Nicholas, Sparks VÁLASZÚTON GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988 BAN

Nicholas, Sparks

VÁLASZÚTON

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988·BAN

A mű eredeti címe

The Choice

Copyright © 2007 by Nicholas Sparks Hungarian translation © Nagy Ágnes Karolina © General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította NAGY ÁGNES KAROLINA A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 091 7 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁN Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BENDA LUCA Készült 18 nyomdai ÍV terjedelemben, 53-g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 1734-08

A Lewis családnak: Bobnak, Debbie-nek, Codynak és Cole-nak. Családomnak.

Köszönetnyilvánítás

Rendben van, őszinte leszek. Időnként nehezemre esik ez a

fajta köszönetnyilvánítás, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy írói munkásságomat olyan stabilitás jellemzi, amely manapság ritka és kivételes áldásnak tekinthető. Ha fellapozom korábbi műveimet, például az Üzenet a palackbant vagy a Tűzlovagot és elolvasom bennük a köszönetnyilvánító sorokat, néhány olyan ember nevével találkozom, akivel még ma is együtt dolgozom. Nemcsak az ügynököm és a szerkesztőm változatlan azóta, hogy író lettem, hanem a píárosom, a megfilmesítéssel foglalkozó ügynököm, az ügyvédem, a borítótervezőm, a terjesztők és a négy film közül háromnak még a producere is. Ez egyfelől csodálatos érzés, másfelől viszont, amikor meg kell köszönnöm a munkájukat, olyan érzésem van, mint amikor megakad egy lemez. Mindezzel együtt mindegyiküknek hálás vagyok. Természetesen elsőként Catnek, a feleségemnek kell megköszönnöm, mint mindig. Tizennyolc éve vagyunk házasok, és eseménydús életünk volt: öt gyermekünk van, nyolc kutyánk (persze, nem egyszerre), három államban hat különböző helyen éltünk, három családtagomat temettük el nagy fájdalommal, tizenkét regényt és egy útirajzot írtam a vele töltött idő alatt. Első pillanattól fogva őrült tempóban peregtek az események, és ez mindenki mással elképzelhetetlen lett volna.

Gyermekeim - Miles, Ryan, Landon, Lexie és Savannah szépen lassan felnőnek, és mindamellett, hogy mindegyiküket nagyon szeretem, büszke is vagyok rájuk. Theresa Park, aki az ügynököm a Park Literary Groupnál, nemcsak az egyik legközelebbi barátom, hanem fantasztikus ember is. Intelligens, bájos, kedves; életem egyik nagy ajándéka, ezért köszönök neki mindent, amit értem tett. Jamie Raab, aki a Grand Central Publishing kiadónál szerkesztőm, szintén köszönetet érdemel minden segítségért. Átnézi a kéziratot, hogy az a lehető legjobb legyen, és ösztönös bölcsességével terelget regényírás során, amiért külön is szerencsésnek érzem magam. Sőt, még barátomnak is nevezhetem! Denise DiNovi, a Séta a múltba [A leghosszabb út filmváltozata], az Üzenet a palackban, és az Éjjel a parton remek producere, a legjobb barátom Hollywoodban. Mindig várom a filmforgatásokat, egyszerűen azért, mert akkor meglátogathatjuk. David Young, a Grand Central Publishing új vezérigazgatója (azt hiszem, már nem is annyira új), nemcsak barátom lett, de külön is hálás köszönettel tartozom neki, amiért elviseli azt a rossz szokásomat, hogy a kéziratot az utolsó pillanatban adom le. Ezúton is elnézést kérek érte! Jennifer RomanelIa és Edna Farley a píárosaim és egyben barátaim is; a Szerelmünk lapjai 1996-os megjelenése óta nagy örömmel dolgozom velük együtt. Köszönet mindenért! Az olvasószerkesztésért felelős Harvey-Jane Kowalnak és Sana Vogelnek is hálás vagyok, akik mindig észreveszik a regényeimben óhatatlanul előforduló "kisebb hibákat". A UTA-nél dolgozó Howie Sandersnek és Keya Khayatiannek köszönhetem a szerencsét, hogy a könyveimből filmek készültek. Mindkettőtök munkáját nagyon köszönöm! Scott Schwimer mindig gondoskodik rólam; immár barátként tekintek rá. Köszönöm, Scott!

Marty Bowennek, a Kedvesem producerének is sokat köszönhetek. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a fogadtatása! Flagnek köszönöm az újabb csodálatos borítót. És végül hálás köszönet Shannon O'Keefe-nek, Abby Koonsnak, Sharon Krassneynak, David Parknak, Lynn Harrisnek és Mark Johnsonnak!

Prológus 2007. február

Minden történet egyedi, mint ahogyan az is, aki meséli, a

legjobb elbeszélések pedig mindig meglepő véget érnek. Legalábbis Travis Parker emlékei szerint gyerekkorában ezt mondta neki az édesapja. Felelevenítette, ahogy ott ült az ágya szélén és mosolygott, amikor fia azt kérte, meséljen neki. - Milyen mesét szeretnél? - kérdezte. - A világ legjobb meséjét! - válaszolta Travis. Ilyenkor az apja néhány percig elgondolkodott. Aztán egyszer csak felcsillant a szeme, átölelte a fiát, és tökéletes hangmagasságon belekezdett egy olyan történetbe, amely lámpaoltás után még sokáig ébren tartotta Travist. Mindig volt benne kaland, veszély, izgalom és utazás Észak-Karolina tengerparti városkájában, Beaufortban, vagy környékén, ahol Travis Parker felnőtt, és ahol azóta is él. Furcsa módon szinte mindegyikben szerepeltek medvék: grizzly medve, barnamedve, Kodiakmedve... A medvék élőhelyét illetően az apja igencsak. szabadjára engedte a fantáziáját. A lényeg az volt, hogy a homokos alföldön játszódó hajmeresztő üldözési jelenetek tarkítsák, ezért a fiúnak egészen kamaszkoráig a Shackleford Banksnél megvadult jegesmedvékről szóló rémálmai voltak. Ám ezek a mesék így sem voltak annyira ijesztőek, hogy a végén ne kérdezte volna meg az apjától: - És azután mi történt? Travis úgy gondolt vissza minderre, mint egy letűnt kor ártatlan emlékére. Negyvenhárom éves volt, és amikor lepar-

kolt a Carteret Közkórháznál - ahol a felesége az utóbbi tíz évben dolgozott -, felidézte az édesapjának oly sokszor feltett kérdést. Az autóból kiszállva a feleségének hozott virágért nyúlt. Legutóbbi beszélgetésük során volt egy kis nézeteltérésük, és mindenképpen szerette volna visszavonni, amit akkor mondott, és kiengesztelni a feleségét. Tudta, hogy a virág nem oldja meg a problémát, de más ötlete nem nagyon volt. Nyilvánvalóan bántotta, ami történt, de a házasságban élő barátai szerint a bűntudat a jó házasság egyik alappillére. Azt jelzi, hogy még működik a lelkiismeret, és az értékek is fontosak. A legjobb tehát, ha az ember nem ad okot magának arra, hogy bűntudatot érezzen. Persze néha ők is elismerték, hogy ez utóbbi téren kudarcot vallottak, de Travis úgy gondolta, hogy ez valószínűleg minden általa ismert házaspárra igaz. Feltételezte, hogy barátai csak biztatni akarják, hogy senki sem tökéletes, és hogy ne vegye annyira a szívére. "Mindenki követ el hibákat!" - mondogatták. És habár Travis úgy tett, mintha egyetértene velük, tudta, sohasem értenék meg, min megy keresztül. Nem is érthetnék meg. Hiszen ők még most is megosztják az ágyukat a feleségükkel; egyikük sem élt külön a házastársától három hónapig, és eddig egyiknek sem kellett azon gondolkodnia, vajon lesz-e a házasságuk újra olyan, mint régen. A parkolón áthaladva eszébe jutottak a lányai, a munkája, a felesége. Ebben a pillanatban egyikükből sem tudott vigaszt meríteni. Úgy érezte, élete szinte minden részén kudarcot vallott. Az utóbbi időben a boldogság olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt számára, mint az űrutazás. Nem volt ez mindig így. Hosszú ideig igazán boldognak mondhatta magát. De ilyen az élet. Minden változik. Mindenki változik. Ez a természet kikerülhetetlen törvénye, amely kihat mindannyiunk életére is. Az ember hibázik, megbánja, és mégis együtt kell élnie a kö-

vetkezményekkel, amelyek miatt még az ágyból kikelni is nehéz feladatnak tűnik. Csóválta a fejét, ahogy a kórház bejáratához közeledett, és lelki szemei előtt megjelent egykori önmaga: az apja meséit hallgató kisfiú. Az ő életénél jobb történetet ki sem lehetne találni, merengett, csak eddig valahogy elmaradt a boldog végkifejlet. Ahogy a kilincs után nyúlt, megrohanták az emlékek és a mély megbánás. Csak később, amikor újra felidézte a múltat, akkor mert arra gondolni: mi történik ezután.

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet 1996. május

M

ost mondd meg, miért döntöttem úgy, hogy segítek neked? - morogta kivörösödve Matt, miközben a terasz hátuljában kivágott mélyedés felé tolta a medencét. Megcsúszott, a homlokáról csorgó izzadságcseppek csípni kezdték a szemét. Május elejéhez képest meleg, rendkívül meleg volt. Mondhatni, pokoli hőség, különösen ilyen munkához. Még Travis kutyája, Moby is inkább behúzódott az árnyékba és lógó nyelvvel lihegett. Travis Parker, aki mellette tolta a hatalmas dobozt, vállat vont. - Mert úgy gondoltad, jó buli lesz! - válaszolta. Lejjebb csúszott és egy kicsit arrébb tolta a medencét, amely lehetett vagy száznyolcvan kilós, így alig néhányarasznyit mozdult. Ilyen tempóban... atyaisten, jó, ha jövő hétre végeznek. - Őrület! - mondta Matt, miközben minden erejével a doboznak feszült, és arra gondolt, hogy néhány öszvérnek nagyobb hasznát vennék. Iszonyúan fájt a háta. Egy pillanatra úgy érezte, megszakad az erőlködéstől, és szétrobban, mint egy olyan petárda, amelyet Travisszel gyerekkorukban robbantgattak. - Ezt már mondtad. - De valahogy még mindig nem túl jó a buli! - mérgelődött tovább Matt. - Ezt is említetted már! - Beüzemelni sem lesz egyszerű!

- Dehogynem! - kontrázott Travis, majd a dobozon lévő feliratra mutatott: - Látod? Könnyen beüzemelhető! - Moby, a fajtiszta bokszer, a fa árnyékából vakkantott valamit, mintha egyetértene. Travis önelégülten mosolygott. Matt összeráncolta a homlokát, és próbálta összeszedni magát. Gyűlölte, ha a barátja így vigyorgott. Habár nem mindig. Alapjában véve kedvelte Travis határtalan optimizmusát, de nem most. Most semmiképpen! Matt a hátsó zsebébe nyúlt a kendőjéért, amely már csuromvíz volt az izzadságtól, és a nadrágján is nyomot hagyott. Letörölte az arcát, majd gyors mozdulattal kicsavarta a kendőt. Úgy folyt a verejték a cipőjére, mintha egy csap alá tartotta volna. Szinte megbabonázva bámulta, majd érezte, ahogy a nedvesség átszivárog a vékony szöveten és megcsiklandozza a lábujjait. Ez aztán az elegáns úriember, nem igaz? - Ha jól emlékszem, azt mondtad, Joe és Laird is jön segíteni ebben az "apróságban", Megan és Allison pedig süt hamburgert, lesz sör, és hogy legfeljebb néhány óra alatt be lehet üzemelni ezt az akármit! - Jönnek is! - vágta ki magát Travis. - Négy órával ezelőtt is ezt mondtad! - Úgy tűnik, késnek egy kicsit. - Vagy nem is hívtad őket! - Dehogynem! Hozzák a gyerekeket is, bizonyisten! - De mikor? - Nemsokára! - Naná! - gúnyolódott Matt, és visszagyűrte a kendőt a zsebébe. - jut eszembe! Ha esetleg mégsem érkeznének meg hamarosan, szerinted hogy a csodába fogjuk ketten a helyére tenni ezt az izét? Travis egy legyintéssel elintézte a kérdést, miközben a doboz felé fordult.

- Ne aggódj, megoldjuk! Ahogy eddig is! Már majdnem félúton vagyunk! Matt újból összeráncolta a homlokát., Szombat volt szombat! Amikor pihenni, kikapcsolódni szokott, amikor kiszabadulhatna a taposómalomból, amikor megérdemelt pihenését élvezhetné a bankban eltöltött öt munkanap után! Ez az a nap, amelyet mindig annyira vár. Az isten szerelmére, ő hitelügyintéző! Neki aktákat kell tologatnia, nem gigantikus kádakat! Nézhetné a Braves-Dodgers-meccset, golfozhatna, strandolhatna, reggel sokáig aludhatna Lizzel, mielőtt elmennek a lány szüleit meglátogatni, ahogyan szombatonként általában teszik. Ehelyett hajnalhasadáskor felkel, és nyolc órán át kemény fizikai munkái végez a tűző napon... Ekkor elgondolkodott egy pillanatra. Kit akar átverni? Ha nem itt lenne, akkor minden bizonnyal Liz szüleivel töltené a napot, és - őszintén szólva - ez volt az elsődleges szempont, amikor megígérte Travisnek, hogy segít. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy elege volt. Nagyon is elege. - Elegem van! - tört ki belőle. - De nagyon! Travis látszólag rá sem hederített. Kezét a dobozra tette és újra nekiveselkedett. - Készen állsz? Matt elkeseredve nekidőlt a doboznak. Remegett a lába. Remegett! Tudta, hogy reggelre minden porcikája sajogni fog. Travisszel ellentétben ő nem ment hetente négyszer edzeni, teniszezni, futni, Arubába búvárkodni, Balira szörfözni vagy Vailbe síelni. - Egyáltalán nem jó buli, érted? Travis kacsintott. . - Ezt mintha már mondtad volna, nem emlékszel?

Hű! - mondta meglepetten Joe, miközben körbesétálta a

medencét. A nap már lemenőben volt, arany sugarai tükröződtek az öböl vizén. A távolban egy szürke gém tűnt elő a fák mögül, és kecsesen átsuhant a víz fölött megtörve egy pillanatra a fényt. Joe, Megan, Laird és Allison néhány perce érkeztek meg, gyerekeik kíséretében. Travis körbevezette őket. - Fantasztikus! Ezt ti ketten ma csináltátok? Travis sörrel a kezében bólogatott. - Nem volt olyan nehéz!- mondta, majd hozzátette: Szerintem Matt még élvezte is! Joe Mattre pillantott, aki egy nyugágyon feküdt a terasz szélén, vizes ruhával a homlokán. Úgy látszott, mintha még a pocakja is fogyott volna - Matt mindig is kissé kövérkés volt. - Látom... - Nehéz volt? - Mint egy egyiptomi szarkofág - zsörtölődött Matt -, amelyik tiszta aranyból van, és csak daruval lehet megmozdítani... Joe elnevette magát. - Belemehetnek a gyerekek? - Még nem. Csak az imént töltöttem fel, és a víznek még fel kell melegednie. Persze a napsütés is segít ebben! - A nap néhány perc alatt felmelegíti! - nyöszörögte Matt. Sőt! Néhány másodperc alatt! Joe elvigyorodott. Laird és ők hárman óvodás koruk óta ismerték egymást. - Nehéz napod volt, Matt? Matt levette a homlokáról a vizes ruhát, és Joe-ra mordult. EI sem tudod képzelni! Még szerencse, hogy időben ideértetek! - Travis ötre hívott minket. Ha tudtam volna, hogy segítségre van szükségetek, hamarabb jöttem volna!

Matt lassan Travisre emelte a tekintetét. Néha tényleg nagyon elege volt a barátjából. - És hogy van Tina? - váltott gyorsan témát Travis. Megannak jut ideje alvásra? Megan éppen Allisonnal beszélgetett a terasz másik végén lévő asztalnál. Joe oda pillantott, majd válaszolt: - Nem sok. Tina köhögése elmúlt, úgyhogy újból átalussza az éjszakát, de Megan képtelen egy jót aludni. Legalábbis amióta megszülettek a gyerekek. Akkor is felébred, ha Tina meg se mukkan. Mint akit a csend is zavar. - Igazi anya! - szólt Travis. - Mindig is az volt! Joe Matthez fordult. - És hol van Liz? - Bármelyik percben megérkezhet - felelte Matt síri hangon. - A szüleinél töltötte a napot. - Remek! - mondta Joe. - Egy rossz szót se! Igazán kedves emberek... - Mintha egyszer azt mondtad volna, hogy ha még egyszer meg kell hallgatnod az apósod prosztatarákjának történetét, vagy hogy mit élt át anyósod, amikor megtudta, hogy Henryt ismét elbocsátották, persze nem az ő hibája volt, felkötöd magad. Matt nagy nehezen ült fel. - Ilyet sose mondtam! - Dehogyisnem! - kacsintott Joe, amikor Matt felesége, Liz feltűnt a sarkon az előtte totyogó Benne! - De ne aggódj! Nem mondom el senkinek! Matt rémülten nézett előbb Lizre, majd Joe-ra, aztán vissza, azt fürkészve, vajon meghallotta-e a felesége. - Hahó! Sziasztok! - köszöntött mindenkit barátságosan Liz, miközben fogta a kis Ben kezét. Elindult Megan és Allison felé, Ben pedig gyorsan utat tört magának a többi gyerekhez.

Joe látta, hogy nagy kő esett le Matt szívéről. Elvigyorodott, és halkan odaszólt Travisnek: - Tehát... Liz szüleinél tartottunk. Azzal tudtad idecsalogatni, hogy akkor nem kell velük találkoznia? - Lehet, hogy ezt az érvet is bevetettem... - élcelődött Travis. Joe nevetett. - Miről beszéltek? - kérdezte Matt gyanakvóan. - Á, semmi különösről! - felelték a többiek egyszerre.

K

ésőbb, amikor már lement a nap és az ennivaló elfogyott, Moby a gazdája lába elé heveredett. Miközben Travis a medencében pancsoló gyerekeket hallgatta. Különös elégedettség töltötte el. Az ilyen estéket kedvelte leginkább, amikor a távolból nevetés és a jól ismert tréfálkozás hallatszott. Allison az egyik percben még Joe-val beszélgetett. a következőben Lizzel. aztán Lairddel vagy Matt-tel; és így tett mindenki, aki a szabadban megterített asztal körül ült. Semmi színjáték, senki sem erőlködött, hogy a másiknak imponáljon. Időnként úgy érezte, olyan az élete, mint egy sörreklám, de nem bánta. Jó érzés volt. Időről időre valamelyik asszony elment, hogy ránézzen a gyerekekre. Ugyanakkor a férfiak – Laird, Joe és Matt - részéről ilyenkor abban merült ki a gyereknevelés, hogy néha felemelték a hangjukat, hátha azzal sikerül lecsendesíteni a kölyköket... Így próbálták meg elejét venni a civakodásnak és a véletlenszerű sérüléseknek. Persze, örökké hisztizett valaki, de a legtöbbször elég volt egy puszi, ha lehorzsolták a térdüket. vagy egy ölelés, amelyet legalább olyan jó volt messziről figyelni. mint amilyen jó lehetett a gyerekeknek átélni. Ahogy Travis végignézett az asztal körül ülőkön, örömmel látta, hogy gyerekkori barátai nemcsak remek férjek és apák

lettek, hanem megmaradtak jó barátoknak, az élete részének is. Nem volt ez mindig így. Harminckét évesen tudta már, hogy az élet sokszor kockázatos helyzeteket szül. Neki is volt néhány olyan sérülése, balesete, amely sokkal rosszabbul is végződhetett volna. De nemcsak erről volt szó. Az élet kiszámíthatatlan. Gyerekkori ismerősei közül többet elvesztett már: meghaltak autóbalesetben, vagy megházasodtak, majd elváltak, kábítószer- vagy alkoholfüggők lettek, vagy csak elköltöztek ebből a kisvárosból, és emlékük mára elhomályosult. Mekkora volt annak az esélye, hogy ők négyen - akik óvodás koruk óta ismerik egymást - harmincas éveik elején még mindig együtt töltik a hétvégéiket? Elég kevés - adott választ önmagának gondolatban Travis. És mégis, miután sikeresen túljutottak a tinédzserkori lázadásokon, a lányokkal kapcsolatos problémákon, a szülői elvárásokon, és az életcéljukat illetően teljesen eltérő elképzelésekkel négy különböző főiskolára jelentkeztek, szépen lassan mindegyikük visszatért Beaufortba. Már szinte inkább családtagoknak tekintették egymást, mintsem csupán barátoknak. Félszavakból is értik egymást, és olyan élményeket éltek át együtt, amilyeneket a kívülállók nem érthetnek. Csodálatos módon a feleségeik is nagyon jól kijöttek egymással. Bár más-más családi háttérrel rendelkeznek, és az állam különböző részeiből jöttek, a házasság, az anyaság és a kisvárosi pletykák úgy összekovácsolták őket, hogy immár rendszeresen beszélnek telefonon, és testvérként tekintenek egymásra. Először Laird nősült meg - Allisonnal az azt követő nyáron kötötték össze az életüket, hogy a Wake Foresten megszerezték a diplomájukat; Joe és Megan az észak-karolinai egyetem utolsó évében jöttek össze, és egy évvel Lairdék után mondták ki a boldogító igent. Matt, aki a Duke-ra járt, Beaufortban találkozott Lizzel, és ők egy évvel ezt követően

házasodtak össze. Mindhárom esküvőn Travis volt a vőlegény tanúja. Persze néhány dolog megváltozott az utóbbi években, leginkább azért, mert mindegyik család bővült. Laird már nem mindig ért rá, hogy a hegyekbe menjenek biciklizni, Joe nem tudott bármikor Travisszel tartani Coloradóba síelni, ahogyan régen. Matt pedig már szinte teljesen feladta, hogy bármilyen tevékenységben lépést tartson vele. Travis nem is talált ebben semmi kivetnivalót. Még így is elég sokszor ráértek - főleg, ha időben szólt nekik, és így tartalmas hétvégéket tölthettek együtt. Travis annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor a beszélgetés abbamaradt. - Kimaradtam valamiből? - Csak azt kérdeztem, beszéltél-e mostanában Monicával felelte Megan, akinek érződött a hangján, hogy neheztel Travisre. Ö viszont úgy érezte, a barátai kicsit túl sokat foglalkoznak a magánéletével A házasságban élő emberekkel az a baj, hogy minden ismerősüknek igyekeznek házastársat találni. Bárkivel is randevúzott Travis, azt finoman, de kitartóan górcső alá vették, különösen Megan. Ebben a témában általában ő volt a zászlóvivő. Próbált rájönni, hogy mi motiválja Travist a nőkkel kapcsolatban. Travis pedig cserébe nagy kedvvel piszkálta Megant. - Mostanában nem. - Miért nem? Hiszen olyan helyes lány! Csak kissé gyengék az idegei, gondolta Travis. De nem ez volt a lényeg. - Ő szakított velem, nem emlékszel? - És? Ez nem azt jelenti, hogy nem akarja, hogy felhívd! - Szerintem pedig pontosan azt jelenti. Megan, Allisonnal és Lizzel együtt, úgy nézett rá, mint aki megőrült. A férfiak természetesen jól mulattak. Így volt ez minden találkozás alkalmával.

- De hát veszekedtetek, nem? - Igen. És? - Nem gondoltál még arra, hogy talán csak mérgében adta ki az utadat? - Én is haragudtam rá! - Miért? - Azt akarta, hogy menjek el pszichológushoz. - És fogadjunk, hogy neked nem tetszett ez az ötlet! - Akkor lesz szükségem pszichológusra, ha szoknyát húzok és elkezdek kesztyűt horgolni! Joe és Laird jót nevettek, de Megannak villámlott a szeme. - Szerinted a férfiak nem járhatnak pszichoterápiára? - Azt tudom, hogy én nem fogok! - És úgy általában? - Azt én nem tudhatom. Megan hátradőlt. - Azt hiszem, Monicának igaza lehet. Ha érdekel a véleményem, szerintem sem stimmel nálad valami: félsz az elköteleződéstől. - Akkor inkább nem érdekel, mit gondolsz. Megan előredőlt. - Mennyi volt a leghosszabb idő, amíg valakivel jártál? Két hónap? Négy hónap? Travis számolni kezdett. - Oliviával közel egy évig voltunk együtt. - Szerintem Megan nem a középiskolás évekre gondol vágott közbe Laird. A barátai időnként szerették cserbenhagyni Travist... - Kösz, Laird. - Egy barátra mindig számíthatsz. - Ne térjünk el a tárgytól, ha lehet! - figyelmeztette Megan. Travis az ujjaival dobolt a lábán.

- Hát, lássuk csak... Nem emlékszem. - Vagyis senkivel nem jártál annyi ideig, hogy emlékezni tudnál rá! - Mit csináljak? Nem találkoztam még olyan kaliberű nővel, amilyenek ti vagytok. Bár sötétedett, látta Megan arcán, hogy ez jólesett neki. Régóta tudta, hogy az ilyen kényes helyzeteket egy kis hízelgéssel lehet megoldani, pláne, ha komolyan is gondolja. Megan, Liz és Allison mind remek nők. Csupaszív, hűséges, nagylelkű, józan gondolkodású emberek. - Ne haragudj, csak tudod, kedvelem Monicát. - Igen, de kit nem kedvelsz azok közül, akikkel eddig randiztam? - Hát volt olyan! Például Leslie. Leslie-t egyik feleség sem bírta. A fiúknak nem volt különösebb bajuk vele, főleg ha bikiniben volt... Gyönyörű volt, és bár nem volt az a kimondott feleség típus, jól megvoltak vele, amíg tartott a kapcsolat. - Csak azt mondom, hogy szerintem igazán felhívhatnád! - folytatta Megan. - Még meggondolom - igyekezett rövidre zárni a témát Travis, miközben tudta, hogy nem fogja megtenni. Felállt az asztaltól, hogy el tudjon menekülni. - Kér még sört valaki? Joe és Laird egyszerre emelték fel a náluk lévő üvegeket; a többiek a fejükkel jelezték, hogy nem. Travis a hűtőtáskához indult, majd megállt egy pillanatra a ház üvegezett tolóajtajánál. Besietett a házba, kicserélte a CD-t, és amikor sörrel a kezében visszatért az asztalhoz, hallotta az újonnan betett zene kiszűrődő hangjait. Addigra Megan, Allison és Liz már Gwenről, a fodrászukról beszélgetett, akitől sok jó történetet hallottak, hiszen ismerte a város lakóinak legféltettebb titkait. Travis csendesen kortyolgatta a sörét, és a vizet nézte. Mire gondolsz? - kérdezte Laird.

- Nem lényeges. - De mégis! Travis feléje fordult: - Gondolkoztál már azon, miért van az, hogy bizonyos színeket használunk névként, másokat pedig nem? - Miről beszélsz? - Például a fekete és a fehér. Fehér úr a gumis; Fekete úr a harmadikosok tanára. Piros úr, a Clue játékosa. Viszont soha nem hallottam még Narancssárga vagy Citromsárga úrról! Ez azt mutatja, hogy van olyan szín, amely névként jól hangzik, és van olyan, amelyik nem. Érted? - Nem mondhatnám, hogy sokat törtem ezen a fejem... - Én sem. Csak az imént jutott eszembe. De azért érdekes, nem? - Ja! - nyögte ki nagy nehezen Laird. Mindketten elhallgattak. Mondtam, hogy nem lényeges. - Mondtad. - És igazam volt? - Aha.

A

mikor a kis Josie negyedórán belül másodszor hisztizett valamivel kilenc óra előtt -, Allison az ölébe vette, és a szemével jelzett Lairdnek, hogy ideje indulni, a gyerekeknek le kell feküdniük. Laird nem akart ellenkezni, inkább felállt. Ekkor Megan ránézett Joe-ra, Liz intett Mattnek, és Travis rögtön tudta, hogy a buli véget ért. A szülők azt hiszik, ők irányítják a gyerekeket, pedig alapvetően fordítva igaz. Valószínűleg rá tudta volna beszélni valamelyiküket, hogy maradjon, de már megszokta, hogy a barátai teljesen más ritmusban élnek, mint ő. Ráadásul gyanította, hogy Stephanie, a húga esetleg beugrik hozzá Chapel Hillből, ahol hamarosan

diplomát szerez biokémikusként. Bár a szüleiknél szokott aludni, általában jólesik neki egy kis beszélgetés a fárasztó út után, az öregek pedig addigra már biztosan lefekszenek. Megan, Joe és Liz felállt, és elkezdte leszedni az asztalt, de Travis leállította őket. - Hagyjátok, majd én megcsinálom. Nem nagy ügy. Néhány perc alatt két kisfurgon és egy kombi lett tele gyerekkel. Travis a verandán állva intett búcsút nekik. Visszament a hi-fi állványhoz, újból végigböngészte a CDit, majd a Rolling Stonestól a Tattoo Yout választva feltekerte a hangerőt. Vett még egy sört, leült, feltette a lábát az asztalra és hátradőlt. Moby mellé telepedett. - Egy kicsit magunkra maradtunk. Szerinted mikor ér ide Stephanie? Moby elfordult. A séta, labda, autózás és Gyere, hozd a csontot! kifejezéseken kívül semmi más nem keltette fel az érdeklődését. - Szerinted hívjam fel, hogy elindult-e már? Moby továbbra sem reagált. - Én is így gondolom. Ideér, amikor ideér. Sörét tovább iszogatva a vizet nézte. Moby nyüszíteni kezdett. - Labdázni szeretnél? Moby úgy pattant fel, hogy majdnem feldöntötte a széket.

A  zene az utolsó csepp a pohárban, gondolta Gabby, egy

szörnyű hét végén. Hangos zene! Rendben van, szombat este kilenckor még nem dől össze a világ, pláne, mivel vendégek voltak nála, és még a tíz óra is belefér. De a tizenegy?! Miközben a kedves szomszéd egyedül van és a kutyájával játszik a kertben? Gabby a hátsó teraszról látta, hogy Travis feltett lábbal,

ugyanabban a rövidnadrágban, amit egész nap viselt, ül az asztalnál, dobálja a kutyának a labdát, és közben a vizet bámulja. Mégis mi a csuda járhat a fejében? Talán nem kellene ennyire haragudnia rá; leginkább nem is kellene vele foglalkoznia. Végül is otthon van, nem? A vár ura! Csinálhat, amit akar! Eddig még rendben is volna, de élnek a környéken mások is, mint például ö, neki is van vára, és a szomszédokra illene tekintettel lenni. Ami azt illeti, Travis átlépte azt a bizonyos határt. Nemcsak a zenehallgatással. Őszintén szólva, neki is tetszett a zene, és az sem szokta zavarni, milyen hangerővel vagy mennyi ideig hallgatja. Neki a férfi kutyájával Nobby, vagy mi a neve - volt baja. Egészen pontosan azzal, amit MoIlyvaI művelt. Mert biztos volt benne, hogy Molly vemhes. Az ő drága, édes, díjnyertes fajtiszta skótjuhásza! Amelyet az első fizetéséből vásárolt, amikor a Kelet-Virginia Orvostudományi Egyetemen letette orvosi asszisztensi vizsgáit. Mindig ilyen kutyára vágyott! És ez a kutya az utóbbi időben igencsak kigömbölyödött! És ami ennél is sokatmondóbb: az emlői is megduzzadtak! Érezte, ahányszor csak Molly odajött egy kis hasvakargatásért. A mozgása is lelassult. Molly tehát egyértelműen arra készült, hogy világra hoz jó néhány kölyköt, amelyekre az égvilágon senki sem vágyik. Bokszer- és skótjuhász keverék? Önkéntelenül is elfintorodott, amikor elképzelte. Biztosan a szomszéd kutyája volt az! Amikor Molly tüzelt, az a kutya lecövekelt Molly háza előtt, mint valami magánnyomozó, és Gabby mostanában nem is látott rajta kívül mást a környékükön. Persze a szomszédnak esze ágában sincs kerítést építtetni. Vagy a kutyáját bent tartani! Vagy egy kutyafuttatót kialakítani! Nem! Jelszava: "Az én kutyám szabad!" Gabbyt ez nem lepte meg. A férfi láthatóan az egész életét ilyen felelőtlenül élte. Amikor a nő munkába indult, ő akkor indult

futni, amikor pedig hazaért, kedves szomszédja éppen a háza előtt biciklizett vagy kajakozott vagy görkorcsolyázott vagy kosárlabdázott a környékbeli gyerekekkel. Egy hónappal ezelőtt tette a motorcsónakját vízre, és most már wakeboardozik is. Mintha még nem sportolt volna eleget! lsten ments, hogy egyetlen percet is túlórázzon, ráadásul Gabby tudta azt is, hogy péntekenként egyáltalán nem dolgozik. És vajon milyen munkakörben megengedett, hogy farmerben és pólóban járjon valaki dolgozni? Nem nagyon volt ötlete, de azt gyanította furcsa elégedettséggel -, hogy valószínűleg kötény és névkitűző szükséges hozzá... Jó, lehet, hogy nem volt teljesen fair. Feltehetőleg kedves fickó. A barátai - akik egész normálisnak tűntek, ráadásul gyerekeik is vannak - láthatóan élvezték a társaságát, és sokszor vendégeskedtek nála. Eszébe jutott, hogy a társaság némelyik tagja már járt a munkahelyén, amikor valamelyik náthás vagy fülfájós gyereket bevitték. Na, de mi lesz Mollyval? Molly a hátsó ajtónál ült, csóválta a farkát, Gabby pedig kissé idegesen gondolt a jövőre. Molly még rendben is lenne, de mi lesz a kölykökkel? Mi vár rájuk? Mi lesz, ha senki nem tart rájuk igényt? Nem vitte volna rá a lélek, hogy sintértelepre vagy más efféle helyre vigye őket elaItatni. Erre nem lenne képes. Ilyet soha nem tenne! Nem fogja megöletni őket! De akkor mihez kezd velük? Mindenről az a férfi tehet, aki csak ül a teraszán feltett lábbal! Mintha a világon semmi gondja nem lenne! Gabby nem erről álmodott, amikor az év elején először meglátta a házat. Igaz, hogy nem Morehead Cityben volt, ahol a barátja, Kevin, élt, de így is csak néhány percre volt tőle, a híd túloldalán. Kicsi volt, majdnem fél évszázados, jócskán felújításra szorult, legalábbis Beaufort többi házához képest. Csodálatos kilátása volt az egész öbölre, és elég nagy kertje ahhoz, hogy Molly jókat futkosson benne, és nem mellékesen,

megfizethető volt Gabby számára. Éppen hogy ki tudta fizetni, a tanulmányaira felvett hitel törlesztése mellett, de a hitelügyintézők mindig megértők, ha olyan ember kér kölcsönt, mint ő. Szakmával rendelkező, tanult ember. Bezzeg azok, akik a kutyájukat hagyják szabadon bóklászni, és nem dolgoznak péntekenként! Nagy levegőt vett, és újból emlékeztette magát, hogy talán igazságtalan a fiatalemberre! Hiszen mindig integet, amikor látja Gabbyt hazaérkezni a munkából, sőt, halvány emlékei szerint, amikor néhány hónappal ezelőtt ideköltözött, egy kosár sajttal és borral köszöntötte az új szomszédot. Nem találta otthon, ezért letette a verandára. Gabby akkor megfogadta, hogy ír egy köszönőlevelet viszonzásképpen, ám ez azóta is elmaradt... Arca önkéntelenül grimaszba rándult. Ennyit az erkölcsi felsőbbrendűségről... Jó, rendben, senki sem tökéletes, de most nem egy elmulasztott köszönetről volt szó, hanem Mollyról és a szomszéd szabadon lófráló kutyájáról, a nem kívánt kölykökről, és az elérkezett történelmi pillanatról, amikor is mindezt meg kellene beszélniük. A jelek arra utaltak, hogy Travis ébren van. Lelépett a hátsó teraszról és a két kert határán húzódó magas sövénykerítés felé indult. Úgy érezte, jó lenne, ha Kevin vele lenne, de tudta, hogy ez hiú ábránd; pláne a ma reggeli vitájuk után. Pedig csak annyi történt, hogy Gabby megemlítette neki, hogy az unokatestvérének bekötik a fejét. Kevin úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Nem szólt egy szót sem, inkább a sporthírekbe temetkezett. Minden, ami a házassággal volt kapcsolatos, megnémította, ráadásul ez a tendencia az utóbbi időben egyre erősödött. Gabbynek nem kellett volna meglepődnie - közel négy éve ismerte már (az unokatestvéréék öt év együtt járás után házasodnak össze - merült fel benne).

Egyvalamiben biztos volt Gabby, hogy ha Kevin számára valamely téma kínos volt, inkább egy szót sem szólt. Ám valójában nem Kevinnel volt gondja. Nem is azzal, hogy az utóbbi időben úgy érezte, nem biztos, hogy úgy alakul az élete, ahogyan eltervezte. És nem a szörnyű hete miatt volt bosszús, ahol pénteken egy nap alatt háromszor hányták le háromszor! -, ez pedig évszázados rekord, legalábbis a nővérek szerint, akik viszont nem rejtették véka alá gúnyos vigyorukat, és újra meg újra jót derültek rajta. Nem haragudott Adrian Melton doktorra sem, aki házasember létére nagy előszeretettel ért hozzá minden adandó alkalommal, és tartotta rajta a kezét túl hosszan. Sőt, az sem bosszantotta, hogy ezek miatt egyetlenegyszer sem állt a sarkára. Nem, az egész amiatt van, hogy a bulizós szomszéd úrnak felelősségteljesebben kellene viselkednie, és ugyanúgy részt kellene vállalnia a problémák megoldásában, mint Gabbynek. Ráadásul menet közben, a nyomaték kedvéért, lehet, hogy megemlíti majd, hogy a fiatalúrnak talán nem kellene olyan későn bömböltetnie a zenét (még ha egyébként tetszett is neki), csak hogy lássa, Gabby nem tréfál. Ahogy átsétált a füvön, a harmattól nedves lett a szandálban a lába, a holdfény pedig ezüstösen csillogott a pázsiton, ám Gabby mindezt alig vette észre, annyira lefoglalta az a gondolat, hogy mivel is kezdje a mondandóját. Az udvariasság szabályai szerint a bejárati ajtón illett volna kopogtatnia, de a zene olyan hangos volt, hogy úgy gondolta, a "kedves szomszéd" azt úgysem hallaná. Szeretett volna gyorsan túl lenni az egészen még addig, amíg lendületben van, és úgy érzi, hajlandó a konfliktust is vállalni. Észrevette, hogy kicsit feljebb a sövény szétnyílik. Arra vette az irányt. Valószínűleg Nobby tört magának itt utat, hogy kihasználja szegény drága Mollyt. A torkában dobogott a szíve,

aminek most kifejezetten örült. Nagyon fontosnak tartotta, hogy ez ne is múljon el. Nagyon! Annyira arra összpontosított, amiért elindult, hogy amikor felbukkant a sövény túloldalán, nem vette észre a felé repülő teniszlabdát. Távolról ugyan mintha hallotta volna, hogy fut felé a kutya - de csak távolról -, a következő pillanatban valami felborította, és elterült a földön.

Ahogy a hátán feküdt, Gabby tompán úgy érezte, hogy túl-

ságosan sok a csillag a túlságosan fényes és homályos égbolton. Egy pillanatra átfutott az agyán, vajon miért nem tud lélegezni, aztán a testét átjáró fájdalom gyorsan elterelte a gondolatait. Csak egy dolgot tehetett: a füvön feküdt, és csak pislogott, ahogy a fájdalom lüktetett a testében. Valahonnan messziről furcsa zajokat hallott, a világ pedig szép lassan kitisztult körülötte. Összpontosítani próbált, és ráébredt, hogy a furcsa zajok voltaképpen beszédhangok. Vagy inkább egy valaki hangja. Mintha azt kérdezné tőle, jól van-e. Ezzel egy időben meleg, nem túl jó szagú, ütemes szuszogás érte az arcát. Pislogott még egyet, fejét óvatosan oldalra fordította, és meglátta, hogy egy hatalmas, szőrös kocka fej tornyosul fölötte. Nobby, gondolta még szédelegve. - Jaaaj! - nyöszörögte Gabby, miközben megpróbált felülni. A kutya megnyalta. - Moby! ÜI! - mondta egy közeledő hang. - jól van? Talán jobban tenné, ha még egy kicsit fekve maradna! - Jól vagyok - mondta Gabby, és közben sikerült teljesen felülnie. Néhányszor nagy levegőt vett, de még mindig szédült. Hú, ez tényleg fáj, gondolta. Érezte, hogy a sötétben valaki mellé guggol, de nem nagyon látta az illető arcát. - Igazán sajnálom! - mondta a hang.

- Mi történt? - Moby véletlenül fellökte magát, amikor a labdáért futott. - Ki az a Moby? - A kutyám. - Akkor ki az a Nobby? - Ki? Gabby megérintette a halántékát. - Nem fontos. - Biztos, hogy jól van? - Biztos - mondta Gabby, bár kissé még szédült, aztán érezte, ahogy a fájdalom enyhe lüktetéssé szelídül. Megpróbált felállni; a férfi a karjánál fogva segített neki. Eszébe jutottak azok a kisgyerekek, akik a rendelőjében lábra állva az egyensúlyuk megtartásáért küzdöttek. Amikor sikerült végre felállnia, a férfi elengedte a kezét. - Szép kis üdvözlés, nem? A hang még így is távolinak tűnt, bár Gabby tudta, hogy nem az. Amikor a férfi felé fordult, észrevette, milyen magas hozzá képest. Ez igen szokatlan volt számára. Fejét egészen hátrahajtva látta erős arccsontját, sima bőrét. Hullámos barna haja a tincsek végén felkunkorodott, foga fehéren világított. Közelről jóképű volt - na jó, rendkívül jóképű -, de úgy tűnt, ezzel tisztában is van. Gondolataiban elmerülve Gabby szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Elfelejtette, mit is akart kérdezni. - Úgy értem, átjön ide, erre leteríti a kutyám - folytatta a férfi. - Ahogy említettem, nagyon sajnálom! Nem szokott ilyen szeleburdi lenni, Köszönj a hölgynek, Moby! A kutya a hátsóján ült, igen elégedettnek tűnt, amiről Gabbynek rögtön eszébe jutott, miért is jött. Moby felemelte a mancsát, hogy pacsit adjon. Aranyos volt - ahhoz képest, hogy bokszer, pláne! -, de Gabbyt nem lehetett ilyen könnyen levenni

a lábáról. Elvégre ez a "dög", amelyik nemcsak őt intézte el, hanem Mollyval is elbánt. Inkább Banditának kellene nevezni! Vagy Megrontónak... - Biztos, hogy jól van? Ahogyan a férfi ezt kérdezte, Gabby ráébredt, hogy eredetileg nem ilyen hangvételű találkozóra készült. A lány megpróbálta felidézni, milyen érzésekkel is indult el otthonról. - Igen - felelte éles hangon. Egy kínos pillanatig szótlanul néztek egymásra. Végül a férfi a hüvelykujjával a háta mögé mutatott. - Nincs kedve inkább a teraszomon üldögélni? Éppen zenét hallgatok. - Miért gondolja, hogy teraszon szeretnék üldögélni? csattant fel Gabby, aki immár úgy érezte, végre ő irányíthatja a dolgokat. - Hát... mert átjött hozzánk? - válaszolt a férfi kissé tétován. Na persze, gondolta Gabby. Hogyne! - Persze, maradhatunk itt a bokroknál is, ha úgy gondolja... - tette hozzá Travis. Gabby felemelte a kezét, hogy csendre intse a férfit. Kezdte elveszíteni a türelmét, és amúgy is szeretett volna már túl lenni az egészen. - Azért jöttem, mert beszélni szerettem volna magával... Hirtelen elhallgatott, mert a férfi rácsapott tenyerével a saját karjára. - Én is! - szólt, mielőtt Gabby folytathatta volna a mondandóját. - Egy ideje már készülök arra, hogy meglátogassam és üdvözöljem, mint új szomszédot! Megtalálta a kosaramat? Gabby fülénél zümmögött valami. Elhajtotta. - Igen. Köszönöm - bizonytalanodott el. - De azért jöttem...

Elhallgatott, amikor észrevette, hogy Travis nem is figyel rá, hanem legyezget körülötte. - Biztos, hogy nincs kedve leülni a teraszon? - kérdezte újból. - Szörnyűek a szúnyogok itt a bokroknál ! - Azt kezdtem el az imént... - Ott van egy a fülcimpáján! - figyelmeztette Travis. Gabby a jobb kezével ösztönösen odacsapott. - A másikon! Gabby agyoncsapta. Ahogy elvette a kezét a fülétől, látta, hogy véres. Gusztustalan! - gondolta. - Az arcán is van egy! Megpróbálta elhessegetni az egyre növekvő szúnyograjt. - Mi van itt? - Amint már említettem, a bokrok miatt van minden. A szúnyogok a vízfelszínen tenyésznek, és itt, a bokrok körül, az árnyékban mindig minden nedves. - Rendben - adta be a derekát Gabby. - Beszéljünk inkább a teraszon! Gyorsan odébb mentek, így néhány pillanat múlva már tisztább volt a levegő. - Gyűlölöm a szúnyogokat, ezért égetek citronellaolajos gyertyákat az asztalon. Ezzel általában sikerül távol tartanom őket. A nyár vége felé még borzalmasabb a helyzet! A férfi úgy állt mellette, hogy véletlenül se érjenek egymáshoz. - Azt hiszem, még nem mutatkoztam be. Travis Parker vagyok. Gabby egy kissé elbizonytalanodott. Nem azért jött, hogy haverkodjon, de a jó modor megkívánta, hogy válaszoljon. Így, még mielőtt észbe kapott volna, ösztönösen ő is a kezét nyújtotta: - Gabby Holland. - Örvendek!

- Igen... A hatás kedvéért összefonta a karját, miközben válaszolt, de aztán önkéntelenül a sajgó bordáihoz nyúlt, onnan pedig viszkető füléhez. Travis a lány arcán látta, hogy dühös. Szigorúan összeszorította a száját, ezt pedig már jó néhány barátnőjén látta. Travis érezte, hogy Gabby rá haragszik, de fogalma sem volt, miért. Hacsak nem azért, amiért feldöntötte a kutyája. De nem, nem hiszi, hogy azért. Eszébe jutott, hogy Stephanie, a húga gyakran vágott ilyen arcot, amikor valami régi sérelmen hosszasan rágódott és a neheztelését ki akarta fejezni. Most Gabby is durcás gyereknek tűnt számára. Mint aki szépen lassan felhergelte magát. Más hasonlóság viszont nem látszott a két nő között. Stephanie kifejezett szépség volt, és Gabby is vonzó volt, de valahogy másként... Kék szemei kicsit távol álltak egymástól, az orra is túl nagy volt, a vörös haj pedig kevés nőnek áll jól. De éppen azért, mert nem volt tökéletes, természetes szépsége egyfajta sebezhetőséget sugárzott, ami a legtöbb férfi számára általában vonzó. A nagy csendben Gabby megpróbálta összeszedni a gondolatait. - Azért jöttem... - Várjon! Mielőtt elmondaná, nem ülne le? Rögtön jövök! - A hűtőtáskához indult, majd félúton visszafordult. - Kér egy sört? - Nem, köszönöm - felelte Gabby, miközben arra gondolt: "Legyünk már túl az egészen!" Le sem ült. Amikor a férfi nagy léptekkel elhaladt mellette, Gabby szerette volna tisztázni, miért is jött, de a másik túl gyors volt: lehuppant egy székre, hátradőlt, és feltette a lábát az asztalra. Gabby zavartan állva maradt. Semmi sem a terv szerint alakult. Travis kinyitotta a sörét, és belekortyolt.

- Nem ül le? - kérdezte könnyedén. - Köszönöm, inkább állnék. Travis hunyorogva a szeme elé tette a kezét. - De így alig látom - mondta. - A teraszlámpák hátulról világítják meg. - Azért jöttem, hogy elmondjam magának... - Egy kicsit arrébb tudna állni? - kérdezte a férfi. Gabby türelmetlenül odébb lépett. - Így jobb? - Nem igazán. Gabby akkor már majdnem az asztalnál állt. Dühösen felemelte a kezét. - Talán mégis jobb lenne, ha leülne... - javasolta Travis. - Rendben! - mondta Gabby. Kihúzott egy széket, és leült. Úgy érezte, Travis az egész elképzelését elrontotta. - Azért jöttem, mert beszélni szerettem volna magával. mondta ismét. Nem tudta, mivel is kezdje: Molly helyzetével, vagy hogy hogyan kellene viselkednie egy rendes szomszédnak. Travis felhúzta a szemöldökét. - Ezt már hallottuk ma! - Tudom! - kezdte elveszíteni a türelmét Gabby. – Neki futottam már néhányszor, de nem hagyta, hogy befejezzem! Travis látta, hogy a lány úgy néz rá, mint a húga szokott, ha mérges, de még mindig nem sejtette, mi bőszítette így fel. Aztán Gabby beszélni kezdett; eleinte kissé tétován, mint aki attól tart, megint félbeszakítják. Nem így történt. Sikerült felvennie a fonalat, a szavak csak úgy ömlöttek belőle: hogy hogyan talált rá a házára, milyen izgatott volt, és hogy előtte milyen hosszú ideig álmodott arról, hogy saját otthona lesz. Innen tért rá Mollyra és arra, hogy Molly emlői megduzzadtak. Travisnek először fogalma sem volt, ki az a Molly - ami meglehetősen szürreálissá tette a monológ e részét -, aztán rájött,

Gabby skót juhászkutyájáról van szó, amellyel időnként sétálni látta a lányt. Ezek után Gabby ronda kutyakölykökről és gyilkosságról kezdett beszélni, és valami olyasmiről, hogy nem Tapizó doktor és nem a hányás miatt ilyen feldúlt, de az igazat megvallva mindennek csak akkor lett valami értelme, amikor elkezdett Mobyra mutogatni. Akkor állt össze Travis fejében a kép, hogy a lány Mobyt tartja felelősnek Molly vemhességéért. Travis szerette volna elmondani, hogy biztosan nem Moby tehet a dologról, de Gabby úgy felhergelte magát, hogy Travis jobbnak látta megvárni, hogy a lány befejezze, mielőtt tiltakozni kezd. Csakhamar végzett is a monológgal. Ilyen-olyan részletek az életével kapcsolatban még felmerültek, olyanok, amelyekről talán soha senkinek nem beszélt, nem is voltak egymással összefüggésben, de a dühét közben többször is Travisre zúdította. Úgy tűnt, legalább húsz percig tartott az "előadás", de Travis tudta, hogy annyi nem lehetett. Mégsem volt könnyű elviselnie, hogy egy fölöttébb zaklatott idegen megvádolja azzal, hogy rossz szomszéd, nem beszélve arról, hogy csúnyán nyilatkozott még Mobyról is, akit ő egyébként a világ legjobb kutyájának tartott. Gabby időről időre tartott egy kis szünetet, ilyenkor Travis megpróbált reagálni a vádakra, de hiába: a lány mindig lehurrogta. Így inkább hallgatott és - legalábbis azokban a pillanatokban, amikor a lány nem szapulta őt vagy a kutyáját - némi kétségbeesést és zavart érzett a szomszédnője életével kapcsolatban. Akár észrevette Gabby, akár nem, a kutya csak egy kis része volt a gondjainak. Megsajnálta, és bólogatni kezdett, hogy jelezze, figyel. Egy kérdést Gabby újra és újra feltett: - Nem kellene a szomszédoknak jobban figyelniük a tetteik következményeire? - Dehogynem! - kezdte volna Travis a válaszát, de Gabby ismét túlkiabálta:

- Hát dehogynem! Travis pedig csak bólogatott. Amikor a cirkusz véget ért, Gabby fáradtan a földre szegezte a tekintetét. Bár az ajkát ugyanolyan szigorúan összeszorította, Travis úgy látta, mintha Gabby sírna. Nem tudta, fel merje-e ajánlani, hogy hoz egy zsebkendőt. Ahhoz be kellett volna mennie a házba, ez pedig sok időt vett volna igénybe, de végül eszébe jutott, hogy a grillsütőnél maradt néhány szalvéta. Gyorsan felpattant, és hozott néhányat. Odanyújtott egyet Gabbynek, aki némi habozás után elfogadta. Megtörölte a szemét. Most, hogy megnyugodott, Travis észrevette, hogy csinosabb, mint gondolta. Gabby végül szipogva megkérdezte: - A kérdés az, mit szándékozik tenni. Travis nem igazán értette, mire gondol. - Mivel kapcsolatban? - A kölykökkel kapcsolatban! Travis érezte, hogy ismét kezd puskaporossá válni a hangulat, úgyhogy felemelte a kezét, és megkísérelte lenyugtatni Gabbyt. - Kezdjük az elején! Biztos, hogy vemhes a kutyája? - Hát persze! Nem figyelt rám az előbb? - Állatorvos látta már? - Orvosi asszisztens vagyok! Két és fél évig tanultam az orvosin, utána egy évet töltöttem kórházi gyakorlaton. Tudom, milyen az, ha valaki várandós! - Emberek esetében biztosan. De a kutyáknál ez másképp működik. - Honnan tudja? - Van velük jócskán tapasztalatom. Az az igazság, hogy... Na persze, legyintett Gabby. - Lassabban mozog, megduzzadtak az emlői, és a viselkedése is megváltozott. Mi más lehetne az oka?

Őszintén szólva minden férfi, akivel addig találkozott, mind azt gondolta magáról, hogy mert gyerekkorában volt kutyája, ért is hozzájuk. - És ha valamilyen fertőzést kapott el? Az is okozhat duzzanatot. A fertőzés jellegétől függően pedig még fájdalmai is lehetnek, ami miatt megváltozhat a viselkedése. Gabby mondani készült valamit, aztán nem szólt semmit, mert rájött, hogy erre nem is gondolt. Fertőzés valóban okozhat emlőduzzanatot, például az emlőgyulladás. Egy pillanatra megkönnyebbült, majd újból elkomorodott. Nem egy-két emlőről volt szó, hanem az összesről! A szalvétát gyűrögette, és arra gondolt, bárcsak figyelne rá Travis. - Vemhes. Kölykei lesznek. És maga segíteni fog gazdát találni nekik, mert én nem viszem őket a sintértelepre! - Biztos, hogy nem Moby volt. - Tudtam, hogy ezt fogja mondani! - De... Gabby mérgesen csóválta a fejét. Annyira tipikus! A terhesség mindig a nő baja! Felállt. - Vállalnia kell a felelősséget! És remélem, tisztában van azzal, hogy nem lesz egyszerű otthon találni a kölyköknek. - De...

Mi volt ez? - kérdezte Stephanie.

Gabby eltűnt a sövény mögött. Néhány másodperc múlva Travis látta, ahogy eltolja az üvegezett tolóajtót, és bemegy a házába. Még mindig az asztalnál ült, mint aki sokkot kapott, amikor észrevette a húgát. - Mióta vagy itt? - Épp elég régóta - felelte Stephanie. Észrevette az ajtó mellett a hűtőtáskát, és kivett belőle egy sört. - Egy pillanatra

azt hittem, még meg is üt! Aztán azt, hogy elsírja magát. Majd megint azt, hogy megüt. - Majdnem így volt! - ismerte el Travis. A homlokát dörzsölve még mindig az események hatása alatt volt. - Úgy látom, elbűvölted a barátnődet! - Nem a barátnőm. A szomszédom. - Még jobb! - Stephanie leült. - Mióta jártok? - Nem járunk. Őszintén szólva, most találkoztunk először. - Nem rossz! - állapította meg Stephanie. - Nem hittem, hogy erre képes vagy. - Mármint mire? - Hogy ilyen gyorsan meg tudod utáltatni magad valakivel! Ritkaság! Általában az emberek megismerkednek először... - Nagyon vicces! - Szerintem is! És Moby... - A kutyához fordult, és az ujját felemelve megdorgálta: - Neked igazán a helyén lehetne az eszed! Moby a farkát csóválta, majd Travishez ment. Aztán Stephanie-hoz ballagott, és megszaglászta az ölét. Stephanie a fejénél fogva hátrébb tolta a kutyát. - Ejnye, te vén vadász! - de erre Moby csak még inkább oda nyomta az orrát. - Moby nem tehet semmiről! - Hallottam, hogy mondtad neki. Csak nem nagyon érdekelte, ugyebár. Mi a baja? - Csak mérges volt. - Észrevettem. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, miről beszél. De annál jobban szórakoztam! - Ne szemtelenkedj! - Nem szemtelenkedem! - dőlt hátra Stephanie, a bátyját figyelve. - Egész csinos volt, nem? - Nem tűnt föl.

- Na persze! Fogadni mernék, hogy az első percben észrevetted! Láttam, hogyan nézted! - Jaj, jaj! Zord kedvedben vagy ma! - Miért ne lennék? A mai vizsgám brutális volt. - Az mit jelent? Talán az egyik kérdésre nem tudtad a választ? - Ugyan. De néhányon igencsak törnöm kellett a fejem. - Jó neked! - Az is! De a jövő héten még három vizsgám lesz. - Szegénykém! Örökösen diáknak lenni sokkal nehezebb, mint pénzt keresni... - Te beszélsz? Hosszabb ideig tanultál, mint én! Úgyhogy... mit gondolsz, Anya és Apa mit szólna, ha megtudná, hogy még néhány évig az egyetemen szeretnék maradni, hogy megszerezzem a doktori címet? Gabby konyhájában felgyulladt a lámpa. Travis kissé szórakozottan válaszolt: - Szerintem nem bánnák. Ismered őket! - Persze. De az utóbbi időben azt éreztem, jobban örülnének, ha találnék magamnak valakit, akivel családot alapítanék. - Sorstársak lettünk. Én évek óta ezt érzem. - Igen, de az én helyzetem más. Én nő vagyok. Ketyeg a biológiai órám. Kialudt a fény a szomszéd ház konyhájában; néhány másodperc múlva a hálószobában gyulladt fel a lámpa. Megfordult a fejében, hogy Gabby bizonyára lefekvéshez készülődik. - Tudod, hogy anya huszonegy éves volt, amikor férjhez ment - folytatta Stephanie. - És huszonhárom, amikor te megszülettél. - Válaszra várt, de hiába. - De lám, mi lett belőled! Talán ezzel kellene érvelnem... Stephanie szavai lassan jutottak el Travis tudatáig. A férfi összeráncolta a homlokát. - Sértegetni akarsz?

- Valahogy úgy - vigyorgott Stephanie. - Csak kíváncsi voltam, figyelsz-e rám, vagy a szomszédban jár az eszed. Az új barátnődön. - Nem a barátnőm! Érződött a hangján, hogy a téma nem közömbös számára, de nem tudott ellene semmit tenni. - Még nem - mondta a húga. - De valami azt súgja, hogy előbb-utóbb az lesz...

