Jeffrey Archer Féltve őrzött titok. CLIFTON-KRÓNIKA (3. kötet) General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Jeffrey Archer

Féltve őrzött titok CLIFTON-KRÓNIKA (3. kötet)

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Best Kept Secret Copyright © Jeffrey Archer 2013 Hungarian translation © Szieberth Ádám © General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította SZIEBERTH ÁDÁM Szerkesztette KOLLÁTH NÓRA A borítótervet KISS GERGELY készítette ISBN 978 963 643 472 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁL VÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 26,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3628-13

Shabnamnak és Alexandernek

Köszönetnyilvánítás Köszönetet szeretnék mondani az alábbi embereknek, akik értékes tanácsokkal láttak el és a kutatómunka során a segítségemre voltak: Simon Brainbridge, Robert Bowman, Eleanor Dryden, Alison Prince, Mari Roberts és Susan Watt.

Prológus Négyet ütött a Big Ben. A lordkancellárt kimerítették, sőt kiszipolyozták az előző este történései, de azért még lüktetett az ereiben annyi adrenalin, hogy ne tudjon aludni. Biztosította őlordságáékat afelől, hogy döntést fog hozni a Barrington kontra Clifton-ügyben, azaz arról, melyik fiatalember örökölje az ősi nemesi rangot és a család óriási vagyonát. Még egyszer számba vette a tényeket, mert szilárdan hitt abban, hogy a végső döntést a tényekre és kizárólag a tényekre kell alapoznia. Amikor úgy negyven éve megkezdte ügyvédbojtári tevékenységét, munkaadója, a tapasztalt jogtudor azt tanácsolta neki, hogy dobjon sutba mindennemű személyes érzelmet, nézetet, elfogultságot, ha döntést kell hoznia az ügyfelével, illetve a folyamatban lévő üggyel kapcsolatban. A mestere sokszor hangsúlyozta, hogy a jogászszakma nem a nyúlszívűeknek és a romantikus lelkületűeknek való. A lordkancellár négy évtizeden át megszívlelte ezt a tanácsot, de most be kellett látnia, hogy még soha nem volt dolga olyan esettel, ahol ennyire egyensúlyban lettek volna a pró és kontra érvek. Arra gondolt, hogy ha F. E. Smith, a legendás ügyvéd még élne, most kikérné a tanácsát. Egyrészről... Ó, hogy gyűlölte az efféle elkoptatott szófordulatokat! Szóval egyrészről Harry Clifton három héttel előbb született, mint a legjobb barátja, Giles Barrington: ez tény. Másrészről Giles Barrington minden kétséget kizáróan Sir Hugo Barringtonnak és törvényes hitvesének, Elizabeth-nek a törvényes fia: ez is tény. De ettől még nem lesz Sir Hugo elsőszülött gyermeke, márpedig a végrendeletben foglaltak szerint ez számít. Egyrészről Maisie Tancock a Sir Hugo Barringtonnal folytatott dévajkodást követő kilencedik hónap huszonnyolcadik napján adott életet Harrynek. A szóban forgó dévajkodásra a Weston-superMare-i vállalati kirándulás ideje alatt került sor. Ez tény. Másrészről Maisie Tancock Harry születésekor Arthur Clifton felesége volt, és a gyermek születési bizonyítványában egyértelműen az áll, hogy Arthur az édesapja. Ez is tény. Egyrészről... A lordkancellár gondolatai ismét a Lordok Házában lezajlott eseményekre terelődtek. Amikor végre szavazásra bocsátották a kérdést, a Tisztelt Ház tagjai elfoglalták helyüket az ülésterem két oldalán, így voksolva arról, hogy Giles Barrington vagy Harry Clifton örökölje-e a címetannak minden velejárójával. A lordkancellárnak fülében csengtek a szavazási fegyelemért felelős tisztviselő szavai, aki így jelentette be az eredményt a zsúfolásig megtelt padsorok előtt: „A jobb oldalon kettőszázhetvenhárom szavazat, a bal oldalon kettőszázhetvenhárom ellenszavazat!" A vörös kárpitos padokban nagy felzúdulás tört ki. A lordkancellár kénytelen-kelletlen elfogadta, hogy a döntetlen eredmény következtében őrá hárul a csöppet sem irigylésre méltó feladat, hogy határozzon a Barrington család nemesi rangjának, a híres hajótársaságnak, valamint a különböző ingatlanoknak, földbirtokoknak, értéktárgyaknak a sorsáról. Jobban örült volna, ha nem egyedül rajta múlik a két fiatalember jövője. Befolyásolhatja a döntését az a tény, hogy Giles Barrington akarja, hogy rászálljon a nemesi rang, Harry Clifton pedig nem? Nem befolyásolhatja. Hiszen, amint azt Lord Preston az ellenzék soraiból elmondott meggyőző beszédében kifejtette, rossz precedenst teremtene, ha ennek alapján határoznának, hiába lenne kényelmes megoldás. Másrészről, ha Harry számára kedvező döntést hoz... A lordkancellár itt végre-valahára elszunyókált, és csak szokatlanul későn, hét órakor ébresztette föl az óvatos kopogás. Nagyot nyögött, és csukott szemmel számolta meg, hányat üt a Big Ben. Mindössze három órája maradt az ítélethirdetésig, és még mindig nem jutott dűlőre.

Amikor padlót ért a lába, a lordkancellár másodszor is felnyögött, majd belebújt a papucsába, és nesztelen léptekkel elindult a fürdőszoba felé. Még a kádban ülve is a megoldandó problémával birkózott. Tény: Harry Clifton és Giles Barrington is színvak, akárcsak Sir Hugo. Tény: mivel a színvakság csak nőágon öröklődik, ez nem több puszta véletlennél, ezért elvetendő. A lordkancellár kilépett a kádból, megtörülközött, és háziköntösbe bújt. Halkan kiment a hálószobájából, és a folyosó vastag szőnyegén lépkedve átvonult a dolgozószobájába. Kézbe vette a töltőtollát, fölírta a lap tetejére a „Barrington" és a „Clifton" nevet, majd két oszlopban összeírta a mellettük szóló érveket. Mire a Big Ben elütötte a nyolcat, már három oldalt telerótt a réztáblára illő, kalligrafikus betűivel. De még mindig nem jutott semmire. Letette a tollát, és kelletlenül elindult, hogy magához vegyen némi táplálékot. A lordkancellár egyedül, csöndben eszegette a reggelijét. Az asztal túlsó végén katonás rendben sorakozó reggeli lapokra egy pillantást sem vetett, és a rádiót sem kapcsolta be, nehogy valami rosszul értesült hírmagyarázó befolyásolja a döntését. A komoly napilapok arról értekeztek, mi lesz az öröklés elvével, ha a lordkancellár Harry mellett dönt, míg a bulvárlapokat a jelek szerint csak az foglalkoztatta, hogy férjhez mehet-e Emma a férfihoz, akit szeret? Amikor a lordkancellár fogmosás céljából visszament a fürdőszobába, Jusztícia mérlege még mindig egyensúlyban volt. Közvetlenül azután, hogy a Big Ben a kilencet is elütötte, a lordkancellár visszatért a dolgozószobájába, és átfutotta a jegyzeteit, hátha végre kibillen a mérleg nyelve valamelyik oldalra, de a két serpenyő mozdulatlan maradt. A lordkancellár már éppen újra nekilátott, hogy számba vegye a fölsorolt érveket, amikor az újabb kopogás emlékezetébe idézte, hogy bármilyen nagy hatalmú embernek képzeli magát, az időt ő sem állíthatja meg. Nagy sóhajjal kitépte a jegyzettömbből a három lapot, majd fölállt, és még a folyosón is az összeírt listát tanulmányozta. A hálószobában már ott találta Eastet, az inasát, aki az ágy lábánál állva várta, hogy elvégezhesse a reggeli rituálét. Először a selyem háziköntöst vette le ügyes mozdulattal a gazdájáról, majd fölsegítette rá a frissen vasalt, még meleg, fehér ingét. Ezután a keményített gallér és a finoman csipkézett nyakkendő következett, majd a lordkancellár magára húzta a fekete bricsesznadrágját, és ekkor újfent szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a hivatalba lépése óta fölszedett pár kilót. East ezután segédkezett a hosszú, fekete-aranyszínű talár felvételében, majd a gazdája fejére és lábára összpontosította figyelmét. Helyére került a nagy, széles paróka, majd a lordkancellár belelépett a csatos cipőbe. De csak akkor változott át a némajátékok úri hölgyet alakító férfi színészéből az ország legmagasabb rangú jogi tisztviselőjévé, amikor East a nyakába akasztotta a harminckilenc elődje által is viselt aranyláncot. A lordkancellár a tükörbe pillantott. Úgy érezte, készen áll arra, hogy színpadra lépjen, és eljátssza a maga szerepét a kibontakozó drámában. Csak az volt a baj, hogy még mindig nem tudta a szövegét... A lordkancellárnak a Westminster-palota északi tornyába való be– és kilépésének időzítése egy kiképző őrmester tetszését is elnyerte volna. Kilenc óra negyvenhét perckor kopogtak, és belépett a titkára, David Bartholomew. – Jó reggelt, mylord! – szólalt meg bátortalanul – Jó reggelt, Mr. Bartholomew! – felelte a lordkancellár. – Sajnálattal kell közölnöm önnel – mondta Bartholomew -, hogy Lord Harvey tegnap este a kórházba szállítás közben meghalt. Mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Lord Harvey – Giles és Emma Barrington nagyapja – ugyanis a parlamenti ülésteremben esett össze, másodpercekkel azelőtt, hogy megszólalt a szavazásra szólító

csengő. De elfogadták az időtlen idők óta érvényben lévő közmegegyezést: ha egy parlamenti képviselő akár az alsóházban, akár a Lordok Házában folyó ülés közben meghal, a haláleset körülményeit alaposan ki kell vizsgálni. A kellemetlen és fölösleges találgatás elkerülése érdekében a „kórházba szállítás közben elhunyt" kifejezést tartogatják erre az eshetőségre. A szokás még Oliver Cromwell idejéből ered, amikor a képviselők bevihették az ülésterembe a kardjukat, és az idegenkezűség nagyon is valós lehetőség volt. A lordkancellárt elszomorította Lord Harvey halála, hiszen kedvelte és csodálta is kiváló kollégáját. Egyáltalán nem örült neki, hogy a titkára emlékeztette a számos tény egyikére, amelyet gyöngybetűivel odaírt Giles Barrington neve alá: nevezetesen arra, hogy Lord Harvey, mivel összeesett, nem tudott szavazni, márpedig ő Giles Barrington mellett döntött volna. Ezzel egyszer s mindenkorra pontot tett volna az ügy végére, és a lordkancellár nyugodtan alhatott volna. Most viszont tőle várják, hogy meghozza a döntést – egyszer s mindenkorra... Harry Clifton neve alatt pedig egy másik tény szerepelt: az, hogy fél évvel azelőtt, amikor az eredeti fellebbezés a felsőház jogtanácsosai elé került, 4:3 arányban arra szavaztak, hogy Clifton örökölje a címet... annak minden velejárójával. Újabb kopogás. Ezúttal a lordkancellár uszályhordozói lépett be operettbe Ülő jelmezében, jelezve, hogy mindjárt kezdetét veszi az ősrégi ceremónia. – Jó reggelt, mylord! – Jó reggelt, Mr. Duncan! Amint az uszályhordozó megemelte a lordkancellár hosszú, fekete talárjának szegélyét, David Bartholomew már ugrott is, hogy erőteljes mozdulattal kinyissa a díszterem szárnyas ajtaját, és a lordkancellár nekivághasson a Lordok Háza üléstermébe vezető hétperces útjának. A dolgukra siető képviselők, jelvényt viselő küldöncök és parlamenti tisztviselők gyorsan félreálltak a közeledő lord-kancellár láttán, hogy akadálytalanul eljuthasson az ülésterembe. Amikor pedig elhaladt előttük, mélyen meghajoltak, de nem előtte, hanem az uralkodó előtt, akit képviselt. A lordkancellár ugyanolyan tempóban haladt végig a vörös szőnyeges folyosón, mint az utóbbi hat év során minden áldott nap, hogy pontosan akkor lépjen be a terembe, amikor a Big Ben ütni kezdi a délelőtt tíz órát. Átlagos napokon – márpedig ez a nap nem volt átlagos – a maroknyi jelenlévő mindig udvariasan fölállt a vörös ülésről, meghajolt a lordkancellár felé, és állva maradt, amíg az e célból érkezett püspök levezényelte a reggeli imát, s végül megkezdődhetett a napi munka. Ám aznap nem így történt, mert a lordkancellár már messziről hallotta a teremből kiszűrődő morajt, a látványtól pedig, amely fogadta, még ő is meglepődött. A vörös kárpitos padsorok ugyanis zsúfolásig megteltek, olyannyira, hogy néhány felsőházi tag a trón előtti lépcsőre költözött, mások pedig a bejáratnál húzódó fehér vonalnál álldogáltak, mert nem találtak ülőhelyet. A lordkancellár egyetlen esetre emlékezett, amikor ennyire telt ház volt: Őfelsége trónbeszédét hallgatták meg ennyien, amelyben tájékoztatta a parlament mindkét házának tagjait arról, milyen törvényeket kíván elfogadtatni a kormány a következő ülésszak alatt. Amikor a lordkancellár belépett az ülésterembe, őlordságáék azonnal abbahagyták a beszélgetést, majd egy emberként fölálltak, és meghajoltak, miközben az ország legmagasabb rangú jogi tisztviselője elfoglalta helyét gyapjúval kitömött trónusán. A lordkancellár lassan körbenézett az ülésteremben. Ezernyi türelmetlen szempár nézett szembe vele. Végül a három fiatalon állapodott meg a tekintete, akik a terem túlsó végében, az „illusztris vendégek" karzatán ültek. Giles Barrington, a húga, Emma és Harry Clifton fekete ruhát viselt szeretett nagyapjuk, illetve Harry esetében a mentor és kedves barát tiszteletére. A lordkancellár

együtt érzett mindhármukkal, és tisztában volt vele, hogy a meghozandó ítélet gyökeresen megváltoztatja az életüket. Csak remélni tudta, hogy jó irányban... Amikor Peter Watts főtisztelendő püspök úr – milyen stílszerű, hogy éppen Bristol püspöke, gondolta a lordkancellár – kinyitotta az imakönyvét, őlordságáék lehajtották a fejüket, és föl sem emelték, amíg a püspök ki nem mondta a záró szavakat: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Az egybegyűltek ezután helyet foglaltak, egyedül a lordkancellár maradt talpon. Őlordságáék hátradőltek, és várták az ítéletet. – Főméltóságú uraim! – kezdte a lordkancellár. – Egy percig sem állíthatom, hogy a döntés, amelynek meghozatalát rám bízták, könnyűnek bizonyult. Sőt, be kell vallanom, hogy hosszú jogászi pályám egyik legnehezebb döntése volt. De hiszen már Morus Tamás is emlékeztetett minket arra, hogy ha valaki magára ölti ezt a palástot, készen kell állnia arra, hogy olyan döntéseket hozzon, amelyek csak nagyon ritkán szolgálnak mindenki megelégedésére. Olyannyira igaz ez, főméltóságú uraim, hogy az idők folyamán három alkalommal is előfordult, hogy az ítéletét kihirdető lordkancellárnak még aznap fejét vették. A szavait fogadó nevetés valamelyest oldotta a feszültséget, de csak másodpercekre. – Ezzel együtt nem feledkezhetek meg arról – folytatta a lordkancellár, miután elült a hangzavar hogy csak a Mindenhatónak tartozom felelősséggel. Mindezeket figyelembe véve, főméltóságú uraim, a Barrington kontra Clifton-ügyben, azaz arra vonatkozóan, hogy ki Sir Hugo Barrington törvényes örököse, és kit illet a család nemesi rangja, birtokai és azok minden velejárója... A lordkancellár ismét fölpillantott a karzatra, és habozott egy kicsit. A tekintete megállapodott a három ártatlan fiatalon, akik változatlanul merőn nézték őt a magasból. El-rebegett egy néma fohászt, hogy szálljon rá Salamon király bölcsessége, majd folytatta: – Mindezeket figyelembe véve... Giles Barrington javára ítélek. A Lordok Házában pillanatok alatt tetőfokára hágott a zsivaj. Az újságírók sietve távoztak a sajtókarzatról, hogy beszámoljanak tűkön ülő szerkesztőiknek a lordkancellár határozatáról: arról, hogy az öröklés elvén nem esett csorba, és Harry Clifton immár nyugodtan megkérheti Emma Barrington kezét. A vendégkarzaton helyet foglalók pedig a mellvéden kihajolva figyelték, miként reagálnak őlordságáék az ítéletre. De nem futballmeccsen voltak: a lordkancellár nem sípolt, mint a játékvezető, hiszen a Lordok Házának valamennyi képviselője egyöntetűen, kivétel nélkül elfogadta a határozatát. Miután megvárta, hogy elcsituljon a lárma, a lordkancellár harmadszor is fölpillantott a karzatra, a három emberre, akiket a leginkább érintett a döntése, hogy lássa a reakciójukat. Harry, Emma és Giles továbbra is kifejezéstelen arccal bámulta őt, mintha még nem fogták volna föl egészen a döntése jelentőségét. Gileson a hosszú hónapokig tartó bizonytalanság után megkönnyebbülés lett úrrá, de szeretett nagyapja halála meggátolta abban, hogy átadja magát a győzelem örömének. Harry fejében csak egy gondolat járt, miközben jó erősen megszorította Emma kezét: az, hogy most már feleségül veheti a nőt, akit szeret. Emma bizonytalansága nem csökkent. Tisztában volt vele, hogy az ítélet egész sor újfajta problémával szembesíti őket, amelyeket már nem a lordkancellárnak kell majd megoldania... A lordkancellár kinyitotta aranyrojtos jelzőszalaggal ellátott dossziéját, és szemügyre vette a további napirendet. A második pont a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatra vonatkozó javaslat vitája volt. Őlordságáék közül többen is kiosontak az ülésteremből, és az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba. A lordkancellár soha senkinek, még a legközelebbi bizalmasának sem vallotta be, hogy az utolsó pillanatban gondolta meg magát.

HARRY CLIFTON ÉS EMMA BARRINGTON 1945-1951

1.

fejezet

Ezért, ha bárki bármilyen akadályról tud, amely miatt nem kelhetnek egybe törvényesen a házasság szentségében, szóljon most, vagy hallgasson örökre... Harry Clifton holta napjáig emlékezni fog arra a napra, amikor először hallotta ezeket a szavakat, amelyek pillanatok alatt fenekestül felforgatták az egész életét Az öreg Jack Tar ugyanis, aki George Washingtonhoz hasonlóan képtelen volt hazudni, a sebtében összehívott kupaktanácson, a sekrestyében elárulta: lehetséges, hogy az ifjú ara, Emma Barrington, akit Harry rajongásig szeretett, a féltestvére. Aztán végképp elszabadult a pokol, mert Harry édesanyja beismerte, hogy egy, azaz egyetlenegy alkalommal együtt hált Emma apjával, Hugo Barringtonnal, így fennáll a lehetőség, hogy Harry és Emma egy apától származik. Az ominózus találkozó évében Harry édesanyja Arthur Cliftonnal járt együtt, aki dokkmunkás volt a Barrington Hajójavító Műhelyben. A lelkész – annak ellenére, hogy Maisie nem sokkal a félrelépése után hozzáment Arthurhöz – nem volt hajlandó összeadni Harryt és Emmát, mivel nem lehetett kizárni annak lehetőségét, hogy megszegik az egyház vérrokonságra vonatkozó tilalmát. Emma apja, Hugo ezután pillanatokon belül kiosont a templom hátsó ajtaján, mint a harcmezőről gyáván elmenekülő katona. Emma Skóciába utazott az édesanyjával, a vigasztalhatatlan, magányos Harry pedig Oxfordban maradt, és nem tudta, mitévő legyen. De Adolf Hitler döntött helyette. Harry pár nap múlva otthagyta az egyetemet, és egyszerű tengerészuniformisra cserélte a tudomány papjainak talárját. De még két hete sem szolgált a végtelen vizeken, amikor egy német torpedó elsüllyesztette a hajójukat, és Harry Clifton neve fölkerült a tengeren eltűntek listájára. „ Elfogadod-e ezt a nőt törvényes és hites feleségedül, ígéred-e, hogy csak az övé leszel, míg a halál el nem választ?" „Igen.” Harry csak a hadiállapot megszűnése után, a harctérről dicsőségben, de sebzetten hazatérve tudta meg, hogy Emma életet adott a fiuknak, Sebastian Arthur Cliftonnak. Az pedig csak a teljes felépülése után derült ki a számára, hogy Hugo Barringtont rettenetes körülmények között meggyilkolták, és ilyenformán újabb problémát hagyott örökül a Barrington családra. Ez a dilemma pedig ugyanolyan pusztító erejűnek bizonyult, mint az, hogy ő nem veheti feleségül a nőt, akit szeret. Harry semmiféle jelentőséget nem tulajdonított annak a ténynek, hogy néhány héttel idősebb legjobb barátjánál, Giles Barringtonnál, aki egyben Emma bátyja is – egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy akár ő is örökölheti a család nemesi rangját, óriási birtokait, számtalan vagyontárgyát, a végrendelet szóhasználatával élve annak minden velejárójával. Sietve kinyilvánította, hogy nem érdekli a Barrington-örökség, és ezer örömmel lemond minden születési előjogról, amely szerint előnyt élvezhetne Gilesszal szemben. A legfőbb angol herold, a Térdszalagrend Címerkirálya hajlandónak mutatkozott arra, hogy ezt elfogadja, és az ügy a kölcsönös jóhiszeműség jegyében rendeződjön. Csakhogy Lord Preston, a felsőház munkáspárti képviselője Harry fogadatlan prókátoraként lépett föl: ádáz küzdelmet folytatott a nemesi rangjáért anélkül, hogy őt megkérdezte volna. „Elvi kérdésről van szó" – magyarázta Lord Preston az őt kérdőre vonó parlamenti tudósítóknak. „Elfogadod-e ezt a férfit törvényes férjedül, hogy Isten rendelése szerint együtt éljetek a házasság szent kötelékében?" – Igen.” Harry és Giles a kis epizód során mindvégig elválaszthatatlan barátok maradtak, annak dacára,

hogy hivatalosan ellenérdekelt felek voltak az ország legfelsőbb törvényszékén, illetve az országos napilapok címoldalán. Mindketten kitörő örömmel fogadták volna a lordkancellár ítéletét, ha az első padban ott ül Emma és Giles nagyapja, Lord Harvey is – de 6 már nem értesülhetett a diadaláról. A nemzetet megosztotta az ügy végkifejlete, a két családra pedig az a nehéz feladat hárult, hogy összeszedegessék ripityára tört életük darabkáit. A lordkancellár döntésének másik következménye – ahogy azt a lapok sietve kifejtették hírekre éhes olvasóiknak – az volt, hogy Harry és Emma az ország legmagasabb törvényszékének ítélete szerint nem ugyanabból a vérvonalból származik, ennélfogva a férfi immár szabadon törvényes hitvesévé fogadhatja gyermeke anyját. „E gyűrűvel hites feleségemmé fogadlak, testemmel imádlak, és minden földi javammal fölruházlak téged." Harry és Emma azonban tudták, hogy az ember által hozott döntés nem bizonyítja minden kétséget kizáróan, hogy Hugo Barrington nem Harry apja, és gyakorló keresztényekként aggasztotta őket, hogy megszeghetik Isten törvényét. Mindaz, amin keresztülmentek, nem csökkentette az egymás iránt érzett szerelmüket, sőt inkább megerősítette azt, és Emma az édesanyja, Elizabeth bátorításával, illetve Maisie Tancock áldásával elfogadta Harry házassági ajánlatát. A fiatalasszonyt csak az szomorította el, hogy egyik nagyanyja sem érhette meg a szertartást. A menyegzőre nem Oxfordban került sor, ahogy eredetileg tervezték. Az egyetemi esküvő fénye és pompája, valamint a nyilvánosság óhatatlanul rájuk irányuló figyelme helyett a bristoli anyakönyvi hivatalban lebonyolított egyszerű ceremóniát választották, amelyen csupán a családtagok és néhány közeli barát vett részt. Harry és Emma talán legszomorúbb döntése az volt, amikor kénytelen-kelletlen megfogadták, hogy Sebastian Arthur Clifton lesz az egyetlen gyermekük.

2.

fejezet

Harry és Emma elutazott Skóciába, hogy az újdonsült feleség néhai nagyszülei, Lord és Lady Harvey ősi rezidenciáján, a Mulgelrie-kastélyban töltsék a mézesheteket. A kis Sebastiant Elizabeth gondjaira bízták. A kastély szép emlékeket idézett, hiszen mielőtt Harry megkezdte oxfordi tanulmányait, ott vakációztak. Most hegyi túrázással töltötték az időt: mire visszaértek a kastélyba, a nap már többnyire lebukott a legmagasabb csúcs mögé. A vacsoránál a szakács rendre fölidézte, hogy Clifton úrfi mindig háromszor kért a húslevesből, utána pedig a duruzsoló tűz mellett üldögélve Evelyn Waugh-t, Graham Greene-t és Harry nagy kedvencét, P. G. Wodehouse-t olvasták. Két hét múlva – amely idő alatt jóval több skót-felföldi szarvasmarhával találkoztak, mint élő emberrel – vonakodva vágtak neki a Bristolba vezető hosszú útnak. A békés családi élet reményében érkeztek meg a Barrington-rezidenciára – de az élet másként hozta. Elizabeth saját bevallása szerint már alig várta, hogy megszabaduljon Sebastiantől. Az unokája egyszer még meg is ríkatta őt – mesélte Emma édesanyja, miközben a Kleopátra névre hallgató sziámi macskája az ölébe szökkent, és mindjárt el is szunnyadt – Őszintén szólva nagyon örülök, hogy megjöttetek – tette hozzá Elizabeth. – Két hét alatt egyszer sem sikerült megfejtenem a Times keresztrejtvényét Harry megköszönte az anyósának a segítségét, majd visszavitték az ötéves ördögfíókát a Barrington-házba. Giles még Harry és Emma házasságkötése előtt fölajánlotta – méghozzá ellentmondást nem tűrően -

, hogy mivel ő munkáspárti képviselőként Londonban tölti ideje nagy részét, tekintsék otthonuknak a Barrington-házat. A rezidencia, amelyhez tízezer kötetes könyvtár, tágas park és több hatalmas istálló is tartozott, tökéletesen megfelelt nekik. Harry nyugodtan írhatta a William Warwickról szóló detektívregényeit, Emma mindennap lovagolhatott Sebastian pedig kedvére játszhatott a végtelen birtokon, és rendszeresen furcsa állatok társaságában jelent meg az ötórai teán. Giles hétvégén gyakran elautózott Bristolba. Péntek esténként velük vacsorázott, szombat délelőtt pedig fogadóórát tartott a választóinak, majd beugrott a dokkmunkások klubjába, hogy megigyon pár korsó sört a titkárával, Griff Haskinsszel. Délután Griff, valamint tízezer választópolgár társaságában ellátogatott az Eastville stadionba, hogy megnézze a többször vesztő, mint nyerő városi futballcsapat a Bristol Rovers soron következő mérkőzését Giles még a titkárának sem vallotta be soha, hogy szívesebben töltené a szombat délutánjait a bristoli rögbicsapat meccsein. Griff ugyanis figyelmeztette volna, hogy a rögbimeccsen ritkán gyűlik össze kétezernél több néző, és azok többsége is konzervatív szavazó. Vasárnap reggelente Giles Harryvel és Emmával együtt ott térdepelt a Sziklás Szűz Máriatemplomban. Harry biztosra vette, hogy a barátja számára ez is csak amolyan munkaköri kötelesség, hiszen az iskolában mindig keresett valami kifogást, hogy megússza az istentiszteletet. Azt viszont senki sem tagadhatta, hogy Giles csillagzata egyre emelkedik, mert lelkiismeretes, nagy munkabírású képviselő hírében áll. De Giles hétvégi látogatásai egyszer csak minden magyarázat nélkül megritkultak. Ha Emma szóba hozta a témát, a bátyja mindig motyogott valamit a parlamenti kötelezettségeiről. Harryt azonban nem győzte meg, és csak remélni tudta, hogy a sógora a következő választáson nem veszti el csekély többséggel kivívott mandátumát. Aztán egy péntek este kiderült, milyen „más irányú elfoglaltságai" voltak a férfinak az utóbbi hónapokban. A hét folyamán telefonált Emmának, hogy a hétvégén számíthatnak rá, és már a pénteki vacsorán is részt tud venni. Csak azt nem árulta el, hogy vendéget is hoz. Emmának általában tetszettek Giles barátnői, akik vonzó lányok voltak, sokszor kissé kelekótyák, és kivétel nélkül imádták a bátyját – igaz, a többségük lapátra került, mire jobban megismerhette volna őket. De ezúttal más volt a helyzet Amikor Giles péntek este bemutatta Virginiát, Emmának komoly fejtörést okozott, hogy mit láthat a bátyja abban a nőben. Azt még értette, hogy Virginia szép, és jók az összeköttetései – hiszen mire leültek vacsorázni, a lány többször is emlékeztette őket arra, hogy az év legszebb elsőbálosának választották (még 1934-ben), azt pedig pontosan háromszor említette, hogy az apja Fenwick őrgrófja. Emma ezt még talán az idegesség számlájára írta volna, ha Virginia nem piszkálja kelletlenül az ételt, és nem súgja oda Gilesnak épp csak annyira hangosan, hogy biztosan meghallják ők is, milyen nehéz lehet Gloucestershire-ben rendes házi személyzetet találni. Emma nagy meglepetésére Giles csak mosolygott Virginia megjegyzésén, és nem szállt vele vitába. A húga már éppen mondani készült valamit, amit utólag biztosan megbánt volna, amikor Virginia közölte, hogy kimerítette ez a hosszú nap, és most már visszavonulna. Miután fölállt, és az egy lépéssel mögötte haladó Giles kíséretében távozott az asztaltól, Emma átsétált a szalonba, töltött magának egy jókora adag whiskyt, és lerogyott a legközelebbi karosszékbe. – A Jóisten tudja, mit kezd majd anyám Lady Virginiával. Harry elmosolyodott. – Hogy édesanyád mit gondol róla, az nemigen számít, mert szerintem Virginiának is nagyjából annyi idő jut majd, mint Giles többi barátnőjének. – Én ebben nem vagyok ennyire biztos. Egyre csak azon töröm a fejem, vajon miért érdekli őt a bátyám, mert az nyilvánvaló, hogy nem szerelmes belé.

Miután Giles és Virginia a vasárnapi ebéd után kocsiba ültek, és visszamentek Londonba, Emma hamar megfeledkezett Fenwick őrgrófjának a lányáról, mert ennél sokkal égetőbb problémája akadt: újabb dadus hagyta ott őket. Az asszony szerint az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor sündisznót talált az ágyában. Harry némiképp együtt érzett vele. – Az sem segít, hogy egyedüli gyerek – mondta Emma aznap este, miután végre-valahára ágyba dugta a kisfiát. – Biztos nem jó neki, hogy nincs játszótársa. – Engem ez sosem zavart – felelte a könyvéből föl sem nézve Harry. – Édesanyádtól tudom, hogy te is megérted a pénzedet, mielőtt a Szent Bédába kerültél. Meg aztán az ő korában többet voltál a kikötőben, mint otthon. – Úgyis nemsokára beíratjuk a Szent Bédába. – És addig mit csináljak vele? Vigyem le minden reggel a kikötőbe? – Nem is rossz ötlet. – Vedd komolyan a dolgot, drágám. Ha nincs az őre Jack, még mindig ott lennél. – Ez igaz – mondta Harry, és megemelte nem létező poharát a nagy emberre. – De ugyan mit tehetnénk? Emma olyan sokára válaszolt, hogy a férje már azt hitte, elaludt. – Talán eljött az ideje, hogy legyen még egy gyerekünk. Harry annyira meglepődött, hogy becsukta a könyvét, és jól megnézte magának a feleségét, mert nem volt biztos benne, hogy jól hallotta. – De hát mintha megállapodtunk volna... – Igen, megállapodtunk. És nem is gondoltam meg magam, de ez még nem ok arra, hogy ne vegyük fontolóra az örökbefogadást. – És ez miért jutott eszedbe éppen most, drágám? – Mert nem megy ki a fejemből az a kislány, akit az apám irodájában találtak azon az éjszakán, amikor meghalt – Emmának sehogy sem jött a szájára a „meggyilkolták” szó -, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán az ő gyereke. – De hát arra nincs semmi bizonyíték. És egyébként sem biztos, hogy megtalálnád a kislányt ennyi idő után. – Arra gondoltam, hogy kikérem egy ismert krimiíró tanácsát. A férfi alaposan átgondolta a választ. – William Warwick valószínűleg azt javasolná, hogy próbáld meg fölkutatni Derek Mitchellt. – De nyilván nem felejtetted el, hogy Mitchell az apámnak dolgozott, és nem igazán viselte szívén a mi sorsunkat. – Ez igaz – felelte Harry -, és pontosan ezért kérném ki éppen az ő tanácsát. Hiszen ő az egyetlen, aki tudja, hol vannak elföldelve a hullák. Abban állapodtak meg, hogy a Grand Hotelben találkoznak. Emma a megbeszélt időpontnál pár perccel korábban érkezett, és az előcsarnok sarkában választott ki egy fotelt, hogy ne hallgathassák ki a beszélgetésüket. Míg várt, még egyszer átfutotta magában a tervezett kérdéseit Az óra éppen elütötte a négyet, amikor Mr. Mitchell belépett az előcsarnokba. Amióta Emma utoljára látta, meghízott egy kicsit, és az ősz hajszálai is megszaporodtak, de az összetéveszthetetlen bicegése változatlanul fölért egy névjegykártyával. A nő első gondolata az volt, hogy Mitchellt inkább bankárnak nézné az ember, mintsem magánnyomozónak. A férfi egyértelműen fölismerte Emmát, hiszen mindjárt arrafelé indult el. – Örülök, hogy újra láthatom, Mrs. Clifton – reszkírozott meg egy szívélyes fordulatot.

– Kérem, foglaljon helyet – mondta Emma, és azon morfondírozott, vajon a férfi is ugyanolyan ideges-e, mint ő. Úgy döntött, egyből a tárgyra tér. – Azért akartam találkozni önnel, Mr. Mitchell, mert szükségem van egy magánnyomozó segítségére. A férfi nyugtalanul fészkelődött a fotelben. – Amikor a legutóbb találkoztunk, megígértem, hogy kiegyenlítem apám tartozását – Ez Harry ötlete volt szerinte ezzel bizonyíthatja Mitchellnek, hogy komolyan igényt tart a szolgálataira. Emma előhúzott a táskájából egy borítékot, és átadta a férfinak. – Köszönöm – mondta a szemmel láthatóan meglepett Mitchell. Emma így folytatta: – Amint arra nyilván emlékszik, legutóbb a csecsemőről esett szó köztünk, akit az apám irodájában találtak meg egy fonott kosárban. Blakemore főfelügyelő foglalkozott az üggyel, amint arra bizonyára ön is emlékszik, és ő azt mondta a férjemnek, hogy a kislányt a városi gyámhatóság vette gondjaiba. – Ez a szokásos gyakorlat, feltéve hogy senki sem jelentkezik érte. – Igen, ezt már én is kiderítettem, és éppen tegnap beszéltem a városháza illetékes osztályának vezetőjével, de ő nem volt hajlandó információt adni arról, hol lehet most a kislány. – Ez bizonyára az ügyész utasítására történt, hogy megvédjék a gyereket a kíváncsiskodó újságíróktól. De ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne kideríteni a hollétét – Ezt örömmel hallom. – Emma némi habozás után folytatta: – De mielőtt elindulnánk ezen az úton, meg kell győződnöm róla, hogy a kislány az apám gyermeke. – Biztosíthatom ónt, Mrs. Clifton, hogy ehhez semmi kétség nem férhet. – Miért ilyen biztos a dolgában? – Részletesen elmondhatok önnek mindent, de attól félek, hogy kellemetlenül fogja érinteni. – Nézze, Mr. Mitchell, nem hiszem, hogy olyasmit tud mondani az apámról, amin meglepődnék. Mitchell kis szünet után belevágott: – Nyilván ön is tudja, hogy abban az időszakban, amikor a szolgálataimat igénybe vette, Hugo Barrington Londonba költözött. – Pontosabban elmenekült az esküvőm napján. Mitchell ehhez nem fűzött kommentárt. – Úgy egy év múlva egy bizonyos Miss Olga Piotrovskához költözött a Lowndes Square-re. – Ezt hogy engedhette meg magának? Hiszen a nagyapámtól egy árva pennyt sem kapott! – Valóban nem volt rá pénze. Hadd ne köntörfalazzak: nem csupán együtt élt Miss Piotrovskával, hanem az ő kontójára élt. – Tud mondani valamit a hölgyről? – Nem is keveset. Lengyel születésű, de 1941-ben elmenekült Varsóból, miután a szüleit letartóztatták. – Mi volt a bűnük? – Az, hogy zsidók voltak – felelte szenvtelenül Mitchell. – Szóval Miss Piotrovska a család egyes vagyontárgyainak köszönhetően átjutott a határon, és Londonba utazott, ahol kivett egy lakást a Lowndes Square-en. Nem sokkal ezután egy közös barátjuk koktélpartiján megismerkedett az ön édesapjával, aki pár hétig udvarolt a hölgynek, majd beköltözött a lakásába, és a szavát adta, hogy feleségül veszi, mihelyt elintéződik a válása. – Az imént azt mondtam, nem tud meglepni. De tévedtem. – Jön még rosszabb is – folytatta a nyomozó. – Amikor az ön nagyapja elhunyt, Sir Hugo egyből lapátra tette Miss Piotrovskát, majd visszatért Bristolba, hogy benyújtsa igényét az örökségére, és elfoglalja helyét a Barrington Hajótársaság igazgatótanácsi elnökének székében. De előbb még ellopta Miss Piotrovskától az összes ékszerét, valamint több értékes festményt. – Ha ez igaz, miért nem tartóztatták le?

– Letartóztatták – mondta Mitchell és már éppen vádat akartak emelni ellene, amikor a bűntársa, Toby Dunstable, aki ellene vallott, a tárgyalás előtti éjszaka öngyilkos lett a cellájában. Emma lehajtotta a fejét – Inkább ne folytassam, Mrs. Clifton? – De igen. – Emma a férfi szemébe nézett. – Mindent tudnom kell. – Amikor az édesapja visszajött Bristolba, nem tudott róla, hogy Miss Piotrovska állapotos. Meg is szülte a kislányát, akinek a születési bizonyítványán az áll, hogy Jessica Piotrovska. – Ezt honnan tudja? – Onnan, hogy amikor az ön édesapja már nem tudta kifizetni a benyújtott számláimat. Miss Piotrovska fogadott alkalmazásába. A sors iróniája, hogy éppen akkor fogyott el a pénze, amikor az ön édesapja egy vagyont örökölt. Ezért utazott le Bristolba a kis Jessicával. Tudatni akarta Sir Hugóval, hogy van még egy gyereke, mert úgy érezte, hogy kötelessége fölnevelni a kislányt. – Most pedig már az én kötelességem – mondta halkan Emma, majd kis szünet után így folytatta: – De fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá a kereséséhez, és reméltem, hogy ön tud ebben segíteni. – Megteszem, ami tőlem telik, Mrs. Clifton. De ennyi idő elteltével nem lesz könnyű. Ha jutok valamire, arról ön fog tudni először. – Azzal a detektív fölállt. Emma némi bűntudattal nézett az elsántikáló Mitchell után. Még egy csésze teával sem kínálta meg... Emma alig várta, hogy hazaérjen, és beszámolhasson Harrynek a Mitchell-lel folytatott beszélgetéséről. Amikor berobogott a Barrington-ház könyvtárszobájába, a férje éppen letette a telefont, és olyan széles vigyor ült ki az arcára, hogy Emma csak ennyit mondott: – Te kezdd. – Az amerikai kiadóm azt akarja, hogy tegyek egy körutat az Államokban a jövő hónapban, amikor megjelenik a könyvem. – Ez csodálatos hír, drágám. Végre találkozhatsz Phyllis nénikémmel, nem is beszélve Alistair kuzinomról. – Már alig várom. – Ne gúnyolódj, te gyerek! – Nem gúnyolódom, mert a kiadóm fölvetette, hogy te is velem jöhetnél Úgyhogy találkozhatsz velük te is. – Ezer örömmel veled tartanék, drágám, de aligha lehetne rosszabb az időzítés. Ryan dadus ugyanis összecsomagolt, és bármilyen kínos, el kell mondanom neked, hogy a közvetítő ügynökség kihúzott minket a listájáról. – Talán rá tudom beszélni a kiadómat, hogy hadd jöjjön velünk Seb is. – Aminek alighanem az lenne a vége, hogy mindnyájunkat kitoloncolnának – mondta Emma. – Nem, én inkább itthon maradok Sebbel, amíg te meghódítod a gyarmatokat. Harry a karjaiba zárta a feleségét. – Kár. Pedig nagyon vártam a második nászutunkat. Apropó, mire jutottál Mitchell-lel? Harry éppen Edinburghban mondott beszédet az irodalomkedvelők díszebédjén, amikor Derek Mitchell fölhívta Emmát. – Lehet, hogy van egy nyom, amin elindulhatok – mondta, be sem mutatkozva. – Hol találkozhatunk? – Holnap délelőtt tízkor ugyanott? Emma alig tette le a telefont, máris újra megcsörrent. A húga volt a vonalban. – Micsoda kellemes meglepetés, Grace! De ahogy téged ismerlek, biztos jó okod volt rá, hogy fölhívj. – Van, aki teljes munkaidőben dolgozik – emlékeztette Grace. – De igazad van. Azért telefonálok,

mert tegnap este meghallgattam Cyrus Feldman professzor előadását. – A kétszeres Pulitzer-díjasét? – kérdezte Emma, hátha sikerül elkápráztatnia a húgát – A Stanford Egyetemen tanít, ha jól emlékszem. – Le vagyok nyűgözve. És ami még fontosabb, téged is lenyűgözött volna az előadása. – Ő közgazdász, ugye? – Emma nemigen értette, mire akar kilyukadni a húga. – Az nem igazán a szakterületem. – Nekem sem, de amit a közlekedésről mondott.. – Lebilincselően hangzik. – Az is volt – mondta a gunyoros megjegyzésről tudomást sem véve Grace. – Különösen, amikor a hajózás jövőjének témáját érintette. A Brit Tengerentúli Légiközlekedési Vállalat ugyanis azt tervezi, hogy rendszeres London-New York-járatot indít. Emma már tudta, miért telefonált a húga. – Van remény arra, hogy hozzájuthatunk az előadás átiratához? – Jobbat mondok: Feldman kőrútjának következő állomása Bristol, úgyhogy meghallgathatod személyesen. – És talán válthatok vele néhány szót az előadás után. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőle! – Az jó ötlet, de azért vigyázz. Mert igaz, hogy a professzor azon ritka férfiak egyike, akiknek nagyobb az agya, mint a golyói, de a negyedik feleségénél tart, és az asszonyt tegnap nem hozta magával. Emma elnevette magát. – Roppant közönséges vagy, kishúgom, de azért köszönöm a tanácsot. Harry másnap délelőtt elvonatozott Edinburghból Manchesterbe, és miután megtartotta előadását a városi könyvtárban összegyűlt kis csoportnak, elérkezett a kérdések ideje. Az elsőt óhatatlanul egy újságíró tette föl. Ők rendszerint bejelentés nélkül érkeztek, és nemigen érdekelte őket Harry legújabb könyve. Aznap a Manchester Guardian volt soron. – Hogy van Mrs. Clifton? – Köszönöm kérdését, jól – felelte óvatosan Harry. – Igaz, hogy egy házban laknak Sir Giles Barringtonnal? – Elég nagy az a ház. – Bántja, hogy Sir Gilesé lett az édesapja teljes hagyatéka, ön pedig nem kapott semmit? – Csöppet sem. Nekem ott van Emma, és soha nem is vágytam másra. Ezzel Harry egy pillanatra a zsurnaliszta torkára forrasztotta a szót, így közbevághatott egy egyszerű érdeklődő. – Mikor kapja meg William Warwick végre Davenport főfelügyelő posztját? – A következő könyvben még nem – felelte mosolyogva Harry. – Efelől biztosíthatom. – És az igaz, Mr. Clifton, hogy alig három év alatt hét dadust fogyasztottak el? Lám, Manchesterben nem csak egy újság van... A pályaudvarra menet Harry ugyan morgolódott a kocsiban a sajtó miatt, de a kiadó manchesteri képviselője kifejtette, hogy az eladott példányszámra nincs rossz hatással a felhajtás. Harry azonban azt is tudta, hogy Emmát aggasztja az újságírók szűnni nem akaró érdeklődése, mert annak Sebastian láthatja a kárát, ha elkezdi az iskolát – A kisfiúk nagyon kegyetlenek tudnak lenni – figyelmeztette a férjét. – De őt legalább nem náspángolják majd el, amiért kinyalta a zabkásás tálkát – mondta Harry. Emma a megbeszéltnél pár perccel korábban lépett be a hotel előcsarnokába, de Mitchell már ott ült az egyik bokszban. Amikor Emma odaért, a férfi azonnal fölpattant – Óhajt egy csésze teát, Mr. Mitchell? – kérdezte még állva Emma.

– Köszönöm, nem kérek, Mrs. Clifton. – Mitchell, akinek nem volt kenyere a bájcsevegés, visszaült a helyére, hátradőlt, és már nyitotta is ki a jegyzetfüzetét. – Úgy néz ki, a városi gyámhatóság Jessica Smitht... – Smitht? – csodálkozott Emma. – Miért nem Piotrovskát, netán Barringtont? – Én arra tippelek, hogy úgy túl könnyű lett volna kinyomozni a hollétét. Gyanítom, hogy a halottkém a halottszemle után ragaszkodott a névváltoztatáshoz. Szóval a városi gyámhatóság egy bizonyos dr. Barnardo bridgwateri gyermekotthonában* ( ) helyezett el egy bizonyos Miss J. Smitht – Miért éppen Bridgwaterben? – Alighanem a legközelebbi otthonba került, ahol volt szabad hely. – És még mindig ott van? – Amennyire tudom, igen. De kiderítettem azt is, hogy Barnardo az ott lakó kislányok közül többet is ausztráliai otthonokba akar küldeni. – És ugyan miért? – Az ausztrál bevándorlási politika miatt Tíz fonttal támogatják a fiatalok kiutazását, és különösen a lányokért vannak oda. – Pedig azt gondolná az ember, hogy inkább a fiúknak örülnek – A jelek szerint azokból már van ott elég – mondta Mitchell, és ritkaságszámba menő vigyor ült ki az arcára. – Akkor mielőbb el kell látogatnunk Bridgwaterbe. – Lassan a testtel, Mrs. Clifton. Ha túl lelkesnek mutatkozik, könnyen összeállhat a fejükben a kép, és ha rájönnek, hogy miért érdekli annyira Miss J. Smith, úgy fognak dönteni, hogy ön és Mr. Clifton nem alkalmasak nevelőszülőnek – De hát mi okuk lenne rá, hogy elutasítsanak minket? – Először is az ön neve. Arról nem is beszélve, hogy nem voltak összeházasodva Mr. Cliftonnal, amikor a fiuk megszületett. – Akkor mit javasol? – kérdezte halkan Emma. – Azt, hogy jelentkezzenek a megszokott csatornákon. Ne keltsenek olyan benyomást, hogy égetően sürgős önöknek a dolog, és keltsék azt a látszatot, hogy ők hozzák a döntéseket. – De mi a biztosíték arra, hogy nem utasítanak el minket így is? – Finoman a helyes irányba kell majd terelgetnie őket, ugyebár, Mrs. Clifton. – Mire gondol? – Amikor kitölti a jelentkezési lapot, le kell majd írnia, hogy lehetőség szerint milyen gyereket fogadna örökbe. Így mindenki rengeteg időt és fáradságot spórol meg. Tehát ha egyértelműen leírja, hogy öt-hat éves kislányt szeretne, mert már van egy kicsivel nagyobb fia, azzal szűkíti a kört – Van még valami javaslata? – Igen – felelte Mitchell. – A vallásra vonatkozó kérdésnél azt jelölje meg, hogy mindegy. – Ez miért segít? – Azért, mert Miss Jessica Smith úgy szerepel a nyilvántartásban, hogy anyja zsidó, apja ismeretlen. Thomas John Barnardo (1845-1905) 1870-től kezdve összesen kilencvenhat árvaházat ny itott Anglia-szerte.

– A ford.

3.

fejezet

Hogy kaphatott egy savanyú képű brit Ezüst Csillagot? – kérdezte a Harry beutazóvízumát vizsgálgató határőrtiszt az Idlewild repülőtéren. – Hosszú történet – felelte Harry, mert úgy érezte, nem lenne bölcs dolog, ha elmesélné, hogy amikor legutóbb megérkezett New Yorkba, egyből letartóztatták gyilkosságért.

– Érezze jól magát az Államokban – mondta a határőr, és kezet rázott vele. – Köszönöm – mondta Harry, és igyekezett nem túl meglepett arcot vágni. Az útjelző táblákat követve eljutott a csomagkiadóig, és amíg a bőröndjére várt, még egyszer átfutotta a kapott instrukciókat. A tervek szerint a Viking Press reklámfőnöke fogadja, aki elkíséri a szállodába is, és eligazítja a programját illetően. Mivel Harryt a nagy-britanniai városokban mindig a helyi értékesítési képviselő kísérte, nem tudta pontosan, mi az a „reklámfőnök". Miután megkapta a régi iskolai kofferét következett a vámvizsgálat. A vámtiszt megkérte, hogy nyissa ki a bőröndjét, majd kutyafuttában átnézte a tartalmát, krétával B keresztet rajzolt az oldalára, és intett Harrynek, hogy mehet tovább. Harry átsétált a hatalmas, félkör alakú tábla alatt, amelyen a fülig érő szájú polgármester, William O'Dwyer fényképe fölött az „Isten hozta New Yorkban!" felirat virított. Az érkezési váróban egyenruhás sofőrök sorakoztak, kezükben névtáblával. Harry a „Clifton" feliratot kereste, majd amikor megtalálta, rámosolygott a táblát szorongató sofőrre. – Én vagyok az. – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Clifton – mondta a sofőr. – Charlie vagyok. – Úgy kapta föl Harry nehéz kofferét, mintha az csupán egy aktatáska volna. – Ő pedig a reklámfőnökünk, Natalie. Harry a fiatal nő felé fordult, aki az instrukcióiban csak „N. Redwood" néven szerepelt. A divatosan vágott szőke hajú, kék szemű nő csaknem ugyanolyan magas volt, mint Harry, aki ilyen vakítóan fehér fogsort még csak fogpasztát reklámozó plakáton látott. Ráadásul mindehhez igazi formásán telt alak társult. Harry a háború utáni Nagy-Britanniában, ahol mindent jegyre adtak, soha nem látott Natalie-hez fogható jelenséget. – Örvendek, Miss Redwood – mondta, majd kezet fogtak. – Részemről a szerencse, Harry – felelte a lány. – Kérem, szólítson Natalie-nek – tette hozzá, miközben a sofőrt követve elhagyták a csarnokot. – Nagy rajongója vagyok. Egyszerűen imádom William Warwickot, és nincs kétségem afelől, hogy a legújabb könyve is bombasiker lesz. Kiléptek a járdára. Harry még életében nem látott ilyen hosszú limuzint. A sofőr kinyitotta a hátsó ajtót. Harry félreállt, hogy előreengedje Natalie-t. – Ó, imádom az angolokat! – mondta a lány, miközben Harry is beszállt mellé, és a limuzin besorolt a város felé tartó, lassan hömpölygő forgalomba. – Először a szállodájába megyünk. A Pierre-ben foglaltam le magának egy tizenegyedik emeleti lakosztályt. Lesz egy kis ideje, hogy fölfrissítse magát, mielőtt Mr. Guinzburggal ebédel a Harvard klubban. Elárulom, hogy Mr. Guinzburg már nagyon várja a személyes találkozást. – Én is – mondta Harry -, ő adta ki a börtönnaplómat, és az első William Warwick-regényemet is, úgyhogy hálával tartozom neki. – És rengeteg időt meg pénzt ölt abba, hogy a Kockázat nélkül is fölkerüljön a bestsellerlistára. Megkért, hogy részletesen tájékoztassam önt az erre vonatkozó terveinkről. – Örömmel hallgatom. – Azzal Harry kipillantott az ablakon, hogy szemügyre vegye a látnivalókat, amelyeket legutóbb a sárga rabszállító buszból látott. Akkor nem a Pierre Hotelben foglaltak neki lakosztályt... A lábát megérintette egy kéz. – Sok mindent kell átvennünk, mielőtt találkozna Mr. Guinzburggal – mondta Natalie, és átnyújtott egy vaskos kék dossziét. – Először is hadd magyarázzam el, hogyan szándékozunk följuttatni a könyvét a bestsellerlistára, mert egészen másként csináljuk, mint ahogy Angliában szokás. Harry kinyitotta a dossziét, és megpróbált koncentrálni. Még soha nem ült olyan nő mellett, akire mintha ráöntötték volna a ruháját. – Amerikában – folytatta Natalie – az embernek mindössze három hét áll rendelkezésére ahhoz,

hogy a könyve fölkerüljön a New York Times bestsellerlistájára. Ha ennyi idő alatt nem kerül be a legjobb tizenötbe, a könyvesboltok összecsomagolják a Kockázat nélkül készleten maradt példányait, és visszaküldik őket a kiadónak. – Ez őrültség – mondta Harry. – Angliában, ha a könyvesbolt megrendel egy könyvet, a kiadó úgy veheti, hogy eladta. – Nem ajánlják föl a boltoknak, hogy amit nem tudnak eladni, azt visszaküldhetik? – Természetesen nem – mondta Harry, akit megdöbbentett a gondolat. – És igaz, hogy még mindig árkedvezmény nélkül árusítják a könyveket? – Persze hogy igaz! – Nos, akkor meg fogja látni, hogy nálunk ez is másképp van, mert ha a könyve bekerül az első tizenötbe, automatikusan megfeleződik a borítón feltüntetett ár, és a könyv az üzlet hátsó részébe kerül. – De miért? Hiszen egy bestsellernek feltűnő helyen kell lennie, lehetőség szerint a kirakatban, és semmiképpen nem szabad engedményt adni az árából! – Ez nem így van, mióta a reklámszakértő fiúk fölfedezték, hogy azok közül, akik egy bizonyos bestsellerért jönnek, és hátra kell menniük érte a bolt végébe, minden harmadik vesz még egy könyvet, mire odaér, és minden ötödik elvisz két másik könyvet. – Nagyon ravasz. De nem hiszem, hogy ez Angliában valaha is elterjedne. – Gyanítom, hogy csak idő kérdése, de most legalább láthatja, miért olyan fontos, hogy a könyve mihamarabb fölkerüljön a listára. Hiszen ha az ár megfeleződik, a regénye valószínűleg még több héten át tartja az előkelő helyét. Az az igazság, hogy nehezebb lekerülni a listáról, mint fölkerülni rá. Ha viszont nem sikerül, akkor a Kockázat nélkül egy hónapon belül eltűnik a könyvesboltok polcairól, és vesztünk rajta egy rakás pénzt. – Felfogtam – mondta Harry, miközben a limuzin lassan áthaladt a Brooklyn-hídon, és ő viszontláthatta a sárga taxikat meg a szivarcsonkot rágcsáló sofőrjeiket. – És tovább nehezíti a dolgunkat, hogy huszonegy nap alatt tizenhét különböző várost kell végigjárnunk – Járnunk? – Igen, én fogom majd a kezét a körút során – mondta lezserül Natalie. – Rendszerint New Yorkban maradok, és minden városban a helybeli hirdetési osztály ad valakit az odalátogató szerzők mellé, de most nem így lesz, mert Mr. Guinzburg ragaszkodott hozzá, hogy egy percre sem hagyhatom magára. – Natalie keze ismét hozzáért Harry lábához, majd a nő lapozott egyet az ölében heverő dossziéban. Harry a nőre pillantott, aki rávillantott egy kacér mosolyt Most flörtöl vele? Nem, az lehetetlen! Hiszen most látják egymást először. – Már több nagy rádiócsatornánál is lekötöttem magának szereplést, köztük a Matt Jacobs Showban, amelyet minden reggel tizenegy millióan hallgatnak. Senki sem tudja hatékonyabban kiszórni a könyveket a boltokból, mint Matt. Harrynek több kérdése is lett volna, de Natalie folyamatosan tüzelt, mint egy Winchester puska. – Figyelmeztetem – darálta levegőt sem véve-, hogy a népszerű rádióműsorokban többnyire csak pár percet fog kapni, itt nem úgy mennek a dolgok, mint a maguk BBC-jé-nél. A „mélyreható beszélgetés" fogalmát nemigen értik. Ügyeljen arra, hogy a rendelkezésére álló idő alatt a lehető legtöbbször mondja el a könyv címét. Harry lapozgatni kezdte a programját. Úgy tűnt minden nap más városban virrad rá, és mindenhol meg kell jelennie egy kora reggeli rádióműsorban, majd számtalan további interjút ad, aztán futás a reptérre.

– Minden szerzőjük ilyen bánásmódban részesül? – Korántsem – felelte Natalie, és a kezét ismét Harry lábára tette. – És most rátérnék arra, hogy mi magával a legnagyobb problémánk. – Problémájuk van velem? – Bizony, bizony. Arról van szó, hogy a rádióriporterek többsége a börtönben töltött idejéről akar majd hallani, meg arról, hogy miért kapott egy angol Ezüst Csillagot, de magának mindig vissza kell kanyarodnia a könyvhöz. – Angliában ezt meglehetősen közönségesnek találnák. – Amerikában viszont közönséges módszerekkel lehet fölkerülni a bestsellerlistára. – De hát a könyvről nem akarnak beszélgetni velem? – Nézze, Harry, biztosra veheti, hogy egyikük sem olvasta el. Nap mint nap tucatnyi új regény landol az asztalukon, úgyhogy szerencsésnek mondhatja magát, ha a címén kívül bármit is elolvastak a könyvéből. Ha még a nevére is emlékeznek, az szintén nagy ajándék. Csak azért hajlandók beszélgetni magával a műsorukban, mert maga börtönviselt ember, akit Ezüst Csillaggal tüntettek ki. Úgyhogy fordítsuk ezt az előnyünkre, és nyomjuk a könyvet, mint az őrült – Itt tartott Natalie, amikor a limuzin megállt a Pierre Hotel előtt. Harry már nagyon szeretett volna hazamenni Angliába. A sofőr kiugrott, és fölnyitotta a csomagtartót, miközben már el is indult a kocsi felé egy londiner. Natalie a hotel előcsarnokán át a recepcióhoz vezette a vendégét, ahol annak csak annyi dolga volt, hogy megmutassa az útlevelét, és aláírja a bejelentőlapot. Úgy tűnt, Natalie alaposan előkészítette a terepet a nagy ember fogadásához. – Üdvözöljük a Pierre-ben, Mr. Clifton – mondta a recepciós, és Harry kezébe adott egy jókora kulcsot. – Itt várom... – Natalie az órájára pillantott – egy óra múlva. A limuzin elfuvarozza majd a Harvard klubba, ahol Mr. Guinzburg várja ebédre. – Köszönöm – mondta Harry, és a tekintete egészen a forgóajtóig kísérte az előcsarnokon áthaladó nőt. Akaratlanul is észrevette, hogy nem ő az egyetlen férfi, aki nem tudja levenni róla a szemét. Az egyik londiner fölkísérte a tizenegyedik emeletre, megmutatta a lakosztályát, és elmagyarázta, mi hogyan működik. Harry még soha nem lakott olyan szállodai szobában, ahol fürdőkád is volt, meg zuhany is. Elhatározta, hogy jegyzeteket készít, és otthon, Bristolban mindenről beszámol az édesanyjának. Megköszönte a londinernek a segítségét, és megvált az egyetlen dollárjától. Első dolga volt – még a kicsomagolás is várhatott -, hogy fölvegye az ágy melletti telefont, és megkérte a telefonos-kisasszonyt, hogy kapcsolja Emma számát. – Körülbelül tizenöt perc múlva visszahívom, uram – mondta a központos. Harry kicsit sokáig állt a zuhany alatt, és miután megszárítkozott a legnagyobb törülközővel, amit valaha látott, épp csak hozzá tudott kezdeni a kipakoláshoz, amikor megcsörrent a telefon. – A hívott fél vonalban van, uram – mondta a központos, és Harry már hallotta is a felesége hangját. – Te vagy az, drágám? Hallasz engem? – Naná, szívem – mondta mosolyogva Harry. – Máris úgy beszélsz, mint egy amerikai. El sem tudom képzelni, mi lesz belőled három hét alatt. – Én arra tippelek, hogy hazavágyó félj lesz belőlem, különösen, ha a könyvem nem kerül föl a bestsellerlistára. – És ha fölkerül? – Akkor lehet, hogy jóval hamarabb hazaérek.

– Jól hangzik Honnan hívsz? – A Pierre-ből. Beraktak egy akkora szobába, amekkorát még nem is láttam. Ezen az ágyon négyen is elférnek – De azért vigyázz, hogy csak egyvalaki aludjon rajta. – Van légkondicionáló is, meg rádió a fürdőszobában. De bevallom, még nem tudok mindent bekapcsolni. És kikapcsolni sem. – Magaddal kellett volna vinned Sebet. Ő már rég kitanult volna mindent. – Vagy szétszedett volna ezt-azt, én meg rakhatnám össze. Egyébként hogy van a fiú? – Jól. Dadus nélkül mintha nyugodtabb lenne. – Ez megkönnyebbülésemre szolgál. És hogy áll Smith felkutatása? – Lassan haladok, de holnap délutánra behívtak a Barnardo-gyermekotthonba elbeszélgetésre. – Ez ígéretesen hangzik. – Délelőtt találkozom Mr. Mitchell-lel, hogy tudjam, mit mondjak, illetve, ami talán még fontosabb, mit ne mondjak. – Nem lesz semmi gond, Emma. Ne feledd, ők felelnek azért, hogy a gyerekek jó helyre kerüljenek. Egyedül az aggaszt, hogy mit szól majd Seb, ha megtudja, miben sántikálsz. – Már tudja. Tegnap este, lefekvés előtt szóba hoztam a dolgot, és nagy meglepetésemre úgy tűnt, nagyon tetszik neki az ötlet. Persze ha az ember bevonja valamibe Sebet, ott mindig jelentkezik egy újabb probléma. – Most éppen micsoda? – Elvárja, hogy neki is legyen beleszólása a választásunkba. De van egy jó hírem is: azt szeretné, hogy kishúga legyen. – Abból is lehetnek bajok, ha nem nyeri el a tetszését Miss J. Smith, és valaki más hódítja meg a szívét. – Nem tudom, mitévők leszünk, ha így történik. – Valahogy el kell majd hitetnünk vele, hogy Jessica az ő választása. – Pontosan mi a javaslatod? – Majd gondolkodom rajta. – Ne feledd, hogy nem szabad lebecsülnünk a fiunkat, mert úgy könnyen visszafelé sülhet el a dolog. – Majd otthon beszélünk róla – mondta Harry. – Most rohannom kell, drágám, mert Harold Guinzburggal ebédelek. – Add át neki szívélyes üdvözletemet, és ne feledd, hogy ő a másik, akit nem szabad alábecsülnöd. És ha már úgyis ott vagy, ne feledd megkérdezni tőle, hogy mi lett… – Nem felejtem el. – Sok szerencsét, drágám – mondta Emma és mindenképp kerülj föl arra a bestsellerlistára! – Rosszabb vagy, mint Natalie. – Ki az a Natalie? – Egy elragadó szőke hölgy, aki nem tudja levenni rólam a kezét. – Nagy mesemondó vagy te, Harry Clifton. Emma az elsők közt érkezett meg az egyetemi előadóterembe, hogy meghallgassa Cyrus Feldman professzor Nagy-Britannia megnyerte a háborút, de elveszítette a békét? című előadását. A lejtős terem közepe táján ült be az egyik sor szélére. A nagyelőadó már jóval a meghirdetett időpont előtt zsúfolásig megtelt. A későn jövőknek csak a középső folyosó lépcsőin jutott hely, sőt az ablakpárkányokon is kuporgott egykét érdeklődő.

A közönség tapsviharban tört ki, amikor az egyetem rektorának kíséretében belépett a kétszeres Pulitzer-díjas közgazdász. Miután mindenki visszaült a helyére, Sir Philip Morris bemutatta vendégét, és dióhéjban ismertette kiemelkedő pályafutását: kitért a princetoni diákévekre, majd arra, hogy Feldman volt a Stanford Egyetem legfiatalabb professzora, és amikor az is elhangzott, hogy az előző évben immár másodszor ítélték oda neki a Pulitzer-díjat, újabb hosszú tapsorkán vette kezdetét. Feldman professzor fölállt, és a pódiumra lépett. Cyrus Feldman még meg sem szólalt, máris meghökkentette Emmát, méghozzá azzal, hogy milyen jóképű férfi. Ezt ugyanis Grace elhallgatta, amikor telefonált. A professzor valamivel magasabb lehetett száznyolcvan centinél, dús, ősz hajkorona ékesítette a fejét, és a napbarnított arca mindenkinek azonnal emlékezetébe idézte, hogy melyik egyetemen tanít A korát meghazudtoló, atletikus testfelépítése pedig azt sugallta, hogy majdnem ugyanannyi időt tölt el a tornateremben, mint a könyvtárban. Amikor beszélni kezdett, Emmát egyből magával ragadta a belőle áradó nyers energia. Pillanatokon belül feszülten figyelt az egész hallgatóság: a diákok bőszen jegyzetelték Feldman minden szavát, és Emma is megbánta, hogy nem hozott magával jegyzetfüzetet meg tollat. A professzor viszont jegyzetek nélkül is pergő ritmusban szökellt témáról témára: szóba került a Wall Street háború utáni szerepe, a dollár mint új világvaluta, a kőolaj mint a század második felét, és talán az azutáni időszakot is uraló árucikk, a Nemzetközi Valutaalap jövőbeni szerepe, és az is, vajon Amerika ragaszkodik-e majd az aranyalaphoz. Az előadás végén Emma csak azt sajnálta, hogy a professzor alig-alig érintette a közlekedés témáját, csupán futólag említette meg, hogy a repülőgép az üzleti életben és a turizmusban is meg fogja változtatni a világ rendjét. Viszont dörzsölt profi módjára arra is fölhívta a hallgatóság figyelmét, hogy erről a témáról írt egy könyvet Emma elhatározta, hogy nem vár karácsonyig a kötet beszerzésével. Erről eszébe jutott Harry. Bízott benne, hogy jól alakul a férje amerikai körútja. Miután megvásárolta Az új világrend című művet, beállt a példányukat dedikáltatni szándékozók hosszú sorába. Mire sorra került, már majdnem az első fejezet végére ért, és az járt a fejében, hogy Feldman professzor talán hajlandó szánni egy-két percet arra, hogy kifejtse álláspontját a brit kereskedelmi hajózás jövőjéről. Letette a könyvet az asztalra. Feldman barátságosan rámosolygott. – Kinek dedikáljam a könyvet? A nő úgy döntött, tesz egy próbát. – Emma Barringtonnak. A professzor erre figyelmesebben szemügyre vette. – Nem áll rokonságban véletlenül a néhai Sir Walter Barringtonnal? – A nagyapám volt – felelte büszkén Emma. – Sok-sok évvel ezelőtt meghallgattam egy előadását. Arról beszélt, milyen szerephez jut a kereskedelmi hajózás, ha Amerika belép az első világháborúba. Akkor még egyetemista voltam, és a nagyapjától egy óra alatt többet tanultam, mint az összes oktatómtól egy egész szemeszter alatt. – Engem is sok mindenre megtanított – mondta a férfi mosolyát viszonozva Emma. – Annyi mindent meg akartam kérdezni tőle! – folytatta Feldman. – De sajnos még aznap este vissza kellett vonatoznia Washingtonba, így soha többé nem láttam. – Én is számtalan dolgot szeretnék kérdezni öntől -mondta Emma. – Sőt pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy számtalan dolgot kell megkérdeznem. Feldman a várakozók sorára pillantott. – Azt hiszem, ez nem tarthat tovább fél óránál, és mivel én nem vonatozom vissza este Washingtonba, esetleg cseveghetnénk egy kicsit négyszemközt, mielőtt elmennék, Miss Barrington?

4.

fejezet

– És hogy van az én drága Emmám? – érdeklődött Harold Guinzburg, miután üdvözölte Harryt a Harvard klubban. – Most beszéltem vele telefonon – mondta Harry. – Szívélyes üdvözletét küldi, és nagy csalódás a számára, hogy nem tarthat velünk – Én is roppant csalódott vagyok. Kérem, mondja meg neki, hogy legközelebb nem fogadok el semmiféle kifogást – Azzal Guinzburg bevezette vendégét az étterembe, és elfoglalták helyüket a sarokasztalnál, amely szemmel láthatóan a kiadótulajdonos törzsasztala volt. – Remélem, elnyerte tetszését a Pierre – mondta, amikor a pincér a kezükbe adta az étlapot. – Nagyon tetszene, ha tudnám, hogy kell elzárni a zuhanyt. Guinzburg elnevette magát. – Talán meg kellene kérnie Miss Redwoodot, hogy siessen a segítségére. – Ha a segítségemre sietne, félek, hogy utána őt nem tudnám kikapcsolni. – A, szóval már volt szerencséje végighallgatni az előadását arról, hogy a Kockázat nélkül mihamarabb föl kell kerüljön a bestsellerlistára. – Félelmetes a hölgy. – Ezért neveztem ki igazgatónak – mondta Guinzburg pedig többen is ellenezték, hogy egy nő bekerüljön az igazgatótanácsba. – Emma büszke lenne magára – mondta Harry. – Én pedig biztosíthatom, hogy Miss Redwood figyelmeztetett rá, milyen következményekkel jár az, ha elbukom. – Ez Natalie-re vall. És ne feledje, egy személyben ő dönti el, hogy maga repülővel megy-e haza, vagy csónakkal. Harry szívesen nevetett volna, de nem volt benne egészen biztos, hogy a kiadója valóban viccel-e. – Meghívtam volna ebédre Natalie-t is – folytatta Guinzburg de amint az talán önnek is feltűnt, a Harvard klub nem fogad hölgyeket. Nehogy elmondja Emmának! – Az az érzésem, hogy sokkal hamarabb láthat majd hölgyeket vacsorázni a Harvard klubban, mint a Pall Mall vagy a St James's Street bármelyik úri klubjában. – Mielőtt a körútjáról beszélgetnénk – mondta Guinzburg mindent tudni akarok arról, hogy mivel töltötték az időt, mióta Emma elutazott New Yorkból. Hogy kapta meg az Ezüst Csillagot? Talált-e munkát Emma? Hogy reagált Sebastian, amikor először találkozott az apjával? És... – És Emma a lelkemre kötötte, hogy vissza ne menjek Angliába, amíg ki nem derítettem, hogy mi történt Sefton Jelksszel. – Ne rendeljünk előbb? Nem szívesen gondolok Sefton Jelksre üres gyomorral. – Washingtonba ugyan nem kell visszavonatoznom, de attól tartok, Londonba muszáj eljutnom még ma este. Miss Barrington – mondta Feldman professzor, miután az utolsó könyvet is szignálta. – Holnap délelőtt tíz órakor ugyanis a London School of Economicsban tartok előadást, ezért csak néhány percet tudok szánni önre. Emma igyekezett leplezni a csalódottságát – Hacsak... – folytatta Feldman. – Hacsak? – Hacsak nincs kedve elkísérni Londonba, amely esetben több órán át számíthatna osztatlan figyelmemre. Emma habozott. – Telefonálnom kell. Húsz perc múlva ott ült Feldman professzorral szemben az első osztályú kupéban. A férfi tette föl

az első kérdést. – Mondja, Miss Barrington, még mindig a családja tulajdonában van a híres-nevezetes hajótársaság? – Igen, az édesanyámnak huszonkét százalékos tulajdonrésze van. – Így több mint elegendő befolyással rendelkezik a család, márpedig egy szervezetben csak ez számít... Feltéve, hogy senki sem kaparint meg huszonkét százaléknál nagyobb tulajdonrészt. – A bátyámat, Gilest nem különösebben érdeklik a társaság ügyei. Ő parlamenti képviselő, és még az éves közgyűlésre sem szokott eljönni Én viszont igen, professzor úr, és éppen ezért kell beszélnem önnel. – Kérem, szólítson Cyrusnak. Elértem azt a kort, amikor nem szeretem, ha egy gyönyörű ifjú hölgy emlékeztet rá, milyen öreg vagyok. Grace-nek egyvalamiben igaza volt, gondolta Emma, és úgy döntött, hogy kihasználja ezt a körülményt. Viszonozta a professzor mosolyát, majd azt kérdezte: – Ön szerint milyen problémákkal kell szembenéznie a hajógyártásnak a következő évtized során? Az új elnökünk, Sir William Travers... – Kiváló ember! – szakította félbe Feldman. – A Cunard nagy ostobaságot követett el, amikor elengedett egy ilyen rátermett fickót. – Szóval Sir William azt fontolgatja, hogy bővíthetnénk a flottánkat egy új utasszállító hajóval. – Őrültség! – fakadt ki Feldman, és ököllel akkorát csapott a szomszédos ülésre, hogy kisebb porfelhő emelkedett a levegőbe. Mielőtt Emma megkérdezhette volna, hogy miért reagált ilyen hevesen, a professzor folytatta: – Hacsak nincs készpénzfeleslegük, amelytől meg kell szabadulniuk, vagy nem támogatja a brit kormány a hajóépítést olyan adókedvezményekkel, amelyekről nekem még nem szóltak. – Egyikről sincs tudomásom – mondta Emma. – Akkor ideje szembenézni a tényekkel: a repülőgép mellett az utasszállító hajó úszó dinoszaurusznak hat. Miért hajókázna egy épelméjű ember az Atlanti-óceánon öt napig, ha ugyanazt az utat repülővel tizennyolc óra alatt is megteheti? – Talán azért, mert pihentetőbb. Vagy azért, mert fél a repüléstől. Vagy azért, mert jobb állapotban fog megérkezni– sorolta Emma Sir Williamnek az éves közgyűlésen elhangzott szavait idézve. – Ezek a valóságtól elrugaszkodott, elavult érvek, kisasszony – jelentette ki Feldman. – Ennél jobbat kell kitalálnia, ha engem meg akar győzni. Az igazság az, hogy a modem üzletember, sőt még a kalandvágyóbb turista is le akarja rövidíteni az úti célja eléréséhez szükséges időt, és ez a törekvés pár éven belül elsüllyeszti, igen, szó szerint elsüllyeszti az utasszállító hajózást. – És hosszú távon? – Annyi idejük nincs. – Akkor mit javasol? – Fektessék minden fölösleges pénzüket új teherszállító hajók építésébe. A repülőgépek soha nem lesznek képesek nagyméretű és nehéz áruk, például gépjárművek, gépsorok, vagy akár élelmiszer szállítására. – És hogy győzzem meg erről Sir Williamet? – A következő igazgatótanácsi ülésen tegye egyértelművé az álláspontját – mondta Feldman, és megint jól rávágott az ülésre. – De én nem vagyok benne az igazgatótanácsban. – Nem? – Nem bizony, és nem is hiszem, hogy a Barrington Hajótársaságnál valaha is kineveznek egy nőt

igazgatónak. – Nincs más választásuk – emelte föl a hangját Feldman. – Az édesanyjáé a vállalat részvényeinek huszonkét százaléka, úgyhogy helyet követelhet magának az igazgató-tanácsban. – De nincs megfelelő végzettségem, és ezen egy kétórás vonatút nem segít, még akkor sem, ha egy Pulitzer-díjas közgazdásszal utazom. – Akkor itt az ideje, hogy megszerezze a szükséges végzettséget. – Mire gondol? – kérdezte Emma. – Mert nem tudok róla, hogy bármelyik angol egyetemen fokozatot lehetne szerezni üzleti tudományokból. – Akkor kénytelen lesz három évre szabadságolni magát, és velem jönni a Stanfordra. – Nem hinném, hogy a férjem és a kisfiam lelkesedne az ötletért – leplezte le magát Emma. Ezzel sikerült a professzor torkára forrasztania a szót. Eltelt egy kis idő, mire Feldman föltette a kérdést: – Megengedhet magának egy tízcentes bélyeget? – Igen – felelte bizonytalanul Emma, mert nem tudta mire akar kilyukadni Feldman. – Akkor boldogan fölveszem az őszi szemeszterre a Stanford Egyetemre. – De mint már mondtam... – Fenntartás nélkül azt állította, hogy meg tud vásárolni egy tízcentes bélyeget. Emma bólintott. – Nos, a kongresszus most fogadott el egy törvényt, amelynek értelmében az amerikai fegyveres erők tengerentúlon szolgáló tagjai úgy tanulhatnak üzleti tudományokat, hogy nem kell személyesen megjelenniük az órákon. – De én nem vagyok amerikai, és pláne nem szolgálok a tengerentúlon. – Ez igaz – mondta Feldman -, de a törvény apró betűs részében a különleges kivételek között szerepel a „szövetségesek" szó, amely minden bizonnyal hasznunkra válhat Már amennyiben komolyan gondolja, hogy a családi vállalkozásuknak hosszú távon is lehet jövője. – Igen, komolyan gondolom – mondta Emma. – De pontosan mit vár tőlem? – Miután beírattam a Stanfordra első diplomás hallgatónak, elküldöm az elsőéves kurzus olvasmánylistáját, valamint az összes előadásom hangfelvételét. Ezenkívül minden hétre kiadok magának egy témát, amelyről esszét kell írnia, és leosztályozva visszaküldöm a munkáit. És ha tízcentnél többet is hajlandó rászánni a dologra, akkor időnként telefonon is beszélhetünk – Mikor kezdhetek? – Idén ősszel, de figyelmeztetem, hogy minden negyedév végén értékelő tesztet írnak a diákok, és az alapján dől majd el, hogy folytathatja-e a kurzust – mondta a professzor, miközben a szerelvény begördült a Paddington pályaudvarra. – Ha nem felel meg a követelményeknek, kibukik az egyetemről. – És mindezt azért hajlandó megtenni értem, mert egyszer találkozott a nagyapámmal? – Bevallom, abban is reménykedtem, hogy ma este velem vacsorázik a Savoyban, és részletesebben is megtárgyalhatjuk a hajógyártás jövőjét. – Remek ötlet – mondta Emma, és arcon csókolta a professzort. – De attól tartok, retúrjegyet vettem, és este hazautazom. Harrynek a rádiót még mindig nem sikerült bekapcsolnia, de a zuhany hideg és meleg csapját már ügyesen kezelte. Miután szárazra törölte magát, kiválasztott egy frissen vasalt inget, felkötötte hozzá az Emmától születésnapjára kapott selyem nyakkendőt, és fölvette az egyik öltönyét, amelyet az édesanyja „ünneplőnek' nevezett volna. A tükörbe pillantva be kellett látnia, hogy az Atlanti-óceán egyik partján sem neveznék divatosnak az öltözékét. Valamivel nyolc óra előtt kilépett a Pierre Hotel forgóajtaján, majd elindult a Hatvannegyedik utca

és a Park Avenue kereszteződése felé. Pár perc múlva ott állt a barna homokkőből épült, impozáns, fényűző ház előtt. Az órájára pillantott, és azon tűnődött, vajon mennyit „sikkes” késni New Yorkban. Eszébe jutott, mit mesélt Emma: annyira izgult a Phyllis néninél esedékes látogatás előtt, hogy tett egy kört a háztömb körül, mire összeszedte a bátorságát, hogy nekivágjon a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőnek, és még akkor is csak a „Személyzet" feliratú csengőt sikerült megnyomnia. Harry megmászta a lépcsőt, és bedörömbölt a nehéz sárgaréz kopogtatóval. Amíg várta, hogy ajtót nyissanak neki, a fülében csengtek Emma szemrehányó szavai: Ne gúnyolódj, te gyerek! Aztán nyílt az ajtó, és ott állt előtte a frakkos komornyik, aki nyilván számított az érkezésére. – Jó estét kívánok, Mr. Clifton! Mrs. Stuart a szalonban várja. Volna szíves követni? – Jó estét, Parker! – mondta Harry, pedig még soha nem találkozott a férfival. A komornyik szája szegletében halovány mosolyt vélt fölfedezni. Elindult Parker után a folyosón. Miután belépett a nyitott ajtóval várakozó lift fülkéjébe, Parker becsukta a rácsot, majd megnyomott egy gombot, és a harmadik emeletig egy szót sem szólt. Ott kinyitotta a fülke ajtaját, belépett Harry előtt a szalonba, és bejelentette: – Mr. Harry Clifton, asszonyom. A szoba közepén magas termetű, elegánsan öltözött nő csevegett egy férfival, aki alighanem a fia lehetett. Phyllis néni azonnal faképnél hagyta a férfit, odasietett Harryhez, és se szó, se beszéd, úgy megropogtatta a csontjait, hogy az egy amerikaifutball-játékosnak is becsületére vált volna. Miután végül elbocsátotta ölelő karjai közül, bemutatta a fiát, Alistairt, aki szívélyesen kezet rázott Harryvel. – Megtisztelő, hogy személyesen is találkozhatok azzal az emberrel, aki véget vetett Sefton Jelks pályafutásának – mondta Harry. Alistair kis meghajlással fogadta a dicsérő szavakat. – Azért nekem is volt némi szerepem annak az alaknak a bukásában – húzta föl az orrát Phyllis néni, Parker pedig a vendég kezébe adott egy pohár sherryt. – De ne idegesíts Jelksszel – folytatta Phyllis néni, miközben a kandalló előtti kényelmes fotelhez kísérte vendégét -, mert sokkal jobban érdekel, hogy mi újság Emma háza táján. Eltelt egy kis idő, mire Harry töviről hegyire elmesélte Phyllis néninek, mi mindent csinált Emma, mióta hazautazott New Yorkból. Nem utolsósorban azért tartott sokáig a beszámoló, mert a néni és Alistair folyton közbeszólt. Kifogyhatatlanok voltak a kérdésekből, és csak akkor váltottak témát, amikor a komornyik bejelentette, hogy a vacsora tálalva. – Szóval, jól érzed magad Amerikában? – kérdezte Alistair, amikor helyet foglaltak az ebédlőasztalnál. – Azt hiszem, jobb volt, amikor letartóztattak gyilkosságért – felelte Harry. – Azt sokkal könnyebben átvészeltem. – Ennyire szörnyű? – Bizonyos értelemben rosszabb. Az a helyzet, hogy én nem igazán tudom eladni magam – vallotta be Harry, miközben a szolgálólány letette elé a skót húslevest. – Bíztam benne, hogy a könyvem önmagáért beszél. – Ezt gondold át még egyszer – szólt közbe Phyllis néni. – Ne feledd, hogy New York nem a londoni Bloomsbury negyed. Itt felejtsd el a kifinomultságot, a szerénykedést, az iróniát. Bármennyire is ellenkezik a természeteddel, meg kell tanulnod úgy kínálgatni a portékádat, mint egy talicskás zöldségesfiú az East Enden. – Ide hallgass: „Büszkén állíthatom, hogy én vagyok Anglia legsikeresebb írója!" – harsogta Alistair. – De hát nem állíthatom – mondta Harry. – Távolról sem.

– Lenyűgözött a Kockázat nélkül amerikai fogadtatása! – kapcsolódott be a játékba Phyllis néni is. – De csak azért, mert nem olvasta el senki – ellenkezett két falat között Harry. – Meggyőződésem, hogy Dickenshez, Arthur Conan Doyle-hoz és Oscar Wilde-hoz hasonlóan nekem is az Egyesült Államok piaca hozza majd a legnagyobb sikert! – mondta Alistair. – Otthon egy falusi vásáron is több könyvem fogy el, mint New Yorkban – kontrázott Harry, miközben eltüntették előle a leveses tálat. – Egészen nyilvánvaló, hogy Phyllis néninek kellene folytatnia helyettem a körutat, engem pedig haza kéne zavarni Angliába. – Ezer örömmel beugranék helyetted – mondta Phyllis néni. – Kár, hogy nem vagyok olyan tehetséges, mint te – tette hozzá sóváran. Harry vett a tányérjára egy szelet marhasültet meg a kelletéténél jóval több krumplit, majd rövidesen ellazulva hallgatta Phyllis néni és Alistair végeérhetetlen sztorijait. Az őt New Yorkban kereső Emma hőstetteiről meséltek. Harryt mulattatta, hogy az ő szemszögükből hallja a történteket, és eszébe jutott, milyen szerencsésnek mondhatja magát, hogy amikor a Szent Bédába került, az első este éppen Giles Barrington mellé sodorta az élet. Eszébe jutott az is, hogy ha annak idején nem hívják meg teára a kastélyba Giles születésnapján, talán soha nem ismeri meg Emmát. Igaz, akkor még csak rá sem pillantott... – Ugye, tisztában vagy vele, hogy soha nem leszel méltó Emmához? – szólalt meg Phyllis néni, miközben rágyújtott egy levágott végű manilaszivarra. Harry bólintott. Csak most fogta föl igazán, hogy miért lett ez a megszelídíthetetlen hölgy Emma „öreg Jackje". Arra gondolt, hogy ha Phyllis nénit frontszolgálatra küldik, minden bizonnyal Ezüst Csillaggal jött volna haza. Amikor az óra elütötte a tizenegyet, Harry, aki talán egy pohár brandyvel többet ivott a kelleténél, kissé imbolyogva fölállt. Nem kellett emlékeztetni rá, hogy reggel hatkor ott áll majd a hotel előcsarnokában Natalie, és már rohannak is az aznapi első rádióinterjúra. Megköszönte a ház asszonyának az emlékezetes estét, és jutalmul újabb csontropogtató ölelésben részesült. – Ne feledd – mondta Phyllis néni -, hogy ha interjúvolnak, gondolkodj britül, de cselekedj jiddisül.* ( .) És ha szeretnéd kisírni magad valakinek a vállán, vagy ennél valami többé-kevésbé normális ételt, tudd, hogy mi olyanok vagyunk, mint Londonban a Windmill Színház: még légitámadás idején sem zárunk be. – Köszönöm – mondta Harry. – És ha beszélsz Emmával – tette hozzá Alistair mindenképp add át neki üdvözletünket, és feltétlenül szidd össze, amiért nem tartott veled. Harry úgy látta, ez nem éppen a megfelelő pillanat arra, hogy meséljen egy kicsit Sebastianről meg az orvosok által „hiperaktivitásnak" nevezett problémájáról. Valahogy mindhárman bepréselődtek a liftbe, majd miután Harry túlélte Phyllis néni utolsó ölelését is, Parker ajtót nyitott neki, és újra róhatta Manhattan utcáit. – Ó, a pokolba! – fakadt ki nem sokkal azután, hogy nekivágott a Park Avenue-nak. Megfordult, visszaszaladt a házhoz, és bedörömbölt. A komornyik most nem nyitott ajtót olyan gyorsan, mint vacsora előtt. Phy llis néni az angol életformához asszimilálódott zsidók körében elterjedt mondást (.Think Yiddish, Act British") fordítja visszájára. – A ford

– Sürgősen beszélnem kell Mrs. Stuarttal – mondta Harry. – Remélem, még nem feküdt le. – Tudomásom szerint nem, uram – felelte Parker. – Kérem, fáradjon utánam. Ismét végigvezette Harryt a folyosón, majd a liftben megnyomta a harmadik emelet gombját Phyllis néni a kandalló mellett állva pöfékelt a manilaszivarjával, amikor Harry másodszor is bebocsátást kért. Most a ház asszonyán volt a sor, hogy meglepett arcot vágjon. – Borzasztóan sajnálom – kezdte Harry -, de Emma soha nem bocsátja meg nekem, ha úgy megyek haza Angliába, hogy nem derítettem ki, mi történt az ügyvéddel, aki botor módon alábecsülte őt – Sefton Jelks... – nézett föl a kandalló melletti foteléből Alistair. – Az a rettenetes alak végül lemondott a Jelks Myers és Abernathy ügyvédi iroda tulajdonjogáról, bár kissé vonakodva. – És nem sokkal utána elpucolt Minnesotába – tette hozzá Phyllis néni. – Ahonnan nem jön vissza egyhamar – mondta Alistair -, lévén hogy pár hónapja meghalt. – A fiam tipikus ügyvéd – mondta Phyllis néni, miközben elnyomta a szivarját. – Mindig csak a történet felét meséli el. Jelks első szívinfarktusáról épp csak említést tett a New York Times. Csak a harmadik után jutott neki egy rövid és nem túl hízelgő bekezdés a halálozási oldal legalján. – De már ez is több, mint amit érdemelt volna – jegyezte meg Alistair. – Egyetértek – helyeselt az anyja. – Az viszont nagy örömömre szolgált, hogy csak négyen mentek el a temetésére. – Ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Alistair. – Onnan, hogy én voltam az egyik. – Elutazott Minnesotába csak azért, hogy ott lehessen Sefton Jelks temetésén? – hitetlenkedett Harry. – El bizony. – De hát miért? – tudakolta Alistair. – Azért, mert Sefton Jelksben sosem bízhatott meg az ember – magyarázta Phyllis néni. – Nem lettem volna száz százalékig meggyőződve róla, hogy valóban meghalt, ha nem látom a saját szememmel, hogy leengedik a koporsóját a sírba. Sőt még azt is megvártam, hogy a sírásók betemessék a gödröt. – Kérjük, foglaljon helyet, Mrs. Clifton. – Köszönöm – mondta Emma, és leült egy egyszerű székre a bizottság három tagjával szemben, akik kényelmes karosszékekben trónoltak a pódiumra állított hosszú asztal túloldalán. – David Slater vagyok – mutatkozott be a középen ülő férfi én fogok elnökölni a mai megbeszélésen. Hadd mutassam be a kollégáimat, Miss Braithwaite-et és Mr. Needhamet. Emma megpróbálta gyorsan fölmérni, mire számíthat a fölébe tornyosuló vizsgáztatóktól. A bizottság elnöke háromrészes öltönyt viselt, és a nyakkendőjén látható iskolai embléma nem volt ismeretlen Emma előtt. Olyan benyomást keltett, mint aki máshol is szokott elnökölni, nem csak ebben a bizottságban. A jobbján helyet foglaló Miss Braithwaite a háború előtti kort idéző tweedkosztümben és vastag gyapjúharisnyában jelent meg. A kontyban összefogott haja nem hagyott kétséget Emmában afelől, hogy vénkisasszonnyal áll szemben, a szája vonala pedig arra engedett következtetni, hogy nem mosolyog túl gyakran Az elnök balján ülő úriember fiatalabb volt két társánál, és eszébe juttatta Emmának, hogy Nagy-Britannia nem is olyan régen még hadat viselt Mr. Needham dús bajsza ugyanis a Királyi Légierő pilótáit idézte. – A bizottság érdeklődéssel tanulmányozta a pályázatát, Mrs. Gifton – kezdte az elnök -, és engedelmével föltennénk önnek néhány kérdést. – Természetesen – mondta Emma, és igyekezett úrrá lenni az idegességén. – Milyen régóta fontolgatja az örökbefogadást, Mrs. Clifton?

