesz a munkájukhoz: kötvényhozam-számítás, vállalati finanszírozás és más ilyen finomságok, hanem arra is, hogy aki a legkeményebben dolgozik, aki soha nem hajlandó beérni a második hellyel, az lesz a gyıztes. Calhoun hangja elhalkult, a szeme csillogott. - A Wall Street dzsungel, és
maguk mind ragadozók. Odakint... - intett tétova mozdulattal az ablaktalan falak felé - odakint pedig nyüzsögnek a zsákmánynak való áldozatok. Elhallgatott, nagy levegıt vett, aztán felrángatta a pocakján a nadrágot. Van egy rossz hírem és egy jó hírem az önök számára. A rossz hír az, hogy nem fogja mindenki sikeresen elvégezni a tanfolyamot. Úgy döntöttünk, ettıl a kurzustól kezdve a leggyengébbek, a legalsó egynegyedben végzık lemorzsolódnak. Tudom, hogy mindnyájan nagyon keményen dolgoztak, hogy idejussanak, a legjobb iskolákat végezték el, száz más jelentkezıt megelızve nyerték el az állásukat. De az elkövetkezı öt hónapban keményebben fognak dolgozni, mint eddig egész életükben egybevéve. És a legkíméletlenebbek és legkeményebbek fogják majd felépíteni a Bloomfield Weiss jövıjét. Calhoun elhallgatott, és körbehordozta tekintetét a teremben, hogy lássa, milyen hatást tett a hallgatóságra. Mindenki döbbenten ült. - Van valakinek kérdése? Csönd. Chris körbenézett a társain. Mindenki olyan zavartnak látszott, mint ı maga. Egyszer csak felemelkedett egy kéz: egy magas, rövid szıke hajú, feltőnıen csinos lányé. A névtábláján Lenka Nemeckova állt. Calhoun összevont szemöldökkel odafordult, de a tekintete kissé megenyhült, amikor meglátta, kihez tartozik a kéz. - Tessék, ööö... Lenka. - Azt már tudjuk, mi a rossz hír - szólalt meg a lány erıs kelet-európai akcentussal, amelybe azért amerikai íz is vegyült. - De nem hallhatnánk a jó hírt is? Calhoun egy pillanatra mintha összezavarodott volna. Chris halk nevetést hallott a háta mögül. Felismerte Duncan hangját. A nevetés végighullámzott a termen, feloldva a feszültséget, amelyet Calhoun olyan gondosan fokozott a beszédével. Calhoun nem örült a kérdésnek. - A jó hír, hölgyem, az, hogy az elkövetkezı öt hónapban minden gondolatuk álmukban és ébren nem lesz más, mint a Bloomfield Weiss - mondta, és olyan tekintettel meredt Lenkára, mintha belé akarná fojtani a választ. Lenka bájosán elmosolyodott. - Á, értem. Hát ez tényleg nagyszerő lesz.
Az egész nap azzal telt, hogy különbözı elıadók arról beszéltek nekik, mennyit kell majd dolgozniuk, aztán megkapták a tankönyvéket is. A hatvan résztvevı délután ötkor szabadult el, zúgó fejjel, és csak a feladatokra
tudtak gondolni, amelyeket a következı héten el kell majd végezniük. Abby Hollis mindenkinek átadott három vaskos tankönyvet, a kötvénymatematika, a közgazdaságtan és a tıkepiacok témakörérıl. Egy vászonszatyrot is mellékelt hozzá, az oldalán diszkrét Bloomfield Weiss felirattal, mert az elegáns aktatáskába, ami a legtöbbjüknél volt, nem fértek volna bele a vaskos kötetek. - A fenébe - motyogta Duncan, aki nagyon elgyötörtén festett. - Muszáj innom egy sört. Ezt Chris és Ian is jó ötletnek találta. A mindig mindenkivel barátságos Duncan odafordult egy kövérkés fiatalemberhez, akinek hosszú, hegyes orra volt, és épp akkurátusán pakolgatta a tankönyveket a szatyrába. Rudy Moss volt a neve. - Velünk tartasz? - kérdezte Ian. Rudy vetett egy pillantást a teletömött vászonszatyorra, és sajnálkozva megrázta a fejét. - Nem hiszem - mondta, és elballagott. - Nem bánjátok, ha mi is csatlakozunk hozzátok? - szólalt meg egy hang Duncan háta mögött. Eric Astle volt az, egy amerikai fiú, aki Chris mellett ült, és akivel a délután folyamán váltottak egy-két csodálkozó pillantást. Egy alacsony, fekete fiatalember volt vele, az állán sötétlı borostával. Eric bemutatta: Alex Lubron. - Hát persze, gyertek csak - mondta Duncan. - Tudtok a közelben valami jó helyet? - Ott a Jerry's - javasolta Alex. - Gyertek, megmutatjuk. - És elvezette a kis csapatot a lift felé. Közben elhaladtak Lenka mellett, aki egyedül álldogált. Körülötte kavarogtak a fecsegı emberek, de ıt valahogy senki nem akarta bevonni a beszélgetésbe. Duncan kicsit habozott, aztán megszólította: - Nincs kedved inni velünk valamit? - kérdezte barátságos mosollyal, amelyet Lenka azonnal viszonzott. - Miért ne? - válaszolta, és összeszedte a holmiját. - Mehetünk.
Jézusom, el tudjátok hinni, hogy tényleg kibuktatják az alsó egynegyedet? - kérdezte Duncan, miután a társaság letelepedett egy kis kerek asztal köré, és a pincér kihozta a hideg söröket. A Jerry's egy kis alagsori bár volt, egy saroknyira a Bloomfield Weisstıl. Tele volt brókerekkel, akik munka után még egyszer átélték az aznapi kalandjaikat. - Az nem lehet, hogy ezt komolyan gondolják. Vagy igen?
- De bizony lehet - vélekedett Chris. - De hát annyit dolgoztunk, hogy idáig jussunk. Ostobaság most kidobni valakit - méltatlankodott Duncan. - Úgy is van. Nem fognak kirúgni senkit. Ne aggódjatok - mondta Ian, és rágyújtott egy cigarettára. - Ez csak arra jó, hogy megszabaduljanak attól a néhány embertıl, aki nem tetszik nekik. Velünk nem lesz semmi baj. - Lehet, hogy veled nem, én magamban azonban nem vagyok olyan biztos. Ian megvonta a vállát, mintha úgy gondolná, lehet valami abban, amit Duncan mond, de nem érdekelné túlságosan. Ian csiszolt modorú volt és nagyon magabiztos. Az arca sötét, finom vonású, sıt veszélyesen jóképő. Hármuk közül ı hordta a legjobb öltönyöket, a mandzsettájában mindig díszgomb csillogott, a nyakkendıjén soha nem voltak foltok, és Duncantıl eltérıen, soha nem lógott ki az inge. İ volt az, akinek leginkább sikerült úgy kinézni és beszélni, ahogy egy befektetési bankárhoz illik. Az egyetlen apró részlet, ami nem illett a képbe, az volt, hogy tövig lerágta a körmeit. - Kérhetek egyet? - mutatott Lenka Ian cigarettásdobozára. - Ó, elnézést, persze - Ian megkínálta a lányt, ı pedig szemmel látható gyönyörőséggel rágyújtott. - Még valaki? Alex is kért egyet. - Szörnyen barbár ez az ország, nem hagyják dohányozni az embert jegyezte meg Lenka. - Nem tudom, hogy fogom majd kibírni egész nap. A bank irodáiban mindenhol tilos volt a dohányzás. Egyes brókerek ugyan a szabályra fittyet hányva szivarozgattak, de az ı idejük egyre inkább kezdett lejárni. - Úgy van - tette hozzá Ian. - Talán nincs jogunk cigarettát tartani magunknál? Vagy ezt a fegyverekrıl mondja ki az alkotmány? Nem is emlékszem. - Szerintem mindenképp egy dohányost kéne megválasztani elnöknek, nem gondolod, Eric? - mondta Alex. - Eric a mi politikai aktivistánk. Neki köszönhetı, hogy Busht megválasztották! - Kösz, Alex - biccentett Eric. - Tényleg dolgoztam a Bush-kampányban még egyetemista koromban - magyarázta a többieknek. - George rendszeresen felhívta, hogy megkérdezze tıle, mit mondjon Gorbacsovnak - tódította Alex. Eric égnek emelte a tekintetét. Furcsa párost alkottak ık ketten. Eric magas volt, egyenes tartású, mindig jólfésült, szögletes állkapcsú, és a mosolya kivillantotta tökéletes fog-
sorát. Alex vagy tizenöt centivel alacsonyabb volt nála, szikár, göndör hajú, az arcán erıs borostával, amitıl mindig úgy festett, mintha nem borotválkozott volna aznap reggel. A nyakkendıje állandóan félrecsúszott, és az inge legfelsı gombja nem volt begombolva. Barna szemében, a sötét szemöldök alatt humor és intelligencia csillogott. Chris egyre jobban megkedvelte mindkettıjüket. - Nem tetszett nekem ez a Waldern professzor - jegyezte meg Duncan, visszaterelve a beszélgetést az aggodalmaikra. - Nekem se - helyeselt Chris. Waldern vékony, izmos férfi volt, ıszülı szakállal és fényes fekete madárszemekkel. Szemlátomást nagy élvezettel ecsetelgette, hogy mennyi tanulnivalójuk lesz, és milyen keményen fog bánni azokkal, akik nem tudnak megbirkózni az anyaggal. - Az a dolga, hogy kemény legyen - jelentette ki Eric. - Azt mondják, idınként felnıtt férfiak is sírva fakadnak miatta. - El is tudom képzelni - mondta Duncan. Aztán Erichez és Alexhez fordult. - Ti biztos többet tudtok már arról, hogy folynak itt a dolgok. Tényleg ilyen szigorúak lesznek? - Valószínőleg - felelte Eric. - Calhoun úgy hat hónappal ezelıtt vette át a program irányítását. Az a baj, hogy nagyon szeretne változtatni a dolgokon. Több darwini élet-halál harcot vinni bele. Kiszórni a veszteseket, mielıtt egyáltalán nekikezdenénk az igazi munkának. Állítólag a bank vezetése is támogatja az elképzeléseit. Mi vagyunk a kísérleti nyulak, akiken elıször kipróbálják. - Én a helyetekben nem aggódnék túl sokat - szólt közbe Alex. - Mint mindenhol, itt is attól függ minden, hogy kiket ismersz. Ha sikerül valamelyik osztály vezetıjével összebarátkoznod, és késıbb alkalmazni szeretne, akkor senki nem árthat neked. Nyugi. - És neked van ilyen ismerısöd? - kérdezte Duncan. - Én például hat hónapot dolgoztam a jelzálogosztályon - mondta Alex. - A fınököm szeretett. Velem minden rendben lesz. Duncan ettıl csak még idegesebb lett. - És te? - kérdezte Erictıl. - Ó, én nem tudom, hol végzem majd. Meglátjuk. - Azt csinálhatsz, amit akarsz - jegyezte meg Alex. - Téged mindenki szeret. Eric vállat vont. - Elıbb éljük túl a következı öt hónapot. Duncannek ez nem nagyon tetszett. - Nem hiszem, hogy Londonban bárkit is különösebben érdekelne, hogy velem mi lesz - mondta bánatosan.
Chris nagyon jól tudta, hogy Duncan mit érez. Mindhárman úgy hányódtak a londoni irodában, mint az elveszett gyerekek. - Ugyan már, fiúk - szólt közbe Ian, nem kell pánikba esni. A disznók épp ezt akarják kiváltani belılünk. Itt vagyunk New Yorkban öt hónapig, egy bankár fizetésével. Élvezzük ki! - Erre iszunk! - mondta Lenka, és felemelte majdnem üres poharát. Mindenki magasba emelte a söröspoharat. - Duncan, tudod, mit kell csinálni, ha nehézre fordulnak a dolgok? - fordult hozzá Lenka. - Mit? - Ide lejössz, és iszol velünk pár sört. Ez a cseh módszer. Mindig beválik. Duncan elmosolyodott, és kiitta a sörét. - Meggyıztél. Akkor rendeljünk még. - Elkapta az arra haladó pincér karját, aki elég zordan nézett rá, de felvette a rendelést az újabb körre. - Szóval te Csehországból jöttél? - kérdezte Chris. - Nem tudtam, hogy a Bloomfield Weissnek Prágában is van kirendeltsége. - Igen, cseh vagyok, de itt New Yorkban dolgozom. Most, hogy leomlott a vasfüggöny, szükségük van Kelet-Európa-szakértıre. Azt mondták, elég sokat fizetnének. Bár tulajdonképpen Keatshez és Shelleyhez jobban értek, de ezt nem mondtam nekik. - A lány folyékonyan és magabiztosan beszélt angolul, de elég erıs akcentussal. - Angol szakos voltál? - Angol és orosz szakon végeztem, a Károly Egyetemen Prágában. Aztán a Yale-re jártam posztgraduális képzésre, de ez a strukturalista marhaság sok volt nekem. Amerikában minden a pénzrıl szól, ezért úgy gondoltam, jobb lenne, ha arról tanulnék meg valamit. Csak két hete kerültem a Bloomfield Weisshez. - Közgazdaságtant nem is tanultál? - kérdezte Alex. - Nem hiszem, hogy az a fajta közgazdaságtan, amit nálunk tanítanak, nagy hatással lenne a Bloomfield Weissre. De elolvastam pár amerikai könyvet a témáról. Elboldogulok. - Chrishez fordult. - Na és Mr. Szczypiorski? Te, ugye, lengyel vagy? Chris elmosolyodott, amikor a lány olyan hibátlanul ejtette ki a kiejthetetlen nevet. - Nem. A szüleim persze onnan származnak, de én már Halifaxban születtem, Észak-Angliában. Csak egyszer voltam Lengyelországban, és yorkshire-i akcentussal beszélek lengyelül. - Ez aztán a rémes név - jegyezte meg Alex. - Hogy is? Zizipisky?
Chris nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa. - Tudom. Gondolkoztam is rajta, hogy megváltoztatom, Smithre vagy ilyesmire, de túl bonyolult lett volna. Az egyetemen Chris már annyira torkig volt, hogy mindenhol kétszer kell betőznie a nevét, hogy már a nyomtatványokat is beszerezte, amelyek a névváltoztatáshoz kellenek. De aztán végül mégsem tette meg. Szczypiorski az apja neve, és amúgy se nagyon maradt belıle más. El kell viselnie. De legalább a keresztnevét, a Krzysztofot könnyő volt lerövidíteni Chrisre. Ki ez a Rudy Moss nevő fickó? - szólalt meg Duncan. - Láttátok, milyen pillantást vetett rám, amikor elhívtam inni valamit? Mintha azt mondtam volna, hogy a kishúga leszbikus. - Egy seggfej - mondta Alex. - Van egy-két ilyen ember a társaságban, ı a legrosszabb. Ne törıdjetek vele. - Hogy érted? - kérdezte Duncan. - A legtöbb folyton nyalizik - magyarázta Alex. - Azt hiszik, ha megfelelı helyen nyomulnak, akkor ık kapják majd a legjobb állásokat. Mindenben ık akarnak az elsık lenni, a nyalizásban is. Ez Rudy fı specialitása. Duncan egy grimaszt vágott. - Itt a versengés a legfontosabb - magyarázta Eric - Mindnyájunktól elvárják, hogy versenyezzünk egymással a legjobb állásokért és a legjobb osztályzatokért. Az ilyen Rudy Moss-félék beveszik ezt az egész maszlagot. - De te nem? - kérdezte Chris. - Azt hiszem, én inkább csapatjátékos vagyok. Jobban szeretek együtt dolgozni másokkal, mint ellenük. - Akkor mi a fenét keresel a Bloomfield Weissnél? - vágott közbe Ian. Itt nem csapatmunkára van szükség. Eric elmosolyodott és vállat vont. - Calhounnak igaza volt. A Bloomfield Weiss a legjobb a Wall Streeten. Én is a legjobbat akarom elérni, de a magam módszerével. Mind ünnepélyesen bólogattak, Alex kivételével, aki felnevetett. - Marhaság. A te módszered azt jelenti, hogy elázva jössz haza hajnali háromkor, és fel se kelsz másnap délig! - Nekem tetszik ez a módszer! - jelentette ki Lenka. Eric vigyorgott. - Hé, egy Bloomfield Weiss befektetési bankárról beszéltek! Duncan kiitta a sörét. - Hát, azt hiszem, ideje lenne indulni, ha egyáltalán bele akarunk kezdeni a rengeteg házi feladatba, amit kaptunk.
Így hát elindultak haza, mindenki más-más metróvonalon. Chris, Ian és Duncan közösen vettek ki egy lakást az Upper East Side-on. Duncan most nagyon óvatosan viselkedett a metrókocsiban. Az út nagy részén Lenkáról beszélt. Nyilvánvalóan nagy hatást tett rá a lány. Chris meg tudta érteni Duncant, de ı a maga részérıl el volt szánva, hogy hőséges marad Tamarához, a barátnıjéhez, akit Londonban hagyott.
A hideg éjszakai levegı kicsípte Chris arcát, és segített a fejébıl kisöpörni a rengeteg pénzügyi fogalmat és elméletet, amelyet az elmúlt három órában az agyába próbált gyömöszölni. Április elején jártak, és már rég tavasznak kellett volna lenni, de Chris még mindig fagyosnak érezte a levegıt. Öszszehúzta magán kopott bırkabátját, és elindult egy keresztutcán a Fifth Avenue és a Central Park felé. Az utca mindkét oldalán meleg sárga fény ömlött ki az elegáns lakóházak márvány elıcsarnokából, és egyenruhás portások bámultak ki unottan az éjszakába. A tanulnivaló máris egyre jobban felhalmozódott, és Chris mind nehezebben tudta megemészteni a rengeteg anyagot. Próbálta leporolni a pókhálókat az iskolában szerzett matematikatudásáról, de ez nem volt elég. És hogy tudna mindennel megbirkózni szerdáig? Nem szólt semmit, amikor Duncan az aggodalmairól beszélt. Neki is megvoltak a maga félelmei, de úgy gondolta, jobb, ha megtartja magának az érzéseit. Ian tökéletesen magabiztos volt; és annak alapján, amit Chris eddig látott a pénzügyi világból, biztos volt benne, hogy ez a siker egyik fı kulcsa. Ha az ember nem elég magabiztos, legalább játssza meg, és reménykedjen, hogy senki nem jön rá az igazságra. De itt a tanfolyamon úgyis minden kiderül. Waldern professzor mindenre rá fog jönni másnap reggel, amikor megkéri, hogy mondjuk, magyarázza el, mi az a módosított lekötési idıszak. Vagy Calhoun, a beígért vizsgák után. Duncannek igaza van: óriási szégyen lesz, ha ennyi küzdelem után kibuktatják. Chris nagyon keményen megdolgozott azért, hogy kijusson New Yorkba. Tizenegy éves korában kezdett komolyan foglalkozni a tanulással, az édesanyja sok segítségével és bátorításával, és sikerült is bejutnia a helyi gimnáziumba, végül leérettségizett, és maga is meglepıdött, milyen jó eredménnyel. Oxfordba jelentkezett, történelem szakra, ı tulajdonképpen nem akarta, Tony Harris, a történelemtanára beszélte rá. Legnagyobb meglepetésére felvették. Az édesanyja nagyon boldog volt. Azt mondta, mindig is tudta, hogy Chris képes rá, és hogy az apja eszét örökölte. Chris tudta,
hogy ez nem egészen igaz, de úgy érezte, az apja, bárhol van is most, büszke rá. És ez nagyon jó érzés volt. Azután jött Oxford, az egyetem, és még több tanulás. És aztán a nagy probléma, hogy fog állást találni, ha végzett. A recesszió egyre jobban éreztette hatását, és egyre kevesebb helyen vettek fel szívesen az egyetemrıl frissen kikerült fiatalokat gyakornoknak. A verseny nagyon erıs volt. Chris keveset tudott a cégekrıl, amelyek megkeresték az egyetemet állásajánlatokkal, de tizenöt helyre is beadta a jelentkezését, köztük a Bloomfield Weisshez. A legtöbben elutasították, sokan még felvételi beszélgetésre sem hívták be. Sötét pillanataiban a nevét okolta mindezért. De a Bloomfield Weisshez behívták. A Cityben, a Broadgate-nél levı elegáns irodájukban öt bankár faggatta hosszasan. Érezte, hogy tetszik nekik. Tetszett nekik, hogy Halifaxból jött, tetszett a lengyel neve, és tetszett az elszántság, amely sugárzott belıle. Egy reggel, amikor a kollégium portása átadott neki egy levelet a Bloomfield Weiss emblémájával, már tudta, mi lesz benne. Kell nekik. És neki is kellett ez az állás. Habár ez volt az egyetlen állásajánlat, amit kapott, de egyben ez volt az is, amelyre leginkább vágyott. És most egy a hatvan kitőnıen teljesítı fiatal között. Hatvan fiatal férfi és nı, akik mindig mindenben legjobbak voltak. Hatvan gyıztes. Gyıztesek, mint Ian Darwent, Eric Astle, Alex Lubron, vagy az a szörnyő Rudy Moss. És ebbıl a hatvanból a tanfolyam során tizenöten elbuknak. Lehet, hogy Duncan lesz az egyik. De az is lehet, hogy Chris. Elérkezett az alacsony falhoz, amely a Fifth Avenue-nál elkeríti a Central Parkot. Benézett a park titokzatos sötétségébe, melyet mindenfelıl körbevettek a manhattani épületek fényei. Ideje lenne hazamenni és aludni. Másnap is sokat kell tanulnia. Nagyot sóhajtva arra gondolt, hogy öt hónapon át ez minden áldott nap így lesz. Úgy döntött, megpróbálja elfojtani a kétségeit és nyugodtnak maradni, és mindent elkövet, ami csak tıle telik, hogy ne kerüljön a tizenöt vesztes közé.
2. A tanfolyamon nagyon kemény munka folyt. Az úgynevezett esetelemzı módszert használták az oktatásban, amelyet a Harvard jogi karán dolgoztak ki, aztán késıbb az üzleti iskolák is átvették. A módszer abból állt, hogy
tanulmányoztak egy „esetet”, vagyis egy üzleti probléma részletes leírását, amellyel egy bizonyos pénzügyi koncepciót illusztráltak. Ezt aztán az órán részletesen megvitatták. A professzor kiválasztott egy szerencsétlen áldozatot, hogy a hozzászólásával kezdje meg a vitát, aztán kérdésekkel bombázta. A legjobb esetben ez valóban remek módja a felmerülı problémák vizsgálatának. A rosszabb pillanatokban azonban nyilvános megaláztatás a kiszemelt diáknak. A nehézség nemcsak az volt, hogy elızı este át kellett gondolniuk a feladott eseteket. Ahhoz, hogy egyáltalán megértsék, mirıl van szó, hosszú oldalakon kellett átrágniuk magukat a vaskos tankönyvekben. Minden napra jutott legalább egy újabb komplikált elmélet. Waldern professzor a tanfolyam elsı hónapjaiban két kurzust tartott: a tıkepiacokról szólót és a kötvénymatematikait. Ez volt a két legfontosabb tantárgy. A matematika pontos ismerete elengedhetetlen volt, ha valaki jó bróker akart lenni. Waldern kitőnı tanárnak bizonyult. A legunalmasabb pénzügyi fogalmakat is úgy tudta elıadni, hogy érdekesen és izgalmasan hangzott. A diákokból csalogatta ki a problémák megoldását, aztán az irányításával minden szépen a helyére került a fejekben. Chris intellektuálisan stimulálónak találta az óráit, de nagyon fárasztónak. Waldern azonban hajlott az erıszakosságra is. Duncan elejétıl fogva rettegett, hogy egyszer ıt szemeli ki a vita megnyitására, ami aztán a harmadik napon be is következett. Chris tudta, hogy Duncan elızı este órákat töltött a felkészüléssel. Arról volt szó, hogy egy légitársaságnak el kell döntenie, hogy fix kamatozású értékpapírt bocsásson-e ki, vagy lebegtetett rátával kölcsönt vegyen fel. De Duncan sehogy sem értette a dolgot. Bizonytalanul kezdett neki, újból ismertette az ügyet, és Waldern rögtön szagot fogott, megérezte, hogy Duncan nem sokat tud. Húsz percet töltött azzal, hogy neki és a többieknek is bebizonyítsa, hogy Duncan a legalapvetıbb elveit sem érti a fix kamatozású értékpapírok lényegének. Duncan természetesen összeomlott. Egyik-másik diák, például Rudy Moss gúnyosan vigyorgott. Chris nagyon dühös volt. Néha próbálta hangosan bemondani a helyes válaszokat, de Waldern nem vett róla tudomást. De nem Waldern volt az egyetlen keménykező tanáruk. Abby Hollis úgy viselkedett, mint egy kis diktátor. Állandóan ott sürgött-forgott az órák elıtt és után, és valamivel mindig nyaggatta ıket. Lenka eleinte csak nem bízott Abbyben, de aztán a tanfolyam második hetében össze is tőzött vele. Lenka elég feltőnı módon öltözködött. Nem volt hajlandó jellegtelen kosztümökben járni, mint a legtöbb amerikai nı; elegáns ruhákat, rövid szoknyákat, szők blúzokat, kasmírkardigánokat és
selyemsálakat hordott. Inkább párizsinak festett, mint New York-inak. A férfi kollégáknak ez persze tetszett, de a nıknek már kevésbé. Chris egyszer hallotta is, hogy arról pletykáinak, honnan van pénze ilyen ruhákra egy gyakornokfizetésbıl. Egy reggel Lenka épp Chrisszel és Duncannel beszélgetett a folyosón, amikor megjelent Abby. Lenkán aznap szolid, világosszürke nadrágkosztüm volt, talán a legkonzervatívabb darab a ruhatárában. - Lenka, egy pillanatra - szólt oda Abby, és megfogta a karját. Abby halkan mondott valamit, amit Chris és Duncan nem hallottak, csak azt, hogy Lenka azt feleli: - Hogy nem megfelelı az öltözékem? Hogy érti, hogy nem megfelelı? Abby vetett egy pillantást Chrisre és Duncanre. - Tudnia kell, hogy a Bloomfield Weissnél nem szokás nadrágot viselni - mondta. Lenka felhorkant. - Ez abszurdum! Chris és Duncan is nadrágot viselnek. A legtöbb résztvevı a tanfolyamon nadrágban jár. Sidney Stahl, a bank elnöke nadrágban jár. Akkor én miért ne? - Nagyon jól tudja, hogy értem - felelte Abby. Az arca elvörösödött, de nem hátrált meg. - Nem megfelelı viselet nık számára. - Szóval férfiaknak megfelelı, de nıknek nem? És ki találta ezt ki? Fogadni mernék, hogy egy nı. - Nem tudom, ki találta ki. De a nık nálunk nem hordanak nadrágot. - Hát mostantól hordanak - jelentette ki Lenka, és bevonult az elıadóterembe. A szünetben odament Chrishez és a többiekhez, akik a kávéautomata mellett álldogáltak. - Hihetetlen ez a nı - mondta. - És láttátok, milyen kosztüm volt rajta? Meg az a rémes fodros blúz! Szerintem azt kéne betiltani. - Tavaly még ı is a tanfolyamra járt - jegyezte meg Alex. - Tényleg? - Ugyanolyan gyakornok volt, mint mi. Állítólag nem ment túl jól neki. A program végén nem találtak a számára semmi munkát, így lett koordinátor. Azt mondják, ha bebizonyítja George Calhounnak, hogy itt jól végzi a dolgát, akkor kaphat valami rendes állást. - Te jóságos ég! - nyögött fel Duncan. - És ha velem is ez lesz? Nem bírnám elviselni. Pár pillanatig hallgattak, és arra a szörnyő sorsra gondoltak, ami a kiesı tizenötre vár.
- A legtöbbnek könnyő - jegyezte meg Alex. - Mindnek van MBA végzettsége, foglalkoztak már ilyen tantárgyakkal. De be kell vallanom, nekem nagyon nehezen megy. - És olyan rengeteg az anyag - tette hozzá Chris, aki titokban örült, hogy Alex így beismerte, amit ı nem mert. - Ahogy az ember felfog valamit, már jön két újabb megértenivaló. - Nem jöttök fel hozzánk ma este? Talán segíthetünk egymásnak a tanulásban - javasolta Alex, és Ericre pillantott, aki egyetértıén bólintott. - Szerintem jó ötlet - mondta Chris. - Én is benne vagyok - csatlakozott hozzá Duncan. - Én is - mondta Ian. - Beengedtek nıket nadrágban? - kérdezte Lenka. - Általában nem, de a te esetedben kivételt teszünk - felelte Alex. Eric és Alex lakása jó messze volt, a West Side-on. Tágas volt, de elég elhanyagolt állapotban leledzett. A bérlık felelıssége lett volna a karbantartás. Csak a legszükségesebb bútorok voltak benne, és mindenfelé könyvek, füzetek és papírok hevertek diákos rendetlenségben. De a legmegdöbbentıbbek a falakon függı festmények voltak. Négy-öt nagymérető kép volt, mindegyikük valami olajfinomítószerőséget ábrázolt, különbözı napszakokban. Csövek, hengerek, tornyok, kémények, furcsa szögekbıl, bonyolult geometrikus ábrákat alkotva. Az éjszakai képeken ragyogó narancssárga és vörös fények hasítottak a sötétségbe. Az összhatás meglepıen gyönyörő volt. - Ezek fantasztikusak! - kiáltott fel Lenka. - Ki csinálta ıket? - Én - mondta csöndesen Alex. - Te? - fordult hozzá szemmel látható meglepetéssel Lenka. - Nem is tudtam, hogy festesz. - Az egyetem után pár évig próbáltam hivatásos festıként megélni. Volt pár kiállításom is, eladtam néhány képet, de alig tudtam megélni belıle. És nem tetszett a gondolat, hogy nyomorogjak, úgyhogy most itt vagyok. - Nagy kár - jelentette ki Lenka. Alex vállat vont - Mind ezért vagyunk itt, nem? - A hangjában védekezés csengett. Lenka nyilván érzékeny pontjára tapintott - Ne haragudj. Azt hiszem, igazad van. De nagyon fura ez a téma. Miért ilyeneket festettél? - New Jerseyben nıttem fel - mesélte Alex. - Arrafelé nagyon sok olajfinomító van. Gyerekkoromban mindig megbámultam ıket a kocsi ablakából, ha arra jártunk. Teljesen elbővöltek. Aztán késıbb, egyetemista ko-
romban eszembe jutott, hogy miért ne festeném le ıket? Egyfajta megszállottság lett. - Döbbenetesek - mondta Lenka, körbejárva a szobában. - Ne mondd, hogy ez is New Jersey! Megállt egy drámai hatású kép elıtt, amelyen a sivatag homokjából emelkedett ki egy olajfinomító épülete. A kopár táj és a geometrikus mérnöki szerkezetek, a természetes és mesterséges fények ellentéte megdöbbentıen gyönyörő látványt nyújtott. - Ez Szaúd-Arábiában van, egy Jubail nevő iparvárosnál - magyarázta Alex. - Az ottani olajtársaságtól valaki meglátta a képeimet, és meghívtak látogatóba. Minden képet eladtam, ami ott készült, de ezt az egyet megtartottam. - Nem lep meg - mondta Lenka. - Már bánom, hogy eladtam ıket. - Nekem meg közben állandóan az az érzésem, mintha egy gyárban laknék - jegyezte meg Eric. - Az ég szerelmére, nem lehetne inkább napraforgókat festeni? - Kispolgári az ízlésed - morogta Alex. - Nekem tetszenek - jelentette ki Duncan. - Sörfızdét nem festettél? - Még nem - mondta Alex. - Ha jól értem, arra akarsz célozni, hogy innál egy sört? - Azt hittem, már meg se kérdezed. Így ezen az estén, és az elkövetkezı hetekben-hónapokban együtt tanultak hatan, többnyire Eric és Alex lakásán. Hamar kiderült, ki mennyit tud. Eric mindent azonnal megértett. Duncannek óriási küzdelmet jelentett az anyag elsajátítása. Alex és Chris végül mindig megbirkózott a feladatokkal. Chrisnek kicsit több munkájába került, mint Alexnak. Ian mindig úgy viselkedett, mint aki mindent ért, és a fıbb alapelveket tényleg gyorsan fel is fogta. De amikor számolásra került sor, reménytelen esetnek bizonyult. Ezt valahogy sikerült titokban tartania a társai elıtt a tanfolyamon, csak ık hatan tudták, és ık is mindent megtettek, hogy fedezzék. Lenka majdnem olyan könnyedén felfogott mindent, mint Eric, bár szokása volt enyhén bizarr megoldásokat találni a legegyszerőbb problémákra is. A kis csoport tagjai mindenben segítették egymást, és többé-kevésbé sikerült is jól haladniuk. Nem Alex volt az egyetlen a résztvevık közül, aki szokatlan háttérrel rendelkezett. Bár jó páran voltak fehér bırő, angolszász származású, MBA végzettségőek, a Bloomfieldnél nagyon ügyeltek rá, hogy szélesebb körbıl toborozzanak embereket. Akadt köztük jó néhány nı is, voltak indiaiak,
afrikaiak és japánok. Páran Chris korosztályához tartoztak, huszonkét évesek voltak, de a legtöbben néhány évvel idısebbek, harmincas éveik elején. Az amerikaiak között volt egy profi szerencsejátékos, egy nı, akinek korábban számítógépkellékekkel foglalkozó csomagküldı vállalkozása volt, és egy volt profi futballjátékos, aki sántított. A külföldiek között volt egy fiatalember, aki egy tengeralattjárón szolgált a francia haditengerészetnél, egy feltőnı viselkedéső japán, aki Texnek nevezte magát, és minden adandó alkalommal napszemüvegben járt, egy szaúd-arábiai, akit semmiképp nem lehetett kidobni, ezért nem csinált semmit, és egy idısebb olasz nı, aki alig értette a körülötte folyó angol hadarást, és egyedül nevelte hároméves kislányát. Mindenkivel egyformán bántak, akárhonnan jött is, kivéve Latasha Jamest, egy afroamerikai nıt, aki Chris mellett ült. A professzorok, még Waldern is, nagyon vigyáztak, hogy mindig udvariasan és tisztelettel bánjanak vele. A bank arra szemelte ki, hogy a városi önkormányzatok befektetéseit kezelı osztályon a fontosabb fekete bırő ügyfelekkel tartsa a kapcsolatot. De ı azt szerette volna, ha ugyanúgy bánnak vele, mint mindenki mással. Ericnek és Alexnek igaza lett: tényleg sok volt a törtetı. A hatvan diák igyekezett megbújni az asztaluk mögött, amikor Waldern tartott órát, de azonnal nyüzsögni kezdtek, ha a bank helyettes igazgatói közül jött be valaki a terembe. Ezek a bank különbözı osztályait vezették, és elıadásokat tartottak a hivatalos órák között, arról beszéltek, hogy az ı osztályuknak mi a feladata, ık voltak azok, akik a képzés végeztével állást adhatnak az egyes diákoknak. Elég visszataszító volt a hatvan fiatal bankár, aki mind jó benyomást szeretett volna tenni az elıadóra. Chris tudta, hogy neki is részt kellene vennie a nagy össznépi játékban, de nem volt képes rászánni magát. Ian néha feltett egy-egy kérdést a maga lakonikus, könnyed modorában, amit nem lehet elfelejteni. Eric arra korlátozta magát, hogy néha feltett egy célzatos, rendkívül mélyenszántó kérdést a bank valamelyik kulcsfontosságú osztálya vezetıjének. Duncan csak nagy ritkán motyogott valamit. Lenkának nem kellett magát elıtérbe tolnia, inkább az elıadók kérdeztek tıle. Szánalmas volt látni, hogy a középkorú férfiak mind ıt szemelik ki. A legrémesebben persze Rudy Moss viselkedett. Rossz napjain az egész társaságnak hányingere lett tıle. A legkellemetlenebb alkalom az volt, amikor maga Sidney Stahl jött el elıadást tartani. Stahl nemrégiben került a Bloomfield Weiss igazgatói székébe. Alacsony termető volt, komor hangú, mindig élénkvörös nadrágtartót hordott,
és egy hatalmas szivar lógott a szája sarkából, amit vígan szívott, miközben elıadást tartott. Chris lelkesítınek találta. Egyértelmően olyan ember volt, aki jobban szeret cselekedni, és nem szívesen vesztegeti fecsegésre az idıt. Amikor azt mondta, ıt nem érdekli, ki kicsoda és honnan jött, csak az, hogy tud-e pénzt keresni a bank számára, Chris el is hitte neki. Stahl befejezte az elıadását arról, hogyan maradhat a Bloomfield Weiss a legjobb cég a Wall Streeten, aztán megkérdezte, van-e valakinek kérdése. - Igen, Mr. Stahl - jelentkezett Rudy Moss. - Mi a kérdése, Rudy? - Figyeltem arra, amit mondott, és azon tőnıdtem, pontosan mik is azok a kompetenciák, melyeknek a segítségével effektíven szembeszállhatunk a versenytársainkkal? Stahl csak nézett rá, és nagyot szívott a szivarjából. Rudy reménykedve mosolygott. Stahl szivarfüstöt eregetett. Rudy lassan kezdett elvörösödni. Stahl nem mozdult. A hatvan diák vigyorgott. Rudy nem bírta tovább. - Úgy értem, mivel egyre többen belépnek a versenybe a mi területünkön, így csak a speciális képességeinkre támaszkodva maradhatunk versenyben, ön szerint melyek ezek? Stahl szeme megvillant, éppúgy, mint a szivarjának vége. - Fiam, megmondom, hogy maradunk versenyben. Úgy, hogy maguk, új fiúk sok pénzt keresnek nekem. Lesznek, akik nagyon sokat. Akik viszont nem teljesítenek, azokat kirúgom. Maga melyik csoportba fog tartozni, Rudy? Mindenfelé vigyorgás ült ki az arcokra. - Én pénzt fogok keresni - nyögte ki Rudy Moss. - Helyes. Akkor, van még valakinek kérdése? Érdekes módon több kérdés nem volt.
3. A kötvényhozam-számítás vizsgát a tanfolyam negyedik hetében tartották. Ez volt az egyik legfontosabb teszt az egész kurzuson, és George Calhoun gondoskodott róla, hogy ezzel mind tisztában is legyenek. Chris kilencig ismételt, de aztán úgy érezte, az agya nem bírja tovább. Nagy kedve lett volna felhívni Tamarát Londonban, de egyszer már felébresztette hajnali
kettıkor, ami nem bizonyult túl jó ötletnek. Úgy döntött, elhívja a lakótársait egy gyors sörre a First Avenue-n lévı ír kocsmába, ahová az utóbbi idıben gyakran eljárogattak. Le kellett csillapodnia egy kicsit, mielıtt lefekszik. Bekopogott Duncan ajtaján. Semmi válasz. Megint kopogott. - Gyere be. Duncan az ágyon feküdt, és a mennyezetet bámulta. Az íróasztala úgy festett, mintha bombatalálat érte volna, tele jegyzetekkel és könyvekkel. - Az nem használ semmit, ha itt fekszel - mondta Chris. - Gyere, igyunk meg egy sört. - Én nem... illetve... Jaj, istenem - motyogta Duncan, aztán Chris legnagyobb döbbenetére kitört belıle a zokogás. - Mi a baj, Duncan? - Mégis, mi a francnyavalyát gondolsz? Az a rohadt vizsga. - Ez csak egy teszt. - Nem csak egy teszt! Az egész karrierem függ tıle. Holnapra mindennek vége. Visszaküldenek Londonba, és életem végéig ülhetek egy pult mögött a Barclays bankban. Chris leült az ágy szélére. Duncan arca kivörösödött. Eltakarta a szemét a kezével, de egy könnycsepp kigördült alóla. - Ugyan már - vigasztalta Chris. - Mindent megtanultál, át fogsz menni. - Marhaság. A világon semmit nem tudok. Az agyam teljesen üres. Duncan megint felzokogott. - Soha életemben nem buktam még meg semmilyen vizsgán. - És most sem fogsz - próbálta megnyugtatni Chris. - Eltúlzod a dolgokat. Csak annyi az egész, hogy ellenırzik, tudod-e, hogy kell kiszámítani a kötvény- és opciós árakat. Nem nagy ügy. A disznók direkt nagy nyomást gyakorolnak ránk, hogy lássák, megtörünk-e. - Hát én megtörtem - szipogta Duncan. - Ugyan már, dehogy! - vigasztalta Chris. - Most ülj le szépen az íróasztalhoz, és mindent átnézünk, amit nem értesz. Több mint két órát ültek ott, és Chris próbálta elmagyarázni mindazt, amit az elmúlt hét folyamán nagy nehezen kezdett felfogni. Türelmes volt, és a nyugalma végül Duncanre is hatott. Éjfélre Duncan végre meg tudta állapítani egy egyszerő opció árát. Ez elég is lesz a vizsgára. Amikor elment Duncantıl, Chris már holtfáradt volt. Épp ágyba akart bújni, de zenét hallott Ian szobájából. Bedugta a fejét az ajtón. Ian egy fotelben ült, mellette egy fél üveg whisky. Cigarettázott és a UB4O-t hallgatta.
- Most voltam Duncannél - közölte vele Chris. - Pánikban van a holnap miatt. - Túl sokat aggódik a srác - mondta Ian. - Azért van rá némi oka. Átvettük az opciós elméletet. Szerencséje lesz, ha átmegy. Ian megvonta a vállát. - Lesznek, akik megbuknak holnap. Te meg én semmit nem tehetünk, hogy segítsünk rajtuk. Chris rámeredt Ianre. Nem értett egyet vele. İ szerette volna, ha Duncan átmegy, és mindent megtett, hogy segítsen neki. - Neked menni fog? - kérdezte Chris. Egy ilyen vizsgán nem lesz könynyő Iannek leplezni, hogy mennyire hadilábon áll a számokkal. Ian felnézett, és halványan elmosolyodott. - Nekem? Ó, persze. - Újratöltette a poharát whiskyvel, és a falat bámulta Chris feje mellett. Chris otthagyta.
Duncan végül átment, és Ian is, bár épp csak hogy megvolt a kellı pontszámuk. Chris maga is meglepıdött azon, hogy neki mennyire jól sikerült a teszt. A nagy szenzáció az volt, hogy két diákot rajtakaptak, hogy csalnak. Abby Hollis rajtacsípte Roger Masdent, hogy megmutatta dolgozatát Denny Engelnek, az exfutballistának. Mindkettıjüket kiküldték a terembıl, és aznap délután már nem látták ıket. Másnap sem jelent meg egyikük sem. Az óra elıtt George Calhoun nagy beszédet tartott a Bloomfield Weiss magas követelményeirıl, és hogy mindnyájuktól elvárják, hogy feleljenek meg ezeknek. Mindenkit figyelmeztetett, hogy kísérjék nagy figyelemmel az etikai kurzust, amelyre a jövı hónapban kerül majd sor. De Rogert és Dennyt egyszer sem említette név szerint Pedig mindenki csak ıket emlegette. A két diák sorsáról beszéltek mindannyian, amivel kicsit könnyítettek a helyzetén annak a négy szerencsétlennek, akik nem mentek át a vizsgán. - Akkor repült az elsı kettı - jegyezte meg Duncan ebédnél a büfében. - Szánalmas - mondta Ian. - Hihetetlen képmutatás! A Bloomfield Weissnek nincs joga, hogy csalás miatt prédikáljon. Híresek róla, hogy folyton csalnak. Londonban nagyon jól láttam nem egyszer, hogy úgy játsszák ki az ügyfeleiket, ahogy csak tudják. - Túlreagálták a dolgot - jegyezte meg Alex. - Lehet, hogy a Phoenix Prosperitynél folytatott tavalyi vizsgálat miatt. Elızı évben letartóztatták Dick Waigelt, a Bloomfield Weiss egyik alkalmazottját, mert azzal vádolták, hogy részt vett valami bonyolult, a
csıdbe ment arizonai Savings and Loan társasággal kapcsolatos csalásban. Nagyon rossz sajtója volt az ügynek. - És emlékeztek azokra a fickókra, akikrıl kiderült, hogy a kötvények mellett kokaint is árultak az ügyfeleiknek? - kérdezte Duncan. - Valljuk be, a Bloomfield Weissnek nem a legmakulátlanabb a hírneve. - Calhoun épp ezért csap ilyen nagy hőhót - vélekedett Eric. - Ez mind része a stratégiájának, amivel keményebbé akarja tenni a tanfolyamot. - Lehet, hogy így van - mondta Alex. - De én úgy hallom, nem mindenkinek tetszik a banknál, amit csinál. - Még szerencse - jegyezte meg Duncan. - De miért? - kérdezte Chris Alextıl. - A cég sok pénzt költött erre a két srácra. Roger nagyon okos, és abban is biztos vagyok, hogy sokan örültek volna, ha egy exfutballista kollégájuk lenne. A Bloomfield Weiss tele van olyanokkal, akik hasonló helyzetben ugyanezt tették volna, mint amit ık. Ostobaság volt kirúgni ıket. - Menj, és magyarázd el Calhounnak - mondta Duncan. Ahogy visszaindultak az elıadóterembe, Duncan félrevonta Christ. Egyébként kösz a segítséget - mondta. - Soha nem mentem volna át, ha tegnap este nem gyakorolunk. Chris elmosolyodott. - Te is megtetted volna értem ugyanezt.
Végre-valahára beköszöntött a tavasz. Egyik nap még nagykabátban jártak, nekifeszülve a felhıkarcolók között süvítı kegyetlen szélnek, másnap meg már sütött a nap, a fák kirügyeztek, és az egész park kizöldült. A tanfolyam tempója kicsit lelassult a matematikavizsga után, és néha akadt egy-egy szabad délutánjuk is. A nem amerikai diákok szombatonként futballmecscset rendeztek a park gyepén. A három brit rendszeres résztvevı volt. Duncan jó sportoló volt, és fáradhatatlan futó. A sportesemény elég zajosan zajlott, Faisal, a szaúd-arábiai diák és néhány brazil gondoskodott errıl. Mindenki nagyon élvezte a dolgot. Eric és Alex is játszott, sıt Lenka és Latasha James is. Latasha jó játékos volt, egyetemista korában futballozott. Lenka nem játszott jól, de azért senki nem panaszkodott. A fiúk alig várták, hogy neki passzolhassanak, aztán szerelhessék. Az egyik meccs után Lenka meggyızte Duncant, Christ, Iant és Alexet, hogy kísérjék el egy delikáteszboltba a West Side-on. Bevásároltak több szatyorra való finomságot: kenyeret, pástétomokat, sajtokat, egzotikus gyümölcssalátát. Lenka nagyon izgatott lett, mikor cseh termékeket is talált, és ahhoz is ragaszkodott, hogy a magyar szalámiból és a savanyú
uborkából is jól pakoljanak fel. A szárított gombák is elbővölték. Azt állította, minden cseh gombaszakértı, és elmesélte, gyerekkorában mennyit járt gombászni az erdıbe. A többiek végül nagy nehezen elrángatták a boltból, de még útba ejtettek egy borkereskedést is a sarkon, ahol vettek pár üveg finom bort, aztán visszasétáltak a park felé. Lassan ballagtak, élvezték a tavaszi napsütést, elnézték a kocogókat, görkorcsolyázókat, biciklizıket, a szerelmespárokat és a bolondos figurákat, akik nyüzsögtek New York nagy játszóterén. Ahogy elhaladtak az egyszerre két kardot lengetı Jagelló király lovas szobránál, Lenka megtorpant. - Hát nem jó érzés itt látni egyik királyotokat, egy ilyen világváros kellıs közepén? - kérdezte Christıl. - Mintha egyenesen a középkorból vágtatott volna ide a lován. - A királyunkat? - csodálkozott Chris. - Ugyan már, ne mondd, hogy nem ismered a királyt, aki megnyerte a tannenbergi csatát? Hát nem szorult beléd egy csöppnyi lengyel hazafiúság se? Chris elmosolyodott. - Nem nagyon. A nagyapám bezzeg megállna és tisztelegne. Az apám viszont inkább másfelé nézett volna. Azt hiszem, én mindig a legegyszerőbb megoldást választom, úgy teszek, mintha angol lennék. - Azt hittem, a lengyelek a legnacionalistább népség a világon - jegyezte meg Lenka. - A nagyapám az is volt - mondta Chris. - Az anyám apja. Tudjátok, ı 1939-ben menekült Angliába. Harcolt az angliai csatában. Az életét adná Lengyelországért, ahogy azt jó párszor elmondta. De az apám nem hitt az ilyesmiben, ı szocialista volt. Nem kommunista, hanem igazi szocialista. Úgy gondolta, a nacionalizmus megosztja az embereket. Nem szerette a királyokat. Biztos vagyok benne, hogy ezt sem. - Mit keresett Angliában, ha szocialista volt? - Győlölte a sztálinizmust. És Anglia akkoriban nem látszott rossz helynek. 1966 volt, a Munkáspárt épp megnyerte a választást. Az apámnak az volt véleménye, hogy Harold Wilson jobb szocialista, mint az apparatcsikok Varsóban. Az apám sakkozott, nemzetközi nagymester volt. Éltek unokatestvérei Yorkshire-ben, úgyhogy ott telepedett le, ott ismerkedett meg az anyámmal is. - Az ı apja biztos nem tartotta sokra a vılegényt. - Hát, nemigen. - Christ mindig bántotta gyerekkorában az anyjának családja és az apja közötti feszültség. Az egész lengyel közösség ferde szemmel nézett az apjára Halifaxben. Habár ı is disszidált, de az új rezsim
elıl. Nem bíztak meg benne. Nem járt templomba vasárnaponként. Chris kisgyerekként is érezte a bizalmatlanságot, ami körülvette ıket, és nem esett jól neki. - Miért beszélsz múlt idıben az apádról? Chris felsóhajtott. - Meghalt, tízéves koromban. - Sajnálom. - Ugyan, régen volt. - Akkor is sajnálom - Lenka elmosolyodott. - Szerintem nagyszerő, hogy itt áll egy szláv hıs emlékmőve. Lehet, hogy egy nap felállítják Vaclav Havel szobrát is. - Na, az remek lenne! Kerestek egy kis tisztást a csónakázótavacska mellett. Kinyitották a bort, ettek, ittak, és kellemesen eltöltötték az egész délutánt. Lenka annyi uborkát vett, hogy meg se bírták enni, úgyhogy végül Duncan és Alex dobálózni kezdett vele. Nagyon gyerekesen viselkedtek. Chrisnek nem volt energiája csatlakozni, de azért jó volt látni, hogy egy idıre el tudnak feledkezni arról, hogy komoly bankárnak készülnek. Chris elnyúlt a főben, és bámulta a tenyérnyi kék eget a Fifth Avenue magas épületeinek keretében. Érezte, hogy minden nyomástól megszabadul. Tulajdonképpen egész kellemes itt New Yorkban, gondolta. A bortól elálmosodott, és lehunyta a szemét. Arra riadt fel, hogy egy esıcsepp az arcára pottyant, aztán még egy. A nap még mindig sütött, de egy sötét felhı terjeszkedett a park fölött. Eleredt az esı, ık pedig a piknik maradványait felkapkodva menekülni kezdtek. Latasha, Eric és Alex beugrott egy taxiba a Fifth Avenue-n, Chris, Ian, Duncan és Lenka pedig gyalogosan siettek vissza a lakásukba. Duncan a kabátját tartotta Lenka feje fölé. Miután bırig ázva megérkeztek, Chris gyorsan feltett egy teát. Lenka lezuhanyozott, és kért valami száraz ruhát Duncantıl. Aztán Chris és Ian következett a zuhany alatt. Közben Lenka és Duncan elillantak, hogy elmenjenek inni valamit. Chris és Ian váltottak egy pillantást, amikor becsapódott utánuk az ajtó. - Mit gondolsz? - kérdezte Chris. - Ugyan, Duncan nem az esete. - Miért, elég jóképő a maga módján. Mint egy óriás kutyakölyök. Duncan nem volt klasszikus értelemben jóképő: széles, szeplıs arca volt, göndör, vöröses haja, kék szeme és elragadó mosolya. Chris látta, hogy Londonban elég sok nıre hatással van a Bloomfield Weissnél. El tudta képzelni, hogy Lenkának is jobban tetszik, mint mondjuk, Eric hagyományos eleganciája.
- Lenka jó pár évvel idısebb nála. Legalább huszonöt éves - mondta Ian. - Az nem olyan sok. Neked is tetszik, mi? Ian vállat vont. - Nem igazán - mondta kiszámított közönyösséggel. Bár elég jól néz ki. Chris felnevetett. - Szegény lány, mindenki utána töri magát! - Szerintem ı élvezi - jegyezte meg Ian. - Lehet, hogy igazad van. Duncan éjjel fél tizenkettı körül keveredett haza. Chris és Ian megvárták. - Na, mi volt? - kérdezte Chris. Duncan kivett egy sört a hőtıbıl, és végignyúlt a kanapén, a karfáján nyugtatva a lábát. - Remek csaj - közölte vigyorogva. - És? - kérdezte Chris. Duncan kinyitotta a sört, és nagyon húzott belıle. - Majd meglátjuk mondta.
4. Carla, odafigyelt egyáltalán arra, amirıl az elmúlt két hétben beszéltem? - Igen, professzor úr, odafigyeltem. Waldern rossz hangulatban volt. Az óra kezdetén Iant próbálta meg piszkálni, de ı nem hagyta magát, úgyhogy Waldern most könnyebb áldozatot keresett Carla Morelli személyében. - Akkor meg kell tudnia mondani, mi az az értékpapír-fedezet - Igen, persze - Carla nagyot nyelt. A többiek vártak. Waldern harciasán elıretolta a szakállát, és tekintete a nıébe fúródott. Hosszú másodpercekig csönd volt. Carla motyogott valamit. Waldern a füléhez emelte a kezét. - Nem hallom! - Elnézést - mondta Carla, és a hangja megremegett. - Elnézést - ismételte meg hangosabban. - Amikor egy ügyfél átad egy kötvényt a Bloomfield Weissnek, ami nincs a birtokában. - Ami nincs a birtokában? Ez meg mit akar jelenteni? - kérdezte Waldern, és értetlenül körbenézett a hallgatóságon. - Hogy adhat oda valamit az ember, ami nincs a birtokában? Különben is, a pénzvilágban soha
nem adnak semmit. Vesznek, eladnak, kölcsönöznek, kölcsönadnak. Waldern fel-alá járkált, és nagyon élvezte a helyzetet. Carla elvörösödött. Chris nagyon sajnálta. Lenka mesélte, milyen roszszul állnak Carla dolgai. El kellett küldenie a bébiszittert, aki eddig a gyerekére vigyázott, és sehogy sem tud mást találni helyette. Az elıadásokon elhangzottaknak csak a felét értette, és a házi feladatnak kapott olvasmányokkal is csak szótár segítségével tudott elboldogulni. - Elnézést - mondta Carla. - Hadd próbáljam meg még egyszer. Amikor egy ügyfél a névértéknél alacsonyabb áron elad egy kötvényt a... - Nem, nem, nem! - csattant fel bosszúsan Waldern. - Felteszem még egyszer a kérdést: odafigyelt arra, amirıl az elmúlt két hétben beszéltem? - Igen, professzor úr - mondta Carla remegı szájjal. - De nekem ez nagyon nehéz. Nem tudok olyan jól angolul. - Ezt nem vehetem figyelembe - jelentette ki Waldern. - Ez egy amerikai bank. Ha itt akar profi lenni, akkor kell tudnia annyira angolul, hogy felfogja, mirıl van szó. Ez a tanfolyamon való részvétel elıfeltétele. Tehát, mi a repo? Carla szipogott. Nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de kicsordult a könnye. - Egy eladási és újravásárlási megállapodásról van szó - szólalt meg egy hang a terem túlsó végébıl. Mindenki odafordult. Lenka volt az. - Az egyik fél elad egy kötvényt a másiknak, azzal a kikötéssel, hogy egy megadott jövıbeli idıpontban visszavásárolja egy meghatározott áron. Waldern szigorú pillantást vetett Lenkára. - Carlát kérdeztem. Kérem, ne szóljon közbe. - Visszafordult Carlához, akinek az arcán végigfolytak a könnyek. - Nos, Carla, miért akarna bárki ilyen megegyezést kötni? Mielıtt Carla megszólalhatott volna, Lenka megint közbevágott. - Ez olcsó módja a pénzkölcsönzésnek, mivel a költsége így általában alacsonyabb, mint egy banki betétnek. Waldern megfordult. - Megkértem, hogy ne szóljon közbe. Azt szeretném, ha Carla válaszolna. - Látja, hogy nincs olyan állapotban, hogy válaszolni tudjon. Majd én válaszolok helyette - jelentette ki Lenka. - Óhajt még tudni valamit? - Szeretném, ha világos lenne valami - mondta Waldern összeszorított fogakkal. - Az, hogy elvárom a hallgatóságtól, hogy odafigyeljenek arra, amit az elıadásokon mondok. - Ebbıl csak az lesz világos, hogy itt az elıadóteremben abszolút hatalma van, Carlának pedig semmi - szólalt meg egy hang a terem hátsó részébıl. Alex volt. A többiek dermedten, némán ültek. Waldern arca elvörösö-
dött, és nyitotta a száját, mintha kiabálni akarna, de aztán meggondolta magát. - Én döntöm el, hogy mi történik az órákon. És nem tőröm, hogy bárki kétségbe vonja a tekintélyemet. - Ez egyértelmő - mondta Alex. - De ha arra használja a tekintélyét, hogy megalázza a diákokat, akkor elveszíti a jogait. Waldern mély levegıt vett, aztán komoran azt mondta: - Lenka, Alex, jöjjenek velem. Kis szünet következett, miközben Lenka és Alex egymásra néztek, aztán mindketten felálltak, és követték a professzort, ki a terembıl. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, odabent azonnal kitört a zajongás. Lenka és Alex újból megjelentek a délutáni elıadáson, amelyet a nemesfémekkel foglalkozó osztály vezetıje tartott. De negyed hatra berendelték ıket George Calhoun irodájába. A többiek a Jerry's bárban vártak rájuk. - Nagyon bátran viselkedtek - jelentette ki Duncan. - Szerintem ostobaság volt - ellenkezett Ian. - Nem, egyáltalán - mondta Chris. - Valakinek szembe kellett végre szállni Waldernnel. Megbocsáthatatlan, amit Carlával mővelt. Úgy bánnak velünk, mintha gyerekek lennénk, De az ég szerelmére, felnıttek vagyunk! Alex nagyon jól tette, hogy kiállt az igazunkért. - Ez csak a szokásos Bloomfield Weiss-modor - mondta Ian. - Idıvel Carlának is hozzá kell szoknia, hogy itt így beszélnek az emberrel. Ha nem tudja megszokni, akkor jobb, ha megszökik. Minél elıbb, annál jobb. - Nem hiszem - rázta a fejét Chris. Érezte, hogy egyre jobban átforrósodik az arca. - Waldern feladata az lenne, hogy tanítson, nem az, hogy sértegessen. Alexnek igaza volt. Ha így bánik az emberekkel, nem várhatja el, hogy tiszteljük. Én mindenesetre nem tudom tisztelni. - Akkor miért nem mondtál valamit? - kérdezte Ian. Chris hallgatott. Valóban meg kellett volna szólalnia. Támogatni kellett volna Lenkát és Alexet. De nem tette. Arra gondolt, azt feleli Iannek, túl döbbent volt, hogy megszólaljon, de visszanyelte. Tudta, hogy ez nem lenne egészen igaz. - Azért nem mondtál semmit, mert nem akartad kockáztatni az állásodat - jelentette ki Ian széles vigyorral. - Ez hülyeség - csattant fel Chris, de tudta, hogy Iannek igaza van. Ian vigyora egyre szélesebb lett. - Cinikus disznó vagy - förmedt rá Chris. Ian megrázta a fejét. - Én ugyanúgy nem akarom elveszíteni az állásomat, ahogy te sem.
A megjegyzés igazsága sértette Christ. Erichez fordult. - Te mit gondolsz? Szólnunk kellett volna? Eric kicsit hallgatott, mielıtt válaszolt volna. - Waldern rosszul tette, amit tett, de az, ha ilyen nyíltan szembeszállunk vele az osztály elıtt, nem fog változtatni rajta. Calhoun úgyis mindig Waldernt fogja támogatni. Kénytelen lesz. - Szóval Alex jobban tette volna, ha hallgat? - kérdezte Chris. Eric megvonta a vállát. - A többiek is hallgattak. - Hát én már bánom, hogy nem mondtam semmit - jelentette ki Chris. Duncan hirtelen integetni kezdett valakinek. - Itt vagyunk, gyertek! Lenka és Alex észre is vették ıket, és átlökdösıdtek a tömegben az asztalukhoz. Mind a ketten nagyon feszültnek látszottak. - Na, mi volt? - kérdezte Duncan. - Alapos fejmosást kaptunk - mondta Alex. - Fıleg én. De az állásunk marad. - Ezt hogy csináltátok? - érdeklıdött Chris. - Tom Risman épp kijött Calhoun irodájából, amikor mi bementünk. - A jelzálogosztály igazgatója? - Igen. Calhoun azt mondta, Risman azt akarja, hogy maradjak. De komolyan figyelmeztetett. Azt mondta, még egy ilyen húzás, és repülök. - Na és te? - fordult Chris Lenkához. - Én megmondtam neki, hogy szerintem nekünk van igazunk, és nem Waldernnek. Tıle kéne megszabadulniuk, nem tılünk. Calhoun azt mondta, hogy fogjam be a számat és tőnjek el. - Szerintem Calhoun rám fente a fogát - jegyezte meg Alex. Waldernnek nagyon nem tetszett, hogy megkérdıjeleztem a tekintélyét. - Hát, örülök, hogy megúsztatok mind a ketten - mondta Duncan, és magasba emelte a sörösüvegét. - Hadd rendeljek nektek is. - Megfordult, és a pincért kereste a tekintetével. - Még szerencse, hogy Tom Risman is hallott a történtekrıl, különben végem lett volna - mondta Alex. - Egyébként honnan tudta meg Risman? kérdezte, és körbenézett az asztal körül ülıkön. Eric csöndesen mosolygott. - Te szóltál neki? Eric bólintott. - Risman azt mondta, mindig is utálta Waldernt. Örült, hogy segíthet. - Kösz, haver - mondta Alex. - Akkor hol az a sör?
A Newark repülıtéren nagy volt a zsúfoltság. Péntek este volt, mindenki utazni készült valahová a hétvégére. Chris abban a pillanatban elillant, ahogy vége lett az utolsó órájuknak, aztán metróval és busszal kizötykölıdött a reptérre. De nem kellett volna úgy rohannia. Háromnegyed órát várt, és Tamara még mindig nem jutott át a vámon. A gépe félórát késett, valószínőleg még a poggyászára vár. - Chris! Valahogy nem vette észre a lányt. Tamara ledobta a bıröndjét, és a nyakába ugrott. - Tamara, de jó, hogy itt vagy! Tamara gyorsan megcsókolta, és a karjába bújt. Chris megsimogatta a lány szıke haját. Nagyon örült, hogy láthatja. Elindultak a kijárat felé. - Hé, hová mész? - kérdezte Tamara. - Erre van a busz. - De a taxik arra. - Busszal is simán bemehetünk a városba. - Jaj, Chris, olyan zsugori vagy. Majd én fizetek - mondta Tamara, és elmasírozott a taxiállomás felé. Chris követte, és nemsokára már a Holland Tunnel és Manhattan felé közeledtek a taxival. - És mit terveztél ma estére? - kérdezte Tamara. - Gondoltam, elmehetnénk vacsorázni. Aztán egy buliba vagyunk hivatalosak. - Egy buliba? Ez jól hangzik. Akkor legalább találkozhatok az új barátaiddal. Az a rémes Duncan is ott lesz? - Egyáltalán nem olyan rémes. Igen, ott lesz. Tudod, hogy együtt bérelünk lakást, úgyhogy kénytelen leszel elviselni a társaságát. De Ian Darwent is ott lesz. İt szereted, nem? - Igen, nagyon vicces fiú. Gondolom, sok amerikai is lesz. - Igen, lesz egy-kettı. New York Amerikában van, Tamara. Tamara felsóhajtott. - Biztos nem mind szörnyőek. Csak türelmesnek kell lennem. - Eric és Alex tetszeni fog, ık rendezik a bulit. - Jól van. Na, gyere ide... - Tamara Chrishez bújt, és az inge alá nyúlva végigsimított a mellkasán. - Nagyon szép hétvégénk lesz. A taxi nagy nehezen átküzdötte magát a manhattani csúcsforgalmon. A számla óriási volt, és végül mégis Chris fizetett.
Vacsora közben sokat beszélgettek, Chris a tanfolyamról mesélt, Tamara a londoni ismerıseirıl, akik meglehetısen sokan voltak. Chris és Tamara még Oxfordban ismerkedtek meg, de csak azután kerültek össze, hogy végeztek. Tamara vékony volt, szıke és nagyon kifinomult. Chrisnek mindig tetszett, de soha nem gondolta volna, hogy van nála esélye. Nagyon meglepte, amikor a félév utolsó hetében egy buli után az ágyban kötöttek ki, és még jobban csodálkozott, amikor Tamara késıbb is találkozni akart vele, amikor mind a ketten Londonba költöztek: Chris a Bloomfield Weissnél kezdett dolgozni, Tamara pedig a Gurney Kroheimnél, egy ízig-vérig brit kereskedelmi banknál. A kapcsolatuk szorosabbá vált az ezt követı félévben, de azért annyira még nem, hogy össze is költözzenek. De Tamara nagyon szerette volna meglátogatni New Yorkban, Chris pedig hálás volt érte. Tizenegy óra körül értek haza. Ian szobájából hangos zene hallatszott ki. Amikor a reptérrıl megérkeztek, nem volt otthon, úgyhogy még nem találkozott Tamarával. A lány kopogás nélkül, egyenesen besétált a szobájába, a nyomában Chrisszel. Ian kissé meglepıdött. Épp az asztal fölé hajolt, amelyen egy kis tükör feküdt, rajta vonalban elrendezve valami fehér por. Ian feléjük fordult, és azonnal elvörösödött. - Mi az, Ian, a bulira készülıdsz? Ian Chrisrıl Tamarára nézett. - Ööö... - csak ennyit tudott kinyögni. - Hello, drágám - mondta Tamara, aki szemlátomást nagyon élvezte Ian zavarát. Odadugta az arcát egy puszira, aztán megnyalta az ujja hegyét, egy kicsit felcsippentett a porból, és az ínyére dörzsölte. - Hmmm, finom, kaphatok még? - Szia, Tamara. Igen... izé... persze - dadogta Ian, és bizonytalan pillantást vetett Chrisre. Tamara felnevetett. - Ugyan már, biztos Chrisnek is tudsz adni egy kicsit. Chris csak bámult, és nem tudta, hogy reagáljon. Pár másodperc után sarkon fordult és szó nélkül kiment. Besietett a saját szobájába, becsukta az ajtót, és kibámult az ablakon, a tizenkét emelet mélységben nyüzsgı utcára. Nagyon dühös volt. İ soha nem használt semmilyen kábítószert, és a barátairól sem feltételezte volna, hát még a barátnıjérıl. Mégis mi ütött Tamarába? Csak az ostobák mővelnek ilyesmit. Ian is meglepte, de róla úgy-ahogy el tudta képzelni. De Tamara ennél okosabb is lehetne.
Tulajdonképpen magát is nagyon ostobának érezte, ami még jobban feldühítette. Persze, tudta, hogy az emberek kábítószereznek. Az egyetemen is látta néha-néha, és amit az újságból olvasott, abból kiderült, hogy az üzleti világban enyhén szólva nem ritka az ilyesmi. De ı maga mindig elkerülte a drogokat, illetve még pontosabban, a drogok kerülték el ıt. Micsoda naiv tökfej! Hát mire számított egy New York-i házibulin? Szedd össze magad, mondta magának. Nyugalom. Vett néhány mély lélegzetet, és kiment a szobájából. Tamara épp akkor lépett ki nevetgélve Ian ajtaján. Amikor észrevette Christ, megtorpant. - Jaj, Chris, ne vágj ilyen megrökönyödött képet! - Nem tudtam, hogy kábítószert használsz. - Nem is használok. Nem igazán. Legfeljebb hébe-hóba. Ez még nem olyan borzasztó, vagy igen? Chris megvonta a vállát. Tamarát vizsgálgatta, látja-e rajta valami nyomát a kábítószernek, de a szeme normálisnak tőnt, és pontosan olyan volt, mint pár perccel ezelıtt. - Szörnyen vaskalapos vagy - mondta Tamara. - Neked is ki kéne próbálnod. Chris megrázta a fejét. Tamara magához húzta és megcsókolta. - Jobb már? - kérdezte, amikor kibontakozott a karjaiból. - Nem csináltam volna, ha tudom, hogy téged így felzaklat. Induljunk, jó? Ian, kész vagy? Taxival mentek az Upper West Side-ra. Chris némán ült, míg Tamara vidáman csevegett Iannel, aki szintén nagyon fel volt dobva. Amikor megérkeztek, a buli már javában tombolt. Eric fogadta ıket az ajtóban. Egy lány volt vele, akit Megan néven mutatott be. Chris kíváncsian nézte a lányt. A titokzatos barátnı, aki Washingtonban vagy hol lakik, de akivel még nem találkoztak. Nagyon csinos volt, de azért nem olyan lélegzetelállítóan, mint amire számított. Hosszú, göndör fekete haja volt, sápadt, intelligens arca, szeplık, pisze orr és világító kék szemek. Nagyon fiatalnak látszott, legfeljebb tizennyolcnak, de sugárzott belıle valami érett bölcsesség. Chrisnek azonnal megtetszett. Bemutatta Tamarát, aztán kis beszélgetés után Eric beküldte ıket a szobába. Azt mondta, a sör a fürdıkádban van. - Nagyon helyes srác - jegyezte meg Tamara, miközben a tömegen átlökdösıdve, a fürdıszoba felé indultak. - Már foglalt - közölte Chris. - A lány a barátnıje. - Tényleg? Azt hittem, a kishúga. - Sajnos, nem.
- Ne legyél féltékeny, Chris - mondta Tamara, és megszorította a kezét. - Én nagyon boldog vagyok azzal, amim van. Chris elmosolyodott. Tamarán látszott, hogy ki akar békülni vele, és ı sem akarta elrontani a hétvégét azzal, hogy játssza a sértıdöttet. - Egyébként nem tetszik az ízlése, rémesek ezek a képek - jegyezte meg Tamara, és összevont szemöldökkel nézegette Alex festményeit. - Nekem tetszenek - mondta Chris. Megtalálták a sört. Tényleg a fürdıkádban voltak az üvegek, amit teletöltöttek jéggel. - Milyen fura - jegyezte meg Tamara. - Biztos ısi amerikai szokás. - És nagyon praktikus is - szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Alex volt. - De tudom, hogy a britek melegen szeretik a sört, úgyhogy a tiédet esetleg betehetjük a sütıbe. Tamara halványan elmosolyodott. - Azt hiszem, én inkább fehérbort kérek - mondta metszı hangon. Chris összerezzent. - Persze, van a konyhában. A nevem egyébként Alex Lubron. - Nagyon örülök - mondta Tamara, és elbámult Alex feje fölött. - İ Tamara - mutatta be a lányt Chris. - Már sokat hallottam rólad - mondta Alex mosolyogva. - Képzelem - felelte Tamara. Alex kicsit hallgatott, és összeszőkült szemmel nézett a lányra. - Hát akkor, érezzétek jól magatokat - mondta aztán, és hátat fordított Chrisnek és Tamarának, hogy üdvözölje Tetsundo Suzukit, aki épp most érkezett. Hello, Tex, mi újság? - kiáltott oda neki. - Ki volt ez az alak? - kérdezte Tamara. - Alex, a barátom - mondta Chris. - ı festette a képeket, amelyek neked nem tetszenek. Tamara megérezte az élt Chris hangjában. - Nézd, sajnálom, de olyan közhelyes hülyeség, hogy az angolok melegen szeretik a sört. Akkor kaphatok egy pohár bort? Chris nem érezte jól magát a partin. Szeretett volna hencegni Tamara elıtt az új barátaival, de most már zavarban volt, ahányszor be kellett mutatnia valakit. Félóra után Tamara kicsit megenyhült az alkohol és a kábítószer hatására, és valószínőleg sokkal jobban érezte magát, mint Chris, aki próbált elfeledkezni a kokainról, de nem nagyon sikerült neki. - Hahó, Chris, itt vagy? - harsant fel hirtelen Lenka hangja a zajban. Duncan társaságában furakodott oda Chrishez és Tamarához. Lenka átkarolta Chris nyakát, és megcsókolta. Eléggé be volt csípve. - Szóval ı Tamara? Hello, isten hozott New Yorkban.
Lemosolygott Tamarára, aki legalább tizenöt centivel alacsonyabb volt nála. - Hello - köszönt Tamara hővösen. - Remélem, megnyugtatod egy kicsit Christ. Ráfér szegényre - mondta Lenka, megszorítva Chris karját. - Túlságosan keményen dolgozik. - Ebben biztos vagyok - mondta Tamara. - Az amerikai bankárok szörnyen komolyan veszik a munkájukat. Nekem jobban tetszik a brit megközelítés. Mi nem dılünk be ennek a pénzügyi elemzıs módszernek, de azért elboldogulunk. - Pedig hasznos - mondta Duncan komolyan. - Szerintem minden kereskedelmi banknak kéne tartani ilyen képzést. Nem is értem, hogy tudnak talpon maradni a mai világban enélkül. Egy bizonyos ponton túl az is számít, hogy mit tud az ember, nemcsak az, hogy kit ismer. Tamara alig észrevehetıen elpirult. Chris azonnal észrevette, és aggodalmasan figyelte. - Ez nem igazságos, Duncan - csattant fel Tamara. - A Gurney Kroheimnél nagyon jó szakemberek dolgoznak. - Persze, biztosan - mondta Duncan. - Csak arra gondoltam, hogy nekik is hasznos lenne egy ilyen formális képzésen átesni. - Ahogy neked? - kérdezte Tamara villámló szemekkel. - Persze - mondta Duncan óvatosan. - Szóval nem gondolod, hogy a Bloomfield Weiss programja túl kemény? - Nem - felelte bizonytalanul Duncan. - Illetve persze, nehéz, de megbirkózom vele. - Én nem így hallottam - mondta Tamara. - Hogy érted? - Duncan Tamaráról Chrisre nézett, aki kínosan feszengett. - Szerintem egy ilyen oktatási módszer, ahol akkora a nyomás, hogy a diákok összeomlanak alatta, nem igazán ideális. De biztos vagyok benne, hogy te meg fogsz birkózni vele. Duncan épp mondani akart valamit, de aztán az ajkába harapott. Tudta, hogy Tamarának nem szimpatikus, de nem volt eléggé részeg ahhoz, hogy felvegye a kesztyőt, és vitába szálljon vele. Lenka azonban az volt. - Hogy lehetsz ilyen udvariatlan a barátommal? - kérdezte harciasan. - Nem vagyok udvariatlan - mondta Tamara. - Legalábbis nem állt szándékomban. Duncan kezdte. - Chris, ez a nı borzalmas. El sem hiszem, hogy ilyen rémes barátnıd van.
Chris, aki rettegve figyelte a szócsatát, érezte, hogy ideje közbeavatkozni. - Lenka - mondta határozottan. - Tudom, hogy sokat ittál, de akkor sem kéne ilyeneket mondani. - De igen - feleselt Lenka. - Mert ez az igazság. Te olyan rendes srác vagy. jobbat érdemelnél. - Chris! - kiáltott fel Tamara. - Mondd meg neki, hogy kérjen bocsánatot. Lassan az egész társaság elcsendesedett, és mindenki ıket figyelte. - Lenka, biztos vagyok benne, hogy nem gondoltad komolyan, amit mondtál. Légy szíves, kérj bocsánatot - Meg még mit nem - csattant fel Lenka, és Tamarára meredt. - Na, gyere - mondta Duncan, és megrángatta Lenka karját. - Menjünk el egy kicsit levegızni. Lenka egy darabig habozott, aztán hagyta, hogy Duncan elvonszolja. Az emberek némán figyelték, ahogy elmennek, aztán újból kitört a zsibongás. - Menjünk - mondta Tamara határozottan. - Elıbb köszönjünk el Erictıl és Alextıl - felelte Chris. - Nem, most azonnal indulunk! Elmentek. Ahogy kiléptek a csendes éjszakai utcára, meglátták Lenkát és Duncant, akik épp eltőntek a saroknál. Chris leintett egy taxit, és némán mentek hazáig.
Akkor szia, Chris - búcsúzkodott Tamara. - Nagyon jól éreztem magam. Hiányozni fogsz. A newarki repülıtér indulási oldalánál várakoztak, a terminál elıtt. Vasárnap este volt. - Kösz, hogy eljöttél ilyen messzire - mondta Chris. - Megérte. - Gondolod, hogy el tudsz jönni máskor is? - Én szeretnék - mondta Tamara. - Talán május végén, amikor lesz pár munkaszüneti nap. Ha tudok olcsó jegyet szerezni. - Valószínőleg hétvégére felemelik az árakat - jegyezte meg Chris -, hogy kihasználják az ilyenek helyzetét, mint mi vagyunk. - Azért megpróbálom - ígérte Tamara. Chris magához húzta, megcsókolták egymást, aztán elengedte a lányt. Nézte, ahogy beáll a sorba, majd áthalad a fémdetektoros kapukon. Mielıtt elindult volna a hosszú folyosón, még visszafordult és integetett. Chris visszaintegetett, aztán Tamara eltőnt.