Második fejezet

Gabby nem tudta volna pontosan megmondani, hogy érzi

magát, amikor hazaért a szomszédlátogatásból, de miután becsukta maga mögött az ajtót, a falnak támaszkodva próbálta meg visszanyerni a lelki egyensúlyát. Lehet, hogy nem kellett volna átmennie, gondolta. Kétségkívül nem volt sok értelme. Nemcsak hogy nem kért elnézést a szomszéd, de még azt is letagadta, hogy az ő kutyája minden baj okozója. Mégis, mikor beljebb ment, már mosolygott. Legalább megtette! Kiállt az érdekei ért, és megmondta a magáét! Ehhez szükség volt némi bátorságra, gondolta magában. Általában nem nagyon tudja kimondani, amit gondol. Kevinnek sem meri a szemére hányni, hogy a férfi kettejükről szőtt tervei mindig csak a következő hétvégéig tartanak. Vagy Melton doktornak, hogy mit érez, amikor hozzáér. Még a saját anyjának sem, akinek mindig van valami ötlete, hogy Gabby mit csinálhatna másként. De a mosoly egyből lefagyott az arcáról, amikor meglátta a sarokban szunyókáló Mollyt. Azonnal eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem jutott semmire, és hogy talán, de csak talán,

de mégis jobban kellett volna próbálkoznia, hogy meggyőzze Travist: kötelessége segítenie. Az estét felidézve kissé zavarba jött. Lehet, hogy kicsit összefüggéstelenül beszélt, de miután elterült a földön, nem igazán tudott összpontosítani, és zavarában képtelen volt abbahagyni a monológot. Az anyjának igazi csemege lett volna! Gabby szerette őt, de az anyja az a fajta ember volt, aki soha nem veszítette el az önuralmát. Ez megőrjítette Gabbyt! Tinédzser korában többször érezte úgy, hogy legszívesebben megfogná az anyját, és jól megrázná, hogy valami spontán reakciót váltson ki belőle. Persze, úgysem sikerült volna. Hagyta volna, hogy Gabby rázza, amíg magától abba nem hagyja, utána megsimogatta volna, és valami dühítő megjegyzést tett volna, mint például: "Nos, Gabrielle, most, hogy ezt így kiadtad magadból, nem beszélhetnénk meg a dolgot úrinők módjára?" Úrinők! Gabby ki nem állhatta ezt a szót. Amikor az anyja ezt mondta, gyakran úgy érezte, hogy az élete teljes kudarc, mintha még hosszú utat kellene megtennie, de térkép nélkül. Persze az anyja sem tehetett róla, hogy olyan, amilyen, ahogy Gabby sem. Az anyja maga volt a megtestesült déli nő, aki fodros ruhában járva nőtt fel, karácsonykor francia négyest táncolt a savannah-i városi elit tagjaival az ország egyik legelőkelőbb bálján. A családi hagyományt folytatva ő volt a Georgia Egyetem egyik leányszövetségének pénztárnoka, és az egyetemi évei alatt, magától értetődő volt számára, hogy egy nő számára a tanulásnál sokkal fontosabb, hogy jól menjen férjhez. Szerinte az igazi déli nő számára ez a karrier. Azt már mondani sem kell, hogy nem mindegy, kihez megy hozzá: fontos volt, hogy jó nevű legyen. Ami egyet jelentett azzal, hogy gazdag. Az apja ekkor lépett színre: sikeres ingatlanfejlesztő és építési vállalkozó volt, tizenkét évvel idősebb a feleségénél, és igaz, hogy nem ő volt a leggazdagabb a városban, de jómódú

volt. Gabby emlékezett az esküvői képükre: a templom előtt álltak, ő pedig mindig is csodálkozott, hogy két ennyire különböző ember hogyan szerethetett egymásba. Amíg az anyja a country klubban készült fácánsültért volt odáig, addig az apja jobban kedvelte a helyi étteremben kapható bundáskenyeret; az anyja még a postaládáig sem ment el smink nélkül, az apja farmert hordott, és a haja mindig egy kicsit borzas volt. De szerették egymást - efelől semmi kétsége nem volt Gabbynek. Reggelenként néha látta, ahogy szeretetteljesen átölelik egymást, és soha nem hallotta őket veszekedni. És nem külön ágyban aludtak, mint oly sokan a kortársaik közül, akik inkább tűntek üzlettársaknak, mintsem egymást szerető emberpárnak. Még most is gyakran, amikor meglátogatta őket, ott ültek a kanapén összebújva. Amikor a barátai csodálkoztak, ő csak a fejét csóválta, és elismerte, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag teljesen összeillő párt alkotnak a szülei. Anyja végtelen szomorúságára Gabby - ellentétben három mézszőke lány testvérével - inkább az apjára hasonlított. Már gyerekként is jobban szerette a kezeslábast, mint a lányos ruhákat, imádott fára mászni, és órákig tudott játszani a porban. Időről időre elkísérte az apját az építkezésre, utánozta a mozdulatait, ahogy az újonnan felszerelt ablakok ólomzárjait ellenőrizte, és belekukucskált a Mitchell vaskereskedésből érkezett dobozokba. Az apja megtanította kivetni a horgot és horgászni, és nagyon szeretett mellette utazni a régi, zötyögő kisteherautóján, amelynek a rádiója sem működött, de az apja soha nem szégyellt ezzel munkába menni. Munka után fogócskáztak vagy kosárra dobáltak. Az anyja ilyenkor olyan ábrázattal nézte őket a konyhából, amely nemcsak azt árulta el, hogy rosszalja ezeket a dolgokat, hanem azt is, hogy nem is érti, mi a jó bennük. Többször előfordult, hogy a testvérei is ott álltak mellette tátott szájjal. Bár Gabby szívesen állította, hogy szabadon nevelték, az

igazság azonban az volt, hogy a szülei által képviselt két különböző világ között egyensúlyozott. Az anyja különösen értett a manipulációhoz. Ahogy Gabby nőtt, egyre jobban idomult az általa előírt mintához mind az öltözködésben, mind a helyes női viselkedésben, csupán azért, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása. Az anyja eszköztárában a bűntudatkeltés volt messze a leghatásosabb fegyver, és mindig tudta is, hogy hogyan kell bevetnie. Egy szemöldök-felhúzás, egy apró megjegyzés, és Gabby máris ott találta magát egy táncés illemtanfolyamon; kötelességtudóan megtanult zongorázni, és az anyjához hasonlóan, ő is részt vehetett a híres karácsonyi bálon. Az anyján akkor látszott, hogy büszke rá, Gabby pedig addigra készen állt arra, hogy saját maga döntsön az életéről. Azt is tudta, hogy lesznek olyan döntései, amelyekkel az anyja nem fog egyetérteni. Persze ő is vágyott rá, hogy férje és gyerekre legyen, mint az anyjának, de karriert is szeretett volna, mint az apja. Egészen konkrétan: elhatározta, hogy orvos lesz. Ó, az anyja elmondott minden szépet és jót, amikor Gabby ezt kitalálta. Legalábbis eleinte. Aztán megindította a finom bűntudatkeltő hadjáratát. Amikor egyik vizsga jött a másik után, az anyja rosszalló arckifejezéssel, hangosan azt latolgatta, vajon lehetséges-e, hogy valaki egyszerre legyen teljes állású orvos, feleség és anya. - De ha a munka fontosabb számodra, mint a család mondogatta -, hát dolgozz orvosként! Gabby megpróbálta figyelmen kívül hagyni az anyja újabb hadjáratát, de végül - behódolva a hagyományoknak - nem az orvosi, hanem az orvosi asszisztensi képzésre jelentkezett. Döntésének okai a következők voltak: így is foglalkozhat betegekkel, az időbeosztása azonban kiszámíthatóbb, és nem kell ügyelnie. Vitathatatlanul családbarát választás. Néha zavarta, hogy az alapgondolat az anyjától származott. Sohasem tagadta, hogy a család fontos a számára. Ez min-

denkire jellemző, aki szülei boldog házasságát látva nő fel, nemcsak igaznak érezve a tündérmeséket, hanem biztosan tudva, hogy az ő élete is ilyen lesz. Igaz, mindeddig ez nem bizonyosodott be. Kevinnel már elég régóta randevúzgattak ahhoz, hogy egymásba szeressenek, hogy túljussanak azokon a nehézségeken, amelyek a legtöbb párt szétválasztják, és hogy' beszéljenek a jövőről. Gabby eldöntötte, hogy vele szeretné leélni az életét, és igencsak felhőssé vált a tekintete, ha a legutóbbi vitájukra gondolt. Mintha Molly megérezte volna a gazdája szomorúságát, odatörleszkedett Gabby lábához, körbetotyogta, majd a kezéhez dörgölőzött. Gabby megsimogatta a szőrét, jó mélyen beletúrt az ujjaival. - Lehet, hogy csak feszült vagyok - mondta, és arra gondolt, bár az ő élete is olyan lenne, mint a Mollyé: egyszerű, gondtalan, mindenfajta felelősség nélkül... Na jó, a vemhességét leszámítva. - Feszültnek látszom? Molly nem felelt, de nem is volt rá szükség. Gabby tudta, hogy a válasz: igen. A vállában érezte, amikor kifizette a számláit, amikor Melton doktor sokatmondó pillantásokat vetett rá, vagy amikor Kevin úgy tett, mint aki nem érti, mire vár Gabby, amikor megbeszélték, hogy a lány a közelébe költözik. Az sem tett jót, hogy - Kevinen kívül - nemigen volt itt barátja. A kollégáin kívül alig ismert valakit, sőt, az igazat megvallva, a szomszédja volt az első ember, akivel beszélt, amióta ide költözött. Utólag arra gondolt, Molly ügyében lehetett volna kedvesebb is. Komolyan furdalta a lelkiismeret, hogy olyan indulatos, pláne, hogy olyan barátságos volt a fiatalember. Amikor például felsegítette, olyan volt, mintha barátok lennének. És amikor elkezdett összevissza beszélni, egyszer sem szakította félbe, ami külön jólesett Gabbynek. Ez csak most tűnt fel neki, amikor átgondolta a történteket. Milyen idétlen lehetett, amikor hetet-havat összehordott, és a

férfi még csak fel sem háborodott, vagy fel sem csattant, pedig Kevin biztosan így reagáIt volna. Ha csak arra gondolt, milyen óvatosan segítette őt talpra, elpirult. Nem beszélve arról a pillanatról, amikor odaadta neki a szalvétát, és úgy nézte őt, mintha vonzónak találná. Régóta nem történt vele ilyesmi. Nehezen vallotta be magának, de nagyon jólesett neki. Eddig ezt hiányolta. Elképesztő, hogy egy kis vita milyen jót tud tenni az ember lelkének. Bement a hálószobába, kényelmes nadrágot vett fel, és azt a puha, kissé viseltes inget, amelyet elsőéves korában kapott az egyetemen. Molly követte, és Gabby rájött, miféle szükséglete támadhatott, ezért az ajtó felé mutatott. - Ki szeretnél menni? - kérdezte. Molly boldogan csóválni kezdte a farkát. Gabby közelebbről is megvizsgálta. Még mindig vemhesnek látszott, de lehet, hogy volt valami igazság abban, amit a szomszéd mondott. EI kellene vinnie az állatorvoshoz, ha másért nem is, hát azért, hogy biztos legyen benne. Arról nem beszélve, hogy fogalma sem volt arról, mihez kezdjen egy vemhes kutyával. Nem tudta, kell-e neki valamilyen más vitamint is adni, és ez ismét eszébe juttatta az elhatározását, hogy egészségesebb életmódot fog folytatni. Helyes táplálkozás, testedzés, rendszeres alvás, nyújtógyakorlatok: ezek végrehajtását tűzte ki célul, miután beköltözött a házba. Az új ház szelleme, gondolta, de nem igazán működött a dolog. Másnap biztosan elmegy futni, utána salátát eszik ebédre és vacsorára is. És mivel komoly változásokat tervez az életében, lehet, hogy Kevint is kerek perec megkérdezi a közös jövőjükről. Vagy lehet, hogy ez nem is olyan jó ötlet? NekiálIni a szomszéddal vitázni egy dolog; de vajon felkészült-e arra, ha Kevintől nem azt hallja, amit szeretne? Mi van akkor, ha nincsenek tervei? Tényleg otthagyná az első állását néhány hónap után? Eladná a házát? Elköltözne? Meddig hajlandó elmenni?

Semmi másban nem volt biztos, csupán abban, hogy nem szeretné Kevint elveszíteni. Hogy éljen egészségesebben? Hát jó, kezdjük ezzel! Legyen ez az első lépés. Ahogy ezt eldöntötte, kiment a hátsó teraszra, és nézte, ahogy Molly letotyog a lépcsőn, majd a kert hátsó részébe indul. Még mindig meleg volt, de egy enyhe kis szellő már fújdogált. A csillagok összevissza helyezkedtek el az égen, bonyolult csillagképekbe rendeződve, amelyeket - a Göncölszekeret leszámítva - képtelen volt felismerni. Elhatározta, hogy másnap, ebéd után, vesz egy csillagászattal foglalkozó könyvet. Néhány napot azzal tölt, hogy az alapokat áttanulmányozza, aztán meghívja Kevint egy romantikus tengerparti estére, amikor majd az égre mutatva a világ legtermészetesebb módján mesél valamely csillagászati érdekességről. Lehunyta a szemét, elképzelte mindezt maga előtt, és kiegyenesedett. Holnaptól új ember lesz! Jobb ember. És azt is ki fogja találni, mi legyen Mollyval. Ha könyörögnie kell, akkor is talál gazdát a kölyköknek. De mindenekelőtt elviszi az állatorvoshoz.

Harmadik fejezet

E

z megint egy olyan napnak indult, amikor Gabby azon tűnődött, miért is dolgozik gyermekorvosi rendelőben. Kapott volna állást a kórház kardiológiai osztályán, és igazából az egyetemi évei alatt végig erre vágyott. Szeretett asszisztálni kihívást jelentő műtéteknél, így ez tökéletes választásnak is tűnt egészen az utolsó gyakorlatig, amikor egy gyerekgyógyász teletömte a fejét azzal, hogy nincs nemesebb és élvezetesebb dolog, mint gyerekekkel foglalkozni. Az ősz hajú, tapasztalt orvos, Bender doktor, aki mindig mosolygott, és gyakorlatilag

az összes gyereket ismerte a dél-karolinai Sumterben, meggyőzte őt, hogy bár a kardiológián jobban fizetnek és vonzóbbnak is tűnik, nincs annál csodálatosabb dolog, mint egy kis emberpalánta legfontosabb első éveit figyelemmel kísérni. Ő csak bólogatott kötelességtudóan, de az utolsó napján Bender doktor, hogy döntésre bírja, a kezébe adott egy csecsemőt. Miközben a gyerek gőgicsélt, az orvos a következőket mondta: - A kardiológiában csak sürgős esetek vannak, és úgy tűnik, hogy a betegek állapota csak rosszabbodik, akármit is csinálunk. Egy idő után ez nagyon nyomasztó. Óvatosnak kell lenni, mert az ember könnyen kiég. De ha egy ilyen kis kölyökkel kell foglalkozni... - Tartott egy kis szünetet. - Ez a legszebb hivatás a világon! Bár kínáltak neki állást a szülővárosában is, egy kórház kardiológiai osztályán, mégis az észak-karolinai Beaufortban kezdett el dolgozni Furman és Melton doktorra! Az előbbi feledékeny volt, az utóbbi csélcsap, de legalább Kevin közelében lehetett. És bizonyos mértékben igazat adott Bender doktornak. Különösen a csecsemőket illetően. Általában szerette a velük kapcsolatos teendőket, még akkor is, amikor injekciót kellett nekik beadnia, és a visításuktól ő maga is összerezzent. Szerette a kisgyerekeket is. A többségük bájos volt, és szerette, amint kedvenc plédjüket vagy plüssmackójukat hurcolva néztek rá nyílt, őszinte tekintette! A szülőkkel azonban meggyűlt a baja. Bender doktor elfelejtette megemlíteni a legfontosabbat: hogy míg a kardiológián a betegek önszántukból vannak ott, vagy azért, mert muszáj ott lenniük, addig a gyerekosztályon sokszor neurotikus, okoskodó szülők jelenléte mellett kellet a betegét ellátnia. Eva Bronson tipikusan ilyen volt. Úgy tűnt, hogy Eva lenézi Gabbyt, amikor a fiával, Georgedzsal az ölében a vizsgálóban ült. Amiatt, hogy tulajdonképpen

nem orvos, és elég fiatal, sok szülő nem tartotta sokkal többre egy túlfizetett ápolónőnél. - Biztos benne, hogy Furman doktor nem tud minket fogadni? - kérdezte a doktor szót megnyomva. - A kórházban van - felelte Gabby. - Később jön csak. És egészen biztos vagyok benne, hogy ő is egyetértene velem: a fia láthatólag jól van. - De még köhög. - Amint már említettem, a kisgyermekek akár hat hétig is köhöghetnek egy-egy megfázás után. A tüdejük lassabban gyógyul, de ez ebben a korban természetes. - Szóval nem ír fel neki antibiotikumot? - Nem. Nincs rá szüksége. A füle tiszta, és a külső hallójárat szabad, a tüdejében sem hallottam hörghurutra utaló zörejeket. Nincs láza, és láthatóan egészséges. George, aki nemrég lett kétéves, és csak úgy sugárzott belőle az energia, az anyja ölében összevissza tekeregve sikertelenül próbált kiszabadulni a szoros ölelésből. - Ha már Furman doktor nincs itt, talán Melton doktor is megnézhetné! Szinte biztos vagyok benne, hogy antibiotikumra van szüksége. A bölcsődéjében a gyerekek fele azt szed! Valami betegség kering közöttük. Gabby úgy tett, mintha valamit írt volna a kartonjára. Eva Bronson mindig antibiotikumot kért George-nak. Eva Bronson antibiotikum-függő volt, már ha egyáltalán lehet ezt mondani valakiről. - Ha belázasodik, hozza vissza, és újból megvizsgálom. - Nem szeretném visszahozni. Ezért hoztam ma ide. Jobb lenne, ha egy orvos nézné meg! Gabby próbálta megőrizni a nyugalmát. - Rendben van. Megkérdezem, hogy Melton doktor nem tudna-e beugrani néhány percre az ön kedvéért. Amikor Gabby kiment a helyiségből, megállt egy pillanatra

a folyosón, hogy összeszedje magát. Esze ágában sem volt újra beszélni Melton doktorral; egész délelőtt igyekezett elkerülni. Mihelyst Furman doktor elindult a Morehead Cityben működő Carteret Közkórházba, hogy elvégezzen egy sürgős császármetszést, Melton doktor olyan közelről kerülgette, hogy Gabby érezte, nemrégiben szájvízzeI öblögetett. - Azt hiszem, magunkra maradtunk a délelőttre - mondta ilyenkor. - Talán nem lesznek túl sokan - válaszolta Gabby úgy, mint aki nem érti, mire céloz a kollégája. Furman doktor távollétében mindig óvatosan fogalmazott. - Hétfőn sokan szokták lenni. Reméljük, azért az ebédidőnk alatt nem kell dolgoznunk... - Reméljük! - szajkózta Gabby. Melton doktor a vizsgáló ajtajára akasztott papírért nyúlt. Gyorsan átnézte, ám amikor kolléganője kilépett az ajtón, utána szólt: - Jut eszembe! Evett már halas tacót? Gabby nem értette. - Mit? - Tudok egy jó kis helyet a városban, a tengerparthoz közel. Elugorhatnánk, és hozhatnánk kóstolót a többieknek is! Mindezt fölöttébb hivatalos hangnemben mondta, mintha Furman doktorhoz beszélt volna, Gabby mégis hátrahőkölt. - Nem tudok menni. Állatorvoshoz kell vinnem Mollyt. Ma reggel kértem időpontot. - És az belefér az ebédidejébe? - Azt mondták, igen. Melton elbizonytalanodott. - Hát jó - mondta. - Talán legközelebb. Gabby egy aktáért nyúlva összerezzent. - Minden rendben? - kérdezte a férfi.

- Csak egy kis izomláz. A tornától - felelte, mielőtt átment a másik helyiségbe. Ami azt illeti, erős izomláza volt. Röhejesen erős. A nyakától a bokájáig mindene sajgott, ráadásul úgy tűnt, idővel a helyzet csak romlik. Ha vasárnap csak kocogott volna, talán nem lett volna gond, de ő nem érte be ennyivel. A megújult Gabby többet akart. Kocogás után - részben azon felbuzdulva, hogy bár lassú iramban, de megállás nélkül bírta a futást még elment a Morehead Cityben lévő Gold's Gym edzőterembe és beiratkozott. Miközben a papírokat töltötte ki, az edző elsorolta neki az összes, óránként változó, bonyolult elnevezésű edzéslehetőségeket. Amikor Gabby indulni készült, az edző megemlítette, hogy néhány perc múlva indul egy új, alakformáló csoport. - Ez egy remek dolog! - magyarázta. - Az egész testet megmozgatja. Egyszerre erősítő és kardióedzés. Érdemes lenne kipróbálnia! Úgy is tett. Azóta is emlegeti... Persze nem azonnal érezte rosszul magát. Az edzés alatt még jól volt. Bár tudta, hogy vissza kellene fognia magát, úgy gondolta, megpróbálja tartani a lépést a mellette lévő, lengén öltözött, szilikonmellű, műszempillás nővel. Súlyzókat emelgettek, ütemre lépegettek hosszasan, majd megint súlyzóztak és helyben futottak, és így tovább. Mire végeztek, izmai remegtek, de úgy érezte, új világ tárult föl előtte. Kifelé menet rendelt egy proteinitalt, hogy teljesen azonosulhasson új énjével. Útban hazafelé vett egy csillagászattal kapcsolatos könyvet. Később, félálomban, rájött, hogy hosszú idő után először látja optimistán a jövőt. Csak ne lett volna olyan izomláza! Csak sajnos, a megújult Gabby másnap reggel alig bírt felkelni. Mindene fájt. Nem, a fájdalom szó kevés arra, amit érzett. Szenvedett. Minden porcikája sajgott. A háta, a mellkasa, a

hasa, a lába, a feneke, a karja, a nyaka... még az ujjai is! Harmadik próbálkozásra sikerült felülnie az ágyban, majd valahogy kivánszorogott a fürdőszobába, ahol rádöbbent, hogy üvöltés nélkül fogat mosni nem is kis hőstett. A házi patikájában mindent megtalált, amire szüksége volt: többek közt Tylenolt, Aspirint, Aleve-t. Végül egy pohár vízzel mindet bevette, majd borzongva nyelte le. Magában elismerte, hogy kevesebb edzés is elég lett volna. Késő bánat! És ráadásul a fájdalomcsillapítók sem hatottak. Vagy mégis? Tulajdonképpen tudott dolgozni, ha nagyon lassan mozgott. A fájdalom nem tűnt el, Furman doktor annál inkább, így a Melton doktorral való beszélgetés enyhén szólva sem hiányzott neki. Más választása nem lévén megkérdezte az egyik nővért, melyik szobában találja Melton doktort. Bekopogott, majd benézett. Kollégája éppen beteget látott el, de a szeme felcsillant, amikor meglátta. - Elnézést kérek a zavarásért - mondta Gabby. - Tudunk beszélni? - Hogyne! - állt fel a székről Melton doktor, kifelé menet letette a kezében lévő aktát, és behúzta maga mögött az ajtót. Meggondolta magát az ebédet illetően? Gabby a fejét rázta, majd beszámolt Eva Bronson és George esetéről; az orvos megígérte, hogy amint tud, megy és beszél velük. Amikor Gabby hátat fordított, és keresztülbicegett a várótermen, végig magán érezte Melton doktor tekintetét.

Fél egy volt, amikor Gabby utolsó, délelőttre beírt betege is

elment. Retiküljét felkapva az autóhoz sántikált. Tudta, hogy sietnie kell. Negyvenöt perce maradt a következő beteg érkezéséig, de úgy gondolta, az állatorvosnál úgysem kell várakoz-

nia, így az nem lesz gond. Ha valami miatt igazán jó olyan kisvárosban élni, amelynek négyezernél is kevesebb lakosa van, az az, hogy néhány perc alatt minden elérhető. A Beaufort-nál ötször akkora Morehead City például a Belső vízi út fölött átívelő híd másik oldalán terül el, és a legtöbb ember itt végezte el a hétvégi bevásárlását. A két település közötti rövid távolság ellenére a beaufortiak mégis úgy érezték, egy egészen különálló és jól áttekinthető településen élnek, mint amilyen a legtöbb kisváros New Englandben. Beaufort szép hely volt, különösen a történelmi negyed. Az ilyen napokon, mint a mai, amikor az időjárás ideális volt a sétára, Gabby úgy gondolta, hogy ilyen lehetett Savannah is, a megalapítását követő első évszázadban. A Front Streetbe több széles utca torkollott, és a városka ezen a részén százegynéhány eredeti formájába visszaállított épület állt, körülöttük árnyékot adó fákkal. Egy kis sétány vezetett le a kikötőhöz, amely tele volt mindenféle alakú és méretű kiránduló- és halászhajókkal. Előfordult, hogy egy többmilliós jacht egyik oldalán egy kis rákászcsónak állt, a másikon pedig egy gyönyörű vitorlás. Az itteni éttermekből csodaszép kilátás nyílt: régi, jellegzetesen helyi karakterű helyek voltak ezek, ahol a faasztalokkal teli fedett teraszok azt az érzést keltették a látogatóban, hogy olyan helyen töltik pihenésüket, ahol megállt az idő. Hétvégén néha élőzene szólt az éttermekben. Tavaly, július 4-én, amikor Gabby éppen Kevint látogatta meg, annyi ember érkezett, hogy zenét hallgatva vacsorázzon, és utána megnézze a tűzijátékot, hogy az öböl megtelt csónakokkal. A kikötőben nem volt elegendő kikötőhely az összesnek, ezért kötéllel láncolták őket egymáshoz. A tulajdonosaik úgy tudtak a partra jutni, hogy csónakról csónakra lépegetve érték el a mólót, miközben sörrel kínálgatták egymást. Az út másik oldalán ingatlan ügynökségek, kézműves boltok és turistacsalogató helyek sorakoztak. Gabby esténként szívesen

elsétált a kézműves műhelyekhez, hogy megnézze az ott folyó munkát. Gyerekkorában arról álmodott, hogy felnőtt korában festőművészként vagy grafikusként fogja keresni a kenyerét. Kellett néhány év, mire ráébredt, hogy a tehetsége messze elmarad a vágyaitól Ám a magas színvonalú művészi teljesítményt ennek ellenére nagyra értékelte. A mai napig képes hosszasan elidőzni egy-egy fénykép vagy festmény előtt. Kétszer vásárlásra is adta a fejét, most mindkét kép látható otthonának falán. Szeretett volna még néhányat venni, hogy gyűjteményét gyarapítsa, de jelenleg ezt nem engedhette meg magának. Néhány perccel később hazaért. Felkiáltott a fájdalomtól, amikor kiszállt a kocsiból, majd a bejárati ajtóhoz sántikált. Molly a teraszon várta, majd megszaglászta a virágágyást, miközben elvégezte a dolgát. Ezután beugrott az autó ülésére. Gabby újra felszisszent, amikor beült mellé, és letekerte az ablakot, hogy Molly kirakhassa a fejét, ahogy szokta. A Down East Állatkórház csupán néhány percnyi távolságra volt tőlük. Csikorgott a kavics a kocsi kereke alatt, amikor leparkolt. A rusztikus, patinás viktoriánus kórházépület inkább tűnt lakóháznak, mint intézménynek. Pórázt tett Mollyra; majd az órájára pillantott. Fohászkodott, hogy az állatorvos gyors legyen. A bejárati ajtó hangos nyikorgással nyílt ki. Gabby érezte, ahogy Molly ránt egyet a pórázon, amikor a jellegzetes kórházi szag megcsapta orrát. Gabby a betegfogadó pult felé tartott, ám még mielőtt megszólalt volna, a recepciós felállva kérdezte: - Ő Molly? Gabby nem tudta leplezni, mennyire meglepődött. Még mindig nem szokta meg, hogy egy kisvárosban másképpen működnek bizonyos dolgok. - Igen. Én pedig Gabby Holland vagyok.

- Örvendek. Terri vagyok. Milyen szép kutyája van! - Köszönöm. - Nem tudtuk, mikor ér ide. Siet vissza a munkahelyére, igaz? - Felkapott egy mappát. - Előremegyek, megmutatom, melyik helyiségben várjanak. Ott kitöltheti a papírokat. Így a doktor úr azonnal fogadhatja önöket. Hamarosan jön is. - Remek. Nagyon köszönöm! A recepciós átvezette őket a szomszéd helyiségbe, majd segített Mollyt ráállítani az ott lévő mérlegre. - Igazán nincs mit. Különben is, mindig önökhöz viszem a gyerekeimet, ha betegek. Hogy érzi ott magát? - Köszönöm, jól. Több a munka, mint gondoltam! Terri feljegyezte Molly súlyát, aztán tovább vezette őket. - Nagyon kedvelem Melton doktort, mindig olyan kedves a fiammal! - Megmondom neki - felelte Gabby. Terri bement egy kis szobába, ahol egy fémasztal és egy műanyag szék állt, és odaadta az űrlapokat Gabbynek. - Töltse ki ezeket, én pedig szólok a doktor úrnak, hogy itt vannak. Terri elment, majd Gabby óvatosan leereszkedett a székre, de így is felszisszent, amikor úgy érezte, az összes lábizma görcsbe rándul. Nagyokat lélegzett, amíg a fájdalom alábbhagyott. Utána kitöltötte a papírokat; Molly addig felfedezte a terepet. Alig egy perc múlva kinyílt az ajtó. Gabby először csak a fehér orvosi köpenyt látta, később a belehímzett nevet is. Éppen meg akart szólalni, de amikor felfogta, ki az, megrémült. \

- Üdvözlöm, Gabby! Hogy van? - szólalt meg Travis. Gabby csak nézett, továbbra sem értette, mit keres itt a férfi. Éppen mondani készült valamit, amikor észrevette, hogy a szempár, amelyik rászegeződik nem barna, ahogy emlékezett, hanem kék. Különös. De...

- Feltételezem, hogy ő Molly - törte meg a csendet Travis. Szervusz! - simogatta meg Molly nyakát leguggolva. - Ezt szereted, igaz? Ugye, tudod, hogy aranyos vagy? Hogy érzed magad, kislány? Az ismerős hang magához térítette Gabbyt, eszébe juttatva a minapi vitájukat. - Maga... maga itt az állatorvos? - hebegte. Travis bólintott, miközben tovább vakargatta Molly nyakát. - Az apám és én. Ő alapította a rendelőt, én pedig miután végeztem, csatlakoztam hozzá. Ez nem lehet igaz! Az egész városban csak ez az egy ember lehet az állatorvos? Miért nem lehet egy sima, egyszerű napja? - Miért nem mondott erről semmit a múlt éjjel? - Mondtam, hogy hozza el az állatorvoshoz, nem emlékszik? Gabby összeráncolta a homlokát. Ez a fickó láthatóan élvezte, hogy feldühíti... - Nagyon jól tudja, mire gondolok. Travis felnézett. - Arra, hogy miért nem említettem, hogy állatorvos vagyok? Próbáltam, de nem hagyta. - Akkor is illett volna valamit mondania. - Úgy tűnt, nem nagyon érdekli semmi, amit mondhatnék: De hát eső után köpönyeg. Nincs harag, ugye? - mosolygott. Hadd nézzem meg Molly kisasszonyt! Tudom, hogy siet vissza a munkahelyére, Gabby. Gyors leszek! Gabby érezte, hogy elönti a méreg, ahogy fülébe cseng a férfi közönyös hangja: "Nincs harag, ugye?" Legszívesebben azonnal elment volna, de sajnos a férfi addigra már Molly hasát vizsgálta. Ráadásul ha próbált volna, akkor sem tudott volna felállni, mivel a lába nem engedelmeskedett. Bosszúsan keresztbe fonta karját, ám úgy érezte, késsel bökdösik a hátát és

a vállát. Travis elővette a sztetoszkópot. Gabby az ajkába harapott, de büszke volt rá, hogy nem jajdult fel újra. Travis ránézett egy pillanatra. - Minden rendben? - kérdezte. - Hogyne! - felelte Gabby. - Biztos? Mintha fájna valamije! - Köszönöm, jól vagyok. Travis úgy tett, mintha nem vette volna észre, milyen furcsa hangon mondja ezt Gabby, és tovább hallgatta a kutyát a sztetoszkóppal, majd megtapogatta az emlőjét. Végül gumikesztyűt húzott, és gyorsan belsőleg is megvizsgálta. - Nos, egyértelműen vemhes - mondta, miközben levette a kesztyűt, és a kukába dobta -, körülbelül héthetes lehet. - Én megmondtam. És erről Moby tehet, tette hozzá gondolatban. Travis csak állt, majd visszatette a sztetoszkópot a zsebébe. Az űrlapokért nyúlt, és áthajtotta a Gabby által kitöltött papírt. - Igazság szerint egészen biztos vagyok benne, hogy nem Moby volt. - Komolyan mondja? - Komolyan. Szerintem inkább az a labrador lehetett, amelyiket többször láttam a környéken. Valószínűleg az öreg Casoné, de nem száz százalék. Lehet, hogy a fiáé. Úgy tudom, visszajött a városba. - Miért olyan biztos abban, hogy nem Moby volt? Travis írni kezdett, így Gabby nem volt meggyőződve arról, hogy hallotta a kérdést. A férfi vállat vont. - Többek között azért, mert ivartalanítottuk.

V

annak pillanatok, amikor az ember annyira eltompul a fáradtságtól, hogy nem tud kommunikálni. Gabbyt elöntötték a megalázó emlékképek: amint összevissza beszél, sír, majd sértődötten elviharzik. Homályosan valóban rémlett neki, hogy a férfi próbált valamit mondani, ám ettől csak még rosszabbul érezte magát. - Ivartalanították? - kérdezte halkan. - Ühüm. Travis felnézett. - Két éve. Apám végezte a műtétet. - Értem... - Ezt is megpróbáltam elmondani. De kegyed inkább elviharzott! Emiatt lelkiismeret-furdalásom volt, ezért kerestem vasárnap is, csak nem volt otthon. Gabbynek semmi értelmes válasz nem jutott eszébe. - Tornázni voltam. - Ó, valóban? Jó magának! Gabby békülékenyen annyit mondott: - Azt hiszem, illene elnézést kérnem. - Nincs harag - felelte Travis, de Gabby számára a helyzet ettől még kínosabbá vált. - Nézze, mivel siet, beszéljünk inkább Mollyról! Gabby egyetértett. Olyan érzése volt, mintha valamelyik tanára a sarokba állította volna. Csak a szombaton történtekre tudott gondolni. Az pedig, hogy Travis olyan nagyvonalúan kezelte az egészet, csak rontott a helyzeten. - A vemhesség kilenc hétig tart, amiből még kettő van hátra. Molly medencéje elég széles, úgyhogy nem kell aggódnia. Emiatt szerettem volna megvizsgálni. A skótjuhászoknak néha keskeny a csípőjük. Alapvetően nincs semmi teendője, Gabby, de érdemes lenne néhány régi takarót levinni a garázsba, mert Mollynak valószínűleg egy sötét, hűvös helyen

szeretné világra hozni a kölyköket. A konyhából nyílik oda ajtó, igaz? Gabby bólogatott, ám úgy érezte, mintha szépen lassan elsüllyedne a szégyentől. - Csak hagyja nyitva, Molly valószínűleg időről időre bemegy majd oda. Ez egy fészekrakásnak nevezett, teljesen normális dolog. Igen valószínű, hogy akkor fog elleni, amikor csend van a házban: éjjel vagy amikor maga dolgozik, de ne izguljon, a természet mindent megold! Sőt, a kölykök egyből tudnak szopni is, úgyhogy emiatt sem kell aggódnia! A takarókat viszont ki kell majd dobnia, ezért nem érdemes túl jókat levinnie. Gabby most is csak bólogatott, miközben úgy érezte, egyre jobban megnyílik a föld a lába alatt. - Más tudnivaló most nincs is. Ha bármi gond van, hozza be a rendelőbe! Ha pedig rendelési időn kívül kellenék, ismeri alakcímem... Gabby megköszörülte a torkát. - Igen. Amikor Travis látta, hogy Gabby nem nagyon tud érdemben megszólalni, elmosolyodott, és az ajtó felé indult. - Hát, ennyi. Nyugodtan hazamehetnek, de azért jó, hogy bejöttek. Gondoltam, hogy Molly nem valami fertőzést kapott, de mégiscsak jó, hogy meg is bizonyosodhattam efelől. - Köszönöm - motyogta Gabby. - És még egyszer: nagyon sajnálom... Travis intett, hogy ne folytassa. - Semmi gond! Tényleg. Maga dühös volt, Moby pedig valóban kóborolt a környéken. Egyszerű félreértés volt. Viszontlátásra! Travis búcsúzóul megpaskolta Mollyt; Gabby pedig végképp a padlóra került. Miután Travis, azaz Parker doktor, kiment a vizsgálóból,

Gabby várt egy kicsit, hogy biztos legyen abban, hogy elment. Akkor aztán lassan, nagy fájdalmak közepette felállt a székéből, kílesett az ajtón, és amikor látta, hogy tiszta a levegő, odament a fogadópulthoz, és csendben fizetett. Mire visszaért a munkahelyére, már csak egy dologban volt biztos: habár a férfi megbocsátott neki, ő sosem bocsátja meg magának a viselkedését. És mivel a föld nem fogja elnyelni, úgy gondolta, az a legjobb, ha egy darabig elkerüli a szomszédját. Nem örökre, természetesen, csak egy ideig. Mondjuk, a következő ötven évig.

Negyedik fejezet

Travis Parker az ablaknál állva nézte, ahogy Gabby az autó-

jához megy Mollyval. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott szomszédnője néhány arckifejezése. Bár még alig ismerték egymást, Travis azt azért megállapította, hogy Gabbynak ami a szívén, az a száján is. Ritka tulajdonság manapság! Úgy vélte, hogy a legtöbb ember megjátssza magát, álarcot visel, ám a színjáték során elveszíti saját egyéniségét. Meggyőződése volt, hogy Gabby nem ilyen. Zsebre tette kulcscsomóját, és az autójához indult. Azt mondta, fél óra alatt megebédel és visszajön. Betette a hűtőtáskáját - minden reggel ebbe tette az ebédjét -, és elindult a szokásos helyére. Egy évvel korábban vett egy telket, amely a Front Street végén lévő Shackleford Banksre nézett. Azt tervezte' hogy egyszer majd ott építi fel álmai házát. Csak az volt a baj, hogy nem igazán volt tisztában azzal, hogy ez mivel jár. Alapvetően elég egyszerűen élt, és arról álmodott, hogy épített egy rusztikus kis kalibát, olyat, amilyet Florida Keysben látott:

karakteres, kívül régies, ám belül meglepően világos, tágas házikót. Neki nem volt szüksége nagy térre - a nappali mellett egy hálószobával és egy dolgozószobával beérné -, de amikor belekezdett az építkezésbe, ráébredt, hogy a telekre inkább egy családbarátabb házat lenne érdemes építeni. Ez egy kissé átalakította az álmai házáról kialakított elképzeléseit, hiszen óhatatlanul számolnia kellett azzal, hogy egyszer lesz felesége, lesznek gyerekei, igaz, ezt abban a pillanatban még elképzelni sem tudta. Travis néha furcsának találta, hogy sem ő, sem a húga nem nagyon igyekszik családot alapítani. A szüleik közel harmincöt éve házasok, és egyiküket sem tudná elképzelni egyedülállóként, egymás nélkül. Csak ha piros hó esik. Persze ő is hallotta megismerkedésük történetét: középiskolás korukban egy gyülekezeti sátortáborban az anyja elvágta az ujját, miközben a süteményt szeletelte, és az apja úgy állította el a vérzést, hogy a kezét tette rá szorítókötésként. Egy érintés és egyből áramütés! - ezt mondta mindig az apja. - Akkor eldöntöttem, hogy ő lesz a feleségem!" Hát Travis eddig nem érzett ilyen áramütést. Ami azt illeti, még hasonlót sem. Igaz, a középiskolában volt egy barátnője, Olivia; mindenki úgy gondolta, tökéletesen összeillenek. Manapság Morehead Cityben él, a híd túloldalán, és gyakran összefutnak a Wal-Mart vagy a Target áruházban. Egy-két percig felszínesen elbeszélgetnek, aztán mindenki megy a maga dolgára. Olivia óta természetesen rengeteg barátnője volt. Volt tehát elképzelése arról, mit kezdjen egy nővel. Vonzók voltak, csinosak, és legfőképpen, Travis őszintén kedvelte őket. Büszke volt arra, hogy soha senkitől nem vált el úgy, hogy fájdalmat okozott volna a másiknak, vagy akár magának. A szakítás szinte mindig közös döntés volt; a nagy tűzijáték helyett inkább csendben kialudt a tűz. Mindegyikükkel jó barátságban maradt,

köztük a legutóbbi barátnőjével, Monicával is. Travis remélte, hogy ők is így gondolták. Egyszerűen nem egymásnak teremtette őket a sors. Három egykori barátnője is remek férfit talált végül magának, és mindhárman meghívták az esküvőjükre. Ritkán érezte úgy, hogy állandóságra vagy lelki társra vágyna, de azon ritka alkalmakkor, amikor erre gondolt, az illetőt olyannak képzelte, aki ugyanazoknak az aktív, szabadtéri hobbiknak hódol, mint ő. Az élet arra való, hogy éljük, nem? Persze mindenkinek vannak kötelezettségei, és ez így van rendjén. Szerette a munkáját, jól keresett, volt saját háza, időben kifizette a számláit, de nem akarta, hogy ennyiből álljon az élete. Szeretett volna minél több dolgot kipróbálni. Nem, ez így nem pontos. Muszáj minél több dolgot kipróbálnia! Amióta az eszét tudja, mindig ilyen volt. Már gyerekként is összeszedett, ügyes, jó tanuló volt, simán szerzett jó jegyeket, de általában nem nagyon izgatta magát, ha ötös helyett négyest kapott. Az anyját megőrjítette ezzel. "Képzeld el, milyen jól teljesítenél, ha komolyan vennéd a tanulást!" - ismételgette mindig, amikor hazavitte a bizonyítványát. De az iskola soha nem érdekelte annyira, mint az eszeveszett gyorsaságú biciklizés, vagy a szörfözés Outer Banks partjainál. Amíg a többieknek a baseball vagy a futball jelentette a sportot, neki a terepmotorozás, és az töltötte el boldogsággal, ha egy óriási ugratásnál sikerüIt épségben földet érnie. Mindig is az extrém sportok vonzották, akkor is, amikor ez még nem volt divat, és harminckét éves korára szinte mindet ki is próbálta. Látta, ahogy a távolban vadlovak gyülekeznek Shackleford Banks homokdombjainál. Miközben nézte őket, a szendvicséért nyúlt. Búzakenyér mustáros pulykával, egy alma és egy üveg víz: mindennap ebből állt az ebédje, miután reggelire elfogyasztotta a szokásos zabpelyhet, a rántottáját és egy banánt. Amennyire szerette az izgalmakat az élet egyéb területe-

in, annyira egyhangúak voltak az étkezései. A barátai csodálkoztak azon, hogy ennyire erős az önuralma. Nem árulta el nekik, hogy nem arról van szó, hogy ennyire fegyelmezett, hanem, hogy ennyire válogatós. Egyszer, tízéves korában muszáj volt megennie egy tányér gyömbéres thai tésztát, amitől aztán egész éjjel hányt. Azóta, ha bárhol gyömbérillat csapja meg az orrát, egyből öklendezni kezd, és fut a mosdóba, az ízlése pedig teljesen megváltozott. Sokkal óvatosabb lett az ételek terén. Jobban kedvelte az egyszerű, kiszámítható ízeket az egzotikusaknál. Ahogy aztán idősebb lett, szépen kiiktatta az egészségtelen ételeket az életéből. Több mint húsz év elteltével már nem szívesen változtatott a szokásain. Miközben az egyszerű és kiszámítható ízű szendvicsét ette, elcsodálkozott azon, milyen gondolatok is járnak a fejében. Ez nem volt rá jellemző. Nem volt híve a lelkizésnek. (Újabb adalék, hogy miért laposodtak el addigi kapcsolatai, legalábbis Maria, a hat évvel azelőtti barátnője szerint.) Általában csak élte az életét, tette a dolgát, és igyekezett kitalálni, mivel is töltse majd a szabadidejét. Ez volt az egyik nagy előnye az egyedüllétnek: az ember azt csinál, amihez és amikor kedve van, és csak akkor tart önvizsgálatot, ha akar. Biztosan Gabby okozta a változást, bár fogalma sem volt, ez hogyan lehet. Alig ismerte, és abban sem volt biztos, hogy az igazi énjét is látta már a lánynak. Azt igen, milyen, ha mérges, milyen, amikor bűnbánó, de azt nem tudhatta, hogyan viselkedik normál körülmények között. Az volt az érzése, hogy jó humora lehet, bár ha jobban belegondol, nem is nagyon tudja, mire alapozza ezt a feltételezést. Vitathatatlan, hogy intelligens, erre a foglalkozásából lehet következtetni. De ezen kívül nem sok mindent tudott... Megpróbálta elképzelni, milyen lenne vele randevúzni, de nem sikerült. Mégis örült, hogy újra találkoztak, ha másért nem, hát legalább azért, hogy adhassanak maguknak még egy esélyt arra, hogy jó szomszédi viszonyba

kerüljenek. Azt ugyanis már tapasztalta, hogy egy rossz szomszédság teljesen tönkreteheti az ember életét. Joe mellett egy olyan fickó lakott, aki az első szép tavaszi napon faleveleket égetett, szombat hajnalban nekilátott fűnyíróval levágni a füvet, és akivel többször majdnem összekaptak az éjszakai gyereksírás miatt. Travisnek időnként úgy tűnt, az illemszabályok már kissé idejétmúlttá váltak, ő pedig a legkevésbé se szerette volna, ha Gabby kerülné a társaságát. Talán legközelebb, amikor a barátai jönnek hozzá, áthívja őt is... Igen, gondolta, ezt fogom tenni. Ahogy ezt eldöntötte, fogta a hűtőtáskát, és visszament az autójához. Aznap délutánra csak a szokásos kutyákat és macskákat várta, de háromra valaki bejelentkezett egy gekkóval is. Szeretett gekkókkal vagy egyéb egzotikus állatokkal foglalkozni; mindig lenyűgözte a tulajdonosokat azzal, hogy azokhoz is ért. Élvezte, hogy ezért tisztelik és csodálják. Mintha azt kérdezték volna magukban: Vajon a föld minden állatának az anatómiájával és működésével tisztában van? Ő pedig úgy tett, mintha ez valóban így lenne. Bár az igazság ennél prózaibb volt. Természetesen nem ismerte a föld összes állatának minden titkát ki lenne erre képes? -, de a betegségek kezelése nagyjából minden állat esetében ugyanúgy zajlott, fajtól függetlenül; csak az adagolást kellett eltalálni, erre pedig volt az asztalán egy könyv. Amikor beült az autóba, azon kapta magát, hogy Gabbyre gondol, és arra, hogy vajon szörfözött vagy snowboardozott-e már életében. Nem tartotta valószínűnek, ugyanakkor furcsamód kinézte belőle - az addigi barátnőivel ellentétben -, hogy ha lenne rá lehetősége, szívesen kipróbálná bármelyiket. Nem tudta, miért érzi így, és amikor beindította a motort, megpróbált nem foglalkozni vele. Győzködte magát, hogy mindez úgysem fontos. Csak egy probléma volt: hogy hiába.

Ötödik fejezet

Az elkövetkező két hétben Gabby tökélyre fejlesztette a há-

zából titokban ki-be surranás művészetét. Nem volt más választása. Mit is mondhatott volna Travisnek? Lejáratta magát előtte, a férfi nagyvonalú megbocsátása pedig tovább bonyolította az egész ügyet, így muszáj volt új rendszert kialakítania az otthoni jövés-menéssel kapcsolatban. Ezek közül a legfontosabb az lett, hogy kerülje a szomszédját. Egyetlen mentsége - az egyetlen pozitívum az egész történetben -, az az, hogy elnézést kért tőle a munkahelyén. Egyre nehezebb dolga volt. Mindenekelőtt azért, mert amíg korábban a garázsban tartotta az autóját, most, hogy egyre közeledett Molly ellésének ideje, inkább a ház előtt parkolt, hogy ne zavarja a kutyát a készülődésben. Így viszont ügyelnie kellett arra, hogy akkor induljon és érkezzen, amikor Travis biztosan nincs otthon. Azért az ötven évet már lecsökkentette; úgy vélte, hogy néhány hónap, esetleg egy fél év alatt csökken majd a feszültség. Bizonyára időbe telik, amíg Travis elfelejti, vagy amíg legalábbis egy kicsit a feledés homályába merül, ami történt. Gabby tudta, hogy az idő hajlamos a feledés 'fátylát borítani a valós emlékekre, míg végül már csak homályosan rémlik, mi is történt. Akkor pedig visszatérhet az életük a rendes kerékvágásba. Majd apró lépésekkel kezdi. Először csak integetni fog Travisnek az autóból, ha látja. Aztán lehet, hogy egy nap majd jót nevetnek mindazon, ami történt. Biztos volt abban, hogy lesz idő, amikor jó viszonyban lesznek, de úgy döntött, addig inkább titkos ügynökként jön s megy. Ehhez, természetesen, ki kellett figyelnie Travis napirendjét. Nem volt nehéz feladat: amikor reggel a konyhából látta, hogy a férfi elindul, gyorsan az órára pillantott. Még könnyebb

dolga volt a munkából való hazatérését kifigyelni, hiszen mikor ő hazajött, Travis olyankor általában csónakázott, vagy jetskizett. Ez viszont megnehezítette az estéket, mert amikor a férfi kint volt, neki bent kellett maradnia, akármilyen gyönyörű is volt a naplemente. Így, amikor nem ment át Kevinhez, otthon tanulmányozta azt a csillagászattal kapcsolatos könyvet, amelyet azért vett, hogy majd elkápráztassa a szerelmét a csillagos ég alatt. Ez egyelőre váratott magára. Jó lett volna, ha érettebben oldja meg a helyzetet, ugyanakkor az a furcsa érzése támadt, hogy ha szembetalálkozna vele, másra se tudna gondolni, minthogy mi történt közöttük akkor, ahelyett, hogy hallgatná, amit mond, és semmiképpen nem szerette volna még jobban lejáratni magát. Arról nem beszélve, hogy más dolgok is foglalkoztatták. Például, hogy mi legyen Kevinnel. Esténként általában beugrott egy rövid időre, a múlt hétvégén ott is maradt, természetesen a szokásos golfozást követően. Kevin odáig volt a golfért. Háromszor elmentek vacsorázni, kétszer moziba, a vasárnap délután egy részét pedig a vízparton töltötték. Néhány nappal ezelőtt a kanapén ülve borozgattak, amikor Kevin váratlanul levette Gabby lábáról a cipőt. - Mit csinálsz? - Gondoltam, biztosan örülnél, ha egy kicsit megmasszíroznám a lábfejedet. Biztosan elfáradtál az egész napos állásban. - Először meg kellene mosnom! - Nem baj, ha nem tiszta! Annyira szeretem nézni a lábujjaidat! Olyan kis helyesek! - Ugye, nem vagy titokban lábfetisiszta? - Á, dehogy! Csak a te lábfejedet imádom! - Azzal elkezdte a talpát csiklandozni. Gabby nevetett, miközben próbálta elhúzni a lábát. A következő pillanatban már szenvedélyesen csókolóztak. Amikor később egymás mellett feküdtek, Kevin elmondta neki, mennyire szereti. Ahogy beszélt, Gabbynek úgy

tűnt, talán itt az ideje, hogy felhozza az összeköltözést. Ez pedig jó dolog volt. Még sosem jártak ilyen közel ahhoz, hogy a közös jövőjükről beszéljenek, de... De mit? Mindig ide lyukadt ki... Az együttélés egy lépés a jövő felé, vagy csupán a jelen folytatása? Vagy tényleg arra van szüksége, hogy Kevin megkérje a kezét? Ezen gondolkodott. Hát... igen. De csak akkor, amikor már készen áll a közös életre. Ami, természetesen, ismét eszébe juttatta azokat a kérdéseket, amelyek régóta foglalkoztatták: Vajon mikor érkezik el ez a pillanat? Egyáltalán elérkezik-e? És miért nem érkezett még el eddig? Mi rossz van abban, ha valaki először szeretne összeházasodni, és csak utána összeköltözni a szerelmével? lsten tudja, már ő maga is elbizonytalanodott. Néhányan már gyerekkorukban elhatározzák, hogy ha elérnek egy adott kort, akkor férjhez mennek, és úgy is lesz. Páran úgy döntenek, hogy egy ideig még nem házasodnak meg, hanem összeköltöznek a szerelmükkel, és ez is működik. Néha úgy érezte, ő az egyetlen a világon, aki nem tudja, mit akar; sohasem volt pontos elképzelése a házasságról, mindig úgy gondolta, hogy az egyszer csak... bekövetkezik. És be is fog! Igaz? Megfájdult a feje ezektől a gondolatoktól. Leginkább arra vágyott, hogy kiüljön a teraszra egy üveg borral a kezében, és egy időre mindenről megfeledkezzen. De Travis Parker is kint volt a hátsó teraszán, egy újságot lapozgatott, ezért ezt nem tehette. Úgyhogy ezt a csütörtök estét is kénytelen volt bezárva tölteni. Bárcsak Kevin ne dolgozna olyan sokáig, gondolta, hogy csinálhassanak közösen valamit. Elég késői időpontban volt találkozója egy fogorvossal, aki arra készült, hogy rendelőt nyisson, ezért szüksége volt egy sor biztosításra. Ami nem rossz dolog, hiszen Gabby tudta, hogy Kevin azon dolgozik, hogy mi-

nél jobban felépítse az üzletét, de a férfi másnap reggel korán indul az apjával egy konferenciára Myrtle Beachbe, és jövő szerdáig nem látja, ami azt jelenti, még több időt kell majd egyedül eltöltenie bezárva. Kevin apja alapította Észak-Karolina keleti részének egyik legnagyobb biztosítóját, és a fiára minden évben egyre több feladat hárult a Morehead Cityben lévő irodájukban, mivel az apja lassan elérte a nyugdíjkorhatárt. Gabby néha elgondolkozott, milyen lehet, ha valaki előtt így kitapossák az utat, aztán arra jutott, nem olyan szörnyű az, amennyiben jól megy az üzlet. Bár volt egy kis nepotizmus az egészben, ez nem jelenti azt, hogy Kevin ne tett volna bele apait-anyait. Az apja mostanában hetente kevesebb, mint húsz órát tölt az irodában, ami azt jelenti, hogy Kevin közel hatvanat dolgozik. A közel harminc alkalmazott rengeteg vezetési gonddal járt, de tudott bánni az emberekkel, legalábbis néhányan ezt mondták Gabbynek azon a két céges karácsonyi ünnepségen, amelyen eddig részt vett. Igen, büszke volt a barátjára, de az olyan éjszakákon, mint a mostani, amikor egyedül volt a házban, bezárkózva, úgy érezte, az idejét vesztegeti. Lehet, hogy csak át kellene mennie Atlantic Beachbe meginni egy pohár bort, és közben nézni a naplementét. Egy pillanatig úgy gondolta, el is megy. Aztán lebeszélte magát róla. Nincs azzal semmi baj, ha az ember egyedül van otthon, de a vízparton egyedül iszogatni? Azt kizárólag a szerencsétlen alakok csinálják! Még azt hinnék az emberek, nincs egyetlen barátja sem, ami nem is igaz. Sok barátja van. Csak éppen egyik sem él százötven kilométeres körzeten belül... Ettől aztán nem érezte magát jobban. Persze, ha vinné magával a kutyát, ugyebár... az más lenne. Az teljesen normális, sőt, mi több, egészséges dolog. Néhány napba és jó adag fájdalomcsillapítóba került, mire az első edzést kiheverte. Az alakformáló tornára többet nem ment vissza, mivel az ott lévő emberek nyilvánvalóan mazochisták;

de egyfajta rendszeresség jellemezte a sportolási szokásait, legalábbis az utóbbi napokban: hétfőn és szerdán is elment az edzőterembe, és úgy tervezte, másnap is szakít rá időt. Felkelt a kanapéról, és kikapcsolta a tévét. Molly nem volt a közelében, ezért elindult a garázsba, hogy megnézze, ott vane. A konyhából a garázsba vezető ajtót valami kitámasztotta. Amikor Gabby felkapcsolta a villanyt, nem látott mást, csak egy kupac farokcsóváló, nyöszörgő szőrpamacsot. Gabby Mollyt hívta; a következő pillanatban azonban sikítani kezdett!

Travis éppen a konyhába tartott, hogy kivegyen egy csirke-

mellet a hűtőből, amikor hirtelen valaki izgatottan dörömbölt az ajtaján. - Parker doktor!... Travis!... Itthon van? Travis szinte azonnal felismerte Gabby hangját. Amikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy a lány arca sápadt és riadt. - Jöjjön! - zihálta. - Mollyval baj van! Gabby már futott is vissza a házba, Travis pedig ösztönösen az orvosi táskájáért ment, amelyet az autójában, az ülés mögött tartott, hogy bármikor, ha sürgősséggel valamelyik farmra hívják, kéznél legyen. Az apja ragaszkodott hozzá, hogy mindig legyen benne minden, amire szüksége lehet, Travis pedig megfogadta a jó tanácsot. Addigra Gabby haza is ért, nyitva hagyta a bejárati ajtót, és eltűnt a házban. Travis a következő pillanatban már ott volt, és a garázsba vezető, nyitott ajtó mellett meglátta Gabbyt a konyhában. - Zihál és hány! - mondta, amikor Travis sietve odament hozzá. - És... valami lóg belőle! Travis Mollyhoz lépett, és egyből látta, hogy méhsüllyedése van. Bízott benne, hogy nem érkezett későn. - Megmoshatom a kezem? - kérdezte gyorsan. A mosogatónál sietve megmosta a kezét, miközben folytatta: - Meg

tudná jobban világítani azt a helyet? Valami lámpával vagy hasonlóval? - Nem viszi be a rendelőbe? - De, valószínűleg - felelte Travis ugyanolyan hangszínben. - Csak nem azonnal. Először ki szeretnék próbálni valamit. És nagy szükségem lenne egy lámpára! Hozna egyet? - Igen, igen... persze! - mondta Gabby. Azzal eltűnt a konyhából, majd egyből visszatért egy lámpával. - Ugye, nem lesz semmi baj? - Néhány perc múlva kiderül, mennyire súlyos a helyzet. - Felemelte mindkét kezét, ahogy a sebészek szokták, és a földön lévő táska felé biccentett. - Idehozná nekem azt is? Csak tegye oda, és kapcsolja fel a lámpát! A lehető legközelebb Mollyhoz, rendben? - Rendben! - válaszolta Gabby, és igyekezett nem pánikba esni. Travis óvatosan közelített a kutyához, majd amikor Gabby villanyt gyújtott, megkönnyebbülten látta, hogy Molly eszméleténél van. Szűkölt, ami teljesen rendjénvaló egy ilyen helyzetben. Azután Travis a Molly méhének környékén lévő, hosszúkás kitüremkedést vizsgálta meg, majd a kölykökre ránézve megállapította, hogy fél órán belül születhettek. Ez jó hír, gondolta, mert kisebb az elüszkösödés veszélye... - És most? - kérdezte Gabby. - Csak tartsa az ölében, és suttogva nyugtatgassa! Gabby odakuporodott a kutyához, Travis pedig guggolva hallotta, ahogy egészen közelről, halkan duruzsol Molly fülébe. Mollynak lógott a nyelve, ami szintén jó jel volt. Travis óvatosan megtapogatta a méhét; Molly kicsit összerándult. - Mi a baja? - Méhsüllyedés. Ez azt jelenti, hogy a méhe egy része kifordult, és az türemkedik ki. - Ismét megtapogatta, hogy nem

érez-e szakadást vagy üszkösödést valahol. - Volt valami probléma az ellés alatt? - Nem tudom. Észre se vettem, hogy megszülettek. Ugye, rendbe jön? Travis Molly méhét vizsgálta, ezért nem felelt. - Kérem, nyúljon a táskámba! - mondta. - Kell benne lennie egy kis sóoldatnak. És a zselére is szükségem lesz. - Mit fog tenni? - Meg kell tisztítanom a méhét, majd megpróbálom kézzel a helyére tenni. Ha szerencsénk van, magától visszahúzódik. Ha nincs, meg kell műtenem. De jobb lenne, ha ezt el tudnánk kerülni. Gabby megtalálta a táskában, amiket Travis kért, és odaadta neki. A férfi leöblítette Molly méhét, ezt még kétszer megismételte, és csak aztán nyúlt a síkosító zseléért. Reménykedett abban, hogy használni fog.

Gabby nem bírt odanézni, inkább Mollyra figyelt, és folya-

matosan azt súgta a fülébe, milyen jó kutya. Travis csendben, ritmikusan masszírozta Molly méhét. Gabby nem tudta, mennyi idő telhetett el - tíz perc vagy egy óra -, amikor észrevette, hogy Travis hátradőlve pihen egy kicsit, és nincs semmi a kezében. - Kész van? - kérdezte reménykedve. - Minden rendben? - Igen is, meg nem is - felelte Travis. - A méhét sikerült visszatennem, és úgy tűnik, gond nélkül visszahúzódott, de be kell vinnem a rendelő be. Pár napig kímélnünk kell, amíg megerősödik, és szüksége van némi antibiotikumra és folyadékpótlásra is. Meg is kell röntgeneznem. De ha egyéb szövődmény nem lép fel, teljesen rendbe fog jönni. Most betolatok a garázsba az autómmal. Van benne néhány régi takaró, amelyekre ráfektethetjük Mollyt.

- És nem fog... újra kifordulni a méhe? - Nem lenne szabad. Ahogy említettem, szépen visszahúzódott. - És mi lesz a kölykeivel? - Visszük őket is! Az anyjuk mellett a helyük. - És az nem fog ártani Mollynak? - Nem. De ezért szükség lesz folyadékpótlásra, hogy legyen elég teje a szoptatáshoz. Gabbynek egészen ellazult a válla. Addig nem is vette észre, mennyire feszült. Most először mosolyodott el. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg - mondta. - Már meg is tettel

M

iután összetakarítottak, Travis óvatosan betette MolIyt az autóba, Gabby pedig a kicsinyeit kezdte el betenni. Amikor mind a hat bent volt, Travis visszapakolt a táskájába, és berakta az első ülésre. Megkerülte az autót, és kinyitotta a vezetőülés felőli ajtaját. - Majd szólok, hogy mi történt. - Jövök én is! - Mollynak pihenésre van szüksége, és ha ott van vele a szobában, nem biztos, hogy ez menni fog. Rendbe kell jönnie! Ne aggódjon! Nagyon vigyázok rá, és vele maradok egész éjjel. A szavamat adom. Gabby elbizonytalanodott. - Biztos? - Nem lesz semmi baj. Megígérem. Gabby elgondolkodott, majd félénken elmosolyodott. - Tudja, az én szakmámban az a szabály, hogy soha ne ígérjünk semmit. Inkább mondjuk azt, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt. - Jobban örülne, ha nem ígérnék semmit?

- Nem. De szeretnék magával menni! - Holnap nem kell dolgoznia? - De igen, ahogy magának is! - Az igaz, de én legalább most is a munkámat végzem! És különben is: nekem van ott egy tábori ágyam, de ha maga is odajön, csak a földön tud aludni! - Úgy érti, nem adná át nekem az ágyat? Travis beszállt az autóba. - Odaadnám, ha muszáj lenne - mondta vigyorogva. - De vajon mit szólna a barátja, ha maga meg én együtt töltenénk egy éjszakát? - Honnan tudja, hogy van barátom? Travis az ajtó felé nyúlt. - Nem tudtam - mondta kissé csalódottan, aztán összekapta magát, és elmosolyodott. - Engedje meg, hogy bevigyem, és hívjon fel holnap, hogy mindenről beszámoljak! - Jó - adta meg magát Gabby. - Rendben. Travis becsukta az ajtót. Amikor felbőgött a motor, kihajolt az ablakon. - Ne aggódjon! - mondta újra. - Molly meggyógyul! Kiment az útra, majd balra fordult. A távolból még integetett Gabbynek az ablakon át, ő visszaintett, bár tudta, hogy Travis már nem látja, de addig figyelte a távolodó autót, amíg az befordult a sarkon. Miután Travis eltűnt a szeme elől, Gabby felment a hálószobába, és megállt a tükrös szekrénye előtt. Világéletében tisztában volt azzal, hogy nem egy lélegzetelállító szépség, de hosszú idő után most először nézegette magát a kívülálló szemével. Annak ellenére, hogy nagyon kimerült volt, a haja pedig rendezetlen, nem nyújtott olyan szörnyű látványt, mint amilyenre számított. Ez örömmel töltötte el, bár nem igazán értette, miért. Amikor valamilyen rejtélyes okból eszébe jutott, milyen

csalódott volt Travis, hogy van barátja, elpirult. Nem mintha megváltoztak volna a Kevin iránti érzelmei... Egyértelművé vált számára, hogy teljesen félreismerte Travis Parkert. A vészhelyzetben végig olyan nyugodt volt! Ez még mindig csodálattal töltötte el, bár valójában nem volt min meglepődnie. Végül is csak a munkáját végezte - emlékeztette saját magát. Egyúttal el is határozta, hogy felhívja Kevint, aki nagyon együttérző volt, és azt ígérte, néhány percen belül megérkezik.

Hogy vagy? - kérdezte Kevin. Gabby hozzábújt. Jólesett neki Kevin ölelése. - Izgatott vagy, gondolom. Közelebb húzta magához Gabbyt, a lány pedig érezte Kevin friss, finom illatát, mintha épp azelőtt zuhanyozott volna le, hogy hozzá elindult. Borzos, szélfútta hajával olyan volt, mint egy egyetemista. - Örülök, hogy a szomszéd itthon volt - mondta. - Travisnek hívják, igaz? - Igen - révedt Gabby a távolba. - Ismered? - Nem mondhatnám - felelte Kevin. - Mi intézzük az állatklinika biztosítását, de apámhoz tartoznak. - Azt hittem, ez egy kisváros és te mindenkit ismersz. - Ez így van. De én Morehead Cityben nőttem fel, és senkit sem ismertem Beaufortból. Ráadásul azt hiszem, néhány évvel idősebb is nálam. Ő valószínűleg éppen akkor kezdte az egyetemet, amikor én középiskolás lettem. Gabby bólogatott. A beálló csendben gondolatai újra és újra Travis körül forogtak, hogy milyen komolyan foglalkozott Mollyval, milyen megnyugtató volt a hangja, amikor halkan elmagyarázta, mi a baj. Támadt is némi lelkiismeret-furdalása; inkább Kevinhez bújt, hogy érezze az illatát.