– Amióta kiderült, hogy nem lehet több gyermekem – felelte Emma, de részletekbe nem bocsátkozott. A két férfi együtt érzőén rámosolygott, de Miss Braithwaite zord pókerarca rezzenéstelen maradt. – A jelentkezési lapján azt állítja – folytatta papírjaiba pillantva az elnök -, hogy legszívesebben öt-hat év körüli kislányt fogadna örökbe. Van ennek valami különös oka? – Igen. A kisfiam, Sebastian egyedüli gyerek. A férjemmel úgy éreztük, jó hatással lenne rá, ha olyasvalakivel nőhetne föl, aki nem élvezte a kiváltságos életforma mindazon előnyeit, amelyeket ő születésétől fogva magától tekint – Emma csak remélni tudta, hogy a válasza nem túlságosan begyakoroltnak. Megesküdött volna rá, hogy elnök kipipált egy rubrikát. – A válaszából levonhatjuk azt a következtetést – szólalt meg ismét a bizottság elnöke-, hogy nincs pénzügyi akadálya a második gyermek felnevelésének? – Egyáltalán nincs, elnök úr. A férjemmel kényelmesen, jómódban élünk – Emma figyelmét nem kerülte el, hogy ez a válasza is ért egy pipát. – Már csak egyetlen kérdésem van – mondta az elnök. – A jelentkezési lapján azt állította, hogy bármilyen vallási hátterű gyermeket hajlandó lenne örökbe fogadni. Megkérdezhetem, hogy tagja-e valamilyen egyháznak? – Dr. Barnardóhoz hasonlóan keresztény vagyok – felelte Emma. – A férjem pedig karénekösztöndíjasként a Sziklás Szűz Mária-templom kórusában énekelt. – Emma az elnök szemébe nézve hozzátette: – Utána a Bristol Gimnáziumban tanult tovább, ahol végül karvezető-helyettes lett Én pedig a Red Maids Leányiskolába jártam, majd elnyertem egy oxfordi ösztöndíjat. Az elnök megigazította a nyakkendőjét, és Emma úgy érezte, hogy ennél jobban talán nem is alakulhatnának a dolgok, amíg Miss Braithwaite meg nem kocogtatta a ceruzájával az asztalt Az elnök odabiccentett neki, hogy övé a szó. – Említette a férjét, Mrs. Clifton. Szabad érdeklődnöm, hogy ő miért nincs itt önnel? – Az Egyesült Államokban tesz körutat, a könyvét népszerűsíti. Néhány hét múlva hazajön. – Sokat van távol? – Nem. Sőt bízvást állíthatom, hogy csak nagyon ritkán. Foglalkozására nézve író, így többnyire otthon van. – De a könyvtárba azért csak el kell mennie olykor – vetette föl Miss Braithwaite, és az arckifejezését akár mosolyként is lehetett értelmezni. – Nem, saját könyvtárunk van – mondta Emma, de rögtön meg is bánta, hogy ez kicsúszott a száján. – És ön dolgozik? – kérdezte Miss Braithwaite olyan hanghordozással, mintha ez bűncselekmény lenne. – Nem, de segítek a férjemnek, amiben csak tudok. Hitem szerint feleségnek és anyának lenni főállású munka. – Ezt a választ Harry javasolta, de nagyon jól tudta, hogy Emma nem ért vele egyet. Azután pedig, hogy találkozott Cyrus Feldmannal, még kevésbé gondolta így. – És mióta van férjnél, Mrs. Clifton? – ütötte tovább a vasat Miss Braithwaite. – Valamivel több mint három éve. – De a jelentkezési lapján azt látom, hogy a fia, Sebastian már nyolcéves. – Igen, így van. Harryvel 1939-ben eljegyeztük egymást, de ő kötelességének érezte, hogy már a hadüzenet előtt jelentkezzen katonai szolgálatra. Miss Braithwaite már éppen föltette volna az újabb kérdését, amikor az elnök balján ülő férfi közelebb hajolt Emmához, felfedve, hogy az egyik karja hiányzik, és megszólalt: – Akkor, gondolom, nem sokkal a háború vége után házasodtak össze, ugye, Mrs. Clifton? – Sajnálatos módon nem – mondta a férfi szemébe nézve Emma. – A férjemet ugyanis a háború

utolsó napjaiban súlyosan megsebesítette egy német szárazföldi akna, és eltelt egy kis idő, mire fölépült annyira, hogy elbocsáthatták a kórházból. Úgy tűnt, Miss Braithwaite-et ez sem hatja meg. Emmának eszébe jutott, hogy talán... Úgy döntött, megreszkíroz valamit, pedig tudta, hogy Harry ezt nem helyeselné. – Ugyanakkor, Mr. Needham – folytatta, miközben továbbra is a félkarú férfira szegezte a tekintetét -, szerencsésnek érzem magam, és megszakad a szívem azokért a nőkért, akiknek a férje, vőlegénye, kedvese nem tért haza a családjához,, miután meghozta a hazájáért a lehető legnagyobb áldozatot. Miss Braithwaite lehajtotta a fejét, az elnök pedig így szólt: – Köszönjük, Mrs. Clifton. Valaki a közeljövőben felveszi önnel a kapcsolatot.

5.

fejezet

Natalie reggel hatkor az előcsarnokban várta Harryt. Ugyanolyan üde volt és eleven, mint amikor előző nap elbúcsúzott tőle. A limuzin hátsó ülésén rögtön kinyitotta az elmaradhatatlan dossziéját. – Ma Matt Jacobsnál kezd, aki meginterjúvolja az NBC-n, az ország leghallgatottabb reggeli műsorában. A jó hír az, hogy megkapta a fő műsorsávot, azaz valamikor hét negyven és nyolc óra között kerül adásba. A kevésbé jó hír pedig az, hogy osztoznia kell a műsoridőn Clark Gable-lel és Mel Blanckel, aki Tapsi Hapsi és Csőrike hangja. Gable a legújabb filmjét, a Hazatérést fogja népszerűsíteni, amelyben Lana Turner oldalán játszik. – És Mel Blanc? – kérdezte Harry. Igyekezett megőrizni a komolyságát. – Ő a Warner Brotherszel folytatott együttműködése tízéves jubileumát ünnepli. A szponzorok reklámjait is figyelembe véve úgy becsülöm, hogy négy-öt perc jut majd magára, azaz kétszáznegyven-háromszáz másodperc. Nem tudom eléggé hangsúlyozni – folytatta Natalie -, mennyire fontos ez a rádiószereplése az egész kampányunk szempontjából. Ennél nagyobb dobása az elkövetkező három hétben nem lesz. Most nemcsak a bestsellerlistára kerülhet föl, ha jól sikerül az interjú, hanem az ország összes jelentős műsora magáért fog versenyezni. Harry érezte, hogy másodpercről másodpercre egyre szaporábban ver a szíve. – Nincs más dolga, mint hogy minden lehetséges ürüggyel szóba hozza a Kockázat nélkült – tette hozzá Natalie, miközben a limuzin megállt a Rockefeller Centernél, az NBC stúdiója előtt A járdára kilépő Harry nem hitt a szemének: az épület ajtajához vezető keskeny bejárót elkerítették, és a kerítés két oldalán egymást taposták a sikítozó rajongók. A várakozó tömegen átvágó Harrynek nem kellett külön mondani, hogy az egybegyűltek kilencven százaléka Clark Gable-re kíváncsi, kilenc százalékuk Mel Blancre, és a fennmaradó egyetlen százalék talán... – Ez meg kicsoda? – kiáltotta valaki, amikor Harry elsietett előtte. Lehet, hogy még egy százalék sem... Miután épségben bejutott az épületbe, egy ügyelő bekísérte a váróba, és eligazította az időbeosztást illetően. – Mr. Gable hét negyvenkor kerül adásba. Utána hét ötvenkor Mel Blanc következik, és reményeink szerint hét óra ötvenötkor, a hírek előtt ön is sorra kerül. – Köszönöm – mondta Harry, majd leült, és megpróbálta összeszedni magát. Mel Blanc fél nyolckor viharzott be a váróba, és úgy nézett Harryre, mintha arra számítana, hogy autogramot kér tőle. Pillanatokon belül megjelent a sleppje kíséretében érkező Mr. Gable is. Harry meglepetten látta, hogy a bálványozott filmsztár szmokingban van, és whiskyspoharat szorongat a kezében. Gable elmagyarázta Mel Blancnek: nem arról van szó, hogy már korán reggel iszik, hiszen nem is feküdt le. Harsány kacagás közepette beljebb tessékelték, és Harry kettesben maradt Mel Blanckel. – Jól figyelje majd Gable-t – szólalt meg a komikus, miután helyet foglalt Harry mellett. – Attól

kezdve, hogy kigyullad a piros lámpa, még a stúdióban ülő közönség sem látja rajta, hogy narancslén kívül bármit is ivott volna! És mire kijön, mindenki meg akarja majd nézni az új filmjét. Tapsi Hapsi hangja nem beszélt a levegőbe: Gable vérbeli profi volt, és az új filmje címe harminc másodpercenként, vagy talán még sűrűbben elhangzott. És bár Harry olvasta valahol, hogy ki nem állhatják egymást Miss Turner-rel, Gable roppant kedvesen nyilatkozott a női főszereplőről: alighanem a legcinikusabb hallgatóval is elhitette, hogy ők ketten kebelbarátok. Egyedül Natalie nem tűnt elégedettnek, mert a színész negyvenkét másodperccel több műsoridőt használt föl előirányzottnál. A reklámszünet alatt Mel Blancet fölkísérték a stúdióba. Harry rengeteget tanult Mel produkciójából, melynek során a színész Szilveszter, Csőrike és Tapsi Hapsi hangján is megszólalt. A legjobban mégis az nyűgözte le, hogy amikor Matt Jacobs föltette az egyértelműen utolsónak szánt kérdést, a színész csak beszélt, beszélt, és újabb harminchét értékes másodpercet rabolt el az ő drága idejéből. A következő reklámszünet alatt immár Harryt vezették a vesztőhelyre. Tudta, hogy hamarosan porba hull a feje. Helyet foglalt a műsorvezetővel szemben, és idegesen rámosolygott. Jacobs éppen a Kockázat nélkül belső borítóját tanulmányozta. A köteten látszott, most nyitották ki először. A műsorvezető fölpillantott, és viszonozta Harry mosolyát – Ha kigyullad a piros lámpa, adásban van. – Jacobs csak ennyit mondott, majd a könyv első oldalára lapozott. Harry a stúdióban lévő órára pillantott: négy perc múlva nyolc. Meghallgatta a Nescafé-reklámot, Jacobs pedig közben lefirkantott pár szót a jegyzettömbjébe. A hirdetés a jól ismert csilingeléssel véget ért, és kigyulladt a piros lámpa. Harry agya mintha egy csapásra kiürült volna: legszívesebben otthon ebédelt volna Emmával, sőt még ezer némettel is inkább állt volna szemben a Clemenceau-gerincnél, mint tizenegymillió reggeliző amerikaival. – Szép jó reggelt kívánok – mondta a mikrofonba Jacobs. – És valóban, micsoda gyönyörű reggel ez a mai! Először Gable, aztán Mel, most pedig egy Nagy-Britanniából érkezett különleges vendéggel zárjuk ma reggeli egyórás műsorunkat. Köszöntőm a stúdióban Harry... – Jacobs gyorsan a könyv borítójára pillantott – Cliftont. Nos, mielőtt az új könyvéről beszélgetnénk, Harry, meg tudja erősíteni, hogy amikor először tette amerikai földre a lábát, rögtön letartóztatták gyilkosságért? – Igen, de félreértés volt – hebegte Harry. – Mind ezt mondják! – jegyezte meg zavarba ejtő kacaj kíséretében a műsorvezető. – De az én tizenegymillió hallgatóm elsősorban arra kíváncsi, hogy amíg itt van, össze fog röffenni a régi sittes cimboráival? – Nem, nem ezért vagyok Amerikában – kezdte Harry hanem azért, mert írtam egy... – Meséljen valamit arról, hogy így második nekifutásra mi a benyomása Amerikáról. – Nagyszerű ország – mondta Harry. – A New York-iak roppant szívélyesen fogadtak, és... – Még a taxisok is? – Még a taxisok is – hagyta rá Harry -, most pedig Clark Gable-lel is találkozhattam. – Gable nagy sztár Angliában? – kérdezte Matt Jacobs. – Ó, igen, nagyon népszerű, ahogy Miss Turner is. Alig várom, hogy megnézhessem az új filmjüket. – Mi itt úgy mondjuk, hogy az új mozijukat, Harry, de hát mit számít ez? – Jacobs itt elhallgatott, fölpillantott az óra másodpercmutatójára, majd így folytatta: – Hát, nagyon örülök, hogy velünk volt, és sok sikert kívánok az új könyvéh Most pedig szponzorainktól hallunk néhány szót, majd jelentkezünk a nyolcórás hírekkel. Én, Matt Jacobs azonban búcsút veszek önöktől, szép napot mindenkinek! A piros lámpa kialudt.

Jacobs fölállt, és kezet rázott Harryvel. – Sajnálom, hogy nem tudtunk többet beszélgetni a könyvéről – mondta. – pedig remek a borítója. A reggeli kávéját szürcsölgető Emma fölbontotta a levelet. Tisztelt Mrs. Clifton! Köszönjük, hogy megjelent a múlt heti bizottsági meghallgatáson. Örömmel értesítem, hogy folytatni kívánjuk önnel az egyeztetést. Emma legszívesebben azonnal fölhívta volna Harryt, de tisztában volt vele, hogy Amerikában az éjszaka közepén járnak – és még azt sem tudta, melyik városban van a férje. Több alkalmas jelöltünk is van, akinek örökbefogadását fontodra vehetnék a férjével, és egy részük tauntoni, exeteri, illetve bridgwateri otthonainkban él. Őrömmel küldök önnek információt bármelyik gyermekről, amennyiben szíveskedik tájékoztatni arról, melyik otthont kívánja fölkeresni elsőként. Őszinte híve: Mr. David Slater Emma fölhívta Mitchellt, aki megerősítette, hogy Jessica Smith változatlanul dr. Barnardo bridgwateri gyermekotthonában van, de abban reménykedik, hogy bekerül az Ausztráliába utazók közé. Emma az órájára pillantott Délig várnia kell, hogy Harry telefonáljon, és beszámolhasson neki a jó hírről. A másik levélre összpontosította a figyelmét, amelyen tízcentes bélyeg díszelgett. Nem kellett megnéznie a postabélyegzőt, anélkül is tudta, kitől jött. Amikor Harry megérkezett Chicagóba, a Kockázat nélkül a New York Times bestsellerlistájának harmincharmadik helyén szerénykedett, és Natalie már nem fogdosta a lábát. – Pánikra semmi ok – nyugtatta meg. – Mindig a második hét a legfontosabb. De sokat kell dolgoznunk, ha azt akarjuk, hogy jövő vasárnap bent legyen a könyve az első tizenötben. A denveri, dallasi és San Francisco-i kiruccanással jóformán el is telt a második hét, és Harry ekkor már szentül meg volt róla győződve, hogy Natalie is azok táborába tartozik, akik nem olvasták a könyvét. A főműsoridőre időzített fellépéseinek egy részét visszamondták, és egyre több időt töltött egyre kisebb könyvesboltokban, ahol egyre kevesebb kötetet kellett dedikálnia. Egy-két üzlettulajdonos pedig még ezt sem engedte meg neki, mert – ahogy azt Natalie elmagyarázta – az aláírt példány hibás árunak számít, és nem küldhetik vissza a kiadónak. Mire leszállt a gépük Los Angelesben, a Kockázat nélkül fölkúszott a bestsellerlista huszonnyolcadik helyére, de mivel már csak egy hetük volt hátra, Natalie nem tudta leplezni a csalódottságát. Kezdett arra célozgatni, hogy a könyv egyszerűen nem fogy elég gyorsan, és másnap reggel, amikor a reggelihez érkező Harry egy Justin nevű férfit talált az asztaluknál, végképp nyilvánvalóvá vált, hogy nem beszélt a levegőbe. – Natalie az éjszaka visszarepült New Yorkba – magyarázta Justin. – Találkoznia kell egy másik szerzővel. – Azt már hozzá sem kellett tennie, hogy egy olyan szerzővel, akinek több esélye van arra, hogy bekerüljön az első tizenötbe bestsellerlistán. Harry nem hibáztatta Natalie-t a döntéséért. Az utolsó héten keresztül-kasul beutazta az országot Seattle-ben, San Diegoban, Raleighben, Miamiban, majd végül Washingtonban adott rádióinterjút. Most, hogy nem volt ott mellette Natalie, és nem emlékeztette folyton a bestsellerlistára, kezdett megnyugodni, és egyik-másik hosszabb interjú során sikerült egynél többször kimondania a Kockázat nélkül címét – igaz, csak helyi adók műsoraiban. A körút utolsó napján visszarepültek New Yorkba, ahol Justin kivett Harrynek egy szobát egy reptéri motelben, majd a kezébe nyomott egy turistaosztályra szóló londoni repülőjegyet, és sok szerencsét kívánt neki.

Emma, miután kitöltötte a Stanford Egyetem jelentkezési lapját, hosszú levélben köszönetét mondott Cyrusnak, amiért ezt lehetővé tette a számára. Utána a vaskos csomagra összpontosította figyelmét, amely Sophie Barton, Sandra Davis és Jessica Smith anyagát tartalmazta. Elég volt felületesen átfutnia az iratokat ahhoz, hogy lássa, melyik jelöltet ajánlja elsősorban a gyermekotthon igazgatónője: nem Miss J. Smith volt az. Mi lesz, ha Sebastian véleménye is megegyezik az igazgatónőével, vagy ami még rosszabb, egy olyan kislány mellett döntene, aki nem is szerepel a szűkített listán? Emma éberen hevert az ágyban, és már nagyon várta Harry telefonhívását. Harry gondolt is rá, hogy fölhívhatná a feleségét, de azt hitte, az asszony már alszik. Nekilátott a csomagolásnak, hogy minden készen álljon a kora reggeli repülőútra, majd lefeküdt az ágyra. Azon törte a fejét, mivel győzhetnék meg Sebastiant arról, hogy Jessica Smith nem csupán ideális jelölt arra, hogy a testvére legyen, hanem olyan jelölt, akit ő választott. Harry lehunyta a szemét, de reménye sem volt rá, hogy egy pillanatra is elnyomja az álom, mert a légkondicionáló monoton ritmusra kattogott, mintha be akarna kerülni egy karibi zenekarba. A vékony, hepehupás matracon heverő Harry a fülére húzta a habszivacs párnát Itt nem választhatott, hogy kádban fürdene, vagy inkább zuhanyozna: csak egy mosdókagyló volt amelynek csapjából folyamatosan csöpögött a barna víz. Ismét lehunyta a szemét, és képkockáról képkockára végigfuttatta az elmúlt három hét filmjét, mint egy villódzó, fekete-fehér „mozit”. Mert színtelen volt az egész. Micsoda pénz– és időpocsékolás! Harry kénytelen volt belátni, hogy a szerzői körút egyszerűen nem az ő világa, és ha a számtalan rádiócsatornának, újságnak adott interjúja kevés volt ahhoz, hogy a könyve bekerüljön az első tizenötbe, akkor talán ideje nyugdíjazni William Warwickot meg Davenport főfelügyelőt, és valami rendes munka után nézni. A Szent Béda igazgatója nemrég célzott rá, hogy új angoltanárt keresnek, de Harry tudta, hogy nem válna belőle jó pedagógus. Giles többször is nagylelkűen fölajánlotta, hogy képviselhetné a család érdekeit a Barrington Hajótársaság igazgatótanácsában. De hát ő szigorúan véve nem volt családtag, és egyébként is világéletében író akart lenni, nem üzletember. Épp elég baj volt, hogy a Barrington-házban kell élniük. A detektívregények ugyanis még nem hoztak annyi pénzt, hogy Emmához méltó házat vehessen, és az sem tett jót Harry lelkiállapotának, amikor Sebastian ártatlanul megkérdezte, miért nem jár el ő is dolgozni reggelente, mint az összes többi apuka, akit ismer. Néha már-már kitartottnak érezte magát Éjfél után pár perccel bújt ágyba. Égett a vágytól, hogy fölhívja Emmát, és megossza vele a gondolatait, de mivel Bristolban még csak hajnali öt óra volt, úgy döntött, ébren marad, és pár óra múlva telefonál. Már éppen le akarta oltani a villanyt, amikor halk kopogást hallott. Pedig megesküdött volna rá, hogy kiakasztotta a kilincsre a „Kérem, ne zavarjanak!" táblát. Magára vette a háziköntösét, és nesztelen léptekkel az ajtóhoz sietett. Szívből gratulálok! – mondta a küszöb előtt álló nő. Harry csak bámulta Natalie-t, aki egy üveg pezsgőt tartott a kezében, és a testhez simuló ruhája elején végigfutó cipzár szinte könyörgött, hogy húzzák már le. Mihez? – kérdezte Harry. Most láttam a vasárnapi New York Times első kiadásában, hogy a Kockázat nélkül följött a tizennegyedik helyre. Sikerült! Köszönöm – nyögte ki Harry, de nem igazán fogta föl a nő szavainak jelentőségét. És mivel mindig is a leglelkesebb rajongója voltam, gondoltam, esetleg ünnepelhetnénk együtt. Harry fülében ott csengtek Phyllis néni szavai: Ugye, tisztában vagy vele, hogy soha nem leszel méltó Emmához?

Remek ötlet – mondta. – Egy pillanat. – Azzal visszament a szobába, és kihozta Natalie-nek a kisasztalon heverő könyvet. Kivette a nő kezéből a pezsgősüveget, és elmosolyodott. – Ha mindig is a leglelkesebb rajongóm volt, akkor talán itt az ideje, hogy ezt elolvassa – mondta, majd Natalie kezébe nyomta a Kockázat nélkült, és halkan becsukta az ajtót. Harry az ágyon ülve töltött magának egy pohár pezsgőt, majd fölvette a kagylót, és kért egy tengerentúli hívást. Már majdnem végzett az üveggel, mire kapcsolták Emmát. A könyvem fölkúszott a bestsellerlista tizennegyedik helyére – jelentette be akadozó nyelvvel. Ez csodálatos hír – mondta Emma, és elfojtott egy ásítást. Továbbá az ajtóm előtt, a folyosón egy elragadó szőke szépség pezsgősüveget szorongat a kezében, és rám akarja törni az ajtót. Igen, persze, drágám. Apropó, soha nem fogod kitalálni, ki akarja velem tölteni az éjszakát!

6.

fejezet

Az ajtót nyitó nő sötétkék egyenruhát viselt, szépen kikeményített fehér gallérral. – Én vagyok az intézet igazgatója – közölte. Harry kezet fogott vele, majd bemutatta a feleségét és a kisfiát. Esetleg fáradjanak be az irodámba – javasolta a nő -, hogy elbeszélgethessünk egy kicsit, mielőtt találkoznak a lányokkal. Az igazgatónő végigvezette őket a színpompás festményekkel kitapétázott folyosón. Ez tetszik – szólalt meg Sebastian, és megállt az egyik kép előtt, de az igazgatónő nem válaszolt. Nyilván szilárdan hitt abban, hogy a gyerekeket nem kell hallani, elég, ha látjuk őket. Miután becsukódott mögöttük az iroda ajtaja, Harry először is elmondta az igazgatónőnek, hogy már nagyon várták ezt a látogatást. Ahogy a gyerekek is – felelte az igazgatónő. – De ismertetnem kell önökkel az otthon idevonatkozó szabályait, mert én kizárólag a gyerekek testi-lelki egészségét tartom szem előtt. Természetesen – mondta Harry. – A kezében vagyunk. – A három kislány, akik iránt érdeklődést mutattak, név szerint Sandra, Sophie és Jessica pillanatnyilag képzőművészet-órán vesz részt, így módjuk nyílik rá, hogy megfigyeljék a viselkedésüket más gyerekek társaságában. Fontos, hogy nyugodtan folytathassák a munkájukat, miután beléptünk, nem szabad úgy érezniük, hogy versenyeznek. Annak csak sírás lesz a vége, és hosszú távon is káros következményekkel járhat. Mert ha egyszer elutasítják őket, megmarad bennük az élmény. Természetesen a gyerekek, ha köztük járkáló családokat látnak, tisztában vannak vele, hogy ezek a családok örökbefogadást fontolgatnak. Hiszen mi másért lennének itt? Azt viszont nem szabad érezniük, hogy a látogatókat csak két-három kislány érdekli. És természetesen érdemes fölkeresniük a tauntoni és exeteri otthonainkat is, mielőtt döntenek. Harry szívesen megmondta volna az igazgatónőnek, hogy ők már választottak, de szeretnék, ha úgy nézne ki, mintha Sebastian hozná meg a végső döntést. – Akkor mehetünk a képzőművészet-órára? – Igen! – felelte Sebastian, és már szaladt is az ajtóhoz. – Honnan tudjuk majd, hogy ki kicsoda? – kérdezte Emma, miközben lassan fölállt a székről. Az igazgatónő vetett egy szúrós pillantást Sebastianre, majd így válaszolt: – Több gyereket is bemutatok majd önöknek, hogy a három kislány ne érezze úgy, hogy kiszemelték őket. Mielőtt elindulnánk, van esetleg kérdésük? Harryt meglepte, hogy Sebastian nem tesz föl egy tucatnyi kérdést. A kisfiú csak állt az ajtóban, és türelmetlenül várta őket, majd amikor elindultak visszafelé a folyosón, előreszaladt. A tanteremben csöndben megálltak a hátsó falnál, majd az igazgatónő kis idő múlva biccentéssel

jelt adott a tanítónak, aki így szólt: – Gyerekek, vendégeink érkeztek. – Jó napot kívánok, Mr. és Mrs. Clifton! – harsogták kórusban a gyerekek. Többen körülnéztek, mások viszont nem zavartatták magukat, nyugodtan festegettek tovább. – Szép jó napot nektek is – mondta Harry és Emma, Sebastian viszont rá nem jellemző módon csöndben maradt. Harrynek feltűnt, hogy a gyerekek többsége lehajtja a fejét, és kissé lehangolt benyomást kelt. Közelebb lépett egy kisfiúhoz, aki futballmeccset festett. A képről egyértelműen kiderült, hogy a Bristol Citynek szurkol, és Harryt ez mosolyra késztette. Emma úgy tett, mintha egy kacsát, vagy talán macskát ábrázoló festményt szemlélne, és közben azt próbálta kiokoskodni, hogy vajon melyik kislány lehet Jessica, de nem jutott semmire. Végül az igazgatónő odalépett mellé, és bemutatta neki az egyik tanítványt: – O Sandra. – Csodaszép képet festettél, Sandra! – dicsérte meg Emma. A kislány szája széles mosolyra húzódott, Sebastian pedig lehajolt, és tüzetesen megvizsgálta a képet. Odalépett hozzájuk Harry is, és beszélgetni kezdett a lánnyal, miközben Emmának és Sebastiannek bemutatták Sophie-t. – Ez egy teve – közölte magabiztosan a kislány, mielőtt megkérdezhették volna. – Dromedár vagy kétpúpú? – kérdezte Sebastian. – Kétpúpú – felelte ugyanolyan magabiztosan Sophie. – De hát csak egy púpja van! – mondta Sebastian. Sophie elmosolyodott, és máris odafestette a második púpot – Hova jársz iskolába? – kérdezte. – Szeptemberben megyek a Szent Bédába – felelte a kisfiú. Harry rajta tartotta a szemét a fián, aki érezhetően megtalálta a hangot Sophie-val, és kezdett félni, hogy máris megszületett a döntése, de Sebastian figyelme váratlanul a kisfiúk festményeire terelődött, éppen akkor, amikor az igazgatónő bemutatta Harrynek Jessicát. A kislány azonban olyan elmélyülten festett, hogy föl sem nézett. Próbálkozhatott a látogató bármivel, Jessica koncentrációját nem tudta megtörni. Lehet, hogy szégyellős, vagy talán kővé dermedt a félelemtől, Harry ezt nem tudhatta. Visszament Sophie-hoz, aki Emmával csevegett a tevéjéről. A kislány megkérdezte Harrytől, hogy az egypúpú vagy a kétpúpú tevét szereti-e jobban. Míg Harry ezen gondolkodott, Emma átsétált Jessicához, de ő sem tudott kihúzni belőle egyetlen szót sem. Már az is megfordult a fejében, katasztrofális kudarcba fog fulladni az egész akció: Jessica elmegy Ausztráliába, nekik pedig marad Sophie. Arrébb lépett, és csevegni kezdett egy Tommy nevű kisfiúval a kitörő vulkánjáról. A papírt szinte teljesen elborították a vöröslő lángok. Emma arra gondolt, hogy Sigmund Freud biztos szívesen örökbe fogadta volna ezt a gyereket, aki újabb és újabb vörös foltokat mázolt a „vászonra”. Emma ezután Sebastianre pillantott, aki Jessicához beszélt, és közben merőn nézte a kislány Noé bárkáját ábrázoló festményét. Úgy tűnt, a kislány legalább figyel arra, amit Sebastian mond, bár most sem nézett föl egyszer sem. A kisfiú ezután otthagyta Jessicát, hogy még egyszer megnézze magának Sandra és Sophie művét, majd az ajtóhoz ballagott, és megállt. Az igazgatónő pár perc múlva azt javasolta, hogy menjenek vissza az irodájába egy csésze teára. Miután kitöltötte a teát, és adott mellé egy-egy száraz kekszet, így szólt hozzájuk: – Teljes mértékben megértjük, ha alaposan át kívánják gondolni a dolgot, és esetleg később visszajönnek, vagy ellátogatnak valamelyik másik otthonunkba, mielőtt meghozzák a végső döntést. Harry tudatosan hallgatott, mert azt várta, hogy Sebastian fölfedje kártyáit. – Szerintem mindhárom kislány tüneményes volt – kezdte Emma. – Szinte lehetetlen választani

közülük. – Egyetértek – mondta Harry. – Talán valóban azt kellene tennünk, amit ön javasol: hazamenni, megbeszélni egymás közt, és utána tudatni önnel, hogy mire jutottunk. – De hát az időpocsékolás lenne, ha mindhármunknak ugyanaz a kislány kell! – szűrte le a koraérett gyerekek vaslogikájával Sebastian. – Ezek szerint te már döntöttél? – kérdezte az apja, tudván, hogy ha Sebastian elárulja, kit választott, leszavazhatják őt Emmával – még akkor is, ha így nem kezdődne valami jól Jessica új élete a Barrington-házban. – Mielőtt döntenek – mondta az igazgatónő -, talán mondanék önöknek némi háttér-információt a három gyerekről. Sandra sokkal könnyebben irányítható, mint a másik kettő. Sophie sokkal inkább társas lény, mint ő, de kissé hebrencs. – És Jessica? – kérdezte Harry. – Egyértelműen ő köztük a legtehetségesebb, de a saját kis külön világában él, és nehezen barátkozik. Véleményem szerint hármuk közül talán Sandra felelne meg önöknek a legjobban. Harry a fiát nézte. Sebastian addig a homlokát ráncolva figyelt, most viszont szúrósan, morcosán nézett Harry taktikát váltott. – Igen, azt hiszem, egyetértek önnel – mondta. – Én is Sandrát választanám. – Én még tépelődöm – mondta Emma. – De talán az eleven, játékos Sophie tetszett a legjobban. Emma és Harry lopva egymásra pillantott. – A te kezedben van a döntés. Seb – mondta Harry. – Sandra vagy Sophie? – Egyik sem. Nekem jobban tetszik Jessica! – jelentette ki a kisfiú, majd fölpattant, és kiszaladt a szobából. Tárva-nyitva maradt utána az ajtó. Az igazgatónő fölállt az íróasztalától Látszott rajta hogy ha Sebastian is a gondjaira lenne bízva, nem hagyná szó nélkül a dolgot. – Még nem egészen érti a demokrácia működését – próbálta lezserül elviccelni a dolgot Harry. Az ajtó felé induló igazgatónő nem volt vevő a humorára. Harry és Emma elindult a fiuk után a folyosón. A tanterembe lépő igazgatónő nem hitt a szemének: Jessica éppen kiszabadította a rajztáblához csíptetett képet, és odaadta Sebastiannek. – Mit ígértél neki cserébe? – kérdezte az apja a Noé bárkáját szorongató Sebastiantől. – Azt, hogy ha holnap délután eljön hozzánk teára, a kedvenc ételét fogja kapni. – És mi a kedvenc étele? – kérdezte Emma. – A vajas-málnadzsemes fánk, jó forrón. – Meghívhatjuk? – kérdezte szorongva az igazgatónőtől Harry. – Igen, de talán jobb lenne, ha mindhárman mennének. – Nem, köszönjük – mondta határozottan Emma. – Elég lesz, ha Jessica jön. – Ahogy óhajtják – felelte az igazgatónő, de nem tudta leplezni, hogy igencsak meglepődött. A Barrington-ház felé menet Harry megkérdezte Sébastiantől, hogy miért Jessicára esett a választása. – Sandra nagyon helyes kislány – felelte Sebastian – Sophie pedig nagyon mókás, de egy hónap alatt megunnám őket. – És Jessicát nem? – kérdezte Emma. – Ő rád emlékeztet, mama. Sebastian a bejárati ajtónál várta a teára érkező Jessicát. A kislány egyik kezével az igazgatónőbe csimpaszkodva, a másikban egy festményét szorongatva lépkedett föl az ajtóhoz vezető lépcsőn.

– Kövess! – rendelkezett Sebastian, de Jessicát mintha odaragasztották volna a legfelső lépcsőfokhoz. Látszott rajta, hogy halálra van rémülve, és egy tapodtat sem mozdult, amíg Sebastian vissza nem jött. – Ezt neked hoztam – mondta, és a kisfiú kezébe nyomta a festményét. – Köszönöm. – Sebastian fölismerte a Barnardo-gyermekotthon folyosójának falán látott képet – De mégiscsak jobb lenne, ha bejönnél, mert egyedül nem tudom megenni az összes fánkot Jessica tétován belépett a haliba, és eltátotta a száját. Nem a fánk ígérete váltotta ki belőle ezt a reakciót, hanem a falakon lógó igazi, berámázott olajfestmények. – Majd később megnézheted őket – ígérte Sebastian -, de most menjünk, mert kihűl a fánk. Amikor Jessica belépett a szalonba, Harry és Emma fölállt, hogy üdvözöljék. A kislány azonban most sem tudta levenni a szemét a képekről. Végül leült a kanapéra Sebastian mellé, és a tűzforró fánkocskákra vándorolt a sóvár pillantása, de a keze nem mozdult. Emma odaadott neki egy tányért, majd odanyújtotta a fánkot, a kést, a vajat és a málna-dzsemes tálkát is. Az igazgatónő szúrósan nézett Jessicára, amikor a kislány bele akart harapni a fánkba. – Köszönöm, Mrs. Clifton – nyögte ki Jessica, majd két újabb „Köszönöm, Mrs. Clifton" kíséretében befalt még két fánkot. Amikor a negyediket egy „Köszönöm, nem kérek, Mrs. Clifton" -nal elhárította, Emma gyanította, hogy szívesen evett volna még, de az igazgatónő a lelkére kötötte, hogy csak hármat szabad. – Hallottál már Tunerről? – kérdezte Sebastian, miután a kis vendég végzett a második pohár üdítőjével. Jessica hajtotta a fejét, és nem felelt. Sebastian fölállt, kézen fogta és kivezette a szobából. – Turner tulajdonképpen egész jól fest – jelentette ki -, de azért nem olyan jól, mint te. – Nem hiszek a szememnek – mondta az miután a két gyerek mögött becsukódott az ajtó. –Még soha nem láttam őt így feloldódni. – De hát jóformán ki sem nyitotta a száját! – csodálkzott Harry. – Higgye el, Mr. Clifton, hogy éppen a Halleluja-kórust hallotta Jessica tolmácsolásában. Emma elnevette magát. – Tüneményes kislány! Ha van rá esély, hogy a családunk tagja legyen, mi a teendőnk? – Attól tartok, ez hosszú folyamat – felelte az igazgatónő-, és nem mindig végződik kielégítően. Kezdetnek meghívhatják ide alkalmanként, és ha ezek a látogatások jól sikerülnek, fontolóra vehetnek egy úgynevezett hétvégi eltávozást. Onnantól kezdve már nincs visszaút, mert nem plántálhatunk beléjük hiú reményeket. – Követni fogjuk az útmutatásait – mondta Harry-, mert mindenképpen belevágnánk az örökbefogadásba. – Akkor megteszek mindent, ami tőlem telik – ígérte az igazgatónő. Mire megitta a harmadik csésze teáját, és megbirkózott a második fánkkal is, Harrynek és Emmának szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy mit várnak tőlük. – Vajon hova lett Sebastian és Jessica? – kérdezte Emma, amikor az igazgatónő fölvetette, hogy most már talán indulniuk kellene. – Majd én előkerítem őket – ajánlkozott éppen Harry, amikor a gyerekek berobogtak a szobába. – Ideje hazamennünk, kisasszony – mondta az igazgatónő és fölállt. – Hiszen vár minket a vacsora. Jessica nem engedte el Sebastian kezét. – Én már nem vagyok éhes – jelentette ki. Az igazgatónő nem talált szavakat. Harry kikísérte a kislányt a hallba, és fölsegítette rá a kabátját. Amikor az igazgatónő kilépett az ajtón, Jessica könnyekre fakadt.

– Jaj, istenem! – sopánkodott Emma. – Pedig azt hittem, jól sikerült a látogatás. – Jobban nem is sikerülhetett volna – súgta oda neki az igazgatónő. – Csak akkor sírnak, ha nem akarnak elmenni. Hadd adjak egy tanácsot: ha önök is sajnálják, hogy elmegy, akkor mihamarabb töltsék ki a nyomtatványokat. Jessica még hátrafordult, és integetett nekik, mielőtt beszállt volna az igazgatónő kis Austin 7esébe. A kislánynak még mindig patakzott a könnye. – Jól választottál, Seb – dicsérte meg a fiát Harry, majd átkarolta a gyerek vállát, és együtt nézték a kocsibejárón távolodó autót. Még öt hónap kellett hozzá, hogy az igazgatónő utoljára hagyja el a Barrington-házat. Immár egyedül ment vissza a Barnardo-gyermekotthonba, miután a sok kis árvája közül egy új otthonra és boldogságra lelt. Azaz boldogságra talán még nem, hiszen Harrynek és Emmának hamarosan rá kellett döbbennie, hogy Jessicának is megvannak a maga problémái, amelyek csöppet sem egyszerűbbek, mint Sebastiané. Addig egyikük sem gondolt arra, hogy Jessica még soha nem aludt egyedül egy szobában. Az első éjszaka tárva-nyitva hagyta a gyerekszoba ajtaját, és álomba sírta magát. Harry és Emma lassanként hozzászokott, hogy reggelente bemászik melléjük az ágyba egy meleg kis test. Később ez ritkábban fordult elő, mert Sebastian megvált a mackójától, Winstontól, és Jessicára hagyományozta a volt miniszterelnököt. Jessica Winstonnál csak Sebastiant imádta jobban, annak ellenére, hogy újdonsült testvérbátyja kissé fellengzősen kinyilatkoztatta: – Én már sokkal felnőttebb vagyok annál, hogy játék mackóm legyen. Hiszen heteken belül iskolás leszek. Jessica is vele akart menni a Szent Bédába, de Harry magyarázta neki, hogy a fiúk és a lányok nem járnak ugyanabba az iskolába. – Miért nem? – vonta kérdőre Jessica. – Tényleg, vajon miért nem? – csatlakozott Emma. Amikor végre fölvirradt az első tanítási nap, Emma csak bámulta az előtte álló fiatalembert, és azon töprengett, hogy vajon hova tűntek az évek. Sebastian piros blézert, piros sapkát és szürke flanelsortot viselt. A cipője is csillogott-villogott, hiszen még csak az első tanítási napra készült. Jessica a küszöbön állva integetett a kapun kigördülő autó után, majd helyet foglalt a legfelső lépcsőfokon, és ott várta, hogy Sebastian hazajöjjön. A kisfiú megkérte az édesanyját, hogy ne kísérje el őket az iskolába. Amikor Harry megkérdezte, hogy miért, így felelt: – Nem akarom, hogy a többiek meglássák, hogy a mama megpuszil! Harry talán próbált volna a lelkére beszélni, ha nem jut eszébe az ő első napja a Szent Bédában. Villamossal mentek a Still House Lane-ről, és ő megkérte az édesanyját, hogy szálljanak le egy megállóval előbb, és gyalog tegyék meg az utolsó száz métert, nehogy a többiek észrevegyék, hogy nincs autójuk. Amikor pedig már csak ötven méterre voltak az iskola kapujától, Harry engedte ugyan, hogy az édesanyja megpuszilja, de utána sietve elköszönt tőle, és faképnél hagyta. A Szent Béda felé közeledve azt látta, hogy leendő osztálytársai kétkerekű fogaton vagy autón érkeznek, sőt egyiküket libériás sofőr fuvarozta oda Rolls-Royce-szal. Harrynek is nehéz volt az első, otthonától távol töltött éjszaka, de Jessicával ellentétben neki az okozott gondot, hogy addig soha nem aludt egy szobában más gyerekkel. Az ábécé azonban kegyes volt hozzá, hiszen a Barrington és Deakins közötti ágyat kapta. A hálótermüket felügyelő prefektussal már nem volt ekkora szerencséje: Alex Fisher az első héten minden este megpapucsozta pusztán azért, mert egy dokkmunkás fiát nem találta méltónak arra, hogy vele, az ingatlanügynök sarjával egy iskolába járjon. Harry néha elmerengett, vajon mi lett Fisherrel,

miután kikerült a Szent Bédából. Azt tudta, hogy Gilesszal a háború alatt keresztezték egymást az útjaik, mert ugyanabban az ezredben szolgáltak Tobruknál, és biztosra vette, hogy Fisher még mindig Bristolban él, mert nemrég kínosan kerülte őt a Szent Béda öregdiák-találkozóján. Sebastian legalább autóval fog megérkezni az iskolába, és bejáró diákként „Fisher-problémája" sem lesz, hiszen esténként hazatér a Barrington-házba. Harry azonban gyanította, hogy a fiának így sem lesz könnyebb az élete a Szent Bédá-ban, mint annak idején neki – igaz, egészen más okokból. Az iskola kapujánál Harry még jóformán le sem fékezett, amikor Sebastian kiugrott a kocsiból. Harry csak nézett a fia után, aki berohant a kapun, és beleveszett a piros blézerek tengerébe, ahol már nem lehetett megkülönböztetni a többi fiútól. Egyszer sem nézett vissza. Harry beletörődött, hogy ez már csak így van rendjén. Miközben lassan hazahajtott a Barrington-házba, az új könyve következő fejezetére terelődtek a gondolatai. Lehet, hogy ideje előléptetni William Warwickot? A házhoz közeledve észrevette a lépcsőn kuksoló Jessicát. Mosolyogva állt meg a kocsival, de amikor kiszállt, a kislány első kérdése ez volt: – Seb hol van? Míg Sebastian iskolában volt, Jessica visszavonult külön világába. Míg újdonsült bátyját várta, azzal ütötte el az időt, hogy állatokról olvasott Winstonnak: Micimackóról, Békavári uraságról, egy fehér nyúlról, egy Orlando nevű vöröstarka macskáról, meg a vekkert nyelt krokodilról. Miután Winston elaludt, betakargatta, majd visszatért festőállványához, és festett. Egyfolytában festett: a helyiséget, amelyet Emma egykor gyerekszobaként ismert, műterémmé alakította át. Miután ceruzával, zsírkrétával vagy ecsettel telerajzolt minden fellelhető papírt, így Harry régi kéziratait is (az újabbakat el kellett zárnia), a gyerekszoba falát kezdte kidekorálni. Harry nem akarta lelohasztani a kislány lelkesedését, mi sem állt tőle távolabb, de azért emlékezetébe idézte Emmának, hogy a Barrington-ház nem a saját otthonuk. Fölvetette, hogy talán beszélniük kellene Gilesszal, mielőtt Jessica kiszabadul a gyerekszobából, és fölfedezi, hogy mennyi szűz fal van még a házban... De Gilest annyira az ujja köré csavarta a Barrington-ház újdonsült lakója, hogy kijelentette: azt sem bánja, ha Jessica kívül-belül átfesti az egész házat. – Az Isten szerelmére, nehogy bátorítsd! – könyörgött Emma. – Sebastian már megkérte, hogy fesse ki a szobáját. – És mikor mondjátok el neki az igazat? – kérdezte Giles, amikor leültek vacsorázni. – Egyelőre nem érezzük szükségét – felelte Harry. – Hiszen még csak hatéves, és szinte meg sem melegedett nálunk. – Hát, ne halogassátok túl sokáig – figyelmeztette őket Giles-, mert máris a szüleinek tekint benneteket Emmával, Sebet pedig a bátyjának. Engem meg Giles bácsinak hív, pedig igazság szerint a féltestvérem, és Seb nagynénje. Harry elnevette magát. – Azt hiszem, még egy jó darabig nem várhatjuk el tőle, hogy ezt fölfogja. – És remélem, hogy soha nem is kell fölfognia – mondta Emma. – Mert ne feledd, csak annyit tud, hogy az igazi szülei meghaltak. És ez ugyan miért lenne másképp, amíg csak mi hárman tudjuk a teljes igazságot? – Ne becsüld le Sebastiant. Máris félúton jár az igazság felé.

7.

fejezet

Harryt és Emmát meglepte, amikor Sebastian első iskolai negyedévének végén teára invitálta őket az igazgató, és az is hamar kiderült, hogy nem csupán társasági életet akar élni. – A fiuk kissé magányos farkas – közölte dr. Hedley, miután a szolgáló kitöltötte nekik a teát, majd távozott – Az igazat megvallva inkább barátkozik külföldi fiúkkal, mint olyanokkal, akik születésüktől

fogva Bristolban élnek. – Ugyan miért? – kérdezte Emma. – Azért, mert a távoli helyekről érkezett fiúk nem hallottak sem Mr. és Mrs. Harry Cliftonról, sem az ő híres nagybátyjáról, Gilesról – magyarázta az igazgató. – De ahogy minden rosszban, ebben is van valami jó, hiszen így tudomást szereztünk Sebastian vele született nyelvtehetségéről, amely normál körülmények között talán rejtve maradt volna előttünk. El kell mondanom, hogy ő az egyetlen fiú az iskolában, aki az anyanyelvén tud társalogni Lu Janggal. Harry elnevette magát, Emmának viszont föltűnt, hogy az igazgató nem mosolyog. – Ugyanakkor – folytatta dr. Hedley – probléma adódhat majd a Bristol Gimnázium felvételi vizsgáján. – De hát Sebastian évfolyamelső lett angolból, franciából és latinból! – mondta büszkén Emma. – Matekból pedig száz százalékot ért el – emlékeztette az igazgatót Harry. – Ez mind igaz, és fölöttébb dicséretes, ugyanakkor sajnálatos módon a mezőny végén kullog történelemből, földrajzból és természettudományból, amelyek egytől egyig kötelező felvételi tantárgyak. Ha ezek közül kettőből nem éri el a minimálisan elfogadható szintet, a Bristol Gimnázium automatikusan elutasítja, és tudom, hogy ez nagy csalódást okozna mind önöknek, mind Sebastian nagybátyjának – A „nagy csalódás" enyhe kifejezés – mondta Harry. – Úgy bizony – helyeselt dr. Hedley. – Előfordul, hogy kivételt tesznek valakivel? – kérdezte Emma. – Az én itteni pályafutásom alatt csak egy esetre emlékszem – felelte az igazgató és az a fiú a nyári negyedévben minden szombaton száz pontot szerzett a krikettcsapatnak. Harry elnevette magát, mert annak idején ott ült a füvön, és a saját szemével látta Giles minden egyes pontját. – Tehát tennünk kell róla, hogy fölfogja, milyen következményekkel jár, ha nem megy át két tótelező tárgyból. – Nem arról van szó, hogy ne lenne elég okos – mondta az igazgató de ha egy tantárgy nincs ínyére, hamar ráun. A sors iróniája, hogy a nyelvtehetségével könnyedén bevitorlázhat Oxfordba. De előbb még gondoskodnunk kell róla, hogy nagy nehezen beevickéljen a gimnáziumba. Az apja által szelíden unszolt, a nagyanyja által pedig jelentős mértékben megvesztegetett Sebastiannek sikerült valamelyest javítania a helyzetén – legalábbis két tantárgyból a három közül. Tisztában volt vele ugyanis, hogy egy bukás még belefér, és ő erre a természettudományt választotta. A második év végén az igazgató már meg volt győződve arról, hogy a fiú némi erőfeszítés árán átmehet a hat vizsgatárgy közül ötből. – A természettudományról már dr. Hedley is lemondott. Harry és Emma is kezdett reménykedni, de azért nem lankadt az éberségük. És az igazgató optimizmusa beigazolódhatott volna, ha Sebastian utolsó Szent Bédá-s tanévében nem jön közbe két dolog.

8.

fejezet

– Ez az apád könyve? Sebastian a könyvesbolt kirakatában szépen elrendezett regényekre nézett. A föléjük kitett táblán ez állt: Nincs győzelem. írta: Harry Clifton, ára: 3 shilling 6 penny. William Warwick legújabb kalandja. – Igen – felelte büszkén Sebastian. – Kérsz egyet? – Kérek – mondta Lu Jang. Sebastian a barátja kíséretében beballagott a boltba. A bejárathoz közeli asztalon az apja legújabb keményborítós kötetét stószolták föl jó magasan, körberakva az első két William Warwick-regény, A

vak szemtanú esete és a Kockázat nélkül puhafedelű kiadásának példányaival. Sebastian mindhárom könyvből adott Lu Jangnak egyet-egyet Pillanatokon belül több osztálytársuk is csatlakozott hozzájuk, és Sebastian mindenkinek a kezébe nyomott egyet az apja legújabb regényéből, sőt néhányan a másik kettőből is kaptak. Vészesen fogyott a könyvkupac, amíg ki nem rontott a pult mögül egy középkorú férfi, és galléron nem ragadta Sebastiant. – Mégis, hogy képzeled ezt? – kiáltott rá. – Nem csináltam semmi rosszat – szabadkozott Sebastian. – Ezek az apám könyvei! – Egy szót se többet – mondta a boltvezető, és hátravonszolta a hevesen tiltakozó Sebastiant az üzlet végébe. – Hívja a rendőrséget! – szólt oda közben az egyik eladó – Tetten értem a kis tolvajt. És próbálja meg visszaszerezni a könyveket, amelyekkel a barátai megléptek. A boltvezető belökte Sebastiant az irodájába, és határozott mozdulattal leültette a régi, lószőrrel kitömött kanapéra. – Eszedbe ne jusson megmozdulni! – figyelmeztette, majd kilépett az irodából, és becsapta az ajtót. Sebastian hallotta, hogy elfordul a zárban a kulcs. Fölállt, a boltvezető asztalához lépett, kiválasztott egy könyvet ,majd visszaült a kanapéra, és olvasni kezdett. A kilencedik oldalon tartott, és már kezdte megkedvelni Richard Hannay-t* ( ), amikor nyílt az ajtó, és diadalmas, gunyoros mo. sollyal az arcán megjelent a boltvezető. – Itt van, főfelügyelő úr! Tetten értem a kölyköt! Blakemore főfelügyelő igyekezett komoly arcot vágni. – És még volt képe azt állítani, hogy azokat a könyveket az apja írta! – tette hozzá a boltvezető. – Nem hazudott – mondta Blakemore. – Tényleg ő Harry Clifton fia. – De szigorúan nézett Sebastianre, és hozzátette: – Ez azonban nem mentség arra, amit tettél, fiatalember. – Hiába Harry Clifton az apja, akkor is megkárosított egy font tizennyolc shillinggel – mondta a boltvezető. – Ha szabad érdeklődnöm, hogy óhajtod megtéríteni a kárt? – szegezte vádlón Sebastianre a mutatóujját. – Már értesítettem az édesapját – mondta Blakemore -, úgyhogy ez a kérdés aligha marad sokáig megválaszolatlanul. Javaslom, hogy amíg Mr. Cliftont várjuk, avassa be a fiút a könyvárusítás gazdasági vonatkozásaiba. A boltvezető kissé meghunyászkodva ült le az íróasztala sarkára. – Amikor az édesapád ír egy könyvet – kezdte a kiadó -, előleget fizet neki, aztán meg jutalékot kap az eladott példányok árából. Úgy gondolom, hogy az édesapád esetében a borítón szereplő ár tíz százaléka lehet a részesedés. A kiadónak ezenkívül ki kell fizetnie az ügynököket, a szerkesztőket, a hirdetési osztályon dolgozókat, a nyomdászt, valamint a reklámozás és a terjesztés költségeit. – És ön mennyit fizet egy könyvért? – kérdezte Sebastian. Blakemore alig várta a boltvezető válaszát. A férfi némi habozás után kibökte: – Körülbelül a borítón feltüntetett ár kétharmadát Sebastian szeme összeszűkült. – Szóval az apám csak tíz százalékot kap minden könyv után, ön pedig harminchárom százalékot zsebel be? – Igen, de ebből ki kell fizetnem az üzlethelyiség bérleti díját, a különböző adókat és az alkalmazottamat is – védekezett a boltvezető. – Tehát az apám jobban jár, ha pótolja az elvitt könyveket, mint ha kifizeti a borítón feltüntetett árat? A főfelügyelő arra gondolt, hogy ha Sir Walter Barrington élne, remekül szórakozna ezen a kis John Buchan skót regény író (1875-1940) titkos ügy nök hőse.– A ford.

pengeváltáson. – Esetleg elárulhatná nekem, uram – folytatta Sebastian -, hogy hány könyv hiányzik. – Nyolc keménytáblás és tizenegy puha fedelű kötet – felelte a boltvezető, és ebben a pillanatban belépett az irodába Harry. Blakemore főfelügyelő elmondta neki, mi történt, majd hozzátette: – Ez alkalommal nem indítok eljárást a fiú ellen bolti lopásért, Mr. Clifton, csak figyelmeztetésben részesítem. Önre bízom, uram, hogy ne viselkedjen még egyszer ilyen felelőtlenül. – Természetesen gondom lesz rá, főfelügyelő úr – mondta Harry. – Hálásan köszönöm a megértését, és megkérem a kiadót, hogy azonnal pótolják a hiányzó köteteket. Te pedig, fiam, az utolsó pennyig megtéríted a kárt a zsebpénzedből – fordult Sebastianhez. A fiú az ajkába harapott. – Köszönöm, Mr. Clifton – mondta a boltvezető kissé feszengve hozzátette: – És arra gondoltam, uram, hogy ha már úgyis itt van, esetleg volna szíves dedikálni a készleten lévő könyveit? Amikor Emma anyja, Elizabeth bement a kórházba kivizsgálásra, igyekezett megnyugtatni a lányát, hogy aggodalomra semmi ok, és a lelkére kötötte, hogy ne szóljon Harrynek meg a gyerekeknek, mert csak fölizgatná őket. Emmát viszont máris fölizgatta. Amint hazaért a Barrington-házba, egyből telefonált Gilesnak az alsóházba, a húgának Cambridge-be. Mindketten otthagytak csapot-papot és fölszálltak a következő bristoli vonatra. – Remélem, nem fölöslegesen vesztegetitek miattam az időt – mondta Emma, miután fölvette őket a Temple Meads pályaudvaron. – Én pedig azt remélem, hogy fölöslegesen vesztegetjük – felelte Grace. Giles gondolataiba merülve bámult ki a kocsi ablakán. Csöndben folytatták útjukat a kórház felé. Mr. Langboume még be sem csukta mögöttük az irodája ajtaját, Emma máris érezte, hogy rossz hírt fognak hallani. – Nem könnyű ilyesmit közölni valakivel – mondta a specialista, miután helyet foglaltak -, de sajnálatos módon dr. Raebum, aki évek óta az édesanyjuk háziorvosa, egy rutinvizsgálat után beutalta őt hozzám, hogy alaposabban kivizsgálhassam. Emma ökölbe szorította a kezét. Iskolás lányka korában csinálta ezt, ha ideges volt vagy bajba került. – Tegnap kaptam meg az eredményeket a klinikai laboratóriumból – folytatta Mr. Langboume. – Sajnos dr. Raebum félelme beigazolódott: az édesanyjuknak mellrákja van. – Gyógyítható? – kérdezte azonnal Emma. – Az ő korában jelenleg nincs gyógymód – felelte az orvos. – A tudósok bíznak benne, hogy valamikor a jövőben áttörésre kerülhet sor, de tartok tőle, hogy az édesanyjukon az már nem segít – Tehetünk érte valamit? – kérdezte Grace. Emma megfogta a húga kezét – Ebben az időszakban szüksége lesz minden szeretetre és támogatásra, amit önök és a többi családtagja adni tud. Elizabeth rendkívüli asszony, és mindazok után, amin keresztülment, ennél sokkal jobbat érdemelne. De soha nem panaszkodott, az nem az ő stílusa. Tipikus Harvey. – Meddig lesz még köztünk? – kérdezte Emma. – Attól tartok – felelte Langboume -, hogy inkább hetekig, mintsem hónapokig. – Akkor valamit el kell mondanom neki – jelentette ki Giles, aki addig egy szót sem szólt. A Szent Bédában „boltiszarka-incidens" néven elhíresült eset után az addig kissé magányos Sebastianből amolyan népi hős lett: olyan fiúk invitálták a bandájukba, akik addig ügyet sem vetettek

rá. Harry kezdte azt hinni, hogy fordulópont áll be a fia életében, de amikor elmondta neki, hogy a nagymamájának már csak néhány hete van hátra, Sebastian visszahúzódott a csigaházába. Jessica is megkezdte az első tanévét a Red Maids leányiskolában. Sokkal szorgalmasabban tanult, mint Sebastian, de egyik tantárgyból sem volt kiemelkedő. A képzőművészet-tanárnő viszont elmondta Emmának, mennyire sajnálja, hogy a festészet nem elismert tantárgy, mert Jessica már most, nyolcévesen több tehetséget mutat, mint ő annak idején végzős főiskolásként. Emma úgy döntött, nem adja tovább a beszélgetésüket Jessicának, inkább hagyja, hadd fedezze föl a kislány a tehetségét a maga idejében. Igaz, Sebastian rendszeresen zseninek titulálta a lányt, de az ugyan mit számított? Sebastian szerint a futballista Stanley Matthews is zseni volt. Egy hónap múlva Sebastian három próbadolgozaton megbukott, pedig már csak néhány hét volt hátra a Bristol Gimnázium felvételi vizsgájáig. De sem Harry, sem Emma nem érezte úgy, hogy összeszidhatják, hiszen tudták, hogy a fiukat emészti a bánat a nagyanyja állapota miatt. Minden délután elment Emmával a kórházba, miután az édesanyja elhozta az iskolából. Leült a nagymamája ágyára, és addig olvasott neki a kedvenc könyvéből, amíg Elizabeth Barrington el nem szunyókált. Jessica minden napra új képet festett a nagyinak, és reggel, amikor Harry iskolába fuvarozta, beadták a művet a kórházba. A negyedév végére már alig volt üres hely Jessica kis privát galériájában, azaz a kórterem falán. Giles több fontos parlamenti szavazást is kihagyott, Grace számtalan óráról maradt el az egyetemen, Harry rendre csúszott a határidőkből, Emma pedig olykor megválaszolatlanul hagyta Cyrus Feldman hetenként érkező leveleit. Elizabeth azonban mindig Sebastiant várta a legjobban. Harry nem is tudta, kinek tesznek jót elsősorban a találkozásaik; fiának vagy az anyósának? Nem jött jól, hogy Sebastiannek éppen akkor kellett felvételiznie a gimnáziumba, amikor a nagyanyjából szép lassan tovaszállt az élet. Az eredmény, ahogy azt a Szent Béda igazgatója előre megjósolta, igencsak vegyes volt: Sebastian latin-, francia-, angol– és matekdolgozata ösztöndíjat ért volna, viszont történelemből épphogy átment, földrajzból, ha szűken is, de megbukott, természettudományból pedig mindössze kilenc százalékot ért el. Dr. Hedley közvetlenül azután, hogy kitették a faliújságra az eredményeket, fölhívta Harryt a Barrington-házban. – Váltok pár szót négyszemközt John Garrett-tel, a gimnázium igazgatójával – ígérte. – Fölhívom a figyelmét arra, hogy Sebastian latinból és matematikából száz százalékot produkált, és ha eljön az ideje, szinte biztos, hogy ösztöndíjjal veszik föl az egyetemre. – Talán arra is emlékeztethetné – mondta Harry -, hogy a nagybátyja is ugyanebbe az iskolába járt, meg én is, a nagyapja, Sir Walter Barrington pedig az iskolaszék elnöke volt. – Nem hiszem, hogy erre emlékeztetni kellene – mondta Hedley. – De azt mindenképp megemlítem, hogy Sebastian nagymamája a vizsgák idején kórházban volt. Csak remélni tudom, hogy Garrett egyetért majd velem. Egyetértett. Dr. Hedley a hétvégén ismét fölhívta Harryt a jó hírrel, hogy a Bristol Gimnázium igazgatója javasolni fogja az iskolaszéknek Sebastian felvételét az őszi negyedévre, annak ellenére, hogy két kötelező tantárgyból is megbukott. – Köszönöm – mondta Harry. – Hetek óta ez az első jó hír, amit hallok. – De Garrett hangsúlyozta – figyelmeztette Hedley -, hogy a végső döntés az iskolaszék kezében van. Azon az estén Harry látogatta meg Elizabeth Barringtont utoljára, és már éppen indulni készült,

amikor az anyósa azt suttogta: – Tudnál maradni még pár percig, édesem? Valamit meg kell beszélnem veled. – Hát persze – mondta Harry, és visszaült az ágy szélére. – Délelőtt itt volt Desmond Siddons, a családunk ügyvédje – kezdte akadozva az asszony -, és tudatni akartam veled, hogy új végrendeletet készítettem, mert elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy az a Virginia Fenwick nevű nőszemély bármely vagyontárgyamra rátegye a kezét. – Ez már aligha okozhat gondot. Mivel Virginiát hetek óta nem láttuk, és nem is hallottunk róla, biztosra veszem hogy annak a dolognak vége. – Éppen azért nem hallottál felőle hetek óta, Harry, mert el akarja hitetni velem, hogy vége. Nem véletlenül lépett le a színről pár nappal azután, hogy Giles megtudta, mi a helyzet velem. – Biztosra veszem, hogy túlreagálja a dolgot, Elizabeth. Mert azt még Virginiáról sem hiszem el, hogy ennyire érzéketlen. – Drága Harry, te sosem tételezed föl a legrosszabbat senkiről, mert a természetedből adódóan nagylelkű vagy. Emma áldhatja a szerencséjét, hogy találkozott veled. – Nagyon kedves, hogy ezt mondja, Elizabeth, de biztos vagyok benne, hogy idővel... – Nekem abból van a legkevesebb. – Akkor esetleg megkérhetnénk Virginiát, hogy jöjjön el magához? – Gilesnak többször is értésére adtam, hogy szeretnék találkozni a hölggyel, de egyre valószínűtlenebb kifogásokkal hárította el a meghívásomat. És mit gondolsz, vajon miért? Ne is fáradj a válasszal, Harry, mert úgyis te leszel az utolsó, aki rájön, hogy miben sántikál valójában Virginia. Abban pedig biztos lehetsz, hogy csak a temetésem után fog lépni. – Elizabeth arcán mintha mosoly suhant volna át, majd hozzátette: – De nekem még van egy ütőkártyám, amelyet csak akkor szándékozom kijátszani, amikor már leengedtek a sírba. Onnan tér majd vissza a szellemem, minta bosszú angyala. Harry nem szakította félbe az anyósát, aki hátradőlt, majd minden erejét összeszedve előhúzott a párnája alól egy borítékot. – Most pedig figyelj jól, Harry. Az utasításaimat szóról szóra végre kell hajtanod. – Megszorította a veje kezét – Ha Giles netán megtámadná az új végrendeletemet... – De hát miért tenne ilyet? – Azért, mert ő is Barrington, és a Barringtonoknak mindig is gyengéjük volt a szebbik nem. Tehát ha megtámadná az új végrendeletemet – ismételte Elizabeth akkor oda kell adnod ezt a borítékot annak a bírónak, aki eldönti, melyik családtagom örökli a vagyonomat. – És ha nem támadja meg? – Akkor semmisítsd meg a borítékot – mondta Elizabeth, akinek másodpercről másodpercre egyre felszínesebb lett a légzése. – Te nem bonthatod föl, Giles és Emma pedig a létezéséről sem tudhat. – Az asszony most még erősebben szorította Harry kezét, és alig hallhatóan azt suttogta: – A szavadat kell adnod, Harry Clifton, mert tudom, hogy az öreg Jack úgy tanított, hogy az elegendő. – A szavamat adom – mondta Harry, és a zakója belső zsebébe dugta a borítékot. Elizabeth szorítása elernyedt, és elégedett mosollyal visszahanyatlott a párnájára. Soha nem tudta meg, hogy megúszta-e a nyaktilót Sydney Carton.* ( Harry reggeli közben bontotta föl a postáját. Bristol Gimnázium, University Road, Bristol 1951. július 27. Charles Dickens Két város regénye című müvének hőse. – A ford.)

Tisztelt Mr. Clifton! Sajnálattal értesítem, hogy fia, Sebastian nem... Harry fölpattant az asztaltól, és a telefonhoz lépett. Tárcsázta a lap alján feltűntetett számot. – Igazgatói iroda – szólt bele egy hang. – Beszélhetnék Mr. Garrett-tel? – Ki keresi, kérem? – Harry Clifton. – Máris kapcsolom, uram. – Jó reggelt, igazgató úr! Harry Clifton vagyok. – Jó reggelt Mr. Clifton! Már vártam a hívását. – Nem akarom elhinni, hogy az iskolaszék ilyen megalapozatlan döntést hozott. – Hogy őszinte legyek, Mr. Clifton, én sem akartam elhinni, különösen azok után, hogy olyan hevesen a fia védet méze keltem. – Mivel indokolták, hogy elutasítják? – Azzal, hogy nem tehetnek kivételt egy öregdiák fiával, aki két kötelező tantárgyból is megbukott. – Ez volt az egyetlen ok? – Nem – felelte az igazgató. – Az iskolaszék egyik tagja szóvá tette azt is, hogy a fia bolti lopás miatt rendőri figyelmeztetésben részesült. – De hát az csak egy ártatlan csínytevés volt! – szabadkozott Harry. Kis híján kijött a béketűrésből. – Én ebben nem kételkedem – mondta Garrett de az új elnökünk tántoríthatatlan. – Akkor mindjárt fölhívom őt is. Elárulná a nevét? – Alex Fisher őrnagy.

GILES BARRINGTON 1951-1954

9.

fejezet

Gilesnak nagy örömére szolgált, bár nem lepte meg, hogy a Szent András-templom, ahol Elizabeth Harvey férjhez ment, és ahol három gyermekét megkeresztelték, majd később konfirmálták, zsúfolásig megtelt családtagokkal, barátokkal, valamint az édesanyja tisztelőivel. Donaldson tiszteletes méltató beszéde mindenkit emlékeztetett arra, hogy milyen sokat tett Elizabeth Barrington a helyi közösségért. A tiszteletes elmondta, hogy az ő nagylelkű adománya nélkül elképzelhetetlen lett volna a templom-torony újjáépítése. Ezután arról beszélt, milyen sokan voltak a haszonélvezői e falakon kívül is a kis falusi kórház patrónusaként tevékenykedő Elizabeth bölcsességének, éleslátásának, meg a Lord Harvey halála után betöltött családfői szerepéről. Giles – ahogy minden bizonnyal a jelenlévők nagy többsége is – megkönnyebbülten nyugtázta, hogy az apjáról nem tett említést a lelkész. Donaldson tiszteletes e szavakkal zárta az elhunytat méltató gyászbeszédét: – Elizabeth életét félbevágta a korai halál, amely ötvenegy éves korában ragadta el, de nem kérdőjelezhetjük meg Urunk akaratát. Miután a tiszteletes visszatért a padjába, Giles és Sebastian fölolvasott egy-egy szentleckét, „A jóságos szamaritánust", illetve a „Hegyibeszédet", Emma és Grace pedig az édesanyjuk kedvenc költőinek verseit szavalták el. Emma Shelley-t választotta: Arcom fagyos és fehér, szívem dobzörgése vad: szorítsad szíved fölé, talán ott majd megszakad...* * (Részlet Percy By sshe Shelley Indián szerenád című költemény éből. Babits Mihály fordítása.)

Grace pedig egy Keats-költeményt: E csapások ellen hiába küzdött, mert a Végzet fejére istenvoltát mérgező halandóság olaját csurgatá -** ** ( Miközben az egybegyűltek kivonultak a templomból, többen megkérdezték, hogy ki az a vonzó nő Sir Giles karján. Harrynek önkéntelenül is eszébe jutott, hogy Elizabeth jóslata máris kezd beigazolódni. A talpig feketébe öltözött Virginia ugyanis ott állt Giles jobbján, amikor a koporsóvivők leengedték Elizabeth koporsóját a sírgödörbe. Harrynek a fülében csengtek az anyósa szavai: Még van egy ütőkártyám... A temetési szertartás végeztével Giles, Emma és Grace meghívta a családtagokat és néhány közeli barátot a Barrington-házba egy kis összejövetelre, egyfajta „halottvirrasztásra". Virginia ügyesen, gyakorlottan járta végig a gyászolókat, és mindenkinek bemutatkozott, mintha máris ő lenne a ház asszonya. Giles mintha nem vette volna észre – vagy ha mégis, akkor nyílván nem volt ellenére. – Üdvözlöm, Lady Virginia Fenwick vagyok – mondta a szíve hölgye Harry édesanyjának, akivel szintén most találkozott először. – És ön hogy illik a képbe? – Mrs. Holcombe vagyok – felelte Maisie. – Harry a fiam. – Ja, igen, persze – mondta Virginia. – Maga nem pincérnő, vagy valami efféle? – A bristoli Grand Hotel igazgatója vagyok – felelte Maisie, mintha egy fárasztó vendéggel tárgyalna. – Persze, persze. Csak kelleni fog még egy kis idő, mire hozzászokom a gondolathoz, hogy a nők is Részlet John Keats Hyperion című költemény éből. Vas István fordítása.)

dolgoznak. Mert tudja, az én családomban ilyesmi soha nem fordult elő. – Azzal Virginia sietve továbbállt, mielőtt Maisie reagálhatott volna. – Ön kicsoda? – kérdezte Sebastian. – Lady Virginia Fenwick vagyok. És ön, fiatalember? – Sebastian Clifton. – Á, igen. Talált végül olyan iskolát az édesapja, ahová fölveszik magát? – A Beechcroft Abbey-be megyek szeptembertől – vágta rá Sebastian. – Nem rossz – ismerte el Virginia -, de elit iskolának aligha nevezhető. A három fivérem Harrowba járt, ahogy hét nemzedék óta minden Fenwick. – És ön hova járt iskolába? – kérdezte Sebastian, de ekkor odaszaladt hozzá Jessica. – Láttad a Constable-képet, Seb? – kérdezte. – Kislányom, ne szakíts félbe, ha beszélek – szólt rá Virginia. – Szörnyű neveletlenség. – Bocsánat, kisasszony – mondta Jessica. – Nem vagyok kisasszony. Mindig úgy kell szólítanod, hogy Lady Virginia. – Látta a Constable-képet, Lady Virginia? – kérdezte Jessica. – Láttam bizony, és elmondhatom, hogy kiállja az összehasonlítást azzal a hárommal, amelyek a családunk gyűjteményét gazdagítják. Viszont a Turnerünkkel nem említhető napon. Hallottál Turnerről? – Igen, Lady Virginia – felelte Jessica. – J. M. W. Turner kora talán legnagyobb akvarellfestője volt. – A húgom művész – mondta Sebastian. – Szerintem van olyan jó festő, mint Turner. Jessica elvihogta magát. – Bocsásson meg neki, Lady Virginia. Mama sokszor figyelmezteti, hogy hajlamos túlzásokba esni. – Igen, ez nyilvánvaló – mondta Virginia, majd otthagyta őket, és Giles keresésére indult, mert úgy érezte, épp eleget időztek már ott a vendégek. Giles kikísérte a lelkészt, és a többi vendég ezt jeladásnak tekintette, hogy nekik is ideje távozniuk. Miután a legutolsó után is becsukta az ajtót, Giles megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszament a szalonba a közvetlen családtagokhoz. – Hát, azt hiszem, jól sikerült, amennyire ez a jelen körülmények között lehetséges – mondta. – Egyik-másik kitartó vendég úgy viselkedett, mintha nem is halottvirrasztáson lenne, hanem ünnepi lakomán – jegyezte meg Virginia. – Ha nincs ellene kifogásod, öregem – fordult Harryhez Giles -, átöltözhetnénk a vacsorához? Virginia nagyon ad az ilyesmire. – Az ember nem engedhet a nívóból – nyomatékosította Giles szavait Virginia. – Apámnál többet már úgysem engedhetünk belőle – mondta Grace, mire Harry alig tudta visszafojtani a nevetést. – De attól tartok, nekem nem kell teríteni. Vissza kell mennem Cambridge-be, hogy fölkészüljek egy konzultációra. És egyébként is inkább temetéshez vagyok öltözve, mintsem díszvacsorához – tette hozzá. – Nem kell kikísérni. Giles a szalonban várta a vacsorához érkező Harryt és Emmát. Marsden mindenkinek töltött egy száraz sherryt, majd kiment, hogy megnézze, időben elkészül-e minden. – Szomorú nap ez a mai – szólalt meg Harry. – Emeljük poharunkat egy csodálatos hölgyre. – Egy csodálatos hölgyre! – ismételte Giles és Emma, és emelték is a poharukat, de ekkor beviharzott a szalonba Virginia. – Nem rólam volt szó véletlenül? – kérdezte az irónia legcsekélyebb jele nélkül.

Giles elnevette magát, Emma pedig csak ámult-bámult a lenyűgöző, hosszú selyemtaft ruha láttán, amely máris a feledés homályát borította a nő előzőleg viselt gyászruhájára. Virginia megérintette a gyémánt– és rubinköves nyakláncát, hogy Emma azt se mulassza el. – Milyen gyönyörű ékszer! – dicsérte meg mintegy végszóra Emma, miközben Giles Virginia kezébe adott egy gin-tonicot. – Köszönöm – mondta Virginia. – A dédanyám, Westmorland hercegének özvegye hagyományozta rám a végrendeletében. Marsden – fordult az éppen visszatérő komornyikhoz a szobámban kezd hervadozni a virág. Esetleg hozhatna újat, mielőtt nyugovóra térek. – Természetesen, mylady. Amennyiben készen vannak, Sir Giles, a vacsora tálalva. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele – szólalt meg Virginia de nekem kopog a szemem. Mehetünk? – Azzal a választ meg sem várva belekarolt Gilesba, és elindult. Vacsora közben ontotta az őseiről szóló történeteket, amelyek olyan hatást keltettek, mintha a családjuk a brit birodalom tartópillére lett volna. Tábornokok, püspökök, miniszterek kerültek ki a soraikból, no meg pár fekete bárány is, persze, vallotta be Virginia. Hiszen ugyan melyik családban nem akad egy-két ilyen alak? Szinte levegőt sem vett, amíg le nem szedték a desszertet. Ekkor dobta közéjük bombát Giles: megkocogtatta a kanalával a borospoharát, hogy mindenki őrá figyeljen. – Egy csodálatos hírt szeretnék megosztani veletek – jelentette be. – Virginia abban a hatalmas megtiszteltetésben részesített, hogy igent mondott, és hozzám jön feleségül. Kínos csönd telepedett rájuk. – Szívből gratulálok – mondta végül Harry, Emma pedig nagy nehezen magára erőltetett egy halovány mosolyt. Miközben Marsden fölbontott egy üveg pezsgőt, és töltött a poharukba, Harry önkéntelenül is arra gondolt, hogy Elizabeth még csak néhány órája van a sírban, de máris valóra vált a jóslata. – És miután összeházasodtunk – mondta Virginia, és gyengéden megérintette Giles arcát -, természetesen szükség lesz itt bizonyos változásokra. De úgy képzelem, hogy ez aligha hat a meglepetés erejével – villantott rá Emmára egy szívélyes mosolyt. A vőlegényét a jelek szerint annyira megigézte Virginia minden egyes szava, hogy csak bólintással tett pontot minden egyes mondata végére. – Gilesszal úgy tervezzük – folytatta Virginia -, hogy a házasságkötésünk után nem sokkal beköltözünk a Barrington-házba, de mivel úgy fest a dolog, hogy parlamenti választás lesz, pár hónappal el kell halasztanunk az esküvőt, így több mint elegendő időtök lesz arra, hogy más lakóhely után nézzetek. Emma letette a pezsgőspoharát, és a bátyjára szegezte a tekintetét, de Giles nem nézett a szemébe. – Bizonyára megérted, Emma – mondta lehajtott fejjel a férfi -, hogy azt szeretnénk, ha a házasságunk kezdetétől fogva Virginia lenne a Barrington-ház úrnője. – Persze – mondta Emma. – Őszintén szólva ezer örömmel költözöm vissza az udvarházba, ahol gyerekként nagyon boldog éveket töltöttem. Virginia szúrósan nézett a vőlegényére. – Á, igen – nyögte ki végül Giles. – Az udvarházat Virginiának szántam nászajándék gyanánt. Emma és Harry összenézett, de nem jutottak szóhoz, mert Virginia megelőzte őket: – Van két idős nénikém – mondta -, mindketten nemrég özvegyültek meg. Fölöttébb kényelmes lakhely lesz a számukra. – Giles, az nem jutott eszedbe, hogy esetleg nekünk is kényelmes lehet Harryvel? – kérdezte a bátyjával farkasszemet nézve Emma. – Esetleg beköltözhetnétek valamelyik kisebb házba a birtokon – vetette föl a férfi. – Nem hiszem, hogy helyénvaló lenne, drágám – mondta Virginia, és megfogta a vőlegénye kezét.

– Ne feledjük, hogy kelleni fog a hely a népes személyzetnek. Hiszen nekem egy őrgróf lányához méltó körülmények között kell élnem. – Semmi kedvem a birtokon élni egy kulipintyóban – jelentette ki már-már sziszegve Emma. – Tudunk venni magunknak saját házat, köszönjük szépen. – Ebben biztos vagyok, drágám – mondta Virginia. – Hiszen amint Gilestól hallom, Harry egész sikeres író. Emma ezt elengedte a füle mellett, és a bátyjához fordult: – Hogy lehetsz ennyire biztos benne, hogy az udvarház a tiéd, és csak úgy osztogathatod fűnek-fának? – Úgy, hogy a mama egyszer mondatról mondatra átrágta velem a végrendeletét. Boldogan megosztom a tartalmát veled és Harryvel, ha úgy érzitek, ez segíthet a jövőre vonatkozó terveitek kialakításában. – Nem hiszem, hogy helyénvaló lenne a temetése napján megvitatni a mama végrendeletét. – Nem akarok érzéketlen benyomást kelteni, drágám -mondta Virginia de mivel reggel visszamegyek Londonba, és utána az időm nagy részét az esküvő előkészületei fogják lekötni, jobb, ha most tisztázzuk ezeket a dolgokat, amíg mind együtt vagyunk. – Azzal Gileshoz fordult, és rávillantotta ugyanazt a bűbájos mosolyt, mint az imént Emmára. – Egyetértek Virginiával – mondta Giles. – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. És biztosíthatlak, Emma, hogy anya megfelelően gondoskodott rólad és Grace-ről is: fejenként tízezer fontot hagyott rátok, és egyenlően elosztotta köztetek az ékszereit. Sebastian pedig ötezer fontot örököl majd tőle, ha nagykorú lesz. – Igazán szerencsés gyermek! – mondta Virginia. – Jessica pedig megkapta Elizabeth Turner-képét, a Clevelandi zsilipet, de a kislány huszonegy éves koráig a család birtokában marad a festmény. – Virginia ezzel az egyetlen mondatával elárulta, hogy Giles beavatta őt az édesanyja végrendeletének részleteibe, amelyekről Emma és Grace előtt mélyen hallgatott. – Ez roppant nagylelkű ajándék – folytatta Virginia ha figyelembe vesszük, hogy Jessica még csak nem is | családtag. – Mi a lányunknak tekintjük Jessicát – jelentette ki élesen Harry -, és úgy is bánunk vele– Pedig azt hiszem, az lenne a pontosabb kifejezés, J hogy Emma féltestvére – javította ki Virginia. – És nem fe– I ledkezhetünk meg arról sem, hogy Barnardo-árva, valamint zsidó. Yorkshire-ből származom, talán ezért vagyok hajla– : mos nevükön nevezni a dolgokat. i – Én pedig Gloucestershire-ből származom – replikázott Emma -, és talán ezért vagyok hajlamos ármánykodó némbernek nevezni az ármánykodó némbert! Azzal fölállt, és kivonult a szalonból. Giles az este folyamán most először mintha zavarba jött volna. Harry viszont immár biztos lehetett abban, hogy sem Giles, sem Virginia nem tud Elizabeth Barrington új végrendeletéről. Gondosan megválogatta a szavait. – Emma kissé feszült a temetés miatt – mondta. – Biztosra veszem, hogy reggelre helyrejön. Azzal összehajtotta a szalvétáját, jó éjszakát kívánt, és szó nélkül távozott. Virginia a vőlegényére nézett. – Csodálatos voltál, nyuszikám. Azt viszont meg kell mondanom, hogy a családod igencsak sértődékeny bagázs, de, gondolom, ez nem meglepő azok után, amin keresztülmentek. Csak éppen nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve.

10. fejezet

– Itt a BBC belföldi adása. Híreket mondunk, a mikrofonnál Alvar Lidell. Ma délelőtt tíz órára Mr. Attlee, a miniszterelnök királyi audienciát kért, melynek során Őfelsége hozzájárulásáért folyamodott, hogy feloszlathassa a parlamentet, és országos választást írhasson ki. Az audiencia után Mr. Attlee visszatért az alsóházba, és bejelentette, hogy a választásra október huszonötödikén, csütörtökön kerül sor.

Másnap a hatszázhuszonkettő parlamenti képviselő összecsomagolt, kiürítette a szekrényét, búcsút vett kollégáitól, és visszavonult a választókörzetébe, hogy készüljön a csatára. Köztük volt Sir Giles Barrington, a bristoli dokknegyed munkáspárti képviselője is. A kampány második hetében Giles egyik nap közölte a reggelinél Harryvel és Emmával, hogy Virginia nem vesz részt a választási előkészületekben. Emma meg sem próbálta leplezni, mennyire megkönnyebbült. – Virginia úgy érzi, akár szavazatokat is veszíthetnék miatta – vallotta be Giles. – Hiszen a családjuk egyik tagja szavazott még soha a Munkáspártra. Talán akadt köztiük egy-kettő, aki a liberálisokat támogatta, de munkáspárti soha! Harry elnevette magát. – Legalább ennyi közös vonás van bennünk. – Ha a Munkáspárt nyeri a választásokat – szólalt meg Emma -, van rá esély, hogy Mr. Attlee fölajánl neked valamilyen tárcát? – A jó ég tudja. Az az ember annyira nem fedi föl a lapjait, hogy még ő maga sem látja őket. Meg aztán, ha a közvélemény-kutatásoknak hinni lehet, nagyon szorosnak ígérkezik a választás, úgyhogy nincs értelme bársonyszékről álmodozni, amíg nem tudjuk az eredményt. – Én arra fogadnék – mondta Harry hogy Churchill orrhosszal befut. Hiszen ne feledjétek, csak a britek voltak képesek kiakolbólítani egy olyan miniszterelnököt, aki éppen megnyert egy háborút. Giles az órájára pillantott. – Sajnos nincs időm cseverészni. Korteskednem kell a Coronation Roadon. Nem tartasz velem, Harry? – kérdezte vigyorogva. – Most viccelsz. El tudsz engem képzelni, amint éppen arra biztatok valakit, hogy szavazzon rád? Több embert riasztanék el, mint Virginia. – Miért ne mennél? – kontrázott Emma. – Hiszen már leadtad a legújabb könyved kéziratát, és mindig azt mondogatod, hogy a személyes tapasztalat többet ér, mint a könyvtári bogarászás. – De hát nagyon sűrű a mai programom! – ellenkezett Harry. – Hát persze – mondta Emma. – Lássuk csak: reggel elviszed Jessicát iskolába, aztán meg... ó, igen, délután elmész érte, és hazahozod! – Jó, rendben, veled megyek – adta be a derekát Harry. – De szigorúan megfigyelőként, ugye megérted? – Jó napot kívánok, uram! A nevem Giles Barrington. Remélem, számíthatok a támogatására az október huszonötödiki parlamenti választáson – mondta Giles egy választópolgárnak. – Természetesen, Mr. Barrington. Mindig a torykra szavazok. – Köszönöm – mondta Giles, és sietve továbblépett a következő szavazóhoz. – De hát te a Munkáspárt jelöltje vagy! – figyelmeztette a sógorát Harry. – A szavazólapon nem esik szó pártokról – felelte Giles -, csak a jelöltek nevét tüntetik föl. Úgyhogy miért ábrándítanám ki a fickót? Jó napot kívánok! Giles Barrington vagyok, és remélem, hogy... – Akkor reménykedjen, amiben csak akar, de én biztos nem szavazok egy felfuvalkodott úri ficsúrra! – De hát én a munkáspárti jelölt vagyok! – tiltakozott Giles. – Attól még úri ficsúr. Semmivel sem jobb annál a Frank Pakenhamnél, osztályáruló maga is! Azzal a megszólított férfi odébbállt. Harry igyekezett visszafojtani a nevetést. – Jó napot kívánok, asszonyom! Giles Barrington vagyok. – Ó, micsoda öröm, hogy találkozhatok önnel, Sir Giles! Nagy rajongója vagyok, mióta Tobruknál kiérdemelte a hadikeresztet. – Giles mélyen meghajolt. – És bár általában a liberálisokra szavazok – folytatta a nő -, ez alkalommal számíthat rám.

– Köszönöm, asszonyom – mondta Giles. A nő most Harryhez fordult, aki rámosolygott, és megemelte a kalapját. – Ne emelgesse nekem a kalapját, Mr. Clifton, mert tudom, hogy a Still House Lane-en született. Szégyen-gyalázat, hogy a torykra szavaz! Osztályáruló! – tette még hozzá a nő, majd elviharzott. Most Gilesnak támadt nevethetnékje. – Azt hiszem, nem politikusnak születtem – jegyezte meg Harry. – Jó napot kívánok, uram! A nevem... – Giles Barrington. Tudom, hogy hívják – mondta megszólított férfi, és nem fogadta el a felé kinyújtott kezet. – Félórája már kezet rázott velem, Mr. Barrington, és akkor azt mondtam, hogy önre fogok szavazni. De most már néni vagyok ebben olyan biztos. – Ez mindig ilyen szörnyű? – kérdezte Harry. – Ó, sokkal rosszabb is tud lenni. De ha az ember kalodába dugja a fejét, ne csodálkozzon, hogy vannak emberek, akik ezer örömmel megdobálják rohadt paradicsommal. – Belőlem nem lenne jó politikus – mondta Harry. – Túlságosan a szívemre veszek mindent. – Akkor alighanem a Lordok Házában végzed. – Giles megtorpant egy kocsma előtt. – Azt hiszem, egy gyors pohár sörre van szükségünk, mielőtt visszamennénk a harcmezőre. – Nem hiszem, hogy jártam volna már ebben a kocsmában. – Harry a szélben verdeső cégért vizsgálgatta. – Én sem – mondta Giles. – De a választás napjáig a körzet összes vendéglátóhelyét végigjárom. A kocsmárosok mindig szívesen nyilvánítanak véleményt. – Ugyan ki akarhat parlamenti képviselő lenni? – Ha föl kell tenned ezt a kérdést – kezdte Giles, miközben beléptek a kocsmába -, soha nem fogod megérteni, milyen felvillanyozóan izgalmas a választási harc, meg az, hogy elfoglalhatod a helyedet az alsóházban, és szerepet játszhatsz a hazád kormányzásában, bármilyen jelentéktelen szerep is legyen az. Olyan ez, mint egy puskagolyók nélküli háború. Harry a kocsma sarkában lévő falfülke felé vette az irányt, Giles pedig az egyik bárszéken foglalt helyet. Éppen a csapossal tereferélt, amikor a sógora visszajött hozzá. – Ne haragudj, öregfiú – szabadkozott Giles -, de én nem bújhatok el a sarokban. Mindig szem előtt kell lennem, még akkor is, amikor szünetet tartok. – De én bizalmas dolgokról szeretnék beszélni veled – mondta Harry. – Akkor halkítsd le a hangodat. Két pohár világos sört kérünk. – Azzal Giles hátradőlt, és próbált Harryre figyelni, de közben többször is hátba veregették. A vendégek – akiknek csak egy része volt józan – elmagyarázták neki, hogyan kell kormányozni az országot, és közben sok mindennek szólították Gilest, az „uramtól" egészen a „te rohadék"-ig. – Szóval, hogy boldogul az unokaöcsém az új iskolában? – kérdezte Giles, miután felhörpintette a sörét. – Úgy tűnik, a Beechcroftban sem érzi jobban magát, mint a Szent Bédában. Váltottam néhány szót a házfőnökével, aki csak annyit mondott, hogy Seb nagyon okos, és szinte biztos, hogy fölveszik Oxfordba, de továbbra sem barátkozik könnyen. – Ezt sajnálattal hallom – mondta Giles. – Lehet, hogy csak bátortalan. Hiszen eleinte téged sem szeretett senki a Szent Bédában. Még két pohárral kérünk – fordult ismét a csaposhoz. – Azonnal, uram. – És hogy van az én kedvenc barátnőm? – kérdezte Giles. – Ha Jessicára gondolsz – felelte Harry -, akkor hosszú sort kell kivárnod. Azt a kislányt mindenki imádja, de ő csak az apukáját szereti.

– Mikor mondjátok el neki, hogy ki az igazi apja? – kérdezte halkan Giles. – Én is folyton ezt kérdezem magamtól. És nem kell elmagyaráznod nekem, hogy csak későbbre tolom a bajt, de még nem jött el a megfelelő pillanat. – Az soha nem is fog eljönni – emlékeztette Giles. – De ne halogasd túl sokáig. Az holtbiztos, hogy Emma soha nemi mondja el neki, és abban is majdnem biztos vagyok, hogy Seb már rájött. – Ezt miből gondolod? – Ne itt beszéljük meg – mondta Giles, miközben hátba vágta egy újabb választópolgár. A csapos letette a pultra a két pohár sört. – Kilenc penny lesz, uram. Mivel az első kört Harry fizette, úgy gondolta, hogy most a sógorán a sor. – Ne haragudj – mondta Giles -, de nekem tilos fizetnem. – Tilos fizetned? – Úgy bizony. A képviselőjelöltek a választási kampány ideje alatt nem vásárolhatnak italt. – Á! Végre egy ok, hogy képviselő legyek. De az ég szerelmére, áruld el, hogy ugyan miért nem fizethetsz a kocsmában? – Mert azt hihetnék, hogy meg akarom vásárolni a szavazatodat. Még az 1832-es választókörzeti reform idején hozták ezt a szabályt. – Hát, nekem egy pohár sör édeskevés lenne ahhoz, hogy rád szavazzak – mondta Harry. – Halkabban! – szólt rá Giles. – Gondolj csak bele, hogy tálalná ezt a sajtó: ha a tulajdon sógorom sem hajlandó rám szavazni, akkor miért tenné egy vadidegen? – Mivel most szemmel láthatóan sem a hely, sem az időpont nem alkalmas a családi ügyek megbeszélésére, elképzelhető, hogy vasárnap este velünk vacsorázol? – Reménytelen. Vasárnap három istentiszteleten is részt veszek, és ne feledd, hogy ez lesz a választások előtti utolsó vasárnap. – Te jó ég! Már jövő csütörtökön választunk? – A fenébe! – káromkodott Giles. – Megszegtem az aranyszabályt: soha ne emlékeztess egy toryt a választás dátumára! Most már csak a Jóisten segíthet rajtam, és még mindig nem vagyok egészen biztos benne, hogy melyik oldalon áll. Úgyhogy vasárnap térdre hullok a reggeli misén, majd az esti istentiszteleten is kérem az Úr útmutatását, és elmondom az éjjeli imát, aztán reménykedem, hogy kettő-egy arányban én kerekedek felül a szavazáson. – Tényleg ekkora áldozatot kell hoznod néhány szavazatért? – Hát persze, ha egy ilyen kiegyensúlyozott választókörzetben versenyzel. És ne feledd, hogy a templomba mindig sokkal többen jönnek el, mint a politikai gyűlésekre. – De én úgy tudtam, hogy az egyháznak semlegesnek kellene maradnia. – Így is van, de a papok, bár mindig hangoztatják, hogy csöppet sem érdekli őket a politika, lelkifurdalás nélkül tudatják a híveikkel, hogy melyik pártra szavaznak. Ráadásul sokszor egyenesen a szószékről. – Mivel úgyis én fizetek, kérsz még egy pohárral? – kérdezte Harry. – Nem. Épp elég időt pazaroltam rád. Hiszen egyrészt nem ebben a választókörzetben szavazol, másrészt ha itt szavaznál, akkor sem engem támogatnál. – Azzal Giles leszökkent a bárszékről, kezet rázott a csapossal, és kirohant. A járdán rámosolygott az első járókelőre, akit meglátott. – Jó napot kívánok, uram! Giles Barrington vagyok, és remélem, számíthatok a támogatására a jövő csütörtöki parlamenti választáson. – Én nem ebben a választókörzetben lakom, cimbora. Még ma visszamegyek Birminghambe. A választás napján Giles jobbkeze, Griff Haskins mondta, hogy meggyőződése szerint a bristoli dokknegyed választópolgárai megőrizték a képviselőjükbe vetett hitüket és újra beszavazzák az

alsóházba, ha valamivel kisebb különbséggel is. Arról azonban nem volt meggyőződve, hogy Munkáspárt hatalmon marad. Griffnek mindkét megérzése beigazolódott, mert a választási bizottság elnöke 1951. október 27-én hajnali három órakor bejelentette, hogy háromszori újraszámlálás után Sir Giles Barringtont négyszáztizennégy szavazat különbséggel, szabályszerűen megválasztották a bristoli dokknegyed parlamenti képviselőjének. Miután pedig az ország minden tájáról beérkeztek az eredmények, a Konzervatív Párt tizenhét fős parlamenti többséget szerzett, és Winston Churchill ismét a Downing Street 10. lakója lett. Most először nyert választást konzervatív vezetőként. Giles hétfőn fölautózott Londonba, és elfoglalta helyét az alsóházban. A folyosón azt rebesgették, hogy mivel a toryknak csupán tizenhéttel több képviselőjük van, hamarosan új választást kell kiírni. Giles tisztában volt vele, hogy történjen bármi, négyszáztizennégy szavazatnyi többséggel az életéért küzd, és ha nem nyeri meg a csatát, az könnyen a képviselői pályafutása végét jelentheti.