Chris busszal ment vissza a városba. Sötét volt odakint, és a World Trade Center kettıs tornya feketén meredezett a távolban. A városban mindenfelé narancssárga fények villogtak. Chrisnek Alex festményei jutottak eszébe. Habár elég katasztrofálisan kezdıdött, végül is elég jól sikerült a hétvége. Tamara rájött, hogy nagyon felzaklatta Christ, és minden tıle telhetıt megtett, hogy jóvátegye a dolgot. Szombaton és vasárnap elmentek ideoda, nem sokat ültek otthon. Az idı ragyogó volt. Átsétáltak a parkon, meglátogatták a Fricket meg a Modern Mővészetek múzeumát, és eltöltöttek egy-két órát vásárlással a Bloomingdale-ben és a Lord and Taylorban is. És az éjszakáik is nagyszerőek voltak. De a péntek este keserő utóíze azért ottmaradt Chris szájában. Tamara néha nagyon undok tud lenni, ezt mindenki tudta. De többnyire azért jókedvő és humoros volt. A szellemessége néha elég csípıs, de valójában nem gondolta komolyan, amit mondott. Legalábbis Chris ezt feltételezte. De azért lehetett volna kicsit kedvesebb is a barátaihoz. Mert tényleg jó barátai voltak. Nagyon szerette Duncant, és habár Alexet és Lenkát alig pár hete ismerte, ıket is megkedvelte. Persze, Tamarát sokkal régebben ismerte, és tudta, hogy igaza volt, amikor megvédte Lenkával szemben. De nem örült neki, hogy választania kell a barátnıje és az új barátai között, és rosszulesett, hogy Tamara erre kényszeríti. Eszébe jutott, amit Lenka mondott, hogy Tamara nem elég jó hozzá, és elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy Lenka így is gondolja, de ı tudta, hogy nincs igaza. Nagyon szerencsés, hogy ilyen barátnıje lehet, mint Tamara. Csinos, vidám, elegáns. És jó az ágyban. Chris ugyan nem volt olyan tapasztalt ezen a téren, mint szerette volna, de tudta, hogy Tamarával minden remek. Remélte, hogy újból meglátogatja még, amíg ı New Yorkban van. Amikor hazaérkezett, Duncan várta. Chris péntek este nem beszélt vele, és csak. most jutott eszébe, hogy vajon Duncan hogy tudta ilyen sikeresen elkerülni ıket egész hétvégén. - Nem iszunk valamit? - kérdezte Duncan, kicsit idegesen. Chris elmosolyodott. - De, persze. Lementek a sarkon lévı ír kocsmába. Nem beszéltek semmi komolyabbról, míg meg nem érkezett a Guiness. Duncan nagy levegıt vett. - Sajnálom, ami történt - kezdte. - Ugyan, dehogy, én sajnálom - mondta Chris. - Nem kellett volna azt mondanom a brit bankokról. Butaság volt. Tudhattam volna, hogy Tamara felkapja a vizet.
- Úgy is lett. Duncan köhögött. - Igen. - Ivott a sörbıl. - Nézd, én tudom, hogy Tamara nem kedvel engem, és nem hiszem, hogy ez valaha is megváltozik, de te jó haverom vagy, fıleg itt, és nem akarom, hogy ezt bármi elrontsa. Chris rámosolygott. - Ne aggódj emiatt, Duncan. Tamara néha kicsit kellemetlen tud lenni. Sajnálom, hogy összekaptatok. És nem kellett volna mesélnem neki a matekvizsgáról. - Az a szomorú, hogy amit mondott, igaz. Nem tudok megbirkózni ezzel a tanfolyammal. - Duncan, ne kezdj megint nyavalyogni! Egyébként hol jártál egész hétvégén? Duncan kortyolt egyet a sörbıl. Próbálta elfojtani a vigyorát, de nem sikerült. - Csak nem? - kérdezte Chris. - De igen. - Mikor, a buli után? - Aha. - Ejha! Na, ne vágj olyan önelégült képet - nevetett Chris. - Hadd halljam a részleteket. Mindent tudni akarok! - Hát, miután elmentünk Lenkával, ı eléggé fel volt kavarva. Sıt mind a ketten. Úgyhogy egy darabig csak csendben sétáltunk. Aztán rólad meg Tamaráról beszélgettünk. Aztán más dolgokról is. - Duncan elhallgatott, halvány mosollyal. - Megérkeztünk a Columbus Circle-höz, és elkezdtünk taxit keresni, de nem jött, aztán én azt mondtam Lenkának, majd hazakísérem. - A Village-be? - Igen. - De hát az kilométerekre van! - Nekünk fel se tőnt. Elég hosszú séta volt, persze, de nem éreztük fáradtnak magunkat. Nagyon romantikus volt. Aztán megérkeztünk, és felhívott magához. Azt mondta, csak nem fogok vissza is gyalogolni ugyanenynyit. - És aztán? - És aztán... - Duncan elmosolyodott. - El kell mesélned! - Nem, nem lehet. - Oké, akkor ne. De ha jól gondolom, nála töltötted a hétvégét? - Biztonságosabbnak tőnt, mint hazamenni, és folyton belétek botlani. - Ez igaz.
- Észre se vetted, hogy nem vagyok itt? - Azt hittem, a szobádban duzzogsz, vagy ilyesmi. - Chris nagyot húzott a sörébıl. Szóval Duncan és Lenka... Örült neki. - Hát, gratulálok - mondta. - Kösz. A többiek elıtt egyelıre szeretnénk eltitkolni. Ki tudja, Calhoun mit szólna, ha kitudódna. - A francba Calhounnal! De rendben, hallgatni fogok. De Iannek meg kell tudnia. Alexnek és Ericnek is. - Ha megtudják, megtudják. Egyébként Lenka sajnálja a történteket. Amit Tamaráról mondott. - Semmi baj. - Azt üzeni, kitart amellett, amit mondott, de azért nem kellett volna. Chris elmosolyodott. - Mondd meg neki, hogy nem baj.
5. Eljött a nyár. Júniusban és júliusban olyan kánikula tombolt, hogy alig lehetett kimerészkedni az utcára. Az angolok nem rendelkeztek ehhez szükséges ruhákkal: a Marks and Spencerben vásárolt gyapjúszövet öltönyöket nem erre az idıre találták ki. A levegı olyan páradús volt, hogy ha csak egy saroknyit is sétáltak, már patakokban folyt róluk az izzadság. Az elıadóteremben kellemesen hővös volt, a metró azonban maga volt a pokol. A légkondicionáló a Lexington vonalon nem volt elég, hogy megbirkózzon a kocsinyi izzadó utassal. Néha Chris, Ian és Duncan kiszálltak a Forty-Second Streetnél, és bedobtak egy hideg sört egy közeli sörözıben, mielıtt átszálltak a másik metróvonalra. Lenkának persze soha nem volt melege; olyan lenge nyári ruhákban járt, amiket Abby Hollis gyanakvó pillantásokkal méregetett, de nem szólt semmit. A tanulnivaló továbbra is rengeteg volt. Waldern tıkepiacokról szóló kurzusa mellett, amely soha nem akart véget érni, voltak pénzügyi, könyvelési, nemzetközi közgazdaságtani, hitelelemzési és etikai kurzusok is. A Bloomfield Weiss legkülönbözıbb külföldi kirendeltségeinél dolgozók tartottak nekik elıadásokat. A tempó hol gyorsult, hol lassult, de a diákokra nehezedı nyomás soha nem enyhült, George Calhoun errıl mindig gondoskodott.
Chris nagy meglepetésére úgy találta, hogy tulajdonképpen élvezi a tanfolyamot. Ahogy egyre tisztábban értette az alapfogalmakat, és sikerült koherens egésszé összerakni ıket a fejében, mindinkább érdekesnek találta a tananyagot. Különösen érdekelték az értékpapír-kereskedık elıadásai. A diákok mind nagyon szerették ezeket az alkalmakat, végül is a Bloomfield Weiss fı tevékenysége az értékpapír-kereskedelem volt. A sok milliárd dolláros tétek, a brókerek nagy szája és macsó szlengje mind nagyon tetszett a hallgatóknak. De Chris nem ezt találta vonzónak, hanem a piac mindig változó viszonylatait, a kereslet és kínálat állandó hullámzását, az árak mozgását. Nemigen érdekelték Cash Callaghan nagyképő történetei, aki a londoni iroda vezetı brókere volt. Akkor már sokkal érdekesebbnek találta Seymour Tanner halk szavú elıadásait, aki a bank huszonkilenc éves sztárja volt, és akirıl azt suttogták, hogy elızı évben kétszázmillió dollárt keresett a Bloomfield Weissnek. Chris most elıször kezdte otthon érezni magát. Úgy érezte, ez olyan munka, amit képes lesz jól végezni, már ha hagyják. George Calhoun mindent elkövetett, hogy minél jobban kiélezze a versenyt. Szerette volna felpörgetni a diákokat, valami célt állítani eléjük. Felállította a tanulmányi eredmény szerinti rangsort, egytıl hatvanig, illetve csak ötvennyolcig, Denny Engel és Roger Masden távozása miatt. A rangsort az eddigi különbözı tesztek eredményei alapján állapították meg. Hogy még egyértelmőbb legyen a dolog, Calhoun vastag piros vonalat húzott a negyvenötös és negyvenhatos közé, elválasztva a szánalmas alsó egynegyedbe tartozókat a többiektıl. És azt is bejelentette, hogy az elsı három helyen végzı, a tanfolyam végén külön jutalomban részesül. Az elsı helyen Rudy Moss neve állt. A másodikon Eric Astle. A harmadik, Calhoun nagy bosszúságára, Lenka lett. Duncan valahol ötven körül állt, vagyis az alsó egynegyedben, de azért egy kis erıfeszítéssel még feljebb kapaszkodhatott. Miután nagyon gyengén teljesített a matematikavizsgán, Ian a negyvenkettedik helyre csúszott le. Alex kettıvel fölötte, a negyvenedik helyen állt. Chris a huszonötödik volt, amin ı maga is meglepıdött. Annak ellenére, hogy ilyen különbözı eredményeket értek el - vagy talán éppen ezért -, a tanulócsoport továbbra is mőködött. Eric és Lenka sikerére mindnyájan büszkék voltak, és mindenáron el akarták érni, hogy a kurzus végére Duncan és Alex is a piros vonal fölött végezzen. Volt azonban egy kurzus, amit Chris egyáltalán nem élvezett: az etika, Ian „Üzleti képmutatásnak” titulálta, és az elnevezés rajta is ragadt. Elég cinikus módja volt annak, hogy megpróbálják elterelni a figyelmet a szégyenfoltokról, amelyek a Bloomfield Weiss hírnevén estek a Phoenix
Prosperity botrány és a kábítószert áruló brókerek miatt. Tulajdonképpen vicces is lehetett volna, ahogy a különbözı brókerek elıadásai után, akik büszkén mesélték el, milyen trükkökkel kerestek az ügyfeleiken, jött Martin Krohl komoly képpel megtartott etika-elıadása. Ian az elsı lett a vizsgán, ami nem volt nagy meglepetés. Az etikában egyáltalán nem kellett számolni, és az Ianre annyira jellemzı cinizmus nagyon jól illett ehhez a témához. Lenka viszont megbukott. Chris és Duncan szinte szégyelltek, hogy ık ketten elég jó eredményt értek el. Duncan és Lenka kapcsolata közben virágzott. Nagyon profi módon intézték. A többiek elıtt, az elıadóteremben a leghalványabb jelét sem adták, hogy lenne köztük valami. Még amikor Eric, Alex, Chris és Ian társaságában voltak, akkor is inkább úgy viselkedtek, mintha csak jó barátok lennének. Ha beültek valahová, egy kocsmába vagy étterembe, többnyire egymás mellett ültek, és sokat ugratták egymást, de egyáltalán nem tüntettek a kapcsolatuk intimitásával, és nem rekesztették ki a többieket, ami szétrobbantotta volna a baráti társaságot. De azért elég sok idıt töltöttek kettesben. Duncan többnyire Lenkánál volt, és sokszor csak éjfél után ment haza, hétvégeken meg egyáltalán nem. A Memorial Day hétvégén együtt mentek el kirándulni Cape Codra. Duncan nem aludt sokat elızı éjjel, de azért nagyon jól érezte magát. Boldog volt, és az állandó önsajnálat, ami már kezdte idegesíteni Christ meg Iant, elpárolgott. Lenka is boldognak látszott, habár számára mintha megszokottabb lett volna ez az állapot. Ian néha eltőnıdött, vajon a lány mi a fenét lát Duncanben, de azért ı is örült Duncan jókedvének. Ian maga is élvezte az életet. Gyakran elment egyedül este kilenc-tíz körül. Chris másnap reggel idınként idegen nıkbe botlott, amikor kiment a fürdıszobába. A nyár folyamán ez négyszer-ötször fordult elı. Többnyire amerikai lányok voltak, egyszer egy au pair Franciaországból. İ volt az egyetlen, akivel egynél többször is találkozott. Mindegyik lány csinos volt. Christ nem lepte meg Ian sikere a nıknél, ami már Oxfordban is elég egyértelmő volt, de New Yorkban még inkább. Valamilyen rejtélyes okból, a nık inkább vonzónak találták az arroganciáját, és nem taszítónak. Akik feljöttek vele, nyilván nem úgy gondolták, hogy ez egy hosszú, boldog kapcsolat kezdete. Ian sikere annál is figyelemreméltóbb volt, mert New Yorkban még nagyon is eleven volt az AIDS miatti pánik. De Ian úgy gondolta, a heteroszexuálisokat fenyegetı kockázatot túlzásba viszik, és valószínőleg a barátnıi is így gondolták. Alexnek viszont rosszul mentek a dolgai. Az édesanyja beteg volt, leukémiás, és egyre romlott az állapota. Alex senkinek nem beszélt errıl, csak
Ericnek, de amikor erısen romlani kezdett a beteg állapota, akkor Alex úgy érezte, kötelessége annyi idıt mellette tölteni, amennyit csak tud. Az anyja egy kórházban feküdt, az otthonuk közelében, New Bruswickban. Alex minden hétvégen odautazott, sokszor már péntek este az utolsó órájuk után. Amennyit lehetett, távol volt az órákról, de persze, Calhoun nem volt túl együtt érzı. Alex addig feszítette a húrt, ameddig csak merte, de végül Calhoun közölte vele, hogy ha még egy napot távolmarad, akkor kidobják. Alex édesapja három évvel korábban halt meg, és nem sokkal ezután a bátyja világkörüli útra indult. Most épp egy hajón dolgozott Ausztráliában. Alex nagy felháborodására közölte, hogy most nem mehet haza. Így minden teher Alex vállára nehezedett, aki nagyon nehezen viselte a dolgot. Az édesanyjának állandóan fájdalmai voltak, ha nem pumpálták tele gyógyszerekkel, és Alex maga is átérezte a fájdalmát. Nagyon nehezére esett állandóan odautazgatni valakihez, aki beszélni is alig tudott, és szemmel láthatóan szenved. Alex győlölte, ha ott kellett lennie, és győlölte, ha nem lehet vele. Lenka párszor elkísérte, ami kicsit mintha felvidította volna. De a nehézségek hatással voltak a tanulmányi eredményére, és lecsúszott az alsó negyedbe, Duncan helyére. Tamara közben még egyszer ellátogatott New Yorkba, a július 4-ei hétvégén. Egyenesen Washingtonba repült, Chris pedig busszal odautazott, és ott találkoztak. Nagyszerő hétvégéjük volt. Megnézték az ünnepi tőzijátékot a Capitoliumnál, meghallgatták az 1812 nyitányt, bejárták a hıségtıl olvadozó várost, és felfedezték az éttermeket. Chris sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mint a múltkor: Tamara most tehetett kellemetlenkedı megjegyzéseket az amerikaiakra, anélkül, hogy bárki más hallaná, és Chrisnek nem kellett állandóan attól tartania, hogy megsérti valamivel a barátait. Duncan boldogsága viszont nem tartott egész nyáron. Egy forró és párás szombat estén egyik pillanatról a másikra összeomlott, két héttel a tanfolyam vége elıtt. Chris épp nyugtalanul aludt, belegabalyodva a vékony takaróba, amikor arra ébredt, hogy becsapódik a lakásajtó. Az ébresztıórára pillantott: éjjel negyed kettı volt. Valami morgást hallott kintrıl. Duncan. Átfordult a másik oldalára. Duncan többnyire szép csendben érkezett haza Lenkától. Chris félálomban rájött, hogy valami más se stimmel: Duncan szombatonként mindig Lenkánál szokott aludni. Miért jött haza az éjszaka közepén? Hangos csattanás hallatszott, majd Duncan káromkodása. Megint valami morgás. Egy feldöntött szék. Gyanúsan hangzott a dolog. Chris kimászott az ágyból, és felvette a köntösét. Duncant az elıszobában találta, imbolyogva állt a lábán. Az arca falfehér volt az éles lámpafényben.
- Jól vagy, Duncan? Duncan fújt egyet, és nagy nehezen Chrisre fókuszált a tekintete. - Csak ittam egy kicsikét - mondta lassan forgó nyelvvel. - Most megyek lefeküdni. Nem érzem túl jól magam. Halálosan részeg volt. Chris látta, hogy nagy levegıket vesz, mintha a gyomrában akarna tartani valamit. - Gyere a fürdıszobába, Duncan - mondta gyorsan, és megragadta a karját. - Nem, az ágyba - motyogta Duncan, de azért hagyta elvezetni magát. Ahogy odaértek a fürdıszobába, rávetette magát a mosdókagylóra. Chris fogta a fejét. Meghallotta a hátuk mögött Ian hangját. - Jézusom! Részeg disznó. Remélem, ki fog takarítani maga után. - Nem hiszem, hogy képes lenne rá. - Hát én nem fogom megcsinálni - mondta Ian, és visszavonult a szobájába, határozottan becsukva maga után az ajtót. Chris kitakarított, aztán Duncant is rendbe tette. Lerángatta róla a ruháit, és ágyba dugta. Duncan azonnal elaludt. Másnap délelıtt, meglehetısen késın, Chris benézett Duncan szobájába. Duncan a hátán feküdt, nyitott szemmel. A szobában alkohol áporodott szaga terjengett. - Na, hogy vagy? - kérdezte Chris. - Rémesen - felelte Duncan rekedtes hangon. - Hoznál egy pohár vizet? Chris visszajött egy jó nagy pohárral, amit Duncan majdnem az utolsó cseppig megivott. - Te jó ég, szörnyen hasogat a fejem. - Soha nem láttalak még így elázva. Duncan megrázta a fejét. - Arra sem emlékszem, hogy kerültem haza. Te fektettél ágyba? Chris bólintott. - Kösz. - Duncan megnedvesítette a szája szélét. - A fenébe. Hánytam is, mi? - Naná. Mi történt? - Összevesztünk. - Lenkával? - Igen. Chris várt. Tudta, hogy Duncan úgyis elmondja, mi történt. Duncan felsóhajtott, és megborzongott. - Rémes ez a fejfájás. Mindennek vége, Chris. - Az nem lehet. Biztos vagy benne?
- Persze, hogy biztos vagyok benne! - De miért? Mi történt? Duncan kicsit hallgatott. - Az én hibám. Nem kellett volna erıltetni a dolgot. - Mit? Duncan megint felsóhajtott. - Azt javasoltam, költözzünk össze. A tanfolyamnak két hét múlva vége, és nem bírtam elviselni a gondolatát, hogy Lenka nélkül menjek vissza Londonba. Rájöttem, hogy ı a legfontosabb az életben. A karrieremnek a Bloomfield Weissnél úgyis vége, ez egyértelmő. Megmondtam neki, hogy otthagyom az állásomat, és ittmaradok vele New Yorkban. Nem lesz nehéz valami állást találni a Wall Streeten. Vagy esetleg ı is eljöhetne velem Londonba. Vagy elmehetnénk együtt Csehországba. Nekem teljesen mindegy. Csak nem akarom itthagyni. - És Lenka mit mondott? - Elıször semmit. Hallgatott, mintha gondolkozna. De azonnal tudtam, hogy mindent elrontottam. - Duncan elhallgatott, és megint megborzongott. Chris nem tudta, hogy a fejfájástól, vagy az elızı éjszakai beszélgetés emlékétıl. - Aztán azt mondta, ı is sokat gondolt rá, hogy közeleg a tanfolyam vége. Azt mondta, kedvel engem, de nem akar olyan fokú elkötelezettséget, ami azzal jár, ha együtt is lakik valakivel. Azt mondta, mindkettınknek jobb lenne, ha most szakítanánk. - Te jó ég... - Én teljesen összeomlottam. Megmondtam neki, hogy szeretem. Én tényleg szeretem, Chris. Arra gondoltam, ha ezt mondom neki, akkor ı is azt mondja majd, hogy szeret. De nem mondta. Egyszerően csak hallgatott. Nem mondott semmit. Csak annyit, hogy jobb, ha többet nem találkozunk. Duncan kortyolt a vízbıl. - Ennek a gondolatát se bírom elviselni. Már csak két hetem van New Yorkban, szeretnék legalább addig Lenkával lenni. Mondtam neki, hogy addig még találkozzunk, és egyelıre ne foglalkozzunk a jövıvel. De nem volt rá hajlandó. Én próbáltam meggyızni, de ı nem hallgatott rám, aztán végül kidobott. - És te meg elmentél inni? - Alig tudtam felfogni, ami történt. Még most sem hiszem el. Azt hittem, valami nagyon különleges van köztünk. A legnagyszerőbb nı, akivel valaha is találkoztam. Soha többé nem fogok ilyet találni, nem gondolod? nézett kétségbeesetten Chrisre, a választ várva. - Lenka tényleg különleges - mondta óvatosan Chris.
- Hát persze, hogy az. Az egyik pillanatban még úgy tőnt, együtt fogunk élni, a következıben meg... - Kemény lehetett. - Az volt. Édes istenem... - Chris nagy zavarára könnyek folytak végig Duncan arcán. Chrisnek fogalma sem volt, mit mondjon. Lenka tudja, hogy mit akar, és ha ı szakítani akar, akkor vége. Duncan kénytelen lesz beletörıdni, és valahogy túltenni magát rajta. De Chris sejtette, hogy ez nem fog könnyen menni. - Ha jobban érzed magad, elmehetnénk sétálni egyet a parkba, és beszélgethetünk - javasolta Chris. - Az jó lenne. Egy perc, és összeszedem magam. Chris kiment a nappaliba, Ian a vasárnapi New York Timest olvasgatta. - Mi van vele? - kérdezte, a tekintetét fel sem emelve az újságból. - Lenka kidobta. - Tudtam, hogy nem hozzá való - mondta Ian, lerakta az újságot és felsóhajtott. - Nem tudom, hogy bírom majd az állandó nyavalygását hallgatni. Rémes lesz!
Tényleg rémes volt. Duncan vigasztalhatatlannak bizonyult. Nem aludt, késı éjszakáig iszogatta Ian whiskyjét, aztán amikor elfogyott, lement és vett még. Éjjel-nappal, a leglehetetlenebb idıpontokban hívogatta Lenkát, míg végül a lány már fel se vette a telefont. Az elıadóteremben is zavarba ejtıen viselkedett, tüntetett a rosszkedvével Lenka elıtt, de senkinek nem mondta el, mi baja. Egyik-másik társuk aggódott is miatta, Christ és Iant faggatták, mi történt Duncannel. İk inkább letagadták, hogy bármit is tudnának, ami Iannek kicsit könnyebben ment, mint Chrisnek. Chris igyekezett a tıle telhetı legnagyobb együttérzéssel viselkedni, de már ıt is fárasztotta Duncan. A tanfolyam a végéhez közeledve, egyre nehezebb lett. A záróvizsga egy négyórás teszt lesz a tıkepiacok témakörébıl, és mindenki tudta, hogy Waldern nehéz feladatokat fog adni. Az egész társaság szorgalmasan ismételt - mindenki, kivéve Duncant, ami meglehetısen aggasztotta Christ Duncan a negyvenegyedik helyen állt a rangsorban, csak öttel a rettegett határ fölött, és a tıkepiac-vizsga osztályzata nagy súllyal esett a latba a végeredménynél. Amikor Chris és Ian késı estébe nyúlóan izzadt a tanulással, Duncan vagy valamelyik kocsmában búslakodott, vagy ami még rosszabb volt, a szobájában, egy üveg whisky társaságában.
A tanulócsoport továbbra is rendszeresen összejött Eric és Alex lakásán, de Duncan soha nem jelent meg. Bár a többiek ıszintén aggódtak miatta, örültek, hogy nem kell elviselniük a rosszkedvét. Lenka is eljött. Kicsit visszafogottabban viselkedett, mint máskor, de azért sokkal jobb formában volt, mint Duncan. A szakításukat követı csütörtökön Chris korán elment a közös tanulásról. Lenka utánaszaladt, és az utcán utolérte. Együtt sétáltak végig a Columbus Avenue-n. - Mondd csak, hogy van Duncan? - kérdezte Lenka. - Nem jól. - Á. - Némán sétáltak tovább. Aztán Lenka megszólalt: - Tudod, hogy kedvelem. És aggódom miatta. Ugye, vigyázol rá, Chris? - Igyekszem, de nem könnyő. - Az a baj, hogy ha én próbálnék kedves lenni hozzá, az csak felbátorítaná. Meg kell értenie, hogy vége. Szakítottunk, kész. Különben késıbb még jobban fájna neki. Ugye, megérted? - Azt hiszem. - Chris nem akart egyikük mellett sem állást foglalni, úgyhogy igyekezett a lehetı legsemlegesebb maradni. De azért úgy gondolta, Lenkának valószínőleg igaza van. Duncannek sokkal rosszabb lenne a bizonytalanság, ha tovább reménykedne, hogy esetleg mégsem végleges a szakítás. - Én nem vezettem félre soha - mondta Lenka. - Egyszerően csak jól éreztük magukat. Én nem vettem különösebben komolyan a dolgot, és azt hittem, ez neki is világos. Aztán, amikor egyszer csak elıállt azzal, hogy otthagyja az állását, és költözzünk össze, rájöttem, hogy egyáltalán nem úgy látja a dolgokat, mint én. úgyhogy véget vetettem neki. Nem lett volna helyes, ha tovább folytatjuk. - Hát nem vetted észre, hogy Duncan halálosan szerelmes beléd? Lenka felsóhajtott. - Nem. Mindig így járok a pasikkal. Elkezdıdik valami egy helyes sráccal, jól szórakozunk, aztán ı egyszer csak elkezdi komolyan venni. Azt hittem, Duncannel nem így lesz. Végül is tudtuk, hogy az idınk véges, a tanfolyammal lejár. Elejétıl fogva benne volt, hogy ha a tanfolyamnak vége, úgyis elválunk. De Duncan ezt nem volt hajlandó belátni. - Miért, mi a kifogásod a komoly kapcsolatok ellen? - Volt már részem ilyenben, még Prágában. El is jegyeztük egymást. A srác orvosi egyetemre járt, és én nagyon szerelmes voltam belé. De a forradalom után, amikor megnyílt a lehetıség, hogy otthagyjam azt az unalmas országot, és világot lássak, ı nem akart elengedni.
- Miért, hogy tudott volna visszatartani? - Nagyon határozott elképzelései voltak a kapcsolatunkról. Úgy gondolta, összeházasodunk, ı megszerzi az orvosi diplomáját, aztán én követem mindenhová, ahol állást kap, ahogy az anyám az apámat. İ is orvos, tudtad? - Nem. - Úgy láttam, két választásom van. Vagy megtapasztalhatok egy új életet Nyugaton, vagy unalmas cseh feleség és anya lehetek huszonöt évesen. Nehéz döntés volt, mert szerettem Karelt, de végül választanom kellett. Elmentem Amerikába. - És azóta? - A legutolsó dolog, amire most szükségem van, egy komoly kapcsolat. - De miért? - kérdezte Chris. - A legtöbb ember épp ezt keresi. Lenka elgondolkozott, mielıtt válaszolt volna. - Azt hiszem, még nem tudom igazán, ki vagyok, vagy ki akarok lenni. Te azt el sem tudod képzelni, milyen volt Csehszlovákia a kommunisták alatt. Amerika annyira más, és nekem tetszik ez a másság. Tudom, hogy én is változom, de még nem tudom, milyen irányba. Nem akarok amerikaivá válni, még akkor sem, ha itt élek egy darabig. Mindig cseh maradok. Egyszer majd hazatérek, és ott csinálok valamit, talán épp azt felhasználva, amit most itt tanulok. - Értem. - Tehát teljesen alkalmatlan vagyok bármilyen hosszú távú kapcsolatra, akár Duncannel, akár mással. Duncan nem is tudná, kibe szeret bele Lenka az ajkába harapott. - Tudom, hogy megbántottam Duncant, nem akartam. De Karelt és önmagamat is megsebeztem, még sokkal jobban, és nem akarom, hogy ez megismétlıdjön. - Értem - bólintott Chris. - Tényleg? - kérdezte Lenka, és ránézett. - Komolyan érted? - Azt hiszem. - El tudnád magyarázni Duncannek is? Chris kicsit hallgatott. - Nem tudom. Lehet, hogy nem. Duncannel pillanatnyilag nemigen lehet racionálisan beszélni. - Nekem mondod? Pár nappal ezelıtt próbáltam beszélni vele, de nem jutottunk semmire. De ez nem mehet így tovább. Úgy viselkedik, mintha legalábbis házasok lettünk volna, és én otthagytam volna valaki más kedvéért. Állandóan hívogat, bolondot csinál magából a többiek elıtt, követ, leveleket írogat, amelyeket el sem olvasok. Folyton arról beszél, hogy nélkülem nincs értelme az életének. Meg kell értetnem vele, hogy vége.
- Majd megteszem, amit tudok - ígérte Chris. - Nagyon hálás lennék. Mert nekem elegem van. Valakinek a fejébe kell verni végre. Chris másnap úgy döntött, megpróbál beszélni Duncannel. Együtt ebédeltek a tizenkettedik emeleti büfében, és Chris azt javasolta, utána tegyenek még egy rövid sétát a Battery Parkban. A zakójukat otthagyták az irodában, és elsétáltak a pár saroknyira lévı parkig. Megint forró, párás nap volt. A turisták lustán sétálgattak a szuvenírárusok sora között, a környék irodáinak dolgozói a déli szendvicsüket eszegették. Csak a sirályok voltak tevékenyek, felkapkodtak minden morzsát, ahogy a földre hullott. A kikötıben párás ragyogásban állt a Szabadságszobor. - Tegnap beszéltem Lenkával - kezdte Chris. - Tényleg? - kapta fel a fejét Duncan. - Azt mondja, semmi esélye, hogy újból összejöjjetek. Nem akar senkivel szoros kapcsolatot. Duncan szemében azonnal kihunyt a reménykedés szikrája, és keserőség ült ki az arcára. - Na és? - Nincs semmi értelme, hogy mászkálj utána. - Tudom, hogy ı ezt mondja. De nincs igaza, és be kell bizonyítanom neki. Ha abbahagyom az utánajárkálást, az nem használ. Meg kell mutatnom neki, mennyire szeretem, és rá kell vennem, hogy ismerje be magának, hogy ı is szeret. Tudom, hogy szeret, akármit is mond. - Duncan harciasán Chrisre meredt, várva az ellenkezést. - Mesélt neked arról a srácról, akivel eljegyezték egymást Csehországban? És a szakításukról? Akkor sem akart kötöttséget, és most sem. - Az más volt - mondta Duncan. - Az a srác azt akarta, adjon fel mindent a kedvéért. De most én akarok feladni mindent az ı kedvéért. Chris nem felelt semmit. Tudta, hogy nincs sok értelme Duncant gyızködni. Bele se kellett volna kezdeni. A szeme sarkából hirtelen megpillantott két ismerıs alakot. Feléjük közeledtek a War Memorial irányából, mély beszélgetésbe merülve. Lenka és Alex. -. Hát jó, csinálj, amit akarsz - mondta Chris Duncannek, és megfogta a karját. - Gyere, induljunk vissza. De közben Duncan is meglátta Lenkát és Alexet. - Duncan - szólt rá Chris, és megrántotta az inge ujját. Duncan lerázta a kezét. - Ezt el se hiszem. Látod, mit csinálnak? - Beszélgetnek. Barátok. A mi barátaink.
- Igen, de nézd, hogyan beszélgetnek - mondta Duncan, és gyors léptekkel elindult feléjük. Lenka észrevette, összevonta a szemöldökét, és megtorpant. - Te meg mit csinálsz? - támadt rá Duncan. - Beszélgetek Alexszel - felelte halkan Lenka. - Hogy tehetsz ilyet? És velem miért nem vagy hajlandó szóba állni? - Duncan... - Chris megint elkapta Duncan ingujját, és hátrahúzta. Lenka felcsattant. - Azzal beszélgetek, akivel akarok. Azzal sétálok, akivel akarok. És azzal fekszem le, akivel akarok. - Közelebb lépett, és mutatóujjával megbökte Duncan mellkasát. - Kedveltelek, Duncan. Jól éreztük magunkat együtt. De nem vagyok köteles elviselni tıled ezt a zaklatást. Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak, megértetted? Vége van, Duncan. Vége! Duncant úgy megdöbbentette a kitörés, hogy szóhoz sem jutott. Chrisnek végül sikerült elrángatni onnan. Duncan hátranézett a válla fölött, és visszakiáltott. - Kurva! - Szemét strici! - vágott vissza Lenka. Chris és Alex váltottak egy pillantást, aztán Chris határozott mozdulatokkal ellökdöste Duncant. Aznap délután az órák közti szünetben Chris elkapta Lenkát, aki még mindig dühösnek látszott. - Nem volt kellemes az a jelenet délben - mondta Chris. - Beszéltél Duncan fejével? - Igen. - És hajlandó békén hagyni végre? - Nem. Lenka felsóhajtott. - Sejtettem. De, ugye, látod, hogy úgy viselkedik, mintha a tulajdona lennék? Márpedig nem vagyok az, és ezt meg kell valahogy értetnem vele. Én kedvelem, az ostobasága ellenére is, de ha csak így tudom a fejébe verni, hogy köztünk mindennek vége... - Féltékeny. Azt hiszi, van valami köztetek Alexszel. - Lehet, hogy ez nem is árt. Talán így megérti, hogy vége. - Lenka látta Chris arcán, hogy kételkedik. - Miért, van jobb ötleted? Chris nem válaszolt semmit. Szó nélkül visszamentek az elıadóterembe.
6.
A záróvizsga elıtti hét maga volt a pokol. Mindenki szörnyen feszült volt. Tudták, hogy Waldern kemény próbatétel elé állítja ıket Négyórás teszt lesz a tıkepiacokról, habár Waldern azt ígérte, hogy a tanfolyam során tárgyalt más tárgyakból is lesznek kérdések. Így tehát a teljes anyagot át kellett ismételniük. Mindenki attól rettegett, hogy a legalsó egynegyedben fog végezni, a legjobbak meg attól féltek, hogy nem ık lesznek az elsık. Továbbra is Rudy Moss állt az élen, Eric volt a második, Latasha James a harmadik, Lenka viszont a tizedik helyre csúszott vissza a rosszul sikerült etikavizsga után. Duncan épphogy a piros vonal fölött állt, Alex pont alatta. Chris a huszonhatodik helyen állt, de ı is úgy érezte, ha pánikba esik, könnyen elıfordulhat, hogy lecsúszik legalulra. Alex keményen dolgozott, amihez sok segítséget kapott Lenkától. A többiek is mind el voltak szánva rá, hogy mindenben segítenek neki, hogy átmenjen. Duncanrıl viszont többé-kevésbé már lemondtak. Chris mindent megpróbált bevetni, bátorítást, szidást, szarkazmust, de semmi hatása nem volt. Duncant nem lehetett visszatartani az önpusztítástól. A vizsga nagyon nehéz volt. Egy fiktív amerikai kábeltévé-társaságról volt szó a példában, amely kötvényeket akar kibocsátani, hogy ezzel finanszírozzák egy francia cég megvásárlását. Chris rögtön látta, hogy a példa nagyon cseles, minden addig tanult dolgot ismerni kell hozzá, könyvelést, hitelproblémákat, külföldi cégek közötti összeolvadások problémakörét, és persze a tıkepiacot Már az is háromnegyed órába telt, míg egyáltalán átolvasták a feladat szövegét. Chris valahogy átrágta magát rajta, aztán három óra alatt úgy-ahogy sikerült megoldania a feladatot. A feje már zúgott a fáradtságtól és az izgalomtól. Még hátravan egy óra. Meg tudja csinálni. Elért az oldal aljára, kihúzta magát ültében, és nagyot nyújtózkodott. A teremben néma csönd honolt, csak a papírok zizegése és a tollak sercegése hallatszott. Abby Hollis unottan figyelte ıket a katedráról. Chris épp folytatni akarta az írást, amikor Eric, aki mellette ült, összeszedte a papírjait, és odavonult Abby Hollishoz. Elkészült. Abby is meglepetten nézett rá, és halkan beszélgetni kezdett vele. Chris hirtelen suttogást hallott a háta mögül. Megmerevedett. - Chris... Duncan volt, aki pont a háta mögött ült. - Chris, hallasz? Bólints, ha igen. Chris Abbyre pillantott, aki Erichez hajolva suttogott valamit.
Chris bólintott. - Mutasd, amit írtál. Chris mozdulatlan maradt. - Told kicsit oldalra! Chris nem mozdult. - Ne vacakolj már, Chris. Szükségem van a segítségedre. Légy szíves... Christ elöntötte a düh. Át fog menni ezen vizsgán, biztosan tudta, nagyon keményen megdolgozott érte. Miért mutatná meg Duncannek? Duncan is nagyon jól tudja, hogy Dennyt és Rogert pontosan ezért rúgták ki. Ha Duncan ilyen helyzetbe került, az csakis az ı hibája. Chris lassú, határozott mozdulatokkal fogta a tollat, és a dolgozata fölé hajolt. - Chris, te szemét! Duncan most túl hangosan suttogott. Abby meghallotta, és felkapta a fejét. Chris lesütötte a szemét a papírra. - A rohadt életbe - suttogta Duncan pár másodperccel késıbb, amikor Abby figyelme visszafordult Eric felé.
George Calhoun a folyosón várta ıket, amikor elgyötörten kibotorkáltak a terembıl a vizsga után. Szólt azoknak, akik az amerikai banknál dolgoznak majd, hogy részt kell venniük egy vér- és vizeletvizsgálaton az egészségbiztosításukhoz. Chris, Duncan és Ian olyan fáradtak voltak, hogy észre sem vették, mi történik körülöttük. Csak szerettek volna olyan gyorsan kijutni az épületbıl, ahogy lehet. - Jöttök a Jerry's-be? - kérdezte Ian Christıl. Duncan sápadt volt, és majdnem sírt. Nem vett tudomást Chrisrıl, egyenesen a lift felé indult. Ian felvonta a szemöldökét. - Ennek meg mi baja? Chris fáradtan felsóhajtott. - Felejtsd el. Menjünk, igyunk egy sört. Korán volt még, a Jerry's majdnem üres volt. Egy asztalnál egyedül ott ült Eric egy üveg sör mellett. - Hogy jöhettél el ilyen hamar? - kérdezte Chris. - Kész lettem, és nem bírtam volna tovább ott ülni. Úgyhogy inkább lejöttem ide. - Önts nekem is - mondta Ian. - Kilazította a nyakkendıjét, és egyszerre felhajtotta a pohár sört. Eric töltött neki még egyet. - És, hogy sikerült? - kérdezte Chris.
Eric elmosolyodott. - Ne beszéljünk errıl. Kész, vége. Inkább igyuk le magunkat. Ezzel a többiek is egyetértettek.
A tanfolyam unalomba fulladva ért véget. Négy napot rettegésben töltöttek, míg meglett a vizsga eredménye, és az amerikai diákok megkapták a beosztásukat. Christ megdöbbentette, hogy tud Waldern ennyi dolgozatot ilyen rövid idı alatt kijavítani, Ian azt mondta, a végzıs egyetemista diákjai segítenek neki. Duncan egy darabig haragudott Chrisre, de aztán megbocsátott neki. Tudta, hogy ı rontott el mindent, és beismerte, hogy csak magát okolhatja, amiért nem készült fel rendesen. Christ ugyan némileg nyomasztotta a bőntudat. Nem azért, mintha úgy érezte volna, hogy segítenie kellett volna Duncannek; Duncan nem várhatja el tıle, hogy csaljon miatta. Christ inkább az zavarta, hogy ı milyen indíttatásból nem segített Duncannek a vizsgán. A Bloomfield Weiss filozófiája, hogy mindenki törıdjön magával, és ne törıdjön a kollégáival, rá is egyre inkább hatással volt. Nem akart olyat csinálni, amivel kockáztatja a saját esélyeit; a legsötétebb pillanataiban úgy érezte, egyenesen szerette volna, hogy Duncan megbukjon. Ez aggasztotta. Érezte, hogy a Bloomfield Weiss közege megváltoztatja, és mivel látott már jó néhányat az itt dolgozó bankárok közül, nem igazán örült ennek a változásnak. Alex szokatlanul csöndes volt. Az arcán komor kifejezéssel járkált, és alig állt szóba a többiekkel. Azt gondolták, biztos rosszul sikerült a dolgozata, és nem akar beszélni róla, úgyhogy inkább békén hagyták. A záróvizsga pontszámait hozzáadták az összes eddigi teszten szerzett pontjaikhoz, és így alakult ki a végsı rangsor. A listát csütörtökön reggel tőzte ki Abby Hollis az elıadóterem melletti hirdetıtáblára. A diákok odasereglettek, hogy megnézzék. Eric végzett az elsı helyen, Rudy Moss a második lett, Latasha James a harmadik. A negyedik helyen Lenka állt. Chris, nagy megelégedésére bekerült a legjobbak közé, a tizennegyedik lett. Ian a harminckettedik, Alex épphogy a piros vonal fölé került, a negyvenkettedik helyen. Duncan óriásit bukott, az ötvenhetedik helyen végzett. Csak Faisalt elızte meg, aki fittyet hányt az egészre. Egy órával késıbb kifüggesztettek egy másik listát is arról, hogy az amerikai diákok közül kinek milyen állás jutott a banknál. Eric azt az állást kapta, amit kért, az összeolvadásokkal foglalkozó osztályon. Bár elméletben Alexnek biztos helye volt, ıt nem írták ki sehova. Úgy látszott, ez elég
rosszulesik neki; a tanfolyam nehézségei és az édesanyja betegsége miatti fáradtság most ütközött ki rajta. Rudy Moss is azt az állást kapta, amit megcélzott magának, Latasha is arra a posztra került, amire számított. A külföldi fiókirodákból érkezetteknek várniuk kellett, míg hazautaznak, csak ott tudhatják meg, milyen állást kapnak, illetve Duncan és Carla esetében a megerısítést, hogy nincs helyük a banknál. A nap hátralévı része mindenféle megbeszélésekkel és nyomtatványok kitöltésével telt el. A legtöbben boldogok voltak, hogy sikerült átmenniük. Azok, akik megbuktak, mind másképp dolgozták fel. Volt, aki sztoikusan fogadta, volt, aki tréfálkozni próbált, volt, aki dühös volt, mint Duncan, és volt, aki csendben sírdogált, mint Carla. Senki nem tudta, mit mondjon ezeknek a szerencsétleneknek. A Rudy Moss-félék nem vettek róluk tudomást. A sorsuk a Bloomfield Weissnél megpecsételıdött, a jövıben semmiféle haszon nem származhat az ismeretségbıl, akkor meg minek törıdni velük? A törékeny közösségi érzés, amely a tanfolyam során kialakult a hatvan diák között, széthullóban volt. Mindenki várta az új életét, akár a Bloomfield Weiss szárnyai alatt, akár máshol. Búcsúpartit nem rendeztek. Eric és Alex eredetileg azt tervezték, hogy megint rendeznek egy jó nagy bulit, ahová a tanfolyam összes résztvevıjét meghívják, de aztán, ahogy közeledett a tanfolyam vége, és lassan minden széthullott körülöttük, úgy döntöttek, hogy csak a három angolt és Lenkát hívják meg egy kirándulásra Eric apjának hajóján, amely Long Island északi partjainál horgonyzott. Ezt mindnyájan remek ötletnek találták, még Duncan is. így az utolsó tanítási nap után mind vonatra ültek, és elutaztak az Oysteröbölbe, izgalommal várva a kirándulást. Egy olyan este következett, amely mindannyiuk életét megváltoztatta.
7. A hajó lassan hasította az öböl nyugodt vizét, Eric szakértı kormányzásával. Karcsú, fehér kis hajó volt, úgy 30 láb hosszú, emelt híddal és elülsı fedélzettel, hátul egy kabinnal. Eric a lemenı nap felé kormányozta a hajót, amely lassan eltőnt a Mill Neck erdıs hegygerince mögött. Elızı éjjel vihar volt, amitıl kitisztult a levegı. Az égbolt is tiszta volt, fehér bárányfel-
hık úsztak rajta, és enyhe szellı fújdogált. Közeledett a forró nyár vége, egy hét múlva itt a szeptember. A tanfolyam minden feszültsége elpárolgott. Mindenki nekiesett a hajóra felpakolt alkoholkészletnek. Hőtıtáskákban volt a sör, Lenka és Alex Margarita-koktélhoz valókat is felpakolt. Mindenki átöltözött farmerbe és pólóba, az öltönyeiket lent hagyták a kabinban. Még Duncan is nyugodtnak látszott, és bár nemigen beszéltek Lenkával, azért nem is kerülték egymást feltőnıen. Chris felvitt három üveg sört a hídra. Eric a kormánykeréknél állt, Megan mellette üldögélt, kopott farmerben és régi kék pulóverben. Fekete haját az arcába fújta a szél. Chris kinyitotta a söröket, és körbeadta. Megan helyet csinált neki, hogy ı is le tudjon ülni mellé. Békés este volt. A kormoránok alacsonyan szálltak a szürke víztükör fölött, amelyre narancsszínő és vörös sávokat vetett a lemenı nap fénye. Az Oyster-öbölnek volt egy kis beszögellése, amely pár mérföldre benyúlt a szárazföldbe. Minden oldalról erdıvel borított alacsony dombok övezték, itt-ott egy-egy magányos ház állt, helyenként mólók nyúltak a vízbe. Kisebb-nagyobb hajók voltak kikötve mindenfelé, kis halászhajóktól komoly óceánjáró jachtokig. - Remek ötlet volt ez a kirándulás - jelentette ki Chris. - Remélem. Én nagyon szeretek a vízen lenni - felelte Eric. - Az apáddal szoktál kihajózni? - Régebben igen. Mostanában már ritkábban, neki is túl sok a dolga meg nekem is. Tudod, hogy van ez. - A szüleid hol laknak? Itt a környéken? - mutatott Chris a part mentén sorakozó nagy házakra. Eric felnevetett. - Á, nem. Egy kis lakásuk van a városban. Az Oysteröbölben azok a nagykereskedık éltek régen, akik kiszolgálták a gazdag családokat. Ma is csak a nagyon gazdagok laknak errefelé. Chris meglepıdött. Azt feltételezte, Eric apja dúsgazdag. - És te ide fogsz költözni egyszer? Eric vállat vont. - Nem tudom. Szeretnék, talán majd ha idısebb leszek. - Ezeknek a házaknak valamelyikébe? - Megmutatom, hol szeretnék lakni. Itt van a közelben. Pár percig továbbsiklottak a vízen, aztán Eric a part közelében egy helyen leállította a hajót. Egy modern, fehér, elegáns körvonalú, nagyablakos ház állt ott. Elıtte úszómedence sötétlett, a pázsit lenyúlt egészen a vízpartig. Nem teljesen Chris ízlése szerint való volt, de azért lenyőgözı. - Neked ez biztos túl modem - jegyezte meg Eric, látva Chris reakcióját.
- Nem sokat értek az építészethez. - Richard Meier tervezte. - Chrisnek nem mondott semmit a név, ezt Eric is látta. - Hát nekem nagyon tetszik - tette hozzá. Chris végignézett a környezı házakon, amelyek elég távol álltak egymástól. - Kik laknak errefelé? - Popsztárok, maffiafınökök, befektetési bankárok. Chris tulajdonképpen most elıször fogta fel, hogy egy befektetési banknál dolgozni nem egyszerően csak jó fizetést jelent, hanem akár komoly vagyont is lehet szerezni vele. Nem nagyon tudta elhinni, hogy egyszer ilyen házban fog lakni, mint ezek itt, de Ericrıl el tudta képzelni. - Mondd, Eric, a politikát komolyan gondolod, vagy a Bush-kampány csak egyszeri alkalom volt? - kérdezte. Eric vetett rá egy pillantást, aztán elmosolyodott. - Komolyan gondolom. - De nem lehetsz egyszerre politikus és befektetési bankár. - Nem is így tervezem. Az Államokban profi politikusok vannak. Jogi egyetemre járnak, aztán eltöltenek egy idıt Washingtonban, hogy megismerkedjenek a megfelelı emberekkel. De nekem más a stratégiám. - Mégpedig? - Manapság pénz kell ahhoz, hogy az ember a politikában a csúcsra jusson. És ez egyre inkább így lesz. Elıször keresek egy zsák pénzt, és utána kezdek el politikával foglalkozni. A Bloomfield Weiss megfelelı helynek néz ki a kezdéshez. - Ez jól hangzik. - Chris el sem tudta képzelni, hogy valakinek ilyen távlati tervei legyenek. İ nem tudott annál messzebbre gondolni, mint hogy örül, hogy van állása a Bloomfield Weissnél, és mindent meg fog tenni, hogy meg is tartsa. Eric elkanyarodott a hajóval, és elindult visszafelé. Odalentrıl, a kabinból felhallatszott Lenka rekedtes nevetése. - Át tudnád venni egy kicsit, Megan? - kérdezte Eric. - Lemegyek, körülnézek, mi van a többiekkel. Megan átvette a kormánykereket, és Eric lemászott a létrán a többiekhez, akik jó úton haladtak afelé, hogy becsípjenek. Chris fent maradt a hídon. - Értesz a hajóhoz? - kérdezte Megantıl. - Nem - mosolygott a lány. - De Erickel párszor voltunk kirándulni, és az alapdolgokkal tisztában vagyok. - Mióta ismeritek egymást? - Négy éve. Az egyetemen ismerkedtünk meg, Amherstben. Úgy két éve járunk. - Megan látta Chris arcán, hogy meglepıdött.
- Azt hitted, gimnazista vagyok? - Nem, nem, dehogy. - Elpirultál - mondta Megan. - Nem tudsz hazudni. Ez igaz is volt. Chris is érezte, hogy elvörösödött. - Jól van, beismerem - mondta. - Nem nézel ki huszonkettınek. De ez elıny, nem? - Talán egyszer majd elıny lesz. Pillanatnyilag nagyon idegesítı. Senki nem vesz komolyan. És mindenki csodálkozik, miért mászkál Eric egy iskoláslánnyal. - Ugyan már, teljesen érthetı, miért akar veled lenni Eric - vágta rá Chris gondolkodás nélkül. Megan gyors pillantást vetett rá, aztán elmosolyodott. - Megint elpirultál. Chris nagyot kortyolt a sörbıl, hogy elrejtse a zavarát. Tényleg nagyon tetszett neki Megan. Volt benne valami szelídség és halk nyugalom, amitıl kedve lett volna többet beszélgetni vele. - Eric, ugye, nagyon ambiciózus? - kérdezte Chris. - Igen, persze. - A tanfolyamot is kitőnıen végezte. Döbbenetes volt, ahogy rögtön felfogott mindent. Azt hiszem, sokra viszi majd. - Ebben biztos vagyok. - Ugyanakkor rendes srác is maradt - folytatta Chris. - Nagyon sokat segített nekünk a tanulásban. Pedig nem lett volna kötelessége. - De azért nem ártott vele a saját karrierjének. - De árthatott volna. - De nem ártott? - Nem. Megan mereven elıreszegezte a tekintetét, és megkerült egy bóját. Sajnálom, igazságtalan vagyok. Eric tényleg nagyon kedves és nagylelkő. De soha nem hagyná, hogy bárki is az ambíciói útjába álljon. Chris felvonta a szemöldökét. - Gondolod, hogy tényleg politikai pályára lép majd? - Igen, persze - bólintott Megan, a kormányzásra koncentrálva. - És gondolod, hogy viszi is valamire? - Igen, persze - mondta megint lány. Chrisnek eszébe villant valami. - Csak nem elnök akar lenni? Megan elmosolyodott, mintha Chris rájött volna valami titokra. - Ha Eric akar valamit, azt többnyire meg is szerzi. Soha ne becsüld alá.
- A mindenit. - Chris elgondolkozott. Vajon tényleg komolyan gondolja? De hát valakinek kell elnöknek lenni, és végül is Ericnek legalább olyan jó esélye van, mint bárki másnak. - Ne mondd neki, hogy elárultam - kérte Megan. - Nem mondtál semmit. De úgy hangzik, mintha... - Igen? - Nem is tudom. Mintha nem örülnél a dolognak. - Én kedvelem Ericet. Nagyon is. Én... - Megan elhallgatott. Chris tudta, hogy azt akarja mondani, szereti Ericet, de nem akarja kimondani egy idegen elıtt. - Kedvelem. Csak... ne sértıdj meg, de nem vagyok oda a befektetési bankárokért. Eric nagyon tehetséges, és szeretném, ha valami hasznosabbra fordítaná az adottságait. - A politika hasznos lehet, ha becsületes, aki csinálja. És Eric az. - Lehet. A baj csak az, hogy Eric republikánus, én meg nem. - Á. Megan felsóhajtott. - Mindegy. Pillanatnyilag elég jól mennek a dolgok. Szereti, amit csinál, én is szeretem, amit csinálok, és ha nem is tudunk anynyit találkozni, mint szeretnénk, azért nagyon jól érezzük magunkat, ha sikerül együtt lennünk. Közben kezdett besötétedni. Fények gyúltak a bójákon, a parton, a házak ablakaiban. Megan is felkapcsolta a hajó reflektorait. - Te túl kedves fiú vagy ahhoz, hogy bankár legyél - mondta. - Nem olyan szörnyő az. - Nekem szörnyen hangzik. Eric mesélte, hogy már a tanfolyam elején közölték, hogy az alsó egynegyedben végzıket kirúgják. Szerintem semmi értelme a csapatmunkát gyengíteni. - A Bloomfield Weissnél kicsit túlzásba viszik a dolgot - mondta Chris. - És ha ıszinte akarok lenni, én próbálok nem tudomást venni a dolognak errıl a részérıl. Kemény hely, de azt hiszem, meg tudok birkózni vele, és büszke vagyok magamra, hogy itt dolgozhatok. - Dehát a befektetési bankárok csak más emberek pénzével spekulálnak, és hajmeresztı fizetéseket állapítanak meg maguknak. - Azért ez nem ilyen egyszerő - védekezett Chris. Megan olyan pillantást vetett rá, mint aki hallotta már ezt. Valószínőleg hallotta is, Erictıl. - A befektetési bankok látják el a világot tıkével. És tıkére szükség van az állások és a jólét megteremtéséhez. - Szóval a Wall Streeten mást se csinálnak, mint a világ nyomora ellen küzdenek, mi?
- Nem egészen. - Chris részben megértette Megan álláspontját. Az apja biztos, hogy egyetértett volna vele. De ı jól akarta végezni a dolgát a Bloomfield Weissnél, és ehhez az kellett, hogy ne vegyen tudomást értıl a gondolkodásmódról. Különben sem akart vitatkozni Megannel. - És te mivel foglalkozol? - váltott témát. - Ugye, Washingtonban laksz? - Egyetemre járok, a Georgetownra. Középkori európai történelmet tanulok. És mielıtt még mondanád, igen, tudom, ezzel sem fogom megmenteni a harmadik világot a nyomortól. - Szereted? - Elbővölı. Tényleg az. Csak az a baj, hogy minél többet olvasok róla, annál inkább az az érzésem, hogy egyre kevésbé értem. Megpróbálhatjuk megismerni, hogy milyen volt a világ ezer évvel ezelıtt, de soha nem fogjuk teljesen megérteni. Megan mesélt Nagy Károlyról és az udvaráról. Chris is tanult történelmet, bár a középkort mindig is túlságosan idegennek találta. De Megan szájából valósnak hangzott minden. Ahogy közeledtek az öböl kijárata felé, Eric visszajött a hídra, hogy átvegye a kormányzást Mindenkit figyelmeztetett, hogy kicsit jobban fog hullámzani a tenger, ha kikerülnek a nyílt vizekre, és így is történt. Az elızı éjszakai vihartól még mindig háborgott egy kicsit az óceán. A hajó felgyorsult. A tengerszoros túlsó partján ragyogó connecticuti fények felé tartottak. A kis hajó fel-le táncolt a vízen, a motoroknak és a hullámok erejének engedelmeskedve. Már teljesen sötét volt, de mindenfelıl fények vették körül ıket, fehérek, pirosak és zöldek, villogok és állandóak, mozgóak és egy helyben állók, magányosak és csoportosak. Ericnek szemmel láthatóan mindegyik jelentett is valamit. Feljött a harmadik negyedben tartó hold, átváltoztatva a tompa szürke vizet csillogó ezüstté, és kirajzolva a partvonal fekete sziluettjét. Néha egy-egy felhı sodródott az égen, amitıl sötét folt vonult át a vízen. Chris lemászott a kabinba, ahol többé-kevésbé már mindenki részeg volt. İ csak egy sört ivott az indulás óta, de Lenka, Duncan, Ian és Alex már jó pár margaritán túl voltak. Bár sokat nevettek, Chris megérezte, hogy valami feszültség is szikrázik a levegıben. Túl hangosak voltak, és a tréfák túl élesek. Nem is kellett sok idı, míg robbant a feszültség. Természetesen Lenka és Duncan veszekedésével kezdıdött. Duncan körbenézett a sötétségben. - Pont olyan, mint Cape Cod, nem, Lenka?
- Ne legyél nevetséges - felelte becsípett hangon Lenka. - Egyáltalán nem is hasonlít - De igen - erısködött Duncan. - Pontosan olyan. - De hát sötét van, nem is látsz semmit. És erre nincsenek strandok, csak azok a nagy házak mindenfelé. Még a tenger is más errefelé. - Nem más. Emlékszel arra a helyre Chathamben, ahol egyszer kivettünk egy szobát hétvégén? Egész vasárnap délelıtt csak feküdtünk az ágyban, és néztük az ablakon át a tengert. Ne csinálj úgy, mintha nem emlékeznél. Te is ott voltál! Lenka felcsattant - Befognád a szádat? Vége, fogd már fel, Duncan! Nem beszélhetsz úgy, mintha még mindig együtt lennénk. - Nagyszerően éreztük magunkat azon a hétvégén. Nem törölheted el az emlékét. - De igen, és meg is teszem - jelentette ki Lenka, kegyetlen éllel a hangjában. Duncan csak nézett rá. Aztán felkapott egy üveg sört, és felmászott az elülsı fedélzetre. - Vigyázz, Duncan! - kiáltott oda neki Eric. A hajó épp nagy hullámzásba került, és Duncan könnyen elcsúszhatott volna a fedélzeten. Ian, Chris, Alex és Lenka kínos csöndben üldögéltek. Lenka túl messzire ment. Valószínőleg ezt ı is tudta, de azért várta, hogy a többiek kimondják. Egy-két perc után Chris fogott két üveg sört. - Felviszem ezt Ericnek és Megannek - mondta. - Veled megyek - szólalt meg Ian. Felmentek a hídra. Duncan az elülsı fedélzeten üldögélt, a sörét iszogatta, és bámulta Connecticut egyre közelebbrıl ragyogó fényeit. - Duncan és Lenka veszekedtek? - kérdezte Eric. - Igen - felelte Chris. - Sejtettem, hogy ez lesz. - Nem kellett volna meghívnod Duncant - jegyezte meg Ian. - Egyértelmő volt, hogy baj lesz belıle. - Muszáj volt - mondta Eric. - Nem hagyhattuk ki. - Különben is, Lenka kezdte - szögezte le Chris. - Be van rúgva. - Alex is - tette hozzá Ian. - Vele mi a baj? A vizsga óta egyfolytában rosszkedvő. - Nem tudom. Talán az anyja miatt aggódik - vélte Eric. - Vagy az állása miatt - mondta Chris. - Vajon miért nem osztották be sehová? Elég jól sikerült a vizsgája, és azt hitte, a jelzálogosztályon van
helye. Eric, nem tudod, miért nem vették fel? Vagy egyszerően megfeledkeztek róla? Eric vállat vont. - Nem tudja, mi van. Az anyja nincs jól. Azt hiszem, most jön ki rajta a fáradtság. - Nézzétek - szólalt meg Ian sürgetı suttogással. Lefelé mutatott a kabinba. Lenka és Alex átölelték egymást. Mind a ketten részegek voltak. - A francba - mormolta Chris. Mind Duncan felé néztek, aki épp felállt, és bizonytalan léptekkel elindult. Aztán megállt, és a tengerbe dobta az üres sörösüveget. Nem látta, mi folyik lent a kabinban, eltakarta elıle a híd. - Lenka! - kiáltott le Chris. Lenka nem nézett fel, csak intett, hogy hagyják békén. Chris Duncanhez fordult. - Duncan, várj! Duncan felnézett, és kicsit megingott ahogy egy hullám épp oldalbakapta a hajót - Muszáj innom még egy sört - morogta, és továbbment. Aztán megpillantotta Lenkát és Alexet - Hé! - kiáltott fel, és lebotladozott a kabinba. - Hé, ti meg mi a fenét csináltok? Megragadta Lenka vállát, és elrángatta Alextıl. - Ne merészelj hozzám nyúlni! - kiáltotta Lenka, és mellbe lökte Duncant. - Mégis mi a francot mővelsz? - kiabálta Duncan, és ı is meglökte a lányt. - Hagyd békén - förmedt rá Alex, és felegyenesedett. Elrángatta Duncant Lenkától. Duncan egy lépést hátrált, aztán ütött. Alex túlságosan részeg volt, és túl lassan reagált. Az ütés egyenesen állcsúcson találta. Alex megingott. Duncan megint megütötte. Alex nekizuhant a korlátnak, épp abban a pillanatban, amikor a hajó felkapaszkodott egy hullám hátára. Alex átbukott a korláton, és eltőnt a vízben. Chris késıbb sehogy sem tudta összerakni az események sorrendjét. Csak arra emlékezett, hogy Lenka sikoltozott, Duncan pedig tátott szájjal bámult arra a helyre, ahol az elıbb még Alex állt. Eric lerohant a hídról, és a vízbe vetette magát. Aztán Ian is oda botladozott, és lerúgta a cipıjét. - Ne! - kiáltotta Megan, amikor Ian is a vízbe ugrott. A hajó továbbsiklott, egyenesen belehasítva a hullámokba. Megan, aki a kormánykeréknél állt, eddig túl döbbent volt, hogy bármit is csináljon, de most gyorsan leállította a motorokat. Egy felhı úszott el a hold elıtt. Chris éppen csak ki tudta venni Ian alakját,
ahogy nagyot loccsan a vízben, de a másik kettınek nem volt semmi nyoma. - Jézusom - mormolta Duncan, miközben ı is lerángatta a cipıjét. - Állítsátok meg! Az ég szerelmére, Chris, tartsd a hajón! Lenka cseh és angol keveréknyelven kiáltott valamit Duncannek. Chris odaugrott, hogy megpróbálja elkapni és visszatartani, de már elkésett. - Ki kell húznom, ki kell húznom - motyogta Duncan, és beugrott a vízbe. Lenka Chris karjaiba vetette magát, és hisztérikusan zokogott. Chris próbálta félretolni, de Lenka nem hagyta. Chris pofon ütötte. Lenka döbbenten nézett rá, Chris pedig leültette egy padra. Megan közben visszakanyarodott a hajóval. - Chris, gyere fel! - kiáltotta. Chris felbotladozott a hídra, de még innen, a magasból se látott semmit a vízben. Megannel együtt kétségbeesetten fürkészték a sötét vizet. A szél itt már erısebb volt. A hullámok taraja fehéren tajtékzott. A hold egy felhı mögé bújt, és hirtelen nagyon sötét lett. Félúton lehettek Long Island és Connecticut között, és bár mindenfelıl körbevették ıket más hajók fényei, egyik sem volt elég közel ahhoz, hogy segítséget tudjanak kérni. Megan lassan visszakormányozta a hajót nagyjából arra a helyre, ahol Alex a vízbe esett. De szélben és az áramlatokban nehéz volt megtalálni a pontos helyet. Négyen voltak a vízben, és egyiküket sem látták sehol. - Ott van! - kiáltott fel hirtelen Chris. - Jobbra! Duncan volt az, esetlenül kapálózott a vízben. Megan arrafelé kormányozta a hajót. Chris leugrott a kabinba, és felkapta a mentıövet. Duncan is meglátta ıket, és integetett. Elég nehéz volt a közelébe manıverezni, és drága percek teltek el, míg Chrisnek sikerült odadobni a mentıövet. Duncan elkapta, Chris pedig erısen húzni kezdte, és felsegítette a hajóra. Otthagyta az átázott, átfagyott, ziháló Duncant, és felrohant a hídra, hogy a többieket is megkeresse. - Azt hiszem, ott van valaki - szólalt meg Megan, és felgyorsított a hajóval a vízben bukdácsoló sötét folt felé. Eric volt. Öt perc múlva ı is a fedélzetre került, levegı után kapkodva és borzongva; - Megtaláltátok? - kérdezte kifulladva. - Még nem - felelte Chris. - Ian is beugrott. Még mind a kettıjüket keressük. Lenka idıközben összeszedte magát, és felment a hídra Meganhez. Chris és Eric is csatlakoztak hozzájuk. Egyre nagyobb ívben köröztek a hajóval a körül a hely körül, ahol Ericet felvették.
- Ian jó úszó? - kérdezte izgatottan Megan. - Azt hiszem, igen - felelte Chris. Eszébe jutott, hogy Londonban Ian munka után néha uszodába ment. - Na és Alex? - Fogalmam sincs - suttogta Eric. - Nem láttad a vízben? - kérdezte Chris. Eric, aki még mindig levegı után kapkodott, megrázta a fejét. A foga hangosan vacogott. - Jézusom, de hideg van. A körök egyre tágultak, Chrisnek már az volt az érzése, közelében sem járnak annak a helynek, ahol Alex beesett. - Nem kéne hívni a parti ırséget? - szólalt meg Megan. - Még nem hívtátok? - kiáltotta Eric. - Nem, még nem... - dadogta Megan. - Eszembe se jutott. - Tizenhatos csatorna - hadarta Eric. - Majd én. - Felkapta a rádió mikrofonját a kormány mellıl, és leadott egy S.O.S jelzést. Aztán körbenézett a vízen. - Senki nincs a közelünkben - állapította meg. - Mennyi idı alatt érnek ide? - Halvány fogalmam sincs. Tíz perc, félóra? - Ott van! - kiáltott fel Lenka, és elıre mutatott, a hajótól kicsit jobbra. Chris meresztgette a szemét a sötétségbe, és meg is látott egy integetı kart. Megan arrafelé kormányzott. Ahogy közeledtek, a felhı végre elsodródott a hold elıl. Ian volt a vízben. Bizonytalanul kapálózott, de azért a víz fölött tudta tartani a fejét. Odadobták neki a mentıövet. Alig maradt ereje, hogy odaússzon és megragadja. Chris és Lenka felhúzták a hajóra, Ian teljesen kimerült volt. - Láttam, amikor felszedtétek Ericet - motyogta. - Próbáltam integetni meg kiabálni, de nem vettétek észre. Tovább folytatták a keresést, egyre fokozódó kétségbeeséssel. Alexnek nem volt semmi nyoma. Úgy tíz perccel az S.O.S-jelzés után felbukkant egy sebesen közeledı rendırségi motorcsónak. Miután elmondták nekik, hogy egyvalaki még mindig a vízben van, a rendırök utasították Megant, hogy menjenek vissza a hajóval a partra, és vigyék a többieket valami meleg és száraz helyre. Megan vitába szállt velük, folytatni akarta a keresést, de a rendırök nem egyeztek bele. Azt mondták, egy mentı várja ıket az Oyster-öbölben. Ian és Eric átöltözött, felvették az öltönyüket, ami lent volt a kabinban. Duncan nem volt hajlandó száraz ruhát venni. Mind némán összegyőltek a hídon, miközben a hajó visszafelé vette útját. Mindegyiküket ugyanaz a gondolat nyomasztotta: hogy Alex odaveszett.
Duncan a padlón ült, mint egy odadobott vizes rongykupac. Lenka mellette, a fejét a kezébe temetve. Ian fáradtnak látszott, és üresen bámult a semmibe. Christ teljesen sokkolták a történtek, alig tudta elhinni, ami az elmúlt félórában történt. Egyszerően lehetetlen, hogy ne tudják megmenteni Alexet. Próbálta elhitetni magával, hogy miután a hatóságok kezükbe vették a dolgot, minden rendben lesz. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, és nem bánta, hogy végre a felnıttek vették át az irányítást. Képtelen volt felfogni, hogy ı bizony felnıtt, és mindez nem gyerekjáték: és a barátja valószínőleg halott. - Meg fogják kérdezni, hogyan esett a vízbe Alex - szólalt meg Eric. - Én el fogom mondani, mi történt - jelentette ki Duncan zokogva Megmondom, hogy én ütöttem meg. - Nem, az én hibám volt - vágott közbe Lenka. - Miattam történt. Direkt feldühítettelek. Duncan megrázta a fejét. - Én öltem meg. Én öltem meg! - Még mindig megtalálhatják - vigasztalta ıket tétován Chris, de senki nem hitt benne, ı maga sem. - Duncan így elég nagy bajba kerülhet - szólalt meg Eric. - Tudom. Meg is érdemlem. - Nem, szerintem nincs igazad - mondta Eric. - Provokáltak. És nem akartad megölni. - Mondom, hogy az én hibám! - kiáltotta Lenka. - El fogom mondani a rendırségnek. Chris sejtette, mire gondol Eric. - Semmi szükség rá, hogy bárki is bajba keveredjen. Mindnyájan tudjuk, hogy baleset volt. Csak annyit kell mondanunk, hogy Alex részeg volt, és véletlenül a vízbe esett. - De én ütöttem meg - makacskodott Duncan. - Igen, ezt mi tudjuk - mondta Chris. - De azt is, hogy nem akartad megölni. De ha mindent elmondunk a rendırségnek, esetleg letartóztathatnak gondatlanságból elkövetett emberölésért, vagy ki tudja, miért. - Igen, azt hiszem, tényleg vád alá helyezhetik - mondta aggodalmasan Eric. - Elég súlyos helyzetbe kerülhetne. - Nem is értem, hogy tudtok most errıl beszélni - vágott közbe Duncan. - Hát nem értitek? Alex halott! Lenka abbahagyta a sírást, és közelebb húzódott Duncanhez. - Lehet, hogy Alex halott, de attól még Chrisnek és Iannek igaza van. Ez tönkreteheti az egész életedet. Megérintette Duncan karját. - Nem akarom, hogy ezért is én legyek a felelıs. Mindnyájan hallgattak, összebújva a hídon.
Végül Eric szólalt meg. - Akkor mi legyen? Sürgısen el kell döntenünk, hogy mit mondunk. Chris? - Szerintem baleset volt. Alex az elülsı fedélzeten volt, vissza akart indulni egy újabb sörért, megcsúszott és a vízbe esett - Lenka? - Én is így gondolom. - Duncan? Az életedrıl van szó. - Alex életérıl van szó. - Igen, de most a tiednek kell eldılni. Duncan az ajkába harapott, aztán bólintott. - Hát, jó. - Ian? Ian még mindig nem tért egészen magához. Nem mozdult, csak bámult a sötét égboltra. - Ian, ha ezt a történetet akarjuk elıadni, mindenkinek ugyanazt kell mondania. Ian tekintete Ericre fordult. Chrisnek hirtelen az jutott eszébe, milyen önzı Ian. Vajon megkockáztatja-e, hogy hazudjon a rendırségnek, csak azért, hogy segítsen Duncanen? Úgy tőnt, Ian is épp ezt próbálja eldönteni, végül aztán bólintott. - Rendben van. - Akkor megegyeztünk. - Nem, nem egyeztünk meg - szólt közbe Megan. Eric meglepetten fordult felé. - Valami baj van? - De még mennyire, hogy baj van! El kell mondanunk az igazat. - De hát te sem gondolhatod, hogy Duncan szándékosan lökte be Alexet. - Nem. De ezt nem az én dolgom megítélni, hanem a rendırségé. A hajó közeledett az Oyster-öbölhöz. Már látták két rendırautó villogó fényeit a parton. Eric halkan beszélt Meganhez. - Tudom, hogy utálsz hazudni. Nem kényszeríthetlek rá. De egy barátomról van szó. Megtennéd a kedvemért? Mindnyájan Megant figyelték. Chris számára világos volt, hogy az a legjobb, ha azt mondják, Alex véletlenül esett be. İ sem szívesen hazudott a rendırségnek, de hát semmit nem nyerhettek volna azzal, ha elmondják az igazat, legfeljebb annyit, hogy Duncan az amerikai igazságszolgáltatás karmai közé kerül. És ennek ki tudja, mi lenne a végkifejlete. Duncan már így is élete végéig szenvedni fog amiatt, ami történt, és valószínőleg Lenka is. Chris tisztelte Megan ıszinteségét, de remélte, hogy meggondolja magát Megan Ericre nézett, vett egy nagy levegıt, aztán bólintott. - Hát, jó. De nem fogok hazudozni. Csak annyit mondok, hogy én nem láttam semmit.
- Az remek lesz - mondta Eric. - Akkor most bekormányozom a hajót a dokkba.
Az elsı ütés nagy fájdalmat okozott Alexnek. A második valami kárt tehetett az egyensúlyközpontjában. Érezte, hogy a lába összecsuklik alatta és hátratántorodik Duncan ütésétıl. A combja a hajókorláthoz ütıdött, és ı próbált elırehajolni, de vagy a részegsége miatt, vagy mert a hajó épp meglódult, nem sikerült. Érezte, hogy a teste hátrafelé dıl, és egy másodperccel késıbb már a víz alatt találta magát. A víz nagyon hideg volt, nem kapott levegıt, de azért valamennyi volt még a tüdejében. Sötét volt, a ruhái lefelé húzták. Pánikba esve rugdalózott, kapálózott. A tüdeje szúrt, de valahogy sikerült csukva tartania a száját. Aztán egyszer csak hideg levegıt érzett az arcán, és sikerült nagy levegıt vennie, épp amikor egy hullám átcsapott rajta. A víz a szájába ment, fuldokolni kezdett tıle. Vadul kapálózott, és sikerült is az arcát a víz fölött tartani, elég hosszú ideig ahhoz, hogy kiköhögje a lenyelt vizet. Megint jó nagy levegıt vett, aztán egy pillanatra megint átcsapott rajta egy újabb hullám. Ha elég keményen kapálózott a lábával és karjával, éppen hogy sikerült a víz felszínén tartania magát. De nagyon hideg volt, és átázott ruháit egyre súlyosabbnak érezte. Körbenézett, és megpillantotta a távolodó hajót. Próbált integetni, hogy felhívja magára a többiek figyelmét, de ettıl elsülylyedt, és még több vizet nyelt. Nagy bajban van, ezt tudta. Nem volt jó úszó, és azt is érezte, hogy részeg. A hajót már nem is látta a hullámoktól. Nem akart meghalni. Túl fiatal még. Annyi mindent akart kezdeni az életével. Nem fog meghalni. Úszni kezdett abba az irányba, ahol utoljára látta a hajót. Próbált egyenletesen tempózni, de nem ment könnyen. Túl gyorsan úszott, kifárasztotta magát. Lassíts! Ha sikerül a vízfelszínén maradni, akkor úgyis megtalálnak Már biztos vissza is fordultak a hajóval. Pár perc és itt lesznek. Ekkor megpillantott valamit a távolban. Valaki úszott felé. Alex integetett, kiabált, és keményebben tempózni kezdett. Az úszó egyre közeledett. Hála istennek, gondolta Alex. - Itt vagyok! kiabálta. - Erre! Amikor felé nyúlt egy kar, hálásan megragadta. Próbált kapaszkodni a ruhaujjba. Belekapaszkodni, és soha többé el sem engedni. El sem hitte, hogy végre biztonságban van.
Váratlanul egy erıs kezet érzett a fején, amely lefelé nyomta a víz alá. Alex úgy meglepıdött, hogy elfelejtett levegıt venni, mielıtt lemerült. Mi a fene ez? Túl gyenge volt, nem tudott küzdeni. Kinyúlt a karjával, hogy belekapaszkodjon a másikba, de a tüdeje már megtelt vízzel. Érezte, hogy körbeveszi a sötétség, és a hideg tenger ölelése....
Alex holttestét másnap reggel megtalálták. A sziklás partra mosták ki a hullámok, pár mérfölddel feljebb, Eatons Neck közelében. Chris, Ian, és Duncan még egy hétig kénytelen volt New Yorkban maradni a rendırségi vizsgálat miatt, és hogy megvárják Alex temetését. A rendırség kihallgatta ıket, ık elmondták, a megbeszélt hazugságot. Aztán a három angol hazarepült Londonba, Eric és Lenka elfoglalták az állásukat a Bloomfield Weissnél, Megan pedig visszatért Washingtonba. De Alex halott volt, és tudták, hogy a halálának emléke örökre velük marad.
HARMADIK RÉSZ 1. Chris visszatért Prágából a Carpathian londoni irodájába. Eltökélte magában, hogy mindent elkövet, hogy a cég talpon maradjon, ami nem lesz könnyő feladat. A Carpathian sokkal inkább Lenka szellemi gyermeke volt, mint az övé. Chris tisztában volt ugyan minden tudnivalóval a pénzalap adminisztratív intéznivalóiról, az egyes értékpapírokról a portfoliójukban, a számlavezetésrıl, az irodabérleti szerzıdésrıl és minden egyébrıl. De a cég mégiscsak Lenka elképzelésébıl született, és a befektetıkkel is fıleg ı tartotta a kapcsolatot. Lenka halála több szempontból is óriási nyomást gyakorolt Chrisre. Legfıképp azért, mert sehogy sem tudta elfelejteni a történtek borzalmát.
