Jeffrey Archer. A negyedik rend. Második kiadás

Jeffrey Archer

A negyedik rend

Második kiadás

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN A mű eredeti címe The Fourth Estate Copyright © Jeffrey Archer Hungárián translation © VAJDA TÜNDE © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította VAJDA TÜNDE A borítótervet KISS GERGELY készítette ISBN 978 963 643 233 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető PÁL VÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZÁLA BOGLÁRKA Készült 35,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3082-10 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Nyomta és kötötte REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA Zrt. Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató

Michaelnek és Júliának A SZERZŐ JEGYZETE 1789 májusában XVI. Lajos francia király összehívta a rendi gyűlést Versailles-ba. Az első rend háromszáz nemesből állott. A második rend háromszáz papból. A harmadikat a közrendek hatszáz képviselője alkotta. Néhány évvel a francia forradalom után Edmund Burke ír filozófus és államférfi fölnézett a sajtókarzatra a brit parlament alsóházában, és így szólt: „Amott ül a negyedik rend, s mind közt ez a legfontosabb.”

ÉJSZAKAI KÜLÖNKIADÁS Sajtócézárok harca a birodalmuk megmentéséért THE GLOBE 1991. november 5. 1 Armstrong a tönk szélén Nem sok esélye maradt. Persze Richard Armstrong eddig sem sokat törődött az esélylatolgatással. – Faites vos jeux, mesdames et messieurs. Tegyék meg a fogadásokat. Armstrong rámeredt a zöld posztóra. Húsz perccel ezelőtt még hegyekben álltak előtte a vörös zsetonok, most meg egyetlen kicsi kupac maradt. Negyvenezer frankot veszített már az est folyamán – de mit számít negyvenezer frank az egymilliárd dollárhoz képest, amit az elmúlt egy évben elherdált? Előrehajolt, s rárakta a maradék zsetonokat a nullára. – Les jeux sont faits. Rien ne va plus – mondta a krupié, s apró csuklómozdulattal elindította a korongot. A picike fehér golyó csak pörgött-pörgött, aztán megindult lefele, s kibe ugrált a fekete meg a vörös rekeszekben. Armstrong a távolba bámult. Még akkor sem pillantott maga elé, amikor a golyó megállt. – Vingt-six – jelentette be a krupié, azzal összegereblyézett minden zsetont, ami nem a huszonhatos számon állt. Armstrong még csak oda se pillantott. Fölállt az asztaltól, s a zsúfolt backgammon- és rulettasztalok mellett lassan a dupla ajtóhoz lépkedett: ez vezet a kinti, valós világba. Egy hosszú kék kabátos, magas férfi a megszokott százfrankos borravaló reményében mosolyogva tárta ki az ajtót az ismert hazárdjátékos előtt. Ma este azonban elmaradt a jutalom. A kaszinó pompás teraszos kertjében Armstrong lefelé indult a szökőkút mellett, és beletúrt sűrű, fekete hajába. Alig tizennégy órája, hogy az igazgatótanács sürgősséggel összeült, s most érezte csak igazán, mennyire kimerült. Nagydarab ember létére – mérlegre már évek óta rá se nézett – szaporán haladt végig a sétányon, s meg sem állt kedvenc étterméig. Tudta, az öbölre néző teremben minden asztal legalább egy hete foglalt már, és az est folyamán most első ízben elmosolyodott: micsoda fölfordulást okoz majd az érkezésével! Belökte az étterem ajtaját. Egy magas, sovány pincér hátraperdült, s meglepetését mély meghajlással próbálta leplezni. – Jó estét, Mr. Armstrong! – mondta. – Jó viszontlátni önt. Két főre? – Nem, Henri. A főpincér szapora léptekkel átvágott a zsúfolt éttermen, s a váratlan vendéget az alkóvba vezette. Leültette egy picike asztalhoz, s nagy, bőrkötéses étlapot nyomott a kezébe. Armstrong megrázta a fejét. – Nem vacakolok vele, Henri. Tudja maga jól, mit szeretek. A főpincér homlokán összeszaladtak a ráncok. Európa uralkodóházai, hollywoodi sztárok, sőt olasz focisták jártak oda, és senki se tudta zavarba hozni, de ha Richard Armstrong belépett, elfogta az idegesség. Most meg az ételt is rábízza. Az persze nagy megkönnyebbülés, hogy a híres vendég megszokott asztalát még nem foglalták el. Jött volna csak néhány perccel később: már a bárban várhatta volna, hogy nagy sietve fölállítsanak neki egy asztalt, az étterem közepén. Mire a főpincér Armstrong ölébe terítette a szalvétát, az italos már töltött neki kedvenc pezsgőjéből. Armstrong kifele bámult, a messzeségbe, de nem az öböl északi végében

horgonyzó nagy jachton jártatta a tekintetét. Gondolatai sok száz mérfölddel messzebb kalandoztak, a feleségénél meg a gyerekeinél. Vajon hogyan fogadják majd a hírt? A pincér ráklevest tett eléje, épp olyan hőfokon, hogy azonnal belefoghatott. Armstrong utálja, ha várnia kell, amíg az étel kihűl. Inkább megégeti a száját. Tekintete még akkor is a távolba szegeződött, amikor pohara másodszor is megtelt pezsgővel. Ha majd a vállalat pénzügyi helyzete nyilvánosságra kerül, tűnődött Armstrong, vajon mennyi időbe telik, hogy az igazgatótanács tagjai eltüntessék a nyomokat, s elhatárolódjanak tőle? Gyanította, hogy egyedül Sir Paul Maitland tudja majd megőrizni a jó hírnevét. Armstrong fölkapta a desszertkanalat, belemerítette a tálkába, és szapora, körkörös mozdulatokkal kanalazni kezdte a levest. A környező asztaloknál ülő vendégek olykor rápillantottak, aztán összesúgtak asztaltársaikkal. – A világ egyik leggazdagabb embere – mondta egy helybéli bankár az ifjú hölgynek, akit először hívott meg vacsorázni. Az kellő megilletődöttséget tanúsított. Armstrong általában élvezte a hírnevet. Ma este viszont észre se vette a többi vacsoravendéget. Gondolatai másutt jártak, egy svájci bank üléstermében: itt született meg a végleges döntés, hogy leeresztik a függönyt – s mindez nyavalyás 50 millió dollár miatt. Az üres levesestányért abban a pillanatban elszedték előle, amint ajkához emelte a vászonszalvétát. A főpincér jól tudta, hogy vendége ki nem állhatja, ha várakoznia kell két fogás közt. Máris elébe került a doveri lepényhal filézve – Armstrong a fölösleges tevékenységeket sem állhatta –, mellé meg jókora tálban a kedvence, a sült burgonya meg egy üveg olcsó paradicsomszósz. Csak az ő kedvéért tartották az étteremben, más ugyanis sosem rendelt ilyet. Armstrong szórakozottan lecsavarta a kupakot, lefele fordította az üveget, és jól megrázta. Nagy, barna pötty toccsant a tányér közepére, azt szétkente a késsel a fehér halhúson. Aznap délelőtt, amikor Sir Paul lemondott az elnökségről, majdnem kitört a botrány az igazgatósági ülésen. Amint végeztek az „Egyéb” jelzetű napirendi ponttal, Armstrong gyorsan otthagyta az üléstermet, beszállt a liftbe, és fölment a tetőre. Ott várta már a helikopter. A pilóta a korlátnak dőlve élvezettel fújta a füstöt, mikor főnöke fölbukkant. – A Heathrow-ra – mordult rá Armstrong, mit sem törődve holmi felszállási engedélyekkel meg zsúfolt kifutókkal. A pilóta elnyomta a cigarettát, és hanyatt-homlok a géphez rohant. A londoni City fölött repülve Armstrong nekiállt, hogy végiggondolja, mi történik, ha az elkövetkezendő néhány órában nem sikerül valamely csodával határos módon 50 millió dollárt elővarázsolnia. Tizenöt perc sem telt bele, a helikopter leszállt egy magánpályára. Ezt azok ismerik csak, akik megengedhetik maguknak a heathrow-i repülőtér 5. termináljának használatát. Armstrong lekászálódott, s lassan a magánrepülőgépe felé indult. Itt újabb pilóta várta a lépcső tetején: ő már parancsra készen. – Nizzába – szólt oda neki Armstrong, aztán hátrament a kabinba. A pilóta eltűnt a fülkében. Úgy értelmezte a dolgot, hogy a főnök, „Dick kapitány” a Monte-Carlóban horgonyzó jachtjára igyekszik, nyilván pihen pár napot. A gép dél felé indult. A kétórás repülőúton Armstrong mindössze egyszer telefonált: Genfbe Jacques Lacroix-nak. Ám hiába könyörgött neki, mindig ezt a választ kapta: – Mr. Armstrong, ma zárásig vissza kell fizetnie az 50 millió dollárt, különben nincs más választásom, mint hogy a továbbiakban a jogi osztály gondjaira bízzam az ügyet. A repülőút alatt még valamit csinált: összetépte annak a dossziénak a tartalmát, melyet Sir Paul hagyott az ülésterem asztalán. A papírdarabkákat bevitte a mosdóba, és lehúzta a vécén. Amint leszállt a gép a nizzai repülőtéren, a lépcső aljához odaállt a sofőr a Mercedesszel. Nem hangzott el egyetlen szó sem, amikor Armstrong bekászálódott a hátsó ülésre, hisz a

sofőr kérdezés nélkül is tudta, hova akar menni a gazdája. Armstrong voltaképp az egész út során, Nizzától Monte-Carlóig meg se szólalt – a sofőrjétől végképp nem számíthatott ötvenmilliós kölcsönre. A kocsi befordult a kikötőbe, s megállt a jacht mellett. A kapitány már tisztelegve várta gazdája érkeztét. Armstrong senkinek sem szólt szándékairól, de mások odatelefonáltak már, hogy a főnök útban van, így aztán a Sir Lancelot tizenhárom fős legénysége indulásra készen állt. Valahányszor Armstrong úgy döntött, hogy végre elindul a repülőtérre, azonnal értesítették a titkárnőjét. Ez volt az egyedüli módja, hogy a világ minden sarkában szolgáló személyzet tagjai egy hétnél tovább is megmaradhassanak nála. A kapitányt nyugtalan érzés fogta el. Még vagy három hétig nem várta főnöke felbukkanását a hajón, hisz akkor akart csak indulni kéthetes vakációra a családdal. Amikor reggel befutott a hívás Londonból, a kapitány épp a helybéli hajógyárban ellenőrizte a Sir Lancelot néhány kisebb javítását. Senki se tudta, hová készül Armstrong, ám a kapitány nem akart kockáztatni. Jókora ráfizetéssel sikerült elérnie, hogy kiengedjék a járművet a hajógyárból, s pár perccel azelőtt kötött ki vele a rakpartnál, hogy főnöke átlépte Franciaország határát. Armstrong nagy léptekkel elvonult a hajóhídon a négyfőnyi, vakító fehér egyenruhás legénység mellett, akik haptákban állva tisztelegtek neki. Kibújt a cipőjéből, és lement a magánlakosztályába. A luxuskabin ajtaját benyomva észlelte, hogy mások számítottak az érkezésére, mert ágya mellett, egy asztalon már halomban álltak a faxok. Lehet, hogy Jacques Lacroix meggondolta magát? Aztán rögtön elvetette a gondolatot. Jól ismerte a svájciakat, hosszú évek óta dolgozik velük. Fantáziátlan, egysíkú társaság, ezeknek csak az a fontos, hogy a bankszámlán ne legyen hiány; a szót, hogy „kockázat”, nem is ismerik. Belenézett a pöndörödő faxokba. Az első a New York-i bankáraitól származott; arról értesítették, hogy reggel, nyitás után tovább estek az Armstrong Communications részvényei. Végigpásztázta az oldalt, mígnem az alján megtalálta a rettegett mondatot: „Senki se vásárol, csak elad”, fogalmazott klinikai pontossággal a levél. „Amennyiben folytatódik a trend, a banknak nem marad más választása, át kell értékelnie álláspontját.” Armstrong lesöpörte a faxokat az asztalról, aztán a titkos páncélszekrényke felé indult, melyet nagy, bekeretezett fénykép takart a falon: őt ábrázolja, amint épp kezet fog a királynővel. Elfordította a tárcsát, először hátrafele, aztán meg előre, s megállította a 10-0623-nál. A nehéz ajtó kipattant, s Armstrong két kézzel nyúlt bele. Gyorsan kiszedett belőle minden vaskos készpénzköteget. Háromezer dollár, huszonkétezer francia frank, hétezer drachma és egy kövér köteg olasz líra. A zsebébe gyömöszölte a pénzeket, aztán otthagyta a hajót, s egyenest a kaszinóba indult. A legénységnek meg se mondta, hová készül, meddig marad, mikor ér vissza. A kapitány utasította egyik beosztottját, hogy maradjon a nyomában, nehogy meglepetés érje őket, amikor a főnök visszaindul a kikötőbe. Nagy adag vaníliafagylaltot raktak eléje. A főpincér forró csokoládéöntettel kezdte locsolni, s mivel Armstrong egy szóval sem jelezte, hogy hagyja abba, addig csinálta, míg az ezüst szószostál ki nem ürült. A kanál körkörös mozgása ismét beindult, s meg sem állt, míg le nem kaparta az utolsó csepp csokoládét is a kehely oldaláról. A megüresedett kelyhet gőzölgő feketekávé váltotta föl. Armstrong változatlanul az öbölt kémlelte a távolban. Ha egyszer híre megy, hogy már 50 milliót sem tud összeszedni, égenföldön nem akad bank, mely szóba áll vele. A főpincér néhány perccel később visszatért, s meglepődve vette észre, hogy a kávé érintetlen. – Hozzak egy másik csészével, Mr. Armstrong? – kérdezte tiszteletteljesen suttogva. Armstrong nemet intett.

– A számlát, Henri. – És most utoljára fenékig itta a pezsgőspoharat. A főpincér elsietett, és szinte azonnal visszatért az ezüsttálcára rakott, összehajtott fehér papírdarabbal. Ez a vendég semmire sem szeretett várni, még a számlára sem. Armstrong szétnyitotta a papírlapot, de nem törődött a tartalmával. Hétszázhúsz frank, service non compri. Fölkerekítette ezerre, s aláírta. A főpincér az est folyamán első ízben elmosolyodott. Majd lehervad a mosolya, ha megtudja, hogy az étterem az utolsó a hitelezők hosszú sorában. Armstrong hátralökte a székét, s az összegyűrt szalvétát az asztalra dobva szótlanul távozott. Mentében jó néhány szempár kísérte, amikor meg kilépett a járdára, még egy tekintet tapadt rá. Nem vette észre, hogy egy fiatal matróz elüget a Sir Lancelot irányába. Armstrong végigment a sétányon, elhaladt az összebújó hajók mellett, melyek kikötöttek éjszakára, közben nagyokat böfögött. Rendesen élvezte a tudatot, hogy a Lancelot a legnagyobb hajó a kikötőben, persze csak ha a brunei szultán vagy Fahd király be nem tér éjszakára. Ma este viszont csak arra gondolt, vajon mennyit adnak érte, ha piacra kerül. Persze ha kiderül az igazság, ki a csoda akarná megvásárolni Richard Armstrong valahai jachtját? A kötelek segítségével feltornázta magát a hajóhídon; ott már várta a kapitány meg az első tiszt. – Azonnal indulunk. A kapitánynak szeme se rebbent. Tudta, Armstrong addig marad csak a kikötőben, míg muszáj, mert még az éjszaka közepén is csak a hajó csöndes ringása tudja elaltatni. Kiadta a parancsot az indulásra, Armstrong pedig kibújt a cipőjéből, és eltűnt odalent. A luxuskabinba benyitva látta, újabb faxhalmaz várja. Fölszedte őket, mert még mindig reménykedett, hogy valaki mentőövet dob neki. Az elsőt Peter Wakeham, az Armstrong Communications elnökhelyettese küldte, aki a jelek szerint még a kései óra ellenére is az íróasztalánál ül Londonban. „Kérlek, azonnal hívj föl” – így az üzenet. A második New Yorkból érkezett. A vállalat részvényei tovább zuhannak, a bankárok „vonakodva bár, de szükségét látták”, hogy saját részvényeiket is piacra dobják. A harmadik Jacques Lacroix-tól jött Genfből, aki megerősítette: mivel a bank a zárásig nem kapta meg az 50 millió dollárt, nincs más választásuk, mint… Az óra öt óra tizenkét percet mutat New Yorkban, tíz óra tizenkettőt Londonban, tizenegy óra tizenkettőt Sydneyben. Másnap reggel kilencre valószínűleg már saját újságainak címoldalait sem tudja befolyásolni, nemhogy Keith Townsend lapjait. Lassan levetkőzött, hagyta magáról leesni a ruhákat a padlóra egy kupacba. Aztán elővett egy üveg konyakot a pohárszékből, töltött egy nagy pohárral, s lerogyott a dupla ágyra. Ott feküdt mozdulatlan, miközben a motorok felzúgtak, s pillanatokon belül hallotta, hogy felhúzzák a horgonyt. A hajó lassan kifele indult a kikötőből. Teltek-múltak az órák, de Armstrong nem mozdult, csak a gömbölyű konyakospohárba töltött olykor. Aztán hallotta, hogy ágya mellett négyet üt a pici óra. Ekkor föltápászkodott, várt néhány pillanatig, majd letette a lábát a vastag szőnyegre. Bizonytalanul fölállt, s a kabin másik végébe ment, a fürdőszobába. A nyitott ajtó kampójáról levett egy nagy, krémszínű öltözőköpenyt, melynek zsebére arannyal volt ráhímezve: Sir Lancelot. Visszakacsázott a kabin ajtajához, óvatosan kinyitotta, s mezítláb kilépett a halványan megvilágított folyosóra. Habozott, bezárja-e az ajtót maga mögött, aztán megtette, a kulcsot meg a köpenye zsebébe csúsztatta. Mozdulatlan állt, míg meg nem győződött róla, hogy semmi más zaj nem hallatszik, csak a hajómotor ismerős zümmögése odalentről. Dülöngélve ment végig a szűk folyosón, s megállt a fedélzetre vezető lépcső aljában. Aztán lassan fölment, kétoldalt jó erősen kapaszkodva a kötelekbe. A lépcső tetejére érve kilépett a fedélzetre, s gyors pillantást vetett jobbra-balra. Egy lelket se látott. Tiszta, hűvös volt az éjszaka, az évnek ebben a szakaszában százból kilencvenkilenc ilyen.

Armstrong csöndben botorkált tovább, mígnem a motorház fölé ért – ez volt a hajó legzajosabb pontja. Kioldotta a fürdőköpenyét, hagyta, hogy a földre csússzon. Csak egyetlen pillanatig várt. Ahogy ott állt meztelenül a meleg éjszakában, és nézte a csöndes, fekete vizet, arra gondolt, vajon nem ilyenkor szokott-e elvonulni az ember szeme előtt egyetlen pillanatban az egész élete?

THE CITIZEN 1991. november 5. 2 Townsend a csőd szélén Townsend az irodájába menet odaszólt a titkárnőnek: – Üzenet? – Az elnök telefonált Camp Davidból, épp mikor maga fölszállt a gépre – mondta Heather. – Most meg melyik újságom bosszantotta föl? – kérdezte Townsend, s leült. – A New York Star. Azt hallotta, hogy holnap címlapon hozzák a bankszámláját – felelte Heather. – Több esély van rá, hogy holnap a saját bankszámlám egyenlege kerül a címlapokra – jegyezte meg Townsend, és ausztrál akcentusa a szokásosnál is erősebben érződött. – Más? – Margaret Thatcher faxolt Londonból. A mi feltételeinket fogadja el a két kötet kiadására, pedig Armstrong többet ajánlott neki. – Remélhetőleg egyszer nekem is ajánl majd valaki 6 millió fontot az emlékirataimért. Heather halványan elmosolyodott. – Még valaki? – Gary Deakins újabb idézést kapott a bíróságra. – Most meg miért? – A Truth tegnapi számában nemi erőszakkal vádolja a brisbane-i érseket a címlapon. – Az igazságot, a teljes igazságot és csakis az igazságot – mondta erre Townsend mosolyogva. – De csak míg növeli a példányszámot. – Sajnos kiderült, hogy a szóban forgó hölgy ismert laikus hitszónok, s évek óta az érsek családi barátja. Townsend hátradőlt a székében, s hallgatta a millió és egy problémát, mellyel a többi embernek szembe kell néznie az egész világon: a szokásos panaszokat politikusoktól, üzletemberektől, úgynevezett médiaszemélyiségektől, akik elvárnák tőle, hogy azonnal lépjen közbe, és mentse meg értékes karrierjüket a bukástól. Holnap ilyenkorra a legtöbbjük megnyugszik, de tucatnyi új lép a helyükbe, azok is éppilyen haragosak, éppily követelőző primadonnák lesznek. Tudta, valamennyi megörülne, ha meghallaná, hogy ő maga is közel áll a bukáshoz – s mindez azért, mert egy nyavalyás kis clevelandi bank elnöke követeli, hogy ma záróráig fizessen vissza egy 50 millió dolláros kölcsönt. Heather folytatta az üzenetek listáját – a többségük olyanoktól érkezett, kiknek neve semmit se mondott Townsendnak. Gondolatai eközben az előző napon mondott beszédén jártak. Cégeinek vagy ezer vezetője gyűlt össze a világ minden tájáról Honoluluban egy háromnapos konferenciára. A zárószónoklatban azt mondta nekik, hogy a Global Corp jól fölkészülve néz szembe az új médiaforradalom kihívásaival, jobban már nem is lehetne. Beszédét ezzel zárta: „A miénk az egyetlen cég, mely képes elvezetni a szakmát a XXI. századba.” A hallgatóság fölállt, és percekig tapsolt neki. Ő meg lenézett a zsúfolt teremben a bizakodó arcokra, s arra gondolt, vajon hányan gyanítják, hogy a Globalnak már csak pár órája van, és csődbe megy. – Mit csináljak az elnökkel? – kérdezte Heather már másodszor. Townsend visszazökkent a való világba. – Melyikkel? – Az amerikaival. – Várja meg, míg újból jelentkezik. Lehet, hogy már lecsillapodott. Közben beszélni akarok a Star főszerkesztőjével. – És Mrs. Thatcherrel?

– Küldessen neki egy halom virágot, s a kártyára ezt írja: „Emlékirataiból első számú bestsellert csinálunk Moszkvától New Yorkig”. – Londont ne írjuk hozzá? – Ne, azt ő is tudja, hogy ott szétkapkodják. – És mit csináljak Gary Deakinsszel? – Hívja föl az érseket, és mondja meg neki, hogy megcsináltatom az új tetőt a székesegyházra, amit annyira szeretne. Aztán várjon egy hónapig, és küldjön neki egy 10 ezer dolláros csekket. Heather bólintott, becsukta a jegyzettömbjét, és megkérdezte: – Beadhatom a telefonokat? – Csak Austin Piersont. – Townsend egy pillanatig hallgatott. – Azonnal kapcsolja, amint telefonál. Heather sarkon fordult és kiment. Townsend pördült egyet a forgószékben, s kibámult az ablakon. Megpróbált visszaemlékezni rá, mit mondott neki a pénzügyi tanácsadó, aki Honoluluból visszafelé fölhívta a magánrepülőgépen. – Most jövök Piersontól – mondta a hölgy. – Több mint egy óráig tartott, mégse tudott dönteni, mire eljöttem. – Nem tudott dönteni? – Nem. A végső döntés előtt ki kell kérnie a bank pénzügyi bizottságának véleményét is. – De hiszen fölsorakozott mögém az összes többi bank, akkor most Pierson hogyhogy nem képes… – Lehet, hogy ő is megteszi, nagy a valószínűsége. De ne feledje, ő egy kicsi ohiói bank elnöke. Nem érdekli, hogyan dönt a többi bank. És magának olyan rossz volt a sajtója az elmúlt hetekben, hogy Piersont csak egyvalami izgatja. – Mi? – Hogy fedezze magát hátulról – mondta a hölgy. – De hát nem érti, hogy visszalép az összes többi bank, ha ő nem fogadja el az átfogó tervet? – Dehogynem, csak amikor ezt mondtam neki, vállvonogatva azt válaszolta: „Ez esetben vállalnom kell a kockázatot a többiekkel együtt.” Townsend elkáromkodta magát, mire E. B. hozzátette: – Azért egyvalamit megígért. – Mit? – Hogy amint dönt a bizottság, azonnal telefonál. – Milyen nagylelkű! Na és ha ellenem döntenek, akkor mi a teendő? – Tegye közzé a sajtónyilatkozatot, ahogy megállapodtunk – mondta E. B. Townsendot hányinger kerülgette. – És semmi más megoldás nem létezik? – Nem, semmi – felelte határozottan Ms. Beresford. – Most csak üljön szépen, és várja Pierson hívását. Nekem meg rohannom kell, ha el akarom kapni a következő gépet New Yorkba. Dél körül ott leszek. Townsend tovább tűnődött a hallottakon, s föl-alá járkált a szobában. A kandalló fölötti tükörben megigazította a nyakkendőjét – nem volt ideje átöltözni azóta, hogy leszállt a gépről, s ez meg is látszott rajta. Életében először nem tudott másra gondolni, mint hogy idősebbnek látszik a hatvanhárom événél. Hát csoda azok után, amiken E. B. közreműködése folytán az elmúlt hat hétben keresztülment? Persze ő ismeri el a legkészségesebben, hogy ha valamivel előbb kéri ki a hölgy tanácsát, akkor most nem függene a sorsa egy vacak kis ohiói bank elnökének telefonjától.

Townsend a készüléket bűvölte: szólaljon már meg. Semmi. Mégsem fogott bele a titkárnő által hátrahagyott levélhalmaz aláírásába. Gondolatait az szakította meg, amikor Heather visszajött, s átadott neki egy papírlapot. Nevek voltak rajta, ábécérendben. – Gondoltam, hasznos lesz – mondta Heather. Huszonöt éve dolgozott Townsendnál, tudta, nem olyan fából faragták, hogy tétlenül üljön és kivárjon. Townsend szokatlanul lassan húzta végig az ujját a nevek mellett. Egyik sem jelentett számára semmit se. Három név mellett csillag szerepelt, ami azt jelzi, hogy valaha a Global Corp alkalmazásában álltak. Ma egyébként a cégnek összesen harminchétezer alkalmazottja van, ebből harminchatezerrel sose találkozott. Hárman viszont, akik pályájuk valamely pontján neki dolgoztak, most a Cleveland Sentinel szerkesztőségének tagjai. Townsend azt se tudta, hogy létezik ilyen újság; tény viszont, hogy Cleveland Ohio állam legfontosabb városa. – Kié a Sentinel? – kérdezte abban a reményben, hátha tud valami nyomást gyakorolni rá. – Richard Armstrongé – felelte Heather minden további nélkül. – Már csak ez hiányzott. – Az a helyzet, hogy Cleveland körül százmérföldes körzetben egyetlen lap sincs a maga tulajdonában – folytatta a titkárnő. – Csak egy rádió a várostól délre, az is csak countryzenét nyom. E pillanatban Townsend szívesen elcserélte volna a New York Start a Cleveland Sentinellel. Megint a három megjelölt névre pillantott, de még mindig nem jutott eszébe róluk semmi. Fölnézett Heatherre. – Van köztük olyan, aki még szeret engem? – kérdezte, s megpróbált magára erőltetni egy mosolyt. – Hát, Barbara Bennett nem, az biztos – felelte Heather. – Ő most a Sentinel divatrovatának vezetője. Akkor rúgták ki a seattle-i helyi laptól, amikor maga átvette. Pert indított jogtalan elbocsátás miatt, s azt állította, olyasvalakit vettek föl helyette, akinek viszonya volt a főszerkesztővel. A végén kénytelenek voltunk peren kívül megegyezni vele. Az előzetes tárgyalások során azt mondta magáról: „pornógyáros, akit egyvalami érdekel csak: a mellbőség”. Maga meg utasítást adott, hogy soha egyetlen újságjához se kerüljön vissza. Townsend tudta, az ilyen nevek listája történetesen ezernél is többre rúg. Ezek mindegyike kéjjel mártaná a tollát a vérébe, ha a holnapi első kiadásba fogalmazhatná róla a nekrológot. – Ki az a Mark Kendall? – kérdezte. – Főmunkatárs a bűnügyi rovatnál. – mondta Heather. – Néhány hónapig a New York Star-nál dolgozott, de semmi nyoma, hogy érintkeztek volna egymással. Townsend tekintete megállt egy másik ismeretlen névnél, s várta, hogy Heather szállítsa az adatokat. Tudta, hogy titkárnője a legjobbat szokta hagyni utolsónak: még ő is szerette érezni, hogy képes befolyásolni a főnökét. – Malcolm McCreedy. Rovatvezető a Sentinelnél, a nagyriportokat gondozza. 1979 és 84 között nálunk dolgozott, a Melbourne Couriernál. Akkortájt mindenkit azzal traktált a szerkesztőségben, hogy maga meg ő ősidőktől fogva ivócimborák. Kirúgták, mert mindig késve adta le a cikkeket. A hírek szerint a lapindító értekezlet után azonnal a skót whiskyre irányult az érdeklődése, ebéd után viszont már mindenkire kiterjedt, aki szoknyát visel. Állításaival szemben semmi bizonyítékot nem találtam, hogy valóban találkoztak volna. Townsend csak bámult, milyen sok adatot tudott összeszedni Heather ilyen rövid idő alatt. Persze azzal is tisztában volt, hogy ennyi évi titkárnősködés után majdnem olyan jó kapcsolatokkal rendelkezik, mint ő.

– McCreedy kétszer nősült – folytatta Heather. – Mindkettő válással végződött. Az első házasságából két gyereke van: Jill huszonhét éves, Alan huszonnégy. Alan a cégnél dolgozik, a Dallas Comet apróhirdetés-rovatánál. – Ennél jobbat kívánni se lehetne – mondta Townsend. – McCreedy a mi emberünk. Nemsokára telefont kap rég nem látott komájától. Heather elmosolyodott. – Máris hívom. Reméljük, nincs elázva. Townsend bólintott, Heather pedig visszament a szobájába. És a sajtócézár, 297 lap tulajdonosa, melyeket szerte a világon több mint egymilliárd ember olvas, arra várt, hogy bekapcsolják egy alig harmincötezres példányszámú, ohiói helyi lap rovatvezetőjéhez. Fölállt, körbejárt az irodában, fogalmazta a kérdéseket, melyeket föl kellett tennie McCreedynek, s latolgatta sorrendjüket. Közben a falakra akasztott, bekeretezett lappéldányokra esett a tekintete: ezek tartalmazták a leghíresebb címlapsztorikat. New York Star, 1963. november 23.: „Dallasban meggyilkolták Kennedyt”. The Continent, 1981. július 30.: Károly és Diana esküvői fényképe alatt: „Holtomiglanholtodiglan”. The Globe, 1991. május 17.: „Richard Branson elvette a szüzességemet, állítja Virgin”. Townsend félmillió dollárt is megadott volna, ha láthatná a holnapi címlapokat. Az íróasztalon harsányan megcsörrent a telefon. Townsend gyorsan visszaült, és fölkapta a kagylót. – Malcolm McCreedy az egyesen – mondta Heather, s kapcsolta. Amint Townsend meghallotta a kattanást, beleszólt: – Malcolm, te vagy az? – Én bizony, Mr. Townsend – szólt egy meglepett hang, hamisítatlan ausztrál akcentussal. – Rég nem láttalak, Malcolm. Nagyon is régen, ez az igazság. Hogy vagy? – Jól, Keith. Jól vagyok – érkezett a válasz valamivel magabiztosabban. – És a gyerekek? – kérdezte Townsend, Heather odakészített cetlijére pillantva. – Jill és Alan, ugye? És ugye, Alan a cégnél dolgozik Dallasban? Olyan hosszú szünet következett, hogy Townsend már azt hitte, megszakadt a vonal. Végre McCreedy megszólalt: – Így van, Keith. Köszönöm, ők is jól megvannak. És a tieid? – A jelek szerint nem jutott eszébe, hányan vannak és hogy hívják őket. – Köszönöm, Malcolm, nagyon jól megvannak – mondta Townsend, szándékosan visszhangozva Malcolmot. – Na és hogy tetszik Cleveland? – Minden oké – mondta McCreedy. – De azért nem bánnám, ha visszamehetnék Ozba. Istenem, ha szombat délutánonként megint járhatnék a Tigers meccseire! – Nahát, én többek között épp ilyen ügyben kereslek – mondta Townsend. – Először viszont szükségem lenne egy kis tanácsra. – Ha tudok segíteni, Keith, bármiben. Rám mindig számíthatsz – mondta McCreedy. – De azért jobb, ha becsukom az irodám ajtaját – tette hozzá, miután megbizonyosodott, hogy a teremben minden második újságíró tisztában van a hívó fél személyazonosságával. Townsend türelmetlenül várt. – Itt vagyok, Keith. Miben állhatok szolgálatodra? – kérdezte a kissé elfulladt hang. – Mond neked valamit ez a név, hogy Austin Pierson? Újabb hosszú szünet következett. – Valami pénzügyes nagykutya, nem? Úgy emlékszem, az egyik banknak a vezére, de lehet, hogy biztosítónak. Maradj egy percet, megnézem, mi van róla a komputeren. Townsend megint várt egy sort, közben az járt az eszében, hogy ha az apja tett volna föl ilyen kérdést negyven évvel ezelőtt, órákig, vagy tán napokig is várnia kellett volna a válaszra.

– Megvan – szólt a telefonba a clevelandi hang néhány másodperccel később. – Most már tudom, honnét olyan ismerős a neve. Négy évvel ezelőtt hoztunk egy riportot vele, akkor vette át a Manufacturers Cleveland elnökségét. – Mit tudsz róla? – kérdezte Townsend. Úgy döntött, eleget pocsékolta az időt banalitásokkal. – Nem sokat – válaszolta McCreedy a képernyőt böngészve, s újabb billentyűket nyomott meg. – A jelek szerint az állampolgárok gyöngye. Alulról kezdte a bankszakmát, a helyi Rotary Klub pénztárnoka, metodista világi szónok, harmincegy éve ugyanaz a nő a felesége. Három gyerek, mind itt lakik a városban. – Nem tudsz valamit a gyerekeiről? McCreedy újabb billentyűket nyomott meg. – De. Az egyik biológiát tanít a helyi gimnáziumban. A másik ápolónő a városi kórházban, a legfiatalabbat meg épp most vették föl az állam első számú ügyvédi irodájába. Ha Austin Pierson úrral akarsz üzletelni, Keith, örömmel közlöm, hogy minden jel szerint feddhetetlen. Townsend egyáltalán nem volt elragadtatva. – Szóval semmi sincs a múltjában, amivel… – Tudomásom szerint semmi, Keith – mondta McCreedy. Gyorsan átfutotta öt éve készült jegyzeteit, hátha talál valami kis falatot volt főnökének. – Á, most már visszajött az egész. Fösvény, mint az egyszeri farmer, aki a bika alatt is borját keres. Nem volt hajlandó interjút adni munkaidőben. S tudod, mit kaptam a fáradságért, mikor este elmentem a házába? Egy pohár vizezett ananászlevet. Townsend úgy látta, Piersonnal is, McCreedyvel is zsákutcába jutott, nincs értelme a további beszélgetésnek. – Köszönöm, Malcolm – mondta. – Sokat segítettél. Ha megtudsz még valamit Piersonról, hívj föl. Már épp le akarta tenni a telefont, mikor a volt alkalmazott megkérdezte: – És mi az a másik, amiről beszélni akartál? Tudod, Keith, kezdtem remélni, hogy adódik valami Ozban, talán épp a Couriernél. – Elhallgatott. – Azt akarom mondani, Keith, hogy még kevesebbért is elmennék, ha megint neked dolgozhatnék. – Ezt nem felejtem el – mondta Townsend. – Nyugodj meg, Malcolm, ha bármi fölmerül, egyenest hozzád fordulok megint. Letette a kagylót, s pontosan tudta, hogy erről az emberről életében nem hall még egyszer. McCreedy nem tudott neki mást szállítani, csak azt, hogy Mr. Austin Pierson az erény mintaképe – nem éppen az a kategória, mellyel Townsendnak gyakran lenne dolga, és járatos lenne a kezelésében. Most is, mint mindig, E. B.-nek lett igaza. Nem tud mit tenni, csak ülni és várni. Hátradőlt, fölhúzta egyik lábát a másik alá. Az óra tizenegy óra tizenkét percet mutatott Clevelandben, négy óra tizenkettőt Londonban, három óra tizenkettőt Sidneyben. Este hatra valószínűleg már a saját újságjainak címoldalát sem tudja befolyásolni, nemhogy Richard Armstrongéit. Megint csöngött a telefon – tán nem McCreedy talált valami érdekeset Austin Piersonról? Townsend meg volt győződve róla, hogy nincs ember, kinek ne lenne legalább egyetlen picike kis piszkos rejtegetnivalója, amiről nem szeretné, ha kiderülne. Fölkapta a telefont. – Az egyesen az Egyesült Államok elnöke – mondta Heather. – A kettesen meg egy Austin Pierson nevű úr Clevelandból. Melyiket adjam először?

ELSŐ KIADÁS Születés, házasság, halál THE TIMES 1923. július 6. 3 Működik a kommunista gépezet Rutén zsidónak születni jár ugyan némi előnnyel, de annál több hátránnyal, és sok időnek kellett eltelnie, míg Lubji Hoch az előnyökbe is belekóstolhatott. Lubji a cseh-román-lengyel határra telepedett városka, Douski egy kicsi kőházában született. A pontos dátum felől sosem tudott megbizonyosodni, mivel a család nem vezetett följegyzéseket. Annyi bizonyos, hogy nagyjából egy évvel volt fiatalabb a bátyjánál, s egy évvel idősebb a húgánál. Anyja a karjába vette az újszülöttet, és rámosolygott. Tökéletes volt mindene, egészen a jobb lapocka alatti élénkvörös anyajegyig – az apjától örökölte. A házacska Lubji rabbi nagybátyjáé volt. A rabbi annak idején nemegyszer könyörgött Zeltának, ne menjen hozzá Sergei Hochhoz, a helybéli marhakereskedő fiához. A lány azonban nem merte bevallani neki, hogy terhes Sergeitől. És bár óhaja ellenére cselekedett, a rabbi a kis házat az ifjú párnak adta esküvői ajándék gyanánt. Lubji világrajövetelekor a négy helyiség már zsúfolva volt, s mire megtanult járni, öccse meg húga is született. Az apából nem sokat látott a család. Pitymallatkor elment hazulról, és sötétedésig elő sem keveredett. – Megy a dolga után – magyarázta Lubji anyja. – És mi a dolga? – kérdezte Lubji. – Ellátja a marhákat, amiket a nagyapád hagyott rá. – Anyjára igazán nem lehetett ráfogni, hogy azt a pár tehenet meg borjút csordának állítja be. – És hol dolgozik apa? – kérdezte Lubji. – A mezőn, a város túlsó végében. – És mi az a város? – kérdezte Lubji. Anyja türelmesen válaszolgatott, míg csak Lubji el nem szenderedett az ölében. A rabbi sose beszélt neki az apjáról, azt viszont sokszor mondogatta, hogy anyjának fiatalkorában számos csodálója volt, mert nemcsak a legszebb, hanem a legokosabb lánynak is tartották az egész városban. Aki így indul az életben, abból legalábbis tanítónő kellett volna váljon, mondta neki a rabbi – de hát most már csak az egyre szaporodó családdal tudja megosztani a tudását. Ám összes gyereke közül egyedül Lubji bizonyult fogékonynak e törekvésre. Ült az anyja szoknyáján, itta a szavait, s megjegyzett minden választ, amit a kérdéseire kapott. Ahogy teltek-múltak az évek, a rabbi fölfigyelt Lubji fejlődésére, ugyanakkor nyugtalanul leste, vajon a fiú tulajdonságaiban a család melyik ága kerekedik fölül. Aggodalmai akkor törtek ki először, amikor a fiúcska mászni kezdett, és fölfedezte a bejárati ajtót. Attól fogva ugyanis már nem a tűzhelyhez kötött anyjára figyelt, hanem az apját leste, hova indul reggelente. Amint állni tudott, az ajtókilincs után nyúlkált, és attól a pillanattól fogva, hogy megtanult járni, ki is lépett a házból – bele a nagyvilágba, ahol apja létezett. Hetekig megelégedett azzal,

hogy apja kézen fogja, s végigmennek az alvó város macskaköves utcáin, ki a mezőre, ahol papa legeltet. Lubji viszont hamar beleunt a tehenekbe: ezek csak ácsorognak, várják a fejést, aztán leborjaznak. Meg akarta tudni, mi folyik a városban, mely áthaladtukkor épp csak ébredezett. Douskit városnak nevezni voltaképp túlzás, hisz mindössze néhány utcából áll. Volt benne egy-két bolt, egy kocsma, egy pici zsinagóga – ide vitte anyja a családot szombat reggelente meg egy városháza, ahová sose lépett be. Lubji szemében azonban ez volt a világ közepe. Egyik reggel az apja se szó, se beszéd, kötelet vetett két tehén nyakába, és visszaindult velük a városba. Lubji boldogan ügetett a nyomában, s kérdésekkel nyaggatta, vajon mit akar kezdeni a tehenekkel. De apjától nem mindig szokott választ kapni a kérdésekre, s ha igen, se mindig értelmeset – nem úgy, mint anyjától. Lubji abbahagyta a kérdezősködést, mert mindig csak azt a választ kapta: „Majd meglátod”. Mire a város szélére értek, a marhákat már át is csalogatták az utcákon, a vásártér irányába. Apja hirtelen megállt egy zsúfoltnak aligha nevezhető részen. Lubji úgy döntött, semmi értelme, hogy megkérdje, minek választotta épp ezt a sarkot, mivel tudta, úgysem kap választ. Apa és fia csak állt csöndben. Beletellett jó kis idő, mire érdeklődő érkezett. Lubji lenyűgözve figyelte, ki hogyan járja körbe az állatokat. Egyesek megböködték őket, mások meg csak sose hallott nyelveken fejezték ki véleményüket az értéküket illetően. Ráébredt, mekkora hátrányt jelent apjának, hogy a három ország határára települt városkában egyetlen nyelvet beszél csak, és az ösztövér jószágot vizslató emberek többségének véleményét értetlenül hallgatja. Aztán apja kapott egy ajánlatot az egyetlen nyelven, melyet értett, s rögtön el is fogadta, nem próbált alkudozni. Több színes papiros gazdát cserélt, végül a tehenek is. Apja meg a piacra vonult, ott vett egy zsák búzát, egy rekesz krumplit, valamennyi gefilte halat, különféle ruhadarabokat, egy pár, suszterért kiáltó használt cipőt, ezt-azt, például szánkót meg egy nagy rézcsatot, melyről úgy gondolta, elkel a családban. Lubjinak föltűnt, hogy a vásárosokkal mindenki alkudozik, csak a papa adja meg nekik a kért összeget minden további nélkül, s ezt igen furcsállotta. Hazafelé menet apja betért a városka egyetlen kocsmájába, Lubjit meg kint hagyta az udvaron ücsörögve, hogy őrizze a portékát. A nap már eltűnt a városháza mögött, mire apja számos butélia sligovica elfogyasztása után dülöngélve előbukkant a kocsmából, s boldogan hagyta, hogy Lubji egyik kezével a holmival teli szánnal küszködjön, a másikkal meg őt gardírozza. Amikor anyja ajtót nyitott nekik, papa betántorgott, s lerogyott a matracra. Pillanatok múlva hortyogott. Lubji segített anyjának becipelni a vásárlást. De akárhogy dicsérte is a portékát, anyja láthatólag elégedetlen volt egész évi munkájuknak ilyen eredményével. Elrendezte, mi hova kerüljön, közben sűrűn csóválta a fejét. A zsák gabonát odaállították a konyha sarkába, a krumpli a rekeszben maradt, a hal az ablakba került. Ezután Zelta szemügyre vette a ruhákat: melyik kinek lesz jó. A cipő az ajtó mellé került: szükség szerint hordják majd. Utoljára a csatot rakta el, egy kis kartondobozba, s Lubji megfigyelte, hogy az apja felőli oldalon, az ágy alatt, egy kilazított padlódeszka alá rejti. Éjszaka, míg a család aludt, Lubji eldöntötte: ez volt az utolsó alkalom, hogy apjával tartott a mezőre. Másnap reggel, mikor papa fölkelt, Lubji belebújt az ajtó mellett hagyott cipőbe, bár lötyögött a lábán. Az apja után indult, de csak a város széléig követte, ott elbújt egy fa mögé. Megvárta, míg a papa eltűnik – az meg vissza se nézett, követi-e a kis trónörökös vagy sem.

A fiú sarkon fordult, s visszaszaladt a piacra. Ott töltötte az egész napot, mászkált a bódék közt, ismerkedett a kínálattal. Itt zöldséget meg gyümölcsöt árultak, amott bútort vagy a háztartás kellékeit. És majd mindenki hajlandó volt kereskedni mindennel, ami csak egy kis haszonnal is kecsegtetett. Lubji élvezettel figyelte a kereskedők fogásait az alkudozásnál: egyesek hőzöngtek a vásárlók előtt, mások hízelegtek, a portéka eredetét illetően meg jóformán mindenki hazudott. Még inkább lenyűgözte Lubjit a sokféle nyelv, amit hallott. Hamar fölfogta, hogy a vásárlók legnagyobb része úgy jár, mint apja: rossz üzletet köt. Délután még feszültebben figyelt, akkorra már megértett néhány szót a számára ismeretlen nyelveken is. Este, mikor hazaért, száz meg száz kérdéssel árasztotta el az anyját, s most először tapasztalta meg, hogy néhányukra még ő sem tud válaszolni. Egy újabb, felelet nélkül maradt kérdésére csak ennyit mondott a mama: – Ideje, hogy iskolába adjalak, kicsikém. – Csak az volt a bökkenő, hogy Douskiban az ilyen piciket sehol se fogadták be az iskolába. Zelta úgy döntött, az első adandó alkalommal megtanácskozza a dolgot a nagybácsikájával. Hiszen akinek ennyi esze van, mint az ő fiacskájának, abból még rabbi is lehet! Másnap reggel Lubji meg se várta, míg apja mocorogni kezd, hanem belebújt az egyetlen pár cipőbe, és csöndben, nehogy fölkeltse a többi gyereket, kilopakodott a házból. Kirohant a piacra, s megint ott tekergett a bódék között; figyelte, hogyan rakosgatják ki az árusok a portékájukat. Hallgatta az alkudozást, s egyre többet értett a szavukból. Kezdte fölfogni, mire célzott az anyja, mikor azt mondta, hogy istenadta tehetsége van a kereskedéshez. Lubji ámulva nézte, hogy az egyik árus csirkét ad tizenkét gyertyáért, a másik meg két zsák krumpliért megválik egy sublóttól. Arrébb kecskét kínáltak kopottas szőnyegért, és egy szekérderék fa cserélt gazdát egy matrac ellenében. Ó, ha ő is tudna ilyen matracot vásárolni – hisz ez szélesebb meg vastagabb annál, amin az egész család alszik. Minden reggel kiment a piacra. Megtanulta, hogy az alku sikere nem az eladandó áru minőségétől függ, hanem attól, mennyire tudja az árus meggyőzni a vevőt, hogy szüksége van rá. Napok sem teltek bele, fölismerte, mennyivel jobban öltözködnek azok, akik a színes bankjegyekkel foglalkoznak, sőt a jó üzletkötéseknél kétségkívül sokkal jobb pozícióban vannak. Amikor apja úgy döntött, ismét eljött az ideje, hogy a vásárba hajtson két tehenet, a hatéves fiúcska ragaszkodott hozzá, hogy ő alkudozzon. Aznap este is az újdonsült kereskedő vezette haza apját. Csakhogy mikor az részegen ledőlt a matracra, anyja csak állt elképedve, mi mindent hozott haza a fia. Jó óráig tartott, míg anyja Lubji segítségével szétosztotta a portékát a családban, s azt meg el sem árulta neki a fiú, hogy még maradt egy színes papírdarabkája, amin tízes szám áll. Meg akarta tudni, mit kap érte. Másnap reggel Lubji nem ment egyenest a piacra. Először a Schull utca felé vette útját, mert meg akarta tudni, mit árulnak azokban a boltokban, melyeket anyja nagybácsikája időnként fölkeresett. Megállt a pék, a hentes, a fazekas meg a ruhabolt előtt, aztán az ékszerész, Lekski úr boltjánál posztolt – egyedül az ő neve volt aranybetűkkel fölfestve az ajtó fölé. Bámulta a kirakat közepére rakott melldíszt. Szebb, mint amit anyja évente egyszer, az új év ünnepén szokott fölvenni, s amiről azt mondta, családi örökség. Este odaállt a tűzhelyhez anyja mellé, aki a vacsorát főzte. Elmesélte neki, hogy a boltok ugyanolyanok, mint az árusok bódéi, csak épp házakban vannak, az utca felé meg kirakatuk nyílik, s amikor odadugta az orrát az üveghez, látta, hogy odabent majdnem mindegyik vevő papírszeletkékkel vásárol, és nem alkudozik a boltossal. Másnap Lubji visszament a Schull utcába. Elővette a papírszeletkét, s egy darabig tanulmányozta. Fogalma se volt róla, ki mit adna neki cserébe. Legalább egy óráig bámult a kirakatüvegen át, aztán nagy magabiztosan bement a péküzletbe, és odaadta a bankjegyet a pult mögött álló

embernek. Az elvette, s megvonta a vállát. Lubji reménykedve bökött egy cipóra a pék mögötti polcon, s meg is kapta. A művelet megelégedéssel töltötte el, megfordult, hogy távozzék, ám a boltos utánakiabált: – Ne feledd itt a visszajárót! Lubji visszafordult, nem tudta, mire céloz a pék. Aztán látta, hogy belerakja a bankjegyet egy pléhdobozba, kivesz belőle néhány érmét, s a markába nyomja. Odakint az utcán a hatéves gyerek nagy figyelemmel tanulmányozta az érméket. Egyik oldalukon számokat látott, a másikon meg egy ismeretlen férfi arcmását. Lubji fölbátorodott a tranzakción, és továbbment a fazekashoz. Itt az érmek feléért vásárolt egy tálat; remélte, anyja hasznát veszi majd. A következő állomás Lekski úr ékszerboltja volt. Tekintete a kirakat közepén díszelgő szép brosson nyugodott meg. Benyomta az ajtót, odament a pulthoz, és szembe találta magát egy öltönyös-nyakkendős öregúrral. – Neked meg mi kéne, kisfiam? – kérdezte Lekski úr a pulton áthajolva. – Meg akarom vásárolni azt a brossot a mamámnak – mondta Lubji a kirakatra bökve, s reménykedett, hogy meggyőzőnek hangzik. Kinyitotta a tenyerét, melyben ott lapult a reggeli bevásárlásból megmaradt, utolsó három pénzdarab. Az öreg nem nevette ki, hanem szépen megmagyarázta neki, hogy sokkal több érmére van szüksége, ha a brossot akarja megvenni. Lubji pirulva markolta föl a pénzét, és gyorsan ki akart menni. – Gyere vissza holnap – szólt utána az öreg. – Majdcsak találunk neked valamit. – Lubji elvörösödött, kirohant az utcára, és vissza se nézett. Aznap éjjel nem jött álom a szemére. Újra meg újra elmondta magában a Lekski úrtól hallottakat. Másnap reggel pedig ott várt már jó darabig a bolt előtt, mire az öregúr megjött és kinyitott. Lekski úr iskolájában az első lecke úgy hangzott, hogy akik ékszert tudnak vásárolni, azok nem korán kelő emberek. Az öregúrnak, aki a városka egyik elöljárója volt, annyira megtetszett a talpraesett hatéves gyerek, aki pár vacak pénzdarabbal beállít egy üzletbe, hogy az elkövetkező hetekben hajlandó volt a marhakereskedő fiából áradó kérdészuhatag megválaszolására. Nem telt bele sok idő, Lubji délutánonként rendszeresen betért pár percre a boltba. De mikor az öregúr kiszolgált valakit, mindig odakint várt. Csak akkor masírozott be, amikor a vevő már elment. Akkor odaállt a pulthoz, és szájából záporoztak az előző este kigondolt kérdések. Lekski úr elégedetten állapította meg, hogy Lubji soha nem kérdezi ugyanazt kétszer, és ha vevő lép be, gyorsan a sarokba vonul, és az újságba bújik. Forgatta ugyan a lapokat, ám az ékszerész nem tudta megállapítani, vajon olvassa-e, vagy csak a képeket nézegeti. Egy este, amikor Lekski úr bezárt, hátravitte Lubjit a bolt mögé, és megmutatta neki az automobilját. Lubjinak elkerekedett a szeme, mikor megtudta, hogy ez a csodálatos szerkezet magától mozog, nem kell elébe lovat fogni. – De hiszen lába sincsen! – kiáltott föl hitetlenkedve. Kinyitotta az ajtaját, s bekászálódott Lekski úr mellé. Az öregúr elfordította az indítógombot, s ekkor Lubjit egyszerre fogta el hányinger meg félelem. S mégis, bár alig tudott kikukucskálni a műszerfal fölött, pillanatokon belül legszívesebben már helyet is cserélt volna Lekskivel. Lekski úr megkocsikáztatta Lubjit a városban, s a házuk előtt tette ki. A gyerek azonmód berohant a konyhába, és odakiáltotta az anyjának: – Egyszer nekem is lesz autóm. Zelta megmosolyogta, s nem mondta, hogy még a rabbinak is csak biciklije van. Tovább szoptatta a legkisebbik gyereket, s közben fogadkozott, ez az utolsó. Az új jövevény miatt Lubji már nem fért föl a matracra a testvérei mellé. Az utóbbi időben meg kellett elégednie a rabbi régi újságjaival, ezeket terítették neki szét a sutban fekhely gyanánt. Amint besötétedett, megindult a harc a gyerekek közt a matrac helyeiért: a Hoch család nem tehette meg, hogy csekélyke gyertyakészletét a nap meghosszabbítására pazarolja. Lubji

éjszakánként a tűzhelyen fekve Lekski úr automobilján jártatta az eszét, s próbálgatta, hogyan bizonyítsa be, hogy anyjának nincs igaza. Aztán eszébe jutott a bross, amit anyja csak a zsidó újév ünnepén szokott föltűzni. Számolásba fogott az ujjain, s kiszámította, hogy még hat hétig várnia kell a tervvel, amit fontolgat egy ideje. Lubji az új év előtti éjszaka nagy részét ébren töltötte. Attól fogva, hogy anyja felöltözött, le nem vette a szemét róla – jobban mondva, a brossról. Az istentisztelet után, a zsinagógából kilépve Zelta meglepődve tapasztalta, hogy hazafele menet Lubji a kezébe kapaszkodik – hároméves kora óta nem esett meg ilyesmi. Amikor hazaértek, Lubji törökülésben letelepedett a tűzhely sarkába, s figyelte, hogyan kapcsolja ki anyja a picike ékszert s szedi le a ruhájáról. Zelta egy pillanatra az örökségre bámult, aztán letérdelt, fölemelte az egyik matrac melletti padlódeszkát, s nagy gonddal visszarakta a deszka alá, a régi dobozba. Lubji olyan csöndben bámult, hogy anyja fölfigyelt, s megkérdezte, nincs-e valami baja. – Semmi bajom, mama – felelte Lubji. – Csak itt az új év, s azon gondolkodom, mit kezdjek magammal. – Anyja elmosolyodott; még mindig éltette a remény, hogy ebből a gyerekből rabbi lesz. Lubji csak ült szótlanul, és a doboz problémáján gondolkodott. Nem érzett bűntudatot, hogy olyasmire készül, amit anyja bűnnek szokott nevezni, mivel meggyőzte magát, hogy még év vége előtt mindent visszarak, senki nem tud meg semmit. Aznap éjszaka, amikor a család minden tagja nyugovóra tért a matracon, Lubji is összekuporodott a sutban, és úgy tett, mintha aludna, míg meg nem győződött róla, hogy a többiek elszenderedtek. Hatan zsúfolódtak össze, kettő fejtől, kettő lábtól, az anyja meg az apja a két végén, s tudta, hogy az álom kivételes állapot a nyugtalan testeknek, ritkán tart néhány pillanatnál hosszabban. Amikor megbizonyosodott, hogy senki sincs ébren, óvatosan, a fal mentén megkerülte a matracot. Apja olyan zengzetesen horkolt, hogy Lubji attól félt, bármikor fölébred valamelyik testvére, és meglátja. Lélegzet-visszafojtva tapogatta a padlódeszkákat, kereste, melyik jár ki. A másodpercek már percekbe váltottak, mire az egyik deszka végre megmozdult kicsit. Lubji lenyomta az egyik végét az egyik kezével, így lassan fölfele tudta fordítani a másikkal. Benyúlt a lyukba, s érezte, hozzáér valaminek a széléhez. Megfogta, s lassan kihúzta a papírdobozt, aztán visszaengedte a deszkát a helyére. Mozdulatlanul várt, bizonyos akart lenni, hogy senki se vette észre, mit csinál. Egyik öccse forgolódott álmában, húgai nyöszörögve követték a mozdulatát. Lubji kihasználta a csöndes felfordulást, visszalopakodott a fal mentén, s csak az ajtónál állt meg. Fölkapaszkodott a térdelő helyzetből, s a kilincs után tapogatózott. Izzadt a tenyere, mire megtalálta, s lassan lenyomta. Azelőtt észre se vette, milyen nyikorgós az öreg rugó. Lélegzetét visszafojtva lépett ki a házból, és becsukta maga mögött az ajtót. Magához szorította a kartondobozt, s megiramodott, minél messzebbre a háztól. Nem nézett hátra, de ha megteszi, meglátta volna anyja bácsikáját, aki a velük szomszédos, nagyobb házból figyelte. – Ettől féltem – motyogta a rabbi. – Az apja családjára ütött. Látótávolságon kívül kerülve Lubji végre először pislogott bele a dobozba, ám a holdvilágnál sem tudta kivenni tartalmát. Továbbment, mert attól félt, meglátja valaki. A város központjába érve izgatottan és remegve leült a vizet nem látott szökőkút lépcsőjére. De percekbe tellett, mire világosan ki tudta venni a dobozkába rejtett kincseket. Két rézcsatot talált benne, különféle gombokat, köztük egy nagy fénylőt meg egy régi pénzérmét, melyen egy cár feje volt. A doboz sarkában pedig ott lapult a legcsábítóbb kincs: a kicsi, kerek, ezüst melltű, körös-körbe kirakva kicsi kövekkel, melyek megcsillantak a kora reggeli napfényben.

Amikor a városháza órája hatot ütött, Lubji a hóna alá fogta a dobozt, és a piac felé vette útját. Az árusok közé érve leült két bódé között, és mindent kiszedett a dobozból. Aztán lefele fordította, és minden tárgyat kirakott a sima, szürke lapra. A melltűt a legfeltűnőbb helyre, középre rakta. Alighogy elkészült, már meg is állt előtte egy ember, vállán nagy zsák krumpli, és a portékát vizslatta. – Ezért mit kérsz? – kérdezte a férfi csehül, és a nagy, fényes gombra mutatott. A fiúnak eszébe jutott, hogy Lekski úr sose válaszolt kérdésre, hanem visszakérdezett. – Mit tud adni érte? – kérdezte az ember anyanyelvén. A gazda leengedte a zsákot a válláról. – Hat szem krumplit – mondta. Lubji a fejét rázta. – Ilyen értékes holmiért legalább tizenkettő jár – mondta, és föltartotta a gombot a napfényben, hogy a vevő jobban láthassa. A gazda mogorva képet vágott. – Kilenc – bökte ki. – Nem – felelte Lubji határozott hangon. – Ne feledje, nálam az első ár az utolsó ár. – S remélte, úgy hangzik, mint Lekski úr, mikor nehéz ügyféllel tárgyal. A gazda megrázta a fejét, vállára vette a zsák krumplit, azzal elballagott a városközpont felé. Lubji azon gondolkodott, rosszul tette-e, hogy nem fogadta el a kilenc krumplit. Szitkozódott, aztán újrarendezte a portékát a doboz tetején, hogy jobban érvényesüljenek, és a melltűt a közepén hagyta. – Mennyit kérsz ezért? – kérdezte egy újabb vevő, és a melltűre mutatott. – Mije van cserébe? – kérdezte Lubji, ezúttal magyarra váltva. – A legfinomabb búzámból egy zsákkal – mondta a gazda, és levett egyet a zsákokkal megrakott szamárról, s Lubji elé lökte. – És mire kell a tű? – kérdezte Lubji, eszébe idézve Lekski úr egy másik fogását. – Holnap van a feleségem születésnapja – magyarázta a gazda. – Már tavaly is elfelejtettem neki ajándékot venni. – Elcserélem ezt a szép örökséget, ami a családom tulajdona volt nemzedékeken keresztül – mondta Lubji, és a magasba tartotta a tűt, hogy a gazda jobban lássa. – Cserébe azt a gyűrűt kérem az ujjáról… – De az arany ám – nevetett a gazda. – A te melltűd meg csak ezüst. – …meg a zsák búzát – mondta Lubji, mint aki nem tudta befejezni a mondatot. – Nem vagy te eszednél – felelt a gazda. – Ezt a tűt valaha egy igen előkelő nemesasszony viselte, akire aztán nehéz idők jöttek. Föl kell tehát tennem a kérdést: vajon nem érdemli meg az az asszony, aki gyerekeket szült magának? Lubjinak ugyan fogalma se volt, van-e gyereke a gazdának, vagy sincs, de folytatta: – Vagy ebben az évben is megfeledkezik róla? A magyar gazda csendben gondolkodott a gyermek szavain. Lubji visszarakta középre a melltűt, és bámulta, a gyűrűre rá se nézett. – A gyűrűt nem bánom – mondta végül a gazda –, de búzát nem adok hozzá. Lubji összeráncolta a homlokát, úgy tett, mintha gondolkodna az ajánlaton. Fölkapta a tűt, megint megnézte a napfényben. – Hát jó – mondta végül sóhajtva. – De csak mivel születésnapja van a feleségének. – Lekski úr arra tanította, hogy mindig hagyja, hadd érezze a vevő, ő nyeri az alkudozást. A gazda gyorsan levette a vastag gyűrűt az ujjáról, és elvette a melltűt. Alighogy lezajlott a vásár, visszatért Lubji első vevője egy nagy ásóval. Félig telt krumpliszsákját ledobta a fiú elé. – Meggondoltam magam – mondta csehül. Megadom a tizenkét szem krumplit a gombért. Lubji a fejét rázta.

– Most már tizenötöt kérek érte – mondta, és föl se nézett. – De hiszen az imént még tizenkettőt mondtál! – Igen ám, de azóta maga is elcserélt fél zsák krumplit, s gondolom, a jobbik felét, azért az ásóért – mondta Lubji. A gazda habozott. – Jöjjön vissza holnap – mondta Lubji. – Akkor már húszat kérek. A cseh gazda arcára visszatért a mogorvaság, de most nem kapta föl a zsákját. – Elfogadom – mondta dühösen, és kezdte kiszedni a krumplikat a zsák tetejéről. Lubji megint csak a fejét rázta. – Most meg mit akarsz még? – kiabált a gazda a fiúra. – Azt hittem, megegyeztünk. – Maga jól megnézte az én gombomat, én viszont nem láttam a maga krumpliját – mondta a gyerek. – Úgy illik, hogy én válasszak, nem maga. A gazda megvonta a vállát, kinyitotta a zsákot, és megengedte a gyereknek, hogy jó mélyen kotorásszon benne, és kiválogassa a tizenöt szem krumplit. Lubji aznap nem árult többet. Amikor az árusok csomagolni kezdtek, ő is összeszedte a szerzeményeit, a régieket meg az újakat is. Belerakta őket a kartondobozba, és első ízben fogta el az aggodalom, mi lesz, ha anyja fölfedezi, miben mesterkedik. Lassan átvágott a piacon, a város másik végébe ment, s megállt ott, ahol az út két keskeny ösvényre szakad. Az egyik a mezőre vezetett, ahol az apja őrizte a marhákat, a másik meg az erdőbe. Lubji jól megnézte a városba vezető utat, nem követte-e valaki, aztán eltűnt a bokrok közt. Kisvártatva megállt egy fánál. Olyat választott ki, amit biztosan fölismer, ha megint erre jön. Kis gödröt ásott a tövében a puszta kezével, és beletemette a dobozt a tizenkét szem krumplival együtt. Jól elrendezte, hogy ne lássék jele, hogy itt bármit elrejtettek, aztán lassan visszasétált az útra, közben számolta a lépéseket. Kettőszázhét. Még visszanézett egyszer az erdőre, aztán keresztülvágott a városon, s meg sem állt a házuk ajtajáig. Ott kicsit szusszant egyet, aztán bement. Anyja már merte a híg répalevest a tányérokba, és ha Lubji nem veszi elő a három szem krumplit, bizony nem menekülhet meg a kérdezősködéstől, hol töltötte a napját. A testvérei azonban diadalüvöltéssel fogadták az ajándékot. Anyja a fazékba ejtette a merőkanalat, úgy bámult rá. – Loptad őket, Lubji? – kérdezte csípőre tett kézzel. – Dehogy, mama – felelte Lubji. Zelta megkönnyebbült, és elvette a krumplikat. Egyenként megmosta őket a vödörben, ami mindig szivárgott, ha a felénél magasabban állt benne a víz. Lemosta róluk a földet, aztán körmével meghámozta. Kis darabokra vágta mindegyiket, s kettőt meghagyott a férjének. Sergeinek eszébe se jutott, hogy megkérdezze, honnét szedte a fia a legjobb ételt, amihez foghatót napok óta nem evett. Aznap este Lubji már sötétedés előtt elaludt; kimerítette az első nap, melyet kereskedőnek fölcsapva töltött. Másnap reggel még apja ébredése előtt elment hazulról. Megállás nélkül szaladt az erdőbe, kiszámolta a kettőszázhét lépést, a fa tövénél megállt, és kiásta a dobozt. Azzal visszament a városba, s figyelte, hogyan állítják föl a bódékat az árusok. Most a piac másik végében telepedett le két bódé közé. Ám mire a küszködő vevők őhozzá értek, már vagy túladtak portékájukon, vagy nemigen érdekelte őket az üzlet. Aznap este Lekski úr elmagyarázta neki, mi a kereskedés három legfontosabb szabálya: pozíció, pozíció és pozíció. Másnap reggel Lubji a piac bejáratánál állította ki a dobozka tartalmát. Rövidesen megállapította, hogy sokkal többen állnak meg szemügyre venni, és sokan mindenféle nyelven kérdezgették, nincs-e kedve elcserélni az aranygyűrűt valamiért. Egyesek föl is próbálták, mekkora, ám annak ellenére, hogy jó pár ajánlatot kapott, Lubji nem tudott nyélbe ütni olyan üzletet, melyet előnyösnek ítélt volna meg. Épp a tizenkét szem krumplit próbálta

elcserélni három gombbal együtt egy vödörért, ami nem szivárog, amikor fölfigyelt egy hosszú, fekete kabátos, előkelő úriemberre, aki oldalt állt, és türelmesen várta, hogy befejezze az alkudozást. Ránézett, s abban a pillanatban, hogy fölismerte, fölkelt és köszöntötte: – Jó reggelt, Lekski úr! – s gyorsan intett a többi vevőnek, menjenek el. Az öregember előrelépett, lehajolt, és egyenként fölszedte a doboz tetején kirakott holmit. Lubji alig akart hinni a szemének, hogy az ékszerész is érdeklődik az áru iránt. Lekski úr először a cárfejes, régi pénzérmét vette szemügyre. Tanulmányozta egy darabig, de Lubji tudta, nem érdekli igazán az érme. Ez csak fogás, mielőtt megkérdezi a valóban megkívánt portéka árát, épp elégszer látta tőle. Sose áruld el, melyiket akarod megvenni – ezt vagy százszor is elmondogatta a fiúnak. Lubji türelmesen várt, hogy az öregember figyelme elérje a doboz közepét is. – És ezért mit kérsz? – kérdezte végül az ékszerész, fölkapva az aranygyűrűt. – Mit kínál érte cserébe? – kérdezett vissza a fiú. Akasztják a hóhért, gondolta. – Száz koronát – felelte az öregember. Lubji nemigen tudta, hogyan reagáljon, mert annak előtte tíz koronánál többet még senki nem ajánlott neki semmiért. Aztán eszébe jutott mentora aranymondása: Kérj háromszor annyit, és fogadj el kétszer annyit. Fölnézett a tanítómesterére. – Háromszáz korona. Az ékszerész lehajolt, visszarakta a gyűrűt a doboz közepére. – Kétszáz korona a végső ajánlatom – mondta határozottan. – Kétszázötven – reménykedett Lubji. Lekski úr egy darabig nem szólt, továbbra is a gyűrűt bámulta. – Kétszázhuszonöt – mondta végül. – De csak ha azt a régi pénzdarabot is odaadod melléje. Lubji rögtön bólintott, alig tudta leplezni örömét a tranzakció miatt. Lekski úr előhúzta az erszényét a kabátja belső zsebéből, átnyújtott kétszázhuszonöt koronát, és zsebre vágta a régi érmét meg a vastag aranygyűrűt. Lubji fölnézett rá, s arra gondolt, van-e még valami tanulnivalója tőle. Aznap már nem tudott több üzletet kötni, így aztán korán összecsomagolt, s a jól végzett munka után elégedetten a város közepe felé indult. Amikor a Schull utcába ért, vett egy vadonatúj vödröt tizenkét koronáért, egy csirkét ötért meg egy friss cipót a péktől egyért. Az ifjú kereskedő fütyörészve haladt a főutcán. Lekski úr boltja elé érve a kirakatra pillantott, eladó-e még az a szép melltű, amit az anyjának akart megvenni az újévi ünnep előtt. Nem akart hinni a szemének, meglepetésében a vödröt is leejtette. Egyre tágabbra nyílt a szeme. A melltű helyén a régi érme díszelgett, alatta felirat, hogy a fej I. Miklós cárt ábrázolja, a dátuma pedig 1829. Aztán az árat kereste a szemével. Az is ott állt a cédulán: „Ezerötszáz korona.”

MELBOURNE COURIER 1929. október 25. 4 Válság a Wall Streeten: összeomlott a tőzsde Másodgenerációs ausztrálnak születni jár ugyan némi hátránnyal, de annál több előnnyel, ám nem telt bele sok idő, Keith Townsend a hátrányokba is belekóstolt. Keith egy gyarmati időkből származó, nagy udvarházban született Toorakban 1928. február 9-én, délután 2 óra 37 perckor. Anyja még föl sem kelt a gyermekágyból, máris fölhívta a Szent András Fiúinternátus igazgatóját, s beíratta elsőszülött fiát az 1941-es tanévre. Apja első telefonhívása a melbourne-i krikettklub titkáránál csengett, s előjegyeztette fia tagságát, itt ugyanis tizenöt éves várólista volt. Keith apja, Sir Graham Townsend a skóciai Dundeeból származott el; a századelőn érkezett szüleivel együtt Ausztráliába egy marhaszállító hajón. Sir Grahamé volt a Melbourne Courier meg az Adelaide Gazette, s előző évben kapott nemességet a királynőtől. Ám a melbourne-i társaság egyes tagjai, akiknek családja már jóval korábban itt élt, és akik fáradhatatlanul dörgölték mindenki orra alá, hogy ők nem rabivadékok, vagy levegőnek nézték a laptulajdonost, vagy csak egyes szám harmadik személyben emlegették. Sir Grahamnek kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogysem a véleményükkel törődjön, vagy ha törődött is, hát nem mutatta. Olyanok közt érezte jól magát, akik újságnál dolgoztak, s olyanokkal barátkozott, akik a hétnek legalább egy délutánját az ügetőn töltötték. Ló vagy agár, az már nem számított Sir Grahamnél. Hanem Keith anyját már nem tudta ilyen egyszerűen elintézni a melbourne-i társaság, hiszen ősei közt volt egy magas rangú tengerésztiszt is, aki a brit hadiflotta első hadosztályánál szolgált. Ha egy nemzedékkel később jön a világra, a történet most róla szól, nem pedig a fiáról. Keith három közül a középső gyermek volt, s az egyetlen fiú. Apja a születésétől fogva utódjául szánta az újságszakmában, s e céltól vezettetve a valódi életre akarta nevelni. Keith hároméves korában tette első vizitjét apja nyomdájában, ahol a Melbourne Courier készült, s azonnal megrészegült a nyomdafesték szagától, az írógépek kattogásától meg a nyomdagépek zakatolásától. Attól fogva, amikor csak tehette, mindig az apjával tartott az irodába. Sir Graham nem tántorította el a fiát, sőt akkor sem zavarta el, amikor szombat délutánonként követte a lóversenypályára is. Lady Townsend helytelenítette az efféle dolgokat, s kötötte az ebet a karóhoz, hogy másnap reggel Keith ne mulassza el a templomot. Nagy csalódására azonban egyetlen fiacskájáról hamarosan kiderült, jobban szereti a bukmékereket, mint a papokat. Lady Townsend nagy elhatározást tett: megszakasztja e korai hanyatlást. Ellentámadásba lendült. Míg Sir Graham hosszú üzleti úton járt Perthben, ő nevelőnőt fogadott a gyerekek mellé. Florrie-nak igen egyszerűen hangzott a munkaköri leírása: vegye őket kezelésbe. Ám az ötvenes éveiben járó Florrie nem tudta fölvenni a harcot a négyéves Keithszel. Nem telt bele néhány hét, ott tartottak, hogy őneki kellett megígérnie, nem árulja el a mamának, mikor mennek az ügetőre. Lady Townsend végül fölfedezte a turpisságot, s megvárta, amíg esedékes férje évenkénti új-zélandi útja, aztán föladott egy hirdetést a londoni Times címoldalán. Három hónappal később Miss Steadman leszállt a hajóról Station Pierben, és szolgálatra jelentkezett Toorakban. Az ajánlólevelek jellemzése mindenben beigazolódott. A nevelőnő egy skót presbiteriánus tiszteletes második lánya volt, aki a dumfriesi Szent Lénárd Internátusban nevelkedett, s pontosan tudta, mit várnak tőle. Florrie mindig is rajongott a gyerekekért, azok is őérte, Miss Steadmanről azonban nemigen lehetett állítani,

hogy másért is rajongana, mint a hivatásáért, meg hogy elvégezze azt, amit kutya kötelességének tart. Ragaszkodott hozzá, hogy mindig, mindenki Miss Steadmannek szólítsa, és mindenkivel a társadalmi ranglétrán elfoglalt helye szerint bánt. A sofőr apró meghajlással, Sir Graham tisztelettel ejtette ki a nevét. Miss Steadman az érkezése napjától fogva úgy szervezte meg a gyerekek traktusát, hogy az még a Fekete Sereg valamely tisztjének is becsületére vált volna. Keith a törleszkedéstől a duzzogáson át a sírásig mindent bevetett, hogy beidomítsa, de hamar be kellett látnia, hogy nem tud rá hatni. Apja a segítségére sietett volna, ha anyja nem zengi örökké Miss Steadman dicséretét – különös tekintettel merész kísérleteire, hogy az ifiurat az anyaországi előkelőségek angol kiejtésére szoktassa. Keith ötéves korában kezdte el az iskolát, és az első hét végén elpanaszolta Miss Steadmannek, hogy egyik fiú sem akar játszani vele. A nevelőnő úgy gondolta, nem az ő feladata, hogy elmesélje neki, mennyi ellenséget szerzett az apja az évek során. A második hét még rosszabbra sikeredett, mivel egy Desmond Motson nevű fiú állandóan szekálta Keitht. A fiú apja nemrégiben valami bányabotrányba keveredett, és napokig szerepelt a Melbourne Courier címlapján. Az sem javított a dolgokon, hogy öt centivel magasabb és több kilóval nehezebb volt, mint Keith. Keith nemegyszer arra gondolt, megbeszéli a dolgot az apjával. De mivel csak hétvégeken találkoztak, csupán annyira futotta, hogy vasárnap délelőtt a dolgozószobában meghallgatta apja véleményét a Courier és a Gazette előző heti számainak tartalmáról, aki aztán összehasonlította erőfeszítéseiket a riválisokéival. – „Jóindulatú diktátor”, micsoda gyönge szalagcím – jelentette ki apja valamelyik vasárnap délelőtt, amikor az előző napi Adelaide Gazette címlapjára esett tekintete. Néhány pillanattal később hozzátette: – Ennél már csak a cikk gyöngébb. Ezeket se szabad még egyszer címlap közelébe ereszteni. – De hiszen csak egy név szerepel a hasáb tetején – szólalt meg Keith, élénk figyelemmel követve apját. Sir Graham fölkuncogott: – Ez igaz, fiam, csakhogy a címet a címszerkesztő szokta adni, rendszerint jóval azután, hogy az újságíró a dolga végeztével hazamegy. Keith nem értette a dolgot, mire apja elmagyarázta, hogy a címeket néha még pillanatokkal a nyomdába küldés előtt is meg szokták változtatni. – A címekkel meg kell ragadni az olvasó figyelmét, különben nem veszi a fáradságot, hogy elolvassa a cikket. Sir Graham fölolvasott egy cikket az új német vezérről. Keith ekkor hallotta először Adolf Hitler nevét. – A fotó viszont remek – tette hozzá a papa, s rámutatott egy picike, fogkefebajszú ember képére, aki jobb kezét egyenesen a magasba emelte. – Sose feledd a régi, szakállas igazságot, fiam: egy kép többet ér, mint fél oldal szöveg. Hirtelen hangosan kopogtattak az ajtón; mindketten tudták, ilyen hangot csak Miss Steadman mutatóujja képes előidézni. Sir Graham arra gondolt, hogy a vasárnaponkénti kopogtatások ideje valószínűleg nemigen tér el pár másodpercnél jobban. – Tessék – mondta komolyan. A fiára viszont rákacsintott. Egyikük sem árulta el a többieknek, hogy Miss Steadmant csak Gruppenführernek hívják a háta mögött. Miss Steadman belépett, és miként az elmúlt év során minden egyes vasárnap, most is ugyanazokkal a szavakkal jelentette be: – Sir Graham, itt az idő, hogy Keith úrfi a templomba készülődjék.

– Te jó ég, Miss Steadman, már ilyen későre jár? – szokta mondani rá az apja, miközben Keitht az ajtó felé terelte. Keith nem szívesen hagyta el apja dolgozószobájának biztos menedékét, de követte Miss Steadmant kifelé. – Tudja, Miss Steadman, mit mesélt a papám? – kérdezte Keith a lehető legvastagabb ausztrál kiejtéssel; tudta róla, hogy bosszantja. – Fogalmam sincs, Keith úrfi – felelte a nevelőnő. – De akármit mondott is, remélhetőleg nem akadályozza meg, hogy odafigyeljen Davidson lelkész prédikációjára. – Keith borongós hallgatásba burkolódzott, ahogy fölmentek a lépcsőn a szobájába. Többet egy szót sem szólt, amíg be nem ült apja meg anyja mögé a Rolls Royce-ba. Keith tudta, hogy oda kell figyelnie a lelkész minden szavára, mert Miss Steadman lefekvés előtt a testvéreitől is, tőle is mindig visszakérdezte a beszéd legapróbb részleteit. Sir Graham örülhetett, hogy nem kell ilyen vizsgáztatáson átesnie. Három éjszaka a fáskamrában – érkezése után néhány héttel ezt a büntetést eszelte ki Miss Steadman annak, aki a prédikáció vizsgáján 80 százaléknál kevesebbet ér el. – Erősíti a jellemet – szokta mondogatni nekik. Miért is árulta volna el neki Keith, hogy olykor szándékosan rossz válaszokat ad, hisz három éjszaka a fáskamrában áldásos menedéknek bizonyul a nevelőnői kényuralom elől. Amikor Keith betöltötte a tizenegyedik életévét, szülei két olyan döntést hoztak, mely egész életére kihatott, s mindkettő meg is ríkatta. A Németország elleni hadüzenetet követően Sir Graham különleges megbízatást kapott az ausztrál kormánytól. Mint fiának megmagyarázta, ez azzal jár, hogy sok időt kell külföldön töltenie. Ez volt az egyik döntés. A másik napokkal azután született meg, hogy Sir Graham Londonba utazott. Keithnek helyet kínáltak a Szent András Internátusban, egy Melbourne környéki, bentlakásos fiúiskolában, amit anyja tanácsára el is foglalt. Egyik döntés nagyobb fájdalmat okozott, mint a másik. Eletében először hosszúnadrágot húzott, s könnybe lábadt szemmel ült az autóban az iskolai évnyitóra menet. Anyja egy matróna gondjaira bízta, akit a jelek szerint ugyanabból a fából faragtak, mint Miss Steadmant. Ahogy Keith belépett az ajtón, az első fiú, akit meglátott, Desmond Motson volt. Később pedig elborzadva fedezte föl, hogy nemcsak ugyanabba az épületbe, hanem egy hálóterembe is kerültek. Az első éjszakán le sem hunyta a szemét. Másnap reggel Keith ott állt az iskola nagytermének végében, s új igazgatója, Mr. Jessop szónoklatát hallgatta, aki valahonnét Angliából, egy Winchester nevű városból származott. Napokkal később az új fiú már fölfedezte, hogy Mr. Jessop számára a hideg zuhannyal egybekötött tízmérföldes mezei futás meríti ki a szórakozás fogalmát. Ez dukált a jó fiúknak, akik azután átöltözve, azonmód a szobájukba mentek, és Homéroszt olvastak eredetiben. Keith olvasmányai viszont az utóbbi időben majdnem kizárólag „harcoló hős fiaink” történeteire és a fronton elkövetett cselekedeteikre szorítkoztak, ahogy azokat a Courier közölte. Egy hónapnyi iskolai tartózkodás után szívesen cserélt volna velük. Első szünidejében Keith annyit mondott az anyjának, hogy ha az iskolás évek az ember életének legboldogabb évei, akkor nem sok reménnyel tekint a jövőbe. Anyjának is tudomására jutott, hogy fia magányos, alig van barátja. Keith egész héten egyetlen napnak örült csak – a szerdának, mert ilyenkor már délben elszabadult az iskolából, és lámpaoltásig vissza se ment. Amint kicsengettek, elbiciklizett hétmérföldnyire a lóversenypályára, s az egész délutánt itt töltötte nagy boldogságban a korlát meg a nyerteseknek elkerített térség között ingázva. Tizenkét éves létére már afféle lóversenyszakértőnek hitte magát, s csak arra vágyott, hogy több pénze legyen, és komolyabb fogadásokat köthessen. Az utolsó futam után a Courier kiadóhivatalába kerekezett, s figyelte,

hogyan gördülnek le a gépekről az első kiadás példányai, aztán villanyoltásra visszament az iskolába. Apjához hasonlóan ő is jobban érezte magát az újságírók és a lósport résztvevői között, mint a melbourne-i előkelő társaság ivadékaival. Mennyire vágyott rá, hogy egyszer a pályaválasztási tanácsadó tanár szemébe vágja: másra se vágyik, mint hogy apja egyik lapjánál, a Sporting Globe-nál lósportriporter legyen. Titkába azonban nem avatott be senkit, mert félt, visszajut anyjához, aki már célzott rá, hogy egyéb tervei vannak vele. Amikor kimentek apjával az ügetőre – sose árulta el anyjának meg Miss Steadmannek, hova mennek –, Keith figyelte, ahogy az öreg nagy összegű fogadásokat köt minden futamra, s olykor odalökött egy hatost a fiának is, hadd próbáljon szerencsét. Keith fogadásai eleinte apja választását tükrözték, ám meglepődve tapasztalta, hogy rendszerint végül üres zsebbel megy haza. Jó pár ilyen szerda délután után fölmérte, hogy legtöbb hatpennyse a bukmékerek vastag bőrzsákjaiban végzi, így aztán Keith úgy döntött, heti egy pennyt rászán a Sporting Globe-ra. A lapból megtudta, melyik zsoké milyen formában van, s melyik trénert meg tulajdonost jegyzi a Victoria Lóversenyklub. Ám még újonnan szerzett ismeretei birtokában is rendszeresen veszített. A félév harmadik hetében már rendszerint semmi se maradt a zsebpénzéből. Keith élete akkor változott meg, amikor fölfedezett egy hirdetést a Sporting Globe-ban, Szerencsés Joe könyvét, „Hogyan járjunk túl a bukméker eszén?” címmel. Rábeszélte Florriet, adjon neki kölcsön egy félkoronást, és elküldte a rendelést a hirdetésben megadott címre. Mindennap leste a postást, végre három hét múlva megérkezett a könyv. Attól kezdve az esti tanulószoba idején Szerencsés Joe váltotta fel Homéroszt a kötelező olvasmányok sorában. Kétszer is kiolvasta a könyvet, s meg volt róla győződve, hogy megtalálta a szisztémát, mellyel mindig nyerni lehet. Következő szerdán visszament az ügetőre, s nem értette, apja miért nem használta ki Szerencsés Joe bombabiztos módszerét. Aznap este Keith egy egész félévre szánt zsebpénzével szegényebben kerekezett haza. A kudarcért nem Szerencsés Joe-t tette felelőssé, hanem azt hitte, nem értette meg igazán a szisztémát. Harmadszor is elolvasta a könyvet, s ráébredt, hol tévesztette el a dolgot. A 71. oldalon Szerencsés Joe elmagyarázta, hogy az induláshoz némi tőke kell, csak így lehet túljárni a bukmékerek eszén. A 72. oldalon azt javasolta, hogy kezdjék tíz fonttal, s mivel Keith apja még mindig külföldön volt, anyja pedig a „ne légy se adós, se kölcsönadó” elvét vallotta, nem állt módjában azonnal bebizonyítani Szerencsés Joe igazát. Ezért úgy döntött, készpénzt kell szereznie valamiképp, s mivel az iskolai szabályzat szerint tanítási időben nem szabad pénzt keresni, azzal vigasztalódott, hogy újra elolvasta Szerencsés Joe könyvét. Ha ez lett volna a kötelező olvasmány, a legjobb eredménnyel zárja a félévi vizsgát. Félévkor Keith visszament Toorakba, s anyagi problémáit megtanácskozta Florrie-val. Az elmesélte, hogyan szoktak pénzt keresni a bátyjai a szünidőben. A tanácsokat meghallgatva Keith a rá következő szombaton visszament az ügetőre, de most nem azért, hogy fogadásokat kössön – még mindig nem volt fölösleges zsebpénze –, hanem hogy trágyát gyűjtsön az istállók mögött. Összeszedett egy zsáknyit a lapáttal, melyet Florrie-tól kapott, aztán rárakta a kerékpár kormányára, visszabiciklizett Melbourne-be, és a rokonok virágágyásaira terítette. Tíz nap alatt negyvenhétszer tette meg az utat a pályára meg vissza, és harminc shillinget vágott zsebre. Miután minden rokoni igényt kielégített, a szomszédokat vette sorra. A szünidő végére három font hét shilling négy pennyt gyűjtött össze. Anyjától is megkapta a következő félévre szóló zsebpénzt, egy fontot, s alig várta, hogy visszamehessen a lóversenypályára, és nagy vagyont nyerhessen. Csak az volt a gond, hogy Szerencsés Joe bombabiztos szisztémája szerint, lásd a 72. oldalt, majd újfent a 73-dikat: „Ne is próbálkozzék, akinek nincs tíz fontja.”

Keith kilencedszer is elolvasta volna a könyvet, ha Mr. Clarke, a nevelőtanár el nem kapja, ahogy a tanulószobán lapozgatja. Nemcsak hogy elkobozták tőle legféltettebb kincsét, s valószínűleg meg is semmisítették, hanem a nyilvános vesszőzés szégyenét is el kellett viselnie, melyet a nevelőtanár az egész iskola szeme láttára végzett el. Miközben lehajolt az asztalra, az első sorban ülő Desmond Motsonra esett a tekintete, aki nem tudta megállni kárörvendő mosoly nélkül. Aznap este, lámpaoltás előtt Mr. Clarke közölte vele, hogy biztosan ki is csapják, ha nem lép fel az érdekében. A fiú tudta, apja nem lett volna elragadtatva tőle – épp hazatérőben volt a Krím félszigetről, egy Jalta nevű városból –, és anyja sem, aki többször emlegette, hogy Angliába, egy Oxford nevű városba küldi majd egyetemre. Keitht azonban jobban érdekelte, hogyan szaporíthatná a pénzét tíz fontra. A félév harmadik hetében támadt egy ötlete a pénz megkétszerezésére, és bizonyosra vette, a följebbvalói sosem jönnek rá. Az iskola kantinja péntekenként öt és hat óra között szokott kinyitni. Hétfő reggelre a fiúk nagy része már felfalta az összes Cherry Ripest, elrágcsált számos zacskó burgonyapelyhet, és boldogan elkortyolt számtalan üveg Marchants limonádét. Igaz, átmenetileg ki voltak elégítve, Keith azonban bizonyosra vette, hogy többre vágynak. Kifundálta, hogy ilyen körülmények között a keddtől csütörtökig terjedő időszakban eszményi lehetőség adódik a kínálói piac kialakítására. Nem kell hozzá több, mint némi tartalék képzése a kantin legkapósabb árucikkeiből. Amint a többiek elfogyasztják heti ellátmányukat, némi haszonnal túlad rajta. A következő pénteken, a kantin nyitásakor Keith ott állt a sor elején. Az ügyeletes meglepődve látta, hogy az ifjú Townsend három fontot költ egy nagy karton mentolos cukorkára, egy még nagyobb doboz harminchat zacskós sült burgonyára, két tucat Cherry Ripesra és két rekesz Marchants limonádéra. Rögvest jelentette az esetet Keith nevelőtanárának. Mr. Clarke mindössze annyit mondott: – Csodálkozom, hogy Lady Townsend ennyi zsebpénzt ad a fiúnak. Keith az öltözőbe cipelte a zsákmányt, s ott elrejtette a szekrénye aljában. Aztán türelmesen várta, hogy elmúljék a hétvége. Szombat délután kibiciklizett a lóversenypályára, noha az iskolai válogatott mérkőzésén lett volna a helye. Nem volt szerencséje, egyetlen fogadást sem tudott kötni. Milyen különös, gondolta, hogy az ember mindig akkor tud tippelni a győztesre minden futamból, amikor nincs pénze. A vasárnapi istentisztelet után Keith ellenőrizte a tanári meg a diáktársalgót is, és örömmel állapította meg, hogy fogytán az étel- és italkészlet. A hétfő délelőtti szünetben figyelte a folyosón ácsorgó osztálytársait, ahogy csereberélik a maradék édességeket, kibontják az utolsó szelet csokoládéjukat, és elszopogatják a megmaradt limonádét. Kedden reggel egy sor üres üveg látványa fogadta az udvar sarkában levő szemétkosár mellett. Délutánra elérkezettnek látta az időt terve megvalósítására. A játékszünetben bezárkózott az iskola pici nyomdájába – a felszerelést apja adományozta előző évben. Bár meglehetősen elavult volt, s csak kézzel lehetett működtetni, Keith céljainak tökéletesen megfelelt. Egy órával később, amikor előbukkant, első bulvárlapjának harminc példányát tartotta kezében. Ebben bejelentette, hogy szerdánként öt és hat óra között alternatív kantin nyílik a felsősök öltözőjének tizenkilences szekrényénél. A lap másik oldalán föltüntette a kínálatot a kiigazított árakkal együtt. Keith a délutáni utolsó óra elején minden osztálytársának kiosztott egy-egy példányt pillanatokkal a földrajztanár belépése előtt. Úgy tervezte, ha a kísérlet beválik, a következő számmal elárasztja az iskolát.

Amikor Keith másnap reggel, néhány perccel öt óra előtt megjelent az öltözőben, a szekrénye előtt már sorban álltak a gyerekek. Gyorsan kinyitotta az öltözőszekrényét, s előráncigálta a dobozokat. Nem telt bele egy óra, s a teljes készlettől megszabadult. A legtöbb árucikkre legalább 25 százalékot rátett, így több mint egy font tiszta nyereséget könyvelhetett el. Egyedül Desmond Motson morgott Townsend csillagászati árai miatt. Ott álldogált a sarokban, s nézte, hogyan cserél gazdát a pénz. Az ifjú vállalkozó csak ennyit mondott neki: – Választhatsz. Vagy beállsz a sorba, vagy vársz péntekig. Motson kioldalgott az öltözőből, fojtott fenyegetéseket mormolva a bajsza alatt. Péntek délután Keith ott állt a kantinbeli sor elején. Megjegyezte, melyik cikk fogyott ki elsőnek, s ennek alapján szerezte be az új készleteket. Amikor Mr. Clarke-ot értesítették, hogy Townsend aznap négy font tíz shillinget költött a kantinban, beismerte, nem tudja hová tenni a dolgot, és úgy döntött, beszél az igazgatóval. Másnap Keith nem ment ki a lóversenypályára, hanem a hirdetmény második kiadását nyomtatta ki száz példányban – ezt osztja majd szét hétfőn, s nemcsak a saját osztályában, hanem a két alsóbb osztályban is. Kedden reggel, a XIX. századi brit történelem óráján az 1832. évi reformtörvény egy példányának hátlapján kiszámította, hogy ha így megy tovább, már három hét múlva összegyűlik a tíz font, amivel kipróbálhatja Szerencsés Joe csalhatatlan szisztémáját. A saját csalhatatlan szisztémája viszont kedd délelőtt, a latinórán kezdte fölmondani a szolgálatot. Minden bejelentés nélkül belépett az igazgató, és fölszólította Townsendot, azonnal jöjjön utána a folyosóra. – És az öltözőszekrény kulcsát is hozd magaddal – tette hozzá vészjóslóan. Szó nélkül mentek végig a hosszú, szürke folyosón, s közben Mr. Jessop egy papirost nyomott a kezébe. Keith nézte az árjegyzéket, amit folyamatosabban tudott volna fölmondani, mint a Kennedyféle latin nyelvtan táblázatait. „Mentolos cukorka – 8 penny, sült krumpli – 4 penny, Cherry Ripes – 4 penny, Marchants limonádé – 1 shilling. Légy a felsősök öltözőjében, a 19-es szekrénynél csütörtök délután pontosan öt órakor. Jelszavunk: Kiszolgálás érkezési sorrendben.” Amikor belépett az öltözőbe, Keith a nevelőtanárt meg a tornatanárt is ott találta az öltözőszekrénye előtt strázsálva. – Nyisd ki, Townsend – szólt az igazgató lényegre törően. Keith belerakta a picike kulcsot a zárba, s lassan elfordította. Kinyitotta az ajtót, s nézte, hogyan kukucskálnak azok négyen. Mr. Jessop meglepetéssel észlelte, hogy nincs abban semmi egy krikettütőn, egy pár viseltes lábszárvédőn meg egy gyűrött fehér ingen kívül, amiről lerítt, hogy hetek óta nem vették föl. Az igazgató mérges volt, a nevelőtanár meglepődött, a tornatanár zavarba jött. – Talán nem azt tetszettek elkapni, akit kellett volna? – kérdezte Keith a sértett ártatlanság szobraként. – Zárd be, és azonnal menj vissza az osztályba, Townsend – mondta az igazgató. Keith egy bőszítő fejbiccentés után engedelmeskedett, s lassan visszasétált a folyosón. Amikor visszaült a padba, ráébredt, határoznia kell, mit tesz. Megmentse-e a készletét és a befektetést, vagy árulja-e el, hol található, s egyszer s mindenkorra rendezze-e a régi számlát valakivel? Desmond Motson hátrafordult, s rábámult. Meg volt lepve, és csalódott volt, hogy Townsend ilyen hamar visszajött a helyére. Keith széles mosolyt küldött feléje. Abban a minutumban eldöntötte, melyiket választja a két lehetőség közül.

THE TIMES 1936. március 9. 5 Német csapatok a Rajna völgyében Lubji akkor hallotta először Adolf Hitler nevét, amikor a németek újra fölfegyverezték a Rajna völgyét. Anyja eltorzult arccal olvasta a beszámolókat a rabbi hetilapjában a Führer portyázásairól. Amint végzett egy-egy oldallal, továbbadta a legidősebb fiának. Csak akkor hagyta abba, mikor besötétedett, és nem látta már a szavakat. Lubji néhány perccel tovább tudott olvasni. – Ha Hitler ide is bejön, nekünk is sárga csillagot kell viselnünk? – kérdezte. Zelta úgy tett, mintha elszunyókált volna. Egy ideje már képtelen volt leplezni a többiek előtt, hogy Lubji a kedvence – pedig gyanította, hogy a fiú a ludas a szép melltű eltűnésében –, és büszkén figyelte, milyen jóképű, magas fiatalemberré cseperedik. Viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy rabbi legyen belőle, akármilyen ügyes kereskedőnek ígérkezik is, és ténykedésével, nem tagadta, az egész család jól jár. Ha ő már egyszer elvesztegette az idejét, fogadkozott, hogy a fiával ugyanez nem történik meg. Az elmúlt hat évben Lubji a délelőttöket a nagybácsikájánál töltötte a domboldalon álló házban, s vele tanult. Délben elengedték a piacra, nemrégiben saját bódét vett ott magának. Valamikor a barmicvó utáni hetekben az öreg rabbi Zelta kezébe nyomott egy levelet, melyben értesítik, hogy Lubji ösztöndíjat kapott az ostravai rabbiképzőbe. Ez volt az anya életének legboldogabb napja. Tudta, Lubji eszes, sőt talán rendkívülien okos fiú, de azt is tudta, hogy efféle ajánlatokat nemigen lehet szerezni a nagybácsi hírneve nélkül. Amikor Lubji meghallotta, hogy ösztöndíjat kapott, megpróbálta leplezni idegenkedését. A piacra csak délután járhatott ki, de így is keresett annyit, hogy a család minden tagját ellátta egy pár cipővel meg napi kétszeri étkezéssel. Meg akarta magyarázni az anyjának, hogy semmi értelme a rabbiskodásnak, s hogy nincs hőbb vágya, mint hogy üzletet építsen a Lekski úréval szomszédos, üres telken. Lekski úr becsukta a boltot egy napra, hogy az ifjú hallgatót elvigye az akadémiára. Az Ostraváig tartó hosszú úton elmondta neki, hogy reméli, egyszer majd, az iskola befejezése után átveszi az üzletét. Lubji azonmód vissza is akart fordulni, s csak nagy rábeszélésre kapta föl a picinyke bőrzsákot – előző nap ez volt utolsó beszerzése – s vonult be a masszív árkádok alatt az akadémiára. Ha Lekski úr nem teszi hozzá, hogy ajánlata csak az öt év elvégzése esetén érvényes, a fiú visszaugrik a kocsiba. Nem telt bele sok idő, Lubji ráébredt, hogy olyan szegény sorsú diák, mint ő, nem akad más az iskolában. Nem egy osztálytársa közvetlenül vagy közvetve a tudomására hozta, hogy nem szokott érintkezni az ő fajtájával. Hetek múltán Lubji arra is ráébredt, hogy a piacon szerzett kereskedői ismeretei nemigen hasznosulnak ezen a helyen; igaz, a legnagyobb elfogultsággal sem lehetett letagadni, milyen jó a nyelvérzéke. Ami pedig a sok tanulást, kevés alvást, nagy fegyelmet illeti, a Douskiból jött diákkal nemigen lehetett fölvenni a versenyt. Az első ostravai tanév végén Lubji a legtöbb tantárgyban az osztály legjobb tanulói közé került. Matematikából osztályelső lett, magyarból harmadik – ez lett a második anyanyelve. De még a főiskola igazgatójának is föltűnt, milyen kevés barátja van ennek a tehetséges gyereknek, és milyen magányos. De legalább nem is szekálta senki az istenadtát – egyszer próbálkozott valaki, az is kórházban végezte.

Amikor Lubji visszament Douskiba, meglepődött, milyen kicsi a város, milyen szegény a családja, s mennyire hozzászoktak, hogy minden gondjukat megoldja. Reggelente, mikor az apja kiment a mezőre, Lubji átsétált a rabbihoz, s folytatta tanulmányait. Az öreg tudós nagyra becsülte a fiú nyelvtudását, s bevallotta, matematikából már nem veszi föl vele a versenyt. Délutánonként Lubji kiment a piacra, s ha jó napja volt, keresett annyit, hogy az egész család jóllakott belőle. Megpróbálta öccseit megtanítani a kereskedésre, hogy délelőttönként az ő távollétében is kinyithassanak, de hamarosan belátta, reménytelen vállalkozás. Azt kívánta, bárcsak engedné az anyja, hogy otthon maradjon, megcsinálja az üzletét, s akkor mindenki jól járna. Zeltát azonban egyáltalán nem érdekelte, mit művel a fia a piacon; mindig csak tanulmányai felől kérdezgette. A leckekönyveit újra meg újra elolvasgatta, a szünidő végére már fel tudta volna mondani. Lubji eltökélte, hogy a következő évben még nagyobb örömet szerez neki, amikor hazaviszi az értesítőt. Amikor a hathetes szünidő véget ért, Lubji kelletlenül összecsomagolt a kis bőrszütyőbe, s Lekski úr jóvoltából visszaautózott Ostravába. – Áll még az ajánlat, hogy társulj velem – emlékeztette az öregúr –, de csak ha végeztél. Lubji a második iskolaévét töltötte, s a beszélgetések során Adolf Hitler neve majdnem annyiszor fölmerült, mint Mózesé. Naponta szöktek át a határon zsidók, akik beszámoltak a Németországban folyó szörnyűségekről, s Lubji azon törte a fejét, mit tud még a Führer kitalálni. Minden újságot elolvasott, ami csak a szeme elé került, akármilyen nyelven írták, akármilyen régi volt is. „Hitler keletre tekint”, olvasta az Ostrava címoldalán. A cikket nem tudta végigolvasni, mert az újság hetedik oldala hiányzott, ez azonban nem gátolta meg, hogy elgondolkodjék, mennyi időbe telik, hogy a Führer tankjai begördülnek Csehszlovákiába. Egyvalamiben biztos volt: Hitler felsőbbrendű fajába a magafajtája nem tartozik bele. A délelőtt folyamán feltárta félelmeit a történelemtanár előtt, ám az ő lelki szemei csak Hannibált látták, vajon képes-e átkelni az Alpokon vagy sem. Lubji fogta magát, becsukta megviselt történelemkönyvét, s kivonult a tanteremből, végig a folyosón az igazgatói lakás felé, mit sem gondolva a következményekkel. Megállt a küszöb előtt, melyet még sosem lépett át, egy pillanatig habozott, aztán merészen bekopogott. – Szabad – szólt egy hang. Lubji lassan kitárta az ajtót, s belépett az igazgató szobájába. Ott állt a szent ember vörös és szürke akadémiai talárban, fekete fejfedője alól kilógtak hosszú fekete fürtjei. – Feltételezem, hogy rendkívüli fontosságú ügyről van szó, Hoch – pillantott föl az íróasztaláról. – Igen, uram – jelentette ki Lubji bátran. De aztán inába szállt a bátorsága. – Hát akkor? – nógatta az igazgató kis szünet után. – Fel kell készülnünk rá, hogy pillanatok alatt el kell mennünk innét – bökte ki Lubji végül. – Számolnunk kell vele, hogy Hitler nemsokára… Az öregember rámosolygott a tizenöt éves fiúra, s legyintett. – Hitler százszor is megmondta, hogy nem akar több területet elfoglalni – jelentette ki olyasformán, mintha Lubji kisebbfajta tévedését javítaná egy történelemvizsgán. – Elnézést kérek a zavarásért, uram – mondta Lubji. Ráébredt, hogy akármilyen jó a rábeszélőképessége, ezt az élettől elrugaszkodott embert nem győzi meg. Ám ahogy teltek-múltak a hetek, a tanárai is, s végül az igazgató is belátta, hogy a szemük láttára íródik a történelem. Egy szeptemberi meleg reggelen az igazgató figyelmeztette a tanulókat, hogy csomagoljanak össze, másnap hajnalban indulnak. Nem lepődött meg, hogy Lubji szobáját már üresen találja.

Néhány perccel éjfél után egy német tankhadosztály átlépte a határt, és ellenállás nélkül Ostraváig nyomult. A katonák még a reggelire hívó csengőszó előtt feldúlták az akadémiát, és az összes diákot a várakozó teherautókra hurcolták. Egyetlen hallgató hiányzott az utolsó névsorolvasáskor: Lubji Hoch már előző este eltávozott. Minden holmiját begyömöszölte a kis bőrzsákba, s csatlakozott a magyar határ felé tartó menekültáradathoz. Imádkozott, hogy anyja ne csak a lapokat olvassa ki, hanem Hitler szándékait is, s hogy a családdal együtt megmeneküljön. Hallotta a friss híreket, hogy a németek összeszedik a zsidókat, és internálótáborba gyűjtik őket. Megpróbált nem gondolni arra, mi is történne a családjával, ha elkapnák őket. Amikor Lubji akkor este kilopódzott az akadémia kapuján, nem időzött annyit sem, hogy megnézze, miként járnak a helybéliek házról házra rokonaikat keresve, miközben mások lovas kocsira rakják holmijukat, amit persze rögtön utolér a leglassabb páncélkocsi is. Ezt az éjszakát nem éppen a személyes vagyontárgyak miatti aggodalommal kellett volna tölteni, s Lubji legszívesebben rájuk kiabált volna: a holmit nem lehet lelőni. De senki se állt le annyi időre, hogy meghallgassa a magas, jókötésű, fekete hajfürtös fiatalembert, aki az akadémia egyenruháját viselte. Mire a német tankok bekerítették az akadémiát, ő már jó pár mérföldet megtett a déli határ felé vezető úton. Lubji nem gondolt az alvással. Már hallani lehetett az ágyúdörgést, ahogy az ellenség nyugat felől bevonult a városba. Csak ment-ment, maga mögött hagyva azokat, akik egy élet birtoktárgyait húzták-vonták magukkal. Lehagyta a megrakott szamarakat, a nyikorgó szekereket, a kisgyerekes, öreg rokonos családokat, akik a leglassabban haladókhoz igazították lépésüket. Nézte, ahogy az anyák levágják fiaik hajfürtjeit, s mindent eldobálnak, ami zsidó voltukról árulkodik. Megállt volna, hogy tiltakozzék, de nem akarta vesztegetni a drága időt. Megfogadta, hogy soha semmi okkal meg nem tagadja a vallását. Jót tett neki az előző két akadémiai évben megszokott fegyelem: hajnalig bírta étel-ital nélkül. Akkor végre aludt egy keveset, először egy szekér hátuljában, aztán egy teherautó fülkéjében. Elhatározta, semmi se állhat az útjába, baráti országba megy. Bár a szabadság még 180 kilométernyire volt, Lubji háromszor látta fölkelni és lenyugodni a napot, mire a független magyar állam területét elértek kiáltásait meghallotta a menet elejéről. A leendő emigránsok csoszogó sorának végén ő is megállt. Három óra elteltével még mindig csak pár száz méternyit jutott előbbre, s az előtte állók arra készülődtek, hogy ott éjszakáznak. Aggódó szemek kémlelték a magasba emelkedő füstoszlopokat, és hallatszott a kérlelhetetlenül előrenyomuló német csapatok ágyúdöreje. Lubji megvárta, míg besötétedik, aztán az alvó családok mellett csendben előrelopózott, mígnem meglátta a határ fényeit. Lepihent egy árokba, s fejét a kis bőrszütyőre hajtotta. Amikor a vámtiszt másnap reggel fölvonta a sorompót, Lubji a sor elején várakozott. Ébredés után a mögötte állók csak annyit láttak, hogy egy fiatalember akadémiai öltözékben zsoltárokat énekel halkan, s nem merték megkérdezni, hogy került oda. A vámtiszt nem vesztegetett sok időt Lubji zsákjára. A határon átjutva a fiú egyenest Budapestre tartott, ez volt az egyetlen magyar város, melyről hallott. Újabb két nap és két éjszaka telt el, melynek során nagylelkű magyar családok osztották meg vele étküket, míg végre 1939. szeptember 23-án megérkezett a magyar főváros egyik peremkerületébe. Lubji nem akart hinni a szemének. Bizonyosan ez a világ legnagyobb városa, gondolta az elébe táruló látványról. Az első órákban csak rótta-rótta az utcákat, s minden lépéssel egyre jobban megrészegült. Végül lerogyott egy hatalmas zsinagóga lépcsőire, s mikor másnap reggel fölébredt, első dolga volt megkérdezni, hol a piac. Lubji megilletődve nézte a fedett bódék hosszú sorait; elnyúltak hosszan, amerre a szem ellátott. Egyesekben zöldséget árultak, másokban gyümölcsöt; néhány meg bútorral kereskedett, az egyik például csak képekkel, és voltak köztük bekeretezetlenek is.

Bár folyékonyan beszélte a nyelvet, a kereskedők csak annyit kérdeztek tőle, mikor fölajánlotta szolgálatait: – Na és mit árulsz? – Életében másodszor találkozott a problémával, hogy nincs cserealapja. Ott állt, és nézte a menekülteket, akik értékes családi örökségek darabjait csereberélték el, nemegyszer mindössze egy cipóért vagy egy zsák krumpliért. Hamarosan fölfogta, hogy a háborúban egyesek nagy vagyont tudnak felhalmozni. Lubji minden áldott nap munkát keresett. Éjszaka éhesen, kimerülve rogyott a járdára, ám elszántsága nem hagyott alább. A piacon minden kereskedő elutasította, így nem maradt más hátra, csak az utcasarki koldulás. Egyik nap estefelé elment egy idős asszony előtt, aki egy csendes utca sarkán az újságosbódéban ült. Észrevette, hogy vékony arany nyakláncán David-csillagot visel, s rámosolygott. Remélte, hogy az asszony megszánja, de az tudomást sem vett a mosdatlan fiatal bevándorlóról, hanem folytatta a munkáját. Lubji már épp továbbindult, mikor egy nála pár évvel idősebb fiatalember odasétált a bódéhoz, elvett egy doboz cigarettát meg gyufát, aztán fizetés nélkül távozott. Az öregasszony kisietett a bódéból, hadonászott és tolvajt kiáltott, de a suhanc csak megrántotta a vállát, s rágyújtott. Lubji utána rohant, s vállon ragadta: – Nem fizettél a cigarettáért – mondta neki. – Tűnj el a fenébe, nyavalyás tót – mondta az, s ellökte, és továbbindult. Lubji megint utánaeredt, most a karját kapta el. A suhanc másodszor is megállt, s minden további nélkül rátámadt. Lubji elhúzódott az ütés elől, így az ütés a levegőt érte a válla fölött. Ahogy a suhanc előrehajolt, Lubji jól kiszámított ütést mért a gyomorszájára, de olyan erővel, hogy az hátratántorodott, összerogyott, a cigarettát meg a gyufát pedig leejtette. Lubji most fedezte föl, mi egyebet örökölt még az apjától. Annyira meglepődött a saját erejétől, hogy egy pillanatra habozott, aztán fölkapta a cigarettát meg a gyufát. Otthagyta a gyomrát tapogató férfit, és visszaszaladt a bódéhoz. – Köszönöm – mondta az öregasszony, amikor visszaadta neki az áruját. – Lubji Hochnak hívnak – mondta ő, s mélyen meghajolt. – Engem meg Ceraninénak – válaszolta az asszony. Aznap este, amikor az asszony hazament, Lubji a bódé mögött aludt a járdán. Másnap reggel az asszony meglepődve látta, hogy még mindig ott van, egy felbontatlan köteg újságon ücsörög. Amint Lubji észrevette az asszony közeledtét, elkezdte kibogozni a kötegeket. Figyelte, ahogy az asszony szétválogatja őket, és kirakja az állványokra, hogy fölkeltsék a kora reggel munkába indulók figyelmét. A nap folyamán Ceraniné sok mindent elmondott a különféle lapokról, s meglepődött a fiatalember nyelvtudásán. Hamarosan fölfedezte, hogy szót tud érteni a menekültekkel is, akik otthoni híreket kerestek az újságokban. Mire másnap reggel Ceraniné megérkezett, Lubji már minden újságot elrendezett a tartókon. Egypárat még el is adott a korán kelő vásárlóknak. A hétvége közeledtével az asszony gyakran már el is szunyókált a bódé sarkában, s nem volt más dolga, mint olykor eligazítani Lubjit, ha a fiú nem tudott válaszolni egyik-másik vevő kérdésére. Péntek este Cerani asszony bezárt, aztán intett Lubjinak, hogy kövesse. Csendben mentek egy darabig, aztán megálltak egy picike ház előtt vagy másfél kilométerre a bódétól. Az öregasszony behívta, s bemutatta a férjének. Cerani úr megrökönyödött a hatalmas termetű, elhanyagolt fiatalember láttán, de megenyhült, mikor kiderült, hogy Lubji ostravai menekült zsidó. Vacsorára is ottmarasztotta. Elmenekülése óta ez volt az első alkalom, hogy Lubji asztalhoz ülhetett. Vacsora közben Lubji megtudta, hogy Cerani úrnak papírboltja van, onnét kerül áru az újságosbódéba is, ahol a feleség dolgozik. Kérdezgette a házigazdát visszamaradt példányokról, leárazásról, árrésről, alternatív készletekről. A lapkereskedő hamarosan kitalálta, miért szaladt meg a haszon a bódéban a héten. Miközben Lubji elmosogatott, a házaspár a konyha sarkában tanácskozott. Aztán Cerani asszony odaintette Lubjit, aki azt

hitte, itt az idő a távozásra. De a háziasszony nem mutatott neki ajtót, hanem fölvezette az emeletre. A lépcső tetején aprócska szoba nyílt, oda bevezette. Mindössze egy ágy, egy rozoga sublót meg egy pici asztalka állt benne, szőnyeg sem volt benne. Az öregasszony szomorúan pillantott az üres ágyra, rámutatott, aztán szó nélkül, gyorsan kiment. A fiatalembert annyi országból fölkeresték a bevándorlók egy kis beszélgetés végett, hogy az első hónap végére a kicsi bódé bevétele majdnem megkétszereződött. Mintha valamennyi újságot kiolvasta volna, mind azt tudakolta tőle, mi hír járja a szülőföldjükön. A hónap végén Cerani úr átadta neki első havi keresményét. Aznap este a vacsoránál szólt neki, hogy hétfőn őhozzá menjen a boltba, hadd tanuljon kicsit a szakmáról. Ceraniné csalódottan nézett, noha az ura megnyugtatta, csak egy hétig tart az egész. A boltban Lubji hamar megjegyezte az állandó vevők nevét, kedvenc újságjaikat meg cigarettájukat. A második héten fölfigyelt egy bizonyos Farkas úrra, aki az utca túloldalán a konkurens boltnak a tulajdonosa volt, de mivel Ceraniék sosem beszéltek róla, ő sem hozta szóba a témát. Vasárnap este Cerani úr annyit mondott a feleségének, hogy a fiatalember a boltban marad. Az asszony nem lepődött meg. Lubji reggelente négykor kelt, s kinyitotta a boltot. Hamarosan már a bódéba is ő szállította a lapokat, s kiszolgálta az első vevőket, mire Ceraniék megreggeliztek. Ahogy teltek-múltak a hetek, Cerani úr mind később és később érkezett a boltba, s amikor este kasszát csinált, egykét pénzdarabot mindig csúsztatott Lubji kezébe. Lubji egymásra rakta az érméket az ágya melletti asztalkán, s amikor összegyűlt tíz, beváltotta őket papírpénzre. Éjszaka ébren hánykolódott, arról álmodozott, hogy ha Ceraniék nyugdíjba mennek, átveszi a papírboltot meg a bódét. Az utóbbi időben már úgy bántak vele, mint a saját gyerekükkel. Apró ajándékokat kapott tőlük, s Cerani asszony megölelte lefekvés előtt. Ilyenkor Lubjinak mindig az anyja jutott eszébe. Lubji szerette volna, ha teljesül vágya, hogy amikor Cerani úr egy nap vagy egy hétvégén nem megy be a boltba, akkor arra menjen vissza, hogy a bevétele valamelyest nőtt. Valamelyik vasárnap délelőtt Lubji hazafelé tartott a zsinagógából, s észrevette, hogy követik. Megállt, megfordult, s néhány lépésre maga mögött meglátta Farkas urat, a rivális hírlapkereskedőt az utca túloldaláról. – Jó reggelt, Farkas úr – köszönt neki Lubji, és megemelte széles karimájú, fekete kalapját. – Jó reggelt, Hoch úr – felelt a másik. Lubjinak idáig eszébe se jutott, hogy őt Hoch úrnak is lehet szólítani. Hiszen alig töltötte be a tizenhetedik évét. – Velem akar beszélni? – kérdezte Lubji. – Igen, Hoch úr, magával – mondta Farkas úr. Odalépett hozzá, és zavartan állt egyik lábáról a másikra. Lubjinak eszébe jutott Lekski úr tanácsa: „Ha a vevő idegesnek látszik, ne szólj egy szót se.” – Arra gondoltam, állást kínálok magának az egyik boltomban – szólalt meg végül Farkas úr, s ránézett. Lubji most hallotta először, hogy Farkas úrnak nem csak egy boltja van. – És milyen állást? – kérdezte. – Boltvezető-helyettesit. – Mekkora fizetéssel? – Mikor Lubji meghallotta az összeget, nem fűzött hozzá semmit, bár a heti száz pengő majdnem kétszerese volt annak, amit Cerani úrtól kapott. – És hol tudnék megszállni? – Van egy kis szoba a bolt fölött – mondta Farkas úr –, szerintem nagyobb, mint a kis padlásszoba Ceraniéknál, ahol most lakik. Lubji ránézett.

– Gondolkodom az ajánlatán, Farkas úr – mondta, és ismét megemelte a kalapját. Mire hazaért, eldöntötte, beszámol az egész beszélgetésről Cerani úrnak, mielőtt megteszi más. Az öregúr tapogatta dús szakállát, és nagyot sóhajtott, mikor Lubji befejezte a mondókáját. De nem válaszolt. – Én természetesen értésére adtam, hogy nem akarok nála dolgozni – mondta Lubji, s leste, hogy reagál a főnöke. Cerani úr egy szót se szólt, és csak másnap este a vacsoránál hozta elő a dolgot. Lubji mosolyogva vette tudomásul, hogy hét végén fizetésemelést kap. Pénteken azonban csalódott, mikor kinyitotta a kicsi barna borítékot, s látta, milyen kevés az emelés. Amikor Farkas úr megkereste a következő szombaton, és megkérdezte, hogyan döntött, Lubji csak annyit mondott neki, hogy elégedett a mostani fizetésével. Mélyen meghajolt, mielőtt továbbment, és remélte, hogy azt a benyomást kelti, hogy még mindig nyitva áll egy ellenjavaslat előtt. A következő hetekben munkavégzés közben egyszer-egyszer fölnézett a szemközti papírbolt fölötti nagy szobára. Éjjel az ágyban megpróbálta elképzelni, milyen lehet belülről. Lubji hat hónapja dolgozott már Ceraniéknál, és szinte minden fizetségét elrakta. Egyedül ruhára költött: vett egy használt, dupla gombos öltönyt, két inget meg egy pöttyös nyakkendőt, ezzel váltotta fel az iskolai egyenruháját. De újonnan meglelt biztonsága ellenére egyre jobban aggódott, hol támad legközelebb Hitler. A Führer Lengyelország megszállása után is egyre mondta a beszédeket, nyugtatgatva a magyarokat, hogy szövetségeseinek tekinti őket. Előző tettei alapján azonban egyértelmű volt, hogy a „szövetséges” szót nemigen nézte meg a szótárban. Lubji idegenkedett a gondolattól, hogy megint tovább kell állnia, de ahogy múltak a napok, egyre inkább érezte, hogy fölismerik zsidó voltát, és nem tudta nem észrevenni, hogy egyesek készülődnek a nácik üdvözlésére. Egyik reggel munkába menet az egyik járókelő rásziszegett. Lubji meglepődött, napok múltán azonban ez rendszeressé vált. Aztán jöttek az első kődobálók, s bezúzták Cerani úr boltjának kirakatát Aztán a törzsvásárlók egy része átállt Farkas úrhoz, és a szemközti boltban végezte el bevásárlását. Cerani úr pedig egyre csak hajtogatta, hogy Hitler kategorikusan kijelentette, nem sérti meg Magyarország területi integritását. Lubji emlékeztette a főnökét, hogy a Führer Lengyelország lerohanása előtt is pontosan ezeket a szavakat használta. Mesélt neki egy brit úrról is, Chamberlain nevűről, aki pár hónapja adta be lemondását a miniszterelnöki posztról. Lubji tudta, még nem gyűlt össze annyi pénze, amennyiből át tudna jutni egy újabb határon, így hát a következő hétfőn jóval azelőtt, hogy Ceraniék fel szoktak kelni, merészen átvágott az utcán, és beállított a szemközti boltba. Farkas úr nem tudta palástolni meglepetését, amikor meglátta Lubjit. – Áll még az ajánlata a boltvezető-helyettességről? – kérdezte Lubji kertelés nélkül, mert nem akarta, hogy sokáig időzzön az utca másik oldalán. – Nem, zsidószármazéknak már nem áll – felelte Farkas úr, és egyenest ránézett. – Akármilyen ügyesnek hiszi is magát. Különben is, ha Hitler bejön, átveszem az üzletüket. Lubji szó nélkül kifordult. Amikor egy órával később Cerani úr is lejött a boltba, Lubji elmesélte neki, hogy Farkas úr újabb ajánlatot tett neki. – De én megmondtam, engem nem tud megvenni. – Cerani úr bólintott, de nem szólt. Lubji nem lepődött meg, amikor pénteken újabb kis emelést talált a borítékban. Lubji eztán is megtakarította szinte egész keresetét. Amikor elkezdték letartóztatni a zsidókat kisebb szabálysértésekért, menekülési útvonalat keresett. Esténként, mikor Ceraniék lefeküdtek, Lubji lelopódzott a földszintre, és Cerani úr kicsinyke dolgozószobájában tanulmányozta az öreg atlaszt. Latolgatta a lehetőségeket. Jugoszláviába nem mehet, hisz csak idő kérdése, mikor jut Lengyelország és Csehszlovákia sorsára. Olaszország szóba se jöhet,

mint ahogy Oroszország sem. Végül is Törökország mellett döntött. Nem voltak hivatalos papírjai, de azért elhatározta, hétvégén kimegy a pályaudvarra, s megnézi, fel tudna-e jutni egy vonatra, ami Románián és Bulgárián át Isztambulba viszi. Elmúlt éjfél, becsukta utoljára Európa régi térképét, és fölment az emeletre, picike szobájába. Tudta, gyorsan közeleg az idő, amikor be kell számolnia a terveiről Cerani úrnak, de úgy döntött, addig nem szól, amíg meg nem kapja a fizetését a következő pénteken. Bebújt az ágyba, és elalvás előtt megpróbálta elképzelni, milyen élet vár rá Isztambulban. Vajon van-e ott is piac, s szeretnek-e alkudozni a törökök? Hangos dörömbölés verte föl álmából. Kiugrott az ágyból, s odarohant az utcára néző, kicsi ablakhoz. Az úttestet ellepték a fegyveres katonák. Egyesek puskatussal verték az ajtókat. Még néhány pillanat, és Ceraniékhoz érnek. Lubji nagy sietve magára kapkodta az előző nap viselt ruháit, kiszedte a pénzköteget a matracból és a derekába gyűrte, s jól meghúzta a bőrövet, ami a nadrágját tartotta. Leszaladt az első lépcsőfordulóig, aztán eltűnt a fürdőszobában, amit Ceraniékkal közösen használt. Előszedte az öregúr borotváját, s gyorsan levágta a vállára lógó fekete fürtöket, bedobta a vécékagylóba, és lehúzta. Aztán kinyitotta az orvosságos szekrénykét, elővette Cerani úr hajkrémjét, s a hajára kent egy maroknyit abban a reményben, hogy elfedi a tényt, hogy oly frissen lett levágva. Lubji ott állt a tükör előtt világosszürke, dupla gombos, széles kihajtós öltönyben, fehér ingben és kék pöttyös nyakkendőben, s imádkozott, hogy a behatolók elhiggyék, ő csak egy magyar üzletember, aki a fővárosba látogatott. A nyelvet már jól beszélte, akcentus nélkül. Várt kicsit, mielőtt kilépett a lépcsőre, aztán nesztelenül lefele indult. Hallotta, hogy már a szomszéd ajtaját döngetik. Gyorsan benézett az első szobába, de nem látta Ceraniékat. Továbbment a konyhába, s ott találta az öreg házaspárt az asztal alatt, egymásba kapaszkodva. A hétágú gyertya ott állt a szoba sarkában, nemigen lehetett leplezni a tényt, hogy zsidók. Lubji szó nélkül, lábujjhegyen a hátsó udvarra nyíló konyhaablakhoz ment. Óvatosan kinyitotta, s kidugta a fejét. Nem látott katonákat. Jobbra tekintett, s meglátott egy macskát, amint felfut a fára. Balra nézett – egyenest egy katona szemébe. Mellette Farkas úr, aki bólintott, s így szólt: – Ő az. Lubji reménykedve mosolygott, de a katona puskatussal durván az arcába vágott. Fejjel előre kiesett az ablakból, s lehuppant a járdára. Amikor fölnézett, a két szeme közé szuronyt szegeztek. – Én nem vagyok zsidó! – üvöltötte Lubji. – Nem vagyok zsidó! Ha nem jiddisül mondja, talán nagyobb hatást gyakorol a katonára.