Kevin megsimogatta Gabby vállát, az ismerős mozdulat pedig megnyugtatta Gabbyt. - Örülök, hogy eljöttél! - suttogta. - Nagy szükségem volt rád ma este! Kevin megcsókolta a fejét. - Hogyne jöttem volna! - Persze, csak hát volt ez a találkozód, holnap pedig korán kell kelned... - Na és? Csak egy konferenciára megyünk. Tíz perc alatt összepakolok indulás előtt. Inkább azt sajnálom, hogy nem tudtam korábban jönni! - Valószínűleg kiakadtál volna! - Hát igen, de mégis! - Ne sajnáld! Nincs miért! Kevin megsimogatta Gabby haját. - Elhalasszam a holnapi utamat? Apám biztos megérti, ha ebben a helyzetben inkább veled maradok. - Nem, nem, semmiképp! Úgyis mennem kell dolgozni! - Biztos? - Biztos. De kösz, hogy felajánlottad. Sokat jelent nekem!

Hatodik fejezet

Miután a tábori ágyra rogyva találta a fiát, az ébredőszobá-

ban pedig egy kutya feküdt, Max Parker érdeklődve várta, hogy Travis elmesélje, mi történt. Az apja megtöltött két csészét kávéval, és az asztalhoz vitte. - Elsőre nem is rossz! - mondta. Ősz hajával, dús, fehér szemöldökévei éppen úgy nézett ki, ahogy egy közkedvelt kisvárosi állatorvosnak kell.

- Kezeltél már kutyát ezzel? - Még nem - ismerte el Max. - Csak egyszer egy lovat. Tudod, milyen ritkán fordul ez elő! Úgy tűnik, Molly jobban van. Amikor reggel bejöttem, felült, és a farkát csóválta. Meddig voltál fent vele? Travis hálásan szürcsölte a kávét. - Szinte egész éjjel. Nem akartam, hogy kiújuljon a baj. - Nem szokott - felelte Max. - De azért jó, hogy ott voltál! Felhívtad már a gazdáját? - Nem. Mindjárt megteszem. - Megdörzsölte a szemét. Uramisten, de fáradt vagyok! - Nem akarsz aludni egy kicsit? Majd én tartom a frontot, és ügyelek Mollyra is. - Nem szeretnélek terhelni. - Nem terhelsz - mondta Max széles mosollyal az arcán. Nem rémlik? Ma nem is kellene dolgoznod, hiszen péntek van!

N

éhány perccel később, miután megnézte Mollyt, Travis leparkolt a háza előtt, és kiszállt. Nyújtózott egyet, majd elindult a szomszédba. Amikor odaért, észrevette, hogy egy újság lóg ki a postaládából, amelyet - némi habozás után - kivett. A verandán állva éppen kopogni készült, amikor lépéseket hallott, majd kinyílt az ajtó. Gabby meglepetten húzta ki magát. - Nahát! - mondta, és elengedte az ajtót. - Éppen most készültem felhívni. Mezítláb, bő nadrágban és törtfehér blúzban volt, haját lazán összefogta egy elefántcsont csattal. Travisnek ismét feltűnt, milyen szép, de nem a hagyományos, csinos külső miatt, inkább egyfajta őszinte nyitottság sugárzott belőle. Olyan... természetesnek tűnt.

- Most értem haza, és úgy gondoltam, személyesen tájékoztatom arról, hogy Molly jól van. - Valóban? Travis bólogatott. - Készítettem röntgenfelvételt. Nem láttam belső vérzésre utaló jelet. Kapott egy kis folyadékot, attól mindjárt jobban lett. Elvileg ma délután már hazajöhetne, de szívem szerint bent tartanám megfigyelésre még egy éjszakára. Most apám figyel rá. Mivel szinte egész éjjel fent voltam, alszom egyet, aztán visszamegyek dolgozni, és megint én leszek vele. - Bemehetek hozzá? - Hogyne! Bármikor. Lehet, hogy kicsit még kába lesz, mert a röntgen és a fájdalmai miatt nyugtatót adtam neki. - Tartott egy kis szünetet. - A kölykök jól vannak. Nagyon helyesek! Gabby elmosolyodott. Tetszett neki, ahogy Travis beszél. Csodálkozott, hogy ezt korábban nem vette észre. - Még egyszer mindent köszönök! Nem tudom, mivel hálálhatnám meg... Travis legyintett. - Örülök, ha segíthettem - odanyújtotta az újságot. - Jut eszembe! Ezt találtam a postaládájában. - Köszönöm - vette el tőle Gabby. Csendben, kissé esetlenül nézték egymást. - Meghívhatom egy kávéra? - kérdezte Gabby. - Épp most főztem egyet. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódást, amikor Travis visszautasította. - Nem, köszönöm. Nem szívesen ébreszteném fel magam egy kávéval, most, hogy aludni indultam. Gabby nevetett. - Ez vicces! - Hát, próbálkozom... - Gabby egy pillanatra látta maga

előtt, ahogy Travis egy bárpultnak támaszkodva mondja ugyanezt egy csinos nőnek. Emiatt az a furcsa érzése támadt, hogy a férfi flörtölni próbál vele. - De - folytatta Travis - mivel maga bizonyára munkába indul, én pedig holtfáradt vagyok, megyek is haza egy kicsit pihenni. Megfordult, hogy elinduljon... Gabby önkéntelenül a férfi után indult, és utána szólt. - Egy pillanat! Meg tudja mondani, mikor lesz bent a rendelőben? Úgy értem, hogy mikor nézi meg Mollyt? - Nem tudom. Attól függ, mennyit alszom. - Értem - felelte Gabby. Hülyén érezte magát, és arra gondolt, bárcsak ne szólalt volna meg. - De mit szólna ahhoz - vette át a kezdeményezést Travis , ha ebédidőben ott találkoznánk? - Nem azért kérdeztem... - Szóval? Mikor ebédel? Gabby nyelt egyet. - Háromnegyed egykor? - Ott leszek! - ígérte Travis. - Tett néhány lépést hátrafelé, majd hozzátette: - Apropó! Remekül áll magának ez a ruha!

Mi a csoda történt?

Ez a kérdés nagyjából összefoglalta Gabby aznap délelőtti lelki állapotát. Alig tudott a munkájára figyelni. Annak ellenére, hogy volt két kontrollvizsgálata, négy fülgyulladása, egy oltása, egy röntgenjavaslata, tulajdonképpen automata üzemmódra váltott, és csak félig figyelt a körülötte zajló dolgokra, míg a másik fele a verandán járt. Azon gondolkodott, vajon Travis flörtölni próbált-e veje vagy sem, és hogy vajon tetszett-e neki egy kicsit - de csak egy kicsit - ez a gondolat...

Sokadszor jutott eszébe, hogy jó volna a városban egy barát, akivel mindezt megbeszélhetné. Olyan jó, ha az ember egy közeli barátnőjével megoszthatja a legbensőbb titkait. Bár a munkahelyén voltak nővérek, orvosi asszisztensként mégis bizonyos távolságot tartott tőlük. Gyakran hallotta, ahogy beszélgetnek és nevetgélnek, de ha közeledett feléjük, egyből elhallgattak. Ugyanolyan magányosnak érezte ezért magát, mint amikor a városba költözött. Amikor az utolsó betege is elment (akinek fül-orr-gégészeti beutalót adott egy esetleges mandulaműtét miatt), betette a sztetoszkópját a köpenye zsebébe, és visszament az irodájába. A nem túl nagy helyiség - gyanúja szerint - raktár lehetett, mielőtt ő beköltözött volna. Ablaka nem volt. Az asztalon kívül nem is nagyon fért be más, de amíg átlátta a rendetlenséget, örült, hogy legalább ezt a sajátjának érezheti. Egy kicsi, szinte üres iratszekrény alsó fiókjából kivette a táskáját, megnézte az óráját, és látta, hogy hamarosan indulnia kell. Helyére tette a székét, majd megigazította néhány rakoncátlan hajtincsét. Ráébredt, hogy túl sokat foglalkozik az üggyel. Mindenki flörtöl mindenkivel. Emberi dolog. Valószínűleg az egész nem jelent semmit. Amin előző éjjel keresztülmentek, némileg összekovácsolta őket... Barátság szövődött köztük. Új élete hajnalán az első barát az új lakhelyén. Jól hangzott! Mi baj lehet egy barátságból? Az égvilágon semmi. Elmosolyodott. Aztán újból elkomorodott. Más dolog jóban lenni a szomszéddal, és más összebarátkozni egy nőcsábásszal. Aki ráadásul jóképű is. Kevin nem féltékeny alkat, de valószínűleg nem venné jó néven, ha Gabby és Travis hetente többször kávézgatna a hátsó teraszon, ahogy az jó szomszédokhoz illik. Ez sokkal inkább hűtlen gondolatnak bizonyult az állatorvosnál

teendő ártatlan - hangsúlyozom, ártatlan! - látogatáshoz képest. Gabby elbizonytalanodott. Megőrülök, gondolta. Tényleg megőrülök. Hiszen semmi rosszat nem tett egyikük sem. És úgysem lesz semmi az egész flörtölésből, hiába szomszédok. Kevinnel az egyetem utolsó éve óta együtt vannak. Egy hideg, kellemetlen estén találkoztak, amikor Gabby a barátaival kijött a Spanky'sből és a kalapját elfújta a szél. Kevin utána futott a Franklin Streeten, és az autók között szlalomozva próbálta elkapni. Ha akkor nem is lobbant lángra a szívük, valami azért mégiscsak történhetett közöttük, tudat alatt. Abban az időben egyáltalán nem vágyott komolyabb kapcsolatra, volt elég baja. Záróvizsgák, albérlet, bizonytalanság, hogy hol folytassa az orvosi asszisztensi tanulmányait. Ma már nevetségesnek tűnik, de akkor úgy érezte, ilyen nehéz döntés előtt még életében nem állt. Felvették a Charlestoni Egyetemre és a norfolki Kelet-Virginia Egyetemre is. Az édesanyja nagyon szerette volna, ha az előbbit választja. Így érveit: - Nem nehéz ezt eldönteni, Gabrielle! Közel lennél hozzánk, és Charleston különben is nagyobb város, drágám! Gabby szíve is inkább ezt súgta, ám tisztában volt azzal is, mik lennének ennek a döntésnek az árnyoldalai. Éjszakai élet, egy gyönyörű várossal járó állandó kísértések, pezsgő kulturális élet, nagy nyüzsgés. Arra gondolt, hogy úgysem lenne ideje ezekre a dolgokra. Néhány főbb tantárgyat leszámítva az orvosi asszisztensnek tanuló diákoknak ugyanazt kell tanulniuk, mint az orvostanhallgatóknak, csak négy év helyett kettő és fél évük van rá. Már hallott rémtörténeteket arról, milyen őrületes tempóban folyik az oktatás és az információk átadása. Amikor mindkét lehetséges helyet meglátogatta, jobban tetszett neki a Kelet-Virginia, mert kényelmesebbnek

tűnt, és úgy gondolta, ott jobban tudna összpontosítani a tanulmányaira. Nagy kérdés volt tehát, melyiket válassza. Azon a téli estén is ezen tépelődött, amikor Kevin a kalapja után eredt. Megköszönte neki, és azzal el is felejtette a fiút. Egészen addig, amíg néhány héttel később össze nem futottak. Kevin vette észre őt, Gabby már nem is emlékezett rá. Nem úgy Kevin, akinek barátságos, könnyed stílusa felüdülés volt, hiszen Gabby addig szinte csak a nagyképű évfolyamtársaival találkozott, akik hihetetlen mennyiségű alkoholt tudtak meginni sőt, a mellkasukat is kidekorálták, ha a Tarheels csapata játszott a Duke-kal. A beszélgetésből kávézás lett, amit egy vacsora követett, és mire Gabby átvette a diplomát, úgy érezte, már szerelmes is. Addigra már tudta, hol fog tovább tanulni. Kevin azt tervezte, hogy Morehead Cityben telepszik le, amely csupán néhány órányira van attól a helytől, ahol Gabby a következő években tanulni fog. Mintha a sors is így akarta volna! Vagy Kevin utazott Norfolkba, vagy Gabby Morehead Citybe, ha találkozni szerettek volna egymással. Megismerték egymás családját. Néha összevesztek, aztán kibékültek. Gabby . még golfozott is Kevinnel, pedig nem kedvelte ezt a játékot. Kevin mindvégig ugyanolyan kedves, barátságos volt, mint a kapcsolatuk elején, de őszintén szólva, látszott a viselkedésén, hogy kisvárosban nőtt fel, ahol minden jóval lassabban történik; a lassúság volt Kevin egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Ha Gabby aggódott valami miatt, ő csak vállat vont; ha Gabby borúlátó volt, Kevin higgadt maradt. Gabby úgy gondolta, ezért működik ilyen jól a kapcsolatuk. Kiegészítették egymást. Illettek egymáshoz. Ha választania kellene Kevin és Travis között, nem kérdés, hogy kit választana. Össze sem lehet őket hasonlítani! Mindezt jól átgondolva már nem is volt fontos számára,

hogy Travis udvarolni próbált-e vagy sem. Ha igen, az sem baj. Gabby már biztosan tudta, mit akar az élettől. Biztosan.

A

hogy Travis megjósolta, Molly jobban volt, mint Gabby remélte. Boldogan csóválta a farkát, és gond nélkül pattant fel kölykei mellől - a kis szőrgombolyagok mellette aludtak -, amikor Gabby belépett, és felé indult. Molly nyalogatással üdvözölte. Az orra hideg volt, amikor a farkát csóválva, nyüszítve megkerülte Gabbyt. Nem teljesen úgy, ahogy szokta, de legalább tudatta gazdájával, hogy jól van, aztán mellételepedett. - Úgy örülök, hogy jobban vagy! - súgta Gabby a fülébe, miközben megsimogatta. - Én is! - hallatszott Travis hangja hátulról, az ajtóból. Nagy harcos! És igen jó állapotban van! Gabby megfordult, és az ajtófélfához támaszkodó férfira nézett. - Azt hiszem, tévedtem - mondta Travis, és egy almával a kezében elindult felé. - Valószínűleg már ma hazamehet. Munka után elviheti, ha gondolja. Nem muszáj, csak ha szeretné. Szívesen vigyázok rá itt, ha úgy gondolja, de igazság szerint a vártnál jobban van. - Leguggolt, és Molly felé fordulva halkan csettintett egyet. - Jó kislány! - mondta hízelegve. Gabby nagy meglepetésére Molly felállt mellőle, és odament Travishez, aki megpaskolta, majd súgott valamit a fülébe. Gabby kívülállóként figyelte őket. - És ezek az apróságok is remekül vannak! - folytatta Travis. - Ha hazaviszi őket, készítsen egy kis karámot nekik, különben elkóborolnak! Nem kell, hogy flancos legyen: elég, ha néhány doboznak deszkákat támaszt, és az így közrefogott területet újságpapírral kibéleli. Gabby alig hallotta, amit Travis mond, mert akarata ellenére most is arra gondolt, milyen jóképű is ez a férfi. Bosszan-

totta, hogy mindig ilyen hatással van rá. Mintha minden egyes találkozás arra lenne jó, hogy megszólaljon benne a vészharang, csak nem tudta, hogy miért. Látott ő már sok magas, vékony, mosolygós férfit. Igaz, kicsit túlzottan világított a fogsora nyilván kifehéríttette -, de akkor is hatással volt rá. Az alkata is sportos, de hát az ország edzőtermei teje van olyan férfiakkal, akik megszállottan sportolnak, csak csirkehúst és zabpelyhet esznek, és napi tizenöt kilométert futnak, de eddig mégsem akadt egy sem, aki ekkora hatással lett volna rá. Vajon miért? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Travis ronda lenne. A kezdeti összezörrenéstől a jelenlegi kellemetlenségekig minden más lett volna Gabby számára, mert nem érezte volna magát ennyire pocsékul. De most már túl van rajta, lerendezte magában. Többé nem dől be neki. Nem ám! Ö nem ilyen nő! Itt megáll, majd udvariasan integet a kertszomszédjának, és az élet a szokásos módon megy tovább. - Minden rendben? - kérdezte Travis Gabbyt fürkészve. Kicsit zaklatottnak tűnik! - Csak fáradt vagyok - füllentette Gabby, miközben Mollyhoz indult. - Azt hiszem, megkedvelte magát. - Ó, igen. Remekül kijövünk egymással! Valószínűleg a ma reggeli dögönyözés volt rá ilyen hatással. Így lehet egy kutyát a legkönnyebben meghódítani. Ezt szoktam tanácsolni az összes postásnak, aki panaszkodik, hogy a kutyák nem szeretik. - Ezt megjegyzem - szedte össze gyorsan a gondolatait Gabby. Ekkor az egyik kutyakölyök nyüszíteni kezdett. Molly felállt, és a nyitott ketrechez ment. Mind Travis, mind Gabby hirtelen kívülállónak érezte magát. Travis az almát törölgette a nadrágján. - Szóval mit gondol? - kérdezte.

- Miről? - Mollyról. - Mi van Mollyval? Travis összehúzta a szemöldökét. - Hazaviszi ma este vagy sem? - kérdezte lassan, tagoltan. - Ja, igen! - mondta Gabby olyan zavartan, mintha elsőéves egyetemistaként randevúra hívta volna az egyetemi válogatott hátvédje. Legszívesebben elsüllyedt volna, de inkább megköszörülte a torkát. - Hazavinném, ha biztos, hogy nem lesz baj belőle. - Nem lesz - nyugtatta meg Travis. - Fiatal, egészséges állat. Sokkal rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok! Szerencsés kutya! Gabby karba tett kézzel felelt. - Hát igen! Csak most vette észre, hogy Travis pólója egy Key West-i helyet, valami kutyaszalont reklámozott. Travis az almába harapott, majd Gabby felé intett. - Tudja, azt hittem, jobban fog örülni, hogy Molly jól van! - Örülök! - Nem látszik. - Hogy érti? - Nem tudom. - Travis újból az almába harapott. - Abból kiindulva, milyen lendületes volt, amikor nálam járt, azt hittem erre is szenvedélyesebben reagál. Nemcsak Mollyval, hanem az én jelenlétemmel kapcsolatban is. - Már megköszöntem! Még hányszor tegyem? - Nem tudom. Hányszor szeretné? - Nem én kezdtem ezt a témát! Travis felhúzta a szemöldökét. - Dehogynem. Hát persze, gondolta Gabby.

- Jó, rendben - mondta megadóan. - Még egyszer mindent köszönök! Mindent, amit értünk tett. - Úgy formálta a szavakat, mintha egy hallássérülthöz beszélne. Travis elnevette magát. - Ilyen a betegeivel is? - Milyen? - Ilyen szigorú? - Ami azt illeti, nem. - És a barátaival? - Nem... - rázta a fejét Gabby zavartan. - Miért? Travis az almába harapva várt egy kicsit a válassza! - Csak úgy kérdeztem - mondta végül. - De miért? - Mert érdekelt, hogy a természetéből fakadóan ilyen szigorú, vagy csak engem tisztel meg vele. Ha az utóbbi, részemről a szerencse, hölgyem... Gabby érezte, ahogy az arca lángba borul. - Nem tudom, miről beszél! - Á, semmiről - mosolygott Travis kissé gunyorosan. Gabby próbált volna valami meglepően mulatságosat mondani, hogy jól helyre tegye a férfit, de nem jutott az eszébe semmi. Travis a kukába dobta az almacsutkát és megfordult, hogy kezet mosson. - Még egy dolog miatt örülök, hogy eljött - mondta a válla fölött. - Holnap lesz egy kis baráti összejövetel nálam. Nincs kedve átjönni? Gabby azt hitte, rosszul hall! - Magához? - Úgy gondoltam... - Mintha randevúra mennék? - Nem, mintha baráti összejövetelre jönne! Travis elzárta a csapot és szárítani kezdte a kezét.

- Idén először rákötöm az ejtőernyőt a motorcsónakra. Nagy buli lesz! - Kik lesznek ott? Házaspárok? - A húgomon és rajtam kívül mindenki házas. Gabby a fejét rázta. - Azt hiszem, nem megyek. Nekem is van barátom. - Nagyszerű! Hozza el őt is! - Majdnem négy éve vagyunk együtt! - Amint már említettem, nagyon szívesen látjuk őt is! Gabby nem tudta, jól hallja-e, amit Travis mond. Csak bámult rá, nem tudván, komolyan veheti-e. - Tényleg? - bökte ki végül. - Hát persze! Miért ne? - Sajnálom, ő nem tud jönni. Jelenleg nincs a városban. - Akkor, ha nincs jobb dolga, jöjjön át egyedül! - Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet... - Miért? - Mert szeretem a barátomat. - És? - És mi? - És... szeretheti nálam is! Amint mondtam, jó buli lesz! És az idő is jó lesz! Kipróbálta már a vízi ejtőernyőzést? - Nem. De most nem is erről van szó! - Úgy gondolja, a barátja nem örülne, ha átjönne? - Pontosan! - Szóval az a fajta, aki nem szereti, ha a madárkája kirepül, amíg ő távol van? - Nem, egyáltalán nem! - Akkor nem szereti, ha a barátnője jól érzi magát? - De igen! - Esetleg nem szereti, ha maga új embereket ismer meg? - Dehogynem! - Akkor megbeszéltük!

Travis az ajtó felé indult, majd megállt. - Tíz-tizenegy körül jön a társaság. Csak fürdőruhát hozzon. Lesz sör, bor, üdítő, de ha mást szeretne, hozhat magával bármit. - Azt hiszem, nem... Travis feltette a kezét. - Tudja, mit? Örülünk, ha el tud jönni, de nem erőszak a disznótor! - Vállat vont. - Csak, gondoltam, kicsit jobban megismerhetnénk egymást. Gabby érezte, hogy nem kellene elfogadnia a meghívást, de a torka hirtelen kiszáradt, nagyot nyelt, és így szólt: - Talán átmegyek.

Hetedik fejezet

Szombat reggel minden jól indult. Amikor a redőnyön beszű-

rődő napfény felébresztette Gabbyt, megkereste a bojtos rózsaszín papucsát, és a konyhába ment, hogy töltsön magának egy csésze kávét. Végre egy nyugodt reggel! - gondolta, de nem sokkal utána a dolgok rosszra fordultak. Még bele sem ivott a kávéjába, amikor eszébe jutott, hogy meg kell néznie Mollyt. Örömmel látta, hogy már majdnem olyan, mint régen. A kölykök is egészségesnek látszottak, bár nem sok elképzelése volt arról, milyennek kellene lenniük. Állandóan Mollyn csüngtek, ide-oda tántorogtak, botladoztak, nyüszítettek, szűköltek. Valószínűleg azért találta ki a természet, hogy olyan aranyosak legyenek, hogy az anyjuk ne falja fel őket. Hát Gabby azért nem volt annyira lelkes! Igaz, nem voltak olyan csúnyák, amilyenek lehettek volna, de a szépségük meg sem közelítette Mollyét. És még mindig aggódott amiatt, hogy nem

fog nekik gazdát találni. Pedig muszáj lesz új otthont találnia a számukra, ebben biztos volt. A garázsban terjengő szag egyértelműen meggyőzte erről... Ez nem egyszerűen szag volt, hanem inkább bűz, ami úgy taglózta le, mintha a Csillagok háborújából az Erő járt volna arra. Öklendezni kezdett, majd eszébe jutott, hogy Travis azt tanácsolta, építsen karámot, hogy ne kóboroljanak el a kölykök. De ki gondolta, hogy ilyen teljesítményre képes néhány kutyakölyök? Mindenhol ilyen-olyan kis kupacok voltak! A garázsajtót hiába nyitotta ki, úgy tűnt, a szag a falba is beivódott. Az elkövetkező fél órát azzal töltötte, hogy lélegzetét visszafojtva próbálta elkerülni, hogy minden kijöjjön belőle takarítás közben. Mire befejezte, meggyőződése volt, hogy valaki szándékosan tönkre akarta tenni a hétvégéjét. Szándékosan! Csak ez lehetett az oka annak, hogy a kölykök láthatóan nagy élvezettel rondították össze a garázst úgy, hogy szinte kizárólag a hosszú, cikcakkos repedésbe ürítettek, amit Gabbynek fogkefével kellett tisztogatnia. Undorító! - gondolta. És Travis... Öt se hagyjuk ki, aki ugyanannyira hibáztatható mindezért, mint a kutyák! Jó, figyelmeztette Gabbyt, hogy építsen karámot, de nem magyarázta el, miért! Nem mondta el, hogy mire számítson, ha ezt nem teszi meg! Pedig tudta! Gabby biztos volt benne. Milyen rafinált! És most, hogy mindezt átgondolta, eszébe jutott, hogy nemcsak ebben az egy dologban viselkedett rafináltan. Hanem abban is, ahogy a válaszát kicsikarta... Hogy elmenjek csónakázni a szomszédommal, ezzel a csapodár szépfiúval? Eldöntötte, hogy nem fog elmenni, többek között azért sem, mert olyan fondorlatosan vette rá, hogy megígérje, elmegy. Micsoda nevetséges kérdésekkel próbálta meg rávezetni, hogy Kevin kalitkába tartja. Mintha Kevin tulajdona lenne, vagy micsoda! Mintha ő nem lenne önálló személyiség!

És most itt takarítja tonnaszámra a kutyagumit! Jó kis hétvége lesz! Persze a kávéja kihűlt, az újság, amelyet szeretett volna elolvasni, vizes lett, a meleg víz pedig zuhanyozás közben elfogyott. Remek! Fantasztikus! Hol itt a szórakozás? - morgott magában, miközben gyorsan felöltözött. Megint itt a hétvége, és Kevin nincs sehol! Amikor itt volt, akkor sem olyanok voltak a hétvégék, mint diákkorukban. Akkor mindig jól érezték magukat, sok emberrel ismerkedtek meg, új élményeket gyűjtöttek. Ehhez képest Kevin mostanában a golfpályán töltötte a hétvégéket. Öntött magának még egy csésze kávét. Tény és való, Kevin mindig is az a csendes típus volt, Gabby pedig tudta, hogy el kell lazulnia egy-egy nehéz hét után. Ám a kapcsolatuk tagadhatatlanul megváltozott, amióta ideköltözött. Nem csupán Kevin hibájából, természetesen. Mindenhez két ember kell. Ö, Gabby akart itt - mondjuk úgy - letelepedni. ÉS, végül is, ez történt. Tehát, hol itt a probléma? A probléma - súgta egy belső hang - az, hogy ennél kicsit... többre vágyna! Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy ez mit jelent, de azt érezte, hogy egyfajta spontaneitás hiányzik neki. Megcsóválta a fejét, és arra gondolt, csak túlságosan felfújja a témát. Csupán annyiról van szó, hogy ezek egyszerűen átmeneti bökkenők. A hátsó teraszra érve megállapította, milyen csodálatos a reggel. Kellemes idő volt, enyhe szellő fújdogált, és egy felhő sem volt az égen. A távolban a nádasból egy gém szállt fel, és siklott el a napsugaras víztükör fölött. Ahogy szemével követte, meglátta Travist, amint majdnem térdig érő, skótkockás bermudában a kikötő felé tart. Onnan, ahol Gabby állt, jól látszottak Travis szálkás kar- és hátizmai. Hátralépett az üvegezett tolóajtóhoz, azt remélve, hogy Travis nem veszi őt

észre. De a következő pillanatban már hallotta is, hogy odakiált neki: - Jó reggelt, Gabby! - integetett Travis úgy, ahogy a gyerekek szoktak a nyári szünet első napján. - Szinte hihetetlen, milyen szép reggelünk van, nem gondolja? Futva indult Gabby felé, aki csak akkor lépett ki a napra, amikor a férfi átbújt a sövényen. Gabby nagy levegőt vett. - Jó reggelt, Travis! - A kedvenc évszakom! - tárta karját Travis a fák és az ég felé. - Sem túl meleg, sem túl hideg, és mindenhol csak a kék égi Gabby elmosolyodott. Igyekezett nem észrevenni a férfi kifejezetten szexis fenekét, amely szerinte az erősebb nem messze legizgalmasabb testrésze. - Hogy van Molly? - kezdett társalgásba Travis. - Remélhetőleg jól bírta az éjszakát! Gabby megköszörülte a torkát. - Remekül, köszönöm. - És a kölykök? - Úgy láttam, ők is jól vannak. Csak kicsit rendetlenek... - Igen. Ezért érdemes őket karámban tartani. Travis csillogó fehér fogsorát megvillantva elvigyorodott, talán túl bizalmaskodó módon. Még ahhoz képest is, hogy a szépfiú megmentette a kutyája életét. Gabby keresztbe fonta karjait, és felidézte, milyen rafinált volt a kedves szomszéd előző nap. - Hát igen, nem igazán értem rá erre tegnap. - Hogyhogy? Mert elterelte a figyelmemet, gondolta Gabby. - Valahogy elfelejtettem - mondta végül. - Jó büdös lehet most a garázsban! Gabby szó nélkül vállat vont, nem akarta, hogy Travis elégedett legyen magával.

Travis nem vette észre, hogy Gabby nem véletlenül reagált így. - Pedig nem nagy ügy! De az első napokban a kölyökkutyák csak ürítenek. Gyakorlatilag keresztül megy rajtuk a tej. A karám már elkészült, nem? Gabby minden erejével azon volt, hogy ne látszódjon az arcán, mit gondol, de nem sikerült. - Nem? - kérdezte. Gabby egyik lábáról a másikra állt. - Nem igazán - ismerte el. - Miért nem? Mert mindig eltereli a figyelmemet, gondolta Gabby. - Nem tudom, kell-e. Travis megvakarta a nyakát. - Élvezi, hogy utánuk takaríthat? - Nem vészes - motyogta Gabby. - Úgy érti, az egész garázsban mászkálhatnak? - Miért is ne? - kérdezett vissza Gabby, miközben már tudta, hogy az első dolga az lesz, hogy a világ legkisebb karámját építi a kölyköknek. Travis zavartan nézett rá. - Csak, ne haragudjon, állatorvosként azt kell mondanom, nem biztos, hogy jól döntött... - Köszönöm a véleményét! - csattant fel Gabby. Travis még mindig üres tekintettel bámult rá. - Jól van, ahogy gondolja. Szóval, jön tíz körül? - Nem valószínű. - Miért nem? - Mert nem biztos, hogy jó ötlet. - Miért? - Mert. - Értem - felelte Travis úgy, ahogy Gabby anyja szokta mondani.

- Jó. - Van valami gond? - Nincs. - Megbántottam valamivel? Igen! - szólalt meg a belső hang. Az átkozott hátsójával! - Nem! - felelte hangosan. - Akkor mi a probléma? - Nincs probléma. - Akkor miért viselkedik így? - Nem viselkedem sehogy! A fogvillantó mosoly eltűnt, és Travis már nem is volt olyan barátságos, mint addig. - Dehogynem. Egy kosár ajándékkal fogadom, mint új szomszédot, megmentem a kutyáját, egész éjjel fenn vagyok, hogy vigyázzak rá, meghívom magát csónakázni, mindezt azok után, hogy ok nélkül kiabált velem, és most úgy viselkedik, mintha leprás lennék. Próbálok kedves lenni magával, de minden alkalommal úgy érzem, haragszik rám. Szeretném tudni, miért. - Miért? - ismételte Gabby papagájként. - Igen - mondta Travis higgadtan. - Miért? - Mert - idézte önmagát Gabby, mint egy duzzogó kislány. Nem jutott semmi értelmes az eszébe. Travis mélyen a szemébe nézett. - Mert miért? - Semmi köze hozzál Erre nem reagált. - Mindegy is, miért - szólalt meg Travis némi hallgatás után. Sarkon fordult, és a fejét csóválva a lépcső felé tartott. Már a füvön járt, amikor Gabby lépett felé egyet. - Várjon! - kiáltott utána. Travis lassan tett még néhány lépést, aztán megállt. Megfordult.

- Igen? - Ne haragudjon! - kért bocsánatot Gabby. - Miért? Miért kér bocsánatot? - kérdezte Travis. Gabby elbizonytalanodott. - Nem tudom, mire gondol. - Azt mindjárt gondoltam - morogta Travis. Gabby látta, hogy a férfi újból hátat akar fordítani, ami feltehetőleg azt jelentette volna, vége a szívélyeskedésnek, ezért, szinte önkéntelenül, tett még egy lépést felé. - Mindent sajnálok - izgatottnak és rekedtnek érezte a saját hangját. - Ahogyan viselkedtem magával. Ahogyan nem tettem egyértelművé, mennyire hálás vagyok mindazért, amit értünk tett. - Igen. És? Gabby kissé megriadt. Ez eddig egyedül Travis jelenlétében fordult elő vele. - És... - halkult el Gabby hangja - nem volt igazam. Travis csípőre tett kézzel várt. - Mivel kapcsolatban? Hú! Hol kezdjem? - kérdezte a belső hang. - Vagy talán mégis igazam volt? Lehet, hogy valamiféle belső figyelmeztetést kaptam, amelyet még nem értek, de muszáj komolyan vennem... - Magával kapcsolatban - hagyta figyelmen kívül a belső hangot. - Igaza van, nem úgy viselkedtem magával, ahogy kellett volna, de az okokat most inkább nem fejteném ki. Próbált mosolyogni, de nem talált viszonzásra. - Nem kezdhetnénk mindent elölről? Travis kissé flegmán válaszolt: - Nem tudom. - Tessék? - Jól hallotta! Egy őrült szomszédra vágyam a legkevésbé!

Nem akarom megbántani, de egy jó ideje már szeretem nevén nevezni a dolgokat. - Ez igazságtalan magától! - Valóban? Travis nem rejtette véka alá ellenvéleményét. - Szerintem pedig nagyon is igazságos vagyok! De tudja, mit? Ha maga hajlandó újra kezdeni, akkor én is! Biztos benne, hogy akarja? - Biztos. - Rendben - Travis visszalépett a teraszlépcsőre. - Üdvözlöm! - nyújtotta a kezét. - Travis Parker vagyok. Isten hozta minálunk! Gabby a férfi kezét bámulta, aztán Ő is nyújtotta az övét. - Gabby Holland. Örvendek! - Mivel foglalkozik? - Orvosi asszisztens vagyok - mondta, kicsit viccesnek érezve a helyzetet. - És maga? - Állatorvos vagyok. Honnan jött? - A Georgia állambeli Savannah-ból - felelte Gabby. – És maga? - Idevalósi vagyok. Itt születtem, itt nőttem fel. - Szeret itt élni? - Miért ne szeretnék? Remek a klíma, nyugalom... - kis szünet után hozzátette: - És többnyire kedvesek a szomszédok! - Igen, hallottam róla. És úgy hírlik, hogy a helyi állatorvos sürgős hívásra is bármikor házhoz megy. Ilyen nem nagyon fordul elő egy városban. - Hát az már egyszer biztos - mondta Travis, majd témát váltott. - Jut eszembe! A barátaimmal csónakázni megyünk ma. Nincs kedve velünk tartani? Gabby rásandított. - Kedvem lenne, de sajnos, karámot kell építenem a kutyám,

Molly két napja született kölykeinek. Nem venném a lelkemre, ha várniuk kellene rám! - Nincs szüksége segítségre? Maradt néhány deszka és láda a garázsomban. Gyorsan összerakjuk! Gabby némi habozás után elmosolyodott. - Hát, rendben, ez esetben szívesen megyek!

Travis tartotta a szavát. Megérkezett négy hosszú deszkával

a hóna alatt, és még mindig - Gabby legnagyobb rémületére félmeztelen volt. Travis ledobta a deszkákat. Visszasietett a garázsába, majd megjelent a ládákkal, egy kalapáccsal és egy maroknyi szeggel. Úgy tett, mintha nem érezné a bűzt, és nekilátott. Gabby nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan is lehet karámot építeni. - Itt ki kéne bélelni újságpapírral. Van itthon annyi? Gabby bólogatva jelezte, hogy igen. Mire Travis a saját háza felé intett. - Még van egy kis dolgom otthon. Nemsokára találkozunk, igaz? Gabby újra bólintott, de valami furcsa, ideges bizsergést érzett a gyomrában. A szemével követte a férfit egészen a házáig. Aztán kibélelte a karám alját papírral. Ezután hosszú ideig tipródott a hálószobában, hogy melyik fürdőruháját vegye fel: a bikinit vagy az egyrészest. Mindkettő mellett és ellen is szóltak érvek. Normális esetben a bikinire szavazott volna: Végül is huszonhat éves hajadon volt, aki, ha nem is szupermodell, de elég jól néz ki bikiniben. Kevinnek legalábbis tetszett benne. Amikor Gabby inkább egyrészest vett volna fel. Kevin addig duzzogott, amíg meg nem gondolta magát. Másrészt viszont Kevin most nem volt jelen, Gabby pedig éppen egy szomszéddal (ráadásul egy férfival) készült az idejét eltölteni. Ami a bikini méretét illeti,

akár egy sima bugyit és melltartót is felvehetett volna, ám úgysem érezte volna jól magát. Mindezeket átgondolva, az egyrészes mellett döntött. De az egyrészese már kicsit régi volt és kopott, színét kiszívta a klór és a nap. Az édesanyjától kapta néhány évvel korábban, hogy legyen mit fölvennie délutánonként a country klubban (Isten ments, hogy túl kacéran mutogassa magát). Nem volt túl előnyös a fürdőruha szabása sem. Ahelyett, hogy a combrésznél jól felvágták volna, oldalt éppen hogy túl zárt volt, amitől a lába rövidebbnek és vastagabbnak látszott. Nem akarta, hogy a lába rövidebbnek és vastagabbnak látszódjon. Persze, igaz is, számít ez? Egyáltalán nem, gondolta, majd szinte ugyanabban a pillanatban azt: illetve persze, hogy számít. Jobb az egyrészes, próbált dűlőre jutni saját magával. Nem akart rossz benyomást kelteni. És gyerekek is lesznek! Inkább legyen kissé konzervatív, mint... magamutogató. Az egyrészesért nyúlt, és szinte hallotta, ahogy az anyja azt mondja: ”Jól van, jól döntöttél, lányom!" Úgyhogy gyorsan visszadobta az ágyra, és a bikinijéért nyúlt.

Nyolcadik fejezet

M

eghívtad az új szomszédodat is? - kérdezte Stephanie. Hogy is hívják? - Gabby - felelte Travis, miközben a kikötő felé húzta a csónakot. - Bármelyik percben itt lehet. - A kötél először megfeszült, aztán ellazult', amikor a csónak a helyére került. Vízre tették, és próbálták a mólónál tartani, hogy felrakják rá a hűtőtáskákat.

- Nincs férje, igaz? - Nincs. De van barátja! - És? - vigyorgott Stephanie. - Jelentett ez számodra valaha is akadályt? - Ne gondolj semmi rosszra! A barátja nem tartózkodik a városban, Gabbynek pedig most nincs jobb dolga, hát jó szomszédhoz méltó módon meghívtam! - Aha... Ez pont rád vall, hogy ennyire gondoskodsz másokról. - Pontosan! - védte magát Travis. - Én is ezt mondtam! Travis kikötötte a csónakot. - De úgy tűnt, nem gondolod komolyan! - Tényleg? Jaj, de sajnálom! - Igen, igen. Sajnálhatod is! Travis megfogta a hűtőtáskát, és a csónakba emelte. - Öööö... csinosnak találod, igaz? Travis a helyére tolta a hűtőtáskát. - Azt hiszem, igen. - Azt hiszed? - Mégis mit mondjak? - Semmit. Travis a testvérére nézett. - Miért érzem úgy, hogy hosszú napunk lesz? - Fogalmam sincs. - Megtennél egy szívességet? Finoman bánj vele, légy szíves! - Hogy érted? - Tudod te azt! Csak... hagyd, hogy megismerkedjen mindenkivel, mielőtt rászállsz! Stephanie gunyorosan nevetett. - Tisztában vagy vele, kihez beszélsz?

- Csak próbálom jelezni, hogy nem biztos, hogy egyből érteni fogja a humorodat! - A lehető legjobban fogok viselkedni, ígérem!

Tehát... készen állsz a nudizásra? - kérdezte Stephanie. Gabby csak pislogott; azt hitte, rosszul hall. - Tessék? Stephanie egy perccel korábban érkezett, egy hosszú pólót viselt és néhány sört vitt a kezében. Egyet odaadott Gabbynek, bemutatkozott, hogy ő Travis testvére, majd a hátsó teraszon lévő székekhez vezette, amíg Travis befejezte a dolgát. - Na, nem most! - intett Stephanie. - Általában kell néhány sör ahhoz, hogy mindenki ledobja magáról a ruhát. - Nudizni? - Nem tudtad, hogy Travis nudista? - Odabiccentett a Travis által korábban felállított csúszda felé. - Szoktunk ilyenkor csúszdázni is! Bár zsongott a feje, Gabby bólintott, miközben szinte észrevétlenül összeállt benne a kép: az, hogy Travist szinte mindig félmeztelenül látja, hogy gond nélkül beszélget úgy, hogy felül nincs rajta ruha, hogy miért edz olyan sokat. Gondolatmenetét Stephanie nevetése szakította félbe. - Csak vicceltem! - kacagott gúnyosan. - Elhitted, hogy nudiznék úgy, hogy a bátyám is ott van? Fúj, ez gusztustalan! Gabby nyaktól fölfelé elvörösödött. - Tudtam, hogy viccelsz! Stephanie a sör fölött sandított Gabbyre. - Dehogyis! Elhitted, igaz? Hú, nem semmi! Bocsi! A bátyám figyelmeztetett, hogy finoman bánjak veled! Valami rejtélyes okból kifolyólag azt hiszi, nehéz megszokni a humoromat!

Na, vajon miért? - Valóban? - kérdezte inkább Gabby. - Úgy bizony! De szerintem vele olyanok vagyunk, mint két tojás. Mit gondolsz, honnan vettem ezt a humort? - dőlt hátra a székében, miközben a napszemüvegét igazgatta. Travis azt mondta, hogy orvosi asszisztens vagy. - Igen. Egy gyerekklinikán dolgozom. - És milyen? - Szeretem csinálni - felelte Gabby. Úgy gondolta, jobb, ha nem beszél a perverz főnökéről vagy az okoskodó szülőkről. És te mivel foglalkozol? - Tanulok. - Belekortyolt a sörébe. - Lehet, hogy ez lesz a hivatásom... Gabby először nevette el magát, és kezdett feloldódni. - Kik jönnek még? - Ó, gondolom, ugyanazok, akik máskor. Travisnek három gyerekkori barátja, szinte biztos, hogy ők jönnek családostól. Travis ritkán hozza ki a vízre az ejtőernyőzéshez való motorcsónakot, ezért tartja a kikötőben. Inkább a másikat használja, mert azzal sokkal könnyebb wakeboardozni vagy vízisíelni. Csak beül a csónakba, gázt ad, és indulás! Ma már szinte bárhol lehet wakeboardozni, vízisíelni vagy skurfölni. De a vízi ejtőernyőzésnél nincs jobb dolog a világon! Mit gondolsz, miért vagyok itt? Tanulnom is kellene, a laborban is lett volna mit csinálnom a hétvégén. Ejtőernyőztél már vízen? - Nem. - Imádni fogod! Travis nagyon ért hozzá! Diákkorában ezzel keresett egy kis zsebpénzt. Legalábbis ezt mondja. Szerintem minden pénzét a motorcsónakba ölte. A CWS gyártotta, kifejezetten vízi ejtőernyőzéshez. Nagyon drága. És bár Joe, Matt és Laird a barátai, mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy megfizesse őket, amikor a diákéveik alatt turistákat vittek.

Szinte biztos vagyok benne, hogy Travisnek nem származott ebből haszna. - Tehetséges üzletember, igaz? Stephanie nevetett. - Hát igen! A testvérem. Egy kis Donald Trump, nemdebár? Igazából soha nem érdekelte a pénz. Persze megkeres annyit, hogy meg tudjon élni, hogy magát el tudja tartani, de ha marad egy kis pénze, azt egyből vagy egy új csónakra, vagy a jetskire, vagy utazásra költi. Járt ő már mindenfelé! Európában, Középés Dél-Amerikában, Ausztráliában, Afrikában, Balin, Kínában, Nepálban... - Valóban? - Meglepődtél? - Igen, azt hiszem. - Miért? - Nem tudom. Talán, mert... - Mert olyan széltolónak látszik? Aki mindig csak bulizik? - Nem! - Biztos, hogy nem? - Hát... - Gabby elhallgatott, Stephanie újra elnevette magát. - Széltoló és nagyvilági fiatalember... de mélyen, legbelül, igazi kisvárosi gyerek, mint a többiek. Máskülönben elköltözött volna innen, nem igaz? - De igaz - válaszolta Gabby, bár nem volt biztos benne, hogy a kérdésre Stephanie vár-e választ. - Akárhogy is, biztosan élvezni fogod az ejtőernyőzést! Nincs tériszonyod, ugye? - Nincs. Nem állítom, hogy rajongok a nagy magasságért, de elviselem. - Nem nagy szám. Csak ne feledd, hogy van rajtad ejtőernyő! - Igyekszem észben tartani!

A távolból hallatszott, ahogy egy autó ajtaja becsukódik Stephanie felült. - Megjött a Szeleburdi család! Légy erős! Reggeli pihenésünk a végéhez közeledik Gabby megfordult, és egy lármás társaságot vett észre a ház körül. Csicsergés és kiabálás egyaránt hallatszott, amikor a gyerekek bukdácsolva a szülők előtt futottak. Stephanie közelebb hajolt Gabbyhez. - Akár hiszed, akár nem, könnyű őket megkülönböztetni. Megan és Joe szőke hajú, Laird és Allison magas. Matt és Liz pedig... kevésbé vékony, mint a többiek. Gabby szelíden elmosolyodott. - Kevésbé vékony? - Nem akartam azt mondani, hogy kövér. Csak próbáltalak felkészíteni. Elvileg én sem örülnék, ha bemutatnának egy rakás embernek, akiknek a nevét aztán egy perc alatt elfelejtem. - Elvileg? - Valójában soha nem felejtem el senkinek a nevét. Különös, de igaz. - Miért gondolod, hogy én elfelejtem? Stephanie vállat vont. - Nem vagyunk egyformák. Gabby ismét nevetett. Kezdte megkedvelni Stephanie-t. - És a gyerekek? - Tina, Josie és Ben. Bent könnyű megjegyezni, Josie a copfos. - És ha legközelebb nem copffal látom? Stephanie elvigyorodott. - Miért? Úgy gondolod, ezentúl rendszeresen átjössz? És mi lesz a barátoddal? Gabby a fejét csóválta. - Félreértettél, nem úgy értettem...

- Csak vicceltem! Istenem, milyen érzékeny vagy! - Nem biztos, hogy mindet meg tudtam jegyezni. - Rendben. Figyelj! Tinát megjegyezheted Tina Louise-ról abból a filmsorozatból, Gingert pedig a filmsztárról, akinek egyébként szintén vörös haja volt. Gabby bólogatott. - Jó. Josie eszedbe jut a Josie és a Cicusokról. Ben pedig, aki korához képest nagydarab, a Big Benről, a hatalmas londoni óráról. - Aha... - Komolyan! Ez biztosan segít! Na, most jön Joe és Megan, a két szőke. Velük kapcsolatban gondolj a szőke GI Joe -ra, aki a Nagyfogúval harcol! Tudod, az őskori cápával! Képzeld magad elé! Gabby tovább bólogatott. - Laird és Allison. Képzelj el egy alloszauruszt, aki bent rekedt a búvóhelyén. Végül Matt és Liz... - Stephanie egy kis szünetet tartott. - Megvan! Látod magad előtt Liz Taylort, amint a verandán, egy matracon fekszik, és disznósültet eszik? Gabbynek kellett egy kis idő, sőt, Stephanie-nak többször el kellett ismételnie a fogódzókat, és amikor megtette, visszakérdezte az összes nevet. Gabby maga is meglepődött, de emlékezett mindegyikre. - Jó, nem? - Nagyon! - ismerte el Gabby. - Többek között erről is tanulok az egyetemen. - És ezt mindenkivel kipróbálod, akivel találkozol? - Nem feltétlenül. Vagy legalábbis nem tudatosan. Ez valahogy jön magától. És most te elkápráztathatod őket! - Muszáj? - Nem. Csak jó buli lenne! - vont vállat Stephanie. - Villoghatnál a tőlem szerzett tudománnyal! De előtte lenne még egy kérdésem.

- Igen? - Engem hogy hívnak? - Tudom, hogy hívnak! - Na, hogy? - Öööö... - Gabby szája tátva maradt. Leblokkolt. - Stephanie. Csak simán Stephanie. - Semmi kapaszkodó? - Nem, ezt az egyet önmagában kell megjegyezned! emelkedett fel Stephanie a székéből. - Gyere! Most, hogy megtanultad a neveket, bemutatlak benneteket egymásnak. Tegyél úgy, mintha semmit nem tudnál, úgy még jobban elbűvölheted őket!

Míg bemutatkozott Megannak, Allison nak és Liznek, ők köz-

ben az egymást kergető gyerekeket tartották szemmel; ezalatt Joe, Laird és Matt törülközővel és hűtőtáskával a kezükben odasétáltak Travishez, hogy üdvözöljék. Stephanie mindenki megölelt, aztán az ő tanulmányaira terelődött a szó. És a memóriajáték még mindig működött! Gabby azon gondolkodott, ne próbálja-e ki ugyanezt a betegeivel, de rájött, hogy az ő nevüket megtalálja a kartonjukon. Kevin néhány munkatársával kapcsolatban viszont... - Hahó! Mindenki felkészült? - kiáltotta Travis. - Indulhatunk! Gabby egy lépéssel a többiek mögött haladt, és a bikinijére fölvett pólót igazgatta. Végül úgy döntött, hogy attól függően, a többi nő mit visel, még mindig leveheti a felsőjét vagy a rövidnadrágját - vagy mindkettőt magán hagyhatja -, és meggyőzte magát, hogy ne az anyjára hallgasson. A férfiak már a csónakban ültek, amikor Gabbyék a kikötőbe értek. A gyerekek mind mentőmellényt viseltek és Joe emelte be őket a csónakba; Laird pedig a kezét nyújtva a nők-

nek segített beszállni. Gabby is belépett, nagyon vigyázva arra, hogy nehogy elveszítse az egyensúlyát a ringatózó csónakon, melynek a nagyságán meglepődött. Jó másfél méterrel hoszszabb volt Travis vízisí-húzó csónakjánál, mindkét oldalán ülőkékkel, ahol a társaság nagy része le is telepedett. Stephanie és Allison (a szupermagas alloszaurusz) a csónak elejében foglaltak helyet. Az orrban? Vagy a tatnál?... Gabby egy kicsit elgondolkozott ezen, aztán feladta. A csónak hátsó részében volt egy nagyobb emelvény és egy indítókar, valamint Travis, aki a kormány mögött állt. (A szőke GI) Joe kioldotta a kötelet, amellyel addig ki kötötték a csónakot, Laird (alias búvóhely) pedig feltekerte. Egy perc múlva Joe Travis mellett termett, Laird pedig Josie (és a Cicusok) felé tartott. Gabby ámult és bámult. - Ülj ide mellém! - hívta Stephanie, és mutatta, hová. Gabby leült. A szeme sarkából látta, hogy Travis a sarokrekeszből kivesz egy baseballsapkát. Valahogy illett a laza stílusához, pedig Gabby azt gondolta, felnőttnek ez a viselet már kissé nevetséges. - Indulhatunk? - kérdezte Travis. Választ sem várva, a csónak nekilódult és szelni kezdte a hullámokat. Az öböl kijáratánál délnek fordultak, Back Sound vizei felé vették az irányt. Shackleford Banks körvonalai bukkantak fel előttük, a dűnéket fű borította. Gabby Stephanie-hoz hajolt. - Hová megyünk? - kérdezte. - Valószínűleg a kilátóhoz, a Cape Lookoutnál. Ha nincs sok vízi jármű a szorosban, először a kis öböl felé megyünk, majd onnan csordogálunk kifelé, az Onslow-öböl felé. Azután vagy a csónakban eszünk, vagy Shackleford Banksnél, vagy a Cape Lookoutnál. Attól függ, hol kötünk ki, és milyen a társaság hangulata. Sok múlik a gyerekeken. Várj egy picit! Travis felé fordult.

- Hé, Trav! Kormányozhatok? Travis felemelte a fejét - Mióta szeretsz kormányozni? - Mostantól. Már egy ideje nem volt rá lehetőségem. - Kicsit később, jó? - Szerintem jobb lenne, ha most én irányítanám a motorcsónakot! - Miért? Stephanie értetlenkedve csóválta a fejét, mintha a férfiak butasága még mindig meg tudná lepni. Felállt, majd minden gátlás nélkül levette a pólóját. - Mindjárt visszajövök, csak beszélek az idióta bátyámmal, jó? Ahogy Stephanie elindult a far felé, Allison odaszólt Gabbynek. - Ne ijedj meg tőle! Mindig így beszélnek egymással! - Gondolom ez annak a jele, hogy nagyon közel állnak egymáshoz! - Egymás legjobb barátai, még ha tagadják is! Travis azt mondaná, hogy Laird a legjobb barátja. Vagy Joe vagy Matt. Stephanie-n kívül bárki. De én tudom, mi az igazság. - Laird a te férjed, igaz? Aki Josie-t tartja az ölében? Allison szája tátva maradt a meglepetéstől. - Így emlékszel? Hiszen éppen csak bemutatkoztunk! - Jó a névmemóriám. - Úgy tűnik! Már mindenkit ismersz? - Aha! Gabby gyorsan felsorolta a vendégek nevét. Elégedett volt magával. - Ez igen! Éppúgy, mint Stephanie. Nem véletlen, hogy ilyen jól megértitek egymást! - Remek lány! - Igen, ha már megismerted. De időbe telik megszokni!

Gabby nézte, ahogy Stephanie Travisszel beszélget, fél kézzel a csónakba kapaszkodva, a másikkal gesztikulálva. - Honnan ismered Travist? Stephanie mondta, hogy itt laksz a környéken. - Pontosan egymás szomszédságában lakunk. - És? - És... nos, hosszú történet. De hogy rövidre fogjam: a kutyámmal, Mollyval volt egy kis gond, amikor világra hozta a kölykeit, Travis pedig volt olyan kedves és átjött segíteni. Utána hívott meg ide. - Van érzéke az állatokhoz. És a gyerekekhez is! - És ti mióta ismeritek egymást? - Régóta. Lairddel a főiskolán ismerkedtem meg, és ő mutatta be nekem Travist. Gyerekkori barátok. Sőt, ő volt az esküvőnkön Laird tanúja is. Emlegetett szamár! - Szia, Travis! - Szia - felelte a férfi -, szép napunk van, igaz? - mögötte Stephanie elhelyezkedett a kormánynál, és úgy tett, mintha nem figyelne másra. - Remélem, nem lesz nagy szél! - Szerintem nem lesz - nézett körül Allison. - Miért? - érdeklődött Gabby. - Mi lesz, ha fúj a szél? - Vízi ejtőernyőzéshez nem jó - felelte Travis. - Mert az ernyő helyenként behorpadhat, a zsinórok összetekeredhetnek, és ez egyáltalán nem hiányzik ejtőernyőzés közben... Gabby látta maga előtt, ahogy az ernyője elkezd összevissza tekeredni a víz felé zuhanva. - Aggodalomra semmi ok! Ha úgy látom, hogy nem biztonságos, senkit nem engedek fel. - Remélem is! - szólt közbe Allison. - És az lenne a jó, ha Laird menne elsőként. - Miért? - Mert úgy volt, hogy ezen a héten kifesti Josie szobáját,

állandóan csak ígérgette, aztán mi lett belőle? Semmi! Úgyhogy megérdemli! - Ki kell várnia a sorát! Megan már kérte, hogy Joe legyen az első. Valami olyasmi miatt, hogy nem tölt elég időt a családdal munka után. Ezt a csipkelődést hallgatva Gabby kicsit kívülállónak érezte magát. Várta, hogy Stephanie visszaüljön mellé. Különös módon úgy érezte, hogy számára ő áll legközelebb a "barát" kategóriához Beaufortban. - Fogódzkodjatok! - kiáltotta Stephanie az indítókart fogva. Travis ösztönösen a csónak szélébe kapaszkodott, amikor az egy nagy hullámot ért. A csónak orra felemelkedett, majd visszazuhant a vízre. Allison egyből a gyerekekre nézett, majd odafutott Josie-hoz, aki elesett, és már sírdogálni kezdett. Laird fél kézzel talpra állította. - Neked kellett volna fognod! - tett szemrehányást Allison, miközben ölbe vette Josie-t. - Gyere, drágám! Itt van anya! - Fogtam a kezét! - védekezett Laird. - Talán jó lenne, ha Dale Earnhardt odafigyelne, merre megyünk... - Ne kezdjük ezt! - csattant fel Stephanie. - Szóltam, hogy figyeljetek, csak nem vettétek komolyan ! Nem tudom a hullámokat is irányítani! - De mehetnél egy kicsit lassabban! Travis fejét csóválva leült Gabby mellé. - Ez mindig így zajlik? - kérdezte Gabby. - Többnyire. Legalábbis amióta a gyerekek is velünk tartanak. Fogadni mernék, hogy minden gyerek fog ma sírdogálni. De hát ettől izgalmas az egész! - dőlt hátra Travis szétterpesztett lábakkal. - Mi a véleményed a testvéremről? A napsugarak vakító fénye miatt Gabby nem látta jól Travis vonásait.

- Kedvelem őt. Egyéniség... - Úgy tűnik, kölcsönös a szimpátia. Ha nem így lenne, én már tudnék róla, hidd el! Okos lány, de nem mindig tudja véka alá rejteni a véleményét. Szerintem a szüleim titokban örökbe fogadták! - Nem hinném! Ha kicsit hosszabb haja lenne, olyanok lennétek, mint az ikrek! Travis nevetett. - Mintha csak őt hallanám! - Azt hiszem, hatással van rám a stílusa! - Megismerkedtél a többiekkel is? - Részben. Allisonnal beszélgettem egy kicsit, mással még nem. - A legkedvesebb emberek a világon! - mondta Travis. Inkább egy nagy család ez így, mint baráti társaság! Gabby Travist fürkészte, amikor a férfi levette a baseball sapkáját, majd hirtelen megértette, mi zajlik a háttérben. - Stephanie küldött, hogy beszélgess velem, ugye? - Igen - ismerte el Travis. - Felhívta a figyelmemet, hogy a vendégem vagy, és udvariatlan lennék, ha nem foglalkoznék veled. - Jól érzem magam - intett a kezével Gabby. - Ha szeretnél, nyugodtan menj csak kormányozni! Én szívesen gyönyörködöm a kilátásban! - Voltál már a Cape Lookoutnál? - kérdezte Travis. - Nem. - Egy nemzeti park része, és van ott egy kis védett öböl, amely nagyon jó gyerekeknek, mert védett a hullámoktól. A távolabbi, Atlanti-óceán felőli részén pedig van egy érintetlen, fehér homokos partszakasz, amely szinte egyedülálló! Amikor Travis befejezte a mondatot, Gabby figyelte, ahogy Beaufort irányába fordult. A város körvonalai tisztán kirajzolódtak, az öböl túloldalán égre mutató ujjakként meredeztek a

vitorlásárbocok, és Gabby jól látta a vízparton egymás mellett sorakozó éttermeket. Mindenfelé csónakok és jetskik jöttekmentek, felkorbácsolva a hullámokat. Gabby érezte, ahogy ringatózás közben Travis teste finoman hozzáér. - Szép város! - Mindig szerettem itt élni - mondta egyetértően Travis. - Gyerekkoromban arra vágytam, hogy nagyvárosban éljek, de aztán rájöttem, hogy itt érzem igazán otthon magam. Az öböl kijáratához érve Beaufort egyre kisebb lett mögöttük, előttük az Onslow-öböl az óceánt sejtette. Magányos, kövér bárányfelhő úszott el felettük, mintha hóból vagy tejszínhabból lenne. Az ég gyönyörű kék volt, az aranyló nap sugarai a vízen tükröződtek. Idővel Back Sound nagy nyüzsgését egyfajta nyugalom váltotta fel. Az érzést, hogy rajtuk kívül nincs is más a környéken, egy-egy Shackleford Banks felé tartó csónak látványa törte meg. Az elöl ülő három házaspárt ugyanannyira lenyűgözte a látvány, mint Gabbyt. Még a gyerekek is elhallgattak ámulatukban. Elégedetten, félálomban feküdtek egy-egy ölben. Gabby haját fújta a szél, a nyári nap pedig sugaraival simogatta. - Hé, Trav! - kiáltotta Stephanie. - Ez jó lesz? Travis felriadt merengéséből és körbenézett. - Menjünk kicsit tovább, hogy legyen elég helyünk! Elvégre van egy kezdő is velünk... Stephanie bólintott, hogy érti, és begyorsította a csónakot. Gabby Travishez hajolt. - Tulajdonképpen mit is fogunk csinálni? - Semmi különöset - felelte Travis. - Először előkészítem az ejtőernyőt, és a hámot azzal ott. - A csónak egyik sarkában lévő rúdra mutatott. - Aztán a két érintett felveszi a hámot, amelyet a hosszú rúdhoz rögzítek, aztán leülnek a fedélzetre. Meghúzom a kart, és indulás! Néhány perc alatt elérik a kellő magasságot, és aztán… jön a lebegés! Csodás látvány onnan

fentről Beaufort és a világítótorony! Sőt, ilyen tiszta időben lehet látni esetleg delfint, ráját, cápát, vagy teknőst. Én már láttam bálnát is. Lelassítunk, ekkor bele is lehet mártani a lábat a vízbe, aztán újból irány felfelé! Óriási! - Cápa? - Persze! Elvégre ez itt az óceán! - Harapnak is? - Néha. A bikacápák néha elég borzalmasan tudnak viselkedni! - Akkor én inkább nem mártanám be a lábam, ha lehet. - Nincs mitől félned! Nem fognak bántani! - Könnyű azt mondani! - Én évek óta csinálom, de még nem hallottam arról, hogy vízi ejtőernyőzés közben valakit megharapott volna egy cápa. Két-három másodpercnél többet úgysem töltesz a vízben! ÉS a cápák különben is alkonyatkor táplálkoznak. - Hát, nem tudom. - És ha én megyek veled? Úgy kipróbálod? Ne hagyd ki! Gabby némi habozás után gyorsan rábólintott. - Meggondolom. De nem ígérek semmit! - Rendben. - Szóval te vállalod, hogy velem jössz. Travis jellegzetes mosolya mellé hunyorgott is. - Természetesen. Gabby igyekezett nem tudomást venni a gyomrában érzett izgalomról, inkább a táskájáért nyúlt, és kivett belőle egy naptejet. Tett egy kicsit a kezére, onnan - némileg idegesen - az arcára, hogy ismét némi távolságot teremtsen kettejük közé. - Stephanie-tól hallottam, hogy nagy világjáró vagy! - Jártam már néhány helyen. - Ő nem egészen így mondta, hanem hogy szinte mindenhol jártál már.