Ahányszor lehunyta a szemét, mindig megjelent elıtte Lenka sápadt arca, érezte a ragacsos, meleg vért a kezén. Állandóan gyötörte a bőntudat, amiért nem tudta megmenteni. Újra meg újra lejátszotta az agyában a történteket. Ha csak egy másodperccel korábban fordul hátra, amikor meghallotta a lépéseket, ha egy fél másodperccel elıbb megragadja a férfi karját... Elképzelte, hogy elkapja, és leteperi a földre. Persze, ezen már nem volt semmi értelme rágódni. Ha gyorsabb lett volna, talán csak azt éri el, hogy ıt is megszúrja a támadó. Nehéz volt megbirkózni a szomorúsággal, amit egy barát elvesztése jelentett. Lenka olyan valaki volt, aki segített neki, amikor tényleg szüksége volt rá; valaki, akinek sokkal tartozott, és aki igazán remek ember volt. Hiányzott Lenka nevetése, a hangja, a viccei, az elevenség, amit úgy sugárzott magából. És végül ott volt az állandó aggodalom, hogy mi lesz a céggel. Lenka rengeteg energiát fektetett a Carpathianba az elmúlt néhány évben. Ez volt a legfontosabb az életében. Miután elmúlt a kezdeti sokk, Chris egyre inkább csak a Carpathiannal kapcsolatban gondolt Lenkára. A gyilkosságot nem tudta megakadályozni, Lenkát már nem támaszthatja fel, de a cégét még megmentheti. Legelıször is beszélnie kellett a két alkalmazottjukkal, Ollie-val és Tinával. Ollie teljesen összeomlott. Chris és Lenka egy évvel ezelıtt vették át ıt egy tönkrement brit befektetési banktól. Huszonnégy éves volt, nagyon okos, de nagyon félénk. Mintha állandó rettegésben élte volna az életét. Lenka gonoszabb pillanataiban ezt sokszor ki is használta. De mind a ketten szerették Ollie-t, és úgy gondolták, hogy idıvel, ha kicsit érettebb lesz, sok hasznát veszik majd. Addig is zokszó nélkül hajlandó volt akár kávét is fızni. Eddig a napig Ollie attól félt leginkább a világon, hogy elront egy üzletet, és Lenka kiabálni fog vele. De ami most történt, az sokkal szörnyőbb volt. A legegyszerőbb feladatot sem tudta elvégezni napközben, szinte megszólalni is alig bírt. Amikor Chris elmondta neki, hogy Lenka meghalt, sírva fakadt. Chris nagyon sajnálta, és örült neki, hogy ennyire szerette Lenkát, annak ellenére, hogy sokszor volt a tréfáinak céltáblája. Chris öt percig hagyta, hogy Ollie átadja magát a kétségbeesésnek, de csak öt percig. Szüksége volt rá: a fiú okos volt, és mindent tudott a Carpathian mőködésérıl. Kénytelen lesz felnıni a rá váró feladatokhoz, méghozzá most rögtön. Tinát keményebb fából faragták. A tizenkilenc éves lány nagyon szorgalmas és határozott volt. Ha kellett, megjavította a fénymásológépet, amit Ollie elrontott, és állta a sarat a tolakodó brókerekkel szemben is. A pár
napban, amíg Chris távol volt, ı fogadta a telefonhívásokat. A pénzügyekben kevéssé volt ugyan szakértı, de Chris kénytelen volt rá is támaszkodni. Tina átérezte, mennyire el van szánva, hogy megmenti a Carpathiant, és mindenképp segíteni akart neki. Mind a négyen egy helyiségben dolgoztak, ahol Chris és Lenka íróasztala a térre nézı ablak felé fordítva állt. Az egész iroda ebbıl a helyiségbıl állt, meg egy kis elıszobából, egy tárgyalóból és egy teakonyhából. Egy alkóvban állt a fénymásoló, a fax és a számítógépek. Nem volt nagy iroda, de nagyon szép berendezést tervezett hozzá Lenka egy amerikai belsıépítész barátja. Világos volt, levegıs, és profi benyomást keltett. A berendezés nem került sokba, eltekintve az elıszoba egyik falától, amelyet egy kék színekben játszó falfestmény díszített. Chris és Lenka kicsit vitatkoztak ezen: Lenka imádta, Chris túl frivolnak találta. Nem baj, megtartjuk, gondolta Chris. Bámulta Lenka íróasztalát. Egy magas, keskeny kristályvázában egzotikus, élénk narancssárga és lila színekben pompázó virágok virítottak. Lenka azt mondta, az a nevük, hogy „paradicsommadár”. Minden héten vett valami különleges csokrot a sarki virágárusnál. Chris kicsit habozott, aztán kidobta a virágokat. Nem bírta elviselni, hogy olyan elevenek. De az üres vázát otthagyta az íróasztalon. Az asztal alatt négy pár kopottas cipı hevert. Lenka mindig azt mondta, mezítláb szeret lenni a legjobban, néha még az ügyfeleket is így fogadta. Chris eleinte nem értette, hogy győlhetnek itt az irodában a cipık; csak nem mezítláb megy haza? Aztán rájött, hogy ha Lenkának rossz kedve volt, kiugrott a Bond Streetre, és vett egy pár cipıt, aztán abban ment haza, a régit meg itthagyta. De Chris nem engedhette meg magának, hogy egész nap Lenka emlékével foglalkozzon. Utánanézett, hogy állnak a portfoliójuk papírjai. A piac gyenge volt. Az orosz pénzügyminiszter lemondott egy korrupciós botrány miatt, és egész Kelet-Európában ingatag lett a piacok helyzete. Az Eureka Telecom öt pontot esett. Chrisnek még rá kellett jönnie, Lenkának tulajdonképpen mi volt a célja ezzel az értékpapírcsomaggal. De ez még ráér. Az elkövetkezı pár napban mindenesetre nem akart semmilyen üzletet kötni. Röviden beszélt telefonon Ian Darwenttel. Ian még mindig a Bloomfield Weissnél dolgozott, magas hozamú európai kötvényekkel foglalkozott. Lenka tıle vásárolta az Eureka Telecom kötvényeket. A beszélgetés elég kínos volt. Ian megszakította vele a barátságot, amikor Chris otthagyta a Bloomfield Weisst, és Chris nem tudott megbocsátani neki. Ian nyilván ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát, úgyhogy az
volt köztük a hallgatólagos megegyezés, hogy ha valami üzleti ügyük van, Ian mindig Lenkával beszél. De ennek most meg kell változnia. Tina még elızı nap értesítette Iant Lenka haláláról, úgyhogy most csak pár szót váltottak róla. Chris biztos volt benne, hogy Ian tényleg sajnálja Lenkát, de a rá jellemzı angolos visszafogottsággal nem beszélt róla. Azzal tették le a kagylót, hogy másnap majd beszélnek az Eureka Telecomról. Chris Duncant is felhívta a Honshu banknál, egy másodvonalbeli japán cégnél, ahol épp dolgozott. Chris még Prágából felhívta, hogy elmondja, mi történt Lenkával. A beszélgetés rövid volt, Duncant túlságosan megdöbbentette a hír, hogy bármit is tudjon mondani. Most azonban rengeteg kérdése volt. Chris megbeszélte vele, hogy munka után találkoznak egy sörözıben. A következı feladata az volt, hogy tájékoztassa a történtekrıl a Carpathian befektetıit. Nyolcan voltak, és összesen ötvenötmillió eurót fektettek az alapba. Többnyire amerikaiak voltak, majdnem mind Lenka ismerısei azokból az idıkbıl, amikor a Bloomfield Weissnél dolgozott New Yorkban. A legnagyobb befektetı az Amalgamated Veterans Life nevő biztosítótársaság volt, akiket nem más képviselt, mint Rudy Moss. İ volt az egyetlen befektetı, akit Chris is ismert. A többiekkel futólag találkozott ugyan, de igazából Lenkában bíztak. Az elsı kilenc hónapban huszonkilenc százalékos megtérülést sikerült produkálniuk, úgyhogy nem lehet semmi panaszuk. Chris úgy döntött, elıbb mindnyájuknak e-mailt küld, aztán majd délután telefonon is felhívja ıket. Nehezére estek ezek a hívások. Mindenkit megrázott a hír. A legtöbben személyes jó barátjuknak is tartották Lenkát. Egyikük sem említette egy szóval sem, hogy meg akarná szakítani a kapcsolatát a Carpathiannal, ami Chris számára nagy megkönnyebbülést jelentett. Az egyetlen, akit nem tudott elérni, Rudy Moss volt, ı nem válaszolt az üzenetére. Christ ez nem aggasztotta különösebben, mivel jól ismerték egymást. Az összes befektetı közül az Amalgamated Veteransnál forgott fenn a legkevésbé az a veszély, hogy visszavonják a befektetésüket az alapból. A nap folyamán Ollie úgy-ahogy összeszedte magát. Chris utasította, hogy nézzen utána, van-e valami esélye, hogy az oroszországi krízis átterjedjen Közép-Európára, ahol a Carpathiannak voltak érdekeltségei. Az ilyesmi Chris és Lenka feladata volt, de Ollie jól végezte a dolgát. Chris este nyolckor ment el az irodából, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy talán mégiscsak sikerül majd talpon maradni a cégnek.
Mire megérkezett a Williamsbe, Duncan már felhajtott egy-két korsó sört. A Williams egy sötét kis lyuk volt, a Bishopsgate egyik mellékutcácskájában. Tíz évvel ezelıtt kezdtek ide járogatni. Kényelmes közelségben volt a Bloomfield Weisshez, de azért mégis elég messze ahhoz, hogy ne kelljen folyton a fınökeikbe és a kollégáikba botlaniuk. A régi kiskocsmának ez idáig sikerült megmenekülnie a nagy építkezések elıl, amelyek feldúlták a környéket, és az elmúlt tíz év során rendszerint itt találkozgattak. Chris is kért egy korsóval. Duncan újratöltötte a sajátját, és leültek egy kis asztalnál a sarokban. A kocsma tele volt elegáns, öltönyös, húszas éveikben járó fiatalemberekkel, akik a nap fáradalmait próbálták kipihenni. A megfáradt, elhízott, kopott, duplasoros öltönyt viselı idısebb nemzedék, amelynek a tagjai tíz évvel ezelıtt jártak ide, eltőnt. Chris néha eltőnıdött, mit csinálnak most, hogy kitúrta ıket a helyükrıl ez az új generáció. Talán tíz év múlva majd ı is megtudja. Duncan felhajtotta, ami még volt az elızı korsóban, aztán félretolta, hogy helyet csináljon az újabbnak. - Egészségedre - emelte fel, nem túl nagy meggyızıdéssel. - Egészségedre. - El sem tudom hinni - mondta Duncan. - De hát hogyan történt? - Valaki egyszerően mögénk lopózott, odaugrott és elvágta a torkát mesélte Chris olyan tárgyilagosan, ahogy csak tudta. Nem szívesen beszélt a részletekrıl. - És te is ott voltál? Chris bólintott. - De ki tehette? - Halvány fogalmam sincs. Nem is nagyon láttam, csak annyit, hogy sötét színő kabát és sapka volt rajta. - És a cseh rendırség mit mondott? - Elıször arra gondoltak, csak ki akartak rabolni, valami kábítószeres, akinek pénz kellett. Ez állítólag egyre nagyobb probléma Prágában. De abból, ahogy történt, azt gyanítják, profi bérgyilkos lehetett. Nagyon jól tudta, hogy kell használni a kést. - De hát ki az ördög akarhatta megölni Lenkát? Chris felsóhajtott. - Sejtelmem sincs. - Szerintem valami maffiaügy lehetett - vélte Duncan. - Kelet-Európában virágzik a szervezett bőnözés, nem? Most olvastam, hogy a múlt héten lelıttek egy amerikai bankárt Oroszországban. - Nem hiszem, hogy Csehország olyan veszélyes lenne, mint Oroszország. Habár a rendırség azt mondta, az ukrán maffia nagyon aktív. Pilla-
natnyilag ık is erre gyanakszanak. De el sem tudom képzelni, hogy azok a cégek, amelyeknél mi befektetünk, ilyesféle dologba keverednének. - Azt soha nem lehet tudni - mondta Duncan a fejét csóválva. - Arrafelé minden értékpapír nagyon kockázatos, nem? - Technikai szempontból igen, de ez csak annyit jelent, hogy az értékpapír-kibocsátások alacsonyabb fokozatú besorolást kapnak a tızsdén. Nem feltétlenül szélhámosságok ezek az üzletek. - De soha nem lehet tudni, ki áll mögöttük, nem? Chris elgondolkozva kortyolgatta a sörét. - Nem, nem lehet - ismerte be. A Carpathian mindenesetre csak akkor fektetett be kelet-európai cégekbe, ha elég tiszták voltak ahhoz, hogy a Nyugat számára is elfogadhatóak legyenek. A kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet anarchikus idıszakában ezekben az országokban tombolt a kapzsiság, az erıszak és a korrupció. Még Lenka sem mindig látta át teljesen a helyzetet. Ez volt az egyik oka, hogy miért akart annyira Kelet-Európában is irodákat nyitni. Lehet, hogy tényleg valami befektetésünkkel kapcsolatos a dolog - mondta végül Chris. - Most már tulajdonképpen mindegy - legyintett Duncan. Némán ültek egy darabig, és mind a ketten Lenkára gondoltak. - İ volt az egyetlen nı, akit valaha is szerettem - szólalt meg Duncan. - Na és Pippa? - kérdezte Chris. Pippa Duncan felesége volt. Három évig éltek együtt, és hat hónapja szakítottak. Duncan megrázta a fejét. - Kedveltem Pippát, vonzónak találtam, de soha nem voltam igazán szerelmes belé, ez volt a baj. - Duncan felhajtotta a sörét. - Sokat gondoltam az utóbbi idıben Lenkára, mióta Pippával elromlottak a dolgok. Soha nem tudtam igazán kiverni a fejembıl. Csak pár hónapig voltunk együtt, de soha életemben nem éreztem magam annyira elevennek, mint akkor. Chrisnek az volt az érzése, Duncan túloz, de nem akart vitába szállni vele. - Lenka nagyon különleges személyiség volt - mondta. - Igen, az - bólintott Duncan, és most elıször elmosolyodott. - Olyan melegszívő, nagylelkő, és csupa élet. És ı volt a legszexisebb nı, akivel valaha is találkoztam. Nem is tudom, mit látott bennem. Nem csodálkozom, hogy végül dobott. - Ez már nagyon régen volt - jegyezte meg Chris. - Nekem olyan, mintha tegnap történt volna. Tisztán emlékszem az érintésére, az illatára, a nevetésére... Ismered a parfümjét? Mi is a neve, Annick Goutal? Az irodánkban dolgozik egy francia nı, ı használ ilyet. Mindig Lenka jut az eszembe róla. - Duncan szeme könnybe lábadt. - Va-
lami különleges volt köztünk. Biztos vagyok benne, hogy ı is ugyanezt érezte. Ha együtt maradtunk volna a tanfolyam után, az egész életem másként alakul. Chris nem szólt semmit. Duncannek nem mentek a legjobban a dolgai az elmúlt tíz évben. Alex halála után majdnem teljesen összeroppant. Anynyira nyomasztotta a bőntudat, hogy szinte árasztotta magából. A kevéske maradék önbizalma is odaveszett, keserő lett, dühös, és csupa önsajnálat. A naiv, kiskutyás ártatlanság eltőnt belıle. Az arca barázdált lett, kis tokát és pocakot eresztett. A megnyerı mosoly is eltőnt az arcáról. A legtöbb barátját elvesztette, mert nem bírták tovább a megkeseredettségét és az állandó panaszkodást. De Chris kitartott mellette. Nemcsak mert hőséges akart maradni a barátjához, de azért is, mert az Alex halála körüli titok miatt a cinkosának érezte magát. Nem hagyhatta magára Duncant. Ian bezzeg minden lelkiismeret-furdalás nélkül megtette. Ahogy az várható is volt a tanfolyamon nyújtott teljesítménye alapján, Duncant kirúgták a Bloomfield Weisstıl. Az elkövetkezı pár évben egyik állásból a másikba hányódott, kisebb külföldi bankoknál dolgozott, Eurobond kötvényekkel kereskedett. A gazdasági fellendülés éveinek nagy prémiumaiból valahogy mindig kimaradt. Pedig Duncan tulajdonképpen nem végezte rosszul a munkáját. İszinte volt, aránylag barátságos tudott lenni az ügyfelekkel, és akadtak, akik vásároltak is tıle. De körbelengte az állandó vesztesek levegıje, és amikor átszervezés következett, ami a Cityben gyakorlatilag évente megtörténik minden banknál, mindig az ı feje hullott elıször a porba. Pár évig így mentek a dolgok, aztán mintha kicsit jobbra fordult volna a sora. Megismerkedett a nála pár évvel fiatalabb Pippával, aki asszisztens volt a bankban. Összeházasodtak. Duncan majdnem négy éven át megtartotta az állását egy arab banknál. Házat vettek Wandsworthben. Duncan kezdett megint jó társaság lenni egy sör mellett. Aztán egyszer csak minden elromlott. Pippa kidobta, Chris soha nem tudta meg, hogy tulajdonképpen miért. Az arab banktól is kirúgták, négy hónapba telt, míg sikerült új állást találnia. És most Lenka... Duncan megint padlón volt. Chris úgy érezte, nincs ereje már megint segíteni neki talpra állni. - Milyen az új állásod? - kérdezte, próbálva valami más témára terelni a beszélgetést. - Tőrhetı. Kaptam egy ügyféllistát, akikkel tartanom kéne a kapcsolatot, de soha nem hívnak vissza, ha keresem ıket. A szokásos történet. Tulaj-
donképpen nincs mit felkínálnunk, és nincsenek ügyfelek, akik igazán vásárolni akarnának. - A fınököd milyen? - Elég normális. A Harrison Brothersnél volt. Nem panaszkodom. És tőrhetıen fizetnek. - Az a lényeg - mondta esetlenül Chris. Duncan szeme hirtelen felcsillant. - Szeretném kikérni valamirıl a véleményedet - mondta. - Igen? - Az egyik arab ügyfelem szeretne valami magas hozamú európai kötvénybe befektetni. Nem tud semmit a piacról, és minden nagy befektetési bank azt mondja neki, hogy az övék a legjobb ajánlat. Mi nem tudunk mit ajánlani neki, de azért szeretnék segíteni. Nincs valami ötleted? - Ezeknek a kötvényeknek Lenka volt a szakértıje, de valamicskét én is értek hozzá, de csak a kelet-európaiakhoz. - Folytasd - sürgette Duncan. Bár Christ kissé bosszantotta, hogy ingyen osztogasson befektetési tanácsokat, örült, hogy valami másról beszélhet, Duncan nyomorúsága helyett. Megemlített négy értékpapírt, amit Lenkával megbízhatónak találtak. Duncan felfirkantotta a nevüket egy névjegy hátuljára. - Na és az Eureka Telecom? - kérdezte. - Az ügyfelem azt mondja, erısen ajánlották neki. Azt mondták, nagyon olcsón meg lehet szerezni. Chris elhúzta a száját. - Nem vagyok meggyızıdve róla. Nekünk is van pár kötvényünk, de én tartok tıle, hogy a Bloomfield Weiss valami gyanús húzása az egész. Én azt mondanám, érdemesebb drágább papírokba fektetni. Az ilyen olcsó papírokat, amiken a brókerek nagyon túl akarnak adni, mindig jobb elkerülni. Duncan elmosolyodott. - Ez jó tanácsnak hangzik. Szóval az Eureka Telecommal Ian foglalkozik? Chris bólintott. - Igen. Holnap fogok beszélni vele a dologról. - Ronda egy alak lett belıle - mormogta Duncan. Chris vállat vont, és körbenézett a sötét helyiségben. Évekkel ezelıtt sok estét töltöttek itt hárman együtt. - Kár, hogy elvesztettük vele a kapcsolatot. - Szentimentális lettél - mondta Duncan. - Ian mindig is csak magával törıdött. Tökéletesen elbővölı tudott lenni, ha úgy gondolta, valami haszna származhat belıle, de amikor úgy döntött, többé nem főzıdik hozzánk semmi érdeke, attól kezdve fütyült ránk. Chris felsóhajtott. - Lehet, hogy igazad van.
Szomorú volt ez. Tíz évvel ezelıtt úgy tőnt, mind a hatan ragyogó jövı elıtt állnak: a huszonegyedik század humánus befektetési bankárjainak megtestesítıi. De nem igazán így alakult a dolog. Duncan kiégett. Chris jobban bírta, de hát végül ıt is kirúgták a Bloomfield Weisstıl, elég látványosan. Ian sem jutott olyan magasra, mint a tehetsége indokolta volna, és tényleg elég elviselhetetlen alak lett. Alex és Lenka halottak. Eric volt az egyetlen, akinek igazán jól sikerült minden: magas pozíciót töltött be a Bloomfield Weissnél New Yorkban. Chris megcsóválta a fejét, és az üres korsóra pillantott. - Kérjünk még egyet. Most te fizetsz - mondta Duncannek.
2. Chris rögtön tudta, hogy valami rossz hírt kaptak, elég volt ránézni Tina arcára és enyhén reszketı kezére, amelyben a faxot fogta. Chris szíve öszszeszorult. Kijutott neki a rossz hírekbıl az utóbbi idıben. Tina szó nélkül átadta a faxot, Chris pedig maga elé fektette az íróasztalra. Rudy Mosstól érkezett, az Amalgamated Veterans Life alelnökétıl. Ezúton szeretném értesíteni önöket, hogy az Amalgamated Veterans Life harmincnapos határidıvel felmondja 10 millió eurós befektetését a Carpathian Fundnál. Baráti üdvözlettel. Rudy Moss Chris felhorkant. - Baráti üdvözlettel, Jézusom! Lenkáról semmi. Arról bezzeg egy szót sem ejtett, hogy mennyire sajnálja a történteket, és hogy szeretne támogatni minket ezekben a nehéz idıkben! Tina megcsóválta a fejét. - Ez egy piszok disznó, igaz? - Igen, Tina, az. - Chris felkapta a telefont. Nagy kedve támadt azonnal beolvasni Rudy Mossnak. - Mondhatok valamit, Chris? - szólalt meg Tina, miközben ı a számokat nyomogatta. - Igen? - kérdezte Chris, és a füléhez emelte a kagylót. - Nem lenne jobb, ha öt perc múlva hívnád fel?
Chris meghallotta Rudy hangját a telefonban. Vetett egy pillantást Tinára. Igaza van. Tényleg nem az a legjobb megoldás, ha most ordítozni kezd Rudyval. Gyorsan lerakta kagylót, és röviden Tinára mosolygott. - Kösz. Tina kiment. Chris felállt, és kinézett az ablakon a szép kis térre. A hideg ellenére többen is üldögéltek a padokon jól bebugyolálva, késıi ebédként szendvicset eszegetve. Körülöttük csapatokban totyogtak a szürke galambok. Ez bizony nagyon nagy baj. Tízmillió euró, ez majdnem az alap tıkéjének húsz százaléka. És ami még rosszabb, Rudy lépése jelzésértékő lesz a többi befektetı számára is. A többiek eddig várták, hogyan fog Chris megbirkózni a helyzettel. Bizonyos mértékig a befektetık, még a legnagyobbak is, úgy viselkednek, mint a birkák. A legegyszerőbb, legalacsonyabb kockázatú döntés mindig az, ha azt csinálják, amit a többi. Tegnap még mindenki kitartott a Carpathian mellett. De mi lesz ma? Vajon miért döntött így Rudy? Hiszen ismeri Christ. Emlékezhet rá még a tanfolyam idejébıl, hogy elég jól teljesített. Chris arra ugyan emlékezett, hogy nem kedvelte Rudyt, de soha nem is volt közöttük semmi konfliktus. Vett néhány jó mély levegıt, tízig számolt, aztán újból hívta Mosst. - Tessék, Rudy Moss. - Szervusz, Rudy, Chris vagyok, a Carpathiantıl. - Á, hello, Chris - üdvözölte Rudy szenvtelen hangon. - Megkaptam a faxodat. - Igen? - És ıszintén szólva kicsit meglepett. Minden más befektetınk úgy döntött, kitart mellettünk, és arra számítottam, az Amalgamated Veterans is így dönt. A vonal másik végén kis csönd. - Chris, én nagyon szeretnék maradni szólalt meg aztán Rudy -, de meg kell értened, most, hogy igencsak lényegi változás történt az alap vezetésében... Számunkra a szakértı management mindig nagyon fontos. Így, hogy egyedül maradtál... attól tartok, számunkra ez nem elfogadható. Csak nyugalom, mondta magának Chris. Ne izgulj. Derítsd ki, mi a baja igazán. - Én megértem az aggodalmaidat, és tiszteletben tartom ıket. Ami azt illeti, azt tervezem, hogy rövid idın belül keresek egy hozzáértı és tapasztalt befektetési szakértı partnert. - Ezt eddig ugyan nem tervezte, de most eldöntötte. Bármit megtesz, amit kell, hogy az Amalgamated Veteranst megtartsa az alap ügyfeleként - Biztosíthatlak róla, hogy az alap tökéletesen biztos kezekben van így is. A piac rövid távon kicsit gyengének látszik
ugyan, de bízom benne, hogy javulni fog a helyzet. Sok pénzt fogunk keresni nektek, Rudy, hidd el nekem. - Fogunk? - Rudy hangjában enyhe gúny csendült, amitıl Chrisnek végigfutott a hátán a hideg. - Igen, én és a kollégáim. - Ez kiket takar? - Van két asszisztensem. - De alapvetıen te irányítasz mindent? - Igen - ismerte be Chris. - De hamarosan keresni fogok valakit magam mellé. - Ismerem a múltbeli eredményeidet - jegyezte meg Rudy, a hangjában kellemetlen éllel. - Mire gondolsz? - csattant fel Chris. - Úgy értem, a múltadat. - Arra az esetre gondolsz, ami miatt otthagytam a Bloomfield Weisst? - Igen, arra. Chris hallgatott. - Azt hiszem, jobb lesz, ha nyíltan beszélek veled - folytatta Rudy. - Így legalább mind a ketten tudjuk, hol állunk. - Tudod, hogy azért a veszteségéit nem én voltam a felelıs. - Ha te mondod... Én nem voltam ott. - De még mennyire, hogy nem voltál ott! - csattant fel Chris, de azonnal megbánta. Meg kell ıriznie a hidegvérét. - Lenka tudta, hogy nem én voltam felelıs érte. İ megbízott bennem: - Lenka okos nı volt. Meg kell mondanom, hogy amikor a Carpathiannál fektettünk be, én csak miatta tettem. De most, hogy ı nincs... Chris nagy levegıt vett. - Nem tudnálak mégis meggyızni valahogy, hogy meggondold magad? - Nem hiszem. - És ha elmennék hozzád Hartfordba, és megbeszélnénk személyesen a dolgot? - Erre nem lesz szükség. De Chris kötötte az ebet a karóhoz. - Odamegyek. Beszéljük meg a dolgot részletesebben. - Mondtam már, hogy ez szükségtelen - felelte türelmetlenül Rudy. - Nézd, Rudy, ha ti most kiveszitek a pénzeteket, az óriási hatással lesz az alapra, ami most nekem komoly nehézségeket okozna. Annyival csak tartozol nekem, hogy egy órácskát rám szánj.
Rudy kicsit hallgatott, mielıtt felelt volna. - Hát, jó. Ha annyira ragaszkodsz hozzá. - Ragaszkodom. Jövı csütörtökön felkereslek. Mondjuk, kettıkor megfelelne? - Jövı héten egyáltalán nem érek rá. - Pénteken? - Mondom, hogy egész héten nem érek rá. Szerdától péntekig Kaliforniában leszek. - Jó, akkor legyen a rákövetkezı hétfı. Ott leszek kilenckor. - Kilenckor nem jó, reggeli értekezletünk van. - Tízkor? Rudy, mindenképp elmegyek, nem tudsz lebeszélni róla. Rudy nagyot sóhajtott. - Jó, legyen fél tizenegy. - Ott leszek - mondta Chris, és lerakta a kagylót. - Rohadék - mormogta. A legbántóbb az volt, hogy Rudynak az egész beszélgetés alatt eszébe se jutott részvétét nyilvánítani Lenka halála miatt. Chris felkapta a zakóját, és elvette a kabátját a fogasról. - Elmegyek kicsit sétálni - szólt oda Tinának. Átment az Oxford Streeten, és rövidesen a Portland Place-en találta magát. A nyirkos szél a kabátján is átfújt. Habár itt nem esett a hó, mint Prágában, mégis hidegebbnek érezte az idıt. Nem gondolta volna, hogy a Bloomfield Weissnél elszenvedett kudarc egyszer megint kísérteni fogja. Miért nem tudják az emberek elfelejteni ezt a dolgot? İ megpróbálta kitörölni az emlékezetébıl, bár nem sok sikerrel. Most rájött, hogy soha nem fog szabadulni tıle. Valahol valaki mindig emlékeztetni fogja rá, és felhasználja ellene. Ismét feltámadtak benne a fájdalmas emlékek, és az egész ügy igazságtalansága miatt érzett düh forrón átjárta az egész testét. Már értette, miért jó pert indítani ilyen esetekben. A nagy költségek és a végeredmény kiszámíthatatlansága ellenére mégiscsak van egy bíró, aki elıtt az ember elıadhatja az ügyét, és a nyilvánosság elé tárhatja a saját verzióját az eseményekrıl. Chris fontolgatta annak idején, hogy pert indít, rá is költött pár száz fontot arra, hogy megtárgyalja a dolgot egy ügyvéddel, de nagyon kicsik voltak az esélyei annak, hogy megnyerje az ügyet, az viszont biztos volt, hogy rengetegbe kerülne az egész, ami nem lett volna túl jó üzlet. De most már bánta, hogy nem csinálta végig. A Bloomfield Weissnél jó értékpapír-kereskedı lett belıle. A brókerek két csoportba oszthatók: vannak a szerencsejátékosok és a százalékjátékosok. A szerencsejátékosok szeretnek nagy kockázatokat vállalni, amivel nagy pénzeket lehet leakasztani. A legjobbak közülük megdöbbentı profi-
tot tudnak összehozni. Ugyanakkor a játszmában benne van a nagy veszteségek lehetısége is. A százalékjátékosok inkább kisebb kockázatot vállalnak, amit még át lehet tekinteni és kézben lehet tartani. Kisebb profitot termelnek, de gyakrabban. Chris inkább ez utóbbi csoportba tartozott. Hónapról hónapra profittal dolgozott, és nagyon ritkán volt olyan nap, amikor negatív mérleggel zárt volna. Nagyon sok hasznot hozott a bank osztályának, ahol dolgozott. A jó öreg Chrisre mindig számítani lehetett, hogy hozzájárul pár százezerrel az összeredményhez. A fınökei szerették. A közvetlen fınöke, egy izmos, vékony, hiperaktív amerikai volt, Herbie Exler. İ a szerencsejátékosok közé tartozott. Bátorította Christ, hogy mindig nagyobb és nagyobb tételekkel kereskedjen. A logikája végül is érthetı volt: ha Chris képes kétszázezer dollárt keresni egy százmillió dolláros kötvénycsomagon, akkor miért ne adnának a kezébe ötszázmilliót, vagy akár egy milliárdot is? Chris némi aggodalommal növelte a tételeket. És sikerrel járt. Chris különbözı európai államkötvényekkel foglalkozott. Például megvett százmillió német márka értékő német államkötvényt, és eladott ugyanilyen értékő franciát, arra számítva, hogy a kettı viszonya változni fog. Chrisnek remek érzéke volt az európai piacok közti viszony alakulásához, és jól értett ahhoz, hogy a nagy nemzetközi befektetık pénze - akik közül a legtöbben a Bloomfield Weiss ügyfelei voltak - hogyan mozog egyik országból a másikba. Ahogy közeledett a gazdasági és pénzügyi unió, egy bizonyos üzletfajta lett a legjövedelmezıbb, az úgynevezett konvergens kereskedelem. Ennek az elméleti alapja roppant egyszerő volt: amikor a francia, olasz, spanyol, portugál, német és más valutákat felváltja az euró, és amikor az egész eurózóna kamatlábait az Európai Központi Bank fogja megszabni, akkor az egyes országok államadósságának kamatai nagyjából ezzel megegyezıek lesznek. Tehát, ha az olasz államkötvények két százalékkal magasabb hasznot hoznak, mint a német kötvények, akkor az ember vásárolt olasz kötvényt és eladta a németet, bízva abban, hogy az euró bevezetésekor szép hasznot húzhat belıle. Az ötlet teljesen biztosnak tőnt. Chris nagy méretekben üzletelt ezzel a módszerrel, ahogy mindenki más a Wall Streeten, sıt máshol is. Például a connecticuti Greenwichben egy nagy befektetési alap külön erre specializálódott. Az elképzelhetı legnagyobb tételekkel játszottak. A saját tıkéjüknek sokszorosát vették fel kölcsönben, és dollármilliókért vásároltak európai államkötvényeket.
Eleinte minden jól is ment. Részben a nagy befektetéseknek köszönhetıen, szép tıkenyereség mutatkozott. De aztán, épp amikor a legtöbben elmentek nyaralni, Oroszország átütemezte az államadósságát, ami pánikot keltett a világ pénzpiacain. Annak ugyan nem volt semmi esélye, hogy ez veszélyeztesse az európai pénzügyi uniót, de az ideges befektetık átváltottak az általuk legbiztonságosabbnak tartott befektetésekre: német kötvényeket vásároltak. Eszük ágában sem volt olasz, spanyol, portugál vagy francia kötvényeket venni. Az addig nem realizált tıkenyereség veszteséggé változott. Elméletben ez még nem lett volna probléma: ahogy az idegesség elcsitul a piacon, folytatódni fog a megállíthatatlan mozgás a konvergencia felé. De Chris is ideges lett. Mivel nagy tétel volt birtokában az államkötvényekbıl, a vesztesége több millió dollárra rúgott. Szinte egész évi profitja odaveszett. Elıször Herbie Exlerrel akarta megbeszélni a dolgot. Herbie dühöngött. Épp elıtte közölte a saját fınökével, Larry Stewarttal, hogy Chris profitjára mindenképpen számíthatnak, tulajdonképpen már a zsebükben van. Herbie prémiuma attól függött, hogy Chris teljesíti-e az elıirányzott profitot. És ettıl a prémiumtól függött, hogy meg tudják-e vásárolni a kétmillió fontos házat, amit Mrs. Exler kiszemelt Kensingtonban. Herbie azt javasolta Chrisnek, hogy duplázza meg a kötvénycsomagot. Úgy okoskodott, hogy ha a konvergencia elkerülhetetlen, a profit is elkerülhetetlen, és ha megkettızik a kötvénycsomagot, az a profitot is megkettızné, na és persze a prémiumot is. Herbie úgy vélte, ez nyertes ötlet. Chris kötvénycsomagja már így is óriási volt. İ inkább eladni akart, mint tovább vásárolni. Több heves vitája is volt Herbie-vel, aki azzal vádolta, hogy gyáva. Chris utólag ezerszer is átgondolta, hogy végül miért engedett Herbie-nek. Akkor úgy érezte, jó okai vannak rá. Herbie végül is a fınöke volt. Habár Chris biztos volt benne, hogy jó esélye van annak, hogy bukni fognak az üzleten, de végül is az sem volt elképzelhetetlen, hogy beválik. De volt még egy ok, amiért Chris beadta a derekát, és ezt nem tudta megbocsátani magának. Annak ellenére, hogy brókerként komoly sikereket könyvelhetett el, még mindig úgy látta magát, mint egy felkapaszkodott egyszerő lengyel fiút Halifaxbıl, aki örülhet, hogy ilyen állása van. Herbie Exler viszont tapasztalt, minden hájjal megkent New York-i bróker volt, ízig-vérig Bloomfield-alkalmazott, a piac királya. Az utolsó pillanatban Christ cserbenhagyta az önbizalma. Herbie-vel bezzeg ez soha nem fordult elı. Így aztán az lett a vége, hogy megduplázta a kötvénycsomagot. A dolgok ezután hamar katasztrófába torkolltak. A Wall Street-i befektetési ban-
kok százmilliókat költöttek olyan számítógépes rendszerekre, melyekkel azonnal meg tudták mondani, a brókerjeik milyen realizálatlan veszteségeken ülnek. Ahogy a veszteség nıtt, annál nagyobb lett a kényszer, hogy eladjanak. Így hát eladtak. Ez persze megint lejjebb srófolta az árakat, ami rosszul jött Chrisnek is, a greenwichi befektetési alapnak is. İk mindent ebbe az üzletbe fektettek, nem engedhették meg maguknak, hogy feladják. De azok a brókerek, akik eddig szinte könyörögtek, hogy befektessenek náluk, most mindent elkövettek, hogy visszaszerezzék a pénzüket. így végül a greenwichi alap is kénytelen volt eladni. Csakhogy mindenki más is eladni akart, vásárlók viszont nem voltak. A világ leglikvidebb piaca, az államkötvénypiac bedugult. Globális krízis volt kialakulóban, amit csak az mentett meg a teljes káosztól, hogy az amerikai szövetségi bank beavatkozott. Szörnyő napok voltak ezek Chris számára. A veszteségei csillagászati összegre nıttek, és a világon semmit nem tudott tenni ellene. Akkor sem tudott volna eladni, ha Herbie engedi; a piac nem tudott volna felvenni ekkora kötvénycsomagot. Chrisnek a nyakán maradt az összes kötvény. Minden nap olyan volt, mint egy rémálom, és mindegyik rosszabb, mint az elızı. Minden este ellenırizte, mennyi a nem realizált vesztesége, mielıtt hazament. Este otthon próbált nem erre gondolni, de nem sok sikerrel. Képtelen volt olvasni vagy tévét nézni, tíz percnél tovább nem tudott elfeledkezni a veszteségérıl. Párszor megpróbált berúgni, de ez sem segített. A másnap reggel csak még rosszabb lett. Amikor reggel beért a munkahelyére, csak azt látta, hogy amíg aludt, még néhány millió hozzáadódott a máris hatalmas negatív számhoz. A legnehezebben azzal tudott megbirkózni, hogy úgy érezte, teljesen kicsúszott a kezébıl az irányítás. Máskor is elıfordult már, hogy a piac ellene fordult, de valahogy mindig képes volt talpra állni. De ez most más volt. Mintha egy sebesen száguldó autót vezetett volna egy hegyi szerpentinen. Hirtelen megcsúszott a jeges úton, az autó megpördült, a kerekek csikorogtak, és a szakadék széle egyre közelebb és közelebb ért. Chris próbálta profihoz illıen feldolgozni a helyzetet. Reggel héttıl este nyolcig rezzenéstelen arccal járt-kelt a munkahelyén. Ha valaki viccelıdni próbált, sikerült magára erıltetnie egy mosolyt. De ilyenek kevesen voltak. Mindenki tudta, hogy milyen kilátástalan helyzetben van. Úgy kerülték, mintha attól félnének, hogy a balszerencse ragadós. Herbie-re még súlyosabb nyomás nehezedett. A nap nagy részét az irodájába bezárkózva töltötte, és mereven bámulta a számítógépek képernyı-
jét, abban reménykedve, hogy a számok elıbb-utóbb csak kedvezıen alakulnak. Voltak barátai a greenwichi alapnál, akiket naponta többször felhívott, és akik mindig nyugtatgatták, hogy rövidesen javulni fog a helyzet. Herbie errıl mindig hosszasan mesélt Chrisnek. Ha Chris kételyeinek adott hangot, Herbie ráförmedt és letorkolta. Chris nem tudott rájönni, hogy a Bloomfield Weiss miért nem követte a többi Wall Street-i bank példáját, és miért nem utasították Herbie-t, hogy szabaduljon meg a kötvényektıl. Igaz, a Bloomfield Weissnek az volt a híre, hogy mindig nagyobb kockázatot vállal mindenki másnál. Chris úgy érezte, ennek most ı az élı bizonyítéka. Aztán megjelent egy cikk a Wall Street Journalban arról, hogy a Bloomfield Weissnek ötszázmillió dolláros vesztesége van. Amikor Chris elolvasta az újságot kora reggel az íróasztalánál, tudta, hogy a szám nem pontos, mert már a hatszázmilliót is meghaladták. A telefonjai nemsokára csörögni kezdtek, brókerek keresték, ügyfelek, újságírók. Mindenkinek azt válaszolta: nincs semmi mondanivalója. Herbie bejött az irodájába. Pár percig járkált az íróasztala körül, de aztán elhívták, a fınökéhez, aki beszélni akart vele. Nem tudott csinálni semmit, nem tudott mondani semmit. Délben aztán Christ hívatta Simon Bibby, a londoni iroda vezetıje. Ott volt Larry Stewart is, az európai kirendeltségek amerikai felügyelıje, és Herbie. Mindegyikükön meglátszott, hogy épp most vesztett több mint félmilliárd dollárt. Bibby angol volt, negyvenöt éves, könyörtelen figura. Larry többnyire barátságosan bánt Chrisszel, de most enyhén szólva nem úgy festett, mint aki barátságos hangulatban van. Herbie tekintete pedig egyértelmő volt. Rád fogom kenni a balhét, hiába is próbálsz menekülni. Bibby vitte a szót. Azt mondta, beszélt Sidney Stahllal, a bank elnökével, aki azonnali lépéseket követelt. Aztán megkérdezte Christ, miért vezette félre a vezetıséget. Chris eleinte nem is értette. Aztán rájött, hogy Bibbynek azt mondták, hogy a veszteség, ami a jelentésben mutatkozik, nem valós, mert ellensúlyozza a valóságoshoz képest kevesebbnek kimutatott profit. Csakhogy ez nem így volt. Chris magyarázkodni kezdett, de Herbie közbevágott. Egyenesen Chris szemébe nézve kijelentette, hogy Chris félrevezette ıt, és így akaratlanul ı is félrevezette a fınökeit. Chris tiltakozott, de Herbie rendíthetetlen volt. Aztán Chris ránézett a másik kettıre, és hirtelen mindent megértett. Bibby úgy bámult rá, mintha valami szélhámos bőnözı lenne, Larry azonban, akit Chris mindig is szeretett, és akiben megbízott, a kezét bámulta, vagy az asztalt maga elıtt, de
soha nem nézett Chrisre. A szobában lévı négy ember közül valakinek vállalni kell a felelısséget a történtekért. A másik három úgy döntött, hogy Christ áldozzák fel bőnbakként. És ennek az volt a legegyszerőbb módja, ha elhiszik Herbie sztoriját. Chris még negyedóráig próbálta az igazát bizonygatni, amikor a bank jogásza bejött egy kétoldalas irattal a kezében. Bibby közölte Chrisszel, hogy azonnali hatállyal felmondanak neki, de megkapja hathónapi fizetését, és a Bloomfield Weiss nem emel ellene semmiféle vádat, amennyiben aláírja ezt a nyilatkozatot. Chris gondosan átolvasta a szöveget. Az állt benne, hogy megígéri, hogy soha nem beszél a történtekrıl senkinek, se a sajtónak, se másnak, és nem keres semmiféle jogi orvoslatot. Bibby átadott Chrisnek egy tollat, és azt mondta, ha nem írja alá most azonnal, akkor kénytelen lesz a City bankjait felügyelı szakmai felügyeleti szervhez, az SFA-hoz fordulni. Chris hirtelen összeomlott. Úgy érezte, mintha azóta számított volna erre a pillanatra, hogy belépett a Bloomfield Weisshez. Soha nem volt igazi befektetési bankár, és most ez be is bizonyosodott. Nem való erre a pályára, nincs itt semmi keresnivalója. Aláírta a nyilatkozatot. A Bloomfield Weissnél nem mondták ki egyértelmően, hogy ıt tartják felelısnek a hatszázmilliós veszteségért, de annyi megjelent a sajtóban, hogy a kudarcért felelıs értékpapír-kereskedıt elbocsátották. Újságírók keresték, hogy interjút készítsenek vele, a telefonja állandóan csöngött, fotósok üldözték. De ı tartotta magát az egyezséghez, és senkinek nem nyilatkozott. Ennek ellenére híressé vált, mint az az ember, aki elúsztatott több mint félmilliárd dollárt. A sors iróniája volt, hogy a piaci helyzet végül rendbe jött, és a pénzügyi unió létrejötte után az államkötvények értéke kiegyenlítıdött. Voltak, akik nagyon sokat kerestek rajta. De a Bloomfield Weiss nem. Leírták a veszteséget, és továbbléptek. Chris megpróbálta ugyanezt tenni. Megkereste a fejvadászokat, akik egy éve szinte hetente bombázták állásajánlatokkal. De most nem akartak tudni róla. Senkinek nem kellett. Nem talált semmilyen állást. Talán komolyabban is próbálkozhatott volna, de nem volt hozzá elég ereje. Különben is, nem akart már bankár lenni. Inkább feladta. Lenka épp a legjobb pillanatban húzta ki a csávából. Együtt létrehozták a Carpathiant, és minden nagyon jól ment, egészen mostanáig, amikor megint rátört a múltbeli kudarc kísértete. Csakhogy most küzdeni fog ellene. Ennyivel tartozik, ha nem saját magának, hát Lenkának.
Chris kihúzta magát, megszaporázta a lépteit, és elindult vissza az irodába a Harley Streeten. Megpróbálja majd rábeszélni Rudyt, hogy változtassa meg a döntését. Ha nem sikerül, akkor is talál rá valami módot, hogy talpon maradjon. Amikor visszaért az irodába, szemügyre vette a portfoliójukat Az alap úgy mőködött, hogy ha egy befektetı ki akarta venni a pénzét, két lehetıség volt: vagy keresnek a helyébe egy új befektetıt, vagy eladnak az alaptıkét képezı papírokból, hogy kellı mennyiségő készpénzhez jussanak. Az szóba se jöhetett, hogy Lenka nélkül új befektetıt találjon. Lehetetlen lett volna meggyızni valakit, aki nem ismeri Christ, hogy fektessen be tízmillió eurót egy olyan alapba, amelynek az egyik igazgatóját épp meggyilkolták. Tehát el kell adni a kötvényeikbıl. De melyiket? Habár ötvenötmillió eurónyi kötvényük volt, a portfoliójuk ennél sokkal nagyobb volt. Ennek nagy részét az új konvergens kereskedelem alkotta, amit Chris irányított. Az üzlet azon alapult, hogy arra számítottak, elıbbutóbb a legtöbb közép-európai ország be fog lépni az Európai Unióba. Ezért aztán Chris vásárolt olyan országok államkötvényeibıl, mint Csehország, Lengyelország, Észtország, Magyarország és Szlovénia. Eleinte kicsit tartott tıle, hogy megint baj lesz belıle, de Lenka bátorította, azt mondta, ı ért a legjobban ehhez, és megígérte, hogy ha ki akar szállni, ı nem fogja megakadályozni. Chris így aztán vett egy jó nagy levegıt, és nekiállt vásárolni. Amikor az orosz pénzügyminiszter beadta a lemondását, kicsit megingott a piac, de Chris meg volt gyızıdve róla, alapjában véve erıs papírok, és megtartotta ıket. A portfolió többi része magas hozamú, de igen kockázatos kötvényekbıl állt. Lenka az Államokban ismerkedett meg ezekkel, és arra akarta felhasználni az ismereteit, hogy a Kelet-Európában kibocsátott, hasonló jellegő kötvényekkel kereskedjen. A legnagyobb ilyen kötvénycsomag az Eureka Telecom volt. Ez produkálta a legrosszabb hozamokat, és Chris ebben bízott a legkevésbé. Ezért úgy döntött, hogy az Eureka Telecomtól fog megszabadulni. Beletelhet egy idıbe, míg sikerül vevıt találni rá, ezért úgy döntött, azonnal nekilát a munkának. Ha sikerül rávennie Rudyt, hogy ne vegye ki a pénzét a Carpathianból, akkor legfeljebb majd másba fekteti a Eureka eladásából származó pénzt. Felhívta Iant. - Hogy áll az Eureka Telecom? - kérdezte, azonnal a tárgyra térve. - Azt hiszem, küencvenöt-kilencvenhét ponton - felelte Ian.
- Kilencvenöt? De hát Lenka százért vette a múlt héten, nem? - Tudom - felelte Ian zavartan. - De a piacot megrázták az oroszországi hírek. És hétfın hozták nyilvánosságra a kötvénybıl jegyzık számát. Meglehetısen szerények az eredmények. - Elég rossz hír, egy héttel azután, hogy kibocsátották a kötvényt - jegyezte meg Chris. - Teljes meglepetés volt mindenkinek - mondta Ian. - Ezért pontoztuk le a kötvényeket. Elméletben ez azt jelentette, hogy a Bloomfield Weiss hajlandó lenne megvenni Chris kötvényeit kilencvenötért, és eladni kilencvenhétért. Lenka százért vette a huszonötmillió kötvényt. Tehát elméletben Chris eladhatna mondjuk, tízmilliót ötszázalékos, vagyis félmillió eurós veszteséggel. Nem túl jó üzlet, de nem is nagy katasztrófa. De rossz érzése volt ezzel a kötvénnyel kapcsolatban, szeretett volna azonnal megszabadulni tıle. A baj csak az volt, hogy az ilyen kötvények piaca nem likvid. Vagyis, ha kiderül, hogy Chris az egész kötvénycsomagját el akarja adni, a Bloomfield Weiss valószínőleg még alacsonyabb árat ajánlana érte. Hogy menynyit, az majd kiderül. - Mennyit adnál tízmillióért? - kérdezte Iant. Ian hosszú szünet után szólalt meg. - Szívesen átvennénk, mondjuk... kilencvenháromért? Chris ebbe nem volt hajlandó belemenni. - Ian, huszonötmillió euró értékőt ránk sóztál ebbıl a kötvénybıl a múlt héten! Csak hajlandó vagy visszavásárolni tízmilliót? Ian habozott. - Chris, te nem tudod, ez a piac hogy mőködik. Ezek nem államkötvények. Ez a piac nem likvid, ezzel mindenki tisztában van. - Ian, ne oktass ki engem. Kérdezd meg a brókeredet, kell-e neki tízmillió. Most azonnal. - De, Chris... - Kérdezd meg. - Hát, jó. Chris percekig várt, kezében a telefonkagylóval, Iannak igaza volt: nem ismerte olyan jól ezt a piacot, mint az államkötvények piacát, de nem fogja hagyni, hogy a Bloomfield Weiss ezt kihasználja, ık adták el a Carpathiannak ezeket kötvényeket, vissza is kell vásárolniuk. - Chris - szólalt meg Ian bizonytalan, ideges hangon. - Igen? - Ha el akarod adni a kötvényeket, hetvenet adunk érte.
- Hetvenet! - Chris majdnem ordított. - Ez nevetséges! Hogy tehettek úgy, mintha kilencvenöt lenne az ár, mikor valójában csak hetvenet fizettek érte? - Nem tudunk mit kezdeni velük, Chris. Nagyon gyenge a piac, mindenkit megijesztett, hogy milyen kevesen jegyeztek. Ha megvesszük tıled, a nyakunkon marad. Chris gyors fejszámolást végzett. Hetvennel számolva, a vesztesége hárommillió euró lenne. A nem realizált veszteség, amit a maradék Eureka Telekom részvénycsomag jelent, további ötmillió. A Carpathian vagyona nyolcmillióval kevesebb lenne, mint egy héttel ezelıtt volt. - Ide hallgass, Chris - mondta Ian, szinte suttogva. - Ne add el ıket. Bízzál bennem. Hidd el, érdemes megtartani. - Miért? - kérdezte Chris. - Bízzál bennem. Megbízni Ianben! Azt már nem. Bármilyen súlyos helyzetben van is, nem ez a megoldás. - Küldd el nekem a sajtóban megjelent bejelentést a jegyzésekrıl. Szeretnék kicsit alaposabban tájékozódni. Holnap majd megint beszélünk. Chris lecsapta a kagylót, és kezébe temette az arcát. Ez bizony baj. Nagy baj. A délután hátralévı részét azzal töltötte, hogy átnézte a Lenka dossziéiban lévı anyagokat az Eureka Telecomról. Vesztes ötlet. Persze, nagyon ambiciózus elképzelés volt, egy közös mobiltelefon-hálózatot kiépíteni Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia területén, esetleges késıbbi bıvítéssel Románia és a balti államok felé. A hálózathoz szükséges engedélyek és licencek megvoltak. De tıkéjük egyáltalán nem volt, és nagyon kevesen jegyeztek a kötvényekbıl. Az elkövetkezı öt évben óriási pénzeket kellett volna befektetni a vállalkozásba. Erre való volt a kötvénykibocsátás. De azt a pénzt, ami a kötvényekbıl bejön, fél év alatt fel fogják használni. Hogy honnan várják a további pénzt, az rejtély volt Ian e-mailen elküldte a kért információt, amely igencsak csalódást keltı volt. Egy olyan cégnél, amelynek az elkövetkezı néhány évben jelentıs növekedést kellene produkálnia, szánalmas teljesítmény az ötszázalékos növekedés a jegyzések számában hat hónap alatt. Nem csoda, hogy a Bloomfield Weiss kereskedıi aggódnak miatta. Chris lerakta a cég prospektusát, és Lenka üres íróasztalát bámulta, vajon miért vette meg ezeket kötvényeket? Lenka nem ostoba, látnia kellett, hogy ez nagyon rossz üzlet. Chris nagyon csodálkozott, hogy egyáltalán
vásárolt belılük, hát még huszonötmilliót, ami majdnem a fele az alap összvagyonának. Chrisben hirtelen feltámadt a düh. Lenka, Lenka! Nem elég, hogy itthagyta egyedül, ráadásul egy ilyen óriási zőrzavarban. Chris nagyot csapott öklével az asztalra, amitıl Ollie ijedten felnézett. - Valami baj van? - kérdezte. Chris ránézett, és kierıltetett egy mosolyt. - Nem, semmi, kösz. Megint az elıtte heverı prospektusra pillantott. - Ollie... - Igen? - Neked nem mondta Lenka, hogy miért vette meg ezeket az Eureka Telecom kötvényeket? - Nem. Kérdeztem, de csak. annyit mondott, jó megérzései vannak vele kapcsolatban. - Nem hallottad, amikor Iannel beszéltek róla? - Nem. Párszor beszéltek, mielıtt megkötötte az üzletet, Ian az utóbbi idıben elég sokat hívogatta. Aztán a múlt hét végén Lenka egyszer csak azt mondta, többet nem akarja fogadni Ian hívásait. Elég zavarba ejtı volt. Nekem kellett az üzeneteket közvetítgetnem. Chris elgondolkozva bólogatott. - Azt nem mondta, miért nem akar beszélni vele? - Nem. Csak másra terelte a témát. Chris ezen eltöprengett. Lenka ezek szerint valami miatt dühös lehetett Ianre. Talán azért, mert ilyen vacak kötvényeket sózott rá. - Van még valami, amit el akartam mesélni Lenkával kapcsolatban szólalt meg Ollie. - Igen? Mit? - A múlt héten egyik nap, amikor te nem voltál itt, valaki idejött, és beszélni akart vele. - Igen? - Nem brókernek vagy ilyesminek nézett ki. Sıt egyáltalán nem úgy festett, mint aki irodában dolgozik. Magas fickó volt, farmerban, hosszú nagykabátban. Amerikai akcentussal beszélt. - Fiatal volt? - Nem, idısebb, olyan harmincöt körüli. - Ollie látta, Chris erre milyen arcot vág, és gyorsan hozzátette: - Na persze, nem öreg, de nem is igazán fiatal, érted. - Jó, értem. És mirıl beszéltek? - Fogalmam sincs. Lenka bement vele a tárgyalóba, és becsukta az ajtót. Úgy egy órát voltak ott. Amikor a pasas elment, dühösnek látszott, és
Lenka is nagyon fel volt zaklatva. Kiment a mosdóba, és nagyon hosszú ideig ott maradt. - Ez érdekes. Tina látta a pasast? - Nem, azt hiszem, ı épp nem volt bent. Csak én voltam itt meg Lenka. Nagy kár, gondolta Chris. Tina sokkal pontosabb leírást tudott volna adni a látogatóról. - És Lenka nem mondott semmit utána? - Nem. Próbáltam kérdezgetni, de elküldött. Úgyhogy odamentem a fénymásolóhoz. Ollie mindig a fénymásolóhoz menekült, ha Lenka kiabált vele. - Nem tudnál pontosabb leírást adni arról a fickóról? A haja meg a szeme színe, orra, arca? Ollie a homlokát ráncolva gondolkodott. - Nem nagyon emlékszem. A szeme, azt hiszem, barna volt. De az is lehet, hogy kék. A haja barna, igen, ez biztos. Elég hosszú. Borostás volt. - Hát, ez nem sokat segít - mondta Chris, és az íróasztal lapját kocogtatta az ujjával. - Fogalmam sincs, ki lehet. Arra se emlékszel, melyik nap volt? - Azt hiszem, hétfın. De lehet, hogy kedden. - Nézzünk utána. - Chris odament Lenka számítógépéhez, és megnézte benne a határidınaplóját. Csak egy bejegyzés akadt, amely nem volt világos. Keddre, február 15-ére az volt beírva: „Marcus”. - Nem tudod, hogy ez ki lehet? - kérdezte Chris. Ollie vállat vont. - A Harrison Brothersnél dolgozik egy Marcus Neale. De biztos, hogy nem ı volt az. - Akkor vajon ki lehetett?
3. Nyolc óra volt, Ollie és Tina már hazamentek. Christ egy hangos csöngetés zavarta meg. A biztonsági ır hatkor elment, ha ezután jött látogató, kint a kaputelefonnál kellett csöngetnie. - Tessék, ki az?
A választ nem értette, csak annyit tudott kivenni, hogy egy nıi hang. Lenyomta a kaput nyitó gombot, és megmondta az illetınek, hogy az ötödik emeletre jöjjön. Amikor ajtót nyitott, egy fiatal nıvel találta szemben magát: hosszú, göndör fekete haja hátul összefogva, kék szemek, szeplıs arc, fitos orr. Farmerben volt, és két nagy táskát cipelt. Chris ismerısnek találta, de nem tudta hová tenni. - Chris...? A hangja is ismerısnek tőnt, valahonnan nagyon régrıl. - Megan vagyok, Megan Brook. Eric barátnıje. Emlékszel? - Ó, igen, persze, ne haragudj! Most már felismerte. Nem változott sokat. Kicsit idısebbnek látszott mondjuk, huszonötnek, pedig valójában nagyjából egyidıs lehetett Chrisszel, tehát harminckettı. El sem tudta képzelni, mit kereshet itt. Megan bevonult az elıszobába, és ledobta a csomagjait. - Nagyon szép mondta a falfestményre mutatva. - Na és, hol van Lenka? Chris nem tudta, mit válaszoljon. - Ne mondd, hogy nincs itt! Megbeszéltük, hogy ma fél nyolckor itt találkozunk. Tudom, kicsit késtem, de azért megvárhatott volna! - Lenka nincs itt. Megan hallotta Chris hangján és látta az arcán, hogy valami nincs rendben. - Te jóságos ég... Mi történt? - kérdezte ijedten. - Lenka... meghalt - mondta halkan Chris. - Az lehetetlen! - Megan leroskadt egy székre. - De hát a múlt héten beszéltem vele. Mikor? És mi történt vele? - Hétfın. Meggyilkolták. Prágában. - Meggyilkolták? Ez rettenetes! - Megan elsápadt és könnybe lábadt a szeme. A kezébe temette az arcát. Chris nem tudta, mit csináljon, Esetlenül állt a nı elıtt pár pillanatig, aztán megérintette a karját. - Ne haragudj... - mondta Megan szipogva. - Szörnyő sokk volt. - Igen, az, mindenkinek. - De hát hogyan történt? - Épp egy kis óvárosi sikátorban sétáltunk. Valaki utánunk jött, és hátulról rátámadt egy késsel. Nagyon gyorsan történt az egész. - Borzalmas. Édes istenem... - Megbeszéltétek, hogy ma találkoztok? - kérdezte Chris. - Igen. Úgy volt, hogy pár napig nála lakom. Épp most jövök Párizsból.
Megan nagyon fáradtnak látszott, ahogy összeroskadva ült a széken. Chris a csomagjaira pillantott. - Most hová mész? - Nem tudom. Gondolom, keresek egy szállodát. - Gyere el hozzám - ajánlotta fel Chris. - Van vendégszobám. Csak nem állsz neki most a várost járni, hogy szállást keress? Megan kicsit habozott, aztán halványan elmosolyodott. - Hát, köszönöm, akkor elfogadom. Miután Chris bezárta az irodát, taxiba ültek, és elindultak a lakására, Hampsteadbe. Megan szótlanul bámulta a kocsi ablakából az elsuhanó londoni utcákat. Chris kicsit zavarban volt. Nem volt biztos benne, helyes volt-e meghívni magához Megant. İ ıszintén gondolta, de végül is alig ismerik egymást. Lehet, hogy már ı sem örül neki, azért bámul ki ilyen némán az ablakon. Talán mégis jobb lenne, ha inkább keresnének egy szállodát? De aztán úgy döntött, ezek csak a magafajta tartózkodó angolokra jellemzı aggodalmak. Egy amerikainak természetes az ilyen közvetlenség. Alig volt forgalom, hamar hazaérkeztek. Chris becipelte a vendég csomagjait a szobájába, aztán kimentek a konyhába. - Egy kis bort? - kérdezte. - Igen, kérek. Chris kinyitott egy üveg ausztrál vörösbort, és töltött két nagy borospohárba. - Spagetti jó lesz vacsorára? - Nem kell a kedvemért fıznöd. - Nem vagy éhes? Megan elmosolyodott és bólintott. - De igen. - Hát akkor? - A spagetti remek lesz, köszönöm. Chris feltett egy fazék vizet. Megan a bort kortyolgatta, és körbenézett a lakásban. - Nagyon szép itt minden. - Köszönöm. Szerencse, hogy most jöttél, ma volt itt a bejárónı. - Te csináltad a felújítást? - Hát, mondjuk úgy, hogy én fizettem érte. Jó pár éve költöztem ide. Amikor megkapta az elsı nagy prémiumát a Bloomfield Weissnél, Chris a pénz nagy részét a lakásra költötte. Lebontatott válaszfalakat, hajópadlót csináltatott, kifestetett. Nagyon büszke volt a lakására, egészen addig, míg ki nem rúgták a banktól. Az elmúlt egy-két évben már inkább kicsit zavar-
ban volt miatta, úgy érezte, nem igazán illik hozzá a stílusa; a lakás sokkal elegánsabb volt, mint a gazdája. - Ez hol van? - mutatott Megan egy furcsa, fekete-fehér fényképre, amelyen gyárkémények emelkedtek egy hihetetlenül meredek hegyoldalban. - Halifaxben. Ott születtem. Már rég nem mőködnek ezek a gyárak. Nekem nagyon tetszenek, olyan drámaiak. - Alexnek is tetszett volna. Chris elmosolyodott. - Igen, én is gondoltam rá. Megan leült a konyhaasztalhoz, a kezében a borospohárral. - Ne haragudj, amiért nem ismertelek meg - mondta Chris. - Tíz éve nem találkoztunk. - De te megismertél engem. - Mert én számítottam rá, hogy találkozunk. - Lenka nem említette, hogy jössz. - Csak a múlt héten beszéltük meg. Épp most kaptam egy hathónapos ösztöndíjat Cambridge-be. Gondoltam, elıtte pihenek egy hetet: pár nap Párizsban, aztán néhány nap Lenkánál Londonban. Chris felbontotta a tésztászacskót. - Attól tartok, nem lesz túl különleges a vacsora. - Nem baj, borzasztóan éhes vagyok. - El is feledkeztem róla, hogy Lenka és te jóban voltatok. Most jut eszembe, pár évvel ezelıtt nem együtt voltatok valahol nyaralni? - De igen, Brazíliában. Fantasztikus volt. - Gondolom. Lenkával nyaralni csak jó lehet. - Az volt - sóhajtott fel Megan. - Azóta nem nagyon találkoztunk. Utoljára Chicagóban, úgy fél éve. Én a chicagói egyetemen írom a doktorimat. Lenka valami befektetıkkel jött tárgyalni. Egy thai étteremben találkoztunk a belvárosban, csak pár órára. - Hogy barátkoztatok össze? Nem emlékszem, hogy a tanfolyam alatt jóban lettetek volna. - Nem, utána történt. Alex halála után. Lenka nagyon felelısnek érezte magát érte, és valakivel muszáj volt beszélnie róla. Ti mind visszautaztatok Angliába, úgyhogy csak Eric meg én maradtunk neki. - Nagyon odalehetett szegény. - Igen... - Megan kicsit hallgatott. - Aztán miután végeztem a Qeorgetownon, a Columbián folytattam a tanulmányaimat. Azért intéztem így, hogy együtt lehessek Erickel, aki akkor New Yorkban dolgozott, de pár hónappal késıbb szakítottunk. Lenka még mindig a Wall Streeten dolgo-
zott, és így elég gyakran találkozgattunk. Meglehetısen összebarátkoztunk. Nagyon különbözıek voltunk, de mégis jól kijöttünk. - Igen, gondolom. - Azt mondta, az az érzése, te meg ı jó csapatot alkotnátok. - Igen, azt hiszem, úgy is volt. Mások voltak az erıs és gyenge oldalaink, de tiszteltük és jól kiegészítettük egymást. Tényleg jó csapat volt. - Lenka mindig szerette megjátszani az extrovertáltat. De jobban szerette a halkszavúbb emberek társaságát. Talán, mert mellettük még jobban tudott ragyogni. - A maga módján ı is tudott csendes lenni - mondta Chris. - Te, ugye, jól ismerted? - Úgy látom, te is. Chris feltálalta a spagettit meg a szószt, töltött még bort, és leültek enni. - És még mindig középkori történelemmel foglalkozol? - kérdezte a lányt. - Igen. Te is tanultál történelmet, ugye? Emlékszem, hosszasan untattalak a témával a hajón. - Jó a memóriád. Én bezzeg a hastingsi csata évszámán kívül alig emlékszem másra. - A Karoling reneszánsszal foglalkozom. Pár évvel ezelıtt elég sok idıt töltöttem Franciaországban. De a disszertációmat arról írom, hogy milyen hatása volt a francia mozgalmaknak a kolostori reformra a tizedik századi Angliában. Ezért megyek most Cambridge-be. Chrisnek ez nem sokat mondott. - És még mindig annyira szereted? - Mikor így, mikor úgy. A tanítást élvezem, ha a diákok érdeklıdıek. És még mindig elbővöl maga a történelem. Persze, az emberre akkora nyomást gyakorolnak, hogy valami eredeti ötletet találjon a disszertációjához, hogy sokszor csak azért kezd egy téma tanulmányozásába, mert olyan obskúrus, hogy még senkinek nem jutott eszébe írni róla. - Hát, egyik foglalkozás se tökéletes - jegyezte meg Chris. - De legalább most hat hónapig Cambridge-ben lesz idım gondolkozni. Már nagyon vártam. Megan nagy élvezettel látott neki a vacsorának. Amikor végeztek vele, Chris megkérdezte, kér-e kávét vagy még bort. Megan bort kért, és Chris felnyitott még egy üveggel. - Nem szoktam ennyit inni - mentegetızött Megan. - De most szükségem van rá.
- Megértem - bólintott Chris. Ahogy nekiláttak a második üvegnek, ı is érezte, hogy kicsit megszabadul az elmúlt napok nyomásától. Olcsó vigasz volt, és másnap megfizetheti az árát, de mégis jólesett. - Lenka nagyon különleges volt - mondta Megan. - Igen, az. - Chris nagyot kortyolt a borból. - İ mentett meg. - Hogyhogy? Chris a borospoharába bámult. Fájdalmas volt felidézni a múltat, de mégis jólesett, hogy Lenkáról beszélhet. - Azt tudtad, hogy kirúgtak a Bloomfield Weisstıl? - Nem. - Persze, te nem olvasod az újságok üzleti rovatait. - Van jobb dolgom is. Chris elmosolyodott. Hát igen. Milliók és milliók vannak, akik soha nem hallottak róla, sıt a Bloomfield Weissrıl sem. A baj csak az, hogy nem ık azok, akiktıl állást kaphatna. - Kirúgtak, mert hatszázmillió dolláros veszteségem volt. Megan csak pislogott. - Ejha. - Hát igen. Minden újságban benne volt. Nem az én hibámból történt, de senki nem hitt nekem. - Én elhiszem. Chris elmosolyodott. - Köszönöm. Bárcsak akkor is itt lettél volna mellettem. Teljesen magamra maradtam, mindenki engem okolt. Próbáltam máshol állást szerezni. Igenis, jó voltam a szakmámban, és azt hittem, ezt mindenki tudja. De nem így volt. Aztán két héttel azután, hogy elvesztettem az állásomat, ráadásul Tamara is elhagyott. Emlékszel Tamarára? Megan megrázta a fejét. - Egyszer találkoztatok, Eric partiján. Persze, lehet, hogy jobb is, hogy nem emlékszel rá. Mindegy, akkoriban nagyszerőnek tartottam. Azt hittem, ırült szerencsés vagyok, hogy ilyen barátnım van. Aztán, amikor ı is otthagyott, teljesen összeomlottam. - Chris Meganre pillantott, hogy figyel-e. Figyelt. Tulajdonképpen Lenkáról akart beszélni, de most azon kapta magát, hogy a saját életérıl beszél. De ez is jólesett. - Hetekig csak duzzogtam, nem beszéltem senkivel, legfeljebb néha Duncannel. Újságokat olvastam, aludtam, tévét néztem. Rengeteget aludtam akkoriban. Aztán úgy döntöttem, utazgatni fogok egy kicsit Elég sok spórolt pénzem volt, és úgy gondoltam, jót tenne, ha eltőnnék egy idıre innen. Úgyhogy vettem egy repülıjegyet Indiába, csak oda. Mindig szerettem volna elmenni Indiába, bár soha nem fogalmaztam meg magamban, pontosan miért. Azt reméltem, ha elmegyek egy ilyen idegen helyre, az
segít megtalálni önmagamat. Az út teljes kudarc volt. India nem a legjobb hely, ha az ember egyedül van és nyomorultul érzi magát. Alig beszéltem valakivel egész idı alatt. A Tadzs Mahalt egy felhıs, borult napon láttam, és semmire nem emlékszem belıle, csak arra, hogy mekkora volt a tömeg, és milyen nehéz volt egy üveg ásványvizet szerezni. Aztán ottragadtam valami istenháta mögötti helyen, egy Radzsasztan nevő városban, ahol egyszerően lehetetlen volt feljutni egy vonatra, akármennyit álltam sorba. Aztán valahogy csak eljutottam Jaipurba, ahol viszont megbetegedtem. Azt hiszem, a kólától volt. Pedig tudtam, hogy nem szabad olyat inni, amiben jégkocka van, mert lehet, hogy fertızött vízbıl készült. Nagyon beteg lettem. Nem tudtam enni, alig volt erım, hogy egy kortyot igyák, napokat töltöttem egy lerobbant, mocskos hotelban. Aztán valahogy sikerült eljutnom Delhibe, és onnan hazarepültem. Itthon aztán elmentem orvoshoz, kaptam gyógyszereket, és ágyban feküdtem. Az anyám folyton hívogatott, nagyon aggódott miattam, de azt mondtam neki, semmi bajom. De ı nem hitt nekem. Egy nap aztán beállított. Borzasztóan összevesztünk. Azt akarta, menjek haza vele Halifaxbe, hogy ápolhasson, de én nem akartam, végül könnyek között távozott. - Miért nem mentél el vele? - kérdezte Megan. - Makacsságból. Ostobaságból. Nincs semmi bajom az anyámmal, többnyire elég jól kijövünk. Nagyon erıs nı, és én sokkal tartozom neki. Mindig hitt benne, hogy sokat fogok elérni az életben. Azt hiszem, az volt a baj, hogy az egész fiatalságom azzal telt, hogy azt tervezgettem, hogyan fogok elkerülni Halifaxbıl. Ha visszamegyek, olyan lett volna, mint egy beismerés, hogy kudarcot vallottam. Erre még nem voltam hajlandó. Úgyhogy maradtam, és tovább rágódtam a történteken. - Aztán egyszer csak felhívott Lenka. Azt mondta, ı tudja, hogy jó bróker vagyok. Megkérdezte, mi történt a Bloomfield Weissnél, és én mindent elmeséltem neki, ı meg azt mondta, sejtette, hogy valami ilyesmirıl van szó. Azt mondta, létre akar hozni egy befektetési alapot, és rám gondolt, bevenne partnerének. Én persze elıször visszautasítottam. Elkönyveltem, hogy kudarcra születtem. De tudod, milyen Lenka. Amit akar, azt megszerzi. - Chris elhallgatott, aztán zavartan kijavította magát. - Úgy értem, hogy milyen volt... - Nem úgy nézel ki, mint aki kudarcra született - jegyezte meg Megan. - Nem, azt hiszem, tényleg nem. És remélem, a Carpathiant is meg tudom menteni. - Bajok vannak?
Chris felsóhajtott. - Mondjuk úgy, hogy Lenka halála okozott egy-két komplikációt. De semmi komoly, meg tudom oldani. Inkább ne is beszéljünk róla. - Hát, sok szerencsét hozzá. - Megan felállt. - Most inkább lefekszem, mielıtt teljesen berúgnék. Chris is felállt. - Holnap el kell mennem Lenka lakására, megígértem a szüleinek, hogy összecsomagolom egy-két holmiját, és elküldöm nekik. Nincs kedved velem jönni? Aztán holnap este is alhatsz nálam, ha gondolod. - Á, nem, keresek szállodát. - Biztos? Én szívesen látlak - mondta Chris. Megan ránézett, és végül elmosolyodott. - Hát, jó. Nagyon kedves tıled. De most tényleg megyek és lefekszem.
4. Chris a kávéját kortyolgatta, és mereven bámulta az elıtte heverı Eureka Telecom kötvényeket. Egyszerően nem volt semmi értelme az egésznek. Amikor reggel megérkezett az irodába, az volt az elsı dolga, hogy még egyszer átnézett minden információt a kötvényekkel kapcsolatban, hátha rájön, hogy miért vette meg ıket Lenka. Szinte képtelen volt elhinni, hogy ilyen rossz vásárt csinált. De Lenka megvette a kötvényeket, és most itt vannak a Carpathian nyakán. És Chrisnek nem volt rá módja, hogy túladjon rajtuk. Megcsörrent a telefon. Duncan volt az. - Emlékszel a kötvényre, amit a múltkor ajánlottál nekem? - kezdte. - Igen. - Na, az ügyfelem utánanézett. Azt mondja, úgy néz ki, jobb ötlet, mint eddig bármi, amit ajánlottam neki. - Nagyszerő. - Gondolod, hogy együtt tudnál ebédelni vele valamikor? - Duncan, rengeteg dolgom van. Most, hogy Lenka nincs, mindent egyedül kell csinálnom.
- Ugyan már, Chris, ez a fickó a legjobb ügyfelem. Azóta ismerem, mióta a United Arab Internationalnél dolgoztam. Tudom, hogy te ıszintén tájékoztatnád a tudnivalókról. Fizetnék is érte. - Hát jó - sóhajtott Chris. - Ki ez az illetı? - Khalid a neve. A kuvaiti királyi banktól. Okos fickó. Ne becsüld alá. A jövı héten ráérsz valamikor? Chris kénytelen-kelletlen megadott egy idıpontot. Lerakta a kagylót, és arra gondolt, Duncan mégse lehet olyan hasznavehetetlen kereskedı. Úgy látszik, megvan benne az a képesség, hogy rávegyen embereket olyasmire, amit tulajdonképpen nem is akarnak megtenni.
Tehát, akkor mi legyen az Eureka Telecom kötvényekkel? Lenka íróasztalára nézett. Tina friss kardvirágot tett a vázába. Bárcsak itt lett volna a múlt héten! Bár megbíztak egymásban, Lenka mindig megbeszélte vele elıre, ha valami nagyobb üzletet készült kötni. Biztos, hogy ezt is részletesen elmesélte volna. Chris megadta neki a hoteljének a telefonszámát, mielıtt elutazott síelni, de Lenka azt mondta, jobb, ha teljesen kikapcsolódik. Ha legalább akkor itt lett volna, amikor megbeszélte Iannel telefonon, hogy megveszi azokat a kötvényeket! A Bloomfield Weissnél az volt a szokás, hogy minden telefonon kötött üzletet felvettek magnóra, hogy ha késıbb valami vita támadna, el tudják dönteni. De a Carpathiannál ezt nem vezették be. Ehhez túl kis cég voltak, és különben is, egyikük sem szerette az ilyesféle spionkodást. És ha valami probléma adódott, mindig támaszkodhattak a brókerek által vezetett feljegyzésekre. Chris hirtelen felkapta a kagylót, és gyorsan benyomogatta a Bloomfield Weiss telefonszámát, Ian vette fel. - Hogy áll az Eureka ma reggel? - kérdezte Chris minden bevezetés nélkül. - Egy pillant. - Chris várt. Eltelt egy kis idı. Sejtette, hogy a Bloomfield Weiss kereskedıinek meg kell gondolni a választ, végül Ian visszajött a telefonhoz. - Azt mondják, kilencven-kilencvenkettın, de ez csak milliós tételre vonatkozik. - De hát lement öt pontot! - Mit mondhatnék erre? Valaki nagyon meg akar szabadulni tılük, rengeteg van belıle a piacon. - Ez nem lehet igaz! Borzasztó.
- Mondtam neked, hogy ez nem ugyanaz, mint az államkötvénypiac mondta Ian, nem túl sok együttérzéssel a hangjában. Chris meg sem kérdezte, mennyiért vennék meg a tízmilliós csomagot. Sejtette, hogy a tegnapi hetvennél is kevesebbet ajánlanának érte, és ezt inkább hallani sem akarta. Annak se volt értelme, hogy más bankokhoz vagy brókerházakhoz forduljon. Az Eureka Telecom a Bloomfield Weiss üzlete volt, és ha ık így levitték az árakat, akkor nincs az az épesző ember, aki megvenné. - Ian, miért vette meg Lenka ezeket a kötvényeket? - A múlt héten, mielıtt kijött volna a jegyzésekrıl szóló tájékoztató, még ígéretesnek tőnt. - Nem, szerintem egyáltalán nem tőnt annak. Átnéztem a prospektusukat. Pocsék. Egyáltalán nem olyan üzlet, amire Lenka lecsapna. És semmi esetre sem huszonötmilliós tételben. - Hát, nem tudom. Még mindig három százalékkal többet hoz, mint mondjuk, a Buck Telecom. - Igen, de a Buck már egy kész hálózat, hárommilliárd fontos piaci részesedéssel. Ez teljesen más helyzet. Lenka nem mondott semmit arról, miért találja jónak ezt a kötvényt? Ian nem felelt. - Ian, ne vacakolj már. Segíts nekem. Nagy pácban vagyok. Lenka halott, vele már nem tudom megbeszélni. - Chris lelkiismeret-furdalás nélkül hivatkozott Lenka halálára, hogy megszerezze, amit akar. A cég fennmaradásáról van szó. Úgy gondolta, Lenka se bánná. - Sajnálom, Chris, de nem tudok semmit. Ian bármilyen tapasztalt kereskedı volt is, nem tudta teljesen elfojtani a hangjában a bőntudatot. Chris túl jól ismerte, és nagyon jól tudta, hogy hazudik. - Meg akarom hallgatni a magnófelvételt - közölte Chris. - Micsoda? - Meg akarom hallgatni a felvételt arról a beszélgetésrıl, amikor Lenka megvette kötvényeket. - Ugyan, Chris, erre semmi szükség. - De igen. Itt valami bőzlik, és rá akarok jönni, mi. - Nem hallgathatod meg, csak ha vizsgálatot kérsz. - Jó, akkor vizsgálatot kérek. - De már megkötöttük az üzletet.