DAILY MAIL 1945. február 8. 6 Jalta: összeült a nagy hármas Amikor Keith megkezdte az utolsó évet a Szent András Internátusban, senki se csodálkozott, hogy az igazgató nem kéri föl a diákprefektusi posztra. Volt viszont egy másik pozíció, melyet Keith szeretett volna megkapni távozása előtt, még ha kortársai a legkisebb esélyt sem adták neki. Remélte, hogy a St. Andy című iskolai újság szerkesztője lesz, miként apja is volt őelőtte. Egyetlen vetélytársa akadt, „Magolós” Tomkins, aki az előző tanévben szerkesztőhelyettes volt, s bírta az igazgató bizalmát. Tomkinsnak már megvolt a helye Cambridge-ben angol szakon, és a hatvanhárom szavazóképes hatodikos esélyesebbnek tartotta. Egészen addig, míg meg nem tapasztalták, mire képes Keith a poszt elnyeréséért. Nem sokkal a választás előtt, a családi birtokon tett séta közben Keith megtanácskozta a dolgot az apjával. – A választók gyakran az utolsó pillanatban gondolják meg magukat – mondta neki az apja –, s a legtöbbjüket le lehet kenyerezni vagy meg lehet félemlíteni. Mindig ezt láttam a politikában is meg az üzleti életben is. Feltehetőleg a Szent András hatodik osztályos tanulói sem kivételek. – Sir Graham megállt a dombtetőn, ahonnét belátták az egész birtokot. – És ne feledd – folytatta –, hogy más választások jelöltjeihez képest jobb helyzetben vagy. – Mennyiben? – kérdezte a tizenhét éves fiú, miközben visszaindultak a házhoz. – Kicsi a választók köre, s mindenkit személyesen ismersz. – Ez akkor lenne előny, ha népszerűbb lennék, mint Tomkins – mondta Keith. – De nem vagyok. – Nem sok politikus hagyatkozik a népszerűségre, amikor választásra kerül a sor – nyugtatta az apja. – Ha így lenne, a világ vezetőinek fele elvesztené a munkáját. Itt a legjobb példa rá, Churchill. Keith itta az apja szavait, miközben visszasétáltak a házba. Az intézetbe visszatérve Keithnek tíz napja volt rá, hogy keresztülvigye apja javaslatait. A rábeszélés minden formájával megpróbálkozott: belépőjegyeket osztogatott sportmérkőzésekre, üveg söröket, illegális cigarettacsomagokat. Az egyik szavazónak még azt is megígérte, hogy randevúzhat a nővérével. De valahányszor kiszámolta, hány szavazatra számíthat, úgy érezte, nincs biztos többsége. Nem lehetett megjósolni, ki hová adja a voksát a titkos szavazáson. Az se használt Keithnek, hogy az igazgató kereken kinyilvánította, kit szeretne látni a poszton. Már csak negyvennyolc óra volt hátra a szavazás előtt, s Keith a második lehetőséget latolgatta – a megfélemlítést. De hiába gondolkodott fél éjszaka, semmi épkézláb ötletet nem tudott kisütni. Másnap délután fölkereste Duncan Alexander, az újonnan kinevezett évfolyamfelelős. – Szükségem van két jegyre a Victoria-Dél-Ausztrália meccsre. – És mit tudsz cserébe fölajánlani? – kérdezte Keith, s fölpillantott rá. – A szavazatomat – válaszolta a fiú. – Nem beszélve arról, hogy befolyásolni tudom a többieket. – Titkos szavazáson? – kérdezte Keith. – Ne hülyéskedj. – Azt akarod mondani, hogy neked nem elég a szavam? – Körülbelül – mondta Keith.

– És ahhoz mit szólnál, ha elárulnék valami disznóságot Cyril Tomkinsról? – Attól függ, mekkora, és számít-e – mondta Keith. – Van akkora, hogy visszalép, ha kitudódik. – Ha így áll a helyzet, akkor kapsz két jegyet a klubtagok lelátójára, azonfelül személyesen mutatlak be annak a játékosnak, akinek csak akarod. De mielőtt kiadom a jegyeket a kezemből, tudnom kell, mit tudsz Tomkinsról. – Először lássam a jegyeket – mondta Alexander. – Azt akarod mondani, hogy neked nem elég a szavam? – érdezte Keith vigyorogva. – Körülbelül – mondta Alexander. Keith előszedett a fiókjából egy kicsi, kulcsra zárt bádogdobozt, kinyitotta, kivett belőle két hosszúkás jegyet, s Alexander orra alá dugta. Az évfolyamfelelős arcán mosoly terült szét, Keith pedig így szólt: – Szóval, mit tudsz te Tomkinsról, ami miatt kizárják? – Azt, hogy homokos – mondta Alexander. – Ezt mindenki tudja – felelte Keith. – Csak azt nem, hogy tavaly majdnem kirúgták – folytatta Alexander. – Na és, engem is – mondta Keith. – Ezzel nem mondasz újat. – Visszarakta a két jegyet a dobozba. – De azzal igen, hogy rajtakapták a budiban egy alsóssal, Julian Wellsszel – mondta Alexander kis szünet után. – Letolt nadrággal. – Na és ha ennyire nyilvánvaló volt, miért nem rúgták ki? – Mert nem volt elég bizonyíték. Azt hallottam, hogy a felügyelő, aki fölfedezte őket, egy pillanattal később nyitott rájuk a kelleténél. – Vagy korábban? – találgatott Keith. – Megbízható forrásból tudom azt is, hogy az igazgató szerint az iskolának semmi szüksége rá, hogy a dolognak épp most menjen híre. Különösen hogy Tomkins ösztöndíjat kapott Cambridge-be. Keith arcán elömlött a mosoly. Visszanyúlt a bádogdobozkába, és kivette az egyik jegyet. – Kettőt ígértél – mondta Alexander. – A másikat holnap kapod meg, ha nyerek. Így most nyugodt lehetek, hogy abba a négyzetbe húzod be a keresztet, amelyikbe kell. Alexander kikapta a kezéből a jegyet, és azt mondta: – Holnap jövök a másikért. A fiú távozása után Keith ott maradt az íróasztalánál, és vadul gépelni kezdett. Jó egyoldalnyi szöveget készített a kis Remingtonon, amit apjától kapott karácsonyra. Aztán átnézte, néhány helyen belejavított, majd az iskolai nyomda felé indult, hogy előkészítse a kiadást. Ötven perccel később újra megjelent, kezében a címoldal nyomdagépről frissen leszedett próbanyomata. Az órájára pillantott. Cyril Tomkins olyan gyerek, akinél tudni lehetett, hogy délután öt és hat óra között mindig ott ül az íróasztalánál és tanul. A mai nap sem bizonyult kivételnek. Keith odasétált az ajtajához, és bekopogott. – Szabad – válaszolt Tomkins. A szorgalmas diák fölnézett a könyvből, amikor Keith belépett. Nem tudta leplezni meglepetését: Townsend sosem kereste föl azelőtt. Mielőtt szóhoz jutott volna, Keith ennyit mondott: – Gondoltam, kíváncsi vagy, milyen lesz a lap első száma a szerkesztésemben. Tomkins elbiggyesztette vastag száját. – Szerintem holnap a szavazáskor majd szépen ráébredsz, hogy kenterben verlek, hogy a te egyik agyonhasznált kifejezésedet használjam. – Hacsak vissza nem lépsz – mondta Keith.

– Miért lépnék? – kérdezte Tomkins. Levette a szemüvegét, és megtörölte a nyakkendője csücskével. – Engem nem tudsz megvesztegetni, mint ahogy a többieknél próbálkozol az évfolyamban. – Ez igaz – mondta Keith. – Mégis az az érzésem, ha ezt elolvasod, visszalépsz a megmérettetéstől. – Azzal odaadta neki a címoldalt. Tomkins visszarakta a szemüvegét, de alighogy elolvasta a főcímet meg az első bekezdés néhány szavát, összehányta az íróasztalát. Keith megállapította, a vártnál is nagyobb hatást váltott ki. Úgy érezte, apja is elismerné, mennyire megragadta az olvasó figyelmét a címsorokkal. „Hatodikost kaptak rajta a budiban az új fiúval. Tagadják, hogy letolt nadrággal.” Keith elvette a papirost, s összetépte, miközben a sápadt Tomkins megpróbálta visszaszerezni lélekjelenlétét. – Mondanom sem kell, amennyiben a holnapi szavazás előtt visszavonod a jelölésedet – mondta a szemétkosárba dobálva a papírdarabkákat –, készséggel fenntartom számodra a szerkesztőhelyettesi posztot. Az új szerkesztő megválasztása után a Saint Andy első száma a következő szalagcímmel jelent meg: „Mi szól a szocializmus mellett?” – A papír és a nyomtatás minősége jobb, mint valaha – jegyezte meg az igazgató másnap reggel a tanári értekezleten. – A tartalmáról viszont már nem lehet ugyanezt elmondani. Azt hiszem, hálát adhatunk, hogy egy félévben csak két szám jelenik meg. A testület többi tagja egyetértőleg bólogatott. Mr. Clarke ezt követően beszámolt arról, hogy röviddel az első szám megjelenése után Cyril Tomkins lemondott a szerkesztőhelyettesi posztról. – Kár, hogy nem ő lett a szerkesztő – jegyezte meg az igazgató. – Egyébként kiderítette valaki, miért lépett vissza az utolsó pillanatban? Keith csak nevetett, amikor másnap délután értesült erről valakitől. – És megpróbál tenni valamit ennek érdekében? – kérdezte az illetőtől, aki épp a szoknyája cipzárját húzta föl. – Apa nem beszélt róla többet, csak annyit tett hozzá: még szerencse, hogy nem veted föl, hogy Ausztrália legyen köztársaság. – Jó ötlet – mondta Keith. – Tudsz jönni jövő vasárnap is ilyenkor? – kérdezte Penny, miközben belebújt a pulóverébe. – Megpróbálok – felelte Keith. – De a jövő héten nem jöhetünk a tornaterembe, mert bokszmeccs lesz. Hacsak persze nincs kedved a ring közepén csinálni, éljenző közönség közepette. – Azt hiszem, okosabb, ha hagyjuk, hogy mások essenek hanyatt rajta – mondta Penny. – Nincs más ötleted? – Van, nem is egy – mondta Keith. – Ott a lövölde is, meg a krikettpavilon. – A pavilon – mondta Penny habozás nélkül. – Mi bajod van a lövöldével? – kérdezte Keith. – Ott mindig olyan hideg meg sötét van. – Csak nem? – kérdezte Keith, s egy pillanatra elhallgatott. – Akkor hát nem marad más, mint a pavilon. – De hogy jutunk be? – kérdezte a lány. – Kulccsal – felelte Keith. – Nem lehet – mondta Penny, gyanútlanul elárulva magát. – Mindig zárva van, ha máshol játszik a válogatott. – Kivéve ha a gondnok fia a Couriernél dolgozik. Alig gombolta be a sliccét, Penny átölelte.

– Szeretsz, Keith? Keith megpróbált olyan meggyőző választ kitalálni, amivel nem kötelezi el magát. – Hát nem áldoztam föl a lóversenyes délutánt, csak hogy veled lehessek? Penny összeráncolta a homlokát, és elengedte. Épp tovább akarta volna nógatni, mikor Keith hozzátette: – Viszlát jövő héten. – Elfordította a kulcsot a tornaterem ajtajában, és kilesett a folyosóra: – Maradj még jó öt percet. Kerülő úton, majd a konyhaablakon bemászva ment vissza a hálóterembe. A szobájába érve egy levélkét talált az íróasztalán az igazgatótól, hogy nyolc órára jelenjen meg nála. Az órájára nézett: már csak tíz perce van. Megkönnyebbülve gondolt rá, milyen jó, hogy nem engedett Penny bájainak, és nem maradt vele tovább a tornateremben. Kíváncsi volt, ezúttal mi lesz az igazgató panasza, de sejtette, hogy Penny jó irányba igazította. Ellenőrizte a tükörben, hogy az elmúlt két óra tanrenden kívüli tevékenysége nem hagyotte árulkodó nyomokat. Megigazította a nyakkendőjét, eltüntette a rúzsnyomokat az arcáról. Az igazgató háza felé menet a csikorgó kavicson lépkedve a védőbeszédet gyakorolta magában a napok óta esedékes feddéssel szemben. Megpróbált összefüggő gondolatmenetet kialakítani, és egyre jobban érezte, hogy meg tudja válaszolni az igazgató intelmeit. Sajtószabadság, a demokratikus jogok gyakorlása, a cenzúra átka – s amennyiben még ez sem lenne elég az igazgató elhallgattatására, akkor majd emlékezteti egy előző évi ünnepi beszédére, melyben a szülők jelenlétében pontosan a német sajtóban eluralkodott hasonló elhallgattatási manőverek miatt ítélte el Hitlert. A legtöbb ilyen érvet apjától vette kölcsön, aki visszatért Jaltából, és reggeli közben eldiskurálgatott vele. Keith pontosan akkor érkezett az igazgató háza elé, amikor az iskolai kápolna órája nyolcat ütött. Kopogtatására szobalány nyitott ajtót, és „Jó estét, Mr. Townsend”-del fogadta. Most első ízben szólították misternek. A szobalány bevezette az igazgató dolgozószobájába. Mr. Jessop fölnézett az íróasztalát elborító papírok közül. – Jó estét, Townsend – mondta, a szokásoknak megfelelően magázva és a családnevén szólítva az utolsó éves tanulót. Tehát nem sok jóra számíthat. – Jó estét, uram – köszönt vissza, s igyekezett az „uramnak” valamiféle leereszkedő hangzást kölcsönözni. – Foglaljon helyet – intett Mr. Jessop az íróasztal előtti szék felé. Keith meglepődött: ha az embert hellyel kínálják, akkor általában nem vele van baj. Talán csak nem akarja neki fölajánlani… – Iszik egy sherryt, Townsend? – Köszönöm, nem – válaszolta Keith hitetlenkedve. Sherry-vel rendesen csak az évfolyamfelelősöket szokták megkínálni. Aha, gondolta Keith, le akar kenyerezni. Majd előadja, hogy a jövőben talán ajánlatosabb lenne visszafogni provokatív hajlamaimat… és a többi és a többi. Hát arra már van válaszom. Menj a fenébe. – Townsend, természetesen tudom, mennyi munkával jár, ha valaki Oxfordba akar kerülni, közben pedig az iskolai újságot szerkeszti. Erről van hát szó. Azt akarja, hogy lemondjak. Soha. Ahhoz ki kell rúgnia először. De ha megteszi, a hivatalos szám előtt egy héttel kihozok egy földalatti kiadást. – Ennek ellenére remélem, el tud vállalni egy újabb megbízatást is. Csak nem engem nevez ki prefektusnak? Azt nem tudnám elhinni. – Lehet, hogy meglepődik, Townsend, de szerintem a krikettpavilon nem felel meg… – folytatta az igazgató. Keith olyan vörös lett, mint a paprika. – Mire, igazgató úr? – nyögte ki.

– … egy olyan hírű iskola válogatottja számára, mint a miénk. Nos, én tisztában vagyok azzal, hogy a maga sporttevékenysége ebben az iskolában nem volt kiemelkedő. Az iskolatanács azonban úgy döntött, idén új szertárra meg öltözőre rendez gyűjtést. No, tőlem igazán ne számítsanak sok segítségre, gondolta Townsend. De jobb, ha engedem beszélni, mielőtt nemet mondok. – Tudom, megörül, ha megtudja, hogy az édesanyja elfogadta a fölkérésünket, és ő lesz a kampányelnök. – Szünetet tartott. – Erre való tekintettel remélem, vállalja, hogy a diákok részéről maga lesz az elnök. Keith nem is próbálkozott a válasszal. Jól tudta, hogy ha egyszer az öreg belekezd, ember meg nem állíthatja. – S mivel magának nem jutott ki a prefektusság időt rabló felelősségéből, nem tagja a különféle iskolaválogatottaknak, gondoltam, érdekli a dolog… Keith még most sem szólalt meg. – Az igazgatótanács nagyjából 5000 fontnyi összeget tűzött ki célul. És ha sikerül összegyűjteni ezt a szép összeget, erről a derekas erőfeszítésről azonnal tudnám értesíteni az oxfordi egyetem kollégiumát, ahová beadta a jelentkezését. – Elhallgatott, és a jegyzeteibe mélyedt. – A Worcester College, ha jól tudom. Bizton állíthatom, nem tenne rosszat, ha személyesen támogatnám meg a jelentkezését. Így beszél az az ember, aki vasárnaponként nagy igyekezettel fölkapaszkodik a szószékre, és a lekenyerezés meg a korrupció ellen szónokol, gondolta Keith. – Nos, remélem, Townsend, komolyan megfontolja az ajánlatot. Mivel több mint három másodperces szünet következett, Keith föltételezte, hogy az igazgató a mondókája végére érkezett. Első reakciója az volt, hogy megmondja az öregembernek, jobban gondolja meg, s találjon egy mazsolát, aki szaladgál neki a pénz után – nem utolsósorban amiatt, hogy sem a krikett, sem pedig Oxford nem izgatta. Eltökélte, hogy amint befejezi az iskolát, a Courierhoz szegődik riportergyakornoknak. Egyelőre azonban belenyugodott, hogy ezt a fordulót anyja nyerte, aki persze semmit sem tehet, ha Keith szándékosan elrontja a felvételijét. Persze amellett is sok érv szólt, hogy teljesítse az igazgató kívánságát. Az összeg nem elérhetetlen, s az iskolai célú gyűjtés közben olyan ajtók nyílhatnak meg előtte, melyeket korábban becsaptak az orra előtt. Aztán meg ott az anyja: sokat kell majd békítgetnie, ha kiderül, nem került be Oxfordba. – Maga nem szokott ilyen sokáig gondolkodni a döntésein – mondta az igazgató, megzavarva gondolatait. – Nagyon komolyan szeretném megfontolni a javaslatát, igazgató úr – mondta Keith zord ábrázattal. Esze ágában se volt hagyni, hogy az öregúr azt higgye, könnyen beadja a derekát. Most az igazgató hallgatott. Keith hármat számolt magában. – Ha megengedi, uram, szeretnék később visszatérni rá – mondta, s remélte, úgy hangzik, mint amikor egy bankigazgató kisebb kölcsönért folyamodó ügyféllel tárgyal. – S mikorra számíthatok a válaszra, Townsend? – érdeklődött az igazgató némileg irritáltan. – Maximum két-három nap múlva, uram. – Köszönöm, Townsend – mondta az igazgató. Fölállt a székből, jelezve, hogy véget ért a beszélgetés. Keith sarkon fordult, ám mielőtt az ajtóhoz ért volna, az igazgató utána szólt: – Beszéljen az édesanyjával is, mielőtt dönt. – Apád azt akarja, idén én csináljam a gyűjtést – mondta Keith, és a nadrágját kereste. – Mit akarnak megint építeni? – kérdezte Penny, s még mindig a mennyezetet bámulta. – Új krikettpavilont. – Nem értem, mi a bajuk a mostanival.

– Közismert, hogy egyéb célokra használják – mondta Keith, és fölhúzta a nadrágját. – Fogalmam sincs, mire. – Megcibálta Keith nadrágszárát. A fiú lenézett a sovány, mezítelen testre. – Na és, mit mondasz neki? – Igent mondok. – De minek? Rámegy az összes szabadidőd. – Tudom, de legalább nem száll rám többet, meg különben is olyan lesz, mint egy életbiztosítás. – Hogyhogy? – kérdezte Penny. – Ha például kilesnének bennünket a pályán, vagy ne adj isten… – Megint lenézett rá. – …a szertárban az igazgató lányával? – Penny fölkászálódott, és megint csókolgatni kezdte. – Van még időnk? – kérdezte Keith. – Ne légy ilyen nyuszi, Keith. A csapat Wesleyben játszik, a meccs hat körül ér véget, kilenc előtt nemigen érnek vissza, úgyhogy előttünk az egész este. – Letérdelt, és nekiállt kigombolni a fiú sliccét. – Hacsak nem esik – szólt Keith. Penny volt az első szeretője. A lány csábította el valamelyik este, amikor egy vendégzenekar koncertjére kellett volna mennie; Keith sohase hitte volna, mekkora hely van egy női vécében. Megkönnyebbülten konstatálta, nem derült ki, hogy akkor vesztette el a szüzességét. Azt pedig biztosra vette, hogy Pennynek nem ez az első szexuális kalandja, hisz még most is ő tanul a lánytól, nem pedig fordítva. Mindez még az előző félév elején történt. Most már egy másik lányon járt az esze, a postahivatalban dolgozó Betsyn. Bizony, az utóbbi időben anyját is meglepte, milyen rendszeresen írogatott haza. A gondosan kiterített tornaszőnyegen fekve megpróbálta elképzelni Betsyt meztelenül. Úgy döntött, Pennyvel most már valóban nem találkozik többet. – Jövő héten ugyanitt? – kérdezte a lány könnyedén, s bekapcsolta a melltartóját. – Nem érek rá, sajnos – mondta Keith. – Melbourne-ben van dolgom. – Kivel? – kérdezte Penny. – Nyilván nem a csapattal, hisz nem vagy tagja. – Dehogy, ott még nem tartanak, hogy rám fanyalodnának – mondta Keith nevetve. – Az oxfordi felvételire megyek. – Minek az? – kérdezte Penny. – Ha odakerülsz, az lesz a vége, hogy az angolokról a legsötétebb állítások is bebizonyosodnak. – Tudom, de hát… – kezdte Keith, miközben másodszor húzta föl a nadrágját. – Különben is hallottam, amikor a papa azt mondta Mr. Clarke-nak, hogy téged csak a mamád kedvéért írt föl a listára. Abban a minutumban megbánta, hogy elkottyantotta magát. Keith összeszűkült szemmel nézett le rá, pedig nem volt pirulós fajta. Keith arra használta föl az iskolai újság második számát, hogy kifejtse véleményét a magániskolai oktatásról. „A XX. század derekán járunk, nem szabad, hogy csak pénzen lehessen vásárolni jó iskoláztatást” – jelentette ki a vezércikkben. „Legyen nyitva a legjobb iskola is minden, bizonyítottan jó képességű diák előtt, s ne az döntsön, kit hova pottyantott a gólya.” Keith számolt az igazgató haragjával, de a felsőbb régiók hallgattak, Mr. Jessop nem vette föl a kihívást. Talán az is közrejátszott, hogy az új krikettpavilonhoz szükséges 5000 fontból Keith már összegyűjtött 1470-et. A pénz nagy részét persze apja ügyfeleiből nyomta ki, akik gyaníthatóan abban a reményben fizettek, hogy a jövőben nem látják viszont a nevüket az újságok címoldalain. A cikk megjelenésének egyetlen eredménye voltaképpen nem szemrehányás, hanem egy tízfontos ajánlat volt: a Melbourne Age-től, Sir Graham lapjának legfőbb vetélytársától

érkezett, és teljes terjedelmében közölni kívánták a háromflekkes cikket. Keith boldogan kapott rajta, ám első újságírói honoráriumát a következő szerdán az utolsó fillérig sikerült elvernie a lóversenyen, ekképpen cáfolván rá Szerencsés Joe szisztémájának csalhatatlanságára. Hanem azért Keith számított rá, hogy apját szíven üti a kis államcsíny. Szombaton elolvasta a Melbourne Age-ben megjelent írást. Nem változtattak rajta ugyan egy szót sem, de drasztikusan meghúzták, és nagyon csalóka címet biggyesztettek eléje: „Sir Graham örököse ösztöndíjat követel a bennszülötteknek”. Az oldal egyik felét Keith radikális nézeteinek szentelték, a másikon pedig a lap fő oktatásügyi tudósítója vonultatott föl meggyőző érveket a magániskolák mellett. Az olvasót felszólították nézeteik kinyilvánítására, így aztán következő szombaton tarolt az Age Sir Graham kárára. Keith megkönnyebbülve tapasztalta, hogy apja nem is érinti a témát, bár meghallotta, amint azt mondja az anyjának: „Sokat tanul majd belőle a gyerek. Különben sok mindenben egyetértek vele.” Anyja viszont már kevesebb megértést tanúsított. A szünidő folyamán Keith minden délelőttöt Miss Steadmannel töltött, s a záróvizsgákra készültek. Az egyik különösen szigorú foglalkozás végén kijelentette: – A tanulás csak a zsarnokság egy formája. – De eltörpül a mellett a zsarnokság mellett, amibe a tudatlanság taszítaná egy életre – nyugtatta a nevelőnő, azzal még több ismétlést adott föl neki. A nap hátralevő részét Keith a Courier szerkesztőségében töltötte. Akárcsak az apja, ő is jobban érezte magát az újságírók között, mint a Szent András gazdag és befolyásos öregdiákjai társaságában, akiket változatlanul megpumpált a gyűjtőakció céljaira. Első hivatalos megbízása a Couriernál az volt, hogy a lap bűnügyi tudósítója, Barry Evans délutánonként elküldte a bíróságra, ahol lopási, betörési ügyeket, áruházi tolvajlást meg olykor bigámiaügyeket tárgyaltak. – Kutass ismerős nevek után – nógatta. – Még jobb, ha híres emberek pereputtya után kutakodsz. De a legjobb, ha híres emberekre bukkansz. Keith szorgalmasan ügyködött, de nem sok eredménnyel. Amit meg sikerült bejuttatnia a lapba, azt kegyetlenül meghúzták. – A véleményed nem érdekel – mondogatta neki az öreg bűnügyi riporter. – Tényeket akarok. – Evans annak idején a Manchester Guardiannél gyakornokoskodott, és el nem mulasztotta volna C. P. Scott szavait idézni újból és újból: „A hír szent, a vélemény szabad.” Keith el is határozta, hogy ha egyszer lapja lesz, a közelébe sem enged olyanokat, akiknek köze volt a Manchester Guardianhez. Amikor szünet után visszament az internátusba, az iskolai újság első számának vezércikkét annak a gondolatnak szentelte, hogy elérkezett az ideje, hogy Ausztrália eltépje a NagyBritanniához fűző szálakat. Azt fejtegette, hogy Churchill a sorsára hagyta Ausztráliát, és csak az Európában dúló háborúval foglalkozik. A Melbourne Age ismét fölkínálta neki a lehetőséget, hogy nézeteivel megismerteti a szélesebb olvasóközönséget, ezúttal azonban Keith nem fogadta el a csábító ajánlatot, pedig a 20 font pontosan a négyszerese volt annak, amit a Couriernál szerzett két hét alatt a gyakornokoskodással. Úgy döntött, fölajánlja a cikket apja egyik újságjának, az Adelaide Gazette-nek, de a szerkesztő még a második bekezdésbe se fogott bele, máris levágta. A második hét végére megvilágosodott előtte, hogy legnagyobb problémája az, hogyan szabaduljon meg Pennytől. A lány már akkor is gyanakodott a kifogásaira, hogy nem tud találkozni vele, amikor az igazat mondta. Keith moziba hívta Betsyt szombat délután. Ezzel

azonban még nem oldódott meg a probléma, hogyan randevúzzon valakivel, ha még elődjétől sem szabadult meg. Legutolsó találkozásukkor, amikor a tornateremben Keith fölvetette, talán eljött az ideje, hogy… Penny célzást tett rá, hogy elmeséli a papájának, hogyan szokták tölteni a szombat délutánokat. Keitht nem érdekelte, kinek mit mond, de anyjának nem akart kellemetlenséget okozni. Egész héten a szobájában kuksolt, s gondosan elkerült minden olyan helyszínt, ahol összefuthatna Pennyvel. Szombat délután aztán kerülő úton a városba ment, és a Roxy mozi előtt találkozott Betsyvel. Egy nap leforgása alatt háromszor megszegni az iskolai rendtartást, az már valami, gondolta magában. Vett két jegyet a Tobruk patkányaira, és a legutolsó sor egyik dupla üléséhez vezette Betsyt. Mire a „Vége” fölirat megjelent, sajgott a nyelve, a filmből pedig nem sokat látott. Alig várta a következő vasárnapot, hisz az iskolai válogatott nem otthon játszik, így be tudja vezetni Betsyt a krikettpavilon örömeibe. A következő héten megkönnyebbülve tapasztalta, hogy Penny nem jár utána. Így aztán csütörtökön föladott egy újabb levelet az anyjának, Betsyvel pedig randevút beszélt meg szombat délutánra. Megígérte, olyan helyre viszi, ahol még sose járt. Alighogy elhúzott a krikettcsapat busza, Keith a sportpálya északi oldalán, a fák mögött őgyelgett, várta Betsyt. Fél óra múltán kétségei támadtak, hogy a lány egyáltalán eljön-e, de aztán megpillantotta a földek között, és azonnal elfeledkezett a türelmetlenségéről. Betsy hosszú, szőke haja lófarokba volt fésülve, amit gumipánttal biztosított. Sárga kardigán volt rajta, ami olyan szorosan tapadt alakjára, hogy Lana Turnert juttatta Keith eszébe, fekete szoknyája meg olyan szűk volt, hogy épp csak tipegni tudott benne. Keith bevárta Betsyt a fák mögött, aztán karon fogta, és gyorsan a krikettpavilon felé vezette. Néhány méterenként megállt és megcsókolta, közben kitapogatta a szoknya cipzárját, pedig még vagy húsz méterre voltak az ajtótól. A hátsó ajtóhoz érve Keith elővette a kabátzsebéből a nagy kulcsot, és bedugta a zárba. Lassan elfordította, belökte az ajtót, és a villanykapcsoló után tapogatózott. Felkattintotta, s ekkor meghallotta a nyögéseket. Hitetlenkedve meredt az elébe táruló látványra. Két szempár pislogott vissza rá. Az egyik gazdája eltakarta ugyan magát a csupasz villanykörte fényétől, de Keith megismerte a lábait, még ha az arcot nem látta is. Figyelmét a rajta fekvő másik testre fordította. Duncan Alexander sem felejti el soha a napot, amikor elveszítette szüzességét.

THE TIMES 1940. november 21. 7 Magyarország a tengelyhatalmak hálójában: „Ez még csak a kezdet” – dicsekszik Ribbentrop Lubji az állát fogva a földön kushadt. A katona a szeme közé szegezte a szuronyt, s fejével intett, hogy csatlakozzon a többiekhez a várakozó teherautón. Lubji megpróbált ellenkezni magyarul, de tudta, már késő. – Fogd be a szád, büdös zsidó, különben én tömöm be – sziszegte a katona. A szuronnyal felhasította a nadrágját, és a jobb lábán feltépte a bőrt. Lubji a várakozó teherautóhoz bicegett, amilyen szaporán csak tudott, s csatlakozott a megkövült, szerencsétlen csoporthoz, melynek tagjait egy közös jegy kötötte össze: valamennyiüket zsidónak tartották. Feldobták hozzájuk Cerani urat meg a feleségét is, majd a teherautó lassan elindult a városból kívülre. Egy órával később megérkeztek a városi börtön udvarára, itt Lubjit és társait úgy hajtották le, mintha marhacsorda lenne. A férfiakat felsorakoztatták, és az udvar túlsó végébe, egy nagy, kőből épült terembe vezették. Nemsokára egy SS-őrmester rontott be egy tucat német katonával. Parancsokat üvöltözött az anyanyelvén. – Azt mondja, vetkőzzünk le – suttogta Lubji, magyarra fordítva az őrmester szavait. Valamennyien levetették ruháikat, a katonák pedig sorokba rendezték a mezítelen embereket. A legtöbbjük didergett, egyesek sírtak. Lubji körbepillantott a teremben, menekülési lehetőséget keresve. Csak egy ajtót látott, azt katonák őrizték, s fent a magasban pedig három pici ablakot. Néhány perc telt el, s egy fess SS-tiszt vonult be, a szájában vékony szivar. Megállt a szoba közepén, s rövid, felületes beszédben közölte velük, hogy mostantól hadifoglyok, majd „Heil Hitler” köszönéssel távozott. Lubji előrelépett, és rámosolygott a tisztre, aki elhaladt mellette. – Jó napot, uram – mondta neki. A tiszt megállt, és kelletlenül nézett a fiatalemberre. Lubji tört németséggel magyarázni kezdte, milyen szörnyű tévedés történt, majd tenyerét szétnyitva egy köteg pengőt mutatott neki. A tiszt Lubjira mosolygott, elvette a pénzt, s a szivarjával meggyújtotta a bankókat. A lángok erőre kaptak, már nem tudta tartani a csomót, s ekkor a padlóra dobta az égő papírt Lubji lába elé, és peckesen távozott. Lubji nem tudott másra gondolni, csak hogy mennyi időbe tellett neki összekuporgatnia a pénzt. A rabok vacogva álldogáltak a kőpadlós teremben. Az őrök nem sokat törődtek velük; egyesek cigarettáztak, mások beszélgettek, mintha a mezítelen emberek nem is léteznének. Jó egy óra telt el, mire hosszú, fehér köpenyes, gumikesztyűs férfiak jöttek. Ide-oda járkáltak a sorok között, meg-megálltak, s minden fogoly nemi szervét megvizsgálták. Három férfinak szóltak, hogy öltözzenek, s hazaengedték őket. Ennyi volt az összes bizonyíték, amire szükség volt. Lubjit érdekelte volna, vajon a nőket milyen vizsgálatnak vetik alá. Miután a fehérköpenyesek elmentek, a foglyok felöltözhettek, aztán kivezették őket a teremből. Az udvaron áthaladva Lubji ide-oda tekingetett szökési lehetőséget keresve, de a szuronyos katonák néhány lépésnyire egymástól álltak. A rabokat hosszú folyosóra terelték, s lefele indították őket egy keskeny lépcsőn, melynek fordulóit alig világította meg egy-egy gázláng. A folyosó két oldalán mindenütt emberekkel zsúfolt cellák; Lubji oly sokféle nyelven hallott könyörgést és sikoltozást, hogy nem is mert megfordulni és odanézni. Aztán

hirtelen kinyílt az egyik cella ajtaja, valaki galléron ragadta, és fejjel előre belökte. A kőpadlóra vágódott volna, ha nem esik egy halom testre. Egy pillanatig mozdulatlan feküdt, aztán fölállt, megpróbált a körülötte levőkre figyelni. De jó időbe tellett, mire ki tudta venni az arcokat, mivel a cellának csak egyetlen pici, rácsos ablaka volt. Egy rabbi zsoltárt énekelt – nem sokan tartottak vele. Lubji megpróbált elhúzódni, amikor egy idősebb ember végighányta. Távolabb szeretett volna kerülni a bűztől, de épp belebotlott egy letolt nadrágos rabba. Leült a sarokba, hátát a falnak vetette, így senki se tudta meglepni. Amikor ismét kinyílt az ajtó, Lubji már azt se tudta, menynyi időt töltött a bűzös cellában. Egy csoport katona lépett be fáklyával, és a pislogó szemekbe világítottak. Aki nem pislogott, azt kivonszolták a folyosóra, aztán már senki se látta többet. Ez történt Cerani úrral is. A napok múlását csak úgy tudták követni, hogy figyelték a keskeny ablakon át a világosság és sötét váltakozását, és megosztoztak az egyetlen étken, melyet reggelente hoztak a raboknak. A katonák naponta többször is visszatértek és eltávolították a holttesteket, mígnem biztosak lehettek, hogy csak a legalkalmasabbak élték túl. Lubji úgy gondolta, nemsokára ő is meghal, másképp nem is tud kiszabadulni a picike börtönből. Ahogy múltak a napok, öltönye egyre lazábban lógott rajta, s derekán egyre beljebb kellett csatolnia az övet. Egyik nap minden további nélkül egy csapat katona rontott a cellába, s kituszkolta a még életben maradt rabokat. Végigvonultatták őket a folyosón, föl a lépcsőn, ki az udvarra. Amikor Lubji kilépett a reggeli napfénybe, el kellett takarnia a szemét. Tíz, tizenöt, talán húsz napot is töltött a sötét cellában, s hozzászokott a sötéthez – a foglyok „macskaszemnek” nevezik ezt. Aztán meghallotta a kalapács zaját. Balra nézett, s látta, hogy a rabok egy csoportja faácsolatot készít. Nyolc kampót számlált meg rajta. Ha bármi lett volna a gyomrában, kihányja. Oldalát szurony érintette, így gyorsan követte a többi rabot, sorba rendeződtek, felszállásra készen a teherautókra. Egy őr nevetve közölte velük a városba vezető visszaúton, hogy mielőtt visszakerülnek a börtönbe és kivétel nélkül mindenkit fölakasztanak, abban a megtiszteltetésben lesz részük, hogy bíróság elé állítják őket. Reménykedésük kétségbeesésbe fordult, s Lubji ismét csak arra tudott gondolni, hogy ott fog elpusztulni. Most első ízben már nem is nagyon törődött vele. A teherautók megálltak a bíróság előtt, s a rabokat bevezették az épületbe. Lubji megfigyelte, hogy szuronyokat már nem látni, s a katonák hátrább húzódnak. Az épület belsejében a foglyok már leülhettek a jól megvilágított folyosókon álló fapadokra, és bádogtányérokon vékony szelet kenyereket kínáltak nekik. Lubji gyanakodni kezdett, s kihallgatta az őrök beszélgetését. Különféle csevegésekből kiszűrte, hogy a genfi Vöröskereszt képviselője is jelen van ma reggel a tárgyalóteremben, s a németek be akarják bizonyítani, minden zsidó bűnöző. Lubji arra gondolt, hogy ez a személy nyilván nem tartja majd véletlennek, hogy a teremben minden vádlott zsidó. De még ki se tudta gondolni, hogyan fordítsa előnyére ezt az információt, egy tizedes karon ragadta, és bevezette a tárgyalóterembe. Lubji leült az idős bíróval szemben. A tárgyalás, ha ugyan lehet annak nevezni, mindössze pár percig tartott. Mielőtt a bíró halálos ítéletet hozott, az írnok megkérdezte Lubjit, hogy is hívják. A hórihorgas fiatalember lenézett a Vöröskereszt képviselőjére, aki tőle jobbra ült. Az a padlóra meredt maga elé, láthatólag unatkozott, s csak akkor nézett föl, mikor a bíró bejelentette a halálos ítéletet. Egy másik katona karon ragadta Lubjit, és ki akarta vezetni a teremből, hogy másvalaki jöhessen a helyébe. A megfigyelő hirtelen fölállt, és kérdezett valamit a bírótól olyan nyelven, melyet Lubji nem értett. A bíró a homlokát ráncolta, s ismét az emelvényen álló rabra irányította tekintetét. – Mennyi idős vagy? – kérdezte tőle magyarul.

– Tizenhét – felelte Lubji. Az ügyész erre előrement a pulpitushoz, és a bíró fülébe súgott valamit. A bíró Lubjira nézett, elbiggyesztette a száját, és bejelentette: – Az ítéletet életfogytiglanra szóló börtönbüntetésre változtatom. – Elhallgatott, majd mosolyogva folytatta: – Tizenkét hónap múlva újratárgyalható. – A megfigyelő elégedettnek látszott aznap délelőtti munkájával, és egyetértőleg bólintott. Az őr nyilvánvalóan úgy érezte, hogy Lubjival nagyon elnézően bántak; előrelépett, vállon ragadta, s visszavitte a folyosóra. Lubjit megbilincselték, kivezették az udvarra, és fellökték egy nyitott teherautóra. Ült már rajta egypár rab, csendben vártak rá, mintha ő lenne a helyi buszjárat utolsó utasa, aki megérkezik. A teherautó pár pillanattal később meglódult. Lubji kibillent az egyensúlyából, s a padlóra zuhant. Ott maradt lent térden állva, s körülnézett. Két őr ült egymással szemben a hátsó korlát mellett. Mindkettő puskát szorongatott, ám egyiküknek hiányzott a jobb karja. Majdnem olyan reménytelenül kuporgott ott, mint a rabok. Lubji visszamászott a teherautó végébe, és leült a padlóra az ép karú őr mellé. Lehajtotta a fejét, megpróbálta összeszedni a gondolatait. A börtönig körülbelül negyven perc az út, s érezte, ez az utolsó lehetőség, ha nem akar akasztófára kerülni a többiekkel együtt. De hogy tudna elszökni, tűnődött magában, miközben a teherautó lelassított egy alagút előtt. Amikor ismét előbukkantak, Lubji megpróbálta visszaidézni, hány alagút van a börtön és a bíróság között. Három, de lehet, hogy négy. Nem volt benne biztos. Amikor a teherautó percekkel később áthaladt a következő alagúton, lassan számolt magában: egy, kettő, három. Majdnem négy másodpercig tökéletes sötétségben voltak. Lubjinak egy előnye volt az őrökkel szemben ezekben a másodpercekben: három hétig sötétzárkában tartózkodott, sokkal jobban tudott tájékozódni a sötétben. Ezzel szemben egyedül van, azok meg ketten. Jobban mondva, másfél fő, gondolta, ahogy ránézett a másik őrre. Lubji maga elé meredt, figyelte az elsuhanó utat. Úgy számolt, hogy körülbelül félúton lehetnek a város meg a börtön között. Az út jobb oldalán egy folyó. Meglehet, nehéz rajta átjutni, talán lehetetlen, hisz nem tudja, milyen mély. A másik oldalon földek nyúltak el egy fasorig, mely számításai szerint mintegy három-négyszáz méterre húzódhatott. Vajon mennyi időbe telik megtenni azt a háromszáz métert, ha a keze nem mozoghat szabadon? Elfordította a fejét, leste, nem jön-e újabb alagút, de nem látott. Félő, hogy elhagyták már a börtön előtti utolsó alagutat is. Megkockáztathatja-e a szökést fényes nappal? Arra a következtetésre jutott, hogy ha az elkövetkező néhány kilométeren nem tűnik föl újabb alagút, nem sok választása marad. Újabb kilométer telt el, s Lubji tudta, hogy a legközelebbi kanyarban el kell szánnia magát. Lassan maga alá húzta a lábát, s bilincsét a térdén nyugtatta. Gerincét szorosan nekinyomta a teherautó végének, s testsúlyát áthelyezte a lábujjaira. A teherautó nagy ívben kanyarodott. Lubji lenézett az útra, s majdnem felkiáltott: „Mazeltov!”, ugyanis mintegy ötszáz méternyire meglátta az alagutat. A távolabbi végén látható apró, tűszúrásnyi fényből arra következtetett, hogy legalább négy másodperces alagút lehet. Lábujjhegyen, feszülten, ugrásra készen guggolt. Érezte, olyan erősen ver a szíve, hogy az őr biztosan érzi a közelgő veszélyt. Felnézett az ép karú őrre, aki belső zsebéből cigarettát vett elő, lassan a szájába rakta, majd gyufa után matatott. Lubji az alagutat figyelte: már csak száz méterre volt. Tudta, ha behajtanak a sötétbe, pár másodperce marad. Ötven méter… negyven… harminc… húsz… tíz. Lubji mély lélegzetet vett, számolt, aztán felugrott, és bilincsét az ép karú őr torkára szorította oly erővel, hogy a német katona kiesett a teherautó oldalából, és ordítva a földre zuhant. A teherautó csikorogva fékezett, és megállt, mikor kibukkant az alagút másik végén. Lubji átugrott az oldalán, és azonnal visszarohant a sötétség átmeneti biztonságába. Két-három

rabtársa követte. Az alagút túlsó végén jobbra bevágott a mezőre, vissza se nézett. Nem tett meg száz métert, hallotta a feje fölött sivító első golyót. Megpróbálta a második száz métert ugyanolyan sebességgel végigfutni, de most már minden második lépésére jutott egy sorozat golyó. Ide-oda lendült, aztán sikoltást hallott. Visszanézett, s látta, hogy az egyik rab, aki utána ugrott le a teherautóról, mozdulatlanul fekszik a földön, a második meg rohan mögötte néhány méterrel. Lubji remélte, hogy a puskalövések a félkarú őrtől származnak. Vagy száz méterrel előtte föltűntek a fák. Minden golyó úgy hatott rá, mint a startpisztoly: remegő testét tovább ösztökélte egy-egy méterrel. Aztán meghallotta a második sikoltást is. Most már nem nézett vissza. Még ötven métert kellett megtennie, s eszébe jutott, mit mesélt neki egyik rabtársa: a német pisztolyok háromszáz méterre hordanak, tehát hat-hét másodpercre van a biztonságtól. Ekkor érte golyó a vállát. Az ütés ereje pár lépéssel továbbsodorta, de pillanatokkal később arccal a sárba zuhant. Megpróbált mászni, de csak pár métert volt képes megtenni, aztán összerogyott. Ott maradt hason fekve, s beletörődött az elkerülhetetlenbe. Pár pillanattal később egy kemény kéz megragadta a vállát, egy másik meg a bokáját. Lubjinak még átfutott az agyán, hogyan érhettek oda a németek olyan hamar. Ha nem ájul el, ki is találja. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mikor fölébredt. A mélységes sötétségből ítélve csak annyit sejtett, hogy biztosan visszakerült a cellába, s kivégzés vár rá. Aztán szaggató fájdalom állt bele a vállába. Megpróbált föltámaszkodni, de mozdulni se bírt. Megmozgatta az ujjait, és meglepődve érezte, hogy nincs rajta bilincs. Pislogott, megpróbált kiáltani, de csak suttogásra telt erejéből, ami inkább sebzett állat hangjához hasonlított. Megint megpróbált föltámaszkodni, de hiába. Aztán sűrűn pislogni kezdett, mert nem hitt a szemének. Egy fiatal lány állt előtte, aki térdre ereszkedett, és nedves ronggyal törölte a homlokát. Lubji több nyelven próbálkozott beszélni vele, de a lány csak a fejét rázta. Amikor végül megszólalt, olyan nyelven beszélt, melyet Lubji még sosem hallott. Mosolygott, magára mutatott, és egyszerűen ennyit mondott: – Mari. Lubji elaludt. Amikor fölébredt, reggeli nap sütött a szemébe. Most már föl tudta emelni a fejét. Fák vették körül. A bal oldalára fordult, s meglátott egy sor színes lovaskocsit, telezsúfolva holmival. Mögöttük három-négy ló legelészett a fák tövében. A másik irányba fordulva megpillantotta a lányt, pár lépéssel arrébb beszélgetett egy férfival, akinek puska volt a vállára vetve. Most látta, milyen szép lány. Felkiáltott, erre mindketten megfordultak. A férfi gyorsan odament Lubjihoz, föléje hajolt, és a saját anyanyelvén üdvözölte. – Rudinak hívnak – mondta, aztán megmagyarázta, hogy kicsi csapatával együtt néhány hónapja menekültek át a cseh határon, de a németek oda is követték őket. Állandóan mozogniuk kell, mivel a németek a cigányokat még a zsidóknál is alacsonyabb rendnek tartották. Lubji egyik kérdést a másik után szegezte neki. – Ki vagy? Hol vagyok? – És ami a legfontosabb: – Hol vannak a németek? Csak akkor hagyta abba, amikor Mari, akiről Rudi elmondta, hogy a nővére, forró itallal meg egy darab kenyérrel tért vissza. A lány letérdelt melléje, és lassan kanalazta a híg kását Lubji szájába, közben egy-egy falat kenyérrel kínálta. Ezalatt a bátyja elmesélte, hogyan került Lubji hozzájuk. A lövéseket hallva Rudi az erdő széléig lopakodott, mert azt hitte, a németek fölfedezték kicsi csapatát, s ekkor látta meg a feléje futó rabokat. Valamennyiüket eltalálták, de Lubji már olyan közel jutott az erdőhöz, hogy az emberei meg tudták menteni. Amikor a németek látták, hogy Lubjit beviszik az erdőbe, nem üldözték tovább.

– Talán féltek attól, mit találnak, bár kilencünknek csak két pisztolyunk van, azonkívül különféle szerszámok, például vasvilla meg halkés – nevetett Rudi. – Gyanítom, inkább arra gondoltak, hogy a többi rab is megszökik, ha nekiállnak magukat keresni. Egyvalami biztos: ha fölkel a nap, erősítéssel jönnek vissza. Ezért aztán kiadtam a parancsot, hogy amint kiveszik a golyót a vállából, továbbmegyünk, és magát is visszük. – Hogyan tudom én ezt meghálálni? – mormolta Lubji. Amikor Mari befejezte az etetést, két cigány óvatosan az egyik lakókocsiba fektette, aztán a kicsike csoport folytatta útját az erdő belsejébe. Csak mentek-mentek, elkerülték a falvakat, még az utakat is, s egyre messzebb kerültek a lövöldözés színhelyétől. Mari szorgalmasan ápolta Lubjit, mígnem a fiú lábra tudott állni. Örült, amikor látta, Lubji milyen gyorsan megtanulja a nyelvüket. Órákig gyakorolt egyetlen mondatot, amit el akart mondani Marinak. Aztán mikor este a lány meghozta a vacsorát, Lubji folyékony roma nyelven elmondta neki, hogy ő a legszebb lány, akit valaha is látott. Mari pirulva elrohant, és reggelig vissza se tért. Mari állandó figyelmének köszönhetően Lubji hamarosan lábra állt, s este letelepedett a tűzhöz megmentője mellé. Ahogy a napok lassan hetekbe fordultak, öltönye már nem lógott rajta annyira, sőt övét is kijjebb kellett eresztenie egy-két lyukkal. Valamelyik este vadászatból visszatérve elmondta vendéglátójának, hogy már nem sokáig maradhat velük. – Találnom kell egy kikötőt, s a németektől a lehető legmesszebbre kell menekülnöm – magyarázta. Rudi bólogatott, ahogy ott ültek a tűz mellett, és a nyúlpecsenyén osztoztak. Egyikük sem vette észre, milyen szomorúság öntötte el Marit. Amikor este Lubji a lakókocsiba ment, Mari már ott várta. Lubji meg akarta magyarázni neki, hogy sebe már majdnem teljesen begyógyult, s nincs többé szükség rá, hogy a lány segítsen neki levetkőzni. De az csak mosolygott, s gyengéden nekiállt vetkőztetni, majd leszedte a kötést, és kitisztította a sebet. Belenézett a vászonzsákjába, összeráncolta a homlokát, egy pillanatig habozott, aztán a saját ruhájából tépett egy darabot, azzal kötözte be Lubji vállát. A fiú csak bámulta Mari hosszú, barna lábait, az pedig végighúzta ujjait a mellén a nadrágjáig, aztán mosolyogva nekiállt kigombolni. Lubji a lány combjára rakta hideg kezét, s lángvörös lett, amikor az fölemelte a szoknyáját, s kiderült, semmit sem visel alatta. Mari várta, hogy Lubji továbbmerészkedik a kezével, de az csak bámult. A lány előrehajolt, s lehúzta a fiú nadrágját, aztán fölébe mászott, és lassan leereszkedett rá. Lubji olyan mozdulatlan maradt, mint mikor a golyó eltalálta. Aztán a lány lassan föl-le mozgott, hátravetette a fejét, megfogta a fiú másik kezét, bevezette a ruhája belsejébe, s megrázkódott, mikor hozzáért meleg kebléhez. Lubji otthagyta a kezét, s nem mozdult, noha a lány mozdulatai egyre gyorsabbak lettek. Lubji már-már kiáltani akart, s lehúzta magához Marit, s durván ajakon csókolta. Néhány pillanattal később ott feküdt kimerülten, s arra gondolt, nem okozott-e fájdalmat a lánynak. Aztán fölnézett, s meglátta a lány arckifejezését. Az a vállára hajolt, majd oldalra gurult, és mély álomba merült. Lubji ébren feküdt, arra gondolt, tán meg is halhatott volna anélkül, hogy megismeri ezt a gyönyört. Eltelt pár óra, s fölkeltette a lányt. Ezúttal nem maradt mozdulatlan, keze bejárta a lány minden porcikáját, s ráébredt, hogy most még jobban élvezi, mint első ízben. Aztán mindketten elaludtak. Amikor másnap a kocsik továbbindultak, Rudi elmondta, hogy éjszaka újabb határon mentek át, most már Jugoszláviában járnak. – Hogy hívják azokat a havas dombokat? – kérdezte Lubji. – Lehet, hogy innét dombnak látszanak – mondta Rudi de ez csalóka. Azok a DináriAlpok, és ezekkel a kocsikkal képtelenség átkelnünk rajtuk, hogy a tengerpartra jussunk. – Egy darabig hallgatott, aztán hozzátette: – Aki elszánt, annak viszont sikerülhet. Még három napig együtt mentek, s csak éjszakánként álltak meg pár órára pihenni. Elkerülték a városokat meg a falvakat, s végül elérkeztek a hegyek lábához.

Aznap éjszaka Lubji nem tudott elaludni Mari mellett. Gondolkodott új életén, a boldogságon, melyet az elmúlt hetekben érzett, s azon tűnődött, valóban ott akarja-e hagyni a kicsi csapatot és egyedül továbbmenni. De úgy döntött, ha el akarja kerülni a németek haragját, valamiképp át kell jutnia a hegyen, hajóra kell szállni, s a lehető legmesszebbre jutni innét. Másnap reggel felöltözött, mielőtt Mari fölébredt volna. Reggeli után körbejárt a táborban, mindenkivel kezet rázott, és elbúcsúzott társaitól, legutoljára hagyva Rudit. Mari a lakókocsiban várta. Lubji lehajolt, karjaiba fogta, s utoljára megcsókolta. A lány hozzátapadt még akkor is, mikor Lubji karjai már lehullottak róla. Végül elengedte, s nagy halom ennivalót adott át neki. Lubji mosolygott, aztán szaporán elindult a táborból a hegyek felé. Hallotta, hogy a lány követi néhány lépésnyire, de egyszer sem nézett vissza. Lubji csak ment-ment a hegyekben, s csak akkor állt meg, mikor már egylépésnyire se látott maga elé. Letelepedett egy nagy szikla tövében, hogy a széltől védve legyen, de még összekuporodva is majdnem megfagyott. Álmatlanul töltötte az éjszakát, evett Mari ételéből, és a lány testének melegségére gondolt. Amint fölkelt a nap, megint útnak eredt, s csak pillanatokra állt meg. Amikor leszállt az éjszaka, arra gondolt, hogy a metsző, hideg szélben halálra fagy alvás közben. De reggelente arra ébredt, hogy nap süt a szemébe. A harmadik nap végén elfogyott az elemózsiája, s akármerre nézett, csak hegyeket látott maga körül. Kezdte megbánni, hogy elhagyta Rudit és kis cigánytáborát. A negyedik nap reggelén már alig bírta rakni a lábát – meglehet, a koplalás hozza el azt, amit a németek nem tudtak elérni. Az ötödik nap estéjén céltalanul botorkált előre, jóformán az sem érdekelte, mi történik vele, mikor felszálló füstöt vélt fölfedezni a messzeségben. De hátravolt még egy dermesztő éjszaka, mielőtt a villódzó fények megerősítették: jól látta, ott terül el a falu előtte, s amögött pedig a tenger, melyet most lát először. Leereszkedni a hegyről talán könnyebb, de éppoly veszélyes volt. Lubji sokszor elbukott, s napnyugta előtt nem tudta elérni a zöld síkságot. A hold ki-be bujkált a felhők között, megvilágítva lassú botorkálását. Mire a falu szélére ért, a legtöbb aprócska házban eloltották a világot, de ő tovább botorkált, reménykedve, hogy még ébren talál valakit. Az első házhoz érve, mely egy kicsi tanya részének látszott, be akart kopogni, aztán meggondolta magát, mivel nem égett benne semmi világosság. Várta, hogy előbukkanjon a hold, s akkor egy pajta körvonalait tapogatta ki a szeme az udvar másik végében. Odavánszorgott a rozoga épülethez. Kóbor csirkék káráltak, menekültek az útjából, s majdnem nekiment egy fekete tehénnek, melynek nem állt szándékában kitérni az idegen előtt. A pajta ajtaja félig nyitva állt. Besurrant, lerogyott a szalmára, és mély álomba merült. Másnap reggel arra ébredt, hogy nem tudja mozdítani a fejét, valami a földre szegezi. Egy pillanatra azt hitte, visszakerült a börtönbe, de aztán kinyitotta a szemét, és meglátott egy föléje tornyosuló, testes alakot. Kezében vasvillát tartott, azzal tette Lubjit mozgásképtelenné. A gazda mondott valamit újabb nyelven. Lubji megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem németül. Az égbe emelte tekintetét, s megköszönte tanítómestereinek körültekintő neveltetését. Majd elmondta a vasvilla végét tartó embernek, hogy a hegyeken át érkezett, a németek elől menekül. A gazda nem akarta elhinni, amíg meg nem látta Lubji vállán a sebhelyet. Még apjától se hallott senkiről, aki átkelt volna a hegyeken. A vasvillán tartva a kezét, bevezette Lubjit a házba. Ott a gazda felesége szalonnás tojást meg jó vastag karéj kenyeret adott neki reggelire, Lubji közben elmesélte, min ment keresztül az elmúlt hónapokban – inkább gesztusokkal, mint szavakkal. A gazdasszony együtt érzően újból telerakta a tányérját. A gazda nem szólt sokat, még mindig kétely ült az arcán. Amikor Lubji befejezte a mondókáját, a gazda figyelmeztette, hogy a partizánvezér, Tito kijelentései ellenére őszerinte nemsokára Jugoszláviát is megszállják a németek. Lubji kezdte

azt hinni, hogy a föld egyetlen országa sem menekülhet meg a nagyra törő Führer elől. Lehet, hogy egész életében előle kell menekülnie. – El kell érnem a partot – mondta. – Aztán találnom kell egy hajót, s átkelnem az óceánon… – Mindegy, hova megy, csak minél messzebbre ettől a háborútól – mondta a gazda, s beleharapott egy almába. – Ha még egyszer utolérik, már nem eresztik ki a karmaik közül. Keressen egy hajót – akármilyet. Menjen Amerikába, Mexikóba, Nyugat-Indiába, akár Afrikába is. – Hogy jutok el a legközelebbi kikötőbe? – Dubrovnik kétszáz kilométerre délkeletre van innét – mondta a gazda, s pipára gyújtott. – Ott talál egy csomó hajót, az mind boldogan menekül a háború elől. – Azonnal indulnom kell – mondta Lubji, s felugrott. – Ne siessen annyira, fiatalember – mondta a gazda pöfékelve. – Eltart egy ideig, míg a németek átkelnek a hegyeken. – ubji hátradőlt, a gazdasszony meg újabb kenyérnek szelte le a haját, szaftba mártotta s elébe rakta. Csak egy kis morzsa maradt belőle, mire Lubji fölállt és a gazdát követve kiment a konyhából. Az ajtóban a gazdasszony jól megrakta a zsebeit almával, sajttal meg kenyérrel, aztán Lubji fölugrott a gazda mögé a traktorra, aki elvitte a falu végéig, majd elindította egy úton, s megnyugtatta, hogy a tengerpartra vezet. Lubji ment az úton, s valahányszor elment mellette valami jármű, föltartotta a kezét. Az első két órában senki sem vett róla tudomást, akár gyorsan hajtott, akár lassan. Már bent jártak a délutánban, mikor egy ütött-kopott öreg Tatra állt meg előtte. Lubji odaszaladt az ablakhoz. – Merre tart? – kérdezte a sofőr. – Dubrovnikba – mondta Lubji mosolyogva. A sofőr megvonta a vállát, feltekerte az ablakot, majd szó nélkül továbbhajtott. Jó néhány traktor, két autó meg egy teherautó ment el mellette, mire megállt egy újabb kocsi, s a kérdésre Lubji ugyanazt a választ adta. – Nem megyek olyan messzire – felelte a sofőr –, de elvihetem az út egy részéig. Dubrovnikig három nap alatt még egy autón, két teherautón, három lovas kocsin meg egy motorkerékpár oldalkocsijában utazott. Addigra megette a gazdáné minden elemózsiáját, s összeszedett minden lehető tudnivalót arról, hogyan lehet följutni egy hajóra Dubrovnikban, amin el tud menekülni a németek elől. Amikor letették a forgalmas kikötőváros egyik külső kerületében, percekbe sem tellett, s ráébredt, hogy a gazda legrosszabb balsejtelmei is beigazolódtak. Akármerre fordult, a polgárok a német megszállásra készültek. Lubjinak nem állt szándékában megvárni, hogy újabb idegen város utcáin vonulnak végig díszlépésben. Nem akarta, hogy ebben a városban is álmában kapják el. A gazdáné tanácsát követve a kikötőbe ment. Órákig sétálgatott fel-alá, figyelte, melyik hajó honnét érkezett, s merre tart. Három hajó maradt fönn a rostán, azt viszont nem tudta meg róluk, mikor és merre indulnak. Továbbra is ott lófrált a kikötőben. Amikor egyenruhás embert látott, behúzódott valamelyik sikátorba, egyszer meg egy zsúfolt bárba, noha egy fillérje se volt. Egy piszkos kocsma legtávolabbi sarkában lehuppant egy székre, remélve, hogy senki se látta meg, és hallgatta a környező asztaloknál különféle nyelveken folyó beszélgetéseket. Mindenfélét megtudott: hol lehet fölcsípni nőket, kik fizetik a rakodómunkásokat legjobban, hol lehet olcsón tetováltatni, s a nagyhangú beszélgetés során még azt is megtudta, hogy leghamarabb az Arridin szedi föl a horgonyt; amint befejezik a rakodást, azonnal útnak indul. Azt még nem sikerült megtudnia, hová. Az egyik fedélzeti munkás egyre csak azt hajtogatta: „Egyiptom.” Lubji első gondolata Mózes meg az ígéret földje volt.

Kisurrant a kocsmából, s visszament a kikötőbe. Ezúttal gondosan megnézett minden hajót, mígnem meglátott egy csapat rakodómunkást. Zsákokat hordtak egy kicsi tehergőzös-re, melynek orrán ott állott a név: Arridin. Lubji a zászlót tanulmányozta, de nem tudta megállapítani belőle a hajó hovatartozását, mert szél híján mozdulatlanul csüngött az árbocról. Egyvalamiben azonban biztos volt: nem horogkeresztet ábrázolt. Lubji oldalra húzódva figyelte, hogyan gördítik a vállukra a munkások a zsákokat, hogyan viszik föl a pallón, aztán a fedélzet közepén egy nyíláson át a raktérbe dobják. A palló tetején állt a művezető, s valahányszor elhaladt előtte egy rakomány, húzott egy strigulát. A sorban rövid időközönként rés támadt, mivel egyik-másik rakodómunkás a többiektől eltérő sebességgel haladt a pallón. Lubji türelmesen kivárta a megfelelő pillanatot, amikor észrevétlen be tud állni a sorba, majd előlépett. Úgy tett, mintha csak véletlenül járna arra, aztán hirtelen lehajolt, fölkapott egy zsákot a vállára, és megindult a hajó felé, arcát a zsákkal takarva a palló tetején álló ember elől. Amikor a fedélzetre ért, ledobta a zsákot a lyukba. Néhányszor megismételte az aktust, s minden alkalommal többet figyelt meg a hajó elrendezéséből. Egy tucat forduló után már tudott annyira gyorsítani, hogy az előtte haladónak a sarkába érjen, a mögötte jövő pedig valamelyest lemaradjon. Ahogy fogyott a parton a zsákok halmaza, Lubji ráébredt, hogy nem sok választása maradt. Az időzítés kritikus fontosságú lesz. Újabb zsákot gördített a vállára. Perceken belül beérte az előtte haladó munkást, aki bedöntötte a zsákját a rakodótérbe, aztán visszaindult a pallón lefele. Fölért a fedélzetre, ledobta a zsákot a lyukon, aztán maga is utána ugrott, még hátranézni se mert, s kicsit kellemetlenül ért földet a halom tetején. Gyorsan az üreg legtávolabbi sarkába húzódott, s ijedten várta, hogy a többiek nagy zajjal odafussanak s kiszedjék. Eltelt kis idő, aztán az utána jövő munkás megjelent a lyuk szájánál. Egyszerűen előrehajolt, s levetette a terhét, azzal se törődött, hova huppan a zsák. Lubji megpróbált úgy helyezkedni, hogy rejtve maradjon a raktérbe pillantó szemek elől, ugyanakkor elkerülje, hogy valamelyik zsák búza őrá pottyanjon. Ha biztos akart lenni a rejtekében, akkor majdnem megfulladt. Így minden egyes zsák után kidugta a fejét, gyorsan levegőt vett, aztán azonnal eltűnt szem elől. Mire az utolsó zsák is a raktérben végezte, Lubji a feje búbjától a lába hegyéig tele volt sebekkel, s úgy lihegett, mint egy fulladozó patkány. Már azt hitte, hogy rosszabb nem is lehet, mikor a raktér tetejét visszarakták, s a vasrácsok közé egy rudat ékeltek. Lubji kétségbeesetten mászott a halom tetejére, hogy száját a fölötte levő hasadékra tapassza s friss levegőhöz jusson. Alighogy letelepedett a zsákok tetejére, elindult a motor. Néhány perc múlva érezte, megmozdul alatta a hajó, s lassan kifele indulnak a kikötőből. Hangokat hallott a fedélzetről, s léptek zaját a feje fölötti deszkákon. Amikor a kis teherhajó már kijutott a kikötőből, a mélyebb víz fölött a ringás és a rázkódás hánykódássá meg recsegéssé változott. Lubji elhelyezkedett két zsák között, kinyújtott karral vetődött nekik, s megpróbálta megakadályozni, hogy ide-oda vesse a mozgás. Zsákostul ide-oda lökődött a raktérben, s már-már segítségért kiáltott, de besötétedett, csak a csillagok ragyogtak fölötte, a fedélzeti segédmunkások mind eltűntek odalent. Nem hitte, hogy meghallanák a kiabálását. Fogalma se volt, mennyi időbe telik Egyiptomba jutniuk, s azt sem tudta, kibírja-e odáig a raktérben vihar idején. Amikor fölkelt a nap, örült, hogy egyáltalán életben van még. Az est leszálltakor meg akart halni. Nem tudta, pontosan hány nap telt el, mire simább vizekre értek, de annyit tudott, hogy nemigen bírt aludni. Vajon közelednek-e a kikötő felé? Most szinte nem mozgott a hajó, s a motor is csak forgott. Feltételezte, hogy megálltak, s azt is hallotta, hogy leeresztik a horgonyt, noha a gyomra még úgy járt, mintha az óceán közepén tartanának.

Legalább egy óra telt el, aztán megjelent egy matróz, s eltávolította a tetőt rögzítő rudat. Pillanatokkal később Lubji új hangokat hallott, melyek ismeretlen nyelven szóltak. Feltételezte, hogy egyiptomiak, s újfent hálát adott, hogy nem németet hall. Végül elhúzták a raktér tetejét, s két tagbaszakadt alak bámult rá lefele. – Hát itt meg kit fogtunk? – kérdezte az egyik, amikor Lubji kétségbeesetten emelte az égbe a karját. – Német spion lesz ez, hallgass rám – mondta a társa durván fölnevetve. Az első előrehajolt, megragadta Lubji kinyújtott karját, s fölrántotta a fedélzetre, akár egy zsák búzát. Lubji leült elébük kinyújtott lábbal, szívta a friss levegőt, s várta, hogy valamiféle más börtönbe zárják. Felnézett, s a reggeli napban hunyorogva kérdezte csehül: – Hol vagyok? – A két dokkmunkás semmi jelét nem adta, hogy érti. Lubji magyarul, oroszul, s nagy vonakodva németül is próbálkozott, de csak nevetés és vállvonogatás volt rá a válasz. Végül a két alak megragadta, s lelökdösték a pallón anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítést tették volna, hogy szót értsenek vele bármely nyelven. Alighogy földet ért a lába, a két férfi letuszkolta a hajóról, s végigvitte a dokkok mentén a kikötő távolabbi végébe, egy fehér épületig. Az ajtó fölött olyan szavak állottak, melyek az illegális bevándorlónak mit sem jelentettek: „Docks Police, Port of Liverpool, England”.

ST. ANDY 1945. szeptember 12. 8 Új köztársaság hajnala „Le a méltóságcímekkel!” – ez volt a St. Andy harmadik számának szalagcíme. A szerkesztő véleménye szerint a méltóságcímek adományozása nem más, mint néhány nagyravágyó politikus ürügye arra, hogy maguknak és barátaiknak olyan címeket osztogassanak, melyeket nem érdemelnek meg. „A méltóságokat majdnem mindig érdemtelenek kapják. A rangkór eme sértő megnyilvánulása nem más, mint újabb példa a gyarmatbirodalom utolsó maradványainak túlélésére, s az első adandó alkalommal meg kell szabadulnunk tőle. Ezt az ásatag rendszert a történelem szemétládájába kell dobnunk.” A szerkesztő számos olvasói levelet kapott osztálytársaitól, melyekben rámutatnak, hogy saját apja is elfogadta a lovagi címet. A történelemben járatosabbak továbbmentek, s kijelentették, hogy utolsó mondatával plágiumot követett el: egy sokkal érdemlegesebb nyilatkozatból kölcsönözte. Keith nem tudta, hogyan nyilatkozott a cikkről az igazgató a heti tantestületi értekezleten, mivel Penny nem állt vele szóba többé. Duncan Alexander és a többiek nyíltan osztályárulóként emlegették. Legnagyobb bosszúságukra azonban Keith semmi jelét nem árulta el, hogy törődik véleményükkel. Telt-múlt a félév, s Keith kezdte azt hinni, hogy nem Oxfordba kap ösztöndíjat, hanem a katonasághoz behívót. Rossz érzés fogta el, de azért délutánonként már nem járt be a Courierhoz, hogy több ideje maradjon a tanulásra, és megkétszerezte erőfeszítéseit, mikor apja a sikeres érettségi esetén kilátásba helyezett egy sportkocsit. Ellenállhatatlan volt számára a gondolat, hogy az igazgatót is meghazudtolja, meg saját kocsira is szert tegyen. Miss Steadman továbbra is foglalkozott vele a hosszú, sötét estéken át, s szinte szárnyakat kapott, hogy megkétszerezheti az elvégzendő anyagot. Mire Keith visszautazott az iskolába az utolsó félévre, fölkészülten várta a vizsgabiztosokat meg az igazgatót. Az új krikettpavilon költségeiből mindössze pár száz font hiányzott; Keith el is döntötte, a St. Andy utolsó számában bejelenti a gyűjtés sikerét. Azt remélte, így megnehezíti az igazgató dolgát, ha az tenni akar valamit a cikk miatt, melyet a következő számban készült közölni a monarchia eltörlésének szükségességéről. „Ausztráliának nincs szüksége egy középosztálybeli német családra, mely tízezer mérföld távolából uralkodik rajtunk. Vajon a XX. század második feléhez közeledve miért kellene támogatnunk ezt az elitista rendszert? Szabaduljunk meg az egész bagázstól – harsogta a vezércikk – a brit zászlóval, a himnusszal meg a fonttal együtt. Ha véget ér a háború, bizony elérkezik az idő, hogy Ausztrália köztársaságnak nyilvánítsa magát.” Mr. Jessop hallgatott, a Melbourne Age pedig ötven fontot kínált föl Keithnek a cikkért. Sokat gondolkodott rajta, ám végül elvetette az ajánlatot. Duncan Alexander azt terjesztette, hogy az igazgatóhoz közel álló források szerint meglepő lenne, ha Townsend kihúzná az évet az iskolában. Az utolsó félév első heteiben Keith ismét az érettségire való felkészüléssel töltötte idejének legnagyobb részét. Olykor, felüdülésképpen meglátogatta Betsyt, minden második szerda délután pedig, míg a többiek energetikusabb időtöltésnek hódoltak, kilátogatott az ügetőre. Azon a bizonyos szerdán Keith nem is ment volna ki a lóversenypályára, ha nem kap „biztos” tippet az egyik istállófiútól. Gondosan áttekintette anyagi helyzetét. Még kitartott a szünidei keresménye, s a félévi zsebpénzéből se költött. Elhatározta, hogy csak az első

futamot játssza meg, s ha nyer, azonmód visszamegy az iskolába és folytatja az ismétlést. Szerda délelőtt fölszedte a kerékpárját a posta mögött, és elkerekezett az ügetőre, Betsynek pedig megígérte, hogy beugrik hozzá, mielőtt visszatér az iskolába. A „biztos tipp”, Rumpuncs a kétórás futamra volt kiírva. Keith informátora szerint olyan jó a pedigréje, hogy öt fontot tett rá hét az egyhez arányban. Még el sem indultak a lovak, már azon törte a fejét, mire költse a nyereményét. Rumpuncs a célegyenesig vezette a futamot, egy másik ló azonban vészesen befogta a cél előtt. Keith diadalmasan hadonászott, amikor áthaladtak a vonalon. Elindult a fogadóirodába a nyereményéért. – A ma délutáni első futam eredményének kihirdetését néhány perccel elhalasztjuk – szólalt meg a hangosbemondó –, mivel Rumpuncs és Colonus között a célfotó dönt. – Keith egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ahol ő állt, onnét Rumpuncs győzött, s eleve nem értette, miért kell célfotó alapján dönteni. Valószínűleg azért, hogy az alkalmazottak elmondhassák, végzik a dolgukat, gondolta. Megnézte az óráját, s Betsy jutott az eszébe. – Az első futam eredménye a következő – dörögte a hangszóró. – Győzött a tizenegyes Colonus, öt a négyhez, alig fej-hossznyira Rumpuncstól, hét az egyhez. Keith hangosan elkáromkodta magát. Ha mindkét irányban megteszi Rumpuncsot, akkor legalábbis megkétszerezi a pénzét. Összetépte a tikettjét, és a kijárat felé indult. A kerékpárőrző fele menet rápillantott a következő futam listájára. Az indulók között ott volt Dobverő, ráadásul jó starthelyzetben. Keith lelassított. A közelmúltban kétszer is nyert, amikor Dobverőre tett, s biztosra vette, hogy harmadszor is sikerül. Az ám, csakhogy minden megtakarított pénze elúszott Rumpuncson. Tovább lépkedett a kerékpárok felé, s ekkor eszébe jutott, hogy módjában áll pénzt fölvenni a Bank of Australiában egy olyan számláról, melyen több mint 4000 font van. Ellenőrizte a többi ló adatait, s nem látta okát, hogy Dobverő veszítsen. Most majd tétre is, befutóra is öt fontot tesz a kancára, így három az egyhez aránynál már visszakapja a pénzét, még ha Dobverő harmadiknak fut is be. Keith fölugrott a kerékpárjára, és vadul hajtott, míg jó mérföldnyire meg nem látott egy bankot. Berohant, s kiírt egy csekket tíz fontra. Még tizenöt perc volt hátra a második futam indulásáig, így hát biztosra vette, van ideje beváltani a csekket és visszaérve megtenni a fogadást. A pénztáros ránézett a rács mögül, tanulmányozta a csekket, aztán áttelefonált Keith melbourne-i bankfiókjába. Ott rögtön megerősítették, hogy Mr. Townsend-nak jogában áll pénzt fölvenni erről a számláról, és hogy hitelre vonatkozik. Két óra ötvenhárom perckor az alkalmazott odatolta a tíz fontot a türelmetlen fiatalember elé. Keith olyan tempóban hajtott vissza az ügetőre, ami még az atléták kapitányát is elkápráztatta volna. Leugrott a kerékpárról, otthagyta, és a legközelebbi bukmékerhez szaladt. Megtett öt fontot mindkét irányban Dobverőre, Becsületes Syddel együtt. Amikor a futam elindult, Keith gyorsan a korláthoz ment, s épp akkor ért oda, amikor az első körben elhúzott előtte a lovak csapata. Nem hitt a szemének: Dobverőt nyilván állva hagyták a többiek a rajtnál, annyira lemaradt a második kör kezdetére, és bár nagyon igyekezett a célegyenesben, csak a negyedik helyet tudta elcsípni. Keith megnézte a harmadik futamban induló lovakat és zsokékat, és gyorsan visszahajtott a bankba, még az ülésre sem ereszkedett le. Ezúttal 20 fontot vett ki a számláról. Újabb telefonhívás következett: a melbourne-i fiók helyettes vezetője most már személyesen kívánt beszélni vele. Miután meggyőződött Keith személyazonosságáról, engedélyezte a csekk beváltását. Keith a harmadik futamban sem járt jobban, s mire a hangosbeszélő bejelentette a hatodik futam eredményét, összesen száz font hiányzott a krikettpavilonra gyűjtött pénzből. Lassan kerekezett vissza a postához, fontolgatta, mik lesznek a délután következményei. Tudta, hogy hó végén a pénztárnok ellenőrzi majd a krikettpavilon számláját, és ha fennakad valamin, akár

a befizetések, akár a kivétek körül, értesíti az igazgatót, az pedig a bankhoz fordul felvilágosításért. Akkor aztán a fiókvezető-helyettes elmondja neki, hogy Townsend úr a szóban forgó szerda délutánján öt ízben hívta föl az ügetőhöz közel eső fiókból, s minden; esetben ragaszkodott hozzá, hogy csekkjét beváltsák. Keith repülni fog – az előző évben egy fiút egyetlen üveg tinta ellopásáért rúgtak ki. S ami még borzasztóbb: címoldalon fogja tálalni minden olyan újság, mely nem az apja tulajdonában van. Betsy meglepődve látta, hogy Keith lerakja a kerékpárját a posta mögött, és még csak be sem szól neki. A fiú gyalog ment vissza az iskolába, s tudta, mindössze három hete van rá, hogy szerezzen 100 fontot. Egyenest a dolgozószobájába ment, s megpróbált a vizsgatételekre koncentrálni, ám minduntalan a szabálytalan bankügyletekre kalandoztak gondolatai. Egy sereg magyarázatot talált ki, melyek más körülmények között hihetők lennének. Csak azt hogyan tudja megmagyarázni, hogy a csekkeket az ügetőhöz legközelebb eső bankfiókban váltotta be harmincperces időközönként? Másnap reggel már az járt a fejében, hogy beáll katonának, vagy elszegődik egy Burmába induló hajóra, mielőtt minden kitudódik. Talán ha elnyeri a Viktória-nagykeresztet, nem írják meg a nekrológjában, hogy elsikkasztott 100 fontot. Csak egyvalamivel nem foglalkozott – hogy a következő szerdán is játsszék a lóversenyen, pedig megint kapott „tuti tippet” az istállófiútól. Nem javított a lelkiállapotán, amikor azt olvasta a csütörtöki Sporting Globe-ban, hogy a „tuti” ló tíz az egyhez befutott. A rá következő hétfő délelőtt az aranyvalutáról írandó dolgozattal birkózott, mikor behoztak neki egy kézírásos levélkét. Mindössze ennyi állt benne: „Az igazgató azonnal látni óhajtja a szobájában.” Keitht a rosszullét környékezte. Otthagyta a félig kész dolgozatot az íróasztalán, s lassan az igazgató háza felé indult. Hogyan jöttek rá ilyen hamar? Talán a bank úgy döntött, fedezi magát, és elmondja a pénztárnoknak, hogy több szabálytalan kivétet eszközölt valaki? Hogyan tudják megállapítani, hogy a pénzt nem valamely legitim költség kiegyenlítésére használta fel? Már szinte hallotta az igazgató gunyoros hangját: „Nos, Townsend, lássuk, mik azok az úgymond legitim költségek, melyekre egyetlen szerda délután harmincpercenként kellett pénzt fölvennie egymérföldnyire az ügetőtől?” Keith fölment a lépcsőn, s betegnek, jéghidegnek érezte magát. A cseléd ajtót nyitott neki, mielőtt kopogtatni tudott volna, és szó nélkül Mr. Jessop dolgozószobájába vezette. A szobába lépve Keith úgy érezte, ilyen szigorú kifejezést nem látott még az igazgató arcán. A szoba másik sarkában meglátta az évfolyam nevelőtanárát, egy heverőn ült a sarokban. Keith állva maradt: tudta, ezúttal nem kínálják sem ülőhellyel, sem pedig sherryvel. – Townsend – fogott bele az igazgató –, egy rendkívül súlyos vádat vizsgálunk ki, melyben, sajnálattal közlöm, maga is személyesen érintve van. – Keith a tenyerébe vájta a körmét, hogy ne remegjen a keze. – Mint látja, Mr. Clarké is velünk van. Ezzel az a célom, hogy beszélgetésünknek tanúja legyen, ha szükségessé válik, hogy az ügyet átadjuk a rendőrségnek. – eith érezte, kimennek alóla a lábai, s attól félt, összeesik, ha nem ülhet le. – Azonnal a tárgyra térek, Townsend – az igazgató szünetet tartott, mintha keresné a szavakat. Keith nem tudta legyőzni a remegést. – A lányom, Penny… a jelek szerint… teherbe esett – mondta Mr. Jessop –, s azt mondja, megerőszakolták. Úgy tűnik, hogy maga – itt Keith már majdnem tiltakozni kezdett – maga volt az eset egyetlen tanúja. S mivel a gyanúsított a maga csoportjához tartozik, sőt ott kollégiumi felelős is, rendkívül fontosnak tartom, hogy teljes mértékben együttműködjék velünk a nyomozásban. Keithből megkönnyebbült sóhajtás tört föl. – Minden tőlem telhetőt megteszek, uram – mondta, miközben az igazgató tekintete a valószínűleg előre elkészített forgatókönyvre tért vissza. – Volt-e oka rá, hogy október hatodikán, szombaton délután három óra körül a krikettpavilonba menjen?

– Igen, uram – mondta Keith tétovázás nélkül. – A gyűjtésből adódó kötelezettségeim miatt gyakran fel kell keresnem a krikettpavilont. – Ó, hogyne – mondta az igazgató. – Nagyon helyesen is teszi. – Mr. Clarke is jóváhagyólag bólintott komoly ábrázattal. – Kérem, mondja el a saját szavaival, mit tapasztalt, mikor a kérdéses szombaton a pavilonba lépett. Keith majdnem gúnyosan elvigyorodott, amikor a „tapasztalt” szót meghallotta, de sikerült megőrizni komolyságát. – Nyugodtan szedje össze a gondolatait – mondta Mr. Jessop. – És akármit gondol is, nem szabad azt hinnie, hogy besúgásnak minősül. Ne aggódj, eszem ágában sincs azt hinni, gondolta Keith. Azon gondolkodott, ne használja-e ki az alkalmat, s két legyet üssön egy csapásra. De talán tovább ér, ha lassabban jár… – Azt is figyelembe kell vennie, hogy több személy jó hírneve forog kockán attól függően, hogyan értelmezi annak a szerencsétlen délutánnak az eseményeit. A „jó hírnév” kifejezéstől megjött Keith döntési képessége. Összeráncolta a homlokát, mintha iszonyú komolyan mérlegelné, milyen következményekkel jár a mondandója, és azon gondolkodott, milyen hosszúra nyújthatja az agóniát. – A pavilonba lépve teljes sötétségben találtam az öltözőt, igazgató úr – kezdte, s megpróbált rendkívül felelősségteljes hangnemben beszélni. – Ezt furcsának találtam, de aztán észrevettem, hogy a redőnyök le vannak húzva. Még nagyobb lett a meglepetésem, amikor hangokat hallottam a vendégöltözőből, mivel tudtam, hogy az iskola csapata aznap nem itthon játszik. Tapogatóztam a kapcsoló után, s mikor felgyújtottam a villanyt, döbbenve láttam, hogy… – Keith habozott, megpróbálta azt a látszatot kelteni, mintha túlságosan zavarba esett volna, s nem tudja folytatni. – Nem kell aggódnia, Townsend, hogy lejáratja egy barátját – nógatta az igazgató. – Bízhat a diszkréciónkban. Jobban, mint ti az enyémben, gondolta Keith. – …hogy a lánya meg Duncan Alexander ott fekszik anyaszült meztelenül a szertárban. – Keith megint habozott, de most nem sürgette az igazgató. Így hát még hosszabban gondolkodott. – Akármi folyt is ott, abban a pillanatban félbeszakadt, hogy felgyújtottam a villanyt. – Keith még egyszer habozott. – Nekem sem könnyű a helyzetem, Townsend, ha belegondol – mondta az igazgató. – Tudom, igazgató úr – mondta Keith, és meg volt elégedve teljesítményével, ahogy előadta az esetet. – Véleménye szerint akkor vagy előtte követtek-e el nemi aktust? – Úgy gondolom, igazgató úr, hogy a nemi aktus akkorra már befejeződött – mondta Keith, és remélte, hogy válasza nem hat perdöntőnek. – Biztos benne? – kérdezte az igazgató. – Igen, uram, azt hiszem – mondta Keith, hosszú szünetet tartva – tekintve hogy… – Ne érezze magát zavarban, Townsend. Értse meg, nekem az a célom, hogy megtudjam az igazságot. Nekem viszont nem egészen ez a célom, gondolta Townsend, aki egyáltalán nem jött zavarba, miközben a szobában tartózkodó két másik férfi nyilvánvalóan kellemetlenül érezte magát. – Pontosan azt kell elmesélnie, amit látott, Townsend. – Nem is az az érdekes, amit láttam, uram, hanem amit hallottam – mondta Keith. Az igazgató lehajtotta a fejét, s eltelt kis idő, mire összeszedte magát. – A következő kérdés a legkellemetlenebb számomra, Townsend. Ugyanis nemcsak az emlékezetére, hanem az ítélőképességére is hagyatkoznom kell.

– Megteszem, ami tőlem telik, uram. Most az igazgatón volt a sor, hogy habozzék, és Keith majdnem leharapta a nyelvét, hogy ki ne csússzon a száján: „Nyugodtan szedje össze a gondolatait, uram.” – Megítélése szerint, Townsend, és ne feledje, bizalmasan beszélünk, úgy tűnt föl magának… amennyire ezt meg tudja állapítani, hogy a lányom, hogy is mondjam… – ismét elhallgatott – …együttműködött? – Keith biztosra vette, hogy az igazgató életében nem nyögött ki ilyen nehezen egy mondatot. Keith hagyta főni a levében még néhány pillanatig, aztán határozottan ezt válaszolta: – Ebben a kérdésben, uram, semmiféle kétségem nincsen. – A két férfi merőn figyelte. – Nem történt erőszak. Mr. Jessop nem árult el semmi érzelmet, egyszerűen csak megkérdezte: – Ezt honnét tudja ilyen biztosan? – Onnét, uram, hogy a villany felgyújtása előtt egyik hang sem volt dühös vagy ijedt. Két olyan ember hangját hallottam, akik egyértelműen… hogy is mondjam… élvezték, amit csináltak. – És efelől minden kétséget kizáróan biztos, Townsend? – érdezte az igazgató. – Igen, uram, biztos vagyok benne. – Hogyhogy? – kérdezte Mr. Jessop. – Mert… mert két hete engem is ugyanilyen örömökben részeltetett a lánya, uram. – A pavilonban? – dadogta az igazgató hitetlenkedve. – Az én esetemben, hogy őszinte legyek, uram, a tornateremben. Azt hiszem, a lánya jobban szereti a tornatermet, mint a pavilont. Azt szokta mondani, hogy kényelmesebb a tornaszőnyegen feküdni, mint a szertárban a krikett-töméseken. Az igazgató képtelen volt megszólalni. – Köszönöm az őszinteségét, Townsend – préselte ki valahogy magából végül. – Szóra sem érdemes, uram. Szüksége van még rám? – Nem, Townsend, egyelőre nem. – Keith sarkon fordult. – Viszont nagyon lekötelezne, ha számíthatnék teljes diszkréciójára ebben az ügyben. – Magától értetődik, uram – mondta Keith, és visszafordult. Kissé elvörösödött. – Nagyon sajnálom, igazgató úr, hogy zavarba hoztam, de múlt vasárnapi beszédében is arra figyelmeztetett bennünket, hogy életünk minden helyzetében emlékezzünk George Washington szavaira: „Hazudni pedig nem tudok.” Az elkövetkező hetekben Penny nem mutatkozott. Ha valaki rákérdezett, az igazgató csak annyit mondott, hogy anyjával együtt egy új-zélandi nagynénit mentek meglátogatni. Keith gyorsan félrerakta az igazgató problémáit, és saját gondjaival foglalkozott. Még mindig nem volt ötlete, honnét szerezzen száz fontot, hogy pótolni tudja a krikettpavilonból hiányzó összeget. Valamelyik reggel ima után bekopogott hozzá Duncan Alexander. – Csak azért ugrottam be, hogy köszönetet mondjak – mondta Alexander. – Nagyon rendes volt tőled, öregem – mondta, s igyekezett megjátszani a felnőttet. – Számíthatsz rám, haver – felelte Keith szándékosan gyerekesen. – Különben is csak az igazat mondtam a dirinek. – Valóban – mondta az osztályfelelős. – Mindamellett le vagyok kötelezve, öregfiú. Mi, Alexanderek nem szoktuk elfeledni az ilyesmit. – Mi, Townsendek sem – mondta Keith föl sem nézve. – Nos, ha a jövőben bármiben a segítségedre lehetek, ne habozz a tudomásomra hozni. – Úgy lesz – ígérte Keith. Duncan kinyitotta az ajtót, s onnét visszafordulva hozzátette: – Meg kell mondanom, Townsend, nem is vagy olyan szemét, mint aminek tartanak.

Ahogy az ajtó becsukódott, Keith azt az idézetet mormogta Asquithtől, amit épp a fogalmazásába írt bele: „Tessék csak kivárni.” – Telefonod van Mr. Clarke-nál a házi vonalon – szólt Keithnek a folyosóügyeletes. Ahogy közeledett a hó vége, Keith még a postáját is félt fölnyitni, nemhogy váratlan hívást kapni. Mindig azt hitte, hogy valaki megtudta. Ahogy teltek a napok, egyre várta, hogy a bank helyettes vezetője kapcsolatba lép vele, s értesíti, itt az ideje, hogy bemutassa a legutolsó számlákat a pénztárnoknak. – De hiszen több mint 4000 fontot szedtem össze – ismételgette hangosan. – Nem ez a lényeg, Townsend – hallotta az igazgató hangját. Megpróbálta leplezni izgalmát az alsós fiú előtt. A folyosóra lépve látta, hogy a nevelőtanár szobájának ajtaja nyitva van: Egyre lassabban lépkedett. Aztán belépett, Mr. Clarke pedig átadta neki a kagylót. Keith nem bánta volna, ha a tanár kimegy a szobából, de az csak ült ott, s tovább javította az előző napi dolgozatokat. – Keith Townsend – szólt bele a telefonba. – Jó reggelt, Keith, itt Mike Adams. Keith azonnal fölismerte a Sydney Morning Herald főszerkesztőjének hangját. Vajon hogyan szerzett tudomást a hiányzó pénzről? – Itt van még? – kérdezte Adams. – Igen – felelt a fiú. – Miben segíthetek? – Milyen jó, hogy Adams nem látja, mennyire remeg. – Most olvastam a St. Andy legfrissebb számát, pontosabban a maga cikkét arról, hogy Ausztráliának köztársasággá kell válnia. Remek írásnak tartom, és szeretném leközölni a SMH-ban, ha meg tudunk egyezni. – Nem eladó – mondta Keith határozottan. – Arra gondoltam, hogy 75 fontot ajánlok – mondta Adams. – Nem engedném leközölni még akkor sem, ha… – Ha mennyit ajánlok? Az oxfordi felvételi vizsgák előtti héten Keith hazament Toorakba, hogy még egyszer, utoljára mindent átismételjen Miss Steadmannel. Átvettek minden lehetséges kérdést és a nevelőnő által elkészített mintaválaszokat. Miss Steadman csak egyvalamiben nem tudott segíteni rajta: hogy megnyugodjék. De hát nem mondhatta meg neki, hogy nem a vizsgák miatt olyan ideges. – Biztosan sikerül – mondta anyja a vasárnapi reggelinél. – Nagyon remélem – felelte Keith, de nem tudott megfeledkezni róla, hogy a másnapi Sydney Morning Heraldban megjelenik az „Új köztársaság hajnala”. És ugyanezen a napon kezdődik az érettségi is, így hát abban reménykedett, hogy a szülei legalább az elkövetkező tíz napban békén hagyják, addigra meg talán… – Nos, ha pedig hajszálon múlna, akkor remélem, az igazgató a pártodat fogja azok után, milyen remekül csináltad a gyűjtést a pavilonra – mondta az apja, félbeszakítva tűnődését. – Erről jut eszembe, a nagyanyádat annyira meghatották az erőfeszítéseid, hogy még 100 fontot adott bele a nevedben. Ez volt az első alkalom, hogy anyja káromkodni hallotta a fiát. Hétfő reggelre Keith úgy érezte, kész szembenézni a vizsgabizottsággal. Mire tíz nappal később befejezte az utolsó dolgozatot is, egészen lenyűgözte, hogy Miss Steadman mennyi kérdést látott előre. Tudta, történelemből és földrajzból jól szerepelt, és remélte, hogy az oxfordi zsűri nem helyez túl nagy súlyt a klasszika-filológiára.

Hazatelefonált anyjának, s megnyugtatta, hogy reményei szerint szerepelt, és ha nem veszik föl Oxfordba, akkor nem foghatja arra, hogy rossz kérdéseket kapott. – Nem akarok ünneprontó lenni – mondta neki az anyja –, de azt tanácsolom, Keith, hogy egy ideig ne kerülj az apád szeme elé. A vizsgák után várható volt a visszahatás. Míg az eredményhirdetést várta, ideje egy részében a pavilongyűjtésből hiányzó utolsó néhány száz fontot próbálta összeszedni. Egy részét úgy, hogy saját pénzéből kisebb összegeket megtett a lóversenyen. A tanév utolsó hétfőjén, az értekezleten Mr. Jessop közölte a tanári karral, hogy nagyszerű hagyományaihoz híven a Szent András Internátus ebben az évben is Oxfordba és Cambridgebe bocsátja tovább a legjobb tanulókat, ekképpen tartva fenn kapcsolatát e két, nagy hírű egyetemmel. És fölolvasta a sikeres jelentkezők nevét: Alexander, D. T. L. Tomkins, C. Townsend, K. R. – Egy szemét, egy stréber meg egy sztár, de nem biztos, hogy ebben a sorrendben – dörmögte maga elé az igazgató.

MÁSODIK KIADÁS Győztesnek jár a zsákmány DAILY MIRRQR 1944. június 7. 9 Sikeres partraszállás Normandiában Amikor Lubji Hoch végre befejezte a mondókáját, a bíróság csak bámult rá hitetlenkedve. Ez az ember vagy valamiféle csodalény, vagy beteges hazudozó – nem tudták eldönteni, melyik. A cseh tolmács a vállát vonogatta. – Egyes részek stimmelnek – mondta a nyomozótisztnek. – De azért egészében véve nekem kicsit fantasztikusnak hangzik. A bíróság elnöke pár pillanatig mérlegelte Lubji Hoch ügyét, aztán a könnyebbik megoldást választotta. – Küldjék vissza az internálótáborba, és majd hat hónap múlva megint megnézzük. Akkor megint elmeséli majd a történetét, és kiderül, mennyit változik. Lubji úgy ülte végig a meghallgatást, hogy az elnöknek egy szavát sem értette, de most legalább adtak melléje tolmácsot, és tudta követni a tárgyalást. A táborba visszafelé megfogadta, hogy ha hat hónap múlva ismét előveszik az ügyét, már nem lesz szüksége fordításra. Ez azonban nem is volt olyan egyszerű, mint hitte. A táborban visszakerült a honfitársai közé, akik nem sok érdeklődést árultak el más nyelvek iránt, és csakis csehül beszéltek. Valójában a pókerezésen kívül nem tanult tőlük egyebet, abban is pillanatok alatt fölébük kerekedett, és sorra verte őket. A többség adottnak vette, hogy a háború végeztével azonnal hazatér. Az internáltak közül mindig Lubji kelt elsőnek, s társait azzal bosszantotta, hogy minden igyekezetével le akarta őket főzni, túl akarta őket szárnyalni, ahol csak lehetett. A csehek leginkább csak egy rutén csavargónak tekintették, de mivel majdnem elérte a 190 cm-t és még növésben volt, senki se mondta a szemébe. Lubji már jó egy hete visszakerült a táborba, mikor fölfigyelt az asszonyra. Egyik nap reggeli után a barakkba ment vissza, s ekkor látta meg az idős asszonyt, aki kerékpáron tolta az újságokat fölfele a dombon. Amikor belépett a tábor kapuján, Lubji nem látta jól az arcát, mivel sállal takarta a kegyetlen szél ellen. Aztán széthordta az újságokat: először a tiszti étkezdébe vitt, majd pedig egyenként a besorozott tisztek által lakott kicsi házacskákba. Lubji a felvonulási terület széléig ment, és követte abban a reményben, hogy talán az asszony tud majd segíteni rajta. Amikor a kerékpárra erősített zsák kiürült, az asszony visszaindult a tábor kapuja felé. Amikor elment Lubji mellett, az odaszólt neki: – Hello! – Jó reggelt! – köszönt vissza az asszony, majd fölült a kerékpárjára, és szó nélkül elhajtott. Másnap reggel Lubji a reggelit is elmulasztotta. Ott állt a táborkapu mellett, s figyelte a dombot. Amikor meglátta az asszonyt a megrakott kerékpárral, kiszaladt segíteni neki, mielőtt az őr megállíthatta volna. – Jó reggelt – köszönt az asszonynak, és átvette tőle a kerékpárt. – Jó reggelt – felelt az. – Mrs. Sweetman a nevem. Hogy van ma reggel? – Lubji bizonnyal válaszol is, ha fogalma lett volna, mit mond.

Lubji buzgón segédkezett a csomagba kötött újságok szét-hordásában. Az egyik első szó, amit megtanult angolul, news-paper – újság volt. Ezek után azt a feladatot tűzte maga elé, hogy minden áldott nap tíz új szót megtanul. Hó végére a tábor kapujánál álló őr már oda se pislogott, amikor reggelente Lubji kisurrant mellette, és a domb tövében megvárta az öregasszonyt. A második hónap végén Lubji már minden reggel hat órakor ott ült Mrs. Sweetman boltjának küszöbén. Ó rakosgatta össze az újságokat a megfelelő sorrendben, aztán kerékpáron föltolta a dombra. A harmadik hónapban az asszony megkereste a táborparancsnokot, s az őrnagy semmi akadályát nem látta, hogy Lubji naponta pár órát dolgozzék a falubeli boltban, s csak estére, a névsorolvasásra térjen vissza a táborba. Mrs. Sweetman hamarosan fölfedezte, hogy a fiatalember nem első ízben dolgozik újságosnál, s meg se próbált közbelépni, mikor Lubji újrarendezte a polcokat, átszervezte a kézbesítési útvonalat, egy hónappal később pedig átvette a számlák intézését is. Azon sem lepődött meg, hogy Lubji javaslatai után pár héttel a forgalom 1939 óta első ízben nőtt. Ha nem volt vevő, Mrs. Sweetman segített Lubjinak angolul tanulni. Fölolvasott neki egy cikket a Citizen címoldaláról, utána Lubji is fölolvasta. Az asszony nemegyszer jót mosolygott a kiejtésén. Mire kitavaszodott, az akcentus már alig érződött, s nem telt bele sok idő, Lubji már szépen leült a sarokba és olvasta a lapokat, olykor-olykor tanácskozta csak meg egyes ismeretlen szavak jelentését Mrs. Sweetmannal. Jóval az újabb bizottsági meghallgatás előtt már a Manchester Guardian vezércikkeinek tanulmányozásánál tartott, s egyik reggel, amikor Mrs. Sweetman nem tudta megmagyarázni neki az insouciant szó jelentését, Lubji úgy döntött, nem hozza többé zavarba, s eztán a pult alatt porosodó oxfordi zsebszótárral konzultál. – Szüksége van tolmácsra? – kérdezte a bizottság elnöke. – Nem, uram, köszönöm, nincs – felelte azonnal Lubji. Az elnök fölhúzta a szemöldökét. Jól emlékezett, hogy amikor utoljára kihallgatta ezt az óriás termetű embert, hat hónapja sincs tán, még egyetlen szót sem értett angolul. Nem ő volt-e, akinek hihetetlen történetén valamennyien álmélkodtak, mikor elmesélte, min ment keresztül, mígnem Liverpoolban kikötött? Most meg szó szerint ismétli ugyanazt a történetet, s néhány nyelvtani hibát meg a szörnyű Liverpooli nyelvjárást leszámítva még nagyobb hatást vált ki a bizottságból, mint az első kihallgatás alkalmával. – No és, mihez akar kezdeni, Hoch? – kérdezte a cseh fiatalembertől, mikor az a történet végére ért. – Csatlakozni régi regimentbe, kivenni részemet háborúból – hangzott Lubji jól betanult válasza. – Az nehezebb lesz, mint gondolná, Hoch – mondta az elnök jóindulatú mosollyal. – Ha nem adnak nekem puskát, én ölök németeket csupasz kézzel – mondta Lubji dacosan. – Kérek esélyt, hogy én bizonyítok. Az elnök megint rámosolygott, aztán intett a szolgálatos őrmesternek, aki tisztelgett, és szaporán kimasíroztatta Lubjit a teremből. Lubji csak jó pár nappal később értesült a bizottság döntéséről. Épp a tiszti szállásokra kézbesítette a reggeli lapokat, amikor odalépett hozzá egy tizedes, és minden magyarázat nélkül így szólt: – 'Och, hívatja a parancsnok. Azzal sarkon fordult, és szó nélkül visszaindult. Lubji ledobta a maradék újságokat, s utána sietett a reggeli pára ülte felvonulási területen át a tiszti szállások irányában. Mindketten megálltak a „Parancsnok” feliratú ajtó előtt.

A tizedes kopogtatott, a „szabad” válaszra kinyitotta az ajtót, bemasírozott, vigyázzba állt az ezredes íróasztala előtt, és tisztelgett. – 'Och jelentkezik, uram, ahogy parancsolta – üvöltött, mintha még mindig az udvaron lenne. Lubji közvetlenül mögötte állt, s majdnem hanyatt esett, amikor a tizedes egy lépést hátrált. Lubji a fess tisztre nézett. Látta már korábban is egyszer-kétszer, de csak messziről. Megpróbálta utánozni a tizedest, vigyázzba állt, s kezét a homlokához emelte. A parancsnok egy pillanatra fölnézett, aztán az előtte levő papírra meredt. – Hoch – kezdte. – Magát innét áthelyezik egy staffordshire-i kiképzőtáborba, ott belép az utászokhoz közlegényként. – Igenis, uram – kiáltotta Lubji boldogan. Az ezredes szeme továbbra is az előtte levő papírlapra szegeződött. – Holnap reggel 7 órakor buszra száll, és elhagyja a tábort. – Igenis, uram. – Előtte jelentkezik az ügyeletes tisztnél, aki ellátja a szükséges okmányokkal, vasúti menetlevéllel is. – Igen, uram. – Van kérdése, Hoch? – Igen, uram. Az utászok ölnek németeket? – Nem, Hoch, nem ölnek – felelte az ezredes nevetve. – De felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtanak azoknak, akik igen. Lubji ismerte a „becsül” szó értelmét, de nem volt biztos a „felbecsülhetetlen” jelentésében. Amint visszaért a szállásra, följegyezte. Az utasításnak megfelelően délután jelentkezett az ügyeletes tisztnél, aki vasúti menetlevéllel és tíz shillinggel látta el. Ezután összecsomagolta kevéske holmiját, és lement Mrs. Sweetmanhez elbúcsúzni. Megköszönte neki a nyelvtanulásban nyújtott hét hónapi segítségét. Megnézte a pult alatti szótárban a „felbecsülhetetlen” szó jelentését, és közölte Mrs. Sweetmannel, hogy segítsége felbecsülhetetlen volt. Az asszony nem szívesen vallotta volna be a magas fiatalembernek, hogy már jobban beszéli a nyelvet, mint ő maga. Másnap reggel Lubji buszra szállt, kiment a vasútállomásra, és fölszállt a Staffordba induló 7.20-as vonatra. Háromszori átszállás és sok-sok késés után érkezett meg. Az úton az első szótól az utolsóig kiolvasta a Timest. Staffordban terepjáróval várták. A volán mögött a staffordshire-i északi ezred tizedese ült; Lubjira olyan hatást gyakorolt elegáns egyenruhájában, hogy majdnem nagyságos úrnak szólította. A kaszárnyába menet a tizedes nem volt rest fölvilágosítani, hogy a „kulik” – Lubji még hadilábon állt az argóval – az élőlények legalacsonyabb rendű faját képezik. Lógós banda, mindenre képesek, hogy elkerüljék a bevetést. – Én valóban harcolni akarok – mondta Lubji határozottan. – És nem vagyok lógós. – Kicsit habozva hozzátette: – Ugye? – Hát, az ismeri föl őket, aki maga is az – mondta a tizedes, és megálltak a szállásmester irodája előtt. Lubji közlegényi egyenruhát kapott. A nadrág jó pár centivel rövidebb volt a kelleténél. Átvett még két khakiszínű inget, két pár szürke zoknit, egy barna pamutnyakkendőt, egy csajkát, kést, villát meg kanalat, két plédet, egy lepedőt meg egy párnahuzatot, aztán az új barakkba kísérték. Ott húsz más újonccal találta magát együtt, mindenkit a Staffordshire grófságból hívtak be, s többségük azelőtt szénbányász meg gölöncsér volt. Kis időre szüksége volt, mire felfogta, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik, melyet Mrs. Sweetmantől tanult. A következő hetekben Lubji többnyire árkot ásott, latrinát tisztított, időnként meg szemétrakományt vitt a tábortól néhány mérföldnyire eső szeméttelepre. Társai bosszúságára

mindenkinél szorgalmasabb és kitartóbb volt. Hamarosan megtudta, miért nevezte a tizedes a „kulikat” lógós bandának. Amikor a szemétkosarakat ürítette a tiszti étkezde mögött, mindig kiszedte az eldobott újságokat, akármilyen régiek voltak is. Este lefeküdt a keskeny kis ágyra, melyről lelógott a lába, és lassan mindet átnézte. Leginkább a háborús beszámolók érdekelték, de minél többet olvasott, annál jobban aggódott, hogy véget ér a harc, s úgy fejeződik be a legutolsó csata is, hogy nem lesz alkalma németet ölni. Lubji már jó hat hónapja gürcölt az utászoknál, amikor azt olvasta a napiparancsban, hogy bokszmeccset rendeznek az ezrednél, ami egyúttal válogató is az országos hadseregbajnokságra. Lubji részlege kapta a feladatot, hogy felállítsa a ringet és kirakja a széksorokat a tornateremben, hogy az egész ezred nézhesse a döntőket. A parancsot az ügyeletes tiszt, Wakeham hadnagy írta alá. A ringet fölállították a terem közepén, és Lubji elkezdte sorba rakni körülötte az összecsukható székeket. Tíz órakor tizenöt perces pihenőt kapott az egység, s a többiek eltűntek sörözni. Lubji benn maradt, nézte a bokszolok edzését. Az ezred százkilós nehézsúlyú bajnoka is átbújt a köteleken, ám az edző nem talált neki alkalmas edzőpartnert. Mit volt mit tenni, a homokzsákot püfölte, amit a legmagasabb katona tartott neki. A nehéz zsákot viszont senki sem tudta sokáig tartani, így aztán sokan kimerültek, a bajnok pedig árnyékbokszolásba kezdett. Edzője a láthatatlan ellenfél kiütésére biztatta. Lubji áhítatosan figyelt. Ekkor belépett a tornaterembe egy alacsony, húsz-egynéhány éves emberke, akinek egy csillag volt a vállapján, s úgy festett, mint aki egyenest az iskolapadból érkezik. Lubji gyorsan nekiállt, hogy még több széket állítson föl. Wakeham hadnagy megállt a ring mellett, s összeráncolta a homlokát, mikor meglátta, hogy a nehézsúlyú bajnok árnyékbokszolással foglalkozik. – Mi a baj, őrmester? Nem talált senkit sem Matthewsnak? – Nem, uram – felelte az. – Aki megfelelő súlyú, az pár percnél tovább nem bírja vele. – Az baj – mondta a hadnagy. – Ha nem tud versenyezni, akkor előbb-utóbb berozsdásodik. Próbáljon találni valakit, aki hajlandó kiállni vele néhány menetre. Lubji ledobta a széket, amit épp szétnyitott, és odarohant a ringhez. – Én kiállók vele, ameddig csak akarja, uram. A bajnok lenézett rá a ringből, és elnevette magát. – Nem szoktam kulikkal bokszolni – mondta. – Sem pedig lányokkal a mezőgazdasági munkaszolgálatosoktól. Lubji azonnal fölhúzódzkodott a ringbe, és fölemelt ököllel a bajnok felé indult. – Jól van – mondta Wakeham hadnagy. – Hogy hívják? – Hoch közlegény vagyok, uram. – Na jó, menjen és vegyen föl valami tornaöltözéket, és majd meglátjuk, meddig állja Matthewszal szemben. Lubji pár perc múlva visszaért. Matthews még mindig árnyékbokszolt, és továbbra sem vett tudomást leendő ellenfeléről, amikor az belépett a ringbe. Az edző fölsegítette a bokszkesztyűt Lubjira. – Na tessék, Hoch, lássuk, milyen fából faragták – mondta Wakeham hadnagy. Lubji bátran az ezredbajnok felé indult, s mikor egylépésnyire volt tőle, az orrára irányzott egy ütést. Matthews elhajolt jobbra, aztán keményen Lubji arcára helyezett egy ütést. Lubji hátratántorodott, nekiesett a kötélnek, majd visszaperdült a bajnok felé. Épp csak le tudott kushadni a második ütés elől, ami a válla fölött elszállt, ám a harmadikkal már nem volt ilyen szerencséje, pontosan az állán landolt. Még néhány másodpercig kitartott, aztán első ízben a padlóra került. A menet végére eltörött az orra és fölhasadt a szeme, ami harsány röhögésre ingerelte társait, akik abbahagyták a székrakodást, és a terem hátsó sorából nézték az ingyencirkuszt.

Wakeham hadnagy végül leállította a meccset, s megkérdezte Lubjitól, volt-e már egyáltalán ringben. Lubji megrázta a fejét. – No, hát, ha rendesen edz, akkor még hasznát vehetjük. Hagyja abba, amit eddig csinált, és mától fogva két hétig minden reggel hatkor jelenjen meg a tornateremben. Biztosra veszem, több hasznát látjuk, mint ha székeket rakodna. Mire az országos bajnokság megkezdődött, a többi kulinak nem volt nevethetnékje. Még Matthews is beismerte, hogy Hoch sokkal jobb edzőpartner, mint a homokzsák, s meglehet, neki köszönheti, hogy eljutott az elődöntőig. A bajnokság végeztével Lubji visszatért megszokott feladatköréhez. Nekiállt a ring lebontásának, és elkezdte a székeket visszaszállítani az előadóterembe. Épp egy nagy gumimatracot tekert föl, mikor az őrmester a terembe lépett, körülnézett, és elüvöltötte magát: – 'Och! – Igen, uram – pattant föl Lubji vigyázzba. – Maga nem szokta elolvasni a parancsokat, 'Och? – kiáltotta az őrmester a terem másik végéből. – De igen, uram. Úgy értem, nem, uram. – Döntse el, melyik, 'Och, mert magának tizenöt perccel ezelőtt kellett volna jelentkeznie a sorozótisztnél – mondta neki az őrmester. – Nem tudtam, hogy… – kezdte Lubji. – Nem érdekel a magyarázkodása, 'Och – mondta az őrmester. – Kapkodja magát, de gyorsan. – Lubji nekilódult, de azt se tudta, merre kell mennie. Utolérte az őrmestert, aki csak annyit mondott neki: – Utánam, 'Och, lóhalálában. – Lóhalálában – ismételte Lubji. Napok óta ez volt az egyetlen ismeretlen kifejezés, amit hallott. Az őrmester gyorsan átvágott a fölvonulási terepen, s két perccel később a lihegő közlegény ott állt a sorozótiszt előtt. Wakeham hadnagy is visszatért megszokott beosztásához. Elnyomta a cigarettáját. – Hoch – mondta neki, miután Lubji vigyázzba állt és szalutált –, azt javasoltam az elöljáróknak, hogy sorolják át magát rendes gyalogsági közlegénynek az ezredben. Lubji csak állt lélegzet után kapkodva. – Igen, uram. Köszönöm, uram – mondta az őrmester. – Igen, uram. Köszönöm, uram – ismételte Lubji. – Rendben – mondta Wakeham. – Kérdése van? – Nem, uram. Köszönöm, uram – válaszolt azonnal az őrmester. – Nem, uram. Köszönöm, uram – mondta Lubji. – Ha csak az nem, hogy… Az őrmester bosszús képet vágott. – Igen? – kérdezte Wakeham, s fölnézett. – Ez azt jelenti, hogy lesz alkalmam németet ölni? – Amennyiben nem én ölöm meg magát először, 'Och – szólalt meg az őrmester. A fiatal tiszt mosolygott. – Igen, lesz – mondta. – Most már csak ki kell tölteni a sorozólapot. – Wakeham hadnagy a tintatartóba mártotta a tollat, és fölpillantott. – Mi a teljes neve? – Köszönöm, uram, ki tudom tölteni magam is – mondta Lubji, és előrelépve elvette a tollat. A két férfi figyelte, ahogy Lubji kitölt minden rubrikát, majd a legalsó vonalra odakanyarintja a nevét. – Ezt nevezem, Hoch – mondta a hadnagy, és átnézte az ívet. – De megenged egy jó tanácsot? – Igen, uram. Köszönöm, uram – mondta Lubji.

– Itt az ideje, hogy megváltoztassa a nevét. Nem hiszem, hogy az észak-staffordshire-i ezrednél sokra vinné ilyen névvel, hogy Hoch. Lubji habozott, s az asztalra pillantott. Tekintete megállapodott egy doboz cigarettán, melyen a szakállas tengerész híres emblémája meredt rá. Áthúzta a „Lubji Hoch” nevet, és fölébe írta: „John Player”. Alighogy megkapta új felszerelését meg egyenruháját, John Player, az észak-staffordshire-i ezred közkatonája nagy büszkén körbejárta a kaszárnyát, s mindennek szalutált, ami csak mozgott. A következő' hétfőn Aldershotba küldték tizenkét hetes kiképzésre. Még mindig mindennap hatkor kelt, és a koszt sem javult, mégis úgy érezte, legalább valami hasznosra tanítják. Németeket ölni. Az aldershoti tanfolyam alatt elsajátította a puska kezelését, a Stengéppuska, a kézigránát és a körző használatát és térképolvasást éjjel-nappal. Tudott masírozni lassan is, gyorsan is, leúszni egy mérföldet és három napig gyalogolni koszt nélkül. Amikor három hónappal később visszament a kaszárnyába, Wakeham hadnagynak is föltűnt a csehszlovákiai bevándorló magabiztossága, és a jelentéseket olvasva nem lepődött meg, hogy az utolsó regrutát gyorsan előléptetésre javasolták. John Player közlegény első állomása a Cliftonville-ben állomásozó második zászlóalj volt. A beosztás után már pár órával ráébredt, hogy egy tucat más ezreddel együtt Franciaország megszállására készülnek. 1944 tavaszára Dél-Anglia egyetlen nagy kiképzőtábor volt, s Player közlegény rendszeresen gyakorolta a harci feladatokat amerikaiakkal, kanadaiakkal és lengyelekkel együtt. Éjjel-nappal gyakorlatozott a részlegével, s türelmetlenül várta, hogy Eisenhower tábornok kiadja a végső parancsot, és ismét szemtől szembe találja magát németekkel. Bár egyfolytában azt mondogatták neki, hogy a háború döntő csatájára készülődnek, a végtelen várakozás szinte megőrjítette. Cliftonville-ben az Aldershotban tanultakat kiegészítette az ezred történetével, a normandiai partvidék, sőt a krikettszabályok ismeretével, de minden készülődés ellenére még mindig a kaszárnyában kuporgott, s várta, hogy „fölmenjen a jelző léggömb”. Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül 1944. június 4-én éjjel ezernyi teherautó zajára ébredt, és felfogta, hogy vége a készülődésnek. A hangszóróból üvöltő parancsszó hangzott, és Player közlegény tudta, nemsokára megkezdődik a partraszállás. Csapattársaival együtt fölszállt a kocsira, s önkéntelenül is arra gondolt, nem most terelik föl első ízben egy teherautóra. Amikor az óra 5-én éjszaka egyet ütött, az észak-staffordshire-i ezred tagjai konvojban hajtva elhagyták a kaszárnyát. Player közlegény fölnézett a csillagokra, s kikövetkeztette, hogy dél felé haladnak. Egész éjszaka mentek a kivilágítatlan utakon, szorosan markolták a fegyverüket. Nem sokat beszéltek, s valamennyiüknek az járt a fejében, vajon megérik-e a másnapot. Amikor átvágtak Winchesteren, frissen fölállított jelzőtáblák irányították őket a tengerpart felé. Mások is június 5-re készülődtek. Player közlegény megnézte az óráját. Pár perccel múlt három óra. Mentek tovább, és még mindig nem tudták, mi lesz a végállomás. – Én csak abban reménykedem, hogy valaki tudja, hova megyünk – szólalt meg vékony hangon a szemközt ülő tizedes. Újabb óra telt el, s a konvoj megállt Portsmouthban, a dokkok mellett. Katonák ezrei szálltak le a teherautókból, és gyorsan rendezett sorokba álltak parancsra várva. Player alakulata is ott állt hármas sorokban. Egyesek reszkettek a hideg éjszakai levegőtől, mások a félelemtől, s várták, hogy fölszálljanak a nagy hajókra, melyeket a kikötőben láttak maguk előtt. Egyik alakulat a másik után várta a behajózási parancsot. Előttük a százmérföldes átkelés, mely végül francia partokon teszi ki őket.

Player közlegénynek eszébe jutott, hogy utoljára akkor kémlelte a hajókat, amikor a lehető legmesszebbre akart kerülni a németektől. Most legalább nem fulladozik egy zsúfolt raktérben, búzával teli zsákok társaságában. A hangszóró recsegve megszólalt, s a kikötőben mindenki elhallgatott. – Itt Hampson dandártábornok – szólalt meg egy hang. – Valamennyien az Overlordhadműveletre, a franciaországi partraszállásra készülünk. A történelem legnagyobb flottáját szedtük össze, az viszi át önöket a csatornán. Kilenc csatahajó, huszonhárom cirkáló, száznégy romboló és hetvenegy korvett fedezi önöket, és a kereskedelmi flotta számtalan hajója is támogatja. Most a szakaszparancsnokuk kiadja a parancsot. A nap épp fölkelőben volt, amikor Wakeham hadnagy befejezte a tájékoztatást, és kiadta a parancsot a szakasznak, szálljon föl az Undauntedra. Pillanatokkal később fölzúgtak a rombolóhajó motorjai. A katonák megkezdték hányatott átkelésüket a csatornán. Még mindig nem tudták, hogy hol kötnek ki. A nyugtalan átkelés első órájában – a szeles éjszakát Eisenhower választotta ki, szembeszállva legjobb meteorológusa tanácsával – a katonák énekeltek, tréfálkoztak és valószínűtlen történeteket meséltek még hihetetlenebb hódításokról. Amikor Player közlegény elszórakoztatta őket a történettel, hogyan veszítette el a szüzességét egy cigánylánnyal, aki eltávolított egy német golyót a karjából, gurultak a nevetéstől, és az őrmester kijelentette, ez a legmeredekebb történet, melyet életében hallott. Egyszer csak Wakeham hadnagy, aki a hajó orrában térdepelt, a levegőbe emelte a jobb karját, s erre mindenki elhallgatott. Pillanatok múlva partra szállnak egy barátságtalan partszakaszon. Player közlegény megvizsgálta a fölszerelését. Volt nála egy gázálarc, egy puska, két köteg töltény, valamennyi élelem és egy kulacsban víz. Úgy érezte, mintha meg lenne bilincselve. Amikor a romboló lehorgonyzott, Lubji Wakeham hadnagy nyomában beszállt az első kétéltű járműbe. Pillanatok múlva indultak a normandiai partra. Körülnézett, s látta, sok társa alig áll a lábán a tengeribetegségtől. Aztán géppisztoly- és mozsárágyúlövedékek záporoztak rájuk, és Player közlegény látta, hogy a többi csónakban emberek halnak meg, mielőtt még elérnék a partot. Amikor a jármű partot ért, Player kiugrott Wakeham hadnagy után. Látta, jobbra és balra is ellenséges tűzben rohannak társai ki a partra. Még húsz métert sem tettek meg, az első lövedék leesett tőle balra. Pillanatok múlva látta, hogy a tizedes, akinek mellét érte a sorozat, tesz még néhány tántorgó lépést. Első természetes reakciója az volt, hogy fedezéket keres, de nem talált, így aztán kényszerítette magát, hogy tovább menjen. Egyfolytában tüzelt, bár fogalma sem volt, merre van az ellenség. Egyre közelebb ért a parthoz, s nem látta, hány társa esik el mögötte, csak azt, hogy a homokon szanaszét fekszenek a holttestek azon a júniusi reggelen. Player nem tudta, hány óráig volt odaszegezve a parthoz, de minden újabb, két-három méternyi előrenyomulásért hosszú ideig kellett fekve várnia. Valahányszor fölemelkedett, hogy előrehaladjon, egyre kevesebb társa csatlakozott hozzá. Wakeham hadnagy akkor állt meg végre, mikor a sziklák védelmébe ért, Player közlegény pedig alig egy méterre követte. A fiatal tiszt minden ízében remegett, s pillanatok teltek el, mire parancsot tudott adni. Mire végül átjutottak a partszegélyen, a kétéltűn tartózkodó huszonnyolc főnyi legénységből mindössze tizenegyet tudott Wakeham hadnagy összeszámolni. A rádiós tiszt azt mondta nekik, ne álljanak meg, mert az a parancs, hogy folytassák az előrenyomulást. Player volt az egyetlen, akinek arcán elégedettség látszott. A következő két órában lassan haladtak előre a szárazföld belsejébe, az ellenséges tűz irányában. Egyre nyomultak, gyakran csak sövény meg árok védelmében, s minden lépésnél hullottak az emberek. A nap már majdnem lenyugodott, mikor megállhattak pihenni. Sürgősen összeállítottak egy tábort, de aludni nemigen tudtak, mert továbbra is minden oldalról érte őket ellenséges tűz. Egyesek kártyáztak, mások pihentek, a halottak némán feküdtek.

Player közlegény azonban mindenáron első akart lenni, aki szemtől szembe kerül a németekkel. Amikor úgy látta, senki sem figyel rá, kilopózott a sátorból, s egyenest az ellenség felé indult, csak a torkolattüzet használta irányzékul. Negyvenperces rohanás, séta és hason csúszás után német hangokat hallott. Körüljárta az előőrsnek tűnő állást, s meglátott egy német katonát, aki a dolgát végezte a bokorban. Mögéje kúszott, és amikor az épp lehajolt, hogy fölhúzza a nadrágját, Player ráugrott. Egyik karjával elkapta a nyakát, megforgatta és összeroppantotta a csigolyáját, aztán a bokrok közé lökte. Leszedte róla a dögcédulát meg a sisakot, s visszaindult a táborba. Körülbelül száz méterre lehetett, amikor egy hang megállította: – Ki jár ott? – Piroska – mondta Player. Épp időben jutott eszébe a jelszó. – Gyere közelebb, hadd nézzünk meg. Player tett néhány lépést előre, s hirtelen szuronyt érzett a hátának szegezve, egy másikat meg a torkának. Szólni se tudott többet, s Wakeham sátrába masíroztatták. Ott a fiatal tiszt figyelmesen meghallgatta a mondókáját, s csak néha szólt közbe, hogy ellenőrizzen egy-egy információt. – Jól van, Player – mondta a hadnagy, miután az újdonsült felderítő befejezte a jelentést. – Akkor most rajzolja le pontosan, hogy maga szerint merre táborozik az ellenség. A terep jellegéről is tudnunk kell, meg távolságokról, számokról, bármiről, amire emlékszik, s ami segítségünkre lehet az előrenyomulásnál. Ha befejezte, akkor próbáljon aludni. Maga lesz majd a vezetőnk, amikor hajnalban megindulunk. – Emeljünk ellene vádat, amiért tiszt megkérdezése nélkül elhagyta a tábort? – kérdezte az ügyeletes tiszt. – Dehogy – mondta Wakeham. – Parancsba adom, hogy azonnali hatállyal tizedessé léptetem elő Playert. Player tizedes mosolygott, tisztelgett, és visszament a sátrába. És addig nem aludt el, míg föl nem varrt két sávot az egyenruhája mindkét ujjára. Ahogy az ezred lassan nyomult előre Franciaország belsejébe, Player továbbra is vezetett felderítő utakat az ellenséges vonalak mögé, és mindig fontos információval jött vissza. Legnagyobb fogása az volt, amikor egy német tiszt kíséretében tért vissza, letolt nadrággal kapta el. Wakeham hadnagy nagyra becsülte a tényt, hogy Player tisztet fogott, s még nagyobbra, amikor megkezdte a kihallgatást és tapasztalta, hogy a tizedes a tolmács szerepét is képes betölteni. Másnap reggel megrohamozták Orbec falut, estére pedig be is vették. A hadnagy a főhadiszállásra küldött jelentésében kiemelte, hogy Player tizedes információja lerövidítette a támadást. Három hónappal azután, hogy John Player partra szállt Normandiában, az északstaffordshire-i ezred végigvonult a Champs-Élysées-n, s az újonnan előléptetett Player őrmesternek egyetlen gondja volt csak: hogyan találjon nőt, aki szívesen vele tölti háromnapos szabadságát, vagy még szerencsésebb esetben három nőt, akik egy-egy éjszakát töltenek vele. Mielőtt szabadjára engedték őket a városban, minden tisztnek megmondták, hogy először a szövetséges fogadóbizottságnál kell jelentkezniük, ott pedig tanácsokat kapnak, hogyan boldoguljanak Párizsban. Player őrmester elképzelni sem tudott ennél nagyobb időpocsékolást. Pontosan tudta, mihez kezdjen bármely európai fővárosban. Semmi más nem érdekelte, csak hogy szabadjára engedjék, mielőtt még az amerikai csapatok negyvenévesnél innen minden nőre ráteszik a kezüket. Player őrmester elment a bizottság főhadiszállására, a Place de la Madeleine egyik elrekvirált épületébe, és beállt a sorba, hogy átvegye a dossziét, melyből megtudja, mit várnak

el tőle szövetséges területen – hogyan találja meg az Eiffel-tornyot, hol vannak számára megfizethető mulatók és éttermek, hogyan kerülje el a nemi betegségeket. Úgy tetszett, ezeket a tanácsokat olyan középkorú hölgyek állították össze, akik az utóbbi húsz évben nem láttak éjszakai mulatót belülről. Amikor végre rákerült a sor, csak állt ott megbabonázva, és képtelen volt egyetlen szót is kinyögni bármilyen nyelven. Az asztal mögött karcsú, sötétbarna szemű, hullámos fekete hajú fiatal lány állt, és rámosolygott a magas, félénk őrmesterre. Átadta neki a dossziét, az viszont nem mozdult onnét. – Van még valami, amit meg szeretne tudni? – kérdezte a lány angolul, erős francia akcentussal. – Igen – felelte Player. – Hogy hívják? – Charlotte – mondta a lány elpirulva, pedig aznap már vagy tucatszor kérdezték tőle. – Maga francia? – kérdezte a férfi. A lány bólintott. – Gyerünk, őrmester, fejezze már be – nógatta a mögötte álló tizedes. – És mit fog csinálni a következő három napban? – kérdezte Player, most már a lány anyanyelvén. – Nem sok mindent. De még két óráig szolgálatban vagyok. – Akkor megvárom – mondta az őrmester. Megfordult, s letelepedett a fal mentén álló lócára. A következő százhúsz percben John Player csak akkor vette le a szemét a hullámos fekete hajú lányról, amikor a mögötte levő falióra lassú percmutatóját kémlelte. Jó volt, hogy megvárta a lányt, s nem azt ígérte, hogy visszajön érte, mert tanúja volt, hogy a két óra leforgása alatt hányszor tették föl neki ugyanazokat a kérdéseket, melyeket ő. A lány minden alkalommal mosolyogva az őrmester felé nézett, s a fejét rázta. Végre aztán átadta a munkát egy középkorú hölgynek, és odament Playerhez. Most rajta volt a sor, hogy kérdezzen. – Mit szeretne csinálni? Player nem mondta meg neki, de boldogan beleegyezett egy kis városnézésbe. Az elkövetkező három napban nemigen maradt el Charlotte mellől, kivéve, amikor a lány hajnalban hazament picike lakásába. Megmászták az Eiffel-tornyot, sétáltak a Szajna partján, elmentek a Louvre-ba, s betartották a dossziéban található legtöbb tanácsot. Ez azzal járt, hogy nem tudtak olyan helyre menni, ahol ne találkoztak volna három regiment facér katonával, akik képtelenek voltak leplezni irigységüket, valahányszor elmentek mellettük. Zsúfolt éttermekben ettek, s oly szorosan tömött mulatókban táncoltak, hogy csak csoszogni tudtak a parketten. Az égvilágon mindenről beszélgettek, csak a háborúról nem, mely miatt meglehet, mindössze három napot tudnak együtt tölteni. Az Hotel Cancelier-ben Player mesélt a lánynak évek óta nem látott családjáról. Elmesélt neki mindent, ami Csehszlovákiából való menekülése óta történt vele, csak Marival kapcsolatos élményeit hagyta ki. A lány pedig lyoni életéről mesélt neki, ahol a szüleinek kicsi zöldségboltjuk van, és hogy milyen boldog, hogy a szövetségesek visszafoglalták szeretett Franciaországát. Most már csak arra vágyik, hogy véget érjen a háború. – Addig ne, míg Viktória-keresztet nem kapok – mondta neki Player. Charlotte összerázkódott, mert olvasta, hogy sokan már csak haláluk után kapják meg. – És mihez kezdesz majd, ha a háborúnak vége? – kérdezte. A férfi nem felelt rögtön; végre olyat kérdezett a lány, melyre nem volt kész válasza. – Visszamegyek Angliába – mondta végül –, s ott próbálok szerencsét. – Hogyan? – kérdezte a lány. – Egy biztos – felelte Player –, nem újságárulással. A három nap és három éjszaka során a két fiatal mindössze néhány órát töltött ágyban – ez volt az egyetlen alkalom, amikor elváltak egymástól.