Travis a fejét csóválta. - Sajnos, nem. Hidd el, hogy még nagyon sok helyet nem láttam! - Mi tetszett a legjobban? Travis gondolkozott egy darabig, majd sóvárogva annyit mondott: - Nem tudom. - Nos... mit tudnál ajánlani, hová érdemes elmenni? - Ez nem így működik. - Hanem? - Az utazás nem arról szól, hogy mit nézünk meg, hanem inkább arról, amit közben átélünk - a vizet fürkészve próbálta összeszedni a gondolatait. - Talán úgy tudnám érzékeltetni, hogy elmondom: amikor végeztem az egyetemen, nem tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel, ezért elhatároztam, hogy egy évre elmegyek világot látni. Volt egy kis megtakarított pénzem persze nem annyi, amennyi kellett volna -, összepakoltam, fogtam a biciklimet, és elrepültem Európába. Az első három hónapban csak azt csináltam, amihez kedvem volt, és ennek általában nem sok köze volt ahhoz, amit hivatalosan látnom kellett volna. Még útvonaltervem sem volt. Ne érts félre! Sok mindent láttam, de ha visszagondolok azokra az időkre, leginkább az jut eszembe, kikkel ismerkedtem meg, miket csináltunk együtt. Például, Olaszországban láttam a Colosseumot Rómában, a csatornákat Velencében, de legszívesebben mégis arra a hétvégére emlékszem, amit Bariban töltöttem. Ez egy félreeső városka az ország déli részén, valószínűleg még nem is hallottál róla. Oda utaztam néhány olasz diákkal, akikkel előzőleg megismerkedtem. Elvittek egy kis bárba, ahol a helyi zenekar játszott, és annak ellenére, hogy alig értettünk valamit egymás nyelvén, végignevettük az éjszakát. Utána ők mutatták meg nekem Leccét és Materát, aztán lassanként jól összebarátkoztunk. Ugyanez történt Francia-

országban, Norvégiában és Németországban. Amikor más lehetőség nem volt, szállókon laktam, de a legtöbbször igen hamar összeakadtam valakivel, aki felajánlotta, hogy aludjak nála egy ideig. Néha alkalmi munkát vállaltam, hogy keressek egy kis pénzt, és amikor összegyűlt annyi, hogy folytassam az utam, továbbálltam. Eleinte azt hittem, azért megy ez ilyen könnyen, mert Amerika és Európa némileg hasonló, de ugyanezt tapasztaltam Szíriában, Etiópiában, Dél-Afrikában, Japánban vagy Kínában. Néha már úgy éreztem, hogy előre elrendeltetett, hogy ezekre a helyekre utazzam, mert ezek az emberek ott vártam rám, és arra, hogy megismerkedjünk. De... Elhallgatott, majd mélyen Gabby szemébe nézett. - De ma már más vagyok, mint akkor voltam. Mint ahogy az utazás végén is más ember voltam, mint a kezdetekor. Sőt; holnap is másmilyen leszek, mint ma. Vagyis minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra. Tehát nem tudom, ajánlhatok-e úgy úticélt másnak, hogy én magam sem tudom, mi várható egy-egy helyen? Inkább azt javasolnám, hogy cetlikre írj fel néhány helyet, keverd össze őket, és véletlenszerűen húzz ki ötöt. A többit... meglátod. Megfelelő hozzáállással lényegtelen, hová utazik az ember, úgyis felejthetetlen élményben lesz része! Gabby némán figyelt. - Hűl - mondta végül. - Nos? - Olyan... romantikusan hangzik! Az ezt követő csendben Stephanie lassítani kezdte a csó-

nakot, Travis pedig felegyenesedett. Egymásra néztek, Travis biccentett, és felállt. Stephanie tovább lassított. - Megérkeztünk! - kiáltott Travis, és a tárolóból kivette az ejtőernyőt, és Gabbyhez fordult. - Készen állsz egy új élményre? - Alig várom! - érkezett a válasz.

Kilencedik fejezet

Először Joe és Megan szerelte fel az ejtőernyőt és a hámot,

majd felszálltak, őket Allison és Laird, végül Matt és Liz követte. Párosával elfoglalták indulási pozíciójukat, majd felemelkedtek a levegőbe. A tartókötél addig tekeredett, amíg körülbelül harminc méter magasra föl nem emelkedtek: Onnan, ahol Gabby ült, kicsinek és jelentéktelennek látszottak, amint a víz fölött lebegtek. Travis, aki átvette a kormányzást Stephanie-tól, egyenletes sebességgel, széles, nagy fordulókkal irányította a csónakot, aztán lelassította, hogy a többiek bemárthassák a lábukat a vízbe. Amikor ez megtörtént, gyorsan rákapcsoIta a motort, és az ejtőernyők papírsárkányként emelkedtek az ég felé. Visszaérkezve mindenki lelkendezve elmondta, mit látott halakat, delfineket -, de Gabby csak azt érezte, hogy egyre jobban görcsöl a gyomra, mert hamarosan ő következik. Stephanie bikiniben napozott a csónak elejében, egy üveg sörrel a kezében. Üdvözlésképpen felemelte, és Gabbyhez fordult: - Örülök, hogy megismerhettelek! Travis levette a baseballsapkáját. - Hajrá! - mondta ő is Gabbynek. - Segítek felvenni a hámot.

Az emelvényről lelépve Liz átnyújtotta neki a mentőmellényt. - Óriási élmény! Imádni fogod! Travis a dobogóhoz kísérte Gabbyt. Felugrott rá, majd lehajolva nyújtotta a kezét. Gabby érezte, milyen forró, amikor segített neki fellépni. A hám összegyűrve feküdt a földön. Travis két nagy hurokra mutatott. - Lépj bele, és húzd fel! Én majd rád igazítom. Testét megfeszítette, amikor a durva vászonszíjak rászorulnak. - Ennyi? - Nagyjából. Amikor a dobogón ülsz, a vastagabb szíjat tedd a combod alá. Ne a... hátsó feled alá, mert úgy nem tud eléggé megtartani. És szerintem érdemes levenni a pólót, hogy ne legyen vizes. Gabby úgy is tett, miközben próbálta leplezni az idegességet. Ha Travis észre is vette ezt, nem adta jelét. Inkább a rúdhoz rögzítette Gabby hámtartóit, majd a sajátjait, és leültette Gabbyt. - A combod alatt van? - kérdezte. Gabby bólintott, hogy igen. Travis elmosolyodott. - Csak semmi pánik, rendben? A következő pillanatban Joe meghúzta a kart, az ernyő kinyílt, és mindketten a levegőbe emelkedtek. Gabby úgy érezte, a csónakról mindenki őket nézi. Olyan erősen kapaszkodott, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek, miközben minden egyre kisebbnek látszott. Rövid idő elteltével Gabby tekintetét a rögzítő kötélre szegezte. Úgy érezte, ő sokkal magasabbra került, mint a többiek, és éppen mondani készült valamit, amikor Travis megérintette a vállát. - Odanézz! - mutatott a vízre. - Ott egy rája! Látod?

Látta a fekete, fényesen csillogó halat. Olyan volt, mintha egy pillangó repült volna egy lassított felvételen. - És ott egy delfinraj! Ott! A part közelében. Ahogy Gabby gyönyörködni kezdett a látványban, úgy hagyott alább az idegessége. Élvezte a látványt: látta a várost, a parton napozó családokat, a csónakokat, a vizet. Ellazulva immár úgy érezte, akár egy órát is el tudna tölteni odafent, anélkül, hogy belefáradna. Óriási élmény volt felemelkedni a magasba, és ott sodródni a légáramlattal, mint a madarak. A hőség ellenére nem volt melege, mivel hűvös szellő fújt. A lábával együtt a hám is himbálózott. - Na, megmártózol? - kérdezte Travis. - Hidd el, nem bánod meg! - Gyerünk! - mondta a maga számára is meglepő magabiztossággal. Travis különböző kézjeleket mutatott Joe-nak, és Gabby hallotta, ahogy a motor hirtelen elhalkul. Az ejtőernyő ereszkedni kezdett. Nagyon figyelt, hogy a vészesen közeledő vízben nem leselkedik-e rá valami veszély. Az ernyő tovább ereszkedett, és bár Gabby felemelte a lábát, érezte, ahogy a víz felcsapódik a testének alsó részére. Már azt hitte, vízen kell járnia, amikor a csónak felgyorsított, és újból az ég felé emelkedtek, Gabby adrenalinszintjével együtt. Nem is próbálta mosolyát elfojtani. Travis gyengéden oldalba bökte. - Ugye, nem is volt olyan rossz? - Nem lehetne még egyszer? - kérdezte Gabby.

M

ég negyedóráig siklottak, kétszer vagy háromszor mártották a lábukat a vízbe. Amikor visszatértek a csónakra, a többiek is mentek még egy-egy kört. A nap már tűzött, a gyerekek nyűgösek voltak. Travis a Cape Lookoutnál lévő öbölbe kormá-

nyozta a csónakot. Ahol a víz sekélyebb lett, megálltak. Joe kidobta a horgonyt, majd a pólóját levéve utána vetette magát. A víz a derekáig ért. Matt gyakorlott mozdulattal odaadta neki az egyik hűtőtáskát, levette az inget magáról, és ő is a vízbe ugrott. Miután Travis is beugrott, magával vitte a kis, hordozható grillsütőt és egy adag faszenet. Ezzel egy időben az anyák is a vízbe csobbantak, együtt a gyerekekkel. Pillanatok alatt kiürült a csónak, csak Stephanie és Gabby maradt fent. A hátul álló Gabby úgy érezte, segítenie kellett volna a többieknek. Stephanie-t látszólag hidegen hagyta a nagy nyüzsgés, kifeküdt a csónak orrában lévő ülésre, és tovább napozott. - Elvégre nyaralok! Semmi késztetést nem érzek arra, hogy felajánljam a szolgálataimat másnak - jelentette ki teljes lelki nyugalommal. - Különben is olyan ügyesek, hogy egyáltalán nem zavar, hogy itt lustálkodom. - Miért lustálkodnál? - Hát éppen azt csinálom. De néha mindenki lehet egy kicsit lusta. Hogy Konfuciust idézzem: "Aki semmit se tesz, az semmittesz!" Gabby átgondolta, amit hallott, majd összeráncolta a homlokát. - Tényleg ezt mondta? Stephanie megigazította a napszemüvegét, és vállát megrándítva azt mondta: - Nem, de számít ez? A lényeg az, hogy meg tudták nélkülem is oldani, és még örömüket is lelték a buzgólkodásban. Hogy is foszthattam volna meg őket ettől az élménytől? Gabby csípőre tette a kezét. - Vagy egyszerűen csak lustálkodni támadt kedved! Stephanie elmosolyodott: - Ahogy Jézus mondta: "Boldogok a csónakban lustálkodók, mert szépen lebarnulnak! " - Jézus nem mondott ilyet!

- Persze, hogy nem - ismerte el Stephanie felülve. Levette a napszemüvegét, megnézte, maszatos-e, majd megtisztította. - De akkor is, kit érdekel? - sandított Gabbyre. - KomoIyan szerettél volna hűtőtáskát meg sátrat cipelni a partra? Hidd el, nem olyan nagy élmény! - Megigazította a felsőjét, és felállt. üké! Tiszta a levegő! Mehetünk! - Vállára dobta a strandtáskáját. - Tudni kell, mikor lehet lustálkodni! Jól csinálni művészet, mely mindenkinek javára válik! Gabby elbizonytalanodott. - Nem tudom, miért, de tetszik, ahogy gondolkodsz. Stephanie nevetett. - Hát persze, hogy tetszik - mondta -, mindenki szeret lustálkodni! De azért jó tudni, hogy van rajtam kívül még valaki, aki megérti ezt az alapvető igazságot! Gabby visszakozni próbált, de Stephanie már le is ugrott a csónakról, a peremig felcsapva ezzel a vizet. - Gyere! - szakította félbe Gabbyt. - Különben is csak vicceltem! És ne emészd magad amiatt, hogy elmulasztottál-e segíteni, vagy sem! Nekik nagyon fontosak ezek a kis dolgok! Férfiasabbnak, illetve jobb anyának érzik magukat ettől, és ez is kellene, hogy legyen az élet rendje. Egyedülálló nőként nekünk nincs más dolgunk, mint élvezni ezt!

A

sátrak felállítása - a csónakból való kiszálláshoz és kipakoláshoz hasonlóan - szabályos koreográfiát követett. Mindenki pontosan tudta, mi a dolga. Felverték a kis sátrat, leterítették a takarókat és meggyújtották a tüzet. Folytatva a lustálkodást, Stephanie felkapott egy sört és egy törülközőt, kiválasztott egy helyet, és elvonult napozni. Gabbynek sem volt jobb ötlete, ezért leterítette a törülközőjét, és ugyanezt tette. Rögtön megérezte a nap erejét, és úgy feküdt, mintha nem zavartatná

magát amiatt, hogy rajta - és Stephanie-n - kívül mindenki másnak van valami dolga. - Kend be magad! - figyelmeztette Stephanie, és anélkül, hogy felemelte volna a fejét, a táskájára mutatott. - Vedd ki az ötvenfaktorost! Világos a bőröd, úgyhogy félóra alatt rákvörös leszel nélküle! Cink is van benne! Gabby Stephanie táskájáért nyúlt. Némi időbe telt, amíg bekente magát, de muszáj volt, mert mindig megbosszulta magát, ha egy-egy helyet kihagyott: A testvéreivel ellentétben az ő bőre nem az anyjáéra hasonlított, hanem az ír apjáéra. Ez volt élete egyik nagy keresztje. Amikor elkészült, visszadőlt a törülközőjére, de még mindig furdalta a lelkiismeret, amiért nem segített sem a letáborozásban, sem az ebéd elkészítésében. - Milyen volt Travisszel? - Jó - felelte Gabby. - Tudod, a testvérem! Gabby kérdőn nézett Stephanie-ra. - Na, csak azért mondtam, hogy tudd: nagyon jól ismerem. - És ez most miért fontos? - Azt hiszem, tetszel neki. - Úgy mondod, mintha általános iskolások lennénk! - Mi az? Nem érdekel? - Nem. - Azért, mert van barátod? - Többek között. Stephanie elnevette magát. - Á, remek! Ha nem ismernélek, talán el is hinném! - De hiszen nem ismersz! - Ó, dehogynem. Akár hiszed, akár nem, pontosan tudom, ki vagy! - Igazán? Na, honnan jöttem?

- Nem tudom. - És mit tudsz a családomról? - Semmit. - Akkor hogy tudhatnád, ki vagyok? Stephanie felült, és Gabby szemébe nézett. - Képzeld - mondta -, tudom. - Úgy beszélt, mint aki vizsgázik. - Nos, nézzük! Alapvetően jó kislány vagy, világéletedben az voltál, de mélyen, legbelül tiltakozol az ellen, hogy mindig a szabályoknak megfelelően kelljen élned, és titokban vonzódsz az ismeretlenhez. Ha őszinte vagy magadhoz, ebbe Travis is beletartozik. Szexuális téren válogatós vagy, de ha egyszer valaki mellett elkötelezed magad, már nem érdekelnek a korlátok. Úgy gondolod, a mostani barátodhoz fogsz feleségül menni, de nem érted, miért nincs még mindig jegygyűrű az ujjadon! Kötődsz a családodhoz, de szereted, ha önállóan alakíthatod a saját életedet, ezért is költöztél ide. Ám még így is félsz, hogy nem fogadják majd el a döntéseidet. Eltaláltam? Gabby elsápadt, ahogy Stephanie-t hallgatta. Stephanie magabiztosan felkönyökölt. - Folytassam? - Ne! - kérte Gabby. - Eltaláltam, igaz? - Nem mindent! - tört ki Gabbyből. - Neeem? - Nem. - Miben tévedtem? Gabby válasz helyett csak a fejét csóválta, és visszafeküdt a törülközőjére. - Nem szeretnék most erről beszélni! Gabby azt hitte, Stephanie mégis folytatja, de ő csak vállat vont, és lefeküdt, mintha mi sem történt volna. Gabby gyerekzsivajt hallott, és távoli, érthetetlen beszélgetésfoszlányokat. Zúgott a feje Stephanie mondataitól. Olyan

volt, mintha a születése óta ismerte volna őt, legsötétebb titkaival együtt. - Ja! Még mielőtt csodabogárnak tartanál, elmondanám, hogy médium vagyok - jegyezte meg. - Furcsa, de igaz. Azt hiszem, a nagyanyámtól örököltem. Ő azt is meg tudta mondani, milyen időjárás várható. Gabby megkönnyebbülten ült fel, bár tudta, hogy lehetetlen, amit Stephanie állít. - Tényleg? Stephanie ismét nevetett. - Á, dehogy! Nagyanyám évekig nézett tévés vetélkedőket, és egyszer sem volt képes nyerni. Mondd meg őszintén: jó nyomon jártam? Gabby fejében cikáztak a gondolatok, majdnem beleszédült. - De honnan... ? - Nem nehéz - feküdt újból vissza Stephanie. - Csak beleszőttem a te "csodálatosan egyéni élményeidet" azok közé, amelyek szinte minden nő életére jellemzők. Kivéve a Travisről szóló részt. Azt csak kitaláltam. De azért nem rossz, igaz? Egyébként ilyeneket is tanulok. Rengeteget tanulok erről, és mindig elcsodálkozom, hogy mi, emberek, mennyire hasonlóak vagyunk. Különösen kamasz- és fiatal felnőttkorban. A legtöbben ugyanazokat az élményeket éljük át, ugyanúgy gondolkodunk, de mindannyian azt hisszük, hogy az, ami történik, csak egyedül velünk esik meg. Gabby visszadőlt a törülközőjére. Úgy érezte, jobb lenne egy kicsit csendben maradni. Habár nagyon megkedvelte Stephanie-t, az túl gyakran összekuszálta a gondolatait. - És ha esetleg érdekel - szólalt meg újra Stephanie -, Travis perpillanat nem jár senkivel. Nemcsak facér, de partiképes is. - Nem érdekel.

- A barátod miatt, igaz? - Igaz. Stephanie nevetett. - Hát persze! Hogy is juthat ilyen az eszembe? Valószínűleg az tévesztett meg, ahogy ránézel. - Nem nézek rá sehogy! - Jaj, ne légy már olyan érzékeny! Végül is ő is ugyanúgy néz rád!

Tizedik fejezet

A lágy szellő faszén, hot dog, hamburger és sült csirkehús il-

latát fújta Gabby törülközője felé. A fuvallat - és a magára kent naptej - ellenére úgy érezte, kezd leégni. Időnként belegondolt, milyen furcsa, hogy skót és ír ősei olyan helyre költöztek, ahol az északi éghajlat borongós időjárása helyett a sok napsütés gyakorlatilag biztossá teszi, hogy a hozzá hasonló adottságú embereknek melanomája legyen - vagy legalábbis jó ráncosak legyenek. Ezért tett az anyja akkor is kalapot a fejére, ha csupán nagyon rövid időre szállt ki az autóból. Gabby erről nem szívesen vett tudomást, mert imádott napozni, mindig jól érezte magát tőle. Különben is nemsokára felveszi a pólóját és az árnyékba vonul. Stephanie szokatlanul csendes volt utolsó megjegyzése óta. Másnál ezt Gabby biztosan a félénkség vagy a feszélyezettség jelének vélte volna, de Stephanie-nál ez azt a fajta maga biztosságot jelentette, amire Gabby titokban mindig is vágyott. Mivel Stephanie olyannyira összhangban volt saját magával, ezért a társaságában Gabby is összeszedettnek érezte magát, és ez, az igazat megvallva, az utóbbi időben na-

gyon hiányzott neki. Otthon hosszú ideje nem érezte jól magát, most a munkában sem, és a legkevésbé sem volt biztos abban, hogy Kevinnel fogja leélni az életét. Ami Travist illeti, ő egyértelműen nyugtalanította Gabbyt. Legalábbis amikor nem viselt inget. Óvatosan, amikor senki nem látta, megleste, amint a férfi a vízparton homokvárat épít a három gyerekkel. Amikor a gyerekek érdeklődése kezdett alábbhagyni, felállt, és a sekély vízbe kergette őket; visongásuk messzire elhallatszott. Travis legalább annyira élvezte a játékot, mint a kicsik. Gabby szája mosolyra húzódott, de nem akarta, hogy Travis meglássa, és esetleg félreértse. Az illatok arra késztették Gabbyt, hogy felüljön. Olyan érzése támadt, mintha valamelyik egzotikus szigeten nyaralna, nem csupán néhány percre Beauforttól. Az óceán vize csendesen, egyenletesen hullámzott, a parton lévő néhány üres ház mintha az égből pottyant le volna. A háta mögött egy kis út vezetett a dűnéken keresztül, a fekete-fehér világítótorony felé, amely már ezer és ezer nagy vihart vészelt át. Meglepő volt, hogy senki más nem járt arra; ám ez csak növelte a hely vonzerejét. Gabby látta, ahogy Laird kicsit messzebb ügyesen forgatja a húsfogót a hordozható mini grillsütőnél. Megan burgonyaszirmot és zsömléket, illetve műanyag dobozokat pakolt egy összecsukható kisasztalra, Liz pedig fűszereket, papírtányérokat és műanyag evőeszközöket. Joe és Matt mögöttük focizott. Gabby nem emlékezett a gyerekkorából olyan hétvégére, amikor azért gyűlt volna össze néhány család egy hangulatos helyen, hogy egymás társaságát élvezzék csupán azért, mert... szombat van. Elgondolkodott azon, vajon más számára is ez a természetes, vagy a kisvárosi élet jellegzetességéről van szó, esetleg csak ez a néhány ember alakította ki ezt a szokást magának. Akármi is az igazság, Gabby könnyen meg tudta volna szokni ezt az életstílust.

- Kész az ebéd! - kiáltotta Laird. Gabby felkapta a felsőjét, és odasétált. Ekkor jött rá, mennyire éhes is valójában, aztán eszébe jutott, hogy nem is reggelizett. A szeme sarkából látta, ahogy Travis pásztorkutya módjára igyekszik odaterelgetni a gyerekeket. Mindhárom odaszaladt a grillsütőhöz, ahol Megan várta őket. - Sorakozó a pokrócon!- utasította őket, akik - jól nevelten és megszokásból - egyből szót is fogadtak. - Megan bámulatosan tud bánni a gyerekekkel! - állapította meg Travis. Kezét csípőre téve lihegett. - Bár rám is így hallgatnának! Én csak arra vagyok jó, hogy kergessem őket kifulladásig. - Pedig láthatóan van hozzájuk érzéked! - Játszani szeretek velük, nem őrizni őket. - Bizalmasan odahajolt Gabbyhez. - De kettőnk közt szólva: rájöttem, hogy a szülők annál jobban kedvelnek, minél többet játszom a gyerekeikkel. Ha látják, mennyire szeretem az ő gyerekeiket, látszólag ugyanannyira, mint ők, egyből a szívükbe zárnak. Így lett belőlem házi kedvenc. - Házi kedvenc? - Állatorvos vagyok. Kedvelem az állatokkal kapcsolatos kifejezéseket. Gabby nem tudott nem mosolyogni. - Azt hiszem, igazad van. A kedvenc rokonom az a nagynéném volt, aki fára mászott velem és a testvéremmel, miközben a többi felnőtt a nappaliban beszélgetett. - Ennek ellenére... - intett Travis Stephanie felé - ott heverésztél a törülközőn, a húgommal együtt, ahelyett, hogy bebizonyítottad volna ezeknek az embereknek, hogy az ő gyerekeiknél nincs aranyosabb a világon. - Én... - Csak vicceltem! - kacsintott Travis. - Az az igazság, hogy szerettem volna velük lenni egy kicsit, csak egy idő után

nehezen kezelhetővé válnak. Na, akkor lerogyok egy napozóágyra, megtörlöm a homlokom, és váram, hogy a szülők átvegyék őket. - Más szóval: amikor jönnek a nehézségek, megszabadulsz tőlük. - Lehet, hogy... legközelebb ilyenkor felajánlom kegyed szolgáltatásait a szülőknek... - Ó, köszönöm! - Nincs mit. Jut eszembe! Nem vagy éhes? - Mindjárt éhen halok! Mire odaértek az asztalhoz, a gyerekek már a pléden ültek, kezükben hot dog, krumplisaláta és kockára vágott gyümölcs. Liz, Megan és Allison olyan távolságban ültek tőlük, hogy tudjanak rájuk figyelni is, és egymással is beszélgetni. Gabbynek feltűnt, hogy mindhárom nő csirkehúst eszik különböző körettel. Joe, Matt és Laird a hűtőtáskákon ültek, tányérral a térdükön, sörrel a homokban. - Hamburgert vagy sült csirkét kérsz? - kérdezte Gabby Travist. - Az utóbbit jobban szeretem. Biztosan isteni a marhasült, de nem igazán kedvelem a vörös húsokat. - Azt hittem, minden férfi szereti a hamburgert. - Ezek szerint nem vagyok férfi. - Travis felegyenesedett. - Ami, be kell, hogy valljam, nagyon meg fogja döbbenteni a szüleimet. Fiúnevet adtak meg minden. Gabby nevetett. - Hát... - a grill felé fordult. - Úgy látom, meghagyták az utolsó darab csirkehúst. - Csak azért maradt meg, mert Stephanie előtt értünk ide. Különben ő vitte volna el, csak hogy velem kitoljon, pedig jobban szereti a marhahúst! - Már tudom, miért kedveltem meg Stephanie-t... Tányérért nyúltak, miközben az asztalon található étvágygerjesztő köre-

teket nézték - volt ott bab, ragu, krumpli, uborka és gyümölcssaláta. Csodás illata volt mindegyiknek. Gabby vett egy zsömlét, tett a tányérjára ketchupot, mustárt, savanyúságot, és odatartotta a tányérját. Travis a tányérjára tette a csirkehúst, aztán Gabby zsömléje mellé tett egy szelet marhahúst a grillsütőről. Szedett némi gyümölcssalátát is magának; Gabby pedig mindenből vett egy kis kóstolót. Amikor befejezte a szedegetést, némi bűntudattal nézte mindkettejük tányérját, amit Travis - hál istennek - nem vett észre. - Mit szólnál egy sörhöz? - kérdezte. - Remek ötlet! A férfi benyúlt a hűtőtáskába, és kihalászott egy Coors Lightot, majd magának egy üveg vizet. - Még vezetnem kell - magyarázkodott. Tányérjával a dűnék felé mutatott. - Nem ülünk oda? - Nem szeretnél a barátaid közelében maradni? - Jól meglesznek nélkülem is! - Mutasd az utat. Az alacsony dűne felé indultak, egy kissé korhadt, a tengeri só által teljesen átitatott fa árnyékába, amelynek - az évek során az óceán felöl fújó szél miatt - minden ága egy irányba mutatott. Gabby _ érezte, ahogy a lába alatt pereg a homok. Travis a dűne mellett talált magának helyet, és egy gyakorlott mozdulattal törökülésbe ereszkedett. Gabby - kissé kevésbé kecsesen - mellé ült, megfelelő távolságot tartva kettejük között. Még az árnyékban is úgy vakította a homok és a víz, hogy hunyorognia kellett. Travis vágni kezdte a húst, a műanyag evőeszköz meghajolt a nyomás alatt. - Ez a hely mindig a gimis időkre emlékeztet - jegyezte meg. - El se tudom mondani, hányszor töltöttük itt a hétvégét

akkoriban. - Vállat vont. - Persze, más lányokkal és gyerekek nélkül. - Biztos jó volt! - Igen - felelte Travis. - Emlékszem, egy éjjel, Joe, Matt Laird és én kijöttünk néhány lánnyal, hogy levegyük őket a lábukról. Tüzet raktunk, söröztünk, viccelődtünk, nevetgéltünk... Akkor úgy éreztem, ez aztán az élet! - Mint egy Budweiser reklámban. Leszámítva, hogy még fiatalkorúak voltatok, és az egész buli illegális volt. - Ilyen veled soha nem fordult elő, igaz? - Hát... - mondta Gabby - igaz. - Tényleg? Soha? - Miért olyan meglepő ez? - Nem tudom. Azt hiszem... nem olyan embernek tűnsz, aki a szabályokat betartva nőtt fel. - Amikor Travis meglátta Gabby arckifejezését, visszakozott. - Ne érts félre! Nem rossz értelemben! Hanem, hogy úgy ismertelek meg, mint független, új kalandokra mindig nyitott embert. - De hisz még semmit sem tudsz rólam! Ahogy ezt kimondta, eszébe jutott, hogy ugyanezt mondta Stephanie-nak is. Felkészítette magát a válaszra. Travis elgondolkodva piszkálta a villájával a gyümölcsöt. - Tudom, hogy elköltöztél otthonról, vettél magadnak egy házat, amelyet egyedül tartasz fenn. Számomra ezt jelenti a függetlenség. Ami a kalandvágyat illeti: végül is itt vagy egy kis csoport vadidegen emberrel. Kipróbáltad a vízi ejtőernyőzést, és még a cápáktól való félelmeidet is legyőzted, hogy megmártózhass a vízben! Ezek mind új kihívások. Szerintem ez csodálatra méltó! Gabby elvörösödött. Travis okfejtése sokkal jobban tetszett neki, mint a húgáé. - Lehet, hogy igazad van - ismerte el. - De azért útiterv nélkül utazni a világban mégiscsak más!

- Ne hidd! Azt gondolod, nem féltem, amikor nekiindultam? Be voltam rezelve. Úgy értem, az egy dolog, amikor az ember a barátaival tervezget, ám az megint más, hogy felszáll egy repülőre, és elmegy egy olyan országba, ahol szinte senki sem beszél angolul. Jártál már külföldön? - Nem nagyon. Leszámítva egy tavaszi pihenést a Bahamákon. Sőt, ha jobban belegondolok, ott sem nagyon mászkáltam el az üdülőből, az pedig tele volt amerikai főiskolásokkal, úgyhogy akár Floridában is lehettem volna. Megállt egy pillanatra. - Hová tervezed a következő utat? A következő nagy kalandot? - Nem túl messzire. A Grand Tetonsba megyek kempingezni, túrázni, kenuzni, és mindent csinálni, ami belefér. Állítólag gyönyörű hely, és még sosem jártam arra. - Egyedül? - Nem - felelte Travis. - Apámmal. Már alig váram! Gabby elhúzta a száját. - Nem tudom elképzelni, hogy valamelyik szülőmmel utazzak. - Miért nem? - Hogy miért? Ha ismernéd őket, megértenéd! Travis nem szólt semmit. Gabby letette a tányérját, és megtörölte a tenyerét. - Hát jó - sóhajtott. - Először is, az anyám az a típus, aki csak ötcsillagos szállodában tud aludni. Az apám pedig... Nos, róla inkább el tudnék némi kalandvágyat képzelni, de a horgászaton kívül még soha semmi nem hozta igazán lázba. Ráadásul sehova nem megy anyám nélkül, ő pedig nem adja egy bizonyos szintnél alább. Az egyetlen kimozdulási lehetőségük az étterembe járás. Jó borokkal és elegáns pincérekkel, természetesen. - Ezek szerint nagyon szeretik egymást.

- Ez abból következik, amit elmondtam? - Igen, és abból, hogy az édesanyád nem szereti a szabadtéri programokat. - Elnevették magukat. - Biztosan nagyon büszkék a lányukra! - tette hozzá Travis. - Miből gondolod? - Miért ne lennének? Végül is, igaz, gondolta Gabby. Nézzük csak! - Szinte biztos vagyok abban, hogy az anyám jobban szereti a testvéreimet. És, hidd el, ők egészen másmilyenek, mint Stephanie. - Úgy érted, mindig illendően viselkednek? - Nem. Úgy értem, olyanok, mint az anyám. - És ez azt jelentené, hogy rád nem büszkék? Gabby bekapott egy falat marhahúst, hogy időt nyerjen. - Ez ennél bonyolultabb dolog - mondta kissé tétován. - Amennyiben? - kérdezte tovább Travis. - Amennyiben, például, vörös a hajam. A testvéreim szőkék, mint az anyám. - És? - És itt vagyok huszonhat évesen, férj nélkül. - És? - Karriert szeretnék. - És? - Ezek közül egyik sem felel meg az anyám elvárásainak. Határozott elképzelései vannak arról, milyennek kell lennie egy nőnek, főleg ha megfelelő társadalmi ranggal rendelkező déli nő. - Jól sejtem, hogy nem nagyon jössz ki az édesanyáddal? - Úgy tűnik? A szeme sarkából Gabby látta, hogy Allison és Laird a világítótorony felé sétálnak az odavezető ösvényen, kéz a kézben. - Lehet, hogy irigykedik rád - felelte Travis. - Itt van a lánya, aki éli a maga életét, saját álmokkal, saját célokkal, amelyek függetlenek attól a világtól, amelyben felnőtt, és amelyet ő

megpróbált felépíteni a lányainak, mert Ő maga is ilyenben nőtt fel. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy valaki ebből kilépjen, úgyhogy lehet, hogy amit csalódottságnak érzel az ő részéről, az valójában mélyen, legbelül a saját magával kapcsolatos elégedetlenségét jelzi. Travis is bekapott egy falat húst, és várta Gabby reakcióját. A nő teljesen összezavarodott attól, amit hallott. Erre még soha nem gondolt. - Nem, nem erről van szó - nyögte ki végül nagy nehezen. - Lehet. Nem kérdezted még meg tőle? - Hogy nem saját magában csalódott-e? Nem. És nem hinném, hogy te odaállnál valaha is a szüleid elé ezzel, mert... - Persze, hogy nem - csóválta a fejét egyetértően Travis. Szó sincs róla! De valahogy az az érzésem, hogy mégis mindketten nagyon büszkék rád, csak nem tudják kimutatni. Ez a megjegyzés váratlanul érte Gabbyt, és különös hatással volt rá. Kicsit közelebb hajolt Travishez. - Nem tudom, jól gondolod-e, de azért köszönöm. És ne érts félre! Hetente beszélünk telefonon, udvariasak vagyunk egymással, de olykor ennél többre vágyom. Jó lenne, ha örömmel lennénk együtt! Travis erre nem mondott semmit, Gabby pedig megkönnyebbült, hogy nem akart neki tanácsot adni vagy megoldást kínálni. Amikor Kevinnek mesélt ilyen dolgokról, neki az első dolga az volt, hogy egy komplett haditervet dolgozott ki a helyzet megváltoztatására. Gabby felhúzta a lábát, átkarolta a térdét, és azt kérdezte: - Mondd meg őszintén: miért jó állatorvosnak lenni? - Az állatok miatt - felelte Travis. - És a gazdáik miatt is. De valószínűleg erre a válaszra számítottál. Gabby Eva Bronsonra gondolt. - Az állatokat még csak értem...

Travis feltartott kézzel mondta: - Ne érts félre! Biztos, hogy találkozom olyan emberekkel is a munkám során, mint amilyenekkel te. - Mármint akik erőszakosak, neurotikusak? Hipochondriára hajlamosak? Vagyis őrültek? - Igen. Az emberek mindenhol egyformák, és a háziállatot sokuk családtagnak tekinti. Ami természetesen azt jelenti, hogy a legkisebb gyanú esetén is teljes körű vizsgálatot kérnek, vagyis hetente legalább egyszer, néha többször is eljönnek a rendelő be. Általában nincs rá okuk, de apámmal együtt kidolgoztunk egy módszert erre az esetre. - Mégpedig? - Sárga címkét ragasztunk az állat kartonjára. Szóval, ha Aggódó Asszonyság megérkezik Dagival vagy Bajusszal, látjuk a címkét, úgyhogy végzünk egy rutinvizsgálatot, és megmondjuk, hogy most semmi problémát nem észlelünk, de hozza vissza egy hét múlva a kutyát vagy macskát, hogy ez biztos legyen. Mivel így is, úgy is behoznák az állatot, így legalább gyorsan lerendezzük az egészet, és mindenki boldog. Mi odafigyelünk, a gazda megnyugszik, hogy kedvencének nincs semmi baja, de jobb, hogy megnézette, mert visszahívtuk. - Nem tudom, mit szólnának a kollégáim, ha sárga címkéket ragasztanék az adatlapokra... - Ilyen rossz a helyzet? - Időnként. Amikor a Reader's Digest megjelenik, vagy valamilyen ritka betegséggel kapcsolatos hír napvilágra kerül, a váróterem hirtelen megtelik olyan betegekkel, akiknek az adott betegségre jellemző tünetei vannak. - Én is biztosan elvinném a gyerekemet! Gabby a fejét csóválta. - Kötve hiszem! Inkább olyan típusnak tűnsz, aki alszik egyet a dologra. Nem valószínű, hogy szülőként megváltoznál. - Lehet - ismerte el Travis.

- Biztos. - Honnan tudod? Nem is ismersz! - Nem én kezdtem ezt a játékot... Az ezt követő fél órában ott ültek, és elég bizalmasan beszélgettek. Gabby mást is elmesélt a szüleiről, ellentétes személyiségükről, a testvéreiről, és hogy milyen volt ilyen elvárások közepette felnőni. Beszélgettek az egyetemi évekről, a szakvizsgáról, és megosztott vele néhány korábbi, Beauforttal kapcsolatos emléket abból az időből, amikor még nem lakott itt. Kevint csak futólag említette, amin ő maga is csodálkozott egy kicsit, de aztán rájött, hogy bár jelenleg életének fontos tényezője, nem volt ez mindig így. Furcsa módon most, hogy Travisnek mesélt, rájött: már jóval azelőtt kialakult személyisége volt, hogy Kevinnel megismerkedett. A beszélgetés vége felé azon kapta magát, hogy már a munkahelyi problémáiról van szó, részben akarata ellenére. Igaz, Melton doktort nem említette, néhány történetet azért elmesélt a szülők viselkedésével kapcsolatban. Nem mondott neveket, de Travis mosolyán látszott, hogy volt, amikor sejtette, kiről lehet szó. Ezalatt Megan és Liz visszapakolta a megmaradt ételt a hűtőtáskákba, Laird és Allison sétált, Matt pedig hagyta, hogy a kicsik betemessék homokkal, akik nem tudtak vigyázni rá, hogy a lapátjukról ne kerüljön homok Matt szemébe, orrába, szájába, fülébe. Abban a pillanatban egy frizbi esett Gabby lába mellé. Joe közeledett. - Azt hiszem, ideje kiszabadítanunk Mattet! - kiáltotta. A frizbire mutatott. - jöttök? - Arra gondolsz: vonjuk el a figyelmüket valami más játékkal? Joe elvigyorodott. - Nem nagyon van más választásunk!

Travis Gabbyhez fordult. - Nem baj? - Dehogyis! Csak nyugodtan! - Előre szólok: nem lesz sétagalopp! Felállt, és azt kiáltotta a gyerekeknek: - Figyelem, figyelem! Ki akarja látni a frizbivilágbajnokot verseny közben? - Éééééééén! - szólalt meg a kórus. Ledobták a lapátjukat és a víz felé futottak. - Mennem kell! - fordult Travis Gabbyhez. - Vár a közönség! Gabby nézte, ahogy a víz felé futott, majd belevetette magát. Be kellett vallania, hogy némi vonzalmat érez iránta. A Travisszel töltött idő egyáltalán nem olyan volt, amilyennek előzetesen képzelte. Nem volt öntelt, és lehengerelni sem akarta, sőt, úgy tűnt, remek érzéke van ahhoz, mikor kell csendben maradni. Azt érezte, amit az elején Kevinnel. Nemcsak fizikailag érezte ugyanazt az izgalmat, ami a Kevinnel töltött éjszakákat jellemezte, hanem lelkileg is: az a fajta megnyugvás volt, amelyet a csendes pillanatokban érzett, vagy amikor Kevin óvatosan megfogta a kezét egy parkolóban, amikor vacsorázni mentek. Ilyenkor úgy érezte, hogy megtalálta élete párját, de mostanában ritkultak és távolinak tűntek az ilyen pillanatok. Ezen gondolkodott, amikor Travist nézte, ahogy a frizbi után ugrál a vízben. Ügyetlenséget mímelve hagyta, hogy a gyerekek mellkason találják, majd kaszkadőrugrással vetette magát a vízbe. A kicsik sikongtak örömükben, mintha soha életükben nem lett volna még ilyen élményben részük. Amikor azt kiabálták: "Még egyszer, Travis bácsi!", ugyanolyan lendülettel ugrott talpra. Tett három lépést, mintha lassított felvétel lenne, majd visszadobta Joe-hoz a játékszert. Egy baseballjátékos arckifejezését magára öltve készült arra, hogy

újra elkapja. Kacsintva ígérte meg nekik, hogy "Legközelebb még csak vizes sem lesz”, majd fröcskölve-ügyetlenkedve elhibázta a mozdulatot, ami újabb kacagást váltott ki a gyerekekből. Úgy tűnt, kifejezetten élvezi, hogy gyerekeknek játszik, ami melegséggel töltötte el Gabby szívét. Még akkor is próbálta megérteni, mi történt köztük, amikor a férfi elindult felé. Hajából kirázta a vizet, majd hirtelen Gabby mellé huppant a homokba. Amikor véletlenül megérintették egymást, Gabby fején egy pillanatra átfutott a gondolat, milyen lenne, ha még száz hétvégét így töltenének el.

Tizenegyedik fejezet

A  délután hátralévő részében minden úgy történt, mint dél-

előtt, csak fordított sorrendben. Még egy órát eltöltöttek a tengerparton, majd csónakba szálltak. Hazafelé mindenki ejtőernyőzött még egyet, bár akkor Gabby már Stephanie-val repült. Késő délután értek az öbölbe, ahol Travis megállt, hogy garnélarákot vegyen egy helyi halásztól, akit láthatóan jól ismert. Mire visszaértek a házhoz, mind a három kicsi elaludt. A felnőttek borzasak és elégedettek voltak, arcuk lebarnult a napon töltött órák hatására. Amikor a csónakból kipakoltak, a családok elindultak haza, csak Gabby, Stephanie és Travis maradt. Travis a kikötött csónak mellett maradt Mobyval; már kiterítette az ejtőernyőt, hogy száradjon, és a csónakot mosta a kerti slaggal. Stephanie nyújtózott egyet. - Azt hiszem, nekem is indulnom kellene. Az őseimmel vacsorázom. Megharagszanak, ha ide eljövök, de őket elhanyagolom. Tudod, hogy van ez. Megyek, elbúcsúzom Travistől

Gabby bólogatott, és kissé fáradtan nézte Stephanie-t, amint áthajol a korláton. - Szia, Trav! - kiáltotta Stephanie. - Indulok! Kösz a mai napot! - Örülök, hogy el tudtál jönni! - intett vissza Travis. - Rakhatnál valamit a grillre! Gabby azt mondta, majd éhen hal! Gabby tompultsága egyből elmúlt, de mielőtt megszólalt volna, látta, hogy Travis felfelé tartott hüvelykujjal helyesel. - Mindjárt beizzítom a grillsütőt, csak ezt befejezem. Stephanie elsétált Gabby mellett, és láthatóan nagyon elégedett volt magával. - Miért mondtad ezt? - sziszegte Gabby. - Mert én megyek a szüleimhez, és nem szeretném, ha szegény bátyám magára maradna. Szereti a társaságot. - És ha én szerettem volna hazamenni? - Akkor mondd meg neki, hogy meggondoltad magad, amikor idejön! Nem fog haragudni. Én csak adtam neked egy kis előnyt, mert biztos vagyok benne, hogy ő is megkérdezte volna. És ha először vissza is utasítottad volna, megkérdezte volna másodszor. - A vállára dobta a táskáját. - Hát, nagyon örülök, hogy megismertelek. Nem szoktál Raleigh környékén járni? - Néha - felelte Gabby még mindig a történtek hatása alatt. Nem tudta eldönteni, hogy hálás legyen Stephanie-nak vagy haragudjon rá. - Remek! Egyszer ebédelhetnénk együtt! Mondanám, hogy már holnap, de vissza kell mennem. - Levette a napszemüvegét, és megtörölte a blúzával. - Nemsokára találkozunk? - Persze! - mondta Gabby. Stephanie a teraszajtóhoz ment, kinyitotta, aztán eltűnt bent, és a házon át a bejárati ajtóhoz sietett. Travis akkor már a

teraszon járt, Moby pedig boldogan kísérte. A nap folyamán először vett magára egy rövid ujjú inget, de azt sem gombolta be. - Csak begyújtom a tüzet! Garnélarák kebabbal jó lesz? Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy vagy ezt választja, vagy hazamegy, megmelegít valamit a mikróban, és megnéz valami idétlenséget a tévében. Ráadásul nem tudott másra gondolni, csak arra, mit érzett akkor, amikor Travis a vízben bohóckodott a gyerekekkel. - Csak gyorsan átöltöznék!

Amíg Travis meggyújtotta a tüzet, Gabby megnézte, hogy

van Molly, aki mélyen aludt a kicsinyeivel együtt. Egy szempillantás alatt lezuhanyozott, majd felvett egy könnyű nyári pamutszoknyát és egy blúzt. Megszárította a haját, s azon töprengett, kisminkelje-e magát vagy sem. Úgy döntött, egy kis szempillaspirál elég lesz. Lett egy kis színe az arcának a naptól, és amikor hátrébb lépett a tükörtől, rádöbbent, hogy évek óta nem vacsorázott Kevinen kívül más férfival. Persze, magyarázhatná azzal, hogy ez az este csupán természetes folytatása az együtt töltött napnak, vagy azzal, hogy Stephanie vette rá a vacsorára, de Gabby úgy vélte, hogy egyik sem felelt meg a teljes igazságnak. Ám mégis! Legyen-e lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy Travisszel vacsorázik vagy sem? Elmondja-e Kevinnek vagy sem? Először azt gondolta, miért ne? Tulajdonképpen egész nap semmi különös nem történt! Több időt töltött Stephanie-val, mint Travisszel! Miért is csinálna nagy ügyet belőle? Persze, a vacsorát azért kettesben költitek el! - súgta egy hang belülről. Mi is a gond akkor? Stephanie-nak igaza volt: újból megé-

hezett, a szomszédnak pedig van ennivalója. Ez a legemberibb szükséglet! Ez még nem jelenti azt, hogy ágyba is bújik vele! Még megcsókolni sem szándékozott! Összebarátkoztak és kész! És ha Kevin itt lenne, biztos őt is meghívta volna Travis! De nincs itt! - szólalt meg ismét a belső hang. Elmondod Kevinnek, hogy kettesben vacsoráztál egy férfival? - Persze! Elmondom! - motyogta magában, miközben megpróbálta elhallgattatni a belső hangot. Néha gyűlölte. Mintha csak az anyját hallotta volna! Aztán döntött: még egyszer, utoljára a tükörbe nézett, majd a látvánnyal megelégedve átsuhant a teraszon, és elindult a sövény felé.

A

mikor átbújt a sövényen tátongó nyíláson, Travis a szeme sarkából érzékelte a mozgást, és azon kapta magát, hogy nyíltan Gabbyt bámulja, amint közeledik felé. Amikor a lánya teraszra lépett, Travis érezte, amint váratlanul megváltozik körülöttük a levegő. - Szia! - mondta Gabby könnyedén. - Mennyi idő múlva lesz kész a vacsora? - Néhány perc és kész! - felelte Travis. - Tökéletes az időzítés! Gabby a nyársra húzott rákokra, az élénk színű paprikára és a hagymára pillantott. Mintha megnyomtak volna egy gombot, korogni kezdett a gyomra. - Hű! - próbálta elterelni Travis figyelmét. - Remekül néz ki minden! - Kérsz inni? - mutatott Travis a terasz másik végébe. Talán van még egy kis sör és üdítő a hűtőtáskában. Gabby odament, Travis pedig igyekezett nem észrevenni a lágyan ringó csípőjét. Érezte, hogy valami történt vele. Nézte,

ahogy a lány felnyitja a táska fedelét, kutat benne egy kicsit, majd kivesz két sört. Amikor visszaérve odaadta az egyiket Travisnek, ujjaik összeértek. A férfi kinyitotta az üveget, és meghúzta. Közben Gabbyt nézte, aki csendben a vizet bámulta. A fák lombja mögé ereszkedő nap még sütött, de már kezdett veszíteni az erejéből; a pázsiton pedig egyre nagyobbak lettek az árnyékok. - Hát ezért költöztem ide! - törte meg a csendet Gabby. - Ezért a látványért! - Gyönyörű, nem? - Travis a lányt nézte, miközben ezt mondta, majd megpróbálta elfojtani magában azt a gondolatot, hogy ez vajon mit jelenthet. Megköszörülte a torkát. Hogy van Molly? - Úgy tűnik, jól! Aludt, amikor megnéztem. - Gabby körülnézett. - És hol van Moby? - Azt hiszem, előrement. Elunta a főzőcskét, amikor szembesült azzal, hogy nem kap belőle. - Rákot is eszik? - Mindenevő! - Okos kutya - kacsintott Gabby. - Tudok segíteni valamit? - Nem igazán. Hacsak nem hozol néhány tányért a konyhából... - Szívesen - bólintott Gabby. - Hol is vannak? - A mosogatótól balra, a konyhaszekrényben. Ja, és hozd ki az ananászt is! Ott van a pulton! Meg a késnek is ott kell lennie mellette! - Jövök azonnal! - És a mosogatógép melletti fiókban van az ezüst evőeszköz! Ahogy Gabby elindult befelé, Travis elemezni kezdte magában a látványt. Volt valami a lányban, ami izgatta. Nemcsak a csinossága; csinos nőt máshol is láthat. Az egyértelmű intelli-

genciája, laza humora mind azt sugallták, hogy helyén van az esze. A szépség és a józanság ritka keveréke, amellyel talán maga sincs tisztában. Mire Gabby visszaért, a vacsora is elkészült. Travis ananászkarikákkal tálalta a kebabot, majd leültek az asztalhoz. Mögöttük az öböl vizén tükröződött az ég; a csendet csak egy seregélycsapat törte meg, amikor átrepült fölöttük. - Nagyon finom - jegyezte meg Gabby. - Köszönöm. A lány ivott egy korty sört, és a csónak felé mutatott. - Holnap is kimész a vízre? - Nem hiszem. Holnapra mást tervezek. - Mást? - Igen. Motorozást. Egyetemista koromban vettem egy lerobbant, 1983-as Honda Shadowt, hogy rendbe tegyem, és gyors haszonnal minél előbb eladjam. Maradjunk annyiban, hogy a dolog nem ment gyorsan, és valószínűleg most már hasznot se hoz soha. De legalább meg tudtam egyedül javítani! - Biztosan megérte! - Az igazat megvallva, sok értelme nem volt. Nem túl praktikus, mert gyakran lerobban, és bizonyos alkatrészeket egyáltalán nem lehet hozzá kapni, de hát így jár az, aki a matuzsálemeket szereti... A sör gyorsan fogyott. Gabby elővett még egyet. - Én nem értek hozzá. Még az olajat sem én cserélem az autómban. - Motoroztál már? - Nem. Túl veszélyes! - A veszélyessége a vezetőjén és az útviszonyokon múlik, nem pedig a járművön. - De a tiéd mindig lerobban! - Igen. De szeretek kockáztatni! - Észrevettem!

- Baj? - Nem feltétlenül. De ezért kiszámíthatatlan. És én ezt nem tudom összeegyeztetni azzal, hogy állatorvos vagy. Pedig ez az a szakma, amely megköveteli a kiszámíthatóságot. Nekem mindig egy családos férfi jut eszembe erről a szóról, akit otthon köténykés feleség vár, a gyerekei pedig fogszabályozásra járnak... - Más szóval: unalmas. Ezek szerint a legizgalmasabb dolog, amit csinálhatnék, az a golfozás... Gabby Kevinre gondolt. - Van annál rosszabb is... - Csak mondom, hogy családos ember vagyok - vont vállat Travis. - Család nélkül. - Pedig ez feltétel, nem? - Szerintem ez a szó inkább az ezzel kapcsolatos világnézetre vonatkozik, mintsem konkrétan egy családra. - Nem rossz gondolat! - kacérkodott Gabby Travisszel, egy kicsit a sör hatására is. - Nem tudom elképzelni, hogy valaha is megnősülsz. Ez valahogy nem illik a képbe. Inkább örök agglegénynek tűnsz, aki mindig másnak udvarol. - Nem te vagy az első, aki ezt mondja! Különben, ha nem tudnám, mi az igazság, arra gondolnék, hogy túl sok időt töltöttél ma a barátaimmal. - Nagyon kedvesek voltak! - Ezért viszem őket csónakázni. - És Stephanie-t? - Ő egy nagy talány. És, mellesleg, a testvérem, tehát itt a helye. Amint említettem, családcentrikus vagyok. - Miért érzem úgy, hogy le akarsz venni a lábamról? - Ki tudja? Mesélj a barátodról! Ő is családcentrikus? - Nem a te dolgod! - mondta Gabby. - Jó, rendben, nem szóltam! Talán később. Akkor mesélj a gyerekkorodról! Milyen volt Savannah-ban felnőni?

- Már mindent elmondtam a családomról! Mi érdekel még? - Bármi. Gabby elbizonytalanodott. - Nyáron mindig meleg volt. Nagyon meleg! És párás volt a levegő! - Mindig ilyen titokzatos vagy? - Úgy vélem, egy kis titokzatosság mindent érdekesebbé tesz. - A barátod is így gondolja? - Ő már ismer. - Magas? - Számít ez? - Nem. Csak próbálok beszélgetni. - Akkor váltsunk témát! - Rendben. Tudsz szörfözni? - Nem, dehogy! - És búvárkodni? - lsten őrizz! - Micsoda hiba! - Azt akarod mondani, nem tudom, miből maradok ki? - Nem - felelte Travis. - Csak találnom kell egy állandó partnert ezekhez a tevékenységekhez, mivel a barátaim családosak. - Amennyire én látom, azért megtalálod a módját a kikapcsolódásnak. Wakeboardozás, jetskizés egyből a munka végeztével... - Van még ezen kívül néhány dolog. Például a vízi ejtőernyőzés. Kitört belőlük a nevetés. Gabby rájött, hogy tetszik neki a férfi nevetése. - Lenne egy kérdésem az állatorvosi szakkal kapcsolatban - mondta hirtelen. Nem is bánta, hogy kicsit csaponganak a gondolatai. Ez annak volt a jele, hogy Travis társaságában el-

lazult, viselkedése könnyedebbé vált. - Biztos butaság, de mindig is érdekelt, hogy mennyi anatómiát kellett tanulnotok? Hányféle állatét? - Csak a legfontosabbakét - érkezett a válasz. - Szarvasmarha, ló, sertés, kutya, macska, csirke. - És mindegyikről sokat kell tudnotok? - Ami az anatómiát illeti, igen. Gabby elgondolkodott. - Az igen! Én meg azt hittem, az emberé önmagában is sok! - Persze, de ne felejtsd: ha valakinek meghal a csirkéje, nem pereli be az állatorvost. A te felelősséged sokkal nagyobb, pláne, ha gyerekekkel foglalkozol. - Tartott egy kis szünetet. És te biztosan nagyon jól bánsz velük. - Miből gondolod? - Kedvesnek, türelmesnek tűnik. - Ajaj! Azt hiszem, napszúrást kaptál. - Könnyen lehet! - Travis Gabby üvegére mutatott. - Kérsz még egyet? Gabby észre sem vette, hogy az előző elfogyott. - Azt hiszem, nem kellene... - Nem árulom el senkinek! - Nem erről van szó. Nem szeretném, ha másmilyennek látnál, mint amilyen valójában vagyok. - Ettől nem kell tartanod. - Nem biztos, hogy a barátom örülne neki. - Ezért jó, hogy nincs itt, nem? Egyébként is, még csak most ismerkedünk egymással. Mi baj lehet abból? - Hát jó - sóhajtott Gabby. - Egy utolsót! Travis kinyitott még két üveg sört. Gabby beleivott és érezni kezdte az ezzel járó bizsergést. Újra megszólalt a belső hang: Nem kellene ezt csinálnod!

- Szerintem kedvelnéd - próbált Gabby ismét bizonyos távolságra kerülni Travistől. - Remek ember! - Ebben biztos voltam! - És hogy egy korábbi kérdésedre is válaszoljak, magas is. - Azt hittem, nem szeretnél róla beszélni. - Jól hitted. Csak gondoltam, nem árt, ha tudod, hogy szeretem. - A szerelem csodálatos dolog! Az élet értelme! Imádok szerelmesnek lenni! - Úgy beszélsz, mint akinek már bőven van tapasztalata. De ne feledd: az igaz szerelem soha nem ér véget! - A költők szerint az igaz szerelem mindig tragédiával végződik. - És te költőnek érzed magad? - Nem. Csak őket idéztem. Azt nem mondtam, hogy egyet is értek velük. Hozzád hasonlóan én is a boldog, romantikus végkifejlet híve vagyok! A szüleim is egy életre kötöttek házasságot, és én is ezt tervezem. Gabby arra gondolt, Travisnek hihetetlen érzéke van az udvarláshoz, majd rögtön eszébe jutott, valószínűleg nagy tapasztalatra tett szert e téren. Mégis volt valami hízelgő abban, ahogy rá figyelt, bár azzal is tisztában volt, hogy ez Kevinnek igencsak rosszul esne. - Tudod, hogy majdnem megvettem a házadat? - kérdezte Travis. Gabby meglepődve rázta a fejét. - Egyszerre volt eladó az is, meg ez is, amelyik végül az enyém lett. Annak jobban tetszett az elrendezése, de ennek már megvolt a terasza, a csónakháza és a csörlője. Nehéz döntés volt! - Most pedig már van medencéje is! - Tetszik? Kipróbálhatjuk, ha lement a nap... - Nincs nálam fürdőruha. - Természetesen nem muszáj fürdőruhát húzni.

Gabby felhúzta a szemöldökét, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a testén végigfutó lázas izgalmat. - Azt hiszem, kihagyom. Travis elégedetten nyújtózott egyet. - És ha csak a lábunkat mártanánk bele? - Arról esetleg lehet szó. - Kezdetnek nem rossz. - Hát még befejezésnek. - Így van! Az öböl túloldalán a lemenő nap sugarai az eget az arany különböző árnyalataira festették, ameddig a szem ellátott. Travis közelebb húzott magához egy másik széket, és feltette rá a lábát. Gabby a vizet bámulta. Régen érezte magát ilyen jól. - Mesélj Afrikáról - kérte. - Tényleg annyira más világ? - Nekem úgy tűnt. Egy időben folyton vissza akartam menni. Ösztönösen annyira otthon éreztem ott magam, pedig nagyon kevés dolog emlékeztetett a valódi otthonomra! - Láttál oroszlánt vagy elefántot? - Sokat. - Izgalmas volt? - Felejthetetlen! Gabby kis szünet után folytatta: - Irigyellek. - Akkor utazz el oda! És ha sikerül, nézd meg a Viktóriavízesést is! A világ legcsodálatosabb helye! Szivárvány, ködfátyol, hihetetlen morajok, mintha a világ végén lennél. Gabby álmodozva mosolygott. - Mennyi időt voltál ott? - Attól függ, melyik alkalommal! - Hányszor jártál ott? - Háromszor.

Gabby megpróbálta elképzelni, milyen lehet ilyen szabadon élni, de nem sikerült. - Mesélj mindegyik alkalomról! Halkan beszélgettek egy jó darabig, eközben egészen besötétedett. Travis olyan színesen és részletesen írta le az ott szerzett élményeit és az ott megismert embereket, hogy Gabby úgy érezte, mintha ő is ott járt volna vele. Aztán gondolkodni kezdett, vajon hány nőnek mesélte már el mindezt Travis. Amikor a történet felénél jártak, a férfi felállt, és Gabby kérésére való tekintettel - két üveg vízzel tért vissza. Ettől Gabby még vonzóbbnak találta. Tudta, hogy ez nem helyes, de nem tehetett ellene semmit.

Amikor elkezdték behordani a tányérokat a konyhába, már

szép csillagos volt az ég. Amíg Travis elöblítette az edényeket, Gabby a nappaliba ment. Kevésbé volt agglegényes, mint gondolta. Kényelmes, stílusos bútorok, barna bőr ülőgarnitúra, diófa asztalok, sárgaréz lámpák, és semmi túlzott tisztaság. Az újságok a tévé tetején gyűltek enyhe összevisszaságban, a hifi berendezés tetején látható enyhe porréteg pedig még kicsit meg is nyugtatta. A falon művészi alkotások helyett moziplakátok hirdették a házigazda eklektikus ízlését: az egyik falon a Casablanca, a másikon a Drágán add az életed!, mellette a Reszkessetek, betörők!. Gabby hallotta, ahogy Travis elzárja a csapot és belép a szobába. - Nos, megyünk lábat áztatni? - mosolygott rá Gabby. - Csak ha nem vetkőzöl le hozzá! Kimentek a kertbe, és hátrasétáltak. Travis lehúzta a medence tetejét, Gabby pedig a szandálját, majd egy perc múlva már egymás mellett ülve előre-hátra lóbálták a lábukat. Gabby a csillagos eget bámulta. - Mire gondolsz? - kérdezte Travis.

- A csillagokra. Vettem egy csillagászati könyvet, és próbálom felidézni, amit abban olvastam. - És mire emlékszel? - Csak a nagyobb csillagképekre. Amelyek jól kivehetők. A ház felé mutatott. - A kémény vonalától kétarasznyira ott van az Orion öve. A Betelgeuse ott van az Orion bal vállánál, és Rigelnek hívják a lábát. Két vadászkutyája van. Az a fényes csillag ott a Szíriusz, amely a Nagy Kutyához tartozik, a Procyon pedig a Kis Kutyához. Travis az Orion övét látta, de a többit nem, akárhogy is igyekezett. - A másik kettőt nem látom. - Én sem. Csak tudom, hogy ott kell lenniük. Travis Gabby háta mögé mutatott. - A Göncölszekeret látom. Ott! Ez az egyetlen, amelyet mindig felismerek. - Ezt úgy is hívják, hogy Nagy Medve. Tudtad, hogy ezt a csillagképet már a jégkorszak óta a medve alakjával azonosítják? - Nem. - Imádom ezeket az elnevezéseket! Még akkor is, ha egyelőre nem ismerem fel őket. A Vadászebek, a Bereniké haja, a Fiastyúk, Sellő, Kassziopea... mintha csak muzsika szólna! - Talán valami új hobbi? - Egyelőre inkább csak egy álom, amelyet a hétköznapok maguk alá temetnek. Azért néhány napig tényleg foglalkoztam a témával. Travis elnevette magát. - Legalább őszinte vagy. - Tisztában vagyok a korlátaimmal. De azért jó lenne többet tudni ezekről a dolgokról! Hetedikes koromban volt egy tanárom, akit nagyon érdekelt a csillagászat. Felejthetetlen, ahogy ezekről az égitestekről beszélt!