11. fejezet A komornyik ezüsttálcán nyújtotta át Sir Gilesnak a postáját. A férfi, ahogy minden reggel, most is gyorsan átpörgette a leveleket, és szétválogatta őket. A hosszú, keskeny, barna borítékokat az egyik oldalra rakosgatta, a négyzet alakú fehéreket pedig, amelyek azonnali felbontást igényeltek, a másikra. Aznap reggel többek között egy bristoli postabélyegzővel ellátott, hosszú, vékony, fehér borítékon akadt meg a szeme. Sietve föltépte. Egy „Minden érintettnek" címzett papírlapot húzott elő a borítékból. Elolvasta, majd fölnézett, és rámosolygott Virginiára, aki időközben csatlakozott hozzá a kései reggelinél. – Jövő szerdán egyszer s mindenkorra lezárul ez az ügy – jelentette be Giles. Virginia nem nézett föl a Daily Expressből. Mindig egy csésze feketekávéval és az újság pletykarovatával kezdte a napot, hogy lássa, miben sántikálnak a barátnői, és az első-bálos lánykák közül kik reménykedhetnek benne, hogy bemutatják őket az udvarnál. – Mi zárul le egyszer s mindenkorra? – kérdezte Virginia, de még mindig nem nézett föl. – A mama végrendelete körüli vita. Virginia egy csapásra megfeledkezett a szépreményű elsőbálosokról. Összecsukta az újságját, és bűbájosán rámosolygott Gilesra. – Mesélj még, drágám. – A végrendeletet jövő szerdán olvassák föl Bristolban. Kedd délután leautózhatnánk, a Barrington-házban éjszakázhatnánk, és másnap onnan mehetnénk a felolvasásra. – Hánykor lesz? Giles még egyszer belepillantott a levélbe. – Tizenegykor a Marshall, Baker és Siddons ügyvédi irodában. – Nagyon nagy baj lenne, nyuszikám, ha inkább szerdán kora reggel mennénk? Nem hiszem, hogy kibírnék még egy estét azzal a zsémbes húgoddal. Giles mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. – Dehogy lenne baj, szívem. – Ne szólíts „szívemnek", nyuszikám. Szörnyen közönséges. – Milyen napnak nézel elébe, drágám? – Hektikus lesz, mint mindig. Mostanában szinte meg sem állok. Délelőtt újabb ruhapróba, aztán ebéd a koszorúslányokkal, délután pedig a vendéglátósokkal van megbeszélésem, akik mindenáron számokat akarnak kiszedni belőlem. – És mik a legújabb számok? – érdeklődött Giles. – Valamivel több, mint kétszáz vendég az én részemről, és százharminc a te részedről. Erősen bízom benne, hogy a jövő héten kiküldhetem a meghívókat.

– Részemről semmi akadálya – mondta Giles. – Apropó – tette hozzá a házelnök teljesítette a kérésemet, és rendelkezésünkre bocsátja a fogadásra az alsóház teraszát, úgyhogy talán őt is meg kellene hívnunk. – Hát persze, nyuszikám. Végső soron ő is konzervatív. – És esetleg Mr. Attleet is – vetette föl tétován Giles. – Nem tudom, papa hogy fogadná, ha az egyetlen lánya esküvőjén ott lenne a Munkáspárt vezetője. De talán j megkérhetem, hogy hívjuk meg Mr. Churchillt. Szerdán Giles elhajtott a Jaguarján a Cadogan Gardens nevű utcába, leparkolt Virginia lakása előtt, majd megnyomta a csengőt. Arra számított, hogy a menyasszonyával fog reggelizni. – Lady Virginia még nem jött le, uram – tájékoztatta a komornyik. – De ha szíveskedne a szalonban várakozni egy keveset, beviszek önnek egy csésze kávét meg a reggeli lapokat. – Köszönöm, Mason – mondta Giles a komornyiknak, aki egyszer négyszemközt bevallotta neki, hogy a Munkáspártra szavaz. Giles ezután helyet foglalt egy kényelmes fotelben, és választhatott az Express meg a Daily Telegraph között. Végül a Telegraphra szavazott, mert fölkeltette az érdeklődését a szalagcím: „Eisenhower bejelentette, hogy indul az elnökválasztáson!" A tábornok döntése nem lepte meg Gilest, az viszont az újdonság erejével hatott, hogy Eisenhower a republikánusok jelöltje lesz, hiszen addig úgy tűnt, senki sem tudja biztosan, melyik párthoz húz a szíve. Ugyanis mind a demokraták, mind a republikánusok megkörnyékezték már. Giles pár percenként az órájára pillantott, de Virginiának nem volt se híre, se hamva. Amikor a kandallópárkányon álló óra elütötte a felet, a férfi figyelmét a hetedik oldalon olvasható cikk kötötte le, amely arról szólt, hogy Nagy-Britannia az első autópályája megépítésére készül. A koreai háborúban kialakult patthelyzetről a parlamenti tudósítások között írtak, és ugyanitt hosszasan idézték Gilesnak a negyvennyolc órás munkahetet, illetve a további munkaórák túlóraként való elszámolását szorgalmazó beszédét – sőt még a nézeteit ostorozó szerkesztőségi véleménycikk is született a témáról. De Giles ezen csak mosolygott, hiszen ugyan mit várhatott a Telegraphtől? Éppen az udvari hírek között szereplő bejelentésnél tartott, amely szerint Erzsébet hercegnő januárban afrikai körútra indul, amikor beviharzott a szobába Virginia. – Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, drágám, de egyszerűen nem tudtam eldönteni, mit vegyek föl. Giles fölpattant, jobbról-balról arcon csókolta a menyasszonyát, majd hátralépett, és ismét eszébe jutott, milyen szerencsésnek mondhatja magát, amiért ez a gyönyörű nő egyáltalán pillantásra méltatta. – Mesésen nézel ki – dicsérte meg az addig soha nem látott sárga ruhát, amely jól kiemelte Virginia karcsú, kecses alakját. – Bár talán kissé merész dolog így megjelenni egy végrendelet felolvasásán – mondta Virginia, miközben megpördült a tengelye körül. – Csöppet sem. Ha belépsz, senkinek nem fog eszébe jutni semmi más, csak te. – Remélem, hogy ez azért nem igaz – felelte a nő, és az órájára nézett. – Egek, már ilyen késő van? Jobb lesz, ha kihagyjuk a reggelit, nyuszikám, nehogy elkéssünk! Nem mintha nem tudnánk kívülről, hogy mi áll anyád végrendeletében, de azért ügyeljünk a látszatra. Bristol felé menet Virginia tájékoztatta a vőlegényét az esküvői előkészületek legújabb fejleményeiről. Giles némiképp csalódott volt, amiért a menyasszonya nem kérdezte meg, hogyan fogadták az árnyékkormány tagjaként elmondott beszédét – de hát a pletykarovat szerzője nem volt ott a parlament sajtókarzatán. Már a Great West Roadon jártak, amikor Virginia először mondott olyat, amire Gilesnak oda kellett figyelnie.

– A végrendelet végrehajtása után az lesz az első dolgunk, hogy keresünk valakit Marsden helyett. – De hát több mint harminc éve szolgál a családnál! – tiltakozott Giles. – Tulajdonképpen nincs is emlékem azokról az időkről, amikor még nem volt ott. – Részben éppen ez a probléma. De ne aggódj, drágám, azt hiszem, már meg is találtam az ideális utódját. – De hát... – És ha ez ilyen heves érzelmeket vált ki belőled, nyuszikám, akkor Marsden nyugodtan dolgozhat az udvarházban. Gondját viselheti majd a nénikéimnek. – De hát... – És ha már a személycseréknél tartunk – folytatta Virginia -, legfőbb ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk Jackie-ről. – A személyes titkárnőmről? – Véleményem szerint túlságosan is „személyes". Nem mondhatnám, hogy tetszik nekem ez a modern szokás, hogy az alkalmazottak a keresztnevükön szólítják a főnöküket. Mindez nyilván a Munkáspárt által olyannyira kedvelt abszurd egyenlősdi része, de kénytelen voltam fölhívni rá Jackie figyelmét, hogy Lady Virginia vagyok. – Sajnálom – szabadkozott Giles. – Pedig általában nagyon udvarias. – Lehet, hogy veled az, de amikor tegnap telefonáltam, megkért, hogy tartsam a vonalat, és ehhez nem vagyok hozzászokva. – Majd váltok vele pár szót. – Ne fáradj – mondta Giles nagy megkönnyebbülésére Virginia. – Ugyanis nem fogok kapcsolatba lépni az irodáddal, amíg Jackie ott van. – Nem túlzás ez egy kicsit? Hiszen elsőrangú munkát végez, már-már pótolhatatlan! Virginia odahajolt Gileshoz, és arcon csókolta. – Szívből remélem, nyuszikám, hogy én leszek az egyetlen, aki már-már pótolhatatlan a számodra. A belépő Mr. Siddonst nem lepte meg, hogy mindenki jelen van, aki kapott a „Minden érintettnek" szóló levélből. Leült az íróasztalához, és a reményteljes arcokat fürkészte. Az első sorban Sir Giles Barrington ült a menyasszonyával, Lady Virginia Fenwickkel, aki élőben még elbűvölőbb volt, mint a fotón, amelyet az ügyvéd a Country Life magazinban látott nem sokkal azután, hogy bejelentették az eljegyzésüket Gilesszal. Mr. Siddons már alig várta, hogy megismerhesse a hölgyet. Közvetlenül mögöttük, a második sorban foglalt helyet Mr. Harry Clifton a feleségével, Emmával és annak húgával, Grace-szel. Az ügyvéd mulatságosnak találta, hogy Miss Barrington kék harisnyát visel. Mr. és Mrs. Holcombe a harmadik sorban ült Donaldson tiszteletessel, valamint egy gyermekotthon egyenruháját viselő hölggyel együtt. A két hátsó sort pedig a Barrington családot sok éven át szolgáló alkalmazottak töltötték meg, akiknek helyválasztása egyben a státusukat is jelezte. Mr. Siddons az orrára biggyesztette két félholdat formázó szemüvegét, és megköszörülte a torkát, jelezve, hogy kezdetét veszi a hivatalos ceremónia. Az ügyvéd a szemüvege fölött az egybegyűltekre nézett, majd belekezdett a bevezetőjébe. Jegyzetekre nem volt szüksége, hiszen sűrűn adódott hasonló kötelezettsége. – Hölgyeim és uraim! – kezdte. – Desmond Siddons vagyok, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy az utóbbi huszonhárom év során a Barrington család ügyvédje lehettem, így is sok idő kell azonban még ahhoz, hogy utolérjem az édesapámat, aki Sir Walter és Sir Hugó Barrington idejében is szolgálta a családot. De eltértem a tárgytól. – Mr. Siddons úgy látta, hogy Lady Virginia

messzemenően egyetért vele. – Birtokomban van – folytatta az ügyvéd – Elizabeth May Barrington végakarata, amelyet kérésére én hitelesítettem két független tanú jelenlétében történő aláírásommal. Ennélfogva ez a dokumentum – mutatta föl, hogy mindenki lássa – érvénytelenít és hatályon kívül helyez minden korábbi végrendeletet. – Nem rabolom az idejüket azzal – mondta kis szünet után Mr. Siddons -, hogy végigmegyek a törvény által megkövetelt többoldalnyi jogi szakzsargonon, inkább az őladysége által örökül hagyott fontos vagyontárgyakra összpontosítok. Amennyiben valaki később részletesebben is tanulmányozni kívánja a végrendeletet, örömmel rendelkezésére bocsátom. Mr. Siddons az asztalon heverő dokumentumra nézett, lapozott egyet, megigazította a szemüvegét, majd folytatta: – Az elhunyt több, szívéhez közel álló jótékonysági szervezetet is megnevezett a végrendeletben, köztük a Szent András-templomot, dr. Barnardo gyermekotthonait, valamint a kórházat, ahol utolsó napjaiban oly könyörületesen ápolták. Ezen intézményekre ötszáz-ötszáz fontot hagyott. Mr. Siddons ismét megigazította a szemüvegét. – Most pedig azon személyekkel folytatom, akik az évek során szolgálatot teljesítettek a Barrington-háznál. A személyzet azon tagjai, aki öt évnél hosszabb ideig álltak Lady Barrington alkalmazásában, megkapják egyévi fizetésüket, a bentlakó házvezetőnő és a komornyik pedig szintén ötszáz-ötszáz fontot örököl. Marsden lehajtotta a fejét, és a szája némán formálta a „Köszönöm, mylady" szavakat. – Most pedig Mrs. Holcombe-hoz, a korábbi Mrs. Arthur Cliftonhoz fordulok. Ő örökli a Viktória korabeli melltűt, amelyet Lady Barrington a lánya esküvőjén viselt, és amelynek segítségével, idézem a végrendelet szövegét, „reményeim szerint Mrs. Holcombe fölidézheti az együtt töltött szép időket". Maisie elmosolyodott, de önkéntelenül is megfordult a fejében, vajon milyen alkalomra vehet fel ő egy ilyen szemkápráztató ékszert? Mr. Siddons megint lapozott egyet, följebb tolta az orrán a szemüvegét, majd folytatta: – Jessica Cliftonra, született Jessica Piotrovskára hagyom nagyapám kedvenc akvarelljét, Turner Clevelandi zsilip című festményét. Szívből remélem, hogy ihletet merít belőle, mert hitem szerint rendkívüli tehetséggel van megáldva, és ennek a tehetségnek minden lehetőséget meg kell adni, hogy kivirágozzék. Giles bólintott, mert jól emlékezett ezekre a szavakra. Az édesanyja ugyanis pontosan ezt mondta, amikor elmagyarázta neki, miért Jessicára kívánja hagyni a sokak által hőn áhított Turnert. – Unokámra, Sebastian Arthur Cliftonra pedig – olvasott tovább Mr. Siddons – ötezer fontot hagyok, amely összeg a nagykorúság elérésének napján kerülhet a birtokába, azaz 1961. március kilencedikén. Giles ismét bólintott. Eddig semmi meglepetés, gondolta. – A fennmaradó vagyonomat, beleértve a Barrington Hajótársaság huszonkét százalékos tulajdonrészét, valamint az udvarházat is... – Mr. Siddons itt nem tudta megállni, hogy ne vessen egy pillantást a tűkön ülő Lady Virginia Fenwickre – hőn szeretett... lányaimra, Emmára és Grace-re hagyom, hogy rendelkezzenek fölötte belátásuk szerint, leszámítva sziámi macskámat, Kleopátrát, akit rengeteg közös vonásukra való tekintettel Lady Virginia Fenwickre hagyok. Mindketten szép, ápolt, hiú, ravasz, fondorlatos ragadozók, akik úgy képzelik, hogy a földkerekség minden lakója az ő szolgálatukra van rendelve, beleértve az én elbolondított fiamat is. Érte csak imádkozni tudok, hogy megtörjön a varázs, és megszabaduljon attól a nőtől, amíg nem késő. Mr. Siddons a döbbent arcokból és a helyiség legkülönbözőbb pontjairól hallatszó pusmogásból

tudta, hogy erre senki sem számított – igaz, az sem kerülte el a figyelmét, hogy Mr. Clifton figyelemre méltóan nyugodt maradt. Lady Virginiától viszont, aki éppen súgott valamit Gilesnak, mi sem állt távolabb, mint a nyugalom. – Ezzel a végrendelet felolvasása véget ért – jelentette be Mr. Siddons. – Amennyiben valakinek kérdése van, örömmel válaszolok rá. – Csak egyetlen kérdés – szólalt meg mindenkit megelőzve Giles. – Mennyi időm van rá, hogy megtámadjam a végrendeletet? – Huszonnyolc napon belül nyújthat be fellebbezést a Legfelsőbb Bíróságon, Sir Giles – felelte Mr. Siddons, aki számított a kérdésre, és azt is tudta, hogy ki fogja föltenni. Ha voltak is további kérdések, Sir Giles és Lady Virginia biztosan nem hallotta őket, mert szó nélkül kirohantak.

12. fejezet – Bármit megteszek, drágám – mondta Giles de kérlek, ne bontsd föl az eljegyzésünket! – Hogy álljak a világ szeme elé azok után, hogy az anyád megalázott a családod, a barátaid, sőt a szolgák jelenlétében? – Megértelek, hát persze hogy megértelek, de nyilvánvaló, hogy anyám nem volt eszénél. Biztosan föl sem fogta, mit csinál. – Azt mondtad, bármit megteszel? – kérdezte az eljegyzési gyűrűjével babrálva Virginia. – Bármit, drágám. – Akkor először is rúgd ki a titkárnődet. És az utóda csak az én jóváhagyásommal kaphatja meg az állást. – Vedd úgy, hogy már meg is történt – bólintott félszegen Giles. – És holnap megbízol egy élvonalbeli ügyvédi irodát, hogy támadják meg a végrendeletet, és minden körülmények között foggal-körömmel harcolsz a győzelmünkért. – Máris konzultáltam Sir Cuthbert Makinsszel, Őfelsége jogtanácsosával. – Foggal-körömmel harcolsz – ismételte Virginia. – Foggal-körömmel – visszhangozta Giles. – Még valami? – Igen, van. Amikor a jövő héten kiküldjük az esküvői meghívókat, egyedül én hagyom jóvá a vendéglistát. – De hát ez azt jelentheti... – Azt is fogja jelenteni. Mert azt akarom, hogy aki jelen volt a végrendelet felolvasásakor, megtapasztalja, milyen érzés, ha az embert elutasítják. – Giles lehajtotta a fejét. – Á, értem már – folytatta Virginia, és lehúzta az ujjáról az el-jegyzési gyűrűt. – Nem is gondoltad komolyan, hogy bármit megtennél... – Dehogynem, drágám. Rendben, egyedül te fogod eldönteni, hogy ki kap meghívót az esküvőre. – Végül pedig – mondta Virginia – utasítod Mr. Siddonst, hogy szerezzen egy bírósági végzést, amely a Clifton család minden tagját eltávolítja a Barrington-házból. – De hát hol fognak lakni? – Fütyülök rá, hogy hol fognak lakni – jelentette ki Virginia. – Eljött az idő, amikor el kell döntened, hogy velem akarod-e leélni az életed hátralevő részét, vagy velük! – Én veled akarom leélni az életemet – mondta Giles. – Akkor ezt megbeszéltük, nyuszikám – állapította meg Virginia, majd visszahúzta az ujjára a gyűrűt, és elkezdte kigombolni a ruháját. Harry a Timest olvasta, Emma pedig a Telegraphot, amikor megcsörrent a telefon, majd nyílt az ajtó, és Denby lépett be a reggelizőterembe.

– A kiadója, Mr. Collins van a vonalban, uram. Érdeklődött, hogy válthat-e önnel néhány szót. – Kétlem, hogy így fogalmazott volna – jegyezte meg Harry, miközben összehajtotta az újságát. Emma viszont olyan elmélyülten olvasott, hogy föl sem nézett, amikor a férje kiment a szobából. De mire Harry visszajött, már ő is végzett a cikkel. – Hadd találjam ki – szólalt meg. – Billyt majdnem mindegyik országos napilaptól fölhívták, és a BBC-től is érdeklődtek nála, hogy akarok-e nyilatkozatot tenni. – És te mit mondtál? – Azt, hogy „no comment". Meg azt is, hogy fölösleges olajat önteni a tűzre. – Elképzelhetetlennek tartom, hogy Billy Collins ennyivel beéri – mondta Emma. – Hiszen őt csak az érdekli, hogy vigyék a könyveit. – Nem várt tőlem mást, és nem is emelt panaszt. Azt mondta, a jövő hét elején szállítja a boltokba a puhafedelű kiadás harmadik utánnyomását. – Akarod hallani, hogy számol be a nagy eseményről a Telegraph? – Muszáj? – kérdezte Harry, miközben visszaült az asztalhoz. Emma elengedte a füle mellett a megjegyzését, és hangosan olvasni kezdte a tudósítást: – „Tegnap Sir Giles Barrington parlamenti képviselő, a hadikereszt birtokosa házasságot kötött Lady Virginia Fenwickkel, Fenwick kilencedik őrgrófjának egyetlen lányával. A menyasszonyi ruha tervezője Mr. Norman…” – Legalább ettől kímélj meg – kérte Harry. Emma átugrott néhány bekezdést. – „A westminsteri Szent Margit-templomban megtartott esküvőn négyszáz vendég vett részt. A szertartást, amelyet George Hastings főtisztelendő, Ripon püspöke vezetett, fogadás követte a parlament alsóházának teraszán. A vendégek között ott volt Őkirályi Fensége Margit hercegnő, Mountbatten, Burma őrgrófja, Clement Attlee méltóságos úr, az ellenzék vezetője, valamint Mr. William Morrison méltóságos úr, az alsóház elnöke. A vendéglista tehát fölöttébb érdekes olvasmány, de sokkal lebilincselőbb azok névsora, akik hiányoztak – vagy azért, mert nem kaptak meghívót, vagy azért, mert nem kívántak jelen lenni. A Barrington családból magán Sir Gileson kívül senki sem szerepelt a vendéglistán. Hogy miért hiányzott a két húga, Mrs. Harold Clifton (született Emma Barrington) és Miss Grace Barrington, valamint a sógora, Harry Clifton, a népszerű író, az rejtély, különösen, mivel néhány hete bejelentették, hogy Mr. Clifton lesz Sir Giles esküvői tanúja." – És végül ki volt a tanúja? – kérdezte Harry. – Dr. Algernon Deakins az oxfordi Balliol-kollégiumból. – A drága Deakins – mondta Harry. – Kitűnő választása volt: nyilván pontosan érkezett, és el sem lehet képzelnél róla, hogy elhagyja a gyűrűt. írnak még valamit? – Attól tartok, igen. „Különösen annak fényében talányos Mr. Clifton távolmaradása, hogy hat éve, amikor ti Barrington kontra Clifton ügy az alsóház elé került, és szavazás döntött a Barrington család nemesi rangjának, valaki mint birtokainak sorsáról, Sir Giles és Mr. Clifton, úgy tűnt, egyetértésben fogadják a lordkancellár Sir Giles számára kedvező ítéletét. A boldog pár a Barrington család toscanai villájában tölti a mézesheteket." – Ez már egy kicsit sok – nézett föl kis szünet után Emma. – Azt a villát mi örököltük Grace-szel, hogy rendelkezzünk fölötte belátásunk szerint! – Fékezd magad, Emma – intette Harry. – Hiszen te engedted meg Gilesnak, hogy használja a villát, cserébe azért; hogy beköltözhetünk az udvarházba, amíg a bíróság nem dönt a végrendelet érvényességéről. Ennyi volt?

– Nem, most jön a legzaftosabb rész. „Úgy tűnik azonban, hogy Sir Giles édesanyjának, Lady Elizabeth Barringtonnak a halála után a családot súlyos viszály osztotta meg; Lady Elizabeth nemrég közzétett végrendeletében két lányára, Emmára és Grace-re hagyta a vagyona zömét, egyetlen fia pedig semmit sem kapott. Sir Giles már megindította az eljárást a végrendelet megtámadására, az ügyet a jövő hónapban tárgyalja a Legfelsőbb Bíróság." Ennyi. És a Times? – Az sokkal józanabb hangot üt meg. Csak a tényeket ismerteti, semmi spekuláció. De Billy Collins elmondása szerint a Mail és az Express címlapján is Kleopátra fényképe látható, a Mirror szalagcíme pedig az, hogy „A macskák háborúja". – Hogy fajulhatott idáig ez a dolog? – merengett Emma. – Soha nem fogom megérteni, miért hagyta Giles, hogy az a nő kitiltsa az esküvőről a családját. – Én sem értem – mondta Harry, de hát én már azt sem értettem, hogy miért mondott le a trónról a walesi herceg egy elvált amerikai nő kedvéért. Gyanítom, hogy édesanyádnak igaza volt: Gilest egyszerűen megbolondította az a nő. – Ha anyám azt akarta volna, hogy mondjak le rólad, én szembeszálltam volna vele – jelentette ki Emma, majd kedves mosollyal hozzátette: – Úgyhogy bizonyos fokig együtt érzek a bátyámmal. A következő két hétben szinte mindegyik országos napilapban jelentek meg képek Sir Giles és Lady Barrington toscanai nászútjáról. Harry negyedik regénye, A toll hatalmasabb, mint a kard éppen aznap jelent meg, amikor Giles és Virginia hazatértek Itáliából. Másnap reggel pedig ugyanaz a fénykép virított minden újság címlapján, kivéve a Timest. Amikor ugyanis az ifjú pár a Waterloo pályaudvaron leszállt a vonatról, az autó felé menet el kellett haladniuk egy W. H. Smith-könyvesbolt előtt, amelynek kirakatában egyetlen regény számtalan példányát láthatták. A toll hatalmasabb, mint a kard egy hét múlva fölkerült a bestsellerlistára, és ott is maradt egészen a per első tárgyalásáig. Harry ehhez csak annyit fűzött hozzá, hogy senki sem tud olyan hírverést csapni egy könyvnek, mint Billy Collins.

13. fejezet

Giles és Emma egyetlen dologban jutott egyetértésre: abban, hogy okosabb, ha zárt tárgyalást kémek, és nem teszik ki magukat az esküdtek kiszámíthatatlan szeszélyeinek, no meg a sajtó szüntelen zaklatásának. Az ügy tárgyalásara Justice Cameron bírót választották ki, és mindkét fél jogtanácsosai megnyugtatták ügyfeleiket, hogy olyan emberrel van dolguk, akiben egyenlő arányban keveredik a feddhetetlen tisztesség, a bölcsesség és a józan ész. A sajtó képviselői szép számmal összegyűltek ugyan a hatos számú tárgyalóterem előtt, de mindkét félből csak annyit tudtak kihúzni, hogy „Jó reggelt!" meg „Jó estét!". Gilest Sir Cuthbert Makins, Őfelsége jogtanácsosa képviselte, Emma és Grace pedig a büszke titulus egy másik viselőjét, Mr. Simon Toddot választotta. Grace azonban világosan megmondta, hogy nem fog bíróságra járni, mert sokkal fontosabb dolga van. – Például mi? – kérdezte Emma. – Például az, hogy okos gyerekeket tanítok, mert ezt sokkal szívesebben csinálom, mint hogy gyerekes felnőttek civakodását hallgassam. Ha rajtam múlna, egyszerűen összekoccantanám a fejeteket. – Ez volt Grace utolsó kommentárja, amit a témához fűzött. Amikor a bíró széke mögötti óra az első tárgyalási napon ütni kezdte a tízet, bevonult Mr. Justice Cameron. A jelenlévők Őfelsége két jogtanácsosának példáját követve fölálltak, és meghajoltak őlordsága előtt. Cameron viszonozta a tiszteletadást, majd elfoglalta helyét a királyi címer előtt álló# magas támlájú bőrfotelben. Megigazította a parókáját, kinyitotta az előtte heverő vaskos, vörös

dossziét, ivott egy korty vizet, majd így szólt a jelenlévőkhöz: – Hölgyeim és uraim! Az a dolgom, hogy meghallgassam a két vezető jogi képviselő által előadott érveket, értékeljem a tanúvallomásokat, és átgondoljam az ügy szempontjából releváns jogi kérdéseket. Azzal kell kezdenem, hogy megkérdezem a felperes, illetve az alperes ügyvédjét, hogy mindent elkövettek-e a peren kívüli megegyezés érdekében. Sir Cuthbert lassan fölállt, meghuzigálta hosszú, fekete talárja hajtókáját, majd beszélni kezdett: – Mindkét fél nevében nyilatkozom, amikor sajnálattal közlöm önnel, mylord, hogy a peren kívüli megegyezés nem volt lehetséges. – Ez esetben folytassuk az ön nyitó perbeszédével, Sir Cuthbert. – Lordságod engedelmével ebben az ügyben a felperest, Sir Giles Barringtont képviselem. A jogvita tárgya, mylord, egy végrendelet érvényessége, illetve az, hogy ép elmével szignálta-e a néhai Lady Barrington mindössze néhány órával a halála előtt a hosszú, bonyolult szövegű, szerteágazó következményekkel járó dokumentumot. Azt állítom, mylord, hogy a megroppant egészségű, kimerült, elcsigázott asszony nem volt olyan állapotban, hogy átgondoltan hozza meg ezt az oly sokak életére kiható döntést. Állítom továbbá, hogy Lady Barrington úgy egy évvel a halála előtt, amikor még majd kicsattant az egészségtől, és bőven volt ideje a döntései alapos átgondolására, hitelesíttetett egy másik végrendeletet. Ennek bizonyítása céljából szólítanám első tanúmat, Mr. Michael Pymet. Magas, elegáns öltözetű, ősz hajú férfi lépett be a tárgyalóterembe. Még oda sem ért a tanúk padjára, de máris igen kedvező benyomást keltett, pontosan úgy, ahogy Sir Cuthbert eltervezte. Miután a tanú letette az esküt, az ügyvéd szívélyes mosollyal megszólította: – Mr. Pym, kérem, közölje nevét és foglalkozását, hogy a jegyzőkönyv megörökíthesse. – A nevem Michael Pym, és a londoni Cityben működő Guy Kórház főorvosa vagyok. – Mióta tölti be ezt a pozíciót? – Tizenhat éve. – Tehát komoly szakmai tapasztalatokkal rendelkezik, mondhatni... – Elfogadom, hogy Mr. Pym szakértőként tanúskodik, Sir Cuthbert – szólt közbe a bíró. – Folytassa. – Mr. Pym – szedte össze magát villámgyorsan Sir Cuthbert -, elmondaná a bíróságnak, hogy az ön jelentős tapasztalata szerint mire számíthat élete utolsó hetében az a páciens, aki ilyen komoly fájdalmakkal és legyengüléssel járó betegségben szenved, mint a rák? – Ez természetesen egyénenként változhat, de a betegek túlnyomó többsége ismételten, hosszabb időre öntudatlan vagy félig öntudatlan állapotba kerül. Az ébrenlét pillanataiban pedig sokszor tisztában vannak azzal, hogy lassanként elszáll belőlük az élet, de ezen túlmenően minden realitásérzéküket elveszíthetik. – Lehetségesnek tartja, hogy egy páciens ilyen elmeállapotban felelős döntést hozzon egy összetett jogi kérdésben, például aláírjon egy végrendeletet? – Nem tartom lehetségesnek – felelte Pym. – Ha orvosi beavatkozáshoz szükséges hozzájárulást kell aláíratnom, mindig ügyelek rá, hogy erre akkor kerüljön sor, amikor a páciens még nem került ilyen állapotba. – Nincs több kérdésem, mylord – mondta Sir Cuthbert, és visszaült a helyére. – Mr. Pym – hajolt közelebb a bíró -, azt állítja, hogy ez alól a szabály alól nincs kivétel? – A kivétel erősíti a szabályt, mylord. – Egyetértek – mondta a bíró, majd Mr. Toddhoz fordult: – Van kérdése a tanúhoz? – Természetesen van, mylord – felelte Mr. Todd, és fölállt a helyéről. – Mr. Pym, találkozott ön valaha Lady Bar-ringtonnal akár társaságban, akár a munkájából adódóan?

– Nem, de... – Tehát nem állt módjában tanulmányozni a kortörténetét? – Természetesen nem. Mivel nem az én páciensem volt, ez ellenkezett volna az orvosi kamara viselkedési kódexével. – Tehát soha nem találkozott Lady Barringtonnal, és a kortörténetét sem ismeri? – Nem, uram. – Nagyon is elképzelhető tehát, Mr. Pym, hogy ő lehet a kivételt erősítő szabály? – Elképzelhető, de fölöttébb valószínűtlen. – Nincs több kérdésem, mylord. Sir Cuthbert elmosolyodott, amikor Mr. Todd leült. – Kíván szólítani további szakértő tanúkat, Sir Cuthbert? – érdeklődött a bíró. – Nem, mylord, úgy érzem, kifejtettem az álláspontomat. Az önnek benyújtott bizonyítékok között azonban elhelyeztem három írásos szakvéleményt az orvosi szakma hasonlóan jeles képviselőitől. Amennyiben akár ön, mylord, akár Mr. Todd úgy érzi, hogy a szóban forgó szakértőknek meg kell jelenniük a bíróság előtt, valamennyien rendelkezésre állnak. – Ez igazán kedves öntől, Sir Cuthbert. Elolvastam a három szakvéleményt, amelyek egybehangzóan megerősítik Mr. Pym álláspontját. Mr. Todd, kívánja szólítani valamelyik tanút, vagy akár mind a hármat? – Erre nem lesz szükség, mylord – felelte Todd. – Kivéve, természetesen, ha valamelyikük személyes kapcsolatban állt Lady Barringtonnal, vagy ismerte a kortörténetét. A bíró Sir Cuthbertre pillantott, aki megrázta a fejét. – Nincs több tanúm, mylord. – Ez esetben szólíthatja az első tanúját, Mr. Todd – mondta a bíró. – Köszönöm. Szólítom Mr. Kenneth Langboume-t. Mr. Langbourne-t egészen más fából faragták, mint Mr. Pymet: alacsony termetű férfi volt, és a mellényéről hiányzott pár gomb, jelezve, hogy vagy meghízott mostanában, vagy agglegény. A néhány megmaradt hajtincse pedig vagy szabad akarattal rendelkezett, vagy sosem látott fésűt. – Megmondaná, kérem, a nevét és a foglalkozását? – A nevem Kenneth Langboume, és a Bristoli Királyi Kórház főorvosa vagyok. – Mióta tölti be ezt a pozíciót, Mr. Langbourne? – Kilenc éve. – És ön volt Lady Barrington kezelőorvosa, amíg a Bristoli Királyi Kórházban feküdt? – Igen, én voltam. Dr. Raeburn, a háziorvosa utalta be hozzám. – Helytálló az értesülésem, hogy ön, miután különböző vizsgálatokat végzett Lady Barringtonon, megerősítette a háziorvos diagnózisát, és közölte a beteggel, hogy mellrákban szenved, és csak néhány hete van hátra? – Igen. Az orvosok egyik leghálátlanabb feladata, hogy tájékoztatniuk kell a páciensüket a halálos kimenetelű kórjóslatról. És még nehezebb az orvos helyzete, ha a szóban forgó páciens egy régi barátja. – Elmondaná őlordságának, miként reagált a hírre Lady Barrington? – A „sztoikus" jelzőt használnám. És miután elfogadta a sorsát, komoly elszántságról tett tanúbizonyságot, ami azt sugallta, hogy valami fontos dolga van, és nincs vesztegetni való ideje. – De azért bizonyára kimerítette őt a szüntelen fájdalom, és a gyógyszerezés következtében aluszékony volt, igaz, Mr. Langboume? – Az biztos, hogy sokat aludt, de az ébrenlét óráiban gond nélkül tudta olvasgatni a Timest, és

sokszor a látogatói távoztak kimerültén. – Mivel magyarázza ezt, Mr. Langboume? – Nem tudok magyarázatot adni rá. Csak annyit mondhatok, hogy az emberek olykor egészen elképesztő reakciókra képesek, miután elfogadják, hogy szűkre van szabva a hátralévő idejük. – A páciens és a kortörténet ismeretében úgy gondolja, Mr. Langbourne, hogy Lady Barrington képes lehetett fölfogni egy bonyolult jogi dokumentumot, és felelősséggel aláírni azt? – Nem látom be, hogy miért ne lett volna rá képes. A kórházi tartózkodása alatt több levelet is írt, a végrendelet ügyvéd jelenlétében történő aláírásakor pedig engem kért fel tanúnak. – Rendszeresen vállalkozik erre a feladatra? – Csak akkor, ha meg vagyok győződve róla, hogy a páciens tökéletesen tisztában van azzal, mit ír alá. Különben nem lennék rá hajlandó. – De ez esetben úgy látta, hogy Lady Barrington tökéletesen tisztában van vele, hogy mit csinál? – Igen, úgy láttam. – Nincs több kérdésem, mylord. – Sir Cuthbert, óhajt kérdéseket intézni a tanúhoz? – Egyetlenegy kérdésem van, mylord – felelte Sir Cuthbert. – Mr. Langboume, mennyi ideig élt még Lady Barrington, miután ön tanúskodott a végrendelet aláírásakor? – Még aznap este meghalt. – Még aznap este – ismételte Sir Cuthbert. – Tehát néhány óra múlva? – Igen. – Nincs több kérdésem, mylord. – Szólítja a következő tanúját, Mr. Todd? – Igen, mylord. Szólítom Mr. Desmond Siddonst. Siddons úgy lépett be a tárgyalóterembe, mint a saját szalonjába, és az eskütételnél is látszott rajta, hogy van benne gyakorlata. – Megmondaná a nevét és a foglalkozását? – A nevem Desmond Siddons. A Marshall, Baker és Siddons ügyvédi iroda társtulajdonosa vagyok, és huszonhárom éve látom el a Barrington család jogi képviseletét. – Hadd tegyem föl először azt a kérdést, Mr. Siddons* hogy ön hitelesítette-e a korábbi végrendeletet, amely Sir Giles állítása szerint Lady Barrington igazi végakarata? – Igen, uram. – És mikor történt ez? – Valamivel több, mint egy évvel Lady Barrington halála előtt. – És Lady Barrington később tudatta önnel, hogy új végrendeletet óhajt írni? – így van, uram. Néhány nappal a halála előtt keresett meg. – És mennyiben különbözött a későbbi végrendelet, amely a jelen jogvita tárgyát képezi, az egy évvel korábbitól? – A jótékonysági szervezetek, valamint a személyzet, az unokái és a barátai öröklésére vonatkozó rendelkezések változatlanok maradtak. Tulajdonképpen mindössze egyetlen jelentős változtatást eszközölt a dokumentumban. – És mi volt ez a változtatás, Mr. Siddons? – Az, hogy a Harvey-vagyon zömét nem a fiára, Sir Giles Barringtonra, hanem a lányaira, Mrs. Harold Cliftonra és Miss Grace Barringtonra hagyta. – Hadd tisztázzam ezt még egyszer – kérte Mr. Todd. – Azt állítja, hogy a korábbi dokumentum egyetlen változtatástól, bár megengedem, hogy jelentős

változtatástól eltekintve változatlan maradt? – Így van. – Milyen elmeállapotban volt Lady Barrington, amikor arra kérte önt, hogy eszközölje a végrendeletében ezt a jelentős változtatást? – Mylord, tiltakoznom kell! – ugrott talpra Sir Cuthbert.– Hogyan ítélhetné meg Mr. Siddons Lady Barrington elmeállapotát? Hiszen ő ügyvéd, nem pszichiáter. – Egyetértek önnel – mondta a bíró -, de mivel Mr. Siddons huszonhárom éve ismerte a hölgyet, érdekelne a véleménye. – Lady Barrington nagyon fáradt volt – felelte Siddons és a szokottnál lassabban fejezte ki a gondolatait. De azt egyértelműen közölte, hogy tempósan készítsem el az új végrendeletet. – Az, hogy „tempósan," az ön megfogalmazása, vagy az övé? – kérdezte a bíró. – Az övé, mylord. Sokszor megdorgált, hogy egy egész bekezdést írok, amikor egy mondat is elég lenne. – Tehát tempósan készítette el az új végrendeletet? – Természetesen, hiszen tisztában voltam vele, hogy az idő ellenünk dolgozik. – Ön is jelen volt, amikor a két tanú aláírásával hitelesítette a dokumentumot? – Igen. Az egyik tanú Mr. Langboume volt, a másik pedig a kórházi szárny főnővére, egy bizonyos Miss Rumbold. – És ön változatlanul azt feltételezi, hogy Lady Barrington pontosan tudta, mit ír alá? – Mindenképpen – jelentette ki határozottan Siddons. – Különben nem is vállaltam volna a procedúra lebonyolítását. – Nagyon helyes. Nincs több kérdésem, mylord – mondta Mr. Todd. – Öné a tanú, Sir Cuthbert. – Köszönöm, mylord. Mr. Siddons, ön azt állította a bíróság előtt, hogy mivel erős nyomás nehezedett önre, saját szó-használatával élve „tempósan" készítette el a végrendeletet. – Igen. Mr. Langboume figyelmeztetett, hogy Lady Bar-ringtonnak már nincs sok ideje. – így érthető módon mindent elkövetett, hogy felpörgesse az eseményeket. – Nemigen volt más választásom. – Ebben nem kételkedem, Mr. Siddons. Megkérdezhetem, hogy mennyi időt vett igénybe a korábbi végrendelet elkészítése, amely ügyfelem állítása szerint Lady Barrington valódi végakaratát tükrözi? Siddons némi habozás után így felelt: – Három, vagy talán négy hónapig tartott. – Ez idő alatt nyilván rendszeresen konzultált Lady Barringtonnal, ugye? – Igen, ő nagyon ügyelt a részletekre. – Ezt sem kétlem. De a későbbi végrendelet részleteinek átgondolására nem sok ideje maradt. Egészen pontosan öt napja. – Igen, de ne feledje, hogy... – Élete utolsó napján pedig épphogy sikerült aláfirkantania a dokumentumot, jól mondom? – Igen, azt hiszem, fogalmazhatunk így is. Sir Cuthbert most a törvényszéki írnokhoz fordult: – Szíveskedne odaadni Mr. Siddonsnak Lady Barrington két végrendeletét? Sir Cuthbert megvárta, míg átnyújtják a tanúnak a két dokumentumot, majd föltette a következő keresztkérdését: – Egyetért velem abban, Mr. Siddons, hogy a korábbi végrendeletet sokkal lendületesebben, biztosabb kézzel írták alá, mint az utolsó pillanatban elkészült dokumentumot? Őszintén szólva nehéz elhinni, hogy ugyanaz a személy írta alá a kettőt.

– Sir Cuthbert, ön arra céloz, hogy a második végrendeletet nem Lady Barrington írta alá? – kérdezte a bíró. – Természetesen nem erre célzok, mylord, csak arra, hogy fogalma sem volt, mit ír alá. – Mr. Siddons – fordult Sir Cuthbert ismét az ügyvédhez, aki mindkét kezével a tanúk padjának korlátját markolta -, miután rohamtempóban elkészült az új végrendelettel, átvette azt az ügyfelével pontról pontra? – Nem. Hiszen csak egyetlen jelentős változtatást eszközölt a korábbi végrendelethez képest. – Ha nem ment végig a dokumentumon pontról pontra Lady Barringtonnal, Mr. Siddons, akkor ezt csak az ön szava igazolja. – Mylord, ez a sugalmazás felháborító! – szökkent talpra Mr. Todd. – Mr. Siddons mögött hosszú és érdemdús jogászi pályafutás áll, nem érdemli meg, hogy csorba essen a becsületén! – Egyetértek önnel, Mr. Todd – mondta a bíró. – Sir Cuthbert, vonja vissza a kijelentését. – Elnézést kérek, mylord – mondta kis meghajlás kíséretében Sir Cuthbert, majd ismét a tanúhoz fordult. – Mr. Siddons, ki javasolta, hogy a korábbi végrendelet minden egyes oldalára kerüljön rá az „EB" szignó? – Azt hiszem, én – felelte kissé zavartan Siddons. – De a második, tempósan elkészített végrendeletnél már nem ragaszkodott ehhez a szigorú és precíz eljáráshoz. – Nem éreztem szükségét. Hiszen, mint már említettem, csupán egyetlen jelentős változtatást tartalmazott a dokumentum. – És hányadik oldalon találjuk ezt a jelentős változtatást, Mr. Siddons? Siddons átpörgette a végrendeletet, majd mosolyogva közölte: – Huszonkilencedik oldal, hetedik pont. – Á, igen, itt van előttem – nyugtázta Sir Cuthbert. – De sem a lap alján, sem a szóban forgó pont mellett nem látom az „EB" szignót. Lehet, hogy Lady Barrington annyira fáradt volt, hogy két aláírás már meghaladta az erejét? Siddonsnak az arcára volt írva, hogy a szíve szerint tiltakozna, de nem szólt semmit. – Hadd kérdezzem meg öntől, Mr. Siddons, hogy hosszú és érdemdús pályafutása során hány alkalommal mulasztotta el fölhívni ügyfele figyelmét arra, hogy szignálja a végrendelet minden egyes oldalát? Siddons nem felelt. Sir Cuthbert előbb Mr. Toddra, majd a bíróra nézett, végül pedig ismét a tanúk padjára vándorolt a tekintete. – Még várom a választ, uram. Siddons kétségbeesetten meredt a bírói székre, és végül í kibökte: – Ha elolvasná Lady Barrington önnek címzett levelét, mylord, az talán segíthetne eldönteni, hogy a hölgy tudta-e, mit csinál. – Miféle levelet? – értetlenkedett a bíró. – Nem tudok semmiféle levélről. A benyújtott iratok között biztosan nem szerepelt. Ön tud erről a levélről, Sir Cuthbert? – Most hallok róla először, mylord. A sötétben tapogatózom, csakúgy, mint ön. – Ez azért van – hebegte Siddons -, mert csak ma reggel adták át nekem, és még arra sem volt időm, hogy tájékoztassam róla Mr. Toddot. – Miről beszél, jóember? – hüledezett a bíró. Minden szem Siddonsra szegeződött, aki előhúzott a belső zsebéből egy borítékot, és a magasba emelte, mintha lángolna. – Ezt a borítékot ma reggel adták át nekem, mylord. – És kitől kapta, Siddons? – vonta kérdőre a bíró. – Mr. Harry Cliftontól. Állítása szerint Lady Barrington adta át neki néhány órával a halála előtt. – Fölbontotta a borítékot, Mr. Siddons?

– Nem, uram. A tanácsvezető bírónak, azaz önnek címezték. – Értem – mondta a bíró. – Mr. Todd és Sir Cuthbert, szíveskednének befáradni az irodámba? – Fura ügy ez, uraim – kezdte a bíró, miközben letette a ' fölbontatlan borítékot a két ügyvéd elé. – Bevallom, nem tudom, mi a legjobb döntés az adott körülmények között. í – Mindketten meggyőzően tudnánk érvelni amellett – szólalt meg Mr. Todd hogy a levelet elfogadhatatlan bizonyítéknak kell tekinteni. – Egyetértek – mondta Sir Cuthbert de őszintén szólva akkor is kárhozatra vagyunk ítélve, ha fölbontjuk a borítékot, és akkor is, ha nem. Ha ugyanis most, hogy eljutott a bíróságra, nem bontjuk föl, akkor a vesztes félnek mindenképpen lesz jogalapja a fellebbezésre. – Attól tartok, így áll a dolog – ismerte el a bíró. – Amennyiben mindketten egyetértenek ezzel, talán bölcs dolog lenne, Simon, ha eskü alatti tanúvallomásra szólítaná Mr. Cliftont, hátha föl tud világosítani minket arról, hogyan került a birtokába ez a boríték. Mit szól ehhez, Cuthbert? – Nincs ellene kifogásom – mondta Sir Cuthbert. – Rendben. És hadd nyugtassam meg önöket – folytatta a bíró -, hogy csak akkor fogom fölbontani a borítékot, ha meghallgattam Mr. Clifton tanúvallomását, és akkor is csak mindkettőjük jóváhagyásával kerülhet rá sor, továbbá minden olyan személy jelenlétében, akit érint a jelen eljárás kimenetele.

14. fejezet – Szólítom Mr. Harry Cliftont. Emma megszorította Harry kezét, majd a férje fölállt a helyéről, és higgadtan odaballagott a tanúk padjához. Miután letette az esküt, a bíró előrehajolt, és így szólt hozzá: – Mr. Clifton, föl szándékozom tenni önnek néhány kérdést. Miután végeztem, tanult kollégáimnak lehetőségük nyílik arra, hogy tisztázzák az esetlegesen homályban maradt részleteket. A jegyzőkönyv kedvéért megerősítené, hogy ön az ügy két alperese közül Emma Cliftonnak a férje, Miss Grace Barringtonnak pedig a sógora? – Igen, uram, legrégebbi és legközelebbi barátomnak, Sir Giles Barringtonnak pedig a sógora vagyok. – Elmondaná a bíróságnak, hogy milyen kapcsolat fűzi Lady Barringtonhoz? – Tizenkét éves koromban találkoztam vele először Giles születésnapján rendezett teadélutánon, azaz csaknen húsz éve ismertem. – Ez nem válasz a kérdésemre – ütötte tovább a vasán a bíró. – Kedves és közeli barátomnak tekintettem Elizabethet és ugyanolyan mélyen lesújtott a korai halála, mint a többi jelenlévőt. Rendkívüli asszony volt, és ha egy nemzedékkel később születik, a Barrington Hajótársaságnak a férje halált után nem kellett volna a családon kívül keresnie az új igazgatótanácsi elnököt. – Köszönöm – mondta a bíró. – Most pedig arra vonatkozóan szeretnék föltenni néhány kérdést – mutatta föl Lady Elizabeth levelét -, hogy miként jutott a birtokába ez a boríték. – Esténként szinte mindennap meglátogattam Elizabethet a kórházban. Az utolsó látogatásomra, mint utóbb kiderült, az élete utolsó napján került sor. – Kettesben voltak? – Igen, uram. Grace, a lánya közvetlenül azelőtt ment el. – Kérem, mondja el a bíróságnak, hogy mi történt. – Elizabeth elmondta nekem, hogy a nap folyamán fölkereste az ügyvédje, Mr. Siddons, és ő aláírta az új végrendeletét. – Július huszonhatodika, csütörtök estéről beszélünk?

– Igen, uram. Néhány órával Elizabeth halála előtt járunk – Elmondaná a bíróságnak, hogy mi történt még a látogatás folyamán? – Elizabeth meglepetésemre előhúzott a párnája alól egy lepecsételt borítékot, és átadta nekem megőrzésre. – Elmagyarázta, hogy miért adja önnek? – Csak annyit mondott, hogy ha Giles netán megtámadja a végrendeletét, adjam át a levelet az ügyet tárgyaló bírónak. – Egyéb instrukciókkal is ellátta önt? – Azt mondta, nem bonthatom föl a borítékot, és sem Giles, sem a feleségem nem tudhat a levél létezéséről. – És mit kellett volna tennie, ha Sir Giles nem támadja meg a végrendeletet? – Meg kellett volna semmisítenem a levelet, és továbbra sem árulhattam volna el senkinek, hogy valaha is létezett. – Tehát fogalma sincs, hogy mi lehet benne, Mr. Clifton? – mutatta föl ismét a borítékot a bíró. – Halvány sejtelmem sincs. – És ezt el is higgyük? – szólalt meg Virginia épp csak olyan hangosan, hogy mindenki hallja. – Ez egyre furcsább – jegyezte meg a közbeszólásra ügyet sem vetve a bíró. – Nincs több kérdésem önhöz, Mr. Clifton. Mr. Todd? – Köszönöm, mylord. – Mr. Todd fölállt. – Mr. Clifton, ön őlordsága kérdésére elmondta, hogy Lady Barrington elárulta önnek, hogy új végrendeletet írt. Meg is indokolta, hogy miért döntött így? – Nincs kétségem afelől, hogy Elizabeth szerette a fiát, de elmondta nekem, hogy fél Lady Virginiától, mert ha Giles feleségül veszi azt a rettenetes nőszemélyt... – Mylord! – ugrott talpra Sir Cuthbert. – Ez másodkézből való értesülés, ezért bizonyítékként nyilvánvalóan elfogadhatatlan! – Egyetértek. Töröljük a jegyzőkönyvből. – De mylord – szólt közbe Mr. Todd -, az a tény, hogy Lady Barrington Lady Virginiára hagyta a sziámi macskáját Kleopátrát, elég egyértelműen arra utal... – Már kifejtette az álláspontját, Mr. Todd – mondta bíró. – Sir Cuthbert, önnek van kérdése a tanúhoz? – Csak egy, mylord. – Azzal Sir Cuthbert Harry szemébe nézett, és azt kérdezte: – Ön kedvezményezettje volt korábbi végrendeletnek? – Nem, uram. – Nincs több kérdésem Mr. Cliftonhoz, mylord. Ugyanakkor azzal a kéréssel bátorkodom folyamodni a tisztelt bírósághoz, hogy mielőtt határoz arról, hogy sor kerüljön-e a levél fölbontására, szólíthassak egy tanút. – Kire gondol, Sir Cuthbert? – érdeklődött a bíró. – Arra a személyre, aki a legtöbbet veszítheti azzal, ha ön ellene ítél. Név szerint Sir Giles Barringtonra. – Nincs ellene kifogásom, feltéve hogy Mr. Todd is egyetért. – Csak üdvözölni tudom a felvetést – mondta Todd, mert tisztában volt vele, hogy a tiltakozásból nem szármázna semmi haszna. Giles lassú léptekkel közelítette meg a tanúk padját, és úgy tette le az esküt, mintha beszédet mondana az alsóházban. Sir Cuthbert szívélyes mosollyal üdvözölte. – A jegyzőkönyv kedvéért megmondaná a nevét és a foglalkozását? – A nevem Sir Giles Barrington, és a bristoli dokknegyed parlamenti képviselője vagyok.

– Mikor látta utoljára az édesanyját? – kérdezte Sir Cuthbert. A bíró elmosolyodott. – A halála napján délelőtt meglátogattam. – Említette az édesanyja, hogy módosította a végrendeletét? – Egy szóval sem. – Tehát amikor távozott tőle, abban a hitben élt, hogy csak egy végrendelet létezik, az, amelyiket egy évvel korábban részletesen megbeszélték? – Hogy őszinte legyek, Sir Cuthbert, abban a pillanatban eszembe sem jutott az anyám végrendelete. – Megértem. Azt viszont muszáj megkérdeznem, hogy milyen egészségi állapotban találta aznap délelőtt az édesanyját? – Nagyon gyenge volt. Egy órán keresztül mellette voltam, de alig hangzott el köztünk egy-két szó. – Tehát bizonyára meglepetésként érte, hogy az édesanyja nem sokkal az ön távozása után kézjegyével látott el egy harminchat oldalra rúgó, bonyolult szövegezésű dokumentumot. – Elképzelhetetlennek tartottam – mondta Giles -, és most is annak tartom. – Szerette ön az édesanyját, Sir Giles? – Rajongtam érte. O volt a család sziklaszilárd tartópillére. Bárcsak ma is köztünk lehetne, és nem lenne szükség erre a sajnálatos huzavonára! – Köszönöm, Sir Giles. Kérem, maradjon ott, mert lehet, hogy Mr. Todd is föl óhajt tenni önnek néhány kérdést. – Attól tartok, vállalnom kell némi rizikót – súgta oda Siddonsnak Todd, majd fölállt, és a tanúhoz fordult. – Sir Giles, először is hadd kérdezzem meg, van-e kifogása az ellen, hogy őlordsága fölbontsa a neki címzett borítékot? – Hát persze hogy van! – szólt közbe Virginia. – Nincs kifogásom a levél fölbontása ellen – mondta Giles, a feleségére ügyet sem vetve. – Hiszen ha július huszonhatodikán íródott, akkor nyilván kiderül belőle, hogy édesanyám nem volt olyan állapotban, hogy aláírjon egy fontos dokumentumot. Ha pedig annál korábbi a levél, akkor aligha van bármi jelentősége. – Ez azt jelenti, hogy elfogadja Mr. Clifton beszámolóját] arról, ami az ön távozása után történt? – Dehogy fogadja el! – csattant föl Virginia. – Hölgyem, tartózkodjon a közbeszólásoktól! – nézett rá szúrósan a bíró. – Felszólítom, hogy ezentúl kizárólag a tanúk padjáról nyilvánítson véleményt, ellenkező esetben nem lesz más választásom, mint hogy kivezettessem a bíróságról. Világosan fogalmaztam? Virginia lehajtotta a fejét. Cameron bíró úr úgy látta, ez a legtöbb, amit ettől a hölgytől remélhet. – Mr. Todd, megismételheti a kérdését. – Arra semmi szükség, mylord – mondta Giles. – Ha Harry azt mondja, hogy az édesanyám aznap este átadta neki ezt a levelet, akkor így történt. – Köszönöm, Sir Giles. Nincs több kérdésem. A bíró megkérte a két jogi képviselőt, hogy álljanak föl. – Sir Giles Barrington tanúvallomását követően, amennyiben senkinek sincs ellene kifogása, föl szándékozom bontani a borítékot. A két ügyvéd bólintott. Tisztában voltak vele, hogy ha tiltakoznak, azzal csak jogalapot szolgáltatnak a fellebbezésre. És egyébként sem hitték, hogy van az országban olyan, bíró, aki ne söpörné le az asztalról a boríték fölbontása elleni kifogásokat. Cameron bíró úr fölmutatta a borítékot, hogy minden jelenlévő tisztán lássa. Ezután fölhasította a késével, és kihúzott belőle egyetlen papírlapot, majd letette maga elé az asztalra. Háromszor is

elolvasta a levelet, mielőtt megszólalt. – Mr. Siddons – mondta végül. A Barrington család ügyvédje idegesen fölállt. – Meg tudja mondani Lady Barrington halálának pontos dátumát és időpontját? Siddons kotorászott egy kicsit a papírjai között, míg végül megtalálta, amit keresett. Fölnézett a bíróra, és bejelentette: – Meg tudom erősíteni, uram, hogy a halotti bizonyítványt 1951. július huszonhatodikán, csütörtökön este tíz óra huszonhat perckor írták alá. – Lekötelez, Mr. Siddons. Most visszavonulok az irodámba, hogy átgondoljam, milyen jelentőséggel bír a most bemutatott bizonyíték. A tárgyalást fél órára felfüggesztem. – Nekem ez nem levélnek tűnt – mondta Emma a leszegett fejjel, szinte összebújva álldogáló kis csapatuknak. – Inkább hivatalos iratnak. Aláírt az édesanyám aznap még valamit, Mr. Siddons? Siddons megrázta a fejét. – Az én jelenlétemben nem. Van valami elképzelése, Mr. Todd? – Nagyon vékony papírlap volt. Lehetett újságkivágás is, de ilyen távolságból nem tudtam biztosan megállapítani. – Miért engedted meg, hogy a bíró fölbontsa a levelet, Giles? – sziszegte a tárgyalóterem másik felében Virginia. – Az adott körülmények között, Lady Virginia, a férjének nemigen volt más választása – mondta Sir Cuthbert. – Pedig már azt hittem, a zsebünkben az ügy, amíg nem jött közbe ez a kis bökkenő az utolsó pillanatban. – Vajon mit csinál a bíró ennyi ideig? – kérdezte Emma, aki nem tudta leplezni idegességét. Harry megfogta a felesége kezét. – Már nem tarthat sokáig, drágám. – Ha nem a mi javunkra ítél a bíró – szólalt meg Virginia -, akkor fellebbezhetünk azzal, hogy ami a borítékban volt, az nem fogadható el bizonyítékként? – Erre a kérdésre nem tudok válaszolni – felelte Sir Cuthbert -, mert még nem állt módomban megvizsgálni a boríték tartalmát. De könnyen bizonyíthatja azt is, hogy a férje felvetése helyes volt, és az édesanyja élete utolsó óráiban tényleg nem volt olyan állapotban, hogy aláírhasson egy fontos jogi dokumentumot. Ez esetben a másik félnek kell majd eldöntenie, hogy fellebbez-e vagy sem. A két kis csapat még mindig leszegett fejjel pusmogott, ki-ki a maga sarkában, mint a bokszolok, akik az utolsó menet kezdetét jelző csengőszóra várnak. Aztán nyílt a bírói szék mögötti ajtó, és megjelent a mérkőzésvezető. Mindenki meghajolt Mr. Justice Cameron felé, aki újra elfoglalta helyét a magas támlájú székben. Végighordozta tekintetét a tucatnyi várakozó arcon. – Alkalmam nyílt a boríték tartalmának tanulmányozására – kezdte a rászegeződő tekintetek kereszttüzében -, és nagy örömmel fedeztem föl, hogy volt egy közös hobbink Lady Barringtonnal. Bár be kell vallanom, hogy ő sokkal avatottabb művelője volt ennek a kedvtelésnek, mint én. Július huszonhatodikán, csütörtökön ugyanis megfejtette a Times keresztrejtvényét. Csak egyetlen betűsort hagyott üresen, de biztosra veszem, hogy azzal is csak az igazát kívánta bizonyítani. Azért éreztem szükségét, hogy magukra hagyjam önöket, mert el kellett látogatnom a könyvtárba, hogy megnézzem a Times Lady Barrington halálának másnapján, azaz július huszonhetedikén, pénteken megjelent számát. Ellenőrizni akartam, hogy követett-e el hibákat az előző napi keresztrejtvényben (nem követett el), és azt is, hogy mi a kihagyott feladvány helyes megfejtése. Miután mindezekről meggyőződtem, nem maradt kétségem afelől, hogy Lady Barrington nem csupán a végrendelet aláírására volt képes, hanem a benne foglaltak jelentőségével is tökéletesen tisztában volt. Ezért készen állok arra, hogy ítéletet hirdessek ebben az ügyben. Sir Cuthbert máris talpon volt. – Mylord, kíváncsi lennék, hogy mi volt az a kihagyott feladvány,

amelynek segítségével meghozta az ítéletet. Mr. Justice Cameron a keresztrejtvényre pillantott. – Vízszintes tizenkettes: „Két szó: közönséges kártevők, melyeket ép ésszel is összekevertem." Sir Cuthbert meghajolt, Harry arcán pedig mosoly suhant át. – Ennélfogva a Barrington kontra Clifton és Barrington ügyben Mrs. Harold Clifton és Miss Grace Barrington javára ítélek. – Fellebbeznünk kell – jelentette ki Virginia, miközben Sir Cuthbert és Mr. Todd mélyen meghajolt. – Én ugyan nem fellebbezek – mondta Giles. – Nyilvánvaló, hogy kár a gőzért. Még az én latinos műveltségem is elég ahhoz, hogy ezt belássam. – Szánalmas voltál! – fortyogott Virginia, miközben ki-viharzott a tárgyalóteremből. – De hát Harry a legrégebbi barátom! – védekezett a nyomába eredő Giles. – Én pedig a feleséged vagyok, ha netán elfelejtetted volna! – vágott vissza a nő, majd kilökte a lengőajtót, és kisietett az utcára. – De hát mit tehettem volna az adott körülmények között? – kérdezte Giles, amikor utolérte. – Foggal-körömmel harcolhattál volna a jogos tulajdonunkért, ahogy ígérted! – emlékeztette Virginia, miközben leintett egy taxit. – De hát nem lehetett igaza a bírónak abban, hogy anyám pontosan tudta, mit csinál? – Ha ezt elhiszed, Giles – fordult szembe a férjével Virginia -, akkor nyilvánvaló, hogy ugyanolyan rossz véleménnyel vagy rólam, mint az anyád. Giles szóhoz sem jutott. Virginia kinyitotta a mellettük megálló taxi ajtaját, beszállt, majd letekerte az ablakot. – Pár napra elutazom anyámhoz. Ha nem nyújtod be a fellebbezést, mire visszajövök, javaslom, hogy kérd ki egy válásokra szakosodott ügyvéd tanácsát.

15. fejezet Határozott kopogás hallatszott. Giles az órájára pillantott: hét óra húsz percet mutatott. Ugyan ki lehet az? Vacsorára nem hívott meg senkit, a Házba pedig csak kilencre kell visszamennie, hogy meghallgassa a záróbeszédeket. A második, nem kevésbé határozott kopogásra eszébe jutott az is, hogy a házvezetőnőnek aznap kimenője van. Letette a kisasztalra az előző napi parlamenti vita átiratát, majd föltápászkodott a karosszékből és elindult a folyosó felé, amikor harmadszor is kopogtak az ajtón. – Lassan a testtel! – szólt ki Giles, majd ajtót nyitott. A Smith Square-i lakás küszöbén az állt, akire a legkevésbé számított. – Grace? – nyögte ki nagy nehezen. Nem tudta véka alá rejteni a meglepettségét. – Megkönnyebbülten hallom, hogy a nevemet még nem felejtetted el – mondta a húga, majd belépett. Giles kotorászott egy kicsit az agyában valami hasonlóan csípős riposzt után, de mivel az édesanyjuk temetése óta nem beszélt Grace-szel, be kellett látnia, hogy a húgának igaza van. Sőt mi több, egyik családtagjával sem vette föl a kapcsolatot, mióta Virginia kiviharzott a bíróságról, és faképnél hagyta őt a járdán. – Mi szél hozott Londonba, Grace? – kérdezte meglehetősen tétován, miközben bevezette a húgát a szalonba. – Te – felelte Grace. – Ha Mohamed nem megy s a többi. – Iszol valamit? – kérdezte Giles, és közben még mindig az járt a fejében, vajon mit akarhat a húga, hacsak nem...

– Köszönöm, egy száraz sherry lecsúszna ez után a rémes vonatút után. Giles a pohárszékhez lépett, töltött Grace-nek egy pohár sherryt, magának pedig fél pohár whiskyt, és kétségbeesetten törte a fejét, hogy mit mondhatna. – Tízkor van egy szavazásom – nyögte ki végül, amikor Grace kezébe adta a poharat. A húga közelében mindig úgy érezte magát, mint egy csintalan kisdiák, akit dohányzáson kapott az igazgató. – Akkor még bőven van időd arra, hogy meghallgass. – Azért jöttél, hogy érvényesítsd születési előjogodat, és kidobj a házból? – Nem, te tökfej, hanem azért, hogy beleverjek abba a kőkemény kobakodba némi józan észt. A férfi lerogyott a fotelbe, és kortyolt egyet a whiskyjé-ből. – Csupa fül vagyok. – A jövő héten betöltőm a harmincat, bár neked ez úgyse tűnt volna föl. – És azért utaztál el idáig, hogy megmondd, milyen ajándékot szeretnél? – próbálta oldani a feszültséget Giles. – Pontosan – felelte Grace, és ezzel immár másodszor lepte meg a bátyját. – És mire gondoltál? – kérdezte Giles, aki még mindig úgy érezte, hogy védekező szerepbe szorul. – Szeretném, ha eljönnél a születésnapi partimra. – De hát ülésezik a Ház, és mivel az árnyékkormány tagja lettem, elvárják tőlem, hogy... – Harry és Emma is eljön – folytatta a kifogásokra ügyet sem vetve Grace -> úgyhogy minden olyan lesz, mint a régi szép időkben. Giles megint kortyolt egyet a whiskyjéből. – Olyan már soha nem lesz. – Dehogynem, te ostoba fajankó, hiszen te vagy az egyetlen, aki ezt megakadályozod. – Tehát ők is látni akarnak engem? – Miért ne akarnának? – kérdezett vissza a nő. – Épp elég régóta megy már ez a hülye viszálykodás, ezért szándékozom összekoccantani a fejeteket, amíg nem késő. – Ki lesz még ott? – Sebastian és Jessica, meg néhány barátom, főleg egyetemi körökből. De nem muszáj szóba állnod velük, leszámítva talán a régi barátodat, Deakinst. Van viszont valaki – tette hozzá Grace -, akit nem vagyok hajlandó meghívni. Apropó, hol az a némber? Giles addig azt hitte, a húga nem tud olyat mondani, amivel sokkolja őt. De súlyosan tévedett. – Fogalmam sincs – nyögte ki végül. – Több mint egy éve nem érintkezik velem. De ha a Daily Expressnek hinni lehet, mostanában Saint-Tropez-ban kell keresni egy olasz gróf karján. – Biztosra veszem, hogy igazi álompárt alkotnak. És ami még fontosabb, ez jogalapot szolgáltat neked a válásra. – Soha nem tudnék elválni Virginiától, még akkor sem, ha akarnék. Ne feledd, min ment keresztül a mama! Azt nem szívesen ismételném meg. – Ó, értem már – mondta Grace. – Az rendben van, hogy Virginia Dél-Franciaországban csavarog az olasz szeretőjével, de az nincs rendben, ha a férje ezek után válni akar? – Gúnyolódj csak nyugodtan, de így viselkedik egy úriember. – Ne kacagtass már! Az is úriemberhez méltó viselkedés volt, amikor bíróságra citáltál minket Emmával anyánk végrendelete miatt? – Ez övön aluli ütés volt – mondta Giles, és nagyot kortyolt a whiskyjéből. – De, gondolom, azt kaptam, amit érdemeltem – tette hozzá -, és holtom napjáig bánni fogom, amit tettem. Meg tudsz nekem bocsátani valaha is? – Ha eljössz a partimra, és bocsánatot kérsz a húgodtól meg a legrégebbi barátodtól, amiért ilyen tökfej voltál. – Nem biztos, hogy a szemük elé merek kerülni.

– Pedig szembeszálltál egy egész német üteggel is, amikor csak pár kézigránátod volt, meg egy szál pisztolyod. – És újra megtenném, ha bíznék benne, hogy Emma és Harry akkor megbocsát. Grace fölállt, odalépett a bátyjához, és letérdelt mellé. – Hát persze hogy megbocsátanak, te málészájú! Giles lehajtotta a fejét, amikor a húga átölelte. – Nagyon jól tudod – folytatta Grace -, hogy anyánk sem akarta volna, hogy az a nő elválasszon minket egymástól. A Cambridge felé mutató tábla mellett elhajtva Giles arra gondolt, hogy még mindig nem késő visszafordulnia. Pedig tudta, hogy ha megteszi, talán soha nem kap még egy esélyt. Amint a városba ért, egyből érezte az egyetemi élet atmoszféráját. Mindenütt hosszabb-rövidebb talárt viselő, fiatal férfiak és nők jöttek-mentek. A hangulat Giles Hitler által félbeszakított oxfordi tanulmányait idézte. Amikor öt év múlva megszökött a hadifogolytáborból, és hazakeveredett Angliába, a Brasenosekollégium igazgatója fölajánlotta, hogy visszatérhet, és megszerezheti a diplomát. Giles azonban akkor már huszonöt esztendős, viharvert háborús veterán volt, és nemzedéke oly sok tagjához, köztük Harryhez hasonlóan ő is úgy érezte, tovatűnt a pillanat. Meg aztán lehetősége nyílt arra, hogy megvívjon egy másféle csatát, és nem tudott ellenállni az alsóház zöld padjaiért folytatott viadal izgalmainak. Sebaj, gondolta Giles, nem bánok semmit. Bár azért mindig akad valami, amit utólag sajnál az ember... A Grange Roadról jobbra fordult, és leparkolta az autóját a Sidgwick Avenue-n. Besétált a Newnham kollégium nevét hirdető boltíves kapun. A kollégiumot 1871-ben alapította egy jövőbe látó álmodozó, Henry Sidgwick, aki hitt abban, hogy még az ő életében lehetővé válik, hogy a nők diplomát szerezzenek. Tévedett. Giles a portásfülkénél megállt, és már éppen érdeklődött volna, hol találja Miss Barrington partiját, de a portás megelőzte: – Jó estét, Sir Giles! A Sidgwick-terembe fáradjon. Fölismerték. Innen már nincs visszaút. – Továbbmegy a folyosón, aztán föl a lépcsőn, és balra a harmadik ajtó. El sem tudja téveszteni. A portás instrukcióit követő Giles elhaladt tíz-tizenöt, hosszú fekete szoknyát, fehér blúzt és talárt viselő diáklány mellett. Rá se hederítettek, de ugyan miért is tették volna? Hiszen harminchárom éves volt már, majdnem kétszer-annyi, mint ők. A legfelső lépcsőfokra érve már nem volt szüksége további útbaigazításra, mert megütötte a fülét a kitörő jókedvről árulkodó, harsány csevej és kacagás. Mély lélegzetet vett, és igyekezett feltűnés nélkül beosonni. Jessica látta meg elsőként, és már szaladt is oda. – Giles bácsi, Giles bácsi, hova tűntél? – kiabálta már messziről. Tényleg, hova tűntem, gondolta a férfi, miközben szemügyre vette a kislányt, akit rajongásig szeretett. Jessica nem volt még kifejlett hattyú, de már több volt, mint fióka. Giles nyakába ugrott, és átölelte. A férfi a kislány válla fölött kikukucskálva azt látta, hogy Grace és Emma is feléjük tart. Mindhárman egyszerre próbálták megölelni, a többi vendég pedig csak nézett, hogy mi ez a nagy hűhó. – Nagyon sajnálom – mondta Giles, miután kezet rázott Harryvel. – Nem lett volna szabad ezt csinálnom veled. – Ne rágódj rajta – felelte a sógora. – Őszintén szólva mindkettőnkkel történt már ennél rosszabb is. Gilest meglepte, hogy milyen hamar föloldódott régi barátja társaságában. Krikettről csevegtek, mint a régi szép időkben, amikor Giles megpillantotta a lányt. Attól kezdve le sem tudta venni róla a

szemét. – Ilyen szép lapos ütést még életemben nem láttam – mondta Harry, és bal lábbal előrelépve, ütő nélkül próbálta bemutatni, hogy csinálta Peter May. Nem vette észre, hogy Giles már nemigen figyel rá. – Ott voltam Leedsben, a Headingley Stadionban, amikor May az első válogatott meccsén száz pontot szerzett Dél-Afrika ellen – mesélte Harry. – Én is láttam azt az inninget – kapcsolódott be a társalgásba egy idős professzor. – Egészen varázslatos ütés volt. Giles eloldalgott, és miközben átfurakodott a zsúfolt termen, csak egyszer állt meg: Sebastiannel váltott pár szót az iskoláról. Úgy látta, a fiatalember sokkal nyugodtabb és magabiztosabb, mint valaha. Giles már kezdett attól félni, hogy a lány elmegy, mielőtt megismerhetné. Kivárta az alkalmas pillanatot, és amint Sebastian figyelmét elvonta egy kolbászos hasé, lelépett. Meg sem állt, amíg oda nem ért a lány mellé, aki egy idősebb nővel csevegett, és őt mintha észre sem vette volna. Giles csak állt ott kukán, és azon merengett, hogy vajon miért esik nehezükre az angol férfiaknak, hogy bemutatkozzanak egy nőnek, különösen, ha az a nő ilyen szép? – Nem hinném, hogy Elisabeth Schwarzkopfnak megvan a hangterjedelme ehhez a szerephez – mondta éppen az idősebb nő. – Lehet, hogy igaza van, de én így is odaadnám az éves ösztöndíjam felét, hogy halljam énekelni. Az idősebb nő most Gilesra pillantott, és újabb beszélgetőpartnerhez fordult, mintha tudta volna, mi a helyzet. Giles bemutatkozott, és szívből remélte, hogy nem csatlakozik hozzájuk senki más. Kezet fogtak. Már a puszta érintése is... – Üdvözlöm! Giles Barrington vagyok. – Akkor maga bizonyára Grace bátyja, a parlamenti képviselő, akiről folyton azt olvasom, hogy radikális nézeteket hangoztat. Én pedig Gwyneth vagyok – mutatkozott be a lány is, elárulva a származását. – Itt jár egyetemre? – Hízelgő a kérdés – mondta Gwyneth, és rámosolygott Gilesra. – De már végeztem, és hamarosan elkészülök a doktori disszertációmmal. A húga a témavezetőm. – És mi a téma? – Matematika és filozófia kapcsolata az ókori Görögországban. – Alig várom, hogy elolvashassam. – Majd gondom lesz rá, hogy mihamarabb kapjon egy példányt. – Ki az a lány, akivel Giles cseveg? – kérdezte a húgától Emma. Grace arrafelé fordult. – Gwyneth Hughes. Az okosabb doktoranduszaim közé tartozik. Giles bizonyára rá fog jönni, hogy van némi kontraszt Gwyneth és Lady Virginia között. Egy walesi bányász lánya, a dél-walesi iparvidékről származik, ahogy arra előszeretettel emlékeztet is mindenkit. Ha valaki, hát ő igazán tudja, mit jelent az, hogy compos mentis. – Nagyon vonzó lány – jegyezte meg Emma. – Ugye, nem gondolod, hogy... – Te jó ég, dehogy! Ugyan mi közös van bennük? Emma somolyogva azt kérdezte: – Átadtad Gilesnak a társaság tizenegy százalékos tulajdonrészét? – Igen – felelte Grace -, és nagypapa Smith Square-i házának tulajdonjogát is, ahogy a mamával megbeszéltem. Mihelyt meggyőződtem róla, hogy a kis butus végre megszabadult Virginiától. Emma egy darabig hallgatott. – Tehát mindig is tudtad, mi áll a mama új végrendeletében? – És azt is, hogy mi van a borítékban – mondta lezserül Grace. – Ezért nem mehettem el a

tárgyalásra. – Milyen jól ismert téged anya! – Milyen jól ismert mindhármunkat – pontosított a bátyjukra pillantva Grace.

16. fejezet – Össze tudja hozni ezt a dolgot? – kérdezte Giles. – Igen, uram, bízza csak rám. – Szeretnék mihamarabb túlesni rajta. – Természetesen, uram. – Mocskos egy ügy. Bárcsak lenne civilizáltabb elintézési módja is! – A törvényt kellene megváltoztatni, Sir Giles, és hogy őszinte legyek, ez az ön asztala, nem az enyém. Giles tudta, hogy a fickónak igaza van, és tudta azt is, hogy a törvény idővel nyilván megváltozik, de Virginia egyértelműen értésére adta, hogy nem tud várni. Miután hónapokig nem jelentkezett, egyszer csak a semmiből fölhívta telefonon, és elmondta, miért akar elválni tőle. Hogy Gilestól mit vár, azt említenie sem kellett. Virginia a végén így búcsúzott: „Köszönöm, nyuszikám, tudtam, hogy rád lehet számítani." – Mikor fog jelentkezni? – kérdezte Giles. – Még a héten – felelte a férfi. Fölhajtotta a pohár sörét, majd fölállt, kurtán meghajolt, és elsántikált. Giles hatalmas, vörös szegfűt tűzött a gomblyukába, hogy a nő biztosan fölismerje. Megnézett magának minden harminc alatti nőt, aki arra járt, de egy pillantásra sem méltatta egyikük sem, míg végül megállt mellette egy csinos arcú, elegáns fiatal hölgy. – Mr. Brown? – Igen – felelte Giles. – Miss Holt vagyok. Az ügynökségtől. Azzal belekarolt Gilesba, és úgy vonult végig vele a peronon, mintha a férfi vakvezető kutya lenne. Miután helyet foglaltak egymással szemben az első osztályú vagonban, Giles nem igazán tudta, mit kell tennie. Péntek este lévén már jóval indulás előtt gazdára talált az összes ülőhely. Miss Holt egész úton nem szólt egy szót sem. Amikor a vonat megállt Brightonban, a nő az elsők közt szállt le. Giles a sorompónál átadta a két jegyet az ellenőrnek, majd követte Miss Holtot a taxidroszt felé. Egyértelmű volt, hogy a nő nem először csinálja ezt. Csak a taxi hátsó ülésén szólalt meg újra, és akkor sem Gileshoz beszélt. – Grand Hotel! – mondta a sofőrnek. A szállodában Giles intézte Mr. és Mrs. Brown bejelentkezését. – Harmincegyes szoba, uram – mondta a recepciós. Giles már azt hitte, mindjárt rákacsint, de végül csak mosolygott, és így bocsátotta útjára: – Kellemes éjszakát kívánok, uram. A londiner fölvitte a bőröndjeiket a harmadik emeletre. A nő nem szólalt meg, amíg az inas be nem zsebelte a borravalót, és el nem hagyta a szobájukat. – Angela Holt vagyok – mutatkozott be. Szálfaegyenes derékkal ült az ágy szélén. Giles állva maradt, és csak nézte a nőt. Nehezen tudta elképzelni, hogy eltöltsön vele egy görbe hétvégét Brightonban... – Elmondaná, hogyan zajlik ez a procedúra? – kérdezte. – Hogyne, Sir Giles – felelte Miss Holt készségesen, mintha az ügyfele csak tollba mondani akart volna neki.– Nyolc órakor lemegyünk vacsorázni. Az étterem közepén foglaltam asztalt, hátha fölismeri önt valaki. Vacsora után visszajövünk a szobánkba. Én mindvégig teljesen föl leszek öltözve, de ön levetkőzhet a fürdőszobában, majd fölveheti a pizsamáját meg a háziköntösét. Tíz

órakor én nyugovóra térek az ágyon, ön pedig a kanapén. Hajnali kettőkor letelefonál a recepcióra, és rendel egy üveg minőségi pezsgőt, egy pohár Guinnesst meg néhány sonkás szendvicset. Amikor fölhozzák, közli az éjszakai portással, hogy paradicsomos szendvicset kért, és követeli, hogy azonnal korrigálják a tévedést. Amikor másodszor is följön a portás, megköszöni a segítségét, és a kezébe nyom egy ötfontos bankjegyet. – Miért adjak ilyen busás borravalót? – csodálkozott Giles. – Azért, mert ha bíróságra kerül az ügy, az éjszakai portást nyilván beidézik tanúskodni, tehát gondoskodnunk kell róla, hogy ne felejtse el önt. – Értem. – Holnap együtt reggelizünk, és amikor elhagyjuk a szállodát, ön csekkel fizeti ki a számlát, hogy könnyen le lehessen nyomozni. Távozáskor megölel engem, és többször megcsókol. Ezután taxiba száll, és búcsút int nekem. – Miért csókoljam meg többször is? – Azért, hogy a felesége magánnyomozója jó fényképet készíthessen rólunk. Van még kérdése, Sir Giles, mielőtt lemennénk vacsorázni? – Igen, Miss Holt. Megkérdezhetem, hogy milyen gyakran csinálja ezt? – A héten ön a harmadik úriember, és már a jövő hétre is kaptam az ügynökségtől egy-két megbízást. – Ez őrület! A válási törvényeink egyszerűen barbárok! A kormánynak mielőbb készítenie kell egy új törvénytervezetet. – Remélem, erre nem kerül sor, Sir Giles – mondta Miss Holt -, mert akkor én munka nélkül maradok.

ALEX FISHER 1954-1955

17. fejezet – Egyszerűen tönkre akarom tenni – mondta a nő. – Csak akkor leszek elégedett, ha ez sikerül. – Biztosíthatom önt, Lady Virginia, hogy minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében. – Ezt jó tudni, őrnagy úr, mert ha együtt akarunk dolgozni, akkor meg kell bíznunk egymásban. Nem lehetnek titkaink. Arról azonban még meg kell győznie, hogy ön a megfelelő ember erre a feladatra. Mondja el, miért érzi úgy, hogy kellőképpen alkalmas rá. – Azt hiszem, hamarosan rá fog jönni, hogy már-már túlságosan is alkalmas vagyok rá, mylady – felelte Fisher. – Barrington régi ismerősöm. – Akkor kezdje a legelején, és ne hallgassa el előlem a legapróbb részletet sem, bármilyen jelentéktelennek tűnik. – Az egész a Szent Béda bentlakásos iskolában kezdődött, ahol Barrington összebarátkozott a dokkmunkás fiával. – Harry Cliftonnal. – Virginia úgy ejtette ki a nevet, mint aki legszívesebben köpne egyet. – Barringtont ki kellett volna csapni a Szent Bédából -folytatta Fisher. – Miért? – kérdezte Virginia. – Mert rajtakapták, hogy lopott az édességboltból, de megúszta. – Hogyhogy? – Az apja, Sir Hugó, a másik nagy gazember, kiállított egy ezerfontos csekket, és az iskola ebből az összegből új krikettklubházat tudott építeni. Cserébe az igazgató szemet hunyt a dolog fölött, ezért mehetett Barrington Oxfordba. – Ön is Oxfordban tanult? – Nem, én beálltam a hadseregbe. De később újra keresztezték egymást az útjaink Tobrukban, mert ugyanannál az ezrednél szolgáltunk. – Ott szerzett Giles magának hírnevet, miután megkapta a hadikeresztet, és megszökött a fogolytáborból? – Az a hadikereszt nekem járt volna – mondta összeszűkült szemmel Fisher. – Én voltam Barrington parancsnoka, én vezettem az ellenséges üteg elleni támadást. Miután hazavágtam a németeket, az ezredes fölterjesztett hadikeresztre, de Bates tizedes, aki Barrington barátja volt, nem támogatta a fölterjesztésemet. Így aztán csak napiparancsban dicsértek meg, Barringtonnak pedig odaadták a hadikeresztemet. Giles ezt a történetet egészen másképp adta elő, de Virginia pontosan tudta, melyik verziót akarja elhinni. – Azóta összefutott vele valahol? – Nem. A katonaságnál maradtam, de miután rájöttem, hogy Barrington megfúrta a további előmenetelemet, korengedménnyel nyugállományba vonultam. – És most mivel foglalkozik, őrnagy úr? – Tőzsdei alkuszként keresem a kenyeremet, ezenkívül a Bristol Gimnázium iskolaszékében és a helyi Konzervatív Egyesület végrehajtó bizottságában is tevékenykedem. Azért léptem be a pártba, hogy részt vállalhassak Barrington újabb választási győzelmének megakadályozásában. – Hát, akkor majd gondoskodom róla, hogy vezető szerephez jusson – mondta Virginia -, mert azt az embert elsősorban az alsóházi helyének megőrzése érdekli. Meg van győződve róla, hogy ha a Munkáspárt nyeri a választást, Attlee fölajánl neki egy miniszteri tárcát. – Csak a testemen keresztül! – Nem hiszem, hogy odáig fajulna a dolog. Hiszen ha Giles a következő választáson kikerül a parlamentből, nem sok esély van rá, hogy újra jelölik, azaz valószínűleg véget ér a politikai

pályafutása. – Ámen – mondta Fisher. – De meg kell jegyeznem, hogy ha nincs is nagy többsége, azért még mindig nagyon népszerű a választókörzetben. – Kíváncsi vagyok, mennyire lesz népszerű azután, hogy beperelem házasságtörésért. – Ahhoz már előkészítette a terepet: mindenkinek elmondja, milyen színjátékot kellett végigcsinálnia Brighton-ban az ön jó híre védelmében. Sőt a válási törvények megváltoztatásáért kampányol. – De vajon hogy reagálnának a választók arra, ha kiderülne, hogy már egy éve viszonyt folytat egy cambridge-i diáklánnyal? – Ha már kimondták a válásukat, fütyülni fog rá mindenki. – De ha kitudódna, hogy én mindenáron békülni próbálok, még mielőtt az új törvény életbe lépne... – Akkor merőben más helyzet állna elő – mondta Fisher. – És számíthat rám: gondoskodom róla, hogy az ön szomorú sorsának híre eljusson a megfelelő fülekbe. – Rendben. Na most a hosszú távú terveinket jelentős mértékben előmozdítaná, ha ön lenne a bristoli dokknegyed Konzervatív Egyesületének elnöke. – Ez a leghőbb vágyam. Csak az a probléma, hogy nem tudok elegendő időt szánni a politikára, mert pénzkereső foglalkozást is kell űznöm. – Fisher igyekezett leplezni zavarát. – Emiatt aligha kell majd aggódnia, ha benne lesz a Barrington Hajótársaság igazgatótanácsában. – Arra nemigen van remény. Barrington ugyanis azonnal megvétózná a kinevezésemet. – Amíg az én tulajdonomban van a társaság részvényeinek hét és fél százaléka, nemigen vétózhat meg semmit. – Ezt nem egészen értem. – Akkor hadd magyarázzam el, őrnagy úr: az utóbbi fél évben egy vagyonkezelő alapon keresztül fölvásároltam Barrington részvényeit, így most hét és fél százalékos tulajdonrészem van a vállalatban. Ha megnézi a társasági szabályzatukat, láthatja, hogy jogomban áll kinevezni egy igazgatótanácsi tagot, és úgy gondolom, önnél jobban senki sem tudná képviselni az érdekeimet, őrnagy úr. – Hogy hálálhatnám meg a bizalmát? – Nagyon egyszerűen. Rövid távon arra áldozza az idejét, hogy megszerezze a helyi Konzervatív Egyesület elnöki posztját. Ha ezt elérte, az lesz az egyetlen célja, hogy a bristoli dokknegyed választópolgárai a következő választáson leváltsák a képviselőjüket. – És hosszú távon? – Van egy ötletem, amely talán fölcsigázza az érdeklődését. De erre még csak nem is gondolhatunk, amíg nem ön a Konzervatív Egyesület elnöke. – Akkor jobb, ha visszamegyek Bristolba, és máris dolgozni kezdek az ügyön. De előbb még kérdezni szeretnék öntől valamit. – Persze, kérdezzen bármit – mondta Virginia. – Végső soron most már üzleti partnerek vagyunk. – Miért engem választott ki erre a munkára? – Ó, hát ennek roppant egyszerű a magyarázata, őrnagy úr. Giles egyszer azt mondta, ön az egyetlen ember, akit valaha is gyűlölt. – Uraim! – szólalt meg Bili Hawkins, a Konzervatív Egyesület elnöke, és megkocogtatta kalapácsával az asztalt. – Csöndet kérek a teremben! Talán azzal kezdeném, hogy fölkérem tiszteletbeli titkárunkat, Fisher őrnagyot, hogy olvassa föl a legutóbbi bizottsági ülésünk jegyzőkönyvét. – Köszönöm, elnök úr. A legutóbbi gyűlésünkön, amelyre 1954. június 14-én került sor, a bizottság arra utasított, hogy írjak a londoni Központi Pártirodára, és kérjem el a jelöltek listáját, akik a

következő országos választáson harcba szállhatnak a körzetünkben a mandátumért. Pár nap múlva meg is érkezett a hivatalos jelöltlista, amelyet kiosztottam a tagtársaknak, hogy a ma esti gyűlésig véleményt alkothassanak a jelöltekről. – Megállapodás született arról – folytatta Fisher -, hogy a nyári ünnepségünkre az idén Mrs. Hartley-Booth méltóságos asszony engedelmével Castle Combe-ban kerül sor. Ezután a tombolajegyek árának megvitatása következett, és szavazással eldöntöttük, hogy hat penny lesz darabja, két és fél shillingért pedig hatot lehet majd kapni. Ezt követően Mr. Maynard, a kincstárnokunk arról számolt be, hogy az egyesület bankszámlája negyvenhét font tizenkét shilling erejéig pozitív egyenleget mutat. Mr. Maynard elmondta azt is, hogy felszólító levelet írt azoknak, akik még nem fizették be az éves tagdíjukat. Mivel több megvitatandó kérdés nem volt, a gyűlés tíz óra tizenkét perckor véget ért. – Köszönöm, őrnagy úr – mondta az elnök. – Most pedig lépjünk tovább a második napirendi pontra, nevezetesen a központi pártiroda által javasolt jelöltek listájának megvitatására. A jelenlévőknek több nap állt rendelkezésükre ahhoz, hogy fontolóra vegyék a névsort, ezért most általános vitára bocsátom a kérdést, hogy összeállíthassuk azon jelöltek szűkített listáját, akiket be kívánunk hívni elbeszélgetésre. Fisher már megmutatta a jelöltek listáját Lady Virginiának, és kiválasztották azt a személyt, aki szerintük a legjobban tudná szolgálni hosszú távú céljaikat. Az őrnagy hátradőlt, és figyelmesen végighallgatta a többi bizottsági tagot, akik kifejtették álláspontjukat az egyes jelöltek erényeiről, illetve hibáiról. Hamar kiderült, hogy az embere nem a legesélyesebb, de legalább nem is ellenzi a jelölését senki. – Kíván véleményt nyilvánítani, őrnagy úr, mielőtt elrendelem a szavazást? – kérdezte Hawkins. – Köszönöm, elnök úr. Egyetértek azokkal a tagtársakkal, akik úgy érzik, hogy Mr. Simpson, aki a legutóbbi választáson oly vitézül küzdött Ebbw Vale-ben, érdemes arra, hogy meghallgassuk, de véleményem szerint fontolóra kellene vennünk Mr. Dunnett indítását is. Hiszen a felesége helybeli lány, ami jelentős előnyt jelent, különösen Sir Giles Barrington jelenlegi családi állapotának ismeretében. Többek szájából is „Úgy van, úgy van!" kiáltás harsant föl. Negyven perc múlva Gregory Dunnett rajta volt a szűkített listán, ahogy Mr. Simpson, a korábbi Ebbw Vale-i jelölt is, továbbá egy helyi tanácstag (esélytelen), egy negyven év fölötti agglegény (esélytelen), valamint az alapszabályban előírt „kvótanő" (végképp esélytelen). Fishernek így már csak annyi teendője maradt, hogy szolgáltasson a bizottságnak valami jó okot, ami miatt nem jelölhetik Mr. Simpsont. A gyűlés vége felé az elnök bejelentette, hogy következik az utolsó napirendi pont, a „különfélék" megvitatása. – Be kell jelentenem valamit a bizottságnak – szólalt meg Fisher, miközben visszacsavarozta a tollára a kupakot -, de úgy érzem, bölcsebb lenne, ha ezt nem rögzítené a jegyzőkönyv. – Ezt minden bizonnyal ön tudja a legjobban megítélni, őrnagy úr – mondta az elnök, és körbepillantott, hogy lássa, egyetértenek-e ezzel a többiek is. – A múlt héten a londoni klubomban – kezdte Fisher – megbízható forrásból származó, nyugtalanító hír jutott a fülembe Sir Giles Barringtonra vonatkozóan. – Máris feszülten figyelt az egész bizottság. – Amint azzal bizonyára önök is tisztában vannak, Sir Giles, miután a házassága sajnálatos módon megromlott, válási procedúra elé néz. A többségünk bizonyos fokig együtt érzett vele, amikor a „brightoni utat" választotta, különösen, miután – véleményem szerint nem túl barátságosan – kinyilvánította, hogy mindezt a felesége jó hírének védelmében tette. Felnőtt férfiak lévén

valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy a válási törvényeket sürgősen meg kell reformálni. Viszont időközben az is tudomásomra jutott, hogy csak a történet egyik felét hallottuk. Sir Giles ugyanis minden jel szerint viszonyt folytat a Cambridge-i Egyetem egy ifjú hallgatónőjével, dacára annak, hogy a felesége komoly erőfeszítéseket tett a békülés érdekében. – Te jó ég, micsoda csirkefogó az az ember! – fakadt ki Bili Hawkins. – Le kéne mondatni. – Maximálisan egyetértek önnel, elnök úr. Ha a Konzervatív Párt jelöltje lenne, nem is lenne más választása, mint hogy lemondjon. Az asztal körül pusmogás vette kezdetét. – Őszintén remélem – folytatta Fisher, miután az elnök többször is nagyot csapott a kalapácsával az asztalra hogy számíthatok a bizottság diszkréciójára, és ez az értesülés a terem falai között marad. – Persze, persze – mondta az elnök. – Magától értetődik. Fisher elégedetten dőlt hátra. Biztosra vette, hogy a sztori órákon belül eljut a Munkáspárt helyi szervezetének magas pozícióban lévő tagjaihoz, és ez garanciát jelentett arra, hogy a hét folyamán értesül róla a választók legalább fele. Miután az elnök berekesztette a gyűlést, és az egyesület tagjai a szemközti kocsma felé vették az irányt, Peter Maynard, a kincstárnok, odasomfordált Alexhez, és megkérdezte, hogy válthatnának-e csöndben néhány szót. – Hát persze, öregfiú – mondta az őrnagy. – Miben segíthetek? – Mint tudja, az elnök úr többször is egyértelműen értésünkre adta, hogy a következő országos választás előtt le óhajt mondani a tisztségéről. – Igen, hallottam róla. – Páran úgy érezzük, hogy ez a munka fiatalabb embert kíván, és megkértek, hogy puhatolózzak magánál, javasolhatjuk-e Hawkins utódjának. – Igazán kedves magától, Peter. Ha a tagtársak többsége úgy véli, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a komoly igénybevétellel járó feladatra, természetesen fontolóra veszem, hogy elvállaljam. De ha a bizottság valamelyik tagja úgy érzi, hogy ő jobban megbirkózna vele, inkább nem erőltetném a dolgot, ugye, megérti? Amikor a Barrington Hajótársaságtól megérkezett az első csekk az igazgatótanács tagjaként nyújtott szolgálataiért, Alex Fisher lezárta a Midland Banknál vezetett számláját, és átballagott a szemközti Barclays-fiókba. Ott vezették a hajótársaság, valamint a Konzervatív Egyesület számláját is – és a fiókvezető hitelkeretet is engedélyezett neki, nem úgy, mint a Midlandnél... Alex másnap fölutazott Londonba, és számlát nyitott a Gieves & Hawkes úri szabóságnál, ahol méretet vettek róla három új öltönyre, egy szmokingra és egy nagykabátra. Valamennyi ruhadarabot fekete színben rendelte meg. A tiszti klub éttermében elköltött ebéd után beugrott a Hilditch & Key ingüzletbe, ahol kiválasztott hat inget, két bő szárú nadrágot, egy háziköntöst és néhány kiváló minőségű selyem nyakkendőt. Miután aláírta a számlát, a John Lobb cipőboltban is eltöltött egy kis időt. Itt két pár elegáns, fűzős félcipőhöz – egy feketéhez és egy barnához – vettek róla méretet. – Úgy három hónap múlva minden bizonnyal elkészülnek a cipők, uram – ígérték neki. A következő négy hét azzal telt, hogy Fisher Virginia költségére sorban elvitte a bizottsági tagokat ebédelni vagy vacsorázni. A negyedik hét végén már biztosra vehette, hogy a többségnek Gregory Dunnett a kettes számú képviselőjelöltje, egy-két bizottsági tag pedig az első helyen fogja megjelölni. A Peter Maynarddal elköltött vacsora utáni brandy mellett Fisher megtudta, hogy a párt kincstárnoka átmeneti pénzügyi nehézségekkel küzd. Másnap fölutazott Londonba, és miután diszkréten váltott néhány szót Lady Virginiával, az átmeneti pénzügyi gondok egy csapásra

megszűntek. A bizottság egyik tagja immár az adósa volt Alex Fishernek.