Player végül búcsút vett Charlotte-tól a lány kicsike lakása előtt. – Amint bevesszük Berlint, visszajövök – ígérte. A lány majdnem elsírta magát, hogy a férfi, akibe beleszeretett, továbbindul, hisz annyi barátnője figyelmeztette, ha egyszer elmennek, sose jönnek vissza. És igazuk is lett, mert Charlotte Reville sose látta viszont John Playert. Player őrmester percekkel azelőtt jelentkezett az őrbódénál, hogy a felvonuláson meg kellett jelennie. Gyorsan megborotválkozott és inget váltott, aztán átfutotta a parancsot, s akkor ráébredt, hogy a parancsnok kilenc órára várja az irodában. Az óra épp elütötte a kilencet, amikor Player őrmester bevonult az irodába, vigyázzba állt és tisztelgett. Legalább száz okot tudott volna mondani, miért hívatja a parancsnok, de egyik sem talált. Az ezredes fölnézett az íróasztaláról. – Player, sajnálom, távoznia kell az ezredtől – mondta halkan. – Hogyhogy, uram? – kérdezte Player hitetlenkedve. – Mi rosszat tettem? – Semmi rosszat – felelte az nevetve. – Ellenkezőleg. Javaslatot terjesztettem be hivatásos tisztté való átminősítésére, s most kaptam meg a főparancsnokság jóváhagyását. Emiatt szükséges, hogy más ezredbe álljon, nehogy olyanok kerüljenek a keze alá, akikkel korábban együtt szolgált. Player őrmesternek tátva maradt a szája, de vigyázzba állt. – Én csak a hadsereg szabályzatát követem – magyarázta a parancsnok. – Mondanom sem kell, hiányozni fog az ezrednek, és különleges képességeit és tapasztalatát is nélkülözzük majd. De semmi kétségem, hallunk még magáról a jövőben. Most pedig nem maradt más hátra, Player, mint hogy a lehető legjobbakat kívánjam magának az új ezrednél. – Köszönöm, uram – mondta Player, feltételezve, hogy a kihallgatásnak vége. – Nagyon köszönöm. Épp tisztelegni akart, mikor az ezredes megkérdezte: – Megengedi, hogy adjak egy jó tanácsot, mielőtt jelentkezik új ezredében? – Kérem, uram – felelte az újonnan előléptetett hadnagy. – „John Player” kissé nevetséges név. Változtassa meg valami másra, ami nem ingerli arra a keze alá tartozó embereket, hogy összenevessenek a háta mögött. Másnap reggel pontosan 7 órakor Richard Ian Armstrong hadnagy jelentkezett a Királyi Ezred tiszti étkezdéjében. Mikor a ráigazított egyenruhában átvágott a gyakorlóterepen, jó pár percbe tellett, mire hozzászokott, hogy minden arra haladó katona tiszteleg neki. Az étkezdébe érve leült reggelizni a tiszttársaival, és alaposan megfigyelte, hogyan használják a kést meg a villát. Keveset evett reggelire, s utána jelentkezett új parancsnokánál, Oakshott ezredesnél. Oakshott vörös képű, jóindulatú, barátságos ember volt, üdvözölte a fiatal hadnagyot, és értésére adta, hogy a híre már megelőzte. Richard, vagy ahogy tiszttársai hamarosan hívni kezdték, Dick nagyon örült, hogy ilyen régi, híres ezrednél szolgálhat. Még jobban élvezte, hogy brit tiszt, akinek származása ellenére tiszta és hibátlan a kiejtése. Nagy utat tett meg a douski zsúfolt szobából. Ott ült a Királyi Ezred kényelmes tiszti étkezdéjében a tűz előtt, portóit iszogatott, és nem látta akadályát, miért ne juthatna még sokkal messzebbre. A Királyi Ezred tisztjei hamarosan megismerkedtek Armstrong hadnagy korábbi hőstetteivel. Ahogy német föld felé haladtak, bátorsága és példamutatása még a legszkeptikusabbakat is meggyőzte, hogy egyik sem volt mese. Ám a bátorság, melyről az Ardennekben tett tanúbizonyságot alig három héttel az után, hogy csatlakozott az ezredhez, még saját szakaszát is ámulattal töltötte el. Az Armstrong vezette előőrs óvatosan megközelítette egy kicsi falu szélét. Úgy hitték, a németek már visszavonultak a falu fölötti hegyekbe, hogy megerősítsék állásaikat. Alig tettek

meg azonban néhány száz métert a főutcán, ellenséges tűz záporozott rájuk. Armstrong hadnagynál csak egy pisztoly meg egy kézigránát volt. Azonnal bemérte, honnét jön a német tűz, és – ahogy később a jelentésben állt – „élete kockáztatásával” megrohamozta az ellenséges állásokat. Az első beásott hadállásban három német katona volt, azokat lelőtte, mielőtt az őrmester beérte volna. Aztán a második állás felé haladt, behajította a kézigránátot, s azonnal két újabb katona halt meg. Az utolsó hadállásból fehér zászló emelkedett a magasba, és feltartott kézzel lassan előbújt három fiatal katona. Egyikük egy lépést tett előre és mosolygott. Armstrong viszonozta a mosolyt, aztán fejbe lőtte a németet. A két másik katona könyörgő tekintettel fordult feléje, amikor társuk a földre rogyott. Armstrong továbbra is mosolygott, s őket is mellbe lőtte. Az őrmester lélekszakadva odarohant. A fiatal hadnagy szembefordult vele, arcán mosoly terült szét. Az őrmester lenézett az élettelen testekre. Armstrong visszarakta a pisztolyát a táskába, és így szólt: – Nem vállalhatjuk a kockázatot ezekkel a gazemberekkel. – Nem, uram – válaszolta halkan az őrmester. Aznap éjjel tábort vertek, Armstrong pedig elrekvirált egy német motorkerékpárt, és negyvennyolc órás eltávozásra Párizsba sietett. Másnap reggel hétkor érkezett Charlotte ajtaja elé. Amikor a házmester szólt Charlotte-nak, hogy egy Armstrong nevű hadnagy keresi, Charlotte azt felelte, nem ismer ilyen nevű embert, s föltételezte, hogy egy tiszt Párizst szeretné látni vele. De mikor meglátta, kiről van szó, a nyakába ugrott, s álló nap és éjszaka ki se bújtak a szobából. A házmester francia volt ugyan, de azért megbotránkozott. – Jó, jó, háború van – mondta a férjének –, de akkor is, most látják egymást először! Dick vasárnap este elbúcsúzott Charlotte-tól, s visszatért a frontra. Annyit mondott a lánynak, hogy akkor jön megint, ha már bevette Berlint, s akkor össze is házasodnak. Fölugrott a motorkerékpárra, és elrobogott. A lány ott állt a kicsi lakás ablakában hálóingben, és addig nézett utána, amíg tudott. – Csak téged meg ne öljenek, mielőtt Berlin elesik, kedvesem. A Királyi Ezred is a hamburgi előrenyomulásra kijelölt csapatok között volt, és Armstrong akart elsőnek érkezni a városba. Háromnapi heves ellenállás után a város végül elesett. Másnap reggel Sir Bemard Montgomery tábornagy megérkezett a városba, és a terepjáró tetejéről beszédet mondott az egyesített csapatoknak. A csatát döntőnek nevezte, és megnyugtatta őket, a háború nemsokára véget ér, közeledik a hazatérés ideje. A katonák megéljenezték parancsnokukat, aki leszállt a dzsipről és kitüntetéseket adott át azoknak, akik kitűntek bátorságukkal. Richard Armstrong kapitány is Katonai Keresztet kapott. Két héttel később Jodl tábornok jelezte a németek részéről, hogy feltétel nélkül megadják magukat, Eisenhower pedig elfogadta. Másnap Richard Armstrong kapitány, a Katonai Kereszt kitüntetettje egyheti szabadságot kapott. Dick alaposan meggyötörte a motorkerékpárt Párizsba menet, s éjfél előtt pár perccel érkezett Charlotte háza elé. Ez alkalommal a házmester rögtön fölengedte a lány lakására. Másnap reggel Charlotte fehér kosztümben, Dick pedig a tiszti egyenruhájában a kerületi városházára vonult. Harminc perc múlva férj és feleségként léptek ki az épületből, a házmester volt a tanú. A háromnapos „mézeshetek” nagy részét Charlotte kicsi lakásában töltötték. Mielőtt Dick visszatért ezredéhez, azt mondta, hogy a háború végén leszerel, elviszi Charlotte-ot Angliába, s ott nagy üzleti birodalmat épít föl. – Mik a tervei most, hogy a háború véget ért, Dick? – kérdezte Oakshott ezredes. – Visszamegyek Angliába, és keresek valami állást, uram – felelte Armstrong. Oakshott kinyitott egy bőrmappát az íróasztalán.

– Lenne itt valami a maga számára Berlinben. – És mi az, uram? – A hadvezetés keresi a megfelelő személyt a KTF vezetésére, és szerintem maga eszményi jelölt erre a pozícióra. – Mi a csuda az a… – A Közkapcsolatok és Tájékoztatás Felügyelete. Magának találták ki. Olyasvalakit keresünk, aki hathatósan tudja képviselni Nagy-Britanniát, ugyanakkor jó kapcsolatokat tud ápolni a sajtóval. Megnyerni a háborút az egy dolog, de meggyőzni a világot, hogy az ellenséggel igazságosan bánunk, az már más, és sokkal nehezebb. Az amerikaiak, az oroszok meg a franciák is neveznek ki megbízottakat, így nekünk is szükségünk van valakire, aki szemmel tartja őket. Maga sok nyelvet beszél, és minden adottsága megvan ehhez a munkához. S legyünk őszinték, Dick, magának nincs családja Angliában, akikhez haza akar rohanni. Armstrong bólintott. Néhány pillanattal később így szólt: – Hogy Montgomeryt idézzem, milyen fegyvereket ad a kezembe a munka elvégzéséhez? – Egy lapot – felelte Oakshott. – A Telegraf egyike a városi napilapoknak. Jelenleg egy Arno Schultz nevű német újságíró irányítja. Állandóan panaszkodik, hogy leállnak a nyomdagépek, papír hiány van, a villanyt pedig mindig kikapcsolják. Azt akarjuk, hogy a Telegraf mindennap ott legyen a standokon, és a mi nézeteinket sulykolja. Senki másra nem tudok gondolni, csak magára, aki képes ezt megcsinálni. – De a Telegraf nem az egyetlen lap Berlinben – mondta Armstrong. – Valóban – felelte az ezredes. – Ott a Der Berliner, azt az amerikai szektorban csinálják a németek. Újabb ok arra, miért kell a Telegrafnak sikeresnek lennie. E pillanatban a Berliner példányszáma kétszer akkora, mint a Telegrafé. Sejtheti, hogy fordítva szeretnénk látni. – És milyen illetékességet kapnék? – Szabad kezet. Fölállítja a hivatalt, s annyi embert vesz föl, amennyi maga szerint a munka elvégzéséhez kell. Benne van a lakás is, ami azt jelenti, hogy idehozathatja a feleségét. – Oakshott egy pillanatig hallgatott. – Gondolkodni szeretne rajta, Dick? – Nem, uram, ezen nincs mit meggondolnom. Az ezredes felvonta a szemöldökét. – Örömmel vállalom a munkát. – Okos. Kezdje azzal, hogy kiépíti a kapcsolatokat. Ismerkedjen meg mindenkivel, aki a hasznára válhat. Ha problémája van, mondja meg bárkinek, hogy engem keressen meg. Ha végképp elakad, a „Szövetséges Ellenőrző Bizottság” kifejezés rendszerint a legnehezebben mozduló kerekeket is megolajozza. Mindössze egy hétbe tellett, hogy Armstrong kapitány megfelelő irodát igényeljen a brit szektor közepén, részben annak köszönhetően, hogy minden második szava „Ellenőrző Bizottság” volt. Valamivel tovább tartott, amíg összeszedett egy tizenegy fős csapatot az irodába – részben mert a legjobbak már a bizottságnak dolgoztak. Azzal kezdte, hogy becserkészett egy bizonyos Sally Carrt, az egyik tábornok titkárnőjét, aki a háború előtt a Daily Chronicle-nél dolgozott. Amint Sally megjelent, az iroda napokon belül működőképes lett. Armstrong következő fogása Wakeham hadnagy volt: fölfedezte, hogy valamiféle szállítási megbízással Berlinbe helyezték, Sally pedig megtudta, hogy halálra unja magát úti okmányok kitöltésével. Armstrong felajánlotta, legyen a helyettese, s legnagyobb meglepetésére volt felettese boldogan el is fogadta. Napokba tellett, mire hozzászokott, hogy Peternek szólítsa. Armstrong még egy őrmestert és két tizedest is beszervezett a Királyi Ezredből meg fél tucat közlegényt, akiknek egy közös jellemzőjük volt: valamennyien a londoni East Endből származó melósok voltak. A legdörzsöltebbet, Reg Benson közlegényt megtette sofőrjének. Következő lépésként kiigényelt egy lakást a Paul Strassén, melyből épp hazament Angliába

egy brigadéros. Amint az ezredes aláírta a szükséges papírokat, Armstrong utasította Sallyt, küldjön táviratot Charlotte-nak Párizsba. – Mit írjak neki? – kérdezte a titkárnő a jegyzettömbjét kinyitva. – Azt, hogy találtam megfelelő szállást, csomagoljon és azonnal jöjjön. Mire Sally lejegyezte, Armstrong felállt. – Megyek a Telegrafba, megnézem ezt az Arno Schultzot. Tegyen róla, hogy rendben menjenek a dolgok, amíg vissza nem jövök. – És ezzel mit csináljak? – kérdezte Sally, és átadott neki egy levelet. – Mi van benne? – kérdezte Armstrong rápillantva. – Egy oxfordi újságíró írta, ide akar jönni Berlinbe, és arról akar írni, hogyan bánnak a britek a németekkel az elfoglalt területeken. – Túlságosan is jól – mondta Armstrong és az ajtó felé indult. – De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ad neki egy időpontot.

NEWS CHRONICLE 1946. október 1. 10 Ítélet Nürnbergben: Göring bűne semmihez sem fogható Amikor Keith Townsend megérkezett Oxfordba, a Worcester College-ba politikát, filozófiát és közgazdaságtant tanulni, első benyomása Angliáról az volt, amire számított: öntelt, sznob, nagyképű ország, és még mindig a viktoriánus korban képzeli magát. Az emberek két csoportra oszlanak: tisztek meg a többiek, s mivel Keith a gyarmatbirodalomból érkezett, semmi kétséget nem hagytak azt illetően, melyikbe tartozik. Évfolyamtársai többségéről kiderült, valamennyi Mr. Jessop fiatalkori kiadásban. Az első hét végén Keith legszívesebben visszafordult volna. Csak a személyes oktatója tartotta vissza: dr. Howard és régi iskolaigazgatója között nagyobb különbséget még elképzelni sem lehetett. Amikor a szobájában, egy pohár sherry kíséretében az ausztrál fiatalember azt mondta neki, hogy gyűlöli a brit osztálytársadalmat, melyet a legtöbb hallgató elfogad, a tanár nem lepődött meg. Még arra sem tett megjegyzést, hogy Keith egy Lenin-mellszobrot rakott a kandallópárkány közepére – oda, ahol az előző évben még Lord Salisbury képmása állt. Dr. Howardnak nem volt kész megoldása az osztálytársadalom problémájára. Voltaképp annyi tanácsot adott csak Keithnek, hogy menjen el a gólyavásárba, ott mindent megtudhatnak az elsőévesek, milyen klubokba vagy egyesületekbe lehet belépniük, s talán valamelyik megnyeri a tetszését. Keith úgy is tett. Másnap délelőtt végighallgatta, miért kellene belépnie az Evezősklubba, a Filatéliai Társaságba, a Színjátszó Egyesületbe, a Sakkegyletbe, a Tisztképző Csapatba, s leginkább pedig az egyetemi újsághoz. De aztán találkozott a Cherwell újonnan kinevezett főszerkesztőjével, meghallgatta nézeteit a lapszerkesztésről, és úgy döntött, inkább a politikára összpontosít. Az Oxfordi Egylet meg a Munkáspárti Klub felvételi nyilatkozatával távozott a gólyavásárról. A következő kedden megkereste a fogadót, melynek egyik kicsi, emeleti helyiségében tartották a Munkáspárti Klub összejöveteleit. A klub elnöke, Rex Siddons rögtön gyanút fogott Keith testvért illetően – ahogy kezdettől fogva ragaszkodott, hogy szólítsa. Townsendot minden arra predesztinálta, hogy tory párti legyen: apja lovagi rangot kapott, Keith magániskolába járt, apanázst kapott, s még egy használt MG Magnette sportkocsija is volt. Hetek múltán azonban, ahogy a klubtagok keddenként megismerkedtek Keithnek a monarchiáról, a magániskolákról, a rangadományozásról és az oxfordi és cambridge-i egyetem elitizmusáról vallott nézeteivel, már elvtársukként üdvözölték. A gyűlések után egyik-másik klubtárs Keith szobájában kötött ki, s éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattak arról, hogyan váltsák meg a világot, ha egyszer elkerülnek „erről a szörnyű helyről”. Az első időkben Keith meglepődve tapasztalta, hogy ha nem megy előadásra, vagy nem jelenik meg a foglalkozáson, ahol hetente egy dolgozatot kellene felolvasnia oktatójának, nem büntetik, nem feddik meg automatikusan. Jó pár hétbe tellett, mire megszokta, hogy a rendszer puszta önfegyelmen alapszik, s az első harmadév végén az apja megfenyegette, hogy ha nem lát neki rendesen a munkának, beszünteti az apanázsát, attól majd jobb belátásra tér. A második harmadban Keith péntekenként hosszú levélben részletesen beszámolt apjának, mit és mennyit végzett a héten; ezzel vette elejét a szidásáradatnak. Olykor még előadáson meg szemináriumokon is megjelent, s azzal foglalkozott, hogy tökéletes rulettrendszert találjon ki, vagy megpróbáljon ébren maradni.

Az utolsó harmadban Keith fölfedezte magának a lóversenyeket Cheltenhamben, Newmarketben, Ascotban, Doncasterben és Epsomban. Ezzel aztán bebiztosította, hogy sose maradjon pénze új ingre, de még egy pár fuszeklira sem. A szünidőben sokszor étkezett a pályaudvar büféjében, mert közel volt a Worcester College-hoz, és a hallgatók afféle menzának tekintették. Egyik este a Munkáspárti Klubban kicsit felhajtott a garatra, és ezt pingálta a kollégium XVIII. századi falára: „C'est magnifique, mais ce n'est pas la gare” (Ez remek, de nem az állomás). Az első év végén Keith nem sok mindent tudott fölmutatni tizenkét hónapi egyetemi tanulmányaiból, csak egy kis baráti kört, akik hozzá hasonlóan el voltak szánva rá, hogy az egyetem elvégzése után a rendszerváltozáson munkálkodnak a többség érdekében. Anyja, aki rendszeresen írt neki, azt javasolta, hogy a vakációt használja ki európai körutazásra, hisz ki tudja, mikor lesz rá megint alkalma. Keith megfogadta a tanácsát, és megtervezett egy útvonalat. Be is tartja, ha egy kocsmában, iszogatás közben össze nem akad az Oxford Mail riportrovatának vezetőjével. Kedves Mama, megkaptam a leveledet, melyben ötleteket adsz, mit csináljak a szünidőben. Először úgy gondoltam, követem a tanácsodat, és végigjárom a francia tengerpartot, s a végén Deauvilleben kötök ki, de aztán összeakadtam az Oxford Mail egyik szerkesztőjével, aki fölajánlotta egy berlini út lehetőségét. Azt akarják, írjak négy ötflekkes cikket arról, milyen az élet a szövetségek által elfoglalt Németországban, aztán menjek Drezdába, és készítsek riportokat a város újjáépítéséről. Minden cikkért húsz guinea-t ajánlanak leadáskor. Ingatag anyagi helyzetem miatt – ez az én hibám, nem a tiétek – Berlin elsőbbséget kapott Deauville-lal szemben. Ha Németországban ismerik még a képeslap intézményét, majd küldök, a cikkeim másolatával együtt, amiket apa figyelmébe ajánlok. A Couriert nem érdekelné a dolog? Sajnálom, hogy a nyáron nem találkozunk. Csókol, Keith A tanév végén Keith is elindult arra, amerre sok-sok diáktársa. Doverbe ment a sportkocsival, és átkelt a komppal Calais-be. Itt szétváltak útjaik: a többiek történelmi városokba igyekeztek, ő meg északkeletnek fordította a kicsi, nyitott túrakocsit, és Berlinbe indult. Olyan forróság volt, hogy most első ízben nem kellett használnia a vászontetőt. A kanyargós francia és belga utakon minden arra emlékeztette Keitht, milyen kevés idő telt el azóta, hogy Európa hadban állt. Letarolt sövényeket és réteket látott, ahol traktorok helyett tankok jártak; szétlőtt tanyák jelezték, hogy előrenyomuló és visszavonuló hadak közé szorultak, s a folyókból rozsdálló hadi felszerelés meredezett. Kibombázott házak mellett haladt el, lepusztított vidékeken át, s Deauville gondolata a kaszinóval meg az ügetővel együtt egyre csábítóbbá vált. Amikor annyira besötétedett, hogy nem tudta kerülgetni a kátyúkat, lefordult az autóútról, és néhány száz métert tett egy csendes kis fasorban. Leparkolt az út mentén, és gyorsan elaludt. Még sötét volt, mikor zajra ébredt: nehéz teherautók vonultak a német határ felé. Ekkor jegyezte le magának a következőket: „A hadseregben az ébresztőt a jelek szerint nem a nap állásához igazítják.” A motor csak két-három próbálkozásra indult be. Keith megdörzsölte a szemét, megfordult a kocsival, visszatért a főútra, s megpróbált nem megfeledkezni a jobb oldali közlekedésről. Néhány órával később elérte a határt, s be kellett állnia a hosszú sorba. Minden Németországba belépő személyt aprólékosan átvizsgáltak. Végre elérte a sorompót, ahol egy

vámtisztviselő átnézte az útlevelét. Amikor fölfedezte, hogy Keith ausztrál, tett egy csípős megjegyzést David Bradmanre, s egyszerűen továbbintette. Akármit látott-hallott korábban, semmi nem készíthette föl egy legyőzött nemzet látványára. Egyre lassabban tudott haladni. Az utakon a repedések kátyúkká mélyültek, a kátyúk pedig kráterekké. Rövidesen képtelen volt néhány száz métert megtenni anélkül, hogy ne érezné magát a vidámpark dodzsempályáján. S ha sikerült negyven fölé nyomnia a sebességmérőt, rögvest félreállhatott egy újabb teherautó-konvoj miatt. A legutolsók oldalán már ötágú csillagot látott. Úgy döntött, az egyik ilyen holtidőt kihasználja, és eszik valamit a fogadóban, melyet az imént látott az út mentén. Az étel ehetetlen volt, a sör gyenge, a fogadós meg a vendégek pedig nem hagytak kétséget afelől, hogy nem szívesen látják. Keith nem vacakolt második fogással, gyorsan fizetett és távozott. Lassan azért elfogytak a kilométerek, s épp akkor érkezett a német főváros szélére, amikor meggyújtották a gázlámpákat. Nekiállt egy kisebb szállodát keresni egy mellékutcában. Tudta, minél közelebb megy a város központjához, annál kevésbé engedheti meg magának az árakat. Végül egy kibombázott utca sarkán talált egy kis vendégfogadót. Egymagában állt ott, mintha nem venne tudomást a körülötte történtekről. Ez az illúzió azonban eltűnt, amikor Keith benyitott. A kopott hallban egyetlen szál gyertya égett, és a portás gyűrött ruhában, szürkés ingben, rosszkedvűen állt a pult mögött. Nemigen reagált Keith igyekezetére, hogy szobát szerezzen. Keith csak pár szót tudott németül, végül széttárt ujjakkal föltartotta a kezét, így akarta megértetni a portással, hogy öt éjszakát akar eltölteni. A férfi kelletlenül bólintott, levett egy kulcsot a kampóról, és fölvezette a vendéget a szőnyegtelen lépcsőn egy második emeleti sarokszobába. Keith lerakta a sportszatyrát a padlóra, és csak bámult a kicsi ágyra, az egyetlen székre, a komódra, melynek nyolc fogantyújából öt hiányzott, meg a rozoga asztalra. Odament az ablakhoz, kinézett a romhalmazra, és a kedves kis kacsaúsztatóra gondolt, melyre kollégiumi ablaka nyílott. Megfordult, hogy a portásnak megköszönje, de az már otthagyta. Kicsomagolta a bőröndjét, aztán odahúzta a széket az ablakhoz, és pár órát azzal töltött, hogy papírra vetette a vesztes országban szerzett első élményeit, miközben együttérzésből ő is bűnösnek érezte magát. Másnap reggel Keith arra ébredt, hogy a függönytelen ablakon keresztül az arcába süt a nap. A mosdással elvacakolt egy ideig, mert a fürdőkádban nem volt dugó, és a hideg víz is csak csordogált. Úgy döntött, nem borotválkozik. Felöltözött, és lement a földszintre. Benyitott néhány ajtón, a konyhát kereste. Az egyik helyiségben ott állt egy asszony egy tűzhely mellett, akinek sikerült egy mosolyt kipréselnie magából, s intett Keithnek, hogy üljön le egy asztalhoz. Minden hiánycikk, magyarázta tört angolsággal Keithnek, csak lisztből van elég. Elébe rakott két hatalmas szelet kenyeret, ami valami pecsenyelészerű masszával volt vékonyan megkenve. Keith megköszönte, amit az asszony mosollyal jutalmazott. Két pohárral ivott a tejnek mondott folyadékból, majd fölment a szobájába. Leült az ágy végébe, és megnézte, milyen címre kell elmennie, aztán megpróbálta megtalálni egy régi várostérképen, melyet Oxfordban vett Blackwellnél. Pár perccel múlt nyolc, amikor elindult, ám erről a találkozóról nem szeretett volna elkésni. Keith úgy szervezte az idejét, hogy legalább egy napot tudjon tölteni a felosztott város minden szektorában. Az orosz zónát akarta utolsónak hagyni, hogy össze tudja hasonlítani a szövetségesek által ellenőrzött három szektorral. Amit eddig látott, ahhoz képest feltételezései szerint csak jobb lehet, és tudta, ennek örülni fognak az oxfordi Munkáspárti Klub tagjai, akik azt hitték, „Joszip bácsi” sokkal többet ér, mint Attlee, Auriol és Truman együttvéve. Tették mindezt úgy, hogy Cambridge-nél keletebbre még életükben nem jártak.

Keith jó párszor leállt az úton, hogy útbaigazítást kérjen a Siemens Strasséra. Végül is pár perccel kilenc előtt megtalálta a Brit Közkapcsolatok és Tájékoztatás Felügyeletének irodáját. Leparkolt, és a különféle egyenruhás katonák és nők után eredt, akik fölfele igyekeztek a nagy, széles kőlépcsőkön, és eltűntek a lengőajtó mögött. Felirat figyelmeztette, hogy a lift nem működik, így aztán öt emeletet mászott a KTF-irodáig. Bár korábban érkezett a megbeszélt időpontnál, bejelentkezett a pultnál. – Miben lehetek szolgálatára, uram? – kérdezte a fiatal tizedes a pult mögül. Keitht nő még sohasem szólította „uram”-nak, és nem tetszett neki. Elővett egy levelet a belső zsebéből, és átadta neki. – Találkozóm van az igazgatóval kilenckor. – Azt hiszem, még nem érkezett meg, de megnézem. A tizedesnő egy kollégájával tanácskozott telefonon. – Pár perc, és jönnek magáért – mondta, mikor letette a kagylót. – Addig foglaljon helyet. A pár percből majdnem egy óra lett, ezalatt Keithnek volt ideje az asztalon található két újságot elejétől végig elolvasni, kávéval viszont nem kínálták meg. A Berliner nem volt sokkal jobb, mint a Cherwell, az oxfordi egyetemi újság, melyet annyira lenézett, a Telegraf pedig még rosszabb volt. A KTF igazgatója viszont a Telegraf jóformán minden oldalán szerepelt, s Keith remélte, hogy nem kérdezi meg majd a véleményét. Végül aztán megjelent egy másik nő, és Mr. Townsendot kereste. Keith fölugrott, és odament a pulthoz. – Sally Carr vagyok – mondta a nő hamisítatlan londoni kiejtéssel. – Az igazgató titkárnője. Miben segíthetek? – Írtam önöknek Oxfordból – válaszolta Keith, s remélte, a koránál idősebb benyomást kelt. – Újságíró vagyok, az Oxford Mailnek dolgozom, és azzal bíztak meg, hogy a berlini állapotokról írjak cikksorozatot. Találkozót kaptam… – és megfordította Sally levelét – Armstrong kapitánytól. – Igen, emlékszem – mondta Miss Carr. – Sajnos azonban Armstrong kapitány ma reggel az orosz szektorba ment, és ma már nem is jön be. Vissza tudna jönni holnap reggel? Akkor biztosan fogadni tudja magát. – Keith megpróbálta leplezni csalódottságát, s beleegyezett a másnapi találkozóba. Ha nem mondják neki, hogy Armstrong többet tud a berlini helyzetről, mint az összes többi tiszt együttvéve, akkor talán le is mond a találkozás tervéről. A nap hátralevő részében ismerkedett a brit szektorral, meg-megállva jegyezgetett mindent, amit hírértékűnek tartott: hogyan bánnak a britek a legyőzött németekkel, milyen üresek a boltok és milyen sok a vevő, mennyien állnak sorba ételért az utcasarkokon, s hogy a németek lehajtott fejjel járnak, nem lehet a szemükbe nézni. Amikor egy távoli óra tizenkettőt ütött, belépett egy egyenruhás katonákkal zsúfolt, zajos bárba, s leült a pult végébe. Rendelt egy nagy korsó sört meg egy sajtos szendvicset – legalábbis azt hitte, azt rendel, mivel nem beszélt elég jól németül. Elüldögélt egy ideig, és tovább jegyezgette a gondolatait. Nézte, hogy dolgoznak a pincérek, és ráébredt, hogy a civil ruhás vendégeket csak akkor szolgálják ki, amikor már minden egyenruhás – bármilyen egyenruhás – megkapta, amit kért. A helyiségben hallható különféle akcentusok eszébe juttatták, hogy a brit osztályrendszer akkor is fönnmarad, ha más nemzet városait foglalják el. Egyes katonák panaszkodtak – Miss Steadmant bizony nem tette volna boldoggá a kiejtésük –, hogy milyen sokáig húzódik a papírmunka, mire hazaengedik őket. Másokról lerítt, hogy beletörődtek: uniformisban töltik az életüket, s már arról beszélgettek, hol tör ki a következő háború. Keith elfintorodott, mikor egyiküktől ezt hallotta: – A francba velük, kicsit megvakarod, s mindből előjön a náci. Délután is folytatta megfigyeléseit a brit szektorban, addigra viszont úgy érezte, hogy a katonák fegyelmezetten viselkednek, legalábbis a felszínen, s hogy a megszállók többsége a jelek szerint visszafogottan, udvariasan bánik a megszállt város lakóival.

A boltosok már húzták le a redőnyöket, mire Keith visszaért az autójához. Azt látta, hogy csodálók veszik körül, irigy pillantásaik dühösre fordultak a civil ruhás tulajdonos láttán. Lassan visszahajtott a vendégfogadóba. A konyhában elfogyasztott egy tányér krumplit káposztával, aztán fölment a szobájába, és a következő két órában mindent leírt, amire emlékezett a nap eseményeiből. Ezután ágyba bújt, s Orwell Allat-farmját olvasta, míg a gyertya ki nem aludt. Aznap éjszaka Keith úgy aludt, mint a bunda. Reggel megint csak jéghideg vízben mosakodott, és tétova kísérletet tett a borotválkozásra is, majd lement a konyhába. Ott már várták a pecsenyezsírral megkent kenyerek. Reggeli után összeszedte a papírjait, és elindult az előző napról halasztott találkozóra. Ha nem az Armstrong kapitánynak fölteendő kérdésekre összpontosít, hanem a vezetésre, akkor nem fordul balra a körforgalomnál. Az egyenest feléje tartó tank viszont már nem tudott megállni ilyen hamar, és bár Keith beletaposott a fékbe, így csak a tank nehéz sárvédőjét csípte meg, az MG egy teljes kört perdült, fölszaladt a járdára, és egy beton lámpaoszlopnak ütközött. Keith ott ült a volán mellett remegve. A forgalom leállt körülöttük. A tankból kiugrott egy fiatal hadnagy, és odarohant Keithhez, nem esett-e baja. Keith kissé megviselt állapotban, óvatosan kimászott a kocsiból. Ugrált fölle, karlendítéseket végzett, s megállapította, hogy kutya baja, leszámítva egy kis vágást a jobb kezén meg egy fájós bokát. Megnézték a tankot, s kiderült, az ütközésnek szinte nyoma sincs, csak a sárvédőről pattant le egy kis festék. Az MG viszont úgy festett, mintha a frontról tért volna vissza. Most jutott Keithnek eszébe, hogy külföldre csak harmadik félre tudott biztosítást kötni. De azért megnyugtatta a tisztet, hogy nem ő a hibás. A hadnagy elmagyarázta, hol a legközelebbi autójavító, aztán elbúcsúztak. Keith otthagyta a kocsiját, és a műhely felé indult. Körülbelül húsz perc múlva ért a telephelyre, s szomorúan állapította meg, hogy nincs állóképessége. Végül is megtalálta az egyetlen szerelőt, aki tudott angolul, s az megígérte, valaki majd odamegy, és elhozza a kocsiját. – Az mit jelent, hogy „majd”? – kérdezte Keith. – Attól függ – mondta a szerelő az ujjait dörzsölve. – Tudja, ez az egész… sorrend kérdése. Keith elővette az erszényét, és kivett belőle egy tízshillinges bankót. – Dollárja van? – kérdezte a szerelő. – Nem, az nincs – mondta Keith határozottan. Aztán elmondta, hol áll a kocsi, és továbbindult a Siemens Strasséra. Ekkor már tízperces késésben volt, a város pedig nem bővelkedett villamosokban és taxikban. Mire a KTF-irodához ért, ő várakoztatott meg valakit negyven percig. A pult mögött ülő tizedes azonnal megismerte, de nem tudott szolgálni biztató hírekkel. – Armstrong kapitány pár perce távozott, az amerikai szektorban van dolga – mondta. – Több mint egy órát várt magára. – A mindenségit – mondta Keith. – Karamboloztam a kocsival idejövet, és jöttem, amint tudtam. Tudok vele találkozni még ma? – Nem hiszem – felelte a tizedes. – Egész délután az amerikai szektorban lesz. Keith vállat vont. – Mondja, hogy jutok el a francia szektorba? Rótta egy másik berlini szektor utcáit, de nem sok újat tudott meg az előző napi tapasztalataihoz képest, legföljebb annyit, hogy most már két nyelven nem tud beszélgetni ebben a városban. Emiatt aztán rendelt egy olyan ebédet, melyre nem is vágyott, meg egy üveg bort, amit meg sem engedhetett volna magának. Ebéd után visszament a műhelybe, meg akarta nézni, hogy áll a kocsi. Mire odaért, már égtek a gázlámpák, s az egyetlen, angolul beszélő szerelő hazament. Keith látta, hogy a

kocsija pontosan olyan állapotban áll az udvarban, amelyben reggel otthagyta. A segéd pedig nem tudott mást, csak a nyolcas számra mutogatott az óráján. Keith másnap reggel háromnegyed nyolckor visszament a műhelybe, ám az angolul tudó alkalmazott csak 8 óra 13 perckor állított be. Néhányszor körbejárta az MG-t, mielőtt véleményt nyilvánított. – Egy hét kell, mire elkészül – mondta szomorúan. Ezúttal Keith egy fontot adott neki. – Hát, talán sikerül pár nap alatt… sorrend kérdése – ismételte. Keith úgy döntött, nem engedheti meg magának az első helyet. A zsúfolt villamoson állva számba vette anyagi lehetőségeit, jobban mondva hiányukat. Ha még tíz napig ki kell itt húznia, fizetnie a szállást meg a kocsijavítást, az út további részében le kell mondania a szálloda luxusáról, és a kocsiban kell éjszakáznia. Leugrott a most már ismerős megállónál, felrohant a lépcsőn, és pár perccel kilenc előtt ott állt a pultnál. Ez alkalommal húsz percet kellett várnia. Ugyanazokat az újságokat olvasgatta, amikor zavart mosollyal megjelent az igazgató titkárnője. – Nagyon sajnálom, M. Townsend – mondta –, de Armstrong kapitánynak váratlanul Angliába kellett utaznia. Viszont a helyettese, Wakeham hadnagy nagyon szívesen fogadja magát. Keith közel egy órát töltött Wakeham hadnagynál, aki „öregfiúnak” szólította, megmagyarázta, miért nem tud bejutni a Spandauba, és még több viccet mesélt Don Bradmanről. Mire végeztek, Keith úgy érezte, többet megtudott az angol krikettéletről, mint a berlini helyzetről. A nap további részét az amerikai szektorban töltötte, meg-megállt az utcasarkokon, és szóba elegyedett a katonákkal. Büszkén mesélték neki, hogy amíg haza nem mennek, ki sem teszik a lábukat a saját szektorukból. Később, a délután folyamán visszament a műhelybe. Ott azt ígérték neki, hogy másnap este elviheti a kocsit. Másnap villamossal átment az orosz szektorba. Hamarosan ráébredt, tévedés volt azt hinnie, semmi újat nem tapasztal. Az oxfordi egyetem Munkáspárti Klubjának bizonyára nem tetszik majd, hogy a kelet-berliniek még görnyedtebben, még lassabban, még jobban lehajtott fejjel járnak, mint a többi szektorbeliek, és még egymással sem állnak szóba, nemhogy Keithszel. A főtéren Hitler szobra helyébe Leninnek még nagyobb szobra került, és minden sarokról Sztálin hatalmas képmása díszelgett. Keith órákig járta a szürke utcákat, ahol a boltokban sem árut, sem vásárlót nem látott, s egyetlen bárt vagy éttermet sem talált, majd visszatért a brit szektorba. Úgy döntött, ha másnap reggel Drezdába megy, talán hamarabb eleget tud tenni megbízatásának, és anyagi forrásainak biztosítására még Deauville-ban is eltölthet pár napot. Fütyörészve ugrott föl a villamosra, mely kivitte a műhelybe. A kocsija ott állt az udvarban, s meg kell hagyni, ragyogóan nézett ki. Még le is mosták, a piros motorháztető csillogottvillogott az esti fényben. A szerelő átadta neki a kulcsot. Keith a volán mögé ugrott, és beindította a motort. Elsőre sikerült. – Remek – mondta. A szerelő csak bólogatott. Mikor Keith kiszállt a kocsiból, egy másik szerelő benyúlt a kocsiba, és kivette a slusszkulcsot. – Mivel tartozom? – kérdezte Keith a pénztárcáját elővéve. – Húsz fonttal – mondta a szerelő. Keith sarkon perdült és rámeredt. – Húsz fonttal? – dadogta. – Annyi pénzem nincs. Harminc shillinget már zsebre vágott, és az egész nyavalyás kocsi csak harminc fontba került. A szerelő nem hatódott meg.

– Ki kellett cserélni a főtengelyt és megjavítani a karburátort – magyarázta. – Alkatrészt meg nem könnyű szerezni. A karosszériajavításról nem is beszélve. Ilyen luxust nem sokan engedhetnek meg maguknak Berlinben. Húsz font – ismételte. Keith kinyitotta a pénztárcáját, és összeszámolta a pénzét. – Az mennyi márkában? – Nem fogadunk el márkát – mondta a szerelő. – Miért nem? – Az angolok azt mondták, sok közte a hamis pénz. Keith úgy döntött, más taktikával próbálkozik. – Ez közönséges zsarolás – dörögte. – Becsukatom a műhelyt. A szerelőnek szeme sem rebbent. – A háborút maguk nyerték meg – mondta szárazon –, de ez még nem jelenti azt, hogy a számláikat kifizetetlen hagyhatják. – Azt hiszi, megússza ezt? – kiabált Keith. – Jelenteni fogom az esetet Armstrong kapitánynak, a barátomnak a KTF-nél. Akkor majd megtanulja, ki az úr. – Talán inkább a rendőrségnek szóljunk, majd ők eldöntik, ki az úr. Ettől Keith elnémult. Föl-alá járkált az udvaron egy darabig, aztán beismerte: – Nincs húsz fontom. – Akkor talán el kell adnia a kocsit. – Azt már nem – mondta Keith. – Ez esetben berakjuk a garázsba, a normális napi megőrzési díjért, és majd átveszi, ha ki tudja fizetni a számlát. Keith egyre vörösebb lett, a két férfi pedig ott állt védőállásban az MG előtt rezzenéstelen arccal. – És mennyit ajánlanak érte? – kérdezte végül. – Hát itt, Berlinben nincs nagy igény használt, balkormányos sportkocsikra – mondta –, de úgy gondolom, százezer márkát megadnék érte. – De hiszen azt mondta az imént, hogy nem foglalkozik márkával. – Eladáskor nem is. De vásárláskor, az más. – A százezer a számlán kívülre vonatkozik? – Dehogy – mondta a szerelő. Elhallgatott, aztán mosolyogva hozzátette: – De nagyon jó beváltási arányt számítunk. – Átkozott nácik – mormogta Keith. Amikor Keith megkezdte a második évet Oxfordban, a Munkáspárti Klubhoz tartozó barátai rábeszélték, jelöltesse magát a bizottságba. Keith gyorsan kiszámította, a klubnak ugyan több mint hatszáz tagja van, a bizottsági tagok szoktak találkozni az egyetemre látogató miniszterekkel, ők hozták a határozatokat, ők választották ki, kik képviseljék a klubot a pártkonferenciákon, ily módon lehetőségük nyílott a pártpolitika befolyásolására. Amikor a szavazás eredményét bejelentették, Keith maga is meglepődött, milyen nagy aránnyal jutott be a bizottságba. A következő hétfőn már részt vett a bizottság ülésén a kocsmában. Ült némán a hátsó sorban, s nem akart hinni a szemének, mi folyik ott. Amit csak megvetendőnek tartott Angliában, az mind életre kelt itt. Reakciósak és előítéletesek voltak, amikor pedig döntésre került a sor, ultrakonzervatívok. Ha valakinek eredeti ötlete támadt, akkor aprólékosan megtárgyalták, majd elfelejtették azonmód, hogy az ülést bezárva levonultak az ivóba. Keith levonta a tanulságot: ha valóra akarja váltani valamelyik radikális elgondolását, ahhoz nem elég a bizottsági tagság. Utolsó évében meg kell szereznie a Munkáspárti Klub elnöki posztját is. Amikor ezt megemlítette az apjának egy levelében, Sir Graham azt írta vissza, hogy annak örülne jobban, ha Keith diplomát szerezne, mivel a Munkáspárti Klub elnöksége nem elengedhetetlenül fontos annak, aki utódlásra számít a lapkiadó cégénél.

Keith egyetlen vetélytársa a klub elnökhelyettese, Gareth Williams volt, aki bányászcsaládból származott, egy bányászváros középiskolájában kapott ösztöndíjat, így minden szempontból megfelelt a posztra. A tisztségviselők megválasztására a tanévkezdés utáni második héten került sor. Keith ráébredt, hogy ha elnök akar lenni, az első hét minden óráját ki kell használnia. Mivel Gareth Williams a tagság körében nem volt olyan népszerű, mint a bizottságban, Keith pontosan tudta, mire összpontosítsa energiáit. A tanév első tíz napjában a klub több tagját meginvitálta magához egy kis ivászatra. Estéről estére ott fogyasztották a söröket meg az asztali bort, s ették a süteményt Keith költségén. Már csak egy nap volt hátra, s Keith úgy gondolta, megtette, ami tőle telhető. Átnézte a klubtagok névsorát, kipipálta azokat, akiket megvendégelt meg akikről biztosra vette, hogy rá szavaznak, Williams támogatóinak neve mellé meg keresztet rakott. A szavazás előtti bizottsági ülés unalmasan folydogált, s Keith nem kis elégedettséggel gondolt arra, hogy most utoljára kell végigülnie az értelmetlen határozatok sorozatát, melyek úgyis papírkosárban végzik. Meghúzta magát a helyiség végében, s hozzá se szólt a Gareth Williams és a hasonszőrűek által oly kedvelt alpontmódosításokhoz. A bizottság egy órán keresztül tárgyalt arról, milyen botrányosak a legfrissebb foglalkoztatási adatok – a munkanélküliek száma elérte a háromszázezret. Keith legszívesebben megmagyarázta volna a testvéreknek, hogy véleménye szerint az országban legalább ennyien alkalmatlanok bármiféle munkára, de aztán úgy döntött, ez nem lenne szerencsés egy nappal a választás előtt, ha számítani akar szavazataikra. Hátradőlt a székben, s elbóbiskolt – ekkor robbant a bomba. Az „Egyéb” napirendi pont tárgyalása során fölkászálódott az első sorból Hugh Jenkins, akivel Keith eddig jóformán szót sem váltott – nemcsak mert mellette még Lenin is liberálisnak tűnt föl, hanem mert ő Gareth Williams legközelebbi szövetségese. – Elnök testvér – fogott mondókájába –, tudomásomra jutott, hogy valaki megsértette a 9. számú határozatunknak a bizottsági tagok megválasztására vonatkozó c) alpontját. – Ki vele – mondta Keith, akinek már megvolt a terve, mit csinál Jenkins testvérrel a megválasztása után, az pedig semmiféle határozat c) alpontjában nem szerepelt. – Ez a szándékom, Townsend testvér – fordult feléje Jenkins –, különös tekintettel arra, hogy az ügy épp téged érint. Keith előredőlt a székén, s az est folyamán első ízben jobban odafigyelt. – Úgy tetszik, elnök testvér, hogy az elmúlt tíz napban Townsend testvér klubunk elnöki posztjáért korteskedett. – Hogyne korteskedtem volna – mondta Keith –, hisz meg akarom választatni magam! – Örömmel hallom, hogy Townsend testvér ilyen nyíltan beszél, elnök testvér, ez esetben ugyanis nem szükséges belső vizsgálatot indítanunk. Keith értetlenül bámult rá, ám Jenkins meg is magyarázta. – Világos bizonyítékát kaptuk, hogy Townsend testvér még annyi erőfeszítést sem tett, hogy megnézze a párt alapszabályait. Abban ugyanis egyértelműen az áll, hogy a tisztségek elnyerését célzó, mindenfajta korteskedés szigorúan tilos. 9. pont, c) alpont. Keith kénytelen volt bevallani, hogy nincs is alapszabálya, és sosem olvasta, s nemcsak a 9. pont c) alpontját, de egyetlenegy pontot sem ismer. – Sajnálom, de az a kötelesség hárul rám, hogy javaslatot terjesszek elő – folytatta Jenkins. – Azt javaslom, zárjuk ki Townsend testvért a holnapi elnökválasztás jelöltjei közül, s egyúttal veszítse el bizottsági tagságát is. – Ha megnézed a szabályzatot, elnök testvér – ugrott föl egy bizottsági tag a második sorból –, megállapíthatod, hogy ez két javaslat, nem egy. A bizottság ezek után nekilátott, s további negyven percig azon vitatkozott, vajon egy vagy két határozati javaslatról kell szavazniuk. Végül úgy oldották meg, hogy módosították a

javaslatot, s 15:7 arányban úgy döntöttek, hogy két javaslat felől kell dönteniük. Ezt még jó pár javaslat és napirendi pont követte arra nézvést, hogy Keith részt vehet-e a szavazáson. Keith kijelentette, esze ágában sincs szavazni az első határozati javaslatról. – Milyen nagylelkű – mondta Williams gúnyos mosollyal. A bizottság ezek után 10:7 arányban, egy tartózkodással határozatot hozott, hogy Townsend testvért fosszák meg elnökjelöltségétől. Williams ragaszkodott hozzá, hogy a szavazás eredménye bekerüljön az ülés jegyzőkönyvébe is, ha netán a jövőben bárki fellebbezni akarna. Keith kinyilvánította, hogy ez nem áll szándékában. Williams képtelen volt elnyomni gúnyos mosolyát. Keith nem várta meg a második szavazást, már jóval előtte hazament. Lemaradt egy hosszú vitáról, melyet arról folytattak, vajon új szavazócédulákat nyomtassanak-e most, hogy egyetlen elnökjelölt maradt. Másnap számos hallgató jelezte, hogy sajnálattal értesült Keith kizárásáról. Ő viszont már eldöntötte, hogy a Munkáspárt valószínűleg a századvég előtt képtelen lesz átlépni a való világba, s hogy ez ügyben még klubelnökként sem tehet sokat, ha ugyan egyáltalán tehet valamit is. Este a College dékánja a szolgálati lakásában egy pohár sherry mellett egyetértését fejezte ki. – Nem igazán lep meg az eredmény, Townsend, s figyelmeztetnem kell magát, hogy a szeminárium vezetője szerint, ha továbbra is ilyen gyatrán működik, mint az elmúlt két évben, nem valószínű, hogy diplomát kap ettől az egyetemtől. Mielőtt Keith ellenvetést tehetett volna, a dékán így folytatta: – Természetesen jól tudom, hogy a maga választott pályáján valószínűleg nem fontos az oxfordi diploma, de azért engedje meg, hogy jelezzem, a szüleinek nagy csalódást jelentene, ha három év után üres kézzel távozna tőlünk. Keith visszament a szobájába, az ágyra vetette magát, s alaposan átgondolta a dékán intő szavait. Végül is egy levél sarkallta cselekvésre, mely pár nappal később érkezett. Anyja beszámolt arról, hogy apját kisebb szívroham érte, s csak abban reménykedik, hogy Keith hamarosan magára tudja vállalni a kötelezettségek egy részét. Keith azonnal telefonált Toorakba. Amikor nagy nehezen kapcsolták anyját, első dolga volt megkérdezni tőle, nem akarja-e, hogy hazautazzon. – Nem – felelte az határozottan. – Apád reméli, több időt fordítasz a diploma megszerzésére, különben úgy érzi, semmi értelme nem volt beiratkoznod. És Keith másodszor is nekiállt, hogy túljárjon a vizsgabizottság eszén. Az elkövetkezendő nyolc hónapban minden előadáson ott ült, s egyetlen szemináriumot sem mulasztott. Dr. Howard segítségével a szünidőkben is egyvégtében magolt, ekkor ébredt rá, milyen silány munkát végzett az előző két évben. Kezdte megbánni, hogy nem Miss Steadmant vitte magával Oxfordba az MG helyett. Az utolsó tanév utolsó hetének hétfőjén illően felöltözött a vizsgához – sötét öltönyt, gallért és fehér nyakkendőt vett föl az egyetemisták fekete malaclopója alá –, és jelentkezett a vizsgára. Az elkövetkező öt napban ott ült lehajtott fejjel a kijelölt padban, s igyekezett annyi kérdést megválaszolni a tizenegy vizsgalapon, amennyit csak tudott. Az ötödik nap délutánján kiült az épület verőfényes lépcsőjére, s a többiekkel együtt pezsgőzött mindenkivel, aki csak megállt mellettük. Hat héttel később Keith megkönnyebbülve olvasta nevét a vizsgaépületen kifüggesztve: megkapta a diploma alsóbb fokozatát. Attól a naptól fogva soha senkinek nem árulta el, milyen minősítéssel diplomázott, bár egyetértett dr. Howarddal, hogy ez nem oszt, és nem szoroz azon a pályán, melyet nemsokára megkezd. Keith már az eredményhirdetés napján haza akart utazni Ausztráliába, apja viszont hallani sem akart róla.

– Azt akarom, hogy öreg barátomhoz, Max Beaverbrook-hoz menj dolgozni az Expresshez – mondta a recsegő telefonban. – Maxtől hat hónap alatt többet tanulsz, mint Oxfordban három év alatt. Keith majdnem rávágta, hogy ezzel ugyan nem sokat mond. – Engem csak az egészséged aggaszt, apám. Nem akarok Angliában maradni, ha otthon le tudom venni a válladról a terhek egy részét. – Életemben nem éreztem ilyen jól magam – válaszolta Sir Graham. – Az orvos szerint minden rendben van, s ha nem erőltetem meg magam, még jó ideig köztetek lehetek. Én sokkal több hasznodat veszem hosszú távon, ha kitanulod a mesterséget a Fleet Streeten, mint ha hazajönnél és itt lábatlankodnál. Most azonnal hívom Maxot. Te meg írj neki pár sort még ma. Keith aznap délután írt Lord Beaverbrooknak. Három héttel később az Express tulajdonosa tizenöt perces találkozót adott Sir Graham Townsend fiának. Keith tizenöt perccel korábban érkezett az Arlington House elé, és jó pár percig sétált fölalá a St. James's Streeten, mielőtt belépett a pazar épületbe. Ujabb húszperces várakozás után egy titkárnő Lord Beaverbrook nagy irodájába kísérte, melynek ablakai a St. James's Parkra nyíltak. – Hogy van apád? – kérdezte Beaverbrook. – Jól, uram – felelte Keith az íróasztala előtt állva, mivel nem kínálták hellyel. – Szóval a nyomdokaiba akarsz lépni? – nézett föl rá az öreg. – Igen, uram, szeretnék. – No jó, akkor holnap reggel tízkor jelentkezz Frank Butterfieldnél az Expressben. Ő a Fleet Street legjobb főszerkesztő-helyettese. Akarsz még valamit tudni? – Nem, uram – mondta Keith. – Jó – felelte Beaverbrook. – Üdvözlöm apádat. – Azzal megint az íróasztala fölé hajolt, jelezvén, vége a megbeszélésnek. Harminc másodperc múlva Keith az utcán találta magát, s abban sem volt biztos, hogy a látogatás egyáltalán megtörtént. Másnap reggel Keith jelentkezett a Fleet Streeten Frank Butterfieldnél. A főszerkesztő-helyettes egyfolytában rohangált egyik újságírótól a másikig. Keith megpróbált lépést tartani vele, de hamar megértette, miképp lehetett Butterfieldből háromszorosan elvált ember. Normális nő nem tűr el ilyen életstílust. Butterfield szombat kivételével mindennap maga zárta a lapot – ilyen könyörtelen szerető nincs. Hetek múltán Keith beleunt a mászkálásba Frank után. Szeretett volna átfogóbb képet kapni az újságkészítés és – irányítás mikéntjéről. Frank megérezte a fiatalember türelmetlenségét, és olyan programot állított neki össze, mely teljesen lefoglalta. Három hónapig a terjesztésnél dolgozott, aztán a hirdetésnél, a következő hármat pedig a nyomdában töltötte. Ott aztán számtalan esetben látta, hogy a szakszervezeti tagok kártyáznak munkaidőben, s a kávészünet meg a bukmékernél teendő látogatás között még alkalmi munkaszünetet tartanak. Volt, aki két-három névre beblokkolt, s föl is vette az összes fizetést. Mire Keith lenyomott hat hónapot az Expressnél, már abban sem volt biztos, vajon kell-e egy lap sikeréhez, hogy jól legyen szerkesztve. Vajon azokon a vasárnap délelőttökön, amikor apjával az újságokat böngészték, nem kellett volna-e épp akkora figyelmet szentelniük a Courier hirdetéseinek, mint a címoldalaknak? S amikor ott ültek az öreggel a dolgozószobában és a Gazette szalagcímeit kritizálták, vajon nem azzal kellett volna-e foglalkozniuk, hogy megszüntessék a létszámfölösleget és a költségtérítési keret állandó túllépését? Hisz akármekkora egy lap példányszáma, a fő cél végső soron az, hogy a belefektetett pénz a lehető legjobban megtérüljön, nem? Ezt a problémát Keith gyakran megtárgyalta Frank Butterfielddel, aki úgy gondolta, a nyomdai bevett szokások ma már gyakorlatilag megváltoztathatatlanok.

Keith rendszeresen írt haza, és hosszan előadta elméleteit. Most, hogy apja sok problémáját a saját bőrén tapasztalta, tartott tőle, hogy a Fleet Street szervezett nyomdászainak bevett gyakorlata hamarosan Ausztráliába is átterjed. Egy év múltán Keith – Frank Butterfield tanácsa ellenére – hosszú feljegyzést küldött Beaverbrooknak az Arlington House-ba. Ebben kifejtette, hogy az Express nyomdájában háromszoros a túlfoglalkoztatottság, s mindaddig, amíg a kiadások legnagyobb részét a bérek teszik ki, remélni sem lehet, hogy egy modern újságkonszern nyereséges legyen. A jövőben valakinek föl kell vennie a harcot a szakszervezetekkel. Beaverbrook még annyit sem tett meg, hogy a feljegyzés átvételét elismerje. Keith nem veszítette el a kedvét. Megkezdte a második évet az Expressnél, s annyit dolgozott, amennyit Oxfordban még elképzelni sem tudott volna. Ez még inkább megerősítette abban a nézetében, hogy a lapkiadásban előbb-utóbb alapvető változásoknak kell bekövetkezniük. Hosszú feljegyzést írt apjának, amit azonnal meg akart beszélni vele, amint visszaér Ausztráliába. Ebben részletesen kifejtette, szerinte milyen változtatásokra van szükség a Couriernál meg a Gazette-nél, ha el akarják kerülni, hogy veszteségesek legyenek a XX. század második felére. Keith épp Butterfield irodájában telefonált a melbourne-i repülőjegy ügyében, mikor a küldönc átadta neki a táviratot.

THE TIMES 1945. június 5. 11 Németország ellenőrzését szervezik a szövetséges főparancsnokok Amikor Armstrong kapitány első ízben tett látogatást a Der Telegrafnál, elképedt, milyen nyomorúságos kis alagsori helyiségekben van a szerkesztőség. A bejáratnál egy férfi üdvözölte, aki Arno Schultzként mutatkozott be, ő a lap főszerkesztője. Schultz nemigen érte el a 166 cm-t, szürke szeme beesett, a haja rövidre vágva. Háború előtti, háromrészes öltönyt hordott; akkor készülhetett, amikor még jó pár kilóval több volt rajta. Keskeny, fényes, fekete nyakkendőt viselt, inggallérja és mandzsettája foszladozott. Armstrong lemosolygott rá. – Van közöttünk valami hasonlóság – mondta neki. Schultz idegesen váltogatta a lábait a toronymagas brit tiszt jelenlétében. – És mi az? – Mindketten zsidók vagyunk – mondta Armstrong. – Sose jöttem volna rá – mondta Schultz valódi meglepetéssel. Armstrong nem tudta leplezni elégedett mosolyát. – Szeretném rögtön az elején leszögezni – mondta –, hogy minden szándékom az, hogy a Telegraf továbbra is ott legyen az újságárusok pultján. Egyetlen hosszú távú célom, hogy lefőzzük a Berlinert. Schultz hitetlenkedve nézett. – E pillanatban kétszer annyi példányt adnak el, mint mi. Már a háború előtt is így volt. Sokkal jobb a nyomdájuk, többen vannak, és az is előny, hogy az amerikai szektorban vannak. A céljai, kapitány úr, azt hiszem, nem reálisak. – Akkor nincs más hátra, változtatnunk kell a dolgokon, nem igaz? – mondta Armstrong. – Mostantól fogva tekintsen laptulajdonosnak, én pedig magára hagyom a szerkesztést. Kezdjük talán azzal, mik a problémái. – Melyikkel kezdjem? – kérdezte Schultz, s fölnézett az új főnökre. – A nyomdagépek elhasználódtak. Egy csomó alkatrész elkopott, képtelenség újat szerezni. – Állítson össze egy listát mindenről, ami kell, s majd teszek róla, hogy megkapja a pótalkatrészeket. Schultz tekintete kételyről árulkodott. Előszedett egy zsebkendőt a mellényzsebéből, s nekiállt szemüveget törölgetni. – Aztán állandóan gondunk van a villannyal. Ha a gépeket végre el tudjuk indítani, akkor biztosan áramszünet jön, így aztán hetente legalább kétszer meg se tudunk jelenni. – Gondoskodom róla, hogy többet ne fordulhasson elő – ígérte Armstrong, bár fogalma sem volt, hogyan váltja be. – És még? – A biztonságiak – mondta Schultz. – A cenzor a lap minden egyes szavát ellenőrzi, így aztán mire az utcára kerül, addigra minden sztori két-három napos, elavult, no meg amire a cenzor kék ceruzája odakerül, azon már nem sok olvasnivaló van. – Na jó – mondta Armstrong. – Mostantól fogva majd én ellenőrzöm a témákat. Beszélek a cenzorral, a jövőben nem lesz ilyen gondja. Ez minden? – Dehogy, kapitány úr. Az a legnagyobb gond, amikor egész héten van villany. – Nem értem – mondta Armstrong. – Ez miért gond? – Mert akkor meg a papírból fogyunk ki.

– Mekkora most a példányszám? – Úgy száz-százhúszezer között mozog. – És a Berlineré? – Valahol negyedmillió körül. – Schultz elhallgatott egy pillanatra. – Minden áldott nap. – Elintézem, hogy legyen napi negyedmillió példányra való papír. A hó végére meglesz. Schultz általában udvarias ember volt, de annyit se mondott Armstrong kapitánynak, amikor az visszaindult az irodájába, hogy köszönöm. Akkora magabiztosság szorult a brit tisztbe, hogy nem hitte el, mindez lehetséges. Az irodába visszaérve Armstrong legépeltette Sallyvel Schultz kívánságlistáját, csináltatott belőle egy tucat példányt, és csoportértekezletet hívatott össze. Egy óra múlva ott szorongott mindenki az irodában. Sally kiosztotta nekik a listát. Armstrong gyorsan végigment rajta, s ezzel fejezte be: – Ami itt áll ezen a listán, az kell, mégpedig azonnal. Ha minden tétel ki lesz pipálva, az egész társaság kap háromnapi szabadságot. Addig viszont a nap minden órájában dolgoznak, beleértve a hétvégét is. Megértették? Egypáran bólintottak, szólni egy se szólt. Kilenc nappal később megérkezett Charlotte Berlinbe. Armstrong Bensont küldte elébe az állomásra. – Hol a férjem? – kérdezte, miközben a sofőr berakta a csomagjait a dzsip hátuljába. – Fontos találkozója van, nem tudott kitérni előle, Mrs. Armstrong. Azt üzeni, hogy csak estefelé ér haza. Mire Dick hazaért, Charlotte már kicsomagolt és vacsorát főzött. Ahogy belépett az ajtón, felesége a nyakába ugrott. – Csodálatos, hogy te is itt vagy Berlinben, édesem – mondta neki Armstrong. – Sajnálom, hogy nem tudtam kimenni eléd az állomásra. – Elengedte, és a szemébe nézett. – Hat ember helyett dolgozom. Remélem, megérted. – Hát persze – mondta Charlotte. – Mesélj az új munkádról, vacsora közben mindent meg akarok tudni. Dick egyfolytában mesélt, attól a pillanattól fogva, hogy leültek a vacsorához, egészen addig, míg a mosatlant otthagyva le nem feküdtek. Másnap reggel elkésett a hivatalból – Berlinbe érkezése óta első ízben. Armstrong kapitány csapatának tizenkilenc napba tellett, míg a lista minden darabját megszerezték, s Dicknek újabb nyolc napra volt szüksége, hogy a hízelgés, megfélemlítés és lekenyerezés hatásos elegyével kiigényelje őket. Amikor érintetlen csomagolásban hat új Remington írógép érkezett az irodába rekvirálási parancs nélkül, azt mondta Wakehamnek, ne is törődjön vele. Bárhol akadályba ütközött, csak annyit kellett mondania: „Oakshott ezredes” meg „Ellenőrző Bizottság”, s a vonakodó hivatalnok majdnem mindig aláírta az igénylés három példányát. Az áramellátás megoldásánál Peter Wakeham azt jelentette, hogy túlterheltség miatt a város négy szektora közül tizenkét óránként egyet legalább három órára mindig ki kell iktatni a hálózatból. A hálózat hivatalosan egy amerikai kapitány, bizonyos Max Sackville parancsnoksága alatt áll, aki időhiányra hivatkozva nem fogadta őt. – Hagyd rám – mondta Armstrong. Dick hamarosan kinyomozta, hogy Sackville-en nem fog sem a bűbáj, sem erőszak, sem megvesztegetés, részben mivel az amerikaiak a jelek szerint semmiben sem szűkölködtek, részben mivel mindig úgy viselkedtek, hogy a legfőbb hatalom az övék. Annyit tudott kinyomozni, hogy a kapitánynak van egy gyengéje, ennek hódol minden szombat este. Órákig kellett hallgatnia Sackville különböző kártyadiadalait, majd Dicket is meghívta, hogy lépjen be a pókeriskolájába.

Az elkövetkező három hétben Dicknek gondja volt rá, hogy minden áldott szombat este elveszítsen 50 fontot, amit aztán a következő hétfőn visszaszerzett költségtérítésként különféle címeken, így tudta elérni, hogy a brit szektorban az áramellátás délután három óra és éjfél között sose szakadjon meg, legföljebb szombaton, akkor meg úgyse nyomtak Telegrafot. Arno Schultz kívánságlistája huszonhat nap alatt teljesült, a Telegraf példányszáma pedig napi 140 ezernél tartott. A terjesztés Wakeham hadnagy kezébe került, s a lap rendszeresen, korán reggel már az utcán volt. Amikor Oakshott ezredes értesült a lap legfrissebb adatairól, el volt ragadtatva védence teljesítményétől, és beleegyezett, hogy a csapat háromnapos szabadságot kapjon. Ennek Charlotte örült a legjobban. Amióta Berlinbe érkezett, alig látta a férjét éjfél előtt, s amikor reggel fölébredt, sokszor már nem találta otthon. Aznap délután azonban megjelent a lakás előtt valakinek a Mercedesében. Charlotte viharvert bőröndökkel és dobozokkal rakta tele a kocsit, s Lyonba indultak Charlotte családjához. Charlotte-ot aggasztotta, hogy Dick képtelen lazítani pár percnél tovább, örült viszont, hogy a kis lyoni házban nem volt telefon. Szombat este az egész család moziba vonult, másnap reggel pedig Dick bajszot kezdett növeszteni. Berlinbe való visszatérésük után Armstrong kapitány azonnal nekilátott, hogy az ezredes tanácsának megfelelően a város minden szektorában hasznos kapcsolatokat építsen ki. A feladatot nagyban megkönnyítette, hogy olyan lap volt a kezében, melyet saját számításai szerint naponta egymillió ember olvas. A németek, akikkel találkozott, mind arra következtettek a viselkedéséből, hogy legalábbis ezredesi rangot visel, akiknek meg kételyei maradtak volna, hamar meggyőződtek róla, hogy ha nem is ezredes, de élvezi a felsőbb vezetés támogatását. Tőle függött, hogy egyes vezérkari tisztek neve rendszeresen forogjon a Telegrafban, ennek következtében azok ritkán kérdőjelezték meg az igényléseit, akármilyen felháborítóak voltak is. A nyilvánosság előnyeit a maga hasznára is fordította, s mivel jó cikkeket írt, a névtelen egyenruhások városában hamarosan hírességgé vált. Három hónappal azután, hogy Armstrong első ízben találkozott Arno Schultzcal, a Telegraf menetrendszerűen, hetente hat alkalommal megjelent, s Dick örömmel jelenthette Oakshott ezredesnek, hogy a példányszám meghaladja a kétszázezret, s ha így megy tovább, rövidesen beéri a Berlinerét Az ezredes csak ennyit mondott: – Első osztályú munkát végez, Dick. – Nem tudta pontosan, mit művel Armstrong, de azt észrevette, hogy a fiatal kapitány költségei heti 20 font fölé kúsztak. Dick beszámolt ugyan Charlotte-nak az ezredes dicséretéről, de felesége érezte, megunta a megbízatást. A Telegraf már majdnem ugyanannyi példányban kelt el, mint a Berliner, és a három nyugati szektorban a magasabb rangú tisztek mindig szívesen látták vendégül Armstrong kapitányt. Végül is nem kellett mást tenniük, mint fülébe suttogni egy jó kis történetet, s másnap már olvashatták is a lapban. Ennek következtében Dick sose fogyott ki kubai szivarból, Charlotte meg Sally a nejlonharisnyából, Peter Wakeham nyugodtan iszogathatta kedvenc Gordon ginjét, a többieknek pedig annyi vodka meg cigaretta jutott, hogy csencselni is tudtak vele. Dicket azonban bosszantotta, hogy saját karrierje nemigen halad előre. Többször céloztak előléptetésére, de nem nagyon ment előre az ügy ebben a városban, melyben hemzsegtek az őrnagyok és az ezredesek – többségük tétlenül várta, hogy hazakerüljön. Dick többször beszélgetett Charlotte-tal arról, mi lenne, ha visszamennének Angliába, különös tekintettel arra, hogy az újonnan kinevezett munkáspárti miniszterelnök, Clement Attlee azt kérte a katonáktól, térjenek haza, amint lehet, otthon munka várja őket. Noha Berlinben minden kényelme megvolt, Charlotte is kapott a dolgon, s biztatta Dicket, kérje korai leszerelését. Dick másnap bejelentkezett az ezredeshez.

– Biztos benne, hogy jól cselekszik? – kérdezte Oakshott. – Igen, uram – felelte Dick. – Most már minden megy, mint a karikacsapás, és Schultz nélkülem is boldogul. – Rendben. Majd megpróbálom siettetni a folyamatot. Néhány órával később azonban Armstrong hallott egy nevet, Klaus Lauberét, és lelassította a folyamatot. Aznap délfele jelent meg Armstrong a nyomdában. Schultz jelentette neki, hogy példányszámuk első ízben meghaladja a Berlinerét, és azon gondolkodik, hogy beindít egy vasárnapi lapot is. – Nem látom semmi akadályát – mondta Dick, s kissé unatkozónak látszott. – Bárcsak annyit kérhetnénk érte, mint a háború előtt – sóhajtott Schultz. – Ilyen példányszámmal szép kis hasznot tudnánk elérni. Tudom, nem könnyű elhinnie, Armstrong kapitány, de abban az időben sikeres, menő ember voltam. – S talán lesz is – mondta Armstrong. – Hamarabb, mint hiszi – tette hozzá, kibámulva az ablakon a fáradt kinézetű emberekkel zsúfolt utcára. Már épp azon volt, hogy közli Schultzcal, átadja neki az irányítást, és visszatér Angliába, amikor a német megszólalt: – Nem hiszem, hogy még egyszer megtörténhet. – Miért nem? – kérdezte Armstrong. – A lap a magáé, és mindenki tudja, hogy a közeljövőben feloldják a németek részvényvásárlási tilalmát. – Az lehet, Armstrong kapitány, csakhogy sajnos nekem már nincs részesedésem a cégben. Armstrong erre elhallgatott, aztán szavait gondosan megválogatva megszólalt. – Igazán? És miért adta el? – kérdezte még mindig az ablakra bámulva. – Nem eladtam, hanem gyakorlatilag elajándékoztam – mondta Schultz. – Azt hiszem, nem értem a dolgot – mondta Armstrong, s szembefordult vele. – Pedig pofonegyszerű – mondta Schultz. – Hitler hatalomra jutása után törvénybe foglalták, hogy zsidók kezén nem maradhat újság. Kénytelen voltam átadni valakinek a részvényeimet. – Akkor hát ki a Telegraf tulajdonosa? – kérdezte Armstrong. – Egy régi barátom, úgy hívják, Klaus Lauber – felelte Schultz. – A Munkaügyi Minisztériumban dolgozott. Egy sakkklubban ismerkedtünk meg sok-sok évvel ezelőtt, s minden kedden és pénteken együtt játszottunk. Ez is azok közé tartozott, amit később, Hitler hatalomra jutása után megtiltottak számomra. – De hát, ha Lauber ilyen jó barát, akkor most visszaadja magának a részvényeket. – Meglehet. Végül is nominális összeget fizetett értük, és megegyeztünk, hogy a háború után visszaszármaztatja nekem. – Biztosan állja a szavát – mondta Armstrong. – Különösen, ha ilyen közeli barátról van szó. – Nem kételkedem benne, csakhogy a háború alatt elvesztettük a kapcsolatot egymással. 1942 decembere óta színét sem láttam. Statisztikai adat lett belőle, mint oly sok más németből. – De hát nyilván tudja, hol lakott – mondta Armstrong, s könnyedén a csizmájához ütögette a lovaglópálcáját. – A családját nem sokkal a bombázások megindulása után evakuálták Berlinből, ekkor szakadt meg a kapcsolat. A jó isten tudja, hol lehet most – tette hozzá Schultz sóhajtva. Dick úgy érezte, minden információt megszerzett. – No, akkor mi lesz azzal a cikkel, az új reptér megnyitásáról? – kérdezte, hogy elterelje a beszélgetést. – Egy fotósunk már a helyszínen van, s arra gondoltam, hogy kiküldök egy riportert, csináljon interjút… – folytatta Schultz kötelességtudóan, de Armstrong gondolatai már másutt jártak. Amint visszaért az irodájába, felhívatta a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, hogy megtudja, kié a Telegraf.

– Mindig úgy tudtam, hogy Arnóé – mondta Sally. – Én is – felelte Armstrong, – de a jelek szerint rosszul tudtuk. Hitler hatalomra jutása után kénytelen volt eladni a részvényeit egy Klaus Lauber nevű pasasnak. Tehát meg kell tudnom, egy: még Lauber-e a részvények tulajdonosa. Kettő: ha igen, él-e még. És három: ha életben van, hol a pokolban bujkál? És még egy, Sally: senkinek egy szót sem. Még Wakeham hadnagynak sem. Három napba tellett, mire Sally kinyomozta, hogy Klaus Ottó Lauber őrnagy még mindig úgy szerepel a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kimutatásaiban, mint a Telegraf jogos tulajdonosa. – És életben van? – kérdezte Armstrong. – Nagyon is – mondta Sally. – Sőt mi több, Walesben leledzik. – Walesben? – ismételte Armstrong. – Az meg hogy lehet? – Úgy, hogy Lauber őrmester egy Bridgend környéki internálótábor lakója már három éve, mivelhogy Rommel afrikai hadosztályában szolgált, és fogságba esett. – És még mit tudott meg róla? – kérdezte Armstrong. – Nagyjából ennyit – mondta Sally. – Az őrmester úrnak nemigen sikerült a háború. – Jól van, Sally, szép munka volt. De meg kell tudnom erről az emberről mindent, amit csak lehet. Úgy értem, valóban mindent: a születési helytől és időtől kezdve azt is, hogy mennyi ideig dolgozott a Munkaügyi Minisztériumban, egészen addig a napig, amíg Bridgendbe érkezett. Vegye számba, ki mennyire van nekünk lekötelezve, és használja ki, s ha nem elég, kötelezzen le újabbakat, ha kell. Én megyek, beszélek Oakshott-tal. Van még valami, ami miatt aggódnom kell? – Itt egy ifjú újságíró az Oxford Mailtől, és találkozni szeretne magával. Már majdnem egy órája vár. – Tegye át holnapra. – De írásban kérte a találkozót, és maga beleegyezett. – Tegye át holnapra – ismételte Armstrong. Sally már ismerte ezt a hanghordozást, és miután megszabadult Mr. Townsendtól, otthagyott csapot-papot, s nekiállt kikutatni Klaus Lauber őrmester szürke életútját. Dick is elment az irodából, s Benson közlegényre bízta magát, aki a szektor másik végébe fuvarozta: itt volt a parancsnoki iroda. – Maga mindig olyan különös elképzelésekkel hozakodik elő – mondta Oakshott ezredes, miután Dick elővezette az ügyet. – Uram, meg fogja látni, ez hosszú távon csak tovább javítja a megszálló erők és a berlini polgárok viszonyát. – Nos, Dick, tudom, hogy az ilyesmihez maga jobban ért, mint én, ebben az esetben azonban még sejtelmem sincs, mit szólnak majd hozzá a hatalmasságok. – Talán arra kellene rámutatnia, uram, hogy ha megmutatjuk a németeknek, hogy a hadifoglyaink – az ő férjeik, fiaik és apáik – tisztességes, jó bánásmódban részesülnek a britek részéről, az a közvélemény megítélésében óriási siker lenne nekünk, különösen, ha arra gondolunk, hogyan bántak a nácik a zsidókkal. – Megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte az ezredes. – Hány tábort akar meglátogatni? – Úgy gondolom, először csak egyet – mondta Armstrong. – Aztán ha az első kiruccanásom sikeres lesz, még kettőt-hármat. – Elmosolyodott. – Remélem, ez a „hatalmasságoknak” nem ad okot pánikra. – És van konkrét elképzelése, hol kezdi? – kérdezte az ezredes. – A hírszerzés szerint az ilyesmire a legalkalmasabb terep valószínűleg a Bridgend melletti tábor.

Az ezredesnek valamivel tovább tartott engedélyeztetni Armstrong kapitány kérését, mint Sallynek összeszedni a tudnivalókat Klaus Lauberről. Dick újra meg újra elolvasta a följegyzéseket, valami fogódzót keresett. Lauber 1896-ban született Drezdában. Szolgált az első világháborúban, és a kapitányságig vitte. A békekötés után a Munkaügyi Minisztériumban helyezkedett el Berlinben. Tartalékállományban volt, mégis behívták 1942 decemberében, és őrnagyi rangot adtak neki. Észak-Afrikába került, ott egy hídépítő egységet bíztak rá, majd nemsokára egy másikat, melynek épp a hidak lerombolása volt a feladata. 1943 márciusában esett fogságba az elagheilai csatában. Nagy-Britanniába került, s jelenleg egy Bridgend melletti internálótábor lakója. Londonban, a Háborús Hivatalban őrzött dossziéban nem szerepelt, hogy Laubernek részvényei vannak a Telegrafban. Armstrong sokadszorra olvasta már át a jegyzeteket, majd föltett egy kérdést Sallynek. Az gyorsan megnézte a berlini tisztek kézikönyvét, és megadott neki három nevet. – Nem szolgált valamelyikük a Királyi vagy az Észak-Staffordshire-i Ezredben? – kérdezte Armstrong. – Nem – felelte Sally. – Egyikük viszont a Királyi Lövészezredben szolgál, és ugyanabba a kantinba jár, mint mi. – Remek – mondta Dick. – Ő a mi emberünk. – Apropó, mit csináljak azzal a fiatal újságíróval az Oxford Mailtől? Dick gondolkodott. – Mondja meg neki, hogy az amerikai szektorba kellett mennem, és hogy megpróbálom holnap szabaddá tenni magamat. Armstrong nem szokott a brit tiszti étkezdében vacsorázni, mivel olyan befolyásos volt, olyan szabadon mászkálhatott a városban, hogy minden vacsorázóhelyen szívesen látták. Különben is minden tiszt tudta, hogy ha evésről van szó, mindig valami ürügyet kell keresni a francia szektor meglátogatására. Ezen az estén azonban Armstrong kapitány pár perccel hat után már ott volt a tiszti ebédlőben, és a bárnál szolgáló tizedestől megkérdezte, ismeri-e Stephen Hallet kapitányt. – Hát persze, uram – felelte a tizedes. – Hallet kapitány fél hét tájban szokott idejönni. Azt hiszem, a jogi osztályon dolgozik – tette hozzá, amivel Armstrongnak nem mondott újat. Armstrong a bárpultnál maradt, whiskyt iszogatott, és minden ajtónyitásra odakapta a fejét. Aztán kérdő pillantást vetett a tizedesre, aki megrázta a fejét. Egyszer aztán belépett egy vékony, korán kopaszodó férfi, akin a legkisebb egyenruha is lógott, és a bár felé indult. Rendelt egy Tom Collinst, és a bárpultos gyorsan odabólintott Armstrongnak. Az odament a kis emberhez, és leült a mellette levő bárszékre. Bemutatkozott, és hamar meg is tudta, hogy Hallet alig várja, hogy leszereljék, visszamehessen a törvényszékre, s folytathassa ügyvédi pályáját. – Majd meglátom, nem tudnám-e siettetni a dolgot – mondta Armstrong, noha tudván tudta, annál az osztálynál semmiféle befolyása sincs. – Az nagyon szép lenne tőled, öregfiú – felelte Hallet. – És ha valamivel viszonozni tudom, csak szólj. – Kapjunk be valamit – javasolta Armstrong. Lecsúszott a székről, s egy kétszemélyes asztal felé terelte az ügyvédet egy csendes sarokba. Kiválasztottak egy menüt, Armstrong kért egy üveg bort a magánkészletéből, aztán olyan területre irányította a beszélgetést, mellyel kapcsolatban tanácsra volt szüksége. – Nagyon is megértem én egyes németek problémáit, hiszen magam is zsidó vagyok – mondta Armstrong, s töltött a beszélgetőtársának. – Ez meglep – mondta Hallet. – De hát te tele vagy meglepetésekkel, Armstrong kapitány – tette hozzá a bort kortyolgatva. Armstrong alaposan megnézte a társát, de iróniának nyomát se látta rajta.

– Talán tudsz nekem segíteni egy ügyben, mely az én íróasztalomon kötött ki nemrégiben – kockáztatta meg. – Örülök, ha tudok segíteni – mondta Hallet. – Ez nagyon rendes tőled – mondta Armstrong, és hozzá se nyúlt a poharához. – Azt szeretném tudni, mik a jogai egy német zsidónak, ha a háború előtt eladta a vállalati részvényeit egy nem zsidónak. Hogy szerezheti őket vissza most, hogy a háború véget ért? Az ügyvéd gondolkodott egy darabig; kicsit tanácstalannak látszott. – Csak akkor, ha a vásárló tisztességes és visszaadja neki. Különben az égvilágon semmit nem tehet. Az 1935-ös nürnbergi zsidótörvényről van szó, ha nem tévedek. – Ez nem igazságos – mondta Armstrong. – Nem hát – volt a felelet, s az ügyvéd megint kortyolt a borospoharából. – Persze hogy nem. De akkor ez volt a törvény, és ahogy most állnak a dolgok, nem látok semmi olyan civil hatóságot, mely felülbírálhatná. Hanem ez a bor kitűnő. Hogy tudsz ilyet szerezni? – Van egy jó barátom a francia szektorban, akinek kifogyhatatlanok a tartalékai. Ha akarod, küldetek neked is egy tucat palackkal. Másnap délelőtt Oakshott ezredes felhatalmazást kapott, hogy Armstrong kapitánynak kiadja az engedélyt egy brit internálótábor megtekintésére az elkövetkező hónap során bármikor. – Csak az a baj, hogy Bridgendre korlátozták a látogatást – tette hozzá. – Meg is értem – mondta Armstrong. – És azt is értésemre hozták – folytatta az ezredes az íróasztalon előtte álló jegyzettömbből olvasva – hogy csak három fogva tartott személlyel beszélhet, s egyikük sem lehet ezredesnél magasabb rangú, ez az elhárítás szigorú parancsa. – Biztos vagyok benne, hogy a szigorítások ellenére is boldogulok – mondta Armstrong. – Bízzunk benne, Dick, hogy ez az egész megéri. Tudja, nekem még mindig vannak fönntartásaim. – Azt remélem, uram, hogy bebizonyítom, milyen alaptalanok. Amikor Armstrong visszaért az irodájába, megkérte Sallyt, tegye meg az úti előkészületeket. – Mikor akar indulni? – kérdezte. – Holnap – felelte Dick. – Butaságot kérdeztem – mondta Sally. Szerzett neki jegyet a másnapi londoni gépre, az utolsó pillanatban mondta le egy tábornok. Azt is elintézte neki, hogy érkezéskor kocsi várja, s azonnal Walesbe vigye. – De hiszen kapitányoknak nem jár kocsi sofőrrel – mondta, mikor átvette Sallytől az úti okmányokat. – Kivéve, ha a dandártábornok a Telegraf címoldalán szeretné látni a lánya arcképét, mikor a hölgy a jövő hónapban Berlinbe látogat. – Az mért oly fontos az apukának? – kérdezte Armstrong. – Mert otthon, Angliában nem tud túladni rajta, ha engem kérdez – mondta Sally. – Itt viszont, tapasztalatból tudom, mindenkit elkapkodnak, ha szoknya van rajta. Armstrong elnevette magát. – Sally, ha tőlem függne a fizetése, most emelést kapna. Addig is, ha bármi újat megtud Lauberről, tájékoztasson, és még egyszer mondom, minden érdekel. Aznap este a vacsoránál Dick közölte Charlotte-tal, hogy angliai útjának egyik célja, hogy megnézze, milyen állást tud találni a leszerelés után. Charlotte magára erőltetett egy mosolyt. Az utóbbi időben egyáltalán nem volt biztos benne, hogy férje mindent elmond neki. Ha meg nógatta, akkor mindig a „szigorúan bizalmas” szavakkal takarózott, és úgy ütögette az orrát a mutatóujjával ahogy Oakshott ezredes szokta.

Benson közlegény Armstrongot másnap reggel kivitte a reptérre. A váróban a hangosbeszélő egyszer csak bemondta, hogy Armstrong kapitányt keresik, szíveskedjen odafáradni a legközelebbi katonai telefonhoz a gép indulása előtt. Armstrong meg is teszi, ha a gépe már nem odakint, a felszállópálya felé halad. Három óra múlva Armstrong megérkezett Londonba. Leszállt a gépről, s odament a csillogó fekete Austint támasztó tizedeshez, aki „Armstrong kapitány” feliratú táblát tartott a kezében. Amikor a tizedes megpillantotta a feléje közeledő tisztet, vigyázzba vágta magát és tisztelgett. – Azonnal vigyen Bridgendbe – mondta Armstrong, mielőtt a tizedes megszólalhatott volna. Elindultak az A4-es úton. Armstrong pillanatokon belül elszunyókált, és csak akkor ébredt fel, amikor a tizedes így szólt: – Még néhány mérföld, uram, és megérkezünk. A tábor felé közeledve Armstrongban feléledtek saját, liverpooli internálásának emlékei. Most vigyázzba álltak az őrök, és tisztelegtek, mikor az autó áthaladt a kapun. A tizedes a parancsnoki hivatal előtt parkolt le. Armstrong bement az irodába, ahol a parancsnok felállt az íróasztal mellől, hogy üdvözölje. – A nevem Roach – mondta. – Örülök, hogy megismerhetem. – Kezet nyújtott, Armstrong megrázta. Roach kapitány egyenruháján semmiféle kitüntetés sem díszelgett, s úgy tűnt föl, hogy a La Manche csatorna túlsó partján még egynapos kiruccanás céljából sem járt, nemhogy közelebbi kapcsolatba került volna az ellenséggel. – Tulajdonképpen senki se tudta megmondani, miben is állhatok a rendelkezésére – mondta, és a tűz mellé, egy kényelmes karosszékhez terelte Armstrongot. – Szeretnék egy listát a táborban tartott összes fogolyról – mondta Armstrong, minden további időveszteség nélkül a tárgyra térve. – Meg akarok interjúvolni hármat, mert jelentést készítek a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak Berlinben. – Mi sem egyszerűbb – mondta a kapitány. – Csak tudnám, miért Bridgendet választották. A legtöbb náci fejest Yorkshire-ben őrzik. – Tisztában vagyok vele – mondta Armstrong –, de nem sok választásom volt. – Hát rendben. És van valami elképzelése, milyen típusú személyeket akar meginterjúvolni, vagy pedig válasszak ki párat találomra? – Roach kapitány átnyújtott neki egy csiptetős táblát, s Armstrong gyorsan átfutotta a listán szereplő neveket. Elmosolyodott. – Megnézek egy tizedest, egy hadnagyot meg egy őrnagyot – mondta, és megjelölte a neveket, majd visszaadta a táblát. Roach megnézte a választást. – Az első kettővel semmi baj – mondta. – De Lauber őrmesterrel nemigen tud beszélni. – Teljes körű felhatalmazást kaptam a… – Az sem érne sokat, ha magától a miniszterelnöktől kapott volna felhatalmazást – szakította félbe Roach. – Ugyanis Lauberrel már nem tud mit kezdeni. – Hogyhogy? – csattant föl Armstrong. – Úgy, hogy két héttel ezelőtt meghalt. Múlt héten küldtük el a koporsóját Berlinbe.

MELBOURNE COURIER 1950. szeptember 12. 12 Elhunyt Sir Graham Townsend A temetési menet megállt a székesegyház előtt. Keith kiszállt az első kocsiból, karon fogta anyját, és fölvezette a lépcsőn. Mögöttük mentek a lánytestvérei. Amikor beléptek, a gyülekezet fölállt. Egy sekrestyésfiú a főhajón át az üres első padhoz vezette őket. Keith érezte, hogy sok-sok szempár fúródik belé, s mind azt kutatja: „Képes lesz rá?” Aztán behozták a koporsót, s letették az oltár előtti ravatalra. A szertartást a melbourne-i püspök végezte, Charles Davidson tiszteletes pedig imát mondott. Az énekeket Lady Townsend választotta, s bizony az öregúr kuncogott volna, ha hallja őket: „Zarándokútra indulok”, „Sziklánál szilárdabb”, meg „Harcold meg jó harcodat”. David Jakeman, a Courier egyik volt főszerkesztője mondott búcsúbeszédet. Elmondta, milyen fáradhatatlan volt Sir Graham, hogyan szeretett élni, mennyire nem állhatta az alakoskodást, hogyan szerette családját, s mennyire hiányzik majd mindenkinek, aki ismerte. Azzal zárta beszédét, hogy felhívta a gyülekezet figyelmét: Sir Graham fia az apja örökébe lép. Az áldás után Lady Townsend megint fia karjába kapaszkodott, s követte a gyászhuszárokat, akik kivitték a koporsót a sírhoz. – „Ki az embert semmivé teszed és azt mondod: Térjetek a földbe, emberek fiai” [Zsolt. 90:3] – kántálta a püspök. A sírásók leeresztették a tölgyfa koporsót a földbe, és hozzáfogtak elhantolásához. Keith fölnézett, s körbejártatta pillantását a sír köré gyűlteken. Barát, rokon, kolléga, politikus, vetélytárs és bukméker – ott állt mind a tátongó sírgödörbe bámulva, és odagyűlt egypár olyan is, aki keselyű módra a csontokat jött tisztogatni. Végül a püspök megáldotta a sírt, és Keith lassan visszavezette anyját a várakozó limuzinhoz. Amikor odaértek, anyja megállt, s szembefordult az őket csöndben követő gyászoló tömeggel. A következő egy órában részvétnyilvánításokat fogadott, mígnem az utolsó is ellépett tőlük. Toorakba visszafele menet egyikük sem szólalt meg az úton, s a házhoz érve Lady Townsend azonnal fölment a nagy, széles márványlépcsőn a hálószobájába. Keith a konyhába tartott, ahol Florrie könnyű ebédet készített. Tálcán vitte föl anyja szobájáig, s halkan bekopogott, mielőtt belépett. Anyja az ablak előtt ült kedvenc karosszékében. Nem mozdult, amikor fia letette a tálcát elébe az asztalra. Keith homlokon csókolta, megfordult és kiment. Aztán hosszú sétát tett a parkban, bejárta az útvonalat, melyet oly sokszor megtett apja oldalán. Most, hogy a temetés is megtörtént, tudta, beszélnie kell arról az egyetlen témáról, melyet anyja elkerül. Lady Townsend pontosan nyolc órakor előjött, és együtt mentek az ebédlőbe. Megint csak apjáról beszélt, az előző este hangoztatott érzelmeket ismételte. Az ételt csak piszkálta, s amikor a főételt leszedték, szó nélkül fölállt az asztaltól, és átment a szalonba. Ott ült megszokott helyén a tűz mellett, Keith pedig pillanatnyi habozás után elfoglalta apja karosszékét. A szobalány kitöltötte nekik a kávét. Ekkor anyja odahajolt a tűzhöz, s kezét melengetve föltette a kérdést, melyet Keith oly türelmesen várt. – Mi a szándékod most, hogy visszajöttél Ausztráliába? – Holnap reggel első dolgom az lesz, hogy bemegyek a Courierhoz és beszélek a főszerkesztővel. Sok változásra lesz szükség, és sürgősen, ha egyáltalán föl akarjuk venni a versenyt az Age-dzsel. – Várta anyja reagálását. – Keith – szólalt meg az végül. – Sajnálom, de közölnöm kell: a Courier már nem a miénk.

Keitht úgy fejbe vágta ez a közlés, hogy meg se tudott szólalni. Anyja tovább melengette a kezét. – Mint tudod, apád mindent rám hagyott a végrendeletében, én pedig irtózom az adósság minden formájától. Talán ha a lapot rád hagyta volna… – De mama, én… – kezdte volna Keith. – Ne feledd, Keith, hogy közel öt évig távol voltál. Mikor utoljára láttalak, még iskolás fiú voltál, aki alig akart fölszállni a hajóra. Fogalmam se volt, vajon… – De apa se akarhatta, hogy eladd a Couriert Ez volt a legelső lap, amihez köze volt. – És minden héten újabb és újabb veszteséget okozott. A Kenwright vállalat fölajánlotta a lehetőséget, hogy kiszálljak belőle kötelezettségek nélkül, az igazgatótanács pedig azt ajánlotta, hogy fogadjam el az ajánlatot. – Nekem pedig annyi esélyt sem adtál, hogy megnézzem, nem tudnék-e fordítani a sorsán. Én tudom, hogy mindkét lapnak évek óta csökken a példányszáma. Pontosan ezért dolgoztam ki egy tervet, s úgy láttam, apa apránként el is fogadta. – Attól tartok, most már hiába – mondta anyja. – Sir Colin Grant, az Adelaide Messenger elnöke épp most ajánlott föl 150 ezer fontot a Gazette-ért, a következő ülésén tárgyalja az igazgatótanács. – De mi a csudáért adnánk el a Gazette-et? – kérdezte Keith álmélkodva. – Mert hosszú évek óta harcolunk a Messengerrel, és vesztettünk, ajánlatuk pedig a körülményekhez képest igen nagylelkű. – De anyám – mondta Keith, fölkelt, és szembefordult az anyjával –, nem azért jöttem haza, hogy a Gazette-et eladjuk, épp ellenkezőleg. Én akarom átvenni a Messengert egyszer a jövőben. – Ez a jelenlegi anyagi helyzetünkben nem reális, Keith. Különben meg az igazgatótanács sem hagyná jóvá. – Ma még talán nem, de majd ha nagyobb lesz a példányszámunk, meggondolják. – Tisztára apád vagy, Keith – mondta az anyja fölpillantva. – Add meg a lehetőséget, hogy bizonyítsak – mondta Keith. – Majd meglátod, mennyi mindent fölszedtem a Fleet Streeten. Azért jöttem vissza, hogy itt kamatoztassam a tapasztalataimat. Lady Townsend a tűzbe bámult egy ideig, aztán így szólt: – Sir Colin három hónapnyi gondolkodási időt adott az ajánlatára. – Megint tűnődött egy darabig. – Én is pontosan ennyi időt adok neked, hogy meggyőzz: vessem el Sir Colin javaslatát. Amikor Townsend másnap reggel kiszállt a repülőgépből Adelaide-ben, azonnal észrevette, hogy az érkezési csarnokban a Messenger a Gazette fölé van rakva az újságosállványon. Lerakta a csomagját, megfordította a sorrendet, majd mindkettőből vásárolt egy példányt. A taxira várva észrevette, hogy hetvenhárom ember közül, aki kijött a csarnokból, tizenkettő kezében Messenger volt, Gazette-et viszont csak hét vásárolt. A városba menet a taxiban papírra vetette megfigyeléseit, azzal a szándékkal, hogy amint beér az irodába, elmondja Frank Baileynek, a Gazette főszerkesztőjének. Az út hátralevő részében mindkét lapot átnézte, és meg kellett állapítania, bizony a Messenger olvasmányosabb. Úgy érezte viszont, hogy nem a városba érkezés napján kell ennek a véleményének hangot adnia. Townsend kiszállt a taxiból a Gazette szerkesztősége előtt. A portán hagyta csomagjait, és fölment a harmadik emeletre. Az újságírók sorban ültek az íróasztaloknál és kopogtak az írógépeken, senki se figyelt föl rá. A főszerkesztőhöz érve kopogtatás nélkül benyitott a reggeli lapindító értekezletre. Frank Bailey meglepődve állt föl, kezet nyújtott és üdvözölte: – Jó látni téged, Keith, ennyi év után.

– Téged is – mondta Keith. – Csak holnapra vártunk. – Bailey odafordult az íróasztala körül karéjban ülő újságírókhoz. – Ez itt Sir Graham fia, Keith, aki édesapja örökébe lép mint laptulajdonos. Akik már több éve dolgoznak itt, azok emlékezhetnek rá, mikor járt itt utoljára mint… – Frank habozott. – Mint az apám fia – mondta Townsend. A megjegyzés derűt váltott ki. – Kérem, csak folytassák, mintha itt sem lennék – mondta Townsend. – Nem áll szándékomban olyan laptulajdonos lenni, aki szerkesztői döntésekbe avatkozik. A szoba sarkába ment, és leült az ablakpárkányra, onnét figyelte, hogyan vezeti Bailey a lapindítót. A jelek szerint nem koptak meg képességei, sem pedig azon szándéka, hogy a lapot a meghurcoltak, az elesettek melletti kiállásra használja. – Rendben. No, akkor mi lesz holnap a főhír? – kérdezte. Három kéz emelkedett a magasba. – Dave – bökött ceruzájával a bűnügyi rovatvezetőre. – Halljuk, mi a tipped. – Valószínűleg ma hirdetnek ítéletet a Sammy Taylor-ügyben. A bíró délután befejezi az ügy összefoglalását. – Hát, ha abból indulunk ki, hogyan vezette a tárgyalást eddig, akkor nem sok reménye van annak a szerencsétlennek. Ez a bíró Taylort a legkisebb indokkal is fölakasztatja. – Tudom – mondta Dave. – Ha elítélik, akkor rászánom a címoldalt, s írok egy vezércikket arról, hogy bíróságainkon az őslakosok az igazságszolgáltatás paródiájával találkozhatnak. Tüntetnek még az épület előtt? – Persze. Éjjel-nappal ott virrasztanak. Amióta lehoztuk a fotót, hogyan hurcolja el a rendőrség a vezetőiket, azóta ott is alszanak a járdán. – Helyes, tehát ha ma megszületik a döntés, és a fickót elítélik, megkapod a címoldalt. Jane – fordult oda a nézőpontrovat szerkesztőjéhez. – Kell nekem egy négyflekkes cikk arról, mik az őslakosok jogai, és milyen szégyenletesen vezették le ezt a tárgyalást. Az igazság megcsúfolása, faji előítéletek, tudod, mire gondolok. – Na és ha felmentő ítélet születik? – kérdezte Dave. – Nem valószínű, de akkor tiéd a címoldal jobb kolumnája, Jane pedig ad nekem két flekket a hetedik oldalon az esküdtszéki rendszer hasznáról, meg hogy Ausztrália végre kikecmereg a középkorból satöbbi, satöbbi. Bailey a szoba másik sarka felé fordult, és ceruzáját egy újságírónőre szegezte, aki egyfolytában fönt tartotta a kezét. – Maureen – mondta. – Lehet, hogy rejtélyes betegség ütött ki az Adelaide-i Királyi Kórházban. Tíz napon belül három kisgyermek halt meg, s a kórház vezetője, Gyles Dunn nem hajlandó semmiféle nyilatkozatra, akármennyire kapacitálom is. – Itteni gyerekekről van szó? – Aha – felelte Maureen. – Valamennyi a kikötő környékén lakott. – Hány évesek voltak? – kérdezte Frank. – Négy-, három- és négyévesek. Két fiú, egy lány. – Rendben van, keresd meg a szülőket, elsősorban az anyákat. Képeket akarok, a család történetét, mindent, amit csak össze lehet szedni róluk. Próbáld megtudni, volt-e közük egymáshoz, még ha távoli is. Nincsenek-e rokonságban? Ismerik-e egymást, egy munkahelyen dolgoznak? Van-e bármilyen közös ügyük, akármilyen távoli, ami összefüggésbe hozhatná a három esetet? És muszáj Gyles Dunnból kiszedned valamilyen nyilatkozatot, ha csak annyit is, hogy: „No comment”. Maureen szaporán bólogatott, Frank pedig a képszerkesztőhöz fordult. – Szerezz egy fotót Dunnról, melyen gondterheltnek látszik, az jó lesz a címoldalra. Tied a címoldal, Maureen, ha Taylort fölmentik, és ha nem, akkor a negyedik oldalt kapod, esetleg átmehet az ötödikre is. Próbálj minden gyerekről fotót szerezni, olyasmire gondolok, hogy családi album, boldog, egészséges gyerekek, lehetőleg nyaralás közben. És juss be a

kórházba. Ha Dunn még most se hajlandó megszólalni, keress valakit, aki beszél. Orvost, nővért, akár a portást is, csak arra vigyázz, legyen a nyilatkozatnak tanúja vagy bármi nyoma. Nem akarok még egy akkora pofára esést, mint legutóbb volt Mrs. Kendal esete a tűzoltókkal. És Dave – mondta a főszerkesztő a bűnügyi rovatvezetőhöz fordulva. – Azonnal szólj, ha lesz ítélethirdetés a Taylor-ügyben, azonnal el kell kezdeni a címoldal tervezését. Van még valakinek ötlete? – Thomas Playford fontosnak ígérkező bejelentést tesz ma délelőtt tizenegykor – szólalt meg Jim West, a politikai szerkesztő. A szobában többen felhördültek. – Nem érdekel – mondta Frank. – Kivéve, ha a lemondását jelenti be. Ha a szokásos fotózási és PR-gyakorlatozás, és megint mindenféle hamis számokkal hozakodik elő, hogy mennyi mindent tesz a városért, akkor egyetlen kolumnát kap a tizenegyedik oldalon. Mi van mára sportból, Harry? A Townsenddal szemközti sarokban ülő, kissé túlsúlyos férfi pislogott, és a háta mögött ülő ifjú beosztotthoz fordult. Az a fülébe súgott valamit. – Ja, persze – mondta a sportrovat vezetője. – Csütörtökön indul a krikett Anglia ellen, és valamikor ma jelentik be a válogatott összeállítását. – Bekerül valaki az itteniek közül? Townsend végigülte az egyórás értekezletet, s nem szólt bele, pedig úgy érezte, elég sok kérdés nyitva maradt. Amikor befejeződött, megvárta, míg minden újságíró kimegy, aztán odaadta Franknek a taxiban írott följegyzéseit. A főszerkesztő az odafirkált számokra pillantott, s megígérte, hogy amint lesz egy perce, alaposabban megnézi. Azzal gondolkodás nélkül belerakta a kimenő tálcába. – Bármikor ugorj be, Keith, ha meg akarsz tudni valamit – mondta. – Mindig nyitva az ajtóm. – Townsend bólintott, aztán megfordult, s kifelé indult. – Tudod, apád és köztem mindig jó volt a munkakapcsolat – tette hozzá Frank. – Még a legutóbbi időkben is havonta legalább egyszer átjött Melbourne-ből. Townsend elmosolyodott, és csöndben betette maga mögött az ajtót. Visszament a lifthez a kopogó írógépek között, és fölment a legfelső emeletre. Apja irodájába érve megborzongott. Első ízben érezte át, hogy sosem adódott alkalma bebizonyítani, képes a helyébe lépni. Körülnézett a szobában, s tekintete megállapodott anyja fényképén, mely az íróasztal sarkában állt. Elmosolyodott, mikor arra gondolt, ő az egyetlen, akinek nem kell tartania a leváltástól. Halk köhécselést hallott. Megfordult, s ott találta az ajtóban Miss Buntingot. Harminchét éve titkárnősködött apja mellett. Gyerekkorában sokszor hallotta, hogy anyja „kis csitrinek” emlegeti Buntyt. Alig érte el a 160 cm-t, s ebbe már gondosan fésült kontya is beleszámított. Egész életében így hordta a haját, divatra sose adott. Egyenes szoknyája és egyszerű kardigánja csak egy pillantást engedett a bokájából és a nyakából, ékszert nem viselt, s a jelek szerint nejlonharisnyáról még soha senki nem beszélt neki. – Isten hozta, Keith úr – mondta hamisítatlan skót kiejtéssel, amin mit sem változtatott a negyven év Adelaide-ben. – Épp rendet raktam, hogy minden készen álljon, mire jön. A nyugdíjazástól még kicsit messzebb vagyok, de megértem, ha hamarabb ide akar hozni valakit a helyemre. Townsend érezte, hogy Bunty a kis beszédnek minden szavát begyakorolta, és elhatározta, elmondja, mielőtt ő szóhoz jut. Rámosolygott. – Senkit sem keresek a maga helyére, Miss Bunting. – Fogalma se volt, mi a titkárnő keresztneve, csak azt tudta, hogy apja Buntynak hívta. – Egyetlen dolgot kérek csak, hogy szólítson továbbra is Keithnek. Bunty elmosolyodott. – Akkor hát hol kezdjük? – Ma végignézek minden dossziét, aztán holnap reggel egyenesen belevágunk.

Bunty mondani akart valamit, de ajkába harapott. – A „reggel” azt jelenti, amit az apjánál? – Attól tartok – felelte Townsend vigyorogva. Másnap reggel hétkor Townsend már beért a Gazette szerkesztőségébe. Fölment a második emeletre, s körbejárta a reklám- és hirdetési osztály üres íróasztalait. Senki sem volt bent, mégis érezte, hogy rosszul vezetik az osztályt. Az íróasztalokat mindenfelé papírok borították, dossziék hevertek szanaszét, nyitva, és több lámpa égve maradt, nyilvánvalóan egész éjszakára. Most kezdett rádöbbenni, hogy apja milyen sokáig nem járt az irodában. Az első alkalmazott kilenc óra után tíz perccel sétált be. – Maga kicsoda? – kérdezte Townsend az irodába lépő hölgytől. – Ruth – mondta az. – És maga kicsoda? – Keith Townsend vagyok. – Ja persze, Sir Graham fia – mondta Ruth szenvtelenül, és odament az íróasztalához. – Ki vezeti az osztályt? – kérdezte Townsend. – Mr. Harris – felelte a lány, majd leült, s elővette a púderdobozát. – És mikorra számíthatok rá, hogy megérkezik? – Ó, hát olyan fél tíz-tíz tájt szokott bejönni. – Csak nem? – mondta Townsend. – És melyik az irodája? – A hölgy a terem túlsó végébe mutatott. Mr. Harris 9 óra 47 perckor jelent meg az irodában, addigra Townsend már átnézte az összes dossziét. – Maga mi a fenét keres itt? – kérdezte Harris, mikor meglátta Townsendot az íróasztalánál egy csomó papír fölé hajolva. – Magára várok – mondta Townsend. – Nem számítottam arra, hogy a hirdetési igazgató tíz óra előtt sétál be a munkahelyére. – Aki lapnál dolgozik, nemigen kezd tíz előtt, ezt még a büfésfiúk is tudják – mondta Harris. – Amikor én voltam büfésgyerek a Daily Expressnél, Lord Beaverbrook reggel nyolckor már ott ült az íróasztalánál. – De majdnem mindig bent vagyok este hatig – vetette ellen Harris. – Tisztességes újságíró nemigen jut haza nyolc előtt, a műszakiak meg örülhetnek, ha éjfél előtt elszabadulnak. Holnaptól kezdve minden reggel fél kilenckor jelentkezik nálam, az osztálya pedig kilencre az íróasztalnál ül. Aki nem képes rá, az már kezdheti is nézni az álláshirdetéseket. Megértette? Harris a száját biggyesztve bólintott. – Jó. Először is azt várom magától, hogy elkészíti a következő három hónap költségvetését, és összeveti a tarifáinkat a Messenger sor díjaival. Azt akarom, hogy mire holnap reggel bejövök, ott legyen az asztalomon. Fölkelt Harris székéből. – Nem biztos, hogy be tudom szerezni az összes adatot holnap ilyenkorra – tiltakozott Harris. – Ez esetben maga is elkezdheti tanulmányozni az álláshirdetéseket – mondta Townsend. – De ne munkaidőben. Azzal kivonult, Harris meg ott maradt reszketve. Fölment egy emelettel magasabbra, a terjesztésre. Már nem lepődött meg, hogy ott is ilyen fogjuk-meg-és-vigyétek magatartást tapasztal. Egy óra múlva hagyta ott őket, s itt már többen reszkettek, noha el kellett ismernie, hogy egy brisbane-i fiatalember, Mel Carter, akit nemrégiben neveztek ki osztályvezetőhelyettesnek, egészen jó benyomást tett. Frank Bailey meglepve látta, hogy „az ifjú Keith” ilyen hamar újra megjelenik az irodában, és még inkább, hogy a lapindító értekezleten megint helyet foglal az ablakpárkányon.

Megkönnyebbülve állapította meg, hogy Keith nem nyilvánít véleményt, azt viszont nem lehetett nem észrevenni, hogy egyfolytában jegyzetel. Mire Townsend a saját irodájába ért, már elmúlt tizenegy óra. Azonnal átnézte a postáját Miss Bunting segítségével, aki szétrakta őket az asztalon különféle színnel jelölt dossziékban. Megmagyarázta, hogy ennek az a célja, hogy amikor kevés az ideje, mindig azzal foglalkozzék, ami a legfontosabb. Két órával később Townsend már tudta, miért tartotta az apja Buntyt oly nagy becsben, és nemhogy az utódlásán gondolkodott, hanem azon, vajon meddig hajlandó dolgozni. – A legfontosabbat utoljára hagytam – mondta Bunty. – Megjött a legutolsó ajánlat a Messengertől. Sir Colin Grant telefonált reggel, üdvözletét küldi hazaérkezése alkalmából, és biztos akart lenni, hogy megkapta a levelét. – Nocsak – mondta Townsend kis mosollyal. Kipattintotta a „Bizalmas” feliratú dossziét, és átfutotta a Jervis, Smith és Thomas ügyvédi iroda levelét. Amióta eszét tudta, ők képviselték a Messengert. Megállt, amikor a 150 000 fontnyi összeghez ért, és összeráncolta homlokát. Aztán elolvasta az előző havi igazgatótanácsi ülés jegyzőkönyvét. Világosan kiderült belőle, milyen szervilisen viszonyulnak a tagok az ajánlathoz. Az ülés viszont még az előtt zajlott le, hogy anyja kilencvennapi türelmi időt adott neki. – „Tisztelt Uram! – diktálta Townsend Buntynak, aki hajtott egy lapot a jegyzettömbjében. – Megkaptam f. hó 12-i levelét.” Új bekezdés. „Minden további időpocsékolás elkerülése végett engedje meg, hogy közöljem, a Gazette nem eladó, és soha nem is lesz. Szívélyes üdvözlettel…” Townsend hátradőlt a székben, s fölidézte, mikor találkozott utoljára a Messenger elnökével. Mint annyi más bukott politikus, Sir Colin is nagyképű és elfogult volt, különösen a fiatalokkal szemben. A gyerekeket, Townsend jól emlékezett rá, mindig csak úgy emlegette, hogy „látni kell őket, de hallani nem”. Townsend kíváncsi volt, vajon ő mikor látja vagy hallja majd ismét Sir Colint. Két napra rá Townsend épp Harris hirdetési jelentését tanulmányozta, mikor Bunty bedugta a fejét az ajtón, és jelentette, hogy Sir Colin Grant van a vonalban. Townsend bólintott, és fölvette a kagylót. – Keith, kedves fiam, isten hozott itthon – kezdte az öreg. – Most olvastam a leveledet, és azt hiszem, nem vagy tudatában, hogy szóbeli megegyezésre jutottam anyáddal a Gazette eladását illetően. – Anyám azt mondta önnek, Sir Colin, hogy megfontolja az ajánlatot. Semmiféle szóbeli kötelezettséget nem vállalt, és aki mást mond, az… – Lassabban a testtel, fiam – vágott közbe Sir Colin. – Én jóhiszeműen cselekszem. Mint tudod, közeli barátságban voltam apáddal. – De apám már nincs köztünk, Sir Colin, így hát a jövőben velem kell dűlőre jutnia. Mi pedig nem vagyunk közeli barátságban. – Nos, ha így állsz hozzá, akkor nem sok értelme van megmondanom, hogy 170 ezerre emelem az ajánlatot. – Semmi értelme, Sir Colin, mert ezt sem fogadom el. – Meggondolod te még – horkant föl az öreg –, ha hat hónapon belül elhajtalak az utcáról, és örülsz majd, ha 50 ezret kapsz azért, ami a romok alatt megmarad. – Sir Colin szünetet tartott. – Nyugodtan hívj föl, ha meggondolod magad. Townsend lerakta a telefont, és szólt Buntynak, hogy azonnal küldje be a főszerkesztőt. Miss Bunting habozott. – Mi a baj, Bunty? – Csak az, hogy apja mindig maga ment le a főszerkesztőhöz az irodába. – Valóban? – kérdezte Townsend, és ülve maradt. – Szólok neki, hogy jöjjön azonnal.

Townsend a lap utolsó oldalán tanulmányozta a bérlakáshirdetéseket, míg várt. Már régebben úgy döntött, túl sok értékes órát vesz el idejéből, ha hetente hazautazik Melbournebe. Csak azt nem tudta, meddig képes megállni, hogy ne mondja meg az anyjának. Frank Bailey pár perccel később beviharzott, de Townsend nem látta az arckifejezését; lehajtott fejjel úgy tett, mintha az utolsó oldalban lenne elmerülve. Bekeretezett egy hirdetést, aztán fölnézett a főszerkesztőre, és átadott neki egy papírdarabkát. – Frank, légy szíves holnap a címlapon leközölni ezt a levelet a Jervis, Smith és Thomas ügyvédi irodától, vezércikknek pedig egy órán belül adok három flekket. – De hát… – mondta Frank. – És keressétek ki a lehető legrosszabb fényképet Sir Colin Grantról, és tegyétek a levél mellé. – De a Taylor-tárgyalásról terveztem a vezércikket holnapra – mondta a főszerkesztő. – A pasas ártatlan, minket pedig mindig olyan lapnak ismertek, mely kiáll ügyekért. – Valamint olyan lapnak, amely veszteséges – mondta Townsend. – Különben is a Taylorügy már lefutott. Annyi helyet szentelsz neki, amennyit csak akarsz, de holnap nem kerül címlapra. – Van még valami? – kérdezte Frank gúnyosan. – Igen – mondta Townsend nyugodtan. – A tördelés az asztalomon legyen ma este, mire hazaindulok. Frank mérgesen kivonult, egy szót sem szólt többet. – A következő, akit látni akarok, a hirdetési igazgató – mondta Townsend Buntynak, amikor a titkárnő előkerült. Kinyitotta a dossziét, amit Harris egy nap késéssel adott le, és a gondatlanul összehordott adatokra meredt. Ez a megbeszélés még rövidebb ideig tartott, mint Frankkel, s mialatt Harris az íróasztalát kiürítette, Townsend fölhívatta a terjesztési csoport helyettes vezetőjét, Mel Cartert. Amikor a fiatalember belépett, arckifejezésén látszott, ő is arra számít, hogy közlik vele, délig ürítse ki az asztalát. – Üljön le, Mel – mondta Townsend. Belenézett a dossziéba. – Látom, nemrégiben került hozzánk három hónapos próbaidőre. Hadd szögezzem le a kezdet kezdetén, hogy engem csak az eredmények érdekelnek: mától kezdve kilencven napja van rá, hogy bebizonyítsa, beválik hirdetési igazgatónak. A fiatalember meglepődött, de meg is könnyebbült. – Mondja – szólt Townsend –, ha egyvalamit változtathatna a Gazette-en, mi lenne az? – Az utolsó oldal – mondta Mel habozás nélkül. – A kishirdetéseket átraknám valamelyik belső oldalra. – Miért? – kérdezte Townsend. – Ez az oldal hozza a legtöbb bevételt: valamivel több mint 3000 fontot szedünk be naponta, ha jól emlékszem. – Tudom – mondta Mel. – De a Messenger nemrégiben a sportot rakta az utolsó oldalra, s ezzel újabb tízezer olvasót szipkázott el tőlünk. Kimutatták, hogy a kishirdetések bárhová kerülhetnek egy újságban, mert aki hirdetni akar, azt sokkal jobban érdekli az újság példányszáma, mint az, hogy hova kerül a hirdetése a lapon belül. Ma este hatra viszont sokkal részletesebb, számokkal illusztrált jelentést tudok adni erről, ha ez segít meggyőzni. – Hát persze hogy segít – mondta Townsend. – És ha van még néhány jó ötlete, Mel, ne takargassa előlem. Az ajtóm mindig nyitva áll maga előtt. Üdítő változatosság gyanánt végre valaki mosolyogva hagyta el Townsend irodáját. Az órájára pillantott, amikor Bunty bejött. – Indulnia kell az ebédre a Messenger terjesztési igazgatójával. – Nem tudom, megengedhetem-e magamnak – mondta Townsend, és az órájára nézett. – Hát persze – mondta Bunty. – Apja szerint a Caxton Grillnek igen tisztességes árai vannak. A Pilligrinit kicsit drágának tartotta, oda csak az édesanyját szokta vinni.

– Nem az árak miatt aggódom, Bunty. Csak kíváncsi vagyok, mennyit kér, ha beleegyezik, hogy otthagyja a Messengert, és átjön hozzánk. Townsend várt egy hetet, aztán újra hívatta Frank Baileyt, s megmondta neki, hogy a kishirdetések többé nem az utolsó oldalra kerülnek. – De hiszen több mint hetven éve mindig az utolsó oldalon vannak – volt a főszerkesztő első reagálása. – Ha így van, jobb érv már nem is kell, hogy máshova rakjuk őket – mondta Townsend. – De az olvasóink nem szeretik a változásokat. – És a Messenger olvasói szeretik? – kérdezte Townsend. – Ez egyike a sok-sok oknak, amiért sokkal több példányt adnak el, mint mi. – És hajlandó vagy föláldozni egy régi hagyományt, csakhogy pár új olvasót szerezz? – Látom, végre leesett a tantusz – mondta Townsend, s kacsintott. – De hát az édesanyád megnyugtatott, hogy… – A lap napi ügyeinek intézése nem anyám dolga. Ezt a felelősséget rám ruházta. – Azt nem tette hozzá, hogy csak kilencven napra. A főszerkesztő visszatartotta a lélegzetét egy pillanatra, mielőtt megszólalt. – Azt akarod, hogy lemondjak? – Dehogy – mondta Townsend határozottan. – Csak azt akarom, segíts nyereségessé tenni a lapot. A főszerkesztő következő kérdése meglepte. – Nem tudnád elhalasztani a döntést még egy hétig? – Miért? – kérdezte Townsend. – Mert a sportrovat vezetője szabadságon van, a hónap végén jön vissza. – Ha egy sportrovatvezető a krikettszezon közepén három hét szabadságot vesz ki, akkor valószínűleg azt sem veszi észre, ha az íróasztalát kicserélik, mire hazajön – csattant föl Townsend. A sportrovatvezető a visszatérése napján benyújtotta lemondását, így megfosztotta Townsendot az örömtől, hogy kirúghassa. Órákon belül kinevezte utódját a huszonöt éves krikettriporter személyében. Pár perccel később berontott hozzá Frank Bailey, aki akkor hallotta a hírt. – A kinevezések a főszerkesztőhöz tartoznak – kezdte, mielőtt becsukta volna az ajtót maga mögött –, nem pedig… – Mától fogva nem – mondta Townsend. A két férfi egymásra meredt egy ideig, aztán Frank ismét megpróbálkozott. – Különben is a fickó túl fiatal ilyen felelősségteljes munkához. – Három évvel idősebb nálam – mondta Townsend. Frank az ajkába harapott. – Szeretnélek emlékeztetni rá, hogy amikor először fölkerestél az irodámban, alig négy hete, akkor megnyugtattál és azt mondtad, idézem: „Nem áll szándékomban olyan laptulajdonos lenni, aki szerkesztői döntésekbe avatkozik.” Townsend fölnézett, s kissé elvörösödött. – Sajnálom, Frank – mondta. – Hazudtam. Jóval a kilencven nap lejárta előtt csökkenni kezdett a két lap eladási példányszáma közti különbség. Lady Townsend elfeledte, hogy időhatárt szabott a Messenger 150 ezer fontos ajánlatának elfogadására. Townsend jó pár lakást megnézett, végül talált egyet, ideális helyen, s pár óra leforgása alatt alá is írta a hosszú távú bérleti szerződést. Aznap este megmagyarázta anyjának telefonon, hogy sok a dolga, nem tud minden hétvégén hazamenni Toorakba. Anyját egyáltalán nem lepte meg a dolog.

A harmadik igazgatótanácsi ülésen Townsend követelte, hogy tegyék meg vezérigazgatónak, senkinek se támadjanak kétségei afelől, hogy nem csak apja fiaként működik. Nem sok különbséggel ugyan, de leszavazták. Aznap este fölhívta anyját, s megkérdezte, mit gondol a döntés okairól. Anyja szerint a tagok többsége azt hiszi, hogy aki most ünnepelte a huszonharmadik születésnapját, annak bőven elég a laptulajdonosi cím is. Az új terjesztési igazgató jelentette, hat hónappal azután, hogy otthagyta a Messengert és átállt a Gazette-hez, hogy a két lap példányszáma közti különbség 32 ezerre csökkent. Townsend örült a hírnek, s a legközelebbi igazgatótanácsi ülésen fölvetette: itt az ideje, hogy ők próbálják meg átvenni a Messengert. Egyik-másik idősebb tag alig tudta visszatartani a nevetését, ám Townsend számokat meg valami trendmutatóknak nevezett adatokat prezentált nekik, és bebizonyította, hogy a bank megígérte a támogatást. Amikor kollégái többségét sikerült meggyőznie, hogy van értelme próbálkozni, Townsend levelet diktált Sir Colin számára, és 750 ezer fontot ajánlott föl a Messengerért. Bár az ajánlatot hivatalosan nem nyugtázták, Townsend megtudta az ügyvédeitől, hogy Sir Colin rendkívüli igazgatótanácsi ülést hívott össze másnap délutánra. A Messenger igazgatói emeletén késő estig égtek a lámpák. Townsendot nem engedték be az épületbe; odakint sétált a járdán föl-alá, várta a tanácskozás eredményét. Két óra múltán bekapott egy hamburgert a szomszéd utcában, aztán visszament a helyére, és megállapította, hogy a legfelső emeleten még mindig világosság van. Ha észreveszi egy arra járó rendőr, akár le is tartóztathatja gyanús viselkedésért. Az emeleti fények végül éjfél után egy órakor aludtak ki, s a Messenger igazgatótanácsának tagjai megjelentek a kapuban. Townsend reménykedve nézett rájuk, de azok elmentek mellette, egy pillantást sem vetettek rá. Townsend ott maradt, míg meg nem győződött, hogy a takarítókon kívül senki se maradt az épületben. Aztán lassan visszasétált a Gazette-hez, s nézte, hogyan futnak le a példányok a szalagról. Tudta, úgysem képes elaludni, hát beállt a szállítók közé, s vitte a hajnali furgonokkal a városba az első kiadást. Így alkalma nyílott rá, hogy bebiztosítsa, az ő újságját rakják ki az állványokra a Messenger fölé. Két nappal később Bunty levelet adott be a „Sürgős” dossziéban. „Kedves Mr. Townsend! Megkaptam f. hó 26-i levelét. Minden további időpocsékolás elkerülése végett engedje meg, hogy közöljem, a Messenger nem eladó, és soha nem is lesz. Szívélyes üdvözlettel: Colin Grant” Townsend elmosolyodott, és a papírkosárba pottyantotta a levelet. A következő két hónap során Townsend könyörtelenül, éjjel-nappal hajszolta a stábot, hogy beérjék a riválist. Mindig éreztette mindenkivel, hogy nincs biztos állás, s ez a főszerkesztőre is áll. Többen lemondtak, mert nem bírták az iramot, ám még többen pártoltak át hozzá a Messengertől, miután fölfogták, hogy a harc „életre-halálra szól” – ezt a kifejezést használta Townsend a havi munkaértekezleten. Egy évvel Angliából való hazatérése után a két lap fej fej mellett haladt, és Townsend úgy érezte, elérkezett az ideje, hogy ismét megkeresse a Messenger elnökét. Amikor Sir Colin fölvette a kagylót, Townsend nem pazarolta az időt formalitásokra. Nyitólépése ez volt: – Ha a 750 ezer nem elég, Sir Colin, akkor maga szerint mennyit ér a lap? – Sokkal többet annál, mint amit fizetni tudsz, fiam. És különben is – tette hozzá –, már megmondtam, a Messenger nem eladó.