- Ian, most különleges körülményekrıl van szó. Az egyik fél, aki az üzletet kötötte, halott, és nekem jó okom van azt feltételezni, hogy nem is kötöttétek meg rendesen. - Ugyan mi okod lenne ezt hinni? - Mert nincs semmi értelme. - Hát ez meg miféle indok? Ha mindenki erre hivatkozna, amikor a papírjainak ára lefelé megy, akkor összeomlana a tızsde. Iannek igaza volt; Chrisnek semmiféle bizonyíték nem volt a kezében. De a gyanúja egyre fokozódott. - Nézd, Ian - mondta, próbálva békülékeny hangot megütni. - Ha minden rendben van ezzel az üzlettel, akkor nem lehet belıle semmi baj, ha meghallgatom azt a felvételt. - Mondtam már, erre semmi szükség. - Követelem, hogy meghallgathassam. - Nem. Ian leplez valamit, Chris most már biztos volt benne. - Akkor beszélek Larry Stewarttal - jelentette ki Chris. Nem volt egészen biztos benne, hogy mőködik a dolog a Bloomfield Weissnél, és ki Ian közvetlen fınöke, de abban biztos volt, hogy Larry Stewart fölötte áll. - Azt hiszed, hajlandó lesz szóba állni veled? - kérdezte gúnyosan Ian. Christ egy pillanatra majdnem cserbenhagyta a hidegvére, Ian nagyon jól tudta, milyen a hírneve. Ha az ı szava áll Chris szavával szemben, akkor elég egyértelmő, hogy kinek fognak hinni a Bloomfield Weissnél. De Larry nagyon jól tudja, hogy ı nem követett el semmit három évvel ezelıtt. - Igen, Ian, szerintem Larry szóba áll velem. Kis csönd lett a vonal túlsó végén, míg Ian fontolgatta, hogy mit csináljon. - Chris, én komolyan úgy gondolom, hogy nem lenne túl jó ötlet meghallgatni azt a magnószalagot. - Akkor kapcsold Larryt, vagy leteszem, és fölhívom én. - Meg tudom magyarázni, mi történt. - Tessék, hallgatlak. - Ne telefonon - mondta Ian halkan. - Majd késıbb megbeszéljük, valahol az irodán kívül. - Nem, beszéljük csak meg most. - Hát, jó. Van egy kávézó a Liverpool Street legvégén, a Ponti's, ismered? Találkozzunk ott félóra múlva. - Ott leszek - mondta Chris.
Chris húsz perc múlva oda is ért, de Ian már ott várta. Nyomot hagyott rajta a megismerkedésük óta eltelt tíz év. Az arcán ráncok jelentek meg, fıleg a két szemöldöke között húzódott mély barázda. Még mindig vékony volt, hetente háromszor eljárt az edzıterembe. Méretre készített öltöny, kézzel varrt ing, a legdivatosabb nyakkendı a legdivatosabb férfiruhaüzletbıl. A haját gyakran vágatta. Idısebbnek és tapasztaltabbnak nézett ki a harminchárom événél. Az egyetlen, ami meghazudtolta elegáns külsejét, a körme volt: még mindig tövig lerágta. Chris kért egy kávét a pultnál, aztán leült Ian mellé. - Nos? Ian a capuccinója habját piszkálgatta a kávéskanállal. Pár pillanatig bámulta a habot, végül felnézett Chrisre. - Lenka és én együtt jártunk - mondta egyszerően. - Ezért nem akarom, hogy meghallgasd a szalagot. - Ezt nem hiszem el - mondta Chris. Ian vállat vont. - De Lenka miért... Ian vállat vont. - Ugyan, Chris, elég sok nı van, aki szerint nem vagyok csúnya. - Na de Lenka...? - Tudod, hogy mindig tetszett nekem. Kiderült, hogy én is neki. - Nem, ez nem lehet. - Hagyd már abba! - csattant fel Ian. - Együtt jártunk, és kész. És most halott. Érted? - Sajnálom. Mióta tartott? - Nem olyan rég. Emlékszel arra a múltkori konferenciára, Barcelonában? Ott kezdıdött. Kicsit sokat ittunk. - Komoly volt? - Nem igazán. De azért nem is teljesen értelmetlen. Jól éreztük magunkat együtt, de tudtam, hogy Lenkával nincs értelme komolyan belebonyolódni semmibe. - Hát igen. - Chris tudta, hogy Lenka soha nem kezdett senkivel komoly kapcsolatot. Törte a fejét, hogy mondott-e Lenka bármit is az elmúlt hetekben, ami arra utalt volna, hogy van valami közte és Ian között Nem emlékezett semmi ilyesmire. Ian gyakrabban kereste telefonon az utóbbi idıben, de Chris mindig azt feltételezte, üzleti ügyben. Ezek szerint többrıl volt szó. - És ez kiderül a szalagon?
- Valószínőleg. Nem emlékszem pontosan arra a beszélgetésre, de biztos kiderül, hogy nemcsak üzleti volt a kapcsolatunk. - Oké, akkor hallgassuk meg - mondta Chris. - Csak mi ketten. - Azt nem lehet. Jelen kell lenni egy technikusnak is, hogy ellenırizze, senki nem manipulálja a felvételt. - Jó, akkor ı is ott lesz. - Chris, kérlek! - Megértem, hogy nem akarod, hogy bárki más hallja. De én akkor is meg akarom hallgatni. Most már jobban, mint eddig. Tudni akarom, miért vette meg Lenka ezeket a kötvényeket, és az a tény, hogy volt köztetek valami, még gyanúsabbá teszi ezt az üzletet. Ian felsóhajtott. - Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Akkor várj meg itt, most elmegyek, és megpróbálom elıásni a szalagot. Úgy húsz perc múlva itt vagyok. - Nem. Hívd fel szépen innen a mobilodról azt, akit fel kell hívni. Aztán odamegyünk, és együtt meghallgatjuk. - Hát nem bízol bennem? - kérdezte Ian. - Nem - vágta rá Chris.
Chris elkísérte Iant a Broadgate Circle-n át a Bloomfield Weiss fıbejáratáig. Elhaladtak a vagy hat méter magas, fallosz formájú, modern vasszobor mellett, amely a kapu elıtt rozsdásodott. Milyen jól illik a bankhoz, állapította meg magában Chris. Kicsit megborzongott, amikor beléptek a zömök, márványborítású épületbe; nem járt itt azóta a három évvel ezelıtti szörnyő nap óta. Lifttel felmentek a harmadik emeletre, átvágtak a csalóka nyugalmat árasztó elıcsarnokon, és beléptek Európa egyik legnagyobb értékpapírtızsdéjére. Chris igyekezett mereven elıre szegezni a tekintetét, míg Ian átkanyargott az íróasztalok között, de nem tudta nem észrevenni, ami körülötte zajlott. Az ismerıs kiáltozás, a nyüzsgés, a káromkodások, a számítógép-monitorok, a papírok... Sok arcot felismert, de a legtöbb idegen volt. A befektetési bankoknál gyakran cserélıdik a munkaerı, az emberek jönnekmennek. Meglátta a saját egykori íróasztalát is, ahol most egy fiatalember ült, aki húszévesnek is alig nézett ki, a székével hintázott, és a vállához szorítva tartotta a telefonkagylót. A helyiség legtávolabbi végében, a falnál megpillantotta Herbie Exlert. Összeakadt a tekintetük. Chrisen átfutott az utálat, olyan hevesen, hogy ıt is meglepte. Legszívesebben odarohant vol-
na, az íróasztalokon átugrálva, hogy megragadja Exlert, és beleverje a fejét a számítógép-monitorba. - Gyere már, nem kell, hogy mindenki megbámuljon - szólt rá Ian. - Essünk túl rajta. - A távolabbi sarokból nyíló kis tárgyaló felé kormányozta Christ. - Ez itt Barry - mutatott be egy vékonydongájú fiatalembert, akinek kopaszra volt borotválva a feje, és egy számítógép elıtt ült. - Sok minden változott azóta, hogy te elmentél. Már nem magnókazettán ırizzük a felvételeket, hanem számítógépes lemezen. Barry is végig fog hallgatni mindent, de miatta nem kell aggódnunk, nem mondja el senkinek, igaz, Barry? Ian ezt úgy mondta, hogy egyértelmő volt a hangjában a fenyegetés. Barry láthatóan nem zavartatta magát. - Hát persze - bólintott. Barry odanyújtott Iannek valami füzetet, amit alá kellett írnia, aztán néhány parancsot kopogtatott a számítógép billentyőin. Barry és Ian fülhallgatókat tettek fel, és belehallgattak a felvételbe, elıre-hátra keresgélve, míg megtalálták a keresett beszélgetést Úgy öt perc múlva, miközben Chris zavartan egyik lábáról a másikra állt, Ian hirtelen felemelte a kezét. - Azt hiszem, megvan. - Nagyszerő, akkor hadd halljuk - mondta Chris. - Az egész beszélgetést akarom. - Jól van, jól van. - Ian levette a fülhallgatót, és felkattintott egy kapcsolót. A szobát hirtelen betöltötte Lenka hangja. Ian gyorsan lehalkította, és hátrapillantott, hogy be van-e csukva az ajtó. - Hello, szivi, hogy vagy? Szivinek szólította Iant! Chris csak most érezte meg, milyen nehezére fog esni ezt végighallgatni. - Remekül - válaszolt Ian hangja. - Nagyon jól érzem magam. - Csodálkozom, hogy a tegnap éjszaka után egyáltalán be tudtál menni dolgozni - mondta Lenka azzal a gonosz kis nevetéssel, amit Chris olyan jól ismert. Vetett egy pillantást Ianre. Ian vállat vont. Barry mereven a monitorra szegezte a tekintetét. Bár próbálta leplezni, Ian egyértelmően zavarban volt egy kicsit. - Te akartad hallani - mondta Chrisnek. Chris nagy levegıt vett, és tovább hallgatta a beszélgetést. - Nagyobb az állóképességem, mint gondolod - folytatta Ian hangja. Na, gondolkoztál az Eureka Telecomon? - Igen, azt hiszem, kéne nekem huszonötmillió. Nem lenne probléma? - Neked bármit - felelte Ian. - De komolyan. Nem lesz gond ekkora tételt szerezni?
- Nem, nem kapkodják annyira ezt a kötvényt. - Na és, mi a helyzet a felvásárlással? Chris hegyezni kezdte a fülét, Ian észrevette a reakcióját. - Senki más nem tud róla. - De egészen biztos az információ, ugye? - Azt hiszem - felelte Ian. - A Radaphone mindenképp ki akarja egészíteni a közép-európai hálózatát. Az Eurekával már mindenben megegyeztek. Most már nincs más dolguk, csak hogy aláírják a szerzıdést - És biztos vagy benne, hogy meg fog történni? - Egy hetet töltöttem ezeknek a fickóknak a társaságában, ık azt mondták, meglesz, méghozzá rövidesen. Nem bízol bennem? - Persze, hogy bízom benned - mondta Lenka. - És tudni akarod, miért? - A hangjában megint gonoszkodás csillant - Miért? - Mert ha hazudsz nekem, személyesen gondoskodom róla, hogy többé ne legyen olyan nagy az állóképességed. Habár ez fenyegetés volt, ahogy Lenka mondta, inkább úgy hangzott, mint valami csábító ajánlat. - Hát ezt nagyon nem szeretném. Nyugodj meg, hihetsz nekem. - Rendben van - mondta Lenka, hirtelen nagyon tárgyilagos hangon. Akkor huszonötmillióban benne vagyok. - Jó. Holnap délután árat is tudok mondani. Ma este találkozunk? - Ne legyél ilyen mohó. Nem érek rá, sok a dolgom. - Sok a dolgod? Miért, mit csinálsz? - kérdezte Ian enyhe féltékenységgel a hangjában. - Aki kíváncsi, hamar megöregszik - felelte Lenka, és lerakta a kagylót. Chris és Ian összenéztek. Nem volt könnyő egyiküknek sem Lenka hangját hallani. De Chris igencsak érdekesnek találta az elhangzottakat. Nem csoda, hogy Ian nem akarta, hogy ı meghallgassa a felvételt. Nemcsak arról volt szó, hogy kiderült belıle, hogy viszonyuk van, hanem arról is, hogy Ian belsı információkat adott ki Lenkának. A Radaphone egyike volt a három legnagyobb európai mobiltelefonhálózatnak. Ha felvásárolják az Eureka Telecomot, az azt jelenti, hogy a kötvények ára jelentısen megugrik. A Carpathian nagyon szépen kereshetne a huszonötmillió eurós befektetésen. Chris vetett egy pillantást Barryre, akinek a fülei egyre vörösebbek lettek a beszélgetés alatt. Lehet, hogy azt is kivette belıle, hogy Ian belsı információkat árult el, de nyilván jobban érdekelte kettıjük magánjellegő
kapcsolata. A Bloomfield Weiss pletykagépezete beindulhat, lesz mirıl beszélni. A nap végére mindenki tudni fogja a bankban. - Tehát? - kérdezte Chris, miután Barry kiment a szobából. - Mit mondhatnék? Elég kínos nekem a dolog. - Engem nem ez érdekel. Hanem a Radaphone. - Ó, a Radaphone! - Fel fogják vásárolni az Eureka Telecomot? Ian hosszan hallgatott, mielıtt válaszolt volna. - Lehetséges - mondta végül. - De egyelıre semmi jele? - Még semmi. - Van valami konkrét bizonyítékod a készülı üzletrıl? - Hallottad a felvételt. Csak találgatás. - Nem tudsz róla, hogy a Radaphone vezetıi tárgyaltak valakivel az Eureka Telecomtól? Ian megrázta a fejét. - És valaki az embereid közül? - Ha tudnak is róla, nekem nem mondták. Tudod, hogy mindenki hallgat az ilyesmirıl. - Szóval Lenka megbízott a te megérzésedben. Ian elmosolyodott. - Úgy néz ki. Chris úgy érezte, végképp elege van. Lenka halála, Rudy Moss kilépése, az Eureka Telecom árának zuhanása, Ian és Lenka viszonya, és az, hogy ráadásul itt kellett lennie a Bloomfield Weiss épületében - ez már sok volt. - Hazudtál neki, igaz? - kérdezte összeszorított foggal. - Hogy érted? - Kihasználtad, hogy bízik benned, és rásóztál egy nagy halom ócska, szar kötvényt. És most, hogy úgyis halott, azt hiszed, megúszod. - Ez egyszerően nem igaz. - Mi folyik itt? - csattant fel egy éles hang Chris háta mögött. Azonnal felismerte: Herbie Exler volt Christ elárasztotta a győlölet. Szembefordult a volt fınökével. - valószínőleg a te ötleted volt az egész - csattant fel. - Hát felılem akár a seggetekbe is dughatjátok az Eureka Telecomot! - Tőnj el innen! - sziszegte Exler. - Most azonnal. És soha többé nem akarlak látni ebben az épületben! - Már itt sem vagyok - vágott vissza Chris, aztán kiviharzott a szobából, és a brókerek tekintetének kereszttüzében elrohant a lift felé.
5. Megan a Drayton Armsban várta, egy korsó sör társaságában. Chrisnek mindig tetszett, hogy az amerikai nık korsóból isszák a sört; az angoloktól eltérıen ık nem találták ezt nıietlennek. - Ne haragudj, amiért késtem. Régóta vársz? - Tíz perce. - Várj, hozok én is egy sört. Chris visszatért a pulttól egy korsóval, és nagyot kortyolt belıle. - Ez jólesett. - Nagyon jó itt a sör - jegyezte meg Megan. - Örülök, hogy ízlik. Jól telt a napod? - Igen, remekül. Elmentem a Tate Modernbe, megnéztem a Wallacegyőjteményt és az ICA-t is. - Mind egy nap alatt? - Miért ne? Imádom a képzımővészetet, és Londonban van belıle épp elég. Na és, te? - Nekem rémes napom volt - sóhajtott fel Chris. - Azt hiszem, eljátszottam az egyetlen esélyemet, hogy megszabaduljak egy katasztrofális kötvénycsomagtól. - Á. - Megan csak ennyit mondott. - Ne haragudj, nem akarlak terhelni a munkahelyi problémáimmal. De lehet, hogy érdekelni fog a dolog. Emlékszel Ian Darwentre? - Velünk volt a hajókiránduláson, ugye? Beugrott Alex után. Halk szavú, meglehetısen jóképő... - Nem tudom, de azt hiszem, Lenka is így gondolta. - Chris elmesélte Megannek, mit tudott meg. Nagy csalódására, Megan egyáltalán nem látszott meglepettnek. - Szerinted nem furcsa, hogy Lenka és Ian együtt jártak? - Nem igazán, ismerted Lenkát. - Én tulajdonképpen nem sokat tudtam a magánéletérıl. Nem beszélt nekem róla, én meg nem kérdeztem. - Valószínőleg jobban is tetted. Chris nem tudta visszafojtani a kíváncsiságát. - Szóval sok pasija volt?
- Ezt azért nem mondanám. Néha beszélgettünk férfiakról, fıleg, amikor együtt nyaraltunk Brazíliában. Azt mondta, sokszor hosszú hónapokig nem volt senkije, aztán egymás után kettı-három is. Szerette a férfiakat, szerette a szexet, de semmiképp nem akarta lekötni magát. Azt hiszem, csak össze volt zavarodva saját magával kapcsolatban. Néha a legfurcsább pasasokra esett a választása. Ian egyáltalán nem olyan furcsa, mint egyik-másik. Chris megrázta a fejét. - Örülök, hogy ezekrıl nem tudtam. Megan fürkészı pillantást vetett rá a söre fölött. - Na és te meg Lenka? - Mire gondolsz? - Ne haragudj, nem akartam célozgatni semmire, csak nyilvánvaló, hogy nagyon jóban voltatok, és... - Semmi baj. Igen, kedveltük egymást, és nem tagadom, hogy nagyon vonzónak találtam. De valahogy soha fel sem merült köztünk ilyesmi. Azt hiszem, túl jó barátok voltunk. Ha próbálkozom és ı visszautasít, az borzalmas lett volna. És elvesztettem volna egy jó barátot. Nem, sokkal jobb volt így. - Talán. - Megan mereven nézett Chrisre. - Lenka mondott neked valamit Ianról? - kérdezte Chris, kényelmetlenül fészkelıdve a nı figyelı tekintetétıl. - Nem. A múlt héten, amikor beszéltünk, nem jött szóba. Lenka kicsit fáradtnak hangzott. - Fáradtnak? - Annyit mondott, hogy történt valami, amirıl szeretne majd beszélni velem. De nem árulta el, mi. - Nem is célzott rá? Valami munkával kapcsolatos dolog? - Nem tudom. Persze, kíváncsi voltam, de úgy gondoltam, majd ha itt leszek, úgyis megtudom. - Nem említett neked egy Eureka Telecom nevő céget? - Nem. - Esetleg egy Marcus nevő férfit? - Marcus? Nem. Ki az? - Egy magas, vékony amerikai férfi kereste az irodában a múlt héten, amikor én nem voltam ott. Állítólag nagyon felzaklatta Lenkát. De fogalmam sincs, ki lehetett. - Én sem tudom. Chris elgondolkozva bámult a söröskorsóba. - Valami gyanús folyt itt mondta. Odapillantott Megan korsójára. Majdnem üres volt. - Gyere, menjünk. Nézzünk körül Lenka lakásán - mondta.
Lenka egy elegáns, fehér stukkódíszes ház elsı emeletén lakott, az Onslow Gardens nevő utcában. A cseh rendırség visszaadta a táskájában talált holmikat, köztük a lakáskulcsát, Lenka szülei pedig odaadták Chrisnek, és megkérték, csomagolja össze és küldje el nekik a lányuk személyes holmiját. Sok dolga lesz vele. Chris remélte, talán egy segítıkész szomszéd is tud majd mondani valamit. Bementek a házba. Az elıcsarnokban, az ablakpárkányon egy halomban ott hevertek a Lenkának érkezett levelek. Chris felvitte ıket magával. Az ajtó könnyedén kinyílt. Minden úgy hatott, mintha a lakás gazdája legfeljebb egy napja lenne távol, nem egy hete. A lakásban rendetlenség volt, de azért nem nagyon. Az ágy be volt vetve. Egy cédulán egy bizonyos Adriana üzenete, mely szerint Lenka húsz fonttal tartozik neki a szerdáért. Nyilván a takarítónı. A bútorok elég vegyesek voltak, mintha mindent válogatás nélkül megvett volna, ami megtetszett neki. De az összhatás kellemes volt. Egyik-másik bútordarab meglehetısen drámaian festett, például egy elefántokat formázó, faragott afrikai szék, vagy egy bonyolult berakással díszített ázsiai asztalka. A gardróbban, a szekrényekben, a komódokban hihetetlen mennyiségő ruha sorakozott. A Bloomfield Weissnél kapott prémiumok éveken keresztül a divatházakhoz és butikokba vándoroltak. És cipık, legalább száz pár. Megdöbbentı látvány volt. - Ehhez képest az én ruhásszekrényem olyan, mintha az ócskapiacon szedtem volna össze - jegyezte meg Megan. Chris átnézte Lenka íróasztalát, amely a nappaliból nyíló kis szobácskában állt. Nagy, fenyıfa asztal volt, rajta egy számítógép és rengeteg papír. Chris vett egy nagy levegıt. Mindent át kell néznie. Nem volt hozzá nagy kedve. Bejönni Lenka lakásába még nem volt olyan érzés, mintha betolakodna az életébe, az sem, hogy megnézte a ruháit, de az iratai között turkálni? Legszívesebben semmihez nem nyúlt volna hozzá. Valamit mégiscsak kell kezdeni velük. Valakinek gondoskodni kell a hagyatékról. Rendezni a számlákat, a lakás bérletét, a bankszámlákat. Chris szíve összeszorult. Talán az lenne a legegyszerőbb, ha mindent berakna egy dobozba, és úgy ahogy van, elküldené a cseh rendırségnek. - Segítesz átnézni a papírokat? - kérdezte Megantól. - Persze. Majd én összerakosgatom, te meg olvasd át. Két órán át dolgoztak, és egyre nyomasztóbbnak találták a feladatot. Végrendeletet nem találtak, nagyobb befektetésrıl szóló papírokat sem, de volt egy elég szép bankszámla a US Commerce Banknál. Mint sok más bróker, Lenka foggal-körömmel küzdött egy százaléknyi haszonért is a
tızsdén, de a saját pénzét hagyta ott heverni egy alacsony kamatozású bankszámlán. Tíz órakor Chris nagyot nyújtózkodott. - Mi lenne, ha most abbahagynánk? Úgysem tudunk minddel végezni. Írok egy levelet a szüleinek, elmondom, eddig mit találtunk, és megírom, hogy fogadjanak egy ügyvédet, aki majd rendbe tesz mindent. - Ezt nem kéne megnéznünk? - biccentett Megan a számítógép felé. - De hát az a magánügye. - Miért, ez mi? - mutatott Megan a szép halmokba rendezett papírokra. - Hát, jó. Nézzük meg. Megan bekapcsolta a gépet, és szakértıén átfutotta a menüt. Nagyon kevés dolgot találtak. Néhány dokumentum, egy-kettı cseh nyelven. Volt azonban e-mail is. - Ezt nézzük meg - mondta Chris. Megan könnyedén megkereste Lenka postáját és letöltötte. Találtak egy listát a legutóbbi üzeneteirıl. Néhány Ianhez szólt, egy pedig Marcushoz. - Ez az! - kiáltott fel Chris. - Ezt kéne megnézni. - Nem, inkább menjünk kronológiai sorrendben, úgy több értelme lesz. Türelmetlenül átfutottak egy tucat üzenetet, a fele csehül volt. Aztán jött egy, amit Lenka küldött Iannek. Ian, nem tudtam aludni tegnap éjjel. Azt hiszem, el kell mondanom Marcusnak, mi történt Alexszel joga van tudni. És Duncannel is beszélem kell. L. Ian válasza kurta volt: Ezt ne csináld! Beszélnünk kell. Az ég szerelmére, ne csinálj semmi ostobaságot! Ian. Közvetlenül ezután egy e-mail a titokzatos Marcusnak: Marcus, sajnálom, amiért tegnap olyan goromba voltam. Gondolhatja, hogy nem könnyő nekem errıl beszélni. Valami fontosat kell mondanom Alex haláláról. Az ügy bonyolult, és jobban szeretném személyesen elmagyarázni. Jövı hónap elején New Yorkba utazom, esetleg akkor találkozhatnánk. A válasz rövid volt és egyszerő:
Majd felhívom. Marcus - Nyomtassuk ki ezeket - mondta Chris. Amíg a kis printer búgva dolgozott, Megan megnézte a legutolsó emailt, amit Lenka kapott. Lenka, találkozzunk csütörtökön fél nyolckor. Már alig várom, remekül fogjuk érezni magunkat! Megan - Ezt múlt vasárnap küldtem. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. - Megan alig tudta visszanyelni a könnyeit. Szipogva megtörölgette a szemét. - Ki lehet ez a Marcus? Chris megrázta a fejét. - Az e-mail címbıl nem sok derül ki. Akárhonnan küldhette az üzenetet. Vajon mit akart mondani neki Lenka Alexrıl? - Gondolom, az igazságot. Hogy Duncan lökte a vízbe. De nem tudom elképzelni sem, miért mondta volna el. Megegyeztünk, hogy hallgatunk, és azt hittem, mindenki be is tartotta az ígéretét. - Megan kérdı pillantást vetett Chrisre. - Amennyire én tudom, betartottuk. Én azt hittem, ez már mind a múlté. És hogy Lenka ugyanúgy el akarja felejteni, ahogy mindenki más. Furcsa, hogy épp ı akar beszélni róla, és Ian gyızködi, hogy hallgasson. Én mindig is úgy éreztem, ıt nem érdekli, ha Duncan bajba kerül. - Mind bajba kerülnénk. Mindnyájan hazudtunk a rendırségnek, és ez törvényellenes. Nagy pácban lennénk. Chris felsóhajtott. - Hát, bárki is ez a Marcus, meg kell tudnia, mi történt Lenkával. Leült a számítógéphez, és írni kezdett. Kedves Marcus, én Lenka kollégája vagyok. Sajnos, rossz hírem van. Lenkát múlt hétfın Prágában meggyilkolták. Talán én is tudok segíteni Alex halálával kapcsolatban. Kérem, keressen engem a
[email protected] címen. Üdvözlettel, Chris Szczypiorski Vetett egy kérdı pillantást Meganre, aki bólintott, aztán ráklikkelt a Send-re. - Tessék. Most talán megtudjuk, ki ez. - Chris ásított egyet, és
nagyot nyújtózkodott. - Menjünk. Azt hiszem, mindent megtettünk, amit tehettünk. Kikapcsolta a számítógépet, a hóna alá csapta a kis papírcsomót, amit kiválogattak, lejjebb csavarták a főtést, leoltották a lámpákat, és kimentek a lakásból. Chris az órájára pillantott. Tíz óra múlt húsz perccel. - A fenébe, még beszélni akartam valamelyik szomszédjával is. Most már túl késı van. De szerencséjük volt: amikor odaértek a kapuhoz, az épp nyílt, és belépett egy szemüveges férfi, elegáns télikabátban, öltönyben, egészen enyhe alkoholszagot árasztva maga körül. Kíváncsian pillantott rájuk. - Jó estét - köszönt oda Chris. - Jó estét. - Maga itt lakik? - Igen, segíthetek valamiben? A férfi amerikai lehetett, harmincöt körüli volt, barátságos arcú, kicsit kövérkés. - Ismerte Lenka Nemeckovát? - Persze, az alattam lévı lakásban lakik. Aztán a szeme összeszőkült. Most esett le neki, hogy Chris múlt idıt használt - Valami baj történt? - Sajnos, igen, Lenkát megölték. Prágában. Mi a barátai voltunk - Chris bemutatkozott, és Megant is bemutatta. Az amerikai döbbenten fogadta a hírt. - A szülei megkértek, hogy küldjem el nekik a holmiját - magyarázta Chris. - Tılük kaptam a lakáskulcsot. Megtenné, hogy idınként odanéz a lakásra? És ha valami baj lenne, felhívna? Chris átadott egy névjegyet. Az amerikai átvette, és rá bámult. - Nem tudom elhinni - mondta. - Megadná esetleg a telefonszámát? - kérte Chris. - Ó, persze. - Az amerikai is adott egy névjegyet. Richard H. Stroebrand, alelnök. Az egyik nagy amerikai befektetési banknál dolgozott. - Köszönöm. Egyébként nem vett észre valami furcsát a múlt hét folyamán? Esetleg gyanús látogatókat vagy ilyesmit? - Nem, nem hiszem - felelte a férfi, aztán összeráncolt homlokkal elgondolkozott. - De, volt egy pasas, aki idınként itt ólálkodott. Az utca túloldalán, a lámpaoszlopnak dılve várt. Elég fura volt. Egy-két héttel ezelıtt épp hazajöttem, amikor összeütköztem Lenkával a kapuban. A pasas átjött az utca túloldaláról. Amikor Lenka meglátta, engem is gyorsan berángatott, és becsapta utánunk a kaput. A pasas becsöngetett, meg kiabált Lenka után.
ı azt mondta, ne törıdjek vele, és felsietett a lakásába. Azóta nem láttam a fickót. - Lenka ijedt volt? - kérdezte Chris. - Nem, inkább dühös. De azt hiszem, egy ilyen lány hozzá van szokva, hogy zaklatják a férfiak. - Amerikai volt az illetı? - Nem, nem hiszem. De valamilyen enyhe akcentussal beszélt, skót vagy ír lehetett. - Hogy nézett ki? - Nagydarab, vörös hajú, elég kócos. Öltönyben volt. Elég rendezett volt a külseje, nem úgy festett, mint valami huligán, de azért mégis elég gyanús volt. - Köszönöm - mondta Chris halvány mosollyal. Szóval Duncan volt A férfi szórakozottan bólintott. - Lenka... hihetetlen. Csak állt és csóválta a fejét, mint aki nem tud napirendre térni afölött, hogy milyen borzalmas a világ, miközben Chris és Megan elindultak.
Amikor hazaértek Chris lakására, a telefon üzenetrögzítıjén villogott a lámpácska. Chris lenyomta a gombot. - Hello, Chris, Eric vagyok. Most hallottam, mi történt Lenkával, szörnyen sajnálom. Jövı hét elején pár napig Londonban leszek. Vasárnap érkezem. Lenne kedved meginni valamit? Találkozhatnánk a szállodámban vasárnap este, mondjuk, hétkor. A Lanesborough-ban szállók meg. Hagyj egy üzenetet a portán. Remélem, találkozunk. Chris Meganre pillantott, aki mozdulatlanul állt, és az üzenetrögzítıt nézte. - Egy hang a múltból... - jegyezte meg Chris. - Igen - mondta Megan, majdnem suttogva. - Nem akarsz eljönni velem? Biztos vagyok benne, hogy Eric nem bánná. Megan kicsit habozott, mielıtt válaszolt volna. - Nem, azt hiszem, jobb, ha nem megyek. Különben is, holnap továbbutazom Cambridge-be. - Hát, jó. - Ne haragudj, csak... olyan furcsa érzés volt megint Eric hangját hallani. Azt hiszem, most lefekszem. - Hát persze. Jó éjszakát.
6. Egy dühös, ısz hajú férfi loholt el mellettük fújtatva, és próbálta utolérni a kutyáját, egy ír szettért, amelyik egy foxit üldözve rohant felfelé a domboldalon. - Algy! Gyere vissza, te nyavalyás dög! Nagyon szép reggel volt, hideg, csípıs és kristálytiszta. A Parliament Hill északi lejtıjén még fagyos volt a fő, de a déli oldalon ragyogó harmatcseppekké olvadt a dér. Jobb felıl ott hevert a lábuk elıtt egész London, a Temze szürke szalagjának ölelésében. A City magas tornyai között még ködfelhık lebegtek. Az alacsonyan függı téli nap narancssárga foltja viszszatükrözıdött a Canary Wharf tetejérıl. Amikor felértek a dombra, megálltak. Az ír szetter továbbrohant a Highgate-tóhoz, ahol kacsák úszkáltak, a gazdája meg tovább loholt utána. - Vajon ki sétáltat kit? - jegyezte meg Megan. - A kutya mindenesetre jól szórakozik. - Na igen, ez egy kutyamennyország - nézett körül Megan a mindenfélefajta kutyára, akik élvezték körülöttük a szombat reggeli sétát. - Neked volt valaha kutyád? - kérdezte Chris. - Igen - mosolyodott el Megan. - Egy nagyon kövér basset-hound, Beau volt a neve. İ bezzeg nemigen szaladgált így domboldalakon fölfelé. A kedvenc szórakozása az alvás volt, meg a tévé elıtt heverészni csukott szemmel. Nagyon szerettem. Tizenkét éves voltam, amikor elpusztult, kisírtam a szememet. Az északi lejtın sétáltak lefelé a Hampstead Heath irányába. A cipıjük alatt meg-megroppant a vékony jégréteg. - A cseh rendırségnek volt valami ötlete, hogy ki ölhette meg Lenkát és miért? - kérdezte hirtelen Megan. - Fura, hogy ezt kérdezed, én is épp ezen gondolkoztam - mondta Chris. - Amikor elıször beszéltem velük, nem sokat tudtak mondani, de ez közvetlenül a gyilkosság után volt. Azóta meg nem hallottam az ügyrıl semmit. - Gondolod, hogy ennek a Marcus nevő pasasnak van hozzá valami köze? - Lehetséges. Nehéz lenne megmondani, amikor azt sem tudjuk, ki ez, és mit akart Lenkától.
- Furcsa, hogy Lenkát pont azon a héten ölték meg, amikor Alex halálát is megbolygatta valaki. - Igen, furcsa. - Csendben ballagtak tovább, mind a ketten a gondolataikba merültek. - Mondjuk, hogy neked van igazad, és Lenka elmondta Marcusnak, hogyan történt valójában Alex halála. De miért érdekelné ez Marcust? - Lehet, hogy valami rendır. - Nem valószínő. Ha az lenne, nyilván a jelvényét lobogtatva állított volna be. És nem a keresztnevét használná. Már ha a Marcus a keresztneve. - Magánnyomozó? Talán a Bloomfield Weissnek dolgozik. - Az is lehet. Vagy újságíró? Megan összerezzent. - Az nagy baj lenne. Épp arra van szükségünk, hogy valaki kiteregessen mindent az újságokban. - Jó sztori lenne. „Befektetési bankárok csoportja közösen leplez egy tíz évvel ezelıtti gyilkosságot.” - Nem gyilkosság volt. - Az újságok úgy állítanák be. - Szerintem, amit Lenka szomszédja mondott Duncanrıl, az is elég hátborzongató - mondta Megan. - Ugyan, nem érdekes. Duncan mindig ilyen - legyintett Chris. - Szerintem azért elég furcsa egy nıt így zaklatni - felelte Megan hevesen. - Duncan mindig is bele volt zúgva Lenkába. - Igen. És most halott. - Mire akarsz ezzel célozni? - Semmire, csak szerintem furcsa. Chris kénytelen volt beismerni, hogy van abban valami, amit Megan mond. - Jó, furcsa. De én ismerem Duncant. Lehet, hogy követte Lenkát, lehet, hogy zaklatta, de ı lenne az utolsó a világon, aki meg akarná ölni. Teljesen összeomlott, amikor megtudta a hírt. Megan felsóhajtott. - Nem azzal vádoltam, hogy megölte. De valaki csak megtette. - Igen, valaki. - Nem gondolod, hogy el kéne mondanunk a rendırségnek? - Duncant? - Igen. - Nem. Duncan a barátom, és nem akarom, hogy szükségtelenül bajba kerüljön. - Na és a rejtélyes Marcus?
Chris elgondolkozott. - A probléma az, hogy ha beszélünk a rendırségnek Marcusról, akkor el kell mesélnünk az e-mailt, és Alex halálát is. Szerintem ez nem jó ötlet. Még mindig bajba keveredhetünk miatta. Különben is, talán a cseh rendırség azóta talált nyomokat Prágában. Ki tudja, talán már le is tartóztattak valakit. - Én ezt kétlem. - Azt terveztem, ma délután felhívom Lenka szüleit. Megkérdezem, ık tudnak-e valamit. De szerintem, ha valaki kiderítheti, miért halt meg Lenka, azok mi vagyunk. - De hát mit tehetnénk? - kérdezte Megan. - Megpróbáljuk megtudni, ki ez a Marcus. Beszélünk vele. Kiderítjük, mit tud Ian. - És a körmére nézünk Duncannek. - És a körmére nézünk Duncannek - bólintott Chris. - Erictıl is megkérdezhetem ma este, esetleg nincs-e valami ötlete, ı általában nagyon jól átlátja a dolgokat. - Az biztos - mondta Megan. Tovább sétáltak. - Mi történt kettıtökkel? - kérdezte Chris. Megan vetett rá egy pillantást, mintha fontolgatná, hogy elmesélje-e. Szakítottunk. Egy évvel a tanfolyam vége után. - És miért? - Tulajdonképpen még most sem tudom - felelte Megan. - Illetve lehet, hogy tudom, csak nem akarom bevallani magamnak. Elıször csak azt mondta, nem túl praktikus, hogy ilyen messze lakunk egymástól, ezért én elintéztem, hogy New Yorkba költözhessek. Aztán Eric azt mondta, nagyon megváltoztunk mind a ketten, neki is megvan a maga élete, nekem is az enyém. Én ezt nem értettem. Teljesen összeomlottam. Próbáltam rávenni, hogy változtassa meg a véleményét, bár tudtam, hogy nincs értelme. Ha Eric meg akar tenni valamit, megteszi, és senki nem akadályozhatja meg. - Kicsit olyan, mint Lenka volt - vélekedett Chris. - Igen, azt hiszem. Aztán pár hónappal késıbb megismerkedett egy nıvel, Cassie-vel. - Gondolom, valami elıkelı társasági nı. - Igen. Ráadásul gyönyörő, intelligens és elbővölı. Pokolian féltékeny voltam rá. Egy évvel késıbb össze is házasodtak, talán hallottál róla. - Igen, hallottam. - Azt hiszem, én egyszerően nem voltam elég jó Ericnek. - Ez azért túlzás.
Megan gúnyos pillantást vetett Chrisre. - Ugyan. Az apámnak egy kis vegyesboltja volt egy Oneionta nevő kisvárosban, aminek tizennégyezer lakosa van és ötvennégy temploma. A legközelebbi nagyváros Albany, hetven mérföldre. Nem volt pénzem, nem voltak kapcsolataim... Eric semmi hasznomat nem vette volna. De Cassie... Cassie egészen más. - Biztos vagyok benne, hogy Ericet nem érdekli az ilyesmi - ellenkezett Chris. El sem tudta képzelni, hogy Eric annak alapján válasszon feleséget, hogy elég gazdag-e. Különben is, semmi szüksége rá, épp eleget keres ı maga. - Gondolod? Nem egyszerően arról van szó, hogy Cassie-nek milyen ismeretségei voltak. És nemcsak arról, hogy tökéletes bankárfeleség. Tudod, ki az apja? - Nem - mondta Chris, aki már bánta, hogy szóba hozta ezt a kényes témát. - Egy republikánus szenátor. A nagyapja is az volt. A nagybátyja a Reagan-adminisztrációban töltött be magas posztot. - Á. - Úgyhogy, ha Eric úgy dönt, átvált a politikára, az egész családja ott áll majd mögötte, hogy egyengesse az útját. - Értem. De miért csinálna ilyet Eric? Úgy értem, olyan jól megy neki a Bloomfield Weissnél, miért akarná otthagyni? - Én biztos vagyok benne, hogy ezt akarja. Egész életében ezt akarta. Az efféle ambíciók nem múlnak el. Egy nap át fog nyergelni a politikára, méghozzá elképzelhetı, hogy hamarosan. - Szoktál még találkozni vele? - Pár hónapig próbáltuk még tartani a kapcsolatot. Tudod, „legyünk jó barátok”, ı nagyon jól csinálta, ami engem feldühített. Nem bírtam elviselni, győlöltem. És győlöltem Cassie-t. Mindig rémesen kedves volt hozzám. Ahányszor összefutottam velük valami társaságban, teljesen kiborultam, egy hétbe telt, míg összeszedtem magam utána, úgyhogy inkább elkerültem ıket. Az esküvıre is meghívtak, de nem mentem el. Több mint nyolc éve egyáltalán nem láttam Ericet. A Heath egy csendes részén jártak, göcsörtös törzső vén tölgyfák között. Az ágaik összefonódtak, mint összekulcsolódott ujjak. - Eric nagy tökfej volt, amiért hagyott téged elmenni - szólalt meg Chris. Megan vetett rá egy hálás pillantást. - Köszönöm - csak ennyit felelt.
Chris a Lanesborough hotelben várt, gint és tonikot kortyolgatva. A bár nem olyan helynek látszott, ahol egy korsó sört rendel az ember. Sötét faborítás a falakon, bırfotelek és kanapék, kristálypoharak, kandalló - mindenbıl áradt a gazdagság és a kényelem. Tele volt idısebb amerikai turistákkal, szivarozó üzletemberekkel, és volt ott egy csoport csokornyakkendıs férfi, akik valamit ünnepeltek. Chris örült, hogy farmer helyett rendes nadrág és sportzakó van rajta, de azért még így is elég tomposnak érezte magát Elızı nap kivitte Megant a King's Cross pályaudvarra, és elbúcsúztak egymástól. Aztán felhívta Lenka szüleit, és a nehezen bukdácsoló beszélgetésben azt javasolta nekik, hogy bízzanak meg egy ügyvédet, aki rendbe teszi Lenka ügyeit Londonban. Megkérdezte, hogy halad a rendırségi nyomozás, ık elmondták, hogy a rendırök utánanéztek a helyi ukrán maffiához főzıdı esetleges szálaknak, de nem sokra jutottak. Legalábbis Chris így éltette, amit Lenka apja mondott, elég nehéz volt kihámozni. Egyvalamit értett biztosan, hogy Lenka temetése szerdán lesz. Chris úgy tervezte, odautazik, és Megan is. Felhívta Duncant, aki szintén azt mondta, elmegy. A gondolatai ismét Marcusra terelıdtek. Vajon ki a csuda lehet? Lenka azt mondta, joga van tudni az igazságot Alex haláláról. Ki lehet az, akinek joga van ehhez? Egy rendırre vagy nyomozóra nem mondta volna ezt Lenka, egy újságíróra meg végképp nem. Olyan valaki lehet, aki közel állt Alexhez, a barátja vagy rokona. Chrisbe hirtelen belehasított, mi lehet a válasz. Nem is lesz nehéz ellenırizni, Eric valószínőleg tud majd felvilágosítást adni. - Hahó, Chris, hogy vagy? Egyszer csak ott állt mellette Eric, teljes életnagyságban. Zakó, ing, nyakkendı, ı bezzeg remekül beleillett a környezetbe. Éppúgy, mint Ianbıl, belıle is korát meghazudtoló tapasztaltság és tekintély áradt, de valahogy sokkal könnyedebb és magabiztosabb módon. - Én jól, kösz. És te? Eric leült egy magas bárszékre Chris mellé. - Elég hajszás az életem. Épp most számolgattam, hogy a tavalyi évben száznegyvenhárom napot töltöttem külföldön. - Mind üzleti út volt? - Mind, négyet kivéve. Egy hétig Bermudán nyaraltunk volna, de korábban haza kellett utaznom. Cassie pokolian dühös volt, és nem is okolom érte. De azt hiszem, én tulajdonképpen így szeretek élni - mondta Eric, és rendelt egy koktélt a mixertıl. - Mióta is nem találkoztunk? Egy éve?
- Majdnem. Nemsokkal azután, hogy Lenkával megalapítottuk a Carpathiant. Együtt vacsoráztunk Chelsea-ben, emlékszel? - Á, igen, emlékszem - mosolyodott el Eric. Aztán eltőnt a mosoly az arcáról. - Borzasztóan sajnálom Lenkát. Úgy hallom, te is ott voltál, amikor történt. Chris felsóhajtott. - Igen. Még mindig rémálmaim vannak éjszakánként. Azt hiszem, hosszú idıbe telik majd, míg elfelejtem. - Önkéntelenül lenézett a kezére. Eric is észrevette. - Borzalmas lehetett. Chris bólintott. Valamiért hirtelen elhagyta az ereje. Annyit beszélt már az embereknek Lenka haláláról, a tıle telhetı legtárgyilagosabb hangon, hogy szinte magát is sikerült meggyıznie, hogy ott sem volt. De most minden emlék rátört. Érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe. Nagyot nyelt. - Ne haragudj - mentegetızött. - Semmi baj - mondta halkan Eric. - El tudom képzelni, milyen szörnyő lehetett. - Hát, nem kívánom senkinek. Te hogy értesültél róla? - A Bloomfield Weissnél azonnal elterjedt a hír. Elkapták a gyilkost? - Állítólag még nem. A rendırség kikérdezett egy-két embert Prágában a múlt hét folyamán, de el kellett engedniük ıket. Nem tudom, hogy vannak-e újabb nyomok. - Lenka nagyon különleges nı volt. Soha nem fogom elfelejteni, milyen volt tanfolyam alatt. Csupa élet, spontaneitás, elevenség. Emlékszel, amikor szembeszállt Waldernnel, amikor azt az olasz nıt piszkálta? Mi is volt a neve? - Igen. Carla. - Elıször Alex, most meg Lenka... - mondta Eric, és megborzongott. - Mondd csak, Alexnek, ugye, volt egy bátyja? Nem emlékszel véletlenül a nevére? - De, igen, Marcusnak hívják. - Gondoltam! - kiáltott fel Chris. - Pár héttel ezelıtt keresett is engem New Yorkban. Azt mondta, Alex halálával kapcsolatban akar beszélni velem. Én nem akartam találkozni vele. Elég dühös lett miatta, a titkárnım szerint, de én nem akartam találkozni vele, attól féltem, kikotyognék valamit, amit nem kell. - Ezt valószínőleg bölcsen tetted - mondta Chris. - Te beszéltél vele? - Én nem, de Lenka igen. - Chris elmondta, amit tudott a találkozásukról és az e-mail üzenetekrıl.
- Te jóságos ég! És mit gondolsz, Lenka elmondta neki, valójában mi történt? - Fogalmam sincs. Mindenesetre nagyon úgy néz ki, hogy el akarta mondani. - Kellemetlen lenne, ha a fickó elmenne a rendırségre. - Az biztos. Úristen, mit csinálunk, ha a rendırség faggatózni kezd? Eric egy pillanatig elgondolkozott. - Ha esetleg megkeresnének, ne mondj semmit. Az eset Amerikában történt, tehát az amerikai hatóságok hatáskörébe tartozik. Az lenne a legjobb, ha felhívnál, és majd én szerzek neked egy jó amerikai ügyvédet. És nem ártana, ha Duncant és Iant is figyelmeztetnéd. - És Megant - tette hozzá Chris. - Megan? - nézett fel meglepetten Eric. - Találkoztál vele? - Igen. Múlt héten megjelent nálunk az irodában. Úgy volt, hogy Lenkánál tölt pár napot. Nagyon összebarátkoztak. - Tényleg? És hogy van Megan? Mindig nagyon szerettem. - Azt hiszem, ı is téged. - Hát igen. - Eric egy pillanatig rá nem jellemzı módon zavartnak látszott. - Évek óta nem találkoztunk. Mit csinál most? - Középkori történelemmel foglalkozik a chicagói egyetemen. Most hat hónapig Cambridge-ben lesz egy ösztöndíjjal, azt hiszem, a disszertációjához végez kutatásokat, vagy valami ilyesmi. - Nagyszerő. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm, ha megint találkoznátok. - Persze, megmondom. Eric összevonta a szemöldökét. - Szerintem helyesen cselekedtünk Alexszel kapcsolatban. Biztos, hogy Duncant bíróság elé állították volna, és ennek nem lett volna semmi értelme. Ha összetartunk, és egyikünknek sem jár el a szája, akkor nem lesz semmi baj. Olyan régen történt... - Szerintem is helyesen cselekedtünk. De egyelıre nem tudhatjuk, mit mondott el Lenka Marcusnak, és ı hogyan reagált rá. A jövı héten az Államokba utazom, akkor szeretnék találkozni vele. Nincs meg esetleg a címe vagy a telefonszáma? Én csak az e-mail címét tudom. - Nem hiszem, hogy meglenne a címe - felelte Eric. - Ha visszamentem New Yorkba, azért majd megnézem. De azt hiszem, a titkárnım csak valami cetlire firkantotta fel a telefonszámát, aztán eldobtam. De szerintem nem lesz nehéz megtalálni. A Marcus Lubron nem lehet túl gyakori név. - Te találkoztál vele valamikor?
- Nem. Tudod, föld körüli úton volt akkoriban. Még Alex temetésére se jött haza. Azt hiszem, Alex anyja nem is tudta értesíteni. Azt tudtad, hogy az anyja egy hónappal utána meghalt? - Nem. Arra emlékszem, hogy nagyon beteg volt. - Szegény Alex... Némán iszogattak. - Egyébként hogy áll a cég? - kérdezte aztán Eric - Mi is a neve, Carpathian? - Igen. Eleinte nagyon jól indultunk, az elsı kilenc hónapban huszonkilenc százalékos hozammal dolgoztunk. Eric felvonta a szemöldökét. - Ez nemcsak hogy elég jó, ez kitőnı! Chris elmosolyodott. Nagyon jólesett neki a dicséret. Eric egyike volt annak a néhány embernek, akinek a véleményére tényleg adott, és büszke volt rá, arra, amit Lenkával elértek. - De Lenka halála óta akadt egy-két probléma. - Valóban? - Emlékszel Rudy Mossra? - Rudy Mossra? Hát persze. Az a kövér, hegyes orrú fickó. Pár évvel ezelıtt otthagyta a Bloomfield Weisst, ha jól tudom. - Igen, az Amalgamated Veterans Life biztosítónál van. A befektetıink voltak. Egészen a múlt hétig. Azt mondta, most, hogy Lenka nincs, kiveszik a pénzüket. - Csak nem? Mindig tudtam, hogy nagy barom. - Hát, az. A probléma az, hogy a piac nagyon gyenge, és Lenka ráadásul megvett egy nagy kötvénycsomagot a Bloomfield Weisstıl, ami nagyon rossz vásárnak tőnik. - Hadd találjam ki: az Eureka Telecom? - Igen, az. Csak nem te is benne voltál az üzletben? - Nem, de az én csoportomnál foglalkoznak vele. Telekommunikációs cégekkel foglalkozom, nemzetközi összeolvadásokkal és felvásárlásokkal. Mostanában nagyon jól menı terület. De az Eureka Telecom nekem túl kis falat. - Tényleg? Azt tudtam, hogy az összeolvadásokkal foglalkozol, de elfelejtettem, hogy ebben a szektorban. Lehet, hogy tudnál nekem segíteni. Eric megmerevedett. - Nem, nem hiszem. - Ian tudniillik mondott valami elég érdekeset Lenkának, mielıtt megvette volna a kötvényeket. Azt mondta, jó esélye van annak, hogy az Eureka Telecomot felvásárolja a Radaphone. Lehetséges, hogy ez igaz?
- Hé, Chris, ez a kérdés kapásból megsért tucatnyi szakmai szabályt és procedúrát! - Eric, csak mint a barátom... Szükségem van a segítségedre. Csak egy kis kapaszkodót adj. - Nem, Chris, ezek a szabályok leginkább barátokra vonatkoznak. Szó sem lehet róla. De ebbıl még ne következtess arra, hogy bármit tudnék. Ian is nagyon rosszul tette, hogy bármit is mondott Lenkának, akár igaz a dolog, akár nem. - Ne haragudj, nem kellett volna megkérdeznem. Felejtsd el. Csak nagyon aggaszt a dolog. - Jó, felejtsük el. De azt javasolnám, ezt a jövıben ne hozd többször szóba. - Rendben. És nálatok hogy megy az üzlet? - Meglehetısen jól - felelte Eric. - Tavaly összehoztuk a LuxtelMorrison-Infotainment szerzıdést, meg a Deutsche Mobilcom és Cablefrance közötti üzletet. Mi vagyunk a világelsık a nemzetközi informatikai piacon. És ahogy már mondtam, ez jelenleg nagyon jól menı terület. - És te vagy az egyik vezetıje a csoportnak? - A tavalyi év elején vettem át. Chris elgondolkozott. Eric harminchárom évesen egy világhírő bank legnagyobb hasznot hozó osztályának a vezetıje. Szép nagy prémiumot zsebelhetett be tavaly, nyilván tízmilliókat. Chris nagy kísértést érzett, hogy rákérdezzen, de végül inkább nem tette. Eric figyelte. Tudta, mire gondol. Halvány mosoly játszott a szája sarkában. - Mindig sejtettem, hogy sikeres leszel - mondta végül Chris. - Ezek szerint megengedheted magadnak, hogy meghívj még egy italra. - Nagyon szeretném, de egy perc múlva mennem kell, ügyfelekkel vacsorázom együtt. De, ugye, azt mondtad, nemsokára az Államokba jössz? - Hartfordba megyek, hogy találkozzam azzal a nyavalyás Rudy Mossszal. Jövı hétfın. - Mi lenne, ha eljönnél hozzánk vacsorára? Azon a héten New Yorkban leszek, habár, ahogy manapság folynak a dolgok, ez nem száz százalék. Cassie-vel, ugye, még nem is találkoztál? - Nem, de nagyon szeretnék. Ez remek lesz, köszönöm a meghívást. - Nagyszerő. Akkor várunk. Eric pár perc múlva távozott. A hallban három, olasznak kinézı üzletember várta. Egy újabb remek üzlet a láthatáron, gondolta Chris.
7. Bloomfield Weiss, tessék. - Ian, te vagy az? Itt Chris. - Á. - Hogy áll az Eureka Telecom? - Üzletet akarsz kötni? - Nem, csak kíváncsi vagyok. - Egy pillanat. Chris várt. Rossz hírre számított, és meg is kapta. - Nyolcvannyolc-kilencvenegy - Ian hangja feszült volt, érezhetıen készen állt a vitára. Chris azonban nem állt le vele veszekedni. - Ian, beszélnünk kell. Ian felsóhajtott. - A pénteki után szerintem erre semmi szükség, nem gondolod? - Lenkáról van szó. - Már beszéltünk Lenkáról. - Pénteken elmentem a lakására. Megnéztem az e-mailjét. Volt köztük egy neked szóló is. És egy Marcusnak. - Marcusnak? És mi volt benne? - Szerintem ezt nem telefonon kellene megbeszélni. Találkozzunk félóra múlva a Ponti's-ban. - Chris, én most nem érek rá, ügyfelekkel kell tárgyalnom. - Nem, Ian, velem kell tárgyalnod. Chrisnek ez alkalommal beletelt félórába, míg odaért a kávézóba. A hely csendes volt, így hétfın reggel fél tízkor. Akik dolgozni mentek, már a munkahelyükön voltak, a naplopóknak meg még túl korán volt. Ian már ott ült egy asztalnál, capuccinót ivott, cigarettázott, és épp egy feltőnıen csinos, magas pincérnıvel flörtölt. A mosoly lehervadt az arcáról, amikor meglátta Christ. A pincérnı lesújtó pillantást vetett rá, amiért megzavarta ıket, és elment. Chris nem vett róla tudomást, csak leült, szemben Iannel. - Akkor halljuk, mi van Marcusszal? Ian nagyot szívott a cigarettájából, és gondosan leverte a hamut, mielıtt válaszolt volna. - Ahogy valószínőleg te is tudod, Marcus Alex bátyja. Azért jött el meglátogatni Lenkát, hogy Alex haláláról kérdezze.
- És Lenka mit mondott neki? - Fogalmam sincs. Te láttad az e-mailt. Mi volt benne? - kérdezte Ian, aki nem is tudta leplezni az idegességét. - Mit gondolsz, mi volt benne? - Fogalmam sincs! Azért kérdezem tıled - Ian egyre türelmetlenebb lett. Chris egy pillanatig hallgatott, élvezte Ian szorongatott helyzetét. - Az volt benne, hogy valami fontosat akar mondani neki Alex halálával kapcsolatban. - De azt nem írta, hogy mit? - Nem. Csak hogy személyesen akar találkozni Marcusszal, hogy elmondja neki. - Ahogy Chris ezt kimondta, Ian láthatóan megnyugodott, de csak egy pillanatra. - Volt egy válasz is Marcustól - folytatta Chris. - Azt írta, majd felhívja. - És azt nem tudod, hogy felhívta-e? - Nem. Ian újból feszült lett. - Volt egy e-mail, amiben neked írt arról, hogy el akar mondani valamit Marcusnak, te pedig kérted, hogy ne tegye. - Úgy van. - Mirıl volt szó? Ian egy pillanatig elgondolkozott. - Természetesen arról, hogy mi történt valójában. Hogy Duncan megütötte Alexet, és így esett a vízbe. Hogy Duncan a felelıs a haláláért. - És miért izgat téged ez az egész? Duncan téged soha nem érdekelt - Nem errıl van szó. Mind bajba kerülnénk. Ostobaság volt Lenkától, hogy egyáltalán beszélt róla. - Gondolod, hogy ezért ölték meg? Ian lesújtó pillantást vetett Chrisre. - Dehogy. Csak nem arra akarsz célozni, hogy én öltem meg? Együtt jártunk, az ég szerelmére! - Ollie azt mesélte, hogy a halála elıtti napokban Lenka nem fogadta a telefonhívásaidat. - Ez igaz. Nagyon dühös voltam Marcus miatt. Lenka is dühös volt rám. De ebben nincs semmi furcsa, ismerted Lenkát. Könnyen elvesztette a hidegvérét. - Szerdán lesz a temetése. Eljössz? Ian lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. - Miért nem? - Nem tudok elszabadulni - mondta Ian fáradtan. Chris felállt, és megvetı hangon azt mondta: - Ez aztán a jó barát.
Ian szemében harag villant. - Tőnj el a francba.
Chris még mindig dühös volt, amikor visszaért az irodába. Volt valami Ianben, ami mindig felidegesítette, ahányszor csak találkoztak. Tudta, hogy butaság volt így viselkedni. Az egyetlen esélye, hogy megszabaduljon az Eureka Telecom kötvényektıl, az, ha ráveszi a Bloomfield Weisst, hogy vásárolják vissza. Hát, ha pénteken nem szúrta volna el az üzletet, most biztosan. De mi az, ami ennyire felbosszantotta? Nyilván az a felfedezés, hogy volt valami Lenka és Ian között, jobban megrázta, mint gondolja. Lehet, hogy féltékeny, ahogy Megan is célzott rá? Lehet, hogy bántja, hogy Ian sikerrel járt valamiben, amiben ı próbálkozni se mert? Próbálta objektíven végiggondolni a dolgot. Biztos volt benne, hogy nem féltékenységrıl van szó. Nagyon szerette Lenkát, de soha nem gondolt rá szexuális vonzalommal. A kezdetektıl fogva, amikor ı még Tamarával járt, Lenka szóba se jött, és ez mindig így is maradt. Ez volt a barátságuk titka. Lenka szerette a férfiakat. Minden ismeretsége, ami más férfiakhoz főzıdött, szexuális kapcsolathoz vezetett, és végül szakításhoz. De Chrisszel mindig barátok maradtak. Biztonságban érezték magukat együtt, és megbíztak egymásban. Tehát, akkor mi ez Ianben, ami ennyire felidegesíti? Azt mindig is sejtette, hogy Lenkának elég viharos viszonyai vannak, bár a részletekkel soha nem volt tisztában. Elfogadta, hogy ez is hozzá tartozik, ettıl még színesebb az egyénisége. De az, hogy Ian úgy bánt vele, mint egy szimpla, futó kapcsolattal, egy jó nıvel, akivel elszórakozik pár hétig, ez feldühítette. Hogyhogy nem látta, hogy Lenka ennél sokkal több? Még a temetésére se jön el! És undorítónak találta, hogy Ian ilyen cinikusan kihasználta a kapcsolatukat arra, hogy eladja neki az Eureka Telecom kötvényeket. Egy pillanatig sem hitt benne, hogy bármi is lenne a Radaphone-ról szóló híresztelések mögött. Ezt csak Ian találta ki, hogy megszabaduljon a nemkívánatos kötvényektıl. Az év végén biztos ezt is beszámítják majd a busás prémiumába. Lehetséges lenne, hogy Ian ölette meg Lenkát, nehogy beszéljen Marcusnak Duncanrıl? Chris kénytelen volt beismerni, hogy erre a válasz csak nem lehet. Nem lenne semmi értelme. Az biztos, hogy nagy baj lenne, ha a rendırség elkezdene kérdezısködni. De Ericnek igaza van: ameddig összetartanak, és
mind ugyanazt mondják, biztonságban vannak. A rendırség úgysem tud bebizonyítani semmit. Chris nagyon szeretett volna Megannel megbeszélni mindent, ı biztos képes lenne objektívebben átlátni a helyzetet. Eltőnıdött, vajon hogy érzi magát Cambridge-ben. Vajon van telefon a szobájában? Nem lehetne esetleg felhívni? Borzasztóan szeretett volna beszélni vele. Na és mi van Duncannel? Megan arra is célzott, hogy nem ártana megtudni többet arról, mi folyt az utóbbi idıben Duncan és Lenka között. Chris úgy döntött, elıbb beszélnie kell valaki mással. Kikereste a United Arab International Bank telefonszámát, és felhívta Philippa Gemmelt. - Értékpapír-kereskedelmi osztály, tessék - szólalt meg egy élénk hang. - Pippa? Chris Szczypiorski. - Á, Chris, hogy vagy? - A nı hangja nem volt barátságtalan, de érezhetıen nem örült. - Pippa, tudnánk találkozni ma pár percre munka után? Csak egy kis idıre. Beszélni szeretnék veled. - Ha Duncan akar valamit, ı is megmondhatja. - Duncanrıl van szó, de nem tudja, hogy hívtalak. Kérlek. Nem tart soká. Pippa pár pillanatig hallgatott. - Hát jó. Fél hatkor végzek. Meg tudsz várni lent az elıcsarnokban? - Persze, remek. Fél hatkor várlak. Chris lerakta a kagylót. Aztán elıkereste a névjegyét annak az angolul jól beszélı cseh rendırnek, aki kihallgatta Lenka halála után. Petr Karasek. Felhívta a számot, és végül kapcsolták is a felügyelıt. Chris megkérdezte, jutottak-e valamire a nyomozással. - igen, van némi elırehaladás - felelte a nyomozó. Tisztán és folyékonyan beszélt angolul. - Találtunk egy nıt, aki azt mondta, látott egy bajuszos férfit elfutni abból az utcából, ahol Miss Nemeckovát megölték. Mutattunk neki fényképeket, és azonosított egy bőnözıt, akirıl tudjuk, hogy kést szokott használni. Cseh, de az ukrán maffiának dolgozik. Le is tartóztattuk. De akadt egy-két probléma. Amikor a szembesítésnél sorba állítottunk több embert, és azok közül kellett volna kiválasztani, akkor a szemtanú már nem volt olyan biztos a dolgában, ráadásul a férfinak van alibije. Persze, az is lehet, hogy hamis, ezen még dolgozunk. - Tehát úgy gondolják, egy cseh bőnözı követte el a gyilkosságot? kérdezte Chris.
- Igen, és abból, ahogy a kést használta, úgy gondoljuk, profi. Sajnos, Prágában akad jó néhány profi bérgyilkos. Valószínőleg közülük az egyik. Továbbra sincs semmi ötlete, mi lehetett az indíték? Chris tudta, hogy Karasek arra gyanakszik, a Carpathian valamelyik befektetésével lehet kapcsolatos a dolog. - Nem, nincs - felelte. - Biztos benne, hogy Miss Nemeckovának nem volt semmilyen üzleti ügye Csehországban? - Van a birtokunkban kétmillió euró értékő CEZ kötvény, és elég sok cseh államkötvény. - A CEZ az állami villamosenergia-szolgáltató. Nem túl valószínő, hogy a szervezett bőnözéshez bármi köze lenne. - Ezenkívül azt terveztük, hogy nyitunk egy irodát Prágában, de nem hiszem, hogy ez bárkinek útjában állt volna. Beszélt már Jan Pavlikkal? - Igen, de nem jártunk sok szerencsével. - A nyomozó kicsit hallgatott. Tehát, nem tud semmit mondani, nekünk, Mr. Szczypiorski? Chris úgy érezte, ha szóba hozná Marcus és Alex ügyét, azzal csak megbolygatná a múltat, amire most semmi szükség. - Nem, semmit. Úgy tőnt, Karasek nincs meglepve. - Rendben. Hát akkor, köszönöm, hogy hívott. Viszonthallásra. Chris lerakta a kagylót. Tehát nem jutottak sehová. Minél többet törte a fejét, annál inkább meg volt gyızıdve róla, hogy a megoldás kulcsa Londonban vagy talán New Yorkban rejlik, és nincs sok köze Prágához és az ukrán maffiához. Az elıtte fekvı papírokra meredt. Mit tegyen pénzzé a portfoliójukból, ha az Amalgamated Veterans tényleg kilép az alapból? Az Eureka Telecom csomagot valószínőleg végképp lehetetlen eladni a Bloomfield Weissnek, most, hogy így összeveszett Iannel. Utánanézett más brókereknél is, hogy áll a kötvény. Az árak nagyjából mindenhol a Bloomfield Weiss áraival egy szinten mozogtak, kivéve a Leipziger Gurney Kroheimet, ahol kilencvenegy-kilencvenkettıt mondtak. De rájuk nem sózhat tízmillió kötvényt. Az az igazság, hogy ezeknek a kötvényeknek a Bloomfield Weiss lehetne az egyetlen felvásárlója, nekik meg nem kell. Akkor mi mást adhatna el? Volt még néhány kisebb csomag bizonytalan, magas kockázatú kötvény, amiket Lenka vásárolt, és néhány jobb minıségő, megbízható papír, mint a CEZ. Ezek mind jó cégek voltak, jó üzleti kilátásokkal. Fontolgatta a saját államkötvényeit. Az oroszországi krízis óta ezek is meginogtak, de biztos
volt benne, hogy elıbb-utóbb rendbe fognak jönni. A lehetı legrosszabb megoldás lenne most eladni ıket. Ráadásul ott volt az értékelés problémája is. Az alap értékét minden hónapban felmérték, és a februári másnapra volt beütemezve. Technikailag megúszhatja a dolgot, ha nyolcvannyolcért számolja el a huszonötmilliós csomagot. De tudta, hogy a valós ár inkább hetven körül mozog. Vagyis hét és fél milliós veszteséget jelent. A befektetık ennek enyhén szólva nem örülnének. Márpedig nem titkolhatja el a valós helyzetet. Nagyon jól tudta, hová vezethet, ha nem vallja be a veszteségeit, és nem akart még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Chris hátradılt, és nagyot sóhajtott. Kezdett egyre ismerısebb lenni a helyzet, amibe kerül. A nyakán marad egy nagy kötvénycsomag. Megint kezd kicsúszni a kezébıl az irányítás, minden mást magával sodorva. Hiába tudta, hogy megint nem az ı hibája, ahogy a múltkor sem. De kénytelen szembenézni a valósággal. Nem tud megbirkózni a helyzettel. Valahogy mindig félrecsúsznak a dolgai, és nem tudott rájönni, hogy miért. Talán az értékpapír-kereskedelem tényleg olyan, mint a sakkozás. Az emberek azt hiszik, a sakk titka az, hogy valaki képes legyen több lépésben elıre gondolkozni, ahogy a jó kereskedı is elıre ki tudja számítani, mi fog történni a piacokon. Csakhogy ennél a tızsde és a sakkozás is sokkal kiszámíthatatlanabb és pontatlanabb. A jó sakkjátékosnak van érzéke a pozícióhoz. Azért tervezik elıre a lépéseiket, hogy elérjenek egy biztos pozíciót, ahol támadhatatlan a király. Számukra a sakk legalább annyira mővészet, mint tudomány. Chris elég jól sakkozott. Az apja egész kisgyerekkorában megtanította, és jól tanított. Soha nem kényszerítette, hogy komolyan foglalkozzon vele, de örült, ha Chris jól játszott. Chris sakkozott iskoláskorában, játszott egy klub színeiben, és többször is megvert nála jóval idısebb ellenfeleket. Miután az apja meghalt, még keményebben belevetette magát, és elég szép sikereket is ért el. Tizenegy éves korában könnyedén meg tudta verni a klubja felnıtt játékosait. Megnyert egy junior országos bajnokságot. Sokat vártak tıle, és mindenki az apjához hasonlítgatta. Aztán úgy tizenhárom-tizennégy éves kora körül minden megváltozott. Ahogy egyre magasabb szinten versenyzett, egyre komolyabb ellenfelekkel került szembe. Egyre gyakrabban veszített, egyszer egy tizenkét éves fiúval szemben. Ettıl csak még inkább eluralkodott rajta a versenyszellem, órákon át bújta a szakkönyveket, próbálta felfogni a mélyebb stratégiát, nyitásokat tanulmányozott, de mindez semmit nem segített. Vesztett a jobb játé-
kosokkal szemben, és nem értette, miért. Aztán rájött, hogy nekik jobb érzékük van a pozícióhoz, és miközben ı a játszmával van elfoglalva, az ellenfelei olyan nyerı pozíció elérésén dolgoznak, amit ı nem is sejt. Ha az apja még élt volna, el tudta volna magyarázni, mi történik. Chris rájött, hogy belıle soha nem lesz olyan jó játékos. Az emléke is egyre jobban kezdett megfakulni, már csak halványan derengett elıtte, hogy milyen volt a mosolya, amikor egy jó lépést tett. Chris már nem élvezte a sakkozást, és végül abba is hagyta. Tulajdonképpen ugyanez történt vele mint értékpapír-kereskedıvel. Pár évig, amíg jól mentek a dolgai a Bloomfield Weissnél, azt hitte, érti a dolgát. Volt érzéke a jó és rossz értékpapírokhoz. Tudta, mikor kell többet venni egy jó kötvénybıl, és mikor eladni a rosszat. A profit áradt hozzá, egészen addig a katasztrofális nyári hétig, amikor Herbie Exlernek köszönhetıen, sikerült elveszíteni a hatszázmilliót. Végül Lenka segítségével sikerült meggyızni magát, hogy az egész nem az ı hibája volt, és soha többé nem fog elıfordulni. És most megint megtörténik. Persze, most nem hatszázmillió lesz a veszteség, de így is odaveszhet a Carpathian jó hírneve, és cserbenhagyja a befektetıit. Megint úgy érezte, hogy az egész nem az ı hibája. Persze lehet, hogy nem tud kellıképpen bánni az emberekkel, és talán ezért találja magát mindig ilyen helyzetben. Lenka segíthetne. De Lenka nincs már itt, ahogy az apja sem. Csak ült az íróasztalnál, és érezte, hogy a pánik összeszorítja a szívét, mint egy jeges kéz. Félt. Nemcsak attól, hogy sok pénzt veszíthet, vagy akár hogy elveszítheti a Carpathiant, hanem attól, hogy a maradék kis önbizalma is odaveszhet, aminek a megszerzéséért olyan keményen megküzdött. Hirtelen megcsörrent a telefon. Chris felkapta. - Carpathian. - Szia, Chris, Megan vagyok. - Á, szia, hogy vagy? - Jól, köszönöm. És te? Olyan feszült a hangod. Vagy a brókerek mindig így veszik fel a telefont? - Igen, azt hiszem - mondta Chris, aki nagyon örült, hogy Megan így megérezte a hangulatát. - Habár az is igaz, hogy volt már jobb napom is. - Gyenge a piac? - Úgy is mondhatnánk. Mindegy, ne beszéljünk errıl. Milyen Cambridge?
- Nagyszerő! Nagyon szép szobát kaptam, egy olyan épületben, ami legalább háromszáz éves. Megismerkedtem a témavezetı professzorommal, és felfedeztem a könyvtárat. Nagyon izgalmas minden. - Nagyszerő. - Azért hívlak, mert foglaltam repülıjegyet Prágába, szerdán reggel indul a Stansted reptérrıl, és még aznap este jön vissza. Gondoltam, mehetnénk együtt. - Ez jó ötlet. Egyébként azt hiszem, Duncan is jön. - Jó, persze - felelte Megan, nem túl lelkesen. - Így legalább lehet, hogy ki tudjuk szedni belıle, mit keresett a múltkor Lenka lakása elıtt. - Szerintem ez elég nyilvánvaló - mondta Megan bosszúsan. Aztán megadta Chrisnek a részletes adatokat a gép indulásáról. - Egyébként rájöttem, kicsoda Marcus - újságolta Chris. - Ki? - Alex bátyja. - Ó, hát persze! - Ericet is megkérdeztem, aki megerısítette. Állítólag Marcus vele is beszélni akart, de Eric inkább nem találkozott vele. Egyébként azt üzeni, üdvözöl. - Köszönöm. És ı hogy van? - Félelmetesen jól mennek a dolgai. Milliós prémiumokat zsebel be. - Ez nem lep meg - mondta Megan. - Hát, most le kell tennem, szia. - Megan? - Igen? - Kösz, hogy felhívtál. Nagyon rossz napom volt, és nagyon jó volt hallani a hangodat. - Örülök - mondta Megan, és lerakta a kagylót.
Chris tíz percet várakozott a United Arab International bishopsgate-i székházának csupa üveg átriumában, és figyelte az öltönyös bankárok jövésétmenését. Végre elıbukkant Pippa az egyik liftbıl. Alacsony nı volt, göndör szıke hajjal és ragyogó mosollyal. Meglehetısen csinos. Chris arcon csókolta. - Menjünk el a Williamsbe, nincs messze. - Oda jártatok régen Duncannel? - kérdezte Pippa. - Igen. - Remélem, most nem lesz ott. - Nem hiszem.
Öt perc alatt oda is értek a sörözıhöz. Duncan tényleg nem volt ott. Chris egy korsó sört rendelt, Pippa egy pohár fehérbort, és leültek ugyanabban a sötét sarokban, ahol Chris Duncannel beszélgetett egy héttel korábban. - Nincs sok idım - mondta Pippa. - Találkozom valakivel a Covent Gardennél. - Jó, rövid leszek - bólintott Chris. - Lenkáról van szó. Pippa arca elfelhısödött. - Jaj, már megint az a nı! Mit mővelt Duncan? Christ meglepte Pippa válasza. Ezek szerint nem hallott róla, mi történt Lenkával. - Lenka meghalt. Megölték. Pippa döbbenten nézett rá. - Te jóságos ég! De, ugye, nem Duncan? Aztán zavart arcot vágott. - Elnézést, ezt nem kellett volna mondanom. De ezért kerestél, nem? Valami köze biztos van Duncanhez. - Nincs rá semmi okom, hogy ezt higgyem - mondta Chris, akit kissé megriasztott Pippa elsı reakciója. - Prágában történt. A cseh rendırség szerint egy ottani bérgyilkos volt a tettes. - Duncan rémes lelkiállapotban lehet. - Hát igen. - Chris belekortyolt a sörébe. - Ha jól értem, te tudtad, mit érzett Lenka iránt. Pippa dühösen felhorkant. - Hogy tudtam-e? Igen, tudtam. Elıször csak olyan volt, mint egy régi, megunt barátnı. De aztán, nem sokkal azután, hogy összeházasodtunk, rájöttem, hogy ennél jóval többet jelent Duncan számára. - Hogy tudtad meg? - Duncantıl. Elmondta. Teljesen meg volt ırülve. Egyre gyakrabban és gyakrabban beszélt róla. Tudod, Duncan milyen ıszinte tud lenni. Régebben azt hittem, ez kedves. De most már úgy gondolom, egyszerően ostobaság. Egyszer részegen jött haza valahonnan, és megállás nélkül arról szövegeit, hogy Lenka volt az egyetlen nı, akit valaha is szeretett. A feleségének! El akart menni, hogy elvigye vacsorázni vagy inni valamit. Mondtam neki, hogy ne, de azért elment. De nem hiszem, hogy jutott valamire. Lenkának ennél biztos több esze volt. - Szerintem se volt köztük semmi, ha ez segít - mondta Chris. - Engem aztán nem érdekel - vont vállat Pippa. - Emiatt szakítottatok? - kérdezte Chris. - Duncan nekem soha nem mondott semmit. Pippa nagyot sóhajtott. - Valószínőleg emiatt, de azért nem akarom csak Duncant okolni érte. Eleinte nagyszerőnek találtam. Olyan aranyos tud
lenni, és úgy viselkedett, mintha én lennék a legfantasztikusabb nı, akivel valaha is találkozott. Úgy bámult rám, mint egy rajongó kiskutya. Én meg bedıltem neki. Aztán összeházasodtunk, és valahogy minden megváltozott, és kiderült, hogy Lenka a legfantasztikusabb nı, akivel valaha is találkozott. - Bonyolult. - Igen. De mondom, nemcsak az ı hibája volt. Duncan mesélt neked Tonyról? Chris megrázta a fejét. - Egy kollégám a bankban. Találkozgattam vele. Duncan meg rájött. Tulajdonképpen elég jól fogadta. De attól kezdve széthullottak a dolgok. - Á. - Az egész házasság kudarcra volt ítélve az elejétıl fogva. Még szerencse, hogy nem születtek gyerekeink. - Most is Tonyval találkozol? Pippa elvörösödött. - Nem. Annak elég hamar vége lett. Úgy néz ki, én sem vagyok nagy szakértı a kapcsolatok terén. Chrisnek össze kellett szednie a bátorságát, hogy feltegye a következı kérdést. - Gondolod, hogy Duncan képes lett volna megöletni Lenkát? - Nem, nem hiszem - felelte a nı, de Chris észrevette a kis habozást a hangjában. - Nem ez volt az elsı gondolatod, amikor azt mondtam, hogy Lenkát megölték? - De igen. - Pippa a poharába bámult. - Hirtelen arra gondoltam, azért akartál találkozni velem, mert Duncan valami bajba keveredett. De Duncan a legfurcsább pillanataiban sem tenne ilyet. - Lenka egyik szomszédja azt mesélte, Duncan ott lézengett a lakása elıtt - Ez nem lep meg. - De úgy néz ki, Lenka kerülte. - Ez sem lep meg. Soha nem gondoltam, hogy Lenka is így érezne Duncan iránt. Nyilván okosabb nála. - És ha visszautasította, ez nem dühítette volna fel Duncant? - De, nagyon összetörte volna. - Pippa felhajtotta a bort. - Nézd, engem megırjített, de azért egy darabig mégiscsak szerettem azt a hülyét. De nem gyilkos, ezt tudom. - Az órájára pillantott. - Most mennem kell. Kösz az italt. És sajnálom Lenkát, tudom, hogy jó barátok voltatok. Azzal Pippa felállt, és már ott sem volt. Chris pedig még zavarosabbnak látott mindent, mint addig.