18. fejezet

Alex még csak pár hónapja volt tagja a Barrington Hajótársaság igazgatótanácsának, ám máris fölfigyelt egy lehetőségre, amelyet, úgy gondolta, Virginia is csábítónak találhat. Az eltelt idő alatt szorgalmasan látogatta az igazgatótanácsi üléseket, elolvasott minden jelentést, és mindig a többséggel szavazott, így senki sem fogott gyanút a valós szándékait illetően. Virginia biztos volt benne, hogy Gilesnak gyanús lesz Alex kinevezése. Még az is megfordult a fejében, hogy a férje esetleg megpróbál utánajárni, kié is valójában a hét és fél százalékos tulajdonrész, amelynek képviseletét Fisher látja el. Ha megtette volna, annyit tudott volna kideríteni, hogy egy vagyonkezelő alap kezében vannak a részvények. De mivel Giles nem vak, és nem is hülye, gondolta Virginia, nyomozás nélkül is világos lesz számára a helyzet, mint az egyszeregy – azaz esetünkben hét és fél... Az igazgatótanács elnöke megnyugtatta Gilest, hogy az őrnagy rendes fickónak látszik, aki csak ritkán nyitja ki a száját az üléseken, bajkeverőnek pedig semmi esetre sem mondható. A fiatal Barringtont azonban ez nem győzte meg, nem hitt Fisher színeváltozásában. De mivel közelgett a választás, és jó esély mutatkozott arra, hogy a toryk tovább növelik parlamenti többségüket, ráadásul az is rejtély volt, Virginia miért nem írta alá a feltételes válási engedélyt, miután szabályosan könyörgött neki, hogy szolgáltasson okot a válásra... Szóval mindezek miatt Gilesnak kisebb gondja is nagyobb volt Fishernél. – Uraim! – kezdte a Barrington Hajótársaság elnöke. – Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy a mai javaslatom akár fordulópontnak is bizonyulhat a társaság történetében. Teljes mértékben támogatom ügyvezető igazgatónk, Mr. Compton merészen újszerű vállalkozását, és kérni fogom az igazgatótanács támogatását ahhoz, hogy a társaság megépíthesse a háború utáni első új utasszállító óceánjáróját. Így próbálnánk meg lépést tartani nagy riválisainkkal, a Cunard-ral és a P&O-val. Szeretném hinni, hogy alapítónk, Joshua Barrington megtapsolná ezt a kezdeményezést. Alex feszülten figyelt. Sir William Travers, aki Hugó Barringtont váltotta a társaság élén – nem mintha az előző elnök nevét bárki is kiejtette volna a száján -, kivívta a tiszteletét. Ravasz, intelligens ember volt, akit a szakma és a város népe egyaránt kissé szürke, de megbízható cégvezetőnek tartott. – A beruházás költségei kétségtelenül feszegetik pénzügyi lehetőségeink határait – folytatta Sir William -, de banki hitelezőink hajlandók támogatni minket, mivel a számításaink kimutatták, hogy ha csak a kabinférőhelyek negyven százalékát sikerül értékesítenünk, akkor is öt év alatt megtérül a befektetésünk. Most pedig boldogan válaszolok a tanácstagok kérdéseire. – Nem gondolja, hogy az emberek tudatalattijában kitörölhetetlen nyomot hagyhatott a Titanic sorsa, és ezért óvakodnának az új óceánjáró luxushajótól? – kérdezte Fisher. – Jó a kérdés, őrnagy úr – felelte Sir William -, de a Cunard nemrég úgy döntött, újabb hajóval bővíti a flottáját, és ez inkább arra utalhat, hogy az utazók új nemzedéke észrevett valamit: azt, hogy óceánjáró luxushajót az 1912-es tragédia óta nem ért komoly baleset. – Mennyi ideig tartana ennek a hajónak a megépítése? – Ha az igazgatótanácstól zöld utat kapunk, haladéktalanul közzétesszük a pályázati felhívást, és reményeink szerint az év végéig megbízást adhatunk egy hajóépítésre specializálódott cégnek. Az a cél lebeg a szemünk előtt, hogy a hajót három éven belül vízre bocsáthassuk. Alex megvárta, hogy egy másik tanácstag szájából hangozzon el a kérdés, amelyet ő nem akart föltenni. – Mennyi a becsült költség?

– Pontos számot nem könnyű mondani – ismerte el Sir William -, de a költségvetésünkben hárommillió fontot terveztem erre a célra. Ezt azonban túlzó becslésnek minősíteném. – Bízzunk benne, hogy így is van – szólalt meg egy másik tanácstag. – És tájékoztatnunk kell a tervünkről a részvényeseket. – Egyetértek – mondta Sir William. – A jövő hónapban esedékes közgyűlésünkön meg is fogom tenni, rámutatva, hogy a profit-előrejelzéseink roppant biztatóak, és nem látom okát, miért ne fizessük ki részvényeseinknek ugyanazt az osztalékot, mint tavaly. Az igazgatótanácsnak azonban így is szembe kell néznie azzal az eshetőséggel, hogy egyes részvényeseink bizalmatlanul fogadják az irányváltást, nem is beszélve a hatalmas beruházási költségről, amely miatt eshet a részvényeink ára. De miután a City belátja, hogy rendelkezünk a rövid távú nehézségek fedezéséhez szükséges erőforrásokkal, csak idő kérdése lesz a részvényeink feltámadása. Van még kérdés? – Született már döntés a társaság újdonsült utasszállító üzletágának, illetve az első hajónak a nevéről? – kérdezte Fisher. – Arra gondoltunk, hogy az új üzletágat Palace Line-nak nevezzük el, az első óceánjárónkat pedig Buckingham-nek, jelezve a társaság elkötelezettségét az új Erzsébet-kor iránt. Ebben a kérdésben teljes volt az egyetértés az igazgató-tanácsban. – Ezt magyarázza el még egyszer – kérte Virginia. – Sir William a jövő csütörtöki éves közgyűlésen bejelenti, hogy a Barrington Hajótársaság új óceánjáró luxushajót épít, amely állja a versenyt a Cunard és a P&O bármelyik vízi járművével. A becsült költség hárommillió font. – Ez igen merész és fantáziadús lépésnek tűnik. – Mások szemében pedig kockázatosnak. A pénzpiaci befektetők ugyanis se nem merészek, se nem fantáziadúsak, és nyugtalanítani fogják őket a növekvő építési költségek, meg az is, hogy nehéz lesz megfelelő számú kabinférőhelyet értékesíteni. De ha alaposan átnézik a cég számláit, láthatják, hogy a Barrington Hajótársaságnak bőven elegendő pénze van a rövid távú veszteségek fedezésére. – Akkor miért javasolja, hogy adjam el a részvényeimet? – Azért, mert ha az eladástól számított három héten belül visszavásárolja őket, azzal megüti a főnyereményt. – Ez az, amit nem értek – mondta Virginia. – Hadd magyarázzam el. Ha vásárol egy részvényt, huszonegy napig nem kell rendeznie a számlát. Ugyanígy, ha elad egy részvényt, három hétig nem kap érte pénzt. Ebben a huszonegy napos időszakban úgy kereskedhet, hogy nem kell pénzt kiadnia, és mivel bennfentes információink vannak, kihasználhatjuk ezt a helyzetet. – Tehát mit javasol? – A Barrington Hajótársaság közgyűlése jövő csütörtökön délelőtt tíz órakor lesz. Először az elnök mondja el az éves jelentését. Arra számítok, hogy a Barrington-részvények jelenlegi, valamivel négy font fölötti ára pár órán belül három font tíz shilling körüli értékre csökken. Ha pedig ön aznap, a kilencórás tőzsdenyitáskor eladja a hét és fél százalékos tulajdonrészét, tovább zuhan az ár, akár három font alá is süllyedhet. Ezután megvárja, míg a részvények ára eléri a mélypontot, majd ismét akcióba lép, és nyomott áron visszavásárolja a hét és fél százalékát. – Ha a brókerek gyanút fognak, nem jelentik az igazgatótanácsnak, hogy miben sántikálunk? – Nem szólnak azok egy szót sem, hiszen jutalékot kapnak eladáskor is, meg visszavásárláskor is. Ők nem veszíthetnek az ügyleten. – És mi veszíthetünk? – Csak akkor, ha az elnök éves jelentése után megemelkedik a részvényár, mert akkor az eladási

árnál többe kerül önnek, ha visszavásárolja a tulajdonrészét. De ez, hogy őszinte legyek, valószínűtlen, hiszen a társaság azt fogja bejelenteni, hogy kockára tesz a pénztartalékaiból hárommillió fontot. – Akkor most mi a teendőm? – Ha meghatalmaz, hogy eljárjak az ön nevében, lebonyolítom az ügyletet egy ismerős hongkongi brókeren keresztül, hogy ne hozzánk vezessenek a nyomok. – Giles úgyis rájön, miben mesterkedünk. Nem hülye. – Ha a nyilvántartás három hét múlva azt mutatja, hogy ön változatlanul a társaság hét és fél százalékát tartja a kezében, akkor nem fog rájönni. Pillanatnyilag amúgy is sokkal égetőbb problémák kötik le a figyelmét. – Például? – Tudomásom szerint a Munkáspárt helyi szervezetének végrehajtó bizottsága bizalmi szavazást fog tartani, miután fény derült a Miss Gwyneth Hugheszal folytatott viszonyára. Még arra is van esély, hogy nem indul el a választáson. Már amennyiben ön továbbra sem írta alá a válási papírokat, persze. – Biztosítani tud engem afelől, Fisher őrnagy, hogy ennek a nyomozásnak nincs köze Sir Giles Barringtonhoz vagy Mrs. Harry Cliftonhoz? Ugyanis mindkettőjüknek dolgoztam a múltban, így elfogadhatatlan érdekütközés jönne létre, ha velük kapcsolatos üggyel bízna meg. – A vizsgálódásaimnak semmi közük a Barrington családhoz – mondta Fisher. – Egyszerűen arról van szó, hogy a helyi Konzervatív Egyesület szűkített listáján két jelölt maradt, akik harcba szállhatnak a bristoli dokknegyed parlamenti képviseletéért. Az egyesület titkáraként teljes bizonyossággal meg akarok győződni róla, hogy egyikük előéletében sincs sötét folt, amely később kínos helyzetbe hozhatja a pártot. – Valami konkrét dologra gondol, őrnagy úr? – Mivel önnek jók az összeköttetései a testületnél, nyilván ki tudja deríteni, hogy szerepel-e valamelyikük neve a rendőrségi nyilvántartásban. – Beleértve a parkolási bírságot meg efféle, őrizetbe vétellel nem járó vétségeket? – Beleértve bármit, amiből a Munkáspárt a kampányában tőkét kovácsolhat. – Tiszta sor – bólintott Mitchell. – Mennyi időm van? – A választási kampány két-három hónapig fog tartani, és ha kiderít valamit, arról már jóval előtte tudnom kell – felelte Fisher, és a magándetektív kezébe nyomott egy papírdarabot. Mitchell vetett egy pillantást a két névre, majd zsebre dugta a cetlit, és szó nélkül távozott. Fisher a Barrington Hajótársaság éves közgyűlésének reggelén pontban kilenc órakor fölhívott egy hongkongi privát telefonszámot. Ismerős hang jelentkezett be. – Benny, itt az őrnagy – mondta Fisher. – Hogy van mindig, őrnagy úr? Rég hallottam a hangját. – Annak megvan a maga oka. Ha legközelebb Londonba jön, elmagyarázok mindent, de most adnék magának egy részvényeladási megbízást. – Kezemben a toll – mondta Benny. – A Barrington Hajótársaság kétszázezer részvényét kellene eladnia a pillanatnyi árfolyamon, amint kinyit a Londoni Értéktőzsde. Benny füttyentett egyet. – Vegye úgy, hogy már meg is történt. – És miután teljesítette a megbízást, huszonegy nap leforgása alatt vissza kellene vásárolnia ugyanennyi részvényt. De csak akkor fogjon hozzá, ha úgy érzi, hogy a Barrington-értékpapír ára elérte a mélypontot. – Világos. Egyetlen kérdés, őrnagy úr: hazardírozhat egy kicsit Benny ebben a futamban? – Azt magára bízom. De ne legyen túl mohó, mert ahonnan ezt a megbízást kapja, onnan jönni fog

még sok minden más is. Az őrnagy letette a kagylót, majd kilépett a Pall Mallon lévő klubjából, és eltaxizott a Savoyba. A hotel konferencia-termében már ott voltak az igazgatótanács tagjai – hiszen pár perc múlva kezdődött a Barrington Hajótársaság elnökének a részvényesekhez intézett éves beszéde.

19. fejezet Zsúfolásig megtelt a Davis Streeten a nagy ülésterem. Többeknek csak állóhely jutott a széksorok közti folyosón vagy a terem végében, egy-két párttag pedig ablakpárkányon kuporogva nyújtogatta a nyakát, hátha úgy lát valamit az eseményekből. A szűkített listán szereplő két jelölt, Neville Simpson és Gregory Dunnett, egyaránt igen hatásos beszédet mondott, de Fisher úgy érezte, Simpson egyelőre előnyben van az általa preferált ellenfelével szemben. A londoni ügyvéd pár évvel idősebb volt Dunnettnél, kitüntette magát a háborúban, ráadásul már harcba szállt egy választáson Ebbw Vale-ben, a dél-walesi iparvárosban a munkásjogok nagy élharcosa, Aneurin Bevan ellen, és sikerült is növelnie a tory szavazatok számát. Fisher azonban a Mitchelltől kapott információkkal kínos helyzetbe hozhatta őt. Simpson és Dunnett az elnök két oldalán foglalt helyet a színpadon, a végrehajtó bizottság tagjai pedig az első sorban ültek. A hét folyamán érkezett hír, hogy Sir Giles Barrington túlélte a Munkáspárt helyi szervezetének zárt ülésén lezajlott bizalmatlansági szavazást, elégedettséggel töltötte el Fishert, de ennek okát Virginián kívül senkinek sem vallotta be. Ő ugyanis nyilvánosan, a választási kampány hevében képzelte el Barrington megalázását, nem a Munkáspárt félhomályos üléstermében. De tudta, hogy a terve csak cikkor válhat be, ha Dunnett lesz a tory jelölt, márpedig ez még nem dőlt el. Az elnök fölállt, és nyájasan rámosolygott az egybegyűltekre, majd a védjegyévé vált köhintés után így szólt a hű párttagokhoz: – Mielőtt föltennék kérdéseiket, tudatni szeretném önökkel, hogy ez az utolsó ülés, amelyen én elnökölök. Úgy érzem, jobb, ha az egyesület az új jelölt mellett új elnökkel vág neki a választásoknak, lehetőleg nálam jóval fiatalabb elnökkel. – Itt pillanatnyi szünetet tartott, hogy lássa, megpróbálja-e lebeszélni valaki a távozásról, de mivel senki sem szólalt meg, kénytelen-kelletlen folytatta: – Most pedig következik a gyűlés utolsó napirendi pontja: annak az embernek a kiválasztása, aki harcba száll az ügyünkért a parlamenti választáson. A tagoknak lehetőségük nyílik rá, hogy közvetlenül a két reménybeli jelöltnek tegyék föl kérdéseiket. A terem végében talpra ugrott egy magas férfi, és beszélni kezdett, mielőtt Bili Hawkins bárkinek is megadta volna a szót. – Elnök úr, megkérdezhetem a két jelöltet, hogy ha elnyerik a parlamenti mandátumot, a választókörzetben szándékoznak-e élni? Simpson szólalt meg elsőként: – Mindenképpen vásárolnék egy házat a választókörzetben – mondta -, de várhatóan a parlament alsóházában élnék. A válaszát nevetés és szórványos taps fogadta. – Én már bátorkodtam is fölkeresni egy ingatlanügynököt – kontrázott Dunnett -, ha nem is arra számítva, hogy engem választanak, de annak reményében. A felcsattanó tapsból Fisher arra következtetett, hogy a jelenlévők szimpátiája nagyjából egyenlően oszlik meg. Az elnök most a harmadik sorban ülő nőre mutatott, aki egyetlen gyűlésen sem mulasztotta el, hogy kérdezzen valamit. Hawkins ezért úgy döntött, jobb, ha már az elején túlesnek rajta. – Tekintve, hogy egyikük sikeres ügyvéd, a másikuk pedig biztosítási ügynök, biztos, hogy elegendő időt tudnak fordítani a választókörzetükre, ahol szoros küzdelem várható?

– Ha engem választanak, este már nem is megyek vissza Londonba – ígérte Dunnett. – Minden ébren töltött órámat a mandátumért folytatott harcra fogom szánni, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulhassunk Giles Barringtontól. Ezt már hosszan tartó taps fogadta, és Alex Fisherben most először engedett föl a feszültség. – Nem az számít, hány órát dolgozik az ember – mondta Simpson hanem az, hogy hogyan. Én már megvívtam egy választási párviadalt egy vitézül küzdő ellenféllel, így tudom, mire számíthatok. Fontos, hogy olyan embert válasszanak, aki gyorsan tanul, és föl tudja használni a megszerzett tudását arra, hogy legyőzze Giles Barringtont, és megszerezze a Konzervatív Pártnak ezt a parlamenti mandátumot. Fisher kezdte úgy érezni, hogy Dunnettnek szüksége lehet némi segítségre ahhoz, hogy kisiklassa Simpson vonatát. Az elnök most egy közismert helyi üzletembernek adta meg a szót. – Önök szerint ki lenne Winston Churchill méltó utóda a párt élén? – Nem is tudtam, hogy üresedés van – mondta Simpson, ismét harsány kacajra és tapsra késztetve a jelenlévők egy részét, majd komolyabb hangon hozzátette: – Az évszázad legnagyobb miniszterelnökének leváltására gondolni is bolondság lenne, hacsak nincs rá valami roppant nyomós okunk. Időbe telt, mire elült a fülsiketítő tapsvihar, és Dunnett is hallatni tudta a hangját. – Azt hiszem, Mr. Churchill egyértelműen értésünkre adta, hogy ha eljön az idő, az ő utódjelöltje a mi kiváló, köz-tiszteletben álló külügyminiszterünk, Sir Anthony Edén lesz. És ha ő megfelel Mr. Churchillnek, akkor megfelel nekem is. A Dunnett szavait fogadó taps nem volt annyira fülsiketítő, mint az iménti. A következő félórában csak úgy záporoztak a kérdések, és Fishernek az volt a benyomása, hogy Simpson egyre inkább megerősíti vezető pozícióját. De biztos volt benne, hogy az utolsó három kérdés az ő jelöltjének kedvez majd, nem utolsósorban azért, mert kettőt ő adott a kérdezők szájába, és megbeszélte az elnökkel, hogy a legutolsót ő maga teheti majd föl. Bill Hawkins az órájára nézett. – Azt hiszem, már csak három kérdésre maradt idő. Azzal az elnök a terem végében álló férfira mutatott, aki már egy ideje buzgón igyekezett elkapni a tekintetét. Fisher szája mosolyra húzódott. – Megkérhetném a két jelöltet, hogy fejtsék ki álláspontjukat az új válásjogi törvényjavaslatról? A jól hallható hüledezést várakozásteljes csönd követte. Szinte mindenki biztosra vette, hogy ez a kérdés nem a színpadon helyet foglaló két jelöltre, hanem Sir Giles Barringtonra irányul. – Rendkívül rossz véleménnyel vagyok az ósdi válási törvényünkről, amely nyilvánvalóan reformra szorul – mondta az ügyvéd. – De remélem, hogy nem ez a téma fogja uralni a körzetünk választási kampányát, mert szívesebben győzném le Barringtont az érdemi kérdésekre vonatkozó vitában, mint pletykákra és gyanúsítgatásokra hagyatkozva. Fisher nagyon is megértette, miért tartják Simpsont a központi pártirodán leendő miniszternek, de azt is tudta, hogy a helybeli párttagok nem ilyen választ várnak. Dunnett gyorsan fölmérte a közönség reakcióját, és így felelt: – Javarészt egyetértek azzal, amit Mr. Simpson mondott, ugyanakkor úgy érzem, a bristoli dokknegyed választó-polgárainak jogukban áll megtudni az igazat Barrington családi viszonyairól, méghozzá az urnához járulás előtt, nem pedig utána. Most egyértelműen Dunnett felé billent a tapsmérleg nyelve. Az elnök az első sor közepén ülő Peter Maynardra mutatott. – Mi itt, ebben a választókörzetben nem csupán parlamenti képviselőt keresünk magunknak – adta

elő a forgató-könyv szerinti szövegét a kincstárnok -, hanem partnerségben, csapatmunkában gondolkodunk. Biztosítani tud minket a két jelölt afelől, hogy a kampány során rendszeresen láthatjuk majd a választókörzetben az őket támogató feleségüket? Mert Lady Barringtont soha nem látjuk. Maynard volt az első kérdező, akinek szavait taps jutalmazta. – Az én feleségem máris mellettem van – mondta Dunnett a második sorban ülő vonzó, fiatal nő felé intve -, és mindvégig velem lesz a kampány során. Ha pedig bekerülök a parlamentbe, alighanem sokkal többet látják majd Connie-t, mint engem. Fisher elmosolyodott. Tudta, hogy a kérdés rájátszik Dunnett egyik erősségére, és ami ugyanilyen fontos, rátapint Simpson gyenge pontjára. Hiszen amikor elküldte nekik a gyűlésre szóló meghívót, az egyik borítékot Mr. és Mrs. Dunnettnek címezte, a másikat viszont egyszerűen N. Simpson Nagyságos Úrnak. – A feleségem a London School of Economics előadója – mondta Simpson -, de a hétvégéje többnyire szabad, így ilyenkor, valamint az egyetemi tanítási szünetekben el tud látogatni a választókörzetbe. – Fisher érezte, hogy Simpson szavazatai egyre fogynak. – Azzal pedig bizonyára önök is egyetértenek, hogy a jövő nemzedékének oktatásánál nincs nemesebb hivatás. A gyér taps érzékeltette, hogy nem mindenki ért egyet teljes mértékben azzal, hogy a jövő nemzedékének oktatását a London School of Economics valósítja meg a legjobban. – Végezetül pedig – mondta az elnök – tudomásom szerint a titkárunk, Fisher őrnagy szeretne föltenni egy kérdést a két jelöltnek. – A Daily Mailben olvastam ma reggel, tehát talán nem is igaz – kezdte Fisher, mire a két jelölt kötelességtudóan elnevette magát -, hogy a Fulham Central nevű londoni választókörzet is összeállította a maga szűkített listáját, és hétfőn meghallgatja a reménybeli képviselőjelölteket. Arra lennék kíváncsi, hogy szerepel-e valamelyikük azon a szűkített listán, és ha igen, hajlandó-e visszalépni attól a versengéstől, mielőtt itt szavazásra kerülne sor? – Én nem pályáztam a képviselő-jelöltségre Fulhamben – mondta Dunnett -, hiszen mindig is a délnyugati országrészt akartam képviselni, ahol a feleségem született és nevelkedett, és ahol reményeink szerint családot fogunk alapítani. Fisher bólintott. Simpsonnak meg kellett várnia, hogy elüljön a tapsvihar. – Én rajta vagyok a Fulham Central választókörzet szűkített listáján, Fisher őrnagy – kezdte -, és udvariatlanságnak tartanám, ha nyomós ok nélkül ilyen hirtelen visszalépnék az ottani megmérettetéstől. De ha én lennék az a szerencsés, akit ma este kiválasztanak, annál nyomosabb okot el sem tudnék képzelni. Szépen kivágta magát, gondolta Fisher a kitörő taps hallatán. De vajon elég lesz ez? Az elnök fölállt. – Bizonyára önök is egyöntetűen csatlakoznak hozzám, amikor megköszönöm a két jelöltnek egyrészt azt, hogy ránk szánták a drága idejüket, másrészt pedig az értékes hozzászólásaikat. Nincs kétségem afelől, hogy mindketten parlamenti képviselők lesznek, de most sajnálatos módon csak egyet választhatunk ki közülük. – Újabb tapsvihar. – Elérkezett tehát a szavazás pillanata. Hadd magyarázzam el a procedúra menetét: a tisztelt tagtársak kifáradnak ide előre, és egyesületünk titkára, Fisher őrnagy úr kiosztja nekik a szavazólapokat. Miután keresztet tettek a választott jelöltjük neve mellé, kérem, dobják be a szavazólapjukat a gyűjtőládába. Ezután következik a szavazatszámlálás, illetve a szavazólapok ellenőrzése. Ezt a titkár úrral együtt fogom elvégezni, és ígérem, hogy nem tart sokáig. Végezetül pedig bejelentem, hogy melyik jelölt fogja képviselni a Konzervatív Pártot a bristoli dokknegyedben. A párttagok szépen, rendezetten sorba álltak, és Fisher kiosztotta a valamivel több, mint háromszáz szavazólapot. Miután az utolsó szavazat is a gyűjtőládába került, az elnök megkérte egyik segítőjét,

hogy vigye be a ládát a színpad mögötti szobába. Amikor az elnök és a titkár pár perc múlva belépett a helyiségbe, a szavazatgyűjtő láda a szoba közepén lévő asztalon állt. Hawkins és Fisher helyet foglalt az egymással szemközt elhelyezett két faszéken. A férfi, aki behozta a ládát, elfordította a kulcsot a zárban, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Az elnök fölállt, fölnyitotta a ládát, és kiöntötte a szavazólapokat az asztalra. Ezután leült, és azt kérdezte Fishertől: – Hogyan szeretné csinálni? – Azt javaslom, hogy ön számolja Simpson szavazatait, én pedig Dunnettéit. Az elnök bólintott, és nekiláttak a szavazócédulák szétválogatásának. Fisher előtt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valószínűleg Simpson nyer húsz-harminc szavazattal. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie, ki kell várnia a megfelelő pillanatot. Ez a pillanat akkor érkezett el, amikor az elnök letette a gyűjtőládát a padlóra, és lehajolt, hogy megnézze, nem maradt-e benne egy-két szavazócédula. Csak pár másodpercig tartott a művelet, de Fishernek ez bőven elég volt ahhoz, hogy diszkréten benyúljon a zakója zsebébe, és előhúzzon egy marékra való szavazólapot, amelyeken még kora délután bejelölte Dunnett nevét. Többször is elgyakorolta a mozdulatot a tükör előtt. Ügyesen a saját kupacára helyezte a cédulákat, de már nem volt biztos benne, hogy elég lesz. – Szóval – nézett föl hány szavazatot kapott Simpson? – Százhatvannyolcat – felelte az elnök. – És Dunnett? – Százhetvenhármat. Az elnök meglepett arcot vágott. – Mivel ilyen szoros az eredmény, elnök úr, talán bölcs dolog lenne, ha még egyszer átszámolnánk a szavazatokat, nehogy később baj legyen. – Maximálisan egyetértek – mondta az elnök. – Akkor helyet cserélünk? Úgy tettek, és nekiláttak a másodszori számolásnak. Az elnök pár perc múlva megszólalt: – Hibátlanul számolt, Fisher. Dunnett százhetvenhárom szavazatot kapott. – Az ön eredménye is stimmel, elnök úr. Simpsonra százhatvannyolcan szavaztak. – Tudja, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokan vagyunk a teremben. – Hátul rengetegen álltak – mondta Fisher. – És még a középső folyosón is ültek. – Akkor ez a magyarázat – bólintott az elnök. – De bizalmasan elárulom magának, öregfiú, hogy én Simpsonra szavaztam. – Én is. De hát ilyen a demokrácia. Az elnök elnevette magát. – Hát, azt hiszem, jobb, ha visszamegyünk, és eredményt hirdetünk, mielőtt a bennszülöttek körében nyugtalanság tör ki. – Nem lenne bölcsebb, elnök úr, ha egyszerűen bejelentenénk, ki a győztes, és nem árulnánk el, hogy milyen szorosan alakult a szavazás? Hiszen most már egy emberként föl kell sorakoznunk a jelölt mögött, akit az egyesület kiválasztott. De a jegyzőkönyvben természetesen föltüntetem a pontos számokat. – Okos gondolat, Fisher. – Nagyon sajnálom, hogy vasárnap késő este zavarom, Lady Virginia, de adódott egy lehetőség, és ha élni akarunk vele, akkor azonnali felhatalmazásra van szükségem. – Ajánlom, hogy jó lehetőség legyen – mondta egy álmos hang. – Most hallottam, hogy Sir William Travers, a Barrington Hajótársaság elnöke... – Tudom, kicsoda William Travers. – ...néhány órával ezelőtt szívinfarktusban meghalt.

– Ez most jó hír vagy rossz hír? – kérdezte az immár csöppet sem álmos hang. – Vitathatatlanul jó hír, mert a Barrington-részvények ára zuhanni kezd majd, amint a sajtó megneszeli a dolgot. Éppen ezért telefonáltam, hiszen csak pár óra előnyünk van. – Jól gondolom, hogy megint el akarja adni a részvényeimet? – Jól bizony. Nyilván nem kell emlékeztetnem önt a múltkori busás haszonra, arról nem is beszélve, hogy csorba esett a vállalat jó hírén. – De ha megint eladom a részvényeimet, van rá esély, hogy utána most is fölmegy az áruk? – Ha egy részvénytársaság elnöke meghal, Lady Virginia, a részvények ára csak egyfelé mehet, különösen, ha szívinfarktus a halál oka. Onnan pedig már csak fölfelé vezet az út. – Akkor rajta, adja el az összeset!

20. fejezet Giles megígérte a húgának, hogy nem késik a találkozóról. Nagy fékcsikorgással állt meg a főépület előtt, majd leparkolta a Jaguarját a testvére Morris Travellerje mellé. Örömmel látta, hogy Emma már ott van, mert bár mindkettőjüknek tizenegy százalékos tulajdonrésze volt a vállalatban, Emmát sokkal jobban érdekelték a Barrington Hajótársaság ügyei, mint őt – különösen, mióta elkezdte a Stanfordon azt a kurzust a kétszeres Pulitzer-díjasnál, akinek a nevére Giles nem emlékezett. – Ha Cyrus Feldman a te körzetedben szavazna, biztos tudnád a nevét – gúnyolódott korábban Emma. Giles meg sem próbálta tagadni a vádat. Mosolyogva kipattant a kocsijából, és arra lett figyelmes, hogy az öreg Jack vagonjából gyerekcsapat tódul ki. Az apja idejében csúnyán elhanyagolt vasúti kocsit nemrég kikupál-ták. Azóta újra régi fényében tündökölt, és a nagy ember emlékét őrző múzeum lett belőle. Rendszeresen látogatták iskolai csoportok: a gyerekeknek megmutatták az öreg Jack Viktória-keresztjét, és történelemórát tartottak nekik a búr háborúról. Vajon mennyi idő kell majd hozzá, hogy a második világháborúról is történelemórát tartsanak? – tűnődött el Giles. Futólépésben közeledett az épület felé, és közben azon törte a fejét, miért érezte olyan fontosnak Emma, hogy ő éppen ma este találkozzon a társaság új elnökével, amikor nyakukon a parlamenti választás. Giles nem sokat tudott Ross Buchananről azon kívül, amit a Financial Timesban olvasott. Buchanan az edinburghi bentlakásos magániskola, a Fettes kollégium után közgazdaságtant hallgatott az Edinburghi Egyetemen, majd friss diplomás gyakornokként belépett a P&O-hoz. A földszintről küzdötte föl magát az igazgatótanácsi tagságig, majd a társaság alelnökévé nevezték ki. Az elnöki cím várományosának tartották, de a posztot végül nem kapta meg, mert az egyik családtag úgy döntött, hogy az neki kell. Amikor Buchanan elfogadta a Barrington igazgatótanácsának felkérését, hogy legyen Sir William Travers utóda, a vállalat részvényeinek ára a kinevezése hírére öt shillinggel magasabb lett, majd pár hónap alatt elérte a Sir William halála előtti szintet. Giles az órájára pillantott, és nemcsak azért, mert pár percet késett, hanem azért is, mert aznap este még három helyre volt hivatalos, köztük a dokkmunkás-szakszervezetbe, és jól tudta, hogy ott nem vennék jó néven, ha megváratná őket. Hiába kampányolt azért, hogy minden szakszervezeti tagnak járjon a negyvennyolc órás munkahét meg a két hét fizetett szabadság, továbbra is gyanakodva figyelték parlamenti képviselőjüket, meg a nevét viselő hajótársasághoz fűződő viszonyát, pedig több mint egy éve nem járt a cég épületében. Feltűnt neki, hogy már kívülről nézve is szembeötlő a változás, nem csak „nyalogatták" egy kicsit a falat. Az ajtón belépve pedig vastag, kék-aranyszínű szőnyegen folytathatta útját, amelyen az újonnan

létrehozott üzletág, a Palace Line emblémája virított. A liftben most először nem érezte úgy, hogy kelletlen gályarabok vonszolják fölfelé a fülkét. Amikor a legfelső emeleten kiszállt, először a nagyapja jutott eszébe, a nagy tisztelettel övezett elnök, aki a hajánál fogva rángatta be a társaságot a huszadik századba, majd tőzsdére vitte. Utána viszont óhatatlanul az apjára terelődtek a gondolatai, aki feleannyi idő alatt, mint amennyi a nagyapjának jutott, kis híján térdre kényszerítette a céget. A legszörnyűbb emléke azonban – főként emiatt kerülte az épületet – az apja meggyilkolásához fűződött. Annak a rettenetes incidensnek egyetlen pozitív hozadéka volt: Jessica, az alsó tagozat Berthe Morisot-ja. Giles volt az első Barrington, aki nem lett az igazgatótanács elnöke, de hát ő már azóta politikus akart lenni, hogy Winston Churchill az iskola főprefektusaként díjakat adott át a Bristol Gimnázium tanévzáróján. Viszont jó barátja, a németek által szökés közben meggyilkolt Bates tizedes volt az, aki akaratlanul is „átfestette" a szívét kékről vörösre. Az elnöki irodába berontó Giles átölelte a húgát, majd kezet rázott Ray Comptonnal, aki mióta az eszét tudta, mindig is a társaság ügyvezető igazgatója volt. Amikor Ross Buchanannel is lekezelt, az volt az első benyomása, hogy a férfi sokkal fiatalabbnak látszik az ötvenkét événél. De aztán eszébe jutott a Financial Times írása, amely szerint Buchanan nem dohányzik, nem iszik, hetente háromszor fallabdázik, fél tizenegykor nyugovóra tér, és mindennap hatkor kel. Nem éppen politikusnak való életmód... – Nagy örömömre szolgál, hogy végre megismerhetem önt, Sir Giles – mondta Buchanan. – A dokkmunkások egyszerűen Gilesnak szólítanak, úgyhogy talán megtehetik ezt a vállalat vezetői is. A felharsanó kacaj oldotta az enyhe feszültséget, amelyet Giles politikusi „antennái" egyből érzékeltek. Ő fesztelen összejövetelre készült, ahol végre megismerheti Buchanant, de a jelenlévők arckifejezése arról árulkodott, hogy valami sokkal komolyabb kérdés van napirenden. – Nem sok jót sejtet a tekintetük – jegyezte meg Giles, miután lerogyott az Emma melletti fotelbe. – Attól tartok, nincsenek is jó híreink – mondta Buchanan. – Nem háborgattam volna a választás küszöbén, ha nem érzem úgy, hogy haladéktalanul tájékoztatnunk kell önt. Máris a tárgyra térek. Talán önnek is feltűnt, hogy a társaság részvényeinek ára az elődöm halála után drámaian zuhanni kezdett. – Igen, feltűnt – bólintott Giles. – De úgy gondoltam, hogy ebben nincs semmi szokatlan. – Normál körülmények között igaza lenne. A szokatlan az volt, hogy milyen gyors ütemben és milyen nagy mértékben esett a papírok árfolyama. – De a jelek szerint újra elérte a korábbi szintet, mióta ön vette át az irányítást. – Így van – mondta az elnök de nem hiszem, hogy ez kizárólag nekem köszönhető. És kíváncsi lennék, hogy létezhet-e más magyarázat a részvényár Sir William halála utáni rejtélyes zuhanására, különösen annak fényében, amire Ray hívta föl a figyelmemet: hogy ez nem először fordult elő. – Így igaz, elnök úr – erősítette meg Compton. – Akkor is ugyanilyen hirtelen áresés következett be, amikor bejelentettük, hogy utasszállító óceánjárót építünk. – De ha jól emlékszem – szólalt meg Emma -, utána akkor is helyreállt a rend. – Valóban – mondta Buchanan -, de hónapokig tartott, mire újra elérte az árfolyam a korábbi szintet, és a társaság jó hírének egyáltalán nem használt az ingadozás. Egy ilyen anomáliát egyszer még el lehet fogadni, de ha másodszor is előfordul, az embernek szöget üt a fejébe, hogy valami szabályszerű ismétlődéssel van dolga. Arra nincs időm, hogy egyfolytában attól rettegjek, mikor történik meg újra. – Buchanan a dús, homokszínű hajába túrt. – Én részvénytársaságot vezetek, nem kaszinót. – Most azt fogja mondani, hogy mindkét incidensre azután került sor, hogy Alex Fisher

igazgatótanácsi tag lett. – Ön ismeri Fisher őrnagyot? – Túl kacskaringós történet ez ahhoz, hogy most untassam vele, Ross. Legalábbis ha még éjfél előtt oda akarok érni a dokkmunkások gyűlésére. – Minden nyom Fisherhez vezet – jelentette ki Buchanan. – Mindkét alkalommal eladásra került kétszázezer részvény, azaz a társaság vagyonának szinte hajszálpontosan hét és fél százaléka. Az első ügyletet pár órával azelőtt bonyolították le, hogy a közgyűlésen bejelentettük a cég új irányvonalát, a másodikat pedig közvetlenül Sir William korai halála után. – Ez már több, mint véletlen egybeesés – mondta Emma. – És ez még nem minden – folytatta Buchanan. – Ugyanis mindkét esetben az történt, hogy a részvényeket eladó bróker három héten belül visszavásárolta pontosan ugyanezt a mennyiséget, így az ügyfele busás hasznot húzott az ügyletből. – És úgy gondolja, hogy ez az ügyfél Fisher volt? – kérdezte Emma. – Nem, neki ez túl nagy összeg – szólt közbe Giles. – Ebben bizonyára igaza van – mondta Buchanan. – Tehát Fisher nyilván valaki más helyett intézkedett. – Én Lady Virginia Barringtonra tippelnék – mondta Giles. – Az én fejemben is megfordult a gondolat – vallotta be Buchanan. – Azt viszont be is tudom bizonyítani, hogy Fisher áll a dolog mögött. – Hogyan? – Ellenőriztettem a tőzsdei nyilvántartást mindkét háromhetes időszakra – vette át a szót Compton -, és kiderült, hogy a részvényeladást mindkétszer Hongkongból intézte egy Benny Driscoll nevű alkusz. Azt pedig már nem volt nehéz kinyomozni, hogy Driscoll nem is olyan régen úgy távozott Dublinből, hogy csak pár órával volt gyorsabb az ír rendőrségnél, és aligha tér vissza egyhamar a zöld szigetre. – A kedves húgának köszönhetjük, hogy ilyen mélyre tudtunk ásni – mondta Buchanan. Giles meglepetten nézett Emmára. – Ő javasolta, hogy fogadjunk föl egy bizonyos Mr. Derek Mitchellt, akinek már máskor is igénybe vette a segítségét. Mr. Mitchell kérésünkre Hongkongba repült, és miután megtalálta a sziget egyetlen kocsmáját, ahol Guinnesst lehet kapni, egy hét leforgása, illetve több rekesz sör lefolyása alatt kiderítette, hogy hívják Benny Driscoll legnagyobb megbízóját. – Tehát végre eltávolíthatjuk Fishert az igazgatótanácsból – vonta le a konzekvenciát Giles. – Bár ilyen egyszerű lenne! – mondta Buchanan. – De sajnos joga van a székéhez, mivel ő képviseli a társaság részvényállományának hét és fél százalékát. A kétkulacsosságát pedig csak egy Hongkongban élő, részeges tőzsdei alkusz tudja bizonyítani. – Ez azt jelenti, hogy nem tehetünk semmit? – Korántsem – felelte Buchanan. – Épp ezért kellett sürgősen találkoznom önnel és Mrs. Cliftonnal. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy a saját módszereivel lépjünk föl Fisher őrnaggyal szemben. – Benne vagyok! – Én azért meghallgatnám, mire gondol, mielőtt döntenék – jelentette ki Emma. – Természetesen – mondta Buchanan, és kinyitotta az előtte heverő dossziét. – Önök ketten a társaság részvényállományának huszonkét százaléka fölött rendelkeznek. Ezzel messze a legnagyobb részvényesek, és meg sem fordulna a fejemben, hogy belevágjak a tervembe, amíg nem adták rá áldásukat. – Afelől nincs kétségünk – szúrta közbe Ray Compton -, hogy Lady Virginia hosszú távú célja a vállalat megbénítása. És ezt úgy akarja elérni, hogy rajtaütésszerű támadásokat intéz a részvényeink ellen, amíg végképp el nem veszítjük a hitelünket.

– És önök szerint ezt pusztán azért csinálja, hogy bosszút álljon rajtam? – kérdezte Giles. – Amíg van egy belső embere, mindig pontosan tudni fogja, mikor érdemes lecsapnia – kerülte meg a kérdést Buchanan. – De nem teszi kockára ezzel a taktikával egy csomó pénzét? – kérdezte Emma. – Virginia arra fütyül – legyintett Giles. – Ha sikerül tönkretennie a céget és azzal együtt engem, maximálisan elégedett lesz. Az édesanyám erre jóval hamarabb rájött, mint én. – Súlyosbítja a helyzetet – mondta az elnök -, hogy az első két akciója becsléseink szerint több mint hetvenezer fontot hozott a konyhájára. Ezért muszáj lépnünk, mielőtt újra lecsap. – Mit forgat a fejében? – kérdezte Emma. – Induljunk ki abból – szólalt meg Compton -, hogy Fisher csak az újabb rossz hírre vár, hogy újra eljátszhassa ezt az egészet. – És ha mi szolgáltatnánk neki valami rossz hírt... -folytatta Buchanan. – Az miért segít rajtunk? – csodálkozott Emma. – Azért, mert ezúttal mi lehetünk a bennfentes kereskedők – mondta Compton. – Ha Driscoll piacra dobja Lady Virginia hét és fél százalékát, mi azonnal fölvásároljuk, és így a részvényeink árfolyama nem csökkenni fog, hanem emelkedni. – De ez egy vagyonba kerülhet! – vetette ellene Emma. – Ha Fishert hamis információkkal etetjük, akkor nem – mondta Buchanan. – Ha áldásukat adják rá, megpróbálom bebeszélni neki, hogy a társaság olyan pénzügyi válságot él át, amely a fennmaradását is veszélybe sodorhatja. Tudatnám vele, hogy az idén a Buckingham építése miatt nem jelentünk be profitot, mert máris húsz százalékkal túlléptük a tervezett beruházási költséget, így nem tudnánk osztalékot fizetni a részvényeseinknek. – Tehát abból indul ki – mondta Emma -, hogy Fisher azt tanácsolja majd Virginiának, hogy adja el a részvényeit, önök pedig a háromhetes köztes időszakban alacsonyabb áron visszavásárolják az összeset. – Pontosan. És ha a részvényár az ominózus háromhetes időszak folyamán emelkedni kezdene – folytatta Ray Compton -, akkor az is előfordulhat, hogy Lady Virginia nem lesz hajlandó visszavásárolni a hét és fél százalékát. Ez esetben pedig Fisher kikerül az igazgatótanácsból, és mindkettőjüktől megszabadulunk. – Mennyi pénzre van szükségük ehhez? – kérdezte Giles. – Biztosra veszem – felelte Buchanan hogy ha van a hadipénztárban félmillió font, sarokba tudom szorítani őket. – És az időzítést hogyan tervezi? – A következő igazgatótanácsi ülésen fogom bizalmasan közölni a rossz hírt, azzal, hogy a részvényeseket az éves közgyűlésen kell majd tájékoztatnunk. – Mikor lesz a közgyűlés? – Ebben a kérdésben a tanácsát kell kémem, Sir Giles. Van elképzelése arról, hogy mikorra fogják kiírni az országos választásokat? – Az okosok május huszonhatodikára teszik föl a pénzüket, és én is egyértelműen így tervezek. – Mikor fogjuk biztosan tudni? – kérdezte Buchanan. – Általában úgy egy hónappal a parlamenti ülésszak berekesztése előtt jelentik be a pontos dátumot. – Rendben, akkor az igazgatótanácsi ülést... – Az elnök lapozott néhányat a határidőnaplójában – ...április tizennyolcadikára hívom össze, a közgyűlést pedig május ötödikére. – Miért tartaná a közgyűlést a választási kampány kellős közepén? – kérdezte Emma.

– Azért, mert csak akkor tudom garantálni, hogy a körzeti választási bizottság elnöke nem tud megjelenni. – Elnök? Miféle elnök? – tudakolta Giles. Érezhetően fölcsigázták az érdeklődését Buchanan szavai. – Nyilván nem olvasta az esti újságot – mondta Ray Compton, és az ifjú Barrington kezébe nyomta a Bristol Evening Postot. Giles elolvasta a szalagcímet: „A tobruki hős a bristoli dokknegyed tory választási bizottságának elnöke!" A cikk pedig így kezdődött: „Alex Fisher őrnagyot egyhangú szavazással... – Miben sántikál ez az ember? – kérdezte Giles. – Arra számít, hogy ön elveszíti a választást, és elnökölni akar, amikor... – Ha ez igaz, akkor Neville Simpsont támogatta volna, és nem Greg Dunnettet, hiszen Simpson sokkal félelmetesebb ellenfelem lett volna. Biztos, hogy Fisher forral valamit. – És nekünk mi a teendőnk, Mr. Buchanan? – kérdezte Emma, akinek hirtelen eszébe jutott, miért is hívta oda őket Gilesszal az elnök. – A meghatalmazásukra van szükségem, hogy megvehessek minden egyes részvényt, amely május ötödikén piacra kerül, és az azt követő három hét során folytathassam a fölvásárlást. – Mennyit veszthetünk így? – Attól tartok, akár húsz-harmincezer fontot is. De ezúttal legalább mi választjuk meg a csata napját és a harcteret, úgyhogy a végén legrosszabb esetben is a pénzüknél lesznek, vagy akár nyerhetnek is az ügyleten némi zsebpénzt. – Harmincezer font igazán nem sok, ha cserébe kirakhatjuk Fishert az igazgatótanácsból, és meghiúsíthatjuk Virginia tervét – mondta Giles. – Ha már témánál vagyunk, Fisher helyett kell majd egy új igazgatótanácsi tag... – Állok rendelkezésükre – jelentette ki Giles -, még akkor is, ha a parlamenti mandátumomba kerül. – Nem önre gondoltam, Sir Giles. Inkább abban reménykedem, hogy Mrs. Clifton talán elvállalja a feladatot. „Sir Anthony Eden miniszterelnök ma délután négy órakor ellátogatott a Buckingham-palotába, ahol Őfelsége, a királynő audiencián fogadta őt. Sir Anthony Őfelsége engedélyét kérte a parlament feloszlatásához, hogy május 26-án sor kerülhessen az országos választásra. Őfelsége kegyesen teljesítette a miniszterelnök kérését." – Pontosan úgy lett, ahogy maga megjósolta – mondta Virginia, és kikapcsolta a rádiót. – Mikor óhajtja közölni a szerencsétlen Mr. Dunnett-tel, hogy milyen sorsot szán neki? – Minden az időzítésen múlik – felelte Fisher. – Úgy gondoltam, még várok egy kicsit, és csak vasárnap délután hívom be az irodámba. – Miért éppen vasárnap délután? – Mert nem akarom, hogy más bizottsági tagok is jelen legyenek. – Magát Machiavelli is szívesen megtenné bizottsági elnöknek – jegyezte meg Virginia. – Machiavelli nem hitt a bizottságosdiban. Virginia elnevette magát. – És mikor tervezi fölhívni a hongkongi barátunkat? – A közgyűlést megelőző nap estéjén fogok telefonálni Bennynek. Fontos, hogy amint Buchanan szólásra emelkedik, ő egyből megbízást adjon az eladásra. Virginia kivett a cigarettatárcájából egy szálat, majd hátradőlt, és várta, hogy az őrnagy gyufát gyújtson. Néhány slukk után megszólalt: – Maga szerint a puszta véletlen műve, őrnagy úr, hogy

egyetlen nap alatt minden ilyen szépen a helyére kerül?

21. fejezet – Nagyra értékelem, hogy vasárnap délután ilyen gyorsan idefáradt, Dunnett. – Boldogan jöttem, elnök úr, hiszen ön is örülni fog, ha elmondom, milyen jól megy a korteskedés. Az előzetes felmérések szerint több mint ezer szavazat különbséggel nyerünk! – A párt érdekében bízzunk benne, hogy igaza van, Dunnett, mert attól tartok, nekem nincsenek ilyen jó híreim, jobb, ha leül. A képviselőjelölt vidám mosolyát fürkész tekintet váltotta. – Mi a probléma, elnök úr? – kérdezte, miután helyet foglalt Fisherrel szemben. – Szerintem maga nagyon jól tudja, mi a probléma. Dunnett, aki merőn nézte Fishert, most az ajkába harapott. – Amikor megpályázta a képviselő-jelöltséget – folytatta Fisher -, a bizottságnak benyújtott önéletrajzában, úgy tűnik, nem volt teljesen őszinte hozzánk. – Az őrnagy addig csak a harcmezőn látott így elfehéredni egy férfit. – Amint arra bizonyára emlékszik, azt is le kellett írnia, hogy mivel foglalkozott a háború alatt. – Fisher most a kezébe vette Dunnett asztalon heverő önéletrajzát, és hangosan fölolvasott belőle: – „A rögbipályán szerzett sérülésem miatt csak az egészségügyi hadtestnél teljesíthettem szolgálatot." Dunnett valósággal összecsuklott a székben, mint a zsinórjait vesztett marionettbábu. – A napokban tudomásomra jutott, hogy ez az állítása a legjobb esetben is félrevezető, de lehet, hogy inkább csalárd. – Dunnett lehunyta a szemét. – Mert az igazság az, hogy ön lelkiismereti okokból megtagadta a katonai szolgálatot, és ezért fél évig börtönben ült. Csak a szabadulása után kezdte meg szolgálatát az egészségügyi hadtestnél. – De hát ennek már több mint tíz éve! – mondta kétség-beesetten Dunnett. – Ugyan miért jönne rá bárki is? – Bár így lenne, Dunnett! Csakhogy sajnálatos módon kaptunk egy levelet valakitől, aki együtt ült magával Wight szigetén, a Parkhurst börtönben – mutatott föl Fisher egy borítékot, amelyben valójában egy gázszámla lapult. – Ha nem leplezném le a csalását, Dunnett, az azt jelentené, hogy elnézem a becstelenségét. És ha a kampány során, vagy ami még rosszabb, az ön parlamenti mandátuma alatt fény derülne az igazságra, akkor kénytelen lennék bevallani a kollégáimnak, hogy én már korábban tudomást szereztem a dologról. És akkor engem teljes joggal felszólítanának, hogy mondjak le. – De attól még megnyerhetem ezt a választást, ha ön támogat! – Vagy Barrington arathat földcsuszamlásszerű győzelmet, ha ez a dolog munkáspárti fülekbe jut. Ne feledje, hogy Barringtont hadikereszttel tüntették ki, ráadásul megszökött egy német hadifogolytáborból! Dunnett lehajtotta a fejét, és sírva fakadt. – Szedje össze magát, és viselkedjen úriember módjára. Még van rá mód, hogy megőrizze a becsületét. Dunnett fölnézett, és reménykedő kifejezés suhant át az arcán. Fisher odatolta elé a választási bizottság fejlécével ellátott üres papírlapot, és lecsavarta a töltőtolla kupakját. – Talán csináljuk együtt – mondta, és az összeroskadt férfi kezébe adta a tollat. – „Tisztelt Elnök Úr!" – diktálta az őrnagy, Dunnett pedig vonakodva írni kezdett. – „Legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok benyújtani a lemondásomat, és elállni a parlamenti képviselő-jelöltségtől. Döntésemet... – Fisher itt kis szünetet tartott – ...egészségügyi okokból kellett meghoznom." Dunnett fölnézett.

– Tudja a felesége, hogy lelkiismereti szolgálatmegtagadó volt? A férfi megrázta a fejét. – Akkor talán maradjon is így, ugyebár? – Fisher rávillantott Dunnettre egy megértő mosolyt, majd így folytatta: – „Nagyon sajnálom, hogy röviddel a választás napja előtt ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztam a bizottságot..." – Az őrnagy nézte egy kicsit a remegő kézzel körmölő Dunnettet, majd diktált tovább: – „...és nagyon sok sikert kívánok annak a szerencsésnek, aki a helyemre lép. Maradok tisztelettel..." – Fisher ezután szótlanul megvárta, míg Dunnett odabiggyeszti az aláírását a lap aljára. Amikor ez megtörtént, kezébe vette a papírlapot, és gondosan ellenőrizte a levél szövegét. Miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van, becsúsztatta a papírt egy borítékba, amelyet odalökött a vele szemben ülő férfi elé. – Címzésnek elég lesz annyi, hogy „Az Elnöknek, saját kezébe". Dunnett szót fogadott. Már beletörődött a sorsába. – Sajnálom, Dunnett – mondta Fisher, miközben visszacsavarta a tollára a kupakot. – Őszintén mondom, hogy együtt érzek magával. – Azzal betette a levelet az íróasztala legfelső fiókjába, majd bezárta a fiókot. – De fel a fejjel, cimbora! – Azzal fölállt, és megfogta Dunnett könyökét. – Bizonyára tisztában van vele, hogy mindig szívemen viseltem a sorsát, és csakis a maga jól felfogott érdekeit tartottam szem előtt. – Lassú léptekkel az ajtóhoz vezette Dunnettet, majd ismét megszólalt: – Talán bölcs dolog lenne, ha mielőbb elhagyná a választókörzetet. Mert nem szeretnénk, hogy valami kotnyeles újságíró rászálljon a sztorira, ugye? Dunnett rémült arcot vágott. – És mielőtt megkérdezné, számíthat a diszkréciómra. – Köszönöm, elnök úr – mondta Dunnett, majd becsukódott mögötte az ajtó. Fisher visszament az íróasztalához, fölvette a telefont, és tárcsázta az előtte heverő jegyzettömbbe fölírt számot. – Peter, itt Alex Fisher. Sajnálom, hogy vasárnap délután zavarom, de fölmerült egy probléma, amelyet sürgősen meg kell vitatnom magával. Esetleg szabaddá tudja tenni magát, hogy együtt vacsorázzunk? – Uraim, legnagyobb sajnálatomra arról kell tájékoztatnom önöket, hogy tegnap délután fölkeresett Gregory Dunnett, és közölte, kénytelen benyújtani a lemondását. Ezért hívtam össze ezt a vésztanácskozást. A végrehajtó bizottság szinte minden tagja egyszerre kezdett beszélni. A legtöbbször a „Miért?" szó hangzott el. Fisher türelmesen kivárta, míg helyreáll a rend, majd választ adott a kérdésre. – Dunnett bevallotta nekem, hogy félrevezette a bizottságot, amikor azt állította, hogy a háború alatt az egészségügyi hadtestnél szolgált. Valójában ugyanis lelkiismereti szolgálatmegtagadó volt, és emiatt féléves börtönbüntetésre ítélték. Most viszont megneszelte, hogy az egyik hajdani rabtársát, akivel együtt ült a Parkhurstben, megkörnyékezte a sajtó, és úgy érezte, nincs más választása, mint lemondani a képviselő-jelöltségről. Ezúttal még nagyobb lármát csaptak a véleményüknek hangot adó, illetve kérdéseket feltevő bizottsági tagok, de Fishert nem sürgette az idő. Ő már jó előre megírta a forgatókönyvet, és pontosan tudta, mi van a következő oldalon. – Én pedig úgy éreztem, nincs más választásom, mint elfogadni a lemondását, és megállapodtunk abban, hogy a lehető leghamarabb távozik a választókörzetből. Remélem, nem érzik úgy, hogy túlságosan elnéző voltam a fiatalemberrel szemben. – Hol találunk új jelöltet ilyen rövid idő alatt? – kérdezte mintegy végszóra Peter Maynard.

– Nekem is ez volt az első gondolatom – felelte Fisher ezért haladéktalanul fölhívtam a központi pártirodát, hogy útmutatást kérjek, de vasárnap délután lévén nem sokan ültek az íróasztaluknál. A jogi osztálytól azonban sikerült megtudnom valamit, ami komoly jelentőségű. Ha ugyanis május tizenkettedikéig, azaz csütörtökig nem választunk új jelöltet, a választási törvény értelmében kizárnak minket. Így pedig Barrington garantáltan elsöprő győzelmet aratna, hiszen a liberális jelölt lenne az egyetlen ellenfele. A zsivaj a tetőfokára hágott, de Fisher pontosan tudta, hogy így lesz. Miután úgy-ahogy helyreállt a rend, folytatta a mondókáját: – Ezután Neville Simpsont hívtam föl. Néhány bizottsági tag arcára reményteljes mosoly ült ki. – Rá azonban sajnálatos módon lecsapott a másik választókerület, és már alá is írta a szükséges papírokat. Ezután alaposan átnéztem a központi pártirodától kapott listát, de sajnos a jobb képességű jelöltek már mind indulnak valahol máshol, azokat pedig, akikből még válogathatunk, Barrington megenné reggelire. Szóval a kezükben vagyok, uraim. Több kéz is a levegőbe lendült. Fisher Peter Maynard-nak adta meg a szót, mintha ő kapta volna el elsőként a tekintetét. – Szomorú pillanata ez a párt történetének, elnök úr, de úgy érzem, senki sem kezelhette volna önnél jobban ezt a kényes helyzetet. Helyeslő mormogás fogadta a szavait. – Kedves magától, hogy ezt mondja, Peter. Én csak azt tettem, amit a párt szempontjából a legjobbnak éreztem. – Csak a magam nevében beszélhetek, elnök úr – folytatta Maynard -, de fölteszem a kérdést: a fölmerült probléma súlyára való tekintettel... Szóval elképzelhető, hogy rá tudjuk beszélni önt arra, hogy vállalja a megmérettetést? – Nem, nem – tiltakozott Fisher, és a kezével is hadonászott hozzá, mint Cassius. – Biztosra veszem, hogy találnak erre a feladatra nálam sokkal alkalmasabb embert. – De hát senki sem ismeri önnél jobban ezt a választó-körzetet, sőt, ha már itt tartunk, az ellenfelet sem, elnök úr! Fisher megvárta, míg néhány másik bizottsági tag is hangot ad ilyetén véleményének. Végül a bizottság titkára emelkedett szólásra: – Egyetértek Peterrel. Nem vesztegethetjük tovább az időt, annyi szent. Minél tovább húzzuk-halasztjuk a dolgot, annál boldogabbá tesszük Barringtont. Miután meggyőződött róla, hogy a bizottsági tagok többsége osztja ezt a nézetet, Fisher lehajtotta a fejét, jelt adva Maynardnak, aki egyből fölpattant. – Javaslom, kérjük föl Alex Fisher őrnagyot, hogy legyen a bristoli dokknegyed parlamenti képviselőjelöltje! Fisher fél szemmel fölnézett, hogy lássa, támogatja-e valaki a javaslatot, ami szükséges a felterjesztéshez. A titkár tette meg ezt a szívességet. – Ki szavaz mellette? – kérdezte Maynard. Több kéz is a magasba lendült. A kincstárnok megvárta, míg a legutolsó, vonakodó kéz is a többséggel tart, majd megszólalt: – Bejelentem, hogy a javaslatot egyhangú szavazással elfogadtuk. – Szavait nagy tapsvihar fogadta. – Végtelenül meg vagyok hatva, uraim – mondta Fisher -, és alázattal elfogadom a belém vetett bizalmukat, mert mint tudják, mindig a párt érdekeit helyezem előtérbe. Almomban sem gondoltam volna, hogy ilyen fordulatot vehet ez a kampány. Biztosíthatom önöket – folytatta -, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy legyőzzem a választáson Giles Barringtont, és a bristoli dokknegyednek újra konzervatív képviselője legyen az alsóházban! – Papír nélkül is fújta a szövegét, hiszen jó

néhányszor elpróbálta. A bizottság egy emberként ugrott talpra, és újabb tapsorkán tört ki. Fisher lehajtotta a fejét, és elmosolyodott. Amint hazaér, fölhívja Virginiát, és elmondja neki, hogy a csekély összeg, amelynek kifizetésére fölhatalmazta, busásan megtérült. Hiszen lám, nem hiába bízta meg Mitchellt azzal, hogy kutakodjon egy kicsit a jelöltek múltjában! Fisher most már biztos volt benne, hogy meg tudja alázni Barringtont, méghozzá ezúttal a harc mezején. – Benny, itt Fisher őrnagy. – Mindig nagy öröm számomra, ha hallom a hangját, őrnagy úr. Különösen most, amikor a verebek is azt csiripelik, hogy kijár önnek a gratuláció. – Köszönöm – mondta Fisher -, de nem ezért telefonálok. – Kezemben a toll, őrnagy úr. – Ugyanazt a tranzakciót kellene végrehajtania, mint legutóbb, de ezúttal semmi akadálya, hogy hazardírozzon egy kicsit. – Nagyon biztos magában, őrnagy úr – jegyezte meg Benny, majd miután nem kapott választ, hozzátette: – Tehát el kell adni kétszázezer Barrington-részvényt. – Megerősítem – mondta Fisher. – De az időzítés most is kulcsfontosságú. – Csak mondja meg, mikor adjak megbízást, őrnagy úr. – Május ötödikén, a Barrington éves közgyűlésének napján. De fontos, hogy az ügylet délelőtt tíz óráig lebonyolódjon. – Vegye úgy, hogy megtörtént – mondta Benny, majd pillanatnyi szünet után hozzátette: – Tehát éppen a választás napján zárul le a tranzakció? – Így van. – Kell-e ennél jobb időpont arra, hogy két legyet üssünk egy csapásra?

GILES BARRINGTON 1955

22. fejezet Nem sokkal éjfél után csörgött a telefon. Giles tudta, hogy csak egyvalaki merészeli fölhívni ilyen kései órán. – Te soha nem alszol, Griff? – Ha a konzervatív jelölt a választási kampány kellős közepén visszalép, akkor nem – felelte a kampányfőnöke. – Miről beszélsz? – kérdezte Giles, akinek egy csapásra kipattant a szeme. – Greg Dunnett visszalépett. Egészségügyi okokra hivatkozott, de ennél jóval többről lehet szó, mivel Fisher indul helyette. Próbálj aludni egy kicsit, mert hétre várlak az irodában, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. Mert, hogy őszinte legyek, ez már egy egészen más baseballmeccs, ahogy az amerikaiak mondanák. De Giles nem tudott aludni. Jó ideje gyanította, hogy Fisher forral valamit, és most már biztosra vehette, hogy így van. Nyilván kezdettől fogva azt tervezte, hogy ő lesz a jelölt. Dunnett csak az áldozati bárány szerepét töltötte be. Giles tisztában volt azzal, hogy mivel a mindössze négyszáztizennégy szavazati többséggel kivívott mandátumát készül megvédeni, és a közvélemény-kutatások szerint a toryk várhatóan növelik a képviselőik számát, kemény küzdelemre számíthat. És most olyan ellenféllel lesz dolga, akiről tudja, hogy képes a halálba küldeni másokat, ha ezáltal ő életben maradhat. Gregory Dunnett a legújabb áldozata. Másnap reggel a Barrington-házba érkező Harry és Emma a reggelizőasztalnál találta Gilest. – Három hétig nincs se ebéd, se vacsora – mondta Giles, miközben megvajazott egy újabb szelet pirítóst. – Csak cipőkoptatás a kövezeten, meg kézfogás sok-sok választópolgárral. És közben arra is vigyáznom kell, hogy ti ketten ne legyetek útban. Nem kell eszébe juttatni senkinek, hogy a húgom és a sógorom megrögzött toryszavazók. – Ott leszünk mi is – jelentette ki Emma. – Dolgozunk az ügyért, amelyben hiszünk. – Más se hiányzik nekem. – Amikor meghallottuk, hogy Fisher indul a Konzervatív Párt színeiben, úgy döntöttünk, hogy mostantól kezdve a Munkáspárt rendes tagjai vagyunk – mondta Harry. – Még adományt is küldtünk a választási alapítványotoknak. Gilesnak kis híján torkán akadt a falat. – És a következő három hetet végigdolgozzuk. Éjt nappallá téve fogunk robotolni, egészen a szavazóurnák lezárásának pillanatáig, ha ezzel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ne Fisher győzzön. – De azért van egy-két feltétele annak – tette hozzá Emma -, hogy sutba vágjuk régóta vallott elveinket, és téged támogassunk. – Tudtam, hogy ez csak csapda lehet – mondta Giles, és töltött magának egy hatalmas adag feketekávét. – Az a kikötésünk, hogy a kampány hátralevő részében nálunk fogsz lakni az udvarházban. Mert ha csak Griff Haskins viseli gondodat, annak az lesz a vége, hogy újságpapírból eszed a sült halat meg a krumplit, vedeled a sört, és a kampányiroda padlóján alszol. – Alighanem igazatok van. De figyelmeztetlek titeket, hogy éjfél előtt soha nem érek haza. – Nem baj. Csak arra vigyázz, hogy ne ébreszd föl Jessicát. – Megértettem – mondta Giles, majd egyik kezében pirítással, a másikban újsággal fölállt. – Viszlát este. – Ne állj föl az asztaltól, amíg be nem fejezted az evést! – szólt rá Emma, pontosan úgy, ahogy az

édesanyjuk szokta. Giles elnevette magát. – A mamának soha nem kellett választási kampányt folytatnia – emlékeztette a húgát. – Pedig átkozottul jó képviselő vált volna belőle – jegyezte meg Harry. – Ebben egyetértünk – mondta Giles, és a pirítóst szorongatva kisietett. Még gyorsan váltott pár szót Denbyvel, mielőtt kiszaladt volna a házból. Harryt és Emmát a Jaguarja hátsó ülésén találta. – Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte, miközben bemászott a volán mögé, és indított. – Munkába megyünk – felelte Emma. – El kell fuvaroznod minket, ha azt akarod, hogy önkéntesnek jelentkezzünk. – Ugye, tudjátok – szólalt meg Giles, amikor kihajtott a főútra -, hogy tizennyolc órás a munkanap, és nem kaptok fizetést? Húsz perc múlva Giles bevezette őket a főhadiszállására. Emmát és Harryt lenyűgözte, milyen sokféle korú, kinézetű, rendű-rangú önkéntes nyüzsög a kampányközpontban. Griff Haskins irodájához siettek, és Giles bemutatta őket a kampányfőnökének. – Két újabb önkéntes – mondta. – Mióta Alex Fisher lett a tory jelölt, nagyon fura emberek is csatlakoztak hozzánk. Üdvözlöm önöket a fedélzeten, Mr. és Mrs. Clifton. Korteskedett már valamelyikük? – Nem, soha – vallotta be Harry. – Még a toryknak sem. – Akkor kövessenek – mondta Griff, és bevezette őket az irodája mögötti terembe. Egy hosszú, iksz-lábú asztal előtt állt meg, amelyen írómappák sorakoztak. – A választókörzet minden utcájára jut egy – magyarázta, majd a kezükbe nyomott egy-egy írómappát, valamint piros, zöld és kék ceruzát. – Szerencséjük van – folytatta Griff. – A Woodbine-telepet fogták ki, amely az egyik erős bástyánk. Hadd magyarázzam el az alapszabályokat. Ha ilyenkor bekopognak valahova, valószínűbb, hogy az asszony nyit ajtót, mert a férje dolgozik. Ha viszont férfi nyit ajtót, ő valószínűleg munka-nélküli, ezért jó eséllyel a Munkáspártra szavaz. De bárkivel van dolguk, mindössze ennyit kell mondaniuk: „Jó reggelt kívánok, Giles Barrington képviseletében jöttem." Vigyázat, a világért sem Sir Giles! „Ő a Munkáspárt jelöltje a május huszonhatodikán, csütörtökön sorra kerülő választáson." Mindig hangsúlyozzák a dátumot! „Remélem, számíthat a támogatására." Most jön a dolognak az a része, amelyhez egy kis gógyi sem árt. Ha valaki azt mondja: „Világéletemben munkáspárti szavazó voltam, számíthatnak rám", akkor a piros ceruzával jelölik meg a nevét. Ha idős emberről van szó, megkérdezik tőle, hogy el kell-e majd fuvarozni kocsival a szavazóhelyiségbe. Ha az illető igennel válaszol, odaírják a neve mellé, hogy „autó". Ha valaki azt mondja: „Korábban a Munkáspártra szavaztam, de most nem vagyok biztos a dolgomban", akkor zölddel jelölik meg az illető nevét, jelezve, hogy bizonytalan, és a körzetét képviselő városi tanácstagunk pár napon belül fölkeresi. Akik azt mondják, hogy soha nem beszélnek a politikai nézeteikről, vagy át kell gondolniuk a dolgot, vagy még nem döntöttek, vagy bármi ehhez hasonlót, azok toryk, úgyhogy jelöljék meg őket a kék ceruzával, és ne pazaroljanak rájuk több időt. Eddig érthető? Mindketten bólintottak. – Az ilyen körutakon összegyűjtött adatok létfontosságúak – folytatta Griff mert a választás napján újra fölkeressük a pirosakat, hogy jártak-e már a szavazóhelyiségben. Ha még nem, akkor kicsit később újra bekopogunk hozzájuk, hogy emlékeztessük őket a szavazásra. Ha kétségük merül föl valakinek a szavazási szándékát illetően, jelöljék meg az illető nevét zölddel, jelezve, hogy bizonytalan. Az hiányzik ugyanis a legkevésbé, hogy olyanoknak juttassuk eszébe a választást – vagy ami még rosszabb, elfuvarozzuk őket szavazni -, akik a másik oldalt támogatják.

Ekkor odaszaladt hozzájuk egy fiatal önkéntes, és Griff kezébe nyomott egy cédulát. – Ezzel mit csináljak? – kérdezte. Griff elolvasta az üzenetet. – Zavard el a francba – mondta a fiúnak. – A fickó közismert toryszimpatizáns, csak az idődet akarja rabolni. Apropó – fordult ismét Harryhez és Emmához. – Aki hatvan másodpercnél tovább próbálja ott tartani magukat a küszöbén azzal, hogy őt még meg kell győzni, vagy hogy részletesebben meg akarja ismerni a Munkáspárt politikáját, netán a jelöltet, az szintén tory, aki az idejüket akarja rabolni. Kívánjanak neki szép napot, és álljanak tovább. Akkor hát sok szerencsét. Ha bejárták a körzetüket, jelentkezzenek nálam. – Jó reggelt kívánok, Ross Buchanan vagyok, a Barrington Hajózási Csoport elnöke. Engedjék meg, hogy üdvözöljem önöket a társaság éves közgyűlésén. A székükön bizonyára megtalálták az éves beszámolónkat. Hadd hívjam föl a figyelmüket a legfontosabbakra: az éves profitunk száznyolcezer fontról százhuszonkétezer fontra emelkedett, ez tizenkét százalékos növekedést jelent. Ezenkívül megbíztunk egy hajóépítő vállalatot, hogy tervezze meg az első óceánjáró luxushajónkat, és várhatóan fél éven belül be is nyújtják az árajánlatukat. – Hadd nyugtassam meg valamennyi részvényesünket – folytatta szusszanásnyi szünet után Buchanan -, hogy csak akkor valósítjuk meg a beruházást, ha meggyőződtünk róla, hogy életképes az elképzelés. Ezen gondolatok jegyében örömmel jelentem be, hogy részvényeseink osztalékát az idei évben öt százalékra emeljük, és nincs okom feltételezni, hogy a társaság növekedési üteme ne lenne tartható, vagy akár növelhető az elkövetkező évben. A kitörő taps adott Buchanannek egy kis időt, hogy lapozhasson, és megnézhesse, mit is akart mondani ezután. Amikor fölpillantott a papírjaiból, észrevette, hogy néhány pénzügyi újságíró máris kisiet a teremből, hogy a tudósításuk bekerülhessen az esti újság első kiadásába. Tudták, hogy az elnök már kiemelte a legfontosabb tudnivalókat, most már csak a részleteket fogja szép lassan elmagyarázni a részvényeseknek. Miután Buchanan a beszéde végére ért, negyven percen át válaszolgattak a kérdésekre Ray Comptonnal. A közgyűlés végén az elnök elégedetten nyugtázta, hogy a cseverésző részvényesek többsége mosolyogva távozik. A hotel konferenciatermének színpadáról távozó Buchananhez odaszaladt a titkárnője. – Sürgős hívása van Hongkongból – mondta. – A szálloda telefonközpontosa már várja, hogy bekapcsolhassa a szobájába. Harry és Emma az első korteskörút után kimerültén érkezett meg a Munkáspárt kampányközpontjába. – Hogy ment? – érdeklődött Griff, miközben szakértő szemmel átfutotta az írómappáikat. – Nem volt rossz – felelte Harry. – Ha a Woodbine-telepből indulunk ki, biztosan révbe érünk. – Bár úgy lenne! Az ott lakók sziklaszilárd munkáspárti szavazók, de holnap rászabadítom magukat az Arcadia Avenue-ra, és akkor majd meglátják, mire vállalkoztak. Mielőtt hazamennek, tegyék ki a faliújságra a nap legjobb válaszát. A győztes kap egy doboz csokibonbont. Emma szája mosolyra húzódott. – Egy nő azt mondta: „A férjem a torykra szavaz, én viszont mindig Sir Gilesra. De nehogy megmondják az uramnak!" Griff is elvigyorodott. – Ez nem ritkaság. És Emma, ne feledje: a maga legfontosabb feladata az, hogy a jelölt jóllakjon, és kialudja magát. – És velem mi lesz? – kérdezte Harry, miközben beviharzott a terembe Giles. – Az engem nem érdekel – felelte Griff. – Nem a maga neve szerepel a szavazólapon. – Hány helyre megyek ma este? – hangzott Giles első kérdése. – Három helyre – felelte Griff, és kívülről fújta: – Hét órára a Hammond Street-i Keresztény

Legényegyletben várnak, nyolcra a Cannon Road-i biliárdklubban, kilencre pedig a Munkásklubban. Semmiképp se késs el egyik programodról sem, és mindenképp feküdj le még éjfél előtt. – Kíváncsi lennék, mikor fekszik le Griff – jegyezte meg Emma, miután a kampányfőnök elrohant, hogy kezelje a legújabb válsághelyzetet. – Soha – súgta Giles. – Az az ember egy vámpír. Amikor Ross Buchanan belépett a hotelszobájába, a telefon már csörgött. Nagy léptekkel odasietett, és fölmarkolta a kagylót. – Vonalban van a hongkongi hívása, uram. – Jó napot kívánok, Mr. Buchanan – szólalt meg nagy recsegés közepette egy skót kiejtéssel beszélő hang. – Itt Sandy McBride. Gondoltam, tudatom önnel, hogy minden úgy történt, ahogy megjósolta, szinte percnyi pontossággal. – A bróker neve? – Benny Driscoll. – Ez sem meglepő – jegyezte meg Buchanan. – Avasson be a részletekbe. – Miután kinyitott a Londoni Értéktőzsde, a távírószalagon pillanatokon belül megjelent egy eladási megbízás kétszázezer Barrington-részvényre. Utasításaihoz híven azonnal fölvásároltuk az összeset. – Milyen áron? – Négy font három shilling. – Azóta dobtak piacra Barrington-részvényt? – Nem sokat. Hogy őszinte legyek, azok után, hogy ön olyan kiváló eredményekről számolt be a közgyűlésen, több volt a vételi megbízás, mint az eladási. – Most mennyi az árfolyam? – Buchanan hallotta, hogy a háttérben kopog a távíró. – Négy font hat shilling – felelte McBride. – És itt mintha megállapodott volna. – Jól van – mondta Buchanan. – Ne vegyen többet, amíg nem megy négy font három shilling alá. – Értettem, uram. – Az őrnagy nemigen fogja lehunyni a szemét a következő három hétben. – Az őrnagy? – csodálkozott a bróker, de Buchanan már letette a telefont. Az Arcadia Avenue, ahogy arra Griff jó előre figyelmeztette őket, a toryk erős bástyája volt. Harry és Emma mégsem tért vissza üres kézzel a kampányirodára. Griff megnézte az írómappáikat, és fürkész tekintettel nézett rájuk. – Szigorúan betartottuk a szabályait – mondta Harry. – Akinél nem voltunk biztosak a dolgunkban, azt mindig zölddel jelöltük. – Ha nem tévednek, sokkal szorosabb lesz a versengés, mint amit a közvélemény-kutatás jósol – mondta Griff, miközben kifulladva, a Bristol Evening Postot lobogtatva berontott Giles. – Láttad a címlapot, Griff? – kérdezte, és a kampányfőnök kezébe nyomta a lap első kiadását. A férfi elolvasta a szalagcímet, majd e szavakkal adta vissza az Evening Postot Gilesnak: – Fütyülj rá. Ne mondj semmit, ne csinálj semmit. Ez a tanácsom. Emma bekukucskált Giles válla fölött, hogy lássa a szalagcímet. „Fisher vitára hívja Barringtont." – Érdekesen hangzik – jegyezte meg. – Érdekes is lenne, de csak ha Giles olyan bolond lenne, hogy elfogadja a kihívást. – Miért ne fogadná el? – csodálkozott Harry. – Hiszen sokkal jobb vitázó, mint Fisher, és sokkal nagyobb a politikai tapasztalata. – Lehet, hogy így van – mondta Griff -, de az ellenfélnek soha nem szabad teret adni. Mivel Giles a hivatalban lévő képviselő, ő diktálhatja a feltételeket. – Igen, de olvastad azt is, amit az a rohadék utána mondott? – kérdezte Giles.

– Miért pocsékolnám az időmet Fisherre, ha úgysem lesz vita? Giles ezt elengedte a füle mellett, és hangosan olvasni kezdte a cikket: – „Barringtonnak sok kérdésre kell még választ adnia, ha továbbra is abban reménykedik, hogy május huszonhatodika után is ő lesz a bristoli dokknegyed parlamenti képviselője. De mivel jól ismerem őt, biztosra veszem, hogy a tobruki hős kibújik a megmérettetés alól. Én jövő csütörtökön, május tizenkilencedikén ott leszek a Colston Csarnokban, és szeretettel várom a nagyközönség kérdéseit. A színpadon három szék fog állni, és ha Sir Giles nem jelenik meg, a választópolgárok bizonyára le tudják majd vonni a megfelelő konzekvenciát." – Miért lesz három szék? – értetlenkedett Emma. – Fisher tudja, hogy a liberális jelölt ott lesz, mert úgysincs vesztenivalója – mondta Griff. – Én viszont változatlanul csak azt tudom tanácsolni, hogy ne is törődj a rohadékkal. Holnap már más szalagcím lesz, és ez a mai – mutatott az újságra – csak arra lesz jó, hogy sült halat csomagoljanak bele krumplival. Ross Buchanan az íróasztalánál ült, és éppen a Harland & Wolff hajóépítő vállalat legújabb jelentését nézte át, amikor rácsörgött a titkárnője. – Sandy McBride van a vonalban Hongkongból. Fogadja a hívást? – Kapcsolja be. – Jó reggelt, uram. Gondoltam, talán tudni akar róla, hogy Benny Driscoll szinte óránként telefonálgat, hogy van-e eladó Barrington-részvényünk. Természetesen megvan mind a kétszázezer, és mivel az árfolyam egyre emelkedik, megkérdezném, hogy eladhatok-e valamennyit? – Csak akkor, ha letelt a három hét, és új számlát nyitottunk. Addig vevők vagyunk, nem eladók. Amikor Giles másnap meglátta az Evening Post másnapi szalagcímét, egyből tudta, hogy nem kerülheti el a szemtől szembeni ütközetet Fisherrel. „A bristoli püspök vezeti a választási vitát!" – harsogta a lap. Griff ezúttal alaposabban elolvasta a szöveget. Bristol püspöke, Frederick Cockin főtisztelendő atya elvállalta a választási vita moderátorának szerepét. A vitára május 19-én, jövő csütörtökön este fél nyolckor kerül sor a Colston Csarnokban. Alex Fisher őrnagy, a Konzervatív Párt és Mr. Reginaid Ellsworthy, a Liberális Párt jelöltje már jelezte részvételét. Sir Giles Barrington, a Munkáspárt jelöltje még nem válaszolt a meghívásunkra. – Még mindig úgy gondolom, hogy ne foglalkozz vele – mondta Griff. – De hát nézd meg a címlapfotót! – Giles megint odalökte az újságot a kampányfőnökének. Griff a fényképre pillantott. A Colston Csarnok színpadának kellős közepén, rivaldafényben álló üres szék alatt ez a képaláírás volt olvasható: Vajon eljön-e Sir Giles? – Nyilván te is érted – szólalt meg Giles -, hogy ha nem megyek el, nagy napjuk lesz. – Ha pedig elmész, az lesz életük legboldogabb napja – kontrázott. Griff, majd kis szünet után hozzátette: – De a te kezedben van a döntés, és ha feltett szándékod, hogy odamész, akkor a javadra kell fordítanunk ezt a helyzetet. – És ezt hogy csináljuk? – Holnap reggel hétkor kiadsz egy sajtóközleményt, hogy a változatosság kedvéért megint mi legyünk a címlapon. – És mit mondunk? – Azt, hogy nagy örömmel elfogadod a kihívást, mert így legalább megmutathatod, mit ér a toryk politikája, és egyúttal megkönnyítheted a bristoliak döntését arra vonatkozóan, hogy ki a legalkalmasabb a parlamenti képviseletük ellátására. – Mitől gondoltad meg magad? – kérdezte Giles.

– Megnéztem a legutóbbi korteskörutak eredményét. A számok azt mutatják, hogy több mint ezer szavazattal veszteni fogsz. Így aztán már nem a favorit vagy, hanem a kihívó. – Milyen csapás érhet még? – Esetleg beülhetne az első sorba a feleséged, és föltehetné az első kérdést. Aztán fölbukkanhatna a barátnőd is, és jól pofon vághatná. Akkor már nem kéne aggódnod a Bristol Evening Post miatt, mert ott lennél az ország összes újságjának a címlapján.

23. fejezet Giles hangos taps kíséretében foglalta el helyét a színpadon. A zsúfolt nézőtér előtt elmondott beszéde aligha sikerülhetett volna jobban, és előnynek bizonyult az is, hogy ő kapott szót utoljára. Mindhárom képviselőjelölt jó fél órával a kitűzött időpont előtt érkezett, majd úgy kerülgették egymást, mint a kisiskolások az első táncórán. A vitát vezető püspök végül összeterelte őket, és elmagyarázta, hogyan kívánja levezényelni az eseményt. – Mindhármukat fölkérem majd, hogy mondják el a nyitóbeszédüket, amely nem tarthat tovább nyolc percnél. Hét perc után csöngetek – tette hozzá, és be is mutatta. – A nyolcadik perc végén újabb csöngetéssel jelzem, hogy lejárt az idejük. A beszédek után pedig megkérem a hallgatóságot, hegy tegyék föl kérdéseiket. – Hogyan döntjük el a beszédek sorrendjét? – kérdezte Fisher. – Sorshúzással – felelte a püspök, és már oda is tartotta eléjük az ökölbe szorított kezét, amelyből három szalmaszál kandikált ki. Az őrnagy húzta a legrövidebbet. – Tehát ön üt először, Fisher őrnagy – mondta a püspök. – Ön lesz a második, Mr. Ellsworthy, Sir Giles pedig az utolsó. Giles rámosolygott Fisherre. – Peched van, öregem. – Nem, dehogy, én akartam kezdeni – felelte Fisher, de erre még a püspök is fölvonta a szemöldökét. A püspök fél nyolc előtt öt perccel bevezette a három férfit a színpadra. Ez volt az est egyetlen pillanata, amikor az egész terem tapsolt. Giles leült, és lenézett a zsúfolt nézőtérre. Úgy becsülte, hogy ezernél is többen jöttek el a viadalra. Tudta, hogy mindhárom párt szétoszthatott a szimpatizánsai között kétszáz-kétszáz jegyet. Marad tehát úgy négyszáz bizonytalan szavazó, akiknek a támogatását elnyerheti. Nagyjából ennyi volt a többsége az előző választáson... A püspök pontban fél nyolckor megnyitotta a rendezvényt. Bemutatta a három jelöltet, majd fölkérte Fisher őrnagyot, hogy tartsa meg a nyitóbeszédét. Fisher lassú léptekkel kivonult a színpad elejére, a pulpitusra helyezte a beszéde szövegét, és megkocogtatta a mikrofont. Idegesen, lehajtott fejjel vágott bele a mondókájába, szemmel láthatóan félt, hogy ha fölpillant, nem találja meg, hol tartott. Amikor a püspök csengőszava jelezte, hogy egy perce maradt, Fisher fokozta a tempót, de emiatt többször is megakadt. Giles el tudta volna magyarázni neki, hogy ha az ember nyolc percet kap, akkor hétperces beszédet ír. Hiszen még mindig sokkal jobb, ha valamivel korábban fejezi be, mint ha belefojtják a zárszót. A helyére visszatérő Fishert mindezek ellenére hosszas tapssal jutalmazták a támogatói. Gilest alaposan meglepte a liberálisok álláspontját kifejtő Reg Ellsworthy. Nem előkészített szónoklatot mondott el, sőt a főbb témákat fölvázoló jegyzetei sem voltak, csak helyi témákról locsogott összevissza, majd az első csengetésre, amely után még egy percig beszélhetett volna, elhallgatott a mondat közepén, és visszament a helyére. Ellsworthy véghezvitt valamit, amiről Giles

azt hitte, lehetetlen: hozzá képest ugyanis Fisher jó szónoknak hatott. A jelenlévők egyötöde azonban így is megéljenezte az ügyük szószólóját. Gilest meleg fogadtatásban részesítette a kétszáz szimpatizánsa, igaz, a hallgatóság elég nagy része a kezén ült – de ezt már sokszor megtapasztalta a parlamentben, amikor a kormánypárti padsorokhoz intézte szavait. A pulpitus mellett állva beszélt, csak olykor-olykor pillantott bele a jegyzeteibe. Először a konzervatív kormány kudarcait vette sorra, és vázolta, hogy milyen politikát folytatna a Munkáspárt, ha hatalomra jutna. Ezután helyi témákat érintett, és a helyi kampányolás kérdésében sikerült is odaszúrnia egyet a liberálisoknak, kacajra fakasztva a zsúfolt nagytermet. A beszéde végén legalább a közönség fele tapsolt. Ha akkor ér véget a vita, csak egyvalaki lehetett volna a győztes. – A jelöltek most a közönség kérdéseire válaszolnak – jelentette be a püspök. – Bízom benne, hogy erre tisztelettudó és rendezett módon kerül sor. Erre rögtön fölpattant Giles harminc támogatója. Magasba lendült a kezük, hogy jól előkészített kérdéseikkel erősítsék a saját jelöltjüket, és romlásba döntsék a másik kettőt. Csak az volt a probléma, hogy a másik oldalon ugyanilyen gyorsan emelkedett a levegőbe hatvan, nem kevésbé elszánt kéz. Az előrelátó püspök azonban már kifigyelte, hol ül a három tábor, és a közönség pártatlan tagjait válogatta ki, akik olyasmikre voltak kíváncsiak, mint például a parkolóórák bevezetésének kérdése (itt a liberális jelölt csilloghatott), a jegyrendszer eltörlése (ezzel mindhárom jelölt egyetértett), vagy a vasutak további villamosítása (ezzel egyikük sem jutott előbbre). De Giles tudta, hogy előbb-utóbb kilőnek rá egy mérgezett nyilat, és nagyon kell majd igyekeznie, hogy ne találjon célba. Már hallotta is, hogy rezeg az íj. – Elmagyarázná, Sir Giles, hogy a legutóbbi parlamenti ülésszak alatt miért látogatott el gyakrabban Cambridge-be, mint a saját választókörzetébe? – kérdezte egy magas, sovány, középkorú férfi, akit Giles fölismerni vélt. Kellett pár másodperc, hogy összeszedje magát. Már éppen fölállt volna, ám ekkor hirtelen talpra ugrott Fisher, akit szemmel láthatóan nem lepett meg a kérdés, és biztosra vette, hogy a teremben mindenki tudja, mire célzott a kérdező. – Hadd nyugtassak meg minden jelenlévőt – mondta az őrnagy -, hogy én Bristolban töltöm majd el a legtöbb időt, bármilyen kellemes kikapcsolódással kecsegtetnek más városok! A széksorokra pillantó Giles kifejezéstelen arcok tömegét látta maga előtt: úgy tűnt, a közönségnek fogalma sincs, miről beszél Fisher. A liberális jelölt is szólásra emelkedett, de nyilván félreértette a dolgot, mert csak ennyi hozzáfűznivalója volt: – Én oxfordi ember vagyok, arra a másik helyre csak akkor megyek, ha muszáj. Páran elnevették magukat. Gilest a két ellenlábasa elegendő munícióval látta el ahhoz, hogy viszonozza a tüzet. Fölállt, és szembefordult Fisherrel. – Muszáj megkérdeznem Fisher őrnagy úrtól: az, hogy több időt szándékozik eltölteni Bristolban, mint bármely más városban, azt jelenti-e, hogy ha jövő csütörtökön ő nyer, nem foglalja el a helyét a londoni parlament alsóházában? Giles megvárta, míg elcsitul a nevetés és a taps, majd hozzátette: – Bizonyára nem kell emlékeztetnem a konzervatív jelöltet Edmund Bürke szavaira: „Azért választottak meg, hogy Bristol népét képviseljem Westminsterben, nem pedig azért, hogy Westminster népét képviseljem Bristolban." Nos, ezzel a konzervatív véleménnyel szívből egyetértek. – Giles hosszan tartó taps kíséretében leült. Tudta, hogy a kérdést nem igazán válaszolta meg, de úgy érezte, megúszta.

