Nicholas Sparks
VISSZA HOZZÁD
General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
Scott Schwimernek, a csodás barátnak
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Vannak regények, amelyeket nagyobb kihívás megírni, mint másokat: a Vissza hozzád is ebbe a kategóriába tartozik. Nem akarom önöket a részletekkel untatni, de nem volt egyszerő megírni, és talán sohasem készültem volna el vele az alább felsorolt emberek segítsége nélkül, akiknek most – minden további szószaporítás nélkül – szeretnék köszönetet mondani. Cathynek, a feleségemnek: Elsı látásra szerelem szövıdött közöttünk, és az együtt töltött évek alatt semmi sem változott. Tökéletes vagy, én pedig szerencsésnek tartom magam, hogy a feleségemnek nevezhetlek. Gyermekeimnek, Milesnak, Ryannek, Landonnak, Lexie-nek és Savannah-nak: vidámságot hoztok az életembe, büszke vagyok rátok. Bármikor is jut eszetekbe a gondolat: Vissza hozzád, apa, én mindig tárt karokkal várlak majd titeket. Theresa Parknak, az ügynökömnek: miután elkészültem a regény elsı vázlatával, nem tudtam hinni abban, hogy Mindig van holnap. Nemcsak azért vagyok hálás neked, mert segítettél javítani a regényen, de azért a türelemért is, amellyel, mellettem álltál, miközben az írással küszködtem. Örülök, hogy te vagy az ügynököm. Köszönöm. Jamie Raabnak, a szerkesztımnek: mint mindig, most is bámulatos erıbedobással küzdöttél ezért a regényért, akár egy Tőzlovag, javaslataid telitalálatok voltak. Nemcsak mesébe illı szerkesztı, de csodálatos ember is vagy. Köszönöm. Howie Sandersnek és Keya Khayatiannek, filmes ügynökeimnek: Igaz hittel hiszem, hogy a megbecsülés, a megértés és a szenvedély az alapkövei minden jól mőködı kapcsolatnak. Mindkettıtökben megvannak ezek a tulajdonságok, én pedig hálás vagyok mindenért, amit tettetek. Szerencsés vagyok, hogy veletek dolgozhatom. Denise DiNovinak: az Üzenet a palackban – és természetesen más mőveim filmadaptációinak – rendezıjeként már nem csak
munkakapcsolat van közöttünk. Barátok lettünk, és ettıl jobbá vált az életem. Köszönet mindenért. Marty Bowennek: a Kedves John producereként csodálatos munkát végeztél: nemcsak az értem tett erıfeszítéseidet értékelem, de a barátságodat is. Köszönök mindent, amit tettél, boldog vagyok, hogy újra együtt dolgozhatunk. David Youngnak, a Hachette Book Group vezérigazgatójának: nem kérdés, hogy tıled kaptam a Szerencsecsillagomat; nagyra értékelek mindent, amit értem teszel. Köszönöm. Abby Koonsnak és Emily Sweetnek a Park Literary Groupnál: ıszintén köszönöm az értem végzett munkátokat. Ha segítségre szorulok, ti erın felül teljesítetek, és ezt sokkal jobban méltányolom, mint gondolnátok. Ó, és Emily! Gratulálok az esküvıhöz, így már biztosan nem lesznek majd Eltékozolt évek mögötted… Jennifer Romanellónak, a GCP PR-osának: közönségtalálkozóim İrangyala vagy… Mint mindig, most is grazie mindenért. Fantasztikus vagy. Stephanie Yeagernek, az asszisztensemnek: amióta együtt dolgoztunk az Éjjel a parton címő regényemen, egyenesbe került az életem. Nagyra értékelem a munkádat, és köszönök mindent. Courtenay Valentinek és Greg Silvermannek a Warner Bros-nál: köszönöm, hogy bíztatok bennem és ebben a regényben – mégpedig anélkül, hogy olvastátok volna. Válaszúton álltatok: nem voltatok könnyő helyzetben, de méltányolom a döntést, amelyet hoztatok. Legfıképp azonban izgatottan várom, hogy újra együtt dolgozhassam veletek. Ryan Kavanaugh-nak és Tucker Tooley-nak a Relativity Mediánál és Wyck Godfrey-nek: elképesztı izgalommal várom a Menedék filmes adaptációját, és szeretném megköszönni a lehetıséget, hogy újra együtt dolgozhatom veletek. Megtiszteltetés ez a számomra, sosem fogom elfelejteni, és tudom, hogy csodálatos munkát fogtok végezni. Adam Shankmannek és Jennifer Gibgotnak: köszönöm a nagyszerő munkát, amelyet Az utolsó dal filmes változatánál végeztetek. Bíztam bennetek, és nem csalódtam… olyasmi ez, amit sosem fogok elfelejteni.
Lynn Hamsnek és Mark Johnsonnak: az egyik legjobb döntésem volt a karrierem során, amikor annak idején elhatároztam, hogy együtt dolgozom veletek. Tudom, azóta rengeteg filmet csináltatok már, de szeretném, ha tudnátok, hogy mindig, örökké hálás leszek nektek a Szerelmünk lapjai filmváltozatáért. Lorenzo DiBonaventurának: köszönet A leghosszabb út filmes adaptációjáért. Bár már sok idı eltelt a film elkészülése óta, én még mindig szeretem. David Parknak, Sharon Krassney-nek, Flagnek és mindenki másnak a Grand Central Publishingnál és az United Talent Agencynél. Azóta állok kapcsolatban veletek, hogy egyszer eltöltöttem Három hetet a bátyámmal – ez már tizenöt éve volt. Köszönet mindenért!
1. fejezet Dawson Cole hallucinációi a fúrótornyon történt robbanás után kezdıdtek: azon a napon, amikor meg kellett volna halnia. Tizenöt éve dolgozott olajfúró tornyokon, azt hitte, már mindent átélt, amit csak lehetett. 1997-ben látta, amint egy pilóta landolás közben elveszíti az irányítást a helikoptere fölött. A gép a fedélzetnek csapódott, és lángba borított mindent, Dawson pedig másodfokú égési sérüléseket szenvedett a hátán, miközben a mentésben segédkezett. Tizenhárom ember halt meg, többségük a helikopteren. Négy évvel késıbb egy daru dılt össze a tornyon, és egy baseball-labda nagyságú elszabadult fémdarab majdnem leszakította a fejét. 2004-ben egyike volt annak a néhány munkásnak, akik a fúrótornyon maradtak, amikor az Iván hurrikán több mint százötven kilométer per órás lökésekkel lecsapott a fedélzetre. A szél akkora hullámokat keltett, hogy a férfi elgondolkozott rajta, nem lenne-e érdemes felvennie egy ejtıernyıt arra az esetre, ha a torony összedılne. De voltak másfajta veszélyhelyzetek is. Emberek csúsztak el, alkatrészek törtek darabokra, a sebesülések és a horzsolások a legénység életének velejárói voltak. Dawson össze sem tudta számolni, hány törött csontot látott, és kétszer is megtörtént, hogy az egész csapat ételmérgezést kapott. Két évvel korábban, 2007-ben pedig végignézte, ahogy süllyedni kezd egy rakománnyal teli hajó, nem sokkal azután, hogy elhagyta az olajfúró tornyot: a parti ırség egyik közeli hajója az utolsó pillanatban akadályozta meg a tragédiát. A robbanás azonban valami egészen más volt. Minthogy nem történt olajszivárgás, köszönhetıen a biztonsági és ellenırzı mechanizmusoknak, amelyek megakadályozták, hogy nagy mennyiségő olaj kerüljön a tengerbe, az esetrıl alig tettek említést az országos hírekben, és az egész pár napon belül feledésbe merült. De azok számára, akik átélték, Dawsont is beleértve, a robbanás maga volt a rémálom. Egészen addig a pillanatig azon a reggelen is minden menetrendszerően zajlott. A férfi épp a szivattyúállomásokat ellenırizte,
amikor az egyik olajtartály váratlanul felrobbant. Még mielıtt fel tudta volna fogni, mi történt, a robbanás ereje a szomszédos gépszínbe repítette. Minden lángba borult. A torony fedélzete, amelyet kenıanyag és olaj borított, pillanatok alatt égı pokollá változott. Aztán két újabb hatalmas robbanás rázta meg a tornyot, amelyek még az elızınél is nagyobbak voltak. Dawson emlékezett rá, hogy arrébb rángatta néhány társát a tőztıl, de egy negyedik robbanás másodszor is a levegıbe dobta. Halványan derengett neki, hogy a víz felé zuhan: ettıl a zuhanástól tulajdonképpen meg kellett volna halnia. A következı, amit fel tudott idézni, az volt, hogy a Mexikói-öbölben sodródik, nagyjából száznegyvenöt kilométerre a louisianai Vermilion-öböltıl. Ahogyan a legtöbb embernek, neki sem volt ideje felvenni a mentımellényét, vagy magához ragadni egy mentıövet, de miközben a vízben hánykolódott, mintha egy sötét hajú férfit látott volna, aki integetve próbál neki jelezni, hogy ússzon felé. Dawson minden erejét összeszedve abba az irányba úszott, kimerülten és kábán harcolva az óceán hullámaival. A ruhája és a csizmája lefelé húzták, és ahogy a karja meg a lába kezdett fáradni, tudta, hogy meg fog halni. Bár a hömpölygı vízár miatt nem volt biztos benne, mégis úgy érezte, hogy egyre közeledik a férfihoz. És abban a pillanatban a közeli roncsok között meglátott egy magányosan lebegı mentıövet, és maradék erejét összeszedve utánakapott. Késıbb tudomására jutott, hogy majdnem négy órán keresztül volt a vízben, és több mint másfél kilométerre sodródott az olajfúró toronytól, mielıtt felvette volna egy teherhajó, amely a helyszínre sietett. Felhúzták a fedélzetre, és levitték a fedélközbe a többi túlélı mellé. Dawsonnak borzasztóan lehőlt a teste, reszketett, és alig volt magánál. Bár csak homályosan látott – késıbb megállapították, hogy kisebb agyrázkódást kapott – nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen szerencsésnek mondhatja magát. A körülötte lévı emberek csúnyaégési sérüléseket szenvedtek a karjukon és a vállukon, másoknak a fülük vérzett, vagy a csontjuk tört el. A legtöbbjüket névrıl ismerte. Az olajfúró tornyon, amely gyakorlatilag egy kisváros volt az óceán közepén, rengeteg helyen összefuthattak az emberek: elıbb vagy utóbb mindenki megfordult az önkiszolgáló étteremben, a társalgóban vagy az edzıteremben. Az egyik férfi azonban
csak halványan tőnt ismerısnek a számára, pedig ıt bámulta a zsúfolt helyiségben. Sötét haja volt, úgy negyven éves lehetett, és kék viharkabátot viselt, amit valószínőleg a hajón adott kölcsön neki valaki. Dawson úgy vélte, a férfi nagyon kirí a többiek közül, inkább tőnt irodai alkalmazottnak, mint munkásnak. Az idegen integetni kezdett, és a mozdulat váratlanul visszaidézte azt az alakot, akit korábban a vízben vett észre – ı volt az –, és Dawsont hirtelen kirázta a hideg. Mielıtt azonban rájöhetett volna, miért érzi magát kényelmetlenül, valaki egy takarót terített a vállára, és bevezették az egyik sarokba, ahol egy orvos már várta, hogy megvizsgálhassa. Mire visszaért a helyére, a sötét hajú férfi eltőnt. A következı órában további túlélıket hoztak a fedélzetre, Dawsonnak azonban, ahogy kezdett jobban lenni, egyre csak azon járt az esze, hogy mi lehet a legénység többi tagjával. Sehol sem látta azokat az embereket, akikkel több éven át együtt dolgozott. Késıbb megtudta, hogy a robbanás huszonnégy embert ölt meg. A holttestek többségét, bár korántsem mindet, végül megtalálták. Mialatt a kórházban lábadozott, egyre csak az zakatolt az agyában, hogy vannak családok, amelyeknek a lehetıség sem adatott meg, hogy végsı búcsút vegyenek elhunyt rokonuktól. A robbanás óta nem tudott rendesen aludni. Nem mintha rémálmok gyötörték volna, egyszerően csak képtelen volt szabadulni az érzéstıl, hogy valaki figyeli. Bármennyire idétlenül hangzik is, úgy érezte, hogy… valaki a nyomában van. Éjjel is és nappal is elıfordult, hogy mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából, de akárhányszor odakapta a fejét, soha nem látott senkit és semmit, ami magyarázatot adott volna ezekre a látomásokra. Attól tartott, meg fog bolondulni. Az orvos szerint mindez poszttraumás reakció volt, amelyet a robbanás utáni stressz váltott ki, és a doktor úgy vélte, hogy Dawson talán még nem épült fel teljesen az agyrázkódásból. Ez elég ésszerőnek és logikusnak tőnt, ı mégsem hitt benne. Ennek ellenére helyeslıen bólogatott, az orvos pedig altatót írt fel neki, amelyet ı soha nem váltott ki. Dawson hat hónap fizetett szabadságot kapott, arra az idıre, míg a jogi gépezet beindul. Három héttel késıbb a cég ajánlatot tett neki, ı pedig aláírta a papírokat. Akkorra már egy fél tucat ügyvéd lépett
kapcsolatba vele, mindegyikük az elsı akart lenni, aki elindítja a csoportos pert, de Dawson nem akart botrányt. Elfogadta a cég ajánlatát, és még aznap beváltotta a csekket a bankjában, ahogy az megérkezett. Elég sok pénz győlt össze a számláján – egyesek talán gazdagnak mondanák – így elment a bankba, és az összeg nagy részét átutaltatta egy kajmán-szigeteki számlára. Onnan a pénz egy panamai vállalati bankszámlára vándorolt, amelynek megnyitását a lehetı legkevesebb papírmunka elızte meg, majd innen utalta tovább végsı állomására. A pénzt, ahogy mindig, lehetetlen volt virtuálisan nyomon követni. Nem sok készpénzt tartott magánál, épp csak annyit, amibıl kifizette a bérleti díjat és néhány egyéb kiadását. Nem volt szüksége sok pénzre. És nem is akart sokat. Egy kisebb mobil házban élt New Orleans külvárosában, egy lepusztult utca végén. Akik látták a házat, valószínőleg úgy gondolták, hogy az egyetlen jó az benne, hogy egyben maradt a 2005-ös Katrina hurrikán után. A repedezett és megfakult mőanyag falú ház egymásra halmozott betontéglákon gubbasztott – ideiglenes megoldás volt ez, amely idıvel valahogy állandósult. Egy kis hálószoba, egy fürdı, egy szőkös nappali és egy konyha alkotta a lakóteret – utóbbiban alig jutott hely egy aprócska hőtıszekrénynek. A hangszigetelés, mint olyan, nem létezett, a padlódeszkák pedig az évek során megvetemedtek a nedvességtıl, amitıl az embernek olyan érzése támadt, mintha állandóan lejtın járna. A konyhai linóleum a sarkokban felhasadt, az aprócska szınyeg kopott volt, a szők teret a férfi adományboltokban vásárolt holmikkal rendezte be. A falakat egyetlen kép sem díszítette. Habár már majdnem tizenöt éve élt itt, a ház Dawson számára nem igazán az otthont jelentette, inkább csak egy helyet, ahol ehetett, alhatott és lezuhanyozhatott. Bár a mobil ház régi volt, általában olyan tisztaság uralkodott benne, mint a kertvárosi otthonokban. Dawson egy kicsit mindig is tisztaságmániás volt. Évente kétszer kijavította a repedéseket és betömte a réseket, amelyekben harcra kész rágcsálók és rovarok bújhattak meg, amikor pedig közeledett az idı, hogy visszamenjen az olajfúró toronyra, fertıtlenítıvel felmosta a konyhát és a fürdıszoba padlóját, a szekrényekbıl pedig mindent kiürített, ami megromolhatott vagy megpenészedhetett. Általában harminc napot dolgozott egyfolytában,
amelyet harminc nap szabadság követett – márpedig a konzervek kivételével minden tönkrement volna egy héten belül, fıleg nyáron. Amikor hazaért, újra végigtakarította a lakást, és közben egész idı alatt szellıztetett, hogy megszabaduljon a dohos szagtól. Mindemellett a környék csendes volt, és Dawsonnak éppen ez kellett. A mobil ház négyszáz méterre állt a fıúttól, a legközelebbi szomszéd pedig még ennél is messzebb lakott. A tornyon töltött egy hónap után pontosan erre volt szüksége. Az egyik dolog, amihez nem tudott hozzászokni az olajfúró tornyon, az állandó zaj volt. A zaj, amelynek semmi köze nem volt a természet hangjaihoz. Állandó volt a lárma: a daruk megállás nélkül pakolták a szállítmányokat a helikopterekre, a szivattyúk zakatoltak, az egymáshoz ütıdı fémek folyamatosan csattogtak. A tornyok éjjel-nappal pumpálták az olajat, így akkor sem csendesedett el semmi, amikor Dawson aludni próbált. Amíg a tornyon tartózkodott, megpróbált nem figyelni a zajokra, de amikor visszaérkezett a mobil házba, minden egyes alkalommal arcul ütötte az áthatolhatatlan csend, amely akkor is uralta a teret, amikor a nap magasan járt az égen. Reggelente a fák felıl érkezı madárcsicsergést hallgatta, esténként pedig azt figyelte, hogy pár perccel napnyugta után a tücskök és a békák néha egymáshoz hangolják a zenéjüket. Mindez általában nyugtatóan hatott rá, ám a ciripelés, a brekegés és a madárfütty idınként az otthonát juttatta az eszébe, és ilyenkor legszívesebben bezárkózott volna, hogy előzze az emlékeket. Ehelyett azonban inkább megpróbált a szárazföldön töltött életét meghatározó egyszerő, mindennapi dolgokra koncentrálni. Evett. Aludt. Futott. Súlyzózott és az autóját javítgatta. Hosszú felfedezıutakra indult az autójával, amelyeknek valójában nem volt konkrét céljuk. Néha-néha horgászni járt. Minden este olvasott, és idınként levelet írt Tuck Hostetlernek. Ennyi. Nem volt sem televíziója, sem rádiója, és bár volt egy mobiltelefonja, de csak a munkájával kapcsolatos telefonszámok sorakoztak benne. Havonta egyszer elugrott a boltba, hogy megvegye a legszükségesebbeket, és megállt a könyvesboltnál is, de ezeken az alkalmakon kívül soha nem merészkedett be New Orleansba. A tizennégy év alatt sosem járt a Bourbon Streeten, és nem kószált a francia negyedben; nem kávézott a
Café Du Monde-ban, és nem ivott Hurrikán koktélt a Lafitte's Blacksmith Shop Bárban. Ahelyett, hogy edzıterembe járt volna, inkább a mobil ház mögött, a közeli fák és az otthona közé kifeszített, viharvert vitorlavászon alatt edzett. Nem járt moziba, és nem ugrott át egy barátjához sem, hogy egy kicsit focizzanak vasárnap délután, miközben a Saints, New Orleans profi futballcsapata is játszik a stadionban. Negyvenkét éves volt, de utoljára tinédzserként randizott. A legtöbb ember nem szeretett vagy nem tudott volna így élni, de ık nem ismerték Dawsont. Nem tudták, ki volt és mit csinált, és azt sem, hogy ı maga akarta így alakítani az életét. Aztán egy június közepi meleg délutánon egy váratlan telefonhívás visszaidézte a múlt emlékeit. Dawson ekkor már majdnem kilenc hete szabadságon volt. Közel húsz éve most elıször fog hazamenni. A gondolat kényelmetlenül érintette, de tudta, hogy nincs más választása. Tuck nem csak egy egyszerő barát volt, inkább az apjaként tekintett rá. És ahogy csendben visszaidézte azt az évet, amely megváltoztatta az életét, a szeme sarkából megint úgy látta, mintha valaki elsuhanna mellette, de amikor odafordult, nem volt ott senki, és újra eszébe jutott, hogy vajon nem ırült-e meg. A hívás Észak-Karolina Orientál városának egyik ügyvédjétıl, Morgan Tannertıl érkezett, aki arról tájékoztatta, hogy Tuck Hostetler elhunyt. – Vannak dolgok, amiket jobb személyesen elintézni – magyarázta Tanner. Miután Dawson letette a telefont, automatikusan tette a dolgát: repülıjegyet foglalt, majd szobát egy orientali panzióban, aztán felhívta a virágboltot, rendelt egy csokrot, és elintézte, hogy kiszállítsák. Másnap reggel, miután bezárta a mobil ház ajtaját, hátrasétált a bádoglapokból összeállított garázshoz, ahol az autója parkolt. 2009. június 18-a, kedd volt. Kezében egyetlen öltönyét és vászon utazótáskáját tartotta, amelyet az éjszaka közepén pakolt tele, amikor nem tudott aludni. Kinyitotta a lakatot, és feltolta a garázsajtót. Nézte, ahogy a napfény körbeöleli az autót, amelyet a gimnázium óta újítgatott, szeretetett. 1969-ben gyártották, még Nixon elnökségének idején, és
már akkor is csinos kis autó volt. Úgy nézett ki mintha most gurult volna le a gyártósorról – az évek során számtalan idegen akarta már megvenni, de Dawson mindenkit elhajtott. – Többet jelent nekem egy autónál – mondogatta minden további magyarázat nélkül. Tuck pontosan értette volna, mire gondol. Bedobta az utazótáskát az anyósülésre, ráfektette az öltönyét a csomagjára, majd becsúszott a kormány mögé. Amikor elfordította a kulcsot, a motor hangos morajlással életre kelt. Kigurult a kavicsra, aztán kiugrott az autóból, hogy bezárja a garázst, mindeközben gondolatban végigvette, hogy minden szükséges dolog nála van-e. Két perccel késıbb már a fıúton hajtott, fél óra múlva pedig már leparkolt a New Orleans-i repülıtér hosszúkás parkolójában. Utálta otthagyni az autót, de nem volt más választása. Összeszedte a holmiját, majd elindult a terminál felé, ahol már várta a jegye a pultnál. A repülıtér zsúfolásig megtelt: karöltve sétáló férfiak és nık, nagyszülıkhöz vagy Disney Worldbe igyekvı családok, az otthonuk és az iskola között ingázó diákok, a kézipoggyászukat maguk mögött húzó, hadarva telefonáló üzletemberek. Dawson a lassan haladó sorban állva várta, hogy a pulthoz érjen. Felmutatta a személyi igazolványát, megválaszolta a biztonsági kérdéseket, majd megkapta a beszállókártyáját. Csak egyszer kell átszállnia: a charlotte-i nemzetközi repülıtéren kell majd várakoznia kicsivel több mint egy órát. Nem is olyan rossz. Amint megérkezik New Bernbe, átveszi a bérelt autót, és onnan még negyven percet kell autóznia. Ha nem késik a repülı, késı délutánra Orientalba ér. Míg el nem foglalta a helyét a repülın, fel sem tőnt neki, mennyire fáradt. Nem emlékezett pontosan, mikor aludt el végül – utoljára hajnali négy órakor pillantott az órára, de úgy gondolta, majd alszik a repülın. Ráadásul nem lesz túl sok dolga, ha odaér a városba. Testvére nem volt, az anyja még hároméves korában lelépett, az apja pedig megtette azt a szívességet a világnak, hogy a halálba itta magát. Dawson évek óta nem beszélt egyik családtagjával sem, és nem állt szándékában épp most felfrissíteni a rokoni kapcsolatokat. Csak egy gyors látogatás, semmi több. Eleget tesz a kötelezettségeinek, de nem tervezi, hogy tovább marad, mint muszáj.
Orientalban nıtt fel, de valójában sosem érezte az otthonának a várost. Annak az Orientalnak, amit ı ismert, semmi köze nem volt az utazási irodák által rajzolt vidám képhez. A legtöbb ember, aki eltöltött ott egy délutánt, kanyargós utcácskákkal teli várost látott, amely a mővészek és költık, valamint a nyugdíjasok körében örvendett nagy népszerőségnek, akik semmi másra nem vágytak, mint hogy életük alkonyán a Neuse folyón vitorlázzanak. Ahogy az megszokott az ilyen helyeknél, Orientalnak is volt egy ódon belvárosa, tele régiségboltokkal, galériákkal és kávézókkal. Több fesztivált rendeztek itt, mint amennyi lehetségesnek tőnt egy olyan városban, amelynek kevesebb mint ezer lakosa van. Azonban az igazi Orientalt, azt, amelyet Dawson gyerekként és fiatalként megismert, olyan családok lakták, amelyeknek az ısei még a gyarmati idıkben telepedtek le a városban. Mint például McCall bíró, Harris seriff, Eugénia Wilcox, a Collier és a Bennett családok – ık mindig is ezen a helyen éltek és gazdálkodtak, ık termelték a fát, ık alapították az üzleteket, vagyis befolyásos emberek voltak, akik észrevétlenül irányították a várost, amely mindig is az övék volt. És ahol minden úgy ment, ahogy azt ık akarták. Dawson ezt elsı kézbıl megtapasztalta: elıször tizennyolc, majd huszonhárom évesen, amikor végre örökre elhagyta a várost. Nem volt könnyő Cole-nak lenni Pamlico megyében, fıleg nem Orientalban. Amennyire tudta, egészen a dédapjáig visszamenıleg minden Cole ült már börtönben. Családtagjait a legkülönfélébb bőnök miatt ítélték el a testi sértéstıl kezdve a gyújtogatáson át a gyilkossági kísérletig és a tényleges gyilkosságig. A sziklákkal és fákkal körülvett tanya, ahol a teljes rokonság élt, leginkább egy saját szabályai szerint mőködı országra hasonlított. Néhány düledezı viskó, lakóautók és ócska istállók álltak a területen, amelyet a család az otthonának nevezett, és ahová – hacsak nem volt más választása – még a seriff sem tette be a lábát. A vadászok is messzirıl elkerülték a földet, minthogy pontosan tudták, hogy a felirat, mely szerint A BETOLAKODÓKAT KAPÁSBÓL LELİJÜK, nemcsak egyszerő figyelmeztetés, hanem ígéret. A Cole-ok szeszcsempészek, kábítószer-kereskedık, alkoholisták, feleséggyalázók, erıszakos apák és anyák, tolvajok és stricik voltak, és mindezeken felül betegesen erıszakosak. Egy mára már megszőnt újságban megjelent
cikk szerint a Cole-ok a legelvetemültebb és legbosszúszomjasabb család Raleigh-tól keletre. És Dawson apja sem lógott ki a sorból: húszas éveit és harmincas éveinek az elejét nagyrészt börtönben töltötte, mégpedig különbözı vádak miatt – ezek egyike az volt, hogy jégvágóval leszúrt egy férfit, aki akadályozta a csempészésben. Az apját kétszer is bíróság elé állították gyilkosság vádjával, de miután a tanúk eltőntek, mind a kétszer fel is mentették, a család többi tagja pedig épp eléggé ismerte ahhoz, hogy ne akarja felbosszantani. Dawson sosem értette, az anyja hogyan és miért ment feleségül az apjához. Minthogy gyerekkora nagy részében ı maga is a szabadulás módjain törte a fejét, nem hibáztatta az anyját, amiért elmenekült. Azt sem tudta felróni neki, hogy ıt nem vitte magával. A Cole család férfi tagjai furcsamód a tulajdonukként tekintettek az utódaikra, így Dawsonnak semmi kétsége nem volt afelıl, hogy az apja üldözıbe vette volna az anyját, és valahogy visszavitte volna ıt, a fiát a tanyára. Ezt többször is elmondta Dawsonnak, ı pedig jobban ismerte az apját annál, mintsem hogy rákérdezzen, mit tett volna az anyjával, ha az nem mondott volna le róla. Kérdés nélkül is tudta a választ. Kíváncsi lett volna, vajon hányán élnek még a városban a családjából. Amikor lelépett, az apján kívül a nagyapja, négy nagybátyja, három nagynénje és tizenhat unokatestvére élt még. Mostanra, minthogy az unokatestvérei felnıttek, és valószínőleg saját gyerekeik születtek, sokkal többen lehetnek, de nem érzett különösebb vágyat ennek kiderítésére. Valószínőleg minden ugyanolyan, mint gyerekkorában volt, de ahogy Orientalhoz, úgy hozzájuk sem kötıdött igazán soha. Nem tudta, ki volt az anyja, de talán neki köszönheti, hogy egyáltalán nem hasonlít a Cole-okhoz. Az unokatestvérei között ı volt az egyetlen, aki sosem vett részt az iskolai verekedésekben, és elég jó jegyeket kapott. Távol tartotta magát a drogoktól és a piától, tinédzserként pedig kerülte a városban balhékra vadászó unokatestvéreit – általában azzal a kifogással, hogy ellenıriznie kell a szeszfinomítót, vagy segítenie kell szétszedni az autót, amelyet valamelyik családtagja lopott. Megpróbált láthatatlanná válni; amennyire csak lehetett, meghúzta magát.
Nem volt egyszerő megfelelni az elvárásoknak. Mert lehet, hogy a Cole-ok bőnözık voltak, de ez nem jelentette azt, hogy hülyék is. Dawson ösztönösen tudta, minden erejével azon kell lennie, hogy ne mutassa ki, mennyire különbözik tılük. Valószínőleg ı volt az egyetlen gyerek az iskola történetében, aki elég keményen tanult ahhoz, hogy szándékosan elbukjon egy teszten, és azt is kitanulta, hogy írja át úgy a bizonyítványát, hogy rosszabbnak tőnjenek a jegyei, mint amilyenek valójában voltak. Megtanulta, hogyan ürítsen ki titokban, egyetlen késszúrással egy doboz sört abban a pillanatban, hogy valaki hátat fordít neki. Arra használta a munkát, hogy elkerülje az unokatestvéreit, ilyenkor gyakran akár az éjszaka közepéig is dolgozott. Ezzel elég jól elboldogult egy darabig, de idıvel a rokonai kezdtek gyanút fogni. Egyik tanára megemlítette az apja egyik ivócimborájának, hogy ı az osztály legjobb tanulója; nagynénjeinek és nagybátyjainak pedig szemet szúrt, hogy a család gyerekei közül ı az egyetlen, aki a törvények szabta határok között mozog. Egy családban, amelyben csak a hőség és az egyformaság számított, Dawson kilógott a sorból, és ennél nagyobb bőnt nem is követhetett volna el. Ezzel felbosszantotta az apját. Bár kisgyermek kora óta rendszeresen kapott verést – az apja kedvencei az övek és a szíjak voltak tizenkét éves korára a verések személyes üggyé váltak az apja számára. Kékrezöldre verte a hátát és a mellkasát, majd egy óra múlva visszatért, hogy az arcát és a lábát is kiszínezze. A tanárok tudták, mi történik, de mivel féltették a családjukat, inkább nem vettek róla tudomást. A seriff pedig – amikor a fiú hazafelé sétált az iskolából – úgy tett, mintha nem látná a zúzódásait és a felhurkásodott bırét. A családtagoknak mindez teljesen természetes volt. Abee és İrült Ted, a két idısebb unokatestvére például nemegyszer Dawsonnak ugrottak, és éppolyan csúnyán elverték, mint az apja. Abee azért, mert úgy gondolta, Dawson megérdemli, Örült Ted pedig csak a hecc kedvéért. Abee magas volt és tagbaszakadt, az ökle, akár az üllı. Erıszakos és hirtelen haragú fiú volt, de eszesebb, mint amilyennek mutatta magát. İrült Ted viszont aljasnak született. Az óvodában megszúrta egy ceruzával az egyik társát egy kekszért folytatott harcban, ötödikes korában pedig – mielıtt még végleg kirúgták volna az iskolából – egy osztálytársát kórházba juttatta. A
szóbeszéd szerint még kamasz volt, amikor a másvilágra küldött egy narkóst. Dawson rájött, hogy a legjobb, amit tehet, ha nem üt vissza. Inkább megtanulta, hogyan védje a testét, miközben az ütések záporoznak, így várva ki, hogy az unokatestvérei beleunjanak vagy belefáradjanak a verésbe. Dawson azonban nem állt be a család elvetemült tagjainak sorába, és sokkal elszántabbá vált, mint amilyen más körülmények között lett volna. Idıvel azt is megtanulta, hogy minél hangosabban kiabál, az apja annál jobban üti, így inkább csendben maradt. Az apja éppannyira szeretett hencegni, mint amennyire az erıszakot kedvelte, és Dawson ösztönösen tudta, hogy a szájhısök csak olyan csatában vesznek részt, amelyrıl tudják, meg is nyerhetik. Felfogta, hogy eljön majd az idı, amikor elég erıs lesz ahhoz, hogy visszaüssön, és amikor már nem kell többé tartania az apjától. Az ütések záporát állva megpróbálta elképzelni, mennyire össze kellett szednie a bátorságát az anyjának, hogy el tudja vágni az összes köteléket, amely a családhoz főzi. Mindent elkövetett, hogy felgyorsítsa a folyamatot. Rongyokkal kitömött zsákot akasztott egy fára, és naponta több órán át püfölte. Amilyen gyakran csak tudott, köveket és motoralkatrészeket emelgetett. Egész nap húzódzkodásokat, fekvıtámaszokat és felüléseket csinált. Tizenhárom éves korára öt kiló izmot szedett magára, és még hetet, mire betöltötte a húszat. Ráadásul meg is nıtt: tizenöt évesen már majdnem akkora volt, mint az apja. Egyik éjjel – egy hónappal azután, hogy betöltötte a tizenhatot – az apja egy végigdorbézolt éjszaka után bement hozzá egy övvel, ám Dawson fölé magasodott, és kitépte a kezébıl a bırdarabot. Közölte vele, hogy ha még egyszer hozzá mer érni, megöli. Azon az éjjelen, mivel nem volt hová mennie, Tuck autószervizében keresett menedéket. Amikor a férfi másnap reggel rátalált, Dawson munkát kért tıle. Az öregnek semmi oka nem volt rá, hogy segítsen a fiún, aki nemcsak hogy idegen volt, de ráadásul a Cole családhoz tartozott. Tuck megtörölte a kezét a farzsebébe dugott fejkendıjében, majd végigmérte a fiút, mielıtt a cigarettájáért nyúlt. Akkoriban hatvanegy éves volt, és már két éve özvegy. Amikor megszólalt, a leheletén alkohol szaga érzıdött, a hangja pedig érdes volt a gyerekkora
óta szívott, filter nélküli Cameltıl. A kiejtése – akárcsak Dawsoné – egyszerő, vidékies volt. – Azt sejtem, hogy bármikor szét tudsz kapni egy autót, de össze is tudod rakni? – Igen, uram – válaszolta Dawson. – Iskolába mégy ma? – Igen, uram. – Akkor légyé' itt utána, majd meglátom, mit tehetek. Dawson meg is jelent iskola után, és mindent beleadott, hogy bebizonyítsa: érdemes a munkára. Aznap szinte egész este esett az esı, és amikor a fiú visszalopakodott a szervizbe, hogy ott húzza meg magát a vihar elıl, Tuckkal találta szemben magát. Az öreg egy szót sem szólt. Csak a Cameljét szívta kapkodva, miközben szó nélkül vizslatta a fiút, aztán bement a házba. Dawson soha többé nem ment vissza a családja tanyájára. Tuck nem kért tıle lakbért, így a fiú el tudta tartani magát egyedül. Ahogy telt az idı, életében elıször elgondolkozott a jövın. Amennyit tudott, félretett, csak a roncstelepen kinézett sportautóra költött a pénzébıl, meg a jeges teára, amelyet literszámra vett a kifızdében. Munka után, esténként az autóját javítgatta, és közben a teát kortyolgatva arról álmodozott, hogy fıiskolára megy, vagy valami olyat csinál, amit a Cole-ok sosem tennének. Fontolgatta, hogy beáll a seregbe, vagy saját házat bérel, de mielıtt még döntött volna, az apja váratlanul megjelent a szervizben. Magával hozta İrült Tedet és Abeet is. Mindkét fiú kezében volt egy baseballütı, és Dawson észrevette, hogy Ted zsebében egy kés is lapul. – Aggyad ide a pénzt, amit kerestél – vágott bele az apja köszönés nélkül. – Nem adom – válaszolta Dawson. – Tuttam, hogy ezt fogod mondani, fiú. Ezért hoztam magammal Tedet meg Abeet. İk ki tuggyák verni belıled a pénzt, szóval mindenképp elveszem tıled. Vagy oda is adhatod, amivel azér' tartozol, mer' leléptél. Dawson nem válaszolt. Az apja egy fogpiszkálót rágcsált. – Nos, ahhoz, hogy véget vessek a kis életednek, nem kell más, csak egy bőncselekmény amott, a városban. Tán egy rablás, tán egy tőzeset.
Ki tuggya? Aztán kreálunk egy kis bizonyítékot, egy névtelen hívás a seriffnek, és mán csak hagyjuk, hogy a törvény embere végezze a dógát. Egyedül vagy itt éccaka, nem lesz alibid, és felılem aztán vasrudakkal és betonfallal körülvéve rohadhatsz meg életed hátralévı részében. Nem fog felzaklatni. De nem ám. Szóval akkor odaadod a zsozsót? Dawson tudta, hogy az apja nem blöfföl. Rezzenéstelen arccal elıvette a pénzt a tárcájából. Az apja megszámolta a bankókat, kiköpte a fogpiszkálót a földre, és elvigyorodott. – Jövı héten újra jövök. Dawson kevesebbıl is meg tudott élni: a keresete egy részét elrejtette, hogy folytathassa a sportautó felújítását, és továbbra se kelljen nélkülöznie a jeges teát, de a pénz nagy része az apjához vándorolt. Bár azt gyanította, Tuck tudja, mi folyik a háttérben, az öreg sosem említette neki. Nem azért, mert félt a Cole-októl, hanem mert semmi köze nem volt az ügyhöz. Beszéd helyett inkább valamivel nagyobb adag vacsorákat fızött, annyit, ami neki magának sok lett volna. – Van egy kis maradékom, ha gondolod – mondogatta, amikor a tányérral a kezében kisétált a mőhelybe. Aztán legtöbbször szó nélkül visszament a házba. Ilyen volt a kapcsolatuk, és Dawson tiszteletben tartotta ezt. Tisztelte Tuckot. A maga módján ı lett a legfontosabb személy az életében, és nem tudta elképzelni, hogy ezen bármi is változtathatna. Egészen addig, amíg Amanda Collier be nem toppant az életébe. Habár évek óta ismerte Amandát – Pamlico megyében mindössze egyetlen középiskola volt, és szinte egész életében együtt járt a lánnyal iskolába –, pár szónál többet sosem váltottak egymással egészen a középiskola harmadik évének tavaszáig. Dawson mindig is csinosnak tartotta a lányt, de ezzel nem volt egyedül. Amanda népszerő volt, az a fajta lány, aki mindig barátokkal körülvéve ült a kávézóban, és akinek a figyelméért versengtek a fiúk. Emellett Amanda nemcsak osztályelnök volt, de pomponlány is, arról nem is beszélve, hogy gazdag családból származott, így éppolyan elérhetetlen volt a fiú számára, akár egy színésznı a televízióban. Dawson sosem kezdeményezett beszélgetést a lánnyal egészen addig, amíg végül kémiaórán be nem osztották ıket közös munkára a laborban.
Abban a félévben együtt dolgoztak a kémcsövek fölött, és közösen tanultak a dolgozatokra, Dawson pedig rájött, hogy Amanda egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzelte. Elıször is meglepve tapasztalta, hogy bár a lány a Collier család tagja, nem foglalkoztatja különösebben, hogy ı a Cole családhoz tartozik. A nevetése sietıs és szenvedélyes volt, a mosolyában pedig huncutság rejtızött, mintha tudna valamit, amit rajta kívül senki más. Mézszínő haja aranylott, a szeme színe pedig olyan kék volt, mint a meleg nyári égbolt, és miközben az egyenleteket firkantották le a jegyzetfüzetükbe, néha megérintette Dawson karját, hogy magára vonja a fiú figyelmét, ı pedig még órák múlva is érezte a bırén a lány érintését. Délutánonként, amikor Dawson a mőhelyben dolgozott, gyakran kapta magát azon, hogy a lányon jár az esze. Ez egészen tavaszig így ment, amikor is összeszedte a bátorságát, és megkérdezte Amandát, hogy meghívhatja-e egy fagyira – a tanév végének közeledtével aztán egyre több idıt töltöttek együtt. Mindez 1984-ben történt, Dawson tizenhét éves korában. A nyár végére a fiú már tudta, hogy szerelmes; és mire a levegı csípıs lett, az ıszi falevelek pedig vörös és sárga szalagként tekergıztek a földön, már abban is biztos volt, hogy – bármilyen ırülten hangozzék is – élete hátralévı részét a lánnyal akarja leélni. A következı évben is kitartottak egymás mellett, sıt egyre közelebb kerültek egymáshoz, és minden lehetséges pillanatot együtt töltöttek. Amanda mellett könnyő volt önmagát adnia. A lány mellett elıször volt elégedett az életével. Még mostanában is elıfordult, hogy gondolatait az utolsó, Amandával töltött év emlékei töltötték ki. Illetve, ha pontosan akart fogalmazni: még mostanában is elıfordult, hogy gondolatait Amanda töltötte ki. Dawson elhelyezkedett a repülıgépen. Az ablak mellett kapott helyet a gép közepén, egy magas, fiatal nı szomszédságában: vörös haja és hosszú végtagjai voltak, a harmincas évei közepén járhatott. Nem pont az ı esete, de elég csinos. A nı nekidılt, miközben a biztonsági övét kereste, majd bocsánatkérın rámosolygott. Dawson bólintott, de érezte, hogy a nı beszédbe akar elegyedni vele, így inkább kibámult az ablakon. Nézte, ahogy elhúzzák a
poggyászkocsit a gép mellıl, és közben, ahogy máskor is, magukkal tagadták az Amandával kapcsolatos régi emlékek. Amikor az elsı nyáron úszni mentek a Neuse folyóhoz, és a víztıl csúszós testük egymáshoz simult. Vagy ahogyan a lány elnyúlt a pádon, miközben ı az autóján dolgozott Tuck mőhelyében: Amanda két karjával átölelte felhúzott térdét, ı pedig úgy érezte, semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy nézze, ahogy a lány ott ül. Augusztusban, amikor végre elıször útra kelhetett az autójával, elvitte Amandát a tengerpartra. Aztán csak feküdtek ott a törülközıkön, összefont ujjaikkal, a kedvenc könyveikrıl beszélgettek, és a filmekrıl, amelyeket szeretnek, meg a titkaikról és a jövıjükkel kapcsolatos álmaikról. Persze elıfordult, hogy összekülönböztek valamin, így Dawson Amanda indulatos természetét is megismerte. Civódásaik nem állandósultak, de elég gyakoriak voltak, és nem számított, milyen váratlanul gurultak dühbe, majdnem mindig ugyanolyan hirtelen ki is békültek. Néha apróságokon zörrentek össze – Amanda hihetetlenül makacs volt –, ırjöngve veszekedtek egy darabig, általában mindenféle végkifejlet nélkül. De bármennyire dühös volt is Dawson, csodálta a lány ıszinteségét – az ıszinteségét, amely abból eredt, hogy Amanda mindenki másnál többet törıdött vele. Tuckon kívül senki sem értette, mit lát Amanda a fiúban. Az elején próbálták titkolni a kapcsolatukat, Oriental azonban kisváros, így elkerülhetetlen volt, hogy az emberek pletykálni kezdjenek. A barátok lassan elmaradtak Amanda mellıl, és csak idı kérdése volt, hogy a szülei is tudomást szerezzenek róluk. Dawson egy Cole volt, Amanda viszont Collier – ennél több nem is kellett a döbbent tekintetek kiváltására. A lány szülei elıbb abban reménykedtek, hogy Amanda egyszerően csak most éli lázadó korszakát, így próbáltak tudomást sem venni a dologról. Amikor ez nem vezetett eredményre, megnehezítették a lányuk dolgát: elvették a jogosítványát, és megtiltották, hogy telefonáljon. İsszel hetekre szobafogságra ítélték, hétvégéken sem engedték el otthonról. Dawson soha nem tehette be a lábát a család otthonába, Amanda apja pedig mindössze egyetlenegyszer beszélt vele, amikor is”hitvány gazembernek”nevezte. Amanda anyja könyörgött a
lányának, hogy vessen véget a kapcsolatnak, és decemberre odáig jutottak, hogy az apja egyáltalán nem volt hajlandó beszélni a lánnyal. Az ellenséges hangulat, amely körülvette ıket, csak még szorosabbra főzte a kapcsolatot kettejük között, és amikor a fiú nyilvánosan is megfogta a lány kezét, Amanda megszorította a fiú ujjait – merje csak bárki azt mondani, hogy eresszék el egymást! Dawson azonban nem volt naiv, bármilyen sokat is jelentett neki a lány, végig az volt az érzése, hogy csak ideig-óráig maradhatnak együtt. Úgy tőnt, minden és mindenki összeesküdött ellenük. Miután az apja tudomást szerzett Amandáról, kikérdezte a fiút a kapcsolatukról, amikor meglátogatta, hogy begyőjtse Dawson bérét. Bár a hangjában nem volt nyílt fenyegetés, a fiú gyomra már attól felfordult, hogy az apja kiejtette a száján a lány nevét. Amanda januárban betöltötte a tizennyolcat, de bármenynyire idegesítette is a szüleit a kapcsolata Dawsonnal, nem akarták kidobni a házból. Addigra a lány már nem törıdött azzal, mit gondol az apja és az anyja – legalábbis Dawsonnak ezt mondta. Elıfordult, hogy a szüleivel folytatott elkeseredett viták után, az éjszaka közepén kimászott a szobája ablakán, és meg sem állt a mőhelyig. Dawson általában ébren várta, de néha a lány keltette fel azzal, hogy oldalba bökte, amikor az irodaként szolgáló szobában mellémászott a földre terített gyékényre. Ilyenkor lementek a patakhoz, ahol egymást átölelve ültek egy öreg virginiai tölgy alacsonyan nyújtózkodó ágán, és miközben a holdfényben ide-oda ugráltak a márnák, Amanda elmesélte, hogyan vitatkozott össze a szüleivel, és bár elıfordult, hogy megremegett a hangja, mindig ügyelt rá, hogy meg ne bántsa a fiú érzéseit. Dawson imádta ıt ezért, ugyanakkor pontosan tudta, mit gondol róla a Collier házaspár. Egyik este, miközben egy újabb családi vita után Amanda szemébıl csak úgy patakzottak a könnyek, a fiú finoman azt javasolta, talán jobb lenne, ha nem találkoznának többet. – Hát ezt akarod? – suttogta a lány remegı hangon. Dawson közelebb húzta magához, és átölelte. – Csak azt akarom, hogy boldog légy – lehelte alig hallhatón.
Amanda hozzábújt, a fejét a vállára hajtotta, ı pedig még sosem győlölte magát jobban azért, hogy Cole-nak született, mint akkor, ott, a lányt ölelve. – Akkor vagyok a legboldogabb, ha veled lehetek – mormolta Amanda. Aznap éjjel szeretkeztek elıször. Dawson az azóta eltelt években végig magában hordozta ezeket a szavakat és annak az éjszakának az emlékét, mert tudta, hogy Amanda azon az éjjelen mindkettıjük nevében beszélt. Miután a gép leszállt Charlotte-ban, Dawson a vállára hajította az utazótáskát és az öltönyét, majd átsétált a terminálon. Gondolatait annyira lekötötték az Amandával töltött utolsó nyár emlékei, hogy szinte semmit sem érzékelt a külvilágból. A lány azon a tavaszon kapta meg az értesítést, hogy felvették a Duke-ra. Kislánykora óta errıl álmodott. A családjától és a barátaitól való elidegenedés érzése mellett most már ott lebegett a feje felett a költözés fenyegetı közelsége is, ami csak még jobban felerısítette a vágyát, hogy annyi idıt töltsön a fiúval, amennyit csak lehet. Órákon át ültek a parton, és hosszú autóutakra indultak, miközben harsogott a rádió, vagy egyszerően csak Tuck mőhelyében múlatták az idıt. Megesküdtek, hogy semmi sem fog változni azután, hogy a lány elmegy: vagy Dawson autózik el Durhambe, vagy Amanda jön haza látogatóba. A lány nem kételkedett benne, hogy kitalálják majd, hogyan mőködhet tovább a kapcsolatuk. A szülei azonban máshogy gondolták. Egy augusztusi vasárnap reggelen, egy héttel a tervezett durhami indulás elıtt, sarokba szorították Amandát, mielıtt a lánynak sikerült volna kiosonni a házból. Végig az anyja beszélt, de Amanda tudta, hogy az apja teljes mértékben egyetért vele. – Elég ebbıl – kezdte az anyja, majd meglepıen nyugodt hangon közölte Amandával, hogy ha továbbra is találkozgat Dawsonnal, akkor szeptemberben ki kell költöznie a házból, egyedül kell fizetnie a kiadásait, és egy fillérrel sem fogják támogatni a fıiskolai tanulmányait. – Miért pazarolnánk pénzt a tanulmányaidra, amikor te elkótyavetyéled az életed?
Amanda tiltakozni próbált, de az anyja nem hagyta magát. – Az a fiú magával fog rántani, Amanda, de te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt megértsd. Tehát ha felnıttként akarsz élni, akkor vállalnod kell a felelısséget is. Tönkre akarod tenni az életed azzal, hogy Dawsonnal maradsz? Nem fogunk benne megakadályozni. De nem is leszünk a segítségedre. Amanda elrohant otthonról. Csak az járt a fejében, hogy meg kell találnia Dawsont. Mire a mőhelyhez ért, már annyira zokogott, hogy megszólalni sem tudott. A fiú átölelte, és miután a lány zokogása alábbhagyott, meghallgatta a történetet elejétıl a végéig. – Összekötözünk – jelentette ki aztán még mindig könnyes szemmel a lány. – Hová? – kérdezte a fiú. – Ide a mőhelybe? – Nem tudom. Majd ki találjuk. Dawson némán bámulta a földet. – Fıiskolára kell menned – szólalt meg végül. – Nem érdekel a fıiskola – ellenkezett Amanda. – Engem te érdekelsz. Dawson leengedte a karját maga mellé. – Te is fontos vagy nekem. És éppen ezért nem vagyok rá képes, hogy elvegyem tıled a fıiskolás éveidet – magyarázta. – Te nem veszel el tılem semmit – rázta a fejét rémülten Amanda. – Bezzeg a szüleim! Úgy bánnak velem, mintha még mindig kislány lennék. – Mindketten tudjuk, hogy miattam alakult így a kapcsolatod a szüléiddel – rugdosta a port a fiú. – Ha szeretsz valakit, azt képes vagy elengedni is, nem igaz? Amanda szemében – most elıször – düh villant. – És ha újra rád talál, akkor így volt megírva. Erre gondolsz? Erre a közhelyre? – A lány megragadta Dawson karját, ujjai belemélyedtek a fiú bırébe. – Mi nem egy közhely vagyunk! Kitaláljuk, hogyan tovább. Beállhatok pincérnınek, vagy kereshetek valami más munkát, és bérelhetünk egy házat. Dawson próbált nyugodt maradni, remélte, hogy nem bicsaklik meg a hangja.
– És hogyan? Gondolod, az apám abbahagyja, amit velem mővel? – Elköltözhetünk innen. – Hová? Mibıl? Semmim sincs. Hát nem érted? – A szavak ott lógtak a levegıben, és amikor a lány nem válaszolt, Dawson folytatta: – Csak próbálok a realitások talaján maradni. Az életedrıl beszélünk. Az életedrıl… amelynek többé már nem lehetek a része. – Mit akarsz ezzel mondani? – Csak azt mondom, hogy a szüleidnek igaza van. – Ezt nem gondolhatod komolyan! Amanda hangjában mintha félelem csendült volna. Dawson legszívesebben magához ölelte volna, ehelyett azonban szándékosan hátralépett egyet. – Menj haza – kérte a lányt. – Dawson… – lépett hozzá közelebb Amanda. – Nem – csattant a fiú hangja, majd gyorsan hátrált még egy lépést. – Nem figyelsz rám. Vége, érted? Megpróbáltuk, nem mőködött. Az élet megy tovább. Amanda arca viasszerővé, szinte élettelenné vált. – Tehát ennyi? Dawson nem válaszolt. Kényszerítette magát, hogy elforduljon, és elinduljon a mőhely fele. Tudta, ha csak egy pillantást is vetne a lányra, meggondolná magát, és nem tudná ezt a lépést megtenni érte. Nem akarná megtenni. Behajolt a sportautó nyitott motorházába, hogy Amanda ne láthassa könnyeit. Amikor a lány végül elment, Dawson lerogyott az autója mellé a poros betonpadlóra. Órákon át ült ott mozdulatlanul, míg aztán Tuck kijött, és leült mellé. Hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. – Szakítottá' vele – törte meg a csendet Tuck. – Muszáj volt. – Dawson alig tudott beszélni. – Aha – bólintott az öreg. – Azt is hallottam. A nap magasan járt, a mőhelyen kívül mindent beborított a szinte halotti csend. – Vajon helyesen cselekedtem? Tuck benyúlt a zsebébe, elıvette a cigarettáját, így egy kis idıhöz jutott, mielıtt válaszolt volna. Kiütögetett a dobozból egy szál Camelt.
– Nem tudom. Igazi varázslat, ami köztetek van, minek tagadni. A varázslatot meg nehéz elfeledni. Az öreg vállon veregette a fiút, majd felállt és elindult kifelé. Ennyit még sosem beszéltek egymással Amandáról. Ahogy Tuck távolodott, Dawson belehunyorgott a napba, és a könnyei újra megindultak. Tudta, hogy a lány örökre a jobbik fele marad, az a fele, amely után az idık végezetéig vágyódni fog. Azt viszont nem tudta, hogy soha többé nem látja majd, és beszélni sem fog vele. A következı héten Amanda beköltözött a Duke Egyetem kollégiumába, Dawsont pedig egy hónappal késıbb letartóztatták. A következı négy évet rács mögött töltötte. Amanda kiszállt az autóból, és végigfuttatta a tekintetét az Oriental szélén épült kunyhón, amelyet Tuck az otthonának nevezett. A háromórás autóút után jólesett kinyújtóztatni a lábát. A nyakában és a vállában továbbra is ott lüktetett a feszültség, amely a Frankkel folytatott reggeli vitára emlékeztette. A férfi nem értette, miért ragaszkodik hozzá, hogy eljöjjön a temetésre, és visszagondolva belátta, hogy a férjének igaza volt. Közel húsz éve voltak házasok, és ı ez alatt az idı alatt egyszer sem tett említést Tuck Hostetlerrıl. Fordított esetben, minden bizonnyal ı is kiborult volna. A veszekedés azonban valójában nem Tuckról vagy a Frank elıtti titkairól szólt, még csak nem is arról, hogy Amanda egy újabb hosszú hétvégét készült eltölteni a családja nélkül. Mélyen, legbelül mindketten tudták, hogy ez a szóváltás is annak a vitának a folytatása, amely az elmúlt tíz évben végigkísérte az életüket, és amely mindig ugyanolyan séma szerint zajlott. Nem ordítoztak egymással, és tettlegességig sem fajult a dolog – Frank, hála a jó égnek, nem az a típus volt. A végén a férfi rendszerint elmotyogott az orra alatt egy rövid bocsánatkérést, majd elment dolgozni. Amanda pedig, ahogy máskor is, a reggel további részét és a délutánt is azzal töltötte, hogy megpróbálta elfelejteni az egész szóváltást. Végül is úgysem tudott tenni ellene semmit, és idıvel megtanulta, hogyan küzdje le a dühöt és a szorongást, amely egyre inkább meghatározta a kapcsolatukat. Orientál felé autózva, mindkét nagyobbik gyermeke, Jared és Lynn is felhívta telefonon, Amanda pedig örömmel fogadta a figyelemelterelést.
Épp nyári szünet volt, így a házukat az elmúlt pár hétben a tinédzserekre jellemzı, vég nélküli zsivaj uralta. Tuck nem is idızíthette volna jobban a temetését. Jared és Lynn már eltervezték, hogy a barátaikkal töltik a hétvégét: Jared egy Melody nevő lánnyal találkozik, Lynn pedig egy középiskolai barátjával csónakázik majd a Norman-tónál, ahol a barátja családjának volt egy háza. Annette pedig – akit Frank csak „csodaként” emlegetett – épp egy kéthetes táborban vesz részt. Bizonyára ı is rátelefonált volna az anyjára, de a táborban nem lehetett mobiltelefont használni. Amanda nem bánta ezt a szabályt, mert e nélkül az ı kis locsi-fecsije bizonyára reggel, délben és este is felhívta volna. A gyermekeivel kapcsolatos gondolatok mosolyt csaltak Amanda arcára. A Duke Egyetemi Kórház Gyermekrák Központjában vállalt önkéntes munkán kívül az élete nagyrészt a gyermekei körül forgott. Amióta Jared megszületett, fıállású anya volt, és bár felvállalta és többnyire élvezte ezt a szerepet, személyiségének egy részét mindig is dühítették az ezzel az életformával járó korlátok. Szerette azt gondolni, hogy nem csak feleség és anya. Azért járt fıiskolára, hogy taníthasson, sıt még azt is fontolgatta, hogy belevág a doktori képzésbe, mégpedig azzal a céllal, hogy majd valamelyik helyi egyetemen taníthasson. A diploma után egy általános iskolában tanított harmadikosokat, aztán valahogy másként alakult az élete. Most, negyvenkét évesen, idınként rajtakapta magát, hogy azon viccelıdik, alig várja már, hogy felnıjön, és végre kitalálja, mivel akar foglalkozni az életben. Egyesek kapuzárási pánikként emlegetik ezt a viselkedést, de Amanda kételkedett benne, hogy az ı esetében is errıl van szó. Nem vágyott rá, hogy sportautót vegyen, és arra sem, hogy felkeressen egy plasztikai sebészt, vagy, hogy elugorjon valamelyik karibi szigetre. Unatkozni sem unatkozott, isten tudja, de a gyerekek és a kórház elég munkával látták el. Az egész mögött inkább az húzódott meg, hogy úgy érezte, elvesztette szem elıl azt a személyt, aki egykor lenni akart, és nem volt benne biztos, hogy lesz még alkalma újra megtalálni. Hosszú idın át szerencsésnek gondolta magát, amiben Frank nagy szerepet játszott. Amanda másodéves volt a Duke-on, amikor a diákklub egyik bulijában megismerte a férfit. A hangzavar ellenére találtak egycsendes sarkot, ahol aztán hajnalig beszélgettek. Frank két évvel volt
idısebb nála – komoly volt és intelligens, és Amanda már azon az elsı estén tudta, bármibe is kezd majd a férfi, biztos, hogy sikeres élete lesz. Ez pedig elég is volt ahhoz, hogy a dolgok beinduljanak kettejük között. Augusztusban Frank Chapel Hillbe költözött, hogy ott tanuljon tovább fogorvosnak, de a randevúk a következı két évben sem maradtak el. Az eljegyzésük szinte magától értetıdı volt, 1989 júliusában pedig, pár héttel azután, hogy Amanda megszerezte a diplomáját, össze is házasodtak. Nászútra a Bahamákra mentek, aztán Amanda dolgozni kezdett egy helyi általános iskolában, de a rákövetkezı nyáron Jared érkezése miatt szülési szabadságra ment. Lynn tizennyolc hónappal késıbb érkezett, így ı továbbra is otthon maradt. Akkorra Franknek sikerült annyi pénzt kölcsönkérnie, hogy megnyissa a saját rendelıjét, és hogy vegyenek egy kis házat Durhamben. Szőkösen éltek akkoriban: Frank egyedül akart boldogulni, ezért visszautasított mindenféle segítséget, amit a családjaik felkínáltak. Örültek, ha a számlák kifizetése után maradt annyi pénzük, hogy kikölcsönözzenek egy filmet a hétvégére. Ritkán ettek étteremben, és amikor az autójuk lerobbant, Amanda hónapokon át a házban rostokolt, míg végre összegyőlt annyi pénzük, hogy megjavíttassák. Dupla takarókkal takaróztak, hogy spóroljanak a főtésszámlán. Bár ezeket az éveket a stressz és a fáradtság jellemezte, mégis, ha visszagondolt rájuk, tudta, hogy ez volt házasságuk legboldogabb idıszaka. Frank praxisa szépen fejlıdött, az életük több szempontból is elıre megjósolható úton haladt. A férfi dolgozott, Amanda ellátta a ház körüli teendıket és a gyerekeket, majd jött a harmadik baba, Bea, persze csak nem sokkal azután, hogy eladták a házukat, és egy nagyobba költöztek, amelyet a város egyik jobb negyedében építettek fel. Egyre több és több dolguk volt, egyre elfoglaltabbak lettek. Frank praxisa virágzott, ı pedig Jareddel ingázott az iskola és az otthonuk között, játszótérre meg babazsúrokra vitte Lynnt, és Bea is mindig ott ült bekötve a két nagyobb között a kocsiban. Ekkortájt merült fel újra a gondolat Amandában, hogy folyatja a tanulmányait: még arra is szakított idıt, hogy belenézzen néhány mesterképzés programjába, gondolván, hogy amikor Bea óvodás lesz, nekiláthat a tanulásnak. Amikor azonban Bea meghalt,
elbizonytalanodott a célkitőzéseit illetıen. Némán ült a vizsgaanyagot tartalmazó könyvek mellett, és eltette a jelentkezési lapját az íróasztal fiókjába. Aztán – bár nem tervezték – újra teherbe esett. Annette-tel. És ez csak megerısítette az elhatározását, hogy már nem megy vissza az iskolapadba. Helyette újraéledt benne a vágy, hogy rendbe hozza a család életét: eltökélt szenvedéllyel vetette bele magát a gyerekek mindennapjaiba, hátha ezzel a háttérbe tudja szorítani a bánatát. Ahogy az évek múlásával a kishúguk emléke megfakult, Jared és Lynn lassan újra önmaguk lettek, és Amanda hálás volt nekik ezért. A jó kedélyő Annette újfajta boldogságot hozott a házba, és Amanda idınként már majdnem képes volt rá, hogy úgy viselkedjen, mintha egy teljes és szeretı családban élne, amelyet a tragédiának még csak a szele sem érintett meg. A házasságával kapcsolatban azonban már korántsem volt ilyen könnyő színlelnie. Nem hitt benne, soha nem is képzelte, hogy a házasság örökké tartó mennyei boldogságot és romantikát jelent. Dobjunk egymás mellé két embert, adjuk hozzájuk az elengedhetetlen hullámvölgyeket meg az izgalmak és a bosszankodás csípıs keverékét, és nem számít, mennyire szereti egymást a pár, máris elkerülhetetlenek lesznek a viharos veszekedések. Másfajta kihívások is jelentkeztek, ahogy telt az idı. A jólét és a megszokott mindennapok csodálatosak voltak, de megölték a szenvedélyt és az izgalmat. A kiszámíthatóság és a megszokások lehetetlenné tették a meglepetést. Alig volt már olyan történet, amelyet ne meséltek volna el egymásnak; gyakran megesett, hogy befejezték egymás mondatait, és Frank elérte azt a pontot, hogy egyetlenpillantása többet mondott minden szónál. Bea elvesztésekor azonban mindketten megváltoztak. Amandánál ez úgy jelentkezett, hogy belevetette magát az önkéntes munkába a kórházban, Frank viszont, aki eddig csak alkalmanként ivott, gyakorlatilag alkoholistává vált. Amanda ismerte a különbséget ivás és ivás között – sosem volt szégyenlıs az alkohollal kapcsolatban. A fıiskolás évek alatt számtalan alkalommal ivott egy pohárral többet a kelleténél, és mostanában is szívesen elkortyolgatott egy pohár bort a vacsorához. Néha az is
megesett, hogy kettıt, de az már majdnem mindig elég is volt. Frank azonban, aki eleinte a fájdalmát akarta eltompítani az alkohollal, mostanra már nem tudta az ellenırzése alatt tartani, mennyi alkoholt fogyaszt. Visszagondolva Amanda úgy érezte, tudnia kellett volna, hogy a férje ide fog jutni. A fıiskolán Frank szeretett iszogatni, miközben kosárlabda-mérkızéseket nézett a barátaival. Amikor fogorvosnak tanult, az órák után gyakran megivott két-három sört. De azokban a komor hónapokban, amikor Bea beteg volt, az esténként elfogyasztott két-három doboz sörbıl fokozatosan hat doboz lett, a kislány elvesztése után pedig tizenkettı. Bea halálának második évfordulójára, amikor már Annette is úton volt, eljutottak odáig, hogy Frank már azokon az estéken is lerészegedett, amikor másnap reggel dolgoznia kellett menni. Mostanra ez négy-öt alkalmat jelentett hetente, és a múlt éjszaka is ezek közé tartozott. Frank éjfél után tántorgott be a fürdıszobába – Amanda még sosem látta ennyire részegnek –, majd olyan hangos horkolásba kezdett, hogy az asszony végül a vendégszobában aludt. Nem is Tuck miatt kaptak össze aznap reggel. Az igazi ok Frank részegsége volt. Az évek során Amanda végigkövette az egész folyamatot: onnantól kezdve, hogy a férje összekeverte a szavakat a vacsoraasztalnál vagy grillezéskor, odáig, hogy annyit ivott, hogy aztán elterült a hálószoba padlóján. És minthogy elismert, kiváló fogorvos volt, aki csak ritkán késett a munkából, és mindig befizette a számlákat, nem gondolta, hogy alkoholproblémái lennének. Mivel nem viselkedett alávaló módon, és nem vált erıszakossá sem, úgy vélte, nincs problémája. Hiszen általában csak sört ivott, az pedig igazán nem jelenthet gondot. Márpedig gondot jelentett, mert lassanként olyan emberré vált, akivel Amanda már nem tudta elképzelni a házasságot. Már nem számolta, hányszor sírt miatta. És hányszor beszélt vele, hányszor figyelmeztette, hogy legyen tekintettel a gyerekekre. Könyörgött neki, hogy járjanak párterápiára, hogy megoldást találjanak, vagy dühöngött az egoizmusa miatt. Távolságtartó volt vele, heteken át kényszerítette, hogy a vendégszobában aludjon, miközben elkeseredetten imádkozott Istenhez. Évente egyszer Frank megszívlelte a könyörgéseket, és egy idıre abbahagyta az ivást. Aztán pár hét múlva megivott egy doboz sört a
vacsorához. Csak egyet. És aznap este még minden simán ment. Talán még legközelebb is csak egy dobozzal ivott. De ezzel kinyitotta az ajtót, az ördög pedig belépett rajta, és az alkoholizmus megint kibújt az ellenırzése alól. Amanda pedig azon kapta magát, hogy újra ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amelyeket régen is. Miért nem tud a férje egyszerően hátat fordítani az alkoholnak, amikor felébred benne a vágy iránta? És miért nem képes elismerni, hogy a viselkedésével tönkreteszi a házasságukat? Nem tudta megválaszolni a kérdéseket. Azt viszont tudta, hogy ez a fajta élet teljesen kimeríti. Naponta szembesült vele, hogy a családjukban ı az egyetlen szülı, akire a gyerekek számíthatnak, hogy gondoskodni fog róluk. Jared és Lynn a koruknál fogva már vezethettek volna, de mi történik, ha balesetet szenvednek egy olyan napon, amikor az apjuk épp le van részegedve? Vajon Frank beugrana az autóba, bekötné Annette-et a hátsó ülésbe, és a kórházhoz hajtana. Vagy mi lenne, ha valamelyik gyerek lebetegedne? Volt mar rá példa. Igaz, akkor nem a gyerekek, hanem Amanda lett rosszul. Pár éve órákon át hányt a fürdıszobában, miután romlott tengeri halat evett. Jared akkoriban még csak felügyelettel vezethetett, úgy is kizárólag nappal, Frank azonban aznap este megint ivott. Amanda már a kiszáradás határán volt, így Jared végül éjfél körül elvitte a kórházba – Frank elterült a hátsó ülésen, és sokkal józanabbnak mutatta magát, mint amilyen valójában volt. Bár az asszony az eszméletvesztés határán egyensúlyozott észrevette, hogy Jared folyton a visszapillantó tükröt vizslatja – a tekintetében kiábrándultság és düh ült. Amanda néha úgy gondolta, hogy aznap éjjel Jared elvesztette gyermeki ártatlansága nagy részét, azáltal, hogy szembesült az apja megdöbbentı gyarlóságával. Amanda folyton szorongott. És ez kiborította. Belefáradt abba, hogy azon aggódjon, vajon mit gondolnak a gyerekek, amikor látják, hogy az apjuk a házban csetlik-botlik. Belefáradt abba, hogy amiatt nyugtalankodjon, hogy Jared és Lynn már nem tisztelik az apjukat. Belefáradt, hogy attól féljen, a jövıben Jared, Lynn vagy Annette versenyre kelnek majd az apjukkal; és az alkoholtól, gyógyszerektıl vagy isten tudja, mi mástól kapott delíriumba menekülnek, míg végül tönkreteszik a saját életüket.
Nem tudott kitıl segítséget kérni. Az alkoholisták hozzátartozóit segítı Al-Anon szervezet nélkül is tudta, semmit sem tehet azért, hogy Frank megváltozzon. Amíg ı maga be nem ismeri, hogy beteg, és amíg ı maga el nem dönti, hogy meg akar gyógyulni, addig alkoholista marad. És hogy ez mit jelentett Amanda számára? Azt, hogy nem volt választása. Azt, hogy el kellett döntenie: tőri még ezt egy ideig, vagy sem. Azt, hogy számba kellett vennie a következményeket, és együtt kellett élnie velük. Elméletben mindez könnyőnek tőnt. A gyakorlatban azonban csak felbosszantotta magát rajta. Ha Franknek problémája van, miért neki kell vállalnia érte a felelısséget? Ha viszont az alkoholizmus betegség, akkor a férjének szüksége van az ı segítségére és arra, hogy kitartson mellette, nem? Mivel indokolhatná önmaga és mások elıtt, ha véget vetne a házasságuknak és szétszakítaná a családjukat azok után, amiken együtt keresztülmentek – hiszen megfogadta, hogy kitart a férje mellett egészségben-betegségben. Vagy szívtelen anya és feleség lesz, vagy valaki, akibıl hiányzik a bátorság és az akaraterı ahhoz, hogy lépjen, pedig ı csak egyet akart: azt a férfit, akinek egykor Franket gondolta. Ezektıl a gondolatoktól szenvedett nap mint nap. Nem akart elválni Franktól, nem akarta szétszakítani a családot. Bár a házasságuk veszélybe került, énjének egy része még mindig hitt az esküvıi fogadalmukban. Szerette a régi Franket, és azt a Franket is, akivé válhatott volna, de abban a pillanatban, amikor ott állt Tuck Hostetler háza elıtt, szomorúnak és magányosnak érezte magát, és csak arra tudott gondolni, hogy hogyan romolhatott el ennyire az élete. Amanda tudta, hogy az anyja már várja, de még nem állt készen a találkozásra. Szüksége volt még néhány percre, és ahogy a szürkület beborította a várost, nekiindult a növényekkel sőrőn benıtt kerten keresztül a zsúfolt mőhelybe, ahol annak idején Tuck régi autókat újított fel. Egy Chevrolet Corvette Stingray állt odabent, 1960-as modell, ha jól látta. Ahogy végigsimított a motorháztetın, elképzelte, milyen lenne, ha Tuck váratlanul betoppanna: rossz testtartással állna a lemenı nap fényében, piszkos kezeslábast viselne, ritkuló, ısz haja éppen csak
fedné a fejét, az arcát keretezı ráncok pedig olyan mélyek lennének, hogy bárki sebhelynek gondolná ıket. Leszámítva a Frank reggeli kíváncsiskodó kérdéseire adott válaszokat, Amanda nem sokat mondott otthon az öregrıl, csak annyit, hogy egy régi családi barátról van szó. Ez nem fedte a teljes igazságot, de vajon mit mondhatott volna? Azt is bevallotta, hogy különös barátság főzte Tuckhoz. Középiskolásként ismerte meg, utána azonban már csak harminchat évesen, azaz hat évvel ezelıtt látta újra. Akkor az anyját jött meglátogatni Orientalba, és mialatt Irvin Éttermében múlatta az idıt egy kávé fölött, megütötte a fülét, hogy néhány idısebb férfi Tuckról pletykál a szomszédos asztalnál. – Az a Tuck Hostetler még mindig csodákra képes, ha autóról van szó, de már buggyant, akár a tavalyi szilva – ingatta a fejét az egyikük nevetve. – Az egy dolog, hogy a halott feleségéhez beszél, de megesküdni rá, hogy az asszony válaszait is hallja… nos, az már teljesen más. Az öregember barátja hangos fújtatással eresztette ki a levegıt: – Mindig is fura figura volt, az már biztos. Ez a jellemzés egyáltalán nem illett arra a Tuckra, akit Amanda ismert. Kifizette a kávéját, beszállt az autójába, és megkereste az öreg házához vezetı poros utat, amelyre már alig emlékezett. Egész délután a hintaszékben ücsörögtek a roskatag verandán, és attól fogva minden egyes alkalommal beugrott Tuckhoz, amikor a városban járt. Eleinte ez nem volt több évi egy-két alkalomnál – nem volt képes többször elviselni az anyját–, késıbb azonban már olyankor is ellátogatott Orientalba, Tuckhoz, amikor az anyja nem volt a városban. Ilyenkor általában vacsorát is fızött az öregnek. Tuck meglehetısen idıs volt már, és bár Amanda azzal áltatta magát, hogy kizárólag azért látogatja meg, hogy megnézze, jól van-e az öreg, mindketten tudták, valójában miért jár vissza hozzá. Az öregembernek az étteremben bizonyos szempontból igaza volt. Tuck megváltozott. Nem volt már az az általában csendes és titokzatos, néhanapján goromba alak, akire Amanda emlékezett. De ırült sem volt. Felfogta a különbséget a képzelet és a valóság között, tudta, hogy a felesége már rég halott. De Amanda végül rájött, hogy az öreg képes
arra, hogy valósággá tegyen bármit, amit akar. Legalábbis a maga számára létezı valósággá. Amikor Amanda végül rákérdezett a halott feleségével folytatott „beszélgetésekre”, Tuck tárgyilagosan közölte vele, hogy Clara még mindig ott van mellette, és mindig ott is lesz. Sıt azt is bevallotta, hogy nem csupán beszélgetésekrıl van szó – látja is az asszonyt. – Azt állítod, hogy Clara szellem? – kérdezte Amanda. – Nem – hangzott a válasz. – Azt állítom, hogy Clara nem akarja, hogy egyedül éljek. – Most is itt van? Tuck hátrapillantott a válla fölött. – Most nem látom, de hallom, ahogy szöszmötöl a házba'. Amanda hiába hegyezte a fülét, a hintaszékek nyikorgásán kívül semmit sem hallott. – Akkoriban is itt volt? Amikor még fiatalon ismertelek? Tuck mélyet sóhajtott, majd elcsigázottan megszólalt: – Nem. De akkoriban nem is próbálkoztam azzal, hogy lássam ıt. Kétségtelenül megható, majdhogynem romantikus volt az, ahogy az öreg kitartott amellett, hogy ı és Clara annyira szerették egymást, hogy megtalálták a módját, hogyan maradhatnak együtt örökre, Clara halála után is. Létezik olyan ember, aki ezt nem találja romantikusnak? Mindenki hinni akar az örökké tartó szerelemben. Amanda is hitt benne egyszer, tizennyolc éves korában. De tudta, hogy a szerelem éppolyan zavaros, mint maga az élet. Olyan fordulatokat vehet, amelyeket az emberek nem láthatnak elıre és nem is érthetnek meg, és amelyek csak végeláthatatlan megbánást hagynak maguk után. A megbánás pedig szinte mindig a mi lett volna, ha kérdésekhez vezet. Mi lett volna, ha Bea nem hal meg? Mi lett volna, ha Frank nem lesz alkoholista? Mi lett volna, ha a nagy İ-höz megy feleségül? Akkor is ugyanaz a nı lenne, aki most néz vissza rá a tükörbıl? Nekidılt az autónak. Azon gondolkozott, vajon Tuck mit gondolna arról, ahogy ı itt elmerengett. Tuck, aki minden reggel tojást és kukoricakását evett Irvinnél, és pörkölt mogyorót dobott a pepsis üvegbe, mielıtt felhajtotta az italt. Tuck, aki majdnem hetven évig ugyanabban a házban élt, és csak egyszer hagyta el az államot, amikor
behívták katonának a második világháború idején. Tuck, aki sosem nézett tévét, hanem ragaszkodott hozzá, hogy rádiót vagy gramofont hallgasson, mert ahhoz volt hozzászokva. Vele ellentétben a férfi elfogadta azt a szerepet, amit a világban ráosztottak. Amanda úgy vélte, hogy ehhez a megingathatatlan életszemlélethez bizonnyal szükség van egy adag bölcsességre, amire ı valószínőleg sosem tesz majd szert. Persze az öregnek ott volt Clara, és ez minden bizonnyal elısegítette a dolgokat. Tizenhét évesen házasodtak össze, negyvenkét évet éltek együtt. Tuck elbeszéléseibıl Amanda fokozatosan megismerte az egész életüket. Az öreg mesélt Clara három vetélésérıl és arról is, hogy az utolsónál komoly komplikációk léptek fel. Tuck szerint, miután az orvos közölte Clarával, hogy soha többé nem lehet gyereke, a nı egy éven keresztül minden este álomba sírta magát. Amanda megtudta, hogy az asszonynak volt egy konyhakertje, és hogy egyszer megnyert egy állami versenyt, mert az ı sütıtöke nıtt a legnagyobbra, és látta a megfakult kék szalagot is, amely még mindig oda volt tőzve a hálószobái tükör mögé. Tuck arról is beszámolt, hogy miután beindította az üzletet, építettek egy kis nyaralót a Vandemere melletti Bay folyónál vásárolt talpalatnyi területen. Vandemere-t látva Oriental nagyvárosnak tőnt a számukra, és minden évben három hetet töltöttek ott, mert Clara úgy gondolta, az a világ legszebb helye. Tuck elmesélte, hogyan dudorászott együtt a rádióval az asszony, miközben a házat takarította, és bizonygatta, hogy hébe-hóba elvitte a feleségét táncolni a Red Lee Grill teraszára, amelyet Amanda is gyakran látogatott kamaszkorában. Amanda végül arra a következtetésre jutott, hogy a házaspár olyan életet élt, amelyben a központi szerepet a másik fél játszotta, életük minden egyes apró rezdülését áthatotta a megelégedettség és a szerelem, az egymás iránti tisztelet és megbecsülés. Bár volt részük szomorúságban is, de tejes életet éltek. Amanda tudta, hogy Tuck mindenkinél jobban tisztában volt ezzel. Tuck a következıképpen foglalta össze az életüket: – Clarával mindig jó volt az élet. Talán mert az öreg olyan közvetlen hangon mesélte a történeteit, vagy talán, mert Amandán egyre inkább elhatalmasodott a magányosság érzete, Tuck idıvel a bizalmasává vált, olyannyira, hogy a nı sosem
gondolta volna. Az öreggel meg tudta osztani Bea elvesztése miatt érzett fájdalmát és szomorúságát. A tornácán ülve szabadjára tudta engedni Frank iránt érzeti dühét. Tucknak bevallotta, mennyire aggódik a gyermekeiért, sıt arról is beszélt neki, hogy egyre inkább úgy érzi, rossz irányba halad az élete. Mesélt neki azokról az aggódó szülıkrıl és valószerőtlenül derőlátó gyerekekrıl, akikkel a Gyermekrák Központban találkozott – és bár Tuck sosem említette, mégis úgy tőnt, megértette, hogy ez a munka valamiféle megváltás a számára. Az öreg többnyire csendben vigasztalta, miközben bütykös, olajfoltos ujjai közé fogta a kezét. Végül a férfi lett a legjobb barátja, és Amanda úgy érezte, Tuck Hostetler ismeri ıt, ismeri az igazi Amandát – jobban, mint bárki más a jelenlegi életében. És most meghalt. Meghalt a barátja és a bizalmasa. Már most hiányzott neki. Végigfuttatta a szemét a Stingrayen. Azon gondolkozott, vajon az öreg tudta-e, hogy ez az utolsó kocsi, amin dolgozik. A férfi nyíltan semmit sem mondott neki, de visszagondolva rájött, hogy Tuck már sejthetett valamit. Amikor legutoljára meglátogatta, kapott tıle egy pótkulcsot a házhoz. – El ne veszítsd, különben be kell törnöd az ablakot – mondta Amandára kacsintva. İ meg csak beletette a zsebébe, nem foglalkozott vele különösebben, mert aznap este Tuck mondott más furcsaságokat is. Emlékezett, hogy átkutatta a konyhaszekrényt, hátha talál valamit, amibıl vacsorát készíthet, mialatt az öreg az asztalnál cigarettázott. – A fehér- vagy a vörösbort szereted? – kérdezte Tuck váratlanul, minden elızmény nélkül. – Az attól függ – válaszolta Amanda a konzerveket válogatva. – Elıfordul, hogy megiszom egy pohár vöröset a vacsorához. – Van egy kis vörösborom – közölte Tuck. – Amott, abban a másik szekrényben. Amanda hátrafordult. – Akarod, hogy kinyissak egy üveggel? – Ne fáradj. Elleszek a pepsimmel meg a mogyoróimmal – Beleütötte a hamut egy csorba csészealjba. – Mindig van itthon friss
pecsenyehús. Hétfınként hozza a hentes. A fagyasztó középsı részében találod. Agrill hátul van. Amanda elindult a hőtı felé. – Akarod, hogy süssek egy kis húst? – Nem. Általában félreteszem a hét második felére. Amanda tétovázott, nem értette, mire akar kilyukadni az öreg. – Szóval… ezeket csak úgy elmondtad? Tuck bólintott, és minthogy több szót nem vesztegetett a témára, Amanda a korára és a fáradtságára fogta a dolgot. Elkészítette neki a sonkás rántottát, majd mialatt az öreg a tőz elé állított kényelmes székben, egy plédbe burkolózva hallgatta a rádiót, ı rendbe rakta a házat. Nem tudta nem észrevenni, hogy a férfi mennyire összement, szembetőnı volt a változás ahhoz a Tuckhoz képest, akit fiatalként megismert. Mielıtt elment volna – gondolva, hogy a férfi alszik még egy takarót terített a vállára. Tuck légzése nehézkes volt, mélyrıl érkezı. Lehajolt és arcon csókolta. – Szeretlek, Tuck – suttogta. Tuck megmoccant, valószínőleg álmodott valamit, és amikor Amanda elfordult, hallotta, ahogy kifújja a levegıt. – Hiányzol, Clara – mormolta az öreg az orra alatt. Ezek voltak az utolsó szavak, amiket tıle hallott. Szavak, amelyekben ott lapult a magány fájdalma. Amanda akkor értette meg, hogy Tuck miért fogadta be Dawsont annak idején. Mert ı maga is magányos volt. Felhívta Franket, hogy tudassa vele, rendben megérkezett. A férje hangján már érezni lehetett az alkohol hatását, így Amanda pár kurta szó után bontotta a vonalat, és hálát adott az istennek, hogy a gyerekeknek programjuk van ezen a hétvégén. A munkaasztalon megtalálta a mőhelyben használt munkalapot. Gondolkozott, mihez kezdjen az autóval. Elég volt csak átfutnia a papírokat, hogy megtudja, a Chevrolet a Carolina Hurricanes nevő jéghoki csapat egyik védıjátékosáé. Gondolatban feljegyezte, hogy meg kell beszélnie az ügyet Tuck hagyatéki ügyvédjével. Alig tette le a munkalapot, a gondolatai máris Dawson felé kalandoztak. İ is a titka része volt. Ha beszélt volna Franknek Tuckról, akkor Dawson is szóba
került volna, és azt nem akarta. Az öreg nagyon jól tudta, hogy az igazi ok, amiért ellátogatott a városba – fıként eleinte Dawson volt. Nem bánta, mert Tuck mindenki másnál jobban tudta, milyen ereje van az emlékeknek. Néha, amikor a napfény utat vágott magának a falomb között, és Tuck udvara folyékony, késı nyári párában úszott, szinte érezte, hogy Dawson ott van mellette, és ez újra emlékeztette ıt arra, hogy Tuckra sok mindent lehet mondani, de hogy ırült, azt biztosan nem. Clarához hasonlóan Dawson szelleme is mindenütt jelen volt. Bár tudta, hogy semmi értelme azon gondolkozni, milyen lenne az élete, ha Dawsonnal együtt maradnak, mégis egyre többször érezte, hogy el kell látogatnia a városba. Minél gyakrabban autózott ide, annál erıteljesebben öntötték el az emlékek: rég elfelejtett események és érzelmek, amelyek a múltja sötét bugyraiból törtek újra felszínre. Itt nem volt nehéz visszaidéznie, milyen erıssé tette, ha együtt voltak, és hogy milyen különlegesnek és szépnek érezte magát mellette. Tisztán emlékezett rá, mennyire hitt benne, hogy ezen a világon egyedül Dawson érti meg ıt igazán. De legtöbbször az jutott az eszébe, mennyire szerette a fiút, és emlékezett arra az ıszinte szenvedélyre is, amellyel Dawson viszontszerette ıt. A maga csendes módján a fiú elhitette vele, hogy az életben nincs lehetetlen. És most, ahogy átsétált a zsúfolt mőhelyen, amelynek a levegıjét még mindig áthatotta a benzin és az olaj szaga, Amanda érezte, hogy ránehezedik az ott töltött esték emlékének súlya. Végigsimított a padon, amelyen annak idején órákon át ücsörögve figyelte, ahogy Dawson a sportautója nyitott motorházteteje alá hajol, és idınként megcsikordul a kezében a villáskulcs. A körmei feketék voltak a kenıanyagtól, az arcán pedig nyoma sem volt annak a lágy, ifjúkori naivitásnak, amelyet a lány más, hasonlókorú fiúk arcán látott. Amikor egy újabb szerszámért nyúlt, a szálkás izmok megfeszültek a felkarján, Amanda pedig egy férfi karját és alakját látta – egy férfiét, akivé Dawson válik majd. Ahogy Orientalban mindenki, ı is tudta, hogy a fiút rendszeresen verte az apja. Amikor Dawson póló nélkül dolgozott, láthatóvá váltak a hátát csúfító sebhelyek, a lány számára pedig egyértelmően kiderült, hogy a fiú apja a szíj csatos felét használta dühe csillapítására. Nem volt benne biztos, hogy Dawson tudatában van-e a
sebhelyeknek, és ez valahogy még elviselhetetlenebbé tette a látványukat. Dawson magas volt és sovány, sötét haja belelógott a hajánál is sötétebb szemébe, és Amanda már akkor tudta: ahogy az évek múlnak, a fiú úgy lesz majd egyre helyesebb. Dawson egyáltalán nem hasonlított a Cole-okra. A lány egyszer, amikor épp az autóban ültek, miközben a szélvédıt esıcseppek pöttyözték, megkérdezte tıle, hogy az anyjára ütött-e. Tuckhoz hasonlóan a fiú hangja is majdnem mindig puhán csengett egész lénye nyugalmat sugárzott. – Nem tudom – felelte a fiú, a párát törölgetve az üvegrıl. – Az apám minden fényképet elégetett, amin anyám rajta volt. Az elsı közösen töltött nyár végén jártak, amikor egyik nap lesétáltak a patak aprócska stégjéhez. A nap már régen nyugovóra tért. Dawson úgy tudta, aznap este csillaghullás lesz, így leterítettek egy plédet a fapallókra, és csendben figyelték, ahogy a fények csíkokat rajzolnak az égre. Amanda tudta, hogy a szülei dührohamot kapnak majd, ha kiderül, merre járt, de akkor semmi más nem érdekelte, csak a hullócsillagok, Dawson testének melege és az a gyengédség, amellyel a fiú magához ölelte – mintha nem tudná elképzelni nélküle a jövıt. Vajon minden elsı szerelem ilyen? Amanda valahogy kételkedett benne, de Dawson iránti érzelmei még most is valóságosabbaknak tőntek, mint bármi más az életében. Volt idı, amikor azon szomorkodott, hogy sosem fogja újra átélni ezt az érzést – de akkor az élet eltiporta a szenvedély erejét, ı pedig nagyon is jól megtanulta, hogy a szerelem nem mindig elég. A mőhely udvarát szemlélve még most sem tudta megállni, hogy ne azon gondolkozzon, vajon Dawson átélt-e még egyszer akkora szenvedélyt, amely kettejüket összefőzte. Arra is kíváncsi lett volna, vajon boldog-e a férfi. Remélte, hogy igen, de a börtönviselt emberek élete sosem könnyő. Akár újra börtönbe kerülhetett, vagy a drogok rabjává válhatott, sıt meg is halhatott – bár nem tudta összeegyeztetni ezeket a képeket azzal a Dawsonnal, akit ı ismert. Ez volt az egyik oka, hogy sosem kérdezett róla Tucktól: tartott attól, hogy mit mondana az öreg, és Tuck hallgatása csak megerısítette a gyanúját. Inkább a bizonytalanságot választotta, már csak azért is, mert Dawson így
továbbra is úgy élhetett az emlékezetében, ahogy annak idején megismerte. Néha azonban tudni szerette volna, mit érez a férfi, amikor eszébe jut a szerelmük; hogy csodálattal tölti-e el, amit együtt átéltek; és hogy mit gondol róla egyáltalán.