– Újabb hat hónapig talán – mondta Townsend. – Soha! – kiabált bele Sir Colin a kagylóba. – Akkor nem marad más hátra, ki kell magukat szorítanom az utcáról – mondta Townsend. – Aztán majd szívesen elfogad ötvenezret is azért, ami a romok alatt megmarad belőle. Most Sir Colinon volt a sor, hogy lecsapja a kagylót. Azon a napon, melyen a Gazette eladott példányainak száma első ízben múlta felül a Messengeren, Townsend ünnepelt a negyedik emeleten, és a hírt szalagcímen közölte az olvasókkal, föléje meg Sir Colinnak a felesége temetésén készült fényképe került. Ahogy teltek-múltak a hónapok, a különbség csak nőtt, és Townsend nem mulasztotta el értesíteni olvasóit a legfrissebb példányszámokról. Nem lepődött meg, amikor Sir Colin fölhívta, és azt mondta neki, elérkezett az idő a találkozásra. Többheti tárgyalássorozat után megállapodtak, hogy a két lap összeolvad. Előtte viszont Townsend kikötötte azt a két feltételt, mely voltaképpen érdekelte. Az új lapot az ő gépein nyomják, és címe Gazette Messenger lesz. Az új igazgatótanács első ülésén Sir Colint megválasztották elnöknek, Townsend pedig vezérigazgató lett. Hat hónappal később a Messenger eltűnt a fejlécről, és minden fontosabb döntés úgy született, hogy az igazgatótanácsot és elnökét meg sem kérdezték. Senki sem rendült meg, mikor Sir Colin beadta lemondását, és senki sem lepődött meg azon, hogy Townsend el is fogadta. Amikor anyja megkérdezte, mi az oka Sir Colin lemondásának, Townsend azt válaszolta, hogy közös megegyezésből történt, mivel az öregúr elérkezettnek látta az időt, hogy helyét fiatalabbnak adja át. Lady Townsendon nem látszott, hogy különösképpen meg van győzve.

HARMADIK KIADÁS Ahol megvan az akarat. BER TELEGRAF 1947. augusztus 31. 13 Berlinben továbbra is élelmiszerhiány van – Ha Laubernek volt végrendelete, meg kell szereznünk. – Miért olyan fontos ez? – kérdezte Sally. – Mert szeretném tudni, ki örökli a Telegraf részvényeit. – Gondolom, a felesége. – Nem, valószínű, hogy Arno Schultz. Akkor meg csak az időt vesztegetem rá, úgyhogy minél előbb kiderül, annál jobb. – De azt se tudom, hol fogjak bele. – Próbálja meg először a Belügyminisztériumot. Lauber holtteste visszakerült Németországba, akkor pedig hozzájuk tartozik. Sally hitetlenkedve nézett. – Hajtson be minden viszonzást a szívességeinkre – mondta Armstrong –, és ígérjen cserébe bármit, csak találja meg nekem azt a végrendeletet. – Sarkon fordult és kifele indult. – Jó, akkor most indulok Hallethoz. Azzal minden további nélkül kiment. Benson elvitte a brit tiszti étkezdébe. Ott leült egy bárszékre a pult sarkán, whiskyt rendelt, és percenként nézte az óráját. Stephen Hallet pár perccel azután sétált be, hogy a falióra elütötte a fél hetet. Amikor meglátta Armstrongot, széles mosollyal odament hozzá. – Dick, nagyon köszönöm a láda francia bort. Remek. Bevallom, megpróbálom beosztani, hogy kitartson, míg meg nem érkeznek a leszerelési papírjaim. Armstrong elmosolyodott. – No, majd megnézzük, nem lehet-e rendszeresíteni az ellátmányt. Nem jössz velem vacsorázni? Ki kéne próbálnunk, mi a csudát szeretnek a '33-as Chateau Beychevelle-en. A leégetett marhaszelethez Hallet kapitány életében első ízben megkóstolta a Beychevellet, Armstrong pedig mindent megtudott a hagyatéki eljárásról, amit csak akart. Megtudta, hogy ha nincs végrendelet, minden automatikusan Lauber feleségére száll, mint legközelebbi rokonára. – És ha ő is meghalt? – kérdezte Armstrong, mikor a pincér a második palackot nyitotta. – Ha a feleség meghalt vagy nyoma veszett, akkor az eredeti tulajdonosnak öt évet kell várnia. – Hallet beleivott az újra megtelt pohárba, és visszatért arcára a mosoly. – Utána aztán bejelentheti az igényét a részvényekre. Armstrong nem tudott jegyzetelni, így aztán többször is föltette ugyanazokat a kérdéseket, hogy bebiztosítsa, minden fontos mozzanatot megjegyez. Ez azonban nemigen izgatta Halletot, akiről Armstrong gyanította, hogy pontosan tudja, mit akar tőle, de amíg tele a pohara, nem fog föltenni túl sok kérdést. Amikor Armstrong már biztosra vette, hogy érti a jogi helyzetet, akkor otthagyta az ügyvédet a félig kiürült borospalackkal, azzal az ürüggyel, hogy a feleségének megígérte, nem marad sokáig. A tiszti étkezde után Armstrong még nem indult haza. Semmi kedve se volt ahhoz, hogy újabb estén át kelljen magyaráznia Charlotte-nak, miért késnek a leszerelési papírok, miközben egy csomó barátjuk már otthoni levegőt szív. Utasította a fáradtnak látszó Bensont, vigye az amerikai szektorba.

Elsőnek Max Sackville-t látogatta meg, akivel leült pókerezni néhány órácskára. Armstrong vesztett pár dollárt, ezenközben szerzett egy sor hasznos értesülést az amerikai csapatmozgásokról, amit majd, tudta, Oakshott ezredes szívesen meghallgat. Miután szerét ejtette, hogy veszítsen, így szívesen viszontlássák, átment az utca túloldalára, s onnét egy kis mellékutcába fordulva betért kedvenc kocsmájába az amerikai szektorban. Csatlakozott egy csapat tiszthez, akik közelgő hazatérésüket ünnepelték. Pár pohár whisky és újabb hasznos értesülések után otthagyta őket is. És mindent odaadott volna, ha egyetlen pillantást vethet Lauber végrendeletére. Nem vette észre, hogy vele együtt föláll egy civil ruhás, józan férfi is, és kimegy utána az utcára. Armstrong a terepjáró felé tartott, amikor megszólalt egy hang mögötte: – Lubji. Armstrong lába a földbe gyökerezett, s rosszullét környékezte. Megfordult, és meglátott egy férfit, aki nagyjából vele egykorú lehetett, de alacsonyabb és köpcösebb volt nála. Sima szürke öltönyt viselt, fehér inget és sötétkék nyakkendőt. A kivilágítatlan utcán Armstrong nem tudta kivenni a vonásait. – Maga nyilván cseh – mondta halkan Armstrong. – Nem, Lubji, nem az vagyok. – Akkor egy átkozott német – mondta Armstrong, és ökölbe szorított kézzel elindult feléje. – Ez sem talált – mondta a férfi rezzenéstelenül. – Akkor ki a fene maga? – Maradjunk annyiban, hogy barát. – De hiszen nem is ismerem – mondta Armstrong. – Ne szórakozzon velem tovább, jó, hanem mondja meg, mi az ördögöt akar. – Segíteni szeretnék – mondta a férfi halkan. – Hogyan, miben? Meséljen! – horkant föl Armstrong. A férfi elmosolyodott. – Úgy, hogy megszerzem a végrendeletet, amit annyira keres. – A végrendeletet? – kérdezte Armstrong idegesen. – Á, most érkeztünk el oda, amit az angolok érzékeny pontnak neveznek. – Armstrong csak nézett, a férfi pedig benyúlt a zsebébe, és elővett egy névjegyet. – Ha legközelebb a szovjet szektorban jár, keressen meg – mondta, és átnyújtotta a kártyát. A gyenge világításnál Armstrong nem tudta kiolvasni a nevet. Fölnézett, de a férfi már eltűnt a sötétben. Armstrong pár lépéssel arrébb, egy gázlámpa fényénél megnézte a névjegyet. SZ. TULPANOV őrnagy diplomáciai attasé szovjet szektor, Lenin tér Másnap reggel Armstrong fölkereste Oakshott ezredest, és mindenről beszámolt neki, ami előző este az amerikai szektorban történt, majd átadta neki Tulpanov őrnagy névjegyét. Egyetlen dolgot tartott csak vissza: hogy Tulpanov Lubjinak szólította. Oakshott jegyzeteket készített, aztán így szólt: – Erről ne beszéljen senkinek, míg meg nem tudok egy-két dolgot. Armstrong meglepődött, mert amint visszaért az irodába, telefonüzenet érkezett, hogy az ezredes azonnal várja a központban. Benson gyorsan visszafuvarozta a szektor másik végébe. Belépett parancsnoka irodájába, azon a délelőttön már másodszor, s ott talált két civil ruhás férfit, akiket még sose látott. Bemutatkoztak: Woodhouse kapitány és Forsdyke őrnagy. – Úgy látszik, Dick, nagy halat fogott – mondta Oakshott, mielőtt Armstrong leült volna. – A jelek szerint a maga Tulpanovja KGB-s. Sőt szerintünk az orosz szektorban ő a harmadik számú emberük. Fölmenőben van a csillaga. Az urak a biztonságiaktól jöttek. Szeretnék, ha

elfogadná Tulpanov meghívását, és jelentene mindent, amit megtud, egészen addig, hogy milyen cigarettát szív. – Atmehetek hozzá akár ma délután is – mondta Armstrong. – Nem – mondta Forsdyke határozottan. – Kilógna a lóláb. Várjon egy-két hetet, s tegyen úgy, mintha rutinlátogatás lenne. Ha odarohan, a pasas gyanakodni kezd. Az a dolga, hogy gyanakodjon, persze, de miért könnyítsük meg a dolgát? Holnap reggel nyolckor jelentkezzen az irodámban a Franklin-strassén, ott majd mindent megtud. Armstrong az elkövetkező tíz napon délelőttönként rutinkiképzést kapott a biztonságiaktól. Hamarosan kiderült, hogy nem tekintik igazán maguk közé valónak. Angliáról való ismeretei végül is nem terjednek többre, mint egy liverpooli átmeneti táborra, amit rövid szolgálat követett közlegényként az utászoknál, aztán fölkerült az Észak-Staffordshire-i Ezredhez, egy éjszaka Portsmouthba utazott, onnét meg Franciaországba került. A kiképzést végző tisztek többsége többre tartotta az etoni és cambridge-i végzettséget meg a gárdatiszti szolgálatot ajánlólevél gyanánt választott pályájukon. – A jó isten ezúttal nem volt kegyes hozzánk – sóhajtott Forsdyke a kollégájának ebéd közben. Eszükbe se jutott, hogy Armstrongot is meghívják. Balsejtelmeik ellenére tíz nappal később Armstrong ellátogatott az orosz szektorba azzal az ürüggyel, hogy a Telegraf nyomdagépeihez keres alkatrészeket. Amint meggyőződött róla, hogy partnerénél nem leli meg a kellő felszerelést – amit előre tudott –, szaporán a Leninplatz felé indult, és megkereste Tulpanov irodáját. A hatalmas szürke épület bejárata a tér északi oldalának árkádjai alatt nyílt, s egyáltalán nem tett mély benyomást Armstrongra. A harmadik emeleti, lerobbant, külső helyiségben egyedül ülő titkárnő sem keltett olyan benyomást, mint aki főnökének fölmenőben van a csillaga. Rápillantott a névjegyre, s a szeme se rebbent, hogy a brit hadsereg egyik kapitánya bejelentkezés nélkül megjelenik. Szó nélkül végigvezette Armstrongot egy hosszú, szürke folyosón, melynek málló falait Marx, Engels, Lenin és Sztálin képei díszítették, majd megállt egy ajtó előtt, melyen nem volt névtábla. Kopogott, benyitott, aztán félreállt, s beengedte Armstrong kapitányt Tulpanov szobájába. Armstrongot meglepte a helyiség fényűző berendezése: tele volt szép festményekkel meg antik bútorokkal. Egyszer járt Templer tábornoknál, a brit szektor katonai kormányzójánál, még az ő irodája is sokkal szerényebb volt. Tulpanov őrnagy fölállt az íróasztala mögül, és az üdvözlésére sietett. Armstrong figyelmét nem kerülte el, hogy az őrnagy egyenruhája sokkal jobb szabású, mint az övé. – Üdvözlöm szerény lakomban, Armstrong kapitány – mondta az orosz tiszt. – Ugye, ez a helyes angol kifejezés? – Nem is kísérelte meg elfojtani gúnyos mosolyát. – Tökéletes az időzítése. Velem tart ebédre? – Köszönöm – válaszolta Armstrong oroszul. Tulpanovot nem lepte meg a nyelvi váltás, s átvezette vendégét egy másik szobába, ahol már meg volt terítve két személyre. Armstrong önkéntelenül is arra gondolt, hogy az őrnagy tudott a készülő látogatásról. Amikor Armstrong leült az asztalhoz Tulpanovval szemben, megjelent egy pincér két tányér kaviárral, egy másik meg egy üveg vodkát hozott. Ha az volt a cél, hogy feloldja Armstrongban a feszültséget, hát nem vált be. Az őrnagy magasba emelte poharát, és felköszöntötte: – Jövendő gyarapodásunkra! – Jövendő gyarapodásunkra! – ismételte Armstrong. Ekkor belépett az őrnagy titkárnője, és vastag, barna borítékot rakott le az asztalra Tulpanov elé. – S amikor azt mondom, gyarapodásunkra, akkor kettőnkre gondolok – mondta az őrnagy. Ügyet sem vetett a borítékra, s letette a poharát. Armstrong is visszarakta az italát az asztalra, de nem reagált a mondottakra. Egyik instrukciója a biztonságiaktól az volt, hogy ne próbálja megszabni a beszélgetés irányát.

– Nos, Lubji – mondta Tulpanov, – nem fecsérelem az idejét azzal, hogy hazudok valamit, mi a feladatom az orosz szektorban. Nem utolsósorban azért, mert maga azzal töltötte az elmúlt tíz napot, hogy felvilágosították, mi az én küldetésem célja Berlinben, és mi a szerepem ebben az új „hidegháborúban”, ugye, így nevezik maguknál? S az a gyanúm, hogy ennek eredményeképpen maga többet tud rólam, mint a saját titkárnőm. Elmosolyodott, s bekapott egy nagy adag kaviárt. Armstrong zavartan babrált a villájával, meg sem kísérelte az evést. – De az az igazság, Lubji… vagy jobban szeretné, ha Johnnak szólítanám? Netán Dicknek? …hogy én biztosan többet tudok magáról, mint a titkárnője, a felesége meg az anyja együttvéve. Armstrong még mindig nem szólalt meg. Lerakta villáját, s a kaviárt érintetlenül hagyta a tányérján. – Tudja, Lubji, maga meg én összetartozunk, ezért is veszem biztosra, hogy nagy segítségére lehetünk egymásnak. – Nem nagyon értem, miről beszél – mondta Armstrong a szemébe nézve. – Nos, én például pontosan meg tudom mondani magának, hol találja meg Klaus Lauber feleségét, meg azt is, hogy az asszonynak fogalma sincs róla, hogy Lauber a Telegraf tulajdonosa volt. Armstrong ivott egy korty vodkát. Örült, hogy nem remeg a keze, pedig a szíve kétszeres sebességgel vert. Tulpanov a kezébe vette a vastag, barna borítékot, kinyitotta, elővett egy dokumentumot, és odacsúsztatta Armstrong elé. – És ha meg tudunk egyezni, akkor nincs semmi oka, hogy felvilágosítsuk felőle. Armstrong kinyitotta a vastag pergament, és elolvasta Klaus Ottó Lauber őrnagy végrendeletének első bekezdését, közben pedig Tulpanov hagyta, hogy a pincér újabb tányér kaviárt rakjon eléje. – De hát itt az áll… – mondta Armstrong, amikor a harmadik oldalhoz hajtott. Tulpanov arcán megint megjelent a mosoly. – Á, látom, megtalálta a bekezdést, melyben megerősítik, hogy Arno Schultz kapja a Telegraf minden részvényét. Armstrong fölpillantott és rábámult, de nem szólt. – Ami persze csak addig fontos, ameddig a végrendelet létezik – mondta Tulpanov. – Ha ez a dokumentum nem kerül napvilágra, a részvényeket automatikusan Lauberné örökli, mely esetben nem látom okát… – Mit akar tőlem cserébe? Az őrnagy nem válaszolt azonnal, úgy tett, mintha gondolkodna a kérdésen. – Ó, hát néha egy kis információt talán. Végül is, Lubji, ha én lehetővé tenném magának, hogy huszonöt éves sincs, s már megszerezze első lapját, akkor nyilván feljogosítva érzem magam, hogy valami keveset kapjak is érte viszonzásul. – Nem egészen értem – mondta Armstrong. – Szerintem maga nagyon is jól érti – mondta Tulpanov mosolyogva –, de azért szívesen elmagyarázom. Armstrong fogta a villát, és belekóstolt a kaviárba, az őrnagy pedig folytatta. – Kezdjük azzal az egyszerű ténnyel, Lubji, hogy maga nem is brit állampolgár. Maga csak véletlenül keveredett oda. És lehet, hogy a hadseregükbe befogadták, de – itt megállt és kortyolt egyet a vodkából –, de biztosra veszem, ráébredt már, hogy ezzel még nem fogadják be a szívükbe. Armstrong újból teletömte a száját kaviárral. Ízlett neki.

– Majd arra is ráébred szerintem, hogy a mi csapatunkban nem esik nehezére a játék, s lefogadom, hogy tudunk egymásnak segíteni egyszer-egyszer abban, amit a britek szeretnek „nagy játszmának” nevezni. Armstrong kikanalazta az utolsó falat kaviárt, s remélte, kap még. – Gondolja meg, Lubji – mondta Tulpanov, és átnyúlt, visszavette a végrendeletet, s visszarakta a borítékba. Armstrong egy szót sem szólt, csak nézett az üres tányérba. – Addig is hadd adjak némi információt – mondta a KGB-s őrnagy –, hogy legyen mit visszavinnie a biztonságis barátainak. – Elővett egy papírlapot a belső zsebéből, és odalökte Armstrong elé. Az elolvasta, és örömmel állapította meg, hogy még mindig tud oroszul gondolkodni. – Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a dokumentumot már megszerezték a maguk emberei, de nem bánják, ha megerősítve látják a tartalmát. Tudja, egyvalami minden titkosszolgálatban közös: imádják az adminisztrációt. Így akarják bebizonyítani, hogy nélkülözhetetlenek. – És én hogyan tettem szert rá? – kérdezte Armstrong, s föltartotta a papírt. – Attól tartok, ma olyasvalaki helyettesítette a titkárnőmet, aki otthagyta az íróasztalán őrizetlenül. Dick mosolyogva összehajtogatta a papírlapot, és a belső zsebébe csúsztatta. – Apropó, Lubji, a maguk biztonságisai nem olyan ostoba fickók ám, mint hinné az ember. Fogadja meg, legyen óvatos. Ha úgy dönt, hogy beáll a játszmába, a végén vagy az egyik oldalhoz kell hűtlennek lennie, vagy a másikhoz, s ha egyszer rájönnek, hogy átveri őket, lelkiismeret-furdalás nélkül megszabadulnak magától. Armstrong most már a saját szívverését is hallotta. – Mint már próbáltam megmagyarázni – folytatta az őrnagy –, nem muszáj azonnal döntenie. – Megkocogtatta a barna borítékot. – Tudok várni néhány napot, mielőtt értesítem Schultz urat a jó szerencséjéről. – Jó híreim vannak magának, Dick – mondta Oakshott ezredes, amikor Armstrong másnap reggel jelentkezett a központban. – Végre megérkeztek a leszerelési papírjai, és nem látom okát, miért ne térhetne vissza Angliába egy hónapon belül. Az ezredes meglepődött Armstrong mérsékelt reagálásán, de úgy gondolta, nyilván más dolgok foglalkoztatják. – Persze Forsdyke nem fog örülni, ha meghallja, milyen hamar elhagy bennünket Tulpanov őrnagy diadalmas befogása után. – Talán nem is kellene hazarohannom – mondta Armstrong –, hiszen most van rá alkalmam, hogy kapcsolatot tartsak a KGB-vel. – Ez nagyon hazafias tett magától, öregfiú – mondta az ezredes. – Maradjunk abban, hogy nem siettetem az ügyet, míg maga rá nem biccent, jó? Charlotte továbbra is nyaggatta, hogy mikor mennek már el Berlinből, és aznap este meg is mondta neki, miért lett hirtelen olyan sürgős. Amikor Dick megtudta, ráébredt, hogy sokáig nem odázhatja el az igazságot. Aznap este otthon maradt, a konyhában üldögélt Charlotte-tal, s arról mesélt neki, mik a tervei, ha letelepednek Angliában. Másnap reggel valami ürüggyel átment az orosz szektorba, és Forsdyke hosszú utasításait követve pár perccel ebéd előtt érkezett Tulpanov irodájába. – Hogy van, Lubji? – kérdezte a KGB-tiszt az asztaltól felállva. Armstrong röviden biccentett. – S ami fontosabb, barátom: eldöntötte-e, melyik oldalon kezdi a játékot: dobja-e a labdát, vagy üti? Armstrong értetlenül nézett. – Ha meg akarja érteni az angolokat, először a kriketthez kell értenie – mondta Tulpanov őrnagy. – Azzal kezdődik, hogy földobnak egy érmét. El tud képzelni nagyobb hülyeséget,

mint hogy esélyt adunk a másik oldalnak? És maga földobta-e már az érmét, Lubji, ezt a kérdést szoktam föltenni magamnak. És ha igen, akkor eldöntötte-e, hogy dob vagy üt? – Mielőtt döntenék, szeretnék találkozni Lauber feleségével – mondta Dick. Az őrnagy száját csücsörítve járkált körbe, mintha komolyan mérlegelné Armstrong kérését. – Lubji, van egy régi angol mondás. Ahol megvan az akarat, ott… Armstrong értetlenül nézett. – Még valamit meg kell tanulnia az angolokról: hogy a szóvicceik rémesek. De annak ellenére, amit ők fair play-nek hívnak, igen kegyetlenek tudnak lenni, ha a pozícióikat védik. És ha Laubernéval akar találkozni, akkor Drezdába kell utaznunk. – Drezdába? – Igen. Lauberné biztonságos helyen van, a szovjet zóna közepén. Ez magának csak előnyére szolgál. De nem hiszem, hogy pár napon belül meglátogathatnánk. – Miért nem? – kérdezte Armstrong. – Magának még annyi mindent meg kell tanulnia az angolokról, Lubji. Ne higgye, hogy ha megtanulja a nyelvüket, akkor már az észjárásukat is ismeri. Az angolok szeretik a rutint. Ha holnap visszajön ide, gyanús lesz nekik. Jöjjön vissza valamikor a jövő héten, akkor föl se tűnik. – És mit mondjak nekik, ha jelentenem kell? – Mondja, hogy én gyanakvó lettem, s hogy maga még csak puhatolódzik. – Tulpanov ismét elmosolyodott. – De azt is elmondhatja, hogy egy Arbuthnot nevű férfiról kérdezősködtem, Piers Arbuthnotról, meg hogy igaz-e, hogy Berlinbe helyezik. Maga azt mondta, sose hallotta ezt a nevet, és majd megpróbál érdeklődni. Délután Armstrong visszament a brit szektorba, és a beszélgetés legtöbb részletéről beszámolt Forsdyke-nak. Azt hitte, megtudja, ki az az Arbuthnot és mikor érkezik Berlinbe, de Forsdyke csak annyit mondott: – Még próbálgatja magát, méretet vesz. Pontosan tudja, kicsoda az az Arbuthnot és mikor foglalja el a posztját. Milyen hamar tud elfogadható okot kitalálni, hogy visszamenjen az orosz szektorba? – Jövő szerdán vagy csütörtökön lesz a havi értekezlet az oroszokkal a papírellátmány miatt. – Helyes, akkor ugorjon be Tulpanovhoz is, és mondja meg neki, hogy Arbuthnotról egy szót sem tudott kiszedni belőlem. – De nem lesz ez neki gyanús? – Dehogy, akkor kezdene el gyanakodni, ha bármit mondana neki a pasasról. Másnap a reggelinél Charlotte és Dick megint összeveszett az Angliába való visszatérés várható időpontja miatt. – Még hányféle kifogást tudsz találni rá, hogy elhalaszd? – kérdezte a felesége. Dick nem is próbálkozott válasszal. Pillantást sem vetett Charlotte-ra, hanem csak fölkapta a botját meg a kalapját, és elviharzott. Benson közlegény az irodába fuvarozta, s amint leült az asztalhoz, becsöngette Sallyt. A titkárnő nagy halom levéllel érkezett, mely mind aláírásra várt, és mosolyogva üdvözölte. Egy óra múlva úgy távozott, mint a kifacsart citrom. Figyelmeztette a többieket, kerüljék a főnököt, mert harapós kedvében van. Armstrong hangulata szerdán sem változott; csütörtökön pedig az egész iroda megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a nap jó részét házon kívül tölti. Benson az orosz szektorba vitte tíz óra előtt pár perccel. Armstrong kiszállt a dzsipből egy könnyű útitáskával, a sofőrt meg visszaküldte a brit szektorba. Tulpanov irodája felé menet meglepődve látta, hogy az őrnagy titkárnője már a külső udvarban várja.

A nő szó nélkül kísérte a macskaköves udvaron át a nagy fekete Mercedeshez. Kinyitotta az ajtaját, Armstrong meg becsusszant a hátsó ülésre Tulpanov mellé. A motor már járt, a sofőrt pedig utasítani sem kellett: a térre hajtott, majd az autópályára vezető útjeleket követte. Az őrnagyon nem látszott meglepetés, mikor Armstrong beszámolt neki a Forsdyke-kal folytatott megbeszélésről, s hogy semmit sem tudott meg Arbuthnotról. – Még nem bíznak magában, Lubji – mondta. – Tudja, maga nem közülük való. Lehet, hogy soha nem fogadják be. – Armstrong elbiggyesztette a száját, és kinézett az ablakon. Kiértek Berlinből, és délnek indultak, Drezda felé. Pár perc múlva Tulpanov lehajolt, és odaadott Armstrongnak egy picike, viharvert bőröndöt, melyen a „K. L.” kezdőbetűk látszottak. – Ez micsoda? – kérdezte a kapitány. – A derék őrnagy minden e világi tulajdona – felelte Tulpanov. – Vagy legalábbis azok, amelyeket az özvegy megörökölhet. Odacsúsztatott Armstrongnak egy vastag, barna borítékot. – És ez? Még több e világi tulajdon? – Nem. Ez a negyvenezer márka, amit annak idején Lauber fizetett Schultznak a Telegrafrészvényekért. Látja, amikor britekről van szó, én mindig megpróbálom betartani a játékszabályokat – mondta Tulpanov. Kis szünetet tartott. – Azt hiszem, magánál van az egyetlen dokumentum, melyre ezen kívül még szüksége van. Armstrong bólintott, és az útitáskába rakta a vastag borítékot. Aztán kibámult az ablakon, nézte az elhaladó tájat. Elszörnyedt, milyen keveset építettek újjá a háború befejezése óta. Megpróbálta átgondolni, hogyan beszéljen Laubernéval, és meg se szólalt, míg Drezda külvárosába nem értek. – A sofőr tudja, merre kell menni? – kérdezte Armstrong, amikor elmentek egy 40 km-es sebességkorlátozást jelző tábla mellett. – Hát persze – mondta Tulpanov. – Nem maga az első, akit az öreg hölgyhöz visz látogatóba. Megvan a helyismerete. Armstrong értetlenül nézett. – Majd valaki elmagyarázza magának, Lubji, ha visszamegy, és letelepedik Londonban. Néhány perc múlva vigasztalan, szürke betonépület elé értek. Egy park közepén állott, mely azt a benyomást keltette, mintha előző nap bombázták volna szét. – A hatvanhármas szám – mondta Tulpanov. – Attól tartok, lift nincs, tehát kicsit kapaszkodni kell, kedves Lubji. De hát ez olyasmi, amihez maga igazán ért. Armstrong fogta az útitáskát meg az őrnagytól kapott kopottas bőröndöt, s kilépett a kocsiból. Végigment a gazos ösvényen a háború előtti, tízemeletes lakóház bejáratához. Elindult fölfele a beton lépcsőházban, s már annak is örült, hogy Lauberné nem a legfölső emeleten lakik. A hatodik emeleten egy keskeny, nyitott függőfolyosón megtalálta az ajtót, mely mellé a falra vörössel a 63-as szám volt mázolva. Megkocogtatta az üveget. Pár pillanat múlva idős asszony nyitott ajtót. Egyáltalán nem volt meglepve, hogy brit tisztet talál az ajtaja előtt. Egy nyomorúságos, kivilágítatlan folyosón át apró, hideg szobába vezette, melynek ablaka ugyanolyan tízemeletes lakóházra nyílott. Armstrong leült az asszonnyal szemközt egy villanymelegítő mellé, melynek két izzószála közül csak egyik működött. Borzongva nézte Laubernét, aki belesüppedt a székébe, és összehúzta vállán a cérnasálat. – Nem sokkal a halála előtt meglátogattam a férjét Walesben – kezdte Armstrong. – Megkért, hogy adjam át ezt magának. – Azzal odatolta a kopottas bőröndöt. Lauberné megdicsérte a német nyelvtudását, majd kinyitotta a bőröndöt. Armstrong nézte, ahogy elővesz belőle egy bekeretezett fényképet, mely az esküvőjük napján készült róluk, majd egy fiatalember fényképét, akiről Armstrong feltételezte, hogy a gyerekük. Az asszony

szomorú arckifejezéséből arra következtetett, az is elpusztult a háborúban. Több más holmi is előkerült, köztük egy Rilke-kötet meg egy régi, fa sakk-készlet. Végül az asszony három kitüntetést vett ki a bőröndből, majd fölnézett, és reménykedve megkérdezte: – Nem üzent valamit a férjem? – Csak azt, hogy hiányzik. És azt kéri, hogy a sakk-készletet adja Arnónak. – Arno Schultznak – mondta az asszony. – Kétlem, hogy még él. – Kis szünet után folytatta: – Tudja, zsidó volt szegény. A háború alatt elveszítettük egymást szem elől. – Akkor majd én kinyomozom, él-e még – mondta Armstrong. Előrehajolt, és megfogta az asszony kezét. – Nagyon kedves – mondta az, és csontos ujjaival beléje kapaszkodott. Jó időbe tellett, mire elengedte a kezét. Aztán fölkapta a sakk-készletet, és odaadta neki. – Nagyon remélem, hogy Arno életben van – mondta. – Olyan jó ember volt. Armstrong bólintott. – Nem üzent még valamit a férjem? – De igen. Azt mondta, hogy utolsó kívánsága az, hogy adja vissza Arnónak a részvényeit is. – Milyen részvényekről beszélt? – kérdezte az asszony, s most hangzott első ízben aggódónak. – Nem volt szó részvényekről, amikor idejöttek. – Úgy tűnik, hogy nem sokkal Hitler hatalomra jutása után Arno eladta a kiadóvállalat részvényeit Lauber úrnak, és a férje megígérte neki, hogy a háború után visszaadja neki, amint lehet. – Hát örülnék, ha megtehetném – mondta az öregasszony, és megborzongott. – De sajnos, nekem nincs semmi részvényem. Lehet, hogy Klaus csinált végrendeletet… – Sajnos nem, Lauber asszony – mondta Armstrong. – Vagy ha igen, mi nem találtuk. – Ez nem vall Klausra – mondta az asszony. – Olyan gondos volt. De az is lehet, hogy valahol az orosz zónában veszett el. Tudja, az oroszokban nem lehet bízni – suttogta. Armstrong egyetértőleg bólintott. – Ez nem okoz semmi problémát – mondta, és megint megfogta az asszony kezét. – Birtokomban van egy irat, mely felhatalmaz, hogy ha Arno él és megtalálom, biztosítsam, megkapja a neki járó részvényeket. Lauberné elmosolyodott. – Köszönöm – mondta. – Micsoda könnyebbség tudni, hogy az ügy egy brit tiszt kezében van. Armstrong kinyitotta az aktatáskáját, és elővette a négyoldalas szerződést. Az utolsó oldalra lapozott, aztán két ceruzás jelre mutatva odaadta Laubernénak a tollát. Az asszony beírta apró betűkkel az aláírását a jelek közé, meg se kísérelte elolvasni a szerződés egyetlen bekezdését is. Amint megszáradt a tinta, Armstrong visszarakta az iratot az útitáskájába, és bekattintotta. Laubernéra mosolygott. – Vissza kell mennem Berlinbe – mondta, és fölállt. – Ott mindent el fogok követni, hogy megtaláljam Schultz urat. – Köszönöm – mondta Lauberné. Fölkászálódott, és kikísérte az ajtóhoz. – Isten vele – mondta, amikor Armstrong kilépett a folyosóra. Halványan elmosolyodott, és szó nélkül becsukta az ajtót. – Nos? – kérdezte Tulpanov, amikor Armstrong beült a kocsiba. – Aláírta a megállapodást. – Gondoltam, hogy megteszi – mondta Tulpanov. A kocsi megfordult, és visszaindult Berlinbe. – Akkor most mi a következő lépés? – kérdezte Armstrong.

– Hát, most feldobta az érmét a levegőbe – mondta a KGB-s őrnagy. – Maga nyerte a fogadást, és úgy döntött, hogy üt. De azért meg kell mondanom, hogy amit most művelt Laubernéval, annak nem sok köze van a kriketthez. Armstrong kérdő tekintettel nézett rá. – Még én is azt hittem, hogy odaadja neki a 40 ezer márkát – mondta Tulpanov. – De ugye Arnónak oda fogja adni – kis szünetet tartott – a sakk-készletet? Másnap reggel a Brit Ellenőrző Bizottságon Richard Armstrong kapitány bejegyeztette tulajdonjogát a Telegrafra. Noha az egyik hivatalnok fölvonta a szemöldökét, egy másik pedig legalább egy óráig váratta, végül is az ügyeletes tiszt ráütötte a dokumentumra a tranzakciót hitelesítő pecsétet, mely tanúsította, hogy Armstrong kapitány a lap egyedüli és kizárólagos tulajdonosa. Charlotte megpróbálta leplezni valódi érzéseit, mikor értesült férje „nagy húzásáról”. Bizonyos volt benne, hogy egyvalamit jelenthet csak: újabb haladékot Angliába való hazatérésükhöz. De megkönnyebbült, amikor Dick beleegyezett, hogy ő elmehet a szüleihez Lyonba, hogy ott szülje meg első gyermeküket. Úgy döntött ugyanis, hogy a gyerekei csakis francia állampolgárként jöhetnek a világra. Arno Schultzot meglepte Armstrong hirtelen újra támadt érdeklődése a Telegraf iránt. A kapitány egyre többször szólalt föl a lapindító értekezleteken, sőt még a terjesztő kocsijaira is fölült, és éjnek idején járta velük a várost. Arno azt hitte, főnöke föllángolt lelkesedése egyenes összefüggésben van azzal, hogy felesége elutazott Lyonba. Nem telt el pár hét, naponta 300 ezer példány fogyott a lapból, Arno pedig belenyugodott, hogy a tanítvány túltett a mesteren. Egy hónapra rá Armstrong kapitány tíznapos rendkívüli szabadságot vett ki, hogy Lyonban lehessen első gyermeke születésénél. El volt ragadtatva, hogy Charlotte fiúval ajándékozta meg, aki a David nevet kapta a keresztségben. Armstrong ott ült az ágyon, karjaiba vette a fiúcskát, és megígérte Charlotte-nak, hogy nemsokára indulnak Angliába, s ott mindhármukra új élet vár. Egy héttel később visszatért Berlinbe, és úgy döntött, eljött az ideje, hogy megmondja Oakshott ezredesnek, lemond a megbízatásáról, és visszatér Angliába. Így is tett volna – ha Arno Schultz nem tart ünnepséget a hatvanadik születésnapján.

ADELAIDE GAZETTE 1956. március 13. 74 Menzies nem távozik Townsend Sydneybe menet, a repülőgépen látta meg első ízben a lányt. Épp a Gazette-et olvasta, s megállapította, hogy a főhírnek a harmadik oldalon lenne a helye, a címe pedig különösen gyatra. A Gazette már egyeduralkodó volt Adelaide-ben, de egyre laposabbá vált. Az egyesülés után ki kellett volna rúgnia a főszerkesztőt, Frank Baileyt, egyelőre azonban megelégedett Sir Colin eltávolításával. Összeráncolta a homlokát. – Tölthetek még kávét, Mr. Townsend? – kérdezte a légikísérő. Townsend fölnézett, s meglátott egy karcsú, mosolygó lányt, kezében kávéskanna. Huszonöt éves lehetett, haja göndör, szőke, a szeme kék, amitől egyfolytában bámulni kellett rá. – Igen – válaszolta, pedig nem is kívánta. A lány vissza-mosolygott rá – a légikísérők szokott mosolyával, mely egyaránt jár kövérnek és soványnak, gazdagnak és szegénynek. Townsend lerakta az újságot, és megpróbált koncentrálni a közelgő megbeszélésre. Nemrégiben félmillió fontért megvásárolt egy kis nyomdavállalatot, mely a Sydney nyugati kerületeiben terjesztett ingyenújságokra szakosodott. Az ügylet arra volt jó, hogy megvethesse lábát Ausztrália legnagyobb városában. A Cook Hotelban tartott sajtóbanketten a beszédek elhangzása után odalépett asztalához egy huszonhét-huszonnyolcéves-forma, élénkvörös hajú, széles vállú férfi, és a fülébe súgta: – Jöjjön ki a mosdóba. – Townsend nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon, aztán fölülkerekedett benne a kíváncsiság, s pár perc múlva fölállt, és kiment a mosdóba. A vörös hajú férfi ott állt a sarokban, és kezet mosott. Townsend odament a mellette levő csaphoz, és megeresztette. – Hol szállt meg? – kérdezte a férfi. – A Town House-ban – felelte Keith. – Hányas szobában? – Fogalmam sincs. – Majd megtudom. Éjfél körül megkeresem. Már amennyiben érdekli, hogyan szerezhetné meg a Sydney Chronicle-t. – A vörös hajú férfi elzárta a csapot, megtörölte a kezét, és távozott. Townsend hajnaltájt megtudta, hogy aki megszólította, nem más, mint a Chronicle helyettes főszerkesztője, Bruce Kelly, aki minden teketória nélkül elmondta neki, hogy Sir Somerset Kenwright el akarja adni a lapot, mert úgy érzi, elüt a tulajdonában levő többi laptól. – Nem ízlik a kávé? – kérdezte a lány. Townsend fölkapta a fejét, aztán az érintetlen kávéra nézett. – Á, dehogy, köszönöm – mondta. – Csak kicsit elgondolkodtam. A kisasszony újra ugyanúgy rámosolygott, leszedte a csészét, és továbbment a sorok között. Townsend ismét megpróbálta összeszedni a gondolatait. Amikor először beszélt róla az anyjának, az elmondta, hogy apja egész életében meg szerette volna szerezni a Chronicle-t, bár az ő érzései nem voltak ilyen egyértelműek. Keith most azért utazott három héten belül már harmadízben Sydneybe, hogy még egyszer találkozzék Sir Somerset élcsapatával, és pontról pontra megbeszéljék az ügylet feltételeit. Egyikőjük le volt neki kötelezve. Az elmúlt néhány hónapban Townsend ügyvédei karöltve dolgoztak Sir Somerset embereivel, és mindkét fél úgy érezte, közel a megállapodás.

– Az öreg szerint maga két rossz közül a kisebbik – világosította föl Kelly. – Megemésztette, hogy a fia nem képes továbbvinni a dolgokat, ugyanakkor nem akarja, hogy a lap Wally Hacker kezébe jusson; soha nem szerette, és nem bízik benne. Magában se nagyon, bár a papájáról nagyon kellemes emlékei vannak. – Amióta Townsend megtudta ezt az értékes információt Kellytől, valahányszor találkozott Sir Somersettel, szóba hozta az apját. A repülőgép leszállt a Kingsford-Smith reptéren. Townsend kikapcsolta a biztonsági övet, fölkapta aktatáskáját, és a kijárat felé indult. – Érezze magát jól Sydneyben, Mr. Townsend – mondta a lány. – Remélem, viszontlátjuk az Austair járatain. – Így lesz – ígérte Townsend. – Ma este vissza is indulok. – Csak azért nem tudta megkérdezni, vajon a lány is ott lesz-e a járaton, mert türelmetlen utasok sora nyomakodott előre. Amikor a taxi megállt a Pitt Streeten, Townsend megnézte az óráját, s megállapította, hogy van még pár perce. Kifizette a sofőrt, és a forgalmas utcán keresztülvágott a túloldalra. Ott megfordult, és fölnézett az épületre: itt készülnek Ausztrália legnagyobb példányszámú lapjai. Mennyire szerette volna, ha apja még él, és tanúja a vásárlásnak! Visszament a másik oldalra, belépett az épületbe, s föl-alá járkált a váróban, míg egy jól öltözött, középkorú hölgy ki nem szállt az egyik liftből, és oda nem lépett hozzá: – Sir Somerset várja önt, Mr. Townsend. Townsend belépett az óriási, kikötőre néző irodába. Az a férfi üdvözölte ott, akire gyermekkora óta tisztelettel és csodálattal tekintett. Sir Somerset melegen megrázta a kezét. – Örülök, hogy látlak, Keith. Ha jól tudom, a lapigazgatómmal, Duncan Alexanderrel iskolatársak voltatok. – A két férfi kezet fogott, de nem szólt egymáshoz. – Azt hiszem, a Chronicle főszerkesztőjét, Nick Watsont viszont még nem ismered. – Személyesen még nem volt szerencsém – mondta Townsend, és kezet rázott Watsonnal. – Persze hírből már ismerem. Sir Somerset a hosszú asztalhoz invitálta őket, ő maga az asztalfőre ült. – Tudod, Keith, rettentően büszke vagyok erre a lapra – kezdte az öreg. – Még Beaverbrook is meg akarta venni tőlem. – Nem csoda – mondta Townsend. – Olyan színvonalat szabtunk meg ebben az épületben az újságírás számára, melyre még, azt hiszem, apád is büszke lett volna. – Mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt az ön lapjairól. Sőt azt hiszem, a Chronicle esetében az „irigység” a megfelelő szó. Sir Somerset elmosolyodott. – Kedves tőled, hogy ezt mondod, fiam. – Kis szünetet tartott. – Nos, hát akkor, embereink az elmúlt hetekben a legtöbb részletkérdésben megállapodásra jutottak. Ha tehát tartani tudod Wally Hacker 1,9 millió fontos ajánlatát, s ami legalább olyan fontos nekem: megtartod Nicket főszerkesztőnek, Duncant meg lapigazgatónak, akkor azt hiszem, nyélbe üthetjük a dolgot. – Ostobaság lenne nem támaszkodni nagy tudásukra és tapasztalatukra – mondta Townsend. – Két nagyra becsült szakemberről van szó, s mondanom sem kell, örömmel dolgozom együtt velük. Azt hiszem, azt is le kell szögeznem, hogy nem szokásom beavatkozni lapjaim belső ügyeibe, különösen nem a szerkesztésbe. Ez nem az én stílusom. – Látom, sokat tanultál apádtól – mondta Sir Somerset. – Ő sem avatkozott bele a lapok napi ügyeibe, én se szoktam. Annak mindig rossz vége lesz. Townsend egyetértőleg bólintott. – Hát akkor, e pillanatban nincs is több megbeszélnivalónk, úgyhogy azt tanácsolom, vonuljunk át az ebédlőbe, és együnk valamit. – Az öreg átkarolta Townsend vállát, és így szólt: – Mit nem adnék, ha apád is itt lehetne!

Townsend arcán egyfolytában mosoly ült a reptérre menet. Ha a lány is ezzel a járattal megy vissza, az külön ajándék lenne. A mosoly még jobban szétterült az arcán, mikor bekapcsolta a biztonsági övet, és elismételte, mit fog mondani neki. – Remélem, hasznos volt az útja Sydneyben, Mr. Townsend – mondta a légikisasszony, és odanyújtott neki egy esti lapot. – Jobb nem is lehetett volna – felelte. – Mondja, nincs kedve ma este velem vacsorázni és ünnepelni? – Nagyon kedves, uram – mondta a lány, s hangsúlyozta az „uram” szót –, de sajnos ellenkezik a repülőtársaság szabályaival. – Azt sem szabad megtudnom, hogy hívják? – De igen, uram. Susannak. – Megint rámosolygott a szokásos módon, és továbbment a következő sorhoz. Townsend hazament, és csinált magának egy szardíniás szendvicset. Alig harapott belőle egy falatot, csengett a telefon. Clive Jervis hívta, a Jervis, Smith & Thomas ügyvédi iroda egyik tulajdonosa, aki még meg akarta beszélni vele a szerződés néhány részletét, például a végkielégítéseket meg a készletleírásokat. Alighogy Townsend letette a kagylót, ismét csengett a telefon, s még hosszabb beszélgetés következett a főkönyvelőjével, Trevor Meachammel, aki szerint az 1,9 millió még mindig túl magas ár. – Nincs sok választásom – mondta neki Townsend. – Wally Hacker ennyit ajánlott. – Hacker is hajlamos rá, hogy túlfizessen – felelte a főkönyvelő. – Szerintem ragaszkodnunk kellene a részletfizetéshez, amit az ez évi példányszámhoz kötünk, nem pedig az elmúlt tíz év összesítéséhez. – Miért? – kérdezte Townsend. – Mert a Chronicle olvasottsága minden évben 2-3 százaléknyit csökkent. Mindent a legfrissebb adatokra kell alapozni. – Ebben egyetértek, de nem szeretném, ha emiatt veszíteném el az üzletet. – Én sem – mondta a főkönyvelő. – De azt sem szeretném, ha maga tönkremenne, csak mert érzelmi okokból túl magas árat fizet. Minden ügyletet a saját érdeme szerint kell elbírálni, nem pedig azért megkötni, hogy bebizonyíthassa, az apja nyomába tud lépni. Egyikőjük sem szólt egy ideig. – Emiatt nem kell aggódnia – mondta végül Townsend. – Megvan az elképzelésem, hogyan lehet a Chronicle példányszámát megkétszerezni. Egy év múlva az 1,9 millió már bagónak tűnik majd. S ami fontosabb: apám is jóváhagyná. – Azzal lerakta a kagylót, mielőtt Trevor beleszólhatott volna. Végül tizenegy óra után futott be az utolsó hívás Bruce Kellytől. Addigra Townsend már hálóköntösben volt, a félig elfogyasztott szendvics pedig kiszáradt. – Sir Somerset idegeskedik – figyelmeztette Kelly. – Miért? – kérdezte Townsend. – Úgy éreztem, a mai megbeszélés jobban nem is sikerülhetett volna. – Nem azzal van a baj. Miután maga elment, kapott egy telefont Sir Colin Granttól, jó egy órát beszéltek. És Duncan Alexander sem épp a maga legőszintébb jóakarója. Townsend az asztalra csapott. – A fene enné meg – mondta. – Figyeljen jól, Bruce, most elmondom, pontosan mit csináljon. Valahányszor fölmerül Sir Colin neve, emlékeztesse Sir Somersetet, hogy amint ő lett a Messenger elnöke, a lap hétről hétre veszteségesebb lett. Alexandert meg majd én elintézem.

Townsend csalódottan állapította meg legközelebbi repülőútján Sydneybe menet, hogy Susan nincs a járaton. Amikor egy férfi légikísérőtől megkapta kávéját, megkérdezte tőle, vajon a lány másik járatra került-e. – Nem, uram – felelte az. – Susan a hó végén kilépett a vállalattól. – És nem tudja, most hol dolgozik? – Fogalmam sincs, uram – mondta a férfi, és a következő utashoz fordult. Townsend azzal töltötte a délelőttöt, hogy Duncan Alexander kíséretében körbejárta a Chronicle helyiségeit. Alexander hivatalos hangnemben beszélt vele, nem próbált bizalmaskodni. Townsend kivárta a pillanatot, míg egyedül maradnak a liftben, akkor odafordult hozzá, és így szólt: – Évekkel ezelőtt egyszer azt mondtad nekem: „Mi, Alexanderek, nem szoktunk felejteni. Szólj, ha szükséged van rám.” – Így van – ismerte be Duncan. – Akkor jó, ugyanis itt az alkalom, hogy álld a szavad. – Mit kérsz tőlem? – Azt, hogy mondd meg Sir Somersetnek, jól választ, ha engem választ. A lift megállt, az ajtaja kinyílt. – És ha megteszem, garantálod, hogy meghagysz az állásomban? – Szavamat adom rá – mondta Townsend, s kilépett a folyosóra. Ebéd után Sir Somerset, aki kissé visszafogottabb volt, mint első alkalommal, végigvezette Townsendot a székházban, s bemutatta az újságíróknak. Valamennyien megkönnyebbülve észlelték, hogy az új tulajdonos csak biccent és rájuk mosolyog, s a legalacsonyabb beosztásúakkal is kedvesen bánik. Aki aznap látta Townsendot, mind kellemesen csalódott, különösen azok után, amiket a Gazette-nél dolgozó kollégáktól hallottak róla. Még Sir Somersetnek is megfordult a fejében, hogy Sir Colin talán túlzásokra ragadtatta magát, mikor Townsend múltbeli viselkedését ecsetelte. – Ne feledd, mi történt a Messenger példányszámával, miután Sir Colin lett az elnöke – duruzsolta Bruce Kelly mindenki fülébe, a főszerkesztőébe is, Townsend távozása után. Hanem a Chronicle stábja nem előlegez neki semmi bizalmat, ha látják, milyen jegyzeteket vet papírra Townsend hazafelé menet Adelaide-be. Jól tudta ugyanis, hogy ha meg akarja kétszerezni a lap nyereségét, akkor a teljes keresztmetszetben drasztikus létszámcsökkentést kell végrehajtania. Townsend időnként azon vette magát észre, hogy fölfele tekinget, és Susanra gondol. Amikor megint arrafelé járt egy légikísérő az esti újsággal, megkérdezte tőle, nem tudja-e, hol dolgozik Susan. – Susan Gloverre gondol? – kérdezte az. – Szőke, göndör hajú, nemigen több húsznál – mondta Townsend. – Igen, ez ő. Elment tőlünk, a Moore áruházban kapott állást. Azt mondta, nem bírja a rendszertelen munkaidőt, arról nem beszélve, hogy úgy bánnak az emberrel, mintha buszsofőr lenne. Tudom, mit érzett. Townsend elmosolyodott. A Moore mindig is anyja kedvenc áruháza volt Adelaide-ben. Biztosra vette, hamar ki tudja deríteni, melyik osztályra került Susan. Másnap reggel, alighogy átnézte a postát Buntyval, s a titkárnő behúzta maga mögött az ajtót, tárcsázta az áruház számát. – Kapcsolja, kérem, Miss Glovert. – Melyik osztályon dolgozik? – Azt nem tudom – mondta Townsend. – Sürgős ügyről van szó? – Nem, személyes ügyben keresem. – A rokona?

– Nem – mondta Townsend meglepetten. – Akkor sajnálom, nem kapcsolhatom. Munkaidő alatt a dolgozók nem fogadhatnak személyes hívásokat. – Azzal kattant a telefon. Townsend letette a kagylót, fölkelt, s kiment Buntyhoz. – Elmegyek egy órára, Bunty, de lehet, hogy hosszabb időre. Születésnapi ajándékot kell vennem a mamának. Miss Bunting meglepődve nézett rá, tudta, hogy anyja születésnapjáig még négy hónap van hátra. De legalább nem neki kell figyelmeztetnie rá egy nappal előtte, mint Sir Grahamet, gondolta. Townsend kilépett az épületből, s mivel meleg volt, elküldte a sofőrjét, mondván, hogy amíg odaér a Moore-ba, vagy tíz-tizenkét háznyira, megnézi az útjába eső újságosokat is. Nem nagyon tetszett, amit rögtön az elsőnél látott a King William Street sarkán: alig múlt tíz óra, s már nem volt neki Gazette-ja. Följegyezte, hogy azonnal beszélni kell a terjesztési igazgatóval. A Rundle Street sarkán álló áruház masszív épülete felé menet azon gondolkodott, vajon mennyi idő alatt találja meg Susant. Keresztülment a forgóajtón, és föl-alá járkált a földszinti pultok között, melyek tele voltak parfümmel, kesztyűvel, ékszerrel. Nem látta a lányt. Fölment a mozgólépcsőn az első emeletre, s itt is megismételte a keresést: porcelán, ágynemű, konyhafölszerelés. Itt sem járt sikerrel. A második emeleten volt a férfiosztály, erről eszébe jutott, hogy szüksége van egy öltönyre. Ha Susan netán ott dolgozik, akkor azonnal megrendeli. De nem látott egyetlen női alkalmazottat sem. Amikor Townsend a mozgólépcsőre lépett, hogy még följebb menjen, ismerős lett neki egy jól öltözött férfi, aki előtte állt. A férfi visszafordult, meglátta Townsendot, és üdvözölte. – Hogy vagy? – Köszönöm, jól – felelte Townsend, s kétségbeesetten kutatott az emlékezetében. – Ed Scott vagyok – mondta a férfi, megoldva a problémát. – Néhány évvel alattad jártam a Szent András Internátusban, s még jól emlékszem a vezércikkeidre az iskolai magazinban. – Ez hízelgő – mondta Townsend. – Te mivel foglalkozol? – Én vagyok itt az igazgatóhelyettes. – Akkor jó sokra vitted – mondta Townsend, s körüljártatta a tekintetét az óriási áruházban. – Aligha – mondta Ed. – Az apám az igazgató. De hát ezt neked nemigen kell magyaráznom. Townsend kelletlen képet vágott. – Valami konkrétat keresel? – kérdezte Ed, mikor leszálltak a mozgólépcsőről. – Igen – mondta Townsend. – Ajándékot anyámnak. Ő már kiválasztotta, én csak elviszem. Nem emlékszem, melyik emeleten van, de megvan a hölgy neve, aki kiszolgálta. – Ha megmondod a nevet, megkeresem, melyik osztályon van. – Susan Glover – mondta Townsend, s igyekezett nem elpirulni. Ed félreállt, felhívott egy számot a belső telefonon, és megismételte a nevet. – Úgy látszik, a játékosztályon dolgozik – mondta. – Biztos, hogy jó nevet adtak meg? – Ó, hát persze – mondta Townsend. – A kirakós. – Kirakós? – Igen, anyám nem tud ellenállni a kirakójátékoknak. De senkinek sem szabad választani őhelyette, mert ha mi veszünk neki, akkor mindig kiderül, hogy már megvan. – Aha, értem – mondta Ed. – Menj vissza a mozgólépcsőn az alagsorba, s ott jobbra megtalálod a játékosztályt. – Townsend megköszönte a segítséget, az igazgatóhelyettes pedig továbbment a poggyász és szabadidő osztály irányába. Townsend lement az alagsorba, a játékosztályra, s nézelődött a pultok között, de nem látta Susant. Már arra gondolt, hogy talán szabadnapja van. Lassan körbejárt az osztályon, s úgy

döntött, nem kérdezi meg a meglehetősen szigorú tekintetű hölgytől, akinek bőséges kebelén „osztályvezető” felirat díszelgett, hogy ott dolgozik-e Susan Glover. Gondolta, másnap visszamegy, s épp indulni akart, mikor kinyílt egy ajtó az egyik pult mögött, megjelent Susan egy nagy Meccano-készlettel, és odament egy vásárlóhoz, aki a pultot támasztotta. Townsend földbe gyökerezett lábbal állt. A lány még elragadóbb volt, mint emlékezett rá. – Parancsol, uram? Townsend majdnem ugrott egyet; megfordult, és szembe találta magát a szigorú tekintetű matrónával. – Ó, nem, köszönöm – mondta idegesen. – Csak nézegetek… az unokaöcsémnek kellene valami ajándék. – A nő rámeredt, Townsend meg továbblépett, s kiválasztott egy olyan szögletet, ahonnét a matróna nem láthatja, ő viszont szemmel tudja tartani Susant. A vevő, akit a lány kiszolgált, elképesztően sokáig gondolkodott, megvegye-e a Meccanokészletet vagy sem. Susannak ki kellett bontania a csomagot, hogy bebizonyítsa, minden darabka benne van, ami a borítón látható. A vevő fogdosta a piros-sárga kockákat, s megpróbálta összeilleszteni őket, ám pár perccel később üres kézzel távozott. Townsend megvárta, amíg a buzgó osztályvezetőt leköti egy másik vevő, aztán odasétált a pulthoz. Susan fölnézett, és elmosolyodott. Ez azonban a fölismerés mosolya volt. – Mit parancsol, Mr. Townsend? – kérdezte. – Azt szeretném, ha ma este velem vacsorázna – mondta a férfi. – Vagy itt is tiltja a vállalati szabályzat? Susan mosolygott. – Igen, Mr. Townsend, de… Az osztályvezető megjelent Susan mellett, tekintete gyanakvóbb volt, mint valaha. – Legalább ezerdarabos legyen – mondta Townsend. – mamám olyan kirakóst akar, ami egy hétig is kitart. – Természetesen, uram – mondta Susan, s odavezette egy asztalhoz, melyen jó pár kirakójáték díszelgett. Townsend a kezébe vette s jó közelről vizsgálgatta őket, nem is nézett a lányra. – Pilligrini este nyolckor megfelel? – súgta oda neki, miközben közeledett az osztályvezető. – Nagyszerű. Még nem voltam ott, de mindig kíváncsi voltam rá – mondta a lány, s elvette tőle a Sydney kikötőjét ábrázoló kirakóst. Visszament a pulthoz, beütötte az árát, és belerakta a dobozt egy nagy, céges feliratú papírszatyorba. – Két shilling, tíz penny lesz, uram. Townsend fizetett, és még egyszer meg akarta erősíteni a találkát, de odalépett a szigorú tekintetű hölgy Susan mellé, és így szólt: – Remélem, tetszik majd az unokaöccsének a kirakó. Két pár tekintet fúródott a hátába, amikor kifele indult. Az irodába lépve Bunty kissé meglepődött a szatyor tartalma láttán. Harminckét évig dolgozott Sir Grahamnél, de egyszer sem fordult elő, hogy kirakójátékot vett volna a feleségének. Townsend nem vett tudomást a csodálkozó pillantásról, csak ennyit mondott: – Bunty, azonnal hívja ide a terjesztési igazgatót. A King William Street sarkán álló bódénál már tízkor elfogyott a Gazette. – S amikor Bunty elfordult, Townsend hozzátette: – Ja, és legyen szíves, foglaljon nekem egy kétszemélyes asztalt ma estére Pilligrininél. Amikor Susan belépett az étterembe, sok férfitekintet követte a sarokasztalig. Rózsaszínű kosztümöt viselt, melyben jól érvényesült karcsú alakja, s bár a szoknyája pár centivel eltakarta a térdét, Townsend még akkor is lefele bámult, amikor a lány odaért az asztalhoz. Leült vele szemben, a többi vendég tekintete pedig irigységet árult el. – Ez a nyavalyás mindent megkap, amit akar – mondta valaki szándékosan jól hallhatóan.

Mindketten fölnevettek, aztán Townsend pezsgőt töltött a lánynak. Csakhamar kiderült, milyen fölszabadultak egymás társaságában. Elmondták, mit műveltek az előző húsz évben, mintha csak két régi barát pótolná be az elmulasztottakat. Townsend elmagyarázta, miért kellett az utóbbi időben Sydneybe járnia, Susan pedig elmesélte, miért nem szereti a Moore játékosztályát. – Mindig olyan rémesen viselkedik az a nő? – kérdezte Townsend. – Maga még jó hangulatában kapta el. De miután elment, egész délután gúnyos célzásokat tett, hogy vajon a mamája, az unokaöccse vagy valaki más miatt jött-e be az áruházba. S amikor néhány percet késtem az ebédről jövet, közölte: „Miss Glover, százhúsz másodpercet késett. Egyszáz és húsz másodpercet a munkaidőből. Ha még egyszer előfordul, meggondolandó, ne vonjuk-e le a fizetéséből.” – Az utánzás szinte tökéletes volt, Townsend hahotába tört ki. – Mi a baja ennek a nőnek? – Azt hiszem, légikisasszony szeretett volna lenni. – Attól tartok, ahhoz hiányzik néhány nyilvánvaló adottság belőle – vélekedett Townsend. – No és maga, mi mindent művelt ma? – kérdezte Susan. – Még mindig megpróbál stewardesseket fölcsípni az Austair járatain? – Nem – mosolyodott el a férfi. – Az a múlt héten történt, és lebőgtem. Ma azzal vigasztaltam magam, hogy megpróbáltam kidolgozni, hogyan tudok 1,9 millió fontot fizetni a Sydney Chronicle-ért. – Egymillió-kilencszázezer fontot? – kérdezte Susan hitetlenkedve. – Akkor a legkevesebb, amit én tehetek, hogy állom a mai számlát. Amikor utoljára Sydney Chronicle-t vettem, még hat pennybe került. – Igen ám, de nekem az összes példány kell – mondta Townsend. Már a kávéscsészéket is leszedték, a konyhaszemélyzet hazament, de ők csak beszélgettek. Egy-két unott pincér támasztotta az oszlopot, s néha reménykedve rájuk pillantott. Végül Townsend épp akkor nézett egyikükre, amikor az elnyomott egy ásítást, erre aztán kérte a számlát, és jó nagy borravalót hagyott. Kiléptek az utcára, s Townsend megfogta a lány kezét. – Merre lakik? – Az egyik északi kerületben, de azt hiszem, az utolsó buszt már lekéstem. Taxit kell fognom. – Olyan szép este van, nincs kedve sétálni? – Szívesen – mondta Susan mosolyogva. Egy óra múlva érkeztek a lány ajtajához, és addig egyfolytában beszélgettek. Susan odafordult hozzá. – Köszönöm ezt a szép estét, Keith – mondta. – Új értelmet nyert a kifejezés, hogy „legyalogolni az evést”. – Ismételjük meg nemsokára – mondta Townsend. – Benne vagyok. – Mikor ér rá? – Mondanám, hogy holnap, de attól függ, hogy minden alkalommal gyalogolnom kell-e hazafelé. Mert ha igen, akkor vagy egy közeli vendéglőt ajánlok, vagy túracipőt húzok. – Azt nem – mondta Townsend. – ígérem, holnap kocsival hozom haza. De napközben Sydneybe kell mennem aláírni a szerződést, és nyolc előtt nemigen érek vissza. – Az tökéletes, legalább haza tudok jönni átöltözni. – Az Etoile megfelel? – Csak ha ünnepeinivalója lesz. – Azt megígérhetem, lesz mit ünnepelni. – Akkor hát viszlát az Etoile-ban kilenckor. – Susan odahajolt hozzá, s puszit adott neki. – Tudja, Keith, ilyenkor éjnek idején itt nemigen lehet taxit fogni – mondta aggodalmas arccal. – Attól tartok, gyalog kell visszamennie.

– De megéri – mondta Townsend, miközben Susan eltűnt a bejáratnál. Townsend mellé pedig odahúzott egy kocsi, kiugrott a sofőr, és kinyitotta neki az ajtót. – Hová, főnök? – Haza, Sam – mondta a sofőrjének. – De az állomás felé, mert be akarok szerezni egy példányt a hajnali kiadásból. Másnap reggel Townsend Sydneybe repült az első géppel az ügyvédje, Clive Jervis és a főkönyvelője, Trevor Meacham társaságában. – Még mindig nem vagyok boldog azzal a fölszámolási záradékkal – mondta Clive. – A fizetési határidőkre is ráférne egy kis igazítás, annyi szent – tette hozzá Trevor. – Mennyi időbe telik rendbe rakni ezeket a dolgokat? – érdezte Townsend. – Ma este vacsorameghívásom van Adelaide-ben, muszáj elérnem a délutáni járatot. – Két társa kétkedve nézett. Félelmeik megalapozottnak bizonyultak. A két cég ügyvédei egész délelőtt az apró betűs részleteket fésülgették, a két főkönyvelő pedig még több időt töltött a számok ellenőrzésével. Ebédszünetet sem tartottak. Délután három óra tájt Townsend már percenként pislogott az órájára. Hiába járkált föl-alá a szobában, s hiába adott egy szótagú válaszokat a hosszadalmas kérdésekre, a dokumentum végső formájában csak valamivel öt óra után állott készen aláírásra. Townsend megkönnyebbülve sóhajtott föl, mikor az ügyvédek végre fölálltak az asztaltól, és kinyújtóztatták végtagjaikat. Megint az órára pillantott, és biztosra vette, hogy eléri még a gépet, és időben Adelaide-be ér. Megköszönte tanácsadóinak a fáradságot, s kezet rázott a másik cég képviselőivel. Ekkor belépett a szobába Sir Somerset a főszerkesztővel meg a lapigazgatóval. – Hallom, végre megszületett a szerződés – mondta az öreg nyájas vigyorral. – Azt hiszem – felelte Townsend, s megpróbálta leplezni, mennyire szeretne már ajtón kívül lenni. Tudta, hiába hívná az áruházat, úgysem kapcsolnák Susant. – Hát akkor ünnepeljük meg, hogy kész a szerződés, igyunk egyet, mielőtt aláírjuk – mondta Sir Somerset. A harmadik whisky után Townsend fölvetette, talán ideje lenne megejteni a szerződés aláírását is. Nick Watson helyeselt, s figyelmeztette Sir Somersetet, hogy este még meg kell csinálni a lapot is. – Igaz, igaz – mondta a tulajdonos, és elővette a belső zsebéből a töltőtollat. – És mivel még hat hétig az enyém a Chronicle, nem engedhetjük meg, hogy essen a színvonal. Mellesleg, Keith, ugye velem vacsorázol? – Sajnos nem tehetem – felelte Townsend. – Már van egy meghívásom Adelaide-ben. Sir Somerset megpördült, hogy szembe kerüljön vele. – Ajánlom, hogy szép hölgyről legyen szó – mondta –, különben nem hagyom magam behúzni még egy üzletbe. – Megnyugtathatom, gyönyörű – mondta Townsend nevetve. – És ez még csak a második randevúnk. – Ez esetben nem tartalak föl – mondta Sir Somerset, és odament a tárgyalóasztalhoz, ahol kiteregették a szerződés két példányát. Megállt egy pillanatra, lenézett a lapokra, és mintha megingott volna. A két csapat kissé idegesnek látszott, Sir Somerset ügyvédje egyik lábáról a másikra állt. Az öregember odafordult Townsendhoz, és rákacsintott. – Meg kell mondanom, végül Duncan győzött meg, hogy téged válasszalak, ne Hackert – mondta. Lehajolt, s aláírta mindkét példányt, aztán átadta a tollat Townsendnak. Ő is odafirkantotta a nevét Sir Somerseté mellé. A két férfi ünnepélyesen kezet rázott.

– Most megint inni kell egyet – mondta Sir Somerset, és Townsendra kacsintott. – Te viszont rohanj, Keith, mi nekilátunk, megnézzük, mennyit tudunk elinni a haszonból. Meg kell mondanom, fiam, nagyon örülök, hogy a Chronicle Sir Graham Townsend fiáé lesz. Nick Watson előrelépett, és átfogta Townsend vállát, amikor az megfordult, hogy kifele indul. – Mint a Chronicle főszerkesztője, meg kell mondanom, örülök, hogy együtt dolgozhatunk. Remélem, hamarosan viszontlátunk Sydneyben. – Én is örülök, hogy együtt fogunk dolgozni – mondta Townsend. – Biztosra veszem, hogy összetalálkozunk olykor-olykor. – Megfordult, és kezet fogott Duncan Alexanderral. – Köszönöm – mondta. – Kvittek vagyunk. – Duncan kezet nyújtott, de Townsend már az ajtó fele rohant. A liftajtó másodpercekkel az orra előtt csukódott be. Végre elkapott egy taxit, a sofőr viszont nem volt hajlandó gyorsabban menni a megengedett sebességnél, akárhogyan könyörgött, ígérgetett, végül még üvöltözött is vele. Amikor megérkezett a reptérre, a DC4-es gép épp fölemelkedett a levegőbe, mit sem törődve azzal, hogy utolsó utasa ott rekedt lent egy taxiban. – Most az egyszer menetrend szerint indul – mondta a taxis vállrándítva. Amit viszont nem lehetett elmondani a következő járatról: egy óra múlva kellett volna indulnia, végül még negyven percet késett. Townsend megnézte az óráját, lassan odasétált egy telefonfülkéhez, és kikereste Susan adelaide-i számát a telefonkönyvből. A központos közölte vele, hogy a szám foglalt. Amikor pár perccel később ismét hívta, akkor meg nem vette föl a kagylót. Talán épp zuhanyozik. Townsend megpróbálta elképzelni a jelenetet, ahogy a hangszóróban bemondják: „Utolsó figyelmeztetés Adelaide-be tartó utasainknak a beszállásra.” Még egy hívással próbálkozott, s ekkor ismét foglalt volt Susan telefonja. Townsend káromkodott egyet, visszarakta a kagylót, s megállás nélkül rohant a gépig, épp fölcsusszant rá ajtózárás előtt. Az utazás alatt egyfolytában az ülés karfáján kopogott, de ettől sem ment gyorsabban a gép. Sam ott állt a kocsinál aggodalmas képpel, amikor gazdája kirontott a reptéri csarnokból. Minden sebességkorlátozásnak fittyet hányva hajtott be a városba, ám mire lerakta a gazdáját az Étoile előtt, a főpincér már az utolsó rendeléseket is fölvette. Townsend megpróbált magyarázkodni, de Susan szavak nélkül is értette. – Próbáltalak hívni a reptérről, de vagy foglalt voltál, vagy nem vetted föl – mondta a lánynak, s ekkor meglátta, hogy érintetlen előtte a teríték. – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem ettél semmit? – Nem, mert nem vagyok nagyon éhes – mondta Susan, és megfogta a férfi kezét. – De te nyilván majd éhen halsz, és fogadok, hogy még meg is akarod ünnepelni a diadalt. Szóval, mit szeretnél most a legjobban csinálni, ha választhatnál? Amikor másnap reggel Townsend az irodába ért, ott találta Buntyt az íróasztala mellett ácsorogva, egy papírlappal a kezében. Olyan benyomást keltett, hogy jó ideje várja. – Valami baj van? – kérdezte Townsend, s becsukta az ajtót. – Nem, csak azt hiszem, elfelejtette, hogy hó végén nyugdíjba megyek. – Dehogy felejtettem el – mondta Townsend, s leült az asztalához. – Csak azt hittem, hogy… – A vállalat működési szabályzata egészen pontosan előírja – mondta Bunty. – Azt mondja, hogy ha egy női alkalmazott betölti hatvanadik életévét… – Az nem lehet, Bunty, hogy maga hatvanéves! – …akkor annak a naptári hónapnak utolsó péntekjén éri el a nyugdíjazás idejét. – A szabályok arra valók, hogy megszegjük őket.

– De édesapja is azt mondta, hogy ezt a szabályt senki kedvéért sem szabad megszegni, és én egyetértek vele… – De Bunty, most éppenséggel nem érek rá utódot keresni, hiszen itt a nyakamban a Chronicle is, meg… – Számítottam erre – mondta a titkárnő rendíthetetlenül –, és megtaláltam az ideális utódot. – Milyen képesítései vannak? – kérdezte Townsend, készen rá, hogy azonnal alkalmatlannak nyilvánítsa az illetőt. – Az, hogy az unokahúgom – hangzott a válasz –, s ami még fontosabb: a család edinburgh-i ágából. Townsendnak nem jutott eszébe megfelelő válasz. – Nem bánom, adjon neki egy időpontot. – Szünetet tartott. – Valamikor a jövő hónapban. – Az unokahúgom itt ül az irodámban, és e pillanatban is látja magát – mondta Bunty. – Tudja, mennyire nincs időm – felelte Townsend, és a naptára üres oldalára nézett. Bunty nyilván gondoskodott róla, hogy aznap reggelre ne legyen más elfoglaltsága. Odaadta neki a papírt, melyet a kezében tartott. Townsend tanulmányozni kezdte Miss Younger életrajzát, ürügyet akart keresni, hogy ne kelljen fogadnia. Amikor a lap aljára ért, vonakodva így szólt: – Jó, jöjjön. Amikor Heather Younger a szobába lépett, Townsend fölállt, és megvárta, amíg leül az íróasztal elé. A magas, s életrajza szerint 28 éves lány jóval idősebbnek látszott a koránál. Zöld pulóver és gyapjúszoknya volt rajta. Barna harisnyája a jegyrendszert juttatta Townsend eszébe, a cipőjére pedig anyja bizonyára a „gyalogló” szót használta volna. Barna haját kontyba tűzte föl, melyből egyetlen hajszál sem önállósította magát. Townsend úgy érezte, mintha Miss Steadmant látná viszont, s benyomása csak erősödött, amikor Miss Younger tömör és lényegbevágó válaszokat adott a kérdéseire. A bemutatkozás tizenegy percig tartott. Következő hétfőn Miss Younger beállt dolgozni. Townsendnak még hat hétig kellett várnia, hogy a Chronicle hivatalos tulajdonosa lehessen. Ez idő alatt majdnem mindennap találkozott Susannal. Amikor a lány az iránt érdeklődött, miért marad Adelaide-ben, ha egyszer úgy érzi, a Chronicle-re kell szánnia idejét és energiáját, egyszerűen azt mondta neki: – Amíg a lap nem az enyém, nem tudok mit csinálni. És ha megtudják, mik a terveim velük, azonnal összetépnék a szerződést a hat hét lejárta előtt. Ha nincs Susan, véget nem érőnek érezte volna a hat hetet, pedig a lány sokszor ugratta azzal, hogy állandóan elkésik a randevúról. Végül aztán Townsend úgy oldotta meg a kérdést, hogy azt javasolta Susannak, költözzenek össze. A Chronicle hivatalos átvétele előtti utolsó vasárnap Susan-nal együtt Sydneybe repültek. Townsend megkérte a taxisofőrt, hogy a szállodába menet álljon meg a székház előtt. Karon fogta Susant, és átvezette az úton. A túloldali járdára érve megfordult, és fölnézett a Chronicle épületére. – Ma éjféltől kezdve az enyém – mondta olyan szenvedéllyel, melyet a lány még nem hallott tőle. – Én azt reméltem, éjféltől az enyém vagy – csúfolódott vele. A szállodába érve Susan meglepődve látta, hogy Bruce Kelly várja őket a hallban. Még jobban meglepődött, hogy Keith meghívja ebédre. Elkalandozott a figyelme, közben pedig Keith úgy tárgyalt a lappal kapcsolatos jövőbeli terveiről, mintha ő ott sem lenne. Furcsállta, hogy a Chronicle főszerkesztője miért nem volt hivatalos a megbeszélésre. Amikor Bruce végre elment, fölmentek a legfelső emeletre, és ki-ki a külön szobájába vonult. Keith az asztalhoz ült és különféle kimutatásokat nézett át, mikor Susan belibbent az összekötő ajtón és csatlakozott hozzá.

A Chronicle tulajdonosa másnap reggel pár perccel hat óra előtt kelt, és elindult a szállodából, Susan pedig még sokáig az igazak álmát aludta. Gyalog ment a Pitt Streetre, s útközben minden újságosnál megállt. Első benyomásai nem voltak olyan rosszak, mint a Gazette-tel, gondolta, amikor megérkezett a Chronicle székháza elé. Azért lesz mit javítani. Amikor besétált a hallba, szólt a biztonsági őrnek, hogy amint megérkezik a főszerkesztő meg a lapigazgató, azonnal küldje őket hozzá, valamint rögvest szerezzen egy lakatost. Ezúttal senki se kérdezte, mit keres, mikor bejárta az épületet. Townsend első ízben ült le Sir Somerset székébe, s belekezdett a Chronicle aznapi utolsó kiadásába. Lefirkantott néhány megjegyzést, s amikor befejezte a tüzetes olvasást, fölállt, és járkálni kezdett az irodában. Olykor megállt, és a kikötőt bámulta. Amikor a lakatos megérkezett, elmagyarázta neki, pontosan mit akar. – Mikor? – kérdezte a lakatos. – Azonnal – mondta Townsend. Visszament az íróasztalhoz, s kíváncsian várta, ki érkezik elsőnek. Újabb negyven percet kellett várnia, mire kopogtattak. Nick Watson, a Chronicle főszerkesztője lépett be, s Townsendot egy vastag dossziéba mélyedve találta. – Elnézést, Keith – kezdte. – Nem tudtam, hogy első nap ilyen korán jössz be. – Townsend fölnézett, miközben Watson hozzátette: – Ugye, nem lesz hosszú? Tízkor lapindító. – Nem veszel részt a lapindítón – mondta Townsend. – Bruce Kellyt kértem föl rá. – Hogyhogy? Én vagyok a főszerkesztő – mondta Nick. – Már nem – mondta Townsend. – Előléptetlek. – Előléptetsz? – Igen. A holnapi számban már be is jelentjük. Te leszel a Chronicle első tiszteletbeli főszerkesztője. – Az mit jelent? – Azt, hogy tiszteletem, és elmehetsz. – Elhallgatott, figyelte, ahogy Nick lassan fölfogja. – Ne aggódj, Nick. Nagyon szép címet kaptál, mellé meg egyévi teljes fizetett szabadságot. – De hiszen a fülem hallatára mondtad Sir Somersetnek, mennyire örülsz, hogy velem dolgozhatsz. – Tudom, Nick – mondta Townsend kissé elvörösödve. – Sajnálom, de… – Nem tudta befejezni a mondatot, mert kopogtak az ajtaján. Duncan Alexander lépett be. – Elnézést, hogy zavarlak, Keith – mondta –, de valaki kicserélte a zárat az irodám ajtaján.

EVENING CHRONICLE 1947. november 20. 15 Itt a nagy nap – a boldogságtól sugárzó Erzsébet hercegnő örök hűséget fogad a tengerészhercegnek Charlotte úgy döntött, nem megy el Arno Schultz 60. születésnapi partijára: még nem merte a német dadára hagyni Davidet. Mióta visszajött Lyonból, Dick figyelmesebben bánt vele, s olykor időben haza is keveredett elsőszülött gyermekének fürdetésére. Armstrong nem sokkal este hét óra után indult Schultzék-hoz. Csak iszik egyet Arno egészségére, mondta Charlotte-nak, aztán hazajön. Felesége csak elmosolyodott, s megígérte, hogy mire hazaér, készen várja a vacsora. Armstrong átrohant a város másik végébe. Remélte, ha odaér vacsora előtt, gyors koccintás után elszabadulhat. Talán még Max Sackville-lel is le tud zavarni egy-két pókerjátszmát, mielőtt hazamegy. Pár perccel nyolc előtt kopogtatott Schultzék ajtaján. Amint a házigazda bekísérte a zsúfolt nappaliba, belátta, ezek csak őrá vártak, hogy asztalhoz ülhessenek. Arno bemutatta a barátait, akik díszvendégként bántak Armstronggal. A házigazda a kezébe nyomott egy pohár fehérbort – Armstrong egy korty után megállapította, bizony nem a francia szektorból származik –, majd átvezette a kicsike ebédlőbe, s leültette egy férfi mellé, akit így mutatott be: „Legrégibb barátom és legnagyobb riválisom, Julius Hahn.” Armstrong hallotta már a nevet valahol, de nem tudta, hova tegye. Eleinte nemigen foglalkozott Hahnnal, az elébe rakott ételre koncentrált. A híg levesről nem tudta megállapítani, milyen állat húsából főzték. Hahn Londonról faggatta: hogyan mennek ott a dolgok. Armstrong rövidesen megállapította: német asztalszomszédja bizony sokkal többet tud a brit fővárosról, mint ő. – Remélem, hamarosan megszűnik a kiutazási tilalom – mondta Hahn. – Nagyon fontos lenne Angliába utaznom. – Nem hiszem, hogy a szövetségesek egyhamar belemennek – mondta Armstrong, közben Schultz felesége elvette előle a levesestányért, és nyúlpástétomot rakott le helyette. – Ez elszomorító – mondta Hahn. – Egyre nehezebben tudom nyomon követni londoni üzleti érdekeltségeimet. – Most kattant be a név Armstrongnak. Erre már lerakta a kést meg a villát a tányér mellé. Ez az a Hahn, akié a Der Berliner, az amerikai szektorban megjelenő, rivális lap. Meg még isten tudja, mi minden. – Már jó ideje szerettem volna találkozni magával – mondta Armstrong. Hahn meglepődött, hiszen Armstrong kapitány semmi érdeklődést nem tanúsított iránta addig. – Mennyi most a Berliner példányszáma? – tudakolta Armstrong, amit már úgyis tudott. Beszéltetni akarta Hahnt, hogy aztán föltehessen egy kérdést, melyre meg akarta tudni a választ. – Körülbelül 260 ezer – mondta Hahn. – És örömmel teszem hozzá, hogy frankfurti napilapunk is jóval 200 ezer fölött fogy el. – Hány lapja van összesen? – kérdezte Armstrong, mintegy mellesleg, s ismét a kezébe vette a kést meg a villát. – Csak ez a kettő. A háború előtt tizenhét volt, meg egy csomó tudományos folyóirat. De míg meg nem szűnnek a korlátozások, nem is reménykedhetem, hogy ismét annyi lesz.

– Én azt hittem, hogy a háború előtt zsidóknak… magam is az vagyok… nem engedték a laptulajdonosságot. – Hahn ismét meglepettnek látszott. – Ez igaz, Armstrong kapitány. Csakhogy én minden részvényemet eladtam a partneremnek, aki nem zsidó, ő pedig pár nappal az után, hogy a háború véget ért, visszaadta ugyanolyan árfolyamon, amelyen megkapta. – És mi a helyzet a folyóiratokkal? – kérdezte Armstrong a pástétomot csipegetve. – Lehet belőlük manapság nyereséget csinálni? – Ó, hogyne. Sőt hosszú távon talán még megbízhatóbb jövedelmi forrásnak is bizonyulnak, mint a napilapok. A háború előtt az én vállalatomé volt a német tudományos publikációk oroszlánrésze. De amint Hitler bevonult Lengyelországba, betiltották minden olyasminek a közlését, ami a Harmadik Birodalom ellenségei számára hasznosnak bizonyulhat. E pillanatban nyolc év kiadatlan kutatási eredményein ücsörgök, köztük van a háború alatt Németországban írt tudományos dolgozatok zöme. A kiadói szakma csinos összegeket fizetne érte, csak meg kellene találnom a megfelelő csatornát. – S mi akadálya, hogy most közölje őket? – kérdezte Armstrong. – Az, hogy a londoni kiadó, mellyel szerződésem volt, nem hajlandó többé terjeszteni a dolgaimat. A mennyezetről lógó villanyégő hirtelen kialudt, s picike torta került az asztal közepére. Egyetlen gyertya díszelgett a közepén. – Hogyhogy? – kérdezte Armstrong elszántan, mert nem akarta, hogy megszakadjon a beszélgetés, miközben Arno Schultz a társaság tapsának kíséretében elfújta a gyertyát. – Azért, sajnos, mert az elnök egyetlen fia elesett a dunkerque-i tengerparton – mondta Hahn, s közben a torta legnagyobb szelete Armstrong tányérjára került. – írtam neki nem is egyszer, kinyilvánítottam részvétemet, de még csak nem is válaszol. – Vannak még kiadók Angliában – mondta Armstrong, s bekapta a tortát. – Persze, csakhogy e pillanatban a szerződés nem teszi lehetővé, hogy máshoz forduljak. De már csak pár hónapot kell várnom, s már el is döntöttem, melyik londoni kiadó képviseli érdekeimet legjobban. – Csak nem? – mondta Armstrong, és letörölte szájáról a morzsákat. – Ha tud rá időt szakítani, Armstrong kapitány, kitüntetésnek venném, ha megmutathatnám a nyomdáimat. – Sajnos eléggé be vagyok fogva. – Ó, persze – mondta Hahn. – Tökéletesen értem. – De lehet, hogy beugrom, ha az amerikai szektorban járok legközelebb. – Szeretettel várom – mondta Hahn. Amint befejeződött a vacsora, Armstrong megköszönte az emlékezetes estét a házigazdának, s úgy időzítette távozását, hogy Julius Hahnnal együtt induljanak kifelé. – Remélem, hamarosan viszontlátom – mondta Hahn, amikor kiléptek az utcára. – Így lesz – mondta Armstrong, s kezet rázott Arno Schultz legjobb barátjával. Mire Dick hazaért, elmúlt éjfél, Charlotte már aludt. Levetkőzött, fölkapta magára a köpenyét, és föllopózott David szobájába. Ott állt egy ideig a kiságy mellett, nézte a fiát. – Birodalmat építek neked – suttogta. – Eljön a nap, amikor büszke leszel, hogy átveheted. Másnap reggel Armstrong beszámolt Oakshott ezredesnek, hogy részt vett Schultz születésnapi partiján, arról viszont hallgatott, hogy megismerkedett Julius Hahnnal. Oakshottnak csak annyi híre volt Dick számára, hogy Forsdyke őrmester odaszólt, szeretné, ha megint átlátogatna az orosz szektorba. Armstrong megígérte, hogy fölhívja Forsdyke-ot, azt viszont nem tette hozzá, hogy először az amerikai szektorba szándékozik ellátogatni. – Apropó, Dick, nem láttam azt a cikket, amit arról akart írni, hogyan bánunk a németekkel az internálótáborokban – szólt oda neki az ezredes.

– Nem bizony, uram, ugyanis ezek a nyavalyás németek nem hajlandók beszélni. Sajnos csak az időt pocsékoltam velük. – Nem lep meg – mondta Oakshott. – Megmondtam előre… – Bizony igaza is lett, uram. – Nem mintha örülnék neki – felelte az ezredes. – Még mindig hiszek benne, hogy fontos kiépítenünk velük a jó viszonyt, és visszaszerezni a bizalmukat. – Teljesen egyetértek, uram – mondta Armstrong. – És biztosíthatom, minden tőlem telhetőt megteszek ennek érdekében. – Tudom, Dick. No és hogy megy a Telegraf mostanában? – A lehető legjobban – válaszolta az. – Jövő hónaptól kezdve már vasárnap is megjelenünk, hét közben pedig egyfolytában döntögetjük a rekordokat. – Nagyszerű – mondta az ezredes. – Mellesleg épp most hallottam, hogy a jövő hónapban Glocester hercege valószínűleg hivatalos látogatást tesz Berlinben. Jó kis sztori lesz. – Akarja, hogy lehozzuk a Telegraf címoldalán? – kérdezte Armstrong. – Addig ne, amíg a biztonságiak áldásukat nem adják rá. De akkor aztán csinálhat majd belőle… hogyishívjákot… exkluzív hírt. – Milyen izgalmas – mondta Armstrong, s eszébe jutott, hogy az ezredes rajong a magas rangú látogatókért, különös tekintettel a királyi család tagjaira. Fölállt, indulni készen. – Ne felejtsen el jelentkezni Forsdyke-nál – szólt az ezredes utolsó intelme, aztán Armstrong tisztelgett, és visszavitette magát az irodába. Csakhogy Armstrongnak kisebb gondja is nagyobb volt, mint egy biztonsági őrnagy elvárása. Amint eltakarította a postát az asztaláról, szólt Sallynek, hogy a nap további részét az amerikai szektorban tölti. – Ha Forsdyke telefonál, kérjen tőle időpontot holnapra, amikor fölkereshetem – mondta a titkárnőnek. Mialatt Benson közlegény az amerikai szektor felé hajtott vele a városon át, Armstrong végiggondolta, mi kell ahhoz, hogy minden megrendezetlennek tűnjék föl. Szólt Bensonnak, hogy álljon meg a banknál. Kivett 100 fontot, s ezzel majdnem elfogyott az egész számlája. Jelképes összeget hagyott rajta, mivel brit katonatisztnél még mindig katonai bírósági eljárást vont maga után, ha többet vett föl, mint amennyi a számláján volt. Amikor az amerikai szektorba értek, Benson megállt vele egy másik banknál, s itt Armstrong dollárra váltotta a font sterlinget. Remélte, hogy 410 dollár elég csábító tét lesz Max Sackville számára, és beszáll az elgondolásba. Kényelmesen megebédelt az amerikai tiszti kantinban Maxszel, s Armstrong megígérte a kapitánynak, hogy este átmegy a szokásos pókerpartira. Visszaugrott a dzsipbe, és a Berliner szerkesztőségébe vitette magát. Julius Hahnt meglepte, milyen hamar viszontlátja Armstrong kapitányt, ám azonnal abbahagyott minden egyebet, és körbevezette a magas rangú vendéget az üzemben. Armstrong percek múlva fölfogta, mekkora birodalom fölött uralkodik Hahn, noha a német férfi lekicsinylően ismételgette: – Mi ez a régi időkhöz képest! Mire Armstrong bejárta az épületet, s látta többek közt a huszonegy nyomdagépet is az alagsorban, megvilágosodott előtte, hogy a Telegraf bizony elbújhat Hahn felszereltsége mellett, különösen hogy a házigazda megemlítette, Németország különböző vidékein, köztük Berlin orosz szektorában további hét, legalább ekkora nyomdája van. Armstrong végül pár perccel öt után indult vissza. Megköszönte a meghívást Juliusnak – attól fogva így szólította –, és ezt kérdezte: – Nincs kedve velem ebédelni valamikor? – Örömmel – mondta Hahn. – De nyilván tudja, Armstrong kapitány, hogy én nem tehetem be a lábamat a brit szektorba. – Akkor majd én jövök ide – felelte mosolyogva Armstrong. Hahn kikísérte a vendéget, s barátságosan kezet rázott vele az ajtónál. Armstrong be se szállt a kocsiba, átment az utca

túloldalára, s befordult egy mellékutcába. Megállt egy Joe's nevű bárnál – vajon hogy hívhatták a háború előtt, gondolta magában. Belépett, Benson pedig, aki pár méterrel utána gurult a dzsippel, leparkolt az épület előtt. Armstrong rendelt egy Coca-Colát, s leült egy sarokba. Megkönnyebbülve állapította meg, hogy senki sem ismeri meg, senki sem akar odaülni hozzá. A harmadik Cola után megnézte, ott van-e még a 410 dollár, ahova tette. Hosszú éjszaka előtt állt. – Hol a fenében van? – kérdezte Forsdyke. – Armstrong kapitánynak még ebéd előtt át kellett mennie az amerikai szektorba, uram – mondta Sally. – Valami sürgős elintéznivalója adódott azután, hogy Oakshott ezredessel beszélt. Indulás előtt azonban meghagyta, hogy kérjek öntől egy időpontot, ha telefonál. – Milyen figyelmes – mondta Forsdyke gúnyosan. – A brit szektorban is adódott valami sürgős elintéznivaló, és Armstrong kapitány lekötelezne, ha holnap reggel kilenckor megjelenne nálam. – Amint visszajön, átadom neki az üzenetet, Forsdyke őrnagy – mondta Sally. Azonnal összeköttetésbe lépett volna Dickkel, de fogalma sem volt, hol keresse. – Ötlapos zsuga, ahogy szoktuk? – kérdezte Max, s odalökött neki egy üveg sört meg egy nyitót a zöld posztós asztalon. – Nekem jó – mondta Armstrong, és nekiállt megkeverni. – Ma jó előérzeteim vannak, öregem – mondta Max. Levetette a kabátját, és a szék karfájára akasztotta. – Remélem, elég vesztegetnivalót hoztál magaddal. – Lassan kitöltötte a sört egy pohárba. – Épp eleget – mondta Armstrong. A sörbe épp csak belehörpölt; tudta, órákig könyörtelenül józannak kell maradnia. Amikor befejezte a keverést, Max emelt és rágyújtott. Eltelt egy óra, s Armstrong már 70 dollárt nyert. Az asztal túloldalán többször elhangzott a „mázlista” szó. A második órát már közel 500 dolláros előnnyel kezdte Armstrong. – Eddig szerencsés széria volt – mondta Max, s lepöccintette a negyedik sör kupakját is. – De hosszú még az éjszaka. Armstrong elmosolyodott és bólintott, aztán újabb kártyát lökött oda ellenfelének, s magának is kiosztott még egyet. Megnézte a lapjait: nála volt a pikk négyes meg a kilences. Letett az asztalra öt dollárt, és osztott még két lapot. Max is rátett öt dollárt, és a Dicktől kapott lap alá kukucskált. Megpróbálta elfojtani mosolyát, és újabb öt dollárral emelte Armstrong tétjét. Armstrong ötödik lapot is osztott magának, vizsgálgatta egy darabig, majd betett egy tízdollárost a kasszába. Max azonnal előhalászott egy bankjegyköteget a belső zsebéből, leválasztott róla egy tízdollárost, és az asztal közepére pottyantot-ta. Megnyalta a száját. – No lássuk csak, öregem – mondta. Armstrong felfordította a lapjait: két négyest kapott. Max arcán még szélesebbre terült a mosoly, s két tízest fedett föl. – Nekem te nem tudsz blöffölni – mondta az amerikai, és átkaparta a pénzt a térfelére. Mire eltelt a második óra, Max már nyerésre állt. – Én figyelmeztettelek, hogy hosszú az éjszaka – mondta. A pohártól már régen megszabadult, s egyenest az üvegből ivott. A harmadik óra során Max sorozatban megnyert három osztást, Dick pedig fölhozta Julius Hahn nevét a társalgásban. – Azt állítja, hogy ismer téged. – Hát persze – mondta Max. – Ő csinálja az újságot a szektorban. Nem mintha olvasnám. – A jelek szerint igen ügyesen csinálja – mondta Armstrong, s osztott. – Így van. De nekem köszönheti. – Armstrong egy tízdollárost rakott az asztal közepére, pedig nem volt ásznál nagyobb lapja. Max azonnal rátett még egy tízdollárost, és lapot kért.

– Hogyhogy neked? – kérdezte Armstrong, s a növekvő kupacba rakott húsz dollárt. Max gondolkodott, nézte a kártyáit, aztán a tétet. – Jól láttam, húsz dollárt tettél rá? – kérdezte. Armstrong bólintott, erre az amerikai is előhúzott a zsebéből húsz dollárt. – Nélkülem még a seggét se tudná kitörölni, hisz tőlem kapja a papírt – mondta Max, s elmélyülten tanulmányozta a lapjait. – Tőlem kapja havonta az engedélyt. Én szerzem a papírellátmányt. Én döntöm el, mennyi áramot kap. Tőlem függ, mikor van villany, mikor nincs. Ezt jól tudjátok, te is meg Arno Schultz is. Max fölpillantott, s meglepve látta, hogy Armstrong bankjegyköteget vesz elő. – Öreg, te blöffölsz – mondta Max. – Messziről bűzlik. – gondolkodott. – Mennyit raktál be? – Ötven dollárt – mondta Armstrong hanyagul. Max kotorászott a zsebében, előhalászott két tízdollárost meg hat ötöst, és óvatosan az asztalra helyezte. – Hát akkor ki vele, mid van – mondta aggodalmasan. Armstrong fölfedett egy pár hetest. Max hahotázni kezdett, és kipöccintett három bubit. – Tudtam. Nagy marha vagy. – Megint meghúzta az üveget. Nekiállt osztani, a vigyor nem hervadt le a képéről. – Nem is tudom, kit lenne könnyebb kikészíteni: téged vagy Hahnt – mondta, s már akadozott a nyelve. – Az ital beszél belőled, mi? – mondta Dick, s nagy figyelemmel tanulmányozta a lapjait. – Majd megmutatom, mi beszél belőlem – felelte Max. – Egy órán belül tönkreteszlek. – Nem magamra értettem – mondta Armstrong, s újabb ötdollárost pottyantott az asztal közepére. – Hahnra. Hosszú csend következett, mert Max megint alaposan meghúzta az üveget. Aztán a lapjaiba pillantott, és lerakta őket az asztalra lefordítva. Armstrong húzott egyet, s betett egy tízest a bankba. Max is kért lapot, s mikor belenézett, nyalogatni kezdte a száját. Megint előszedte a bankjegyköteget, és kivett egy tízest. – Nézzük csak, most mid van, haver – mondta Max magabiztosan, hisz két párja volt – két ász meg bubi. Armstrong bemutatott három ötöst. Max bosszús képet vágott, amikor látta, hogy elúszik a nyeresége. – Hajlandó lennél a nagy szájjártatás helyett igazi pénzt kockáztatni? – kérdezte. – Nem azt csinálom? – mondta Dick, és zsebre rakta a pénzt. – Nem erről beszélek, hanem Hahnról. Dick hallgatott. – Micsoda beszari alak vagy – mondta Max egy kis idő után. Dick visszarakta a paklit az asztalra, ellenfelére nézett, és kimérten így szólt: – Ezer dollárt teszek rá, hogy nem tudod Hahnt tönkretenni. Max lerakta az üveget, s úgy bámult rá, mint aki nem hisz a fülének. – Mennyi időt adsz rá? – Hat hetet. – Na nem, annyi nem elég. Ne feledd, úgy kell megoldanom, mintha semmi közöm se lenne hozzá. Legalább hat hónap kell rá. – Annyi időm nincs – mondta Armstrong. – Én bármikor becsukom neked a Telegrafot hat hét alatt, ha netán kedved lenne megfordítani a fogadást. – Csakhogy Hahn sokkal nagyobb vállalkozást futtat, mint Arno Schultz – mondta Max. – Ezzel tisztában vagyok. Úgyhogy adok neked három hónapot. – Akkor elvárom, hogy fogadóarányt is mondj. Armstrong megint csak úgy tett, mintha mérlegelné a javaslatot. Végül megszólalt: – Kettő az egyhez. – Három az egyhez, és áll a fogadás – mondta Max.

– Legyen – mondta Armstrong, s a két férfi áthajolt az asztal fölött és kezet rázott. Aztán az amerikai kapitány kissé imbolyogva fölállt, odament a szoba távolabbik falán lógó naptárhoz, melyet hiányos öltözetű hölgy fotója ékesített, és előrelapozott. Októbernél megállt, elővett egy tollat, hangosan számolt, és bekarikázta a tizenhetes számot: – Ez lesz a napja, mikor bekasszírozom az ezer dollárt – közölte. – Ne is álmodj róla – mondta Armstrong. – Találkoztam Hahnnal, s megállapíthatom, hogy nem lesz könnyű dolgod. – Te csak figyelj jól – mondta Max, s visszaült az asztalhoz. – Azt csinálom Hahnnal, amit a németek elmulasztottak. Max újra osztott. A következő egy óra folyamán Dick még többet visszanyert abból, amit az est első felében elveszített. Mikor valamivel éjfél előtt hazaindult, Max még mindig a száját nyalogatta. Másnap reggel a fürdőszobából kilépve Dick ott találta Charlotte-ot ébren az ágyban. – No és mikor keveredtél haza tegnap éjszaka? – kérdezte Charlotte hűvösen, miközben férje tiszta inget keresett a fiókban. – Éjféltájt – mondta Dick. – Lehet, hogy volt már egy is. Meg is vacsoráztam, hogy ne legyen vele gondod. – Csakhogy én azt szeretném, ha hazajönnél emberi időben, s akkor esetleg együtt költhetnénk el a vacsorát, amit minden este megcsinálok neked. – Már számtalanszor próbáltam megmagyarázni neked, hogy minden, amit csinálok, a saját, jól fölfogott érdekedben történik. – Én pedig kezdem azt hinni, fogalmad sincs, mi az én saját, jól fölfogott érdekem – mondta Charlotte. Dick kutatva nézett rá a tükörben, de egy szót sem szólt. – Amennyiben nem vagy képes rá, hogy elvigyél bennünket ebből a pokol bugyrából, talán itt az ideje, hogy hazamenjek Lyonba. – Nemsokára megjönnek a leszerelési papírok – mondta Dick, a nyakkendőcsomóját vizsgálgatva a tükörben. – Oakshott ezredes szerint maximum három hónapról van szó. – Még három hónap? – kérdezte Charlotte hitetlenkedve. – Valami adódott, ami nagyon fontos lehet a jövőnk szempontjából. – És persze szokás szerint nem áll módodban elmondani, mi az. – Így van. Szigorúan bizalmas. – Milyen praktikus – mondta Charlotte. – Valahányszor meg akarok beszélni valamit, ami az életünkre vonatkozik, mindig közlöd, hogy „adódott valami”. Ha meg a részletek érdekelnének, akkor mindig kiderül, hogy „szigorúan bizalmas”. – Ne légy igazságtalan. Ezek tényleg titkok. És semmit sem teszek, ami végső soron ne érted meg David érdekében történne. – Honnét tudod, mi az? Hisz sose vagy itt, amikor Davidet lefektetem, s mire fölébred, te már rég a hivatalban vagy. Alig lát téged mostanában, már azt se tudja jóformán, ki az apja: te, vagy a sofőr. – Vannak bizonyos kötelezettségeim – mondta Dick valamivel emeltebb hangon. – Igen, a családoddal szemben is – mondta Charlotte. – És mi fontosabb annál, mint hogy elvigyél bennünket erről az istenverte helyről, amilyen hamar csak tudsz? Dick fölvette a khaki katonakabátját, és szembefordult vele. – Ezen dolgozom. Nem könnyű ügy. Próbáld már megérteni. – Értem én, talán túl jól is értem. Egy csomó embernek ugyanis egyáltalán nem olyan nehéz ügy. És jól tudjuk a Telegrajből, ugyebár, hogy ma már Berlinből naponta legalább két vonat indul Franciaországba. Lehet, hogy az egyiket el kellene kapnom a fiammal. – Mit akarsz ezzel mondani? – kiabálta Dick, s feléje indult.

– Mindössze annyit, hogy megeshet, valamelyik este arra jössz haza, hogy nincs se feleséged, se fiad. Dick még egy lépést tett feléje, s fölemelte az öklét, ám Charlotte-nak a szeme se rebbent. A férfi megállt, s rámeredt. – Velem is úgy bánnál, mint mindenkivel, aki a kapitányi rang alatt marad, mi? – Csak azt tudnám, mért töröm magam miattatok – mondta Dick, s leeresztette az öklét. – Most kéne, hogy a legfőbb támaszom légy, most lenne rá a legnagyobb szükségem, de mikor megpróbálok tenni valamit értetek, csak panaszt hallok. – harlotte nem hátrált meg. – Menj vissza a családodhoz, ha akarsz, ostoba liba, és ne hidd, hogy utánad rohanok. – Kirobogott a hálószobából, fölkapta a kalapját meg a pálcáját, lerohant a lépcsőn, ki a bejárati ajtón. Benson ott várt rá a kocsiban járó motorral, hogy a hivatalba induljon vele. – Mit gondolsz, hol a fenébe kötsz ki, ha elhagysz engem? – kérdezte Armstrong, amikor beült. – Elnézést, uram, mit mondott? – kérdezte Benson. Armstrong a sofőrre nézett. – Reg, maga nős? – Nem, uram, Hitler még időben megmentett. – Hitler? – Igen, uram, három nappal az esküvőm előtt hívtak be. – És vár magára a menyasszonya? – Nem, uram. Hozzáment a legjobb pajtásomhoz. – És hiányzik magának? – Ó nem, csak a pajtásom. Armstrong elnevette magát, miközben megálltak az iroda előtt. Az első ember, aki szembejött vele, Sally volt. – Megkapta az üzenetemet? – kérdezte a titkárnő. Armstrong megtorpant. – Milyen üzenetet? – Tegnap kerestem a lakásán, és megkértem Charlotte-ot, mondja meg, hogy Forsdyke őrmester ma reggel kilenckor várja az irodájában. – Nyavalyás asszony – mondta Armstrong, s azonmód visszafordult a bejárat felé. – Mi van még mára? – kiabált vissza a lánynak. – Elég tiszta a naptár – válaszolta Sally, s utána igyekezett. – Csak este van egy vacsora Auchinleck tábornagy tiszteletére. Charlotte is meg van híva. Hétkor kell megjelenni a tiszti ebédlőben, vacsora fél nyolckor. Ott lesz minden fejes. A bejáratnál Armstrong visszaszólt: – Ne igen számítsanak rám ebéd előtt. – Benson gyorsan elnyomta a cigarettát, melyre épphogy rágyújtott, s megkérdezte: – Hová, uram? – Armstrong pedig beugrott melléje az ülésre. – Forsdyke őrmesterhez, kilencre ott kell lennem. – De uram… – kezdte Benson, s megnyomta az indítót. Aztán úgy döntött, mégsem közli a főnökével, hogy még egy Nuvolarinak is gondot okozna, hogyan jusson el tizenhét perc alatt a szektor másik végébe. Armstrong hatvan másodperccel a kiszabott időpont előtt szállt ki a kocsiból. Benson csak annak örült, hogy a katonai rendőrség nem eredt a nyomukba. – Jó reggelt, Armstrong – üdvözölte Forsdyke, mikor Dick belépett az irodájába. Tisztelgésre számított, de ez elmaradt. – Valami sürgős dolog adódott. Szükségünk van magára, át kell adnia egy csomagot a barátjának, Tulpanov őrmesternek. – Nem a barátom – felelte Armstrong kurtán. – Ne legyen ilyen érzékeny, öregem – mondta Forsdyke. – Mostanra már megtanulhatta volna, hogy aki nekem dolgozik, nem engedheti meg magának…

– Én nem magának dolgozom – förmedt rá Armstrong. Forsdyke ránézett a férfira, aki az asztal túloldalán állt. Szeme elszűkült, szája elkeskenyedett. – Armstrong kapitány, tisztában vagyok vele, milyen befolyással rendelkezik a brit szektorban, de szeretném emlékeztetni rá, akárkinek képzeli is magát, még mindig a felettese vagyok. S ami talán lényegesebb: nekem egyáltalán nem áll szándékomban a maga rémes kis szennylapjának címoldalán díszelegni. Úgyhogy ha egy mód van rá, eresszen ki valamennyit ebből a fölfuvalkodottságból, és törődjön azzal, ami a dolga. Hosszú csend következett. – Azt mondta, valami küldeményt kell kézbesítenem – préselte ki magából nagy nehezen Armstrong. – Igen, azt – felelte az őrnagy. Kihúzott egy fiókot, elővett belőle egy cipősdoboz nagyságú csomagot, s odaadta neki. – Tartsa kötelességének, hogy ezt Tulpanov őrnagy minél hamarabb megkapja. Armstrong átvette a csomagot, a bal karja alá kapta, aztán erőltetett tisztelgés után kimasírozott az őrnagy irodájából. – Az orosz szektorba – horkantott a sofőrnek, és visszabújt a dzsipbe. – Igenis, uram – mondta Benson, s örült, hogy ezúttal legalább pár slukkot tudott szívni a cigarettájából. Amikor már néhány perce az orosz szektorban haladtak, Armstrong megállította Bensont. – Itt várjon, s el ne mozduljon, míg nem jövök – mondta neki, aztán kiszállt, és elindult a Leninplatz felé. – Elnézést, uram – szólt utána Benson. Kiugrott a kocsiból, és utána szaladt. Armstrong mérgesen sarkon fordult. – Mégis mit képzel, mit csinál? – Erre nincs szüksége, uram? – kérdezte Benson, s nyújtotta feléje a barna papírba csomagolt pakkot. Armstrong kikapta a kezéből, és szó nélkül továbbment. Benson azon tűnődött, vajon nem nőhöz megy-e a főnök; igaz, a székesegyház órája akkor ütötte a tízet. Armstrong pár perccel később a Leninplatzra ért, de a kedélye mit sem csillapodott. Egyenest az épületbe vonult, fölszaladt a lépcsőn, át az előszobán, ahol a titkárnő ült, és berontott Tulpanov szobájába. – Elnézést, uram – kiabált utána a titkárnő, de már későn. Armstrong kinyitotta Tulpanov ajtaját, és beviharzott. Aztán mikor meglátta, kivel beszél az őrnagy, földbe gyökerezett a lába. – Elnézést, uram – hebegte, s gyorsan sarkon fordult, majd fellökte a titkárnőt. – Ne menjen el, Lubji, jöjjön csak be – mondta neki Tulpanov. Armstrong visszafordult, vigyázzba vágta magát, és ropogós tisztelgést vágott ki. Egyre jobban elvörösödött. – Marsall elvtárs, azt hiszem, nem ismeri még Armstrong kapitányt – mondta a KGB őrnagya. – Ő felelős a közkapcsolatokért a brit szektorban. Armstrong kezet fogott az orosz szektor parancsnokával, s még egyszer elnézést kért, amiért rájuk rontott, de most már oroszul. – Örülök, hogy találkozunk – mondta Zsukov marsall is az anyanyelvén. – Ha nem tévedek, ma este együtt leszünk egy vacsorán. Armstrong meglepett pillantást vetett rá. – Nem hinném, uram. – De igen – mondta Zsukov. – Ma reggel néztem végig a névsort. A felesége mellett lesz szerencsém ülni. Zavart szünet következett; Armstrong úgy döntött, nem kockáztat meg több véleményt.

– Köszönöm, hogy benézett, uram – mondta Tulpanov, hogy megtörje a csendet. – Sikerült eloszlatnia azt a kis félreértést. Tulpanov valamiféle tisztelgésfélét mutatott be, melyet Zsukov is viszonzott, aztán a marsall további szófecsérlés nélkül távozott. Amikor becsukódott az ajtó mögötte, Armstrong megkérdezte: – Maguknál a marsall jár vizitbe az őrnagyhoz? – Csak ha az őrnagy KGB-s – mondta Tulpanov mosolyogva. Szeme megállapodott a csomagon. – Látom, ajándékot hozott. – Fogalmam sincs, mi van benne – mondta Armstrong, s átadta neki. – Annyit tudok, hogy Forsdyke a lelkemre kötötte, azonnal hozzam el magának. Tulpanov elvette a csomagot, s mint mikor egy gyerek váratlan karácsonyi ajándékot kap, lassan kibontotta a madzagot. Leszedte róla a barna csomagolópapírt, s fölnyitotta a dobozt. Egy pár barna bakancs volt benne. Fölpróbálta. – Tökéletes – állapította meg a kifényesített cipőorrokra tekintve. – Lehet, hogy igaza van a maga Max barátjának, Forsdyke nagyképű gazember, arra viszont mindig számíthat az ember az angoloknál, hogy ellátják az élet finomabb dolgaival. – Szóval én csak egy küldönc vagyok? – kérdezte Armstrong. – A maguk testületében, Lubji, nincs ennél magasztosabb hivatás. – Megmondtam Forsdyke-nak, és magának is mondom… – kezdte Armstrong emelt hangon, aztán elharapta. – Látom, ma bal lábbal kelt föl – mondta a KGB-s őrnagy. – Armstrong csak állt ott előtte, majdnem reszketett a dühtől. – Nem, nem, folytassa csak, Lubji. Mondja el, kérem, mit mondott Forsdyke-nak. – Semmit – mondta Armstrong. – Semmit se mondtam. – Ezt örömmel hallom – mondta az őrnagy. – Még meg kell értenie, hogy én vagyok az egyetlen ember, akinek bármit elmondhat. – Miért veszi ilyen biztosra? – kérdezte Armstrong. – Azért, Lubji, mert maga eladta a lelkét az ördögnek, mint Faust. – Szünetet tartott. – Meg talán azért is, mert tudok valamicskét a tervéről, hogy Mr. Julius Hahnt… hogy is mondjam… talán ez a csodálatra méltó angol kifejezés fejezi ki a szándékát legjobban: szóval, hogy destabilizálja Hahnt. Armstrong egy pillanatig mintha tiltakozni akart volna, de az őrnagy fölhúzta egyik szemöldökét, és Armstrong nem szólt. – Be kellett volna avatnia a kis titkába elejétől kezdve, Lubji – folyatta Tulpanov. – Akkor mi is eljátszottuk volna a magunk szerepét. Kikapcsoltuk volna a villanyt, nem beszélve a papírellátmányról, amire szüksége van Hahnnak az orosz szektorbeli üzemeiben. Persze maga talán nem is tudta, hogy Hahn összes újságját alig kőhajításnyira nyomják innét, ahol most állunk. Ha megbízott volna bennünk, kedvezőbb fogadóarányt adunk a Sackville kapitánnyal kötött fogadására, hogyan kapja meg a kapitány az ezer dollárját… lényegesen kedvezőbbet. Armstrong még mindig hallgatott. – De maga tán épp ezt akarta. Három az egyhez, nem rossz arány ez, Lubji, feltéve, ha én vagyok az egyik a három közül. – De hogy a csudába tudta… – Már megint lebecsült bennünket, Lubji. De nyugodjon meg, mi még most is csak a maga jól felfogott érdekeit nézzük. – Tulpanov az ajtó felé indult. – S ha legközelebb találkozik Forsdyke őrnaggyal, mondja meg neki, hogy a cipő tökéletesen passzol. Látni való volt, hogy ez alkalommal Tulpanov nem marasztalja ebédre. Armstrong tisztelgett, kiment az irodából, és kelletlenül visszament a dzsiphez. – A Telegrafba – mondta halkan Bensonnak.

Az ellenőrző állomáson visszafele menet csak pár percig tartották föl, aztán beléphettek a brit szektorba. Amikor Armstrong a Telegraf nyomdaüzemébe ért, meglepődve látta, hogy a gépek még mindig megállás nélkül működnek. Egyenesen Arnóhoz ment, aki maga ellenőrzött minden egyes újságköteget. – Miért működnek még a nyomdagépek? – kérdezte Armstrong, s megpróbálta túlkiabálni a zajt. Arno az irodája felé bökött, s egyikük se szólt, míg be nem csukták az ajtót maguk mögött. – Nem hallotta? – kérdezte Arno, és hellyel kínálta Armstrongot. – Mit kellett volna hallanom? – Tegnap 350 ezer példány kelt el, és még többet is el tudtunk volna adni. – Háromszázötvenezer? És még több? Hogyhogy? – A Berliner már második napja nem jelenik meg. Ma reggel fölhívott Julius Hahn, és elmondta, hogy két napja kikapcsolták náluk az áramot. – Micsoda balszerencse – mondta Armstrong, s megpróbált együtt érző képet vágni. – S hogy tetézzék a bajt, elapadt a megszokott papírforrás is az orosz szektorban. Azt akarta tudni, nekünk is vannak-e ilyen gondjaink. – És mit mondott neki? – kérdezte Armstrong. – Azt, hogy amióta maga átvette a lapot, nem volt ilyen gondunk – válaszolta Arno. Armstrong elmosolyodott, s fölállt a székből. – Ha holnap se jelennek meg – mondta Arno, miközben Armstrong az ajtó felé tartott –, akkor nekünk már legalább 400 ezer példányt kell kinyomnunk. Armstrong behúzta maga mögött az ajtót, és megismételte: – Micsoda balszerencse!

SYDNEY MORNING HERALD 1957. január 30. 16 Dán tervező nyer – viták az operaház körül – Amióta hivatalosan is eljegyeztük egymást, alig látlak – mondta Susan. – Megpróbálok beindítani egy újságot Adelaide-ben, egy másikat meg Sydneyben – mondta Keith, és szembefordult a lánnyal. – Nem tudok egyszerre két helyen lenni. – Jó ideje egyszerre már egy helyen sem tudsz lenni – mondta Susan. – És ha megkaparintod azt a vasárnapi újságot is Perthben, ahogy ez az újságok szerint szándékodban áll, akkor még a hétvégeken sem foglak látni. Keith belátta, nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy elmesélje, sikerült nyélbe ütnie a boltot a Perth Sunday Monitor tulajdonosával. Kibújt az ágyból, s nem szólt egy szót sem. – Most meg hová mégy? – kérdezte Susan, mikor Keith eltűnt a fürdőszobában. – Munkareggelim van a városban – kiáltott ki Keith a csukott ajtó mögül. – Vasárnap reggel? – Ez volt az egyetlen alkalmas időpont. A pasas egyenesen emiatt jön ide Brisbane-ből. – De hiszen azt terveztük, hogy egész nap vitorlázunk. Vagy ezt is elfelejtetted? – Dehogy felejtettem – mondta Keith, amikor előbukkant a fürdőszobából. – Hisz épp ezért egyeztem bele a munkareggelibe. Te még el se készülsz, mire hazaérek. – Mint múlt vasárnap? – Az más volt – mondta Keith. – A Perth Monitor vasárnapi újság, és ha meg akarom venni, hogyan tudjam meg, milyen, ha nem vagyok ott, amikor készül? – Szóval már meg is vetted? Keith fölhúzta a nadrágját, és rajtakapott ábrázattal szembefordult vele. – Igen, de a jogi része még nem zárult le. A vezetés viszont első osztályú, úgyhogy nem kell sokszor Perthbe mennem miattuk. – És a stáb? – kérdezte Susan, miközben Keith belebújt a sportzakójába. – Ha az is olyan, mint a többi lapnál, amit megvettél, akkor az első hat hónapban egyfolytában a nyakukon leszel. – Nem, most nem olyan rossz a helyzet – mondta Keith. – ígérem. Te meg most ne foglalkozz mással, csak azzal, hogy amint megérkezem, indulni tudjunk. – Lehajolt a lányhoz, és megpuszilta. – Nem tart tovább egy óránál, legföljebb kettő. Becsukta a hálószoba ajtaját, mielőtt Susan meg tudott volna szólalni. Townsend beült a kocsiba, a sofőr pedig beindította a motort. – Mondja, Sam, nem veszekszik magával a felesége, hogy ilyen lehetetlen a munkaideje miattam? – Nem tudnám megállapítani. Az utóbbi időben ugyanis egyáltalán nem beszél velem. – Mióta házasok? – Tizenegy éve. Keith úgy döntött, nem faggatja tovább Samet a házasság intézménye felől. Miközben az autó a belváros felé suhant vele, megpróbálta kiverni Susant a fejéből, és az előtte álló megbeszélésre összpontosítani. Alan Rutledge-dzsel még sosem találkozott, de a sajtó világában mindenki ismerte a díjat nyert újságírót, aki bárkit az asztal alá ivott. Ha Townsend azt akarja, hogy a legutóbbi beszerzése sikeres legyen, olyasvalakire van szüksége, mint Rutledge. Sam befordult az Elizabeth utcába, s megállt a Town House Hotel bejáratánál. Townsend elmosolyodott, mikor meglátta, hogy az újságállványon a Sunday Chronicle került legfölülre,

s eszébe jutott a mai vezércikk. Az újság már nem először közli olvasóival, hogy itt az idő, hogy Mr. Menzies félreálljon, s átadja helyét egy fiatalabbnak, aki jobban megérzi, mire van szüksége Ausztráliának a modern világban. Ahogy a kocsi a járdaszegély mellé simult, Townsend megszólalt: – Körülbelül egy óra, maximum kettő. – Sam csak mosolygott magában, miközben főnöke kiugrott a kocsiból, és eltűnt a szálloda lengőajtaja mögött. Townsend szaporán átvágott a hallon, egyenest a reggelizőbe ment, s körülpillantott. Azonnal meglátta Alan Rutledge-t, ott ült az ablak mellett egyedül, cigarettázott és a Sunday Chronicle-t olvasta. Az újságíró fölállt, amikor Townsend elindult az asztala felé, s a két férfi meglehetősen mereven kezet rázott. Rutledge félrelökte a lapot, és mosolyogva így szólt: – Látom, még inkább bulvárlapot csinált a Chronicle-ből. Townsend a címoldalra pillantott: „Összeaszott fej Sydneyben a busz tetején”. – Ez a címoldal nem éppen Sir Somerset Kenwright világát tükrözi. – Hát nem – mondta Townsend. – Sőt az utolsó sem. Mi viszont százezerrel több példányt adunk el, mint amikor ő volt a tulajdonos, a profit pedig 17 százalékkal nőtt. – Fölnézett, a cirkáló pincérnőt kereste. – Én csak feketét kérek, meg tán egy kis pirítóst. – Remélem, nem azért hívott ide, hogy fölajánlja a Chronicle főszerkesztői székét – mondta Rutledge, s rágyújtott egy újabb Turf cigarettára. Townsend belenézett a hamutartóba, s megállapította, hogy Rutledge a negyedik cigarettát szívja, mióta oda ült az asztalhoz. – Nem – mondta Townsend. – Bruce Kelly a helyén van ott, a Chronicle-nél. Amit magának tartogatok, az sokkal testhezállóbb. – És mi lenne az? – kérdezte Rutledge. – Olyan újság, ami még nem is létezik – mondta Townsend –, csak a képzeletemben. A megvalósításához viszont maga kell. – És melyik várost szemelte ki? – kérdezte Rutledge. – A legtöbb helyen már túl sok az újság, ahol meg nem, ott a meglevők igazi monopóliumot alakítottak ki. Adelaide a legjobb példa. – Ezzel nem tudok vitatkozni – mondta Townsend, miközben a pincérnő kitöltötte neki a gőzölgő feketekávét. – Egyvalami viszont hiányzik ebben az országban, mégpedig egy országos napilap, ami minden ausztrál lapja lenne. Akarok egy lapot, aminek az a címe, hogy Continent, és Sydneytől Perthig mindenütt kapható. Azt akarom, hogy ez legyen az ausztrál Times, és mindenki úgy tekintsen rá, mint az ország első számú minőségi napilapjára. És most jön a lényeg: azt szeretném, ha maga lenne az első főszerkesztője. Alan mélyet szívott a cigarettából, s egy darabig nem szólt. – És hol lenne a központja? – Canberrában. A politikai fővárosból kell indulnia, ott hozzák meg az ország legfontosabb döntéseit. Legnagyobb feladatunk az, hogy megszerezzük rá a szakma legjobb embereit. S itt lesz magának nagy szerepe, mert nagyobb a valószínűsége, hogy jelentkeznek, ha tudják, hogy maga a főszerkesztő. – Maga szerint mennyi idő kell egy ilyen lap beindulásához? – kérdezte Rutledge, s elnyomta az ötödik csikket. – Remélem, hat hónap elég rá – felelte Townsend. – Mekkora példányszámra gondol? – firtatta Rutledge, s újra rágyújtott. – Első évben 200-250 ezerre, aztán fokozatosan fölhozzuk négyszázezerre. – Ha nem sikerül elérni ezt a számot, mennyi türelmi időt ad neki? – Két évet, maximum hármat. De abban a pillanatban, hogy nullszaldós, örökre megtartom. – És nekem mit kínál vele? – kérdezte Alan.

– Évi tízezer, a szokásos mellékesekkel együtt. – Rutledge arcán mosoly jelent meg, de hát Townsend nagyon jól tudta, hogy ez majdnem kétszer annyi, mint amit a mostani beosztásában kap. Mire Townsend minden kérdésre válaszolt, Rutledge meg kibontott egy újabb csomag cigarettát, akár korai ebédet is rendelhettek volna. Aztán Townsend fölállt, s kezet rázott, Rutledge pedig azt mondta, gondolkodik a dolgon, és egy héten belül választ ad. Darling Pointba visszafele menet Townsend azon gondolkodott, hogyan tudná vonzóvá tenni Susan számára a gondolatot, hogy hetente egyszer körbeutazza Sydneyt, Canberrát, Adelaide-et meg Pertht. Nem volt felőle kétsége, mi lesz a lány válasza. Sam pár perccel egy óra előtt állt meg a ház előtt. Keith megpillantotta Susant, aki az ösvényen jött feléje, egyik kezében nagy piknikkosár, a másikban teletömött strandszatyor. – Csukd be az ajtót – szólt oda Keithnek, s elment mellette, egyenesen a kocsi felé. Keith még oda sem ért az ajtóhoz, már csengett a telefon. Egy pillanatra habozott, aztán úgy döntött, akárki is az, megmondja neki, hogy jelentkezzen este. – Jó napot, Keith. Dan Hadley vagyok. – Jó napot, szenátor úr – felelte Keith. – Nagyon sietek. Kérem, hívjon vissza ma este. – Ha meghallja, miért hívom, nem fog annyira sietni – mondta a szenátor. – Hallgatom, Dan, de nagyon gyorsan be kell fejeznünk. – Most tettem le a kagylót, a postaügyi miniszterrel beszéltem az imént. Azt mondja, Bob Menzies hajlandó támogatni a beadványunkat egy új, önálló kereskedelmi rádióállomás ügyében. Azt is elpletykálta, hogy Hacker és Kenwright nem száll be a versenybe, nekik már megvan a saját rádiójuk. Magán a sor, ha megharcol érte, van esélye, hogy megszerzi. Keith leült a telefon melletti székbe, és végighallgatta a szenátor kampánytervét. Hadley jól tudta, hogy Townsend már kétszer is tett ajánlatot riválisainak, hogy átveszi a rádióállomásaikat, de nem járt sikerrel. Kikosarazták, mert Hacker még mindig dühös volt rá, hogy elszipkázta előle a Chronicle-t, ami pedig Kenwrightot illeti, nem volt beszélő viszonyban Townsenddal. Negyven perccel később Townsend letette a telefont, kirohant, s bevágta maga mögött az ajtót. A kocsinak már hűlt helye volt. Keith elkáromkodta magát, aztán visszament a házba. Most, hogy Susan nélküle ment el, úgy döntött, akár végre is hajthatná a szenátor első számú javaslatát. Fölvette a kagylót, s tárcsázott. A telefon egyenest a főszerkesztőnél csöngött. – Tessék – szólt bele egy hang, s ennyi elég is volt, hogy Townsend fölismerje. – Bruce, miről szól a holnapi vezércikk? – kérdezte, nem pocsékolva az időt köszönésre. – Arról, hogy Sydneynek nem új operaházra lenne szüksége, hanem egy új hídra – mondta Bruce. – Dobja ki – mondta Townsend. – Egy óra múlva ott lesz egy flekk. – Miről, Keith? – Azt mondom el olvasóinknak, milyen nagyszerűen végzi a dolgát Bob Menzies a miniszterelnöki székben, és milyen hülyeség lenne valami tapasztalatlan, zöldfülű hivatalnokot ültetni egy államférfi helyébe. A következő hat hónapot Townsend Canberrában töltötte. Sülve-főve együtt voltak Alan Rutledge-dzsel, az új lap beindításán munkálkodtak. Minden tovább tartott, mint hitték – az irodahelyiségek bérlésétől kezdve a legjobb személyzet alkalmazásáig és a legtapasztaltabb újságírók becserkészéséig. Townsendnak az okozta a legnagyobb gondot, mikor tud időt szakítani Susanra, hisz amikor nem Canberrában tartózkodott, akkor elkerülhetetlenül Perthben ügyködött. Alig egy hónapja indult meg a Continent, amikor a bankigazgató figyelmeztette Townsendot, hogy a készpénzforgalom egyoldalú: kifele tart. Susan pedig közölte vele, hogy még a hétvégeken is csak egy irányban közlekedik: távolodik.