– Azt hiszem, még egy kérdésre maradt idő – mondta a püspök, és a terem kellős közepén ülő nőre mutatott, mert biztosra vette, hogy semleges néző. – Elmondaná a három jelölt, hogy hol van ma este a felesége? Fisher hátradőlt, és keresztbe fonta a karját, Ellsworthy pedig értetlenül nézett. Végül a püspök Gileshoz fordult: – Azt hiszem, most ön az első. Giles fölállt, és a nő szemébe nézett. – A feleségem és én – kezdte – pillanatnyilag a válási procedúra időszakát éljük. Remélem, hogy a közeljövőben pont kerül az ügy végére. A bejelentést kínos csönd fogadta. Miután Giles leült, talpra szökkent Ellsworthy, és így szólt a hallgatósághoz: – Be kell vallanom, hogy mióta én vagyok a liberális jelölt, nem találtam senkit, aki akár csak randevúzna velem, nemhogy hozzám jönne feleségül. Kitörő hahota és lelkes taps fogadta a szavait. Giles egy pillanatig azt hitte, hogy Ellsworthy szellemes válasza talán oldja valamelyest a feszültséget. Aztán lassan fölállt Fisher. – A barátnőm – kezdte, és ezzel alaposan meglepte Gilest -, aki elkísért ma este, és itt ül az első sorban, a kampány során végig mellettem marad. Jenny, megtennéd, hogy fölállsz, és meghajolsz? A vonzó, fiatal nő fölállt, szembefordult a közönséggel, és odaintett nekik. Ő is megkapta a neki járó tapsot. – Vajon hol láttam én már ezt a nőt? – suttogta Emma. Harry azonban nem rá figyelt, hanem Fisherre, aki nem ült vissza a helyére, mert szemmel láthatóan volt még mondanivalója. – Gondoltam, talán az is számot tarthat az érdeklődésükre, hogy ma reggel levelet kaptam Lady Barringtontól. Olyan csönd telepedett a teremre, amilyet még egyik jelöltnek sem sikerült elérnie az est folyamán. Giles feszülten előredőlve nézte, ahogy Fisher előhúz a belső zsebéből egy levelet, majd lassan széthajtogatja, és olvasni kezdi. – „Kedves Fisher őrnagy! Azért írok önnek, hogy kifejezzem csodálatomat, amiért oly vitézül küzd a Konzervatív! Párt színeiben. Szeretném, ha tudná, hogy ha Bristol városi polgára lennék, habozás nélkül önre szavaznék, mert hitem szerint messze ön a legjobb jelölt. Alig várom, hogy láthassam, amint elfoglalja az önt megillető helyet az alsóházban. Szívélyes üdvözlettel: Virginia Barrington." A teremben pokoli ricsaj támadt, és Giles rádöbbent, hogy mindaz, amit az előző órában elért, egyetlen perc alatt köddé vált. Fisher összehajtotta a levelet, visszacsúsztatta a zsebébe, és visszaült a helyére. A püspök hősiesen próbálta helyreállítani a rendet, de az őrnagy hívei vadul éljeneztek, Giles támogatói pedig kétségbeesetten nézték őket. Griffnek igaza volt: soha nem szabad pódiumhoz juttatni az ellenfelet! – Sikerült visszavásárolnia valamit? – Még nem – felelte Benny. – A Barrington-részvények árfolyama még mindig magas. Meglovagolták a vártnál jobb éves profitot, meg azt a várakozást, hogy a toryk parlamenti többsége a választás után nőni fog. – Hogy áll most a részvény? – Négy font hét shilling körül, és nem látom okát, hogy miért esne a közeljövőben. – Jelen állás szerint mennyit veszítünk? – kérdezte Fisher. – Mi nem veszítünk, csak ön – mondta Benny. – Lady Virginia nem veszít egy garast sem. Sokkal jobb áron adta el a részvényeit, mint amennyit fizetett értük. – De ha nem vásárolja vissza őket, én kikerülök az igazgatótanácsból!

– Ha pedig visszavásárolja, busás felárat kell fizetnie, és szerintem ez nem tenné boldoggá. – Benny pár másodpercig kivárt, majd hozzátette: – Próbálja a dolog jó oldalát nézni, őrnagy úr: egy hét múlva parlamenti képviselő lesz! A másnapi helyi lapok nem nyújtottak kellemes olvasmányt a hivatalban lévő képviselőnek: Giles beszédéről szinte említést sem tettek, csak a sugárzóan szép Virginia tündökölt a címlapon, a méretes fotó alá pedig a Fishernek írt levele szövegét nyomtatták. – Ne lapozz – mondta Griff. Giles már lapozott is a legújabb közvélemény-kutatási eredményekhez: azt jósolták, hogy a toryk huszonhárom mandátummal növelik parlamenti többségüket. A bristoli dokknegyed a nyolcadik volt azoknak a szoros többséggel megnyert munkáspárti körzeteknek a sorában, amelyek valószínűleg a konzervatívok kezére kerülnek. – Egy hivatalban lévő képviselő nem sokat tehet, ha az országos közvélemény a pártja ellen fordul – mondta Griff, miután Giles a cikk végére ért. – Egy átkozottul jó képviselő talán megér ezer pluszszavazatot, egy gyönge ellenfél pedig elveszíthet ezret, de hogy őszinte legyek, abban sem vagyok biztos, hogy az a kétezer voks elég lenne-e. Persze ettől még harcolni fogunk az utolsó szavazatig, csütörtök este kilenc óráig. Úgyhogy semmiképpen ne lankadjon az éberséged egy pillanatra sem! Ki kell menned az utcára, és kezet kell ráznod mindennel, ami él és mozog. Kivéve Alex Fishert. Ha vele összefutsz, engedélyt adok rá, hogy puszta kézzel megfojtsd. – Sikerül visszavásárolnia valamit? – Attól tartok, nem, őrnagy úr. Egyszer sem ment négy font három shilling alá az árfolyam. – Akkor kikerültem az igazgatótanácsból. – Azt hiszem, ez mindvégig része volt a Barrington tervének – mondta Benny. – Hogy érti ezt? – Sandy McBride egyből fölvásárolta a részvényeit, amint piacra dobta őket, és az elmúlt huszonegy nap során mindvégig ő volt a legnagyobb vevő. Márpedig róla mindenki tudja, hogy a Barrington brókere. – A rohadék! – Nyilván átláttak a szitán, őrnagy úr. De azért nincs minden veszve, hiszen Lady Virginia több mint hetvenezer fontot nyert az üzleten, ezért úgy gondolom, adósa önnek. Giles a kampány utolsó hetében mindent beleadott: időnként úgy érezte magát, mint a hegymenetben követ görgető Sziszüphosz. Amikor a választás előtti napon megérkezett a kampányirodára, Griffet hosszú idő óta először látta komolyan lehangoltnak. – Ezt tegnap este bedobták tízezer választó postaládájába – újságolta -, hátha valaki lemaradt róla. Azzal fölmutatta a Bristol Evening Post címlapjának másolatát. Virginia fényképe alatt a Fisherhez írt levele volt olvasható, az alatt pedig a következő mondat: „Ha azt akarja, hogy rendes, becsületes ember legyen a képviselője, szavazzon Fisherre!" – Az az ember egy nagy rakás szar – mondta Griff. – És egyenesen az égből pottyant a nyakunkba – tette hozzá, miközben beballagott az első önkéntes, kezében a reggeli lapokkal. Giles lerogyott egy fotelbe, és lehunyta a szemét. De a következő másodpercben megesküdött volna rá, hogy nevetni hallotta Griffet. Igen, nevetett! Giles kinyitotta a szemét, a kampányfőnöke pedig a kezébe nyomta a Daily Mailt. – Szoros lesz a befutó, öregem, de legalább újra versenyben vagyunk. Giles nem ismerte föl azonnal a címlapon látható csinos lányt, akit kiválasztottak a Benny Hill Show női főszerepére. Jenny elmesélte a Mail tudósítójának, milyen munkát vállalt a nagy áttörés előtt.

„Napi tíz fontért kísérgettem a választókörzetében egy tory képviselőjelöltet, és a barátnőjének adtam ki magam." Giles úgy találta, nem valami előnyös a Fisherről készült fotó... Fisher hangosan elkáromkodta magát, amikor meglátta a Daily Mail címlapját. Fölhajtotta a harmadik csésze feketekávéját, és már éppen fölállt, hogy elinduljon a kampányirodára, amikor meghallotta a reggeli postával érkezett levelek puffanását a lábtörlőn. Ügyet sem vetett volna a paksamétára, ha nem szúr szemet neki a Barrington Hajótársaság emblémájával ellátott küldemény. Lehajolt, fölvette a lábtörlőről, és visszament a konyhába. Föltépte a borítékot, és kihúzott belőle két csekket. Az egyiket neki állították ki ezer fontról (ez volt a negyedéves tiszteletdíja a Barrington igazgatótanácsi tagjaként), a másikon szereplő összeg pedig hétezer-háromszáznegyvenegy font volt – Lady Virginia éves osztaléka. Ezt a csekket is Alexander Fisher őrnagy nevére állították ki, mert senki sem tudhatta meg, hogy ő Lady Virginia hét és fél százalékos tulajdonrészének köszönhetően került be az igazgatótanácsba. Hát, ennek most vége... Majd este, ha hazaér, kiállít egy csekket ugyanerről az összegről, és elküldi Lady Virginiának. Az órájára nézett, hogy nem túl korai-e telefonálni. Nyolc óra múlt pár perccel... Neki már a Temple Meads pályaudvar előtt lenne a helye, ott kéne üdvözölnie a munkába siető szavazókat. De : Lady Virginia már biztos ébren van. Fisher fölvette a kagylót, és tárcsázott egy kensingtoni számot. A vonal túlsó végén többször is kicsöngött a készülék, míg végül beleszólt egy álmos hang. Fisher kis híján letette. – Ki az? – kérdezte nyersen Virginia. – Alex Fisher. Gondoltam, tudatom önnel, hogy eladtam az összes Barrington-részvényét, és több mint hetven ezer fontot nyert az ügyleten. – Fisher várta a köszönő szavakat, de hiába. – Érdeklődni szeretnék, hogy tervezi-e a részvényei visszavásárlását. Hiszen szép profitot könyvelhetett el, amióta benne vagyok az igazgatótanácsban. J – Ahogy ön is, őrnagy úr, erre nyilván nem kell em*| lékeztetnem. De a jövőre vonatkozó terveim némiképp megváltoztak, és a Barrington Hajótársaság már nem szerepel köztük. – De ha nem vásárolja vissza a hét és fél százalékát, oda az igazgatótanácsi helyem! – Emiatt nem lesznek álmatlan éjszakáim, őrnagy úr. – De én úgy gondoltam, hogy az adott körülmények között... – Miféle körülmények között? – Szóval hogy talán helyénvalónak érez egy kis jutalmat – mondta a hétezer-háromszáznegyvenegy fontról szóló csekkre pillantva Fisher. – Milyen kicsit? – Esetleg ötezer fontot? – Ezen még gondolkodom. – Csönd lett, és Alex már azt hitte, megszakadt a vonal, de Virginia kis idő múlva folytatta: – Elgondolkodtam rajta, őrnagy úr, és elvetettem az ötletet. – Akkor esetleg némi kölcsön... – ütötte tovább a vasat Fisher. Igyekezett nem túl kétségbeesett benyomást kelteni. – Nem mondta önnek a dadája, hogy „kölcsönt ne végy, ne adj"? Hát persze hogy nem mondta, hiszen nem is volt dadája. Virginia a másik oldalára fordult, és háromszor egymás után nagyot koppintott az ágytámlára. – Á, megjött a szobalány a reggelimmel, őrnagy úr, úgyhogy el kell búcsúznom öntől. És ha én egyszer elbúcsúzom, azt komolyan gondolom. Fisher kattanást hallott. A nevére kiállított hétezer-háromszáznegyvenegy fontos csekkre meredt, és eszébe jutottak Benny szavai: Adósa önnek.

24. fejezet Giles a választás napján már hajnali ötkor fönt volt, és nem is csupán azért, mert nem tudott aludni. A földszinten Denby kinyitotta neki a reggelizőterem ajtaját, és úgy kívánt jó reggelt, mintha mindennap parlamenti választást rendeznének. Giles kivett a kredencből egy tálkát, és megrakta kukoricapehellyel meg gyümölccsel. Éppen a napi programját nézte át, amikor kinyílt az ajtó, és belépett az elegáns, kék blézert meg szürke flanelnadrágot viselő Sebastian. – Seb! Mikor értél haza? – Késő este, Giles bácsi. Szabadnapot kaptunk, mert az iskolában lesznek a szavazóhelyiségek. Így aztán hazakéredzkedtem, hogy segíthessek neked. – Milyen feladatra vágysz? – kérdezte Giles, miközben Denby letett elé egy tányér szalonnás tojást. – Bármit megteszek, hogy te győzz. – Akkor figyelj jól. A párt a választás napján nyolc bizottsági irodát működtet a választókörzetben. Ezeken az állomásokon önkéntesek dolgoznak, néhányuk mögött már tucatnyi választás áll. Ők értékelik ki a rájuk bízott körzetekben folytatott adatgyűjtés eredményét. Fölmérünk minden egyes utat, utcát, zsákutcát és közt, hogy lássuk, hol élnek a támogatóink. Ezenkívül minden szavazóhelyiségben ül majd egy önkéntesünk, aki följegyzi, hogy ki adta már le a szavazatát. A legnagyobb gondot az okozza, hogy ennek a listának el kell jutnia a bizottsági irodába, hogy nyomon követhessük, kik azok a támogatóink, akik még nem szavaztak. Őket ugyanis mindenképpen el kell juttatnunk este kilenc óráig a szavazóhelyiségbe. Általános szabály – folytatta Giles -, hogy ránk többen szavaznak reggel nyolc és tíz között, de tízkor megindulnak a toryk is, és délután négyig egyre csak jönnek. A legfontosabb a négy óra utáni időszak, amikor a választók hazafelé tartanak a munkából, mert ha útközben nem szavaznak, utána már szinte lehetetlen kimozdítani őket otthonról. – Ekkor lépett be Emma és Harry. – Nektek milyen feladatot osztott ki mára Griff? – kérdezte Giles. – Én egy bizottsági irodában leszek – felelte Emma. – Én pedig a pirossal jelölt szavazókhoz kopogtatok be – mondta Harry. – És ha kell, kocsival elfuvarozom őket a szavazóhelyiségbe. – Ne feledd – intette Giles -, hogy egyik-másik valószínűleg négy éve, az előző választáson ült utoljára autóban, hacsak nem volt azóta esküvő vagy temetés a családjukban. Melyik irodába osztott be Griff? – kérdezte Emmától. – Miss Parishnek kell segédkeznem a Woodbine-telepen. – Ez hízelgő rád nézve – mondta Giles. – Miss Parish ugyanis élő legenda. Felnőtt férfiak reszketnek előtte, mint a nyárfalevél, ha elfelejtettek szavazni. Egyébként Seb is jelentkezett önkéntes munkára, ő lesz az egyik lótifuti. Már elmagyaráztam neki a teendőit. Emma rámosolygott a fiára. – Akkor én mentem – jelentette be Giles, és fölpattant, de előtte még betett két szelet barna kenyér közé két szelet szalonnát. Emma belátta, hogy ezért csak az édesanyjuk dorgálhatta volna meg, a választás napján pedig valószínűleg ő sem. – A nap folyamán mindegyik bizottsági irodát útba ejtem – mondta távozóban Giles -, úgyhogy még találkozunk. A bejárati ajtó előtt Denby várta. – Bocsásson meg, amiért alkalmatlankodom, uram, de remélem, nem okoz fennakadást, ha a személyzet kér egy félórás kimenőt délután négy és fél öt között. – Van ennek valami különleges oka?

– A szavazás, uram. A ház ura zavart képet vágott. – Hány szavazatról van szó? – suttogta. – Hatan önre szavazunk, uram, egyvalaki még bizonytalan. – Giles fölvonta a szemöldökét. – Az új kertészünk rangján felüli nézeteket vall, uram – magyarázta Denby. – Azt képzeli magáról, hogy ő tory. – Akkor szívből remélem, hogy nem egy szavazattal fogok alulmaradni – mondta Giles, majd elrohant. A kocsibejárón már ott állt Jessica, és kinyitotta neki a kocsija ajtaját, ahogy minden reggel. – Veled jöhetek, Giles bácsi? – kérdezte. – Most nem. De megígérem, hogy a következő választáson ott leszel mellettem. Azt fogom mondani, hogy a barátnőm vagy, és elsöprő győzelmet aratok. – Nem segíthetnék valamit? – Nem, nem... Illetve dehogynem. Ismered az új kertészt? – Albertet? Igen, nagyon kedves. – Azt fontolgatja, hogy a konzervatívokra szavaz. Próbáld meg délután négyig lebeszélni róla. – Meglesz, meglesz – mondta Jessica, Giles pedig bemászott a volán mögé. Giles hét óra előtt pár perccel parkolt le a kikötő bejárata előtt. Kezet rázott a reggeli műszakra beblokkoló munkásokkal, és az éjszakai műszakból távozókkal is. Meglepte, hogy milyen sokan akarnak váltani vele pár szót. – Ne féljen, ma nem hagyom cserben, főnök! – Számíthat rám! – Egyenesen szavazni megyek! Amikor Dave Coleman, az éjszakai műszakvezető is kiblokkolt, Giles félrevonta, és megkérdezte tőle, hogy tudja-e az emberek odaadó buzgalmának okát. – Sokuk szerint ideje lenne tisztáznia a családi állapotát – felelte a nyers, őszinte stílusáról ismert Coleman -, de azt a felfuvalkodott Fisher őrnagyot annyira utálják, hogy semmiképpen sem szeretnék, ha ő képviselné a sérelmeinket a parlamentben. Én személy szerint – tette hozzá a műszakvezető – jobban tudtam volna tisztelni Fishert, ha lett volna annyi bátorsága, hogy idedugja a képét. A szakszervezetben van egy maroknyi toryszimpatizáns, de ő még arra sem vette a fáradságot, hogy kiderítse, kik azok. Gilesba lelket öntött az a fogadtatás is, amelyben a W.D. & H.O. Wills cigarettagyárnál része volt. Földobottan indult tovább a Bristoli Repülőgépgyárba, hogy az ottani munkásokkal is találkozzon, de tisztában volt azzal is, hogy a választás napján mindegyik jelölt meg van győződve a saját sikeréről – még a liberálisok is. Giles tíz után pár perccel ejtette útba az első bizottsági irodát. A bizottság elnöke elmondta, hogy az ismert munkáspárti szavazók huszonkét százaléka már leadta voksát, és ez ugyanígy történt az 1951-es választáson is, amikor Barrington négyszáztizennégy szavazattal győzött. – És a toryk? – kérdezte Giles. – Tizenhat százalékuk jött el. – És ez hogy aránylik az ötvenegyes adathoz? – Egy százalékot javítottak – ismerte el az elnök. Mire Giles a nyolcadik bizottsági irodába is eljutott, már délután négy óra is elmúlt. Miss Parish az ajtóban várta, egyik kezében egy tányér sajtos-paradicsomos szendviccsel, a másikban egy nagy pohár tejjel. Miss Parish ugyanis azon kevesek közé tartozott a Woodbine-telepen, akiknek volt hűtőszekrényük.

– Hogy alakul? – kérdezte Giles. – Tíz és négy között hál istennek esett, de most előbújt a nap. Kezdem azt hinni, hogy a Jóisten is szocialista. De még sok munka vár ránk, ha az utolsó öt órában be akarjuk hozni az eddig összeszedett hátrányt. – Maga még soha nem tévedett, ha meg kellett tippelnie egy választás kimenetelét, Iris. Most mit jósol? – Őszintén? – Őszintén. – Olyan szoros a verseny, hogy megjósolhatatlan az eredmény. – Akkor folytassuk a munkát – mondta Giles, majd körbejárt a teremben, és köszönetét mondott az összes önkéntes segítőnek. – A családja igazán kitesz magáért – jegyezte meg Miss Parish -, ahhoz képest, hogy toryk. – Emma bármibe fog, minden sikerül neki. – Szépen dolgozik – mondta az asszony, miközben Giles a húgát figyelte, aki az egyik szavazóhelyiségből frissen beérkezett számokat jegyezte föl az adatgyűjtő lapra. – A szupersztár mégis az ifjú Sebastian – folytatta Miss Parish. – Ha lenne belőle tíz, soha nem veszítenénk. Giles elmosolyodott. – Most hol van a fiatalember? – Úton egy szavazóhelyiség felé, vagy onnan ide. Az egy helyben ácsorgás nem az ő világa. Pedig Sebastian akkor éppen egy helyben ácsorgott: várta, hogy a szavazatszámláló önkéntesük átadja neki a legújabb névsort, és rohanhasson vissza Miss Parishhez, aki üdítőitallal és tejcsokiszeletekkel tartotta benne a lelket, hiába vetett rá Emma egy-egy rosszalló pillantást. – Az a gond – mesélte a szavazatszámláló önkéntes egy barátjának, aki éppen leadta a voksát -, hogy Millerék, akik, ott szemben, a huszonegyesben laknak, és hatan vannak, arra sem képesek, hogy átsétáljanak az utca túloldalára, pedig egyfolytában a tory kormányt szidják. Úgyhogy ha féltucatnyi szavazat fog hiányozni, tudjuk majd, kinek a lelkén szárad a vereség. – Miért nem szabadítod rájuk Miss Parisht? – kérdezte a barátja. – Mert van épp elég dolga anélkül is, hogy iderángatnám. Én magam is átmennék, de nem hagyhatom el az őrhelyemet. Sebastian sarkon fordult, és azon kapta magát, hogy már vonul is át az utcán. Megállt a huszonegyes számú ház előtt, de eltelt egy kis idő, mire összeszedte a bátorságát, hogy bekopogjon. Amikor pedig meglátta, mekkora ember nyit ajtót, kis híján elszaladt. – Mi kéne, öcskös? – bődült rá a férfi. – Fisher őrnagy urat, a konzervatív jelöltet képviselem – mondta az elit iskolák tanította legszebb kiejtést elővéve Sebastian -, aki szívből reméli, hogy számíthat az önök támogatására, mivel a felmérések szerint szoros verseny várható. – Húzzál innen, mert nyakon váglak! – förmedt rá Mr. Miller, és becsapta az ajtót. Sebastian visszaszaladt a túloldalra, és miközben begyűjtötte az önkéntestől a legújabb adatokat, már látta is, hogy nyílik a huszonegyes számú ház ajtaja, és Mr. Miller öttagú családja élén elindul a szavazóhelyiség felé. Sebastian gyorsan beírta őket is, majd futásnak eredt a bizottsági iroda felé. Giles hat órakor már újra a kikötőben volt, hogy a távozó nappali műszakkal és a beblokkoló éjszakásokkal is találkozzon. – Egész nap itt álldogált, főnök? – tréfálkozott az utóbbiak egyike. – Pontosan úgy érzem magam – felelte Giles, miközben vele is kezet rázott. Egy-két ember visszafordult, amikor meglátta a képviselőt, és sietve elindult a közeli szavazóhelyiség felé, a távozó nappalosok pedig mintha mind egy irányba tartottak volna

– és nem a legközelebbi kocsma irányába... Fél hétkor, amikor már mindenki beblokkolt, vagy hazament, Giles ugyanazt tette, amit az előző két választáson fölszállt a belváros felé tartó buszra, majd fölment az emeletre, és kezet rázott a meglepett utasokkal. Végigment az alsó szinten is, majd a következő megállóban leszökkent a buszról, és fölszállt az ellenkező irányba tartó járatra. Két és fél órán át buszozott le-föl, és szorongatta az emberek kezét. Kilenc óra egy perckor szállt le az utolsó buszról. Egyedül üldögélt a megállóban. Ennél többet már nem tehetett a győzelem érdekében. A távolban megkondult egy harang. Giles az órájára pillantott: fél tíz volt, indulnia kellett. Mivel a buszokra már ránézni sem bírt, lassú léptekkel elindult a városközpont felé. Az esti levegőn talán kitisztul a feje a szavazatszámlálásig, gondolta. Tudta, mi a menetrend: a helyi rendőrség már megkezdte a választókörzet szavazóládáinak begyűjtését, hogy a városházára szállítsák őket. Ez több mint egy órát vesz igénybe. Miután a beérkezett szavazóládákat ellenőrizték, majd még egyszer ellenőrizték, Mr. Wainwright, a városi főjegyző utasítást ad a pecsétek feltörésére, hogy kezdetét vehesse a számlálás. Ha hajnali egy óra előtt eredményt hirdetnének, az csodaszámba menne. Sam Wainwright nem arra született, hogy akár szárazföldön, akár vízen gyorsasági rekordokat állítson föl. A sírkövére alighanem azt vésik majd, hogy „lassan, de biztosan", gondolta Giles, akinek az elmúlt évtized során jó néhányszor akadt dolga a főjegyzővel, de még mindig nem tudta, melyik párttal szimpatizál Wainwright. Gyanította, hogy egyáltalán nem is szokott szavazni. Azt viszont pontosan tudta, hogy ez a jegyző utolsó választása, hiszen az év végén nyugdíjba vonul. Giles úgy vélte, szerencsésnek mondhatná magát a város, ha sikerülne megtalálni a méltó utódát. Hiszen Wainwrightot – ahogy Thomas Jefferson mondta, amikor Benjámin Franklin után ő lett az Egyesült Államok párizsi nagykövete – lehet követni a poszton, de pótolni senki sem tudja. Egy-két járókelő odaintett a városházára tartó képviselőnek, mások viszont egyszerűen levegőnek nézték. Giles eltűnődött az életén, és azon, hogy mihez kezdhetne, ha már nem ő lenne a bristoli dokknegyed parlamenti képviselője. Pár hét múlva betölti a harmincötöt. Ez, persze, nem valami előrehaladott kor, de mióta a háború után visszajött Bristolba, nem végzett másféle munkát, és az igazat megvallva nem is igen van képesítése semmi máshoz. Azoknak a parlamenti képviselőknek az örök problémája ez, akik alatt inog a szék. Ezután Virginiára terelődtek a gondolatai, aki sokkal könnyebbé tehette volna az ő életét, ha fél évvel azelőtt aláír egy papírt. Giles most már tisztában volt vele, hogy a feleségének ez soha nem állt szándékában: Virginia mindig is úgy tervezte, hogy a választásig kivár, hiszen így hozhatja őt a lehető legkínosabb helyzetbe. Giles most már egészen biztos volt abban is, hogy Virginia juttatta be Fishert a Barrington Hajótársaság igazgatótanácsába. Még az is megfordult a fejében, hogy nem Virginia ültette-e Fisher fejébe a gondolatot, hogy legyőzheti őt a parlamenti választáson. Most alighanem otthon ül Londonban, és várja, hogy befussanak a választási eredmények, pedig igazából csak egyetlen mandátum sorsa érdekli. Lehet, hogy újabb rohamra készül a társaság részvényei ellen egy hosszú távú terv részeként, amelynek célja a Barrington család tönkretétele? Giles biztos volt benne, hogy Ross Buchananben és Emmában Virginia emberére akadt. Ezután az jutott eszébe, hogy végül Grace térítette észre Virginiával kapcsolatban, utána pedig soha többé nem hozta szóba a témát. És azért is hálával tartozik a húgának, hogy megismerkedhetett Gwynethtel. A lány nagyon szívesen eljött volna Bristolba, hogy segítsen a kampányban, de belátta, hogy ha együtt korteskednek a főutcán, az csak Fisher malmára hajtaná a vizet. Giles minden reggel fölhívta a nőt Cambridge-ben, mielőtt bement a kampányirodára, de este soha,

hiába biztatta a lány, hogy ébressze föl nyugodtan. Hiszen Giles csak nagyon ritkán ért haza éjfél előtt. Ha ma este veszít, reggel kocsiba ül, egyenesen Cambridge-be hajt, és rázúdítja Gwynethre minden búját-baját. Ha pedig nyer, délután megy el hozzá, és együtt ünnepük meg a diadalt. Bármi is lesz az eredmény, nem fogja elveszíteni őt! – Sok szerencsét, Sir Giles – mondta egy arra járó férfi, és ezzel visszazökkentette a valóságba. – Biztos vagyok benne, hogy sikerrel jár. – Giles viszonozta a férfi magabiztos mosolyát, de ő nem volt ennyire biztos a dolgában. Már ott tornyosult előtte a városháza masszív épülettömbje. A tető két végén gubbasztó arany unikornisok minden lépésnél egyre nagyobbra nőttek. Az önkéntesek, akiket kiválasztottak, hogy segédkezzenek a szavazatszámlálásnál, már nyilván a helyükön vannak. Ezt a roppant felelősségteljes munkát rendszerint városi tanácstagok vagy vezető párttisztviselők végzik. A Munkáspárt hattagú szavazatszámláló csapatát Miss Parish vezeti, ahogy az előző négy választás során is. Giles tudta, hogy Harry és Emma is helyet kapott a válogatott társaságban. – Sebastiant is megkértem volna, hogy segítsen – mondta korábban Gilesnak Miss Parish -, de még túl fiatal hozzá. – Csalódott lesz – felelte akkor Giles. – Igen, az volt. De szereztem neki belépőt, úgyhogy a karzatról figyelheti majd az eseményeket. – Köszönöm. – Ne nekem köszönje – mondta Miss Parish. – Bárcsak végig itt lett volna az a fiú a kampányban! Giles mély lélegzetet vett, mielőtt nekivágott volna a városháza lépcsőjének. Bármi is lesz az eredmény, nem mulaszthatja el, hogy köszönetét mondjon annak a sok embernek, aki támogatta őt, és akiknek csak a győzelem lehet a méltó jutalma. Eszébe jutottak az öreg Jack szavai, amelyek azt követően hangzottak el, hogy ő száz pontot ért el a Lord's krikettstadionban: győztesnek bárki jó, a nagy ember arról ismerszik meg, hogy tud veszíteni.

25. fejezet Griff Haskins nagy léptekkel járkált föl-alá a városháza előcsarnokában, amikor megpillantotta a közeledő Gilest. Úgy ráztak kezet, mint akik hetek óta nem látták egymást. – Ha nyerek – kezdte a képviselő -, akkor te... – Hagyjuk a szentimentális ömlengést – szakította félbe Griff. – Még vár ránk némi munka. Beléptek a lengőajtón. A nagytermet máskor megtöltő ezer ülést kéttucatnyi, sorokba rendezett ikszlábú asztal váltotta föl, amelyek mellett kétoldalt székeket állítottak glédába. Sam Wainwright csípőre tett kézzel, szétvetett lábakkal állt a színpad közepén. Sípszóval jelezte, hogy kezdetét veszi a játék. Előkerültek az ollók, átvágták a pecséteket, fölnyitották a szavazatgyűjtő ládákat, majd fejre állították őket, hogy az asztalokra ömöljön a többezernyi cédula, amelyeken három név állt. Az első feladat a szavazólapok három kupacba történő szétválogatása volt. Az asztal egyik oldalán ülő számlálóbiztosok Fisherre, a túloldaliak pedig Barringtonra összpontosították erőiket. Ellsworthy szavazatait egy kicsivel tovább kellett keresni. Az idegesen föl-alá járkáló Giles és Griff a kupacokat méregette, hátha valamelyik oldal szemmel látható előnyre tett szert. De miután körbejárták az összes asztalt, nyilvánvalóvá vált, hogy ilyesmiről szó sincs. A Woodbine-telep gyűjtőládáiból származó cédulakupacok alapján Barrington biztosan vezetett, az Arcadia Avenue környékén viszont Fisher volt a befutó. Giles és Griff tett még egy kört, de most sem lettek okosabbak. Csak annyit lehetett biztonsággal megjósolni, hogy a liberálisoknak a harmadik hely jut.

Giles fölkapta a fejét, mert a terem túlsó felében tapsvihar tört ki. Fisher lépett be a kampányfőnöke és néhány fontos támogatója kíséretében. Giles néhányukat fölismerte, hiszen a választási vitaesten is látta őket. Önkéntelenül is fölfigyelt rá, hogy az őrnagy inget váltott, és elegáns, kétsoros öltönyt viselt. Máris tetőtől talpig úgy nézett ki, mint egy parlamenti képviselő. Váltott pár szót egy-két szavazatszámlálóval, majd ő is megkezdte körútját, kínosan ügyelve arra, hogy ne botoljon bele Barringtonba. Giles és Griff Miss Parish, Harry és Emma társaságában sétálgatott az asztalsorok között. Árgus szemekkel figyelték, ahogy a szavazatszámlálók előbb tízesével gyűjtik kupacokba a cédulákat, majd százasával átkötik őket vastag piros, sárga vagy kék szalaggal, hogy könnyen felismerhetők legyenek. Végül pedig ötösével fölsorakoztatják a százas kötegeket, mint a katonákat a díszszemlén. Ezután minden számlálóbiztos kapott egy sort, és ellenőrizték, hogy a tízes kupacok nem kilenc vagy tizenegy cédulából állnak-e, és ami még fontosabb, nem kilencven vagy száztíz szavazólap került-e a százas kötegekbe. Ha hibára gyanakodtak, kérhették egy-egy kupac újraszámlálását Mr. Wainwright vagy valamelyik helyettese jelenlétében. De Miss Parish figyelmeztette a csapatát, hogy ilyesmit nem teszünk csak úgy ukmukfukk! Kétórányi lázas munka után Griff még mindig csak a vállát vonogatta Giles elsuttogott kérdésére, hogy szerinte jól alakulnak-e a dolgok. Az 1951-es választáson ilyenkor már meg tudta állapítani, hogy Giles nyert, ha csak pár száz szavazattal is. De aznap este más volt a helyzet. A számlálóbiztosok, miután katonás rendben fölsorakoztatták ötszázas kupacaikat, kézfeltartással jelezték a városi főjegyzőnek, hogy végeztek, és készen állnak az eredmény hitelesítésére. Miután az utolsó kéz is a levegőbe emelkedett, Mr. Wainwright újra a sípjába fújt, és kiadta az utasítást: – Most pedig még egyszer ellenőrizzenek minden egyes kupacot! – Ezután hozzátette: – Megkérném a jelölteket és kampányfőnökeiket, hogy csatlakozzanak hozzám a színpadon. Giles és Griff ment föl a lépcsőn elsőként, de Fisher és Ellsworthy is a nyomukban haladt. A színpad közepén fölállított asztalon, jól látható helyen egy kis halom szavazólap hevert. Giles úgy becsülte, hogy legföljebb tíz-tizenöt cetli lehet a kupacban. – Uraim – szólalt meg a főjegyző -, ezek a rontott szavazólapok. A választási törvény úgy rendelkezik, hogy egy személyben nekem kell eldöntenem, beszámítható-e valamelyik a végeredménybe. Önöknek azonban jogukban áll ellenvéleményt nyilvánítani. A cédulák fölé tornyosuló Wainwright megigazította a szemüvegét, és megvizsgálta a legfelső szavazólapot. Az iksz a Fisher neve melletti kockába került, de keresztben az is oda volt írva, hogy „Isten óvd meg a Királynőt!". – Ez egyértelműen egy rám leadott szavazat – jelentette ki Fisher, mielőtt Wainwright véleményt nyilváníthatott volna. A főjegyző Gilesra, majd Ellsworthyre pillantott. Mindketten bólintottak, így a szavazólap Wainwright jobbjára került. A következő cédulán nem iksz, hanem pipa állt Fisher neve mellett. – Nyilván rám akart szavazni az illető – jelentette ki ismét határozottan az őrnagy. A kihívói erre is rábólintottak. A főjegyző ezt a szavazatot is Fisher kupacára helyezte, mosolyt csalogatva a konzervatív jelölt arcára – egészen addig, amíg meg nem látta, hogy a következő három rontott szavazólapon Barrington nevét pipálták ki. A hatodik cédulán mindhárom jelölt nevét áthúzták és odaírták, hogy „Szavazzon Buffalo Billre!". Mindhárman egyetértettek abban, hogy a szavazat érvénytelen. A hetedik szavazólapon Ellsworthy nevét pipálták ki, és mindenki elfogadta, hogy a szavazat a liberális jelölté. A nyolcadik cédula,

amelyen az állt, hogy „Töröljék el az akasztást!", kommentár nélkül ment a rontott szavazatok közé. A kilencediken ismét pipa állt Barrington neve mellett, és Fisher nem tehetett mást, mint hogy elfogadja a szavazatot, így Giles 4:2-re vezetett. Már csak két cédula volt hátra. Az elsőn szintén Barrington nevét pipálták ki, Fisher neve mellé pedig odaírták, hogy „SOHA!". – Ez nyilván rontott szavazat – szólalt meg Fisher. – Ez esetben – mondta a főjegyző – annak kell tekintenem az „Isten óvd meg a Királynőt!" feliratú szavazólapot is. – Logikus – vélte Ellsworthy. – Jobb, ha mindkettőt kivesszük. – Egyetértek Fisher őrnagy úrral – mondta Giles, miután kiszámolta, hogy így már nem 4:2-re, hanem 4:l-re vezet. Fisher mintha tiltakozni akart volna, de végül nem szó semmit. Szemügyre vették az utolsó vitás cédulát. Wainwright elmosolyodott. – Gyanítom, hogy az én életemben erre nem kerül sor – mondta, és a rontott kupacra helyezte a „Függetlenséget Skóciának!" felirattal ellátott szavazólapot. Wainwright ezután még egyszer, egyenként ellenőrizte a cédulákat, majd bejelentette: – Barrington: négy szavazat, Fisher: egy szavazat, Ellsworthy: egy szavazat. Köszönöm, uraim – tette hozzá, miután beírta a számokat a jegyzetfüzetébe. – Reméljük, nem csak itt fogsz győzni – morogta Griff, miközben levonultak a színpadról, és csatlakoztak Miss Parish szavazatszámláló csapatához. A városi főjegyző ismét kivonult a színpad elejére, és a sípjába fújt. A helyettesei azonnal járni kezdték az asztalsorokat, és mindenütt följegyezték a végleges számadatokat, majd fölvitték az eredményt a színpadra, és átadták a főjegyzőnek. Mr. Wainwright gondosan áttanulmányozta a számokat, majd beírta őket a hatalmas számológépébe – ezt az egy engedményt tette a modem világnak. Miután utoljára nyomta meg az „ÖSSZEADÁS" gombot, fölírta a három jelölt neve mellé a végleges adatokat, és egy kis ideig vizsgálgatta őket. Azután ismét színpadra szólította a jelölteket. Ismertette velük az eredményt, majd rábólintott Giles kérésére. Miss Parish homlokráncolva nézte Fishert, aki fölemelt hüvelykujjal jelezte híveinek, hogy győztek. Ezután Miss Parish a karzatra pillantott, és észrevette, hogy Sebastian buzgón integet neki. Visszaintett, de aztán a mikrofonját kocogtató Mr. Wainwright felé fordult. Várakozásteljes csönd honolt a teremben. – Én, a bristoli dokknegyed választási bizottságának elnöke, kihirdetem, hogy az egyes jelöltekre leadott szavazatok száma a következő: Sir Giles Barrington: 18 714 szavazat, Mr. Reginaid Ellsworthy: 3 472 szavazat, Alexander Fisher őrnagy: 18 908 szavazat. A Fisher-tábor nagy üdvrivalgással és szűnni nem akaró tapssal fogadta a bejelentést. Wainwright megvárta, míg helyreáll a rend, majd folytatta: – A hivatalban lévő képviselő újraszámlálást kért, és én helyt adtam a kérésének. Kérem, hogy minden számlálóbiztos nagyon gondosan számolja át a maga kötegét, hogy ne merülhessen föl a tévedés gyanúja. A szavazatszámlálók kétszer is átszámoltak minden tízes, százas, majd ötszázas köteget, és a végén kézfeltartással jelezték, hogy másodszor is elvégezték a feladatukat. Giles a mennyezetre pillantott, és elrebegett magában egy imát. Észrevette, hogy Sebastian eszelősen integet, de aztán elvonták a figyelmét Griff szavai. – Át kéne gondolnod a beszédedet – mondta a kampányfőnöke. – Köszönetét kell mondanod a főjegyzőnek, a segítőinek, a te segítőidnek, és mindenekelőtt nagyvonalúnak kell mutatkoznod, ha

Fisher győz. Hiszen lesz még választás máskor is. Giles nem volt ennyire biztos benne, hogy számára lesz még egy választás. Már éppen szavakba akarta önteni a véleményét, amikor odasietett hozzájuk Miss Parish. – Elnézést, hogy közbeszólok – mondta -, de Sebastian mintha jelezni akarna valamit. Giles és Griff fölnézett a karzatra. A fiú a korlát fölött kihajolva integetett, és szinte könyörgött, hogy valaki menjen föl hozzá. – Megnézné, mi a problémája? – fordult Miss Parishhez– a kampányfőnök. – Mi addig felkészülünk Gilesszal az új korszakra. A nő fölment a karzatra. Sebastian a legfelső lépcsőfokon várta. Karon ragadta, odahúzta a korláthoz, és lemutatott a nagyteremre. – Látja azt a zöld inges férfit a harmadik sor végén Miss Parish arrafelé nézett. – Igen. Mi van vele? – Csalt. – Miből gondolod? – kérdezte a nő, és igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Ötszáz Fisher-szavazatot jelentett az egyik jegyzőhelyettesnek. – Igen, így van – mondta Miss Parish. – Öt darab százas kupac hever előtte. – Tudom – mondta Sebastian -, de az egyiknek csak a tetején van egy Fisherre leadott szavazat, az alatta lévő kilencvenkilenc Giles bácsié. – Biztos vagy ebben? – kérdezte Miss Parish. – Mert ha Griff megkéri Mr. Wainwrightot, hogy ellenőrizze személyesen azokat a voksokat, és kiderül, hogy tévedsz... – Biztos vagyok benne! – jelentette ki dacosan Sebastian. Miss Parishnek még mindig voltak kételyei, de ennek dacára évek óta nem került ilyen közel ahhoz, hogy fusson. Lement a lépcsőn, és odasietett az Emmával és Griff-fel csevegő Gileshoz, aki igyekezett magabiztos képet vágni. Amikor Miss Parish elmondta nekik, hogy mit bizonygat Sebastian, hitetlenkedve fogadták a szavait. Mind a négyen fölnéztek a karzatra, ahol a fiú izgatottan mutogatott a zöld inges férfira. – Szerintem könnyen hihető, amit Sebastian állít – mondta Emma. – Miért? – kérdezte Griff. – Talán a saját szemével látta, hogy az az ember Fisherre leadott szavazatot tesz az egyik kupacunk tetejére? – Nem, de a múlt csütörtöki vitán láttam a fickót. Ő kérdezte meg a bátyámtól, hogy miért látogatott el többször Cambridge-be, mint Bristolba. Giles jól megnézte magának a zöld inges férfit. Közben egyre több kéz lendült a magasba, jelezve, hogy már majdnem mindenki végzett az újraszámlálással. – Azt hiszem, igazad van – mondta Giles. Griff szó nélkül otthagyta őket, és a színpadra sietett, ahol közölte a városi főjegyzővel, hogy váltani szeretne vele néhány szót négyszemközt. Mr. Wainwright, miután meghallgatta a kampányfőnököt, fölnézett Sebastianre, majd a harmadik asztalsor végén ülő számlálóbiztosra szegeződött a tekintete. – Nagyon súlyos vádat alapoz egy gyerek szavára – mondta a főjegyző, és ismét Sebastianre vándorolt a tekintete. – Ő nem gyerek – mondta Griff, hanem fiatalember. És én hivatalos kérelmet intézek önhöz, hogy vizsgálja ki az ügyet. – Akkor önt teszem felelőssé – jelentette ki Wainwright, miután vetett még egy pillantást a szóban forgó számlálóbiztosra, majd magához rendelte két helyettesét, és minden magyarázat nélkül rájuk parancsolt: – Kövessenek! A három férfi levonult a színpad lépcsőjén, és egyenesen a harmadik sor végén lévő asztal felé

vették az irányt. Giles és Griff egy lépéssel mögöttük haladt. A városi főjegyző a zöld inges férfira nézett, és megszólalt: – Ha lenne szíves átadni a helyét, uram. Sir Giles kampányfőnöke ugyanis megkért, hogy ellenőrizzem személyesen a leadott számadatait. A férfi lassan fölállt, Wainwright pedig leült a székére, és megvizsgálta az előtte heverő öt kupac Fisher-szavazatot. Kezébe vette az első köteget, levette róla a kék gumiszalagot, és pillanatok alatt kiderítette, hogy valóban Fisheré mind a száz szavazat. A második, majd a harmadik kötegnél is ugyanez volt az eredmény, és ekkor már csak a karzatról figyelő Sebastian tűnt biztosnak a dolgában.

Amikor Wainwright leemelte a negyedik kupacról a legfelső szavazólapot, egy Barrington neve mellé biggyesztett iksz nézett vele farkasszemet. Lassan, nagy műgonddal ellenőrizte az egész kupacot, és azt kellett látnia, hogy mind a kilencvenkilenc cédula gazdája Barringtonra voksolt. Végezetül megnézte az ötödik kupacot is, ahol ismét stimmelt, mind a száz Fisher-szavazat. Senki sem vette észre, hogy időközben a konzervatív jelölt is csatlakozott az asztalt körülálló kis csoporthoz. – Valami probléma van? – kérdezte Fisher. – Igen, de tudom kezelni – felelte a főjegyző, majd az egyik helyetteséhez fordult: – Szóljon a rendőrségnek, hogy kísérjék ki ezt az úriembert az épületből. Wainwright ezután a titkárával váltott néhány szót, majd visszament a színpadra, és újra elfoglalta helyét a számológép előtt. Szép komótosan újra beírta a helyettesei által leadott számokat, majd miután a végén megnyomta az „ÖSSZEADÁS" gombot, az új adatokat is bevitte. Miután végzett, megkérte a három jelöltet, hogy fáradjanak vissza a színpadra. Tájékoztatta őket a módosított eredményről, és Giles ezúttal nem kért újraszámlálást. Wainwright ismét a mikrofonhoz lépett, és bejelentette a második számlálás eredményét a hallgatóságnak, amely addig csak a pusmogó szóbeszédre hagyatkozhatott. – ...kihirdetem, hogy az egyes jelöltekre leadott szavazatok száma a következő: Sir Giles Barrington: 18 813 szavazat, Mr. Reginaid Ellsworthy: 3 472 szavazat, Alexander Fisher őrnagy: 18 809 szavazat. Ezúttal a Munkáspárt hívei törtek ki üdvrivalgásban, hosszú percekre megakasztva a procedúrát. Wainwright csak ezután tudta bejelenteni, hogy Fisher őrnagy újraszámlálást kér. – Kérem az összes számlálóbiztost, hogy gondosan ellenőrizzék a szavazatok számát harmadszor is, és azonnal jelentsék valamelyik helyettesemnek, ha változásról óhajtanak beszámolni. A városi főjegyző visszaült a helyére, a titkára pedig a kezébe adta a könyvet, amelyet kért. Wainwright odalapozott a Macaulay-féle választójogi tankönyvben a korábban megjelölt szócikkhez. Míg a főjegyző ellenőrizte önmagát, hogy helyesen értelmezte-e a választási bizottság elnökének feladatkörét, Fisher emberei föl-alá rohangáltak az asztalsorok között, és azt követelték, hogy mutassák meg nekik minden egyes Barrington-kupac második szavazólapját. Negyven perc múlva Wainwright mindezek ellenére kihirdethette, hogy a második számlálás eredménye nem változott. Fisher azonnal újabb újraszámlálást kért. – Ezt a kérését nem vagyok hajlandó teljesíteni – mondta Wainwright. – A számok háromszori számlálás során háromszor egyeztek – tette hozzá, szó szerint idézve a Macaulay-könyvet. – Ez nyilvánvalóan nem igaz! – csattant föl Fisher. – Csak kétszer egyeztek. Talán emlékszik rá, hogy az első alkalommal fölényesen nyertem. – Háromszor egyeztek a számok – ismételte meg Wainwright -, figyelembe véve, hogy az első számláláskor a kollégája sajnálatos hibát vétett.

– A kollégám? – visszhangozta Fisher. – Ez gyalázatos becsületsértés! Életemben nem láttam azt az embert! Ha nem vonja vissza az állítását, és nem engedélyezi az újraszámlálást, reggel kénytelen leszek konzultálni az ügyvédeimmel. – Az roppant sajnálatos lenne – mondta Wainwright -, mert nem szívesen látnám a tanúk padján Peter Maynard tanácsos urat, amint éppen azt magyarázza, hogy soha nem találkozott a pártja helyi szervezetének elnökével, aki történetesen a párt parlamenti képviselőjelöltje is. Fisher fülig vörösödött, és levonult a színpadról. Mr. Wainwright fölállt, lassú léptekkel odasétált a mikrofonhoz, majd miután még egyszer, utoljára megkocogtatta, és megköszörülte a torkát, bejelentette: – Én, a bristoli dokknegyed választási bizottságának elnöke, kihirdetem, hogy az egyes jelöltekre leadott szavazatok száma a következő: Sir Giles Barrington: 18 813 szavazat, Mr. Reginaid Ellsworthy: 3 472 szavazat, Alexander Fisher őrnagy: 18 809 szavazat. – Ennél fogva bejelentem, hogy a bristoli dokknegyed választókörzetének szabályszerűen megválasztott parlamenti képviselője Sir Giles Barrington. A bristoli dokknegyed parlamenti képviselője fölnézett a karzatra, és mélyen meghajolt Sebastian Clifton előtt.

SEBASTIAN CLIFTON 1955-1957

26. fejezet – Emeljük poharunkat a férfira, aki megnyerte nekünk a választást! – harsogta Griff, miközben hajmeresztően imbolygott a terem közepén álló asztalon, egyik kezében egy pohár pezsgővel, a másikban cigarettával. – Sebastianre! – kiáltotta nagy nevetés és taps kíséretében mindenki. – Ittál már pezsgőt? – kérdezte Griff Sebastiantől, miután ingatagon lelépett az asztalról. – Csak egyszer – ismerte be a fiú. – Bruno barátom tizenötödik születésnapján, amikor az apja elvitt minket vacsorázni a helyi kocsmába. Úgyhogy ez életem második pohár pezsgője. – Fogadj meg egy tanácsot – mondta a kampányfőnök. – Ne szokj hozzá! A pezsgő a gazdagok nedűje. Nekünk, munkásosztálybeli fiúknak – folytatta Sebastiant átkarolva – csak évi egy-két pohárra futja, és arra is csak úgy, ha valaki más fizet. – De én gazdag akarok lenni. – Vajon miért nem lepődtem meg? – tette föl a költői kérdést Griff, és újratöltötte a poharát. – Viszont ez esetben csak pezsgőszocialista lehetsz, abból pedig már van a pártban épp elég. – En nem vagyok a maguk pártjában – jelentette ki határozottan a fiú. – Minden más választókörzetben tory vagyok, csak ott nem, ahol Giles bácsi indul. – Akkor Bristolba kéne költöznöd – mondta Griff, és ekkor odaballagott hozzájuk a frissen újraválasztott képviselő is. – Arra nem sok esély van – szólt közbe Giles. – A szüleitől azt hallottam, hogy erősen reménykednek egy cambridge-i ösztöndíjban. – Hát ha Bristol helyett Cambridge-et választod, akkor alighanem többet fogod látni a nagybátyádat, mint mi. – Nem kéne ennyit innod, Griff – mondta Giles, és hátba veregette a kampányfőnökét. – Ha vesztettünk volna, többet innék – felelte a férfi, és fenékig ürítette a poharát. – És azt is próbáld meg észben tartani, hogy a nyomorult toryk növelték a többségüket a Házban. – Haza kéne mennünk, Seb, ha holnap hadra fogható akarsz lenni az iskolában – fordult Giles az unokaöccséhez. – Isten tudja, hány szabályt szegtél meg az utóbbi néhány órában. – Kívánhatok jó éjszakát Miss Parishnek, mielőtt indulunk? – Persze. Menj csak, amíg rendezem a számlát. Most, hogy lezajlott a választás, mindenki a vendégem. Sebastian addig kerülgette a szélfútta faágként imbolygó, asztalra boruló, vagy egyszerűen mozgásképtelen önkénteseket, míg végül a terem túlsó végében, egy falfülkében megpillantotta Miss Parisht. A hölgy két üres pezsgősüveg társaságát élvezte, és Sebastian nem mert volna megesküdni rá, hogy fölismerte őt. – Miss Parish, szeretném megköszönni, hogy a csapata tagja lehettem. Rengeteget tanultam öntől. Bárcsak ön is tanítana a Beechcroft Abbey-ben! – Ez aztán a bók, Sebastian! – ismerte el az asszony.– De attól tartok, eltévesztettem az évszázadot. Hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy nők is taníthassanak egy ilyen elit fiúiskolában. – Miss Parish föltápászkodott, és megölelte az ifjú önkéntest. – Sok szerencsét, fiam! Remélem, megkapod azt a cambridge-i ösztöndíjat. – Miért mondta Miss Parish, hogy eltévesztette az évszázadot? – kérdezte Sebastian az udvarház felé tartó kocsiban. – Azért, mert az ő nemzedékébe tartozó nők még nem űzhettek komoly hivatást – felelte Giles.

– Pedig remek tanárnő lett volna, és sok száz gyereknek vált volna javára a bölcsessége meg a józan esze. Az az igazság, hogy a világháborúkban elvesztettünk kétnemzedéknyi férfit, de kétnemzedéknyi nőt is, akik nem kapták meg a lehetőséget, hogy a férfiak helyére lépjenek. – Ezek szép szavak, Giles bácsi, de mit fogsz tenni az ügy érdekében? A férfi elnevette magát. – Ha megnyertük volna ezt a nyomorult választást, sokkal többet tehetnék, mert holnaptól valószínűleg a kormány tagja lennék. Így viszont továbbra is be kell érnem az árnyékkormány padjával. – Anyámnak is ugyanez lesz a gondja? – kérdezte Sebastian. – Mert belőle átkozottul jó képviselő lenne. – Neki már nem lesz ezzel baja, de nemigen tudom elképzelni, hogy honanya akarna lenni. Tartok tőle, hogy nem szenvedheti a hülyéket, márpedig ott munkaköri feladat, hogy el kell viselni őket. De van egy olyan érzésem, hogy édesanyád egyszer mindnyájunkat meg fog lepni. Giles az udvarház előtt megállt, majd miután leállította a motort, az ajkához emelte az ujját. – Csak csendben! Megígértem édesanyádnak, hogy nem ébresztem föl Jessicát. Lábujjhegyen osontak végig a kavicson, majd Giles óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót, hogy ne nyikorogjon. Úgy félúton jártak a folyosón, amikor a férfi meglátta Jessicát, aki mélyen aludt egy fotelben, a kihunyó tűz utolsó parazsai mellett. Gyengéden a karjaiba vette a kislányt, és fölvitte a lépcsőn. Sebastian előreszaladt, kinyitotta Jessica szobájának ajtaját, és fölhajtotta a takarót. Giles az ágyra fektette a kislányt, majd betakarta, és már éppen becsukta volna maga mögött az ajtót, amikor megszólalt egy hang: – Győztünk Giles bácsi? – Igen, győztünk, Jessica. Négy szavazattal. – Az egyik az enyém volt – mondta egy elnyújtott ásítást követően a lány -, mert meggyőztem Albertet, hogy szavazzon ő is rád. – Akkor az kettőt ér – mondta Sebastian, de mire elmagyarázhatta volna, hogy miért, Jessicát újra elnyomta az álom. Giles másnap olyan későn ment le reggelizni, hogy azt már bízvást nevezhette tízórainak is. – Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt – ismételgette, miközben körbejárta az asztalt. Elővett a kredencből egy tányért, majd fölemelte a három ezüsttálca fedelét, és jókora adag rántottát, szalonnát meg sült babot szedett magának, mint egy kisdiák. Ezután helyet foglalt Sebastian és Jessica között. – A mami szerint jobb, ha a meleg étel előtt iszol egy pohár friss narancslét, és eszel egy kis kukoricapelyhet tejjel – jegyezte meg Jessica. – És milyen igaza van! – ismerte be Giles. – De ez nem gátol meg abban, hogy a kedvenc barátnőm mellé üljek. – Nem én vagyok a kedvenc barátnőd – mondta Jessica, és ezzel úgy belefojtotta Gilesba a szót, ahogy még egyetlen tory miniszternek sem sikerült. – A mamitól tudom, hogy Gwyneth a kedvenc barátnőd. Politikusok! – tette hozzá a kislány Emmát utánozva, aki harsány nevetésben tört ki. Giles megpróbált biztonságosabb vizekre evezni. – Benne leszel az idén a futballcsapatban? – kérdezte Sebastiantől. – Ha meccset is akarunk nyerni az év folyamán, akkor nem – felelte a fiú. – Most arra kell koncentrálnom, hogy meglegyen a nyolc alapszintű vizsgám, és jövőre a legfelső osztályba léphessek. – Annak Grace nénikéd nagyon örülne. – Az anyukádról nem is beszélve – szólalt meg az újságból föl sem nézve Emma. – Mi lesz a választott tantárgyad, ha sikerül? – érdeklődött Giles, aki még mindig a maga ásta gödörből próbált kikecmeregni. – Modern nyelvek. Második helyen pedig matek.

– Hát ha elnyersz egy cambridge-i ösztöndíjat, akkor túlteszel az apádon is, meg énrajtam is. – Az apádon és rajtam – javította ki Emma. – De az édesanyámon és Grace nénin nem – emlékeztette Gilest Sebastian. – Ez igaz – ismerte el a férfi, majd úgy döntött, jobb, ha csöndben marad, és inkább a reggeli postájára koncentrál, amelyet Marsden már áthozott a Barrington-házból. Fölhasított egy hosszúkás, fehér borítékot, és előhúzta belőle a papírlapot, amelyre már fél éve várt. Miután másodszor is elolvasta a dokumentumot, nagyot ugrott örömében. A többiek abbahagyták az evést, és csak bámulták. Végül Harry szólalt meg: – Csak nem a királynő kért föl, hogy alakíts kormányt? – Nem, ennél sokkal jobb hírt kaptam – felelte Giles. – Virginia végre aláírta a válási papírokat. Újra szabad ember vagyok! – Nekem úgy tűnik, hogy a lehető legjobbkor írta alá – szólalt meg a Daily Expressből fölpillantva Emma. – Hogy érted ezt? – csodálkozott Giles. – A pletykarovatban lehoztak róla egy fényképet, amelyen úgy hét hónapos terhesnek néz ki. – És azt is elárulják, hogy ki az apa? – Azt nem, de a fotón Arezzo hercege karolja át. – Emma a bátyja kezébe nyomta az újságot. – Aki a jelek szerint mindenkivel tudatni óhajtja, hogy ő a világ legboldogabb embere. – A második legboldogabb – mondta Giles. – Ez azt jelenti, hogy soha többé nem kell beszélnem Lady Virginiával? – kérdezte Jessica. – Igen, azt jelenti – felelte Giles. – Juhé! – ujjongott a lány. Giles fölhasított egy újabb borítékot, és előhúzott belőle egy csekket. Miközben vizsgálgatta, megemelte a kávéscsészéjét a nagyapjára, Sir Walter Barringtonra, valamint Ross Buchananre. Emma bólintott, amikor a bátyja fölmutatta a csekket, hogy ő is lássa, majd némán formálta a szájával a szavakat: – Ilyet én is kaptam. Kis idő múlva nyílt az ajtó, és belépett Denby. – Elnézést a zavarásért, Sir Giles, de dr. Hughes van a vonalban. – Már éppen hívni akartam – mondta Giles, majd fölnyalábolta a postáját, és az ajtó felé indult. – Vedd föl a dolgozószobámban – javasolta Harry. – Ott zavartalanul tudsz beszélni. – Köszönöm – mondta Giles, és szinte futva hagyta el a szobát. – Mi pedig jobb, ha indulunk, Seb – mondta Harry -, ha az esti tanulószobára vissza akarsz érni. Sebastian engedélyezett az édesanyjának egy gyors puszit, majd fölvonult az emeletre a bőröndjéért. Amikor kis idő múlva visszajött, Denby már tartotta neki a bejárati ajtót. – Isten önnel, Sebastian úrfi – mondta. – Szeretettel várjuk a nyári szünidőre. – Köszönöm, Denby – felelte Sebastian, és már szaladt is ki a kocsibejáróra, ahol Jessicát az anyósülés melletti ajtónál találta. Átölelte a kislányt, majd beült az apja mellé. – Aztán csináld meg a nyolc alapszintű vizsgát! – mondta Jessica. – Hadd dicsekedjek el a barátnőimnek, hogy milyen okos az én nagy testvérem!

27. fejezet Az igazgató készséggel elismerte volna, hogy a fiú, aki kivett néhány szabadnapot, hogy segítsen a nagybátyjának a választási kampányban, nem azonos azzal a fiatalemberrel, aki a választás után visszatért a Beechcroft Abbey-be. Sebastian házfőnöke, Mr. Richards, „Szent Pál bristoli útjának" nevezte az átváltozást, mert Clifton mintha megvilágosodott volna: buzgón magolni kezdett a trimeszter végi vizsgáira. Immár nem érte be azzal, hogy a született nyelvérzékére és matematikai tehetségére hagyatkozva valahogy elbukdácsol a

célig, ahogy addig tette. Életében először ugyanolyan keményen dolgozott, mint szerényebb képességekkel megáldott cimborái, Bruno Martinez és Vic Kaufman. Amikor az iskolai hirdetőtáblán megjelent az alapszintű vizsgák eredménye, senkit sem lepett meg, hogy mindhárman a hatodik osztályban kezdik a következő tanévet. Az viszont többeket elképesztett – köztük Grace nénikéjét is -, hogy Sebastian bekerült a kiválasztottak közé, akik cambridge-i ösztöndíjért vizsgázhatnak. A házfőnök hozzájárult, hogy Clifton, Kaufman és Martinez egy tanulószobába kerülhessen az utolsó tanévre. És bár Sebastian minden jel szerint ugyanolyan keményen tanult, mint két barátja, Mr. Richards mégis bevallotta az igazgatónak, hogy továbbra is aggódik, mert úgy érzi, a fiú könnyen visszaeshet. De a házfőnök aggályai talán alaptalannak bizonyultak volna, ha nem történik Sebastian utolsó tanéve alatt négy különböző incidens, amelyek nagymértékben befolyásolták a jövőjét. Az elsőre az új negyedév elején került sor, amikor Bruno a Beechcrofti fegyverek nevű kocsmába invitálta Sebastiant és Vicet, hogy ünnepeljék meg vele és az édesapjával a vizsgáztatók fölött aratott fényes győzelmet. Sebastian boldogan elfogadta a meghívást, és már alig várta, hogy az addiginál szorosabb ismeretséget kössön a pezsgő nyújtotta örömökkel, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy az ünneplés elmarad. Bruno apjának valami közbejött. – Vagy inkább meggondolta magát – mondta Vic, miután Bruno elment kóruspróbára. – Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte a tankönyvből fölnézve Sebastian. – Szerintem az a helyzet, hogy Mr. Martinez rájött, hogy zsidó vagyok, és mivel Bruno nem volt hajlandó nélkülem ünnepelni, inkább lefújta az egészet. – Azt teljesen megérteném, ha azért mondaná le a dolgot, mert egy nagy nyápic vagy, Kaufman, de hogy zsidó vagy-e, az kit érdekel? – Sokkal többeket, mint gondolnád. Emlékszel, amikor Bruno csak téged hívott meg a tizenötödik születésnapjára? Akkor azt mondta, hogy csak egy vendéget engedélyeztek neki, és legközelebb én jövök. Mi, zsidók nem felejtjük el az ilyesmit. – Akkor sem hiszem el, hogy Mr. Martinez lemondaná a vacsorát pusztán azért, mert te zsidó vagy. – Hát persze hogy nem hiszed el, Seb, de csak azért, mert a te szüleid civilizált emberek. Nem azon az alapon ítélnek meg másokat, hogy ki milyen bölcsőbe született, és neked is továbbadták ezt az előítéletektől mentes gondolkodást, anélkül hogy tudtál volna róla. De sajnálatos módon nem a többséget képviseled, még ebben az iskolában sem. Sebastian tiltakozni próbált, de a barátjának még volt mondanivalója. – Tudom, hogy egyesek szerint mi, zsidók paranoiásak vagyunk a holokauszt miatt – és ugyan ki hibáztathat minkét ezért annak fényében, ami lassanként kiderül azokról a német koncentrációs táborokról? De hidd el, Seb, hogy én harminc lépésről is megorrontom, ha valaki antiszemita, és csak idő kérdése, hogy a húgodnak is szembe kelljen néznie ezzel a problémával. Sebastian harsány nevetésben tört ki. – Jessica nem zsidó. Lehet, hogy egy kicsit bohém, de nem zsidó. – Én csak egyszer találkoztam vele, Seb, de hidd el nekem, hogy zsidó. Sebastianbe nem volt könnyű belefojtani a szót, de Vic-nek most sikerült. A második incidens a nyári szünidőben történt, amikor Sebastian bement az apja dolgozószobájába, hogy közösen kiértékeljék az év végi bizonyítványát. A fiú a Harry asztalát díszítő családi fotókollekcióra pillantott, és megakadt a szeme az egyik felvételen: az édesanyja az udvarház pázsitján állt, kart karba öltve az édesapjával és Giles bácsival. A mama tizenkét-tizenhárom éves lehetett, a Red Maids iskola egyenruhája volt rajta. Sebastian egy pillanatig azt hitte, Jessicát látja,

annyira hasonlítottak. Nyilván csak a csalóka fényviszonyok űztek vele tréfát... De aztán eszébe jutott a Barnardo-gyermekotthonban tett látogatásuk, és az is, milyen gyorsan beadták a derekukat a szülei, amikor ő közölte, hogy csakis Jessica lehet a testvére. – Összességében nagyon is kielégítő – szólalt meg az apja, miután a bizonyítvány, utolsó oldalára lapozott. – Sajnálom, hogy leadod a latint, de biztosra veszem, hogy az igazgató úrnak megvolt erre a maga oka. És egyetértek dr. Banks-Williamsszel abban, hogy ha továbbra is keményen tanulsz, jó esélyed van a cambridge-i ösztöndíjra. – Harry elmosolyodott. – Banks-Williams nem a túlzások embere, de a tanévzárón elmondta, hogy már szervezi a következő negyedévi látogatásodat a régi kollégiumába. Ugyanis reményei szerint a nyomdokaiba lépsz a Peterhouse-ban, ahol természetesen ő maga is ösztöndíjas volt. Sebastian még mindig a fényképet bámulta. – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte az apja. – Papa – szólalt meg halkan Seb -, nem gondolod, hogy ideje elmondanod az igazat Jessicáról? – És a fotóról az apjára vándorolt a tekintete. Harry félretolta a bizonyítványt, majd pillanatnyi habozás után hátradőlt, és elmondott a fiának mindent. Sebastian nagyapjának Olga Piotrovska keze általi halálával kezdte, majd mesélt a kislányról, akit Hugo irodájában találtak meg egy kosárban, és arról is, hogyan bukkant a nyomára Emma a bridgwateri Barnardo-gyermekotthonban. A végén Sebastiannek csak egyetlen kérdése volt: – És neki mikor mondod el az igazat? – Én is ugyanezt kérdezem magamtól nap mint nap. – De miért vártál ilyen sokáig, papa? – Mert nem akarom, hogy ugyanazon kelljen keresztülmennie, amit a barátod, Vic Kaufman napról napra megtapasztal. – Jessicának sokkal rosszabb lesz, ha ő maga botlik bele az igazságba – mondta Sebastian. A következő kérdésével pedig sokkolta az apját: – Akarod, hogy elmondjam neki én? Harry hitetlenkedve meredt a tizenhét éves fiára. Vajon mikor lesz a gyerekből felnőtt? – tűnődött. – Nem – felelte végül. – Ezért nekünk kell vállalnunk a felelősséget édesanyáddal. De ki kell vámunk a megfelelő pillanatot. – Megfelelő pillanat soha nem lesz – mondta Seb. Harry megpróbálta fölidézni, mikor is hallotta utoljára ezeket a szavakat... A harmadik incidens az volt, hogy Sebastian életében először szerelmes lett – de nem egy lányba, hanem egy városba. Első látásra beleesett, mert még soha nem volt dolga olyasmivel, ami ennyire szép, ennyire emberpróbáló, ugyanakkor ennyire kívánatos és csábító lett volna. Miután hátat fordított a szíve városának, hogy visszatérjen a Beechcroft Abbey-be, még elszántabban törekedett rá, hogy ott álljon a neve aranybetűkkel az iskola dicsőségtablóján. A Cambridge-ből visszatérő Sebastian a nap olyan óráiban is tanult, amelyeknek addig a létezéséről sem tudott, és még az igazgató is kezdte elhinni, hogy nincs lehetetlen. De aztán Sebastian megismerkedett élete második szerelmével, és ez okozta az utolsó, negyedik incidenst. Ruby létezéséről már tudott egy ideje, de csak a Beechcroftban töltött utolsó negyedévében vette észre igazán a lányt. Sőt talán még akkor sem vette volna észre, ha Ruby nem érinti meg a kezét, miközben a zabkásájára várt az ebédlőben. Sebastian biztosra vette, hogy a lány csak véletlenül ért hozzá, és nem is gondolt volna többé a dologra, ha másnap nem ismétlődik meg az eset. Másodszor is beállt a sorba zabkásáért, pedig Ruby már elsőre is többet adott neki, mint bárki másnak. Amikor megfordult, hogy visszamenjen az asztalához, a lány a kezébe csúsztatott egy cédulát. Seb csak reggeli után olvasta el, amikor egyedül maradt a tanulószobában.

Találkozunk ötkor a Skool Lane-en? Sebastian jól tudta, hogy a School Lane tiltott hely, és akit ott elkapnak, azt a házfőnöke elnáspángolja a „hatodik ujjával", azaz a nádpálcával. Mégis úgy gondolta, hogy érdemes vállalnia a kockázatot. Amikor megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, Seb kiosont a tanteremből, és hosszú, kacskaringós útvonalon, a sportpályákat megkerülve eljutott a fakerítésig, majd átmászott rajta, és lebotladozott a meredek töltésen a School Lane-re. Tizenöt percet késett, de Ruby előbukkant egy fa mögül, és elindult felé. Sebastiannek az volt a benyomása, hogy a lány egészen másképp néz ki, mint addig, és nem is csak azért, mert nincs rajta kötény, és átöltözött fehér blúzba meg pliszírozott fekete szoknyába. Hanem azért is, mert leengedte a haját, és Sebastian most először látta kirúzsozott szájjal. Nem sok közös témájuk volt, az első randevú után mégis hetente kétszer-háromszor találkoztak – igaz, mindig legfeljebb fél órára, mert a hatkor esedékes vacsorára mindkettőjüknek vissza kellett érniük. Seb a második alkalommal többször is megcsókolta Rubyt, majd a lány bevezette az eltátott ajkak és az összeérő nyelvek örömeibe. A tapogatásnál és a Ruby különböző testrészeivel való ismerkedésnél tovább azonban nemigen jutott. (Mindez egy fa mögé bújva zajlott le.) Aztán a negyedév vége előtt két héttel Ruby megengedte, hogy Seb kigombolja a blúzát, és a mellére tegye a kezét. Egy héttel később Sebastian megtalálta a lány melltartójának hátsó kapcsát is, és elhatározta, hogy a vizsgák után két tantárgyból is leérettségizik. És itt fordult rossz irányba minden.

28. fejezet – Ideiglenes kizárás? – Nem volt más választásom, Clifton. – De már csak négy nap van hátra a negyedévből, uram! – És a jó ég tudja, mit művelnél ez idő alatt, ha nem küldenélek haza – kontrázott az igazgató. – Mivel érdemeltem ki ilyen szigorú büntetést, uram? – Szerintem nagyon jól tudod, hogy miket csináltál, Clifton, de ha óhajtod, hogy tételesen fölsoroljam, milyen szabályokat szegtél meg az utóbbi napokban, ezer örömmel megteszem. Sebastiannek eszébe jutott a legutóbbi csínytevése, és alig tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Dr. Banks-Williams lehajtotta a fejét, és a feljegyzéseit tanulmányozta, majd behívta Sebastiant a dolgozószobájába. Eltelt egy kis idő, mire újból megszólalt. – Tekintve, hogy már egy hét sincs hátra a negyedévből, Clifton, és túl vagy a záróvizsgáidon, talán szemet hunytam volna afölött, hogy dohányzáson értek a régi klubházban, sőt talán az ágyad alatt talált üres sörösüveget is elnéztem volna, de a legutóbbi indiszkréciód fölött már nem térhetek napirendre ilyen könnyen. – Indiszkréció? – visszhangozta Sebastian, és roppantul élvezte az igazgató kínos zavarát. – Arról beszélek, hogy villanyoltás után rajtakaptak a tanulószobádban egy szolgálólánnyal. Sebastian szívesen megkérdezte volna, hogy ha nem szolgálólánnyal érik tetten, vagy égve hagyja a villanyt, rendben lenne-e a dolog. Belátta azonban, hogy az efféle léhasággal csak még nagyobb bajba sodorná magát, és belátta azt is, hogy ha nem nyerte volna el a megpályázott cambridge-i ösztöndíjat – ami legutóbb egy emberöltővel azelőtt fordult elő az iskola történetében -, akkor jó eséllyel végleg kicsapták volna, nem csak ideiglenesen. Ugyanakkor máris azt latolgatta, hogyan fordíthatná a maga javára ezt a büntetést, miként érhetné el, hogy ne megszégyenüljön, hanem megdicsőüljön általa. Az történt, ugyebár, hogy miután Ruby értésére adta, hogy némi díjazás fejében hajlandó a kegyeiben részesíteni, ő boldogan elfogadta a feltételeket, és a lány beleegyezett, hogy este, villanyoltás után

bemászik a tanulószobája ablakán. Sebastian akkor látott először meztelen nőt, az viszont hamar világossá vált a számára, hogy Ruby nem először mászik be azon az ablakon. Sebastiant az igazgató zökkentette ki merengéséből. – Föl kell tennem neked egy kérdést, mint férfi a férfinak – mondta a szokottnál is dagályosabb stílusban dr. Banks-Williams. – És a válaszod nagyon is befolyásolhatja a döntésemet, hogy javaslatot teszek-e a cambridge-i felvételi bizottság elnökének az ösztöndíjad visszavonására. Ez a fejlemény mindenkit mélységesen elszomorítana itt, a Beechcroftban, de én mindenekelőtt az iskola jó hírének megőrzéséért vagyok felelős. Sebastian ökölbe szorította a kezét, és igyekezett megőrizni a nyugalmát. Az ideiglenes kizárás még hagyján, de a cambridge-i helye elvesztése már komoly csapás lett volna. Mozdulatlanul várta a folytatást. – A következő kérdésemre adandó válaszodat alaposan gondold át, Clifton, mert nagyon komoly hatással lehet a jövődre. Szóval az a kérdésem, hogy Kaufman vagy Martinez játszott-e valamilyen szerepet a te kis... – Az igazgató itt habozott egy kicsit, szemmel láthatóan a megfelelő szót kereste, de végül csak ismételni tudta önmagát. – A te kis indiszkréciódban. Sebastiannek ismét sikerült úrrá lennie a mosolyra húzódó száján. Még a negyedikesek is hitetlenkedve kacarásztak volna, ha valaki azt meséli nekik, hogy Victor Kaufman kiejtette a száján a „bugyi" szót. Az pedig, hogy megpróbálja levarázsolni az említett ruhadarabot Rubyról, végképp mesébe illett. – Biztosíthatom önt, igazgató úr – mondta Sebastian hogy Victor tudomásom szerint soha életében nem gyújtott rá, és egy korty sört sem ivott. Ami pedig a nőket illeti, már akkor is zavarban van, ha a főnővér előtt kell levetkőznie. Az igazgató elmosolyodott. Látszott, hogy azt a választ kapta Cliftontól, amit hallani akart – és ez a válasz a tetejébe még igaz is volt. – És Martinez? Sebastiannek villámgyorsan kellett gondolkodnia, ha meg akarta menteni a legjobb barátját. Elválaszthatatlanok voltak Brunóval, mióta Sebastian a legelső negyedévben a segítségére sietett egy hálótermi párnacsatában. Az új fiú bűne mindössze annyi volt, hogy külföldi, és ami még rosszabb, olyan országból származik, ahol nem kriketteznek. Sebastian viszont gyűlölte ezt a játékot, és ez még szorosabbra fonta a kettejük közti köteléket. Az ifjú Clifton tudta, hogy Bruno olykor elszív egy-egy cigarettát, és egyszer egy sört is megittak együtt a közeli kocsmában, de csak a vizsgáik után. És azzal is tisztában volt, hogy Bruno nem vonakodna attól sem, amit Ruby adni tud. Abban viszont nem lehetett biztos, mennyit tud az igazgató. Ráadásul Brunót is fölvették Cambridge-be, és bár Sebastian párszor találkozott a barátja apjával, nem szerette volna, ha őt teszik felelőssé azért, hogy Bruno mégsem járhat egyetemre szeptembertől. – És Martinez? – ismételte valamivel határozottabban az igazgató. – Amint azt nyilván ön is tudja, igazgató úr, Bruno hitbuzgó katolikus. Többször is elmondta nekem, hogy a majdani felesége lesz az első nő, akivel együtt hál. – Ez igaz is volt, bár Bruno az utóbbi időben már nem hangoztatta olyan bőszen ezt a nézetét. Az igazgató eltűnődve bólintott, és Sebastian egy pillanatra már-már azt hitte, megúszta ennyivel, de dr. Banks-Williams tovább ütötte a vasat: – És mi a helyzet a dohányzással meg az ivással? – A vakáció alatt egyszer kipróbálta a cigarettát – ismerte be Sebastian -, de rosszul lett tőle, és tudomásom szerint azóta nem vétkezett. – Legalábbis tegnap este óta nem, tette volna hozzá legszívesebben. Az igazgatót, úgy tűnt, nem győzte meg. – És egy alkalommal szemtanúja voltam, amikor megivott egy pohár pezsgőt – folytatta -, de csak azért, mert fölvették Cambridge-be. És az

édesapjával együtt ünnepelt. Azt viszont Sebastian már nem vallotta be, hogy miután Mr. Martinez visszavitte őket az iskolába a piros Rolls-Royce-án, ő becsempészte az üveget a tanulószobába, villanyoltás után végeztek a maradék pezsgővel. De Sebastian az apja detektívregényeiből nagyon jól tudlak hogy a bűnös sokszor azzal ítéli magát kárhozatra, hogy egyetlenegy mondattal többet mond a kelleténél. – Lekötelezel az őszinteségeddel, Clifton. Nyilván nem könnyű helyzet, hogy egy barátodról faggatnak. Hiszen a spicliket senki sem szereti. Az igazgató szavait újabb hosszú szünet követte, de Sebastian nem törte meg a csöndet. – Kaufmant nyilván nincs okom háborgatni – szólalt meg végül dr. Banks-Williams -, Martinezzel viszont a biztonság kedvéért váltok majd néhány szót, nehogy a Beechcroftban töltött utolsó napjaiban valami szabálysértést kövessen el. Sebastian elmosolyodott. Az orrán legördült egy izzadságcsepp. – Mindenesetre írtam az édesapádnak, hogy miért térsz haza a tervezettnél néhány nappal korábban. De mivel őszinte voltál, és megbánást tanúsítottál, eltekintek attól, hogy a cambridge-i felvételi bizottság elnökét is értesítsem az ideiglenes kizárásodról. – Rendkívül hálás vagyok önnek, uram – mondta Sebastian, és érződött is a hangján a megkönnyebbülés. – Most pedig visszamész a tanulószobádba, összepakolod a holmidat, és felkészülsz az azonnali távozásra. A házfőnöködet már értesítettem, ő intézi a bristoli utadat. – Köszönöm, uram – mondta Sebastian lehajtott fejjel, nehogy az igazgató észrevegye az arcára kiülő önelégült vigyort. – Ne próbálj kapcsolatba lépni sem Kaufmannal, sem Martinezzel, mielőtt elhagyod az iskola területét. És még valami, Clifton: az iskolai házirend szabályai a negyedév utolsó napjáig érvényben vannak. Ha csak egyetlen kihágást is elkövetsz, habozás nélkül megváltoztatom az álláspontomat a cambridge-i ösztöndíjadat illetően. Érthető? – Tökéletesen. – Bízzunk benne, hogy tanultál valamit ebből az esetből, Clifton, ami a jövőben hasznodra válik. – Remélhetőleg igen – mondta Sebastian, az igazgató pedig fölállt, és a kezébe nyomott egy levelet. – Kérlek, add ezt át édesapádnak, amint hazaérsz. – Mindenképpen. – Azzal Sebastian a zakója belső zsebébe csúsztatta a levelet, majd megrázta az igazgató feléje nyújtott kezét, igaz, nem valami nagy lelkesedéssel. – Sok szerencsét, Clifton – mondta nem túl meggyőzően az igazgató. – Köszönöm, uram – felelte Sebastian, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Az igazgató visszaült az íróasztalához. Elégedett volt a beszélgetés alakulásával. Megkönnyebbülésére szolgált – bár nem lepte meg -, hogy Kaufman nem játszott szerepet ebben az ízléstelen incidensben. Különösen azért örült ennek, mert a fiú apja, Saul Kaufman az iskolaszék tagja volt, valamint a Kaufman's Bank elnöke, amely a londoni City egyik legelismertebb pénzintézetének számított. És dr. Banks-Williams a világért sem akart nézeteltérésbe keveredni Martinez apjával sem, aki nemrég célzást tett arra, hogy ha a fiát fölveszik Cambridge-be, tízezer fontos adománnyal támogatja az iskola könyvtárát. Az igazgató nem tudta egészen pontosan, miből szerezte a vagyonát Don Pedro Martinez, de az biztos, hogy a tandíjat és a különféle egyéb költségeket mindig postafordultával fizette. Clifton viszont attól a pillanattól kezdve, amikor először lépett be az iskola kapuján, mindig is problémás eset volt. Az igazgató a szülei megpróbáltatásaira való tekintettel igyekezett megértő lenni,

de azért a végtelenségig nem tolerálhatta az iskola a fiuk viselkedését. Az az igazság, hogy ha Cliftonnak nem lett volna jó esélye a cambridge-i ösztöndíjra, dr. Banks-Williams már régen szemrebbenés nélkül kicsapta volna. Örült, hogy végre a fiú hátát láthatja, és szívből remélte, hogy nem lép be az öregdiák-szövetségbe. – Öregdiák-szövetség! – mondta ki hangosan az igazgató, miután kutatott egy kicsit az emlékezetében. Este beszédet kell mondania a Londonban rendezett éves díszvacsorájukon. Elő kell adnia a negyedév végi beszámolóját – méghozzá most utoljára. Tizenöt évig volt igazgató... Nem lelkesedett túlzottan az utódjául kiszemelt walesiért: az a fajta fickó volt, aki nem köt csokrot a csokornyakkendőjére, és Clifton alighanem megúszta volna nála egy figyelmeztetéssel. Dr. Banks-Williams titkárnője legépelte a beszédet, és az asztalára tette, hogy változtathasson rajta, ha kell. Az igazgató szerette volna még egyszer átolvasni a szöveget, de mivel Cliftonnal kellett foglalkoznia, ez elmaradt. Most már csak a Londonba tartó vonaton szúrhat be ezt-azt kézírással. Az órájára nézett, becsúsztatta a beszédét az aktatáskájába, és elindult az emeleten lévő privát lakrészébe. Örömmel látta, hogy a felesége már becsomagolta a szmokingját, a nadrágját, a kikeményített fehér ingét, a csokornyakkendőjét, a váltás zokniját meg a piperecsomagját. Amikor az öregdiák-szövetség megszavazta, hogy az éves díszvacsorán ne legyen többé kötelező a fehér nyakkendő és a frakk, dr. Banks-Williams világosan értésére adta a szövetség elnökének, hogy nem örül a változásnak. A felesége kivitte autóval a pályaudvarra. Amikor odaértek, már csak pár perc volt hátra a Paddington pályaudvarra tartó expresszvonat indulásáig. Dr. Banks-Williams megvette az első osztályú retúrjegyét, és átsietett a gyaloghídon a legtávolabbi vágányokhoz, ahol a mozdony éppen megállt, és a szerelvény a peronra zúdította utasait. Az igazgató a peronra lépve ismét az órájára pillantott: még négy perc. Odabiccentett a kalauznak, aki éppen zöldre cserélte a piros zászlót. – Beszállás! – kiáltotta a kalauz, miközben az igazgató a vonat elején lévő első osztályú kocsi felé tartott. Fölszállt, és mindjárt le is huppant a sarokba – ahol sűrű füstfelhő fogadta. Undorító szokás... Dr. Banks-Williams maradéktalanul egyetértett a Times tudósítójával, aki nemrég azt javasolta, hogy a Great Western Railway vasúttársaságnak sokkal több nemdohányzó helyet kellene kijelölnie az első osztályú utasok számára. Az igazgató elővette a beszédét az aktatáskájából, és az ölébe fektette. Miután eloszlott a füst, fölnézett, és ekkor látta meg, ki ül a kocsi túlsó felében.

29. fejezet Sebastian elnyomta a cigarettáját, majd fölpattant, lekapta a bőröndjét a csomagtartó rácsról, és szó nélkül távozott a vagonból. Fájdalmasan tisztában volt vele, hogy az igazgató nem szólt ugyan semmit, de a szemét egy pillanatra sem vette le róla. Jó néhány vagonon átvonszolta a kofferét, míg végül a szerelvény végén bepasszírozta magát egy zsúfolt harmad-osztályú kocsiba. Az ablakon kibámulva megpróbálta átgondolni, van-e kiút a jelenlegi sanyarú helyzetéből. Lehet, hogy vissza kéne mennie az első osztályra, és el kéne magyaráznia az igazgatónak, hogy pár napra Londonba utazik a nagybátyjához, Sir Giles Barringtonhoz, aki parlamenti képviselő? De ugyan miért tenné? Hiszen azt az utasítást kapta, hogy térjen haza Bristolba, és adja át az apjának dr. BanksWilliams levelét. A szülei viszont nincsenek is itthon, hiszen elutaztak Los Angelesbe, hogy az édesanyja ünnepélyesen átvehesse az üzleti tudományokból megszerzett, summa cum laude minősítésű diplomáját. Csak a hétvégén jönnek vissza Angliába. Akkor miért nem szóltál mindjárt, hallotta Sebastian az igazgató hangját, hogy a házfőnököd megfelelő vonatjeggyel indítson útnak? Hát azért nem szólt, mert csak a negyedév utolsó napján

szándékozott hazamenni Bristolba, hogy a szombaton hazatérő szülei ne fogjanak gyanút. Talán meg is úszta volna a dolgot, ha nem dohányzik az első osztályú kocsiban... Pedig még figyelmeztették is, hogy mi lesz a következménye annak, ha a negyedév végéig még egy kihágást követ el. Az lesz a következménye, hogy mindennek vége... Miután elhagyta a Beechcroftot, egy órán belül a házirend három pontja ellen is vétett – de hát nem hitte volna, hogy látja még az életben az igazgatót... Legszívesebben azt mondta volna: „Most már öregdiák vagyok, azt teszem, amit jónak látok!" De tudta, hogy ezzel nem jutna semmire. Ha pedig visszamegy az első osztályra, még azzal is lebukhat az igazgató előtt, hogy csak harmad-osztályra szól a jegye. Ezt minden negyedév kezdetén és végén eljátszotta a vonaton. Mindig az egyik első osztályú kocsi sarkában foglalt helyet, úgy, hogy jól beláthassa az ülések közti folyosót. Amint a kalauz belépett a kocsi túlsó végén, ő egyből kisurrant, és bevette magát a legközelebbi mosdóba. Nem zárkózott be, hogy az ajtón kint maradjon a szabad jelzés, és miután a kalauz továbbment a következő vagonba, ő visszaosont az első osztályra. Mivel a vonat sehol sem állt meg, a trükk mindig bevált. Illetve egyszer lebukott, mert az éber kalauz visszajött, és rajtakapta, hogy nem oda szállt, ahova a jegye szól.; Sebastian akkor könnyekre fakadt, és sűrű bocsánatkérések közepette előadta, hogy a szülei mindig első osztályon utaznak, és ő nem is tudta, hogy harmadosztály is van. A kalauz bevette a mesét, de hát akkor ő még csak tizenegy éves volt. Most viszont már tizenhét... Jól tudta, hogy nem a kalauz lenne az egyetlen, aki nem hinne neki. Miután elvetette a magyarázkodás gondolatát, és beletörődött, hogy nem megy szeptemberben Cambridge-be, azon kezdte törni a fejét, hogy mihez kezdjen, ha a vonat befut a Paddington pályaudvarra. Az igazgató bele sem pillantott a beszédébe a főváros felé száguldó vonaton. Keresse meg a fiút, és követeljen magyarázatot? Tudta, hogy Clifton egy útra szóló, harmadosztályú jegyet kapott a házfőnökétől Bristolba. Mit keres tehát a londoni vonat első osztályán? Lehet, hogy valamiért rossz vonatra szállt? Nem, nem, az a fiú mindig tudja, hova megy, mit csinál. Csak éppen nem számított rá, hogy elkapják. Meg aztán dohányzott is, pedig ő kerek perec megmondta neki, hogy a házirend a negyedév utolsó napjáig érvényben van. Az a fiú egy órát sem bírt ki anélkül, hogy dacoljon az ő intelmeivel. Enyhítő körülmény nincs. Clifton egyértelművé tette a helyzetet. A másnapi iskolagyűlésen bejelenti, hogy Cliftont kicsapták. Utána pedig fölhívja a Peterhouse kollégium felvételi bizottságának elnökét, majd a fiú apját is, hogy elmagyarázza neki, miért nem megy Sebastian az ősszel Cambridge-be. Hiszen neki, az igazgatónak elsősorban az iskola jó hírére kell gondolnia, amelynek megőrzésén tizenöt évig szorgosan munkálkodott. Előrelapozott néhány lapot a beszédében, oda, ahol Clifton sikeréről akart ejteni néhány szót. Némi habozás után kihúzta az ominózus bekezdést. Sebastian azon törte a fejét, hogy elsőként vagy utolsóként érdemes-e leszállnia a Paddington pályaudvarra befutó vonatról, ha nem akar összefutni az igazgatóval. Végül úgy döntött, ő lesz az első. Az utolsó húsz perc izgatottan kuporgott az ülése szélén. A zsebében a szokottnál jóval több pénzt, tizenkét shilling hat pennyt talált, mivela házfőnöke visszatérítette az el nem költött zsebpénzét. Eredetileg úgy tervezte, hogy eltölt pár napot Londonban, és csak a negyedév utolsó napján utazik haza Bristolba, ahol esze ágában sem lesz átadni az apjának az igazgató levelét. Előhúzta a zsebéből a borítékot, amelyen ez „H. A. Clifton Nagyságos Úrnak. Bizalmas!" Sebastian körbepillantott, és miután meggyőződött róla, hogy senki nézi, föltépte a borítékot. Lassan elolvasta az igazgató sorait, majd kezdte elölről. A kimért, tárgyilagos hangvételű levélben Rubyról – Sebastian nagy meglepetésére – nem esett szó. Bárcsak a bristoli vonatra szállt volna föl, és otthon átadta volna a

levelet az Amerikából hazatérő apjának! Egészen máshogy alakulhattak volna a dolgok. A francba! És egyáltalán, mit keresett az igazgató ezen a vonaton? Sebastian visszadugta a levelet a zsebébe, és megpróbált arra koncentrálni, hogy mit fog csinálni Londonban. Hiszen Bristolba esze ágában sem volt visszamenni, amíg el nem csitulnak a kedélyek, márpedig jól tudta, hogy az eltarthat egy darabig. De vajon meddig lesz elég tizenkét shilling penny? Hamarosan megtudja. Mire a vonat befutott a Paddington pályaudvarra, ő már rég ott állt a vagon ajtajánál, és még meg sem állt a szerelvény, amikor kinyitotta az ajtót. Leugrott, és futott a nehéz bőröndjével a peronkijárat felé, ahogy csak bírt. Gyorsan odalökte a jegyét az ellenőrnek, majd elvegyült a tömegben. Addig csak egyszer járt Londonban, akkor is a szüleivel, és autó várta őket, hogy elsuhanjon velük a nagybátyja Smith Square-en lévő háza felé. Giles bácsi elvitte őt a Towerbe, ahol megnézték a koronaékszereket, majd Madame Tussaud panoptikumába, ahol Sebastian megcsodálhatta Edmund Hillary, Betty Grable és Don Bradman viaszfiguráját, végül pedig a Regent Palace Hotelben teáztak, és ettek hozzá fahéjas csigát. Másnap Giles bácsi megmutatta nekik a parlament alsóházát, és látták az első pádból szúrósan néző Winston Churchillt. Sebastiant meglepte, hogy milyen alacsony. Hazautazás előtt elmondta a nagybátyjának, hogy alig várja, hogy újra eljöhessen Londonba. Hát, most itt van, de autó sehol, az pedig, hogy meglátogassa a nagybátyját, a lehető legrosszabb ötlet lenne. Fogalma sem volt, hol fog éjszakázni. A nagy tömegben valaki úgy nekiment, hogy kis híján fel lökte. Sebastian megfordult. A tovasiető fiatalember arra sem vette a fáradságot, hogy elnézést kérjen. Sebastian kisétált a pályaudvarról, és egy Viktória kori sorházakkal telezsúfolt utcában találta magát. Több ház ablakában is tábla hirdette, hogy szállást és reggelit lehet kapni. A fiú azt a panziót választotta, amelyiknek a legszebben volt kifényesítve a kopogtatója, és a legszebb virágládák sorakoztak az ablakaiban. Kedves arcú, virágmintás nejlonotthonkát viselő nő nyitott ajtót. Barátságos mosollyal üdvözölte reménybeli vendégét, és ha meg is lepte, hogy egyenruhás diák áll a küszöbén, nem mutatta. – Jöjjön be – mondta. – Szállást keres, uram? – Igen – felelte Sebastian, akit meglepett, hogy „uramnak" szólították. – Érdeklődnék, hogy mennyiért lehet szobát kapni. – Egy éjszakára reggelivel négy shillingért, egy hétre pedig egy fontért. – Nekem csak egy éjszakára kell – mondta Sebastian. Tehát ennél olcsóbb szálláshelyet kell keresnie, ha egy kicsit is el akar időzni Londonban... – Ahogy parancsolja – felelte a nő, majd a kezébe vette az újdonsült vendég bőröndjét, és elindult a folyosón. Sebastian még nem látott olyat, hogy egy nő bőröndöt cipeljen, de mire fölocsúdott, a ház asszonya már félúton járt a lépcsőn. – Mrs. Tibbet vagyok – mutatkozott be -, de a törzsvendégeim csak Tibbynek hívnak. – Az emeleti lépcsőfordulóban pedig hozzátette: – A hetest kapja. Az a ház hátsó részében van, ott talán nem ébreszti föl a reggeli forgalom zaja. Sebastiannek fogalma sem volt róla, miről beszél az asszony, hiszen még soha életében nem ébredt a forgalom zajára. Mrs. Tibbet kinyitotta a kulcsával a hetes szoba ajtaját, és félreállt, hogy a vendég beléphessen. A helyiség kisebb volt, mint Sebastian tanulószobája a Beechcroftban, de takaros, rendezett benyomást keltett, akár a gazdája. Az egyetlen ágyon tiszta volt az ágynemű, a sarokban pedig mosdótál pihent. – A fürdőszobát a folyosó végén találja – mondta Mrs. Tibbet, mielőtt a fiú megkérdezhette volna.