- Tudsz példát mondani? - Például, hogy ha nézzük őket, az olyan, mintha visszafelé utaznánk az időben, hiszen némelyik olyan messze van, hogy a fénye több millió év alatt jut el hozzánk. Illetve, hogy a ma látható csillagok fénye a dinoszauruszok idejében indult el felénk. Lenyűgöző, nem? - Remek tanár lehetett. - Az volt. Sokat tanultunk tőle, bár annak nagy részét már el is felejtettem, mint az látszik. De a csodálat megmaradt bennem. Ha az égre nézek, tudom, hogy már évezredekkel ezelőtt is volt, aki ugyanezt tette. Travis Gabbyt nézte. Elbűvölte a hangja a sötétben. - És ami igazán érdekes - folytatta a lány -, az az, hogy annak ellenére, hogy a tudomány ma már sokkal többet tud a világegyetemről, mint régen, az átlagember tudása kevesebb, mint az őseié. A csillagok segítségével tájékozódtak, távcső, matematikai tudás nélkül is, és akkor is, amikor még nem tudták, hogy a Föld gömbölyű. Az égboltot figyelték, hogy meghatározzák, mikor vessenek, az építkezésekkor is a csillagok segítségét használták, meg tudták jósolni, hogy mikor lesz nap-, illetve holdfogyatkozás... el sem tudom képzelni, milyen lehetett ilyen szoros kapcsolatban élni a csillagokkal. - Gondolataiba merülve elhallgatott. - Elnézést! Nem akartalak untatni! - Szó sincs róla! Sőt, ezentúl én is másként tekintek a csillagokra! - Hülyéskedsz? - Egyáltalán nem - mondta Travis komolyan. Mélyen egymás szemébe néztek. Gabby úgy érezte, Travis szeretné megcsókolni, és gyorsan elfordította a fejét. Ebben a pillanatban hallotta meg a békák kórusát a nádas, és a tücskök kórusát a fák felől. A hold is elérte a zenitjét, csillogó fényt vetve rájuk. Gabby feszengeni kezdett, tudta, hogy indulnia kellene.

- Azt hiszem, kezd elázni a lábam - mondta. - Hozzak egy törülközőt? - Nem, köszönöm. Hazamennék, késő van. Travis felállt, és a kezét nyújtotta, amit Gabby elfogadott. Melegség és erő áradt a férfiből. - Átkísérlek. - Hazatalálok. - Akkor csak a sövényig! Az asztalnál Gabby felkapta a szandálját, majd meglátta Mobyt, aki feléjük tartott. Nyelvét lógatva, boldogan futott oda hozzájuk. Körbefutotta őket, mielőtt a víz felé vette az irányt, hogy ellenőrizze, nem rejtőzik-e valami arrafelé. Ezután hirtelen megállt, majd elindult az ellenkező irányba. - Hihetetlenül kíváncsi és lelkes kutya - jegyezte meg Travis. - Kicsit a gazdájára hasonlít. - Kicsit. Csak a gazdája nem szeret halbelsőségben fetrengeni. Gabby elmosolyodott. A puha füvön sétálva hamarosan a sövényhez értek. - Csodálatos napom volt. És estém... - tette hozzá. - Nekem is. És köszönöm a csillagászati leckét! - Legközelebb még jobb lesz. Csillagos ötös. Travis nevetett. - Jól hangzik. A szójáték saját ötlet? - Nem, ez is a tanáromtól származik. Mindig így fejezte be az órákat. Travis egyik lábáról a másikra állt. - Holnap mit csinálsz? - Alapvetően semmit. EI kell mennem vásárolni. Miért? - Nincs kedved velem tartani? - Motorozni?

- Szeretnék valamit megmutatni. Nem bánod meg, megígérem. Viszek ebédet is magammal. Gabby nem tudta, mit feleljen. A kérdés egyszerű volt, azt is tudta, mit kellene válaszolnia ahhoz, hogy ne okozzon magának bonyodalmat. Nem biztos, hogy jó ötlet, gondolta. Ezt kellene mondania, és letudná a dolgot. Kevinre gondolt, a néhány perccel korábban érzett bűntudatra, amikor azon morfondírozott, miért is költözött ide. Aztán mindezen gondolatok ellenére - vagy éppen ezek miatt mosolyogva így szólt: - Hát persze! Mikor indulunk? Lehet, hogy a válasz meglepte Travist, de nem látszott rajta. - Tizenegy? Csak hogy kialudhasd magad. Gabby a hajába túrt. - Nos, még egyszer köszönöm... - Persze, én is. Akkor holnap találkozunk. Gabby egy pillanatra azt hitte, egyszerűen sarkon fordul és elmegy. De újból találkozott a tekintetük, ráadásul nem is rövid időre. Mielőtt felfogta volna, mi történik, Travis átölelte és magához húzta. Óvatosan megcsókolta. Amikor Gabby magához tért, eltolta magától a férfit. - Mit csinálsz? - pihegte. - Muszáj volt megtennem - felelte Travis vállat vonva, ám cseppet sem tűnt bűnbánónak. - Valami azt súgta, ezt nem szabad kihagynom. - Tudod, hogy van barátom - hívta fel ismét a férfi figyelmét erre a nem elhanyagolható tényre, pedig a lelke mélyén egyáltalán nem bánta a történteket. Emiatt persze haragudott magára. - Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. - Semmi gond - emelte fel Gabby a kezét, hogy bizonyos

távolságra kerüljenek egymástól. - Felejtsük el! És, kérlek, ne próbálkozz újra! - Rendben. - Rendben - ismételte el Gabby is. Szeretett volna minél előbb otthon lenni. Kár volt ilyen helyzetbe hozni magát! Tudta előre, hogy ez fog történni, és igaza is lett. Megfordult, és izgatottan átbújt a sövényen. Megcsókolta! Még mindig alig akarta elhinni. Szeretett volna egyből az ajtajához sietni, ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolta az elutasítást. Előbb azonban hátrapillantott, és majdnem elsüllyedt szégyenében, mert a férfi észrevette ezt, és könnyedén integetve azt kiáltotta: - Akkor holnap! Gabby nem válaszolt, mivel nem is nagyon volt mire. Megrémült a gondolattól, hogy vajon másnap mi is vár rá. Miért akar Travis mindent elrontani? Miért nem maradhatnak csupán szomszédok, esetleg barátok? Hogyan juthattak idáig? Bezárta az ajtót, és a hálószobájába sietett. Szerette volna a helyzethez megfelelő mérget érezni. Valószínűleg sikerült is volna, ha nem remegett volna a lába, ha nem vert volna úgy a szíve, és ha nem foglalkoztatta volna annyira a gondolat, hogy Travis Parker elég kívánatosnak találta ahhoz, hogy megpróbálja megcsókolni.

Tizenkettedik fejezet

Miután Gabby elment, Travis kiürítette a hűtőtáskát. Hogy

Mobyval is foglalkozzon egy kicsit, felkapta a teniszlabdát, de amikor elkezdték a szokásos dobálós játékot, gondolatai még mindig Gabby körül forogtak. Miközben Moby körbe-körbe fut-

kosott, Travis nem tudott másra gondolni, csak Gabby mosolygós, huncut szemére, vagy elragadtatott hangjára, amikor a csillagokról beszélt: Eszébe jutott, vajon milyen lehet a kapcsolatuk a barátjával. Érdekes módon nem sokat mesélt róla, ezért Travist még jobban foglalkoztatta. Az nem kérdés többé, hogy a lány felkeltette az érdeklődését. Amin kicsit csodálkozott, ugyanis nem volt kimondottan az esete, legalábbis az exbarátnői alapján. Nem a finomságával, érzékenységével, gyengeségével vette le a lábáról - pedig Travis leginkább ezt a típust vonzotta. Ha Travis élcelődött vele, nem hagyta magát; ha átlépett bizonyos határokat, Gabby nem volt szívbajos figyelmeztetni őt. Travisnek tetszett a lány eleven természete, önkontrollja, magabiztossága, de leginkább az, hogy mindezekkel a jellemvonásokkal nem is volt tisztában. Olyan volt, mintha egész nap táncoltak volna: egyszer az egyik vezette a másikat, majd fordítva. Vajon lehet egy életen át így táncolni? Az eddigi kapcsolataival éppen ez volt a probléma. Hogy már az elején egyoldalúak voltak. Általában ő, Travis döntött mindenről: arról, hogy mit csináljanak, hová menjenek vacsorázni, kinél legyenek, vagy milyen filmet nézzenek meg a moziban. Ez önmagában még nem lett volna baj; az sokkal inkább, hogy egy idő után ez az egyoldalúság határozott meg mindent. Ettől óhatatlanul úgy érezte, mintha egy alkalmazottjának udvarolna, nem a társának. És ez, őszintén szólva, untatta. Furcsa módon korábban sosem gondolt így a régebbi kapcsolataira. Egyáltalán nem is gondolt rájuk. A Gabbyvel való találkozás döbbentette rá, mi hiányzott neki addig. "Felidézte a beszélgetéseiket, és ráébredt, hogy épp erre vágyik, illetve arra, hogy több időt tölthessen együtt Gabbyvel. Nem kellett volna megcsókolnia, gondolta szokatlanul nyugtalanul - túl messzire ment. De most csak annyit tehetett, hogy várta, mi

lesz ebből, és reménykedett, hogy Gabby nem gondolja meg magát a másnapi programmal kapcsolatban. Mégis mi mást tehetne, mint hogy vár? Semmit. Semmit sem.

Na, milyen volt? - kérdezte Stephanie másnap reggel. A kissé másnapos Travis azt sem tudta, hogy hol van. - Hány óra? - Nem tudom, de korán van, az biztos. - Miért hívtál? - Mert szeretném tudni, hogy sikerült a vacsora Gabbyvel! - Egyáltalán: felkelt már a nap? - Ne tért ki a válasz elől! Mondd már! - Miért ütöd bele az orrodat? - Mert ilyen orrütögetős lány vagyok. De ne izgasd magad! Már megkaptam a választ. - Hiszen nem is mondtam semmit! - Éppen ezzel! Gondolom, ma találkoztok, nem? Travis bámulni kezdte a telefonját, és közben azon morfondírozott, vajon honnan tud a húga mindig mindent. - Steph... - Üdvözlöm Gabbyt! De most mennem kell! Köszönöm a beszámolót! Azzal letette, még mielőtt Travis válaszolhatott volna.

M

ásnap reggel, ébredéskor, Gabby első gondolatai a körül forogtak, hogy rendes ember-e ő. Gyerekkorában mindig betartotta a szabályokat: tisztán tartotta a szobáját, felkészült a vizsgáira, igyekezett a lehető legmegfelelőbb módon viselkedni a szüleivel. Nem az előző éjjel Travistől kapott csók bizonytalanította el. Az Travis dolga, ő nem csinált semmit. Napközben pedig

csupa ártatlan dolog történt - amiről boldogan be is számol majd Kevinnek. Nem. Bűntudata azért volt, mert örömmel elfogadta Travis vacsorameghívását. Ha igazán belegondolt volna, tudhatta volna, hogy ez lesz belőle, és még időben visszavonulót fújhatott volna. Vagy legalább a végén! Mégis, mire számított? Ami Kevint illeti... hát, a vele való beszélgetésnek nem sikerült kitörölnie a történteket Gabby emlékezetéből... Még akkor este, amikor hazaért, felhívta. Miközben várta, hogy Kevin felvegye a mobiltelefonját, azért imádkozott, hogy ne érződjön a bűntudat a hangján. Aztán gyorsan rájött, hogy ettől nem kell tartania, mert alig hallották egymást. Kevin egy éjszakai bárban volt. - Szia, szívem - mondta Gabby. - Csak azért hívtalak... - Szia, Gabby! - vágott közbe Kevin. - Nagy a hangzavar itt bent, úgyhogy, kérlek, beszélj hangosabban! Kevin szinte üvöltött; Gabby eltartotta a fülétől a telefont. - Azt hallom! - Tessék? - Mondom, hallom! - kiabált vissza Gabby. - Gondolom, jól érzed magad! - Tessék? Mit mondtál? Hallatszott, ahogy a háttérben egy női hang megkérdezi, kér-e még egy vodkát tonikkal. Kevin válasza eltűnt az éterben. - Hol vagy? - A nevét nem nagyon tudom. Egy szórakozóhelyen. - Milyen jellegű? - Semmi különös! A többiek ide akartak jönni! - Örülök, hogy jól érzed magad! - Tessék? - Csak szerettem volna a hangodat hallani. Hiányzol. - Igen... te is! De hamarosan találkozunk. Csak most...

- Tudom, tudom. Menned kell. - Holnap felhívlak, jól - Jó. - Szeretlek. - Én is. Gabby bosszúsan tette le a telefont. Csak beszélgetni szeretett volna a barátjával, de igazából gondolhatta volna, hogy ez lesz belőle. Az ilyen alkalmakkor, mint ez a konferencia is, a felnőttek újra tizenévessé változnak! Ezt először egy orvosi konferencián vette észre Birminghamben. A szálloda ablakából látta, ahogy a nappal komoly orvosok éjjel csoportokba verődve, részegen bolondot csinálnak magukból. Nincs is ezzel semmi baj. Egy pillanatig sem gondolta, hogy Kevin belebonyolódik valamibe, vagy olyat tesz, amit később megbánna. Például megcsókolna valakit? Leszedte az ágytakarót, és szerette volna elfelejteni az egészet. Nem akart arra gondolni, milyen volt, amikor Travis a csípőjére tette a kezét, és magához húzta, arra pedig pláne nem, milyen érzés volt, amikor ajkát a sajátján érezte. Csak úgy izzott körülöttük a levegő. Egy dolog azonban még akkor sem hagyta nyugodni, amikor zuhanyozni indult. Nem tudta felidézni - hiszen minden olyan gyorsan történt -, hogy visszacsókolta-e vagy sem.

Stephanie hívása után Travis már nem tudott elaludni, inkább

elment futni. Utána bepakolta a szörfdeszkáját a csomagtartóba, és a hídon át Bogue Banksbe ment. A Sheraton Hotelnél leparkolt, kivette a deszkát, majd a víz felé indult. Nem volt egyedül; tucatnyian gondoltak ugyanerre a programra. Odaintett az ismerősöknek. Travishez hasonlóan ők sem maradtak sokáig: a legjobb hullámok kora reggel vannak, amíg a dagály meg nem érkezik.

De hát lehet ennél jobb dologgal kezdeni a napot? A víz üdítően friss volt, egy hónap múlva szinte tökéletes lesz, gondolta. Elkezdte taposni a hullámokat, hogy felvegye a ritmust. Nem volt nagy szörfös. Balin látott olyan óriási hullámokat, hogy arra gondolt, ha meg is próbálná meglovagolni őket, biztos odaveszne. Saját örömére azonban szívesen gyakorolt. Megszokta már, hogy egyedül van. A baráti körből Laird tudott még szörfözni, de ő évek óta nem ment Travisszel. Ashley és Melinda, akik régebben a barátnői voltak, korábban néha elkísérték -, de egyikőjük sem volt képes időben érkezni, így mire odaértek. Travis már szinte indulóban volt hazafelé, ami nagyjából agyon is vágta a reggelt. És persze ezt a programot is mindig neki kellett kitalálnia. Tulajdonképpen csalódott saját magában, amiért sorra ilyen nőket választott. Nem csoda, hogy Allison és Megan nem hagyták békén. Nem lehetett könnyű újra és újra végignézni ugyanazt a történetet, más szereplőkkel. A szörfdeszkán fekve nézte a közeledő hullámokat, és rádöbbent, hogy amit eleinte vonzónak talált egy nőben - hogy gondoskodni kellett róluk-, az vált később a szakítás okává is. Hogy is van a régi bölcsesség? Egy válás után még gondolhatjuk, hogy a másik fél a hibás, de a harmadik után? Akkor, bizony, szinte biztos, hogy bennünk van a hiba. Igaz, hogy Travis még nem volt nős sem, de a lényeg ugyanez. Meglepte, hogy ez az okoskodás éppen arra a napra esik, amelyet Gabbyvel készül tölteni. Gabbyvel, aki ok nélkül vádolta őt, szándékosan kerülte a vele való találkozást, aki nyíltan szembeszállt vele, majd folyton felhívta Travis figyelmét arra, hogy van barátja. Nem semmi! Meglátva a mögötte közeledő hullámot keményen evezni kezdett, hogy a legkedvezőbb szögből kapja el. Akármilyen szép volt, a reggel és kellemes az óceán, maga előtt sem ta-

gadhatta le, hogy egyetlen dolog érdekli igazán: minél több időt szeretne tölteni Gabbyvel.

Jó reggelt! - mondta Kevin a telefonba éppen akkor, amikor

Gabby indulni készült. Gabby áttette a készüléket a másik oldalra. - Szia! - felelte. - Mi újság? - Semmi különös. Figyelj, csak szeretnék elnézést kérni a tegnap este miatt. Fel akartalak hívni a szállodából emiatt, de már túl késő volt. - Ne izgasd magad! Úgy hallottam, jó hangulat volt! - Nem volt olyan jó, mint gondolnád. A zene pedig olyan hangos volt, hogy még most is cseng a fülem. Nem tudom, miért mentem el egyből azokkal a srácokkal. Sejthettem volna, hogy baj lesz, amikor vacsora után elkezdtek rövidet inni, de valakinek muszáj volt vigyázni rájuk! - És persze nem volt nálad józanabb ember a földön! - Így igaz! Tudod, hogy nem szoktam sokat inni. Ami, természetesen, azt is jelenti, hogy legyőzöm őket a mai golfversenyen. Másnaposan a labdát sem fogják eltalálni! - Kik ők? - Néhány másik ügynök Charlotte-ból és Columbiából. Úgy viselkedtek, mint akik évek óta nem voltak szórakozni! - Lehet, hogy nem is voltak. - Hát, igen... Gabby valami zajt hallott, Kevin feltehetőleg éppen öltözött. - És te? Végül hogy töltötted az estét? - kérdezte Kevin. Gabby kissé tétován felelt. - Nem csináltam semmi különöset... - Jó lenne, ha itt lennél! Sokkal jobb lenne! - Tudod, hogy a munkám miatt nem lehet!

- Tudom. De azért szerettem volna elmondani. Hívlak később, jó? - Jó. Nem biztos, hogy itthon leszek. - Értem. És hogy van Molly? - Jól. - Lehet, hogy igényt tartanék az egyik kölyökre. Olyan helyesek! - Csak hízelegsz! - Á, dehogy! Viszont arra gondoltam, hogy nincs kedved lemenni ősszel Miamiba egy hosszú hétvégére? Beszéltem egy fickóval, aki most jött meg South Beachből, és azt mondta, remek golfpályák vannak arrafelé. Gabby hallgatott. - Miért nem megyünk Afrikába? - Afrikába? - Igen. Csak egy kis kikapcsolódásra, elmehetnénk egy szafarira, megnézhetnénk a Viktória-vízesést... Vagy ha nem Afrikába, hát valahova Európába. Mondjuk, Görögországba! - Nem, nem igazán jutott eszembe. De ha eszembe jutott volna, akkor sem tudnék annyi szabadságot kivenni. Miért gondoltad? - Csak úgy... - válaszolta Gabby.

Mialatt Gabby telefonált, Travis felment a teraszra, és beko-

pogtatott. A következő pillanatban Gabby az ajtóban állt, fülén telefonnal. A készülékre mutatott, és néma jelekkel beljebb hívta Travist, aki - a nappaliba lépve - arra számított, hogy Gabby majd magyarázkodni kezd a telefonálónak. Ehelyett a kanapéra mutatott, majd nagy lendülettel eltűnt a konyhában. Travis leült, és várt. Hosszasan. Kissé nevetségesnek érezte a helyzetet. Mintha Gabby gyerekként kezelte volna. Hallotta, hogy suttogva beszél a telefonba. EI sem tudta képzelni, kivel beszél. Azon morfondírozott, hogy feláll és ki-

megy. Aztán mégis úgy döntött, hogy ott marad, és azon morfondírozott, vajon miért van rá ekkora hatással a lány. Végül, ugyanolyan lendülettel, Gabby belépett a nappaliba. - Ne haragudj! Tudom, hogy kicsit késésben vagyunk, de egész reggel csörgött a telefon. Travis csak állt, és azt nézte, hogy Gabby valahogy az éjjel még jobban megszépült. Persze tudta, hogy ez butaság. - Semmi gond - bökte ki. A Kevinnel folytatott beszélgetés újra az eszébe juttatta, mire is készül valójában, de igyekezett nem gondolni erre. - Összeszedem a dolgaimat, és indulhatunk! Elindult az ajtó felé. - Ja, és megnézném, hogy van Molly! Reggel jól volt, de szeretném, ha bőségesen lenne vize! Egy szempillantás alatt magához kapta a táskáját, és már indult is a garázs felé. Teletöltötte Molly vizestálját. - Tulajdonképpen hova is megyünk? - kérdezte kifelé menet. - Ugye, nem valamelyik motoros lebujba? - Miért, mi a baj a motoros lebujokkal? - Kilógnék a sorból. Nincs rajtam elég tetoválás. - Ne általánosítsunk! - Rendben. De nem válaszoltál a kérdésemre. - Csak motorozunk egyet - felelte Travis. - Át a hídon, végig Bogue Banksen Emerald Isle-ig, vissza a hídon, és aztán elviszlek egy helyre, amelyet mindenképpen szeretnék megmutatni. - Hová? - Meglepetés! - Puccos hely? - Nem mondhatnám. - Lehet ott enni? Travis gondolkodott egy kicsit.

- Mondjuk. - Kint van a természetben, vagy valamilyen épületben? - Meglepetés - mondta Travis. - Nem szeretném elárulni. - Izgalmas! - Azért ne várj tőle túl sokat! Csak egy olyan hely ahová szívesen járok. Semmi különös. Ezalatt kiértek az útra. Travis odament a motorhoz. - Hát ez az! A króm olyan vakítóan fénylett, hogy Gabby feltette a napszemüvegét. - Ez a büszkeséged? - Inkább a mindennapi frusztrációm! - Ugye, nem kezdesz el megint azon nyavalyogni, hogy milyen nehéz alkatrészt kapni hozzá? Travis elfintorodott, majd nyelt egyet. - Megpróbálom... Gabby a jármű hátuljára rögzített kosárra mutatott. - Mit fogunk ebédelni? - Amit máskor. - Tehát marha bélszínt, fagyis piskótát, báránysültet, nyelvhalat? - Nem egészen... - Akkor puszedlit? Travis úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Gabby gúnyolódik. - Mehetünk? Szerintem ez a bukósisak jó lesz, de ha nem, van másik a garázsban. Gabby a homlokát ráncolta. - Mi ez a különleges hely? Sok nőt elvittél már oda? - Nem mondhatnám - felelte Travis. - Az igazat megvallva, te vagy az első, akinek megmutatom. Gabby várt, hogy folytatja-e, de Travis most az egyszer tényleg komolynak tűnt. Gabby alig észrevehetően bólintott.

és a motorhoz lépett. Felvette a sisakot, az álla alatt bekapcsolta, és felült az ülés hátsó részére. - Hová tegyem a lábam? Travis lehajtotta a lábtartókat. - Mindkét oldalon van egy-egy. És vigyázz, hogy a lábad ne érjen a kipufogóhoz! Nagyon felforrósodik, és csúnyán megégeti a lábadat! - Jó tudni! És mit csináljak a kezemmel? - Fogd meg a derekamat! - Micsoda nőcsábász vagy! - tört ki Gabbybő!. - Ha ennél is mézes-mázosabb lennél, talán nem is tudnék beléd kapaszkodni, igaz? Travis is felvette a sisakját, könnyedén felpattant a motorra, beindította, majd járatta egy kicsit. Halkabb volt, mint a többi motor, és Gabby érezte az ülés enyhe rezgését. Izgult egy kicsit, mintha az indulásra kész hullámvasútra szállt volna fel, csak biztonsági öv nélkül. Travis lassan elindult, majd rákanyarodott az autóútra. Gabby megfogta a férfi csípőjét, de abban a pillanatban Travis fenekére terelődtek a gondolatai, amitől görcsbe rándult a gyomra. Vagy a csípőjére teszi a kezét, vagy átöleli, de erre még nem volt képes. Ahogy a motor begyorsult, magának mondogatta, hogy ne szorítsa és ne is mozgassa a kezét, csak tartsa egy helyen, akár egy szobor. - Tessék? - kérdezte Travis hátrafordulva. - Hogy? - Mintha valami szobrot emlegetettél volna! Akaratlanul is hangosan beszélt. Szorosan simult Travishez, magának is bizonygatva, hogy csak azért, hogy a védelmében kevésbé érje a légáram. - Csak azt mondtam, hogy fogd erősen a kormányt! Nem szeretnék karamboloznil - Nem fogunk! Nem szeretek karambolozni!

- Volt már baleseted? Travis továbbra is hátrafordult, amitől Gabbyt a hideg rázta. Travis bólogatott. - Igen. Jó néhány! Egyszer három napot töltöttem kórházban! - De ezt nem tartottad fontosnak megemlíteni, amikor elhívtál, igaz? - Nem akartalak elijeszteni! - Csak nézd az utat, jó? És ne vagánykodj, ha kérhetném! - Hogy? Szeretnéd, ha vagánykodnék? - Nem! - Rendben. Én is jobban élvezem így a motorozást. Travis újból hátrafordult. Annak ellenére, hogy sisak volt rajta, Gabby látta, hogy kacsint. - Az a legfontosabb, hogy te biztonságban legyél, úgyhogy kapaszkodj erősen, és ne mozogj, mintha szobor lennél, jó? Gabby érezte, hogy remeg, mint annak idején Travis rendelőjében. Megrémült attól, amit hangosan kimondott. És hogy az arcukba vágó szél és a motor zúgása ellenére Travis meghallotta, amit mondott. Voltak az életben pillanatok, amikor Gabby úgy érezte, hogy a világ összeesküdött ellene. Az elkövetkező percek csendje kissé megnyugtatta. A motor zajától kísérve hagyták el az ismerős környéket. Gabby lassan megszokta, mikor, hogyan kapaszkodjon Travishe. Néhány kanyar után már el is hagyták Beaufortot, átmentek a kis hídon, amely Morehead City határán volt. Az út kétsávos lett, hétvégi forgalommal. Gabby megpróbált nem gondolni arra, mennyire védtelenek, amint elhaladtak egy hatalmas kamion mellett. A Belső vízi út felett átívelő híd felé vették az irányt, ám annyira lelassult a forgalom, hogy csak lépésben tudtak haladni. Amikor elérték a Bogue Bankset átszelő országutat, az

Atlantic Beach felé tartó forgalom gyérülni kezdett, Travis ezért gyorsított. Két kisteherautó közé kerültek, egy ment előttük, egy mögöttük, Gabby kicsit kiengedett. Ahogy a Maritime Forestben található házak és birtokok mentén elhaladtak, már úgy érezte, hogy a nap ereje szinte leolvasztja róla a ruhát. Travisbe kapaszkodva tartotta magát. A férfi vékony ingén át érezte az izmos hátának a körvonalát. Akár tetszett neki, akár nem, kénytelen volt beismerni, hogy vonzódik a férfihez. Annyira különböztek egymástól, de a férfi egy olyan élet lehetőségét testesítette meg, amilyenre korábban soha nem mert gondolni. Mások által felállított korlátok nélküli életet! Szinte álomszerű csendben suhantak városról városra, elhagyták Atlantic Beachet, Pine Knoll Shorest, Salter Patht. A bal oldalon, az örökké fújó szél hajlította tölgyfák eltakarták, ám arra terült el az állam legjobb óceánparti ingatlanjainak egy része. Nem sokkal korábban robogtak el a viharvert lron Steamer Pier mellett, amelynek az öblét manapság már inkább csak horgászásra használják. Emerald Isle-nál, a sziget legnyugatabbra fekvő városánál, Travis fékezni kezdett egy kanyarodó autó miatt. Gabby még jobban belékapaszkodott. Keze véletlenül a férfi derekáról a hasára csúszott. Vajon Travis mit érez, amikor így összesimul a testük? Tudta, hogy hátrébb kellene húzódnia, de nem tette. Érezte, hogy van valami a levegőben, de még nem tudta megfogalmazni, mi az. Szerette Kevint, úgy tervezte, hogy hozzámegy feleségül; és ez az érzés az elmúlt napok során nem változott. De mégis... azt nem tagadhatta, hogy a Travisszel valahogy olyan kellemesen telt az idő... Természetesen, könnyedén, ahogy kell. Nem tudta feloldani magában ezt az ellentmondást, és mire a sziget túlsó végén lévő hídon is áthaladtak, már nem is akarta. Gabbyt meglepte, amikor Travis lelassított, és az országút-

ra merőleges, félig-meddig takart, keskeny útra kanyarodott, amely az erdőbe vezetett. Megálltak. Gabby nem értette, miért álltak meg. - Miért álltunk meg - kérdezte. - Ezt a helyet akartad megmutatni? Travis leszállt a motorról, és levette a sisakját. A fejét rázta. - Nem, az Beaufortban van - felelte. - Csak meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved kipróbálni a motorozást egyedül... - Még soha nem motoroztam - tette karba a kezét Gabby, még mindig a járművön ülve. - Tudom. Ezért kérdeztem. - Azt hiszem, nincs kedvem kipróbálni - emelte fel a bukósisak rostélyát. - Gyerünk, nem bánod meg! Majd itt ülök hátul, és vigyázok, hogy ne legyen baj. Én is fogom a kormányt, és váltok. Csak kormányoznod kell, amíg megszokod egy kicsit. - De nincs is jogosítványom. - Az csak formaság! Egyébként pedig, ez magánút A nagybátyámé. Egy kicsit feljebb már földút van, és csak ő lakik arra. Én is itt tanultam meg motorozni. Gabby habozott. Izgalom és félelem egyszerre kerítette hatalmába, de már azon is meglepődött, hogy egyáltalán elgondolkodott a dolgon. Travis felemelte a kezét: - Bízz bennem! Itt nem jár autó, senki sem fog megállítani bennünket, és én is vigyázni fogok rád! - Mennyire nehéz? - Nem nehéz, csak meg kell szokni. - Mint a biciklizést? - Az egyensúlyozást illetően igen. De ne aggódj! Végig ott

leszek, úgyhogy nem történhet baj. - Travis mosolygott. - Indulhatunk? - Hááát... - Rendben! - döntött Gabby helyett Travis. - Először is: csússz előre! A jobb kezednél található a gáz és az első fék. A baloldalon a kuplung. A sebességet a jobb oldalon tudod szabályozni. Eddig érthető? Gabby bólintott. - A jobb lábaddal kezeled a hátsó féket, a ballal tudsz sebességet váltani. - Nem tűnik bonyolultnak. - Tényleg? - Nem. Csak gondoltam, biztatlak egy kicsit, ha már így tanítasz... Mintha csak Stephanie-t hallanám, gondolta Travis. - A sebességváltás úgy megy, mint a nem automata váltós autóknál. Leveszed a gázt, meghúzod a kuplungot, vált, és újra gyorsítasz. Megmutatom, jó? De ahhoz kissé össze kell préselődnünk. Nem elég hosszúak a végtagjaim ahhoz, hogy a hátsó ülésről elérjem a kormányt. - Jó kifogás! - Csak őszinte. Indulhatunk? - Leghőbb vágyam... - Ezt beleegyezésnek veszem. Rajta! Gabby előrébb csúszott. Travis felpattant, felvette a sisakját; és Gabby mellett kinyúlva megfogta a kormányt. Travis figyelmeztetése ellenére Gabby egész testében szétáradt a gyomrából kiinduló bizsergés. - Most tedd a kezed az enyémre! - adott Travis újabb instrukciót. - A lábadat szintén. Csak hogy érezd, mi történik. Ha egyszer ráérzel a ritmusra, soha nem felejted el! - Te is így tanultál meg motorozni? - Nem. Én úgy, hogy a barátom mellettem állt, és onnan

kiabálva irányított. Így amikor először mentem egyedül meszszebbre, a fék helyett sikerült a kuplungot használnom, és egy fának rohantam. Ezért gondoltam, hogy jobb, ha az elején itt vagyok veled. Travis felhajtotta az oldaltámaszt, behúzta a kuplungot, és beindította a motort. Amikor felbőgött, Gabby ugyanazt a furcsa idegességet érezte, mint amikor a vízi ejtőernyőzésnél felszálláshoz készült. Kezét a férfiéra tette, és titokban örült, hogy testük összeér. - Készen állsz? - Bármikor! - Tartsd lazán a kezed, rendben? Travis gázt adott, a kuplungot fokozatosan engedte ki. Ahogy elindultak, rögtön feltette a lábát. Gabby finoman a Travis lábára tette az övét. Lassan indultak el, majd Travis fokozatosan gyorsított, aztán lassított, majd újra gyorsított, sebességet váltott, mielőtt újra lassított, majd leállt. Aztán kezdték elölről. Travis részletesen elmagyarázta, mikor mi történik - hogyan kell sebességet váltani vagy fékezni, és így tovább. Elmondta, hogy az első féket soha nem szabad hirtelen behúzni, mert akkor lerepül a motorról. Gabby egyre inkább ráhangolódott a dologra. A kezek és a lábak összehangolt működése a zongorázásra emlékeztette, ezért hamarosan ráérzett, mikor mit kell csinálni. Ennek ellenére Travis addig ellenőrizte a mozdulatait, amíg azok valamennyire gyakorlottá nem váltak. Akkor szerepet cseréltek: Gabby keze és lába került alulra, Travisé felülre, és elölről kezdték az egészet. Nem volt olyan könnyű, mint amilyennek Travis mutatta. A motor egyszer csak rázkódni kezdett, vagy Gabby túl erősen húzta be a féket, de Travis türelmes volt, végig bátorította Gabbyt, soha nem emelte fel a hangját. Gabbynek eszébe jutott, hogyan bánt Travis a NICHOLAS SPARKS

167 VÁLASZÚTON

gyerekekkel előző nap a tengerparton. Be kellett vallania önmagának, hogy kellemesen csalódott a férfiban. A következő negyedórában Travis egyre több szabadságot adott Gabbynek, végül teljesen elengedte a kezét. Bár még nem érezte tökéletesen a magáénak ezt a tevékenységet, már egészen jól bánt a sebességgel, és a fékezés is jobban ment. Végül már érezte, milyen a motorozás által nyújtott erő és szabadság. - Remekül megy - mondta Travis. - Ez óriási! - kiáltotta Gabby, és szinte beleszédült az új élménybe. - Kipróbálod egyedül? - Viccelsz? - Nem! Gabby csak egy pillanatig habozott. - Azt hiszem, igen - egyezett bele lelkesen. Megállította a járgányt, Travis leugrott róla. Amikor Gabby látta, hogy Travis hátrébb lépett, nagy levegőt vett, és nem törődve a heves szívdobogással, beindította a motort. Hamarosan már ott száguldozott fel és alá, néha megállt, majd újraindult, mindig egyre rövidebb távra. Travis meglepődött, amikor Gabby lassan, nagy ívben megfordult, majd felgyorsítva Travis felé tartott. A férfi azt hitte, Gabby nem tudja megtartani a járművet, ám ekkor néhány lépésnyire tőle elegánsan megállt. Fülig érő szájjal, szinte önkívületben kiáltotta: - Nem hiszem el, hogy sikerült! - De még milyen jól! - Láttad, ahogy megfordultam? Tudom, lassan mentem, de megcsináltam! - Láttam! - Óriási! Most már értem, miért szeretsz motorozni! Fantasztikus! - Örülök, hogy tetszett! NICHOLAS SPARKS

168 v ALASZÚTON

- Mehetek még vele? Travis az út felé mutatott. - Persze! Gabby hosszú ideig motorozott oda-vissza az úton. Travis látta, ahogy Gabbynek körről körre nő az önbizalma, és hogy egyre könnyedebben megy - még körözni is elkezdett. Megállt Travis előtt, az arca egészen kipirosodott.·Amikor pedig levette a bukósisakot is, Travis tudta, hogy még soha nem látott ilyen élettel teli, szép nőt. - Kész vagyok! - jelentette be Gabby. - Mostantól vezess te. - Biztos? - Régóta tudom, hogy a csúcson kell abbahagyni! Szörnyű lenne egy kis balesettel elrontani ezt az élményt. Azzal hátrébb csúszott az ülésen. Travis is felpattant, hogy minél előbb érezhesse, ahogy Gabby átkarolja. Miközben az autóút felé tartottak, Travis érezte, hogy túlfűtött érzelmei szinte szétfeszítik, ahogy Gabby domborulatai hozzáértek. Rátértek az autóútra, keresztülvágtak Morehead Cityn, az Atlantic Beach-i hídon, és már úton is voltak Beaufort felé. Néhány perc múlva a város történelmi negyedében jártak; a Front Streeten elhaladtak néhány étterem, majd a tengeröböl mellett. Travis végül lelassított, és a házsor végén egy nagy füves területre kanyarodott. A telek egyik oldalán egy viharvert, legalább százéves György korabeli stílusú ház állt, míg a másikon egy viktoriánus. Travis leállította a motort, és levette a sisakját. - Hát megjöttünk! - segítette le Gabbyt a járműről. - Ezt szerettem volna megmutatni. Volt valami Travis hangjában, ami miatt Gabby úgy döntött, nem értetlenkedik, hogy vajon miért is olyan érdekes egy üres telek, inkább nézte, ahogy a férfi csendben megtesz néhány lépést. Zsebre tett kézzel meredt az út túloldalán lévő

Shackleford Banksre. Gabby is levette a bukósisakot, megigazította kissé kócos haját, és követte őt. Amikor mellé ért, érezte, Travis arra készül, hogy elmondja, miért fontos neki ez a hely. - Szerintem az egész környéken innen nyílik a legszebb kilátás a partra - szólalt meg egy kis idő után. - Nem a megszokott óceánpanoráma, amikor csak hullámokat látunk, és vizet, ameddig a szem ellát. Az is nagyon szép, de egy idő után unalmas, mert nagyjából mindenhonnan ugyanaz a kép tárul elénk. Itt viszont mindig van valami látnivaló! A kikötőbe tartó vitorlások, jachtok; vagy esténként a parton sétáló emberek sokasága, még a zene is idehallatszik... Láttam már delfineket és rájákat átúszni a csatornán, de a legjobban a vadlovak látványát kedvelem a szemben lévő szigeten. Egyszerűen nem tudom megunni, mindig lenyűgöz! - Gyakran jössz ide? - Mondjuk, hetente kétszer. Ide szoktam jönni átgondolni a dolgaimat. - Gondolom, a szomszédok örülnek... - Nem tudnak tenni ellene. Az enyém a terület. - A tiéd? - Miért olyan meglepő ez? - Nem tudom. Egyfajta... fészekrakást sejtet. - De hiszen már van egy házam is! - Egy szörnyű szomszéddal! - Hát, igen... - Azért csodálkoztam, mert ha valaki telket vesz, az azt sugallja, hogy az illetőnek hosszú távú tervei vannak. - És belőlem ezt nem nézed ki? - Hááát... - Ha hízelegni próbálsz, rossz úton jársz! Gabby nevetett. - Akkor inkább azt mondom, hogy folyamatosan meglepsz valamivel.

- Jó értelemben? - Kivétel nélkül. - Például, amikor behoztad Mollyt a rendelőbe, és szembesültél azzal, hogy én vagyok az állatorvos? - Ezt inkább hagyjuk... Most Travis nevetett. - Jó. Akkor együnk valamit! Visszamentek a motorhoz. Travis levette a kosárkát és a pokrócot. Miután egy kis emelkedőn felvezette Gabbyt a telek hátsó részébe, leterítette a pokrócot, és hellyel kínálta a lányt. Amikor kényelmesen elhelyezkedtek, elővette a Tupperwaredobozkáit. - Tupperware? Travis kacsintott. - A barátaim Mr. Fészekrakónak hívnak... Elővett két üveg hideg, eperízű jeges teát. Kinyitott egyet Gabbynek, és odaadta. - Mi a mai menü? - kérdezte Gabby. Travis megmutatta. - Háromféle sajt, kekszek, kalamata olajbogyók és szőlő. Inkább uzsonna, mint ebéd. - Tökéletes! Gabby kekszért nyúlt, majd vágott magának egy kis sajtot. - Itt régebben ház állt, igaz? Travis meghökkent. - Nehezen tudom elképzelni, hogy ez az egy telek százötven éve üresen állt itt! - mutatott Gabby a környező épületekre. - Jól gondolod - felelte Travis. - Az itt álló ház gyerekkoromban égett le. Tudom, hogy Beaufort kisvárosnak számít, de két-három évtizede csupán egy pont volt a térképen. Addigra a történelmi értékű házak lepusztultak, az, amelyik itt állt, évekig elhagyatott volt. Düledező romhalmaz volt, óriási Iyu-

kakkal a tetején, és akkoriban azt pletykálták, hogy kísértetek lakják. Ettől persze még vonzóbb lett nekünk, gyerekeknek. Éjszakánként belopóztunk, ez volt a mi várunk. Órákig bújócskáztunk benne. Tele volt remek rejtekhelyekkel. - Gondolataiba merülve letépett néhány fűszálat. - Aztán egy téli éjszakán, valószínűleg csavargók tüzet raktak benne, hogy megmelegedjenek. Pillanatok alatt lángra kapott és porig égett az egész épület, csupán egy kupac parázs maradt belőle. A legfőbb gond az volt, hogy senki nem tudta elérni a ház tulajdonosát. Az eredeti tulajdonos meghalt. A fiára hagyta, aki valaki másra hagyta, amikor meghalt, és így tovább, úgyhogy a tűzvész után egy évig állt itt a hamutenger, akkor jöttek az önkormányzat buldózerei, és az egészet elhordták. A telekről pedig mintha mindenki megfeledkezett volna. Én kinyomoztam, ki a tulajdonos, meg is találtam Új-Mexikóban. Tettem egy elég alacsony ajánlatot neki, de rögtön elfogadta. Szerintem életében nem járt itt, így azt sem tudta, miről van szó, milyen kincset ad ki a kezéből potom pénzért. - És szeretnél itt házat építeni? - Hosszú távon ezt tervezem, mivel ilyen fészekrakó típus vagyok... - bekapott egy olívabogyót. - Most már hajlandó vagy beszélni a barátodról? Gabbynek eszébe jutott a reggeli beszélgetés Kevinnel. - Mi érdekel? - Csak úgy beszélgetni szeretnék valamiről. Gabby is bekapott egy olívabogyót. - Inkább beszéljünk a barátnőidről! - Melyikről? - Bármelyikről. - Rendben. Az egyiktől kaptam néhány moziplakátot! - Csinos volt? Travis átgondolta a választ. - Többek szerint igen.

- És szerinted? - Szerintem... Igazad van. Talán tényleg érdemes lenne témát váltani. Gabby nevetett, majd az olívabogyókra mutatott. - Hát, ez például nagyon finom! Tökéletes a menü! Travis újabb sajtos kekszet evett meg. - Mikor jön legközelebb a barátod? - Már megint itt tartunk? - Csak miattad kérdezem. Nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni. - Köszönöm, nagyon kedves vagy, de már nagylány vagyok! Egyébként szerdán jön. Miért? - Mert jó volt egy kicsit megismerni téged az elmúlt néhány napban. - Téged szintén. - Sajnálod, hogy ennek vége? - Nem feltétlenül lesz vége, hiszen szomszédok maradunk. - És a barátod biztos nem fog haragudni, ha máskor is elviszlek motorozni, kirándulni, vagy áthívlak fürdőzni? A válasz nem is volt kérdéses, Gabby el is komorodott. - Nem hiszem, hogy túlzottan örülne neki... - Tehát most találkozunk így utoljára. - Azért még lehetünk barátok! Travis Gabbyre meredt, majd hirtelen a mellkasához kapott. - Így kell tőrt döfni egy férfi szívébe! - Hogy érted? - Férfi és nő között nem létezik barátság! Legalábbis a korunkbeli, egyedülálló férfi és nő között. Nagyon régi ismerősök esetén előfordulhat, de újonnan megismerkedők között bizonyosan nem. Gabby szeretett volna valamit válaszolni, bár nem nagyon volt mit, de Travis folytatta:

- Egyébként pedig nem hiszem, hogy a barátod szeretnék lenni. - Miért nem? - Előbb-utóbb más is eszembe jutna... Gabby szóhoz sem jutott. Travis hiába nézte az arcát, nem tudta leolvasni, mire gondol. Végül vállat vont. - Szerintem te sem vágysz arra, hogy barátok legyünk. Nem tenne jót a kapcsolatodnak, mert biztos, hogy egy idő után te is belém szeretnél, aztán olyat tennél, amit később megbánnál. Ezért engem hibáztatnál, és rövidesen máshová költöznél, annyira zavarna az egész. - Gondolod? - Életem nagy keresztje, hogy ilyen vonzó vagyok... - Jó alaposan végiggondoltál mindent! - Így van. - Egy dologban nem vagyok biztos: hogy beléd szeretnék. - Nehéz elképzelni? - Barátom van. - És feleségül fogsz menni a barátodhoz? - Mihelyst megkéri a kezem. - Miért nem tette meg eddig? - Nem tartozik rád. - Ismerem a barátodat? - Miért fontos ez ennyire? - Azért - nézett mélyen Gabby szemébe Travis -, mert az ő helyében én már akkor megkértem volna a kezedet, amikor ideköltöztél miatta. Volt valami nagyon őszinte a hangjában, ezért Gabby elfordult, és halkan, finoman így szólt: - Kérlek, ne ronts el mindent! - Mit ne rontsak el? - Ezt a pillanatot, a mai napot, a tegnapot, a múltkori estét, mindent. Ne rontsd el!

- Nem értem, mire gondolsz. Gabby nagy levegőt vett. - Ez a hétvége sokat jelentett nekem, ha másért nem, legalább azért, mert végre úgy éreztem, találtam egy új barátot. Sőt, nem is egyet! Nem is tűnt fel, hogy itt mennyire hiányoznak a barátok az életemből. A veled és a húgoddal eltöltött idő ébresztett rá arra, mit hagytam magam mögött, amikor ideköltöztem. Persze, tudtam, mit vállalok, és nem bántam meg a döntésemet. Lehet, hogy nehéz elhinni, de szeretem Kevint. Elhallgatott, megpróbálta mederbe terelni a gondolatait. - De néha nehéz! Valószínűleg nem tölthetek el több hétvégét így, amit bizonyos értelemben nem is bánok... Kevin miatt. Ugyanakkor az énem másik fele nem akar beletörődni, hogy ez legyen az egyetlen ilyen alkalom, pedig mindketten tudjuk, hogy az. - Elbizonytalanodott. - Amikor olyanokat mondasz, mint az imént, és nyilvánvaló, hogy nem gondolod komolyan, akkor mindent bagatellizálsz, ami bennem éppen zajlik. Travis élénken figyelte, mit mond Gabby. Észrevett valami olyan határozottságot a hangjában, amelyet a lány korábban szándékosan tompított. És bár tudta, hogy csak bólogatnia kellene, és elnézést kérnie, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: - Miért érzed úgy, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam? Minden szavam igaz volt! De megértem, ha nem szívesen hiszed el! De legalább annyit hadd mondjak, hogy remélem, a barátod minél előbb rájön, milyen szerencsés, hogy te az élete része vagy. Ha nem, nagyot hibázik. Nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni ezzel, és nem is fogom többször említeni. - Elmosolyodott.- De egyszer el kellett mondanom! Gabby elfordult. Ha akarta, ha nem, jólesett neki, amit Travistől hallott. Travis a vizet nézte, hagyta, hogy Gabby

csendben átgondolhasson mindent. Kevinnel ellentétben ő mindig tudta, mire hogyan kell reagálni. - Nem kellene visszaindulnunk? - mutatott a motorra. És valószínűleg Mollyra sem ártana ránézni kicsit. - Igen - mondta egyetértően Gabby. - Jó ötlet! Összeszedték a maradékokat, visszapakolták a dobozokat a kosárba, összehajtották a pokrócot, és elindultak a jármű felé. Gabby vacsorázni induló embereket látott a szeme sarkából, és irigyelte őket, amiért nem állnak olyan dilemma előtt, mint ő. Travis felerősítette a pokrócot és a kosarat a motorra, és felvette a sisakját. Gabby ugyanezt tette. Amikor a következő pillanatban elindultak, és erősen Travisbe kellett kapaszkodnia, megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy a férfi nyilván már számtalan nőn~k mondta ugyanezeket a szavakat. Nem járt sok sikerrel. Amikor Gabby háza elé értek, Travis leállította a motort. Gabby leszállt, majd levette a bukósisakot. A férfi előtt állva olyan esetlennek és nevetségesnek érezte magát, mint egy középiskolás, és az volt az érzése, hogy Travis szeretné újra megcsókolni. - Köszönöm a mai napot! - próbált némi távolságra kerülni tőle. - És a motoroktatást is! - Részemről a szerencse! Született tehetség vagy! Érdemes lenne venned egy motort magadnak! - Talán egyszer... A csendben Gabby hallotta a jármű kattogását. Visszaadta Travisnek a sisakot, és nézte, ahogy az ülésre helyezi. - Hát, akkor, viszlát! - mondta Travis. - Gondolom, majd találkozunk valamikor. - Nehéz lenne ezt elkerülni, mivel szomszédok vagyunk, meg ilyesmi... - Megnézzem veled Mollyt?

- Nem, köszönöm. Biztosan jól van! Travis bólogatott. - De ugye nem haragszol azért, amit mondtam? Nem kellett volna mindenbe beleütnöm az orromat, illetve kellemetlen helyzetbe hoznom téged. - Semmi gond - felelte Gabby. - Tényleg. - Gondolom... Most Gabby vont vállat. - Nos, mivel te sem mondtál igazat, úgy gondoltam, én sem teszem. Travis feszülten nevetett. - Megtennél egy szívességet? Ha a barátoddal nem áll jól a szénátok, felhívsz? - Meggondolom... - Akkor ezennel el is búcsúznék. Azzal megfogta a kormányt, és hátrafelé kezdte tolni a motort. Éppen be akarta indítani, amikor visszafordult. - Nincs kedved velem vacsorázni holnap este? Gabby keresztbe fonta a karjait. - Ezt nem mondod komolyan! - Tudni kell megragadni a pillanatot! Ez az életfilozófiám. - Most már ezt is tudom. - vagyis? Gabby hátrébb lépett, de minden tartózkodása ellenére Travis kitartása mosolyra késztette. - Mit szólnál ahhoz, ha inkább én főznék vacsorát neked ma este? Nálam. Hétkor. - Remek ötlet! - felelte Travis. A következő pillanatban, az úton állva Gabby azon gondolkodott, vajon elment-e átmenetileg az esze vagy sem.

Tizenharmadik fejezet

A kegyetlenül erős napsütés és a kerti slagból jövő jéghideg

víz nem könnyítette meg Travis dolgát, amikor Mobyt próbálta kordában tartani. A rövid póráz sem segített. Moby utált fürdeni, ami azért volt érthetetlen Travis számára, mert a tengervízbe dobott teniszlabdáért viszont mindig boldogan rohant. A hullámok közé vetette magát, őrült tempóban, kutyaúszással oda úszott a labdához, és semmi problémát nem jelentett neki a víz alá bukni, ha a labda messzebb került tőle. De ha észrevette, hogy Travis kihúzza azt a fiókot, amelyben a pórázát tartja, sokszor órákra eltűnt, hogy felfedezze a környéket, és csak késő este keveredett haza. Travis már ismerte .Moby trükkjeit, ezért volt, hogy a pórázt egészen az utolsó pillanatig elrejtette, és gyorsan Moby nyakörvére erősítette; még mielőtt a kutya bármit is tudott volna reagálni. Moby ilyenkor sértett pofával járt-kelt, mintha csak azt mondta volna: "Hogy tehetted ezt velem?", Travis pedig a fejét csóválta. - Az egész a te hibád! Én nem mondtam, hogy hempergőzz meg a haltetemekben, igaz? Moby imádott a döglött halakon hempergőzni. Minél büdösebb, annál jobb! És amikor Travis beállította a motort a garázsba, Moby a nyelvét lógatva, boldogan, büszkén futott oda hozzá. Travis csak addig mosolygott, amíg meg nem érezte a bűzt, illetve észre nem vette a gusztustalan maradványokat Moby szőrében. Óvatosan megpaskolta a kutya fejét, aztán beosont, hogy rövidnadrágot vegyen, amelynek a hátsó zsebébe gyömöszölte a pórázt. Odakint a póráz egyik végét Moby nyakára, a másikat a terasz korlátjához kötötte, a kutya pedig ide-oda ugrálva, szinte táncolva igyekezett elkerülni, hogy még vizesebb legyen. Sikertelenül.

- Ez csak víz, te nagy kölyök! - pörlekedett vele Travis, bár az igazat megvallva, már vagy öt perce locsolta Mobyt. Szerette az állatokat, de azért addig nem szívesen kezdte el dörgölni samponnal az ebet, amíg az összes... hulladékot ki nem öblítette a szőréből. A halmaradványok igen gusztustalanok... Moby tovább nyüszített és táncolt, és hátrafordulva ráncigáIta a pórázt. Amikor végre végeztek a fürdés első részével, Travis ledobta az öntözőcsövet, és Moby nyakára öntötte a samponos flakon tartalmának harmadát. Néhány percig dörzsölte, majd leöblítette a kutya szőrét, majd megszagolta, de hátrahőkölt. Még kétszer végigcsutakolta, miközben Moby egyre jobban elkeseredett. Gyászos tekintettel nézett a gazdájára, mintha csak azt mondaná: "Hát nem érted, hogy neked akartam kedveskedni a halmaradványokkal?" Amikor Travis úgy gondolta, végre készen vannak, a terasz túlsó végébe vitte Mobyt, és kikötötte. Már tapasztalatból tudta, hogy ha fürdés után egyből elengedi, a kutya rögvest visszamegy a tett színhelyére. Az egyetlen megoldás az volt, hogy kikötötte, és megvárta, amíg elfelejti, mivel is koszolta össze magát. Moby kirázta magából a maradék vizet, majd sorsába beletörődve elhevert a teraszon. Utána Travis lenyírta a füvet. A legtöbb szomszéd ezt már kis traktorral tette, de Travis még tologatós géppel. Bár lassabb volt így, remek testedzést jelentett, ráadásul a gép mechanikus oda-vissza tologatása remekül ellazította az embert. És legalább fűnyírás közben Gabby házára is oda-oda tudott pillantani. Néhány perccel korábban látta, ahogy a lány kiment a garázsajtón keresztül és bepattant az autóba. Ha észre is vette Travist, nem adta jelét. Kitolatott, és elindult a városközpont felé. Travis ilyen nővel még nem találkozott. És most még vacsorára is meghívta!

Az egészet nem tudta mire vélni, hiába járt ezen az esze, amióta elbúcsúztak. Lehet, hogy csak belefáradt Travis hajthatatlanságába. Az égiek a tanúk rá, hogy első találkozásuk óta próbálta megtörni Gabby ellenállását, de fűnyírás közben azon járt az esze, vajon nem volt-e kicsit túlságosan is rámenős. A vacsora meghívás is jobb érzéssel töltené el, ha nem úgy érezné, mintha ő kényszerítette volna ki. Az, hogy ennyit járjon az esze egy nőn, korábban nem volt rá jellemző. De ilyen jól sem érezte magát eddig senkivel. Sokkal többet nevetett vele, mint Monicával, Joelynnel, Sarah-val vagy bárkivel, akivel addig randevúzott. Az udvarlást illetően az apja egyetlen jó tanácsa az volt, hogy olyan nőt válasszon, akinek van humorérzéke. Most értette meg igazán, miért fontos ez. Ha a beszélgetést tekintjük a dalszövegnek, a nevetést a zenének, az együtt töltött időből így lesz sláger, amelyet bármikor szívesen meghallgatunk, anélkül, hogy megunnánk. A fűnyírás befejeztével behúzta a gépet a garázsba; látta, hogy Gabby még nem érkezett vissza. Kitámasztotta ugyanis a garázsajtót, és Molly éppen akkor jött ki az udvarra, körbeszaglászott, majd visszafordult. Travis a konyhájában egy lendülettel megivott egy pohár jeges teát. Tudta, hogy nem kellene ezzel foglalkoznia, de Gabby barátjára terelődtek a gondolatai. Azon morfondírozott, vajon nem ismerheti-e valahonnan. Furcsának találta, hogy Gabby olyan keveset mondott róla, és hogy csak olyan hosszú idő után volt hajlandó elárulni a nevét. Lehetett volna arra fogni, hogy azért, mert bűntudata volt, de hát már egészen az elején is az lett volna? Travis kíváncsi volt, mi lehetett a másik férfi titka, mivel tudta meghódítani Gabby szívét. Lelki szemei előtt különböző képek jelentek meg - sportos, intelligens, esetleg valahol a kettő között -, de egyik sem tűnt elég meggyőzőnek. Megnézte, mennyi az idő, és úgy döntött, visszaviszi a csó-

nakot a kikötőbe, mielőtt lezuhanyozik és felöltözik a vacsorához. Fogta a csónak kulcsát, majd a hátsó hajócsúszdához ment. Elengedte Mobyt, és nézte, ahogy lefut mellette a lépcsőn. A kikötő szélén állva Travis a csónakra mutatott, és így szólt Mobyhoz: - Gyerünk, mehetsz! Szállj be! Moby nagy farkcsóválások közepette beugrott. Travis is beszállt utána. Néhány perc múlva már az öbölben haladtak, a hajósodor mutatta nekik, merre kell menniük. Gabby háza mellett elhaladva Travis vetett egy pillantást az ablakra; a közös vacsorára gondolt, és arra, vajon mi fog történni köztük. Azon kapta magát, hogy amióta udvarol, most először idegeskedett amiatt, hogy el ne rontson valamit.

Gabby gyorsan megtette a bolthoz vezető rövid utat, és beállt

a parkolóba, ami vasárnap mindig tele volt. Csak távol tudott megállni, és azon morfondírozott, miért is jött autóval. A táskáját a vállára akasztva kiszállt, fogott egy bevásárlókocsit, és bement az áruházba. Otthon látta, hogy Travis füvet nyír, de nem foglalkozott vele, ettől valahogy úgy érezte, ő irányítja a dolgokat. Az a rendezett kis világ, amelyet szépen felépített magának, most kezdett darabjaira hullani, úgyhogy egy kis időre volt szüksége, amíg újrateremti. A zöldséges részleg felé vette az irányt, hogy friss zöldbabot és némi salátának valót vegyen, majd gyorsan betett a kis kocsiba egy doboz tésztát, pirított kenyérkockákat, és hátrament. Tudta, hogy Travis szereti, így kiválasztott egy adag előre csomagolt csirkemellet, majd arra gondolt, hogy illene hozzá egy üveg Chardonnay. Abban ugyan nem volt biztos, hogy Travis szereti a bort - valami azt súgta, hogy nem -, de legalább jól hangzott, úgyhogy átnézte a borválasztékot, hogy a

kevés általa is ismert egyik pincészet borát válassza. Volt kétféle, az egyik a Napa-völgyből származott, de végül egy ausztrál bor mellett döntött, mert az kissé egzotikusabban hangzott. A pénztár előtt álló sor igen hosszú volt és csak lassan haladt, de végül eljutott az autójához. A visszapillantó tükörben egy pillanatra megnézte magát, és megpróbálta a képet más szemével látni. Mennyi idő is telt el azóta, hogy Kevinen kívül valaki megcsókolta? Minél inkább igyekezett elfelejteni az előző napi "malőrt", annál többször jutott eszébe féltett titokként. Tetszett neki Travis, kár lett volna tagadni. Nemcsak azért, mert jóképű volt és Gabby is vonzónak érezte magát miatta, hanem mert áradt belőle valamiféle természetes erő, amelynek bűvkörébe ráadásul Gabby is bekerülhetett, és mert annak ellenére, hogy teljesen eltérő életet éltek, mégis egy nyelvet beszéltek. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy még csak olyan rövid ideje ismerik egymást. Gabby úgy érezte, ilyen férfival még nem találkozott. Az általa ismert emberek zöme - az évfolyamtársai közül pedig mindenki - egy előre megadott listán kitűzött célokat pipálgatott ki: tanulás, munka, házasság, házvásárlás, gyerek, satöbbi. És egészen mostanáig Ő is ezt tette. De Travist megismerve mindezek a dolgok, sőt, az egész addigi élete olyan... banálisnak tűnt. Vajon mit csinálna másképpen, ha lehetősége lenne rá? Arra jutott, hogy valószínűleg semmit. Ha másképpen nő fel, most más ember lenne. Ugyanez igaz Travisre is, és Gabby egyáltalán nem bánta, hogy olyan lett, amilyen. Most már azonban - a motort beindítva - nem a múlt foglalkoztatta, hanem a jövő. Változtatni soha nem késő! Ez a gondolat izgatta, és egyben félelemmel töltötte el. Néhány perccel később, Morehead City felé tartva már úgy érezte, itt a lehetőség új életet kezdeni.

Mire Gabby hazaért, a nap már lemenőben volt. Molly a fű-

ben feküdt, fülét hegyezve, farkát csóválva. Amikor meghallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó, a gazdájához futott, és boldog nyalogatással üdvözölte. - Mintha már teljesen meggyógyultál volna - mondta neki Gabby. - És hogy vannak a kölykök? Mintha megértette volna, Molly elügetett, hogy a kölykeivel legyen. Gabby eközben kivette az autóból, amit vásárolt, és bevitte a házba. Az élelmiszert a konyhapultra tette. Tovább tartott a bevásárlás, mint ahogy eredetileg tervezte, de még mindig nem volt késő ahhoz, hogy elkezdjen készülődni. Egy lábasban vizet forralt a tésztához, felkockázta a paradicsomot és az uborkát, felvágta a salátát, és összekeverte ezeket egy kis sajttal és olívabogyóval, olyannal, amilyet az előző nap Travisszel megkóstolt. Megsózta a vizet, beletette a tésztát, elővette a húst, és elkezdte hirtelen átsütni egy kis olívaolajon, ám közben arra gondolt, meg kellene bolondítani valamivel. Borssal és egyéb fűszerekkel ízesítette, de így sem lett izgalmasabb. Sebaj, jó lesz így is. Begyújtotta a sütőt, öntött egy kis húslevest a csirkehúsra, hátha úgy nem szárad ki annyira, és betette a tálat a sütőbe. Lecsepegtette a vizet a tésztáról, és egy edényben' a hűtőbe rakta azzal, hogy később még ízesíti. A hálószobában kikészítette a ruháját, és elment zuhanyozni. A meleg víz nagyon jól esett neki. Leborotválta a lábát, igyekezett nem kapkodni, nehogy megvágja magát, megmosta, balzsamot tett a hajára, végül kilépett és megtörülközött. Az ágyon egy új farmer és egy gyöngyökkel díszített, kivágott felső várta. Gondosan ügyelt arra, hogy sem túl-, sem alulöltözött ne legyen, és ez éppen megfelelőnek tűnt. Felvet-

te az új szandálját és egy hosszú fülbevalót. A teljes alakos tükör előtt forgolódva elégedett volt ,a látvánnyal. Az idő gyorsan telt. Meggyújtott néhány gyertyát a házban, és amikor az utolsót az asztalra tette, meghallotta Travis kopogását. Kihúzta magát, rendezte a gondolatait, és az ajtóhoz ment. Amint az ajtó kinyílt, Molly Travis mellett termett, aki egyből meg is vakargatta a füle tövét. Travis nem tudta levenni a szemét Gabbyről, sőt, szavakat sem talált. Csak nézte szótlanul, és megpróbálta rendezni a szívét elárasztó érzelmeket. Gabby elmosolyodott Travis látható zavarán. - Fáradj be! - mondta neki. - Már mindennel el is készültem.

Travis

belépett, és igyekezett nem túl feltűnően bámulni Gabbyt, ahogy előtte járkált a lakásban. - Éppen egy üveg bort készültem kinyitni. Megkínálhatlak egy pohárral? - Köszönöm, elfogadom. Gabby a konyhában éppen az üvegért és a dugóhúzóért nyúlt, amikor Travis odalépett. - Segíthetek? - Megköszönném, mert nekem mindig szétforgácsalódik a dugó, és nem szeretem, amikor a darabkái a poharamban úszkálnak. Az üveget kinyitva Travis nézte, ahogy Gabby kivesz két poharat a konyhaszekrényből, és leteszi őket a pultra. Travis megnézte a bor címkéjét, és érdeklődést színlelve leplezte idegességét. - Még soha nem ittam ilyet. Jó? - Fogalmam sincs. - Ezek szerint mindkettőnk számára újdonság.