3. fejezet Dawson gépe órákkal azután szállt le New Bernben, hogy a nap elkezdett ereszkedni a nyugati horizont felé. Bérelt autójával átgurult a Neuse folyó fölött Bridgeton irányába, majd ráfordult az 55-ös útra. Az autóút két oldalán, az úttól kissé távolabb tanyák sorakoztak, néhol egyegy romba dılt dohányszárító csőrt is lehetett látni. A táj ragyogott a délutáni naplementében, és Dawson számára úgy tőnt, semmi sem változott azóta, hogy oly sok éve itt hagyta ezt a helyet. Sıt talán már száz éve is ugyanez a kép fogadta az erre utazót. Áthajtott Grantsborón és Alliance-en, majd Bayborón és Stonewallon – ezek a városok még Orientalnál is kisebbek voltak, és Dawson úgy érezte, mintha Pamlico megyében megállt volna az idı, és a megye mindössze egy elfelejtett oldal lenne egy elhagyott könyvben. Ugyanakkor ez a hely volt az otthona, és bár sok fájdalmas emlék kötıdött hozzá, itt barátkozott össze Tuckkal, és itt ismerte meg Amandát. Sorra eszébe jutottak gyerekkori emlékei, és az autóra ereszkedı csendben azon gondolkozott, vajon milyen ember vált volna belıle, ha nem találkozik Tuckkal és Amandával. De még ennél is jobban foglalkoztatta, hogy mennyiben alakult volna máshogy az élete, ha dr. David Bonner nem indul el kocogni 1985. szeptember 18-án este. Dr. Bonner az elızı év decemberében költözött Orientalba a feleségével és a két kisgyermekével. A városnak már évek óta nem volt orvosa. Az elızı doktor még 1980-ban nyugdíjba vonult és Floridába költözött, a város közgyőlése pedig azóta próbált új orvost találni a helyére. Bár nagyon nagy szükség volt orvosra, és a város számtalan doktornak tett ajánlatot, alig akadt megfelelı jelentkezı, aki hajlandó lett volna erre a tulajdonképpen elmaradott helyre költözni. Szerencsére dr. Bonner felesége, Marilyn a környéken nıtt fel, mégpedig – Amandához hasonlóan – egy gazdag családban. Marilyn szülei, a Bennettek almát, ıszibarackot, szılıt és fekete áfonyát termesztettek a város külterületén található hatalmas gyümölcsösükben, így David
Bonner, miután befejezte a kórházi gyakorlatot, felesége szülıvárosába költözött, és megnyitotta a rendelıjét. Már a kezdetektıl fogva rengeteg betege volt. Az emberek belefáradtak, hogy negyven percet utazzanak New Bernig, így inkább a doktor rendelıjébe sereglettek. Bonner persze nem táplált olyan illúziókat, hogy meggazdagodhat – egy elszegényedett vidék apró városkájában erre semmi esélye sem volt, hiába dolgozott rengeteget, és hiába rendelkezett remek családi kapcsolatokkal. Mert bár a városban senki sem tudott róla, a gyümölcsöst óriási jelzáloggal terhelték meg, és azon a napon, amikor David a városba költözött, az apósa kölcsönkért tıle egy nagyobb összeget. Ezen a környéken azonban olyan alacsonyak voltak a megélhetés költségei, hogy miután a felesége családját kisegítette, még mindig megengedhette magának, hogy egy négy hálószobás, koloniál stílusban épült, a Smith-patakra nézı házat vásároljon. A felesége nagyon örült, hogy hazaköltöznek. Úgy gondolta ugyanis, hogy Oriental ideális hely a gyerekneveléshez, és ebben nagyrészt igaza is volt. Dr. Bonner szeretett a szabadban lenni. Szörfözött és úszott, biciklizett és futott. Az emberek hozzászoktak, hogy munka után gyors tempóban kocog végig a Broad Streeten a külváros kanyargós utcái felé. Az emberek dudáltak és integettek, dr. Bonner pedig anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból, visszabiccentett. Elıfordult, hogy egy különösen hosszúra nyúlt nap után csak sötétedés elıtt indult útnak. Éppen így történt 1985. szeptember 18-án is. Akkor lépett ki a házból, amikor a szürkület épp rátelepedett a városra. Bár dr. Bonner nem tudta, az utak csúszósak voltak. Délután esett az esı: elég hevesen zuhogott ahhoz, hogy megemelje az útburkolat kövei közé folyt olajat, de ahhoz nem volt elég nagy a zápor, hogy el is mossa onnan. Az orvos a szokásos útvonalnak indult neki, amelyet körülbelül harminc perc alatt szokott lefutni, de azon az éjjelen hiába várta haza a családja. Amikor már a hold is feljött az égre, Marilyn kezdett ideges lenni. Megkérte a szomszédokat, hogy vigyázzanak a gyerekekre, ı pedig beszállt az autóba, és elindult megkeresni a férjét. A város szélén kanyarodó útnál, a sarjerdı közelében látta meg a mentıautót és a seriffet, valamint az egyre duzzadó embertömeget. Ott tudta meg, hogy
a férjét halálra gázolta egy kisteherautó, amelynek a vezetıje elvesztette az irányítását az autó fölött, és nekiszaladt a férjének. Marilyn megtudta, hogy a kisteherautó Tuck Hostetler tulajdona. A sofır, akit hamarosan vád alá helyeztek halálos közlekedési baleset okozásáért és gondatlanságból elkövetett emberölésért, tizennyolc éves volt, és már megbilincselték. A neve Dawson Cole volt. Dawson három kilométerre járt Orientál külvárosától – és attól a kanyartól, amelyet soha nem fog elfelejteni –, amikor megpillantotta a családja birtokához vezetı kavicsos bekötıutat. Az útszakasz akaratlanul is az apját juttatta az eszébe. Amikor a megyei börtönben ült a tárgyalásra várva, váratlanul megjelent a cellájánál egy börtönır, és közölte vele, hogy látogatója van. Egy perccel késıbb már ott állt elıtte a fogpiszkálót rágcsáló apja. – Hát ezt bebuktad. A gazdag lányt meg a terveidet. Oszt hol végezted? A rács mögött. – Dawson elkapta az apja arcán ülı gonosz vigyort. – Azt hitted, jobb vagy nálam, de tévedtél. Az én fajtám vagy. A fiú nem válaszolt. Leginkább a győlölethez tudta hasonlítani azt, amit érzett, miközben a cella sarkából az apját figyelte. Akkor fogadta meg, hogy bármi történjen, soha többé nem áll szóba vele. Nem volt tárgyalás. A kirendelt védı tanácsa ellenére Dawson bőnösnek vallotta magát, a vád képviselıjének javaslatára pedig a legmagasabb büntetést rótták ki rá. Az észak-karolinai Halifaxban található Caledonia Javítóintézetbe került, ahol a börtön gazdaságában kellett dolgoznia: segédkezett a kukorica-, a búza-, a gyapot- és a szójababtermesztésnél. A betakarításnál csurgott róla a víz az ırült kánikulában, szántás idején pedig majd megfagyott a jeges északi szélben. Bár Tuckkal gyakran írtak egymásnak, a négy év alatt egyetlen látogatója sem akadt. Amikor feltételesen szabadlábra helyezték, visszament Orientalba, és Tucknál kezdett dolgozni. Hallotta, hogy a városiak összesúgnak a háta mögött, amikor idınként átugrott az autófelszerelés-boltba. Tudta, hogy kitaszított, egy értéktelen Cole, aki nemcsak a Bennett család vejét, de egyben a város orvosát is megölte. A bőntudata szinte letaglózta.
Ezekben a pillanatokban csak arra vágyott, hogy elmenjen egy New Bern-i virágboltba, majd késıbb az orientali temetıbe, ahová dr. Bonnert temették. Virágot vitt a sírra, mégpedig kora reggel vagy késı este, amikor alig járt arrafelé valaki. Volt, hogy egy órát vagy többet is eltöltött dr. Bonner özvegyére és árváira gondolva. Ettıl eltekintve meghúzta magát abban az évben, megpróbált láthatatlanná válni. A családjával minden kapcsolata megszakadt. Amikor az apja megjelent a mőhelyben, hogy újra elkezdje begyőjteni magának Dawson pénzét, magával vitte Tedet is. Az apjánál vadászpuska, Tednél baseballütı volt, de hiba volt, hogy Abeet nem hozták magukkal. Amikor Dawson felszólította ıket, hogy hordják el magukat, Ted már mozdult is felé, de nem elég gyorsan. A négy, napsütötte földön ledolgozott év megedzette Dawsont, ráadásul már várta, hogy megküzdhessen a családjával. Ted orrát és állát egy feszítırúddal törte el, az apját pedig elıbb lefegyverezte, majd eltörte a bordáit. A földön feküdtek, Dawson pedig rájuk fogta a fegyvert, és figyelmeztette ıket, hogy soha többé ne jöjjenek vissza. Ted azt üvöltötte, hogy meg fogja ölni, az apja viszont csak mogorván nézett maga elé. Ettıl kezdve Dawson a vadászpuska mellett aludt, és csak ritkán hagyta el Tuck mőhelyét. Tudta, hogy bármikor visszajöhetnek érte, a sors útjai azonban kifürkészhetetlenek. İrült Ted alig egy hét múlva leszúrt egy embert, így börtönbe került. Az apja pedig valamilyen oknál fogva többé nem látogatta meg. A fiú nem volt kíváncsi a miértekre. Inkább azt számolgatta, hány nap múlva hagyhatja végleg maga mögött Orientalt. Amikor végleg szabadlábra helyezték, becsomagolta a vadászpuskát egy vízhatlan anyagba, beletette egy dobozba, majd elásta a Tuck háza közelében álló tölgyfa lábánál. Aztán bepakolt a kocsijába, elbúcsúzott az öregtıl, és nekivágott az útnak. Végül Charlotte-ban állapodott meg. Mőszerészként helyezkedett el, és beiratkozott a fıiskola esti tagozatára, hogy kitanulja a hegesztést. Aztán Louisianába költözött, ahol a finomító üzemben kapott állást, innen pedig már egyenes út vezetett az olajfúró tornyokon végzett munkához. Szabadulása óta visszavonultan élt, általában magányosan teltek a napjai. Sosem látogatta a barátait, mert nem voltak barátai. Amanda óta soha senkivel nem randizott, mert még most is csak a lányra tudott
gondolni. Ha közel került volna valakihez, bárkihez, akkor annak az embernek beszélnie kellett volna a múltjáról, aminek már a puszta gondolatától is kirázta a hideg. Börtönviselt ember volt, bőnözı családból származott, és megölt egy jóravaló embert. Bár letöltötte a büntetését, és megpróbálta jóvátenni a bőnét, tudta, hogy sosem fogja megbocsátani magának, amit elkövetett. Egyre közeledett. Elérte azt a helyet, ahol dr. Bonner meghalt. Homályosan érzékelte, hogy a kanyar közelében álló fák helyén egy alacsony, zömök épületet emeltek, amely elıtt egy kaviccsal felszórt parkoló terült el. Az útra koncentrált, nem akart odanézni. Alig egy perc múlva megérkezett Orientalba. Áthajtott a belvároson, majd a hídon, amely a Greens- és a Smith-patak találkozásánál ívelt át a víz fölött. Gyerekként gyakran üldögélt a híd közelében, amikor el akarta kerülni a családját, figyelte a vitorlásokat, és elképzelte azokat a messzi kikötıket, ahová valószínőleg tartanak, és a helyeket, ahová egy nap ı maga is el akart jutni. Lassított; ugyanúgy lenyőgözte a látvány, mint régen. A kikötı zsúfolt volt, az emberek a hajóik körül serénykedtek, hőtıládákat cipeltek, vagy a köteleket oldozták el. Felpillantott a fákra – a hintázó ágakat látva megállapította, hogy a szél ereje elég nagy a dagadó vitorlák megformálásához, még akkor is, ha valaki a part mentén akar végighajózni. A visszapillantó tükörben észrevette a panziót, ahol szállást foglalt, de még nem készült fel rá, hogy bejelentkezzen. Inkább félreállt, kiszállt a kocsiból, és kinyújtóztatta a lábát. Egy pillanatra elgondolkozott, vajon megérkezett-e a csomag a virágboltból, de aztán rájött, nem kell már sokáig várnia, hogy megtudja. A Neuse folyó felé fordulva eszébe jutott egy kevesek által ismert adat: a Pamlico-tengerszorosnál mérve ez a folyó az Egyesült Államok legszélesebb folyója. Megnyert pár fogadást ennek a jelentéktelen információnak a birtokában, fıleg az olajfúró tornyokon, ahol gyakorlatilag mindenki a Mississippire voksolt. Bár Észak-Karolinában ezt a tényt mindenki ismerte, ı elıször Amandától hallott róla. A szokásos kérdések tolakodtak a fejébe: vajon mit csinál Amanda, hol él, milyen az élete? Afelıl nem volt kétsége, hogy férjhez ment. Az
évek alatt megpróbálta elképzelni a férfit, akit Amanda társául választott. Bár nagyon jól ismerte a lányt, nem tudta elképzelni, ahogy egy másik férfi viccein nevet, vagy egy másik férfi mellett alszik el. De ezt nem is tartotta fontosnak. A múltat csak úgy lehet eltemetni magunkban, ha valami sokkal jobbat ölelünk magunkhoz, és úgy vélte, Amanda épp ezt csinálta. Sıt úgy tőnt, rajta kívül mindenkinek sikerült ezt megtennie. Mindenkinek van mit megbánnia, és nincs olyan ember, aki ne követett volna el hibát, de Dawson vétsége másfajta volt: örökre a múltjához láncolta. Újra dr. Bonner jutott az eszébe, és a család, amelyet tönkretett. A vizet nézve hirtelen megbánta, hogy ideutazott. Tudta, hogy Marilyn Bonner még a városban él, de még véletlenül sem akart vele találkozni. És bár nem kételkedett benne, hogy a családja tudomást szerzett az érkezésérıl, ıket sem akarta látni. Semmi sem várta itt. Azt megértette, hogy Tuck miért hagyta meg az ügyvédi irodában, hogy a halála esetén hívják fel ıt, azt azonban nem tudta kitalálni, miért kérte, hogy azonnal utazzon haza. Amióta megkapta az üzenetet, újra és újra végiggondolta a dolgot, de nem talált rá értelmes magyarázatot. Tuck soha, egyszer sem kérte, hogy látogassa meg, mert mindenkinél jobban ismerte Dawson múltját. Ugyanakkor ı sem ugrott el hozzá soha Louisianába, és bár Dawson rendszeresen írt neki, az öreg csak nagyon ritkán válaszolt. Arra jutott, hogy megvolt az oka, amiért Tuck idehívta, de bármi legyen is az, eddig még nem sikerült kitalálnia. Már azon volt, hogy visszamegy az autóhoz, amikor a szeme sarkából egy hirtelen mozdulatra lett figyelmes. Megfordult, de nem sikerült azonosítania a látomás forrását. Azóta, hogy túlélte a robbanást, most elıször fordult elı vele, hogy végigfutott a hátán a hideg. Tudta, hogy látott valamit, de az agya nem volt képes beazonosítani, hogy mit. A lemenı nap fénye olyan erısen ragyogott a vízen, hogy hunyorognia kellett. A kezével beárnyékolta a szemét: a kikötıt fürkészte, magába szívta a látványt. Látott egy idısödı házaspárt, akik épp a vitorlásukat húzták a helyére a kötelek segítségével. A móló felénél egy meztelen felsıtestő férfi vizsgálta egy hajó motorterét. Másokat is észrevett: középkorú pár pepecselt egy hajó fedélzetén, egy csapat tini pedig épp
kipakolt egy hőtıtáskát, valószínőleg a teljes napot a vízen töltötték. A kikötı távolabbi végében, a délutáni szelet kihasználva, egy másik vitorlás kötött ki éppen – semmi szokatlant nem látott tehát. Épp vissza akart fordulni, amikor újra meglátta a sötét hajú férfit: kék viharkabátot viselt, és ıt nézte. A férfi a dokk lábánál állt, és Dawsonhoz hasonlóan ı is a kezével árnyékolta a szemét. Dawson lassan leengedte a kezét – a sötét hajú ugyanazt tette. Gyorsan hátralépett egyet. Az idegen ugyanígy tett. Dawson úgy érezte legalább olyan gyorsan kapkodja a levegıt, amilyen gyorsan a szíve dübörög a mellkasában. Ez nem lehet igaz. Ez nem történhet meg. A nap már alacsonyan járt az idegen mögött, így a vonásait nehéz lett volna kivenni. Dawsonnak azonban a gyengülı fény ellenére is beugrott, hogy ezt a férfit látta elıbb az óceán vizében, aztán pedig a teherhajón. Pislogott párat, majd a szemét meresztve bámult a férfira. Mire a látása hozzászokott a fényviszonyokhoz, már csak egy póznát látott a kikötınél, amihez elrojtozódott kötelek voltak kikötve. A történtek felzaklatták Dawsont, aki hirtelen úgy érezte, nem várhat tovább, azonnal Tuck házához kell mennie. Évekkel korábban abban a házban lelt menedékre, és egyszerre eszébe jutott az ott megtapasztalt béke. Valahogy nem volt kedve elfoglalni a szállását és a panzióssal csevegni. Egyedül akart lenni, hogy végiggondolhassa a sötét hajú férfival kapcsolatos látomásait. Vagy nagyobb sokk érte, mint ahogy azt az orvosok gondolták, vagy igazuk volt a stresszel kapcsolatban. Útközben elhatározta, hogy újra kivizsgáltatja majd magát Louisianában, bár sejtette, hogy semmi újat nem fog megtudni. Elhessegette a negatív gondolatokat, letekerte az ablakot, és miközben az autó a fák között kanyargott, beszívta a fenyık és az édesvízzel keveredett tengervíz illatát. Pár perccel késıbb bekanyarodott Tuck birtokára. Végigzötykölıdött a keréknyomokkal tarkított, poros úton, majd miután ráfordult a felhajtóra, megpillantotta a házat. Meglepıdve vette észre, hogy egy BMW parkol az épület elıtt. Tudta, hogy az autó nem lehet Tucké. Elıször is túlságosan tiszta volt, ráadásul az öreg sosem vezetett volna külföldi autót, nem azért, mert nem bízott bennük, hanem mert nem voltak megfelelı szerszámai a
javításukhoz. Emellett Tuck mindig is a kisteherautókat kedvelte, fıleg a hatvanas években gyártottakat. Az évek során legalább fél tucatot vásárolt és újított fel, és bárki is tett ajánlatot rájuk, csak azután adott túl rajtuk, hogy elıbb vezette ıket egy ideig. Tuck számára az egész nem annyira a pénzrıl, mint inkább az autók helyrepofozásáról szólt. Dawson leparkolt a BMW mellé, majd az autóból kiszállva rácsodálkozott a házra, amely szinte alig változott. Az épület sosem volt túl jó állapotban, még akkor sem, amikor Dawson ott élt – a külsı szemlélı számára mindig félkésznek, javításra szorulónak tőnt. Amanda egyszer meglepte Tuckot egy virágládával, hogy egy kissé kicsinosítsa a ház környékét, és bár a virágok már régen elszáradtak, a láda még mindig a veranda sarkánál állt. A férfi emlékezett, mennyire izgatott volt a lány, amikor átadták az öregnek a ládát, még úgy is, hogy Tuck nem nagyon tudta, mihez kezdjen vele. Dawson körbenézett. Az egyik somfa ágán egy mókus kapkodta a lábát. A fák között egy kardinálispinty csicsergett, de ettıl eltekintve a hely elhagyatottnak tőnt. A férfi a ház mellett elindult a mőhely felé, itt a levegı hővösebb volt a fenyıfák miatt. Ahogy befordult a sarkon, és kilépett a napfényre, egy nıt pillantott meg a mőhelyben, amint egy régi autót vizsgálgat – valószínőleg az utolsót, amelyet Tuck felújított. Elıször azt gondolta, hogy a nı minden bizonnyal az ügyvédi irodától jött, és már azon volt, hogy odaköszön neki, amikor a nı hirtelen megfordult. Dawsonnak a torkán akadt a szó. Távolról is jól látta, hogy szebb, mint ahogy az emlékeiben élt. Egy végtelennek tőnı pillanatig nem tudott megszólalni. Még az is megfordult a fejében, hogy talán újra a képzelete játszik vele, de miután óvatosan pislogott egyet, rájött, hogy most biztosan nem errıl van szó. Valódi volt. Ott volt. A rejtekhelyen, amely egykor az övék volt. És ebben a pillanatban, mialatt Amanda is elkerekedett szemmel nézett rá, hirtelen megértette, hogy Tuck Hostetler miért ragaszkodott hozzá, hogy hazajöjjön.
4. fejezet Mindketten mozdulatlanul, némán álltak, miközben a döbbenetük fokozatosan felismeréssé alakult. Dawson elsı gondolata az volt, hogy Amanda az életben sokkal szebb, mint ahogyan az emlékeiben él. Szıke haja fényesre csiszolt aranyként ragyogott a délutáni napfényben, kék szeme csillogása pedig még ilyen távolságból is jól látszott. Minél tovább nézte azonban, annál szembetőnıbbek lettek az apró változások is. Észrevette, hogy az arcáról eltőntek a fiatalkori finom vonások. Az arccsontja markánsabb lett, és mélyebben ülı szemei körül halvány ráncok jelentek meg. Az idı kegyes volt hozzá azóta, hogy utoljára látta, Amanda érett, feltőnı szépséggé vált. A nı is próbálta magába szívni a férfi látványát. Homokszínő ingét Dawson lazán a kifakult farmerjába tőrte, ezzel hangsúlyozva még mindig formás csípıjét és széles vállát. A mosolya semmit sem változott, sötét színő haját azonban hosszabbra hagyta, mint tizenévesen, a halántékánál pedig mintha ıszült volna. Tekintete éppolyan átható volt, ahogy az emlékeiben élt, de Amanda óvatosságot is látott a férfi szemében – ahogy mindenkiében, akinek az élete nehezebben alakult, mint ahogy várta. Talán amiatt, mert itt találkoztak újra, ezen a helyen, amelyhez annyi közös emlékük kötıdött, az érzelmek olyan erıvel rohanták le, hogy képtelen volt megszólalni. – Amanda? – törte meg a csendet végül a férfi, miközben elindult felé. Csodálkozás csendült a hangjában, ahogy kimondta a nevét, és a nı ebbıl megértette, hogy a férfi valóban ott áll elıtte. Itt van, gondolta, ez tényleg ı, és ahogy Dawson közeledett felé – bármennyire hihetetlennek tőnt is –, Amanda érezte, ahogy az egymás nélkül töltött évek lassan semmivé foszlanak. A férfi megállt elıtte, kitárta a karját, ı pedig ösztönösen belesimult az ölelésébe, ahogy régen is. Dawson magához szorította, mégpedig úgy, ahogy egykor tette, mikor még egy pár voltak,
ı pedig ellazult a karjában, és váratlanul újra tizennyolc évesnek érezte magát. – Helló, Dawson – suttogta. Hosszan, szorosan ölelték egymást az egyre gyengülı napfényben és a férfi egy pillanatra úgy érezte, hogy Amanda meg-megremeg. Amikor végül elhúzódtak egymástól, az asszony minden idegszálával érzékelte Dawson kimondatlan érzelmeit. Közelrıl is szemügyre véve megállapította, hogy a férfin nyomot hagytak az évek. Dawson férfivá érett. Az arca megviselt és napbarnított volt, mint aki hosszú órákat tölt a napon, a haja egy kissé elvékonyodott. – Mit keresel itt? – kérdezte a férfi, miközben megérintette Amanda karját, mintha újra bizonyosságot akarna szerezni róla, hogy a nı valódi. A kérdés hallatán Amanda összeszedte magát, eszébe jutott, hogy már nem tizenéves. Egy kicsit hátrább lépett. – Minden bizonnyal ugyanazt, amit te. Mikor érkeztél? – Pár perce – válaszolta Dawson, azon töprengve, hogy miféle megérzés vezette ide, hiszen nem is tervezte, hogy ellátogat Tuck házához. – El sem hiszem, hogy itt vagy. Gyönyörő vagy. – Köszönöm. – Amanda akarata ellenére is elpirult. – Honnan tudtad, hogy itt találsz? – Nem tudtam – felelte a férfi. – Éreztem, hogy be kell ugranom ide, aztán megláttam az autót a ház elıtt. Hátrajöttem, és… Amanda fejezte be a félbehagyott mondatot: – És engem találtál itt. – Igen – bólintott Dawson, és most elıször nézett a nı szemébe. – És itt találtalak téged. Pillantásának ereje semmit sem változott. Amanda, remélve, hogy a távolság megkönnyíti a dolgokat, még egy lépést hátrált. Bízott benne, hogy Dawson nem érti félre. – Itt maradsz éjszakára? – intett az épület felé. Dawson a házra sandított, majd újra a nı felé fordult. – Nem, foglaltam egy szobát a belvárosi panzióban. És te? – Az anyámnál alszom. – Majd észrevéve a férfi kérdı pillantását, hozzátette: – Az apám tizenegy éve meghalt. – Sajnálom – felelte Dawson.
Amanda bólintott, de nem mondott többet, a férfinak pedig eszébe jutott, hogy a nı régen is rendszerint így váltott témát. Amikor Amanda a mőhely felé pillantott, Dawson tett egy lépést az épület felé. – Nem bánod, ha benézek? – kérdezte. – Évek óta nem jártam itt. – Nem, persze hogy nem – legyintett Amanda. – Menj csak. Figyelte, ahogy Dawson elmegy mellette, majd érezte, hogy a válla ellazul – ezek szerint eddig akaratlanul is mereven tartotta. A férfi elıbb bekukucskált a rendetlen kis irodába, majd végigsimított a munkaasztalon és a rozsdás keresztkulcson. Lassan elsétált a fával borított falak mellett, a gerendákból ácsolt födém alatt, és megnézte a bádoghordót is a sarokban, amelyben Tuck a megmaradt olajat tartotta. A hátsó falnál hidraulikus emelı és kerekeken guruló szerszámos láda állt, elıttük autógumik voltak felhalmozva. A munkaasztallal szembeni területet egy elektromos csiszológép és a hegesztéshez használatos szerszámok foglalták el. A sarokban, a festékszóró mellett egy poros ventilátor támasztotta a falat. Az izzók kábeleken himbálóztak, és mindenfelé alkatrészek hevertek szanaszét. – Semmi sem változott – jelentette ki Dawson. Amanda követte a férfit a mőhelybe, egy kicsit még mindig remegett, és próbálta tartani a kettejük közötti távolságot. – Valószínőleg igazad van. Tuck kínosan ügyelt rá, hogy a szerszámait mindig ugyanoda tegye, fıleg az utolsó pár évben. Azt hiszem, tudta, hogy kezd elfelejteni dolgokat. – El sem tudom hinni, hogy még ilyen idısen sem hagyott fel az autószereléssel! – Lassított a tempón. Egy vagy két autót vállalt csak évente, és csak akkor, ha tudta, hogy el is tudja végezni a munkát. Nem vállalt nagyobb felújításokat. Jó ideje ez az elsı autó, amit itt látok. – Úgy beszélsz, mint aki sok idıt töltött vele. – Nem igazán. Úgy két-három havonta találkoztunk. De már elég régóta nem láttam. – Sosem említett a leveleiben – tőnıdött Dawson. – Rólad sem beszélt soha – vont vállat Amanda.
A férfi bólintott, majd újra a munkaasztal felé fordult. Az egyik végében gondosan összehajtva ott feküdt Tuck egyikfejkendıje. Felemelte, majd végigsimított az asztalon. – Még megvan a monogramom, amit idevéstem. És a tiéd is. – Tudom – válaszolt az asszony. És azt is tudta, hogy a nevük kezdıbetői alatt ott áll az örökké szó is. Keresztbe fonta a karját a mellkasa elıtt, próbálta nem a férfi kezét nézni. Egy munkásember erıs kezét, amelyen nyomot hagyott az idıjárás, de amely ugyanakkor kecses és elegáns is volt. – Nem tudom elhinni, hogy elment – szólalt meg Dawson. – Én sem. – Azt mondod, kezdett elfelejteni dolgokat? – Csak apróságokat. Figyelembe véve a korát, és hogy mennyit dohányzott, elég jó egészségnek örvendett, amikor utoljára láttam. – Az mikor volt? – Azt hiszem, február végén. Dawson a Chevrolet felé intett. – Errıl tudsz valamit? Amanda megrázta a fejét. – Csak annyit, hogy Tuck ezen dolgozott. A munkalapja Tuck jegyzeteivel a csiptetıs irattartón van, de a tulajdonos nevén kívül semmit sem tudok kihámozni belıle. Ott van, látod? Dawson megtalálta a megrendelılapot, majd mielıtt szemügyre vette az autót, átfutotta a listát. Amanda nézte, ahogy a férfi kinyitja a motorháztetıt és behajol alá – az inge megfeszült a vállán. Az asszony elfordult, nem akarta, hogy Dawson észrevegye, ıt nézi. Egy perc múlva a férfi már a munkaasztalon álló kis dobozokat vizsgálta. Kinyitogatta ıket, és bólogatva szétválogatta az alkatrészeket. – Különös – mondta a homlokát ráncolva. – Micsoda? – Nem felújításról van szó. Fıleg a motorral volt gond, és néhány aprósággal: a karburátorral, a kuplunggal és pár egyéb dologgal. Szerintem Tuck csak arra várt, hogy megérkezzenek ezek az alkatrészek. Ilyen régi autónál ez eltart egy ideig. – Ez mit jelent?
– Például azt, hogy a tulajdonos nemigen fog innen csak úgy kihajtani ezzel a kocsival. – Megkérem az ügyvédet, hogy vegye fel a kapcsolatot a tulajdonossal. – Amanda kisöpört egy hajtincset a szemébıl. – Úgyis találkoznom kell vele. – Az ügyvéddel? – Igen – bólintott a nı. – Azzal, aki felhívott, amikor Tuck meghalt. Azt mondta, fontos, hogy idejöjjek. Dawson lecsukta a motorháztetıt. – Nem Morgan Tannernek hívják az illetıt véletlenül? – Ismered? – kérdezte meglepetten Amanda. – Még nem. Holnap találkozom majd vele elıször. – Hány órakor? – Tizenegykor. És, gondolom, ez az idıpont pontosan egybevág a tiéddel, nemde? Amandának szüksége volt pár másodpercre, hogy felfogja, amit Dawson mar kikövetkeztetett: hogy Tuck nyilvánvalóan elıre eltervezte ezt a kis összejövetelt. Ha nem futottak volna össze itt, Tuck házában, másnap akkor is mindenképpen találkoztak volna. Amikor Amanda elıtt megvilágosodott a helyzet, nem tudta eldönteni, hogy mihez lenne kedve: behúzni egyet Tucknak, vagy összevissza csókolgatni. Bizonyára az arcára voltak írva az érzései, mert Dawson kijelentette: – Fogadni mernék, hogy fogalmad sem volt, mire készül Tuck. – Ahogy mondod. Egy csapat seregély rebbent fel a fákról, Amanda figyelte, ahogy felszállnak, majd irányt változtatnak, elvont alakzatot rajzolva az égboltra. Amikor újra visszafordult Dawson felé, a férfi már a munkaasztalnak dılve állt, az arca félig árnyékban. Ezen a helyen, amelynek minden szegletéhez valamilyen emlék kötıdött, Amanda meg mert volna esküdni rá, hogy a fiatal Dawsont látja maga elıtt, de aztán emlékeztette magát, hogy mostanra mindketten más emberek lettek. Valójában idegenek voltak egymásnak. – Rég találkoztunk – törte meg a csendet Dawson. – Igen. – Legalább ezer kérdés motoszkál a fejemben.
Amanda felvonta a szemöldökét. – Csak ezer? Dawson elnevette magát, a nı viszont úgy érezte, a nevetésében valahol mélyen szomorúság bujkál. – Nekem is rengeteg kérdésem van – folytatta aztán. – De elıbb… tudnod kell, hogy férjnél vagyok. – Tudom – hangzott a válasz. – Láttam a jegygyőrődet. – Dawson beakasztotta a hüvelykujját a zsebébe, majd újra nekitámaszkodott a munkaasztalnak, és az egyik lábát keresztbe tette a másik elıtt. – Mikor mentél férjhez? – Jövı hónapban lesz húsz éve. – Gyerekek? Amanda habozott egy pillanatig. Beára gondolt. Sosem tudta, mit feleljen erre a kérdésre. – Három – válaszolta végül. Dawson észrevette a bizonytalanságot a nı hangjában, bár nem tudta mire vélni. – És a férjed? Kedvelném? – Franket? – Amandának eszébe jutottak a fájdalmas beszélgetések, amelyeket Tuckkal folytatott a férjérıl, és elgondolkozott, vajon mennyit tud errıl Dawson. Természetesen teljes mértékben megbízott az öregben, de arra gondolt, hogy Dawson azonnal rájönne, ha hazudna neki – Hosszú ideje együtt vagyunk már. Úgy tőnt, a férfi alaposan megrágta a szavai jelentését mielıtt ellökte magát az asztaltól. Egy atléta ruganyosságával sétált el mellette, és egyenesen a ház felé vette az irányt. – Jól sejtem, hogy Tuck adott neked egy kulcsot, igaz? Szomjan halok. Amanda meglepetten pislogott. – Várj csak! Tuck beszélt neked errıl? Dawson hátrafordult, de nem állt meg. – Nem. – Akkor honnan tudod?
– Onnan, hogy én nem kaptam tıle kulcsot, márpedig egyikünknek biztosan adott egyet. Amanda nem mozdult, nem tudta, mit higgyen. Még akkor is azt próbálta kitalálni, honnan tudott a férfi a kulcsról, amikor végül elindult utána. Dawson könnyő léptekkel ment fel a lépcsın, majd megállt az ajtó elıtt. Amanda kihalászta a zsebébıl a kulcsot, és miközben belecsúsztatta a kulcslyukba, alig érezhetıen hozzáért a férfihoz. Az ajtó nyikorogva tárult ki elıttük. Jólesı hővös fogadta ıket odabent, és Dawson elsı gondolata az volt, hogy a ház az erdı folytatása, hiszen kizárólag fából, földbıl és természetes anyagokból épült. A fával borított falak és a fenyıfa padló megfakultak, az évek repedéseket rajzoltak rájuk, a barna függönyök pedig hasztalan próbálták eltakarni az ablakok alatti hézagokat. A skót kockás kanapé karfáján és párnáin már majdnem teljesen kilyukadt a szövet. A kandalló megrepedt, a szája körül megfeketedtek a téglák a több ezerszer fellángoló tőz hamujától, füstjétıl. Az ajtó melletti kisasztalon halomban álltak a fotóalbumok, de volt rajta egy rozoga fémventilátor és egy lemezjátszó is, amely valószínőleg Dawsonnál is idısebb volt. A levegıben áporodott cigarettaszag ült. A férfi kinyitotta az egyik ablakot, majd bekapcsolta a ventilátort, amely kattogva forogni kezdett. A szerkezet imbolygott kissé az asztalon. Amanda a kandalló elıtt állt, a párkányon lévı fényképet nézegette, amely Tuckot és Clarat ábrázolta a huszonötödik házassági évfordulójukon. Dawson odalépett az asszony mellé. – Emlékszem, amikor elıször láttam ezt a képet – mondta. – Már legalább egy hónapja itt voltam, amikor Tuck elıször beengedett a házba. Megkérdeztem, ki áll mellette a képen. Még azt sem tudtam, hogy nıs volt. Amanda érezte a férfi testének melegét, de próbált tudomást sem venni róla. – Hogy lehet az? – Nem ismertem Tuckot. Azelıtt, hogy megjelentem nála azon a bizonyos éjszakán, még csak nem is beszéltem vele.
– Akkor miért hozzá jöttél? – Nem tudom – rázta a fejét Dawson. – És azt se tudom, Tuck miért fogadott be. – Mert azt akarta, hogy itt legyél. – Ezt ı mondta neked? – Szavakkal soha. De Clara nem sokkal a te érkezésed elıtt ment el. Szerintem Tucknak akkor épp arra volt szüksége, hogy ne legyen egyedül. – Én azt hittem, hogy azért maradhattam, mert aznap éjjel felöntött a garatra. Illetve ha pontos akarok lenni, akkoriban majdnem mindig részeg volt. Amanda elgondolkozott. – Tuck nem volt alkoholista, vagy igen? Dawson megérintette az egyszerő fakeretbe foglalt fényképet, mintha még mindig nem tudná felfogni, hogy a világ Tuck nélkül is létezhet. – Ez még azelıtt volt, hogy te megismerted. Akkoriban kedvelte a Jim Beamet, és megesett, hogy kezében egy félig üres üveggel támolygott ki a mőhelybıl. Megtörölte az arcát a kendıjével, majd közölte, hogy jobban tenném, ha keresnék egy másik helyet, ahol meghúzhatom magam. Az elsı hat hónapban ezt minden áldott este közölnie kellett velem. Én meg csak feküdtem ott, és reméltem, hogy másnap reggelre mindent elfelejt. Aztán egy nap egyszerően abbahagyta az ivást, és attól kezdve egyszer sem mondta, hogy menjek el. – Dawson Amanda felé fordult, az arca pár centire volt az övétıl. – Tuck jó ember volt – jelentette ki. – Tudom – válaszolta a nı. A férfi olyan közel állt hozzá, hogy érezte az illatát: szappan- és pézsmaillat keverékét. Túl közel álltak egymáshoz. – Nekem is hiányzik. Ellépett a férfi mellıl, majd a kanapé egyik kopott párnájával kezdett játszani, csak hogy újra távolabb kerüljenek egymástól. Odakint a nap már a fák között bujkált, így az apró szoba is sötétbe borult. Amanda hallotta, ahogy Dawson megköszörüli a torkát. – Keressük meg azt az italt! Biztos vagyok benne, hogy Tuck hőtıje tele van j eges teával!
– Tuck nem szerette a jeges teát. De egy kis Pepsit minden bizonnyal találunk. – Nézzük, kinek lesz igaza – indult el Dawson a konyha felé. Olyan kecsesen mozog, mint egy atléta, merengett Amanda, majd enyhén megrázta a fejét, hogy előzze a gondolatot. – Szerinted nem baj, hogy bejöttünk ide? – Biztos vagyok benne, hogy Tuck épp ezt szerette volna elérni. A nappalihoz hasonlóan a konyha is úgy nézett ki, mintha idıkapszulába zárták volna: a berendezést a negyvenes évekbeli áruházi katalógusokból válogatták össze: a mikrohullámú sütı mérető kenyérpirítót éppúgy, mint a kilinccsel nyitható, szögletes hőtıszekrényt. A fából készült munkalap a mosogató tálca körül vízfoltoktól feketéllett, az ajtókon a fehér festék megfutott a gomboknál. A virágmintás függönyök, amelyek nyilvánvalóan Clara ízlését tükrözték, szürkés sárgává fakultak, és Tuck cigarettafüstjének nyomait is magukon viselték. A kétszemélyes asztal lapját hordóból készítették, a lába alá pedig egy csomó papírszalvétát tömködtek, hogy ne inogjon. Dawson megragadta a hőtıszekrény kilincsét, rántott egyet rajta, és kiemelt egy kancsó teát. Amanda épp akkor lépett be a konyhába, amikor kitette a pultra az italt. – Honnan tudtad, hogy Tucknak van jeges teája? – csodálkozott Amanda. – Ahonnan azt is tudtam, hogy nálad lesznek a kulcsok – válaszolta Dawson, miközben elıvett a szekrénybıl két lekvárosüveget. – Ezt hogy érted? Dawson teletöltötte a pohárként használt lekvárosüvegeket. – Tuck tudta, hogy végül úgyis mind a ketten ide fogunk jönni, és emlékezett rá, hogy szeretem a jeges teát. Így aztán gondoskodott róla, hogy legyen egy kis tea a hőtıben. Hát persze, csakis így lehetett. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy az öreg elıre leszervezett mindent az ügyvéddel. Mielıtt azonban Amanda tovább szıtte volna a gondolatait, Dawson felé nyújtotta a teát, és ezzel visszarántotta a jelenbe. Az ujjaik egymáshoz értek, ahogy elvette az üveget. – Tuckra – emelte fel a teáját Dawson.
Amanda hozzákoccintotta a poharát a férfiéhoz. Túl sok minden zúdult rá egyszerre: a mellette álló Dawson; a múlt hirtelen ránehezedı emlékei; az érzés, amely maga alá győrte, amikor Dawson átölelte; és a tény, hogy egyedül vannak az egész házban… Nem volt benne biztos, hogy kezelni tudja a helyzetet. Egy belsı kis hang suttogva óvatosságra intette; figyelmeztette, hogy ebbıl semmi jó nem fog kisülni; és ugyanez a hang emlékeztette arra is, hogy férje és gyermekei vannak. Ettıl azonban Amanda csak még jobban összezavarodott. – Szóval húsz év, hm? – kérdezte aztán Dawson. A házasságáról kérdezte, Amanda azonban annyira zaklatott volt, hogy beletelt egy kis idıbe, míg ezt felfogta. – Nagyjából. És mi a helyzet veled? Megnısültél? – Esélyem sem volt rá. Amanda Dawsonra pillantott a szemüvege fölött. – Még mindig keresgélsz? – Mostanában elég visszavonultan élek. Amanda nekidılt a szekrénynek, nem tudta, hogyan értse a férfi válaszát. – Hol élsz most? – Louisianában. New Orleans külsı részén. – Szeretsz ott lakni? – Elég jó. Most, hogy újra itt vagyok, eszembe jutott, mennyivel otthonosabb volt itt élni. Errefelé sokkal több a fenyıfa, arrafelé meg a spanyolmoha. Ezen kívül azonban nem látok más különbséget. – Kivéve az aligátorokat. – Igen. Természetesen. – Dawson halványan elmosolyodott. – Most te jössz. Merre élsz? – Durhamben. A házasságkötésünk után költöztünk oda. – És évente párszor hazajössz meglátogatni az anyádat? Amanda bólintott. – Amikor az apám még élt, ık látogattak minket, a gyerekek miatt. De miután apám meghalt, a helyzet megváltozott. Az anyám sosem szeretett vezetni, így nekem kell idejönnöm. – Ivott egy kortyot, aztán az asztal felé intett. – Nem bánod, ha leülök? Nagyon fáj a lábam.
– Érezd magad otthon. Én még álldogálok egy kicsit. Amanda fogta a poharát, elindult az asztal felé, de közben végig a hátán érezte a férfi tekintetét. – Mivel foglalkozol Louisianában? – kérdezte, miközben leült. – Egy olajfúró tornyon dolgozom kapcsolómunkásként, ami lényegében azt jelenti, hogy a fúrást irányítónak segédkezem. Én vezérlem a fúrócsı mozgását az emelıszerkezetben. Ellenırzım, hogy megfelelıek-e az illesztések, megvizsgálom, hogy minden rendben vane a szivattyúkkal. Gondolom, ez nem sokat mond neked, hiszen valószínőleg sosem jártál még olajfúrótornyon, és elég nehéz elmagyarázni anélkül, hogy élıben mutogatnám. – Elég messzire kerültél az autószereléstıl. – Nincs olyan nagy különbség, mint gondolod. Lényegében most is motorokkal és gépekkel dolgozom. Egyébként a szabadidımben továbbra is autókat szerelek. A sportkocsim jobban szalad, mint új korában. – Az az autó még mindig megvan? – Kedvelem azt a kocsit – vigyorodott el a férfi. – Nem – vetette ellen Amanda. – Szereted azt a kocsit. Akárhányszor jöttem át, úgy kellett elvonszolnom mellıle. Az eseték felében nem is jártam sikerrel. Kész csoda, hogy nem hordasz magadnál egy fotót róla a pénztárcádban. – Már hogyne hordanék. – Tényleg? – Csak vicceltem. Amanda felnevetett, pont olyan gondtalanul, ahogy régen is. – Mióta dolgozol fúrótornyokon? – Tizennégy éve. Mindenesként kezdtem, aztán melós lettem, és most már kapcsolómunkás vagyok. – Mindenes, melós és kapcsolómunkás? – Mit mondhatnék? Megvan a saját nyelvünk, kint, a nyílt óceánon. – Dawson szórakozottan piszkálni kezdte az egyik barázdát a régi munkalapon. – És mi a helyzet veled? Dolgozol? Annak idején tanár akartál lenni. Amanda bólogatva kortyolt bele a teájába.
– Egy évig tanítottam, de aztán megszületett Jared, a fiam, és úgy döntöttem, otthon maradok vele. Majd megérkezett Lynn, és aztán… volt egypár évünk, amikor elég sok mindenen mentünk keresztül. Akkoriban halt meg az apám is, elég kemény idıszak volt. – Egy pillanatra elhallgatott. Tudta, hogy elnagyolta a részleteket, de azzal is tisztában volt, hogy sem a hely, sem az idı nem alkalmas arra, hogy Beáról beszéljen. Kihúzta magát, és elszántan tovább mesélt. – Pár évvel késıbb Annette is megszületett, így logikus volt, hogy nem megyek vissza dolgozni. Az utóbbi tíz évben azonban rengeteg idıt töltöttem a Duke Egyetemi Kórházban, önkéntesként. Elıfordul, hogy nincs könnyő dolgom, de legalább úgy érzem, teszek valamit. – A gyerekek hány évesek? Amanda az ujjain számolta: – Jared tizenkilenc lesz augusztusban, épp most fejezte be az elsı évét a fıiskolán. Lynn tizenhét éves, és most lesz végzıs. A kilencéves Annette pedig most volt harmadikos. Édes kislány, élvezi a gondtalan gyerekkort. Jared és Lynn viszont abban a korban vannak, amikor azt hiszik, hogy velem ellentétben ık mindent tudnak a világról. – Vagyis épp olyanok, amilyenek mi is voltunk. Amanda elgondolkozott a férfi szavain, a tekintetében csendes vágyakozás ült. – Talán. Dawson elhallgatott. Kinézett az ablakon, Amanda pedig követte a példáját. A patak vize fémesen csillogott, és a lassan csordogáló vízben ott tükrözıdött a sötétedı égbolt. A part közelében álló, öreg tölgyfa nem sokat változott, amióta legutoljára látta, gondolta Dawson. A móló gerendái azonban elkorhadtak, már csak a cölöpök álltak. – Annyi emlék köt ide, Amanda – jegyezte meg a férfi csendesen. Lehet, hogy amiatt, ahogy mondta, de az asszony mintha kihallott volna valamiféle kattanást a szavai közül, mint amikor kulcs fordul egy távoli zárban. – Tudom – válaszolta végül a nı, de aztán nem folytatta tovább. Helyette összefonta a karját a mellkasa elıtt, és hagyta, hogy egy ideig csak a hőtıszekrény duruzsolása törje meg a csendet. A mennyezetrıl
lelógó lámpa sárgás színő fénykört rajzolt a falakra, és kivetítette rájuk az elmosódott árnyékukat. – Hogy tervezed, meddig maradsz? – A hétfı hajnali géppel akarok visszarepülni. És te? – Nem maradok sokáig. Franknek azt ígértem, vasárnapra otthon leszek. Persze lehet, hogy az anyám felülírta a terveimet. İ ugyanis jobban szerette volna, ha az egész hétvégét Durhamben töltöm. Szerinte nem volt jó ötlet eljönni a temetésre. – Miért? – Mert ı nem szerette Tuckot. – Úgy érted: nem szeretett engem. – Nem is ismert téged – vetette ellene Amanda. – Sosem adott neked esélyt… Folyton elıállt az ötleteivel, hogy szerinte hogyan kellene élnem. Az, hogy én mit gondolok, sosem érdekelte. Felnıttem, de még most is meg akarja szabni, mit hogyan csináljak. Semmit sem változott. – Letörölte a lekvárosüvegre kiült párát. – Pár évvel ezelıtt csináltam egy hülyeséget: elmondtam anyámnak, hogy átugrottam Tuckhoz. Úgy fogadta a hírt, mintha legalábbis bőnt követtem volna el. Tartott egy beszédet, kikérdezett, hogy miért látogattam meg Tuckot, tudni akarta, mirıl beszéltünk, és úgy lehordott, mintha még mindig gyerek lettem volna. Így aztán onnantól kezdve soha többé nem árultam el neki, ha benéztem az öreghez. Inkább azt mondtam, hogy vásárolgattam, vagy a barátnımmel, Marthával ebédeltem a parton. Marthával szobatársak voltunk a fıiskolán, most Salter Pathban él, és bár tartjuk a kapcsolatot, valójában több éve nem találkoztunk. Nem akarom még egyszer szembe találni magam anyám tolakodó kérdéseivel, inkább a hazugságot választom. Dawson a teáját kavargatva elgondolkozott Amanda szavain. Egészen addig hallgatott, amíg a tea felszíne újra egyenletessé nem vált. – Idefelé jövet nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak apámra és arra, hogy mennyire szerette irányítani az embereket. Nem azt mondom, hogy az anyád hasonlít az apámhoz, csak azt, hogy talán mindössze meg akar óvni téged attól, hogy hibát kövess el. – Azt akarod mondani, hogy hiba volt Tuckot meglátogatni?
– Tuck szempontjából semmiképp – válaszolta a férfi. – A te szempontodból viszont… Nos, attól függ, mit reméltél a látogatásoktól, de erre csak te tudod a választ. Amandán átvillant, hogy most meg kellene védenie magát, de mielıtt megszólalhatott volna, az érzés már el is illant – mégpedig akkor, amikor rádöbbent, hogy Dawsonnal épp úgy beszélgetnek egymással, ahogy annak idején is: az egyikük mond valamit, amit a másik kihívásként értékel, és aztán hajba kapnak. Amanda rájött, mennyire hiányoztak neki ezek a beszélgetések. Nem a veszekedések miatt, persze hogy nem. Hanem mert a viták velejárója volt az is, hogy megbíztak egymásban, és mert a veszekedéseket minden esetben kibékülés követte. Végül mindig megbocsátottak egymásnak. Valahol érezte, hogy a férfi teszteli ıt, de végül szó nélkül hagyta Dawson megjegyzését. Helyette – amivel saját magát is meglepte – elıredılt az asztal fölött, és a következı szavak hagyták el a száját: – Hol vacsorázol ma este? – Még nem döntöttem el. Miért? – Van pár szelet hús a hőtıben, ha esetleg szeretnél itt vacsorázni. – És mi lesz anyáddal? – Felhívom és közlöm vele, hogy csak késıbb tudtam elindulni. – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – Nem – hangzott a válasz. – Jelenleg semmiben sem vagyok biztos. Dawson nekifeszítette az egyik hüvelykujját a lekvárosüvegnek, miközben némán nézte Amandát. – Rendben – bólintott. – Jöjjön a steak! Már ha nem romlott meg. – Hétfın hozták – közölte a nı, felidézve Tuck szavait. – A grill hátul van, ha esetleg neki szeretnél látni a dolognak – egy pillanattal késıbb Dawson már ki is lépett az ajtón. Amanda azonban még akkor is érezte a jelenlétét, amikor elıhalászta a zsebébıl a mobilját.
5. fejezet Dawson elıkészítette a faszenet, majd visszament a házba, hogy elkérje a hússzeleteket Amandától, aki addigra már befőszerezte és vajjal dörzsölte be ıket. A házba lépve, a nyitott konyhaszekrény elıtt találta az asszonyt, amint tanácstalanul vizsgál egy sertéshúsos babkonzervet. – Mit csinálsz? – Egy kis köretet akartam keríteni a hús mellé, de ezen kívül – emelte a magasba a konzervet – nem sok mindent találtam. – Mik a lehetıségek? – kérdezte Dawson, miközben leöblítette a kezét a mosogatónál. – A babon kívül van még kukoricakása, egy üveg spagetti szósz, palacsintához való liszt, egy fél doboz penne és Cheerios. A hőtıben vaj és főszerek. És természetesen jeges tea. Dawson lerázta a fölösleges vizet a kezérıl. – A Cheeriost javaslom. – Azt hiszem, a tészta mellett maradok – forgatta a szemét Amanda. – Különben is, neked nem odakint kéne sütnöd a húst? – Azt hiszem, igazad van – válaszolta a férfi. Az asszony elfojtott egy mosolyt, miközben a szeme sarkából figyelte, ahogy a férfi felkapja a fatányért és kimegy. Az ajtó halk kattanással zárult be mögötte. Az ég sötétbe burkolózott, a bársonyos lila háttéren már ragyogtak a csillagok. Dawson mögött a patak fekete szalagként tekergızött, a fák teteje pedig ezüstösen csillogott a lassan emelkedı hold fényében. Amanda megtöltött egy lábast vízzel, beleszórt egy kis sót, meggyújtotta alatta a gázt. Elıvette a vajat a hőtıbıl. Amikor felforrt a víz, beledobta a tésztát, aztán pár percig a szőrı keresése foglalta le, amelyet végül a tőzhely melletti szekrény hátuljában talált meg. A tészta megfıtt, leszőrte, majd visszaöntötte a lábasba, hozzáadta a vajat, egy kis fokhagymaport, majd egy csipetnyi sót és borsot. Ezután
gyorsan felmelegítette a babkonzervet, és épp akkor végzett, amikor Dawson megjelent a fatányérral. – Jó illata van – jegyezte meg a férfi, nem is palástolva a meglepettségét. – Vaj és fokhagyma – bólintott Amanda. – Mindig bejön. Hogy áll a hús? – Az egyiket angolosan sütöttem át, a másikat közepesen. Nekem mindkettı megfelel, de azt nem tudtam, te hogy szereted. Még vissza tudom tenni a grillre valamelyiket pár percre, ha szeretnéd. – Közepesen átsülve jó lesz – felelte Amanda. Dawson letette a tányért az asztalra, majd átkutatta a szekrényt és a fiókokat: tányérokat, poharakat és evıeszközöket vett elı. Amanda meglátott két borospoharat a nyitott konyhaszekrényben, és errıl eszébe jutott, amit Tuck mondott neki az utolsó találkozásukkor. – Mit szólnál egy pohár borhoz? – kérdezte. – Csak ha te is iszol. Amanda bólintott, majd kinyitotta azt a szekrényt, amelyre Tuck hívta fel a figyelmét. Két üveg bor lapult benne. A cabernet-t választotta, és ki is nyitotta, amíg Dawson befejezte a terítést. Teletöltött két poharat, és az egyiket a férfi felé nyújtotta. – Van egy üveg steakszósz a hőtıben, ha gondolod – jegyezte meg. Miközben Dawson a szószt kereste, Amanda beleborította egy tálba a tésztát, egy másikba pedig a babot. Egyszerre értek az asztalhoz, és mialatt a bensıséges hangulatot árasztó terítéket szemlélték, az asszonynak szemet szúrt, hogy a férfi mellkasa alig észrevehetıen megemelkedett, majd visszasüllyedt, ahogy mellette állt. Dawson zökkentette vissza jelenbe azzal, hogy elvette a borosüveget a konyhapultról. – Valami baj van? – ráncolta össze a homlokát a nı. Amanda hangja visszarántotta a férfit a valóságba: – Csak azon gondolkoztam, mikor ettem utoljára így. – Steaket? – Amanda belevágott a húsba, majd felszúrta a villájára az elsı falatot.
– Általánosságban gondoltam – vont vállat a férfi. – A fúrótornyon együtt eszünk a menzán a többiekkel, otthon pedig, minthogy egyedül vagyok, általában csak összeütök valamit. – És amikor beugrasz a városba? New Orleansban rengeteg jó hely van. – Szinte sosem eszem a városban. – Még akkor sem, ha randevúd van? – találgatta Amanda két falat között. – Nem igazán randizok – közölte a férfi. – Soha? Dawson belevágott a húsba. – Soha. – Miért nem? A férfi feszengeni kezdett a széken, mert érezte, hogy a nı ıt tanulmányozza, miközben belekortyol az italába. – Egyszerőbb így – válaszolta. Amanda villája megállt a levegıben, valahol a tányérja és a szája között félúton. – De nem miattam, ugye? Dawson nyugodt hangon válaszolt: – Nem tudom, mit akarsz tılem hallani. – Bizonyára nem azt akartad sugallni, hogy… – kezdett bele a magyarázatba Amanda, de minthogy a férfi nem segítette ki, újra próbálkozott: – Komolyan azt akarod elhitetni velem, hogy senkivel sem randiztál azóta, hogy szakítottunk? Dawson továbbra is szótlan maradt. Amanda letette a villáját, és hallotta, hogy a hangja ellenséges színezetet kap, amikor megszólal: – Azt akarod mondani, hogy én vagyok az oka annak, hogy… hogy ezt az életet választottad? – Még mindig nem tudom, mit akarsz tılem hallani. – Nos, akkor én sem tudom, mit mondhatnék – szőkült össze Amanda szeme. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy ez az egész úgy hangzott, mintha én, egyedül én lennék az oka annak, hogy te magányosan élsz. Mintha… mintha az egész
valahogy az én hibám lenne. El tudod képzelni, hogy érzem most magam? – Nem akartalak megbántani. Egyszerően csak úgy értettem, hogy… – Pontosan tudom, hogy értetted – csattant Amanda hangja. – És tudod, mit? Annak idején én éppen annyira szerettelek téged, ahogy te engem, de bizonyos okok miatt nem mőködött a dolog kettınk között, és szakítottunk. De attól én még életben maradtam. Ahogy te is. – Rátenyerelt az asztalra. – Komolyan azt hiszed, hogy haza tudok innen menni azzal a tudattal, hogy te az életed hátralévı részét egyedül fogod leélni? Mégpedig miattam? – Sosem kértem, hogy sajnálj – nézett a nıre elkerekedett szemmel Dawson. – Akkor miért mondasz ilyeneket? – Én semmit sem mondtam – közölte a férfi. – Még csak nem is válaszoltam a kérdésre. Te magyaráztad be magadnak a dolgokat. – Tehát tévedtem? Válasz helyett Dawson a késéért nyúlt. – Soha senki sem mondta még neked, hogy ne tegyél fel olyan kérdéseket, amelyekre nem akarod tudni a választ? Bár Dawson visszadobta a kérdést – annak idején is folyton ezt csinálta –, Amanda nem tudta visszafogni magát. – Mindegy, akkor sem az én hibám. Ha tönkre akarod tenni az életed, csak rajta. Ki vagyok én, hogy megakadályozzalak ebben? Amanda legnagyobb meglepetésére, Dawson nevetni kezdett. – Jó tudni, hogy semmit sem változtál. – Higgy nekem. Változtam. – De nem sokat. Még mindig nem tudod megállni, hogy pontosan elmagyarázd nekem, mit gondolsz, akármi legyen is a téma. Még akkor is, ha azon a véleményen vagy, hogy tönkreteszem az életem. – Nyilvánvaló, hogy szükséged van valakire, aki felnyitja a szemed. – Akkor most csillapítom egy kicsit az aggodalmaidat, jó? Én sem változtam. Egyedül élek, mert mindig is egyedül éltem. Mielıtt megismertél, mindent megtettem, hogy távol tartsam magamtól az ırült családomat. Amikor ideköltöztem, Tuck néha napokig nem szólt hozzám egy szót sem, és miután elmentél, bekerültem a Caledonia
Javítóintézetbe. Amikor onnan kijöttem, a városban senki sem akart közelebbi kapcsolatba kerülni velem, így elköltöztem innen. Végül aztán úgy alakult, hogy évente több hónapon át az óceán közepén dolgozom egy olajfúró tornyon, amely nem éppen alkalmas hely arra, hogy az ember valamirevaló kapcsolatokat alakítson ki, ezt tapasztalatból mondhatom. Igen, vannak olyan párok, akik átvészelik ezt a fajta, szabályos idıközönként ismétlıdı különélést, de vannak példák összetört szívekre is. Egyszerően úgy tőnt, könnyebb lesz így az életem, ráadásul az egyedül élésben már volt gyakorlatom. Amanda elgondolkozott a férfi szavain. – Akarod tudni, hogy szerintem a teljes igazságot osztottad-e meg velem? – Nem igazán. Amanda akarata ellenére is elnevette magát. – Kérdezhetek tıled akkor valami mást? Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz róla beszélni. – Kérdezz bármit – ajánlotta a férfi, majd bekapott egy falat húst. – Mi történt a baleset éjszakáján? Hallottam egy-két dolgot anyámtól, de a teljes történetet sosem ismertem meg, így nem tudom, mit higgyek. Dawson szótlanul rágta egy ideig a húst, mielıtt válaszolt volna. – Nem tudok túl sok mindenrıl beszámolni – mondta aztán. – Tuck rendelt egy teljes készlet gumiabroncsot az Impalához, amit éppen akkor újított fel, de ki tudja, miért, a csomagot a New Bern-i boltba szállították. Az öreg megkért, hogy ugorjak el a gumikért, én meg elmentem. Szemerkélt az esı, és mire visszaértem a városba, már rendesen besötétedett. – Egy pillanatra elhallgatott, újra megpróbálta megérteni a lehetetlent. – Egy autó jött szembe, a sofır gyorsabban hajtott a kelleténél. Férfi volt, vagy nı? Sosem derült ki. Mindegy is, ki volt, a lényeg, hogy átlépte a középvonalat, épp amikor már a közelében voltam, én pedig félrekaptam a kormányt, hogy elféljünk egymás mellett. A következı pillanatban elhajtott mellettem, a kis teherautó pedig félig lecsúszott az útról. Láttam dr. Bonnert, de… – Még most is tisztán fel tudta idézni az eseményeket. A képkockák mindig élesek voltak. Egy felejthetetlen rémálom képei. – Olyan volt, mintha lassított
felvételen lettem volna. Rátapostam a fékre, forgattam a kormányt, de az út és a fő csúszós volt, és aztán… Félbehagyta a mondatot. Amanda megérintette a karját. – Baleset volt – suttogta. Dawson nem válaszolt, de amikor arrébb csúsztatta a lábát, Amanda rákérdezett a nyilvánvalóra: – Miért vállaltad a börtönt? Ha nem voltál ittas, és nem is vezettél gyorsan? Miért? A férfi megvonta a vállát, és ekkor Amanda elıtt megvilágosodott a kimondatlan válasz. Egyszerő volt, mint az egyszeregy. – Sajnálom – sóhajtotta, de a szó nem fejezte ki azt, amit érzett. – Tudom. De ne engem sajnálj. Sajnáld dr. Bonner családját. Miattam a doki soha többé nem mehetett haza. Miattam a gyerekei apa nélkül nıttek fel. Miattam a felesége még most is egyedül él. – Ezt nem tudhatod – ellenkezett Amanda. – Lehet, hogy újra férjhez ment. – Nem ment férjhez – rázta a fejét Dawson, és mielıtt Amanda megkérdezhette volna, honnan tudja, a férfi újra nekilátott az evésnek. – És mi a helyzet veled? – kérdezte Dawson minden átmenet nélkül, mintha jó mélyre el akarná temetni az elızı párbeszédet, ami arra késztette a nıt, hogy megbánja, hogy egyáltalán felhozta a témát. – Sorold el, mi mindent csináltál, amióta nem láttalak. – Fogalmam sincs, hol kezdjem. Dawson fogta a borosüveget, és töltött egy kis bort mindkettejüknek. – Mi lenne, ha a fıiskolával kezdenéd? Amanda megadta magát, és rázúdította a férfira élete történetét – kezdetben elég vázlatosan. Dawson érdeklıdve hallgatta, kérdéseket szúrt közbe, próbálta kiszedni az asszonyból a részleteket is, aki aztán egyre könnyebben talált rá a szavaira. Mesélt a szobatársairól, az óráiról és azokról a tanárokról, akik a leginkább inspirálták. Bevallotta, hogy az az egy év, amíg tanított, nem váltotta be a hozzá főzött reményeket, már csak azért sem, mert nehezen tudta feldolgozni, hogy többé már nem diák. Elmondta, hogyan ismerkedett meg Frankkel, bár férje nevének említésekor különös bőntudat kerítette a hatalmába, így késıbb kerülte ezt a témát. Egy keveset beszélt a barátairól is, és azokról a helyekrıl,
amelyekre az elmúlt években ellátogatott, de fıleg a gyermekeirıl mesélt – körülírta a személyiségüket, beszámolt a céljaikról, és próbálta nem az egekig magasztalni ıket. Idınként, ha végére ért az egyik gondolatmenetének, kérdéseket tett fel Dawsonnak arról, milyen az élet egy olajfúró tornyon, vagy megpróbálta kifaggatni az otthonáról, de a férfi mindig visszakanyarodott az ı életéhez. Úgy tőnt, ıszintén érdekli Amanda élete, ı pedig teljesen természetesnek találta, hogy meséljen, mintha egy régebben félbehagyott beszélgetés fonalát gombolyítanák tovább. Késıbb megpróbálta felidézni, mikor beszélgettek utoljára így Frankkel, mondjuk, amikor kettesben töltöttek egy napot. Az ilyen alkalmakkor a férfi inkább az ital társaságát kereste. Ha a gyerekekrıl beszélgettek, csak az került szóba, hogyan teljesítenek az iskolában, vagy egyéb problémákat beszéltek át, megoldást keresve rájuk. Beszélgetéseik gyakorlatiasak voltak, és céltudatosak, Frank csak ritkán kérdezte arról, hogyan telt a napja, és az sem érdekelte igazán, mi foglalkoztatja a feleségét. Ezektıl eltekintve alig volt új beszédtémájuk. Persze nem egyedi eset az övék; Amanda tudta, hogy a régóta együtt élı házaspároknál elıfordul az ilyesmi. Úgy érezte azonban, hogy Dawsonnal valahogy mindig más volt a kapcsolatuk, és kíváncsi lett volna, hogy az élet végül maga alá győrte volna-e az ı párosukat is. Nem akart erre gondolni, de honnan tudhatta volna biztosan? Éjjel volt már, a csillagok homályosan fénylettek a konyhaablakon keresztül, és ık még mindig nem fogytak ki a szóból. Szellı furakodott át a fák levelei között, úgy lebbentve fel a leveleket, mintha az óceán vizét fodrozná. A borosüveg kiürült, Amanda ellazult, melegség járta át. Dawson a mosogatóhoz vitte a tányérokat, és elmosta, Amanda pedig – szorosan mellette állva – szárazra törölte ıket. Az asszony észrevette, hogy Dawson rajta felejtette a pillantását, amikor átadott neki egy tányért, és bár több szempontból is egy egész életet tudhattak maguk mögött, amióta különváltak az útjaik, Amanda megmagyarázhatatlan módon mégis azt érezte, valójában sosem szakadtak el egymástól. Dawson a hátsó ajtó felé intett, miután végeztek a mosogatással. – Van még pár perced?
Amanda az órájára pillantott, és bár tudta, hogy valószínőleg már mennie kellene, mégis azt válaszolta: – Persze, pár percig még maradhatok. Dawson kinyitotta az ajtót, majd megtartotta, amíg Amanda kilépett mellette a szabadba és lesétált a nyikorgó falépcsın. A magasan járó hold különös, mesés szépségbe burkolta a tájat. A talajt, ezüstösen csillogó harmat borította, így az asszony lábujjai átnedvesedtek a nyitott orrú cipıben. A levegı elnehezüli a fenyıfák illatától. Egymás mellett sétáltak, lépteik zaját elnyelte a tücskök éneke és a falevelek suttogása. A part közelében egy vén tölgyfa terpeszkedett hosszúra nyúlt ágaival – alakja visszatükrözıdött a vízben. A folyó elmosta a part egy részét, így a tölgyfa ágait szinte lehetetlen volt elérni anélkül, hogy az ember vizes ne legyen. Megálltak. – Itt üldögéltünk annak idején – mondta Dawson. – Ez volt a törzshelyünk – egészítette ki Amanda. – Fıleg akkor ültünk ki ide, miután összevitatkoztam a szüleimmel. – Várjunk csak! Te annak idején veszekedtél a szüléiddel? – kérdezte tettetett csodálkozással a hangjában Dawson. – Ugye nem miattam? Amanda meglökte a vállával a férfit. – Nagyon vicces. Szóval felmásztunk ide, te átöleltél, én sírtam, kiabáltam, te pedig hagytad, hogy addig keseregjek azon, hogy mennyire igazságtalan az élet, amíg meg nem nyugodtam. Elég színpadiasan viselkedtem akkoriban, nem gondolod? – Nem is tudom, nekem nem tőnt fel. Amanda elfojtott egy mosolyt. – Emlékszel, hogy ugráltak a márnák? Néha olyan sokan voltak, hogy az ember azt hitte, valamiféle mősort adnak elı éppen. – Biztos vagyok benne, hogy ma este is ugrálni fognak. – Tudom, de az már nem lesz ugyanaz. Amikor tiniként kijöttünk ide, egyszerően látnom kellett ıket. İk meg mint ha tudták volna, hogy szükségem van valami különleges dologra, ami jobb kedvre derít. – Azt hittem, én vidítottalak fel. – Kétség sem fér hozzá, hogy a márnák. Dawson elmosolyodott. – Tuckkal is kijöttetek ide?