Townsend a hírszerkesztőségben beszélgetett Alan Rutledge-dzsel, amikor csöngött a telefon. A főszerkesztő a kagylót lefogva figyelmeztette: – Susan van a vonalban. – Te jó ég, elfelejtettem. Születésnapja van, és a nővéréhez vagyunk hivatalosak ebédre Sydneyben. Mondd neki, hogy a reptéren vagyok. Bármit mondj, csak el ne áruld neki, hogy még itt vagyok. – Hello, Susan – szólt bele a telefonba Alan. – Most mondják, hogy Keith a reptérre indult, úgyhogy szerintem útban van Sydney felé. – Figyelmesen hallgatta a lány válaszát. – Igen… Jó… Rendben… Megmondom. – Lerakta a kagylót. – Azt mondja, ha azonnal indulsz a reptérre, még eléred a 8.25-öst. Townsend köszönés nélkül otthagyta Alant, beugrott egy újságosfurgonba, s kiment a reptérre – ott töltötte az előző éjszaka nagy részét is. Egyvalamit nem vett számításba, mikor Canberrát választotta az újság szerkesztősége számára: hetente több alkalommal képtelenek fölszállni a repülőgépek a köd miatt. Az elmúlt négy hétben úgy érezte, fél életét azzal tölti, hogy időjárási előrejelzéseket böngész, a másik felében meg a kifutókon ácsorog, s nagyvonalú készpénzajánlatokkal ösztökéli a vonakodó pilótákat, akik rövid időn belül a világ legdrágább újságkihordói lettek. A Continentről szóló első jelentésekkel meg volt elégedve; a példányszám hamarosan elérte a 200 ezret. De az országos napilap újdonsága csakhamar megkopott, a példányszám pedig makacsul kúszott lefele. Alan Rutledge olyan lapot szerkesztett, amilyet Townsend kért, a Continent viszont nem bizonyult nélkülözhetetlen lapnak az ausztrálok szemében. Behajtott a reptéri parkolóba, aznap már másodszor. Most viszont sütött a nap, s a köd fölszállt. A sydneyi gép menetrend szerint indult, bár nem a 8.25-ös volt. A légikisasszony egy Continentet kínált neki, ugyanis minden fővárosból induló járaton kaptak az utasok egy ingyenpéldányt. Csak így tudták 200 ezer körül tartani a példányszámot, ami a hirdetőket is kielégítette. Keith nézegette az újságot, melynek apja annyira örült volna. Ez az az ausztrál lap, mely leginkább hasonlít a nagy hírű brit minőségi laphoz, a Timeshoz. Egyebek közt abban is, hogy szaporán viszi a pénzt. Townsend ráébredt, ha valaha is nyereségessé akarja tenni, lejjebb kell szállítania a színvonalat. Azon tűnődött, vajon Alan Rutledge meddig marad meg a főszerkesztői székben, ha megtudja, mit forral. Townsend forgatta a lapot, mígnem ráesett tekintete a „Közelgő események” rovatra. Hat nap múlva esedékes házasságkötését Susannal „az év esküvője” elnevezéssel illették. Mindenki ott lesz, aki számít, jósolta a lap, leszámítva a miniszterelnököt meg Sir Somerset Kenwrightot. Ez lesz a nap, melyet Keithnek reggeltől estig Sydneyben kell töltenie, hisz nem akar elkésni saját esküvőjéről. Aztán az utolsó oldalt nézte meg, kíváncsi volt a rádióműsorra. Krikettben Victoria az ÚjDél-Walesszel játszik, de egyik állomás sem közvetíti a meccset, úgyhogy nem tudja követni. Hónapokig tartott a huzakodás, olyan befektetéseket eszközölt, melyekben nem hisz, és olyan politikusokat támogatott, akiket megvet, s mindezek után sem kapta meg az új frekvencia koncesszióját. Ott ült a karzaton a parlamentben, amikor a postaügyi miniszter bejelentette, hogy a koncessziót a Szabadelvű Párt egy régi támogatója kapja. Utána este Hadley szenátor elmesélte Townsendnak, hogy maga a miniszterelnök akadályozta meg az ő kérelmét. Ha a Continent példányszámcsökkenésére gondol, a frekvenciapályázattal elpocsékolt pénzre, meg arra, hogy anyja és Susan állandóan fölpanaszolja, hogy alig látja – nos, ez az év nem az ő éve lesz. Amikor a repülőgép lassan megállt a Kingsford-Smith reptér épülete előtt, Townsend leviharzott a lépcsőn, végigfutott a betonon, a reptéri várón, ki az épület elé. Ott várta Sam a kocsi mellett.

– Hát ez mi? – kérdezte Townsend a hátsó ülésen fekvő, szépen becsomagolt, nagy dobozra mutatva. – Születésnapi ajándék Susannak. Heather úgy gondolta, a főnök biztosan nem talál neki megfelelő ajándékot Canberrában. – A jóisten áldja meg érte – mondta Townsend. Heather még csak négy hónapja dolgozott nála, ám máris Bunty méltó utódjának bizonyult. – Mennyi idő alatt érünk be? – kérdezte Townsend aggódva, s órájára pillantott. – Ha a forgalom ilyen csekély marad, akkor nem kell több húsz percnél. – Townsend megpróbált lazítani, de minduntalan eszébe jutott, mennyi munka vár még rá az esküvő előtt. Kezdte megbánni, hogy beleegyezett a kéthetes nászútba. Amikor a kocsi megállt Sydney déli kerületében a kis házacska előtt, Sam hátranyúlt, és főnöke kezébe nyomta az ajándékot. Townsend elmosolyodott, kiugrott az autóból, és végigsietett a kerti úton. Susan nyitott ajtót, mielőtt még Keith csöngetni tudott volna. A lány épp meg akarta pirongatni, de Keith hosszan megcsókolta, és átadta neki az ajándékot. Susan mosolygott, s gyorsan az ebédlőbe vezette, ahova épp betolták a születésnapi tortát. – Mi van benne? – kérdezte, s megrázogatta az ajándékot, mint egy gyerek. Townsend az utolsó pillanatban harapta el, hogy „fogalmam sincs”, és kinyögte: – Nem mondom meg, de azt hiszem, tetszeni fog, amit választottam. – Majdnem megkockáztatta, hogy „a színe”. Megpuszilta Susant, s leült az üres székre Susan nővére és anyja közé. Valamennyien figyelték, ahogy Susan kibontja az ajándékot. Keith ugyanolyan várakozással nézte, mint bárki más. Susan fölemelte a doboz tetejét, s ekkor előbukkant a földig érő, tört halványkék, finom gyapjúkabát, melyet jó egy hónapja pillantott meg a Farmers áruházban. Esküdni mert volna rá, hogy Keith akkor nem is volt vele. – Honnét tudtad, hogy ez a kedvenc színem? – kérdezte. Keithnek fogalma se volt, de sejtelmesen mosolygott, és figyelmét a születésnapi tortára fordította, melynek egy szeletét elébe tették. Az ebéd további része az esküvő részletes megbeszélésével telt. Susan megint figyelmeztette, nehogy Bruce Kelly felköszöntője a fogadáson ugyanolyan stílusú legyen, mint a lap vezércikkei. Ebéd után Susan segített az anyjának meg a nővérének leszedni az asztalt, a férfiak meg letelepedtek a nappaliban a rádió köré. Keith meglepődve hallotta, hogy közvetítik a krikettmérkőzést. – Melyik állomást hallgatjátok? – kérdezte Susan apját. – A 2WW-t Wollongongból. – De hiszen a 2WW-t nem is lehet fogni Sydneyben. – De, a déli kerületekben bejön – felelte a papa. – Wollongong álmos kis porfészek, nem? – kérdezte Keith. – Gyerekkoromban volt benne egy utca, két szénbánya meg egy szálloda. Az utolsó tíz évben viszont megduplázódott a lakossága. Keith hallgatta a közvetítést, de a gondolatai már Wollongongban jártak. Amint úgy érezte, megteheti, kiment a konyhába, ahol a nők az asztal körül tárgyalták tovább az esküvőt. – Saját kocsival jöttél, Susan? – kérdezte. – Igen, még tegnap, és itt aludtam. – Remek. Akkor most hazavitetem magam Sammel. Kicsit bűnösnek érzem magam, hogy olyan sokáig itt tartom. Viszlát, úgy egy óra múlva? – Megpuszilta Susant, azzal sarkon fordult és kiment. Már majdnem kiért a ház elé, amikor Susannak eszébe jutott, hogy hiszen Samet már órákkal azelőtt elküldhette volna, ők meg visszamehettek volna a saját kocsiján. – Vissza Darling Pointba, főnök? – Nem – mondta Keith. – Wollongongba.

Sam megfordult az autóval, s az út végén balra kanyarodva beállt a Sydneyből kifele tartó délutáni forgalomba a Princes Highwayen. Keith arra gondolt, ha azt mondja Samnek, hogy hajtson Kínába vagy Kukutyinba, akkor se rebben a szeme se. Gyanította, hogy csak az idejét fecsérli, s pillanatokkal később álomba merült. Amikor elhaladtak egy „Üdvözöljük Wollongongban” tábla mellett, Sam élesen vette a következő kanyart, arra mindig fölébredt a főnöke. – Megyünk valahova konkrétan? – kérdezte. – Vagy szénbányát akar vásárolni? – Nem, tulajdonképp egy rádióállomást – mondta Keith. – Akkor szerintem nem lehet messze attól a nagy antennától, ami ott mered ki a földből – mondta Sam. – Lefogadom, hogy tájékozódási versenyt nyert a kiscserkészeknél. Pár perc múlva Sam kitette egy épület előtt, melynek vaslemezes tetején kifakult fehér betűkkel díszelgett a „2WW” felirat. Townsend fölszaladt a lépcsőn, bement, és megállt egy picike íróasztal előtt. Az ifjú recepciós hölgy abbahagyta a kötést, és fölnézett. – Parancsoljon, miben segíthetek? – kérdezte. – Abban, hogy megmondja, kié ez az állomás – felelte Townsend. – A nagybátyámé. – És ki a maga nagybátyja? – Úgy hívják, Ben Ampthill. – A lány rápillantott. – Maga nem idevalósi, ugye? – Nem bizony – vallotta be Townsend. – Gondoltam, mert még nem láttam magát. – És tudja, hol lakik? – Kicsoda? – A nagybátyja. – Hát persze hogy tudom. – És megmondaná nekem? – kérdezte Townsend, igyekezve, hogy ne hangozzék túl követelőzőnek. – Meg hát. Woononában, a hegyoldalban, egy nagy házban a város szélén. El se lehet téveszteni. Townsend kiszaladt az épületből, beugrott a kocsiba, és továbbította Samnek az útbaigazítást. Az ifjú titkárnő egyvalamiben nem tévedett: a hegyoldalba telepített nagy, fehér házat már messziről meg lehetett ismerni. Sam lefordult a főútról, lelassított a kovácsoltvas kertkapunál, majd kényelmesen a ház elé hajtott. Csinos kis oszlopos előcsarnoknál álltak meg. Townsend megverte az ajtót a nagy, fekete kopogtatóval, és türelmesen várt, közben készítgette a mondatait: Ne haragudjon, hogy vasárnap délután zavarom, de ha lehet, szeretnék egy szót váltani Mr. Ampthillel. Középkorú hölgy nyitott ajtót, csinos, virágmintás ruhát viselt, s úgy nézett ki, mintha egyenesen őt várta volna. – Mrs. Ampthill? – Igen. Parancsoljon. – A nevem Keith Townsend. Ne haragudjon, hogy vasárnap délután zavarom, de ha lehet, szeretnék egy szót váltani a férjével. – Az unokahúgomnak igaza van – mondta Mrs. Ampthill. – Maga nem idevalósi, különben tudná, hogy Ben hétfőtől péntekig mindig a bányairodában van, szombaton golfozik, vasárnap délelőtt templomba megy, délután meg a rádióba, és meghallgatja a krikettközvetítést. Azt hiszem, emiatt vette meg az egész állomást. Townsend elmosolyodott a kapott alapos tájékoztatás hallatán, és így szólt: – Köszönöm a segítségét, Mrs. Ampthill. Sajnálom, hogy megzavartam.

– Semmi baj – felelte az asszony, és nézte, hogyan szalad vissza Keith a kocsihoz. – Vissza a rádióhoz – mondta Townsend, s nem szívesen vallotta volna be Samnek a tévedését. Townsend másodszor is odament a recepcióhoz, s azonnal megkérdezte: – Miért nem mondta, hogy a nagybátyja bent van? – Mert nem kérdezte – válaszolt az ifjú hölgy. Nem zavartatta magát, föl se nézett a kötésből. – Akkor hát pontosan hol van? – kérdezte Townsend kimérten. – Az irodájában. – És hol az iroda? – A harmadik emeleten. – Ebben az épületben? – Hát persze – mondta a lány, s úgy nézett rá, mint aki idiótával áll szemben. Liftnek nyoma se volt, így Townsend fölszaladt a lépcsőn a harmadik emeletre. Jobbrabalra tekingetett a folyosón, fogalma se volt, merre lehet Mr. Ampthill irodája. Jó pár ajtón bekopogott, mígnem az egyik mögül dörgő hangon kiszólt valaki: – Szabad! Townsend belépett, és egy elhízott, kopaszodó férfival találta magát szemben, aki melegítőfelsőben ült, s lábát fölrakta az íróasztalra. Annak a mérkőzésnek az utolsó perceit hallgatta, amit Townsend is elkezdett kora délután. Megfordult, vetett egy pillantást Townsendra, és így szólt: – Foglaljon helyet, Mr. Townsend. De most ne beszéljen, mert már csak egyetlen tizenegyes futás hiányzik, és győzünk. – Én is az Új-Dél-Walesnek szurkolok – mondta Townsend. Ben Ampthill elmosolyodott, mert a következő labdát kiütötték a vonalon túlra. Nem nézett Townsendra, úgy nyújtott oda neki egy üveg sört meg egy nyitót. – Még egy-két dobás, aztán a magáé vagyok – mondta. Egyikük sem szólt, míg az utolsó hét futást nem értékesítették. Akkor Mr. Ampthill előrehajolt, beleöklözött a levegőbe, és így szólt: – Na, ezzel miénk a Sheffield Shield. – Lerakta a lábát az asztalról, megfordult, kinyújtotta a kezét, és bemutatkozott: – Ben Ampthill. – Keith Townsend. Ampthill bólintott. – Tudom, kicsoda maga. A feleségem ideszólt, hogy kint járt a háznál. Azt hitte, valamiféle ügynök ebben a divatos öltönyben, nyakkendősen, így vasárnap délután. Townsend megpróbálta megőrizni komolyságát. – Nem, Mr. Ampthill, nem vagyok az… – Hívjon csak Bennek, mint mindenki. – Nem, Ben, én nem eladni akarok, hanem venni. – És mit akar megvenni, fiatalember? – A rádióállomását. – Az nem eladó, Keith. Hacsak nem akar mellé egy helyi újságot, egy kategória nélküli szállodát, meg egy-két szénbányát is. Mivelhogy mind egy vállalathoz tartozik. – És kié a vállalat? – kérdezte Townsend. – Nincs kizárva, hogy a részvényesek meggondolnák… – Csak két részvényes van, Pearl meg én – magyarázta Ben. – Úgyhogy ha én el akarnám is adni, őt még meg kell győzni. – De hát, ha a magáé a vállalat – Townsend habozott egy kicsit – a feleségével együtt, akkor módjában áll eladni nekem a rádiót.

– Az biztos – mondta Ben. – Csak nem akarom. És ha magának az állomás kell, akkor meg kell vennie mindent melléje. Jó pár további sör és vagy egyórás alkudozás után Townsend arra a következtetésre jutott, hogy Ben unokahúgába nem sok szorult a családnak ebből az ágából. Amikor Townsend végül előbukkant Ben irodájából, már koromsötét volt, s a recepciós hölgy is hazament. Bezuhant a kocsiba, s azt mondta Samnek, hogy vigye vissza Ampthillék házába. – Mellesleg igaza volt a szénbányával kapcsolatban – mondta neki, amikor a kocsi ismét megfordult. – Kettő darabnak a büszke tulajdonosa lettem, továbbá enyém a helyi lap, a szálloda és a legfontosabb: a rádióállomás. De nem lehet szentesíteni az ügyletet, amíg nem vacsorázom a másik részvénytulajdonossal, s meg nem győzöm, hogy belemenjen az üzletbe. Townsend másnap hajnali egy órakor lopózott be a házba, s nem lepte meg, hogy Susan az igazak álmát alussza. Csendben betette a hálószoba ajtaját, lement a földszintre a dolgozószobába, leült az íróasztalhoz, és jegyezgetni kezdett. Rövidesen már azon gondolkodott, melyik az a legkorábbi időpont, amikor felhívhatja az ügyvédjét. Úgy döntött, hat óra harmincöt perc megfelel. A fennmaradó időben lezuhanyozott, tiszta ruhát vett föl, összecsomagolt, reggelit készített magának, és elolvasta a sydneyi lapok első kiadását – ezeket ötkor mindig kézbesítették neki. Fél hét után öt perccel visszament a dolgozószobába, és tárcsázta az ügyvédje otthoni számát. Álmos hang szólt bele a telefonba. – Jó reggelt, Clive. Gondoltam, elmondom magának, hogy vettem egy szénbányát. Pontosabban kettőt. – Mi a csudának, Keith? – mondta a hang, most már éberebb hatást keltve. Újabb negyven percig tartott, míg Keith elmagyarázta, mivel töltötte az előző délutánt, és mit miért vett. Clive egyfolytában jegyzetelt; mindig készített írószerszámot az ágyához, épp azon esetekre, ha Townsend telefonál. – Első benyomásom az, hogy Mr. Ampthill nem járt rosszul – mondta Clive, mikor ügyfele végül elhallgatott. – Semmi kétség – mondta Townsend. – És ha akart volna, akkor az asztal alá ihatott volna. – Jó, akkor jelentkezem a délelőtt folyamán, s megbeszélünk egy időpontot, hogy minden apró részletet helyre tegyünk a szerződésben. – Az nem megy – mondta Townsend. – El kell kapnom az első járatot New Yorkba, ha nem akarok dolgavégezetlen visszajönni. Magának kell minden részletet tisztáznia Ben Ampthillel. Nem az a fajta fickó, aki visszavonja a szavát. – Akkor is szükségem van a maga instrukcióira. – Az imént kapta meg őket – mondta Townsend. – Úgyhogy mire visszajövök, a szerződés legyen kész. – Meddig lesz távol? – kérdezte Clive. – Négy napig, maximum öt. – És össze tudja szedni négy nap alatt, amire szüksége van? – Ha nem, akkor bányásznak állok. Townsend lerakta a telefont, visszament a hálószobába, és fölvette a bőröndöt. Úgy döntött, nem ébreszti föl Susant: ilyen hamarjában eldöntött New York-i úttal kapcsolatban túl sokat kéne magyarázkodnia. Firkantott neki pár sort, és otthagyta az előszobában egy asztalkán. Amikor a följáró végén meglátta Samet, bizony eszébe jutott, a sofőr sem alhatott sokat az éjszaka. A reptéren annyit mondott neki, hogy valamikor pénteken érkezik vissza. – Ne feledje, főnök, szombaton lesz az esküvője. – Azt még én sem tudnám elfeledni – mondta Townsend. – Ne aggódjon, legalább huszonnégy órával előtte itt leszek.

Amint a gépen bekattintotta a biztonsági övet, elaludt. Órákkal később ébredt föl, és fogalma se volt, hová tart s mi célból. Aztán minden visszajött. Napokat töltött New Yorkban a rádiós stábjával egy korábbi vásárlási szándék alkalmából, aztán még abban az évben háromszor ment vissza, különböző amerikai állomásokkal és ügynökségekkel kötött egyezségeket, melyekből azonnal műsorok lettek volna, ha megkapja az új koncessziót. Most le akarta aratni ennek a kemény munkának a gyümölcsét. Egy sárga taxi bevitte a reptérről a Pierre-be. Noha a kocsinak mind a négy ablaka le volt húzva, Townsendnak le kellett vetnie a nyakkendőjét és kigombolni a gallérját, mielőtt a hotelba értek. A portás úgy üdvözölte, mintha abban az évben már ötvenszer járt volna New Yorkban, és utasította az egyik boyt, hogy kísérje föl Mr. Townsendot „a szokott szobába”. Újabb zuhanyozás és átöltözés következett, kései reggelivel és jó néhány telefonnal, aztán Townsend elkezdte körútját a városban, ügynökségtől ügynökségig, egyik rádióállomástól a másikig, stúdióról stúdióra, s megpróbálta tető alá hozni az ügyleteket reggeli, ebéd, vacsora közben, s olykor még a hajnali órákban is. Négy nappal később a legtöbb valamirevaló amerikai rádióműsor ausztrál joga az övé volt a következő szezonra, további négyéves opcióval. A végső szerződést órákkal a Sydneybe induló repülőgép fölszállása előtt írta alá. Összecsomagolt egy bőröndnyi szennyest – nem értett egyet fölösleges számlák kifizetésével –, és taxit hívott, hogy a reptérre vigye. A repülőgép felszállása után rögvest nekilátott egy kétflekkes vezércikknek. Javítgatta, átírta, újrafogalmazta, mígnem úgy látta, címoldalra való. Amikor Los Angelesben leszállt a gép, Townsend kiszállt, megkereste a legközelebbi telefonfülkét, s fölhívta Bruce Kelly irodáját. Meglepődött, hogy a főszerkesztőt nem találja az íróasztalánál. Kelly helyettese megnyugtatta, hogy nem késte még le az utolsó kiadást, s gyorsan átkapcsolta egy gépírónőhöz. Townsend lediktálta a cikket, s közben eltűnődött: most, hogy megtörte a kényelmes kis kartelljüket, vajon mennyi idő kell hozzá, hogy Hacker és Kenwright felkapja a telefont, és könyörögjön neki, hogy egyezzenek meg. Meghallotta a nevét a hangosbemondóban, s kénytelen volt futva megtenni az utat a gépig. Visszaült, s most már ki se nyitotta a szemét, míg másnap reggel le nem szálltak Sydneyben. A poggyásztérbe érve várta, hogy bőröndjei legördüljenek a szalagról, s addig is fölhívta Clive Jervist. Akkor pillantott csak az órájára, mikor meghallotta Clive hangját a telefonban. – Remélem, nem az ágyból ugrasztottalak ki – mondta neki. – Á, dehogy. Már fölvettem a zsakettot – felelte az ügyvéd. Townsendnak már a nyelve hegyén volt, hogy kinek az esküvőjére készül, de voltaképp csak az érdekelte, hogy Amthill aláírta-e a szerződést. – Mondom, mielőtt kérded – kezdte Clive. – Mostantól fogva a Wollongong Times, valamint a Wollongong Grand Hotel, két szénbánya meg egy 2WW néven ismert rádióállomás büszke tulajdonosának érezheted magad. Utóbbit dél fele egészen Nowráig lehet fogni, északi irányban pedig Sydney déli kerületeiben hallják. És csak abban reménykedem, Keith, hogy tudod, mit cselekszel. Én ugyanis, ha agyoncsapnak, se tudnám megmondani. – Akkor olvasd el a mai Chronicle címoldalát – mondta Townsend. – Talán segít a gondolkodásban. – Szombaton sosem olvasok újságot – mondta Clive. – Azt hiszem, jogom van egynapi szünethez. – De hiszen ma péntek van – mondta Townsend. – New Yorkban talán igen – felelte Clive –, de jobb, ha tőlem tudod meg; Sydneyben szombat van. Egy óra múlva találkozunk a templomban. – Jóságos Atyaúristen! – kiáltott föl Townsend. Elhajította a telefont, s csomagjait otthagyva kirohant az épület elé, ahol meglátta Samet a kocsi mellett, kissé zilált állapotban. Townsend beugrott az első ülésre.

– Azt hittem, péntek van – mondta. – Nem, uram, attól tartok, már szombat – mondta Sam. – És ötvenöt perc múlva várják az oltár előtt. – De hát haza se tudok menni átöltözni. – Ne aggódjon – mondta Sam. – Heather mindent bepakolt a hátsó ülésre. Keith hátranézett, s meglátott egy halom ruhát, egy pár arany kézelőgombot, meg egy vörös szegfűt gondosan kikészítve. Gyorsan kibújt a kabarjából, és nekifogott kigombolni az ingét. – Odaérünk időben? – kérdezte. – Körülbelül öt perccel korábban érkezünk meg a Szent Peter-templom elé – mondta Sam, miközben Keith hátradobta az ingét a padlóra. Itt kis szünetet tartott. – Már amennyiben a forgalom nem akadozik, és mindig zöldet kapunk. – Mi egyéb baj jöhet még? – kérdezte Keith, miközben beleszuszakolta a jobb karját a kikeményített ingujjba. – Azt hiszem, a főnök is megállapítja majd: Heather meg Bruce mindenre gondolt – mondta Sam. Keithnek végül sikerült beletalálnia a megfelelő ingujjba. Aztán megkérdezte, hogy Susan tudja-e, hogy csak most ér vissza. – Nem hinném – mondta Sam. – Az utolsó napokat a nővérénél töltötte Kogarah-ban, onnét hozzák egyenest a templomba. Ma reggel néhányszor telefonált, de azt mondtam, hogy az úr épp zuhanyozik. – Ami rám is férne. – Ha ezzel a járattal sem jön meg a főnök, akkor kénytelen lettem volna fölhívni Susant. – Bizony, Sam. Hát bízzunk benne, hogy a hagyományoknak megfelelően kicsit késik a menyasszony. – Keith hátradőlt, s a kezébe fogta a szürke csíkos nadrágot, melyhez már hozzá volt kapcsolva a nadrágtartó: egyiket se látta azelőtt. Sam megpróbált elnyomni egy ásítást. Keith odafordult hozzá. – Ugye, nem azt akarja mondani, hogy az elmúlt huszonnégy órát a reptéren töltötte? – Harminchatot, uram. Hiszen azt tetszett mondani, hogy valamikor pénteken érkezik. – Elnézést kérek – mondta Keith. – A felesége nyilván a pokolba kíván engem. – Kisebb gondja is nagyobb annál, uram. – Hogyhogy? – kérdezte Keith, miközben a kocsi nyolcvan kilométeres sebességgel vett egy éles kanyart, ő pedig a sliccét próbálta begombolni. – Merthogy a múlt hónapban otthagyott, és beadta a válópert. – Sajnálattal hallom – mondta Keith halkan. – Ne is törődjön vele, uram. Soha nem bírta megszokni azt az életmódot, amit egy sofőrnek kell folytatnia. – Szóval minden az én hibám? – Á, dehogy – mondta Sam. – Amikor taxiztam, még rosszabb volt a helyzet. Nem, egyszerűen arról van szó, hogy én élvezem ezt a fajta munkát, ő meg képtelen kibékülni a munkaidővel. – És tizenegy évbe tellett, mire ráébredtek – mondta Keith, és előrehajolt, hogy föl tudja venni a frakk-kabátot. – Szerintem jó ideje tudtuk már mind a ketten – mondta Sam. – Csak a végén már nem tudtam elviselni a zsémbelését, hogy sosem tudja, mikor leszek otthon. – Hogy sose tudja, mikor lesz otthon? – ismételte Keith, közben újabb kanyart vettek be csikorogva. – Igen. Nem tudta megérteni, miért nem teszem le a lantot ötkor, mint minden rendes férj. – Nagyon is jól értem a problémát – mondta Keith. – Nem maga az egyetlen, akinek együtt kell élnie ezzel. – Egyikőjük sem szólalt meg az út hátralevő részében. Sam arra figyelt, hogy

a legkevésbé zsúfolt útvonalon menjen, hogy meg tudjon takarítani néhány másodpercet, Keith pedig Susanra gondolt, miközben harmadjára kötötte meg a nyakkendőjét. Épp a szegfűt tűzte ki a gomblyukába, mikor a kocsi befordult a Szent Peter-templomhoz vezető útra. Hallotta a harangok zúgását, s az első ember, akit meglátott, Bruce Kelly volt: ott állt az út közepén, és aggodalmas képpel figyelt abba az irányba, melyből érkezniük kellett. Amikor fölismerte a kocsit, megkönnyebbült az arckifejezése. – Ahogy ígértem, uram – mondta Sam, s visszaváltott a harmadik sebességbe. – Úgy értünk ide, hogy van még öt percünk. – Meg tizenegy év, amit megbánunk – mondta halkan Keith. – Bocsánat, uram, mit mondott? – kérdezte Sam. Rálépett a fékre, kettesbe rakta a sebességváltót, és lassított. – Semmiség, Sam. Csak azt, hogy a maga szavai győztek meg: ebbe a játékba én nem vagyok hajlandó beszállni. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán mielőtt a kocsi megállt volna, határozott hangon így szólt: – Ne álljon meg, Sam. Hajtson tovább.

THE TIMES 1948. március 24. 17 Az orosz visszalépés után Nyugat bojkottálja a berlini tárgyalásokat – Igazán kedves magától, Armstrong kapitány, hogy ilyen hamar időt tudott szakítani rám. – Ugyan, Julius. Ha baj van, legalább mi, zsidók tartsunk össze – veregette meg a laptulajdonos vállát Armstrong. – Na, mondja csak, miben tudok segíteni? Julius Hahn fölállt az íróasztaltól, föl-alá járkált a szobában, s részletesen elmesélte, milyen csapások érték vállalatát az elmúlt két hónapban. Armstrong figyelmesen hallgatta. Aztán Hahn visszaült, s megkérdezte: – Mit gondol, tud rajtam segíteni? – Szeretnék, Julius. De maga tudja a legjobban: mind az amerikai, mind az orosz szektorban más-más törvények uralkodnak. – Féltem, hogy ez lesz a válasz – mondta Hahn. – De Arnótól nemegyszer hallottam, hogy a maga befolyása a brit szektoron kívülre is elér. Nem háborgatnám, ha nem lennék ennyire kilátástalan helyzetben. – Kilátástalan helyzetben? – kérdezte Armstrong. – Sajnos ez a legtalálóbb kifejezés – mondta Hahn. – Ha egy hónapon belül nem javul a helyzet, még a legrégibb ügyfeleim bizalma is megrendül, s akkor be kell zárnom valamelyik üzemet, lehet, hogy kettőt is. – Sejtelmem sem volt, hogy ennyire súlyos a dolog – mondta Armstrong. – Még ennél is rosszabb. És nincs rá bizonyítékom, de az a benyomásom, hogy Sackville kapitány áll az egész mögött… maga tudja, sose tudtunk zöld ágra vergődni egymással. – Hahn egy pillanatra elhallgatott. – Mit gondol, nem egyszerűen arról van szó, hogy antiszemita? – Nem hinném – felelte Armstrong. – Persze nem ismerem annyira. No, majd megnézem, mit tudok tenni a maga érdekében. – Igazán szép magától, Armstrong kapitány. Örök életemre hálás leszek, ha tud segíteni. – Nem kétlem, Julius. Julius Hahnnal tett látogatása után Armstrong beült a kocsiba, s a francia szektorba vitette magát. Ott elcserélt egy tucat fekete címkés Johnny Walkert egy láda olyan bordeaux-i vörösborért, amilyen még Auchinleck tábornagy asztalára se került, mikor legutóbb ott járt. A brit szektorba visszafele menet Armstrong úgy döntött, beugrik Arno Schultzhoz. Kíváncsi volt, vajon Hahn mindent elmondott-e neki. A Telegraf szerkesztőségébe érve meglepődve látta, hogy Arno nincs bent. Helyettese, akinek a nevét Armstrong mindig elfelejtette, megmagyarázta, hogy Mr. Schultz huszonnégy órás látogatási engedélyt kapott az orosz szektorba, a bátyja ugyanis ott él. Armstrong még azt sem tudta, hogy Arnónak testvére van. – És örömmel jelentem, Armstrong kapitány, hogy tegnap este ismét 400 ezer példányt kellett nyomnunk – mondta a főszerkesztő-helyettes. Armstrong biccentett, és elment. Úgy érezte, minden helyrerázódik. Ha Hahn nem akar tönkremenni, egy hónapon belül kénytelen lesz elfogadni a feltételeit. Az órájára pillantott, és Hallet kapitány irodájába vitette magát. Ott, mielőtt Hallet megszólalhatott volna, lerakta elé a rekesz bort. – Nem tudom, hogy csinálod – mondta Hallet, s elővett a fiókjából egy hivatalosnak látszó iratot.

– Kinek a pap, kinek a papné – mondta Armstrong. A kifejezést előző nap hallotta Oakshott ezredes szájából, és ki akarta próbálni. Hallet jó egy órán keresztül magyarázta neki a szerződéstervezetet pontról pontra, míg meg nem győződött, hogy Armstrong tisztában van minden következményével, valamint megfelel az elvárásainak is. – És ha Hahn beleegyezik s aláírja – mondta Armstrong, mikor a zárópasszushoz érkeztek –, biztosra vehetem, hogy ez a dokumentum az angol bíróság előtt is megállja a helyét? – Semmi kétségem felőle – mondta Stephen. – És Németországban? – Szintúgy. Nyugodj meg, bombabiztos. Csak azt nem értem… – az ügyvéd habozott egy pillanatra –, Hahn miért cserélné el a vállalatbirodalma ekkora részét a Telegrafért. – Maradjunk annyiban, hogy én is meg tudok felelni egyik-másik elvárásának – mondta Armstrong, és egyik kezét a borosrekeszre rakta. – Hát hogyne – mondta Hallet, s fölállt. – Erről jut eszembe, Dick, végre megérkeztek a leszerelési papírjaim. Hamarosan hazaindulok. – Gratulálok, öregem – mondta Armstrong. – Ez remek. – Bizony. S ugye, nem szükséges mondanom, ha visszakerülsz Angliába, és ügyvédre lesz szükséged… Húsz perccel később, amikor Armstrong visszaért az irodába, Sally szólt neki, hogy látogatója van. Azt állítja, közeli barátja a kapitánynak, bár Sally most látja először. Armstrong benyitott, és meglátta Max Sackville-t, aki föl-alá járkált a szobában. Első dolga volt kijelenteni: – Nos, öregem, a fogadás storno. – Hogy érted, hogy „storno”? – kérdezte Armstrong. A szerződést becsúsztatta a fiókba, és ráfordította a kulcsot. – Úgy, ahogy mondom: törölve. Megérkeztek a papírjaim. A hónap végén fölraknak a hajóra, és visszavisznek Észak-Karolinába. Óriási, nem? – De, de – mondta Armstrong mert ha eltakarodsz innét, akkor bizony Hahn a felszínen marad, s szépen behajtom rajtad az ezer dolláromat. Sackville rábámult. – Képes lennél megtenni egy régi haveroddal, amikor a körülmények megváltoztak? – Mi az hogy, öregem – mondta Armstrong. – Sőt, ha nem fizetsz, holnap ilyenkorra zengeni fog tőle az egész amerikai szektor. – Armstrong leült az íróasztalhoz, és nézte, hogyan üt ki az izzadság az amerikai homlokán. Várt egy darabig, aztán megszólalt: – Tudod, mit, Max? Elfogadok 750-et, de csak akkor, ha ma fizetsz. Eltelt egy teljes perc, mire Max megnedvesítette a száját. – Semmi esély nincs rá – mondta. – De Hahnt még mindig tönkretehetem hó végéig. Csak kicsit föl kell gyorsítani a dolgokat… öregem. Azzal elviharzott. Armstrong nem volt meggyőződve róla, hogy Max egyedül is képes Hahn vesztét okozni. Vajon nem jött-e el az idő, hogy kicsit besegítsen? Fölvette a telefont, és közölte Sally vei, hogy legalább egy óra hosszat senki se merje zavarni. Egy ujjal lepötyögtetett két cikket, aztán gondosan átnézte őket, s pár apró javítást végzett rajtuk. Az egyiket jelöletlen barna borítékba dugta, és lezárta. A másikat összehajtogatta, és elrakta a kabátja felső zsebébe. Aztán kiszólt Sallynek, hogy küldje be a sofőrt. Benson figyelmesen hallgatta a kapitány utasításait, aki el is ismételtette vele, nehogy félreértsen valamit – különösen azt a részét, amikor civil ruhát kell öltenie. – Erről a beszélgetésről pedig soha senkinek nem beszél, Reg. Ismétlem: soha, senkinek. Megértette? – Igenis, uram – mondta Benson. Elvette a borítékot, tisztelgett és kiment.

Armstrong mosolygott, s behívta Sallyt a postával. Tudta, a Telegraf első kiadása valamivel éjfél előtt lesz kapható az állomáson. Utána legalább egy órába telik, mire eljut az amerikai meg az orosz szektorba. Életfontosságú volt a tökéletes időzítés. Ott maradt az íróasztalnál egész nap, s Wakeham hadnaggyal átnézték a legújabb példányszámokat. Oakshott ezredest is fölhívta, és beolvasta neki a tervezett cikket. Az ezredes nem látott szükségesnek egyetlen szónyi javítást sem, s beleegyezett, hogy a Telegraf másnapi számában a címoldalra kerüljön. Hatkor az ismét egyenruhás Benson hazavitte. Jó hangulatban töltötte az estét Charlottetal. Felesége meglepettnek látszott, hogy ilyen hamar hazaér, s nagyon megörült. Armstrong lefektette Davidet, aztán kettesben megvacsoráztak. Kedvenc pörköltjéből háromszor is vett, Charlotte pedig úgy döntött, nem ez a jó pillanat, hogy figyelmeztesse: az utóbbi időben fölszedett egy kicsit. Nem sokkal tizenegy után Charlotte javasolta, feküdjenek le. Dick egyetértett, de így szólt: – Előtte még kiugrom az újság első kiadásáért. Pár perc az egész. Megnézte az óráját. Tíz perc múlva éjfél. Kilépett a járdára, s lassan elindult az állomás felé. Néhány perccel azelőtt ért oda, hogy a Telegraf első kiadásának érkeznie kellett. Megint az órájára pillantott: majdnem tizenkettő. Nyilván késnek. De az is lehet, hogy Arno az oka, aki a bátyját ment meglátogatni az orosz szektorban. További pár percig kellett várnia, végre az ismerős piros furgon bekanyarodott a sarkon, s megállt az állomás bejáratánál. Armstrong behúzódott az árnyékba, egy nagy oszlop mögé, mikor egy köteg papiros nagyot huppanva földet ért, a furgon pedig eltűnt az orosz szektor irányában. Az állomás épületéből kijött egy férfi, s lehajolt, hogy kibontsa a madzagot. Ekkor odalépett Armstrong, és megállt mellette. A férfi fölnézett, látta, ki az, biccentett neki, és átnyújtotta a legfölső példányt. Armstrong gyorsan átfutotta a címoldalon szereplő cikket, hogy megbizonyosodjék: egyetlen szót sem változtattak. Minden úgy volt, ahogyan ő legépelte, még a cím se változott. Ismert laptulajdonos a tönk szélén Julius Hahn, a nevét viselő, jeles kiadóvállalat elnöke tegnap este egyre nagyobb nyomás alatt volt, hogy nyilatkozzék a vállalat jövőjéről. Hatodik napja már, hogy a lapkiadó zászlóshajója, a Der Berliner eltűnt a standokról, egyes képes újságok pedig a jelentések szerint heteket fognak késni. Egy vezető nagykereskedő szerint „nem számíthatunk Hahn kiadványainak rendszeres megjelenésére, így kénytelenek vagyunk egyéb lehetőségeket keresni”. Herr Hahn az ügyvédeivel és könyvelőivel töltötte a napot, s nem volt hajlandó nyilatkozni, ám a vállalat egyik szóvivője elismerte, a következő időszakban nem tudják tartani a kitűzött célokat. Az est folyamán megkerestük Hahn urat is, de nem volt hajlandó közlésre szánt véleményt mondani vállalata jövőjéről. Armstrong elmosolyodott, és megnézte az óráját. A második kiadás most jön le a gépről, de még nem kötegelik, még nem került föl a visszatérő furgonokra. Határozott léptekkel elindult a szerkesztőség irányába, s tizenhét perccel később oda is ért. Bevonult, és torkaszakadtából üvölteni kezdett; azt akarta, hogy az is azonnal meghallja, aki Herr Schultz irodájában ügyel. – Ki a csuda a felelős ezért? – ordította Armstrong, és lecsapta az első kiadás egy példányát az asztalra. – Ön, uram – mondta meglepve a főszerkesztő-helyettes. – Hogyhogy én? – kérdezte Armstrong. – Nekem semmi közöm hozzá. – De hiszen egyenest az ön irodájából érkezett a cikk, uram.

– Én nem küldtem, az biztos – mondta Armstrong. – De az a férfi azt mondta, ön meghagyta, hogy személyesen adja át. – Milyen férfi? Ismeri? Látta már valahol? – kérdezte Armstrong. – Nem, uram, de azt mondta, egyenest az ön irodájából jön. – Hogy volt öltözve? A főszerkesztő-helyettes hallgatott kis ideig. – Szürke öltönyben, ha jól emlékszem, uram – mondta végül. – De aki nálam dolgozik, az mind egyenruhát hord – mondta Armstrong. – Tudom, uram, de… – Megmondta a nevét? Mutatott valami igazolványt, bármiféle fölhatalmazást? – Nem, uram. Föltételeztem, hogy… – Szóval „föltételezte”! És miért nem emelte föl a kagylót s győződött meg róla, hogy jóváhagytam-e? – Eszembe se jutott, hogy… – Te jó ég, ember, és akkor se jutott eszébe, hogy megszerkessze, amikor elolvasta a cikket? – Az ön munkáját nem szokás szerkeszteni, uram – mondta a főszerkesztő-helyettes. – Egyenest a nyomdába kerül. – Még a tartalmát se ellenőrizte? – Nem, uram – mondta a főszerkesztő-helyettes lehajtott fejjel. – Szóval maga a felelős, senki más? – Igen, uram – mondta a főszerkesztő-helyettes reszketve. – Ki van rúgva – kiabálta Armstrong, s majdnem fölnyársalta a szemével. – Megparancsolom, hogy hagyja el a házat, de azonnal. Azonnal, érti? A főszerkesztő-helyettes úgy nézett rá, mintha tiltakozni akarna, Armstrong azonban ráüvöltött: – Ha tizenöt percen belül nem takarodik el innét minden holmijával együtt, hívom a katonai rendőrséget. A főszerkesztő-helyettes egyetlen szó nélkül elhagyta a helyiséget. Armstrong elmosolyodott, levetette a zakóját, és Arno Schultz székére akasztotta. Megnézte az órát: biztosra vette, hogy eltelt a kellő idő. Fölgyűrte az ingujját, kisétált az irodából, és megnyomott egy piros gombot a falon. Minden nyomdagép csikorogva leállt. Amikor megbizonyosodott, hogy mindenki rá figyel, ordibálni kezdte az utasításait. – Mondják meg a sofőröknek, induljanak, és hozzák nekem vissza az első kiadás minden példányát, amit csak tudnak. A szállítási igazgató kirohant az udvarra, Armstrong pedig odafordult a nyomda üzemvezetőjéhez. – Vegyék ki azonnal azt a cikket Hahnról, és tegyék be helyette ezt – mondta. Előhúzott egy papírlapot a zakója zsebéből, odaadta a megzavarodott üzemvezetőnek, aki azonnal új dúcot készített elő az első oldalnak, s kihagyta a helyet a jobb felső sarokban a glocesteri herceg legújabb fotója számára. Armstrong megfordult, s látta, hogy egy csapat csomagoló-munkás várja a következő kiadást a gépekről. – Hé, maguk ott – kiabálta. – Semmisítsék meg az első kiadást mind, az utolsó példányig, amit csak találnak, lássanak hozzá azonnal. – A munkások szétszóródtak, s nekiláttak öszszeszedni minden korábbi újságot, amit csak fölleltek. Negyven perccel később rohanvást hozták neki az új címoldal levonatát Schultz irodájába. Armstrong átnézte a másik cikket, amit aznap reggel írt a glocesteri herceg tervezett berlini látogatásáról. – Rendben – mondta, amikor átnézte. – Mehet a második kiadás.

Közel egy órával később befutott Arno. Meglepődött, hogy ott találja Armstrong kapitányt, aki föltűrt ingujjban pakolja föl a teherautókra a frissen nyomott második kiadást. Armstrong az iroda felé intett. Amint becsukódott az ajtó, elmondta Schultz-nak, mit csinált, amikor fölfedezte a cikket a címlapon. – Az első példányok jó részét sikerült visszaszereznem és megsemmisíttetnem – mondta Schultznak. – De azzal a húszezerrel, amit az orosz meg az amerikai szektorban terítenek, már nem tudtam mit kezdeni. Ha egyszer átjut az ellenőrző ponton, nincs rá remény, hogy visszaszipkázhassuk. – Micsoda szerencse, hogy szerzett egyet az első kiadásból, amint az utcára került – mondta Arno. – Magamat okolom, előbb kellett volna visszajönnöm. – Magát semmiképp se lehet hibáztatni – mondta Armstrong. – Hanem a helyettese, ő messze túllépte a hatáskörét, zöld utat adott a cikknek, kinyomatta anélkül, hogy megpróbálta volna ellenőrizni az irodámnál. – Ez meglep. Hisz általában olyan megbízható. – Nem volt más választásom, azonmód kirúgtam – mondta Armstrong, és Schultz szemébe nézett. – Nem volt választása – mondta Schultz. – Hát persze. – és mindig kétségbeesettnek látszott. – Azt hiszem viszont, hogy a kár jóvátehetetlen. – Nem értem – mondta Armstrong. – Hiszen majdnem minden korai példányt sikerült visszaszereznem. – Igen, tudom. Többet nem is lehetett volna megtenni. Én viszont még azelőtt vettem magamhoz egy példányt az orosz szektorban, hogy átjöttem az ellenőrzésen. Alig néhány perce voltam otthon, amikor fölhívott Julius, és elmesélte, hogy a telefonja egyfolytában csörgött az elmúlt egy órában, általában az aggódó kiskereskedők hívják. Megígértem, azonnal bejövök, és kiderítem, hogyan eshetett meg. – Mondja meg a barátjának, hogy reggel teljes körű vizsgálatot indítok – mondta Armstrong. – És én magam vezetem. – Lehúzta az ingujját, és belebújt a kabátjába. – Épp a második kiadást kötegeltem, amikor maga befutott, Arno. Legyen olyan kedves, folytassa. A feleségem… – Persze, persze – mondta Arno. – Armstrong otthagyta Arnót, akinek utolsó mondatai a fülében csengtek: „Ennél többet senki se tudott volna megtenni, Armstrong kapitány. Senki sem.” Amivel Armstrong mélyen egyetértett. Armstrong nem lepődött meg, hogy másnap reggel Julius Hahn fölhívta. – Rettenetesen sajnálom az első kiadást – mondta, mielőtt Hahn egy szót is tudott volna szólni. – Nem magán múlott – mondta Hahn. – Arno elmesélte, hogy a maga közbelépése nélkül még rosszabb lett volna. De most azt hiszem, még egy szívességet kell kérnem magától. – Minden tőlem telhetőt megteszek, Julius. – Nagyon kedves magától, Armstrong kapitány. Megtenné, hogy fölkeres? – Valamikor a jövő héten megfelel? – kérdezte Armstrong, és a naptára lapjait pöckölgette. – Félő, hogy ennél sürgetőbb az ügy – mondta Hahn. – Mondja, nem tudnánk valahogy összefutni a mai nap folyamán? – Hát, most épp nem alkalmas – mondta Armstrong, és az üres naptárlapra bámult. – De ma van egy találkozóm az amerikai szektorban, úgyhogy nincs kizárva, hogy beugrom, úgy öt körül, de csak egy negyedórára, ugye, megérti? – Meg hát, Armstrong kapitány. És negyedóráért is igen hálás vagyok. Armstrong mosolyogva rakta le a telefont. Kinyitotta a legfelső íróasztalfiókot, és elővette a szerződést. Egy órát töltött azzal, hogy végigvette bekezdésről bekezdésre, vajon minden

eshetőségre gondoltak-e. Egyetlenegyszer szakították félbe: Oakshott ezredes hívta föl, gratulált neki a hercegi látogatásról szóló cikk miatt. – Első osztályú – mondta. – Első osztályú. Hosszú ebéd következett a tiszti étkezdében, a délután első részét pedig azzal töltötte, hogy minden levelet eltakarított az íróasztaláról, melyet Sally már hetek óta meg akart válaszolni. Fél ötkor megkérte Bensont, hogy vigye el az amerikai szektorba. Pár perccel öt után a dzsip megállt a Berliner szerkesztősége előtt. Hahn már idegesen várta az épület előtt, s gyorsan az irodájába kísérte. – Ismét elnézését kell kérnem a tegnapi első kiadás miatt – kezdte Armstrong. – Egy tábornokkal vacsoráztam az amerikai szektorból, Arno pedig sajnos épp a bátyjánál járt az orosz szektorban, fogalmunk se volt róla, miben sántikál a helyettese. Azonnal kirúgtam, persze, és vizsgálatot indítottam az ügyben. Ha akkor éjszaka nem megyek ki az állomáshoz… – Nem, nem, maga nem hibáztatható, Armstrong kapitány – Hahn kis szünetet tartott. – Sajnos az a pár példány, mely átjutott az amerikai meg az orosz szektorba, elég volt ahhoz, hogy a legrégebbi ügyfeleim közt is pánikot okozzon. – Szomorúan hallom – mondta Armstrong. – Attól tartok, rossz kezekbe kerültek. Ma felhívott egyik-másik megbízható szállítóm, és követelte, hogy ezután előre fizessek, ami nem lesz könnyű, tekintve, hogy az elmúlt hónapokban előre nem látható költségeim voltak. Mindketten tudjuk, hogy Sackville kapitány áll a dolog hátterében. – Fogadjon meg egy tanácsot tőlem, Julius – mondta Armstrong. – Ne említse ezt a nevet az incidenssel kapcsolatban. Semmi bizonyítékunk sincs ellene, egyáltalán semmi, és ő olyasvalaki, aki habozás nélkül bezáratja magával a boltot, ha a legkisebb ürügyet szolgáltatja rá. – De hát módszeresen tönkreteszi a vállalatomat – mondta Hahn. – És tényleg nem tudom, mivel érdemeltem meg, vagy hogyan tudnám megakadályozni. – Ne izgassa föl magát ennyire, barátom. Én egy ideje már ügyködöm a maga érdekében, és lehet, hogy megtaláltam a megoldást. Hahn kipréselt egy mosolyt, de látszott rajta, nem hisz benne. – Mit szólna hozzá – folytatta Armstrong –, ha elintézném, hogy a hó végén Sackville kapitányt visszahelyezzék Amerikába? – Minden gondom megoldódna – mondta Hahn nagyot sóhajtva. De a kétkedő pillantás nem tűnt el az arcáról. – Bárcsak haza lehetne küldeni… – A hónap végén – ismételte Armstrong. – Ide figyeljen, Julius, sok követ meg kell mozgatnom a legfelső szinteken is, nem beszélve arról, hogy… – Bármit megtennék érte. Bármit. Csak mondja meg, mit. Armstrong elővette a szerződést a belső zsebéből, és odatolta neki. – Ezt írja alá, Julius, én meg elintézem, hogy Sackville-t visszaküldjék Amerikába. Hahn elolvasta a négyoldalas iratot, először gyorsan, aztán lassabban, majd lerakta maga elé az asztalra. Fölnézett, és csendesen így szólt: – Föl kell mérnem, mik a következményei, ha aláírom ezt a szerződést. Elhallgatott, aztán a kezébe vette a papirost. – Szóval maga kapná minden kiadványom külföldi terjesztési jogait. – Igen – mondta Armstrong halkan. – Ha jól értem, ezen a brit terjesztési jogokat érti – Hahn habozott. – Meg a nemzetközösségit. – Nem, Julius. Az egész világot. Hahn még egyszer átnézte a dokumentumot. Amikor a kérdéses bekezdéshez ért, komoran biccentett.

– Én pedig cserébe ötven százalékot kapnék a nyereségből. – Igen – mondta Armstrong. – Végül is maga mondta, Julius, hogy keres egy brit képviseletet, ha a mostanival lejár a szerződés. – Igaz, de akkor még nem tudtam, hogy maga is a kiadói szakmában van. – Egész életemben ezt csináltam – mondta Armstrong. – S amint leszerelek, visszamegyek Angliába, és tovább vezetem a családi vállalkozást. Hahn keserűen mosolygott. – A jogokért cserében pedig én lennék a Telegraf kizárólagos tulajdonosa – mondta. Kis szünetet tartott. – Fogalmam se volt, hogy magáé a lap. – Arnónak se, úgyhogy arra kérem, a lehető legbizalmasabban kezelje ezt az információt. Jóval a piaci ár fölött kellett fizetnem a részvényeiért. Hahn bólintott, aztán összevonta a szemöldökét. – De ha én aláírom a szerződést, akkor magából milliomos lehet. – Ha pedig nem, akkor a hónap végére tönkremegy – felelte Armstrong. A két férfi egymásra bámult. – Maga nyilvánvalóan igen alaposan foglalkozott a problémámmal, Armstrong kapitány – szólalt meg végül Hahn. – Csakis a maga érdekeire való tekintettel – felelte Armstrong. Hahn nem szólt rá semmit, úgyhogy Armstrong folytatta. – Engedje meg, Julius, hogy bebizonyítsam, jóhiszeműen jártam el. Amennyiben Sackville kapitány a jövő hónap első napján még mindig itt van az országban, nem kívánom, hogy aláírja ezt a dokumentumot. De ha addig leváltják, elvárom, hogy azon a napon maga is odategye az aláírását. E percben, Julius, nekem az is elég, ha kezet rázunk rá. Hahn hallgatott pár pillanatig. Végül megszólalt: – Ezzel nincs mit vitatkoznom. Ha az az ember a hónap végéig elhagyja az országot, aláírom a szerződést a maga javára. A két férfi fölállt, és ünnepélyesen kezet fogott. – Indulnom is kell – mondta Armstrong. – Van még egy csomó ember, akiket meg kell szelídítenem, és rengeteg papírmunkát kell végeznem, ha azt akarom, hogy Sackville három hét múlva már Amerika felé tartson. Hahn erre csak bólintott. Armstrong elküldte a sofőrt, és gyalog sétált át a szokásos péntek esti pókerpartira Maxhoz, kilencsaroknyira az irodától. A hideg levegőn kitisztult a feje, s mire odaért, már készen állt, hogy beindítsa a terv második részét. Max türelmetlenül kevert. – Tölts magadnak egy sört, öregem – mondta, mikor Armstrong helyet foglalt az asztalnál. – Ma este ugyanis veszíteni fogsz, barátom. Két óra múlva Armstrong 80 dollárral vastagabb volt, Max pedig alig nyalogatta a száját az est folyamán. Jókorát húzott a sörből, miközben Dick kevert. – Nem éppen szívvidító belegondolni – szólalt meg Max –, hogy ha Hahn mégis a helyén marad a hó végén, akkor ezer dollárom bánja, ettől ugyanis teljesen kikészülök anyagilag. – Hát bizony, mit mondjak, nekem jó kis fogadásnak tűnik. – Armstrong kis szünetet tartott, míg kiosztotta Maxnak az első kártyát. – Figyelj ide, azért bizonyos körülmények között nincs kizárva, hogy lemondok a fogadásról. – Csak mondd meg, mik azok – mondta Max, és az asztalra dobta a lapjait. Armstrong úgy tett, mintha a saját lapjára koncentrálna, s nem szólt. – Bármit megtennék, Dick. Bármit. – Max elhallgatott. – Csak egyet nem: azért meg nem ölném azt a nyavalyás káposztafalót. – Akkor mit szólnál hozzá, ha ismét életet öntenénk bele? – Azt hiszem, nem értelek.

Armstrong az asztalra rakta a kezét, és farkasszemet nézett az amerikai tiszttel. – Szeretném, ha elintéznéd, hogy Hahn annyi villanyt kapjon, amennyi kell neki, annyi papírt, amennyit kér, és valahányszor folyamodik az irodádhoz, mindig meghallgatásra talál. – Hogyhogy így megváltozott a véleményed? – kérdezte Max gyanakvó képpel. – Pofonegyszerű, Max. Tovább görgettem a fogadást a brit szektorban néhány zöldfülűvel. Arra tettem, hogy Hahn egy hónap múlva is a pályán marad. Szóval, ha netán te mindent fölrúgsz, akkor nekem sokkal több áll a házhoz, mint ezer dollár. – Micsoda ravaszdi vén betyár vagy – mondta Max, s az est folyamán első ízben megnyalta a szája szélét. – Csapj a markomba, öregem. – Azzal odanyújtotta a kezét. Armstrong aznap már a második egyezségre rázott kezet. Három héttel később Max Sackville kapitány fölszállt egy Észak-Karolinába tartó repülőgépre. Armstrongnak nem kellett fizetnie mást, mint azt a pár dollárt, amit az utolsó pókerpartin elveszített. A következő hónap első napján megérkezett utódja, Bernie Goodman őrnagy. Aznap délután Armstrong átment az amerikai szektorba, s fölkereste Julius Hahnt, aki átadta neki a szerződés aláírt példányát. – Nem tudom, hogyan csinálta – mondta neki Hahn –, de meg kell hagyni, mintha a jóistennek is maga súgott volna. Kezet ráztak. Armstrong búcsúszavai ezek voltak: – Előre örülök a hosszú, gyümölcsöző együttműködésnek. Hahn nem fűzött hozzá megjegyzést. Armstrong este hazament, s közölte Charlotte-tal, végre megérkeztek a leszerelési papírok, és még a hó vége előtt elutaznak Berlinből. Azt is elmondta neki, hogy ajánlatot kapott Julius Hahn külföldi képviseletére, s ez annyit tesz, hogy attól a perctől kezdve, hogy leszáll a repülőgép Londonban, lesz munkája. Járkált a szobában körbe-körbe, egyik tervet a másik után szőtte, de Charlotte nem szakította félbe; annyira örült, hogy otthagyják Berlint. Végül Dick elhallgatott, ekkor viszont ránézett a felesége, és így szólt: – Légy szíves, Dick, ülj le, mert nekem is van valami mondanivalóm. Armstrong megígérte Wakeham hadnagynak, Benson közlegénynek meg Sallynek, hogy a leszerelés után is lesz munkájuk, és valamennyien meg is ígérték, hogy kapcsolatba lépnek vele, amint megkapják az elbocsátó iratokat. – Nagyszerű munkát végzett itt Berlinben, Dick – mondta neki Oakshott ezredes. – Voltaképpen nem is tudom, tudjuk-e pótolni. Bár miután zseniálisan kitalálta, hogy a Berliner meg a Telegraf egyesüljön, talán nem is kell. – Ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak – mondta Armstrong. – Engedje meg, hogy én is elmondjam, mennyire élveztem, hogy az ön csapatában dolgozhattam, uram. – Kedves magától – mondta az ezredes. Lehalkította a hangját. – Magam is nemsokára nyugdíjba vonulok. És ha visszamegy a civil életbe, Dick, szóljon, ha olyasmit hall, ami testhezálló egy vén katonának. Armstrong nem vette a fáradságot, hogy meglátogassa Arno Schultzot, de hallotta Sallytől, hogy Hahn fölkínálta neki az új lap főszerkesztői posztját. Mielőtt Armstrong leadta az egyenruháját, utolsó látogatása Tulpanov őrnagynak szólt az orosz szektorban. Ezúttal a KGB-tiszt ebédre is ottmarasztalta. – Öröm volt nézni azt a kis államcsínyt Hahnnal még messziről is, Lubji – mondta neki Tulpanov, s hellyel kínálta. Egy tisztiszolga vodkát öntött nekik, s az orosz tiszt magasba emelte poharát. – Köszönöm – mondta Armstrong, s viszonozta a bókot. – Nem utolsósorban amiatt a szerep miatt, amit maga játszott.

– Semmiség – mondta Tulpanov, s visszarakta a poharát az asztalra. – De nem biztos, Lubji, hogy mindig így lesz. – Armstrong kérdő tekintettel nézett rá. – Lehet, hogy maga most megszerezte a német tudományos kutatások zömének külföldi terjesztési jogait, ám nemsokára elavulnak, s akkor majd szüksége lesz az összes orosz anyagra. Mármint ha úgy dönt, hogy nem száll ki a játékból. – És mit akar érte cserében? – kérdezte Armstrong, miközben nagy kanál kaviárt döntött a szájába. – Ezt most még hagyjuk, Lubji. Majd egyszer-egyszer jelentkezem.

DAILY MAIL 1961. április 13. 18 Hang az űrből Gagarin Hruscsovval beszélget a kék Földről Heather letette eléje a feketekávét. Townsend már bánta az egészet: nem lett volna szabad igent mondania az interjúra, különösen egy újságíró-gyakornoknak. Hisz mindig is az volt az első számú alapszabálya, hogy nem nyilatkozik újságírónak közlés céljából. Egyes laptulajdonosok élvezik, ha saját magukról olvashatnak az újságjaikban. Townsend nem tartozott közéjük. Ám Bruce Kelly egy óvatlan pillanatban beleugratta. Azt mondta, hogy fontos a lapnak is meg a tulajdonos közéleti képének is, így aztán vonakodva ugyan, de beleegyezett. Aznap délelőtt többször is le akarta mondani, de aztán jöttek sorban a telefonok és a megbeszélések, s egyszerűen nem jutott hozzá. S egyszer csak már jött is Heather, és közölte, hogy az ifjú riporternő odakint vár. – Beküldjem? – kérdezte. – Igen – mondta Townsend, és az órájára pillantott. – De nem szeretném, ha elhúzódna. Még annyi mindent át kell néznünk a holnapi igazgatótanácsi ülés előtt. – Akkor úgy tizenöt perc múlva bejövök, és közlöm, hogy valaki keresi Európából. – Jó ötlet – mondta Townsend. – De inkább azt mondja, hogy New Yorkból. Isten tudja, miért, ettől hamarabb elmennek. Ha nem hat, akkor jöjjön az Andrew Blacker-féle trükk. Heather bólintott és kiment, Townsend pedig átfutotta az igazgatótanácsi ülés napirendjét. A hetedik pontnál megállt. A West Riding-csoportról többet kell megtudnia, ha el akarja nyerni a testület támogatását. Még ha zöld utat adnak is neki, az angliai út során le kell zárnia az ügyet. Ha úgy érzi, hogy érdemes tető alá hozni a tranzakciót, akkor Leedsbe is el kell mennie. – Jó reggelt, Mr. Townsend. Keith fölnézett, de nem mondott semmit. – A titkárnő figyelmeztetett, hogy nagyon elfoglalt, úgyhogy igyekszem nem pocsékolni az idejét. A férfi még mindig csak nézte némán. – Kate Tulloh a nevem. A Chronicle-nél vagyok riporter. Keith megkerülte az íróasztalt, s kezet fogott a fiatal riporternővel. Odavezette egy kényelmes karosszékhez; ezt az igazgatótanács tagjainak meg főszerkesztőknek tartotta fenn – olyan embereknek, akikkel fontos elintéznivalója volt. A lány leült, ő pedig vele szemközt foglalt helyet. – Mióta van nálunk? – kérdezte, miközben a lány jegyzetfüzetet meg ceruzát szedett elő a táskájából. Kate keresztbe rakta a lábát. – Csak pár hónapja, Mr. Townsend – felelte. – Az egyetem után gyakornokként kerültem a Chronicle-hez. Ez az interjú az első nagyobb megbízatásom. Bár Keith még csak nemrégiben ünnepelte a harmincharmadik születésnapját, most életében első ízben öregnek érezte magát. – Honnét származik? – kérdezte a lánytól. – Nem tudom pontosan megállapítani a kiejtéséből.

– Budapesten születtem, a szüleim a forradalom után menekültek el Magyarországról. Ausztráliába indult az egyetlen hajó, amire föl tudtunk jutni. – Az én nagyapám is menekültként érkezett Ausztráliába – mondta Keith. – Forradalom miatt? – Nem. Skót volt, és olyan messzire akart kerülni az angoloktól, amilyen messze csak lehet. – Kate elnevette magát. – Maga nemrég valami, díjat nyert, ugye? Fiatal írók díját? – érdezte Keith, s próbált visszaemlékezni a tájanyagra, amit Heather állított össze neki. – Igen. Tavaly Bruce adta át a díjakat, végül is így kerültem a Chronicle-hez. – És az apja mivel foglalkozik? – Magyarországon építész volt, de itt csak alkalmi munkákat tudott szerezni. A kormány nem hajlandó elismerni a képesítését, s a szakszervezetekre se lehet ráfogni, hogy kitették érte a lelküket. – Azok engem se szeretnek – mondta Keith. – És az édesanyja? – Nem akarok udvariatlan lenni, Mr. Townsend, de azt hiszem, nekem kellene interjúvolnom magát. – Ó, persze – mondta Keith. – Kérem, kezdje. – Bámult a lányra, és észre se vette, hogy az meg milyen ideges tőle. Keith még soha nem találkozott ilyen elbűvölő teremtéssel. Hosszú, fekete, vállára omló haja volt, arca tökéletes ovális, még nem tette tönkre az ausztráliai nap. Egyszerű, jó szabású, sötétkék kosztümöt viselt – a szokásosnál kicsit merevebben öltözött, vélte Keith. Nyilván azért, mert a főnököt jött interjúvolni. A lány ismét keresztbe rakta a lábát, szoknyája kissé fölcsúszott. Keith igyekezett nem odanézni. – Megismételjem a kérdést, Mr. Townsend? – Ööö… bocsánat. Heather lépett a szobába, s meglepődve látta, hogy a fontos látogatóknak fönntartott sarokban telepedtek le. – New York az egyesen, főnök – mondta. – Mr. Lazar. Azt mondja, ellenajánlat jött a Channel 7-től valamelyik jövő évi vígjátéksorozatra, muszáj megbeszélnie magával. – Mondja meg neki, hogy visszahívjuk – mondta Keith, és föl se pillantott. – Apropó, Kate – mondta, s odahajolt a lányhoz –, kér kávét? – Köszönöm, Mr. Townsend, kérek. – Tejjel vagy a nélkül? – Tejjel és cukor nélkül. Köszönöm – mondta még egyszer a lány Heather felé fordulva. Heather sarkon fordult és kiment. Keithtől meg se kérdezte, kér-e ő is. – Elnézést, mit is kérdezett? – kérdezte Keith. – Hogy középiskolás korában jelentek-e meg írásai. – Igen, az utolsó évben én szerkesztettem az iskolai újságot – mondta Keith. Kate szélsebesen írni kezdett. – Ahogy annak idején az apám. – Mikor Heather megjelent a kávéval, Keith még mindig az új krikettpavilonra való gyűjtés sikereit ecsetelte. – És amikor Oxfordba került, miért nem maga csinálta a diáklapot? Miért nem foglalta el az Isis szerkesztőségét? – Akkortájt inkább a politika érdekelt, különben is tudtam, hogy egész életemet az újságok világában fogom tölteni. – Igaz, hogy amikor visszajött Ausztráliába, teljesen összetörte, hogy az édesanyja eladta a Melbourne Courier-t? – Igaz – hagyta helyben Keith, miközben Heather belépett. – De egy nap visszaszerzem – tette hozzá lefojtott hangon. – Valami baj van, Heather? – kérdezte, s fölhúzta a szemöldökét. A titkárnő megállt a széke mellett. – Igen. Sajnálom, hogy ismét meg kell szakítanom, Mr. Townsend, de Sir Kenneth Stirling reggel óta próbál kapcsolatba lépni magával. A tervbe vett angliai utat akarja megbeszélni.

– Akkor majd őt is vissza kell hívnunk, nem igaz? – Azt mondta, délután nem lesz elérhető. – Akkor mondja meg neki, hogy este otthon fölhívom. – Látom, nagyon elfoglalt – mondta Kate. – Én szívesen várok, de vissza is jöhetek máskor. Keith nemet intett, noha a titkárnő még jó pár másodpercig ott posztolt mellette. Már-már azt hitte, valóban Ken van a vonalban. Kate megint nekiveselkedett. – Sok mindent írtak az újságok, hogyan szerezte meg az Adelaide Messengert és hogyan távolította el a megboldogult Sir Colin Grantot. – Sir Colin Grant apám közeli barátja volt – mondta Keith. – Az egyesülés pedig mindkét lap legjobban fölfogott érdekében történt. – Kate-et ez nemigen látszott meggyőzni. – Nyilván olvasta a cikkeket, Sir Colin lett az egyesített cég első elnöke. – De csak egyetlen ülésen elnökölt. – Azt hiszem, rosszul emlékszik: kettőn. – És nagyjából ez lett a sorsa Sir Somerset Kenwrightnak is, amikor maga átvette a Chronicle-t, ugye? – Nem, nem, ez így nem pontos. Biztosíthatom, én vagyok Sir Somerset legnagyobb csodálója. – Sir Somerset viszont egyszer azt mondta magáról – s itt Kate a jegyzeteibe pillantott –, hogy „olyan ember, aki szeret az árokban feküdni, és nézni, hogy a többiek hegyet másznak”. – Nézzen csak utána, s meglátja majd, Sir Somersettel ugyanaz a helyzet, ami Shakespeare-rel: gyakran és rosszul idézik. – Nehéz lenne ellenőrizni – jegyezte meg Kate. – Ő is halott. – Igaz – mondta Keith kissé mentegetőzve. – De Sir Somersetnek ezeket a szavait sose felejtem el: „A legnagyobb örömmel tölt el, hogy a Chronicle Sir Graham Townsend fiának kezébe kerül.” – Ezt hat héttel azelőtt mondta Sir Somerset, hogy maga valóban átvette a lapot, nem? – kockáztatta meg Kate, ismét a jegyzeteire hagyatkozva. – Attól még igaz – igyekezett Keith visszavágni. – Csakhogy amikor maga tulajdonosként betette a lábát a Chronicle szerkesztőségébe, első dolga volt kirúgni a főszerkesztőt meg a lapigazgatót. Egy hétre rá közös nyilatkozatot adtak ki, amiben ez áll… szó szerint idézem… – Itt a következő vendége, Mr. Townsend – szólalt meg Heather. Az ajtó mellett állt, mintha be akarna engedni valakit. – Ki az? – Andrew Blacker. – Adjon neki valami más időpontot. – Ó, ne – vágott közbe Kate. – Máris több anyagom van, mint amit föl tudok használni. – Küldje el – ismételte meg Keith határozott hangon. – Ahogy óhajtja – felelte Heather hasonló hangon. Kiment, de tárva hagyta az ajtót. – Elnézést, hogy ilyen sok időt rabolok el magától, Mr. Townsend – mondta Kate. – Megpróbálom kicsit fölgyorsítani – tette hozzá, aztán belepillantott a hosszú listába. Akkor most áttérünk a Continent beindítására, jó? – De még nem fejeztem be Sir Somerset Kenwrightot meg hogy milyen állapotban volt a Chronicle, mikor átvettem. – Sajnálom – mondta Kate –, én csak aggódom a visszahívások miatt, és kicsit rossz a lelkiismeretem Mr. Blacker miatt. Keith jó darabig hallgatott, aztán így szólt: – Mr. Blacker nem létezik.

– Elnézést, nem értem – mondta Kate. – Ez kódnév. Heather ezt szokta használni, ha figyelmeztetni akar, hogy a megbeszélés hosszabbra nyúlik a tervezettnél. New York tizenöt percet jelent, Andrew Blacker úr harmincat. Újabb negyedóra elteltével ismét megjelenik, és bejelenti, hogy konferenciahívásom van Londonból, illetve Los Angelesből. Ha igazán megorrol rám, akkor pedig minden eshetőségre még Tokiót is beveti. Kate elnevette magát. – Remélem, itt marad egy teljes óráig. El se tudja képzelni, egy óra elteltével mivel hozakodik majd elő a titkárnőm. – Hogy őszinte legyek, Mr. Townsend, nem számítottam többre, mint tizenöt perc – mondta Kate, s megint belepillantott a kérdésekbe. – A Continentről kezdett kérdezősködni – súgott neki Townsend. – Jaj, persze – mondta Kate. – Sokan megírták, mennyire feldúlta, amikor Alan Rutledge lemondott a főszerkesztői posztról. – Bizony – ismerte be Keith. – Alan remek újságíró, s nagyon összebarátkoztunk. De a példányszám 50 000 alá esett, s minden héten 100 000 font veszteségünk volt rajta. Az új főszerkesztő alatt ismét elértük a 200 000 példányt, s jövőre beindítjuk a vasárnapi számot is. – De ugye elismeri, azt mégsem lehet ráfogni, hogy ez „az ausztrál Times”? – Igen, és nagyon sajnálom – vallotta be Keith, amit eddig soha senkinek az anyján kívül. – És a Sunday Continent ugyanolyan irányvonalat követ majd? Vagy beindítja Ausztráliában a már annyira hiányzó, országos minőségi lapot? Keith kezdte érteni, miért kapott díjat Miss Tulloh, s miért tartja Bruce oly nagyra. Ezúttal gondosabban válogatta meg a szavait. – Olyan újságot áll szándékomban kibocsátani, melyet az ausztrál emberek többsége szívesen lát az asztalán a vasárnapi reggelinél. Megfeleltem a kérdésére, Kate? – Attól tartok, igen – mondta a lány kis mosollyal. Keith viszonozta a mosolyt. De rögtön lehervadt róla, mikor meghallotta a következő kérdést. – Akkor most rátérhetnénk a magánéletének arra az eseményére, melyet a pletykalapok széltében-hosszában taglaltak? – Keith kissé elvörösödött, míg a lány a válaszra várt. Mármár véget vetett az interjúnak, aztán mégiscsak rábólintott. – Igaz, hogy az esküvője napján, pillanatokkal azelőtt, hogy a menyasszony megérkezett, megparancsolta a sofőrjének, hogy hajtson tovább, el a templom mellett? Keith megkönnyebbülve észlelte, hogy Heather bevonul, és határozott hangon kijelenti: – Mr. Keith, pár perc múlva esedékes a konferenciahívás. – A konferenciahívás? – kérdezte felderülve. – Igen, uram – mondta Heather. Az „uram” megszólítást csak akkor használta, ha nagyon mérges volt. – London és Los Angeles. – Aztán kis szünet után hozzátette: – Meg Tokió. Fuldoklik a dühtől, gondolta Keith. De legalább menekülési lehetőséget kínál neki. Még Kate is becsukta a jegyzetfüzetét. – Rakja át délutánra – szólt oda Keith. Nem tudta volna megmondani, melyik nő lepődött meg jobban. Heather szó nélkül magukra hagyta őket, s ezúttal az ajtót is behúzta maga után. Mindketten hallgattak egy darabig, aztán Keith így szólt: – Igen, igaz. De lekötelezne, ha erről nem beszélne a cikkében. Kate lerakta a ceruzáját, Keith pedig megfordult s kinézett az ablakon. – Sajnálom, Mr. Townsend – mondta a lány. – Tapintatlan voltam. – „Csak a munkámat végzem”, ezt így szokták mondani a riporterek – mondta halkan Keith. – Talán jobb, ha áttérünk a 2WW meglehetősen rendhagyó – hogy ne mondjam, bizarr – megvételére. Keith kihúzta magát a székben, most látszott első ízben felszabadultnak.

– Amikor a Chronicle lehozta… mellesleg az esküvő napján… Sir Somerset kijelentette, hogy maga egy „kalóz”. – Minden bizonnyal bóknak szánta. – Bóknak? – Annak, bizony. Szerintem úgy értette, hogy a nagy kalózhagyományok szellemében cselekedtem. – Konkrétan kiknek a hagyományára gondol? – kérdezte Kate ártatlanul. – Sir Walter Raleigh-éra meg Francis Drake kapitányéra – felelte Keith. – Az a gyanúm, hogy Sir Somersetnek inkább Feketeszakáll vagy Morgan kapitány járt a fejében – mondta Kate, s viszonozta a férfi mosolyát. – Meglehet. De azt hiszem, be fogja látni, ezzel az üzlettel mindkét fél jól járt. Kate megint belepillantott a jegyzeteibe. – Mr. Townsend, magának kizárólagos vagy többségi tulajdonában van tizenhét újság, tizenegy rádióállomás, egy légitársaság, egy szálloda és két szénbánya. – Megint ráemelte a tekintetét. – Mi a legközelebbi terve? – Szeretném eladni a szállodát meg a két szénbányát, úgyhogy ha tud valakit, akit érdekel… Kate fölkacagott. – Nem, komolyan kérdem – mondta. E pillanatban berobogott Heather. – Megérkezett a miniszterelnök, Mr. Townsend, már beszállt a liftbe – jelentette a szokottnál is élesebb skót akcentussal. – Mint emlékszik, ebédre látja vendégül a tanácsteremben. Keith Kate-re kacsintott, aki kacagásba tört ki. Heather kitárta az ajtót, s félreállt. Előkelő külsejű, ezüstös hajú úr lépett a szobába. – Jó napot, miniszterelnök úr – mondta Keith. Fölkelt, s odalépett Robert Menzieshez. Kezet fogtak, aztán Keith megfordult, s bemutatta Kate-et, aki megpróbált elbújni a szoba sarkában. – Azt hiszem, nem ismeri Kate Tulloh-t, miniszterelnök úr. Ő a Chronicle egyik legtehetségesebb riportere. Úgy tudom, nagyon szeretne interjút készíteni önnel a közeljövőben. – Semmi akadálya – mondta Menzies. – Hívja föl a titkárságot, Miss Tulloh, s beszélje meg az időpontot. A következő két napban Keith nem tudta kiverni a fejéből Kate-et. Egyvalami biztos volt: a lány nem illett bele jól összehangolt terveibe. Az ebéd folyamán a miniszterelnök nem értette, hogy vendéglátója miért oly szórakozott. Townsend nem sok érdeklődést árult el újító szándékai iránt, miszerint megnyirbálja a szakszervezetek hatalmát, pedig a lapjai évek óta mást se tesznek, mint erre biztatják a kormányt. Townsend másnap reggel, az igazgatótanács havi ülésén sem volt sokkal beszédesebb, pedig ő elnökölt. Sőt meglepően szófukar volt ahhoz képest, hogy övé Ausztrália legnagyobb hírközlő birodalma. Egyik-másik igazgatótanácsi tag már-már arra gondolt, valami betegség kerülgeti. Amikor a 7. napirendi ponthoz értek, s Townsend előadta tervét, hogy Angliába utazik, s megvesz valami kisebb lapkiadó céget északon, a tanács nem támogatta az ötletet. Az ülés végetértével Townsend visszament az irodába. Egész nap ült az íróasztalnál s intézte a papírmunkát, mígnem már Heather is hazaindult. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Townsend az órájára pillantott. Pár perccel múlt hét óra – eszébe jutott, bizony el szokott húzódni Heather munkaideje. Addig nem nyúlt a kagylóhoz, amíg meg nem bizonyosodott, hogy a titkárnő már nem nyit rá vissza, aztán tárcsázta a főszerkesztő közvetlen számát. – Bruce, ezzel a londoni úttal kapcsolatban hívlak. Kellene mellém egy újságíró, hogy ha bejön a dolog, te légy az első, aki megtudja.

– Mit akarsz épp megvenni? – kérdezte Bruce. – A Timest? – Még nem – felelte Townsend. – Egyelőre olyasmit keresek, amiből pénzt lehet csinálni. – Miért nem szólsz Ned Brewernak a londoni irodában? Különben is az ő asztala. – Nem vagyok róla meggyőződve, hogy éppen ő a megfelelő – mondta Townsend. – Napokig ide-oda fogok mászkálni Észak-Angliában, nyomdaüzemeket nézek, újságírókkal találkozom, megpróbálom eldönteni, kit tartsak meg, kit nem. Nem akarom, hogy Ned annyi ideig otthagyja Londont. – Hát, Ed Makinset nélkülözni tudom egy hétre. De aztán a parlament új ülésszakára megint kell nekem, különösen ha bejön a szimatom, és Menzies tényleg beveti az új törvénytervezetet a szakszervezetek hatáskörének megnyirbálásáról. – Nem, nem, nincs szükség nagyágyúra. Különben se tudom, mennyi ideig kell maradnom. Egy ügyes fiatal is megteszi. – Várt, de Bruce nem állt elő javaslattal. – Nagyon jó benyomást tett rám az a lány, akit a minap küldtél hozzám interjút csinálni – mondta. – Hogy is hívják? – Kate Tulloh – mondta Bruce. – De hát ő még nagyon fiatal és tapasztalatlan egy ilyen nagy ügyre. – Te is az voltál, Bruce, mikor megismerkedtünk. Ami nem gátolt meg abban, hogy fölajánljam neked a főszerkesztői posztot. Bruce egy pillanatig hallgatott, aztán így szólt: – Megnézem, ráér-e. Townsend elmosolyodott, s lerakta a telefont. Tudta, elérkezett az idő, hogy messzebbre is tekintsen, mint Ausztrália, mégsem tudott úgy tenni, mint aki nagyon örül az angliai útnak. Lenézett az íróasztalra, amit beborítottak a jegyzetek. Egy egész tanácsadói gárda vizsgálta meg neki minden szempontból az Egyesült Királyság összes lapkiadó cégét, de csak egyetlen jó ajánlattal tudott előállni. Összeállítottak számára egy dossziét, amit át kellett néznie a hétvégén. Townsend kinyitotta, s belekezdett a West Riding-csoport cégismertetőjének első oldalába. Leedsben van a központjuk. Townsend elmosolyodott. Egyetemista korában a doncasteri lóversenypálya volt a legközelebbi pont Leedshez, ahová eljutott. Akkor, ha jól emlékszik, nyerő lóra tett.

NEWS CHRONICLE 1951. október 25. 19 A legutolsó adatok szerint Churchill vezet – Mivel fog fizetni, Mr. Armstrong? – kérdezte az ingatlanügynök. – Armstrong kapitány, ami azt illeti. – Elnézést, Armstrong kapitány. – Csekkel. Tíz napba tellett, mire Armstrong megfelelő szállást talált, és csak akkor írta alá a Stanhope Gardens-beli lakás bérleti szerződését, mikor az ügynök megemlítette, hogy a fölöttük levő emeleten egy nyugállományú dandártábornok lakik. Ennél is tovább tartott a megfelelő irodahelyiség keresése. Olyan címre volt szüksége, mely meggyőzi Julius Hahnt, hogy Armstrong egész életében a kiadói szakmában tevékenykedett. Amikor az ingatlanirodában megkérdezték tőle, milyen árkategóriára gondol, a legalacsonyabb beosztású munkatárs gondjaira bízták. Két héttel később Armstrong megállapodott egy irodahelyiségnél, mely még kisebb volt, mint a lakásuk a Stanhope Gardensben. Noha nem osztotta maradéktalanul az ügynök véleményét, miszerint az alig 30 négyzetméternyi helyiség az egy emelettel följebb található mosdóval együtt ideális, tökéletes és egyedi, volt két előnye: a Fleet Street-i cím, illetve az, hogy Armstrong ki tudta fizetni az első három hónap bérét. – Itt alul írja alá, legyen olyan kedves, Armstrong kapitány. Armstrong lecsavarta vadonatúj Parker tolla tetejét, és aláírta a szerződést. – Így. Ezzel meg is volnánk – mondta a fiatalember, s várta, hogy megszáradjon a tinta. – Mint tudja, Armstrong kapitány, a bérleményért heti tíz fontot kell fizetni, ami negyedévenként előre esedékes. Ha lenne szíves adni egy csekket 130 fontról. – Átküldőm délután az egyik beosztottammal – mondta Armstrong, és megigazította a csokornyakkendőjét. Az ügynök habozott egy pillanatig, aztán a táskájába rakta a szerződést. – Biztosra veszem, Armstrong kapitány, hogy minden rendben lesz – mondta. Azzal átadta a kulcsokat az ügynökség kínálatában szereplő legkisebb bérleményhez. Armstrong meg volt róla győződve, hogy Hahn nem szerez tudomást arról, hogy amikor az FLE 6093-as londoni telefonszámot fölhívja és ezt hallja: „Armstrong Communications”, akkor olyan kiadóvállalat jelentkezik, mely mindössze egyetlen helyiségből, két íróasztalból, egy iratszekrénykéből meg egy frissiben bekapcsolt telefonból áll. Ami „egyik beosztottamat” illeti, ebben nem volt turpisság. Sally Carr előző héten érkezett vissza Londonba, és aznap reggel állt be hozzá személyi titkárnőnek. Armstrong nem is tudott volna azonnal csekket adni az ingatlanügynöknek, mert csak nemrégiben nyitott számlát a Barclay's banknál, ahol addig nem voltak hajlandók csekkkönyvet adni neki, amíg a beígért átutalás meg nem érkezett Berlinből. Armstrong ugyan a bankban is mindenkit kioktatott kapitányi rangja és kitüntetése felől, ám ez nem hatotta meg a vezetést. Amikor végre megérkezett a pénz, az igazgató annyit mondott a könyvelőnek, hogy személyes megbeszélésük után bizony valamicskével többet nézett ki Armstrong kapitányból, mint 217 font 9 shilling 6 pennyt.

Amíg Armstrong az átutalásra várt, felhívta Stephen Halletet az ügyvédi irodában, s megbízta az Armstrong Communications magántársaság cégbírósági bejegyeztetésével. Ez újabb tíz fontjába került. Alighogy a cég megalakult, újabb kifizetetlen csekk került Sally asztalára. Most nem volt Armstrongnak egy láda bordeaux-ija, amivel elintézhette volna az ügyet, inkább fölkérte Halletet, legyen a cég titkára. Amint jóváírták az átutalást, Armstrong kifizette az összes adósságát; ennek következtében alig 40 font maradt a számláján. Szólt Sallynek, hogy attól fogva soha, semmilyen körülmények között ne fizessen ki tíz font fölötti számlát, hacsak nem kapnak legalább háromszori felszólítást. Charlotte már a hatodik hónapban járt a második gyerekkel. Pár nappal azután érkezett Londonba, hogy Dick aláírta a knightsbridge-i lakás bérleti szerződését. Körbejárta a lakás négy helyiségét, de nem tette szóvá, ezek mennyivel kisebbek a tágas berlini lakásnál, mert boldog volt, hogy sikerült onnét megszabadulniuk. Armstrong busszal járt az irodába, s ilyenkor mindig eszébe jutott, jó lenne hamarosan szert tenni kocsira meg sofőrre. Amikor a céget bejegyezték, visszaröpült Berlinbe, s rábeszélte a kelletlen Hahnt, adjon neki kölcsön ezer fontot. Egy csekkel meg egy tucat kézirattal érkezett vissza Londonba. Azt ígérte Hahnnak, hogy a kéziratokat napokon belül lefordíttatja, a pénzt pedig visszafizeti, amint aláírja az első külföldi terjesztési szerződést. Volt azonban egy olyan problémája, melyet nem mert bevallani Hahnnak. Sally órákat ült a telefonon, s megpróbált találkozót kérni minden egyes vezető tudományos kiadó elnökével, ám rövid úton ráébredt, hogy itt nem nyílnak meg az ajtók Armstrong kapitány előtt olyan hamar, mint Berlinben. Ha éjfél előtt hazaért, Charlotte megkérdezte, hogy mennek a dolgok. A „szigorúan bizalmas” választ felváltotta „a lehető legjobban”. Felesége azonban nem volt vak, látta a levélládába gyömöszölt, vékony, barna borítékokat, melyek látszólag felbontatlanul kerülnek a legfelső íróasztalfiókba. Amikor Lyonba utazott megszülni a második gyermekét, Dick megnyugtatta, hogy mire visszaérkezik, a zsebében lesz az első nagyobb szerződés. Tíz nappal később történt. Armstrong épp választ diktált egy aznap reggel érkezett levélre, amikor kopogtattak. Sally sietett ajtót nyitni, és szembe találta magát első ügyfelükkel, a kanadai Geoffrey Baileyvel, aki egy montreali kis kiadó képviseletében érkezett, voltaképp nem is hozzájuk, csak eltévesztette az emeletet. Egy órával később viszont három német tudományos munka kéziratát szorongatva távozott. Amikor lefordíttatta őket, és meggyőződött kereskedelmi értékükről, csekkel tért vissza, s szerződést írt alá mindhárom könyv kanadai és francia terjesztési jogairól. Armstrong beváltotta a csekket, de nem vette a fáradságot, hogy Julius Hahnt is értesítse a tranzakcióról. Hála Mr. Baileynek, mire hat héttel később Charlotte a pici Nicole-lal a karjában leszállt a heathrow-i reptéren, Dick két újabb szerződést kötött egy spanyol, illetve belga kiadóval. Felesége legnagyobb meglepetésére egy nagy Dodge autóval várta, a volán mögött pedig nem más ült, mint Benson közlegény. Azt már nem mesélte el neki a férje, hogy a kocsi számlája is a „soha, semmilyen körülmények között” kategóriába tartozik, Bensonnak pedig egyheti bérét se tudja kiadni. – Jó benyomást tesz az ügyfelekre – mondta az asszonynak, s megnyugtatta, hogy az üzlet egyre jobban megy. Charlotte megpróbálta feledni, hogyan változtak meg bizonyos történetek, mióta ő megjárta Lyont, és a kibontatlan borítékok is ott lapultak a fiókban. De még neki is imponált, mikor Dick elmesélte, hogy Oakshott ezredes visszatért Londonba, meglátogatta Dicket, és megkérdezte, nem ismer-e valakit, aki alkalmazna egy öreg katonát. Armstrong volt az ötödik, akit megkeresett, de olyan korú és rangú ember számára, mint Oakshott, senkinek sem volt ajánlata. A következő napon azonban kinevezték az Armstrong

Communications igazgatótanácsába évi ezerfontos fizetéssel; igaz, a havi csekkjét nem mindig váltották be elsőre. Az első három kézirat megjelent Kanadában, Franciaországban és Spanyolországban. Egyre több külföldi kiadó szállt ki az emeletükön, immár nem tévedésből, hanem Armstrong irodáját keresve, ahonnét hosszú könyvlistával távoztak, melyek joga eladó volt. Armstrong egyre több üzletet kötött, s egy idő után már nem járt annyit Berlinbe, hanem Oakshottot küldte maga helyett. Az ezredesnek jutott az az irigylésre egyáltalán nem méltó feladat, hogy megpróbálja megmagyarázni Julius Hahnnak, miért olyan lassú a készpénzforgalom. Oakshott változatlanul mindent elhitt, amit Armstrong mondott neki – hisz egy ezredben szolgáltak, nem? –, így aztán egy ideig Hahn is. Egyes külföldi kiadókkal kötött ugyan üzleteket Armstrong, ám a vezető brit kiadókkal változatlanul hadilábon állt; nem tudta őket rávenni, hogy tőle vegyenek könyvjogokat. Hónapokig hallgatta tőlük, hogy „majd visszatérünk rá, Armstrong kapitány”, s egyre türelmetlenebbül várta a pillanatot, mikor benyomulhat az ajtón, és a brit kiadói világ befogadja. Egy októberi délelőttön Armstrong épp a két legnépszerűbb napilap, a Globe és a Citizen masszív irodaházait bámulta az ablakból, mikor Sally átadta neki a kagylót azzal, hogy egy újságíró keresi a Timestól. Armstrong bólintott. – Kapcsolom Armstrong kapitányt – mondta Sally. Armstrong odament, és kivette a kagylót Sally kezéből. – Dick Armstrong, az Armstrong Communications elnöke beszél. Mit óhajt? – Neville Andrade vagyok, a Times tudományos rovatától. Nemrég a kezembe került egy francia nyelvű Julius Hahn-kiadvány: „A németek és az atombomba”, és szeretném megtudni, milyen német munkák jelentek még meg idegen nyelveken. – Armstrong egy órával később rakta le a telefont. Ezalatt elmesélte Andrade-nek az élete történetét, s megígérte neki, hogy legkésőbb délben a sofőr leteszi a teljes listát az asztalára. Másnap reggel kicsit késve ért be. Sally azzal fogadta, hogy húsz perc alatt hét telefonhívás érkezett. E pillanatban ismét csengett a telefon, s Sally Armstrong íróasztalára bökött. Ott volt rajta kiterítve a Times aznapi száma a tudományos rovatnál. Armstrong leült, s elolvasta Andrade hosszú cikkét az atombombáról, meg arról, hogy a németek elvesztették ugyan a háborút, de a tudósaik sok területen még mindig messze megelőzik a világot. Ismét megszólalt a telefon, de hogy miért volt kitéve Sally ekkora ostromnak, azt csak akkor fogta fel, amikor a cikk utolsó mondatához ért: „Az információ kulcsa e téren Richard Armstrong kapitány kezében van, ugyanis ő rendelkezik a nagy hírű Julius Hahn-birodalom kiadványainak fordítási jogaival.” Napokon belül megváltozott a „Majd visszatérünk rá, Armstrong kapitány” mondat, s „Bizonyosra veszem, hogy megfelelnek ezek a feltételek, Dick” lett belőle. Válogatós lett: jól megnézte, kinek ad kiadói jogokat, s ki terjesztheti a folyóiratokat. Olyan emberek, akikhez eddig be se jutott, most nyakra-főre ebédelni hívták a legjobb klubokba – igaz, azt már nem ajánlották föl, hogy tagfelvételi kérelmét is támogatják. Év végére Armstrong visszafizette az ezer fontot, s az ezredes többé hiába is állította Hahnnak, hogy mennyire nehéz egy szerződést megkötni. Oakshott örült, hogy Hahn nem látja: a Dodge-ot Bentleyre cserélik, Benson pedig előkelő szürke egyenruhát meg csúcsos sapkát visel. Armstrong legnagyobb problémája az volt, hol talál megfelelő, új irodaházat és jól képzett személyzetet, hogy lépést tudjon tartani a felfutással. Amikor a házban fölötte meg alatta is kiürült az emelet, órákon belül aláírta az új bérleti szerződést. Az Észak-staffordshire-i Ezred éves összejövetelén, a Café Royalban Armstrong összefutott Wakeham őrnaggyal. Megtudta, hogy Peter Wakeham frissen szerelt le, és egy vasúti társaság személyzeti osztályán készül dolgozni. Armstrong azzal töltötte az estét, hogy

megpróbálja rábeszélni, az Armstrong Communications sokkal nagyobb perspektívát kínál. A következő hétfőn Peter is belépett a céghez ügyvezető igazgatóként. Amint Wakeham beletanult a munkába, Armstrong utazni kezdett. Bejárta az egész világot Montrealtól New Yorkig, Tokiótól Christchurchig. Árulta Hahn kéziratait, és mindig busás előlegeket szedett be. A pénzt több különféle bankszámlán helyezte el, minek következtében Sally sose tudta, mikor, hol, mennyijük van letétben. Armstrong egyre gyakrabban ért vissza arra, hogy kicsi csapata nem tud megbirkózni a növekvő rendelések kielégítésével, Charlotte pedig torkig van azzal, hogy örökké megjegyzi, mekkorát nőttek a gyerekek. Amikor a Fleet Street-i épület teljes egészében megüresedett, azonnal lecsapott rá. Az új irodaházba lépve most már a leggyanakvóbb jövendő ügyfél se tagadhatta, hogy Armstrong kapitány ne lenne megbízható üzleti partner. Berlinbe is eljutottak a hírek a sikerekről, de hiába írta Hahn a leveleket, hogy kéri az országok szerinti kereskedelmi adatokat, minden külföldi szerződés egy példányát, valamint be akar pillantani a könyvelésbe, a válaszról gondosan megfeledkeztek. Oakshott ezredes tiszte volt jelenteni Hahn egyre növekvő kétségeit Armstrong azon állításaival szemben, hogy a cég csak óriási nehézségekkel tud nullszaldót elérni. Az öregúr alelnöki címet kapott ugyan, de inkább csak küldöncként használták. S hiába fenyegetőzött lemondással, és Stephen Hallat is hiába figyelmeztette Armstrongot, hogy Hahn londoni ügyvédei levélben az együttműködés megszakításával fenyegetőznek, Armstrong rendíthetetlen maradt. Abban bízott, hogy amíg Hahnt a törvény gátolja a Németországon kívüli utazásban, addig nem tudja megállapítani, mekkorára nőtt a birodalma, azaz mennyit ér annak 50 százaléka. 1951-ben, hetekkel a Churchill-kormány megalakulása után, megszűntek a német állampolgárokat sújtó utazási korlátozások. Armstrong nem lepődött meg, mikor Oakshott bejelentette, hogy Hahn és Schultz első külföldi útja Londonba vezet. A német partnerek hosszan konzultáltak egy jogtanácsossal a Gray's Innben, aztán taxiba ültek, és a Fleet Streetre mentek brit partnerük látogatására. Hahn öregkorában is megtartotta a pontosság jó szokását. A portán Sally fogadta őket, s fölkísérte a két urat Dick hatalmas, új irodájába. Remélte, hogy a lázas sürgés-forgás, mely körülveszi őket, kellőképp mély benyomást tesz rájuk. Beléptek Armstrong irodájába, aki a jól ismert széles mosollyal fogadta őket. Schultz megdöbbent, mennyire elhízott a kapitány, és színes csokornyakkendőjétől sem volt elragadtatva. – Isten hozta, kedves régi barátaim – kezdte Armstrong, s kitárta a karját, mint valami óriásmedve. – Rég nem láttuk egymást. – Úgy tetszett, meglepi a hűvös reagálás, de azért odavezette a vendégeket a kényelmes székekhez, ő viszont visszaült egy magas székbe, melyből szinte föléjük tornyosult. Mögötte a falon fölnagyított fotó lógott, melyen Montgomery tábornok a katonai keresztet tűzi az ifjú kapitány mellére. Sally brazil kávét töltött nekik porceláncsészébe, majd Hahn haladéktalanul belevágott. Közölte Armstronggal – így is szólította –, mi látogatásuk célja. Épp előadni készült jól begyakorolt mondókáját, mikor az asztalon megszólalt a négy telefon egyike, s Armstrong fölkapta. Hahn azt hitte, Armstrong megmondja a titkárnőnek, ne kapcsoljon be több hívást, de nem így történt; Armstrong intenzív beszélgetésbe kezdett ékes orosz nyelven. Alighogy befejezte, megszólalt a következő, s újabb dialógus következett franciául. Hahn és Schultz rossz előérzetekkel, de türelmesen várta, hogy a kapitány befejezze a beszélgetést. – Nagyon sajnálom – mondta Armstrong, amikor a harmadik telefont is letette –, de láthatják, ez az átkozott masina nem hagyja abba. És – tette hozzá szívélyesen – ennek az 50 százaléka a maguké.

Hahn másodszor is neki akart fogni a mondókájának, ekkor azonban Armstrong elővett egy doboz kubai szivart. A vendégek tíz éve még hasonlót sem láttak. Armstrong odatolta eléjük a dobozt. Hahn elutasító mozdulatot tett, Schultz pedig vonakodva, de követte. Hahn harmadszor is nekifogott. – Mellesleg foglaltam asztalt a Savoy Grillben – közölte ekkor Armstrong. – Mindenki ott ebédel, aki számít. – Újabb széles mosoly következett. – Már elígérkeztünk – mondta Hahn kurtán. – De hiszen annyi mindent meg kell beszélnünk – erősködött Armstrong. – A régi szép időkről is. – Nem sok megbeszélnivalónk van – mondta Hahn. – Különösen nem a régi dolgokról. Ettől még Armstrong is elhallgatott egy pillanatra. – Sajnálattal közlöm, Armstrong kapitány – folytatta Hahn –, hogy úgy döntöttünk, véget vetünk a magával folytatott együttműködésnek. – Az nem lehet – mondta Armstrong. – Érvényes, jogszerű szerződésünk van. – Nyilván régen nézett bele – mondta Hahn. – Mert ha elolvassa, bizonyára nem kerüli el a figyelmét, mit von maga után, ha nem teljesíti pénzügyi kötelezettségeit velünk szemben. – De szándékomban áll… – „Amennyiben a kifizetés nem történik meg, tizenkét hónap elteltével minden külföldi jog automatikusan visszaszáll az anyavállalatra.” – Hahn úgy idézte ezt a bekezdést, mint aki betéve tudja az egész szerződést. – Minden kötelezettségemnek haladéktalanul eleget tudok tenni itt és most – közölte Armstrong, bár nem volt róla meggyőződve, hogy így is van. – Döntésemet ez nem befolyásolja – mondta Hahn. – A szerződés viszont előírja, hogy írásbeli felszólítást kell adnia kilencvennapi türelmi idővel – mondta Armstrong, visszaemlékezve a szerződés egyik pontjára, melyet nemrégiben idézett neki Stephen Hallet. – Meg is tettük, tizenegy különböző alkalommal – felelte Hahn. – Nincs tudomásom róla, hogy ilyen tartalmú felszólítást kaptam volna – mondta Armstrong. – így hát… – Az utolsó hármat ajánlott levélként küldtük meg az iroda címére. – Ez még nem jelenti azt, hogy meg is kaptuk. – Valamennyit átvette a titkárnője vagy Oakshott ezredes, mint azt aláírásuk tanúsítja. A legutolsó felszólításunkat pedig az ügyvédjének, Stephen Halletnak kézbesítettük; értesüléseink szerint ő fogalmazta a szerződést. Armstrong másodszor is kénytelen volt elhallgatni. Hahn kinyitotta az aktatáskáját, melyre Armstrong oly jól emlékezett, s elővett három dokumentumot, melyet volt partnere elé tolt. Aztán kivett egy negyediket is. – Ezennel átadom a levelet, melyben felszólítjuk, hogy egy hónapon belül szolgáltasson vissza minden kiadványt, nyomdai klisét és dokumentumot, melyet az elmúlt két évben kapott tőlünk, valamint egy 170 ezer fontról szóló csekket a nekünk járó jogdíjak fedezésére. Könyvszakértőink igen szerény becslésnek tartják ezt a számot. – Nem tud még egy lehetőséget adni, azok után, amit tettem magáért? – fogta könyörgőre Armstrong. – Adtunk magának épp eleget – mondta Hahn, majd kollégájára pillantva így folytatta: – És egyikünk se fiatal már, nem vesztegethetjük az időnket abban reménykedve, hogy maga betartja a megállapodásokat. – Maguk a fönnmaradásban se reménykedhetnek nélkülem! – jelentette ki Armstrong. – Ellenkezőleg – mondta Hahn. – Ma reggel írtuk alá a szerződést új képviselőnkkel, a nagy hírű Macmillan Kiadóval, melyet maga is nyilván ismer. Erről a Bookseller következő pénteki számában jelentetünk meg közleményt, tehát ügyfeleink Nagy-Britanniában, az

Egyesült Államokban és az egész világon értesülnek róla, hogy maga már nem képvisel bennünket. Hahn fölállt, és Schultzcal együtt szó nélkül kifele indult. Armstrong csak nézte őket. Mielőtt az ajtóhoz értek volna, utánuk kiabálta: – Még hallani fognak rólam az ügyvédeimen keresztül! Amikor becsukódott az ajtó, lassan odament az íróasztal mögé, az ablakhoz. Lenézett a járdára, s addig bámult a két férfira, míg be nem szálltak a taxiba. Amikor elmentek, visszaült, fölvette a legközelebbi telefont, és fölhívott egy számot. Ismerős hang vette föl a telefont. – Az elkövetkező hét napban vásárolj meg minden Macmillan-részvényt, amit csak tudsz. Azzal lecsapta a kagylót, és máris hívta a következő számot. Stephen Hallet figyelmesen hallgatta ügyfele részletes beszámolóját a Hahnnal és Schultzcal folytatott beszélgetésről. Halletet nem lepte meg a dolog, hisz nemrégiben beszámolt Armstrongnak a szerződésbontást bejelentő levélről, melyet Hahn londoni ügyvédeitől kapott. Armstrong a beszámoló végére érve egyetlen kérdést tett fel: – Mit gondolsz, meddig tudom elhúzni? Az elkövetkező hetekben több nagyobb kiadás esedékes. – Ha hajlandó vagy perre vinni a dolgot, a bírósági szakasz eltart jó egy évig, talán másfélig is. Két évvel később Armstrong a bíróság előtt egyezett meg Hahnnal. Hallet hosszú dokumentumot állított össze, melyben Armstrong megállapodik Hahnnal, hogy visszaszolgáltat minden kéziratot, kinyomott anyagot, szerződést és megállapodást, valamint több mint negyedmillió könyvet a watfordi raktárból. Az előző öt év nyereségéből pedig teljes és végleges kielégítésképpen 75 ezer fontot is ki kellett fizetnie. – Hála istennek, hogy végre megszabadultunk ettől a pasastól – ez volt minden, amit Hahn a feljebbviteli tárgyalás után mondott. A megállapodás másnapján Oakshott ezredes indoklás mellőzésével lemondott az Armstrong Communications igazgatótanácsi tagságáról. Három héttel később egy szívroham elvitte. Armstrong még a temetésére se ment el, Peter Wakehamet, az új alelnököt küldte el a képviseletében. Oakshott temetésének napján Armstrong épp Oxfordban időzött; a város szomszédságában fekvő, nagy udvarház hosszú távú bérleti szerződését írta alá. Az elkövetkező két évben Armstrong több időt töltött a levegőben, mint a földön. Körbejárta a világot, egyik szerzőt a másik után kereste föl, s megpróbálta rábeszélni, hogy szegje meg a szerződését Hahnnal, és menjen át az Armstrong Communicationshöz. Belátta, a német tudósok jó részét nem tudja megnyerni magának, de bőven kárpótolta érte az, hogy Tulpanov ezredes jóvoltából monopolhelyzetbe került Oroszországban, valamint a sok amerikai kapcsolat, melyet akkor szerzett, amikor Hahn még nem utazhatott külföldre. A tudósok jó részének hízelgett, hogy Armstrong személyesen kereste meg őket, és az egész világra kiterjedő olvasottságot ígért. Ezek az emberek alig tették ki a lábukat a laboratóriumokból, s gyakran fogalmuk se volt kutatásaik valódi kereskedelmi értékéről, s boldogan aláírták a fölkínált szerződést. Később aztán életük munkáját elküldték a „Headley Hall, Oxford” címre, s többen azt hitték, ez valamiképp az egyetemhez is kapcsolódik. A szerződés aláírásával rendszerint minden jövendő munkájukat elkötelezték Armstrongnak nevetséges előlegért cserébe, aztán többet nem is hallottak felőle. Ez a taktika magyarázza, hogy az Armstrong Communications a Hahntól való szétválás utáni év végén is 90 ezer font tiszta nyereséget könyvelhetett el, egy évvel később pedig a Manchester Guardian Richard Armstrongot az Év Ifjú Vállalkozójának választotta. Charlotte felvetette, hogy férje közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, mire Armstrong így válaszolt: – Az lehet, de ne feledd, hogy minden riválisom húszéves előnnyel indult.

Amint letelepedtek az Oxford környéki házban, Headley Hallban, Dick egyre több meghívást kapott különféle egyetemi rendezvényekre. A legtöbbet nem fogadta el, mert tudta, csak a pénzére ácsingóznak. Ekkor viszont kapott egy levelet Alan Walkertől, az egyetemi Munkáspárti Klub elnökétől. Az iránt érdeklődött, vajon támogatná-e Armstrong azt a vacsorát, melyet a bizottság Hugh Gaitskell, az ellenzéki pártvezér tiszteletére ad. – Hajlandó vagyok – mondta Dick – egy feltétellel: ha én ülök mellette. Később ő szponzorálta a munkáspárti árnyékkormány tagjainak minden oxfordi útját, így néhány éven belül mindenkivel találkozott, meg egy csomó külföldi hírességgel is, köztük az izraeli miniszterelnökkel, David Ben-Gurionnal, aki meghívta Tel-Avivba, és fölhívta a figyelmét, hogy viselje szívén azoknak a zsidóknak a sorsát, akik nem jártak akkora szerencsével, mint ő. Az egyetem elvégzése után Alan Walker az Armstrong Communicationshöz került állásba. Az elnök személyi tanácsadója lett, politikai befolyását volt hivatva erősíteni. Walker első javaslata az volt, hogy vegye át a gyengélkedő egyetemi lapot, az Isist, mely szokás szerint anyagi gondokkal küszködött, így Armstrong csekélyke befektetéssel az egyetemi baloldal hőse lett, és a lapot szégyentelenül fölhasználta saját ügyeinek előbbre vitelére. Évente legalább háromszor megjelent a képe a címlapon, de mivel a főszerkesztők mindig csak egyegy évet húztak ki, és nem hitték, hogy más bevételi forráshoz jutnak, egyikőjük sem emelt kifogást. Amikor Harold Wilson lett a Munkáspárt elnöke, Armstrong nyilvánosan elkötelezte magát mellette. A rossz nyelvek szerint azért, mert a toryk keresztülnéztek rajta. Armstrong sose mulasztotta el az odalátogató munkáspárti vezetők tudomására hozni, hogy boldogan kifizeti az Isis minden veszteségét, ha ezzel is a Munkáspárt támogatására tudja bátorítani az oxfordi egyetemi ifjúságot. Egyes politikusok meglehetősen durvának tartották az efféle megközelítést. Armstrong azonban kezdte elhinni, hogy ha legközelebb munkáspárti kormány kerül hatalomra, érvényt tud majd szerezni befolyásának és gazdagságának, és valóra váltja új álmát, hogy egy országos napilap tulajdonosa legyen. És igazság szerint elhitte: ebben senki se tudja megakadályozni.

THE TIMES 1964. október 16. 20 Hruscsov visszavonul – Oroszország élén Brezsnyev és Koszigin A felszállás után pár perccel Keith Townsend kikapcsolta a biztonsági övet, kipattintotta az aktatáskáját, és elővett egy papírköteget. Kate-re pillantott; a lány már elmerült a legújabb Patrick White-regény olvasásában. Keith belefogott a West Riding-csoport dossziéjába. Vajon valóban ez a legmegfelelőbb mód rá, hogy megvesse a lábát Nagy-Britanniában? Az biztos, Sydneyben is egy kicsi lapkiadót vásárolt meg először; ez tette lehetővé, hogy idővel megszerezze a Sydney Chronicle-t Meg volt győződve róla, hogy ha a kezében lesz egy angol vidéki lapkiadó, sokkal jobb pozícióba kerül egy országos lap megszerzéséhez. A kiadót Harry Shuttleworth alapította a századfordulón, olvasta a jegyzetekben. Jól menő textilgyára volt Huddersfield-ben, e mellett fogott bele a lapkiadásba – elsőnek egy esti lapot indított. Townsend fölismerte a törvényszerűséget: a vidék legnagyobb munkaadója irányítja a sajtót is – vajon nem így lett-e ő maga egy szálloda meg két szénbánya tulajdonosa? Valahányszor Shuttleworth gyárat alapított egy új városkában, pár éven belül a helyi lap is megjelent. Mire az alapító visszavonult, négy textilgyára és négy lapja volt a West Riding vidékén. Amikor Shuttleworth legidősebb fia, Frank visszatért az első világháborúból, átvette a cég irányítását. Elsősorban a textilipar érdekelte, de… – Megkínálhatom valamivel, uram? Townsend bólintott. – Whiskyt kérek vízzel. – …a három, újonnan alapított üzem mellé ő is odarakta a lapokat Doncasterben is, Bradfordban meg Leedsben is. Ez már közeledési kísérleteket váltott ki olyan sajtómágnásokból, mint Beaverbrook, Northcliffe és Rothermere. Azt mesélik, Frank valamennyiükkel közölte sokszor idézett véleményét: „Maga itt, fiam, nem rúg labdába.” Úgy tetszett azonban, hogy a Shuttleworth család harmadik nemzedékét már más fából faragták. Az egyetlen fiú utód gazdasági kombinációja oda vezetett, hogy a cég nyeresége napokkal azután, hogy Frank koporsóját elhantolták, csökkenni kezdett, pedig nyolc gyárat, hét napilapot, öt hetilapot meg egy megyei képes újságot hagyott maga után. A 40-es évek végén aztán a gyárakat fölszámolták, a lapcsoport pedig azóta sem lett nyereséges. Ez idő tájt már csak az olvasók hűsége tartja életben, ám a számok azt jelzik, ez már nem tarthat sokáig. Townsend fölnézett egy pillanatra: a karfára asztalkát erősítettek, és kicsi vászonterítővel takarták le. Kate is ugyanezt kapta; ő is lerakta a regényt, de nem szólalt meg, nem akarta megzavarni főnökét a munkában. – Szeretném, ha ezt elolvasná – nyújtotta oda neki Townsend a jelentés első pár oldalát. – Akkor megérti, miért vállalkozom erre az útra. Townsend kinyitott egy másik dossziét, melyet egy leedsi ügyvéd, Henry Wolstenholme készített. Együtt jártak Oxfordba, de Townsend alig emlékezett rá, csak annyi derengett, hogy a fickónak egy-két ital után igencsak megeredt a szája. Ha rajta múlik, Townsend nem őt választja, de a West Riding lapkiadó jogi képviseletét kezdettől fogva Wolstenholme irodája látta el, így nem volt sok választása. Wolstenholme hívta föl figyelmét elsőnek a kiadóban rejlő lehetőségekre is: írt neki Sydneybe, s elmondta, hogy a lapokat ugyan nem árulják – a

jelenlegi elnök el is hárítana minden, ilyen irányú megkeresést –, de annyit tud, hogy ha John Shuttleworth egyszer rászánja magát, akkor csak olyan vásárló jöhet számításba, aki Yorkshire-től a lehető legmesszebbiről jön. Townsend mosolygott, amikor elébe tették a teknőclevest. Az ausztráliai Hobart városka helyi lapjának tulajdonosaként leginkább ő felel meg ezeknek az elvárásoknak az egész világon. Townsend azt válaszolta, hogy érdekli a dolog, Wolstenholme pedig visszaírt, hogy találkozzanak, és beszéljék meg a feltételeket. Townsend első kikötése az volt, hogy megtekinthesse a cég nyomdáit. – Semmi szín alatt – érkezett rögtön a válasz. – Amíg az ügylet le nem zárul, Shuttleworth nem akarja, hogy saját lapjainak címoldalán foglalkozzanak vele. Townsend tudta, hogy közvetítőn keresztül sose könnyű üzletet kötni, most azonban még a megszokottnál is nagyobb mértékben kellett hagyatkoznia Wolstenholme-ra. Egyik kezében a villát fogta, a másikban a következő oldalt, s tanulmányozta az adatokat, melyeket Clive Jervis állított össze számára. Clive becslései szerint a cég száz-százötvenezer fontot ér; rámutatott azonban, hogy mivel az éves mérlegen kívül semmihez nem fért hozzá, nem áll módjában felelősséget vállalni érte – nyilván kiskaput akar hagyni arra az esetre, ha a későbbiekben valami zűr lesz, gondolta Townsend. – Ez izgalmasabb, mint egy regény – mondta Kate, miután befejezte az első dossziét. – De milyen szerepet szán nekem? – Az majd a végkimeneteltől függ – felelte Keith. – Ha sikerül a vásár, akkor kellenek cikkek az ausztrál lapjaimba, és valamivel kisebb lihegéssel egy külön írás a hírügynökségeknek is. A lényeg, hogy a lapkiadók megtudják az egész világon, hogy most már Ausztrálián kívül is komoly tényező vagyok. – Mennyire ismeri Wolstenholme-ot? – kérdezte Kate. – Úgy tűnik, hogy igen nagy mértékben kénytelen lesz hagyatkozni az ítélőképességére. – Nem nagyon – ismerte be Keith. – Két évvel fölöttem járt a Worcester College-ba, nagy böhönyének tartotta mindenki. – Böhönyének? – ismételte Kate megrökönyödve. – Ősszel minden idejét a rögbicsapattal töltötte, a tanév fennmaradó részében pedig ott állt egyfolytában a folyóparton, és az evezősöket edzette. Szerintem azért választották meg, mert olyan hangja volt, amit még a Temze túlpartján is meghallottak, és még a vesztes verseny után is szívesen megitta a maga korsó sörét a csapattagokkal. De hát ennek már tíz éve; úgy tudom, leülepedett, és savanyú yorkshire-i ügyvéd lett belőle, megnősült, gyerekei vannak. – És van fogalma róla, mennyit ér a West Riding-csoport valójában? – Nincs, de még mindig tehetek úgy ajánlatot, hogy a hat nyomda megtekintésének feltételéhez kötöm, közben pedig megpróbálom kipuhatolni, mit érnek a szerkesztők meg a riporterek. De Angliában mindig a szakszervezetek okozzák a legtöbb fejfájást. Ha itt is alkalmazási feltétel a szakszervezeti tagság, akkor elállók a vásártól, mert akármennyire jó vásár lenne, a szakszervezetek hónapokon belül a tönk szélére tudnak juttatni, ha akarnak. – És ha nem? – kérdezte Kate. – Akkor hajlandó vagyok elmenni százezerig, maximum százhúszig. Nekik viszont addig nem mondok számot, amíg ők nem nyilatkoznak. – Hát, ez nehezebb, mint a fiatalkorúak bírósági tárgyalásairól tudósítani – jegyezte meg Kate. – Én is ott kezdtem – mondta Keith. – Csakhogy az én főszerkesztőm nem tartotta a próbálkozásaimat díjnyertesnek, mint a magáé, s a cikkeim legnagyobb részét kivágta, mielőtt végigolvasta volna az első bekezdést. – Talán csak azt akarta bebizonyítani, hogy nem fél az apjától. Keith rápillantott, s látta, hogy a lány nem tudja, nem ment-e túl messzire. – Meglehet – válaszolta. De az utána történt, hogy megvettem a Chronicle-t és kirúgtam.

Kate nem szólt, miközben a stewardess eltakarította a tálcákat. – Mindjárt eloltjuk a nagy lámpákat az utastérben – szólt nekik a kisasszony. – A fejük fölött azonban működnek a kis-lámpák, ha olvasni szeretnének. Keith bólintott, és bekapcsolta a magáét. Kate nyújtózott egyet, s leeresztette a háttámlát, ameddig lehetett. Betakarózott egy pléddel, és lehunyta a szemét. Keith nézte pár pillanatig, aztán kinyitotta a negyedik dossziét. Egész éjszaka olvasott. Amikor Tulpanov ezredes telefonált, és azt javasolta Armstrongnak, hogy találkozzon üzlettársával, Jurij Valcsekkal egy kölcsönös érdeklődésre számot tartó ügyben, ő azt indítványozta, hogy ha Valcsek legközelebb Londonban jár, ebédeljenek a Savoyban. Az elmúlt évtized során Armstrong rendszeresen utazott Moszkvába. A szovjet tudósok műveinek kizárólagos jogaiért cserébe apróbb megbízatásokat végzett Tulpanovnak, és sikerült meggyőznie magát, hogy nem okoz valódi kárt fogadott hazájának. Az önáltatásban az is segítette, hogy útjai előtt mindig értesítette Forsdyke-ot, s olykor tőle is vitt üzeneteket, melyekre aztán kibogozhatatlan válaszokat hozott. Armstrong érzékelte, hogy mindkét fél a sajátjának tekinti, és gyanította, hogy Valcsek nem egyszerűen üzenetközvetítő, hanem azért küldik, hogy kipuhatolja, meddig lehet elmenni vele szemben. A Savoy Grillt azért választotta, mert Forsdyke előtt akarta bizonyítani, hogy semmi rejtegetnivalója. Armstrong pár perccel korábban érkezett az étterembe, s odavezették a szokásos asztalához a sarokba. Kedvenc szódás whiskyjét vodkára cserélte föl, ami egyezményes jel volt a két ügynök között, hogy nem angolul beszélnek. A bejárat felé pillantott; kíváncsi volt, vajon fölismeri-e Valcsekot, ha belép. Tíz évvel ezelőtt könnyebben ment volna, de aztán figyelmeztette az új partnereit, hogy dupla gombos olcsó öltönyeikről meg keskeny, zsírfoltos nyakkendőikről messziről ordít, kicsodákmicsodák. Azóta a Londonban és New Yorkban rendszeresen megforduló ügynökök megtanulták, hol találhatók a legjobb férfiszabók a Savile Row-n, illetve a Fifth Avenue-n, hogy aztán Moszkvába visszafelé menet, az Aeroflot gépein gyorsan átöltözzenek, gyanította Armstrong. Két üzletember sétált be a Grillbe beszélgetésbe merülve. Armstrong fölismerte az egyiket, de nem emlékezett a nevére. Utánuk egy bomba nő érkezett, nyomában két férfi. A Grillben nem volt megszokott látvány egy nő jelenléte; Armstrong végignézte, ahogy elfoglalják helyüket a szomszédos alkóvban. A főpincér szakította félbe. – Megérkezett a vendége, uram. Armstrong felállt, s kezet fogott a férfival, akit nyugodtan brit vállalatigazgatónak lehetett nézni, s a jelek szerint nem volt szüksége tippre az úri szabók hollétéről. Armstrong két vodkát rendelt. – Hogy utazott? – kérdezte a férfitól oroszul. – Nem valami jól, elvtárs – felelte Valcsek. – Nekem nincs választásom, mint magának: Aeroflottal kell repülnöm. Ha egyszer ráfanyalodik, ne feledjen magával vinni altatót, az ételre meg rá se nézzen. Armstrong elnevette magát. – És hogy van Tulpanov ezredes? – Tulpanov tábornok nemsokára a KGB második embere lesz, és kéri, hogy tudassa Forsdyke-kal, még mindig magasabb a rangja. – A legnagyobb örömmel – mondta Armstrong. – Van még valami változás a vezetésben, melyről ajánlatos tudnom? – E pillanatban nincs – mondta Valcsek. – Az a gyanúm viszont, hogy Hruscsov elvtárs már nem sokáig ül az asztalfőn. – No, akkor még megtörténhet, hogy maguknak is pakolniuk kell – jegyezte meg Armstrong, és a szemébe nézett.

– Amíg Tulpanov a főnök, nemigen. – És ki lesz Hruscsov utódja? – kérdezte Armstrong. – Én Brezsnyevre fogadok – közölte a látogató. – És mivel Tulpanovnak dossziéja van minden lehetséges utódról, egyik sem fogja megpróbálni leváltani. Tulpanov sem esett a feje lágyára, mosolygott magában Armstrong. A pincér a vendég elé is lerakott egy vodkát. – A tábornok igen nagyra tartja magát – mondta Valcsek, mikor a pincér eltűnt. – És maga nyilván még befolyásosabb helyzetben lesz, ha Tulpanov kinevezése hivatalossá válik. – Valcsek elhallgatott, amíg az étlapot böngészte, és a közelben pásztázó pincértől angolul rendelt. – Mondja – folytatta, amikor a pincér magukra hagyta őket –, miért hívja magát Tulpanov tábornok Lubjinak? – Van olyan fedőnév, mint a többi – mondta Armstrong. – De maga nem orosz. – Nem, nem vagyok az – mondta határozottan Armstrong. – De nem is angol, ugye, elvtárs? – Angolabb vagyok, mint az angolok – felelte Armstrong, amire a vendég elhallgatott. Egy tányér lazacot tettek elébe. Valcsek befejezte az első fogást, aztán belevágott a bélszínbe, valamint jövetele okának taglalásába. – Az Országos Természettudományi Intézet ki szeretne adni egy könyvet az űrkutatásban elért eredményeinkről – mondta, és maga elé vette a dijoni mustárt. – Az elnök úgy érzi, Kennedy minden babért learat a NASA-űrprogrammal, holott mindenki tudja, hogy a szovjetek küldték föl az első embert az űrbe. Összeállítottunk egy kötetet, mely az Űrkutatási Intézet megalapításától napjainkig taglalja az eredményeket. Nálam van egy vaskos kézirat, a téma legkiemelkedőbb kutatói állították össze, valamint száz-egynéhány fotó, a legfrissebbek a múlt hónapban készültek, meg a Luna IV és V részletes diagramjai és jellemzői. Armstrong nem próbálta megakasztani Valcsek szóáradatát. A küldöncnek is tudnia kellett, hogy az efféle kötet már megjelenése pillanatában elavul. Nyilván van oka, hogy ideküldték Moszkvából, és nyomósabb, mint hogy vele ebédeljen a Savoy-ban. A vendégből azonban csak úgy folyt a szó, egyre jelentéktelenebb részletekbe menően. Végül megkérdezte Armstrongot, mit szól a tervhez. – Hány példányra gondol Tulpanov tábornok? – Egymillióra kemény kötésben, szétosztás a szokásos módon. Armstrong még abban is kételkedett, hogy a fenti szám töredékét el lehet adni az efféle könyvekből. – De hiszen csak a nyomdaköltség… – kezdte. – Tökéletesen megértjük, micsoda kockázatot vállal ezzel a kiadvánnyal. Ennek okáért előre átutalunk ötmillió dollárt; ezt azokban az országokban kell szétosztani, melyekben a könyvet lefordítják, kiadják és árulják. Természetesen az ügynökségnek 10 százalékos kezelési költség jár. Hozzá kell tennem, hogy Tulpanov tábornok számára nem okoz nagy meglepetést, ha a könyv nem jelenik meg a bestsellerlistákon. Elég, ha maga ki tudja mutatni az éves mérlegben, hogy kinyomtattak egymillió példányt, s ezzel ő megelégszik. A haszon szétosztása, az számít voltaképpen – tette hozzá Valcsek a vodkát szopogatva. – Ez egyszeri ügylet? – kérdezte Armstrong. – Ha sikeresen megoldja ezt a… – Valcsek keresgélte a megfelelő szót – …projektet, akkor egy év múlva papírkötésben is kiadjuk, ez persze szintén ötmilliós előleget kíván. Aztán jöhetnek az utánnyomások, az átdolgozott kiadások… – És folyamatosan áramlik a pénz az ügynököknek minden olyan országba, ahol a KGB jelen van – mondta Armstrong.