Töltött belőle, és miközben az egyik poharat Gabbynek nyújtotta, az arcát fürkészte. - Nem tudtam, mit ennél szívesen - próbált társalogni Gabby -, de azt igen, hogy szereted a csirkehúst. Be kell vallanom, hogy nem én vagyok a legjobb szakács a családban... - Biztosan finomat főztél. Különben sem vagyok válogatós. - Egészen addig, amíg nem túl flancos az étel. Igaz? - Természetesen. - Éhes vagy? - mosolygott Gabby. - Néhány perc alatt meg tudom melegíteni... Travis elgondolkodott, és a pultnak dőlt. - Várhatnánk az evéssel egy kicsit? Először megkóstolnám a bort. Gabby bólintott. és csendben Travis előtt állva azon járt az esze, mit is csináljon. - Van kedved kijönni a teraszra? - Remek ötlet! Leültek az ajtó mellett álló hintaszékekbe. Gabby ivott egy korty bort. és örült, hogy van valami. amivel enyhíteni tudja az idegességét. - Szép innen a kilátás! - mondta Travis viccesen, erőteljesen hintázva. - Hasonlít arra, amit én látok otthon... Gabby kissé megkönnyebbülve nevetett. - Sajnos én még nem tudom úgy élvezni, mint te. - Úgy nagyon kevesen tudják. Manapság ezt a tevékenységet már nem űzik még itt, délen sem. Pedig a csörgedező patakot szemlélve az ember értékelni kezdi az életet. - Lehet, hogy ez olyan kisvárosi dolog - próbálta ennek okait kutatni Gabby. Travis érdeklődő tekintettel nézte. - Mondd meg őszintén: szeretsz Beaufortban élni? - Vannak előnyei. - Csak a szomszédok szörnyűek...

- Eddig csak eggyel találkoztam. - És? - Szeret nehéz kérdéseket feltenni. Travis elvigyorodott. Nagyon imponált neki Gabby humora. - De hogy a kérdésedre válaszoljak - folytatta Gabby -, igen, szeretek itt élni. Jó, hogy néhány perc alatt bárhová odaérek, hogy gyönyörű, és leginkább, hogy kezdem megkedvelni ezt a lassabb életritmust. - Ezt úgy mondod, mintha Savannah olyan nagyváros lenne, mint New York vagy Párizs. - Á, dehogy! - A pohara fölött átnézve Travisre pillantott és hozzátette: - De az igaz, hogy Savannah inkább hasonlít New Yorkhoz, mint Beaufort. Jártál már ott? - Egy éjszakát töltöttem ott el, ami felért egy héttel. - Kitalálhatnál valami eredetibb viccet. - Az túlságosan megerőltető lenne. - És van, aki nem szeret erőlködni, igaz? - Nem én mondtam! - dőlt hátra fesztelenül Travis a hintaszékben. - De mondd meg őszintén: vissza fogsz költözni? Gabby ivott egy korty bort, mielőtt válaszolt volna. - Nem hiszem. Ne érts félre! Savannah remek hely, és az egyik legszebb déli város. Imádom a város elrendezését. Gyönyörű terei és rengeteg parkja van, és némelyik előtt lenyűgözően csodálatos házak állnak. Kislány koromban úgy képzeltem, egyszer egy ilyen házban fogok élni. Hosszú ideig erről álmodoztam! Travis csendben várta a folytatást. Gabby vállat vont. - De felnőttem és rájöttem, hogy ez inkább az anyám álma, mint az enyém. Ö mindig is olyan házban szeretett volna élni. Emlékszem, mennyit nyaggatta az apámat, hogy próbálja megvenni azt, amelyik éppen eladó. Az apám nem keresett rosszul, nem arról van szó, de az mindig is bántotta, hogy nekünk nem tellett olyan igazán nagy házra. Nekem pedig egy

idő után elment a kedvem az egésztől. - Tartott egy lélegzet. vételnyi szünetet. - Másra kezdtem vágyni. Ezért mentem egyetemre, lettem orvosi asszisztens és Kevin barátnője. A távolból Moby őrjöngő ugatása hallatszott, majd az, ahogy valami a fa kérgét kaparja a mancsával. A sövény melletti nagy tölgyfára pillantva Travis észrevette, amint egy mókus szalad fel a fa törzsén. Bár Moby nem látszott, a gazdája tudta, hogy még mindig a fa körül rohangál, abban bízva, hogy az a szerencsétlen pára majd csak leesik valahogy... Amikor Travis észrevette, hogy Gabby is a hang felé fordul, abba az irányba mutatott a poharával. - A kutyám imádja kergetni a mókusokat. Tulajdonképpen ez élete értelme. - A legtöbb kutya már csak ilyen... - Molly is? - Nem. Öt a gazdája elég rövid pórázon tartja, és ezt a rossz szokását is csírájában elfojtotta, még mielőtt egyáltalán kialakulhatott volna. - Értem - mondta Travis tettetett komolysággal. A nap lassan a horizont felé közeledett, fénye a vízen is tükröződött. Ilyenkor az öböl egy óra alatt aranyszínűvé válik, de most volt valami sötét és misztikusan átláthatatlan a színében. A part menti ciprusok fölött egy halászsas sodródott a légáramlattal, és nézte, amint egy horgászfelszereléssel megrakott kis motorcsónak pöfékel alatta. Egy öregember vezette, aki akár Travis nagyapja is lehetett volna. Integetett is Travisnek, aki ezt viszonozta, majd kortyolt egyet az italából. - Mindazt egybevetve, amit mondtál, vajon itt tudnál maradni Beaufortban? Gabby átgondolta a választ, mert érezte, hogy a kérdés felszíne mögött más is van. - Attól függ - próbált kitérni a válasz elől. - Egyfelől nem túl

/

izgalmas hely, másfelől viszont a családi élet szempontjából ideális. - És az fontos? Gabby érezte a kihívást. - Van, ami ennél fontosabb? - Nincs - Travis teljesen egyetértett. - Bizonyíthatom, mert itt nőttem fel. Beaufort olyan hely, ahol nagyobb esemény a környékbeli ifjúsági baseballcsapatok bajnoksága, mint egy nagy sztárokat felvonultató focimeccs. Én pedig szeretem azt hinni, hogy a leendő gyerekeimnek jobb olyan helyen felnőni, ahol a külvilág ártalmai még nem érik el őket. Persze amikor én cseperedtem itt fel, úgy éreztem, nincs ennél unalmasabb hely a világon, de ma már úgy gondolom, hogy ezért tűnt annál érdekesebbnek minden élmény a világban. A nagyvárosi gyerekekkel ellentétben én soha nem untam bele az életbe. - Egy kis szünetet tartott. - Emlékszem, minden szombat reggel mentem az apámmal horgászni, és igaz, hogy nála rosszabb horgásszal még nem találkoztam, mégis imádtam csinálni. Ma már tudom, hogy az apám számára ez nem volt más, mint lehetőség arra, hogy kettesben legyünk: ezért pedig nem tudok elég hálás lenni neki. Egy nap szeretném ugyanezt megadni a gyerekeimnek is. - Jó ilyet hallani - mondta Gabby. - Nem sokan gondolkodnak így. - Szeretem ezt a várost. - Nem arra értettem - mosolygott Gabby. - Hanem a gyereknevelésre. Úgy tűnik, nagyon tudatosan készülsz rá. - Igen - ismerte el Travis. - Mindig meg tudsz lepni! - Valóban? Sikerült meglepni téged? - Egy kicsit. Minél inkább megismerlek, annál inkább kiegyensúlyozottnak tűnsz. - Te is. Talán ezért jövünk ki ilyen jól egymással.

Gabby érezte a közöttük vibráló feszültséget. - Nos, vacsorázzunk? Travis nyelt egyet, és próbálta leplezni az érzelmeit. - Remek ötlet! - préselte ki magából a választ. Kezükben a borospoharakkal a konyhába mentek. Gabby hellyel kínálta Travist, és a terítéshez látott. Travis figyelte, ahogy a lány sürög-forog a konyhában, és különös elégedettséget érzett. Vacsorára megevett két szelet csirkemellet, ízlett neki a zöldbab és a tészta, Gabby főzőtudományát pedig addig dicsérte, míg a lány kuncogva könyörögni nem kezdett, hogy hagyja abba. A férfi újra meg újra a savannah-i gyerekkoráról kérdezte Gabbyt, aki végül megenyhült, és olyan történetekkel kezdte szórakoztatni, amelyeken jókat derültek. Egy idő után az ég színe először szürkére váltott, majd kékre, később feketére. A gyertyák lassan leégtek, Gabby és Travis újra töltöttek a borból, és mindketten tisztában voltak azzal, hogy olyan emberrel ülnek szemben, aki az egész életüket megváltoztathatja, ha nem elég óvatosak.

A

vacsora után Travis segített Gabbynek a romok eltakarításában, majd a kanapéra ültek, ahol borozgatás közben folytatták a múltidézést. Gabby megpróbálta elképzelni Travist kisfiúként, és azon is elgondolkodott, vajon hogyan vélekedett volna a fiatalemberről, ha a középiskolában vagy az egyetemen találkoznak. Az idő múlásával együtt Travis is egyre közelebb araszolt Gabbyhez, míg egy óvatlan pillanatban át nem karolta. Gabby nem tiltakozott, inkább a karjaiba simult, és jó érzéssel nézte a felhőkön átszűrődő ezüstös holdfényt. - Mire gondolsz? - törte meg egy idő után Travis az igen hosszú, ám jóleső csendet.

- Arra, milyen kellemesen telt eddig ez a hétvége. Gabby a férfira nézett. - Mintha ezer éve ismernénk egymást. - Vagyis unalmasnak találtad némelyik történetemet? - Ne becsüld le magad - élcelődött Gabby. - Sok unalmas történetet meséltél! Travis nevetett, és közelebb vonta magához a lányt. - Minél jobban megismerlek, annál több meglepetést okozol, aminek nagyon örülök. - No lám, mire jó egy szomszéd! - Szóval még mindig csak ennyi vagyok neked? Egy szomszéd? Gabby elfordította a tekintetét, anélkül, hogy válaszolt volna, Travis pedig folytatta: - Tudom, hogy kellemetlenül érint, de én nem mehetek ma haza anélkül, hogy elmondanám: én ennyivel nem érem be. - Travis... - Engedd meg, hogy befejezzem... Ma arról beszéltél, mennyire hiányoznak a barátaid, és én azóta is ezen gondolkozom, bár valószínűleg más értelemben. Rájöttem, hogy igaz, hogy nekem itt vannak a barátaim, mégis valami hiányzik. Laird és Allison, Joe és Megan, Matt és Liz, ők mind ott vannak egymásnak. Nekem pedig még nincs párom, és amíg meg nem jelentél az életemben, nem is vágytam rá. De most... Gabby a pólóján lévő gyöngyökkel játszva igyekezett nem reagálni a szívének egyébként kedves szavakra. - Szükségem van rád, Gabby! Nem tudom elképzelni, hogy ezután a hétvége után, amikor majd látlak az autódhoz sétálni, úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. Nem tudom elképzelni, hogy többé nem ülhetek ezen a kanapén veled úgy, mint most! - Nyelt egy nagyot. - És jelen pillanatban azt sem, hogy valaha más nőt tudnék szeretni... Gabby nem volt biztos abban, hogy jól hall, de Travis átható tekintete meggyőzte arról, hogy a férfi komolyan is gondol-

ja, amit mond. Ezzel védőbástyája utolsó fala is leomlott: tudta, hogy végképp beleszeretett Travisbe. A háttérben az ingaóra harangozott, és a gyertyaláng árnyéka mozgott a falon. Travis érezte, hogy Gabby gyorsabban veszi a levegőt. Csak nézték egymást anélkül, hogy bármelyikük meg tudott volna szólalni. A telefon csörgése törte meg a csendet. Gondolataik elillantak, Travis elfordult. Gabby előrehajolt, és felvette a hordozható telefont. A hangján nem érződött, hogy bármi is történt volna vele. - Ó, szia! Hogy vagy?... Nem sok minden... Elintéztem néhány dolgot. És arrafelé mi újság? Kevin hangját hallva bűntudata támadt, mégis azon kapta magát, hogy Travis lábára teszi a kezét. Travis nem mozdult, és nem is szólalt meg. Gabby érezte, hogy a nadrág alatt megfeszülnek az izmai, ahogy a keze végigsiklott a combján. - Ó, remek! Gratulálok! Örülök, hogy győztél... Biztos jól érezted magad... Ja, hogy én? Semmi különös... Az, hogy Kevin hangját hallotta, miközben Travis mellett ült, ellentmondásos érzéssel töltötte el. Igyekezett Kevinre figyelni, miközben próbálta helyre tenni a Travisszel történteket. A faramuci helyzet szinte feldolgozhatatlanná vált. - Ó, szegény!...Tudom, milyen az, én is leégtem egy kicsit... Aha... Aha... Igen, gondolkodtam Miamival kapcsolatban, de csak az év végén tudok szabadságot kivenni... Talán... Nem tudom... Elvette a kezét Travis lábáról, és hátradőlt a kanapén. Igyekezett, hogy a hangján ne érződjön semmi. Bárcsak ne vette volna fel a telefont! Bárcsak ne hívta volna Kevin! Hiszen ez csak bonyolítja a helyzetet! - Majd meglátjuk, jó? Megbeszéljük, ha találkozunk!... Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok. Ne aggódj! Csak hosszú volt ez a hétvége...

Végül is nem hazudott, bár tudta, hogy nem teljesen igaz, amit mondott, és ettől még rosszabbul érezte magát. Travis maga elé bámulva úgy tett, mintha nem figyelne a beszélgetésre, pedig minden szót hallott. - Igen - folytatta Gabby. - Persze, te is... Aha... Igen, biztos itthon leszek... Rendben... Én is. És jó mulatást holnap! Amikor letette a telefont, kissé elmerült a gondolataiban, mielőtt az asztalra tette volna a készüléket. Travis tudta, hogy most nem szabad megszólalnia. - Kevin volt - bökte ki Gabby. - Rájöttem - felelte Travis, de nem látta a lány arcán, mi járhat a fejében. - Megnyerte a mai golfversenyt. - Jó neki. Újból csend telepedett rájuk. - Kimennék egy kicsit a levegőre - állt fel Gabby a kanapéról egy idő után. Az üvegezett tolóajtóhoz ment, és kilépett a teraszra. Travis követte a tekintetével, és nem tudta, kimenjen-e utána, vagy hagyja, hogy Gabby egyedül átgondolhassa a történteket. Onnan, ahol ült, látta a lány körvonalát. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ha kimegy hozzá, Gabby finoman megkéri, hogy menjen haza, és bár ez kissé megrémisztette, úgy érezte, most minden eddiginél fontosabb, hogy ott legyen mellette. Kiment hát, és ő is, a korlátnak támaszkodott. A holdfényben Gabby bőre gyöngyfényben ragyogott, szeme sötéten csillogott. - Ne haragudj. - Ugyan, miért haragudnék? - próbált mosolyogni Gabby. - Ez az én problémám, nem a tiéd. Tudtam, mit csinálok. Gabby érezte, hogy Travis szeretné megérinteni, de nem volt biztos benne, hogy ezt engednie kellene. Tudta, hogy nem

lenne szabad belemennie ebbe a játékba, de Travis vallomása teljesen elvarázsolta. Nem akarta, hogy ez a csodás érzés elillanjon. Ahhoz, hogy valaki szerelmes legyen, általában egy hétvégénél hosszabb időre van szükség, vele valahogy mégis ez történt, annak ellenére, hogy szereti Kevint. Érezte, hogy Travis ideges, és látta, ahogy ezt egy korty borral próbálja enyhíteni. - Komolyan gondoltad, amit az imént mondtál? - kérdezte Gabby. - Mármint a családról. - Igen, persze. - Ez remek - mondta Gabby. - Mert szerintem nagyon jó apa leszel. Eddig még nem mondtam neked, de amikor tegnap a gyerekekkel játszottál, erre a következtetésre jutottam. Olyan természetes voltál velük. - Sok tapasztalatra tettem szert a kutyakölykökkel kapcsolatban. A benne lévő feszültség dacára Gabby felnevetett. Kicsit közelebb lépett, és amikor Travis felé fordult, átkarolta a férfi nyakát. Hallotta, amint a belső hang figyelmezteti, hogy ne tegye, még mindig nem késő befejezni az egészet, de egy másik erő is hatalmába kerítette, amelynek már nem volt értelme ellenállni. - Lehet, de én nagyon szexinek találtam... - suttogta Gabby. Travis szorosan magához húzta a lányt, akinek teste szinte az övébe olvadt. Parfümjének jázminillata volt, és ahogy ott egymást ölelve álltak, Travis összes érzékszerve felélénkült. Mint aki egy hosszú út végére ért, amelynek célja - tudat alatt Gabby megszerzése volt. Amikor a lány fülébe súgta, hogy "Szeretlek, Gabby Holland'', teljesen biztos volt az érzéseiben. Gabby teljesen átadta magát a férfi ölelésének. - Én is szeretlek, Travis Parker! - suttogta, és ahogy egymást átölelték, abban a pillanatban úgy érezte, nincs semmi,

amire jobban vágyna. Az összes bűntudat és tartózkodás eltűnt belőle. Travis csókolta, ahol érte, a nyakán, a kulcscsontján, majd újra az ajkán. Gabby a férfi mellkasát és vállát simogatta, érezte a karjából áradó erőt. Travis a lány hajába túrt, és Gabby beleremegett; tudta, hogy ez a perc az egész hétvége megkoronázása. Hosszú ideig csókolóztak a teraszon, míg Gabby kézen nem fogta Travist, és be nem vezette - a nappalin át - a hálószobába. Az ágyhoz érve Travis lefeküdt, Gabby pedig kivett egy öngyújtót a fiókból, és meggyújtotta a gyertyákat, amelyeket korábban oda készített. A hálószoba, amely addig sötét volt, Gabbyvel együtt arany színben kezdett úszni. Az árnyékok minden mozdulatot feInagyítottak. Travis így látta, ahogy Gabby készül levenni a pólóját, majd egy mozduIattal meg is teszi. Melle szatén melltartóban feszült, keze lassan a farmer csatjára siklott. A következő pillanatban már ki is lépett a lecsúszó nadrágból. Travist megbabonázta, hogy Gabby az ágyhoz lépve játékosan a hátára lökte. Elkezdte kigombolni az ingét, majd levette róla. Ahogy Travis keze kiszabadult, Gabby az ő farmerjét is kicsatolta. A következő pillanatban a hasán érezte a lány testének melegét. Travis finoman csókolgatta Gabby ajkát. Gabby teste úgy simult a férfiéhoz, mint még soha senkiéhez. A puzzle-darabkák tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. Később Travis Gabby mellé feküdt, és a fülébe súgta azt, ami egész nap a fejében kattogott: - Szeretlek, Gabby! Életem legnagyobb élménye, hogy veled találkoztam! Gabby megfogta a kezét. - Én is szeretlek, Travis! - suttogta. Ebben a pillanatban a

férfi számára egyértelművé vált, hogy évekig tartó magányos utazása véget ért.

A hold még magasan állt, ezüstös fénye a hálószobába szű-

rődött. Travis megfordult, és egyből észrevette, hogy Gabby nincs mellette. Hajnali négy felé járt az idő. Amikor meggyőződött arról, hogy a fürdőszobában sincs, felkelt. Felvette a farmerjét, lement az előszobába, majd mielőtt a konyhába kukkantott volna, benézett a vendégszobába is. Mindenhol sötét volt. Némi tétovázás után Travis észrevette, hogy az üvegezett tolóajtó nyitva van. Kilépett a kis teraszra, és meglátott egy árnyat, amely az oldalsó korlátnak támaszkodott. Óvatosan lépett mellé, nem tudta, nem szeretne-e Gabby inkább egyedül maradni. - Szia - hallott egy női hangot a sötétben. Travis látta, hogy Gabbyn az a fürdőköpeny van, amelyet előzőleg a fürdőszobában látott. - Szia - válaszolta csendben. - Minden rendben? - Persze. Felébredtem, majd forgolódtam egy darabig, de nem akartalak felébreszteni. Gabby mellé állva ő is a korlátnak támaszkodott. Mindketten hallgattak, és csak némán nézték az eget. Semmi nem zavarta ezt a nyugalmat; még a tücskök és a békák sem. - Olyan szép itt minden - szólalt meg végül Gabby. - Igen - felelte Travis. - Szeretem az ilyen éjszakákat. Travis közelebb húzódott Gabbyhez, és megfogta a kezét. - Haragszol? - Á, dehogy - mondta Gabby egyértelműen. - Semmit sem bántam meg. Travis elmosolyodott. - Mire gondolsz?

- Az apámra - merengett Gabby Travishez bújva. - Sok mindenben emlékeztetsz rá. Szerintem kedvelnétek egymást. - Biztosan! - felelte Travis. EI sem tudta képzelni, miért fontos ez. - Azon gondolkodtam, vajon ő mit érezhetett, amikor először találkozott az anyámmal, mi juthatott eszébe, amikor meglátta, vajon izgatott volt-e, vajon mit mondott neki, amikor odament hozzá... Travis érdeklődve hallgatta. - És? - Nem tudom. A férfi nevetett, Gabby pedig belékarolt. - Meleg még a medencédben a víz? - kérdezte a lány. - Valószínűleg. Nem néztem, de biztosan kellemes. - Megmártózunk? - Fel kell vennem a fürdőnadrágomat, de egyébként jó az ötlet. Gabby magához szorította, majd a fülébe súgta: - Ki mondta, hogy húzzál fürdőruhát? Travis nem felelt. Átmentek. Amikor a medence tetejét leemelte, Gabby válláról lecsúszott a fürdőköpeny, majd megpillantotta meztelen testét. Elöntötte az az érzés, mennyire szereti a lányt, és hogy az utóbbi néhány nap az egész életére hatással lesz.

Tizennegyedik fejezet

Bár

hétfőn mind a ketten elmentek dolgozni, a következő két nap minden szabad percét együtt töltötték. Szeretkeztek hétfőn reggel, munkába indulás előtt, együtt ebédeltek egy kis, csalá-

dias kávézóban Morehead Cityben, amikor pedig már Molly is jobban volt, este együtt sétáltatták a kutyákat Fort Macon mellett, a parton. Miközben ők egymás kezét fogták, a két kutya régi jó barátként, egymás eltérő szokásait elfogadva vándorolt fel és alá. Amikor Moby a cséreket kergette, vagy a sirályokat riogatta, Molly tovább sétált, mint aki ebben nem óhajt részt venni. Egy idő után Moby észrevette, hogy Molly nincs mellette, olyankor visszafutott hozzá, boldogan ügettek egy kicsit együtt, egészen addig, míg Moby el nem indult újra, és kezdődött minden elölről. - Ez az egész kicsit ránk emlékeztet - szorította meg Travis kezét Gabby. - Az egyik keresi az izgalmas helyzeteket, a másik visszahúzódik, igaz? - És melyik vagyok én? Gabby nevetett, és fejét a férfi vállára hajtva Travishez bújt. Megálltak. A férfi átölelte. Egyszerre érzett örömet és rémisztette meg az, hogy milyen erős szerelmet érez a lány iránt, de amikor Gabby felé fordult, hogy megcsókolják egymást, minden aggodalma szertefoszlott, és egyfajta beteljesülés vette át a helyét. Szerette volna tudni, vajon minden szerelmes így érez-e. A séta után megálltak egy boltnál. Egyikük sem volt igazán éhes, ezért Travis csak egy csirkés Cézár-salátához valókat vásárolt. A konyhában a grillbe tette a húst, és nézte, ahogy Gabby a mosogatóban leöblíti a salátaleveleket. Vacsora után a díványra kuporodva Gabby még többet mesélt Travisnek a családjáról. A férfi még jobban megértette a lányt, ugyanakkor az anyja iránt haragot érzett, amiért nem vette észre, milyen remek ember lett a lányából. Aznap éjjel csak jóval éjfél után bontakoztak ki egymás karjaiból. Kedd reggel is Gabby mellett volt Travis, amikor ébredezni kezdett. Gabby résnyire nyitotta ki a szemét. - Már fel kell kelni?

- Azt hiszem, igen - mormolta Travis. Egymást nézve feküdtek mozdulatlanul, míg Travis meg nem szólalt: - Tudod, mi igazán finom? Frissen főzött fekete kávé fahéjas kiflivel... - Jól hangzik - mondta Gabby. - Kár, hogy nincs rá idő. Nyolcra a rendelőben kell lennem. Nem kellett volna olyan sokáig ébren tartanod az éjjel! - Csak csukd be a szemed, gondolj erősen a kávéra és a kiflire, és lehet, hogy valóra válik a kívánságod! Gabby túl fáradt volt ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen, így legalább még néhány perccel tovább maradhatott ágyban. - Csiribú, csiribá! - hallotta Travis hangját. - Mi az? - motyogta Gabby. - A kávéja, hölgyem! Fahéjas kiflivel... - Ne ugrass! Éhen halok. - Íme! Csak megfordul a kisasszony, és meglátja. Gabby nagy nehezen felült, és az éjjeliszekrényen lévő tálcán meglátott két csésze gőzölgő kávét egy ínycsiklandozó fahéjas kiflivel. - Mikor... úgy értem, miért... ? - Néhány perccel ezelőtt - vigyorgott Travis. - Úgyis ébren voltam, hát beszaladtam a városba. Gabby megfogta mindkét csészét, majd az egyiket mosolyogva Travisnek adta. - Legszívesebben most azonnal megcsókolnálak, de a kávénak fantasztikus illata van, ráadásul éhen halok. Utána bepótolom. - Esetleg zuhanyozás közben? - Muszáj mindig benyújtani a számlát? - Lehetne velem kedvesebb is kegyed! Végül is ágyba hoztam a reggelijét!

- Észrevettem - kacsintott Gabby, majd a kezébe vette a kiflit. - Amit boldogan el is fogyasztok!

Kedden este Travis kivitte Gabbyt a vízre, hogy együtt néz-

zék a naplementét Beaufort fölött. Gabby nagyon hallgatag volt, amióta a munkából hazaért, ezért gondolt Travis erre a programra; így próbálta halogatni azt a beszélgetést, amely nyilvánvalóan elkerülhetetlen volt. Egy óra elteltével Travis teraszán ülve, Mollyval és Mobyval alábuknál, Travis belevágott. - És most? Hogyan tovább? - kérdezte. Gabby a kezében üvegpoharat forgatva, halkan válaszolt: - Nem tudom. - Beszéljek én vele? - Ez nem ilyen egyszerű... - a fejét csóválta. - Egész nap ezen gondolkodtam, de még mindig nem tudom, mit csináljak, vagy egyáltalán mit mondjak neki. - De elmondod neki, mi történt köztünk, nem? - Nem vagyok biztos benne - felelte Gabby. - Tényleg. Könnyes szemmel fordult Travis felé. - Kérlek, ne legyél mérges rám! Hidd el, hogy őszintén mondom, tudom, mit érzel, mert ugyanaz játszódik le bennem is. Az utóbbi néhány napban egyszerűen... éltem! Ha veled vagyok, csodálatosnak és okosnak és kívánatosnak érzem magam, és akárhogy próbálom, nem tudom kifejezni, milyen sokat jelent ez nekem. És bár nagyon sokat jelent nekem ez a kapcsolat, tisztában vagyok azzal is, mennyire különbözünk egymástól, és azzal is, mennyire más helyzetben kell nekem döntenem. Neked könnyű: szeretjük egymást, tehát együtt kell lennünk. De nekem Kevin is fontos... - És amiket korábban mondtál? - kérdezte Travis úgy, hogy

a hangján ne érződjön, mennyire tart a beszélgetés további részétől. - Tudom, hogy ő sem tökéletes, Travis. És az is igaz, hogy most hullámvölgyben vagyunk, de ez részben nekem köszönhető. Érted? Vele szemben mindenféle elvárásaim vannak. Nem úgy, mint... veled. Gondold csak végig fordítva, vajon megtörtént volna mindez? Ha tőled azt vártam volna, hogy vegyél feleségül, a másikkal pedig csak élveztem volna minden egyes pillanatot? Esélyt sem adtál volna, és nagy valószínűséggel nem is tartottam volna rá igényt. - Ne mondj ilyet! - De hát ez az igazság, nem? - kérdezte Gabby fájdalmas mosollyal. - Egész nap ezen gondolkodtam, bár nagyon nehéz kimondanom. Szeretlek, Travis, tiszta szívből! Ha csupán egy hétvégi kaland lett volna, hát eltenném szép emléknek, és élnék tovább Kevinnel. De a helyzet nem ilyen egyszerű. Választanom kell köztetek. Kevin esetében már tudom, mire számíthatok. Vagyis azt hittem, hogy tudom, amíg meg nem ismertelek. De most... Elhallgatott. Travis látta, ahogy a lágy szellő kissé megborzolja Gabby haját. A lány szorosan összefonta a karjait. - Még csak néhány napja ismerjük egymást. A csónakázás közben azon járt az eszem, vajon hány nőt vittél már el ugyanígy magaddal... Nem féltékenységből, hanem mert kíváncsi lennék, miért értek véget ezek a kapcsolatok. Aztán az is kérdés, vajon meddig fogsz így érezni irántam. Esetleg ugyanúgy végződik a szerelmünk, mint a korábbiak? Azt hisszük, ismerjük egymást, pedig nem. Legalábbis én nem ismerlek téged. Csak azt tudom, hogy beléd szerettem, és hogy még soha életemben nem voltam ilyen nehéz helyzetben. Gabby ismét szünetet tartott. Travis sem szólalt meg, hagyta, hogy a lány szavai leülepedjenek, mielőtt bármit is mond.

- Igazad van - mondta végül. - Tényleg más helyzetben kell döntened, mint nekem. De abban tévedsz, hogy ez csupán egy hétvégi kaland a számomra! Lehetett volna, de... - Megfogta Gabby kezét. -... másképp alakult. A veled töltött idő ráébresztett arra, mi hiányzott eddig az életemből. Minél többet vagyunk együtt, annál inkább veled képzelem el a jövőt. Ezt korábban senkivel kapcsolatban nem éreztem! Sőt, lehet, hogy nem is fogom. Mielőtt megismertelek, soha nem voltam igazán szerelmes! Bolond lennék, ha nem küzdenék érted! Végigsimította a haját, mintegy a feszültséget levezetendő. - Nem tudok mást mondani, csak azt: veled szeretném leélni az életemet! Még ha őrültségnek hangzik is. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak most kezdjük megismerni egymást. Elismerem, hogy ez után a kijelentés után joggal gondolhatod, hogy őrült vagyok. De még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. De ha esélyt adnál nekem, nekünk, egész hátralévő életemben igyekeznék bebizonyítani, hogy jól döntöttél! Szeretlek, Gabby! És nemcsak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a közös jövőt látom veled. Hosszú másodpercekig egyikük sem szólalt meg. Gabby hallotta a sötétben ciripelő tücskök zenéjét. Fejében kavarogtak a gondolatok. Egyszerre szeretett volna elfutni, és örökre itt maradni. Ez az ösztönös ellentmondás jól tükrözte azt a szövevényes hálót, amelybe keveredett - Kedvellek, Travis! - mondta komolyan. Aztán rájött, hogy ez kevés, és folytatta: - És, persze, szeretlek is, de ezt remélhetőleg érzed! Csak azt próbáltam jelezni, hogy jólesik hallani, amiket mondasz! Az is, hogy amikor mondasz valamit, akkor tudom, hogy azt komolyan gondolod. És annak is örülök, hogy tudom, mikor viccelsz, és mikor nem. Ez az egyik legjobb tulajdonságod! - Megérintette Travis térdét. - Megtennél nekem egy szívességet?

- Természetesen! - felelte Travis. - Bármit is kérek? Travis kissé elbizonytalanodott. - Igen... azt hiszem. - Szeretkeznél velem? Anélkül, hogy arra gondolj, így búcsúzom tőled... - Ez így már kettő. Travis válaszát figyelmen kívül hagyva Gabby a kezét nyújtotta neki. Amikor elindultak a hálószobába, Gabby finoman elmosolyodott. Már tudta, mit kell tennie.

MÁSODIK RÉSZ

Tizenötödik fejezet 2007. február

Travis próbálta elhessegetni a közel tizenegy évvel korábbi

emlékeket, miközben azon töprengett, vajon miért elevenedtek meg újból ilyen tisztán. Talán mert már elég idős volt ahhoz, hogy tudja, milyen ritka dolog ilyen rövid idő alatt beleszeretni valakibe? Vagy csupán hiányzott neki az a fajta meghittség, amelyet azokban a napokban átélt? Választ - egyelőre - nem kapott. Az utóbbi időben sok mindennel kapcsolatban elbizonytalanadott. Néhány ember azt hitte magáról, hogy mindenre vagy legalábbis az élet nagy kérdéseire - van válasza, de Travis soha nem hitt nekik. Az általuk sugárzott magabiztosságban mintha lett volna némi önigazolási szándék... De ha csak egyvalaki is lett volna köztük, aki valóban tudja a választ mindenre, Travis kérdése az lett volna: Mi mindent tegyen meg az ember az igaz szerelemért? Ha száz embernek teszi fel ezt a kérdést, száz különböző választ kap rá. A legtöbb magától értetődik: önfeláldozás, a másik teljes elfogadása, megbocsátás, szükség esetén küzdelem... és így tovább. És hiába tudta, hogy ezek mind jó válaszok, neki most egyik sem segített. Vannak olyan dolgok, amelyekre nincs magyarázat. Utólag visszagondolva jó lett volna bizonyos dolgokat másképp csinálni, bizonyos könnyeket nem elhullatni, bizonyos időszakokban másképp élni, bizonyos sérelmeken felülemelkedni. Úgy érezte, az élet tele van megbá-

nással. Legszívesebben visszaforgatta volna az idő kerekét, hogy néhány helyzetet újra átélhessen. Egyben azonban biztos volt: jobb férjnek kellett volna lennie. Amikor pedig azt mérlegelte, vajon mi mindent tegyen meg az ember az igaz szerelemért, arra a következtetésre jutott: néha muszáj hazudni! Rövid időn belül neki is döntenie kellett. Megteszi-e vagy sem.

A  neonfény és a fehér csempe kiemelte a kórház tisztasá-

gát. Travis lassan haladt a folyosón. és biztos volt abban, hogy amikor korábban látta Gabbyt, ő nem vette észre. Némi tétovázás után meggyőzte magát, hogy beszélnie kell vele. Végeredményben ezért jött, csak a megelevenedő emlékek érzelmileg teljesen kimerítették. Megállt egy kicsit, tudván, hogy az a néhány perc, amíg összeszedi magát, már igazán nem számít. Belépett egy kis váróterembe és leült. A folyosón lévők mozdulatainak egyenletes, ritmikus mozgását látva ráébredt, hogy az állandó készenlét ellenére az ott dolgozóknak ugyanúgy megvannak a maguk rítusai, mint neki otthon. Nyilván muszáj volt az életet mederben tartani ott, ahol mindig minden kiszámíthatatlan. Könnyebb volt úgy átvészelni az állandó meglepetéseket tartogató élet egy-egy napját, hogy voltak bizonyos állandó kapaszkodók. Travis számára például az egyforma reggelek: ébresztő negyed hétkor; felkelés egy perc, zuhanyozás kilenc, borotválkozás, fogmosás újabb négy perc, öltözködés hét. Egy külső szemlélő órát igazíthatott volna utána. Ezt követően futás lefelé, reggelire egy kis gabona pehely; házifeladat-ellenőrzés, mogyorókrémes szendvics elkészítése uzsonnára, amíg a kissé álmos lányai megreggeliznek. Pontosan negyed nyolckor az ajtó kinyílik, és a kis csapat kivonul az

iskola busz megállójába. A buszsofőr skót akcentusa a Shrekére emlékeztet... Miután a lányok felszállnak és leülnek, ő még mindig mosolyogva integet nekik, ahogy az egy rendes apukához illik. Lisa és Christine hat- és nyolcévesek, első, ilIetve harmadik osztályba járnak, és amint Travis a távolodó autóbuszt nézi, sokszor aggodalom tölti el. Lehet, hogy más is így van ezzel - az a mondás járja, hogy szülőnek lenni és aggódni egy és ugyanaz -, de ez az érzés az utóbbi időben egyre erősebb lett. Olyan dolgok kezdték foglalkoztatni, amilyenek korábban soha. Jelentéktelen, nevetséges dolgok. Hogy például Lisa ugyanúgy nevet-e a rajzfilmeken, mint azelőtt. Hogy Christine a kelleténél levertebb-e vagy sem. Néha még a buszmegállóban állva újra meg újra végiggondolta a reggelt, hogy vajon jól érezték-e magukat. Az előző nap felét azzal töltötte, hogy azon gondolkodott, vajon Lisa vizsgáztatta-e őt, hogy milyen apuka, amikor megkérte, hogy kösse be a cipőjét, vagy egyszerűen csak lusta volt rá. És tisztában volt azzal, hogy már-már abnormális dolog, hogy éjszaka bemegy hozzájuk, és megigazítja a takarójukat. Azon csak most kezdett el morfondírozni, hogy az, hogy éjszaka nem pihen, új keletű-e, vagy eddig is így volt, csak nem vett róla tudomást. Nem így kellett volna ennek történnie. Gabbynek mellette kellett volna lennie; neki kellett volna bekötni a lánya cipőjét, megigazítani a takaróját. Neki jól mentek ezek a dolgok, ahogy Travis azt már annak idején is gondolta. Az első együtt töltött hétvége óta sokszor figyelte Gabbyt, és legbelül érezte, hogy ha egész életében csak keresgél, akkor sem talál mást, aki nála jobb anya lenne, vagy aki jobban kiegészítené őt. Ez a felismerés a legváratlanabb helyzetekben érte - a bevásárlókocsit tolva egy áruházban, vagy mozijegyért való sorban állás közben -, de olyankor kivételesnek boldogságnak tűnt az, hogy megfoghatta a kezét. A pillanat varázsa! Az udvarlás időszaka Gabby számára volt nehezebb. Két

férfi szerelme között őrlődött. Baráti körben Travis "kisebb kellemetlenségként" jellemezte a helyzetet, de gyakran morfondírozott azon, hogy pontosan mikor lett Gabby szerelme iránta olyan erős, hogy végül felülkerekedett a Kevin iránti érzelmein. Esetleg amikor első este egymás mellett ülve nézték az eget, és Gabby halkan sorolta az általa felismert csillagképeket? Vagy másnap, amikor a motoron ülve kapaszkodott belé? Vagy amikor aznap éjjel a karjai közt tartotta? Nem tudta; egy ilyen pillanatot megragadni olyan nehéz, mint egy csepp vizet meglátni az óceánban. De annyi bizonyos, hogy Gabbynek tisztáznia kellett a helyzetet Kevinnel. Travis felidézte, milyen fájdalmas volt Gabby arca aznap, amikor megtudta, hogy Kevin visszatér. Azt a fajta bizonyosságot, amely jellemző volt a kapcsolatukra az azt megelőző napokban, felváltotta a rá váró valóság. Gabby alig bírt reggelizni; amikor Travis búcsúcsókot adott neki, a lány halvány mosollyal válaszolt. Szó nélkül teltek az órák. Travis igyekezett beletemetkezni a munkába, és telefonálgatott, hogy gazdát találjon Molly kölykeinek, mert tudta, hogy a lány számára ez fontos. Végül munka után elment, hogy átment, hogy megnézze, hogy van Molly. A kutya mintha megérezte volna, hogy aznap még szükség lesz rá, ezért nem ment vissza a garázsba, miután Travis kiengedte őt. Inkább lefeküdt a Gabby háza előtt lévő magas fűbe, és az utcát leste a naplementében. Már jócskán sötét volt, amikor Gabby befordult az autójával. Travis nem felejtette el, milyen merev volt Gabby arca, amikor az autóból kilépve ránézett. Szó nélkül melléült a lépcsőre. Molly odabattyogott hozzá, és szagolgatni kezdte. Gabby pedig őt simogatni. - Szia - törte meg a csendet Travis. - Szia - válaszolta visszafogottan Gabby. - Azt hiszem, találtam gazdát a kölyköknek - próbálta oldani Travis a feszültséget.

- Tényleg? Travis bólintott, majd szótlanul üldögéltek tovább, mint akiknek már semmi mondanivalójuk nincsen. - Örökké szeretni foglak! - szólt Travis, és igyekezett valami megnyugtatót mondani Gabbynek, de hiába. - Neked elhiszem - suttogta Gabby, majd Travisbe karolt, és a vállára hajtotta a fejét. - Ezért vagyok itt.

Travis soha nem szerette a kórházakat. Az állatklinikával

ellentétben – amely ebédidőben szüneteltette a rendelést a Carteret Közkórház a nap huszonnégy órájában működött. Onnan, ahol ült, azt látta, hogy nővérkék jönnek-mennek folyamatosan a szobákból ki, a szobákba be, vagy a folyosó végén csoportosulnak. Némelyik holtfáradt volt, némelyik unott; csakúgy, mint az orvosok. Travis tudta, hogy az egyik emeleten emberek születnek, egy másikon emberek halnak meg; olyan volt az egész, mint a világ kicsiben. Amennyire ellenszenves volt Travisnek ez a tempó, Gabby annyira élvezte az állandó nyüzsgést. Néhány hónappal korábban Gabby kapott egy levelet az intézmény vezetésétől, hogy szeretnék megjutalmazni, amiért tíz éve náluk dolgozik. Semmilyen magyarázat nem szerepelt benne; hivatalos levél volt, amilyet rajta kívül nyilván még sokan megkaptak, akik vele egy időben kezdtek ott dolgozni. Azt ígérték benne, hogy valamelyik folyosón majd elhelyeznek egy emléklapot, de ez még nem történt meg. Travis szerint Gabbyt ez egyáltalán nem érdekelte. Annak idején nem azért vállalt itt munkát, hogy egy nap majd kitüntessék, hanem mert nem nagyon volt más választása. Bár az első együtt töltött hétvégén Gabby utalt néhány munkahelyi problémára, konkrétumot nem említett. Travis nem erőltette, hogy Gabby többet mondjon el, mint amennyit szeretne, de az

egyértelmű volt számára, hogy az általa említett gondok nem fognak megoldódni egyik napról a másikra. Aztán egy hosszú nap végén Gabby mégis megosztotta vele. Az azt megelőző éjjel Travist a lovardába hívták, ahol egy arab telivér izzadt, kaparta a földet, és tapintásra nagyon érzékeny volt a hasa. A kólika klasszikus tünetei, de Travis úgy gondolta, egy kis szerencsével megúszhatja a műtétet. A hetvenes éveikben járó tulajdonosokat Travisnek nem volt szíve megkérni, hogy óránként tizenöt percig sétáltassák az állatot, ha nyugtalanabbá válna, vagy az állapota rosszabbra fordulna. Inkább ott maradt ő, és igaz, hogy a ló másnap estére fokozatosan jobban lett, Travis addigra teljesen kimerült. Amikor izzadtan és koszosan hazaért, Gabby a konyhaasztalra borulva zokogott. Néhány percbe telt, amire el tudta mondani, mi történt: sokáig bent kellett maradnia egy beteggel, aki mentőre várt, mert Gabby szerint vakbélgyulladása volt; mire végzett, a kollégák nagy része már hazament, csak Adrian Melton nem. Együtt indultak haza, ám a lány túl későn vette észre, hogy a férfi egészen az autójáig kísérte. Ott a vállára tette a kezét, és közölte, hogy éppen a kórházba tart, és majd beszámol neki a beteg állapotáról. Amikor Gabby mosolyt erőltetett az arcára, a férfi átölelte, és felé hajolt, hogy megcsókolja. Ügyetlen, középiskolás szintű kísérlet volt, a lány pedig hátrahőkölt, mielőtt a férfi megcsókolhatta volna. Melton meglepődött. - Azt hittem, te is ezt szeretnéd! Ott, az asztalnál, Gabby megborzongott. - Rám hárította a felelősséget! - Volt valami előzménye? - Nem, nem igazán. Vagyis... Gabby elhallgatott. Travis átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét.

- Bátran! Nekem elmondhatod! Gabby végig az asztalra szegezte tekintetét, miközben monoton hangon mesélt Melton addigi viselkedéséről. Mire a történet végére ért, Travis alig tudta elfojtani magában a dühöt. - Majd én elintézem! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Két telefonhívással kiderítette, hol lakik Adrian Melton. Néhány perc múlva már a háza előtt csikorgott az autója fékje. Folyamatosan nyomta a csengőt, amíg Melton ki nem nyitotta a bejárati ajtót. Még fel sem fogta, mi történik, amikor Travis már állkapcson ütötte. Feltehetően az orvos felesége volt az, aki abban a pillanatban jelent meg, amelyikben Melton a padlóra zuhant. Sikoltása visszhangzott a folyosón. A rendőrség - életében először és utoljára - őrizetbe vette Travist. Bevitték a rendőrőrsre, ahol szinte mindenki megkülönböztetett tisztelettel viseltetett iránta. Mindenki hozzá hordta a házikedvencét, és senki nem hitte el Melton feleségének, hogy "egy őrült megtámadta a férjemet". Travis felhívta a húgát, Stephanie-t, aki azonnal ott termett, de inkább szórakoztatta, mint aggasztotta a helyzet. Travis egy egyszemélyes cellában ült, és nagyon elmélyülten beszélgetett a rendőrfőnökkel; közelebb érve hallotta, hogy a seriff macskájáról van szó, akinek valamilyen bőrbetegsége lett, és folyton vakaródzik. - A francba! - jegyezte meg Stephanie. - Tessék? - Azt hittem, hogy csíkos rabruhában talállak itt. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam... - Talán majd legközelebb, nemde? Maga mit gondol, seriff? - fordult a lány a seriffhez, aki nem tudta, mit válaszoljon, ezért inkább magukra hagyta őket.

- Köszönöm - mondta aztán Travis. - Fontolóra fogja venni az ötletedet. - Ne kend rám! Nem én támadok meg orvosokat a lakásuk ajtajában. - Megérdemelte! - Biztos vagyok benne! Travis elmosolyodott. - Kösz, hogy bejöttél. - Ezt semmi pénzért nem hagytam volna ki, Rocky! Vagy hívjalak inkább ApolIo Creednek? - Mi lenne, ha becenevek keresgélése helyett megpróbálnál kivinni innen? - A becenév keresgélése sokkal izgalmasabb... - Lehet, hogy inkább apát kellett volna hívnom... - De nem őt hívtad. Be kell érned velem. És hidd el, nem bánod meg. Na, megyek, beszélek a seriffel. Így is tett. Eközben Adrian Melton látogatta meg Travist Még soha nem találkozott a helyi állatorvossal, és szerette volna megtudni a támadás okát. Bár Gabby számára soha nem derült ki pontosan, mi hangzott el kettejük között, Adrian Melton - a felesége unszolása ellenére - ejtette a vádakat Travis ellen. Néhány nap múlva már az a hír járta a városban, hogy Melton doktor és felesége családterapeutánál jártak. Gabby munkahelyén azonban továbbra is feszült volt a hangulat. Néhány héttel később Furman doktor hívatta Gabbyt a szobájába, és megkérdezte, nem lenne-e jobb, ha máshol helyezkedne el. - Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem teljesen tisztességes - tette hozzá. - És ha úgy dönt, hogy marad, megoldjuk valahogy. De hatvannégy éves vagyok, jövőre nyugdíjba megyek. Melton doktor lesz az utódom, és kétlem, hogy marasztalni akarná, vagy hogy maga örülne, ha továbbra is a beosztottjaként kellene dolgoznia. Talán érdemes lenne olyan hely-

re mennie, ahol tiszta lappal indulhat, ahol ez a-kellemetlenség nem vet árnyékot a munkájára. - Vállat vont. - Nem mondom, hogy az ő viselkedése helyénvaló volt. Nem. De akármilyen seggfej is, akkor is ő a legjobb gyerekgyógyász, akit ismerek. Ráadásul hajlandó is egy ilyen kisvárosban dolgozni. Ha felmond, a legjobb ajánlólevelet írom magának, amellyel bárhol kap munkát. Ezt garantálom! Gabby is úgy érezte, hogy ez valóban nem tisztességes. Énje egyik fele lázadt, elégtételért kiáltott mind a maga, mind a szexuális zaklatásnak általában kitett nők nevében, de a másik, gyakorlatiasabb fele elfogadta a helyzetet. Végül a kórház intenzív osztályán helyezkedett el. Nagyobb problémát jelentett Gabby számára, amikor meghallotta, Travis mibe keveredett; nagyon mérges lett. Ez volt az első komoly konfliktus közöttük. Felejthetetlen volt, ahogy dühösen kikérte magának, hogy gyerekként kezelik, aki "nem képes megoldani a saját problémáit", illetve hogy Travis úgy bánt vele, mint egy "buta Iibával", aki képtelen megoldani a saját gondjait. Travis nem is próbálta védeni magát. Tudta, máskor is így tett volna, de bölcsen hallgatott Travis sejtette, hogy Gabby, amellett, hogy mérges volt rá, értékelte is, amit tett. Az ok, amely miatt az egész történt Bántott valaki? Megölöm! -, vonzó volt számára, akármennyire is látszott haragosnak, mert aznap éjjeli szeretkezésük igencsak szenvedélyes volt. Legalábbis Travis emlékei szerint. Biztos, hogy minden úgy történt, ahogy Travis felidézte? Nem, nem biztos. Manapság már csak egyetlen dologban volt biztos: a Gabbyvel eltöltött éveket semmiért nem cserélné el senkivel. Nélküle értelmetlen az élete. Egy átlagos, kisvárosi férj volt csupán, egy átlagos, kisvárosi állással, és ugyanazok a gondok nyomasztották, amelyek bárki mást. Ugyan nem volt az a vezéregyéniség, de jelentéktelen sem volt, a halála után mégsem fognak rá sokáig

emlékezni. Minden szempontból átlagos férfi volt, egyetlen dolgot kivéve: beleszeretett egy Gabby nevű nőbe, akivel a szerelme tovább mélyült, miután összeházasodtak. De a sors úgy döntött, mindezt lerombolja. Travis most ideje nagy részét azzal töltötte, hogy azon gondolkodott, lehetséges-e egyáltalán rendbe hozni kettejük kapcsolatát.

Tizenhatodik fejezet ,

Szia, Travis! - szólalt meg valaki az ajtóban. - Sejtettem, hogy

itt leszel! Stallings doktor a harmincas éveiben járt, és minden reggel körbejárta a kórtermeket. Az évek során Travisék jó barátságba keveredtek vele és a feleségével. Előző nyáron mind a négyen együtt utaztak Orlandóba, vitték a gyerekeiket is. - Újabb virágok? Travis bólogatott, de elég feszült volt. Stallings tétován álldogált a küszöbön. - Gondolom, még nem láttad ma. - Úgy valahogy. Láttam korábban, de... Elhallgatott. Stallings fejezte be a mondatot helyette: - Szerettél volna egy kicsit egyedül lenni, ugye? Belépett a helyiségbe, és leült Travis mellé. - Szerintem ez teljesen normális. - Nem vagyok benne biztos. Már semmiben sem vagyok biztos. - Igen, azt hiszem, értem. Travis ismét a virágért nyúlt, miközben megpróbálta öszszeszedni a gondolatait. Voltak olyan dolgok, amelyeket nem szívesen osztott meg másokkal.

- Nem tudom, mit csináljak... - ismerte el végül. Stallings a vállára tette a kezét. - Bár tudnék valami okosat mondani! Travis a barátja felé fordult. - Te mit tennél a helyemben? Stallings hosszasan hallgatott. - A helyedben? Ajkát összeszorítva próbált választ találni a kérdésre. Így jóval idősebbnek tűnt a koránál. - Őszintén szólva: fogalmam sincs! Travis bólogatott. Igazán nem is várt választ Stallingstól. - Csak nehogy elhibázzak valamit! Stallings összekulcsolta a kezét. - Így van ezzel mindenki!

Miután Stallings elment, Travis fészkelődni kezdett, és eszé-

be jutott, hogy fontos papírok vannak a zsebében. Korábban a fiókjában tartotta őket, de mostanra nem tudta elképzelni az életét nélkülük, annak ellenére, hogy mindannak a végét jelentették, ami addig kedves volt számára. Az az idősebb ügyvéd, aki az ő ügyükben eljárt, semmi különöset nem talált a felkérésben. Morehead City-ben praktizált családjogászként. Gabby munkahelyét is lehetett látni a tárgyaló ablakából. A találkozó rövid ideig tartott: az ügyvéd ismertette a rájuk vonatkozó rendeleteket, és megosztotta velük a tapasztalatait. Travis később csak arra emlékezett, hogy milyen laza, szinte gyenge volt az ügyvéd kézfogása. Olyan furcsa volt, hogy holmi papírok vethetnek véget hivatalosan a házasságuknak. Csupán jogi kifejezéseket tartalmaztak, mégis szinte ellenséges erő sütött belőlük. "Hová lett az emberség ezekből a szavakból? - kérdezte magában. - Hogyan dönthetnek ezek érzelmekről? Hol tükrözik az együtt el-

töltött évek szépségét, azt, ami azelőtt történt, hogy minden elromlott volna köztük? És, leginkább, az isten szerelmére, miért akart velük Gabby mindent felrúgni?" Nem lett volna szabad ennek így végződnie. Egy percig sem gondolta, hogy így fog véget érni a szerelmük, amikor megkérte Gabby kezét. Felidézte azt az őszi, New York-i útjukat, amikor elosonva a Nyugati 47-dik utcába megvette a jegygyűrűt, amíg Gabby igénybe vette a szálloda masszázs- és pedikűr szolgáltatását. A Tavern on the Green étteremben elköltött vacsora után kocsikáztak egyet a Central Parkban. A teliholdas, felhős ég alatt megkérte a kezét, mire Gabby szenvedélyesen átölelte, és sokszor elsuttogta, hogy "igen, igen, igen". Hogy mi következett azután? Hát maga a nagybetűs Élet! gondolta Travis. Gabby két műszak között készült az esküvőre. Bár a barátai azt ajánlották Travisnek, hogy hagyjon mindent a leendő arára, ő szívesen vett részt az előkészületekben. Segített kiválasztani a meghívókat, a virágokat, a tortát; ott ült Gabby mellett, amikor különböző belvárosi fényképészek albumait nézegetve megpróbálta megtalálni a legalkalmasabb embert arra, hogy a jeles eseményt megörökítse. Végül nyolcvan vendéget hívtak meg Cumberland Island ódon kis kápolnájába 1997 tavaszán. Nászútra Cancúnba utaztak, ami mindkettejük számára idilli helynek bizonyult. Ha Gabby nyugalomra vágyott, órákig csak napoztak, és jókat ettek; ha Travis vágyott valami kalandra, akkor a lány vele együtt kipróbálta a könnyűbúvárkodást, és vele tartott arra az egynapos kirándulásra, amikor a közelben található azték romokat nézték meg. A nászúton tett kölcsönös engedmények megalapozták a házasságuk hangulatát is. Az első évfordulójukra - némi idegeskedés után - megépült álmaik háza. Amikor Gabby az ez alkalomból felbontott pezsgősüveg szélét végigsimítva felvetette a családalapítás gondolatát, Travis nemhogy nem lepődött

meg, de mindennél jobban vágyott ugyanerre. A lány hamarosan várandós lett. Problémamentes terhesség volt. Amikor Christine megszületett, Gabby kevesebb munkát vállalt és úgy osztotta be az idejét, hogy valamelyikük mindig otthon tudjon vele lenni. Amikor két évvel később Lisa is világra jött, egyikük sem érezte, hogy különösebben megváltozott volna az életük, azonkívül, hogy még több öröm és izgalom költözött a házba. Karácsonyok, születésnapok, kinőtt ruhák. Együtt, családként mentek nyaralni, igaz, Gabby és Travis szakítottak időt egymásra is, hogy kettejük között tovább éghessen a tűz. Max nyugdíjba vonult, Travis vette át a rendelő igazgatását. Gabby még kevesebb munkát vállalt, és így maradt ideje arra, hogy továbbképezze magát. A negyedik házassági évfordulójuk alkalmával Olaszországba és Görögországba utaztak; a hatodikat egy afrikai szafarin töltötték; a hetedikre Travis épített Gabbynek egy kis filagóriát a kert végében, ahová bármikor kiülhetett olvasni, vagy a vízen tükröződő fényekben gyönyörködni. Travis ötéves korukban megtanította a lányait wakeboardozni és vízisíelni; ősztől pedig a futballcsapatuk edzéseit tartotta. Ha néha megállt egy pillanatra, úgy érezte, nincs nála boldogabb ember a földön. Nem mintha mindig minden tökéletes lett volna. Évekkel azelőtt volt egy nagy válság az életükben, már nem is tudta pontosan, miért, de akkor sem merült fel Travisben, hogy ez a házasság valamikor véget is érhet. Travis szerint Gabby is, így gondolta akkor. Mindketten ösztönösen érezték, hogy a házasság nem más, mint kompromisszumok és megbocsátások sora. Olyan egyensúlyi állapot, amelyben az egyik fél kiegészíti a másikat. Náluk ez évekig jól működött, és Travis abban bízott, hogy még sokáig így is lesz. De jelen pillanatban nem így volt, ezért Travis semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy vala-

valahogyan - bármilyen áron - visszaállítsa a kettejük közötti érzékeny egyensúlyt.

Travis tudta, hogy a találkozást nem halogathatja tovább. Vi-

rággal a kezében, elindult a folyosón, ám a lábát alig érezte. Észrevette, hogy néhány nővér őt nézi, de nem állt meg, hogy megkérdezze, miért, pedig valamennyire érdekelte volna. Inkább erőt gyűjtött. Remegett a lába, fájni kezdett a feje, nyomást érzett a tarkójában. Ha megengedhette volna magának azt a luxust, hogy behunyja a szemét, biztosan órákig aludt volna. Majdnem összeesett, de ez a gondolat annyira képtelenség volt, mint a szögletes golflabda. Negyvenhárom éves volt, nem hetvenkettő, és igaz, hogy nem sokat evett mostanában, de az edzőterembe még mindig eljárt. - Edzésben kell maradnod! - mondta mindig az apja. Csak akkor nem őrülsz bele ebbe az egészbe! - Az előző három hónapban nyolc kilót fogyott. Amikor az ajtóhoz ért, kinyitotta, és mosolyt erőltetett be esett arcára, amikor meglátta Gabbyt. - Szia, drágám! Azt remélte, hogy Gabby magatartása megváltozik, hogy válaszával tudatja Travisszel, hogy minden jóra fordulhat. De semmi sem történt; az ezt követő hosszú-hosszú csendben Travis úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Szó szerint. Mindig ez történt. A helyiségbe belépve Gabbyre szegezte tekintetét, mintha próbálná az emlékezetébe vésni az arcvonásait, pedig ennek nem sok értelme volt. Jobban ismerte Gabby vonásait, mint a magáét. Az ablaknál felhúzta a rolókat, hogy jöjjön be egy kis fény. Nem volt valami szép a kilátás: a várost kettészelő főútra nézett a szoba. Néhány autó haladt el lassan a gyorséttermek előtt. Travis úgy gondolta, a kocsiban nyilván szól a zene a rádióból,

vagy mobiltelefonon beszélnek a vezetők, munkába mennek, vagy valamit szállítanak, intézik a teendőiket, vagy a barátaikhoz igyekeznek. Élik a maguk mindennapi életét, a saját bajaikkal vannak elfoglalva, és valószínűleg egyiküket sem érdekli, mi történik a kórházban. Valaha ő is ilyen volt, és most hiányzott a korábbi élete. Az ablakpárkányra tette a virágot, és sajnálta, hogy nem hozott vázát magával. Egy téli csokrot választott, amelyben a sötét narancssárga és a lila szinte gyászosan mosódott össze. A virágkötő művésznek tartotta magát, Travis pedig hosszú évek óta egyszer sem csalódott benne. Jó ember volt. Kedves. Travis kíváncsi lett volna, vajon mennyit tud az ő házasságukról Mindig nála vásárolt virágot az évfordulóikra, a születésnapokra; ha bocsánatot szeretett volna kérni, vagy ha éppen romantikusan meglepetést próbált szerezni Gabbynek. És minden alkalommal lediktálta a virágosnak, hogy milyen mondatokat írjon a kísérőkártyára: néha verset diktált, amit vagy maga írt, vagy egy könyvből idézte. Máskor egyszerűen azt íratta a kártyára, ami akkor a fejében járt. Gabby megőrizte és egy kötegbe rendezve, gumiszalaggal kötötte át ezeket. Ez a gyűjtemény nem volt más, mint Gabby és Travis története címszavakban. Leült az ágy melletti székre, és megfogta Gabby kezét. Gabby sápadt volt, már-már viaszsárga, a teste is mintha összement volna, a szeménél pedig szarkalábak jelentek meg. De még így is ugyanolyan hatással volt Travisre, mint amikor először meglátta őt. Travis elcsodálkozott, hogy ennék már tizenegy éve. Nem mintha ez olyan hosszú idő lett volna, hanem mert azalatt többet élt, mint az azt megelőző harminckét év alatt. Ezért jött be ma is a kórházba. Ezért jött be mindennapi Mást nem is tehetett. És nemcsak azért, mert illendő volt bár azért is -, hanem mert nem is tudta elképzelni, hogy máshol legyen. Ott bent órákat töltöttek együtt, de éjszakára el kellett

válniuk. Nem is volt más választása, hiszen a lányokat el kellett otthon látnia. Ezekben a napokban a sors irányította a lépéseit. Egy dolgot kivéve. Nyolcvannégy nap telt el a baleset óta, és most nehéz döntés előtt állt. Egyszerűen nem tudta, mit tegyen. Az utóbbi időben a Bibliát, Aquinói Szent Tamást és Szent Ágostont hívta segítségül, hátha választ kap a kérdésére. Időnként talált valamit, ami nagyon megérintette, de semmi többet; becsukta hát a könyvet, és üres fejjel bámult kifelé az ablakon, hátha az égiek megadják neki a választ. A kórházból általában nem ment egyből haza, hanem átment a hídon, és az óceánparti homokban sétált egy kicsit. Levette a cipőjét, és hallgatta a hullámverést. Tudta, hogy a lányai ugyanolyan zaklatottak, mint Ő, és a látogatások után szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje magát. Nem akarta őket terhelni a saját félelmeivel. Szüksége volt a lányaira, hogy túl tudja élni a helyzetet: amíg velük foglalkozott, addig nem gondolt magára, nem beszélve tiszta, szívből jövő kacagásuk gyógyító erejéről. Még mindig képesek voltak teljesen belefeledkezni a játékba, és kacagásukat hallva Travis úgy érezte, egyszerre lenne kedve sírni és nevetni. Néha, amikor nézte őket, meglepődött, mennyire hasonlítanak az anyjukra. A lányok mindig megkérdezték, mi van az édesanyjukkal, de Travis nem tudta, mit válaszoljon. Ahhoz már elég nagyok voltak, hogy megértsék, a mama nincs jól, és a kórházban kell maradnia; azt is, hogy amikor meglátogatják, olyan, mintha aludna. De Travist arra nem vitte rá a lélek, hogy a teljes igazságot elmondja nekik. Inkább leült velük a kanapéra, és arról mesélt, milyen izgatott volt Gabby, amikor várandós volt velük, vagy arról, milyen volt, amikor egész délután a kertben pancsolt az egész család. Legtöbbször a fényképalbumokat nézegették, amelyeket az anyjuk gondosan vezetett. Ilyen ér-

telemben régimódi volt, és a képek mindig mosolyt csaltak az arcukra. Travisnek mindegyikről egy-egy történet jutott az eszébe. Amikor pedig Gabby ragyogó mosolyát látta, elszorult a torka a gondolatra, hogy a feleségénél szebb nővel sohasem találkozott. Ezekben a nehéz pillanatokban úgy próbálta meg elűzni a szomorúságát, hogy tekintetét az albumról arra a nagy, bekeretezett fényképre emelte, amelyet előző nyáron készítettek a tengerparton. Mind a négyen drapp halásznadrágban és fehér, végig gombos ingben ülnek a part menti fövenyen. Beaufortban általában ilyen családi fotókat készítettek, Travis mégis úgy érezte, van benne valami egyedi. Nem azért, mert az ő családját ábrázolta, hanem mert úgy gondolta, egy idegen is erőt és reményt meríthetne belőle. Egy igazán boldog családot ábrázol. Miután a lányok lefeküdtek, eltette az albumokat. Egy dolog volt a lányaival a képek nézegetése közben anekdotázni, hogy tartsa bennük a lelket, és más egyedül nézegetni őket. Képtelen volt rá. Ehelyett csak ült a kanapén, magányosan, mérhetetlen szomorúsággal a lelkében. Stephanie időnként felhívta. Beszélgetéseikből nem maradt el a szokásos évődés, ugyanakkor kissé mesterkéltek is voltak: Travis tudta, hogy Stephanie szeretné oldani a lelkiisméret-furdalását. Igaz, hogy néha tett egy-egy szemtelen vagy élcelődő megjegyzést, de érezhető volt, hogy igyekszik éreztetni a bátyjával, hogy senki sem hibáztatja, és hogy nem ő tehet az egészről. Hogy még sokakkal együtt aggódik miatta. EI akarta hárítani ezt a bátorítást, ezért mindig azt mondta, hogy jól van, akkor is, ha nem így volt, mert biztos volt benne, hogy Stephanie nem szívesen hallaná az igazságot. Azt, hogy nemcsak abban kételkedett, hogy még valaha is jól fogja magát érezni, hanem abban is, hogy egyáltalán szeretné.