Amanda megrázta a fejét. – Neki túl meredek volt ez a terep. Én viszont kisétáltam egyszer. Vagyis inkább megpróbálkoztam vele. – Ezt hogy érted? – Azt hiszem, tudni akartam, hogy még mindig ugyanolyan hatással van-e rám ez a hely, de nem mertem eljönni idáig. Nem mintha hallottam vagy láttam volna valamit az idevezetı úton, egyszerően elég volt arra gondolnom, hogy bárki megbújhat a fák között, és a fantáziám már magával is ragadott. Eszembe jutott, hogy egyedül vagyok, és tudtam, hogy tehetetlen leszek, ha történik valami, így megfordultam, visszamentem a házhoz, és soha többé nem jöttem ide. – Mostanáig. – Most nem vagyok egyedül. – Amanda az örvénylı vizet kémlelte, hátha meglát egy márnát, de nem volt szerencséje. – Hihetetlen, hogy mindez milyen régen történt – suttogta. – Szemtelenül fiatalok voltunk. – Nem is voltunk annyira fiatalok. – Dawson hangja csendes volt, de meglepıen határozott. – Gyerekek voltunk, Dawson. Akkor fel sem fogtuk, de onnantól, hogy te is szülı leszel, máshogy látod a világot. Vegyük például Lynnt: tizenhét éves, és el sem tudom képzelni, hogy érezhet úgy, ahogy akkor én. Még nem járt senkivel. És ha az éjszaka közepén kilopózna a szobája ablakán, nos, valószínőleg ugyanúgy reagálnék, mint a szüleim annak idején. – Mármint akkor, ha nem kedvelnéd a barátját? – Még akkor is, ha úgy gondolnám, a fiú tökéletes a számára. – Amanda a férfira nézett. – Mit is gondoltunk annak idején? – Nem gondolkoztunk – sóhajtotta Dawson. – Szerelmesek voltunk. Amanda a férfira nézett, a szemében ott ragyogott a hold minden apró részlete. – Sajnálom, hogy nem látogattalak meg, és hogy nem írtam neked egy sort sem. Úgy értem, miután bevonultál a javítóintézetbe. – Nem számít. – De igen, számít. És gondoltam is rá… gondoltam ránk. Mindvégig. – Amanda megérintette a tölgyfát, próbált erıt győjteni belıle, mielıtt
folytatta volna a gondolatot. – Amikor nekiültem, hogy írjak neked, mindig lefagytam. Nem tudtam, hol kezdjem. Írjak a fıiskolai órákról vagy a szobatársaimról? Vagy arról, hogy telnek a napjaim? Bármit írtam is, átolvasva nem találtam helyénvalónak. Ilyenkor összetéptem a levelet, és megfogadtam, hogy másnap újrakezdem az egészet. Aztán a másnap a következı napba fordult, és aztán már túl sok idı telt el ahhoz, hogy… – Nem haragszom – nyugtatta meg a férfi. – És akkor sem haragudtam. – Mert elfelejtettél? – Nem, dehogy – sietett a válasszal Dawson. – Hanem mert akkoriban alig tudtam a saját szemembe nézni. Sokat jelentett nekem a tudat, hogy továbbléptél. Azt akartam, hogy olyan életed legyen, amilyet én nem tudtam volna biztosítani a számodra. – Ezt nem gondolhattad komolyan. – De igen – jelentette ki a férfi. – Akkor ezen a ponton tévútra jutottál. Egy ember élete sem mentes olyan eseményektıl, amelyeket legszívesebben visszacsinálna, Dawson. Még az enyém sem. Ne gondold, hogy az én életem tökéletes. – Akarsz róla beszélni? Évekkel azelıtt mindent el tudott volna mondani Dawsonnak, és bár most nem volt rá képes, érezte, hogy csak idı kérdése lenne, hogy megnyíljon. A felismerés megrémisztette, még akkor is, ha elismerte, hogy Dawson olyan érzéseket ébresztett fel benne, amelyeket már régen elfelejtett. – Haragudnál, ha azt mondanám, még nem készültem fel rá, hogy meséljek róla? – Egyáltalán nem. Amanda halványan elmosolyodott. – Akkor csak élvezzük ezt a pillanatot még pár percig, rendben? Ahogy régen is. Olyan békés idekint. A hold – földöntúli színt kölcsönözve a környéknek – tovább emelkedett az égbolton, a csillagok apró prizmákként ragyogtak. Miközben egymás mellett álltak, Dawson azon tőnıdött, vajon a nı hányszor gondolt rá az elmúlt évek alatt. Biztos volt benne, hogy
kevesebbszer, mint ahányszor ı gondolt rá, mégis úgy érezte, hogy bár más-más módon, mindketten magányos éveket tudhatnak maguk mögött. İ maga egy egyedül és visszavonultan élı ember a hatalmas világban, míg Amanda egy a névtelen tömegbıl. De ez mindig is így volt, nem? Még tizenéves korukban is. Épp ez hozta ıket össze, és aztán valahogy boldogságra leltek egymás közelében. A sötétben Dawson hallotta, hogy Amanda felsóhajt. – Azt hiszem, mennem kell – lehelte a nı. – Tudom. A válasz hallatán Amanda egyrészt megkönnyebbült, másrészt viszont csalódottságot is érzett. A víznek hátat fordítva, csendben, a gondolataikba merülve indultak el a ház felé. A házhoz érve Dawson lekapcsolta a lámpákat, Amanda pedig bezárta az ajtót, majd lassan az autóik felé sétáltak. – Akkor holnap. Az ügyvéd irodájában – köszönt el Dawson, miközben kinyitotta az asszonynak a kocsija ajtaját. – Tizenegykor. A holdfényben Amanda haja ezüstösen csillogó zuhatagnak látszott, Dawsonnak vissza kellett fognia magát, hogy ne fúrja az ujjait a hajszálak közé. – Nagyon jól éreztem magam ma este. Köszönöm a vacsorát. Ahogy ott állt a férfi elıtt, Amandának hirtelen az a vad ötlete támadt, hogy Dawson meg akarja csókolni. Most elıször esett meg vele a fıiskola óta, hogy valakinek a tekintetétıl elakadt a lélegzete. Végül azonban elfordult, esélyt sem adva a férfinak. – Jó volt újra látni téged, Dawson. Beült a kormány mögé, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a férfi bezárta az ajtót. Indított, és hátramenetbe tette a sebváltót. Dawson integetett, miközben a nı hátratolatott és megfordult. Aztán figyelte, ahogy végighajt a kavicsos felhajtón. A kocsi vörös hátsó lámpái halványan pislákoltak, míg be nem fordult a kanyarban, és el nem tőnt szem elıl. Dawson lassan visszasétált a mőhelyhez. Felkapcsolta a lámpát, majd amikor a plafonról lelógó égı felizzott, leült egy rakás gumira. Csend volt, semmi sem mozdult, kivéve egy éjjeli lepkét, amely a fény körül
repkedett. Amikor a lepke nekirepült az izzónak, a férfi eltöprengett azon, hogy Amanda továbblépett. Bármilyen tragédiát vagy problémát is rejteget – márpedig Dawson tudta, hogy van valami a háttérben – Amanda még mindig próbál úgy élni, ahogy mindig is akart. Férje van és gyermekei és egy háza a városban, és – ahogy annak lennie kell – most már az ezekkel kapcsolatos emlékek töltik ki a gondolatait. Miközben egyedül üldögélt Tuck mőhelyében, Dawson ráébredt, hogy hazudott magának azzal kapcsolatban, hogy ı maga is továbblépett. Ez nem volt igaz. Mindig is sejtette, hogy Amanda új életet kezdett, és ez most be is bizonyosodott. Mélyen, legbelül érezte, ahogy elszakad, kettétörik benne valami. A búcsúszót már régen kimondta, és azt akarta hinni, hogy helyesen cselekedett. Itt és most azonban, egy elhagyatott mőhely tompa, sárga fényében ülve, már nem volt ebben olyan biztos. Tizenévesként szerette Amandát, sıt azóta sem szőnt meg szeretni ıt, és ezen az egyszerő igazságon az sem változtatott, hogy a mai estét vele töltötte. De ahogy a kulcsokért nyúlt, még valami tudatosodott benne; valami, amire nem számított. Felállt, lekapcsolta a lámpát, majd elindult az autója felé. Furcsán üresnek érezte magát. Mert egy dolog tudni azt, hogy az Amanda iránti érzelmei semmit sem változtak de nyíltan szembesülni a ténnyel, hogy az érzései a jövıben sem fognak változni – az már teljesen más.
6. fejezet A panzió ablakaiban lógó függönyök annyira áttetszık voltak, hogy Dawsont alig pár perccel pirkadat után felébresztették a napsugarak. A férfi megfordult, remélte, hogy még vissza tud aludni, de lehetetlen vállalkozásba fogott, így inkább felállt és pár percig nyújtózkodott. Reggelente minden porcikája fájt, fıleg a háta és a válla. Kíváncsi volt, hány évet tud még dolgozni az olajfúró tornyokon – a teste ugyanis egyre rosszabb állapotban volt, és az évei számával a problémái száma is növekedett. Elıvette az utazótáskájából a melegítıjét, felöltözött, és csendben lement a lépcsın. A panzió épp olyan volt, mint amilyenre számított: négy szoba az emeleten, a földszinten konyha, étkezı és nappali. A tulajdonos – elég kiszámíthatóan – a vitorlástematikát részesítette elınyben a dekorációnál: a kisasztalokon fából készült minivitorlások álltak, a falakon vitorlásokról készült festmények lógtak. A kandalló fölött egy régi kormánykerék lógott, az ajtóra pedig hajókötéllel a folyó térképét akasztották fel, amelyen a csatornákat is bejelölték. A házigazdák még aludtak. Amikor elızı éjszaka bejelentkezett, közölték vele, hogy a megrendelt virágok a szobájában várják, és tájékoztatták, hogy a reggeli nyolc órakor kezdıdik. Tehát rengeteg idı állt még a rendelkezésére a találkozója elıtt, hogy elintézze a tennivalóit. Odakint már világos volt. A folyó fölött vékony rétegben terpeszkedı pára leginkább egy alacsonyan úszó felhıhöz hasonlított, az ég azonban kéken ragyogott, és egy felhı sem takarta. A meleg arra engedett következtetni, hogy a levegı napközben tovább forrósodik majd. Pár vállkörzés és egy kis helyben futás után Dawson nekiindult a városnak. Beletelt pár percbe, míg a teste valamennyire ellazult, utána azonban könnyedén, lassú tempóban futott tovább. Az utcát csend borította, amikor megérkezett Oriental kis belvárosába. Elfutott két régiségbolt, egy vaskereskedés és pár
ingatlanközvetítı iroda mellett. A másik oldalon Irvin Étterme már nyitva volt: néhány autó már parkolt is az épület elıtt. A férfi válla fölött emelkedni kezdett a folyót megülı köd, és amikor Dawson mélyet szippantott a levegıbe, az orra megtelt a fenyı és a só illatával. A kikötı közelében elszaladt egy zsúfolt kávézó mellett, majd pár perc múlva, amikor a teste megszabadult minden merevségtıl, gyorsított az iramon. A kikötı fölött sirályok köröztek hangosan rikoltozva, az emberek pedig hőtı táskával a kezükben a hajóik felé siettek. Dawson elfutott egy rusztikus horgászbolt mellett. Az Elsı Baptista Templom mellett elhaladva rácsodálkozott a templom festett üvegablakaira, és mielıtt keresni kezdte volna Morgan Tanner irodáját, megpróbált visszaemlékezni, hogy gyerekként észrevette-e ezt a gyönyörőséget. Tudta az ügyvéd címét, így végül kiszúrta a táblát egy gyógyszertár és egy érmebolt közötti apró téglaépületen. A táblán más ügyvédek neve is ott sorakozott, bár úgy tőnt, mind különbözı szakterületen tevékenykedik. Dawson kíváncsi lett volna, hogy Tuck mi alapján választotta Tannert. İ maga a telefonhívás elıtt sosem hallott a férfiról. A belváros túlsó végéhez érve Dawson lefordult a fıúttól, amely a kisebb, szomszédos utcákba ágazott tovább – különösebb úti cél nélkül rótta a kilométereket. Nem aludt jól. A gondolatai vég nélkül hol Amanda, hol a Bonner család körül jártak. A börtönben Amanda mellett Marilyn Bonner töltötte ki minden gondolatát. Az asszony tanúvallomást tett a tárgyaláson, és a vallomása alátámasztotta azt a tényt, hogy Dawson nemcsak a gyermekei apját illetve azt az embert rabolta el tıle, akit szeretett, de tönkre tette az egész életét. Megtört hangon ismerte el, hogy elképzelése sincs róla, hogyan fog gondoskodni a családjáról vagy, hogy egyáltalán mibıl fognak megélni. Dr. Bonnernek ahogy az kiderült, nem volt életbiztosítása. Marilyn Bonner végül nem tudta fenntartani az otthonukat. Visszaköltözött a szüleihez, a gyümölcsfákkal teli birtokra, az élete azonban folyamatos küzdelemben telt. Az apja, amellett, hogy nyugdíjas volt, kezdeti stádiumú tüdıtágulásban szenvedett. Az anyja cukorbeteg volt. A birtokon lévı kölcsön törlesztırészletei minden dollárt felemésztettek, ami befolyt a gyümölcsöskertbıl. Minthogy a szülei
szinte teljes ellátást igényeltek, Marilyn csak félállásban tudott elhelyezkedni. És bár kevéske fizetését kiegészítette a szülei nyugdíjával, alig jutott pénz az alapvetı dolgokra, sıt néha még azokra sem volt elég. Az öreg ház, amelyben éltek, omladozott, a gyümölcsösre felvett hitelt pedig végül már nem tudták fizetni. Amikor Dawsont szabadlábra helyezték, a Bonner család élete teljesen romokban hevert. A férfi azonban addig semmit sem tudott errıl, amíg hat hónappal késıbb el nem látogatott a birtokra, hogy elnézést kérjen a családtól. Amikor Marilyn kinyitotta az ajtót, Dawson alig ismerte meg: a haja megıszült, a bıre kifakult. Az asszony azonban pontosan tudta, ki áll az ajtajában, és mielıtt a férfi akár egy szót is szólhatott volna, rárivallt, hogy tőnjön el, és azt kiabálta, hogy tönkretette az életét, megölte a férjét, és hogy még arra sincs elég pénze, hogy megjavíttassa a kilyukadt tetıt, vagy, hogy felvegye a munkásokat, akikre szüksége lenne. Ordibálva közölte, hogy a bankok azzal felégetik, elárverezik a gyümölcsöst, majd azzal fenyegette, hogy hívni fogja a rendırséget, ha Dawson még egyszer odamerészkedik. A férfi távozott, de aznap éjjel visszament a házhoz és körbejárta, hogy megnézze az állapotát. Végigsétált a barack- és az almafák között is. A következı héten, miután megkapta Tucktól a fizetését, elment a bankba, és kiállított egy csekket Marilyn Bonner részére – szinte a teljes fizetése szerepelt az utalványon, plusz az összes megtakarítása, amit azóta győjtögetett, hogy kiszabadult a börtönbıl. A megjegyzés sort üresen hagyta. Azóta Marilyn élete jobbra fordult. A szülei meghaltak ráhagyták a házat és a gyümölcsöst, és bár voltak szőkös idıszakok, az asszonynak lassan sikerült kiegyenlítenie a tartozását és elvégeztetni a szükséges javításokat a házon. Jelenleg már semmilyen kölcsön nem terhelte sem a házat, sem a gyümölcsöst. Pár évvel azután, hogy Dawson elhagyta a várost, Marilyn vállalkozásba kezdett: házilag készített befıtteket árult, amelyeket postán küldött el a vásárlóknak. Az internet révén az üzlet szépen fejlıdött, egészen addig, míg az asszonynak már nem kellett aggódnia a számlák miatt. Bár sosem ment újra férjhez, tizenhat éve találkozgatott egy Leo nevő könyvelıvel.
Ami a gyerekeket illeti, Emily a Kelet-Karolinai Egyetemen szerzett diplomát, majd Raleigh-ba költözött, ahol egy áruház ügyvezetıjeként dolgozott, és arra készült, hogy egy nap majd átveszi az anyja üzletét. Alan a birtokon élt egy mobil házban, amelyet az anyja vásárolt neki. Nem járt fıiskolára, de biztos állása volt, és a fényképeken – amelyeket Dawson rendszeres idıközönként kézhez kapott – boldognak tőnt. A fotók évente egyszer érkeztek Louisianába, egy Marilynrıl, Emilyrıl és Alanról szóló rövid feljegyzés kíséretében. A magánnyomozók, akiket Dawson felbérelt, mindig alapos munkát végeztek, de sosem voltak tolakodók. Elıfordult, hogy Dawson bőnösnek érezte magát, amiért Bonnerék után nyomoztat, de muszáj volt tudnia, hogy sikerült-e elérnie akár csak egy egészen apró pozitív változást is az életükben. A baleset éjszakája óta csak ez foglalkoztatta – ezért küldött az elmúlt húsz évben havonta pénzt a családnak, általában névtelen külföldi bankszámláról. Végül is ı volt a felelıs a család életében bekövetkezett legnagyobb tragédiáért, és most, miközben a csendes utcákon futott tudta, hogy bármire képes lenne, csak hogy kárpótolja ıket. Abee Cole beteg volt – égett a láztól, ugyanakkor rázta a hideg. Két nappal korábban leütött a baseballütıjével egy tagot – kiprovokálta az meg viszonzásképp meglepte egy tapétavágóval. Egy koszos tapétavágóval. Így most egy nem sok jóval kecsegtetı vágás ásítozott a hasán. Ma reggel észrevette, hogy zöld genny szivárog a sebbıl, a szaga olyan volt, akár a pöcegödöré. Mindez a gyógyszerek ellenére, amelyeknek elvileg segíteniük kellett volna. Eldöntötte, hogy ha nem megy le a láza rövidesen, megismerteti az ütıjét Calvinnel, az unokatestvérével, aki megesküdött rá, hogy az antibiotikum, amit az állatorvosi rendelıbıl lopott, használni fog. Most azonban éppen teljesen magánkívül volt, mert Dawsont látta elfutni az utca túloldalán. Fontolgatta, mihez is kezdjen. Ted bent volt a vegyeskereskedésben. Elgondolkodott rajta, vajon ı is kiszúrta-e az unokatestvérüket, de arra jutott, hogy valószínőleg nem, mert különben már vadkan módjára kirontott volna az üzletbıl. Azóta
várta ugyanis, hogy Dawson felbukkanjon, mióta megtudta, hogy Tuck feldobta a talpát. Azóta valószínőleg mást se csinált, mint a késeit élezte, csıre töltötte a puskáit, ellenırizte a kézigránátjait, vagy rakétavetıit, vagy az isten tudja milyen fegyvereit, amiket abban a patkánylyukban halmozott fel, amelyet Ellával, azzal az ócska kis szajhájával osztott meg. Tednek nem volt minden rendben a fejével. Soha nem is volt. Egy rakás düh – ennyi volt benne, semmi más. Kilencévnyi börtön sem tudta megértetni vele, hogyan tartsa kordában az indulatait. Az utóbbi pár évben ez nagyon erısen érzıdött, alig lehetett megfékezni, ám – ahogy Abee gyakran mondogatta – bizonyos helyzetekben ez éppen kapóra jött. Az indulatai eredményes zsarnokot faragtak belıle, így a birtokon mindenki, aki részt vett a metamfetamin elıállításában, követte az általa alkotott szabályokat. Mostanában Ted halálra rémített mindenkit, a családtagokat is beleértve, és ez nagyon is jól jött Abeenek. Így ugyanis nem az ı dolgaival foglalkoztak, ráadásul azt tették, amit Ted mondott nekik. Abee tehát, habár különösebben nem kedvelte, de kihasználta az öccsét. De vajon mit vált ki Tedbıl Dawson látogatása? Abee gondolta, hogy az unokatestvérük a városba jön majd Tuck halála miatt, de azt remélte, lesz annyi esze, hogy csak addig marad, amíg lerója a tiszteletét, és még azelıtt lelép, hogy bárki tudomást szerezne arról, hogy hazajött. Mindenki ezt csinálta volna a helyében, akinek van egy kis sütnivalója, és Abee biztos volt benne, hogy Dawson tisztában van vele: Ted mindannyiszor ki akarja nyírni, amikor a tükörbe nézve szembesül a görbe orrával. Abeenek nem volt kétsége afelıl, hogy Dawsont így vagy úgy, de úgyis alaposan eldöngetik majd. De nem akarta, hogy Ted fölöslegesen bajba kerüljön. Épp elég nehéz volt megbirkózni az FBI-osokkal, a rendırséggel meg a helyi seriffel, akik folyton beleütötték az orrukat a család ügyeibe. Nem úgy mentek már a dolgok, mint annak idején, amikor a törvény emberei tartottak tılük. Manapság a zsaruk helikopterrel érkeztek, és kutyákkal, infravörös kamerákat használtak, és beépített embereik voltak mindenütt. Abeenek ezeket mind végig kellett gondolnia. Abeenek minden eshetıségre fel kellett készülnie.
A férfi tudta, hogy Dawson sokkal dörzsöltebb, mint azok a drogos fazonok, akikkel Tednek általában dolga volt. Mondhat az ember akármit Dawsonról, de simán ellátta Ted és az apja baját, pedig nekik fegyverük is volt, és ez azért nem semmi! Dawson nem félt sem Tedtıl, sem Abeetıl, felkészült a velük való találkozásra. Ha kellett, könyörtelen is tudott lenni, és ennek épp elégnek kellene lennie ahhoz, hogy Ted elgondolkodjon. De ez nem fog megtörtén, mert Ted úgysem látja át a dolgokat. Nem akarta, hogy az öccse újra eltőnjön a városból. Szüksége volt rá, mert a családja fele drogos volt, a másik fele meg kizárólag idétlen dolgokkal foglalkozott. És ha nem tudja megakadályozni, hogy Ted elveszítse a fejét, amikor meglátja Dawsont, akkor a férfi egykettıre újra a bíróság elıtt találja majd magát. A gondolattól – bár már eddig is émelygett – égni kezdett a gyomra. Abee elırehajolt, és ráhányt az aszfaltra. Dawson épp akkor tőnt el a saroknál, amikor a kézfejével megtörölte a száját. Ted még mindig nem jött ki az üzletbıl. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, majd eldöntötte, hogy nem beszél a testvérének Dawsonról. Újra rázni kezdte a hideg, ugyanakkor a sebe szinte égett. Istenem, de vacakul érzi magát! Ki gondolta volna, hogy a fickónál tapétavágó lesz? Nem mintha Abee meg akarta volna ölni a pasast – csak móresre akarta tanítani, és ezzel üzenni azoknak, akik esetleg szemet akarnának vetni Candyre. Legközelebb azonban nem ad még egy esélyt. Ha egyszer beindul, nem lehet megállítani. Óvatos lesz – mindig óvatos, amikor olyat tesz, ami törvényellenes, de mindenkinek tudnia kell, hogy a barátnıje tabu. A férfiak jobban teszik, ha rá sem néznek, nem állnak vele szóba, és még csak eszükbe sem jut, hogy belenézzenek a bugyijába. Candy biztosan dühös lesz, de neki is meg kell értenie, hogy most már hozzá tartozik. Igazán nem akarta elcsúfítani azt az édes kis pofikáját, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye. Candy nem tudta, mit gondoljon Abee Cole-ról. Igen, együtt töltöttek pár estét, és tisztában volt vele, hogy a férfi valószínőleg azt gondolja, mostantól ı irányít. Abee azonban csak egy pasi volt, ı pedig igen régen kiismerte már a pasikat, még az olyan csökönyös fazonokat is, mint
amilyen Abee. Candy még csak huszonnégy éves volt, de már tizenhét éves kora óta egyedül élt. Megtanulta, hogy ameddig kiengedve hordja hosszú loboncát, és azzal a tekintettel néz a férfiakra, addig azok úgy ugrálnak, ahogy ı fütyül. Tudta, hogyan hitesse el egy férfival, hogy elbővölı, még akkor is, ha az illetı bosszantóan unalmas alak. Az elmúlt hét évben így elég jól megszedte magát: volt egy Mustang kabriója – egy idısebb wilmingtoni udvarló ajándéka –, az ablakpárkányán pedig egy minden bizonnyal aranyból készült Budhaszobor ült, amelyet egy édes kínai pofától kapott Charlestonban. Tudta, hogy ha beadná Abeenek, mennyire pénzszőkében van, a férfi valószínőleg megsegítené egy kis pénzzel, onnantól azonban királynak érezné magát. Ez most nem tőnt annyira jó ötletnek. Candy nem a környékrıl származott, így azelıtt, hogy néhány hónapja Orientalba költözött, nem ismerte a Cole-okat. Azonban minél többet tudott meg róluk, annál biztosabb volt abban, hogy nem szabad túl közel engednie magához Abeet. Nem az zavarta, hogy a férfi bőnözı, Atlantában hónapokon keresztül járt egy kábítószer-kereskedıvel, akit majdnem húszezer dollárral rövidített meg, és egészében véve a pasi legalább annyira elégedett volt az egyezségükkel, mint amennyire Candy. Nem, most inkább Ted volt az, aki miatt kényelmetlenül érezte magát. Általában ı is Abeevel tartott, amikor az beugrott hozzá, és ıszintén szólva Ted halálra rémítette. Nem a ragyás arca és a barna fogai ijesztették meg, sokkal inkább az, hogy a pasi valahogy… vibrált. Volt valami derős rosszindulat az arcán, amikor a lányra vigyorgott, mintha nem tudná eldönteni, hogy megfojtsa, vagy inkább megcsókolja, ráadásul mintha úgy vélte volna, mindkettı egyformán kellemes lenne. Candy már a kezdetektıl genny alaknak tartotta Tedet, de be kellett látnia, hogy minél jobban megismerte Abeet, annál inkább nyilvánvalóvá vált a számára, hogy a két férfi nem különbözik annyira. Abee idıvel egyre inkább… birtokolni akarta ıt, és ez kezdte megrémiszteni. Ha teljesen ıszinte akart lenni, úgy érezte, ideje továbblépni. Észak-Virginiába vagy Dél-Floridába megy, tulajdonképpen mindegy is. Ha lenne elég pénze az útiköltségre, akár már holnap leléphetne. Nem volt spórolós fajta, de kiszámolta, ha
ügyesen játssza a szerepét a hétvégén, azaz a megfelelı ruhát veszi fel, és minden vendéggel kedvesen bánik, akkor elég pénzt össze tud szedni a borravalókból ahhoz, hogy vasárnap elhúzzon innen, még azelıtt, hogy Abee Cole bármit is megsejtene. Az áruszállító teherautó kisodródott az út középvonalától a padkáig, majd újra visszatért az útra, amikor Alan Bonner a cigarettásdobozt a combjához ütögetve próbált meg kiszabadítani egy szál cigarettát, miközben arra is ügyelt, hogy ki ne löttyintse a két lába közé szorított pohárból a kávét. A rádióban egy countryszám harsogott, mégpedig arról, hogy valaki elvesztette a kutyáját, vagy akart magának egy kutyát, vagy szerette a kutyahúst, vagy valami hasonló – a szöveg sosem fontos annyira, mint a ritmus, és ennek a dalnak határozott ritmusa volt. Ráadásul péntek volt, így Alannek már csak mindössze hét órát kellett dolgoznia a káprázatos, hosszú hétvége elıtt. Alan tehát igen jó hangulatban volt. – Nem halkítanád le? – kérdezte Buster. Az Alan mellett ülı Buster Tibson újonc volt a cégnél. Egész héten panaszkodott valamiért, és folyton kérdezısködött. Ennél több nem is kellett ahhoz, hogy bárkit ırületbe kergessen. – Miért? Neked nem tetszik ez a szám? – A kézikönyv szerint elterelheti a figyelmet, ha hangosan szól a rádió. Ron erre külön felhívta a figyelmem, amikor felvett. Alant ez szintén idegesítette Busterben. Ragaszkodott a szabályokhoz. Ron talán pont ezért alkalmazta. A fiúnak sikerült kiütögetnie egy szál cigarettát a dobozból, amelyet a fogai közé véve nekiállt gyújtót keresni. Az öngyújtó a zsebe legmélyén lapult, így erısen kellett koncentrálnia, hogy ki ne ömöljön a kávé, amíg ki szedi onnan. – Ne aggódj már. Péntek van, emlékszel? Úgy tőnt, Buster nem elégedett a válasszal, és amikor Alan ránézett, észrevette, hogy útitársa aznap reggel vasalt inget vett fel. Semmi kétség, hogy arról is gondoskodott, hogy ezt Ron is észrevegye. Talán reggel jegyzettömbbel és egy ceruzával a kezében az irodában kezdett,
hogy mindent feljegyezzen, amit a fınök mond, miközben méltatja Ron bölcsességét. Na és a fickó neve? Az is érdekes. Milyen szülı az, aki a Buster nevet választja a gyerekének? A teherautó újra a padkának ütközött, amikor Alannek végre sikerült elıvennie a zsebébıl az öngyújtót. – Hé, honnan a pokolból szedtétek ezt a Buster nevet? – kérdezett rá. – Családi örökség. Az anyám oldaláról – vonta össze a szemöldökét Buster. – Mennyi csomagot kell ma kiszállítanunk? Egész héten folyton ezt kérdezgette, és Alan végre rájött, miért annyira fontos a pontos szám. Rágcsálnivalót, mogyorót, chipset, diákcsemegét és szárított marhahússzeleteket szállítottak benzinkutakra és vegyeskereskedésekbe, de fontos volt, hogy ne siessék el a munkát, mert akkor Ron újabb megállókat épít be az útvonalukba. Alan ezt a saját kárán tanulta meg tavaly, és nem akart még egyszer ebbe a hibába esni. Pamlico megye egész területére szállított, ami egyet jelentett azzal, hogy az emberiség történelmének legunalmasabb útjain kellett autóznia vég nélkül. És mégis messze ez volt az eddigi legjobb munkája. Sokkal jobb volt, mint a gyártósoron állni, kertészkedni, autót mosni vagy bármi más, amit a középiskola befejezése óta dolgozott. Itt friss levegı áramlott be az ablakon, ha akarta, bömböltethette a zenét, és a fınök sem lihegett folyton a nyakába. Ráadásul elég jól is keresett. Alan a könyökével kormányzott, amíg a kezével takarást képezve meggyújtotta a cigarettát. Kifújta a füstöt az ablakon. – Eleget. Örülhetünk, ha végzünk vele. – Akkor talán nem kellene olyan hosszú ebédszünetet tartanunk – morogta az orra alatt Buster az anyósülés ablaka felé fordulva. A srác komolyan idegesítette. Mert az volt, srác – még akkor is, ha valójában idısebb volt nála. Alan azonban semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy Buster jelentést tegyen Ronnak arról, hogy nem dolgozik elég keményen. – Ne az ebédidıt okold. – Alan próbált komoly hangot megütni.– A vásárlók kiszolgálása veszi el az idıt. Nem csinálhatod azt, hogy csak beszaladsz, aztán kiszaladsz. Beszélgetned kell az emberekkel. Az is a
munkánk része, hogy meggyızıdjünk róla: elégedettek a vevık. Ezért van az, hogy kizárólag a kézikönyv útmutatásait betartva dolgozom. – Ezért dohányzol? Tudod, hogy nem lenne szabad rágyújtani az autóban. – Minden embernek vannak hibái. – És mi a helyzet a rádió bömböltetésével? Hőha. A srác nyilvánvalóan listát ír róla. Alannak gyorsan kellett reagálnia. – Azt csak miattad csináltam. Egyfajta ünneplés lett volna. Lehúztad az elsı hetet, és nagyszerő munkát végeztél. És errıl Ront is tájékoztatni fogom, miután ma végeztünk. Ron nevének említése elég volt ahhoz, hogy Buster elcsendesedjen egy idıre, persze nem túl sokáig, de azután, hogy egy hétig össze voltak zárva az autóban, ez a kis csend is jól jött. Alan úgy érezte, sosem fog véget érni ez a nap, de a következı héten már újra egyedül dolgozik majd. Hála a jó égnek! De nézzük a ma estét. Azon lesz, hogy jól induljon a hétvége, és mindent meg fog tenni azért, hogy elfelejtse Bustert. A Tidewater nevet viselı külvárosi lebujban fogja tölteni az estét, ez volt ugyanis az egyetlen hely, amely éjszaka is nyitva tartott. Sörözget, biliárdozik, és ha szerencséje van, megint ott lesz az a csinos pincérlány is a szők farmerjében, amelyik pont a megfelelı helyeken domborítja az idomait. Akármikor rendelt tıle sört, mindig elırehajolt a tapadós felsıjében, amikor lerakta elé a korsót, és ettıl még a sörnek is sokkal jobb íze lett. Alan egyébként ugyanezt tervezte szombat és vasárnap estére is, feltéve, hogy az anyjának meg a barátjával, Leoval lesznek tervei, és nem ugrik be hozzá, ahogy múlt éjjel is. Alan sosem értette, hogy az anyja miért nem ment hozzá Leohoz – akkor talán más elfoglaltsága is lenne, mint hogy a felnıtt fiát ellenırizgesse. Nagyon nem örült volna neki, ha az anyja vele akarja tölteni ezt a hétvégét, mert akkor dugába dılnek a tervei. Kit érdekel, ha hétfın egy kicsit nyúzott lesz? Hétfın Buster már a saját teherautóján fog ülni, és ha ez nem érdemel meg egy kis ünneplést, akkor semmi. Marilyn Bonner aggódott Alan miatt.
Természetesen nem egyfolytában, ráadásul igyekezett az aggodalmait kordában tartani. Alan végül is felnıtt férfi, az asszony pedig tudta, hogy a fia már elég idıs ahhoz, hogy saját döntéseket hozzon. De mégiscsak az anyja volt, és ahogy ı látta, Alan legnagyobb problémája az, hogy mindig a könnyebb utat választja, amely nem vezet sehová, ahelyett hogy kihívásokat keresne, amelyek révén elıbbre juthatna. Marilynt zavarta, hogy a fia még mindig a tizenévesek életét éli, holott már a huszonhetet is betöltötte. Múlt éjjel például, amikor beugrott hozzá, éppen videojátékot játszott, és az anyját látva az elsı reakciója az volt, hogy megkérdezte tıle, nem akar-e csatlakozni hozzá. Az ajtóban állva azon gondolkozott, hogyan nevelhetett fel egy ilyen fiút, aki ennyire nem ismeri ıt. Tudta, hogy a helyzet rosszabb is lehetne. Sokkal rosszabb. Összességében nézve Alan jól sikerült gyerek volt. Jólelkő volt, dolgozott, és kerülte a bajt – ez a mai világban meglehetısen jónak számított. Mondhat akárki akármit, Marilyn olvasta az újságokat, és hallotta a városban keringı pletykákat. Tudta, hogy a fia barátai és a városban élı fiatalok, akiket gyerekkoruk óta ismert, még azok is, akik jó családból származtak, elindultak a lejtın: drogoztak és ittak, sıt némelyik börtönben is ült. Figyelembe véve a körülményeket, ezt nem is nehéz megérteni. Az emberek többsége felmagasztalta a kisvárosi Amerikát, úgy tettek, mintha a kisvárosi élet olyan idilli lenne, mint egy Norman Rockwell-festmény, holott a valóság teljesen más volt. Az orvosok és az ügyvédek kivételével, illetve azokat leszámítva, akiknek saját vállalkozásuk volt, Orientalban, de más kisvárosban sem lehetett jól fizetı állásokat találni. És bár Oriental ideális hely volt a kisgyermekes családok számára, a felnıttkor küszöbén állóknak csak kevés lehetıséget kínált. A kisvárosokban nem voltak és soha nem is lesznek középvezetıi állások, a hétvégék eseménytelenül teltek, és új emberekkel sem lehetett megismerkedni. Marilyn nem értette, Alan miért maradt mégis Orientalban, de ameddig boldog, és meg tud élni a saját fizetésébıl, addig ı kész megkönnyíteni a dolgát, még ha ez azt is jelenti, hogy egy mobil házat kellett felállíttatnia neki alig egy kıhajításnyira a birtokon álló háztól, hogy útnak indítsa az élet rögös útján.
Az asszony nem táplált illúziókat az Oriental típusú kisvárosokkal kapcsolatban. Ebbıl a szempontból nem hasonlított a városban élı többi jómódú emberhez. Miután elvesztette a férjét, egyedül maradt két kisgyerekkel, és ez megváltoztatta a világképét. Bár Bennett volt, és az Észak-Karolinai Egyetemen végzett, ez nem tántorította el a bankokat attól, hogy megpróbálják érvényesíteni a birtokon lévı jelzálogjogot. A családja neve és a kapcsolatai révén sem tudott támogatást szerezni nehéz helyzetben levı családjának. És a gazdasági szakon szerzett, kitőnı egyetemi diplomájának sem tudta hasznát venni ebben a kritikus idıszakban. Végül is minden a pénzrıl szólt. Csak az számít, hogy az ember valójában mit tesz, nem pedig az, hogy mit gondol magáról, ez volt az oka, amiért Marilyn már nem bírta elviselni az orientali status quot. Mostanában azt tervezte, hogy inkább egy szorgalmas bevándorlót alkalmaz, nem egy, az Észak-Karolinai vagy a Duke Egyetemen végzett szépséget, aki meg van gyızıdve arról, hogy a világ tartozik neki azzal, hogy jó anyagi körülmények között éljen. Az ötletet az Evelyn Collierhöz vagy Eugenia Wilcoxhoz hasonlók valószínőleg istenkáromlásnak tartották, de Marilyn már régóta maradinak tekintette ıket és a hozzájuk hasonlókat, akik egy olyan világ után áhítoznak, amely már nem létezik. A legutóbbi városi győlésen ennek a véleményének hangot is adott. Régen ez hatalmas felbolydulást okozott volna, de Marilyn vállalkozása azon kevés vállalkozás közé tartozott a városban, amely fejlıdött, és ezt nem sokan mondhatták el magúkról – így Evelyn Collier és Eugénia Wilcox sem. David halála óta Marilyn kincsként kezelte nehezen kivívott függetlenségét. Megtanult bízni az ösztöneiben, és be kellett látnia, élvezte, hogy nem kell mások elvárásainak megfelelnie, hanem ı irányíthatja a saját életét. Úgy vélte, ez az oka annak is, hogy rendre visszautasította Leo házassági ajánlatait. Leo Morehead Cityben élt, talpraesett és jómódú könyvelı volt, Marilyn pedig élvezte a vele töltött idı minden percét. Ennél azonban nagyobb súllyal esett latba, hogy Leó tisztelettel bánt vele, a gyerekek pedig imádták a férfit. Emily és Alan nem is értették, miért kosarazza ki folyton.
A férfi azonban tisztában volt vele, hogy az asszony sosem fog feleségül menni hozzá – és ez meg is felelt neki, mert az igazság az volt, hogy mindketten elégedettek voltak így az életükkel. Ma este valószínőleg megnéznek majd együtt egy filmet, vasárnap pedig Marilyn elmegy a templomba, aztán kilátogat a temetıbe is, hogy tiszteletét tegye Davidnél, ahogy közel huszonöt éve minden hétvégén. Késıbb aztán együtt ebédel majd Leoval. Az asszony a maga módján szerette a férfit. Talán mások nem értették a szeretetnek ezt a fajtáját, de ez Marilynt nem érdekelte. Ennél szorosabb kapcsolatra ugyanis egyikük sem vágyott. A város másik felén Amanda a konyhaasztal mellett ülve kortyolgatta a kávéját, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni anyja félreérthetetlen szótlanságát. Amikor elızı éjjel megérkezett, az asszony a nappaliban várta. Amandának arra sem volt ideje, hogy leüljön, máris záporoztak felé a kérdések. Hol voltál? Miért csak ilyen késın jöttél? Miért nem hívtál fel? Hívtalak, emlékeztette az anyját, majd ahelyett, hogy belebonyolódott volna egy olyan beszélgetésbe, amellyel gyanúba keverheti magát – márpedig az anyjának egészen biztosan ez volt a célja –, fejfájásra hivatkozva visszavonult a szobájába. Evelyn Collier ma reggeli viselkedése nyilvánvalóan arra utalt, hogy nem tetszett neki a lánya elızı esti reakciója, ugyanis amikor belépett a konyhába, egy gyorsköszönésen kívül egy szót sem szólt. Inkább egyenesen a kenyérpirítóhoz ment, némaságát sóhajokkal szakítva meg, és bedobott pár szelet kenyeret a pirítóba. Amíg a kenyerek barnultak, sóhajtott még néhányat, ez alkalommal egy kicsit hangosabban. Vettem az adást, akarta mondani Amanda. Dühös vagy. Továbbléphetnénk? Ehelyett azonban inkább belekortyolt a kávéjába, és elhatározta, nem érdekli, mennyire dühíti fel ezzel az anyját, de akkor sem engedi, hogy belevonszolja egy veszekedésbe.
Hallotta, hogy a kenyerek kiugranak a pirítóból. Az anyja kihúzta a fiókot, elıvett egy kést, majd nagy robajjal visszatolta a fiókot. Nekiállt megvajazni a kenyereket. – Jobban érzed magad? – kérdezte végül Evelyn, anélkül, hogy a lányára nézett volna. – Köszönöm, igen. – Hajlandó vagy elmondani, mi folyik itt? Vagy, hogy merre jártál? – Mondtam már, hogy késın indultam otthonról. – Amanda minden erıfeszítést megtett azért, hogy ne emelje fel a hangját. – Próbáltalak hívni, de csak az üzenetrögzítıd válaszolt. – Lemerült a telefonom. – Ezt a hazugságot elızı éjjel találta ki, útban idefelé. Az anyja szörnyen kiszámítható volt. Evelyn a kezébe vette a tányért. – Ezért nem hívtad fel Franket sem? – Beszéltem vele tegnap, úgy egy órával azután, hogy hazaért a munkából. – Amanda felkapta az újságot, és tettetett nemtörıdömséggel átfutotta a fıcímeket. – Nos, Frank engem is felhívott. – És? – Meglepıdött, hogy még nem értél ide – húzta fel az orrát Evelyn. – Azt mondta, ı úgy tudta, kettı körül indultál. – Még el kellett intéznem pár dogot indulás elıtt – válaszolta Amanda. Milyen könnyedén hazudok, gondolta magában. Persze volt rá alkalma, hogy begyakorolja. – Izgatottnak tőnt a hangja. Dehogyis, inkább részegnek, pontosított gondolatban Amanda, és fogadni mernék rá, hogy az egész beszélgetésbıl semmire sem emlékszik már. Az asszony felállt az asztaltól, és újratöltötte a csészéjét kávéval. – Majd késıbb felhívom. Az anyja leült. – Tegnap estére meghívásom volt egy bridzspartira – közölte. Hát errıl van szó, gondolta Amanda. Vagy legalábbis részben errıl. Az anyja szenvedélyesen szeretett kártyázni, és már majdnem harminc éve ugyanazzal a néhány barátnıjével járt össze bridzselni. – El kellett volna menned.
– Nem mentem, mert tudtam, hogy jössz, és arra gondoltam, együtt vacsorázunk. – Evelyn egyenes derékkal ült a széken. – Eugénia Wilcoxnak kellett beugrania helyettem. Eugénia Wilcox az utca végén lakott, egy Evelynéhez hasonló pompás, régi stílusú házban. És bár Evelyn és Eugenia állítólag barátok voltak – gyerekkoruk óta ismerték egymást –, mindig volt köztük egy kimondatlan rivalizálás: melyikük háza szebb, melyikük kertje rendezettebb, és más hasonló témákban, beleértve azt is, hogy melyikük készíti a finomabb vörös bársony tortát. – Sajnálom, anya – mondta Amanda, miközben újra leült a székre. – Korábban kellett volna telefonálnom. – Eugénia nem ismeri a licitálás szabályait, és ez az egész játékot tönkretette. Martha Ann már fel is hívott, hogy elpanaszolja nekem az esetet. No de a lényeg az, hogy elmeséltem neki, hogy a városban vagy, aztán szó szót követett, és áthívott minket ma estére vacsorára. Amanda a homlokát ráncolva tette le a kávéscsészét. – Nem fogadtad el a meghívást, ugye? – Természetesen igent mondtam. Amanda lelki szemei elıtt Dawson arca jelent meg. – Nem tudom, lesz-e idım átmenni – rögtönözte. – Lehet, hogy virrasztást szerveznek Tuckért. – Lehet, hogy virrasztást szerveznek? Ez meg mit akar jelenteni? Lesz virrasztás, vagy nem? – Azt akartam mondani, hogy nem tudom, lesz-e virrasztás. Amikor az ügyvéd felhívott, nem mondott részleteket a temetésrıl. – Ez elég fura, nem gondolod? Hogy nem tájékoztatott a részletekrıl. Meglehet, gondolta Amanda. De nem furább, mint az, hogy Tuck megszervezte, hogy Dawsonnal együtt vacsorázzunk a házában múlt éjjel. – Biztos vagyok benne, hogy csak azt teszi, amit Tuck mondott neki. Tuck nevének említésekor Evelyn babrálni kezdte a nyakát díszítı gyöngysort. Amanda sosem látta még az anyját smink és ékszer nélkül kijönni a fürdıszobából, és ez alól a mai reggel sem volt kivétel. Evelyn Collier megtestesítette mindazt, amit a régi Dél jelentett, és ez minden kétséget kizáróan így marad egészen a haláláig.
– Még mindig nem értem, miért kellett emiatt ideutaznod. Hiszen nem is ismerted azt az embert igazán. – Ismertem ıt, anya. – Évekkel ezelıtt. Más lenne a helyzet, ha még mindig itt élnél a városban. Akkor talán megértem. De most semmi sem indokolta, hogy csak ezért ideutazz. – Jöttem, hogy lerójam a tiszteletemet. – Tudod, Tuck Hostetler nem volt igazán közkedvelt személyiség. Sokan bolondnak tartották. És mit vársz tılem mit mondjak a barátaimnak, miért vagy most itt? – Nem értem, miért kellene magyarázkodnod. – Mert rá fognak kérdezni, hogy miért jöttél – közölte Evelyn. – Miért kérdeznének rá? – Mert érdekesnek tartanak téged. Amanda kihallott valamit az anyja hangjából, amit nem tudott hová tenni. Ezen gondolkozott, miközben egy kis tejszínt öntött a kávéjába. – Eddig nem vettem észre, hogy központi téma lennék a beszélgetéseitekben – jegyezte meg. – Igazán nem meglepı, ha belegondolsz. Franket és a gyerekeket szinte sosem hozod magaddal. Nem tehetek róla, hogy az emberek ezt furcsának találják. – Ezt már megbeszéltük. – Amanda képtelen volt véka alá rejteni a felháborodását. – Frank dolgozik, a gyerekek pedig iskolában vannak, de ez nem jelenti azt, hogy én sem jöhetek haza. A lányok már csak ilyenek. Fogják magukat, és meglátogatják az anyjukat. – És néha az ilyen alkalmakkor még csak nem is látják az anyjukat. Ha tudni akarod az igazat, ez az, amit az emberek igazán érdekfeszítınek találnak. – Most meg mirıl beszélsz? – ráncolta a homlokát Amanda. – Arról, hogy olyankor jössz Orientalba, amikor nem is vagyok a városban. És hogy ilyenkor a házamban szállsz meg, mégpedig anélkül, hogy errıl engem értesítenél. – Evelyn nem zavartatta magát, a folytatásban szabadjára engedte az indulatait. – Nem gondoltad, hogy tudok róla, igaz? Például amikor elmentem arra a hajós körútra tavaly. Vagy amikor meglátogattam a nıvéremet Charlestonban tavaly elıtt. Ez
egy kisváros, Amanda. Az emberek láttak téged. A barátaim láttak téged. Nem értem, mibıl gondoltad, hogy nem fogok rájönni. – Anya… – Ne – emelte fel tökéletesen manikőrözött kezét Evelyn. – Pontosan tudom, miért jöttél. Lehet, hogy öregszem, de nem vagyok hülye. Mi másért jöttél volna el a temetésre? Nyilvánvalóan azért, hogy utoljára láthasd. És akkor is ez járt a fejedben, amikor azt mondtad, vásárolni mész, igazam van? Vagy amikor leugrottál a partra, hogy egy barátoddal találkozz. Egész idı alatt hazudtál nekem. Amanda elkapta a tekintetét, de nem szólt egy szót sem. Nem igazán tudott mit mondani. A csendet egy sóhaj törte meg. Amikor az anyja újra beszélni kezdett, a hangja már teljesen higgadt volt. – Tudod, mit? Én sem voltam ıszinte hozzád, Amanda, de belefáradtam. Viszont még mindig az anyád vagyok, és szívesen meghallgatlak. – Értem, anya. – Amanda észrevette a hangjában megbújó, a tinédzserkorára jellemzı sértıdékeny felhangot, és utálta magát érte. – Van valami a gyerekekkel, amirıl tudnom kellene? – Nincs. A gyerekek jól vannak. – Alikor Frankkel van valami? Amanda megfordította a kávésbögrét. – Akarsz róla beszélni? – kérdezte az anyja. – Nem – válaszolta színtelen hangon. – Mi van veled, Amanda? A kérdés valahogy Dawsont jutatta az asszony eszébe, és ez egy pillanatra visszarepítette Tuck konyhájába és Dawson figyelmének középpontjába. És akkor megvilágosodott elıtte, hogy nem érdekli, milyen következményekkel jár, de semmi másra nem vágyik jobban, minthogy újra láthassa a férfit. – Nem tudom – mormolta végül az orra alatt. – Bárcsak tudnám, de sejtelmem sincs. Amanda fölment zuhanyozni, Evelyn Collier pedig a folyó fölött meghúzódó vékony ködfátylat nézve a tornácon álldogált. Kislánykorától kezdve ez volt a kedvenc napszaka. Akkoriban nem a
folyónál laktak, hanem az apja tulajdonában lévı malom közelében, de hétvégenként mindig kisétált a hídhoz, és néha órákon keresztül üldögélt ott, figyelve, ahogy a nap sugarai eloszlatják a ködöt. Harvey tudta, hogy Evelyn mindig is a folyó közelében akart élni, ezért nem sokkal a házasságkötésük után megvette a folyó mellett álló házat. Természetesen a saját apjától vásárolta meg potom pénzért – a Collier család akkoriban több ingatlant is a magáénak mondhatott –, tehát a vétel nem jelentett túl nagy érvágást a számára. Ez azonban egyáltalán nem volt fontos. Csak az számított, hogy foglalkoztatták a felesége vágyai, és Evelyn azt kívánta, bárcsak élne még a félje, és megoszthatná vele az Amandával kapcsolatos gondolatait. Vajon létezik olyan ember, aki kiismeri mostanában a lányát? Amanda már kislányként is titokzatos volt. Mindenrıl megvolt a saját véleménye, és amióta megtanult járni, csökönyös volt, akár egy öszvér. Ha Evelyn arra kérte, maradjon a közelében, Amanda az elsı adandó alkalommal elsomfordált mellıle; ha arra kérte, vegyen fel egy csinos ruhát, a lány a szekrény hátuljából elıráncigált göncökben szökdelt lefelé a lépcsın. A fiatal Amandát még valahogy az ellenırzése alatt és a helyes úton tudta tartani. Végtére is Amanda a Collier családhoz tartozott, és az embereknek elvárásaik voltak vele szemben. Tinédzserként viszont, isten a megmondhatója, de mintha az ördög költözött volna belé. Elıbb Dawson Cole – egy Colé! – , aztán a hazugságok, a szökések és az állandó rosszkedv, no meg a kész válaszok, amikor a lelkére próbált beszélni. Evelyn ténylegesen beleıszült a stresszbe, és – bár Amanda errıl nem tudott – ha nem lett volna otthon állandóan Whiskey, nem is tudja, hogyan élte volna túl azokat a szörnyő éveket. Aztán sikerült elérniük, hogy Amanda szakítson a Cole fiúval és fıiskolára menjen – a helyzet tehát javult. Volt néhány kellemes, jó évük, és persze az unokákban is nagy örömüket lelték. Szomorú, ami a kisbabával történt, hisz még épphogy csak megtanult járni. Gyönyörő teremtés volt, de az Úr senkinek sem ígért fájdalommentes életet. Evelyn maga is elvetélt egyszer – Amanda születése elıtt egy évvel. Örült neki, hogy a lánya, bár igen hosszú idı után, de össze tudta szedni magát – az Úr tudta, hogy a családjának még szüksége van rá –, sıt komoly jótékonysági munkába kezdett. Evelyn boldogabb lett volna, ha
olyan területet választ, amely kevésbé megerıltetı, mondjuk, csatlakozik a helyi, önkéntes munkát végzı nıszervezethez, de a Duke Egyetemi Kórház jó nevő intézmény volt, és Evelyn élvezte, amikor arról mesélhetett a barátainak, hogy Amanda adományokat győjt az általa szervezett protokollebédeken, vagy, hogy önkéntesként dolgozik a kórházban. Mostanában azonban Amanda mintha újra felvette volna a régi szokásait – hogy csak egyet említsen, úgy hazudott, mint tizenévesen. Persze sosem volt bensıséges a viszonyuk, és Evelyn már régen hozzászoktatta magát a gondolathoz, hogy soha nem is lesz. Az csak egy legenda, hogy az anyák és a lányaik a legjobb barátok is egyben, de végül is a család sokkal fontosabb a barátságnál. A barátok jönnekmennek, a család viszont állandó. Nem, nem igazán bíztak meg egymásban, a bizalom azonban általában csak a panaszkodás szinonimája, panaszkodni pedig többnyire idıpazarlás. Az élet nem egyszerő. Sosem volt az, és a jövıben sem lesz, ezzel együtt kell élni – akkor meg minek panaszkodni? Az ember vagy rendezi a problémáit, vagy nem, de utána együtt kell élnie a döntéseivel. Nem kell tudósnak lennie ahhoz, hogy kitalálja, nincs minden rendben Amanda és Frank között. Az utóbbi idıben, amióta a lánya egyedül járt haza, Evelyn nem sokat találkozott Frankkel, de arra emlékezett, hogy a férfi a kelleténél jobban szerette a sört. Viszont Amanda apja is kimondottan kedvelte a whiskey-t, és természetesen nincs olyan házasság, amelyik teljesen problémamentes lenne. Volt idıszak, amikor Evelyn Harvey-nak még a látványától is rosszul lett, mégsem akart elválni tıle. Ha Amanda megkérdezte volna, mesélt volna neki errıl, és egy füst alatt arra is emlékeztette volna a lányát, hogy a szomszéd fője sem mindig zöldebb. A fiatalabb korosztály képtelen felfogni, hogy a fő ott zöldell, ahol locsolják, vagyis mindkettıjüknek, Amandának és Franknek is engednie kell az elvárásaiból, ha azt akarják, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Amanda azonban nem kérdezte errıl a témáról az anyját. Sajnos. Mert Evelyn elmondhatta volna neki, hogy ha így viselkedik, azzal nem segít a már különben is bajbajutott házasságán – például ha hazudozik. Hiszen Amanda hazudott az anyjának, ebbıl pedig nem
nehéz arra a következtetésre jutni, hogy Franknek is hazudott. És hová vezet, ha az ember egyszer belekezd a hazudozásba? Evelyn nem volt benne biztos, de Amanda mintha össze lenne zavarodva, és az ember ilyen állapotban könnyen hibázik. Ami természetesen azt jelenti, hogy Evelynnek – akár tetszik Amandának, akár nem – ezen a hétvégén különösen ébernek kell lennie. Dawson újra a városban van. Ted Cole omladozó háza bejárati lépcsıjén cigarettázott, és tétlenül bámulta a húsfákat – mindig így nevezte ıket, miután a fiúk visszatértek a vadászatról. Két kibelezett és megnyúzott ıztetem lógott a meggörbült faágakon, körülöttük zümmögı legyek nyüzsögtek, a fa alatti porban pedig szanaszét hevertek az állatok belsı szervei. A reggeli szellı lassan körbeforgatta a rothadó torzókat. Ted mélyet szippantott a cigarettájából. Látta Dawsont. És tudta, hogy Abee is látta. De a bátyja hallgatott róla, és ettıl legalább annyira elborult az agya, mint Dawson végletekig pofátlan felbukkanásától. Egy kicsit unta már a testvérét. Beleunt abba, hogy megállás nélkül parancsolgat, és hogy folyton azon agyal, hová folyik el a család pénze. Hamarosan elérkezik az idı, amikor Abee a pisztoly hosszabbik végével találja magát szembe. Az ı drága testvérkéje az utóbbi idıben elengedte magát. A tapétavágós fazon majdnem kinyírta – pár éve ez még nem történhetett volna meg. És akkor sem történt volna meg, ha Ted vele van, de Abee nem mondta el neki, mire készül, és ez csak újabb jele a bátyja meggondolatlanságának. Az új nıcske, akivel mostanában együtt lógott, teljesen elcsavarta a fejét – Candy, vagy Cammie, vagy, hogy is hívják. Persze csinos kis pofija van, és a teste is jó – Ted szívesen szánt volna rá idıt, hogy feltérképezze a domborulatait –, de ı is csak egy nı. A nıkre vonatkozó szabályok pedig egyszerőek: akarsz tılük valamit, megszerzed, és ha felbosszantanak, vagy járatják a szájukat, akkor leállítod ıket. Lehet, hogy nem értik meg elsıre, de végül minden nı hozzáidomul az emberhez. Úgy tőnik, Abee megfeledkezett minderrıl. Ráadásul hazudott neki. Belehazudott a képébe. Ted a porba pöckölte a cigarettacsikket, és arra gondolt, hogy kétségkívül hamarosan el kell beszélgetnie Abeevel. De csak szép sorjában: elıbb Dawsonnal kell
végeznie. Milyen régóta várt erre a percre! Dawson miatt volt görbe az orra, és miatta kellett összedrótozni az állát. İ tehet róla, hogy az a fazon pocskondiázta a kinézetét, amit természetesen nem tőrhetett, így kilenc évet elvesztegetett az életébıl. Senki sem úszta meg szárazon, aki kiszúrt vele. Senki. Dawson és Abee sem kivétel. Senki. Ráadásul már idıtlen idık óta készült erre a pillanatra. Ted megfordult, és visszament a századforduló tájékán épült házba. Odabent egyetlen madzagon himbálózó égı világított, amely alig törte meg a sötétséget. A hároméves Tina az ócska heverın gubbasztott, és egy Disney-rajzfilmet nézett – Ella úgy sétált el mellette, hogy szinte rá se pillantott. A konyhában a serpenyıt vastagon belepte a szalonnazsír. Ella folyatatta az etetıszékben visítozó baba etetését, a gyerek arcát vastagon borította valami sárga, ragacsos izé. A lány húszéves volt, a csípıje keskeny, vékony szálú haja barna, az arca csupa szeplı. A ruha, amit viselt, nem takarta el hasa domborulatát. Még hét hónap hátravan, de már fáradt. Mindig fáradt. Ted felkapta a kulcsait a szekrényrıl. – Elmész? – fordult hátra Ella. – Ne szólj bele a dolgaimba – válaszolta a férfi. Amikor Ella elfordult, Ted megveregette a baba fejét, majd bement a hálószobába. Elıvette a párnája alól Glock gyártmányú pisztolyát, és bedugta az öve alá. Izgatott volt, úgy érezte, végre a helyes irányba halad a világ. Itt volt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra rendbe rakja a dolgokat.
7. fejezet A társalgóban több vendég is kávézgatott az USA Today ingyenes példányait olvasgatva, amikor Dawson visszaért a fogadóba. A szobája felé haladva megütötte az orrát a szallona- és tojásillat. Lezuhanyozott, magára kapott egy farmert és egy rövid ujjú inget, majd visszament a földszintre reggelizni. Mire asztalhoz ült, a legtöbb vendég már befejezte az evést, így Dawson egyedül reggelizett. A futás ellenére sem volt igazán éhes, de a tulajdonos – a hatvanas éveiben járó Alice Russell, aki nyolc éve, nyugdíjba vonulása után költözött Orientalba – megpakolta a tányérját, és Dawsonnak olyan érzése támadt, hogy csalódást okozna az asszonynak, ha nem enne meg mindent. Alice úgy nézett ki, mint egy nagymama, amihez nagyban hozzájárult a köténye és az alatta viselt egyszerő háziruhája. Míg Dawson evett, Alice elmesélte, hogy más nyugdíjas házaspárokhoz hasonlóan, ık is a vitorlázás miatt költöztek Orientalba. A férje azonban unatkozni kezdett, így pár éve megnyitották a panziót. Alice meglepı módon Mr. Cole-nak szólította Dawsont – nem jött rá, kicsoda, még akkor sem, amikor a férfi megemlítette, hogy a városban nıtt fel. Az asszony nyilvánvalóan még mindig kívülálló volt Orientalban. Pedig Dawson családja még mindig a városban élt. A férfi észrevette Abeet a vegyesboltnál, így amint befordult a sarkon, bevetette magát a házak közé, és – amikor csak lehetett, a fıutcát elkerülve – visszaindult a panzióba. Nem akart összetőzésbe keveredni a családjával, fıleg nem Teddel és Abeevel, de volt egy olyan nyugtalanító érzése, hogy ez nem fog sikerülni neki. Elıbb azonban még el kellett intéznie valamit. Reggeli után magához vette a virágcsokrot, amelyet még Louisianában rendelt, és a panzióba küldetett, majd beszállt a bérelt autójába. Miközben vezetett, egyik szemét végig a visszapillantó tükrön tartotta: meg akart bizonyosodni
róla, hogy senki sem követi. A temetıbe érve elhaladt az ismerıs sírkövek mellett, majd megállt dr. David Bonner sírjánál. Ahogy remélte: a temetıben egy lélek sem volt. Letette a virágokat a sírkı talpazatára, és elmormolt egy rövid imát a családért. Pár perc múlva már indult is vissza a panzióba. Az autóból kiszállva felnézett az égre, amely kéken nyújtózkodott egészen a horizontig. A levegı egyre forrósodott, ı pedig úgy érezte, túl szép ez a reggel ahhoz, hogy odabent ücsörögjön, ezért úgy döntött, sétál egyet. A nap vakító fénnyel verıdött vissza a Neuse folyó vizérıl. Dawson feltette a napszemüvegét. Az úton átvágva feltőnt neki, hogy bár az üzletek nyitva vannak, az utcák szinte üresen tátonganak – fel is merült benne a kérdés, vajon hogyan tudják az itteniek fenntartani a vállalkozásaikat. Az órájára pillantva megállapította, hogy még félórája van a találkozóig. Kicsit arrébb kiszúrta azt a kávézót, amely mellett reggel elfutott, és bár nem akart még egy kávét meginni, úgy döntött, egy üveg vizet azért szerez magának. Mintha a szék is felélénkült volna, amikor a kávézó ajtaja váratlanul kivágódott. Dawson figyelte, ahogy valaki kilép az ajtón, és szinte ugyanabban a pillanatban mosolyogni kezdett. Amanda a Bean pultjánál állva tejszínnel és cukorral édesítette az elıtte gızölgı etióp kávét. A Beanben – amely korábban pusztán csak egy kikötıre nézı kis házikó volt – legalább húsz különbözı kávéból és remek péksüteményekbıl lehetett választani. Amanda sosem hagyta volna ki, hogy beugorjon ide, amikor Orientalba látogatott. A helyiek Irvin Étterme mellett itt győltek össze, hogy átbeszéljék, ha valami történt a városban. Az asszony hallotta, ahogy a háta mögött duruzsolnak a vendégek. Bár a reggeli roham már régen lecsendesedett, a kávézóban még így is többen voltak, mint Amanda várta. A huszonegynéhány éves pultos megállás nélkül dolgozott, amióta Amanda belépett a kávézóba. Majd meghalt egy kávéért. Kimerítette az anyjával folytatott reggeli eszmecsere. A zuhany alatt állva átvillant az agyán, hogy visszamegy a konyhába, és kísérletet tesz egy normális beszélgetésre, de mire megtörülközött, már másképp gondolta. Mindig abban reménykedett,
hogy egyszer valóra válik az álma, és az anyja szeretetre méltó, a lányát mindenben támogató szülıvé válik. Most mégis könnyebb volt maga elé képzelnie azt, hogy Dawson nevének hallatán az anyja döbbent, csalódott ábrázatot vág, majd újrakezdi a prédikációját, és minden bizonnyal felháborodott, lekicsinylı hangon ismételgeti ugyanazokat a szólamokat, amelyeket tizenévesként Amanda annyiszor végighallgatott. Evelyn végül is egy régi vágású nı, aki úgy vélte, a döntések csak is jók vagy rosszak lehetnek, a választások pedig helyesek vagy helytelenek, és vannak bizonyos határok, amelyeket nem lehet áthágni. Emellett hitt abban, hogy vannak kıbe vésett viselkedési szabályok – fıleg családi vonatkozásban. Amanda ismerte a szabályokat, és mindig tisztában volt az anyja véleményével. Evelyn hangsúlyozta, hogy az embernek kötelezettségei vannak, vállalnia kell a tettei következményeit, és nem tőrte a nyafogást. Amanda tisztában volt vele, hogy ezek az elvek nem mindig rosszak – bizonyos mértékben be is építette ıket saját gyermeknevelési filozófiájába, és tudta, hogy ezzel a gyermekei javát szolgálja. Kettejük között az volt a különbség, hogy az anyja mindig mindenben biztos volt: hatalmas önbizalmával sosem kérdıjelezte meg döntései helyességét. Úgy tekintett az életre, mint egy dalra, és mivel tudta, hogy minden elıre elrendeltetett, úgy vélte, neki csak annyi a dolga, hogy a dal ritmusára meneteljen. Amanda gyakran gondolta úgy, hogy az anyja még soha egyetlen lépését sem bánta meg. Amanda azonban nem ilyen volt. Sosem fogja elfelejteni, milyen kegyetlenül reagált az anyja Bea betegségére, és aztán a halálára is. Evelyn természetesen megértıen viselkedett, és hozzájuk költözött egy idıre, hogy Jaredre és Lynnre vigyázzon, amíg ık a Duke Egyetemi Kórház Gyermekrák Központjába rohangáltak; egyszer-kétszer még fızött is nekik a temetés utáni hetekben. De Amanda sosem tudta elfogadni azt az érzelemmentes beletörıdést, amellyel az anyja az eseményeket szemlélte, és nem tudta megemészteni azt a prédikációt sem, amit az anyja három hónappal Bea halála után tartott neki arról, hogy „össze kell szednie magát”, és „abba kell hagynia az önsajnálatot”. Mintha Bea elvesztése nagyjából annyira lett volna fájdalmas, mint amikor az ember csúnyán összeveszik a szerelmével. Amanda azóta is
méregbe gurult, ha eszébe jutottak ezek a pillanatok, és néha azon gondolkozott, képes-e egyáltalán az anyja a részvétre. A levegıt kifújva próbálta meg emlékeztetni magát arra, hogy az anyja világa mennyire különbözik az övétıl. Evelyn sosem járt fıiskolára, és Orientalon kívül sehol máshol nem élt – talán ez is közrejátszik abban, hogy ilyen a személyisége. Azért fogadott el fenntartás nélkül dolgokat, mert nem volt összehasonlítási alapja. A családjában nem voltjellemzı a szeretet kimutatása, legalábbis Amanda erre következtetett abból a kevésbıl, amit az anyja megosztott vele a gyerekkorával kapcsolatban. Vagy ki tudja? Amanda egy dolgot biztosan tudott: ha megbízik az anyjában, az több problémához vezet, mint amennyi jó származik belıle, és erre most nem volt felkészülve. Abban a pillanatban szólalt meg a telefonja, amikor rátette a kupakot a kávéspohárra. Lvnn hívta, így kilépett a kávézó teraszára, és a következı pár percben a lányával csevegett. Aztán felhívta Jaredet a mobilján – ı ébresztette, így a fia elıbb csak álmosan motyogott, de mielıtt bontotta volna a vonalat, még biztosította róla az anyját, hogy már alig várja a vasárnapot, amikor újra láthatják majd egymást. Amanda szívesen rácsörgött volna Annette-re is, de azzal vigasztalta magát, hogy a kislány minden bizonnyal jól érzi magát a táborban. Egy kis bizonytalankodás után Franket is felhívta a rendelıjében. Azzal ellentétben, amit az anyjának mondott, valójában nem volt még rá alkalma korábban. Szokás szerint most is ki kellett várnia, míg Franknek lett pár perce két beteg között. – Szia – üdvözölte a férfi, amikor beleszólt a telefonba. A beszélgetésbıl Amanda arra a következtetésre jutott, hogy a férje nem emlékszik arra, hogy elızı éjjel felhívta az anyját. Mindazonáltal úgy tőnt, örül, hogy hallja az asszony hangját. Kérdezett az anyjáról is, így Amanda elmondta neki, hogy késıbb vacsorázni mennek, Frank pedig elmesélte, hogy azt tervezi, vasárnap golfozni megy a barátjával, Rogerrel, és hogy utána beülnek a countryklubba megnézni a Bravesmeccset. Amanda tapasztalatból tudta, hogy ezek a találkozók szükségszerően ivászattal járnak, de próbálta elfojtani a hirtelen rátörı haragot, mert tudta, hogy semmi jóra nem vezet, ha provokálja a férjét.
Frank kérdezte a temetésrıl és arról is, hogy mit szándékozik még csinálnia városban. Bár Amanda ıszintén válaszolta kérdésekre – még nem tudott semmi konkrétat –, érezte, hogy szándékosan kerüli Dawson névének említését. Frank ebbıl semmit sem vett észre, de mire befejezték a beszélgetést, elöntötte a bőntudat egyértelmő, kellemetlen izgalma. A férje miatt érzett dühe mellett ez épp elég volt ahhoz, hogy szokatlan bizonytalanság legyen úrrá rajta. Dawson a magnóliafa árnyékában várt, míg Amanda vissza nem csúsztatta a táskájába a telefonját. Mintha valami aggodalomfélét látott volna átsuhanni a nı arcán, de mire megigazította a táskája vállpántját, Amanda arca újra zárkózottá vált. Hozzá hasonlóan a nı is farmert viselt, és ahogy elindult felé, azt is észrevette, hogy türkizkék blúza mennyire kihangsúlyozza a szeme színét. Amanda gondolataiba mélyedve megindult Dawson felé, amikor észrevette a férfit. – Szia – köszönt neki mosolyogva. – Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. Dawson elnézte, ahogy az asszony végigsimít jól fésült copfján, majd fellépett a teraszra. – Akartam venni egy kis vizet magamnak a találkozó elıtt. – Nem kávét? – mutatott a háta mögé Amanda. – Itt készítik a legjobb kávét az egész városban. – A reggelinél már ittam egy csészével. – Irvinnél ettél? Tuck odavolt azért a helyért. – Nem, a panzióban reggeliztem. A reggeli is benne van az árban, és Alice mindent készen tálal. – Alice? – Alice fürdıruhamodell, és mellesleg övé a panzió. Semmi okod rá, hogy féltékeny legyél. Amanda elnevette magát. – Igen, ebben biztos vagyok. Hogy telt a reggel? – Jól. Futottam egyet, és körbenéztem, hogy mi változott a városban. – És?
– Olyan, mintha megállt volna az idı. Úgy érzem magam, mint Michael J. Fox a Vissza a jövıbe címő filmben. – Ez része Oriental vonzerejének. Amikor itt vagy, könnyő úgy tenned, mintha a világ többi része nem is létezne, a problémáid pedig egyszerően leválnak rólad. – Ez úgy hangzott, mintha a Kereskedelmi Kamara szóvivıje lennél. – Ez meg az én vonzerım egyik része. – Számos más mellett, gondolom. Miközben ezt mondta, Amandának újfent elakadt a lélegzete a férfi intenzív pillantásától. Nem volt hozzászokva, hogy valaki ilyen fürkészı tekintettel nézzen rá – épp ellenkezıleg: általában láthatatlannak érezte magát, miközben a szokásos napi teendıit végezte. Mielıtt azonban zavarba jöhetett volna, Dawson az ajtó felé intett: – Megyek, megszerzem azt az üveg vizet, ha nem bánod. Dawson bement a kávézóba, Amanda pedig azonnal észrevette, hogy a csinos, huszon-egynéhány éves pultos lány észrevétlenül végigmérte a férfit, miközben az a hőtıpult felé sétált. Amikor Dawson már a kávézó másik végében járt, a lány megnézte magát a pult mögötti tükörben, majd barátságos mosollyal üdvözölte a férfit a pénztárgépnél. Amanda gyorsan elfordult, mielıtt a férfi megláthatta volna, hogy ıt nézi. Dawson egy perc múlva kilépett az épületbıl, a pultos lány azonban még akkor is ıt bámulta. Amanda megpróbált komoly maradni, majd hallgatólagos egyetértésben leléptek a teraszról, és kerestek egy helyet, ahonnan jobb kilátás nyílt a kikötıre. – A pultos lány flörtölt veled – jegyezte meg aztán. – Csak kedves volt. – Elég egyértelmő jeleket küldött feled. Dawson vállat vonva lecsavarta a vizespalack tetejét. – Nem vettem észre. – Hogy lehetett ezt nem észrevenni? – Egész máshol járt az eszem, Ezt úgy mondta, hogy Amanda tudta, más is van még. Szótlanul várt. Dawson hunyorogva nézte a kikötıben himbálózó hajókat. – Láttam ma reggel Abeet – mondta végül a férfi. – Futás közben. Amanda megmerevedett Abee nevének hallatán.
– Biztos, hogy ı volt az? – Abee az unokatestvérem, emlékszel? – Történt valami? – Semmi. – Az jó, nem? – Nem vagyok benne biztos. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Amanda feszülten. Dawson válasz helyett belekortyolt a vízbe. Az asszony szinte hallotta, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában. – Azt hiszem, azt, hogy amennyire csak lehet, meg kell húznom magam. De ha nem sikerül elkerülnöm ıket, majd az adott helyzetben eldöntöm, hogyan reagálok. – Az is lehet, hogy nyugton maradnak majd. – Lehet – bólintott a férfi. – Akkor errıl ennyit, rendben? – Visszacsavarta a kupakot a palackra, majd témát váltott. – Te tudod, mit akar mondani nekünk Mr. Tanner? Nagyon titokzatos volt a telefonban. Semmit sem volt hajlandó elárulni a temetésrıl. – Nekem sem mondott túl sokat. Pont errıl beszélgettünk ma reggel anyámmal is. – Igen? És hogy van a mamád? – Kissé ideges volt, amiért kihagyta a tegnap esti bridzspartit. Kárpótlásul viszont most kénytelen vagyok elmenni vele vacsorázni az egyik barátjához. Dawson elmosolyodott. – Akkor… vacsoráig szabad vagy, ugye? – Miért? Tervezel valamit? – Még nem tudom. Elıbb derítsük ki, mit akar Mr. Tanner. Errıl jut eszembe, azt hiszem, mennünk kéne. Az irodája azon a háztömbön túl van: Miután Amanda rátette a fedelet a kávéspohárra, egyik árnyéktól a másikig haladva elindultak az ügyvéd irodája felé. – Emlékszel, amikor megkérdezted, hogy meghívhatsz-e egy fagyira? – kérdezte a nı. – Az elsı alkalomra? – Emlékszem, elcsodálkoztam, amikor igent mondtál. Amanda figyelmen kívül hagyta a férfi megjegyzését.
– Arra a helyre mentünk, amelyikben az a divatjamúlt szökıkút volt, és egy hosszú pult, és mindketten fagyikelyhet ettünk. Helyben készítették a fagylaltot. Egyébként azóta sem ettem annál finomabb fagyit, mint amit ott csináltak. Hihetetlen, hogy bezártak, és lerombolták az egész helyet! – Ez mikor történt? – Nem tudom. Talán hat vagy hét éve. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már nincs meg az üzlet. El is szomorodtam. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, gyakran elvittem ıket oda, és mindig nagyon jól éreztük magunkat. Dawson megpróbálta elképzelni Amandát, ahogy a gyermekei körében ül a fagyizóban, de nem tudta megidézni az arcukat. Vajon Amandára hasonlítanak, vagy inkább az apjukra? És vajon örökölték az anyjuk tüzes temperamentumát és hatalmas szívét? – Gondolod, hogy a gyerekeid szerették volna, ha itt nınek fel? – kérdezte Dawson. – Kiskorukban biztosan. Oriental gyönyörő város, számtalan felfedezésre váró és játékra alkalmas hellyel. Az idı elırehaladtával azonban valószínőleg túlságosan szőknek érezték volna a várost. – Ahogy te is? – Igen – válaszolta Amanda. – Ahogy én is. Alig vártám, hogy elköltözhessek innen. Nem tudom, emlékszel-e, de beadtam a jelentkezésem a New York-i Egyetemre és a bostonira is, csak azért, hogy belekóstolhassak egy igazi nagyváros életébe. – Hogy is felejthettem volna el? Az összes hely, amit kinéztél magadnak, borzasztóan távol volt – merengett Dawson. – Igen, nos… az apám a Duke-ra járt, és gyerekkoromban rengeteget mesélt róla, a tévében Duke-meccseket néztem. Szerintem kıbe volt vésve, hogy ha oda is felvesznek, azt fogom választani. És végül is jól döntöttem, mert az iskola nagyszerő volt, rengeteg új barátot szereztem, és az ott töltött évek alatt felnıttem. Ráadásul nem hiszem, hogy szerettem volna New Yorkban vagy Bostonban élni. A szívem mélyén mindig kisvárosi lány maradtam. Lefekvés elıtt jólesik a tücskök cirpelését hallgatni. – Akkor Louisianát is szeretnéd. Az a hely a világ bogárfıvárosa.
Amanda elmosolyodott, majd belekortyolt a kávéjába. – Emlékszel, hogy leautóztunk a partra, amikor a Diana hurrikán közeledett? Én könyörögtem, hogy vigyél magaddal, te pedig megpróbáltál lebeszélni róla. – Azt hittem, megırültél. – Végül azonban elvittél. Mert én azt akartam. Annyira fújt a szél, hogy alig tudtunk kiszállni a kocsiból, az óceán pedig… vadul tombolt. Egészen a horizontig fehér tajtékot vetettek a hullámok, te meg csak álltál ott, magadhoz öleltél, és megpróbáltál rávenni, hogy üljek vissza az autóba. – Nem akartam, hogy bajod essen. – Az olajfúró tornyon is ilyen viharokban van részed? – Nem olyan gyakran, mint gondolnád. Ha a vihar elıre jelzett útvonalán vagyunk, általában evakuálnak minket. – Általában? Dawson vállat von. – A meteorológusok néha tévednek. Voltam már néhány hurrikán peremén, elég rémisztı. Ki vagy szolgáltatva az idıjárás hatalmának, összegömbölyödsz, a torony billeg, és tudod, hogy senki sem jön segíteni, ha felborul. Láttam pár fickót, akik teljesen elvesztették az önuralmukat. – Azt hiszem, én is kétségbeesnék. – Te nagyszerően viselkedtél, amikor a Diana jött – mutatott rá Dawson. – Mert velem voltál. – Amanda lassított a léptein. A hangja komolyan csengett. – Tudtam, nem engednéd, hogy bajom essen. Mindig biztonságban éreztem magam, amikor mellettem voltál. – Akkor is, amikor az apám és az unokatestvéreim beugrottak Tuckhoz? Hogy elszedjék a pénzem? – Igen – bizonygatta Amanda. – Még akkor is. A családod sosem zaklatott engem. – Szerencséd volt. – Nem tudom – gondolkozott el Amanda. – Amikor együtt jártunk, néha láttam Tedet vagy Abeet a városban, és hébe-hóba az apádat is. Ó, milyen önelégült képet vágtak, amikor összetalálkoztunk, de sosem
féltem tılük. Késıbb, miután Tedet letartóztatták, és én nyaranta visszavisszajöttem a városba, Abee és az apád sosem jöttek a közelembe. Szerintem tudták, mit tennél velük, ha bármi történne velem. – Amanda megállt egy fa árnyékában, és a férfira nézett. – Tehát nem, sosem féltem a családodtól. Egyszer sem. Mégpedig miattad. – Túlértékelsz. – Tényleg? Azt akarod mondani, hagytad volna, hogy bántsanak? Dawson nem válaszolt, Amanda azonban az arckifejezésébıl is látta, hogy jól gondolta, amit gondolt. – Tudod, a családod mindig tartott tıled. Még Ted is. Mert ismertek téged, ahogy én is. – Te tartottál tılem? – Nem ezt mondtam – ingatta a fejét Amanda. – Tudtam, hogy szeretsz, és hogy bármit megtennél értem. Ezért is fájt annyira, amikor szakítottál velem, Dawson. Mert már akkor is tudtam, mennyire ritka az ilyen szerelem. Csak a legszerencsésebbek élhetik át. Dawson egy pillanatig képtelen volt megszólalni – Sajnálom – hebegte végül. – Én is – válaszolta Amanda, mit sem törıdve, hogy a nosztalgikus szomorúság kiült az arcára. – Mert én a szerencsések közé tartoztam, tudod? Morgan Tanner irodájába érve Dawson és Amanda leültek a kis váróhelyiségben. A padlót kopott fenyıfa parketta borította, az asztalok ısrégi magazinoktól roskadoztak, a székek kárpitja kirojtosodott. Az asszisztens, aki elég idısnek nézett ki ahhoz, hogy már évek óta a nyugdíjából éljen, egy puha fedelő könyvet olvasott. Más dolga nem is nagyon akadt, ugyanis abban a tíz percben, amíg Amanda és Dawson várakoztak, a telefon egyszer sem csörgött. Aztán végre kinyílt az ajtó, és felbukkant egy öregember – ısz haja kócosán meredezett, a szemöldöke leginkább egy szırös hernyóhoz hasonlított, az öltönye győrött volt. Intett nekik, hogy lépjenek beljebb az irodájába.