Hazaérve épp kinyitotta a lakásajtót, amikor meghallotta, hogy csöng a telefon. Odarohant és felkapta. Az anyja volt az. - Chris, hogy vagy? Minden rendben? Honnan a fenébıl tudja, hogy valami baj van? Chris szándékosan nem mondta el neki, mi történt Lenkával. Szerette volna, ha elıbb tisztázódik az ügy. Nincs rá semmi szükség, hogy az anyja pánikba essen. - Chris, itt vagy? Annyira aggódtam. - Miért, anya? - Mert két hete nem hívtál fel, azért. - Nem kell hetente telefonálnom, vagy igen? - Nem, de mindig szoktál. Chris lehunyta a szemét. Az ember hiába felnıtt, nem menekülhet a szülei elıl. A családi összetartás állítólag jó dolog, de néha úgy érezte, meglenne nélküle is. - Valami baj van, igaz? - kérdezte az anyja, és most már tényleg aggodalmasan csengett a hangja. - Igen, anya. - Chris vett egy nagy levegıt. - Lenka meghalt. - Jaj, nem! - Sajnos, igen. - Mi történt? Autóbaleset? - Nem. - Chris gyorsan elmesélte, mi történt. Meglepetten hallotta, hogy az anyja zokogni kezd. Erıs nı volt, szinte soha nem látta sírni, váratlanul érte a dolog. - Anya, ne sírj... - Olyan helyes lány volt. És annyi mindent tett érted. - Igen, ez igaz. - Nagyon kedves levelet írt nekem azután, hogy együtt kezdtetek dolgozni. Írtam neki, hogy megköszönjem, hogy segített... - Mit csináltál? - Írtam neki. - Chris gyomra összeszorult. Nem ez volt az elsı alkalom, amikor az anyja meglepte. - És ı válaszolt - folytatta az anyja. - Azt mondta, rögtön rád gondolt, amikor partnert keresett. Azt mondta, nagyon jó szakember vagy, és teljesen megbízható, és tudja, hogy rád mindig számíthat, bármi is történjék. Meg is ıriztem a levelét, majd megmutatom, ha érdekel. - Ez szép volt tıle - mondta Chris. - És komolyan is gondolta, tudom.
Chris szeme könnybe lábadt, ı is tudta, hogy Lenka komolyan gondolta. - Hogy tudsz megbirkózni a dolgokkal nélküle? - Hát, ıszintén szólva elég küzdelmesen. - Nem baj, drágám, biztos, hogy minden rendbe fog jönni. Tudom, hogy nem hagynád cserben Lenkát. - Nem, dehogy. - Nem jössz haza a jövı hét végén? Anna is itt lesz Vickel meg a fiúkkal. És a nagyapád is nagyon szeretne már látni. Anna Chris húga volt. Tényleg jó lenne látni, bár tulajdonképpen eléggé elszakadtak egymástól, mióta Anna húszévesen férjhez ment. A nagyapjával meg egyáltalán nem akart különösebben találkozni. Kisfiúkorában imádta az öreg háborús hıst, de ahogy idısebb lett, egyre inkább más világban éltek. A nagyapja gyanús dolognak találta a bankárkodást, az volt a véleménye, ez zsidóknak vagy németeknek való foglalkozás, nem egy jó lengyel katolikusnak. Chris egyre nehezebben viselte szélsıséges politikai nézeteit. - Ne haragudj, anya, most nem tudok. Gondolhatod, mennyi dolgom van. És vasárnap Amerikába utazom. - Folyton utazol. Hát jól van, akkor jó utat. És nagyon sajnálom Lenkát. Chris elköszönt, és lerakta a kagylót. Leroskadt egy székre, és az anyjára gondolt. Összerezzent, amikor az jutott eszébe, miket írhatott Lenkának. Lenka bezzeg biztos megértette, hogy egy anya aggódik a fiáért, és büszke rá. Chris elmosolyodott magában. Nagyon is eltérı stílusuk ellenére, Lenka és az anyja valószínőleg jól kijöttek volna egymással. Nagy kár, hogy soha nem találkoztak. Chrisbe belehasított egy kis bőntudat. Nem a szokásos bőntudat, ami mindig is gyötörte amiatt, hogy úgy eltávolodott a családjától, és hogy csalódást okozott az anyjának meg a nagyapjának. Most elıször az volt az érzése, ez az elhúzódás nem az érettség jele, hanem épp ellenkezıleg. Az anyja nagyszerő asszony, aki nagyon szereti, és bármit megtenne érte. Ha tényleg független felnıtt lenne, akkor nem venné ezt zokon tıle. A számítógépére esett a tekintete, és eltőnıdött, vajon válaszolt-e már a titokzatos Marcus. Bekapcsolta a gépet, és megnézte a postáját. Talált is egy üzenetet. Két reklámposta között volt egy „Lenka” címő levél is. Marcustól jött. Borzasztóan megdöbbentett Lenka haldiának híre. Ezek után a saját biztonságom miatt is kénytelen vagyok aggódni. Tudom, hogy maga is ott volt a hajón, amikor az öcsém meghalt Elmondaná, mi történt valójában?
Marcus Chris rámeredt az üzenetre. Megígérte Marcusnak, hogy beszél neki Alex haláláról. De mit mondjon neki? A probléma az volt, hogy nem volt biztos benne, Marcus tulajdonképpen mennyit tud. Megan úgy sejtette, Lenka elmondta neki, hogy Duncan lökte a vízbe Alexet, és Ian is azt mondta, el akarta mesélni neki, de Chris nem tudhatta, végül mennyit árult el Marcusnak. És ha Lenka ezt elmondta, mi van, ha Marcus a rendırséghez fordul? Gyorsan megírta a választ: Marcus, nem mondhatom el pontosan, mi történt. Csak annyit, hogy az öccse halálát valóban baleset okozta. Elmondaná, Lenka mit mondott a halála elıtt? Szeretnék beszélni is magával, kérem adja meg a címét és a telefonszámát. Vagy keressen meg az alábbi számokon. Chris megadta az otthoni és munkahelyi számát, a fax- és mobilszámát és a címét is, aztán elküldte az e-mailt. Mindenképp meg kell tudnia, mire jött rá Marcus, és mit tervez ezután.
8. A szerdai nap szörnyő volt. Reggel odarepültek Prágába, Lenka temetésére, aztán még ugyanaznap haza. Duncan egész idı alatt feltőnıen nyomorúságos hangulatban volt. Chris nagyon örült, hogy újból láthatja Megant, de az örömét kicsit elrontotta, hogy a lány elég távolságtartóan és szórakozottan viselkedett. Egyértelmő volt, hogy nem örül Duncan társaságának. És persze Chrisre is nyomasztóan hatott a temetés. A hosszú út nagy részét csendben tették meg, vagy apró-cseprı semmiségekrıl beszélgettek. A reptérrıl taxival mentek Melníkbe, amely úgy harminc kilométerrel volt északra Prágától, ısi, középkori kisváros volt, két nagy folyó, a Moldva és az Elba találkozásánál. Egy hatalmas vár magasodott fölé, körülötte szılıvel beültetett lejtık. A ravatalozó kopár volt és nyomasztó. A gyászolók, akik fıleg Lenka barátai voltak, épp csak suttogva üdvözölték egymást. A szülei le voltak sújtva. Pap nem volt, csak zene, és Lenka egyik
barátnıje tartott egy búcsúbeszédet. Chris egy szót sem értett belıle, de a lány bánatát azért átérezte. Ettıl a pillanattól eltekintve Christ meglepte, hogy milyen keveset érzett a temetés alatt. Bár tudta, hogy a koporsóban ott van a holtteste, mégis úgy érezte, hogy az a Lenka, akit ismert, nincs ott. Hogy hol van most, azt nem tudta volna megmondani, de hogy ott nincs, az biztos. A ceremónia, már ha annak lehet nevezni, véget ért. Chris váltott pár vigasztaló szót Lenka szüleivel, és elmondta nekik, hogy megbízta a Carpathian ügyvédeit, hogy vegyék a kezükbe Lenka ügyeinek intézését Londonban. Aztán Megannel és Duncannel megkönnyebbülten beültek a várakozó taxiba. Miután megérkeztek a Stansted repülıtérre, Megan vonatra szállt, hogy visszautazzon Cambridge-be, Chris és Duncan pedig ellenkezı irányba indultak, Londonba. Egymással szemben ültek a fülkében, és kibámultak az éjszakába. A tükörképük visszaverıdött az ablaküvegen, amelyet néha megvilágítottak az elsuhanó állomások fényei. - Kösz, hogy együtt ebédelsz holnap Khaliddal - szólalt meg Duncan. - Semmiség. - Sajnos, azt hiszem, én nem tudok elmenni. Közbejött valami. - Semmi baj - mondta Chris, bár a lelke mélyén kicsit bosszantotta, hogy ı tud idıt szakítani, hogy találkozzon Duncan ügyfelével, Duncan meg nem képes rá. - Hallottál valaha egy Marcus nevő fickóról? - kérdezte Chris. - Marcus? Nem hiszem, vagy várj csak, van egy Marcus Neale, aki a Harrison Brothersnél dolgozik. - Nem, nem ı az. Ez amerikai. Magas, vékony, hosszú haja van. Duncan megrázta a fejét. - Nem ismerem. - Á. - Chris kicsit hallgatott. Feltőnt neki, hogy Duncan nagyon óvatosnak látszik. - Múlt héten elmentem Lenka lakására. Találkoztam az egyik szomszédjával. Azt mondta, látott téged ott lézengeni. - Engem? - A leírásából nagyon úgy hangzott, hogy csak te lehettél. Azt mondta, akartál valamit Lenkától, de ı nem vett tudomást rólad. Duncan nem felelt. Kifelé bámult az ablakon az éjszakába. Chris várt. Duncan végül megszólalt. - Igaz. Amikor Pippával elromlott a dolog, próbáltam megkeresni Lenkát, ı nem akart találkozni velem. De én nem adtam fel. Túl fontos volt nekem ahhoz, hogy feladjam. - Ezért zaklattad?
- Csak messzirıl figyeltem néha, nem hiszem, hogy ı észrevette. Aztán írtam is neki. Párszor megpróbáltam beszélni vele, mint amikor a szomszédja is látott. De nem zaklattam. Nem erıltettem rá magam. - Duncan elmosolyodott. - Furcsa. A halála elıtti héten felhívott. Találkozni akart velem. Azt mondta, valami fontosat szeretne mondani. Egy sörözıben találkoztunk, valahol az irodátokhoz közel. - És mit akart? Duncan felsóhajtott. - Nem tudom. Kicsit elszúrtam a dolgot. Annyi mindent akartam mondani neki... ı próbált leállítani, de muszáj volt elmondanom, ami a szívemet nyomta. Azt hiszem, kicsit túlzásba vittem, végül felpattant, és elment. - Anélkül, hogy bármit mondott volna? - Azt mondta, abszolúte semmi esélye, hogy valaha is újból összejöjjünk - motyogta keserően Duncan. - Ez volt a legutolsó dolog, amit valaha is mondott nekem. - Könnyek csillantak meg a szeme sarkában. - A fenébe is, Duncan, pedig lehet, hogy valami fontosat akart mondani! Az ég szerelmére, miért nem hallgattad meg? Duncant egy pillanatra meglepte Chris hevessége. Aztán megint rezignált arcot vágott - Most már mindegy, túl késı. Chris a kisasztalra könyökölt, és közelebb hajolt. - Ide hallgass, Duncan! Én tudom, ki ez a Marcus. Alex Lubron bátyja. Lenka küldött neki egy e-mailt, amiben azt írta, valamit el akar mondani neki, és veled is meg akarta beszélni. - Chris nagyon vigyázott, hogy Iant ne említse. Ha Duncan rájön, hogy viszonya volt Lenkával, képes kiborulni, márpedig arra most semmi szükség. - Szerintem Alex haláláról lehetett szó. Nem is sejted, mit akart mondani Lenka Marcusnak? Duncan felsóhajtott, és lehunyta a szemét. - Tudom, kicsoda Marcus. Sıt meg is keresett engem. Elıtte járt Lenkánál, az irodátokban. İ elmondta neki, hogy én megütöttem Alexet, és így esett a vízbe. Marcus megvárt engem a munkahelyem elıtt, elkapott, amikor hazafelé indultam. Ott üvöltöztünk egymással az utcán. - Mit mondott? - Kérdıre vont, hogy igaz-e, hogy én öltem meg Alexet. Megkérdezte, miért tettem, és miért hallgattunk róla eddig. Aztán összevissza szidalmazott. - És te mit csináltál? Duncan felsóhajtott. - Nem szóltam semmit. Tudod, mindig mennyire kínos volt, hogy elhallgattuk ezt a dolgot. Úgy értem, nagyon szép volt tıletek, hogy beleegyeztetek, és tudom, hogy rács mögé is kerülhettem
volna, de végül is Marcusnak igaza van. Nem volt helyes, hogy nem mondtuk el neki, mi történt. Chris felmordult. - Talán. - Aztán kifogyott a szuszból, csak állt ott, egyik lábáról a másikra. Azt hittem, most már békén fog hagyni, de aztán egyszer csak nekem esett. Épp csak sikerült az arcom elé kapni a karomat. Próbált megütni, aztán a járókelık lerángatták rólam. Én meg sarkon fordultam, és elhúztam a csíkot. Nem akartam leállni verekedni. - Szerinted most mit fog csinálni? Gondolod, hogy elmegy a rendırségre? Duncan megvonta a vállát. - Lehet. Nem tudom. - Eddig miért nem mondtad ezt el? És miért csináltál úgy, mintha nem tudnád, kicsoda? Duncan megint sóhajtott. - Mindazok után, amit értem tettetek, hogy hallgattatok, nem akartam beismerni, hogy cserbenhagytalak benneteket, és kikotyogtam, mi történt valójában. Reméltem, hogy Marcus egyszerően eltőnik, és én elfelejthetem. - De miért nem tagadtad le, amikor kérdezte? - Már késı volt, Lenka úgyis elmondta neki. Különben is, joga van tudni, mi történt. Joga van tudni. Lenka szavai. Hát, most már tudja. Csak az a kérdés, mihez fog kezdeni ezzel az információval.
Chris másnap az egész napot az irodában töltötte, csak délben tartott egy kis szünetet, amikor együtt ebédelt Duncan ügyfelével, Khaliddal egy étteremben, a Devonshire Squaere-en. Khalid húsz percet késett, de széles, barátságos mosollyal érkezett. Nagyjából egyidıs volt Chrisszel. Nagyon elegánsan volt öltözve, kis fekete bajusza volt, meleg barna szeme és a szája sarkában állandóan mosoly bujkált. Szokásos üzleti témákról beszélgettek, a piac alakulásáról. Kiderült, hogy Khalid jó barátja Faisalnak, a szaúd-arábiainak, aki részt vett annak idején a Bloomfield Weiss tanfolyamán, és aki most egy jelentıs, az öböl-országokban mőködı befektetési alapot irányít. Megjött a pincérnı, akinek Khalid roppant gáláns bókokat mondott, aztán lepényhalat rendelt, egy bizonyos módon elkészítve. Bort nem kért. Khalid kérdezısködött a közép-európai kötvénypiacról, és Chris tıle telhetıén válaszolt a kérdéseire. A probléma az volt, hogy nem volt túl sok
kötvény, amelyekbıl válogatni lehetett, és Chris mindössze hármat tudott jó szívvel ajánlani. Megérkezett a lepényhal, úgy elkészítve, ahogy Khalid kérte. - De maguk, ugye, nemcsak ilyen értékpapírokkal foglalkoznak? - kérdezte. Chris beszélt neki az államkötvényekrıl is. Khalidot nagyon érdekelte a téma, és intelligens kérdéseket tett fel. İ is foglalkozott régebben európai kötvényekkel, még az euró bevezetése elıtt, és úgy hangzott, értette is a dolgát. Miután megitták a kávét is, Khalid ragaszkodott hozzá, hogy ı állja a számlát. - Nagyon érdekes beszélgetés volt - mondta. - És köszönöm, hogy megóvott az Eureka Telecomtól. - Azt hiszem, pillanatnyilag ez lenne a legbölcsebb lépés. Én egyáltalán nem bíznék meg a Bloomfield Weissben egy ilyen üzlettel kapcsolatban. - Tudom, mire gondol - mondta Khalid. - Ismeri Herbie Exlert? - İ volt a fınököm régebben. - Á. - Khalid óvatosan csak ennyit mondott. - Ne aggódjon, nem vagyunk jóban. Nagyon átvert - mondta Chris. - Engem is átvert. Többször is. Szerintem azt hiszi, csak egy buta arab vagyok, akit akkor ráz át, amikor akar. Magával mit mővelt? - Emlékszik, hogy pár évvel ezelıtt a Bloomfield Weiss komolyan foglalkozott konvergens kereskedelemmel? Khalid bólintott. - Hogy is felejthetném el? - Hát ezt én irányítottam. De amikor ki akartam szállni, Herbie rábeszélt, hogy duplázzam meg a tételeket. Megtettem, vesztettünk rajta, engem okoltak érte, kirúgtak. Khalid fürkészve figyelte Christ, mintha azon tőnıdne, higgyen-e neki. Valószínőleg látta rajta, hogy igazat mond. Nem lett volna oka, hogy hazudjon. - Exler egy seggfej - állapította meg Khalid tárgyilagos hangon. Chris elmosolyodott. - Ezzel kénytelen vagyok egyetérteni. Aznap késın este ért haza a munkából. Mielıtt lefeküdt, még megnézte, jött-e e-mailje. Volt egy üzenet Marcustól. Azt mondja, Alex halála baleset volt, de miért hinném el? Ha nem bízik meg bennem annyira, hogy elmondja, mi történt a hajón, akkor én sem mondhatom el, Lenka mit mondott. Még mindig aggaszt a halála. Nem hiszem, hogy megbízhatnék bárkiben is azok közül, akik ott voltak azon a hajón. Nem adom meg a címemet és a telefonszámomat. Marcus
Chris gyorsan megírta a választ. Marcus, vasárnap Amerikába repülök. New Yorkba megyek és Hartfordba, Connecticutba. Nagyon szeretnék találkozni magával, jelöljön meg egy helyet és egy idıpontot, és ott leszek. Chris Elküldte az e-mailt, aztán lefeküdt. Másnap reggel már várta a válasz. Egyetlen szó: Nem. Chris felsóhajtott. De végül is Ericnek igaza van. Nem lehet nehéz megtalálni valakit egy ilyen névvel, mint Marcus Lubron. Soha nem hallotta a Lubron nevet, mielıtt Alexszel megismerkedett volna. Majd amíg New Yorkban van, megpróbál utánajárni. Talán Eric is tud majd segíteni.
Chris a falnak támaszkodott a kollégium portásfülkéje mellett, és elnézte az arra elhaladó egyetemistákat. Eszébe jutott, hogy feldühítette egyszer egy cikk egyetemista korában, amiben valaki arról írt, mennyire gyerekeknek látja a diákokat. Hát most, tizenkét évvel késıbb ı is pont így volt vele. El sem tudta képzelni, hogy valamikor ı is így nézett ki. Aztán meglátta Megant, aki az udvaron át közeledett, farmerben, pulóverben és farmerdzsekiben. Szerencsére ı legalább pár évvel idısebbnek látszott, mint a kollégium pattanásos lakói. Felcsillant a szeme, amikor meglátta Christ. Megcsókolta az arcát, amelyet hidegre csípett a márciusi szél. - Szia, de jó, hogy itt vagy! - Én is örülök. Köszönöm, hogy meghívtál. - Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem viszonzásképp a vendéglátásért. Nem bánod, ha sétálunk? Szeretném kicsit jobban megismerni a várost. - Nekem jó. - Te ismered Cambridge-et? - kérdezte Megan. - Ugye, nem ide jártál egyetemre? - Nem, Oxfordba. Úgy tíz évvel ezelıtt töltöttem itt pár napot a barátaimnál, de attól tartok, az idı nagy részét becsípve töltöttük, úgyhogy nem sokra emlékszem. Sétálni kezdtek a városban. Chris évek óta nem járt Oxfordban sem, és nagyon meglepte, milyen más egy ilyen egyetemi város hangulata, mint amire emlékszik. Ebben az évszakban még kevés a turista. Az emberek
csendesen, céltudatosan jártak-keltek az utcákon. Bár arra emlékezett, hogy a diákéletnek is megvannak a maga gondjai, problémái és krízisei, az atmoszféra mégis csupa nyugalmat árasztott. A jármőveket kitiltották Cambridge belvárosából, és a leghangosabb zaj, amit hallani lehetett, az emberek lépéseinek koppanása volt, vagy egy-egy ócska bicikli zörgése, úgy érezte magát, mint egy materialista, nyüzsgı, idegen világból érkezett betolakodó. - A chicagói egyetem milyen? - kérdezte Megantıl. - Egyáltalán nem hasonlít erre. Legalábbis külsıségeiben. A legrégebbi épületek ott legfeljebb százévesek. De nagyon jó hely. Vannak nagyon jó történészek, olyanok, akiket még az itteniek is tisztelnek. - Biztos te is az vagy. Megan elmosolyodott. - Majd meglátjuk. Legjobban az tetszik Cambridge-ben, hogy olyan helynek látszik, ahol megtörténik a történelem. Az a fajta történelem, ami engem érdekel. - A régi épületekre gondolsz? - Azokra is, de ennél többrıl van szó. Jól el tudom képzelni, ahogy évszázadokon át tanultak itt az emberek, akik latinul írtak és olvastak, teológiáról vitatkoztak, itt valahogy... nem is tudom, értelmesebbnek látszik, hogy valaki olyasmivel foglalkozzon, mint mondjuk, a tizedik századi kódexek. Chicagóban néha olyan érzés fog el, mintha egy másik bolygón élnék. A Mars néha közelebbinek látszik, mint a középkori szentek világa. - Hát, tényleg elég régen volt... - Nekem nem úgy tőnik. Jól emlékszem, mikor kezdtem érdeklıdni a középkor iránt. Gimnazista koromban cserediák voltam Franciaországban, Orleans-ban. A lány, akinél laktam, nem törıdött semmivel, ami 1970 elıtt történt, de az apját nagyon érdekelte a történelem. Elvitt egy kis templomba, egy Germigy-des-Prés nevő helyre. Egy öreg, vak sekrestyés vezetett körbe. A templom átlagos, szürke, gótikus épület volt, de az egyik kápolna gyönyörőséges freskókkal volt díszítve. Még most is emlékszem, ahogy az öreg leírta, mi látható rajta, emlékezetbıl. Alig tudtam elhinni, hogy egy ennyire gyönyörő valami születhetett ezer évvel ezelıtt, a „sötét középkorban”. Azóta izgat, hogy milyen lehetett akkor élni, milyen titokzatosnak és veszélyesnek láthatták a világot, és hogyan próbáltak értelmet találni benne. - És én még azt hittem, Chicagóban nincs semmi, csak húsfeldolgozó ipar. - Furcsán hangozhat, amiket mondok. - Nem, egyáltalán. Nekem is meg kéne mutatnod ezeket a dolgokat.
- Majd elviszlek megnézni Szent Aethelwold imakönyvét a British Museum könyvtárába. Hihetetlenül szép. - Az jó lesz. - Rendben, majd megbeszéljük. - Megan egy szők. sikátorra mutatott. Nem megyünk erre? Végigballagtak a szők utcácskán. Az egyik oldalon régi kis házak sorakoztak, szürke és rózsaszín árnyalatokra festve, a másikon egy kollégiumépület hátsó frontja húzódott. Chris nem is tudta, merre járnak, teljesen elvesztette a tájékozódóképességét. - Elég szörnyő volt Lenka temetése, ugye? - kérdezte. Megan megborzongott. - Igen. Azért örülök, hogy elmentünk. - Kár, hogy nem nagyon tudtunk beszélgetni. - Nehéz lett volna úgy, hogy Duncan is ott van. Vele tudtál beszélni hazafelé? - Igen. - És? - Elıször ugyan nem akarta beismerni, de aztán elmondta, hogy ismeri Marcust, ıt is megkereste. Úgy néz ki, igazad volt. Lenka elmondta Marcusnak, mi történt a hajón. Marcus odament Duncanhez és kérdıre vonta, hogy igaz-e, és megfenyegette. - Megfenyegette? - kapta fel a fejét ijedten Megan. - Igen. Nem határozottan, de azért kicsit megijesztette Duncant. - És miért nem mondta el neked? - Azt mondta, nem akarta bevallani, hogy elárulta, mi történt valójában a hajón, azok után, hogy mi mind hallgattunk. - Na, persze - jegyezte meg gúnyosan Megan. - Én hiszek neki - mondta Chris. - Azt megkérdezted, hol volt azon a napon, amikor Lenkát megölték? - Nem. - Miért nem? - Mégiscsak a temetése napja volt. Duncan nagyon fel volt kavarva, és biztos vagyok benne, hogy ıszinték voltak az érzései. Azt hiszem, dührohamot kapott volna, ha ilyesmire csak célzok is. Megan rosszallóan nézett Chrisre. - Duncan a barátom, ismerem - mondta Chris. - És biztos vagyok benne, hogy semmi köze Lenka halálához. Elérkeztek a folyóhoz, amely megduzzadt a nemrégiben hullott esıtıl. Ködfoszlányok lebegtek kísértetiesen a Grantchester felé húzódó mezıkön. Egy magányos, didergı fiú egyedül ült egy csónakban a folyón.
- Azt legalább már tudjuk, hogy Lenka mit mondott Marcusnak - jegyezte meg Megan. - Igen. - Chris hirtelen megtorpant. - Várjunk csak! - Mi az? - Egyáltalán nem tudjuk, mit akart Lenka mondani Marcusnak! - Hogyhogy? - Azt tudjuk, hogy Marcus kedden kereste fel Lenkát. Azt is tudjuk Duncantıl, hogy ekkor mondta el neki, hogy ı lökte be Alexet a vízbe. Ezután ment el Marcus, hogy megvárja Duncant a munkahelye elıtt. - Igen, és? - De az e-mail, amit Lenka küldött neki, és amiben az állt, hogy el akar mondani neki valamit, egy nappal ezután íródott! - Biztos vagy benne? - Igen. Várj csak, megnézem. - Chris elıhúzta a zsebébıl a kinyomtatott e-maileket. - Itt van nálam. Igen, szerdán küldte, február 16-án. - Ennek így nincs értelme - rázta a fejét Megan. - Dehogynem. Azt jelenti, hogy Lenka még valami mást is el akart mondani Marcusnak, amit szerinte joga van tudni. - Valami mást? - Csak így lehetett. - De mit? - Fogalmam sincs. Átsétáltak egy hídon a folyó felett, és visszafelé indultak. - Egyvalamire tudok gondolni - mondta Megan. - Azt hallottad, hogy Alex bajba került kábítószer miatt? - Nem. - Chris összevonta a szemöldökét. - Nem emlékszem semmi ilyesmire. - Nagyon sokat aggódott emiatt. Csináltak valami váratlan drogtesztet az amerikai diákok körében, és kokaint találtak Alex vérében. Nagy botrányt csaptak. A Bloomfield Weiss azzal fenyegette, hogy kirúgják, hogy példát statuáljanak vele. - Drogteszt? Semmi ilyesmire nem emlékszem. - Chris törte a fejét. - Ja, igen! Az rémlik, hogy a záróvizsga után volt valami orvosi vizsgálat az amerikai diákoknak. Igen, ez lehetett az. - Chris megcsóválta fejét. - Ejha! És Alex hallgatott róla. - Igen. Eric persze tudta, és tıle én is. De gondolhatod, hogy ilyesmit nem kürtöl világgá az ember. - Nem tudtam, hogy Alex kábítószerezik. - Sokan csinálták akkoriban.
- Én teljesen zöldfülő vagyok drogtémában. Csak az újságban olvasom, hogy mi folyik a világban, de szinte soha nem találkoztam vele. Bár Iant egyszer rajtakaptam. - Felvillant elıtte Ian arca, a zavara, ahogy felnézett, amikor beléptek a szobájába Tamarával. - Még szerencse, hogy neki nem kellett részt venni azon az orvosi vizsgálaton. - Lehet, hogy Lenka tudott Alex ügyérıl - mondta Megan. - Talán ezt akarta elmesélni Marcusnak. - De miért? Miért lenne ez érdekes ennyi idı után, és miért lenne Marcusnak joga tudni? Megan megrázta a fejét. - Hát, nem tudom. Eggyel több ok, hogy megpróbáljunk beszélni Marcusszal. Hallottál róla azóta? - Meg van ijedve. Nem akarja megadni a címét, nem akarja, hogy megtaláljuk. - Ez elég aggasztó. Chris most elıször gondolkozott el rajta komolyan, hogy vajon tényleg van-e oka Marcusnak félni. És ha igen, nem kéne-e neki is félnie...? Kilométereket sétáltak ezen délutánon, keresztbe-kasul bejárták az egész várost, a parkokat és környezı mezıket. Megint a folyóparton ballagtak a nedves főben, amikor leszállt az este. Elsétáltak a Fort St. George nevő sörözıbe, amely magányosan állt a folyóparton, és a kandalló elıtti asztalnál vacsoráztak. Chris utána visszakísérte Megant a kollégiumhoz. Úgy tervezte, aznap este visszamegy Londonba, de Megan még felhívta a szobájába egy kávéra. Átsétáltak a belsı udvarokon, elhaladtak egy vén platánfa mellett, melynek kopár ágai baljósán derengtek a sötétben, aztán elértek ahhoz az épülethez, ahol Megan szobája volt. Késı éjszakába nyúlóan beszélgettek, és Chrisnek nem volt kedve véget vetni a közös estének. Megannek sem. Végül Chris nála maradt éjszakára.
9. Chris próbált rákönyökölni az ülés bal oldali karfájára, de a mellette ülı nagydarab férfi, aki valami számítógépes magazint olvasott, az egészet elfoglalta. Chris másik oldalán egy sovány fiú ült, aki szenvedélyes kártyacsatát vívott a bátyjával. Chris sehogy sem jutott semmire a balti államok
makroökonómiai átalakításáról szóló tanulmánnyal, amely az ölében hevert. Már átkozta magát, amiért a turistaosztályra vett jegyet. Lenka soha nem volt hajlandó itt utazni, és mindig feldühítette, ha Chris ezen akart spórolni. De most, hogy a Carpathian ekkora bajban van, Chrisnek bőntudata lett volna, ha elsı osztályú jegyre költ. Micsoda ostobaság! Ezer font ide vagy oda már igazán nem számít a cégnek. Amúgy is olyan jegyet kellett vennie, amihez ı választhatja meg a visszaút idıpontját, és ez eleve drágább volt a rendes jegynél. Az egyértelmő, hogy elmegy Hartfordba beszélni Rudy Moss-szal, de ki tudja, mennyi idıbe fog telni, hogy megtalálja Marcus Lubront, és utánajárjon Alex kábítószerügyeinek. Chris abbahagyta a tanulmány olvasását. Hátradılt, lehunyta a szemét, és Meganre gondolt Miután elbúcsúztak. Cambridge-ben, Chris kocsiba ült, és hazament Londonba, hogy összecsomagoljon az utazásra. Nagyszerő napot és gyönyörő éjszakát töltöttek együtt. Emlékezett a nı illatára, a bırének puhaságára, a hajának selymére az arcán. Valami olyasmit ébresztett fel benne, amit nagyon rég nem érzett, Tamara óta. Nem, ez más volt, mint amit Tamarával érzett. Valami új, valami sokkal jobb. Annyi mindent szeretett volna megtudni róla, bár úgy érezte, hogy tulajdonképpen nagyon jól ismeri. Olyan természetes és magától értetıdı volt vele lenni. Remélte, hogy lesz még módjuk sokat találkozni. Meganre és Ericre gondolt, és egy pillanatra átfutott az agyán, vajon milyen ı Erichez képest. De csak egy pillanatig gondolt erre. Nem lenne semmi értelme Erickel rivalizálni: ı mindig mindenben gyıztes, és ezt a legjobb elfogadni. Chris összerezzent, amikor eszébe jutott egy buta megjegyzése. Valamikor hajnaltájban, miután másodszor szeretkeztek, valahogy szóba hozta Ericet. Megan megdermedt, aztán megkérdezte, soha senki nem mondta-e még neki, hogy nem illik az új szeretınkkel a régirıl beszélni. Chris úgy érezte magát, mint egy idióta. Megan megbocsátott ugyan, de egyértelmő volt, hogy Eric tabutéma. Chris elmosolyodott magában, amikor arra gondolt, milyen jó lesz újból találkozni Megannel. Aztán a kisfiú a jobb oldalán jól oldalba bökte a könyökével.
Rudy Moss ahogy idısebb lett, az arroganciája is egyre érettebbé vált. Régebben csak pimasz vagy behízelgı volt a modora, attól függıen, hogy felette vagy alatta állóval akadt-e dolga. A tíz év során tekintélyt szerzett magának. Kövérkés alakja idı elıtt löttyedt lett. Hosszú orrát mindig olyan szögben tartotta, hogy lefelé nézhessen arra, akihez beszél. Nagy szakértı-
je volt annak is, hogy kell jelentıségteljes szüneteket tartani, azt éreztetve, hogy a szóban forgó kérdésre úgyis csak ı tudja a választ. Chrisnek az idegeire ment. Mégis kénytelen volt ott ülni és könyörögni neki, ami igencsak nehezére esett, Rudy viszont szemlátomást roppantul élvezte. A megbeszélés elég ígéretesen kezdıdött. - A múlt héten telefonált miattad Eric Astle - mondta Rudy. - Elég szépeket mondott rólad. - Nagyon örülök - bólintott Chris. - Igen. Eric nagyon sokra vitte - folytatta Rudy. - Olvastad azt a cikket, ami pár hónappal ezelıtt megjelent róla a Business Weekben? „A huszonegyedik század üzletkötıi”, valami ilyesmi címe volt. - Nem, nem olvastam. - Eric igazi sztár lett a Bloomfield Weissnél. - Igen, az. - Azért a tanfolyamon mégis én voltam a jobb. Chris ugyan úgy emlékezett, végül Eric végzett az elsı helyen, de inkább nem mondott semmit. Körbenézett Rudy irodájában. Kicsi volt, de legalább saját iroda. Szép kilátás nyílt az ablakból a környezı toronyépületekre, ahol fıleg biztosítótársaságok székeltek. Az Amalgamated Veterans Life tiszteletreméltó biztosító volt, és Rudynak nyilván elég nagy tekintélye lehetett. De azt azért nemigen lehet elmondani róla, hogy a huszonegyedik század nagy üzletkötıi közé tartozna. Chris arcán gúnyos kis mosoly futott át. Ez hiba volt. Rudy észrevette. Valószínőleg maga is tudatában volt, hogy nem váltotta be a hozzá főzött reményeket. - Nagy hatással volt rám, amit Eric mondott, de akkor is nekem kell döntenem ebben a dologban. Amint már mondtam, megvannak a fenntartásaim a Carpathiannal kapcsolatban, most, hogy Lenka meghalt. Miért tartanám nálatok a pénzemet? Chris hosszas elıadásba kezdett a Közép-Európában nyíló új lehetıségekrıl, és arról, milyen gyorsan integrálódnak ezek az országok az európai gazdaságba. Nyomatékosan beszélt arról, hogy fel akar venni valakit Lenka helyére, aki szakértı a magas hozamú, de kockázatos értékpapírok terén. Chris úgy érezte, nagyon meggyızı, amit mond, csak azt nem tudta, Rudy is így gondolja-e. - Mi a véleményed Lettországról? - kérdezte Rudy. - Gondolod, hogy bekerülnek a bıvítés második körében az Európai Unióba?
Jellemzı Rudyra: így odavetni egy látszólag könnyed technikai kérdést, amit valószínőleg jóelıre kigondolt. De Christ nem lehetett zavarba hozni, mindent tudott a témáról, és annak segítségével, amit útközben a gépen olvasott, erre a kérdésre is meggyızı választ adott Rudyn úgy látszott, meg is van elégedve vele. - Tudsz mondani friss adatot az alap értékérıl? Ez volt az a kérdés, amitıl Chris rettegett, de nem kerülhette el. Átadta Rudynak a februári adatokat. Rudy átfutotta ıket. - De itt az áll, hogy száztizenöt. Múlt hónapban még nem százhuszonkilenc volt? Mi történt? - Ez az Eureka Telecom kötvénycsomag, amit nemrégiben vásároltunk. Új kibocsátás, de ha ma el akarnám adni, csak hetvenet kapnánk érte. Rudy elhúzta az orrát. - Ez borzalmas. Szóval az alap tıkéje csökkent, mennyivel is? Egy hónap alatt tíz százalékkal? - kérdezte halvány, gúnyos mosollyal a szája sarkában. - Hát ez nem hangzik túl jól. - Ez egész mőködésünk alatt eddig a legrosszabb hónapunk - ismerte be Chris. - De ne aggódj, a ti befektetésetek jól fog jövedelmezni. - Lehet, hogy eddig így volt, de pillanatnyilag veszítünk, nem? - Az Eureka Telecom Lenka üzlete volt. - Chris nem szívesen hivatkozott erre, de hát ez volt az igazság. Rudy felvonta a szemöldökét. - Ez nem volt úriemberhez illı megjegyzés. A partneredet okolni, amikor ı nem tudja megvédeni magát... Chris kezdte elveszíteni a hidegvérét. Nagy levegıt vett, és háromig számolt, mielıtt válaszolt volna. - Lenka sok jó befektetést csinált. Felerészben neki köszönhetı, hogy az alap olyan jó teljesítményt nyújtott. De ez a legutóbbi üzlete nem vált be igazán. - Tudod, hogy miért vette meg ezeket a kötvényeket? - kérdezte Rudy. - Akkor vette meg, amikor én épp szabadságon voltam. - Tehát mondhatjuk úgy is, hogy semmit nem tudsz az alap legnagyobb kötvénycsomagjáról, amivel ráadásul nagy bajok vannak. - Ki fogok deríteni mindent - ígérte Chris. Rudy megrázta a fejét - Kideríteni? Nem hiszem, hogy az Amalgamated Veterans szívesen finanszírozná a te botladozásaidat. - Bízzál bennem, Rudy. Sok pénzt fogok keresni nektek. Rudy felnevetett. - Ahogy a Bloomfield Weissnek kerestél? Chris hirtelen mindent megértett Rudy csak azért egyezett bele, hogy idejöjjön, hogy kiélvezhesse, egyértelmően az ı kezében van a jövıje. Játszik vele egy kicsit, aztán megadja a kegyelemdöfést. Ráadásul Chris ra-
gaszkodott a találkozóhoz, úgyhogy bizonyos értelemben az ı hibája az egész. De a büszkesége nem engedte, hogy Rudy tovább szórakozzon vele. Felállt, és kezet nyújtott. - Hát, köszönöm az eddigi befektetést, Rudy. Azt hiszem, a Carpathian mostantól jobban meglesz nélkületek. Rudy kicsit csalódottnak látszott, és megrázta Chris kezét. - Nem kell kikísérni - mondta Chris, és kisétált az irodából.
Chris a távolsági buszon ült, útban New York felé, és dühösen füstölgött magában. Több ezer mérföldet utazott, hogy találkozzon Rudyval, csak azért, hogy az így megalázza és kitoljon vele! De hát okosabb is lehetett volna, tudnia kellett volna, hogy ez lesz belıle. Rudy nem titkolta, hogy semmi kedve találkozni vele. De meg kellett próbálnia. Csak a személyes találkozóval bizonyosodhatott meg róla, hogy semmiképp nem tudja rávenni Rudyt, hogy meggondolja magát. És most mi legyen? Adjon el kötvényeket most, amikor ennyire gyenge a piac? Adja fel az egész küzdelmet? Számolja fel a Carpathiant? Talán ez alkalommal mégiscsak segítségére lesz a piac változása. Lehet, hogy mire visszaér Londonba, fellendül a piac, felbukkan egy nagy vásárló az Eureka Telecom kötvényeire, vagy tesznek valami bejelentést az Európai Unió bıvítésérıl. Már megint a piac szeszélyeitıl függ, hogy túléli-e a krízist. Győlölte ezt az érzést, és megint teljesen tehetetlennek érezte magát. De most nem a Bloomfield Weissnél történt kudarc jutott eszébe, hanem egy régebbi emlék, húsz évvel ezelıttrıl. Tizenegy éves volt akkor. Az apja kilenc hónapja halott. Az életük az anyjával és húgával egyik napról a másikra gyökeresen megváltozott. Szép családi házukból elköltöztek egy ronda bérház hetedik emeletére. Az anyja egy boltban dolgozott, éjszakánként meg egy raktárban vállalt kisegítést, hetente háromszor. Habár büszke volt a fiára, amiért bekerült a gimnáziumba, ez csak még több kiadást jelentett. De annak ellenére, hogy keveset aludt, folyton aggódnia kellett a pénz miatt, és a szeme mindig vörös és karikás volt a fáradtságtól, sírni soha nem látta az anyját. Mindig volt ideje a gyerekei számára, hogy meghallgassa a félelmeiket, hogy megvigasztalja ıket. Ha szükségét érezte, hogy az anyja szoknyájához bújjon, mindig ott volt neki. Aztán egyik este, mikor Chris késın jött haza az iskolából, odament az anyjához a bolt elé, hogy együtt menjenek haza. Anna egy barátnıjénél volt játszani. Együtt siettek haza, aztán felmentek az agyonfirkált lifttel a
hetedik emeletre. A lakásuk a folyosó végén nyílt. Ahogy közelebb értek, az anyja hirtelen megszaporázta a lépteit, aztán futni kezdett. Chris követte. A lakás ajtaja nyitva állt. Odabent minden fel volt dúlva. Az anyja odarohant a fiókos szekrényhez, ahol az apja emléktárgyait tartották. A fiókok mind ki voltak rángatva. Az anyja csak állt, és rámeredt a felfordulásra. Chris óvatosan mellé lépett. Eltőnt az apja órája és a jegygyőrője, a sakkbajnokságokon nyert érmei, amik nem értek senkinek semmit, csak az anyjának. Az esküvıi képük a földön hevert, az üvege eltörve. Az anyja felsikoltott, mint egy sebzett állat, aztán zokogni kezdett. Chris nagyon megrémült, nem tudta, mit csináljon. Megfogta a kezét, és az ágyhoz vezette. Az anyja úgy sírt, mint egy gyerek, a könnyek végigfolytak az arcán. Chrisnek is könnybe lábadt a szeme, de elhatározta, hogy nem fog sírni, most ı lesz az erısebb, és ı fogja támogatni az anyját. Átkarolta a vállát, és remélte, elıbb-utóbb megnyugszik. Végül aztán abbahagyta a sírást. Az arca felpüffedt és nedves lett a könnyektıl. Fekete, göndör, mindig rendezett haja zilált volt. - Tudod mit, Chris? Ennél rosszabb már úgysem lehet - mondta, és reszketı szájjal elmosolyodott. - Amíg te, Anna meg én összetartunk, és segítünk egymásnak, addig nem lehet semmi baj. Na gyere, rakjunk rendet. Igaza is volt, lassan aztán rendbe jöttek a dolgok. Az apja elvesztése miatt érzett fájdalom is enyhült idıvel. Az anyja talált egy jobban fizetı állást egy utazási irodában, és végül félre tudtak tenni annyit, hogy egy kis házba költözzenek. Anna férjhez ment, és született két gyereke, Chris egyetemre járt. Az anyjának sikerült összeszednie magát, és továbblépni. És most neki is sikerülni fog. A vonat befutott a Penn Stationre. Chris taxival ment be a belvárosba a Bloomfield Weiss székházához. Jól emlékezett arra az izgalomra, amit tíz évvel ezelıtt érzett, amikor elıször lépett be ebbe az épületbe Duncannel és Iannel. Felment a lifttel a negyvennegyedik emeletre, és mint azon az elsı napon, most is Abby Hollis fogadta a folyosón. Keveset változott azóta. Fehér blúzt viselt, szıke haja szigorúan hátra volt fogva. De rágógumit rágott, és mosolyogva üdvözölte Christ. - Hello, hogy vagy? Örülök, hogy megint találkozunk. - Kezet nyújtott, Chris pedig megrázta. - Menjünk be, most elég nyugodt minden, ott beszélgethetünk. Átvezette Christ az íróasztalok labirintusa között, az iroda egy távolabbi sarkába. Chris körbenézett. - Nem sokat változott itt semmi - jegyezte meg.
Hétfı délután négykor nem sok minden történik a Wall Streeten. A helyiség tele volt ugyan, de akik épp telefonáltak, azok is nyugodtan és ráérısen beszélgettek, a legtöbben inkább csak a számítógép monitorját nézték, vagy újságot olvasgattak, vagy egyszerően elbámultak a levegıbe. Itt-ott kis csoportokban fehér inges férfiak beszélgettek. Valahogy már nem látszott olyan félelmet keltınek az egész, mint tíz évvel ezelıtt. Már nem kellett attól tartania, hogy valaki ráordít, és elküldi pizzáért. Az egyik íróasztalnál látott egy megszeppentnek tőnı fiatal gyakornokot, aki pont úgy festett, mint amilyen ı lehetett annak idején. Abby az önkormányzati befektetésekkel foglalkozó osztályon dolgozott, ami nem a legelıkelıbb hely a bankban. Ahogy odaértek az íróasztalához, Chris meglátta Latasha Jamest, elegáns fekete kosztümben. - Hello, Chris, de rég láttalak! - A nı felállt, és átölelte. - Hallottam, mi történt Lenkával, borzasztóan sajnálom. - Igen, szörnyő - mondta Chris. - Látom, még mindig ugyanitt dolgozol? Latasha elhúzta a száját. - Igen. Nem olyan rossz. Városi önkormányzatok befektetéseivel foglalkozom. Azt hiszem, tulajdonképpen többet tudok tenni itt, mint máshol. De most rohannom kell. Késıbb talán még találkozunk. - Tényleg jól végzi a dolgát - mondta Abby, és leült az íróasztalához. Több ügyfelet szerez, mint a többiek együttvéve. A városi vezetık imádják, és nemcsak a feketék. - Ennek örülök. - Chris odahúzott egy széket, és leült, vetve egy pillantást a számítógép-monitorokra. - Te mióta vagy itt? - Kilenc éve. Végül sikerült megmenekülnöm George Calhoun karmai közül. Elvagyok itt, meghúzom magam. Kedves vagyok az ügyfelekkel, eltőröm a fınökeim basáskodását, ık meg nem zargatnak engem. - Manapság ez is nagy eredmény. Abby elmosolyodott. - Hallottam, hogy Herbie Exler hibája volt az a botrány, ıt kellett volna kirúgni, nem téged. Chris csodálkozva felvonta a szemöldökét. - Nem is tudtam, hogy így elterjedt a híre. - İ, persze, mindenki tudja - legyintett Abby -, de senki nem beszél róla. Senki nem akarja összeakasztani a bajuszt vele, Simon Bibbyrıl már nem is beszélve. İ most a New York-i fiókunknál dolgozik. - Hát, mindenesetre örülök, hogy én elszabadultam innen. Abby elgondolkozva rágta a rágógumit. - Már sajnálom, hogy olyan undok voltam veletek a tanfolyam alatt - vallotta be. - Ugyan már, egyáltalán nem voltál undok.
Abby elmosolyodott. - Jaj, dehogynem. Azt akartam, hogy én legyek a legkeményebb kező koordinátor, akit Calhoun valaha is látott. Azt hittem, ezt várja tılem, és csak így kaphatok majd valami rendes állást. - Hát, itt tényleg ezt várják el az embertıl, nem? - De igen. Eleinte itt is így viselkedtem, de aztán rájöttem, hogy csendesebben is lehet boldogulni. Elnézést. - A telefonon villogni kezdett egy piros lámpácska. Abby felvette, barátságosan elcsevegett valakivel, és végül eladott neki hárommillió dollárnyi New Jersey Turnpike-kötvényt. Aztán letette a kagylót. - Hol is tartottunk? - A régi szép idıknél. - Ja, igen - nevetett Abby. - Tehát, miben segíthetek? - Szerettem volna kérdezni valamit azokról az idıkrıl. Azt hiszem, esetleg köze lehet Lenka halálához. - Persze, kérdezz csak. - Alex Lubronról lenne szó. Abby felvonta a szemöldökét. - Alex Lubron? Azt hittem, ha valaki tudja, hogy mi történt vele, az te vagy. Chris óvatosan folytatta. - Arról szeretnék beszélni, ami a halála elıtt történt. - Majd meglátjuk, emlékszem-e bármire. - Úgy hallottam, hogy pozitív lett a drogtesztje. Igaz ez? Abby bólintott. - Igen, erre emlékszem. Az volt a cél, hogy felszámoljuk a banknál a kábítószer-használatot. Talán emlékszel, hogy rajtakaptak pár brókert, hogy kokaint is árultak az ügyfeleknek. Az volt az elgondolás, hogy nagy csinnadrattával kirúgnak egy-két embert, hogy mindenki lássa, milyen komolyan gondolják a dolgot. Ugyanakkor nem akartak feláldozni igazi alkalmazottakat, akik sok pénzt kerestek nekik. Úgyhogy kitalálták, hogy majd egy-két gyakornokon statuálnak példát. İk majd nem hiányzanak senkinek. Gondolhatod, Calhounnak mennyire tetszett az ötlet. Ezért kitalált egy állítólagos egészségbiztosításhoz szükséges orvosi vizsgálatot, amit minden elızetes figyelmeztetés nélkül, a záróvizsga után tartottak. A frankfurti és a londoni kirendeltségtıl tiltakoztak az ellen, hogy az ı embereiket feláldozzák, úgyhogy végül Calhoun kénytelen volt csak az amerikai diákokra korlátozni a vizsgálatot. Meg is csinálták a tesztet, de legnagyobb meglepetésükre egyetlenegy ember eredménye lett pozitív. - Alexé? - Igen, Alexé. De volt neki valami pártfogója a jelzálogosztályon, aki nagy botrányt csapott az érdekében. Calhoun nagyon sokat tárgyalt Alex-
szel, és nem tudom, végül milyen egyezséget kötöttek. Aztán Alex meghalt, és az egész ügy feledésbe merült. - A rendırség tudott errıl? - kérdezte Chris. - Nem vagyok biztos benne. Úgy egy-két hétig nyomozgattak, mintha gyanúsnak találnák Alex halálát, aztán ejtették az ügyet. De erre biztos te is emlékszel. - De még mennyire. - Nem tudom, hogy a Bloomfield Weiss mennyire gyakorolt nyomást rájuk. - Megtehették ezt? Abby körbenézett, és halkan válaszolt. - Na mit gondolsz? A Wall Streeten ez a harmadik legnagyobb bank, amelyik városi finanszírozással foglalkozik. Sokat tudunk a különbözı hivatalnokokról, és jók a kapcsolataink. - Aha. Abby közelebb hajolt. - Mondd csak - kérdezte felcsillanó szemmel -, tulajdonképpen mi történt azon a hajón? Chris felsóhajtott. - Alex berúgott. Elég gyorsan haladtunk, és a tenger is viharos volt. Beleesett a vízbe. Ian, Eric és Duncan utánaugrottak, de nem találták meg. Az is szerencse volt, hogy ıket hármukat ki tudtuk húzni. Alex megfulladt - hadarta el tárgyilagos hangon. Ha nem is ez volt a teljes igazság, tulajdonképpen minden igaz volt, amit mondott. - Sokan azt pletykálták utána, hogy nem is baleset volt - mondta Abby. - Gondolom. - Fıleg a személyzeti osztályon. Akkor már pár éve bevezettek egy új módszert az új emberek toborzásánál. Pszichológiai teszteket is csináltattak a jelentkezıkkel. Biztos neked is ki kellett tölteni egy ilyet, emlékszel? - Homályosan. - Fıleg azt vizsgálták, hogy van-e jelentkezıben az átlagosnál nagyobb versenyszellem, agresszió, sıt könyörtelenség. Az volt az elméletük, hogy a befektetési bankár olyan kell hogy legyen, mint egy ragadozó, király a dzsungelben és a többi. - Igen, ez George Calhoun szövege volt - bólintott Chris. - Pontosan. Az hiszem, a pszichológiai teszt ötlete is tıle származott. A legtöbben, akit kiválasztottak, nagyjából meg is feleltek az átlagos vérszomjas befektetési bankártípusnak. De volt egy-két ember, akik majdhogynem pszichopaták voltak. - És a Bloomfield Weiss azért felvette ıket?
- De még mennyire. Tárt karokkal fogadták ıket. Az egyik pszichológus, aki a teszteket csinálta, botrányt csapott miatta, és ettıl kezdve óvatosabbak lettek. - Te tudod, hogy kik voltak ezek a majdnem pszichopaták? - Késıbb az egyikükrıl megtudtam. Egy Steve Matzley nevő pasas, aki pár hónappal azután, hogy elment a Bloomfield Weisstıl, bíróság elé került nemi erıszakért Azt hiszem, nem veletek járt a tanfolyamra, de nagyjából akkoriban került ide. Állítólag a pszichológus jellemzésében az állt, hogy kimondottan közveszélyes személyiség. - És ennek ellenére felvették? - Fel bizony. Nagyon jól ment neki az államkötvény-kereskedelem. Csak a szerencsének köszönhetı, hogy amikor elkövette azt a dolgot, már nem itt dolgozott. - Csak nem azt akarod mondani, hogy azt pletykálták, hogy a hajón lévı társaságból valakinek ilyen pszichológiai jellemzése volt? - De igen. De csak találgatás volt. A személyi dossziékat szigorúan bizalmasan kezelik. De hát baleset volt, nem? Chris erre nem válaszolt. Rövid hallgatás után megkérdezte: - Nem emlékszel véletlenül a pszichológus nevére, aki a tesztet csinálta? - Sajnos, nem. De megkérdezhetnéd George Calhount, ı biztos többet tudna mondani. - Még mindig a személyzeti osztályon van? - Úgy egy évvel ezelıtt elküldték. - Nagy kár. Egy ilyen kedves embert! - Aki annyi mindent tett értünk - tette hozzá kárörvendıen vigyorogva Abby. - Nem tudod, hol találhatnám meg? - Nem tudom, sikerült-e másik állást találnia. Az otthoni számát sem tudom. - Na, mindegy, majd elıkerítem valahogy. Hát, köszönöm a segítséget.
10. Chris beszállt a liftbe, és pár emelettel feljebb ment. Az ajtó szétnyílt, és kilépett egy tágas, csendes fogadóhelyiségbe, ahol egy roppant elegáns
fiatal nı ült a recepciónál. Megkérte Christ, hogy foglaljon helyet, megkínálta egy csésze teával, és azt mondta, Mr. Astle nemsokára itt lesz. Eric persze késett, de Chris nem bánta, hogy várnia kell. Figyelte az emberek jövés-menését a vastag, füstszínő üvegajtón keresztül. Csak az léphetett be, aki a mágneses kártyáját végighúzta az ajtó melletti panelen. Chris gondolatai az Alex halálának ügyében folytatott rendırségi nyomozáson jártak. Az elsı kihallgatás gyorsan és egyszerően lezajlott. Mindnyájan megegyeztek, hogy mit fognak vallani. Azt elmondták, hogy Duncan veszekedett Alexszel, de azt már nem, hogy verekedéssé fajult a dolog. Csak Lenka és Duncan ismerték be, hogy látták Alexet felmenni a fedélzetre, a többiek azt vallották, a hídon voltak, és épp a másik irányba néztek. De pár nappal az elsı kihallgatás után ismét kikérdezték ıket, két nyomozó, akik már sokkal alaposabbak és kíváncsibbak voltak. Mintha úgy gondolták volna, valami nem stimmel a vallomásukkal. Egyikük megkérdezte Christ, hogy volt-e valami veszekedés, mire Chris azt mondta, ha volt is, ı nem látta. Utána mindnyájan szörnyen feldúltak voltak, de úgy érezték, sikerült tartani magukat az eredeti történethez. Volt egy pont, amikor Duncan kicsit megingott, és azt mondta, ı bevallja az igazságot, de Eric és Chris meggyızte, hogy ha már eddig hazudtak, akkor most már nem tehetnek mást. Végül Duncant is sikerült jobb belátásra bírni. Iant, Duncant és Christ megkérték, hogy maradjanak New Yorkban még egy hétig, hogy elérhetıek legyenek, ha esetleg újból ki akarnák hallgatni ıket. Így Alex temetésére is el tudtak menni. Sok idıt töltöttek együtt Lenkával és Erickel. Lenkát és Duncant nagyon megviselték a történtek, mindketten magukat okolták, Ian szeszélyes hangulatban volt, keveset beszélt, gyakran eltöprengett. Lenka azon a héten kétszer is alaposan berúgott, ı és Duncan lehetıleg nem beszéltek egymással, és mindig kínos zavarban voltak, ha együtt kellett lenniük valahol. Eric, és valamennyire Chris is megnyugtató erıt jelentett a többiek számára, annak ellenére, hogy Alex Erichez állt legközelebb, és így ıt érintette legrosszabbul a tragédia. Aztán egy hét után a rendırség lezárta a nyomozást, és a három brit nagy megkönnyebbüléssel hazarepült. - Szervusz, Chris, ne haragudj, hogy megvárakoztattalak! - szólalt meg hirtelen Eric hangja. - Reméltem, hogy sikerül ma korábban elszabadulnom, de valami közbejött. Még várnod kéne úgy húsz percet. - Bemehetek addig az irodádba? - Sajnos, ezen az ajtón túl nem lehet. Fı a biztonság, tudod.
- Értem, viszont akkor kérnék tıled egy apró szívességet. Arra gondoltam, holnap megkeresném George Calhount. Azt tudom, hogy innen egy évvel ezelıtt elküldték, de nem tudom, most hol dolgozik. Kit kérdezhetnék meg? - George Calhoun? Jól van, rögtön utánanézek. - Azzal Eric el is tőnt a titokzatos üvegajtó mögött. Chris észrevett egy telefont egy csendes sarokban, és megkérdezte az íróasztal mögött ülı nıt, használhatja-e. Felhívta a Carpathiant. Ollie még bent volt az irodában. Nagyon izgatottnak hallatszott a hangja. - Rossz híreim vannak - mondta. Chris gyomra görcsbe rándult. - Mi történt? - A Melville Capital Management ki akarja venni a pénzét. Chris lehunyta a szemét. A Melville kis társaság volt, princetoni székhellyel, és az Egyesült Államokban található privát fıiskolák alapítványi vagyonát kezelték. Aránylag kis befektetınek számítottak a Carpathiannál, hárommillió euróval. De a Rudy Moss-szal folytatott katasztrofális tárgyalás után most igazán nem hiányzott egy újabb veszteség. És ha két befektetı távozik, az elég lehet ahhoz, hogy a többiek is megijedjenek. - Megokolták valamivel? - kérdezte Chris. - Nem, csak bejelentették a kilépési szándékukat, harmincnapos határidıvel. Habár minden befektetıvel fıleg Lenka tartotta a kapcsolatot, a legtöbbjükkel Chris is találkozott jó néhány alkalommal. De a Melville vezetıjét nem ismerte. Telefonon beszélt velük nemrég, hogy tájékoztassa ıket Lenka haláláról. - Hogy is hívják a fınököt? Valami Zissky vagy ilyesmi, nem? - Dr. Martin Zizka. - Meg tudod adni a számát? Ollie beolvasta a telefonszámot. - Kösz. - Most mit fogsz csinálni? - kérdezte Ollie. - Rábeszélem, hogy maradjanak. - Sok szerencsét - mondta Ollie, aztán bizonytalan hangon megkérdezte: - Hogy ment a tárgyalás az Amalgamated Veteransnál? - Arról jobb nem beszélni. Chris lerakta a kagylót, és azonnal hívta a számot, amit Ollie megadott. - Zizka - szólt bele egy hang, olyan halkan, hogy Chris alig hallotta. - Dr. Zizka? - Igen, tessék.
- Chris Szczypiorski vagyok, a Carpathian Fundtól. - Á, igen. - Zizka hangja nem volt túl lelkes. - Úgy hallom, azt tervezik, hogy kiveszik a pénzüket az alapból. - Úgy van. - A Melville Capital nagyon fontos befektetı a számunkra. Nagyon sajnálnánk, ha meg kellene válnunk önöktıl. Lehetséges lenne, hogy találkozzunk személyesen, és megbeszéljük ezt a dolgot? Ahogy Chris arra számított is, Zizka nem lelkesedett az ötletért. - Az önök irodája nem Londonban van? - kérdezte. - Pillanatnyilag épp New Yorkban vagyok. Esetleg holnap felkereshetném. - Á, értem. Sajnos, holnap nem érek rá. Nem hiszem, hogy tudnék idıt szakítani. - Dr. Zizka, csak félórát kérnék. Mint már mondtam, önök nagyon fontos befektetık a számunkra. És tudom, hogy Lenkának is nagyon fontosak voltak. - Chris nem szívesen hivatkozott Lenkára, de úgy érezte, mindent be kell vetnie. Zizka felsóhajtott. - Hát jó, mondjuk, négykor. De tényleg csak félórám van, fél ötkor egy találkozóm lesz. - Nagyszerő. Akkor holnap találkozunk. Chris épp lerakta a telefont, amikor visszajött Eric. - Na, mi történt? kérdezte, amikor meglátta Chris arckifejezését. - Ne is kérdezd. Jobban tettem volna, ha nem telefonálok haza az irodába. Eric együttérzıen mosolygott. - Az mindig nagy hiba. Akkor most tőnjünk el innen gyorsan, mielıtt elkap még valaki. Kisiettek az épületbıl. Chris épp azt fontolgatta, Eric taxival akar-e majd menni vagy metróval, amikor odasuhant egy fekete limuzin, amely hat másikkal együtt ott parkolt az épület elıtt. A sofır fürgén kipattant, és kinyitotta az ajtót, elıször Chrisnek, aztán Ericnek. - İ Terry - mutatta be Eric. - Holnap reggel majd ı elvisz George Calhounhoz. Ugye, nálunk maradsz éjszakára? - Ha nem bánod. - Remek lesz. Minek jönnél vissza késı éjjel a városba? - Tulajdonképpen hol laktok? - kérdezte Chris, miközben a limuzin elindult. - Long Islanden. Egy Mill Neck nevő helyen, az Oyster-öböl mellett. A csúcsforgalom miatt több mint egy órába telt, míg kijutottak a belvárosból. Eric az idı nagy részét telefonálgatással töltötte. Ráadásul két ügy-
féllel is tárgyalt párhuzamosan. Chris próbált úgy tenni, mintha nem figyelne oda, de azért hallgatta. Eric bosszantóan homályosan fogalmazott, és folyton azt mondogatta, hogy „most nem beszélhetek”, de sőrőn emlegette Rómát, Münchent és Dallast. Egy Sergio nevő illetıvel sokat beszélt egy bizonyos Jimrıl. Valami nagy olasz üzlet lehet, talán egy texasi vállalattal kapcsolatban? Egy különösen homályos beszélgetés után Eric odafordult Chrishez. Ugye, megígéred, hogy meg se próbálod kitalálni, mirıl van szó? - Nem, dehogy. Eric felsóhajtott. - És én még azt hittem, egyszer sikerül elszabadulnom ötkor. - A telefon szinte végszóra megint megcsörrent. Végül elérkeztek egy keskeny vidéki útra, amely fák között kanyargott, magas kerítésekkel körbevett nagy házak között, itt-ott fel-felvillant a tenger is, amely sötéten hullámzott a holdfényben. Pár mérföld után bekanyarodtak, és megálltak egy nagy kovácsoltvas kapunál. Terry a távirányítóval kinyitotta, aztán behajtottak, és megálltak egy nagy fehér ház elıtt, amelyet lágy fényben fürdettek a körülötte elhelyezett kerti lámpák. - Megérkeztünk - mondta Eric. - Nem ez az a ház, amit a hajóról mutattál nekem? Ami úgy tetszett neked? Valami híres építész tervezte, nem? - Igen, Meier. Már el is felejtettem, hogy megmutattam neked. Jó a memóriád. - Hát arra az estére mindenesetre emlékszem. - Na igen. Gyere, menjünk be. Kiszálltak a kocsiból, Terry elhajtott vele. Chris már-már arra számított, egy komornyik fog ajtót nyitni, de Eric elıvette a kulcsát, és maga nyitotta ki az ajtót. - Megjöttünk! - kiáltotta, amikor beléptek a tágas hallba, ahonnan széles lépcsısor vezetett fel az emeletre. Egy karcsú nı jelent meg, farmerben, mezítláb, copfba fogott szıke hajjal. Gyöngéden megcsókolta Ericet. - Hello - üdvözölte barátságos mosollyal Christ, és kezet nyújtott. Aztán egy „Apu!” kiáltás harsant, és egy szıke, göndör hajú kisfiú rontott be, aki nagyon hasonlított az anyjára. Odarohant, és átkarolta az apja lábát. - İ pedig Wilson. - Szia - nézett fel a kisfiú Eric lába mellıl a vendégre. - Szia. Eric felkapta a kisfiút a karjába. - Ugye, nem bánod, ha most felmegyek esti mesét olvasni? Rögtön jövök.
- Nem, persze, menj csak - mondta Chris, és követte Cassie-t a nagy konyhába. Közben összetalálkoztak egy spanyolos külsejő nıvel, aki épp a kabátját vette. - Jó éjszakát, Mrs. Cassie, akkor én elmentem. - Jó éjszakát, Juanita, köszönöm. Cassie töltött Chrisnek fehérbort, aztán megnézte a tőzhelyen fövı vacsorát. - Wilsonnak nagy izgalom, hogy itthon van a papája ilyen korán, sıt ı fekteti le - mondta. - Te most dolgozol? - kérdezte Chris. - Részidıben. Mióta Wilson megszületett, és megvettük ezt a házat, nem akartam az egész napot a városban tölteni. Van egy kis pr-cégem, de nagyrészt itthon dolgozom. Szerencsére a partnereim nagyon megbízhatóak, de sokszor vannak megbeszélések meg esti rendezvények, amikre el kell mennem. Elég nagy nyőg. - Szép ez ház. - Igen, nagyon szeretjük. Eric családja is errıl a környékrıl származik. - Igen, tudom. Na és te? - Én Philadelphiából. De a családom végül Washingtonban kötött ki. - Ericnek is ez a célja? Cassie elmosolyodott. - Lehet. Majd ı elmondja. Tulajdonképpen honnan is ismered Ericet? Valamit mondott, de folyton összekeverem a barátait. - Együtt jártunk a Bloomfield Weiss továbbképzési tanfolyamára, tíz évvel ezelıtt. - És még mindig ott dolgozol? - Nem, hála istennek - mosolyodott el Chris. Cassie felnevetett. - Mindenki ezt mondja a Bloomfield Weissrıl. Nem tudom, Eric hogy bírja ki. - Úgy látom, elég jól megy neki. - Én el se hiszem az egészet - nevetett Cassie. - Szerintem a postázóban dolgozik. Te láttad az irodáját? - Nem. - Hát ez az. Még senki nem látta. És szerintem a mobilján csak egy horoszkópvonalat hívogat ötpercenként, hogy fontosnak látszódjon. - És a horoszkópvonaltól vissza is hívják? - Nem tudom, Eric mindent képes elintézni! Chris nevetett. Megannek igaza volt, Cassie tényleg helyes nı. És nagyon csinos. - Eric azt mesélte, nagyon sokat utazik.
- Jaj, ne is mondd. De azért tényleg igyekszik velünk lenni, amennyit csak tud. Tölts magadnak még bort, ha kérsz. Úgy húsz perc múlva Eric is csatlakozott hozzájuk, és átmentek az ebédlıbe. Az asztal, a székek, az edények, minden nagyon modem volt, amitıl kicsit úgy festett, mintha nem is lehetne rendeltetésszerően használni. Chrisnek feltőnt egy festmény a falon: a szaúd-arábiai sivatagban készült kép, amit olyan jól ismert. - Erre emlékszem - mutatott rá. - Igen - mondta Eric. - Azt hiszem, ez volt Alex legjobb képe. Az édesanyja adta nekem. - Örülök, hogy megırizted. Leültek a vacsorához. A szoba egyik fala üvegbıl volt, és nagyszerő kilátás nyílt az öbölre és a távolban pislákoló fényekre. - Ez az Oyster-öböl? - kérdezte Chris. - Igen. - A szüleid még mindig errefelé laknak? - Már nem. Öt évvel ezelıtt az apám otthagyta az anyámat, és elment Kaliforniába valami rémes nıvel, aki húsz évvel fiatalabb nála. Az anyám annyira szégyellte a dolgot, hogy ı is elköltözött. - Sajnálom. Eric felsóhajtott. - Manapság nem ritkaság az ilyesmi. De meg kell mondanom, elég nagy sokk volt. Soha nem gondoltam volna az apámról. Chris gyorsan témát váltott. - Ez nagyon finom - mondta, miután belekóstolt az egzotikus salátába, amit Cassie csinált. A fıfogás is nagyon ízletes volt, tonhal ananászos szószban, utána karamellkrém következett. Az este nagyon kellemesen telt, aztán végül Cassie bejelentette, hogy ı lefekszik. - Iszunk egy konyakot, Chris? - kérdezte Eric - Elıbb segítek leszedni az asztalt. - Ugyan, hagyd. Majd Juanita elintézi reggel. Chris egy pillanatig elgondolkozott, milyen kellemes lehet, ha az embernek nem kell elmosogatni vacsora után, aztán követte Ericet a tágas nappaliba, ahol alig voltak bútorok. A nagy, nyitott kandallóban parázslott a tőz. Minden gyönyörő volt. Chris úgy sejtette, Wilsont ide nemigen engedhetik be. Eric töltött két pohárba egy karcsú, modern üvegbıl. - Köszönöm, hogy szóltál az érdekemben Rudy Mossnak - kezdte Chris. - Semmiség. Hogy sikerült a megbeszélés?
- Idıpocsékolás volt - felelte Chris. - De meg kellett próbálnom. Azt hittem, meg tudom gyızni, de Rudy hajthatatlan volt. Azt hiszem, csak demonstrálni akarta, hogy hatalma van felettem. Ezt élvezi. Ronda egy alak. Eric elmosolyodott. - Nagy kár, hogy valaki, aki ennyire okos, ilyen szemét legyen. - A Carpathian most már tényleg nagy bajban van. El kell adnom pár kötvényt, hogy ki tudjam fizetni Rudyt, és a lehetı legrosszabbkor a piac szempontjából. A Bloomfield Weiss nem hajlandó rendes árajánlatot adni azokra a nyavalyás Eureka Telecom papírokra, amiket Ian Darwent a nyakunkba varrt. És most egy másik befektetınk is ki akar lépni. Nem is tudom, mihez kezdjek. - Majd csak lesz valahogy. - Bárcsak nekem is annyi önbizalmam lenne, mint neked. Szörnyő lenne úgy érezni, hogy cserbenhagytam Lenkát. - Ne vedd ennyire a szívedre. İ megértené. Nem, nem értené meg, gondolta Chris. Lenka foggal-körömmel harcolna, hogy megmentse a Carpathiant. És neki is ezt kell tennie. - Sikerült már Marcus Lubron nyomára jutnod? - kérdezte Eric - Még nem, csak holnapra tervezem. Miután meglátogattam George Calhount. - Ja, persze. De mi a fenének akarsz találkozni vele? Én szívesen elfelejtkeznék róla. Chris elmesélte Ericnek, amit Abby Hollistól hallott. Eric figyelmesen hallgatta. Chris megkérdezte, tudott-e róla, hogy Alex kábítószert szedett. - Azt tudtam, hogy néha elıfordult - mondta Eric. - De nem volt nagy ügy. Nem volt belıle soha semmi komoly problémája. Nem is nagyon beszéltünk róla. - Míg rajta nem kapták. - Még utána sem. Amikor a vizsga után faggattam, hogy mi baja van, végül elmondta. Aggasztotta a dolog, de nem igazán akart beszélni róla. - Abby azt mondta, Calhoun ki akarta rúgni. - Lehetséges. Valami volt, az biztos. De mondom, nem akarta, hogy segítsek neki. Jó barátok voltunk, jól ismertem. Alexet idınként egyszerően békén kellett hagyni. És ez is egy ilyen alkalom volt. - Tehát nem tudod pontosan, mi történt? Eric megrázta a fejét. - És a többieknek sem beszéltél róla késıbb? - Nem, dehogy. Ez nem olyasmi volt, amirıl beszél az ember. Fıleg azután, ami Alexszel történt. Bármi is volt a baja, magával vitte a sírba.
- Azon tőnıdöm, lehet-e ennek valami köze Lenka halálához - mondta Chris. Eric értetlenül nézett rá. - El sem tudom képzelni, mi köze lehetne egymáshoz a két dolognak. - Azt tudom, hogy Lenka akart mondani valamit Marcusnak a halála elıtt. Biztos vagyok benne, hogy nem csak annyit, hogy Duncan lökte a vízbe Alexet. Arra gondoltam, talán a kábítószerügyeivel lehetett kapcsolatos a dolog. Eric összevonta a szemöldökét. - Nem hiszem, hogy lenne összefüggés. Chris felsóhajtott.. - Talán Marcus tud majd mondani valamit. Ha sikerül megtalálnom. - Lehet. Majd meséld el, mi volt. Chris hátradılt a fotelban a meleg tőz mellett, és a brandyt kortyolgatta. Ericre pillantott. Arra gondolt, hogy furcsa módon Eric az egyetlen, aki alapjában véve még mindig a barátja a régiek közül. Duncan érzelmi roncs lett, Ian cinikus és önzı. Eric semmit nem akart bizonygatni elıtte, és nem lett volna értelme, hogy Chris versengeni próbáljon vele. A lelke mélyén örült, hogy Eric lett ilyen sikeres, és nem Ian. - Mire gondolsz? - kérdezte Eric. - Á, semmi. Még mindig azt tervezed, hogy politikával fogsz foglalkozni? Eric elmosolyodott. - Igen, azt hiszem. - Úgy látom, ez idáig minden a terveid szerint halad. - Részben. Jól keresek a Bloomfield Weissnél, és van néhány szerencsés befektetésem. Ebben az üzletágban nagyon jó ismeretségeket lehet szerezni. El sem hinnéd, milyen hálásak tudnak lenni a nagyvállalatok igazgatói, ha hozzásegítem ıket egy jó üzlethez. Az a baj, hogy nincs elég idım társadalmi életet élni. Márpedig ehhez a pályához az is kell. Igen, még mindig érdekel a politika. - És követed a családi hagyományt? Eric éles pillantást vetett Chrisre. - Úgy érted, Cassie családját? Wilson remek ember. Nagyon tisztelem, és sokat tanulok tıle. Chrisnek beletelt egy pillanatba, míg rájött, hogy Eric az apósáról beszél. Szóval még a fiukat is Cassie apja után nevezték el. Chris érezte, hogy Ericnek is kényes pontja ez a téma. - Hát, sok szerencsét. Igazán megérdemled, hogy sokra vidd. - Majd meglátjuk - mondta Eric. De nem mosolygott. A hangja meglepıen komoly volt. Hirtelen kiütközött az a könyörtelen ambíció, amirıl Megan beszélt, és amit Eric többnyire elég jól leplezett. De hát miért lenne
ez baj? Mindenki ambiciózus, gondolta Chris. Végül is pontosan ezért alkalmazta ıket annak idején a Bloomfield Weiss.
11. Eric sofırje, Terry kinyitotta a limuzin hátsó ajtaját, és Chris beszállt. Reggel kilenc óra volt. Terry már órákkal korábban bevitte Ericet Manhattanbe, Cassie pedig nyolckor elment otthonról, Juanitára hagyva a házat és Wilsont. - Remélem, maga tudja, hová megyünk - mondta Chris a sofırnek, akinek csak a tarkóját látta, és katonásan rövidre nyírt, szıke haját. - Westchesterbe - felelte Terry. - Mr. George Calhoun házához. Ne aggódjon, tudom, hol van. - Kedves magától, hogy elvisz. - Azt csinálom, amit a fınök mond. - Nem tudtam, hogy a Bloomfield Weiss limuzint tart az egyes osztályok igazgatóinak. Terry felnevetett. - Nem tart. Ez magánautó. Ha nincs más munkám, akkor én sofırködöm Mr. Astle-nak. - Értem. És mi a munkája? - Testır vagyok. így ismerkedtünk meg. Egyszer pár évvel ezelıtt kimentettem Mr. Astle-t egy elég kemény helyzetbıl Kazahsztánban. Azóta neki dolgozom. Christ ezt meglepte és kíváncsivá tette. - Nem is gondoltam volna, hogy Ericnek testırre van szüksége. És mi történt? - El akarták rabolni. De sikerült megmenekülnünk. - Ejha! Úgy látszik, a befektetési bankárkodás kicsit veszélyesebb manapság, mint az én idımben volt. - Nem annyira. Csak a világ különösen veszélyes helyeire kell elkísérnem a megbízóimat. Vagy ha veszélyes emberekkel találkoznak. De még akkor is a feladatom kilencvenöt százalékban abból áll, hogy figyelek és várok. Azért néha-néha elıfordul, hogy elı kell vennem a szakmai tudásomat. De még egy megbízómnak sem esett soha baja. - Szóval én is épségben meg fogok érkezni Westchesterbe? Terry felnevetett. - Feltétlenül.