Tizenhetedik fejezet

A  meleg napsugarak egyre csak simogatták őket. Travis

csendben megszorította Gabby kezét, és összerezzent a fájdalomtól, ami a csuklójába nyilallt. Egy hónappal azelőttig gipszben volt, és az orvos fájdalomcsillapítót írt fel neki. A karcsontjai eltörtek, a szalagok elszakadtak, de az első adag után visszautasított minden fájdalomcsillapítót, annyira furcsán érezte magát tőlük. Gabby keze most is ernyedt volt. Általában órákig szorongatta, és elképzelte, hogy mit tenne, ha Gabby visszaszorítaná. Ott ült és nézte a feleségét. Vajon mire gondol? Gondol-e egyáltalán valamire? Gabby belső világa rejtély volt számára. - A lányok jól viselkednek - kezdte a beszámolót Travis. Christine reggelire megevett egy egész tál kukoricapelyhet, Lisa is majdnem. Tudom, hogy aggaszt, mennyit esznek, mivel elég kicsik, de az uzsonnára készített harapnivalókból általában egészen jól benassolnak, ha hazajönnek a suliból. Egy galamb szállt az ablakpárkányra. Tett néhány lépést az egyik irányba, visszafordult, majd - szokásához híven - leült. Mintha tudta volna, mikor van ott Travis látogatóban, mindig olyankor jött. Néha egyfajta ómennek érezte, de hogy miért, arról fogalma sem volt. - Vacsora után szoktuk elkészíteni a házi feladatot. Talán jobban örülnél, ha rögtön tanítás után tennénk, de ez vált be. Biztosan csodálkoznál, ha látnád, milyen jól megy Christine-nek a matek! Emlékszel, hogy év elején még alig értett belőle valamit? Ez mára teljesen megváltozott. Szinte minden este gyakoroltunk azokkal a tanulókártyákkal, amelyeket vettél neki, és a legutóbbi dolgozata hibátlan lett. A házi feladatát egyedül készíti, nincs szükség arra, hogy együtt csináljuk. Nagyon büszke lennél rá!

A galamb turbékolása alig hallatszott be az ablakon. - És Lisa is jól van. Esténként vagy Dóra, a felfedezőt, vagy Barbie-t nézünk. Elképesztő, hányszor meg tud nézni egy DVD-t, ezeket nagyon szereti. A születésnapi zsúrjára pedig hercegnős díszítést kért. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne a nagy napra egy parfétorta, de mivel Lisa azt szeretné, hogy a parkban tartsuk a zsúrt, nem biztos, hogy időben megennék, és csak megolvadna, úgyhogy majd mást kell kitalálnom. Megköszörülte a torkát. - Jaj, mondtam már neked, hogy Megan és Joe újabb gyerek vállalásán gondolkozik? Tudom, tudom, hogy őrültségnek hangzik, hiszen annyi problémája volt az előző terhességével, és már elmúlt negyven, de Joe elmondása szerint, Megan nagyon szeretne egy kisfiút! Hogy én mit gondolok erről? Szerintem Joe az, aki igazán vágyik egy fiúra, és Megan szeretné neki megadni ezt az örömöt, de hát náluk, ugye, soha nem lehet tudni, mi az igazság. Travis igyekezett úgy tenni, mintha tényleg beszélgetnének. Amióta Gabby kórházban feküdt, próbált a lehető legtermészetesebben viselkedni vele. A baleset előtt is mindent megbeszéltek a gyerekekkel és a barátaikkal kapcsolatban, ezért a látogatások alkalmával igyekezett ugyanezekről beszámolni. Fogalma sem volt, hogy ebből mi jut el Gabby tudatáig; az orvosok sem egyeztek meg ebben a kérdésben. Volt, aki esküdött arra, hogy a kómában lévő beteg nemcsak hallja, amit mondunk neki, hanem később, valószínűleg, emlékszik is rá, és volt, aki ennek éppen az ellenkezőjét vallotta. Travis nem tudta, kinek higgyen. Végül úgy döntött, beáll a derűlátók táborába. Ugyanezen okból kifolyólag, miután az órájára pillantott, a távirányítóért nyúlt. Gabby azokban a lopott pillanatokban, amikor nem volt egyéb dolga, szívesen nézte A tévé ügyvédje sorozatot. Travis mindig ugratta őt azért, ahogy szinte kéjeleg-

ve gúnyolódott azokon a szerencsétleneken, akik bekerültek a tévé "tárgyalótermébe". - Bekapcsolom a televíziót, mit szólsz hozzá? A kedvenc műsorod megy! Talán az utolsó néhány percét még látni fogjuk. A következő pillanatban a műsorvezető próbálta túlkiabálni az al- és a felperest, és rávenni őket, hogy maradjanak csendben. Ez előre megjósolható volt, mivel ez volt a műsor lényege. - Kemény, nem? Amikor véget ért, kikapcsolta a készüléket. Azon morfondírozott, ne tegye-e közelebb Gabbyhez a virágokat, hátha érezné az illatukat. Azt szerette volna, hogy folyamatosan ingerek érjék az érzékszerveit. Előző nap megfésülte a felesége haját; előtte behozta az egyik parfümjét, és mindkét csuklójára tett belőle egy kicsit. Ma valahogy mindenhez sokkal nagyobb erőfeszítésre volt szüksége, mint gondolta. - Ezen kívül nem nagyon történt más - sóhajtott fel. Ez a megjegyzés mind Travis, mind Gabby számára egyaránt érdektelen volt. - Még mindig az apám helyettesít a klinikán. Csodálatos, hogy ennyi évvel a nyugdíjazása után még mindig ilyen jól helytáll. Mintha soha nem hagyta volna abba! Még mindig nagy tisztelet veszi körül, és azt hiszem, egyébként is szívesen van ott. Szerintem soha nem is kellett volna abbahagynia a munkát! Kopogtak. Gretchen sétált be. Az elmúlt hónapban Travisben egyre inkább ő tartotta a lelket. A többi nővérrel ellentétben rendíthetetlenül hitte, hogy Gabby fel fog ébredni, ha olyan kedvesen, következetesen foglalkoznak vele, mintha ébren lenne. - Üdvözlöm, Travis! - csicseregte. - Elnézést kérek a zavarásért, de be kell kötnöm egy újabb adag infúziót!

Amikor Travis intett a fejével, hogy nyugodtan, a nővér Gabbyhez lépett. - Már biztosan éhezik, lelkem! Csak egy másodperc, és ismét együtt lehet Travisszel! Tudja, hogy nem szívesen rebbentem szét a szerelmeseket! Miközben gyorsan kicserélte az infúziós zacskókat, folyamatosan beszélt Gabbyhez. - Nagyon kifárasztotta a mai torna. Sokat dolgoztunk, igaz? Mint a reklámokban. Csináltuk ezt, csináltuk azt; nagyon büszke voltam az én kis galambomra! Reggelente és esténként mindig bejött egy nővér, aki megtornáztatta Gabbyt: nyújtogatta a lábát, hajlítgatta a térdét, majd kinyújtotta, aztán lenyomta. Minden porcikáját megmozgatták. Miután bekötötte az infúziót, Gretchen beállította az adagolást, megigazította a lepedőt; és Travishez fordult: - Hogy van? - Nem tudom - felelte Travis. Gretchen láthatóan megbánta, hogy feltette ezt a kérdést. - Jó, hogy hozott virágot! - biccentett az ablakpárkány felé. - Gabby biztosan nagyon örül neki. - Remélem. - Jönnek ma a lányok? Travis nyelt egy nagyot. - Ma nem. Gretchen lebiggyesztette az ajkát, bólintott, majd kiment.

Tizenkét

héttel azelőtt Gabby öntudatlan állapotban, a vállán egy mély sebbel, súlyos vérzéssel került az intenzív osztályra. Az orvosok először a vérzés elállításán fáradoztak a nagy vérveszteség miatt, de később Travis sokat gondolt arra,

vajon nem alakultak-e volna másképpen a dolgok, ha nem ezzel kezdik a helyzet kezelését. Választ erre nem kapott, és soha nem is fog. Gabbyvel együtt őt is begördítették az intenzív osztályra; azt az éjjelt ő is eszméletlenül töltötte, de más hasonlóság nem adódott kettejük állapota között. Másnap úgy ébredt, hogy összeroncsolódott karja igencsak fájt, de legalább felébredt. Gabbyvel ellentétben Az orvosok kedvesek voltak, de nem áltatták őket semmivel. Az agysérülés minden esetben súlyosnak számít, mondták, de reménykednek, hogy meggyógyul, és idővel minden rendbe jön. Idővel. Néha elgondolkodott azon, vajon mennyire érdekli az orvosokat egy ilyen eset érzelmi oldala, hogy ő min megy keresztül, vagy hogy az idő véges. Kételkedett abban, hogy foglalkoznának ezzel. Senki nem tudhatta, hogy ő min megy keresztül, vagy hogy milyen nehéz döntés előtt áll. A felszínen minden olyan könnyűnek látszott. Mindent úgy csinál, ahogy Gabby szeretné. pontosan úgy, ahogy megígérte neki. De mi van akkor, ha... Hát erről van szól Éjszakákon át nem aludt, amikor hoszszasan, alaposan átgondolta a helyzetet. Hogy mi is a szerelem. És a sötétben forgolódva arra vágyott, bár döntene helyette valaki más. De ezt a csatát egyedül kellett megvívnia. Reggel pedig gyakran ébredt úgy, hogy Gabby párnáját telesírta, és mindig ugyanazok a szavak hagyták el elsőként a száját: "Annyira sajnálom, drágám!"

Két

különböző ok miatt állt nehéz döntés előtt. Az egyik egy párral kapcsolatos, Kenneth Bakerrel és a feleségével, Eleanorral. A második maga a baleset volt, mely egy esős, szeles éjszakán történt tizenkét héttel azelőtt. A balesetet nem nehéz megmagyarázni, olyan, mint sok másik: egy sor elszigetelt, látszólag egymástól független hiba valahogy összeadódik, és a lehető legszörnyűbb formában nyilvánul meg. November közepén Raleighba, az RBC Centerbe igyekeztek, hogy megnézzék David Copperfield előadását. Az évek során úgy alakult, hogy évente egyszerkétszer elmentek egy ilyen programra, ha másért nem, hát azért, hogy egy estét kettesben töltsenek. Előtte általában megvacsoráztak, de aznap ez elmaradt. Travis sokáig bent volt a rendelőben, későn indultak el Beaufortból. Mire leparkoltak, már csak néhány perc volt a kezdésig. Ebben a rohanásban, a gyülekező felhők és az erősödő szél ellenére Travis elfelejtett esernyőt hozni. Ez volt az első hiba. Megnézték a showt és tetszett nekik, de mire kiléptek a színházból, az idő nagyon elromlott. Ömlött az eső. Ott álltak és próbálták kitalálni, hogyan jussanak el az autóig. Találkoztak néhány barátjukkal, akik szintén az előadásról tartottak hazafelé. Jeff felajánlotta, hogy elkíséri Travist az autóhoz, hogy ne ázzon el, de Travis nem szerette volna Jeff idejét rabolni, ezért nem fogadta el a kedves ajánlatot. Inkább kiszaladt az esőbe, és a bokáig érő pocsolyákon át elfutott az autóig. Mire beült, bőrig ázott, a cipője pedig teljesen átázott. Ez volt a második hiba. Késő is volt, és másnap dolgozniuk kellett, ezért Travis - a szél és az eső ellenére - túl gyorsan hajtott, hogy néhány perccel lerövidítse az egyébként két és fél órás utat. Bár alig látott ki a szélvédőn, a belső sávban ment, és a megengedett

sebességet túllépve leelőzte azokat az autókat, amelyeknek a vezetői óvatosabban, az időjárási viszonyoknak megfelelően vezettek. Ez bizonyult a harmadik hibának. Gabby többször kérte, hogy lassítson, ezt időnként teljesítette is, hogy aztán amint lehet, megint gyorsítson. Mire Goldsboróba értek, ami még mindig másfél órára volt az otthonuktól, Gabby olyan mérges lett, hogy nem szólt többet hozzá. Hátradőlt, behunyta a szemét, és nem volt hajlandó Travishez szólni, mert boszszantotta, hogy a férfit ennyire nem érdekli, mit kér tőle. Négyes számú hiba. Ezután történt a baleset, amelyet el lehetett volna kerülni, ha az előzmények közül akárcsak egy elmarad. Ha Travis hoz esernyőt, ha elfogadja Jeff segítségét, vagy nem hajt olyan gyorsan. Ha nem ázik át a cipője. Ha lassabban ment volna, talán nem veszítette volna el az uralmát a jármű fölött. Ha hallgatott volna Gabbyre, nem vesztek volna össze, Gabby látta volna, mire készül, és leállította volna, mielőtt megtörténik a baj. Newport közelében van egy nagy, enyhe ívű kanyar az autópályán, ahol lámpa is működik. Kevesebb, mint húsz percre voltak az otthonuktól, amikor odaértek. Travis lába addigra annyira viszketett, hogy majdnem beleőrült. Fűzős cipő volt rajta, az átnedvesedett cipőfűzőt még nehezebb volt kikötni, és akárhogy próbálta levenni, az egyik, cipőjének az orra lecsúszott a másik sarkáról, ezért előrehajolt, és a kezével próbált segíteni. Alig látott ki, lefelé nézett és a csomóval küzdött, és nem látta, amikor a lámpa sárgára váltott. A cipőjén lévő csomót nem tudta kioldani. Amikor végre sikerült, felnézett, de akkor már késő volt. A lámpa piros lett, és egy ezüstszínű kamion hajtott a kereszteződésbe. Ösztönösen fékezni kezdett, de az autó hátulja kicsúszott az eső áztatta útburkolaton. Elveszítette uralmát a jármű fölött. Az utolsó pillanatban a kerekek mégis megtapadtak az aszfalton, így si-

került a kamiont kikerülniük, ám kicsúsztak a kanyarban, letértek az útról, és a fenyőerdő felé tartottak. A sáron még jobban megcsúsztak, Travis tehetetlen volt. Forgatta a kormányt, és semmi nem történt. Egy pillanatra úgy látta a világot, mintha lassított felvételt nézne. Az utolsó dolog, amire emlékszik, az üvegcsörömpölés és a fém csikorgása. Gabbynek annyi ideje sem maradt, hogy sikítson.

Travis kifésülte a Gabby arcába lógó hajtincset, és a füle

mögé simította. Megkordult a gyomra. Bár nagyon éhes volt, evésre gondolni sem tudott. A gyomra folyamatosan görcsben állt, és abban a néhány pillanatban, amikor ez abbamaradt, a Gabbyvel kapcsolatos gondolatok gyorsan betöltötték az űrt. Furcsa büntetés volt ez, mert házasságuk második évében Gabby magára vállalta, hogy megtanítja Travist arra, hogy az általa addig annyira kedvelt fűszerezetlen ételeken kívül mást is egyen. Travis szerint azért, mert megelégelte az igencsak nehézkes étkezési szokásait. Travis úgy érezte, észre kellett volna vennie, hogy a változás szele fújdogál, amikor Gabby olyan megjegyzéseket kezdett tenni, milyen ízletes az eprestejszínes palacsinta, vagy hogy hideg téli estéken nincs jobb, mint egy tál marhapörkölt. Addig Travis volt a konyhafőnök a családban, de Gabby szép lassan átvette az irányítást. Vett két-három szakácskönyvet, esténként ledőlt a kanapéra, és itt-ott behajtotta egy-egy lap sarkát. Gyakran megkérdezte Travist, mi a véleménye valamelyik különösen jól hangzó receptről. Hangosan felolvasta a Cajun jambalaya, vagy a borjúszelet Marsala-módra hozzávalóit, és bár Travis azt mondta, remekül hangzanak, a hangján érződött, hogy még ha Gabby el is készítené, akkor sem kóstolná meg őket. De Gabby elég kitartó volt, és apró változtatásokkal fogott

a dologhoz. Például vajas vagy boros mártást rakott a saját tányérjára a szinte minden este Travis által sütött csirkehús mellé. Csak annyit kért a ház urától, hogy legalább szagolja meg, és ő rendre étvágygerjesztőnek találta a mártások illatát. Gabby később rájött, hogy érdemes a tálaló edény alján hagyni egy kis adagot, miután a maga tányérjára már szedett a mártásból, és Travisnek is adni belőle, ha akarja, ha nem. Travis maga is meglepődött, hogy így, apránként, megkedvelte azokat a finomságokat. A harmadik házassági évfordulójukon mozzarellával töltött, olaszos fűszerezésű húspástétom volt a menü; ajándék helyett annyit kért Travistől, hogy fogyasszák el együtt. A negyedik évfordulójuk idején már néha előfordult, hogy közösen főztek. Bár a Travis által készített reggelik és ebédek továbbra is unalmasak, a vacsorák pedig ízetlenek voltak, azt ő is elismerte, hogy van valami romantikus abban, ha együtt készítik el az ételt. Az évek múlásával hetente legalább kétszer így tettek. Gyakran előfordult, hogy Gabby vett egy üveg bort, és megkérték a lányokat, hogy amíg főznek, maradjanak a "napos" szobában, amelynek legfőbb jellegzetessége egy smaragdzöld berber szőnyeg volt. Ezt nevezték "zöld szőnyegprogramnak". Gabby és Travis darabolt és kavargatott, és közben megbeszélték a nap eseményeit, Travis pedig nagyon örült, hogy Gabby így próbál a kedvében járni. Travis nem tudta, lesz-e még valaha módja Gabbyvel együtt főzni. A balesetet követő első néhány hétben szinte mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy az éjszakás nővérnek legyen kéznél az ő telefonszáma. Egy hónap múlva, amikor Gabby már önállóan lélegzett, és az intenzív osztályról külön kórterembe került, Travis biztos volt abban, hogy a helyváltoztatás eredményeképpen Gabby felébred. De amikor látta, hogy semmi nem történik, ezt a mániákus reménykedést csendes, idegőrlő félelem váltotta fel, ami talán még rosszabb.

Gabby egyszer mondta neki, hogy kómába esett betegnél a hatodik hét a vízválasztó: azután annak az esélye, hogy magához tér, drámai mértékben csökken. De Travis nem adta fel a reményt. Azzal győzködte magát, hogy Gabby anya, Gabby nagy küzdő, Gabby más, mint a többiek. A hat hét hamar eltelt; utána jött még kettő. Elérkezett a harmadik hónap, amikor a legtöbb kómás beteget átviszik egy olyan intézetbe, ahol hosszú ideig ápolni tudják őket. Az ő esetükben is elérkezett ez a nap, a mai, és neki kellett döntést hoznia Gabbyvel kapcsolatban. De neki nem ezt a választást kellett most megtennie, hanem egy másikat, ami Kenneth és Eleanor Bakert érintette. Bár tisztában volt azzal, hogy Gabby nem tehet arról, hogy ők ketten beléptek az életükbe, még nem volt képes foglalkozni velük.

Tizennyolcadik fejezet

A  ház, amelyben laktak, olyan volt, hogy Travis le tudta vol-

na élni benne az egész életét. Annak ellenére, hogy új volt, mégis olyan hangulata volt, mintha már azelőtt élet lett volna benne, hogy ők odaköltöztek. Ez Gabbynek volt köszönhető, aki igyekezett olyan otthont kialakítani, hogy bárki, aki oda belép, egyből otthon érezze magát. Neki volt érzéke azokhoz az apró részletekhez, amelyek igazán otthonossá tettek egy házat. Travis tervezte meg a méreteit, választotta ki azokat az építőanyagokat, amelyek kibírják a sós, párás nyarakat is, Gabbynek pedig olyan eredeti ötletei voltak, amilyenek neki sohasem jutottak volna eszébe. Egyszer, még az építkezés idején, autóval elhaladtak egy feltehetőleg régóta lakatlan, omladozó farmépület mellett. Gabby könyörgött

neki, hogy álljanak meg. Addigra Travis már megszokta, hogy Gabbynek időnként messzire szárnyal a fantáziája. Kicsit viccelődött vele, aztán egy-két perc múlva már át is lépték az egykori bejárat küszöbét. A padlót vastag porréteg borította, a repedező falakat és az ablakok helyén tátongó réseket benőtte a kudzu, amiről igyekeztek nem tudomást venni. A túlsó falnál azonban állt egy kandalló, immár vastag koromréteggel befedve, de Travis arra gondolt, hogy Gabby valahogy előre tudta, mit talál ott. Leguggolt a kandalló mellé, végigsimította az oldalát és a párkány alatti részt. - Látod? Szerintem kézzel festett kerámiából készült! mondta. - Biztosan több száz darabból állt, vagy még többől. EI tudod képzelni, milyen gyönyörű lehetett ez új korában? Megfogta Travis kezét. - Jó lenne nekünk is valami hasonló! Szép apránként jöttek olyan ötletek a házzal kapcsolatban, amilyenekre Travis maga sohasem gondolt volna. Nemcsak a kandalló stílusát másolták le, hanem Gabbynek sikerült megtalálnia a tulajdonosokat, felkeresni és meggyőzni őket, hogy megvehesse az egészet, ami így kevesebbe került, mint amennyiért letisztították. Nagy tölgyfa gerendákat és boltíves, puha fenyőből készült lambériát álmodott a nappaliba, amely jól illett a nyeregtetőhöz. Volt, ahol vakolat borította a falat, volt, ahol tégla, és volt, ahol színes szövet, amely néhány helyen úgy nézett ki, mintha bőrből készült volna, de egy dolog közös volt bennük: mindegyik felért egy művészi alkotással. Gabby hosszú hétvégéket töltött antik bútorok és csecsebecsék keresgélésével Néha már úgy tűnt, mintha a ház maga is tudná, mit akar a gazdája. Ha a parketta nyikorgott valahol, Gabby nagy átéléssel oda-vissza sétálgatott, hogy meggyőződjön róla, jól hallja-e. Nagyon szerette a rongyszőnyegeket minél tarkábbak, annál jobbak -, amelyeket ~életlenszerűen helyezett el a házban mindenfelé. Ugyanakkor gyakorlatias is volt. A konyha, a fürdőszobák,

a hálószobák levegősek, világosak és rendkívül modernek voltak, a csodálatos kilátást pedig hatalmas ablakok biztosították. A legnagyobb fürdőszobában grifftalpú kád és tágas, üvegfalú zuhanyfülke volt. Nagy garázst szeretett volna, hogy Travis dolgai elférjenek. Mivel pedig azt feltételezte, hogy sok időt fognak tölteni a házon körbefutó teraszon, ragaszkodott ahhoz, hogy legyen kint egy függőágy, hozzáillő hintaszékekkel, kültéri grillsütővel, és egy részét alakítsák ki úgy, hogy vihar idején is kint tudjanak maradni, anélkül, hogy eláznának. Összességében olyan lett a ház, hogy aki ott járt, nem tudta eldönteni, hogy kint jobb-e lenni, vagy bent; az a fajta otthon lett belőle, ahová be lehetett sétálni sáros lábbal is, nem volt belőle gond. Amikor beköltöztek, és első éjszaka lefeküdtek a baldachinos ágyba, Gabby Travis felé fordult, és elégedetten, szinte dorombolva így szólt: - Ez az a hely, ahol veled együtt le szeretném élni az életemet.

A gyerekeknek természetesen nagyon nehéz volt ez a hely-

zet, még ha Travis nem is említette Gabbynek. Cseppet sem meglepő módon Travis állandóan gondban volt azzal, hogy mit csináljon. Christine többször megkérdezte, hogy anya egyáltalán haza fog-e menni valamikor. Travis igyekezett megnyugtatni, hogy igen, Christine-t mégsem sikerült teljesen meggyőznie. Talán érezte, hogy valójában az apja sem hiszi ezt. A gyerekek megérzik az ilyesmit, és ő nyolcévesen már abban a korban volt, hogy tudta, a világ nem olyan egyszerű, amilyennek korábban gondolta. Nagyon aranyos, kékszemű kislány volt, aki szerette, ha szép masni lóg a hajában, ha rend van a szobájában, és aki nem volt hajlandó olyan ruhákat felvenni, amelyek nem illettek egymáshoz. Soha nem hisztizett, ha nem az történt, amit ő el-

elképzelt; inkább elrendezgette a játékait, vagy felvett egy másik cipőt. De a baleset óta könnyen kiborult, és a hisztik mindennapossá váltak. Travis családja, Stephanie-val az élen, ajánlotta, hogy vigye el pszichológushoz, amit hetente kétszer meg is tett, de a helyzet csak rosszabbodott. És múlt éjjel; amikor Christine aludni ment, nagy rendetlenség volt a szobájában. Lisának, aki korához képest mindig kis termetű volt, ugyanolyan volt a hajszíne, mint Gabbynek, és általában jókedvű volt. Volt egy kis pléd, amit mindenhová magával vitt, és Christine-t kiskutyaként követte a házban és környékén. Az összes füzetborítóját telerakta matricákkal, és az iskolában sok-sok csillaggal jutalmazták a munkáját. Mégis hosszú ideje minden este álomba sírta magát. Travis a gyerekőrzőn át hallotta, hogy Lisa fent sírdogál, és nagyon nehéz volt megállnia, hogy ne csatlakozzon hozzá ő is. Éjszakánként felment a lányok szobájába a baleset óta az is változást jelentett az életükben, hogy a lányok egy szobában szerettek volna aludni -, lefeküdt Lisa mellé, simogatta a fejét, és hallgatta, amint Lisa újra és újra elsuttogja a világ két legszomorúbb szavát: - Hiányzik Anya! Travist a könnyeivel küszködve alig tudta kinyögni: - Tudom, kicsim. Nekem is. Nem is tudta, és nem is akarta átvenni Gabby helyét a családban; így aztán nagy üresség támadt azokon a területeken, amelyek korábban a ház asszonyához tartoztak. Mint a legtöbb szülő, ők is megosztották maguk között a gyerekneveléssel kapcsolatos teendőket. Travis most ébredt rá, mennyivel többet vállalt Gabby, amit most már nagyon bánt. Annyi minden volt, amiről fogalma sem volt, hogyan kell csinálni, pedig amikor Gabby ott volt, olyan egyszerűnek tűnt. Apróságok. Például a lányok fésülése nem okozott gondot, de amikor a fonásra került a sor, hiába tudta elméletben, képtelen volt megcsinálni gyakor-

latban. Arról sem volt elképzelése, hogy Lisa melyik fajta joghurtról beszél, amikor a "kék banánosat" emlegette. Amikor beállt a hideg, ott állt az áruházban a köhögés elleni szirupok pultja előtt, és nem tudta, hogy szőlő vagy cseresznye ízűt vegyen. Christine soha nem vette fel azokat a ruhákat, amelyeket kikészített neki. Fogalma sem volt arról, hogy Lisa péntekenként lakkcipőt szeret venni. Sőt, a baleset előtt sem a tanáraik nevét nem tudta, sem azt, hogy pontosan hol is vannak a tantermeik. A karácsony volt a legrosszabb, mert Gabbynek ez volt a kedvenc ünnepe. Mindent szeretett, ami kapcsolatos vele: a fa és a lakás feldíszítését, a sütögetést, sőt, még a vásárlást is. Travis csodálta, hogy Gabby még akkor is meg tudta őrizni a jókedvét, amikor az áruházakban keresztülverekedte magát a szinte megkergült tömegen, és éjjel, amikor a lányok már aludtak, kissé szeleburdi jókedvvel elővette az általa vásárolt ajándékokat, amelyeket együtt becsomagoltak, majd Travis felvitte őket a padlásra. A legutóbbi karácsony egyáltalán nem volt örömteli. Travis mindent elkövetett, hogy izgalmassá tegye, miközben semmi nem úgy ment, ahogy kellett volna. Igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy Gabby szokta, de rendkívüli erőfeszítést igényelt, hogy örömöt színleljen, pláne hogy a két lány sem könnyítette meg a dolgát. Nem az ő hibájuk volt, de nem tudta, hogyan teljesítse azt a kívánságukat, amely a lista élén állt: hogy anyu minél előbb gyógyuljon meg... Nem volt az a babaház, amely ezt felülmúlhatta volna. Az elmúlt hetekben azért javult egy kicsit a helyzet. Legalabbis valamennyire. Christine még mindig gyakran hisztizett, Lisa pedig sírt esténként, de megszokták az életet az anyjuk nélkül. Amikor iskola után hazaértek, már nem szólították Gabbyt megszokásból; ha elestek és lehorzsolták a könyöküket, már automatikusan az apjukat hívták, hogy tegyen rá seb-

tapaszt. Egy Lisa által az iskolában a családról készített rajzon csupán három alak látszott; Travis visszafojtotta a lélegzetét, amikor meglátta, hogy a sarokban volt egy negyedik, fekvő alak, mintha utólag rajzolták volna oda. Már nem érdeklődtek annyit az anyjuk iránt, mint korábban, és a látogatásaik is ritkultak. Minden látogatás megterhelő volt számukra, mert nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Travis megértette ezt, és próbálta megkönnyíteni a dolgukat. - Mondjatok bármit! - biztatta őket. Úgy is tettek, de válasz híján a beszélgetés mindig félbeszakadt. Travis rávette őket arra is, hogy minden látogatás alkalmával hozzanak magukkal valamit, például néhány kavicsot a kertből, préselt faleveleket, csillámporral díszített, saját kezűleg készített üdvözlőlapokat. De az ajándék átadása is olyan esetlen volt. Lisa először Gabby hasára tette, majd elhátrált; a következő pillanatban inkább a kezéhez közel tette, végül az éjjeli szekrényre helyezte. Christine viszont izgett-mozgott, leült az ágyra, az ablakhoz ment, majd az anyja arcához hajolt, és mindezt néma csendben. - Mi volt ma az iskolában? - kérdezte tőle Travis legutóbb. Anyu biztosan szívesen hallaná! De válasz helyett Christine az apja felé fordult. - Miért? - kérdezte, hangjában a lemondás szomorúságával. - Hiszen úgysem hall semmit!

A kórház földszintjén volt egy kávézó, ahová Travis gyakran

lement, csupán azért, hogy ne csak a saját hangját hallja. Általában ebédidőben érkezett, és látásból már ismert néhány törzstagot. Legtöbbjük alkalmazott volt, de volt egy idősebb hölgy"is, aki mindig ott volt, amikor ő megérkezett. Bár sohasem beszélgetett vele, Travis Gretchentől hallotta, hogy a férje már azelőtt az intenzív osztályon volt, hogy Gabby odakerült

volna. Mintha cukorbetegség szövődménye lett volna az ok. valahányszor meglátta a levest evő hölgyet, Travis egyből a legrosszabbra gondolt. Arra, hogy a férje odafent biztosan tucatnyi gépre van rákapcsolva, műtétek, esetleges amputáció előtt áll, szinte élőhalottként fekszik. Travis nem volt abban a helyzetben, hogy minderre rákérdezzen, de talán nem is akarta tudni az igazságot. Nem lett volna képes megfelelő együttérzést mutatni. Úgy tűnt, a benne rejlő empátia nem működött többé. Mindenesetre figyelte a hölgyet, hátha tanul tőle valamit. Bár a folyamatos gyomorgörcse miatt Travis néhány falatnál többet sosem tudott magába erőltetni, a hölgy mindent megevett, sőt, láthatólag még élvezte is. Míg Travis a lányain és a saját napi szükségletein kívül képtelen volt hosszabb ideig bármire figyelni, a hölgy ebéd közben regényt olvasott, és többször elnevette magát, ha valami mulatságosat olvasott. Ráadásul, Travisszel ellentétben képes volt mosolyogni bárkire, aki elhaladt az asztala mellett. Néha talán érződött egy kis magányosság a mosolyában, bár Travis haragudott magára, amiért olyat feltételez, ami talán nem is igaz. Önkéntelenül is arra gondolt, vajon milyen Iehetett a házasságuk. A korából ítélve valószínűleg már megülték az ezüstlakodalmukat, de az is lehet, hogy az aranyat is. Feltehetőleg voltak gyerekeik, igaz, még egyet sem látott a kórházban. De ezen kívül más nem jutott eszébe. Vajon boldogok voltak? Hiszen látszólag olyan könnyedén vette ezt az akadályt, miközben Travist annyira megviselte a helyzete, hogy a folyosókon sétálva úgy érezte, elég egyetlen rossz lépés ahhoz, hogy orra bukjon. Vajon az ő férje ültetett-e rózsabokrot neki: ahogy ő tette Gabbyvel, amikor először áldott állapotba került. Travis nem felejtette el, milyen volt Gabby, amikor a teraszon ülve, egyik kezével a hasán, megemlítette, hogy a hátsó kertbe virágok kel-

lenének. Travis csak nézte őt, és tudta, hogy ezt a kérést az élete árán is teljesíteni fogja. Igaz, hogy a kezét összevissza karcolta, néhány ujja is vérzett, mire elültette a palántát, de aznap, amikor Christine megszületett, már virágzott a rózsa a kertjükben. Vitt is belőle egy csokrot a kórházba. Vajon őt is figyelte a szeme sarkából a férje úgy, mint annak idején ő Gabbyt, amikor a gyerekeik a parkban hintáztak? Travisnes jólesett látni, mennyire büszke a felesége. Ilyenkor gyakran megfogta a kezét, és legszívesebben sohasem engedte volna el. Vajon őt is gyönyörűnek találta a férje reggelente, borzasan, ahogyan ő Gabbyt? Volt, hogy a szokásos reggeli rohanás ellenére még néhány percig összebújtak az ágyban, hogy erőt merítsenek egymásból az elkövetkező naphoz. Travis nem tudta, hogy csak neki volt ilyen szerencséje a házassággal, vagy mindenkinek ilyen. Egy dologban volt biztos: Gabby nélkül ő elveszett ember, míg mások, mint például a hölgy a kávézóban, ilyen helyzetben is talpra tudnak állni. Csodálni kell őket vagy éppen sajnálni? Travis mindig elkapta a tekintetét, amikor a hölgy észrevette, hogy bámulja őt. A háta mögött belépett egy izgatottan csevegő család, lufikkal. A pultnál egy fiatalember keresgélt aprópénzt a nadrágzsebében. Travis félretolta a tálcáját. Rosszul érezte magát. A szendvicsét is csak félig ette meg. Egy kicsit gondolkodott, hogy felvigye-e magával a szobába, de aztán úgy döntött, úgysem enné meg. Az ablak felé fordult. A kávézó egy kis zöld területre nézett, Travis meglepődött, hogy kint hogyan telik az idő. Hamarosan itt a tavasz, a somfa is rügyezni fog. Az utóbbi három hónapban mindenféle időjárást látott erről a székről: esőt, napsütést, sőt, azt is, amikor a távolban a nyolcvan kilométer per órás szél majdnem kicsavarta a fenyőfákat. Három hete pedig olyan jégeső volt! Utána csodálatos szivárvány pompázott az égen, amely az azalea-

bokrokat övezte gyönyörű, élénk színeivel. Travis úgy érezte, a természet jelet küld neki, hogy az eső után mindig kisüt a nap, és borúra derű következik. Ám amikor a következő pillanatban a szivárványeltűnt, és újra esni kezdett az eső, rádöbbent, hogy a boldogság sokszor nem más, csupán illúzió.

Tizenkilencedik fejezet

A 

délután közepére beborult az ég, és itt volt az ideje Gabby délutáni tornájának. Bár a reggeli gyakorlatokat elvégezte, és később, este jön majd egy nővérke, hogy még egyszer megmozgassa, Travis megkérdezte Gretchent, hogy délutánonként ő is tornáztathatja-e. - Szerintem örülne neki - mondta Gretchen. Végigvették együtt a gyakorlatsort. Gretchen megbizonyosodott róla, hogy Travis megértette, hogy minden izomra és ízületre oda kell figyelni. Míg Gretchen és a többi nővér mindig Gabby kézujjaival kezdtek, Travis a lábujjaitól indult. Felhajtotta a lepedőt és a lábfejéért nyúlt, a kislábujját hajlítgatta újra meg újra, mielőtt folytatta volna a mellette lévő lábujjal. Travis szerette ezt csinálni. Az, ahogy a bőre hozzáért a feleségééhez, elég volt ahhoz, hogy felelevenítsen jó néhány emléket: ahogy Gabby lábát masszírozta a terhességek alatt; ahogy a hátát lassan, mámorítóan dörgölte gyertyafény mellett, és Gabby szinte dorombolt közben; a karja masszírozását, amikor meghúzódott, miután fél kézzel felemelt egy zsák kutyatápot. Nagyon hiányoztak neki a Gabbyvel való beszélgetések, de néha úgy gondolta, hogy legjobban az hiányzik, hogy egyszerűen megérinthesse. Több mint egy hónapig gondolkodott, mielőtt megkérte Gretchent, hogy segíthessen a gyakor-

latok elvégzésében. Ez idő alatt, valahányszor megsimogatta Gabby lábát, mindig úgy érezte, hogy kihasználja a helyzetet. Nem az számított, hogy házasok voltak; hanem az, hogy egyoldalú tett volt a részéről, valahogy tiszteletlen azzal a nővel szemben, akit imádott. De ez... Gabbynek szüksége volt erre. Fontos volt neki. Enélkül az izmai elsorvadnak, és még ha fel is ébredne - illetve amikor felébred, javította ki gyorsan magát -, állandóan ágyhoz lenne kötve. Legalábbis Travis ezt mondogatta magának. Legbelül tudta, hogy neki is szüksége van rá, ha mást nem, csak érezni a bőre melegét, vagy a vér finom lüktetését a csuklóján. Ilyen alkalmakkor érezte a leginkább, hogy fel fog épülni; hogy a teste egyszerűen meggyógyítja önmagát. Befejezte a lábujjak tornáztatását, és a bokáival folytatta; amikor ezzel is megvolt, hajlítgatta a térdét, mindkettőt a mellkasához nyomta, majd újra kiegyenesítette. Régen, amikor Gabby a kanapén feküdt és újságokat nézegetett, akaratlanul is éppen ugyanígy nyújtotta a lábát. Valahogy úgy, mint egy táncos, és ugyanolyan kecsesnek is tűnt. - Jólesik, szívem? Csodálatos! Köszönöm! Egy kicsit merev vagyok! Tudta, hogy csak elképzeli a választ, hogy Gabby meg se moccan. De valahányszor így foglalkozott vele, olyan volt, mintha a hangját hallaná a semmiből. Néha azon gondolkodott, vajon kezd-e megőrülni. - Hogy vagy? Ha az igazságot szeretnéd tudni, halálosan unom az egészet! Igaz is, köszönöm a virágokat. Csodálatosak! Fricknél vetted őket? - Ki másnál? Hogy vannak a lányok? De most az igazat mondd! Travis a másik térd évei folytatta a tornát.

- Jól vannak. De hiányzol nekik, és ez nehéz. Néha nem tudom, mitévő legyek. De hiszen te mindent megteszel értük, nem? Nem ezt mondtuk mindig egymásnak? - Igazad van! Mindössze ennyit kérek tőled! És hidd el, nem lesz semmi gond velük! Talpraesettebbek, mint amilyennek látszanak! - Tudom! Rád hasonlítanak! Travis elképzelte, ahogy Gabby rosszallóan végignéz rajta. Soványnak látszol! Túl soványnak! - Nem sokat ettem mostanában. Aggódom miattad! Vigyáznod kell magadra! A lányok miatt! És miattam is! - Mindig veled leszek! Tudom! Tartok is ettől! Emlékszel a Bakerékre, Kennethre és Eleanorra? Travis abbahagyta a hajlítgatást. - Igen. Akkor tudod, hogy miről beszélek. Travis felsóhajtott, majd újra kezdte. - Igen. A képzeletében ellágyult Gabby hangja. Emlékszel, amikor tavaly mindnyájunkat rávettél, hogy menjünk a hegyekbe kempingezni? Hogy esküdöztél, hogy a lányok és én is imádni fogjuk? Elkezdte a Gabby ujjait és a karját mozgatni. - Ez most miről jutott eszedbe? Sok dolog eszembe jut itt. Nem csoda! Emlékszel, hogy amikor odaértünk, még a sátrat sem állítottuk fel - csak éppen lepakoltunk a teherautóról -, pedig hallottuk a mennydörgést a távolból, mert te meg akartad nekünk mutatni a tavat? Fél mérföldet kellett gyalogolnunk odáig, és éppen amikor elértük a partot, megnyílt az ég és... elkezdett szakadni az eső? Úgy öm-

lött, mintha dézsából öntötték volna! És mire visszaértünk a táborba, minden csuromvíz volt. Nagyon mérges voltam, és azt mondtam, hogy inkább vigyél minket szállodába! - Emlékszem! Sajnálom! Nem kellett volna annyira haragudnom! Még ha a te hibád volt is. - Miért mindig az én hibám? Elképzelte, ahogy Gabby rákacsint, miközben Travis éppen finoman ide-oda forgatta a fejét. Mert olyan jópofa vagy, amikor ezt mondom! Fölé hajolt, és megcsókolta a homlokát. - Annyira hiányzol! Te is! Amikor a gyakorlatsor vége felé járt, egy kicsit összeszorult a torka, mert tudta, hogy Gabby hangja hamarosan elhalkul a fejében. Közelebb hajolt hozzá. - Tudod, hogy fel kell ébredned, ugye? A lányoknak szükségük van rád! Nekem is szükségem van rád! Tudom! Igyekszem! - Siess! Gabby nem szólt semmit. Travis tudta, hogy túlságosan erőlteti a dolgot. - Szeretlek, Gabby! Én is szeretlek! - Tehetek valamit érted? Lehúzzam a rolókat? Vagy hozzak valamit otthonról? Itt maradnál velem még egy darabig? Nagyon fárad vagyok. - Persze! És fognád a kezem? Travis bólintott, és újra betakarta a lepedővel. Ült az ágy melletti széken és fogta a kezét, miközben a hüvelykujjával finoman cirógatta. A galamb visszatért az ablakpárkányra. Az

égen sötét felhők úsztak, mintha egy másik világból érkeztek volna. Szerette a feleségét, de haragudott, amiért így kellett élniük, ugyanakkor szégyellte magát, amiért így gondolkodik. Egytől egyig megcsókolta Gabby ujjhegyeit, és az arcához emelte a kezét. Magához szorította, érezte a teste melegét és azt kívánta, bár csak egy picit is megmozdulna. Amikor semmi nem történt, elengedte, és még azt sem vette észre, hogy a galamb őt nézi.

Eleanor Baker 38 éves háziasszony volt. Két fia volt, akiket

imádott. Nyolc évvel ezelőtt azzal jött a sürgősségi osztályra, hogy hányt, és nagyon fáj a feje a tarkójánál. Gabby, aki egy barátja műszakját vette át, éppen dolgozott aznap, de nem Ő vette fel Eleanort. Nem is tudott róla semmit a következő hétfőig, amikor megtudta, hogy Eleanort az intenzív osztályra vitték, mert vasárnap reggel nem ébredt fel. - Tulajdonképpen - mondta az egyik nővér - elaludt és nem ébredt fel. A kómát a vírusos agyhártyagyulladás okozta nála. A férje, Kenneth történelemtanárként dolgozott az East Carteret Középiskolában. Mindenki szerint szívélyes és barátságos ember volt, ideje nagy részét a kórházban töltötte. Gabby lassan megismerte; először csak egy-két udvarias mondatot váltottak, de ahogy telt az idő, beszélgetéseik egyre hosszabbak lettek. Kenneth imádta a feleségét és a gyerekeit. Mindig elegáns pulóvert és farmert viselt, amikor bejött a kórházba, és literszámra itta az ásványvizet. Mélyen hívő katolikusként Gabby sokszor látta rózsafüzérrel a kezében imádkozni a felesége ágyánál. A gyerekeiket Matthew-nak és Marknak hívták. Travis onnan tudott az egészről, hogy Gabby mesélt neki róluk. Nem az elején, hanem később, amikor valamennyire ösz-

szebarátkoztak. A beszélgetéseik mindig ugyanolyanok voltak abból a szempontból, hogy Gabby csodálkozott, Kenneth hogy tud mindennap bejönni a feleségéhez. És vajon mire gondolhatott, ahogy csendben ott ült mellette? - Mindig olyan szomorúnak látszik - mondta Gabby. - Szomorú is! Hiszen a felesége kómában van! - De mindig ott van! Mi van a gyerekeivel? Hetek, majd hónapok teltek el, és Eleanor Bakert egy szanatóriumba vitték. A hónapokból végül egy év lett, majd kettő. Eleanor Bakert akár el is felejthették volna, csakhogy Kenneth Baker ugyanabban az élelmiszerüzletben vásárolt, ahol Gabby. Időnként összefutottak, és a beszélgetés mindig arról szólt, hogy van Eleanor. Soha semmi változás nem történt. De az évek során gyakran összefutottak, és Gabby észrevette, hogy Kenneth megváltozott. - Még mindig életben van - már csak így számolt be ilyenkor Eleanor állapotáról. Ahol Eleanort említve egykor fény gyúlt a szemében, most csak üresség volt; ahol valamikor szeretet volt, most csak fásultság látszott. Fekete haja néhány év alatt megőszült, és ő maga úgy lefogyott, hogy a ruhái szinte csak lógtak rajta. Mindig a gabonapelyheknél vagy a fagyasztott ételeknél találkoztak, és lassan bizalmas barátokká váltak. Úgy tűnt, Kennethnek szüksége van arra, hogy elmondhassa Gabbynek, mi van velük. Amikor találkoztak, egyik szörnyűséget mesélte a másik után: hogy elvesztette a munkáját, elvesztette a házát, hogy alig várja, hogy mindkét gyerek elköltözzön tőle; hogy az idősebbik kimaradt a középiskolából, és a fiatalabbikat megint letartóztatták kábítószer árusításáért. Megint. Ezt a szót emelte ki Gabby, amikor később Travisnek elmesélte. Azt is mondta, hogy minden bizonnyal Kenneth ittas volt, amikor összetalálkoztak.

- Annyira sajnálom őt! - mondta Gabby. - Tudom - mondta Travis. Gabby elcsendesedett. - Néha azt gondolom, talán könnyebb lett volna, ha meghalt volna a felesége.

Travis az ablakon bámult kifelé, és Kennethre és Eleanorra

gondolt. Fogalma sem volt, hogy Eleanor még mindig a szanatóriumban van-e, vagy egyáltalán él-e még. A baleset óta szinte mindennap eszébe jutottak ezek a beszélgetések. Azon gondolkodott, hogy talán nem véletlenül ismerték meg Bakerék történetét. Végül is nem gyakori, hogy az ember kómában lévő betegeket ismer. Annyira... hihetetlennek tűnt az egész! Legalább annyira valószínűtlennek, mint egy dinoszauruszokkal teli szigetet meglátogatni, vagy végignézni, ahogy egy idegen bolygóról érkező űrhajó fel robbantja az Empire State Buildinget. De Gabby egy kórházban dolgozott, és ha volt valamilyen oka annak, hogy Bakerék beléptek az életükbe, vajon mi Iehetett az? Hogy figyelmeztessék Travist, mi vár rá? Hogy a lányai élete majd félresiklik? Megrémült ezektől a gondolatoktól, és ezért igyekezett mindig otthon lenni, amikor a lányai hazaértek az iskolából. Ezért vitte őket Busch Gardensbe, amint a tanításnak vége lett, és ezért engedte, hogy Christine egy éjszakát a barátnőjééknél töltsön. Minden reggel azzal a gondolattal kelt, hogy még ha nehézségeik vannak is, ami teljesen normális dolog az ő helyzetükben, akkor is ragaszkodik hozzá, hogy rendesen viselkedjenek otthon is és az iskolában is. Ezért amikor rosszul viselkedtek, mindkettőt a szobájába küldte büntetésként. Mert Gabby is így tett volna. Gabby szülei néha úgy érezték, hogy Travis túl kemény a lányaival. Ez nem lepte meg. Különösen az anyósa volt mindig

kritikus. Míg Gabby akár egy óra hosszáig is el tudott az apjával beszélgetni telefonon, az anyjával való beszélgetések mindig rövidek voltak. Travis és Gabby az ünnepeket eleinte mindig Savannah-ban töltötték, de Gabby mindig feszülten tért onnan haza. Végül, amikor megszülettek a lányaik, Gabby megmondta a szüleinek, hogy a saját ünnepi szokásait kívánja kialakítani, és ha szeretnének találkozni velük, jöjjenek ők el Beaufort-ba. Sosem tették. Igaz, a baleset után bejelentkeztek Morehead City egyik szállodájába, hogy közel legyenek a lányukhoz, és az első hónapban gyakran voltak együtt hárman Gabby szobájában. Ugyan sosem mondták, hogy őt hibáztatják a balesetért, Travis érezte abból, ahogy távolságot tartottak vele. Ha Lisával és Christine-nel töltötték az időt, mindig elmentek valahová fagyizni vagy pizzázni -, és ritkán töltöttek néhány percnél hosszabb időt odabent. Aztán vissza kellett menniük Savannah-ba, és mostanában már ritkábban látogatták Gabbyt, főleg hétvégenként. Ha eljöttek, Travis próbált távol maradni a kórháztól. Azt mondta magának, hogy azért, mert szükségük van arra, hogy egyedül lehessenek a lányukkal, ami részben igaz is volt. Azt viszont nem szívesen ismerte el, hogy azért is maradt távol, mert, ha nem is szándékosan, de folyamatosan arra emlékeztették, hogy elsősorban ő a felelős azért, hogy Gabby a kórházban van.

A  barátai úgy reagáltak, ahogy várta. Az első hat héten

Allison, Megan és Liz felváltva főztek ebédet. Az évek során közel kerültek Gabbyhez, és néha úgy tűnt, hogy Travisnek kell vigasztalnia őket. Kisírt szemekkel, erőltetett mosollyal jöttek, edényekkel a kezükben, amelyek tele voltak lasagnával, egytálételekkel, köretekkel és mindenféle desszerttel. Mindig külön megemlítették, hogy csirkét használtak vörös

hús helyett, így biztosak lehettek abban, hogy Travis is megeszi őket. Különösen jók voltak a lányokhoz. Eleinte sokat ölelgették őket, amikor sírtak. Christine különösen megkedvelte Lizt. Liz befonta a haját, segített neki gyöngyökből karkötőket fűzni, és általában fél órát is eltöltött azzal, hogy Christine-nel oda-vissza rugdosták a focilabdát egymásnak. Ha bementek a házba, ott egyből elkezdtek sugdolózni, amikor Travis kiment a szobából. Travis szerette volna tudni, miről. Lizt ismerve biztos volt benne, hogy ha valamiről úgy érzi, hogy fontos, úgyis elmondja neki, de többnyire csak annyit mondott, hogy Christine csupán beszélgetni akart. Idővel azon kapta magát, hogy egyszerre hálás is neki és féltékeny is a Christine-nel való kapcsolatára. Lisához ugyanakkor Megan állt közel. Színeztek a konyhaasztalnál, vagy ültek egymás mellett és tévéztek; Travis néha elnézte, ahogy Lisa ugyanúgy bújik oda Meganhoz, ahogy annak idején Gabbyhez. Ilyenkor majdnem olyanok voltak, mint anya és lánya, és néhány pillanatra Travis úgy érezte, mintha újra együtt lenne a család. De Allison volt az, aki megértette a lányokkal, hogy ha szomorúak és nyugtalanok is, akkor is vannak kötelezettségeik. Szólt nekik, hogy tegyék rendbe a szobájukat, segített nekik a házi feladatuk elkészítésében, és mindig rávette őket, hogy vigyék az edényeket a mosogatóba. Finoman, ugyanakkor határozottan zajlott mindez, és igaz, hogy a lányok néha elhanyagolták a teendőiket azokon az estéken, amikor Allison nem jött hozzájuk, azért sokkal ritkábban fordult elő, mint Travis gondolta volna. Úgy tűnt, tudat alatt rájöttek, hogy egy bizonyos rendszerre szükségük van, és éppen Allison az, aki ezt megadja nekik. A barátai és az anyja - aki minden délután és általában hétvégén is velük volt - a baleset után gondoskodtak arról,

hogy Travis keveset legyen egyedül a lányaival, és tudták a szülői szerepeket pótolni, amit Travis egyedül nem tudott volna. Emiatt is szüksége volt rájuk. Reggelente csak annyira volt képes, hogy felkeljen, és akkor is többnyire a sírás határán állt. Gyötörte a bűntudat, és nemcsak a baleset miatt. Nem tudta, mit kellene tennie. Nem találta a helyét a világban. Ha a kórházban volt, azt kívánta, bárcsak a lányaival lenne otthon; ha otthon volt a lányaival, Gabbyt szerette volna meglátogatni. Soha semmi nem volt elég jó. De miután hat hétig dobálta a szemeteskukába a felesleges ételmaradékot, megmondta a barátainak, hogy továbbra is szívesen látja őket, csak ne főzzenek. És hogy ne jöjjenek mindennap! Ennél a pontnál, Kenneth Bakert látva maga előtt, tudta, hogy neki kell irányítania mindent, ami megmaradt az életéből. Olyan apának kell lennie, amilyen egykor volt, és olyannak, amilyennek Gabby szeretné őt látni. Lassacskán így is lett. Nem volt könnyű, és bár voltak időszakok, amikor Christine és Lisa hiányolták a másoktól kapott figyelmet, sokkal többet jelentett az, hogy Travis újból időt töltött velük. Persze nem tért vissza minden a normális kerékvágásba, de most, három hónap elteltével, az életük rendeződött annyira, amennyire egy ilyen helyzetben elvárható. Travis néha azt gondolta, hogy a lányaival való törődés mentette meg az ő életét. A baleset óta azonban kevés ideje maradt Joe-ra, Mattre és Lairdre. Bár még mindig beugrottak időnként egy sörre, miután a lányok lefeküdtek, a beszélgetéseik mesterkéltté váltak. Az együtt töltött idő alatt szinte minden, amit mondtak, valahogy... rosszul sült el. Ha Gabbyről kérdezték, nem volt kedve beszélni róla. Ha valami másról próbáltak beszélni, Travis úgy érezte, kerülik a témát. Tudta, hogy nincs igaza, de a velük töltött idő alatt mindig szíven ütötte, micsoda különbség van az ő életük és a sajátja között. A kedvességük, a türelmük,

az együttérzésük ellenére mindig azon kapta magát, hogy az jár az eszében, hogy Joe nemsokára hazamegy Meganhoz és majd halkan, összebújva beszélgetnek az ágyban; ha Matt vállon veregette, arra gondolt, vajon Liz örül-e annak, hogy Matt átjött hozzá, vagy szüksége lenne otthon rá, hogy segítsen valamiben. A Lairddel való kapcsolata ugyanilyen volt, és akaratán kívül gyakran volt indokolatlanul mérges a jelenlétükben. Míg ő kénytelen volt állandóan együtt élni a felfoghatatlannal, az ő problémáikat ki és be lehetett kapcsolni, és nem tudott szabadulni az élet igazságtalansága miatt érzett dühétől. Arra vágyott volna, ami nekik megadatott, és tudta, hogy sohasem érthetik meg, hogy ő mit veszített, akármenynyire is szeretnék. Gyűlölte magát, amiért ilyeneket gondol, és próbálta leplezni a haragját, de úgy érezte, hogy a barátai is tudják, hogy minden megváltozott. Ezek a látogatások egyre rövidebbek és egyre ritkábbak lettek. Ezért is gyűlölte magát, a szakadékért, amelyet maguk közé vajt, de nem tudta, hogyan fordíthatná vissza a folyamatot. Nyugodtabb pillanataiban elgondolkodott azon, hogy miért van az, hogy a barátai iránt haragot érez, míg a feleségeik iránt csak hálát. Gyakran üldögélt a teraszon ezen tűnődve. A múlt héten pedig azon kapta magát, hogy bámulja a holdsarlót, és végül elfogadja mindazt, amit már addig is tudott: hogy az igazi különbség az, hogy Megan, Allison és Liz a lányainak akarnak segíteni, míg Joe, Matt és Laird neki. A lányai legalább megérdemelték. Ő inkább büntetést érdemelt volna.

Huszadik fejezet

Gabby ágyánál ülve Travis az órájára pillantott. Mindjárt fél

három, ilyenkor már készülődni szokott, elbúcsúzik Gabbytől, hogy otthon-legyen, mire a lányok hazaérnek az iskolából. De Christine ma az egyik barátnőjéhez megy, Lisa pedig születésnapi bulira Pine Knoll Shores-ba, a tengeri akváriumba, úgyhogy egyikük sem lesz otthon vacsora előtt. Az, hogy a lányainak programja volt mára, jól jött, mert egyébként is hosszabb ideig kellett bent maradnia: találkozót beszélt meg a neurológussal és a kórházigazgatóval. Tudta, hogy miről lesz szó. Nem volt kétsége afelől, hogy mindketten teljesen együttérző hangnemben, megnyugtató, biztató hangon beszélnek majd vele. A neurológus azt fogja mondani, hogy mivel a kórház nem tud már többet tenni Gabbyért, át kell vinni egy szanatóriumba. Biztosítják majd afelől, hogy mivel az állapota stabil, a kockázat minimális, egy orvos pedig hetente ellenőrzi majd. Ráadásképpen valószínűleg azt is elmondják majd, hogy a szanatóriumban dolgozó személyzet mindenféle, Gabby számára szükséges ápolási feladatot el tud látni. Ha Travis ellenkezne, az igazgató valószínűleg közbelép, és megjegyzi, hogy mivel Gabby nem az intenzív osztályon fekszik, a biztosítás csak háromhavi kórházi tartózkodást fedez. Lehet, hogy megvonná a vállát és megemlítené, hogy mivel a kórháznak a helyi közösség érdekeit kell szem előtt tartania, nincs hely, hogy hosszú távon ott tartsák, még akkor se, ha valaha ott dolgozott. Sajnos, Travis nem tudott mit tenni. Lényegében az orvosok azért fogtak össze, hogy biztosan az történjen, amit ők jónak látnak. De egyiküket sem érdekelte, hogy a döntés ennél sokkal bonyolultabb. A felszín alatt ott rejtőzött a rideg valóság, hogy Gabby addig azért fekhetett a kórházban, mert azt feltételezték,

hogy nemsokára magához tér. Az átmenetileg kómában lévő betegeket mind itt helyezték el. Nekik orvosokra és ápolókra van szükségük, hogy azonnal láthassák azokat a változásokat, amelyek a várható javulást jelzik. Egy szanatóriumban azt feltételeznék, hogy Gabby sosem ébred fel. Travis még nem állt készen arra, hogy ezt elfogadja, de úgy tűnt, nincs más választása. A döntés Gabby kezében volt, nem a neurológuséban vagy az igazgatóéban. Travis elhatározta, hogy arra fog alapozni, amiről úgy gondolja, hogy Gabby kedve szerint való lenne. A galamb már nem ült kint az ablakpárkányon. Travis azon gondolkozott, hogy vajon elment-e meglátogatni más betegeket, mint amikor az orvos vizitel, és ha igen, vajon a többi beteg is felfigyelt-e rá úgy, mint ő. - Ne haragudj, hogy az előbb sírtam! - suttogta Travis. Ahogy nézte Gabbyt, figyelte, ahogy a mellkasa minden egyes levegővételnél felemelkedik, majd lesüllyed. - Nem tehetek róla! Biztos volt benne, hogy ezúttal nem fogja hallani Gabby hangját. Az csak naponta egyszer adatott meg neki. - Tudod, mit szeretek benned?- kérdezte. - Sok minden más mellett? - Mosolyt erőltetett magára. - Szeretem, amilyen Mollyval vagy! Egyébként jól van! Még nem mondta fel a csípője a szolgálatot, és még mindig szeret a magas fűben feküdni, amikor csak lehet. Mikor látom őt így, mindig az első közös éveink jutnak eszembe. Emlékszel, mindig a tengerparton sétáltattuk a kutyákat? Mindig korán mentünk, hogy levehessük róluk a pórázt, és futkározhassanak! Azok mindig olyan... nyugodt reggelek voltak, és imádtam nézni, ahogy nevetve kergeted Molly-t körbe-körbe, és megpróbálsz a fenekére csapni. Majd megőrült ilyenkor, csillogott a szeme, a nyelve kilógott, és csak azt figyelte, hogy te mit csinálsz!