– Amanda Ridley és Dawson Cole, ha nem tévedek – rázott velük kezet. – Morgan Tanner vagyok. Fogadják ıszinte részvétemet. Tudom, milyen nehéz most önöknek. – Köszönjük – válaszolta Amanda. Dawson mindössze szó nélkül bólintott. Tanner két bırborítású, háttámlás székre mutatott. – Foglaljanak helyet, kérem. Nem fogom sokáig feltartani önöket. Tanner irodája teljesen más volt, mint a várószoba: a mahagóni polcokon csinos rendben sorakoztak a törvénykönyvek, az ablak az utcára nézett. Az antik íróasztalt a sarkainál aprólékosan kidolgozott faragások díszítették, a felületét egy asztali lámpa – valószínőleg Tiffany – világította meg. Az asztal közepén egy diófából készült doboz állt, mögötte pedig egy bırfotel. – Elnézésüket kérem, hogy megvárakoztattam önöket. Éppen az utolsó simításokat végeztem telefonon. – Beszéd közben csoszogva megkerülte az asztalt. – Felteszem, csodálkoznak, hogy mire föl ez a nagy titkolózás, de tudniuk kell, hogy Tuck akarta így. Elég makacs ember volt, és megvolt a saját elképzelése a dolgokról. – Az ügyvéd érdeklıdve figyelte ıket a bozontos szemöldöke alól. – Úgy hiszem azonban, hogy ezzel önök is tisztában vannak. Amanda lopva Dawsonra pillantott, miközben Tanner leült, és az elıtte fekvı mappa után nyúlt. – Nagyra értékelem, hogy mindketten eljöttek. És abból, ahogy Tuck beszélt önökrıl, azt hiszem, ı is ugyanezen a véleményen lenne. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésük van, úgyhogy, ha megengedik, bele is vágnék. – Rájuk villantotta a mosolyát, ezzel felfedve meglepıen tökéletes és fehér fogait. – Ahogy tudják, Tuckra kedd reggel talált rá Rex Yarborough. – Kicsoda? – kérdezte Amanda. – A postás. Mint kiderült, Rex rendszeresen benézett Tuckhoz, mert tudni akarta, hogy van. Amikor kedden bekopogott hozzá, nem kapott választ, az ajtó viszont nyitva volt, így bement. Tuckra az ágyában talált rá. Hívta a seriffet, aki kizárta az idegenkezőséget, majd azonnal telefonált nekem. – És miért önt hívta? – érdeklıdött Dawson.
– Mert Tuck megkérte rá. Szólt a seriffnek, hogy én leszek a végrendelete végrehajtója és az a személy, akit a halála esetén értesíteni kell. – Ez úgy hangzott, mintha Tuck tudta volna, hogy meg fog halni. – Szerintem érezte, hogy közeledik a halála napja – helyeselt Tanner. – Tuck Hostetler már nem volt fiatal, és nem félt szembenézni elırehaladott korával. – Az ügyvéd megrázta a fejét. – Csak remélni tudom, hogy én is ilyen összeszedett és határozott leszek, ha eljön az idım. Amanda és Dawson összenéztek, de egy szót sem szóltak. – Arra bíztattam, hogy értesítse ıket a végakaratáról és a kívánságairól, de valamilyen oknál fogva inkább titokban akarta ıket tartani. A mai napig nem értem, miért. – Tanner úgy beszélt hozzájuk, mint apa a gyermekeihez. – Tuck azt sem rejtette véka alá, hogy önök mindketten nagyon fontosak a számára. Dawson elırehajolt. – Tudom, nem tartozik ide, de honnan ismerték egymást Tuckkal? Tanner bólintott, mintha várta volna a kérdést. – Tuckkal tizennyolc éve találkoztam elıször, amikor megkértem, hogy újítson fel nekem egy régi Mustangot. Akkoriban egy nagyobb ügyvédi irodában voltam üzlettárs Raleigh-ban. Az igazat megvallva kapcsolatokat kellett kiépítenem a cégnek. Fıleg mezıgazdasági területen dolgoztam. De hogy rövidre fogjam, kirendeltek ide pár napra, hogy ellenırizzem a munkafolyamatokat, Tuckot csak hírbıl ismertem, nem nagyon bíztam benne, hogy meg tudja csinálni az autómat. Szóval valamennyire összeismerkedtünk, nekem pedig tetszett az itteni nyugodt életforma. Pár hét múlva visszajöttem a kocsimért. Tuck közel sem azt az összeget kérte, amire számítottam, ráadásul le voltam nyőgözve a munkájától. Eltelt tizenöt év. Kiégtem, és egy hirtelen ötlettıl vezérelve elhatároztam, hogy nyugdíjba vonulok és leköltözöm ide. Csakhogy nem volt annyira izgalmas itt, úgyhogy egy év múlva vagy kicsit késıbb, megnyitottam ezt a kis irodát. Nem vállalok sokat, fıleg végrendeleteket írok, és néha egy-két ingatlan-adásvételi szerzıdést. Valójában nincs szükségem rá, hogy dolgozzak, de jólesik néha csinálni valamit, a feleségem pedig kimondottan örül neki, ha egy héten pár órát
házon kívül töltök. No de úgy esett, hogy egyik reggel összeakadtam Tuckkal Irvinnél, és szóltam neki, hogy ha szüksége van valamire, engem mindig megtalál. Én voltam a legjobban meglepve, amikor tavaly februárban felkeresett. – Miért önt kereste meg, és nem… – Egy másik ügyvédet a városban? – fejezte be a kérdést Dawson helyett Tanner. – Az volt a benyomásom, hogy olyan ügyvédet keresett, aki nem túl régóta él a városban. Nem hitt az ügyvédi titoktartásban, még akkor sem, amikor biztosítottam róla, hogy annak betartása az ügyvédi munka egyik alappillére. Nem tudom, kíváncsiak-e még valamire? Amanda megrázta a fejét, mire az ügyvéd közelebb húzta magához a mappát, és felvett egy szemüveget. – Akkor vágjunk bele. Tuck pontos utasításokat adott azzal kapcsolatban, hogy a végrendelete végrehajtójaként, milyen feladataim lesznek. Tudniuk kell, hogy Tuck nem akart hagyományos temetést. Úgy rendelkezett, hogy a halála után intézkedjek a hamvasztásáról. Kívánságának megfelelıen Tuck Hostetlert tegnap elhamvasztották. – Az asztalán álló doboz felé intett, így Amanda és Dawson számára nyilvánvalóvá vált, hogy a doboz Tuck hamvait rejti. Amanda elsápadt. – Hiszen tegnap már mi is itt voltunk! – Tudom. Tuck azt kérte, hogy még azelıtt intézkedjek a hamvasztásról, hogy önök megérkeznek. – Nem akarta, hogy ott legyünk? – Azt akarta, hogy senki se legyen ott. – De miért? – Csak annyit mondhatok, hogy Tuck határozott utasításokkal látott el. De ha a véleményemre kíváncsi, szerintem attól tartott, hogy az intézkedések talán felzaklatnák önöket. – Kivett egy papírt a mappából és felemelte. – Azt mondta, idézem: „Nem akarom, hogy a halálom bármilyen terhet jelentsen a számukra.” – Tanner levette a szemüvegét, és a székében hátradılve megpróbálta felmérni a vele szemben ülık reakcióját. – Máshogy fogalmazva: nem lesz temetés? – kérdezte Amanda.
– A szó hagyományos értelmében véve: nem. Amanda Dawson felé fordult, majd újra Tannerre nézett. – Akkor miért akarta, hogy idejöjjünk? – Azért kért meg, hogy vegyem fel önökkel a kapcsolatot, mert reménykedett benne, hogy megtesznek neki valamit. Valamit, ami sokkal fontosabb, mint a hamvasztás. Lényegében azt akarta, hogy önök ketten szórják szét a hamvait egy olyan helyen, ami különösen fontos volt a számára. Egy helyen, ahol, ha jól sejtem, egyikük sem járt még. Egy másodperc is elég volta Amandának ahhoz, hogy kitalálja, mirıl van szó. – A vandemere-i házikó? – Pontosan – bólintott Tanner. – A holnapi nap ideális lenne. Az idıpontot önök választják. Természetesen, ha idegenkednek az ötlettıl, én is elintézhetem az dolgot. Így is, úgy is fel kell mennem oda. – Nem, a holnap megfelel – jelentette ki Amanda. Tanner felemelt egy darab papírt. – Itt a cím. Vettem a bátorságot, és kinyomtattam önöknek az útvonalat is. Ahogy azt sejthetik, lesz olyan szakasz, ahol majd le kell térniük a kiépített útról. És még egy dolog: Tuck rám bízta, hogy ezt adjam át önöknek – mondta, majd elıvett három lezárt borítékot a mappából. – Láthatják, hogy kettın rajta van a nevük is. Tuck azt kérte, hogy elıször annak a borítéknak a tartalmát olvassák fel hangosan, amelyre semmit sem írt. Mégpedig a szertartás kezdete elıtt. – Szertartás? – csodálkozott Amanda. – A hamvak szétszórására gondoltam – biccentett az ügyvéd, majd átnyújtotta az útvonaltervet és a borítékokat.– De természetesen nyugodtan mondhatnak egy-két szót maguktól is, ha úgy akarják. – Köszönjük – vette át a csomagot Amanda. A borítékok bizarr módon igen nehezek voltak. A titokzatosság súlya nehezedett rájuk. – És mi a helyzet a másik két borítékkal? – Úgy vélem azokat késıbb kell elolvasniuk. – Úgy véli? – Tuck ezzel kapcsolatban semmi konkrétat nem mondott, csak annyit, hogy ha az elsı levelet elolvassák, tudni fogják, mikor kell kinyitniuk a másik kettıt.
Amanda eltette a borítékokat a táskájába, próbálta megemészteni a Tannertıl hallottakat. Dawson ugyanolyan döbbent arcot vágott, mint Amanda. Tanner újra belepillantott a mappába. – Tuck mondott valamit azzal kapcsolatban, hogy Vandemere-ben pontosan hol szóljuk szét a hamvait? – Nem – ingatta a fejét Tanner. – Honnan fogjuk tudni, ha még sosem jártunk ott? – Ezt a kérdést én is feltettem neki, de úgy tőnt, biztos benne, hogy önök tudni fogják a dolgukat. – Kijelölt esetleg egy pontos órát? – Ezt is önökre bízta. Azzal kapcsolatban azonban hajthatatlan volt, hogy a szertartást titokban kell tartaniuk. Külön felhívta rá a figyelmem, hogy például az újságban sem említhetik a halálát, még egy gyászhír sem jelenhet meg. Az volt a benyomásom, hogy azt akarja, hármunkon kívül senki se tudjon róla, hogy meghalt. Amennyire csak tudtam, a kívánsága szerint jártam el. Természetesen a legnagyobb erıfeszítéseim ellenére is elkerülhetetlen volt, hogy kiszivárogjon a hír, de szeretném, ha tudnák, hogy én mindent megtettem, amit csak lehetett. – Említette Tuck, hogy mindezt miért akarta így? – Nem – válaszolta Tanner. – Én pedig nem kérdeztem. Addigra rájöttem, hogy úgyis csak arról beszél, amirıl akar. Várakozón nézett Amandára és Dawsonra, hátha vannak további kérdéseik. Minthogy azonban szótlanok maradtak, megkocogtatta a mappa tetején fekvı lapot. – Lépjünk tovább az ingatlan kérdésére. Mindketten tudják, hogy Tucknak már nem volt családja. Megértem, ha, tekintettel a gyászukra, úgy érzik, ez a téma nem éppen idıszerő, de Tuck külön kért, hogy tudassam önökkel, mi az, amit szeretne, ha elintéznének, amíg mindketten itt vannak. Rendben? – Minthogy mindketten bólintottak, folytatta. – Tucknak jelentıs vagyona volt. Elég nagy földterületet birtokolt, ráadásul több bankszámlával is rendelkezett. Még nem végeztem a számadatok feldolgozásával, de amit tudniuk kell, az a következı: ha szeretnék, bármelyik személyes vagyontárgyát magukkal vihetik, még akkor is, ha az egyedi darab. Tuck csak annyit kért, hogy ha nem tudnak megegyezni valamiben,
addig vigyék dőlıre a dolgot, amíg mindketten a városban tartózkodnak. A végrendelet jóváhagyására még várni kell pár hónapot, de a lényege az, hogy amire önöknek nincs szükségük, az eladásra kerül, az így összegyőlt pénzt pedig a Duke Egyetemi Kórház Gyermekrák Központja kapja – Tanner Amandára mosolygott. – Tuck úgy vélte, ezt ön is tudni szeretné. – Nem tudom, mit mondjak. – Amanda szinte hallotta, hogy Dawson feltőnés nélkül hegyezi a fülét mellette. – Ez igazán nagylelkő gesztus volt Tucktól. – Elhallgatott. Sokkal mélyebben érintette ez az egész, mint ahogy azt bevallotta magának. – Tudta… azt hiszem, tudta, mit jelent ez nekem. Tanner bólintott, majd összesöpörte a lapokat, és végül félretette ıket. – Részemrıl ennyi, hacsak nem jut eszükbe még valami. Nem volt más, és miután elköszöntek, Amanda felállt, Dawson pedig felemelte a diófa dobozt az asztalról. Tanner is felállt, de úgy tőnt, nem akarja kikísérni ıket. Elindultak az ajtó felé. Amanda figyelmét nem kerülte el, hogy Dawson mennyire komor lett. Mielıtt az ajtóhoz értek volna, a férfi megállt, és az ügyvéd felé fordult. – Mr. Tanner! – Igen? – Mondott valamit, ami felkeltette a kíváncsiságomat. – Mi lenne az? – Azt mondta, hogy a holnap ideális lenne a hamvak szétszórására. Felteszem, ezt úgy értette, hogy a holnap ideálisabb a mai napnál. – Igen. – Megmondaná, miért? Tanner az asztala szélére tolta a mappát. – Sajnálom – válaszolta –, de nem tehetem. – Ez meg mi akart lenni? – kérdezte Amanda. Az autója felé sétáltak, amely még mindig a kávézónál parkolt. Dawson válasz helyett zsebre vágta a kezét. – Tudod már, hol ebédelsz? – kérdezte. – Válaszolnál a kérdésemre?
– Nem tudom, mit mondjak. Tanner nem felelt a kérdésemre. – Miért tetted fel ezt a kérdést egyáltalán? – Mert egy kíváncsi alak vagyok. Egész életemben ilyen voltam. Amanda átvágott az úton. – Ez nem igaz – mondta végül. – Én máshogy gondolom. Szerintem inkább sztoikus nyugalommal fogadtad el az életet olyannak, amilyen. Egyébként meg pontosan tudom, mit mővelsz most. – Na és mit? – Próbálsz témát váltani. Dawson arra sem vette a fáradságot, hogy ellenkezzen. Inkább a hóna alá vette a dobozt. – Különben meg te sem válaszoltál az én kérdésemre. – Milyen kérdésre? – Azt kérdeztem, hogy hol ebédelsz? Mert ha nincs konkrét terved, én ismerek egy nagyszerő helyet. Amanda habozott, a kisvárosi pletykákra gondolt, Dawson azonban szokás szerint olvasott a gondolataiban. – Bízz bennem – kérte. – Tudom, hová menjünk. Fel órával késıbb már Tucknál voltak, a patak közelében ültek egy pléden, amit Amanda az öreg egyik szekrényébıl vett elı. A ház felé menet Dawson szendvicseket és pár üveg vizet vett Brantlee Vidéki Éttermében. – Honnan tudtad, hogy ezt szeretném? – kérdezte Amanda, a korábbi beszélgetésükre utalva. Dawson mellett eszébe jutott, milyen volt, amikor a gondolatai már azelıtt napvilágot láttak, hogy kimondta volna ıket. Fiatal korukban gyakran elég volt egy futó pillantás vagy egy apró kézmozdulat, hogy megértsék egymás gondolatait vagy érzelmeit. – Az anyád és az összes ismerıse ebben a városban él… Te férjnél vagy, én pedig idecsöppentem a múltadból. Nem volt nehéz rájönni, hogy nem lenne jó ötlet, ha nyilvánosan együtt töltenénk a délutánt. Amanda örült, hogy a férfi ilyen megértı, mégis abban a pillanatban bőntudata támadt, ahogy Dawson elıvett két szendvicset a táskából. Azt mondta magának, hogy csak egyszerő ebédrıl van szó, de tudta, hogy ez nem teljesen igaz.
Úgy tőnt, Dawson mindebbıl semmit sem vett észre. – Pulykás vagy csirkesalátás? – kérdezte Amanda felé nyújtva a szendvicseket. – Mindegy – válaszolta a nı, de aztán meggondolta magát. – Legyen a csirkesalátás. Dawson odaadta neki a szendvicset meg egy üveg vizet. Amanda körbenézett. A csendet ízlelgette. A fejük felett kövér, elmosódott felhık úsztak, a ház melletti, spanyolmohával benıtt tölgyfa törzsén két mókus kergette egymást felfelé. A patak túlsó partján teknıs napozott egy farönkön. Itt nıtt fel, mostanra mégis furcsán idegennek tőnt a táj – teljesen más világ volt ez a jelenlegi életéhez képest. – Mi a véleményed a találkozóról? – kérdezte Dawson. – Tanner korrekt embernek tőnik. – És Tuck leveleirıl mit gondolsz? – Azok után, amit ma reggel hallottam? Fogalmam sincs, mire véljem ıket. Dawson biccentett, de közben már a szendvicsét csomagolta ki a papírból, Amanda pedig követte a példáját. – Gyermekrák Központ, hm? Amanda bólintott, és akaratlanul is Bea jutott az eszébe. – Meséltem neked, hogy önkéntesként dolgozom a Duke Egyetemi Kórházban, és hogy adományokat is győjtök neki – Igen, de azt nem említetted, hogy a kórház melyik részén dolgozol – válaszolta Dawson. A szendvicsét már kicsomagolta, de még nem harapott bele. Amanda kihallotta a férfi mondatában megbúvó kérdést, és tudta, hogy Dawson válaszra vár. Szórakozottan csavargatta a vizespalackon a kupakot. – Franknek és nekem volt még egy gyermekünk. Egy kislány. Három évvel Lynn után született. – Amanda elhallgatott. Próbálta összeszedni magát. Amikor másoknak mesélt Beáról, általában feszengett, és kínzó fájdalmat érzett, de tudta, hogy Dawsonnal ez máshogy lesz. – Tizennyolc hónapos korában agytumort diagnosztizáltak nála. Nem lehetett operálni. Az orvosok és a Gyermekrák Központban mindenki kitett magáért, a kislányunk azonban hat hónappal késıbb meghalt. – Amanda elnézett a patak fölött. Erıt vett rajta az ismerıs, mélyen
gyökerezı fájdalom. A szomorúság, amelyrıl tudta, hogy örökre társául szegıdött. Dawson megszorította a kezét. – Hogy hívták? – kérdezte gyengéden. – Beának – suttogta Amanda. Egy idıre némaságba burkolóztak, csak a patak morajlása és a fák leveleinek neszezése törte meg a csendet. Amanda nem akart többet mondani, Dawson pedig nem kérdezgette tovább. Az asszony biztos volt benne, hogy a férfi pontosan tudja, mit érez, sıt volt egy olyan érzése, hogy – bár segíteni nem tud rajta, de – a fájdalmát is átérzi. Ebéd után összepakolták a piknik maradékait és a takarót, majd visszamentek a házba. Dawson követte Amandát, és figyelte, ahogy a nı, kezében a pléddel, eltőnik az egyik szobában. Mintha Amanda visszafogottabb lett volna, mint szokott. Mintha attól tartott volna, hogy átlép egy láthatatlan határvonalat, Dawson elıvett két poharat a konyhaszekrénybıl. töltött egy kis jeges teát, majd a konyhába lépı Amandát is megkínálta. – Jól vagy? – kérdezte a nıt. – Igen – vette el a poharat Amanda. – Semmi bajom. – Sajnálom, ha felzaklattalak. – Dehogy – nyugtatta meg a nı. – Csak arról van szó, hogy még mindig nehéz Beáról beszélnem. Ez a hétvége egyébként is olyan… meglepetésekkel teli. – Ezzel én is ugyanígy vagyok – helyeselt Dawson, majd nekidılt a szekrénynek. – Hol kezdjük? – Mit hol kezdjünk? – A ház átnézését. Hogy megnézzük, van-e valami, amit magunknak szeretnénk. Amanda kifújta a levegıt, remélte, hogy nem látszik rajta, mennyire ideges. – Nem is tudom. Valahogy olyan rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban.
– Pedig nem kellene, hogy zavarban legyél. Tuck csak azt akarta, hogy emlékezzünk rá. – Enélkül is emlékezni fogok rá. – Akkor mit szólsz ehhez: Tuck több akar lenni egy emléknél. Azt akarja, hogy lényének egy része, egy darab a házából a miénk legyen. Amanda ivott egy kortyot. Tudta, hogy Dawsonnak valószínőleg igaza van, de az ötlet, hogy átkutassák a házat csak azért, hogy hátha találnak egy emléktárgyat, abban a pillanatban túl sok volt számára. – Halasszuk el ezt egy kicsit, jó? Rendben lesz így? – Persze. Akkor kezdjük, amikor csak akarod. Mit szólnál hozzá, ha üldögélnénk egy kicsit odakint? Amanda bólintott, és követte Dawsont a teraszra. Kényelembe helyezték magukat Tuck régi karosszékeiben. A férfi a combjára tette a poharát. – Szerintem Tuck és Clara sokszor üldögéltek idekint – jegyezte meg. – Csak ücsörögtek és nézték, hová rohan a világ. – Elképzelhetı. – Örülök, hogy eljöttél meglátogatni ıt – fordult Amanda felé a férfi. – Utáltam a gondolatot, hogy folyton egyedül kuksol idekint. Amanda érezte, ahogy az ujjai között végigfolyik a poháron a nedvesség. – Ugye tudtad, hogy Tuck azután is látta Clarát, miután az asszony már meghalt? – Ezt hogy érted? – vonta össze a szemöldökét Dawson. – Megesküdött rá, hogy Clara még mindig itt van. Dawsonnak egy pillanatra saját hasonló látomásai jutottak az eszébe. – Mit értesz az alatt, hogy látta ıt? – Szó szerint értettem. Látta Clarát, és beszélt hozzá – válaszolta Amanda. – Azt akarod mondani, hogy Tuck egy szellemet látott? – kérdezte Dawson hunyorogva. – Neked nem említette? – Nekem sosem mesélt Claráról. – Soha? – kerekedett el Amanda szeme. – Az egyetlen dolog, amit elárult róla, a neve.
Amanda letette a poharat maga mellé, és nekifogott, hogy elmondjon egy-két történetet azok közül, amelyeket Tuck osztott meg vele az évek során. Beszélt arról, hogy az öreg tizenkét évesen maradt ki az iskolából, és kezdett el dolgozni a nagybátyja szerelımőhelyében. Majd arról, hogy tizennégy évesen találkozott elıször Clarával a templomban, és hogy abban a pillanatban tudta, ı lesz az, akit feleségül fog venni. Azt is megosztotta Dawsonnal, hogy Tuck családja, a nagybátyját is beleértve, északra költözött, hátha a nagy gazdasági világválság idején ott találnak munkát egy idıre, de sosem jöttek vissza. Mesélt Tuck és Clara házasságának elsı éveirıl, említést tett az asszony elsı vetélésérıl, és arról is, milyen fáradt volt Tuck, amikor napközben Clara apjánál dolgozott a családi birtokon, éjjel pedig a saját házukat építette. Nem felejtette ki azt sem, hogy Clara még két magzatot elveszített a háború után, és elsorolta azt is, hogy Tuck elıbb megépítette a mőhelyét, majd az 1950-es évek elején, lépésrıl lépésre haladva, elkezdett autókat felújítani – így került hozzá az a Cadillac is, amelynek a tulajdonosa egy nagy jövı elıtt álló énekes, Elvis Presley volt. Mire odaért a mesélésben, hogy Tuck hogyan vesztette el Clarát, és hogyan beszélt a szelleméhez, Dawson megitta a teáját, és csak bámult bele a poharába. Egyértelmővolt, hogy megpróbálja összeegyeztetni a hallottakat azzal az emberrel, akit ismert. – Nem tudom elhinni, hogy nem beszélt neked ezekrıl – csodálkozott Amanda. – Bizonyára megvolt rá az oka. Lehet, hogy téged jobban kedvelt. – Nem hinném – ellenkezett Amanda. – Szerintem csak arról van szó, hogy én idısebb korában ismertem meg. Te akkor voltál a közelében, amikor a Clara halála miatti trauma még nagyon friss volt. – Talán igazad van – válaszolt kételkedve Dawson. – Fontos voltál neki – bizonygatta Amanda. – Végül is megengedte, hogy ideköltözz. Ráadásul kétszer is. – Amikor a férfi végre bólintott, Amanda letette a kezébıl a poharat. – Kérdezhetek valamit? – Bármit. – Mirıl beszélgettetek ti ketten annak idején? – Autókról. Motorokról. Sebváltókról. És néha az idıjárásról.
– Roppant izgalmasan hangzik – szellemeskedett Amanda. – El sem tudod képzelni! De akkoriban nem voltam egy nagy dumás. – Hát jó! – hajolt közelebb a férfihoz Amanda, és hirtelen valahogy nagyon eltökéltnek tőnt. – Most már kibeszéltük Tuckot, és engem is. Rólad azonban még nem ejtettünk szót… – Már hogyne ejtettünk volna. Tegnap meséltem magamról. Olajfúrótornyon dolgozom, vidéken élek egy mobil házban, és nem randevúzom. Amanda fáradtan hátradobta a copfját a válla fölött – a mozdulat majdhogynem érzéki volt. – Akkor mondj valamit, amit eddig még nem említettél – unszolta a férfit. – Valamit, amit senki sem tud rólad. Valamit, amivel meglepnél. – Nincs mit mesélnem. – Vajon miért nem hiszek neked? – fürkészte a férfi arcát Amanda. Mert, gondolta Dawson, soha semmit nem voltam képes elrejteni elıled, de végül csak ezt mondta: – Nem tudom… Amanda csendes beletörıdéssel fogadta a választ, mert gondolatban már máshol járt. – Említettél valamit tegnap, amivel kíváncsivá tettél. – Látva, hogy Dawson érdeklıdve pillant rá, feltette a kérdést: – Honnan tudtad, hogy Marilyn Bonner nem ment férjhez újra? – Csak tudtam. – Tuck mondta el neked? – Nem. – Akkor honnan tudtad? Dawson összekulcsolta az ujjait, és hátradılt a hintaszékben. Tudta, hogy Amanda úgysem fogja addig békén hagyni, amíg választ nem kap a kérdésére. Ezen a téren semmit sem változott. – Talán jobb, ha az elején kezdem – sóhajtotta, majd mesélni kezdett Bonnerékrıl: arról, amikor annak idején meglátogatta Marilynt az omladozó tanyaházban, és rájött, hogy a család az éhhalál szélén áll; meg arról, hogy amikor kiszabadult a börtönbıl, pénzt küldött a családnak, mégpedig név nélkül. És végül azt is elmondta, hogy évek óta magánnyomozókkal figyelteti, hogyan boldogul a család a
mindennapokban. Amikor befejezte, Amanda némán küzdött a gondolataival. – Nem is tudom, mit mondjak – buktak elı végül belıle a szavak. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – Nem viccelek, Dawson – mondta Amanda dühösen. – Mármint, tudom, hogy bizonyos szempontból nemes lélekre vall, amit tettél; és biztos vagyok benne, hogy neked köszönhetıen javultak az életkörülményeik. Mégis szomorú ezt hallani, mert azt mutatja, hogy nem tudsz megbocsátani, holott dr. Bonner halála egyértelmően baleset volt. Mindenki követ el hibákat, ki kisebbet, ki nagyobbat. Elıfordulnak balesetek. De felbérelni valakit, hogy kövesse ıket? Pontosan ismerni életük minden pillanatát? Ez egyszerően nem helyes. – Nem érted… – kezdte magyarázni Dawson. – Te nem érted – szakította félbe Amanda. – Nem gondolod, hogy Bonneréknak is jár a magánélet szentsége? Fotókat készíttettél róluk, vájkáltál a magánéletükben… – Én nem… – ellenkezett a férfi. – – Dehogynem! – csapott a hintaszék karfájára Amanda. – Mi lenne, ha rájönnének, mit tettél? El tudod képzelni, milyen szörnyő lenne? Mennyire kiszolgáltatottnak és sértettnek éreznék magukat? – Dawson meglepıdött, amikor Amanda megfogta a karját. A szorítása erıs volt, és határozott, mint aki biztos akar lenni abban, hogy a másik figyel rá. – Nem mondom, hogy egyetértek azzal, amit tettél, de a te dolgod, mihez kezdesz a pénzeddel. De a többi? A magánnyomozósdi? Abba kell hagynod! Ígérd meg, hogy felhagysz ezzel, rendben? Dawson érezte, ahogy felforrósodik a bıre Amanda tenyere alatt. – Rendben – szólalt meg végül. – Ígérem, hogy felhagyok ezzel. Amanda fürkészve vizslatta, biztosan akarta tudni, hogy a férfi igazat mond-e. Most elıször látta Dawsont fáradtnak, amióta találkoztak. Vagy inkább megtörtnek. Ahogy ott üldögéltek egymás mellett, azon tőnıdött, hogy vajon hogy alakult volna a férfi élete, ha nem hagyja el azon a nyáron. Vagy ha meglátogatja a börtönben. Hinni akarta, hogy másként alakultak volna Dawson dolgai, hogy nem üldöznék ennyire a múlt emlékei. És ha boldog nem is lenne, de legalább a saját békéjét meglelte volna. Igaz, számára mindig megfoghatatlan volt a béke. De akkor
legalább nem egyedül küzdene a sorsával, nem? Nem ez az, amire minden ember vágyik? – Még valamit be kell vallanom – szólalt meg a férfi. – Bonnerékkel kapcsolatban. Amanda úgy érezte, hogy hirtelen elfogyott körülötte a levegı. – Van még más is? Dawson megvakarta az orrát a szabad kezével, mintha ezzel is idıt akarna nyerni. – Virágot vittem dr. Bonner sírjára ma reggel. Ahogy többször is a szabadulásom óta. Mit gondolsz, ezzel mikor lépem át a határt? Amanda csak nézte a férfit, kíváncsi volt, van-e még valami a tarsolyában, amivel meglepi. Dawson azonban szótlan maradt. – Ez meg sem közelíti azt a másik dolgot. – Tudom. De úgy gondoltam, ezt is el kell mondanom neked. – Miért? Mert kíváncsi vagy a véleményemre? Dawson vállat vont. – Talán. Amanda nem válaszolt azonnal. – Szerintem a virágok rendben vannak – mondta végül – Amíg nem viszed túlzásba a dolgot. Alapjában véve… nincs velük baj. Dawson Amanda felé fordult. – Tényleg? – Igen. Ha virágot viszel egy sírra, annak megvan a saját üzenete, ugyanakkor nem tolakodó. Dawson szótlanul bólintott. Amanda közelebb hajolt hozzá. – Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte. – Azok után, amiket elmeséltem, szinte félek találgatni. – Szerintem Tuck és te sokkal jobban hasonlítotok egymásra, mint hinnéd. – És ez jó vagy rossz? – fordult a nı felé Dawson. – Szerinted, ha még mindig itt vagyok veled, milyen? Amikor a meleg már az árnyékban is fojtogatott, Amanda javaslatára visszamentek a házba. A szúnyogháló halk kattanással záródott be mögöttük.
– Kész vagy? – nézett körül a konyhában Dawson. – Nem – felelte Amanda. – De, gondolom, túl kell esnünk rajta. Csak hogy tudd: még most sem vagyok ezzel kibékülve. Azt sem tudom, hol kezdjük. Dawson körbesétált a konyhában, majd a nı felé fordult – Oké, csináljuk a következıt: mi jut eszedbe, amikor a legutolsó, Tucknál tett látogatásodra gondolsz? – – Csak a szokásos dolgok történtek. Tuck Claráról beszélt, én pedig vacsorát készítettem neki. – Amanda alig észrevehetıen vállat vont. – Betakartam a vállát egy pléddel, amikor elaludt a székben. Dawson átterelte Amandát a nappaliba, majd a kandalló felé intett. – Akkor talán azt a képet kellene magaddal vinned. – Ezt nem tehetem – rázta meg a fejét Amanda. – Inkább hagyod, hogy kidobják? – Nem, persze hogy nem. De legyen inkább a tiéd. Te jobban ismerted Tuckot, mint én. – Nincs igazad – hangzott a válasz. – Tuck nekem sosem beszélt Claráról. Amikor ránézel majd erre a képre, nemcsak Tuck jut majd az eszedbe, hanem Clara is. Ezért mesélt neked az öreg a feleségérıl. Amanda még mindig habozott, de ekkor Dawson a kandallóhoz lépett, és óvatosan levette a képet a párkányról. – Tuck azt akarta, hogy ez a fénykép fontos legyen neked. Amanda elvette a fotót, és merengve bámulta. – Mi marad neked, ha ezt magammal viszem? Mármint nem sok minden van itt. – Ne aggódj. Van itt valami, amit már korábban kiszúrtam. Én azt szeretném magamnak. – Dawson elindult az ajtó felé. – Gyere. Amanda követte a férfit a lépcsın, és ahogy a mőhely felé közeledtek, megvilágosodott elıtte, hogy ha közte és Tuck között a ház jelenti a köteléket, akkor Dawson és az öreg között a szerelımőhely. Már azelıtt tudta, mit keres a férfi, mielıtt megtalálták. Dawson a kezébe vette a kifakult kendıt, amely gondosan összehajtogatva a munkaasztalon feküdt. – Tuck ezt szánta nekem – jelentette ki.
– Biztos vagy benne? – nézett Amanda hunyorogva a négyzet alakúra hajtogatott piros ruhadarabra. – Ez nem valami nagy dolog. – Ez az elsı alkalom, hogy tiszta kendıt találok itt, így biztos vagyok benne, hogy nekem készítette ide – vigyorodott el Dawson. – Vicc nélkül: igen, biztos vagyok benne. Nekem ez a kendı jelenti Tuckot. Nem emlékszem, hogy láttam volna egyszer is kendı nélkül az öreget. És természetesen mindig ugyanolyan színőt viselt. – Természetesen – bólogatott Amanda. – Tuckról beszélünk, nemde? Vagyis Szokások Rabja uraságról. Dawson a hátsó zsebébe győrte a kendıt. – Nem olyan rossz a megszokások szerint élni. A változás nem mindig érinti kellemesen az embert. A szavak ott lógtak kettejük között a levegıben. Amanda nem válaszolt, inkább nekidılt a Chevroletnek, és errıl eszébe jutott valami. – Elfelejtettem megkérdezni Tannert – lepett Dawson felé –, hogy mi legyen a kocsival. – Arra gondoltam, hogy esetleg befejezhetném. Akkor Tannernek csak fel kellene hívnia a tulajdonost, hogy jöjjön érte. – Ezt komolyan gondolod? – Ha jól látom, minden alkatrész itt van – válaszolta a férfi. – Teljesen biztos vagyok benne, hogy Tuck azt akarta volna, fejezzem be ezt a munkát. Ráadásul ma este az anyáddal vacsorázol, így nem nagyon van más programom – Mennyi ideig tart ezt megszerelni? – nézett végig Amanda a dobozokba rendezett alkatrészeken – Nem tudom. Talán pár óra. Amanda a kocsira nézett, elsétált mellette, majd újra Dawson felé fordult. – Oké – szólalt meg. – Segíthetek? Dawson kényszeredetten elmosolyodott. – Csak nem megtanultad, hogyan kell motorokat szerelni, amióta utoljára találkoztunk? – Nem.
– Majd késıbb megcsinálom, amikor már elmentél – javasolta Dawson. – Nem nagy ügy. – Megfordult, és a ház felé intett. – Menjünk inkább vissza a házba, ha szeretnéd. Elég meleg van idekint. – Nem akarom, hogy késıig bütykölj – ellenkezett Amanda, és mintha csak eszébe jutott volna a régi szokása, elindult az egykori helye felé. Eltolt az útból egy rozsdás kerékabroncsot, felült a munkaasztalra, és kényelembe helyezte magát. – Holnap nagy napunk lesz. Ráadásul mindig szerettem nézni, ahogy dolgozol. Dawson valami ígéretfélét vélt kihallani a nı szavaiból. Szíven ütötte, hogy úgy tőnt, az idı mintha visszakanyarodott volna, ı pedig így újraélheti élete legboldogabb pillanatait ott, ahol a legboldogabb volt. Elfordult, és közben újra emlékeztette magát, hogy Amanda férjes asszony, és az utolsó dolog, amire szüksége van, az, hogy belebonyolódjon valamibe, ami abból adódik, hogy megpróbálják újraírni a múltat. Vett egy mély, lassú lélegzetet, majd a munkaasztal másik végén álló doboz után nyúlt. – Unatkozni fogsz. Eltart majd egy ideig – jegyezte meg, hogy elrejtse a gondolatait. – Ne aggódj miattam. Hozzászoktam már. – Ahhoz, hogy unatkozz? Amanda felhúzta a lábát. – Órákon át ücsörögtem itt, várva, hogy befejezd a munkát, és végre elindulhassunk, és kikapcsolódjunk egy kicsit. – Szólhattál volna. – Ha nem bírtam volna tovább, akkor szóltam volna. De tudtam, ha túl gyakran vonszollak el magammal, Tuck nem engedi majd, hogy átjöjjek hozzád. Ezért álltam meg azt is, hogy összevissza fecsegjek, amikor dolgozol. Amanda arcára félig árnyék vetült, a hangja csábítóan csengett. Túl sok emléket idézett fel, ahogy ott üldögélt és beszélt – épp, mint régen. Dawson kiemelte a karburátort a dobozból, és szemügyre vette. Nem volt új, de láthatóan szépen rendbe hozták. Félretette, majd átfutotta a munkalapot. Odalépett az autó elejéhez, felnyitotta a motorháztetıt, és belepillantott. Hallotta, hogy Amanda a torkát köszörüli. Felnézett.
– Nos, tekintve, hogy Tuck most nincs itt – kezdte Amanda –, mi lenne, ha ez alkalommal beszélgetnénk, miközben dolgozol? – Rendben. – Dawson fölegyenesedett, és a munkaasztalhoz lépett. – Mirıl akarsz beszélgetni? Amanda elgondolkozott. – Mit szólnál ehhez? Mire emlékszel az elsı közösen töltött nyárból? Dawson a választ fontolgatva a villáskulcsokért nyúlt. – Emlékszem, mennyire kíváncsi voltam, hogy vajon mi a fenéért akarod velem tölteni az idıdet. – Komolyan kérdeztem. – Én pedig komolyan válaszoltam. Nekem semmim sem volt. Neked viszont mindened megvolt. Bárkivel randizhattál volna. És bár próbáltunk nem tudomást venni róla, én már akkor tudtam: csak bajod származhat abból, hogy velem vagy. Nem értettelek. Amanda átölelte felhúzott lábát, az állát pedig a térdére támasztotta. – Tudod, én mire emlékszem? Arra, amikor elautóztunk egészen Atlantic Beachig. Amikor a tengercsillagokat láttuk. Olyan volt, mintha mind egyszerre vetıdtek volna partra, mi pedig végigsétáltunk a park teljes hosszában, és visszalökdöstük ıket a vízbe. Késıbb megfeleztünk egy hamburgert és egy adag sült krumplit, és gyönyörködtünk a naplementében. Amanda mosolyogva elhallgatott egy pillanatra. Tudta, hogy Dawsonnak is eszébe jutott az a nap. – Ezért szerettem veled lenni. A világ legegyszerőbb dolgait csinálhattuk: tengericsillagokat lökdöstünk vissza az óceánba, megosztoztunk egy hamburgeren, és beszélgettünk. Már akkor is tudtam, milyen szerencsés vagyok. Mert te voltál az elsı fiú, aki nem azzal foglalkozott egyfolytában, hogy lenyőgözzön. Elfogadtad magad olyannak, amilyen voltál, de még ennél fontosabb, hogy engem is önmagamért kedveltél. Semmi más nem számított: sem a családom, sem a te családod, és senki más ezen a világon. – Amanda egy pillanatra elhallgatott. – Nem tudom, voltam-e még egyszer annyira boldog az életben, mint azon a napon. Ugyanakkor minden veled töltött
pillanatban ugyanezt a boldogságot éreztem. És sosem akartam, hogy vége szakadjon ennek a boldogságnak. Dawson Amanda szemébe nézett. – Talán nem is ért véget. Amanda akkor, ott értette meg, felnıtt fejjel, hogy mennyire szerette ıt annak idején a férfi. Sıt valami azt súgta neki, hogy Dawson még mindig szereti ıt, és egyszerre az a különös érzése támadt, hogy minden, amit együtt átéltek, csak az elsı fejezete volt egy könyvnek, amelynek a befejezését még meg sem írták. A gondolatnak meg kellett volna rémisztenie, de nem így történt. Végigsimított a tenyerével a hosszú évekkel ezelıtt a munkaasztalba vésett és azóta megkopott monogramjukon. – Ide jöttem, amikor az apám meghalt. – Hová? Ide? – Amikor Amanda bólintott, Dawson újra a kezébe vette a karburátort. – Mintha azt mondtad volna, hogy csak pár éve látogatod Tuckot. – Tuck nem tudott róla. Sosem mondtam el neki, hogy itt jártam. – Miért? – Nem voltam rá képes. Csak ez segített, hogy ne omoljak össze. Egyedül akartam lenni. – Amanda elmerengett egy pillanatra. – Úgy egy évvel Bea halála után történt, még mindig az érzelmeimmel küzdöttem, amikor anyám felhívott, hogy apámnak szívinfarktusa volt. Egyáltalán nem értettem, hiszen egy hete még ott voltak nálunk Durhamben. Aztán arra eszméltem, hogy pakoljuk be a gyerekeket a kocsiba, és megyünk a temetésre. Hajnalban indultunk, hogy ideéljünk, és amikor beléptem az ajtón, a felcicomázott anyámmal találtam szembe magam, aki szinte azonnal eligazítást tartott arról, hogy mi hogyan lesz a ravatalozóban. Szinte semmi érzelem nem látszott rajta. Úgy tőnt, jobban aggódik amiatt, hogy a megfelelı virágokat szállítják-e ki, és hogy vajon minden rokont értesített-e. Olyan volt az egész, mint egy rossz álom, és mire a nap véget ért, én… nagyon egyedül éreztem magam, így az éjszaka közepén kilopóztam a házból, beültem a kocsiba és csak mentem, és valamiért itt parkoltam le az utca végén, és feljöttem ide. Nem tudom megmagyarázni, miért. Órákon át csak ültem itt, és sírtam. – Kifújta a levegıt, az emlékek hullámokban öntötték el. – Tudom, hogy az apám
sosem adott neked esélyt, hogy megismerhesd, de nem volt rossz ember. Jobban kijöttem vele, mint az anyámmal, és ahogy teltek az évek, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Imádta a gyerekeket. Fıleg Beát. – Amanda elhallgatott, majd szomorúan elmosolyodott. – Szerinted nem fura? Mármint hogy ide jöttem, miután meghalt? Dawson elgondolkozott. – Nem – mondta végül. – Nem tartom furának. Én is ide jöttem vissza, miután letöltöttem a büntetésemet. – De te nem tudtál máshová menni. – Miért, te igen? – vonta föl az egyik szemöldökét a férfi. Természetesen igaza volt: Tuck birtoka nemcsak az idilli emlékek helyszíne volt, de az a hely is, ahová mindig elmenekült, ha ki akarta sírni magát. Amanda szorosabbra főzte az ujjait, elhessegette az emlékeket, majd megnyugodva figyelte, ahogy Dawson elkezdi összerakni a motor darabjait. Mire a délután körbeölelte ıket, könnyedén beszélgettek a mindennapokról, múltról és jelenrıl, életük apró részleteirıl, és kitárgyaltak a könyvektıl elkezdve mindent, így azokat a helyeket is, amelyeken addig csak az álmaikban jártak. Amandát letaglózta a déjá vu érzése, miközben a racsnis kulcs ismerıs kattogását hallgatta, ahogy a férfi a helyére igazít egy alkatrészt, Nézte, ahogy Dawson egy csavar kilazításával küszködik: az álla megfeszült, amíg ki nem szabadította, és óvatosan maga mellé nem helyezte a csavart. Akárcsak fiatal korukban, a férfi idınként most is félbehagyta a munkát, így jelezve Amandának, hogy minden szavára figyel. A felismerés, hogy Dawson a maga egyszerő módján így tudatja vele, hogy mindig fontos volt a számára, és örökké az is marad, szinte fájdalmas erıvel csapott le Amandára. Késıbb, amikor a férfi szünetet tartott, és bement a házba, hogy két pohár jeges teával térjen vissza, volt egy pillanat, egyetlenegy pillanat, amikor Amanda el tudta képzelni magát egy másik életben – egy olyanban, amilyet mindig is szeretett volna élni. Amikor a késı délutáni nap már alacsonyan járt a fenyık fölött, Dawson és Amanda kiléptek a mőhelybıl, és lassan elindultak a nı autója felé. Valami megváltozott közöttük az elmúlt pár órában – talán a
múlt született újjá törékeny talapzaton –, amely egyrészt felvillanyozta, másrészt viszont megrémítette az asszonyt. Dawson, a maga részérıl, legszívesebben átölelte volna Amandát, ahogy egymás mellett sétáltak, minthogy azonban érezte a nı zavarát, visszafogta magát. Amanda halványan elmosolyodott, amikor a kocsihoz értek. Felnézett a férfira, és nem kerülte el a figyelmét Dawson sőrő, hosszú szempillája, amelyet bármelyik nı megirigyelhetett volna. – Bárcsak maradhatnék – szólalt meg az asszony. Dawson egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Biztos vagyok benne, hogy jól fogod érezni magad anyáddal. Talán, gondolta Amanda, de az is lehet, hogy nem. – Bezárod majd az ajtót, amikor elmész? – Persze – válaszolta a férfi, azt figyelve, ahogy a napfény végigsimít a nı ragyogó bırén és a haj tincsein, amelyek meg-meglibbentek a gyenge szellıben. – Hogy menjünk holnap? Találkozzunk ott, vagy kövesselek a kocsival? Amanda mérlegelte a lehetıségeket, nehezen döntött. – Nem látom értelmét, hogy két autóval menjünk – jelentette ki végül. – Mi lenne, ha itt találkoznánk tizenegy körül, és együtt mennénk? Dawson bólintott. Nem bírta levenni a szemét Amandáról. Egyikük sem mozdult. Végül a férfi hátrált egy apró lépést, megtörve ezzel a varázst. Az asszony kifújta a levegıt. Észre sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét. Amanda beült a vezetıülésre, Dawson pedig becsukta az ajtót. A testét olyan éles körvonallal rajzolta körbe a lemenı nap fénye, hogy a nı alig ismert rá. Hirtelen kényelmetlenül érezte magát, ezért beletúrt a táskájába, hogy elıkeresse a kulcsokat. Ekkor vette csak észre, hogy remeg a keze. – Köszönöm az ebédet – mondta. – Bármikor – válaszolta a férfi. Ahogy elhajtott, a visszapillantó tükörbe nézve észrevette, hogy Dawson még mindig ugyanott áll – mintha abban reménykedne, hogy meggondolja magát, és visszafordul. Amanda érezte, hogy veszélyes
vizekre evezett. Olyan érzések éledeztek benne, amelyeket önmagának sem akart bevallani. Dawson még mindig szerelmes belé, ebben most már biztos volt. A felfedezés mámorító erıvel csapott le rá. Tudta, hogy nem helyes így éreznie, és megpróbálta elfojtani ezt az érzést, de Dawson és a múlt újra gyökeret vertek benne. Többé már nem tudta tagadni a nyilvánvalót: azt, hogy évek óta elıször úgy érezte, végre hazaérkezett.
8. fejezet Ted nézte, ahogy Cukipofa kisasszony kihajt az útra a felhajtójáról, és megállapította, hogy a nı a korához képest átkozottul jól néz ki. Persze mindig is jó csaj volt, és annak idején többször is elképzelte, hogy elviszi egy körre. Betuszkolja a kocsiba, játszadozik vele egy kicsit, aztán elássa valahol, ahol a kutya se talál rá. Dawson apja azonban leállította, közölte vele, hogy a lány tabu, és akkoriban Ted azt hitte, Tommy Cole tudja, mit csinál. Tommy Cole azonban semmit sem tudott. Ted erre csak akkor jött rá, amikor már a börtönben gubbasztott, a szabadulása után pedig legalább annyira utálta Tommyt, mint Dawsont. A férfi szó nélkül lenyelte, hogy a fia mindkettıjüket megalázta. Dawson nevetségessé tette ıket – így aztán Ted a szabadulása utáni teendıket tartalmazó lista elsı helyére a nagybátyja nevét írta. Nem volt nehéz azt a látszatot kelteni, hogy Tommy halálra itta magát azon az éjjelen. Csak annyi volt a dolga, hogy miután az öreg kiütötte magát, beledöntsön egy adag etil-alkoholt. Aztán már csak azt kellett kivárnia, hogy megfulladjon a saját hányásában. És most végre Dawson nevét is lehúzhatja a listájáról. Miközben azt várta, hogy Amanda eltőnjön, azon gondolkozott, vajon mit mővelhetnek azok ketten ott a házban. Valószínőleg az elvesztegetett éveket pótolják be: egymás nevét kiabálják, miközben alaposan összegyőrik a lepedıt. Ha tippelnie kellett volna, azt mondja, hogy a nı férjnél van. Elmerengett rajta, vajon a férj gyanítja-e, mi történik a háta mögött. Valószínőleg fogalma sincs róla. Nem olyan dolog ez, amit egy nı szívesen nagydobra ver, fıleg nem egy olyan nı, aki alatt ilyen autó fut. Amanda minden bizonnyal egy gazdag piperkıchöz ment hozzá, és azzal tölti a délutánjait, hogy a körmét reszelgeti, akárcsak az anyja. A férje minden bizonnyal orvos vagy ügyvéd, aki túlságosan beképzelt ahhoz, hogy az eszébe jusson: a felesége bolondot csinál belıle a háta mögött.
Cukipofa kisasszony valószínőleg tud titkot tartani. A legtöbb nı képes rá. İ már csak tudja, a pokolba is. Férjezett vagy sem, neki nem számított – ha egy nı felajánlkozott neki, ı nem mondott nemet. Az se érdekelte, ha a rokona. A családjához tartozó nıknek majdnem a felével volt már dolga. Még az unokatestvérei feleségeivel is. És a lányaikkal is. İ és Claire, Calvin felesége, az elmúlt hat évben heti rendszerességgel bújtak ágyba, és az asszony senkinek sem szólt róla. Ella alighanem tudott a dologról, minthogy ı mosta az alsóit, de ı is tartotta a száját, és tartani is fogja, ha nem akar rosszat magának. A férfiak dolgai nem tartoznak a nıkre. Az autó hátsó lámpái vörösen fénylettek, amikor Amanda végül befordult a kanyarban, és eltőnt Ted szeme elıl. Az asszony nem vette észre Ted teherautóját, de ez nem volt meglepı, mert a férfi lehúzódott az útról, és amennyire csak lehetett, behajtott a bokrok közé. Úgy gondolta, vár pár percet, hogy megbizonyosodjon róla: a nı nem jön vissza. Nem akart tanúkat, azt azonban még mindig nem tudta, mi lenne a legjobb módja az unokatestvére elintézésének. Ha Abee látta ma reggel Dawsont, akkor holtbiztos, hogy Dawson is látta Abeet, azóta bizonyára mérlegelte a helyzetet, és talán mást se csinál, mint egy pisztollyal az ölében ül, és várakozik. Talán kész terve van arra az esetre, ha a rokonai felbukkannának. Épp ahogy legutóbb is. Ted a combjához szorította a pisztolyát. Úgy vélte, a meglepetés erejét kell felhasználnia Dawson ellen. Elég közel lopózik hozzá, hogy lelıhesse, aztán behajítja a testét a csomagtartóba, a bérelt autóval kihajt a városból, leszedi róla a rendszámot, felgyújtja, és addig nézi a lángokat, amíg porrá nem ég az egész kocsi. Nem lesz nehéz megszabadulnia a testtıl sem: lesúlyozza és belöki a folyóba – a többi már a víz dolga. Vagy elégeti valahol az erdıben, ahol senki sem talál rá. Holttest nélkül nehéz bebizonyítani egy gyilkosságot. Cukipofa kisasszony vagy a seriff azt gyanúsítanak majd, akit akarnak, a gyanútól még hosszú út vezet a bizonyításig. A dolgok persze elfajulhatnak, de az újabb pipa akkor már ott lesz a listáján. Majd Abeevel elrendezik a dolgokat. És ha a bátyja nem elég óvatos, ı is könnyedén a folyóban találhatja magát.
Ted felkészült. Kiszállt a kocsiból, és a fák közé vetette magát. Dawson letette a villáskulcsot, majd lezárta a motorháztetıt. Elkészült a motor javításával. Amióta Amanda elment, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valaki figyeli. Amikor elıször tört rá ez az érzés, keményen megragadta a villáskulcsot, és kinézett a motorháztetı alól, de senkit sem látott. Most, miközben a mőhely ajtajához sétált, körbekémlelt, alaposan megfigyelt minden részletet. Tölgyfákat és fenyıket látott, melyek törzsén a kodzu nevő, lágy szárú növény kúszott felfelé, és észrevette azt is, hogy megnyúltak az árnyékok. Egy sólyom repült el a feje fölött, a körvonala kirajzolódott a felhajtón. A fák ágain seregélyek csiviteltek. Minden mást csend övezett a kora nyári melegben. Valaki azonban figyelte. Valaki volt odakint, ezt biztosan tudta. Felvillant elıtte a fegyver képe, amelyet a ház sarkánál ásott el évekkel azelıtt – nem túl mélyre, talán másfél méterre – egy vízhatlan anyagba tekerve, hogy megóvja a nedvességtıl. Tucknak is voltak fegyverei a házban, talán az ágya alatt, de Dawson nem volt biztos benne, hogy mőködnek is. Azzal biztatta magát, hogy senki sincs odakint, de abban a pillanatban mintha megmozdult volna valami a felhajtó távolabbi végénél csoportosuló fák közelében. Meresztette a szemét, de nem látott semmit. Pislogott. Várt egy kicsit. Próbálta eldönteni, hogy csak a képzelete játszott-e vele. És közben érezte, hogy végigfut a hátán a hideg. Ted óvatosan mozgott, tudta, hogy nincs értelme kapkodni. Hirtelen azt kívánta, bárcsak magával hozta volna Abeet. Nem bánta volna, ha a testvére egy másik oldalról közelít a ház felé. De legalább Dawson még mindig a ház körül van – hacsak úgy nem döntött, hogy gyalog indul el. Az autóját biztosan nem indította be, azt Ted meghallotta volna. Kíváncsi volt, vajon hol van Dawson pontosan. A házban? A mőhelyben? Vagy valahol máshol? Remélte, hogy nincs a házban, odáig ugyanis nehéz lenne észrevétlenül eljutnia. Tuck háza egy kis tisztáson állt, a hátánál már a patak csörgedezett. Az épület minden oldalán voltak ablakok, így Dawson kiszúrta volna, hogy Ted a ház felé araszol. Ezért jobb, ha inkább meghúzódik, és megvárja, amíg a férfi kijön a házból. A
probléma csak az, hogy Dawson elöl és hátul is elhagyhatta az épületet, és Ted nem tudott egyszerre két helyen lenni. Muszáj valahogy felhívnia magára Dawson figyelmét: akkor az unokatestvére kijön majd, hogy körbenézzen, neki pedig csak addig kell várnia, amíg a közelébe ér. Akkor majd meghúzza a ravaszt. A pisztolyával úgy tíz méterig mindig célba talált. Csak azt nem tudta, mivel keltsen zajt. Elırekúszott, vigyázva, hogy a meglazult kıhalmok meg ne induljanak alatta. Az egész környék tele volt kövekkel. Egyszerő, de nagyszerő ötlet. Eldob párat, talán egyet nekihajít a kocsinak, vagy betöri vele az ablakot. Dawson elı fog jönni, hogy megnézze, mi folyik idekint. Neki csak ki kell várnia. Fogott egy marék követ, és zsebre vágta. Dawson csendes léptekkel haladt arra, ahol az elıbb mozgást látott, de közben a fejében azok a hallucinációk kergették egymást, amelyek a fúrótornyon átélt robbanás óta kísértették. Úgy vélte, ez a mostani is csak egy látomás. A tisztás széléhez érve belesett a fák közé, és arra koncentrált, hogy lecsendesítse vadul kalapáló szívét. Megállt, és a seregélyek csiripelését hallgatta, legalább százan hangoskodtak a fák között. Vagy talán ezren is. Kisfiúként mindig elbővölte, hogy csak egyet kellett tapsolj és a madarak – mintha madzaggal egymáshoz lennének kötözve – egyszerre rajzottak ki a fák közül. Most mintha kiabáltak volna. Mintha fel akarták volna hívni a figyelmét valamire. Talán veszélyt jeleznek? Nem tudta eldönteni. Az elıtte elterülı erdı a megszokott életét élte: a levegıben só illata és a korhadó fák nehéz szaga érzıdött. A tölgyfák alacsonyan húzódó ágai a földet söpörték, mielıtt az ég felé kanyarodtak volna. Pár méterre mindent kodzu és spanyolmoha borított. Dawson a szeme sarkából megint mozgást látott. Gyorsan megfordult. Elakadt a lélegzete, amikor egy sötét hajú, kék viharkabátba öltözött férfi lépett ki egy fa mögül. A fülében ott visszhangzott saját szívének zakatolása. Nem, gondolta, ez nem lehetséges. Az a férfi nem
igazi. Nem lehet igazi. Ráadásul tisztában volt vele, hogy idınként látomásai vannak. Mégis: széthúzta a faágakat, és követte a férfit a fák közé. Mindjárt odaérek, gondolta Ted. A lombok között meglátta a kémény tetejét. Lehajolva, óvatosan lépkedett, zaj nélkül, hangtalanul. Csak így lehetett vadászni, és ı mindig is jó volt ebben. Állat vagy ember – egy jól képzett vadásznak ez nem számított. Dawson a fákat kerülgetve a kezével tört utat magának a bozótban. Kifulladva próbálta utolérni a férfit. Nem mert pihenni, de lépésrıl lépésre nıtt a félelme. Akkor sem állt meg, amikor elérte a helyet, ahol a sötéthajú férfit látta. Csak körbekémlelt. Folyt róla a verejték, az izzadságcseppek átnedvesítették az ingét. Legszívesebben felkiáltott volna, de nem volt biztos benne, kijönne-e egyetlen hang is a torkán, amely olyan száraz volt, akár a pergamen. A talaj esıre szomjazott, a talpa alatt ropogtak a tőlevelek. Ahogy átugrott egy kidılt fán, újra megpillantotta a sötét hajú férfit – a bozóton verekedte át magát, majd beugrott egy fa mögé, kék kabátja csak úgy repdesett mögötte. Dawson futásnak eredt. Ted apró lépésekkel, lassan közeledett a tisztás szélén álló farakás felé, amely mögött a ház magaslott. Olyan helyen sikerült megállnia, ahonnan jól belátott a mőhelybe. A lámpa még mindig égett, és Ted majdnem egy percig figyelte, hátha lát valami mozgást. Szinte biztos volt benne, hogy Dawson a mőhelyben álló kocsin dolgozott. Most azonban sem odabent, sem az épület körül nem látta. Tehát vagy a házban kell lennie, vagy a ház mögött. A férfi lebukott, belépett az erdı takarásába, majd megkerülte a házat. Dawsont ott sem találta. Ugyanazon az útvonalon visszament a farakás mögé. Dawsonnak még mindig nyoma sem volt a mőhelyben. Akkor tehát a házban van. Talán iszik egyet vagy pisil. A lényeg, hogy hamarosan felbukkan. Ted letelepedett, és várni kezdett.
Dawson harmadszor is meglátta a férfit, ez alkalommal az út közelében. Utánavetette magát, a fák és a bokrok ágai hozzácsapódtak a testéhez, de úgy tőnt, hiába erılködik. Levegı után kapkodva fokozatosan lassított, majd megállt az út szélén. A férfi köddé vált. Már ha egyáltalán tényleg ott volt a fák között – Dawson hirtelen már ebben sem volt biztos. Eltőnt az a bizsergetı érzése, hogy figyelik, és vele együtt a jeges félelem is. Kimelegedett és elfáradt, ugyanakkor csalódottnak és nevetségesnek érezte magát. Tuck Clarát látta, ıelıtte pedig a sötét hajú, kék viharkabátos férfi jelent meg a kora nyári hıségben. Vajon Tuck is olyan ırült volt, mint ı? Mozdulatlanul állt, várta, hogy újra rendesen lélegezzen. Biztos volt benne, hogy a férfi követte ıt, de ha tényleg így van, ki ez az alak? És mit akar tıle? Nem tudta a választ, de minél többet gondolkozott azon, hogy vajon mit látott, annál inkább elmosódottá vált a kép Az álomhoz hasonlóan, amely ébredés után pár perccel már elhalványul, ezek a képek is elszürkültek, és Dawson lassan teljesen elbizonytalanodott. Megrázta a fejét. Örült, hogy már majdnem végzett a Chevrolet szerelésével. Vissza akart menni a panzióba, hogy egy zuhany után az ágyban fekve gondolhassa végig a dolgokat. A sötét hajú férfival és Amandával kapcsolatban… Az olajfúró tornyon történt baleset óta fenekestül felfordult az élete. Elnézett arrafelé, amerrıl jött, és megállapította, hogy semmi értelme visszabóklászni az erdıben az addig megtett nyomvonalon. Egyszerőbb, ha az út mentén halad, és a felhajtón át közelíti meg a házat. Kilépett a betonútra, gyalogolni kezdett, és majdnem elment az út menti bokrok között parkoló kisteherautó mellett. Eltőnıdött, vajon miért áll ott az autó, hiszen az erdınek ezen a szakaszán Tuck házán kívül nincs semmi. A gumik nem voltak laposak, Dawson mégis azt feltételezte, hogy a kisteherautó lerobbant. Az is eszébe jutott, hogy akárki is vezette, bizonyára felment a házhoz segítséget kérni. Közelebb lépve észrevette, hogy a kocsit bezárták. Rátette kezét a motorháztetıre. Meleg volt, de nem forró, ami arra következtetett, hogy úgy egy vagy két órája állhat ott.
Nem értette, hogy a sofır miért tért le az útról, és parkolt le a bokrok közé. Ha azt akarta, hogy elvontassák, ésszerőbb lett volna az út szélén hagyni a kocsit. Úgy tőnt, hogy a sofır nem akarta, hogy bárki is felfedezze az autóját. Talán valaki el akarta rejteni ezt a kocsit? Abban a pillanatban összeállt a fejében a kép. Eszébe jutott, amikor meglátta Abeet aznap reggel. A kocsi nem Abeeé volt – legalábbis nem e mellett az autó mellett futott el a reggel –, de ez semmit sem jelentett. Óvatos léptekkel az autó túlsó feléhez ment. Megtorpant, amikor észrevette, hogy a bokrok ágait valaki félre hajtotta. Valaki járt itt. És a ház felé indult el. A várakozásba belefáradva Ted elıvett egy nagyobb darab követ. Végiggondolta, hogy ha bedobja vele az ablakot, amíg az unokatestvére odabent van, akkor Dawson talán úgy dönt, hogy meghúzza magát a házban. Ha azonban csak zajt csap a kı segítségével, akkor más lesz a helyzet. Ha valami nekicsapódik a ház falának, akkor az ember kimegy, hogy megnézze, mi történt. Dawson talán épp a farakáshoz sétál majd, és pár méterre tıle áll meg. Akkor nem tudná elvéteni a lövést. Ted önelégülten nyúlt a zsebébe, és kivette az elsı követ. Óvatosan kikukucskált a farakás mögül, hogy megnézze, van-e valaki az ablakban. Aztán gyorsan felemelkedett, és amilyen erıvel csak tudta, elhajította a követ. Amikor a kı nagy hanggal nekivágódott a ház falának, ı már vissza is bukott a rejtekhelyére. A háta mögött egy csapat seregély szállt fel a fák közül nagy hanggal. Dawson hallotta a tompa puffanást és feje fölött sötétlı seregélyraj zajongását. A madarak hamarosan újra leszálltak. Nem puskadörrenést hallott. Ez valami más volt. Lassított. Halk léptekkel közeledett Tuck háza felé. Valaki van ott. Biztos, hogy van ott valaki. Még pedig az egyik rokona. Ehhez kétség sem fér.
Ted tőkön ült. Azon agyalt, hogy hol a pokolban lehet Dawson. Lehetetlen, hogy nem hallotta a zajt. De akkor meg hol lehet? Miért nem jött ki a házból? Elıvett a zsebébıl még egy követ, amelyet ezúttal is minden erejét összeszedve hajított el. Dawson ledermedt a második, hangosabb puffanás hallatán. Csak lassan csillapodott a feszültsége. Görnyedve lopakodott egyre közelebb a házhoz, miközben próbálta feltérképezni a zaj forrását. A farakás mögött megpillantotta Tedet. Pisztollyal a kezében. Az unokatestvére háttal állt neki, és farakás fölött leselkedve méregette a házat. Talán arra várt, hogy ı elıjöjjön a házból? Zajt csapott, abban reménykedve, hogy ezzel elıcsalogathatja? Dawson hirtelen azt kívánta, bárcsak magához vette volna a vadászpuskát. Vagy bármilyen más fegyvert. Volt pár szerszám a mőhelyben, amelynek most hasznát vette volna, de nem tudott értük menni anélkül, hogy Ted észre ne vegye. Arra gondolt, hogy visszamegy az útra, de az unokatestvére nem úgy nézett ki, mint aki hamarosan elmozdul a farakás mögül, hacsak nincs rá nyomós oka. Mindemellett Ted ideges rángatózásából arra következtetett, hogy az unokatestvére egyre nyugtalanabb. Ez jó jel. A türelmetlenség a vadász ellensége. Dawson behúzódott egy fa mögé. Gondolkozott. Reménykedett benne, hogy sikerül golyó nélkül megúsznia ezt a rokoni találkozót. Eltelt öt perc, aztán tíz, és Tedben egyre forrtak az indulatok. Semmi. Az égvilágon semmi. Egy lelket sem látott a jönni a házból. És az istenverte ablakok is üresen ásítoztak. A bérelt autó viszont a felhajtón parkolt – látta a lökhárítón a matricát és korábban dolgozott valaki a mőhelyben. A pokolba is, biztos, hogy nem Tuck vagy Amanda szerelgetett ott. Tehát ha Dawson nincs a ház elıtt, és nincs mögötte sem, csakis odabent lehet. De miért nem jött ki?
Talán tévézett vagy zenét hallgatott… vagy aludt, esetleg, zuhanyozott, vagy isten tudja, mit csinált. Valami miatt nem hallotta a zajt. Ted pár percig még guggolt ott, egyre idegesebben, aztán eldöntötte: nem azért jött, hogy várakozzon. Elıbújt a farakás mögül, odarohant a házhoz, és körbenézett a bejáratnál. Semmit sem látott, így újra mozgásba lendült: lábujjhegyen araszolt felfelé a verandára. Nekilapult a falnak az ajtó és az ablak között. Feszülten hallgatózott, hátha hall valamit odabentrıl – semmi. A padló nem nyikorgott, a televízió nem szólt, és a zene dallamos lüktetése is elmaradt. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, óvatosan bekukucskált az ablakon, a keretet használva takarásnak. Aztán rátette a kezét a kilincsre, és lassan lenyomta. Az ajtó nyitva volt. Tökéletes. Elıvette a pisztolyát. Dawson figyelte, ahogy Ted óvatosan kinyitja az ajtót. Amint bezárult mögötte, a mőhelyhez futott – úgy számolta, talán egy perce van, de lehet, hogy kevesebb. Felkapta a rozsdás keresztkulcsot a munkaasztalról, majd csendben a ház bejáratához rohant. Úgy kalkulált, hogy Ted mostanra a konyhában vagy a hálószobában lehet. Imádkozott, hogy ne tévedjen. Felugrott a teraszra, majd ugyanúgy nekilapult a falnak, akárcsak korábban Ted is. Megmarkolta a keresztkulcsot – készen állt. Nem kellett sokáig várnia, hogy meghallja, ahogy az unokatestvére káromkodva a bejárati ajtó felé közeledik. Az ajtó ki vágódott. Dawson elkapta Ted rémült arckifejezését, amikor a férfi, megkésve, észrevette ıt. Dawson meglendítette a keresztkulcsot. Érezte, hogy megremeg, akarja, amikor betörte vele Ted orrát. Az unokatestvére hátratántorodott, az orrából vastag sugárban ömlött a vér, de Dawson már lendületben volt. Ted a földre zuhant, Dawson újra erısen lesújtott a keresztkulccsal, mégpedig a férfi kinyújtott karjára, és ezzel kiütötte a kezébıl a pisztolyt. Ted felordított, amikor meghallotta a csontjai reccsenését.
Miközben Ted a padlón vonaglott, Dawson felvette a pisztolyt, és az unokatestvérére fogta. – Mondtam, hogy ne gyere vissza. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Ted hallott, mielıtt a szeme felakadt, majd az ırjítı fájdalomtól elvesztette az eszméletét. Bármennyire győlölte is a családját, nem tudta megölni Tedet. Ugyanakkor fogalma sem volt róla, mihez kezdjen vele. Eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia a seriffet, de tudta, hogy ha egyszer elmegy a városból – akár lesz tárgyalás, akár nem nem fog visszajönni, így Teddel úgysem tudnak mit kezdeni. İt pedig órákon át feltartják majd, kifaggatják az esetrıl, és semmi kétség, hogy a végén ıt fogják gyanúsítani. Elvégre ı is a Cole családhoz tartozik, ráadásul priusza is van. Nem, döntötte el, nem akar bajba kerülni. De nem hagyhatta ott Tedet csak úgy: orvosra van szüksége. Ha kidobja egy kórháznál, azzal megint csak belekeveri a seriffet. Ugyanez a helyzet áll elı akkor is, ha mentıt hív. Lehajolt, hogy átkutassa a férfi zsebeit. Talált egy összecsukható mobiltelefont. Kinyitotta, lenyomott pár gombot, és elıhívta a névlistát. Nem volt benne sok név, de a legtöbb ismerısen csengett Dawsonnak. Ez jó. Ezután a kisteherautó kulcsait halászta elı az unokatestvére zsebébıl, majd kiszaladt a mőhelybe, összeszedett pár gumipókot és drótot, hogy meg tudja kötözni Tedet. Majd, miután a nap lement, a vállára hajította az unokatestvérét. Lecipelte a felhajtón, és bedobta a kisteherautó aljába. Bemászott a vezetıülésre, ráadta a gyújtást, és elindult a birtok felé, amelyen felnıtt. Nem akarta, hogy meglássák, így amint a Cole-tanya közelébe ért, lekapcsolta a fényszórót, majd megállt a NINCS ÁTJÁRÁS feliratú táblánál. Kiemelte Tedet a kocsiból, és nekitámasztotta az oszlopnak. Kinyitotta a telefont, és rábökött Abee nevére. A telefon négyet csöngött, mielıtt a férfi beleszólt. Dawson a háttérben hangos zeneszót halott. – Ted? – kiabálta túl a zajt Abee. – Hol a pokolban vagy? – Nem Ted vagyok. De ide kéne jönnöd érte. Csúnyán megsérült – válaszolta Dawson, majd mielıtt Abee reagálhatott volna, elmondta
neki, hol találja a testvérét. Bontotta a vonalat, a telefont pedig Ted lába közé dobta a földre. Visszaszállt a kisteherautóba, és elviharzott a tanyáról. Ted pisztolyát a folyóba dobta, aztán úgy döntött, beugrik a panzióba, összeszedi a cókmókját, kicseréli az autókat – Tedét ott hagyja, ahol az unokatestvére eredetileg leparkolt vele –, és keres egy hotelt, valahol Orientalon kívül, ahol végre lezuhanyozhat, ehet, és lefekhet aludni. Ólomként nehezedett rá a fáradtság. Hosszú napja volt. Örült, hogy végre maga mögött tudhatja.
9. fejezet Abee Cole hasában mintha tüzes vasat forgattak volna. Ráadásul továbbra is lázas volt, így arra gondolt, meg kellene kérnie az orvost, hogy nézzen rá a sebére, amikor legközelebb bejön Ted szobájába. Persze akkor valószínőleg megkérnék, hogy mesélje el, hogyan szerezte a sebet – márpedig ezt el akarta kerülni. Ez ugyanis olyan kérdéseket vetne fel, amelyeket Abee nem akart megválaszolni. Késı volt, éjfél felé járt az idı, a kórház lassan elcsendesedett. Abee a gyenge fényben nézte a testvérét, és megállapította, hogy Dawson jól elbánt vele. Mint a múltkor is. Amikor rátalált Tedre, azt hitte, halott. Az arcát vér borította, a karja természetellenesen állt. Csak arra tudott gondolni, hogy az öccse nem volt elég megfontolt. Vagy Dawson már várt rá – ami felveti annak a lehetıségét, hogy az unokatestvérük talán mindent elıre eltervezett. Belehasított a fájdalom a hasába. Hullámokban tört rá a hányinger. Semmit sem segített, hogy kórházban volt – olyan forróság járta át, mintha egy átkozott kemencében ült volna. Csak azért maradt a szobában, mert a közelben akart lenni, amikor Ted felébred, hátha rá tud jönni, mit forgat a fejében Dawson. Tudta, hogy ez már lassan üldözési mániának nevezhetı, de úgy vélte, most nem tud rendesen gondolkozni. Az antibiotikumnak már hatnia kellene, mégpedig mihamarabb. Ez az éjszaka kész rémálom volt, és nem csak Ted miatt. Úgy döntött, hogy beugrik Candyhez, megnézi, hogy van, de mire a Tidewaterbe ért, a bárban lebzselı fickók fele már ott legyeskedett a lány körül. Csak egy pillantás kellett hozzá, és máris tudta, a lány készül valamire. Nyakba kötıs, kivágott felsıt viselt, amelyben mindenét közszemlére tette, és egy, a rövidnél is rövidebb sortot, amely alig takarta a hátsóját. Amikor meglátta, hogy Abee besétál a bárba, azonnal ideges lett, mintha rajtakapták volna valamin, ráadásul átkozottul egyértelmő volt, hogy nem örül a férfi felbukkanásának. Abee legszívesebben kirángatta volna a pult mögül, de annyian voltak
odabent, hogy úgy gondolta, ez mégsem lenne jó ötlet. Tudta, hogy késıbb beszélni fognak, és a lány meg fogja érteni a mondandóját. Ehhez nem fér kétség, de addig is jobb pontosan tisztázni, miért jött annyira zavarba Candy, amikor meglátta ıt. Vagy inkább, hogy ki miatt. Mert a napnál is világosabb, hogy egy férfi az oka. Valamelyik fickó a bárból, ehhez kétség sem fért. És bár Abee még mindig kótyagosnak érezte magát a láztól, és a hasa is fájt, elhatározta, hogy kideríti, pontosan kirıl is van szó. Így aztán leült és várt és egy kis idı múlva már be is azonosította az illetıt: fekete hajú, fiatal pasas, aki az átlagnál egy kicsit többet flörtölt Candyvel. Figyelte, ahogy a lány megérinti a fickó karját, és már épp azon volt, hogy intézkedik, amikor megszólalt a telefonja Dawsonnal a vonal túlsó végén. A következı pillanatban már a kormányt püfölve a kórház felé tartott, a hátsó ülésen fekvı Teddel. New Bern felé autózva egyetlen kép villódzott a fejében: ahogy Gandy leveszi a felsıjét, és annak a pofátlan alaknak a karjai közt nyögdécsel. A lány épp most végez, és Abee már a gondolattól dührohamot kapott, mert pontosan tudta, ki kíséri el az autójáig, mégsem tehet ellene semmit. Most azt kell kiderítenie, mire készül Dawson. Ted hol magához tért, hol visszazuhant az öntudatlanság állapotába az éjszaka folyamán. Hiába volt azonban eszméleténél, a gyógyszerek és az agyrázkódás miatt nem tudott tisztán gondolkodni. Másnap délelıttre azonban a düh minden mást kisöpört az agyából. Mérges volt Abeere, mert folyton arról faggatta, vajon Dawson újra megkeresi-e; haragudott Ellára, mert állandóan sopánkodott és aggodalmaskodott és szipogott; és idegesítette a rokonai folytonos suttogása is a folyosón, amely úgy hangzott, mintha azon töprengenének, aggódniuk kell-e még az életéért. Leginkább azonban Dawson miatt dühöngött, és az ágyban fekve is csak azon járt az esze, mi is történt pontosan. Az utolsó dolog, amire vissza tudott emlékezni, mielıtt felébredt a kórházban az volt, hogy Dawson föléje tornyosul, és elég hosszú idıbe telt, míg felfogta, mit magyaráz neki Abee és Ella. Végül az orvosoknak az ágyhoz kellett kötözniük, sıt még azzal is megfenyegettek, hogy kihívják a rendırséget.
Azóta higgadtabbnak mutatta magát – ez volt ugyanis az egyetlen esélye arra, hogy kikerüljön innen. Abee a széken ült, Ella pedig mellette az ágyon. A lány megállás nélkül sürgölıdött körülötte – Tednek úgy kellett visszafognia magát, hogy ne hessegesse el maga mellıl, bár, minthogy hozzá volt kötve az ágyhoz, sehogy se tudta volna hátsón billenteni a lányt. Inkább újra tesztelte a köteleket, és közben Dawsonon járt az agya. Az unokatestvére meg fog halni, ebben biztos volt. Ted nem foglalkozott az orvos javaslatával, miszerint még egy éjszakát a kórházban kellene maradnia megfigyelésre. Az sem érdekelte, hogy figyelmeztették, nem lenne szabad mozognia. Dawson bármelyik pillanatban elhagyhatja a várost. Amikor meghallotta, hogy Ella felzokog, a foga között szőrve a szavakat odaszólt neki: – Menj el. Beszélnem kell Abeevel. Ella megtörölte az arcát, és szó nélkül elhagyta a szobát. Amint kitette a lábát, Ted Abeehez fordult. Az jutott az eszébe, hogy a testvére úgy néz ki, mint egy rakás szerencsétlenség. Az arca ki volt vörösödve, és csurgott róla a verejték. A fertızés miatt. Abeenek kellett volna befeküdnie a kórházba, nem neki. – Vigyél ki innen. Abee összerándult a fájdalomtól, ahogy elırehajolt. – Vissza akarsz menni, hogy elkapd Dawsont? – A játszma még nem ért véget. Abee a gipszre mutatott. – És hogy akarod elkapni törött karral? Hiszen tegnap két egészséges karral sem sikerült. – Úgy, hogy te is velem jössz. Elıször hazaviszel, és szerzek egy másik pisztolyt. Aztán te meg én pontot teszünk ennek az ügynek a végére. Abee hátradılt a székben. – És miért akarnám én ezt végigcsinálni veled? Ted állta a testvére pillantását, miközben visszagondolt Abee korábbi, aggodalommal teli kérdéseire. – Azért, mert az utolsó dolog, amire emlékszem, mielıtt elsötétült elıttem minden, az volt, hogy Dawson közölte velem: te leszel a következı.