Besoroltak a hosszú kocsisorba a Long island Expresswayen. - Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de nem rokona véletlenül Stanislaw Szczypiorskinak? - kérdezte Terry. - De igen, a fia vagyok. Maga az elsı ismerısöm, aki valaha is hallott róla. Csak nem sakkozik? - De igen. Sok szakkönyvet olvasok, régi játszmák leírásait. Van egy könyvem, amiben elég sok játszmája szerepel. Még van egy nyitóvariáció is, amit róla neveztek el. - Igen, az volt a kedvenc nyitása feketével. - Maga is játszik? - Már nem - felelte Chris. - Gyerekkoromban elég komolyan játszottam, de soha nem lett volna belılem olyan jó játékos, mint amilyen az apám volt. A sakkról beszélgettek, míg meg nem érkeztek a zöldellı Westchesterbe. George Calhoun egy tipikus amerikai kertvárosi házban lakott: fehérre festett deszkaborítás, elıtte a járdáig húzódó nagy pázsit. Terry a kocsiban maradt, Chris pedig az ajtóhoz sétált és becsöngetett. Calhoun nyitott ajtót, ıszebb volt, kopaszabb és kövérebb, és kicsit több ránc volt az arcán, amely egyszerre tőnt lágyabbnak és keserőbbnek. Nem ismerte meg Christ. - Jó napot, Chris Szczypiorski vagyok - nyújtott kezet Chris. - A Bloomfield Weiss tanfolyamára jártam. - Á, igen, már emlékszem - mondta Calhoun. - Nagyon jól emlékszem. Miben segíthetek? - Alex Lubronról szeretnék beszélni magával. - Maga is? Alex Lubron, igen, rá is emlékszem. Jöjjön beljebb. - Bevezette Christ a nappaliba. A tévé be volt kapcsolva, épp reklámok mentek. Foglaljon helyet. Csak nem azért jött, hogy elmondja, mi történt vele valójában? - Nem egészen. Inkább én is ezt szeretném megtudni. Calhoun felhorkant. - Maga volt ott a hajón, magának kell tudnia. Mindenesetre engem is érdekelne. - Azt tudom, hogy mi történt a hajón - mondta Chris. - Alex a vízbe esett és megfulladt. De engem az érdekelne, hogy mi történt korábban. - Korábban? - Igen. Jól tudom, hogy Alexnek volt valami kábítószerügye? Calhoun gyanakvó pillantást vetett Chrisre. - Ezt bizalmasan kezeltük. Chris mereven viszonozta a tekintetét. - Igen, sejtettem - mondta egy pillanatnyi gondolkodás után. - És abban is biztos vagyok, hogy miután
annyi éven át lojálisán szolgálta a Bloomfield Weisst, most nem akar egy tíz évvel ezelıtti bizalmas ügyrıl beszélni, ráadásul olyan valakirıl, aki halott. Calhoun felnevetett, legalábbis Chris úgy gondolta, nevetés volt, bár inkább úgy hangzott, mint az ugatás. - Még mindig nem hiszem el, ami történt. Kirúgtak, huszonhat év után. Hat hónappal az ötvenedik születésnapom elıtt egész egyszerően elbocsátottak. Ugyan, hol találhatnék állást az én koromban? Chris mosolygott, és remélte, sikerül együtt érzı arcot vágnia. Élvezte a helyzet iróniáját. Calhoun régen imádott kirúgni embereket. Ha valaki megérdemli, hogy kicsit letörjék a szarvát, hát az Calhoun. - Hát jó, elmondom, mi történt. A záróvizsga után minden amerikai hallgatónál csináltunk egy tesztet. Alex Lubron volt az egyetlen, akinél pozitív lett az eredmény. Én már másnap ki akartam rúgni, de a jelzálogosztály vezetıje, Tom Risman, nagy patáliát csapott. Úgyhogy aztán arra gondoltam, megpróbálom rávenni, hogy árulja el, kitıl szerezte be a kábítószert. Adtam neki egy hétvégét, hogy meggondolja a dolgot. Azt hiszem, elárulta volna. Az anyja nagyon beteg volt, kölcsönöket kellett felvennie, óriási kórházi számláik voltak. És az is aggasztotta, hogyan fogadná az anyja, ha ilyen szégyenbe keveredne, hogy nyilvánosan kirúgjuk, sıt esetleg rendırségi ügy is lett volna belıle. Arra kért, hogy hallgassunk. Calhoun elmosolyodott. - Ami nagy hiba volt. Én közöltem vele, hogy a lehetı legnagyobb botrányt fogom csapni a sajtóban és mindenhol. A karmaimban tartottam. Biztos vagyok benne, hogy elárulta volna, ki a szállítója. - De nem jelentett volna mindez negatív sajtót a Bloomfield Weissnek? - Nem, épp ez volt a lényeg. Miután volt az a botrány, amikor az embereink kokaint árultak az ügyfeleinknek, konzultáltunk egy pr-tanácsadó irodával. İk azt mondták, nagyon fontos lenne, hogy tegyünk valami olyan lépést, amivel egyértelmővé tesszük a nagy nyilvánosság elıtt, hogy a Bloomfield Weiss nem tőri az ilyesmit. - És kiderült, ki árulta Alexnak az anyagot? Calhoun felsóhajtott. - Nem, soha nem tudtuk meg, mivel azon a hétvégén meghalt. - Azt tudják, hogy banknál dolgozó valaki volt-e? - Nem voltunk biztosak benne. Akárki lehetett, a portástól Sidney Stahlig. De az az érzésem, ha a portás lett volna, akkor nem habozott volna elárulni.
Chris bólintott. - A halála után folytatták a vizsgálatot a kábítószerügyben? - Nem, dehogy. Alex halála után szerettünk volna fátylat borítani mindenre, amilyen gyorsan csak lehet. Fıleg azután, hogy a rendırség gyanakodni kezdett a halálának körülményei miatt. - Igen, emlékszem, elég sokat faggatóztak. Calhoun bólintott. - Nem hittek maguknak. Kénytelenek voltunk némi nyomást gyakorolni, hogy zárják le a vizsgálatot. - Ezt hogy tudták megcsinálni? - Nem tudom, nagyon magas szinten intézték el. Egyik nap még kérdezısködtek, aztán másnap lezárták a nyomozást. Még szerencse, gondolta Chris. - Tudna mondani nekem esetleg valamit a pszichológiai tesztekrıl, amivel az új jelentkezıket vizsgálták? - kérdezte Chris. Calhoun meglepettnek látszott a hirtelen témaváltástól, de azért válaszolt. - Nagyon sikeres módszer volt. Gyakran használnak pszichológiai teszteket, hogy felmérjék, mennyire jó csapatjátékos valaki, vagy mennyire vezéregyéniség. De én nagyon jól tudtam, hogy a Bloomfield Weiss nem ezekre a tulajdonságokra vadászik. Persze, ık ezt állították, mint minden amerikai nagyvállalat, de nem voltak ıszinték. İk gyızteseket kerestek. Olyanokat, akik mindenáron elsık akarnak lenni. Persze, nemcsak a pszichológiai tesztek alapján döntöttük el, kit veszünk fel, de elég sokat nyomtak a latban. - Tényleg elıfordult, hogy egyesekrıl azt mutatták ki, majdnem pszichopaták? - Nem, nem igazán. Mindenkinek megvannak a pszichológiai problémái. Azt is mondhatnánk, a legsikeresebbnek van a legtöbb. A megszállott embereket általában tényleg megszállva tartja valami, ha érti, mit akarok mondani. És ez a valami lehet nagyon sötét dolog is. De minket nem érdekeltek a jelentkezık személyes problémái. Csak az, hogyan teljesítenek a munkájukban. - Emlékszik Steve Matzleyre? - Igen, ı is egy ilyen eset volt. Nagyon kitőnı munkát végzett nálunk, mielıtt távozott a banktól. - És utána megerıszakolt valakit, nem? Calhoun szeme megvillant. - Ez nem az én hibám. - A pszichológiai teszt nem azt mutatta ki, hogy kockázatos? - Ezt ki mondta magának? - csattant fel Calhoun. Chris vállat vont. - Csak hallottam.
Calhoun sóhajtott egyet. - Ha így utólag olvassa el az ember a jellemzést, akkor persze, lehet látni, hogy voltak figyelmeztetı jelek. De utólag visszatekintve mindent könnyő megmagyarázni. - Igen, persze - bólogatott Chris, aki próbált együtt érzınek látszani. Nem akarta maga ellen fordítani Calhount, szüksége volt a segítségére. Nem voltak mások is, akikrıl hasonló jellemzés készült? - Nem emlékszem. - Azok közül, akik ott voltak a hajón Alex halálának estéjén? Esetleg maga Alex? Calhoun dühösen meredt Chrisre. - Mondom, hogy nem emlékszem. - Alex halála után biztos átnézte a személyi dossziékat, nem? - Már nem tudom. - Hogyhogy nem tudja? Ezért ez nem egy rutin személyzeti ügy volt. Óriási botrány lett belıle. Csak emlékszik rá, hogy átnézte-e utána a személyi dossziékat vagy nem? - Nem emlékszem - felelte Calhoun összeszorított foggal. - És ha emlékeznék, akkor se mondanám el magának. Azok a dossziék bizalmasak. Chris meg volt gyızıdve róla, hogy volt valami azokban a jellemzésekben, amit Calhoun nagyon is érdekesnek talált. De abban is biztos volt, hogy úgysem fogja elmondani. Nem volt értelme erıltetni. - Jó, értem. Na és a pszichológus, aki a teszteket csinálta? İ nem tiltakozott az ellen, hogy ilyen embereket felvegyenek? Calhoun felhorkant. - Marcia Horwathnak hívták, jól emlékszem rá. İ gyızte meg késıbb a bankot, hogy a tesztelés nem jó módszer. - İ tesztelte Steve Matzleyt is? - Igen. - És volt még valaki, aki miatt aggódott? - Lehet. Tényleg nem emlékszem. Chris megérezte, hogy ennél többet nem fog kiszedni Calhounból. - Hát, nagyon köszönöm, Mr. Calhoun. - Akkor nem mondja el, mi történt valójában a hajón? - kérdezte Calhoun gúnyos vigyorral. - Már elmondtam. - Chrisnek valahogy nem esett nehezére hazudni neki. - Ugyan már, miért kérdezısködne arról, hogy valaki a hajón nem volt-e pszichopata? Valami csak történt! - Alex Lubron a vízbe esett és megfulladt - mondta Chris. - Hát jó. Ha maga mondja.
Chris felállt, hogy induljon, aztán megtorpant. - Amikor becsöngettem, és Alex után kérdezısködtem, azt mondta, „Maga is?”. Más is érdeklıdött Alexrıl? - Igen, a bátyja. Legalábbis azt állította az illetı, hogy a bátyja. - Marcus Lubron, egy magas, vékony fickó? - Igen. Elég toprongyos volt, és úgy festett, mint aki egy hete nem mosakodott. Valami nagy akcióba fogott, hogy kiderítse, mi az igazság az öccse halálával kapcsolatban. - Neki mit mondott? - Nem sokat. Nem állok szóba ilyen alakokkal - felelte Calhoun, és elfintorította az orrát. - A címét nem adta meg? - Nem. Azt hiszem, én se voltam túl szimpatikus neki. De a kocsiján vermonti rendszámtábla volt. - Vermonti? Köszönöm. - Talán így kicsit könnyebb lesz megtalálni. Akkor isten áldja, George. - Chris kezet nyújtott, Calhoun megrázta. Amikor kilépett a házból és elindult a behajtóúton, Chris megtörölte a kezét a nadrágjába. Nagyon remélte, hogy Calhoun nem talál másik állást.
Terry visszavitte a városba, és kirakta a belvárosban, egy jellegtelen szálloda elıtt. Miután kivett egy szobát, bekapcsolta a laptopját, és keresgélni kezdett az Interneten Marcus Lubron után. Nem volt olyan könnyő, mint remélte. Marcus Lubron nem szerepelt egyetlen amerikai telefonkönyvben sem. Volt két M. Lubron, az egyik Washington államban lakott, a másik Texasban. Chris felhívta ıket. Az egyiket Matthew-nak hívták, a másikat Mike-nak. Beírta a keresıprogramba a Lubron címszót. Megtudta, hogy van egy ilyen márkájú vasaláskönnyítı öblítıszer. Ennél ígéretesebbnek tőnt egy Marcus Lubron, aki bútorokat készített egy gazdag manhattani család számára, akiket Farmiolénak hívtak, ıket már könnyebb volt megtalálni a telefonkönyvben. Mrs. Farmiole nagyon örült, hogy Chris olvasott a lakásukról, de személyesen nem ismerte Marcus Lubront, habár azt tudta, hogy Vermontban lakik. Megadta Chrisnek a belsıépítészük telefonszámát, aki elıször nem volt túl segítıkész, de Chris meggyızte, hogy Marcus régi barátja Angliából, és feltétlenül meg kell találnia. Végül megadta a nevét és a címét, Chris pedig megkereste a térképen. Marcus egy kisvárosban lakott a hegyekben, Vermontban, az isten háta mögött.
Úgy döntött, nem telefonál oda elıre. Nem túl valószínő, hogy akarna találkozni vele, és nem akarta elriasztani. Jobb lesz, ha meglepetésszerően éri a látogatás. Így hát Chris felhívott egy utazási irodát, és foglalt egy repülıjegyet másnapra Burlingtonba. Dr. Marcia Horwathnak sokkal könnyebb volt a nyomára jutni. A West Side-on volt a rendelıje. Azt mondta, másnap reggel van egy szabad negyedórája a számára, háromnegyed kilenctıl kilencig. Chris örült, hogy végre talán halad valamit elıre. Taxival kiment a Penn pályaudvarra, és onnan vonattal elutazott Princetonba.
A Melville Capital egy szépen festett faépület elsı emeletén volt, amely sokkal inkább lakóháznak látszott, mint irodaépületnek. A földszintet egy tızsdei bróker irodája foglalta el. Chris pár perccel négy elıtt érkezett meg, és egy kövérkés, középkorú hölgy bekísérte dr. Zizka irodájába. Tágas volt és levegıs. Kényelmes kanapék, szép régi egyetemi épületeket ábrázoló nyomatok a falon, a polcok teletömve könyvekkel és szakfolyóiratokkal, és csak egy számítógép volt az egész szobában. Nagyon kellemes helynek hatott. A késı délutáni nap besütött az ablakon, lágyan megcsillant az íróasztal fényes lapján és a mögötte ülı férfi kopasz feje tetején, aki épp egy újságot olvasott az orrára biggyesztett félhold alakú szemüveggel. Csak pár másodperc múlva nézett föl és tette el az újságot. Elmosolyodott, felállt, kilépett az íróasztal mögül, és kezet nyújtott. - Üdvözlöm, Martin Zizka vagyok. - Chris Szczypiorski. - Jöjjön, üljön le - mutatott Zizka az egyik kanapéra. Alacsony férfi volt, az ötvenes éveiben járhatott, csillogó kék szeme volt és kerek arca. - Nagyon sajnálom, hogy csak félórám van, de ırültek háza van itt - mondta, és bizonytalan mozdulattal körbeintett a nyugalmas irodában. - Megértem. A piacon soha nincs nyugalom. - Bizony, soha - csóválta a fejét Zizka. - Ha jól tudom, több fıiskola pénzét kezelik? - Úgy van. Régebben közgazdaságtant tanítottam az ohiói Melville fıiskolán. Nagy csalódást okozott nekik a cég, amely az alapítványi pénzeiket kezelte. Nem volt meg a személyes érdekeltségük, és nagyon rosszul teljesítettek. Úgyhogy felajánlottam, hogy mi lenne, ha én kezelném a pénzüket. Most már jó pár éve ezt csinálom. Elég jó kapcsolataim vannak az egyetemi világban, és most öt másik hasonló intézmény pénzalapjait is én kezelem.
- És innen, ebbıl az irodából dolgozik? - nézett körbe Chris. Zizka elmosolyodott. - Ó, én személyesen már nem foglalkozom kereskedelemmel. Eleinte úgy kezdtem, de már nem szükséges. Továbbadom a pénzt brókerirodáknak, mint például az önöké, de a nagyobb stratégiai döntéseket én hozom meg. Úgy tapasztalom, ha ezek a döntések jók, akkor a pénz magától megfial. Nekem csak csöndre és nyugalomra van szükségem, hogy legyen idım olvasni és tájékozódni. Chris úgy gondolta, ebben van valami. Rájött, hogy lebecsülte dr. Zizkát. - És feltehetıen azért fektetett be a Carpathianba, mert jó stratégiai döntésnek látszott. - Részben. - Részben? - Igen, részben. De inkább Lenka miatt. - Régóta ismerte? - Igen. Amikor nekikezdtem ennek a vállalkozásnak, még én magam vásároltam a papírokat. Sok nagy brókercéggel kötöttem üzletet, köztük a Bloomfield Weiss-szel is. Míg a többiek akármit rám sóztak, Lenka mindig csak olyat adott el, amiben maga is hitt. Habár csak kis ügyfél voltam, odafigyelt rám. Végül aztán, már csak vele kötöttem üzletet. A hozamok jók voltak, és soha nem élt vissza a bizalmammal. Jól kijöttünk egymással. Egyébként az én szüleim is egy Prágától nem messze esı kisvárosban születtek. Úgyhogy amikor Lenka elmesélte, hogy belekezd egy saját befektetési alapba, úgy gondoltam, miért ne támogatnám. Igazán megérdemli. És ez idáig minden jól is ment. Csak az a baj, hogy a felügyelıbizottság folyton nyugtalankodik miatta, mert kissé kilóg a sorból a többi befektetésünkhöz képest. Zizka kicsit hallgatott, és levette a szemüvegét. - Nagyon megdöbbentett, amikor hallottam, mi történt Lenkával. Borzalmas. - Megcsóválta a fejét, és megdörzsölgette a szemét. Aztán felnézett Chrisre. - De most, hogy ı már nincs az alapnál, úgy érzem, ideje kiszállni, minden más tényezıt is figyelembe véve. Gondolom, megérti. Chris megértette. De nem tudott belenyugodni. - Nem gondolja, hogy az eredeti döntésének indokai még mindig érvényesek? Ahogy a középeurópai gazdaságok integrálódnak az Európai Unióba, egyre nagyobb lehetıségek nyílnak majd. - Igen, ezzel egyetértek, de... - Zizka megvonta a vállát. Chris belefogott szokásos tirádájába a Közép-Európában nyíló új lehetıségekrıl. Zizka udvariasan végighallgatta, de Chris látta, hogy nem sike-
rült meggyızni. Zizka csak azért fektetett be náluk, hogy Lenkát támogassa. Most már nincs rá semmi oka, hogy velük maradjon. Már nyilván döntött. A percek gyorsan repültek, a félóra majdnem letelt. Chris felállt. - Hát, köszönöm, hogy meghallgatott, dr. Zizka. - Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Mégiscsak Lenka partnere volt. Chris megrázta Zizka kezét. Kedves ember és igazságos. Egyáltalán nem olyan, mint Rudy Moss. - Tudja, én úgy érzem, hogy még mindig a partnere vagyok. Hogy itt van velem, és figyel a hátam mögül. A Carpathian még mindig Lenka cége. Megbízott bennem, és én nem akarom cserbenhagyni. Zizka vetett egy fürkészı pillantást Chrisre. - Igen, ebben biztos vagyok. - Nem gondolná át még egyszer? - kérdezte Chris. - Ha nem az én kedvemért, hát Lenka kedvéért? Zizka habozott. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak odasétált az ajtóhoz és kinyitotta. - Viszontlátásra - mondta. - És sok szerencsét.
Chris nyomott hangulatban ért vissza a szállodába. Zizka nem jelentette ki ugyan egyértelmően, hogy ki akarja venni a pénzüket az alapból, de azt sem mondta, hogy meggondolta magát. Chris felhívta Ollie-t otthon. Londonban majdnem éjfélre járt, de azért Ollie örült a hívásának. A piac tovább gyengült, az árak estek. Az Eureka Telecom csodaként várt felvásárlása nem következett be. Ollie mindezek ellenére lelkes volt. Úgy látta, a szlovák gazdaságról érkezett legutóbbi hírek nagyon ígéretesek. Chris elsı gondolata az volt, hogy szól Ollie-nak, várjon mindennel, amíg ı hazamegy. De úgy hangzott, Ollie biztos a dolgában, és most, hogy Lenka már nincs, kénytelen megbízni benne. Miért is ne? Azt mondta neki, vásároljon reggel a szlovák kötvényekbıl. Ollie nem kérdezte, mi volt a Melville-nél, úgyhogy Chris nem hozta szóba. Chris lerakta a telefont, és körbenézett a kopár hotelszobában. Nem bírta volna ki, hogy egész este itt búslakodjon egyedül, úgyhogy átöltözött, zsebre vágta a tárcáját, és elment. Nagyon éhes volt. Elsétált az East Sidera, és megkereste régi kedvenc helyeit. Megtalált egy bisztrót, ahová Iannel és Duncannel sokat jártak annak idején, a Seventy-First Street és a Second Avenue sarkán, itt eltöltött egy kellemes órát, megivott pár sört, evett egy jó nagy hamburgert és elmerengett arról a tíz évvel ezelıtti nyárról.
Arra gondolt, milyen jó lett volna, ha akkoriban közelebbrıl megismeri Megant. Így visszatekintve, a Tamarával töltött idı teljes pazarlásnak tőnt. Persze, úgysem tudta volna elcsábítani Megant Erictıl, de azért jó volt elálmodozni. Nemsokára úgyis találkoznak, és erre is jólesett gondolnia. Lustán ballagott visszafelé, és végül kilyukadt egy keresztutcába, amely már nem volt messze a szállodájától. Hideg volt a március, és az esı is eleredt. Alig lehetett fagypont fölötti a hımérséklet, a hideg esıcseppek szúrták az arcát. Örült, hogy annak idején a második kurzuson vett részt, és nem a télin: öt hónap sötétben, hidegben, esıben nem lett volna olyan jó szórakozás. Most is elég nehéz volt felidézni, milyen volt a tomboló hıség annak idején. Az esı egyre jobban rákezdett. Chris lehajtott fejjel szaporázta a lépteit, a kezét jól a zsebébe mélyesztve. Alig várta, hogy visszaérjen a meleg szállodába, amely már csak egy saroknyira volt. Hirtelen valaki hátulról megragadta, és berántotta egy kapualjba. Elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett a kapunak. Ahogy próbált megfordulni, hideg acél érintését érezte. Egy kés pengéjével odanyomták az arcát a kapunak. Próbált megfordulni, hogy lássa a támadóját, de a kés így az arcába vágott. Egy pillanatra látott csak meg egy sálat, bajuszt, sötét napszemüveget és kötött sapkát, ami alól göndör fekete haj kandikált ki. A férfi pár centivel alacsonyabb volt nála, de nagyon erıs és határozott. - Ne mozdulj! - sziszegte. - És jól figyelj ide. Chris szúrást érzett az arcán, és meleg vérpatakocska folyt le rajta. Mozdulatlanná dermedt. - Csak egyszer fogom elmondani - suttogta a hang, Marion Brandót utánozva. - Ne kérdezısködj többet, ha jót akarsz. Felülsz a következı gépre, és szépen hazamész. És felejtsd el Lenkát. Megértetted? - Igen - motyogta Chris összeszorított fogai közül. - Egész biztosan? - Biztosan. - Jól van. Figyelni foglak. - A férfi elvette a kést Chris arcától, aztán jól gyomorszájon vágta, úgy, hogy összegörnyedt tıle. Levegı után kapkodott, és megfordult, hogy megnézze az elfutó támadót. Körbenézett. Az utca túloldalán egy nı állt, aki tátott szájjal végignézte az egészet. Gyorsan sarkon fordult és elsietett az ellenkezı irányba. Más szemtanú nem volt. Chris feltápászkodott, és megtapogatta az arcát Elég csúnyán vérzett. Gyors léptekkel, szinte kocogva elindult a szálloda felé. A portás döbbenten fogadta, és gyorsan elıkeresett egy elsısegélydobozt. Felajánlotta, hogy hívja a rendırséget, de Chris azt mondta, nem sérült meg komolyabban, és nem vettek el tıle semmit, úgyhogy nincs értel-
me. Felvitte magával a szobájába az elsısegélydobozt, még mindig zihálva és reszketve. Egyenesen a fürdıszobába ment, az arcához szorítva a zsebkendıjét. Belenézett a tükörbe, és megdermedt. Az üvegre vérrel azt firkálta valaki: Én öltem meg Lenkát. Chris visszabotladozott a szobába, és becsapta a fürdıszoba ajtaját. Leroskadt az ágyra, és a kezébe temette az arcát. Most már egész testében reszketett Ki lehetett ez? És hol van most? Lehet, hogy még mindig itt bujkál a szobában? Felpattant, és átkutatta a szobát, a függönyök mögötti helyet, a gardróbot, a fürdıszobában benézett a zuhanyfüggöny mögé. Persze, nem talált senkit. Leült az ágy szélére, és próbálta összeszedni magát. Öt perc múlva, mikor kicsit lecsillapodott a reszketés, hívatta a szálloda igazgatóját. Az igazgató meg is érkezett, majd rövidesen két egyenruhás rendır is. Két nagydarab fickó, akik méginkább tagbaszakadtnak hatottak az övükön lógó gumibotoktól és bilincsektıl. A keménységük egyszerre volt félelmet keltı és megnyugtató. Feljegyeztek mindent, amit Chris mondott. Meglehetısen felkeltette az érdeklıdésüket, amikor elmondta, hogy Lenkát nemrégiben megölték, de aztán kicsit alábbhagyott a lelkesedésük, amikor kiderült, hogy az eset Csehországban történt, amirıl azt is alig tudták, merre van. Megkérdezték, hogy ugyanaz volt-e a támadója, aki Lenkát megölte Prágában. Chris hosszasan törte a fejét, mielıtt válaszolt volna. Az öltözéke hasonló volt, de nem ugyanaz. Arra nem emlékezett, hogy a prágai támadónak göndör fekete haja lett volna. De a mozgása, ahogy elfutott, valahogy ismerısnek tőnt. Mindkét alkalommal látta a támadót elszaladni, és az volt az érzése, ugyanaz a személy lehetett. A rendıröket ez nem gyızte meg túlságosan, de azért ezt is feljegyezték. Aztán megreccsent a rádiójuk, és elhívták ıket valahová egy lövöldözéshez, és már ott sem voltak. Az igazgató nem gyızött mentegetızni. Azt mondta, el sem tudja képzelni, hogy tudott bárki elosonni a recepció mellett, és bejutni a szobájába. Chris azt gyanította, nem volt az olyan nehéz. Az igazgató azonnal adott neki egy másik szobát, Chris pedig megkérte, hogy semmiképp ne adják ki semmilyen érdeklıdınek a szobaszámát Az igazgató mindent megígért, aztán távozott. Chris megfürdött és lefeküdt, de képtelen volt elaludni. A figyelmeztetés világos volt. Valaki nagyon azt akarja, hogy hagyja abba a nyomozást.
Ha nem, az életébe kerülhet. És nagyon úgy tőnik, hogy komolyan is gondolták a fenyegetést. Akkor most mit csináljon? A nyilvánvaló válasz az volt, hogy abba kell hagyni a nyomozást, és hazautazni. Chris úgy döntött, lemondja a vermonti utat, és másnap hazarepül Londonba. Miután ezt eldöntötte, remélte, kicsit megnyugszik, és el tud aludni. De hiába. A lelke mélyén egy hang tiltakozott a döntése ellen. Azt mondta, ez gyávaság és gerinctelenség. Lenka nevét suttogta. Chris próbált nem odafigyelni, de a hang csak nem hagyta abba. Ha valaki ennyire meg akarja állítani, az csak azt jelentheti, hogy valami fontos felfedezés közelében jár Lenka halálával kapcsolatban. Ha kitart és tovább nyomoz, talán kideríthetné, ki volt a gyilkos. De miért tenne ilyet? Nem hıs, nem az ı dolga, hogy bőnügyeket megoldjon. Lenka halott, és bármit tesz, úgysem támaszthatja fel. Bezzeg a nagyapja nem így cselekedne. İ az életét is kockára tenné, hogy megtudja, mi történt. De hát a nagyapja egy vérszomjas, bigott alak! Na és az apja? - kérdezte a hang. Ez a csendes, halk szavú ember, a határozott elveivel? İ sem adná fel. Bátorság kellett ahhoz, hogy disszidáljon, bátorság kellett ahhoz, hogy kitartson az ideáljai mellett, szembeszállva konzervatív honfitársaival. Na és az anyja? Mennyi csatát megvívott nap mint nap, hogy gondoskodjon róla és húgáról! İ sem adott fel soha semmilyen harcot. Amikor Chris egyetemre ment, elszakadt a családjától. Mássá akart válni, azt akarta, hogy ı több legyen, sikeresebb, gazdagabb, és igazi angol. De valahogy mégsem így alakult az élete. Megvolt a választási lehetısége: megmaradhatott volna a Bloomfield Weiss világában, a George Calhoun-félék között, vagy a szülei nyomdokába is léphetett volna. Most azt kell tennie, amit nagyapja vagy Lenka vagy a szülei tennének a helyében. Ha azt akarja, hogy szembe tudjon nézni magával a tükörben élete hátralévı részében, legyen az bármilyen rövid is, akkor csak egy választása van. Meghozta a döntést, aztán rögtön el is aludt.
12.
Amikor felébredt, az volt az elsı gondolata, hogy fél. Továbbra is úgy érezte, helyesen döntött, de akkor is rettegett a következményektıl. Mindig is büszke volt arra a képességére, hogy jól fel tudja mérni a kockázatot. És most pontosan tudta, hogy minden oka megvan a félelemre. De azért volt még egy kis egérútja. Addig biztonságban van, amíg az az illetı, aki megfenyegette, azt hiszi, hogy hazautazik. Minél tovább azt hiszi, hogy megijedt és feladta, ı annál több idıt nyer. A szobájában megreggelizett, aztán összecsomagolt. A hotel elıtt taxiba ült, és elindult át a városon, a Lincoln alagút felé. Aztán, amikor a taxis áthajtott a zöldre váltó lámpán, Chris szólt neki, hogy forduljon észak felé. Chris hátranézett. Nagy volt a forgalom, ha valaki próbálta is követni, valószínőleg már elvesztette a nyomát. Persze, ki tudja. Ide-oda irányítgatta a taxist a mellékutcákban, aztán végighajtottak a Tenth Avenue-n az Upper West Side felé. Lehetetlen volt megállapítani, hogy követik-e. Az indiai sofır nyilván ırültnek gondolta, de Chris nem törıdött vele. Dr. Marcia Horwath rendelıje egy ötemeletes épületben volt, egy csendes kis mellékutcában. Chris gyorsan kiugrott a taxiból, busás borravalót adott a sofırnek, aztán körbenézett a kihalt utcán, és berohant az épületbe. Tíz perc múlva kilenc, dr. Horwath már nyilván várja. A nı az ötvenes éveiben járt, rövidre vágott ısz haja volt, és tekintély sugárzott belıle. A rendelıje inkább irodának hatott, nem egy pszichológus szobájának. Nem volt bırkanapé, se dísznövények, irattartó szekrények, táblázatok a falon, számítógép, drága, hivatalos íróasztal. Dr. Horwathnak nem volt sok ideje, és ezt azonnal közölte is. - Miben segíthetek, Mr... - Szczypiorski. A Bloomfield Weissrıl szeretnék beszélni önnel. - Á, értem. Igen, valamikor dolgoztam nekik. Bár évekkel ezelıtt megszakadt a kapcsolatunk, továbbra is köt a titoktartási kötelezettség. - Ezt megértem - mondta Chris. - Úgyhogy elıbb talán elmondanám, mirıl van szó, aztán majd ön eldönti, mennyit árulhat el nekem. - Tessék, hallgatom. - Tíz évvel ezelıtt részt vettem a Bloomfield Weiss továbbképzési tanfolyamán, fiatal gyakornokként. A toborzás során átestünk egy pszichológiai teszten. Soha nem tudtam meg, az enyémnek mi lett az eredménye, és utána el is feledkeztem róla. Úgy hallottam, a Bloomfield Weiss arra használta ezeket a teszteket, hogy kiszőrjék a különösen agresszív egyéneket. - Igen, ez így volt.
- És ugye, ön volt az egyik pszichológus, aki a teszteket véleményezte? - Igen, ez is igaz. - Mi volt a véleménye a Bloomfield Weiss megközelítésérıl? Dr. Horwath végre elmosolyodott, és kicsit engedett a szigora. - Eleinte érdekelt a dolog. Mindig kissé képmutatónak találtam, ahogy a cégek azt állítják, a legnemesebb tulajdonságokat várják el az alkalmazottaiktól. Az ilyen pszichológiai tesztek egyik nagy elınye, hogy nem azt mutatják ki, hogy valaki jó ember vagy rossz. Nem lehet rajtuk megbukni vagy átmenni. A különbözı emberek más-más erısségekkel és gyenge pontokkal rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy más-más szerepkörök betöltésére alkalmasak. A Bloomfield Weiss felismerte, hogy a náluk dolgozó legsikeresebb emberek közül sokan olyan vonásokkal rendelkeznek, amelyeket általában negatívnak szokás tartani. - Mint például? - Ha ön is ott dolgozott, gondolom, sejti, mire utalok. Agresszióra való hajlam, a bármi áron való nyerésre törekvés. Hazugságra és csalásra való képesség. Mások manipulálása. Bizonyos fokú vakmerıség. Vagy akár az erıszakra való hajlam. - Erıszakra? - Sok bróker erıszakos egyéniség, ön nem így látja? - De, egyesek. - A civilizált társadalom többféle módon fojtja el az erıszakos hajlamokat. A legnyilvánvalóbb eszköz a sport vagy a szurkolás. De a piac is az agresszió kiélésének egyik területe. Ugyan, ne mondja, hogy maga nincs tisztában azzal, hogy a tızsdén mekkora szerepet játszik a macsó pózolás és nyelvezet, az uralomra való törekvés? - De, igen, azt hiszem - ismerte be Chris. - Hát ezt keresték a Bloomfield Weissnél. - És milyen problémák adódtak egyes jelentkezıknél? - Sajnos, errıl nem beszélhetek. Dr. Horwath semleges arckifejezéssel nézett Chrisre, aki semmit nem tudott leolvasni az arcáról. - Úgy tudom, hogy a teszteket végzı egyik pszichológus, egészen pontosan ön, kétségeinek adott hangot egyik-másik jelentkezıvel kapcsolatban. Attól félt, hogy esetleg közveszélyesek is lehetnek. De a banknál nem vettek tudomást a figyelmeztetésérıl, és felvették ıket. Az egyiküket, Steve Matzleyt késıbb elítélték nemi erıszakért. Engem az érdekelne, voltak-e mások is, akiknek a személyiségjegyeit aggasztónak találta.
- Lehetséges - felelte kitérıen dr. Horwath. - De errıl nem áll módomban beszélni. És nem egészen értem, miért érdekli ez a dolog. Ugye, már nem a Bloomfield Weissnél dolgozik? - Nem, két évvel ezelıtt otthagytam. De szemtanúja voltam annak idején az egyik társunk halálának. Alex Lubron egy hajókiránduláson a vízbe fulladt. Hallott az esetrıl? - Igen, hallottam. Ha jól emlékszem, elég gyanúsak voltak a körülmények. Chris próbált óvatosan fogalmazni. Nem akart olyasmit mondani, amit esetleg fel lehet használni ellene vagy Duncan ellen. - Akkoriban én úgy gondoltam, nem volt semmi gyanús a történtekben folytatta Chris. - De most már nem vagyok olyan biztos ebben. Egy másik gyakornokot, aki szintén ott volt akkor a hajón, Lenka Nemeckovát nemrégiben megölték Prágában. - Dr. Horwath felvonta a szemöldökét. - Az az érzésem, lehet valami összefüggés a két haláleset között - folytatta Chris. - Miféle összefüggés? Chris felsóhajtott. - Azt nem tudom. - És mit óhajt tılem? - Ha megadom önnek azoknak a nevét, akik ott voltak a hajón, meg tudná mondani, hogy ezek közül valakinek a pszichológiai tesztje aggasztottae? - Erre azonnal válaszolhatok: nem mondhatok semmit, a már említett okokból. Chris azért folytatta. - Heten voltunk. Rajtam kívül Lenka, Alex, Duncan Gemmel, Ian Darwent, Eric Astle, és még egy lány, aki nem a Bloomfield Weiss alkalmazottja volt. - Chris lassan sorolta a neveket, és árgus szemekkel figyelte a nı arcát. Semmi. Szeme se rebbent. - Egyik név sem ismerıs? - Mindezek az emberek a legbizalmasabb körülmények között mondtak el nekem személyes dolgokat magukról. Ahogyan ön is. Ugyan nem helyeseltem a Bloomfield Weiss módszereit és megközelítését, de akkor is tiszteletben kell tartanom a titoktartási kötelezettségemet. - Dr. Horwath, egy barátomat már megölték. Engem tegnap este megtámadott valaki egy késsel - mutatott Chris a friss vágásra az arcán. - Kérem, legalább annyit mondjon, hogy egyiküknél sem mutatott ki a teszt ilyesmit. Dr. Horwath egy hosszú pillanatig a mennyezetet bámulta, aztán határozott tekintettel Chrisre nézett, de nem mondott semmit. - Ugye, ezt nem tudja állítani?
A nı hallgatott Chris közelebb hajolt. - Egyiküknél biztosan talált valamit. Melyiküknél? Nem hiszem, hogy utána kéne nézni a régi dossziékban. Biztos vagyok benne, hogy az egyik név ismerıs. Az egyikükre most is emlékszik, tíz év után. A nı az órájára pillantott. - Megértem, hogy milyen fontos ez önnek, de sajnos, nem segíthetek. Teljességgel lehetetlen. Most sajnos mennem kell, egy találkozóm van kilenckor. Chris belátta, hogy ennél többet nem fog kiszedni belıle. - Köszönöm, dr. Horwath. Ha esetleg meggondolná magát, itt a névjegyem. És... - Chris elhallgatott. Melodramatikus volt, amit mondani készült, de végül mégis kimondta. - Ha az elkövetkezı hetekben megtudná, hogy velem történt valami, kérem, ne felejtkezzen meg a beszélgetésünkrıl, és értesítse a rendırséget. A nı szeme megvillant. Chris tudta, hogy biztos üldözési mániásnak hangzik, amit mondott, de azért remélte, a nı csak látja rajta, hogy nem bolond. - Meglesz - bólintott dr. Horwath. Chris kisétált a szobából. Miközben a kabátját vette fel az elıszobában, még visszapillantott, és látta, hogy dr. Horwath keresgél valamit az egyik irattartó szekrényben.
A bérelt kocsi felfelé kaptatott a hegyoldalban, a kerekeknek valahogy sikerült megkapaszkodni a keményre fagyott havon. Chris tudta, hogy senki nem követte. Nem volt más dolga, mint hátranézni: két mérföldre is ellátott az országúton, amely teljesen üres volt. Taxival ment ki a Newark repülıtérre, kicsit lézengett az indulási pultok környékén, aztán átment az egysínő vasúttal a burlingtoni terminálba. Senki nem tudhatja, hová utazott. Vermontot hó borította. A völgy gyönyörő lehet egy derült napon, de most ólomszürke volt az ég. A hegycsúcs körül lebegı sötét fellegek mintha alig száz méterre lettek volna a feje fölött. A kocsi szerencsére négykerék-meghajtású volt, egy normál autó nem biztos, hogy bírta volna a terepet. Ez idáig egyszer sem csúszott meg vele, ami nagy szerencse volt, mert az út bal oldalán harminc méteres szakadék tátongott. Az országúton végig egy jármő tisztán kirajzolódó keréknyoma húzódott elıtte. Valaki járt erre, mióta utoljára havazott. Ha annak sikerült, Chrisnek is sikerülni fog.
Úgy négy mérföld után egy kanyar következett, és elétárult egy kis fennsík. Egy enyhén lejtıs hegyoldalban úgy fél mérföldön át ki voltak irtva a fák. A tisztáson egy fehérre festett ház állt, mellette egy piros fészerépület. Elıtte egy négykerék-meghajtású autó, olyasféle, mint az ı bérelt kocsija. Chris örült, hogy épségben megérkezett. Megkönnyebbülten megállt a másik kocsi mellett, és kiszállt. Úgy rátört a hideg, hogy szinte elakadt a lélegzete. Felnézett az égre. Nem volt nagy szakértı, de úgy látta, havazni fog. Odasietett a ház bejárati ajtajához. Még pár lépésre volt, amikor az ajtó egyszer csak kinyílt. Egy hosszú, ıszülı hajú, magas nı állt ott, és gyanakodva szemlélte a látogatót. - Hello - üdvözölte Chris. - Megengedné, hogy bemenjek egy percre? Rémesen hideg van idekint. - Mit akar? - Marcust keresem. A nı habozott. Végül az együttérzés legyızte benne a gyanakvást, és beengedte Christ. Bevezette egy kellemesen meleg nappaliba, és hellyel kínálta. Chris leült, egy furcsa, rusztikus, faragott székre, amely meglepıen kényelmesnek bizonyult. A nı a kályha mellett ült le, a szınyegre. A szoba indián stílusú szıttesekkel és szınyegekkel volt tele. Voltak más bútorok is, a székhez hasonló stílusban, és legalább egy tucat cserépedény, primitív barna és zöld mintákkal. Tévé sehol. - Ezt Marcus csinálta? - kérdezte Chris, megkocogtatva a széket. A nı bólintott Sima, nyugodt arca volt. İszülı haja ellenére alig látszott idısebbnek Chrisnél. - Marcus itthon van? - Kint van, hátul, nemsokára jön. Chris valami fémes kattanást hallott, és felnézett. Egy magas férfi állt az ajtóban, hosszú télikabátban. A kezében egy vadászpuska, amit egyenesen Chrisre szegezett. Chris lassan felállt, és megnyugtató mozdulattal felemelte a kezét. Tudta, hogy nem lesz könnyő beszélni Marcusszal, és a puska nem sokat könynyített a helyzetén. - Erre semmi szükség - mondta Chris halkan. - Szerintem van - mordult fel Marcus. Úgy beszélt, mint Alex. Hasonlított is rá, csak jóval magasabb volt Ugyanaz a vékony arc, fekete szemöldök, sötétlı borosták. De persze, idısebbnek látszott, és hiányzott belıle Alex humorérzéke. Legalábbis puskával a kezében nagyon úgy tőnt. - Marcus, kérlek - szólt rá a nı.
- Hallgass, Angie. Nem bízom ebben a fickóban. - Tedd le a puskát - mondta a nı. - Eszem ágában sincs. Szóval, ki maga? - Chris. Chris Szczypiorski. - Sejtettem. Nem megmondtam, hogy nem akarok találkozni magával? - De igen. Én viszont beszélni akartam magával, azért vagyok itt. - Hát szépen forduljon meg, és menjen vissza oda, ahonnan jött. Chris nagy levegıt vett. - Kérem. Nagyon hosszú utat tettem meg ezért. Csak tíz percet adjon nekem. Marcus megfontolta a dolgot. Szigorúan összevonta a szemöldökét. Hát, ha már itt van - mondta végül. - Tessék, beszéljen. Chris visszaült a székre, Marcus pedig letelepedett vele szemben. A puskát a térdére fektette, a csöve Chris felé mutatott. - Mondja el, mi történt a hajón. - Igen. - Chris nem nagyon tudta levenni a szemét a puskáról, és így kissé nehezére esett rendbe szedni a gondolatait De most már nem lett volna értelme visszakozni. Elég részletesen elmesélte Marcusnak, mi történt azon az estén a hajón. Marcus minden szavára figyelt, és le nem vette róla szúrós, fekete szemét Chris végül befejezte a történetet, és elhallgatott. - Ennyi az egész? - kérdezte Marcus. - Ennyi. - Nem hagyott ki semmit? Chris megrázta a fejét. - Ha így történt, miért nem mondták el a rendırségnek? - Nem akartuk, hogy Duncan bajba kerüljön. - Miért ne? Megölte az öcsémet, nem? - Véletlen baleset volt. Nem akarta a vízbe lökni. Részeg volt, és provokálták. - Szóval szépen falaztak neki. Azt hittem, Alex a barátjuk volt. - Marcus hangjában csak úgy sistergett a düh és a megvetés. - Az volt. Épp ezért kockáztatták hárman is az életüket, köztük Duncan is, hogy megmentsék. Szerencse, hogy nem vesztek oda mindnyájan. Iant is alig találtuk meg végül. - Kár, hogy megtalálták - morogta Marcus. Chris elengedte a füle mellett a megjegyzést. - A baj csak az - mondta Marcus -, hogy szerintem nem ez történt. Chris vállat vont. İ az igazat mondta. Ennél többet nem tehet. - A bankárok folyton hazudoznak, nem igaz? - Nem hazudtam, Marcus.
- És miért kéne hinnem magának? A rendırségnek is hazudott, nem? Marcus arcán megvetı mosoly villant. - Mindent tudok a rendırségi vizsgálatról. Pár hónappal ezelıtt átnéztem az anyám régi papírjait, és találtam egy levelet a nagynénémtıl, amiben arról volt szó, hogy a rendırség azt gyanítja, Alexet meggyilkolták. Felhívtam a nagynénémet, aki azt mondta, valóban gyanús volt az eset, de soha nem derült ki semmi. Idınként bemegyek New Yorkba, hogy eladjam a bútorokat, amiket készítek. A múltkorában megkerestem azt a nyomozót, aki annak idején az ügyön dolgozott. Azt mondta, ı is gyanúsnak találta a dolgot, mert észrevettek Alex állkapcsán egy horzsolást, ami egyértelmően erıs ütésre vallott. Úgy gondolta, maguk mind hazudnak. Aztán a fınöke egyszer csak szólt, hogy le kell zárni az ügyet. Úgyhogy lezárta. De én nem. - És ezért kereste meg Lenkát? - Igen. Elıször Eric Astle-lel próbáltam beszélni, de ı nem volt hajlandó találkozni velem. És az a pasas, aki annak idején a Bloomfield Weisstanfolyamot irányította, ı sem volt túl segítıkész. Hamar rájöttem, hogy mindenki, aki ott volt a hajón, most Londonban él, úgyhogy odautaztam. Maga épp külföldön volt valahol, de azzal a cseh nıvel, Lenkával tudtam beszélni. - Aki ugyanazt mesélte magának, mint én most. - Nagyjából. - Aztán megkereste Duncant, és letámadta. - Igen. - És akkor most mit szeretne még tudni? - Nem vagyok biztos benne, de egyvalami nyugtalanít. - Valami, amit Lenka mondott? Marcus nem felelt. - Tudom, hogy Lenka küldött egy e-mailt, amiben azt írta, valami fontosat akar mondani. Maga azt válaszolta, fel fogja hívni. Felhívta végül? Marcus bólintott. - És mit mondott Lenka? - Azt, hogy úgy tervezi, pár hét múlva Amerikába utazik, és el akart jönni meglátogatni. Megbeszéltük a dátumot is. - Azt nem mondta, mirıl akar beszélni magával? - Megkérdeztem, mire ı azt felelte, Alex halálával kapcsolatos, de a részleteket csak személyesen mondja el. - Azt nem mondta, miért?
- Ezt is megkérdeztem tıle. ı azt felelte, olyan valami, amit jogom van tudni, de kicsit fél, hogy mihez fogok kezdeni az információval. Azt mondta, jobb lenne személyesen megbeszélni. - Tehát nem is sejti, mirıl lehetett szó? - Azt mondta, hogy valójában mégsem úgy történt a dolog, ahogy ı mondta nekem. Megkérdeztem, Duncan lökte-e a vízbe a bátyámat vagy sem. Végül is ezt nem olyan nehéz eldönteni. Lenka azt mondta, ı lökte bele, de Alex nem ezért halt meg. Chris döbbenten nézett. - De hát mire gondolhatott? - Fogalmam sincs. Megkérdeztem, de nem volt hajlandó többet elárulni. De majd maga elmondja. - Mit? - kérdezte Chris. - Azt, hogyan halt meg az öcsém. - Fogalmam sincs. - Maga is ott volt. Mi történt? Agyonverték és a tengerbe dobták? Marcus megemelte hangját. - Az ég szerelmére, mondja el! - Nem tudom. Én nem tudok róla, hogy ilyesmi történt volna. - Hogyhogy? Maga is ott volt. Chris vállat vont. - El akarja hallgatni, igaz? Aztán majd valamelyikük idejön, hogy engem is eltegyen láb alól. - Marcus szeme megvillant. - Ezért jött? Álljon fel! Chris nem mozdult. - Azt mondtam, álljon fel! Chris engedelmeskedett. - Motozd meg, Angie. - Micsoda? - A nı olyan pillantást vetett Marcusra, mintha az megırült volna. - Lehet, hogy fegyver van nála. - Nincs nálam semmi - mondta Chris. - Motozd meg, én nem tudom, fognom kell a puskát. - Oké. - Angie végigcsúsztatta kezét Chris lábán, aztán végigtapogatta a kabátját, és megnézte a zsebeit - Semmi - mondta. - Nézd meg a kocsijában is. Angie Marcusra pillantott, aztán Chrisre. - A kulcsok? - Nincs bezárva - mondta Chris. Chris megint leült a székre. Várták Angie-t, egymásra meredve. Marcus sötétbarna szemében düh parázslott. - Nagyon hasonlít Alexra, tudja? - szólalt meg Chris.
- Nem, nem hasonlítok. - Szerintem igen. - İ már halott. - Ugyan már, az mindegy. - Nem tudom, hogy képesek hazudni - fakadt ki újból Marcus. - Mind azt állítják, Alex barátai voltak. Akkor miért nem úgy viselkednek? Chris érezte, hogy feltámad benne a düh. - Hogy érti, hogy miért nem úgy viselkedünk? El sem tudja képzelni, milyen érzés volt, amikor Alex meghalt. Mind nagyon összebarátkoztunk azon a nyáron. Mind szerettük Alexet, és erre meg is volt az okunk. Nagyon remek ember volt, egy olyan környezetben, ahol nagyon kevés ilyen akad. Mindnyájunkat felvidított, jó volt a társaságában lenni. Marcus bosszúsan hallgatta. Az ajtó közben becsapódott. Angie visszajött a kocsitól, és a fejét rázta. - Duncant majdnem tönkretette, ami történt - folytatta Chris halkabban. - És Lenkát is, bár ı kicsit jobban összeszedte magát utána. Én sem tudom elfelejteni azt az estét, annyi idı után sem. Szörnyő lehet elveszíteni egy testvért, de egy barátot elveszíteni se könnyebb, fıleg, ha az ember szeme láttára történik, és nem tud semmit tenni. - Nagyon csalódott voltam, amikor Alex bankár lett - mondta halkan Marcus. - Kitőnı festı volt. Látja azt a képet? - Egy festményre mutatott, amely Chris háta mögött lógott, egy olajfinomító éjszakai képe. Chris ezt nem ismerte. Valahogy nem illett a szobába, de látszott, hogy a tulajdonosa büszke rá. - Ezt is ı csinálta. Díjat is nyert vele fıiskolás korában. Néhány képet el is adott, de aztán az egészet feladta a Wall Street kedvéért. Remek kép, nem? Chris bólintott, és meglepetésére könnybe lábadt a szeme. Pislogott és Marcusra nézett. - Megbocsátott neki valaha is? - Mit? Mit kellett volna megbocsátani? - Sajnálom, ezt nem kellett volna mondanom. - De Chris érezte Marcus pillantásából, hogy telibe talált a megjegyzés. - Igaz, nem bocsátottam meg neki. Akkoriban, a nyolcvanas évek végén mindenki csak azzal törıdött, hogy valami jó állása legyen, és minél több pénzt zsebeljen be. Nekem hányingerem volt az egésztıl. Utazni szerettem volna, világot látni. Megismerni önmagamat. Kreatív emberré válni. Alex pedig ugyanúgy gondolkozott, mint én. Chris megérezte, Marcus mennyire szeretne az öccsérıl beszélni. Nagyon rég magába fojthatta. Chris megpróbálta bátorítani.
- És az édesanyjuk? - İ soha nem értett meg. Mióta az apánk meghalt, csak az érdekelte, hogy mind a ketten valami jó állást szerezzünk, ami biztosítja, hogy mindig ki tudjuk fizetni a számláinkat. Aztán, miután végeztem a fıiskolán, megromlott a viszonyunk. Meg se próbáltam munkát keresni, csak utazgattam a Karib-tengeren, hajókon dolgoztam. Az anyám utálta, hogy ezt csinálom. Úgyhogy végül aztán nekivágtam, és elmentem Európába, Ausztráliába, a Fülöp-szigetekre. - És Alexszel is megszakadt a kapcsolata? - Eleinte nem. Idınként hazalátogattam, és eltöltöttem valamennyi idıt a családommal. De mindig rosszul sikerült, fıleg az anyámmal. Egyszer, amikor karácsonykor hazamentem, közölte, hogy mellrákja van. Ez persze megrázott, de akkor úgy nézett ki, meg fog gyógyulni. Legalábbis ı így gondolta. Aztán Alex elkezdett dolgozni a Bloomfield Weissnél, én meg otthagytam ıket, és majdnem egy évig nem is érintkeztünk. - Marcus nagyot sóhajtott. - De aztán kiújult a rákja. Késıbb rájöttem, Alex miért vállalta el azt az állását. - És miért? Marcus egy pillanatig nem válaszolt. Zaklatottnak látszott, mintha alig tudna uralkodni magán. Angie aggodalmas arccal figyelte. - Az anyámnak nem volt rendes biztosítása. Alex halála után megtudtam, hogy nagy kölcsönöket vett fel. Megtaláltam az anyám kórházi számláit is. Nagyon magasak voltak. - Alex elég sok idıt töltött a betegágyánál - szólt közbe Chris. - Majdnem ki is rúgták miatta a tanfolyamról. - Igen, és én nagyon hálás vagyok neki. Bár néha feldühít, amiért nekem nem mondták el, mi folyik. Persze, valójában magamra vagyok dühös. Ostoba és önzı voltam. Csak két hónappal az anyám halála után tudtam meg, mi történt... Hívogattam, és soha nem vette fel. végül felhívtam a nagynénémet, és tıle tudtam meg, hogy mi történt. A temetésükön se voltam ott. Akkor azonnal hazautaztam. Rendeztem a dolgaikat, aztán ideköltöztem Vermontba. - Marcus körbenézett a kis faházban. - Szeretek itt lenni, nyugodt hely. Itt békében lehet élni. És némi pénzt is keresek a bútoraimmal. De nagyon hiányzik Alex. Néha az anyám is, de inkább Alex. És szavamra mondom, ha megtudom, hogy valaki, a maga valamelyik barátja meggyilkolta, akkor én... én... Chris hallgatott. Jobban örült volna, ha Marcus nem mondja ki, mit szándékozik csinálni. De kimondta. - Akkor én megölöm.
13. Chris nem volt felkészülve arra, ami az irodában várta. Egyenesen odament a Heathrow-ról, az átalvatlan, fárasztó éjszaka után. A német részvénypiac elızı este megingott, és most teljes volt a pánik. Kétségek támadtak a német gazdaság feléledésének lehetıségeirıl, ami egész Kelet-Európa kilátásait beárnyékolta, és emiatt a Carpathian legtöbb államkötvényének értéke esett. Ironikus módon Németország és az eurózóna más országainak kötvényei emelkedtek, a várható alacsonyabb kamatlábak miatt. Chris számára ez volt a lehetı legrosszabb kombináció. És persze, a Bloomfield Weiss kihasználta az alkalmat, hogy újabb öt ponttal leértékelje az Eureka Telecom kötvényeit. Ollie kétségbe volt esve. A szlovák kötvények, amelyeket vásárolt, szintén veszítettek az értékükbıl, és Ollie szinte saját magát okolta a német gazdaság megingásáért is. Chris próbálta vigasztalni, de nem sok sikerrel. Tudta, hogy egy-két hónapon belül magától rendbe fognak jönni a dogok, csakhogy ı nem ért rá egy-két hónapot várni. Rudy Moss két héten belül akarja a pénzét, és Chris vagy kénytelen lesz nagy veszteséggel eladni az Eureka Telecom kötvényeket, vagy a lehetı legrosszabb pillanatban eladni az alapjában véve erıs államkötvényeit. Akárhogy is, mindez mindenképp rossz hatással lesz a Carpathianra, sıt talán végzetes is lehet. A Melville Capitaltıl nem várta üzenet. Chris félig-meddig azt remélte, hogy dr. Zizka meggondolja magát, és értesíti a döntésérıl. De nem így történt. Chris az egész napot Ollie-val töltötte, aki kétségbeesetten próbált birkózni a piaccal. Nem sokat tehetett. Egyelıre még, ha egy mód van rá, nem akartak eladni. Habár lettek volna megvásárlásra érdemes kötvények, nem volt fölösleges pénzük. Nem tehettek mást, mint hogy elviselték a gyengélkedı piac unalmát a hideg, szürke péntek délutánon. Annak semmi valószínősége nem volt, hogy Rudy Moss mégis náluk, hagyja a pénzét, de Chris még mindig reménykedett dr. Zizkában. A találkozójuk legvégén az volt az érzése, hogy mégiscsak sikerült hatni rá. Úgy gondolta, nincs értelme tovább arra várni, hogy meggondolja-e magát
Mostanra már döntenie kellett. Chris mindenképp meg akarta tudni, mi a helyzet. Fogta a telefont, és felhívta. - Tessék, Zizka - mondta egy egészen halk, alig hallható hang. - Dr. Zizka? Chris Szczypiorski vagyok, Lenka partnere. Chrisnek egy pillanatig az volt az érzése, Zizka eldobta a telefont, és hagyta a kagylót a zsinóron lógni. De aztán meghallotta a lélegzésébıl, hogy ott van a vonal túlsó végén. - Dr. Zizka? - Igen - felelte végül a hang. - Hogy van? - Jól, köszönöm. Azon tőnıdtem, vajon döntött-e már arról, hogy kilépnek-e a Carpathianból. - Á, igen. - Tehát, döntött? - Nem olyan egyszerő a dolog - felelte Zizka. - A jövı héten van megbeszélésem a felügyelıbizottság tagjaival. Én jobban örülnék, ha arról tájékoztathatnám ıket, hogy megszabadultunk ettıl a befektetéstıl. - A piac pillanatnyilag meglehetısen ingatag. Én meg vagyok róla gyızıdve, hogy jobb árat kapnának, ha pár hónapig még kitartanának. Lenka azt ígérte, szép hozamot kapnak, és nem örülnék, ha úgy távoznának tılünk, hogy ez nem teljesült. Megint csönd lett a vonalban. Chris a torkában érezte a szíve dobogását. Szerette volna tovább gyızködni Zizkát, de inkább várt. Zizka gondolkozott. Chris tudta, hogy valószínőleg Lenka jár a fejében. - Hát, jó - mondta végül Zizka. - Miért is ne? Én személy szerint úgy vélem, eltúlozzák ezeket a Németországgal kapcsolatos aggodalmakat. Nem árthat, ha várunk még egy-két hónapot. Egyelıre maradunk. Májusban majd újból megbeszélünk mindent, rendben? - Nagyszerő! Akkor majd beszélünk. Nagyon köszönöm, dr. Zizka! Chris boldogan tette le a kagylót Az Amalgamated Veterans pénzét ugyan elveszítik, de azért pszichológiai szempontból csak jelent valamit az, hogy a Melville Capitalt meg tudják tartani, amire neki és Ollie-nak is igencsak szüksége volt. Ez után a kis gyızelem után már nemigen volt semmi dolguk az irodában péntek délután, úgyhogy Chris szólt Ollie-nak, hogy hazamehet Chris elment metróval a King's Cross pályaudvarig, és vonatra szállt Cambridge felé. Idınként idegesen hátranézett, hogy nem követi-e valaki, de nagy megkönnyebbülésére nem vett észre senkit. A vonaton végiggondolta a Marcusszal folytatott beszélgetést. Ha Lenka tényleg igazat mondott, és nemcsak Marcust akarta összezavarni,
akkor Marcus konklúziói csak helyesek lehetnek. Lenka azt mondta, Duncan lökte a vízbe Alexet, de Alex nem ezért halt meg. Mielıtt Duncan megütötte, nem volt semmi baja. Csak az okozhatta a halálát, ami azután történt. Tehát valaki vízbe fojtotta. És csak annak a háromnak a valamelyike lehetett, aki utánaugrott: Eric, Ian vagy Duncan. Valaki a barátai közül, akiket tíz éve ismer... De melyikük? Duncan annyira sokkos állapotban volt, hogy kizárt, hogy képes lett volna ilyesmire. Ian tőnt a legvalószínőbbnek. Elıször is, ı volt a legtovább a vízben. İ az, akinek leginkább köze lehet Lenka halálához is. Az elsı e-mailtıl kezdve egyértelmő volt, hogy Iannek valami konfliktusa volt Lenkával, közvetlenül a lány halála elıtt. Vagyis inkább Lenkának vele. Ian tudta, hogy Lenka kapcsolatban áll Marcusszal, és tudta, hogy el akar mondani neki valamit, és meg akarta akadályozni ebben. Talán attól félt, hogy Lenka elmondja Marcusnak, hogy ı fojtotta vízbe Alexet tíz évvel ezelıtt. Ezért aztán utánament Prágába, hogy elhallgattassa. Vagy megfizetett valakit, hogy megtegye. Chris felháborítónak találta ezt a gondolatot. De akárhogy is nézte, ez volt az egyetlen elképzelhetı magyarázat. Besötétedett, mire a vonat befutott a cambridge-i állomásra. Chris taxival ment Megan szállásáig. Kicsit jobb kedve lett, amikor belépett a kollégium ısi kapuján, aztán átvágott az udvaron a hatalmas, terebélyes platánfa alatt. Felnézett az ablakokra: Megan szobájában világos volt. - De jó, hogy látlak! - kiáltott fel Megan, amikor ajtót nyitott. Mielıtt Chris bármit mondhatott volna, hosszan megcsókolta. Chris magához szorította, és ı is arra gondolt, mennyire jó, hogy láthatja. - Borzalmasan nézel ki - állapította meg Megan. - Nem aludtál a gépen? - Nem, kicsit nehezemre esik mostanság elaludni. - Gyere beljebb. - Megan odavezette a kanapéhoz, leültette, és mellébújt. Chrisnek nagyon tetszett a szoba. A falai fehérek voltak, az ablakok az udvarra néztek. A mennyezeten feketére festett fagerendák húzódtak végig. Megan mindent megtett, hogy kicsit otthonosabbá varázsolja a szobát, szétrakosgatta néhány személyes holmiját, amiket magával hozott. A kandallópárkányon két fénykép állt: az egyiken Megan szülei, egy sárgára festett ház teraszán üldögélve, a másikon Megan kislánykorában. A füvön hasalt, egy kövérkés kutyát átölelve, mellette a nagymamája. A falakon régi fotókiállításokat hirdetı plakátok lógtak bekeretezve. A nappaliból
egy kis hálószoba nyílt egy keskeny ággyal. Kicsit szőkös volt, de Chris nem panaszkodott. - Na, mi volt Amerikában? - kérdezte Megan. - Megtaláltad Marcust? Chris mindent elmesélt, a beszélgetését Abby Hollisszal, aztán George Calhounnal és Marcia Horwathtal. Majd részletesen elmesélte az utat Vermontba, ahol meglátogatta Marcust. Az Ericnél tett látogatását csak futólag említette, de semmit nem mondott a New Yorkban történtekrıl, és arról, hogy megfenyegették. Nem akarta megijeszteni Megant. Eldöntötte, hogy tovább nyomoz Lenka gyilkosa után, és nem akarta, hogy a lány most lebeszélje. Megan figyelmesen hallgatta, csak egyszer-kétszer szakította félbe. Amikor Chris befejezte, feltette az egyértelmően adódó kérdést: - Vajon mit akarhatott mondani Lenka Marcusnak? Chris elmondta, ı mit gondol errıl. Megan másodpercekig hallgatott. Nagyon sápadt volt az arca. - Ez borzalmas. Egyszerően nem tudom elhinni. Tényleg azt hiszed, hogy Ian képes lenne ilyet tenni? - Vagy ı volt, vagy Eric - jelentette ki Chris. - Nem hinném, hogy Duncan olyan állapotban lett volna, hogy ilyesmi kiteljen tıle. - Biztos vagyok benne, hogy nem Eric volt. Túlságosan is jól ismerem. Csak Ian tehette. - Megan megborzongott. - És szerinted Lenkát is ı ölte meg? Chris bólintott. - Te jóságos ég! De hát miért? Miért akarta volna Ian megölni Alexet? Nem voltak ellenségek. - Nem, nem voltak azok. Csak egy okot tudok elképzelni. Meséltem, hogy egyszer rajtakaptam Iant, hogy kokaint fogyaszt? - Igen, azt hiszem. - Csak akkor egyszer láttam. De mi van, ha rendszeresen használt kábítószert? És mi van, ha Alexet is ı látta el vele? Csak az amerikai hallgatókat tesztelték, Ian így megúszhatta a dolgot. Lehet, hogy Alex azt tervezte, hogy elárulja Calhounnak, kitıl szerezte a kábítószert. - És Ian megölte, hogy elhallgattassa - mondta Megan, és megint megborzongott. - Teljesen biztos vagy benne, hogy ez történt? Én még mindig képtelen vagyok elhinni. - Nem, nem vagyok biztos benne, de ez a legjobb, amit ki tudtam találni. Emlékszel, nem láttuk egyiküket sem, amikor a vízben voltak. Lehetett Eric vagy akár Duncan is. - Nem Eric volt.
Volt valami Megan határozott kijelentésében, ami kicsit bosszantotta Christ. Tudta, hogy ez csak. féltékenység, és nem volt büszke rá. Bár egyetértett Megannel, azért csak megvoltak a kétségei. - Azért ne zárjuk ki ıt se. - Ha nem akarod, ne zárd ki - mondta Megan. - De én tudom, hogy csak Ian lehetett. Akkor most mit tegyünk? Chris hátradılt a kanapén. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát Nem tudom. - Ne menjünk el a rendırségre? - kérdezte Megan. - Gondoltam rá. Csak az a kérdés, melyik rendırséghez? Annak nincs értelme, hogy itt Angliában, végül is itt nem történt semmiféle bőncselekmény. Elmehetnénk a Long Island-i rendırségre, és megpróbálhatjuk rávenni ıket, hogy indítsák újra a nyomozást Alex halála ügyében. De nincs a kezünkben semmi bizonyíték. Csak találgatás az egész. És ha elkezdünk magyarázkodni, hogy valójában mi történt, akkor be kell vallanunk, hogy mindnyájan hazudtunk tíz évvel ezelıtt. Akár le is tartóztathatnak az igazságszolgáltatás munkájának akadályozásáért. Vagy akár Duncant emberölésért. - Na és a cseh rendırség? Ha igazunk van, és Ian ölte vagy ölette meg Lenkát, ık nyomozhatnának utána. - Igaz, de a világon semmi bizonyítékunk nincs, ami kapcsolatba hozná Iant Lenka halálával. A cseheknek is meg kéne vizsgálni Alex halálának körülményeit, és akkor megint ugyanott tartunk. Aztán el kéne intézni, hogy kiadassák Iant. Nem valószínő, hogy ez mőködne. Volt még egy oka annak, hogy Chris nem akart a rendırségre menni. Azt tudta, hogy New Yorkban nem Ian volt a támadója. Tehát, ha ı állt Alex és Lenka halála mögött, van egy cinkosa is. Egy nagyon veszélyes cinkosa. És ha Chris elmegy a rendırségre, az illetı rá fog jönni, hogy nem vett tudomást a fenyegetésérıl. Hacsak a rendırök nem cselekszenek nagyon gyorsan, ami a bizonyítékok hiánya miatt nem túl valószínő, az egész könnyen Chris életébe kerülhetne. - Mi lenne, ha beszélnénk Iannel? - kérdezte. - Ez kicsit veszélyes lenne, nem? Mi van, ha tényleg igazunk van, és ı ölte meg Alexet és Lenkát? Akár minket is eltehet láb alól. Chris, én kezdek félni. - Nem tehet el láb alól mindnyájunkat - rázta a fejét Chris. - Mondjuk, beszélhetnék vele, és megmondanám, hogy ha velem történik valami, akkor te azonnal elmész a rendırségre. A legnagyobb ostobaság lenne, ha az
adott körülmények között itt Angliában próbálna meggyilkolni valakit. És Ian nem ostoba. - Hát, nem tudom. Nekem akkor is veszélyesnek tőnik - mondta Megan. A félelem és kételkedés kiült az arcára, ahogy megnyugtatást keresve Chrisre nézett. - Nem hiszem - nyugtatgatta Chris olyan meggyızıen, ahogy csak tıle telt. Tudta, hogy Megannek igaza van: veszélyes lenne. De legalább tennének valami kezdılépést. Talán még mindig kevésbé veszélyes, mint várni, mit lép Ian. - És mit fogsz mondani neki? - kérdezte Megan. - Megbeszélem vele az egészet, Ian nagyon jól meg tudja játszani magát, de azért ennyire nem. Ha hazudik és rejteget valamit, amiben egyébként biztos vagyok, észre fogom venni. Megan nagyot sóhajtott. - Hát jó - mondta, és a telefon felé biccentett. Akkor hívd fel. Chris habozott. Biztos, hogy ezt akarja tenni? Még mindig nem késı a homokba dugni a fejét, úgy tenni, mintha abbahagyná a nyomozást, és mintha nem érdekelné, hogy Alex és Lenka meghalt. De sajnos, nagyon is érdekelte. Kikereste Ian otthoni számát, és felhívta. Csak annyit mondott neki, hogy rájött valamire Amerikában, amit szeretne elmesélni neki, és rábeszélte, hogy találkozzanak másnap, szombaton, ebédidıben egy hampsteadi sörözıben. Akkor úgyis tömve lesz, ami Chris szempontjából biztonságosabb. Legalábbis remélte. Aznap éjjel egyszerre volt gyöngéd és szenvedélyes a szeretkezésük. A félelem, amit mindketten éreztek, és az, hogy egymást is féltették, közelebb hozta ıket. Utána csak feküdtek, szorosan átölelve egymást a sötétben, és egyikük sem akarta kimondani, amit érzett. A biztonságot nyújtó öreg falakon túl már csak pár órányira volt a hajnal, és odakint csak bizonytalanság, veszély és talán a halál várt rájuk. Amikor Chris másnap korán reggel távozott, észrevett az utca túloldalán egy alakot egy parkoló autóban, aki lerakott egy újságot, és elhajtott, éppen akkor, amikor ı kilépett a kapun. Miért olvasgatna valaki egy parkoló autóban újságot reggel fél hétkor? - futott át Chris agyán. Megborzongott, és gyorsan elindult a nyirkos reggeli szürkületben. Közben az a nyugtalanító érzés motoszkált benne, hogy kifut az idıbıl.
NEGYEDIK RÉSZ 1. Eric felnézett a Wall Street Journal széle fölött, miközben a kocsi lassan araszolgatott az elıtte döcögı sárga taxi nyomában. Az órájára pillantott. Öt perc múlva háromnegyed hat. Háromnegyedre ott kéne lennie az ügyvéd belvárosi irodájában. El fog késni. Ráadásul nagyon is, mivel még csak félúton voltak, a péntek esti dugó kellıs közepén. Kellemetlen. Mindegy, úgyis csak egy jelentéktelen kis üzlet. Egy Net Cop nevő cég eladásáról volt szó, amelyik az Internethez szükséges kapcsolókat gyártott. Csak azért nem bízta a tárgyalást egy beosztottjára, mert Sidney Stahl maga is befektetıje volt a cégnek. Sidney örülne, ha sikerülne neki jó árat kicsikarni a Net Copért. És sikerülni is fog. Ez a dolga. Három nagy, telekommunikációs alkatrészeket gyártó cég is érdeklıdött az üzlet iránt. Az egyik négyszázmillió dollárt ajánlott fel, de Eric biztos volt benne, hogy ennek a kétszeresét is megkaphatja, talán egy milliárdot is, ha sikerül elérnie, hogy a riválisok megijedjenek egymástól. Az autó elırelódult, de csak öt-hat métert. - Nem tudnánk valahogy kikerülni a dugót? - kérdezte Eric a sofırt. - Nem lehet - felelte a kövér sofır, akin úgy látszott, tökéletesen meg van elégedve azzal, hogy a péntek estéjét a manhattani csúcsforgalomban töltse. Eric felsóhajtott, de nem állt le vitatkozni. Terry biztos kitalálna valamit, de sajnos, ı ma nem ért rá. Eric visszafordult a térdére fektetett jogi iratokhoz. Már kezdett besötétedni, és a sőrőn gépelt sorok összefutottak elıtte. Megdörzsölgette a szemét, és felkattintotta a kislámpát. Eric tudott és szeretett is keményen dolgozni, de lassan már ott tartott, hogy állandóan dolgozott. És most itt van ez másik ügy is, ami aggasztja. Megcsörrent a mobilja. Eric felsóhajtott. Az az átkozott telefon soha nem hallgat!
- Eric Astle - szólt bele. - Szervusz, Eric, Ian vagyok. Eric lerakta a papírokat, Ian hangja zaklatottnak tőnt. - Mi az, történt valami? - Chris beszélni akar velem. - És? - Azt mondta, megtudott valamit Amerikában. Eric pulzusa felgyorsult. - Azt nem mondta, mit tudott meg? - Nem. Te találkoztál vele, amíg ott volt? Neked elmondta, mit tudott meg? - Igen, találkoztunk - felelte Eric. - Nem derített ki túl sokat. Tud Alex kábítószerügyérıl. De amikor én beszéltem vele, eszébe se jutott, hogy ezt kapcsolatba hozza Alex halálával, hát még Lenkáéval. - Marcus Lubronnal beszélt? - Nem tudom. Készült rá. Remélem, meggondolta magát. - Lehet, hogy beszélt Marcusszal. - Ian hangja nagyon izgatottan csengett. - Lehet, hogy elmondott neki mindent! - Nyugodj meg, Ian - csillapította Eric. - Nem tudjuk, Lenka mit mondott Marcusnak. Azt sem, hogy Chris egyáltalán találkozott-e vele. És ha találkoztak is, nem tudhatjuk, Marcus mit mondott neki. - Eric kicsit hallgatott, és elgondolkozott. Jól hallotta Ian ideges lélegzését a vonal túlsó végén. - Chris mikor keresett téged? - Pár órája. - És mikor fogtok találkozni? - Holnap délben. - Azt hiszem, jobb lenne, ha nem mennél el. - De ha nem megyek el, úgyis megkeres. - Utazz el valahová. - Hová? - Külföldre. Frankfurtba, Párizsba, bárhová. Mondd azt neki, hogy majd ha visszajöttél, akkor találkozhattok. Így nyerünk egy kis idıt. - De holnap szombat van. Eric lehunyta a szemét. Rémes, mit nyavalyog össze Ian. - Ian, az igazi férfiak szombaton is dolgoznak! Mondd meg Chrisnek. - Te mit fogsz csinálni? - Fogalmam sincs. De majd kitalálok valamit. - Eric, ne csinálj semmi elhamarkodottat. - Mondtam, hogy majd kitalálok valamit. Tudod mit, menj el Párizsba! Hívj fel, ha odaértél. Sıt még jobbat tudok. Találkozzunk ott. - Eric pár
pillanatig hallgatott, míg gyorsan összerakta fejében a menetrendet. Szombaton reggelizzünk együtt a George Cinque-ben. - Azzal Eric benyomta a piros gombot, és véget vetett a beszélgetésnek. Bámulta az utcán a tömeget meg az autókat, és törte a fejét, Ian, gondosan ápolgatott brit arroganciája ellenére, nagyon is gyenge. Chris viszont elszánt. Itt cselekedni kell. Már megint... Kikeresett egy számot a telefon memóriájából, és felhívta. Pár másodpercbe telt, míg kapcsolták. Felnézett a sofır vastag nyakára. Buta volt, de Eric nem akarta kockáztatni, hogy meghalljon valamit. Lehet, hogy már az Iannel folytatott beszélgetésben is többet mondott a kelleténél. Most majd óvatosabb lesz. Az elsı csöngésre felvették a telefont. - Tessék? - Terry? - Igen. - Hol van most? - Cambridge-ben. - Az emberünk? - A nıvel van. - Oké. Azt hiszem, nem értette meg az üzenetet. Úgyhogy folytassa a dolgát. Aztán üljön fel egy repülıre, Párizsba kell utaznia. Vasárnap ott találkozunk. - Rendben. Ian tovább telefonálgatott. Felhívta a titkárnıjét, hogy foglaljon egy repülıjegyet Párizsba, az egyik ambiciózus alelnököt a banknál, hogy megmondja neki, már dolgozik a Net Cop üzleten. Aztán Sidney Stahlt, akinek elmagyarázta, hogy épp fülest kapott egy készülı összeolvadásról, egy nagy európai telekommunikációs cégnél, és azonnal oda kell utaznia. Stahl elég dühös volt, de erre nem mondhatott semmit. Nem utasíthatta, hogy azt az üzletet részesítse elınyben, amelyben ı személyesen is érdekelve van. Eric kicsit félt a hívástól. Stahlnak hazudni nem jó taktika, de nem volt más választása. Végül felhívta Cassie-t, és közölte, hogy a hétvégi terveiknek fújtak. De Cassie megértıén fogadta. Eric mosolygott magában. Nagyszerő nı.
Chris leparkolt a lakásához legközelebb esı helyen, de még így is ötven méterre volt a kaputól. Idegesen arra gondolt, hogy egy óra múlva találkoznia kell Iannel. Próbált nem tudomást venni róla, hogy fél. Ugyan mit
tehetne Ian egy zsúfolt kocsmában? Tulajdonképpen nem tudta komolyan fenyegetésnek venni. Hazudós, ravasz, számító disznó, az igaz. De nem hidegvérő gyilkos. Ez képtelenség. Csakhogy Alex és Lenka halott. És Christ is elég egyértelmően figyelmeztette valaki. Jól körbenézett az utcán, mielıtt kinyitotta volna a kaput. Nem látott semmi gyanúsat, csak egy középkorú férfi sétáltatta a kutyáját, és egy ideges anya vonszolt két nyőgös gyereket a park felé. A lépcsıházban sem várta senki, és a lakása ajtaja érintetlen volt. Legelıször feltette a teáskannát, és meghallgatta a telefonüzeneteit. Volt egy Iantıl is: „Ne haragudj, de nem érek rá délben, közbejött valami. Párizsba kell utaznom. A jövı héten majd felhívlak.” Chris kikereste a noteszébıl Ian mobilszámát, és felhívta. - Tessék? - Ian? Chris vagyok. - Á, szia, Chris. - Hol vagy most? - A Heathrow-n. - Ian, mindenképp találkoznunk kell. - Igen, sajnálom, hogy nem jött össze. De a jövı hét végén bepótoljuk. Ahogy hazaértem, rögtön felhívlak. - Hogyhogy ilyen hirtelen el kell utaznod? - Egy nagy üzlet van kilátásban. Gyorsan kellett lépnünk. Csak tegnap tudtam meg, miután veled beszéltem. - De hát szombat van! - Az üzlet nem vár. Ha a fınökség azt mondja, utazzak, akkor utazom. Ez valahogy nem hangzott túl meggyızıen. A vállalati ügyekkel foglalkozó bankárok, mint Eric, lehet hogy hétvégén is dolgoznak, de Ian alapjában véve értékpapír-kereskedı. Az ilyenek csak hétfıtıl péntekig foglaltak. Legalábbis amikor Chris a Bloomfield Weissnél dolgozott, így volt. - Feltétlenül beszélnem kell veled, Ian. Kiszaladok a reptérre. - Húsz perc múlva indul a gépem. - Nem tudnál egy késıbbivel menni? - Nem. Párizsban meg van beszélve egy találkozóm. Már így is épp csak hogy odaérek. A fenébe, gondolta Chris. - És mikor jössz vissza? - Nem tudom megmondani, attól függ, hogy alakulnak a tárgyalások. Legkorábban a jövı hét végén. Majd felhívlak. - Ian...