– Maga mint képviselőnk – folytatta Valcsek, tudomást se véve Armstrong megjegyzéséről – tíz százalékot kap az előlegből. Végül is semmi okunk, hogy ne kezeljük úgy, mint minden normális irodalmi ügynökséget. Biztosra veszem, hogy a tudósok minden évben képesek lesznek publikálásra méltó, új kéziratot produkálni. – Kis szünetet tartott. – Feltéve, ha a jogdíjakat mindig időben megkapják, és olyan kemény valutában, amiben mi kérjük. – És mikor kapom a kéziratot? – kérdezte Armstrong. – Van nálam egy példány – felelte Valcsek, és a kézitáskájára pillantott. – Ha beleegyezik a kiadásba, akkor hó végéig átutaljuk az első ötmilliót a liechtensteini bankszámlájára. Úgy tudom, így szoktuk intézni az anyagi ügyeket. Armstrong bólintott. – Szükségem van még egy példányra a kéziratból, amit odaadok Forsdyke-nak. Valcsek fölvonta a szemöldökét, közben pedig elszedték előle a tányért. – A terem másik végében ücsörög az egyik embere – mondta Armstrong. – Úgyhogy mielőtt elindulunk, adja át nekem a kéziratot, én pedig a hónom alá fogom, amikor kimegyünk. Ne aggódjon – folytatta. – Halvány segédfogalma sincs a könyvkiadásról, és az osztálya minden bizonnyal hónapokig keresgéli majd a kódolt üzeneteket a szputnyikok közt. Valcsek fölnevetett, de nem próbált körülnézni. Közben megérkezett az édességes kocsi, és a három szinten látható ínyencségeket bámulta. A beállt csöndben Armstrong egyetlen szót hallott ki a szomszédban folyó beszélgetésből: „nyomdák”. Szeretett volna kicsit többet is hallani, ám ekkor Valcsek megkérdezte, mi a véleménye egy Havel nevű fiatal cseh férfiról, akit nemrégiben bebörtönöztek. – Politikus? – Nem, hanem… Armstrong az ajkához emelte az ujját, amivel azt jelezte, hogy kollégája mondja csak tovább a magáét, de feleletet ne várjon. Az orosz ügynöknek nem volt szüksége kioktatásra a kisded játékban. Armstrong a szomszédos alkóvban ülő három embert hallgatta. A halk beszédű, sovány férfi, aki háttal ült neki, csak ausztrál lehetett, elárulta a kiejtése, de egy szót sem értett a beszédéből. Mellette ült a fiatal nő, aki annyira fölkeltette a figyelmét, amikor végigvonult az éttermen. Első pillantásra közép-európainak tippelte; születési helye valószínűleg nem esik messze az övétől. A nő jobbján ülő férfi észak-angliai akcentussal beszélt, s hangja megremegtette volna a régi ezredbeli bakakáplárok szívét. Valószínűleg soha senki nem magyarázta meg neki, mit jelent az a szó, hogy „titkos”. Valcsek halkan folytatta oroszul, Armstrong pedig elővett egy tollat, s jegyezgetett egyegy szót az étlap hátuljára – nem volt könnyű feladat, csak annak, akit a szakma mesterei képeztek. Nem először volt hálás Forsdyke szakértelmének. „John Shuttleworth, West Riding Lapkiadó, elnök” – jegyezte le elsőnek, majd egy pillanattal később hozzáírta: „tulaj”. Kis idő múlva ez került utána: Huddersfield Echo, majd még további hat lap címe. Valcsek képébe bámult, de továbbra is oda összpontosította a figyelmét, és még négy szót írt le: „Leeds, holnap, 12 óra”. Ezt követte a „120 ezer jó ár”, s közben kihűlt a kávéja, végül pedig: „gyárak jó ideje zárva”. A szomszéd asztalnál a krikettre váltott a beszélgetés, Armstrong pedig úgy érezte, jó pár darabka megvan a kirakójátékból, de ha ki akarja kerekíteni a képet másnap délig, akkor vissza kell mennie az irodába, amilyen hamar csak lehet. Az órájára nézett, s bár kétszer vett csak a desszertből, kérte a számlát. Amikor a számla pillanatokkal később megérkezett, Valcsek elővett a táskájából egy vastag kéziratot, és feltűnő mozdulatokkal átadta a vendéglátójának. Amikor a számlát elintézték, Armstrong fölállt, hóna alá kapta a kéziratot, és Valcsekkal oroszul társalogva haladt el a szomszéd asztal mellett. A fiatal nőre pillantott, s úgy látta, mintha megkönnyebbülne az arckifejezése, hogy idegen nyelven hallja őket beszélni.

Az ajtóhoz érve Armstrong egy fontot csúsztatott a főpincér kezébe. – Remek volt az ebéd, Mario – mondta. – És köszönöm, hogy olyan pompás hölgyet ültetett a közelembe. – Mi köszönjük, uram – mondta Mario, és a zsebébe dugta a borravalót. – Elárulná, kinek a nevére foglalták a szomszéd asztalt? Mario végignézte a rendeléseket. – Mr. Keith Townsend nevére, uram. A kirakójáték eme darabkája bőven megért egy fontot, gondolta Armstrong, azzal kivonult az utcára a vendége előtt. A járdára érve Armstrong kezet rázott orosz vendégével, és megnyugtatta: haladéktalanul beindítja a könyvkiadás munkálatait. – Örömmel hallom, elvtárs – felelte Valcsek a legelőkelőbb angol kiejtéssel. Sietnem kell a szabóhoz – tette hozzá –, lekésem a ruhapróbát. – Azzal a Stranden átkelő emberek sokaságába vegyülve eltűnt a Savile Row irányában. Miközben Benson visszafuvarozta a székházba, Armstrong gondolatai nem Tulpanovon jártak, nem is Gagarinon vagy netán Forsdyke-on. A legfelső emeletre érve azonnal benyitott Sallyhez, aki épp telefonált. Armstrong átnyúlt az asztalon, és megszakította a vonalat. – Miért érdekli Keith Townsendot valami West Riding-csoport? Sally elgondolkodott, a kagylót még mindig a kezében tartotta. – Tán lóistállót akar? – Nem valószínű. Townsendot csak a sajtó érdekli. – Akarja, hogy kinyomozzam? – Igen – mondta Armstrong. – Ha Townsend azért jött Londonba, hogy vegyen valamit, tudni akarom, mit. És csak a berlini stáb dolgozzék rajta, mást ne engedjen közel. Jó pár órába tellett, mire Sally, Peter Wakeham, Stephen Hallet és Reg Benson összeszedegette a kirakójáték újabb darabjait. Eközben Armstrong riasztotta a főkönyvelőjét meg a bankárját, s 24 órás készültséget rendelt el náluk. Negyed ötre Armstrong kezében volt egy jelentés a West Riding Lapkiadóról. Kétszer is átnézte a számokat, s egyetértett Townsenddal: a 120 ezer jó ár. Ekkor még persze John Shuttleworth úr nem is sejtette, hogy ellenajánlatot kap. A csapat hatkor gyűlt össze Armstrong asztala körül megbeszélni, ki mit tudott meg. Stephen Hallet megtudta, ki volt a harmadik személy az asztalnál, s melyik ügyvédi irodában dolgozik. – Fél évszázada ők képviselik a Shuttleworth családot – közölte Armstronggal. – Townsend holnap találkozik a mostani elnökkel, John Shuttleworthszel Leedsben, azt viszont nem sikerült megtudnom, pontosan hol és mikor. Sally elmosolyodott. – Szép munka, Stephen. Peter, neked mid van? – Én megszereztem Wolstenholme hivatali meg otthoni számát, meg hogy mikor indul holnap Leedsbe, mi a rendszáma a kocsinak, amivel a felesége holnap kimegy elé az állomásra. Sikerült meggyőznöm a titkárnőjét, hogy régi iskolatársa vagyok. – Nagyszerű, te is kiraktál néhány kockát a képből – mondta Armstrong. – És maga, Reg? – Évekbe tellett, mire megszokta, hogy ne Benson közlegénynek szólítsa. – Townsend a Ritzben szállt meg a lánnyal együtt. A neve Kate Tulloh. Huszonkét éves, a Sunday Chronicle-nél dolgozik. – Nem a Sydney Chronicle-ről van szó? – Szörnyű ez az ausztrál vartyogás – jelentette ki Reg a legvastagabb, sült londoni akcentussal. – Szóval ez a Miss Tulloh – a főportás szerint nemcsak hogy külön szobában van, hanem két emelettel lejjebb is. – Tehát nem a szeretője – mondta Armstrong. – Sally, maga mit tudott meg?

– Townsend és Wolstenholme között az a kapcsolat, hogy együtt jártak Oxfordba. A Worcester College titkárától tudom. A rossz hír viszont az, hogy John Shuttleworth a West Riding-csoport egyedüli részvényese, s úgy él, mint egy remete. Nem tudom kinyomozni, hol lakik, nincs benne a telefonkönyvben. A kiadó székházába évek óta be se tette a lábát. Úgyhogy az ellenajánlat tétele holnap déli tizenkettő előtt nem látszik reálisnak. Sally híreit rosszkedvű csend követte. Armstrong törte meg. – Hát jó. Akkor csak egy reményünk van: meg kell akadályoznunk, hogy holnap Townsend részt vegyen a leedsi megbeszélésen, és mi foglaljuk el a helyét. – Nem lesz könnyű, ha még azt se tudjuk, hol lesz a találkozó – szólt közbe Peter. – A Queen's Hotelban – mondta Sally. – Biztos ebben? – kérdezte Armstrong. – Fölhívtam minden nagyobb szállodát Leedsben, és megkérdeztem, foglaltak-e asztalt Wolstenholme névre. A Queen's-ben közölték, hogy kibérelte a Rózsatermet tizenkettő és három között, és egy órakor szolgálnak föl ebédet négy személyre. Még azt is tudom, mi lesz a menü. – Nem tudom, mihez kezdenék maga nélkül, Sally – mondta Armstrong. – Akkor hát nézzük, mire jutunk azzal, amit tudunk. Hol van most Wolsten…? – Útban Leeds felé – szakította félbe Peter. – A 6.50-essel indult vissza a King's Crossról. Holnap reggel kilenckor már bent lesz az irodájában. – És mi a helyzet Townsenddal meg a lánnyal, Reg? – kérdezte Armstrong. Townsend holnap reggel 7.30-ra rendelt taxit a King's Cross állomásra, ezzel elérik a 8.12es vonatot, ami 11.47-kor ér be a leedsi nagyállomásra, így délre bőven odaérnek a Queen's Hotelba. – Ami azt jelenti, hogy e perctől kezdve holnap reggel 7.30-ig valamit ki kell találnunk, hogy Townsend ne szálljon föl arra a vonatra. – Armstrong körbepillantott, de senkinek az arcán nem látott semmi biztatót. – Ráadásul valami hihetővel kell előjönnünk – tette hozzá –, mert annyi biztos, Townsend sokkal ravaszabb, mint Julius Hahn. És az a benyomásom, hogy Miss Tulloh-t sem ejtették a feje lágyára. Újabb hosszú szünet állt be, aztán Sally megszólalt. – Nem akarom azt mondani, hogy elsült az agyam, de azt megtudtam, hogy Townsend épp Angliában volt, amikor az apja meghalt. – Na, hát akkor – mondta Armstrong.

DAILY MIRROR 1964. október 17. 21 Wilson első ígérete: „A kormányzás a dolgunk, és tesszük is.” Keith reggel hétre beszélte meg Kate-tel a reggelit a Pálmakertben. Leült egy sarokasztalhoz, és belenézett a Timesba. Nem csoda, hogy a lap alig-alig nyereséges, gondolta, és nem értette az Astor családot, miért nem szünetelteti, ha nincs rá vevő. Kortyolgatta a feketéjét, aztán már nem tudott figyelni a vezércikkre – gondolatai Kate-en jártak. A lány olyan visszafogott, olyan szakszerű maradt, hogy már-már azt hitte, van valaki az életében, és butaság volt fölkérni erre az útra. Hét után nem sokkal Kate is megérkezett a Guardian egy példányával. Keithnek be kellett vallania, hogy ugyanazt az izgalmat érzi, mint amikor először meglátta. – Hogy van ma reggel? – kérdezte Kate. – A lehető legjobban, felelte Keith. – Mint amikor úgy érzi valaki, hogy ma egy céggel több lesz a tarsolyában? – kérdezte a lány, s elnevette magát. – Igen. Úgy érzem, holnap ilyenkorra megszerzem első angliai lapomat. A pincér tejeskávét töltött Kate-nek. A lányra mély benyomást tett, hogy még csak egy napot töltött a szállodában, de nem kérdezik meg másodszor, hogyan issza a kávét. – Tegnap lefekvés előtt még fölhívott Henry Wolstenholme – mondta Keith. – Beszélt Shuttleworthszel, s mire Leedsbe érünk, az ügyvéddel már aláírásra kész állapotba hozzák a szerződést. – Nem kockázatos egy picit? Hiszen nem is látta a nyomdákat. – Nem, mert úgyis csak kilencven nap múlva lép érvénybe, úgyhogy készüljön föl rá, eltöltünk egy kis időt Észak-Angliában. Azt szokták mondani, hogy ilyentájt „harapós” a levegő. – Mr. Townsend, üzenet, Mr. Townsend. – Egy szállodai boy jött be kis táblával, melyre Keith neve volt fölírva, és egyenest az asztalukhoz lépett. – Üzenetet kapott, uram – mondta, és átadott neki egy borítékot. Keith föltépte, s az ausztrál főbiztos címeres levélpapírján kézzel írva ez állt: „Kérem, azonnal hívjon föl. Alexander Downer.” Megmutatta Kate-nek. A lány a homlokát ráncolta. – Ismeri Downert? – kérdezte. – Egyszer találkoztam vele egy melbourne-i kupadöntőn – mondta Keith. – De akkor még nem volt főbiztos. Nemigen emlékezhet rám. – Mit akarhat ilyen kora reggel? – kérdezte Kate. – Fogalmam sincs. Valószínűleg meg akarja tudni, miért nem fogadtam el a ma esti vacsorameghívást – nevetett Keith. – Még mindig meglátogathatjuk, ha megjövünk északról. De azért jobb, ha fölhívom, mielőtt Leedsbe indulunk, hátha valami fontos. – Fölállt. – Mikor fogják már kitalálni az autótelefont? – Én még fölugrom a szobába. Akkor 7.30-kor találkozunk a hallban – mondta Kate. – Rendben – felelte Keith, és elindult telefont keresni. A recepciónál a kis szemközti asztalkához irányították. Keith fölhívta a levélpapíron szereplő számot. Szinte rögtön válaszolt rá egy női hang: „Ausztrál Főbiztosi Hivatal, jó reggelt kívánok!” – A főbiztos úrral szeretnék beszélni – mondta Keith. – Mr. Downer még nincs bent, uram – felelte a hang. – Legyen szíves, hívja fél tíz után.

– Keith Townsend a nevem. Üzenetet kaptam, hogy azonnal hívjam föl. – Ó, igen, uram, azt mondta a főbiztos úr, hogy ha ön keresi, kapcsoljam a rezidenciára. Tartsa a vonalat. Keith az órájára pillantott, míg várta a kapcsolást. Hét óra húsz percet mutatott. – Itt Alexander Downer. – Keith Townsend vagyok, főbiztos uram. Azt üzente, hogy sürgősen hívjam vissza. – Igen, Keith, köszönöm. Találkoztunk már, a melbourne-i kupadöntőn, de lehet, hogy nem emlékszel. – De bizony, emlékszem – mondta Townsend. – Sajnálom, Keith, de nincsenek jó híreim. Úgy tűnik, anyádnak szívrohama volt. A melbourne-i Királyi Kórházba szállították. Már stabil az állapota, de még az intenzív osztályon kezelik. Townsend meg se tudott szólalni. Apja halálakor is külföldön volt, isten ments, hogy most… – Ott vagy még, Keith? – Persze, persze – mondta. – De hiszen elutazásom előtti este vacsoráztunk nála, és ragyogóan nézett ki. – Sajnálom, Keith. Nagyon rosszkor ér a hír, külföldön. Intézkedtem, hogy foglaljanak le neked két első osztályú jegyet a Quantasnál a ma reggel kilenckor induló melbourne-i járatra. Ha azonnal indulsz, még eléred. De mehetsz ugyanezzel a járattal holnap reggel is. – Nem, azonnal indulok – mondta Townsend. – Ha akarod, küldök kocsit, s kivisz a reptérre. – Nem, nincs rá szükség. Már rendeltem kocsit, amivel az állomásra akartam menni. – Szóltam a Quantasnak a reptéren, úgyhogy mindent azonnal intéznek, de ha tudnék még segíteni bármiben, csak szólj. És remélem, legközelebb boldogabb körülmények között találkozunk. – Nagyon köszönöm – mondta Townsend. Letette a kagylót, és a pulthoz rohant. – Azonnal kijelentkezünk – mondta a portásnak. – Legyen szíves, készítse el a számlát, mire lejövök. – Igen, uram. A taxira szüksége lesz? Odakint vár. – Igen – mondta Townsend. Sarkon fordult, s fölrohant az első emeletre, s végigfutott a folyosón a szobaszámokat figyelve. A 124-es ajtaján öklével dörömbölt. Kate pár pillanat múlva kinyitotta, és azonnal látta Keith arcán, hogy valami baj van. – Mi történt? – kérdezte. – Az anyám szívrohamot kapott. Hozza a csomagját azonnal. Öt perc múlva indulunk. – Sajnálom – mondta a lány. – Ne hívjam föl Henry Wolstenholme-ot, hogy mi történt? – Ne, majd a reptérről – mondta Townsend, és továbbrohant. Pár perc múlva kiszállt a liftből a földszinten. Miközben csomagjait a taxiba rakták, elintézte a számlát, aztán gyorsan az autóhoz ment, borravalót adott a hordárnak, és beült Kate mellé, hátulra. Előrehajolt, és odaszólt a sofőrnek: – A Heathrow-ra. – Heathrow? – kérdezte a sofőr. – A rendelés szerint nekem a King's Crossra kell vinnem magukat. Itt egy szó sincs a Heathrow-ról. – Engem nem érdekel, mi áll a maga rendelőlapján – mondta Townsend. – Vigyen a Heathrow-ra. – Elnézést, uram, de nekem is megvannak az instrukcióim. A King's Cross még belterületi rendelés, Heathrow meg már külterület, és én nem tehetem csak úgy, hogy… – Ha nem indul el azonnal és lóhalálában, beverem az állát – mondta Townsend. – Az ilyen beszédet nem muszáj tűrni senkitől se – mondta a sofőr. Kiszállt a kocsiból, kinyitotta a csomagtartót, és kezdte kirámolni a holmijukat a járdára.

Townsend már majdnem utánaugrott, de Kate lefogta a kezét. – Maradjon veszteg, majd én elintézem – mondta határozottan. Townsend nem hallotta, mit beszélnek a kocsi mögött, csak annyit látott, hogy pár pillanattal később a sofőr visszarakja a csomagokat. A lány visszaült melléje. – Köszönöm – mondta Townsend. – Ne nekem, hanem neki – suttogta Kate. A sofőr elindult, a lámpánál balra fordult, és beállt a reggeli forgalomba. Townsend megkönnyebbülve látta, hogy ilyenkor a kifele tartó forgalom semmiség a városba magukat beverekedni akaró, lökhárítótól sárvédőig összeragadt, hatalmas kocsisorokhoz képest. – Amint kiérünk a reptérre, föl kell hívnom Downert – mondta halkan Townsend. – Miért akar beszélni vele megint? – kérdezte Kate. – Úgy gondoltam, beszélek anyám orvosával Melbourne-ben, mielőtt fölszáll a gép, de nincs meg a telefonszáma. Kate bólintott. Townsend az ujjával dobolt az ablakon. Megpróbált visszaemlékezni az anyjával töltött utolsó estére. Beszámolt neki arról, hogy valószínűleg megveszi a West Riding Lapkiadót, ő pedig szokásos éleselméjűségével kérdéseket tett föl neki. Megvacsoráztak, aztán eljött tőle, de megígérte, hogy amint tető alá hozza az üzletet, még Leedsből fölhívja. – És ki az a lány, aki veled utazik? – kérdezte az anyja. Townsend hímezett-hámozott, de tudta, anyját nem tudja megtéveszteni. Kate-re pillantott, és meg akarta fogni a kezét, de a lány elmerült a gondolataiban. Egyikük sem szólt, míg ki nem értek a reptérre. A taxi megállt az épület előtt, Townsend kiugrott, és keresett egy kézikocsit, a sofőr pedig kirakta a csomagokat. Amint föltornyozta őket a kocsira, Townsend rendes borravalót adott neki, köszönetet mondott, nem is egyszer, aztán amilyen gyorsan csak tolni tudta a kis targoncát, a jegykezelő pulthoz ment, Kate pedig egy lépéssel a nyomában járt. – Elérjük még a melbourne-i járatot? – kérdezte Townsend, s lerakta az útlevelét a Quantas-pultra. – Igen, Mr. Townsend – mondta a jegykezelő kisasszony, kinyitva az útlevelét. – A főbiztos úr idetelefonált. – Fölnézett, és így szólt: – Két jegyet foglaltak önnek, egyiket a saját nevére, a másikat Miss Tulloh-nak. – Én vagyok az – mondta Kate, s átadta az útlevelét. – Mindkettő az első osztályra szól, 3D és E ülés. Szíveskedjenek a 17. kapuhoz fáradni, a beszállás mindjárt kezdődik. Mire az indulási területre értek, a turistaosztályra már megkezdődött a beszállás. Townsend Kate-re hagyta a bejelentkezést, ő pedig telefon után nézett. Egyetlen készülék volt a helyiségben, és hárman voltak előtte. Végre a sor elejére került, s tárcsázta Henry otthoni számát. Foglalt volt. Még háromszor próbálkozott, de ugyanazokat a hosszú hangjelzéseket hallotta. Aztán tárcsázni kezdte a főbiztos levélpapírján álló számot. Ebben a pillanatban azonban a jegykezelő bejelentette, hogy aki még nem foglalta el a helyét, azonnal tegye meg, mert zárják az ajtókat. A főbiztos száma kicsengett, s Townsend körbepillantott a váróban – már csak Kate meg ő maradt ott egyedül. Intett a lánynak, hogy induljon a gépre. Townsend hagyta kicsengeni a telefont egypárszor, de nem vették föl. Nem próbálkozott tovább, lerakta a kagylót, aztán végigrohant a folyosón. Kate ott állt a gép ajtajában. Amint beszálltak, becsukódott az ajtó. – Sikerült? – kérdezte Kate, s bekapcsolta a biztonsági övet. – Nem – mondta Townsend. – Henry egyfolytában foglalt volt, a képviseleten pedig nem vették föl a telefont. Kate elhallgatott. A gép már a kifutópályán gurult. Amikor megállt, a lány megszólalt. – Amíg maga telefonált, törtem a fejem. Itt valami nem stimmel.

A gép gyorsítani kezdett a fölszállópályán; Townsend is bekattintotta az övet. – Hogy érti azt, hogy nem stimmel? – Valami nem stimmel ezzel az elmúlt egy órával. – Miről beszél? – Hát például az én jegyemről. – A maga jegyéről? – kérdezte Keith értetlenül. – Igen. Honnét tudták a Quantasnál, kinek a nevére kell kiállítani? – Nyilván a főbiztostól. – Ő nem tudhatott rólam – mondta Kate. – Meghívót is csak magának küldött a vacsorára, ugyanis fogalma se volt, hogy magával vagyok. – Lehet, hogy a szállodától tudta meg. – Talán. De itt valami mást is furcsállok. – Mit? – A boy pontosan tudta, melyik asztalhoz kell odajönnie. – Mi a furcsa ezen? – Az, hogy maga velem szemben ült, az ablakkal szemben, a helyiség másik végében, én pedig épp akkor pillantottam föl, amikor a fiú belépett a Pálmakertbe. Még föl is tűnt, milyen furcsa, hogy pontosan tudja, hova menjen, pedig maga háttal ült neki. – Lehet, hogy megkérdezte a főpincért. – Nem. Elment mellette, rá se nézett – mondta Kate. – Hová akar kilyukadni? – És Henry telefonszáma – miért volt egyfolytában foglalt reggel fél kilenckor? – A repülőgép e pillanatban fölemelkedett a talajról. – És miért nem tudott telefonálni az ausztrál képviseletre fél 9-kor, ha 7.20-kor sikerült? Keith szembefordult vele. – Átvertek bennünket, Keith. Olyasvalaki, aki biztos akart lenni benne, hogy maga nem lesz ott délben Leedsben, s nem tudja aláírni a szerződést. Keith kipattintotta a biztonsági övet, előreszaladt az utastérben, s mielőtt a légikísérő megállíthatta volna, berontott a pilótakabinba. A kapitány együtt érzőn végighallgatta a mondókáját, de közölte, hogy már nem tud mit tenni, a gép elindult Bombaybe. – A 009-es járat elindult Melbourne-be, rajta két darab csomag – jelentette Benson a kilátóterasz egyik telefonjából. Nézte, ahogy a gép eltűnik a felhők között. – Az elkövetkező tizennégy órát a levegőben töltik. – Szép munka volt, Reg – mondta Armstrong. – Most menjen vissza a Ritzbe. Sally már lefoglalta Townsend volt szobáját, úgyhogy ott várjon, míg Wolstenholme nem jelentkezik. Úgy hiszem, hamarosan, 12 után várható. Addigra én a Queen's Hotelba érek, és tudatom a szobaszámomat. Keith visszaült, és tenyerével ütötte a karfát. – Kik ezek, és hogy csinálták? Kate sejtette, kik csinálták, meg azt is, hogyan. Három órával később telefonhívás érkezett Mr. Keith Townsend számára a Ritzbe. A központos követte az utasításokat, melyeket az a rendkívül előzékeny úriember adott, akivel már reggel korán is beszélt, és kapcsolta a 319-es szobát; Benson már ott üldögélt az ágy szélén. – Te vagy az, Keith? – szólt a telefonba egy aggódó hang. – Kivel beszélek? – Henry Wolstenholme – dörögte a hang. – Jó reggelt, Mr. Wolstenholme. Mr. Townsend megpróbálta elérni önt ma reggel, de folyton foglaltat jelzett.

– Tudom. Valaki fölhívott otthon ma reggel hét óra körül, de kiderült, hogy téves. Amikor később tárcsázni akartam, nem volt vonal. De hol van Keith? – A repülőgépen Melbourne fele. Az anyjának szívrohama volt, és az ausztrál képviseleten intézkedtek, hogy a gép megvárja. – Sajnálom az anyjával történteket, de attól tartok, Mr. Shuttleworth nem hajlandó fönntartani az ajánlatot. Azt is alig tudtam elérni, hogy egyáltalán fogadjon bennünket. Benson ekkor felolvasott egy mondatot, melyet Armstrong előre megfogalmazott neki: – Mr. Townsend meghagyta, hogy mondjam meg önnek: elküldte egy megbízottját Leedsbe, aki föl van hatalmazva, hogy bármely szerződést aláírjon a nevében, amennyiben önnek nincs ez ellen kifogása. – Nincs kifogásom ellene – mondta Wolstenholme. – Mikorra várható ez az ember? – Valószínűleg már megérkezett a Queen's Hotelba. Nem sokkal azután indult Leedsbe, hogy Mr. Townsend elindult a reptérre. Nem lepne meg, ha már ott lenne a szállodában, és önt keresné. – Akkor jobb, ha lemegyek a hallba, és körülnézek – mondta Wolstenholme. – Szabad még egy kérdést, uram – folytatta Benson. – A főkönyvelőnk tudni szeretné, ugye 120 ezerben maradtak, mint legutolsó árban? – Plusz ügyvédi költségek – mondta Wolstenholme. – Plusz ügyvédi költségek – ismételte Benson. – Nem tartom föl, Mr. Wolstenholme. – Azzal lerakta a telefont. Wolstenholme kiment a Rózsateremből, s lefelé indult a liftben, bizakodván, hogy ha Keith képviselőjénél van egy váltó a teljes összegre, akkor még mindent le tud bonyolítani Shuttleworth érkezése előtt. Egyetlen probléma volt csak: fogalma se volt, kit keressen. Benson megkérte a telefonközpontost, hogy kapcsoljon neki egy leedsi számot. Amikor a telefont fölvették, kérte a 217-es szobát: – Szép munka volt, Benson – mondta Armstrong, miután a 120 ezres vételárat megerősítette. – Akkor most jelentkezzen ki a szállodából, fizesse ki a számlát készpénzben, azzal magánál vége a munkanapnak. Armstrong kiment a 217-es szobából, beszállt a liftbe, és lement a földszintre. Amint kilépett a hallba, meglátta Halletot, azzal a férfival beszélgetett, akit a Savoyban látott. Azonnal odalépett. – Jó napot – mondta. – Richard Armstrong a nevem. Ő pedig a cég jogtanácsosa. Úgy tudom, értesült a jövetelünkről. Wolstenholme Armstrongra bámult. Esküdni mert volna, hogy látta már valahol. – Igen. Lefoglaltam a Rózsatermet, ott nyugodtan beszélhetünk, nem zavar bennünket senki. A két férfi bólintott, és utána indult. – Szomorú ez a hír Keith anyjáról – mondta Wolstenholme a felvonóba szállva. – Bizony, az – értett egyet Armstrong, s gondosan ügyelt arra, hogy semmi olyasmi ne csússzon ki a száján, amit bíróságon is fölhasználhatnak ellene. A Rózsateremben helyet foglaltak az asztal körül, Armstrong meg Hallet nekiállt átnézni a szerződést pontról pontra, közben Wolstenholme kávét kortyolgatott a sarokban. Meglepte, milyen alaposan átnézik az utolsó verziót, amikor pedig Townsend már áldását adta rá, de aztán arra gondolt, ő is így tenne a helyükben. Hallet olykor-olykor kérdezett valamit, amit utána azonnal suttogva megtárgyalt Armstronggal. Egy órával később Wolstenholme visszakapta a szerződést azzal, hogy minden rendben. Wolstenholme már épp elő akart hozakodni a maga kérdéseivel, ekkor azonban becsoszogott egy középkorú férfi olyan háború előtti öltönyben, aminek még nem tért vissza a divatja. Wolstenholme bemutatta Shuttleworthöt, aki félénken elmosolyodott. Kezet fogott Armstronggal, aki így szólt:

– Már nem maradt más hátra, mint hogy aláírjuk a szerződést. John Shuttleworth egyetértőleg biccentett, Armstrong pedig elővett egy tollat a zakója belső zsebéből, s lehajolt, hogy aláírja ott, ahol Stephen remegő ujjai mutatták. Átadta a tollat Shuttleworthnek, aki szó nélkül odakanyarította a nevét a ceruzával megjelölt helyre. Ezután Stephen átadott Wolstenholme-nak egy 120 ezer fontra szóló váltót. Az ügyvéd bólintott, amikor Armstrong figyelmeztette: mivel látra szól, bölcsebb lenne azonnal beváltani. – Átugrom a legközelebbi Midland bankba, amíg terítenek – mondta Wolstenholme. – Pár perc az egész. Mire Wolstenholme visszaért, Shuttlewortht egyedül találta az asztalnál. – Hol a két pasas? – kérdezte. – Nagyon szabadkoztak, hogy nem tudják megvárni az ebédet, de vissza kell menniük Londonba. – Wolstenholme értetlenül nézett. Még föl akart tenni néhány kérdést, és azt se tudta, hogy hova küldje a számláját. Shuttleworth kitöltött neki egy pohár pezsgőt, és így szólt: – Gratulálok, Henry. Professzionális munka volt. Hanem azt meg kell hagyni, a maga Townsend barátja a tettek embere. – Kétségkívül – mondta Wolstenholme. – És milyen nagyvonalú – mondta Shuttleworth. – Nagyvonalú? – Igen. Az emberei köszönés nélkül távoztak ugyan, de jó pár üveg pezsgőt itt hagytak. Amikor aznap este Wolstenholme hazaért, csengett a telefonja. Townsend szólt bele a vonal másik végén. – Sajnálattal értesültem anyád állapotáról – kezdte Henry. – Az anyámnak semmi baja – mondta Townsend élesen. – Hogyhogy? – kérdezte Henry. – Hiszen… – Visszajövök az első géppel. Holnap este Leedsben vagyok. – Semmi szükség rá, öregfiú – mondta Henry kissé mulatva a dolgon. – Shuttleworth már aláírta. – De az én aláírásom még hiányzik a szerződésről – mondta Townsend. – Dehogyis. A megbízottad mindent aláírt helyetted – mondta Henry. – Nyugodj meg, a papírok rendben vannak. – A megbízottam? – kérdezte Townsend. – Igen, bizonyos Mr. Richard Armstrong. A 120 ezer fontos készpénzváltót még ebéd előtt beváltottam. Semmi szükség rá, hogy emiatt ideutazz. A kiadó már a tiéd. Townsend lecsapta a telefont, megfordult, s ott találta Kate-et a háta mögött. – Én továbbmegyek Sydneybe, szeretném viszont, ha maga visszamenne Londonba, és mindent megtudna egy emberről, akit úgy hívnak, Richard Armstrong. – Szóval így hívják a pasast, aki a Savoyban a mellettünk levő alkóvban ült. – Minden jel szerint – mondta Townsend, fröcsögve a megvetéstől. – S akkor most az övé a West Riding? – Igen, az övé. – Lehet bármit is tenni ellene? – Pert indíthatnék ellene megtévesztés, sőt csalás miatt, de évekig eltartana. És aki ennyire nem riad vissza semmitől, hogy megszerezzen valamit, az be is biztosítja magát, nehogy a törvény ellen vétsen. És az is biztos: Shuttleworth sose lenne hajlandó megjelenni a bíróság előtt és tanúskodni. Kate összeráncolta a homlokát. – Akkor viszont nem sok értelmét látom, hogy most visszamenjek Londonba. Gyanítom, hogy a harc Mr. Richard Armstronggal még csak most kezdődik. Éjszakára maradhatnánk Bombayben – javasolta. – Nem jártam még Indiában.

Townsend ránézett, s egy szót sem szólt, míg meg nem látott egy repülőtisztet, aki feléjük tartott. – Melyik a legjobb szálloda Bombayben? – kérdezte tőle. A kapitány megállt. – Azt mondják, a Grand Palace egyedülálló a maga nemében, de még sose jártam benne. – Köszönöm – mondta Townsend, és a kézikocsit tolva megindult a kijárat felé. Amint kiértek az épület elé, eleredt az eső. Townsend berakta a csomagokat egy várakozó taxiba, melyet véleménye szerint minden más országban kitiltottak volna az utakról, aztán beült a hátsó ülésre Kate mellé, s elindultak a Bombaybe vezető hosszú úton. Az utcai lámpák itt-ott égtek, a taxié viszont nem, s az ablaktörlő is fölmondta a szolgálatot. A sofőr a jelek szerint nem tudta, hogyan kell kivenni a sebességváltót a másodikból. Azt viszont minden saroknál megismételte, hogy a Grand Palace-hoz fogható szálloda nincs másutt az egész világon. Végül megálltak a szálloda előtt, épp mikor jó nagyot dördült az ég. Mi tagadás, gondolta Keith, a díszes fehér épület valóban impozáns és palotaszerű, még ha a tapasztalt utazó ünneprontó módon a „megfakult” jelzőt is hozzátenné. – Isten hozta – üdvözölte őket egy divatos, sötét öltönyös férfi a márványpadlós előcsarnokban. – A nevem Mr. Baht. Én vagyok az igazgató. – Mélyen meghajolt. – Szabad megtudnom, milyen névre foglaltak szobát? – Nem foglaltunk szobát. És kettőre lesz szükségünk – mondta Keith. – Ez rendkívül sajnálatos – mondta Mr. Baht. – Ugyanis szinte bizonyosra veszem, hogy ma éjszakára minden szobánk foglalt. Egy pillanat, megnézem. – A recepció felé terelte őket, és tárgyalt valamit a recepcióssal. Az többször is a fejét rázta. Mr. Baht tanulmányozta a foglalásokat, végül odafordult hozzájuk. – Rendkívül sajnálom, de csak egyetlen szobánk maradt üresen – mondta, s összetette a két tenyerét, mintha az ima erejében bízna, hogy az egy szobából kettő válik. – És attól tartok… – Mitől? – kérdezte Keith. – A királyi lakosztályról van szó, szahib. – Ez épp megfelel – mondta Kate Townsendnak –, ismervén a maga nézeteit a monarchiáról. – Megpróbált komoly maradni. – Van benne dívány is? – kérdezte Mr. Bahttól. – Nem is egy – felelte meglepődve az igazgató, akitől ilyet még senki nem kérdezett. – Akkor megfelel – mondta Kate. Kitöltötték a jelentkezési lapot, majd Mr. Baht tapsolt, mire egy hosszú piros tunikás, piros pantallós, piros turbános hordár nagy buzgólkodva ott termett. – Nagyon szép lakosztály – mondta a hordár, amint fölvitte a csomagjukat a széles lépcsőházban. Most már Kate elnevette magát. – Lord Mountbatten aludt benne – tette hozzá a hordár látható büszkeséggel –, meg soksok maharadzsa. Nagyon szép lakosztály. Lerakta a csomagokat a királyi lakosztály bejárata mellé, egy nagy kulcsot illesztett a zárba, és belökte a dupla szárnyú ajtót, aztán fölkattintotta a villanyt, félreállt, és előreengedte őket. Kate és Townsend egy hatalmas szobában találta magát. A szoba túlsó végében óriási, díszes dupla ágy állt, melyben egy tucat maharadzsa is kényelmesen elalhatott volna. Keith nagy bánatára viszont Mr. Bahtnak is igaza lett: sok-sok nagy heverő is volt a szobában. – Nagyon szép ágy – mondta a hordár, és letette a csomagokat a szoba közepére. Keith a kezébe nyomott egy fontot. A hordár mélyen meghajolt, aztán sarkon fordult s eltűnt. E pillanatban nagyot villámlott, s hirtelen minden lámpa kialudt. – Ezt hogy sikerült elintéznie? – kérdezte Kate. – Nézzen csak ki az ablakon, s akkor majd meglátja, nálam sokkal hatalmasabb tekintély vitte végbe. – Kate megfordult, s ekkor látta csak, hogy az egész város sötétbe borult.

– No, akkor itt ácsorgunk, amíg a villany föl nem gyullad megint, vagy pedig keresünk valamit, amire le is lehet telepedni? – Keith kinyújtotta a kezét a sötétben, és hozzáért Kate csípőjéhez. – Vezessen maga – mondta a lány, és megfogta Keith kezét. A férfi az ágy fele fordult, és apró léptekkel elindult, szabad kezével a levegőben kaszálva, mígnem megérintette a baldachin egyik oszlopát. Kacagva estek együtt az ágyra. – Nagyon szép ágy – mondta Keith. – Sok maharadzsa aludt benne – tette hozzá Kate. – És maga Lord Mountbatten is – egészítette ki Keith. Kate nevetett. – Azt szeretném mondani, Keith, hogy nem kell lefizetni egész Bombay elektromos műveit ahhoz, hogy lefeküdjem magával. Az elmúlt héten egyfolytában azt hittem, hogy csak az eszem érdekli.

NEGYEDIK KIADÁS Armstrong-Townsend-párharc a Globe megszerzéséért THE TIMES 1966. április 1. 22 A Munkáspárt elsöprő győzelme: biztos többség a parlamentben Armstrong a gépírónőre nézett; nem ismerte. Továbbment az irodába, ahol Sally épp telefonált. – Ki az első ma? – Derek Kirby – mondta a titkárnő, lefogva a kagylót. – Az ki? – A Daily Express volt főszerkesztője. Csak nyolc hónapig bírta szegény, viszont azt állítja, hogy értékes információi vannak a maga számára. Hívhatom? – Ne, várjon még egy kicsit – mondta Armstrong. – Ki van a telefonban? – Phil Barker. Leedsből telefonál. Armstrong bólintott, s elvette a kagylót Sallytől, hogy a West Riding-csoport új igazgatójával beszéljen. – Belementek a feltételekbe? – Elfogadták az 1,3 millió fontot, ami az elkövetkező hat évben fizetendő egyenlő részletekben, feltéve, ha az eladások nem változnak. Ha viszont csökkennek az első évben, akkor minden utána következő részlet is annak arányában kisebb lesz. – Nem szúrták ki, mi a bibi a szerződésben? – Nem – mondta Barker. – Adottnak veszik, hogy az első évben fel akarjuk tornázni a példányszámokat. – Jó. Intézze el, hogy a létező legalacsonyabb hiteles adat kerüljön bele először, aztán majd a második évtől kezdve megint följebb megyünk. Így egy vagyont takarítunk meg. Mi a helyzet a Hull Echóval meg a Grimsby Tymesszal? – Még az elején vagyunk. De most, hogy mindenki megtudta, maga a vevő, Dick, nem lett könnyebb a helyzetem. – Többet kell ajánlanunk és kevesebbet fizetnünk. – És maga szerint ezt hogyan kell csinálni? – kérdezte Barker. – Kerüljenek bele olyan paragrafusok, melyekben ígéreteket teszünk, amiket eszünk ágában sincs megtartani. Ne feledje, a régi családi cégek nem szoktak pereskedni, mert nem szeretnek bíróságra járni. Úgyhogy a törvény betűjéből mindig előnyt lehet húzni. Nem kell megszegni, csak addig hajlítgatni, amíg lehet, anélkül, hogy elpattanna. Lásson hozzá. – Derek Kirby odakint vár – emlékeztette Sally. Armstrong az órájára pillantott. – Mióta van itt? – Húsz-huszonöt perce. – Akkor nézzük a postát. Huszonegy év után Sally már pontosan tudta, milyen meghívásokat fogad el Armstrong, s milyen jótékonysági akciókat nem támogat; milyen összejöveteleken hajlandó beszélni, és kiknek a partiján akarja magát meglengetni. A szabály az, hogy mindenre igent kell mondani, ami elősegíti a karrierjét, a többire meg nemet. Amikor negyven perc múlva összecsukta a jegyzetfüzetét, megjegyezte, hogy Derek Kirby most már jó egy órája várakozik. – Jó, most beküldheti. De ha érdekesebb telefonok jönnek, csak kapcsolja be.

Kirby belépésekor Armstrong még csak nem is tett úgy, mintha föl akarna állni. Odabökött egy székre az íróasztala túloldalán. Kirby idegesnek látszott. Armstrong kitapasztalta, hogy a várakozásban mindenki nyugtalan lesz, akármennyi ideig tart. A látogató negyvenöt év körül járhatott, bár a barázdák a homlokán meg a kopaszodó feje miatt idősebbnek látszott. Öltönye elegáns, bár nem a legújabb divatot követte. Inge tiszta és jól vasalt, ám a gallér meg a mandzsetta már kirój tosodott. Armstrong gyanította, hogy mióta otthagyta az Expresst, szabadúszó, és hiányzik neki a költségtérítés. Akármi eladnivalója van Kirby-nek, kínál érte feleannyit, és kifizeti a negyedét. – Jó reggelt, Mr. Armstrong – mondta Kirby, és leült. – Sajnálom, hogy megvárattam – mondta Armstrong –, de sürgős elintéznivalóm adódott. – Értem – mondta Kirby. – Nos, mit tehetek magáért? – Nem erről van szó: én tudok tenni valamit magáért – mondta Kirby, ami Armstrong fülében jól begyakorolt mondatnak hangzott. Armstrong biccentett. – Hallgatom. – Bizalmas értesülés birtokába jutottam, ami lehetővé teszi, hogy megszerezzen egy országos napilapot. – Nyilván nem az Expressről van szó – mondta Armstrong, s kinézett az ablakon –, mert amíg Beaverbrook él… – Nem, nagyobb falatról. Armstrong hallgatott kis ideig, aztán így szólt: – Megiszik egy kávét, Mr. Kirby? – Teát, ha lehet – mondta a volt főszerkesztő. Armstrong fölvette az egyik telefont. – Sally, mindketten teát kérünk. – Ezzel jelezte, hogy a megbeszélés a vártnál hosszabbra is nyúlhat, ne zavarják. – Maga az Express főszerkesztője volt, ha jól emlékszem, ugye? – kérdezte Armstrong. – Igen, az egyik a hét közül, aki ott nyolc éven belül megfordult. – Sose értettem, miért rúgták ki. – Sally belépett egy tálcával, s lerakta eléjük a csészéket. – Nem adtak magának elég időt, hogy megmutassa, mit tud, az utódja meg egy félkegyelmű lett. Kirby elmosolyodott, miközben tejet töltött a teájába, belerakott két kockacukrot, és hátradőlt a székében. Úgy gondolta, nem ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy felhívja Armstrong figyelmét: azt az utódot nemrégiben nevezte ki egyik saját lapja főszerkesztőjének. – Nos, ha nem az Expressről van szó, akkor melyikről? – Mielőtt bármit mondanék, tisztázni kell a helyzetemet – mondta Kirby. – Ezt nem nagyon értem. – Hát, az Expressnél történtek után szeretném minden oldalról biztosítani magam. Armstrong nem szólt, Kirby pedig kivett a táskájából egy iratot. – Az ügyvédem fogalmazta, hogy megvédje a… – Mondja meg, Derek, mit akar. Rólam mindenki tudja, hogy be szoktam váltani az ígéreteimet. – Ebben az áll, hogy ha maga megszerzi az ellenőrzést a szóban forgó lap fölött, akkor kinevez főszerkesztőnek, vagy pedig 100 ezer font kártérítést fizet. – Azzal odanyújtotta az egyoldalas szerződést Armstrongnak. Armstrong gyorsan átfutotta, s amint fölfogta, hogy a főszerkesztő fizetéséről szó sincs, csak a kinevezéséről, aláírta. Bradfordban úgy szabadult meg valakitől, hogy beleegyezett, ő lesz a főszerkesztő, aztán meg évi egy font fizetést adott neki. Legszívesebben elmagyarázta

volna Kirbynek, hogy olcsó ügyvédek híg tanácsot adnak, de inkább visszacsúsztatta az iratot mohón figyelő gazdájának. – Köszönöm – mondta Kirby kissé megnyugodva. – Szóval, melyik újságnak akar a főszerkesztője lenni? – A Globe-nak. Armstrong aznap délelőtt már másodszor lepődött meg. A Globe fogalom volt a sajtóvilágban, és mostanában senki még csak nem is pedzette, hogy eladó lenne. – De hiszen minden részvény egy család kezében van – vetette ellen Armstrong. – Ez igaz – felelte Kirby. – Két fivér meg egy sógornő. Sir Walter, Alexander és Margaret Sherwood. És mivel Sir Walter az elnök, mindenki azt hiszi, hogy az ő része nagyobb. Csakhogy ez nem így van: a részvények egyenlően oszlanak meg hármójuk között. – Ennyit én is tudok – mondta Armstrong. – Benne van minden portréban, amit írtak Sir Walterről. – Igen. Csak az nincs bennük, hogy a testvérek nemrégiben összekülönböztek. Armstrong csodálkozva nézett rá. – Múlt pénteken összegyűltek Alexander párizsi lakásán vacsorára. Sir Walter Londonból repült át, Margaret meg New Yorkból, minden jel szerint azért, hogy megünnepeljék Alexander hatvankettedik születésnapját. De az ünneplésből nem sok lett, mivel Alexander meg Margaret közölte Walterral, hogy torkig vannak vele: nem figyel a Globe-ra, azt se tudja, mi folyik ott, és személy szerint őt tették felelőssé a példányszám csökkenéséért. Amióta ő az elnök, több mint négymillióról kettő alá zuhantak. Már megelőzte őket a Daily Citizen, s most azzal dicsekednek, hogy ők az ország legnagyobb példányszámú napilapja. A testvérek szerint Walter nem csinál mást, mint ingajáratban közlekedik a Turf Club meg a legközelebbi lóversenypálya között. Jól összevesztek, üvöltöztek egymásra, s Alexander meg Margaret kerek perec közölték Walterral, hogy a múltban ugyan minden ajánlatot elutasítottak, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindig így lesz, mert nem óhajtják feláldozni életmódjukat bátyjuk közönséges hozzá nem értése miatt. – Honnét tudta meg? – kérdezte Armstrong. – Alexander szakácsnőjétől – felelte Kirby. – A szakácsnőtől? – ismételte Armstrong. – Lisa Milton a neve. Régebben a Fleet Street Caterersnél dolgozott, aztán Alexander fölajánlotta neki az állást Párizsban. – Kis szünetet tartott. – Alexander nem a legideálisabb munkaadó, és Lisa szívesen fölmondana és visszajönne, ha… – …ha lenne egy kis indulótőkéje? – találgatott Armstrong. Kirby bólintott. – Lisa minden szót hallott a konyhában, miközben készítette a vacsorát. Sőt azt mondta, nem lepné meg, ha a fölöttük meg alattuk lakók is hallották volna, mi folyik. Armstrong elmosolyodott. – Ez szép munka, Derek. Van még valami olyan információja, ami hasznos lehet nekem? Kirby lehajolt, s elővett a táskájából egy vastag dossziét. – Ebben mindent részletesen megtalál a három testvérről. Portrék, címek, telefonszámok, még Alexander szeretőjének neve is benne van. Ha szüksége van még valamire, azonnal hívjon. Odatolt Armstrongnak egy névjegyet. Armstrong elvette a dossziét, és letette maga elé, a névjegyet pedig a tárcájába csúsztatta. – Köszönöm – mondta. – Ha a szakácsnőnek eszébe jut még valami, vagy maga érintkezésbe akar lépni velem, mindig megtalál. Hívjon a közvetlen számomon. – Ő is adott egy névjegyet Kirbynek. – Ha bármit megtudok, azonnal hívom – mondta Kirby, s fölállt, menni készült. Armstrong az ajtóig kísérte, s mikor kiértek Sally szobájába, átkarolta Kirby vállát. Kezet ráztak, s közben odaszólt a titkárnőnek:

– Ha Derek jelentkezik és keres, mindig elérhető vagyok neki, éjjel-nappal, akárki van is nálam. Kirby távozása után Sally bement a főnökéhez. Az már a Sherwood-dosszié első lapját tanulmányozta. – Komolyan gondolta, amit most mondott, hogy Kirby mindig elérheti magát, éjjel-nappal? – Egyelőre igen. És most figyeljen ide. Tegye szabaddá a napjaimat; Párizsba utazom, egy bizonyos Mr. Alexander Sherwoodhoz. Ha ez sikerül, akkor New Yorkba kell mennem a sógornőjéhez. Sally forgatta a naptár lapjait. – Tele van mindenféle programmal – mondta. – Mintha egy nyavalyás fogorvost hallanék – csattant föl Armstrong. – Mire visszaérek az ebédről, intézze el, hogy mind törölve legyen. Ezenközben nézze át ennek a dossziénak minden egyes lapját. Akkor majd megtudja, miért olyan fontos, hogy találkozzam Mr. Sherwoodal – de vigyázzon, nehogy más keze közé kerüljön. Az órájára pillantott, és kimasírozott. A folyosóra menet meglátta az új gépírónőt, akire reggel figyelt föl. Most a lány fölnézett és elmosolyodott. Útban a Savoy felé, a kocsiban megkérte Reget, hogy tudjon meg mindent a lányról. Armstrong ebéd alatt alig tudott figyelni másra, pedig a brit kabinet egyik tagját látta vendégül. Már azon jártatta az eszét, milyen lehet a Globe tulajdonosának lenni. Egyébként is úgy hallotta, hogy amint a miniszterelnök végrehajtja a legközelebbi kormányátalakítást, az államtitkár hamarosan visszakerül a hátsó padsorokba a képviselők közé. Egyáltalán nem bánta, amikor az államtitkár közölte, hogy sietnie kell, mert kora délután a parlamentben az azonnali kérdések között az ő minisztériumát érintő ügy is szerepel. Armstrong a számlát kérte. Nézte, ahogy az államtitkár eltűnik egy sofőr vezette kocsiban, s remélte, hogy szegény nem szokott nagyon hozzá. Aztán beült a maga kocsijába, s gondolatai megint a Globe-on jártak. – Elnézést, uram – mondta Benson a hátrapillantó tükörbe nézve. – Mi az? – csattant föl Armstrong. – Megkért, hogy érdeklődjem arról a lányról. – Á, igen – mondta Armstrong megenyhülve. – Nálunk csak helyettesít. Sharon Levittnak hívják, Mr. Wakeham titkárnőjét helyettesíti, aki szabadságon van. Pár hétig marad. Armstrong bólintott. A liftből kilépve az irodába tartott, és csalódottan vette tudomásul, hogy a lány nincs ott a sarokban. Sally utánament az irodába a naptárral meg egy nagy köteg irománnyal. – Ha szombat este lemondja a beszédet a Könyvklubban – mondta menet közben vasárnap meg az ebédet a feleségével… – Armstrong csak legyintett. – Születésnapja van – figyelmeztette Sally. – Küldjön neki egy csokor virágot, menjen el a Harrodsba, vegyen valami ajándékot neki, és figyelmeztessen, hogy hívjam föl aznap. – Ez esetben semmi más nincs a hétvégén. – És mi van Alexander Sherwooddal? – Ebéd előtt fölhívtam a titkárát Párizsban. Legnagyobb meglepetésemre maga Sherwood hívott vissza néhány perce. – És? – kérdezte Armstrong. – Még annyit se kérdezett, miért akar vele találkozni, hanem javasolta, hogy menjen oda hozzá ebédre, szombaton egy órára a Montmartre-ra. – Remek, Sally. De mielőtt találkozom vele, a szakácsnőjével is beszélnem kell. – Lisa Milton aznap reggel a szállodában reggelizik magával.

– Akkor ma délután magára már nem marad semmi, csak a posta. – Elfelejtette, hogy négyre fogorvoshoz kell mennem. Már kétszer elhalasztottam, és annyira fáj már, hogy… Armstrongnak már a nyelve hegyén volt, hogy halassza el harmadszor is, de aztán eszébe jutott valami. – Hát persze, Sally, már nem mondhatja le. Kérje meg Mr. Wakeham titkárnőjét, hogy helyettesítse. Sally nem tudta leplezni meglepetését, hiszen az első naptól fogva, hogy nála dolgozik, Dick még sose hagyta, hogy bárki helyettesítse őt. – Azt hiszem, Peter pár hétre külsőst fogadott föl – mondta aggódva. – Nem baj. Hisz csak rutindolgokról van szó. – Megyek, megkeresem – mondta Sally. Közben megszólalt a magántelefon Armstrong asztalán. Stephen Hallet hívta, s megerősítette, hogy rágalmazási pert indított a Daily Mail főszerkesztője ellen, s azt tanácsolta Dicknek, hogy most egy ideig ne nagyon hívja föl magára a figyelmet. – Először is, sikerült megtudnod, ki szivárogtatta ki a sztorit? – kérdezte Armstrong. – Nem, de gyanítom, hogy Németországból kapták a hírt – mondta Hallet. – De hiszen évekkel ezelőtt történt – mondta Armstrong. – Mindenesetre én ott voltam Julius Hahn temetésén, ő nem lehetett. Townsendra tippelek még mindig. – Nem tudom, ki, de valaki nagyon rontani akarja a hiteledet, s lehet, hogy a következő hetekben egy sor pert kell indítanunk, hogy befogják a szájukat. Akkor aztán kétszer is meggondolják, mit írnak le rólad a sajtóban. – Küldj másolatot mindenből és mindenről, ahol a nevemet említik – mondta Armstrong. – Ha nagyon szükséged van rám, a hétvégén Párizsban leszek. – Jó neked – mondta Hallet. – Üdvözlöm Charlotte-ot. Sally visszajött egy magas, karcsú, szőke lánnyal, aki olyan miniszoknyát viselt, amit csak nagyon szép lábúak engedhetnek meg maguknak. – Épp egy nagyon fontos üzletre készülök – mondta Armstrong kicsit hangosabban. – Értem – felelte Stephen. – Légy nyugodt, én boldogulok. Armstrong lecsapta a telefont, és szívélyesen rámosolygott a kisegítő titkárnőre. – Ő Sharon. Mondtam neki, hogy rutinmunkáról van szó, és ötkor vége – mondta Sally. – Holnap reggel itt vagyok. Armstrong szeme megpihent Sharon bokáján, aztán lassan fölfele indult. Rá se nézett Sallyre, amikor az elköszönt: – Viszlát holnap. Townsend átfutotta a Daily Mail cikkét, megperdült a székben, és kibámult a sydneyi kikötőre. A portré, melyet Lubji Hochról festettek, a karrierjéről, az ambíciójáról, hogy brit sajtómágnásként ismerjék el, nem volt épp hízelgő. Jó néhány azonosítatlan nyilatkozat szerepelt benne Armstrong régi ezredbeli társaitól, a németektől, akik találkoztak vele Berlinben, és régi alkalmazottaitól. Nem volt benne sokkal több, mint amit átvettek Kate hetekkel korábban megjelent, Sunday Continent-beli cikkéből. Townsend tudta, hogy Ausztráliában keveseket érdekel Richard Armstrong sorsa. De az a cikk napokon belül ott volt minden Fleet Street-i szerkesztő asztalán, s akkor már csak idő kérdése, hogy mikor veszik át részben vagy egészben s bocsátják közre a brit publikum számára. A kérdés pusztán annyi, hogy melyik újság kezdi. Tudta, Armstrong hamarosan kideríti, honnét származik az eredeti cikk, és ez még nagyobb elégtétellel töltötte el. Ned Brewer, a londoni irodavezetője elmondta, hogy Armstrong magánéletéről már nem jelennek meg cikkek olyan gyakran, amióta a bírósági

idézések konfetti módjára potyognak a főszerkesztők asztalára. Townsend egyre növekvő dühvel figyelte, hogyan épít ki Armstrong erős hatalmi bázist Észak-Angliában a West Riding cég birtokában. De nem volt kétsége Armstrong valódi ambíciói felől. Townsend két embere beépült Armstrong stábjába a Fleet Street-i székházban; mindenről és mindenkiről jelentettek, aki csak megfordult nála. Legutolsó látogatója Derek Kirby volt, az Express főszerkesztője. Amikor kijöttek az irodából, Armstrong átkarolta a vállát. Townsend tanácsadói úgy gondolták, hogy Kirby valószínűleg átveszi valamelyik vidéki lap főszerkesztőségét. Townsend nem vette ilyen bizonyosra, és utasította őket, hogy azonnal jelentsék, amint észreveszik, hogy Armstrong bármit meg akar venni. – Bármit – ismételte. – Valóban olyan fontos neked a West Riding? – kérdezte tőle Kate. – Nem, de aki olyan aljas, hogy belekeveri az anyámat is, hogy elhalásszon előlem valamit, az ne csodálkozzon, mit kap. Eddig Townsend mindig kapott beszámolót Armstrong vásárlásairól, Stoke-on-Trenttől kezdve Durhamig. Már tizenkilenc városi és vidéki lapja volt, meg öt megyei hetilapja. Nemrégiben jó fogást csinált, megszerezte a Lancashire Television 25%-át meg a vidék rádióállomásának 49%-át cserébe a saját cége elsőbbségi részvényeiért. Legutolsó húzása az volt, hogy beindította a London Evening Postot. Townsend azonban tudta, hogy Armstrongnak egy nagy vágya van, ugyanaz, mint neki: hogy országos napilapot szerezzen. Az elmúlt négy évben Townsend megszerzett három újabb ausztrál napilapot, egy vasárnapi lapot meg egy heti hírmagazint. Ausztrália minden államában volt lapja, és nem volt politikus vagy üzletember az országban, aki ne lett volna elérhető számára, ha fölvette a telefont. Az elmúlt évben néhányszor Amerikában járt, és kiválasztott városokat, ahol a legnagyobb munkaadók az acéliparban, szénbányászatban vagy az autógyártásban dolgoztak, mivel szinte mindig azt tapasztalta, hogy ezekben a gyengélkedő ágazatokban érdekelt cégek szokták kezükben tartani a helyi sajtót is. Ha megtudta, hogy a vállalatoknak készpénzforgalmi bajaik vannak, megjelent, és nemegyszer igen hamar le is tudta bonyolítani a lap megvásárlását. Majdnem mindig kiderült, hogy az újonnan szerzett lapnál túlfoglalkoztatottság van és rosszul vezetik, ugyanis az eredeti cég igazgatótanácsában ritkán akadt olyasvalaki, akinek első kézből származó ismeretei voltak afelől, hogyan kell igazgatni egy lapot. Townsend kirúgta a fél stábot, a vezető pozíciókba saját embereit rakta be, így hónapokon belül meg tudta fordítani a lapok sorsát. Ezzel a módszerrel sikerült megszereznie kilenc városi lapot Seattle-től kezdve ÉszakKarolináig. Ez viszont lehetővé tette neki, hogy olyan vállalatbirodalmat építsen föl, mely alkalomadtán akár a legfontosabb amerikai napilappal is elbír. Kate sok ilyen útra elkísérte, és bár Townsend kezdettől fogva tudta, hogy el akarja venni feleségül, a Susanhoz fűződő tapasztalatok miatt még mindig nem volt benne biztos, elvárhatja-e bárkitől, hogy élete hátralevő részében bőröndből éljen, és sose tudja biztosan, hol az otthonuk. Ha valamit igazán irigyelt Armstrongtól, akkor azt, hogy fia van, aki majd átveszi tőle a birodalmat.

THE TIMES 1966. október 29. 23 1975-re kész a La Manche-alagút Négy év építőmunka – Miss Levitt velem jön Párizsba – mondta Armstrong. – Foglaljon két első osztályú jegyet, meg a szokásos lakosztályt a George V-ben. Sally végrehajtotta az utasítást, mintha normális üzleti tranzakció lenne. De magában csak mosolygott: mennyi ígéret hangzik majd el a hétvégén, mely beváltatlan marad, s mennyi ajándék lesz kilátásba helyezve, mely sosem érkezik meg. Hétfő reggel aztán rá hárul a feladat, hogy megegyezzen a lánynyal, akárcsak elődeivel – készpénzben, ám lényegesen magasabb órabér szerint, mint amit a munkaközvetítők adnak akár a legtapasztaltabb helyettesnek is. Armstrong hétfő reggel visszaérkezett Párizsból, ám Sharonnak se híre, se hamva. Majd fölbukkan a nap folyamán, gondolta Sally. – Hogy ment a tárgyalás Alexander Sherwooddal? – kérdezte, amikor bevitte a postát főnökének. – Megegyeztünk az árban, eladja a Globe rá eső harmadát – mondta Armstrong diadalmasan. S mielőtt Sally a részletek iránt érdeklődhetett volna, hozzátette: – A következő feladata az, hogy megszerzi a csütörtök délelőtti genfi Sotheby-árverés katalógusát. Sallynek a szeme se rebbent, közben átnézett háromoldalnyit az előjegyzési naptárból. – Aznap megbeszélése van tízkor, tizenegykor meg háromnegyed tizenkettőkor, és Wílliam Barnetsonnal, a Reuters elnökével ebédel. Már kétszer áttetette velem. – Hát akkor most harmadszor is át kell tennie – közölte Armstrong, s föl se nézett. – Meg a pénzügyminisztert is? – Mindent és mindenkit – mondta Armstrong. – És foglaljon két első osztályú jegyet szerda reggelre Genfbe, meg a szokásos panorámás szobát a Le Richemondban. Aha, szóval ez a hogyishívják Sharon még egy kiruccanás erejéig kitart. Sally áthúzta a csütörtöki nap hét programját a naptárban. Jól tudta, Dick nem ugráltatna egy kormánytagot meg a Reuters elnökét, ha nem lenne nyomós oka rá. De mit akar vásárolni? Eddig csak újságokra licitált, azokat viszont nem szokták beadni aukcióra. Sally visszament a szobájába, s megkérte Bensont, szaladjon el a Sotheby-székházba, a Bond Streetre, s vegye meg a genfi árverés katalógusát. Amikor a sofőr egy óra múlva visszajött, Sally még jobban megrökönyödött. Dick mind ez ideig semmi hajlandóságot nem árult el tojások gyűjtésére. Lehet, hogy az orosz kapcsolat játszik közre? Mert ugye, az nem lehetséges, hogy Sharon egy Fabergé-dísztojást kap két éjszakáért? Szerda este Dick és Sharon a svájci fővárosba röpült, és a Le Richemondban szállt meg. Vacsora előtt még szemügyre akarták venni a termet, ahol az árverés lesz, ezért átsétáltak a belvárosba, az Hotel de Bergues-be; itt szokták tartani a Sotheby genfi aukcióit. Armstrong nézte, hogyan rakja ki a székeket a személyzet; becslése szerint körülbelül négyszázan férnek be. Lassan körbejárt, azt latolgatta, hova üljön, hogy jól lássa a kikiáltót is, meg a terem oldalában egy emelvényre kirakott kilenc telefont is. Mielőtt visszaindult Sharonnal, még egyszer körbenézett. A szállodába érve Armstrong levonult a tóra néző, kicsi ebédlőbe, egyenest a sarokasztalhoz ment, s leült, mielőtt a főpincér közölni tudta volna, hogy másnak van lefoglalva. Rendelt, aztán odaadta az étlapot Sharonnak.

Az első fogásra várva megvajazta a zsemléjét, s megette. Aztán elvette Sharonét is. A lány továbbra is a Sotheby katalógusát böngészte. – 49. oldal – mondta Armstrong tele szájjal. Sharon gyorsan odalapozott, s szemügyre vette a műtárgyat, melynek még a nevét se tudta kimondani. – Ez egy gyűjteménybe kell? – kérdezte, s reménykedett, hátha ő kapja ajándékba. – Igen – felelte Armstrong tele szájjal –, de nem az enyém-be. Én azt se tudtam azelőtt, hogy a Fabergét eszik-e vagy isszák – vallotta be. – Ez része egy nagyobb ügyletnek, amiben benne vagyok. Sharon elolvasta a leírást, hogyan csempészték ki a remekművet Oroszországból 1917-ben. Aztán szeme a becsült árra tévedt. Armstrong az asztal alá nyúlt, és a lány combjára tette a kezét. – Meddig mégy el? – kérdezte Sharon. Ekkor megjelent a pincér, s nagy tál kaviárt tett eléjük. Armstrong gyorsan visszahúzta a kezét, és az első fogásra fordította a figyelmét. A párizsi hétvége óta minden éjszakát együtt töltöttek. Dick idejét se tudta, mikor volt ennyire belehabarodva valakibe utoljára – ha volt egyáltalán. Sally legnagyobb meglepetésére rákapott, hogy korán megy el az irodából, s másnap reggel tízig nem is jön vissza. Minden napját azzal kezdte, hogy ajándékokat ajánlgatott Sharonnak, a lány azonban mindig visszautasította – ettől az a képzete támadt, hogy elveszíti. Armstrong tudta, ez nem szerelem, de akármi, azt remélte, hogy sokáig tart. Noha Charlotte-tal manapság már csak hivatalos alkalmakkor találkoztak, és nem is emlékezett rá, mikor feküdtek le utoljára, irtózott a válás gondolatától. Meg volt könnyebbülve, hogy Sharon nem emlegeti a házasságot. Egyetlenegy javaslatot tett, arra emlékeztette, hogy mindketten őrizzék meg önállóságukat, s erre többször is figyelmeztette Armstrongot. A férfi lassan hozzászokott, hogy minden kívánságát teljesíti. A kaviáros tál kiürült, s leszedték az asztalról. Armstrong nekilátott a marhaszeletnek, mely szinte egész tányérját elfoglalta, úgyhogy a dupla adag zöldséget, amit kikövetelt, már külön tányérokon szervírozták neki. Két villát használt, így két tányérból is tudott enni egyszerre. Ezenközben Sharon egy salátalevéllel bíbelődött, és belepiszkált a füstölt lazacba. Ha a lány nem kezdi el simogatni a combját a lábfejével, Armstrong egy második szelet gyümölcstortát is rendelt volna. Ledobta a szalvétát az asztalra, s egyenest a lifthez ment; Sharon egy lépéssel lemaradva igyekezett utána. Belépett a liftbe, megnyomta a hetedik emelet gombját. Az ajtó épp egy idősebb házaspár orra előtt csukódott be. Armstrong sarkával berúgta a hálószoba ajtaját. Sharon lehúzta magához a szőnyegre, és nekiállt kigombolni az ingét. – Nem tudok tovább várni – suttogta. Másnap reggel Armstrong leült a lakosztályban a két személyre megterített reggelizőasztalkához, s a Financial Times font- és frankárfolyamát böngészve mindkettejük reggelijét elköltötte. Sharon a szoba másik végében, egy hosszú tükörben illegette magát; nem sietett az öltözködéssel. Tetszett neki a látvány, mosolyogva megfordult, s az asztalkához tipegett. Hosszú, karcsú lábát fölrakta Armstrong székének karfájára. Armstrong lepottyantotta a vajkést, miközben a lány nekiállt fölhúzni fekete harisnyáját. Amikor a lány a másik lábára is fölhúzta, Armstrong fölállt és szembefordult vele. Sharon a köpenye alá csúsztatta a kezét, a férfi pedig fölsóhajtott. – Van még időnk? – kérdezte. – Ne aggódj az idő miatt, drágám, az árverés csak tízkor kezdődik – suttogta Sharon, aztán kikapcsolta a melltartóját, és lehúzta a férfit a szőnyegre.

Tíz előtt néhány perccel indultak a szállodából. Mivel az egyetlen árverési tárgyra, mely Armstrongot érdekelte, tizenegy előtt nemigen kerülhetett sor, egymásba karolva sétáltak a tó partján, lassan közeledtek a belváros felé, élvezték a reggeli napsütés melegét. Az Hotel de Bergues halljába lépve Armstrongnak furcsa előérzete támadt. Igaz, hogy életében mindig mindenért alkudozott, árverésen azonban most járt első ízben. De gondos fölkészítést kapott, mit hogyan kell tennie, s neki is látott, hogy végrehajtsa az utasításokat. A bálterem bejáratánál leadta a nevét egy hosszú asztalnál ülő, csinos hölgynek. Az franciául szólt hozzá, Armstrong is így válaszolt, s megmagyarázta, hogy őt csak a 43. tétel érdekli. Armstrong meglepődve látta, hogy már majdnem minden ülőhely foglalt a teremben, az is, amit előző este kinézett maguknak. Sharon rámutatott két üres székre a terem bal oldalán, a hátsó sorok egyikében. Armstrong bólintott, s arra indultak. Amint leültek, egy kigombolt galléros fiatalember becsusszant az ülésre a mögöttük levő sorban. Armstrong ellenőrizte, rálát-e a kikiáltóra is, meg a telefonokra is; az utóbbiaknál már ott ültek kezelőik – nem közönséges telefonos-kisasszonyok, hanem sokkal magasabban képzett hölgyek. Az ülés nem volt olyan előnyös, mint amit eredetileg kiválasztott, de úgy gondolta, semmi oka rá, hogy ne teljesítse a megállapodás rá eső részét. – Tizenhetedik tétel – jelentette be a kikiáltó. Armstrong kikereste a katalógusból, s nézte az aranyozott ezüst húsvéti tojást, mely négy kereszten nyugodott. Rajtuk volt II. Miklós cár kék zománcmonogramja; 1907-ben rendelte Peter Carl Fabergétől a cárkisasszony számára. Aztán a teremben folyó tevékenységre koncentrált. – Jól hallom, tízezer? – kérdezte a kikiáltó, s körülnézett a teremben. Odabiccentett valakinek a terem hátuljában: – Tizenötezer. – Armstrong próbálta követni a licitálást, de nem volt benne biztos, honnét érkeznek az ajánlatok, s mikor a 17. tétel végül 45 000 frankért elkelt, fogalma se volt, ki az új tulajdonos. Meglepődött, hogy a kikiáltó a kalapácsütéskor nem azt mondja: „Először, másodszor, harmadszor.” Mire a 25. tételhez értek, Armstrong úgy érezte, jobban eligazodik; a 30.-nál olykor már a licitálókat is tudta azonosítani. A 35.-nél úgy érezte, mindent tud, de aztán a 40.-nél, az 1913-ban készült „Téli tojás”-nál megint elfogta az idegesség. – Húszezer franknál indul a licit – jelentette be a kikiáltó. Armstrong figyelte, hogyan kúszik az ár hamarosan ötvenezer fölé; végül százhúszezernél sújtott le a kalapács. A vásárló kiléte titokban maradt, hála a telefonnak. A 41. sorszámú tételnél Armstrongnak izzadni kezdett a tenyere. Az 1896-os, ún. gall kakasos, igazgyönggyel és rubinnal borított tojás 280 ezer frankért kelt el. A 42. sorszámon szereplő, sárga Juberov-tojás licitje alatt Armstrong izegni-mozogni kezdett, hol a kikiáltóra pislantgatott, hol a katalógusba. Amikor a kikiáltó a 43. tételhez ért, Sharon megszorította a kezét, Armstrong pedig kipréselt magából egy ideges mosolyt. A terem felbolydult. – A 43. számú tárgy – ismételte a kikiáltó – az úgynevezett 14. császári évfordulós tojás. Ezt az egyedülálló darabot 1910-ben rendelte a cár. A festményeket Vaszilij Zsulev készítette, s az ötvösmunkát Fabergé egyik legszebb munkájának tartják. A már korábbi, jelentős érdeklődés miatt a licit százezer franknál indul. Mindenki elnémult a teremben a kikiáltón kívül, aki jobb kezében szorongatta a kalapácsot, és figyelte a közönséget, vajon ki jelentkezik licitálni. Armstrongnak eszébe jutott, mire oktatták, s hogy pontosan milyen árhatárnál kapcsolódjék bele. De a torkában dobogott a szíve, amikor a kikiáltó bejelentette: – Százötvenezer – s balra fordulva is megismételte –, a licit a telefonból érkezett százötvenezer frankra. Kutatva nézett a hallgatóságra, aztán elmosolyodott.

– Kétszázezer a terem közepén. – Elhallgatott, és a telefonnál álló asszisztens felé nézett. Armstrong figyelte, ahogy a hölgy a kagylóba suttog, majd a kikiáltó felé fordul, aki azonnal „Kétszázötvenezer” bejelentéssel reagált. Aztán megint a teremben ülőket vizslatta, ahonnét nyilván újabb licit érkezett, mert visszanézett a telefonkezelőre, és azt mondta: – Háromszázezer frankos ajánlatom van. A hölgy felvilágosította ügyfelét a legújabb licitről, majd pár pillanat múlva bólintott. Minden szem a kikiáltóra szegeződött, mintha csak teniszmérkőzést figyelnének lassítva. – Háromszázötvenezer – mondta a terem közepe felé fordulva. Armstrong a katalógusba pillantott. Tudta, még nem kell bekapcsolódnia a licitálásba, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy ne izegjen-mozogjon folyamatosan. – Négyszázezer – mondta a kikiáltó, s biccentett a telefon felé. – Négyszázötvenezer a terem közepén. – A telefonnál álló hölgy azonnal reagált. – Ötszázezer. Hatszázezer – mondta a kikiáltó, s a középső széksorok felé figyelt. Armstrong addig tekergette a nyakát, míg meg nem látta, ki licitál a teremben. Aztán a telefonos hölgyre nézett, aki ismét bólintott egyet. – Hétszázezer – szólt a kikiáltó hidegvérrel. Az Armstrong előtti sorban egy férfi magasba emelte a katalógusát. – Nyolcszázezer – jelentette a kikiáltó. – Új licitáló hátul. – A telefon felé fordult; a hölgy most kissé hosszasabban tanácskozott az ügyféllel. – Kilencszázezer? – sugallta, mintha kedveskedni akarna neki. A hölgy hirtelen beleegyezett. – Kilencszázezres licit a telefonról – mondta, s a terem végébe nézett a férfira. – Kilencszázezer – ismételte a kikiáltó. Most azonban nem kapott választ. – Van-e még licitáló? – kérdezte a kikiáltó. – Akkor hát ez a tétel kilencszázezer frankért kel el. Utolsó alkalom – mondta, és lassan emelte a kalapácsot. – Tehát a 43. sorszámú tétel… Amikor Armstrong a magasba emelte a katalógusát, a kikiáltónak úgy tetszett, mintha csak integetne. De nem: csak a keze remegett. – Új licitáló jobboldalt, hátul, egymillió frank. – A kikiáltó ismét a telefonnál álló hölgyre irányította tekintetét. – Egymillió-egyszázezer? – kérdezte a kikiáltó, s a telefonra mutatott a kalapács nyelével. Armstrong csak ült csendben, nem tudta, mit tegyen, hisz egymillióban egyeztek meg. A fejek feléje fordultak, a szemek rábámultak. Ő nem szólt, tudta, a telefonnál álló hölgy majd a fejét rázza, így is lett. – Egymilliós ajánlatom van a terem jobb hátsó részében – mondta a kikiáltó Armstrongra mutatva. – Van-e még ajánlatuk? Akkor maradunk egymilliónál. Szemével még egyszer reménykedve végigpásztázta a közönséget, de senki se moccant. Végül nagyot koppantva lecsapott a kalapáccsal, Armstrongra nézett, és így szólt: – A jobboldalt, hátul ülő úré egymillió frankért. A teremben felzúgott a taps. Sharon megint megszorította a kezét. Dick még lélegzethez sem jutott, egy hölgy máris odatérdelt melléje. – Ezt a nyomtatványt töltse ki, legyen szíves, Mr. Armstrong, a recepciónál pedig megmondják, hogyan veheti magához a tételt. Armstrong bólintott. Kitöltötte az űrlapot, de nem vitte oda rögtön az asztalhoz. Megkereste a hallban a legközelebbi telefont, és fölhívott egy tengerentúli számot. Amikor fölvették a telefont, beleszólt: – Kapcsoljon be azonnal az igazgatóhoz. – Utasítást adott neki, hogy a megbeszéltek szerint táviratilag utaljanak át egymillió frankot a Sotheby genfi számlájára. – Ne késlekedjenek – mondta Armstrong –, mert nem áll szándékomban a kelleténél hosszabban időzni itt.

Lerakta a kagylót, odament a recepcióhoz, s elmagyarázta, hogyan érkezik az utalás. Ekkor a nyitott galléros fiatalember is tárcsázni kezdett, szintén tengerentúli számot, pedig tudta, hogy felkölti a főnökét. Townsend felült az ágyban, és figyelmesen hallgatta. – Mi a csudának fizet Armstrong egymillió frankot egy Fabergé-tojásért? – kérdezte. – Ezt még nem tudtam kinyomozni – mondta a fiatalember. – Várjon csak, most megy föl az emeletre a lánnyal. Jobb, ha a nyomukban maradok. Visszahívom, amint megtudom, mit forral. Az ebédnél Armstrong annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy Sharon jobbnak látta, ha meg se szólal, csak ha ő kezdi. Annyit már tudott, a tojást nem ő kapja. Amikor a férfi kiitta a kávéját, megkérte Sharont, menjen föl a szobába, és fejezze be a csomagolást, mivel egy órán belül indulni akar a reptérre. – Van még egy megbeszélésem – mondta –, de nem tart sokáig. A szálloda bejáratánál puszit adott a lánynak. A nyitott galléros fiatalember pontosan tudta, melyiket követné szívesebben. – Viszlát, egy óra múlva – hallotta a megfigyelt személytől. Aztán Armstrong sarkon fordult, lesietett a lépcsőn, s visszament a bálterembe, ahol az árverés volt. Egyenest a hosszú asztalnál ülő hölgyhöz ment, aki vásárlási bizonylatokat ellenőrzött. – Ó, Mr. Armstrong, örülök, hogy látom – mondta neki egymillió frankos mosollyal. – Megérkezett az átutalás. Legyen szíves, fáradjon be az irodába a kollégámhoz – mondta, s a mögötte levő ajtóra mutatott. – Ott átveheti a tételt. – Köszönöm – mondta Armstrong, s átvette a hölgytől a remekmű papírjait. Megfordult, s majdnem belegyalogolt egy fiatalemberbe, aki közvetlenül mögötte állt, aztán bement az irodába, odaadta a vényt a fekete frakkos fiatalembernek, aki a pult mögött állt. Az gondosan ellenőrizte a papírt, alaposan megnézte Armstrongot, mosolygott, majd utasította a biztonsági őrt, hogy hozza ki a 43. sorszámú tételt, az 1910-es császári évfordulós tojást. Amikor az őr visszatért a tojással, vele jött a kikiáltó is. Egy utolsó, vágyódó pillantást vetett a tojásra, aztán az ügyfél elé tartotta, hogy az is megvizsgálhassa. – Ugye, milyen pompás darab? – Pompás – ismételte Armstrong, s úgy kapta ki a kezéből, mintha egy rögbilabda lenne, ami kigurult egy kupac összekapaszkodott játékos lába alól. Szó nélkül megfordult és kiment. Azt már nem hallotta, hogy a kikiáltó odasúgja a segédnek: – Furcsa, hogy eddig nem is hallottunk Mr. Armstrongról. A szállodai ajtónálló a sapkájához emelte a kezét, amikor Armstrong két kézzel fogva a tojást beszállt a taxiba. Utasította a sofőrt, hogy vigye a Banque de Genéve-be. Ekkor megállt mellettük egy üres taxi, amit a fiatalember leintett. A bankba érve, ahol azelőtt sose járt, egy magas, sovány, jelentéktelen külsejű, zsakettes fiatalember fogadta. Mélyen meghajolt előtte, jelezvén, hogy rá vár, s nem kérdezte, hogy elvegye-e tőle a tojást. – Szíveskedjék utánam jönni, uram – mondta angolul, s a márványfolyosó végében váró lifthez vezette Armstrongot. – Honnét tudja, ki vagyok? – csodálkozott magában Armstrong. Beszálltak a liftbe, az ajtó becsukódott. Fölmentek a legfölső emeletre, de nem szóltak egymáshoz. Az ajtó kinyílt, a zsakettes férfi egy széles, süppedő szőnyeggel borított folyosón odavezette egy ajtóhoz. Halkan bekopogott, s bejelentette: – Mr. Armstrong. Egy tűcsíkos öltönyt, keményített gallért és ezüstszürke nyakkendőt viselő férfi lépett oda hozzá, s bemutatkozott: ő Pierre de Montiaque, a bank ügyvezető igazgatója. Odafordult a hosszú asztal túlsó oldalán ülő férfihoz, s intett, hogy a látogató foglalja el a szemközti üres széket. Armstrong lerakta a Fabergé-tojást az asztal közepére, Alexander Sherwood pedig fölállt, odanyújtotta a kezét az asztal fölött, és melegen megrázta az övét.

– Örülök, hogy ismét találkozunk – mondta. – Én is – felelte Armstrong mosolyogva. Helyet foglalt, s ránézett a férfira, akivel üzletet kötött Párizsban. Sherwood fölvette a tojást, és közelről tanulmányozta. Elmosolyodott. – Gyűjteményem dísze lesz, és a bátyámnak meg a sógornőmnek semmi oka nem lesz gyanakodni. – Ismét elmosolyodott, és a bankárra bólintott, aki kihúzott egy fiókot, elővett egy iratot, és odaadta Armstrongnak. Dick megnézte a szerződést, melyet Stephen Hallet fogalmazott neki a párizsi út előtt. Meggyőződött, hogy nem történt benne változás, majd az ötödik oldal alján aláírta, és továbbadta az asztal túloldalára. Sherwood nem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze, egyszerűen az utolsó oldalra fordított, és Richard Armstrong neve mellé odaírta a magáét. – Akkor hát megállapíthatom, hogy mindkét fél egyetért, ugye? – kérdezte a bankár. – E pillanatban 20 millió dollárt őrzünk letétben, s csak Mr. Armstrong utasítására várunk, hogy Mr. Sherwood számlájára tegyük át. Armstrong bólintott. Húszmillió dollárban állapodott meg Alexander és Margaret Sherwooddal, ennyit fizet Alexandernek a Globe részvényeinek egyharmadáért, s szóban megállapodtak, hogy Margaret is pontosan ennyiért válik meg a maga harmadától. Amit viszont Margaret nem tudott: Alexander az üzlet elintézéséért egy kis ajándékot kötött ki magának: a Fabergé-tojást, mely nem szerepel a hivatalos szerződésben. Meglehet, Armstrong egymillió frankkal többet fizetett, mint ami a szerződésben szerepel, de most már övé egy olyan országos napilap 33,3 százaléka, mely a világ legnagyobb példányszámával dicsekedhetik. – Akkor hát lezártuk az üzletet – mondta Montiaque, s fölállt az asztalfőről. – Nem egészen – mondta Sherwood, s ülve maradt. Az ügyvezető nyugtalanul visszaült. Armstrong fészkelődni kezdett. Érezte, izzadni kezd a nyaka. – Mivel Mr. Armstrong ilyen készséges volt – mondta Sherwood –, illendőnek tartom, hogy hasonló módon viszonozzam. – A két másik férfi arcáról lerítt, hogy nincsenek fölkészülve erre a közjátékra. Ekkor Alexander Sherwood elmondott valamit apja végrendeletéről, ami viszont mosolyt csalt Armstrong arcára. Pár perc múlva azzal az érzéssel tért vissza Le Richemondba, hogy jól költötte el az egymillió svájci frankot. Townsend nem tett szemrehányást, amikor aznap éjszaka másodszor is fölkeltették mély álmából. Jól figyelt, és suttogva válaszolgatott, mert nem akarta fölkelteni Kate-et. Amikor letette a telefont, már nem tudott elaludni. Vajon miért vásárol Armstrong egy Fabergé-tojást egymillió svájci frankért, s miért viszi el egy genfi bankba, ahonnét egy órával később üres kézzel távozik? Az ágya melletti óra fél négyet mutatott. Feküdt, nézte Kate-et, aki édesdeden aludt. Gondolatai Susanra kalandoztak, aztán vissza Kate-re – mennyire más –, majd az anyjára. Vajon megérti-e? Aztán ismét Armstrongra gondolt. Hogyan tudná kinyomozni, miben sántikál? Reggel, amikor fölkelt, semmivel sem volt közelebb a rejtvény kulcsához. És talán sose fejti meg, ha néhány nap múlva nem hajlandó fogadni egy általa fizetendő telefonhívást egy londoni nőtől.

DAILY TELEGRAPH 1967. február 6. 24 Koszigin-Wilson-találkozó Londonban Armstrong őrjöngött, amikor hazaért, és megtalálta a levelet Sharontól. Egyszerűen az állt benne, hogy a lány hallani se akar felőle, amíg nem dönt. Lerogyott a kanapéra, s még egyszer elolvasta az üzenetet. Hívta a lány számát, és tudta, otthon is van, csak nem veszi föl a telefont. Jó egy percig hagyta kicsengeni, mire letette a kagylót. Ez volt életének legboldogabb időszaka, és Sharon levele döbbentette rá, milyen mértékben kötődik hozzá. Armstrong még a haját is elkezdte festetni, meg a körmeit manikűröztetni, hogy a korkülönbség ne legyen annyira szembeötlő. Számos álmatlan éjszaka, kézbesíthetetlen virágküldemény és tucatnyi hiábavaló telefonhívás után ráébredt: nincs választása, azt kell tennie, amit a lány akar. Jó ideig el akarta hitetni magával, hogy Sharon nem gondolja komolyan, de most már világossá vált számára, hogy csakis ilyen feltételekkel hajlandó vele élni. Úgy döntött, pénteken elintézi az ügyet. Aznap reggel szokatlanul későn ért be az irodába, s azonnal megkérte Sallyt, hívja föl a feleségét. Amikor bekapcsolták neki Charlotte-ot, Sally a New York-i út és a Margaret Sherwood-találkozó papírjait rendezgette. Érezte, hogy Dick egész héten ideges – valamelyik nap lesöpört egy tálca kávéscsészét az asztalról. Senki se tudta mire vélni. Benson nőügyre gondolt, Sally meg azt hitte, most, hogy megszerezte a Globe 33,3 százalékát, egyre rosszabbul viseli, hogy várnia kell Margaret Sherwoodra, mielőtt fel tudja használni az Alexander Sherwoodtól kapott információt; a hölgy ugyanis épp az évente esedékes hosszú tengeri hajókázását töltötte. – Townsend minden egyes nappal közelebb jut ahhoz, hogy megtudja, mit akarok – morgott kelletlenül. A hangulat miatt Sally elhalasztotta az évente esedékes fizetésemelési vitájukat, amitől Armstrong mindig kiborult. De már kénytelen volt visszatartani néhány számlát, melyeket régen ki kellett volna fizetnie, és tudta, előbb-utóbb szembe kell néznie vele, akármilyen pocsék is a főnök hangulata. Armstrong befejezte a feleségével folytatott telefonbeszélgetést, és behívta Sallyt. A titkárnő már osztályozta a reggeli postát, elintézte a rutinleveleket, választervezetet fogalmazott a többire, s bekészítette a dossziéba, amiben be szokta vinni a főnöknek, akinek a legtöbbel csak annyi dolga volt, hogy odakanyarítsa a nevét. Most be se csukta maga mögött az ajtót, Armstrong lázasan diktálni kezdett neki. A kibuggyanó szavak közt Sally automatikusan javította a nyelvtani hibákat, s megállapította, hogy helyenként tompítania kell majd a fogalmazást. Amint Armstrong befejezte a diktálást, elrobogott egy munkaebédre, s annyi időt se hagyott Sallynek, hogy annyit mondjon, jó napot. Úgy döntött hát a titkárnő, hogy amint Armstrong visszatér, azonnal előhozakodik a fizetésemelési kérelemmel. Végül is miért kellene elhalasztania a nyaralást – csak mert a főnöke nem hajlandó belátni, hogy másoknak is megvan a maguk élete? Mire Armstrong visszaérkezett az ebédről, Sally minden diktált anyagot legépelt, s egy második dossziéban odakészítette főnöke asztalára aláírásra. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a főnök szokatlan módon whiskytól bűzlik, de aztán úgy döntött, nem halogathatja tovább a dolgot.

Amikor Sally odaállt az íróasztal elé, a főnöke első kérdése ez volt: – Ki a csoda találta ki, hogy a távközlési államtitkárral ebédeljek? – A maga kifejezett kérése volt – mondta Sally. – Ez egészen egyszerűen nem igaz – mondta Dick. – Ellenkezőleg: határozottan emlékszem, hogy megmondtam magának, többé látni se akarom azt az arcátlan ficsúrt. – Minden szónál följebb vitte a hangját. – El kellene csapni, mint ennek a nyavalyás kormánynak a felét. Sally összeszorította az öklét. – Dick, úgy érzem, beszélnünk kell… – Mi hír Margaret Sherwoodról? – Semmi új – mondta Sally. – Hó végén jön vissza a tengeri útról. Megbeszéltem magának egy találkozót másnapra. A repülőjegyet lefoglaltam, meg a szokásos lakosztályt is a Pierreben, a Central Parkra néz. Készítem a dossziét, különös tekintettel Alexander Sherwood legutóbbi értesítésére. Úgy tudom, már közölte a sógornőjével, mennyiért adta el magának a részvényeket, és azt javasolta neki, hogy amint megjön, ő is ezt tegye. – Jó. Van-e még valami probléma? – Igen. Én – mondta Sally. – Maga? – kérdezte Armstrong. – Hogyhogy? Mi van magával? – Már két hónapja esedékes a fizetésemelésem, és egyre inkább… – Úgy döntöttem, idén nem adok magának fizetésemelést. Sally majdnem elnevette magát, de aztán a főnök arcára esett a tekintete. – Ugyan, Dick, ne csinálja ezt. Tudja, hogy nem élek meg abból, amit magától kapok. – Hogyhogy nem? A többieknek egészen jól sikerül, nem panaszkodnak állandóan. – Legyen belátó, Dick. Amióta Malcolm elment… – Gondolom, az én nyakamba varrja, hogy elhagyta? – Nagyrészt. – És mi az elképzelése? – Semmi különös, csak a túlórázás… – Talán itt az ideje, hogy olyan állást keressen, amely nem veszi ennyire igénybe az idejét. Sally nem akart hinni a fülének. – Huszonegy éve dolgozom magánál – mondta. – Ezek után nemigen kapkodnak utánam. – Mit akar ezzel mondani? – kiabált Armstrong. Sally visszahőkölt, nem értette, mi jött rá Armstrongra. Be van rúgva, nem tudja, mit beszél? Vagy azért ivott, mert pontosan tudta, mit készül mondani neki? Csak bámult. – Mi jött magára, Dick? Hisz még csak nem is rendes emelést kérek, hanem csak az infláció követését! – Megmondom, mi jött rám – felelte Armstrong. – Az jött rám, hogy torkig vagyok vele, milyen rosszul működik itt minden, meg azzal is, hogy újabban magánmegbeszéléseket iktat be hivatali időben. – Dick, ugye nem azt hiszi, hogy április elseje van? – kérdezte Sally, könnyíteni akarva a hangulaton. – Ne szórakozzon velem, mert mindjárt fekete pénteket csinálok magának. Pontosan az efféle magatartás bizonyítja, hogy itt az ideje, hogy olyasvalakit hozzak ide, aki állandó panaszkodás nélkül végzi a munkáját. Akinek új gondolatai vannak. Aki a nagyon is szükséges fegyelmet megvalósítja ebben az irodában. – És ököllel csapott az aláírásra váró levelek dossziéjára. Sally ott állt remegve az asztal előtt, és hitetlenkedve nézett rá. Bensonnak igaza volt. – Arról a lányról van szó, ugye? – mondta. – Sharonról. – Kis szünetet tartott, aztán hozzátette. – Szóval ezért nem jött hozzám. – Nem tudom, miről beszél – kiabált Armstrong. – Csak egyszerűen úgy érzem… – Maga pontosan tudja, miről beszélek – csattant föl Sally.

– Ennyi év után legalább hülyének ne nézzen, Dick. Fölajánlotta neki az állásomat, ugye? Még a szavakat is hallom: „Minden problémánkat megoldja, kedvesem. Így mindig együtt lehetünk.” – Semmi ilyet nem mondtam. – Most más szöveget használ? – Egyszerűen úgy érzem, változtatni kell – mondta Armstrong rajtakapva. – Majd gondoskodom róla, hogy tisztességes kompenzációt kapjon. – Tisztességes kompenzációt? – kiabált Sally. – Maga pontosan tudja, hogy az én koromban szinte lehetetlen munkát találni. Különben is hogyan tud „kompenzálni” mindazért az áldozatért, amit magáért hoztam hosszú évek során? Netán egy hétvégi kiruccanással Párizsba? – Ne merjen velem így beszélni! – Úgy beszélek magával, ahogy tetszik. – Csak folytassa, kedvesem, s majd megbánja. – Nem vagyok a maga „kedvese” – mondta Sally. – Ha meggondolom, én vagyok az egyetlen ebben az egész házban, akit sem elcsábítani, sem megfélemlíteni nem tud. Ahhoz túl régen ismerem magát. – Egyetértek, túl régen. Épp ezért itt az ideje, hogy távozzon. – És hogy Sharon jöjjön a helyemre, gondolom. – Semmi köze hozzá. – Remélem, legalább az ágyban beválik – mondta Sally. – Mit akar ezzel mondani? – Csak azt, hogy pár órát helyettesített itt, de a kilenc levélből, amit írt, hetet újra kellett írnom, mert helyesírási hibák voltak benne, a másik kettő pedig rosszul volt címezve. Persze csak amennyiben nem óhajtotta volna közölni a miniszterelnökkel a nadrágméretét. – Az volt az első napja. Majd beletanul. – Hát, ha a maga slicce állandóan nyitva lesz, akkor nemigen. – Tűnjön el innét, mielőtt kidobatom. – Akkor ezt magának kell megtennie, Dick, mert ebben az irodában senkit se talál, aki megtenné – mondta Sally kimérten. Armstrong elvörösödve fölállt, rátámaszkodott az asztalra, úgy meredt rá. Sally rávillantott egy széles mosolyt, sarkon fordult, és nyugodt léptekkel távozott. Szerencsére Armstrong nem hallotta, milyen tapsvihar köszöntötte a titkárnőjét, amikor kilépett, különben jó néhány más alkalmazott is a sorsára jut. Armstrong fölkapta a telefont, és fölhívott egy melléket. – Biztonsági osztály. Tessék parancsolni. – Itt Dick Armstrong. Mrs. Carr pár percen belül elhagyja az épületet. Semmilyen körülmények között ne engedjék, hogy vállalati kocsiba üljön, és soha, semmilyen körülmények között nem engedhetik be az épületbe többé. Megértette? – Igen, uram – mondta egy hüledező hang a vonal túlsó végén. Armstrong lecsapta a kagylót, aztán megint azonnal fölvette, és egy másik számot hívott. – Könyvelés – szólt bele egy hang. – Adja Fred Prestont. – Épp telefonál. – Akkor tetesse le vele. – Mit mondjak, ki keresi? – Dick Armstrong – üvöltötte, mire csend lett. Aztán beleszólt a főkönyvelő. – Itt Fred Preston, Dick. Sajnálom, hogy… – Fred, Sally kilépett az imént. Szüntesse be a havi csekkjét, és haladéktalanul küldje el a lakására a felmondási űrlapot.

Mivel nem érkezett válasz, Armstrong belekiabált a kagylóba: – Hallotta? – Igen, Dick. Feltételezem, hogy megkapja az esedékes jutalmakat meg a megfelelő, hosszú távú végkielégítést? – Nem. Semmi egyebet nem kap, csak ami a szerződése meg jog szerint jár neki. – Nyilván tudja, Dick, hogy Sallynek sose volt szerződése. Tulajdonképpen a legrégebbi alkalmazottunk. Nem gondolja, hogy ilyen körülmények között… – Még egy szó, Fred, és maga is töltheti a felmondási űrlapot. – Armstrong lecsapta a kagylót, aztán harmadszorra is fölkapta. Ezúttal olyan számot hívott, amit fejből is tudott. Azonnal fölvették, de senki se szólt bele. – Dick vagyok – mondta. – Mielőtt letennéd, közlöm, hogy most rúgtam ki Sallyt. Már el is hagyta az épületet. – Nagyszerű, édesem – mondta Sharon. – Mikor állok be? – Hétfő reggel. – Armstrong habozott. – Mint a titkárnőm. – Mint a személyi titkárod – emlékeztette a lány. – Ó, persze. De a részleteket megbeszéljük a hétvégén, nem? Elröpülhetnénk a jachthoz… – És mi van a feleségeddel? – Ma reggel első dolgom volt fölhívni és megmondani, hogy a hétvégén ne számítson rám. Hosszú szünet következett, aztán Sharon így szólt: – Igen, nagyszerű lenne a jachton tölteni a hétvégét, Dick, de ha valakivel összefutunk Monte-Carlóban, ugye nem felejted el, hogy a személyi titkárodként mutass be? Sally hiába várt az utolsó csekkre, Dick pedig meg se próbálkozott, hogy kapcsolatba lépjen vele. Az irodában a barátai elmesélték, hogy Miss Levitt – így hívatta magát – beköltözött, és máris minden a feje tetején áll. Armstrong nem tudja, mikor és hol kell megjelennie, a levelei megválaszolatlan maradnak, a hangulata pedig nem csapongó, hanem egyfolytában rettenetes. Senki se meri megmondani neki, hogy egyetlen telefon megoldaná a problémát – ha akarná. Egy jogász barátja a közeli bárban elmagyarázta neki, hogy az új törvények értelmében huszonegy éves folyamatos munkaviszony alapján jó eséllyel perelhetné be Armstrongot jogtalan elbocsátás miatt. Sally figyelmeztette, hogy nincs alkalmazási szerződése, és nála jobban senki sem ismeri, milyen taktikához folyamodna Armstrong, ha perbe fogná. Egy hónapon belül rá kellene ébrednie, hogy nincs elég pénze ügyvédre, és nem tudna mit tenni, vissza kellene vonni a keresetet. Épp elégszer látta másokon, akik vették a bátorságot és vissza akartak vágni, hogy mennyire beválik ez a taktika. Valamelyik nap Sally épp egy helyettesítésből érkezett haza, amikor megszólalt a telefon. Fölvette a kagylót, és a recsegő vonalba beleszólt valaki, hogy Sydneyből keresik. Maga se tudta, miért nem tette le azonnal, pár pillanat múlva azonban már beleszólt egy másik hang: – Jó estét, Mrs. Carr, a nevem Keith Townsend, és én vagyok a… – Igen, Mr. Townsend, nagyon jól tudom, kicsoda ön. – Azért hívom, hogy elmondjam, milyen szörnyűnek találom, ahogy a volt főnöke elbánt magával. Sally nem mondott erre semmit. – Lehet, hogy meglepi, de szeretnék munkát ajánlani magának. – Azért, hogy megtudja, miben sántikál Dick Armstrong, és melyik újságot akarja megvenni? Hosszú szünet következett, csak a recsegés jelezte, hogy a vonal nem szakadt meg. – Igen – mondta Townsend végül. – Pontosan erre gondoltam. És akkor legalább el tudna menni az olasz útra, aminek az első részletét már befizette. Sally mukkanni se tudott. Townsend folytatta.

– Ezenkívül mindenért kárpótolom, ami a huszonegy éves munkaviszony alapján járt volna magának. Sally pár pillanatig nem szólt, s hirtelen megértette, miért tartja Dick félelmetes ellenfélnek ezt az embert. – Köszönöm, Mr. Townsend, de nem érdekel az ajánlata – mondta határozott hangon, és letette a kagylót. Első dolga az volt, hogy fölhívta az Armstrong-irodaház könyvelési osztályát, s megkérdezte, miért nem kapta meg a legutolsó csekkjét. Jól megvárakoztatták, mire jelentkezett a főkönyvelő. – Fred, mikor számíthatok az utolsó havi csekkre? – kérdezte. – Már két hete itt kellene lennie. – Tudom, Sally, de sajnos utasítást kaptam, hogy ne adjam ki. – Hogyhogy? – kérdezte Sally. – Hisz ez csak annyi, ami jár. – Én tudom – mondta Fred –, csakhogy… – Csakhogy? – Azt mondják, az utolsó héten összetört valami, amit magától vonnak le. Egy drága staffordshire-i porcelán kávéskészlet, azt mondták. – A nyomorult – mondta Sally. – Még csak a szobában se voltam, mikor ripityára zúzta. – Két nap fizetést meg azért vonatott le, mert munkaidőben nem tartózkodott bent. – Nagyon jól tudja, hogy ő közölte velem, ne menjek be, mert… – Valamennyien tudjuk, Sally. De már nem hajlandó meghallgatni bennünket. – Tudom, Fred – mondta Sally. – Nem maga tehet róla. Még azzal is kockázatot vállal, hogy szóba áll velem. Köszönöm. – Lerakta a telefont, aztán csak ült a konyhában, s bámult a levegőbe. Egy órával később fölvette a kagylót, és egy tengerentúli beszélgetést kért a hívott fél számlájára. Sydneyben Heather bekukkantott az irodába. – Londonból keresik – mondta. – Egy Mrs. Sally Carr R beszélgetésre. Fogadjuk? Két nappal később Sally Sydneybe röpült. A reptéren Sam várta. Egy éjszakát pihent, aztán megkezdődött a kihallgatás. Townsend ötezer dolláros honoráriumért az ausztrál Nemzetbiztonsági Szolgálat volt vezetőjét fogadta föl az interjú vezetésére. Mire eltelt a hét, Sallyből mindent kiszedtek, és Townsend úgy érezte, amit nem tudott meg Richard Armstrongról, azt nem is nagyon érdemes. Aznap, mikor Sallynek vissza kellett utaznia Angliába, Townsend fölajánlott neki egy teljes körű állást a londoni irodájában. – Nagyon köszönöm, Mr. Townsend – felelte Sally, s átvette Townsendtól a 25 000 dolláros csekket, majd negédes mosollyal hozzátette: – Fél életemet azzal töltöttem, hogy egy szörnyetegnek dolgoztam. Egy hetet töltöttem magánál, de azt hiszem, a másik felét nem akarom egy másik szörnyetegnél ledolgozni. Sam kivitte Sallyt a reptérre, Townsend és Kate pedig órákat töltött a szalagok hallgatásával. Egyvalamiben egyetértettek: Townsendnak egyetlen esélye maradt, hogy megszerezze a Globe fennmaradó részvényeit – ha előbb jut el Margaret Sherwoodhoz, mint Armstrong. A sógornő a kulcs a részvények 100 százalékának megszerzéséhez. Amikor Sally elmagyarázta, miért kellett Armstrongnak egymillió svájci frankért megvásárolnia egy tojást a genfi árverésen, Townsendnak másra már nem is volt szüksége, mint hogy megtudja, mi jelenti Margaret Sherwoodnál azt, ami a sógoránál Fabergé mesterművét. Kate az éjszaka közepén kiugrott az ágyból, és nekiállt meghallgatni a 3. számú tekercset. Amikor meghallotta ezeket a szavakat: „a szenátor szeretője”, még az álmos Keith is fölemelte a fejét a párnáról.

OCEAN TIMES 1967. június 6. 25 Isten hozta a fedélzeten! Keith repülőgépe négy órával az óceánjáró befutása előtt szállt le a kingstoni reptéren. A vámvizsgálat után a Cunard hajótársaság irodájába ment taxival. Elegáns, fehér egyenruhás férfi – egy jegyeladóhoz képest talán kicsit túl sok aranysujtás volt rajta – megkérdezte, miben állhat szolgálatára. – Szeretnék első osztályú kabint foglalni a Queen Elizabethre New Yorkig – mondta Townsend. – A nagynéném már a hajón van, minden évben egyszer el szokott menni egy világ körüli útra. Szeretném, ha valahol az ő közelében kaphatnék kabint. – Hogy hívják a nagynénjét? – kérdezte a jegyeladó. – Mrs. Margaret Sherwood – felelte Townsend. Az utaslistán végigcsúszott egy mutatóujj. – Á, igen. Mrs. Sherwood, mint mindig, a Trafalgar-lakosztályt kapta. A harmadik szinten. Ott már csak egy üres első osztályú kabinunk van, de az nincs messze tőle. A jegyeladó kiteregetett egy nagy alaprajzot, és rámutatott két kockára; az egyik lényegesen nagyobb volt a másiknál. – Jobbat kívánni se lehetne – mondta Townsend, és odaadta az egyik hitelkártyáját. – Értesítsük a nénjét az érkezéséről? – kérdezte készségesen a hivatalnok. – Ne – mondta Townsend, s a szeme se rebbent. – Elrontaná a meglepetést. – Itt is hagyhatja a csomagjait, uram, s amint kiköt a hajó, fölvitetjük a kabinjába. – Köszönöm – mondta Townsend. – Meg tudná mondani, hogyan jutok be a városba? Keith elindult befelé, közben Kate járt a fejében, s szerette volna megtudni, vajon sikerülte elhelyeznie a cikket a hajó újságjában. A Kingstonba vezető sétaúton Townsend három újságoshoz is benézett, s megvette a Timeot, a Newsweeket, meg az összes helyi lapot. Aztán megállt az első étteremnél, melynek ajtaján meglátta az American Express emblémáját, leült egy csöndes sarokba, és hosszú ebédbe fogott. Mások lapjai mindig lenyűgözték, de tudta, erről a szigetről úgy megy el, hogy a legenyhébb indíttatást sem érzi, hogy megkaparintsa a Jamaica Timest, ami mindössze tizenöt perces olvasmány még akkor is, ha az embernek az égvilágon semmi más dolga sincs. Két cikk között, melyekből megtudhatta, mivel tölti a napot a mezőgazdasági miniszter felesége, illetve miért veszíti el hosszú ideje minden mérkőzését a krikettcsapat, gondolatai visszavisszatértek a Sally Carrtól Sydneyben kapott információra. Nehezen tudta elhinni, hogy Sharon annyira tehetségtelen, amennyire Sally állítja, de ha így van, akkor viszont nyilvánvalóan az ágyban átlagon felüli. Kifizette a felejthető ebédet, aztán kiment az étteremből, és mászkálni kezdett a városban. Diákkori berlini útja óta először töltötte idejét turistaként. Percenként nézte az órát, ettől viszont nem telt az idő gyorsabban. Végre ködkürt hangját hallotta a távolból: a nagy óceánjáró végre a kikötő felé közeledett. Azonnal visszaindult. Mire megérkezett a kikötőbe, a legénység már lefele engedte a lejárókat. Az utasok kiözönlőttek a kikötőbe; hálásak voltak, hogy pár órát elmenekülhettek a hajóról, Townsend pedig fölment, és megkért egy hajósinast, vezesse a kabinjához. Kicsomagolt, aztán elindult földeríteni a harmadik szint beosztását. Nagy örömére fölfedezte, hogy Mrs. Sherwood lakosztálya alig egy percnyire van az övétől, ám még nem kísérelt meg kapcsolatba lépni vele. Inkább arra használta ki az elkövetkező egy órát, hogy eligazodjon a hajón, majd pedig beült a Queen's Grillbe.

A főpincér rámosolygott a rosszul öltözött, sovány férfira, aki a hatalmas, elhagyatott ebédlőbe lépett, melyet már vacsorára készítettek elő. – Segíthetek, uram? – kérdezte, s megpróbálta leplezni, hogy úgy érzi, az utas eltévesztette a fedélzetet. – Remélem – mondta Townsend. – Most érkeztem, és szeretném tudni, hová ültetnek vacsorára. – Ez az étterem csak az első osztályú utasoknak szól, uram. – Akkor jó helyen járok – mondta Townsend. – Szabad a nevét, uram? – kérdezte a pincér, de még mindig nem hangzott úgy, mint aki meg van győzve. – Keith Townsend. A pincér megnézte a Kingstonban csatlakozó, első osztályú utasok jegyzékét. – A nyolcas asztalnál ül, Mr. Townsend. – Nem ott ül véletlenül Mrs. Margaret Sherwood is? A pincér ismét belenézett az ülésrendbe. – Nem, uram, ő a hármas asztalnál ül. – Megtenné, hogy odaültet engem is a hármas asztalhoz? – kérdezte Townsend. – Attól tartok, nem tudom, uram. Onnét senki se szállt le Kingstonban. Townsend elővette a tárcáját, és kiemelt belőle egy százdollárost. – Talán meg tudom oldani a problémát, ha az érseket a kapitány asztalához ültetem. Townsend mosolygott, és továbbindult. – Elnézést, uram. Mrs. Sherwood mellé szeretne ülni? – Az nagy figyelmesség lenne magától – mondta Townsend. – Csak azt szeretném mondani, hogy előfordulhat, nagyon kínos lesz. Tudja, a hölgy az út kezdete óta itt van a hajón, és már kétszer el kellett ültetnünk, mert nem állt szóba az asztalánál ülő többi utassal. Townsend még egyszer elővette a tárcáját. Néhány pillanattal később úgy hagyta ott az ebédlőt, hogy bebiztosította, a célszemély mellett ül. Visszament a kabinba. Addigra már az utasok is kezdtek visszaszállingózni. Townsend lezuhanyozott, átöltözött a vacsorához, s még egyszer elolvasta Mrs. Sherwood portréját, melyet Kate állított össze neki. Pár perccel nyolc óra előtt levonult az ebédlőbe. Az asztalnál már ott ült egy házaspár. A férfi azonnal fölállt és bemutatkozott. – Dr. Arnold Percival Ohióból – mondta, és kezet rázott Townsenddal. – Ő pedig kedves nejem, Jenny, szintén Ohióból – és hahotázott egyet. – Keith Townsend vagyok – mondta. – És… – Ausztráliából, ha nem tévedek, Mr. Townsend – mondta a doktor. – Tartom szerencsémnek, hogy a mi asztalunkhoz került. Most vonultam nyugdíjba, s Jenny meg én régóta ígérgetjük magunknak, hogy évekig hajókázni fogunk. Magát mi szél hozta ide? Mire Townsend válaszolhatott volna, másik házaspár is érkezett. – Ez itt Keith Townsend Ausztráliából – mondta dr. Percival. – Hadd mutassam be Osborne-ékat Chicagóból. Alighogy kezet fogtak, a doktor megszólalt: – Jó estét, Mrs. Sherwood. Bemutatom Keith Townsendot. Keith tudta Kate anyagából, hogy Mrs. Sherwood hatvanhét éves, de láthatóan jelentős mennyiségű időt és pénzt költ e tény elfedésére. Sose volt szép, gondolta Keith, de „jól konzervált”; ez a helyes kifejezés rá. Estélyi ruhája divatos, bár a szoknya talán néhány centiméterrel hosszabb is lehetne. Townsend úgy mosolygott a hölgyre, mintha huszonöt évvel fiatalabb lenne. Mikor Mrs. Sherwood meghallotta Townsend kiejtését, alig tudta leplezni rosszallását, de aztán két újabb asztaltárs érkezett, s ez elvonta a figyelmét. Townsend nem értette jól a tábornok nevét, a hölgy viszont Claire Williams néven mutatkozott be, és Percival doktor mellé ült az asztal túlsó végén. Townsend rámosolygott, de a hölgy nem reagált.

Townsend még helyet se foglalt, Mrs. Sherwood már meg akarta tudni, miért ültették el az érseket. – Nem ő az ott a kapitány asztalánál? – kérdezte Claire. – Remélem, holnap visszaül – jelentette ki Mrs. Sherwood, és rögvest beszélgetni kezdett Mr. Osborne-nal, aki a jobbján ült. Az első fogás alatt határozottan elutasított minden közeledési kísérletet Townsendtól, így aztán ő Mrs. Percivallal csevegett, bár közben megpróbálta nyitva tartani a fülét Mrs. Sherwood felé, ami nem volt könnyű feladat. Már a főfogást is leszedték, de Townsend még mindig csak pár mondatot tudott váltani Mrs. Sherwooddal. Kávénál Claire átszólt az asztal túlsó oldaláról, hogy járt-e már Angliában. – Igen, épp a háború után jártam Oxfordba – vallotta be Townsend első ízben tizenöt év után. – Melyik college-ba? – tudakolta Mrs. Sherwood hirtelen odafordulva. – A Worcesterbe – felelte Townsend édesdeden. Ám a hölgynek ez volt az első s egyben az utolsó kérdése hozzá az est folyamán. Townsend fölállt, amikor Mrs. Sherwood elvonult az asztaltól, és nem tudta, elég lesz-e neki a rendelkezésre álló három nap. Kiitta a kávéját, elköszönt Claire-től meg a tábornoktól, majd visszavonult a kabinba, és elővette a dossziét. A leírásban szó sem volt előítéletekről vagy sznobériáról, de hát az igazsághoz hozzátartozik, hogy Sally se találkozott soha Margaret Sherwooddal. Másnap reggel egyetlen üres hely volt a reggelinél Townsend jobbján, és hiába állt föl utolsónak, Mrs. Sherwood nem bukkant föl. Claire-re pillantott, mérlegelte, hogy utána menjen-e, aztán elvetette, mert nem tartozott a tervbe. A következő egy órában körbesétált a hajón, s remélte, összefut vele. Ám aznap délelőtt már nem látta viszont. Townsend néhány percet késett ebédről, és aggódva észlelte, hogy Mrs. Sherwood az asztal túloldalára költözött a tábornok és Percival doktor közé. Föl se pillantott, amikor Townsend leült. Pillanatokkal később Claire is befutott, és mit volt mit tenni, Townsend mellé ült, bár azonnal Mrs. Osborne-nal kezdett társalogni. Townsend megpróbálta kihallgatni, mit beszél Mrs. Sherwood; remélte, bele tud kapcsolódni valamilyen ürüggyel, de a hölgy csak olyasmiket mondott, hogy ez a tizenkilencedik világ körüli útja, és majdnem olyan jól ismeri a hajót, mint a kapitányt. Townsend már aggódni kezdett, hogy nem sikerül a terve. Vajon közvetlenül fölvesse-e a témát? Kate hevesen ellenezte. – Nem szabad ostobának nézni azt a nőt – figyelmeztette Keitht, amikor a reptéren elbúcsúztak. – Légy türelmes, majdcsak kínálkozik alkalom. Townsend jobbra fordult, amikor meghallotta, hogy dr. Percival azt kérdezi Claire-től, olvasta-e a Requiem egy apácáért című könyvet. – Nem – felelte Claire. – Érdemes? – Én ismerem – szólt oda Mrs. Sherwood az asztal másik feléről –, és mondhatom, messze elmarad a szerző legjobb könyveitől. – Ezt sajnálattal hallom, Mrs. Sherwood – mondta Townsend, talán kissé túl gyorsan. – És miért, Mr. Townsend? – kérdezte az asszony, s nem tudta leplezni meglepetését, hogy Townsend egyáltalán tudja, miről van szó. – Mert abban a megtiszteltetésben van részem, hogy Mr. Faulkner kiadója vagyok. – Nem is tudtam, hogy maga könyveket ad ki – mondta Percival doktor. – Izgalmas. Akad ezen a hajón egy csomó ember, aki tudna mesélni egy-két jó történetet. – Talán még ennél az asztalnál is – mondta Townsend, Mrs. Sherwood tekintetét kerülve. – Egy kórház a történetek kimeríthetetlen tárháza – folytatta a doktor. – Én csak tudom. – Milyen igaz – mondta Townsend, s már élvezte a dolgot. – De a jó történet még nem elég. Azt meg is kell tudni írni. Ehhez kell igazi tehetség. – Melyik vállalatnál dolgozik? – kérdezte Mrs. Sherwood, s megpróbált könnyedén beszélni.

Townsend kivetette a horgot, Mrs. Sherwood pedig azonnal ráharapott. – A Schumann & Co.-nál, New Yorkban – felelte szintén könnyedén. E ponton a tábornok arról kezdett mesélni Townsendnak, ki mindenki sürgette, hogy írja meg memoárjait. És nekiállt, hogy ízelítőt adjon az asztaltársaságnak, hogyan hangzik az első fejezet. Townsend nem lepődött meg, hogy az esti étkezésnél Claire helyett ismét Mrs. Sherwood jelent meg mellette. A füstölt lazac mellett hosszú ideig magyarázta Mrs. Percivalnak, hogyan lesz egy könyvből bestseller. – Félbeszakíthatom, Mr. Townsend? – kérdezte Mrs. Sherwood halkan a báránypecsenye alatt. – Örülök neki, Mrs. Sherwood – mondta Townsend, és odafordult hozzá. – Szeretném tudni, melyik osztályon dolgozik a Schumann Kiadónál. – Egyiken se – mondta Townsend. – Hogyhogy? – kérdezte Mrs. Sherwood. – Hát úgy, hogy én vagyok a kiadó tulajdonosa. – Ez azt jelenti, hogy felülbírálhatja a szerkesztői döntéseket? – kérdezte Mrs. Sherwood. – Bárki döntését felülbírálhatom – mondta Townsend. – Csak azért, mert… – A hölgy habozott, s körülnézett, vajon nem hallja-e más is a beszélgetést. Nem mintha számított volna, hiszen Townsend tudta, mit készül mondani. – Csak azért, mert nemrégiben küldtem egy kéziratot a Schumann-nak. Három hónap múlva kaptam egy kétsoros levelet, hogy nem tartanak rá igényt, de még csak annyit se mondtak, miért. – Szomorúan hallom – mondta Townsend, s kis szünetet tartott, mielőtt elsütötte a jól begyakorolt mondatot. – Az igazság az, sajnos, hogy sok kéziratot kapunk, el se olvassák mindet a szerkesztők. – Az meg hogy lehet? – kérdezte a hölgy hitetlenkedve. – Úgy, hogy a nagyobb kiadók hetente száz, sőt van úgy, hogy kétszáz kéziratot szoktak kapni. Senki se tud annyi embert fölvenni, aki ezt mind elolvassa. Úgyhogy ne keseredjen el. – Akkor egy első könyves regényíró, mint én, hogyan tud érdeklődést kelteni a munkája iránt? – suttogta. – Azt szoktam ajánlani mindenkinek, akinek ez a problémája, hogy keressen meg egy jó ügynökséget, olyat, ahol pontosan tudják, melyik kiadót kell megkeresni, sőt esetleg még azt is, hogy melyik szerkesztőt érdekli a téma. Townsend a báránysültre koncentrált, s várta, hogy Mrs. Sherwood összeszedi a szükséges bátorságot. – Mindig engedd őt kezdeményezni – figyelmeztette Kate. – Akkor nem kelted föl a gyanakvását. – Townsend nem nézett föl a tányérjából. – Nem tudom, elvárhatnám-e magától – kezdte a hölgy félénken –, hogy olvassa el a könyvemet, és mondjon szakértő véleményt. – Örömmel – mondta Townsend. Mrs. Sherwood elmosolyodott. – Tudja, mit? Küldje el nekem a Schumannhoz, ha beérünk New Yorkba. Megígérem, hogy a legjobb szerkesztők valamelyike elolvassa, és lektori jelentést ír róla. Mrs. Sherwood elbiggyesztette a száját. – Itt van velem a hajón – mondta. – Tudja, ilyen úton jó alkalom nyílik egy kis átdolgozásra. Townsend égett a vágytól, hogy elmondhassa, ezt már régóta tudja a sógora szakácsnőjétől. De csak ennyit mondott: – Akkor mi lenne, ha beadná nekem a kabinba, hogy beleolvashassak az első pár fejezetbe, legalább egy kis ízelítőt ad a stílusból.

– Megtenné, Mr. Townsend, valóban? Milyen kedves magától. Persze az én drága férjem is azt szokta volt mondani, hogy nem szabad azt hinnünk, hogy minden ausztrál közönséges bűnöző. Townsend elnevette magát. Claire odahajolt feléjük. – Maga az a Mr. Townsend, akit a mai Ocean Timesban is emlegetnek? – kérdezte. Townsend meglepődött. – Fogalmam sincs – mondta. – Nem olvastam. – Egy Richard Armstrong nevű emberről szól. – Egyikőjük sem vette észre Mrs. Sherwood reagálását. – Neki is kiadója van. – Ismerek egy Richard Armstrongot – mondta Townsend –, meglehet, ő az. – Kitüntették a háborúban – szólt közbe a tábornok –, de körülbelül ez az egyetlen pozitívum, amit mondani tudnak róla a cikkben. Persze nem lehet mindent elhinni, amit az újságok írnak. – Egyetértek – mondta Townsend. Mrs. Sherwood fölállt, és köszönés nélkül otthagyta őket. Amint elment, a tábornok az önéletrajzának második fejezetével kezdte megismertetni Percival doktort és Osborne-nét. Amint elment, Claire is fölállt, és így szólt: – Ne zavartassa magát, tábornok úr, de én is lefekszem. – Townsend nem is nézett feléje. Pár perccel később, épp mikor az öreg katonát evakuálták a tengerpartról Dunquerque-nél, ő is elnézést kért, és a kabinjába ment. Épp kilépett a zuhany alól, mikor kopogtattak. Elmosolyodott, fölvette az egyik fürdőköpenyt, melyet a hajón adnak, és lassan az ajtóhoz ment. Ha Mrs. Sherwood most adja oda a kéziratot, legalább jó ürügye lesz megbeszélni egy találkozót vele másnap reggelre. Kinyitotta a kabin ajtaját. Már majdnem megszólalt: – Jó estét, Mrs. Sherwood –, de meglátta, hogy Kate áll az ajtóban aggódó arccal. Besurrant, s gyorsan becsukta az ajtót. – Nem abban állapodtunk meg, hogy csak vészhelyzet esetén találkozunk? – kérdezte Keith. – Vészhelyzet van – felelte Kate –, de nem kockáztathattam meg, hogy az asztalnál mondom el. – Szóval ezért kérdeztél a cikkről, mikor pedig azt kellett volna bevetned, mit játszanak a Broadwayen? – Igen – mondta Kate. – Ne feledd, én néhány nappal hosszabb ideje ismerem a nőt, és éppen most telefonált nekem a kabinba, s azt kérdezte, elhiszem-e, hogy valóban könyvkiadással foglalkozol. – És mit mondtál neki? – kérdezte Keith. Ebben a pillanatban újabb kopogtatás hallatszott. Keith az ajkára tette az ujját, és a zuhanyozóra mutatott. Megvárta, amíg meghallja a függöny behúzásának hangját, aztán kinyitotta az ajtót. – Mrs. Sherwood – mondta Keith. – Örülök, hogy benéz hozzám. Minden rendben van? – Igen, köszönöm, Mr. Townsend. Úgy gondoltam, ezt beadom magának még ma este – mondta, s átadott egy vastag kéziratot. – Ha nem akadna jobb dolga. – Milyen előrelátó – mondta Keith, s elvette a paksamétát. – Mi lenne, ha holnap reggeli után összeülnénk? Elmondanám az első benyomásaimat. – Á, igazán, Mr. Townsend? Alig várom, hogy megtudjam, mit gondol róla. – Elbizonytalanodott. – Remélem, nem zavartam meg. – Miből gondolja? – Keith értetlenül nézett rá. – Mintha hangokat hallottam volna, amikor a folyosón idejöttem. – Talán csak a dúdolásomat hallotta a zuhany alatt – mondta Keith kicsit bugyután. – Aha, az lehet – mondta Mrs. Sherwood. – Nos, remélem, még ma este át tud nézni néhány oldalt A szenátor szeretőjéből.