10. fejezet Dawson a vízpart zsúfolt, homokos fövenyén futott, kedvetlenül hajkurászta a hullámok közül elı-elıbukkanó cséreket. A korai idıpont ellenére a parton rengetegen futottak, de voltak, akik kutyát sétáltattak, a gyerekek pedig már nekiláttak a homokvárépítésnek. A homokbuckán túl az emberek a teraszaikon kávéztak, és a lábukat a korlátnak támasztva gyönyörködtek a reggelben. Szerencsés volt, hogy talált kiadó szobát. Az évnek ebben a szakaszában a parti szállodákban általában jó elıre lefoglalták a szobákat, így Dawsonnak túl kellett esnie pár telefonhíváson, amíg talált egy helyet, ahol valaki éppen lemondta a foglalását. Két dolog közül választhatott: vagy talál szállást itt, a part mentén, vagy keres egy hotelt New Bernben. Minthogy a kórház New Bernben volt, úgy döntött, jobb, ha távol marad a várostól. El kellett rejtıznie. Gyanította, hogy Ted nem hagyja csak úgy lelépni. Bármennyire is próbálta, nem tudta kiverni a fejébıl a sötét hajú férfit. Ha nem ment volna utána, sosem jött volna rá, hogy Ted lesben áll. A képzet – a szellem – magával csalogatta, ı pedig követte, ahogy a robbanás után is, az óceán vizében. A két esemény egy végtelenített szalagon kergette egymást az agyában. Egyszer elhitethette magával, hogy a férfi, aki megmentette az életét, a képzelete szüleménye, de kétszer? Már az elsı alkalomtól kezdve az járt a fejében, hogy a sötét hajú férfi látogatásainak vajon nincs-e valami komolyabb célja. Úgy érezte, okkal mentette meg az életét, igaz, elképzelni sem tudta, mi lehet ezzel a szándéka. Azzal próbálta kiőzni a fejébıl a gondolatokat, hogy gyorsított az iramon, egyre gyorsabban kapkodta a levegıt. Anélkül, hogy lassított volna, kibújt a pólójából, és törülközıként használva felitatta vele az izzadságcseppeket az arcáról. A távolban elnyúló kikötıt nézte, elhatározta, hogy amíg oda nem ér, nem lassít. Percek múlva már mindkét lábán égtek az izmok. Dawson azonban nem hagyta magát,
kizárólag arra koncentrált, hogy kihozza a testébıl a maximumot, a szeme viszont ide-oda cikázott, ösztönösen megnézett minden embert a parton, hátha megpillantja a sötét hajú férfit. A kikötıhöz érve sem lassított, hanem az addigi lendülettel futott vissza egészen a hotelig. Évek óta elıször érezte, hogy rosszabb a közérzete futás után, mint elıtte. Lehajolt, megpróbálta lecsendesíteni a légzését. Továbbra sem talált kézzelfogható válaszokat a kérdéseire. Nem tehetett róla, de amióta megérkezett Orientalba, azt érezte, hogy a személyisége hatalmas változáson ment keresztül. Valahogy mindent megmagyarázhatatlanul másként látott. Ennek nem a sötét hajú férfi vagy Ted volt az oka, még csak nem is Tuck halála. Minden megváltozott – Amanda miatt. Mert Amanda már nem csak emlék volt, hirtelen tagadhatatlanul valóságossá vált: ı maga volt a vibráló, élı múlt, amelytıl Dawson valójában sosem szakadt el. A tizenéves Amanda többször is meglátogatta az álmaiban, és most eltőnıdött rajta, vajon a jövıben változnak-e majd a vele kapcsolatos álmai. Milyen lesz ezek után az álmai Amandája? Nem tudta biztosan. Csak abban volt biztos, hogy az asszonnyal együtt töltött nap után újra teljesnek érezte magát, mégpedig olyan módon, amely csak keveseknek adatik meg. A part elcsendesedett, a kora reggeli látogatók visszaültek az autóikba, a vakációzok pedig még nem terítették le a törülközıiket. A hullámok álmosítón, szabályos ritmusban csapkodták a partot. A víz felé pillantva Dawsont kétségbeesett gondolatok kerítették hatalmukba a jövıvel kapcsolatban. Nem számít, mennyire fontos neki Amanda, el kell fogadnia, hogy férje és gyermekei vannak. Éppen elég volt egyszer elszakadni tıle, a gondolat, hogy ezt még egyszer át kell élnie, hirtelen elviselhetetlennek tőnt. Szellı kerekedett, és az is azt suttogta, hogy neki és Amandának már nincs közös jövıje. Dawson a gondolkozásba belefáradva elindult a hotel bejárata felé, miközben teljes szívébıl kívánta, bárcsak valahogy másként alakulhatnának a dolgok. Amanda csak több adag kávé segítségével tudta elviselni az anyját. A kertre nézı hátsó teraszon üldögéltek – az anyja az elızı éjszaka eseményeit boncolgatta, miközben tökéletes testtartással ült a fehér nádszékben, a ruhájából pedig leginkább arra lehetett következtetni,
hogy a kormányzót várja egy rövid látogatásra. Úgy tőnt, élvezi a vacsora és a bridzsparti alatt szıtt vég nélküli összeesküvés-elméletek, valamint a barátai hanghordozásában és szavaiban megbúvó rejtett kijelentések elemzését. Amanda arra számított, hogy egy, talán két órát kell kibírnia az anyja barátnıivel, az elhúzódó bridzspartinak köszönhetıen azonban az este csak fél tizenegykor ért véget. Még akkor is az volt azonban a benyomása, hogy a többiek nem igazán akarnak még hazamenni. Ásítozni kezdett, nem nagyon tudta követni, mirıl beszél az anyja. Amennyire fel tudta idézni, a mostani beszélgetés témája nem sokban különbözött a korábbiakétól, sıt ami azt illeti, az anyja mondatai bármely más kisvárosban is elhangozhattak volna. Szóba kerültek a szomszédok és az unokák; az, hogy ki tartotta a legutóbbi bibliaórát; megtudhatta, hogyan kell megfelelıen felakasztani a függönyöket; és az anyja nem hagyhatta szó nélkül a pecsenyehús egyre növekvı árát sem. Mindez egy kis ártatlan pletykával főszerezve. A mindennapokról folyt tehát a beszélgetés, az anyja azonban mindezt – bár feleslegesen – létkérdésként kezelte. Evelyn mindig mindenben talált hibát, és mindig észrevette a drámázásra kínálkozó lehetıséget. Amanda még örülhetett is, hogy az anyja csak azután kezdett bele a panaszáradatba, miután már túl volt ez elsı csésze kávén. Az sem segített az összpontosításban, hogy folyton Dawsonon járt az esze. Próbálta meggyızni magát, hogy ura helyzetnek, de akkor miért látta folyton maga elıtt a farmerbe bújtatott lábát vagy az inge gallérjáig érı sőrő haját? És miért kattogott azon az agya, hogy mennyire természetesnek érezte, ahogy egymást ölelték a férfi érkezése utáni pillanatokban? Elég régóta volt már házas ahhoz, hogy tudja, ezeknél sokkal többet számít a barátság és a bizalom, amelyet a közös érdeklıdés kovácsol még szorosabbá. A több mint húsz év után együtt töltött pár nap nem elég ahhoz, hogy kialakítsák ezeket a kötelékeket. Hosszú idıbe telik, mire az ember igaz barátjának mondhat valakit, a bizalom pedig csak lassan, lépésrıl lépésre alakul ki. Amanda úgy vélte, hogy – a kapcsolatok kezdetén legalábbis – a nık jellemzıen csak azt látják meg a férfiakban, amit akarnak. Reménykedett benne, hogy ı maga nem ezt a hibát követi el éppen. Mialatt ezeket a
megválaszolhatatlan kérdéseket latolgatta, az anyja képtelen volt csendben maradni. Monoton hangon beszélt és beszélt és… – Figyelsz te rám egyáltalán? – szakította félbe a gondolatmenetét Evelyn. Amanda letette a csészéjét. – Persze hogy figyelek. – Épp azt mondtam, hogy lenne mit javítani azon, ahogy licitálsz. – Elég rég játszottam utoljára. – Ezért javasoltam, hogy csatlakozz egy társasághoz, vagy hozz össze te egy új bridzskört – emlékeztette Evelyn. – Vagy ezt a részt nem hallottad? – Sajnálom. Eléggé lefoglalnak ma a gondolataim. – Azt látom. Az aprócska szertartással kapcsolatban, nemde? Amanda figyelmen kívül hagyta a gúnyos megjegyzést, nem volt kedve veszekedni. Márpedig tudta, hogy az anyja épp ezt akarja elérni. Evelyn egész reggel a dühét dédelgette. Elkerülhetetlennek tőnt, hogy elhatalmasodjanak rajta az indulatok, és neki támadjon Amandának, amit a múlt éjszaka képzelt összezördüléseivel kívánt igazolni. – Mondtam már, hogy Tuck akarta, hogy szétszórjuk a hamvait – magyarázta Amanda nyugodt hangon. – A feleségét, Clarát is elhamvasztották. Tuck talán azt gondolta, így újra együtt lehetnek. Úgy tőnt, az anyja egy szavat sem hallotta: – Vajon mi késztet ilyesmire valakit? Ez olyan… mocskos dolog. Amanda a folyó felé fordult. – Nem tudom, anya. Még nem gondolkoztam ezen. Az anyja arckifejezése olyan merev és mővi volt, akár egy manökené. – Mi a helyzet a gyerekekkel? Hogy vannak? – Ma reggel még nem beszéltem Jareddel és Lynn-nel. De amennyire tudom, jól vannak. – És Frank? Amanda belekortyolt a kávéjába, hogy húzza az idıt. Nem akart a férjérıl beszélni. Fıleg nem a tegnap esti vitájuk után, amely ugyanolyan volt, mint a szinte már rutinszerővé vált többi, és amelyet a
férje valószínőleg már el is felejtett. A házasságok – a jól és a rosszul mőködık is – folyton ismétlıdı események sorozatán alapulnak. – İ is jól van. Az anyja a folytatást várva bólintott. Amanda azonban szótlan maradt. A kettejük között feszülı csendben Evelyn kiegyenesítgette az ölébe terített szalvétát, mielıtt újra felvette volna a beszélgetés fonalát. – Szóval hogy is lesz ez a mai nap? Kiszórod a hamvakat, ahogy Tuck Hostetler kérte? – Valahogy úgy. – Nem kell ehhez engedélyt kérned? Utálnám azt hinni, hogy megengedik, hogy bárki, bárhol ezt mővelje. – Az ügyvéd nem mondott ezzel kapcsolatban semmit, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy minden el van intézve. Bármit tervezett is Tuck, én megtiszteltetésnek veszem, hogy azt akarta, én is a részese legyek. Evelyn egy kissé elıredılt, és önelégülten elmosolyodott. – Ó, hát helyben vagyunk – mondta. – Mert ti ketten barátok voltatok. Amanda megfordult, hirtelen belefáradt ebbe az egészbe – az anyjába, Frankbe, az összes álszent dologba, ami az életét jellemezte. – Igen, anya, mert mi ketten barátok voltunk. Szerettem együtt lenni Tuckkal. İ volt az egyik legkedvesebb ember, akit ismertem. Evelyn most elıször tőnt zavartnak. – És hová tervezték ezt a szertartást? – Nem mindegy? Nyilvánvaló, hogy te nem tartod helyénvalónak. – Csak társalogni próbálok – húzta fel az orrát az anyja. – Nincs okod gorombáskodni. – Talán azért hangzott a válaszom gorombának, mert Tuck halála fájdalmasan érint. Vagy talán azért, mert nem azt mondtad, hogy „Sajnálom, hogy elvesztetted Tuckot. Tudom, milyen sokat jelentett a számodra.” Az emberek általában ezt mondják, amikor valaki elveszít egy közeli hozzátartozót. – Talán ezt mondtam volna, ha már az elején tudok errıl a kapcsolatról. De te egész végig hazudtál nekem.
– Az eszedbe sem jutott, hogy te magad vagy oka annak, hogy az elejétıl kezdve hazudnom kellett? – Ne légy nevetséges – forgatta a szemét az asszony.– Nem én adtam a szádba a szavakat. Nem én voltam az, aki visszaosontam ide. Te döntöttél így, nem én, a döntéseknek pedig megvannak a maguk következményei. Meg kell tanulnod vállalni a felelısséget a döntéseidért. – Azt hiszed, nem tudom? – Amanda érezte, hogy elönti a düh. – Azt hiszem – mondta az anyja elnyújtva a szavakat – hogy idınként egy kicsit önzı vagy. – Én? – pislogott Amanda. – Te úgy látod, hogy én önzı vagyok? – Természetesen – válaszolta az anyja. – Egy bizonyos szintig mindenki az. Csak azt mondom, hogy te néha egy kissé túlzásba esel. Amanda szótlanul bámult az asztal túloldalára, a döbbenettıl belefagytak a szavak. Az, hogy az anyja – minden ember közül az anyja! – mondta ezt neki, csak olaj volt a tőzre. Evelyn világában minden ember olyan volt, mint egy tükör. Amanda alaposan megválogatta a szavait a következı mondatához: – Nem hinném, hogy jó ötlet errıl beszélnünk. – Szerintem meg az – hangzott az anyja válasza. – Mert nem beszéltem neked Tuckról? – Nem – mondta az anyja. – Hanem mert szerintem ennek is köze van a Frankkel kapcsolatos problémáidhoz. Amanda összerándult a megjegyzés hallatán, és mindent bele kellett adnia, hogy rezzenéstelen arccal, normális hangon szólaljon meg. – Mibıl gondolod, hogy problémáim vannak Frankkel? Azanyja közömbös hangon válaszolt, de egy kis melegség azért érzıdött a szavaiban. – Jobban ismerlek, mint hinnéd, és az a tény, hogy még csak nem is tagadod az elızı állításomat, azt bizonyítja, hogy igazam van. Nem haragszom, amiért nem beszélsz arról, hogy mi folyik kettıtök között. Ez csak rád és Frankre tartozik, én sem szavakkal, sem tettekkel nem tudok segíteni. Ezzel mindketten tisztában vagyunk. A házasság társas kapcsolat, nem demokrácia. Ez pedig természetesen felveti a kérdést, hogy mi mindent osztottál meg Tuckkal az évek során. Ha tippelnem
kellene, nem csak arról volt szó, hogy meg akartad látogatni. Hanem arról, hogy szükségét érezted, hogy megoszd vele a gondjaidat. Evelyn hagyta, hogy a mondatai ott lebegjenek kettejük között, a szemöldökét kérdın felhúzta. Az így beállt csendben Amanda próbált megszabadulni a döbbenetétıl. Az anyja megigazította a szalvétáját. – Nos, felteszem, itt leszel vacsorára. Mit szeretnél: elmenjünk valahová, vagy együnk itthon? – Tehát ennyi? – pattantak ki a szavak Amandából. – Idedobod a feltevéseidet és a vádjaidat, aztán lezártnak tekinted az ügyet? Az anyja egymásba csúsztatta a két kezét az ölében. – Nem zártam le a témát. Te vagy az, aki nem hajlandó róla beszélni. De ha a helyedben lennék, végiggondolnám, hogy mit is akarok valójában, mert amikor hazamész, meg kell hoznod néhány döntést a házasságoddal kapcsolatban. És hogy mőködni fog-e a dolog, vagy sem, az fıként rajtad áll. A szavaiban ott rejtızött a könyörtelen valóság. Hiszen nemcsak kettejükrıl van szó, hanem a gyerekeirıl is, akikért felelısséget vállaltak. Az asszony hirtelen üresnek érezte magát. Letette a csészéjét a csészealjra. Érezte, ahogy a düh elpárolog belıle, és csak a legyızöttség érzését hagyja maga mögött. – Emlékszel arra a vidracsaládra, amelyik a stégünk közelében játszott mindig? – kérdezte végül Amanda, de nem várt választ. – Kislány koromban, ahányszor csak megjelentek, apa mindig felnyalábolt engem, és kivitt oda. Csak ültünk a főben, és néztük, ahogy fröcskölik a vizet és kergetik egymást. Akkoriban azt gondoltam, hogy a vidrák a legboldogabb állatok a világon. – Attól tartok, nem értem, mi köze mindennek a… – Nemrég megint láttam vidrákat – folytatta Amanda az anyja szavába vágva. – Tavaly, amikor a parton vakációztunk, ellátogattunk a Pine Knoll Shores-i akváriumba. Izgatottan vártam, hogy láthassam az új vidrákat. Legalább egy tucatszor meséltem Annette-nek a házunk mögötti vidrákról, így ı is alig várta, hogy láthassa ıket, de amikor végre odaértünk, megállapítottam, hogy nem ugyanazt látom, mint kislány koromban. Természetesen a vidrák ott voltak, de egy kıszirten aludtak. Habár órákat töltöttünk az akváriumban, ık ez alatt az idı alatt
meg sem moccantak. Hazafelé Annette megkérdezte, hogy miért nem játszottak a vidrák, én pedig nem igazán tudtam neki válaszolni. De miután eljöttünk az akváriumból, valahogy… szomorúnak éreztem magam. Mert pontosan tudtam, hogy miért nem játszottak. Amanda felhagyott azzal, hogy az ujjaival körözzön a csészéje peremén, majd az anyjára nézett. – Boldogtalanok voltak. Tudták, hogy nem egy igazi folyóban élnek. Valószínőleg nem értették, mi történt velük, de azt értették, hogy bezárták ıket egy ketrecbe, amibıl nem tudnak kiszabadulni. Nem azt az életet élték, amit kellett volna. Nem azt az életet élték, amit élni akartak, de semmit sem tudtak tenni azért, hogy ezt megváltoztassák. Amióta leültek az asztalhoz, az anyja most elıször bizonytalanodott el azzal kapcsolatban, hogy mit is mondjon. Amanda eltolta magától a kávéját, mielıtt felállt az asztaltól. Ahogy elsétált, hallotta, ahogy az anyja megköszörüli a torkát. Megfordult. – Gondolom, valamire célozni akartál ezzel a történettel – szólalt meg Evelyn. Amanda fáradtan elmosolyodott. – Igen – lehelte. – Ahogy mondod.
11. fejezet Dawson lehajtotta a Chevrolet tetejét, és a csomagtartónak támaszkodva várta, hogy Amanda megérkezzen. A hıség tikkasztó volt, és nyomasztó – valószínőleg vihar lesz késı délután. A férfi azon tőnıdött, vajon Tucknak van-e valahol a házban elrejtve egy esernyıje. Kételkedett benne. Ahogy frakkban, úgy esernyıvel a kezében sem tudta elképzelni az öreget. Bár ki tudja? Tuck mindig szolgált valamilyen meglepetéssel. Árnyék vetült a földre. Dawson nézte, ahogy egy halászsas lassú, nyugodt tempóban köröz a feje fölött, egészen addig, amíg Amanda autója ráfordult a felhajtóra. A férfi hallotta, ahogy a kavicsok ropognak a kerekek alatt, miközben a nı leparkol az árnyékban, közvetlenül az ı autója mellett Amanda kiszállt. Meglepetten nézett végig Dawson fekete nadrágján és vasalt, fehér ingén, majd megállapította, hogy az összeállítás határozottan jól áll a férfinak. Dawson a zakót lazán a vállára dobta – szinte túlságosan is jóképő volt, és ettıl az anyja szavai csak még inkább jóslatszerőnek tőntek. Amanda vett egy mély levegıt. Elgondolkozott rajta, vajon mi a csudát mővel itt. – Késtem? – kérdezte, majd elindult a férfi felé. Dawson a közeledı Amandát nézve észrevette, hogy még ebbıl a távolságból is látszik, ahogy a reggeli napsugarak megcsillannak kék szeme tükrében, akár egy tiszta viző tó napsütötte felszínén. Amanda fekete nadrágkosztümöt viselt ujjatlan selyemblúzzal, a nyakában ezüstmedál lógott. – Egyáltalán nem – válaszolta a férfi. – Én jöttem korábban, mert biztos akartam lenni benne, hogy mőködik az autó. – És? – Bárki szerelte, pontosan tudta, mit csinál.
Amanda elmosolyodott, majd a férfi elé lépve ösztönösen arcon csókolta. Dawson nem tudta, hogyan reagáljon erre – az arcára kiülı zavar visszatükrözte Amanda arckifejezését, akinek mindeközben a fejében ott visszhangzottak az anyja szavai is, amitıl úgy próbált szabadulni, hogy a Chevrolet felé intve megkérdezte: – Lehajtottad a tetıt? Amanda kérdése visszarántotta Dawsont a valóságba. – Arra gondoltam, mehetnénk ezzel Vandemere-be. – Hiszen ez nem is a mi autónk! – Tudom – válaszolta a férfi. – De jó lenne vezetni egy kicsit, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg jól mőködik. Higgy nekem, a tulaj is tudni akarná, hogy tökéletesen szalad-e, mielıtt úgy dönt, hogy elgurul vele az éjszakába. – És ha lerobban? – Nem fog. – Biztos vagy benne? – Teljes mértékben, Amanda szája sarkában mosoly bujkált. – Akkor mi értelme a tesztvezetésnek? Dawson széttárta a karját, mint akit rajtakaptak valamin. – Oké, talán csak vezetni akarom ezt a kocsit. Szinte bőn lenne, ha hagynánk a mőhelyben állni, fıleg, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a kulcsok nálunk vannak, a tulaj pedig úgysem fogja megtudni. – Hadd találgassak: amikor visszajövünk, téglákra állítjuk, és hátramenetbe kapcsolva járatuk majd, hogy a kilométeróra visszafelé pörögjön, ugye? Így a tulajdonos sosem fog rájönni, hogy elvittük a kocsiját. – Ez így nem mőködik. – Tisztában vagyok vele. Mégpedig azóta, hogy megnéztem a Meglógtam a Ferranval címő filmet – vigyorgott önelégülten Amanda. Dawson kissé hátradılt, és elmerült a nı látványában. – Mellesleg elképesztıen nézel ki. Amanda érezte, hogy a férfi szavainak hallatán elönti a nyakát a forróság. Kíváncsi lett volna, eljön-e valaha az idı, amikor nem fog elpirulni a jelenlétében.
– Köszönöm – mondta, miközben a füle mögé tőrt egy hajtincset, és a távolságot megtartva ı is végigmérte Dawsont. – Nem hinném, hogy korábban bármikor is láttalak volna öltönyben. Mostanra vásároltad? – Nem, de nem sokszor van rajtam. Csak különleges alkalmakkor viselem. – Szerintem Tucknak is tetszene – jegyezte meg Amanda. – Mit csináltál végül múlt éjjel? Dawson Tedre gondolt és arra, ami kettejük között történt, és hogy aztán átköltözött a partra. – Semmi különöset. És neked hogy sikerül anyáddal? – Nem is érdemes beszélni róla – legyintett Amanda. Végigsimított a kocsi kormányán, majd újra a férfira nézett. – Ma reggel azonban volt egy érdekes beszélgetésünk. – Valóban? Amanda bólintott. – Ennek hatására el is gondolkoztam az utóbbi pár napban történteken. Rólad és rólam… az életrıl. Mindenrıl. És a végén rájöttem, hogy örülök, amiért Tuck sosem mesélt neked rólam. – Ezt miért mondod? – Mert tegnap, amikor a mőhelyben voltunk… – Amanda tétován elhallgatott. A megfelelı szavakat kereste. – Azt hiszem, furán viselkedtem, kifordultam magamból. És ezért szeretnék elnézést kérni. – Miért kérsz elnézést? – Nehéz elmagyarázni. Mármint… Amikor félbehagyta a mondatot, Dawson elıször csak nézett rá, aztán egy lépéssel közelebb lépett hozzá. – Jól vagy, Amanda? – Nem tudom – válaszolta a nı. – Már semmit sem tudok. Fiatalon annyival könnyebb volt minden. Dawson habozott. – Mit akarsz mondani ezzel? Amanda a férfi szemébe nézett. – Meg kell értened, hogy már nem az a lány vagyok, aki egykor voltam – mondta. – Feleség vagyok, és anya, próbálok együtt élni a döntéseim következményeivel, és más emberekhez hasonlóan én is
követek el hibákat. Sokszor töprengek azon, hogy ki vagyok valójában, mit csinálok, és hogy egyáltalán mi értelme az életemnek. Nincs bennem semmi különleges, Dawson, ezt tudnod kell. Meg kell értened, hogy… átlagos vagyok. – Nem vagy átlagos. Amanda pillantásában szomorúság, ugyanakkor megingathatatlanság tükrözıdött. – Tudom, hogy ezt gondolod. De nincs igazad. És az a gond, hogy nagyon furán érint az, hogy itt együtt vagyunk. Meglehetısen zavarban vagyok. Bárcsak Tuck mégis mesélt volna rólad, mert akkor sokkal felkészültebben indulhattam volna neki ennek a hétvégének! – Anélkül, hogy tudatában lett volna a mozdulatnak, megérintette a nyakában lógó medált. – Nem akarok hibázni. Dawson egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, pontosan értette, mirıl beszél az asszony. Ez volt az egyik oka, amiért mindig is szerette ıt, persze tudta, hogy hangosan ezt sosem mondhatja ki. Amanda ezt nem akarta volna hallani. Így inkább, amennyire csak lehetett, visszafogott hangon a következıket mondta: – Beszélgettünk, ettünk, és felidéztük a közös emlékeket – mutatott rá. – Ennyi volt. Semmi rosszat nem csináltál. – De igen, csináltam. – Amanda mosolygott, de a mosolya nem tudta elrejteni a szomorúságát. – Nem mondtam el anyámnak, hogy itt vagy. És a férjemnek sem. – El akarod nekik mondani? – kérdezte Dawson. Ez aztán a kérdés, ugye? Az anyja – anélkül, hogy tudta volna – ugyanezt a kérdést tette fel neki. Amanda tisztában volt vele, mit kellene válaszolnia, de itt és most a szavak egyszerően nem jöttek a szájára. Inkább lassan rázni kezdte a fejét. – Nem – suttogta végül. Úgy tőnt, Dawson érzi az ebbıl a felismerésbıl fakadó félelmet, amely letaglózta az asszonyt, mert megfogta a kezét és azt javasolta: – Induljunk el Vandemere-be. Rójuk le a kegyeletünket Tuck elıtt, rendben? Amanda bólintott, majd hagyta, hogy a férfi egy óvatos mozdulattal az autó felé terelje, de gondolatban máshol járt: kezdte elfogadni a tényt,
hogy többé nem tudja teljesen az irányítása alatt tartani az események alakulását. Dawson átkísérte Amandát az autó másik oldalára, és kinyitotta elıtte az ajtót. Az asszony beült az anyósülésre. Forgott vele a világ. A férfi áthozta a saját autójából a Tuck hamvait rejtı dobozt. A vezetıülés mögé ékelte be a zakójával együtt, aztán ı is beszállt. Amanda elıvette a kinyomtatott útitervet, majd ı is betette a táskáját az ülés mögé. Dawson lenyomta párszor a gázpedált, majd elfordította a slusszkulcsot. A motor bıgve beindult. Egy kicsit még járatta a motort, így az autó egy ideig elıre-hátra hintázott. Amikor már normálisnak találta a hangját, kitolatott a mőhelybıl, és lassan, a kátyúkat kerülgetve kigurult a fıútra A motor hangja kissé halkult, amikor Orientalon áthaladva felhajtottak a gyér forgalmú országútra. Amint Amanda kényelmesen elhelyezkedett, rájött, hogy a szeme sarkából minden fontosat lát: Dawson egyik keze a kormányon volt, a testtartása fájón ismerısnek tőnt azokról a kanyargós utakról, amelyeken együtt autóztak annak idején. Abból, ahogy ült, Amanda megállapította, hogy a férfi teljesen ellazult, ı pedig úgy érezte, újra jólesı érzés keríti a hatalmába, miközben nézi, ahogy a férfi alkarján az izmok hol kidomborodnak, hol elernyednek, amikor egyik sebességbıl a másikba vált. Ahogy a kocsi egyre gyorsabban szaladt az úton, Amanda haja ideoda repdesett a szélben, így inkább lófarokba kötötte. Túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy beszélgessenek, de ez pont megfelelt neki – jólesett elmerülni a gondolataiban, ráadásul kettesben volt Dawsonnal, és miközben egyre több kilométert tudtak maguk mögött, érezte, hogy korábbi idegessége – mintha a szél a hátára kapta volna – elillan. Habár az út teljesen üres volt elıttük, Dawson nem kapcsolt nagyobb sebességbe. Nem sietett. Ahogyan Amanda sem, hiszen azzal a férfival ült egy autóban, akibe egykor szerelmes volt, és egy olyan hely felé autóztak, amelyet egyikıjük sem ismert. Pár nappal ezelıtt ez az egész még óriási ostobaságnak tőnt volna a számára. Most azonban… hihetetlen volt, igazi ırültség, ugyanakkor valahogy csábító is. Egy kis
idıre legalább megszőnt feleség, vagy anya, vagy gyerek lenni, és életében elıször szinte szabadnak érezte magát. Persze Dawson mindig ilyen hatással volt rá. Nézte, ahogy a férfi kikönyököl az autó ablakába, és azon elmélkedett, ismer-e valakit, aki egy kicsit is hasonlít hozzá. A szeme sarkát körülölelı ráncokban szomorúság és fájdalom ült. És intelligencia. Amandába hirtelen beléhasított a gondolat, hogy vajon milyen apa válna a férfiból. Gyanította, hogy jó – könnyő volt elképzelni olyan apaként, aki puszta játékból oda-vissza dobálja a labdát órákon át; vagy megpróbálja befonni a lánya haját, még akkor is, ha fogalma sincs a fonás titkairól. A gondolatot valahogy mélységesen szívfájdítónak és tiltottnak találta. Amikor Dawson ránézett, Amanda tudta, hogy a férfi gondolatai körülötte forognak, és elmerengett rajta, vajon hány éjszakát töltött ugyanígy az olajfúró tornyon. Tuckhoz hasonlóan Dawson is azok közé az emberek közé tartozott, akik csak egyszer képesek szeretni, és akiknek az érzelmeit a különválás csak erısíti. Két nappal korábban még zavarba jött volna ettıl a felfedezéstıl, mostanra azonban megértette, hogy a férfinak nem volt választása. A szerelem végül is mindig sokkal többet mond arról, aki érzi, mint arról, aki a szerelem tárgya. Déli szellı éledt, a nyílt víz illatát hozva magával. Amanda lehunyta a szemét, és átadta magát a pillanatnak. Amikor végre Vandemere közelébe értek, Dawson kihajtogatta az útleírást, amit az asszony adott oda neki. Gyorsan átfutotta, majd bólintott – csak úgy magának. Az alig száz lakosú Vandemere inkább falvacska volt, mint város. Amanda az úttól és egymástól is távol épített házakat látott, és egy kis vidéki boltot, amely elıtt egyetlen benzinkút állt. Egy perc múlva Dawson ráfordult a fıútról elágazó poros földútra. Amanda nem értette, hogyan vette egyáltalán észre – a bozótos ugyanis szinte láthatatlanná tette a fıútról nézve. Továbbgurultak, óvatosan véve egyik kanyart a másik után, kerülgetve a vihar által megtépázott korhadó farönköket, és követték az enyhén emelkedı utat. Az autóúton még oly hangos motor most szinte elnémult a hangját magába szívta a gyönyörő táj, amely minden oldalról körülölelte ıket. Az út egyre keskenyebb lett, a spanyolmohával borított, alacsonyan nıtt faágak súrolták az autó
oldalát. A kocsi két oldalán sőrőn növı, hervadó félben lévı mégis üde vadazáleák és kodzuk versenyeztek a napfényért. Dawson közelebb hajolt a kormányhoz, lépésrıl lépésre araszolt elıre, ide-oda korrigálva próbálta elkerülni, hogy a növények összekaristolják az autó festését. A fejük felett a nap egy felhı mögé bújt – még meseszerőbbé varázsolva a körülöttük levı világot. Két kanyarral késıbb az út kissé kiszélesedett. – Ez ırület – szólalt meg Amanda. – Biztos vagy benne, hogy erre kellett jönni? – A térkép szerint ez az a hely. – Miért van ennyire távol a fıúttól? Dawson vállat vont – éppolyan tanácstalan volt, mint Amanda – , amikor azonban maguk mögött hagyták az utolsó kanyart is, a férfi ösztönösen tövig nyomta a fékpedált. Abban a pillanatban már mindketten tudták a választ Amanda kérdésére.
12. fejezet Az út végén, ısöreg virginiai örökzöld tölgyek között egy kis házikó bújt meg. A viharvert építménye vakolata mállott, a széleknél megfeketedett ablaktáblái repedezettek voltak, elıtte egy aprócska, kıbıl épített, fehér oszlopos tornác állt. Az egyik oszlopot – láthatóan évek óta – a tetı felé nyújtózkodó szılıindák ölelték körbe. A tornácon egy fémszék figyelte a tájat, egyik végében pedig – mintegy a környék zöld színének ellensúlyozására – egy kis cserép virágzó muskátli ült. Amanda és Dawson tekintetét azonban egyértelmően a vadvirágok ragadták meg. Ezer és ezer virág szikrázott a lépcsı elıtt elterülı mezın: tengernyi vörös, narancs, lila, kék és sárga színben pompázó, szinte derékmagasságig érı virág hajladozott az enyhe szellıben. Száz és száz pillangó repdesett a rét felett: mozgó színárként hullámoztak a napfényben. A rét szélén a liliomok és a kardvirágok között szinte észrevétlenül húzódott meg egy deszkákból ácsolt fakerítés. Amanda csodálkozva pillantott Dawsonra, majd újra a virágmezıre nézett. Az egész olyan álomszerő volt – amilyennek az ember a mennyországot képzeli. Azon gondolkozott, vajon Tuck hogyan és mikor ültette az elsı virágokat, de éppen akkor, abban a pillanatban értette meg, hogy az öreg Clarának hozta létre ezt a csodát. Mégpedig azért, hogy így fejezze ki, mit jelent számára az asszony. – Hihetetlen – lehelte Amanda. – Te tudtál errıl? – Dawson a hangjából ítélve éppannyira le volt nyőgözve, mint Amanda. – Nem – válaszolta a nı. – Ez olyasmi, ami csak kettejükre tartozott. Ahogy ezt kimondta, már látta is maga elıtt, ahogy Clara a tornácon üldögélve, Tuck az oszlopnak támaszkodva gyönyörködik a vadvirágokkal teli, mámorító illatú kertben. Dawson levette a lábát a fékrıl, a kocsi gurulni kezdett a ház felé. A színek elmosódtak, az egész olyan volt, mintha életre kelt festékcseppek nyújtózkodnának a nap felé.
Leparkoltak a ház közelében, kiszállták, de nem tudtak elszakadni a tájtól. Egy keskeny, kanyargós ösvényt pillantottak meg a virágok között. Megigézve gázoltak be a színtengerbe a felhıktıl foltos égbolt alatt. A nap újra elıbújt, Amanda pedig érezte a melegét, ahogy szétszórja a mámorító illatot, amely körülölelte ıt. Minden érzéke kiélesedett, úgy érezte, mintha ezt a napot kimondottan neki teremtették volna. A mellette lépdelı Dawson egyszer csak megfogta a kezét. Amanda nem ellenkezett, teljesen természetesnek érezte a mozdulatot. Elképzelte, hogy kitapogatja a munkával töltött évek nyomát a férfi tenyerének bırkeményedésein. Dawson bırén apró vágások futottak végig, az érintése mégis valószerőtlenül puha volt, és Amanda váratlanul rádöbbent, hogy a férfi ültetett volna neki egy ugyanilyen kertet, ha tudta volna, hogy erre vágyik. Örökké. Ezt a szót véste Tuck munkaasztalára Dawson. Egy tinédzserkori ígéret, semmi más, a férfinak mégis sikerült valahogy életben tartania. Amanda most is érezte ennek az ígéretnek az erejét – kitöltötte a közöttük feszülı őrt, miközben a virágok között sétáltak. Valahol, a messze távolban megdördült az ég, és Amandának az a különös érzése támadt, hogy a dörrenés egy figyelmeztetés. A válla a férfi vállát súrolta, amitıl a pulzusa egybıl megugrott. – Kíváncsi lennék, hogy ezek a virágok évelık-e, vagy Tucknak minden évben újra kellett ültetnie ıket – tőnıdött Dawson. A férfi hangja kizökkentette Amandát az álmodozásból. – Mindkettı – válaszolta. A hangja saját magának is furán hangzott. – Ismerem némelyik virágot. – Akkor tehát valamikor az idén feljött ide, hogy elültesse a magokat? – Muszáj volt neki. Látok itt vadmurkot. Anyámnak is van a ház körül, és mindig megfagy a tél beálltakor. A következı pár percben csak sétáltak az ösvényen, közben Amanda az egynyári virágok neveit sorolta: borzas kúpvirágok, füzéres díszcsorbák, hajnalkák, ıszirózsa nıttek az évelı virágok, mint a nefelejcsek, a sarjika és az orientali pipacsok mellett. Úgy tőnt, a növénye nincsenek különösebb rend szerint ültetve, mintha Isten és a
szél jelölte volna ki a helyüket, mit sem törıdve Tuck esetleges terveivel. Valahogy azonban ez a rendezetlenség növelte a kert szépségét, és miközben a színek kaotikus kavalkádjában sétáltak, Amanda csak arra tudott gondolni, mennyire boldog, hogy Dawsonnal együtt szívhatja magába ezt a szépséget. A feltámadó szél lehőtötte a levegıt, és még több felhıt lendített a fejük felé. Amanda figyelte, ahogy Dawson az égre emeli a tekintetét. – Vihar lesz – jelentette ki. – Talán fel kellene húznom a kocsi tetejét. Amanda bólintott, de nem engedte el a férfi kezét. Mintha attól tartott volna, hogy Dawson ujjai többé nem kulcsolódnak az övéi köré, hogy ez a lehetıség többé nem adatik meg. De a férfinak igaza volt; a felhık egyre sötétedtek. – Találkozzunk odabent – javasolta Dawson kelletlenül, majd lassan lefejtette az ujjait Amanda kezérıl. – Mit gondolsz, nyitva van az ajtó? – Fogadni mernék rá – mosolygott a férfi. – Egy perc, és én is ott vagyok. – Behoznád az én táskámat is? Dawson bólintott, Amanda pedig nézte, ahogy elindul az autó felé, és az jutott az eszébe, hogy már azelıtt belebolondult a férfiba, mielıtt igazán megszerette. Eleinte úgy tőnt, az egész csak egy tizenéves lány rajongása – az a fajta, amikor az ember az imádott fiú nevét firkálja a füzetébe, ahelyett, hogy a házi feladatát írná. Senki, még Dawson sem tudta, hogy nem a véletlen hozta úgy, hogy ıket kettejüket, közös feladatra osztották be a kémiaórán. Amikor a tanár megkérte a diákokat, hogy alkossanak párokat, ı elnézést kért, és kiment a mosdóba. Mire visszaért – ahogy az lenni szokott –, már csak Dawsonnak nem volt párja. A barátai sajnálkozó pillantásokat vetettek felé, de Amanda titokban izgatottan várta, hogy együtt lehessen ezzel a csendes, titokzatos fiúval, aki bölcsebbnek tőnt a koránál. Most, miközben Dawson ráhajtotta az autóra a tetıponyvát, a történelem mintha ismételte volna önmagát: Amanda ugyanazt az izgalmat érezte, mint lánykorában. Volt valami a férfiban, ami
megérintette, valami, ami hiányzott az életébıl az elmúlt években. És az asszony bizonyos mértékben tisztában volt vele, hogy mindig is Dawsonra várt – a férfi pedig ırá. Nem tudta elképzelni, hogy többé nem látják egymást, nem tudta elképzelni, hogy Dawson csak egy emlék marad a számára. A sors – Tuck alakjában – közbelépett, Amanda pedig a házikó felé sétálva tudta, hogy mindez okkal történik. Mindennek megvan az oka. A múltat már lezárták. A jövı viszont még elıttük áll. Ahogy azt Dawson megjósolta, a bejárati ajtó nyitva volt. A kis házba lépve Amanda azonnal tudta, hogy ez a hely volt Clara menedéke. Bár ugyanolyan kopott fenyıpadló és ugyanolyan, cédrusfával borított falak fogadták, mint Tuck orientali házában, és az összbenyomást tekintve is nagyon hasonlított egymásra a két hely, itt azonban tarka színő párnák hevertek a kanapén, a falakat pedig mővészien elrendezett, fekete-fehér fényképek díszítették. A falakat világoskékre festették, a szoba a hatalmas ablakoknak köszönhetıen fényárban úszott. A könyvek két fehér színő, beépített könyvespolcon sorakoztak, körülöttük porcelánnippek, amelyeket Clara nyilvánvalóan éveken át győjtögetett. Egy karosszék háttámláján egy gondosan kidolgozott, saját készítéső takaró feküdt, a vidéki stílusú kis asztalkákon nyoma sem volt pornak. A szoba mindkét végében állólámpák magasodtak, a sarokban elhelyezett rádió mellett pedig az esküvıi fotó kisebb változata álldogált. Amanda hallotta, ahogy Dawson belép a háta mögött a házba, majd csendben megáll az ajtóban, kezében a zakójával és Amanda táskájával. Láthatóan nem talált szavakat. Az asszony sem tudta véka alá rejteni a meglepetését. – Ez aztán a valami, nem igaz? Dawson lassan beljebb lépett a szobába. – Azon gondolkozom, nem hoztalak-e mégis rossz helyre. – Ne aggódj – mutatott Amanda a fényképre. – Jó helyen vagyunk. De teljesen nyilvánvaló, hogy ez a hely Claráé volt, nem Tucké. És hogy Tuck mindent úgy hagyott, ahogy az asszony elrendezte.
Dawson letette a zakóját a szék háttámlájára, majd mellé tette Amanda táskáját is. – Nem emlékszem, hogy Tuck háza volt-e valamikor is ilyen tiszta. Azt hiszem, Tannernek fel kellett vennie valakit, aki rendbe hozta a helyet, mire mi ideérünk. Ez egyértelmő, gondolta Amanda. Felidézte az ügyvéd szavait, miszerint a férfi azt tervezte, hogy kimegy a házhoz, és hogy szinte megkérte ıket: várjanak másnapig, mielıtt nekivágnak az útnak. A nyitott bejárati ajtó is Dawson gyanúját igazolta. – Körbenéztél már? – kérdezte a férfi. – Még nem. Túlságosan lefoglalt a gondolat, hogy vajon hová engedte leülni Tuckot Clara. – Egyértelmő, hogy sosem engedte idebent dohányozni. Dawson a háta mögé mutatott a válla fölé emelt hüvelykujjával. – Ez megmagyarázza, miért van szék a tornácon. Valószínőleg oda ültette le. – De még Clara halála után is odakint cigizett? – Bizonyára attól félt, hogy az asszony szelleme megjelenik, és veszekedni kezd vele, amiért idebent gyújtott rá. Amanda elmosolyodott, majd elindultak, hogy körbejárják a házikót. Amikor a nappalin haladtak át, alig érezhetıen egymáshoz értek. Az orientali házhoz hasonlóan a konyha itt is a ház hátsó felében volt – az ablak a folyóra nézett, és minden Clara keze nyomát viselte, a fehér konyhaszekrénytıl kezdve a bonyolult csigavonalakkal díszített díszléceken át a szekrények fölötti kék-fehér csempéidig. A tőzhelyen teáskanna állt, a pultra helyezett vázában vadvirágok nyíltak, nyilvánvalóan a kertben szedték ıket. Az ablak alatt egy asztal állt, rajta két üveg bor – egy vörös és egy fehér –, mellettük két csillogó pohár. – Egyre kiszámíthatóbb az öreg – jegyezte meg Dawson a két üveg bor felé intve. Amanda vállat vont. – Azért kedves tıle. Megcsodálták a Bay folyóra nyíló kilátást az ablakból, de egyikük sem főzött hozzá megjegyzést. Ahogy egymás mellett álltak, Amanda élvezte a csendet, ugyanakkor megütközött, mennyire ismerısnek találja
a helyzetet. Érezte, hogy Dawson mellkasa enyhén megemelkedik, majd visszasüllyed minden egyes levegıvételnél, és vissza kellett fognia magát, nehogy újra a férfi keze után nyúljon. Mintegy hallgatólagos megegyezéssel elfordultak az ablaktól, és folytatták a házban megkezdett kırútjukat. A konyhával szemben nyíló hálószobát egy kényelmes, baldachinos ágy uralta. Az ablakokat fehér függönyök takarták, a komódon nyoma sem volt az orientali ház bútoraira jellemzı repedéseknek és kopottságnak. Az éjjeliszekrényeken egy-egy egymáshoz illı, kristályüveg lábakon álló éjjeli lámpát helyeztek el, a szekrénnyel szembeni falon pedig egy impresszionista tájkép lógott. A hálószobából nyíló fürdıszobában egy négylábú fürdıkád állt, az a fajta, amelyre Amanda mindig is vágyott. A mosdókagyló fölé antik tükröt akasztottak. Az asszony közvetlenül Dawson tükörképe mellett megpillantotta a saját arcát – ez volt az elsı alkalom Orientalba érkezésük óta, hogy együtt látta magukat. Rádöbbent, hogy tizenéves korukban egyszer sem fotózták le ıket együtt. Olyasmi volt ez, amit sokszor elterveztek, de aztán sosem valósítottak meg. Sajnálta, hogy nem készült róluk közös fotó, de végül is mihez kezdett volna vele? Betette volna a fiókja mélyére, és megfeledkezett volna róla, hogy aztán pár évente beleakadjon a keze? Vagy valamilyen különleges helyen tartotta volna, egy olyan helyen, amit csak ı ismer? Nem tudta a választ, de a tükörben Dawson arcát a sajátja mellett látni kétségtelenül meghitt pillanat volt. Elég régóta nem sikerült már senkinek sem elérnie, hogy vonzónak lássa magát, most azonban pont így érzett. Tudta, hogy Dawson vonzódik hozzá. Észrevette a tekintetében, amellyel végigmérte és látta a teste könnyed fesztelenségén. Határozottan érezte, hogy szinte teljesen egy hullámhosszon mozognak. Bár csak pár napja voltak együtt, ösztönösen bízott a férfiban, és tudta, hogy bármit meg tudna vele beszélni. Igen, az elsı este a Bonner család miatt összevitatkoztak a vacsoránál, de mindezt leplezetlen ıszinteséggel tették. Nem voltak hátsó gondolataik, sem burkolt kísérletek arra, hogy elfogadtassák egymással a véleményüket – amilyen gyorsan hajba kaptak, olyan gyorsan túl is voltak az egészen.
Amanda továbbra is Dawsont nézte a tükörben. A férfi megfordult és elkapta az asszony pillantását, majd továbbra is farkasszemet nézve vele gyengéden kisöpört Amanda szemébıl egy haj tincset. Aztán már ott sem volt, magára hagyta a nıt azzal az érzéssel, hogy mindegy, milyen következményekkel jár, az élete visszavonhatatlanul megváltozott, mégpedig úgy, ahogy azt korábban el sem tudta képzelni. Miután magához vette a táskáját a nappaliban, Dawsonra a konyhában talált rá. A férfi már kinyitott egy üveg bort és teletöltötte a két poharat. Az egyiket Amanda felé nyújtotta, majd szótlanul kiléptek a tornácra. Sötét felhık gyülekeztek a horizonton, ködfoltokat hozva magukkal. A vízhez vezetı lejtıs parton álló fák lombkoronái sötétzölden vibráltak. Amanda letette maga mellé a poharát, és beletúrt a táskájába. Elıvett két borítékot, az egyiket, amelyen Dawson neve állt, átadta a férfinak, a másikat – amelyet a szertartás elıtt kellett elolvasniuk – az ölébe ejtette. Nézte, ahogy Dawson összehajtja a saját borítékját, és becsúsztatja a hátsó zsebébe. – Készen állsz rá, hogy ezt elolvassuk? – kérdezte Amanda a címzés nélküli boríték felé intve. – Amennyire lehet, igen. – Akarod te felbontani? Tuck azt kérte, hogy a szertartás elıtt olvassuk el. – Nem, nyisd ki te – húzta közelebb a székét Dawson. – Én majd innen olvasom. Amanda felkaparta a viaszpecsét sarkát, majd óvatosan kinyitotta a levelet, és széthajtogatta a lapokat. Szíven ütötte a sebtében megírt sorok látványa. A szavak itt-ott át voltak húzva, a szabálytalan sorokban visszaköszönt Tuck remegı keze és az életkora. A levél hosszú volt: három lap, mindkét oldalán teleírva. Amanda kíváncsi lett volna, vajon mennyi idıbe telt, míg az öreg megírta. A dátum február 14-e volt. Valentin-nap. Igazán találó. – Készen állsz? – kérdezte az asszony. Dawson bólintott, Amanda elıredılt, majd mindketten olvasni kezdtek.
Kedves Amanda és Dawson! Köszönöm, hogy eljöttetek. És köszönöm, hogy megteszitek ezt értem. Nem tudtam, ki mást kérhetnék meg. Nem vagyok jó levélíró, így azt hiszem, a legjobb, ha már az elején megírom: egy szerelmi történetet fogtok olvasni, Mármint az enyémet és Claráét. Gyanítom, hogy elunnátok, ha az udvarlással vagy a házasságunk elsı éveivel kezdeném. Az igazi történetünk – az a része, amely benneteket is érdekelhet – 1942-ben kezdıdött. Akkor már három éve házasok voltunk, Clara pedig túl volt az elsı vetélésén. Tudtam, mennyire fáj neki, és én magam is gyötrıdtem, mert tehetetlen voltam. Vannak, akiket a megpróbáltatások elszakítanak egymástól. Mások kapcsolatát, ahogy a miénket is, csak szorosabbá főzik. Elkalandoztam egy kicsit. Egyébként ez gyakran megesik az emberrel ebben a korban. Majd ti is megtapasztaljátok. 1942-t írunk, mint mondtam. Abban az évben az évfordulónkon a Nekem és a kedvesemnek címő filmet néztük meg Gene Kellyvel és Judy Garlanddal. Mindkettınk életében ez volt az elsı alkalom, hogy mozifilmet láttunk, egészen Raleigh-ig kellett utaznunk érte. A film véget ért, már a fények is felgyulladtak, mi meg csak ültünk ott. Gondolkoztunk. Nem hinném, hogy láttátok a filmet, de nem foglak untatni titeket a részletekkel, a lényeg, hogy egy férfiról szól, aki megcsonkítja magát, hogy ne kelljen bevonulnia a seregbe az elsı világháború idején, majd vissza kell hódítania a nıt, akit szeret; a nıt, aki most gyávának tartja. Addigra már megérkezett a behívóm a hadseregtıl, ezért is érintett megannyira a film, mivel nem akartam elhagyni a szerelmem a háború miatt. De nem akartunk erre még csak gondolni sem. Inkább a fıcímdalról beszélgettünk, amelynek ugyanaz volt a címe, mint a filmnek. Az a dal volt a legfülbemászóbb, legkedvesebb dolog, amit valaha hallottam. Hazafelé egész végig ezt énekeltük a kocsiban. Újra és újra. Egy héttel késıbb bevonultam a haditengerészethez. Kissé különös, hiszen, mint mondtam, a hadseregtıl kaptam behívót, és tudva, hogy ma mivel foglalkozom, gondolhatjátok, hogy a szárazföldi haderı jobban megfelelt volna nekem, hiszen értek a
kocsikhoz, ráadásul nem tudtam úszni sem. Szolgálhattam volna a gépkocsipark-karbantartó egységben, segíthettem volna, hogy a teherautók és a katonai dzsipek gond nélkül keresztül tudjanak jutni Európán. Hiszen mőködésképtelen jármővekkel mihez kezdett volna a hadsereg, nemde? De, bár csak egy vidéki fiú voltam, akkor is tudtam, hogy a seregben mindenkit oda pakolnak, ahová akarnak, nem pedig oda, ahová az illetı menni akar, és akkorra az emberek már tisztában voltak vele, csak idı kérdése, hogy visszahódítsuk Európát. Eisenhower már partra szállt Észak-Afrikában. Gyalogságra volt szükségük, férfiakra, akik a szárazföldön harcolnak, és bár nagyon izgatott voltam, hogy lerohanjuk Hitlert, a gondolat, hogy a gyalogsághoz kell csatlakoznom, egyáltalán nem derített jókedvre. A sorozóirodában a falon egy, a toborzást népszerősítı plakát lógott. A haditengerészet plakátja volt. Erısíts minket! – ez állt rajta, alatta egy félmeztelen matróz, amint éppen egy ágyút tölt. A kép valahogy mintha megszólított volna. Meg tudom csinálni, gondoltam magamban, így átsétáltam a haditengerészet asztalához, és ott iratkoztam fel. Amikor hazaértem, Clara órákon át sírt. Aztán megígértette velem, hogy visszajövök hozzá. Én pedig megígértem neki. Átestem az alapkiképzésen, majd a tüzérségi iskolákon. Aztán 1943 novemberében az USS Johnstonra helyeztek: egy torpedórombolóra a Csendes-óceánra. Ne higgyetek azoknak, akik azt állítják, hogy a haditengerészetnél szolgálni kevésbé veszélyes, mint a hadseregnél vagy a tengerészgyalogságnál. Vagy kevésbé ijesztı. Az ember ki van szolgáltatva a hajónak, nem a saját akarata szerint cselekszik, mert ha a hajó elsüllyed, ı is meghal. Ha a vízbe kerül, meghal; mert egyik hajó sem kockáztat csak azért, hogy ıt megmentse. Az ember nem tud elfutni, nem tud elrejtızni, és a gondolat, hogy nem ı irányít, befészkeli magát a fejébe, és nem tudja kiőzni onnan. Sosem féltem annyira életemben, mint a haditengerészetnél. Bombák és füst mindenütt, tőz a fedélzeten. Közben ropognak a fegyverek, a zaj pedig semmihez sem hasonlítható. Talán tízszer hangosabb, mint a mennydörgés, de még ez sem írja le igazán jól. A nagy ütközeteknél a japán légierı Zero vadászrepülıgépei folyamatosan bombázták a fedélzetet, a lövedékek összevissza pattogtak
mindenütt. És mindeközben elvárták az embertıl, hogy tegye a dolgát, mintha semmi szokatlan sem történne. 1944 októberében Samar közelében cirkáltunk, a Fülöp-szigeteki rajtaütést készítettük elı. Tizenhárom hajónk volt, ami soknak hangzik, de az anyahajót leszámítva fıleg torpedórombolókból és a kísérıhajókból állt a flotta, tehát nem volt nagy a tüzérség. És akkor a horizonton megláttuk, hogy a teljes japán flotta közeledik felénk. Négy csatahajó, nyolc cirkáló, tizenegy tornádóromboló, amelyek szilajon eltökélték, hogy a tenger fenekére küldenek minket. Késıbb hallottam, hogy valaki megjegyezte, hogy olyanok voltunk, mint David és Góliát, azt leszámítva, hogy nekünk nem volt csúzlink. Ez nagyjából megfelelt az igazságnak. A fegyvereink még csak el sem érték ıket, amikor tüzet nyitottak ránk. Mit tehettünk volna? Tudva, hogy esélyünk sincs? Támadtunk. A leyte-öbölbeli csata, így nevezték. Egyenesen feléjük tartottunk. A miénk volt az elsı hajó, amelyik tüzelni kezdett. Az elsı, amelyik füstfüggönyt vont az ellenséges hajók elé, és torpedót lıtt ki. Eltaláltunk egy cirkálót és egy csatahajót. Hatalmas károkat okoztunk. Mivel azonban mi voltunk elöl, mi süllyedtünk el elsıként. Két ellenséges cirkáló bekerített minket, tüzet nyitottak, mi pedig süllyedni kezdtünk. Háromszázhuszonhét ember volt a fedélzeten. Azon a napon száznyolcvanhatan haltak meg, közülük néhány a közeli barátom volt. Én egyike voltam annak a száznegyvenegy embernek, akik életben maradtak. Fogadni mernék, hogy most azon gondolkoztok, miért írom le mindezt nektek – talán azt hiszitek, már megint elkalandoztam – , úgyhogy a legjobb, ha belevágok. A vízen sodródó roncsokba kapaszkodva, a hatalmas csata kellıs közepén, rájöttem, hogy eltőnt belılem a félelmem. Hirtelen rádöbbentem, hogy minden rendben lesz, mert tudtam, hogy Clara és én még nem rendeztünk el mindent, és hirtelen megszállt a béke. Nevezhetitek harctéri idegsokknak, de tudom, amit tudok, és ott, a füstfelhıvel borított, villódzó égbolt alatt eszembe jutott a pár évvel korábbi évfordulónk, és énekelni kezdtem a Nekem és kedvesemnek dalát, ahogy Clarával együtt énekeltük útközben, Raleighból hazafelé.
Teli torokból énekeltem, a dal csak úgy zengett, de én nem törıdtem a világgal, mert tudtam, hogy Clara is hallja a hangom, és megérti, hogy nincs miért aggódnia. Megígértem neki, hogy látjuk még egymást. És semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy betartsam az ígéretem – még az sem, ha elnyel a Csendes-óceán. İrültség, tudom. De ahogy mondtam, megmenekültem. Áthelyeztek egy másik hajóra, amely a következı tavasszal tengerészgyalogosokat szállított Ivo Dzsimába. Aztán arra eszméltem, hogy vége a háborúnak, és otthon vagyok. Nem beszéltem a háborúról, miután visszajöttem. Nem tudtam beszélni róla. Egyetlen szót sem. Egyszerően túlságosan fájdalmas volt, de Clara megértett, így apránként visszakaptuk a régi életünket. Egyik délután, nem sokkal azután, hogy befejeztem az aznapi munkát, elindultam Clara felé, aki az árnyékban kötögetett. Hallottam, hogy a Nekem és a kedvesemnek dalát énekli. Ledermedtem, eszembe jutottak a csata emlékképei. Évek óta nem gondoltam arra a dalra, és sosem mondtam el Clarának, mi történt azon a bizonyos napon a roncsokon. Clara bizonyára észrevett valamit rajtam, mert felnézett rám. – Az évfordulónkról – mondta, majd visszafordult a kötéséhez. – Sosem beszéltem neked errıl, de mialatt a haditengerészetnél szolgáltál, egyik éjjel különös álmom volt – tette hozzá aztán. – Vadvirágokkal teli mezın álltam, és bár nem láttalak, de hallottam, hogy nekem énekelsz. Amikor felébredtem, minden félelmem eltőnt. Elıtte viszont folyton attól rettegtem, hogy nem jössz vissza hozzám. Szóhoz sem jutottam a döbbenettıl – Ez nem álom volt – mondtam végül. Clara elmosolyodott. Olyan érzésem volt, mintha pontosan erre a válaszra várt volna. – Tudom. Mondtam, hogy hallottam a hangod. Innentıl kezdve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Clara és köztem van valamilyen erı – spirituális, ahogy egyesek mondanák. Pár év múlva eldöntöttem, hogy megcsinálom ezt a kertet, aztán az évfordulónkon felhoztam ide, hogy megmutassam neki. Akkoriban még nem így nézett ki a kert, nem is hasonlított a mostanira, de Clara megesküdött rá, hogy ez a legszebb hely az egész világon. így még több
földet ástam fel, és még több magot ültettem a következı évben, miközben végig a dalunkat dúdoltam. Ezt egészen addig folytattam, míg Clara magamra nem hagyott. Itt szórtam szét a hamvait, ezen a helyen, amelyet szeretett. Clara halála összetört. Dühös voltam, inni kezdtem, és apránként kifordultam önmagamból. Abbahagytam a kert mővelését, a virágok ültetését és az éneklést, mert Clara halálával értelmét vesztette az egész. Utáltam az egész világot, ki akartam szállni. Többször is eszembe jutott az öngyilkosság gondolata, de aztán felbukkant Dawson. Jó érzéssel töltött el hogy velem van. Eszembe juttatta, hogy még nem halhatok meg, mert még dolgom van a Földön. De aztán Dawsont is elvették tılem. Ezután történt, hogy évek óta elıször újra feljöttem ide. Már nem volt igazán jó idı, pár virág azonban még mindig virult, és magam sem értettem, miért, de amikor énekelni kezdtem a dalunkat, potyogni kezdtek a könnyeim. Dawsont sirattam, és azt hiszem, saját magamat. De fıleg Clarát. Akkor kezdıdött. Aznap este, amikor hazamentem, megpillantottam Clarát a konyha ablakában. Hallottam, ahogy nagyon halkan a dalunkat dúdolja. A teste körvonalai azonban elmosódottak voltak, valójában nem volt ott, és mire bementem a házba, eltőnt. Visszamentem a házikóhoz, és újra nekiláttam felásni a kertet. Hogy úgy mondjam, rendbe raktam a dolgokat. És akkor újra megláttam Clarát, ez alkalommal a tornácon. Pár héttel késıbb a magokat is elültettem; és azóta Clara rendszeresen, hetente egyszer megjelent, és már egyre közelebb tudtam menni hozzá, mielıtt köddé vált volna. Aztán amikor kinyíltak a virágok, feljöttem ide, hogy sétálgassak közöttük egy kicsit. Amikor hazamentem, kristálytisztán láttam és hallottam Clarát. A teraszon várt rám, és mintha azon tőnıdött volna, hogy tarthatott ilyen sokáig felismernem a helyzetet. Attól kezdve így mentek a dolgok. Clara egyesült a virágokkal, értitek? A hamvai segítik a növekedésüket. Minél magasabbra nınek a virágok, annál elevenebb Clara. És ameddig életben tartom ıket, Clara addig mindig hazatalál majd hozzám. Hát ezért vagytok itt. Ezért kértelek meg benneteket, hogy tegyétek meg ezt értem. Ez a mi helyünk, a világ egy aprócska szeglete, ahol a
szerelem ereje mindenre képes. Úgy gondolom, ezt ti ketten mindenki másnál jobban megértitek. De most itt az ideje. hogy csatlakozzak Clarához. Eljött az idı, hogy együtt énekeljünk. Eljött az én idım, de nem bánom. Újra Clarával lehetek, márpedig én mindig is ezt akartam. Szórjátok szét a hamvaimat a szélben a virágok között, és ne sirassatok. Azt szeretném, ha inkább küldenétek egy mosolyt nekem és Clarának; egy örömteli mosolyt nekem és kedvesemnek. Tuck Dawson elıredılt, az alkarját a combjára támasztva próbálta meg elképzelni a levelet író Tuckot. Ebben a levélben nyoma sem volt annak a szőkszavú, faragatlan férfinak, akit ı megismert. Ezt a levelet egy olyan Tuck írta, akivel Dawson sosem találkozott, akit nem ismert. Amanda gyöngéd tekintettel nézett a levélre, majd összehajtogatta a lapokat, vigyázva, nehogy elszakítsa ıket. – Tudom, melyik dalról írt – mondta, miután biztonságba helyezte a levelet a táskájában. – Egyszer hallottam, hogy a hintaszékében ülve énekeli, de amikor rákérdeztem, mi ez, nem igazán kaptam választ. Inkább lejátszotta nekem a lemezjátszón. – A házban? Amanda bólintott. – Emlékszem, hogy azt gondoltam, milyen csalóka ez a dal, de Tuck lehunyta a szemét, és úgy tőnt… elveszik benne. Amikor vége lett, felállt és eltette a lemezt. Akkor nem tudtam, miért viselkedik így, de most értem. – Amanda a férfi felé fordult. – Clarát hívta. Dawson lassan forgatta a kezében a borospoharat. – Hiszel neki? Hogy látta Clarát? – Nem hittem. Nem igazán hittem neki. De most már semmiben sem vagyok biztos. Egy, a távolban morajló mennydörgés emlékeztette ıket, miért is vannak ott. – Azt hiszem, itt az idı – mondta Dawson. Amanda felállt, leporolta a nadrágját, majd mindketten kimentek a kertbe. A szél kitartóan fújt, a köd egyre áthatolhatatlanabb lett. A
kristálytiszta reggeli égboltnak nyoma sem volt, a délutáni idıjárás mintha csak a borongós múltat tükrözte volna vissza. Dawson kihozta a dobozt, majd megkeresték az ösvényt, amely a kert közepére vezetett. Amanda haja ide-oda repkedett a szélben. A férfi nézte, ahogy a nı beletúr az ujjaival a tincseibe, hátha sikerül a helyére igazítania ıket. A kert közepére érve megálltak. Dawson érezte a kezében tartott doboz súlyát. – Mondanunk kellene valamit – mormolta az orra alatt. Amanda helyeslı bólintására elıször a férfi szólalt meg: kifejezte a tiszteletét az öreg iránt, aki otthont adott neki, és megajándékozta a barátságával. Amanda következett: megköszönte Tucknak a bizalmát, és biztosította, hogy apjaként gondol rá. Amikor kifogytak a mondanivalóból, mintegy végszóra a szél is felerısödött, Dawson pedig felemelte a doboz fedelét. A hamvak szállni kezdtek, örvénylettek a virágok fölött. Miközben nézte ıket, Amanda csak arra tudott gondolni, hogy Tuck most is Clarát keresi, és még egyszer, utoljára ıérte kiált. Visszamentek a házba, felváltva meséltek egymásnak a Tuckkal kapcsolatos emlékeikrıl, vagy ültek kellemes szótlanságban. Odakint eleredt az esı. Bár felhıszakadásnak nem lehetett nevezni, de sok esı esett: egy finom nyári esı, amely áldásként jött. Amikor megéheztek, kimerészkedtek az esıre, és leautóztak az ideoda kanyargó földúton az autóútra. Visszamehettek volna Orientalba is, de inkább New Bernt választották. A történelmi belváros közelében találtak egy Chelsea nevő éttermet. A hely szinte üres volt, amikor megérkeztek, de mire jóllaktak, már minden asztalnál ült valaki. Az esı elállt egy idıre – ezt kihasználva kószáltak egy kicsit a csendes utcákon, beugrottak a még nyitva tartó üzletekbe. Míg Dawson egy antikváriumban keresgélt, Amanda kihasználta az alkalmat, kilépett az utcára és hazatelefonált. Elıbb Jareddel és Lynn-nel beszélt, és csak utána Frankkel. Rácsörgött az anyjára is, üzenetet hagyott neki a rögzítın, hogy valószínőleg késın fog hazaérni, és megkérte hagyja nyitva az ajtót. Épp akkor bontotta a vonalat, amikor Dawson felbukkant, és kissé elszomorodva vette tudomásul, hogy már majdnem
véget ért az este. Mintha csak a gondolataiban olvasna, a férfi odanyújtotta neki a karját, ı belekapaszkodott, majd lassan visszasétáltak a kocsihoz. Amikor felkanyarodtak az autóútra, az esı újra rákezdett. Amint áthajtottak a Neuse folyó felett, a köd megvastagodott, a fák ágai kísérteties ujjakként nyújtózkodtak az erdı felıl. A fényszórónak nem vették hasznát, alig láttak valamit, úgy tőnt, a fák azt a kis fényt is elnyelik, ami még megmaradt. A nedves, borongós sötétségben Dawson lelassított. Az esı megállás nélkül kopogott a kocsi tetején – a hangja leginkább egy távolodó vonat zakatolásához hasonlított –, miközben Amanda végiggondolta a napjukat. Evés közben többször is rajtakapta Dawsont, hogy ıt nézi, amitıl azonban nem jött zavarba, és nem akarta, hogy a férfi felhagyjon a mustrálásával. Tudta, hogy helytelenül cselekszik. Az életébe nem fértek bele az effajta vágyak; és a társadalom sem nézte jó szemmel az ilyesmit. Megpróbálhatott volna úgy gondolni az érzéseire, mint amelyek csak ideig-óráig léteznek – az élete egy mellékvágányának melléktermékei – , és így elhessegetni ıket magától. De tudta, hogy ez nem lenne igaz. Dawson nem egy idegen volt, aki randevúra hívta. Dawson az elsı és egyetlen igaz szerelme volt; minden szerelme közül a leghosszabban tartó. Frank összeroppanna, ha tudná, min gondolkozik. Amanda tudta, hogy a problémáik ellenére is szereti Franket. Még ha nem is történik semmi – még ha haza is megy ma –, tudta, hogy Dawson akkor is kísérteni fogja. Habár a házassága már több éve válságba jutott, nem egyszerően arról volt szó, hogy másnál keres vigaszt. Dawsonról volt szó – és a párosukról, amelyet akkor alkottak, ha együtt voltak –, és ez az egész helyzetet természetessé és sorsszerővé változtatta. Nem tehetett róla, de úgy érezte, kettejük története még nem ért véget, és hogy mindketten a befejezésre várnak. Miután áthajtottak Bayborón, Dawson lassított. Itt ágazott el az út dél felé, Orientalba, egyenesen továbbhaladva pedig Vandemere-be lehetett eljutni. A férfinak csak be kell vennie a kanyart. Közvetlenül a keresztezıdés elıtt azonban Amanda legszívesebben azt javasolta volna
neki, hogy inkább egyenesen menjenek tovább. Nem akart másnap reggel arra ébredni, hogy azon ábrándozik, vajon mikor látja újra a férfit. A gondolat megrémisztette, a szavak azonban valahogy mégsem jöttek a szájára. Egyedül voltak az úton. A betonról lefolyó vizet az autóút mindkét oldalán végighúzódó csatornák nyelték el. Az elágazáshoz érve Dawson óvatosan rálépett a fékre. Amanda meglepıdött, amikor a férfi megállította az autót. Az ablaktörlık egyik oldalról a másikra tolták a vizet. Esıcseppek ragyogtak a fényszóró fényében. Amint megállt az autó, Dawson Amanda felé fordult. Az arcára árnyék vetült. – Az anyád valószínőleg már vár téged. Amanda érezte, hogy felgyorsul a szívverése. – Igen – bólintott, de mást nem mondott. Egy hosszú pillanatig a férfi csak nézett rá, próbált olvasni Amanda gondolataiban – és a szemében, amely az ı szemébe kapaszkodott, így minden reményét, félelmét és vágyát látta. Aztán halványan elmosolyodott, visszafordult a szélvédı felé, és az autó lassan elindult elıre, Vandemere felé, és egyikük sem akarta, egyikük sem volt képes megállítani. Nem tétováztak az ajtónál, amikor visszaértek a házhoz. Dawson felkapcsolta a villanyt, Amanda pedig a konyhába ment, megtöltötte a borospoharakat. Egyszerre volt bizonytalan és izgatott. A nappaliban Dawson addig tekergette a rádió állomáskeresı gombját, míg talált egy adót, amely régi dzsesszt sugárzott, de a hangerıt nem tekerte fel. A polcról levett egy régi könyvet, és éppen a megsárgult lapokat lapozgatta, amikor Amanda megjelent a borral. Visszatette a helyére a könyvet, elvette a poharat a nıtıl, majd követte a kanapéhoz. Nézte, ahogy az asszony kibújik a cipıjébıl. – Olyan nyugodt itt – mondta Amanda. A poharát az asztalra tette, felhúzta a lábát, és átölelte a térdét a kajával. – Megértem, hogy Tuck és Clara miért akart itt maradni. A nappali halvány fénye titokzatossá varázsolta az alakjukat. Dawson megköszörülte a torkát.
– Gondolod, hogy valamikor visszajössz még ide? – kérdezte. – Mármint ez után a hétvége után. – Nem tudom. Ha tudnám, hogy minden ugyanilyen marad, akkor visszajönnék. De tisztában vagyok vele, hogy nem így lesz, mert semmi sem tart örökké. És valahol belül azt szeretném, ha úgy maradna meg az emlékeimben ez a hely, ahogy ma láttam, a viruló virágokkal. – Hogy a házban uralkodó rendet már ne is említsük. – Igen – helyeselt Amanda. Felemelte a poharát, és ezzel örvényt kavart a benne lévı borban. – Tudod, mire gondoltam, amikor a szél felkapta a hamvakat? Arra az éj szakára, amikor a stégen fekve néztük a csillaghullást. Nem tudom, miért, de hirtelen újra átéltem azt az éjszakát. Láttam magunkat, ahogy fekszünk a pléden, suttogva beszélgetünk, hallgatjuk a tücsköket, a tökéletes zenei visszhangot, a fejünk felett pedig életre kel az ég. – Miért meséled el ezt nekem? – kérdezte Dawson kedvesen. Amanda elkomorodott. – Mert azon az éjszakán döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok beléd. Hogy igazán, tényleg szerelmes vagyok. És arra gondoltam, az anyám pontosan tisztában volt vele, hogy mi történt kettınk között. – Mibıl gondolod? – Abból, hogy másnap reggel rólad kérdezett, és amikor elmeséltem neki, hogyan érzek, ordítozni kezdtünk egymással. Ez volt életem egyik legnagyobb és legrosszabb veszekedése az anyámmal. Még meg is ütött. Annyira megdöbbentem, hogy azt sem tudtam, hogyan reagáljak. Egész végig azt hajtogatta, hogy nevetségesen viselkedem, és fel sem fogom, mit mővelek. Akkor úgy tőnt, azért mérges, mert rólad van szó, de most, hogy visszagondolok, már tudom, hogy bármelyik fiú ezt a hatást váltotta volna ki belıle. Mert nem rólad vagy rólunk szólt az egész, és nem is a vezetéknevedrıl. Hanem magáról az anyámról. Tudta, hogy lassan felnövök, és attól félt, nem irányíthat többé. Nem tudta, hogyan kezelje ezt a helyzetet, és most sem tudja. – Amanda belekortyolt a borba, majd letette a poharat, és a pohár szárán játszott az ujjaival. – Ma reggel azt mondta, hogy önzı vagyok. – Tévedett.
– Én is úgy gondoltam – válaszolta Amanda. – Legalábbis elıször. De most már nem vagyok benne biztos. – Miért? – Nem épp férjes asszonyhoz illın viselkedem. Dawson szótlanul figyelte a nıt – hagyott neki egy kisidıt, hogy átgondolhassa a szavait. – Szeretnéd, hogy visszavigyelek a városba? – kérdezte aztán. Amanda habozott, de aztán megrázta a fejét. – Nem – mondta. – Épp errıl beszélek. Itt akarok lenni, veled. Még akkor is, ha tudom, hogy helytelenül cselekszem. – A tekintetében csüggedtség ült, szempillái feketén sötétlettek a szeme körül. – Hát nem értelmetlen ez az egész? Dawson végigsimított az egyik ujjával Amanda kézfején. – Tényleg akarod, hogy válaszoljak? – Nem – rázta a fejét Amanda. – Nem igazán. De olyan bonyolult ez a helyzet. Mármint a házasság. – A bırén érezte a férfi finom érintésének nyomát. – Szeretsz férjnél lenni? – puhatolózott Dawson. Amanda nem válaszolt azonnal. Elıbb belekortyolt az italába, hogy erıt győjtsön. – – Frank jó ember. Mármint általában. A házasság azonban nem olyan, mint azt az emberek gondolják. Az emberek hinni akarják, hogy minden házasság a tökéletes egyensúlyon alapszik, ez azonban nem igaz. Az egyik fél mindig jobban szeret, mint a másik. Tudom, hogy Frank szeret engem, és én is szeretem ıt… csak nem annyira. És ez a kezdetektıl így volt. – De miért? – Hát nem tudod? – nézett a férfira Amanda. – Miattad. Emlékszem, hogy amikor a templomban álltunk, és arra készültem, hogy kimondjam az igent, azt kívántam, bárcsak te állnál ott Frank helyett. Mert én nemcsak szerettelek, hanem mindennél jobban szerettelek, és már akkor gyanítottam, hogy Frank iránt sosem fogok így érezni. Dawson érezte, hogy kiszárad a szája. – Akkor miért mentél hozzá?
– Mert azt hittem, ez is elég. És reméltem, hogy meg tudok változni. Hogy idıvel talán ugyanazt fogom érezni iránta is, amit irántad. De nem így történt, és ahogy teltek az évek, azt hiszem, erre Frank is rájött. Bántotta, tudtam, hogy bántja, de minél jobban próbálkozott, hogy bebizonyítsa, fontos vagyok a számára, én annál fojtogatóbbnak éreztem a közelségét. És ezt zokon vettem. Megharagudtam rá. – Amandát kirázta a hideg a saját szavai hallatán. – Tudom, ezzel most szörnyetegnek festettem le magam. – Nem szörnyeteg vagy, hanem ıszinte – ellenkezett Dawson. – Hadd fejezzem be, rendben? – kérte Amanda. – Szeretném, ha megértenél. Tudnod kell, hogy szeretem Franket, és szeretem a családot is, amit ketten hoztunk létre. Frank imádja a gyerekeket. Központi szerepet játszanak az életében és azt hiszem, ezért is éltük meg ilyen nehezen Bea elvesztését. El sem tudod képzelni, milyen szörnyő látni, a hogy a gyerekednek egyre romlik az állapota, és nincs semmi, amivel segíthetnél rajta. Fent ülsz az érzelmek hullámvasútján, egyszer Istenre haragszol, máskor úgy érzed, elárultak, megint máskor maga alá teper a teljes kudarc és pusztulás érzése. Én túléltem a fájdalmat. Frank sosem épült fel belıle. Mert minden egyéb mögött ott dobol a végtelen kétségbeesés, és ettıl valahogy kiüresedsz. Az öröm helyén egy tátongó őr áll. Mert ez volt Bea. Maga volt az öröm. Az élı, eleven öröm. Sokszor viccelıdtünk vele, hogy ı még az anyaméhbıl is mosolyogva bújt elı. Kisbabaként is alig hallottuk sírni. És ez késıbb sem változott. Bea mindig nevetett, számára minden egy izgalmas felfedezés volt. Jared és Lynn versengtek a figyelméért. El tudod képzelni? Elhallgatott, majd rekedt hangon folytatta. – Aztán elkezdıdted a fejfájások, és ahogy totyogni kezdett, mindennek nekiment. Egy sereg specialistával beszéltünk, de mind ugyanazt mondta: nem tehetnek érte semmit. – Nyelt egyet, majd folytatta: – Aztán a helyzet tovább romlott. Bea azonban nem változott. Boldog volt. Még a vége felé is, amikor már felülni is alig tudott segítség nélkül, még akkor is nevetett. Minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy megszakad a szívem, amikor a nevetését hallottam. – Amanda újra elnémult, merengve nézte a sötét ablakot. Dawson várt.
– Órákon át feküdtem mellette az ágyban, a karjaimban tartottam, amíg aludt. Amikor felébredt, akkor is csak feküdtünk egymás mellett. Néztük egymást. Nem tudtam elfordulni, mert az emlékezetembe akartam vésni minden vonását; az orrát, az állát, a kis gödröcskéit. Amikor újra álomba merült, magamhoz szorítottam, és csak sírtam, sirattam a világ igazságtalanságát. Amikor befejezte, pislogott párat, láthatóan nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek, amelyek így aztán végiggördültek az arcán. Nem törölte le ıket, ahogyan Dawson sem, ı mozdulatlanul, egy pisszenés nélkül ült, mert egyetlen szóról sem akart lemaradni. – – Bea halálával belılem is meghalt egy rész. Hosszú ideig Frank és én nem is tudtunk egymásra nézni. Nem azért mert haragudtunk egymásra, hanem mert túl fájdalmas volt. Én Frankben, Frank bennem látta Beát… és ezt nem tudtuk elviselni. Csak nagyon kevés idıt töltöttünk együtt, pedig Jarednek és Lynn-nek minden addiginál nagyobb szüksége lett volna ránk. Inni kezdtem: minden éjjel megittam két-három pohár bort, a bódultságot hajszoltam. Frank azonban még többet ivott. Végül rájöttem, hogy az alkohol nem megoldás, így felhagytam vele. Franknek viszont nem volt ennyire könnyő. – Amanda megállt egy pillanatra, és a két ujja közé csippentette az orrnyergét. Az emlékek felszínre hozták a fejfájás ismerıs jegyeit. – Frank nem tudott leállni. Azt hittem, egy újabb baba gyógyírként szolgál majd, de tévedtem. Frank alkoholista lett, és az elmúlt tíz évben félemberként élt. Én pedig elértem arra a pontra, hogy már nem tudom, hogyan adhatnám vissza neki az énje másik felét. – Fogalmam sincs, mint mondjak – nyelt egyet Dawson. – Nekem magamnak sem. Szeretem azzal áltatni magam, hogy ha Bea nem hal meg, Frank nem jutott volna ide. De kíváncsi vagyok, vajon az, hogy ennyire lecsúszott, részben nem az én hibám-e. Hiszen már Bea halála elıtt is sok sebet ejtettem Franken. A férjem tudja, hogy nem szeretem annyira, mint amennyire ı szeret engem. – Ne hibáztasd magad – vetette ellen a férfi, de a szavai még saját maga számára sem tőntek helyénvalónak. Amanda megrázta a fejét.