– Meggondoltam magam, Mrs. Tibbet – jelentette ki Sebastian. – Egész hétre kiveszem a szobát. A nő elővett az otthonkája zsebéből egy kulcsot, de mielőtt odaadta volna, közölte: – Akkor egy fontot kérek előre. – Természetesen – mondta Sebastian, és benyúlt a nadrágzsebébe, de rá kellett döbbennie, hogy üres. Sorra vette a többi zsebét is, de a pénzének híre-hamva sem volt. Végül térdre hullt, kinyitotta a bőröndjét, és lázasan turkálni kezdett a ruhái között. Mrs. Tibbet csípőre tette a kezét, és leolvadt az arcáról mosoly. Sebastian tovább kotorászott a bőröndben, de mind hiába. Végül feladta: lerogyott az ágyra, és elrebegett egy fohászt. Csak abban bízhatott, hogy Tibbybe több együttérzés szorult, mint a Beechcroft Abbey igazgatójába. Az igazgató elfoglalta a szobáját a Reform Klubban, vett egy gyors fürdőt, majd átöltözött a vacsorához szmokingba. A mosdókagyló fölötti tükörben megnézte, jól áll-e a csokornyakkendője, majd visszament a földszintre, ahol már várta a házigazdája. Nick Judd, az öregdiák-szövetség elnöke a lépcső tövében fogadta a díszvendéget, és bevezette a szalonba, ahol csatlakoztak a bárpultnál a bizottság többi tagjához. – Mit iszik, igazgató úr? – kérdezte az elnök. – Egy száraz sherryt kérek. Judd most következő szavai kissé meghökkentették dr. Banks-Williamst: – Hadd gratuláljak elsőként ahhoz – szólalt meg az elnök, miután megrendelte az italokat -, hogy iskolánk tanulója nyerte el a Peterhouse első számú ösztöndíját. Méltó megkoronázása ez az ön utolsó hivatali évének. Az igazgató nem szólt semmit, de belátta, hogy a beszédéből kihúzott három sort vissza kell tennie. Clifton kizárását később is ráér nyilvánosságra hozni. Hiszen a fiú tagadhatatlanul elnyerte az ösztöndíjat, és ez a helyzet nem is fog változni, amíg ő másnap reggel nem beszél a cambridge-i felvételi bizottsági elnökkel. Sajnálatos módon nem az öregdiák-szövetség elnöke volt az egyetlen, aki szóba hozta Clifton szép sikerét. Amikor az igazgató a vacsoránál szólásra emelkedett, már semmi okot nem látott arra, hogy tudassa az egybegyűltekkel, mit tervez másnapra. Meglepte, hogy az ösztöndíj bejelentését ilyen hosszan tartó tapsvihar fogadja. Az éves beszámoló fogadtatása kedvező volt. Miután dr. Banks-Williams visszaült a helyére, olyan sok öregdiák ment oda az asztalához szép nyugdíjas éveket kívánni, hogy kis híján lekéste az utolsó vonatot. Szinte még el sem helyezkedett az első osztályú kocsiban, amikor a gondolatai máris újra Sebastian Clifton körül forogtak. A másnap reggeli beszédére készülve fölírt magának néhány szót. Olyasmik jutottak eszébe, mint „normák", „tisztesség", „dicsőség", „fegyelem" és „tisztelet". Mire a vonat befutott Beechcroftba, elkészült a piszkozat. Miután átadta a jegyét a peronőrnek, megkönnyebbülten látta, hogy a felesége ezen a kései órán is ott ül a kocsiban, és várja őt. – Hogy ment? – kérdezte egyből az asszony. A férje még be sem csukta maga mögött a kocsi ajtaját. – Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a beszámolómat a körülményekhez képest jól fogadták. – Miféle körülményekhez képest? Mire hazaértek, az igazgató töviről hegyire elmesélte a feleségének a szerencsétlen találkozását Cliftonnal. – És mit szándékozol tenni? – kérdezte az asszony, miközben a zárba illesztette a kulcsot. – Nincs más választásom, mint hogy a reggeli iskolagyűlésen bejelentsem Clifton kizárását. És azt is, hogy emiatt sajnálatos módon nem foglalhatja el a Cambridge-ben kivívott helyét. – Nem túlzás ez a drákói szigor? – vetette föl Mrs. Banks-Williams. – Hiszen a fiúnak akár jó oka is lehetett rá, hogy a londoni vonatra szálljon.

– Akkor miért pucolt el a kocsiból, amint meglátott? – Valószínűleg nem akarta a társaságodban tölteni azt a hosszú utat, drágám. Mert az az igazság, hogy elég félelmetes benyomást tudsz kelteni. – De ne feledd, hogy dohányzáson is rajtakaptam – mondta az asszony megjegyzéséről tudomást sem véve az igazgató. – Miért ne dohányozhatott volna? Hiszen nem tartózkodott az iskola területén, így már nem volt in statu pupillari. – Világosan megmondtam neki, hogy a negyedév utolsó napjáig vonatkoznak rá a házirend szabályai, és ha megszegi őket, viselni fogja a következményeket. – Iszol valamit lefekvés előtt, drágám? – Nem, köszönöm. Megpróbálom jól kialudni magam. A holnapi nap nem lesz könnyű. – Neked, vagy Cliftonnak? – kérdezte a felesége, mielőtt eloltotta a lámpát. Az ágy szélén ülő Sebastian elmesélt Mrs. Tibbetnek mindent, ami aznap történt vele. Nem hagyott ki semmit, még az igazgató levelét is megmutatta. – Nem gondolod, hogy bölcsebb lenne hazamenni? A szüleid halálra aggódják magukat, ha nem találnak otthon. Meg aztán nem lehetsz biztos benne, hogy az igazgató tényleg kicsap. – Higgye el, Mrs. Tibbet, Hilly-Billy már meghozta a döntését, és a holnapi iskolagyűlésen be is fogja jelenteni. – Akkor is haza kéne menned. – Azok után, hogy csalódást okoztam nekik, nem tehetem. Egyetlen dolgot vártak el tőlem, azt, hogy Cambridge-ben járjak egyetemre. Ezt sosem bocsátják meg nekem. – Ebben én nem lennék ennyire biztos – mondta Mrs. Tibbet. – Apám mindig azt mondta: ha problémád van, aludj rá egyet, különben könnyen olyan döntést hozhatsz, amit később megbánsz. Reggel mindig rózsásabbnak látja az ember a jövőt. – De nekem nincs hol aludnom. – Ne butáskodj – mondta Mrs. Tibbet, és átkarolta a fiút. – Itt töltheted az éjszakát. De nem éhgyomorra – tette hozzá. – Ha kicsomagoltál, gyere le a konyhába.

30. fejezet – Van egy kis gondom a hármas asztallal – mondta a konyhába berontó pincérnő. – És mi lenne az, Janice? – kérdezte higgadtan Mrs. Tibbet, miközben feltört két tojást, és beleöntötte a belsejüket a hatalmas serpenyőbe. – Az, hogy egy szavukat sem értem. – Ja, igen, Mr. és Mrs. Ferrer. Azt hiszem, franciák. Elég, ha annyit tudsz, hogy un, deux és oeuf. – Janice-t a jelek szerint nem győzte meg. – Beszélj lassan – tanácsolta Mrs. Tibbet – és ne emeld föl a hangod. Hogy nem tudnak angolul, az nem bűn. – Óhajtja, hogy váltsak velük pár szót? – kérdezte Sebastian, és letette a kést-villát. – Te tudsz franciául? – kérdezte Mrs. Tibbet, és visszatette a serpenyőt a tűzhelyre. – Igen. – Akkor rajta. Sebastian fölállt a konyhaasztaltól, és bement Janice-szel az ebédlőbe. Mind a kilenc asztalnál voltak vendégek. A pincérnő elindult a terem túlsó végében ülő középkorú házaspár felé. – Bonjour, monsieur – köszönt illedelmesen Sebastian. – Comment puis-je vous aider? A férfi riadt, értetlen pillantást vetett a fiúra. – Somos espanol. – Buenos dias, senor. Cómo puedo ayudarle? – kérdezte; Sebastian. Janice megvárta, míg Mr. és Mrs. Ferrer mindent megtárgyal a fiúval. – Volveré en uno

momento – mondta a végén Sebastian, és visszament a konyhába. – Szóval, mit óhajtanak francia barátaink? – kérdezte Mrs. Tibbet, miközben feltört még két tojást. – Nem franciák, hanem spanyolok – mondta Sebastian -, és kérnek pár szelet enyhén megpirított barna kenyeret, két darab háromperces lágy tojást, és két csésze feketekávét. – Még valami? – Igen, azt szeretnék tudni, hogy jutnak el a spanyol követségre. – Janice, szolgáld föl nekik a kávét meg a pirítóst, én addig elkezdem főzni a tojást. – És én mit segíthetek? – kérdezte Sebastian. – A folyosón van egy asztalka, ott találod a telefonkönyvet. Keresd ki a spanyol követség címét, aztán fogj egy térképet, és mutasd meg nekik, hogy jutnak oda. – Jut eszembe – mondta Sebastian, miközben az asztalra tett egy hatpennys érmét -, ezt tőlük kaptam. Mrs. Tibbet elmosolyodott. – Életed első borravalója. – Életemben először kerestem pénzt – mondta Sebastian, és odatolta az érmét Mrs. Tibbet elé. – Úgyhogy már csak három shilling hat pennyvel tartozom. – Azzal kiment a konyhából, kikereste a telefonkönyvből a spanyol követséget, majd térkép segítségével elmagyarázta a Ferrer házaspárnak, hogy jutnak el a Chesham Place-re. Hamarosan újabb hatpennyssel tért vissza a konyhába. – Ha így folytatod – jegyezte meg Mrs. Tibbet -, a végén még be kell majd vegyelek üzlettársnak. Sebastian levette a zakóját, fölgyűrte az ingujját, és a mosogatóhoz lépett. – Most meg mit csinálsz? – Elmosogatok – felelte a fiú, és megnyitotta a meleg csapot. – Vagy nem így szokás a filmekben, ha valaki nem tudja kifizetni a számlát? – Fogadok, hogy ebben az élményben is először van részed – jegyezte meg Mrs. Tibbet, és két szalonnacsíkot tett a tükörtojás mellé. – Egyes asztal, Janice, Mr. és Mrs. Ramsbottom Yorkshire-ből. Az ő beszédükből sem értek egy kukkot sem. Szóval, Sebastian – fordult a fiúhoz, miközben Janice elindult kifelé -, más nyelveken is beszélsz? – Németül, olaszul, franciául és héberül. – Héberül? Te zsidó vagy? – Nem, de az iskolában volt egy zsidó barátom. A kémiaórákon mindig nyelvleckét vettem tőle. Mrs. Tibbet elnevette magát. – Azt hiszem, jobb, ha mielőbb elpucolsz Cambridge-be, mert mosogatónak nem válnál be. – Nem pucolhatok el Cambridge-be, Mrs. Tibbet – emlékeztette a panziósnőt Sebastian -, és ezért csak magamat okolhatom. Az Eaton Square-re viszont szándékomban áll ellátogatni, mert meg akarom nézni, hol lakik a barátom, Bruno Martinez. Péntek délutánra haza kell érnie az iskolából. – Az jó ötlet – mondta Mrs. Tibbet. – Ő biztos tudja, hogy végleg kicsaptak-e, vagy csak... hogy is mondtad azt a másikat? – Ideiglenesen kizártak – segítette ki Sebastian, miközben sietős léptekkel bevonult Janice. A pincérnő Sebastian kezébe nyomta a legőszintébb dicséretet, amit egy szakács kaphat: a két üres tányért. Aztán már kapta is föl a két újabb lágy tojást. – Ötös asztal – emlékeztette Mrs. Tibbet. – A kilences pedig kér még kukoricapelyhet – jelentette Janice. – Akkor hozz egy csomaggal a kamrából, te mamlasz! Már tíz óra is elmúlt, mire Sebastian végzett a mosogatással. – Most mit csináljak? – kérdezte. – Janice kiporszívózza az ebédlőt, és megterít a holnapi reggelihez, én pedig rendbe teszem a

konyhát. Tizenkettőkor kell kijelentkezni a szobákból. Miután elmentek a vendégek, ágyneműt cserélünk, és meglocsoljuk az ablakokban a virágokat. – Én mit segíthetek? – buzgólkodott tovább Sebastian, és letűrte az ingujját. – Szállj buszra, és derítsd ki, hogy tényleg hazavárják-e pénteken az Eaton Square-i barátodat. – Sebastian fölvette a zakóját. – De előbb vesd be az ágyadat, és nézd meg, hogy rend van-e a szobádban! A fiú elnevette magát. – Kezd úgy beszélni, mint az anyám. – Ezt bóknak veszem. És egy órára feltétlenül érj vissza, mert németeket várok, és talán hasznodat vehetem. – Sebastian az ajtó felé indult. – Erre szükséged lesz – szólt utána Mrs. Tibbet, és visszaadta a két hatpennys érméjét. – Hacsak nem gyalog akarod megtenni az utat az Eaton Square-ig és vissza. – Köszönöm, Mrs. Tibbet. – Tibby. Mivel most már biztosan törzsvendég leszel. Sebastian zsebre vágta a pénzt, és jobbról-balról megpuszilta Mrs. Tibbetet, akinek most először torkára forrt a szó. Mire fölocsúdott volna, a fiú már el is tűnt a konyhából. Feldübörgött a lépcsőn, bevetette az ágyát, rendet csinált a szobájában, majd visszament a haliba, és megnézte a térképet. Meglepte, hogy az Eaton Square nevét, bár ugyanúgy ejtik, másképp írják, mint az iskoláét, ahová nem vették föl Giles bácsikáját valami kihágás miatt, bár erről a családban soha nem beszéltek. Indulás előtt Janice még elmondta neki, hogy a harminchatos busszal kell elmennie a Sloane Square-ig, onnan pedig már gyalogolhat. Miután becsukódott mögötte a panzió ajtaja, Sebastiannek az tűnt föl először, hogy milyen sok ember siet a szélrózsa minden irányába, és mennyire más tempóban szedik a lábukat, mint a bristoliak. Beállt a buszra várók sorába. Több pirosra festett emeletes busz is elment, míg végül fölbukkant egy harminchatos. Sebastian fölment az emeletre, és elöl ült le, mert mindent látni akart, ami lent, a mélyben zajlik. – Hová utazik, fiatalember? – kérdezte a kalauz. – A Sloane Square-re – felelte Sebastian. – Megkérhetném, hogy szóljon, ha odaérünk? – Két penny lesz. A fiút lenyűgözte a sok látnivaló. Elhaladtak a Marble Arch mellett, majd a Park Lane-en folytatták útjukat, és látta a Hyde Park híres sarkát is, de Sebastian megpróbált arra összpontosítani, hogy mitévő legyen, ha eléri úti célját. Ugyanis csak annyit tudott, hogy Bruno az Eaton Square-en lakik, de a házszámra nem emlékezett. Szívből remélte, hogy nem túl nagy a tér. – Sloane Square! – kiáltotta a kalauz, amikor a busz megállt egy W könyvesbolt előtt. Sebastian leszaladt a busz lépcsőjén, majd a járdán állva körülnézett, hogy van-e a közelben valami könnyen megjegyezhető tereptárgy. A Royal Court Színházon állapodott meg a tekintete, ahol Joan Plowright főszereplésével játszották a Székek című Eugene Ionesco-darabot. Sebastian a térképre pillantott, majd a színház után jobbra fordult. Úgy becsülte, hogy már csak pár száz méterre lehet az Eaton Square. Amikor odaért, lelassította lépteit, és Don Pedro piros Rolls-Royce-át kereste, de az autónak hírehamva sem volt. Sebastian rádöbbent, hogy ha nincs szerencséje, órákig is eltarthat, mire kideríti, hol lakik Bruno. A járdát róva fölfigyelt rá, hogy a házak mintegy felét többlakásossá alakították át, és a csengők mellett a lakók névsora olvasható. A másik felén viszont semmi sem jelege, hogy ki lakik ott, csak a

„Személyzet" felirat állt a rézkopogtató vagy csengő mellett. Sebastian biztosra vette, hogy Bruno apja nem az a fajta ember, aki bárkivel is osztozna a bejárati ajtaján. Az egyes számú ház lépcsőjén állva megnyomta a személyzeti csengőt. Pillanatokon belül megjelent a hosszú, fekete kabátos, fehér nyakkendős komornyik, aki a Barrington-házban szolgáló Marsdenre emlékeztette Sebastiant. – Mr. Martinezt keresem – mondta udvariasan Sebastian. – Itt nem lakik ilyen nevű úriember – felelte a komornyik, és mire Sebastian megkérdezhette volna, nem tudja-e véletlenül, melyik ház Mr. Martinezé, becsukta az ajtót. Sebastian a következő órában a „Nem itt lakik" választól a becsapott ajtóig sok mindent megtapasztalt. A második óra vége felé, a tér túloldalán történt, hogy a sokadszor elismételt kérdésére egy szolgálólány visszakérdezett: – Az a külföldi úriember, aki piros Rolls-Royce-szal jár? – Igen, ő az – mondta megkönnyebbülten Sebastian. – Azt hiszem, a negyvennégyesben találja. Innen a második ház – mutatott jobbra a lány. – Nagyon szépen köszönöm – mondta Sebastian, és fürge léptekkel elindult a negyvennégyes felé. A legfelső lépcsőfokon nagy levegőt vett, majd kettőt koppintott az ajtóra a rézkopogtatóval. Eltelt egy kis idő, mire kijött valaki. Az ajtóban álló nagydarab férfi jó százkilencven centi magas lehetett, és inkább bokszolónak nézte volna az ember, mintsem komornyiknak. – Mit akar? – kérdezte Sebastian számára felismerhetetlen akcentussal. – Érdeklődni szeretnék, hogy itt lakik-e Bruno Martinez. – Ki kérdezi? – Sebastian Clifton vagyok. A férfi egy csapásra más hangot ütött meg. – Igen, beszélt magáról, de most nincs itthon. – Nem tudja, mikorra várható? – Mr. Martinez mintha azt mondta volna, hogy péntek délután érkezik haza. Sebastian úgy döntött, nem kérdezősködik tovább. – Köszönöm – mondta, mire az óriás kurtán biccentett, majd becsapta az ajtót. Vagy csak becsukta...? Sebastian futva indult el a Sloane Square felé, hogy időben visszaérjen a panzióba, és segíthessen a német vendégeket fogadó Mrs. Tibbetnek. Fölszállt az első buszra, amelyik a Paddington pályaudvar felé ment. A Praed Street harminchetes számú házban egyenesen a konyhába vezetett az útja, ahol már várta Mrs. Tibbet és Janice. – Jutottál valamire, Seb? – kérdezte a panziósnő, mielőtt a fiú leülhetett volna. – Megtaláltam Brunóék házát – felelte diadalmasan Seb – és... – Eaton Square negyvennégy – mondta Mrs. Tibbet, miközben letette elé a tányért, amelyen krumplipürével körített kolbász kellette magát. – Honnan tudja? – A telefonkönyvben csak egy Martinez szerepel. De mire eszembe jutott, hogy megnézzem, már elmentél. Kiderült, mikor jön haza a barátod? – Igen. Péntek délután. – Akkor még pár napig a nyakamon maradsz. Sebastian zavart képet vágott, de Mrs. Tibbet hozzátette: – És ez egyáltalán nem baj, mert a németek péntek délutánig lesznek itt, úgyhogy... – A panziósnőt határozott kopogás szakította félbe. – Ha nem tévedek, ez Mr. Kroll lesz a barátaival. Gyere velem, Seb, és próbáld megérteni, mit mondanak. Sebastian vonakodva indult el Mrs. Tibbet után, mert nem szívesen hagyta ott a kolbászt meg a krumplipürét. Mire a nő kinyitotta a bejárati ajtót, utol is érte.

A következő negyvennyolc órában szinte le sem hunyta a szemét, mert vagy bőröndöket vonszolt föl-le a lépcsőn, vagy taxit hívott, vagy italt szolgált fel, legtöbbször pedig a vendégek kérdésözönét tolmácsolta: „Hol van a London Palladium Színház?" „Tud egy jó német éttermet?" Mrs. Tibbet térkép és bedekker nélkül is meg tudta válaszolni a kérdések zömét. Csütörtök este Sebastian fülig vörösödött, mert olyat kérdeztek tőle, amiről fogalma sem volt. De Mrs. Tibbet ezúttal is kisegítette. – Mondd meg nekik, hogy a Sohóban, a Windmill Színháznál annyi lányt találnak, amennyit csak akarnak. A németek mélyen meghajoltak. Amikor péntek délután eltávoztak, Herr Kroll adott Sebastiannek egy fontot, és barátságosan kezet rázott vele. Sebastian oda akarta adni a pénzt Mrs. Tibbetnek, de a nő elhárította. – A tiéd – mondta. – Kamatostul megszolgáltad. – De még nem fizettem ki a kosztot-kvártélyt. Márpedig ha adós maradnék, azt ítéletnapig hallgathatnám a nagyanyámtól. Ő ugyanis a bristoli Grand Hotel igazgatónője volt. Mrs. Tibbet a karjaiba zárta. – Sok szerencsét, Seb – mondta, amikor végül elbocsátotta öleléséből, majd hátralépett, és hozzátette: – Vedd le a nadrágod. Sebastian akkor sem vágott ennyire zavart képet, amikor Herr Kroll megkérdezte tőle, hol láthat sztriptíztáncosnőket. – Muszáj kivasalnom, különben úgy fogsz kinézni, mint aki munkából jön.

31. fejezet – Nem tudom, itthon van-e – mondta a férfi, akit Sebastian holta napjáig nem felejtett el. – De megnézem. – Seb! – visszhangzott a kiáltás a márványpadlós folyosón. – De örülök, hogy látlak, öreg cimbora! – Bruno kezet rázott a barátjával. – Már megijedtem, hogy soha többé nem hallok felőled, ha igaz a szóbeszéd. – Miféle szóbeszéd? – Karl, kérem, szóljon Elenának, hogy szolgáljon föl a szalonban teát. Bruno bevezette Sebastiant a házba. A Beechcroft Abbey-ben mindig Sebastian volt a vezér, Bruno pedig a készséges hadsegédje. Most viszont fölcserélődtek a szerepek: a vendég lépkedett házigazdája mögött a szalonba vezető folyosón. Sebastian mindig is úgy gondolta, hogy bizonyos fokú kényelemben, sőt luxuskörülmények között nőtt fel, de ami abban a szalonban fogadta, az a királyi család távolabbi rokonait is meglepte volna. A festmények, a bútorzat, sőt még a szőnyegek is bízvást megállták volna a helyüket egy múzeumban. – Miféle szóbeszéd? – ismételte idegesen Sebastian, majd leült a kanapé szélére. – Mindjárt sort kerítek arra is – ígérte Bruno. – De előbb meséld el, miért tűntél el olyan hirtelen. Ott ültél velem meg Vickel a tanulószobában, aztán egyszer csak nem voltál sehol. – Az igazgató nem mondta el a másnapi iskolagyűlésen? – Nem szólt egy szót sem, és ettől csak még rejtélyesebb lett az ügy. Persze mindenkinek volt valami elmélete, de mivel a házfőnök és Banks-Williams is hallgatott, mint a sír, senki sem tudta, mi a valóság és mi a fikció. Még a főnővért, a tudás kiapadhatatlan kútfejét is megkérdeztem, de ő is begubózott, ha szóba került a neved. Pedig ez nem jellemző rá. Vic a legrosszabbtól tartott, de hát ő már csak olyan, hogy mindig félig üres a pohara. Meg volt róla győződve, hogy téged kicsaptak, és soha többé nem látunk, de én biztattam, hogy Cambridge-ben újra együtt leszünk mindhárman. – Tartok tőle, hogy Vicnek volt igaza – mondta Sebastian, majd elmesélt a barátjának mindent, ami az igazgatóval folytatott beszélgetése óta történt. Brunónak nem maradhatott kétsége afelől, hogy a barátját porig sújtja, hogy elúszott a Cambridge-ben kivívott helye. Amikor Seb a történet végére ért,

megjegyezte: – Szóval ezért hívott be Hilly-Billy az irodájába szerdán, az iskolagyűlés után. – Milyen büntetést kaptál? – kérdezte Sebastian. – Seggrepacsi a „hatujjúval," diákprefektusi státus megszüntetése, valamint figyelmeztetés, hogy bármilyen újabb kihágás ideiglenes kizárással jár. – Talán én is megúsztam volna ideiglenes kizárással – mondta Sebastian -, ha Hilly-Billy nem látja meg, hogy dohányzom a londoni vonaton. – Miért Londonba jöttél a Bristolba szóló jegyeddel? – Úgy terveztem, hogy péntekig itt lébecolok, és csak a negyedév utolsó napján megyek haza. A szüleim csak holnap jönnek vissza Amerikából, úgyhogy nem jöttek volna rá a turpisságra. Ha nem futok össze a vonaton Hilly-Billyvel, megúsztam volna. – De ha ma hazavonatoznál Bristolba, a szüleid nem tudnának meg semmit. – Arra nincs esély – mondta Sebastian. – Ne feledd, mit mondott Hilly-Billy: „A házirend szabályai a negyedév utolsó napjáig érvényben vannak" – utánozta az igazgatót a zakója hajtókáját markolászva. – „Ha csak egyetlen kihágást is elkövetsz, habozás nélkül megváltoztatom az álláspontomat a cambridge-i ösztöndíjadat illetően. Érthető?" És miután kirúgott az irodájából, egy órán belül három szabályt szegtem meg a szeme láttára! Belépett a szobalány. A kezében lévő hatalmas ezüsttálca olyan ételek alatt roskadozott, amilyennel a Beechcroft-bán soha nem találkoztak. Bruno megvajazott egy forró muffint. – Mi lenne, ha teázás után egyből visszamennél a panzióba, és elhoznád a holmidat? Ma itt éjszakázhatsz, aztán meg kitalálunk valamit. – De mit szól majd ehhez az apád? – Hazafelé jövet elmeséltem neki, hogy én sem mehetnék szeptemberben Cambridge-be, ha te nem viszed el a balhét. És ő erre azt mondta, nagy szerencse, hogy ilyen barátom van. És azt is kijelentette, hogy szeretné ezt neked személyesen megköszönni. – Ha Banks-Williams téged hív be előbb, Bruno, akkor te is pontosan ugyanezt tetted volna. – Ez nem érdekes, Seb. Téged hívott be előbb, ezért engem nem csaptak ki, Vic pedig karcolás nélkül megúszta az ügyet. Méghozzá az utolsó pillanatban, mert már ő is tervbe vette, hogy szorosabb barátságot köt Rubyval. – Ruby... – visszhangozta Sebastian. – Tudod, mi lett vele? – Ugyanaznap tűnt el, mint te. A szakács azt mondta, soha többé nem fogjuk látni. – És így is azt gondolod, hogy van esélyem Cambridge-re? Mindketten hallgatásba burkolóztak. – Elena! – szólalt meg Bruno, amikor a szobalány visszajött egy jókora püspökkenyérrel. – A barátom visszamegy a Paddington negyedbe a holmijáért. Megkérné a sofőrt, hogy vigye el, és előkészítené az egyik vendégszobát, mire visszaér? – Attól tartok, a sofőr éppen elindult, hogy hazafuvarozza az édesapját az irodából. Vacsora előtt nemigen érnek vissza. – Akkor taxival kell menned – mondta Bruno. – De csak miután megkóstoltad a szakácsnőnk püspökkenyerét. – Buszra is alig van pénzem, nemhogy taxira – súgta oda Sebastian. – Majd én hívok neked egyet, és fölíratom a fuvart az apám számlájára – nyugtatta meg Bruno, és kezébe vette a tortakést. – Remek hír! – lelkesedett Mrs. Tibbet, miután Sebastian beszámolt a délután eseményeiről. – De akkor is úgy gondolom, hogy föl kéne hívnod a szüléidét. Tudniuk kell, hol vagy. Hiszen még nem lehetsz egészen biztos benne, hogy elúszott a cambridge-i helyed.

– Rubyt kirúgták, az igazgató nem hajlandó beszélni a témáról, és még a főnővérből sem lehet kihúzni semmit, pedig neki aztán mindenről van véleménye. Biztosra veheti, Mrs. Tibbet, hogy nem lesz belőlem cambridge-i diák. Meg aztán a szüleim csak holnap jönnek haza Amerikából, úgyhogy ha akarnék sem tudnék kapcsolatba lépni velük. Mrs. Tibbet jól megfontolta a válaszát. – Ha elmész – mondta végül akkor gyorsan pakolj össze, mert hasznát tudnám venni annak a szobának. Már három vendéget kellett elküldenem. – Sietek, ahogy csak tudok – ígérte Sebastian, és már szaladt is föl a lépcsőn. Miután összecsomagolt, és rendet rakott, lejött a földszintre, ahol Mrs. Tibbet és Janice az előszobában várta. – Emlékezetes hét volt – mondta Mrs. Tibbet, miközben kinyitotta a bejárati ajtót. – Igazán emlékezetes. Aligha felejtjük el egyhamar Janice-szel. – Ha egyszer memoárt írok, Tibby, magának egy egész fejezetet szentelek – ígérte Sebastian, amikor kiléptek a járdára. – Addigra százszor elfelejtesz minket – mondta szomorkásán az asszony. – Abban ne is reménykedjen. Mert mostantól ez lesz a második otthonom. – Azzal Sebastian puszit nyomott Janice arcára, majd hosszasan átölelte Tibbyt. – Nem szabadul meg tőlem olyan könnyen – tette még hozzá, miközben visszaült a várakozó taxiba. Mrs. Tibbet és Janice még integetett egy darabig az Eaton Square-re induló kocsi után. Tibby szívesen elmondta volna még egyszer, utoljára, hogy az ég szerelmére, hívd föl édesanyádat, amint hazaér Amerikából, de tudta, hogy ez pusztába kiáltott szó lenne. – Janice, eredj, cseréld le a hetesben az ágyneműt – rendelkezett Mrs. Tibbet, miután a taxi az utca végén jobbra fordult, majd eltűnt a szemük elől. A panziósnő is besietett a házba. Ha Seb nem hívja föl az édesanyját, majd megteszi ő. Bruno apja aznap este a Ritzbe vitte a fiúkat vacsorázni. Megint kaptak pezsgőt, és Sebastian megismerkedett az osztrigával. Don Pedro – aki ragaszkodott hozzá, hogy Sebastian így szólítsa – újra meg újra köszönetet mondott a fia barátjának, amiért mindent magára vállalt, és ezzel lehetővé tette, hogy Bruno Cambridge-ben tanuljon. – Tipikus brit! – ismételgette Don Pedro. I Bruno csöndben piszkálgatta az ételt, és csak ritkán kapcsolódott be a társalgásba. A délutáni magabiztossága most, az apja jelenlétében mintha elpárolgott volna. A legnagyobb meglepetés azonban akkor érte Sebastiant, amikor Don Pedro elárulta, hogy Brunonak van két bátyja, Diego és Luis. Róluk addig sem ő, sem a fia nem tett említést, és soha nem látogattak el a Beechcroft Abbeybe. Sebastian szerette volna megkérdezni, hogy mi ennek az oka, de mivel a barátja lehajtott fejjel üldögélt, úgy döntött, inkább vár, amíg magukra maradnak. – Velem dolgoznak a családi vállalkozásban – mondta Don Pedro. – És mivel foglalkozik a cégük? – kérdezte ártatlanul Sebastian. – Export-import – felelte Don Pedro, de részletekbe nem bocsátkozott. Megkínálta viszont ifjú vendégét élete első kubai szivarjával, és megkérdezte, mik a tervei most, hogy bezárultak előtte Cambridge kapui. Sebastian köhécselve bevallotta: – Azt hiszem, valami munka után kell néznem. – Akarsz keresni száz fontot készpénzben? Elintézhetnél nekem valamit Buenos Airesben. Hó végén már itthon is lennél Angliában. – Köszönöm, uram, igazán nagylelkű ajánlat. De mit vár tőlem ezért a hatalmas összegért? – Hétfőn eljössz velem Buenos Airesbe, pár napig a vendégem leszel, aztán elhozol egy csomagot Southampton-ba a Queen Maryn. – De miért éppen én? Egy ilyen egyszerű feladatot nyilván rábízhatna valamelyik alkalmazottjára is.

– Azért, mert a csomagban egy családi ereklye lesz – válaszolt kapásból Don Pedro -, ezért olyan emberre van szükségem, aki angolul és spanyolul egyaránt beszél, továbbá megbízható. És te azzal, amit Brunóért tettél, amikor bajba került, meggyőztél, hogy te vagy a legalkalmasabb. – Don Pedro a fiára nézve még hozzátette: – És ezzel talán kinyilváníthatom a hálámat. – Ez igazán kedves öntől, uram – mondta Sebastian, aki alig akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje van. – Hadd adjak neked tíz font előleget – húzta elő a zsebéből a tárcáját Don Pedro. – A többi kilencvenet akkor kapod meg, ha visszahajóztál Angliába. – Azzal Sebastian elé tolt két ötfontos bankjegyet. A fiú még soha életében nem kapott annyi pénzt. – Szórakozhatnátok egy kicsit Brunóval a hétvégén – tette hozzá Don Pedro. – Végső soron rászolgáltatok Bruno erre sem szólt semmit. Amikor az utolsó vendég is megkapta, amit kért, Mrs. Tibbet úgy magyarázta el Janice-nek, hogy porszívózza ki az ebédlőt, és terítsen meg a másnapi reggelihez, de előtte még mosogasson el, mintha még soha nem adta volna ki ezt az utasítást. Ezután Mrs. Tibbet eltűnt az emeleten. Janice biztosra vette, hogy a reggeli bevásárlólistát írja össze az irodájában, pedig a panziósnő csak ült az íróasztalnál, és a telefont bámulta. Töltött magának egy pohár whiskyt, pedig ilyet csak ritkán tett, amíg akár egyetlen vendég is ébren volt. Nagyot kortyolt az italból, majd fölemelte a kagylót. – A tudakozót kérem – mondta, majd megvárta, míg beleszól egy újabb hang. – Mondaná a nevet? – Mr. Harry Clifton – felelte Mrs. Tibbet. – Város? – Bristol. – És a cím? – Az nincs meg, de az úr híres író – mondta a panziósnő. Igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha ismerné Mr. Cliftont. Egy ideig várt, és már kezdte azt hinni, hogy megszakadt a vonal, amikor újra meghallotta az iménti hangot: – Az előfizető száma titkos, asszonyom, ezért sajnos nem tudom kapcsolni önnek. – De most vészhelyzetről van szó! – Sajnálom, asszonyom, de akkor sem kapcsolhatnám, ha ön lenne a királynő. Mrs. Tibbet letette a kagylót. Egy ideig azon töprengett, van-e valami más módja annak, hogy fölvegye a kapcsolatot Mrs. Cliftonnal. Aztán eszébe jutott Janice, és visszament a konyhába. – Hol veszed azokat a puhafedelű könyveket, amelyekből sokszor ki se látszol? – kérdezte a felszolgálónőtől. – Az állomáson, munkába jövet – felelte a buzgón mosogató Janice. Mrs. Tibbet letakarította a tűzhelyt, és közben elgondolkodott Janice válaszán. Amikor már csillogott-villogott a tűzhely, levette a kötényét, szépen összehajtotta, majd nyugovóra tért. Reggel szokás szerint kezébe vette a kosarat, és bejelentette: – Megyek vásárolni. De miután kilépett a vendégházból, nem jobbra fordult, mint máskor, nem a henteshez indult, ahol a legszebb dán szalámit lehetett kapni, nem is a zöldségeshez, ahol a legfrissebb gyümölcsöt kínálták, és nem is a pékségbe a kemencéből éppen kikerült cipókért, amelyeket még így is csak elfogadható áron volt hajlandó megvenni. Nem, aznap balra, a Paddington pályaudvar felé vezetett az útja. Jó erősen markolta a pénztárcáját, hiszen épp elégszer hallotta a csalódott vendégektől, hogy amint betették a lábukat Londonba, egyből kirabolták őket. Sebastian a legfrissebb példa. Az a fiú nagyon érett a korához képest, és mégis annyira naiv. Mrs. Tibbeten szokatlan módon idegesség lett úrrá, amikor átkelt az úton, és elvegyült a

pályaudvar felé hömpölygő tömegben, az ingázók között. Talán azért volt ideges, mert még sosem járt könyvesboltban. Nemigen futotta az idejéből olvasásra az utóbbi tizenöt évben, mióta a férje és a kisbabája meghaltak az East End bombázásakor. Ha a fia életben marad, nagyjából egyidős lenne Sebastiannel... Tibby akkor, miután nem maradt fedél a feje fölött, nyugatra vándorolt, mint a táplálékot kereső madár. Mindenes kulimunkásként kezdte a Biztos Menedék panzióban, majd három év múlva pincérnővé avanzsált, a tulajdonos halála után pedig nem is annyira megörökölte a vendégházat, inkább a nyakába vette. A bank ugyanis kétségbeesetten keresett valakit, bárkit, aki fizeti a jelzálogkölcsön részleteit. Tibby feje fölött kis híján összecsaptak a hullámok, de aztán megmentette az 1951-es Brit Fesztivál, amely egymillió embert csalogatott Londonba. A panzió abban az évben lett először nyereséges, és a profit a rákövetkező évben, ha kismértékben is, de tovább nőtt. Tibby kifizette a jelzálogot, a vállalkozás immár csak az övé volt. A téli időszakon a visszajáró vendégei segítették át, mert azt hamar megtanulta, hogy aki csak az átutazó forgalomra alapoz, az hamar becsukhatja a boltot. A merengéséből fölrezzenő Mrs. Tibbet körülnézett a pályaudvaron. A tekintete végül a W. H. Smith könyvüzlet cégtábláján állapodott meg, majd a ki-be szaladgáló rutinos utazókat figyelte. A többségük csak egy reggeli lapot vett fél pennyért, mások viszont az üzlet hátsó felében böngészték a könyveket. Mrs. Tibbet bemerészkedett a boltba, de aztán tanácstalanul álldogált a helyiség közepén. A vevők nem győzték kerülgetni. Végül észrevette, hogy hátul egy nő könyveket pakol a polcokra egy fa kézikocsiról. Odament hozzá, de nem zavarta meg a munkában. Az eladónő fölnézett. – Segíthetek, hölgyem? – kérdezte udvariasan. – Hallott egy Harry Clifton nevű íróról? – Hát persze – felelte az eladónő. – Ő az egyik legnépszerűbb szerzőnk. Egy bizonyos könyvét keresi? – Mrs. Tibbet megrázta a fejét. – Akkor jöjjön, megnézzük, mi van készleten. – Az eladónő Mrs. Tibbettel a nyomában átsétált az üzlet túloldalára, majd megállt a KRIMI feliratú szekció előtt. A William Warwick-detektívregények szép, rendezett sora eléggé foghíjas volt, bizonyítva, hogy milyen népszerű a szerző. – És természetesen – szólalt meg ismét az eladónő – ott vannak még a börtönnaplói, no meg a Lord Preston által írt életrajza, Az öröklési elv, amely a lebilincselően izgalmas Clifton kontra Barrington örökösödési ügyről szól. Talán emlékszik rá, hetekig uralta az újságok címlapját. – Melyik regényét ajánlaná? – Ha ilyen kérdést kapok – felelte az eladónő -, szerzőtől függetlenül mindig azt mondom: kezdje az első könyvével! – Azzal levette a polcról a William Wanvick és a vak szemtanú esete egyik példányát. – És abból a másikból, az öröklősből, megtudok egyet-mást a Clifton családról? – Igen, és ugyanolyan lebilincselőnek fogja találni azt a könyvet is, mint egy regényt – biztatta az eladónő, miközben átsétált az életrajzi szekcióhoz. – Három shilling lesz, asszonyom – mondta, és a panziósnő kezébe adta a két könyvet. Amikor Mrs. Tibbet nem sokkal ebéd előtt visszaért a vendégházba, Janice meglepetten látta, hogy a kosara üres. Azon pedig még jobban meglepődött, hogy a munkaadója bezárkózik az irodájába, és csak akkor bújik elő onnan, amikor kopogás jelzi egy reménybeli vendég érkezését. Mrs. Tibbet két nap, két éjjel olvasta Az öröklési elv című művet. Amikor a végére ért, már tudta, hogy van még egy hely, ahova életében először el kell látogatnia, és az a hely sokkal idegborzolóbb, mint egy könyvesbolt.

Sebastian hétfőn korán ment le reggelizni, mert még váltani akart pár szót Bruno apjával. – Jó reggelt, uram – mondta, miközben helyet foglalt a reggelizőasztalnál. – Jó reggelt, Sebastian – fogadta a köszönését Don Pedro, és letette az újságját. – Szóval, döntöttél? Eljössz velem Buenos Airesbe? – Igen, döntöttem, uram. Nagyon szeretnék elmenni, ha nem késtem le róla. – Arról szó sincs. Csak annyi a dolgod, hogy készülj el, mire hazajövök. – Mikor indulunk, uram? – Öt óra körül. – Ugrásra készen fogok állni – mondta Sebastian, miközben belépett Bruno. – Gondolom, örömmel hallod, hogy a barátod elutazik velem Buenos Airesbe – mondta Don Pedro az asztalnál helyet foglaló fiának. – Hó végére visszajön Londonba. Viseld gondját rendesen. Bruno már szólásra nyitotta a száját, amikor bejött Elena, és egy kosár pirítóst helyezett az asztal közepére. – Mit parancsol reggelire, uram? – kérdezte Brunótól. – Két lágy tojást kérek. – Én is – mondta Sebastian. – Nekem mennem kell – szólalt meg az asztalfőről fölállva Don Pedro. – Találkozóm van a Bond Streeten. – Azzal Sebastianhez fordult, és hozzátette: – Öt órára mindenképpen csomagolj be, és állj indulásra készen. Nem késhetjük le a dagályt. – Már alig várom, uram! – mondta Sebastian, és őszintén izgatottnak látszott. – Szép napot, papa – szólt a kilépő Don Pedro után Bruno. Ezután nem szólt többet, amíg be nem csukódott a bejárati ajtó. Ekkor közelebb hajolt a barátjához, és azt kérdezte: – Biztos vagy benne, hogy helyesen döntöttél? Mrs. Tibbeten csillapíthatatlan remegés lett úrrá. Nem volt meggyőződve róla, hogy végig tudja csinálni azt, amire vállalkozott. Aznap a reggelizni leülő vendégek lágy tojás helyett kemény tojást kaptak, meg odaégett pirítóst és langyos teát, a bűnbak szerepét pedig Janice töltötte be. Az sem jött jól, hogy Mrs. Tibbet két napja nem vásárolt be, így aztán száraz volt a kenyér, túlérett a gyümölcs, a szalonna pedig elfogyott. Janice szívéről nagy kő esett le, amikor az utolsó háborgó vendég is kivonult az ebédlőből. Egyvalaki még a számlát sem volt hajlandó kifizetni. A pincérnő lement a konyhába, hogy megnézze, nem gyengélkedik-e Mrs. Tibbet, de a ház úrnőjének híre-hamva sem volt. Janice lázasan törte a fejét, hogy vajon hol lehet. Mrs. Tibbettel ekkor már a kormányépületek között, a Whitehallon robogott a száznegyvennyolcas busz. Még mindig nemigen hitte, hogy sikerülhet a terve. Mert ha a férfi hajlandó is fogadni őt, ugyan mit mondhat neki? Hiszen végső soron mi köze neki ehhez az egészhez? Annyira a gondolataiba merült, hogy a busz átvitte a Westminster hídon. Szép lassan gyalogolt vissza a Temze fölött, de nem azért, mert a folyóparti látnivalókat csodálta, mint a turisták. A Parliament Square-ig többször is megmásította az elhatározását, és egyre lassúbb léptekkel közelítette meg az ország házát. Végül megállt az alsóház bejáratánál, és sóbálvánnyá vált, mint Lót felesége. A főportás hozzá volt szokva az olyan látogatókhoz, akik félelemmel vegyes áhítattal lépnek be életükben először a Westminster-palotába. Rámosolygott az előtte álló, szoborrá merevedett asszonyra. – Segíthetek, hölgyem? – kérdezte. – Ide kell jönnöm, ha egy képviselővel akarok beszélni? – Van megbeszélt időpontja? – Nincs – felelte Mrs. Tibbet, és kezdett reménykedni, hogy máris elzavarják.

– Emiatt ne aggódjon, nem sokan jönnek időpontra. Bízzunk benne, hogy a szóban forgó képviselő itt van a Házban, és ráér. Ha beáll a sorba, valamelyik kollégám a segítségére lesz. Mrs. Tibbet fölment a lépcsőn, elhaladt a Westminster-palota legrégebbi része előtt, és beállt a hosszú, néma sorba. Mire egy óra múlva sorra került, eszébe jutott, hogy Janice nem is tudja, hova ment. Bekísérték a nyolcszögletű központi csarnokba, a Central Lobbyba, ahol egy tisztviselő a recepciós asztalhoz vezette. – Jó napot kívánok, asszonyom – köszöntötte az ügyeletes írnok. – Melyik képviselővel óhajt találkozni? – Sir Giles Barringtonnal. – Az ő választókörzetében él, asszonyom? Újabb esély a menekülésre, suhant át Mrs. Tibbet agyán. – Nem – felelte. – Személyes ügyben kell beszélnem vele. – Értem – mondta az írnok, mint akit már semmi sem lep meg. – Ha megadja a nevét, kitöltők az ön számára egy látogatókártyát. – Mrs. Florence Tibbet vagyok. – És a lakcíme? – Praed Street 37. Paddington. – És milyen ügyben óhajt beszélni Sir Gilesszal? – Az unokaöccséről, Sebastian Cliftonról van szó. Az írnok átadta a látogatókártyát egy jelvényt viselő küldöncnek. – Meddig kell várnom? – kérdezte Mrs. Tibbet. – A képviselők általában elég gyorsan válaszolnak, ha bent vannak a Házban. De talán foglaljon helyet – mutatott a Central Lobby falait szegélyező zöld padokra az írnok. A küldönc végighaladt az alsóházba vezető hosszú folyosón. Az előcsarnokba érve átadta a látogatókártyát az egyik kollégájának, aki bevitte az ülésterembe. A terem zsúfolásig megtelt azokkal a képviselőkkel, akik a pénzügyminiszter, Peter Thorneycroft aznapi beszédére voltak kíváncsiak. Thorneycroft azt készült bejelenteni, hogy a szuezi válság lezárultával megszüntetik a benzinjegyrendszert. A küldönc, miután meglátta a szokott helyén ülő Sir Giles Barringtont, átadta a kártyát a harmadik sor szélén ülő képviselőnek, és az üzenet megkezdte lassú, körülményes utazását a zsúfolt padsorokon keresztül. A képviselők mind vetettek egy pillantást a névre, majd továbbadták a kártyát, amely végül eljutott Sir Gilesig. A bristoli dokknegyed képviselője sietve a zsebébe gyömöszölte a kártyát, majd talpra ugrott, mert a külügyminisz-tér éppen befejezte az előző kérdésre adott válaszát, és ő el akarta kapni a házelnök tekintetét. – Sir Giles Barrington! – adta meg neki a szót a házelnök. – Elmondaná külügyminiszter úr a Tisztelt Háznak, hogy milyen hatással lesz az amerikai elnök bejelentése a brit iparra, különös tekintettel azokra a polgárainkra, akik a hadiiparban dolgoznak? Mr. Selwyn Lloyd ismét fölállt, és a diplomáciai írómappáját szorongatva belefogott a válaszba: – Elmondhatom nagytiszteletű, vitéz képviselőtársamnak, hogy folyamatos kapcsolatban állok washingtoni nagykövetünkkel, aki biztosított afelől... Mire Mr. Lloyd úgy negyven perc múlva az utolsó kérdésre is választ adott, Giles teljesen megfeledkezett a zsebébe süllyesztett látogatókártyáról. Csak egy óra múlva látta viszont, amikor a teázóban üldögélt néhány képviselőtársával, és előhúzta

a zsebéből a tárcáját. A kártya ekkor a padlóra hullt. Giles fölvette, és látta, hogy egy bizonyos Mrs. Tibbet kereste, de nem tudta hova tenni a nevet. Megfordította a kártyát, majd miután elolvasta az üzenetet, úgy pattant föl, és viharzott ki a teázóból, mintha puskából lőtték volna ki. Futásnak eredt, és meg sem állt a Central Lobbyig. Szívből remélte, hogy a nő nem unta el a várakozást. Megkérte az ügyeletes írnokot, hogy szólítsa Mrs. Tibbetet. – Sajnálom, Sir Giles, de a hölgy épp az imént távozott. Azt mondta, vissza kell mennie dolgozni. – A francba! – szitkozódott Giles, majd megnézte a kártyán Mrs. Tibbet lakcímét.

32. fejezet – Praed Street, Paddington – mondta Giles, miután beszállt a képviselői bejárathoz érkező taxiba. – És máris elkéstem – tette hozzá -, úgyhogy taposson bele. – Ugye, nem kívánja, hogy túllépjem a megengedett sebességet, főnök? – mondta a sofőr, miközben kiaraszolt a főkapun a Parliament Square-re. Dehogynem, mondta volna legszívesebben Giles, de visszafogta magát. Miután megtudta, hogy Mrs. Tibbet már elment az alsóházból, fölhívta a sógorát, és beszámolt neki az ismeretlen nő titokzatos üzenetéről. Harry első reakciója az volt, hogy fölszáll az első londoni vonatra, de Giles lebeszélte erről, mondván, hogy talán csak vaklárma az egész. Meg aztán az sem kizárt, tette hozzá, hogy Sebastian már úton van Bristol felé. Giles most az ülés szélén kuporogva próbálta szuggerálni a lámpákat, hogy váltsanak már zöldre, és valahányszor esélyt látott rá, hogy nyerjenek néhány métert, sávváltásra biztatta a sofőrt. Egyre csak az járt a fejében, hogy mit élhetett át az utóbbi két napban Harry és Emma. Jessicának vajon elmondták? Mert ha igen, akkor a kislány most az udvarház lépcsőjén ülve várja Sebastiant. Amikor a taxi megállt a harminchetes számú ház előtt, a sofőr önkéntelenül is arra gondolt, vajon mit keres egy parlamenti képviselő egy paddingtoni panzióban? Persze, ez nem rá tartozott – különösen, miután megkapta a busás borravalót. Giles kiugrott a kocsiból, majd odaszaladt az ajtóhoz, és jól megdöngette a kopogtatóval. Kis idő múlva kijött egy fiatal nő, és közölte: – Sajnálom, uram, de minden szobánk foglalt. – Nem szállást keresek – mondta Giles. – Csak beszélni szeretnék... – itt vetett még egy pillantást a látogatókártyára– egy bizonyos Mrs. Tibbettel. – Mit mondjak, ki keresi? – Sir Giles Barrington. – Várjon egy kicsit, uram, szólok Mrs. Tibbetnek – mondta a nő, majd becsukta az ajtót. A járdán álldogáló Giles azon tűnődött, hogy Sebastian talán mindvégig itt volt, pár száz méterre a Paddington pályaudvartól. Csak egy-két percet kellett várnia, míg az ajtó ismét szélesre tárult. – Nagyon sajnálom, Sir Giles – szabadkozott roppant idegesen Mrs. Tibbet. – Janice-nek fogalma sem volt róla, hogy kicsoda ön. Kérem, fáradjon be a szalonba. Miután Giles elhelyezkedett a kényelmes, magas támlájú fotelben, Mrs. Tibbet megkínálta egy csésze teával. – Köszönöm, nem kérek – mondta Giles. – Engem csak az érdekel, hogy mi van Sebbel. A szülei majd megőrülnek, úgy aggódnak érte. – Már hogyne aggódnának szegények. Én többször is mondtam a fiúnak, hogy föl kéne hívnia az édesanyját, de... – De? – vágott közbe türelmetlenül Giles. – Ez elég hosszú történet, Sir Giles, de igyekszem minél gyorsabban a végére érni. Tíz perc múlva Mrs. Tibbet már ott tartott, hogy az Eaton Square-re induló taxiban látta utoljára Sebastiant, és azóta nem hallott felőle.

– Tehát tudomása szerint a barátjánál, Bruno Martinez-nél lakik az Eaton Square negyvennégyes szám alatt? – Így van, Sir Giles. De én... – Hálára kötelezett – mondta Giles, és elővette a tárcáját. – Nem tartozik nekem semmivel, uram – tartotta föl a kezét Mrs. Tibbet. – Amit tettem, azt nem önért tettem, hanem Sebastianért. De ha adhatok egy tanácsot... – Persze, hallgatom – mondta Giles, és visszaült a helyére. – Sebastian attól fél, hogy a szülei haragszanak rá, amiért eltékozolta a cambridge-i helyét, és... – De hát nem rúgták ki Cambridge-ből! – vágott közbe Giles. – Ez a legjobb hír, amit a hét folyamán hallottam. Akkor viszont legjobb, ha mielőbb megkeresi, és vele is tudatja ezt, mert amíg azt hiszi, hogy a szülei haragszanak rá, úgysem hajlandó hazamenni. – Utam következő állomása az Eaton Square negyvennégy lesz – jelentette ki Giles, és másodszor is fölállt. – Mielőtt elmenne – mondta Mrs. Tibbet, aki még mindig nem mozdult -, azt is tudnia kell, hogy a fia a barátja helyett is magára vállalt mindent, ezért nem kapott ugyanilyen büntetést Bruno Martinez. Úgyhogy Seb talán inkább vállveregetést érdemel, mintsem szidást. – Ön eltékozolja itt a tehetségét, Mrs. Tibbet. A diplomáciai testületnél lenne a helye. – Ön pedig nagy hízelgő, Sir Giles, ahogy a politikusok általában. Igaz, eddig nem volt szerencsém egyikükhöz sem – vallotta be. – De most már nem akarom föltartani. – Még egyszer köszönöm. Ha megtaláltam Sebastiant és rendeződik ez a dolog – Giles harmadszor is fölállt -, esetleg ellátogathatna még egyszer az alsóházba, és teázhatna velünk – Igazán figyelmes, Sir Giles, de heti két szabadnapra nekem nem futja. – Akkor a jövő héten – mondta a járdára kilépő Giles. – Majd küldök magáért egy kocsit. – Nagyon kedves – felelte Mrs. Tibbet -, de... – Semmi de! Sebastiannek nagy-nagy szerencséje volt, hogy éppen a harminchetes számú ház előtt állt meg. Megcsörrent a telefon. Don Pedro odalépett a készülékhez, de mielőtt fölvette a kagylót, megnézte, hogy be van-e csukva az ajtó. – Vonalban van a Buenos Aires-i nemzetközi hívása, uram. Don Pedro kattanást hallott, majd megszólalt egy hang: – Diego vagyok. – Figyelj jól! Minden fogaskerék a helyére került, a trójai falovunkat is beleértve. – Ezek szerint a Sotheby's belement, hogy...? – A szobor a hó végi árverésükön kalapács alá kerül. – Tehát már csak egy futár kell. – Azt hiszem, megvan az ideális jelölt. Bruno egyik barátja az iskolából, akinek szüksége van erre a munkára, és folyékonyan beszél spanyolul. És ami még jobb, a nagybátyja parlamenti képviselő, az egyik nagyapja pedig lord volt, vagyis az angolok szemében kékvérűnek minősül. Ez pedig szintén jól jöhet. Megolajozhatja az ügymenetet. – Tudja, miért választottad éppen őt? – Nem – felelte Don Pedro. – Ezt jobb titokban tartani, így az akció alatt mindvégig tarthatjuk a három lépés távolságot. – Mikor érkezik a fiú Buenos Airesbe? – Velem száll hajóra ma este, és mire bárki rájöhetne a turpisságra, rég visszaér Angliába. – Nem túl fiatal egy ilyen fontos megbízatáshoz? – Az a fiú érett a korához képest, és ami ugyanilyen fontos, nem idegen tőle a kockázatvállalás.

– Akkor tényleg ideális jelölt. Brunót beavattad? – Nem. Minél kevesebbet tud, annál jobb. – Az biztos – mondta Diego. – Van még valami dolgom az érkezésed előtt? – Csak arra legyen gondod, hogy a szállítmány berakodásra készen álljon, és szerepeljen a visszafelé jövő Queen Mary fuvarlevelén. – És a bankjegyek? Don Pedrót halk kopogás zökkentette ki gondolataiból. Az ajtó felé fordulva a belépő Sebastiant pillantotta meg. – Remélem, nem zavarom, uram. – Ugyan, dehogy! – mondta Don Pedro, majd sietve letette a kagylót, és rámosolygott a fiatalemberre, aki a kirakós játék utolsó darabkájaként került a helyére. Giles először arra gondolt, hogy megállítja a taxit a legközelebbi telefonfülkénél, és elmondja Harrynek, hogy kinyomozta Sebastian hollétét. De végül belátta, jobb, ha előbb látja a fiút szemtől szemben. A Park Lane-en lépésben haladt a forgalom, és a taxis nem mutatkozott hajlandónak arra, hogy beférkőzzön a szomszéd sáv kocsisorában nyíló apró résekbe, sőt a sárgánál is mindig szigorúan megállt. Giles vett egy nagy levegőt. Ugyan mit számíthat pár perc? – gondolta a Hyde Park sarkánál. A kocsi végül megállt az Eaton Square negyvennégy előtt. Giles pontosan annyit fizetett, amennyit a taxiórán látott, majd fölment a lépcsőn, és bekopogott. Az ajtót nyitó óriás úgy mosolygott rá, mintha számított volna az érkezésére. – Segíthetek, uram? – Az unokaöcsémet, Sebastian Cliftont keresem. Tudomásom szerint itt tartózkodik a barátjánál, Bruno Martineznél. – Valóban itt tartózkodott, uram – felelte udvariasan a komornyik -, de úgy húsz perce elindultak a repülőtérre. – Tudja, melyik gépre szól a jegyük? – kérdezte Giles. – Sejtelmem sincs róla, Sir Giles. – Azt sem tudja, hova készülnek? – Nem kérdeztem meg. – Köszönöm – mondta Giles, aki elég sok évet töltött el a krikettpályán ütőjátékosként, így fölismerte az időhúzó játékstílust. Már újabb taxit keresett a tekintetével, amikor a háta mögött becsukódott az ajtó. Meg is látott egy világító sárga táblát, és leintette a kocsit, amely azonnal leírt egy U kanyart, hogy fölvegye őt. – A repülőtérre – mondta Giles, miközben gyorsan becsusszant a hátsó ülésre. – És ha negyven perc alatt odaér, kétszer annyit kap, mint amennyit az óra mutat. – Éppen elindultak, amikor kinyílt a negyvennégyes ajtaja, és kirohant a házból egy bőszen integető fiatalember. – Álljon meg! – kiáltott rá a sofőrre Giles, mire nagy fékcsikorgás hallatszott. – Döntse el, mit akar, főnök. Giles letekerte az ablakot. – Bruno Martinez vagyok – mondta a fiú, amikor odaért. – Nem a reptérre mentek, hanem Southamptonba! A Dél-Amerika nevű gőzössel fognak elutazni. – Mikor indul? – kérdezte Giles. – Az utolsó dagállyal hajóznak ki, este kilenc óra körül. – Köszönöm – mondta Giles. – Majd megmondom Sebastiannek, hogy...

– Kérem, ne tegye, uram! És semmiképpen ne mondja el az apámnak, hogy beszéltem önnel. Egyikük sem vette észre, hogy a negyvennégyes számú ház ablakából merőn nézi őket valaki. Sebastiannek tetszett, hogy egy igazi Rolls-Royce-ban ülhet, de amikor Battersea-ben megálltak, igencsak meglepődött. – Utaztál már helikopteren? – kérdezte Don Pedro. – Nem, uram. És repülőgépen sem. – Így két órával rövidebb az út. Ha nekem fogsz dolgozni, hamar megtanulod, hogy az idő pénz. A helikopter a magasba emelkedett, majd bedőlt jobbra, és elindult déli irányban, Southampton felé. Sebastian lenézett a Londonból csigatempóban kiaraszoló kora esti kocsisorra. – Southamptonig kevés lesz a negyven perc, főnök – mondta a taxisofőr. – Ebben bizony igaza van – felelte Giles -, de akkor is megduplázom a viteldíjat, ha a DélAmerika indulása előtt odaér a kikötőbe. A taxisofőr kilőtt, mint egy telivér versenyló, és mindent megtett a csúcsforgalom ellen: többször is visszafordult, és olyan mellékutcákban kanyargott, amelyeknek Giles a létezéséről sem tudott, máskor pedig kivágott a szembejövő sávba, majd az előzés után átszáguldott a már pirosra váltott lámpán. De így is több mint egy órába telt, mire kijutottak a Winchester Roadra, ahol útjavító munkálatok folytak, ezért egy hosszú szakaszon egyetlen sávra szűkült az úttest, és nem mehettek gyorsabban, mint az előttük haladó leglassúbb jármű. Giles kinézett az ablakon, de lázas munkálatoknak nem látta nyomát. Egyre-másra az órájára pillantott, de csak a másodpercmutató haladt szép, egyenletes tempóban, és percről percre egyre valószínűtlenebb volt, hogy kilencre odaérnek a kikötőbe. Giles elrebegett egy fohászt, hogy valami hátráltassa az indulást akár csak néhány perccel, de jól tudta, hogy a kapitány nem késheti le a dagályt. Barrington hátradőlt az ülésen, és elgondolkodott Bruno szavain: Semmiképpen ne mondja el az apámnak, hogy beszélten önnel! Sebastian ennél többet nem is remélhetett volna egy baráttól... Giles ismét az órájára pillantott: fél nyolcat mutatott. Hogy tévedhetett ekkorát a komornyik? Miért hitte azt, hogy a repülőtérre mennek? Háromnegyed nyolc. Nyilván nem tévedésről van szó, hiszen a férfi Sir Gilesnak szólította őt, pedig nem tudhatta előre, hogy be fog kopogtatni hozzájuk. Hacsak... Nyolc óra. Miért mondta, hogy elindultak a repülőtérre? Ki lehetett a másik? Talán Bruno apja? Negyed kilenc. Giles nem tudott kielégítő választ adni a saját kérdéseire. A taxi lekanyarodott a Winchester Roadról a kikötő felé. Fél kilenc. Giles félretette a balsejtelmeit, és arra összpontosított, hogy mit kell tennie, ha odaér, mielőtt a hajó fölszedné a horgonyt. Háromnegyed kilenc... – Gyorsabban! – dörrent rá a sofőrre, bár gyanította, hogy már így is padlógázzal robognak. Végre megpillantotta a hatalmas óceánjárót, és ahogy a hajó percről percre egyre nagyobb lett, kezdte elhinni, hogy sikerülhet. De aztán megütötte a fülét a hang, amelytől rettegett: háromszor egymás után hosszan, fülsiketítőén felbődült a ködkürt. – A múló idő és az árapály senkire sem vár – jegyezte meg a sofőr. Giles el tudott volna tekinteni ettől a bölcsességtől. Mire a taxi megállt a Dél-Amerika mellett, a rámpát már fölvonták, a rögzítőköteleket eloldották, és a hatalmas hajó lassan távolodni kezdett a parttól. Giles tanácstalanul nézte, ahogy a két vontatóhajó kivezeti az óceánjárót a folyótorkolatba, mintha hangyák vonszolnák biztonságosabb helyre az elefántot. – A kikötőmester irodájához! – kiáltotta, de fogalma sem volt róla, hogy az merre lehet. A sofőrnek kétszer is meg kellett állnia útbaigazításért, mire megtalálta az egyetlen irodaépületet, ahol még minden villany égett. Giles kiugrott a taxiból, és kopogás nélkül berontott a kikötőmesterhez. Az irodában tartózkodó

három férfi riadtan meredt rá. – Kicsoda maga? – vonta kérdőre a kikötői hatóság egyenruháját viselő három tiszt egyike, akinek uniformisát a legtöbb aranypaszomány díszítette. – Sir Giles Barrington. Az unokaöcsém a fedélzeten van – mutatott ki az ablakon Giles. – Le lehet szedni onnan valahogy? – Nem hinném, uram, hacsak a kapitány nem hajlandó megállítani a hajót, és engedélyezni, hogy leeresszék a fiút az egyik révkalauzhajónkra. Fölöttébb valószínűtlennek tartom, de azért teszek egy próbát. Az utas neve? – Sebastian Clifton. Még kiskorú, és bírom a szülei felhatalmazását, hogy leszállítsam arról a hajóról. A kikötőmester a kezébe vett egy mikrofont, és csavargatni kezdte a gombokat a vezérlőtáblán. – Nem akarom áltatni – mondta Gilesnak -, de a kapitánnyal együtt szolgáltunk a haditengerészetnél, úgyhogy talán... – Itt a Dél-Amerika gőzös kapitánya – szólalt meg egy nagyon is angolos hang. – Bob Walters vagyok, kapitány úr! Van egy kis problémánk, és hálás lennék, ha tudna segíteni – kezdte a kikötőmester, majd tolmácsolta Sir Giles kérését. – Normál körülmények között boldogan a rendelkezésére állnék, Bob – felelte a kapitány de a hajó tulajdonosa itt van a parancsnoki hídon, úgyhogy tőle kell engedélyt kémem. – Köszönöm! – mondta egyszerre Giles és a kikötőmester, majd megszakadt a vonal. – Van olyan eset, amikor ön felülbírálhatja a kapitány döntését? – kérdezte várakozás közben Giles. – Csak a folyótorkolatban. Ha a hajó elhalad az északi világítótorony mellett, akkor már úgy kell tekinteni, hogy a Csatornában van, és odáig nem terjed a hatásköröm. – De a folyótorkolatban még utasíthatja a kapitányt? – Igen, uram, de ne feledje, hogy külföldi hajóról van szó, márpedig diplomáciai botrányt nem akarunk kirobbantani. Ezért csak akkor bírálnám felül a kapitányt, ha meg lennék róla győződve, hogy bűncselekmény van folyamatban. – Mi tart ennyi ideig? – türelmetlenkedett Giles. Ekkor hirtelen recsegni kezdett a telefonvonal. – Sajnálom, Bob. A tulajdonos nem hajlandó teljesíteni a kérését, mert már közeledünk a kikötő falához, és hamarosan a Csatornában leszünk. Giles kikapta a mikrofont a kikötőmester kezéből. – Itt Sir Giles Barrington. Kérem, adja a tulajdonost! Személyesen akarok beszélni vele. – Sajnálom, Sir Giles – mondta a kapitány -, de Mr. Martinez már elhagyta a parancsnoki hidat. Visszavonult a kabinjába, és szigorúan meghagyta, hogy ne zavarjuk.

HARRY CLIFTON 1957

33. fejezet Harry biztosra vette, hogy a Sebastian cambridge-i ösztöndíja fölötti büszkeségét semmi sem múlhatja felül. De tévedett: ugyanilyen büszkeség töltötte el, amikor a felesége föllépett a pódiumra, hogy átvegye summa cum laude minősítésű diplomáját Wallace Sterlingtől, a Stanford Egyetem rektorától. Harry mindenkinél jobban tudta, milyen áldozatokat hozott Emma azért, hogy megfeleljen a képtelenül magas követelményeknek, amelyeket Feldman professzor támasztott önmagával és a diákjaival szemben. Emmától pedig, ahogy azt az évek során egyértelművé tette, még ennél is többet várt. Amikor az asszony lelkes taps kíséretében, az egyetemi fokozatot jelző tengerészkék tógában levonult a színpadról, társai példáját követve ő is vidáman a levegőbe hajította a négyszögletű kalapot, jelezve, hogy maga mögött hagyta a diákéveket. Csak találgatni tudta, vajon mit szólna az ő drága édesanyja ahhoz, hogy egy harminchat esztendős angol hölgy így viselkedik, ráadásul nyilvánosan. Harry tekintete a feleségéről az üzleti tudományok jeles professzorára vándorolt, akit csak egy-két szék választott el a rektortól a színpadon. Cyrus Feldman meg sem kísérelte palástolni érzelmeit, amikor az ő sztártanítványára került a sor. Elsőként ugrott talpra, hogy megtapsolja Emmát, és utoljára ült le. Harry sokszor csak ámult-bámult a feleségén, aki a maga finom módszereivel kezes bárányt csinált a nagyhatalmú férfiakból – Pulitzer-díjasokból és cégvezérekből egyaránt éppúgy, mint annak idején az édesanyja. Milyen büszke lenne most Elizabeth a lányára! De nem lehetne büszkébb, mint az ő édesanyja, gondolta Harry, hiszen Maisie Clifton is ugyanilyen gyötrelmes utat járt be, mire odabiggyeszthette a neve után a két betűt: BA. Harry és Emma előző este Feldman professzorral és az ő türelmes, kitartó feleségével, Ellennel vacsorázott. Feldman le sem tudta venni a szemét Emmáról. Még azt is fölvetette, hogy visszajöhetne a Stanfordra, és az ő személyes felügyelete alatt megírhatná a doktori disszertációját. – És mi lesz szegény férjemmel? – kérdezte Emma, és belekarolt Harrybe. – Neki egyszerűen meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy pár évig kénytelen nélkülözni magát – mondta Feldman, és meg sem próbálta leplezni, hogy mi jár a fejében. Egy forróbb vérű angol férfi talán orrba vágta volna, ha a füle hallatára ilyen ajánlatot tesz a feleségének, és egy Mrs. Feldmannál kevésbé béketűrő hitvest sem érhetett volna szemrehányás, ha azonnal követi három elődje példáját, és beadja a válópert. De Harry csak mosolygott, Mrs. Feldman pedig úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a férje szavait. Harry egyetértett Emma javaslatával, hogy a ceremónia után azonnal repüljenek haza Angliába. Az asszony szeretett volna otthon lenni az udvarházban, mire Sebastian hazaér Beechcroftból. Elmerengett azon, hogy a fiuk már nem iskolás, és csak három hónap választja el attól, hogy egyetemista legyen. A diplomaosztó után Emma a pázsiton sétálgatva élvezte az ünnepi hangulatot, és ismerkedett a társaival, akik hozzá hasonlóan számtalan magányos órát töltöttek tanulással, de mivel távoli helyeken éltek, most találkoztak először. Bemutatták egymásnak a házastársukat, kézről kézre adták a családi fotókat, és címet cseréltek. Hat órakor a pincérek elkezdték összecsukogatni a székeket, összeszedegetni az üres pezsgősüvegeket, és egymásra pakolni az utolsó tányérokat, Harry pedig fölvetette, hogy talán visszamehetnének a szállodába.

Emma a Fairmont Hotelig egész úton feldobottan csevegett, és csomagolás közben sem állt be a szája, ahogy a taxiban, majd az első osztályú reptéri váróban sem. De amint fölszálltak a gépre, és becsatolta a biztonsági övét, egyből lecsukódott a szeme, és mély álomba merült. – Határozottan úgy beszélsz, mint egy középkorú férfi – mondta Emma, amikor nekivágtak a londoni reptértől az udvarházig tartó hosszú autóútnak. – Mert az is vagyok – felelte Harry. – Betöltöttem a harminchetet, és ami még rosszabb, az ifjú hölgyek elkezdtek „uramnak" szólítani. – Hát, én nem érzem magam középkorúnak – jelentette ki a térképbe mélyedve Emma. – A lámpánál fordulj jobbra, és máris a Great Bath Roadon vagyunk. – Ez azért van, mert csak most kezdődött el az életed. – Hogy érted ezt? – Úgy, ahogy mondom. Most diplomáztál, most nevezlek ki a Barrington igazgatótanácsi tagjává, és ez a két dolog Új távlatokat nyitott az életedben. Mert nézzünk szembe a tényekkel: húsz éve még egyik sem volt lehetséges. – Számomra is csak azért vált lehetővé, mert Cyrus Feldman és Ross Buchanan felvilágosultan gondolkodnak a női egyenjogúságról. És ne feledkezz meg arról sem, hogy huszonkét százalékos tulajdonrészünk van a társaságban Gilesszal, de ő soha nem mutatott érdeklődést az igazgatótanácsi tagság iránt. – Az lehet, de ha látják, hogy jól végzed a munkádat, talán más cégvezetők is belátják, hogy érdemes követniük Ross példáját. – Ne viccelj. Még évtizedek kellenek ahhoz, hogy a kompetens nők elfoglalhassák az inkompetens férfiak helyét. – Hát akkor bízzunk benne, hogy Jessica idejében már más lesz a helyzet. Remélem, hogy miután elvégzi az iskolát, nem az lesz a kizárólagos életcélja, hogy megtanuljon főzni, és találjon egy alkalmas férjjelöltet. – Miért, szerinted nekem ez volt a kizárólagos életcélom? – Ha ez volt, akkor mindkét téren csúfosan elbuktál – mondta Harry. – És ne feledkezz meg arról sem, hogy engem tizenegy éves korodban szemeltél ki. – Tíz – helyesbített Emma. – De neked így is hét évbe telt, mire felfogtad. – Egyébként – váltott témát Harry – nem szabad készpénznek vennünk, hogy csak azért, mert mi Oxfordba jártunk, Grace pedig Cambridge-ben tanít, Jessica is ugyanezt az utat akarja majd járni. – Miért is járná, amikor olyan tehetséges? Tudom, hogy csodálja Sebet azért, amit elért, de az ő igazi példaképe Barbara Hepworth, meg valami Mary Cassatt, és éppen azon gondolkodtam el mostanában, hogy milyen egyéb lehetőségek állnak nyitva előtte. – Emma ismét a térképre pillantott. – Úgy egy kilométer múlva fordulj jobbra. Kell legyen egy Reading felé mutató tábla. – Mit főztetek ki a hátam mögött? – kérdezte Harry. – Ha Jessica elég jó, márpedig a képzőművészet-tanárnője szerint az, akkor az iskola javasolni fogja, hogy jelentkezzen a Királyi Művészeti Kollégiumba, vagy a Slade Képzőművészeti Iskolába. – Nem a Slade-re járt Miss Fielding is? – De igen, és rendszeresen mondogatja nekem, hogy Jessica tizenöt évesen sokkal jobb festő, mint amilyen ő volt a diplomázás évében. – Ez egy kicsit kínos lehet. – Tipikus férfireakció. De képzeld, Miss Fieldinget csak az érdekli, hogy Jessica tehetsége kiteljesedjen! Szeretné, ha ő lenne az első lány a Red Maidsből, akit fölvesznek a Királyi Kollégiumba.

– Azzal két legyet ütnénk egy csapásra – jegyezte meg Harry -, hiszen Seb az első fiú a Beechcroft Abbey-ből, aki elnyerte az első számú cambridge-i ösztöndíjat. – 1922 óta az első – javította ki Emma. – A következő körforgalomnál fordulj balra. – Téged biztos imádnak a Barrington igazgatótanácsában – mondta Harry, miközben végrehajtotta Emma utasítását. – Egyébként, ha netán elfelejtetted volna, a jövő héten jelenik meg a legújabb könyvem. – És elküldenek valami érdekes helyre, hogy népszerűsítsd? – Pénteken a Yorkshire Post irodalmi ebédjén beszélek, és állítólag annyi jegyet adtak el, hogy új helyszínt kellett keresni. Nem a szállodában lesz az ebéd, hanem a lóversenypályán. Emma odahajolt a férjéhez, és csókot nyomott az arcára. – Gratulálok, drágám! – Attól tartok, ennek semmi köze hozzám. Ugyanis nem én leszek az egyetlen előadó. – Áruld el a riválisod nevét, hogy eltetessem láb alól. – A hölgyet úgy hívják, hogy Agatha Christie. – Tehát William Warwick végre méltó kihívója lett Hercule Poirot-nak? – Attól tartok, egyelőre nem. De hát Miss Christie már negyvenkilenc regényt írt, én pedig csak most fejeztem be az ötödiket. – Lehet, hogy ha majd te is negyvenkilencnél jársz, utoléred. – Bár olyan szerencsém lenne! Szóval, te mivel ütöd el az időt, amíg én a bestsellerlistát hajszolva csavargók az országban? – Szóltam Rossnak, hogy hétfőn beugranék hozzá az irodába. Megpróbálom rábeszélni, hogy ne építsék meg a Buckinghamet. – De miért? – Azért, mert roppant kockázatos ennyi pénzt fektetni egy óceánjáró luxushajóba most, amikor az utasok egyre inkább átpártolnak a repülőgéphez. – Értem, mire gondolsz, bár én sokkal szívesebben hajózom New Yorkba, mint hogy repüljek. – Ez azért van, mert középkorú vagy – mondta Emma, és megpaskolta a férje combját. – Ezenkívül megígértem Gilesnak, hogy átugrom a Barrington-házba, és megnézem, hogy mindent előkészített-e nekik Marsden. Tudod, jönnek Gwynethtel a hétvégére. – Marsden nyilván hibátlanul felkészült a fogadásukra. – Jövőre hatvanéves lesz, és tudom, hogy nyugdíjba akar menni. – Nem lesz könnyű pótolni – jegyezte meg Harry, miközben elhaladtak az első, Bristol felé mutató útjelző tábla mellett. – Gwyneth nem is akarja pótolni. Szerinte legfőbb ideje, hogy Gilest is berángassa valaki a huszadik század második felébe. – Mit forral ellene? – Szerinte elképzelhető, hogy a következő választás után munkáspárti kormány alakulhat, és mivel Giles szinte biztosan miniszter lesz, föl óhajtja készíteni a feladatra. És a felkészülésnek nem lesz része az, hogy Gilest szolgák hada ugrálja körül. Gwyneth azt szeretné, ha ezentúl kizárólag közszolgák segítségét venné igénybe. – Giles megcsinálta a szerencséjét, amikor megismerte Gwynethet. – Nem lenne itt az ideje, hogy megkérje szegény lány kezét? – Dehogynem. Csak még nem gyógyultak be a sebei a Virginia miatti megpróbáltatások óta. Szerintem még nem áll készen arra, hogy újra elköteleződjön. – Akkor jobb, ha sürgősen összeszedi magát, mert olyan nőbe, mint Gwyneth, nem sűrűn botlik az ember – mondta Emma, majd ismét a térképre összpontosította figyelmét.

Harry gázt adott, és megelőzött egy teherautót. – Még mindig nem tudok hozzászokni a gondolathoz, hogy Seb már nem iskolás. – Van valami terved az első hétvégéjére, amit itthon tölt? – Gondoltam, elviszem holnap a megyei krikettstadionba. A Gloucestershire Krikett Klub a Blackheathtel játszik. Emma elnevette magát. – Jellemformáló élmény lesz, ha olyan csapatnak kell drukkolnia, amelyik inkább veszít, mint nyer. – És a jövő héten talán elmehetnénk együtt az Old Vic Színházba – tette hozzá a felesége megjegyzéséről tudomást sem véve Harry. – Mit játszanak? – A Hamletet. – És ki alakítja a dán királyfit? – Egy Peter O'Toole nevű ifjú színész, aki Seb szerint „menő”, bármit is jelentsen ez. – Fantasztikus, hogy Seb egész nyárra hazajön. Esetleg rendezhetnénk neki egy partit, mielőtt elmegy Cambridge-be. Hadd találkozzon lányokkal is. – Arra még bőven lesz ideje. Szerintem szégyen-gyalázat, hogy a kormány megszünteti a sorkatonaságot. Sebből kiváló tiszt lehetne, és jó hatással lenne rá, hogy felelősséget kell vállalnia másokért. – Te nem is középkorú vagy – mondta Emma, miközben befordultak a kocsibejáróra -, hanem egy őskövület. Harry elnevette magát. Amikor megállt az udvarház előtt, örömmel látta, hogy Jessica a lépcsőn ülve várja őket. – Hol van Seb? – kérdezte Emma, miközben átölelte a lányt. – Tegnap nem jött haza az iskolából. Lehet, hogy egyenesen a Barrington-házba ment Giles bácsihoz, és ott is aludt. ? – Én úgy tudtam, hogy Giles Londonban van – mondta Harry. – Majd fölhívom, hogy jöjjenek át vacsorára. Azzal belépett a házba, és tárcsázott egy helyi számot az előszobái készüléken. – Hazajöttünk! – jelentette be, amikor meghallotta Giles hangját. – Légy üdvözölve az óhazában, Harry. Jól éreztétek magatokat az Államokban? – A lehető legjobban. Persze Emma körül forgott minden. Azt hiszem, Feldman kinézte ötödik feleségnek. – Hát, annak meglenne a maga nyilvánvaló előnye – mondta Giles. – Hiszen annál az embernél a hosszú távú elköteleződés úgysem jöhet szóba, és Kaliforniáról lévén szó, szép summát lehet kasszírozni asszonytartás címén. Harry ezen jót nevetett. – Jut eszembe, Seb ott van nálad? – Nincs. Őszintén szólva nem láttam a fiút egy ideje. De biztos vagyok benne, hogy nem járhat messze. Miért nem telefonálsz az iskolába, hogy nincs-e még mindig ott? De ha megtaláltad, hívj vissza, mert híreim vannak a számodra. – Úgy lesz – mondta Harry, majd letette a kagylót, kikereste a telefonkönyvben az igazgató számát. – Ne aggódj, drágám, a fiunk már nem kisdiák, ahogy arra lépten-nyomon emlékeztetsz – mondta Emmának az asszony aggodalmas arckifejezése láttán. – Biztosra veszem, hogy pofonegyszerű magyarázata van a dolognak. – Azzal tárcsázta a Beechcroft száztizenhetet, és miközben várt, átkarolta a feleségét. – Itt dr. Banks-Williams.

– Igazgató úr, itt Harry Clifton. Ne haragudjon, hogy az iskolai szünetben zavarom, de gondoltam, talán van valami elképzelése Sebastian fiam hollétéről. – Nincs elképzelésem, Mr. Clifton. Nem láttam őt, mióta a hét elején ideiglenesen kizártam. – Ideiglenesen kizárta? – Attól tartok, igen, Mr. Clifton. Sajnos nemigen volt más választásom. – De hát mivel érdemelte ki? – Több kisebb kihágással, egyebek mellett dohányzással. – És komolyabb vétséget is elkövetett? – Rajtakapták, hogy egy szolgálólánnyal iszogat a tanulószobájában. – És ez ideiglenes kizárást ér? – Mivel a negyedév utolsó hetében történt, talán szemet hunytam volna a dolog fölött, de sajnálatos módon egyikükön sem volt ruha. Harry visszafojtotta a feltörő nevetést. Örült, hogy Emma csak azt hallja, amit ő mond. – Amikor másnap jelentkezett nálam, közöltem vele, hogy némi mérlegelés, valamint a házfőnökével folytatott egyeztetés után úgy találtam, nincs más választásom, mint ideiglenesen kizárni őt. Ezután átadtam neki egy levelet, és megkértem, hogy továbbítsa önnek. Ezt azonban nyilvánvalóan nem tette meg. – De hol lehet most? – kérdezte Harry, akin csak most kezdett úrrá lenni az idegesség. – Sejtelmem sincs. Csak annyit tudok, hogy a házfőnökétől egy útra szóló, harmadosztályú jegyet kapott a Temple Meads pályaudvarig, és én arra számítottam, hogy ott, az irodámban látom utoljára. Csakhogy aznap délután föl kellett mennem Londonba az öregdiák-szövetség vacsorájára, és nagy meglepetésemre Sebastian is azon a vonaton utazott. – Megkérdezte tőle, hogy miért megy Londonba? – Megtettem volna – felelte érzelemmentes hangon az igazgató -, ha nem hagyja el sietve a vagont, amikor meglátott. – Ugyan miért tette volna? – Talán azért, mert dohányzott, pedig figyelmeztettem, hogy ha a negyedév végéig még egyszer vét a házirend ellen, végleg eltanácsolom az iskolából. És nagyon jól tudta, hogy ez mivel jár: azzal, hogy telefonálok Cambridge-be, és javaslatot teszek az ösztöndíja visszavonására. – Meg is tette? – Nem, nem tettem meg. De ezt csakis a feleségemnek köszönheti. Én szívem szerint kicsaptam volna Sebastiant, és elúszott volna a cambridge-i ösztöndíja. – Mindez csak azért, mert dohányzott, ráadásul nem is az iskola területén? – Nem ez volt az egyetlen kihágása. Első osztályú kocsiban utazott, pedig nem volt pénze első osztályú jegyre, és előzőleg azt hazudta a házfőnökének, hogy egyenesen hazautazik Bristolba. Ez egyértelműen meggyőzött arról, hogy méltatlan a cambridge-i tanulmányokra. Nincs kétségem afelől, hogy egyszer még bánni fogom az engedékenységemet. – És a vonaton látta utoljára? – kérdezte Harry, aki erőnek erejével igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Igen, és nem is akarom látni többé – felelte az igazgató, majd letette a telefont. Harry részletesen beszámolt Emmának mindenről, ami a vonal túlsó végén elhangzott, csak a szolgálólánnyal kapcsolatos incidenst hagyta ki. – De hát hol lehet most Seb? – kérdezte idegesen Emma. – Első dolgom lesz visszahívni Gilest. Elmondom neki, mi történt, és majd együtt eldöntjük, hogyan tovább.

Harry újra fölvette a kagylót, és szinte szóról szóra elismételte a sógorának az igazgatóval folytatott beszélgetését. Giles rövid hallgatás után így szólt: – Nem nehéz kitalálni, mi járhatott Seb fejében, miután BanksWilliams meglátta a vonaton. – Hát, pedig én, ha agyonütnek sem találom ki – mondta Harry. – Képzeld magad az ő helyébe. Biztosra veszi, hogy mivel dohányzott, és engedély nélkül Londonba utazott, kicsapják, és ezzel elúszik a cambridge-i ösztöndíja. Gyanítom, hogy azért nem jön haza, mert fél a szemetek elé kerülni. – Hát, ez a probléma megoldódott, de azért muszáj előkerítenünk, hogy ezt vele is tudassuk. Ha most rögtön kocsiba ülök, és fölmegyek Londonba, megszállhatok a Smith Square-en? – Hát persze hogy megszállhatsz, de ennek semmi értelme, Harry. Maradj csak az udvarházban Emmával. Majd én fölmegyek Londonba, és akkor itt is, ott is lesz emberünk. – De ti együtt akartátok tölteni a hétvégét Gwynethtel, ha elfelejtetted volna. – Seb pedig még mindig az unokaöcsém, Harry, ha elfelejtetted volna. – Köszönöm – mondta Harry. – Mihelyt Londonban leszek, fölhívlak. – Azt mondtad, van valami híred a számomra. – Az nem fontos. Legalábbis nem olyan fontos, mint az, hogy megtaláljuk Sebet. Giles aznap este fölautózott Londonba. A Smith Square-en a házvezetőnője megerősítette, hogy Sebastian nem jelentkezett. Miután Giles továbbadta ezt az információt Harrynek, ismét tárcsázott: a rendőrfőnök-helyettest hívta. A Scotland Yard második embere roppant együtt érző volt, de elmagyarázta, hogy Londonban nap mint nap tucatnyi gyerek eltűnését jelentik be, és a többségük jóval fiatalabb Sebastiannél. Egy nyolcmilliós nagyvárosban ez olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban, mondta a rendőrfőnökhelyettes, de azért megígérte, hogy riadóztatja az összes körzeti rendőrőrsöt. Harry és Emma éjszakába nyúlóan telefonálgatott: fölhívták Sebastian nagyanyját, Maisie-t, valamint Grace-t, Deakinst, Ross Buchanant, Griff Haskinst, sőt még Miss Parisht is, hogy nem lépette kapcsolatba valamelyikükkel a fiuk. Harry másnap többször is beszélt Gilesszal, de a sógora semmi új fejleményről nem tudott beszámolni. Csak azt ismételgette, hogy „tű a szénakazalban". – Emma hogy viseli? – Nem valami jól. Ahogy telnek az órák, egyre inkább a legrosszabbtól tart. – És Jessica? – Vigasztalhatatlan. – Amint megtudok valamit, hívlak. Giles másnap délután az alsóházból hívta Harryt. Elmondta, hogy mindjárt indul Paddingtonba, mert egy ottani nő megkereste azzal, hogy hírei vannak Sebastianről. Harry és Emma a telefon mellett ülve várta, hogy Giles rövidesen újra jelentkezzen, de csak este kilenc óra után csörrent meg a telefon. – Mondd, hogy ép és egészséges! – követelte Emma, miután kikapta a kagylót Harry kezéből. – Ép és egészséges – mondta Giles -, de attól tartok, ez egyetlen jó hírem. Mert a fiatok úton van Buenos Aires felé. – Miről beszélsz? – hüledezett Emma. – Mit keresne Seb Buenos Airesben? – Fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy a Dél-Amerika nevű gőzös fedélzetén van egy bizonyos Pedro Martinez társaságában, aki az egyik barátja édesapja. – Brunóé – mondta Emma. – Ő is a hajón van?

– Biztosan nem, mert láttam az Eaton Square-en, a házuk előtt. – Azonnal kocsiba ülünk, és indulunk Londonba – jelentette ki Emma. – Reggel pedig első dolgunk lesz meglátogatni Brunót. – Nem hiszem, hogy az adott körülmények között ez bölcs dolog lenne – mondta Giles. – Miért? – vonta kérdőre a húga. – Több okból is. Nem utolsósorban azért, mert épp az imént hívott föl Sir Alan Redmayne, a kancelláriaminiszter. Megkért, hogy holnap délelőtt tíz órára mindhárman menjünk be hozzá a Downing Streetre. Nem hinném, hogy véletlen egybeesésről van szó.