– Egészen biztosan – mondta Keith. – Jó éjszakát, Mrs. Sherwood. – Ugyan, hívjon csak Margaretnek. – Én meg Keith vagyok – mondta a férfi mosolyogva. – Tudom. Most olvastam a cikket magáról meg Mr. Armstrongról. Nagyon érdekes. Igazán ilyen aljas? – kérdezte. Keith nem tett megjegyzést, s becsukta az ajtót. Megfordult, s meglátta Kate-et, aki a másik fürdőköpenyben lépett ki a zuhanyozóból. Ahogy feléje ment, az öv leesett a földre, s a köpeny kicsit szétnyílt. – Ugyan, hívjon csak Claire-nek – mondta a lány, s átkarolta Keith derekát. A férfi magához ölelte. – Igazán ilyen aljas vagy? – nevetett Kate, miközben Keith az ágyhoz vezette. – Úgy bizony – mondta a férfi, s együtt zuhantak az ágyra. – Keith – suttogta Kate –, nem gondolod, hogy bele kéne fognod a kéziratba? Alig néhány órával azután, hogy Sharon a hálószoba mellett az irodába is bevonult, Armstrong ráébredt, Sally nem túlzott, amikor a lány titkárnői képességeit ecsetelte. Ahhoz viszont túlságosan büszke volt, hogy fölhívja régi titkárnőjét, és beismerje a tévedését. A második héten már ott tornyosultak az asztalán a megválaszolatlan levelek, s ami még rosszabb: olyan válaszok születtek, melyekhez nem tudta adni az aláírását. Az együtt töltött sok-sok év után csak most ötlött föl neki, hogy Sally munkájának ellenőrzésével naponta alig több mint pár percet kellett töltenie, és nyugodtan aláírhatott mindent, amit ő tett le eléje. Ám ezen a héten egyetlen irományt tudott csak aláírni, Sharon szerződését, azt is csak azért, mert minden jel szerint nem a lány fogalmazta. A harmadik hét keddjén Armstrong az alsóházba ment, hogy az egészségügyi államtitkárral ebédeljen, s ott kellett megtudnia, hogy másnapra várják. Dühöngve érkezett vissza az irodába. – De hisz mondtam, hogy ma a National Westminster bank elnökével ebédelsz – erősködött Sharon. – Épp most telefonált a Savoyból, s kérdezte, hol vagy. – Te meg hová küldtél? – horkantott rá Armstrong. – Az alsóházba! – Mindig mindent nekem kell intéznem helyetted? – Sallynek valahogy sikerült – mondta Armstrong, s alig bírt magával. – Ha még egyszer meghallom annak a nőnek a nevét, esküszöm, itt hagylak. Armstrong nem szólt, csak kirontott az irodából, s utasította Bensont, vigye lóhalálában a Savoyba. A Grillbe érve Mario közölte vele, hogy a vendége épp az imént távozott. Amikor visszament az irodába, azt mondták neki, hogy Sharon hazament, mert fáj a feje. Armstrong leült az íróasztalhoz, és tárcsázta Sally számát, de nem vette fel senki. Mindennap legalább egyszer próbálkozott, de csak az üzenetrögzítő jelentkezett. A következő hét végén utasította Fredet, hogy küldje ki Sallynek a havi csekkjét. – De hiszen már elküldtem neki a felmondási űrlapot, ahogy a főnök kérte – emlékeztette a főkönyvelő. – Ne vitatkozzon velem, Fred – mondta Armstrong. – Fizesse ki. Az ötödik héten egyre-másra jöttek a kisegítő titkárnők, de egy se tartott ki tovább egy napnál; volt, amelyik csak pár órát húzott ki. Azt a levelet viszont Sharon nyitotta fel, melyben Sally visszaküldte a kettétépett csekket, s odaírta egy papírra melléje: „A múlt havi munkámért már busásan megfizettek.” Keith arra ébredt másnap reggel, hogy Kate az ő köpenyében olvassa Mrs. Sherwood kéziratát. A lány odahajolt és megcsókolta, aztán a kezébe nyomta az első hét fejezetet. Keith fölült, pislogott, aztán az első oldalra pillantott, melyen ez állt: „Amikor a lány kiszállt a

medencéből, a férfi úszónadrágján egyre nagyobb lett a dudor.” Kate-re pillantott, aki csak ennyit mondott: – Olvasd csak tovább. Később még fülledtebb lesz. Keith körülbelül negyven oldalt nézett át, amikor Kate kiugrott az ágyból, és a zuhanyozóba ment. – Ne vacakolj a többivel – mondta Keithnek. – Majd elmesélem a végét. Mire visszament, Keith a harmadik fejezet közepén tartott. A kézirat többi részét a padlóra dobta. – Mit gondolsz? – kérdezte. Kate az ágyhoz lépett, fölemelte a takarót, s lenézett a mezítelen férfitestre. – A reagálásodból ítélve vagy még mindig tetszem neked, vagy pedig azt mondom, bestseller van a kezünk között. Townsend egy óra múlva ment reggelizni, s akkor már csak Kate és Mrs. Sherwood maradt az asztalnál, nagy beszélgetésbe merültek. Azonnal abbahagyták, amikor a férfi leült. – Nem tudom, hogy… – kezdte Mrs. Sherwood. – Mit nem tud? – kérdezte Townsend ártatlan képpel. Kate kénytelen volt elfordulni, hogy Mrs. Sherwood ne lássa meg az arckifejezését. – Hogy bele tudott-e pislantani a regényembe. – Belepislantani? – mondta Townsend. – Elejétől a végéig elolvastam. És egyvalami biztos, Mrs. Sherwood: erre a kéziratra rá se néztek a Schumann-nál, mert ha igen, akkor azonnal lecsapnak rá. – Ó, gondolja, hogy olyan jó? – kérdezte Mrs. Sherwood. – Igen – mondta Townsend. – És bár eléggé el nem ítélhető módon visszautasították az első jelentkezésnél, remélem, megengedi, ugye, hogy a Schumann ajánlatot tegyen? – Hát persze – mondta Mrs. Sherwood lelkesen. – Jó. Azt javasolnám azonban, hogy a feltételek megbeszélésére keressünk alkalmasabb helyet. – Hát persze, érthető, Keith – mondta a hölgy. – Keressen föl a kabinban kicsit később, jó? – Az órájára nézett. – Mondjuk, fél tizenegykor, rendben? Townsend bólintott. – Az nekem is nagyon megfelel. – S udvariasan fölállt, míg Mrs. Sherwood a szalvétáját hajtogatta, majd elment. – Megtudtál valamit? – kérdezte Kate-tól, amint Mrs. Sherwood hallótávolságon kívül került. – Nem sokat – mondta Kate kis darabka pirítóst rágcsálva. – De nem hiszem, hogy beveszi, hogy elolvastad az egész kéziratot. – Miből gondolod? – kérdezte Townsend. – Mert épp azt mesélte nekem, hogy éjszaka nő volt nálad a kabinban. – Csak nem? És még mit mondott? – Az Ocean Times-beli cikket taglalta nagy részletességgel, és azt kérdezte… – Jó reggelt, Townsend. Jó reggelt, hölgyem – mondta a tábornok, s letelepedett. Kate széles mosolyt eresztett meg neki, s fölállt. – Jó szerencsét – mondta halkan. – Örülök, hogy alkalmam nyílik nyugodtan beszélni magával, Townsend. Tudja, az a helyzet, hogy a memoárjaim első kötete már elkészült, s történetesen itt van egy példány velem. Meg szeretném kérdezni, lenne-e kedves elolvasni s véleményt mondani róla? Townsendnak újabb húsz percbe telt, hogy megmeneküljön egy olyan könyvtől, melyet elolvasni sem akart, nemhogy kiadni. A tábornok nem sok időt hagyott neki, hogy fölkészüljön a Mrs. Sherwooddal esedékes találkozóra. Épp annyi ideje maradt, hogy a kabinba visszaérve utoljára átfussa Kate jegyzeteit, azzal a díszlakosztályba indult. Épp 10.30-kor kopogott az ajtón, az pedig azonnal kinyílt előtte.

– Szeretem a pontos férfiakat – mondta Mrs. Sherwood. A Trafalgar-lakosztály, mint kiderült, kétszintes volt, saját erkéllyel. Mrs. Sherwood a szalon közepén álló kényelmes székekhez vezette a vendéget. – Kér kávét, Keith? – kérdezte, s leült vele szemben. – Nem, köszönöm, Margaret, az imént reggeliztem – mondta Keith. – Ó persze. Akkor hát, térjünk az üzletre. – Rendben. Ahogy ma reggel mondtam – kezdte Townsend –, a Schumann Kiadó nagy megtiszteltetésnek venné, ha kiadhatná a maga regényét. Ó, milyen izgalmas – mondta Mrs. Sherwood. – Bárcsak hallhatná ezt az én drága megboldogult férjem! Mindig hitt benne, hogy egyszer kiadják a könyveimet. – Hajlandók vagyunk 100 ezer dollár előleget adni – folytatta Townsend –, valamint a kiskereskedelmi ár tíz százalékát minden eladott példány után, attól kezdve, hogy az előleg befolyt. A papírkötésű kiadás egy évvel követi a kemény kötésűt, és jutalomdíj illeti annyiszor, ahány héten át szerepel a New York Times bestsellerlistáján. – Ó, valóban úgy gondolja, hogy az én csekélyke kis erőlködéseim megjelennének a bestsellerlistán? – Fogadni mernék rá – mondta Townsend. – Igazán? – kérdezte Mrs. Sherwood. Townsend aggódva nézett rá, nem tudta, nem ment-e túl messzire. – Boldogan elfogadom az ajánlatát, Mr. Townsend – mondta Mrs. Sherwood. – Azt hiszem, ez megér egy kis ünneplést. – Töltött neki a félig üres pezsgősüvegből, mely ott állt mellette a jegesvödörben. – Most, hogy megállapodtunk a könyvben – folytatta –, talán lenne olyan szíves tanácsot adni nekem abban a problémában, ami most adódott. – Természetesen, ha tudok – mondta Townsend, s bámulta a festményt, melyen egy félkarú, félszemű admirális haldokolt a tatfedélzeten. – Nagyon lesújtott egy cikk az Ocean Timesban, melyre… Miss Williams hívta föl a figyelmemet – mondta a hölgy. – Mr. Richard Armstrongról szól. – Azt hiszem, nem értem a dolgot. – Megmagyarázom – mondta Mrs. Sherwood, és nekiállt a történetnek, amit Townsend talán jobban ismert, mint ő maga. Így fejezte be: – Claire úgy érezte, hogy mivel maga a kiadói világban él, talán tudna ajánlani valaki mást, akinek kellenek a részvényeim. – Mennyit akar kérni értük? – kérdezte Townsend. – Húszmillió dollárt. Ennyiben állapodtunk meg a sógorommal, Alexanderral, aki a magáét már eladta Armstrongnak ugyanennyiért. – És mikor találkozik Mr. Armstronggal? – kérdezte Townsend, pedig erre is tudta a választ. – Hétfőn 11 órakor jön hozzám a New York-i lakásomra. Townsend továbbra is a festményt bámulta, mintha rettentően gondolkodna a problémán. – Bizonyosra veszem, hogy az én cégem is tudna ennyit adni érte – mondta. – Különösen, mivel az árban már meg is egyeztek. – Remélte, hogy a hölgy nem hallja, mennyire ver a szíve. Mrs. Sherwood lesütötte a szemét; egy katalógust nézett az asztalon, amit egy barátja küldött neki Genfből az előző héten. – Milyen szerencsénk van, hogy összetalálkoztunk – mondta. – Egy regényben nem lehetne elsütni ennyi véletlen egybeesést, ugye? – Nevetett, s Keithre emelte a poharát. – Proszit – mondta. Townsend nem szólt semmit. Mrs. Sherwood lerakta a poharát, és így szólt: – De még meg kell rágnom. Van rá egy éjszaka. Leszállás előtt közlöm, hogyan döntöttem.

– Persze – mondta Townsend, megpróbálva leplezni csalódottságát. Fölállt, az öreg hölgy pedig az ajtóhoz vezette. – Köszönetet kell mondanom, Keith, hogy ennyit fáradozott miattam. – Én köszönöm – mondta, miközben az asszony becsukta az ajtót. Townsend azonnal visszament a kabinba, ahol már várta Kate. – Na, hogy ment? – kérdezte azonnal. – Még nem döntött véglegesen, de azt hiszem, horogra akadt, hála annak, hogy beszéltél a cikkről. – És a részvények? – Mivel az ár már el van döntve, nem nagyon törődik vele, ki veszi meg őket, ha a könyve megjelenik. – De még idő kell neki, hogy megrágja – ismételte Kate. Pár pillanatig némán ült, aztán így szólt: – Miért nem kérdezősködött alaposabban, hogy miért kellenek neked a részvények? Townsend a vállát vonogatta. – Kezdem azt hinni, hogy Mrs. Sherwood ült itt a fedélzeten ránk lesve, nem pedig fordítva. – Ne butáskodj – mondta Townsend. – Végül is el kell döntenie, mi a fontosabb neki: hogy kiadják-e a könyvét, vagy összeveszik Alexanderral, aki azt tanácsolja, hogy Armstrongnak adja el. Sallynek köszönhetően pontosan tudjuk, hányszor utasították vissza a hölgyet a különféle kiadók az elmúlt tíz évben. A könyv ismeretében persze nehéz elképzelni, miért biztatta volna akármelyik. – De ezt nyilván Armstrong is jól tudja. Ő vajon hajlandó lenne kiadni? – Hát, talán, de Mrs. Sherwood nem veheti biztosra. – De igen, azonfölül sokkal okosabb, mint amilyennek hisszük. Van a fedélzeten telefon? – Igen, van egy a hídon. Megpróbálom fölhívni Tom Spencert New Yorkban, hogy kezdheti átírni a szerződéseket, de azt mondják, hogy a telefont csak vészhelyzetben szabad használni. – És ki dönti el, mi a vészhelyzet? – kérdezte Kate. – A pénztáros szerint a kapitány az egyetlen bírája. – No, akkor nincs mit tenni, míg be nem futunk New Yorkba. Mrs. Sherwood késve érkezett ebédelni, és a tábornok melletti helyre ült. Úgy tetszett, kielégíti, hogy a memoárok harmadik fejezetének kimerítő összefoglalását kapja, és nem is hozta elő a saját könyve példáját. Ebéd után aztán megint eltűnt a kabinjában. Este a vacsoránál kiderült, hogy Mrs. Sherwoodot a kapitány látja vendégül. Álmatlan éjszaka után Keith és Kate korán indult reggelizni; remélték, hogy megtudják Mrs. Sherwood döntését. Teltek-múltak a percek, de Mrs. Sherwood csak nem jelent meg, így világossá vált, hogy a lakosztályán reggelizik. – Nyilván el van maradva a csomagolással – mondta a mindig készséges Percival doktor. Kate-et ez nem nyugtatta meg. Keith visszament a kabinba, összecsomagolt, aztán odament Kate-hez a fedélzeten, miközben az óceánjáró a Hudson torkolata felé tartott. – Az az érzésem, ezt elveszítettük – mondta Kate, amikor elmentek a Szabadság-szobor mellett. – Lehet, hogy igazad van. Nem is sajnálnám annyira, ha nem Armstrong keze lenne a dologban megint. – Olyan fontos, hogy legyőzd? – Igen. Azt kell megértened… – Jó reggelt, Mr. Townsend – mondta egy hang mögöttük. Keith megperdült, s látta, hogy Mrs. Sherwood közeledik. Remélte, hogy nem látta meg Kate-et, aki beleolvadt a tömegbe. – Jó reggelt, Mrs. Sherwood – felelte.

– Sokat gondolkodtam – mondta a hölgy. – Aztán döntöttem. Keith visszatartotta a lélegzetét. – Ha holnap reggel tíz órára mindkét szerződést aláírásra készen elkészíti, akkor – hogy ezzel a vulgáris amerikai kifejezéssel éljek – megcsináljuk a bizniszt. Keith arca földerült. – Azonban – folytatta a hölgy – ha a könyvem nem jön ki egy évvel az aláírás után, akkor egymillió dollár büntetést kell fizetnie. Ha pedig nem kerül föl a New York Times bestsellerlistájára, akkor a második milliója bánja. – De hát… – Azt mondta, amikor a lista felől kérdeztem, hogy hajlandó lenne fogadni is rá, nem, Mr. Townsend? Tehát adok magának esélyt rá, hogy megtegye. – De hát… – ismételte Townsend. – Akkor várom holnap reggel tízkor a lakásomon, Mr. Townsend. Az ügyvédem is ott lesz, s ha nem jön el, akkor egyszerűen aláírom a szerződést Mr. Armstronggal tizenegykor. – Kis szünetet tartott, aztán Keithre nézett, és így szólt: – Az az érzésem, ő is hajlandó lesz kiadni a regényemet. Azzal nem szólt többet, hanem a rámpa felé indult. Kate Keithhez csatlakozott a korlátnál. Mindketten nézték, ahogy Mrs. Sherwood lassan lesétál a hajóról. Amikor a rakpartra ért, két nagy Rolls-Royce suhant oda; az elsőből kipattant a sofőr, s kitárta előtte a hátsó ajtót; a második a csomagokra várt. – Hogyan tudott beszélni az ügyvédjével? – kérdezte Keith. – A regényre igazán nem lehet ráfogni, hogy vészhelyzet. Mielőtt Mrs. Sherwood beült a kocsiba, fölnézett, és integetett valakinek. Mindketten odanéztek a híd irányába. A kapitány tisztelgett.

DAILY MAIL 1967. június 10. 26 Véget ért a hatnapos háború: Nasszer távozik Armstrong kétszer is ellenőrizte a New York-i járat indulását. Aztán kikereste Mrs. Sherwood címét egy manhattani telefonkönyvből, sőt még a Pierre-be is telefonált, hogy lefoglalták-e neki az elnöki lakosztályt. Erről a találkozóról aztán igazán nem késhet el, nem tévesztheti el a napot vagy a címet. A Bank of New Amsterdamnál már letétbe helyezett 20 millió dollárt, átnézte a sajtóközleményt a PR-tanácsadójával, és szólt Peter Wakehamnek, hogy készítse föl az igazgatótanácsot: nagy horderejű bejelentenivalója lesz. Előző este Alexander Sherwood fölhívta, és elmondta, hogy beszélt a sógornőjével, mielőtt a hölgy világ körüli útra indult. Margaret egyetért a 20 millió dolláros megállapodással, és a hazatérése utáni első napon várja Armstrongot a lakásán délelőtt tizenegykor. Mire Armstrong beszállt a gépbe Sharonnal, a férfi biztosra vette, hogy huszonnégy órán belül olyan országos napilap kizárólagos birtokosa lesz, melynek példányszámát csak a Daily Citizen múlja fölül. Az Idlewild-reptéren szálltak le, néhány órával a Queen Elizabeth várható befutása előtt. Elfoglalták a lakosztályt a Pierre-ben, majd Armstrong elsétált a 63. utcába, mert meg akart bizonyosodni, hol lakik pontosan Mrs. Sherwood. Tíz dollár ellenében a portás is megerősítette, hogy a hölgyet aznap várják vissza külföldi útjáról. A szállodában vacsoráztak, s jóformán nem is szóltak egymáshoz. Armstrong azon törte a fejét, mi a csudának hozta magával a lányt. Amikor a fürdőszobába indult, Sharon már ágyba bújt, s mire ő kijött, a lány már az igazak álmát aludta. Armstrong az ágyban megpróbálta végiggondolni, mi az, ami még másnap délelőtt tizenegy óráig rosszul sülhet el. – Szerintem Mrs. Sherwood kezdettől fogva pontosan tudta, miben sántikálunk – mondta Kate, s figyelte, ahogy az öreg hölgy Rolls-Royce-a lassan eltűnik a szemük elől. – Ki van zárva – mondta Townsend. – De ha tudta is, nem az a fő, hogy elfogadta a feltételeinket? – Netán mi az övéit? – mondta Kate halkan. – Mire akarsz kilyukadni? – Csak arra, hogy mintha egy kicsit könnyen ment volna ez az egész. Ne feledd, ő nem Sherwood lány, hanem volt annyi esze, hogy beházasodjék a Sherwood családba. – Ez a gyanakvás már majdnem beteges – mondta Townsend. – Ne feledd, őt nem Richard Armstrongnak hívják. – Csak akkor nyugszom meg, ha ott lesz az aláírása mindkét szerződésen. – Mindkettőn? – Ha nem hiszi el, hogy kiadod a regényét, akkor nem fogja neked adni a Globe részvényeit se. – Szerintem nem lesz nehéz meggyőzni – mondta Townsend. – Ne feledjük, el van keseredve: már tizenöt helyről visszautasították, mire összeakadt velem. – Vagy te ővele? Townsend lenézett a rakpartra. Épp ekkor állt meg egy hosszú fekete limuzin a korlát mellett. Kiugrott belőle egy jókötésű, magas férfi, és a fedélzeten álló utasokat kémlelte.

– Megjött Tom Spencer – mondta Townsend. Odafordult Kate-hez. – Nyugodj meg. Mire Sydneybe érsz, enyém a Globe 33,3 százaléka. És nélküled nem tudtam volna megszerezni. Hívj föl, amint leszáll a gép, és mindent elmesélek. Townsend magához szorította és megcsókolta a lányt, aztán ki-ki visszatért a kabinjába. Townsend összeszedte a csomagjait, és lesietett a kikötőbe. New York-i ügyvédje szapora léptekkel körözött a kocsi körül – Egyszer elmagyarázta, hogy valaha tájfutó volt, onnét ered ez a jó szokása. – Huszonnégy óránk van – mondta Townsend, amikor kezet fogtak. – Szóval Mrs. Sherwood belement? – kérdezte az ügyvéd, és a limuzin felé terelte ügyfelét. – Igen, de két szerződést kér – mondta Townsend, és beült a kocsi hátsó ülésére. – És mindegyik más, mint aminek a megfogalmazására kértelek Sydneyből. Erre Tom elővett egy sárga jegyzettömböt az aktatáskájából, és lerakta a térdére. Régen megtanulta, hogy ügyfelének nem kenyere a társasági csevegés. Townsend előadta Mrs. Sherwood kikötéseit, az ügyvéd pedig jegyzetelt. Mire végighallgatta az elmúlt néhány nap történetét, nem tudott elfojtani magában egy bizonyos fokú csodálatot az öreg hölgy iránt. Föltett még egy sor kérdést, közben észre se vették, hogy a Carlyle elé értek. Townsend kiugrott a kocsiból, bevonult a szálloda halljába, ahol már várta őket Tom két kollégája. – Jelentkezz be – javasolta neki Tom. – Addig elmondom a kollégáknak, amit hallottam tőled eddig. Ha kész vagy, gyere utánunk a harmadik emeletre, a Versailles-terembe. Townsend kitöltötte a nyilvántartó lapot, s átvette megszokott szobája kulcsát. Kicsomagolt, aztán lement a harmadik emeletre. A Versailles-terembe lépve azt látta, hogy Tom körbe-körbe gyalogol a hosszú asztal körül, ezenközben adja a tájékoztatást a kollégáknak. Townsend leült az asztal másik végébe, Tom pedig tovább cirkált. Csak akkor állt meg, mikor újabb részleteket akart megtudni Mrs. Sherwood követeléseiről. Jó néhány mérföldet legyalogolt, elfogyasztott néhány tál frissen készült szendvicset, és literszámra itta a kávét, mire mindkét szerződéstervezettel elkészültek. Hat óra után megjelent a szobalány, hogy behúzza a függönyöket. Ekkor ült le Tom először. Lassan átolvasta a két tervezetet. Az utolsó oldal után fölállt és így szólt: – Egyelőre ennyi, amit tenni tudunk, Keith. Most visszamegyünk az irodába, s letisztázzuk a két okiratot. Azt javaslom, találkozzunk holnap reggel nyolckor, hogy elolvashasd a végső változatot. – Van valami, amin addig is gondolkodnom kell? – kérdezte Townsend. – Igen – felelte Tom. – Biztos, hogy ki akarod hagyni azt a két pontot a könyvszerződésből, amit Kate olyan fontosnak tart? – Abszolúte. Három napot töltöttem Mrs. Sherwood társaságában, és megnyugtatlak, halvány gőze sincs a könyvkiadásról. Tom fölhúzta a vállát. – Kate nem így látja. – Kate rémeket lát – mondta Townsend. – Mi akadályozhat meg abban, hogy kinyomassam azt a nyavalyás fércművet százezer példányban, aztán bevágjam egy New Jersey-i raktárba az utolsó példányig? – Semmi – mondta Tom. – De mi lesz, ha nem kerül föl a sikerlistára? – Olvasd el a szerződés idevonatkozó pontját, tanácsos úr. Szó sincs határidőről. Aggaszt még valami? – Igen. Holnap, a tízórás megbeszélésre legyen nálad két külön készpénzes letéti utalvány. Nem akarom megkockáztatni, hogy Mrs. Sherwood azzal a kifogással ne írja alá a végső megállapodást, hogy csak csekk van nálunk. Egyvalamiben biztos lehetsz: ha Armstrong tizenegykor megjelenik, a kezében fogja lobogtatni a bankigazolást egy húszmilliós letétről. Townsend egyetértőleg bólintott.

– Már átutaltattam a pénzt Sydneyből a Manhattan Bankba, aznap, amikor tájékoztattalak az eredeti szerződésről. Reggel mindkét igazolást föl tudjuk venni. – Jó. Akkor mi megyünk is. Townsend fölment a szobájába, kimerülten lerogyott az ágyra, és azonnal mély álomba merült. Másnap reggel ötkor nyitotta ki a szemét, és meglepődött, hogy ruhástul fekszik az ágyon. Első gondolata Kate volt – vajon most hol van? Levetkőzött, hosszan engedte magára a meleg zuhanyt, aztán korai reggelit rendelt – vagy tán megkésett vacsorát? Böngészte a huszonnégy órás étlapot, s úgy döntött, reggelizni fog. Míg várt a pincérre, bekapcsolta a kora reggeli híradót. A vezető hír Izrael megsemmisítő győzelme volt a hatnapos háborúban. A magazinműsor vendége a NASA szóvivője volt; arról kérdezgették, hogy Amerika meg tudja-e előzni az oroszokat a holdra szállásban. A meteorológus hidegfrontot jósolt New Yorkban. A reggeli mellé Townsend kiolvasta a New York Timest, aztán a Start, és pontosan tudta, milyen változtatásokat hajtana végre mindkét lapnál, ha ő lenne a tulajdonos. Megpróbálta elfeledni, hogy a Szövetségi Távközlési Bizottság mennyit szuttyongatja terebélyesedő amerikai birodalma miatt, s a külföldiekre vonatkozó keresztbe tulajdonlási szabályozást olvassa a fejére. Tom nemegyszer mondta neki: – Egyszerű a megoldás. – Soha – felelte ő mindig erélyesen. És mit csinálna, ha csak így tudná megszerezni a New York Start? – Soha – ismételte Townsend, valamelyest kisebb meggyőződéssel. A következő órában másodszor is megnézte a híradót, és másodszor is elolvasta a lapokat. Fél nyolcra már mindent tudott, mi történik a világban Kairótól Queen'sig, sőt az űrben is. Nyolc előtt tíz perccel lement a földszintre, ahol már várta a két ügyvéd. A jelek szerint ugyanaz az öltöny, ing és nyakkendő volt rajtuk, mint előző nap, bár a borotválkozásra szorítottak időt. Nem kérdezte tőlük, hol van Tom: tudta, körbe-körbe gyalogol a hallban, s majd odalép, ha megteszi a teljes kört. – Jó reggelt, Keith – mondta Tom, és kezet fogott ügyfelével. – Menjünk a kávézóba, foglaltam asztalt egy nyugodt sarokban. Miután megkapták a kávéikat, Tom elővette a két dokumentumot, és átadta ügyfelének. – Ha ezeket a hölgy elfogadja és aláírja, akkor tiéd a Globe 33,3 százaléka, valamint A szenátor szeretője kiadási joga. Tom lassan, pontról pontra átvette a szerződéseket Townsenddal, aki ekkor értette meg, miért kellett a három szakembernek fönnmaradnia egész éjszaka. – Akkor most mi következik? – kérdezte, s visszaadta a szerződéseket az ügyvédnek. – Be kell szerezned a két készpénzletéti igazolást a Manhattan Banktól, aztán öt perccel tíz előtt légy Mrs. Sherwood háza előtt, de pontosan, mert Armstrong érkezése előtt annak az egy órának minden percére szükségünk lesz. Armstrong is belekapott a reggeli lapokba, amint lerakták őket a hotelszoba ajtaja elé. Lapozgatta a New York Timest, s ő is arra gondolt, mi mindenen változtatna, ha meg tudná kaparintani. A Times után a Star következett, de ez se kötötte le sokáig. Ledobta az újságokat, bekapcsolta a televíziót, és állomásról állomásra kapcsolgatott, hogy teljen az idő. Jobban érdekelte egy régi fekete-fehér film Alan Laddel, mint az interjú egy asztronautával. Akkor is bekapcsolva hagyta a televíziót, amikor bevonult a fürdőszobába; eszébe se jutott, hogy fölébreszti Sharont. Hét órára már felöltözött, és percről percre nyugtalanabb lett. Átkapcsolt a Jó reggelt, Amerikára, és nézte a polgármestert, aki azt magyarázta, hogyan bánik majd el a tűzoltószakszervezettel, mely magasabb végkielégítést követel elbocsátás esetén. – Oda rúgjatok nekik, ahol a legjobban fáj! – üvöltött a képernyőnek. Végül kikapcsolta, amikor a meteorológus közölte, hogy megint forró, felhőtlen nap lesz, s a hőmérséklet

meghaladja a 25 fokot – Malibun. Fölkapta Sharon púderdobozát az öltözőasztalkáról, s bepúderozta a homlokát, aztán zsebre rakta a dobozt. Fél nyolckor megreggelizett a szobában, eszébe se jutott, hogy Sharonnak is rendeljen valamit. Fél kilenckor indult le az ügyvédhez, de Sharon még csak nem is mocorgott. Russell Critchley az étteremben várta. Armstrong még le se ült, már második reggelit rendelt. Az ügyvéd elővett egy hosszú dokumentumot a táskájából, és részletesen magyarázni kezdte. Ezalatt Critchley kávét kortyolgatott, Armstrong pedig fölfalt egy három tojásból készült omlettet, s utána küldött négy, sűrű juharsziruppal édesített palacsintát. – Nem látok semmi komoly gondot – mondta Critchley. – Lényegében ugyanolyan szerződésről van szó, mint amilyet a sógora aláírt Genfben – persze ő nem kér pénzt a pult alatt. – Nincs más választása, mint elfogadni a 20 milliós ajánlatot, ha meg akarja tartani Sir George Sherwood végakaratát. – Így van – mondta az ügyvéd. Elővett egy másik dossziét, majd hozzátette: – A jelek szerint a részvények öröklésekor mindhárman aláírtak egy kötelezvényt, miszerint ha el akarják adni a részvényeket, akkor hármójuk közül legalább kettőnek meg kell egyeznie az árban. Mint tudod, Alexander és Margaret már megállapodott 20 millió dollárban. – Minek mentek bele egyáltalán? – Mert ha nem mennek bele, akkor Sir George végrendelete szerint egy fityinget sem örökölnek. A papa nyilvánvalóan el akarta kerülni, hogy a három örökös civakodjon az ár miatt. – És a kétharmados szabály még életben van? – kérdezte Armstrong, miközben külön adag szirupot öntött a palacsintára. – Igen, a vonatkozó paragrafus egyértelmű – mondta Critchley, egy másik dokumentumot lapozgatva. – Itt van, ni. „Amennyiben bárki magánszemély vagy bármely vállalat megszerzi a kibocsátott részvények legalább 66,66 százalékának tulajdonjogát és tulajdonosként bejegyzik, akkor ez a személy, illetve vállalat elővásárlási jogot szerez a kibocsátott részvények fönnmaradó részére, mely részvényeket a már tulajdonában levő részvényekért fizetett összeg egy részvényre eső átlagárfolyamán vásárolhatja meg.” – Átkozott ügyvédek, csűrik-csavarják. Mi a nyavalyát jelent? – kérdezte Armstrong. – Elmondtam a telefonban. Ha megszerzi a részvények kétharmadát, a fönnmaradó harmad tulajdonosának, jelen esetben Sir Walter Sherwoodnak nincs más választása, mint hogy ugyanannyiért eladja magának az ő részvényeit is. – Szóval megszerezhetem az összes részvényt, mielőtt Townsend fölébred, hogy a Globe egyáltalán eladó? Critchley elmosolyodott, levette az olvasószemüvegét, és így szólt: – Igazán szép volt Alexander Sherwoodtól, hogy ezt a tényt a tudomására hozta Genfben. – Ne feledje, egymillió svájci frankomba került – emlékeztette Armstrong. – Szerintem megérte – mondta Critchley. – Amennyiben prezentálni tud Mrs. Sherwoodnak egy 20 millió dolláros készpénzutalványt a nevére kiállítva… – Intézkedtem, hogy a Bank of New Amsterdamban tízkor fölvehessük. – Akkor, mivel Alexander részvényeit már megszerezte, jogot formálhat Sir Walter harmadára is, pontosan ugyanennyiért, s ő nem tehet ellene semmit. Critchley megnézte az óráját, Armstrong pedig szirupot öntött egy újabb adag palacsintára, s hagyta, hogy a pincér másodszor is teletöltse a kávéscsészéjét. Townsend limuzinja pontosan 9 óra 55 perckor állt meg a 63. utca egyik elegáns lakóépülete előtt. Townsend kiszállt, és az ajtó felé indult, a három ügyvéd egy lépéssel

mögötte. A portás nyilvánvalóan tudott róla, hogy Mrs. Sherwood vendégeket vár. Mindössze annyit mondott, amikor Townsend megadta a nevét: – Legfelső emelet –, s a lift felé mutatott. Amikor fölértek, szobalány várta őket a liftajtónál. A hallban tízet ütött az óra; Mrs. Sherwood megjelent a folyosón; Townsend anyja koktélruhának nevezné az öltözéket, amit viselt. Kicsit meglepődött, hogy négy férfival találja magát szemben. Townsend bemutatta az ügyvédeket, Mrs. Sherwood pedig bevezette őket az ebédlőbe. Elhaladtak egy pompás csillár alatt a XIV. Lajos korabeli bútorokkal és impresszionista festményekkel díszített folyosón – ami adott némi bepillantást Townsendnak, mire költötték a Globe nyereségét az évek során. Az ebédlőben egy disztingvált külsejű úr állt föl üdvözlésükre. Dús, őszes haja volt, teknőckeretes szemüveget és fekete dupla soros öltönyt viselt. Tom azonnal fölismerte a Burlingham, Healy & Yablon ügyvédi iroda egyik tulajdonosát, s első ízben fordult meg a fejében, hogy nem lesz könnyű dolga. A két férfi szívélyesen kezet rázott, aztán Tom bemutatta Yablont az ügyfelének és két kollégájának. Amint helyet foglaltak és a szobalány fölszolgálta a teát, Tom elővette a két szerződést, és átadta Yablonnak. A szűkre szabott idő miatt ő maga ismertette Mrs. Sherwood ügyvédjével a dokumentumot, amilyen gyorsan csak tudta, az öregúr pedig menet közben számos kérdést tett föl neki. Townsend úgy érezte, ügyvédje valamennyire kielégítő választ adott, mert miután az utolsó oldalhoz értek, Mr. Yablon odafordult ügyfeléhez, és így szólt: – Örömmel mondhatom, Mrs. Sherwood, hogy a két dokumentumot aláírhatja, amennyiben a pénzesutalványok is rendben vannak. Townsend az órájára pillantott: 10 óra 43 percet mutatott. Elmosolyodott, amikor Tom kinyitotta az aktatáskáját, és elővette az utalványokat. De mielőtt átadhatta volna őket, Mrs. Sherwood odafordult az ügyvédjéhez, és ezt kérdezte: – Szerepel-e a szerződésben az a kikötés, hogy ha a Schumann nem adja ki a regényemet százezer példányban a megállapodás aláírásától számított egy éven belül, akkor egymillió dollár jóvátételt kell fizetniük? – Igen, szerepel – mondta Yablon. – És ha a könyv nem kerül föl a New York Times bestsellerlistájára, akkor újabb egymilliót fizetnek? Townsend mosolygott, mert tudta, a szerződés viszont nem írja elő a könyv terjesztését, és nem szab határidőt, mikorra kell a könyvnek felkerülnie a sikerlistára. Amennyiben ki tud nyomni százezer példányt – amit bármelyik amerikai nyomdájában könnyedén elintézhet –, az egész ügylet mindössze 40 000 dollárjába kerül. – Ez mind ott áll a második szerződésben – erősítette meg Mr. Yablon. Tom megpróbálta leplezni elképedését. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen tapasztalt ügyvéd, mint Mr. Yablon, nem vesz észre két ekkora, ordító hiányosságot? Townsendnak lesz igaza – úgy tűnik, sikerül megúszniuk. – És Mr. Townsend át tudja adni nekünk az utalványt a teljes összegről? – kérdezte Mrs. Sherwood. Tom odacsúsztatta a két papírt az ügyvédnek, az meg továbbadta az ügyfelének, rájuk se pillantott. Townsend azt várta, hogy Mrs. Sherwood elmosolyodik. Ám a hölgy összeráncolta a homlokát. – Nem ebben állapodtunk meg – mondta. – De igen – mondta Townsend, aki aznap reggel vette át a pénzesutalványokat a Manhattan Bank főpénztárosától, és gondosan ellenőrizte őket. – Ez rendben van – mondta Mrs. Sherwood a 20 millió dolláros utalványra mutatva. – Ez viszont nem az, amit kértem. Townsend értetlenül nézett. – De hiszen elfogadta, hogy 100 000 dollár előleget kap a regényért – mondta, és érezte, hogy kiszárad a szája.

– Addig rendben is van – mondta Mrs. Sherwood határozottan. – De én úgy gondoltam, hogy az utalvány kétmillió-százezer dollárra fog szólni. – De a kétmillió később esedékes, és akkor is csak abban az esetben, ha nem tartjuk be a könyv kiadásával kapcsolatos kikötéseket – mondta Townsend. – Hyen kockázatot nem vagyok hajlandó vállalni, Mr. Townsend – mondta Mrs. Sherwood, és szigorú pillantást vetett rá. – Ezt nem értem – mondta. – Akkor hadd magyarázzam meg. Arra kérem, helyezzen letétbe további kétmillió dollárt Mr. Yablonnál. Ő lesz egyedül jogosult eldönteni, ki kapja a pénzt egy év múlva. – Kis szünetet tartott. – Tudja, a sógorom, Alexander egymillió svájci frank nyereséget szedett be egy Fabergé-tojás formájában, persze esze ágában sem volt beszámolni róla nekem. Így aztán legfőbb szándékom, hogy a regényemmel kétmillió nyereséget szerezzek, melyről viszont én nem fogok beszámolni őneki. Townsend mély lélegzetet vett. Mr. Yablon hátradőlt a székben, Tom pedig ráébredt, hogy nem csak ők dolgoztak megfeszítve egész éjszaka. – Ha ügyfele állítása, miszerint eleget tud tenni a feltételeknek, megalapozottnak bizonyul – mondta neki Mr. Yablon –, akkor tizenkét hónap múlva kamatostul visszaszármaztatom a pénzt. – Másrészről viszont – mondta Mrs. Sherwood, s Townsendra már rá se pillantott –, ha az ügyfelének nem állt volna szándékában terjeszteni a könyvemet és bestsellert csinálni belőle… – De nem ebben állapodtunk meg tegnap – mondta Townsend; ő viszont egyenest Mrs. Sherwoodra szegezte tekintetét. Az asszony édesdeden ránézett, s pirulás nélkül ennyit mondott: – Sajnálom, Mr. Townsend, hazudtam. – Tizenegy percet hagyott az ügyfelemnek, hogy szerezzen kétmillió dollárt – mondta Tom az állóórára pillantva. – Tizenkettőt – mondta Mr. Yablon. – Az az óra mindig is sietett. De ne civakodjunk a percek miatt. Biztosra veszem, hogy Mrs. Sherwood megengedi valamelyik telefonja használatát. – Természetesen – mondta Mrs. Sherwood. – Tudják, megboldogult férjem mindig azt mondta: „Ha valaki aznap nem tud fizetni, miért hinnénk el, hogy másnap tud?” – De hisz ott van a kezében a 20 millió dolláros utalványom – mondta Townsend –, meg a másik is, százezerről. Az nem elég bizonyíték? – Tíz perc múlva pedig a kezemben lesz Mr. Armstrongé ugyanekkora összegről, és van egy olyan érzésem, hogy ő is szívesen kiadja a könyvemet, mindannak ellenére, ami Claire – vagy nevezzük talán Kate-nek – gondosan időzített cikkében áll róla. Townsend körülbelül harminc másodpercig hallgatott. Már-már azon volt, hogy blöfföt mond, aztán az órára nézett, és meggondolta magát. Fölállt, s odasietett a kis asztalkán álló telefonhoz. Megnézte a számot a naptára hátoldalán, tárcsázott, és véget nem érőnek tűnő várakozás után kérte a főpénztárost. Ujabb kattanás, s egy titkárnő vette föl. – Itt Keith Townsend. Sürgősen beszélnem kell a főpénztáros úrral. – Sajnos e pillanatban értekezleten van, Mr. Townsend, és meghagyta, hogy egy óráig ne zavarjuk. – Jó, akkor maga is tud nekem segíteni. Át kell utalnom kétmillió dollárt egy ügyfél számlájára nyolc percen belül, különben ugrik az az ügylet, melyet ma reggel megtárgyaltam a főnökével. Pillanatnyi csend volt, aztán így szólt a titkárnő: – Kihívom az értekezletről, Mr. Townsend.

– Az nem ártana – mondta Townsend, s csak most erősödött föl fülében az állóóra ketyegése. Tom odahajolt Mr. Yablonhoz, és suttogott neki valamit; az bólintott, fölkapta a tollat, és írni kezdett. Olyan csend lett, hogy Townsend hallotta az öreg ügyvéd tollának sercegését. – Itt Andy Harman – szólalt meg egy hang a vonal túlsó végén. A főpénztáros figyelmesen végighallgatta Townsend kérését. – De már csak hat percünk van rá, Mr. Townsend. Különben is, hova kell letétbe helyezni a pénzt? Townsend odafordult az ügyvédjéhez. E pillanatban Mr. Yablon befejezte az írást, letépte a papírlapot, s odaadta Tomnak, az pedig az ügyfelének. Townsend beolvasta a főpénztárosnak Mr. Yablon letéti számlájának adatait. – Nem ígérhetek semmit, Mr. Townsend – mondta. – De amint tudom, visszahívom. Hol érem el? Townsend bemondta a telefonon látható számot, aztán lerakta a kagylót. Lassan visszament a székhez, s lehuppant; úgy érezte, mintha az utolsó centet húznák ki a zsebéből. Ez a némber még a telefonköltséget is képes behajtani, gondolta. Az óra ketyegett, teltek a másodpercek, mindenki hallgatott. Townsend le se vette a szemét a nagy állóóráról. Minden egyes eltelt perccel lohadt a bizodalma. Nem árulta el Tomnak, hogy előző nap pontosan húszmillió-egyszázezer dollárt utaltatott át Sydneyből. Mivel ott még csak hajnali két óra van, a Manhattan Bank főpénztárosa nem tudja ellenőrizni, van-e további kétmillió dollár fedezete. Újabb perc telt el. Az óra ketyegése már időzített bomba zajának hatott a fülében. Aztán élesen megcsörrent a telefon. Townsend odarohant, és fölkapta. – A portáról beszélek, uram. Legyen szíves megmondani Mrs. Sherwoodnak, hogy Mr. Armstrong megérkezett egy másik úrral, és beszálltak a liftbe. Townsend homlokát kiverte az izzadság, amikor ráébredt: Armstrong megint legyőzte. Lassan visszament az asztalhoz. A szobalány végigment a folyosón, hogy fogadja úrnője tizenegy órai vendégeit. Az állóóra egyet ütött, kettőt, hármat – aztán ismét csengett a telefon. Townsend odarohant, fölkapta; tudta, ez az utolsó esélye. A hívó azonban Mr. Yablonnal akart beszélni. Townsend odafordult az asztalhoz, s átadta a kagylót Mrs. Sherwood ügyvédjének. Kell hogy legyen egy másik kijárat is a lakásból. Csak nem gondolják, hogy szembe akar találkozni a kárörvendő Armstronggal? Mr. Yablon visszarakta a kagylót, és odafordult Mrs. Sherwoodhoz. – A bankból telefonáltak – mondta. – Jelentették, hogy a kétmillió dollár a letéti számlámra került. Mondtam már, Margaret, hogy ez az óra siet egy percet. Mrs. Sherwood azonnal aláírta mindkét szerződést, majd pedig elárult valamit a néhai Sir George Sherwood végrendeletéből, amivel alaposan meglepte Townsendot és Tomot. Tom összeszedte a papírokat, a hölgy pedig fölállt, és így szólt: – Utánam, uraim. – Gyorsan a konyhába vezette Townsendot és az ügyvédeket, onnét meg a tűzlétrához. – Viszontlátásra, Mr. Townsend – mondta, miközben az újdonsült Globe-részvényes kimászott az ablakon. – Viszontlátásra, Mrs. Sherwood – felelte az kis meghajlással. – Mellesleg… – szólt utána Mrs. Sherwood. Townsend aggodalmasan visszafordult. – Tessék? – Ha van egy csöpp esze, feleségül veszi azt a lányt – akárhogyan hívják is. – Sajnálom – mondta épp Mr. Yablon, mikor Mrs. Sherwood visszaért az ebédlőbe, ügyfelem már eladta a Globe-részvényeit Mr. Keith Townsendnak, akit, ha jól tudom, ön is ismer. Armstrong nem akart hinni a fülének. Őrjöngő tekintettel nézett az ügyvédjére. – Húszmillió dollárért? – kérdezte az öreg ügyvédtől halkan Russell Critchley.

– Igen – felelte Yablon –, pontosan azért az összegért, melyben a maga ügyfele megállapodott Mrs. Sherwood sógorával a hónap elején. – De hiszen Alexander a múlt héten nyugtatott meg, hogy Mrs. Sherwood hajlandó eladni nekem a Globe-részvényeit – mondta Armstrong. – Direkt ezért röpültem New Yorkba… – Nem a New York-i repülőútja befolyásolta a döntésemet, Mr. Armstrong – mondta határozottan az öreg hölgy –, hanem a genfi. Armstrong bámult rá egy ideig, aztán sarkon fordult és visszamasírozott a liftbe; még nyitva volt az ajtaja. Lefelé menet először csak káromkodott, mint a kocsis, aztán ezt kérdezte: – De hogy a fenébe tudta megcsinálni? – Csak arra tudok gondolni, hogy valahol a hajón lépett kapcsolatba Mrs. Sherwooddal. – De hogyan tudta meg egyáltalán, hogy a Globe-ra pályázom? – Az az érzésem, hogy a válasz nem az óceánnak ezen a partján keresendő – mondta Critchley. – De még nincs minden veszve. – Mi az ördögöt beszél? – Maga már megszerezte a részvények egyharmadát. – Townsend is. – Az igaz. De ha meg tudja szerezni Sir Walter Sherwood részét, akkor már magáé a vállalat kétharmada, s Townsendnak nincs más választása, mint eladni magának az ő egyharmadát – jelentős veszteséggel. Armstrong az ügyvédjére nézett, és hájas képén valami mosolyra emlékeztető kifejezés jelent meg. – Alexander Sherwood magát támogatja, úgyhogy a játéknak még egyáltalán nincs vége.

THE GLOBE 1967. június 1. 27 Ön dönt! – Szerezzen jegyet a legközelebbi londoni járatra! – dörrent Armstrong a telefonba, amikor bejelentkezett a szállodai utazási iroda. – Igenis, uram – mondta a hölgy. A második hívás a londoni irodába ment; onnét legutóbbi titkárnője – név szerint Pamela – jelentette, hogy Sir Walter Sherwood hajlandó fogadni másnap délelőtt tízkor. Azt már Pamela nem tette hozzá: nem nagy lelkesedéssel. – Beszélnem kell Alexander Sherwooddal is Párizsban. Küldje ki elém Reget a reptérre, Stephen Hallet pedig az irodában várjon, mire megérkezem. Mind meglegyen, mielőtt Townsend visszaér Londonba. Amikor Sharon néhány perccel később besétált a lakosztályba, a vásárlókörútja eredményeinek terhe alatt rogyadozva, meglepődve látta, hogy Dick már csomagol. – Megyünk valahová? – kérdezte. – Azonnal indulunk – mondta Armstrong minden egyéb magyarázatot mellőzve. – Pakolj be, én elintézem a számlát. Egy hordár levitte a csomagokat a várakozó limuzinhoz, közben Armstrong átvette a repülőjegyeket az utazási iroda pultjánál, majd a recepción kifizette a szobát. Az órájára pillantott – még talán el tudja érni a járatot, akkor másnap kora reggel Londonba ér. Amennyiben Townsend nem tud a kétharmados szabályról, akkor még van esélye megszerezni a cég 100 százalékos tulajdonát. De ha tud is róla, Alexander Sherwood bizonyosan az ő ügyét szorgalmazza Sir Walternál. Amint Sharon beült a limuzinba, Armstrong szólt a sofőrnek, hogy vigye őket a reptérre. – De még le se hozták a csomagjaimat – mondta Sharon. – Majd utánunk küldik. Nem szalaszthatom el a járatot. Sharon egy szót se szólt az úton. A reptérre érve Armstrong megtapogatta a belső zsebét, megvan-e a két jegy. Kiszálltak a limuzinból, s Armstrong a hordárra bízta a csomagjait, hogy egyenest adja fel őket Londonba, majd az útlevélvizsgálathoz rohant, nyomában Sharon. Gyorsan a repülőgép indulási kapujához vezették őket, ahol épp elkezdődött a beszállás. – Ne aggódjon, uram – mondta a jegykezelő. – Még van egy-két perc, kiszuszoghatják magukat. Armstrong elővette a jegyeket, s az egyiket Sharon kezébe nyomta. A jegykezelő megnézte az övét, és Armstrong azonnal elindult a hosszú folyosón a várakozó gép felé. Sharon is odaadta a jegyét. A jegykezelő ránézett, és közölte: – Ez a jegy nem erre a járatra szól, asszonyom. – Hogy érti ezt? – kérdezte Sharon. – Le van foglalva a jegyem erre a járatra, első osztályra, Mr. Armstronggal együtt. A személyi titkára vagyok. – Bizonyosan, asszonyom, de attól tartok, ez a jegy a turistaosztályra szól a Pan Am esti járatára. Sajnálom, elég sokat kell várnia. – Honnét telefonálsz? – kérdezte Keith. – A Kingsford-Smith reptérről – felelte Kate. – Akkor azonnal fordulj vissza, és ugyanazzal a géppel gyere ide megint. – Hogyhogy? Ugrott az üzlet?

– Nem, aláírta, de felárral. Gond van a regény körül, s szerintem te vagy az egyetlen, aki meg tudod oldani nekem. – Nem alhatnám ki magam legalább egy éjszakára, Keith? Holnapután visszaérek New Yorkba. – Nem – felelte Keith. – Van még valami, amit el kell intéznünk, mielőtt nekilátunk a munkának, és csak egyetlen szabad délutánom van. – Mi az? – kérdezte Kate. – Össze kell házasodnunk – válaszolta Keith. Hosszú időre csend lett a vonal túlsó végén, aztán Kate megszólalt: – Keith Townsend, tebeléd annyi romantika se szorult, mint egy asztalfiókba. – Ez azt jelenti, hogy „igen”? – kérdezte a férfi. De a telefon már kattant. Ő is letette, és Tom Spencerre nézett. – Elfogadta a kikötéseidet? – kérdezte az ügyvéd vigyorogva. – Nem lehet száz százalékra venni – mondta Townsend. – De attól még terv szerint folytathatjuk az előkészületeket. – Jó, akkor fölhívom a városházát. – És tedd magad szabaddá holnap délutánra. – Miért? – kérdezte Tom. – Azért, mert egy szerződéshez tanú is kell. Sir Walter Sherwood aznap többször elkáromkodta magát, ami jóval meghaladta a havi átlagot. Az első szitoksorozat akkor csúszott ki a száján, amikor lerakta a telefont az öccse hívása után. Alexander közölte vele Párizsból reggeli előtt, hogy eladta a Globe-részvényeit Richard Armstrongnak 20 millió dollárért, s azt ajánlotta, hogy Walter is kövesse a példáját. Sir Walter azonban tudott annyit Armstrongról, hogy föltegye magában: soha nem szabad hagyni, hogy Armstrong rátegye a kezét olyasmire, ami annyira ízig-vérig angol intézmény, mint a sült marhaszelet vagy a Yorkshire-puding. Kicsit lecsillapodott a Turf Clubban egy remek ebéd elköltésével, de aztán majdnem szívszélhűdést kapott, amikor a sógornője is jelentette New Yorkból, hogy eladta a részvényeit, de nem Armstrongnak, hanem Keith Townsendnak – olyasvalakinek, aki a gyarmatiak szégyene. Életében nem felejti el, hogy amikor egyszer Sydneyben ragadt egy hétig, naponta el kellett viselnie a Sydney Chronicle véleményét „Ausztrália ún. királynőjéről”. Amikor pedig átváltott a Continentre, megállapította, hogy az meg köztársaságpárti. Aznap az utolsó hívás a könyvelőjétől érkezett, épp mikor asztalhoz ült a feleségével. Sir Waltert nem kellett emlékeztetni rá, hogy a Globe eladott példányainak száma hétről hétre csökkent az elmúlt év során, és hogy bölcs dolog lenne elfogadni a 20 millió dolláros ajánlatot, akárkitől érkezik is. Nem utolsósorban azért, mondta kendőzetlenül az a nyomorult, mert „a két kedves rokon összebeszélt a háta mögött, úgyhogy minél hamarabb rá tudja tenni a kezét a pénzre, annál jobb”. – De melyik faragatlan fráterral álljak szóba? – kérdezte siránkozva. – Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. – E tárgyban nem tisztem tanácsot adni – felelte a könyvelő. – De talán azt kellene választania, amelyik kevésbé ellenszenves. Másnap reggel Sir Walter szokatlanul korán megjelent az irodában. A titkárnő két vastag dossziét adott át neki a szóban forgó személyekről; elmondása szerint aznap reggel kézbesítették mindkettőt, egy órán belül. Sir Walter belenézett, s hamarosan megállapította, hogy mindegyik a másikról küldött anyagot. Húzta-halasztotta a döntést. Az idő csak telt, s a

könyvelője, az ügyvédje meg a felesége mind rágta a fülét, hogy esik a példányszám, s micsoda egyszerű a kiút. Végül meghajtotta a fejét a sors előtt, s úgy döntött, amennyiben még négy évig ő marad az igazgatótanács elnöke – akkor tölti be hetvenedik életévét ugyanis –, akkor megtanulja elviselni valamelyiküket. Úgy érezte, tartozik annyival Turf Club-beli barátainak, hogy elnök marad. Másnap reggel szólt a titkárnőnek, hogy hívja meg a rivális kérőket ebédre a Turf Clubba két, egymást követő napra. Megígérte nekik, hogy egy héten belül értesíti őket a döntéséről. Mindegyikkel elköltött egy ebédet, de most sem lett okosabb. Nem tudta eldönteni, melyiktől undorodik jobban – vagy kevésbé. Tiszteli Armstrongot, aki hadikeresztet kapott fogadott hazája védelmében, de nem bírja elviselni a gondolatot, hogy a Globe tulajdonosa ne tudjon bánni késsel-villával. Ezzel szemben eléggé tetszett neki a gondolat, hogy a Globe tulajdonosa oxfordi végzettségű legyen, de valahányszor eszébe jutottak Townsend nézetei a monarchiáról, rosszullét környékezte. Mindkettő megnyugtatta viszont, hogy elnök maradhat. Ám letelt a hét, és Sir Walter még mindig nem tudott dűlőre jutni. Mindenkinek meghallgatta a tanácsát, még a Turf Club bárpincéréét is, mégsem tudta elhatározni magát. Csak akkor hozta meg a döntést, amikor a bankárától arról értesült, hogy erősödik a font a dollárral szemben, mert Johnson elnöknek sok baja van Vietnammal. Milyen érdekes: egyetlen szó megindít egy sor, egymással össze nem függő gondolatot, és tettet formál belőlük, tűnődött Sir Walter. Amikor a bankárral befejezte a beszélgetést, s letette a telefont, pontosan tudta, kire kell bízni a végső döntést. De azt is fölmérte, hogy az utolsó pillanatig titokban kell tartania, még a Globe főszerkesztője előtt is. Péntek délután Armstrong Párizsba repült egy Julie nevű lánnyal, aki a hirdetési osztályon dolgozott, és meghagyta Pamelának, hogy csak vészhelyzetben zavarja. A „vészhelyzet” szót jó párszor elismételte. Townsend előző nap repült vissza New Yorkba; bizalmas értesülése volt, hogy a New York Star egyik részvényese végre hajlandó megválni egy nagyobb részvénycsomagtól. Közölte Heatherrel, hogy legalább két hétig nem áll szándékában visszamenni Angliába. Sir Walter titka egy pénteki nap estéjén pattant ki. Aki az Armstrong-táborban elsőnek meghallotta, azonnal fölhívta az irodát, ott megadták neki a titkárnő otthoni számát. Amikor megmagyarázta Pamelának, mit forral Sir Walter, a titkárnőnek nem volt kétsége afelől, hogy itt a vészhelyzet. Azonnal fölhívta a George V Szállodát. Az igazgató közölte vele, hogy Mr. Armstrong másik hotelba költözött a „kísérőjével”. A bárban ugyanis összefutott egy csapat munkáspárti miniszterrel, akik egy NATO-konferenciára érkeztek Párizsba. Pamela egész este mást sem tett, mint szisztematikusan hívta az első osztályú párizsi szállodákat, de csak éjfél után pár perccel tudta becserkészni Armstrongot. Az éjszakai portás nyomatékosan közölte vele: Mr. Armstrong meghagyta, hogy semmi körülmények között ne zavarják. A vele utazó lány korát tekintve úgy érezte, nem üti borravaló a markát, ha megszegi a parancsot. Pamela egész éjszaka virrasztott, és másnap reggel hétkor megint megpróbálkozott. Az igazgató azonban, szombat lévén, csak kilenckor áll szolgálatba, így a titkárnő ugyanabba a fagyos elutasításba ütközött. Townsendnak Chris Slater, a Globe riportrovatának helyettes vezetője szólt. Amikor az újságíró meghallotta, mi a helyzet, úgy döntött, a jövőjének biztosítása a lapnál megér egy interurbán hívást. Végül aztán elég sok hívásába tellett, mire kinyomozta, hogy Townsend a New York-i Raquets Clubban fallabdázik Tom Spencerrel, játszmánként ezer dollárban. Épp Townsend adogatott az utolsó játszmában négypontos vezetéssel, amikor kopogtattak az üvegajtón. A klub egyik alkalmazottja beszólt, hogy Mr. Townsendot sürgős ügyben keresik telefonon, fogadja-e. – Ki az? – kérdezte Townsend, s igyekezett megőrizni koncentrációját. Mivel a Chris Slater név semmit nem mondott neki, így szólt:

– Mondja meg neki, hogy visszahívom. – De azért még a szerva előtt odaszólt: – Nem mondta, honnét hív? – Azt nem – mondta a küldönc. – Csak annyit mondott, hogy a Globe-nál dolgozik. Townsend a markába szorította a labdát, és mérlegelte a választási lehetőségeket. E pillanatban 2000 dollárral vezet olyasvalaki ellen, akit hónapok óta nem tudott legyőzni, és tudta, ha lemegy a pályáról, akár csak pillanatokra is, Tom elveszi tőle a mérkőzést. Ott állt a középső falra bámulva tíz másodpercig, aztán Tom odakiáltott: „Szerválj már!” – Ezt tanácsolod? – kérdezte. – Igen – felelte az ügyvéd. – Vagy fejezd be, vagy add föl. A döntés a tiéd. – Townsend lepottyantotta a labdát, kirohant a pályáról, és a küldönc után szaladt. Épp utolérte, mielőtt az lerakta a telefont. – Úgy vigyázzon, hogy jó hír legyen, Mr. Slater – szólt bele a kagylóba Townsend. – Maga már eddig kétezer dolláromba került. Amikor Slater elmesélte, hogy a Globe másnapi számában Sir Walter Sherwood felhívást tesz közzé, hogy az olvasók szavazzanak, ki legyen a lap következő tulajdonosa, Townsend nem akart hinni a fülének. Mindkét jelöltről lesz egy egész oldalas, kiegyensúlyozott portrécikk – magyarázta tovább Slater –, a lap alján pedig szavazócédula. Majd fölolvasta a tervezett vezércikk utolsó három mondatát. A Globe hűséges olvasóinak nincs okuk aggodalomra a királyság legféltettebb napilapjának sorsa miatt. Mindkét pályázó beleegyezett, hogy Sir Walter Sherwood marad az igazgatótanács elnöke, ily módon biztosítják a folyamatosságot, mely a század nagyobbik részében a lap sikereit fémjelezte. Szavazzanak tehát Önök, s az eredményt jövő szombaton közzétesszük. Townsend megköszönte Slaternek a hírt, s megnyugtatta, ha ő lesz a tulajdonos, nem feledkezik meg róla. Amikor letette a telefont, első gondolata az volt, vajon Armstrong most hol van. Nem ment vissza a pályára, hanem azonnal fölhívta Ned Brewert, a londoni tudósítóiroda vezetőjét. Elmagyarázta neki, pontosan mit tegyen az éjszaka folyamán, és azzal búcsúzott, hogy amint leszáll Heathrow-n, fölhívja. – Addig is gondoskodjon róla, Ned, hogy mire beérek az irodába, legyen ott húszezer font készpénzben. Amint Townsend letette a kagylót, odament a recepcióhoz, kivette a tárcáját a széfből, kisétált az Ötödik sugárútra, és leintett egy taxit. – A reptérre – mondta. – Száz dollárt kap, ha eléri a következő londoni járatot. A taxi nagyokat szlalomozva küzdött a forgalommal. Townsendnak hirtelen eszébe jutott, hogy Tom talán még most is ott várja a pályán, Kate-nek pedig megígérte, hogy elviszi vacsorázni, s azalatt felesége beszámol neki, hogyan halad A szenátor szeretőjével. Townsend minden egyes nap hálát adott a jóistennek – akiben nem hitt –, hogy Kate visszarepült hozzá Sydneyből. Úgy érezte, rátalált arra az emberre, aki képes elviselni elviselhetetlen életmódját, részben mert már a házasságuk előtt is elfogadta. Kate soha nem keltett benne bűntudatot rendszertelen munkabeosztása, késései, távolmaradásai miatt. Most csak abban bízott, Tom majd fölhívja Kate-et, s megmondja neki, hogy eltűnt. – Halvány fogalmam sincs, hova ment – hallotta még a szavait is. Másnap reggel a gép leszállt Heathrow-n. A londoni taxis úgy érezte, nem tiszte az iránt érdeklődni, hogy utasa miért van melegítőben, s miért szorongat egy fallabdaütőt a kezében. Talán New Yorkban minden pálya foglalt volt.

Negyven perc múlva megérkezett a londoni irodába, s átvette a hadműveletek irányítását Nedtől. Tíz órára minden elérhető alkalmazottat kiküldtek a brit főváros minden sarkára. Ebédidőre a Hyde Park Corner huszonöt mérföldes körzetében egyetlen Globe-példány se volt kapható, semmi pénzért se. Estére Townsendnak 126 212 példányt sikerült összeszednie. Armstrong szombat délután érkezett vissza Londonba. A délelőtt nagy részét azzal töltötte Párizsban, hogy utasításokat üvöltött a telefonba az alkalmazottainak szerte NagyBritanniában. Vasárnap reggel kilencre – hála a West Riding-körzetből begyűjtött mennyiségnek – 79 107 példányt szerzett. Egész vasárnap telefonálgatott a vidéki lapok főszerkesztőinek, és utasította őket, hogy a másnap reggeli számban címoldalon hozzanak olyan cikket, melyben arra biztatják az olvasókat, hogy szedjenek össze minden szombati Globe-ot, és szavazzanak Armstrongra. Hétfő reggel beerőszakoskodta magát a BBC 3 leghallgatottabb hírmagazinjába, s minden további hírműsorba, amibe csak tudott. Ám minden szerkesztő úgy gondolta, az a tisztességes, ha másnap megadják a válaszadás lehetőségét Townsendnak. Csütörtökre Townsend stábjának már görcs állt a kezébe az aláírásoktól, Armstrongéban pedig rosszul lettek a boríték-nyalástól. Péntek délután mindketten percenként telefonáltak a Globe-ba, hogy megtudják, hogyan halad az összesítés. De mivel Sir Walter a Választási Reformtársaságot kérte föl a szavazatszámlálásra, nekik meg fontosabb volt a pontosság, mint a gyorsaság, még a főszerkesztő is csak éjfél előtt tudta meg az eredményt. A szombati szám első kiadásai ezzel a szalagcímmel jelentek meg: „Az agyafúrt ausztrál lefőzi a hencegő csehet”. A cikk beszámol a Globe olvasóinak, hogy 232 712-en szavaztak a „gyarmatira”, 229 847-en pedig a „bevándorlóra”. Hétfő reggel kilenckor Townsend ügyvédje megérkezett a Globe székházába egy 20 millió dolláros pénzesutalvánnyal. Hiába tiltakozott Armstrong, hiába fenyegetőzött perrel, nem tudta megakadályozni, hogy Sir Walter ne írja alá még aznap délután a szerződést, melyben eladja Townsendnak a részvényeit. Az új igazgatótanács első ülésén Townsend javasolta, hogy Sir Walter maradjon az elnök, jelenlegi fizetése, évi 100 000 font mellett. Az öreg mosolygott, és hízelgő beszédet mondott arról, hogy lám-lám, az olvasók milyen bölcs döntést hoztak. Townsend nem szólt többet, míg az „Egyéb” napirendi ponthoz nem értek. Ekkor javasolta, hogy vállalatbirodalma munkáltatói irányelveit honosítsák meg a Globe-nál is, s minden alkalmazott automatikusan vonuljon nyugdíjba hatvanéves korában. Sir Walter támogatta az előterjesztést; már tűkön ült, várták a barátok a Turf Clubban a tiszteletére rendezett ünnepi ebédre. A javaslatot mindenki megszavazta. Az utolsó napirendi pont döntésének jelentőségét csak akkor fogta föl, amikor aznap este ágyba bújt, és a felesége elmagyarázta neki.

ÖTÖDIK KIADÁS A Citizen és a Globe csatája THE CITIZEN 1968. április 15. 28 Lemondott az államtitkár – Százezer példány A szenátor szeretőjéből kinyomva, föltornyozva várja a New Jersey-i raktárban, hogy Mrs. Sherwood megtekintse – jelentette Kate, s égnek emelte a szemeit. – Kezdetnek nem rossz – mondta Townsend. – De addig egy centet se kapok vissza tőlük, amíg a boltokban nem látják. – Ha a nő ügyvédje hitelesíti a számokat meg a nyomdai számlákat, akkor nincs választása, vissza kell adnia az első egymilliót, a szerződésnek ezt a részét teljesítettük a megszabott határidőn belül. – És mibe kóstált nekem ez a kis műsorszám eddig? – A nyomdaköltséggel, szállítással együtt körülbelül 30 000 dollárba – felelte Kate. – Minden más házon belül készült, vagy levonható az adóból. – Ügyes kislány vagy. Van esély a másik millió visszaszerzésére? Akármennyit bíbelődtél is a kézirattal, valahogy nem tudom elképzelni a sikerlista tetején, de még az alján se. – Csoda tudja – mondta Kate. – Az az igazság, hogy a New York Timesnak mindössze ezeregyszáz könyvesbolt ad le heti jelentést az eladásokról. Ha sikerül megszereznem ezeknek a könyvesboltoknak a listáját, akkor nem reménytelen a második millió visszaszerzése. – De attól, hogy tudod, melyik könyvesboltok adnak jelentést, még nem vesznek több példányt az olvasók. – Persze hogy nem, de talán ösztökélni tudjuk őket a helyes irányba. – Mi az elképzelésed? – Először is a könyv valamelyik lazább hónapban kerülne a boltokba, mondjuk januárban vagy februárban, és csak azokba, ahonnét jelentés megy az újságnak. – De attól még nem fognak többet eladni. – Dehogynem. A könyvesboltoknak ötven cent nagykereskedelmi árat adunk, a kiskereskedelmi árat meg 3.50-ben szabjuk meg, úgyhogy a kereskedő a megszokott száz százalék árrés helyett hétszáz százalékkal árulhatja. – Ez még mindig nem változtat azon, hogy a könyv olvashatatlan. – Az első héten nem számít – mondta Kate. – Ha a könyvesboltok ilyen nyereséget tudnak realizálni, az az érdekük, hogy kitegyék a kirakatba, a pultra, a pénztár mellé, sőt még a sikerkönyvek pultjára is. Kutatásaim során arra az eredményre jutottam, hogy az első héten tízezer példányt kell eladnunk ahhoz, hogy a könyv elcsípje a sikerlista 15. helyét. Ami azt jelenti, hogy egy boltra nem egészen tíz példány esik. – Erre nagyjából ötven százalék az esély – mondta Townsend. – De tovább lehet csökkenteni a kockázatot. A megjelenés hetében minden amerikai lapunkban és magazinunkban kedvező kritikát meg óriási hirdetéseket kell lehozni, és „A bámulatos Mrs. Sherwood” című kis dolgozatomat pedig annyi folyóiratban el kell sütni, amennyiben nem szégyelljük. – De még ezzel sem tudunk sokat javítani az esélyeinken. – Ha hagyod, hogy folytassam, akkor valószínűleg egyesélyessé tudom tenni az ügyet. – Mit akarsz? Vegyem meg a New York Timest?

– Nem ilyen drasztikus lépésre gondoltam – mondta Kate mosolyogva. – Csak azt javaslom, hogy a megjelenés hetében a saját alkalmazottaink vásároljanak vissza ötezer példányt. – Ötezer példányt? Ez közönséges pénzkidobás. – Nem biztos – mondta Kate. – Visszavisszük a boltokba, és újból eladjuk nekik ötven centért, ami azt jelenti, hogy mindössze 15 000 dollárért gyakorlatilag garantált az egy hét a sikerkönyvek között. Mr. Yablon pedig kénytelen lesz visszaadni a második milliót. Townsend átkarolta Kate-et. – Hát így már talán sikerül. – De csak akkor, ha te megszerzed azoknak a boltoknak a listáját, amelyek jelentenek a New York Timesnak. – Okos kislány vagy – mondta Keith, és közelebb vonta magához. Kate elmosolyodott. – Most már legalább tudom, mitől támad kedved… – Stephen Hallet az egyesen, Ray Atkins ipari államtitkár a kettesen – jelentette Pamela. – Kapcsolja először Atkinst. Stephennek pedig mondja meg, hogy azonnal visszahívom. Armstrong megvárta a kattanást legújabb játékszerén, ami azt jelezte, hogy rögzíti a beszélgetést. – Jó reggelt, államtitkár uram – mondta. – Miben állhatok szolgálatodra? – Személyes ügyről van szó, Dick. Találkozhatnánk? – Természetesen – felelte Armstrong. – Mi lenne, ha a Savoyban ebédelnénk valamikor a jövő héten? – Átnézte a naptárát, kit tud lemondani. – Sajnos, az nekem már késő, Dick. És jobban szeretném, ha nem nyilvános helyen találkoznánk. Armstrong átfutotta aznapi programját. – Nos, mi lenne, ha ma itt ebédelnél nálam, a privát ebédlőmben? Don Sharpe-t vártam, de ha ilyen sürgős dologról van szó, akkor elhalasztom vele. – Nagyon kedves tőled, Dick. Egy órakor? – Rendben. Leküldök valakit a portára, aki fölkísér az irodába. – Armstrong lerakta a kagylót, s elmosolyodott. Pontosan tudta, mit akar tőle az államtitkár. Végül is ő mindig a Munkáspárt hűséges támogatója maradt – olyannyira, hogy minden évben ajándékozott ezerezer fontot ötven fontos választókerületnek, ahol a munkáspárti többség igen csekély. Ez a kicsi kis befektetés biztosította, hogy a parlamentben volt ötven közeli barátja, köztük államtitkárok, akik révén a legmagasabb kormánykörökbe is volt bejárása, ha a szükség úgy hozta. Ha Amerikában akarna szert tenni ilyen befolyásra, az évente egymillió dollárjába kerülne. Gondolatait a telefon csengése szakította félbe. Pamela bekapcsolta neki Stephen Halletot. – Elnézést, Stephen, hogy nem tudtam beszélni veled az imént, de az ifjú Ray Atkins hívott. Azt mondja, sürgősen beszélni akar velem. Azt hiszem, te is tudod, miről. – Azt hittem, a Citizenről csak a jövő hónapban várható döntés. – Lehet, hogy nyilatkozni akarnak, mielőtt megindulnak a találgatások. Ne feledd, Atkins volt az az államtitkár, aki a Monopólium- és Fúzióbizottság elé vitte Townsend ajánlatát a Citizen megvásárlására. Nem hinném, hogy a Munkáspárt rajong az ötletért, hogy Townsendé legyen a Citizen is meg a Globe is. – A bizottságé a végső döntés, Dick, nem az államtitkáré. – Akkor sem hiszem, hogy megengedik, hogy Townsend szerezze meg az uralmat a fél sajtóvilág fölött. Mindenesetre a Citizen az egyetlen lap, mely az elmúlt években következetesen támogatta a Munkáspártot. A többi szennylap nem más, mint tory hirdetőújság.

– De a Monopólium- és Fúzióbizottságnak pártatlannak kell maradnia. – Mint Townsendnak Wilsonnal meg Heathszel, mi? Nézd meg a Globe-ot: napi szerelmes levél Tengerész Tedhez. Ha Townsend a Citizent is meg tudja kaparintani, akkor a Munkáspártnak nem marad szócsöve az egész országban. – Te is tudod, én is tudom – mondta Stephen. – De a bizottság nem csak szocialistákból áll. – Annál rosszabb – mondta Armstrong. – Csak tudnám megszerezni a Citizent: megmutatnám Townsendnak, életében először, hogy milyen az igazi konkurencia. – Engem nem kell meggyőznöd, Dick. Kívánom, hogy járj szerencsével az államtitkárnál. De nem ezért hívlak. – Akármikor telefonálsz, csak baj van. Most mi van? – Most kaptam egy hosszú levelet Sharon Levitt ügyvédjétől. Perrel fenyeget – mondta Stephen. – De hiszen hónapokkal ezelőtt aláírtam a megállapodást. Tőlem egy pennyvel sem lát többet. – Tudom, Dick. De most apasági keresetet akarnak beadni. A jelek szerint Sharon fiúgyermeknek adott életet, és azt állítja, hogy te vagy az apja. – Bárki lehet, hisz ismered azt a kis kurvát… – kezdte Armstrong. – Az lehet – mondta Stephen. – De nincs mindenkinek anyajegy a jobb lapockája alatt. És ne feledd, a monopolbizottságnak négy nőtagja van, Townsend felesége pedig terhes. – Mikor született a poronty? – kérdezte Armstrong, s gyorsan lapozgatni kezdett a naptárában. – Január 4-én. – Várj csak – szólt Armstrong. Megnézte a naptárban a kilenc hónappal korábbi bejegyzést: Alexander Sherwood, Párizs. – Az az átkozott némber nyilván az egészet előre kitervelte – bődült fel –, közben meg azt színlelte, hogy a személyi titkárom akar lenni. Tudta, hogy akkor két megállapodást is kicsikarhat. Mit javasolsz? – Az ügyvédje úgyis megtudja, hogy csatába szállsz a Citizenért, úgyhogy elég egy telefon a Globe-nak… – Azt nem merészelné – mondta Armstrong egyre emelkedő hangon. – Lehet, hogy ő nem – mondta Stephen halkan. – De a lány igen. Csak azt tudom ajánlani, hogy engedd, hogy megállapodjak velük a kialkudható legjobb feltételek mellett. – Ha ezt mondod – mondta Armstrong halkan. – De légy szíves, közöld velük, hogy ha egyetlen szó is kiszivárog a sajtónak, attól fogva egy fityinget se fizetek. – Mindent elkövetek – mondta Stephen. – De az a helyzet, hogy egyvalamit Sharon megtanult tőled. – Mit? – kérdezte Dick. – Hogy nem szabad olcsó ügyvédekkel kezdeni. Visszahívlak, amint megállapodtunk a feltételekben. – Tedd azt – mondta Armstrong, s lecsapta a telefont. – Pamela! – bődült el a csukott ajtón keresztül. – Hívja föl Don Sharpe-ot! – Amikor bekapcsolták hozzá a London Evening Post főszerkesztőjét, Armstrong csak ennyit mondott neki: – Valami közbejött. Ebéd egyelőre stornó. Azzal lerakta a telefont, mielőtt Sharpe annyit mondhatott volna, hogy bikkmakk. Armstrong már régen eldöntötte, hogy leváltja, sőt már az utódját is kinézte, de az államtitkár telefonja miatt kénytelen volt elhalasztani a döntést pár nappal. Nem nagyon aggódott Sharon miatt, meg amiatt, hogy fecsegni fog-e. A brit sajtóvilág minden főszerkesztőjéről volt dossziéja – esetenként vastagabb, mint a laptulajdonosokról –,

Keith Townsendnak pedig egy egész iratszekrény dukált az irodájában. Gondolatai visszatértek Ray Atkinsre. Elintézte a reggeli postát Pamelával, aztán kért egy parlamenti kézikönyvet. Át akarta nézni, mik voltak Atkins pályafutásának sarokpontjai, hogy hívják a feleségét meg a gyerekeit, milyen kormánytisztségeket töltött be, mik a hobbijai. Mindenki egyetértett abban, hogy Ray Atkins nemzedékének egyik legtehetségesebb politikusa. Ezt Harold Wilson is elismerte, amikor mindössze tizenöt hónap után beválasztotta az árnyékkormányába. Az 1966-os választást követően Atkins államtitkár lett az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumban. Általános vélekedés szerint Atkinsből miniszter lesz, ha a Munkáspárt megnyeri a következő választást is – amit egyébként Armstrong nem tartott valószínűnek. Egyesek azt is mondogatták, hogy Atkinsből idővel még pártvezér is lehet. Mivel Atkins egy olyan észak-angliai választókerületet képviselt, ahol Armstrongé volt az egyik helyi lap, a két férfi az évek során összebarátkozott; nemegyszer együtt ebédeltek a pártkonferenciákon. Amikor Atkinst kinevezték ipari államtitkárnak, közelebbi területe pedig a cégek fúziója lett, Armstrong még inkább adott rá, hogy barátkozzanak. Abban reménykedett, hogy a javára billen a mérleg nyelve, amikor eldöntik, kié legyen a Citizen. A Globe eladott példányszáma folyamatosan csökkent az után is, hogy Townsend kivásárolta Sir Walter részét. Townsend ki akarta rúgni a főszerkesztőt, de amikor pár hónappal később meghalt Hugh Tuncliffe, a Citizen tulajdonosa, és az özvegy bejelentette, hogy eladja a lapot, elhalasztotta a tervét. Townsend napokig győzködte az igazgatótanácsot, hogy ajánlatot kell tenni a Citizenért – a Financial Times úgy jellemezte ezt az ajánlatot, hogy „drágán megfizetne érte”, pedig a Citizen dicsekedhetett a legnagyobb példányszámmal Nagy-Britanniában. Miután minden ajánlat befutott, kiderült, az övé messze a legmagasabb. Erre a sajtóvilág fölbolydult, a Guardian címoldalon hozta a különböző véleményeket. Nap nap után, egyik neves publicista a másik után hangoztatta rosszallását, hogy az ország két legsikeresebb napilapja Townsend kezébe kerüljön. A minőségi napilapok között ritkán tapasztalható szolidaritás, de a Times most vezércikkben közölt egy dörgedelmet az Establishment nevében, elítélve a gondolatot, hogy idegenek veszik át a nemzeti intézményeket, ily módon hatalmas befolyást gyakorolnak a brit életmódra. Másnap reggel számos olvasói levél került a főszerkesztő asztalára, melyben rámutattak, hogy a Times tulajdonosa viszont kanadai. Egyiket sem közölték. Amikor Armstrong bejelentette, hogy hajlandó annyit adni a lapért, amennyit Townsend ígér, és beleegyezett, hogy megtartja Sir Paul Maitlandet, a volt washingtoni nagykövetet az igazgatótanács elnöki posztján, akkor a kormány nem tehetett mást, mint hogy a Monopólium- és Fúzióbizottság elé utalta az ügyet. Townsend dühöngött, „szocialista összeesküvést” emlegetett, de nem váltott ki sok együttérzést azokból, akik végignézték, mekkorát zuhant az újságírás színvonala a Globe-nál az elmúlt egy évben. Persze Armstrong mellett se tették le sokan a voksot. Az elmúlt hónapban sok újságban szerepelt a „két rossz közül a kisebbik” közhely. Most viszont Armstrong biztosra vette, hogy megfutamodásra készteti Townsendot, s ölébe hull a Fleet Street büszkesége. Alig várta, hogy Ray Atkins megérkezzék az ebédre, és hivatalosan is megerősítse a hírt. Atkins valamivel egy óra előtt érkezett az Armstrong-házba. A laptulajdonos épp oroszul csevegett valakivel telefonon, amikor Pamela bekísérte a vendéget. Armstrong a mondat közepén letette a telefont, s fölállt Atkins üdvözlésére. Amikor kezet fogtak, észrevette, hogy Atkinsé megizzadt. – Mit iszol? – kérdezte. – Kevés whiskyt sok vízzel – felelte Atkins.

Armstrong töltött az államtitkárnak, aztán átkísérte a szomszéd szobába. Felkattintott egy fölösleges lámpát – azzal együtt egy magnó is beindult. Atkins megkönnyebbülve mosolygott, amikor látta, hogy csak két személyre van terítve. Armstrong leültette az egyikhez. – Köszönöm, Dick – mondta Atkins idegesen. – Kedves tőled, hogy ilyen hamar tudsz fogadni. – Ugyan, Ray – mondta Armstrong, s leült az asztalfőre. – Mindig szívesen találkozom olyanokkal, akik fáradhatatlanul dolgoznak az ügyért. A jövőre – emelte poharát –, amiről mindenki azt állítja, hogy rózsás lesz. Armstrong úgy látta, hogy az államtitkárnak remeg a keze. – Nagyon sokat teszel a pártért, Dick – válaszolta aztán. – Kedves tőled, hogy ezt mondod. Az első két fogás alatt a Munkáspárt választási esélyeiről beszélgettek, és egyetértettek, hogy nincs ok túlzott optimizmusra. – A közvélemény-kutatás eredményei kicsit javultak – mondta Atkins –, de elég megnézni az önkormányzati választásokat, hogy megtudjuk, mi folyik kint a választókörzetekben. – Egyetértek – mondta Dick. – Hülye, aki a választáskor a közvélemény-kutatási eredményekre hagyatkozik. De Wilson szerintem akkor is jobb Ted Heathnél az azonnali kérdések órájában. – Jó, de azt csak pár száz képviselő látja. Ha a televízió közvetítené az alsóház üléseit, láthatná az egész ország, hogy Harold magasan veri. – Azt mi nem érjük meg – mondta Dick. Atkins bólintott, aztán hallgatásba merült. Amikor leszedték a főfogást, Dick elküldte az inast. Töltött még az államtitkár poharába, de Atkins csak babrált vele, látszott, nem tudja, hogyan fogjon bele egy kínos témába. Amikor az inas után becsukódott ajtó, Atkins mélyet lélegzett. – Nagyon kínos nekem ez az ügy – kezdte határozatlanul. – Csak bátran mondd el, Ray. Semmi se kerül a szoba falain kívülre, amit mondasz. Ne feledd, egy csapatban játszunk. – Köszönöm, Dick – felelte az államtitkár. – Mindjárt tudtam, hogy te vagy az, akivel meg kell beszélnem ezt a kis problémát. – Aztán megint csak a poharát babrálta, nem tudott megszólalni egy darabig. Végül hirtelen kibökte: – Az Evening Post szaglászik a magánéletemben, Dick, és már nem tudom elviselni tovább. – Ezt sajnálattal hallom – mondta Armstrong, aki azt hitte, egészen más témáról lesz szó. – Mit csinálnak, ami ennyire fölkavar? – Fenyegetnek. – Fenyegetnek, téged? – kérdezte Armstrong bosszúsan. – Hogyan? – Hát, a „fenyegetés” talán kicsit erős szó. De egyik riportered egyfolytában hívogatja a hivatalomat meg hétvégén a lakásomat, néha naponta kétszer-háromszor is. – Hidd el, Ray, én semmit se tudok erről – mondta Armstrong. – De amint befejezzük a beszélgetést, fölhívom Don Sharpe-ot, és hidd el, véget vetünk neki. – Köszönöm, Dick – mondta Atkins, s ezúttal nagyot húzott a borból. – De nem a hívásokat kell leállítani. Megtudtak valamit, arról van szó. – Nem lenne jobb, ha elmondanád, miről van szó, Ray? Az államtitkár jó ideig az asztalt bámulta, aztán fölemelte a fejét. – Évekkel ezelőtt történt – kezdte. – Olyan régen, hogy már majdnem el is felejtettem. Armstrong csendben maradt, csak a vendég poharába töltött megint. – Nem sokkal azután, hogy városi tanácsos lettem Bradfordban. – Atkins megint kortyolt a borból. – Összejöttem a lakásügyi osztály titkárnőjével. – Akkor már össze voltatok házasodva Jennyvel? – kérdezte Armstrong. – Nem, Jennyvel évekkel később találkoztam, amikor bradfordi képviselőjelölt lettem.

– Akkor mi a baj? – kérdezte Armstrong. – Még a Munkáspárt se tiltja a barátnőket a házasság előtt – tette hozzá, s igyekezett kicsit könnyedebb hangnemet megütni. – Csak akkor, ha teherbe esnek – mondta az államtitkár. – És a vallásuk tiltja az abortuszt. – Értem – szólt Armstrong halkan. Kis szünetet tartott. – Mit tud erről Jenny? – Semmit. Sose mondtam el neki, sőt ami azt illeti, senkinek. Jenny papája jó nevű orvos a városban, persze tory a nyavalyás; a család sose nézett engem jó szemmel. Ha kipattan az ügy, akkor többek között még az „ugye megmondtam” szindrómát is el kell viselnem. – Szóval a lány kellemetlenkedik? – Nem, Rahila remekül viselkedik, áldja meg az isten, bár a családja körülbelül annyira tart engem, mint az apósomék. Természetesen fedezem a lány és a gyermek teljes megélhetését. – Természetesen. De ha nem ő okoz zűrt, akkor ki? Egyetlen újság se meri lehozni, ha ő nem erősíti meg a történetet. – Tudom. De sajnos valamelyik este a bátyja kicsit többet ivott a kelleténél, és kifecsegte a kocsmában. Nem tudta, hogy a pultnál ott áll egy újságíró; szabadúszó, de az Evening Postnak szokott dolgozni. A bátyja másnap mindent tagadott, de a pasas nem hagyja abba a kutakodást, a nyavalyás. Ha a dolog kipattan, akkor le kell mondanom. Akkor isten tudja, Jenny mit csinál. – No, azért ott még nem tartunk, Ray, és egyvalamiben bízhatsz: az én újságjaimban még célzást se fogsz találni rá. Erre szavamat adom. Amint végeztünk, hívom Don Sharpe-ot, és közlöm vele, mi az álláspontom. Nem fognak többet zavarni, legalábbis ebben a témában nem. – Köszönöm – mondta Atkins. – Ez óriási megkönnyebbülés. Most már csak azért kell imádkozni, hogy az újságíró ne vigye el máshová. – Hogy hívják? – John Cummins. Armstrong följegyezte a nevet a keze ügyében levő jegyzettömbbe. Majd teszek róla, hogy Mr. Cummins csinos kis állásajánlatot kapjon valamelyik lapomnál északon, nem túl közel Bradfordhoz. Attól majd lohad a lelkesedése. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg – mondta az államtitkár. – Biztosra veszem, hogy megtalálod a módját – mondta Armstrong, és fölállt, kávét már nem is kínált a vendégnek. Kikísérte Atkinst az ebédlőből. Az államtitkárnál az idegességet már felváltotta a politikusokra inkább jellemző szószátyár magabiztosság. Armstrong irodájából kifelé menet észrevette, hogy az egyik könyvespolcon ott sorakoznak a krikettlapok teljes, bekötött évfolyamai. – Nem is tudtam, hogy szereted a krikettet, Dick – mondta. – Ó, hogyne – felelte Armstrong. – Kiskoromtól fogva rajongok érte. – Melyik csapatnak szurkolsz? – kérdezte Atkins. – Az Oxfordnak – felelte Armstrong, miközben a lifthez értek. Atkins erre nem mondott semmit. Melegen megrázta vendéglátója kezét. – Még egyszer köszönöm, Dick. Nagyon köszönöm. Amint becsukódott mögötte a liftajtó, Armstrong visszament az irodába. – Kéretem Don Sharpe-ot, azonnal – kiáltott oda Pamelának. Az Evening Post főszerkesztője pár perccel később megjelent a tulajdonos irodájában egy vastag dossziéval. Várt, míg Armstrong befejez egy telefonbeszélgetést valamely, számára ismeretlen nyelven. – Látni akartál – mondta, amikor Armstrong letette a kagylót. – Igen. Ray Atkins járt nálam ebéden. Azt mondja, a Post zaklatja. Valami sztorin dolgoznak.

– Igen, ráállítottam valakit. Valójában napok óta próbáljuk elérni Atkinst. Megtudtuk, hogy évekkel ezelőtt született egy gyereke házasságon kívül, fiú, úgy hívják, Vengi. – De ez még azelőtt történt, hogy megnősült. – Az igaz – mondta a főszerkesztő. – De… – Akkor nemigen látom be, hogyan lehetne ráfogni, hogy a leleplezés a közérdeket szolgálja. Don Sharpe-ot kissé meglepte főnöke szokatlan finnyássága e téren – de hát azt is jól tudta, hogy pár hét múlva esedékes a monopolbizottsági döntés a Citizenről. – Egyetértesz, vagy nem? – kérdezte Armstrong. – Normális körülmények között igen – felelte Sharpe. – De a szóban forgó esetben a lány elvesztette az állását a tanácsnál, a családja elhagyta, és éppcsak hogy vegetál egy pici lakásban az államtitkár úr választókerületében. Őt pedig sofőr fuvarozza egy Jaguarban, és villája van Dél-Franciaországban. – De fedezi a teljes ellátásukat. – Nem rendszeresen – mondta a főszerkesztő. – És azt már közérdekűnek tekinthetjük, hogy amikor államtitkár-helyettes volt a Népjóléti Minisztériumban, a parlamenti bizottsági szakaszban ő volt az előadója az egyedülálló szülők szociális juttatásáról szóló törvénynek. – Ennek nincs jelentősége, te is tudod. – De van még egy szempont, ami miatt érdekelheti az olvasóinkat. – Mi az? – A lány muzulmán. Mivel házasságon kívül szült gyereket, soha nem mehet férjhez. Ott ugyanis kissé komolyabban veszik a dolgokat, mint az anglikán egyházban. – A főszerkesztő elővett egy fényképet a dossziéból, és lerakta Armstrong elé. Az ránézett a csinos ázsiai mamára, aki egy kisfiút ölel magához. A gyermek az apjára üt, letagadni se lehetne. Armstrong fölnézett Sharpe-ra. – Honnét tudtad, hogy ezt akarom megbeszélni veled? – Föltételeztem, hogy nem azért halasztottad el az ebédet, mert Ray Atkinsszel a bradfordi focicsapat gyászos kieséséről akarsz csevegni. – Ne beszélj ilyen gunyoros hangon velem – csattant föl Armstrong. – Intézkedj, hogy abbamaradjon ez az egész kutatás, mégpedig azonnal. Ha csak célzást is találok rá egyetlen lapomban, ne töltsd az idődet azzal, hogy bejössz másnap a szerkesztőségbe. – De… – mondta a szerkesztő. – És ha már arról van szó, hagyd itt nálam ezt a dossziét. – Hogy mit? Armstrong rávicsorgott, mint egy vadállat, mígnem Sharpe kötelességtudóan letette a vastag dossziét az asztalra. Megfordult, és szó nélkül távozott. Armstrong elkáromkodta magát. Ha most kirúgja Sharpe-ot, akkor első dolga átsétálni az utca túlsó oldalára, és eladni a témát a Globe-nak. Döntött, és úgy, hogy mindenképp sok pénzébe fog kerülni. Felvette a kagylót. – Pamela, hívja föl Mr. Atkinst az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumban. Atkins pillanatok múlva a vonalban volt. – Ez nyilvános vonal? – kérdezte Armstrong, mert tudta, hogy a minisztériumi tisztviselők nemegyszer belehallgatnak a beszélgetésekbe, hogy ha az államtitkárok valamiféle kötelezettséget vállalnak, akkor utána tudjanak járni. – Nem, a privát vonalamra kapcsoltak be – nyugtatta meg Atkins. – Beszéltem a lap főszerkesztőjével – mondta Armstrong. – Megnyugtathatlak, Mr. Cummins nem fog zaklatni többé. Megmondtam Sharpe-nak, hogy még célzást sem akarok látni a lapokban, különben elcsapom. – Köszönöm – mondta az államtitkár.

– És ha érdekel, Ray, nálam van Cummins dossziéja az ügyről. Amint leteszem a kagylót, megy az iratmegsemmisítőbe. Senki se fog hallani egy szót se, hidd el nekem. – Nagyszerű barát vagy, Dick. Valószínűleg megmented a karrieremet. – Amely megmentésre méltó – mondta Armstrong. – Sose feledd: ha kellek, itt vagyok. – Azzal letette a kagylót. Pamela bedugta a fejét. – Amíg beszélt, Stephen is hívta. Visszahívjam? – Igen. Utána pedig van valami, amire meg akarom kérni. – Pamela bólintott, és eltűnt a saját irodájában. Pár pillanat múlva csengett a telefon az asztalon. Armstrong fölvette. – Mi a baj, Stephen? – Nincs baj. Hosszasan tárgyaltam Sharon Levitt ügyvédjével, és lefektettünk bizonyos irányelveket a megállapodással kapcsolatban – feltéve, persze, ha mindkét fél belemegy. – Mik ezek? – kérdezte Armstrong. – Úgy látszik, Sharonnak van valami barátja Olaszországban, és… – Armstrong figyelmesen hallgatott, míg Stephen előadta a feltételeket. Még be se fejezte az ügyvéd, már mosolygott. – Nagyon megfelelőnek látszik – mondta. – Igen. És hogy ment az államtitkárral? – Jól. Nagyjából ugyanolyan gondokkal küzd, mint én, de az a baja, hogy nincs olyan munkatársa, mint te, aki kihúzza a csávából. – Ezt nekem értenem kellene? – Nem – felelte Armstrong. Amint letette a telefont, hívta a titkárnőt. – Pamela, ha legépelte az ebéd alatt fölvett beszélgetést, tegyen belőle egy példányt ebbe a dossziéba is – mondta, és a papírhalomra mutatott, amit Don Sharpe hagyott az asztalán. – És aztán mit csináljak vele? – Dugja a legnagyobb széfbe. Majd szólok, ha kell. Amikor a London Evening Post főszerkesztője magánbeszélgetést kért Keith Townsendtól, azonnal kapott időpontot. Brit sajtóberkekben köztudomású volt, hogy Armstrong stábjának állandó meghívása volt Townsendhoz, amennyiben érdekes értesülésekkel szolgáltak a főnökről. Nem sokan éltek a lehetőséggel, mert valamennyien tudták, hogy ha rajtakapják, még aznap szedhetik a sátorfájukat, és soha nem kapnak állást Armstrong lapjainál. Jó ideje Don Sharpe volt az első magas beosztású, aki közvetlenül kapcsolatba lépett Townsenddal. A sajtómágnás sejtette, hogy Mr. Sharpe megtudta, meg vannak számlálva a napjai, és úgy kalkulál, hogy semmi veszítenivalója. De mint oly sok más kollégája előtte, Sharpe is ragaszkodott hozzá, hogy semleges terepen találkozzanak. Ilyen alkalmakra Townsend a Howard Hotelban szokott kibérelni egy lakosztályt. Egy ugrásra volt a Fleet Streettől, de nem árasztották el kíváncsiskodó újságírók. Csak egy telefon Heathertől, s a főportás minden szükséges előkészületet megtett a legnagyobb diszkréció mellett. Sharpe részletesen beszámolt Townsendnak arról a beszélgetésről, melyet Ray Atkins ebédmeghívása után folytatott a főnökével előző nap, és várta, mit szól hozzá. – Ray Atkins – mondta Townsend. – Igen, az ipari államtitkár. – Övé a döntés, hogy ki kapja a Citizent. – Pontosan. De beletelik pár nap, mire mindenből másodpéldányt szerzek. Ha lehozza a sztorit a Globe címoldalán, bizonyosra veszem, hogy a körülményeket figyelembe véve a Monopólium- és Fúzióbizottság elutasítaná Armstrong ajánlatát. – Meglehet – mondta Townsend. – Ha összeáll a dokumentáció, egyenesen nekem küldje el. A csomag bal alsó sarkában tüntesse föl a nevem kezdőbetűit, K. R. T.-t, akkor nem bontja ki más. Sharpe bólintott.

– Kell egy hét, maximum kettő. – És ha én lennék majd a Citizen tulajdonosa – mondta Townsend –, akkor ott lesz magának helye, ha akarja. Sharpe már épp meg akarta kérdezni, hogy milyen helyre gondolt, amikor Townsend hozzátette: – Várjon még tíz percet, mielőtt elmegy. – Kilépett az utcára; a főportás a sapkájához érintette a kezét. Townsend visszament a Fleet Streetre, s biztosra vette, hogy a Citizen most már az ölébe hull. Egy fiatalabb portás, aki látta, hogy a két férfi külön-külön érkezik és távozik, megvárta, amíg a főnöke teaszünetet tart, és telefonálgatni kezdett. Tíz nappal később két boríték érkezett Townsend irodájába. A bal alsó sarkokban nagy betűkkel ez állt: „K. R. T.” Heather a főnöke asztalára tette őket érintetlenül. Az első a New York Times egyik volt munkatársától érkezett; azoknak a könyvesboltoknak a jegyzéke volt benne, amelyek jelentése alapján készül a bestsellerlista. Jó befektetés kétezer dollárért, gondolta Townsend. Félrerakta a listát, és kibontotta a másik csomagot. Sok-sok oldalnyi anyagot talált benne az ipari államtitkár hivatalon kívüli tevékenységeiről, Don Sharpe kutatásai alapján. Egy órával később Townsend megnyugodott: visszaszerzi a második millióját, Armstrong pedig egy életre megbánja, hogy falazni akart az államtitkárnak. Szólt Heathernek, hogy expresszcsomagot akar küldeni New Yorkba. Amikor a titkárnő elvitte az egyik csomagot, Townsend fölvette a telefont, és magához kérette a Globe főszerkesztőjét. – Ha átnézed ezt – mondta, s odatolta neki a másik borítékot –, akkor tudod, mi a holnapi címlapsztori. – Van már egy óriási sztorink holnapra – mondta a főszerkesztő. – Bizonyítékok birtokába jutottunk, hogy Marilyn Monroe életben van. – Akkor várhat még egy napot – mondta Townsend. – A holnapi vezető hír az ipari államtitkárról szól, hogyan akarta eltussolni a törvénytelen gyermekéről szóló tudósítást. Legyen rá gondod, hogy a címlapterv ötre az asztalomra kerüljön. Pár perccel később Armstrong telefont kapott Ray Atkinstől. – Miben segíthetek, Ray? – kérdezte, s megnyomott egy gombot a telefon oldalán. – Most rajtam a sor, Dick, hogy segítsek neked – mondta Atkins. – Az imént kaptam meg a Monopólium- és Fúzióbizottság jelentését, melyben javaslatot tesznek a Citizen tulajdonlására. Most Armstrongon volt a sor, hogy megizzadjon a keze. – Azt tanácsolják, hogy melletted döntsek. Csak azért hívlak, hogy tudassam veled: szándékomban áll megfogadni a tanácsukat. – Ez nagyszerű hír – mondta Armstrong, s fölállt. – Köszönöm. – Örülök, hogy tőlem tudod meg – mondta Atkins. – Amennyiben megvan a csekked 78 millió fontra, tiéd a Citizen. Armstrong fölnevetett. – Mikor lesz hivatalos? – A bizottság javaslata ma reggel 11-kor kerül a kabinet elé, és nem hiszem, hogy akadna egyetlen kormánytag is, aki ellenezné – mondta az államtitkár. – Ma délután 3.30-kor kell beszámolnom az alsóházban, úgyhogy leköteleznél, ha addig senkinek se említenéd. Végül is ne adjunk okot a bizottságnak, hogy megváltoztassák a döntést. – Egy szót sem, Ray, ígérem. – Kis szünetet tartott. – És szeretném, ha tudnád: ha a jövőben bármiben segíteni tudok, csak kérned kell. Townsend mosolygott, s másodszor is ellenőrizte a címet:

AZ ÁLLAMTITKÁR ÉS A MUZULMÁN TÖRVÉNYTELEN FIÚ REJTÉLYE Aztán elolvasta a javasolt első bekezdést, s apró változtatásokat hajtott végre benne. Tegnap este az ipari államtitkár, Ray Atkins nem volt hajlandó nyilatkozni, vajon ő-e az apja a hétéves Vengi Patelnak (jobbra), aki egy nyomorúságos egyszobás lakásban él édesanyjával az államtitkár választókerületében. Vengi anyja, Miss Rahila Patel harminchárom éves… – Tessék, Heather – mondta a titkárnőre pillantva, aki a szobába lépett. – A belpolitikai szerkesztő van a vonalban, az alsóház sajtógalériájáról. A Citizenről folyik a vita. – Hát nem azt mondták, hogy még egy hónapig nem várható döntés? – mondta Townsend, és fölkapta a kagylót. Arca egyre jobban elsötétült, amikor meghallotta Ray Atkins bejelentésének részleteit. – Hát a címlapsztori okafogyott lett – mondta a szerkesztő. – Egyelőre még maradjon – mondta Townsend. – Este megint megnézem. – Komoran bámult ki az ablakon. Atkins döntése azt jelenti, hogy Armstrong kezében lesz az egyetlen olyan napilap Nagy-Britanniában, melynek példányszáma fölülmúlja a Globe-ét Attól a pillanattól fogva Armstrong meg ő egyfolytában háborúzni fognak ugyanazokért az olvasókért, s Townsendnak az volt az érzése, hogy valamelyikük elvérzik. Alig telt el egy óra az államtitkár alsóházi bejelentése után, Armstrong fölhívta Alistair McAlvoyt, a Citizen főszerkesztőjét, s megkérte, jöjjön át hozzá az Armstrong-házba. Estére pedig vacsorára hívta Sir Paul Maitlandet, a Citizen igazgatótanácsának elnökét. Alistair McAlvoy jó egy évtizede állt már a lap élén. Amikor meghallotta az államtitkár döntését, figyelmeztette kollégáit, senki se veheti biztosra, még ő sem, hogy a másnapi számhoz köze lesz. De ahogy Armstrong akkor délután másodszor is átkarolta a vállát, és a brit sajtó legnagyobb szerkesztőjének nevezte, kezdte elhinni, talán mégiscsak biztos a széke. Ahogy a hangulat oldódott, Armstrong elmesélte, hogy óriási harc várható a Globe-bal, s érzése szerint már másnap reggel megindul. – Tudom – mondta McAlvoy –, úgyhogy jobb is, ha visszamegyek a helyemre. Amint megtudom, mi lesz a Globe-nál a címlapsztori, fölhívom, s meglátjuk, hogyan tudjuk kivédeni. Azzal McAlvoy elment, Pamela pedig belépett egy üveg pezsgővel. – Ez kitől származik? – Ray Atkinstől – mondta Pamela. – Nyissa ki – mondta Armstrong. Alighogy ez megtörtént, megszólalt a telefon. Pamela fölvette, s hallgatta. – A Howard Hotel segédportása; azt mondja nem tud várni sokáig, mert észreveszik. – Lefogta a kagylót. – Tíz napja is már beszélni akart magával, de nem kapcsoltam be. Azt mondja, Keith Townsendról van szó. Armstrong elkapta a kagylót. Amikor meghallotta a portástól, kivel találkozott Townsend a szálloda egyik lakosztályában, azonnal tudta, mi lesz a Globe másnapi számának címlapján. A fiú mindössze 50 fontot kért az exkluzív értesülésért. Armstrong letette a kagylót, és eldörgött egy sor parancsot, mielőtt Pamela meg tudta volna tölteni a poharát pezsgővel. – És ha Sharpe elment, akkor hívja föl nekem McAlvoyt. Amikor Don Sharpe belépett az épületbe, szóltak neki, hogy a tulajdonos beszélni akar vele. Egyenest Armstrong irodájába ment, ott pedig mindössze három szót hallott: „Ki vagy rúgva.” Megfordult, s szembe találta magát két biztonsági őrrel, akik az ajtó mellett várták, hogy kikísérjék az épületből. – Hívja McAlvoyt!

Amikor bekapcsolták, Armstrong csak ennyit mondott a Citizen főszerkesztőjének: – Alistair, tudom, mi lesz a holnapi Globe címoldalán, és én vagyok az egyetlen, aki überelni tudom. Amint letette a kagylót, szólt Pamelának, hogy szedje elő Atkins dossziéját a széfből. Belekóstolt a pezsgőbe. Nem volt igazán jó márka. Másnap reggel a Globe címlapján ez állt: „Az államtitkár titka – muzulmán zabigyerek – exkluzív”. Ezt követte háromoldalnyi képanyag, illusztrálandó a Miss Patel fivérével készült interjút, aláírás: „Don Sharpe, vezető oknyomozó riporter”. Townsend el volt ragadtatva, de csak míg rá nem esett tekintete a Citizen főcímére: TÖRVÉNYTELEN FIÚ ÁLLAMTITKÁR PAPÁJA MINDENT FELTÁR A CITIZENNEK A cím után fotókkal bőven illusztrált öt oldalon közöltek részleteket egy magnóra rögzített interjúból, melyet a lap egy meg nem nevezett különtudósítója készített. Az esti újság, a London Evening Post címlaphíre pedig az volt, hogy a Downing Street 10.ben a miniszterelnök bejelentette: sajnálkozva bár, de elfogadta Mr. Ray Atkins képviselő lemondását.

THE CITIZEN 1978. augusztus 21. 29 Kihalófélben az új Globe A vámvizsgálat végeztével Townsend kilépett a hallba. Az épület előtt már várta Sam, és bevitte Sydneybe. A huszonöt perces úton Sam fölvilágosította főnökét a legfrissebb ausztráliai történésekről. Nem hagyott kétséget afelől, mit gondol a miniszterelnökről – a pasasnak fogalma sincs, hol él és hogyan gondolkoznak az emberek –, meg a sydneyi operaházról – micsoda pénzkidobás, s máris elavult. Mondott viszont egy hírt, ami még friss és ropogós volt. – Ezt honnét szedte, Sam? – Az elnök sofőrjétől. – És mit mondott neki cserébe? – Csak azt, hogy a főnök villámlátogatásra hazaérkezik Londonból – felelte Sam, amikor megálltak a Global Corporation székháza előtt a Pitt Streeten. Sok fej megfordult utána, mikor Townsend előbukkant a forgóajtóból, s a hallon át a várakozó lifthez ment, ami egyenesen a legfelső emeletre röpítette. Mielőtt Heather lélegzetet vehetett volna az üdvözlésére, Townsend a főszerkesztőt kérette. Míg várakozott, föl-alá járkált az irodában, s néha megállt megcsodálni az operaházat – persze a Continent kivételével minden lapja egyvégtében ócsárolta, akárcsak Sam. Alig félmérföldnyire tőle ívelt a híd, mely nem is olyan rég még a város védjegye volt. A kikötőben tarkabarka vitorlások libegtek, árbocaik csillogtak a napsütésben. Bár a lakosok száma megkétszereződött, Sydney elképesztően picinek tűnt föl neki ahhoz képest, amikor átvette a Chronicle tulajdonjogát. Úgy érezte, mintha egy legóvárost látna. – Jó, hogy megint itt vagy, Keith – szólalt meg Bruce Kelly, aki besétált a nyitott ajtón. Townsend megfordult, s üdvözölte azt az embert, akit életében először nevezett ki főszerkesztőnek. – Jó hazajönni, Bruce. Régen jártam errefele – mondta, és kezet fogott Kellyvel. Arra gondolt, vajon ő is annyira megöregedett-e, mint ez a kopaszodó, elhízott férfi, aki ott áll előtte. – Hogy van Kate? – Utálja Londont, és többnyire New Yorkban van, de remélem, a jövő héten ő is idejön. Mi újság idehaza? – Hát, a heti jelentésekből nyilván tudod, hogy az eladott példányok száma valamivel nőtt a tavalyihoz képest, több a hirdetés is, a nyereség pedig rekordot dönt. Szóval itt az ideje, hogy nyugdíjba vonuljak. – Pontosan azért jöttem, hogy erről beszéljek veled. Bruce arcából kiszaladt a vér. – Komolyan gondolod, főnök? – Még annál is komolyabban – mondta Townsend, és szembefordult barátjával. – Londonban van szükségem rád. – De minek? – kérdezte Bruce. – A Globe nem az a lap, aminek a szerkesztésére én ki vagyok képezve. Nagyon hagyományos és nagyon angol. – Épp emiatt csökken a példányszáma hétről hétre. Először is az olvasótábora annyira elöregedett, hogy szó szerint kihalófélben van. Ha szemtől szembe meg akarok vívni Armstronggal, szükségem van rád a lapnál. Át kell formálni, mindenestül. Bulvárlapot kell csinálni belőle. Bruce hitetlenkedve nézett a főnökére.

– A szakszervezetek soha nem fognak belemenni. – Megvan a tervem, hogyan bánok el velük – mondta Townsend. „A LEGKEDVELTEBB BRIT NAPILAP” – Armstrong büszke volt a Citizen címfeje alatt húzódó szalagcímre. De kezdte azt hinni, hogy Alistair McAlvoy, a Fleet Street legrégebben hivatalban levő főszerkesztője talán nem a legalkalmasabb személy az ő hosszú távú stratégiájának megvalósítására, még ha a példányszám stabil marad is. Armstrong értetlenül állt előtte, miért utazik Townsend Sydneybe. Nem tudta elhinni, hogy harc nélkül belenyugszik, hogy a Globe példányszáma apad. De amíg a Citizenből kétszer annyi fogy, mint a Globe-ból, Armstrong nem habozott közölni olvasóival minden áldott reggel, hogy ő Nagy-Britannia legkedveltebb napilapjának tulajdonosa. Az Armstrong Communications 17 millió font nyereséget szerzett az előző évben, s mindenki tudta, hogy a laptulajdonos az óceánon túlra kacsingat, ott akar nagy fogást csinálni. Már vagy ezerszer hallotta különféle emberektől, akik igen jól értesültnek hitték magukat, hogy Townsend fölvásárolja a New York Star részvényeit. Azt viszont nem tudták, hogy Armstrong maga is ezt teszi. New York-i ügyvédje, Russell Critchley figyelmeztette, hogy ha öt százaléknál több részvényt vásárol, az értékpapír-felügyelet rendelkezései értelmében nyilvánosságra kell hoznia, és nyilatkoznia kell, hogy teljes átvételre törekszik-e. Jelenleg a Star részvényeinek négy és fél százalékát tartotta a kezében, s úgy sejtette, nagyjából ennyi lehet Townsendnak is. E pillanatban mindketten elégedetten ültek a hátsó felükön; várták, hogy a másik tegye meg az első lépést. Armstrong tudta, Townsendnak több helyi és állami napilapja van Amerikában, mint neki, annak ellenére, hogy nemrég megszerezte a tizenegy sajtóorgánumot tömörítő Milwaukee-lapcsoportot. Mindketten tudták, a New York Times nem kerül piacra, tehát a legnagyobb fogás a metropolisz bulvárlap-piacán keresendő. Miközben Townsend Sydneyben csiszolgatta terveit, hogyan zúdítsa a gyanútlan brit publikumra a plasztikai műtétre ítélt Globe-ot, Armstrong Manhattanbe repült, hogy előkészítse a New York Star elleni rohamot. – De Bruce Kellynek fogalma sincs róla – mondta Townsend, amikor Sam bevitte Melbourne-be a reptérről. – Nem lep meg – mondta Sam. – Még sose beszélgetett az elnök sofőrjével. – Azt akarja mondani, hogy a sofőr tud valamit, amit sajtóberkekben még csak nem is sejtenek? – Nem. Tudja az elnökhelyettes is, mert a kocsiban tárgyalt róla az elnökkel. – És a sofőr elmondta magának, hogy az igazgatótanács ma délelőtt tízkor összeül? – Így igaz, főnök. Körülbelül most viszi az elnököt az ülésre. – És hogy 12 dolláros árfolyamban egyeztek meg? – Legalábbis a kocsiban az elnök meg az elnökhelyettes ebben maradt – mondta Sam, s közben beértek a belvárosba. Townsend már nem tudott több kérdést kitalálni, ha nem akart hülyét csinálni magából Sam előtt. – No és hajlandó fogadni rá? – kérdezte, amikor a kocsi befordult a Flinders Streetre. Sam meghányta-vetette a javaslatot, aztán így szólt: – Felőlem mehet, főnök. – Kis szünet után hozzátette: – Van rá száz dollárom, hogy nekem lesz igazam. – Olyan nincs – mondta Townsend. – Vagy fölteszi egyhavi fizetését, vagy visszafordulunk a reptérre. Sam átment egy piros lámpán, és alig tudta elkerülni a közelebbi ismeretséget egy villamossal. Végül így szólt:

– Egye fene. De csak akkor, ha Arthur is ugyanezeket a föltételeket kapja. – Ki a csuda az az Arthur? – Az elnök sofőrje. – Áll a fogadás, magával is meg Arthurral is – mondta Townsend. A kocsi megállt a Courier székháza előtt. – Mit akar, főnök, meddig várjak? – kérdezte Sam. – Addig, míg elveszíti egyhavi fizetését – mondta Townsend, s bevágta maga mögött a kocsi ajtaját. Fölnézett az épületre. Itt kezdett el apja riportereskedni a húszas években, itt kapta meg ő maga is az első megbízatásokat újságíró-gyakornokként, még diákévei alatt. Ezt adta el anyja a vetélytársnak úgy, hogy neki még csak nem is szólt. A bejárathoz vezető útról megismerte apja valahai szobájának ablakait. Lehet, hogy a Courier valóban eladó, s az ő profi tanácsadói nem is sejtik? Mielőtt fölszállt a Sydneyből induló első járatra, megnézte a részvények árfolyamát: 8,40 dollár. Vajon merjen-e mindent kockára tenni a sofőrje egy szavára? Jó lenne, ha itt lenne Kate, gondolta, akkor meg tudná beszélni vele. Hála feleségének, A szenátor szeretője, Margaret Sherwood tollából, két hétig szerepelt a New York Times bestsellerlistájának legalján, és visszakapták a második milliót is. Mindkettejük megrökönyödésére a könyv még a Townsend-birodalmon kívüli sajtóban is kapott néhány elismerő kritikát. Keith jót mulatott, amikor levelet kapott Mrs. Sherwoodtól: az újdonsült bestsellerszerző három kötetre szóló szerződést ajánlott neki. Townsend belépett az épületbe, s végigment a hallhoz vezető folyosón. Egy pillanatra megállt apja bronz mellszobra előtt. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában nyújtózkodnia kellett, ha meg akarta simogatni a haját. Ettől még idegesebb lett. Megfordult, átvágott az előcsarnokon, s odalépett a liftnél várakozókhoz. Amikor fölismerték, elhallgattak. Townsend megnyomta a gombot, s a liftajtó becsukódott. Harminc éve nem járt az épületben, de még emlékezett, hol a tanácsterem – néhány méterre apja irodájától. Az ajtó kinyílt a terjesztési osztály emeletén, a hirdetési osztálynál, aztán a szerkesztőségi szinten; végül Townsend magára maradt a liftben. A vezetőség emeletén óvatosan kilépett a folyosóra, s mindkét irányba vetett egy pillantást. Senkit se látott. Elindult jobbra, a tanácsterembe, s amikor apja régi irodája elé ért, kicsit lelassított. Aztán még jobban, és még jobban – s megérkezett a tanácsterem elé. Már majdnem visszafordult, hogy megy és jól megmondja a magáét Samnek meg Arthur nevű barátjának is, de akkor eszébe jutott a fogadás. Nem szeretett veszíteni, így aztán kopogott, s válaszra se várva bevonult. Tizenhat fej fordult feléje, s tizenhat szempár szegeződött rá. Várt, hátha az elnök megkérdi, hogy az ördögbe kerül oda, de senki se szólalt meg. Úgy tűnt föl neki, mintha érezték volna, hogy föl fog bukkanni. – Elnök úr – kezdte Townsend. – Hajlandó vagyok 12 dollárt megadni a Courier részvényeiért. Mivel ma este visszautazom Londonba, vagy most megkötjük az üzletet, vagy nincs üzlet. Sam ült a kocsiban, várta a gazdáját. Amikor már eltelt a harmadik óra is, fölhívta Arthurt, és szólt neki, hogy a következő havi fizetését fektesse a Melbourne Courier részvényeibe, mielőtt még az igazgatótanács hivatalos közleménye megjelenik. Amikor másnap reggel Townsend visszarepült Londonba, sajtóközleményt adott ki, miszerint Bruce Kelly átveszi a Globe főszerkesztői posztját, s előkészíti az újság formátumváltását. A kinevezés jelentőségét csak maroknyi bennfentes ismerte föl. A következő néhány napban Bruce-ról számos portré jelent meg az országos lapokban. Valamennyi kitért rá, hogy huszonöt évig volt a Sydney Chronicle főszerkesztője, hogy elvált,

két felnőtt gyereke van, s bár Keith Townsendnak nincs sok közeli barátja, ő áll hozzá a legközelebb. A Citizen kárörvendezett, amikor Bruce nem kapott munkavállalási engedélyt, s közölte, hogy a Globe szerkesztését nem is lehet munkának tekinteni. Ezenkívül nem sokat lehetett megtudni a legfrissebb ausztráliai bevándorlóról. A Citizen „Nyugodjék békében” főcímmel értesítette továbbá az olvasókat, hogy Kelly csak egy temetési vállalkozó, aki azért jön, hogy eltemessen valamit, amiről már mindenki tudja évek óta, hogy eltávozott az élők sorából. Meg azt is közölte, hogy minden egyes Globe-példányra három eladott Citizenpéldány esik. A valódi szám 2,3 volt, de amikor statisztikára került sor, Armstrong nem bírt magával, s már Townsend is hozzászokott a nagyotmondásaihoz. Bekereteztette a vezércikket, s kiakasztatta Bruce új irodájának falára. Amint Bruce Londonba ért, még lakást se keresett magának, belefogott, hogy újságírókat toborozzon a bulvárlapoktól. A legtöbbjük nem törődött a Citizen károgásával, nem hitte el, hogy a Globe lefelé csúszik a lejtőn, s talán fönn se marad, ha Townsend nem tud megegyezni a szakszervezetekkel. Bruce első szerzeménye Kevin Rushcliffe volt, aki a People főszerkesztő-helyetteseként tett szert ismertségre. Amikor Bruce első alkalommal kivett egy napot, és Kevin-re hagyta a lap szerkesztését, másnap följelentette őket Mick Jagger ügyvédje. Rushcliffe csak vállat vont, és ezt mondta: – Olyan jó sztori volt, kár lett volna ellenőrizni. – Miután nagy mennyiségű kártérítést fizettek, s nyilvánosan bocsánatot kellett kérniük a lapban, az ügyvédek utasítást kaptak, hogy Mr. Rushcliffe anyagait sokkal alaposabban ellenőrizzék. A szerkesztőségbe belépett jó néhány, minden hájjal megkent újságíró. Amikor megkérdezték tőlük, miért hagyták ott biztos állásukat a Globe miatt, azt felelték, hogy hároméves szerződést kaptak, a többi meg nem érdekli őket. Kelly irányítása alatt a példányszámok csökkenése nem állt meg az első néhány hétben. A főszerkesztő szerette volna megbeszélni a problémákat Townsenddal, de a főnök folyamatos tárgyalásokba bonyolódott a nyomdászszakszervezetekkel. Azon a napon, amikor a Globe első ízben jelent meg a bulvárlapok formátumában, Bruce kisebbfajta ünnepséget tartott a házban, s nézték a nyomdaüzemben, hogyan gördülnek le a gépekről az első számok. Csalódást okozott neki, hogy sok politikus és híres ember nem fogadta el a meghívást. Később megtudta, azért nem, mert Armstrong partijára voltak hivatalosak, melyen a Citizen alapításának 75. évfordulóját ünnepelték. A Citizen egyik volt alkalmazottja, aki most a Globe-nál dolgozott, elmesélte, hogy voltaképpen csak a hetvenharmadik évben tartanak. – No, akkor három év múlva fölfrissítjük Mr. Armstrong emlékezetét – mondta Townsend. Éjfél után, amikor a parti véget ért, egy küldönc besétált a főszerkesztő irodájába, és közölte, hogy leálltak a nyomdagépek. Townsend és Bruce lerohant a nyomdaüzembe, s azt látták, hogy a munkások letették a szerszámokat, s már haza is mentek. A két férfi föltűrte az ingujját, nekigyürkőzött a reménytelen feladatnak, hogy a gépeket elindítsa, de hamarosan fölfedezték, hogy gyakorlatilag szabotázsakció történt. Másnapra csak 131 ezer példány készült el, s Birminghamen túl senkinek se tudtak kézbesíteni, mivel a mozdonyvezetők szolidaritásukról biztosították nyomdász testvéreiket. Másnap a Citizen a következő szalagcímmel jelent meg: „KIHALÓFÉLBEN AZ ÚJ GLOBE”. A lap teljes ötödik oldalát annak a javaslatnak szentelték, hogy eljött az idő, hogy visszatérjen a régi Globe. Végül is az „illegális bevándorló” – Bruce-t csak így emlegették – rekordpéldányszámot ígért, s lám, el is érte: a Citizen és a Globe eladott példányszámainak aránya harminc az egyhez. Igen, harminc az egyhez! Az utca túloldalán a Citizen száz az egyhez arányú fogadást ajánlott az olvasóinak, hogy a Globe fél évnél tovább nem húzza. Townsend azonnal megírt egy ezerfontos csekket, és kézbesítővel átküldte Armstrong irodájába, de semmi visszajelzést nem kapott. Bruce viszont

fölhívta a brit belföldi sajtóirodát, a Press Associationt, aminek következtében a sztori minden második újságban megjelent. Másnap reggel a Citizen címlapján Armstrong bejelentette, hogy beváltotta Townsend ezerfontos csekkjét, s mivel a Globe-nak esélye sincs a fönnmaradásra további fél évig, 50 ezer fontot adományoz jótékonysági célokra a sajtóalapba, további ötvenezret pedig annak a jótékonysági szervezetnek, melyet Mr. Townsend kiválaszt. Townsend napokon belül több mint száz levelet kapott a legismertebb jótékonysági szervezetektől, melyekben előadták érveiket, miért őket válassza. A következő hetekben a Globe példányszáma nemigen emelkedett 300 ezer fölé, s erről Armstrong nem győzte tájékoztatni olvasóit. Ahogy teltek-múltak a hónapok, Townsend belátta, előbb-utóbb szembe kell néznie a szakszervezetek ügyével. Azt viszont tudta, hogy míg a Munkáspárt van hatalmon, addig nem számíthat sikerre.

THE GLOBE 1979. május 4. 30 Maggie nyert! Townsend egész éjjel bekapcsolva hagyta a televíziót, kíváncsi volt az ország minden részéből befutó választási eredményekre. Amikor biztossá vált, hogy Margaret Thatcher költözik a Downing Street 10.-be, azonnal nekiállt egy vezércikknek, melyben azzal biztatta az olvasókat, hogy Nagy-Britannia izgalmas, új kornak néz elébe. Utolsó mondata így hangzott: „Szíveskedjenek bekapcsolni a biztonsági öveiket.” Amikor hajnali négykor kitámolyogtak Bruce-szal az épületből, Townsend ezekkel a szavakkal búcsúzott el barátjától: – Ugye, tudod, mit jelent ez? Másnap délután Townsend titkos megbeszélésre hívta meg Eric Harrisont, a szakadár nyomdászszakszervezet főtitkárát a Howard Hotelba. Amikor a találkozó véget ért, a főportás bekopogott, s kérte, hadd beszéljenek négyszemközt. Elmondta Townsendnak, hogy az uzsonnaszünetről visszaérve mit hallott a telefonáló segédportás szájából. Townsendnak nem volt szüksége segítségre, hogy kitalálja, ki volt a vonal túlsó végén. – Azonnal eltávolítom – mondta a főportás. – Biztosíthatom, hogy többé nem fordul elő. – Ne, ne – mondta Townsend. – Hagyja csak ott, ahol van. Lehet, hogy itt többé nem tudok összejönni olyanokkal, akikről nem akarom, hogy Armstrong tudomást szerezzen, ez viszont nem gátol meg abban, hogy olyanokat hívjak ide, akikről azt akarom, hogy megtudja. Az Armstrong Communications havi elnökségi ülésén a gazdasági igazgató bejelentette: számításai szerint a Globe még mindig körülbelül heti százezer fontot veszít. S akármilyen vastag is Townsend tárcája, a negatív pénzforgalom hamarosan leapasztja. Armstrong mosolygott, de egy szót sem szólt, míg Sir Paul Maitland át nem tért a második napirendi pontra. Fölkérte Armstrongot, hogy számoljon be legutolsó amerikai útjáról az igazgatótanácsnak. Armstrong elmondta, mit végzett New Yorkban, s bejelentette, hogy a közeljövőben ismét átrándul az óceán túlsó partjára. Úgy gondolja ugyanis, hogy a cég nemsokára abban a helyzetben lesz, hogy nyilvánosságra hozhatja: szándékában áll megvásárolni a New York Start Sir Paul elmondta, őt egy ilyen beszerzésnek a puszta mérete is aggasztja, s arra kérte Armstrongot, hogy az igazgatótanács jóváhagyása nélkül ne vállaljon semmiféle kötelezettséget. Armstrong megnyugtatta, hogy sosem állt szándékában mást cselekedni. Az „Egyéb” napirendi pontnál Peter Wakeham felhívta az igazgatótanács figyelmét a Financial Times egyik cikkére. Arról írnak, hogy Keith Townsend nemrégiben megvásárolt egy sor raktárépületet a Citytől keletre, a Kutya-szigeten, és éjszakánként felirat nélküli teherautók hosszú sora szállít oda mindenfélét. – Van valakinek elképzelése, hogy ez mit jelent? – kérdezte Sir Paul, és körbejártatta a tekintetét. – Tudjuk, hogy amikor Townsend átvette a Globe-ot, nyakába sóztak egy szállítási céget is. Mivel a lapjai igen rosszul mennek, talán úgy gondolja, hogy több lábon kell állnia. Az igazgatótanács egyik-másik tagja nevetett; Sir Paul nem volt közöttük. – Akkor már értem, miért vezettek be olyan szigorú biztonsági intézkedéseket a terepen – mondta. – Őrök, kutyák, áram alá helyezett ajtók, szögesdrót a falak tetején: ez az ember forral valamit. Armstrong vállat vont, unottnak látszott, így aztán Sir Paul nem szívesen, de bezárta az ülést.