– Kedves tıled, hogy ezt mondod. Tudom, hogy látszólag igazad van. De ha Frank azért iszik, hogy elmeneküljön, akkor valószínőleg elılem menekül. Mert tudja, hogy dühös vagyok és kiábrándult, és azzal is tisztában van, hogy tízévnyi szomorúságot és csalódottságot, bárhogy próbálkozik is, nem tud eltörölni. És ki ne akarna ez elıl elmenekülni? Fıleg ha olyasvalakitıl kapja, akit szeret? Mikor mindössze annyit szeretne attól az embertıl, hogy úgy szeresse viszont, ahogy ı szereti? – Ne csináld ezt – kérte Dawson Amanda szemébe nézve. – Nem okolhatod magad a problémái miatt, és nem veheted a saját válladra ıket. – Olyan ember szavai ezek, aki még sosem volt házas – mosolygott a férfira Amanda hamiskásan. – El kell mondanom, hogy minél régebb óta vagyok házas, annál biztosabb vagyok benne, hogy a dolgok nem csak feketék vagy fehérek. Nem azt mondom, hogy kizárólag én vagyok a hibás a házasságunkban felmerülı problémákban, csak azt, hogy valahol lennie kell néhány szürke foltnak is. Egyikünk sem tökéletes. – Ez úgy hangzott, mint egy terapeuta útmutatása. – Mert talán az is. Pár hónappal Bea halála után hetente kétszer jártam pszichológushoz. Nem tudom, hogy éltem volna túl az egészet nélküle. Jared és Lynn is eljártak hozzá, de ık csak rövid ideig. Azt hiszem, a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint mi, felnıttek. – Erre mérget vehetsz. Amanda a térdére támasztotta az állát, látszott a szemén, mennyire feldúlt. – Franknek sosem beszéltem kettınkrıl. – Nem? – Tudta, hogy volt egy barátom a középiskolában, de nem meséltem el neki, mennyire komoly kapcsolat volt a miénk. Szerintem egyszer sem említettem neki a neved. Az anyám és az apám pedig érthetı módon úgy tettek, mintha semmi sem történt volna közted és köztem. Úgy kezelték az egészet, mint egy nagy, sötét családi titkot. Az anyám természetesen megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor elmondtam neki, hogy eljegyeztek. Nem lelkesedett, nehogy azt hidd! Szerintem ı még semmiért sem lelkesedett az életben. Valószínőleg méltóságán alulinak
érzi. Egyébként, ha ettıl jobban érzed magad, elárulom, hogy kétszer is emlékeztetni kellett anyámat Frank nevére. A te nevedet azonban… Dawson felnevetett, majd hirtelen elcsendesedett. Amanda ivott egy korty bort, és érezte, ahogy az ital végigperzseli a torkát. Alig hallotta a háttérben duruzsoló zenét. – Olyan sok minden történt, amióta nem láttuk egymást, nem igaz? – kérdezte halkan. – Az élet nem áll meg. – Itt többrıl van szó. – Többrıl? – Mindenrıl. Arról, hogy itt vagyok. Hogy veled vagyok. És ez eszembe juttatja a régi idıket, amikor még azt hittem, valóra válhatnak az álmaim. Régen nem éreztem már ilyet. – Amanda Dawson felé fordult, az arcuk alig néhány centire volt egymástól. – Gondolod, hogy sikerült volna kettınknek? Ha elmegyünk innen, és belevágunk a közös életbe? – Nehéz megmondani. – De ha tippelned kellene? – Igen. Szerintem sikerült volna. Amanda bólintott. A férfi válaszát hallva úgy érezte, minta valami darabjaira hullott volna benne. – Én is azt hiszem. Odakint az esıcseppek, mint maroknyi eldobott kavics kopogtak az ablakon a széllökések miatt. A régi idık zenéjét játszó rádió halk hangja összekeveredett az esı egyenletes ritmusával. A nappaliban olyan meleg volt, mint egy hernyó gubójában, és Amanda szinte elhitte, hogy a szobán kívül semmi más nem létezik. – Régebben félénk voltál – suttogta Amanda. – Amikor elıször kerültünk egy párba az osztályban, alig szóltál hozzám. Burkolt célzásokat lıdöztem feléd, hátha végre megkérdezed, randiznék-e veled, és azon tőnıdtem, egyáltalán felteszed-e valaha ezt a kérdést. – Annyira szép voltál – vont vállat Dawson. – Én meg egy senki voltam. És ez idegesített. – Még most is idegesítelek?
– Nem – válaszolta a férfi, de aztán átgondolta a dolgot. Halványan elmosolyodott. – Talán egy kicsit. Amanda hitetlenkedve nézett. – Tudok ezen segíteni valahogy? Dawson megfogta a nı kezét, és megfordította a tenyerében. Nem kerülte el a figyelmét, milyen tökéletesen illeszkednek egymásba a kezeik, és ez eszébe juttatta, hogy mirıl mondott le annak idején. Egy hete még elégedett volt. Talán nem teljesen boldog, talán egy kicsit elszigetelt, de elégedett. Megismerte és megértette önmagát, és megtalálta a helyét a világban. Egyedül élt, de ez tudatos választás volt a részérıl, és még most sem bánta, hogy így döntött. Fıleg most nem bánta. Mert senki sem tudta volna betölteni az életében Amanda helyét. És ez a jövıben is így marad. – Táncolsz velem? – kérdezte. Amanda alig észrevehetıen elmosolyodott. – Igen. Dawson felállt a kanapéról, majd gyöngéden Amandát is felsegítette. Az asszony felegyenesedett, és remegı lábakon elindult a szoba közepe felé a férfival. A zene hangjai vágyakozással töltötték meg a szobát, és egy pillanatig egyikük sem tudta, mit tegyen. Amanda várt, nézte, ahogy Dawson felé fordul. Semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Aztán a férfi a csípıjére tette a kezét, és közelebb húzta magához. A testük összeért, Amanda odabújt a férfihoz, érezte, ahogy egymásnak feszül a mellkasuk, miközben Dawson karja átöleli a derekát. Lassan, nagyon lassan forogni és ringatózni kezdtek. Annyira jó érzés volt: Amanda beszívta Dawson illatát, mélyen és igazán. Megrohanták az emlékek. Érezte a férfi feszes hasát és a lábát a saját lába elıtt. Lehunyta a szemét, a fejét Dawson vállára hajtotta, elöntötte a vágy. Arra az éjszakára gondolt, amelyen egyetlenegyszer szeretkeztek. Aznap éjjel remegett. Akárcsak most. A dal véget ért, de ık nem engedték el egymást, így várták a következı számot. Amanda a nyakán érezte Dawson leheletét. Hallotta, ahogy a férfi, mint aki megkönnyebbült kifújja a levegıt. Dawson egyre közelebb hajolt az asszon nyakához, Amanda pedig önfeledten
hátrahajtotta a fejét. Azt akarta, hogy ez a tánc sose érjen véget. Azt akarta, sose kelljen elválniuk. Dawson ajka elıbb a nyakát, majd gyöngéden az arcát súrolta, és bár Amanda távolról hallotta a figyelmeztetı hangot, mégis feszülten várta, hogy a pillangók repdesni kezdjenek a hasában. Csókolózni kezdtek. Elıbb tétován, majd – mintegy a lemaradást pótolva – egyre szenvedélyesebben. Amanda magán érezte a férfi kezét – mindenhol. Amikor elhúzódtak egymástól, eszébe jutott, milyen régóta vágyott már erre. Milyen régóta vágyott Dawsonra. Félig lehunyt szemmel nézett a férfira, jobban kívánta, mint bárkit eddigi életében. Akarta ezt a férfit. Akkor és ott. Érezte, hogy Dawson is vágyik rá, majd egy, szinte elıre eltervezettnek tőnı mozdulattal még egyszer megcsókolta a férfit, és végül maga után húzta a hálószoba felé.
13. fejezet Vacak egy nap volt. Vacakul kezdıdött, és vacakul folytatódott délután és este is, sıt még az idıjárás is vacak volt. Abee úgy érezte, a halálán van. Órák óta esett, a víz átáztatta a pólóját, és bármennyire is erılködött, nem tudott megállj parancsolni a testének: hol verejtékben úszott, hol a hideg rázta. Tudta, hogy Ted sincs sokkal jobb állapotban. Miután kijelentkezett a kórházból, alig bírta elvonszolni magát az autóig anélkül, hogy összeessen. De ez sem tartotta attól, hogy hazaérve egyenesen a kalibája hátsó szobája menjen, ahol a fegyvereit tartotta. Felpakolták a cuccot a kisteherautóra, aztán elindultak Tuck házához. A probléma csak az volt, hogy senkit sem találtak ott. Két autó parkolt a ház elıtt, de a tulajdonosoknak nyomát sem láttak. Abee tudta, hogy Dawson és a nı vissza fognak jönni. Muszáj visszajönniük a kocsijaikért, így Teddel szétváltak, majd várakozni kezdtek. És csak vártak, és vártak. Már legalább két órája ott voltak, amikor esni kezdett. A hidegrázás egy órával késıbb kezdıdött. Minden egyes alkalommal, amikor kirázta a hideg, fehér villanást látott a szeme elıtt a hasába nyilalló fajdalom miatt. Isten bizony, úgy érezte, haldoklik. Megpróbált Candyre gondolni, hogy múlassa az idıt, de ezzel csak azt érte el, hogy eszébe jutott, vajon az a fickó aznap este is ott van-e a bárban. A gondolat feldühítette, és ettıl csak még jobban kirázta a hideg, így az egész újrakezdıdött. Kíváncsi lett volna, hol a francban van Dawson, és fıleg arra, hogy mit csinál. Nem volt benne biztos, hogy Ted igazat mondott a férfiról – valójában egyáltalán nem hitt neki –, de a testvére arckifejezését látva inkább tartotta a száját. Ted úgysem adja fel. És életében elıször Abee egy kicsit aggódott, hogy mit lépne a testvére, ha odasétálna hozzá, és közölné vele, hogy hazamegy. Ezalatt Candy és az a fickó valószínőleg épp a bárban vannak. Nevetgélnek, és jelentıségteljesen mosolyognak egymásra. Már attól
gyorsabban vert a szíve a dühtıl, ha csak elképzelte a jelenetet. Beléhasított a fájdalom, és egy pillanatra biztos volt benne, hogy elájul. Meg fogja ölni azt a fickót. Bizony isten. Ha legközelebb látja, kicsinálja, és akkor Candy is felfogja majd végre a szabályokat. De elıbb segít elintézni ezt a kis családi ügyet, hogy viszonzásként majd Ted is segítsen neki. Tudja isten, de nem volt abban az állapotban, hogy egyedül rendezze le. Még egy óra eltelt, a nap lejjebb vándorolt az égen. Tedre rátört a hányinger. Ha csak megmoccant, már attól majdnem felrobbant a feje, a karja pedig annyira lüktetett a kötés alatt, hogy legszívesebben letépte volna az egész istenverte gipszet. A törött orra miatt nem kapott levegıt, és csak arra vágyott, hogy Dawson felbukkanjon végre, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen ennek az egésznek. Még az sem érdekelte, hogy Cukipofa kisasszony is ott lesz-e. Tegnap még nem akart tanúkat, de ma már nem törıdött ezzel. Majd elrejti a nı testét is. Az is lehet, hogy a helyiek azt hiszik majd, hogy azok ketten együtt léptek le. De hol a fészkes fenében van már Dawson? Hová mehetett el egy teljes átkozott napra? Ráadásul esıben. Erre nem volt felkészülve, az isten verje meg. Útközben Abee úgy nézett ki, mint aki menten meghal. A srác bıre gyakorlatilag zöld volt, de Ted ezt most nem csinálhatta végig egyedül. Egy kézzel, miközben a feje éktelenül hasogat, semmiképpen. Még levegıt venni is fájdalmas volt, az isten szerelmére, ahányszor csak megmozdult, úgy forgott vele a világ, hogy meg kellett kapaszkodnia, nehogy elessen. A sötétség csak nıtt, és a köd is leszállt, Ted pedig egyre azt mondogatta magának, hogy most már bármelyik pillanatban megjöhetnek, de egyre nehezebben tudta ezt elhitetni magával. Két napja nem evett, és egyre jobban szédült. Tíz órakor még mindig semmi nyoma nem volt sem Dawsonnak, sem Cukipofa kisasszonynak. Aztán tizenegy óra lett. Majd éjfél. A felhık között ragyogó csillagok pislákoló fénytakarót alkottak a fejük felett. Görcsölt és fázott, öklendezni kezdett. Megállíthatatlan remegés vett rajta erıt. Rettenetesen rázta a hideg.
Egy órakor még mindig semmi. Két óra. Abee támolyogva közeledett, alig tudott talpon maradni. Akkorra már Ted is belátta, hogy azok ketten nem fognak visszajönni aznap éjjel, így Abeevel együtt visszabotladozott a kisteherautóhoz. Alig emlékezett valamire a hazafelé vezetı útból, és azzal kapcsolatban is csak halvány emlékképei voltak, hogy Abeevel egymásba kapaszkodva botorkálnak fel a felhajtón. Csak a mérhetetlen düh érzését tudta felidézni, mielıtt elterült az ágyon, és minden elsötétült elıtte.
14. fejezet Amikor vasárnap reggel felébredt, Amandának szüksége volt néhány másodpercre, hogy rájöjjön, hol van, aztán megrohanták az elızı este emlékei. Odakint madarak énekeltek, a napfény utat tört magának a függönyök közötti kis résen. Óvatosan megfordult. Az ágy üres volt mellette. Csalódottságot érzett, amit szinte azonnal felváltott a zavarodottság. Felült, maga elé tartotta a lepedıt, és bekukucskált a fürdıszobába, Dawson után kutatva. Mivel nem látta a férfi ruháit, felugrott, és a lepedıt maga köré csavarva a hálószoba ajtajához ment. Körbenézve megpillantotta a bejárat elıtti lépcsın üldögélı Dawsont. Megfordult, kapkodva felöltözött, majd a fürdıszobába ment. Gyorsan megfésülködött, és már a bejárati ajtónál is volt. Tudta, hogy beszélnie kell a férfival. És a férfinak is beszélnie kell vele. Dawson megfordult, amikor hallotta, hogy megnyikordul mögötte az ajtó. Amandára mosolygott. Az arcán feketéllı borosták hamiskás arckifejezést kölcsönöztek neki. – Helló – köszönt, majd egy papírpoharat nyújtott Amanda felé. Egy másikat az ölében egyensúlyozott. – Gondoltam, jól jönne egy kis kávé. – Hol szerezted? – kérdezte Amanda. – A kisboltban. Az út végén. Amennyire láttam, ez az egyetlen hely Vandemere-ben, ahol kávét lehet venni. Bár gondolom, ez meg sem közelíti azt, amit péntek reggel ittál. Dawson nézte, ahogy a nı leveszi a pohár tetejét, és leül mellé. – Jól aludtál? – Igen – válaszolta Amanda. – És te? – Nem igazán. – A férfi megvonta a vállát, majd visszafordult a virágok felé. – Végre elállt az esı – jegyezte meg. – Észrevettem. – Azt hiszem, le kell mosnom az autót, mielıtt visszaviszem Tuck házához. Akarod, hogy én hívjam fel Morgan Tannert?
– Majd én rácsörgök – válaszolta Amanda. – Úgyis beszélnem kell vele. – Tudta, hogy ez a semmitmondó csevej mindössze arról szól, hogy elodázzák azt, amit nyilvánvalóan meg kell beszélniük. – Nem vagy túl jól, ugye? Dawson összegörnyedt, de nem mondott semmit. – Mérges vagy – suttogta Amanda összeszorult szívvel – Dehogyis! – A férfi válasza meglepte Amandát. – Egyáltalán nem vagyok mérges. Miért lennék? – Dawson átkarolta a nıt, odahajolt hozzá, gyengéden megcsókolta, majd lassan elhúzódott tıle. – Nézd – kezdett bele Amanda. – Ami a tegnap estét illeti… – Tudod, mit találtam? – szakította félbe a férfi. – Miközben itt ücsörögtem. Amanda zavartan megrázta a fejét. – Egy négylevelő lóherét. A lépcsı mellett, épp mielıtt kijöttél. Egész egyszerően kikandikált a főbıl. – Dawson átnyújtotta Amandának a papírba csomagolt, törékeny, zöld növényt. – Azt mondják, szerencsét hoz, és én elég sokat gondolkoztam ma reggel a szerencse kérdésén. Volt a férfi hangjában valami nyugtalanító, és Amanda ezt rossz elıjelnek vette. – Mirıl beszélsz, Dawson? – kérdezte halkan. – Szerencsérıl. Szellemekrıl. Végzetrıl. Ezek a szavak csak még jobban összezavarták Amandát. Nézte, ahogy a férfi belekortyol a kávéjába, majd leteszi a poharat és a távolba mered. – Majdnem meghaltam – szólalt meg végül a férfi. – Nem tudom. Nem értem, hogyan éltem túl. Már a zuhanástól meg kellett volna halnom. Vagy a robbanástól. A pokolba is, két napja halottnak kéne lennem… Elhallgatott, beleveszett a gondolataiba. – Megrémítesz – mondta Amanda. Dawson kiegyenesedett, és újra felvette a beszélgetés fonalát: – Tavasszal volt egy robbanás az olajfúró tornyon – kezdett bele a történetbe. Mindent elmesélt Amandának: hogy a tőz égı pokollá változtatta a fedélzetet, és hogy ı belezuhant a vízbe, meglátta a sötét hajú férfit, aki elvezette a mentıövig, majd újra megjelent kék
viharkabátban, aztán váratlanul eltőnt a teherhajón. Elmondta, mi történt a rákövetkezı hetekben: hogy azt érezte, valaki figyeli, és hogy a kikötıben újra látta a sötét hajú férfit. A Teddel történt találkozását sem hallgatta el, ahogy az idegen megmagyarázhatatlan felbukkanását és eltőnését sem a fák között. Mire végzett, Amanda szíve vadul vert. Próbálta felfogni a hallottakat. – Azt akarod mondani, hogy Ted megpróbált megölni téged? Hogy elment Tuck házához egy pisztollyal, hogy vadásszon rád, és te tegnap ezt nem érezted elég fontosnak, hogy megemlítsd? Dawson látszólag közömbösen rázta a fejét. – Vége van. Elintéztem. Amanda érezte, hogy megemelkedik a hangja. – Lepakoltad a család birtokán, és felhívtad Abeet? Elvetted a fegyverét, és eltüntetted? Ez jelenti azt, hogy elintézted? Dawson túl fáradtnak tőnt a vitához. – A családomról van szó – válaszolta. – És a családomban így oldjuk meg a dolgokat. – Te nem vagy olyan, mint ık. – Mindig közéjük tartoztam – ellenkezett Dawson. – Cole vagyok, emlékszel? Jönnek, harcolunk, megint jönnek. Ez így megy. – Akkor most mi a helyzet? Még sincs vége? – Számukra nincs. – És mit akarsz csinálni? – Amit eddig is. Megpróbálok láthatatlanná válni, amennyire csak lehet, elkerülni ıket. Nem lesz nehéz. Még lemosom a kocsit, talán újra elugrok a temetıbe. Nincs miért itt maradnom. Egy váratlan gondolat, amely az elıbb még cseppfolyós és homályos volt, most kezdett kikristályosodni Amanda fejében – és ez félelemmel töltötte el. – Ezért nem mentünk vissza tegnap éjszaka? – kérdezte. – Mert úgy gondoltad, Ted és Abee talán Tuck házánál lesznek? – Biztos vagyok benne, hogy ott voltak – jelentette ki Dawson. – De nem, nem ezért maradtunk itt. Tegnap egyszer sem gondoltam rájuk. Viszont csodálatosan éreztem magam veled.
– Nem haragszol rájuk? – Nem különösebben. – Ezt hogy csinálod? Hogy tudod eltávolítani magadtól ezt az egészet, miközben tudod, hogy vadásznak rád? – Amanda érezte, hogy az adrenalin átszáguld a testén. – Ez is valami ırült elgondolás azzal kapcsolatban, hogy neked az a végzeted, hogy Cole-nak születtél? – Nem. – Dawson alig észrevehetıen megrázta a fejét. – Nem gondoltam rájuk, mert te töltötted ki minden gondolatomat. És ez azóta tart, amióta elıször beléptél az életembe. Nem gondolok rájuk, mert szeretlek, és így nekik már nem jut hely a gondolataimban. Amanda elkapta a pillantását a férfiról. – Dawson… – Nem kell semmit sem mondanod – intette csendre a férfi. – De igen, kell – hangsúlyozta Amanda. Elıredılt, az ajka összeforrt a férfiéval. Amikor elhúzódtak egymástól, a szavak olyan természetesen szaladtak elı belıle, ahogy a levegı. – Szeretlek, Dawson Cole. – Tudom – válaszolta a férfi, miközben gyöngéden átölelte Amanda derekát. – Én is szeretlek. A vihar magával vitte a levegıbıl a nedvességet, helyette kék eget és édes virágillatot hagyott hátra. A tetırıl Idın ként még lehullott egy-egy esıcsepp, amely a páfrányokon és a borostyánon pihent meg, tiszta, aranyfényő csillogást kölcsönözve nekik. Dawson még mindig Amandát ölelte, aki hozzábújt a férfihoz, és élvezte, hogy a testük szorosan egymáshoz simul. Amanda visszacsomagolta a papírba, majd a zsebébe csúsztatta a lóherét, aztán mindketten felálltak, és kéz a kézben sétáltak egyet. Minthogy az elızı nap felfedezett ösvény csupa sár volt, a vadvirágok között indultak el. A ház egy kisebb emelkedın állt, körülötte a Bay folyó nyújtózkodott, amely majdnem olyan széles volt, mint a Neuse. A folyó partján észrevettek egy királygémet, amely peckesen járkált a sekély vízben; egy kicsit távolabb pedig egy fészekaljnyi teknıs sütkérezett egy farönkön. Egy darabig nézelıdtek, magukba szívták a látványt, majd lassan visszaindultak a házhoz. A tornácon Dawson magához húzta Amandát,
és újra megcsókolta. Az asszony visszacsókolta, miközben elárasztotta az érzés, hogy szereti ezt a férfit. Amikor végül elhúzódtak egymástól, Amanda mintha telefoncsörgést hallott volna. Az ı telefonja szólt – mintegy emlékeztetve ıt arra a másik életre, amely Durhamben vár rá. A hang hallatán Amanda kelletlenül lehajtotta a fejét. Dawson is így tett, így most a homlokuk ért össze, miközben a telefon tovább csörgött, Amanda pedig lehunyta a szemét. Úgy tőnt, a hívó sosem adja fel, de aztán egyszerre csend lett. Az asszony kinyitotta a szemét, és felnézett Dawsonra. Remélte, hogy a férfi megérti, amit a tekintetével üzen. Dawson bólintott, és kinyitotta a nınek az ajtót. Amanda bement, majd megfordult, amikor rájött, hogy a férfi nem követi. Nézte, ahogy Dawson leül a lépcsıre, majd kényszerítette magát, hogy elinduljon a hálószoba felé. Felkapta a táskáját, kihalászta belıle a mobilját, és átfutotta a nem fogadott hívások listáját. Hirtelen elszorult a gyomra, az agya villámgyorsan kattogott. A fürdıszobába menet ledobálta magáról a ruháit. Ösztönösen végigpörgette magában, mit kell csinálnia, és hogy mit fog mondani. Megnyitotta a vizet, majd átkutatta a szekrényeket samponért és szappanért – szerencsére mindkettıt talált. Aztán belépett a zuhany alá, megpróbálta lemosni magáról a félelem érzését. Megtörülközött, majd visszabújt a ruháiba, és amennyire tudta, megszárította a haját. A mindig nála levı sminkkészlet segítségével egy kicsit kisminkelte magát. Kapkodva rendet rakott a hálószobában. Beágyazott, helyükre tette a párnákat, aztán fogta a majdnem üres borosüveget, és a maradékot beleöntötte a mosogatóba. Az üveget a mosogató alatti szemetesbe tette – kétszer is eszébe jutott, hogy magával viszi, de végül otthagyta. Az éjjeliszekrényekrıl felkapta a két félig teli poharat, elöblítette, eltörölte, majd visszatette ıket a konyhaszekrénybe. Eltüntette a bizonyítékokat. De még mindig ott voltak a telefonhívások. A nem fogadott hívások. Az üzenetek. Hazudni fog. Teljesen lehetetlen gondolat, hogy elmondja Franknek, merre járt. Arra meg gondolni sem mert, hogy mit hihetnek a gyerekek. Vagy az anyja. Muszáj elrendeznie ezt. Valahogy mindent el kell rendeznie, de e mögött a gondolat mögött ott lapult egy hang, amely állandóan azt suttogta: Tudod, mit tettél?
Igen. De szeretem Dawsont, válaszolta egy másik hang. A konyhában állt, teljesen elérzékenyült, úgy érezte, sírni fog. És talán el is sírta volna magát, de egy pillanattal késıbb – mintha megérezte volna a lelkében dúló érzelmeket – Dawson belépett az aprócska konyhába. A karjaiba vonta, újra belesúgta a fülébe, hogy szereti, és bármennyire hihetetlen, de Amanda egy pillanatig úgy érezte, minden rendben lesz. Az Orientalba vezetı visszaúton szótlanul ültek egymás mellett. Dawson érezte, hogy Amanda nyugtalan, és ismerte annyira, hogy tudja, jobb, ha hallgat. Az ujjai azonban ráfeszültek a kormányra. Az asszony torka kiszáradt – az idegesség miatt, gondolta. Csak azért nem omlott össze, mert Dawson ott ült mellette. A gondolatai az emlékektıl a tervekhez, az érzésekhez és a félelmekhez vándoroltak, egyik után a másikhoz, akár egy kaleidoszkóp, amely minden kanyarnál változik. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a maguk mögött hagyott kilométereket. Kicsivel dél elıtt értek Orientalba, elhajtottak a kikötı mellett, és pár perc múlva már a felhajtóhoz is értek. Az asszony homályosan érzékelte, hogy Dawson teste megfeszül, szeme az út mellett magasodó fákat pásztázza, miközben a kormányra hajol. Nagyon óvatos. Az unokatestvérei miatt, jutott hirtelen Amanda eszébe. Az autó lassítani kezdett, Dawson arcára pedig hirtelen kiült a döbbenet. A férfi tekintetét követve Amanda a ház felé fordult. A ház és a mőhely ugyanúgy nézett ki, mint máskor, az autóik ugyanott parkoltak. Amikor a nı meglátta, amit Dawson már korábban észrevett, semmit sem érzett. Egész végig tudta, hogy ezen túl kell esnie. Az autó megállt, Amanda Dawsonra pillantott, és küldött felé egy röpke mosolyt, így próbálva a tudtára adni, hogy tudja kezelni a helyzetet. – Három üzenetet is hagyott. – Amanda tehetetlenül vállat vont. Dawson bólintott, megértette, hogy a nınek ezt egyedül kell megoldania. Az asszony vett egy mély lélegzetet, kinyitotta az ajtót, majd kiszállt. Egyáltalán nem volt meglepve, hogy az anyja úgy nézett ki, mint aki órákon át válogatta a ruháit erre az alkalomra.
15. fejezet Dawson nézte, ahogy Amanda egyenesen a házhoz megy gondolta, az anyja, ha akarja, úgyis követi. Úgy tőnt azonban, hogy Evelyn nem tudja, mit tegyen. Nyilvánvalóan sosem járt korábban Tuck házánál, amely nem volt éppen ideális hely egy olyan embernek, aki krémszínő nadrágkosztümöt és gyöngyöket visel, fıleg egy zivatar után. Az asszony tétován Dawsonra nézett. Megnézte magának, az arcán azonban semmilyen érzelem sem tükrözıdött, mintha a férfi jelenléte teljesen hidegen hagyná. Végül megfordult, és követte a lányát a teraszra. Addigra Amanda már leült az egyik hintaszékbe. Dawson hátramenetbe kapcsolt, és az autó lassan gurulni kezdett a mőhely felé. A kocsiból kiszállva nekitámaszkodott a munkaasztalnak. Onnan, ahol állt, nem látta Amandát, és el sem tudta képzelni, mit mondhat az anyjának. Ahogy körbenézett Tuck mőhelyében, hirtelen az eszébe jutott valami, amit meg Morgan Tanner említett, amikor Amandával meglátogatták az irodájában. Azt mondta, hogy Dawson és Amanda is tudni fogják, mikor olvassák majd el a levelet, amelyet Tuck csak nekik írt, és hirtelen úgy érezte, az öreg azt akarta, most legyen az a pillanat. Tuck valószínőleg elıre látta, hogyan alakulnak majd a dolgok. Elıvette a hátsó zsebébıl a borítékot. Széthajtotta, majd végigsimított az ujjaival a nevén. Ugyanaz a reszketeg írás, amelyet az Amandával közösen elolvasott levélben is megfigyelt. Megfordította, és kinyitotta a borítékot, amelyben az elızıvel ellentétben csak egyetlen lapot talált, de annak mindkét oldalát teleírták. Az egykor az otthonának nevezett mőhely csendjében, Dawson olvasni kezdte Tuck sorait. Kedves Dawson! Nem igazán tudom, hogy kezdjek bele ebbe a levélbe. Az lesz a legjobb, ha azzal indítok, hogy megosztom veled: az évek során nagyon jól megismertem Amandát. Szeretném azt hinni, hogy Amanda semmit
sem változott azóta, hogy elıször megpillantottam, de teljes ıszinteséggel nem tudom ezt mondani. Akkoriban ti ketten nagyon össze voltatok nıve, és ahogy általában a fiatalok, elhallgattatok, ha a közeletekbe kerültem. De ez így volt rendjén. Mi is ezt csináltuk Clarával. Nem tudom, hogy az apja hallott-e tılem egyáltalán akár csak egy szót is, mielıtt elvettem a lányát, de ez egy másik történet. Arra akarok kilyukadni, hogy nem igazán tudom, milyen volt Amanda, de azt tudom, most milyen, és hadd jegyezzem meg, megértem, miért nem tudtad túltenni magad rajta sohasem. Hatalmas jóság lakik benne. Rengeteg szeretet, határtalan türelem és energia jellemzi, ráadásul kétség sem fér hozzá, hogy ı a legcsinosabb nı, aki valaha is végigsétált ennek a városnak az utcáin. De azt hiszem, leginkább a kedvességét szeretem, mert elég régóta téblábolok már ezen a földön, hogy tudjam, milyen ritka kincs ez. Valószínőleg eddig nem mondtam neked újat. De tudnod kell, hogy az elmúlt pár évben úgy tekintettem Amandára, mint a lányomra. Ez pedig azt jelenti, hogy úgy kell veled beszélnem, ahogy talán az apja tenné. Mert milyen apa az, aki nem aggódik egy kicsit a lányáért? És fıleg Amandáért. Mindennél fontosabb, hogy megértsd, Amanda szenved, és azt hiszem, már jó ideje. Már akkor láttam rajta, amikor elıször meglátogatott, de abban reménykedtem, csak átmeneti idıszakról van szó. Azonban minél többször jött el hozzám, annál rosszabb állapotban volt. Elıfordult, hogy felkeltem, és azt láttam, hogy a mőhelyben piszmog, és akkor megértettem, hogy te vagy az egyik oka, amiért úgy érzi magát, ahogy. Nem tudott szabadulni a múlttól. Nem tudott szabadulni tıled. De hidd el nekem, az emlékek szeretik megviccelni az embert. Elıfordul, hogy a valóságot mutatják, de az is, hogy olyanná válnak, amilyennek mi akarjuk látni ıket, és megszépülnek. Azt hiszem, Amanda megpróbálta kitalálni, mit is jelentett neki valójában a múlt. Ezért rendeztem így a hétvégéteket. Az volt a gyanúm, hogy csak úgy tud kikeveredni a sötétségbıl – bármit takarjon is ez a szó –, ha újra találkozik veled. De ahogy mondtam, Amanda szenved, és ha mást nem is, egy dolgot megtanultam: azok az emberek, akik valamilyen terhet cipelnek a hátukon, nem mindig látják tisztán a dolgokat. Amanda épp olyan
életszakaszban van, amikor meg kell hoznia pár döntést, és itt jössz te a képbe. Mindkettıtöknek ki kell találnia, mi legyen a következı lépés, de ne feledd: Amandának valószínőleg több idıre lesz szüksége ehhez. Lehet, hogy egyszer vagy talán kétszer is meggondolja magát. De amint megszületett a döntés, azt mindkettıtöknek el kell fogadnotok. És ha valamilyen oknál fogva nem mőködik a dolog kettıtök között, akkor fel kell fognotok, hogy többé nem nézhettek vissza, mert a végén még tönkreteszitek magatokat. Egyikıtök sem élhet megbánással a szívében, mert az lassan elszívja belıletek az életet, és nekem már csak a gondolattól is megszakad a szívem. Végül is, ha Amandára úgy gondolok, mint a lányomra, akkor rád meg úgy, mint a fiamra. És ha lehetne egy utolsó kívánságom, az lenne, hogy mindkettıtök, mind a két gyerekem sorsa rendezıdjön valahogy. Tuck Amanda figyelte, ahogy az anyja a tornác elhasználódott padlódeszkáit vizsgálgatja, mintha attól félne, hogy beszakad. A hintaszéknél is megtorpant, azon gondolkozott, vajon tényleg elkerülhetetlen-e, hogy leüljön. Az asszonyon a megszokott tompultság lett úrrá, amikor az anyja óvatosan – mereven, úgy, hogy minél kevesebb felületen érintkezzen vele – leült a székre. Miután elhelyezkedett, Amandára nézett, láthatóan arra várt, hogy a lánya törje meg a csendet, de nem szólalt meg. Tisztában volt vele, hogy semmit sem tudna mondani, ami megkönnyítené a beszélgetést, így szándékosan elfordította a fejét, és a lombsátron átszőrıdı napfény játékét nézte. Az anyja végül a szemét forgatva megszólalt: – Ugyan már, Amanda! Ne gyerekeskedj. Nem az ellenséged vagyok, hanem az anyád. – Tudom, mit fogsz mondani – válaszolt az asszony, fakó hangon. – Ebben biztos vagyok, és mégis: a szülı egyik feladata hogy tudassa a gyermekével, ha hibázott. – Tehát szerinted ez a helyzet? – Amanda az anyjára villantotta összehúzott szemét.
– Miért, te minek neveznéd? Férjes asszony vagy. – Azt hiszed, nem tudom? – Mindenesetre nem úgy viselkedsz – jelentette ki Evelyn. – Nem te vagy az elsı nı a földön, akinek boldogtalan a házassága. És nem te vagy az elsı, aki megpróbál kitörni a boldogtalan házasságából. A különbség az, hogy te állandóan valaki másban keresed a hibát. – Mirıl beszélsz? – Amanda érezte, hogy az ujjai szorosan rákulcsolódnak a hintaszék karfájára. – Mindig másokat hibáztatsz, Amanda – fintorodott el Evelyn. – Engem, Franket, és Bea halála után még Istent is. Miközben a problémáid okát kutatod, mindent megvizsgálsz, csak a tükörbe nem nézel bele. Inkább mártírként járkálsz. „Szegény kis Amanda, szembeszáll a kemény és kegyetlen világgal.” A valóság azonban az, hogy a világ egyikünk számára sem könnyő. Sosem volt, és soha nem is lesz az. De ha ıszinte lennél magadhoz, megértenéd, hogy te sem vagy teljesen ártatlan. Amanda összeszorított fogai között szőrte a szavakat: – És én még azt hittem, hogy az együttérzés vagy a megértés egy halvány szikrájára számíthatok tıled. Azt hiszem, tévedtem. – Tehát ez a véleményed? – kérdezte Evelyn, miközben lepöckölt egy láthatatlan pihét a ruhájáról. – Akkor mondd meg, mit kellene mondanom neked. Meg kellene fognom a kezed, és megkérdezni, hogy vagy? Hazudnom kellene, és azt mondani, hogy minden rendbe jön majd? Hogy nem lesznek következményei a dolognak, még akkor sem, ha valahogy sikerül titokban tartanod Dawsont a családod elıtt? – Elhallgatott. – A következményeket nem lehet elkerülni, Amanda. Elég idıs vagy már ahhoz, hogy ezt tudd. Biztos, hogy nekem kell erre emlékeztetnem téged? Amanda minden erejével azon volt, hogy ne emelje fel a hangját. – Nem értesz. – Ahogy te sem engem. Nem ismersz annyira, mint hiszed. – Ismerlek, anya. – Ó, igen, helyben vagyunk. Szerinted én egy csipetnyi megértést vagy szimpátiát sem tudok mutatni. – Evelyn megérintette a fülbevalója
kis gyémántfejét. – Ez persze felveti a kérdést, hogy miért falaztam neked múlt éjjel. – Hogyan? – Amikor Frank felhívott. Elıször úgy csináltam, mintha semmit sem tudnék, ı meg beszámolt valami golfozásról, amit mára tervezett a barátjával, Rogerrel. Késıbb, amikor másodszor is felhívott, azt mondtam neki, hogy már alszol, még ha pontosan tudtam is, mit mővelsz éppen. Tudtam, hogy Dawsonnal vagy, és vacsoratájt már azzal is tisztában voltam, hogy nem jössz haza. – Ugyan honnan tudhattad volna? – ellenkezett Amanda, így próbálva elrejteni a döbbenetét. – Észrevetted már, milyen kicsi város Oriental? Nem sok hely van itt, ahol meg lehet szállni. Elıször Alice Russelt hívtam fel, a panzióban. Egyébként igen kellemesen elbeszélgettünk. Elmondta, hogy Dawson kijelentkezett, de a tudat, hogy a városban van, elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mi történik. Azt hiszem, ezért vagyok most itt, ahelyett, hogy otthon várnálak. Gondoltam, így átugorhatjuk a hazudozást és a tagadást. Gondoltam, így egy kicsit megkönnyítem számodra a beszélgetést. Amandával szinte forgott a világ. – Köszönöm – morogta az orra alatt. – Hogy nem árultál el Franknek. – Nem az én szerepem, hogy bármit is elmondjak Franknek, vagy, hogy valami olyasmit mondjak neki, ami csak még bonyolultabbá teszi a házasságod. A te dolgod, hogy mit mondasz el a férjednek. Amennyire én tudom, semmi sem történt. Amanda keserő ízt érzett a szájában. – Akkor miért vagy itt? – Mert a lányom vagy – sóhajtott Evelyn. – Talán nem akarsz velem beszélni, de én akkor is végig akarlak hallgatni. – Amanda kihallotta az anyja hangjából a csalódottságot. – Nem a múlt éjjel szaftos részleteit akarom hallani, és azt sem, milyen szörnyő alak vagyok, amiért annak idején nem fogadtam el Dawsont. És a Frankkel kapcsolatos problémáidat sem akarom megvitatni. Inkább tanácsot szeretnék neked adni. Mint az anyád. Annak ellenére, amit néha gondolsz, a lányom
vagy, és érdekelnek a dolgaid. A kérdés csak az, hajlandó vagy-e meghallgatni. – Igen – válaszolta Amanda alig hallhatóan. – Mit kellene tennem? Evelyn arcáról eltőnt minden merevség, a hangja pedig meglepıen meleg volt, amikor megszólalt: – Nagyon egyszerő – válaszolta. – Ne fogadd meg a tanácsomat. Amanda várta a folytatást, de az anyja nem mondott többet, nem főzött további magyarázatot a mondatához. Amanda nem tudta biztosan, mit kezdjen az anyja kijelentésével. – Azt akarod mondani, hogy hagyjam el Frankét. – suttogta végül. – Nem. – Akkor azt, hogy próbáljam meg rendbe hozni a dolgokat kettınk között? – Azt sem mondtam. – Nem értelek. – Ne magyarázz bele túl sok mindent a szavaimba. – Evelyn felállt, lesimította a blézerét, és elindult a lépcsı felé. Amanda pislogott párat, nem értette, mi történik. – Várj… most elmész? Nem is mondtál semmit! Evelyn megfordult. – Épp ellenkezıleg. Elmondtam minden lényegeset. – Ne fogadjam meg a tanácsodat? – Pontosan – mondta az asszony. – Ne fogadd meg a tanácsomat. És bárki más tanácsát se. Bízz magadban! Jó vagy rossz, boldog vagy boldogtalan, de a te életed, és csak rajtad áll, hogy mihez kezdesz vele. – Az elsı, nyikorgó lépcsıfokra helyezte a kifényesített bırcipıbe bújtatott lábát. Az arca újra álarc mögé húzódott. – Nos, felteszem, késıbb látjuk egymást. Amikor hazajössz, hogy összeszedd a dolgaid. – Igen. – Akkor készítek neked pár szendvicset és egy kis gyümölcsöt. – Azzal Evelyn elindult lefelé a lépcsın. Az autónál észrevette, hogy Dawson a mőhelyben áll, és futólag megnézte magának, mielıtt elfordult volna. Beült a vezetıülésre, beindította a motort, és már ott sem volt.
Dawson félretette a levelet, majd a mőhelybıl kilépve Amandára szegezte a tekintetét. A nı az erdıt nézte, és sokkal nyugodtabb volt, mint ahogy azt Dawson képzelte. Mást azonban nem tudott kiolvasni az arckifejezésébıl. Elindult a terasz felé. Amanda futólag rámosolygott, de aztán elfordult. Dawson gyomrába belehasított a félelem nyugtalanító érzése. Leült a hintaszékbe, majd elıredılt, összekulcsolta a kezét, és szótlanul üldögélt. – Meg sem kérdezed, hogy ment? – kérdezte végül Amanda. – Gondoltam, elıbb-utóbb úgyis elmondod – válaszolta a férfi. – Mármint ha egyáltalán el akarod mondani. – Ennyire kiszámítható lennék? – Nem – nyugtatta meg Dawson. – Dehogynem. Az anyám ezzel szemben… – Amanda megfogta a fülcimpáját, hogy egy kis idıt nyeljen. – Ha még egyszer azt mondanám, tudom, mit gondol az anyám, kérlek, juttasd eszembe a ma történteket, rendben? – Rendben – bólintott a férfi. Amanda vett egy mély lélegzetet, majd amikor végre megszólalt, a hangja furcsán távolinak tőnt. – Amikor anyám feljött a teraszra, pontosan tudtam, hová jutunk majd a beszélgetés végén – mondta. – Kijelenti, hogy tudja, mit tettem, és elmondja, mekkora hibát követtem el. Aztán jön a lecke az elvárásokról és a kötelességekrıl, én pedig közbevágok, és közlöm, hogy egyáltalán nem ismer engem. Elmondom neki, hogy egész életemben téged szerettelek, és hogy Frank többé már nem tud boldoggá tenni. – A férfi felé fordult, és könyörgı tekintettel esdekelt a megértéséért. – Hallottam a saját szavaimat, de aztán… – Dawson nézte, ahogy Amanda arckifejezése zárkózottá válik. – A szavai mindent megkérdıjeleztek. – Mármint kettınkkel kapcsolatban – egészítette ki Dawson, és közben érezte, ahogy a görcs egyre nı a gyomrában. – Úgy értem, saját magammal kapcsolatban – mondta Amanda, a hangja még a suttogásnál is halkabb volt. – Egyébként igazad van, kettınkrıl is beszélek. Mert tényleg el akartam mondani neki mindent.
Mindennél jobban vágytam rá, hogy elmondhassam neki az igazságot. – Megrázta a fejét, mintha egy álom foszlányaitól akarna szabadulni. – De ahogy az anyám beszélni kezdett, az életem befurakodott a gondolataimba, és hirtelen azon kaptam magam, hogy egészen más szavak hagyják el a számat. Mintha két rádiót különbözı állomásokra hangoltak volna, és mindkettı másik dalt játszana. És a második dalból azt hallottam ki, hogy nem akarom, hogy Frank tudomást szerezzen errıl. És hogy gyerekeim vannak, akik hazavárnak. És hogy nem számít, mit mondanék, vagy hogyan próbálnám elmagyarázni nekik a történteket, akkor sem tagadhatnám le az önzıségemet. Elhallgatott, Dawson pedig nézte, ahogy szórakozottan forgatja a karikagyőrőjét. – Annette még kislány – folytatta a nı. – Nem tudom elképzelni nélküle az életem, ugyanakkor azt sem tudom elképzelni, hogy elvegyem tıle az apját. Hogyan magyarázhatnék el neki egy ilyen dolgot? Mit értene meg belıle? És Jared meg Lynn? Szinte felnıttek, de nekik vajon könnyebb lenne? Milyen lenne számukra a tudat, hogy az anyjuk szétszakított egy családot, azért, hogy veled élhessen? Hogy újraélhesse az ifjúságát? – A hangjából csak úgy sütött a szenvedés. – Szeretem a gyerekeimet, és összetörne a szívem, ha minden alkalommal, amikor rám néznek, csalódottság tükrözıdne a szemükben. – İk is szeretnek téged – biztatta Dawson, miközben megpróbálta lenyelni a torkában levı gombócot. – Tudom. De nem akarom ıket ilyen helyzetbe hozni – mondta az asszony a hintaszék karfájának festékét kapargatva. – Nem akarom, hogy győlöljenek, vagy, hogy csalódjanak bennem. Frank pedig… – Amanda remegve felsóhajtott. – Igen, vannak problémáink, és igen, folyamatosan harcolok a vele kapcsolatos érzéseimmel. De Frank nem rossz ember, és tudom, hogy egy részem mindig is törıdni fog vele. Néha úgy érzem, hogy én vagyok az oka annak, ahogy most él. De nem az a típusú ember, aki fel tudná dolgozni, hogy elhagytam egy másik férfiért. Hidd el, nem tudna talpra állni egy ilyen csapás után. Ez egyszerően… romba döntené. És mi lenne utána? A jelenleginél is többet inna? Vagy olyan mély depresszióba süllyedne, amibıl már nem
találná a kivezetı utat? Nem tudom, megtehetem-e ezt vele. – Amanda összegörnyedt. – És aztán persze itt vagy te. Dawson érezte, mi következik. – Csodálatos volt ez a hétvége, de semmi köze a való élethez. Inkább hasonlított egy nászúthoz, de a szenvedély egy idı után megkopik. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy velünk nem így lesz, tehetünk ígéreteket, mégis elkerülhetetlen, hogy megtörténjen, és aztán soha többé nem fogsz már úgy nézni rám, ahogy most. Nem az a nı leszek, akirıl álmodtál, vagy az a lány, akit egykor szerettél. És te sem leszel már többé az én rég elvesztett szerelmem, az én egyetlen igaz szerelmem. Az a férfi leszel, akit a gyerekeim megvetnek, mert tönkretetted a családjukat, és rádöbbensz majd, ki is vagyok valójában. Pár év múlva csak egy ötvenes nı leszek három gyerekkel – akik talán utálják majd az anyjukat. Egy nı leszek, aki talán megutálja magát a történtek miatt. És akit végül te is megutálsz majd. – Ez nem igaz – jelentette ki Dawson ellentmondást nem tőrı hangon. Amanda minden erejét összeszedte, hogy határozottan válaszoljon. – De igen, az – mondta. – A mézeshetek egyszer véget érnek. Dawson kinyújtotta a kezét, amely aztán az asszony combján pihent meg. – Ez a pár együtt töltött nap nem olyan, mintha nászúton lennénk. Ezek a napok az igazi Amandáról és az igazi Dawsonról szóltak. Melletted akarok felébredni reggelente, esténként téged akarlak látni a vacsoraasztal másik oldalán. Veled akarom megosztani a napjaim minden apró részletét, és hallani akarom a te napjaid részleteit is. Veled akarok nevetni, azt akarom, hogy amikor elalszom, te legyél a karomban. Mert te nem csak az egyik múltbéli szerelmem vagy. Te voltál a legjobb barátom, a jobbik felem, és nem tudom elképzelni, hogy ezt újra feladjam. – Dawson habozva elhallgatott, a megfelelı szavakat kereste. – Talán nem érted, de a legjobbat magamból neked adtam, és miután elmentél, minden megváltozott. – Érezte, hogy izzad a tenyere. – Tudom, hogy félsz, én is félek. De nem biztos, hogy kapunk még egy esélyt az élettıl, ha ezt most hagyjuk elszállni, úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. – Felemelte a kezét, kisöpört egy hajtincset
Amanda szemébıl. – Még mindig fiatalok vagyunk. Még van idınk rendbe hozni a dolgokat. – Nem vagyunk már fiatalok… – De igen – ellenkezett Dawson. – Az életünk nagy része még elıttünk áll. – Tudom – suttogta Amanda. – Ezért kérlek most arra, hogy tegyél meg értem valamit. – Bármit. Amanda megszorította az orrnyergét, hogy visszatartsa a könnyeit. – Kérlek… ne kérj arra, hogy menjek veled, mert megteszem. Kérlek, ne kérd, hogy beszéljek Franknek kettınkrıl, mert azt is megteszem. Kérlek, ne kérd, hogy szegüljek szembe a kötelességeimmel, és szakítsam szét a családomat. – Vett egy mély lélegzetet, úgy nyelte a levegıt, mint egy fuldokló. – Szeretlek, és ha te is szeretsz engem, nem kérsz tılem ilyeneket. Nem bízom magamban, nem hiszem, hogy nemet tudnék mondani. Amikor elhallgatott, Dawson egy szót sem szólt. Bár nem akarta bevallani, de volt igazság abban, amit Amanda mondott. Ha elhagyja a családját, minden megváltozik: megváltozik Amanda maga is, és bár ez megrémisztette, ugyanakkor Tuck levelét is az eszébe juttatta. Az öreg szerint Amandának több idıre van szüksége. De az is lehet, hogy tényleg vége van, és tovább kell lépnie. Nem, az nem lehet. Eszébe jutott, ahogy éveken át arról álmodott, hogy újra látja ıt; eszébe jutott a jövı, amelyet talán Amanda nélkül kell leélnie. Nem akart idıt adni neki, azt akarta, hogy Amanda most azonnal ıt válassza. De tudta, hogy az asszonynak most erre van szüksége tıle, talán jobban, mint eddig bármire, ezért – remélve, hogy a szavak így könnyebben megtalálják az útjukat – kifújta a levegıt. – Rendben – suttogta. Amanda sírva fakadt. Dawsonban tomboltak az érzelmek, de megküzdött velük, és felállt. Amikor az asszony követte a példáját, magához húzta, érezte, hogy a nı elengedi magát a karjában. Beszívta az illatát, a fejében különbözı képek kavarogtak – ahogy a napfény átsütött Amanda hajszálai között, amikor kilépett a mőhelybıl az ideérkezésük délutánján; az a természetes báj, amellyel átsétált a
vandermere-i vadvirágok között; az a csendes, mohó pillanat, amikor az ajkaik elıször értek egymáshoz a házikó melegében, a házikóéban, amelynek létezésérıl egyikük sem tudott. És ennek most vége szakad – olyan érzés volt, mint amikor egy végtelen hosszúságú alagút sötétjében kialszik az utolsó pislákoló fény is. Sokáig ölelték egymást a teraszon állva. Amanda hallgatta a férfi szívverését, biztos volt benne, hogy nincs más ehhez fogható ritmus. Elkeseredetten vágyott rá, hogy újrakezdjenek mindent. Ezúttal jól döntene, Dawsonnal maradna, és sosem hagyná el. İket egymásnak teremtette az ég, ık ketten egymáshoz tartoztak. Van még idı, amelyet kettejüknek rendelt a sors. Amikor megérezte, hogy a férfi a haját simogatja, majdnem ki is mondta a gondolatait. De végül nem bírta megtenni. Mindössze ennyit suttogott: – Örülök, hogy újra találkoztunk, Dawson Cole. Dawson érezte Amanda hajának kellemes, szinte fenséges selymességét. – Talán egyszer újra összefutunk. – Talán – válaszolta Amanda, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról. – Ki tudja? Talán egy nap észhez térek, és felbukkanok Louisianában. Mármint én és a gyerekek. Dawson magára erıltetett egy mosolyt, elkeseredett, hiábavaló remény éledt a szívében. – Én fızöm majd a vacsorát – mondta. – Mindenkinek. Eljött az idı. Amandának indulnia kellett. Amikor leléptek a teraszról, Dawson megfogta a nı kezét, Amanda pedig nem ellenkezett, sıt olyan erısen szorította ı is a férfi kezét, hogy szinte már fájt. Kipakolták Amanda táskáit a Chevroletbıl, és lassan az autójához sétáltak. Dawson érzékei kiélesedtek: a reggeli nap égette a tarkóját; a szél pihekönnyő volt; a falevelek zizegtek, de ezek egyike sem tőnt valódinak. Csak az dobolt a fejében, hogy mindennek vége. Amanda belekapaszkodott a kezébe. Az autóhoz érve a férfi kinyitotta neki az ajtót, majd odafordult hozzá. Elıbb gyöngéden szájon csókolta, majd ajkával a könnyáztatta ösvényt követve elindult lefelé az arcán. Felfedezte Amanda állának vonalát, és közben végig Tuck levelére gondolt. Hirtelen megvilágosodott elıtte, hogy mindegy, mit
kért tıle az öreg, sosem fog továbblépni. Amanda az egyetlen nı, akit szeretett; az egyetlen nı, akit szeretni akart. Az asszony egy idı után kényszerítette magát, hogy hátráljon egy lépést. Aztán beült a kormány mögé, beindította a motort, majd becsukta az ajtót, és letekerte az ablakot. Dawson szemében könnyek csillogtak, akárcsak az övében. Kelletlenül hátramenetbe kapcsolt. A férfi szótlanul hátralépett, Amanda elkínzott arckifejezésében a saját fájdalmát látta visszatükrözıdni. Az asszony megfordult, majd irányba állt az autóval. A világ elmosódott a könnyei mögött. A felhajtó aljában levı kanyar után belenézett a visszapillantó tükörbe, majd Dawson egyre zsugorodó alakját látva kitört belıle a zokogás. A férfi mozdulatlanul állt. Az autó egyre gyorsult, ı pedig egyre jobban zokogott. Az út menti fák összenyomták körülötte a teret. Vissza akart fordulni, vissza akart menni Dawsonhoz, hogy megmondja neki: megvan a bátorsága ahhoz, hogy felvállalja a vágyait. A férfi nevét suttogta, aki – bár mindezt nem hallhatta – felemelte a karját, hogy végsı búcsút vegyen tıle. Az anyja a verandán ült, amikor Amanda hazaért. Jeges teát kortyolgatott, a rádióból halk zene szólt. Az asszony egy szó nélkül elment mellette, majd felviharzott a lépcsın a szobájába. Megnyitotta a zuhanyt, és levetkızött. Meztelenül megállt a tőkor elıtt – kiüresedettnek és használtnak érezte magát, akar egy üres edény. A zuhanyrózsából érkezı csípıs vízsugarat büntetésnek érezte. Kilépett a víz alól, magára rántott egy farmert és egy egyszerő pamutfelsıt, a többi holmiját pedig berámolta a bıröndjébe. A lóhere a táskája cipzáras zsebébe került. Ahogy általában, most is lehúzta az ágynemőt, és bevitte ıket a mosószobába. Bepakolta a mosógépet, majd elindította a programot. A szobájába visszaérve számba vette a teendıit. Emlékeztette magát, hogy ha hazaér, a hőtı jégadagolóját meg kell javíttatni, errıl elfelejtett intézkedni indulás elıtt. És neki kell látnia az adománygyőjtés megtervezésének is. Egy ideje háttérbe szorultak ezek a feladatok, de nemsokára itt a szeptember. Kell valaki, aki gondoskodik az ételrıl, és talán nem ártana elkezdeni begyőjteni az adományokat sem az
ajándékkosarakba. Lynn-nek jelentkeznie kell a felvételi tesztekre felkészítı órákra, és nem emlékezett, hogy vajon befizették-e Jared kollégiumi szállásának az elılegét. Annette a hétvége felé jön haza, és biztosan valami különlegeset akar majd vacsorára. Tervezgetett. Túllépett a hétvégén, visszatért a valós életébe. Egyfajta büntetésként élte meg, hogy a víz lemosta Dawson illatát a bırérıl. De amikor az agya végre már nem járt olyan eszeveszettül, rájött, hogy még mindig nem áll készen arra, hogy lemenjen a földszintre. Inkább az ágyán üldögélt, miközben a nap fénye belopakodott a szobába, és akkor egyszeriben eszébe jutott, hogyan nézett rá Dawson a felhajtón állva. A kép tiszta volt, és annyira eleven, mintha újra lejátszódott volna, Amanda pedig – saját magával és a körülményekkel dacolva – hirtelen rádöbbent: rossz döntést hozott. Még visszamehetne Dawsonhoz, közösen kitalálhatnák, hogyan tovább, hogyan nézzenek szembe a kihívásokkal. Idıvel a gyermekei megbocsátanának neki; idıvel saját magának is megbocsátana. De nem tudott megmoccanni. Képtelen volt rávenni magát. – Szeretlek – suttogta bele a szoba csendjébe. Érezte, hogy a jövıje szertefoszlik, mint a hajnali köd; a jövı, amelyet szinte már álomszerőnek érzett.
16. fejezet Marilyn Bonner a konyhában állt, elgondolkozva figyelte a gyümölcsös locsolórendszerét javító munkásokat. A tegnapi zápor ellenére a fák szomjaztak, Marilyn pedig tudta, hogy – habár hétvége van – a férfiak szinte egész nap odakint dolgoznak majd. Kezdte elhinni, hogy a gyümölcsös olyan, mint egy elkényeztetett gyerek – mindig egy kicsit több törıdésre, több figyelemre van szüksége, és sosem elégedett. A vállalkozása szíve azonban nem a gyümölcsös volt, hanem a kis üzem, ahol a dzsemeket és a befıtteket fızték be. Hét közben egy tucat ember dolgozott ott, hétvégenként azonban kiürült a gyár. Eszébe jutott, hogy amikor belekezdett a vállalkozásba, a városban azt suttogták, hogy az üzem nem fogja kitermelni a belefektetett tıkét. Talán kellett hozzá egy kis idı, de a pletykálkodók lassan elhallgattak. Marilyn tudta, hogy dzsemek és lekvárok gyártásából sosem fog meggazdagodni, de ahhoz elég jól ment az üzlet, hogy legyen mit a gyermekeinek örökül hagynia, és hogy nyugodt életet biztosíthasson nekik. Végül is csak ez számított. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, amelyet a templomban és a temetıben tett látogatása során viselt. Általában rögtön azután átöltözött, hogy hazaért, de aznap nem volt hozzá energiája. Az éhség sem gyötörte, ami ugyancsak ritkán fordult elı. Azt is gondolhatta volna, hogy lappang benne valamilyen betegség, de Marilyn nagyon jól tudta, mi zavarja. Az ablaktól elfordulva, körbenézett a konyhában. Pár éve újíttatta fel, a fürdıszobákkal és a földszint nagy részével együtt, és úgy vélte, a régi lakóépület végre kezd igazi otthonná, vagyis inkább olyan otthonná válni, amilyenre mindig is vágyott. A felújítás elıtt a házat inkább a szülei otthonának tekintette, és ahogy teltek az évek, egyre kevésbé tudta ezt elfogadni. Sok minden mással kapcsolatban is így érzett, miközben a felnıttkor megpróbáltatásaival küzdött, de volt néhány kemény éve, amelyekbıl sokat tanult. Mindezek ellenére azonban sokkal kevesebbet bánkódott, mint azt az emberek gondolták.
Most azonban felzaklatta valami, amit nemrég látott, és amivel kapcsolatban nem tudta eldönteni, mit tegyen. Vagy, hogy egyáltalán tegyen-e valamit. Színlelhetné, hogy nem tudja, mi történt, és hagyhatná, hogy az idı mindent megoldjon. De megtanulta a leckét, tisztában volt vele, hogy nem mindig az a legjobb megoldás, ha a szınyeg alá söpri a problémákat. Felkapta a táskáját. Hirtelen ráébredt, mit kell tennie. Miután bepakolta az utolsó dobozt is a kocsi anyósülésére, Candy visszament a házba, és levette az arany Buddha-szobrot a nappali ablakpárkányáról. A szobor annyira csúnya volt, hogy nem lehetett nem szeretni – úgy vélte, ennek a Buddhának köszönheti a szerencséjét. Emellett ez a szobrocska volt a pénzügyi biztosítéka is, és akár szerencsét hoz, akár nem, úgy tervezte, amint lehet, zálogba adja, mert tudta, hogy az újrakezdéshez pénzre lesz szüksége. Becsomagolta a Buddhát egy újságpapírba, betette a kesztyőtartóba, majd hátrább lépett, és szemügyre vette a csomagokat. El volt ragadtatva, amiért mindent be tudott gyömöszölni a Mustangba. A csomagtartót alig lehetett lecsukni, az anyósülést annyira telepakolta, hogy nem lehetett kilátni az oldalablakon, és a kocsi minden apró szegletébe bedugott valamit. Tényleg abba kellene hagynia az internetes vásárolgatást. A jövıben vagy szert kell tennie egy nagyobb autóra, vagy búcsút mondhat a gyors és feltőnés nélküli költözködéseinek. Persze nem lenne muszáj mindent magával vinnie. Itt hagyhatná például a Williams-Sonománál vásárolt kapucsínófızıt, de Orientalban nagy hasznát vette, mert tompított azon az érzésén, hogy az isten háta mögött él. Mondhatni, egy cseppnyi városi életérzést vitt a mindennapjaiba. Mindenesetre ezzel megvolna. Este befejezi a munkát a Tidewaterben, aztán kocsiba ül, és amint eléri az I-95-öst, délnek fordul. Úgy döntött, Floridába teszi át a székhelyét. Rengeteg jót hallott a déli partról – olyan helynek tőnt, ahol szívesen letáborozna egy idıre. Talán végleg letelepszik. Igen, ezt már korábban is tervezgette. Dolgoznia kell még ezen a terven, de mit ér egy lány álmok nélkül, nem igaz? Borravaló szempontjából a szombat éjszaka kiemelkedı volt, a péntek viszont kiábrándító – emiatt döntött úgy, hogy dolgozik még egy
éjszakát a bárban. A péntek este elég jól indult – a nyakba kötıs felsıjét vette fel, és egy falatnyi rövidnadrágot –, a pasik gyakorlatilag kiürítették a tárcájukat, hogy magukra vonják a figyelmét, de aztán felbukkant Abee, és mindent tönkretett. A férfi leült egy asztalhoz, látszott rajta, hogy kutyául érzi magát, folyt róla a víz, mintha most lépett volna ki a szaunából, a következı fél órát mégis azzal töltötte, hogy ıt bámulta, mégpedig azzal a tipikus ırült arckifejezésével. Candy ismerte már ezt az arckifejezést – leginkább paranoiás birtoklási vágyhoz tudta hasonlítani –, de péntek éjjel Abee valahogy magasabb szintre fejlesztette ezt a tekintetet. A lány azt hitte, sosem ér már véget a hétvége. Úgy érezte, Abeet csak egy hajszál választja el attól, hogy valami hülyeséget csináljon, sıt talán valami veszélyeset. Biztos volt benne, hogy aznap éjjel történni fog valami, és talán történt is volna, ha a férfit nem hívja fel valaki a mobilján, és utána nem viharzik el azonnal a bárból. Candy szinte látta, hogy szombat reggel az ajtaja elıtt ácsorog majd, vagy, hogy szombat este a bárnál várja, de érdekes módon a férfi nem bukkant fel, sıt Candy megkönnyebbülten konstatálta, hogy vasárnap sem mutatkozott. Azért is örült ennek, mert a megpakolt kocsi meglehetısen egyértelmővé tette, mire készül, és a férfi nyilvánvalóan nem fogadta volna kitörı örömmel a terveit. Bár magának sem akarta bevallani, Abee megrémisztette. Sıt péntek éjjel a fél bár megijedt tıle: amint belépett, a hely kezdett kiürülni – ezért fogyatkozott meg a lány borravalója is és azután is csak lassan szállingóztak vissza az emberek, hogy távozott. De már nem kell sokáig kibírnia. Még egy mőszak, és lelép. Orientál pedig, a korábbi lakóhelyeihez hasonlóan, hamarosan már csak emlék lesz. Alan Bonnerra a vasárnapok egy kicsit mindig is nyomasztóan hatottak, mert tudta, hogy a hétvége végét jelentik. A munkát nem találta túl szórakoztatónak. Nem mintha sok választása lett volna. Az anyja kijelentette, hogy a saját lábára kell állnia – vagy, hogy is fogalmazott –, és ez elég nagy szívás volt. Jobb lett volna, ha inkább felveszi ügyvezetınek az üzembe, ahol légkondicionált irodában ülve utasításokat osztogathatna, és a
munkát felügyelhetné, ahelyett hogy rágcsálnivalókat szállít a boltokba. De mi mást tehetett volna? Az anyja volt a fınök, és az ügyvezetıi állást Alan testvérének, Emilynek tartogatta. A fiúval ellentétben Emily már elvégezte a fıiskolát. Azért nem volt olyan rossz a helyzet. Az anyja vett neki egy saját házat, a rezsit pedig a gyümölcsös rezsijéhez csapták, ami azt jelentette, hogy a pénzt, amit keresett, azt mind magára költhette. Még jobban örült annak, hogy akkor és oda mehetett, amikor és ahová csak akart, ami jelentıs elırelépés volt azokhoz az évekhez képest, amikor még az anyjával lakott egy házban. Ráadásul az anyjának dolgozni nem lett volna gyerekjáték – még légkondicionált irodában sem. Elıször is: ha neki dolgozna, egész nap együtt kellene lenniük, ami egyiküknek sem tenne jót. Az anyja ráadásul az a típus volt, aki ragaszkodott a papírmunkához, ami viszont sosem volt Alan erıssége. A fiú tudta, hogy a mostani helyzet a lehetı legjobb: általában azt csinálhatott, amit akart és akkor, amikor akarta, az estéivel és a hétvégéivel szabadon rendelkezett. A péntek estéje különösen jól sikerült, ugyanis a Tidewater nem volt annyira zsúfolt, mint általában. Fıleg azután, hogy Abee betoppant. Az emberek nem gyızték szedni a lábukat. İ azonban a bárban maradt, és egy ideig kimondottan… kellemesen érezte magát. Beszélhetett Candyvel, és a lányt komolyan érdekelte, mi van vele. Candy persze minden pasival flörtölt, Alan mégis úgy érezte, hogy tetszik a lánynak. A szombattól sokat remélt, de a bár annyira megtelt emberekkel, akár egy állatkert a gyereknapon. Hatalmas tömeg állt a pult elıtt, és minden asztal foglalt volt. A saját gondolatait is alig hallotta, nemhogy Candyvel beszélgessen. A lány azonban minden rendelése mellé egy mosolyt is küldött neki a többiek feje fölött, és ez új reménnyel töltötte el Alant. Vasárnap este nem szoktak sokan lenni, ı pedig egész délelıtt próbálta összeszedni a bátorságát, hogy randira hívja a lányt. Nem volt benne biztos, hogy pozitív választ kap, de mit veszíthet? Candy nem volt férjnél, ugyebár. Háromórányira nyugatra Frank a sörét kortyolgatva állt a greenen a golfpálya tizenharmadik lyukánál, miközben Roger a gurításhoz
készülıdött. A férfi jól játszott, sokkal jobban, mint Frank. Aznap Frank akkor sem tudott volna egy jót ütni, ha az élete múlik rajta. A labdái félrementek, az ütéséi rövidek voltak, a gurításaira pedig jobb nem is gondolni. Emlékeztetni próbálta magát, hogy nem azért van ott, hogy a pontjai miatt aggódjon. A játékkal lehetısége nyílik, hogy kiszabaduljon az irodából, a legjobb barátjával töltse a napot a friss levegın, és kikapcsolódjon. Sajnos azonban hiába beszélt magának. Mindenki tudja, hogy a golf igazi öröme a gyönyörő ütésekben rejlik: ahogy a labda hosszan, ívesen repül, vagy ha mindössze fél méterre esik le a lyuktól. Eddig még egyetlen említésre méltó ütése sem volt, a nyolcadik lyuknál pedig ötször gurított. Ötször! Megpróbálhatta volna átgurítani a labdát a szélmalmon, és begurítani a bohóc szájába a helyi minigolfpályán is, amilyen jól játszott ma. Még az sem derítette jobb kedvre, hogy Amanda ma hazajön. Ahogy a dolgok alakultak, abban sem volt biztos, végig akarja-e nézni a játékot. Nem úgy tőnt, hogy élvezni fogja. Fogta a sörösdobozt, és lehajtotta az italt. Arra gondolt, milyen jó, hogy berakta a hőtı táskát. Hosszúnak ígérkezett a mai nap. Jared élvezte, hogy az anyja nincs otthon, mert így addig maradhatott este a városban, ameddig akart. Nevetségesnek tartotta, hogy idıre haza kell érnie esténként. Fıiskolára járt, és ebben a korban már nem szokták így korlátozni a szülık a gyerekeiket, az anyját azonban errıl elfelejtették tájékoztatni, ezért úgy döntött, ı maga vállalja fel ezt a szerepet, amikor Amanda visszajön Orientalból. Ez a hétvége persze kivétel volt. Miután elaludt, az apja számára megszőnt a külvilág, így Jared szabadon dönthetett, milyen késın jön haza. Péntek este hajnali kettıig volt a városban, múlt éjjel pedig három után ért haza. Az apja ebbıl semmit sem vett észre, vagy ha igen, nem említette a fiának. Mikor ma reggel felébredt, az apja már a golfpályán volt a barátjával, Rogerrel. Az éjszakázásnak azonban megvan az ára. Miután átkutatta a hőtıt egy kis ennivalóért, úgy döntött, lefekszik a szobájában, és alszik még egy kicsit. Néha nincs is jobb annál, mint délután bezuhanni az ágyba. A kishúga táborban, Lynn a Norman-tónál, és a szülei sincsenek itthon.
Más szóval a ház csendes volt, legalábbis olyan csendes, mint nyáron még sosem. Nyújtózkodott egyet, és elgondolkozott, hogy ki kapcsolja-e a telefonját. Egyfelıl nem akarta, hogy zavarják, másrészt viszont lehet, hogy Melody telefonálni fog. A péntek estét együtt töltötték a városban, és tegnap éjjel együtt mentek el egy buliba. Bár nem régóta randiznák, a fiú kedvelte a lányt. Valójában nagyon is kedvelte. Hagyta a mobilt. Bemászott az ágyba, majd pillanatokon belül elaludt. Ébredés után Ted fejébe azonnal belehasított a fájdalom és bár az emlékek szilánkjaikra estek, lassan összeállt a kép. Dawson, törött orr, kórház. Begipszelt kar. Múlt éjszaka, várakozás az esıben, Dawson sehol, szórakozik vele… Dawson. Szórakozik. Vele. Óvatosan felült, a feje lüktetett, a gyomra felfordult. Megvonaglott a fájdalomtól, de ez semmi volt ahhoz a kínhoz képest, amit akkor érzett, amikor megérintette az arcát. Az orra krumpli nagyságúra nıtt. Hullámokban tört rá a hányinger. Ki kellett mennie – kíváncsi volt, el tud-e menni a fürdıszobáig. Eszébe jutott, ahogy a keresztkulcs teljes erıvel lecsap az arcára, és eszébe jutott az a nyomorúságos éjszaka is, amit az esıben töltött. Érezte, ahogy elönti a méreg. Hallotta, ahogy a gyerek a konyhában sír, az éles hangú nyöszörgés túlharsogta a tévé bömbölését is. Hunyorogva megpróbálta kizárni a zajokat, aztán végül tántorogva felkelt az ágyból. Elsötétült a szeme elıtt a világ, nekitámaszkodott a falnak, hogy el ne essen. Vett egy mély levegıt, és a fogát csikorgatva hallgatta, ahogy a gyerek tovább bıg. Vajon Ella mi a francért nem hallgattatja el a kölyköt? És a tévé mi a fenéért ordít? Botladozva elindult a fürdıszoba felé, de amikor gyorsan emelte fel a begipszelt karját, hogy megtartsa magát, úgy érezte, mintha elektromos vezetékhez ért volna. Felordított, mire a hálószoba ajtaja kivágódott a háta mögött. A kiskölyök sírása fájdalmasan éles volt, mintha kést szúrtak volna a fülébe, és amikor megfordult, két Ellát és két babát látott.
– Csinálj valamit azzal a gyerekkel, vagy én csinálok! – morogta dühösen. – És kapcsold ki azt az istenverte tévét. Ella kihátrált a szobából. Ted megfordult, a pisztolyát keresve lehunyta az egyik szemét. A kettıs látása lassan elmúlt, így kiszúrta a Glockot az éjjeliszekrényen, a slusszkulcs mellett. Másodszorra sikerült is felmarkolnia ıket. Dawson túljárt az eszén a hétvégén, de itt az ideje, hogy forduljon a kocka. Ella elkerekedett szemmel nézett rá, amikor kilépett a hálószobából. A gyereket ugyan elhallgattatta, de a tévérıl elfeledkezett. A készülék hangja dübörögve lüktetett Ted fejében. Kitántorgott a kis nappaliba, belerúgott a tévébe, amely egybıl a földre zuhant. A hároméves visítani kezdett, aztán Ella és a baba is rázendített. Mire kikecmergett a házból, felkavarodott a gyomra, és újra hányingere lett. Elırehajolt, és lehányta a veranda szélét. Megtörölte a száját, majd zsebre vágta a pisztolyt. A korlátba kapaszkodva óvatos léptekkel lement a lépcsın. Elindult abba az irányba, ahol a kocsi elmosódott körvonalait látta. Dawson nem fog megszökni. Ez alkalommal nem. Abee a háza ablakából figyelte, ahogy Ted a kocsija felé vánszorog – pontosan tudta, hogy oda igyekszik, pedig elég hosszú idıbe telt, amíg elért a kisteherautóig. Ted jobbra-balra dülöngélt, úgy tőnt, nem tud egyenesen járni. Ahhoz képest, hogy elızı éjjel mennyire nyomorultul volt, Abee aznap reggel jobban érezte magát, mint bármikor az elmúlt napokban. Az állatorvosi rendelıbıl szerzett gyógyszerek valószínőleg használtak, mert lement a láza, és bár a gyomrán éktelenkedı vágás érintésre még mindig érzékeny volt, nem vöröslött annyira, mint elızı nap. Persze közel sem érezte magát százszázalékosan. Távolról sem. De sokkal jobban volt, mint Ted, az biztos, és egyáltalán nem akarta, hogy a család többi tagja lássa, milyen állapotban van a testvére. Már a fülébe jutottak a birtokon terjedı pletykák, miszerint Dawson újra helybenhagyta Tedet, és ez nem tetszett neki. Mert ez akár azt is jelentheti, hogy a rokonai elgondolkoztak azon is, hogy talán ık is kijátszhatnák valahogy Tedet, és ez most nagyon nem jött volna jól.
Valakinek véget kell vetnie végre ennek az ügynek. Kinyitotta az ajtót, és elindult a testvére felé.
1 7 . fejezet Miután lemosta az esıtıl ráragadt koszt a Stingrayrıl, Dawson eltette a locsolócsövet, és lesétált a Tuck háza mögötti patakhoz. Délutánra felmelegedett a levegı, túl meleg volt ahhoz, hogy a márnák ugráljanak, és a folyó élettelenül, üvegszerően folydogált. Minden mozdulatlanná dermedt. A férfi azon kapta magát, hogy újra végiggondolja az Amandával töltött utolsó perceket. Amikor az asszony elhajtott, minden erejét össze kellett szednie, hogy ne rohanjon utána, és ne próbálja meg még egyszer meggyızni, hogy változtassa meg a döntését. Újra el akarta mondani neki, mennyire szereti. Ehelyett azonban csak nézte, ahogy távolodik; tudta, a szívében érezte, hogy most látta utoljára; és azon morfondírozott, hogy engedhette el újra. Nem kellett volna hazajönnie. Nem tartozik ide, soha nem is tartozott. Nincs semmi, ami itt tartaná, eljött az ideje, hogy távozzon. Ráadásul tudta, hogy az unokatestvéreinél is túlfeszítette a húrt azzal, hogy ennyi ideig a városban maradt. Megfordult, végigsétált a ház mellett az autója felé. Még egy helyen meg kell állnia, de aztán örökre maga mögött hagyja Orientalt. Amanda nem tudta, mennyi ideje volt már az emeleti szobában. Egy vagy két órája, talán több is. Ez idı alatt bármikor nézett ki az ablakon, az anyja ott ült a teraszon, ölében egy nyitott könyvvel. Hogy távol tartsa a legyeket, Evelyn letakarta az ételt. És amióta a lánya hazajött, egyszer sem ment fel az emeletre, hogy benézzen hozzá, de Amanda ezt nem is várta el tıle. Elég jól ismerték egymást ahhoz, hogy tudja, a lánya majd lemegy, ha készen áll rá. Frank nemrég telefonált a golfpályáról. Csak röviden beszéltek, de Amanda érezte a hangján, hogy ivott. Az elmúlt tíz évben megtanulta egybıl felismerni a jeleket. Bár elég kelletlenül válaszolgatott, a férje ebbıl semmit sem vett észre. Nem a teljesen nyilvánvaló részegsége
miatt, hanem mert annak ellenére, hogy borzalmasan kezdıdött a golfjátszma, mégis négy sima szakasszal fejezte be. Amanda – talán életében elıször – örült, hogy Frank leitta magát. Tudta ugyanis, hogy mire hazaér, a férje már annyira fáradt lesz, hogy valószínőleg jóval korábban elalszik, mint ahogy ı ágyba jut. Gondolni sem tudott rá, hogy szeretkezzen a férjével. Egyszerően aznap nem tudta volna elviselni. Még mindig nem állt készen arra, hogy lemenjen az emeletrıl. Felállt az ágyról, bement a fürdıszobába, és átkutatta a gyógyszeres szekrényt egy Visine szemcseppért. Cseppentett pár cseppet kivörösödött, bedagadt szemébe, majd megfésülködött. Nem nézett ki sokkal jobban, de nem foglalkozott vele, mert tudta, hogy Franknek úgysem fog feltőnni, hogy néz ki. Dawsonnak bezzeg feltőnne. És mellette jobban is törıdne a külsejével. Már megint a férfira gondolt, ahogy egyfolytában azóta, hogy eljött Tuck házától. Megpróbált rendet tenni az érzései között. Amikor a korábban már összepakolt poggyásza felé pillantott, észrevette a kézitáskájából kikandikáló boríték sarkát. Elıvette a levelet, nézte a nevét, amelyet Tuck firkantott rá reszketeg kézírásával. Újra leült az ágyra, feltörte a pecsétet, és kivette a levelet – furcsa módon az jutott az eszébe, hogy Tuck levelében választ talál majd a kérdéseire. Drága Amanda! Amikor ezt olvasod, valószínőleg már szembe kellett nézned életed legnehezebb döntéshelyzetével és semmi kétségem sincs afelıl, hogy úgy érzed, darabjaira hullott körülötted a világ. Most azon gondolkozol, vajon honnan tudom mindezt – mondjuk úgy, hogy elég jól kiismertelek az elmúlt pár évben. Mindig aggódtam érted, Amanda. De most nem errıl akarok írni. Nem tudom megmondani, mit tegyél és kétlem, hogy olyasmit tudnék írni, ami jobb kedvre derítene. Inkább megosztok veled egy történetet. Rólam és Claráról szól, és ezt a történetet eddig még nem hallottad, mert sosem találtam alkalmasnak a pillanatot, hogy elmondjam neked. Szégyelltem magam, és azt hiszem,
attól féltem, többé nem jössz el hozzám, mert azt gondolod majd, hogy egész végig hazudtam neked. Clara nem szellem volt. Ó, nagyon is jól láttam ıt, és hallottam is, igen. Nem azt állítom, hogy amiket mondtam, nem történtek meg, mert nagyon is megtörténtek. Minden igaz, amit leírtam neked és Dawsonnak a levélben. Láttam Clarát, amikor visszajöttem a vandemere-i házból és minél többet törıdtem a virágokkal, annál tisztábban láttam ıt. A szerelem sok mindenre képes, de mélyen, legbelül tisztában voltam vele, hogy Clara igazából nincs mellettem. Láttam ıt, mert látni akartam, és hallottam, mert hiányzott. Nos, amit igazából mondani akarok, az az, hogy Clarát én képzeltem oda, nem volt több egy látomásnál, még ha bolondot csináltam is magamból azzal, hogy másként gondoltam. Talán csodálkozol, hogy miért írom meg ezt most neked, így a legjobb, ha belevágok. Tizenhét évesen vettem Clarát, és negyvenkét évet töltöttünk együtt, egybeforrt az életünk, egyek lettünk mi magunk is, és azt gondoltam, hogy olyan egészet alkotunk, amely sosem törhet ketté. A Clara halála utáni huszonnyolc év annyi szenvedést hozott, hogy az emberek – magamat is beleértve – azt hitték, teljesen elment az eszem. Amanda, te még fiatal vagy. Talán nem így érzed, de nekem te gyerek vagy; aki elıtt még hosszú élet áll. Figyelj a szavamra: éltem az igazi Clarával és éltem Clara szellemével is. A kettı közül az egyik vidámsággal töltötte meg az életem, a másik csak egy halovány tükörkép volt. Ha most hátat fordítasz Dawsonnak, örökre annak az embernek a szellemével kell együtt élned, aki a tiéd lehetett volna. Tudom, hogy az életünk során meghozott döntéseinkkel akaratlanul is ártatlan embereknek okozunk fájdalmat. Nevezz nyugodtan önzı öregembernek, de én sosem akartam, hogy te is ezek közé az emberek közé tartozz. Tuck Amanda visszatette a levelet a táskájába. Tudta, hogy Tucknak igaza van. Soha semmiben sem volt még ennyire biztos, mint ennek a levélnek az igazságtartalmában. Alig kapott levegıt. Számára is érthetetlen módon, kétségbeesetten, türelmetlen kapkodással összeszedte a poggyászát, és lecipelte ıket a földszintre.