- Most mennem kell. Szervusz. Chris lerakta a kagylót. Egyetlen szót se hitt el abból, amit Ian mondott. Iannek borzalmas volt az út Párizsig. Szörnyen izzadt. Biztos nagyon főtenek a gépen, gondolta. Ericnek igaza volt: Párizsban nagyobb biztonságban lesz. Nem valószínő, hogy Chris ide utána jönne. El sem tudta képzelni, mit fog mondani hétfın, ha betelefonál a munkahelyére. Természetesen semmiféle nagy üzlet nem várta Párizsban. Londonban viszont nagyon is várta volna a munka. Elég bonyolult történetet kell majd kiagyalnia, hogy valamivel megindokolja, miért utazott el. De legalább van rá két napja, hogy kitalálja. Meg volt ijedve. Tíz éve egyfolytában félt. Mindent megtett, hogy leplezze, hogy elfelejtse, hogy racionalizálja a félelmét, de a felszín alatt mindig ott bujkált. És most, mióta Lenka meghalt, teljes erıvel elıtört belıle. Megtapogatta a kis csomagot a zakója zsebében. Most elıször fordult elı, hogy külföldre is vitt magával kokaint. Mindig szigorú szabálynak tekintette, hogy nemzetközi határokon nem visz át kábítószert. De manapság Londonból Párizsba utazni, nem is számít határátlépésnek. Nem szoktak ellenırizni mást, csak gyanús külsejő, barna bırő, bırdzsekis alakokat, akikre szinte rá van írva, hogy csempészek. Vele nem lesz semmi gond. És hozott magával annyit, hogy elég legyen a hétvégére. Most mindenesetre ráférne egy kicsi, az biztos. Tudta, hogy az elmúlt hetekben, Lenka halála óta többet fogyaszt, mint máskor. De ezek most kivételes körülmények. Különben is, akármikor le tudna szokni róla. Az utóbbi tíz évben nem egyszer elıfordult, hogy hosszú idıszakokra abbahagyta. Ian kényelmetlenül fészkelıdött az ülésen. Tudta, hogy Christ nem szabad lebecsülni. Okos és elszánt, és végül rá fog jönni az igazságra. Hacsak Eric meg nem állítja. Ian megborzongott. Chris nagy nyőg volt a nyakán, de nem akarta, hogy még egy haláleset történjen. Most már azt kívánta, bárcsak elmondott volna mindent, amit tudott tíz évvel ezelıtt. De most már nem volt más választása, mint hogy hallgasson, és megbízzon Ericben. Túl nagy volt a nyomás, nem bírta tovább. Felállt, átbotladozott a mellette ülı férfi lábán, és kiment a mosdóba.
Terry léptei szinte semmi zajt nem ütöttek, a nedves földön, amikor lehuppant. A kollégium kerítése három méter magas, de nem volt nehéz átmászni rajta. Terry elmosolyodott magában. Ezek a régi épületek kívülrıl lehet,
hogy úgy festenek, mint egy erıd, de nagyon egyszerő bejutni. És odabent az udvar tele van bokrokkal, az épület lépcsıházakkal és folyosókkal, ahol jól el lehet bújni. Ráadásul egyébként is elég fura alakok mászkálnak egy ilyen egyetemi épület környékén, rajta aztán senkinek nem fog feltőnni semmi különös. Éjjel fél kettı volt. A holdból csak vékony sarló látszott, alig vetett fényt, de kirajzolta az udvaron álló hatalmas öreg fa ágainak árnyékát a földön. Terry várt tíz percig, és a bajuszt simogatta, amit erre az alkalomra ragasztott. Egyre jobban megkedvelte. Talán növeszthetne egy valódit is, ha majd túl lesz ezen az ügyön. De a paróka idegesítette. A hosszú, csapzott haj csiklandozta a nyakát. Rosszul érezte magát benne, nem illett a mindig rendes akcióhıshöz, akinek hinni szerette magát. De hát szükség volt az álcázásra, és így könnyen félrevezethet bárkit, aki csak futólag nézi meg. Elvigyorodott, mikor arra gondolt, hogy átrázta vele Szczypiorskit New Yorkban. Várt egy kicsit, míg egy becsípettnek látszott egyetemista kissé bizonytalan léptekkel átbotorkált az udvaron, aztán a fal melletti árnyékba húzódva elosont az épület bejáratáig. Felment a lépcsın. A második emeleten a lépcsı végében egy masszív ajtó, rajta nyolcas szám. Ez zárva volt, de nagyon egyszerő zárral. Terry pár másodperc alatt bent is volt. Egy kis nappaliban találta magát. A sarokból egy ajtó nyílt. Halkan benyitott, és egy sokkal kisebb szobába jutott. A keskeny ágyon, a takaró alatt egy összegömbölyödött alak feküdt, sötét haja szétterült a párnán. Terry elmosolyodott, kesztyős kezével a kabátzsebébe nyúlt, és óvatosan elıhúzott egy tizenkét centis pengéjő kést Két órával késıbb Londonban volt, egy egész éjjel nyitva tartó internetkávézóban, és elküldött egy rövid üzenetet valakinek. Három órával ezután bajusz és paróka nélkül a Heathrow repülıtér négyes termináljában várta a kora reggeli párizsi járatot.
2. Chris korán ébredt vasárnap reggel. Szó sem lehetett róla, hogy átadja magát a szokásos heverészésnek, úgyhogy gyorsan felkelt, és kiment a konyhába teát fızni. A gondolatok, amelyek álmában zavarosan kavarogtak a
fejében, most összeálltak kérdésekké, amelyekre meg kellett találnia a választ. Marcus, Ian, Alex, Lenka. Mi közöttük a kapcsolat? Mi történt Long Islandnél a vízben tíz évvel ezelıtt? Mi történt Prágában két hete? És mit keres Ian Párizsban? Chris egy csésze teával átballagott a nappaliba. Rápillantott a számítógép üres képernyıjére. Talán jött e-mail Marcustól vagy George Calhountól. Vagy valakitıl, aki némi fényt vethet erre az egész rejtélyre. Tudta, hogy valószínőleg csak idıpocsékolás, de azért bekapcsolta a gépet, és megnézte, jött-e üzenet. Egy volt, a feladó helyén az állt, hogy „Egy aggódó barát”. A témája: „Egyszer már figyelmeztettelek!” Az üzenet így szólt: Chris, figyelmeztettelek New Yorkban, és most újra figyelmeztetlek. Ne kérdezısködj tovább Alex után. Felejtsd el. Különben nemcsak te fogsz meghalni, hanem Megan is. Chris tátott szájjal meredt a képernyıre. Szinte fel sem tudta fogni, amit olvas. Megnézte a küldı címét: egy halványan ismerıs nevő internetes kávézóhálózat Megcsörrent a telefon. Chris fölkapta. - Chris, Chris, Megan vagyok! - A nı hangja szinte hisztérikus volt. - Te is kaptál üzenetet? - kérdezte rögtön Chris. - Milyen üzenetet? Az elıbb felébredtem, megfordultam az ágyban, és a párnámon ott volt egy... Jézusom... borzasztó volt! - Megan felzokogott. - Micsoda? Nyugodj meg, Megan, nyugalom, semmi baj. - Egy kés! Egy nagy, hosszú kés. Véres volt. A párnám is véres lett. Borzalmas! Megan újból heves zokogásban tört ki. - Megan, nincs semmi bajod? - Nem, semmi - szipogta Megan. - Valaki betört, és iderakta, amíg aludtam. Én nem hallottam semmit. - Hála istennek, hogy nem bántottak. Rémesen megijedhettél. - De még mennyire! De ki tehette, és miért? - Csak meg akartak ijeszteni. És engem is. - Hát, sikerült nekik. Életemben nem féltem még ennyire. - Ez érthetı - mondta Chris. Azt kívánta, bárcsak a karjában tarthatná Megant, hogy megvigasztalja. Aztán elárasztotta a bőntudat. - Ne haragudj, az én hibám minden.
- A te hibád? Ugyan miért lenne a te hibád? Chris nagyot nyelt. - Kaptam ma reggel egy e-mailt - mondta. - Felolvasta Megannek. - Amikor New Yorkban voltam, valaki megtámadott, kést szorított az arcomnak, és azt mondta, ne nyomozzak tovább Alex után. Aztán, amikor visszamentem a szállodába, egy vérrel írott felirat volt a tükrön. - Jézusom, miért nem mesélted el? - Nem akartalak fölöslegesen megijeszteni. Arra gondoltam, le akarnál beszélni a további nyomozásról. Nem gondoltam volna, hogy te is veszélyben lehetsz. - Azért, ha legközelebb valaki megpróbál megölni, talán inkább mégiscsak meséld el, jó? - Megan hangja dühösen csengett, amire meg is volt az oka. - Jól van, ne haragudj, sajnálom. Megan egy darabig hallgatott. - Ezek komolyan gondolják, ugye? - kérdezte végül. - Azt hiszem, igen. - Gondolod, hogy Ian tette? - Lehetséges. Talán nem Párizsba utazott, ahogy mondta, hanem Cambridge-be. De az biztos, hogy New Yorkban nem ı támadott meg. Ha ı áll a háttérben, van valaki, aki neki dolgozik. - Most mit tegyünk? - Szólhatnál a kollégium vezetıinek, ha akarsz. Majd ık kihívják a rendırséget. De nem hiszem, hogy sok haszna lenne. Persze, nem akarlak rábeszélni, hogy hallgasd el. Megan felsóhajtott. - Nem lenne értelme szólni. Nem hiszem, hogy örülnének neki a kollégiumban. És akárki csinálta is, biztos, hogy profi. Nem valószínő, hogy a rendırség elkapná. Majd beteszem egy nejlonzacskóba a kést meg a párnahuzatot, és kidobom. - Tedd el a kést, lehet, hogy késıbb jó lesz bizonyítéknak. - Jaj, istenem... Hát jó. Egy pillanatig hallgattak. - Chris? - Igen? - Félek. - Tudom. Én is. - Attól tartok, kicsúszik a kezünkbıl az irányítás. Chris egy pillanatig nem válaszolt. Azt eldöntötte, hogy ı vállalja a kockázatot. De ahhoz nincs joga, hogy Megan életérıl is döntsön.
- Egy kicsit most lapítok majd - mondta. - Nem nyomozok tovább. - Azt hiszem, az jó lenne. - Szörnyen erezheted magad. Nem örülök, hogy egyedül vagy ott. Ne menjek le hozzád ma? - Ha tudsz, az remek lenne. Azt terveztem, könyvtárban töltöm a napot, de ha este idejössz, akkor már ráérek. - Jó, ott leszek - ígérte Chris. - Köszönöm. Akkor most megyek, és rendet rakok.
Ian körbenézett a George Cinq vendégekkel zsúfolt éttermében. Normális körülmények között élvezte volna, hogy ilyen elıkelı helyen reggelizhet valakivel, és játszhatja a nemzetközi bankárt. De ezen a reggelen nem így volt. Semmi másra nem vágyott, csak egy méregerıs feketére és egy cigarettára egy kis sarki kávézóban. Persze, Erickel ilyesmirıl szó sem lehetett. Már majdnem egy napja unatkozott Párizsban. Abban a pillanatban szemerkélni kezdett az esı, amikor taxival beértek a Périphérique-re, és utána egész éjszaka esett. Nagyon sokáig tartott, míg sikerült szállodai szobát találnia, elızetes foglalás nélkül, szombat este. A nap nagy részét azzal töltötte, hogy valami rögbimeccsre érkezett, piros pulóveres szurkolók tömegét kerülgette. Végül talált egy lerobbant kis szállodát a Gare du Nord közelében, lerakta a csomagját, kicsit sétálgatott az esıben, aztán beült egy moziba a Champs-Élysées-n, és megnézett egy rossz amerikai filmet, franciára szinkronizálva. Pocsékul érezte magát. Elızı éjjel túl sokat ivott. És a kokain se használt. Egy idıre kicsit jobban lett tıle ugyan, de most úgy érezte magát, mint egy mosogatórongy. Elıvett egy cigarettát és rágyújtott. Nagyszerő... - Ian, de jó, hogy itt vagy. Ian észre sem vette, mikor lépett be Eric. Bosszantóan üde és friss volt, vakítóan fehér ingben, a nyakkendıje olyan szorosan megkötve, mintha a nyakából nıne ki. Ian csak mordult egyet, és nem vett tudomást Eric felényújtott kezérıl. Ez nem egy üzleti találkozó, és nem volt semmi kedve úgy tenni, mintha az lenne. - A gépem félórát késett, de szerencsére hamar beértünk a városba, nem volt nagy forgalom. Rendeltél már? Ian megrázta a fejét Eric elkapta egy pincér tekintetét, és odaintette. Kávét és croissant-t rendelt - Hogy vagy? - kérdezte Iantıl. - Pocsékul - felelte Ian sóhajtva.
- Nem nézel ki túl jól. - Eric alaposabban szemügyre vette, Ian kicsit összerezzent. - Szippantottál? - Tegnap este - felelte Ian. Nem volt kedve hazudni Eric kedvéért. - Okos dolog ez? Szerintem pillanatnyilag tiszta fejre lenne szükségünk. - Mi közöd hozzá? - csattant fel Ian. - Azt csinálok, amit akarok. Úgy emlékszem, régen tıled sem volt idegen. Ezért is kerültünk ebbe a pácba. - Az már nagyon régen volt. Tíz éve nem nyúltam hozzá - jelentette ki Eric. - Ó, a kis szent. Nem én öltem meg valakit tíz évvel ezelıtt. Meg máskor se. - Halkabban - mondta Eric nyugodtan, az arcán mosollyal. - És mégis mi a fenének kellett megöletni Lenkát? - kérdezte Ian, lehalkítva a hangját - Nem volt más választásom. Beszélni akart. Elıször Marcus Lubronnak mondta volna el, aztán másoknak is. Ismered Lenkát. Nem volt más módja, hogy elhallgattassam. - De most Chris nyomon van. És a volt barátnıd, Megan is. Aztán majd Duncan is rájön. Az egész kicsúszott a kezünkbıl. - Még nem - felelte nyugodtan Eric. - Mindent megteszek, hogy megint kézbe vegyem. És ne felejtsd el, ha te nem meséltél volna Lenkának Alexrıl, ez az egész nem történt volna meg. Ian felsóhajtott. A feje lüktetett. Lehunyta a szemét. Ericnek igaza van. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor mindent kikotyogott. Késı éjjel történt, Lenka lakásán. Épp elıtte szeretkeztek. Lenka arról mesélt, hogy aznap megkereste Marcus. Ian kicsit fáradt volt, és egy kis kokain is volt benne, nem mőködött igazán az agya. Elmosolyodott, és azt mondta, nem is Duncan hibája, hogy Alex meghalt. Lenka erre felkapta a fejét, és tudni akarta, mire céloz. Ian eleinte tagadni próbált, de Lenkát nem tudta félrevezetni. Nekiesett, és faggatni kezdte. Ian ellenállása végül megtört. Évek óta szerette volna már elmondani valakinek az egészet, és hirtelen úgy érezte, erre Lenka a legalkalmasabb személy. Elmesélte neki, hogy Eric fojtotta vízbe Alexet. Aztán kiderült, hogy mégsem Lenka volt erre a legalkalmasabb. Ian tíz perc múlva kint találta magát az utcán, és taxit keresett. Lenka közölte Iannel, hogy mindent el fog mondani Marcusnak. Ian ezt elmondta Ericnek. Aztán Lenka meghalt. - Mind a ketten hibáztunk - mondta Ian. - De nincs semmi értelme, hogy még tovább rontsuk a helyzetet.
- Igen, igazad van - felelte Eric. - Szerintem nagyon fontos lenne, hogy befogd a szádat. Mert, ugye, tudod, mi fog történni veled, ha nem hallgatsz? - Ezt vegyem fenyegetésnek? - Hát persze - felelte halkan Eric. - És tudod, hogy ha kell, be is váltom. Ianben hirtelen feltolult a düh. Mióta Alex meghalt, Eric kezében érezte magát. Eleinte az tőnt okosnak, ha mindent ráhagy, és hagyja, hogy ı elrendezze a dolgokat. Ericrıl mindig úgy tőnt, hogy mindenre tudja a választ. De most már egyértelmő volt, hogy hibát követett el. Ericnek itt sokkal több vesztenivalója van, mint neki. Ideje lenne, hogy ı kerekedjen felül, és átvegye az irányítást. Rágyújtott egy újabb cigarettára. - Nem inkább nekem lenne okom fenyegetni téged? - kérdezte, és igyekezett nyugalmat és fensıbbséget erıltetni a hangjába. - Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog lenne - felelte hővösen Eric. - Miért is ne? Te ölted meg Alexet. Megölted Lenkát. Ha nem szállsz le rólam, mindenkinek el fogom mondani, miért. Ian remélte, hogy ez kicsit megijeszti Ericet, de nem így történt. Eric hosszan nézett Ianre, aki próbálta nyugodtan szívni a cigarettáját, de aztán kényelmetlenül fészkelıdni kezdett a széken. A szájához emelte a kezét, és rágni kezdte a körmét. Eric elmosolyodott, magabiztos, önhitt mosollyal. - Engem senki ne fenyegessen - mondta, és felállt az asztaltól, épp amikor a pincér kihozta a kávét.
Terry a Charles de Gaulle repülıtéren várta Ericet. Kerestek egy csendes helyet, és leültek. Nem volt más hallótávolságban, csak egy takarító. - Mi a helyzet, fınök? - kérdezte Terry. Eric felsóhajtott. - Ian megbízhatatlan. El kell intéznünk. - Ugyanannyit kapok, mint a legutóbb? Eric bólintott. Terry elmosolyodott. Eric mindig nagyon szépen megfizette a szolgálataiért. - Cambridge-ben minden rendben ment? - Igen. Otthagytam a kést, aztán kisurrantam. Nem látott meg senki. - Gondolja, hogy ez meg fogja ijeszteni? - Persze, egész biztosan. De biztos benne, hogy ez elég lesz?
- Nem hagyhatunk hullákat mindenhol. Minden újabb eset növeli a kockázatát, hogy lebukunk. Könnyít a helyzeten, hogy mindegyik eset másmás országban történt, de ha valami zsaru összerakja a mozaikot, és rájön, hogy minden áldozat ott volt tíz éve azon a hajón, akkor baj van. Terry higgadtan bólintott. De Eric tudta, mire gondol. Azt hiszi, azért kedvez Megannek, mert valamikor a barátnıje volt. Hát igaza van. Tényleg nem akarta volna megöletni Megant. Sıt igazából senkit. De Alex halála után egyik eset vezetett a másikhoz. Alexet pedig mindenképpen el kellett tennie láb alól, különben soha nem valósíthatná meg a vágyait. Eric mindig is tudta magáról, hogy kiemelkedıen tehetséges, egészen kisgyerekkora óta. Nem volt olyan, hogy ne ı lett volna a legjobb az osztályban, nem volt olyan verseny, amit meg ne nyert volna. Gyerekkorától tudta, hogy ezt a tehetséget valami céllal kapta, és úgy érezte, ez a cél csak az lehet, hogy az országot vezesse. Meg tudja tenni. Megvan hozzá a tehetsége, és meg tudja keresni hozzá a pénzt. És mindig szerencséje is volt az életben. Biztos volt benne, hogy ha egyszer elérné a legmagasabb posztot, jól végezné a dolgát. Tudta, hogy magasra törıek az ambíciói, de úgy érezte, nem elérhetetlenek a célok, amiket kitőzött. Alex és néhány grammnyi fehér por az útjába állhatott volna. Ezt nem engedhette. - Reméljük, elijesztettük ıket - mondta Eric - De ha mégsem, van egy másik ötletem. - Az órájára pillantott. - Most mennem kell. A gépem húsz perc múlva indul. Sok szerencsét. - Köszönöm - mondta Terry, azzal elváltak. Eric áthaladt a biztonsági és útlevélvizsgálaton, és elindult a beszállókapu felé. Már bemondták a londoni járat indulását, de hosszú sor állt, úgyhogy volt még pár perce. Felhívott egy számot a mobilján. - Tessék? Azonnal megismerte a hangot. Kicsit változott csak az elmúlt kilenc évben. - Megan, te vagy? Itt Eric. Egy másodpercig csönd volt. - Eric? - kérdezte aztán halkan, szinte suttogva Megan. - Igen, én. Hogy vagy, mi van veled? - Jól vagyok, köszönöm. - Nagyszerő, ennek örülök. Borzasztó régen nem találkoztunk. Most indulok Londonba, lesz holnap ott egy tárgyalásom. De a ma délutánom szabad. Arra gondoltam, összejöhetnénk. Jó lenne beszélgetni kicsit. Azok után, ami Lenkával történt, meg minden...
- Ööö... jó, rendben. - Megan hangja kicsit bizonytalannak hangzott Hol vagy most? - A reptéren. - Eric vigyázott, hogy ne mondja meg, melyik repülıtéren. - Ha megérkeztem, lesz egy-két elintéznivalóm, de mondjuk, háromra Cambridge-ben tudnék lenni. - Rendben, a három óra jó lesz. Érdeklıdj az egyetem portáján, majd útba igazítanak. - Jó, akkor háromkor találkozunk.
Chris bámulta a fehér habot a sör tetején. Tudomást sem vett a körülötte zajló életrıl a hampsteadi kiskocsmában, amely tele volt vasárnapi vendégekkel. Duncan délelıtt tizenegy körül felhívta, és azt javasolta, igyanak meg együtt valamit, és Chris örömmel beleegyezett. Sok mindent szeretett volna megbeszélni vele. Chris nem tudott másra gondolni, csak Meganre. Ezek az emberek nem tréfálnak. Bár örült, hogy úgy döntött, tovább folytatja a nyomozást, akkor is, ha az életét kockáztatja vele, Megant nem akarta veszélybe sodorni. Elárasztotta a tehetetlenség érzése. Ha biztonságban akarja tudni Megant, az azt jelenti, hogy nem tehet semmit, és ennek a gondolatát is győlölte. Csak nem fogja hagyni, hogy Lenka gyilkosa megússza? A gondolataiból az zökkentette ki, hogy valaki egy nagy koppanással lerakott egy söröspoharat az asztalára. Megérkezett Duncan, és leült vele szemben. - Hello, Chris. - Hogy áll a piac? - kérdezte. Nem akart rögtön a lényegre térni. - Pocsékul - felelte Chris. - És te hogy érzed magad? - Én is pocsékul. - Mindegy, ne törıdj vele. Jó híreim vannak. - Az lehetetlen. - De, nagyon is lehetséges. Emlékszel az ebédre Khaliddal? - Persze - mondta Chris megadóan, bár az volt az érzése, nincs türelme tovább elviselni, hogy Duncan ingyen szed ki belıle információkat. - Azt mondja, nagyon érdeklik azok a fura államkötvények, amikkel foglalkozol. Úgy láttam, nagy hatást tettél rá. Megkérdezte, mi lenne, ha a Carpathianba fektetné be a pénzét, és nem közvetlenül a piacra. Nyilván úgy gondolja, megnézi, ti milyen eredményt produkáltok, aztán talán maga is megpróbálkozna. Chris felkapta a fejét. - Komolyan mondod?
- Komolyan. Érdeklıdött rólad Faisalnál is, aki állítólag nagyon jókat mondott. Én persze, mondtam neki, hogy nagy vesztes vagy, de hiába, Khalid nem ad az én véleményemre - vigyorgott Duncan. - De hát tudja, hogy kirúgtak a Bloomfield Weisstıl. Hogy mennyi pénzt vesztettem. - Úgy tőnik, nem érdekli. Sok jó embert rúgtak ki a Bloomfield Weisstıl, itt vagyok például én. Szóval, be tudnátok venni egy új befektetıt? Nem tudom, hogy mőködik az alap? - Ami azt illeti, nagyon is be tudnánk venni. Mennyi pénzrıl lenne szó? - Tizenötmillió dollár. De esetleg kevesebb is lehet. - Nem, a tizenötmillió tökéletesen megfelel. - Tizenötmillió dollár, az tizenhét millió euró. Ez elég lenne, hogy kifizesse Rudy Mosst, és még maradna is hétmillió. - Azt hiszem, az idızítés is tökéletes, nekünk is, és neki is. Duncan elmosolyodott. - Akkor megmondhatom neki, hogy alapos megfontolás után úgy döntöttél, esetleg tudtok helyet szorítani a pénzének? - Igen, megmondhatod. Nagy voltál, Duncan. Tartozom neked egy szívességgel. - Nem, dehogy, örülök, hogy végre egyszer én segíthettem neked. Chris elmosolyodott, és felemelte a söröspoharát. - Igyunk Khalidra! Mind a ketten ittak. - Azt hiszem, azért is hálás lehetek, amiért beszéltél Pippával - mondta aztán Duncan. Chris egy pillanatig habozott. Remélte, hogy Duncan nem fog értesülni arról a beszélgetésrıl. De nem úgy nézett ki, mint aki haragszik. - Igen? kérdezte Chris óvatosan. - Nem tudom, mit mondtál neki, de úgy tőnik, használt. Chris értetlen képet vágott. - Amennyire én emlékszem, ı azt mondta, hülye vagy, és én egyetértettem. - Péntek este találkoztunk, és lehet, hogy kibékülünk. - Remek. És ez jó? - kérdezte Chris. - Azt hiszem. Igazad volt, és Pippának is. Hülye voltam. De mostantól másképp lesz. Majd meglátjuk. Érdemes megpróbálni. Chris csak nézett Duncanre, és elmosolyodott. - Hát, sok szerencsét. - Na és veled mi van? Miért vagy ilyen rosszkedvő? Máskor is volt már ilyen, hogy gyengélkedett a piac, nem? - Hát, ide hallgass - mondta Chris. Nagyot kortyolt a sörbıl, aztán mindent elmesélt Duncannek, ami azóta történt, hogy elutazott New Yorkba. Duncan döbbenten hallgatta.
Amikor Chris befejezte, Duncan megdörzsölte a szemét, és hátradılt a széken. - Azt akarod mondani, hogy végül is mégsem miattam halt meg Alex? - Úgy néz ki. Duncan megrázta a fejét. - Tíz éve magamat okoltam érte. És Ian végig tudta, hogy nem én tehetek róla? - Igen. Duncan elvörösödött. Felegyenesedett és az asztalra csapott, akkorát, hogy kilöttyent a poharából a sör. - A szemét! - A mellettük levı asztalnál ülı pár odafordult és megbámulta. Duncan vetett rájuk egy pillantást, és lehalkította a hangját. - Na és Lenka mit akart? - Megannek és nekem van egy elgondolásunk, de elıbb mondd el, te mit gondolsz. - Oké. - Duncan kicsit gondolkozott. - Azt tudjuk, hogy Alex megfulladt. Ha nem attól halt meg, hogy megütöttem, akkor... valaki vízbe fojtotta. Miután beesett. Chris bólintott. - Csak azok közül tehette valaki, akik utánaugrottak. Rajtam kívül Ian és Eric. Chris megint bólintott. - Akkor csak Ian lehetett, nem? - Nekünk is ez tőnik a legvalószínőbbnek. - Nem tudom elhinni. Gyilkos állat! És szerinted Lenkát is ı ölte meg? - Igen. Vagy megbízott valakit. - Jézusom... És most mit fogsz csinálni? - Elég bonyolult a helyzet. Azt meséltem, hogy megtámadtak New Yorkban. És a kés Megan párnáján tegnap éjjel... - Igen, de nem ülhetünk ölbe tett kézzel! - Azt hiszem, kénytelenek leszünk. Legalábbis egyelıre. - Ezt hogy érted? Ez gyávaság! - Nem, ez józanság. - Duncan összevonta a szemöldökét, de Chris folytatta: - Nézd, amíg csak engem fenyegettek, nem vettem róla tudomást. Sokkal tartozom Lenkának, és hajlandó voltam kockázatot vállalni a kedvéért. De Megant nincs jogom veszélybe sodorni. Duncan összeszőkült szemmel nézett rá. - Van valami köztetek? - kérdezte. - Igen - bólintott Chris. Duncan felhorkant.
- Duncan, gondolkozz józanul. Még ha nem lenne, akkor se akarnám az életét kockáztatni. És te sem. Egyébként Ian a jövı hét végéig Párizsban van. - Ha gondolod, te ne csinálj semmit - mondta Duncan. - De nekem nem tilthatod meg. - Mit akarsz csinálni? - kérdezte Chris. Duncan nem felelt. Felhajtotta a sörét, és felállt. - Az ég szerelmére, legyél nagyon óvatos - szólt utána Chris, de Duncan nem vett róla tudomást, átlökdösıdött a tömegen, és elindult az ajtó felé.
Megannek nagyon nehezére esett, hogy az elıtte fekvı könyvre koncentráljon. A Loire mentén található Fleury-i kolostor szerzeteseirıl szólt, ahol több fontos angol egyházi személyiséget is vendégül láttak. A mő franciául volt, és a szerzı harminc szavasnál rövidebb mondatokat nem volt hajlandó leírni. Megan ezzel még megbirkózott volna. Mióta megérkezett Cambridge-be, menedéket jelentett neki a könyvtár attól a borzalomtól, amit Lenka halála jelentett. Csak itt tudott pár órára megfeledkezni a külvilágról. Azért sietett ide annyira ezen a reggelen is, remélve, hogy ki tudja törölni magából a rémületet. De most nem vált be. És ennek Eric volt az oka. Miután reggel beszélt telefonon Chrisszel, elrakta a kést egy nejlonzacskóba, és eldugta egy fiók mélyére. Aztán bedugta a véres párnahuzatot egy másik zacskóba, a papírkosár tartalmával együtt, és kidobta a kukába. Épp a könyvtárba akart indulni, amikor felhívta Eric. Talán nem kellett volna beleegyeznie, hogy eljöjjön meglátogatni. Több mint nyolc éve kerülte, és nem volt semmi kétsége, hogy ez segített kigyógyulni belıle. De hát most már csak nem lehet semmi baj abból, ha találkoznak. Eric megnısült, Megan számára kezdıdik valami Chrisszel, amirıl remélte, hogy tartós lesz. Nem, nem lehet semmi baj a találkozóból... De akkor miért ilyen száraz a torka, miért nem tud a könyvre koncentrálni? Miért nem tud másra gondolni, csak Eric hangjára, az arcára, a tekintetére? Talán jó is, hogy találkoznak. Talán sikerül lezárni valamit. Valószínőleg unalmas, pocakos, kapzsi bankár lett belıle. Már egyetemista korukban is kevés közös volt bennük; most már végképp semmi nem lehet. Csak jót tehet, ha újra látja. Végre rá fog jönni, hogy sokkal jobban járt nélküle. Két órakor feladta, és visszament a kollégiumba. Összerázkódott, amikor belépett a szobájába. Csak tizenkét órája, hogy valaki itt ólálkodott az
ágyánál... Nehéz lesz ma éjjel elaludni ugyanebben a szobában. Ha bezárja az ajtót, az nem sokat használ. Talán, ha odatolja a kanapét az ajtó elé, akkor mindenképp felébred, ha be akar jönni valaki. Aztán sikoltozhat. Legalább száz ember van körülötte hallótávolságban. Körbejárkált a szobában. Megfésülködött. Elıkotort egy rúzst, amit soha nem használt, aztán elrakta. Ugyan, semmi szükség rá, hogy Eric kedvéért csinosítgassa magát. Megállt az ablak mellett, és lenézett az udvarra. Az öreg platán alatt hóvirágok és krókuszok nyíltak. Soha nem látott még ilyen hatalmas, terebélyes platánfát. Egy-két hónap múlva a levelek is kibújnak, de ezt nehéz volt elképzelni, olyan vénséges vénnek látszott. Három óra lett. Ericnek semmi nyoma. Öt perccel három után halkan kopogtak az ajtón. Úgy látszik, valahogy nem vette észre, amikor átsétált az udvaron. Megan kényszerítette magát, hogy ne rohanjon ajtót nyitni, kicsit várt, csak azután sétált oda. Eric nem sokat változott. Ugyanaz a szempár, ugyanaz a mosoly. - Szia, Megan. Ugyanaz a hang. - Szia. - Bejöhetek? - Hát persze. De arra gondoltam, inkább elmehetnénk valahová, ha van kedved. Megihatnánk egy teát. - Persze, az remek lesz, fıleg, ha igazi angol teasüteményt is adnak hozzá - mondta Eric, és körbesétált a szobában. - Szép itt. - Igen, szerencsés voltam, hogy megkaptam. A legtöbb egyetemista csak a városban tud szállást szerezni. És saját telefonom is van. Állítólag ez itt nagy luxus. - El se hiszem, még mindig megvan ez a poszter? Eric rámutatott egy fekete-fehér képre, amelyen egy halott, kopár fa meredezett az arizonai sivatagban. Egy 1989-es Ansel Adams fotókiállítást hirdetett a poszter. - Igen, nagyon szeretem. Bekereteztettem. - Látom, nagyon szép. Akkor, megyünk? Megan elvitte Ericet egy kis teázóba, ahol egyszer már járt. Nagyon régimódi és angolos volt. A turistaszezonban biztos rémesen zsúfolt lehet, de ilyenkor márciusban csendes volt, és remekül megfelelt semleges találkahelynek. - És te hogy vagy? - kérdezte Eric, miután megrendelték a teát és a süteményt. - De ıszintén.
- Rémesen - felelte Megan. Úgy tervezte, nagyon hővösen és nyugodtan fogja elıadni az elmúlt hetek történetét, de most hevesen ömleni kezdett belıle a szó. Mindent elmesélt, hogy milyen érzés volt Lenka halála, milyen volt Chrisnél vendégeskedni. Chris gyanúiról, a nyomozásáról, Ianról és Marcus Lubronról. Aztán a kést is elmesélte a párnáján, és hogy Christ is megfenyegették New Yorkban. Eric együttérzıen hallgatott, kicsalogatva Meganbıl a félelmeit, amiket magának sem vallott be, hát még Chrisnek. Jó érzés volt neki, hogy beszélhet, legalább valamennyire megszabadult az elmúlt hetek feszültségétıl. - Ezek szerint sokat találkozol Chrisszel? - kérdezte Eric - Igen - felelte Megan, és szégyenlısen elmosolyodott. - Rendes srác - mondta Eric - Igen, az. Megan érezte, hogy elpirul. De örült, hogy Eric tudja, hogy van valakije. Úgy érezte, most már felteheti neki a kérdést: - És neked milyen a házasságod? Eric kicsit hallgatott, és egy pillanatra összevonta szemöldökét, mielıtt válaszolt volna. - Ó, remek, remek. Már hét éve tart. - Igen, tudom. Gyerekek? - Egy, egy kisfiú, Wilson. Kétéves. Remek srác. - Biztos jó apa lehetsz. Eric felsóhajtott, és megrázta a fejét. - Soha nem vagyok otthon. Legalábbis nem annyit, mint szeretnék, ırjítıen sok a munka. Fél életemet repülıkön töltöm. Vagy talán több mint a felét. - Sajnálom. - Én választottam ezt az életet - mondta Eric. - Tudod, milyen megszállott vagyok. Megan elmosolyodott. - Igen, emlékszem. - Elég sok terhet ró rám és Cassie-re, és ezt sajnálom. De egy ilyen munkát nem lehet fél szívvel végezni. - A politikába belekóstoltál? - Egy kicsit. Segítettem politikusoknak kampánypénzt győjteni. Ismerkedtem a megfelelı emberekkel. Halk jó tanácsokat adtam a háttérbıl a telekommunikációs törvényhozással kapcsolatban. - De a nagy lépést még nem tetted meg? Eric elmosolyodott. - Még nem. - Ha jól sejtem, nem lettél demokrata, mióta utoljára találkoztunk.
Eric megrázta a fejét. - Sajnálom, nem. De amolyan közép-jobboldalon állok, ha ez segít. - Nem sokat - mondta Megan. - Azt hiszem, mindig is eltérıek lesznek a politikai nézeteink. - Igen, valószínőleg. - Eric kitöltötte a teát, ami még a kannában volt. És mit akartok csinálni Chrisszel Lenka halála ügyében? - Nem tudom, azután, ami ma történt, lehet, hogy feladjuk. De szörnyen dühít. Akárki ölte is meg Lenkát, megérdemli, hogy nyakon csípjük. Meg vagyok gyızıdve róla, hogy Iannek valami köze van az egészhez. Találkoztál vele mostanában? - Nem - felelte Eric. - Néha összefutunk, ha Londonban járok. Még mindig a Bloomfield Weissnél van. De már nem vagyunk barátok. - És te mit gondolsz? Elmondtam mindent, amit eddig megtudtunk. Te olyan okos vagy. Szerinted mit kéne tennünk? Eric elıször nem válaszolt. Kék szeme Megan szemébe fúródott. - Én azt hiszem, nagyon óvatosnak, kellene lenned, Megan - mondta végül halkan. Megan érezte, hogy elvörösödik.. Valamiért hirtelen elfogta a pánik. Elfordult, és intett a pincérnınek. - Szerintem menjünk.
Chris kettesével szedte a lépcsıket, úgy igyekezett fel Megan szobájához. Alig várta, hogy láthassa a lányt. Egész nap azon vívódott, hogy mi a fontosabb: hogy megtalálja Lenka gyilkosát, vagy hogy megóvja Megant. Végül az iránta érzett aggodalom gyızött. Nem vehette a lelkére, hogy valami baja essék. Bekopogott. Amikor Megan ajtót nyitott, Chris azonnal a karjába kapta, Megan pedig szorosan hozzásimult. - Annyira sajnálom, ami történt - mondta Chris. Megan kibontakozott a karjából. - Ugyan, nem a te hibád. Nem te vagy az az ırült, aki betört hozzám. - Igen, de el kellett volna mesélnem, mi történt New Yorkban. - Most már mindegy. Csak egyezzünk meg, hogy ezentúl mindig mindent elmondunk egymásnak, rendben? - Rendben. Voltál a könyvtárban? - Voltam, de nem bírtam ott maradni, bár azt hittem, segíteni fog, hogy ne gondoljak a késre. Ma egyébként is sok olvasnivalóm lett volna. - És bevált?
- Nem igazán. Nem tudtam koncentrálni. - Nem lep meg. - Nem bánnád, ha elmennénk valahová? Nincs kedvem itt lenni. Elmentek a Café Rouge-ba. Chris evett egy steaket, Megan sajtsalátát kért. Egy üveg vörösborral leöblítették, aztán rendeltek még egyet. Megan szórakozottnak látszott. Nem ette meg a salátáját, és most elıször, mióta együtt voltak, Chrisnek nehezére esett a beszélgetés. Belekezdett egy témába, de Megan nem szólt hozzá. Elmesélte a beszélgetését Duncannel, és hogy Duncan milyen dühös lett, amikor megtudta, hogy valószínőleg Ian a felelıs Alex haláláért és talán Lenkáért is. Christ nem lepte meg Megan állapota. Nyilván kiszámíthatatlan, hogy egy ilyen sokk mit vált ki az emberbıl. De azért némi csalódottságot érzett. Úgy gondolta, a jelenléte vigasztaló lesz a számára. Nem várta, hogy ilyen hővös és távolságtartó lesz. Az ebéd után, egy különösen hosszú csöndet követıen Chris megszólalt. - Megan, haragszol rám valamiért? - Nem - felelte a lány egyszerően. - Mert megérteném, ha haragudnál. Megan elmosolyodott, talán elıször ezen az estén, és a kezét Chris kezére fektette. - Nem errıl van szó, Chris, ne aggódj. Csak... - Meg kell próbálnod elfelejteni a múlt éjjelt. Megan ideges pillantást vetett rá. - Igen. Rémesen felkavartnak érzem magam. - El tudom képzelni. Rémes lehet. - Nem indulunk? - De, persze. - Chris fizetni akart, de Megan nem engedte. Chris nem akarta erıltetni, úgyhogy végül elfelezték a számlát. Némán ballagtak viszsza a kollégiumhoz. Amikor a kapuhoz értek, Megan megtorpant. - Chris, ne haragudj, de, ugye, nem haragszol, ha ma szeretnék egyedül maradni? - Errıl szó sem lehet! A múlt éjszaka után nem hagyhatlak magadra. Megan megérintette a kezét. - Hát nem érted? Szeretnék kicsit egyedül lenni. - Chris nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Megan közbevágott. Biztonságban leszek. Ma már nem fog visszajönni, bárki volt is. Megtettük, amit akartak, abbahagytuk a kérdezısködést. Csak szeretnék most egy kicsit egyedül lenni. - De, Megan... - Bízz bennem, Chris, kérlek.
Chris tehetetlenül nézett rá. Nem értette. Meganen látszott, hogy komolyan gondolja, amit mondott. - Hát, jó - egyezett bele végül Chris. - De ha félsz, vagy beszélni akarsz valakivel, mindenképp hívj fel. - Hát persze - Megan arcon csókolta. - Köszönöm - mondta, azzal el is tőnt. Chris elballagott a sötét cambridge-i utcákon a kocsijához, és visszaindult Londonba.
Miután Chris elment, Megan nem tudott elaludni. Elıször meg se próbálta. Átöltözött egy pólóba, odatolta a kanapét az ajtó elé, odaállított egy lámpát a karfájára, hogy azonnal leessen, ha a kanapé elmozdulna, és kinyitotta a hálószoba ablakát, hogy meghallják, ha sikolt, aztán bebújt az ágyba. Biztos volt benne, hogy a betolakodó nem fog visszatérni, legalábbis ezen az éjszakán. Próbálta ezt hajtogatni magában, remélve, hogy megnyugszik. De nem tudott elaludni, csak gondolkozni. A délután Erickel nem úgy alakult, ahogy tervezte. Egyáltalán nem lett pocakos és jelentéktelen. Ha lehet, még jóképőbb és vonzóbb lett az elmúlt tíz év során. Nagyon kedves és figyelmes volt. A régi szerelem emlékei elárasztották. Gimnazista korában és az egyetemen is voltak barátai, de Eric volt az elsı, akit igazán szeretett. Talán az egyetlen. Eltőnıdött, vajon el fog-e múlni valaha is ez az érzés. Borzasztóan viselkedett Chrisszel, amikor így elküldte, de képtelen lett volna vele lenni ebben a zavaros lelkiállapotban. Olyan mesterkélt és ıszintétlen lett volna az egész. És nem volt semmi kedve elmondani neki, hogy tulajdonképpen miért is akar egyedül lenni. Chris nem követett el semmit, és kedveli. Eric a múlt, és szeretné, ha az is maradna. Vagy mégsem? Eric célzott rá, hogy azért nincs minden teljesen rendben Cassie-vel. Megan biztos volt benne, hogy tévedésbıl vette el, még ha ez nem is tudatosodott benne. Csinos, jók a kapcsolatai, és valószínőleg úgy tőnt, ı a tökéletes feleség, de nem lehet meg közöttük az a szoros kapcsolat, ami hozzá főzte annak idején. Talán most már ı is rájött, ha késın is. Megan megfordult, és elfészkelıdött a takaró és a pléd alatt. A nyitott ablakon hideg szél fújt be. Ugyan mi jár az eszében? Eric nıs, és kész. Tudta, hogy nagyon össze van zavarva lelkileg, és érthetı okokból: Lenka halála és a múlt éjszaka történtek miatt. Azzal akarja megnyugtatni magát, hogy a boldog múltba menekül. De ez csak önámítás.
Milyen jó lenne, ha most itt lenne Lenka... ı megértené, mit érez, és tudna tanácsot adni. De Lenka már nincs. A szomorúság elöntötte Megant. Kinyitotta a szemét. Lehet, hogy elaludt, de csak egész rövid idıre. Mintha valami nyikorgást hallott volna a nappaliból. Kiugrott az ágyból, és odaosont az ajtóhoz. Benézett a sötét nappaliba. Semmi. Megpróbált újból elaludni, de nem ment. Ahányszor lehunyta a szemét, mindig felpattant a szemhéja, és megjelent elıtte a sötétben a párnája fölé hajló alak. Végül feladta a próbálkozást. Fogta a párnát meg a takarót, és átcipelte a nappaliba. Levette a lámpát a karfáról, és összekuporodott a kanapén. Most, hogy tudta, hogy azonnal felébred, ha bárki megpróbálna bejönni, így már biztonságban érezte magát, és elaludt.
3. Miután fizetett, Ian azonnal távozott a George Cinqbıl, és keresett egy kopottas kis kávézót az Avenue Marceau-n. Leült egy asztalkához az ablak mellett, élvezte a Gitanes és az erıs kávé összevegyülı illatát, és próbált gondolkozni. Nagyon dühös volt magára, amiért kiengedte a kezébıl a kezdeményezést, és hagyta, hogy megint Eric irányítsa. A kezdetektıl fogva mindig Eric diktált, ı mondta meg, hogy mit csináljon. Jól emlékezett arra a tíz évvel ezelıtti éjszakára, a döbbenetre, amikor látta, hogy Alex a vízbe esik. Részeg hısiességbıl azonnal utánaugrott. Emlékezett a hideg vízre és a tornyosuló hullámokra. Ian nem volt rossz úszó, de nem látott semmit a nagy hullámok között, csak a hajó tatját, amely siklott tovább Long Island felé, és pár pillanat múlva el is tőnt a szeme elıl. Alex nevét kiabálva küzdött a hullámokkal, de nem kapott semmi választ, csak a víz zúgott a fülében. Aztán pár percnyi kapálózás után észrevett egy kart kiemelkedni a hullámok fölé. Arrafelé kezdett úszni. Aztán a hullámok között meglátta, hogy két test hánykolódik a vízben. Elıször azt gondolta, valaki meg akarja menteni Alexet. De ahogy közelebb ért, látta, hogy egy fej kibukkan a vízbıl, aztán két kéz határozottan lenyomja. Ian fáradt volt, de gyorsan közelebb úszott. Idıtlen idıkbe telt, míg odaért. Aztán, amikor egy hullám épp a magasba emelte, látta, hogy már csak egy fej lebeg a vízen. Eric volt az.
A nevét kiáltotta, mire Eric megfordult, majd határozott karcsapásokkal elúszott ellenkezı irányba. Ian kereste Alexet, de nem találta. Nem tudta, hogy elsüllyedt-e, vagy csak elsodorták a hullámok. De pár perc múlva már saját maga miatt kezdett aggódni. Kimerült volt és fázott. Hol van az az átkozott hajó? Abbahagyta a tempózást, és taposta a vizet, próbálva kímélni az erejét. Az agyát egész megbénította a hideg és a fáradtság, és a döbbenete annak, amit látott. Mi a fenét mővelt Eric Alexszel? Semmi értelme nem volt az egésznek. Nem volt ereje, hogy végiggondolja. A heves hullámzásban nehezére esett a víz fölött tartani a fejét. Ha nem figyelt, átcsaptak rajta a hullámok, és jó nagy adag vizet nyelt. Szinte minden energiáját felemésztette, hogy kiköhögje, és a víz felszínén maradjon. Végül aztán meghallotta a hajómotorok bugását, és meglátta a hajótestet közeledni a sötétben. Hangok kiáltották a nevét, aztán kidobtak egy mentıövet, felhúzták, és nemsokára ott feküdt zihálva a fedélzeten. Eric odahajolt hozzá, és a fülébe súgta: - Ne mondj semmit. Alex mindkettınket elárult volna. Meg kellett tennem. És Ian nem mondott senkinek semmit. Akkor túl fáradt volt, hogy végiggondolja a dolgot, és beleegyezett abba, amit a többiek megbeszéltek. Késıbb meg már mit tehetett volna? Úgy látta, Eric ura a helyzetnek. Ha megpróbálta volna elmondani a rendırségnek, mit látott, csak magát is bajba keverte volna. Nem kellett mást tennie, mint hallgatni, és elfelejteni az egészet. De persze, nem tudta elfelejteni. Habár semmiképp nem volt felelıs Alex haláláért, bőntudat gyötörte. És furcsamód ez a bőntudat csak szorosabbra főzte a kapcsolatát Erickel. Volt egy közös titkuk. Ha mind a ketten hallgatnak, minden rendben lesz. És az Alex halálát követı tíz évben Ericnek tényleg rendben mentek a dolgai. Ian tudta, hogy szörnyő hibát követett el. Visszatekintve már látta, hogy neki nagyon kevés vesztenivalója volt Erichez képest. Eric volt az, aki kábítószerrel látta el ıt és Alexet. Egyikük sem használta gyakrabban, mint néha-néha hétvégeken, de a Bloomfield Weiss és a rendırség szemében Eric így is dílernek számított volna, Ian és Alex pedig vevıknek. Eric valahogy kiszimatolta, hogy drogteszt készül, és korábban távozott a záróvizsgáról, Ian nem esett át a teszten, mivel Londonból érkezett, de Alexet tesztelték, és elcsípték. Nagyon aggódott az állása miatt, és az anyja kórházi számlái miatt, és Eric meg volt gyızıdve róla, hogy ha kifaggatják, Alex el fogja árulni. Eric nemcsak az állását veszítette volna el, nyilvános botrány lett volna a dologból. Ha késıbb tényleg politikai pályára akar lépni,
bármely újságíró, aki kicsit megkaparja a múltját, rájöhetett volna, hogy kirúgták egy Wall Street-i banktól kábítószer-árusítás miatt. Ian biztos volt benne, hogy Ericet ez motiválta. Iannak sokkal kevesebb kockáztatnivalója volt. Persze, ı is elvesztette volna az állását, de végül csak talált volna valami más helyet. De egyszerőbb volt azt csinálni, amit Eric mondott, és utána már nagyon nehéz lett volna meggondolni magát. Szörnyen ostoba volt, amikor mesélt Lenkának Ericrıl. Soha nem tudja megbocsátani neki, hogy megölette. Ian mindig kedvelte Lenkát. A halála elıtti hetekben nagyon kellemes idıt töltöttek együtt. Mostanáig tiltakozni sem volt ereje a halála miatt, mert annyira félt Erictıl. De elhatározta, hogy ennek vége. Dühösen távozott a kávézóból, és elindult a folyó felé. Az esı végre elállt, csendesek voltak a vasárnap reggeli utcák. Mit is tehetne? Úgy egy órán keresztül komolyan eljátszadozott a gondolattal, hogy megöli Ericet. Jogos bosszú lenne Alexért, és különösen Lenkáért. És ha Eric ilyen könnyedén képes volt megölni a barátait, ı miért ne lenne képes rá? De tudta, hogy ez nem lenne jó megoldás. Nem mintha lelkiismereti aggályai lettek volna. Ericet gyalázatos disznónak tartotta, aki megérdemelné a sorsát. De neki nem volt meg ehhez a bátorsága. A tervezés és kivitelezés gyakorlati tennivalói meghaladták a képességeit. Megállt egy másik kávéháznál, és megivott egy kora reggeli sört, elszívott egy cigarettát, és evett egy-két falatot. A felhık kezdtek oszladozni, és elıbukkant a halvány, vizenyıs napsugár. Tehát, ha nem öli meg Ericet, akkor mit tehet? Nem dughatja tovább a fejét a homokba. Chris nagyon elszánt, és Ian tudta, hogy nem szabad alábecsülni. Ha Chrisnek sikerül leleplezni Ericet, akkor ı sem állíthatja tovább, hogy nem tudott semmit. Nagy bajba kerülhet, még szerencse, ha megússza a börtönt. És még ha Ericnek sikerül is tovább leplezni mindent, akkor is nagy zőr lenne az egészbıl. Még több embert érhetne baj, talán újabb halálesetek történnének, esetleg ı maga is áldozatul esne. Nem volt kedve élete hátralévı részét állandó rettegésben tölteni egy olyan valami miatt, aminek csak szemtanúja volt, de alapjában véve semmi köze hozzá. Most megteszi, amit évekkel ezelıtt meg kellett volna tennie. Beszélni fog. Erickel szembeszállni veszélyes lehet. De a dolgok elértek egy olyan pontra, amikor semmit nem tenni éppilyen veszélyes. Otthagyta a kávéházat, és elindult a Szent Lajos-sziget felé. Az esıtıl megduzzadt Szajna sebesen hömpölygıit a tenger felé, ostromolva az útjá-
ban álló hidak pilléreit. Most már többen járkáltak az utcán, kicsalogatta az embereket a tétova napsütés, Ian hirtelen jobban érezte magát, mint hetek óta bármikor, vagy talán évek óta. Persze, nem lesz könnyő eldönteni, kinek mondjon el mindent. Megpróbálhat egy londoni rendırséget. Vagy talán el kéne menni Prágába vagy New Yorkba. Esetleg nem ártana elıbb keresni egy ügyvédet. Vagy beszélni egy újságíróval. De minél tovább gondolkozott, annál inkább úgy tőnt, a legjobb megoldás az, ha Chrisszel beszél. Igaz, az utóbbi idıben ahányszor találkoztak, mindig veszekedés lett a vége, de Chris mégiscsak rendes fickó. Becsületes. İ majd helyesen cselekszik. Támogathatják egymást, és együtt végigcsinálhatják az egészet. Ian továbbsétált, és egyre inkább úgy érezte, jól döntött, végül elindult vissza a szállodája felé, és elhatározta, hogy legelıször is másnapra foglaltat repülıjegyet haza Londonba, aztán szundikál egyet, és van még egy kis kokain is... Három órával késıbb felfrissülve és megnyugodva az alvástól, a meghozott döntéstıl és fıleg a kis fehér portól, elindult, hogy eltöltse az utolsó estéjét Párizsban, végigjárt néhány mulatót a bal parton, és a Pont SaintMichel közelében összeismerkedett két dán lánnyal, úgy tett, mintha francia lenne; az volt az érzése, elég jól ment. Tőrhetıen beszélt franciául. Jól érezte magát, és a lányok is. Egyre többet ittak, és egyre kellemesebb lett az este. De aztán az egyik lány valamiért gyanakvó pillantásokkal kezdte méregetni, Ian nem törıdött vele, mert a másik, amelyiknek nagyobb mellei voltak, továbbra is kedves volt hozzá. Egyre jobban becsípett, és egyre barátságosabb lett. Aztán a másik lány elhívta a mosdóba a barátnıjét, és nem jöttek vissza. Ian várt félórát, aztán vállat vont, ivott még egy sört, és elment a bárból. Majd talál valaki mást, gondolta. Már nagyon részeg volt. Hosszú percek óta sétált, és nem is tudta, merre jár. Valahogy elkeveredett a bárok és mulatók környékérıl, és most egy csendes lakónegyedben sétált. - Ian! Azonnal megfordult. A feje olyan zavaros volt, hogy szinte nem is csodálkozott, ki szólítja itt a nevén. A kés a harmadik és a negyedik bordája között hatolt be, és átszúrta a szívét.
4. Chrisnek nagyon sőrő napja volt hétfın. Jólesett, hogy beletemetkezhet a munkába, legalább addig se volt ideje Megan, Ian vagy Duncan miatt aggódni. Ollie repesett a boldogságtól, amikor meghallotta a hírt a kuvaiti bankról. A piac megint gyengélkedett, de nem törıdtek vele. Ez ugyan azt jelenti, hogy Rudy veszteségei még nagyobbak lesznek, ha most lép ki, viszont a kuvaitiak alacsonyabb áron vásárolhatnak. Chris megkönnyebbült, amikor Khalid felhívta; kicsit aggódott, hogy Duncan a nagy kavarodásban elfelejtett beszélni vele. Khalid azonnal szeretett volna vásárolni, úgyhogy Chris és Ollie gyalog elsétáltak a Royal Bank of Kuwait nem messze lévı irodájába az Oxford Streeten, és beszéltek Khaliddal és arab fınökével. Khalid feltett néhány mélyreható kérdést, de Chris mindenre tudott válaszolni. Ahogy elırehaladt a megbeszélés, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Khalid és a fınöke már döntöttek, és be fognak fektetni náluk. Délután Chris megejtette a telefonbeszélgetést, amit egész nap alig várt. - Rudy Moss, tessék. - Szervusz, Rudy, itt Chris. - Igen? - Attól tartok, van egy kis probléma - mondta Chris, igyekezve elfojtani az örömteli lelkesedést a hangjában. - Probléma? Milyen probléma? - Az Eureka Telecom ára még mindig zuhan, és a németországi események is megingatták az államkötvényeink értékét. Ha most léptek ki, az a lehetı legrosszabb lesz nektek. Nem akarnád még egyszer megfontolni a dolgot? - Tudod, hogy döntöttem! - csattant fel Rudy. Dühösnek hangzott. Nagyszerő, gondolta Chris. - Ha tudnátok várni még egy hónapot, lehet, hogy sokkal jobb lenne a helyzet - mondta Chris. - Egy hónapot? - tiltakozott Rudy. - Te megırültél! Ki akarok szállni. Most rögtön! - Még van két hét a harmincnapos határidıbıl. - Nem érdekel. Ki akarok mászni ebbıl a nagy szarból, megértetted? - Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom oldani, hogy most rögtön kifizesselek. - Akkor jobb lesz, ha sürgısen kitalálsz valamit - mordult fel Rudy.
Chris pár másodpercig nagy élvezettel teljes bizonytalanságban hagyta Rudyt. - Hát, van egy befektetı, akit talán rá tudnék beszélni, hogy lépjen a helyetekre - mondta aztán Chris. - De nagyon csodálkoznék, ha ilyen gyorsan tudnának lépni. - Próbáld csak meg. - Akkor biztos, hogy ezt akarod? - Biztos. Gyerünk, csináld! Chris ezután várt és malmozott húsz percig, aztán újból felhívta Rudyt. - Szerencsénk van - jelentette be. - Azt hiszem, találtam új befektetıt, és tudnak gyorsan is lépni. Ha ma délután faxon elküldöd az instrukciókat, holnapra megszabadulsz tılünk. - Akkor már most odaállhatsz a fax mellé - mondta Rudy, és köszönés nélkül lecsapta a kagylót. Öt órára megérkezett az Amalgamated Veterans utasítása, mely szerint el akarják adni a kötvénycsomagjukat, ugyanakkor befutott a Royal Bank of Kuwait megrendelése, akik ugyanennyit akartak befektetni, sıt még maradt is további hétmillió euró. Még ezen a délutánon Zizka is küldött egy faxot, amelyben visszavonta a korábbi értesítését, miszerint ki akarnak lépni. Az Eureka Telecom még mindig a béka feneke alatt volt ugyan, és a német gazdaság állapota sem festett túl bizalomgerjesztıén, de a Carpathian most már talpon marad. - Ezt el sem hiszem - hajtogatta Ollie megállás nélkül, már vagy ezredszer. - Egyszerően nem hiszem el. Chris hátradılt a székében, és mosolygott. Lenka íróasztalára pillantott, és arra gondolt, ı is büszke lenne rájuk. - Ollie? - Igen? - Költözz át ehhez az íróasztalhoz. - Most? - Holnap reggel. Most meghívlak téged és Tinát pezsgızni.
Marcus a teherautójában ült, és mőanyag pohárból kávét kortyolgatott. Figyelte az autókat, amelyek néha-néha megálltak a parkolóban. A legtöbb vendéget, akik a Royanne bisztróba érkeztek, ismerte is. De akiket nem ismert, azokról is tudta, hogy egyik sem Eric Astle. Eric felhívta a Burlington reptérrıl, ami még mindig jobb volt, mint amit az a másik fickó csinált, aki bejelentés nélkül csak úgy beállított hozzá. Marcus nem akart Erickel a házában találkozni. Azt javasolta, találkoz-
zanak itt, a Royanne bisztróban, negyed négykor. Ragaszkodott a negyed négyhez, habár ez azt jelentette, hogy Ericnek így várni kell pár órát. De negyed négykor mindig megjelent Carl, a körzeti megbízott rendır, egy kávéra és egy fánkra, óramő pontossággal. És Marcus jobban örült volna, ha ı is ott van, amikor Erickel találkozik. Három után tíz perccel megjelent egy autó, vermonti rendszámtáblával. Egy üzletemberhez illı, drapp ballonkabátot viselı férfi szállt ki, körbenézett, aztán óvatosan elindult a hóban és latyakban a bisztró bejárata felé. Megállt, még egyszer körbenézett a parkolóban, majd bement. Pár évvel fiatalabbnak látszott, mint Marcus, nagyjából annyi idıs, amennyi Alex lenne, ha élne. Ez csak Eric Astle lehet. Marcus várt és figyelt, és ujjai a mellette lévı ülésen heverı puskával játszadoztak. Eric egyedül jött. Öt perc múlva megjelent egy fehér rendırségi járırkocsi. Marcus elmosolyodott magában, és kiugrott a teherautó vezetıfülkéjébıl. - Hello, Carl! - kiáltott oda a szikár rendırnek, aki kiszállt a kocsiból. - Hogy vagy, Marcus? Marcus biztos volt benne, hogy Carl nem bízik benne, de hát mégiscsak itt élt kilenc éve, és ha másra nem is, egy köszönésre csak méltatta. És ha esetleg valami vitába keveredik egy idegennel, akkor biztos volt benne, hogy Carl az ı oldalára fog állni. Eric a helyiség hátsó részében ült le egy bokszban. Elegáns, vasalt öltönyében kirítt a többi vendég közül, akik mind farmert, overallt és piszkos pólókat viseltek. Felnézett, amikor Marcus belépett, és mintha megismerte volna, amibıl Marcus rájött, hogy tényleg hasonlíthat az öccsére. Leült egy másik bokszba, a pulthoz közel, egy-két méternyire Carl kedvenc helyétıl, de azért hallótávolságon kívül. Elkapta Eric tekintetét, és odabiccentett neki. Eric fogta a kávéját, és csatlakozott hozzá, épp amikor Carl is leült a pult mellett. Rendelt egy fánkot meg egy kávét, és belekezdett a szokásos napi pletykálkodásba Royanne-nal, aki nagyon értett hozzá, hogy kell flörtölni a törzsvendégekkel. Marcus azt gyanította, Carl az egész napját így tölti, körbeeszi az egész körzetet. De soha nem hízott egy dekát se. Eric hol a rendırre, hol Marcusra pillantott, és elmosolyodott. - Á, értem. Hát jó, ez fair. Marcus nem mosolygott vissza. Eric kezet nyújtott. - Eric Astle - mondta. Marcus nem szorította meg. - Mit akar tılem? - kérdezte. - Beszélni magával. - Akkor beszéljen.
Marcus mindent megtett, hogy elbizonytalanítsa Ericet, de nem vált be a taktika. Ericet láthatóan nem zavarta az udvariatlansága. - Oké - bólintott. Belekortyolt a kávéba, és határozott tekintettel Marcusra nézett. - Beszéljen már! - Az öccsérıl akarok beszélni. - Ezt sejtettem. - Jó barátom volt. - Persze. Ahogy annak a másik fickónak is. Annak az angolnak. Ha olyan nagyon jó barátjuk volt, miért kellett meghalnia? Eric nem vett tudomást Marcusról, halkan, határozott hangon tovább beszélt. - Ahogy mondtam, jó barátom volt. Az elsı héten ismerkedtünk meg, amikor a Bloomfield Weissnél kezdtünk dolgozni. Az elsı pillanattól jól kijöttünk egymással, mert mind a ketten különböztünk a többiektıl. Épp lakást kerestünk, és amikor Alex talált egyet, és meg akarta osztani valakivel, engem kért fel lakótársnak. - Együtt laktak? - Igen. Ahogy mondtam, nagyon jól kijöttünk. Jól szórakoztunk. Két magányos fiatalember elég jól eltöltheti az idıt Manhattanben. Odajött a pincérnı, Marcus kurtán rendelt egy kávét. Eric várt, amíg a nı elment, aztán folytatta. - Teljesen összeomlottam, amikor meghalt Mindent megtettem, hogy segítsek az édesanyjának megszervezni a temetést, meg mindent, amit kellett, ı akkor már túl beteg volt. Elég sok idıt töltöttem vele késıbb. De Alex halála után neki sem volt tovább ereje küzdeni a betegség ellen. - Tudom - mondta Marcus, és nagyot nyelt. Persze, nem tudhatta igazán. Nem volt itt, hanem több ezer mérföld távolságban... - Csak kilenc hónapig ismertem az öccsét, de nagyon nagy hatást tett rám. Más volt, mint a többiek. Remek humorérzéke volt. Igyekszem soha nem elfelejteni, ahogy soha semmit nem vett komolyan, ami a Bloomfield Weissnél történt Ha valami nagy zőr van, mindig próbálok arra gondolni, Alex mit csinálna. Segít emberinek maradni. Marcus figyelte Ericet, miközben beszélt. Nyugodtnak, majdnem szomorkásnak látszott. Nem olyan merev és ideges, mint az az angol volt. - Ismertem pár festményét, tényleg nagyszerőek voltak. Egyet meg is tartottam a halála után, az édesanyja nekem adta. Csak pocsékolta a tehetségét egy bankban.
Marcus nem szólt semmit. Nem akarta, hogy Eric lássa, mekkora hatással van rá, amit mond. Alex halála óta azt várta, hogy valaki ezt mondja az öccsérıl, de soha senki nem mondta. Eric kortyolt egyet a kávéból. - Folytassa - sürgette Marcus. - Arra gondoltam, ami Alexszel történt, már a múlté. De az elmúlt pár hétben rájöttem, hogy nem így van. Nem sokkal azután kezdıdött, hogy maga megkeresett engem New Yorkban. Sajnálom, hogy akkor nem akartam magával találkozni, de nagyon elfoglalt voltam, és azt hiszem... á, mindegy. - Micsoda? Eric egyenesen Marcus szemébe nézett. - Azt hiszem, még mindig haragudtam magára, amiért nem volt ott, amikor Alex és az édesanyjuk meghalt. Marcusban fellobbant a düh. Hát ki ez az alak, hogy kritizálja? De Eric egy megnyugtató mozdulattal felemelte a kezét. - Ne haragudjon, tudom, igazságtalan vagyok. Fıleg most, hogy már tudom, mennyire szeretné kideríteni, mi történt vele. Marcus csak mordult egyet. Még mindig gyanakodott Ericre. Végül is mit várjon az ember egy ilyen öltönyös bankárfélétıl? Eric folytatta, halk, meggyızı hangon. - Alex halála nem baleset volt Valaki megfojtotta. Aztán valaki megölte Lenkát is. És tegnap éjjel még valakit megöltek abból a társaságból, Párizsban. - Még valakit? Eric bólintott. Elıhúzott a zsebébıl egy összehajtogatott újságkivágást, és átadta Marcusnak. A Reuter jelentése volt, mely szerint egy harminckét éves bankárt, Ian Darwentet elızı éjjel leszúrták egy párizsi utcán. Marcus Iannel nem találkozott, de tudta, kirıl van szó. - Maga tudja, ki tette? - Azt hiszem. És azt is, ki ölte meg az öccsét. Marcus érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Végre megtudja az igazságot. - Kicsoda? - Duncan Gemmel. - Duncan Gemmel? - kérdezte bosszúsan Marcus. - Tudom, hogy nem ı volt. Lenka elmondta. Valaki azután fojtotta meg Alexet, hogy a vízbe esett. - Duncan tette - mondta halkan Eric. - Duncan?
Eric bólintott. - Amikor Alex beesett a vízbe, Ian és én utánaugrottunk. Amikor Duncan ezt látta, ı is beugrott. A víz erısen hullámzott, és nemigen láttunk semmit, Ian és én nem találtuk meg Alexet. De Duncan megtalálta, és a vízbe fojtotta. - Honnan tudja? - Ian látta. - Ian? - Igen. A múlt héten mesélte el nekem. Épp Londonban voltam, és találkoztunk, hogy arról beszéljünk, ami Lenkával történt. Ian nagyon rossz lelkiállapotban volt. Elmondta, hogy látta tíz évvel ezelıtt, hogy Duncan ölte meg Alexet, de eddig hallgatott. Aztán véletlenül kikottyantotta Lenkának. Lenka közölte vele, hogy mindenkinek el fogja mondani, magának is. Gondolom, végül nem mondta el. Marcus nem reagált a kérdésre. - Folytassa! - Tehát, Ian ezt elmondta Lenkának, aki pár nap múlva halott volt. Amikor találkoztam Iannel, már nagyon meg volt ijedve. Úgy gondolta, ı lesz a következı. Azt mondta, üzleti ügyben Párizsba kell utaznia, és nem is akart visszajönni. - És aztán ez történt? - biccentett Marcus az újságra. Eric bólintott. - És ki ölte meg Iant? Duncan? Eric összevonta a szemöldökét. - Hát ez az. Szerintem nem Duncan volt. Hanem Chris Szczypiorski. - Az az angol, aki eljött hozzám? - Igen. - Miért gondolja, hogy ı tette? - Amikor hazafelé jöttem, a repülıtéren összefutottam vele, épp a párizsi gépre várt. Odamentem volna hozzá, hogy köszönjek, de nem akartam kilépni a sorból. Mire odamehettem volna, ı már útban volt a kapu felé. - Tehát Párizsba utazott. Na és? - Lehet, hogy csak véletlen volt. De én aznap beszéltem vele telefonon, és ı azt mondta, a hét végén Londonban lesz. Hazudott nekem. Miért tette volna? Marcus kételkedni látszott. - Nézze - folytatta Eric -, nem vagyok biztos Chris felıl. Nem tudom, hogy áll Duncannel, és nem lehetek biztos benne, hogy ı ölte meg Iant. De mindenesetre nagyon gyanús nekem. Marcus próbálta megemészteni a hallottakat. Minden összeállt, egyvalamit kivéve. - Ha Duncan szándékosan fojtotta vízbe Alexet, akkor miért mondta Lenka azt, hogy nem Duncan a felelıs a haláláért?
- Fogalmam sincs - felelte Eric. - De azt tudom, hogy Ian mit mondott nekem. Hogy látta Duncant, ahogy a víz alá nyomta Alexet. Marcus hátradılt, és megdörzsölgette a halántékát. Egyre bonyolultabb lett az ügy. - Van valami bizonyítéka? Eric felsóhajtott. - Ha lenne, elmennék a rendırségre. De így... - Tehát csak úgy higgyem el, amit mond? Eric elmosolyodott - Ha akar, higgyen nekem. Ha nem, nem. Én csak azt mondom, hogy joga van tudni, mi történt. De kérem, ne mondja el senkinek, amit tılem hallott. Fıleg Duncannek vagy Chrisnek ne. İk nem tudják, hogy Ian beszélt nekem, úgyhogy remélem, biztonságban vagyok. De maga nincs. - Hogy én? - Hát persze, hogy nincs biztonságban azután, hogy Lenka beszélt magával. Nem hiszem, hogy megállnának ott, hogy eltették Iant láb alól. - Maga mit fog most tenni? - kérdezte Marcus. - Nem sokat tehetek. Hallgatok. Úgy teszek, mintha nem tudnék semmit. Na és, maga? - Én? - Igen. Maga volt az elsı, aki gyanakodni kezdett, hogy valami nem stimmel. Most már tudja, hogy tényleg így van. Mit akar tenni? - Nem tudom. Bizonyítékra van szükségem. - Ha esetleg megtudok valamit, elmondom magának - ígérte Eric. - De nem fogok nekiállni nyomozni. - Fogalmam sincs, mit csináljak - mondta Marcus. - Nekem holnap Londonba kell utaznom. Megint egy átkozott üzleti út. Ha úgy dönt, maga is odautazik, hívjon fel a mobilomon. Lehet, hogy tudok segíteni. Diszkréten, a háttérbıl. Itt a névjegyem. - Marcus elvette, és zsebre vágta, anélkül, hogy megnézte volna. - Abban biztos vagyok, hogy valakinek tenni kell valamit. Gondolkozzon azon, amit mondtam. Azzal Eric elıvett a zsebébıl egy ötdollárost, lerakta az asztalra, és felállt. - Legyen óvatos - mondta Marcusnak, aztán Carl széke mellett elsétált a kijárat felé. Egy perc múlva Marcus is követte. Az agya összezavartan próbálta elrendezni mindazt, amit hallott. Van-e valami értelme ennek az egésznek?
Chris másnap reggel korán ment munkába. Ollie-val neki kellett látniuk, hogy felmérjék az alap értékét. Ez szükséges volt ahhoz, hogy meg tudják állapítani, az Amalgamated Veterans befektetésrészét milyen áron tudják
átadni a Royal Bank of Kuwaitnak. Ez az államkötvények esetében könnyő feladat volt, de a kockázatos papírok ára már sokkal bizonytalanabb volt, és az Eureka Telecom volt mind között a legbizonytalanabb. Fél tízre minden papír árfolyamának utánanéztek, kivéve az Eureka Telecomot. Chris felhívta Iant. Habár tudta, hogy Párizsban van, azért ıt kérte, remélve, hogy valaki csak jelentkezik, aki az ı munkáját végzi a távollétében. Míg várakozott, eltőnıdött, vajon mennyit fognak mondani. Remélte, hogy a lehetı legalacsonyabb árat. Minél többet veszít Rudy Moss, ı annál jobban örül, és annál több profitot csinál a kuvaiti bank, amikor majd a piac megint fellendül. Végül valaki odajött a telefonhoz. - Chris? Mandy vagyok, Mandy Simpson. Chris emlékezett a nıre, akkoriban volt kezdı kereskedı, amikor még ı is a Bloomfield Weissnél volt. Azóta valószínőleg sokkal magasabb posztot tölt be. - Szia, Mandy, hogy vagy? Nem tudtam, hogy te foglalkozol Ian üzleteivel. - Nem, csak azért jöttem én a telefonhoz, mert ismerjük egymást. Chris megérezte a nı hangjából, hogy valami nagyon nagy baj van. - Mi történt, Mandy? - Ian... Tegnapelıtt éjjel meggyilkolták, Párizsban. Chris lehunyta a szemét. Tudta, hogy ez lesz. - Chris - szólalt meg Mandy hangja. - Azt lehet tudni, hogyan történt? - Állítólag leszúrták az utcán. Te jóságos ég. Duncan, Duncan! - gondolta Chris. - Leszúrták? És a rendırség elfogta a gyilkost? - Úgy tudjuk, nem. De egyelıre nem tudunk sokat a történtekrıl. - Jézusom... - Sajnálom, Chris. Tudom, hogy régóta barátok voltatok. Szép kis barát, gondolta Chris. Bár gyakorlatilag biztos volt benne, hogy Ian két ember halálért felelıs, mégis meglepı fájdalom öntötte el. - Jól van, Mandy, köszönöm, hogy elmondtad - és lerakta a kagylót Ollie végighallgatta a beszélgetést. Falfehér volt az arca. - Te jóságos atyaúristen - suttogta. Chris nagyot sóhajtott. Duncan ölte meg. Az az ostoba barom! Abban a pillanatban ahogy elmondta neki, mit tudott meg Ianrıl, Duncan nyilván azonnal repülıre ült, elment Párizsba, megkereste Iant és megölte. És ahogy Duncant ismeri,
nem is nagyon tervezgetett elıre. Valószínőleg olyan ügyetlenül csinálta, hogy huszonnégy órán belül börtönben fog ülni. - Ne haragudj, Ollie, még telefonálnom kell valakinek. Ollie visszament a saját íróasztalához, még mindig teljesen döbbenten. Chris gyorsan felhívta Megant, és elmondta neki, mi történt. - Csak Duncan tehette - mondta rögtön Megan. - Én is ettıl félek. - Az az alak ırült! Én végig tudtam. - Megan hangjában az csengett, hogy „ugye, megmondtam?”, és Chris kénytelen volt beismerni, hogy tényleg így is volt. - Igazad van - mondta Chris. - Fogadni mernék, hogy pillanatok alatt elkapják azt a marhát. - Én nem fogok megint falazni neki - jelentette ki Megan. - Nem, most tényleg nem szabad. Ha tényleg ı tette. - Gondolod, hogy el kéne mennünk a rendırségre? Chris sóhajtott. - Nem, várjuk meg, amíg ık jelentkeznek. Nagyon zavaros lesz a helyzet. Nyomozniuk kell majd Alex és Lenka halálának ügyében is, és még mindig bajba kerülhetünk, amiért annak idején hallgattunk. Abban igazad van, hogy nem kéne hazudnunk, de szerintem várjuk meg, míg ık kezdenek el kérdezısködni. - Jól van. Meg kell mondanom, hogy kicsit megkönnyebbültem. - Miért? - Most, hogy Ian meghalt... többet nem fog senki a hálószobámban settenkedni. Nem lesz több hulla. Nem szívesen mondok ilyet, de ha ı ölte meg Lenkát, akkor megérdemelte, ami történt vele. - Hát igen - mondta gépiesen Chris. - Mi az? Úgy hallom, te nem vagy meggyızıdve. Szerinted nem ı ölte meg Lenkát? - De igen, gondolom. - De nem vagy egészen biztos benne? - Nem. Te igen? - Nem lehetünk biztosak. Meg kell várnunk, mire jut a rendırség az ügyben. - Megan? - Igen? - Meglátogathatlak ma este? Megan kicsit habozott. - Persze, nagyszerő lenne. - Akkor este találkozunk - búcsúzott el Chris. Kicsit aggódva rakta le a kagylót. Érezte a habozást Megan hangjában, és nem örült neki.
Arra gondolt, fel kéne hívni Duncant. Persze, nem lenne sok értelme. Szinte biztos, hogy Párizsban van, az is lehet, hogy egy cellában a rendırségen. Azért fogta a kagylót, és felhívta a Honshu bankot. Nagy meglepetésére Duncan szólt bele a telefonba, jellegzetes skót akcentusával. - Duncan! Azt hittem, nem vagy itt. - Miért ne lennék itt? - csodálkozott Duncan. - Kedd reggel tíz óra van. Hol lennék másutt? Sikerült elintézni valamit a kuvaiti bankkal? - Igen, sikerült Duncan, beszélnem kell veled. - Mondjad. - Ne telefonon - mondta halkan Chris. A Honshunál is felvettek minden beszélgetést, mint a Bloomfield Weissnél. Duncan is lehalkította a hangját, és hirtelen elkomolyodott. - Jól van. Most egy értekezletre kell mennem, úgy fél egy körül végzek. Akkor találkozhatunk. - Duncan, nagyon fontos! - Sajnálom, Chris, elıbb nem tudok szabadulni. - Hát, jó. Akkor találkozzunk a bank elıtt fél egykor.
5. A Honshu bank székháza a Finsbury Square-en volt, a City északi szélén. Duncan öt percet késett. - Hová megyünk? - kérdezte. - Sétálni - mondta Chris, és elindult kifelé az épületbıl. - De hát rémesen hideg van! Nem is hoztam a kabátomat - mondta Duncan megborzongva. Tényleg hideg volt, a téren éles szél süvített keresztül. - Az a te bajod - mondta Chris, és gyors léptekkel elindult a City Roadon. Úgy száz méter után odaértek a Bunhill Fieldshez, amely a City régi temetıje volt. Beléptek a zöldre festett kovácsoltvas kapun, és elindultak egy sétányon a szorosan összezsúfolt, mohával és zuzmóval benıtt sírkövek között, melyeken a feliratok már alig voltak olvashatóak. Középen néhány pad állt. Chris leült az egyikre, John Bunyan síremlékénél. Lábbal feléjük feküdt a szobor, egy fehér kılapon. - Miért ide jöttünk? - kérdezte Duncan. - Megfagyok.