34. fejezet – Szép jó napot, Sir Alan – köszöntötte a minisztert Giles, amikor bevezették őket az irodába. – Hadd mutassam be a húgomat, Emmát és a sógoromat, Harry Cliftont. Sir Alan Redmayne kezet fogott Harryvel és Emmával, majd bemutatta nekik Mr. Hugh Spencert. – Mr. Spencer a pénzügyminiszter-helyettes – magyarázta. – Rövidesen fény derül a jelenléte okára. Mindannyian helyet foglaltak a helyiség közepén álló kerek asztalnál. – A mostani találkozót egy roppant komoly ügy megvitatása céljából hívtuk össze – szólalt meg Sir Alan -, de mielőtt hozzákezdenénk, hadd mondjam el, Mr. Clifton, hogy lelkes rajongója vagyok William Warwicknak. A legújabb könyve éppen a feleségem éjjeliszekrényén hever, így sajnálatos módon nem fogok hozzájutni, amíg ő ki nem olvassa az utolsó betűig. – Igazán kedves öntől, hogy ezt mondja, uram. – Először is hadd magyarázzam el, hogy miért kellett ilyen hamar találkoznunk – folytatta immár más hanghordozással Sir Alan. – Hadd nyugtassam meg önöket, Mr. és Mrs. Clifton, hogy ugyanúgy szívünkön viseljük a fiuk sorsát, mint önök, ha az érdekeink netán különböznek is. A kormányt elsősorban egy bizonyos Don Pedro Martinez érdekli, akinek annyi zűrös ügye van, hogy már külön iratszekrényt kellett kijelölnünk a számára. Mr. Martinez argentin állampolgár, akinek van egy rezidenciája az Eaton Square-en, egy vidéki háza Shillingfordban, három tengerjáró sétahajója, egy rakás pónija a windsori Guards Lovaspóló Klubban, és egy boksza Ascotban. Mindig a társasági szezonban érkezik Londonba, ahol számos barátja és üzletfele úgy tudja, hogy dúsgazdag szarvasmarha-tenyésztő. És miért is ne hinnék ezt el róla? Hiszen százhúszezer hektáros birtoka van az argentin pampákon, és ezen a területen úgy ötszázezer marha legelészik. Ez az üzletág is szép profitot termel, de valójában csak amolyan fedőtevékenység, amely az alantasabb üzel-mei leplezésére szolgál. – És mik lennének ezek az alantas üzelmek? – érdeklődött Giles. – Hadd ne kerteljek, Sir Giles: ez az ember egy nemzetközi szélhámos. Moriarty professzor hozzá képest ártatlan kóristafiú. Hadd mondjak el még néhány dolgot, amit tudunk Mr. Martinezről, és utána örömmel válaszolok a felmerülő kérdéseikre. Először 1935-ben keresztezték egymást útjaink, amikor én a hadügyminisztérium különleges megbízottjaként dolgoztam. Ekkor fedeztem föl, hogy Martinez Németországgal üzletel. Szoros kapcsolatot épített ki Heinrich Himmlerrel, az SS fejével, és arról is tudunk, hogy magával Hitlerrel is legalább háromszor találkozott. A háború alatt mesés vagyont halmozott föl azzal, hogy mindig olyan nyersanyagot szállított a németeknek, amiben éppen hiányt szenvedtek, pedig mindvégig az Eaton Square-en lakott. – Miért nem tartóztatták le? – kérdezte Giles. – Azért, mert így jobban szolgálta a céljainkat – felelte Sir Alan. – Minket ugyanis inkább az érdekelt, hogy kik az üzleti kapcsolatai Nagy-Britanniában, és mit forgatnak a fejükben. Miután a háború véget ért, Martinez visszatért Argentínába a teheneihez. Berlinbe egyszer sem látogatott el,

amióta a szövetségesek betették a lábukat a városba. Hozzánk viszont rendszeresen eljött, sőt mindhárom fiát angol magániskolába íratta, a lánya pedig jelenleg Brighton mellett, a Roedean Leányiskolában tanul. – Bocsásson meg, hogy közbeszólok – mondta Emma -, de mi köze mindehhez Sebastiannek? – Semmi köze nem volt hozzá, Mrs. Clifton, egészen a múlt hétig, amikor bejelentés nélkül fölbukkant az Eaton Square negyvennégyben, és a barátja, Bruno fölajánlotta, hogy lakjon náluk. – Brunóval találkoztam néhányszor – szólt közbe Harry -, és igen szimpatikus fiatalembernek tűnt. – Biztosra veszem, hogy az is – mondta Sir Alan. – És ez tovább erősíti a Martinezről kialakult képet: a derék, tisztességes családapa képét, aki rajong Angliáért. A fiuk azonban, amikor másodszor is találkozott Don Pedro Martinezzel, akaratán kívül belekeveredett egy akcióba, amelyen bűnüldöző szerveink már évek óta dolgoznak. – Már másodszor találkoztak? – csodálkozott Giles. – 1954. június 18-án – mondta a jegyzeteiből puskázva Sir Alan – Martinez meghívta Sebastiant a Beechcrofti fegyverek nevű kocsmába, ahol Bruno tizenötödik születésnapját ünnepelték. – Ilyen szoros megfigyelés alatt tartják Martinezt? – kérdezte Giles. – Bizony, bizony – mondta a kancelláriaminiszter, majd előhúzott az előtte heverő paksamétából egy barna borítékot, kivett belőle két ötfontost, és az asztalra helyezte őket. – És Mr. Martinez péntek este ezt a két bankjegyet adta a fiuknak. – Sebastiannek még életében nem volt ennyi pénze – jegyezte meg Emma. – Tőlünk csak heti két és fél shilling zsebpénzt kap. – Úgy gondolom, Martinez tisztában volt vele, hogy ezzel az összeggel könnyen megszédítheti a fiatalembert. És a pénzt megfejelte azzal, hogy meghívta Sebastiant Buenos Airesbe. Mindez egy igen alkalmas pillanatban történt, amikor tudta, hogy a fiú sebezhető. – Hogy került az önök birtokába ez a két találomra választott ötfontos? – kérdezte Harry. – Martinez nem találomra választotta ki őket – mondta a pénzügyminisztérium embere, aki most szólalt meg először. – Az utóbbi nyolc évben több mint tízezer ilyen bankjegyet gyűjtöttünk be. Ebben, hogy a rendőrség szóhasználatával éljek, „megbízható forrásból származó értesülések" voltak a segítségünkre. – És ki volt ez a megbízható forrás? – tudakolta Giles. – Hallottak már egy Bernhard Krüger nevű SS-őrnagyról? – kérdezett vissza Spencer. A beállt csönd arra engedett következtetni, hogy egyikük sem hallott még róla. – Krüger őrnagy leleményes és intelligens ember. Rendőrfelügyelő volt Berlinben, mielőtt belépett volna az SS-be. Utoljára a pénzhamisítás-ellenes ügyosztály vezetőjeként dolgozott. Miután NagyBritannia hadat üzent Németországnak, Krüger őrnagy meggyőzte Himmlert arról, hogy a nácik destabilizálhatnák a brit gazdaságot, ha elárasztanák Angliát az ötfontos bankjegy tökéletes másolataival. Elmondta azt is, hogy ez csak akkor lehetséges, ha kiválogathatja a legjobb nyomdászokat, rézmetszőket és retusőröket a sachsenhauseni koncentrációs táborból, amelynek ő volt a parancsnoka. A legnagyobb fogása azonban Salomon Smolianoff, a nagy pénz-hamisító volt, akit berlini nyomozóként háromszor is letartóztatott és börtönbe juttatott. Smolianoff-fal a fedélzeten Krüger csapata mintegy huszonhétmillió ötfontos bankjegyet hamisított, azaz névértéken számítva százharmincötmillió fontot. Harryben volt annyi jóérzés, hogy a szám hallatán hüledezzen egy sort. – Valamikor 1945-ben, amikor a szövetségesek már Berlin közelében jártak, Hitler parancsot adott a nyomdagépek megsemmisítésére, és okkal feltételezhetjük, hogy ez meg is történt. Krügert azonban pár nappal a német kapituláció előtt letartóztatták a német-svájci határon, ahol egy hamis bankókkal

teli bőröndöt akart átcsempészni. Két évet ült börtönben Berlin brit szektorában. – A továbbiakban talán nem érdekelt volna minket – folytatta kis szünet után Spencer -, ha az Angol Nemzeti Bank nem ad le riasztójelzést. Arról tájékoztattak ugyanis bennünket, hogy a Krügernél talált bankjegyek valódiak. A bank akkori elnöke azt állította, hogy nincs ember a földön, aki a brit ötfontos bankjegyet hamisítani tudná, és semmi sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről. Kivallattuk Krügert, hogy hány ilyen bankjegy van forgalomban, de mielőtt kiadta volna nekünk ezt az információt, ügyesen kialkudta a szabadulása feltételeit, és éppen Don Pedro Martinezt bocsátotta áruba. Mr. Spencer ismét szünetet tartott, és ivott egy korty vizet, míg mindenki csöndben várta a folytatást. – Az a megállapodás született, hogy szabadon engedjük Krügert, aki még csak három évet töltött le a hétéves büntetéséből, ha beavat minket Martinez viselt dolgaiba. Elmondta nekünk, hogy Martinez a háború vége felé üzletet kötött Himmlerrel: vállalta, hogy kicsempész Németországból húszmillió font értékű hamis ötfontost, és valahogy eljuttatja a bankjegyeket Argentínába, majd ott várja a további utasításokat. Ez aligha volt túl nehéz feladat egy olyan embernek, aki már az égvilágon mindent becsempészett Németországba, a Sherman tanktól az orosz tengeralattjáróig. Egy újabb elengedett börtönév fejében Krüger arról is informált minket, hogy Himmler a legfelsőbb körökhöz tartozó maroknyi náci vezetővel, köztük talán magával Hitlerrel együtt abban reménykedett, hogy valamilyen módon eljuthatnak Buenos Airesbe, és ott az Angol Nemzeti Bank költségén tengethetik hátralévő napjaikat. – Amikor világossá vált, hogy Himmlert és cimboráit hiába várja Argentínában – folytatta Spencer -, Martinez ott maradt húszmillió font értékű hamis bankjeggyel, amelyektől meg kellett szabadulnia. Márpedig ez nem könnyű feladat. Kezdetben nem vettem komolyan Krüger sztoriját. Azt hittem, csak a bőrét akarta menteni ezzel a dajkamesével, de ahogy teltek-múltak az évek, egyre több hamis ötfontos bukkant föl a piacon, amikor Martinez Londonban tartózkodott, vagy a fia, Luis Monte-Carlóban kaszinózott. Ekkor döbbentem rá, hogy valódi problémával állunk szemben, és ez újból bebizonyosodott, amikor Sebastian vásárolt az egyik ötfontosért egy öltönyt a Savile Row-n. Az eladónak ugyanis nem tűnt föl, hogy a bankjegy hamis. – Alig két éve – vette át a szót Sir Alan – csalódottságomnak adtam hangot az Angol Nemzeti Bank Mr. Churchill-lel szembeni viselkedése miatt. A miniszterelnök úr ugyanis zseniálisan egyszerű megoldást talált: elrendelte, hogy mielőbb hozzanak forgalomba egy új ötfontos bankjegyet. Ez természetesen nem megy egyik napról a másikra, és amikor a nemzeti bank végül bejelentette, hogy új ötfontos kibocsátását tervezi, ezzel figyelmeztette Martinezt, hogy fogytán az ideje. – És akkor azok a kóklerek a nemzeti banknál – szólalt meg újra, méghozzá kissé felindultan Mr. Spencer – bejelentették, hogy a bankban 1957. december 31-ig bemutatott régi ötfontosok becserélhetők új bankjegyekre. Így Martineznek csak annyi dolga volt, hogy becsempéssze a hamis bankóit Nagy-Britanniába, ahol a brit nemzeti bank boldogan átváltja őket törvényes fizetőeszközre. Becslésünk szerint az utóbbi tíz évben Martinez öt– és tízmillió font közötti összegű hamis pénztől szabadult meg, de így is a nyakán maradt még nyolc-kilenc millió font értékű, Argentínában rejtegetett bankjegy. Miután beláttuk, hogy semmit sem tehetünk a nemzeti bank ellen, beszúrtunk a tavalyi költségvetésbe egy záradékot, amely kizárólag azt a célt szolgálja, hogy megnehezítsük Martinez dolgát. Tavaly április óta törvényesen mindenki legfeljebb ezer font készpénzt hozhat be az Egyesült Királyságba. És Martinez nemrég a saját bőrén tapasztalta, hogy neki és a cimboráinak minden európai határon szétszedik a csomagjukat a vámosok. – De ez még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy mit keres Sebastian Buenos Airesben – vetette közbe Harry.

– Okkal feltételezzük, Mr. Clifton, hogy a fia Martinez hálójába került – mondta Spencer. – Úgy gondoljuk, hogy Don Pedro vele fogja becsempésztetni Angliába az utolsó nyolc-kilenc millió fontot. De hogy hogyan és hol, azt még nem tudjuk. – Ezek szerint Sebastian komoly veszélyben van? – kérdezte a kancelláriaminiszterrel farkasszemet nézve Emma. – Igen is, meg nem is – felelte Sir Alan. – Amíg nem tudja, mi célból vitte magával Martinez Argentínába, egy hajszála sem görbülhet meg. De amennyiben a Buenos Aires-i tartózkodása során belebotlik az igazságba – márpedig minden forrásunk szerint okos és találékony fiú -, akkor habozás nélkül biztonságba helyezzük a követségünk területén. – Miért nem teszik meg ezt azonnal, amikor leszáll a hajóról? – kérdezte Emma. – Nekünk a fiunk sokkal többet ér, mint bárkinek a tízmillió fontja – tette hozzá, és Harryre nézett, mintha tőle várna segítséget. – Azért, mert ezzel jeleznénk Martineznek, hogy tudjuk, miben sántikál – mondta Spencer. – De fennáll a veszély, hogy Seb áldozatul esik, mint egy gyalog a sakktáblán, amelyet nem önök uralnak. – Erre nem kerülhet sor, amíg nem tud róla, hogy mire megy ki a játék. Meggyőződésünk, hogy a fiuk segítsége nélkül Martineznek esélye sincs megmozgatni ilyen irdatlan mennyiségű pénzt. Sebastian az egyetlen reményünk, csak rajta keresztül nyomozhatjuk ki, hogy mik a szándékai. – Sebastian tizenhét éves – mondta gyámoltalanul Emma. – Az ön férje sem volt sokkal idősebb, amikor letartóztatták gyilkosságért, és Sir Giles sem, amikor kiérdemelte a hadikeresztet. – Az egészen más körülmények között történt – erősködött az asszony. – Ugyanaz volt az ellenség – mondta Sir Alan. – Biztosra vesszük, hogy Seb mindenképpen segíteni , akarna, amennyire tőle telik – szólalt meg Harry, és megfogta a felesége kezét -, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ez az akció rendkívüli kockázattal jár. – Ebben természetesen igaza van – ismerte el a kancelláriaminiszter -, és ha önök azt kérik, hogy a partraszállás pillanatában vegyük őrizetbe Sebastiant, akkor haladéktalanul kiadom a parancsot. De... – folytatta Sir Alan, mielőtt Emma helyeselhetett volna – ...kidolgoztunk egy tervet, amely az önök együttműködése nélkül nem válhat be. – A Dél-Amerika csak öt nap múlva érkezik meg Buenos Airesbe – folytatta némi hatásszünet után Sir Alan. – Ahhoz, hogy a tervünk sikerüljön, el kell juttatnunk egy üzenetet a nagykövetünknek, mielőtt a hajó kiköt. – Miért nem hívja föl a nagykövetet telefonon? – kérdezte Giles. – Bár ilyen egyszerű lenne! Csakhogy a Buenos Aires-i telefonközpontban tizenkét nő dolgozik, és mind a tizenkettőt Martinez fizeti. Ugyanez vonatkozik a távírászokra is. Az a dolguk, hogy összeszedjenek minden információt, ami Martinezt érdekelheti. Politikusokról, bankárokról, üzletemberekről, sőt még rendőrségi műveletekről is gyűjtenek értesüléseket, hogy Martinez még több pénzt harácsolhasson össze. Ha csak egyszer is elhangzana a neve telefonon, azonnal működésbe lépnének a vészcsengők, és perceken belül értesítenék a fiát, Diegót. Voltak olyan esetek is, amikor ki tudtuk használni ezt a helyzetet, és hamis információkkal „etettük" Martinezt, de ez most túl kockázatos lenne. – Sir Alan – szólt közbe a pénzügyminiszter-helyettes -, mi lenne, ha elmondaná Mr. és Mrs. Cliftonnak, mire gondoltunk, és utána rájuk bíznánk a döntést?

35. fejezet

A férfi belépett a londoni reptér épületébe, és egyenesen a „Belépés csak a legénység részére!" feliratú tábla felé tartott. – Jó reggelt, May kapitány – mondta az ügyeletes tiszt, miután megnézte az útlevelét. – Hova repül ma, uram? – Buenos Airesbe. – Jó utat kívánok. Miután a táskáit is átnézték, egyenesen a tizenegyes kapu felé folytatta útját. Ne álljon meg, ne nézzen körül, ne vonja magára a figyelmet! Ezeket az instrukciókat kapta a névtelen férfitól, aki inkább kémekhez volt szokva, mint írókhoz. Az utolsó negyvennyolc órában, miután Emma, ha vonakodva is, de beleegyezett, hogy Harry közreműködjön az „Időszűke" fedőnevű műveletben, egy percre sem volt megállás. Azóta, egykori törzsőrmestere szavaival élve, földet sem ért a lába. A negyvennyolc órából egyet a Brit Tengerentúli Légiközlekedési Vállalat, a BOAC kapitányi egyenruhájának próbája vett igénybe. Egy óra jutott a hamis útlevélkép elkészítésére is, a fedőtörténet (amelyben elvált feleség és két gyerek is szerepelt) betanulására pedig három. Harryvel ismertették a modern BOAC-kapitány feladatkörét is (három óra), és bemutatták neki Buenos Airest (egy óra). A vacsoránál, amelyet Sir Alan klubjában költöttek el, még így is volt egy csomó kérdése, amelyekre választ várt a minisztertől. Mielőtt elindult volna az Athenaeum klubból a Smith Square-re, hogy eltöltsön Giles házában egy álmatlan éjszakát, Sir Alan átadott neki egy vaskos dossziét, egy aktatáskát meg egy kulcsot. – A repülőn olvassa el ezeket az iratokat, majd Buenos Airesben adja át a dossziét a nagykövetnek, aki meg fogja semmisíteni az anyagot. A Milonga Hotelben foglaltunk önnek szobát. A nagykövetünk, Mr. Philip Matthews szombati délelőtt tíz órakor várja a követségen. Átadja még neki ezt a levelet is, amelyben Mr. Selwyn Lloyd, a külügyminiszter magyarázatot ad arra, miért van ön Argentínában. Harry a kapuhoz érve egyenesen az asztalnál ülő utaskísérőhöz lépett. – Jó reggelt, kapitány úr – mondta a nő, mielőtt még Harry kinyitotta volna az útlevelét. – Remélem, kellemes útja lesz. Harry kisétált az aszfaltra, fölment a repülőgép lépcsőjén, és belépett az üres első osztályú szakaszba. – Jó reggelt, May kapitány – köszöntötte egy vonzó, fiatal nő. – Annabel Carrick vagyok, a főstewardess. Az egyenruha és a fegyelem a hadsereget idézte, még ha ezúttal másféle ellenséggel állt is szemben. Vagy talán ugyanazzal, ahogy arra Sir Alan is célzott? – Megmutathatom a helyét? – Köszönöm, Miss Carrick – mondta Harry. A nő elkísérte őt az első osztályú szakasz végébe, ahol két szabad ülés volt egymás mellett, de Harry tudta, hogy az egyik üresen is marad. Sir Alan az ilyesmit nem bízta a véletlenre. – Az út első szakasza körülbelül hétórás lesz – mondta a stewardess. – Hozhatok önnek felszállás előtt egy italt, kapitány úr? – Csak egy pohár vizet kérek, köszönöm szépen – felelte Harry, majd levette a csúcsos sapkáját, és a szomszéd ülésre helyezte, az aktatáskáját pedig a saját ülése alá, a padlóra. Meghagyták neki, hogy ne nyissa ki, amíg föl nem száll a gép, és nagyon vigyázzon, mert senki sem láthatja meg, mit olvas. Pedig az összeállított anyagban egyszer sem említették Martinezt név szerint, csak mint „célszemélyt". Hamarosan elkezdtek szállingózni az első utasok. A következő húsz percben mindenki szépen megkereste a helyét, fölpakolta a táskáját a csomagtartóba, levette a kabátját – sőt egyesek a zakójukat

is -, majd elhelyezkedtek az ülésen, elkortyolgattak egy pohár pezsgőt, bekattintották a biztonsági övét, választottak maguknak egy újságot vagy magazint, és várták, hogy elhangozzon a varázsszó: „Itt a kapitány!" Harry arcára mosolyt csalt a gondolat, hogy mi lenne, ha a kapitány lebetegedne az út során, és Miss Carrick kétségbeesetten hátraszaladna, hogy a segítségét kérje. Mit szólna az utaskísérő, ha elmondaná neki, hogy ő a brit kereskedelmi flottánál és az amerikai hadseregben is szolgált ugyan, de a légierőnél soha? A repülőgép kigurult a felszállópályára. Harry csak akkor nyitotta ki az aktatáskát, amikor már a levegőbe emelkedtek, és a kapitány lekapcsolta a biztonsági öv fényjelét. Előhúzott a táskából egy vaskos dossziét, és tanulmányozni kezdte a tartalmát, mintha vizsgára készülne Olyan volt, mint egy Ian Fleming-regény, csak itt őrá osztották Bond ügynök szerepét. Az aktát lapozgató Harry szeme előtt kirajzolódott Martinez életútja. A vacsora idejére szünetet tartott, és önkéntelenül is arra gondolt, hogy a feleségének igaza volt: nem lett volna szabad megengedniük, hogy Sebastian ennek az embernek a közelében maradjon. Túl kockázatos vállalkozás ez. Ugyanakkor megállapodtak Emmával, hogy ha veszélyben érzi a fiuk életét, a következő géppel visszatér Londonba, és Sebastian is ott fog ülni mellette. Harry kinézett az ablakon. Aznap igazából nem déli, hanem északi irányban kellett volna útra kelnie, méghozzá William Warwick társaságában. Már nagyon várta a személyes találkozást Agatha Christie-vel, akivel együtt népszerűsítették volna a könyvüket a Yorkshire Post irodalmi ebédjén. Ehelyett most Dél-Amerika felé repíti gép, és csak abban reménykedhet, hogy megússza a személyes találkozást Don Pedro Martinezzel. Összecsukta a dossziét, és visszatette az aktatáskába, amelyet becsúsztatott az ülés alá. Utána elszunyókált, de a „célszemély" még álmában sem hagyta nyugodni. Martinez tizennégy éves korában kimaradt az iskolából, és hentesinasként kezdte az életét, de néhány hónap múlva kirúgták (ismeretlen okokból). A mészárszékben csak egyetlen hasznos tudnivalót sajátított el: megtanulta, hogyan kell földarabolni egy tetemet. Miután munka nélkül maradt, a célszemély pár napon belül kisstílű bűnöző lett: lopások és utcai rablótámadások mellett nyerőgépek kifosztása is szerepelt a repertoárjában. Végül letartóztatták, és fél évre lecsukták. A börtönben egy Juan Delgado nevű pitiáner bűnöző volt a cellatársa, aki több időt töltött rács mögött, mint szabadlábon. Martinez, miután leülte a büntetését, beállt Juan bandájába, és hamarosan az egyik legmegbízhatóbb hadsegédje lett. Amikor Juan ismét börtönbe került, Martinezre bízta egyre zsugorodó birodalmát. Martinezre, aki akkor tizenhét éves volt, mint most Sebastian, és úgy tűnt, elkötelezte magát a törvényen kívüli életforma mellett. De a sors tartogatott a számára egy váratlan fordulatot: beleszeretett Consuela Torresbe, aki a nemzetközi telefonközpontban dolgozott. Consuela apja azonban, aki helyhatósági politikus volt, és indulni akart a Buenos Aires-i polgármesterválasztáson, egyértelműen értésére adta a lányának, hogy egy piti bűnöző nem lehet a veje. Consuela az apja intelmeire fittyet hányva férjhez ment Pedro Martinezhez, és négy gyermeket szült neki, méghozzá rendes dél-amerikai lányhoz illően három fiút, majd a végén egy lányt. Martinez pedig végül mégis kivívta az apósa megbecsülését, amikor előteremtette a pénzt a győzedelmes választási kampányára. Attól kezdve, hogy az új polgármester beköltözött a városházára, az önkormányzat által kötött megbízási szerződések mind átmentek Martinez kezén, és a munka ellenértéke mindig tartalmazta a huszonöt százalékos „szolgáltatói díjat". A célszemély azonban hamarosan ráunt Consuelára meg a helyi politikára is, és elkezdett nagyobb távlatokban gondolkodni. Rájött, hogy az Európában zajló háború korlátlan lehetőségeket tartogat azok számára, akik elmondhatják magukról, hogy semlegesek.

Martinez személyes szimpátiája alapján a briteket támogatta volna, mégis a németektől kapta meg a lehetőséget, hogy megsokszorozza szerény vagyonát. A náci rezsimnek szüksége volt olyan barátokra, akik szállítani tudnak neki ezt-azt, és bár a célszemély még csak huszonkét éves volt, amikor először látogatott el Berlinbe az üres rendelési könyvével, pár hónap múlva a megbízások tömkelegével távozott. A németeknek az olasz csővezetéktől a görög olajszállító tartályhajóig minden kellett. A célszemély, ha üzletet akart kötni, mindig megemlítette, hogy közeli barátja Heinrich Himmler Reichsführernek, az SS főparancsnokának, és többször találkozott magával Hitlerrel is. A célszemély a következő tíz évben aludt repülőgépen, hajón, vonaton, buszon, sőt egyszer még lovas kocsin is, miközben sorra pipálta ki a tételeket a német igények hosszú listáján. Himmlerrel egyre gyakrabban találkozott. A háború vége felé, amikor a szövetségesek győzelme már elkerülhetetlennek tűnt, és a birodalmi márka összeomlott, az SS-vezér készpénzben fizette a célszemélyt: ropogós angol ötfontosokban, amelyek még ki sem hűltek, olyan frissen kerültek ki a sachsenhauseni nyomdából. A célszemély ezután átkelt a határon, és egy genfi bankban átváltotta a pénzt svájci frankra. Don Pedro már jóval a háború vége előtt hatalmas vagyont halmozott föl. Élete nagy lehetőségét azonban akkor, ajánlotta föl neki Himmler, amikor a német főváros felé nyomuló szövetségesek már lőtávolba kerültek. A két férfi kézfogással pecsételte meg az üzletet, és a célszemély elhagytál Németországot, ahonnan magával vitt húszmillió font értékű hamisított ötfontost, valamint a saját tengeralattjáróját és egy ifjú hadnagyot Himmler személyes stábjából. Soha többé nem tette be a lábát a „Vaterlandba". Miután hazaért Argentínába, a célszemély ötvenmillió pesóért megvásárolt egy gyengélkedő bankot, majd a páncélteremben elrejtette a húszmillió fontját, és várta, hogy a náci elit életben maradt tagjai fölbukkanjanak Buenos Aires-ben, ahol készpénzre válthatják a nyugdíj-előtakarékosságl portfoliójukat. A nagykövet merőn nézte az irodája túlsó sarkában kattogó távírógépet. Egyenesen Londonból jött az üzenet. A nagykövet tudta, hogy – külügyminisztériumi utasításról lévén szó – a sorok között kell majd olvasnia. Hiszen az argentin titkosszolgálat is ugyanakkor kapja meg az üzenetet a pár száz méterre lévő irodájában, mint ő., Peter May, az angol krikettcsapat kapitánya lesz az első ütőjátékos a Lord's stadionban rendezett válogatott mérkőzés első napján. Van két jegyem a szombaton tíz órakor kezdődő mérkőzésre, és szívből remélem, hogy May kapitány is csatlakozni tud önhöz. A nagykövet elmosolyodott. Angliában minden gyerek tudja, hogy a válogatott krikettmeccsek mindig csütörtökön fél tizenkettőkor kezdődnek, és azt is, hogy soha nem Peter May az első ütő. De hát Nagy-Britannia még sosem állt hadban olyan országgal, ahol játsszák a krikettet. – Nem találkoztunk mi már valahol, öregfiú? Harry gyorsan összecsukta a dossziét, és fölnézett a mellette álló középkorú férfira, aki szemmel láthatóan költségként elszámolható munkaebédeken élt. Egyik kezével a Harry melletti szabad ülés karfáját markolta, a másikban egy pohár vörösbort tartott. – Nem hiszem – mondta Harry. – Pedig megesküdtem volna rá – erősködött a férfi, miközben méregette őt. – De lehet, hogy összekevertem valakivel. Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a férfi vállat vont, és kissé imbolygó léptekkel visszament az első osztályú szakasz elejére. Már éppen újra kinyitotta volna a dossziét, hogy folytassa a Martinezzel kapcsolatos háttértanulmányokat, amikor a férfi megfordult, és lassan

visszaballagott hozzá. – Maga valami híres ember? Harry elnevette magát. – Kötve hiszem. Amint láthatja, BOAC-pilóta vagyok, immár tizenkét éve. – És nem Bristolból származik? – Nem – felelte a szerepéhez híven Harry. – Epsomban születtem, és jelenleg Ewellben élek. – Mindjárt eszembe fog jutni, hogy kire emlékeztet. Azzal a férfi ismét elindult a saját ülése felé. Harry megint kinyitotta a dossziét, de egy sort sem tudott elolvasni, mert a férfi harmadszor is visszajött. Sőt most már nem csupán visszajött, hanem fölkapta a szabad ülésről a kapitányi sapkát, és lerogyott az álpilóta mellé. – Nem ír maga véletlenül könyveket? – Nem – felelte a lehető leghatározottabban Harry. Miss Carrick éppen akkor haladt el mellettük egy tálca koktéllal. Harry fölvonta a szemöldökét, és igyekezett olyan arcot vágni, hogy a stewardess azt olvashassa le róla: „Kérem, mentsen meg!" – Egy bristoli íróra emlékeztet, de az istennek sem ugrik be a neve. Biztos nem bristoli? – erősködött a férfi, miközben alaposan szemügyre vette Harryt, és füstfelhőt fújt az arcába. Harry azt látta, hogy Miss Carrick benyit a pilótafülkébe. – Érdekes élete lehet egy pilótának... – Itt a kapitány. Kisebb turbulencia várható, ezért megkérjük kedves utasainkat, hogy térjenek vissza a helyükre, és csatolják be a biztonsági övüket. Miss Carrick ismét fölbukkant az első osztályon, és egyenesen hátrasietett a szakasz végébe. – Elnézést a zavarásért, uram, de a kapitány arra kérte az utasokat... – Igen, hallottam – mondta a férfi, majd föltápászkodott, de előbb még kifújt Harry irányába egy újabb füstfelhőt. – Eszembe fog jutni, hogy kire emlékeztet – ismételte, majd komótosan visszaballagott a helyére. 36. fejezet A Buenos Aires-i repülőút második szakasza alatt Harry végzett a Martinez-dossziéval. A célszemély a háború után tengernyi pénzén ülve múlatta az időt Argentínában. Himmler a nürnbergi per előtt öngyilkos lett, a listán szereplő pribékek közül pedig hatot halálra ítéltek, míg tizennyolcat – köztük Bernhard Krüger őrnagyot – börtönbüntetésre. Don Pedro ajtaján senki sem kopogtatott, hogy kéri az életjáradékát. Harry lapozott egyet. Látta, hogy az anyag következő része a célszemély családjáról szól. Pihent egy keveset, majd olvasott tovább. Martineznek négy gyermeke született. Elsőszülött fiát, Diegót, kicsapták Harrow-ból, miután kikötözött egy új fiút a tűzforró radiátorhoz. Úgy tért haza, hogy egyetlen alapszintű érettségi vizsgát sem sikerült letennie. A szülőföldjén viszont az apja iskolájában folytatta tanulmányait, és három év alatt kitüntetéssel el is végezte a gengszterképzőt. Diego a londoni Savile Row-n készült kétsoros, hajszálcsíkos öltönyökben járt, de ha az apja fizetési listáján nem szerepel számtalan bíró, rendőrtiszt és politikus, a rabruha lett volna a leggyakoribb viselete. A második fiúnak, Luisnak, elég volt egyszer nyaralnia a Riviérán ahhoz, hogy kisfiúból aranyifjúvá érjen, azaz fejlődjön vissza. Az ébrenlét óráit nagyrészt a monte-carlói rulettasztaloknál töltötte: az apja ötfontosaival hazardírozott, hátha sikerül más valutában visszanyernie őket. Ha Luisra rámosolygott a szerencse, Don Pedro genfi bankszámlájára csak úgy dőlt a monacói frank. Ezzel együtt bosszantotta, hogy a kaszinó még nagyobb nyereséget könyvelhet el, mint ő. A harmadik fiú, Bruno, egy kicsit messze esett a fájától: sokkal több volt benne az édesanyja erényeiből, mint az apja hibáiból. De Martinez azért szívesen dicsekedett londoni barátainak azzal,

hogy van egy fia, aki szeptembertől cambridge-i diák lesz. A negyedik gyermekről, Maria-Theresáról csak annyit lehetett tudni, hogy a Roedean Leányiskolában tanul, és a szünidőt mindig az édesanyjával tölti. Harry ismét szünetet tartott, amikor Miss Carrick föltálalta neki a vacsorát, de még evés közben sem hagyta nyugodni az az átkozott gazember. A háború utáni években Martinez hozzáfogott a megvásárolt bank „feltőkésítéséhez". A Családi Gazdaságok Baráti Bankja olyan ügyfelekkel foglalkozott, akiknek földjük volt, de pénzük nem. Martinez pofonegyszerű, de hatékony módszerrel dolgozott: bármekkora összeget kölcsönadott a farmereknek uzsorakamatra, ha a földjük értéke fedezte a hitel összegét. Ha valaki nem tudta kifizetni a negyedéves részletet, kapott egy értesítést, hogy ha kilencven napon belül nem rendezi a teljes adósságát, a földje a bank tulajdonába kerül. Márpedig ezt a feltételt szinte senki nem tudta teljesíteni, így Martinez óriási földbirtokai tovább gyarapodtak. Aki pedig panasszal élt, azt meglátogatta Diego, és átszabta az arcát. Ez sokkal olcsóbb megoldás volt, mint ügyvédet fogadni. Martinezt Londonban joviális marhatenyésztő nagybirtokosként ismerték. Az önmagáról komoly erőfeszítések árán kialakított, idillikus képet csak az zavarhatta volna meg, hogy a felesége, Consuela nagy sokára belátta: az apjának mindvégig igaza volt. Az asszony beadta a válópert, de amíg Buenos Airesben zajlott a bírósági procedúra, Martinez elhíresztelte Londonban, hogy Consuelát sajnálatos módon elvitte a rák. Így nem csupán az elvált ember stigmáját nem sütötték rá, hanem még az ismerősei együttérzését is kiváltotta. Miután az apját nem választották meg újra polgármesternek – Martinez az ellenjelöltet támogatta -, Consuela egy Buenos Aireshez közeli faluban kötött ki. Kapott egy szerény havi apanázst, de abból nemigen járhatott be vásárolgatni a fővárosba, és külföldre sem utazhatott. És ami még szomorúbb, a három fia közül csak egy mutatott hajlandóságot arra, hogy tartsa vele a kapcsolatot, de az az egy Angliában élt. Harry dossziéjában csak egy olyan ember érdemelt ki külön oldalt, aki nem tartozott a Martinez családhoz: Karl Ramirez, akit Don Pedro komornyikként és mindenesként alkalmazott. Ramireznek argentin útlevele volt, de megszólalásig hasonlított egy bizonyos Karl Otto Lunsdorfra, aki az 1936os olimpián német színekben birkózott, később pedig SS-hadnagyként a vallatásra specializálódott. Ramirez papírjai ugyanolyan kiváló minőségűek voltak, mint Martinez ötfontos bankjegyei, és szinte biztos, hogy ugyanott is készültek. Miss Carrick elvitte a tálcát, és megkérdezte May kapitányt, hogy parancsol-e egy pohár brandyt és egy szivart. Harry udvariasan elhárította a szíves kínálást, és megköszönte a turbulenciát. A nő elmosolyodott. – Végül nem volt olyan kellemetlen, mint amilyenre a kapitány számított – mondta somolyogva. – Egyébként a kapitány úr megkért, hogy adjak át önnek egy üzenetet: ha a Milongában száll meg, szívesen látjuk a BOAC-buszon. Így elkerülheti az újabb találkozást Mr. Boltonnal – Harry fölvonta a szemöldökét -, a mi bristoli emberünkkel, aki szentül meg van győződve róla, hogy már találkozott önnel valahol. Harry akaratlanul is észrevette, hogy Miss Carrick többször is a bal kezére pillant, pontosabban a gyűrűsujjára, amelyen keskeny, sápadt csík jelezte, hogy hiányzik róla a jegygyűrű. Peter May kapitány ugyanis több mint két éve elvált a feleségétől, Angélától, akitől két gyermeke született: a tízéves Jim, aki az Epsom kollégiumban akar továbbtanulni, és a nyolcéves Sally, akinek saját pónija van. Harrynél bizonyíték gyanánt még egy fénykép is volt. A jegygyűrűjét pedig indulás előtt átadta Emmának megőrzésre. A felesége ezt sem helyeselte. – London arra kért, hogy holnap délelőtt tízkor fogadjak egy bizonyos Peter May kapitányt

– mondta a nagykövet. A titkárnője beírta az időpontot a határidőnaplóba. – Szüksége lesz háttéranyagra May kapitányról? – Nem, mert fogalmam sincs róla, hogy kicsoda, és hogy miért küldi hozzám a külügyminisztérium. Ha megérkezik, feltétlenül irányítsa egyenesen az irodámba. Harry megvárta, míg az utolsó utas is elhagyja a gépet, majd csatlakozott a legénységhez. Miután átesett a vámvizsgálaton, kisétált a reptérről. A járdánál parkoló mikrobusz sofőrje betette a bőröndjét a csomagtartóba, Harry pedig beszállt az utastérbe, ahol a mosolygó Miss Carrick fogadta. – Megengedi, hogy csatlakozzam? – kérdezte Harry. – Hát persze – felelte a nő, és arrébb csúszott az ülésen, hogy helyet csináljon neki. – Peter vagyok – mondta Harry, majd kezet fogtak. – Annabel. Mi szél hozta Argentínába? – Közben a busz elindult a város felé. – Itt dolgozik a fivérem, Dick. Már jó néhány éve nem láttuk egymást, úgyhogy gondoltam, a negyvenedik születésnapján kiteszek magamért. – Szóval a bátyja – jegyezte meg kacéran mosolyogva Annabel. – És mivel foglalkozik? – Gépészmérnök. Már öt éve dolgozik a Paraná folyón épülő gáton. – Még sosem hallottam róla. – Nem maradt le semmiről. Az a hely a semmi közepe. – Hát, akkor a bátyját éri majd némi kultúrsokk, ha jön Buenos Airesbe! Ugyanis ez a világ egyik legkozmopolitább nagyvárosa. Nekem pedig a kedvenc célállomásom. – Most mennyi időt fog itt tölteni? – kérdezte Harry, mert mielőbb témát akart váltani, nehogy kifogyjon az új családjával kapcsolatos információkból. – Negyvennyolc órát. Maga ismeri Buenos Airest, Peter? Mert ha nem, akkor igazi csemegében lesz része. – Nem, most vagyok itt először – felelte Harry. Eddig szóról szóra sikerült fölmondania a leckét. Sir Alan figyelmeztette, hogy egy pillanatra sem lankadhat az ébersége, különben könnyen elcsúszhat egy banánhéjon. – És merrefelé szokott repülni? – kérdezte a nő. – Néha átugrom az Atlanti-óceán túlpartjára: New York, Boston, Washington. – A külügyminisztérium névtelen munkatársa azért választotta ezt a három várost, mert Harry érintette őket a könyvét népszerűsítő körútja során. – Jól hangzik. De mindenképpen derítse föl az itteni éjszakai életet. Az argentinok mellett a jenkik maradi erénycsőszök. – Tud ajánlani valami konkrét helyet, ahova el kéne vinnem a bátyámat? – A Lizardban vannak a legjobb tangótáncosok, de úgy hallottam, a konyha a Majesticben a legjobb, bár személyesen még nem tapasztaltam meg. A legénység rendszerint a Matador klubban köt ki. Az Avenida Indepenecián van, ha belefér az idejükbe, szívesen látjuk magát is a bátyjával. – Köszönöm – mondta Harry, miközben a busz megállt a hotel előtt. – Nem kizárt, hogy a szaván fogom. Bevitte Annabel bőröndjét az előcsarnokba. – Ez egy olcsó és vidám szálloda – mondta a nő, miközben bejelentkeztek. – Ha nem akar sokáig várni a meleg vízre, legjobb, ha késő este vagy kora reggel fürdik – tette hozzá Annabel, amikor beszálltak az egyetlen liftbe. A negyedik emeleten elváltak útjaik. Harry kilépett a gyéren megvilágított folyosóra, és elindult a négyszázhatvankilences szoba felé. Amikor benyitott, rádöbbent, hogy a szoba sem sokkal jobb, mint

a folyosó. A hatalmas franciaágy középen besüppedt, a csap csöpögött, a törülközőtartón egyetlen mosdókesztyű árválkodott, és kis tábla hirdette, hogy a fürdőszoba a folyosó végén található. Harrynek eszébe jutottak Sir Alan szavai: Olyan szállodában foglaltunk önnek szobát, ahova Martineznek meg a cimboráinak eszükbe sem jut ellátogatni. Harry máris megértette, hogy miért. Ebbe a kócerájba az édesanyját kellene kinevezni igazgatónak, gondolta, lehetőleg tegnapi hatállyal. Levette a csúcsos egyensapkáját, és leült az ágy végére. Legszívesebben fölhívta volna Emmát, hogy elmondja, mennyire hiányzik neki, de Sir Alan napnál világosabban értésére adta: telefon, éjszakai mulató, városnézés, vásárolgatás kizárva. Sőt a szállodát is csak akkor hagyhatja el, ha mennie kell a követségre. Harry föltette a lábát az ágyra, és a párnára hajtotta a fejét. Sebastianre gondolt, aztán Emmára, Sir Alanre, Martinezre, a Matador klubra... Aztán May kapitányt elnyomta az álom.

37. fejezet Harrynek, miután fölébredt, első dolga volt, hogy fölkapcsolja az éjjeli lámpát, és megnézze az óráját: hajnali ki óra huszonhat percet mutatott. Harry elmormolt egy szitkot mert rádöbbent, hogy le sem vetkőzött. Miután fölkelt, azaz inkább leesett az ágyról, az ablakhoz lépett. Nézte a várost, amely a forgalom zajából és szikrázó fényekből ítélve még nagyon is ébren volt. Harry behúzta a függönyt, levetkőzött, és visszabújt az ágyba, abban a reményben, hogy megint gyorsan elszenderedik. De az álmát elvitték a Martinezzel, Sebbel, Sir Alannel, Emmával, Gilesszal, sőt Jessicával kapcsolatos gondolatai, és minél erősebben próbálta száműzni őket az agyából, annál kitartóbban követelték a figyelmét. Fél ötkor feladta: úgy döntött, inkább megfürdik. És ekkor aludt el. Amikor újra fölébredt, egyből kiugrott az ágyból, és elhúzta a függönyt. A város az első napsugarak fényében fürdött. Harry az órájára pillantott: hét óra múlt tíz perccel. Igencsak piszkosnak érezte magát, így mosolyt csalt az arcára a forró fürdő gondolata. Fürdőköpenyt keresett a szobában, de a szállodától csak egy vékonyka törülközőre meg egy csenevész szappancsíkra futotta. Harry kilépett a folyosóra, és elindult a fürdőszoba felé. A kilincsen Occupado feliratú tábla lógott, és hallatszott, hogy odabent valaki pancsol. Harry úgy döntött, megvárja, míg az illető végez, nehogy valaki megelőzze. Úgy húsz perc múlva nyílt is az ajtó, és Harry szemtől szemben találta magát azzal az emberrel, akit a legkevésbé akart látni. – Jó reggelt, kapitány – mondta a férfi, és elállta az útját. – Jó reggelt, Mr. Bolton – felelte Harry, és megpróbált elfurakodni mellette. – Ne rohanjon már annyira, öregfiú. Negyedóra, míg lefolyik a víz a kádból, és még negyedóra, mire újra megtelik vízzel. – Harry abban bízott, hogy ha nem szól semmit, Bolton megérti a célzást, és elkotródik. De nem tette. – A maga kiköpött mása – mondta az őt kitartóan zaklató útitárs – detektívregényeket ír. Az a furcsa, hogy a mesterdetektív nevére emlékszem is, őt William Warwicknak hívják, de a szerző neve az istennek se ugrik be. Pedig a nyelvemen van! Harry hallotta, hogy a lefolyó gurgulázva beszippantja Bolton fürdővizének utolsó cseppjeit is. A kéretlen beszélgetőpartner vonakodva félreállt, és Harry végre beléphetett a fürdőbe. – A nyelvemen van! – ismételte a folyosón elballagó Bolton. Harry becsukta maga mögött az ajtót, és kulcsra is zárta, de alig nyitotta meg a csapot, amikor valaki bekopogott. – Meddig lesz még bent? Mire engedett annyi vizet, hogy beléphessen a kádba, már két ember beszélgetése hallatszott az ajtó túloldaláról. Vagy hárman voltak? A szappanból a lábára már alig jutott, a törülköző pedig teljesen átázott, mire huzigálni kezdte a

lábujjai között. Amikor végül kinyitotta az ajtót, morgolódó vendégek egész sora nézett vele farkasszemet. Harry el sem tudta képzelni, mikor fog megreggelizni az utolsó fürdőző... Miss Carricknek igaza volt: akkor kellett volna fürödnie, amikor az éjszaka közepén fölébredt. A szobájában sietve megborotválkozott és felöltözött. Rádöbbent, hogy mióta leszállt a gépről, egy falatot sem evett Bezárta az ajtót, majd lement a lifttel a földszintre, és az előcsarnokon átvágva beballagott a reggelizőterembe. De az első ember, akit meglátott, a magányosan üldögélő Mr. Bolton volt, aki éppen lekvárt kent a pirítósára. Harry sarkon fordult, és elmenekült. Átvillant az agyán, hogy rendelhetne valamit a szobaszerviztől, de hamar elvetette az ötletet. Csak tíz órára várták a követségen, és a jegyzeteiből tudta, hogy gyalog tíz-tizenöt perc alatt odaér. Szívesen elment volna sétálni, hátha talál egy kávéházat, de Sir Alan többször is a lelkére kötötte, hogy fölöslegesen ne mutatkozzon az utcán. Ezzel együtt úgy döntött, hogy egy kicsivel korábban indul, és szép lassan teszi meg az utat. Megkönnyebbülésére szolgált, hogy Mr. Bolton nem leselkedett sem a folyosón, sem a liftben, sem az előcsarnokban, és sikerült kijutnia a szállodából anélkül, hogy újból összefutott volna vele. Harmadik utca jobbra, aztán a második balra, és máris ott van a Plaza de Mayón, ígérte az útikönyv. Tíz perc múlva kiderült, hogy így is van. A teret körben zászlórudak szegélyezték, és mindegyiken ott lobogott a Union Jack, bár Harry nemigen értette, hogy miért. Átkelt az úttesten, ami nem volt könnyű feladat egy olyan városban, amely büszke arra, hogy nincsenek közlekedési lámpái. Az Avenida Constituciónon egy pillanatra megállt, és megcsodálta egy bizonyos Estrada szobrát. Az instrukciói szerint még kétszáz méter választotta el a háromoroszlános címerrel ékesített kovácsoltvas kaputól. Már kilenc óra harminchárom perckor ott találta magát a követség előtt. Tett egy kört a háztömb körül: kilenc óra negyvenhárom. Még egy kör, még lassabban: kilenc óra ötvenhat. Végül belépett a kapun, átvágott a kaviccsal felszórt udvaron, majd fölment egy tucatnyi lépcsőn. A hatalmas, kétszárnyú ajtót nyitó őr medáljai jelezték, hogy ugyanazon a hadszíntéren szolgált, mint ő. Harry Clifton, a Texas Rangers hadnagya szívesen elcsevegett volna vele, de nem aznap. A recepción ülő fiatal nő fölállt, és azt kérdezte: – Ön May kapitány? – Igen. – Becky Shaw vagyok, a nagykövet úr személyi titkárnője. A nagykövet úr arra kért, hogy rögtön kísérjem be az irodájába. – Köszönöm – mondta Harry. A nő végigvezette egy piros szőnyeges folyosón, majd a végén megállt, finoman bekopogott a tekintélyt parancsoló kétszárnyú ajtón, és választ sem várva belépett. Harry félelme, hogy a nagykövet esetleg nem is számít az érkezésére, alaptalannak bizonyult. Tágas, elegánsan berendezett helyiség tárult a szeme elé. A nagy ívben, félkörben sorakozó ablakok előtti íróasztalnál alacsony termetű, szögletes állú férfi ült. Őexcellenciája most fölállt, és Harry elé sietett. – Örülök, hogy megismerhetem, May kapitány – mondta, és kezet szorított Harryvel. – Parancsol kávét, és hozzá esetleg egy kis gyömbéres kekszet? – Gyömbéres keksz... – visszhangozta Harry. – Igen, köszönöm. A nagykövet bólintott, mire a titkárnője sietve távozott, és becsukta maga mögött az ajtót. – Nos, őszinte leszek magához, öregem – mondta Mr. Matthews, miközben a két kényelmes fotel felé vezette vendégét, ahonnan szép kilátás nyílt a követség kertjének gondosan nyírt, rózsaágyakkal ékesített pázsitjára. Mintha csak a London környéki grófságok valamelyikében lettek volna. – Halvány sejtelmem sincs róla, hogy mi ennek a találkozónak a célja – folytatta a nagykövet. – Csak annyit tudok, hogy ha a kancelláriaminiszter úr arra kér, hogy sürgősen fogadjam magát, akkor nyilván fontos

ügyről van szó. Mert a miniszter úrnak nem szokása vesztegetni mások idejét. Harry előhúzott a zakója zsebéből egy borítékot, és a rábízott vaskos dossziéval együtt átadta Mr. Matthewsnak. – Ilyet nem sűrűn kapok – jegyezte meg a boríték hátoldalán lévő emblémára pillantva Őexcellenciája. Nyílt az ajtó, és belépett Becky a kávéval meg a keksszel. Miközben az asztalra helyezte a tálcát, a nagykövet fölbontotta a külügyminiszter levelét, és olvasni kezdte, de csak akkor szólalt meg, amikor a titkárnője már kiment. – Azt hittem, már nem tudnak nekem újat mondani Don Pedro Martinezről, de úgy tűnik, ön most rám cáfol. Mi lenne, ha a legelején kezdené, May kapitány? – A nevem Harry Clifton – mondta Harry, és mire végzett két csésze kávéval meg hat keksszel, a mondókájának is a végére ért: elmagyarázta, miért a Hotel Milongában lakik, és azt is, hogy miért nem hívhatta haza a fiát telefonon. A nagykövet válasza meglepte Harryt. – Tudja, Mr. Clinton, ha a külügyminiszter úr arra utasított volna, hogy gyilkoljam meg Martinezt, ezer örömmel végrehajtottam volna a parancsát. El sem tudom képzelni, hány ember életét tette tönkre. – És én attól félek, hogy a fiam lesz a következő. – Ha nekem is van beleszólásom, akkor nem. Nézetem szerint az első és legfontosabb dolog a fia biztonsága. A második pedig, és gyanítom, hogy Sir Alan számára ez ugyanolyan fontos, annak kiderítése, hogy miként szándékozik átcsempészni Martinez a vámon ilyen irdatlan mennyiségű pénzt. Sir Alan nyilvánvalóan úgy vélekedik – folytatta a levélre pillantva Mr. Matthews hogy az ön fia az egyetlen, aki ezt kiderítheti. Elfogadható ez a helyzetértékelés? – Igen, uram, de a fiam erre csak akkor lehet képes, ha sikerül beszélnem vele Martinez tudtán kívül. – Értem – bólintott a nagykövet, majd hátradőlt, lehunyta a szemét, és összeillesztette az ujjai hegyét, mintha elmélyülten imádkozna. – Az lehet a megoldás – mondta továbbra is csukott szemmel -, hogy olyasmit kínálunk Martineznek, amit pénzért nem vehet meg. Mr. Matthews fölpattant, odamasírozott az ablakhoz, és a pázsitot bámulta, ahol a követség munkatársai egy kerti parti előkészületeivel foglalatoskodtak. – Tehát azt mondja, hogy Martinez és a fia csak holnap érkeznek meg Buenos Airesbe? – A Dél-Amerika nevű gőzös holnap reggel hat óra körül köt ki, uram. – És nyilván tisztában van azzal is, hogy Margit hercegnő hivatalos látogatásra érkezik Argentínába. – Szóval ezért láttam annyi brit zászlót a Plaza de Mayón! A nagykövet elmosolyodott. – Ő Királyi Fensége csak két napot tölt itt. A látogatása fénypontját a hétfő délutáni kerti parti jelenti, amelyet itt, a követségen rendezünk a tiszteletére, és amelyre meghívtuk Buenos Aires krémjét. Martinez nyilvánvaló okokból nem szerepel a vendéglistán, pedig többször is egyértelműen értésemre adta, hogy nagyon szeretne eljönni. De ha azt akarjuk, hogy beváljon a tervem, akkor cselekednünk kell, méghozzá gyorsan. A nagykövet megpördült a tengelye körül, és megnyomott egy gombot az íróasztala alatt. Pillanatokon belül megjelent Miss Shaw, kezében jegyzettömbbel és tollal. – Küldjön egy meghívót a hétfői kerti partira Don Pedro Martineznek. – A titkárnő, ha meg is lepődött, nem mutatta. – És egyúttal levelet is írok neki. Mr. Matthews ismét lehunyta a szemét. Látszott raj hogy máris fogalmazza a szöveget.

– Kedves Don Pedro! Nagy örömömre, nem, rendkívü örömömre szolgálna, ha részt tudna venni a nagykövetsg kerti partiján, amelynek fényét rendkívüli mértékben, nem nem, a „rendkívüli" szót már használtam, szóval amelynek fényét jelentősen emeli Őkirályi Fensége Margit hercegi jelenléte. Új bekezdés. Mint látni fogja, a meghívás önnek és egy vendégének szól. Távol álljon tőlem, hogy tanácsot adjak önnek, de amennyiben van olyan angol nemzeti munkatársa, aki részt tud venni a rendezvényen, Őkirályi Fensége helyénvalónak érezné a jelenlétét. Addig is maradok őszinte híve, kiváló tisztelettel s a többi. Elég dagályos voltam? – Igen – bólintott Miss Shaw. Harry inkább tartotta a száját. – És Miss Shaw, amint legépelte a levelet, rögtön aláírom. Utána pedig intézkedjen, hogy a meghívót azonnali hatállyal kikézbesítsék Martinez irodájába, hogy mire holnap reggel hazaér, az asztalán legyen. – Milyen dátumot írjak, uram? – Jó gondolat – dicsérte meg a titkárnőjét a nagykövet és az asztalán álló naptárra pillantott. – Hányadikán hagyta el a fia Angliát, May kapitány? – Június tizedikén, hétfőn, uram. A nagykövet még egyszer megnézte a naptárt. – Dátumozza hetedikére. A késedelmet majd ráfogjuk a postára, ahogy mindenki más. – Mr. Matthews ezután megvárta, míg a titkárnője kimegy. – Szóval, Mr. Clifton – szólalt meg, miután visszaült a helyére -, hadd mondjam el, mire gondoltam. Harry másnap reggel nem látta a saját szemével, amikor Sebastian Martinez társaságában végigvonult a Dél-Amerika gőzös hajóhídján, a nagykövet titkárnője viszont igen. Becky Shaw később elvitt Harry szállodájába egy rövid levelet, amelyben megerősítette, hogy a fia megérkezett. Egyúttal arra kérte May kapitányt, hogy másnap délután jelentkezzen a követség oldalbejáratánál, amely az Avenida Dr. Luis Agotéról nyílik. Két órára kellett odaérnie, azaz egy órával a kerti parti első résztvevőinek érkezése előtt. Harry az ágy szélén ülve azon töprengett, vajon igaza lesz-e a nagykövetnek, aki szerint Martinez úgy ráharap a csalira, mint a Tweed folyó lazacai. Ő viszont csak egyszer horgászott életében, és akkor a lazacok rá se hederítettek... – Mikor érkezett ez a meghívó? – harsogta az aranyozott szegélyű kártyát magasra emelve Martinez. – Tegnap délelőtt – felelte a titkárnője. – Személyesen kézbesítette ki a nagykövetség egyik munkatársa. – Nem jellemző a britekre, hogy ilyen későn küldik a meghívót – mondta gyanakvóan Martinez. – A nagykövet titkárnője telefonon elnézést is kért. Azt mondta, a postán kiküldött meghívók közül többre nem kaptak választ, ezért úgy gondolták, hogy biztos elkeveredtek. Azt is mondta, hogy ha a posta mégis kikézbesít egy másik meghívót, azzal ne törődjön. – Az az átkozott posta – bosszankodott Martinez, majd átadta a meghívót a fiának, és olvasni kezdte a nagykövet levelét. – Ahogy a kártyán is láthatod – mondta Diegónak -, magammal vihetek még valakit. Eljönnél? – Most viccelsz – felelte Diego. – Előbb térdelek le nagymisén a székesegyházban, mint hogy egy angol kerti partin hajlongjak meg pukedlizzek. – Akkor talán inkább az ifjú Sebastiant viszem el. Hiszen ő mégiscsak egy lord unokája, és nem baj, ha látják hogy milyen jó összeköttetéseim vannak brit arisztokra körökben. – Hol van most a fiú? – Pár napra kivettem neki egy szobát a Royal Hotelbe – Mit mondtál neki, miért hoztad ide?

– Azt mondtam, hogy pár napig élvezheti az éle Buenos Airesben, aztán meg hazavisz Angliába egy küldeményt, amelyet el kell juttatnia a Sotheby'shez, és jól megfizetem érte. – Megmondod neki, mi van a ládában? – Dehogyis! Minél kevesebbet tud, annál jobb. – Talán jobb lenne, ha én is vele tartanék, nehogy valamit elpuskázzon. – Nem, nem, úgy értelmét vesztené az egész akció. A fiú a Queen Maryn megy haza, mi pedig pár nappal később Londonba repülünk. Így ő átcsúszhat a hálón, mert brit vámosok ránk összpontosítják a tűzerejüket. És az aukcióra bőven odaérünk Londonba. – Még mindig azt akarod, hogy én licitáljak a nevedben? – Igen. Ezt nem bízhatom olyan emberre, aki nem tartozik a családhoz. – De nem félsz, hogy valaki fölismer? – Nem félek, mivel telefonon fogsz licitálni.

38. fejezet – Ha volna szíves ide állni, elnök úr – kérte a nagykövet. – Őkirályi Fensége önhöz lép majd oda először. Biztosra veszem, hogy sok mindenről tudnak majd beszélgetni. – Én angolom nem jó – mondta az államfő. – Emiatt ne aggódjon, elnök úr. Ő Királyi Fensége számára nem szokatlan ez a probléma, és tudja kezelni. Mr. Matthews ezután tett egy lépést jobbra. – Jó napot kívánok, miniszterelnök úr! Ön lesz a második, akit bemutatunk a hercegnőnek, miután befejezte az elnök úrral folytatott beszélgetést. – Elmondaná még egyszer, hogyan kell bemutatkoznom Őfelségének? – Természetesen, uram – felelte a nagykövet, és diplomatikusan nem javította ki a miniszterelnököt. – Őkirályi Fensége azt mondja majd: „Jó napot kívánok, miniszterelnök úr!", és mielőtt kezet fognak, ön fejet hajt. – A nagykövet visszafogott biccentéssel be is mutatta, mire gondol, a jelenlévők közül pedig többen is gyakorolni kezdték a mozdulatot, hátha még hasznát veszik. – A főhajtás után pedig azt mondja: „Jó napot kívánok, Királyi Fenség!" A hercegnő ezután tetszés szerinti témával útjára indítja a beszélgetést, ön pedig a témának megfelelően válaszol. Az etikett szabályai szerint nem helyes, ha ön tesz föl kérdést a hercegnőnek, a megszólítása pedig „ma'am". Amikor pedig a hercegnő továbblép a polgármester úrhoz, ön ismét fejet hajt, és így búcsúzik: „Isten önnel, Királyi Fenség!" A miniszterelnök zavart képet vágott. – Őkirályi Fensége perceken belül itt lesz – mondta a nagykövet, majd továbblépett Buenos Aires polgármesteréhez. Őt is ellátta ugyanezekkel az instrukciókkal, majd hozzátette: – Ön lesz az utolsó, akit hivatalosan bemutatunk. Mr. Matthews nem téveszthette szem elől Martinezt, aki egy-két lépéssel a polgármester háta mögött cövekelt le. És az sem kerülte el a nagykövet figyelmét, hogy a férfi mellett álló fiatalember Harry Clifton fia. Martinez most Sebastiant hátrahagyva közelebb lépett Mr. Matthewshoz. – Én is megismerkedhetek majd Őfelségével? – kérdezte. – Bízom benne, hogy be tudom majd mutatni Őkirályi Fenségének. Ha méltóztatik pontosan ott maradni, ahol most van, Mr. Martinez, sort kerítek a bemutatásra, mihelyt a hercegnő befejezi a beszélgetést a polgármester úrral. De attól tartok, a vendégére ez nem vonatkozik. A hercegnő nincs hozzászokva, hogy egyszerre két emberrel beszéljen, ezért az ifjú úriembert meg kell majd kérnünk, hogy lépjen egy kicsivel hátrébb. – Természetesen úgy lesz – felelte Sebastiant meg sem kérdezve Martinez. – Most pedig jobb, ha megyek, különben soha nem kezdődik el a show – mondta a nagykövet, majd a piros szőnyeget kínosan kikerülve átvágott a vendégekkel zsúfolásig megtelt pázsiton, és visszament

az irodájába. A díszvendég a helyiség sarkában ülve cigarettázott, és a nagykövet feleségével csevegett. Kesztyűs kezében hosszú, elegáns, elefántcsont szipka fityegett. Mr. Matthews fejet hajtott előtte. – Mi készen állunk, ma'am, ha ön is készen áll. – Akkor talán essünk túl rajta – mondta a hercegnő, majd egy utolsó slukk után elnyomta a cigarettáját a legközelebbi hamutartóban. A nagykövet kikísérte vendégét az erkélyre, ahol egy kis időre megálltak. A Skót Gárda karnagya fölemelte pálcáját, mire a zenekar játszani kezdte a díszvendég nemzeti himnuszának felismerhetetlen dallamát. Mindenki elcsöndesedett, és a többség Mr. Matthews példáját követve feszes vigyázzba vágta magát. Az utolsó akkord után Őkirályi Fensége lassú léptekkel végigvonult a piros szőnyegen, majd a pázsiton folytatta útját, ahol a nagykövet először Pedro Aramburu államelnöknek mutatta be. – Elnök úr, örülök, hogy újra látom! – vágott bele bátran a hercegnő. – Pompásan telt a délelőtt. Hálásan köszönöm, hogy láthattam a nemzetgyűlést munka közben, és remek volt az önnel és kormányával elfogyasztott ebéd. – Nagy megtiszteltetés a számunkra, hogy vendégként köszönthetjük, ma'am – adta elő egyetlen, gondosan begyakorolt mondatát az államfő. – Abban pedig csak egyetérteni tudok önnel, elnök úr, hogy az argentin marhahús versenyre kelhet bármivel, amit a Skót-felföld adni tud. Erre mindketten elnevették magukat, bár az elnök nem egészen értette, hogy miért. A nagykövet az elnök válla fölött megnézte, hogy a miniszterelnök, a polgármester és Mr. Martinez a helyén van-e. Észrevette, hogy Martinez le sem tudja venni a szemét a hercegnőről. Odabiccentett Beckynek, aki rögvest előlépett, elfoglalta a pozícióját Sebastian mögött, és odasuttogta a fiúnak: – Mr. Clifton! Sebastian megpördült a tengelye körül. – Igen? – szólalt meg elképedve. Vajon honnan tudja ez a nő a nevét? – A nagykövet titkárnője vagyok. Mr. Matthews kéri, hogy szíveskedjen utánam fáradni. – Ne szóljak előbb Don Pedrónak? – Ne – mondta határozottan Becky. – Pár perc az egész. Sebastian tétovázott egy kicsit, de aztán elindult a zsakettek, koktélruhák közt szlalomozó nő után. Maguk mögött hagyták a csevegő tömeget, és egy oldalajtón, amelyet valaki kinyitott Beckynek, beléptek a követség épületébe. A nagykövet mosolyogva nyugtázta, hogy a hadművelet első lépése simán ment. – Feltétlenül átadom a jókívánságait Őfelségének – mondta a hercegnő, majd a nagykövet vezetésével továbblépett a miniszterelnökhöz. Mr. Matthews igyekezett odafigyelni a királyi fenség minden szavára, de azért engedélyezett magának egy-egy oldalpillantást az irodája ablaka felé, hátha Becky már visszajött a teraszra, jelezve, hogy lezajlott az apa-fiú találkozó. Amikor úgy érezte, hogy a hercegnőnek már elege van a miniszterelnökből, továbblépett vele a polgármesterhez. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mondta a hercegnő. – A londoni főpolgármester épp a múlt héten említette, hogy milyen jól érezte magát az önök városában. – Köszönöm, ma'am – felelte a polgármester. – Alig várom, hogy jövőre viszonozhassam az elismerő szavait. A nagykövet ismét az irodája felé pillantott, de Beckynek még híre-hamva sem volt. A hercegnő nem sokáig viselte el a polgármester társaságát: diszkréten jelezte, hogy továbblépne.

A nagykövet kénytelen-kelletlen teljesítette a kívánságát. – Engedje meg, ma'am, hogy bemutassam a város egyik vezető bankárát, Don Pedro Martinezt, aki, és ez bizonyára számot tarthat fenséged érdeklődésére, évről évre londoni otthonában tölti a társasági szezont. – Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy megismerhetem, felség – mondta mélyen meghajolva Martinez, mielőtt a hercegnő egy szót is szólhatott volna. – És hol van az ön londoni otthona? – érdeklődött a hercegnő. – Az Eaton Square-en, felség. – Ez igazán szép. Sok barátom él abban a városrészben. – Ez esetben, felség, talán vacsorázhatna valamikor nálam. És nyugodtan hozzon magával bárkit. Mr. Matthews izgatottan várta a hercegnő válaszát. – Roppant érdekes ötlet – mondta végül szűkszavúan a királyi fenség, majd gyorsan továbblépett. Martinez ismét mélyen meghajolt, a nagykövet pedig a királyi vendég után sietett. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Margit hercegnő megáll a felesége mellett, de csak ennyit sikerült elcsípnie a társalgásukból: – Micsoda alak! Hogy kaphatott meghívót ez a rémes ember? Mr. Matthews megint vetett egy pillantást az irodája felé, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a teraszra kilépő Becky határozott bólintással jelezte, hogy minden rendben. A nagykövet most megpróbált arra koncentrálni, mit mond a hercegnő a feleségének. – Marjorie, meghalok, ha nem szívhatok el egy cigarettát. Mit gondol, megszökhetnék pár percre? – Természetesen, ma'am. Visszamenjünk a házba? Miután elsétáltak, a nagykövet Martinez felé fordult. A megbabonázott férfi egy tapodtat sem mozdult a helyéről. Még mindig a hercegnőre szegeződött a tekintete, és a jelek szerint nem tűnt föl neki, hogy Sebastian szép csöndben ismét elfoglalja helyét a háta mögött. Miután a hercegnő eltűnt a szemük elől, Martinez hátrafordult, és odaintette magához Sebastiant. – Én voltam a negyedik ember, akit bemutattak a hercegnőnek! Csak az államelnök, a miniszterelnök és a polgármester előzött meg! – Ez óriási megtiszteltetés, uram – mondta Sebastian, mintha szemtanúja lett volna a nagy találkozásnak. – Most bizonyára nagyon büszke. – Inkább megtisztelve érzem magam – felelte Martinez. – Életem nagy napja ez a mai. És tudod, mit? – tette hozzá. – Szerintem Őfelsége elfogadta a vacsorameghívásomat. – Nekem pedig bűntudatom van – mondta Sebastian. – Bűntudatod? – Igen, uram. Mert most Brunónak kellene itt állnia ön mellett, és osztoznia a diadalában, nem nekem. – Majd Londonban elmesélhetsz Brunónak mindent. Sebastian a nagykövetet és a titkárnőjét nézte, akik az épület felé haladtak. Azon gondolkodott, vajon ott van-e még az apja. – Csak annyi időm van, ameddig a hercegnő elszív egy cigarettát – mondta az irodába berontó nagykövet -, de nagyon kíváncsi voltam, hogy jól sikerült-e a találkozásuk. – A fiam, persze, igencsak megdöbbent – kezdte Harry, miközben belebújt a BOAC-egyenruhájába. – De miután elmondtam neki, hogy nem csapták ki az iskolából, és továbbra is várják Cambridge-ben, valamelyest megnyugodott. Fölvetettem, hogy hazarepülhetne velem Angliába, de azt mondta, ígéretet tett, hogy elvisz egy csomagot Southamptonba a Queen Maryn. És mivel Martinez olyan kedves volt hozzá, úgy érzi, ez a legkevesebb, amit megtehet érte.

– Southampton – ismételte Mr. Matthews. – Azt is elmondta a fia, hogy mi van abban a csomagban? – Nem. Én pedig nem forszíroztam a dolgot, nehogy gyanút fogjon, hogy miért is utaztam ide valójában. – Bölcs döntés volt. – Az is megfordult a fejemben, hogy én is a Queen Maryn megyek haza, de be kellett látnom, hogy akkor Martinez hamar rájönne, mit keresek itt. – Egyetértek – mondta a nagykövet. – Végül miben maradtak? – Megígértem Sebastiannek, hogy várni fogom a Queen Maryt a southamptoni kikötőben. – Ön szerint hogyan reagál Martinez, ha Sebastian elmondja neki, hogy ön Buenos Airesben van? – Fölvetettem, hogy talán nem lenne bölcs dolog, ha elmondaná, mert Mr. Martinez bizonyára azt akarná, hogy repüljön haza velem együtt. Így aztán Seb megígérte, hogy hallgatni fog. – Tehát most már csak azt kell kiderítenem, hogy mi van abban a bizonyos csomagban. Önnek pedig az a dolga, hogy sürgősen visszautazzon Londonba, mielőtt valaki fölismerné. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg, amit értünk tett, uram – mondta Harry. – Egyfolytában gyötör a tudat, hogy csak zavaró tényező vagyok, és nagyon jól meglenne nélkülem ebben a nehéz helyzetben. – Miattam ugyan ne aggódjon, Harry. Évek óta nem szórakoztam ilyen jól. Viszont talán bölcs dolog lenne, ha szép csöndben kiosonna, mielőtt... De már nyílt is az ajtó, és belépett a hercegnő. A nagykövet meghajolt, a királyi fenség pedig a BOAC kapitányi egyenruháját viselő férfira meredt. – Hadd mutassam be Peter May kapitányt, ma'am -szólalt meg Mr. Matthews. Harry meghajolt. A hercegnő kivette a szájából a szipkát. – May kapitány, örülök, hogy megismerhetem – mondta, majd miután megnézte magának Harryt, hozzátette: – Találkoztunk már valahol? – Nem, ma'am – felelte Harry. – Az az érzésem, hogy ha találkoztunk volna, arra emlékeznék. – Ez igazán frappáns volt, May kapitány – mondta a hercegnő, és kedvesen rámosolygott Harryre, majd elnyomta a cigarettáját. – Akkor csöngessen, nagykövet úr. Azt hiszem, ideje nekivágnom a második körnek. Mr. Matthews kikísérte a hercegnőt a pázsitra, Becky pedig elvezette Harryt az ellenkező irányba. Lementek a hátsó lépcsőn, átvágtak a konyhán, majd kiléptek a személyzeti oldalbejárón. – Kellemes utat hazafelé, May kapitány. Harry lassan visszaballagott a szállodába. Útközben többféle gondolat kergetőzött a fejében. Nagyon szerette volna fölhívni Emmát, hogy beszámoljon neki a fejleményekről: szerette volna elmondani, hogy látta Sebastiant, aki ép, egészséges, és pár napon belül visszautazik Angliába. A szállodában összepakolta a kevéske holmiját, majd lement a bőröndjével a főportás asztalához, és megkérdezte, hogy indul-e gép aznap este Londonba. – Attól tartok, a délutáni BOAC-járatra már nem tudok helyet foglalni önnek – felelte a főportás. – A PanAm éjfélkor induló New York-i gépére viszont igen, New Yorkból pedig... – Harry! Harry megpördült a tengelye körül. – Harry Clifton! Tudtam, hogy maga az! Emlékszik? Akkor találkoztunk, amikor tavaly előadást tartott a bristoli Rotary Clubban! – Téved, Mr. Bolton – jelentette ki Harry. – Én Peter May vagyok – tette hozzá. Közben bőrönddel a kezében elvonult mellettük Annabel. Harry odaballagott hozzá, mintha megbeszélték volna, hogy találkoznak.

– Hadd segítsek – mondta, majd kivette a nő kezéből a koffert, és együtt kimentek a szállodából. – Köszönöm – felelte kissé meglepetten Annabel. – Nagyon szívesen. – Azzal Harry átadta a bőröndöt a sofőrnek, és beszállt a nő után a buszba. – Nem is tudtam, hogy velünk jön vissza, Peter. Én sem, gondolta Harry. – A bátyámnak vissza kellett mennie a gáthoz, mert fölmerült valami probléma. De tegnap csaptunk egy görbe estét, hála magának. – Végül hova mentek? – Elvittem a Majestic Hotelbe. És igaza volt, valóban szenzációs ott a konyha. A reptér felé menet Harry kénytelen volt rögtönözni egy negyvenedik születésnaphoz méltó ajándékot (a „bátyja" egy Ingersoll karórát kapott), valamint egy háromfogásos menüt. Nem volt elragadtatva a saját kulináris fantáziájától, hiszen csak füstölt lazacra, steakre (hát persze!) és omlós citromtortaszeletre futotta belőle. Hálát adott a sorsnak, amiért Annabel a borkínálatról már nem faggatta ki. Azt mondta a nőnek, hogy csak hajnali háromkor került ágyba. – Bárcsak megfogadtam volna a tanácsát – tette hozzá -, és lefekvés előtt elmentem volna a fürdőszobába. – Én hajnali négykor fürödtem – mondta a nő. – Csatlakozhatott volna. Megérkeztek a reptérre. Harry a gép legénységéhez csapódva könnyen átjutott a vámvizsgálaton. A gépen ismét meghúzódott az első osztályú szakasz hátsó sarkában, és azon tűnődött, vajon helyesen döntött-e, és nem lett volna-e jobb, ha veszteg marad? De aztán fölidézte Sir Alan oly gyakran elismételt aranyszabályát: ha lelepleződsz, szívódj fel, méghozzá gyorsan! Biztos volt benne, hogy helyesen cselekszik. Hiszen az a nagyhangú fickó most nyilván azt meséli fűnek-fának: – Láttam Harry Cliftont, aki BOAC-pilótának adja ki magát! Miután a többi utas is elfoglalta a helyét, a repülőgép kigurult a felszállópályára. Harry lehunyta a szemét. Az aktatáskája üres, az iratok megsemmisítve. Becsatolta a biztonsági övét, és alig várta, hogy végre zavartalanul alhasson egy jót. – Itt a kapitány. Kikapcsoltam a biztonsági öv fényjelét, így most már szabadon mozoghatnak az utastérben. Harry ismét lehunyta a szemét. Már éppen elszunyókált volna, amikor valaki lerogyott a szomszédos ülésre. – Mindent tudok – mondta a férfi, miközben Harry kinyitotta a szemét. – Azért járt Buenos Airesben, mert gyűjtőmunkát végez a következő könyvéhez. Na, igazam van, vagy igazam van?

SEBASTIAN CLIFTON 1957

39. fejezet Don Pedro az utolsók közt távozott a kerti partiról, és akkor is csak azért, mert végre belátta, hogy a hercegnő már nem fog visszajönni. Sebastian beszállt mellé a Rolls-Royce hátsó ülésére. – Ez volt életem egyik legjobb napja – ismételte Don Pedro. A fiú csöndben maradt, mert semmi újat nem tudott mondani a témáról. Don Pedro szemmel láthatóan részeg volt, bár lehet, hogy nem a bortól ittasult meg, hanem attól, hogy egy királyi fenséggel társalkodhatott. Sebastiant meglepte, hogy egy ilyen sikeres embert ennyire könnyű elkápráztatni. Martinez azonban hirtelen témát váltott. – Szeretném, ha tudnád, fiam, hogy Buenos Airesben mindig akad számodra munka – mondta. – Tiéd a választás: lehetsz cowboy, vagy lehetsz bankár. Bár ha belegondolok, talán nincs is olyan nagy különbség a kettő között – tette hozzá, majd jót nevetett a saját viccén. – Nagyon kedves öntől, uram. – Sebastian el akarta mondani Mr. Martineznek, hogy mégis Bruno évfolyamtársa lesz Cambridge-ben, de még idejében észbe kapott: rádöbbent, hogy akkor azt is meg kellene magyaráznia, honnan tudja. Kezdett szöget ütni a fejébe, hogy az apjának vajon miért kellett beutaznia a fél világot csupán azért, hogy ezt közölje vele... De Don Pedro kizökkentette a merengéséből: előhúzott a zsebéből egy köteg ötfontost, lehámozott a kötegről kilencven fontot, és a kezébe nyomta. – Mindig is hittem abban, hogy jobb, ha az ember előre fizet. – De hát még nem végeztem el a munkát, uram! – Tudom, hogy teljesíteni fogod, amit vállaltál – mondta Martinez, és a szavai tovább mélyítették Sebastian lelkifurdalását, amit az ő kis titka miatt érzett. Ha az autó nem áll meg máris Martinez irodája előtt, lehet, hogy nem hallgatott volna az apja tanácsára. – Vigye vissza Mr. Cliftont a szállodába – utasította a sofőrjét Don Pedro, majd ismét Sebastianhez fordult: – Szerda délután küldök érted egy kocsit, amely kivisz a kikötőbe. Addig is élvezd ki az utolsó Buenos Aires-i napjaidat, mert ez a város sok mindent kínál egy magadfajta fiatalembernek. Harry nem az a fajta ember volt, aki szükségét érzi a trágár beszédnek: még a könyveiben is tartózkodott a durva szavaktól. Tudta, hogy azzal elszomorítaná az ő templomba járó édesanyját. Most viszont, miután már egy órája hallgatta a Ted Bolton életéről szóló végtelen monológot, nála is elszakadt a cérna. Bolton szót ejtett a lánya cserkészparancsnoki feladatairól, a kézimunka– és főzőversenyeken nyert érmeiről, a feleségéről, aki a Bristoli Anyák Szövetségének titkára, valamint a Rotary Club őszi vendégszónokairól, akiket ő maga kért föl, és kifejtette nézeteit Marilyn Monroe-ról, Nyikita Hruscsovról, Hugh Gaitskellről, valamint Tony Hancockról. Harry végül kinyitotta a szemét, és fölegyenesedett ültében. – Mr. Bolton, nem kotródna már el a jó büdös francba? Harry meglepetésére és nagy-nagy megkönnyebbülésére Bolton szó nélkül fölállt, és visszament a helyére. Harry pedig pillanatokon belül elaludt. Sebastian úgy döntött, megfogadja Don Pedro tanácsát, és kihasználja a Queen Mary indulása előtti utolsó két napját. Másnap reggeli után beváltott négy darab ötfontost háromezer pesóra, és a „Spanyol árkád" nevű üzletsor keresésére indult, hogy ajándékot vegyen az édesanyjának meg a húgának. Emmának egy rodokrozittal berakott brosskészletet választott, amelynek halvány rózsaszín árnyalatát, állította váltig az eladó, a világ bármely más pontján hiába kereste volna. A brossok ára kissé sokkolóan hatott, de aztán Sebastiannek eszébe jutott, hogy mit élt át miatta az édesanyja az utóbbi két hétben.

Visszafelé menet, a sétányon a szemébe ötlött egy galéria ablakában kiállított rajz, és eszébe jutott Jessica. Belépett az üzletbe, hogy jobban megnézze magának az alkotást. Az eladó azzal biztatta, hogy az ifjú művésznek van jövője, így nem csupán egy szép csendélettel lesz gazdagabb, hanem okos befektetésként is felfoghatja a vásárlást. És igen, elfogadnak angol pénzt is. Sebastian csak remélni tudta, hogy Jessicának is ugyanúgy tetszik majd Femando Botero Narancsostál című műve, mint neki. Saját magának csak egy csodaszép, rancherocsatos bőrövet vásárolt. Nem volt olcsó, de nem tudott ellenállni neki. Ezután megállt ebédelni egy kis kávéházban. Miközben a kelleténél is jobban belakott az argentin marhasültből, a Times egy korábbi számát olvasgatta. Megtudta, hogy a brit nagyvárosokban bevezetik a parkolási tilalmat jelző dupla sárga vonalat. Sebastian nem hitte, hogy Giles bácsikája ezt megszavazta volna. Ebéd után az útikönyv segítségével megtalálta az egyetlen Buenos Aires-i mozit, ahol angol nyelvű filmeket is vetítettek. Egyedül ült a leghátsó sorban, és beleszeretett az Egy hely a nap alatt női főszerepét játszó Elizabeth Taylorba. Azon tűnődött, vajon hol találkozhat az ember egy ilyen lánnyal. A szálloda felé menet még beugrott egy kis antikváriumba, amely egy polcra való angol regénnyel is dicsekedhetett. Mosolyogva nyugtázta, hogy az apja első könyvét leértékelték három pesóra, és végül a Tisztek és urak szamárfüles példányával távozott. Este a szálloda éttermében megvacsorázott, és az útikönyvet böngészve kiválasztott még néhány helyet, ahova érdemes lesz ellátogatnia, ha az ideje engedi: a Catedral Metropolitanát, a Nemzeti Szépművészeti Múzeumot, az elnöki rezidenciaként szolgáló „Rózsaszín Házat," no meg a Carlos Thays Botanikus Kertet a régi Palermo negyedben. Don Pedrónak igaza volt: a város tényleg sok mindent kínált egy magafajta fiatalembernek. Miután aláírta a számlát, úgy döntött, visszamegy a szobájába, és tovább olvassa az Evelyn Waughregényt. Így is tett volna, ha nem pillantja meg a bárpultnál ülő lányt, aki kacéran rámosolygott. Sebastiannek földbe gyökerezett a lába, a második mosoly pedig mágnesként vonzotta. Pillanatokon belül ott állt a lány mellett, aki annyi idősnek látszott, mint Ruby, de sokkal csábosabb volt. – Meghívsz egy italra? – kérdezte. Sebastian bólintott, és fölült a szomszédos bárszékre. A lány a pultoshoz fordult, és kért két pohár pezsgőt. – Gabriella vagyok. – Sebastian. – Kezet fogtak. A fiatal Clifton addig nem is gondolta volna, hogy ilyen hatással lehet rá egy nő érintése. – Honnan jöttél? – Angliából – felelte. – Egyszer elmegyek oda. Megnézem a londoni Towert meg a Buckingham-palotát – mondta a lány, miközben a pultos kitöltötte nekik a pezsgőt. – Cheers! így mondják az angolok, ugye? Sebastian is megemelte a poharát. – Cheers! – Nehezére esett nem bámulni a lány vékony, kecses lábát. Legszívesebben megérintette volna. – A szállodában laksz? – kérdezte Gabriella, és a fiú combjára tette a kezét. Sebastian örült, hogy a bár félhomályában nem látszik az arca színének megváltozása. – Igen, itt. – És egyedül vagy? – kérdezte a lány. A keze ott feledkezett Sebastian combján. – Igen – nyögte ki a fiú. – Szeretnéd, ha feljönnék a szobádba, Sebastian? Sebastian el sem hitte, hogy ekkora szerencséje van. Rátalált Rubyra itt, Buenos Airesben, tízezer *(Evely n Waugh magy arra le nem fordított regény ének eredeti címe: Officers and Gentlemen. – A ford.)

kilométernyire az igazgatótól! Válaszolnia nem is kellett, mert a lány máris le-csusszant a bárszékről, majd kézen fogta őt, és kivezette a bárból. Az előcsarnok túloldalán sorakozó liftek felé indultak. – Hányas szobában laksz, Sebastian? – A tizenegy-hetvenesben – felelte a fiú, miközben beléptek a fülkébe. A tizenegyediken Sebastian ügyetlenkedett egy sort a kulccsal, mire sikerült kinyitnia az ajtót. Még be sem léptek a szobába, amikor a lány már csókolgatni kezdte őt, és ezt lankadatlanul folytatta, miközben ügyesen lehámozta róla a zakót, majd kicsatolta az övét. Csak akkor hagyta abba, amikor a fiú nadrágja a padlóra hullt. Amikor Sebastian kinyitotta a szemét, arra lett figyelmes, hogy a pantallóját a lány blúza és szoknyája is követte. Legszívesebben csak állt volna báván, és gyönyörködött volna Gabriella testében, de a lány ismét kézen fogta, és az ágy felé húzta. Sebastian levetette az ingét meg a nyakkendőjét, és arra vágyott, hogy egyszerre érinthesse meg Gabriella minden porcikáját. A lány az ágyra hanyatlott, és magára húzta őt is. Sebastianből pillanatokon belül hangos sóhaj szakadt ki. Pár másodpercig mozdulatlanul hevert, majd a lány kimászott alóla, összeszedte a ruháit, és eltűnt a fürdőszobában. Sebastian ráhúzta a takarót a meztelen testére, és türelmetlenül várta, hogy Gabriella visszajöjjön. Mámorító volt a tudat, hogy az egész éjszakát ezzel az istennővel töltheti. Vajon hányszor fognak még szeretkezni reggelig? De Gabriella hiánytalan öltözékben lépett ki a fürdőszobából, és úgy nézett ki, mint aki menni készül. – Először csináltad? – kérdezte. – Dehogy! – Mindjárt gondoltam. De akkor is háromszáz pesót kérek. Sebastian fölült az ágyban, mintha rugóra járna. Nem igazán értette, miről beszél a lány. – Ugye, nem képzeled, hogy a két szép szemedért meg az angolos bájaidért jöttem föl a szobádba? – Dehogy képzelem – mondta Sebastian. Kikászálódott az ágyból, fölvette a nadrágját a padlóról, és előkotorta a tárcáját. Meredten bámulta a megmaradt ötfontosait. – Húsz font – segítette ki a lány, aki nyilván nem először szembesült ezzel a problémával. Sebastian a kezébe nyomott négy bankjegyet. A lány elvette a pénzt, és még annál is gyorsabban tűnt el, mint ahogy Sebastian a csúcsra jutott. Miután a gép végre leszállt a londoni reptéren, Harry élt az egyenruha nyújtotta előnyökkel: akadálytalanul ballagott át a vámon a legénység társaságában. Annabel ajánlatát azonban már elhárította, és a légitársaság busza helyett inkább beállt a taxira várakozók hosszú sorába. Negyven perc múlva már meg is állt vele a kocsi Giles Smith Square-i háza előtt. A rézkopogtatóval bezörgető Harry alig várta a hosszú, forró fürdőt, a kiadós angol vacsorát és a zavartalan álmot hozó, nyugodt éjszakát. Szívből remélte, hogy a barátja otthon van. Az ajtó pillanatokon belül szélesre tárult. Giles a sógora láttán harsány nevetésben tört ki, majd haptákba vágta magát, és szalutált. – Köszöntőm az óhazában, kapitány úr! Sebastiannek másnap reggel első dolga volt, hogy megnézze a tárcáját. Csak tíz fontja maradt, pedig úgy tervezte, hogy nyolcvan font spórolt pénzzel kezdi meg cambridge-i tanulmányait. A padlón széthányt ruháira pillantott. Még az új derékszíja is elvesztette a varázsát. Keserűen nyugtázta, hogy aznap délelőtt csak olyan helyeket kereshet föl, ahol nem szednek belépődíjat. Giles bácsinak igaza volt: az életben vannak meghatározó pillanatok, amikor az ember sok mindent megtud önmagáról. Ez a tudás a tapasztalat-betétszámlára kerül, és később, szükség esetén kiveheti onnan a félretett „összeget". Miután összepakolta a kevéske holmiját, és összeszedte a vásárolt ajándékokat is, Sebastian

gondolatai Angliára, illetve az egyetemi életre terelődtek. Nem tudott tovább várni. De amikor a földszinten kilépett a liftből, meglepetten látta, hogy Don Pedro sofőrje már az előcsarnokban álldogál, hóna alatt a csúcsos sapkájával. A fejfedő egyből visszakerült a helyére, amikor a férfi meglátta Sebastiant. – Főnök akarja látni – közölte a fiúval. Sebastian beszállt a Rolls-Royce hátsó ülésére. Örült, hogy köszönetét mondhat Don Pedrónak mindazért, amit érte tett, azt viszont nem szándékozott bevallani, hogy csak tíz fontja maradt. A Martinez-székházban egyenesen Don Pedro irodájához vezették. – Sebastian, ne haragudj, hogy így iderángattalak, de adódott egy kis probléma. A fiú gyomra összeszorult. Félt, hogy innen már nem menekülhet. – Probléma? – visszhangozta. – Reggel telefonált az angol követségről a barátom, Mr. Matthews. Fölhívta a figyelmemet arra, hogy te útlevél nélkül léptél be az országba. Elmagyaráztam neki, hogy az én hajómon utaztál, és Buenos Aires-i tartózkodásod idejére a vendégem vagy, de Mr. Matthews sajnálattal közölte, hogy ettől még nem tudsz visszamenni Nagy-Britanniába. – Ez azt jelenti, hogy lemaradok a hajóról? – Sebastian nem tudta leplezni a rémületét. – Természetesen nem – nyugtatta meg Martinez. – A sofőröm a kikötő felé menet útba ejti a követséget, ahol Mr. Matthews ígérete szerint a recepción vár az útleveled. – Köszönöm – mondta Sebastian. – Persze nem hátrány, ha az embernek jó barátja a nagykövet – tette hozzá mosolyogva Martinez, majd Sebastian kezébe nyomott egy vastag borítékot. – Ezt mindenképpen add át a vámosoknak, ha partra szállsz Southamptonban. – Ez a csomag, amit el kell vinnem Angliába? – Nem, nem – mondta nevetve Martinez. – Ez csak a kiviteli dokumentáció, ez alapján ellenőrzik, hogy mi van a ládában. Neked csak annyi a dolgod, hogy bemutasd ezeket a papírokat a vámnál, onnantól kezdve a Sotheby' s veszi át az ügyet. Sebastian még soha nem hallott a Sotheby'sről. Megjegyezte magának a nevet. – Tegnap este telefonált Bruno. Már nagyon várja, hogy hazamenj Londonba, és bízik benne, hogy az Eaton Square-en fogsz lakni. Hiszen az csak jobb, mint egy paddingtoni panzió. Sebastiannek eszébe jutott Tibby, és legszívesebben közölte volna Don Pedróval, hogy a Biztos Menedék vendégház versenyre kelhet a Buenos Aires-i Majestic Hotellel is. De végül csak ennyit mondott: – Köszönöm, uram. – Akkor bon voyage, és győződj meg róla, hogy a Sotheby' s átveszi a küldeményemet. És ha megérkeztél Londonba, tudasd Karllal, hogy kézbesítetted a csomagot. És emlékeztesd arra is, hogy hétfőn érkezem. Azzal Don Pedro kilépett az íróasztala mögül, megszorította Sebastian vállát, és jobbról-balról arcon csókolta. – Úgy tekintek rád, mint a negyedik fiamra. Don Pedro elsőszülött fia közben egy emelettel lejjebb, a saját irodájában üldögélt, onnan nézte az épületből távozó ifjú Cliftont. Nem mozdult el az ablaktól, amíg a fiú be nem szállt a nyolcmillió font értékű borítékkal a Rolls-Royce-ba, és a sofőr be nem sorolt a reggeli forgalomba. Diego ekkor fölszaladt a lépcsőn, és bement az apjához. – A hajón van már a szobor? – kérdezte Don Pedro, miután a fia mögött becsukódott az ajtó. – A saját szememmel láttam, amikor beemelték a raktér-be. De még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó-e ez így. – Miről nem vagy meggyőződve? – Abban a szoborban nyolcmillió fontod van elrejtve, még sincs a hajón az embereid közül senki, aki szemmel tartaná. Egy kölyökre bíztad az egész akciót, aki épphogy befejezte az iskolát.

– És pontosan ezért nem fog érdeklődni senki a szobor iránt, meg a fiú iránt sem – mondta Don Pedro. – A papírokat Sebastian Clifton nevére állítottuk ki, úgyhogy a fiúnak nincs más dolga, mint vámnyilatkozatot tenni, és aláírni az elszállítást engedélyező nyomtatványt. Onnantól kezdve a Sotheby's veszi kézbe az ügyet, és semmi sem utal majd arra, hogy mi is benne vagyunk. – Bízzunk benne, hogy igazad lesz. – Amikor azon a hétfői napon megérkezünk a londoni reptérre – folytatta Don Pedro fogadni merek, hogy legalább egy tucatnyi vámtiszt fogja széttúrni a csomagunkat. De csak azt tudják majd rám bizonyítani, hogy milyen arcszeszt használok. A szobor pedig már a Sotheby's aukciósháznál várja majd az első licitet. Amikor Sebastian beballagott a követségre az útleveléért, meglepetésére ott találta a recepciós asztal mellett Becky Shaw-t. – Jó reggelt! – mondta a nő. – A nagykövet úr már várja. – Azzal sarkon fordult, és elindult a folyosón Mr. Matthews irodája felé. Sebastian immár másodszor követte ugyanezen az útvonalon. Eszébe jutott, hogy talán az apja van az ajtó túloldalán, és együtt mennek haza Angliába. Szívből remélte, hogy így lesz. Becky finoman bekopogott, majd benyitott, és félreállt. Mr. Matthews az ablaknál állt, és a pázsitot bámulta, de az ajtónyitás hallatán megfordult, odasietett Sebastianhez, és szívélyesen kezet rázott vele. – Örülök, hogy végre találkozunk – mondta. – Ezt személyesen akartam átadni magának – tette hozzá, és a kezébe vette az íróasztalán heverő útlevelet. – Köszönöm, uram – felelte Sebastian. – A biztonság kedvéért megkérdezhetem, hogy nem visz-e magával ezer fontnál több készpénzt? Nem szeretném, ha megszegné a törvényt. – Csak tíz fontom maradt – ismerte be Seb. – Ha csak ennyit kell bevallania, akkor zeneszóval megy át a vámon. – Csakhogy viszek mást is: egy szobrot, amelyet Don Pedro Martinez küld, és a Sotheby'snek kell majd átvennie. Csak annyit tudok róla, amennyi a fuvarlevélből kiderül. Az a címe, hogy A gondolkodó, a súlya pedig két tonna. – Nem tartom föl tovább – mondta a nagykövet, és az ajtóig kísérte a fiút. – Apropó, Sebastian, mi a második keresztneve? – Arthur, uram – felelte a folyosóra kilépő Sebastian. – A nagyapám után kaptam ezt a nevet. – Kellemes, utat kívánok, fiam – búcsúzott Mr. Matthews, majd becsukta az ajtót, visszament az íróasztalához, és fölírt a jegyzettömbjébe három nevet.