Általában az ajtó mellé rakta le a csomagjait, amíg teljesen össze nem készült az indulásra. Most azonban már fogta is a kilincset, és egyenesen az autóhoz ment. Bedobta a táskákat a csomagtartóba, majd megkerülte az autót. Csak ekkor vette észre, hogy az anyja a teraszon állva ıt nézi. Egyikük sem szólt egy szót sem. Csak nézték egymást. Amandának az a hátborzongató érzése támadt, hogy az anyja pontosan tudja, hová megy, de minthogy Tuck szavai még mindig ott csengtek a fülében, nem érdekelték különösebben az anyja gondolatai. Csak az dobolt a fejében, hogy meg kell találnia Dawsont. Lehet, hogy a férfi még mindig Tuck házánál van? Kételkedett benne. Nem tart sokáig lemosni egy autót, ráadásul az unokatestvérei is a sarkában vannak, így Amanda tudta, hogy Dawson nem idızik sokáig a városban. De van még egy hely, ahová mehetett… A szavak váratlanul jutottak az eszébe, teljesen öntudatlanul. Beugrott a volán mögé. Pontosan tudta, hol van férfi. A temetınél Dawson kiszállt a kocsiból, majd nekivágott a rövid sétának David Bonner sírjáig. Régebben, amikor kijött a temetıbe, mindig ügyelt rá, hogy a legkülönösebb idıben érkezzen, és arra is, hogy senkinek se szúrjon szemet, senki ne vegye észre. Most azonban ezt nem tudta kivitelezni. A hétvégéken sokan látogattak ki a temetıbe, az emberek kis csoportokban sétálgattak a sírkövek között. Senki sem figyelt rá, ı azonban mégis lehajtott fıvel haladt az orvos sírja felé. Odaérve észrevette, hogy ugyan a virágok, amelyeket péntek reggel tett a sírhalomra, még mindig ott vannak, de valaki félrehúzta ıket. Talán a temetıır volt, amikor a füvet nyírta. Dawson leguggolt, és kihúzott pár hosszabb főszálat a sír közelében, amelyek kimaradtak. A gondolatai újra Amanda körül forogtak, mérhetetlenmagányosság kerítette a hatalmába. A kezdetektıl el volt átkozva az élete. Lehunyta a szemét, elmondott egy utolsó imát David Bonnerért, és közben észre
sem vette, hogy az árnyéka mellé egy másik árnyék vetült. Észre sem vette, hogy valaki közvetlenül mögötte áll. Amanda megállt az Orientalon keresztülfutó fıút keresztezıdésében. Ha balra kanyarodik, a kikötı mellett elhaladva egyenesen Tuck házához ér. Jobbra kanyarodva elhagyja a várost, és végül felhajt a hazáig vezetı országútra. Közvetlenül elıtte a kovácsoltvas kerítés mögött pedig a temetı terült el: Oriental legnagyobb temetıje, ahol dr. David Bonnert is eltemették. Emlékezett rá, hogy Dawson azt mondta, talán beugrik ide, mielıtt elhagyja a várost. A temetı kapuja nyitva állt. Amanda Dawson bérelt autóját keresve végignézett a parkolóban sorakozó féltucatnyi autón és kisteherautón. Elakadt a lélegzete, amikor meglátta a kocsit. Három napja Dawson ezzel az autóval parkolt le az ı kocsija mellé, amikor megérkezett Tuck házához. Aznap reggel e mellett az autó mellett állt, amikor a férfi utoljára megcsókolta. Dawson a temetıben van. Még mindig fiatalok vagyunk, mondta neki a férfi. Még van idınk rendbe hozni a dolgokat. A lába már a féken volt. Egy, a belváros felé tartó, egyterő családi autó húzott el elıtte az úton, egy pillanatra eltakarva elıle a kilátást. Az út máskülönben teljesen kihalt volt. Tudta, hogy ha áthajt az úton és leparkol, megtalálja a férfit. Tuck levelére gondolt, azokra a szomorúsággal teli évekre, amelyeket az öreg Clara nélkül töltött. Tudta, hogy rosszul döntött. Nem tudta elképzelni az életét Dawson nélkül. Lelki szemei elıtt lejátszotta a jelenetet, ahogy meglepi a férfit dr. Bonner sírjánál; hallotta, ahogy azt mondja, rosszul tette, hogy otthagyta. Érezte, ahogy elönti a boldogság, amikor Dawson – tudva, hogy egymásnak teremtette ıket az ég – újra a kajába zárja. Tudta, hogy ha most megkeresi Dawsont, bárhová követi. Vagy a férfi követi ıt. De még ekkor is nyomta a vállát a kötelességérzet. Végtelenül lassú mozdulattal levette a lábát a fékrıl. Ahelyett, hogy egyenesen elıregurult volna az autóval, hirtelen elfordította a kormányt. Hangosan zokogott, miközben felhajtott a hazáig vezetı országútra.
Gyorsított, próbálta meggyızni magát, hogy helyesen döntött, és hogy ez volt az egyetlen döntés, amit a realitások talaján állva meghozhatott. A háta mögött a temetı beleveszett a messzeségbe. – Bocsáss meg, Dawson – suttogta. Remélte, hogy hangja valahogy eljut a férfiig. Remélte, hogy soha többé nem kell újra kimondania ezeket a szavakat. Dawson merengését a háta mögül érkezı zaj szakította félbe. Felállt. Összerezzent. Azonnal felismerte a nıt, de egy hang sem jött ki a torkán. – Maga itt? – kérdezte Marilyn Bonner. – A férjem sírjánál? – Sajnálom – sütötte le a szemét Dawson. – Nem kellett volna idejönnöm. – Mégis itt van – jegyezte meg Marilyn. – Ráadásul rendszeresen kijár ide. – Amikor Dawson nem válaszolt, a virágok felé intett. – A vasárnapi mise után mindig igyekszem kijönni ide is. A múlt hétvégén még nem voltak itt ezek a virágok. Ahhoz viszont túl frissek, hogy a hét eleje óta itt legyenek. Gondolom… pénteken hozta ıket? Dawson nyelt egyet a válasz elıtt. – Péntek reggel. Marilyn kitartóan nézte a férfit. – Korábban is voltak itt virágok. Miután kiszabadult a börtönbıl. Az is maga volt, ugye? Dawson nem válaszolt. – Gondolom, igen – mondta az asszony, majd sóhajtva közelebb lépett a sírkıhöz. Dawson oldalra lépett, hogy helyet adjon Marilynnek, aki a sírfeliratot nézte. – Rengetegen hoztak virágot David halála után. Ez így ment egy vagy két évig, aztán az emberek már nem jártak ki ide. Engem kivéve. Egy ideig én voltam az egyetlen, aki virágot hozott, aztán, négy évvel David halála után újra láttam ismeretlen virágokat a síron. Nem minden alkalommal, de ahhoz elégszer, hogy kíváncsivá tegyenek. Fogalmam sem volt, ki hozza ıket. Megkérdeztem a szüleimet, körbekérdeztem a barátaimat, de egyikük sem vállalta magára. Egy ideig még arra is gondoltam, hogy Davidnek volt valakije. El tudja ezt hinni? – Megrázta a fejét, és vett egy mély lélegzetet. – Egészen addig nem jöttem rá, hogy maga volt az, amíg abba nem
maradt a virágáradat. Tudtam, hogy szabadon engedték, és itt tölti a próbaidejét. Azt is megtudtam, hogy egy évvel késıbb elköltözött innen. Olyan… dühös lettem, amikor arra gondoltam, hogy végig maga állt az egész mögött. – Összefonta a karját a mellkasa elıtt, mintha így próbálná távol tartani magától az emlékeket. – És aztán ma reggel újra megjelentek a virágok. Tudtam, ez azt jelenti, hogy újra a városban van. Nem voltam benne biztos, hogy ma is idejön…, de ahogy azt vártam, itt van. Dawson zsebre tette a kezét, hirtelen nagyon szeretett volna valahol máshol lenni. – Nem jövök többet, és virágokat sem hozok többé – morogta. – Szavamat adom, Marilyn a férfira nézett. – Azt hiszi, ezzel jóvá teszi, hogy egyáltalán idejött? Figyelembe véve, hogy mit tett? Figyelembe véve, hogy a férjem itt van, ahelyett, hogy mellettem lenne? Hogy nem volt lehetısége végignézni, ahogy felnınek a gyermekei? – Nem – felelte Dawson. – Persze hogy nem – mondta az asszony. – Mert még mindig bőnösnek érzi magát amiatt, amit tett. Ezért küldött nekünk pénzt is éveken át, igazam van? Dawson hazudni akart, de nem tudott. – Mióta tudja? – kérdezte. – Azóta, hogy az elsı csekk megérkezett – válaszolta az asszony. – Beugrott hozzám pár héttel korábban, emlékszik? Nem volt nehéz levonni a következtetéseket. – Marilyn habozott. – Bocsánatot akart kérni, ugye? Személyesen. Akkor, ott a verandámon. – Igen. – Én pedig nem hagytam. Sok mindent a fejéhez vágtam aznap. Olyan dolgokat, amiket talán nem kellett volna. – Minden joga megvolt hozzá, hogy azt mondja, amit mondott. Marilyn halványan elmosolyodott. – Huszonkét éves volt akkor. Egy felnıtt embert láttam aznap a verandámon, de ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy harminc év alatt senki sem nevezhetı felnıttnek. A fiam most idısebb, mint maga akkor volt, de még mindig gyerekként gondolok rá.
– Azt tette, amit bárki más is tett volna. – Lehet – vonta meg a vállát alig észrevehetıen az asszony. Közelebb lépett a férfihoz. – A pénz, amit küldött, segített rajtunk – mondta. – Sokat segített az évek során, de többé már nincs szükségünk rá. Úgyhogy, kérem, ne küldjön többet. – Én csak azt akartam… – Tudom, mit akart – szakította félbe Marilyn Dawsont. – De a világ összes pénze sem tudja visszahozni Davidet, és nem tudja eltörölni a halála miatt érzett hiányt sem. És nem tudja visszaadni a gyermekeimnek az apjukat, akit sosem ismerhettek meg igazán. – Tudom. – A megbocsátást nem lehet pénzen megvenni. Dawson nem tudta tovább tartani magát. – Mennem kellene – fordult el. – Igen – helyeselt az asszony. – Talán mennie kellene. De elıtte… van itt még valami, amit tudnia kell. Amikor Dawson visszafordult, az asszony mélyen a szemébe nézett, és nem engedte, hogy elfordítsa a tekintetét. – Tudom, hogy a férjem halála baleset volt. Mindig is tudtam. És azt is tudom, hogy maga bármit megtenne, hogy megváltoztassa a múltat. A tetteibıl ez nyilvánvalóan következik. És igen, bevallom, hogy dühös voltam, és rémült és magányos, amikor eljött hozzám, de soha, egyszer sem feltételeztem szándékosságot az azon az éjszakán történtek mögött. Bármikor és bárkivel megeshet egy ilyen szörnyő, borzalmas dolog. Amikor meglátogatott, magán töltöttem ki a haragomat. – Marilyn hagyta, hogy a szavai eljussanak Dawson agyáig. Amikor újra megszólalt, a hangja majdhogynem kedves volt. – Már jól vagyok, és a gyermekeim is jól vannak. Túléltük. Minden rendben velünk. Amikor Dawson elfordult, Marilyn megvárta, míg a férfi újra ránéz. – Azért jöttem ide, hogy elmondjam önnek, többé nincs szüksége a megbocsátásomra – mondta a szavakat elnyújtva. – De azt is tudom, hogy ez az egész soha nem errıl szólt, és nem is rólam vagy a családomról. Hanem magáról, Dawson. Mindig magáról szólt. Túl régóta cipeli magával ezt a szörnyő vétket. Ha a fiam lenne, most azt
mondanám, itt az ideje, hogy végre maga mögött hagyja. Szabaduljon meg tıle, Dawson – kérte a férfit. – Tegye meg ezt a kedvemért. Marilyn mereven nézte a férfit, biztos akart lenni benne, hogy megértette, mit akart mondani, aztán megfordult és elsétált. Dawson mozdulatlanná dermedve bámult az asszony távolodó alakja után, egészen addig, amíg az ırszemként magasodó sírkövek között kanyarogva végleg el nem tőnt a szeme elıl.
18. fejezet Amanda a lassan araszoló hétvégi forgalomra ügyet sem vetve, mechanikusan vezetett. Az emberek épp hazafelé tartottak a víz mellett töltött hétvége után, így az utat elözönlötték az egyterő családi autók és a kényelmes terepjárók. Némelyek csónakot is vontattak maguk után. Útközben Amanda nem tudta elképzelni, hogy miután hazamegy, úgy tegyen, mintha az elmúlt pár nap nem is lett volna. Tudta, hogy senkinek sem mesélhet arról, ami történt, de érdekes módon nem volt bőntudata a hétvége miatt. Ha valamit, hát bánatot érzett, és azt kívánta, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok. Ha a kezdetektıl tudta volna, hogy végzıdik a hétvége, akkor már az elsı közös estéjükön tovább Dawsonnal maradt volna, és nem fordult volna el, amikor érezte, hogy a férfi meg akarja csókolni. Akkor a péntek estét is vele töltötte volna, és nem érdekelte volna, hány hazugságot kell az anyjának elsorolnia. És mindent megadott volna érte, hogy az egész szombatot a karjában tölthesse. És végül hamarabb megadta volna magát az érzéseinek, és akkor talán a szombat éjjel is máshogy végzıdött volna. Talán át tudta volna hágni a saját korlátait, azokat, amelyek a házassági esküjével együtt beleégtek a személyiségébe. Ahogyan azt majdnem meg is tette. Miközben a nappaliban táncoltak, csak arra tudott gondolni, hogy enged a férfi csábításának; amikor csókolóztak, pontosan tudta, mi fog történni. Akarta Dawsont, úgy, ahogy egykor együtt voltak. Elhitte, hogy végig tudja csinálni; elhitte, hogy a hálószobába érve, ha csak egy éjszakára is, de úgy tud tenni, mintha a durhami élete nem létezne. Még akkor is azt gondolta, hogy el tudja felejteni, hogy férjnél van, amikor a férfi lehámozta róla a ruhát, és lefektette az ágyra. De bármenynyire is szeretett volna valaki más lenni aznap éjjel; valaki, akire nem nehezedik rá a kötelezettségeinek és tarthatatlan ígéreteinek a súlya; bármennyire is kívánta Dawsont, tudta, nagyon közel van ahhoz, hogy átlépjen egy határt, ahonnan nincs visszaút. Azonban a férfi
sürgetı érintései ellenére sem volt képes átadni magát az érzéseinek, hiába érezte, hogy Dawson teste az övéhez simul. A férfi nem haragudott; ahelyett, hogy szemrehányást tett volna, lassan beletúrt a hajába, arcon csókolta, és azt suttogta, hogy ez mit sem számít, és soha semmi nem fog változtatni az iránta táplált érzésein. Így maradtak egészen addig, amíg az égbolt világosodni nem kezdett. Teljesen kimerültek, aztán a kora hajnali órákban Amanda végül elaludt a férfi karjában. Amikor másnap reggel felébredt, az elsı gondolata az volt, hogy megérinti Dawsont. Akkorra azonban a férfi már nem volt mellette. A golfklub bárjában, jóval azután, hogy befejezték a golfozást, Frank újabb sört kért a csapostól, észre sem véve a pillantást, amit a pultos Rogerre vetett. A férfi megvonta a vállát, ı maga diétás kólára váltott. A csapos kelletlenül tette le Frank elé a sört, épp amikor Roger közelebb hajolt a barátjához, hogy túlkiabálja a bárban uralkodó zajt. Az elmúlt órában hatalmas lett a tömeg. A játékot a kilencedik körnél azonos pontszámmal fejezték be. – Ugye emlékszel, hogy Susannel vacsorázom ma, így nem tudlak hazavinni. Te viszont nem vezethetsz. – Igen, tudom. – Akarod, hogy hívjak neked egy taxit? – Egyelıre élvezzük a játékot. Majd késıbb kitaláljuk, hogyan legyen, rendben? – Frank felemelte az üveget, és belekortyolt a sörbe, miközben üvegesen csillogó szeme folyamatosan a képernyıre tapadt. Abee a testvére ágya mellett ült, és újra elgondolkozott rajta, hogy a csudába tud Ted ebben az ócska lyukban élni. A ház használt pelenkák és penész szagától bőzlött, és a jó ég tudja, mi más hevert még ott döglötten. Ehhez jött még hozzá a folyamatosan bıgı baba és Ella, aki rémült szellemként rohangált a házban – kész csoda, hogy Ted nem kattant be még jobban. Abee nem tudta pontosan, miért van most ott. Ted a délután nagy részében – amióta az autója felé igyekezve összeesett – eszméletlenül
feküdt. Ella azt visítozta, hogy vigyék vissza a kórházba, Abee azonban felemelte a testvérét, és becipelte a házba. Ha Ted állapota rosszabbra fordul, még mindig beviheti a kórházba, de az orvosok úgysem tudnának sok mindent csinálni. A testvérének pihennie kell, a kórházban se mondanának mást neki. Agyrázkódása volt, amit az elızı éjjel nem vett komolyan, és aminek most fizeti meg az árát. A helyzet az volt, hogy Abee nem akart még egy éjszakát a testvére ágyánál ücsörögve tölteni a kórházban, fıleg most, hogy már jobban érezte magát. A pokolba is, egyáltalán nem akart Ted mellett üldögélni, de volt egy üzlete, egy üzlet, amely az erıszakon alapult, és ebben Ted nagy szerepet játszott. Szerencsére a család többi tagja nem látta mi történt az udvaron; és sikerült a testvérét még azelıtt visszavinnie a házba, hogy bárki felfigyelt volna rá. Te jó ég, de büdös van itt! Mint egy istenverte pöcegödörben. A késı délutáni forróság pedig csak még jobban felerısítette a bőzt. Abee elıvette a mobilját, átpörgette a névlistát, Candy nevénél megállt, és rányomott a hívás gombra. Korábban is hívta már, de a lány nem vette fel a telefont, és nem is hívta vissza. A férfi nem szerette, ha így semmibe veszik. Egyáltalán nem szerette. De aznap immár másodszor Candy telefonja csak csörgött és csörgött. – Mi a franc folyik itt? – köszörülte meg a torkát váratlanul Ted. A hangja rekedt volt, a fejében mintha légkalapács püfölt volna. – Agyban vagy – közölte Abee. – Mi a franc történt? – Nem értél el a kocsiig, helyette felnyaltad a port az udvarról. Én cipeltelek be. Ted lassan ülı helyzetbe tornázta magát. Várta a szédülést, és szédült is, de nem olyan iszonyatosan, mint reggel. Megtörölte az orrát. – Megtaláltad Dawsont? – Nem is kerestem. Egész délután a hitvány képedet bámultam. Ted a földre köpött, az egy kupacba dobált koszos ruhák mellé. – Lehet, hogy még megtaláljuk.
– Lehet. De kétlem. Valószínőleg tudja, hogy a nyomában vagy. Ha van esze, mostanra már rég messze jár. – Ja, de talán mégsem annyira okos. – Az ágy szélébe kapaszkodva Tednek végül sikerült felállnia. Az övébe dugta a pisztolyát. – Te vezetsz. Abee tudta, hogy a testvérét nem lehet visszatartani. És talán nem árt, ha a rokonok látják, hogy Ted talpra állt, és újra készen áll a munkára. – És ha nem lesz ott? – Akkor így jártunk. De tudnom kell. Abee a testvérére bámult, de a gondolatai Candy körül forogtak: kíváncsi lett volna, hol van a lány, és hogy miért nem vette fel a telefont. A pasasra gondolt, aki a Tidewaterben flörtölt Candyvel. – Rendben – mondta. – De utána lehet, hogy én is megkérlek egy kis szívességre. Candy a telefonjával a kezében ült a Tidewater parkolójában. Két hívás Abeetıl. Két nem fogadott hívás. És egyszer sem hívta vissza. A kijelzıt nézve elfogta az idegesség; tudta, hogy vissza kell hívnia a férfit. Egy kicsit bájolog vele, a megfelelı szavakat búgja, bár lehet, hogy akkor meg Abee majd a fejébe veszi, hogy beugrik hozzá munkaidıben, azt pedig nagyon nem akarta. Bizonyára kiszúrná a felpakolt kocsit a parkolóban, és egybıl kitalálná, hogy mire készül Candy – ez pedig ki tudja, mit váltana ki abból a pszichopata lelkébıl. Késıbb kellett volna bepakolnia, munka után, és otthonról kellett volna nekivágnia az útnak. De nem gondolkozott, és most már mindjárt kezdıdik a mőszakja. Talán egy hetet ki tudna húzni egy motelban, és kajára is lenne pénze, de a benzin miatt mindenképp szüksége van az aznap esti borravalóra. Nem parkolhat a bár elıtt, Abee ott biztosan kiszúrja a kocsit. Hátramenetbe kapcsolt, kitolatott a parkolóból, és a fıútra kanyarodva Oriental belvárosa felé vette az irányt. A város szélén, az egyik antikvárium mögött volt egy kis parkoló, oda állt be, hogy ne legyen szem elıtt. Bár így egy kicsit gyalogolnia kell majd, mégis jobb helynek találta.
De mi lesz, ha Abee megjelenik, és nem látja a kocsiját? Az is problémás lehet. Nem akarta, hogy a férfi elkezdjen kérdezısködni. Átgondolta a dolgokat. Úgy döntött, hogy ha Abee újra felhívja, felveszi a telefont, és majd csak úgy mellékesen megemlíti, hogy lerobbant az autója, és egész nap azzal volt elfoglalva. Elég béna ötlet, de azzal próbálta nyugtatni magát, hogy már csak öt órát kell kibírnia a városban. Estére már el is felejtheti ezt az egészet. Negyed hatkor, amikor megszólalt a telefonja, Jared még mindig aludt. Az oldalára gurulva felvette a mobilt. Nem értette, miért hívja az apja. Csakhogy nem az apja volt. Hanem az apja haverja, akivel golfozni járt. Roger arra kérte, hogy menjen el a golfklubba, és szedje fel az apját. Mert az apja ivott, és nem kellene vezetnie. Nahát, komolyan?, gondolta Jared. Az apám? Ivott? Persze bármennyire is szerette volna, nem mondta ki hangosan ezeket a szavakat, hanem megígérte, hogy húsz percen belül ott lesz. Felkelt, magára kapott egy rövidnadrágot és egy pólót, amit korábban is viselt, majd belebújt a lábujjas papucsába. Elvette a kulcsát és a tárcáját az íróasztalról, majd ásítozva lement a lépcsın, miközben azon járt az esze, hogy fel kellene hívnia Melodyt. Abee nem vette a fáradságot, hogy takarásban parkoljon le a kocsival Tuck házánál, és újra a fák között lopakodva közelítse meg a házat, ahogy az elızı éjjel. Végighajtott a hepehupás felhajtón, és a kavicsokat szétspriccelve épp a ház elıtt állt meg, mint egy bevetésen levı kommandós csapat vezetıje. Tedet megelızve, kezében a pisztolyával pattant ki a kocsiból, de – fıleg az állapotát figyelembe véve – a testvére is meglepı gyorsasággal szállt ki. A Ted szeme alatti zúzódások már feketéslila árnyalatot öltöttek: úgy nézett ki, mint egy emberbırbe bújt mosómedve. Ahogy azt Abee várta, egy lelket sem találtak a környéken. A ház üresen állt, és Dawsonnak a mőhelyben sem volt nyoma. Az unokatestvérük igazi gazember módjára cselezte ki ıket. Kár, hogy az elmúlt években nem a környéken ette a penész. Leszámítva, hogy Ted
dührohamot kapott volna az ötlettıl, Abee minden bizonnyal hasznát vette volna Dawsonnak. Ted egyáltalán nem volt meglepve, hogy Dawsonnak nyoma veszett, de ez nem jelentette azt, hogy lelohadt a benne tomboló indulat. Abee látta, hogy a testvére állkapcsán rendszertelen idıközönként megrándul az izom, és az ujja a pisztolya ravaszára fonódik. A férfi egy darabig a dühtıl remegve állt a felhajtón, aztán elindult a ház felé, és berúgta az ajtaját. Abee nekidılt a kocsinak, úgy döntött, hagyja, hadd dühöngje ki magát a testvére. Hallotta, hogy Ted szitkozódik, és ordibálva mondja a magáét a házban. A dühkitörésnek köszönhetıen egy régi szék átrepült az ablakon, az üveg ezer darabra robbant. Ted végül megjelent az ajtóban, de alig állt meg, máris ırjöngve a mőhely felé indult. Egy Chevrolet Stingray állt odabent. Elızı éjjel az autó még nem volt ott, ami szintén azt jelezte, hogy Dawson itt járt, de már távozott. Abee nem tudta biztosan, hogy Ted is levonta-e ezt a következtetést, de gyanította, hogy ez mit sem számít. A lényeg, hogy az öccse kiereszthesse a gızt. Minél hamarabb végez, annál hamarabb zökkennek vissza a dolgok a rendes kerékvágásba. Azt akarta, hogy Ted inkább arra koncentráljon, amit Abee elvár tıle, és ne arra, amire ı akar. Nézte, ahogy Ted felkapja a keresztkulcsot a munkaasztalról, majd magasan a feje fölé emeli, és ordítva lecsap vele a kocsi elsı szélvédıjére. Aztán a motorháztetıt vette célba, és elég hamar behorpasztotta. Összetörte a fényszórókat, letörte a tükröket, de még csak éppen hogy belejött a rombolásba. A következı tizenöt percben Ted gyakorlatilag szétszaggatta a kocsit, és ehhez minden, a keze ügyébe kerülı eszközt felhasznált. A motort, a gumikat, a kárpitozást és a mőszerfalat is tönkretette és apró daraboltra szedte: a Dawson iránt érzett dühét mániás eszelısséggel engedte szabadjára. Milyen kár, töprengett Abee. Szép autó volt, igazi klasszikus. De végül is nem az övé volt, és mivel Ted hangulatán javított a rombolás, Abee úgy vélte, ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok. Miután végzett, Ted elindult Abee felé. A léptei nem voltak annyira bizonytalanok, mint ahogy azt Abee várta, a levegıt kapkodva szedte, a
tekintetében még mindig ott ült egy kis vadság. Simán megeshetett volna, hogy fogja a pisztolyát, és elvakult dühében lepuffantja a testvérét. De nem azért volt Abee a család feje, hogy meghátráljon, még akkor sem, ha a testvére a lehetı legpocsékabb hangulatban van. Így továbbra is a kocsinak támaszkodva, begyakorolt közönyösséggel nézte, ahogy Ted felé közeledik. Elıbb a fogát piszkálta, majd amikor végzett, az ujjait kezdte vizsgálgatni, de közben tudta, hogy a testvére már elıtte áll. – Végeztél? Dawson a New Bern-i hotel mögötti mólón merengett, melynek mindkét oldalán hajók sorakoztak. A temetıbıl egyenesen ide jött, és azóta a vízparton üldögélt a lemenı nap fényében. Ez volt a negyedik hely, ahol az elmúlt négy napban az éjszakát töltötte. A hétvége mind fizikailag, mind érzelmileg kimerítette. Bármennyire is próbálta, nem tudta maga elé képzelni a jövıjét. Sem a másnapnak, sem az azt követı napnak, sem az elkövetkezı végtelen heteknek és éveknek nem látta értelmét. Az életét határozott célokat követve élte, ezek a célok most szertefoszlottak. Elıször Amanda, majd Marilyn Bonner is örökre kilépett az életébıl, Tuck pedig halott volt. Mi legyen a következı lépés? Menjen vagy maradjon? Tartsa meg az állását? Próbáljon valami másba kezdeni? Milyen célokat tőzzön ki maga elé most, hogy élete eddigi célkitőzései megsemmisültek? Tudta, hogy itt nem talál választ a kérdéseire. Felállt, és visszavánszorgott a szállodába. Hétfın volt egy kora reggeli járat, és tudta, hogy jóval a nap elıtt kell majd kelnie, hogy le tudja adni a kocsit és be tudjon csekkolni. Ha minden jól megy, már délelıtt New Orleansban lesz, nem sokkal késıbb pedig már otthon. A szobájába érve ruhástul végigdılt az ágyon, a gondolatai elkalandoztak, és újraélte a pillanatot, amikor Amanda ajka az övére forrt. Valószínőleg több idıre lesz szüksége, Tuck ezt írta Amandáról, és mielıtt nyugtalan álomba merült volna, Dawson belekapaszkodott a reménybe, hogy az öregnek talán igaza van.
A piros lámpánál állva Jared az apját nézte a visszapillantó tükörben. Elég rendesen próbálkozhatott, hogy leigya magát, állapította meg Jared. Amikor pár perce odaért a golfklubba, az apját az egyik oszlopnak támaszkodva találta, a szeme vizenyıs volt és a távolba meredt, a leheletével be lehetett volna gyújtani a gázzal mőködı kerti grillt. Nyilvánvalóan ez volt az oka, amiért az apja a szótlanságot választotta. Így akarta takargatni, mennyire részeg valójában. Jared már hozzászokott az ilyen helyzetekhez. Nem annyira dühöt, mint inkább szomorúságot érzett az apja alkoholproblémája miatt. Az anyja helyette is mérges lesz, bár megpróbál majd teljesen természetesen viselkedni, miközben a férje holtrészegen dülöngél a házban. Nem érte meg dühöngeni, de Jared tudta, hogy a felszín alatt az anyjában állandóan forrnak az indulatok. Mindent megtesz annak érdekében, hogy normális hangot üssön meg, de akármelyik szobában ül is le az apja, az anyja úgyis egy másikban telepszik le, mintha ez teljesen megszokott lenne a házaspárok életében. Nem valami kellemes estének néznek elébe, de majd Lynnre hagyja a dolgokat, feltéve, ha hamarabb hazaér, mint ahogy az apjuk kidıl. İ ugyanis már felhívta Melodyt: átmennek úszni az egyik barátjukhoz. A lámpa végre zöldre váltott, Jared – lelki szemei elıtt a bikinibe bújt Melodyt látva – lenyomta a gázpedált, anélkül, hogy észrevette volna, hogy egy kocsi még átszáguld a keresztezıdésen. Az autó fültépı csattanással csapódott neki az övének, mindenütt üvegszilánkok és fémdarabok repültek a levegıben. A szétroncsolódott és eltorzult ajtó vázának egy része ugyanabban a pillanatban indult meg az autó belseje és egyben Jared mellkasa felé, amikor a légzsák is felfújódott. Jareden nagyot rántott a biztonsági öv, a feje ide-oda csapódott, ahogy az autó megpördült a keresztezıdésben. Meg fogok halni, gondolta, de ahhoz nem tudott elég levegıt magába szívni, hogy meg is szólaljon. Amikor az autó végre megállt, Jarednek szüksége volt egy pillanatra, hogy felfogja: életben van. A mellkasa fájt, a nyakát alig tudta mozgatni, és azt hitte, meg fog fulladni a légzsák felfújódásakor a levegıbe került, fojtogató gáztól.
Megpróbált mozogni, de a mellkasa égetı fájdalmat érzett a mozdulatra. A teste az ajtó kerete és a kormány közé ékelıdött, de megpróbálta kiszabadítani magát. Ahogy jobbra mozdult, váratlanul megszabadult a testére nehezedı súlytól. Szétnézve több autót is észrevett, amelyek megálltak a keresztezıdésben. Az emberek kiszálltak, néhányan már a 911-et hívták a mobiljukon. A pókhálósra tört szélvédın keresztül meglátta, hogy a kocsi orra felgyőrıdött, akár egy kisebb sátor. Távolból hallotta, hogy az emberek azt kiabálják, ne mozogjon. Mégis elfordította a fejét, mert hirtelen az apja jutott az eszébe: az apja, akinek az arcát vér borította. És akkor sikoltozni kezdett. Amanda egyórányira volt az otthonától, amikor megszólalt a mobilja. Átnyúlt az anyósülésre, és beletúrt a táskájába, hogy megkeresse a telefont, amelyet végül a harmadik csengésnél vett fel. Jared reszketeg beszámolóját hallgatva jeges rémület lett úrrá rajta. A fia összefüggéstelen mondatokban elmesélte, hogy mentıautó érkezett a helyszínre, és hogy Frank csupa vér volt. Biztosította róla, hogy ı jól van, bár ıt is beültették a mentıbe Frank mellé. Azt is elmondta, hogy mindkettejüket a Duke Egyetemi Kórházba szállítják. Amanda ujjai erısen szorították a telefont. Bea betegsége óta elıször érezte, hogy a mindent elsöprı félelem gyökeret ver benne. Az a fajta rettegés, amely nem engedi, hogy az ember gondolatai elkalandozzanak, és amely minden más érzést elnyom. – Jövök – mondta Amanda. – Ott leszek, amilyen gyorsan csak… A hívás váratlanul megszakadt. Azonnal újratárcsázott, de nem kapott választ. Átsorolt a másik sávba, tövig nyomta a gázpedált, és megelızte az elıtte haladó autót. Most rögtön a kórházba kell jutnia. A hétvégi forgalom azonban még mindig hatalmas volt. A Tuck házánál tett kis kitérı után Abee úgy érezte, azonnal éhen hal. Azóta, hogy a sebe elfertızıdött, nemigen volt étvágya, most azonban elemi erıvel tört rá az éhség, ami újabb jele volt annak, hogy az antibiotikum megtette a hatását. Irvinnél kötöttek ki, rendelt egy sajtburgert, mellé hagymakarikákat és csilis, sajtos sült krumplit. Még
nem fejezte be, de már tudta, hogy mindent fel fog falni. Sıt úgy vélte, még egy kis pitének vagy egy gombóc fagylaltnak is jut hely. Tednek viszont nem volt ekkora étvágya. İ is sajtburgert rendelt, de apró harapásokkal evett, és lassan rágott meg minden falatot. Úgy tőnt, az autó darabokra szedései utolsó csepp erejét is felemésztette. Amíg a rendelésre vártak, Abee felhívta Candyt. Ez alkalommal a lány az elsı csengetés után felvette a telefont, és jól elbeszélgettek egy ideig. Candy elmondta, hogy már dolgozik; elnézést kért, amiért nem hívta vissza, és megemlítette, hogy lerobbant a kocsija. A telefonban úgy hallatszott, örül, hogy hallja a férfi hangját, ugyanúgy flörtölt vele, ahogy máskor is. Miután bontották a vonalat, Abee már nem aggódott annyira, sıt azon gondolkozott, nem reagálta-e túl, amit valamelyik éj szaka látott. Talán annak köszönhetıen, hogy evett, vagy talán amiatt, hogy már jobban érezte magát, de evés közben egyszer csak azon kapta magát, hogy újra végigpörgeti magában a beszélgetést, és megpróbál rájönni, mi zavarta benne. Mert valami zavarta. Egyrészt az, hogy Candy azt állította, az autója ment tönkre, nem pedig azt, hogy a telefonja, és bármennyire elfoglalt volt is, ha akarta volna, visszahívhatta volna. Abee azonban nem volt benne biztos, hogy errıl van szó. Ted csak a felét ette meg annak, amit rendelt, aztán eltőnt egy idıre a mosdóban. Késıbb, ahogy visszafelé jött az asztalukhoz, Abeenek az jutott eszébe, hogy a testvére bármelyik olcsó horrorfilmben megállná a helyét. Az étteremben ülı többi vendég úgy tett, mintha mindebbıl semmit sem vett volna észre, és Ted helyett a tányérjukat bámulták. elmosolyodott. Bizony jó, ha az ember Cole-nak születik! Még mindig nem tudott elszakadni a Candyvel folytatott beszélgetéstıl. Elgondolkodva nyalogatta az ujjait két harapás sajtburger között. Frank és Jared balesetet szenvedett. A szavak úgy tekeregtek Amanda agyában, mint egy borzalmas távírószalag, és minden egyes perccel egyre nagyobb kétségbeesésbe taszították. Az ujjai elfehéredtek, ahogy a kormányt szorította,
miközben újra és újra az elıtte haladó autóra villantott, így sürgetve a sofırt, hogy húzódjon le elıle. Mentı vitte el ıket Jared és Frank a kórház felé tartanak. A férje és a fia… Az elıtte araszoló autó végre sávot váltott, Amanda elhúzott mellette, és gyorsan beérte az addig a távolban haladókat. Emlékeztette magát, hogy Jared hangja mindössze remegıs volt, de semmi egyéb. De a vér… Jared pánikkal teli hangon említette, hogy Frank arcát vér borította. Amanda fölpattintotta a telefonját, és újra megpróbálta felhívni a fiát. Pár perccel korábban Jared már nem vette fel a mobilját. Amanda akkor azzal biztatta magát, hogy ez csak azért lehetett így, mert éppen a mentıben vagy a sürgısségin ül, ahol nem lehet telefonálni. Azt ismételgette magának, hogy a betegápolók vagy az orvosok vagy a nıvérek már gondját viselik Franknek és Jarednek, és hogy amikor a fia végre felveszi majd a telefont, bizonyára bánni fogja, hogy feleslegesen pánikba esett. És a jövıben majd a vacsoraasztalnál mesélik a történetet arról, hogy anya minden ok nélkül, szélvészként száguldozott az autópályán. Ám Jared most sem vette fel a telefont, ahogy Frank sem. Amikor mindkettejük telefonja hangpostára kapcsolt, Amanda érezte, hogy a gyomra helyén széles és feneketlen őr keletkezik. Hirtelen egészen biztosan tudta, hogy a baleset komoly volt, sokkal rosszabb, mint ahogy azt Jared elıadta. Fogalma sem volt róla, honnan ez a bizonyosság, de nem tudott szabadulni a gondolattól. Az anyósülésre dobta a mobilját, rátapasztotta a lábat a gázra, és alig pár centi távolságot hagyva rámászott az elıtte haladó autóra. Bárki is vezette, végül elengedte, ı pedig egyetlen, oldalra vetett biccentés nélkül elhúzott mellette.
19. fejezet Álmában Dawson újra az olajfúró tornyon járt, épp amikor a robbanások megrázták a fedélzetet, de ez alkalommal minden csendes volt, és az események lassított filmként peregtek elıtte. Nézte, ahogy váratlanul megreped a tartály, és a lángok felcsapnak, követte a szemével a nehézkesen gombaformát öltı, fekete füstöt. Látta, hogy a csillámló, fodrozódó hullámok áradata elönti a fedélzetet, és ráérısen magával sodor mindent, ami az útjába kerül, kicsavarva az oszlopokat és az alkatrészeket a helyükrıl. Az újabb robbanás a vízbe lökte az embereket, tisztán látta karjaik minden rándulását. A fedélzeten a tőz lassan, álomszerőén pusztított. Apránként minden az enyészeté lett körülötte. İ maga azonban egy helyben állt, neki nem ártottak a lökésszerően érkezı hullámok és a repülı roncsok, amelyek hihetetlen módon mind kikerülték. Közvetlenül elıtte, a daru mellett egy férfi emelkedett ki az olajos füstfelhıbıl, és Dawsonhoz hasonlóan ı is kívülállóként szemlélte az éppen zajló pusztítást. Egy pillanatra a füst körülölelte az alakját, mielıtt feloszlott volna. Dawsonnak elállt a lélegzete, amikor megpillantotta a sötét hajú, kék viharkabátos férfit. Az idegen mozdulatlanul állt, a vonásait alig lehetett kivenni a vibráló messzeségben. Dawson kiáltani akart neki, de nem tudott megszólalni; közelebb akart menni hozzá, de a lábát mintha a talajhoz ragasztották volna. Így csak nézték egymást a fedélzet két oldaláról, és a távolság ellenére Dawson úgy vélte, kezdi felismerni a férfit. Felriadt, pislogva nézett szét a szobában, miközben az adrenalin szétáradt a testében. A New Bern-i hotelben volt, folyó mellett, és bár tudta, hogy álmodott, mégis kirázta a hideg. Felült, letette a lábát a földre. Az órára pillantva megállapította, hogy több mint egy órát aludt. Odakint szinte már besötétedett, a szobában eltompultak a színek. Alomszerő…
Felállt, körbenézett, meglátta a tárcáját és a kulcsait a tévé mellett. És akkor valami egészen más jutott az eszébe. Átvágott a szobán, és átkutatta az aznap viselt öltönye összes zsebét. Aztán még egyszer ellenırizte mindegyiket, hogy megbizonyosodjon róla, nem tévedett, majd gyorsan felforgatta a táskáit is. Végül felmarkolta a tárcáját és a kulcsokat, és lerohant a parkolóba. A bérelt autó minden szegletét átkutatta, módszeresen haladt a kesztyőtartón át a csomagtartóig, benézett az ülések alá, és végigpásztázta a padlót is. Ekkorra azonban már tudta… Már emlékezett, hogy miután elolvasta, a munkaasztalra tette Tuck levelét. Evelyn akkor sétált el a mőhely elıtt, ı pedig a verandán álló Amanda felé fordult, és ottfelejtette a levelet. A levélnek még mindig a munkaasztalon kell lennie. Otthagyta, hát persze… de el sem tudta képzelni, hogyan feledkezhetett meg róla. Ez volt Tuck utolsó levele, egy végsı ajándék, amelyet magával akart vinni. Tudta, hogy Ted és Abee ıt keresi a városban, mégis pillanatokon belül az Orientalba vezetı hídon találta magát. Mindössze negyven perc, és már meg is érkezik. Alan Bonner vett egy mély levegıt, hogy erıt győjtsön, majd. belépett a Tidewaterbe. Kevesebben voltak, mint várta. Néhány férfi lézengett a bárnál, és a hátsó biliárdasztalnál is játszottak páran. Csak egy asztalnál ültek – egy pár éppen a pénzt dobta össze, úgy tőnt, nemsokára ık is távoznak. Mi ez a szombat estéhez vagy akár a péntekhez képest? A háttérben zenegép szólt, a pénztár mellett tévé villódzott. A hely szinte otthonos hangulatot árasztott. Candy épp a bárpultot törölgette, és elıbb egy mosolyt küldött Alan felé, majd intett is neki a törlırongyot tartó kezével. Farmert és pólót viselt, a haját copfba kötötte, és bár nem volt úgy kicsípve, mint általában, még így is ı volt a legcsinosabb lány a városban. Alan gyomrában verdesni kezdtek a pillangók, amikor arra gondolt, vajon a lány igent mond-e egy közös vacsorára. Kihúzta magát, és eldöntötte, hogy aznap nem keres kifogásokat. Leül, ahogy máskor is, és fokozatosan úgy irányítja a beszélgetést, hogy
a végén randit kérhessen a lánytól. Emlékeztette magát, hogy Candy egyértelmően flörtölt vele a minap, és bár a természetébıl adódóan mindenkivel flörtölt, de rá valahogy mégis másképp mosolygott. Látta. Tudta. Vett egy mély levegıt, és elindult a bárpult felé. Amanda átviharzott a Duke Egyetemi Kórház sürgısségi osztályának bejáratán, miközben eszelısen kémlelte a betegek és a hozzátartozók alkotta tömeget. Folyamatosan hívogatta Jaredet és Franket, de egyikük sem vette fel a telefont. Végsı kétségbeesésében Lynnre csörgött rá. A lánya még mindig a Norman-tónál volt, alig pár órányira a kórháztól. Lynn teljesen összetört a hír hallatán, és megígérte, hogy amilyen gyorsan tud, odamegy. Amanda a bejáratnál állva pásztázta a helyiséget, remélve, hogy meglátja Jaredet. Imádkozott érte, hogy az aggodalma felesleges legyen. Aztán legnagyobb döbbenetére a terem másik végében Franket pillantotta meg. A férje felállt és elindult felé: nem tőnt annyira meggyötörtnek, ahogy azt Amanda gondolta. A nı Frank válla fölött Jaredet kereste a szemével, de a fiának nyoma sem volt. – Hol van Jared? – kérdezte a férjétıl, amikor az odaért mellé. – Jól vagy? Mi történt? Mondd már! Még akkor is kérdezısködött, amikor Frank belekarolt és kivezette a sürgısségirıl. – Jaredet még vizsgálják – mondta. Bár több óra is eltelt azóta, hogy eljött a golfklubból, még mindig nehézkesen formálta a szavakat. Amanda tudta, hogy a férje józannak akar látszani, de a leheletébıl és a testébıl is áradt az alkohol fanyar szaga. – Nem tudom, mi van Jareddel. Úgy tőnik, senki sem tud semmit. De a nıvér valami kardiológusról magyarázott. Frank szavai csak fokozták az Amandában hömpölygı nyugtalanságot. – Miért? Mi a baj? – Nem tudom. – Jared rendbe jön? – Idefelé jövet még úgy tőnt, semmi baja. – Akkor miért vizsgálja egy szívspecialista?
– Nem tudom. – Jared szerint csupa vér voltál. Frank megérintette feldagadt orrát, amelyen egy apró vágás körül kékesfekete, félhold alakú véraláfutás éktelenkedett. – Alaposan beütöttem az orromat, de el tudták állítani a vérzést. Nem nagy ügy. Rendbe jövök. – Miért nem vetted fel a telefonod? Legalább százszor hívtalak. – A mobilom a kocsiban maradt… Ahogy Frank szavainak súlya ránehezedett, Amanda már nem is figyelt a férjéré. Jaredet még vizsgálják. A fia az, aki megsérült. A fia, nem a férje. Jared. Az ı elsıszülöttje… Úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, Franknek még a látványától is rosszul volt. Ellépett a férje mellıl, és egyenesen a felvételi pult mögött álló nıvérhez sietett. Minden erejét összeszedte, hogy féken tudja tartani egyre növekvı hisztériáját. Elhatározta, hogy kideríti, mi van a fiával. A nıvér feltett pár kérdést, majd elismételte ugyanazt, mit Frank is mondott. A részeg Frank, gondolta Amanda újra. Alig tudta féken tartani a dühét. Két kézzel a pultra csapott. A várószobában mindenki odakapta a fejét. – Tudnom kell, mi van a fiammal – kiabálta. – Választ várok, mégpedig most! Lerobbant a kocsija, gondolta Abee. Ez a mondat zavarta a Candyvel folytatott beszélgetésben. Mert ha a lánynak nincs autója, akkor vajon hogyan jutott el a Tidewaterbe? És miért nem hívta fel ıt, hogy vigye be dolgozni vagy szállítsa haza? Talán valaki más fuvarozta el? Mondjuk az a fickó a Tidewaterbıl? Nem, Candy nem lehet ilyen hülye. Persze fel is hívhatná, hogy kiderítse, mi a helyzet, de sokkal egyszerőbben is pontot tehet az ügy végére. Irvin Étterme nem volt messze attól a kis háztól, ahol a lány lakott, úgyhogy arra kanyarodik, és megnézi, ott van-e az autó. Ha ott van, az azt jelenti, hogy valaki elvitte a lányt a Tidewaterig, és akkor feltétlenül el kell beszélgetnie vele pár fontos dologról, nemde?
Az asztalra dobott néhány bankjegyet, majd intett Tednek, hogy induljanak. A testvére nem sokat beszélt evés közben, de Abee úgy látta, hogy bár még mindig elég ramatyul néz ki, mégis mintha jobban lenne. – Hová megyünk? – kérdezte Ted. – Ellenıriznem kell valamit – közölte Abee. Candy egy gyéren lakott környék egyik legutolsó házát bérelte, pár percre Irvin Éttermétıl. Az épület elég lelakott volt, az utcafronti falakat alumíniumlapokkal fedték be, elıttük magasra nıtt a gaz. Nem valami nagy szám, de úgy tőnt, Candy ezzel is megelégszik, nem erıltette meg magát, hogy otthonosabbá varázsolja a helyet. Miközben Abee leparkolt a ház elé, megfigyelte, hogy a lány autója nincs a helyén. Talán megjavíttatta, okoskodott a férfi, de aztán, ahogy az autóból fürkészte a házat, észrevette, hogy valami nem stimmel. Valami hiányzott, és beletelt pár perc, hogy rájöjjön, mi az. Eltőnt a Buddha-szobor, amelyet a lány abban a bozót által keretezett utcafronti ablakban tartott. A szerencsét hozó amulett, ahogy a lány hívta, amelyet semmi pénzért el nem mozdított volna az ablakból. Hacsak… Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Elkapta Ted pillantását, de megrázta a fejét. – Egy perc és jövök. Átvágott az elburjánzott gaz között, és felugrott a teraszra. Az ablakon benézve megállapította, hogy a szobor tényleg eltőnt. Más különlegeset azonban nem vett észre, de ez semmit sem jelentett, mert Abee tudta, hogy Candy bútorozva vette ki a házat. A hiányzó Buddha azonban beleültette a bogarat a fülébe. Megkerülte a házat, minden ablakon benézett, bár a behúzott függönyök miatt csak keveset látott. Így nem sokra megy. Végül belefáradt az erılködésbe, és egyszerően berúgta a hátsó ajtót, ahogy Ted tette korábban Tuck házánál. A házba lépve elgondolkozott, vajon mi a fészkes fenét mővelhet Candy.
Ahogy érkezése óta minden tizenötödik percben, Amanda a nıvérpulthoz lépve arról érdeklıdött, van-e valami újabb információ a fia állapotáról. A nıvér türelmesen elismételte, hogy már mindent elmondott Amandának, amit tudott: Jaredet vizsgálják, épp egy kardiológus van nála, az orvosok tisztában vannak vele, hogy ık itt várakoznak. Amint megtud valamit, Amanda lesz az elsı, akivel közölni fogja a híreket. A hangja tele volt sajnálattal. Mielıtt elfordult, az asszony köszönetképpen bólintott egyet. Bár tisztában volt az ıt körülvevı valósággal, mégsem tudta megérteni, mit is keres ott, és hogy mi történt. Habár Frank és a nıvér megpróbálta elmagyarázni neki, a szavaik abban a pillanatban nem bírtak jelentéssel a számára. Nem Frank és a nıvér magyarázkodását akarta hallgatni. Jareddel akart beszélni. Látni akarta a fiát, hallani akarta a hangját, tudni akarta, jól van-e. Amikor Frank vigasztalón, próbálta megérinteni a hátát, úgy ugrott arrébb, mint akit leforráztak. Mert elsısorban a férje hibája, hogy Jared idekerült. Ha nem itta volna le magát, a fiuk otthon maradhatott volna vagy randizhatott volna egy lánnyal a városban vagy valamelyik barátjánál. A közelébe sem ment volna annak a keresztezıdésnek, és nem került volna kórházba. Jared csak segíteni próbált. Mert megbízható gyerek. Frank azonban… Amanda rá sem tudott nézni a férjére. Csak annyi tellett tıle, hogy visszafogta magát és nem ordibált vele. A falon lógó óra mutatói csigalassúsággal mozogtak – Amanda legalábbis úgy érezte, hogy alig múlik az idı. Végül egy örökkévalóságnak tőnı idı után hallotta, hogy a kórtermek folyosójára nyíló ajtó kitárul. Megfordulva egy mőtıruhás orvost látott közeledni. Nézte, ahogy a doktor az ügyeletes nıvérhez lép, aki bólintott, majd Amandára mutatott. Az asszony az izgalomtól bénultan figyelte, hogy az orvos elindul felé. Próbálta leolvasni az arcáról, hogy vajon mit fog majd mondani, de a férfi arckifejezése semmit sem árult el. Felállt, Frank pedig – mintha pórázon rángatná – követte a mozdulatát.
– Doktor Mills vagyok – szólalt meg az orvos, majd intett nekik, hogy kövessék, és egy dupla ajtón át egy másik folyosóra vezette ıket. Amikor az ajtó bezárult mögöttük, az orvos feléjük fordult. Annak ellenére, hogy már ıszült, Amanda úgy vélte, a férfi valószínőleg fiatalabb nála. Ahhoz, hogy teljesen megértse, mit mond az orvos, többször is végig kellett volna hallgatnia, a következıket azonban tisztán látta: elıször úgy tőnt, Jared jól van, de kiderült, hogy komolyan megsérült, amikor az autó összetört ajtaja hatalmas erıvel a testének csapódott. A kezelıorvos trauma okozta szívzörejt állapított meg, így Jaredet elvitték kivizsgálásra. Ez idı alatt az állapota hirtelen jelentısen rosszabbra fordult. Az orvos ezután olyan szavakat említett, mint a cianózis, és azt mondta, hogy transzvénás úton egy szívritmus-szabályozót ültettek be Jaredbe, de a szíve továbbra is gyengén ver. Az orvos úgy vélte, hogy három szívbillentyő is megsérült, és hogy a fiúnak szívbillentyő átültetésre lesz szüksége. Jared jelenleg bypasson van, magyarázta az orvos, és most a szülık beleegyezésére van szükség, hogy végrehajthassák a szívmőtétet. Kertelés nélkül kijelentette, hogy a fiuk mőtét nélkül meg fog halni. Jared meg fog halni. Amanda a falnak támaszkodott, hogy össze ne essen, miközben az orvos hol rá, hol Frankre nézett. – Szeretném, ha aláírnák a beleegyezési nyilatkozatot – kérte dr. Mills. Amandának ebben a pillanatban vált nyilvánvalóvá, hogy az orvos is érzi a férje leheletén az alkohol szagát. Ekkor kezdte el győlölni a férjét, teljes szívébıl győlölni. Mintha egy álomban lenne, megfontoltan és gondosan odakanyarintotta a nevét a nyilatkozatra. Úgy érezte, mintha a betőket nem is az ı keze formálta volna. Dr. Mills átkísérte ıket a kórház egy másik részébe, majd magukra hagyta ıket egy üres várószobában. Amanda teljesen zsibbadt volt a sokktól. Jaredet meg kell mőteni, különben meghal. Nem halhat meg. Még csak tizenkilenc éves. Még elıtte az egész élet.
Amanda lehunyta a szemét, és leült egy székre. Kereste, de nem találta az értelmét a világnak, amely most omlott össze körülötte. Candynek nem volt hozzá hangulata. Aznap este nem. A bár végében ülı fiatal srác – Alan vagy Alvin, vagy, hogy is hívják – gyakorlatilag majd meghalt, hogy randit kérhessen tıle. De ennél is jobban elkeserítette, hogy alig volt forgalom a bárban. Talán még annyit sem sikerül összeszednie, hogy megtankoljon. Klassz. Egyszerően szuper. – Hé, Candy! – Már megint a fiatal srác… úgy hajolt át a pulton, mint egy kolduló kiskutya. – Kérhetnék egy sört? A lány mosolyt erıltetett az arcára, kinyitott egy üveg sört, és odalépett a fiúhoz. Ahogy közeledett, a srác egy újabb kérdést szegezett neki, de épp abban a pillanatban egy autó fényszórója világította meg a bár ajtaját: vagy egy autó húzott el a bár mellett, vagy valaki beállt a parkolóba. Candy a bejárat felé fordult. Várt. Megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy senki sem nyitott be az ajtón. – Candy? A srác hangja visszarántotta a valóságba. A fiú kisöpörte a szemébıl fényes fekete haját. – Bocs. Mit is kérdeztél? – Csak azt, hogy milyen napod van. – Nagyon jó – sóhajtotta a lány. – Egyszerően fantasztikus. Frank Amandával szemben ült. Néha még meg-megingott, a tekintete pedig a semmibe meredt. Az asszony úgy tett, mintha a férje ott sem lenne. Ez irányú tevékenysége mellett Amanda csak a félelmére és a Jared körül forgó gondolataira tudott koncentrálni. A helyiség csendjében a fia által megélt évek varázslatos módon egybefolytak. Eszébe jutott, milyen kicsi volt Jared, amikor pár hetesen a karjában tartotta. Eszébe jutott, amikor az elsı óvodai napján a haját fésülte, és szendvicset csomagolt neki a Jurassic Park-os uzsonnásdobozába. És eszébe jutott az is, mennyire izgult az elsı középiskolás bálja elıtt; és hogy mindegy,
hányszor szóltak rá, ı akkor is dobozból itta a tejet. Idınként a kórház zajai elterelték a figyelmét ezekrıl a gondolatokról, ilyenkor eszébe jutott, hol van valójában, és mi történik éppen. És ilyenkor újra összeszorította a szívét a félelem. Mielıtt magukra hagyta ıket, az orvos elmondta, hogy a mőtét akár órákig is eltarthat, talán éjfélig is. Amanda kíváncsi lett volna, nincs-e valaki, aki esetleg el tudná mondani, hol tart a dolog. Tudni akarta, mi történik. Azt akarta, hogy valaki magyarázzon el neki mindent úgy, hogy ı is megértse; de leginkább arra vágyott, hogy valaki átölelje, és ígérje meg neki, hogy a kicsi fia – még ha már majdnem igazi férfi is – hamarosan rendbe jön. Abee Candy hálószobájában állt, a szája éles vonallá szőkült, amikor megértette. A szekrény üres volt. Akárcsak a fiókok. És az istenverte fürdıszobai pipereszekrény. Nem csoda, hogy a lány elıször nem vette fel a telefont, hiszen éppen a cuccai összepakolásával foglalatoskodott. És amikor végül felvette a telefont, vajon miért felejtette el megemlíteni a kis tervét, hogy elmegy a városból? Abee Cole-t azonban senki sem hagyhatja faképnél. Senki. És mi van, ha az egész mögött az az új pasi áll? Mi van, ha azt tervezik, hogy együtt lépnek le? Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy Abee kirohanjon az összetört ajtón át a házból. Megkerülte az épületet, és odaszáguldott a kocsihoz. Tudta, hogy most azonnal a Tidewaterbe kell mennie. Candy és a kis barátja ma este megtanulják a leckét. Mindketten. Mégpedig úgy, hogy soha nem fogják elfelejteni.
20. fejezet Dawson nem emlékezett, hogy látott-e már valamikor ilyen sötét éjszakai égboltot. A hold nem világított, feje fölött mindössze néhány halványan pislákoló csillaggal megszakított végtelen sötétség terpeszkedett. Alig pár kilométerre volt Orientaltól, és nem tudott szabadulni az érzéstıl, hogy hibát követ el azzal, ha visszamegy a városba. Tuck házához csak úgy juthat el, ha áthalad a városon és tudta, hogy az unokatestvérei bárhol lesben állhatnak ıt várva. Nem messze, a kanyaron túl, ahol az élete örökre megváltozott, Dawson a fák lombja fölött már látta Oriental fényeit. Ha meg akarja gondolni magát, még most kell megtennie. Akaratlanul is felengedte a lábát a gázpedálról, és akkor, miközben az autó egyre lassult, Dawson hirtelen úgy érezte, valaki figyeli. Abee szorosan markolta a kormányt, miközben a kisteherautó csikorgó kerekekkel száguldott a városon át. Élesen balra kanyarodva behajtott a Tidewater parkolójába, a kocsi kifarolt, amikor a mozgássérült-parkolónál rátaposott a fékre. Teden a Chevrolet tönkretétele óta most elıször látszottak az élet jelei, az autóra ránehezedett a levegıben lógó erıszak súlya. A kocsi még alig állt meg, de Abee már ki is pattant, a testvére szorosan mögötte haladt. Abee fejébıl minden mást kiszorított a tény, hogy Candy hazudott neki. Biztos, hogy egy ideje már tervezte ezt a kis szökést, és azt hitte, hogy a férfi sosem jön rá. Itt volt az ideje, hogy megtanítsa neki, ki hozza a szabályokat errefelé. Mert, mint látod, Candy, az egyszer biztos, hogy nem te. Miközben a bejárat felé viharzott, kiszúrta, hogy a lány Mustang kabriója nincs a parkolóban, vagyis Candy valahol máshol parkolt. Mondjuk egy fickó házánál, akivel együtt röhög Abee háta mögött. Szinte hallotta, ahogy a lány azon nevet, milyen bolond Abee, és ez a
gondolat arra késztette, hogy az ajtón berontva azonnal a bárpult felé emelje a pisztolyát, és meghúzza a ravaszt. De nem ezt fogja tenni. Ó, dehogy! Candynek elıbb pontosan meg kell értenie, mi fog történni. Meg kell értenie, hogy ki hozza a szabályokat. Ted feltőnıen biztosan állt a lábán mellette, szinte izgatott volt. Odabentrıl a zenegép halk hangjai szőrıdtek ki, a bár nevet formázó neonbetők vöröses árnyalatot kölcsönöztek a két férfi arcának. Abee intett Tednek, majd felemelte a lábát, hogy berúgja az ajtót. Dawson idegszálai pattanásig feszültek. Annyira lelassított, hogy a kocsi már csak araszolt. A távolban feltőntek Oriental fényei. Hirtelen elöntötte a déjá vu: olyan érzése támadt, mintha elıre tudná, mi fog történni, de még ha akarná, akkor sem lenne ereje ahhoz, hogy megakadályozza. Ráhajolt a kormányra. Ha hunyorgott, már látta azt a boltot, amely mellett az egyik reggel elfutott. A reflektorokkal megvilágított Elsı Baptista Templom tornya mintha az üzleti negyed épületei fölött lebegett volna. Az utcai lámpák halogén fénye megvilágította a Tuck házáig vezetı utat, kísérteties ragyogásba vonva az útburkolatot. Mintha csak Dawsont gúnyolta volna, hogy talán sosem ér oda. A csillagok, amelyek az elıbb még az égen pislákoltak, mostanra eltőntek, a város fölött elnyúló égbolt természetellenesen sötét volt. Jobbra elıre, a város szélén, a kanyarodó út által körülölelt terület közepén egy alacsony, hosszúkás épület terpeszkedett a facsoport helyén, amelyre fiatalkorából emlékezett Dawson a tájat fürkészte, várt… valamire. És szinte abban a pillanatban fel is tőnt, amire várt: a vezetıülés melletti ablaknál mintha megmozdult volna valami. Ott volt. Éppen a fényszórók által megvilágított terület szélén, az út melletti réten. A sötét hajú férfi. A szellem. Olyan gyorsan történt, hogy Alan szinte fel sem tudta fogni.
Candyvel beszélgetett – vagy legalábbis próbálkozott –, a lány épp egy újabb üveg sört akart kivinni neki, amikor a bejárati ajtó minden elızmény nélkül kivágódott, mégpedig olyan erıvel, hogy a felsı zsanér elengedte az ajtót. Alannek ideje sem volt összerezzenni, Candy már reagált is a történtekre. Az arcán átvillant a felismerés, majd kezében a sörösüveggel megtorpant. Ó, a francba, formálta némán az ajkaival, aztán elejtette az üveget. Mire az üveg darabokra tört a betonpadlón, Candy már meg is fordult, és sikoltozva rohanni kezdett. Alan mögött a következı üvöltés verıdött vissza a falról: – Ki a fenének képzeled magad?! Alan összehúzta magát, Candy pedig a fınök irodája felé száguldott, amely a bár túlsó végében helyezkedett el. Alan elégszer járt már a Tidewaterben ahhoz, hogy tudja, a fınök irodájának biztonsági zárral megerısített acélajtaja van, mert ott tartották a páncélszekrényt. A fiú ijedten nézte, ahogy Abee a lányra összpontosítva elrohan mellette, és üldözıbe veszi a szıke copfos Candyt. Abee is pontosan tudta, hová tart a lány. – Ó, nem, meg ne próbáld, te kis kurva! A lány rémülten hátrapillantott a válla fölött, majd megfogta az iroda ajtajának kilincsét, és sikoltva átvetıdött az ajtónyíláson. Épp akkor vágta be az ajtót, amikor Abee a bárpultra támaszkodott és átugrott rajta. Üres üvegek és poharak repültek a levegıbe, a pénztárgép a földre zuhant, de Abeenek sikerült talpon maradnia. Majdnem. Amikor földet ért, megbotlott, és a tükör alatti polcról – mintha tekebábukat borogatna – lelökte a likırösüvegeket. De még ez sem lassította le. Egy pillanat sem telt bele, és máris ott állt a fınöki iroda elıtt. Alán mindent látott, minden egyes részlet szürreális, kíméletlen pontossággal tolódott ki elıtte. Majd amikor felfogta, mi is történik valójában, a teste minden porcikájában remegni kezdett. Ez nem film.
Abee ütni kezdte az ajtót, neki-nekiugrott, a hangja akár egy hurrikán. – Nyisd ki azt az istenverte ajtót! Ez a valóság. Alán hallotta, ahogy Candy hisztérikusan üvölt az irodában. Ó, istenem… A bár hátsó felében biliárdozó fiúk hirtelen rohanni kezdtek a vészkijárat felé, futás közben elhajították a biliárddákókat. A betonpadlóra koppanó dákók hangjának hallatára Alan szíve akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a helyérıl, és ez mőködésbe hozta a túlélés ısi ösztönét. Ki innen. Mégpedig azonnal! Alan úgy pattant fel a székérıl, mintha valaki megbökte volna egy jégvágóval, botladozva hátrálni kezdett, és a bárpultban kapaszkodott meg, hogy el ne essen. A ferdén lógó bejárati ajtó felé fordulva jól látta a parkolót. Az épület elıtt húzódó fıút hívogatón nézett vissza rá, ı pedig rohanni kezdett felé. Éppen csak eljutott a tudatáig, hogy Abee az ajtót ütve azt kiabálja, meg fogja ölni Candyt, ha nem nyitja ki az ajtót. A felborult asztalokat és székeket is alig vette észre. Csak az érdekelte, hogy elérjen az ajtóig, és amilyen gyorsan csak lehet, kijusson ebbıl az istenverte Tidewaterbıl. Hallotta, ahogy a cipıje meg-megnyikordul a betonpadlón, mégsem jutott közelebb a ferdén lógó ajtóhoz. Mintha a vidámpark szellemkastélyában lett volna… A távolból Candy kiabálását hallotta: – Hagyjál békén! Alan egyáltalán nem látta Tedet, ahogy a széket sem, amelyet a férfi felé lendített, hogy elkaszálja vele a lábát, aminek következtében Alan a földre zuhant. Ösztönösen próbált talpon maradni, de nem tudta megakadályozni az esést. Durván beütötte a homlokát a padlóba, amitıl megszédült. Fehér fénycsíkokat látott, majd minden elsötétült elıtte. Csak lassan tért újra magához.
A szájában a vér ízét érezte, miközben azért küzdött, hogy kiszabadítsa a lábát a szék maradványai közül és a hátára forduljon. Érezte, ahogy egy csizma határozottan az arcába tapos, és a sarka erısen az állába vág, a feje pedig a földhöz lapul. İrült Ted Cole állt fölötte, és a kezében tartott pisztolyai rá célzott. Úgy tőnt, elég jól szórakozik. – Hát te meg hová igyekszel? Dawson az út szélére kormányozta az autót. Szinte várta, hogy amint kiszáll a kocsiból, az alak azon nyomban eltőnik a sötétségben, de a sötét hajú férfi nem mozdult, ott maradt, ahol volt: a térdig érı főben. Úgy ötven méterre állt, elég közel ahhoz, hogy Dawson lássa, ahogy a viharkabátja lebeg az esti szélben. Ha futásnak ered, még úgy is odaér hozzá tíz másodperc alatt, hogy nem futáshoz való ruhát visel, és a magasra nıtt füvön kell keresztülgázolnia. Tudta, hogy nem csak képzeli az idegent. Egyértelmően érezte a jelenlétét, akárcsak a saját szívdobogását. Anélkül, hogy levette volna a szemét a férfiról, kinyújtotta a karját, leállította a motort, és ezzel a fényszórókat is lekapcsolta. Még a sötétben is jól látta a férfi kigombolt viharkabátja alól kikandikáló fehér pólóját. Az arca azonban, ahogy máskor is, most is túlságosan homályos volt ahhoz, hogy kivegye a vonásait. Dawson lelépett az út melletti, kaviccsal felszórt, keskeny sávra. Az idegen nem mozdult. Dawson rámerészkedett a rét füvére, de az alak továbbra sem moccant. A szemét az idegenen tartva Dawson lassan csökkentette a kettejük közötti távolságot. Öt lépés. Tíz. Tizenöt. Tudta, hogy ha nappal lett volna, tisztán látta volna a férfit. Kivehette volna az arcvonásait, de a sötétben ezek a részletek rejtve maradtak elıtte. Még közelebb lépett. Tudatosan haladt, nem akarta elhinni, hogy sikerülhet. Ennyire közel még sosem került a szellemlényhez, annyira közel volt, hogy egy gyors kitörés, és már el is éri…
Továbbra is rajta tartotta a szemét, miközben azon gondolkozott, mikor kezdjen el futni. Az idegen azonban mintha olvasott volna a gondolataiban. Hátrált egy lépést. Dawson megállt. A szellemalak szintén. Dawson egy lépéssel közelebb lépett, majd nézte, ahogy a férfi is hátrál egy lépést. Dawson tett két gyors lépést elıre – a mozdulatot a sötét hajú férfi precízen leutánozta. Dawson az elıvigyázatosságot sutba dobva rohanni kezdett. A sötét hajú férfi megfordult, és ı is futásnak eredt. Dawson gyorsított, a kettejük közötti távolság azonban baljósán állandó maradt, a viharkabát úgy csapkodott a szélben, mintha Dawsont akarná kigúnyolni. Dawson gyorsított, az idegen irányt változtatott, elfordult. Már nem távolodott az úttól, helyette azzal párhuzamosan kezdett futni, Dawson pedig követte. Oriental irányába tartottak, a zömök, alacsony épület felé, amely a kanyarban állt. A kanyar… Dawson nem sietett, de a sötét hajú férfi sem rohant már annyira. Már az irányokat sem váltogatta, és Dawson most elıször érezte, hogy a férfi határozott céllal vezeti valahová. Az egész valahogy olyan nyugtalanító volt, de üldözés közben Dawsonnak nem maradt ideje átgondolni, hogy pontosan miért. Ted csizmája keményen nekifeszült Alan arcának. Érezte, hogy mindkét füle összepréselıdik, ahogy azt is, hogy a csizma sarka fájdalmasan belevágódik az állába. A fejére célzó pisztoly hatalmasnak tőnt, minden mást eltakart a szeme elıl, hirtelen nagyon gyengének érezte magát. Meg fogok halni, jutott eszébe hirtelen. – Tudom, hogy láttad ezt – mondta Ted a pisztolyt rázva, de még mindig Alan fejére célozva. – Megengedem, hogy felállj, ha nem próbálsz meg elszaladni, oké? Alan nyelni próbált, de a torka nem engedelmeskedett. – Oké – hörögte. Ted még erısebben taposta Alan fejét a csizmás lábával. A fájdalom mindent elsöprı volt, Alan felordított. Mindkét füle égett, és úgy érezte, mintha papírvékonyságú korongokká kalapálták volna ıket.
Kegyelemért könyörögve Tedre sandított, és ekkor észrevette, hogy a férfi másik karja be van gipszelve, az arca pedig feketében és lilában játszik. Alan hirtelen azon kapta magát, hogy eltőnıdik: vajon mi történhetett a támadójával? Ted hátrább lépett. – Kelj fel – utasította Alant, aki küszködve kiszabadította a lábát a szék maradványai közül, és lassan talpra állt, majdnem összerogyott, amikor egy éles csavar beleszúrt a térdébe. A nyitott ajtó alig pár méterre volt tıle. – Eszedbe ne jusson – vicsorgott Ted. A bárpult felé intett. – Te kis tető. Alan a pult felé bicegett. Abee még mindig az irodánál állt, szitkozódva feszült neki az ajtónak, majd feléjük fordult. Félrehajtott fejjel, feldúltan bámult rájuk. Alanból újra kifutott minden erı. – Velem van a barátod! – ordította Abee. – İ nem a barátom! – kiabált vissza Candy, de a zárt ajtó mögül alig lehetett érteni, mit mond. – Hívom a rendırséget. Addigra Abee már megkerülte a bárpultot, és Alanhez lépett. Ted továbbra is a fiúra szegezte a pisztolyt. – Azt hitted, hogy csak úgy leléphettek együtt? – faggatta Abee. Alan már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a félelem elvette a hangját. Abee lehajolt, és felemelte az egyik biliárddákót a földrıl. Alan nézte, ahogy Abee megragadja a dákót, mint amikor az ütıjátékos felkészül a hazafutásra: tébolyultan és elvakultan. Ó, istenem, kérlek, ne… – Azt hittétek, nem jövök rá? Hogy nem tudom, mire készültök? Láttalak benneteket péntek este! Alan alig pár lépésnyire állt, teljesen ledermedt, képtelen volt megmozdulni, miközben Abee meglendítette a biliárddákót. Ó, istenem… Alan kierıltetett magából egy választ: – Nem tudom, mirıl beszélsz. – Nálad hagyta a kocsiját? – kérdezısködött Abee. – Nálad van?
– Hogy mi… én… Ám esélye sem volt befejezni a mondatot, mert Abee a dákot lengetve közelebb lépett hozzá. A bot lesújtott a fejére: Alan elıtt a világ vakító fehérségbe burkolózott, majd minden újra elsötétült. Összeesett, de Abee újra meglendítette a dákót. Aztán megint. Alan elgyengülve próbálta védeni magát, hallotta, ahogy a karja egy émelyítı hang kíséretében eltörik. Amikor a dákó is kettétört, Abee a fémsarkú csizmájával taposott keményen Alan arcába. Ted vesetájékon kezdte el rugdosni. Alant hullámokban öntötte el a fehéren izzó gyötrelem. Csak akkor kezdtek igazán záporozni az ütések, amikor Alan sikoltozni kezdett. A mezı magasra nıtt füvében rohanva egyre közelebb kerültek az alacsony, ronda épülethez. Dawson látta, hogy a ház elıtt néhány kocsi és pár kisteherautó parkol, és most elıször azt is észrevette, hogy a bejárat fölött halványpiros felirat világít. Lassú ütemben irányt változtattak, és az épület felé haladtak tovább. Ahogy a sötét hajú idegen könnyedén siklott elıtte, Dawsont egyre inkább letaglózta a nyugtalanító érzés, hogy ismeri a férfit. A laza válltartás, a mereven tartott karok, a magasra húzott lábak… Dawson már korábban is látta ezt a testtartást, és nem csak a Tuck háza mögötti fák között. Még nem jött rá, hol, de a felismerés ott lebegett körülötte, mint a víz fölött szálló buborékok. A férfi hátrapillantott a válla fölött, mintha hallaná üldözıje gondolatait, és Dawson akkor elıször egy pillanatra ki tudta venni az idegen arcvonásait. Most már biztos volt benne, hogy korábban is látta. A robbanás elıtt. Dawson megbotlott, és épp amikor visszanyerte az egyensúlyát, kirázta a hideg. Ez nem lehet igaz. Huszonnégy éve történt. Azóta megjárta a börtönt, és dolgozott a Mexikói-öbölben. Szeretett, majd elveszítette a szerelmét, és ezen a hétvégén újra átélte mindezt. A férfi, aki egyszer régen befogadta, megöregedett és meghalt. De az idegenen – mert az volt, mindig is az volt, egy idegen – egyáltalán nem látszott az évek múlása. Éppúgy
nézett ki, ahogy azon az éjszakán, amikor elment futni, miután megvizsgálta a rendelıjében a betegeit, egy olyan napon, amelyen esett az esı. İ volt az, Dawson most már tisztán látta a meglepett arcot, amelyet akkor is látott, amikor lesodródott az útról. A kocsija gumikkal volt megrakva, Tucknak vitte ıket, épp Orientalba tartott visszafelé… Itt történt, emlékezett vissza Dawson. Itt történt, hogy dr. David Bonnert, férjet és apát, megölték. Dawson kapkodva szedte a levegıt. Újra megbotlott, de a férfi mintha tényleg olvasott volna a gondolataiban. Mosolytalan arccal bólintott, amikor elérte a parkolóba vezetı kaviccsal felszórt utat. Majd újra elırefordult, gyorsított, és most az épülettel párhuzamosan kezdett futni. Dawsonról folyt a verejték, miközben bebotladozott a parkolóba. Az idegen – dr. Bonner – kicsit távolabb, az épület bejárata mellett, a neonfény kísérteties vörös fényében megállt. Dawson, tekintetét végig dr. Bonnerre szegezve, közeledett. Ekkor azonban a szellem megfordult, és belépett az épületbe. Dawson gyorsított, és egy pillanattal késıbb már át is vetıdött a gyengén megvilágított bár ajtaján, akkorra azonban dr. Bonner már köddé vált. Nem sok idı kellett hozzá, hogy felmérje a helyzetet: felborult asztalok és székek, valahol egy nı tompán sikoltozik, a tévé harsog. Az unokatestvérei, Ted és Abee egy földön fekvı alak fölé hajolnak, és kíméletlenül, szinte szertartásosan ütik-verik, mígnem aztán váratlanul abbahagyják, és fölnéznek Dawsonra. A férfi lepillantott a vérben fekvı alakra, és azonnal felismerte. Alan… Dawson az évek alatt számtalan fotón látta már a fiatalember arcát, de most azt is észrevette, mennyire szembetőnıen hasonlít az apjára. A férfira, akit Dawson hónapok óta látott, a férfira, aki idevezette ıt. Ahogy belépett a bárba, minden mozdulatlanná dermedt. Ted és Abee lefagytak, úgy tőnt, egyikük sem akarja elhinni, hogy valaki – akárki be mert lépni a bárba. Zihálva szedték a levegıt, és úgy néztek Dawsonra, mint az étkezési rituálé közben megzavart farkasok. Dr. Bonner okkal mentette meg az életét.