Megállt. Meglepetten vette észre, hogy a galamb visszatért. Arra gondolt, hogy biztos szereti hallgatni, ahogy mesél. - Egyébként innen tudtam, hogy nagyon jól fogsz bánni a gyerekekkel is. Onnan, ahogy Mollyval bántál. Már az első alkalommal, mikor találkoztunk... A fejét csóválta, emlékek villantak fel benne. - Ha hiszed, ha nem, mindig is tetszett nekem, ahogy átrohantál hozzám aznap éjjel, és nemcsak azért, mert végül is összeházasodtunk. Olyan voltál, mint egy medvemama, aki a kölykét védi. Csak akkor lesz valaki ilyen mérges, ha tud igazán szeretni, és miután láttam, hogy milyen vagy Mollyval azt a sok szeretetet, figyelmet, aggodalmat, és azt az eltökéltséget, hogy a világon bárkitől megvéded -, tudtam, hogy pontosan ilyen leszel a gyerekekkel is. Megsimogatta Gabby karját. - Tudod, milyen sokat jelent ez nekem? Hogy tudom, mennyire szereted a lányainkat? Fogalmad sincs, mennyi vigaszt nyújtott ez nekem az évek során! Közel hajolt az arcához. - Szeretlek, Gabby, jobban, mint gondolnád! Mindig is ilyen feleségre vágytam! Te vagy minden reménységem, minden álmom, és mindenkinél boldogabbá tettél azzal, hogy a feleségem lettél! Erről soha nem mondok le! Nem is tudok! Érted? Válaszra várt, mindhiába. Soha nem jött semmi felelet, mintha az isten azt akarná sugallni neki, hogy a szeretete nem elég. Ahogy Gabbyt nézte, hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát. Megigazította a lepedőt, mérhetetlen magányosságot érzett, amiért nem élhet a feleségével. Úgy vélte, a szerelme vallott kudarcot azzal, hogy Gabby ilyen helyzetbe került. - Kérlek! - suttogta. - Ébredj fel, drágám! Muszáj! Kifutunk az időből!

S

zia! - köszönt Stephanie. Farmerben és pólóban egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az a sikeres szakember, aki lett belőle. Chapel Hillben élt, vezető projektmenedzser volt egy gyorsan fejlődő biotechnológiai cégnél, de az elmúlt három hónapban heti három-négy napot töltött Beaufort-ban. A baleset óta ő volt az egyetlen, akivel Travis igazán tudott beszélgetni. Egyedül ő tudta Travis összes titkát. - Szia! - üdvözölte Travis. Keresztülsétált a szobán, és az ágy széléhez hajolt. . - Szia, Gabby! - mondta és megcsókolta az arcát. - Jól· vagy? Travis nagyon szerette, ahogy a húga bánt Gabbyvel. Travisen kívül ő volt az egyetlen, aki nem volt zavarban Gabby társaságában, ha látogatóba jött. Stephanie fogott egy másik széket, és közelebb tolta Travishez. - És hogy vagy, bátyus? - Jól - válaszolta Travis. Stephanie még egyszer végignézett rajta. - Igen rosszul nézel ki! - Kösz! - Nem eszel eleget! Benyúlt a táskájába, majd elővett egy zacskó mogyorót. - Tessék! - Nem vagyok éhes. Éppen most ebédeltem. - Mennyit? - Eleget. - Az én kedvemért, jó! - Stephanie a fogával tépte fel a zacskót. - Edd meg és ígérem, hogy befogom a szám, és nem piszkállak többé! - Mindig ezt mondod, amikor itt vagy! - Mert mindig olyan rosszul nézel ki! - Gabby felé fordult.

- Gondolom, ő is ezt mondta, nem? - Stephanie sohasem vonta kétségbe, hogy Travis hallja Gabby hangját, vagy ha mégis, nem éreztette. - De, igen! Odanyújtotta a zacskót. - Akkor egyél a mogyoróból! Travis elvette a zacskót, és az ölébe tette. - Most tegyél néhány szemet a szádba, rágd meg és nyeld le! Olyan volt, mint az anyjuk. - Mondta már valaki, hogy néha kicsit túl rámenős vagy? - Mindennap mondja valaki! De hidd el, kell valaki, aki kicsit rámenős veled! Örülj, hogy létezem! Nagy áldás ez a számodra! A nap folyamán először nevetett Travis őszintén. - Így is mondhatjuk! Kiöntött egy marék mogyorót, és enni kezdett. - Mi újság Brett-tel? Stephanie az elmúlt két évben kezdett Brett Whitneyvel randizni. Mivel az egyik legsikeresebb fedezeti alapokkal foglalkozó menedzser volt az országban, nagyon gazdag volt, jóképű és sokak által a legpartiképesebbnek tartott agglegény a Marylandet és a Pennsylvaniát elválasztó Mason-Oixon Line-tóI délre. - Még mindig együtt járunk. - Baj van a mennyországban? Stephanie vállat vont. - Megint megkérte a kezem. - És mit mondtál? - Amit korábban is! - Mit szólt hozzá? - Semmi különöset. Megint eljátszotta, hogy megsértődött és mérges, de néhány nap múlva megint kiengesztelődött. A múlt hétvégét New Yorkban töltöttük.

- Miért nem mész hozzá? Vállat vont. - Valószínűleg hozzámegyek. - Tudod, mit? Akkor talán igent kellett volna mondanod, amikor megkért! - Miért? Úgyis megkér újra! - Olyan magabiztosnak tűnsz, amikor ezt mondod! - Az vagyok. És majd akkor mondok igent, ha biztos leszek benne, hogy tényleg el akar venni! - Már háromszor megkért! Mi kell még? - Csak azt hiszi, hogy el akar venni! Brett az a fajta fickó, aki szereti a kihívásokat, és jelenleg én vagyok neki a kihívás. Amíg annak érez, állandóan meg fog kérni. És amikor tudom, hogy már igazán készen áll a dologra, akkor fogok igent mondani. - Hát, nem tudom... - Bízz bennem! - mondta. - Ismerem a férfiakat és tudom, hogyan kell bánni velük! - A szeme huncutul csillogott. - Tudja, hogy nincs rá szükségem, és ez gyakorlatilag megőrjíti. - Hát - mondta Travis -, tényleg nincs rá szükséged! - Na, váltsunk témát! Mikor mész vissza dolgozni? - Hamarosan - motyogta Travis. Stephanie a mogyorós zacskóért nyúlt és bekapott néhányat. - Tudod, hogy apa sem fiatal már! - Tudom. - Akkor... jövő héten? Travis nem válaszolt, Stephanie karba tett kézzel várt. - Nos, elmondom, mi fog történni, mivel láthatóan nem szántad még rá magad, hogy munkába állj! Elkezdesz bejárni a klinikára, és legalább déli egy óráig ott leszel mindennap! Ez az

új napirended. Ja, és pénteken már délben bezárhatod a rendelőt. Így apa csak négy délutánt tölt ott. Travis rásandított. - Ezt jól kitaláltad! - Valakinek ki kell! És, csak hogy tudd, ez nemcsak apa miatt lesz így jól Vissza kell menned dolgozni! - Mi van akkor, ha úgy érzem, még nem állok készen rá? - Az baj! De akkor is tedd meg! Ha magad miatt nem is, legalább Christine és Lisa miatt! - Miről beszélsz? - A lányaidról. Emlékszel rájuk? - Tudom, kikről van szó... - És szereted őket, igaz? - Micsoda kérdés ez? - Akkor, ha szereted őket - mondta anélkül, hogy meghallotta volna Travis reakcióját -, el kellene kezdened újra úgy viselkedni, mint egy szülő. Ami azt is jelenti, hogy vissza kell menned dolgozni! - Miért? - Mert - mondta Stephanie - meg kell mutatnod nekik, hogy mindegy, milyen szörnyű dolgok történnek az életben, akkor is tovább kell mennünk! Ez a te felelősséged! Ki más fogja megtanítani őket erre? . - Steph... - Nem mondom, hogy könnyű lesz, de szerintem nincs más választásod. Végül is nekik sem hagytad, hogy feladják a küzdelmet, ugye? Még mindig járnak iskolába, még mindig elvárod, hogy elvégezzék a házi feladatot, igaz? Travis nem felelt. - Úgyhogy, ha elvárod tőlük, hogy teljesítsék a kötelezettségeiket - pedig még csak hat és nyolc évesek -, akkor neked is vállalnod kell a saját felelősségedet! Látniuk kell, hogy

megint olyan vagy, mint régen, és ehhez az is hozzátartozik, hogy dolgozol! Bocsi! Ilyen az élet! Travis a fejét csóválta, és érezte, hogy egyre mérgesebb. - Te ezt nem értheted! - Dehogynem! Travis fáradtan fogta a fejét. - Gabby olyan.... Amikor nem folytatta, Stephanie a bátyja térdére tette a kezét. - Szenvedélyes? Intelligens? Kedves? Erényes? Vicces? Megbocsátó? Türelmes? Pontosan olyan, amilyennek elképzelted leendő feleségedet és gyermekeid anyját? Más szavakkal: tökéletes? Travis meglepetten nézett rá. - Tudom - mondta Stephanie halkan. - Én is nagyon szeretem! Mindig is imádtam! Nemcsak fogadott testvérem, hanem a legjobb barátom' is. Néha úgy éreztem, ő az egyetlen, igaz barátom. És igazad van - csodálatos volt veled és a gyerekekkel! Jobb nem is lehetett volna! Mit gondolsz, miért jövök ide folyton? Nemcsak miattatok! Magam miatt is! Nekem is nagyon hiányzik! Travis nem tudta, mit válaszoljon, úgyhogy inkább hallgatott. A nagy csendben Stephanie felsóhajtott. - Eldöntötted már, hogy mit fogsz tenni? Travis nyelt egyet. - Nem - ismerte el -, még nem. - Már eltelt három hónap! - Tudom - mondta. - Mikor lesz a megbeszélés? - Fél óra múlva kell találkoznom velük. Stephanie jóváhagyóan nézett a bátyjára. - Rendben. Tudod, mit? Gondolkozz még egy kicsit rajta! Elmegyek hozzátok, meglátogatom a lányokat.

- Nincsenek otthon, később jönnek. - Baj lenne, ha ott várnám meg őket? - Menj csak! Van egy kulcs... Stephanie nem hagyta, hogy befejezze. - A gipszbéka alatt a teraszon. Igen, tudom. És ha érdekel, biztos vagyok benne, hogy a legtöbb betörő ott kezdené a keresést! Travis mosolygott. - Szeretlek, Steph! - Én is téged, Travis! Tudod, hogy rám mindig számíthatsz, igaz? - Tudom. - Mindig. Bármikor. - Tudom. Nézte Travist, aztán biccentett neki. - Megvárlak, jól Szeretném tudni, hogy ment! - Rendben! Felállt, a táskájáért nyúlt, és átvetette a vállán. Megcsókolta a bátyját a feje búbján. - Viszlát később, Gabby! - mondta anélkül, hogy választ várt volna. Már félig kint volt a folyosón, amikor meghallotta Travis hangját. - Mi mindent tegyen meg az ember a szeretet nevében? Stephanie félig visszafordult. - Ezt már kérdezted tőlem! - Tudom - tétovázott Travis. - De most azt kérdezem, hogy szerinted mit kellene tennem! - Akkor azt mondom, amit ilyenkor szoktam. Hogy te döntöd el, hogyan kezeled a helyzetet! - Ez mit jelent? Stephanie arckifejezése szinte kétségbeesett volt. - Nem tudom, Trav. Szerinted mit jelent?

Huszonegyedik fejezet

Egy  kicsit

több mint két évvel ezelőtt Gabby összefutott Kenneth Bakerrel egy tipikusan beauforti nyári estén. Élő zene szólt, és csónakok tucatjai voltak a kikötőben, úgyhogy az alkalom tökéletesnek látszott arra, hogy Travis bevigye Gabbyt és a gyerekeket a belvárosba egy fagylaltra. Amíg a sorban álltak, Gabby szinte mellékesen megemlítette, hogy látott egy nagyon szép metszetet az egyik kirakodó standon, amely mellett elhaladtak. Travis mosolygott. Addigra már hozzászokott Gabby célzásaihoz. - Miért nem nézed meg? - kérdezte. - vigyázok a lányokra. Menj csak! Tovább maradt távol, mint amire Travis számított, és amikor visszajött, olyan furcsa volt. Később, amikor hazamentek, és lefektették a lányokat, Gabby láthatóan a gondolataiba merülve ült a kanapén. - Jól vagy? - kérdezte Travis. Gabby fészkelődni kezdett a kanapén. - Ma összefutottam Kenneth Bakerrel - mondta. - Amíg ti fagyit vettetek. - Igen? És hogy van? Gabby sóhajtott. - Tudtad, hogy a felesége már hat éve kómában van? Hat éve! EI tudod képzelni, milyen lehet ez neki? - Nem - mondta Travis. - Nem tudom. - Úgy néz ki, mint egy öregember! - Biztos, hogy én is beleöregednék. Szörnyű dolgokon megy keresztül! Gabby bólintott, az arckifejezése még mindig zavart volt. - Mérges is! Olyan, mintha haragudna a feleségére! Azt mondta, csak időnként látogatja meg. És a gyerekei...

Úgy tűnt, Gabby elvesztette a mondanivalója fonalát. Travis Gabbyre nézett. - Miről beszélsz? - Te meglátogatnál engem? Ha valami ilyesmi történne velem? Akkor először hasított belé valamiféle félelem, bár nem egészen tudta, hogy miért. - Persze! - Miről beszélsz? Gabby végigsimította Travis kézfejét. - Annyira szeretlek, Travis! Te vagy a legjobb férj, a legjobb ember, akit ismerek. Megígérsz nekem valamit? - Bármit - mondta Travis. Gabby mélyen a szemébe nézett. - Azt akarom, hogy ígérd meg, ha valami ilyesmi történik velem, hagysz meghalni! - Már van erre vonatkozó végrendeletünk - ellenkezett Travis. - Akkor csináltuk, amikor az általános végrendeletet és az ügyvédi meghatalmazást. - Igen - mondta Gabby. - De az ügyvédünk nyugdíjba ment és Floridába költözött, és amennyire én tudom, hármunkon kívül senki sem tudja, hogy nem szeretnék tovább élni, ha már nem vagyok képes önálló döntéseket hozni. Nem lenne igazságos sem veled, sem a gyerekekkel szemben, ha állandó bizonytalanságban kellene élnetek, mert idővel a harag elkerülhetetlenné válna. Te is szenvednél, meg a gyerekek is. A mai találkozás Kennethtel meggyőzött erről. Nem szeretném, ha a közösen átélt sok szép emlék megkeseredne! Ehhez túlságosan szeretlek benneteket! A halál mindig szomorú, ugyanakkor elkerülhetetlen is. Elsősorban ezért írtam alá az élő végrendeletet. Mert mindnyájatokat annyira szeretlek. A hangja ellágyult, de mégis határozottabb lett. - És a helyzet az... Nem akarom úgy érezni, hogy el kell

mondanom a szüleimnek vagy a nővéreimnek azt a döntést, amit hoztam. Hoztunk. Nem akarok másik ügyvédet keresni, és újra megfogalmazni az iratokat. Bízom benned, hogy azt teszed, amit szeretnék. És ezért kérlek, hogy ígérd meg: tiszteletben fogod tartani a kívánságomat! Travisnek az egész beszélgetés nagyon szürreálisnak tűnt. - Igen... persze - mondta. - Nem, nem így. Azt akarom, hogy megígérd! Esküdj meg! Travis nyelt egyet. - Megígérem, hogy pontosan azt fogom tenni, amit szeretnél! Esküszöm! - Mindegy, milyen nehéz lesz? - Mindegy, milyen nehéz lesz. - Mert szeretsz engem. - Mert szeretlek. - Igen - mondta Gabby -, és mert én is szeretlek!

A

z okirat, amelyet Travis magával vitt a kórházba, Gabby élő végrendelete volt, amelyet az ügyvédi irodában írt alá. Többek között arról is rendelkezett, hogy az etetőcsövet el kell tőle távolítani tizenkét hét után. Ma kellett erről döntenie... Ahogy Gabby mellett ült a kórházban, Travis felidézte azt az éjjeli beszélgetést. Eszébe jutott az eskü, amit tett. Az elmúlt hetekben már százszor elismételte Gabby szavait, és ahogy közeledett a három hónapos határidő, egyre kétségbeesettebben várta, hogy Gabby felébredjen. Éppúgy, mint Stephanie, aki ezért várta meg Travist otthon. Hat héttel korábban Travis elmondta neki azt az ígéretet, amit Gabbynek tett, mert muszáj volt megosztania valakivel. A következő hat hét úgy telt el, hogy. a várva várt megkönnyebbülés csak nem következett be. Nemcsak hogy nem mozdult meg Gabby, de nem is mutatkozott javulás az agyi

funkcióiban. Bár Travis megpróbált nem foglalkozni azzal, ami nyilvánvaló volt, hogy az óra ketyeg, most pedig elérkezett a döntés pillanata. Néha a képzeletbeli beszélgetéseik során Travis igyekezett rávenni Gabbyt, hogy gondolja meg magát. Azzal érveit, hogy az ígéret nem egészen volt tisztességes; hogy csak azért mondott igent, mert annyira valószínűtlennek tűnt az, hogy erre valaha is szükség lehet. Bevallotta, hogy ha előre látta volna a jövőt, széttépte volna az iratot, amelyet Gabby aláírt az ügyvédi irodában, mert még ha Gabby nem is tud válaszolni, Travis akkor sem tudja elképzelni az életet nélküle. Soha nem lenne olyan, mint Kenneth Baker. Nem érzett keserűséget Gabbyvel kapcsolatban, és nem is fog soha. Travisnek szüksége volt rá, szüksége volt arra a reményre, amit mindig érzett, ha együtt voltak. Erőt merített a látogatásokból. Ma reggel még kimerült volt és fásult; de ahogy telt az idő, a felelősségérzet csak erősödött benne, és egyre biztosabb lett abban, hogy már képes lenne együtt nevetni a lányaival, és tudna olyan apa lenni, amilyennek Gabby szeretné őt látni. Ez így ment három hónapja, és tudta, hogy ha kellene, örökké is vállalná. Egy dolgot nem tudott: hogy hogy a csudában élhetne abban a tudatban, hogy Gabby már nincs közöttük. Bármilyen furcsának is tűnt, volt valami vigasztaló kiszámíthatóság az új életében. Odakint az ablaknál a galamb úgy járkált ide-oda, mintha Travisszel együtt a döntést fontolgatná. Időnként furcsa rokonságot érzett a madárral, mintha meg akarná tanítani valamire, de hogy mire, arról fogalma sem volt. Egyszer hozott egy kis kenyeret magával, de nem gondolta át, hogy a roló miatt nem tudja kiszórni a párkányra. Az üveg előtt állva a galamb nézte a Travis kezében lévő kenyeret, és közben gyöngéden turbékolt. Egy perccel később elrepült, majd visszatért, és aztán ott maradt egész délután. Ezek után már nem félt tőle. Travis akár

meg is ütögethette az ablakot, a galamb mégis ott maradt. Furcsa helyzet volt, ami arra késztette, hogy. valami máson is gondolkozzon a csendes szobában üldögélve. Legszívesebben azt kérdezte volna meg tőle: "Váljak gyilkossá?" A gondolatai óhatatlanul ide vezettek. Ez különböztette meg Travist azoktól, akiktől elvárták, hogy teljesítsék a végrendeletekben megfogalmazódó kívánságokat. Ők azt tették, amit kellett; a döntésük szánalomból fakadt. Travis számára azonban más volt a kérdés, már csak racionális okokból kifolyólag is. Ha nem követi el egyik hibát a másik után, nem történt volna meg a baleset; ha nem történik meg a baleset, akkor Gabby nem esik kómába. Ö, Travis volt a közvetlen oka Gabby sérülésének, amibe legalább nem halt bele. És most, valamilyen törvényes dokumentum szóvirágaival a zsebében, befejezheti a munkát. Örökre ő lenne a felelős Gabby haláláért. Az, hogy ilyen alapvető különbség volt mások helyzete és az övé között, összeszorította a gyomrát; a sorsdöntő nap közeledtével egyre kevesebbet evett. Néha úgy tűnt, lsten nemcsak azt akarja, hogy Gabby meghaljon, hanem azt is, hogy Travis tudja: mindennek ő az oka. Biztos volt benne, hogy Gabby tiltakozna ez ellen. A baleset nem volt más, mint egy – baleset. És Ő, Gabby hozta meg a döntést, nem Travis, hogy meddig akar etetőcsövet. Mégis, Travis nem szabadulhatott felelősségének nyomasztó súlya alól azon egyszerű oknál fogva, hogy Stephanie-n kívül senki sem tudta, hogyan végrendelkezett Gabby. Így hát Travisnek egyedül kell meghoznia a végső döntést. A szürkés délutáni fény szomorú árnyékot vetett a falra. Még mindig bénultnak érezte magát. Hogy időt nyerjen, elvette a virágokat az ablakpárkányról, és az ágyhoz vitte őket. Ahogy Gabby mellkasára tette őket és leült, Gretchen jelent meg az ajtóban. Lassan jött be a szobába. Amíg ellenőrizte Gabby életfunkcióit, nem mondott semmit. Feljegyzett valamit a kórlapjára,

és kurtán elmosolyodott. Egy hónappal azelőtt, amikor Travis Gabbyt tornáztatta, Gabby megemlítette, hogy egészen biztos benne, hogy Gretchen szerelmes Travisbe. - Elhagy bennünket?- kérdezte Gretchen. Travis tudta, hogy Gretchen a szanatóriumba való átköltöztetésre utal; az előcsarnokban hallotta, hogy arról suttognak, ez nemsokára bekövetkezik. De Gretchen kérdése mélyrehatóbb volt, mint azt gondolhatta volna, Travis pedig nem említhette a végrendeletet, hogy érdemben tudjon válaszolni. - Hiányozni fog! - mondta Gretchen. - És maga is. Az arckifejezése tele volt szánalommal. - Komolyan! Régebb óta dolgozom itt, mint Gabby, de hallania kellett volna, ahogy magáról beszélt. És persze a gyerekekről! Látszott, hogy bár szereti a munkáját, mindig akkor a legboldogabb, amikor a munka végeztével haza mehetett. Nem olyan volt, mint mi, többiek, akik annak. örültünk, hogy aznapra végeztünk. Ö azért volt izgatott, mert hazamehetett, hogy újra együtt legyen a családjával. Ezt nagyon csodáltam benne! Travis nem tudta, mit mondjon. Gretchen sóhajtott. Travis mintha néhány könnycseppet látott volna megcsillanni Gretchen szemében. - Nagyon fáj őt így látni! ÉS magát is. Tudja, hogy a kórházban minden nővér tudja, hogy a házassági évfordulókra mindig rózsákat küld a feleségének? Majdnem minden nő azt kívánta itt, hogy a férje vagy a barátja is ilyen legyen. ÉS aztán, a baleset után, ahogy bánik vele... Biztosan szomorú és mérges, de láttam, ahogy tornáztatta Gabbyt. Hallottam, amiket mondott, és... ez olyan kapcsolatot feltételez kettejük között, amelyet nem lehet szétszakítani. Szívszaggatóan gyönyörű! Én pedig olyan szörnyen érzem magam amiatt, amin maguk ketten keresztülmennek. Minden este imádkozom mindkettőjükért. Travis érezte, hogy elszorul a torka.

- Azt próbálom elmondani, hogy maguk miatt hiszek abban, hogy létezik igaz szerelem. És ezt még a legnehezebb pillanat sem tudja elvenni maguktól. Gretchen megállt, az arca elárulta, hogy úgy érzi, túl sokat mondott, és elfordult. Egy pillanattal később, amint éppen ki akart menni a szobából, Travis érezte, hogy a kezét a vállára teszi. Meleg volt, könnyű, és csak egy pillanatig volt ott, utána eltűnt, Travis pedig megint egyedül maradt a döntéssel.

Mennie kell. Ránézett az órára, és tudta, hogy nem halaszt-

hatja tovább, mert a többiek már várnak rá. Átsétált a szobán, hogy lehúzza a rolót. Megszokásból bekapcsolta a tévét. Bár tudta, hogy a nővérek úgyis kikapcsolják később, nem akarta, hogy Gabby egyedül feküdjön egy szobában, amely némább, mint a sír. Gyakran elképzelte, ahogy megpróbálja elmagyarázni, hogy is történt. Látta magát, ahogy hitetlenkedve rázza a fejét, a szüleivel a konyhaasztalnál ülve. Nem tudom, miért ébredt fel hallotta magát. - Amennyire tudom, nincs rá magyarázat. Minden ugyanolyan volt, mint bármikor máskor, amikor meglátogattam... azt kivéve, hogy kinyitotta a szemét. - Elképzelte, ahogy az anyja sír örömében; lelki szemeivel látta, ahogy felemeli a telefont és felhívja Gabby szüleit. Ez néha olyan nyilvánvaló volt, mintha tényleg megtörtént volna, és visszatartotta a lélegzetét, hogy átélje és megtapasztalja a csodát. De most kétségei voltak afelől, hogy ez valaha is lehetséges lenne, és a szoba túloldaláról Gabbyre nézett. Kik voltak ők, Gabby és ő? Miért történt mindez így? Volt idő, amikor tudott volna ésszerű magyarázatot adni a kérdésekre, de az az idő régen elmúlt. Manapság már semmit sem értett. Gabby felett percegett a neonlámpa, Travis pedig azon gondolkodott, milyen döntést is hozzon. Még mindig nem tudta. Csak azt, hogy Gabby

még életben van, és ahol élet van, ott remény is mindig van. Gabbyre figyelt. Azon tűnődött, hogy hogyan lehet az, hogy valaki, aki ennyire közel áll hozzá lelkileg, és testileg is itt van, mégis annyira távolinak tűnik. Ma döntenie kell. Ha az igazat mondja, akkor Gabby meghal; ha hazudik, Gabby kívánságát nem teljesíti. Szerette volna, ha Gabby megmondja, mit tegyen, ezért elképzelte, hogy valahonnan a távolból. megérkezik a válasz. Én már megmondtam, szívem. Tudod, mit kell tenned! De a döntésnek, amelyet meg kell hoznia, már az alapjai is hibásak - akarta mondani. Ha visszafordíthatná az idő kerekét, soha nem tenne ilyen ígéretet. Persze azon is elgondolkodott, hogy vajon Gabby megkérné-e egyáltalán rá. Akkor is így döntött volna, ha tudta volna, hogy Travis okozza majd a kómáját? Vagy ha tudta volna, hogy az, hogy kihúzzák az etetőcsövet belőle, és végignézi, ahogy lassan éhen hal, Travis egy részét is megöli? Vagy ha Travis elmondaná neki, hogy jobb apa tudna lenni, ha Gabby életben maradna, még akkor is, ha sohasem épülne fel? Ezt a gondolatot már nem tudta elviselni, és a vágya óriási erővel tört elő: Kérlek, ébredj fel! A visszhang szinte a sejtei mélyére hatolt. Kérlek, szívem! Tedd meg a kedvemért! A lányainkért! Szükségük van rád! És nekem is szükségem van rád! Nyisd ki a szemed, mielőtt elmegyek, amíg még van idő... Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Gabby rándult volna egyet, megesküdött volna, hogy látta őt megmozdulni. Túlságosan is elszorult a torka ahhoz, hogy megszólaljon. De, mint mindig, a valóság győzedelmeskedett, és Travis tudta, hogy az egész csak illúzió volt. Gabby egyáltalán nem mozdult meg, és ahogy nézte őt könnyes szemmel, úgy érezte, hogy a lelke kezd meghalni. Mennie kellett volna, de egy dolgot még meg kellett tennie. Mint mindenki más, ő is ismerte Hófehérke történetét a herceg

csókjáról, amely megtörte a gonosz átkot. Mindig erre gondolt, amikor otthagyta Gabbyt egész napra, de most muszáj volt megpróbálnia neki is. Ez volt az utolsó esélye. Akarata ellenére is élt benne egy aprócska reménysugár, hogy a helyzet most tényleg megváltozhat. Bár a Gabby iránti szerelme változatlan volt, a véglegesség eddig hiányzott, és talán a szerelme és a véglegesség keveréke létrehozza azt a varázslatos képletet, amely eddig hiányzott. Összeszedte magát, és az ágy fölé hajolt. Igyekezett meggyőzni magát, hogy ez alkalommal sikerülni fog. Ez a csók, nem úgy, mint az eddigiek, meg fogja tölteni Gabby tüdejét élettel. Majd sóhajt egyet egy pillanatnyi zavar után, de aztán rájön, hogy mit tett vele Travis, és érzi majd, ahogy a férje élete átömlik az ő testébe. Érzékeli majd Travis iránta érzett szerelmének teljességét, és olyan szenvedéllyel, amely Travist is meglepi, visszacsókolja őt. Odahajolt, az arcuk egyre közelebb ért egymáshoz, és Travis érezte, ahogy leheletének melege keveredik az övével. Travis becsukta a szemét, hogy ne jusson eszébe ezer más csók emléke, és az ajkával megérintette Gabbyét. Valami szikrát érzett, és egyszeriben azt érezte, hogy Gabby lassan viszszatér hozzá. Gabby volt a kar, amely magához szorította nehéz időkben, ő volt a suttogás mellette a párnán éjszaka. Ez most sikerül, gondolta, most tényleg sikerül... ám ahogy a szíve gyorsabban kezdett verni, világossá vált számára, hogy semmi sem változott. Fölegyenesedett. Mást nem tudott tenni, mint finoman megsimogatni Gabby arcát. A hangja rekedt volt, szinte csak suttogott. - lsten veled, szívem!

Huszonkettedik fejezet

Mi mindent tehet az ember a szeretet nevében? Travis még mindig ezen gondolkodott, amikor a kocsifeljáróra hajtott, pedig már meghozta a döntését. Stephanie autója kint állt, de a nappalit kivéve, a ház többi része sötét volt. Egy üres házat már nem tudott volna Travis elviselni. Csípős hideg volt, ahogy kiszállt az autójából; és összébb húzta magán a kabátját. A hold még nem jött fel, csak a csillagok ragyogtak az égen; tudta, hogy ha nagyon akarná, képes lenne felidézni néhányat azokból a csillagképekből, amelyeket egyszer Gabby mutatott neki. Mosoly futott át az arcán, ahogy arra az estére visszagondolt. Az emlék olyan tiszta volt, mint odafenn az ég, de elhessegette magától, mert tudta, nincs ereje ahhoz, hogy elidőzzön rajta. Ma este nem. A gyep fényes volt a párától, ami az erős éjszakai fagy előjele volt. Figyelmeztette magát, hogy ne felejtse el ki készíteni a lányok kesztyűjét és sálját, hogy ne reggel kelljen kapkodnia. Nemsokára itthon lesznek, és annak ellenére, hogy fáradt volt, hiányoztak neki. Kezét a zsebébe süllyesztve elindult a bejárati lépcsőn felfelé. Stephanie megfordult, amikor hallotta, hogy belépett a házba. Travis érezte, hogy megpróbálja leolvasni az arcáról, mi történt. A lány elindult bátyja felé. - Travis! - mondta. - Szia, Steph! Levette a kabátját. Csak most ébredt rá, hogy nem is emlékszik a hazafelé vezető útra. - Jól vagy? Eltelt egy kis idő, mire válaszolt. - Nem tudom. Stephanie megfogta a karját, és gyengéden azt kérdezte:

- Hozzak valamit inni? - Egy pohár víz jól esne! Stephanie láthatóan megkönnyebbült, hogy tehet, valamit a testvéréért. - Egy perc és itt vagyok! Travis leült a kanapéra, hátrahajtotta a fejét, és olyan fáradtnak érezte magát, mintha egész nap az óceánban küzdött volna a hullámokkal. Stephanie visszajött, és odaadta neki a poharat. - Christine telefonált. Egy kicsit később jön. Lisa már úton van. - Rendben - mondta Travis. Bólintott, mielőtt a családi képre nézett volna. - Akarsz róla beszélni? Travis ivott egy kis vizet, mert teljesen kiszáradt a torka. - Gondolkoztál azon a kérdésen, amit korábban tettem fel? Arról, hogy meddig mehet el valaki a szeretet nevében? Stephanie egy pillanatra újra elgondolkodott a kérdésen. - Azt hiszem, már válaszoltam rá. - Igen. Valamit. - Micsoda? Azt mondod, hogy nem volt elég jó a válasz? Travis elmosolyodott; hálás volt, hogy Stephanie még most is tud úgy beszélni vele, mint máskor. - Amit igazából szeretnék tudni, az az, hogy te mit tettél volna a helyemben? - Tudtam, hogy erre vonatkozik a kérdésed - mondta Stephanie tetován -, de... nem tudom, Trav. Tényleg nem! Nem tudom elképzelni, mit csinálnék, ha ilyen döntést kellene hoznom, és hogy őszinte legyek, szerintem más sem. - Kifújta magát. - Néha azt kívánom, bár sose mondtad volna el! - Valószínűleg nem kellett volna. Nem volt jogom ahhoz, hogy ezzel terheljelek. Stephanie a fejét csóválta.

- Nem így értettem. Tudom, hogy valakivel beszélned kellett róla, és örülök, hogy engem tiszteltél meg a bizalmaddal! Csak szörnyű érzés nekem látni, amin keresztülmész! A baleset, a te sérülésed, a gyerekek miatti aggódás, a feleséged kómában... és aztán döntést hozni arról, hogy figyelembe vedde Gabby kérését! Ez bárkinek túl sok lenne! Travis nem mondott semmit. - Aggódom miattad! - tette hozzá Stephanie. - Alig aludtam, mióta elmondtad. - Sajnálom. - Ne kérj bocsánatot! Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem! Vissza kellett volna költöznöm ide, amikor a baleset történt! Gyakrabban kellett volna Gabbyt meglátogatnom! Mindig itt kellett volna lennem, amikor beszélni szerettél volna valakivel! - Semmi baj. Örülök, hogy nem hagytad ott a munkádat! Sokat dolgoztál, hogy elérd azt, amit elértél! Gabby is tudta ezt. Egyébként is, sokkal többet voltál itt, mint amennyire számítottam! - Annyira sajnállak azért, amin keresztülmész! Travis átkarolta. - Tudom - mondta. Csendben ültek egymás mellett. Travis hallotta, hogy a háttérben kattan a fűtőtest. Stephanie felsóhajtott. - Szeretném, ha tudnád, hogy bárhogyan is döntöttél, melletted állok! Nálam jobban senki nem tudja, mennyire szereted Gabbyt. Travis az ablak felé fordult. Az üvegen keresztül látta, ahogy a szomszéd házak fényei világítanak a sötétben. - Nem tudtam megtenni -, mondta végül. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. - Azt hittem, hogy menni fog, és még azt is elpróbáltam, amit mondani készültem az orvosnak, hogy vegyék ki az etető-

csövet. Tudom, hogy Gabby ezt akarta, de... nem tudtam megtenni. Még ha életem hátralévő részét azzal fogom is tölteni, hogy látogatom őt a szanatóriumban, jobb lesz, mint bárki mással élni. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy hagyjam elmenni! Stephanie halványan rámosolygott. - Tudtam - mondta. - Láttam az arcodon, amikor bejöttél az ajtón! - Szerinted helyesen cselekedtem? - Igen - válaszolt Stephanie habozás nélkül. - Az én szempontomból, vagy Gabbyéból? - Mindkettőtökéből. Travis nyelt egyet. - Szerinted fel fog ébredni? Stephanie a szemébe nézett. - Szerintem igen. Mindig is így gondoltam. Ti ketten... Egészen különleges kapcsolat van köztetek. Ezt mindenre értem ahogy egymásra néztek, ahogy megnyugszik, amikor a hátára teszed a kezed, ahogy mindig tudjátok, hogy mit gondol a másik... ez mindig olyan lenyűgöző volt számomra! Ezért is halogatom a házasságot. Tudom, hogy valami olyasmire vágyom, ami köztetek van, és nem vagyok biztos benne, hogy már megtaláltam. Sőt, abban sem, hogy valaha is meg fogom. És az ilyen szerelem... azt mondják, mindenre képes! Szereted Gabbyt, Gabby is szeret téged, és egyszerűen nem tudom elképzelni a világot úgy, hogy nem vagytok együtt. Nektek együtt kell lennetek! Travis hagyta, hogy Stephanie szavai átjárják. - Akkor most mi lesz? - kérdezte Stephanie. - Segítsek elégetni a végrendeletét? A feszültség ellenére Travis elnevette magát. - Talán később. . - És az ügyvéd? Nem fog visszajönni és háborgatni, ugye? - Évek óta nem hallottam felőle!

- Látod, ez újabb bizonyítéka annak, hogy helyesen cselekedtél! - Szerintem is. - Mi van a szanatóriummal? - Jövő héten viszik át. Meg kell tennem a szükséges előkészületeket! - Segítsek? Travis megdörzsölte a halántékát, elviselhetetlen fáradtságot érzett. - Igen - mondta. - Jó lenne! - Figyelj! - Stephanie egy kicsit megrázta. - jól döntöttél! Egyáltalán nem kell lelkiismeret-furdalást érezned! Nem volt más választásod! Ö is élni akar! Ö is szeretne visszatérni hozzád és a lányokhoz! - Tudom. De... Nem tudta befejezni a mondatot. A múltjuk már elmúlt, a jövőjük még nem alakult ki. Travis tudta, hogy a jelenre kell összpontosítania... a mindennapi élet hirtelen mégis végeláthatatlannak és elviselhetetlennek tűnt. - Félek! - ismerte be végül. - Tudom - mondta Stephanie, és közelebb húzta magához. - Én is.

Epilógus 2007. június

A

ködös téli tájat felváltották a késő tavasz friss színei, és ahogy Travis a verandán ült, hallotta a madarak énekét. Sok tucat, vagy talán száz is fütyült és csiripelt egyszerre, időnként pedig egy-egy csapat seregély röppent fel a fákról olyan alakzatban, amely szinte kész koreográfiát sejtetett. Szombat délután volt. Christine és Lisa még mindig az új hintával játszottak, amelyet Travis az előző héten akasztott fel. Mivel hosszú, lassú ívűeket szeretett volna a lányoknak valami mást, mint a megszokott hintaszerkezet -, levágott néhányat az alacsonyabban lévő ágakból, mielőtt a kötelet a lehető legmagasabbra erősítette. Ma reggel egy órát töltött azzal, hogy a hintát lökdöste, és a lányai örömsikoltásait hallgatta. Mire befejezte, az inge teljesen átnedvesedett az izzadságtól De a lányok még visszavárták! - Hadd pihenjen apa egy kicsit! - zihálta. - Apa fáradt! Miért nem lökitek egy kicsit egymást? Látható volt a csalódás az arcukon, fejüket is lehorgasztották, de ez csak pár pillanatig tartott Nemsokára megint visítoztak. Travis nézte, ahogy hintáznak, és elmosolyodott. Imádta a nevetésük dallamát, és melengette a szívét, amikor látta, hogy ilyen jól eljátszanak egymással. Azt remélte, hogy mindig ilyen szoros lesz a kapcsolatuk, mint most Szerette volna azt hinni, hogy mint nála és Stephanie-nál történt, akkor később még közelebb kerülnek egymáshoz. Legalábbis ezt remélte. Már tudta, hogy néha

nem marad más az embernek, csak a remény, amit az utóbbi négy hónapban meg is tanult megbecsülni. Amióta meghozta döntését, élete visszatért a rendes kerékvágásba. Vagy legalábbis majdnem. Stephanie-val végigjártak már vagy fél tucat szanatóriumot.. Ezeket a látogatásokat megelőzően a szanatóriumokkal kapcsolatban olyan előítéletei voltak, hogy mindegyik rosszul megvilágított, mocskos hely, ahol zavarodott, nyögdécselő betegek kóborolnak a folyosókon az éjszaka közepén; és az őrület határán álló-betegápolók figyelik őket. Egyik sem bizonyult igaznak. Legalábbis azokkal a helyekkel kapcsolatban nem, amelyeket Stephanie-val látogattak meg. Ehelyett a legtöbb világos volt és szellős; figyelmes, gondos, jól öltözött középkorú férfiak és nők vezették, akik nagyon igyekeztek bebizonyítani, hogy az ő intézményük higiénikusabb, mint a többi szanatóriumban, hogy a személyzet náluk előzékenyebb, gondosabb és szakképzett. Amíg Travis a látogatások alatt azon gondolkodott, vajon Gabby jól érezné-e magát egy ilyen helyen, vagy hogy ő lenne-e a legfiatalabb beteg egy szanatóriumban, Stephanie feltett néhány kényes kérdést. Megkérdezte, hogy a személyzet tagjainak hátterét ellenőrizték-e, és érdeklődött a vészforgatókönyvekről, hangosan tűnődött, hogy vajon milyen gyorsan találnak megoldást a felmerült panaszokra, és ahogy a szobákban sétált, nyilvánvalóvá tette, hogy teljesen tisztában van minden szabállyal és rendelkezéssel, amelyet a törvény előír. Kitalált helyzeteket vázolt fel, amelyek előfordulhatnak, és megkérdezte, hogy hogyan oldaná meg őket a személyzet és az igazgató; például érdeklődött, hogy hányszor fordítanák meg Gabbyt egy nap, hogy megelőzzék a felfekvéseket. Travisnek időnként úgy tűnt, mintha Stephanie ügyész lenne, aki megpróbál valakire rábizonyítani valamilyen bűntényt, és igaz, hogy ezzel néhány igazgatót kihozott a sodrából, Travis hálás volt az éberségéért.

Az ő lelkiállapotában ő aligha lett volna képes erre, de legbelül érezte, hogy Stephanie a megfelelő kérdéseket teszi fel. Gabbyt végül mentővel vitték egy szanatóriumba, amelyet egy Elliot Harris nevű ember vezetett, és csak néhány háztömbnyire volt a kórháztól Harris nemcsak Travisre tett jó benyomást, hanem Stephanie-ra is, aki a legtöbb iratot kitöltötte az irodájában. Stephanie célozgatott arra - vagy igaz volt, vagy nem - hogy vannak ismerősei az állami törvényhozásban, és gondoskodott arról, hogy Gabby egy kellemes különszobát kapjon, amely az udvarra nézett. Amikor Travis meglátogatta, az ágyát az ablak felé fordította és felrázta a párnáit. Elképzelte, hogy Gabby élvezi az udvarról jövő hangokat, ahol barátok és családtagok találkoztak a napsütésben. Gabby egyszer ezt mondta neki, amikor a lábait tornáztatta. Azt is mondta, hogy megértette a döntését, és örül neki. IIIetve, pontosabban, Travis azt képzelte, hogy ez így van. Miután Gabbyt elhelyezték az otthonban, és a következő hét nagy részét Travis vele töltötte, hogy mindketten megszokják az új környezetet, Travis visszament dolgozni. Elfogadta Stephanie javaslatát, és a hét négy napján dolgozni kezdett: kora délutánig ő volt a rendelőben, utána az apja. Nem is vette észre, mennyire hiányzott neki az emberekkel való kapcsolat, és amikor az apjával ebédelt, azt vette észre, hogy szinte mindent megevett. Persze az, hogy rendszeresen dolgozott, azt jelentette, hogy át kellett alakítania a napirendjét Gabbyvel. Miután elkísérte a lányokat az iskolába, elment a szanatóriumba, ott töltött egy órát Gabbynél; majd munka után még egyet, mielőtt a lányok hazaértek. Péntekenként a nap legnagyobb részében ott tartózkodott, és hétvége ken is néhány órát. Ez a lányok napirendjétől függött; ehhez Gabby is ragaszkodott volna. Néha hétvégeken ők is vele akartak jönni, de többnyire nem, vagy focimeccsek, vagy bulik, vagy a görkorcsolyázás miatt. Valahogy, amióta meghozta a Gabbyvel kapcsolatos

döntést, a lányai és közte növekvő távolság nem zavarta annyira Travist, mint régebben. A lányai csak élték az életüket; igyekeztek összeszedni magukat és továbblépni, ahogyan ő is. Eleget élt már ahhoz, hogy tudja, a gyászt mindenki másképp éli meg, és lassan úgy tűnt, mindnyájan elfogadják az új helyzetet. És aztán egy délután, kilenc héttel azután, hogy Gabbyt felvették a szanatóriumba, a galamb megjelent az ablakban. Travis először nem hitt a szemének. Az igazat megvallva, nem is volt teljesen biztos abban, hogy ugyanaz a madár. Honnan tudhatta volna? Szürke, fehér és fekete, sötét, mélyen ülő, apró szemekkel - a legtöbb madár szinte ugyanígy néz ki. És mégis, ahogy nézte... tudta, hogy ugyanaz. Az kellett, hogy legyen. Le s fel járkált, egyáltalán nem félt Travistől, mikor az ablakhoz közelített, a turbékolása pedig valahogy... ismerős volt. A legtöbb ember azt mondta volna, hogy megőrült, amivel énje egyik fele egyet is értett volna, de mégis... Ugyanaz a galamb volt, mindegy, milyen őrültségnek hangzott. Csodálkozva, elképedve nézte, majd másnap hozott egy kis gyümölcskenyeret, és szórt belőle néhány falatot az ablakpárkányra. Ezek után rendszeresen az ablakra pillantott, várta, hogy újra feltűnjön a madár, de nem jött többé. A látogatását követő napokban Travis szomorúnak érezte magát, amiért nem volt ott. Néha, furcsa pillanatokban, szerette azt gondolni, hogy egyszerűen azért jött, hogy megnézze, hogy vannak, és hogy biztos legyen benne, Travis még mindig vigyáz Gabbyre. Vagy ezért, mondta Travis magának, vagy azért, hogy megmondja neki, hogy ne adja fel a reményt, és hogy végül is jól döntött. Amikor a hátsó teraszon ülve visszaemlékezett erre a pillanatra, azon merengett, milyen jó, hogy láthatja a lányai boldogságát, és hogy olyan sok örömöt nyújt neki az ő vidámságuk. Nehezen vette észre, hogy az az érzés, hogy

minden rendben van körülötte, milyen fontos az életében. Vajon a galamb megjelenése előrevetítette az életükben ezután bekövetkező változásokat? Szerinte természetes, ha az ember ilyen dolgokon gondolkodik, és úgy vélte, hogy a történet folytatását élete végéig mesélni fogja. Hogy mi történt? Hat nappal a galamb megjelenése után Travis a délelőtt közepe felé a klinikán dolgozott. Az egyik szobában egy beteg macska volt; egy másikban egy dobermankölyök, akinek oltásokat kellett beadnia, a harmadik szobában Travis egy korcskutya - félig labrador, félig golden retriever -, sebét varrta össze, aki megsebesült, amikor átmászott egy szögesdrótkerítésen. Az utolsó öltés után elkötötte a cérnát, és éppen el akarta magyarázni a gazdájának, hogy mit tegyen a sebbel, hogy ne fertőződjön el, amikor az egyik asszisztens lépett a szobába kopogás nélkül. Travis meglepetten fordult felé. - Elliot Harris keresi - mondta. - Beszélnie kell önnel! - Át tudná venni az üzenetet? - kérdezte Travis a kutyára és a gazdájára pillantva. - Azt mondta, nem tűr halasztást! Sürgős! Travis elnézést kért a páciens gazdájától, és megkérte az asszisztensét, hogy fejezze be, amit ő elkezdett. Bement a szobájába, és bezárkózott. A telefonon villogott egy égő, ami azt jelezte, hogy Harris a vonalban van. Így, visszagondolva, nem volt biztos benne, hogy mit fog hallani. De ahogy a kagylót a füléhez emelte, érezte, hogy valami fontos lehet, mert ez volt az első - és az egyetlen alkalom, amikor Elliot Harris felhívta őt a rendelőben. Összeszedte magát, és lenyomta a gombot. - Itt Travis Parker beszél - szólt a telefonba. - Parker doktor, Elliot Harris vagyok - mondta az igazgató. A hangja nyugodt volt és semmit sem árult el. - Azt hiszem, minél előbb be kellene jönnie a szanatóriumba!

Az ezt követő rövid szünetben millió gondolat keringett Travis fejében: hogy Gabby nem lélegzik, hogy rosszabbra fordult az állapota, hogy minden remény elveszett. Ekkor Travis úgy megmarkolta a kagylót, mintha abba kapaszkodva próbálna meg talpon maradni, bármi is következzék. - Gabby jól van? - kérdezte végül erőtlenül. Újabb szünet következett, talán egy másod percnyi, vagy kettő. Ilyenkor egy szemvillanásnyi idő is éveknek tűnhet, legalábbis most így beszél róla, de akkor amiatt a két szó miatt, amit hallott, elejtette a telefont.

Hihetetlenül nyugodt volt, amikor kijött a szobájából. Leg-

alábbis azt mondták neki később az asszisztensei, hogy amikor látták, el sem tudták képzelni, mi történhetett. Nézték, amint a külvilágról megfeledkezve elhalad a pult előtt. A kollégáktól a behozott állatok gazdájáig mindenki tudta, hogy Travis felesége a szanatóriumban van. Madeline, a 18 éves recepcióslány tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Travis közeledik felé. Ekkora már majdnem mindenki tudta a rendelőben, hogy hívták a szanatóriumból. Egy kisvárosban gyorsan terjednek a hírek. - Felhívná az apámat, hogy legyen szíves, jöjjön be? - kérdezte Travis. - Be kell mennem a szanatóriumba! - Persze, természetesen! - válaszolta Madeline. Némi habozás után megkérdezte: - Jól van? - EI tudna vinni kocsival? Azt hiszem, most jobb lenne, ha nem vezetnék... - Hogyne! - mondta Madeline, és ijedten nézett. - Csak először telefonálok, jó? Amíg Madeline tárcsázott, Travis úgy állt ott, mint aki megbénult. A váróterem csendes volt; még az állatok is érezték, hogy történt valami. Mintha csak a távolból hallotta vol-

na, ahogy Madeline az apjával beszél; valójában azt sem nagyon tudta, hogy hol van. Csak amikor Madeline letette a kagylót, és azt mondta Travisnek, hogy az apja mindjárt bent lesz, akkor kezdett Travis magához térni. Látta Madeline arcán a riadalmat. Talán azért, mert még fiatal volt és nem jutott jobb az eszébe, Madeline feltette azt a kérdést, amely valószínűleg mindenki fejében járt. - Mi történt? Travis együttérzést és aggodalmat egyaránt látott a többiek arcán. Legtöbbjük évek óta ismerte őt; néhányan kisgyerek kora óta. Voltak, akik jól ismerték Gabbyt, és a baleset után átestek egy, a gyászhoz hasonló időszakon. Egyrészt nem tartozott senkire, ami velük történt, másrészt viszont mégis, hiszen Travis születése óta ebbe a közösségbe tartozott. Beaufort volt az otthonuk, és ha Travis körülnézett, látta, hogy a többiek kíváncsisága egyfajta családi érzületből fakadt. Mégsem tudta, hogy mit mondjon nekik. Ezerszer elképzelte már ezt a napot, most mégis megnémult. Hallotta a saját lélegzését is. Úgy érezte, hogy ha képes lenne összpontosítani, még a szívverését is érezné a mellkasában; de a gondolatai túl messze jártak ahhoz, hogy megragadja, és szavakba öntse őket. Nem tudta, mit is gondoljon. Azon tűnődött, vajon jól hallotta-e Harrist, vagy csak álmodott; azon, hogy biztos rosszul értette, amit mond. Felidézte a beszélgetést, rejtett üzeneteket keresve próbálta megérteni a szavak mögötti valóságot, de akárhogy erőlködött, nem tudott elég sokáig koncentrálni ahhoz, hogy azt érezze, amit ilyenkor kellene. A félelem miatt semmit sem érzett. Később úgy írta le az érzéseit, mintha egy Iibikókán ült volna, amelynek egyik oldalán a tökéletes boldogság, a másikon a teljes veszteség várta volna, ő pedig középen ragadva - az egyik lába erre, a másik arra - egyetlen rossz mozdulatnak köszönhetően bármelyik irányba leeshetett volna. Travis a recepciós pultra támaszkodva próbált állva marad-

ni. Madeline a kulcsait lóbálva megkerülte a pultot. Travis körbenézett a váróteremben, aztán Madeline-re, majd a padlóra révedt. Amikor felemelte a tekintetét, csak arra volt képes, hogy szó szerint elismételje, amit néhány perccel azelőtt a telefonban hallott. - Gabby felébredt - mondta végül.

Tizenkét perccel később, harminc sávváltás és három - egy-

értelműen sárga, esetleg piros - jelzőlámpán történő áthajtás után, Madeline leállította az autót a szanatórium bejáratánál. Travis egy szót sem szólt, amióta beült a kocsiba, és a mosolya jelezte, hogy hálás a fuvarért, amikor kinyitotta a kocsiajtót. Az autózás nem segített rendet tenni a fejében. Határtalan remény és egyben határtalan izgalom töltötte el; ugyanakkor nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valamit félreértett. Lehet, hogy egy pillanatra felébredt Gabby, aztán megint kómába esett; esetleg valaki eleve rosszul értette a hírt. Vagy lehet, hogy Harris inkább valamely megmagyarázhatatlan orvosi jelenségre utalt, amely a vártnál jobban javította az agyfunkciókat. A bejárat felé tartva a remény és a kétségbeesés egymást váltogatták a gondolataiban. Elliot Harris már várt rá, és sokkal összeszedettebb volt, mint amilyennek Travis saját magát valaha is el tudta képzelni. - Már hívtam a belgyógyászt és a neurológust, néhány perc múlva itt lesznek - mondta. - Miért nem megy fel a szobájába? - Jól van, ugye? Harris, akit Travis alig ismert, a vállára tette a kezét és előre tessékelte. - Menjen és nézze meg! - mondta. - Már kereste magát! Valaki kinyitotta neki az ajtót - akárhogy igyekezett, utólag arra sem emlékezett, hogy férfi vagy nő volt-e az illető -, és Travis

belépett az épületbe. Egy gyors jobb kanyarral a lépcsőnél volt, felrohant rajta, és minél feljebb ért, annál jobban remegett. A második emeleten kinyitotta a lépcsőházajtót, és meglátott egy ápolónőt egy betegápolóval, akik mintha rá vártak volna. Izgatott arckifejezésük alapján Travis azt feltételezte, hogy látták, amint jön, és szerették volna elmondani neki, hogy mi történt, de mivel nem állt meg, elengedték. A következő lépésnél úgy érezte, összecsuklik. Egy pillanatra a falnak támaszkodott, hogy összeszedje magát, aztán tett még egy lépést Gabby szobája felé. Balra a második szoba volt az övé. Az ajtaja nyitva állt. Ahogy közelebb ért, halk beszélgetést hallott odabentről. Az ajtónál kicsit tétovázva arra gondolt, kár, hogy legalább nem fésülködött meg, bár tudta, hogy ez most úgysem számít. Amikor belépett, Gretchen arca felderült. - A kórházban voltam, az orvos mellett, amikor hívták, és ide kellett jönnöm, hogy lássam... Travis alig hallotta, amit Gretchen mondott. Csak Gabbyt látta, a feleségét, akinek az ágytámláját kicsit megemelték. Kissé zavartnak látszott, de amikor Travist meglátta, úgy mosolyodott el, hogy abban minden benne volt, amire Travisnek szüksége volt. - Tudom, hogy sok mindent be kell pótolniuk... - folytatta Gretchen a háttérben. - Gabby! - suttogta végül Travis. - Travis - krákogta Gabby. A hangja megváltozott, érdes volt és rekedt, mivel sokáig nem használta, de valahogy akkor is az övé volt. Travis lassan az ágy felé indult, a tekintetét le sem vette a Gabbyéról; észre sem vette, hogy Gretchen már kiment, és bezárta maga mögött az ajtót. - Gabby? - ismételte Travis szinte hitetlenkedve. Álmában, vagy amiről azt hitte, hogy álom volt, Travis látta, hogy Gabby

az ágyról a hasára teszi a kezét, mintha összesen ennyire ereje lett volna csupán. Leült mellé az ágyra. - Hol voltál? - kérdezte Gabby halkan, mégis tele szeretettel, és vitathatatlanul tele élettel. Ébren! - Nem tudtam, hol vagy! - Itt vagyok! - mondta Travis, és zokogásban tört ki. A sírás zihálva szakadt fel belőle. Gabby felé hajolt, és szinte belehalt a vágyba, hogy végre érezhesse az ölelését, és amikor Gabby keze a hátához ért, még jobban zokogott. Nem álom volt! Gabby öleli őt; tudja, hogy ki ő, és hogy milyen sokat jelent a számára. Csak arra tudott gondolni, hogy ez most valóban megtörténik...

Mivel Travis nem volt hajlandó elmozdulni Gabby mellől, a

következő néhány napban az apja helyettesítette a rendelőben. Végül csak nemrég tért vissza az egész napos munkához hasonló napirendhez, és az ilyen hétvégéken, amikor a lányai kint szaladgáltak és nevetgéltek az udvaron, Gabby pedig a konyhában volt, néha azon kapta magát, hogy az elmúlt év emlékein mereng. A kórházzal kapcsolatos emlékei homályosak voltak, mintha akkoriban csak kicsit lett volna jobban tudatánál, mint Gabby. Természetesen Gabby sem került ki a kómából sértetlenül. Sokat fogyott, az izmai legyengültek, és a baloldalán maradt némi zsibbadtság. Napokba telt, mire segítség nélkül fel tudott állni. A terápia őrjítően lassú volt; még most is napi több órát töltött fizikoterápiával, és eleinte gyakran volt dühös, hogy már soha többé nem fog tudni olyan egyszerű dolgokat elvégezni, amelyek valamikor természetesnek tűntek. Utálta látni a tükörben, hogy milyen sovány lett, és többször elmondta, hogy úgy néz ki, mint aki tizenöt évet öregedett.

Ilyenkor Travis mindig elmondta neki, hogy milyen szép, és még soha semmiben nem volt ennyire biztos. Christine-nek és Lisának egy kis időbe telt, amíg hozzászoktak az új helyzethez. Aznap délután, amikor Gabby felébredt, Travis megkérte Elliot Harrist, hogy legyen szíves felhívni az anyját, hogy hozza el a lányokat az iskolából. Egy órával később a család újra együtt volt, de amikor a lányok beléptek a szobába, sem Christine, sem Lisa nem akart közelebb menni az anyjához. Inkább Travishez simultak, és egyszavas válaszokat adtak mindenre, amit Gabby kérdezett. Fél órába telt, mire Lisa végül felmászott az ágyra az anyja mellé. Christine egészen másnapig nem oldódott fel, és még akkor is vissza fogta az érzéseit, mintha először találkozott volna Gabbyvel. Aznap éjjel, miután Gabbyt visszavitték a kórházba és Travis hazavitte a lányokat, Christine azt kérdezte: "Anya végleg felébredt, vagy most újra el fog aludni?" Bár az orvosok egyértelművé tették, hogy szinte biztos, hogy Gabby nem fog visszaesni, teljesen azért nem lehetett kizárni, legalábbis egyelőre. Christine félelmeit Travis is osztotta, és ha bármikor aludni, vagy csak pihenni látta Gabbyt egy-egy fárasztó kezelés után, összeszorult a gyomra. Ilyenkor nehezen kapott levegőt, majd finoman meglökte Gabbyt, miközben egyre idegesebb lett attól, hogy esetleg nem fogja kinyitni a szemét. És amikor Gabby végre megmozdult, Travis nem tudta titkolni, mennyire megkönnyebbült és milyen hálás neki. Gabby eleinte érthetőnek találta az aggodalmait - elismerte, hogy ezek a gondolatok őt is rettegésben tartják -, később ugyanez idegesíteni kezdte. Múlt héten, amikor a hold magasan járt az égen, és tücsökzene szólt, Travis simogatni kezdte Gabby karját az ágyban. Gabby kinyitotta a szemét. Az órára pillantott: alig múlt hajnali három óra. Egy perccel később Gabby felült az ágyban és Travisre nézett. - Légy szíves, ne csináld ezt! Alvásra van szükségem!

Rendszeres, zavartalan alvásra, mint bárki másnak a világon. Kimerültem. Nem lehet ezt megérteni? Nem akarom úgy leélni életem hátralévő részét, hogy óránként megpiszkálsz, élek-e még. Ennyit mondott. Még veszekedésnek sem volt mond ható, mivel Travisnek válaszolni sem volt ideje. Ezután Gabby - magában motyogva - hátat fordított neki, de ez is olyan... Gabbys volt, úgyhogy Travis megkönnyebbülten sóhajtott. Ha Gabby már nem aggódik amiatt, hogy megint kómába esik - márpedig megesküdött, hogy nem -, akkor Travis tudta, hogy neki sem kell. Vagy legalábbis hagyhatja aludni. Ha őszinte akart lenni magához, voltak kétségei afelől, hogy eltűnik-e majd teljesen az életükből a félelem. Most, az éjszaka közepén, csak hallgatta Gabby lélegzését, és ha ritmust váltott, ami a kómában sosem történt meg, végül is elfordult és visszaaludt. Mindnyájan próbálták megszokni az új helyzetet, és Travis tudta, hogy ehhez idő kell. Sok idő. Még nem beszéltek arról, hogy Travis nem tartotta be a végrendeletet, és Travis azon gondolkodott, vajon fognak-e valaha. Még el kell mondania neki a kórházban folytatott képzeletbeli beszélgetéseiket is, és Gabby magáról a kómáról is alig mondott valamit. Nem emlékszik semmire: sem szagokra, sem a tévé hangjaira, sem Travis érintésére. - Mintha az az idő... elveszett volna. De jól volt ez így. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Travis hallotta, hogy mögötte nyikorogva nyílik az ajtó, és megfordult. A távolban látta, ahogy Molly a ház melletti magas fűben fekszik; Moby, az öregfiú pedig a sarokban alszik. Travis elmosolyodott, ahogy Gabby a lányait fürkészte, látta arcán az elégedettséget. Ahogy Christine meglökte Lisát a gumihintán, mindketten felnevettek. Gabby leült Travis mellé a hintaágyra. - Kész az ebéd - mondta. - De még hagyom őket egy kicsit játszani! Olyan jól érzik magukat. - Igen. Engem már kifárasztottak.

- Szerinted később, amikor Stephanie ideér, ne menjünk el együtt a tengeri akváriumba? Utána pedig ehetnénk valahol egy pizzát! Meghalok egy pizzáért! Travis mosolygott, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha ez a pillanat örökké tartana. - Jól hangzik! Ja, igen! Erről jut eszembe! Elfelejtettem mondani, hogy anyád hívott, amikor zuhanyoztál. - Mindjárt visszahívom! És a kazán miatt is telefonálnom kell. A lányok szobája tegnap este katlan volt. - Valószínűleg meg tudom javítani. - Kötve hiszem. Amikor utoljára próbálkoztál vele, az lett a vége, hogy egy teljesen új berendezést kellett vennünk... Emlékszel? - Emlékszem. Mert nem hagytál rá elég időt! - Persze, persze - ugratta Gabby, majd rákacsintott. Kint együnk vagy bent? Travis úgy tett, mintha gondolkozna a válaszon, pedig igazából teljesen mindegy volt, hogy hol esznek. A lényeg az volt, hogy együtt vannak, és hogy ő azzal a nővel és azokkal a lányokkal lehet, akiket szeret. Hát kell ennél több? A nap ragyogott, nyíltak a virágok, és a nap az előző télen még elképzelhetetlennek tűnő gondtalanságban telt. Átlagos nap volt ez, olyan, mint bármelyik, de legfőképpen olyan, amikor minden úgy történt, ahogyan a nagy könyvben meg van írva.