- Itt csönd van - mondta Chris. Szép napokon zsúfolva volt a kis temetı a környék irodáinak dolgozóival, akik idejöttek ki napozni az ebédszünetben. De most, a márciusi szélben csak ık ketten voltak a sírok között - Mi történt? - kérdezte Duncan, és mélyen a zsebébe dugta a kezét - Ian. - Azt hittem, nekem van okom Ianre haragudni. - Kellemes volt az út Párizsba, Duncan? Megnézted a látnivalókat? Felmásztál az Eiffel-toronyra? - Fogalmam sincs, mirıl beszélsz. Nem voltam Párizsban. - Duncan, nem vagyok hülye. És nem fogok megint falazni neked. - Falazni? Mit akarsz ezzel mondani? - Aztán Duncan hirtelen elhallgatott. - Valami történt Iannel, igaz? Párizsban. És azt hiszed, én tettem? - Igen, nagyon is azt hiszem - mondta Chris halkan. - De hát mi történt? Meghalt? Chris Duncanre pillantott. Úgy látszott, ıszinte az értetlensége. De miért is mondaná el az igazat? Minden oka megvan rá, hogy eljátssza, hogy nem tud semmit. - Valaki leszúrta Párizsban, vasárnap éjjel. Szerintem te. - Ugyan már, Chris, hogy mondhatsz ilyet? - tiltakozott Duncan. - Dehogy öltem meg! Nem is voltam Párizsban! - De meg akartad ölni. - Nem, nem akartam! - Hát, amikor legutóbb találkoztunk a kocsmában, eléggé úgy festett a dolog. - Dühös voltam, ennyi az egész - mondta Duncan. - Ezért igazán nem okolhatsz. Chris megrázta a fejét. - Túl messzire mentél, Duncan. Amit Ian tett, helytelen volt, de amit te tettél, az éppolyan helytelen. Nem lett volna szabad megölnöd. - De hát nem öltem meg! Az ég szerelmére, itt voltam, Londonban! - Gondolom, egyedül, otthon, az ágyikódban? - Valószínőleg. Hadd gondolkozzam. Vasárnap rossz napom volt. Egyedül elmentem inni egyet estefelé. Igen, az a dolog Iannel nagyon felkavart. Utána elmentem meglátogatni Pippát. - Az éjszaka közepén? - Úgy fél tizenkettıkor. Beszélni akartam vele. ı azt mondta, részeg vagyok, és tőnjek el. - És ezt ı is igazolni fogja? - Gondolom. Miért ne igazolná?
Chris habozott egy kicsit. - Lehet, hogy rávetted, hogy hazudjon a kedvedért. Ahogy annak idején mi is hazudtunk a kedvedért, akik ott voltunk a hajón. Duncan szeme haragosan megvillant. - Nem én beszéltelek rá benneteket, hogy hazudjatok! Ha jól emlékszem, az egész a te ötleted volt. Már jobban örülnék, ha hagytátok volna, hogy elmondjam az igazat. Akkor ez az egész nem történt volna meg. - Duncan a hajába túrt az ujjaival. - Jézusom. Ha a rendırség megkeres, azt fogod mondani, hogy én öltem meg? - Az igazat fogom mondani, semmi mást - felelte Chris. - Az igazság az, hogy nem én öltem meg. Gondolkozz egy kicsit. Ha nem én tettem, akkor valaki más. Ami azt jelenti, hogy te nem vagy a legnagyobb biztonságban. Chris egy pillanatig Duncanre nézett, aztán felállt, hogy elinduljon. Nem volt több mondanivalója. De Duncan megragadta a karját. - Tessék - mondta, és felényújtotta a mobiltelefonját. - Hívd fel Pippát. Chris tétovázott. Duncan benyomogatta a számokat, és odaadta a telefont. Chris vállat vont, elvette, és a füléhez tartotta. Hallotta a csöngést, aztán Pippa hangját. - Philippa Gemmel. - Szia, Pippa, Chris Szczypiorski vagyok. - Á, szia, Chris. Ne haragudj, de épp nem érek rá, indulnom kell valahová. - Egy perc az egész - mondta Chris. Duncan le nem vette róla a szemét. - Találkoztál Duncannel az elmúlt pár napban? - Miért kérdezed? - Csak válaszolj, aztán majd elmondom. Pippa felsóhajtott. - Együtt vacsoráztunk péntek este. - És azóta? - Egyik nap az éjszaka közepén beállított hozzám. Részeg volt, én meg elküldtem a fenébe. - Melyik nap volt ez? - Vasárnap. - Biztos vagy benne? - Persze, hogy biztos vagyok. Miért? - Ian Darwentet megölték, vasárnap éjjel Párizsban. - Ó, te jó ég... - Egy pillanatra csönd lett. Amikor Pippa megint megszólalt, a hangja fáradt volt. - Már megint valaki... Duncan összevissza beszélt róla mindenfélét, de nem volt se füle, se farka annak, amit mondott. - Duncan úgy gondolta, Ian ölte meg Lenkát - folytatta Chris.
- És szerinted Duncan ölte meg Iant? - Igen - vágta rá Chris, és Duncanre pillantott, aki mellette ült a padon. - Hát nem mondhatni, hogy nagyon megbíznál a barátaidban - mondta éles hangon Pippa. - De amilyen barátaid neked vannak, nem is csodálkozom. Nem, Duncan Londonban volt azon az éjszakán. Én tanúsíthatom. Chris nem mondott semmit. - Mi az, nem hiszel nekem? - kérdezte Pippa. Chris felsóhajtott. Tudta, hogy Pippa nem falazna Duncannek. Hirtelen elszégyellte magát, amiért nem bízott benne, és Duncanben sem. - De, hiszek neked. Köszönöm. Szia. Visszaadta a telefont Duncannek. - Sajnálom - mondta. Duncan a zsebébe csúsztatta a mobilját, aztán elmosolyodott. - Semmi baj. Fura dolgok történnek mostanában. Nehéz eldönteni, kiben bízhat az ember. - Ebben igazad van - mondta Chris, és a kezébe temette az arcát. Aztán hátradılt a padon. Csönd volt, csak egy szarka kotorászott a kopottas sírkövek között. - Tudod, hogy mit jelent ez? - szólalt meg végül Chris. - Mit? - Ha nem te ölted meg Iant, akkor ugyanazért ölhették meg, amiért Lenkát: mert tudta, ki fojtotta vízbe Alexet. - Gondolod? - Szerintem ez a legvalószínőbb. Nem tudok más indítékot elképzelni. - És ki fojtotta vízbe Alexet? - Csak egy lehetıség maradt - mondta Chris. - Hárman ugrottatok utána. Te, Ian és Eric. - Szóval Eric. - Csak ı lehet - mondta Chris. Most, hogy erre a következtetésre jutott, hirtelen egy kattanással minden összeállt az agyában. - Eric megölte Alexet. Lenka megtudta, és azzal fenyegetızött, hogy elmondja másoknak is. Tehát Eric megölte, Ian tudott minderrıl, és most ı is halott. - Jézusom... - mormolta Duncan. - Persze, Eric nem saját kezőleg ölte meg ıket. Valószínőleg felbérelt valakit, ugyanazt, aki ráijesztett Meganre és rám. - A bajuszos, hosszú hajú férfi, aki olyan ismerısnek tőnt New Yorkban, amikor elfutott. Egy bajusz és hosszú haj könnyen lehet hamis is. Chris hirtelen rádöbbent, ki lehetett a férfi. - Terry! - kiáltott fel. - Eric sofırje és testıre. - Odafordult Duncanhez. Mit gondolsz?
- Elég szépen összeáll - bólintott Duncan. - Nem akarok elhamarkodott következtetésre jutni, most, hogy így fel vagyok kavarva Ian miatt, de azt hiszem, igazad van. Eric az egyetlen lehetıség. Ha másért nem, azért is, mert mindehhez elég komoly szervezés kellett. Biztos vagyok benne, hogy Eric meg tudta szervezni, hogy egy ilyen figura, mint ez Terry, a világ különbözı pontjain elintézze neki a piszkos munkát. Nem hiszem, hogy közülünk bárki más meg tudta volna szervezni. Eric nagyon elbővölı fickónak látszik, de a lelke mélyén van benne valami hidegség. Mindig olyan számító volt, ugye, érted, mire gondolok? Igen, azt hiszem, ez elképzelhetı. Egy darabig némán bámulták John Bunyan sírkövét. - Persze, nincs semmi bizonyítékod - mondta aztán Duncan. - Nincs. - Na és, mit mondott a pszichológus, akit meglátogattál New Yorkban? - Nem volt hajlandó beszélni. Azt mondta, kötelezi a szakmai titoktartás. - Nem lenne érdemes még egyszer megpróbálni? Most, hogy már gyanítjuk, ki tehette? Chris elgondolkozott. - Nem tudom. Tulajdonképpen miért ne? Add csak ide a telefont. Negyed kettı volt, vagyis New York-i idı szerint reggel negyed kilenc, de dr. Marcia Horwath már a rendelıjében volt, bár a titkárnı még nem. İ maga vette fel a telefont. - Jó reggelt, dr. Horwath, Chris Szczypiorski vagyok. - Igen? - A nı hangja hővös volt, de Chris mintha egy kis kíváncsiságot is érzett volna benne. - Ugye, emlékszik rám? A múlt héten találkoztunk. A Bloomfield Weiss pszichológiai tesztjeirıl kérdeztem. - Igen, persze, emlékszem. - Átgondolta a dolgot azóta? Nem tudna esetleg mégis mondani valamit a tesztek eredményérıl? - Igen, átgondoltam, de attól tartok, a válaszom továbbra is nem. Akkoriban úgy éreztem, kötelességem beszélni az aggodalmaimról a Bloomfield Weiss vezetıinek. De továbbra is tartozom a titoktartással, nekik is, és a vizsgált személyeknek is. - Ezzel tisztában vagyok - mondta Chris, és igyekezett türelmes lenni. És megértem, hogy ez nehéz etikai kérdés. De két nappal ezelıtt újabb gyilkosság történt, Ian Darwentet megölték. Ez azt jelenti, hogy most már hárman meghaltak abból a hét emberbıl, akik ott voltak a hajón, és való-
színőleg ugyanaz a valaki ölte meg ıket. És elég valószínő, hogy az illetı újból ölni fog. - Akkor forduljon a rendırséghez - mondta a nı. - Ha ık megkeresnek, és kikérdeznek, akkor fontolóra veszem, hogy beszéljek-e. - Ez nem ilyen egyszerő. Kérem... - Chris próbált minél kétségbeesettebb hangon beszélni. - A következı áldozat könnyen lehet, hogy én leszek. Megfenyegettek, hogy ne merjek rendırséghez fordulni. Ez nem egy absztrakt etikai dilemma. Ha velem történik valami az elkövetkezı pár napban, mert nem adta meg nekem az információt, amit kértem, akkor élete végéig küszködhet a lelkiismeretével. Csönd lett a vonal túlsó véggén. - Dr. Horwath? A nı végül megszólalt. - Az egyik teszt, amit használtam a Minnesota többfázisú személyiségleltár nevő teszt volt. Ezt inkább személyiségzavarok diagnosztizálására szokták használni, és nem munkaerı-toborzásnál, de hasznosnak tőnt. Abban az idıszakban, amikor ezeket a teszteket végeztem, két jelöltnél jött ki az az eredmény, hogy pszichopatológiai problémáik vannak. További beszélgetésre is behívtam ıket, és ez megerısítette a félelmeimet. A lehetı leghatározottabban beszéltem a fenntartásaimról Mr. Calhounnak, aki ennek ellenére mindkettıjüket felvette a bankhoz. Az egyikük Steve Matzley volt, akit, mint tudja, késıbb elítéltek nemi erıszakért. Kis szünetet tartott. Gyerünk, mondd már, sürgette gondolatban Chris. Ki lehetett a másik? - A másikat késıbb vették fel. Mr. Calhoun egyszer felhívott engem, és közölte, hogy az illetı elsı lett a továbbképzési tanfolyamon. Azt hiszem, magukkal együtt járt. Mr. Calhoun úgy vélte, ez igazolja a döntését, hogy a tiltakozásom ellenére felvegye az illetıt. - Nagyon köszönöm, dr. Horwath, sokat segített - Szívesen. Ugye, tájékoztat a további fejleményekrıl? - Természetesen - mondta Chris. Visszaadta a telefont Duncannek. - Na? - kérdezte Duncan. - Eric - Chris csak ennyit felelt. Eric lett a tanfolyamon az elsı. Eric volt az, aki pszichopata tendenciákat mutatott. Az elbővölı modora, az eleganciája, jólneveltsége leplezte a valódi természetét, de a pszichológusnak semmi kétsége nem volt felıle. - Hát akkor ez eldönti a kérdést - mondta Duncan, és megkönnyebbülten kifújta a levegıt. - Akkor most mit csináljunk? Elmenjünk a rendırségre?
- Fogalmam sincs - felelte Chris. - Nem olyan egyszerő a helyzet. Elıször is, melyik rendırségnek kéne bejelentenünk? Három gyilkosság történt, három különbözı országban, de egyik sem Angliában. És nincs is bizonyítékunk, aminek az alapján letartóztathatnák Ericet. Hosszú és bonyolult nemzetközi nyomozást kellene kezdeniük. Eric szépen felbérelné a legjobb ügyvédeket, akik mindent elkövetnének, hogy elkerülje a börtönt. És eközben te, Megan és én, mind veszélyben lennénk. A rendırség esetleg soha nem talál bizonyítékot, aminek az alapján elítélhetnék Ericet, és még ha sikerülne is, lehet, hogy addigra mi már halottak leszünk. - Igen, ezt értem - bólintott Duncan. - De nem ülhetünk ölbe tett kézzel, várva, hogy ki lesz a következı. Ha tényleg Eric ölte meg Lenkát, Alexet és Iant, nem hagyhatjuk, hogy megússza! - Nem tudom, mit tehetnénk. - Én tudom - mondta Duncan, a hangjában elszántsággal. - Nem, Duncan. Elkapnának. Nem ölhetünk meg valakit, akkor sem, ha olyan, mint Eric. - Nagyra tartom az erkölcsi skrupulusaidat, Chris, de ha nem teszünk valamit sürgısen, akkor ı fog megölni minket. Chris tudta, hogy Duncannek igaza van. - Oké. Talán mégiscsak el kéne menni a rendırségre. Kockázatos, de ha nem teszünk semmit, az ugyanilyen kockázatos lehet. De elıtte szeretnék beszélni Megannel. Ma este találkozom vele. - Miért akarsz beszélni vele? - Mert ı éppolyan veszélyben van, mint mi, ha Eric rájön, mit akarunk csinálni. - Hát jó, ahogy gondolod - vont vállat Duncan. - Beszélj vele, aztán elmegyünk a rendırségre. De az ég szerelmére, legyél nagyon óvatos!
Marcus simán siklott lefelé a síléceken a tóhoz a hosszú lejtın, az elızı éjjel frissen lehullott hótakarón. Az ég tiszta kék volt. Mindenfelıl tompa csönd vette körül, amit mindennél jobban szeretett. Megállt a befagyott tó partján, aminek a jegén pár hétig nyugodtan lehet még járni. A tóparton álló fél tucat nyaraló csöndes volt, téli álmát aludta. A tetejüket és az udvarukat hólepel fedte. Marcus elindult a tavon keresztül. Könnyedén siklott a jeget borító vékony hórétegen. Itt szeretett a legjobban gondolkozni és feltöltıdni. Hosszú és nehéz lesz majd felkapaszkodni a tótól felfelé a domboldalon, vissza a házhoz, de akkor is megéri.
A hideg levegı felfrissítette. Rosszul aludt elızı éjjel, és a meleg házban, amit többnyire olyan kényelmesnek talált, most úgy érezte magát, mintha börtönben lenne. És Angie is megırjítette. Tudta, hogy csak segíteni akar, de ezt egyedül kell végiggondolnia. A bőntudat és veszteségérzet, amit az öccse és az anyja halála miatt érzett, tíz éve emésztette. Amikor kérdezısködni kezdett arról, hogy tulajdonképpen mi is történt Alexszel, egy olyan folyamatot indított el, amit most már nem lehet megállítani. Nem nyugodhat addig, míg a végére nem járt. Bár, hogy ez mit jelent, abban nem volt biztos. Nyilván ki kell derítenie, ki ölte meg Alexet. Gondoskodni róla, hogy az illetı megbőnhıdjön. De hogy milyen formában, azt még nem tudta. Azt tudta, hogy ı mit akar tenni. Hogy mit érez, mit kell tennie. De egyelıre nem volt rá képes, hogy be is vallja önmagának. Ezredszer játszotta le újra a fejében az Erickel folytatott beszélgetést, és megint érezte, hogy feltámad benne a düh. Hogy jön ahhoz, hogy arra célozgasson, hogy ı segített az anyjának, hogy dühös volt rá, amiért ı nem volt ott, amikor az öccse meghalt? Nincs semmi joga erre! Magától is tudja, nincs rá semmi szükség, hogy egy beképzelt bankár az orra alá dörgölje. Marcus hitt benne, hogy Eric tényleg Alex barátja volt. Megértette Eric dühét. Cserbenhagyta az öccsét és az anyját. Jólesett hallani, hogy Eric olyan szépeket mondott Alexrıl, de a felé irányuló kritika még mindig bántotta. És a bőntudata nem fog elmúlni addig, amíg meg nem oldotta ezt az ügyet. Marcus felgyorsított a tóparton, és nagy sebességgel siklott tovább. Kitőnı síelı volt régebben is, fıleg lesiklásban, de a sífutásra csak akkor tért át, amikor ideköltözött Vermontba. Jól ment neki, megvolt hozzá a kellı fizikuma és a temperamentuma is. Volt, amikor ötven mérföldet is megtett, ha jó volt az idı, és olyan kedve volt. Alex soha nem síelt. De egyébként szinte minden másban jobb volt Marcusnál. Okosabb volt, tehetségesebb mővész, népszerőbb az emberek körében. De Marcus ezt soha nem vette zokon, mindig büszke volt az öcscsére. És Alex sem hagyta, hogy a fejébe szálljon a dicsıség, soha nem vette túl komolyan saját magát. Ebben igaza volt Ericnek. Alex igazán megérdemelte, hogy ilyen barátja legyen. És azt érdemelte volna, hogy ilyen bátyja is legyen, mint amilyen Eric. Vajon igazat mondott-e arról, hogy Duncan ölte meg Alexet? Végül is nem volt semmi bizonyítéka, és az ilyen bankárfélék folyton hazudoznak. Marcus újból átgondolta az egész beszélgetést, és próbált a lehetı legob-
jektívebb lenni. És minél többet gondolkozott rajta, annál inkább erısödött a meggyızıdése. Azzal a lengyel nevő fickóval kapcsolatban már kevéssé volt biztos a dolgában. Nagyon más volt, mint Eric Sokkal inkább úgy tőnt, hogy titkol valamit. Inkább mintha ıbelıle akart volna kiszedni dolgokat. Eric egyszerően odajött, elmondta a történetét, és elment. Marcus abban már nem volt ennyire biztos, hogy Chris mit akar. Az egész egyre bonyolultabb volt. Az nem érdekelte igazán, hogy ki ölte meg Ian Darwentet. Csak az, hogy ki volt az öccse gyilkosa. És most már biztos volt benne, hogy ki lehetett. Duncan Gemmel. Letért a tó jegérıl, és elindult felfelé a lejtın, hazafelé. Tudta, hogy el kell mennie Londonba, és bosszút állni Duncanen. Nincs más választása.
Eric beszállt a bérelt jaguárba. Nagyon kimerült volt. Hozzá volt szokva ugyan a fárasztó utazásokhoz és a szoros napirendhez, de ez a mostani már szinte elviselhetetlen volt. De akkor is meg kellett lennie. Több gyilkosságot már nem intézhet el ı. Iannel elérkezett a végsı határhoz, ennél tovább nem mehet. Más módszert kell alkalmazni. Miközben Terry a repülıtér felé hajtott, Eric elıvette a mobilját, és meghallgatta a hangpostáját. Egy tucat üzenet volt, mind sürgıs. Egy kivételével nem vett tudomást róluk, még Cassie-érıl sem. De egy üzenet azonnali választ kívánt. Kikeresett egy számot, és benyomogatta. A beszélgetés rövid volt, és Eric mosolyogva tette le a telefont. - Jó hír? - kérdezte Terry. - Igen, azt hiszem - felelte Eric. - Jó munkát végzett Párizsban, Terry. Szép prémium jár majd érte. - Szívesen tettem. Bármikor számíthat rám, ha hasonló feladat van. Csak szóljon. - Egyelıre nem lesz rá szükség - mondta Eric. Hátradılt, és lehunyta a szemét. - Azt hiszem, a dolgok szépen összeállnak maguktól is.
6.
Chris egyszerre volt várakozó és ideges, miközben felsietett a lépcsın Megan szobájához. Alig várta, hogy elmondhassa, mit tudott meg. Ugyanakkor ideges is volt, mert még mindig aggasztotta, hogy múlt vasárnap Megan miért volt olyan hővös vele, és miért csengett olyan bizonytalanul a hangja, amikor beleegyezett, hogy meglátogassa. Bekopogott az ajtón, kicsit lihegve a lépcsımászástól. Megan azonnal kinyitotta az ajtót. - Szia - üdvözölte mosolyogva. - Szia. - Gyere be. - Magához húzta, és megcsókolta. Chrisbıl minden idegesség elszállt, ahogy a keze végigsimította a lány hátát. Megan elhúzódott, és kezdte kigombolni az ingét. - Hé, mit mővelsz? - kérdezte Chris. - Na, mit gondolsz? Van valami ellenvetésed? - Nem, egyáltalán. - Akkor gyere - mondta Megan, és átvezette a hálószobába. Félórával késıbb csak feküdtek egymás karjaiban, meztelenül, a besötétített szobában. Chris felkönyökölt, és nézte, ahogy a szemben lévı épület fényei játszanak Megan bırén. - Ez jó volt - mondta, végigsimítva egy ujjal a combján. - Megérdemled, azok után, ahogy bántam veled. - Nem a te hibád volt. Még mindig nagyon fel lehettél kavarva. - De, az én hibám volt - felelte Megan komolyan. - És nagyon sajnálom. - Lágyan megcsókolta Christ. - Valamit megtudtam ma - mondta hirtelen Chris. - Igen? - Megan felült, és átkarolta felhúzott térdét. - Mesélj. Chris elmesélte a beszélgetését Duncannel, és azt, hogy Pippa is igazolta, amit mondott, aztán, hogy mit tudott meg Ericrıl dr. Horwathtól. Megan figyelmesen hallgatta. Amikor Chris befejezte, nem szólt semmit. - Na? Mit gondolsz? - kérdezte Chris. - Nem vagyok biztos benne, hogy helyes következtetésre jutottál mondta végül Megan. - Erickel kapcsolatban? - Igen, Erickel kapcsolatban. Nem hiszem, hogy neki bármi köze lenne ehhez az egészhez. Chris meg volt döbbenve. Rámeredt Meganre, és nem tudta, mit mondjon. Nagyon számított arra, hogy a lány józan esze segít majd eldönteni, hogy mit csináljanak most, hogy már tudják, Eric lelkén száradnak a halálesetek.
- De hát nem érted? Csak ı tehette! Megfojtotta Alexet, megölette Lenkát, hogy elhallgattassa, aztán megölette Iant is. Nyilvánvaló. - Nekem nem - rázta a fejét Megan. - Miért nem? - Nincs semmi bizonyítékod. Nem szívesen mondom ezt, de szerintem megzavarja a tisztánlátásodat az, hogy mindenképpen fel akarod menteni Duncant. Szerintem ez nem okos dolog. Rosszul tettük, hogy annak idején falaztunk neki, és most is helytelen lenne. - De mi van a pszichológiai teszttel? Megan felnevetett. - Ugyan már! Nem ítélhetsz el valakit annak alapján, hogy milyen válaszokat adott egy ostoba tesztre tíz évvel ezelıtt! Az az egész úgyis egy nagy humbug. - Dr. Horwath meg volt gyızıdve a hatékonyságáról. - Persze, hogy meg volt gyızıdve, ez a dolga. - Azt tudjuk, hogy Duncan nem volt Párizsban azon az éjszakán. - A felesége szerint, aki valószínőleg meg akarja védelmezni. Egyébként azt is tudjuk, hogy Eric sem volt ott. - Miért, hol volt? - kérdezte Chris csodálkozva. - Angliában volt azon a napon - felelte halkan Megan. - Hozzám is eljött látogatóba. - Micsoda? - Eljött Cambridge-be. Együtt teáztunk, beszélgettünk egyet. - Miért nem mondtad el? Megan vállat vont. - Nem vagyok köteles mindent elmondani neked. - Megan! - Nézd, Chris, mégiscsak a volt barátomról van szó. Kínos lett volna róla beszélni neked, tudod. Nem volt olyan fontos. De ez igazolja, hogy nem volt Párizsban. - Az nem számít. Tudjuk, hogy valaki más végzi el helyette piszkos munkát. - Lehet, hogy Duncan helyett is. Erre nem gondoltál? Chris bosszúsan a hajába túrt. - De hát azt feltételeztük, Duncan dührohamában ölte meg Iant. Viszont, ha Eric tette, akkor valószínő, hogy gondosan, elıre kitervelte. - Lehet, hogy Duncan is elıre kitervelte - makacskodott Megan. - Én soha nem bíztam benne. Ericben viszont megbízom. Chris ránézett a lányra. Tíz perccel ezelıtt még minden olyan egyszerőnek tőnt, most meg egyre bonyolultabb lett. Kicsit nyugtalanította, hogy Megan ilyen hevesen Eric védelmére kelt. Sıt nagyon is nyugtalanította.
Ha vasárnap találkozott Erickel, akkor inkább ez magyarázhatja, hogy miért volt vele olyan hővös, és nem a kés okozta megrázkódtatás. Megan nyilván sejtette, mi jár a fejében. - Nincs köztünk semmi mondta. - Évek óta. - Megérintette Chris karját. - Hinned kell nekem, Chris. - Miért kéne hinnem? - csattant fel Chris. - Szeretném, ha hinnél. Chris szeretett volna visszavágni, de inkább az ajkába harapott. Tudta, hogy Megan nem akar veszekedést, és ı sem akarta. - Hát jó - mondta, és igyekezett elıvenni a legbékülékenyebb hangja - De, ugye, nem bánod, ha kérdezek egy-két dolgot Ericrıl? - Persze, hogy nem. - Azt tudjuk, hogy Alex és Ian kábítószerezett annak ideje New Yorkban. Eric is? Megan kicsit zavartnak látszott. - Igen. Egy kicsit. Kokaint. De amikor Alexet rajtakapták, abbahagyta. Chris rámeredt Meganre. - Ezt eddig miért nem mondtad? - Nem tartottam fontosnak. Akkoriban mindenki használt kábítószert. - Te is? - Nem. Az egyetemen persze, kipróbáltam, de soha nem szoktam rá. - De Eric igen? - Igen. Egyetemista korunkban kicsit aggódtam is miatta, aztán késıbb New Yorkban is. De mondom, miután Alexet rajtakapták, tényleg abbahagyta. Útjában állhatott volna a politikai ambícióinak. - Az biztos - mondta Chris. - És melyikük szerezte be? - Hogy érted? - Tudod, hogy értem. Eric vagy Alex nyilván vették valakitıl a kokaint. Melyikük? - Nem tudom. Nem kérdeztem. Tudni se akartam az egészrıl. - Jó, akkor ki tartotta magánál az anyagot? - Eric - felelte kelletlenül Megan. - És ha Alexnek kellett, Erichez ment érte? - Azt hiszem, igen. - Tehát Alex akár el is mondhatta volna a Bloomfield Weissnek, hogy Erictıl szerzi a szert? - Nem - mondta Megan, most elıször megemelve a hangját. - Barátok voltak. Mire akarsz ezzel célozni? Hogy Eric volt a gonosz díler, Alex meg az ártatlan áldozat?
- Nem. Arra célzok, hogy Alex beköphette volna Ericet George Calhounnak. És ezért Ericnek kapóra jött a lehetıség, hogy elhallgattassa Alexet. Megan felhorkant. - Megan - mondta Chris halkan. - Duncan és én úgy gondoljuk, hogy el kéne mennünk a rendırségre. - Eric miatt? Chris bólintott. - És nem gondolod, hogy ezt elıbb velem kellett volna megbeszélni? - Épp ezért jöttem. - Á, igen? Hát szerintem nagy hibát követnétek el. Féltékeny vagy Ericre, és meg akarod védeni az ostoba barátodat a cselekedeteinek következményeitıl. Hát én nem fogok ehhez asszisztálni. Chris próbálta visszafogni magát, de nem bírta tovább. - Lehet, hogy féltékeny vagyok. Talán okom is van rá - mondta ingerülten. - Nagyon sok mindent nem mondtál el nekem Ericrıl. Soha nem beszéltél errıl a kábítószerdologról. Nem mondtad, hogy itt járt vasárnap. Ki tudja, mit nem mondtál még el? Szerintem te nem látsz tisztán. Megan, ez az ember gyilkos! Hát nem érted? Rendkívül veszélyes. Nagyon valószínő, hogy téged vagy engem, vagy mindkettınket meg akar ölni. Ezen el kéne gondolkozni. És tenni valamit, mielıtt túl késı lenne. Megan szikrázó szemmel meredt Chrisre, aki hirtelen úgy érezte, nagyon fázik, és zavarni kezdte a meztelensége. - Azt hiszem, jobb, ha most elmész - mondta Megan hidegen. - De, Megan... - Öltözz fel, és menj! Chris elment.
Megan figyelte, ahogy Chris lehorgadt vállal átballag az udvaron. Egy pillanatig legszívesebben kinyitotta volna az ablakot, hogy utánakiáltson, és visszahívja. De nem tudta megtenni. Akkor be kéne ismernie, hogy igaza van Erickel kapcsolatban, és erre nem lett volna képes. Mindent megtett, hogy elfelejtse Ericet. Az, hogy ilyen melegen fogadta Christ, nem igazán csak neki szólt. Magának is be akarta bizonyítani, hogy Eric a múlté, és most már Christ szereti. De nem sikerült elhitetnie magával. Chrisnek igaza van. Elvesztette a csatát, amit az esze és szíve vívott egymással. İ, aki mindig olyan büszke volt az önuralmára és arra, hogy a legnehezebb problémákat is tárgyilago-
san képes elemezni, most mindenáron látni akarta Ericet. Látnia kell! Tudta ugyan, hogy nincs semmi értelme, de akkor is találkoznia kell vele. Soha nem tudná megbocsátani magának, ha nem ragadná meg a lehetıséget, hogy kiderítse, mi a helyzet kettıjükkel. Most már tudta, hogy soha nem múlt el a szerelem, amit iránta érzett, akkor sem, amikor szakítottak. Hiába mondogatta magának újra meg újra, hogy túl van rajta, de nem volt. Most el kell ezt fogadnia, és kivárni, mi fog történni. A kilátások megrémisztettek, különösen az, hogy Eric valószínőleg el fogja utasítani, de ugyanakkor izgalmat is keltettek benne. Eszébe jutott, milyen volt vele az a vasárnap délután, és tudta, hogy Eric még mindig érez valamit iránta. Kell, hogy legyen még egy esély! Chris is megérezte mindezt, és Megan ettıl dühös lett rá. Letagadta, ami nyilvánvaló volt, és igazságtalanul viselkedett Chrisszel. Kedvelte ıt, nagyon is, és nem akarta megsebezni, de úgy érezte, a helyzet irányítása kicsúszott a kezébıl. Eddig soha nem hitt a sorsszerőségben. Most azt érezte, hogy a sors kezébe ragadja az életét, és az ı szerepe csak annyi, hogy hagyja sodorni magát. De abban biztos volt, hogy Chris téved: Eric nem lehet gyilkos. Ismerte Ericet, és tudta, hogy soha nem tenne ilyet. Nem bízott se Duncanben, se Ianben, és biztos volt benne, hogy valamelyikük a felelıs a gyilkosságokért. Chris a féltékenység miatt nem lát tisztán. Megan elfordult az ablaktól, és leült a jegyzeteihez. De szinte azonnal abbahagyta, képtelen volt koncentrálni. Inkább elıvett egy régi, szamárfüles Emily Dickinson-kötetet, amit még Erictıl kapott egyetemista korukban. Az ismerıs ritmusú versek megnyugtatták, mint egy régi jó barát. Hirtelen megcsörrent a telefon. Megan felkapta a kagylót. - Igen? - Megan? Érezte, hogy az egész testén végigfut valami forróság, ahogy felismerte a hangot. - Te vagy az, Eric? - Hogy vagy? - Hát, nem túl jól. - Hallottál Ianrıl? - Igen. Alig tudom elhinni. Megint valaki... - Hát, igen. Azért hívtalak, mert aggódtam miattad. - Igen? - Fogalmam sincs, miért ölték meg Iant, de a vasárnapi beszélgetésünk után... szerettem volna meggyızıdni róla, hogy jól vagy. - Jól vagyok. Nem mászkáltak be a hálószobámba újabb ırültek.
- Helyes. Félek, hogy aki szombat éjjel ezt tette, komolyan gondolja a dolgot. Ne csinálj semmit, amivel provokálhatnád, rendben? - Ne aggódj, nem fogok. Csak szeretném elfelejteni az egészet. - Ezt, gondolom, könnyebb mondani, mint megtenni. Mi van Chrisszel? Megan nem tudta rávenni magát, hogy elmondja Ericnek, Chris milyen nevetséges gyanúkat táplál vele kapcsolatban. Legalábbis nem telefonon. Azt hiszem, úgy döntött, elmegy a rendırségre, és elmond nekik mindent, amit tud. - Nem veszélyes ez, az adott körülmények között? - kérdezte Eric. - Úgy értem, az rendben van, hogy a saját életét kockáztatja, ı tudja, mit csinál. De téged is megfenyegettek. - Úgy látom, már elhatározta - mondta Megan, és felsóhajtott. - Nem tudtunk zöldágra vergıdni. - Kis szünetet tartott. - Honnan telefonálsz? kérdezte aztán. - Londonból. Egész nap megbeszéléseim voltak. Megan szívverése felgyorsult. - Gondolom, nincs sok szabadidıd? Olyan jó lenne, ha tudnánk találkozni. - Persze, én is szeretném - mondta Eric. - várj egy kicsit, megnézem a határidınaplómat. - Megan várt. Rettenetesen szerette volna látni Ericet. Igen, jó. Ha gondolod, holnap este leugorhatok hozzád Cambridge-be. - Nagyszerő - Megan most nem akarta, hogy nála találkozzanak, úgy gondolta, jobb lenne valami semleges helyen. - Mi lenne, ha egy sörözıben találkoznánk? - Jó, melyikben? - Van egy Fort St. George nevő hely, a folyó mellett. Elmagyaráznám, merre, de még én se nagyon igazodom ki. - Ne aggódj, megtalálom - mondta Eric. - Akkor találkozunk hétkor. - Remek. - Megan elmosolyodott, és lerakta a kagylót.
A kora tavaszi napsütés lágyan simogatta Marcus fáradt arcát, ahogy a St. James parkban üldögélt egy padon. Biztos volt benne, hogy jó helyen vár, a tó Mail felé esı oldalán, a hídnál, ahogy Eric mondta. Az órájára nézett. Öt perccel múlt tizenegy. Eric tizenegy órát mondott. Nem tudta, hogy mire számítson: Eric jön-e ide, vagy valaki mást küld. Fontolgatta, hogy egyáltalán el sem jön a találkozóra, de végül úgy döntött, mégis megteszi. Nincs veszítenivalója, és minden segítség hasznos lehet. Még mindig nem tudta, mit is akar csinálni, ha megtalálta Duncant. De mindenképp meg kell találnia.
A repülın idefelé nem aludt. Sıt napok óta szinte egyáltalán nem tudott aludni, mióta beszélt Erickel. Nagyon fáradt volt, hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Elálmosította az autók halk zúgása, és a vízen úszkáló kacsák surrogása. Hirtelen megérezte, hogy valamit az ölébe tesznek. Kinyitotta a szemét, és egy olcsó, fekete vászon sporttáskát pillantott meg. Meglepetten felnézett, jobbra, majd balra. Egyik oldalon egy pár sétált a Buckingham palota felé, kart karba öltve. A másik irányba egy férfi sietett el szapora léptekkel, bırdzsekije felhajtott gallérja fölött épp csak kilátszott sötét haja. Marcus utánakiabált, de a férfi csak felgyorsította a lépteit. Marcus vállat vont. Nem Eric volt az, és mindegy, hogy kit küldött. A táska a fontos, és ami benne van. Elhúzta a cipzárt. A táskában egyetlen papírlap volt, meg egy sötétkék nejlonszatyor. Marcus a papírra pillantott. Két cím volt rágépelve: a Honshu bank londoni székházáé és Duncan Gemmel lakásáé. Marcus megtapogatta a nejlonszatyrot. Valami kicsi és súlyos tárgy volt benne. Sejtette, mi lehet az. Óvatosan belekukucskált a szatyorba, anélkül, hogy kivette volna belıle a tárgyat. Jól sejtette. Egy pisztoly. A szíve hevesen kalapált, miközben visszahúzta a cipzárt a táskán. Maga elé bámult, és próbálta eldönteni, mit csináljon, tudomást sem véve a turistákról és a környékbeli irodák dolgozóiról, akik a parkban sétáltak. Nem volt más választása. Tudta, hogy mit kell tennie, mióta tegnap a tónál síelt, csak nem volt képes bevallani önmagának sem. De most, hogy itt hevert az ölében az eszköz, döntött. Felállt, és határozott léptekkel elindult a Mailon a Trafalgar tér felé, szorosan markolva a táskát.
7. Hé, Chris, nézd csak meg gyorsan a monitort! Ezt el se hiszem! Christ kizökkentette a gondolataiból Ollie felkiáltása, és odapillantott a számítógépre. A Bloomberg News épp egy jelentést adott ki. A Radaphone aláírta a 1,5 milliárd eurós szerzıdést az Eureka Telecommal.
Chris gyorsan átfutotta a részleteket. Úgy nézett ki, a szerzıdést tényleg megkötötték. Gyorsan felhívta a Bloomfield Weisst, és Mandy Simpsont kérte. - Láttad a hírt az Eureka Telecomról? - kérdezte. - Igen, láttam. - Milyen hatással lesz ez a kötvényekre? - Jó hír a számodra, Chris. És jó hír a Bloomfield Weissnek is. - Mennyit adnátok most a kötvényekért? - Százhetet, de ez elég alacsony ár, ennél feljebb is fog menni. - Kitőnı! - nyugtázta Chris. - Kösz, Mandy. - Úgy látszik, Ian mégiscsak jó üzletet ajánlott nektek - mondta Mandy. Chris elgondolkozott a szavain, miután lerakta a kagylót. Mandynek igaza volt. Ian végig tudta, hogy az Eurekát fel fogja vásárolni a Radaphone. Elmondta Lenkának, pedig nem lett volna szabad. Lenka megvette a kötvényeket, habár talán nem kellett volna. De végül minden jól sült el. Csak épp Lenka és Ian nem érték meg. Iannak igaza volt, amikor titkolózott. Chris azt hitte, azért ilyen, mert becsapta Lenkát, és attól fél, ı rájöhet. Valójában igazat mondott Lenkának, de ezt vonakodott bevallani. Valószínőleg jogosan volt ilyen óvatos. Ian persze azt állította, hogy a részérıl csak találgatás volt, de amit csinált, az nagyon közel állt ahhoz, hogy belsı információk kiadásának lehessen nevezni. És errıl minél kevesebben tudnak, annál jobb. Chris most elıször gondolkozott el azon, hogy nem volt-e túl cinikus Iannal kapcsolatban. Talán többet jelentett neki Lenka, mint ı gondolta. Azok után, ami történt velük, nagyon remélte, hogy így volt. Mindez a kuvaiti banknak is jó hírt jelentett. Az árat, amelyen megvásárolták az Amalgamated Veterans kötvénycsomagját, elızı nap állapították meg, és most legalább tizenöt százalékkal emelkedett a kötvények értéke. Chris elégedetten elmosolyodott. Rudy Moss vesztesége Khalidnak szép nyereséget jelent. És a Carpathiannak most már egyértelmően biztatóbb a jövıje. Chris felhívta Duncant. - Hallottad a hírt az Eureka Telecomról? - Igen - felelte Duncan. - Nektek is vannak kötvényeitek, nem? - Elég sok. - Khalid nagyon boldog lesz. - Nagy szerencséje volt. - Azért nem egészen csak errıl van szó. Jó piaci idızítéssel lépett, és megtalálta a jó befektetési alapot. Megérdemli, hogy pénzt keressen vele. - Rudy Moss pedig megérdemli, hogy veszítsen.
Duncan nevetett. - De komolyan, kösz, Duncan. A kuvaiti bankkal kötött üzlet mentett meg minket. - Semmiség. Az ügyfelem boldog, ami nekem is jó. Sıt kitőnı! Duncan megint nevetett, aztán elkomolyodott a hangja. - Beszéltél Megannel? - kérdezte. - Igen. - És mit mondott? - Szerinte rosszul gondoljuk a dolgot. Azt mondja, lehetetlen, hogy Eric tette volna. - Ez ırültség, vele járt valamikor, igaz? Valószínőleg elfogult. Lehet, hogy még mindig bele van esve, nem? - De, azt hiszem - ismerte be Chris, kissé vonakodva. Duncan meghallotta a hangjában a kelletlenséget. - Gondolom, ez neked fájó pont. De ha azt hiszi, Eric ártatlan, akkor szerinte ki ölte meg ıket? Én? Chris nem válaszolt semmit. - Sejtettem - mondta Duncan. - Nézd, én megértem, miért akartál beszélni vele. De most már lépnünk kell. Ha Megan nem tudja belátni, hogy téved Erickel kapcsolatban, az az ı baja. Te mindent megtettél. Chris felsóhajtott. - Igazad van, lépnünk kell. De már mondtam, hogy ez nem olyan egyszerő. Kinek mondjuk el a dolgot? A Long Island-i rendıröknek? Vagy a prágaiaknak, a párizsiaknak? Az egyetlen rendır, akit ismerek, egy Karasek nevő felügyelı Prágában, de neki elég sok munkájába kerülne, hogy minden mozaikkockát összerakjon. - Fogalmam sincs, Chris, de valamit tennünk kell! - Igen, tudom. - Chris elgondolkozott. - Mi lenne, ha egy ügyvédhez fordulnánk? - Ügyvédhez? - Igen. Ha szerzünk egy jó ügyvédet, ı talán tud segíteni, hogy saját magunkat ne tegyük ki semmi veszélynek. Talán ismeri a nemzetközi jogrendszer kiskapuit. Szerintem ez lenne a legbiztonságosabb megoldás. - Jól van - egyezett bele Duncan. - Akkor keress egyet. És értesíts, ha van valami. - Meglesz. Chris lerakta a kagylót, és mereven bámulta a telefont. Duncannek igaza van, nincs több vesztegetni való idejük. Amíg Eric szabadon járkál, kockán forog az életük. Felkapta a telefont, és felhívta a Carpathian ügyvédjét, ı
ajánlott neki valakit, aki aztán ajánlott egy harmadik ügyvédet, és egy órán belül sikerült is megbeszélni egy idıpontot egy bizonyos Mr. Geoffrey Morris-Jonesszal a holborni irodájában, másnap reggel kilenc órára.
Duncannek nagyon nehezére esett koncentrálni. Tizenkét óra után öt perccel felkapta a zakóját, és elment az irodájából. Elsietett a sarki sörözıbe, és rendelt egy korsóval. Jólesett. Jobban érezte magát, mint hosszú ideje bármikor. Feszítette az energia, és úgy érezte, van valami célja. Tudta, mit kell tennie: Ericet meg kell állítani. Ha ezt el lehet intézni törvényes keretek között, annál jobb. De egyáltalán nem volt meggyızıdve róla, hogy Chris terve be fog válni. A rendırségi vizsgálat hosszadalmas és fáradságos lenne. Eric egyszerően csak felbérelné a legjobb ügyvédeket, és hallgatna. Hónapokba, vagy akár évekbe is beletelhetne, míg sikerül börtönbe juttatniuk, ha egyáltalán sikerül. Aztán Lenka jutott eszébe. A halálát meg kell bosszulni. Felhajtotta a sörét, és elsétált a kocsmától ötven méternyire lévı vasedényboltba. Vett egy nagymérető, éles konyhakést. Ha Chris terve nem válik be, akkor ı készen áll a cselekvésre.
Chrisnek is nehezére esett a munkájára összpontosítani. Az Eureka Telecom kötvényei 109 pontra emelkedtek, és Ollie túláradóan lelkes hangulatban volt. Megbeszélték, hogyan fektessék be a kuvaiti bank megmaradt hétmillió euróját. Chris mindent megtett, hogy osztozzon Ollie jókedvében, de sehogy sem ment neki. Aggasztotta a másnapi találkozó az ügyvéddel. Biztos volt benne, hogy Megan rosszul teszi, hogy annyira megbízik Ericben, de nem akarta egy potenciálisan veszélyes helyzetbe sodorni a beleegyezése nélkül. Ha Eric megtudja, hogy a rendırséghez fordultak, Megan élete is veszélybe kerülhet. Ez a gondolat megrémisztetté Christ. Talán nagyobb biztonságban lenne Megan, ha visszamenne Amerikába. A baj csak az, hogy nagyon úgy néz ki, Eric számára nem probléma, hogy a világ legkülönbözıbb pontjain intézzen el embereket. Chris elhatározta, hogy másnap azt is megbeszéli az ügyvéddel, mit lehetne tenni Megan biztonsága érdekében, és persze a sajátjáért is. Újból beszélnie kell Megannel, meg kell próbálni megértetni vele, hogy van értelme annak, amit ı csinálni akar. Egy percig csak bámulta a telefont, aztán felhívta a lányt.
Megan hangja visszafogott és tartózkodó volt, de legalább hajlandó volt szóba állni vele. Chris elmondta neki, hogy másnapra megbeszélt egy találkozót egy ügyvéddel. Meganre nem tett nagy hatást a dolog. - Nem tudom, ezt miért mondod el nekem. Csak az idıdet pocsékolod. Tudod, hogy meg vagyok gyızıdve róla, hogy Eric teljesen ártatlan. - Tudom, és tiszteletben tartom a véleményedet. De szeretném, ha tudnád, hogy én mit teszek. És szeretnék gondoskodni róla, hogy biztonságban legyél, hátha mégis tévedsz. - Ha a biztonságomról akarsz gondoskodni, akkor ne menj a rendırségre - mondta Megan. - De hát valamit tennünk kell! A legkockázatosabb az, ha csak ülünk ölbe tett kézzel, és nem csinálunk semmit - Jó, de mi van, ha nekem van igazam? És Duncan miatt kellene aggódnod? - Ma megint beszéltem vele - mondta Chris. - Nem hiszem, hogy bármiért is aggódnom kéne vele kapcsolatban. - Nagyszerő. Hát én ma este találkozom Erickel, és majd ha beszéltem vele, utána elmondom neked, mit gondolok. - Hogy mit csinálsz? - Ma találkozom Erickel. - Mikor? És hol? - A Fort St. George-ban, hétkor. - Te megırültél! Ne csináld ezt. - Chris érezte, hogy a hangjában pánik cseng. - Majd elmesélem neki a teóriádat, és meglátjuk, ı mit mond rá. Én ismerem Ericet. Látni fogom, hogy igazat mond-e. - Ha ezt megteszed, rájön, hogy nem hagytuk abba a nyomozást! Tudni fogja, hogy a sarkában vagyok. Ez mindnyájunkat veszélybe sodorhat! - Á, értem. Tehát az tökéletesen biztonságos, ha te beszélsz Duncannel, de ha én beszélek Erickel, az veszélyes. - Megan most már megemelte a hangját. - Ez nem ilyen egyszerő. - Nem? Szerintem igen. Mindegy, már úgyis elmondtam neki, hogy azt tervezed, elmész a rendırségre. - Micsoda? Ezt meg miért csináltad? - Azt nem mondtam, hogy azért, mert rá gyanakszol.
- De úgyis tudni fogja! Az ég szerelmére, Megan, ne találkozz vele, kérlek! Ez nagyon veszélyes lehet. Csak azért kérlek erre, mert szeretlek. Nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne. Hosszú másodpercekig csönd lett a vonalban. Amikor Megan megszólalt, lágyabb volt hangja. - Tudom, Chris. És tudom, hogy az elmúlt pár napban elég igazságtalan voltam veled. Nagyon sajnálom, tényleg. Igazad volt, Eric miatt van. Nem tudom, hogy állok vele, és ezt elıbb magammal kell tisztáznom. Ezért kell mindenképp beszélnem vele. - Megan... - Sajnálom, Chris - mondta Megan, azzal lerakta a kagylót. Chris döbbenten meredt a telefonra. Aztán az órájára pillantott. Tíz perc múlva fél hat. Még épp odaérhetne hétig a Fort St. George-hoz. Arra már nincs ideje, hogy hazamenjen a kocsijáért, de ha vonattal megy a King's Crossról, akkor még odaérhet, mielıtt Megan találkozna Erickel. Gyorsan felhívta Duncant. - Honshu bank, tessék. - Duncan, rossz hírem van. Megan ma este találkozik Erickel egy sörözıben Cambridge-ben. Mindent el akar mondani neki. Aggódom érte. Odamegyek, most azonnal. Nem akarsz velem jönni? - De, persze. Hogy mész? - Vonattal a King's Crossról. Te felszállhatnál a Liverpool Street-i állomáson. Találkozunk Cambridge-ben a pályaudvaron, aztán együtt megyünk a sörözıhöz. Ha sietünk, odaérhetünk még Megan elıtt. - Oké. Majd felhívlak, ha már tudom, hánykor fut be a vonatom Cambridge-be. Chris lerakta a kagylót. Elköszönt a kicsit csodálkozó Ollie-tól, és elrohant az irodából.
A Jaguár halkan suhant végig az M11-esen, több mint százzal. Terry vezetett, Eric hátul ült, nyugodtan, elegánsan, sötét öltönyben, fehér ingben, Ferragamo nyakkendıben. Jól érezte magát. - Azt hiszem, sikerülni fog, Terry. - Remélem. - Nem kell mást tennem, csak meggyızni Megant, hogy maradjon nyugton, és felejtse el, hogy ki ölte meg Lenkát. Azt hiszem, egyébként is így tenne. - Biztos benne, hogy nem akarja, hogy elintézzem a másik kettıt? Nem lenne jó, ha a zsarukhoz mennének.
- Azt hiszem, ráhagyhatjuk ıket Marcus barátunkra. Úgy gondolom, sikerült rávennem, hogy megtegye. És nélkülük a rendırség nem fog semmire jutni. - Nem tart tıle, hogy Marcus köpni fog, ha esetleg elkapják? - Nem - mondta Eric. - Nem lenne értelme. Azt hiszi majd, hogy azt az embert ölte meg, aki megölte az öccsét. És a rendırség valószínőleg hinni fog neki, nem lesz senki, aki megcáfolná, amit mond. Nem lenne semmi oka rá, hogy engem is belerángasson. Úgyis letagadnék mindent. És egy jó ügyvéd simán ki tud húzni a csávából. - Akkor csak Megannel lehet baj? - Csak vele. Megvárna a parkolóban? - Nem lehet. Megnéztem a térképen, és úgy néz ki, a sörözı a folyóparton van, egy sétánynál, még csak a közelében sincs az útnak. A folyó túlsó partján kell parkolni, és onnan egy kis hídon lehet átsétálni. - Mindegy. Nem is vagyok biztos benne, hogy még ma este visszamegyünk Londonba - mondta Eric. - Tényleg? Eric nem vett tudomást a Terry hangjában csengı kíváncsiságról. Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. - Értem - felelte Terry, és lekanyarodtak az autópályáról Cambridge felé.
Chris az Oxford Circusrıl metróval ment ki a pályaudvarra; a csúcsforgalomban gyorsabb volt, mint a taxi. Épp idejében ért ki, hogy elcsípje a háromnegyed hatkor induló vonatot, amely hat óra harminchat perckor ér Cambridge-be. Ha ott taxiba ül, még odaérhet hétre a Fort St. George-ba. A vonat épp elindult, amikor megcsörrent Chris mobilja. Duncan hívta, ı is felszállt a vonatra a Liverpool Streeten, amely hat óra negyvennégykor fut be Cambridge-be. Chris azt mondta, a peronon megvárja. A vonat átszáguldott a sík hertfordshire-i tájon, elhaladtak Stevenage és Roystone mellett, aztán a még inkább sík Cambridgeshire következett. Tíz percnyire voltak Cambridge-tıl, amikor hirtelen lelassítottak. Chris boszszúsan dobolt ujjaival az ülés karfáján. A legrosszabbkor jött a késlekedés. Odakint sötétedett. A derült égbolt már szürkés volt, és koromfekete felhık sodródtak nyugat felıl. A vonat megállt, és nem mozdult. Pár percig apró esıcseppek pettyezték a fülke ablakát, aztán hirtelen szakadni kezdett, mintha dézsából öntenek. A széllökések megrázkódtatták az egész vonatot.
Chris idegesen bámulta az esıt. El fog késni. így már semmiképp nem ér oda Megan és Eric elıtt. Mit fog mővelni vele Eric? Chris nem bírta elviselni a gondolatát, hogy árthat neki. De ha Megan elmond neki mindent, hogy Chris mire jött rá, mi más választása lehetne Ericnek? Hacsak... hacsak nem azt tervezi, hogy elcsábítja, és így próbálja levenni a lábáról és hallgatásra bírni. Megan csak nem hagyná...? Chris attól félt, Megan beadná a derekát, és ez a gondolat majdnem ugyanolyan szörnyő volt. Sötét gondolatait a hangosbemondó szakította félbe. Bejelentették, hogy valami baleset történt elıttük egy vasúti átjárónál, és rövidesen indulnak tovább. De Chris hiába várt, csak nem mozdult a vonat.
8. Megan még párszáz méternyire járt a sörözıtıl, amikor rázendített az esı. Már látta a Fort St. George-ot a folyó partján. Ahogy az esı egyre hevesebben zuhogott, futni kezdett, de mire odaért, így is bırig ázott A sörözı majdnem üres volt. Eric sehol. Az órájára pillantott: tíz perccel korábban ért ide. Kért egy korsó sört, és leült a kis helyiség egyik sarkában. A kandallóban lobogott a tőz. Megan szárítkozott, és kisöpörte az arcából nedves haját. Nagyon félt a találkozótól, de közben annak az izgalmát is érezte, amikor az ember valami ostobaságot és vakmerıt csinál. Fogalma sem volt, mit fog mondani Ericnek, de azt tudta, mit szeretne kideríteni: hogy van-e bármi módon közös jövıjük. Valahogy az volt az érzése, ennek ma este el kell dılni. Hallotta, hogy csapódik a sörözı ajtaja, és egy pillanat múlva meg is jelent Eric. A haja, a ruhája csuromvizes volt. Megan rámosolygott. Eric odament hozzá, lehajolt és megcsókolta az arcát, magával sodorva a kinti hideget és nedvességet. Üdvözölték egymást, aztán Eric odament a pulthoz, hogy ı is kérjen egy sört. Egy perc múlva már ott ült Megannel szemben. - Jézusom, micsoda pocsék idı - mondta megborzongva. - Az ember itt megszokja.
- Honnan jön ez az esı, az északi sarkkörrıl? - Valószínőleg. Eric nagyot kortyolt a sörébıl. - Hát nem hihetetlen, ami Iannel történt? - kérdezte. - De igen, borzalmas. - Elıször Lenka, és most ı... - Eric megcsóválta a fejét. - És az a kés a párnádon... Egyre furcsább dolgok történnek. - Hát igen. - Aggódom érted, Megan. És amiatt is, hogy Chris el akar menni a rendırségre. Akárki tette is mindezt, nem fog itt megállni, ígérd meg, hogy vigyázol magadra! Megan halványan elmosolyodott. - Megígérem - mondta. Idegesen kortyolgatta a sört. Eljött az ideje, hogy feltegye a legfontosabb kérdést. Meg kell tennie, ha biztos akar lenni a dolgában. - Chris azt hiszi, te ölted meg Iant és Lenkát. És Alexet is. Eric lehunyta a szemét, és megcsóválta a fejét. - Azt hittem, Chris ennél jobban ismer engem. - Te tetted? - nézett Megan mereven Eric szemébe. - Hogy kérdezhetsz ilyet? - Te tetted? - ismételte meg Megan. Eric állta a tekintetét. - Nem - felelte alig hallhatóan. - Nem, nem én. Másodpercekig némán ültek, és csak nézték egymást. Megant elárasztották a régi idık emlékei, amikor annyira szerelmes volt Ericbe. - Hiszel nekem? - kérdezte végül Eric, még mindig a lány szemébe nézve. - Igen, hiszek - felelte Megan. Eric elmosolyodott. - Helyes. De mibıl gondolja Chris, hogy én öltem meg ıket? És ugyan, hogy ölhettem volna meg Alexet? Ha valaki, hát akkor egyértelmő, hogy Duncan tette. Megan magyarázni kezdte Chris elméletét. Amikor végzett, Eric elgondolkozó arcot vágott. - De hát nincs semmi bizonyítéka. Az egész csak találgatás, kártyavár. Egyszerően megijedt, és kiszúrt engem, hogy legyen egy bőnbak. Csalódtam benne. Mindig szerettem Christ, és azt hittem, okosabb ennél. - Na és, mi a helyzet a pszichológiai teszttel? - kérdezte Megan. - Ó, a teszt - legyintett mosolyogva Eric - Én mindig is tökéletesen teljesítettem minden felvételi beszélgetésen, biztos emlékszel. Tíz Wall Street-i cég ajánlott nekem állást az utolsó egyetemi évemben. A titkom az volt, hogy mindig azt mondtam, amit ık hallani akartak. A Bloomfield Weissnél
azt akarták hallani, hogy egy kemény, könyörtelen fickó vagyok, aki csecsemıket eszik reggelire. Ezért aztán így állítottam be magam. Azt hiszem, kicsit talán túlzásba is vittem. De végül megkaptam az állást. - Szóval hazudtál a tesztben? - Hát, valahogy úgy. Igyekeztem mindig rátenni egy lapáttal a válaszokra. Mondjuk, ha olyasmi volt a tesztkérdés, hogy mit csinálok, ha meglátok egy öreg nénit a járdaszélen, átkísérem a túloldalra, vagy a busz alá lököm, akkor én azt a választ jelöltem be, hogy a busz alá lököm. De egy pillanatig se gondoltam komolyan. Miután bekerültem a Bloomfield Weisshez, én is azt hangoztattam, amit mindenki, hogy odakint egy dzsungel van, meg ezeket a marhaságokat. Mindig igyekeztem ragadozónak lenni, és nem áldozatnak. De azt hiszem, azért elég tisztességesen viselkedtem mindenkivel. Kérdezd meg Christ, ı nagyon jól tudja. Megan megkönnyebbült. Eric magyarázata teljesen hihetınek hangzott. Ha ez a dr. Horwath kicsit is értette volna a dolgát, rá kellett volna jönnie, hogy Eric hamis válaszokat ad. Megant nem lepte meg, hogy sikerült félrevezetnie a pszichológust. - Szerinted ki ölte meg Iant és Lenkát? - kérdezte Eric. Megan felsóhajtott. - Nem tudom. Minden erımmel próbálok nem is gondolni rá. Gondolom, csak Duncan tehette. De Chris meg van gyızıdve róla, hogy Duncan ártatlan. Nem tudom, miért, Chris mindig fedezi. - A hajón mi is fedeztük, nem? Talán ez volt a hiba. Az ilyen titkok elıbb-utóbb mindig napvilágra kerülnek. - Te mit gondolsz? - kérdezte Megan. Eric elgondolkozva belebámult a sörébe. - Én sem tudom. Szerintem is Duncan lehetett. De most az a legfontosabb, hogy felejtsd el az egészet. Akár Duncan a gyilkos, akár valaki más, akit nem is ismerünk, figyel téged. Chris olyan bajba sodorja magát, amilyenbe akarja, de nem örülnék, ha téged is belerángatna. Megan elpirult, és felnézett Ericre. Az aggodalom a szemében több volt, mint amit egy régi barát iránt érez az ember. - Köszönöm - suttogta Megan, és megérintette Eric kezét. Eric rámosolygott. így ültek egy percig, ami Megan számára egy örökkévalóságnak tőnt. - Beszéljünk inkább másról - javasolta végül Eric. - Milyenek a híresnevezetes cambridge-i professzorok? Tényleg olyan furák, mint a külsejük? És mivel foglalkoznak mostanában, hogy a KGB-nek már nem kell kémeket toborozni?
Megan mesélni kezdett egyik-másik különcrıl, akivel az egyetemen találkozott. Aztán a régi egyetemi tanáraikról kezdtek el beszélgetni, majd egyre személyesebb témákról, az életükrıl, a döntéseikrıl. Eric Cassie-rıl kezdett mesélni. - Ugye, találkoztál vele? - kérdezte. - Igen, párszor, a legelején, amikor megismerkedtetek. - És milyennek találtad? - Nagyon kedves volt. És persze, nagyon csinos. Nem mondhatom, hogy kedveltem, de hát érthetı módon akkoriban kicsit elfogult voltam. - Sajnálom, buta kérdés volt. De igazad van. Úgy tőnt, ı a tökéletes nı a számomra. Gyönyörő, intelligens, elbővölı... - És az apja nagykutya a republikánus pártban. - Ez igazságtalan volt. - Sajnálom - mondta Megan, de cseppet sem sajnálta, hogy kimondta. Nem szívesen hallgatta Cassie dicséretét. Eric összevonta a szemöldökét. - Nem is tudom. Bár soha nem vallottam be senkinek, valószínőleg ez is mellette szólt. Mindenben tökéletesnek látszott. A barátaim is mind azt mondták. És az elsı néhány év így is telt. Megan szívverése felgyorsult. - Az elsı néhány év? - Igen - felelte Eric, aztán elhallgatott. - Miért, utána mi történt? - Nem is tudom... Cassie mindig is tökéletes feleség volt. Inkább velem történt valami. Rájöttem, hogy másra is szükségem van egy olyan valakiben, akit életem végéig szeretnem kell. Valamire, amit Cassie nem tudott megadni. - Mire gondolsz? - Nem tudom, nehéz megfogalmazni - mondta Eric, és egyenesen Meganre nézett. - Illetve, tulajdonképpen tudom. És te is tudod. Megan mindent megtett, hogy elfojtsa az izgalmát, ami ezekre a szavakra feltört benne. Igen, tudta! Most Eric is megerısítette azt az érzését, hogy valami különleges kötelék van kettıjük között Ezt Ericnek is tudnia kell, most már biztos volt benne. - Ez kicsit igazságtalan Cassie-vel, nem? kérdezte óvatosan. Eric bólintott. - De. És lelkiismeret-furdalásom is van miatta. Hálátlan vagyok, annyi mindent tett értem. De nem tehetek róla. Ha egyszer befészkeli magát egy ilyen gondolat az ember fejébe, nehéz megszabadulni tıle. - És, mit akarsz csinálni? - kérdezte Megan. Egy pillanatig az volt az érzése, túl messzire ment, de akkor is meg kellett kérdeznie. Eric zavartnak látszott. - Nem tudom. Az az igazság, az idı nagy részében inkább a munkán jár az eszem. És nagyon szeretem Wilsont. De azt
hiszem, Cassie-vel egyre jobban el fogunk távolodni egymástól. Szomorú... Megan torka kiszáradt. - Igen, szomorú. Legszívesebben azonnal a férfi nyakába ugrott volna. De Eric még mindig nıs, akkor is, ha nem boldog, és abból, amit mondott, nem úgy hangzott, mintha válni készülne. Egy szóval sem célzott rá, hogy valaha is hőtlen lett volna a feleségéhez; épp ellenkezıleg, nagyon is kötelességtudó férjnek látszott. Megan úgy érezte, nem venné a lelkére, hogy szétrobbantson egy családot. És mi lesz Chrisszel? Ha ı most összejönne Erickel, az neki nagyon kegyetlen lenne. És ezt nem akarta. Eric a kiürült söröspoharakra pillantott. - Azt hiszem, már elállt az esı. Nem megyünk el valahová máshová vacsorázni? - De - vágta rá azonnal Megan. Nem tudott mást mondani.
Chris vonata végre-valahára megindult, és tíz perccel késıbb be is futott a cambridge-i állomásra. Duncan vonata is késett a baleset miatt. Chrisnek pár percet várnia kellett rá, aztán gyorsan bepattantak egy taxiba. Az esı miatt elég lassú volt a közlekedés, és húsz percbe telt, míg a taxi elért a folyóparthoz, ahol a Fort St. George állt. Chris és Duncan átrohantak a kis hídon. Körbenéztek a sörözıben, de sehol nem látták Megant és Ericet. Chris odament a bárpulthoz, és kifaggatta a vékony, pattanásos, fülbevalós pultosfiút. - Nem látott itt két amerikait? Egy magas férfit keresek, és egy hosszú, göndör, fekete hajú nıt. - De, igen, pár perce mentek el. - Köszönöm. - Chris Duncanhez fordult. - Valószínőleg visszafelé sétálnak a városba. Gyere, hátha utolérjük ıket. Kirohantak a sörözıbıl, és körbenéztek a környezı zöldellı mezıkön. Nagyon sötét volt. Bár az utcalámpák megvilágították az utat, amely átvezetett a parkos részen, sehol nem látták ıket. - Gyere! - szólt oda Chris Duncannek, és elindult az úton, amely a Jesus College felé vezetett, a belváros irányába. Rohanni kezdett, és magában imádkozott, hogy Megannek ne legyen semmi baja, és Eric hozzá ne merjen nyúlni egy ujjal sem.
Terry felnézett a kis hordozható sakktábláról, amely a mellette levı ülésen volt felállítva, és meglátta a két alakot, ahogy kiugranak a taxiból, és átrohannak a hídon. Azonnal felismerte ıket. Miután a taxi elhajtott, épp ki
akart szállni a kocsiból, amikor megpillantott egy újabb érkezı taxit. Most egy férfi szállt ki, hosszú télikabátban. A híd felé nézett, amerre a másik kettı is ment, és követte ıket. Terry utánuk lopakodott. Minden érzéke kiélesedett. Az volt az érzése, a fınökének szüksége lehet némi segítségre.
9. Chris kitartóan futott, és a környezı sötétséget fürkészte. Hallotta, hogy Duncan ott liheg a nyomában. Aztán végre megpillantott két alakot, ahogy lassan ballagtak a város felé. Még gyorsabban kezdett futni. Amikor azok meghallották, hogy közeledik, hátrafordultak. Megan és Eric volt. Chris zihálva megtorpant elıttük. A mezı kellıs közepén voltak, távol mindenféle épülettıl. A közelben sehol egy lélek. - Chris! Te meg mi a csudát csinálsz itt? - kiáltott fel Megan. - És minek hoztad magaddal ıt is? Közben Duncan is odaért melléjük, kifulladtan lihegve. - Beszélnem kell veled - mondta Chris levegı után kapkodva. - Én nem akarok beszélni veled. - Kérlek, Megan, nagyon fontos! Megan türelmetlen pillantást vetett Chrisre, de egy kis tétovázás is volt a tekintetében. - Gyere, Megan - mondta Eric, és megfogta a lány karját. - Nem, itt maradtok! - Chris hangja parancsolóvá változott. - Mit akarsz, Chris? - kérdezte Megan. - Csak próbálom megóvni az életedet, ennyi az egész. Mindnyájunk életét. - Ez nevetséges! Miért nem próbálsz meg normálisan beszélni Erickel? İ tudna segíteni neked. - Hagyd, Megan - szólt közbe Eric. - Eddig is próbáltam kimaradni ebbıl, ezután is szeretnék kimaradni. Csak az érdekel, hogy te biztonságban legyél. Chris olyan ırült teóriákat alkot, amilyeneket akar, nekem semmi közöm az egészhez. Gyere, menjünk. Chris Meganre pillantott. A nı düh és zavar keverékével nézett rá. Chris nem hagyhatta, hogy most elmenjen Erickel.
- Állj meg! - kiáltott rá Ericre, és megragadta a karját. Eric megfordult, és rámeredt. - Vedd le rólam a kezed. - Igen, maradj csak itt! - szólt közbe Duncan, és közelebb lépett. Egy konyhakés volt a kezében, amely ezüstösen megvillant a sötétben. Eric megdermedt, Megan pedig halkan felsikoltott. Chris elsı gondolata az volt, hogy hátrább lép és hagyja, hogy Duncan beledöfje a kést Ericbe. De aztán gyızött a józan ész. - Duncan, nyugalom, ne csináld! - Miért ne? Megölte a barátaimat. Minket is meg fog, ha hagyjuk. Megérdemli, hogy meghaljon! - Duncan, ne! Ezt nem teheted! Különben is, elkapnának. Hosszú idıre börtönbe kerülnél. - Nekem megéri. - Nem, nem éri meg! Várj, kihívjuk a rendırséget. - Nem várok! - jelentette ki komoran Duncan.' Chris Duncan arcába nézett. Tudta, hogy nincs értelme tovább vitatkozni. De ha megpróbálja lefogni Duncant, akkor el kell engednie Ericet. Végül eleresztette Eric karját, és hátrább lépett. Megan halálsápadtan figyelt. Chris, állítsd meg! - kiáltott fel. Ebben a pillanatban Chris valami kattanást hallott a háta mögül. Mind felkapták a fejüket. Marcus bukkant elı a sötétségbıl, hosszú kabátjában, borotválatlan arccal, lihegve. A kezében egy vadászpuskát tartott, egyenesen rájuk szegezve. - Nahát, nahát, milyen kellemes kis társaság győlt össze, csupa bankár! Úgy látszik, nem tudnak meglenni egymás nélkül. Mind hallgattak, és dermedten a puskát bámulták. - Maga kicsoda? - kérdezte végül Megan. - Marcus Lubron. Alex az öcsém volt. Amíg ı meg nem ölte - mondta Marcus, Duncan felé intve a fejével. - Méghogy én?! - tiltakozott Duncan. - Dobja el a kést - förmedt rá Marcus, és felé irányította a puska csövét. Duncan nem mozdult. - Azt mondtam, tegye le - ismételte meg Marcus. Duncan lassú mozdulattal lefektette a kést a földre. - Micsoda undorító alakok - mondta Marcus. - Nem elég, hogy megölték az öcsémet, de egymást is elteszik láb alól. - Nem, félreérti a helyzetet - próbálkozott Duncan, és tett egy lépést Marcus felé.
- Maradjon ott, ahol van! - csattant fel Marcus. - Tudom használni a puskát. Úgy látom, épp idejében érkeztem, hogy megakadályozzak egy újabb gyilkosságot. - De hát Eric ölte meg az öccsét! - kiáltott fel Duncan. - És a többieket is. - Elegem volt ebbıl az ocsmány hazudozásból. Álljon félre! Maga is intett a puskával Chris felé. - Oda, mellé. Chris és Duncan félreálltak, egymás mellé, szemben Marcusszal, akinek az arca árnyékban maradt, de Chris látta a szájának elszánt vonalát. Komolyan gondolta a fenyegetést. Halálosan komolyan. Chris érezte, hogy belemarkol a félelem. - Marcus - szólalt meg, a lehetı legracionálisabb hangján. - Azt hiszem, téved, rosszul ítéli meg a helyzetet. - Fogja be száját, vagy szétlövöm a fejét! - De hát Chris nem csinált semmit - szólt közbe Megan. - Megölte a barátjukat Párizsban - fordult felé Marcus. - Nem ı ölte meg. Mondd meg neki, Eric! Megan Ericre nézett, aki hallgatott. Marcus feljebb emelte a puska csövét, és egyenesen Duncanre szegezte. - Lehet, hogy Alex magának nem jelentett semmit - mondta -, de nekem az öcsém volt. Nagyszerő élet várt volna rá, ha maga nem vet véget neki. Akkor nem voltam ott, hogy megvédjem. De most itt vagyok. - Marcus... - szólalt meg Duncan, a félelemtıl rekedtes hangon. - Azt mondtam, hallgasson! - förmedt rá Marcus. Megan egyre nagyobb rémülettel figyelt. Hidegvérrel le fognak lıni valakit, a szeme láttára! Legszívesebben sikoltozni kezdett volna. El akart futni. Úgy érezte, nem bírja tovább. Az elmúlt egy óra érzelmi zőrzavara, az elmúlt hónap feszültsége után most összeroppan. Túl sok volt. Duncanre nézett. Halálos rettegés látszott az arcán. Aztán Ericre pillantott, aki közönyösen állt, a szája körül halvány, elégedett kis mosollyal. Majd Chrisre nézett, aki egyenesen, mereven állt, és bátran nézett szembe a halállal. Odafordult Meganhez. A tekintetük találkozott. Meganben hirtelen mintha kattant volna valami, és egyszer csak tisztán meglátott mindent. Megértette, hogy ki az, aki igazán szereti, és hogy ez a valaki nem Eric. Lassan, határozottan elıbbre lépett, és odaállt Duncan elé. - Menjen onnan! - kiáltott rá Marcus. - Nem - felelte nyugodtan Megan. - Tegye le a puskát. - Nézze, engem nem érdekel, hány bankárt puffantok le. Menjen odébb.
- Én nem vagyok bankár - felelte Megan. - És szerintem ezek az emberek nem tehetnek az öccse haláláról. És ha ık tehetnének róla, akkor is épp elég gyilkosság történt már. Ennek véget kell vetni. Marcus tekintetében árnyalatnyi habozás villant. Megan gyors pillantást vetett Ericre. - Ugyan honnan tudja, hogy ki ölte meg Alexet? - kérdezte Marcustól - És mibıl gondolja, hogy Chris ölte meg Iant? - İ mondta - intett a fejével Marcus Eric felé. Megan abban a pillanatban mindent megértett. Eric neki egy szóval sem említette, hogy beszélt Marcusszal. A legnagyobb cinizmussal képes volt Chrisre kenni mindent. Eric becsapta. Mindenben. - Hazudott - jelentette ki Megan. - Jézusom - sóhajtott fel bosszúsan Marcus. - Oké. Akkor mindenkit halomra lövök! Megérdemlik. - Nem fog lelıni senkit - kiáltott rá Megan, és elıbbre lépett. - Maga nem gyilkos. Alex sem akarná, hogy bárkit is megöljön. - Megteszem - mondta Marcus, de Megan látta rajta, hogy elbizonytalanodott. - Akkor velem kell kezdenie. És tudja, hogy én ártatlan vagyok. Még egy lépést közeledett. A puska csöve már csak tíz centire volt tıle. Marcus leeresztette a fegyvert. Ebben a pillanatban Eric hirtelen rávetette magát. Egy villámgyors mozdulattal elkapta Marcus karját, és keményen a háta mögé csavarta. Marcus fájdalmasan felordított, és elejtette a puskát. Eric félrelökte Marcust, és felkapta a fegyvert. Meganre szegezte. - Nálam hiába is próbálkozol ezzel a trükkel - mondta hidegen. - Mert én akkor is lövök, ha Duncan elé állsz. - Vadállat! - mondta Megan megvetı hangon. - Hittem neked, te meg hazudtál. Megöltél három embert, csak mert útjában álltak a drágalátos terveidnek. - Ha az ember el akar érni valamit, mindenre hajlandónak kell lenni érte. - És én azt hittem, hogy különleges vagy - mondta Megan. - De tévedtem. Azt hiszed, jobb vagy nálunk, igaz? Azt hiszed, rendjén való, hogy jelentéktelenebb emberek meghaljanak, csak hogy a nagy Eric Astle elérhesse a célját! Hát hadd mondjak valamit szerintem egy nagy nulla vagy. Hazudozó, jellemtelen féreg. Nem vagy semmi, Eric. Soha nem is voltál, és soha nem is leszel. Eric feljebb emelte a puskát, hogy célozzon. Chris pár pillanattal elıbb már szembenézett a saját halálával, és belenyugodott. De azt nem bírta volna ki, hogy Megan meghaljon a szeme lát-
tára. Most hirtelen könnyőnek látszott a döntés, hogy mit kell tennie. Ha mozdulatlanul áll, és nem csinál semmit, Megan biztosan meghal. Ha ugrik, akkor lehet, hogy Eric lelövi, talán Duncant is, de Megant esetleg sikerülhet megmenteni. A tekintete Duncanre villant, és látta, hogy már ı sem fél. İ is készen állt a cselekvésre. Egyszerre vetették rá magukat Ericre. A puska elsült. İk birkóztak Erickel, és egy pillanattal késıbb Marcus is közbeavatkozott. Chris Eric jobb kezét próbálta elkapni, amellyel még mindig szorongatta a puskát. A földre szorította, eközben még egyszer eldörrent a fegyver, de a golyó a levegıbe repült. Eric vadul küzdött, de pár másodperc alatt sikerült lefogniuk. Marcus kikapta a kezébıl a puskát, és a halántékához nyomta a csövét. - Ne mozdulj, te rohadék! - mordult fel. Terry mindent végignézett kicsit távolabbról, egy fa mögül. Tudta, hogy elıbb-utóbb ez be fog következni, és Eric nagyon nagy bajba kerül. Hát ı nem fogja hagyni, hogy magával rántsa. Több mint egymillió dollárja volt már egy svájci bankszámlán. Ha arra nem is elég, hogy élete végéig eléldegéljen belıle, arra igen, hogy most eltöltsön valahol egy szép hosszú vakációt... Ideje elillanni. Csöndben visszaosont a Jaguárhoz, és elszáguldott a repülıtér felé. Chris feltápászkodott a földrıl. Megan odarohant hozzá. Chris szorosan átölelte. - Annyira sajnálom - suttogta Megan, felnézve rá. - Meg tudsz nekem bocsátani? - Hát persze - simogatta meg a haját Chris. - Persze, hogy meg tudok. Megan elmosolyodott, és a férfi vállába fúrta a fejét. Chris meghallotta, hogy valaki motyogva káromkodik. Duncan mellettük ült a földön, és a vállát szorongatta. - Jól vagy? - kérdezte Chris. - Élek. De rémesen fáj a vállam, vérzik is. - Hadd nézzem meg. - Chris és Megan leguggoltak Duncan mellé, és szemügyre vették a lıtt sebet. Csúnyán vérzett. Duncan arcát eltorzította a fájdalom, de nem látszott életveszélyesnek a sérülés. - Mit csináljunk ezzel a szemétládával? - kérdezte Marcus, és belerúgott Ericbe. - Vigyázzon rá, el ne szökjön - mondta Chris. Elıkapta a mobilját, és hívta a rendırséget. Akkor most jöhetnek a kérdések és a magyarázkodás. De a rémálomnak vége.
GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdı u. 15/d. Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026 E-mail:
[email protected]