Abban a pillanatban, hogy ez a gondolat átfutott az agyán, Ted szemében felvillant a felismerés szikrája. Emelni kezdte a pisztolyát, de mire meghúzta a ravaszt, Dawson már félreugrott, és egy asztal mögött keresett menedéket. Hirtelen megértette, miért vezette ide dr. Bonner – és talán azt is, hogy mi volt a célja egész végig. Alan hörögve szedte a levegıt, és úgy érezte magát, mintha megszúrták volna. Nem tudott felkelni a földrıl, de ki tudta venni, mi történik, annak ellenére, hogy csak homályosan látott. Amióta az idegen – vadul ide-oda forgatva a fejét, mintha üldözött volna valakit – berobbant a bárba, Ted és Abee felhagyott az ütlegelésével, és valamilyen oknál fogva minden figyelmüket az újonnan érkezettnek szentelték. Alan nem értette, miért, de amikor meghallotta a pisztolylövéseket, összegömbölyödött és imádkozni kezdett. Az idegen bevágódott az asztalok mögé, így Alan már nem láthatta. Aztán arra lett figyelmes, hogy likırösüvegek repülnek át a feje fölött Ted és Abee irányába, miközben mindenfelé pisztolygolyók pattognak. Hallotta Abee kiáltását és a repedı fa tompa hangját, miközben egy szék darabjai szóródtak szét körülötte. Ted négykézlábra ereszkedve eltőnt a szeme elıl, de továbbra is vadul lövöldözött. Ami saját magát illett, Alan biztos volt benne, hogy haldoklik. Két foga is a földön hevert, a szája tele volt vérrel. Érezte, hogy eltörtek a bordái, miközben Abee rugdosta. A nadrágja eleje nedves volt. Vagy összevizelte magát, vagy vérezni kezdett a veséjét ért ütések miatt. A távolban mintha szirénák hangja hallatszott volna, de minthogy meg volt gyızıdve arról, hogy hamarosan úgyis meghal, nem igazán törıdött vele. Székek reccsentek és üvegek csörömpöltek körülötte. Valahonnan messzirıl hallotta, hogy Abee felmordul, miután egy likırösüveg valami puhának csapódott. Az idegen elviharzott mellette a bár felé, majd közvetlenül ezután valaki felüvöltött, eldördült egy lövés, és a bárpult fölötti tükör szilánkokra tört. Alan érezte, hogy üvegdarabok záporoznak rá, összevagdosva a nyakát. Újabb ordítás, amit dulakodás hangjai
követtek. Abee vinnyogni kezdett, de aztán minden átmenet nélkül abbamaradt a visítás, amikor valami teljes erıvel a földhöz csapódott. Valakinek a feje? A dulakodás tovább folytatódott. Alan jól látta a földrıl, hogy Ted hátrafelé botladozik, még a fiú lábára is majdnem rálépett. Ted kiabált, miközben próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de Alan hallani vélte a hangjában a félelmet, igaz, közben egy újabb lövés hangja visszhangzott az aprócska bárban. Alan szorosan összezárta a szemét, majd újra kinyitotta, épp amikor egy újabb szék szelte át a levegıt. Ted vadul lövöldözött a plafon felé, de az idegen nekirontott, mint egy bika, és a falhoz szorította. Egy pisztoly csúszott végig csattogva a padlón, amikor a férfi oldalra hajította Tedet. A férfi Tedre nehezedett, és miközben Ted azért küzdött, hogy kimásszon alóla, kikerült Alan látóterébıl. A fiú nem tudott megmoccanni, de hallotta, ahogy mögötte egy ököl arcon vág valakit újra és újra…, hallotta, hogy Ted üvölt; az állát érı ütések miatt a hangja hol magasan, hol mélyen zengett. Aztán Alan már csak az ütéseket hallotta, Ted néma maradt. Újabb ütés, majd még egy és még egy, egyre lassuló ütemben. Aztán csend lett, csak egy férfi nehézkes légzése hallatszott. A szirénák vijjogása egyre közeledett, a földön fekvı Alan azonban tudta, hogy a felmentı sereg túl késın érkezett. Elvették az életem, csak ez dobolt a fejében, miközben lassan kezdett elsötétülni elıtte a világ. Aztán meglepve tapasztalta, hogy egy kar megragadja a derekánál, és elkezdi felfelé húzni. A fájdalom elviselhetetlen volt. Felordított. Érezte, hogy valaki talpra rántja, majd egy kar fonódott köré. Csodával határos módon a lába mőködni kezdett, amikor a férfi félig vonszolva, félig cipelve az ajtó felé terelgette. Alan látta az odakint elnyúló sötét égboltot, és éppen csak észrevette a ferdén lógó ajtót, amely felé haladtak. És bár semmi oka nem volt rá, mégis azon kapta magát, hogy kiszáradt torokkal a következıt mondja: – Alan vagyok. – Neki támaszkodott a férfinak. – Tudom – válaszolta a férfi. – Azért jöttem, hogy megmentsem.
Azért jöttem, hogy megmentsem. Ted alig volt tudatánál, így nem is értette igazán a szavakat, de ösztönösen tudta, hogy mi történik. Dawson már megint meglép. A düh, amelyet érzett, hatalmas erıvel robbant, erısebb volt, mint maga a halál. Erıszakkal kinyitotta az egyik vértıl ragacsos szemét, miközben Dawson a kijárat felé tántorgott, oldalán Candy barátjával. Az unokatestvére háttal volt neki, így Ted körülnézett, vajon hol lehet a pisztolya. Ott van. Alig pár méterre, egy törött asztal alatt. Akkorra a szirénák már nagyon közelrıl szóltak. Az utolsó csepp erejét is összeszedve Ted a fegyver felé vetıdött. Érezte a pisztoly súlyát, ahogy feszesen marokra fogta. Az ajtó felé fordította a fegyvert. Dawson felé. Fogalma sem volt róla, van-e még golyó a pisztolyban, de tudta, ez az utolsó esélye. Célzott. Aztán meghúzta a ravaszt.
21. fejezet Éjfélre Amanda teljesen érzéketlenné vált. Szellemileg, érzelmileg és fizikailag is kimerült, egyszerre volt elcsigázott és feszült az órák óta tartó ücsörgés miatt a váróteremben. Átlapozott néhány magazint, de semmit sem fogott fel belılük, kényszeredetten föl-alá járkált, megpróbálta kordában tartani a rettegést, amit a fiára gondolva érzett. Éjfél közeledtével azonban azt vette észre, hogy mindent elsöprı aggodalma szertefoszlott, és csak megrepedt páncélját hagyta hátra. Lynn egy órával azelıtt érkezett, látszott rajta, mennyire fél. Amandába kapaszkodott, és vég nélkül záporoztak a kérdései, amelyekre az anyja nem tudott válaszolni. Aztán Frankhez fordult, és könyörtelen részletességgel kifaggatta a balesetrıl. Valaki átviharzott a keresztezıdésen, közölte a férfi egy reménytelen vállrándítás kíséretében. Akkorra már kijózanodott, és bár szemmel láthatóan aggódott Jaredért, arról elfelejtett szólni, hogy miért is volt a fiú abban a keresztezıdésben, vagy, hogy egyáltalán miért kellett Jarednek érte mennie. Amanda azóta nem szólt Frankhez, hogy beléptek a váróterembe. Tudta, hogy Lynn észrevette a kettejük között feszülı csendet, de a lány is elég szótlan volt, elmerült a bátyjáért érzett aggodalmában. Egyszer megkérdezte Amandát, hogy elmenjen-e Annette-ért a táborba, de az asszony azt javasolta, várjanak, amíg többet nem tudnak Jaredrıl. Annette még túl fiatal ahhoz, hogy teljes mélységében felfogja a helyzet komolyságát, és ha teljesen ıszinte akart lenni, Amanda most nem lett volna képes Annette-tel foglalkozni. Mindössze arra telt az erejébıl, hogy ne omoljon össze. Az asszony életének leghosszabb napján, éjfél után húsz perccel dr. Mills végre belépett a szobába. Látszott rajta, hogy fáradt, de tiszta mőtısruhát vett fel, mielıtt megkereste ıket, hogy beszéljen velük. Amanda felállt a székrıl, majd Lynn és Frank is követte a példáját.
– A mőtét jól sikerült – mondta kertelés nélkül az orvos. – Egészen biztosak vagyunk benne, hogy Jared felépül. Jaredet még órákon át a megfigyelıben tartották, és Amanda egészen addig nem mehetett be hozzá, míg át nem szállították az intenzív osztályra. Bár éjszaka az osztályra nem engedtek be látogatókat, dr. Mills Amanda kedvéért kivételt tett. Addigra Lynn már hazavitte Franket, aki azt állította, hogy erıs fejfájással küzd, az arcát ért ütés utóhatásaként, de megígérte, hogy másnap reggel bemegy a kórházba. Lynn önként vállalta volna, hogy visszaautózik a kórházba, hogy az anyjával maradjon, de Amandának nem tetszett az ötlet. Úgyis Jareddel lesz egész éjszaka. A következı pár órát Amanda a fia ágyánál töltötte, hallgatta a szívmonitor sípolását és a lélegeztetıkészülék természetellenes sziszegését, ahogy lassan befújja és kiszívja a levegıt Jared tüdejébıl. Jared bırének színe leginkább régi mőanyag tárgyak színére hasonlított, az arca beesett volt. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az Amanda emlékeiben élı fiú, akit felnevelt. Egy idegen feküdt elıtte ebben az idegen környezetben, amely annyira különbözött a mindennapjaiktól. Csak a keze volt ismerıs, és Amanda a saját kezébe fogta az egyiket, hogy erıt győjtsön a melegségébıl. Amikor a nıvér lecserélte a kötést, és az asszony meglátta a fia mellkasán végigfutó, élesen kirajzolódó vágást, el kellett fordulnia. Az orvos azt mondta, hogy Jared minden bizonnyal még aznap magához tér majd, és miközben az ágya körül járkált, Amanda arra gondolt, vajon a fia emlékszik-e majd a balesetre és arra, hogy kórházba került. Vajon megijedt, amikor rosszabbodott az állapota? Vajon azt kívánta, bárcsak mellette lenne az anyja? A gondolat fizikai fájdalmat okozott Amandának, aki megfogadta, hogy most addig marad a fiával, ameddig annak szüksége lesz rá. Szemhunyásnyit sem aludt, amióta megérkezett a kórházba. Ahogy az órák teltek, és Jared semmi jelét nem mutatta, hogy magához térne, Amanda egyre álmosabb lett, megnyugtatta a kórházi berendezések állandó, ritmikus hangja. Elıredılt, és ráhajtotta a fejét az ágy rácsára. Húsz perccel késıbb a nıvér ébresztette, és azt javasolta, hogy menjen haza egy idıre.
Amanda azonban megrázta a fejét, és újra a fia felé fordult, hajlandó lett volna az erejébıl valamennyit átadni fia megtört testének. Azzal vigasztalta magát, hogy visszaidézte dr. Mills szavait, miszerint miután Jared felépül, minden bizonnyal többé-kevésbé normális életet fog élni. Rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok, magyarázta az orvos Amandának, aki úgy ismételgette ezt a mondatot, mint egy bőbájt, amely távol tartja a még nagyobb szerencsétlenséget. Ahogy az égbolt egyre világosodott az intenzív osztály ablakain túl, a kórház újra életre kelt. A nıvérek lecserélıdtek, a reggelizıkocsikat feltöltötték, az orvosok vizitelni indultak. A morajlás állandósult. Egy nıvér határozott hangon közölte Amandával, hogy ellenıriznie kell a katétert, így az asszony kelletlenül kiment a szobából, és elsétált a büféig. Talán egy kávétól megkapja a szükséges energiát. Ott kell lennie, amikor Jared végre felébred. A korai idıpont ellenére a büfében már hosszú sorban álltak az emberek, akik – Amandához hasonlóan – egész éjjel fent voltak. Egy, a húszas évei végén járó fiatalember állt be Amanda mögé a sorba. – A feleségem meg fog ölni – mondta, miközben a tálcáikkal várakoztak. Amanda felvonta a szemöldökét. – Miért? – Múlt éjjel szült, és leküldött ide egy kávéért. Azt mondta, siessek, mert koffein elvonási tünetei vannak, de én elıbb tettem egy kerülıt, és benéztem a csecsemıosztályra is. Amanda a történtek ellenére is elmosolyodott. – Kislány vagy kisfiú? – Fiú – büszkélkedett a fiatalember. – Gabriel. Gabe. Elsı gyerek. Amanda Jaredre gondolt. Aztán Lynnre meg Annette-re, és végül Beára. A kórházban töltötte élete legboldogabb és legszomorúbb pillanatait. – Gratulálok – mondta. A sor lassan haladt, idıbe telt, mire mindenki összeválogatta és megrendelte a reggelijét. Miután kifizette a kávéját Amanda az órájára pillantott. Tizenöt perce jött el Jaredtıl. Egészen biztos volt benne, hogy
nem viheti be az intenzív osztályra a kávét, így leült egy ablak melletti asztalhoz és nézte, ahogy az épület elıtti parkoló lassan megtelik. A kávé után még beugrott a mosdóba is. A tükörbıl visszanézı arc nyúzott volt és kialvatlan – alig ismert magára. Hideg vizet fröcskölt az arcára és a nyakára, a következı pár percet pedig azzal töltötte, hogy rendbe hozta magát. Lifttel ment fel az emeletre, majd elgyalogolt az intenzív osztályig. Az ajtóhoz közeledve egy nıvér állt elé, és feltartóztatta. – Sajnálom, de most nem mehet be – jelentette ki. – Miért nem? – kérdezte Amanda mozdulatlanná dermedve. A nıvér nem válaszolt, az arcán hajthatatlanság tükrözıdött. Az asszony érezte, hogy a félelem béklyói újra szorítani kezdik. Majdnem egy órán át várakozott az intenzív osztály ajtaja elıtt, míg végre dr. Mills megjelent, hogy beszéljen vele. – Sajnálom – szólalt meg –, de a helyzet súlyosbodott. – Ott voltam mellette – dadogta Amanda, más egyszerően nem jutott az eszébe. – A fiának infarktusa volt – folytatta az orvos. – Érelzáródás lépett fel a jobb kamrában. – Megrázta a fejét. Amanda összevonta a szemöldökét. – Nem értem, mit akar mondani. Mondja úgy, hogy én is értsem! Az orvos együtt érzın nézett Amandára, alig lehetett hallani a hangját, amikor végre megszólalt. – A fiának, Jarednek… komoly szívinfarktusa volt. Amanda pislogott, úgy érezte, a folyosó összezárul körülötte. – Nem – motyogta. – Az lehetetlen. Aludt… gyógyulgatott, amikor magara hagytam. Dr. Mills nem válaszolt, Amanda pedig megszédült szinte csak lehelte a szavakat, amikor folytatta: – Azt mondta, rendbe fog jönni. Azt mondta, jól sikerült a mőtét. Azt mondta, Jared még ma magához fog térni. – Sajnálom… – Hogy kaphatott szívinfarktust? – kérdezte Amanda hitetlenkedve. – Hiszen még csak tizenkilenc éves!
– Nem tudom biztosan. Talán a megalvadt vér okozta. De az is lehet, hogy a baleset miatti vagy a mőtéti trauma, nem tudok biztosat mondani – magyarázta dr. Mills. – Elég szokatlan, de bármi megtörténhet, amikor egy szív ilyen súlyosan megsérül. – Az orvos megérintette Amanda karját – Csak azzal tudom bíztatni, hogy ha mindez nem az intenzív osztályon történik, Jared már nem lenne közöttünk. Amanda hangja remegni kezdett. – De most már túl van rajta, igaz? Rendbe fog jönni, ugye? – Nem tudom – sötétült el újra az orvos arca. – Mit akar azzal mondani, hogy nem tudja? – Problémákba ütköztünk a szinuszritmus fenntartásánál. – Ne úgy beszéljen, mint egy orvos! – kiáltotta Amanda. – Beszéljen úgy, hogy én is értsem! Rendbe fog jönni a fiam? Most elıször dr. Mills elfordult. – A fia szíve nem mőködik megfelelıen – mondta. – Nem tudom, beavatkozás nélkül meddig marad életben. Amanda megtántorodott, mintha a szavak ereje valódi széllökést idézett volna elı. Nekitámaszkodott a falnak, próbálta értelmezni a doktor szavait. – Azt akarja mondani, hogy a fiam meg fog halni? – suttogta. – Jared nem halhat meg! Jared fiatal, egészséges és erıs. Tennie kell valamit! – Mindent megteszünk, amit lehet – válaszolta az orvos fáradt hangon. Nem ismétlıdhet meg, Amanda csak erre tudott gondolni. Nem ismétlıdhet meg, ami Beával történt! Jareddel nem! – Akkor tegyen még többet! – utasította az orvost félig könyörögve, félig kiabálva. – Mőtse meg, tegye, amit tennie kell! – A mőtét most nem jelent megoldást. – Tegye, amit tennie kell. Mentse meg a fiamat! – Amanda hangja egyszerre volt éles és rekedt. – Ez nem ilyen egyszerő… – Miért nem? – Amanda arcán értetlenség tükrözıdött. – Össze kell hívnom a transzplantációs bizottságot egy rendkívüli megbeszélésre.
Amanda érezte, ahogy utolsó csepp lélekjelenléte is eltőnik az orvos szavait hallva. – Transzplantáció? – Igen – felelte a doktor, majd az intenzív osztály ajtajára, és újra Amandára pillantva felsóhajtott. – A fiának új szívre van szüksége. Ezek után Amandát visszakísérték abba a várószobába, ahol Jared elsı mőtétje alatt is várakozott. Ez alkalommal nem volt egyedül. Rajta kívül három másik ember is tartózkodott a helyiségben, mindannyiuk arcán ugyanaz a merev, reménytelen kifejezés ült, mint Amandáén. Az asszony lerogyott egy székre, megpróbálta, de nem sikerült elnyomnia a déjá vu borzalmas érzését. Nem tudom, beavatkozás nélkül meddig marad életben. Ó, istenem… Hirtelen úgy érezte, nem bír tovább a várószobában maradni. A fertıtlenítıszag, a fénycsövek rettenetes fénye, a beesett, ideges arcok… mind azokat a heteket és hónapokat juttatták az eszébe, amelyeket egy ugyanilyen szobában töltött, Bea betegségének idején. Reménytelenség és idegesség – ki kellett jutnia a várószobából. Felállt, a vállára dobta a táskáját, és kimenekült a helyiségbıl. Végigrohant az egyszerő csempével burkolt folyosókon, míg el nem érte a kijáratot. Kilépett az apró, lépcsızetes elrendezéső kertbe, ott leült egy kıbıl faragott padra, és mélyeket szippantott a reggeli levegıbıl. Aztán elıvette a mobiltelefonját. Még otthon érte Lynnt, éppen indulni akartak Frankkel a kórházba. Amikor a férfi felvette a másik kagylót, hogy ı is bekapcsolódjon a beszélgetésbe, Amanda elsorolta, mi történt. A lány újra tele volt megválaszolatlan kérdésekkel, de az asszony félbeszakította, és megkérte, hogy telefonáljon oda a táborba, ahol Annette nyaral, és beszélje meg velük, hogy elmegy a húgáért. Az út oda-vissza háromórás volt, és bár Lynn erısködött, hogy ı is látni akarja Jaredet, Amanda nem tőrt ellenvetést, közölte a lányával, hogy most arra van szüksége, hogy ebben legyen a segítségére. Frank egy árva szót sem szólt.
Miután bontotta a vonalat, Amanda az anyját hívta fel. Ahogy elmondta, mi történt az elmúlt huszonnégy órában, a rémálom valahogy még valóságosabbnak tőnt. Még azelıtt kitört belıle a zokogás, hogy végigsorolta volna az eseményeket. – Indulok. – Evelyn csak ennyit mondott. – Ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok. Miután Frank megérkezett, Amandával együtt felmentek dr. Mills harmadik emeleti irodájába, hogy megbeszéljék a Jared szívátültetésével kapcsolatos lehetıségeket. Bár Amanda hallotta és értette is az orvos aprólékos magyarázatát, késıbb mindössze két részletet tudott visszaidézni a beszélgetésbıl. Az egyik az volt, hogy a transzplantációs bizottság – Jared válságos állapota ellenére – nem biztos, hogy támogatja a mőtétet, mert nem volt még precedens arra, hogy olyan beteget vegyenek fel a várólistára, aki autóbalesetet szenvedett. Nincs rá garancia, hogy alkalmasnak találják Jaredet a szívátültetésre. A második pedig az volt, hogy még ha bele is egyeznek, hogy a fiú felkerüljön a listára, az már pusztán szerencse kérdése, találnak-e megfelelı szívet – amire nem mutatkozott sok esély. Más szavakkal, elég valószínőtlen volt, hogy mindkét kitétel megvalósuljon. Nem tudom, beavatkozás nélkül meddig marad életben. A várószoba felé menet Frank éppannyira kábának tőnt, mint amennyire Amanda annak érezte magát. Az asszony dühe és Frank bőntudata áthatolhatatlan falat emelt kettejük közé. Egy órával késıbb egy nıvér nézett be hozzájuk a legfrissebb hírekkel, miszerint Jared állapota pillanatnyilag stabil, így mindketten bemehetnek az intenzív osztályra, ha akarnak. Stabil az állapota. Pillanatnyilag. Amanda és Frank Jared ágya mellett álltak. Az asszony a kisfiút látta, aki a fia egykor volt, és a fiatalembert, akivé vált, de nem nagyon tudott megbékélni azzal az elesett, öntudatlan alakkal, akit az ágyban látott. Frank suttogva bocsánatot kért Jaredtıl, és arra biztatta, hogy „tartson ki”. Amanda hitetlenkedve hallgatta a férje szavait, ugyanakkor
elementáris erıvel kerítette hatalmába a harag is, amit persze próbált kontrollálni. Frank legalább tíz évet öregedett az elızı éjszaka óta; kócos volt és levert, maga volt a megtestesült szerencsétlenség, de Amanda nem tudott együtt érezni vele, még úgy sem, hogy tudta, a férje bőnösnek érzi magát. Megsimogatta Jared haját, miközben a monitorok ütemes sípolása jelezte az idı múlását. A nıvérek az osztály többi betege körül tüsténkedtek, ellenırizték az infúziókat, gombokat kapcsolgattak, vagyis úgy viselkedtek, mintha ez a nap is csak egy lenne a sok közül. Egy átlagos nap a zsúfolt kórház életében, pedig az egészben nem volt semmi átlagos. Amanda tudta, hogy neki és a családjának ez a nap, akár eddigi életük végét is jelentheti. A transzplantációs bizottság hamarosan összeül. Nem volt még precedens arra, hogy egy olyan beteget, mint Jared, felvegyenek a várólistára. Ha a bizottság nemet mond, Amanda fia meg fog halni. Lynn Annette-tel együtt érkezett a kórházba, a kislány kedvenc plüssállatát, egy majmot szorongatott a kezében. A nıvérek kivételt tettek, és a testvéreket is beengedték az osztályra, hogy láthassák a bátyjukat. Lynn elfehéredve arconcsókolta Jaredet. Annette pedig beültette a bátyja mellé a plüssmajmot a kórházi ágyba. A több emelettel az intenzív osztály fölött található konferenciateremben a transzplantációs bizottság rendkívüli megbeszélést tartott. Dr. Mills ismertette Jared profilját, a kórtörténetét, valamint az eset sürgısségét. – Eszerint a beteg szívinfarktust kapott – nézett az egyik bizottsági tag homlokráncolva az elıtte heverı jelentésre. Dr. Mills bólintott. – Ahogy azt a jelentésben is részleteztem, az infarktus hatására a beteg jobb szívkamrája súlyosan megsérült. – Az infarktus valószínőleg az autóbaleset következtében szerzett sérülésnek köszönhetı – közölte a bizottsági tag.– Álláspontunk szerint a balesetek áldozatai nem kaphatnak új szívet.
– De csak azért, mert általában már nem élnek elég hosszú ideig ahhoz, hogy érdemes legyen új szívet kapniuk mutatott rá dr. Mills. – Ez a beteg azonban életben maradt. Fiatal, egészséges férfi, aki minden egyéb szempontból kitőnı kilátásokkal rendelkezik, ráadásul az infarktus valódi oka eddig ismeretlen, és amennyire tudjuk, a szívelégtelenség megfelel a transzplantáció kitételeinek. – Az orvos félretolta a lapokat, elırehajolt, majd minden egyes kollégájával felvette a szemkontaktust. – Semmi kétség, hogy transzplantáció nélkül ez a beteg nem éli meg a következı huszonnégy órát. Fel kell vennünk a listára. – Dr. Mills könyörgıre fogta. – Olyan fiatal. Meg kell adnunk számára az esélyt, hogy tovább élhessen. A bizottsági tagok közül páran kétkedve néztek egymásra. Dr. Mills tudta, hogy a kollégái miért haboznak. Nemcsak azért, mert az ügynek nincs precedense, de az idı rövidsége miatt is. Annak az esélye ugyanis, hogy idıben találnak egy megfelelı donort, szinte a nullával egyenlı, ami azt jelenti, hogy bármilyen döntést hozzanak is, a beteg meg fog halni. Nem is beszélve az önös érdekekrıl, bár ezeknek a bizottság egyik tagja sem adott hangot. Ez a rész a pénzrıl szólt. Ugyanis ha Jaredet felveszik a listára, akkor vagy sikerként, vagy kudarcként lesz elkönyvelve a transzplantációs programban. Viszont minél több sikeres mőtétet hajtanak végre, annál jobb a kórház megítélése. A nagyobb sikerráta plusztıkét biztosít a kutatásokhoz és az operációkhoz, és több pénzt a jövıbeli transzplantációkhoz. Nagy átlagban nézve ez azt jelentené, hogy hosszú távon több embert tudnának megmenteni, még ha ezért most fel is kell áldozniuk egy életet. Dr. Mills azonban jól ismerte a kollégáit, és a szíve mélyén tudta, hogy ık is tisztában vannak azzal, hogy nincs két azonos beteg vagy mőtéti eset. Tudták, hogy nem mindig lehet számokkal kifejezni egyegy esetet. Olyan szakemberek voltak, akik néha vállalták a kockázatot, hogy az adott helyzetben megmentsenek egy beteget. Dr. Mills úgy vélte, hogy a kollégái többsége – hozzá hasonlóan – pont ezért választotta hivatásául az orvostudományt. Emberéleteket akartak menteni. És ezúttal is úgy döntöttek, hogy azon a napon próbát tesznek ezen a téren.
Végül a transzplantációs bizottság egyhangú döntést hozott. A beteg egy órán belül 1-A státust kapott, vagyis elsıbbségi jogot élvezett a mőtéti rangsorban – már ha valami csoda folytán találnak egy donort. Amikor dr. Mills közölte a hírt a családdal, Amanda felugrott és megölelte az orvost, kétségbeesett erıvel kapaszkodott belé. – Köszönöm – lehelte. – Köszönöm. – Újra és újra csak ezt ismételgette. Túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy mást is mondjon, hogy hangosan könyörögjön a csodáért, amit egy donor jelentene. Amikor Evelyn belépett a várószobába, elég volt egyetlen pillantást vetnie sokkos állapotban levı családjára, hogy tudja, valakinek gondoskodnia kell róluk. Olyan valakinek, aki támogatni tudja ıket, nem pedig olyannak, aki maga is támogatásra szorul. Egyesével megölelt mindenkit, de leghosszabban Amandát tartotta a karjában. Hátralépve szemügyre vette a családtagjait, majd megkérdezte: – Nos, ki kér enni? Evelyn azonnal leterelte Lynnt és Annette-et a büfébe, magára hagyva Franket és Amandát. Az asszony gondolni sem bírt az evésre, az pedig egyáltalán nem érdekelte, hogy mi van Frankkel. Kizárólag Jared töltötte ki a gondolatait. Várt. És imádkozott. Amikor az egyik intenzíves nıvér átvágott a várószobán, Amanda utána sietett, és elkapta a folyosón. Remegı hangon tette fel neki a nyilvánvaló kérdést. – Nem – felelte a nıvér. – Sajnálom. Eddig még egyetlen alkalmas donor sem került szóba. Amanda a folyosón állva a kezébe temette az arcát. Fogalma sem volt róla, de Frank is kijött a várószobából, és amikor a nıvér sietve távozott, megérintette a felesége oldalát. – Találni fognak donort – szólalt meg Frank.
A férje tétova érintésére Amanda megfordult. – Találni fognak donort – ismételte a férfi. – Te vagy az egyetlen ember, aki nem ígérheti ezt meg nekem – villant rá Amanda szeme. – Nem, persze hogy nem… – Akkor fogd be a szád – torkolta le a nı. – Ne beszélj feleslegesen. Frank megérintette feldagadt orrát. – Csak próbállak… – Mit? – kérdezte Amanda. – Jobb kedvre deríteni? A fiam haldoklik! – A hangja úgy visszhangzott a csempézett folyosón, hogy néhányan felkapták rá a fejüket. – Jared az én fiam is – jegyezte meg Frank csendesen. Amanda régóta elnyomott indulatai hirtelen felszínre törtek. – Akkor miért kérted meg, hogy menjen érted? – kiabálta. – Miért voltál annyira részeg, hogy te magad nem tudtál vezetni? – Amanda… – Ez a te mőved! – üvöltötte Frank arcába. A folyosóról nyíló szobákból betegek dugták ki a fejüket a nyitott ajtókon, a nıvérek pedig megtorpantak. – Jarednek nem kellett volna abban az autóban ülnie! Nem volt rá oka, hogy ott legyen! De te olyan piszkosul berúgtál, hogy nem tudtál magadról gondoskodni! Már megint! Mindig ezt csinálod! – Baleset volt – próbálta félbeszakítani Frank a feleségét. – Nem, nem az volt! Hát nem érted? Te vetted meg a sört, te ittad meg, te idézted elı ezt az egészet. Te intézted úgy, hogy Jarednek találkoznia kelljen azzal az autóval! Amanda olyan hangosan és zihálva szedte a levegıt, hogy mindenki hallotta a folyosón. – Kértelek, hogy hagyd abba az ivást – sziszegte. – Könyörögtem, hogy hagyd abba. De nem tetted. Sosem érdekelt, hogy mit akarok, vagy, hogy mi a jó a gyerekemnek. Kizárólag magaddal törıdtél, és a fájdalmaddal, amit Bea halála okozott. – Vett egy mély levegıt. – Nos, tudod; mit? Én is össze voltam törve! Én hoztam a világra Beát. Én tartottam a karomban, és én cseréltem a pelenkáját, amíg te dolgoztál. Én voltam mellette, amikor beteg volt. Ezt mind én csináltam, nem te. Én. – Az ujjával böködte a mellkasát. – De valahogy mégis te lettél az,
aki nem tudott megbirkózni a helyzettel. És tudod, mi történt? Végül elvesztettem a férfit, akihez feleségül mentem, és elvesztettem a kisbabámat is. És én még akkor is kitartottam, és csináltam a dolgom. – Hátat fordított Franknek, az arcán keserőség tükrözıdött. – A fiam lélegeztetı gépen van, és egyre fogy az ideje, mert nekem sosem volt bátorságom ahhoz, hogy elhagyjalak. Pedig már nagyon régen meg kellett volna tennem. Amanda dührohamának felénél Frank lesütötte a szemét, inkább a földet nézte a felesége helyett. Aztán Amanda elindult a folyosón. Magára hagyta a férjét. Egy pillanatra megállt, visszafordult. Még valami kikívánkozott belıle: – Tudom, hogy baleset volt. Tudom, hogy bánt a dolog. De ez nem elég. Te tehetsz róla, hogy itt vagyunk, és ezt mindketten tudjuk. A kórtermekben is visszhangzó utolsó szavaival provokálni akarta a férfit és szinte várta, hogy a férje reagáljon valamit. Frank azonban egy szót sem szólt, így Amanda végül elsétált. Amikor újra engedélyt kaptak, hogy a családtagok bemehessenek az intenzív osztályra, Amanda és a lányok felváltva ültek Jared ágyánál. Az asszony majdnem egy órát töltött a fia mellett, de amint Frank belépett a szobába, ı felállt és kiment. Aztán Evelyn ment be az unokájához, de ı mindössze pár percig maradt bent. Miután a család többi tagját Evelyn a szárnyai alá vette Amanda újra visszament Jared betegágyához, és egészen a nıvérek mőszakváltásáig a fia mellett maradt. Donorról még mindig nem volt semmi hír. Eljött a vacsoraidı, sıt el is múlt. Megjelent Evelyn, aki ellentmondást nem tőrve karon fogta és kivezette Amandát az intenzív osztályról, majd egyenesen a büfébe kísérte. Bár az ételnek már a gondolatától is hányingere volt, az anyja személyesen felügyelte, ahogy Amanda némán megevett egy szendvicset. Mechanikusan nyelte az ízetlen falatokat, és amikor végre az utolsót is leerıltette a torkán,
összegyőrte a celofáncsomagolást, majd felállt, és visszament az intenzív osztályra. Nyolc órakor, a látogatási idı végén, Evelyn kijelentette, hogy a gyerekeknek az lenne a legjobb, ha egy idıre hazamennének. Frank beleegyezett, hogy csatlakozik a lányokhoz, Amanda azonban – dr. Mills engedélyével – az intenzív osztályon maradt. Ahogy leszállt az este, a méhkasként zúgó kórház lecsendesedett. Amanda továbbra is mozdulatlanul ült Jared ágya mellett. Kábán érzékelte ugyan, hogy a nıvérek lecserélıdtek körülötte, de a nevüket azon nyomban elfelejtette, hogy kiléptek a szobából. Amanda – ahogy egykor Bea életéért is könyörgött – újra és újra Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg a fia életét. Ez alkalommal csak remélni tudta, hogy Isten meg is hallgatja a kérését. Valamikor éjfél után dr. Mills lépett a szobába. – Haza kellene mennie, és pihennie egy kicsit – javasolta. – Ígérem, hogy felhívom, ha megtudok valamit. Amanda azonban nem akarta elengedni Jared kezét. Makacs daccal emelte fel az állát: – Nem hagyom magára a fiamat. Az idı hajnali három óra felé közeledett, amikor dr. Mills visszatért az osztályra. Amanda akkorra már annyira kimerült volt, hogy fel sem tudott állni. – Híreket hozok – szólalt meg az orvos. Amanda a doktor felé fordult, és hirtelen biztos volt benne, hogy szertefoszlott a remény az imáival kapcsolatban. Itt az idı, gondolta tompán. Hát vége. Az orvos arcán azonban inkább a reményt látta csillogni. – Találtunk egy potenciális szívet – mondta a férfi. – Egy a millióhoz volt az esély, de valahogy összejött. Amanda érezte, hogy az adrenalin szétárad a karjában és a lábában, minden idegszála életre kelt, ahogy próbálta megfejteni az orvos szavainak jelentését.
– Egy potenciális szívet? – Egy donorszívet. Már úton van a kórház felé. A mőtétet kiírtuk, a team már készülıdik. – Ez azt jelenti, hogy Jared életben marad? – kérdezte Amanda rekedt hangon. – Ez a terv – felelte dr. Mills. A kórházba érkezése óta elıször, Amanda elsírta magát.
22. fejezet Dr. Mills unszolására Amanda végül hazament. Elmondták neki, hogy Jaredet az elıkészítıbe viszik, ahol felkészítik a mőtétre, és ahol Amanda úgysem maradhatna mellette. A mőtét maga – a komplikációktól függıen – négy-hat órát vesz majd igénybe. – Nem – mondta dr. Mills, esélyt sem hagyva Amandának a kérdés feltevésére. – Semmilyen okunk sincs rá, hogy komplikációktól tartsunk. Amanda, bár még mindig haragudott Frankre, mégis azonnal felhívta, amint megtudta a jó hírt, sıt azelıtt is telefonált, hogy hazaindult a kórházból. Hozzá hasonlóan a férje sem aludt egy szemhunyásnyit sem, és bár Amanda arra számított, hogy a férfi mondatai szokás szerint összefolynak majd, Frank teljesen józan volt, amikor beszéltek. Érezhetıen nagy kı esett le a szívérıl a hírek hallatán, és megköszönte Amandának, hogy felhívta. Az asszony nem találkozott a férjével, amikor hazaért – gyanította, hogy mivel az anyja elfoglalta a vendégszobát, Frank csakis a dolgozószoba kanapéján alhat. Bár teljesen kimerült, Amanda mégis leginkább egy zuhanyra vágyott, így mielıtt ágyba bújt, hosszasan álldogált a zuhanyrózsából folyó kellemes vízsugár alatt. Napkeltéig még hátravolt egy-két óra. Amikor Amanda lehunyta a szemét, arra gondolt, nem alszik majd sokáig, csak szundít egyet, mielıtt visszamegy a kórházba. Hat órán át aludt egyfolytában, és nem emlékezett rá, hogy álmodott volna valamit. Az anyja egy bögre kávét tartott a kezében, amikor Amanda leviharzott az elıszobába. Alig várta, hogy visszamehessen a kórházba, így kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hová tette a slusszkulcsot.
– Alig pár perce telefonáltam a kórházba – mondta Evelyn. – Lynn azt mondta, attól eltekintve, hogy Jared még mindig a mőtıben van, nincs semmi hír. – Akkor is mennem kell – morogta Amanda. – Ez csak természetes. De elıbb igyál egy kávét. – Evelyn a lánya felé nyújtotta a bögrét. – Ezt neked csináltam. Amanda még mindig a slusszkulcsot keresve, feltúrta a konyhapulton heverı, reklámanyagokkal teli leveleket és az egyéb kacatokat. – Nincs rá idım… – Mindössze öt, legfeljebb tíz percbe telik meginni egy kávét – mondta az anyja ellentmondást nem tőrı hangon, majd Amanda kezébe nyomta a gızölgı italt. – Ez már semmin sem változtat. Mindketten tudjuk, hogy a kórházban a várakozáson kívül egyelıre nem lesz más dolgod. Jarednek csak az számít, hogy mellette legyél, amikor felébred, és erre még több órát kell várnod. Úgyhogy ülj le egy pár percre, mielıtt elviharzol a házból. – Evelyn leült az egyik konyhai székre, és rámutatott a mellette levıre. – Igyál egy kávét, és egyél valamit. – Nem reggelizgethetek itt, amikor a fiam a mőtıben van! – vitatkozott Amanda. – Tudom, hogy aggódsz – válaszolta Evelyn meglepıen kedves hangon. – Én is aggódom. De mint az anyád, érted is aggódom, mert tudom, mennyire számít rád a családod többi tagja. Mindketten tudjuk, mennyivel jobban leszel, miután ettél egy falatot és ittál egy kávét. Amanda habozva a szájához emelte a bögrét. A forró italnak valóban jó íze volt. – Tényleg úgy gondolod, hogy ez rendben van így? – Amanda bizonytalanul ráncolta a homlokát, amikor leült az anyja mellé a konyhaasztalhoz. – Természetesen. Hosszú napnak nézel elébe. Fontos, hogy jó erıben legyél, amikor Jared felébred. Amanda rászorította az ujjait a bögrére. – Félek – vallotta be. Meglepıdött, amikor az anyja váratlanul megfogta a kezét. – Tudom, én is félek.
Amanda a kezére nézett, amely még mindig a kávésbögrét ölelte, de most már az anyja apró, manikőrözött keze is köré zárult. – Köszönöm, hogy eljöttél. Evelyn megengedett magának egy kis mosolyt. – Nem tehettem mást – jegyezte meg. – A lányom vagy, és szükséged volt rám. Amanda és Evelyn együtt mentek be a kórházba, a család többi tagját a várószobában találták. Annette és Lynn az anyjukhoz rohantak és megölelték, az arcukat az asszony nyakába fúrták. Frank csak bólintott, és elmormolt egy köszönésfélét az orra alatt. Evelyn azonnal megérezte a lánya és a veje között lévı feszültséget, és villámgyorsan kiterelte a lányokat egy elırehozott ebédre hivatkozva. Amikor Amanda és Frank kettesben maradtak, a férfi a nıhöz fordult. – Sajnálom – szólalt meg. – Mindent sajnálok. Amanda a férjére nézett. – Tudom. – Tudom, hogy Jared helyett nekem kellene most odabent feküdnöm. Amanda nem válaszolt. – Magadra hagylak, ha azt szeretnéd – törte meg a csendet a férfi. – Majd keresek egy helyet, ahol leülhetek. Amanda sóhajtva megrázta a fejét. – Nem kell. Jared a te fiad. Idetartozol. Frank nyelt egyet. – Abbahagytam az ivást, ha ez számít valamit. Ez alkalommal valóban. Egyszer s mindenkorra. Amanda egy legyintéssel a férfiba fojtotta a szót. – Ezt most ne, jó? Nem akarok most ebbe belemenni. Sem a hely, sem az idı nem alkalmas, én pedig csak még ingerültebb leszek. Már hallottam ezt korábban, és ebben a helyzetben nem tudok mit kezdeni vele. Frank bólintott, majd megfordult, és visszament a székhez, amin korábban ült. Amanda a szemben lévı fal elıtt elhelyezett székek egyikére telepedett le. Addig, amíg Evelyn vissza nem ért a gyerekekkel, nem szóltak egymáshoz.
Dr. Mills nem sokkal déli tizenkét óra után lépett a várószobába. Mindenki felállt. Amanda a legrosszabbra számítva fürkészte az orvos arcát, de a félelmeit szinte azonnal enyhítette a férfit körüllengı elcsigázott megelégedettség. – A mőtét jól sikerült – kezdte, majd végigvette velük az eljárás lépéseit. Miután elhallgatott, Annette megrángatta a köpenye ujját. – Jared meg fog gyógyulni? – Igen – válaszolta az orvos mosolyogva, majd lehajolt, hogy megsimogassa a kislány fejét. – A bátyád fel fog épülni. – Mikor láthatjuk? – érdeklıdıdött Amanda. – Jared jelenleg a megfigyelıben van, de pár óra múlva talán már láthatják. – Ébren lesz? – Igen – felelte dr. Mills. – Ébren lesz. Amikor a családdal közölték a hírt, hogy bemehetnek Jaredhez, Frank nemet intett. – Menj – mondta Amandának. – Mi itt várunk. Csak azután megyünk be hozzá, hogy te kijöttél. Az asszony követte a nıvért a megfigyelıbe. Dr. Mills már várt rá odafent. – Ébren van – bólintott Amanda mellé szegıdve. – De szeretném figyelmeztetni, hogy a fiának rengeteg kérdése volt, és nem fogadta túl jól a mőtét hírét. Arra kérem, hogy semmiképpen se idegesítse fel. – Mit mondjak neki? – Csak beszéljen hozzá – javasolta az orvos. – Tudni fogja, mit mondjon, hiszen ön az anyja. A megfigyelı ajtaja elıtt Amanda vett egy mély levegıt dr. Mills pedig kinyitotta elıtte az ajtót. Belépett a fényárban úszó szobába, és azonnal észrevette a kihúzott kórházi függöny mögötti ágyban fekvı fiát. Jared fehér volt, akár egy szellem, az arca pedig még mindig beesett volt. Oldalra fordította a fejét, és egy rövid mosollyal üdvözölte az anyját.
– Szia, anya – suttogta. Mint hogy az érzéstelenítı hatása még nem múlt el teljesen, kissé még bizonytalanul formálta a szavakat. Amanda megérintette Jared karját, óvatosan, ügyelve, hogy a fia testéhez rögzített számtalan csıhöz, ragtapaszhoz és szerkentyőhöz ne éljen hozzá. – Szia, kincsem. Hogy vagy? – Fáradtan – motyogta Jared. – És szomjas vagyok. – Elhiszem – felelte Amanda. Kisöpört egy tincset Jared homlokából, majd leült az ágy melletti ormótlan, mőanyag székre. – És egy ideig még biztosan szomjas is leszel. De nem kell sokáig itt maradnod. Nagyjából egy hetet kell kibírnod. Jared hunyorgott. A szeme lassan résnyire szőkült. Pont úgy, ahogy kisfiúként is, amikor Amanda közvetlenül lefekvés elıtt lekapcsolta a lámpákat. – Új szívet kaptam – mondta Jared. – Az orvos szerint nem volt választásom. – Ez így igaz – felelte Amanda. – És ez mit jelent? – Jared nyugtalanul rántott egyet a karján. – Normálisan tudok majd élni? – Természetesen – hangzott Amanda megnyugtató válasza. – Kivették a szívemet, anya! – Markolta a lepedıt. – Azt mondták, most már egész életemben gyógyszereket kell szednem. Fiatal arcán zavar és félelem tükrözıdött. Megértette, hogy a jövıje visszavonhatatlanul más irányt vett. Amanda azt kívánta, bárcsak megóvhatná ettıl az új élethelyzettıl, de tudta, hogy ezúttal lehetetlent kíván. – Igen – felelte Amanda, le sem véve a szemét Jaredrıl. – Szívátültetésed volt. És igen, most már mindig gyógyszereket kell majd szedned. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy életben vagy. – De meddig? Erre a kérdésre még az orvosok sem tudtak válaszolni. – Most ne foglalkozz ezzel. – Már hogyne foglalkoznék vele – csattant fel a fiú. – Azt mondták, hogy egy beültetett szív átlagosan tizenöthúsz évet bír. És hogy azután valószínőleg megint új szívre lesz szükségem. – Akkor majd újra kapsz szívet. De addig élheted az életed, és még utána is lesz idıd élni. Úgy, ahogy bárki másnak.
– Nem érted, mit akarok mondani. – Jared az ágy másik oldalánál lévı fal felé fordította az arcát. Amanda megértette a fia reakcióját, és a megfelelı szavak után kutatott, amelyekkel megérinthetné, és segíthetne neki elfogadni azt az új világot, amelybe belecsöppent. – Tudod, min gondolkoztam, miközben itt várakoztam a kórházban az elmúlt pár napban? – vágott bele. – Azt gondoltam végig, mennyi olyan dolog van az életben, amit még nem próbáltál ki, és amit még nem tapasztál meg. Például az elégedettség, amit akkor érzel, amikor megkapod a fıiskolai diplomádat; vagy az izgalom, ami akkor kerít hatalmába, amikor megvásárolsz egy házat; vagy az izgatottság, amit a tökéletes állás megszerzésekor érzel; vagy amikor találkozol az álmaidban élı lánnyal, és szerelmes leszel. Jared úgy tett, mintha nem is hallaná az anyja szavait, de feszült mozdulatlanságából tudta, hogy a fia figyel rá. – Részed lehet ezekben az élményekben és érzésekben – folytatta. – Elkövetsz majd néhány hibát, és meg kell majd küzdened egy-két dologért, mint bárki másnak, de amikor a megfelelı ember melletted lesz, szinte tökéletes boldogságot érzel majd, mintha te lennél a világ legszerencsésebb embere. – Megpaskolta Jared karját. – És akkor a szívátültetés már nem fog számítani. Mert életben leszel, ami egyet jelent azzal, hogy szeretni fogsz valakit, és az a valaki viszontszeret téged… és ezen túl már semmi más nem fog számítani. Jared mozdulatlanul feküdt. Amanda már arra gondolt, talán el is aludt a mőtét utáni kábaságnak köszönhetıen, amikor lassan visszafordította a fejét. – Te tényleg hiszel abban, amit most elsoroltál? – kérdezte a fiú kétkedve. Amanda most elıször gondolt Dawson Cole-ra, amióta tudomást szerzett a fia balesetérıl. Közelebb hajolt Jaredhez. – Minden egyes szavában.
23. fejezet Morgan Tanner Tuck mőhelyében állt, és összekulcsolt kézzel szemlélte a pusztítást, amit az ott álló autó – amely egykor egy Stingray volt – szenvedett el. Elfintorodott, mert arra gondolt, hogy a tulajdonos nem fogja kitörı örömmel fogadni a hírt. A kár nyilvánvalóan új kelető volt. Egy keresztkulcs állt ki a sárvédıbıl, amelyet részben lefeszítettek a helyérıl. Az ügyvéd nem kételkedett benne, hogy sem Dawson, sem Amanda nem hagyták volna így ott az autót, ha látják, mi történt vele. És ahhoz a székhez sem lehetett közük, amelyet az ablakon keresztül dobtak ki a teraszra. Az egész mögött minden bizonnyal Ted és Abee Cole áll. Bár Tanner nem volt tısgyökeres orientali, felvette a város ritmusát, és idıvel megtanulta, hogy ha nyitott füllel ül Irvin Éttermében, akkor nagy eséllyel rengeteg információt szerezhet a városka történéseirıl és az itt élı emberekrıl. Természetesen az Irvin Étterméhez hasonló helyeken megszerzett információkat mindig egy nagy adag kétkedéssel kellett kezelni. A pletykák, a szóbeszédek és a burkolt célozgatások éppannyira mindennapiak voltak, mint az igazság. És mégis többet tudott a Cole családról – Dawsont is beleértve –, mint azt a legtöbb ember gondolta volna. Miután Tuck beszélt neki a Dawsont és Amandát érintı terveirıl, Tanner a saját biztonsága érdekében arra törekedett, hogy minél többet megtudjon a Cole-okról. Habár Tuck tőzbe tette volna a kezét Dawsonért, Tanner szakított rá idıt, hogy beszéljen a seriffel, aki annak idején letartóztatta a férfit, sıt az ügyésszel és a kirendelt védıvel is. Pamlico megye igazságszolgáltatási szervezete nem volt túl nagy, ráadásul elég könnyen rávette a kollégáit, hogy meséljenek neki Oriental egyik legtöbbet emlegetett bőnügyérıl. Az ügyész és a kirendelt védı véleménye megegyezett abban, hogy egy másik autó jött szemben az úton azon a bizonyos éjszakán, és hogy Dawson azért rántotta félre a kormányt, hogy kikerülje azt az autót.
Minthogy azonban az akkori bíró és a seriff is Marilyn Bonner családjának barátai voltak, az ügyész és a védı nem tehettek semmit. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy Tanner ferde szemmel tekintsen a kisvárosi igazságszolgáltatásra. Aztán beszélt a halifaxi börtön nyugalmazott börtönırével, aki elmesélte neki, hogy Dawson mintaszerő életet élt odabent. Felhívta a férfi korábbi louisianai munkáltatóit is, hogy megtudja, Dawson valóban megbízható és becsületes jellem-e. Csak ezután volt hajlandó elfogadni Tuck megbízását és segíteni neki. Most pedig a Tuck házával kapcsolatos feladatokat leszámítva – és hogy rendeznie kell a Stingray ügyét – már nem volt több dolga. Végiggondolva az eseményeket, beleértve azt is, hogy Ted és Abee Cole-t letartóztatták, szerencsésnek érezte magát, amiért a nevét nem említették meg az üggyel kapcsolatban az Irvinben kihallgatott beszélgetésekben. És minthogy jó ügyvéd volt, önszántából semmit se árult el az ügy részleteibıl. Az eset azonban mélyebben felkavarta annál, mint hogy egyszerően lezárja magában. Bár sosem szokott ilyet csinálni, az elmúlt pár napban még néhány különös telefonhívást is megengedett magának. Az autótól elfordulva végignézett a munkaasztalon. A megrendelılapot kereste, hátha abban megtalálja a Stingray tulajdonosának nevét. Meglátta a csiptetıs irattartót, átfutotta, és hamar meg is találta a keresett információt. Amikor visszatette az irattartót a munkaasztalra, észrevett valami ismerıs dolgot. Tudta, hogy már korábban is látta, így felvette, és egy pillanatig tanulmányozta. A következményeket végiggondolva a zsebébe nyúlt, hogy elıvegye a mobilját. Átpörgette a névjegyzéket, megtalálta a nevet, és rábökött a HÍVÁS gombra. A vonal túlsó végén kicsörgött a telefon. Amanda az elmúlt két nap nagy részét Jared mellett töltötte a kórházban, így tulajdonképpen már várta, hogy aznap este a saját ágyában alhasson. Nemcsak azért döntött úgy, hogy hazamegy, mert a fia ágya melletti szék meglehetısen kényelmetlen volt, hanem mert maga Jared is erre biztatta.
– Szükségem van egy kis egyedüllétre – mondta az anyjának. Mialatt Amanda a kórház aprócska, lépcsızetes elrendezéső kertjében élvezte a friss levegıt, Jared az emeleten a pszichológussal beszélgetett. Amanda számára ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mert bár a fia fizikailag sokat javult, az érzelmi állapota azonban már más kérdés volt. Habár Amanda hinni akarta, hogy a beszélgetésük ajtót vagy legalább egy kis rést nyitott a fia elıtt az állapotával kapcsolatos újszerő gondolkodásmódhoz, Jared szenvedett, mert úgy érezte, éveket loptak el az életébıl. Azt akarta, hogy minden úgy legyen, mint régen: tökéletesen egészséges testet és egy viszonylag komplikációmentes jövıt akart, de ez nem volt lehetséges. Azért, hogy a szervezete ne lökje ki az új szívet, legyengítették az immunrendszerét, így azonban fertızésveszélynek volt kitéve, ezért hatalmas adag antibiotikumot is szednie kellett, és vizelethajtót is felírtak neki, hogy elısegítsék a vizelet kiválasztását a szervezetébıl. Habár a jövı héten hazaengedik a kórházból, legalább egy évig rendszeresen meg kell jelennie a rendelıintézetben, hogy ellenırizzék az állapotát. Azt is elrendelték, hogy fizikoterápiára kell járnia, sıt komoly diétát is elıírtak neki. Mindezeken felül pedig heti rendszerességgel kell majd találkoznia a pszichológussal. Az elıtte álló út az egész család számára kihívást jelentett, de Amanda szívében a korábbi mindent elsöprı kétségbeesés helyét átvette a remény. Jared erısebb volt, mint ahogy azt feltételezte magáról. Idıbe telik majd, de át fogja vészelni az egészet. Amanda az elmúlt két napban villanásnyi idıre már megtapasztalta a fia erejét, még ha ı ezt nem is vette tudomásul. És a pszichológus is sokat fog segíteni. Frank és Evelyn ide-oda ingáztak Annette-tel a kórház és a ház között, Lynn viszont már egyedül látogatta a bátyját. Amanda tudta, hogy nem tölt elegendı idıt a lányaival, márpedig a lányok is nehezen élték meg az eseményeket. De nem volt választása. Eldöntötte, hogy aznap este hazafelé menet beszerez egy pizzát, aztán talán majd közösen végignéznek a lányokkal egy filmet. Nem valami nagy ötlet, de ennyire telt az erejébıl. Ha Jared kijön a
kórházból, a dolgok majd újra normalizálódnak. Talán fel kellene hívnia az anyját, és elmondani neki, mit tervez… Beletúrt a táskájába, majd a telefonját elıvéve észrevette, hogy volt egy nem fogadott hívása. A hangposta ikonja is villogott. Kíváncsian tárcsázta a hangpostát, majd a telefont a füléhez szorítva végighallgatta, ahogy Morgan Tanner vontatottan ejtett szavakkal arra kéri, hívja ıt viasza, ha van ideje. Amanda már tárcsázta is a számot. Tanner azonnal felvette a telefont. – – Köszönöm, hogy visszahívott – mondta ugyanabban a szívélyes hangnemben, amellyel Amandát és Dawsont fogadta az irodájában. – Mielıtt belekezdenék, szeretném, ha tudná, hogy sajnálom, amiért ilyen nehéz idıszakban kell zavarnom önt. Amanda zavartan pislogott, kíváncsi lett volna, honnan tud az orvos a balesetrıl. – Köszönöm, de Jared már sokkal jobban van. Nagyon megkönnyebbültünk. Tanner hallgatott, mintha értelmezni próbálta volna Amanda szavait. – Nos, akkor… azért hívtam, mert ma reggel ellátogattam Tuck házához, és miközben az autót vizsgálgattam… – Ó, igaz is – szakította félbe a férfit Amanda. – Terveztem, hogy beszélek önnel az autóval kapcsolatban. Dawson befejezte a javítását, mielıtt elment. Szerintem vissza lehet adni a tulajdonosának. Tanner újra hallgatott pár másodpercig, mielıtt folytatta: – Én azt akartam mondani, hogy megtaláltam a levelet, amit Tuck Dawsonnak írt. Dawson valószínőleg itt felejtette, és azt akartam megtudni, szeretné-e, ha elküldeném önnek. Amanda áttette a másik fülére a telefont, nem értette, miért ıt hívta az ügyvéd. – A levél Dawsoné – értetlenkedett. – Inkább neki kellene elpostáznia, nem gondolja? Hallotta, ahogy az ügyvéd kifújja a levegıt a vonal túlsóvégén. – Ezek szerint nem hallotta, mi történt – mondta lassan formálva a szavakat. – Vasárnap este. A Tidewaterben. – Mi történt? – vonta össze a szemöldökét Amanda. Most már teljesen össze volt zavarodva.
– Ha lehet, ezt nem telefonon beszélném meg önnel. Esetleg nem tudna eljönni az irodámba ma este? Vagy holnap reggel? – Nem – válaszolta Amanda. – Már visszajöttem Durhambe. Mi folyik itt? Mi történt? – Tényleg úgy vélem, jobb lenne személyesen… – Ez jelenleg kivitelezhetetlen. – Amanda hangjába egy csöppnyi türelmetlenség vegyült. – Mondja el, mi a helyzet. Mi történt a Tidewaterben? És miért nem küldte el a levelet Dawsonnak? Tanner habozott, majd megköszörülte a torkát. – Volt egy kis… csetepaté a bárban. Szépen felforgatták a helyet, és számos lövés is eldördült. Ted és Abee Cole-t letartóztatták, egy fiatalember, Alan Bonner pedig súlyosan megsérült. Bonner még mindig kórházban van, de úgy hallottam, fel fog épülni. Amanda halántékában dobolni kezdett a vér, amikor meghallotta a neveket. Természetesen tudta, ki az, aki összekapcsolja ezeket a neveket. A hangja szinte csak suttogás volt, amikor megszólalt. – Dawson is ott volt? – Igen – válaszolta Morgan Tanner. – Mi történt? – Ahogy hallottam, Ted és Abee Cole éppen Alan Bonnert bántalmazta, amikor Dawson váratlanul belépett a bárba. Ekkor Ted és Abee Cole inkább ıutána vetették magukat. – Tanner elhallgatott. – Tudnia kell, hogy a hivatalos rendırségi jelentés még nem készült el… – Mi van Dawsonnal? – sürgette az ügyvédet Amanda. – Engem csak ez érdekel. Hallotta, ahogy Tanner levegıt vesz a vonal túlsó végén. – Dawson Alan Bonnemek segített kijutni a bárból, amikor Ted úgy döntött, hogy még egyszer utoljára elsüti a pisztolyát. Eltalálta Dawsont. Amanda érezte, hogy összerándul a teste. Bár teljesen tisztában volt vele, mit fog mondani az ügyvéd, mégis minden izma megmerevedett, ahogy a következı mondatot várta. Úgy tőnt, ahogy az elmúlt néhány napban elhangzott oly sok szót, az ügyvéd szavait is képtelen lesz felfogni. – A golyó a fején találta el. Nem volt esélye, Amanda. Agyhalott volt, mire a kórházba értek vele.
Tanner még beszélt, amikor Amanda érezte, hogy lazul a szorítása a telefonon. A készülék a földre hullott. Amanda csak nézte, ahogy a telefon a kavicson hever, majd lenyúlt, és megnyomta a KIKAPCSOLÁS gombot. Dawson. Ez nem lehet. Dawson nem halhatott meg. De aztán visszaidézte, amit Tanner mondott neki. Dawson elment a Tidewaterbe. Ted és Abee ott voltak. Dawson megmentette Alan Bonner életét, és most hallott. Eletet egy másik életért, gondolta Amanda. Isten kegyetlen játéka. Hirtelen eszébe jutott a kép, amikor egymás kezét fogva sétáltak a vadvirágokkal teli kertben. És amikor végre eleredtek a könnyei, nemcsak Dawsont siratta, de azokat a napokat is, amelyeket külön kell tölteniük, egészen addig, amíg Tuckhoz és Clarához hasonlóan a hamvaik össze nem találkoznak egy napsütötte mezın, amely messze esik megszokott életük kitaposott útjától.
Epilógus Két évvel késıbb Amanda betett a hőtıbe két tepsi lasagnét, majd ránézett a tortára a sütıben. Bár Jared csak pár hónap múlva tölti be a huszonegyet, Amanda mégis úgy gondolt június 23-ára, mint a fia második születésnapjára. Két éve Jared ezen a napon kapott új szívet; ezen a napon kapott egy második esélyt. Ha ez nem érdemel egy kis ünneplést, akkor mi? Amanda egyedül volt a házban. Frank a rendelıben volt, Annette még nem ért haza a pizsamapartiról, Lynn pedig dolgozott, a Gapnél kapott nyári munkát. Jared az utolsó szabad napjait élvezte ki, mielıtt egy pénzügyi cégnél megkezdené a szakmai gyakorlatát: a barátaival softballozott. Indulás elıtt Amanda figyelmeztette, hogy meleg lesz odakint, és megígértette vele, hogy sok vizet fog inni. – Vigyázok magamra – ígérte meg a fiú az anyjának, mielıtt elindult a pályára. Mostanában úgy tőnt, Jared – talán mert kezdett felnıni, vagy talán a történtek miatt – megérti, hogy az aggódás az anyaság természetes velejárója. Nem volt azonban mindig ennyire megértı. A baleset utáni idıkben mintha minden zavarta volna. Ha Amanda aggódó törıdéssel fordult felé, Jared azt állította, az anyja megfojtja; ha megpróbált beszélgetni vele, gyakran ingerülten letorkolta. Amanda megértette a fia indulatai mögött húzódó okokat; Jared felépülése fájdalmas volt, a gyógyszerek miatt pedig gyakran küzdött hányingerrel. Egykor erıs izmai a fizikoterápia ellenére sorvadásnak indultak, ami csak még jobban kihangsúlyozta a tehetetlenségét. Érzelmi felépülését az tette nehézkessé, hogy a legtöbb transzplantált beteggel ellentétben, akik arra várnak és abban reménykednek, hogy a mőtétnek köszönhetıen tovább élhetnek majd, Jared úgy érezte, az ı életébıl éveket vettek el. Elıfordult, hogy hajba kapott a barátaival, amikor azok átjöttek
meglátogatni, Melody pedig – a lány, aki annyira lekötötte a figyelmét azon a végzetes hétvégén – pár héttel a baleset után közölte vele, hogy már valaki mással randizik. A láthatóan depressziós Jared úgy döntött, halaszt egy évet az iskolában. A hosszú és idınként csüggesztı út végén a terapeuta segítségével Jared lassacskán újra a régi lett. A pszichológus azt javasolta Franknek és Amandának, hogy ık is rendszeresen keressék fel, hogy megbeszélhessék a Jaredre váró kihívásokat meg azt, hogy hogyan reagáljanak az egyes helyzetekre, és hogy hogyan tudják a leginkább támogatni a fiukat. Elıfordult azonban, hogy a kettejük közötti viszony miatt nehezükre esett félretenni a saját konfliktusaikat, hogy megadják Jarednek a szükséges biztonságot és biztatást, de végül a fiuk iránti szeretetük minden mást felülírt. Mindent megtettek, ami tılük telt, hogy átsegítsék Jaredet a bánat, a veszteségek és a düh idıszakán. És a fiú végül eljutott arra a pontra, amikor már kezdte elfogadni megváltozott életkörülményeit. Az elızı nyár elején jelentkezett a helyi fıiskola gazdasági tanfolyamára, majd nem sokkal késıbb bejelentette, hogy úgy döntött, ısszel újra beiratkozik a Davidson Fıiskola nappali tagozatára. Amanda és Frank óriási megkönnyebbülést és hatalmas büszkeséget érzett Még ugyanezen a héten történt, hogy a vacsoránál Jared mintegy mellékesen megemlítette, hogy olvasott egy férfiról, aki harmincegy évet élt a szívátültetése után. Minthogy az orvostudomány évrıl évre fejlıdik, Jared úgy kalkulált, hogy ı még ennél is tovább élhet. Miután visszakerült az iskolába, a hangulata egyre jobb lett. Futni kezdett – ezt persze elıtte megbeszélte az orvosaival –, és mostanra már naponta tíz kilométert fut. Heti három-négy alkalommal edzıterembe is jár, a fizikuma egyre jobban hasonlít a baleset elıtti testfelépítésére. Minthogy tetszett neki a nyári iskola gazdasági tanfolyama, úgy döntött, közgazdaságtant fog tanulni a Davidsonon. A fıiskola kezdete után pár héttel összeismerkedett egy hallgatóval, akinek szintén a közgazdaságtan volt a fı szakja. A lányt Laurennek hívták. Fülig szerelmesek lettek egymásba, és már arról beszélgettek, hogy diploma után összeházasodnak. Az elmúlt két hetet Haitin töltötték, a helyi templom által szponzorált misszió keretein belül.
Leszámítva a gyógyszereket, amelyeket szednie kellett, és hogy el volt tiltva az alkoholtól, Jared többnyire az átlagos huszonévesek életét élte. Mindemellett azonban nem vette rossz néven, hogy az anyja tortát sütött a szívátültetése évfordulójára. Két év alatt eljutott oda, hogy a történtek ellenére szerencsésnek érezte magát. Mostanában azonban valami olyasmi járt Jared fejében, amit Amanda nem tudott hogyan kezelni. Pár napja éppen az edényeket pakolta be a mosogatógépbe, amikor a fiú a konyhába lépett, és nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Anya, most ısszel is csinálod majd azt az önkéntes dolgot a Dukenak? Régebben Jared mindig úgy emlegette az anyja adománygyőjtı protokollebédjeit, hogy a dolog. A baleset óta Amanda nyilvánvalóan nem tudott részt venni hasonló rendezvényeken, és önkéntesként sem dolgozott a kórházban. – Igen – bólintott Amanda. – Felkértek, hogy újra vállaljam el az elnöki szerepet. – Mert nélküled az elmúlt pár évben semmire sem mentek. Ezt Lauren említette, anya. – Ez nem igaz. Csak nem úgy sikerültek a rendezvények, ahogy azt eltervezték. – Örülök, hogy újra belevágsz. Úgy értem, Bea miatt. Amanda elmosolyodott. – Én is örülök. – A kórháznak is jobb így, ugye? Mert pénzt szerzel nekik. Amanda keresett egy törlırongyot, és megtörölte a kezét. – Miért érdekel ez most téged ennyire? – fürkészte a fiát. Jared szórakozottan vakargatta a sebhelyét a pólója alatt – Arra gondoltam, esetleg felhasználhatnád a kapcsolataidat a kórházban, hogy kideríts nekem valamit – mondta. – Valamit, amire kíváncsi vagyok. Amíg a torta a konyhapulton hőlt, Amanda kilépett a hátsó teraszra, és szemügyre vette a pázsitot. Az automata öntözırendszer ellenére, amelyet Frank az elızı évben állított be, a fő foltokban kiszáradt.
Amanda látta, hogy aznap reggel Frank morcosán álldogált az egyik lehangolóan barna főfolt fölött, mielıtt elindult dolgozni. Az elmúlt két évben Frank hobbija a fő ápolása lett. A szomszédok többségével ellentétben ragaszkodott hozzá, hogy saját maga nyílja a pázsitot, és bárki kérdezte, mindenkinek azt mondta, hogy a rendelıjében lyukas fogak betömésével és koronák felhelyezésével eltöltött nap után a fő gondozása jelenti számára a kikapcsolódást. Bár Amanda látta a kijelentés igazságtartalmát, mégis úgy gondolta, van valami kényszeres is a férje szokásában. Akár esett az esı, akár sütött a nap, minden másnap fogta a főnyírót, és sakktáblamintát vágott a főbe. Amanda kezdeti szkepticizmusa ellenére Frank egyetlen doboz sört és egyetlen korty bort sem ivott a baleset napja óta. A kórházban megesküdött rá, hogy örökre felhagy az ivással, és becsületére legyen mondva, meg is tartotta az ígéretét. Az asszony két év után már egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy a férje visszaesik, és ez nagy szerepet játszott abban, hogy a dolgok rendezıdtek kettejük között. Persze korántsem volt tökéletes a kapcsolatuk, de nem volt annyira borzasztó sem, mint annak idején. A baleset utáni napokban és hetekben szinte minden éjjel veszekedtek. A fájdalom, a bőntudat és a düh kiélezték a szavaikat, és gyakran csípıs megjegyzésekkel szidalmazták egymást. Frank hónapokig a vendégszobában aludt, reggelente pedig alig néztek egymásra. Habár ezek a hónapok nehezen teltek, Amanda mégsem tudta rászánni magát a végsı lépésre, hogy elváljon Franktıl. Jared törékeny érzelmi állapotát látva el sem tudta képzelni, hogy további traumát okozzon neki. Azt azonban nem vette észre, hogy az elhatározása, miszerint egyben tartja a családot, nem a kívánt hatást érte el. Pár hónappal azután, hogy Jared hazajött a kórházból, Frank éppen a fiúval beszélgetett a nappaliban, amikor Amanda belépett a szobába. Ahogy az már megszokott volt, a férje felállt, és kiment a helyiségbıl. Jared nézte, ahogy az apja elsiet, aztán anyjához fordult. – Nem az ı hibája volt – közölte vele. – Én vezettem az autót. – Tudom. – Akkor ne hibáztasd tovább – kérte a fiú.
Ironikus módon éppen Jared pszichológusa volt az, aki végül meggyızte Amandát és Franket, hogy járjanak el tanácsadásra, ami segíthet rendbe hozni bajba jutott kapcsolatukat. Az otthoni feszültség hatással van Jared felépülésére, mutatott rá a pszichológusnı, és ha tényleg segíteni akarnak a fiuknak, meg kell fontolniuk, hogy keresnek egy párkapcsolati terapeutát. Stabil családi háttér nélkül Jared valószínőleg nehezebben tudja majd elfogadni új életkörülményeit, és nehezebben tud majd megbirkózni velük. Amanda és Frank külön autóval érkeztek az elsı találkozóra a tanácsadóhoz, akit Jared pszichológusa ajánlott nekik. Az elsı megbeszélés a hónapok óta zajló vitákhoz hasonló veszekedéssé fajult. A második alkalommal már képesek voltak úgy beszélgetni egymással, hogy nem emelték fel a hangjukat. A tanácsadó kedves, ugyanakkor határozott kérésére Frank elkezdett járni az Anonim Alkoholistákhoz is – Amanda legnagyobb megkönnyebbülésére. A férfi kezdetben heti öt estét töltött a klubban, késıbb azonban már csak egyet, három hónappal ezelıtt pedig Frank szponzorrá lépett elı. Rendszeresen együtt reggelizett egy harmincnégy éves, nemrég elvált bankárral – Franktıl eltérıen – képtelen volt elérni a célt: a józanságot. Egészen addig Amanda nem akarta elhinni, hogy a férfi valóban hosszú távon józan tud maradni. Kétség sem fért hozzá, hogy Jarednek és a lányoknak jót tett, hogy javult otthon a légkör. Mostanában már az is elıfordult, hogy Amanda úgy érezte, mintha Frankkel újrakezdték volna a kapcsolatukat. Amikor mostanában beszélgettek, a múlt csak ritkán került elıtérbe; sıt idınként már el is nevették magukat egymás társaságában. Minden pénteken randevúra mentek – a párkapcsolati tanácsadó javaslatára –, és bár még elıfordult, hogy mesterkélten viselkedtek, mindketten tudták, hogy fontosak ezek az esték. Évek óta elıször kezdték újra megismerni egymást – többféle szempontból is. Volt valami megnyugtató az egészben, még úgy is, hogy Amanda tudta, az ı házasságuk sosem fog a szenvedélyeken alapulni. Frank nem így szeretett, de ez nem zavarta Amandát. Végül is átélte már azt a szerelmet, amelyért érdemes mindent félredobni, azt a szerelmet, amely ritka, mint a fehér holló.
Két év. Két év telt a Dawson Cole-lal töltött hétvége óta. Két hosszú év telt el azóta, hogy Morgan Tanner felhívta és elmondta neki: Dawson meghalt… Azóta is ırizte a leveleket, ahogy Tuck és Clara fényképét, valamint a négylevelő lóherét is – mégpedig a pizsamás fiókjában, egy olyan helyen, ahová Frank sosem nézne be. Idınként, amikor a vesztesége felett érzett fájdalom felerısödött, elıvette ezeket az emlékeket. Ilyenkor újra elolvasta a leveleket, megforgatta az ujjai között a négylevelő lóherét, és azon gondolkozott, mit is jelentettek valójában egymásnak azon a hétvégén. Szerették egymást, de nem voltak szeretık; barátok voltak, ugyanakkor – ilyen sok év után – idegenek is. A közöttük lángoló szenvedély azonban igazi volt, és tagadhatatlan, mint Ádám és Éva szerelme. Az elızı évben, pár nappal Dawson halálának évfordulója után Amanda elutazott Orlentalba. Befordult a város temetıjénél, majd kigyalogolt a terület legszéléig, ahol egy kis emelkedırıl a zöldellı fák egy csoportjára látott rá. Ez volt az a hely, ahol Dawsont eltemették, messze a Cole-októl, és még messzebb a Bennett és a Collier családok parcelláitól. Amikor megállt az egyszerő sírkı mellett, észrevette, hogy valaki frissen szedett liliomokat fektetett a sírra. Elképzelte, hogy a sors fintorának köszönhetıen ıt is ebben a temetıben temetik el, a Collierek parcellájába, így a lelkők végül egymásra talál, ahogyan az életben is, nem is egyszer, hanem kétszer. Kifelé menet dr. Bonner sírja felé került, hogy Dawson nevében tiszteletét tegye nála. És az orvos sírján egy hasonló liliomcsokrot vett észre, mint amit korábban Dawsonén is látott. Amanda úgy vélte, a csokrot Marilyn Bonner hozta azért, amit a férfi Alanért tett. Az autó felé menet Amanda megkönnyezte a virágokat. Az idı nem tudta elmosni a Dawsonnal kapcsolatos emlékeit; ha valami, hát a férfi iránti érzései csak erısebbek lettek. Különös módon a férfi szerelme adott neki elég erıt ahhoz, hogy túlélje az utóbbi két év viszontagságait. Most, a teraszon üldögélve, miközben a késı délutáni nap átsütött a fák között, Amanda lehunyta a szemét, és gondolatban üzenetet küldött Dawsonnak. Visszaemlékezett a férfi mosolyára, és arra, ahogy egymás
kezét fogták. Felidézte az együtt töltött hétvégét, és másnap újra ugyanígy végiggondolja majd. Úgy érezte, ha elfelejtené Dawsont, vagy a közös hétvége bármely mozzanatát, az egyet jelentene azzal, hogy elárulja ıt, márpedig ha valamit, hát a hőséget megérdemelte a férfi – ugyanazt a hőséget, amit ı tanúsított Amanda iránt az egymás nélkül töltött évek alatt. Az asszony egykor szerette ezt a férfit, és aztán újra belészeretett, az érzésen pedig soha semmi nem fog változtatni. Dawsonnak köszönhetıen végül is megújult az élete – mégpedig oly módon, ahogy sosem képzelte volna. Amanda betette a lasagnét a sütıbe, és épp egy salátát dobott össze, amikor Annette hazaért. Frank pár perccel késıbb futott be, adott a feleségének egy gyors puszit, váltottak pár szót, majd bement a nappaliba átöltözni. Annette aki egyfolytában a pizsamapartiról csacsogott, cukormázzal vonta be a tortát. Következınek Jared érkezett meg, három barátját vonszolva maga után. Ivott egy pohár vizet, majd beállt a zuhany alá, miközben a barátai a dolgozószoba kanapéjára telepedtek le, és videojátékozni kezdtek. Lynn fél óra múlva ért haza. Amanda meglepıdött, mert a lánya két barátját is magával hozta. A fiatalok ösztönösen a konyhába vonultak, Jared barátai Lynn-nel flörtöltek: kikérdezték, mit terveznek estére a lányok, és burkoltan célozgattak, hogy esetleg ık is csatlakoznának. Annette megölelte Franket, amikor a férfi visszaért a konyhába, és könyörgött neki, hogy vigye el moziba, valami tizenéves lányoknak szóló filmre. Frank lecsavarta a diétás üdítı tetejét, és azzal ugratta a lányát, hogy inkább valami fegyverekkel és robbanásokkal teli filmre viszi el, ami fanyalgó tiltakozást váltott ki Annette-bıl. Amanda szinte kívülállóként szemlélte az eseményeket, zavart mosoly ragyogott az arcán. Mostanában nem volt ritka, hogy az egész család együtt vacsorázott, de nem is volt mindennapi. Az, hogy mások is csatlakoztak hozzájuk, nem zavarta, mert így legalább jó hangulatú eseménnyé alakultak a vacsorák. Töltött magának egy pohár bort, kilopakodott vele a hátsó teraszra, és figyelte, ahogy két kardinálispinty ágról ágra szállt. – Jössz? – kiáltott ki neki Frank az ajtóból. – A bennszülöttek kezdenek türelmetlenek lenni.
– Menj és szedj nekik – javasolta Amanda. – Ott leszek egy percen belül. – Akarod, hogy neked is szerezzek egy tányért? – Az nagyszerő lenne – bólintott Amanda. – Köszönöm. De elıbb hadd szedjenek a többiek. Frank visszafordult, Amanda pedig az ablakon keresztül nézte, ahogy átverekszi magát a tömegen az étkezıbe. Kinyílt a háta mögött az ajtó. – Jól vagy, anya? Jared hangja visszarántotta a jelenbe. Amanda megfordult. – Jól, persze – felelte. Egy szívdobbanásnyi idı után Jared kilépett a teraszra, és óvatosan becsukta az ajtót maga mögött. – Biztos? – kérdezte. – Úgy nézel ki, mint akit bánt valami. – Csak fáradt vagyok. – Amanda próbált biztatóan mosolyogni. – Hol van Lauren? – Nemsokára jön. Haza akart menni lezuhanyozni. – Tetszett neki a játék? – Azt hiszem. Legalábbis eltalálta a labdát. Ettıl pedig nagyon izgatott lett. Amanda felnézett a fiára, végigkövette a tekintetével a vállát, a nyakát és az álla vonalát. Még mindig a kisfiút látta benne. – Egyébként – Jared habozott, hogy feltegye-e a kérdést – meg akartalak kérni egy szívességre, ha gondolod, segíthetnél. Nem válaszoltál a kérdésre, amit valamelyik este tettem fel neked. – A teraszon levı apró repedést rugdosta. – Levelet akarok küldeni a családnak. Tudod, hogy megköszönjem. Ha nem lett volna a donor, most nem lennék itt. Amanda lesütötte a szemét, emlékezett Jared múltkori kérésére. – Természetes, hogy tudni szeretnéd, ki volt a donorod – szólalt meg végül, gondosan megválogatva a szavait. – De alapos oka van annak, hogy a donor mindig anonim marad. Volt igazság abban, amit mondott, még ha nem is a teljes igazság hangzott el a szájából. – Ó – görnyedt meg egy kissé Jared. – Azt hittem, most talán kivételt tesznek – mondta. – Csak annyit mondtak, hogy negyvenkét éves volt,
amikor meghalt. Csak azt akartam… csak többet akartam megtudni arról, hogy milyen ember volt. Én tudnék mesélni róla, gondolta magában Amanda. Elég sokat. Azóta gyanította az igazságot, hogy Morgan Tanner felhívta, így telefonált párat, hogy alátámassza a sejtelmeit. Megtudta, hogy Dawsont hétfın, késı éjszaka kapcsolták le a mőszerekrıl a Kelet-Karolinai Regionális Kórházban. Még azután is sokáig életben tartották, hogy az orvosok már tudták, semmi esélye a felépülésre – mert szervdonor volt. Dawson megmentette Alan életét – és végül Jaredét is. Ez pedig Amandának… a mindent jelentette. Vissza akarok térni hozzád, mondta neki egyszer a férfi, és Jared a szíve minden dobbanásával azt üzente Amandának, hogy Dawson pontosan ezt tette. – Mit szólnál egy gyors öleléshez, mielıtt visszamegyünk? – kérdezte a nı. Jared kissé fanyalogva, de szélesre kitárta a karját. – Szeretlek, anya – mormolta az orra alatt, miközben közelebb húzta magához az anyját. Amanda lehunyta a szemét. Érezte a fia mellkasában az ütemes szívdobogást. – Én is szeretlek.