40. fejezet – Tegnap kaptam ezt a kommünikét Argentínából Philip Matthewstól, a nagykövetünktől – mondta a kancellária-miniszter, és kiosztott az asztal körül ülőknek egy-egy példányt. – Kérem, olvassák el figyelmesen. Miután Sir Alan távírógépére megérkezett a tizenhat oldalas küldemény, a miniszter délelőttje azzal telt, hogy bekezdésről bekezdésre átrágta a szöveget. Tudta, hogy amit keres, azt a Margit hercegnő látogatásával kapcsolatos apró-cseprő dolgok végtelen halmaza rejti. Nem egészen értette, miért hívta meg a nagykövet a kerti partira Martinezt, azon pedig, hogy még be is mutatta Őkirályi Fenségének, még jobban meglepődött. De Matthewsnak nyilván jó oka volt rá, hogy fittyet hányjon a protokollra, gondolta. Szívből remélte, hogy később nem kerül elő valamelyik újság archívumából egy fotó, amely emlékezteti a közvéleményt a jeles alkalomra. Már majdnem dél volt, amikor Sir Alan rábukkant a keresett bekezdésre. Meg is kérte a titkárnőjét, hogy mondja le a megbeszélt munkaebédjét.

„Őkirályi Fensége kegyeskedett megosztani velem a Lord's stadionban rendezett válogatott mérkőzés eredményét – írta a nagykövet. – Peter May, a kapitány igazán nagyszerűen játszott, nagy kár, hogy az utolsó percben hagyta, hogy kiejtsék a játékból." Sir Alan fölnézett, és rámosolygott Harry Cliftonra, aki szintén elmélyülten olvasta a kommünikét. „Nagy örömmel hallottam, hogy Arthur Barrington hazaér a Southamptonban június 23-án, vasárnap sorra kerülő második mérkőzésre, mert a valamivel jobb, mint 8-as válogatottbeli ütőátlagával nagy szolgálatot tehet Angliának." Sir Alan aláhúzta az „Arthur", a „Southampton" és a „vasárnap" szavakat, valamint a nyolcas számot, majd olvasott tovább. „Értetlenül fogadtam azonban Őkirályi Fenségének azt a közlését, hogy 5-ös számú ütőként Tate is jó példány szolgáltathat arra, hogy a csere hasznára válhat a csapatnak, de Őkirályi Fensége megnyugtatott, hogy ezt nem kisebb notabilitástól, mint John Rothensteintől, a krikettszövetség elnökétől hallotta. Ez elgondolkodtatott." A kancelláriaminiszter aláhúzta a „Tate", az „5-ös számú", a „példány" és a „Rothenstein" szavakat, majd olvasott tovább. „Auguste havában hazatérek Londonba, így még láthatom az utolsó válogatott mérkőzést Millbankben. Bízzunk benne, hogy addigra megnyerjük a kilenc meccsből álló sorozatot. Apropó, arra a pályára kéttonnás simítóhenger kell." Sir Alan ezúttal az „Auguste", a „Millbank", a „kilenc" és a „kéttonnás" szavakat húzta alá. Már kezdte bánni, hogy annak idején, a Shrewsbury Gimnáziumban nem tanúsított nagyobb érdeklődést a krikett iránt, de hát ő „csatornapatkány", azaz evezős volt, nem „szárazföldi patkány". Mivel azonban az asztal végén ülő Sir Giles az oxfordi krikettcsapat oszlopos tagja volt, biztosra vette, hogy nem fognak homályban maradni előtte a fűzfa ütős, bőrlabdás sport rejtelmei. Sir Alan örömmel látta, hogy a jelek szerint mindenki a tizenhat oldalas anyag végére ért – igaz, Mrs. Clifton még jegyzetelt. – Azt hiszem, megfejtettem, mit akar közölni velünk a mi Buenos Aires-i emberünk – kezdte a miniszter -, de még van egy-két finomság, amivel nem tudtam megbirkózni. Némi segítségre szorulok például az Arthur Barrington név kapcsán, mert azt még én is tudom, hogy a nagy ütőjátékost Ken Barringtonnak hívják. – Az Arthur Sebastian második keresztneve – mondta Harry. – Tehát azt hiszem, biztosra vehetjük, hogy a fiam június 23-án, vasárnap érkezik Southamptonba. Hiszen vasárnap soha nem rendeznek válogatott krikettmeccset, és Southamptonban nincs erre alkalmas pálya. A kancelláriaminiszter bólintott. – A nyolcas szám pedig azt jelenti, hogy a nagykövet úr szerint nyolcmillió fontról van szó – vetette föl az asztal végén ülő Giles. – Ken Barrington ugyanis a válogatott meccseken több mint ötvenes ütőátlagot ért el. – Nagyszerű – mondta Sir Alan, és lejegyzett valamit. – Arra viszont nem találok magyarázatot, hogy miért írt Matthews a „példa" szó helyett „példányt", és miért írta „augusztusban" helyett azt, hogy „Auguste havában". – És a „Tate" is rejtély – tette hozzá Giles. – Maurice Tate ugyanis a kilences számú ütőjátékos volt az angol válogatottban, nem az ötös. – Ez a fogas kérdés engem is kiütött – mondta Sir Alan, akit szemmel láthatóan mulattatott a saját kis szójátéka. – És a két elírást meg tudja magyarázni valaki? – Azt hiszem, én igen – felelte Emma. – A lányom, Jessica, aki festő, egyszer elmondta nekem, hogy sok szobrász kilenc példányban önti ki a műveit, és ezeket a példányokat lepecsételik,

megszámozzák. Az Auguste pedig a művész kilétére utal. – Még mindig nem lettem okosabb – ismerte be Sir Alan, és a többiek arckifejezése egyértelműen elárulta, hogy ezzel nincs egyedül. – Renoirról vagy Rodinről lehet szó – segítette ki őket Emma. – És mivel egy olajfestményben nem lehet eldugni nyolcmillió fontot, gyanítom, hogy egy kéttonnás Auguste Rodin-szoborba rejtették a pénzt. – És Matthews arra céloz, hogy Sir John Rothenstein, a Millbank negyedben lévő Tate Gallery igazgatója meg tudja mondani, melyikbe? – Nem, maga Matthews mondta meg – jelentette ki diadalmasan Emma. – Csak azt a szót nem húzta alá, Sir Alan. – Az asszony nem tudott visszafojtani egy gunyoros mosolyt. – Néhai édesanyám a halálos ágyán is sokkal hamarabb kiszúrta volna, mint én. Harry és Giles elmosolyodott. – És melyik szót mulasztottam el aláhúzni, Mrs. Clifton? Miután Emma válaszolt a kérdésére, a kancelláriaminiszter fölvette a keze ügyében lévő telefont, és beleszólt: – Hívja föl John Rothensteint a Tate-ben, és kérjen tőle időpontot a számomra ma estére, amikor a galéria már bezárt. Sir Alan letette a kagylót, és rámosolygott Emmára. – Mindig is hangoztattam, hogy több nőt kellene foglalkoztatnunk a közszolgálatban. – Szívből remélem, Sir Alan, hogy ebben a mondatban aláhúzza a „több" és a „nő" szavakat – mondta Emma. Sebastian a Queen Mary felső fedélzetéről, a korláton kihajolva nézte a lassanként ködbe vesző Buenos Airest. Végül már csak a város körvonala látszott, mint az építész rajztábláján. Rengeteg minden történt az ideiglenes kizárása óta eltelt rövid idő alatt. Azt azonban még mindig nem értette, miért utazott el ilyen messzire az apja a hírrel, hogy nem úszott el a cambridge-i helye. Nem lett volna egyszerűbb, ha telefonál a nagykövetnek, aki nyilvánvalóan ismeri Don Pedrót? És miért adta át a nagykövet személyesen az útlevelét, hiszen Becky Shaw is a kezébe nyomhatta volna a recepción? És ami még furcsább, miért volt kíváncsi Mr. Matthews az ő második keresztnevére? Buenos Airesnek már a kontúrja is rég eltűnt, de Sebastian még mindig értetlenül állt mindezek előtt. Talán majd az apjától választ kap a kérdéseire, gondolta. Megpróbálta a múlt helyett a jövő felé terelni a gondolatait. Az első feladata, amelyért már busásan megjutalmazták, az, hogy átjuttassa Don Pedro szobrát a vámon. Feltett szándéka volt, hogy addig nem hagyja el a kikötőt, amíg a Sotheby’s át nem veszi a küldeményt. Addig viszont lazít egy kicsit, és kiélvezi a hajóutat. Úgy tervezte, gyorsan elolvassa a Tisztek és urak utolsó néhány oldalát. Szívből remélte, hogy a hajó könyvtárában megtalálja a háborús trilógia első kötetét, a Fegyverforgatókat is. Most, hazafelé tartva úgy érezte, gondolnia kellene arra is, hogy mivel kápráztathatná el az édesanyját az első cambridge-i tanévben. Mert azok után, hogy ennyi bajt okozott, igazán ez a legkevesebb. – A gondolkodó – mondta Sir John Rothenstein, a Tate Gallery igazgatója – a legtöbb kritikus szerint Rodin egyik ikonikus alkotása. Eredetileg A pokol kapuja című kompozíció részeként készült, amellyel Rodin eszményképe, Dante előtt kívánt tisztelegni. És a maestro olyannyira eggyé vált a művével, hogy ennek a bronzszobornak az egyik példánya alatt nyugszik Meudonban. Sir Alan, aki újra meg újra körbejárta a hatalmas szobrot, most megszólalt: – Javítson ki, ha tévedek, Sir John, de ez lenne az eredetileg kiöntött kilenc példány közül az ötös számú? – Így van, Sir Alan. Rodin legkeresettebb munkái azok, amelyek még életében készültek el Alexis

Rudier párizsi öntödéjében. Rodin halála óta ugyanis a francia kormány, véleményem szerint roppant sajnálatos módon, engedélyezte, hogy egy másik öntödében is készítsenek korlátozott számú reprodukciót. Ez utóbbiak azonban a komoly gyűjtők szemében nem képviselnek akkora értéket, mint a Rodin életében kiöntött szobrok. – Tudjuk, hol van most a kilenc eredeti példány? – Igen, tudjuk – felelte az igazgató. – Három Párizsban található: egy a Louvre-ban, egy a Rodin Múzeumban, egy pedig, ugye, Meudonban. Ezenkívül őriznek egyet a New York-i Metropolitan Museumban, egyet a leningrádi Ermitázsban, egyet itt, a fennmaradó három pedig magángyűjtők kezében van. – Ismert a három tulajdonos? – Az egyik példány Rothschild báró gyűjteményét gazdagítja, a másiknak Paul Mellon a tulajdonosa. A harmadik hollétét viszont régóta a titokzatosság köde lengi körül. Csak annyit tudunk róla biztosan, hogy még Rodin életében öntötték ki, és a Marlborough Gallery adta el egy magángyűjtőnek úgy tíz éve. De a jövő héten talán eloszlik a köd. – Nem igazán tudom követni, Sir John. – Hétfő este kalapács alá kerül a Sotheby' s-nél A gondolkodó egyik, 1902-ben kiöntött példánya. – És annak ki a gazdája? – kérdezte ártatlanul Sir Alan. – Fogalmam sincs – vallotta be Rothenstein. – A Sotheby' s katalógusában „egy úriember tulajdona" megjelöléssel szerepel. Ez mosolyt csalt a kancelláriaminiszter arcára, de Sir Alan csak ennyit mondott: – És ez mit jelent? – Azt, hogy az eladó meg kívánja őrizni a névtelenségét. Ilyen esetben sokszor arisztokratákról van szó, akik nem szívesen vallják be, hogy nehéz idők köszöntöttek rájuk, és kénytelenek megválni egy családi ereklyétől. – Várakozása szerint milyen áron kelhet el a szobor? – Ezt nehéz megbecsülni, mert ilyen jelentős Rodin-mű már évek óta nem került piacra. De meglepődnék, ha százezer fontnál kevesebbért találna gazdára. – Egy laikus észlelhet valami különbséget e között és a Sotheby's-nél árverésre kerülő darab között? – kérdezte a bronzszoborban gyönyörködő Sir Alan. – Az egyetlen különbség az öntvényszám – felelte a Tate Gallery igazgatója. – Egyébként minden szempontból tökéletesen egyformák. A kancelláriaminiszter körbejárta még néhányszor A gondolkodót, majd megkocogtatta a masszív alapzatot, amelyen a férfialak trónolt. Most már szemernyi kétsége sem volt afelől, hova rejtette Martinez a nyolcmillió fontot. Hátralépett, és jól megnézte magának a bronzöntvény fatalapzatát. – Ugyanilyen talapzatra rögzítették mind a kilenc eredeti példányt? – Nem pontosan ugyanilyenre, de gyanítom, hogy hasonlóra. Minden galériának, illetve gyűjtőnek megvan a maga véleménye arról, hogyan kell kiállítani ezt az alkotást. Mi az egyszerű tölgyfa talapzat mellett döntöttünk, mert úgy éreztük, az harmonizál a legjobban a környezetével. – És hogyan erősítették rá a talapzatot a szoborra? – Egy ekkora bronzszobor esetében rendszerint négy kis acéllemezt öntenek a szobor aljának belső oldalára. A lemezekbe fúrnak egy-egy lyukat, amelyen át lehet vezetni egy csavart meg egy ferde rudat. Ezután már csak annyi a teendő, hogy fúrni kell négy lyukat a talapzatba, és úgynevezett szárnyas csavarokkal rögzíteni kell a szoborhoz. Egy rendes ácsmester gond nélkül meg tudja csinálni. – Tehát ha valaki el akarja távolítani a talapzatot, csak ki kell csavaroznia a szárnyas csavarokat, és máris elválik a szobortól?

– Olybá tűnik – mondta Sir John. – De miért tenne ilyet bárki is? – Úgy van, miért is tenne? – visszhangozta a kancelláriaminiszter, és megengedett magának egy halovány mosolyfélét. Most már nem csak azt tudta, hová rejtette Martinez a pénzt, hanem azt is, miként szándékozik becsempészni azt Nagy-Britanniába. És ami még fontosabb, immár az sem volt titok Sir Alan előtt, miként tervezi viszontlátni a nyolcmillió font értékű hamis ötfontosát anélkül, hogy gyanút keltene. – Ügyes – jegyezte meg, miközben még egyszer, utoljára megkocogtatta az üreges bronzszobrot. – Valóságos zseni – mondta az igazgató. – Azért ne essünk túlzásokba – felelte Sir Alan. De az az igazság, hogy nem ugyanarra az emberre gondoltak.

41. fejezet

A fehér Bedford furgon sofőrje megállt a Piccadillyn, a Green Park metróállomás előtt. Járó motorral, kétszer egymás után fölvillantotta a fényszórót. A metróból előbukkant három férfi, akik sohasem késtek. Munkaeszközeikkel a kezükben a furgon hátsó ajtajához siettek, amelyről tudták, hogy nincs bezárva. Bepakolták a kis kokszkosarat, a benzineskannát, a szerszámtáskát, a létrát, a vastag kötéltekercset és a doboz gyufát, majd bemásztak előre, a parancsnokuk mellé. Ha valaki fölfigyel rájuk – persze vasárnap reggel hat órakor ettől nem kellett tartaniuk -, egyszerű mesterembereknek nézte volna őket, ahogy azok is voltak, mielőtt a Különleges Légi Szolgálat, az SAS soraiba léptek. Crann tizedes ács volt, Roberts őrmester öntőmunkás, Hartley százados pedig statikusmémök. – Jó reggelt, uraim! – köszöntötte őket Scott-Hopkins ezredes. – Jó reggelt, ezredes úr! – felelték egyszerre, a parancsnokuk pedig egyesbe kapcsolt, és a furgon útnak indult Southampton felé. Sebastian már órák óta fönt volt a fedélzeten, amikor a Queen Mary végre leengedte a leszállórámpáját. A fiú az elsők közt hagyta el a hajót, és sietve elindult a vámhivatal irodája felé. Átadta a fuvarlevelet egy fiatal vámtisztnek, aki átfutotta a dokumentumot, majd jól megnézte magának Sebastiant. – Itt várjon, kérem – mondta, és eltűnt a hátsó irodahelyiségben. Hamarosan megjelent egy idősebb férfi, akinek három ezüstcsík ékesítette az egyenruhája kézelőjét. Elkérte Sebastian útlevelét, és miután megnézte a fiú fényképét, azonnal aláírta a vámkezelést igazoló okmányt. – A kollégám elkíséri önt oda, ahol kirakodják a ládát, Mr. Clifton. Sebastian a fiatal vámtiszt társaságában kilépett a barakkból. Már látták is a darut, amely leengedte a csörlőjét a Queen Mary rakterébe. Húsz perc múlva előbukkant a hatalmas faláda, amelyet Sebastian akkor látott először. A küldeményt lassan leengedték a partra, a hatos rakodószektorba. Egy csapat dokkmunkás leszedte a ládáról a csörlőt meg a láncokat, hogy a daru kihorgászhassa a következő csomagot. A ládát az ott várakozó villás targonca vitte tovább a negyvenes raktárba. Ezután a procedúra ismét az irodában folytatódott, mert még hátravolt némi papírmunka. A rendőrautó bekapcsolta a szirénáját, megelőzte a Londonból Southampton felé tartó Sotheby'sfurgont, és jelezte a sofőrnek, hogy hajtson be a következő pihenőhelyre. Miután a furgon megállt, a rendőrautóból kiszállt két férfi. Az egyik a vezetőülés felé tartott, a társa pedig előhúzott a zsebéből egy svájci bicskát, kinyitotta, és határozott mozdulattal a furgon bal hátsó abroncsába döfte a pengét. Miután sziszegő hangot hallott, visszasétált a rendőrautóhoz. A furgon sofőrje letekerte az ablakot, és értetlenül nézett a rendőrre. – Nem hiszem, hogy túlléptem volna a megengedett sebességet, biztos úr.

– Nem is lépte túl, uram. De gondoltam, nem árt, ha tudja, hogy leeresztett a bal hátsó kereke. A sofőr kiszállt, hátrasétált, és hitetlenkedve nézte a lapos gumit. – Tudja, biztos úr, nem éreztem az égvilágon semmit. – Ha lassan enged le a gumi, azt sosem érzik – mondta a rendőr, miközben elhajtott mellettük egy fehér Bedford furgon. A rendőr szalutált. – Örülök, hogy segíthettem, uram – mondta, majd beült a járőrkocsiba a kollégája mellé, és elhajtottak. Ha a Sotheby's aukciósház gépkocsivezetője elkéri a rendőr azonosító kártyáját, azt látta volna, hogy a férfi a Fővárosi Rendőrség állományába tartozik, és a Westminster negyedben, a Rochester Row-n működő rendőrőrsön szolgál – tehát jócskán túlfutott a körzethatáron. De hát Sir Alan kénytelen volt belátni, hogy a hampshire-i rendőrségnél nemigen talál olyat, akinek a parancsnoka szolgált az SAS-nél, és akit vasárnap kora reggel, az utolsó pillanatban mozgósítani tud. Don Pedrót és Diegót autó vitte ki a Ministro Pistarini Nemzetközi Repülőtérre. Miután a hat darab óriási bőröndjük ellenőrzés nélkül átment a vámon, fölszálltak a Londonba tartó BOAC-gépre. – Mindig szívesebben utazom brit utasszállítóval – mondta Don Pedro a vezető utaskísérőnek, aki megmutatta a helyüket az első osztályon. A Boeing Stratocruiser délután öt óra negyvenhárom perckor, mindössze néhány perc késéssel a levegőbe emelkedett. A fehér Bedford furgon sofőrje lekanyarodott a kikötő felé, és egyenesen a dokksor végén lévő negyvenes raktár felé vette az irányt. A kocsiban ülők közül senkit sem lepett meg, hogy ScottHopkins pontosan tudja, hova kell menniük. Hiszen az ezredes mindig ügyelt a részletekre, és semmit sem bízott a véletlenre: most is már két nappal azelőtt fölmérte a terepet. Miután a furgon megállt, Scott-Hopkins Hartley százados kezébe nyomott egy kulcsot. A helyettese kiszállt, és kinyitotta a raktár kétszárnyú ajtaját. Az ezredes behajtott a hatalmas épületbe, amelynek kellős közepén jókora faláda állt. Míg Hartley mérnök úr bezárta az ajtót, három társa kipakolta a furgonból a felszerelést. Az ács a ládának támasztotta a létrát, majd fölmászott, és szöghúzó kalapáccsal kiszedegette a fedelet rögzítő szögeket. Míg dolgozott, az ezredes elsétált a raktár végébe, bemászott az ott felejtett kis emelődaru vezetőfülkéjébe, és odahajtott a ládához. A mérnök kivette a furgonból a vastag kötéltekercset, majd hurkot kötött az egyik végére, és átvetette a vállán. Ezután hátralépett, és várt, mint a kivégzésre készülő hóhér. Nyolc percig tartott, mire az ács az összes szöget eltávolította a csomagolóláda vastag fedeléből, majd lemászott a létrán, és a raktár padlójára helyezte a fedelet. Most a mérnök ment föl a létrán. A bal vállán még mindig ott lógott a kötéltekercs. A legfelső létrafokra érve lehajolt, majd beleereszkedett a ládába, és átvezette a kötelet A gondolkodó mindkét hóna alatt. Szívesebben használt volna láncot, de az ezredes nyomatékosan értésükre adta, hogy a szobor semmilyen körülmények között nem sérülhet. A mérnök, miután meggyőződött róla, hogy feszül a kötél, dupla takácscsomót kötött rá, majd a hurkot magasba emelve jelezte, hogy készen van. Az ezredes ekkor leengedte a daru acélláncát egészen addig, amíg a kampó már csak öt-tíz centire volt a nyitott láda tetejétől. A mérnök elkapta a kampót, ráakasztotta a hurkot, majd fölemelt hüvelykujjal jelzett. Az ezredes följebb húzta a kampót, hogy feszüljön a kötél, majd centiről centire haladva kiemelte a szobrot a ládából. Előbukkant a lehajtott fej, a kézfejen nyugvó áll, a felsőtest, az izmos lábak, majd a hatalmas bronzdombocska, amelyen A gondolkodó merengve üldögélt. Legutoljára pedig a fatalapzat emelkedett ki a ládából, amelyhez a bronzszobrot rögzítették. Az ezredes lassan leengedte a szobrot, míg végül a talapzat alig egy méterrel a padló fölött lebegett. Az öntőmunkás ekkor hanyatt fekve bekúszott a szobor alá, és megvizsgálta a négy szárnyas

csavart, majd elővett a szerszámtáskájából egy fogót. – Tartsátok meg ezt a böhöm nagy micsodát, hogy ne mozogjon! – mondta a társainak. A mérnök A gondolkodó térdét ragadta meg, az ács pedig a szobor hátsójába csimpaszkodott. Az öntőmunkásnak minden izma megfeszült, mire a fatalapzatot rögzítő első csavar engedett egy centit, aztán kettőt, majd végre-valahára kilazult. Roberts őrmester még háromszor megismételte az emberpróbáló tornagyakorlatot, míg végül a fatalapzat fogta magát, és rápottyant. A három kollégája figyelmét azonban más vonta magára: újabb fél másodperc elteltével ugyanis „szűz" ötfontosok zuhataga temette maga alá az őrmestert. – Akkor végre-valahára fölvehetem a hadinyugdíjamat? – szólalt meg a pénzhegyet hitetlenkedve bámuló ács. Az ezredes engedélyezett magának egy fanyar mosolyt, amikor meglátta a bankjegykupac alól morogva kikászálódó öntőmunkást. – Tartok tőle, hogy nem, Crann – mondta aztán a daru vezetőfülkéjéből kilépve. – Napnál is világosabb volt a parancs: a bankjegyeket mind egy szálig meg kell semmisítenünk! – Ennél jobban aligha esett még kísértésbe SAS-tiszt, hogy ne teljesítse a kapott parancsot... A mérnök lecsavarta a kanna kupakját, és vonakodva löttyintett a kokszkosárban pihenő széndarabokra pár csepp benzint. Ezután gyufát gyújtott, majd hátralépett a táncoló lángnyelvek elől. Az ezredes dobta a kokszkosárba az első ötvenezer fontot. A három beosztottja vonakodva bár, de követte a példáját: ezrével szórták a csillapíthatatlan étvágyú lángokba a ropogós ötfontosokat. Miután az utolsó bankjegy is elhamvadt, a négy férfi egy ideig még szótlanul bámulta a hamukupacot, és próbálta fölfogni, hogy mit tett. Végül az ács törte meg a csöndet: – Azt hiszem, most új értelmet nyert a „pénzszórás" szó. Ezen mindenki jót nevetett, csak az ezredes nem. – Folytassák! – szólt rájuk metszően éles hangon Scott-Hopkins. Az öntőmunkás ismét hanyatt feküdt, és bekúszott a szobor alá. Súlyemelő módjára a levegőbe emelte a fatalapzatot, amíg a mérnök és az ács visszadugdosta a kis acélrudakat a szobor aljába fúrt négy lyukba. – Tartsátok erősen! – kiáltotta el magát az öntőmunkás, mire a mérnök és az ács belecsimpaszkodott a talapzat két oldalába, ő pedig visszacsavarozta, majd a fogóval megszorította a négy szárnyas csavart. Ezután kicsusszant a szobor alól, és ismét jelt adott az ezredesnek. Scott-Hopkins a mozgatókar segítségével szép lassan a levegőbe emelte A gondolkodót. Amikor a szobor már ott lebegett a nyitott csomagolóláda fölött, a mérnök fölmászott a létrára, az ezredes pedig szép finoman a ládába engedte a töprengő férfialakot, amelynek útját Hartley százados is egyengette. Miután A gondolkodó két hóna alól kihúzták a kötelet, a mérnököt az ács váltotta a létra legfelső fokán, és Crann tizedes rászögelte a ládára a súlyos fedelet. – Jól van, uraim, akkor neki is láthatunk a takarításnak, amíg a tizedes dolgozik, hogy ne utána vesztegessük az időt. A három férfi eloltotta a tüzet, felsöpörte a padlót, és visszapakolt a furgonba mindent, amire már nem volt szükség. Utoljára a létra, a kalapács és a három tartalék szög került be a jármű rakterébe. Az ezredes visszaállt a daruval oda, ahol volt, az ács és az öntőmunkás pedig beszállt a furgonba. A mérnök kinyitotta a kulccsal a raktár ajtaját, majd félreállt, hogy az ezredes kihajthasson. Scott-Hopkins az épület előtt járatta a motort, amíg a helyettese bezárta az ajtót, majd beült melléjük. Az ezredes lassan végighajtott a dokkok mellett, majd a vámhivatal barakkja előtt megállt. Bement az irodába, és átadta a raktár kulcsát a vámtisztnek, akinek kézelőjét három ezüstcsík ékesítette.

– Köszönöm, Gareth – mondta Scott-Hopkins. – Sir Alan nagyon hálás lesz, és biztosra veszem, hogy októberben, az éves ebédünkön személyesen is köszönetét mond magának. A vámtiszt szalutálva búcsúzott az irodából kilépő ezredestől. Scott-Hopkins visszaült a fehér furgon volánja mögé, elfordította a slusszkulcsot, és a különítmény nekivágott a Londonba vezető útnak. A Sotheby's aukciósház furgonja újonnan fölszerelt pótkerékkel, de a tervezettnél negyven perccel később futott be a kikötőbe. A negyvenes számú raktár elé érkező sofőrt meglepte, hogy a csomagot, amelyért küldték, tucatnyi vámtiszt állja körül. – Itt valami bűzlik, Bert – mondta cimborájának, a kocsikísérőnek. Miután kiszálltak, a hatalmas ládát villás targonca emelte be a furgon rakterébe több – Bert szerint a kelleténél sokkal több – vámtiszt asszisztálása mellett. Az átvétel, amely normál körülmények között órákig tartott volna, papírmunkával együtt húsz perc alatt lebonyolódott. – Ugyan mi lehet abban a ládában? – kérdezte Bert, miután elindultak London felé. – Mit tudom én – felelte a sofőr. – De igazán nem panaszkodhatsz, mert így időben hazaérünk, és meghallgathatjuk a rádióban a Henry Hall tánczenekart. Sebastiant is meglepte, milyen gyorsan és hatékonyan bonyolódott le a művelet. Csak arra tudott gondolni, hogy vagy a szobor képvisel hatalmas értéket, vagy Don Pedro Southamptonban is ugyanúgy mozgatja a szálakat, mint Buenos Airesben. Miután köszönetét mondott a három ezüstcsíkos vámtisztnek, visszament a hajóállomásra, és beállt a sorba a maroknyi utas mögé, akik még útlevél-ellenőrzésre vártak. Mosolyra késztette az élete első útlevelébe nyomott első pecsét, de ez a mosoly rögtön könnybe fordult, amikor az érkezési váróban találkozott a szüleivel. Elmondta nekik, hogy rettenetesen sajnálja a ballépéseit, és pillanatokon belül úgy érezte magát, mintha egy percig sem lett volna távol. Hiába várta a vádló szavakat, a nevelő célzatú szónoklatokat, és a bűntudata ettől csak fokozódott. A Bristol felé vezető úton rengeteg mesélnivalója volt: színre lépett Tibby, Janice, Bruno, Mr. Martinez, Margit hercegnő, a nagykövet és a vámtiszt is, Gabrielláról viszont Seb inkább nem tett említést – őt Brunónak tartogatta. Amikor behajtottak az udvarház kapuján, Sebastian a feléjük rohanó Jessicát pillantotta meg először. – Nem is gondoltam volna, hogy hiányozni fogsz – mondta az autóból kiszállva, és a fogadott húga köré fonta a két karját. A Sotheby's-furgon hét óra után pár perccel fordult be a Bond Streetre. A sofőrt nem lepte meg, hogy a járdán vagy öt-hat rakodómunkás őgyeleg. Túlórát fizettek ugyan nekik, de azért nyilván szívesen hazamentek volna már. Mr. Dickens, az aukciósház impresszionistaosztályának vezetője személyesen felügyelte a láda útját a furgontól a raktárig. Türelmesen megvárta, amíg a szoborról lehámozzák a léceket, és elsöprik a fahulladékot, mert ellenőriznie kellett, hogy megegyezik-e a katalógusban megadott sorszám a szobron láthatóval. Lehajolt, és mosolyogva nyugtázta, hogy Auguste Rodin kézjegye alatt a hatos számot vésték bronzba. Mr. Dickens kipipálta a fuvarlevélen a megfelelő rubrikát. – Hálás köszönet, fiúk – mondta. – Most már hazamehetnek. A papírmunka várhat reggelig. Mivel aznap este Mr. Dickens hagyta el utoljára az épületet, neki kellett zárnia. Utána, a Green Park metróállomás felé ballagva nem vette észre azt az árnyalakot, aki az utca túloldalán, egy régiségbolt ajtajában állt. A férfi, amikor már nem látta Mr. Dickenst, kilépett az árnyékból, és elgyalogolt a legközelebbi

telefonfülkéig, amely a Curzon Streeten volt. A zsebében már ott lapult a négy darab egypennys érme, hiszen ő semmit sem bízott a véletlenre. Fejből tárcsázta a számot. Amikor a vonal másik végén beleszólt egy hang, a férfi megnyomta az „A" gombot, hogy létrejöjjön a kapcsolat. – Egy üres gondolkodó a Bond Streeten éjszakázik, uram – jelentette. – Köszönöm, ezredes – mondta Sir Alan -, és volna itt még egy dolog, amit magára bíznék. Majd jelentkezem. – És a vonal megszakadt. Miután a BOAC hétszáztizennégyes számú járata másnap reggel leszállt a londoni repülőtéren, Don Pedrót egyáltalán nem lepte meg, hogy a túlbuzgó vámosok az összes bőröndjüket kinyitják, és kétszer is átnézik. Amikor az utolsó koffer oldalára is odakerült a krétával rajzolt kereszt, a fiával együtt elsétáló Martinez érezte, hogy némi feszültség vibrál a levegőben: a vámtisztek csalódottak. Miután helyet foglaltak a Rolls-Royce hátsó ülésén, és a kocsi elindult velük az Eaton Square felé, Don Pedro Diegó-hoz fordult. – A britekről elég, ha egyvalamit megjegyzel -mondta a fiának. – Azt, hogy híján vannak a képzelőerőnek.

42. fejezet A hirdetmény szerint csak este hétkor kellett kalapács alá kerülnie az első tételnek, de a terem már jóval korábban zsúfolásig megtelt – ahogy mindig, ha jelentős impresszionista műalkotást árvereztek el. A háromszáz férőhelyes termet szmokingos urak és hosszú ruhakölteményekben pompázó hölgyek népesítették be. Mintha csak egy opera-előadás premierjén lettünk volna – és valóban, az esemény nem kevésbé ígérkezett drámainak, mint bármi, amit egy opera nyújtani tud. Forgatókönyv is volt, de itt a közönségnek jutottak a legjobb mondatok. A meghívott vendégeket különböző kategóriákba lehetett sorolni. Ott voltak a komoly licitálók, akik sokszor késve jelentek meg, hiszen előre lefoglalt helyük volt, és nem is feltétlenül érdekelték őket az első tételek. Ezek ugyanis inkább csak a közönség „bemelegítésére" szolgáltak, mint a Shakespeare-darabok epizódszereplői. Ott voltak továbbá a műkereskedők és galériatulajdonosok, akik hátul álldogáltak, és a gazdagok asztaláról lehullott morzsákon osztozkodtak: azokon a tételeken, amelyekért senki sem adta meg a kikiáltási árat, és emiatt vissza kellett vonni őket. És ott voltak azok is, akik társasági eseménynek tekintették az aukciót. Őket nem a licitálás érdekelte, inkább az egymással tusakodó dúsgazdagok csatáját élvezték. Végül, de nem utolsósorban külön kasztot alkottak a legvérszomjasabb jelenlévők, és ennek a kategóriának megvoltak a maga alfajai. Ott ültek például a feleségek, akik azt figyelték árgus szemekkel, hogy mennyi pénzt ad ki a férjük olyan tárgyakra, amelyek őket hidegen hagyják, mert inkább a Bond Street más műintézményeiben szeretnek költekezni. Ott ültek továbbá a barátnők, akik csöndben maradtak, mert abban reménykedtek, hogy egyszer majd feleséggé avanzsálhatnak. Végezetül pedig ott ültek azok is, akik egyszerűen csak szépek voltak, és az volt az egyetlen életcéljuk, hogy eltüntessék a hadszíntérről a feleségeket, illetve a barátnőket. De ahogy az életben mindig, most is akadtak a szabályt erősítő kivételek. Az egyik Sir Alan Redmayne volt, aki a hazáját képviselte. A huszonkilences tételre kellett licitálnia, de még nem jutott dűlőre magával: nem tudta, mekkora összegig hajlandó elmenni. Sir Alan előtt nem voltak ismeretlenek a West End aukciósházai és az ő furcsa tradícióik. Az évek során ugyanis összevásárolt egy kisebb gyűjteményre valót tizennyolcadik századi angol akvarellekből, és olykor a brit kormány nevében is licitált egy-egy festményre vagy szoborra, amelyről a feljebbvalói úgy vélték, hogy nem kerülhet ki az országból. De most először lépett versenybe egy jelentős műalkotásért abban a reményben, hogy egy külföldi túllicitálja. A Times reggeli kiadása azt jósolta, hogy Rodin Gondolkodója akár százezer fontért is elkelhet, és

ez rekordösszeg lett volna, hiszen addig a francia mester egyik művéért sem adtak ennyit. Arról azonban nem tudhatott a Times, hogy Sir Alan százezer font fölé akarja srófolni az árat. Hiszen csak így lehetett biztos abban, hogy egyedül Don Pedro Martinez marad versenyben, aki szerint a szobor valós értéke több mint nyolcmillió font. Giles a kupaktanács során föltette Sir Alannek az egyetlen kérdést, amelyet a kancelláriaminiszter szeretett volna kikerülni: – Ha végül ön nyerné a licitet Martinezzel szemben, mihez kezdene a szoborral? – A Skót Nemzeti Galériában lelne új otthonra – felelte akkor Sir Alan -, kormányunk műkincsbeszerzési politikájával összhangban. Akár meg is írhatja majd az esetet a memoárjában, de csak a halálom után. – És ha beválik a számítása? – Akkor egy egész fejezetet fog kapni az ügy, de az én memoáromban. Sir Alan feltűnés nélkül helyet foglalt az árverési terem bal hátsó sarkában. Előzőleg fölhívta Mr. Wilsont, hogy a huszonkilences tételre fog licitálni, és a szokott helyén ül majd. Mire Mr. Wilson föllépkedett a pódiumra vezető öt lépcsőfokon, a legnagyobb játékosok többsége már a helyén ült. A kikiáltó két oldalán a Sotheby's alkalmazottai sorakoztak, zömmel azért, hogy a kliensük helyett licitáljanak, aki nem tudott személyesen megjelenni, vagy nem bízott magában. Voltak ugyanis, akik attól féltek, hogy elragadja őket a hév, és a tervezettnél sokkal többet kínálnak valamelyik műkincsért. A terem bal oldalán lévő pódiumon hosszú asztal állt, amely mögött az aukciósház legtapasztaltabb munkatársai ültek Az asztalon fehér telefonok sorakoztak, hogy suttogva konzultálhassanak az ügyfelükkel, ha sorra kerül az őt érdeklő árverési tétel. Sir Alan a terem végéből jól látta, hogy alig van szabad hely. A harmadik sorban mégis üresen maradt három szék, ezeket nyilván egy fontos kuncsaft részére tartották fenn. Sir Alan azon tűnődött, vajon ki ül majd Don Pedro Martinez jobbján, illetve balján. Odalapozott a katalógusban a huszonkilences tételhez, azaz Rodin Gondolkodó-szobrához. Martineznek még bőven volt ideje. Mr. Wilson pontban hét órakor az árverés résztvevőire szegezte a tekintetét, és rájuk villantott egy jóindulatú mosolyt, akár a pápa. Ezután megkocogtatta a mikrofont, és megszólalt: – Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim! Köszöntőm önöket a Sotheby's impresszionista árverésén. Az egyes tétel... – itt egy oldalpillantással ellenőrizte, hogy a segédje a megfelelő képet tette-e föl a festőállványra – ...egy gyönyörű Degas-pasztellkép, amelyen két balerina látható próba közben a Trocaderón. A kikiáltási ár ötezer font. Hatezer. Hétezer. Nyolcezer... Sir Alan érdeklődve figyelte, hogy az első tételek sorra az előzetes becsléseknél magasabb áron kelnek el. Beigazolódni látszott a Times elmélete, amely szerint kialakult a műgyűjtők új típusa: azok, akik már a háború után tettek szert komoly vagyonra, és most műkincsvásárlással akarják megmutatni, hogy befutottak. A tizenkettedik tétel árverése alatt lépett be két fiatalember kíséretében Don Pedro Martinez. Sir Alan fölismerte Martinez legkisebb fiát, Brunót, és biztosra vette, hogy a másik ifjonc nyilván az ifjabb Clifton. Sebastian jelenléte is arra utalt, hogy Martinez meggyőződése szerint a pénz még mindig a szoborban van. A műkereskedők és a galériások vitatkozni kezdtek egymással, hogy Martinezt vajon a huszonnyolcas tétel (Van Gogh: A Szent Pál Kórház kertjének sarka St Rémyben) érdekli-e jobban, vagy inkább a huszonkilences? Sir Alan mindig is úgy tartotta magáról, hogy higgadtan, összeszedetten tud viselkedni, ha nyomás nehezedik rá, most mégis azon kapta magát, hogy minden tételnél egyre szaporábban ver a szíve. A Szent Pál Kórház kertjének sarka St Rémyben nyolcvanezerről indult, és végül új Van Gogh-

rekordösszegnél, száznegyvenezer fontnál sújtott le a kalapács. Sir Alan ekkor elővette a zsebkendőjét, és megtörölgette a homlokát. Lapozott egyet a katalógusban. Nagy rajongója volt a most következő remekműnek, a sors iróniája folytán mégis abban kellett bíznia, hogy alulmarad a licitálás során. – Huszonkilences tétel. Auguste Rodin: A gondolkodó – jelentette be Mr. Wilson. – Ha vetnek egy pillantást a katalógusukra, láthatják, hogy a szobrot még a művész életében öntötte ki Alexis Rudier. Az alkotás az árverési terem bejáratánál megtekinthető – tette hozzá a kikiáltó, mire számos fej a masszív bronzszobor felé fordult. – Mivel a tétel iránt jelentős érdeklődés nyilvánult meg, negyvenezer fontról indítom a licitet. Köszönöm, uram – mutatott rá a kikiáltó egy úriemberre, aki közvetlenül előtte, a széksorok közti folyosónál ült. Ismét forogtak a fejek, ezúttal a licitáló kilétére voltak kíváncsiak sokan. Sir Alan alig észrevehető bólintással reagált. – Ötvenezer – jelentette be a kikiáltó, majd ismét az előtte ülő férfira összpontosította figyelmét. A férfi föl is emelte a kezét. – Van egy hatvanezres ajánlat – mondta Mr. Wilson, majd épp csak egy pillantást vetett Sir Alan irányába, aki ezúttal is kurtán biccentett. A kikiáltó javasolta a közelében ülő férfinak, hogy mondjon nyolcvanezret, de csalódott homlok-ráncolás, majd határozott fejrázás fogadta a szavait. – Hetvenezer fontnál tartunk – közölte Mr. Wilson, és ismét Sir Alanre nézett, akit mardosni kezdett a kétely. De aztán Mr. Wilson vetett egy pillantást balra, és megszólalt: – Nyolcvanezer. Telefonon érkezett egy nyolcvanezer fontos ajánlat. – És máris Sir Alanre szegeződött a tekintete. – Kilencvenezer? – kérdezte szinte dorombolva. Sir Alan bólintott. Wilson a telefonnál ülő férfira nézett, aki pár másodpercen belül föl is emelte a kezét. – Százezer! Száztízezer? – nézett ismét Sir Alanre a kikiáltó, és rávillantotta a legszebb mosolyát. Vállalhat ekkora kockázatot? A kancelláriaminiszter életében először úgy döntött, hazardírozni fog. Bólintott. – Van egy száztízezer fontos ajánlatunk – mondta Wilson, és a Sotheby's alkalmazottjára nézett, aki a telefonkagylót fülére szorítva várta az utasítást. Martinez megfordult, hogy lássa, ki versenyez vele. A suttogva lebonyolított telefonbeszélgetés eltartott még egy kis ideig. Sir Alan idegessége egyre fokozódott. Arra az eshetőségre igyekezett nem is gondolni, hogy Martinez netán túljárt az eszén, és valahogy becsempészett az országba nyolcmillió fontot, miközben az SAS a hamisítványok hamisítványait vetette tűzre. Ami neki egy teljes órának tűnt, az valójában nem volt több húsz másodpercnél. A telefonnál ülő férfi egyszer csak fölemelte a kezét. – Telefonon érkezett egy százhúszezres ajánlat – közölte Wilson, akinek minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne legyen diadalittas a hangja. Ismét Sir Alan felé fordult, akinek arcizma se rezdült. – Telefonon érkezett egy százhúszezres ajánlat – ismételte a kikiáltó. – Mindjárt leütöm a tételt százhúszezer fontnál, ez az utolsó esélye – folytatta Sir Alan szemébe nézve, de a kancelláriaminiszter visszazökkent a természetéhez jobban illő, megszokott szerepébe: olyan kifejezéstelen arccal nézett vissza Wilsonra, mint egy kínai mandarin. – A tétel százhúszezer fontért elkelt – mondta Wilson. Tompán puffant az asztalon a kalapács, majd a kikiáltó küldött egy mosolyt a telefonos licitálónak. Sir Alan megkönnyebbülten felsóhajtott, a Martinez arcára kiülő önelégült vigyor pedig nagy örömmel töltötte el. Hiszen így végképp bebizonyosodott, hogy a számítása bevált: az argentin azt hiszi, potom százhúszezer fontért visszavásárolta a nyolcmilliót rejtő szobrát. Holnap pedig nyilván

be akarja majd váltani a régi holmit újra. Martinez néhány tétellel később fölállt a harmadik sorban, és kifurakodott, fittyet hányva arra, hogy mások esetleg követni szeretnék az árverést. Elégedett arccal végigvonult a széksorok közötti folyosón, majd távozott. A nyomában haladó két fiatalemberben volt annyi jóérzés, hogy zavartan feszengjenek. Sir Alan megvárta, amíg gazdára talál még öt-hat tétel, majd kiosont. Amikor kilépett a Bond Streetre, meglepetten tapasztalta, milyen kellemes az idő aznap este. Úgy döntött, elsétál a Pali Mállón lévő klubjába, és megünnepli a sikert fél tucat osztrigával meg egy pohár pezsgővel. Egyhavi fizetését odaadta volna, ha láthatja, milyen képet vág Martinez, amikor rádöbben, hogy az ő nagy diadala szó szerint kong az ürességtől.

43. fejezet A névtelen telefonos licitáló másnap reggel lebonyolított még három hívást, majd tíz óra után pár perccel elindult az Eaton Square negyvennégyből. Leintett egy taxit, és elvitette magát a St. James's Street tizenkilencbe. Amikor a kocsi megállt a Midland Bank előtt, utasította a sofőrt, hogy várja meg. Nem lepte meg, hogy a fiókvezető azonnal a rendelkezésére állt – hiszen biztosan nem volt túl sok olyan ügyfele, akinek a számlaegyenlege mindig pozitív számot mutatott. A bankár az irodájába invitálta kliensét, majd miután helyet foglaltak, azt kérdezte: – Ki a bankintézvény kedvezményezettje? – A Sotheby's. A bankár kiállította és aláírta a bankintézvényt, majd borítékba tette, és átadta az ifjabb Mr. Martineznek, ahogy ő emlegette a tisztelt ügyfelet. Diego a belső zsebébe csúsztatta a borítékot, és szó nélkül távozott. – Sotheby's – mondta ismét szűkszavúan, miután becsukta a taxi hátsó ajtaját, és az ülésbe süppedt. Amikor a kocsi megállt az aukciósház Bond Street-i főbejárata előtt, Diego ismét azt az utasítást adta a sofőrnek, hogy várja meg. Belökte a Sotheby's lengőajtaját, és egyenesen a pult felé vette az irányt, ahol az elszámolást intézték. – Miben segíthetek, uram? – kérdezte a pult mögött álló fiatalember. – A tegnap esti árverésen megvásároltam a huszonkilences tételt – felelte Diego -, és most szeretném rendezni a számlát. A fiatalember átlapozta a katalógust. – Á, igen. Rodin: A gondolkodó. – Diego arra gondolt, hogy vajon hány tétel részesül ilyen „á, igenes" bánásmódban. – Százhúszezer font lesz, uram. – Máris – mondta Diego, majd előhúzta a zsebéből a borítékot, kivette belőle a bankintézvényt – ez a fizetési mód azt a célt szolgálta, hogy a vásárlót ne lehessen lenyomozni -, és a pultra helyezte. – Kiszállítsuk a műtárgyat, uram, vagy inkább ön jönne el érte? – Egy órán belül elviszem. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez lehetséges – szabadkozott a fiatalember. – Tudja, uram, a nagy árveréseket követő napokon azt se tudjuk, hol áll a fejünk. Diego elővette a tárcáját, és a pultra helyezett egy ötfontos bankjegyet. A fiatalember valószínűleg egy hét alatt sem keresett ennyi pénzt. – Csak hogy arrafelé álljon a fejük, amerre kell – mondta. – És ha a csomag egy óra múlva útra készen vár, kap ebből a papírfecniből még kettőt. A fiatalember a farzsebébe csúsztatta a bankjegyet, jelezve, hogy az üzlet megköttetett. Diego visszaült a várakozó taxiba, és ezúttal a Victoria negyedben adott meg egy címet. Amikor odaértek, megvált még egy ötfontostól. A visszajáró két valódi egyfontos bankjegyet eltette a tárcájába, a hatpennys érmét pedig a taxisnak adta. Ezután besétált az épületbe, és odalépett az egyetlen eladóhoz, aki szabad volt.

– Segíthetek? – kérdezte a barna-sárga egyenruhát viselő fiatal nő. – A nevem Martinez – mondta Diego. – Reggel telefonon kikölcsönöztem egy nagyméretű, nagy teherbírású furgont. Miután kitöltötte a nyomtatványt, búcsút mondott egy újabb ötfontosnak, majd a tárcájába helyezett három újabb valódi egyfontost. – Köszönöm, uram. A járművet a hátsó udvarban találja, a hetvenegyes állásban. – Azzal a nő Diego kezébe nyomta a kulcsot. Diego hátraballagott, megkereste a furgonját, majd kinyitotta a hátsó ajtaját, és benézett. Megállapította, hogy a kocsi tökéletesen megfelel a célnak. Beült a volán mögé, és elpöfögött. Húsz perc múlva már le is parkolt a Sotheby' s George Street-i hátsó bejáratánál. Amint lemászott a vezetőfülkéből, már nyílt is az aukciósház hátsó ajtaja, és kigurítottak a járdára egy óriási csomagolóládát, amely tele volt ragasztva „ELKELT" feliratú piros címkékkel. A ládát kísérő hat férfi hosszú, zöld kabátot viselt, és úgy néztek ki, mintha nehézsúlyú profi bokszolok lettek volna, mielőtt a Sotheby's alkalmazásába álltak. Miután Diego kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, a tizenkét kéz úgy emelte le a ládát a kiskocsiról, és csúsztatta föl a platóra, mint egy tollal bélelt zsákot. Diego bezárta az ajtót, és átadta az elszámolópultnál dolgozó fiatalembernek a beígért két ötfontost. Amikor már ismét a volánnál ült, az órájára nézett: tizenegy óra negyvenegy perc. Két óra múlva minden bizonnyal ott lesz Shillingfordban – de tudta, hogy az apja akkor már bőszen járkál föl-alá a kocsibejárón. Sebastian a Cambridge-i Egyetem világoskék emblémája láttán villámgyorsan fölbontotta a reggeli postával érkezett levelet. Ahogy mindig, most is a lap alján olvasható aláírást nézte meg először. Dr. Brian Padgett... Ezt a nevet nem ismerte. Kedves Mr. Clifton! Kelleni fog még egy kis idő, hogy hozzászokjon ehhez a megszólításhoz. Szívből gratulálok önnek a Kollégium modern nyelvek ösztöndíjának elnyeréséhez. Amint azt bizonyára tudja, az őszi negyedév szeptember tizenhatodikán kezdődik, de bízom benne, hogy előtte is tudunk találkozni, mert van némi megbeszélnivalónk. Egyebek mellett az ön olvasmánylistáját is egyeztetnünk kellene, mielőtt megkezdődik a negyedév. Szeretném továbbá megismertetni a gólyaév tanmenetével. Esetleg írhatna pár sort, vagy még jobb, ha felhív telefonon. Szívélyes üdvözlettel: dr. Brian Padgett a Kollégium vezető tanára Miután másodszor is elolvasta a levelet, Sebastian úgy döntött, fölhívja Brunót, és megkérdezi tőle, hogy ő is kapott-e hasonló küldeményt. Mert ha igen, akkor elmehetnének Cambridge-be együtt. A kapun behajtó Diegót nem lepte meg, hogy az apja már rohan is ki a házból. Azon viszont már elcsodálkozott, hogy pár lépéssel mögötte ott lohol az öccse, Luis, valamint a Shillingford-ház teljes személyzete. A sereghajtó Karl bőrtáskát tartott a kezében. – Megvan a szobor? – kérdezte izgatottan az apja, mielőtt Diego kiszállt volna a furgonból. – Igen – felelte a fiatal Martinez. Kezet rázott az öccsével, majd hátrament, és kinyitotta a furgon hátsó ajtaját. Don Pedro a tucatnyi piros „ELKELT" címke láttán elmosolyodott, és úgy paskolta meg a ládát, ahogy a kedvenc kutyáit szokta. Ezután félreállt, hogy a többiek elvégezhessék a munka nehezét. Diego felügyeletével húzták-vonták a hatalmas ládát, amely centiről centire csúszott előre. Amikor

már kis híján lebillent, Karl és Luis gyorsan megragadta a két sarkát, Diego és a főszakács belecsimpaszkodott a másik végébe, a sofőr meg a kertész pedig középen fogták jó erősen. A hat botcsinálta hordár hátratámolygott súlyos terhével a ház mögé, majd ledobták a ládát a pázsit közepére. A kertészen látszott, hogy nem örül túlzottan. – Fölállítsuk? – kérdezte Diego, miután kifújták magukat. – Nem kell – felelte Don Pedro. – Jobb, ha így marad, az oldalára döntve. Így könnyebb leszedni a talapzatot. Karl elővett a szerszámtáskájából egy szöghúzó kalapácsot, és kilazítgatta a léceket rögzítő, jó mélyen bevert szögeket. Közben a séf, a kertész és a sofőr puszta kézzel szaggatta le a láda két oldalát. Miután az utolsó fadarabot is eltávolították, hátraléptek, és csak bámulták a hátsóját fesztelenül közszemlére tevő gondolkodót. Don Pedro egy pillanatra sem vette le a szemét a fatalapzatról. Lehajolt, és alaposan megvizsgálta, de semmi jelét nem látta annak, hogy bárki is babrált volna vele. Fölnézett, és odabiccentett Karlnak. Hű testőre lehajolt, szemügyre vette a négy szárnyas csavart, majd elővett a táskából egy fogót, és munkához látott. Az első csavar először nehezen engedett, aztán egy kicsivel könnyebben, majd végül leszédült a ferde rúdról, és a fűre pottyant. Karl még háromszor megismételte a műveltet, majd kis szünetet tartott, de aztán pillanatokon belül megragadta kétoldalt a fatalapzatot, és minden erejét összeszedve lehúzta a szoborról, majd a fűre dobta. Ezután elégedett mosollyal félreállt, átengedve a gazdájának az örömöt, hogy ő nézhessen bele elsőként a szoborba. Martinez térden állva bámulta a tátongó lyukat, és a többiek pedig a parancsát várták. Hosszú csönd állt be, majd Don Pedróból egyszer csak velőtrázó üvöltés szakadt ki, amely talán még a közeli temetőben nyugvó holtakat is fölverte örök álmukból. A főnökre meredő hat férfit a rettegés különböző foka kerítette hatalmába, mert nem tudták pontosan, mi okozhatta a dühkitörést. Végül Don Pedro teli tüdőből elordította magát: – Hol a pénzem? Diego még soha nem látta ilyen dühösnek az apját. Sietve letérdelt Don Pedro mellé, bedugta a kezét a szobor belsejébe, és hadonászva kereste az eltűnt milliókat, de csak egyetlenegy huncut ötfontost talált, amely ráragadt a bronzöntvény belső oldalára. – Hol a pokolban van a pénz? – hüledezett Diego. – Biztos ellopta valaki – vélte Luis. – Na, ne mondd! – harsogta Don Pedro. A többieknek eszükbe sem jutott véleményt nyilvánítani, amíg a főnök mozdulatlanul, meredten bámulta az üreges talapzatot. Képtelen volt megbarátkozni a szomorú ténnyel, hogy a nagy pillanat, amelyre egy teljes éven át készült, ilyen csúfos eredményt hoz: egyetlen árva hamis ötfontost. Hosszú percek teltek el, mire kissé imbolyogva talpra állt, de amikor megszólalt, meglepően higgadtnak tűnt. – Nem tudom, kinek a keze van ebben – mutatott a szoborra -, de az életem árán is kiderítem, és leadom az illetőnél a névjegyemet. Azzal Don Pedro hátat fordított a szobornak, és elindult a ház felé. Csak Diego, Luis és Karl merte követni. A főnök átvonult az előszobán, majd belépett a szalonba, és megállt Tissot, a francia festő szeretőjének egész alakos portréja előtt. Leemelte a falról Mrs. Kathleen Newtont, és az ablakpárkánynak támasztotta. Ezután többször egymás után elforgatott egy tárcsát balra, majd jobbra, és amikor kattanást hallott, föltépte a páncélszekrény súlyos ajtaját. Pár másodpercig csak bámulta a katonás rendben fölstószolt ötfontosokat, amelyeket családtagjai és hűséges alkalmazottai csempésztek be Angliába az utóbbi tíz évben, majd kivett három hatalmas bankjegyköteget, és az egyiket Diegónak adta, a másikat Luisnak, a harmadikat pedig Karlnak. Farkasszemet nézett a három

férfival. – Senkinek sem jár pihenő, amíg ki nem derítettük, hogy ki lopta el a pénzemet. Tegyétek a dolgotokat, mert jutalom csak akkor lesz, ha eredménnyel jártok. Most Karlhoz fordult. – Tudd meg, ki informálta Giles Barringtont arról, hogy az unokaöccse Southampton felé tart, és nem a repülőtér felé. Karl bólintott, Martinez tekintete pedig Luisra szegeződött. – Te pedig még ma este leutazol Bristolba, és kideríted, hogy kik Barrington ellenségei. Mert a parlamenti képviselőknek mindig vannak ellenségeik, és ne feledkezz meg arról sem, hogy sokszor a saját pártjukban kell keresni őket. És ha már ott vagy, próbálj meg összeszedni valami információt a hajótársaságukról is. Nézz utána, hogy nincsenek-e pénzügyi nehézségeik, nem gyűlt-e meg a bajuk a szakszervezetekkel, nincsenek-e nézetkülönbségek az igazgatótanács tagjai között, nem adtak-e hangot aggályaiknak a részvényesek. Légy kitartó, Luis, mert ne feledd: lehet, hogy csak akkor tudsz vizet fakasztani, ha már egy jó métert leástál. – Te pedig, Diego – fordult a legidősebb fiához -, menj vissza a Sotheby'shez, és járj utána, hogy ki licitált rajtam kívül a huszonkilences tételre, mert az illető nyilván tudta, hogy a pénzem már nincs a szoborban. Különben nem emelte volna meg így a tétet. Don Pedro itt kis szünetet tartott, majd bökdösni kezdte Diego mellkasát. – De a legfontosabb feladatod az, hogy összeszedsz egy csapatot, amelyik elteszi láb alól a tolvajt. Kezdd a kutakodást a legjobb ügyvédeknél, mert ők tudják, kik a korrupt zsaruk, és azt is, hogy kik azok a bűnözők, akiket soha nem kapnak el. Kérdezősködni nemigen fognak, ha jól megfizetjük őket. Ha minden kérdésünkre választ kaptunk, és mindent előkészítettünk, azt fogom tenni a tolvajokkal, amit ők tettek velünk.

44. fejezet – Százhúszezer font – mondta Harry. – Telefonon érkezett az ajánlat, de a Times a jelek szerint nem tudja, ki a vevő. – Ennyit csak egyvalaki fizethetett a szoborért – vélte Emma. – És Mr. Martinez most már nyilván tudja, hogy nem azt kapta, amire alkudott. – Az újságból fölpillantó Harry arra lett figyelmes, hogy a felesége remeg. – Márpedig arról az emberről egyvalamit biztosan tudunk – folytatta Emma. – Azt, hogy mindenáron ki akarja nyomozni, ki tüntette el a pénzét. – De semmi oka sincs rá, hogy Sebre gyanakodjon. Hiszen csak pár órát töltöttem Buenos Airesben, és egyedül a nagykövet tudta az igazi nevemet. – No meg az a Mr... Hogy is hívták? – Bolton. De ő ugyanazzal a géppel jött haza, mint én. – Én Martinez helyében – mondta elfúló hangon Emma – Sebre gyanakodnék elsősorban. – De miért? Hiszen nem is volt beavatva! – Azért, mert ő látta utoljára a szobrot, mielőtt a Sotheby's átvette. – Ez nem bizonyít semmit. – Hidd el, hogy Martinez szemében elég meggyőző bizonyíték lesz! Azt hiszem, nincs más választásunk, mint figyelmeztetni Sebet, hogy... Ekkor nyílt az ajtó, és berobogott a szobába Jessica. – Mama, találd ki, hova megy holnap Seb! – Luis, mondd el, mit derítettél ki Bristolban. – Minden követ megmozgattam, hátha kimászik alóluk valami. – És kimászott? – Igen. Megtudtam, hogy Barrington nagy népszerűségnek örvend a választókörzetében, és köztiszteletben álló politikus, de azért ellenségeket is szerzett. Haragban van például a volt feleségével, és...

– Mi baja vele a nőnek? – Úgy érzi, hogy Barrington az anyja végrendelete körüli hercehurca során becsapta és megalázta. És az ellen is kifogást emelt, hogy egy walesi szénbányász lánya követi őt a volt férje oldalán. – Akkor talán meg kéne próbálnod fölvenni a kapcsolatot a hölggyel. – Már próbáltam, de ez nem ilyen egyszerű. Az angol arisztokrácia ugyanis elvárja, hogy olyasvalaki mutassa be nekik az embert, akit ismernek De Bristolban találtam egy embert, aki állítása szerint jól ismeri Lady Virginiát. – Hogy hívják az illetőt? – Alex Fisher őrnagy. – És ő milyen kapcsolatban áll Barringtonnal? – A legutóbbi választáson ő volt a konzervatív jelölt, és Barrington négy szavazattal legyőzte. Fisher szerint Sir Giles csalással ütötte el őt a parlamenti mandátumtól, és érzésem szerint bármit megtenne, hogy visszaadhassa a kölcsönt. – Akkor támogatnunk kell ebben a törekvésében – mondta Don Pedro. – Azt is megtudtam, hogy a választási vereség óta Fisher Bristol-szerte komoly adósságokat halmozott föl, és kétségbeesetten keresi a kiutat. – Akkor kénytelen leszek mentőövet dobni neki, ha jól sejtem. És mit tudsz mondani nekem Barrington barátnőjéről? – A neve dr. Gwyneth Hughes. Matekot tanít Londonban, a Szent Pál Leányiskolában. A Munkáspárt helyi szervezete egyre csak várja a közös jövőjükre vonatkozó bejelentést, amióta kimondták a válást, de hogy az egyik vezetőségi tagot idézzem, akinek volt szerencséje találkozni vele, a hölgy semmiképpen sem nevezhető „cicababának". – Felejtsd el – mondta Don Pedro. – Ő nem lesz hasznunkra, hacsak Barrington nem teszi lapátra. Koncentrálj a volt nejére, és ha az őrnagy össze tudja hozni a találkozót, derítsd ki, hogy a pénz érdekli-e, vagy a bosszú. Mert az exfeleségeket szinte mindig vagy a pénzéhség hajtja, vagy a bosszúvágy, sokszor pedig mindkettő egyszerre. – Don Pedro rámosolygott Luisra, majd hozzátette: – Szép munka volt, fiam. – Ezután Diegóhoz fordult, és azt kérdezte: – Te mivel tudsz szolgálni? – Még nem fejeztem be – szólt közbe kissé sértett hangon Luis. – Összeakadtam még valakivel, aki többet tud a Barrington famíliáról, mint ők maguk. – És ki lenne az? – Egy Derek Mitchell nevű magándetektív. A múltban a Barrington és a Clifton családnak is dolgozott, de az az érzésem, hogy ha megkapja a megfelelő összeget... – A közelébe se menj! – mondta határozottan Don Pedro. – Ha a volt munkaadóit átrázza, miből gondolod, hogy velünk nem tenné meg ugyanezt? De attól még szemmel tarthatod a fickót. Luis bólintott, de csalódottnak látszott. – Diego? – Egy Peter May nevű BOAC-pilóta két éjszakát a Hotel Milongában töltött, pontosan akkor, amikor Sebastian Clifton is Buenos Airesben volt. – És? – A kerti parti napján ugyanezt az embert látták kilépni a brit nagykövetség hátsó ajtaján. – Az véletlen egybeesés is lehet. – És a Milonga főportása hallotta, hogy valaki Harry Cliftonnak szólítja ezt az embert, márpedig Harry Clifton történetesen Sebastian apja. – Akkor talán mégsem a véletlen műve, hogy látták a követségen. – És miután leleplezték, a következő géppel hazarepült Londonba.

– Akkor biztosan nem a véletlen műve. – Sőt mi több, Mr. Clifton fizetés nélkül távozott a szállodából, és a számláját később a brit követség rendezte. Ez pedig bizonyítja, hogy nem csupán egyszerre volt Buenos Airesben apa és fia, hanem minden bizonnyal összedolgoztak. – Akkor miért nem ugyanott szálltak meg? – kérdezte Luis. – Én arra tippelek, hogy nem akartak együtt mutatkozni – mondta Don Pedro, majd kis szünet után hozzátette: – Jól van, Diego. És ez a Harry Clifton licitált a szobromra? – Nem hinném. Megkérdeztem a Sotheby's elnökét, hogy ki volt az, de azt felelte, hogy fogalma sincs. Mr. Wilson pedig nyilvánvalóan nem az a fajta ember, akit kísértésbe lehet hozni egy kis kenőpénzzel, hiába célozgattam a lehetőségre. Ha pedig megfenyegetik, gyanítom, hogy azonnal hívja a Scotland Yardot. – Don Pedro összeráncolta a homlokát. – Viszont lehet, hogy mégis kitapogattam Wilson gyenge pontját – folytatta Diego. – Amikor arra célozgattam, hogy esetleg újra árverésre bocsátanád A gondolkodót, elkottyantotta, hogy a brit kormány esetleg érdeklődhet iránta. Don Pedro erre valósággal fölrobbant, és olyan mocskos szájú tirádába fogott, hogy az még egy börtönőrt is sokkolt volna. Eltelt egy kis idő, mire ismét lehiggadt. Miután ez megtörtént, szinte suttogva folytatta: – Most már tudjuk, ki lopta el a pénzemet. Nyilván megsemmisítették a bankókat, vagy átadták őket a nemzeti banknak. De akár így, akár úgy – sziszegte -, abból a pénzből mi már egy pennyt sem látunk. – De még a brit kormány sem tudott volna végrehajtani egy ilyen akciót a Clifton és a Barrington család együttműködése nélkül – vetette föl Diego -, úgyhogy a célpontunk változatlan. – Egyetértek. Kezd összeállni a kis csapatod? – váltott sürgősen témát Don Pedro. – Összeszedtem pár embert, akik nem szeretnek adót fizetni. – Don Pedro, Luis és Karl a délelőtt folyamán most először nevette el magát. – Egyelőre készenléti díjat fizetek nekik, hogy várják a parancsodat. – Van a leghalványabb sejtelmük is arról, hogy kinek fognak dolgozni? – Nincs. A szemükben én csak egy külföldi vagyok, akinek sok az elszórni való pénze. Őszintén szólva nemigen kérdezősködnek, amíg időben és készpénzben megkapják a járandóságukat. – Akkor jó – bólintott Don Pedro, majd Karlhoz fordult. – Tudod már, ki mondta el Barringtonnak, hogy az unokaöccse Southamptonba megy? – Bizonyítékom nincs – felelte Karl -, de sajnálattal kell jelentenem, hogy egyedül Bruno került képbe. – Az a fiú mindig is becsületesebb volt a kelleténél. Ezt az anyja rossz hatásának tudom be. Ügyelnünk kell, hogy soha ne beszéljünk előtte a terveimről. – De hát egyikünk sem tudja pontosan, mit forgatsz a fejedben – jegyezte meg Diego. Don Pedro elmosolyodott. – Soha ne feledd, aki térdre akar kényszeríteni egy birodalmat, először a trónörököst teszi el láb alól.

45. fejezet Tíz óra előtt egy perccel megszólalt a csengő. Karl kiment ajtót nyitni. – Jó reggelt, uram! Miben segíthetek? – Tíz órára kaptam időpontot Mr. Martineztől. Karl kurtán meghajolt, majd félreállt, hogy a vendég beléphessen. Ezután a dolgozószobához vezette a férfit, bekopogott, és jelentette: – Megérkezett a vendége, uram. Martinez fölállt az íróasztalától, és kezet nyújtott. – Jó reggelt! Már nagyon vártam a találkozást. Karl becsukta a dolgozószoba ajtaját. A konyha felé menet elhaladt a telefonon fecserésző Bruno mellett.

– ...apám adott két jegyet a holnapi wimbledoni férfi elődöntőre, és azt javasolta, hogy vigyelek el téged is. – Ez igazán rendes tőle – mondta Seb -, de pénteken a vezető tanárommal találkozom Cambridgeben, úgyhogy ezt alighanem ki kell hagynom. – Ne légy már ilyen nyamvadt! – dorgálta meg Bruno. – Semmi akadálya, hogy holnap délelőtt fölutazz Londonba. A meccs csak kettőkor kezdődik, ha tizenegyre ideérsz, bőven marad időnk. – De másnap délre akkor is Cambridge-ben kell lennem. – Akkor itt alszol, és Karl pénteken kora reggel elvisz a Liverpool Street-i pályaudvarra. – Kik játsszák az elődöntőt? – Fraser és Cooper. Nagy csatának ígérkezik. És ha jól viseled magad, kiviszlek Wimbledonba az új kocsimmal. Szuper járgány. – Neked van autód? – hitetlenkedett Sebastian. – Nyitható tetejű, narancssárga MG Coupé. Apámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. – Ez már döfi, te nyavalyás! Engem Proust összes műveivel lepett meg az apám. Bruno elnevette magát. – És ha nagyon-nagyon jó leszel, talán még a legújabb barátnőmről is mesélek útközben. – A legújabbról? – gúnyolódott Sebastian. – Ahhoz, hogy „legújabb" barátnőd lehessen, kell legalább egy korábbi barátnő. – Csak én érzem úgy, hogy egy csipetnyi irigység bujkál a hangodban? – Majd ha láttam a lányt, megmondom. – Arra nem lesz alkalmad, mert csak pénteken találkozom vele, és te akkor már a cambridge-i vonaton fogsz ülni. Akkor holnap tizenegyre várlak. Bruno letette a kagylót, és már a szobája felé tartott, amikor kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és fölbukkant az apja egy katonás külsejű úriember társaságában, akit szívélyesen átkarolt. Brunónak eszébe sem jutott volna hallgatózni, ha nem üti meg a fülét a „Barrington" név. – Pillanatok alatt vissza fog kerülni az igazgatótanácsba – mondta éppen Don Pedro, miközben az ajtóhoz kísérte a vendégét. – Az nagy pillanat lesz. – De azt tudnia kell, őrnagy úr, hogy én nem a társaság elleni alkalmi akciókban gondolkodom. Nem csupán kínos pillanatokat akarok szerezni a Barrington családnak, hanem hosszú távú terveim vannak: át akarom venni a vállalat irányítását, és önt tenném meg elnöknek. Hogy hangzik? – Ha ez egyben Giles Barrington bukását is jelenti, akkor zene füleimnek. – Nem csupán Giles Barrington fog elbukni – jelentette ki Martinez. – Az a szándékom, hogy szép sorjában tönkreteszem a család összes tagját. – Az még jobb – mondta az őrnagy. – Tehát először is neki kell állnia a piacra dobott Barrington-részvények felvásárlásának. Amint összeszed hét és fél százalékot, beültetem az igazgatótanácsba, mint a saját képviselőmet. – Köszönöm, uram. – Hagyja ezt az uramozást. A barátaimnak Pedro vagyok – Én pedig Alex. – Ne feledje, Alex, hogy mostantól kezdve üzlettársak vagyunk, és csak egy cél lebeg a szemünk előtt. – Ez igazán nagyszerű, Pedro – mondta az őrnagy, és a két férfi kezet rázott. Don Pedro megesküdött volna rá, hogy Alex Fisher fütyörészve lépett ki az utcára... Az ajtóból visszaforduló Martinez az előszobában várakozó Karlba botlott.

– Váltanunk kell néhány szót, uram. – Menjünk az irodámba. Egyikük sem szólalt meg, amíg be nem csukódott mögöttük az ajtó. Ekkor Karl elismételte a kihallgatott beszélgetést, amely Bruno és a barátja közt zajlott. – Tudtam, hogy képtelen lesz ellenállni a wimbledoni jegyeknek – mondta Don Pedro, majd fölvette az asztalán álló telefont. – Adja Diegót! – vakkantotta a kagylóba. – Most pedig lássuk, kísértésbe hozhatjuk-e a fiút egy még ellenállhatatlanabb ajánlattal – dünnyögte, miközben várta, hogy Diego jelentkezzen. – Mit tehetek érted, apa? – Az ifjú Clifton bekapta a csalit. Holnap feljön Londonba, és kimegy Wimbledonba. Ha Brunónak sikerül rávennie, hogy lecsapjon a másik ajánlatomra is, elő tudsz készíteni mindent péntekig? Sebastian kénytelen volt kölcsönkérni az édesanyja ébresztőóráját, hogy elérje a hét óra huszonháromkor induló paddingtoni vonatot. Emma a hallban várta, és fölajánlotta, hogy kiviszi kocsival a Temple Meads pályaudvarra. – Várhatóan Mr. Martinezzel is találkozol Londonban? – Szinte biztosan – felelte Sebastian -, hiszen ő ajánlotta föl, hogy menjek ki Brunóval Wimbledonba. Miért kérded? – Nincs semmi különös oka. Sebastian azt is szívesen megkérdezte volna, miért aggódik úgy az édesanyja Mr. Martinez miatt, de gyanította, hogy ugyanazt a választ kapná: nincs semmi különös oka. – És Cambridge-ben lesz időd találkozni Grace nénikéd-del? – váltott témát elég feltűnően Emma. – Szombat délutánra meghívott teázni a Newnham kollégiumba. – Ne felejtsd el átadni neki, hogy szeretettel üdvözlöm – mondta Emma, miközben megállt az állomás előtt. A vonaton Sebastian a vagon sarkában ülve azon morfondírozott, vajon miért aggasztja úgy a szüleit egy olyan ember, akivel még sosem találkoztak? Elhatározta, hogy megkérdi Brunót, tud-e valami problémáról. Hiszen Bruno a jelek szerint nem helyeselte, hogy ő elutazott Buenos Airesbe. Közben a vonat befutott a Paddington pályaudvarra, de Sebastian még mindig nem jutott közelebb a rejtély megoldásához. A peronkijáratnál átadta a jegyét az ellenőrnek, majd kisétált a pályaudvarról, átment az utca túloldalára, és meg sem állt a harminchetes számú házig, ahová bekopogtatott. – Te jóságos ég! – kiáltott föl Mrs. Tibbet, amikor meglátta, ki áll a küszöbön. Átölelte a fiút. – Nem gondoltam, hogy látlak még valaha, Seb. – Adnak ebben a műintézményben reggelit vékonypénzű diákoknak? – Ha ez azt jelenti, hogy mégis mehetsz Cambridge-be, akkor megnézem, mit tudok hirtelen összeütni – felelte Tibby, és bevezette Sebastiant a házba. – Csukd be magad után az ajtót! – szólt rá. – Azt hihetné az ember, hogy istállóban születtél. Sebastian visszaszaladt, becsukta a bejárati ajtót, majd követte Tibbyt a konyhába vezető lépcsőn. – Nicsak, mit hozott be a macska! – szólalt meg Janice, amikor meglátta. A pincérnő szavait újabb forró ölelés követte, majd a legjobb reggeli, amit Seb kapott, mióta elhagyta a Biztos Menedék panziót. – Halljam, mi rossz fát tettél a tűzre, mióta utoljára láttalak? – kérdezte Mrs. Tibbet. – Megjártam Argentínát, és találkoztam Margit hercegnővel. – Hol van Argentína? – kérdezte Janice. – Jó messze – felelte Mrs. Tibbet. – És szeptemberben megyek Cambridge-be – tette hozzá két falat között a fiú. – Hála magának,

Tibby. – Remélem, nem baj, hogy szóltam a nagybátyádnak. Ráadásul a végén neki kellett eljönnie hozzám Paddingtonba. – Hála az égnek, hogy szólt Giles bácsinak – mondta Sebastian. – Különben még most is Argentínában lennék. – És mi szél hozott már megint Londonba? – érdeklődött Janice. – Úgy hiányoztak nekem Tibbyvel, hogy egyszerűen muszáj volt eljönnöm – felelte Seb. – Meg aztán máshol nemigen kapok rendes reggelit. – Inkább csiklandozz meg, ha kacagtatni akarsz – mondta Mrs. Tibbet, miközben a harmadik sült kolbászt is odatette Seb elé a villájával. – Na jó, van más oka is a látogatásomnak – ismerte be a fiú. – Bruno meghívott Wimbledonba a férfi elődöntőre. Ma délután lesz, Fraser játszik Cooperrel. – Szerelmes vagyok Ashley Cooperbe – mondta Janice, és kiesett a kezéből az edénytörlő. – Belezúgnál te bárkibe, aki bejut az elődöntőbe – pirongatta meg Mrs. Tibbet. – Ez nem igaz! Neale Fraserbe még soha nem voltam szerelmes! Sebastian elnevette magát, és egy órán át abba sem tudta hagyni. Így történhetett, hogy csak fél tizenkettő felé ért oda az Eaton Square-re. Amikor Bruno ajtót nyitott neki, így szabadkozott: – Mea culpa! Annyit tudok felhozni a védelmemre, hogy két barátnőm igencsak lefoglalt. – Vegyük át még egyszer – mondta Martinez. – És ne hagyj ki egyetlen apró részletet sem. – A három tapasztalt sofőrből álló csapat a múlt héten több próbafutamot is tartott – ismételte Diego. – Ma délután kerül sor az utolsó tesztre. – Mi alakulhat rosszul? – Ha Clifton nem harap rá az ajánlatodra, akkor le kell fújni az egészet. – Az a fiú képtelen lesz ellenállni a csábításnak, hacsak nem ismertem csúnyán félre. Neked csak arra legyen gondod, hogy ne fussak össze vele, mielőtt reggel elindul Cambridge-be. Mert attól tartok, puszta kézzel megfojtanám. – Mindent elkövettem annak érdekében, hogy ne keresztezze egymást az utatok. Este a Savoyban vacsorázol Fisher őrnaggyal, holnap kora reggel pedig megbeszélésed van a Cityben. Egy vállalati jogász igazít el arra vonatkozóan, hogy milyen jogokkal jár a Barrington Hajótársaság hét és fél százalékos tulajdonrésze. – És délután? – Wimbledonba megyünk. Nem a női döntő miatt, hanem azért, hogy tízezren tudják igazolni az alibidet. – És Bruno hol lesz? – Moziba viszi a barátnőjét. A film negyed háromkor kezdődik, és öt körül lesz vége, így csak este fogja megtudni a szomorú hírt. Sebastian nem tudott elaludni. Kockáról kockára végigpörgette az agyában a nap eseményeit, mint egy némafilmet: reggeli Tibbyvel és Janice-szel, utazás Wimbledonba a vadonatúj MG sportkocsival, aztán az őrülten izgalmas elődöntő, amelynek negyedik játszmáját végül Cooper nyerte 8:6-ra. És végül Madame JoJo Brewer Street-i mulatója, ahol egy tucatnyi Gabriella vette körül... Az édesanyjának, persze, róluk sem fog beszámolni. És mindennek a tetejébe Bruno hazafelé jövet megkérdezte, hogy nem menne-e másnap inkább az MG-vel Cambridge-be a vonatozás helyett. – De mit szól majd hozzá az apád? – aggodalmaskodott Seb. – Az ő ötlete volt.

A reggelizni leballagó Sebastian csalódottan vette tudomásul, hogy Don Pedro már nincs otthon, mert programja van a Cityben. Szerette volna megköszönni Mr. Martinez-nek a kedvességét. Sebaj, gondolta, majd ír neki, mihelyt hazaért Bristolba. – Micsoda napunk volt tegnap! – lelkendezett, miközben helyet foglalt Brunóval szemben a kukoricapelyhes tálkájával. – Pokolba a tegnapi nappal! – legyintett Bruno. – Sokkal jobban aggaszt a mai. – Mi a gond? – Az, hogy megmondjam-e Sallynek, mit érzek iránta, vagy vegyem úgy, hogy már úgyis tudja? – bökte ki Bruno. – Ennyire súlyos a helyzet? – Neked, persze, nincs ilyen gondod. Hiszen sokkal tapasztaltabb vagy az efféle ügyekben, mint én. – Ez igaz – ismerte be Sebastian. – Ne somolyogj itt nekem, mert nem kapod meg az MG-t! Sebastian igyekezett komoly arcot vágni. Bruno az asztalon áthajolva azt kérdezte: – Szerinted mit vegyek föl? – Hanyag eleganciával kéne öltöznöd. Nyakkendő helyett inkább nyaksálat javaslok – mondta Sebastian. Közben a hallban megcsörrent a telefon. – És ne feledd: Sally is ugyanígy tépelődik, hogy mit vegyen föl! – tette hozzá Seb. Ekkor belépett Karl. – Egy bizonyos Miss Thomton van a vonalban, Mr. Bruno. Sebastian harsány hahotára fakadt, a kínosan feszengő Bruno pedig kiosont. Pár perc múlva Seb éppen lekvárt kent a második pirítósára, amikor a barátja visszajött. – A francba, a francba, a francba! – szitkozódott. – Mi a baj? – Sally nem tud eljönni. Azt mondja, meghűlt, és láza is van. – A nyár közepén? – csodálkozott Sebastian. – Nekem ez gyanús. Szerintem ez csak ócska kifogás. – Megint nem nyertél. Mert azt is mondta, hogy holnapra jobban lesz, és alig várja, hogy találkozzunk. – Akkor akár velem is tarthatnál Cambridge-be. Nekem legalább mindegy, mit veszel föl. Bruno elvigyorodott. – Sallyt nemigen tudod pótolni, de az igazat megvallva éppen nincs jobb dolgom.

46. fejezet A szitokszavak hallatán („A francba, a francba, a francba!") Karl följött a konyhából, hogy megnézze, mi a baj. Még éppen látta, ahogy a két fiú kilép a bejárati ajtón. O is kiszaladt a járdára, de csak annyit látott, hogy a narancsszínű MG elindul, és Sebastian ül a volánnál. – Mr. Bruno! – üvöltötte teli torokból Karl, de a fiúk nem hallották, mert Sebastian bekapcsolta az autórádiót, hogy meghallgathassák a legfrissebb wimbledoni híreket. Karl kirohant az út közepére, és bőszen hadonászott a két karjával, de a sportkocsi nem lassított. A komornyik nagy sprintbe kezdett. A kocsi közeledett az utca végi lámpához. – Válts már pirosra! – ordította Karl, és a lámpa szót is fogadott, de Sebastian még éppen átcsúszott a zöldön. Balra fordult, és nagy gázt adva tovarobogott a Hyde Park sarka felé. Karl kénytelen volt belátni, hogy ezek megszöktek Lehetséges, hogy Bruno csak elviteti magát valahova, és utána Clifton egyedül megy tovább Cambridge-be? Hiszen úgy volt, hogy Bruno délután moziba megy a barátnőjével, nem igaz? De Karl nem vállalhatott ekkora kockázatot. Sarkon fordult, visszarohant a házba, és közben megpróbálta fölidézni, hol is kell lennie aznap Mr.

Martineznek. Azt tudta, hogy a gazdája délután megnézi Wimbledonban a női döntőt... De várjunk csak! Volt egy korai programja is a Cityben, úgyhogy talán még az irodájában van. Karl nem hitt Istenben, most mégis elrebegett egy fohászt, hogy így legyen. Beviharzott a nyitva hagyott ajtón, fölmarkolta a telefonkagylót, és tárcsázta az irodát. Már hallotta is Don Pedro titkárnőjének hangját. – Sürgősen beszélnem kell a főnökkel. Sürgősen! – ismételte izgatottan. – Mr. Martinez és Diego pár perce elindultak Wimbledonba. – Seb, beszélnem kell veled valamiről, ami nem hagy nyugodni. – Vajon miért gondolom, hogy Sally holnap sem fog eljönni a randira? – Nem, ennél sokkal komolyabb dologról van szó – mondta Bruno. Sebastian érzékelte, hogy a barátja hangszíne megváltozott, de nem tudott felé fordulni, mert életében először próbált átjutni kocsival a Hyde Park sarkánál lévő csomóponton. – Nem igazán értem, mi lehet az oka, de az az érzésem, hogy amióta Londonban vagy, apám kerül téged. – Ugyan miért kerülne? Hiszen éppen ő javasolta, hogy hívj meg Wimbledonba – emlékeztette a barátját Sebastian, miközben a Park Lane-en folytatták útjukat. – Tudom, és az is a papa ötlete volt, hogy adjam kölcsön neked az MG-t. Csak eszembe jutott, hogy nem történt-e valami Buenos Airesben, amivel fölbosszanthattad? – Nem tudok róla – mondta Sebastian, majd kiment a külső sávba, mert észrevette az A1-es autópályát jelző táblát. – És az sem fér a fejembe, hogy a te apádnak miért kellett átrepülnie a fél világot, amikor elég lett volna, ha fölveszi a telefont. – Ezt én is meg akartam kérdezni tőle, de nagyon lefoglalták az amerikai körút előkészületei. Anyám pedig csak játszotta a hülyét, amikor megpendítettem neki a témát. Márpedig anyámról sok mindent lehet mondani, de hogy hülye lenne, azt nem. – Van még valami, amit nem értek: miért maradtál Buenos Airesben, ha hazarepülhettél volna apáddal? – Azért, mert megígértem a te apádnak, hogy elhozok egy hatalmas ládát Southamptonba, és nem akartam cserbenhagyni azok után, hogy annyi mindent tett értem. – Abban a ládában nyilván a szobor volt, amelyet Shillingfordban láttam a pázsiton. De ettől csak még titokzatosabb ez az egész. Hiszen ugyan mi értelme van annak, hogy az apám hazahozat veled egy szobrot Argentínából, aztán meg árverésre bocsátja, ahol ő maga veszi meg? – Fogalmam sincs. Én csak aláírtam az elszállítást engedélyező nyomtatványt, ahogy kérte, és miután a Sotheby's átvette a ládát, hazautaztam a szüleimmel Bristolba. De hagyd már ezt a kínvallatást! Én csak azt tettem, amire az apád kért. – Azért faggatlak, mert tegnap Papát meglátogatta otthon egy férfi, és véletlenül meghallottam, hogy a Barrington nevet emlegetik. Sebastian megállt a pirosnál. – Tudod, ki volt az az ember? – Nem, és nem is láttam soha. Csak annyit hallottam, hogy az apám „őrnagy úrnak" szólítja. – Figyelem, fontos közlemény! – szólalt meg a hangosbeszélő. A közönség elcsöndesedett, pedig Miss Gibson éppen az első játszmáért szerváit volna. – Kérjük Mr. Martinezt, hogy azonnal jelentkezzen a klubtitkár irodájában! Don Pedro nem reagált azonnal. Amikor végül szép lassan fölállt, megjegyezte: – Valami biztos rosszul sült el. – Azzal elfurakodott a helyükön ülő nézők előtt a legközelebbi kijárat felé. Diego egy lépéssel lemaradva követte. Don Pedro az üléssorok közti folyosóra érve megkérdezte az egyik

programfüzetárustól, hogy hol van a klubtitkár irodája. – Abban a nagy, zöld tetős épületben, ott jobbra – mutatta a fiatalember. – El sem tudja téveszteni. Don Pedro lesietett a centerpálya lépcsőjén, de mire a kijárathoz értek, a fia már rég megelőzte. Diego meggyorsította lépteit. A hatalmas, égre törő építmény felé haladva olykor hátrapillantott, hogy nem maradt-e le nagyon az apja. A kétszárnyú ajtónál álló egyenruhás szervező láttán lelassított, és már messziről odakiáltott: – Hol van a klubtitkár irodája? – Balra a harmadik ajtó, uram. Diego csak akkor lassított le újra, amikor meglátta az ajtón a „KLUBTITKÁR" feliratot. Benyitott és elegáns, lilazöld zakót viselő férfival találta magát szemben. – A nevem Martinez. Bemondták a hangosbeszélőn, hogy jöjjek ide. – Igen, uram. Telefonált egy bizonyos Mr. Karl Ramirez, és kéri, hogy azonnal hívja vissza otthon. Hangsúlyozta, hogy égetően fontos ügyről van szó. Diego fölmarkolta a titkár asztalán álló telefon kagylóját, és már tárcsázta a számot, amikor kipirult arccal berontott az apja. – Mi a baj? – lihegte. – Még nem tudom. Karl csak annyit üzent, hogy hívjuk föl otthon. Don Pedro kikapta a fia kezéből a kagylót. – Ön az, Mr. Martinez? – hallotta Karl hangját. – Igen, én vagyok – felelte, és figyelmesen végighallgatta a komornyikot. – Mi történt? – tudakolta Diego. Igyekezett megőrizni a nyugalmát, pedig az apja hamuszürke arccal csimpaszkodott az asztal szélébe. – Bruno is a kocsiban van. – Este tisztázom ezt a dolgot az apámmal – mondta Bruno. – Hiszen ugyan mivel bosszanthattad föl, ha csak az utasításait teljesítetted? – Gőzöm sincs – felelte Sebastian, miközben az első kijáraton elhagyta a körforgalmat, és besorolt az A1-es autópálya forgalmába. Beletaposott a gázba, és élvezte, hogy a hajába kap a szél. – Lehet, hogy túlreagálom a dolgot – ismerte el Bruno -, de azért jobban szeretném, ha megoldódna ez a rejtély. – Ha azt az őrnagyot Fishernek hívják – mondta a barátja -, akkor hidd el, hogy még te sem tudod kibogozni az ügyet. – Ezt nem értem. Ki a franc ez a Fisher? – A legutóbbi választáson ő volt a konzervatív jelölt a nagybátyám körzetében. Nem emlékszel? Elmeséltem a sztorit töviről hegyire. – Ő volt az a fickó, aki csalni próbált a szavazatszámláláskor? – Ő bizony. Ezenkívül a Barrington Hajótársaságot is megpróbálta megdönteni: mindig bőszen adta-vette a részvényeinket, ha a cégnek gondjai voltak. És talán az sem hozta őt közelebb a családunkhoz, hogy amikor a társaság elnöke végre megszabadult tőle, az anyám vette át a helyét az igazgatótanácsban. – De hát miért közösködne az apám egy ilyen tenyérbe mászó alakkal? – Lehet, hogy nem is Fisher volt az. Ez esetben mindketten túlreagáljuk a dolgot. – Bízzunk benne, hogy igazad van. De szerintem azért nem árt, ha nyitva tartjuk szemünket-fülünket, hátha észreveszünk valamit, ami magyarázatot ad a dologra. – Az jó ötlet. Mert egy biztos: nem szeretnék rosszban lenni az apáddal. – És ha ki is derül, hogy valamilyen okból ellentét van a két család között, nekünk abba nem kell belekeverednünk.

– Teljesen egyetértek – mondta Sebastian a kilométer-órára pillantva, amely már száznál járt. Ez is újdonság volt a számára. – Neked hány kötelező olvasmányt adott föl tanévkezdetig a vezető tanárod? – kérdezte Brunótól, miközben sávot váltott, hogy megelőzze a három, konvojban haladó szénszállító teherautót. – Ajánlott vagy tíz könyvet, de a szavaiból azt vettem ki, hogy azért nem kell az első tanítási napig elolvasnom az összeset. – Én talán összesen nem olvastam el tíz könyvet életemben – vallotta be Sebastian, és elhúzott a leghátul haladó teherautó mellett. De aztán nagyot kellett fékeznie, mert a középső szeneskocsi sofőrje hirtelen bevágott elé, és előzni kezdte az elsőt. Amikor már úgy nézett ki, hogy mindjárt szabad lesz előttük az út, a tükörbe pillantó Sebastian azt látta, hogy a harmadik teherautó is bejött a belső sávba. Az előttük haladó szeneskocsi lassan egy vonalba került a másikkal. Sebastian ismét a tükörbe pillantott, és kezdett úrrá lenni rajta az idegesség, mert a mögöttük lévő teherautó egyre közelebb került a sportkocsihoz. Bruno hátrafordult, és bőszen integetett a sofőrnek. – Vissza! – üvöltötte teli torokból. A sofőr azonban kifejezéstelen arccal dőlt a volánra, és egyre jobban megközelítette az MG-t, pedig az előttük haladó teherautó még mindig nem fejezte be az előzést. – Mozogj már, az isten verje meg! – ordította el magát Sebastian, és a dudára tenyereit, pedig tudta, hogy a szeneskocsi sofőrje úgysem hallja. A tükörbe pillantva pedig rémülten látta, hogy a másik teherautó már csak centiméterekre van az MG hátsó lökhárítójától. Az előttük cammogó szeneskocsi még mindig nem került a másik elé, így nem tudott visszamenni a külső sávba. Bruno eszelősen integetett a mellettük haladó teherautó sofőrjének, de az nem lassított, pedig ha leveszi a lábát a gázpedálról, besurranhattak volna elé. Ő azonban rájuk sem pillantott. Sebastian még görcsösebben markolta a kormányt, amikor a mögöttük haladó szeneskocsi a hátsó lökhárítóhoz ért. A kis sportkocsit meglódította az ütközés, a rendszámtáblája a levegőbe röpült. Sebastian megpróbált nyerni pár métert, de tudta, hogy ha gyorsít, belerohan az előttük lévő teherautóba, és a két monstrum összenyomja az MG-t, mint a tangóharmonikát. A hátsó teherautó pár másodperc elteltével ismét meglökte az MG-t, de most már jóval nagyobb erővel. A sportkocsit csak húsz-harminc centi választotta el az előttük haladó szeneskocsitól. Amikor a hátsó teherautó harmadszor is beléjük szaladt, Sebastian agyán átvillantak Bruno szavai: Biztos vagy benne, hogy helyesen döntöttél? Vetett egy oldalpillantást a barátjára, aki két kézzel markolta a műszerfalat. – Ezek meg akarnak ölni minket! – üvöltötte. – Az isten szerelmére, Seb, csinálj valamit! Sebastian tanácstalanul átnézett a dél felé tartó sávokba, ahol folyamatosan özönlöttek a kocsik az ellenkező irányba. Amikor az előttük haladó teherautó lassítani kezdett, tudta, hogy csak akkor lehet reményük a túlélésre, ha döntésre jut, méghozzá gyorsan. A felvételi bizottság elnökének jutott a korántsem irigylésre méltó feladat, hogy telefonáljon a fiú édesapjának, és közölje vele: a fia tragikus körülmények között, autóbalesetben életét vesztette.