Három nappal később Armstrong telefont kapott a Howard Hotelból. A segédportás elmondta neki, hogy Townsend egy estébe nyúló délutánt töltött a Fitzalan-lakosztályban a legnagyobb nyomdászszakszervezet három tisztségviselőjével – az ő tagjaik tagadták meg a túlórázást. Nyilván fizetésemelésről meg a munkakörülmények javításáról tárgyalnak, annak fejében, hogy az emberek visszaálljanak a munkába, gondolta Armstrong. A következő hétfőn elutazott Amerikába. Arra számított, hogy Townsendot lekötik a londoni bajok, s itt a legjobb alkalom a New York Star megszerzésére. Townsend gyűlésre hívta össze a Globe valamennyi munkatársát. A többség azt hitte, hogy a tulajdonos végül megállapodásra jutott a szakszervezetekkel, s az összejövetel valamiféle PR-bemutató lesz, azt bizonyítandó, hogyan járt túl az eszükön. Délután négykor több mint hétszáz újságíró zsúfolódott össze a szerkesztőség emeletén. Amikor Townsend és Bruce Kelly megjelent, elcsöndesedtek, félreálltak, s a terem közepére engedték őket, ők pedig fölmásztak egy asztalra. Townsend lenézett a csapatra, akiktől sorsa függött. – Az elmúlt hónapokban Bruce Kellyvel együtt olyan elképzeléseket indítottunk el a megvalósítás felé – kezdte Townsend –, melyek hitünk szerint nemcsak valamennyiünk életét változtatják meg, hanem a brit újságírás egészét is. Ha az újság-csinálás változatlan marad, s követi az elmúlt száz év gyakorlatát, akkor semmi reményünk, hogy fönnmaradjunk. Valakinek a sarkára kell állnia, s az én leszek. Ennek elérkezett az ideje. Úgy határoztam, hogy vasárnap éjféltől kezdve a nyomdaüzemet is, meg a szerkesztőséget is a Kutya-szigetre telepítem át. Halk moraj futott végig a teremben. – Egyezségre jutottam Eric Harrisonnal – folytatta Townsend –, az Egyesült Nyomdai Dolgozók főtitkárával. Ezzel megnyílt a lehetőség, hogy egyszer s mindenkorra kiszabaduljunk a kötelező és megszabott szakszervezeti tagság fojtogató szorításából. – Egyesek tapsolni kezdtek, mások bizonytalanul tekingettek körbe, s volt, aki felháborodott. A tulajdonos a továbbiakban elmagyarázta az újságíróknak a hatalmas művelet logisztikai lebonyolítását. – A terjesztés gondját saját teherautóparkunkkal oldjuk meg, így a jövőben nem leszünk kiszolgáltatva a vasúti szakszervezeteknek, akik várhatóan támogatni fogják nyomdász elvtársaikat, s sztrájkba lépnek. Csak remélhetem, hogy önök itt valamennyien támogatnak bennünket ebben a vállalkozásban. Vannak kérdések? – Szerte a teremben több kéz emelkedett a magasba. Townsend rámutatott egy közvetlenül előtte álló férfira. – Számít-e rá, hogy a szakszervezetek sztrájkőrséget állítanak majd az új épület elé, és ha igen, milyen szükségintézkedéseket tervez? – A kérdés első részére a válaszom: igen – felelte Townsend. – Ami a második részét illeti, a rendőrség azt tanácsolta, hogy ne fedjem föl, mire készülnek. De biztosíthatok mindenkit, hogy az egész művelet élvezi a miniszterelnök és a kabinet támogatását. A teremben többen fölhorkantak. Townsend egy másik magasba emelt kézre bökött. – Kapnak-e kártérítést azok, akik nem hajlandók belemenni ebbe az őrült elképzelésbe? Townsend remélte, akad valaki, aki fölteszi a kérdést. – Azt javaslom, újra olvassák el alaposan a szerződésüket – mondta. – Meg fogják találni benne, pontosan mennyi kártérítésre számíthatnak, ha kénytelen leszek megszüntetni a lapot. A morgás fölerősödött körülötte. – Fenyegetőzni akar? – kérdezte ugyanaz az újságíró. Townsend hirtelen visszafordult feléje, és hevesen így szólt: – Nem, nem ez a célom. De ha önök nem támogatnak engem ebben a tervben, akkor önök azok, akik fenyegetőznek: veszélyeztetik a Globe összes alkalmazottjának a megélhetését. Tengernyi kéz emelkedett a magasba. Townsend egy hátul álló nőre mutatott.

– Hány más szakszervezet döntött úgy, hogy támogatja a tervet? – Egy sem – felelte Townsend. – Sőt arra számítok, hogy a többi szakszervezet is sztrájkba kezd rögtön a gyűlés után. – Rámutatott a következő kérdezőre, és még több mint egy óra hosszat válaszolt az újságírók kérdéseire. Amikor végül lelépett az asztalról, egyértelmű volt, hogy az újságírókat megosztotta az ügy: egyesek támogatták, mások pedig a többi nyomdászszakszervezettel együtt a teljes sztrájkolás lehetőségén gondolkodtak. Később Bruce elmondta, hogy az Újságírók Országos Szövetsége sajtóközleményben jelentette be, hogy másnap délelőtt tíz órára gyűlést hív össze Townsend alkalmazottai számára, s ott döntik el, hogyan reagálnak a laptulajdonos követeléseire. Egy órával később Townsend is kiadott egy sajtóközleményt. Álmatlanul töltötte az éjszakát. Nem tudta, vajon a hazardírozás nem roggyantja-e meg egész birodalmát. Az elmúlt hónapban csak egyetlen jó hírt kapott: legkisebbik fia, Graham, aki New Yorkban él az anyjával, beszélni kezdett, s első szava ez volt: „lap”. Townsend jelen volt a gyerek születésénél, de három órával később már repülőgépre ült a Kennedy-reptéren. Néha arra gondolt: kár volt, nem érte meg. Másnap reggel bement az irodába, s ott ült magában, várta az újságírók gyűlésének kimenetelét. Tudta: ha sztrájk mellett döntenek, akkor ő elbukik. Az elképzeléseit körvonalazó sajtóközlemény megjelenése óta a Global Corporation részvényárfolyama egyik napról a másikra négy pennyt esett, Armstrongé pedig kettővel emelkedett, így egyértelműen Armstrong jár jól, ha ő kiesik a versenyből. Valamivel egy óra után Bruce kopogás nélkül berontott az irodába. – Téged támogatnak – mondta. Townsend fölnézett, s arcára visszatért a szín. – De hihetetlenül szoros meccs volt, 343:301 arányban szavaztak a költözés mellett. Azt hiszem, az billentette a javadra a mérleget, hogy a lap megszüntetésével fenyegetted őket, ha nem támogatnak. Townsend pár perc múlva fölhívta a Downing Streetet. Figyelmeztetni akarta a miniszterelnököt: véres összeütközések várhatók, melyek hetekig eltarthatnak. Mrs. Thatcher a teljes támogatásáról biztosította Townsendot. Ahogy teltek a napok, gyorsan kiderült, Townsend nem túlzott: az új telephelyen fegyveres rendőrökkel kellett ki-be kísértetni az újságírókat meg a nyomdászokat, Townsendot és Bruce Kellyt pedig húszonnégy órás rendőri védelem alá helyezték, mivel egy sor névtelen halálos fenyegetést kaptak. De mint kiderült, nem csak ez az egyetlen gond adódott. Bár a kutya-szigeti telephely kétségkívül a világ legmodernebb lapkiadó üzeme volt, az újságírók egy része panaszkodott, mi mindent el kell viselniük, s rámutattak, hogy a szerződésekben semmi nem írja elő, hogy valahányszor reggel belépnek a Townsend-erődbe, s este kilépnek, szidalomáradattal, sőt nemegyszer kőzáporral fogadja őket a sok száz tüntető szakszervezetis. S ez még mind nem elég: ha már nagy nehezen bejutottak a telephelyre – folytatódtak az újságírók sirámai –, ott se igen tudnak lelkesedni az új légkörtől, s idegenkednek a modern felszerelésektől, a komputerektől, melyek fölváltották régi megszokott írógépeiket. De leginkább a szesztilalmat vették zokon. Mindent könnyebben elviselnének, ha nem hiányoznának ennyire a megszokott, Fleet Street-i kiskocsmák, a kvaterkázások. A Kutya-szigetre való költözés utáni első hónapban hatvanhárom újságíró mondott le, s a Globe példányszámcsökkenése folytatódott. A szakszervezeti sztrájkőrség egyre agresszívabban viselkedett, s a gazdasági igazgató figyelmeztette Townsendot, ha sokáig így megy, még a Global Corporation tartalékai is kimerülnek. Majd megkérdezte: – Érdemes tönkremenni, csak hogy bebizonyítsuk, nekünk van igazunk? Armstrong elégedetten szemlélte a dolgokat az óceán túlsó partjáról. A Citizennek egyre jobban ment, az Armstrong-birodalom részvényárfolyama emelkedett. Azzal viszont tisztában volt, hogy ha Townsend meg tudja fordítani az árt, akkor azonnal vissza kell térnie Londonba, és sürgősen hasonló műveleteket kell beindítania. Azt azonban, ami hamarosan bekövetkezett, senki se látta előre.

THE SUN 1982. május 4. 31 Most megkaptátok! 1982 áprilisában, egy pénteki nap éjszakáján, míg a britek éjszakai nyugodalmukat töltötték, argentin csapatok szállták meg a Falkland-szigeteket. Mrs. Thatcher összehívta a parlamentet – negyven év óta első ízben ült össze a ház szombati napon, s megszavazta, hogy haladéktalanul csapatokat indítanak a szigetek visszaszerzése érdekében. Alistair McAlvoy fölhívta Armstrongot New Yorkban, s rábeszélte, hogy a Citizen a munkáspárti vonalat kövesse – azaz: a nacionalista válasz nem megoldás, a probléma megoldását az ENSZ-re kell bízni. Armstrong nem volt teljesen meggyőződve ennek helyességéről, csak akkor törődött bele, amikor McAlvoy hozzátette: – Ez egy felelőtlen kaland, Thatcher bele fog bukni. Hidd el, a Munkáspárt heteken belül újból kormányra kerül. Townsend viszont egy pillanatig sem kételkedett, hogy Mrs. Thatchert kell támogatnia, s nemzeti színekbe öltöztette a Globe-ot A hétfői szám címlapján gyilkos karikatúra szerepelt Galtieri tábornokról mint kalózról. Amikor a fegyveres különítmény hajói kifutottak Portsmouthból, s az Atlanti-óceán déli felének vették útjukat, a Globe eladott példányainak száma hónapok óta első ízben megint 300 ezer fölé kúszott. Az összecsapások első néhány napján még András herceg is dicséretet kapott, aki helikopterpilótaként „bátran és hősiesen szolgált”. Amikor a brit tengeralattjáró, a HMS Conqueror május 2-án elsüllyesztette az argentinok hajóját, a General Belgranót, a Globe közölte a világgal: „TELITALÁLAT!” Vitték is, mint a cukrot. Mire a brit csapatok visszafoglalták Port Stanleyt, a Globe naponta 500 ezer példányban fogyott el, a Citizen példányszáma pedig először csökkent, mióta Armstrong átvette. Peter Wakeham fölhívta főnökét New Yorkban, s tájékoztatta a legújabb adatokról, mire ő felült az első londoni járatra, s visszajött. Mire a győztes brit csapatok hazafelé indultak, a Globe naponta több mint egymillió példányban kelt el, a Citizen pedig huszonöt év óta először csúszott négymillió alá. Amikor a flotta kikötött Portsmouthban, a Globe gyűjtőakciót indított az életüket a hazáért áldozó bátor férfiak özvegyei javára. Bruce Kelly minden napra talált hősi és lelkesítő történeteket özvegyekről és gyermekeikről – s mindről kiderült, hogy a Globe olvasói. A Szent Pál-székesegyházban tartott gyászistentisztelet utáni napon Armstrong összehívta a haditanácsot az Armstrong-ház kilencedik emeletén. A terjesztési igazgató elmondta, amit úgyis tudtak: a Globe a Citizen kárára növelte példányszámát. Alistair McAlvoy azonban óva intett a pániktól. A Globe végül is csak egy szennylap, a Citizen pedig megmaradt komoly, radikális lapnak, melynek nagy az ázsiója. – Ostobaság lenne engedni a színvonalból, ne menjünk bele ennek a fölkapaszkodott majomnak az utcájába, akinek a lapja még arra se méltó, hogy sült halat csomagoljanak bele – mondta. – El tudják egyáltalán képzelni, hogy a Citizen bingó-versenyt hirdet? Ez is jellemző Kevin Rushcliffe közönséges gondolkodására. Armstrong megjegyezte magának a nevet. A bingójáték újabb százezerrel növelte a Globe értékesítési adatait, s nem látta okát, hogy a Citizen ugyanígy ne tegyen. De azt is tudta, hogy McAlvoy olyan csapatot épített ki az elmúlt tíz év során, mely egyöntetűen kiáll a főszerkesztője mellett. – Nézzék meg a mai Globe címlapsztoriját – mondta Armstrong, s utolsó kétségbeesett kísérletet tett, hogy meggyőzze őket. – Mi miért nem tudunk ilyen sztorikat szerezni?

– Mert a Citizenben. Freddie Starr még a tizenegyedik oldalra se kerülne be – mondta McAlvoy. – Különben is ki a fene törődik egy ötödrangú ripacs étkezési szokásaival? Naponta hoznak ilyen sztorikat, de nincs szükségünk a rakás perre, amit a nyakunkba akasztanának miattuk. – McAlvoy és a stábja abban a hitben távozott, hogy sikerült meggyőzniük a főnököt, ne induljanak el azon az úton, amelyen a Globe jár. Önbizalmuk csak addig tartott, amíg a következő negyedévi értékesítési adatok Armstrong asztalára nem kerültek. Akkor a tulajdonos nem szólt senkinek, fölvette a telefont, és megbeszélt egy találkozót Kevin Rushcliffe-fal, a Globe főszerkesztő-helyettesével. Rushcliffe késő délután érkezett meg az Armstrong-házba. Jobban el se üthetett volna Alistair McAlvoytól: már első találkozásukkor úgy beszélt Dickkel, mintha puszipajtások lennének, és olyan szaporán szórta a gégéket, mint a géppuskaropogás – Armstrong föl se tudta fogni a felét. Rushcliffe nem hagyott kétséget afelől, milyen változtatásokat vezetne be, ha abba a helyzetbe kerülne, hogy ő szerkeszti a Citizent. – A vezércikkeitek mint a tapló – mondta. – Se íze, se bűze. Hadd tudja meg az olvasó már két mondatból is, hogy mit gondoltok, hogyan gondoljátok. Három szótagúnál hosszabb szavak használata tilos, tíz szónál hosszabb mondatok dettó. Ne akarjátok meggyőzni az olvasót. Azt követeljétek, amit már úgyis akarnak. – Armstrong szokatlanul megjuhászodva magyarázgatta a fiatalembernek, hogy egyelőre főszerkesztő-helyettesként kell beállnia, mert McAlvoy szerződése még hét hónapig érvényes. Armstrong majdnem visszatáncolt, amikor Rushcliffe előadta feltételeinek csomagtervét. Ha tudta volna, milyen a szerződése a Globe-bal, vagy hogy Bruce Kellynek év végén úgysem áll szándékában azt megújítani, akkor nem megy bele ilyen könnyen. Három nap múlva följegyzésben értesítette McAlvoyt, hogy Kevin Rushcliffe-et kinevezte a helyettesévé. McAlvoy először arra gondolt, hogy tiltakozik, ne varrják a nyakába a Globe volt főszerkesztő-helyettesét. Aztán a felesége megmagyarázta neki, hogy hét hónap múlva, teljes nyugdíjjogosultság birtokában visszavonulhat, s nem ez a legjobb pillanat, hogy állását föláldozza az elvek oltárán. Másnap reggel a szerkesztőségben egyszerűen nem vett tudomást a helyetteséről és percenként kipattanó agyszüleményeiről. A Globe akkor kúszott első ízben kétmillió fölé, amikor aktfotót hozott a harmadik oldalon. McAlvoy a lapindító értekezleten kijelentette: – Csak a holttestemen keresztül. – Senkinek sem akarózott rámutatni, hogy az utóbbi időben a legjobb riporterek otthagyták a Citizent s átigazoltak a Globe-hoz, az ellenkező irányban viszont Rushcliffe-en kívül semmi mozgás. Armstrong továbbra is sok időt töltött a New York-i lapvásárlási csata előkészítésével, s vonakodva bár, de elfogadta McAlvoy érvelését – nem utolsósorban azért, mert hetekkel a választások előtt nem akarta kirúgni legtapasztaltabb főszerkesztőjét. Amikor Margaret Thatcher és a konzervatívok 144 fős többséget szereztek az alsóházban, a Globe sajátjának könyvelte el a győzelmet, s kijelentette, hogy a Citizen bukása elkerülhetetlen. Armstrong a következő héten visszautazott Londonba a havi igazgatótanácsi ülésre. Sir Paul fölvetette a példányszámcsökkenés kérdését. – A Globe viszont hónapról hónapra tovább kapaszkodik – vetette közbe Peter Wakeham. – Tehát, mi a megoldás? – kérdezte az elnök, s szembefordult a tulajdonossal. – Már beindítottam néhány elképzelést – mondta Armstrong. – Szabad nekünk is megismerkednünk ezekkel a tervekkel? – kérdezte Sir Paul. – A következő ülésünk alkalmával teljes tájékoztatást fogok adni az igazgatótanácsnak – mondta Armstrong. Sir Pault láthatólag nem nyugtatta meg a válasz, de nem szólt többet.

Másnap Armstrong úgy döntött, nem vacakol az igazgatótanáccsal, s hívatta McAlvoyt. Amikor a Citizen főszerkesztője a laptulajdonos irodájába lépett, Armstrong föl sem állt üdvözlésére, és nem kínálta hellyel. – Gondolom, tudod, miért hívattalak – mondta. – Nem, Dick, fogalmam sincs – felelte McAlvoy ártatlanul. – Nos, most néztem meg az elmúlt havi adatokat. Ha így folytatjuk, év végére a Globe utolér és le is hagy bennünket. – De te még akkor is egy nagy országos napilap tulajdonosa leszel, Townsend meg egy szennylapé. – Lehet. Csakhogy olyasmi is létezik, mint igazgatótanács meg részvényesek, s az ő érdekeiket is figyelembe kell vennünk. McAlvoy életében nem hallotta Armstrongot az igazgatótanács vagy a részvényesek érdekeit emlegetni. Már majdnem rávágta, hogy ez szokott lenni a tulajdonosok utolsó kifogása. Aztán eszébe jutott ügyvédje figyelmeztetése, hogy még öt hónapja hátravan a szerződésből. Nem lenne bölcs dolog provokálni Armstrongot. – Gondolom, láttad a mai Globe címlapját – mondta Armstrong, s a magasba emelte vetélytársa lapját. – Hát persze hogy láttam – mondta McAlvoy a kövér nagybetűkre pillantva: „Vezető popénekes kábítószerbotránya”. – A mi címlapsztorink meg a kórházi nővérek juttatásairól szól. – Az olvasóink imádják a nővéreket. – Lehet, hogy az olvasóink imádják őket – mondta Armstrong végigpergetve a lapot –, de amennyiben nem vetted volna észre, a Globe is hozza ugyanazt, csak a hetedik oldalon. Ha te nem is, én elég világosan azt látom, hogy az olvasók többségét jobban érdeklik a popsztárok meg a kábítószerbotrányok. – A szóban forgó popsztárnak egyébként soha egyetlen száma nem került be az első száz közé, s a füvet a lakása magányában szívta el. Ha bárki is hallott volna róla, akkor a Globe biztosan beleteszi a nevét a címbe. Az íróasztalom tele van ilyen szeméttel, de nem sértem meg vele az olvasóinkat. – Hát akkor eljött az ideje, hogy megtedd – mondta Armstrong, s egyre jobban fölemelte a hangját. – Most akkor a változatosság kedvéért mérkőzzünk meg a Globe-bal a saját pályáján. Talán ha előbb kezdjük, akkor most nem kellene új főszerkesztő után keresgélnem. McAlvoynak torkán akadt a szó. – Úgy értsem ebből a kitörésből, hogy ki vagyok rúgva? – kérdezte aztán nagy nehezen. – Végre fölfogtad – mondta Armstrong. – Igen, ki vagy rúgva. Hétfőn közzétesszük az új főszerkesztő nevét. Estére ürítsd ki az asztalodat. – Föltételezhetem, hogy miután tíz évig voltam ennek a lapnak a főszerkesztője, teljes nyugdíjat kapok? – Annyit kapsz, amennyi jár, sem többet, sem kevesebbet – kiabált Armstrong. – Most pedig tűnj el az irodámból. – Farkasszemet nézett McAlvoyjal, várta, hogy a főszerkesztő kitör, de az csak sarkon fordult, s egyetlen szó nélkül kiment, az ajtót is halkan csukta be maga mögött. Armstrong belépett a belső szobába, megtörölközött, inget váltott. Ugyanolyan színűt vett föl, mint amilyen volt rajta, így nem tűnik föl senkinek. Amikor McAlvoy visszaért a helyére, gyorsan beszámolt legközelebbi kollégáinak, mi történt a főnöknél, és mit szándékozik tenni. Pár perccel később elkezdődött a délutáni értekezlet, melyet utoljára vezetett le. Végignézte a témákat, melyek esélyesek a másnapi címoldalra. – Jelentkezem a holnapi főcímre, Alistair – szólalt meg egy hang. McAlvoy a belpolitikai rovatvezetőre nézett.

– Mid van, Campbell? – kérdezte. – Lambethben éhségsztrájkba kezdett egy munkáspárti önkormányzati képviselő, föl akarja hívni a figyelmet a kormány igazságtalan lakáspolitikájára. Nő, fekete és munkanélküli. – Nem hangzik rosszul – mondta McAlvoy. – Ki licitál még a címlapsztorira? – Lassan körbejártatta a tekintetét, de senki se szólalt meg. Végül ránézett Kevin Rushcliffe-re, akihez álló hónapja egy árva szót se szólt. – Neked nincs valamid, Kevin? A főszerkesztő-helyettes fölnézett, és pislogott, mint aki el se tudja hinni, hogy hozzá beszélnek. – Hát, hetek óta gyűjtöm az anyagot a külügyminiszter magánéletéről, de még nem állt össze. – És mi lenne, ha összehoznál két flekket a témáról? Majd eldöntik az ügyvédek, hogy mehet-e vagy sem. Egypáran, öregebb rókák, izegni-mozogni kezdtek. – És mi lett azzal a témával az építészről? – kérdezte McAlvoy, még mindig a helyetteshez intézve szavait. – De hiszen kiszórtad – mondta Rushcliffe meglepve. – Mert úgy gondoltam, unalmas. Föl tudod dobni egy kicsit? – Ha akarod – mondta Rushcliffe, még jobban meglepődve. McAlvoyról köztudomású volt, hogy amíg a lap első kiadását az első betűtől az utolsóig át nem nézte, egy kortyot sem ivott, úgyhogy egy-két jelenlevő azon kezdett el gondolkodni, vajon nem beteg-e. – Na jó, ezt eldöntöttük. Kevin kapja a címoldalt, Campbell meg a második helyet. – Kis szünetet tartott. – S mivel ma este Pavarottira megyünk a feleségemmel, Kevin gondjaira bízom a lapot. Nem lesz baj? – kérdezte a helyetteséhez fordulva. – Dehogy – mondta Rushcliffe, s elégedetten vette tudomásul, hogy végre egyenrangúként kezelik. – Akkor megállapodtunk – mondta McAlvoy. – Jó, ki-ki a helyére, rendben? – Miközben az újságírók kiszállingóztak a főszerkesztő irodájából, Rushcliffe odament McAlvoyhoz, és megköszönte neki. – Szóra se érdemes – mondta a főszerkesztő. – Tudod, Kevin, lehet, hogy itt a nagy alkalom. Nyilván te is tudod, hogy ma délután jártam a főnöknél, és azt mondta, szeretné, ha a Globe-ot saját terepen győznénk le. Ezek az ő szavai. Tehát tégy róla, hogy ha holnap kezébe veszi a lapot, rajta legyen a kezed nyoma. Én sem fogok örökké ebben a székben ülni, igaz? – Mindent elkövetek – ígérte Rushcliffe, s kifelé indult. Ha még marad egy percet, segíthetett volna összecsomagolni volt főnökének. Valamivel később McAlvoy lassan elindult a kapu felé. Mindenkivel leállt beszélgetni, akivel összefutott, s mindenkinek elmesélte, hogy a feleségével együtt alig várják, hogy hallhassák Pavarottit, és amikor megkérdezték tőle, ki szerkeszti a számot, akkor megmondta, még a portásnak is. Sőt a portással még azt is ellenőriztette, jól jár-e az órája, majd eltűnt a legközelebbi földalatti-megálló felé. Tudta, hogy a vállalati kocsiját már lebilincselték. Kevin Rushcliffe megpróbált koncentrálni a címlapsztorira, de állandóan félbe kellett szakítania a munkát; hosszú sorban jöttek hozzá a kollégák, cikkeket mutatni, tanácsért, miegyébért. Megírt néhány oldalt, de nem maradt ideje alapos ellenőrzésre. Amikor végre leadta, a nyomda már panaszkodott, hogy elkésnek, úgyhogy nagyon megkönnyebbült, amikor az első kiadás pár perccel tizenegy előtt legördült a gépekről. Néhány órával később Armstrongot az ágyból keltette fel Stephen Hallet. Fölolvasta neki a címlapsztorit. – Miért nem állítottad le a nyavalyást? – kérdezte.

– Nem is láttam, csak amikor az első kiadás már az utcára került – felelte Stephen. – A másodikban már más került a címoldalra, egy éhségsztrájkoló lambethi tanácstag, fekete, nő és… – Tojók rá, milyen a bőre színe – ordított Armstrong. – Mit képzel McAlvoy, mit engedhet meg magának? – Tegnap nem McAlvoy szerkesztette a lapot. – Akkor ki az ördög? – Kevin Rushcliffe – válaszolta az ügyvéd. Armstrong már nem tudott újra elaludni. De a brit sajtó nagyobbik fele sem: lázasan nyomoztak a külügyminiszter és/vagy a színésznő/modell után. Mire kijöttek az utolsó kiadások, a legtöbb megállapította: a miniszter és Miss Szódaszifon 1983 életükben nem látták egymást. Az eset akkora port vert föl, hogy nem sokan vették észre a cikkecskét, mely „Habarcsra már nem futotta” címmel húzódott meg a Citizen hetedik oldalán. Az állt benne, hogy az egyik leghíresebb angol építész olyan tanácsi házakat tervez, amelyek összedőlnek. Az érintett személyiségnek hasonlóképp jó nevű ügyvédje már másnap küldött egy levelet, melyben rámutat, hogy Sir Angus még életében nem tervezett tanácsi lakóépületet. Az ügyvéd mellékelte a bocsánatkérés szövegét, melyet a másnapi szám címoldalán óhajt látni, valamint az adomány nagyságát, melyet az építész kedvenc jótékonysági szervezetének kell átutalni. A konyhasarokban egy híres éttermet megvádoltak, hogy naponta egy vendég ételmérgezést kap náluk, a poggyászrovatban pedig megneveztek egy utazási irodát, mely a legtöbb nyaralót hagyta a pácban Spanyolországban, szobafoglalás nélkül. Az utolsó oldalon az angol futballválogatott menedzserének azt adták a szájába, hogy… McAlvoyt sokan keresték a lakásán azon a hajnalon, s ő mindenkinek elmondta, hogy előző délután Armstrong kirúgta, s kötelezte, hogy azonnal ürítse ki a szobáját. 4 óra 19 perckor hagyta el az épületet, miután a főszerkesztő-helyettesre bízta a lapot. – Igen, Rushcliffe, e-vel a végén – tette hozzá előzékenyen. A szerkesztőség minden tagja, akit megkerestek, meg tudta erősíteni a McAlvoy által mondottakat. Stephen Hallet aznap még ötször hívta Armstrongot, valamennyi alkalommal azzal a hírrel, hogy perbe fogták őket. Javasolta, hogy valamennyit intézzék el peren kívül, mégpedig gyorsan. A Globe a második oldalon sajnálattal számolt be Alistair McAlvoy szomorú távozásáról, a Citizen egy évtizednyi odaadó irányítása után. A Fleet Street-i főszerkesztők doyenjének nevezte, aki minden valamirevaló szakmabelinek nagyon fog hiányozni. Amikor a Globe példányszáma első ízben kúszott hárommillió fölé, Townsend nagy ünnepséget rendezett. Ez alkalommal megjelentek a politika és a média nagyjai – pedig Armstrong is akkor tartotta a Citizen nyolcvanadik évfordulóját ünneplő partit. – De legalább most helyes az évszám – mondta Townsend. – Ha már évszámokról esik szó – szólalt meg Bruce –, mikor remélhetem, hogy hazaengedsz Ausztráliába? Gondolom, elkerülte a figyelmedet, hogy öt éve be se tettem a lábam. – Addig nem mehetsz haza, míg a Citizen címfejéből ki nem irtod a „Nagy-Britannia legkedveltebb napilapja” szavakat – felelte Townsend. Bruce Kelly csak tizenöt hónap elteltével tudta megvenni a repülőjegyet haza Sydneybe. Akkor jelentette a számvizsgáló bizottság, hogy a Globe napi értékesítési eredménye az előző hó átlagában 3 612 000 volt, szemben a Citizen 3 610 000-es eredményével. A másnapi Globe szalagcíme ez volt: „VEDD LE!”, alatta pedig a százötven kilós Armstrong volt látható bokszeralsóban. Miután a tódítás változatlanul ott díszelgett a Citizen címfejében, a Globe közölte „a világ legértelmesebb olvasóival”, hogy a Citizen tulajdonosa nem állta szavát, és a mai napig nem

fizette ki az elveszített fogadásból eredő 100 ezer font tartozását: „Nem elég, hogy nem tud méltósággal veszíteni, még csal is.” Armstrong másnap rágalmazási pert indított Townsend ellen. Ezt még a Times is kommentárra érdemesítette, s oda lyukadt ki, hogy „itt csak az ügyvédek járnak jól”. A per másfél év után érkezett el a Legfelsőbb Bírósághoz, és több mint három hétig tartott; az Independent kivételével minden lap címoldalon tálalta. A Globe részéről Mr. Michael Beloff királyi tanácsos azzal érvelt, hogy a hivatalos adatok alátámasztják ügyfele igazát. Mr. Anthony Grabinar királyi tanácsos a Citizen képviseletében rámutatott, hogy a könyvvizsgálati hiteles adatok nem tartalmazzák a Scottish Citizen adatait, pedig a kettő együtt bőven meghaladja a Globe-ét. Az esküdtszék öt órán át tanácskozott, s végül 10:2 arányban Armstrong mellett szavaztak. Amikor a bíró megkérdezte, milyen összegű kártérítést javasolnak, a szóvivő fölállt, és habozás nélkül kijelentette: – Tizenkét pennyt, bíró úr! – Ennyibe kerül egy Citizen. A bíró kifejtette a vezető tanácsosnak, hogy az adott körülmények között azt tartja igazságosnak, ha mindkét fél maga téríti meg a perköltségeket, ami óvatos becslés szerint is egy-egy millió font. A tanácsos egyetértőleg bólintott, s nekiállt összeszedni a papírjait. Másnap a Financial Times hosszú cikket közölt a két sajtócézárról, s azt jósolta, hogy végül valamelyik elő fogja idézni a másik bukását. Igaz viszont, tette hozzá a riporter, hogy a per egyik lap példányszámának sem ártott – a Globe esetében azt jelentette, hogy átlépte a négymilliós határt. Másnap mindkét sajtókonszern részvényárfolyama egy pennyvel emelkedett. Miközben Armstrong megpróbálta átrágni magát a perről szóló, több kilométer hosszú sajtóbeszámolókon, Townsend a New York Times egy cikkére koncentrált, melyet Tom Spencer faxolt át neki. Sose hallotta a Lloyd Summers nevet, sem pedig a galériáét, melynek bérleti ideje lejáróban, de amikor a cikk végére ért, megértette, miért írta rá Tom nagy betűkkel: AZONNALI BETEKINTÉSRE. Még egyszer elolvasta, aztán szólt Heather-nek, hívja föl Tomot, utána pedig azonnal foglaljon neki jegyet az első New York-i járatra. Tom nem lepődött meg, hogy ügyfele percekkel a fax érkezése után visszahívja. Végül is ügyfele több mint egy évtizede keresi az alkalmat, hogy rátehesse a kezét a New York Star részvényeinek jelentős részére. Townsend figyelmesen hallgatta, mit tudott meg Tom Mr. Lloyd Summersről, s hogy miért akar új házba költözni a galéria. Amikor mindent megkérdezett, amit csak tudott, megbízta az ügyvédet, hogy amilyen hamar csak lehet, beszéljen meg egy találkozót Summersszel. – Holnap reggel odarepülök – tette hozzá. – Nem szükséges, hogy idejöjj, Keith. Majd én tárgyalok Summersszel a nevedben. – Nem – mondta Townsend. – A Star az más, az személyes ügy. Én magam akarom intézni. – Ugye tudod, Keith, ha sikerül, akkor föl kell venned az amerikai állampolgárságot? – kérdezte Tom. – Mondtam már, nemegyszer, Tom: soha. Lerakta a telefont, és papírra vetett néhány jegyzetet. Amikor kiszámította, mennyit tud fölajánlani, fölkapta a kagylót, és megkérdezte Heathertől, mikor indul a repülőgép. Ha Armstrong nem ugyanazzal a géppel megy, akkor meg tudja kötni az üzletet Summersszel, mielőtt más is fölfedezi, hogy egy sohói galéria tartós bérlete a kulcsa annak, hogy a New York Star tulajdonosa legyen.

– Fogadok, hogy Townsend fölül az első New York-i járatra – mondta Armstrong, amikor Russell Critchley fölolvasta neki a cikket a telefonban. – Akkor jobb, ha te is ott ülsz azon a gépen – mondta New York-i ügyvédje az ágy végében ücsörögve. – Szó se lehet róla – mondta Armstrong. – Ne kapjon szagot a gazember, hogy mi is tudunk annyit, amennyit ő. Nem, azt hiszem, az a legjobb, ha lépünk, mielőtt földet ér a gépe. Beszélj meg egy időpontot Summersszel a lehető leghamarabb. – Nem hinném, hogy a galéria tíz előtt kinyit. – Akkor várd meg az ajtóban tíz előtt öt perccel. – Meddig mehetek el? – Add meg, amit kér – mondta Armstrong. – Még azt is fölajánlhatod, hogy új galériát veszel neki. Mindent megtehetsz, csak Townsendot ne engedd a közelébe. Ha elnyerjük Summers támogatását, akkor szabad az út a mamájához. – Rendben – mondta Critchley, s közben zoknit húzott. – Jobb, ha indulok. – Csak légy ott a galériánál nyitás előtt – mondta Armstrong. Kis szünetet tartott. – És ha Townsend ügyvédje ér oda előbb, menj rajta keresztül az autóval. Critchley majdnem fölnevetett, de nem tudta biztosan, ügyfele valóban tréfának szánta-e. Tom a vámvizsgálat kijáratánál várta ügyfelét. – Nincsenek jó híreim, Keith – ez volt az első szava, amikor kezet fogtak. – Hogy érted? – kérdezte Townsend, s megindultak a kijárathoz. – Nem érhetett ide Armstrong előttem, mert tudom, hogy amikor a gépem fölszállt, ő még az íróasztalánál ült a Citizennél. – Tőlem ott ülhet még most is – mondta Tom. – De az ügyvédje, Russell Critchley ma reggel már elkapta Summerst. Townsend megállt az út közepén, nem törődött a fékcsikorgással meg a taxik dudakoncertjével. – Papírt aláírtak? – Fogalmam sincs – mondta Tom. – Csak annyit mondhatok, hogy mire beértem az irodába, üzenet várt a rögzítőn Summers titkárnőjétől, lemondta a találkozót. – A mindenségit. Akkor első utunk a galériába vezet – mondta Townsend, s végre föllépett a járdára. – Ennyi idő alatt még nem írhattak alá szerződést. A fene egye meg. Hagynom kellett volna, hogy te beszélj vele. – Megállapodtunk, hogy neked adja el a Star-részvények öt százalékát, ha leteszed a pénzt egy új galériára – mondta Critchley. – S az mibe fog kerülni nekem? – kérdezte Armstrong, s lerakta a villát. – Még nem találta meg az épületet, amit keres, de úgy gondolja, hárommillió körül lesz. – Mennyi? – Persze te lennél a tartós bérlet birtokában… – Hát persze. – …és mivel a galéria nonprofit jótékonysági intézményként van bejegyezve, vannak adókedvezmények is. A vonal másik végén hosszú ideig csend volt, aztán Armstrong megszólalt: – Szóval, miben maradtál vele? – Amikor már harmadszor is említette, hogy a délelőtt folyamán még vár rá egy találkozó Townsenddal, igent mondtam, szerződéskötelezettség mellett. – Aláírtatok bármit is? – Nem. Megmagyaráztam, hogy útban vagy Londonból, s nekem nincs rá felhatalmazásom. – Jó. Akkor még van egy kis időnk, hogy…

– Kétlem – mondta Russell. – Summers tudja, hogy csavargathatja a töködet. – Akkor élvezem legjobban, ha kiszúrok valakivel, amikor azt hiszi, hogy csavargathatja a tökömet – mondta Armstrong.

WALL STREET JOURNAL 1986. szeptember 12. 32 Rekord árfolyamzuhanás a New York-i tőzsdén – Hölgyeim és uraim – kezdte Armstrong. – Azért hívtam össze ezt a sajtókonferenciát, mert be szeretném jelenteni, hogy ma reggel hivatalosan értesítettem az Értékpapír- és Tőzsdebizottságot szándékomról, miszerint felvásárolom a New York Star részvényeinek többségét. Örömmel jelenthetem, hogy a lap egyik nagyrészvényese, Mrs. Nancy Summers eladta a részvényeit az Armstrong Communicationsnek 4,10 dolláros árfolyamon. Egyes újságírók jegyezték Armstrong minden szavát, ám ez a hír már egy hete bejárta az újságokat. A többség igazi hírre várt, s nem mozdult a ceruzájuk. – Különösen nagy büszkeséggel tölt el – folytatta Armstrong –, hogy bejelenthetem: Mrs. Summers fia és a nevét viselő alapítvány igazgatója, Mr. Lloyd Summers szintén mellettünk kötelezte el magát az alapítvány kezelésében levő, ötszázaléknyi részvénycsomaggal. Önöknek nem okoz meglepetést, ha azt mondom, szándékomban áll továbbra is támogatni a Summers Alapítvány kiemelkedő munkáját, olyan fiatal képzőművészek pályakezdésének támogatását, akik nehezen jutnak megfelelő kiállítási lehetőséghez. Maguk jól tudják, hogy életemben milyen nagy szerepet játszik a művészet, s a fiatal művészek sorsát különösen figyelemmel kísérem. – Nem akadt a teremben újságíró, aki említeni tudott volna egyetlen művészeti eseményt, melyen Armstrong egyáltalán részt vett, nemhogy támogatott. A ceruzák még most sem mozdultak. – Mr. Summers támogatásával együtt a Star részvényeinek 19 százaléka van birtokomban, s örömmel várom, hogy a jövő hónapban tartandó éves közgyűlésen mint többségi részvényes átvehessem a lap elnökletét. Armstrong befejezte a Russell Critchley által fogalmazott közlemény felolvasását, fölnézett, s rámosolygott a tengernyi arcra. – Örömmel várom kérdéseiket. Russell megállapította, hogy Dick nagyon jól kezelte az első kérdéseket. Aztán egy riporternőre mutatott, aki a harmadik sorban ült. – Janet Brewer, Washington Post. Armstrong úr, szeretném megkérdezni, mi a véleménye Keith Townsend ma reggeli sajtóközleményéről. – Nem szoktam elolvasni Townsend úr sajtóközleményeit – mondta Armstrong. – Annyi a valóságtartalmuk, mint a lapjainak. – Akkor engedje meg, hogy tájékoztassam – mondta az újságírónő, és a kezében tartott papírlapra pillantott. – A jelek szerint a J. P. Grenville bankház Mr. Townsendot támogatja a Star többségi részvényeinek megszerzésében, s eladják neki a birtokukban levő 11 százaléknyi részvénycsomagot. Armstrong a riporternőre nézett, és így szólt: – A Star elnökeként a jövő havi közgyűlésen örömmel fogom üdvözölni Mr. Townsendot a kisrészvényesek között. Ezúttal minden ceruza megmozdult, Armstrong minden szavát lejegyezték Újonnan vásárolt New York-i lakásában, a Trump Tower 37. emeletén Armstrong elolvasta Townsend sajtóközleményét. Amikor ahhoz a bekezdéshez érkezett, melyben Townsend a Summers Alapítvány munkáját dicséri, fölkuncogott. – Erről lecsúsztál – mondta hangosan. – Az az öt százalék az enyém. Azonnal kiadta az utasítást a brókereinek, hogy vásároljanak föl minden Star-részvényt, bármi áron. Amint kiderült, hogy Townsend is ilyen instrukciókat adott ki, az árfolyam

megugrott. Egyes pénzügyi elemzők megállapították, hogy a „nagyfokú személyi ellentétek” miatt a riválisok jóval értékük fölött vásárolják a papírokat. Az elkövetkező négy hétben Armstrong és Townsend a nap nagy részét repülőn, vonaton vagy kocsiban töltötte nagy csapat ügyvéd és könyvelő társaságában. Ide-oda cikáztak Amerikában, s megpróbáltak rábeszélni mindenkit: bankokat és pénzintézeteket, trösztöket és gazdag özvegyeket, hogy őt támogassák a Star-részvények felvásárlásában. A lap elnöke, Cornelius J. Adams IV bejelentette, hogy a következő közgyűlésen annak adja át a gyeplőt, akié a részvények 51 százaléka. Két héttel a gyűlés előtt a gazdasági szakírók még mindig nem tudták eldönteni, ki lett a vállalat legnagyobb részvényese. Townsend bejelentette, hogy 46 százaléka van, Armstrong pedig azt állította, hogy 41 százalék az övé. Az elemzők oda lyukadtak ki, hogy az kerül ki győztesen, akinek sikerül megszereznie az Applebaum Corporation birtokában levő 10 százaléknyi papírt. Vic Applebaum úgy döntött, tizenöt perces hírnevének minden pillanatát kiélvezi. Mindenkinek elmondta, aki hajlandó volt odafigyelni, hogy mielőtt a végső döntést meghozza, mindkét leendő tulajdonost látni akarja. A találkozókat, melyek eldöntik, ki lesz a kegyelt, a közgyűlést megelőző keddi napra tűzte ki. A vetélytársak ügyvédei semleges terepen találkoztak, s megállapodtak, hogy Armstrong beszél Applebaummal elsőnek. Tom Spencer megnyugtatta ügyfelét, hogy ezzel a másik fél taktikai hibát követ el. Townsend egyetértett – egészen addig, míg Armstrong föl nem bukkant a találkozóról jövet, markában a részvénybizonylatok, amivel tanúsította, hogy megszerezte Applebaum tíz százalékát. – Hogy a csudába csinálta? – kérdezte Townsend hüledezve. Tom csak akkor tudta meg a választ, amikor másnap reggel elolvasta a New York Times első kiadásában közölt cikket. A médiaszakíró a címoldalon közölte az olvasókkal, hogy Mr. Armstrong nem pazarolta az idejét azzal, hogy megmagyarázza Mr. Applebaumnak, mik az elképzelései, ha átveszi a Start. Inkább arra koncentrált, hogy jiddis nyelven ecsetelje neki: egész családja a holokauszt áldozata lett, és soha nem tudta kiheverni a csapást. A találkozó végén azt is fölfedte vendéglátója előtt, hogy akkor volt életében a legbüszkébb, amikor az izraeli miniszterelnök utazó nagykövetté nevezte ki a Szovjetunióba, azzal a megbízatással, hogy segítse az Izraelbe kivándorolni szándékozó orosz zsidókat. A hírek szerint ezen a ponton Applebaum könnyekben tört ki, átadta a részvényeket, s lemondta a találkozót Townsenddal. Armstrong közzétette, hogy most már az övé a cég 51 százaléka, tehát a New York Star új tulajdonosának tekinti magát. A Wall Street Journal egyetértett, s kijelentette, hogy a Star éves közgyűlése nem lesz más, mint beiktatási ceremónia. Egy utóiratban azonban hozzátette, hogy Keith Townsendnak sem kell búslakodnia: veszített ugyan egy nagy vetélytárssal szemben, a részvények árfolyama viszont olyan magasba szökött, hogy 20 millió dollár feletti nyereségre számíthat. A New York Times művészeti rovata fölhívta az olvasók figyelmét, hogy a Summers Alapítványban csütörtök este avantgárd kiállítás nyílik. Miután a sajtócézárok oly határozottan állítják, hogy támogatják Lloyd Summers tevékenységét – írta a lap –, érdekesnek ígérkezik megnézni, egyáltalán elmennek-e. Tom Spencer azt tanácsolta Townsendnak, bölcsen tenné, ha beugrana pár percre, mivel Armstrong bizonyosan ott lesz, s az ember sose tudhatja, mit lehet ilyen alkalmakkor fölszedni. Townsend a belépése utáni pillanatokban már megbánta, hogy elment a kiállításra. Egyszer körbejárt, megtekintette az alapítvány kurátorai által kiválogatott festményeket, s megállapította, hogy az utolsó darabig „hivalkodó szemét” – ahogy Kate szokta mondani. Úgy döntött, távozik, amint csak lehet. Már majdnem az ajtóban volt, mikor Summers megkocogtatta a mikrofont, s „néhány szót” kívánt szólni. Townsend az órájára pillantott.

Amikor fölnézett, meglátta Armstrongot. Ott állt Summers mellett, egy katalógust szorongatott a kezében, s úgy vigyorgott az egybegyűltekre, mint pék kutyája a kiflire. Summers először is elmondta, milyen szomorú, hogy anyját a hosszan tartó betegség meggátolja abban, hogy jelen lehessen, majd hosszan taglalta a művészek erényeit, akiknek munkáit kiválasztotta. Húsz perccel később elragadtatásának adott hangot, hogy a New York Star új elnöke most első ízben megtiszteli „a mi kis soirée-ink egyikét”. Gyér taps hallatszott, amit a kézben tartott borospoharak tompítottak. Armstrong megint vigyorgott egy nagyot. Townsend azt hitte, Summers befejezte a beszédet. Megfordult, hogy kifele indul, de az alapítvány igazgatója folytatta: – Sajnos ez az utolsó kiállításunk ebben az épületben. Mint jól tudják, a tartós bérleti szerződés decemberben lejár. – A teremben sóhajtozás hallatszott, Summers azonban fölemelte a kezét, és ezt mondta: – De ne féljenek, barátaim. Hosszas keresgélés után, azt hiszem, megtaláltam az ideális helyszínt, ahol az alapítvány új otthonra lel. Remélem, új kiállításainkon valamennyiüket már ott üdvözölhetem. – Azt meg csak egy-két ember tudja a teremben, miért épp az az épület lett kiválasztva – mormogta valaki halkan Townsend háta mögött. Hátranézett, s megpillantott egy nőt. A vékony csontú, rövid, barna hajú teremtés harmincvalahány éves lehetett, fehér blúzt és virágmintás szoknyát viselt. A blúzán látható kitűző szerint Ms. Angela Humphriesnak hívják, s ő a galéria igazgatóhelyettese. – Remek rajt lenne – folytatta Summers –, ha az új épületben az első kiállításunkat a Star új elnöke nyitná meg, aki oly nagylelkűen megígérte, hogy továbbra is támogatja az alapítványt. Armstrong képe fölragyogott, s bólintott. – Ha van egy csöpp esze, akkor oda se megy – mondta a nő Townsend háta mögött. A férfi hátralépett, s odaállt Ms. Angela Humphries mellé, aki egy pohár spanyol pezsgőt kortyolgatott. – Köszönöm, drága barátaim – mondta Summers. – Kérem, folytassák a kiállítás megtekintését. – Megint tapsoltak, ezek után Armstrong előrelépett, s megszorongatta az igazgató kezét. Summers körbejárta vele a vendégeket, s bemutatta a fontosabbaknak. Townsend odafordult Angela Humphrieshoz. Annak épp kifogyott az itala, erre Townsend fogott egy üveg spanyol pezsgőt, és teletöltötte a poharát. – Köszönöm – mondta Angela, s most nézett rá először. – Mint látja, Angela Humphries vagyok. Maga kicsoda? – Ó, én nem idevalósi vagyok. – Habozott. – Üzleti ügyben járok New Yorkban. Angela kortyolt a pezsgőből, aztán megkérdezte: – Milyen ügyben? – Szállítmányozással foglalkozom. Főleg légi meg közúti szállítással. Van egy-két szénbányám is. – Oda kéne ezeknek a képeknek nagy részét eldugni – mondta Angela, s szabad kezével körbeintett. – Egyetértek – mondta Townsend. – Akkor mi szél hozta ide? – Egyedül éreztem magam New Yorkban, és olvastam a kiállításról a Tymesban – felelte a férfi. – Kik a kedvenc festői? – kérdezte Angela. Townsend elhallgatta, hogy Boyd, Nolan és Williams – az ő munkáikkal van teliaggatva a háza Darling Pointban. Inkább Bonnard-t, Camoirt és Vuillard-t említette, akiket Kate gyűjtött már jó ideje. – Hát igen, ők még tudtak festeni – mondta Angela. – Ha olyanokat szeret, mint ők, akkor tudok magának mondani jó pár kiállítást, ahol valóban érdemes eltölteni az időt.

– Persze, ha valaki tudja, hol keressen. De amikor az ember nem ismerős itt, és egyedül van… – Maga nős? – kérdezte Angela. – Nem – mondta Townsend, s remélte, hogy a nő elhiszi. – És maga? – Elváltam – mondta Angela. – Olyan embernek voltam a felesége, aki azt hiszi magáról, hogy olyan tehetséges művész, akinél csak Bellini volt nagyobb. – S valójában milyen képességű? – kérdezte Townsend. – Gondolhatja, ha még ebbe a kiállításba se válogatták bele – felelte Angela. Townsend nevetett. Egyre többen sodródtak a kijárat felé, s Armstrong meg Summers csak pár lépésre állt. Amikor Townsend megint töltött Angelának, hirtelen szembe találta magát Armstronggal. A két férfi egy pillanatra egymásra meredt, aztán Armstrong karon fogta Summerst, és gyorsan elvitte a terem közepére. – Észrevette, ugye, hogy az igazgatónak esze ágában sincs bemutatni engem az új elnöknek? – mondta Angela szomorkásan. Townsend nem akarta mondani, hogy szerinte Armstrong őt nem akarta bemutatni Summersnek. – Örülök, hogy találkoztunk, Mr… – Van valami vacsoraprogramja? Angela habozott egy pillanatig. – Nem, nincs semmi különös – mondta. – Csak nagyon korán kell kelnem holnap. – Nekem is – mondta Townsend. – Nincs kedve bekapni valamit valahol? – Nem bánom. Egy perc és jövök, hozom a kabátomat. Angela elindult a ruhatár felé. Townsend körbepillantott. Armstrongot, akitől Summers el nem maradt, körbefogták a rajongók. Angela visszajött egy vastag, hosszú télikabátban. – Hol enne szívesen? – kérdezte tőle Townsend, miközben mentek fölfelé a széles lépcsőn, mely az alagsori galériából az utcaszintre vezetett. – Ilyenkor, csütörtök este már minden rendesebb étterem tele van – mondta Angela. – Hol szállt meg? – A Carlyle-ban. – Ott még sosem ettem. Nem lehet rossz – mondta, miközben Townsend kinyitotta neki a kaput. Az utcára érve megcsapta őket a jeges New York-i szél, Townsendnak jóformán el kellett kapnia Ms. Humphriest, nehogy elessen. Townsend sofőre a várakozó BMW-ből meglepődve nézte, ahogy gazdája leint egy taxit. Még jobban meglepődött, amikor meglátta, kivel van. Nahát, gondolta, nem hittem volna, hogy ez az esete. Indított, lassan követte a taxit a Carlyle-hoz, s nézte, ahogy kiszállnak a Madison Avenue-n, s eltűnnek a hotel forgóajtaja mögött. Townsend egyenest az emeleti étterembe vezette Angelát, s reménykedett, hogy a főpincér nem emlékszik a nevére. – Jó estét, uram – mondta az. – Van foglalásuk? – Nincs – mondta Townsend. – De itt lakom a szállodában. A főpincér a homlokát ráncolta. – Sajnos, uram, legalább harminc percet kell várni asztalra. Természetesen a szobaszerviz a rendelkezésére áll, ha óhajtja. – Nem, addig beülünk a bárba – mondta Townsend. – Holnap tényleg van egy megbeszélésem korán reggel – mondta Angela. – Nem késhetek el. – Keressünk másik éttermet? – Nekem jó, ha a szobában eszünk, csak tizenegykor indulnom kell.

– Nem bánom – mondta Townsend. Visszafordult a főpincérhez. – A szobában vacsorázunk. A főpincér kis meghajlással vette tudomásul. – Azonnal fölküldök valakit, uram. Legyen szíves megmondani a szobaszámot. – 712 – mondta Townsend. Kivezette Angelát az étteremből. A folyosón elmentek egy terem mellett, ahol Bobby Schultz játszott. – Neki aztán van tehetsége – mondta Angela, ahogy a lift felé mentek. Épp csak befértek egy csapat szállodai vendég mellé. Townsend megnyomta a hetes gombot. Amikor kiléptek, Angela idegesen rámosolygott. Townsend legszívesebben megmondta volna neki, hogy nem a teste érdekli. Becsúsztatta a kulcsot a zárba, benyitotta az ajtót, s előreengedte Angelát. Megkönnyebbülve látta, hogy ott van még a szálloda ajándék pezsgője az asztalon. Angela levetette a kabátját, s lerakta a székre, Townsend pedig kibontotta a pezsgőt, és töltött mindkettejüknek. – Ne sokat – mondta Ms. Humphries. – Eleget ittam a galériában. – Townsend fölemelte a poharát. Kopogtattak; megjelent egy pincér étlappal, jegyzettömbbel meg ceruzával. – Én lepényhalat meg egy kis salátát kérek – mondta Angela, s nem is nézett a fölkínált étlapra. – Ugyanazt – mondta Townsend. A borokat hosszasabban böngészte; kedvenc ausztrál chardonnay-ját most hanyagolta, inkább két üveg finom francia bort kért. Leültek, s Angela mesélni kezdte, ki mindenkinek van kiállítása New Yorkban. Olyan lelkesedéssel és tárgyismerettel beszélt, hogy Townsend majdnem elfelejtette, miért is hívta meg. Amíg az ételre vártak, Angela galériabeli munkájára terelte a beszélgetést. – Ez csak egy jól hangzó rang, de nem jár vele befolyás – mondta Angela sóhajtva. Townsend teletöltötte a poharát. – Summers dönt mindenben? – Bizony. Én nem költeném az alapítvány pénzét ilyen álintellektuális szemétre. Annyi valódi tehetség van, nem kellene más, csak venni a fáradságot s megkeresni őket. – A rendezés viszont remek – mondta Townsend, megkísérelve megint a terelgetést. – Rendezés? – mondta Angela, mint aki nem akar hinni a fülének. – Én nem rendezésről beszélek, s ami azt illeti, nem is megvilágításról meg keretezésről, hanem képekről. A galériában egyvalamit kellene csak „rendezni”. Kopogtattak. Townsend fölállt, s beengedte a pincért, aki betolt egy megrakott zsúrasztalt. Fölállított egy kis asztalkát a szoba közepén, megterítette két személyre, s megmagyarázta, hogy a hal alul, az ételmelegítőben van. Townsend aláírta a csekket, és adott neki tíz dollárt. – Visszajöjjek leszedni az asztalt, uram? – kérdezte a pincér udvariasan. Townsend alig észrevehetően, de határozottan nemet intett neki. Amikor leült az asztalhoz, Angela már a salátát csipegette. A férfi kinyitotta a bort, és töltött mindkettejüknek. – Szóval, úgy érzi, hogy Summers indokolatlanul sokat költött a kiállításra? – noszogatta. – Indokolatlanul sokat? – mondta Angela, s megkóstolta a bort. – Minden évben legalább egymilliót szór el az alapítvány pénzéből. Semmit se tudunk fölmutatni belőle, csak néhány partit, aminek egyedüli célja, hogy önmagát adminisztrálja. – De hogyan tudja megtenni évi egymillióval? – kérdezte Townsend, s úgy tett, mintha a salátára koncentrálna. – Hát, vegyük a mai napot. Ez az alapítványnak negyedmilliójába került. Aztán ott van a költségszámlája, annál nagyobb csak a polgármesternek van. – De hogyan teheti meg? – kérdezte Townsend, s megint teletöltötte Ms. Humphries poharát. Remélte, nem veszi észre, hogy ő alig érinti a sajátját.

– Mert nincs, aki ellenőrizze – mondta Angela. – Az alapítványt a mama irányítja, nála van a pénzesládika kulcsa. Legalábbis a közgyűlésig. – Mrs. Summersnél? – noszogatta Townsend. Nem akarta, hogy megszakadjon a társalgás. – A tulajdon becses kezében – mondta Angela. – Akkor miért nem csinál valamit? – Nem tud mit tenni az a szegény asszony, ágyhoz van kötve már második éve, és egyetlen személy látogatja csak, aki nem más, mint a saját édes fiacskája – meg kell hagyni, mindennap. – Van egy olyan érzésem, hogy ez Armstrong belépésével azonnal megváltozik. – Miért mondja ezt? Ismeri? – Nem – mondta Townsend gyorsan, s megpróbálta korrigálni a hibát. – De amit tudok róla, annak alapján úgy gondolom, ki nem állhatja a kullancsokat. – Bárcsak igaz lenne – sóhajtott Angela, s töltött magának. – Akkor alkalmam lenne megmutatni, mit tudnék tenni az alapítvány érdekében. – Lehet, hogy Summers ezért fogta Armstrong kezét egész este? – Nyilván maga is észrevette: nekem még csak be se mutatta – mondta Angela. – Lloyd nem fog egykönnyen lemondani arról, hogy nagy lábon éljen, az biztos. – Ms. Humphries a villájára tűzött egy szelet cukkinit. – És ha sikerül rávennie Armstrongot, hogy még a közgyűlés előtt írja alá az új galéria bérleti szerződését, akkor nem is lesz rászorítva. Remek ez a bor – mondta, s letette az üres poharat. Townsend újratöltötte, és kibontotta a második palackot is. – Le akar itatni? – mondta Angela nevetve. – Ez a gondolat meg sem fordult a fejemben – mondta Townsend. Fölállt, kivette a két tányért az ételmelegítőből, és az asztalra rakta. – Mondja, örül a költözésnek? – Költözésnek? – kérdezte Ms. Humphries, s egy kis sajtmártást rakott a tányérjára. – Az új galériába – mondta Townsend. – Lloyd úgy beszélt, mint aki megtalálta az ideális helyszínt. – Ideális? – ismételte a nő. – Hárommillióért már lehet is. De kinek ideális? – kérdezte, s fölvette a kést meg a villát. – De hát nem azt magyarázta Lloyd, hogy nem lehettek nagyon válogatósak? – Nem, ezt úgy kell érteni, hogy az igazgatótanács nem válogathatott, mert Lloyd azt mondta nekik, hogy nincs más megoldás. – De hát a mostani épületnek lejár a bérlete, nem? – kérdezte Townsend. – Igen ám, de azt már nem mondta el Lloyd, hogy a tulajdonos boldogan megújította volna a bérletet újabb tíz évre, a díjat sem emelte volna – mondta Angela, s most a poharat vette föl. – Igazán nem szabadna innom többet, de az után a lötty után, amit a galériában adtak, ez igazi csemege. – Akkor miért nem újította meg? – Mit? – Lloyd, a bérleti szerződést. – Mert olyan új épületet talált, amelyhez még luxus tetőlakás is tartozik. – Ms. Humphries lerakta a poharat, s ismét a halra koncentrált. – Szíve joga, hogy ott lakjon, ahol a galéria van, nem? – ondta Townsend. – Végül is ő az igazgató. – Igaz, igaz. De ahhoz nincs joga, hogy a lakásra külön tartós bérleti szerződést kössön, aztán ha végre úgy dönt, hogy nyugdíjba megy, hatalmas kártérítés árán lehet csak megszabadulni tőle. Jól kitalálta ő ezt. – Ms. Humphriesnál már kezdtek összemosódni a szavak. – Honnét tudja maga ezeket? – Volt egyszer egy közös szeretőnk – mondta Angela mélabúsan.

Townsend gyorsan újratöltötte a poharát. – És hol van ez az épület? – Miért olyan fontos magának az az új épület? – kérdezte Angela, s első ízben érződött, hogy gyanakszik. – Szeretném meglátogatni magát, ha megint New Yorkba jövök – felelte Townsend szemrebbenés nélkül. Angela lerakta a kést meg a villát, hátratolta a széket, és így szólt: – Nincs egy kis konyakja? Egy korty szíverősítő, mielőtt nekivágok a hóviharnak. – Dehogy nincs – mondta Townsend. Odament a hűtőszekrényhez, elővett négy, különböző márkájú miniüveg konyakot, és összeöntötte egy nagy öblös pohárba. – Nem iszik velem? – kérdezte Ms. Humphries. – Nem, köszönöm, még nem ittam ki a boromat – mondta Townsend, és fölemelte az első kitöltött pohár bort, alig hiányzott belőle. – És nekem nem kell kimennem a hóviharba. Mondja, hogyan lett igazgatóhelyettes? – Úgy, hogy az előző négy év alatt öt másik lemondott. Szerintem én voltam az egyetlen jelentkező. – Meglep, hogy Mr. Summers bajlódik egy helyettessel. – Muszáj neki. – Angela belekortyolt a konyakba. – Előírja a működési szabályzat. – És maga nyilván a lehető legképzettebb személy erre a munkára – mondta Townsend, hirtelen témát változtatva. – Művészettörténetet hallgattam a Yale-en, a velencei Accademián doktoráltam a reneszánszból. – Kicsit lejjebb kell adnia Caravaggio, Luini meg Michelangelo után – mondta Townsend. – Nem bántana annyira, ha igazgatóhelyettes létemre legalább egy kiállítást rendezhettem volna két év alatt. Ha Lloyd hagyná, olyan kiállításokat rendeznék a mostani költségei körülbelül egytizedéből, hogy büszke lenne rá az alapítvány. – Miért nem hagyja őket ott, ha ennyire el van keseredve? – kérdezte Townsend. – Ami késik, nem múlik – mondta Ms. Humphries. – Ha nem tudom meggyőzni Armstrongot, hogy változtasson a galéria kiállításpolitikáján, akkor lemondok. De úgy tűnik, Lloyd az orránál fogva vezeti. Úgyhogy nem hiszem, hogy ott talál a legközelebbi megnyitón. – Elhallgatott, kortyolt egyet. – Ezt még az anyámnak se meséltem el – vallotta be. – De néha idegenekkel sokkal könnyebb beszélgetni. – Újabb korty. – Maga nem a művészvilágban él, ugye? – Nem, én szállítással meg szénbányászattal foglalkozom. – De mit csinál pontosan? Teherautót vezet, vagy ás? – Merev tekintettel bámult Townsendra, kiitta a poharát, aztán megint nekigyürkőzött. – Úgy értem… – Igen? – mondta Townsend. – Először is… mit szállít… hova? – Ms. Humphries fölemelte a poharat, egy pillanatra mozdulatlanul ült, aztán lassan lecsúszott a székről a szőnyegre, közben motyogott valamit a reneszánsz kori Rómában használt szerves fűtőanyagokról. Másodperceken belül összekuporodva aludt a szőnyegen; dorombolt, mint egy jóllakott macska. Townsend óvatosan fölemelte, átvitte a hálószobába, lefektette az ágyra, és betakarta. Csodálta, hogy Ms. Humphries eddig bírta a madárkaalkatával. Visszament a nappaliba, óvatosan becsukta a hálószoba ajtaját, s nekiállt előásni a New York Star működési szabályzatát. A vékonyka kis piros kötetet az aktatáskája alján találta meg. Leült a kanapéra, s lassan olvasni kezdte. A 47. oldalig jutott, akkor elbóbiskolt. Armstrong semmi hihető kifogást nem tudott találni, amikor Summers azt javasolta, hogy vacsorázzanak együtt a megnyitó után. Megkönnyebbülve látta, hogy ügyvédje még nem indult haza.

– Velünk jön maga is, ugye, Russell? – dörgött a jogászra, ami inkább parancsnak hangzott, mint meghívásnak. Armstrong már kifejtette Russellnak a magánvéleményét a kiállításról, amit csak nagy nehezen tudott magába fojtani Summers előtt. Amint meghallotta, hogy Summers megtalálta az ideális helyszínt, kerülni próbálta a megbeszélést, de Russell figyelmeztette, hogy Summers egyre türelmetlenebb, sőt már fenyegetőzik: – Ne feledjék, van alternatíva! Armstrongnak el kellett ismernie: az étterem, melyet Summers kiválasztott, egészen kivételes – de hát az elmúlt hónap folyamán hozzászokott már a galériaigazgató extravagáns ízléséhez. Amint befejezték a főételt, Summers elismételte, milyen fontos, hogy az új épület bérleti szerződését mihamarabb aláírják, különben nem marad tető a fejük fölött. – Világosan megmondtam az első nap, amikor találkoztunk, Dick, hogy az alapítvány részvényeire csak akkor számíthat, ha viszonzásul új galériát vásárol. – Szándékomban is áll – mondta Armstrong határozottan. – De még a közgyűlés előtt. – A két férfi farkasszemet nézett. – Javaslom, azonnal készítsék el a bérleti szerződést, s hétlőre aláírásra kész legyen. – Summers fölemelte a konyakospoharát, és kiitta. – Ugyanis ismerek valakit, aki boldogan aláírja, ha maguk nem akarják. – Nem, nem, haladéktalanul elkészíttetem mondta Armstrong. – Jó. Akkor holnap reggel megmutatom az új székházat. – Holnap reggel? – mondta Armstrong. – Azt hiszem, be tudom iktatni. – Kilenckor megfelel? – kérdezte Summers, amikor elé tették a koffeinmentes kávét. Armstrong egy hörpintésre kiitta a magáét. – Kilenc, rendben – mondta, aztán kérte a számlát. Kifizette Summers újabb extravaganciáját, ledobta a szalvétát, s fölállt. A másik kettő csendben követte a várakozó limuzinhoz: – Akkor viszontlátásra holnap kilenckor mondta Summers, amikor Armstrong bebújt a hátsó ülésre. – Ott leszek – motyogta Armstrong, s vissza se nézett. Útban a Pierre Hotel felé Armstrong közölte Russellal, hogy három kérdésre vár választ tőle. Az ügyvéd elővett egy kis bőrkötéses jegyzetfüzetet a belső zsebéből. – Először is: ki irányítja az alapítványt? Másodszor: menynyit emészt föl évente a Star nyereségéből? Harmadszor pedig: kötelez-e engem jogilag bármi, hogy hárommilliót költsék az új épületre, amiről Summers annyit beszél? – Russell jegyzetelt. – Holnapra meglegyenek a válaszok. A limuzin kitette Armstrongot a szálloda előtt. Odabiccentett Russellnak, aztán körülsétálta a háztömböt. Vett egy New York Start a 61. utca és a Madison Avenue sarkán, és elmosolyodott, amikor meglátta saját fotóját a címlapon, ezzel az aláírással: „Elnök úr”. Nem tetszett neki, hogy Townsend is a címlapra került – még ha lényegesen kisebb méretben is, a hajtás alá. Aláírás: „Húszmilliós nyereség?” Armstrong a hóna alá kapta az újságot. A szállodába érve belépett a várakozó liftbe, és azt mondta a boynak: – Ki törődik húszmillióval, ha a New York Star elnöke lehet? – Parancsol, uram? – nézett rá a liftesfiú értetlenül. – Ha választhatnál, mi kellene inkább – a New York Star, vagy húszmillió dollár? A fiú megint fölnézett az óriástermetű férfira, aki a jelek szerint teljesen magánál volt, és szinte bocsánatkérően így szólt: – A húszmillió, uram.

Townsend másnap reggel elmerevedett nyakkal ébredt. Fölállt, nagyot nyújtózott. Aztán meglátta a földön a New York Star működési szabályzatát, és minden eszébe jutott. Óvatosan benyitott a hálószobába. Angela még mélyen aludt. Townsend halkan becsukta az ajtót; visszament a székébe, s fölhívta a szobapincért. Reggelit rendelt, öt darab újsággal együtt, és kérte, hogy takarítsák el a vacsoraasztalt. Kinyílt a hálószoba ajtaja, s kitipegett Ms. Humphries. Ott találta Townsendet, aki a Wall Street Journalt olvasta, és kávét iszogatott. Ugyanazt kérdezte, mint a galériában: – Maga kicsoda? – Townsend ugyanúgy válaszolt. Angela elmosolyodott. – Rendelhetek magának reggelit? – Nem, köszönöm, de egy nagy adag kávét, azt tölthet. Egy perc, és jövök. – Visszament a hálószobába, s jó húsz perccel később bukkant föl megint. Leült Townsenddal szemközt; idegesnek látszott. Townsend kávét töltött neki. Angela nem beszélt, míg jó nagyokat nem kortyolt. – Elkövettem bármi butaságot az este? – kérdezte végül. – Nem, dehogy – mondta Townsend mosolyogva. – Csak azért, mert… – Ne aggódjon, nincs miért – nyugtatta meg Townsend. – Elaludt, én meg bevittem az ágyra. – Kis szünet után hozzátette: – Ruhástul. – Meg vagyok könnyebbülve. – Angela az órájára nézett. – Atyaisten, ennyi az idő, vagy fordítva tettem föl az órám? – Nyolc óra húsz perc – mondta Townsend. – El kell kapnom egy taxit. Kilenckor bejárásra megyek az új elnökkel, és jó benyomást kell tennem. Ez az utolsó esély, hogy nem veszi meg az új épületet. – Ne vacakoljon taxival – mondta Townsend. – Majd a sofőröm elviszi, ahová akarja. Ott találja a bejárat előtt, egy fehér BMW-ben. – Köszönöm – mondta Angela. – Igazán nagylelkű magától. – Gyorsan fölhajtotta a kávét. – Remek volt a vacsora este, és maga igazán figyelmes – mondta, s fölállt. – De ha Mr. Armstrong előtt akarok odaérkezni, akkor indulnom kell. – Ó, persze. – Townsend fölállt, fölsegítette a kabátját. Az ajtóhoz érve a hölgy megint odafordult hozzá: – Ha este nem követtem el semmi butaságot, akkor nem mondtam-e valamit, amit esetleg megbánok? – Nem, nem hiszem. Az alapítványról meg a munkájáról mesélt – mondta Townsend, s kinyitotta neki az ajtót. – Kedves magától, hogy meghallgatta. Remélem, még találkozunk. – Van egy olyan érzésem, hogy így lesz – mondta Townsend. Angela odahajolt hozzá, és megpuszilta. – Most jut eszembe – mondta a férfinak. – Nem is mondta meg, hogy maga kicsoda. – Keith Townsend. – A francba – mondta Ms. Humphries, miközben becsukódott mögötte az ajtó. Amikor Armstrong reggel megérkezett a Lower Broadway 147. számú épülete elé, ott várta Lloyd Summers meg egy soványka, bölcsészkülsejű nő, aki vagy nagyon fáradt volt, vagy csak unatkozott. A két férfi kezet fogott, aztán Summers bemutatta Angela Humphriest. – A helyettesem – magyarázta. – Tegnap talán már összeismerkedtek. Armstrong emlékezett Angela arcára, de arra nem, hogy találkoztak. Kurtán biccentett. – Angela reneszánszszakértő – mondta Summers. Kinyitotta az ajtót, s előreengedte őket. – Nagyon érdekes – mondta Armstrong, s még csak meg se kísérelt érdeklődő arckifejezést erőltetni magára.

– Azzal kezdeném, hogy körbeviszem az épületben – mondta az igazgató, amikor beléptek egy nagy, üres terembe a földszinten. Armstrong zsebre dugta a kezét, és bekapcsolt valamit. – Mennyi csodálatos hely, ahová képeket lehet akasztani – lelkendezett a direktor. Armstrong megkísérelte eljátszani, hogy le van nyűgözve egy olyan épülettől, melyet esze ágában sincs megvásárolni. De tudta, ezt nem árulhatja el, míg hétfőn meg nem erősítik a Star elnöki tisztségében, az pedig lehetetlen Summers öt százaléka nélkül. Nagy nehezen kipréselt magából egy-egy „fantasztikust”, „nagyszerűt” vagy „ideálist”, ahogy teremről teremre jártak, sőt sikeredett egy „egyetértek” meg „milyen ügyes, hogy rábukkant” is. Amikor Summers karon fogta, és vissza akarta kísérni a földszintre, Armstrong a lépcsőre mutatott, mely újabb szintre vezetett, és gyanakvó hangon megkérdezte: – Az ott mi célt szolgál? – Ó, az csak a padlás – felelte Summers lekicsinylően. – Valószínűleg nagyon hasznos lesz raktározási célból, másra nem nagyon. – Angela nem szólt egy szót sem, de megpróbált viszszaemlékezni, vajon kikotyogta-e Townsendnak, mi célt szolgál a legfelső emelet. Visszaérkeztek a földszintre, s Armstrong alig várta, hogy elszabadulhasson. Kiléptek az utcára, s itt Summers megszólalt: – Akkor hát érti, ugye, elnök úr, miért tartom ideális helyszínnek az alapítvány számára, mely a jövő évszázadban is hallatni szeretné a hangját. – Teljesen egyetértek – mondta Armstrong. – Abszolút ideális. – Mikor meglátta, ki várakozik a limuzin hátsó ülésén, megkönnyebbülten mosolygott. – Amint visszaérek az irodába, elintézem a papírokat. – A galériában leszek egész nap – mondta Summers. – Akkor átküldöm őket aláírásra ma délután. – Bármikor, még ma – mondta Summers, s kezet nyújtott. Armstrong kezet fogott az igazgatóval, Angelától viszont el se búcsúzott, s beült az autóba. Ott találta Russellt, ölében sárga jegyzettömb, kezében toll. – Megvan minden válasz? – kérdezte, mielőtt a sofőr indítani tudott volna. Megfordult, intett Summersnek, a kocsi pedig elhúzott. – Igen, megvan – mondta Russell, s a jegyzeteibe pillantott. – Először is, az alapítvány elnöke jelenleg Mrs. Summers, aki hat évvel ezelőtt nevezte ki a fiát igazgatónak. – Armstrong bólintott. – Másodszor: múlt évben valamivel egymillió fölött költöttek a Star nyereségéből. Armstrong megragadta az ülés karfáját. – Ezt hogy a pokolba csinálták? – Hát, először is Summers évi 150 ezer dollár fizetést kap. De ami érdekesebb – mondta Russell a jegyzeteibe mélyedve –, az elmúlt négy évben valamiképp sikerült neki átlag 240 ezer dollárt elszámoltatnia költségként. Armstrong érezte, hogy gyorsul a pulzusa. – Hogyan tudja elfogadtatni? – kérdezte, miközben elmentek egy fehér BMW mellett. Armstrong esküdni mert volna, hogy látta már valahol. Megfordult, úgy bámulta. – Gondolom, a mama nem szokott sokat kérdezősködni. – Mi? – Gondolom, a mama nem szokott sokat kérdezősködni – ismételte Russell. – És az igazgatótanács? Nem az a dolguk, hogy őrködjenek? A részvényeseket nem is említve. – A múlt évi közgyűlésen valaki fölvetette – mondta Russell a jegyzeteibe pillantva. – De az elnök megnyugtatta őket, hogy, idézem: „A Star olvasói egy emberként helyeslik, hogy a lap törődjék ennek a hatalmas városnak a kultúrájával.” – A mijével? – kérdezte Armstrong. – Kultúrájával – mondta Russell.

– És mi van az épülettel? – kérdezte Armstrong. – A jövendő vezetést semmiféle kötelezettség nem terheli, hogy új épületet vásároljon a régi épület bérleti szerződésének lejártával. Ami decemberben megtörténik. Armstrong aznap reggel másodszor is elmosolyodott. – Viszont figyelmeztetem, hogy szerintem el kell hitetnie Summersszel, hogy megveszi az épületet a közgyűlés előtt – mondta Russell –, különben az alapítvány igazgatójaként még visszatarthatja az öt százalék részvényét. – Akkor küldjön neki két példány szerződést aláírásra. Attól nyugton marad hétfő reggelig. Russell nem tűnt igazán nyugodtnak. Amikor a BMW visszaérkezett a Carlyle-hoz, Townsend már az utcán várta. Beszállt a sofőr mellé, és megkérdezte: – Hol rakta ki a lányt? – A SoHóban, a Lower Broadwayen – felelte a sofőr. – Odamegyünk – mondta Townsend. Útközben a sofőr azon tűnődött, vajon mit eszik a lányon a gazdája. Nyilván van valami olyan oldala, ami őneki nem tűnik föl. Talán gazdag a papa. Amikor a BMW befordult a Lower Broadwayre, Townsend meglátta a hosszú limuzint egy „Eladó” feliratú épület előtt. – Ezen az oldalon parkoljon, körülbelül ötven méterre attól, ahol letette a hölgyet ma reggel – mondta. Amikor a sofőr behúzta a féket, Townsend kilesett hátul, és megkérdezte: – Le tudja olvasni a telefonszámot azon a föliraton? – kérdezte. – Kettő is van, más-más számmal. – Mind a kettő kell – mondta Townsend. A sofőr elolvasta a számokat, Townsend pedig leírta egy ötdollárosnak a hátára. Aztán fölvette az autótelefont, és fölhívta az első számot. A vonal túlsó végén így jelentkeztek be: – Wood, Knight és Levy ingatlaniroda. Jó napot kívánok. Tessék parancsolni. Townsend elmondta, hogy a Lower Broadway 147. számú ingatlanról szeretne felvilágosítást kapni. – Kapcsolom a munkatársat, uram – mondta a központos. Kattanás hallatszott, aztán egy második hang szólalt meg: – Halló, tessék parancsolni. Townsend megismételte a kérést. – A Lower Broadway 147.? Á, igen, hát sajnos, már van rá komoly vevőnk, uram. A szerződésírásnál tartunk, valószínűleg hétfőn meg is történik az aláírás. De tudunk még ajánlani ingatlanokat a környéken. Townsend szó nélkül lenyomta a megszakító billentyűt. Ilyen pocsék modortól csak a New York-iak nem lepődnek meg. Azonnal tárcsázta a másik számot. Amíg a kapcsolásra várt, arra figyelt föl, hogy taxi áll meg az épület előtt. Kiszáll belőle egy magas, elegánsan öltözött, középkorú úr, s a limuzinhoz lép. Beszól a sofőrnek, aztán beül a hátsó ülésre. Ekkor beleszóltak a telefonba. – Gyorsan kell lépnie, ha a 147. épület érdekli – mondta az ügynök. – Tudom, hogy a másik cég már foglalkozik egy érdeklődővel, s közel vannak a szerződéskötéshez, ezt most tényleg nem kamuból mondom. Olyannyira nem, hogy most járják be az épületet, tíz előtt oda se tudnám vinni önt. – Nekem jó a tíz – mondta Townsend. – Viszontlátásra az épület előtt. – S lenyomta a billentyűt. Pár perc elteltével Armstrong, Summers és Angela megjelent a járdán. Rövidesen elköszöntek egymástól, s Armstrong beült a kocsiba. Nem lepődött meg, hogy valaki ott várja. A kocsi elindult, Summers pedig széles mozdulatokkal integetett, amíg az autó el nem

kanyarodott. Angela egy lépéssel mögötte állt unott képpel. Townsend lebukott az ülésre, ahogy a limuzin elhaladt mellettük. Mikor fölnézett, Summers épp leintett egy taxit. Angelával együtt beszálltak, s elhúztak az ellenkező irányban. Townsend kiszállt, átment az úttesten, s megnézte az épületet kívülről. Pár perces nézelődés után kicsit tovább sétált, s néhány házzal arrébb meglátott egy hasonló, eladó épületet. Annak a számát is leírta az ötdolláros hátára. Aztán visszament a kocsihoz. Újabb telefon, s megtudta: a 171. számú ingatlant 2,5 millióért árulják. Tehát Summers nemcsak lakást szerez az ügyleten, hanem csinos kis nyereséget is zsebre vág. A sofőr kopogtatott az üvegablakon, és a 147. számú épületre mutatott. Townsend meglátott egy fiatalembert, aki föllépett a lépcsőre. Lerakta a telefont, s odament hozzá. Megtekintették mind az öt emeletet, s Townsend igazat adott Angelának: hárommillióért óriási vásár, de csak egyetlen személy számára. Amikor kiléptek az utcára, megkérdezte az ügynöktől: – Mennyi a minimum foglaló egy ilyen épületre? – Tíz százalék, vissza nem fizetendő – felelte az. – A szokásos, harmincnapos teljesítési határidővel, gondolom. – Igen, uram – mondta az ügynök. – Jó. Akkor azonnal készítse is elő a szerződést – mondta Townsend, s átadta az ügynöknek a kártyáját. – Küldje el a Carlyle-ba. – Igen, uram – ismételte az ügynök. – ígérem, délutánra ott lesz. Végül Townsend előhúzott egy százdollárost a pénztárcájából, s föltartotta, hogy a fiatalember is láthassa, melyik elnök képe van rajta. – És szeretném, ha a másik ügynökség, amelyik az ingatlannal foglalkozik, megtudná, hogy hétfőn reggel első dolgom lesz letenni a foglalót. A fiatalember zsebre vágta a bankjegyet, és bólintott. Amikor Townsend visszaért a szállodába, azonnal fölhívta Tomot az irodában. – Mit tervezel a hétvégére? – kérdezte az ügyvédjétől. – Egy kis golfozást, egy kis kertészkedést – mondta Tom. – Reméltem azt is, hogy meg tudom nézni a legkisebbik fiam baseballmeccsét, iskolaválogatott lett. De a kérdésföltevésből már érzem, Keith, hogy még a vonatra se fogok fölülni Greenwichbe. – Igazad van, Tom. Sok dolgunk lesz hétfő reggelig, ha én akarok lenni a New York Star következő tulajdonosa. – Hol kezdjük? – Egy tartós házbérleti szerződéssel, amit át kell nézned, mielőtt aláírom. Aztán szeretném, ha megállapodásra jutnál valakivel; ő az, akin az egész áll, vagy bukik. Townsend lerakta a telefont, hátradőlt a székben, s szemét a kis piros köteten jártatta, amit előző este böngészett. Pár pillanat múlva fölvette, s kinyitotta a 47. oldalon. Életében először adott hálát oxfordi neveltetéséért.

NEW YORK TIMES 1986. október 11. 33 Csillagok háborúja Armstrong aláírta a bérleti szerződést, aztán odaadta Russellnak a tollat, aki tanúként szerepelt a dokumentumon. Lloyd Summers ábrázata egyfolytában ragyogott, mióta megérkezett a Trump Towerba, s majdnem kiugrott a székből, mikor Russell kézjegye is odakerült a Lower Broadway 147. bérleti szerződésére. Kezet nyújtott Armstrongnak, és így szólt: – Köszönöm, elnök úr. Csak annyit mondhatok, hogy előre örülök az együttműködésnek. – Én is – mondta Armstrong, s megrázta a kezét. Summers mélyen meghajolt Armstrong felé, aztán kevésbé mélyen Russell felé. Összeszedte a papírokat meg a 300 ezer dolláros letéti nyugtát, s az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett, visszafordult, és így szólt: – Nem fogják megbánni. – Attól tartok, maga fogja megbánni, Dick – szólalt meg Russell, amint becsukódott az ajtó. – Mi vette rá, hogy másképp döntsön? – Nem sok választásom maradt, amikor megtudtam, miben sántikál Townsend. – Tehát kidob hárommilliót az ablakon – mondta az ügyvéd. – Csak háromszázezret – mondta Armstrong. – Nem értem. – A foglalót kifizettem, de azért a nyavalyás épületért eszem ágában sincs kifizetni a teljes árat. – Ha nem teszi meg harminc napon belül, akkor Summers pert indít. – Nem hinném – mondta Armstrong. – Ilyen biztos benne? Mitől? – Mert két hét múlva maga fölhívja az ügyvédjét, s elmondja, mennyire el voltam képedve, mikor fölfedeztem, hogy ügyfele külön bérleti szerződést írt alá a galéria fölötti luxus tetőlakásra, amit nekem padlásként jellemzett. – Nehéz lesz bebizonyítani. Armstrong elővett egy picike kazettát a belső zsebéből, s odaadta Russellnak. – Könnyebb, mint hinné. – Ez nem használható fel bizonyítékként a bíróság előtt – mondta Russell, s elvette a kazettát. – Akkor csak meg kell kérdezni, mi történt volna azzal a 600 ezer dollárral, amit az ügynökség fizetett volna Summers-nak az eredeti ár fölött. – Egyszerűen letagadja, különösen, ha maga nem teljesíti a szerződést. Armstrong egy pillanatig hallgatott. – Mindig van végső menedék. – Kihúzta az egyik fiókot, s elővette a Star címlaptervét. A főcím így hangzott: „Lloyd Summers a bíróság előtt csalásért”. – Újabb pert akaszt a nyakunkba. – Ha elolvassa a cikket a lap belsejében, meggondolja. – De mire kitűzik a tárgyalást, már mindenki elfelejti. – Ameddig én leszek a Star tulajdonosa, addig nem. – Mennyi ideig fog tartani? – kérdezte Townsend. – Körülbelül húsz percig – felelte Tom. – Hány embert fogadtál föl?

– Több mint kétszázat. – Elég lesz? – Remélem. Ilyen kevés idő alatt nem tudtam többet. – Tudják, mi a dolguk? – Persze. Tegnap este jó párszor átvettük. De szeretném, ha te is beszélnél velük a gyűlés előtt. – És a főhősnő? Ő is jár a próbákra? – kérdezte Townsend. – Nem kell – mondta Tom. – Régóta tanulja a szerepet. – Elfogadta a feltételeimet? – Alku nélkül. – S mi van a szerződéssel? Várható valami meglepetés? – Nem, minden úgy volt, ahogy ő mondta. Townsend fölállt, az ablakhoz ment, s kibámult a Central Parkba. – Te fogod előterjeszteni az indítványt? – Nem, Andrew Frasert kértem meg rá. Én veled maradok. – Miért Frasert? – Mert ő az ügyvédi iroda egyik vezetője, s ebből az elnök tudni fogja, hogy nem babra megy a játék. Townsend visszafordult és ránézett. – Akkor mi romolhat el? Amikor ügyvédje társaságában Armstrong kilépett a Keating, Gould & Critchley ügyvédi irodából, szembe találta magát egy csapat operatőrrel, fotóssal meg riporterrel. Valamennyien ugyanarra a kérdésre vártak választ. – Mr. Armstrong, milyen változtatásokat tervez a Star elnökeként? – Minek változtassak egy nagyszerű intézményen? – mondta erre Armstrong. – Különben sem vagyok az a fajta tulajdonos, aki beleszól a napi szerkesztésbe. Kérdezzék meg a főszerkesztőimet. Majd ők megmondják. Egy-két újságíró ezt már megtette, és rohant utána, de Armstrong elérte a limuzin viszonylagos biztonságát, így nem tudták fejére olvasni az ellenvéleményeket. Átkozott szaglászok – mondta, amikor a kocsi elindult a Plaza Hotel felé: itt tartották a Star részvényeseinek éves rendes közgyűlését. – Az ember még a sajátjaitól se maradhat nyugton. Russell hallgatott. Az Ötödik sugárúton jártak, Armstrong pillanatonként leste az óráját. Mintha minden lámpa külön nekik váltana pirosra. Vagy ilyesmit csak akkor vesz észre az ember, ha siet? Armstrong kibámult a nyüzsgő járdára, nézte a bennszülött manhattanieket, akik ide-oda áramlottak olyan tempóban, melyet ő is már természetesnek vett. Ahogy zöldre váltott a lámpa, megtapogatta mellényzsebét – igen, megvan az elnöki beköszöntő. Olvasta valahol, hogy Margaret Thatcher sose hagyja a beszédeit a munkatársainál, mert retteg attól, hogy az emelvényre lép, és kiderül, nincs nála a szöveg. Most először érzett félelmet. Az ideges társalgás az ügyvéddel hol meglódult, hol elakadt. Elmentek a General Motors székháza előtt. Armstrong elővett egy nagy púderdobozt, és bepamacsolta a homlokát. Russell kibámult az ablakon. – Szóval, mi romolhat el? – kérdezte Armstrong tizedjére is. – Semmi – ismételte Russell, s a térdére fektetett bőr aktatáskán dobolt az ujjával. – A részvények és lekötött biztosítékok 51 százalékot tesznek ki, Townsendnak meg csak 46 százaléka van. Engedje el magát. A Plaza lépcsőin még több operatőr, fotós és riporter várta a limuzin érkezését. Russell az ügyfelére nézett, aki állítása ellenére a ráirányuló figyelem minden pillanatát élvezte.

Armstrong kiszállt, a Plaza igazgatója pedig elébe lépett, s államfőnek kijáró tisztelettel üdvözölte. Bekísérte a két férfit, s a hallon keresztül a Lincoln-terembe vezette őket. Armstrong nem vette észre, hogy Keith Townsend épp akkor száll ki a liftből egy másik nagyhírű ügyvédi iroda vezetőjével. Townsend egy órával korábban érkezett a Plazába. Az igazgató nem figyelt föl rá, így benézett a terembe, a gyűlés helyszínére, aztán az elnöki lakosztályba ment. Ott Tom már összehívott egy sor munkanélküli színészt. Elmondta nekik, milyen szerepet kell eljátszaniuk, és miért van szükség annyi átruházási űrlap aláírására. Negyven perccel később visszament a hallba. Townsend és Tom Spencer lassan a Lincoln-terem felé sétált Armstrong nyomában. Akárki a slepp két tagjának nézhette őket. – És ha nem jön el a nő? – kérdezte Townsend. – Akkor egy csomó ember kidobott egy csomó pénzt meg időt az ablakon – mondta Tom, s beléptek a Lincoln-terembe. Townsend meglepődött, mennyire megtelt a terem. Azt hitte, az ötszáz szék, amit előző este kiraktak, sokkal több lesz a kelleténél. Tévedett, hátul már álltak is. A terem egyharmadánál vörös kordon húzódott, azon túl, az első húsz sorba csak részvényeseket engedtek be. A sajtó, a lap munkatársai és a kíváncsiskodók a terem hátuljában zsúfolódtak össze. Townsend és ügyvédje lassan, itt-ott egy-egy vaku villanásától kísérve előrement a széksorok között. A vörös kordonnál igazolniuk kellett, hogy részvényesek. Egy hölgy végigfuttatta az ujját a több száz nevet tartalmazó, hosszú listán. Kipipálta a nevüket, rájuk mosolygott és átengedte őket. Az első, amit Townsend észrevett, hogy mekkora figyelem irányul a sajtó részéről Armstrongra és az első két sort megtöltő kíséretére. Tom vette őket észre elsőnek. – Bal oldal túlsó széle, körülbelül tizedik sor – mondta, és megkönnyebbülten fölsóhajtott, amikor meglátta Lloyd Summerst s mellette a helyettesét. Tom a terem másik felébe irányította Townsendot, s valamivel hátrébb leültek. Townsend idegesen körülnézett. Megint közeledett valaki a széksorok között. Andrew Fraser, Tom irodájának másik vezetője pár széksorral Armstrong mögött lehuppant egy székre. Townsend a színpad felé fordította a figyelmét. Fölismerte a Star igazgatóit, az utolsó hat hétben megismerkedett velük; ott nyüzsögtek a zöld posztós, hosszú asztal körül, melyre nagy betűkkel ki volt írva: New York Star. Armstrong sokuknak megígérte, hogy a helyén megmaradhat, ha ő lesz az elnök. Egy se hitt neki. A falióra szerint öt perc múlva tizenkettő. Townsend hátranézett, s látta, a terem annyira megtelt, hogy lassan nem férnek be többen. Súgott valamit Tomnak; az szintén hátranézett, a homlokát ráncolta, és így szólt: – Ha még akkor is probléma lenne, amikor megjönnek, majd személyesen intézkedem. Townsend visszafordult a színpad felé, és nézte, hogyan foglalnak helyet az igazgatótanács tagjai a hosszú asztalnál. Utoljára Cornelius J. Adams IV, az elnök ült le. Abban a pillanatban a hallgatóság első sorairól a színpadra terelődött a kamerák figyelme. A zsongás lassan elült. Amint az óra elütötte a tizenkettőt, az elnök néhányszor koppantott a kalapáccsal: minden szem rászegeződött. – Jó napot kívánok, hölgyeim és uraim – kezdte. – A nevem Cornelius Adams, a New York Star igazgatótanácsának elnöke vagyok. – Kis szünetet tartott. – Legalábbis még pár percig. – Armstrong felé pillantott. A Townsend megérzése szerint jól begyakorolt mondat itt-ott nevetést váltott ki. – Amerika legjobb napilapjának éves rendes közgyűlését ezennel megnyitom. – A bejelentést a terem első felében ülők lelkesen megtapsolták, a hátsó sorokban viszont csendes közöny fogadta.

– Ma a legfontosabb feladatunk az – folytatta Adams –, hogy új elnököt nevezzünk ki. Rá hárul majd a feladat, hogy a Start a jövő századba vezesse. Önök nyilván valamennyien jól tudják, hogy év elején Richard Armstrong úr, az Armstrong Communications elnöke bejelentette felvásárlási szándékát. Ugyanazon a napon ellenajánlatot tett a Global Corporation elnöke, Keith Townsend úr is. Legfontosabb feladatom ma délután az, hogy önöket végigvezessem a procedúrán, mely biztosítja a sima hatalomváltást. Jelenthetem, hogy tiszteletre méltó képviselőin keresztül mindkét fél eljuttatta hozzám a vállalat részvényei fölötti ellenőrzés jogosultságára vonatkozó bizonyítékait. Könyvvizsgálóink alaposan ellenőrizték a dokumentumokat, és megállapították, hogy hitelesek. Ezek azt mutatják – s itt fölvette az asztalról a csíptetőtáblát –, hogy Richard Armstrong úr a vállalat részvényeinek 51 százaléka fölött gyakorol ellenőrzést, szemben Keith Townsend úrral, aki 46-ot mondhat magáénak. A részvényesek három százaléka nem nyilvánította ki preferenciáját. Mint többségi részvényes, Armstrong úr ipso facto kezében tartja az irányítást, úgyhogy nem marad más tisztem, mint hogy átadjam neki az elnökséget – hacsak, amint az esküvői szertartásokon szokás, valaki hiteles okot vagy akadályt nem tud fölhozni ellene. – Ragyogó ábrázattal nézett a hallgatóságra, mint egy pap, aki a házasulandók előtt áll, és kis szünetet tartott. Egy nő azonnal fölállt a harmadik sorban. – Mindkét személy, aki felvásárlási szándékot jelentett be, külföldi – mondta. – Mit tehet az, aki egyiküket sem akarja elnöknek? A vállalat titkára nyilván előre készült az efféle kérdésekre, mert Adamsnak készen volt a válasza: – Semmit, asszonyom – felelte azonnal. – Hiszen akkor bármelyik részvényesi csoportosulás eltávolíthatná az amerikai igazgatókat a brit és ausztrál vállalatok éléről az egész világon. Az elnök elégedetten nyugtázta, hogy a hölggyel udvariasan, de határozottan bánt. A kérdező viszont nem értett egyet. Hátat fordított a színpadnak, és kivonult a teremből; egy CNN-operatőr meg egy fotós a nyomába eredt. Több hasonló kérdés érkezett; Russell előre figyelmeztette Armstrongot, mi várható. – Átkozott részvényesek, csak a jogaikat gyakorolják – magyarázta. Ahogy a kérdésekre egyre-másra születtek a válaszok, Townsend megfordult, és aggódva nézett az ajtó felé. Egyre többen álltak ott, s eltorlaszolták. Tom látta, milyen ideges az ügyfele, ezért kilépett a sorból, hátrament, és váltott néhány szót az ajtónállóval. Mire az elnök elégedetten megállapította, hogy a hallgatóság minden kérdésére megválaszolt, néhányra többször is, Tom visszaért. – Ne aggódj, Keith – mondta. – Minden a legnagyobb rendben. – De mikor fog Andrew… – Türelem – mondta Tom, épp mikor az elnök bejelentette: – Nos, ha nincs több kérdésük, akkor nem marad más hátra, mint a megtisztelő feladat, hogy idehívjam Richard… – Nem tudta befejezni a mondatot, mert néhány sorral Armstrong mögött fölállt Andrew Fraser, s jelezte, hogy szólni kíván. Cornelius J. Adams a homlokát ráncolta, de amikor fölismerte a kérdezőt, kurtán biccentett. – Elnök úr – kezdte Fraser. A teremben ülők egyike-másika fölhorkant. – Igen? – kérdezte Adams, s nem tudta leplezni bosszúságát. Townsend ismét az ajtó felé pillantott. Látta, hogy többen lassan szivárognak befele a széksorok közti folyosón a részvényesek helye felé. Amikor a kordonhoz értek, megállították őket, ellenőrizték a neveket a listán, majd beengedték az üresen maradt székekre. – Szeretném figyelmébe ajánlani a működési szabályzat 7/B. pontját – folytatta Tom kollégája. Mormogás indult a teremben. A szabályzatot a kordon egyik felén sem olvasták sokan, így a 7/B. pont jelentőségével sem voltak tisztában. Az elnök odahajolt a vállalati

titkárhoz, aki a fülébe súgta, mit nézett ki hirtelen a picike piros könyv 47. oldalán. Erre a fölszólalásra nem számítottak, így nem is készültek föl rá. Az első sorokban lázas tevékenység kezdődött; Townsend látta, amint a férfi, akit korábban a Lower Broadway 147. előtt a fekete limuzin hátuljába látott beülni, megpróbálja megmagyarázni a 7/B. pont jelentőségét kliensének. Andrew Fraser megvárta, amíg lecsillapodnak a kedélyek körülötte, aztán megpróbálta folytatni. Közben folyamatosan érkeztek új részvényesek, s helyet foglaltak a kordonon belül. Az elnök szükségesnek látta a kalapács többszöri használatát; a terem elcsendesedett, ő pedig bejelentette: – A 7/B. szabály lehetővé teszi, hogy, olvasom: „a közgyűlésen jelen levő részvényesek bármelyike javaslatot tegyen a társaság tisztségviselőinek személyére”. Erre a szabályra céloz, uram? – kérdezte Fraserre pillantva. – Igen – felelte az idős jogász. A titkár megrángatta az elnök kabátujját. Adams ismét lehajolt, s hallgatta. Andrew Fraser várt. Néhány pillanat múlva az elnök fölegyenesedett, s Fraserre meredt. – Nyilván jól tudja, uram, hogy más elnököt javasolni csak harminc nappal korábban, írásban benyújtott előterjesztés birtokában lehet. 7/B. pont, a) alpont – s hangjában némi elégtétel érződött. – Természetesen tisztában vagyok vele – mondta Fraser, s állva maradt. – Nem az elnöki posztra szeretnék jelöltet javasolni. A hallban zajongás tört ki. Adams többször kénytelen volt lesújtani a kalapáccsal, hogy Fraser folytathassa. – A Summers Alapítvány igazgatói tisztségére szeretnék jelölni valakit. Townsend Lloyd Summerst figyelte, akinek kiszaladt a vér az arcából. Bámult Andrew Fraserre, és piros selyem zsebkendővel törölgette a homlokát. – De hiszen nagyszerű igazgatónk van Summers úr személyében – mondta az elnök. – Vagy netán megerősíteni kívánja a pozícióját? Ha igen, akkor biztosíthatom, Armstrong úrnak nem áll szándékában… – Nem, uram. Azt javaslom, hogy Ms. Angela Humphries, a jelenlegi helyettes kerüljön Summers úr helyére. Az elnök lehajolt, s a vállalati titkár segítségével megpróbálta kideríteni, lehet-e tenni ilyen javaslatot. Tom Spencer fölállt, s ellenőrizte, befutott-e minden statiszta, s helyet foglalt-e a kordonon belül. Townsend annyit látott, hogy minden szék foglalt, s a későn jövőknek már csak állóhely jut a terem oldalában. Miután a titkár közölte, hogy a javaslatot el kell fogadni, az elnök megkérdezte: – Van, aki támogatja a javaslatot? – Nagy meglepetésére egy csomó kéz emelkedett a magasba. Adams kiválasztott egy nőt az ötödik sorból. – Szabad a nevét, asszonyom, a jegyzőkönyv számára? – Mrs. Roscoe – mondta a hölgy. A titkár lapozott a kis vörös könyvben, majd átadta az elnöknek. – Kötelességem bejelenteni, hogy szavazás következik, melyet a 7/B. pont minden jelen levő részvényes számára lehetővé tesz – olvasta egyenest a könyvecskéből. – Szavazólapokat osztunk szét, ahogy azt a működési szabályzat előírja, s ezen kereszttel jelölik a megfelelő kockában, hogy támogatják-e, vagy sem az előterjesztést, miszerint Mr. Lloyd Summers helyett Ms. Angela Humphries legyen a Summers Alapítvány igazgatója. – Elhallgatott és fölnézett. – E ponton helyénvalónak tartom bejelentem, hogy az igazgatótanács szándéka egy emberként a javaslat ellen szavazni, mivel úgy gondoljuk, az alapítvány jó kezekben van a jelenlegi igazgató, Mr. Summers kezében, és szerintünk továbbra is neki kell betöltenie a pozíciót.

Summers idegesen Adams felé fordult, aztán látta, hogy a tanács tagjai egyetértőleg bólogatnak, s ekkor megnyugodott. A személyzet fel-alá járt, s kiosztotta a szavazólapokat. Armstrong a „NEM” feliratú kockába húzta a keresztet, Townsend pedig az „IGEN”-be. A szavazás alatt egyesek fölálltak, nyújtózkodtak. Lloyd Summers csendben kuporgott a székén, néha megtörölte a homlokát a vörös selyem zsebkendővel. Angela Humphries egyszer sem nézett rá. Russell azt tanácsolta ügyfelének, hogy ne veszítse el a nyugalmát, hanem használja ki az időt, és tartsa meg székfoglaló beszédét. Biztosra vette, hogy az igazgatótanáccsal az élen a javaslatot nagy többséggel elvetik. – De nem kellene szót váltani Ms. Humphriesszal, minden eshetőségre? – suttogta Armstrong. – Jelen körülmények közt nem lenne bölcs dolog – mondta Russell. – Különösen, ha azt nézem, ki mellett ül. Armstrong arra nézett, és elfintorodott. Csak nem lehet, hogy Townsend… Amíg a szavazatokat számolták a színpad mögött, Lloyd Summers mérgesen kérdezett valamit a helyettesétől, de az csak ránézett és édesdeden mosolygott. – Hölgyeim és uraim – mondta Cornelius Adams, amikor ismét fölállt. – Kérem, foglaljanak helyet, a szavazatszámlálás megtörtént. – Akik oldalt csevegtek, visszaültek, s várták az eredményt. Az elnök átvett egy összehajtogatott papírt a vállalati titkártól. Szétnyitotta: arckifejezése, akár a jó bírónak, semmit sem árult el. – A javaslat mellett 317-en szavaztak – jelentette be sztentori hangon. Townsend nagy lélegzetet vett. – Megvan? – kérdezte Tomot, s megpróbálta megbecsülni, hányan lehetnek a kordonon innen. – Mindjárt megtudjuk – mondta Tom nagy nyugalommal. – Ellene pedig 286-an. Kinyilvánítom, hogy a javaslatot 31 fős többséggel megszavazták. Kis szünetet tartott. – Valamint azt, hogy az alapítvány új igazgatója Ms. Angela Humphries. A terem megbolydult; úgy tetszett, mindenkinek véleményt kellett nyilvánítania. – Szorosabb, mint vártam – kiáltotta Townsend. – De nyertél, más nem számít – felelte Tom. – Még nem nyertem – mondta Townsend, és Angelára szegezte a tekintetét. Az emberek körbepillantgattak, keresték, hol ül Ms. Humphries, bár a legtöbbjük azt se tudta, kit keressen. Egyvalaki állva maradt. A színpadon az elnök további tanácskozást tartott a vállalati titkárral, aki ismét fölolvasott neki a kis pirosból. Az elnök bólintott, visszafordult a hallgatóság felé, és kopogtatott a kalapáccsal. Fraserre nézett, s megkérdezte: – Szándékában áll újabb javaslatot tenni, Fraser úr? – Hangja leplezetlenül gunyoros volt. – Nem, elnök úr, nincs szándékomban. Azt viszont tudni szeretném, hogy az újonnan megválasztott elnök kit támogat az alapítvány ötszázalékos részvénycsomagjával, ez ugyanis befolyással lehet az igazgatótanács következő elnökének személyére. A terem másodszor is fölbolydult; mindenki beszélt, kereste az új igazgatót. Fraser leült, Angela pedig fölállt, mintha egy mérleghinta két végén ülnének. Az elnök odafordult hozzá. – Ms. Humphries – mondta –, mivel most ön rendelkezik a vállalat részvényeinek öt százaléka fölött, kötelességem megkérdezni, kit támogat az elnöki tisztségben. Lloyd Summers egyre csak a homlokát törölgette, nem volt képes ránézni se Angelára. A hölgy maga feltűnően nyugodt maradt. Várt, míg teljes csönd nem lett.

– Elnök úr, nem hiszem, hogy meglepetést okozok, ha azt mondom: azt a személyt akarom támogatni, aki hitem szerint a legjobban szolgálja az alapítvány érdekeit. Kis szünetet tartott, közben Armstrong fölállt, és odaintegetett neki, de a televíziók miatt a reflektorfényben Ms. Humphries nem láthatta. Az elnök láthatóan megnyugodott. – Az alapítvány a maga öt százalékával… – Ms. Humphries ismét elhallgatott, a jelek szerint minden pillanatot kiélvezett – …Keith Townsend úr mellett áll. A terem fölhördült. Az elnöknek nem jött ki szó a száján. A kalapács lepottyant a földre, ő pedig tátott szájjal bámult Angelára. Aztán összeszedte a kalapácsot is meg magát is, és csendre intette a hallgatóságot. – Tisztában van vele, Ms. Humphries, milyen következményekkel jár, ha az utolsó pillanatban megváltoztatja az alapítvány szavazatát? – A legnagyobb mértékben, elnök úr – felelte Angela határozottan. Armstrong ügyvédcsapata már állt és tiltakozott. Az elnök ismét az asztalra csapott a kalapáccsal. Amikor a zaj alábbhagyott, bejelentette: – Mivel Ms. Humphries az alapítvány ötszázalékos részvénycsomagjával Townsend úr mellett kötelezi el magát, 51 százalékos támogatást élvez, szemben Armstrong úr 46 százalékával, így nincs más választása, mint a 11/A. pont értelmében Townsend urat a New York Star új elnökévé nyilvánítani. A kétszáz részvényes, aki késve érkezett a hallba, fölállt, és mint jól betanított statisztahad egy filmforgatáson, éljenzésbe tört ki, Townsend pedig a színpad felé indult. Armstrong kirontott a teremből, a tiltakozás folytatását az ügyvédekre hagyta. Townsend kezet rázott elődjével, Cornelius Adamsszel meg az igazgatótanács többi tagjával, bár egyik sem volt elragadtatva a látásától. Aztán elfoglalta helyét a színpad előterében, s lenézett a zajongó hallgatóságra. – Elnök úr, hölgyeim és uraim – kezdte, és megkocogtatta a mikrofont –, szeretném először is megköszönni önnek, Adams úr, és a Star igazgatótanácsának eddigi munkáját, és jövőbeli munkájukhoz, az élet bármely területén folytassák is tevékenységüket, sok sikert kívánok. Tom örült, hogy Townsend nem látja a mögötte ülők arckifejezését. – Biztosíthatom önöket, ennek a nagyszerű orgánumnak részvényeseit, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy a Star hagyományait tovább ápoljam. Szavamat adom rá, hogy sosem avatkozom bele a szerkesztőség munkájába, legföljebb csak annyira, hogy minden újságírót emlékeztetek a Manchester Guardian nagy főszerkesztőjének, C. P. Scottnak szavaira: „A hír szent, a vélemény szabad.” A színészek megint fölugráltak és tapsolni kezdtek. Amikor elült a zaj, Townsend így fejezte be mondanivalóját: – Örülök, hogy egy év múlva ismét találkozunk. Lecsapott a kalapáccsal, és a közgyűlést berekesztette. Az első sorokban többen megint fölugráltak, s folytatták a tiltakozást, a kétszázak pedig szépen végrehajtották az utasításokat. Fölálltak, és hangosan beszélgetve a kijárat felé indultak. A terem percek alatt kiürült, csak egy maroknyi tiltakozó maradt a színpadon. Amint Townsend kiért a teremből, első dolga volt megkérdezni Tomot: – Előkészítetted a szerződést a régi épület bérletének meghosszabbítására? – Igen, ott van az irodában. Már csak a te szignód hiányzik. – És nem emelik a bérleti díjat? – Nem, tíz évre rögzítve van – mondta Tom. – Úgy, ahogy Ms. Humphries mondta. – És az ő szerződése? – Szintén tíz évre, de Lloyd Summers fizetésének egyharmadáért. A két férfi kilépett a szállodából, Townsend odafordult az ügyvédhez, és így szólt: – Tehát most már csak el kell döntenem, hogy aláírjam-e, vagy sem.

– De hát szóban már megállapodtál vele – mondta Tom. Townsend rávigyorgott az ügyvédre, miközben a szállodaigazgató meg egy sor operatőr, fotós és riporter a kocsiig üldözte őket. – Most rajtam a kérdezés sora – mondta Tom, amikor beültek a fehér BMW-be. – Tessék. – Most, hogy véget ért, szeretném tudni, mikor találtad ki ezt a mesteri húzást, hogyan lehet legyőzni Armstrongot. – Úgy jó negyven éve. – Nem értem – mondta az ügyvéd, s értetlenül nézett. – Nem is értheted, Tom testvér, hiszen nem voltál az Oxfordi Egyetem Munkáspárti Klubjának tagja. Egyszer azért nem választottak meg elnöknek, mert nem ismertem a működési szabályzatot.

THE SUN 1987. június 12. 34 III. Margaret – Aratnak a toryk Amikor Armstrong kirontott a Lincoln-teremből, hogy ne kelljen elviselnie a megaláztatást, nem sok újságíró érezte szükségét, hogy kövesse. Két férfi viszont, aki Chicagóból érkezett, utána eredt. Ügyfelük utasítása világosabb nem is lehetett: – Tegyetek ajánlatot annak, amelyik nem lesz a Star elnöke. Armstrong egyedül lépkedett a járdán; méregdrága tanácsadóját küldte el a limuzinért. A szállodaigazgatónak most se híre, se hamva. – Hol van az a nyamvadt autó? – kiáltotta, s a túloldalon parkoló fehér BMW-re bámult. – Mindjárt itt lesz – mondta Russell visszaérkezve. – Hogyan hamisította meg a szavazást? – kérdezte Armstrong. – Nyilván kreált egy csomó részvényest az elmúlt huszonnégy órában, akiknek a neve majd csak két hét múlva jelenik meg a kimutatásokban. – Akkor miért engedték be őket? – Nem kell hozzá más, mint az ellenőrzést végző személynek bemutatni a részvények előírt minimumát, és igazolni a személyazonosságot. Fejenként száz részvény pár száz embernek elég is hozzá. Részvényt bárkitől vehettek a Wall Streeten, de lehet, hogy Townsend adott át nekik húszezret a magáéból, akár ma reggel is. – Ez legális? – Mondjuk úgy, hogy a törvény betűje szerint igen. Meg lehetne támadni a törvényességét a bíróságon. Beletelne pár évbe, és nem lehet megjósolni, hogyan dönt a bíró. Azt tanácsolom, hogy inkább adjon túl a részvényeken, s vigasztalódjon a csinos kis nyereséggel. – Ilyen tanácsokat szokott maga adni nekem – mondta Armstrong. – Csakhogy nem fogadom meg. Három helyet követelek az igazgatótanácsban, és kiszekálom a világból a nyavalyást. Két magas, elegáns öltözetű, hosszú fekete kabátos férfi várakozott tőlük pár méterre. Armstrong azt hitte, hogy Critchley ügyvédcsapatához tartoznak. – És az a kettő mibe kerül nekem? – kérdezte. Russell rájuk pillantott, és így szólt: – Életemben nem láttam őket. Mintha végszó lett volna, az egyik férfi azonnal előrelépett, és megszólította: – Mr. Armstrong? Armstrong már majdnem válaszolt, de Russell odalépett, és bemutatkozott: – Russell Critchley vagyok, Mr. Armstrong New York-i ügyvédje. Miben segíthetek? A magasabbik férfi elmosolyodott. – Jó napot, Mr. Critchley – mondta. – Earl Withers vagyok Chicagóból, a Spender, Dickson & Withers ügyvédi irodából. Azt hiszem, a két cégnek nemegyszer volt már szerencséje egymáshoz. – Jó néhányszor – mondta Russell, s elmosolyodott. – Mit akarnak? – kérdezte Armstrong. Az alacsonyabbik férfi biccentett. – Cégünket érte a megtiszteltetés, hogy képviselje a Chicago News lapcsoportot. Kollégámmal együtt szeretnénk megbeszélni önnel egy üzleti ajánlatot. – Keressenek meg az irodában holnap reggel – mondta Russell, miközben odaállt a limuzin. – Milyen üzleti ajánlatról van szó? – kérdezte Armstrong. A sofőr kiszállt, és kinyitotta neki a hátsó ajtót.

– Felhatalmazásunk van rá, hogy megvételre ajánljuk önnek a New York Tribune-t. – Mint mondtam… – próbálkozott megint Russell. – Tizenöt perc múlva legyenek a lakásomon, a Trump Towerban – mondta Armstrong, s beült a kocsiba. Withers bólintott. Russell átkerült az autó túlsó oldalára, és beült ügyfele mellé. Behúzta az ajtót, megnyomott egy gombot, s addig nem szólalt meg, míg az elválasztó üveg köztük és a sofőr között fel nem csúszott. – Dick, semmi szín alatt nem ajánlom… – kezdte az ügyvéd. – Miért nem? – kérdezte Armstrong. – Egyszerű – mondta Russell. – Mindenki tudja, hogy a Tribune-nak 200 milliós adóssága van, ami heti egymillióval szaporodik. Nem szólva a követhetetlen vitáról a szakszervezetekkel. A becsületszavamat adom, Dick, azt a lapot senki sem képes megmenteni. – Townsendnak a Globe-bal sikerült – mondta Armstrong. – Ami most az én zsebemre megy. – Egészen más helyzetben – mondta Russell, s egyre kétségbeesettebb hangon. – S lefogadom, megteszi a Starral is. – Sokkal kedvezőbb kiindulóhelyzetből. Pontosan ezért ajánlottam, hogy vásárolja föl. – S aztán elbukta – mondta Armstrong. – Úgyhogy nem látom okát, miért ne hallgassuk meg őket legalább. A limuzin megállt a Trump Tower előtt. A két chicagói ügyvéd már ott állt, s várt rájuk. – Ezt hogy csinálták? – kérdezte Armstrong. – Gondolom, gyalog jöttek – mondta Russell. – Jöjjenek utánam – mondta Armstrong a két ügyvédnek, s a lift felé indult. Egyik se szólt, míg fölmentek a liften a tetőlakásba. Armstrong leültette s kávéval kínálta őket. – Azt mondja az ügyvédem, hogy a lapjuk csődben van, s magukkal még szóba állni sem ajánlatos. – Mr. Critchley javaslata valószínűleg helyes. Mindazonáltal a Tribune marad a New York Star egyetlen vetélytársa – mondta Withers, aki kettejük közül a szót vitte. – Minden aktuális gondja ellenére még mindig sokkal nagyobb a példányszáma, mint a Starnak. – Feltéve, ha megjelenik – mondta Russell. Withers bólintott, de nem szólt, azt remélve nyilván, hogy más kérdésre térnek át. – Igaz, hogy 200 milliós adóssága van? – kérdezte Armstrong. – 207 millió, hogy pontos legyek – mondta Withers. – És heti egymillió fölött veszít. – Egymillió-háromszázezret. – S a szakszervezetek a falhoz állították magukat. – Föl van adva a lecke, Mr. Armstrong. És pontosan ezért gondolta ügyfelem, hogy meg kell keresni önt. Nincs nagy tapasztalatunk a szakszervezetekkel való bánásmóddal. Russell remélte, hogy ügyfele észreveszi: ha fél órával korábban másképp alakul a szavazás, az Armstrong név helyett Withers nyugodt lélekkel Townsendot mond. Figyelte Armstrongot, s aggódni kezdett, hogy a két chicagói férfi lassan elcsábítja. – Miért tudnék én megtenni valamit, amit maguk sajnálatos módon évek óta nem képesek elérni? – kérdezte Armstrong, s az üvegfalon át a manhattani panorámát bámulta. – Ügyfelünknek nagyon megromlott a kapcsolata a szakszervezetekkel, s az sem előny, hogy a Tribune testvérlapja, valamint a vállalat központja Chicagóban van. Kénytelen vagyok hozzátenni, hogy a rendcsinálás nagy formátumú embert kíván. Olyasvalakit, aki hajlandó szembeszállni a szakszervezetekkel, ahogy Mr. Townsend oly sikeresen megtette NagyBritanniában. Russell figyelte Armstrong reagálását. Nem tudta elhinni, hogy ilyen kisiskolás hízelgés leveszi a lábáról. Ha van egy csöpp esze, most hajítja ki őket.

– És ha nem veszem meg, mit csinálnak? – kérdezte Armstrong. Russell előrehajolt, két kezébe fogta a fejét, és hangosan fölsóhajtott. – Nincs más választásunk, meg kell szüntetnünk a lapot, s akkor Townsend monopolhelyzetben marad a városban. Armstrong nem szólt semmit, csak nézte a két idegent, akik még a kabátjukat sem vetették le. – És mennyit akarnak kérni érte? – Minden ajánlatra nyitottak vagyunk. – Azt nem csodálom – mondta Armstrong. Russell azt kívánta, hogy olyan ajánlatot tegyenek, amit vissza lehet utasítani. – Jó – mondta Armstrong, s elkerülte ügyvédje hüledező pillantását. – íme, az ajánlatom. Huszonöt centért leveszem a lap gondját a vállukról, ennyibe kerül egy szám. – S fölnevetett. Az ügyvédek is elmosolyodtak első ízben, Russell pedig még jobban fogta a fejét. – De a 207 milliós adósságot maguk viszik tovább. És kellő gondosság mellett a napi költségek is a maguk felelőssége lesz. – Odafordult Russellhoz. – Kínálja meg a barátainkat egy itallal, amíg gondolkoznak az ajánlaton. Armstrong kíváncsi volt, meddig tart az alkudozás. Azt persze nem tudhatta, hogy Mr. Withers azt az utasítást kapta, hogy egy dollárért adja el a lapot, tehát 75 centes veszteség jelzésével térhet vissza az ügyfeléhez. – További utasítás végett visszamegyünk Chicagóba – mondta egyszerűen Withers. Amikor a két chicagói ügyvéd elment, Russell egész délután győzködte ügyfelét, mekkora hiba lenne megvásárolni a Tribune-t, akármennyit kérnek is érte. Hat óra után pár perccel indult haza, előtte végigülte élete egyik leghosszabb ebédjét, de megállapodtak, hogy ha Withers igenlő válasszal jelentkezik, Armstrong világosan értésére adja, hogy nem érdekli az ügy. Withers másnap reggel telefonált azzal, hogy ügyfele elfogadja az ajánlatot, Armstrong azonban közölte, hogy meggondolta magát. – Miért nem nézi meg az épületet, mielőtt végleges választ ad? – kérdezte Withers. Armstrong úgy gondolta, abból nem lehet baj, sőt könnyű kibúvót kínál. Russell ajánlkozott, hogy elkíséri, s miután megnézték az épületet, majd ő telefonál Chicagóba, és bejelenti, hogy ügyfele nem kíván többet foglalkozni a javaslattal. Délután ellátogattak a New York Tribune székházába. Armstrong ott állt a járdán, és föltekintett a szecessziós felhőkarcolóra. Első látásra beleszeretett. Amikor belépett az előcsarnokba, s meglátta a tizenhat méteres földgömböt, mely a világ fővárosai, köztük London, Moszkva és Jeruzsálem egymás közti távolságait mutatta, kinyilvánította, hogy szándékai komolyak. S amikor az érkezését váró több száz alkalmazott, aki az előcsarnokban összezsúfolódott, éljenzésbe tört ki, a házasság megköttetett. Hat héttel később Armstrong birtokba vette a New York Tribune-t. Aznap délután a címlapon közölték a New York-iakkal: „DICK AZ ÚR!” Townsend a televízió Today programjából hallotta meg, hogy Armstrong huszonöt centet ajánlott a New York Tribuneért. Épp zuhanyozni akart. Megállt, s csak bámult a képernyőre: ott ült vetélytársa a karosszékbe süppedve egy „The N. Y. Tribune” föliratú, piros baseballsapkában. – Kerüljön bármibe: föltett szándékom, hogy New York legnagyszerűbb napilapja továbbra is ott legyen minden újságárusnál – mondta Armstrong Barbara Waltersnak. – A Star már ott is van – mondta Townsend, mintha Armstrong a szobában hallgatná. – És hogy megtartsuk Amerika legjobb újságíróit. – Már nálam dolgoznak a Starnál.

– És mellesleg, némi szerencsével, valami nyereséget behajtani – tette hozzá Armstrong nevetve. – Óriási szerencsével, esetleg – mondta Townsend. – Most kérdezd meg tőle, mit akar csinálni a szakszervezetekkel – biztatta Barbara Walterst. – De mihez kezd azzal a hatalmas túlfoglalkoztatottsággal, mely a Tribune-t sújtja három évtizede? Townsend elzárta a zuhanyt, mert hallani akarta a választ. – Lehet, hogy régen ez volt a gond, Barbara – mondta Armstrong. – De világosan megmondtam minden érintett szakszervezetnek, hogy ha nem fogadják el a létszámcsökkentési javaslataimat, nem marad más választásom, egyszer s mindenkorra be kell szüntetni a lapot. – Mennyi időt adsz nekik? – kérdezte Townsend. – És meddig hajlandó heti egymilliót veszíteni, mielőtt beváltja a fenyegetését? Townsend le se vette a szemét a képernyőről. – Álláspontomat ennél világosabban már nem is lehet a szakszervezeti vezetők értésére adni – mondta Armstrong határozottan. – Maximum hat hetük van. – Hát, jó szerencsét, Mr. Armstrong – mondta Barbara Walters. – Hat hét múlva, remélem, ismét találkozunk itt, a stúdióban. – Örömmel elfogadom a meghívást, Barbara – mondta Armstrong, és a sapkájához emelte a kezét. Townsend kikapcsolta a televíziót, ledobta a köpenyét – jöhet a zuhany. Attól a perctől fogva nem kellett senkinek se megbízást adnia, hogy megtudja, mit csinál Armstrong. Mindössze napi negyed dollárt kellett befektetnie, s mindent kiolvashatott a Tribune címoldaláról. Woody Allen megjegyezte: Armstrong akkor kerül le a címlapról, ha repülőgép csapódik Queens közepébe – de akkor is, csak ha Concorde. Townsendnak is megvolt a maga baja a szakszervezetekkel. Amikor a Star sztrájkba lépett, a Tribune példányszáma majdnem megkétszereződött. Armstrong minden televíziós csatornán föltűnt, amelyik csak hajlandó volt szóba állni vele, s elmondta a New York-iaknak: – Tudni kell tárgyalni a szakszervezetekkel, akkor fölöslegessé válik a sztrájk. A szakszervezeti vezetők pedig azonnal kapcsoltak: Armstrong imád szerepelni a címlapon és rendszeresen megjelenni a televízióban, s nem meri bezárni a Tribune-t s bevallani, hogy tévedett. Amikor Townsend végül egyezségre jutott a szakszervezetekkel, a Star már két hónapja szünetelt, és sok millió dollárt veszített. Igen meg kellett küzdenie érte, hogy a példányszám ismét emelkedjen. A Tribune értékesítési eredményeinek viszont nem tettek jót az efféle szalagcímek: „Dick beleharap a Nagy Almába”, „Magic Dick kosarat dob az NBA-ben”. De ez mind eltörpült ahhoz képest, amikor a csapatok visszaérkeztek az Öböl-háborúból, s a város szerpentin- és konfettizuhatagos felvonulással köszöntötte őket az Ötödik sugárúton. A Tribune címlapja Armstrongnak volt szentelve, aki Schwartzkopf tábornok és Dinkins polgármester között áll az emelvényen; az eseményt részletesen tálaló tudósítások négy különböző helyen tettek említést Armstrong kapitány hadikeresztjéről. Ahogy múltak a hetek, Townsend semmi nyomát se lelte annak, hogy Armstrong megállapodott volna a nyomdászszakszervezetekkel, akármennyit böngészte is a Tribune hasábjait. Amikor Barbara Walters a szavát állva ismét a képernyő elé invitálta, Armstrong sajtótitkára közölte vele, hogy főnökének ugyan leghőbb vágya eleget tenni a meghívásnak, de hát az anyavállalat londoni igazgatósági ülésére kell mennie. Ez legalább igaz volt – de csak mert Peter Wakeham fölhívta és figyelmeztette, hogy Sir Paul már veri a tamtamot, és szeretné tudni, meddig áll szándékában heti több mint egymilliót kiszórni az ablakon a New York Tribune-nál. – Mit képzel, ki hagyta meg ott az elnöki székben? – kérdezte Armstrong.

– Egyetértek – mondta Peter. – Csak gondoltam, jobb, ha tudod, mit mondogat mindenkinek. – Már látom, nekem kell hazamennem és beszélnem Sir Paul fejével, igaz? Pár perccel 10.30 előtt a limuzin megállt Lower Manhattan kerületi bírósági épülete előtt. Townsend az ügyvédje kíséretében kiszállt, s fölsietett a lépcsőn. Tom Spencer előző nap járt az épületben, hogy elintézze a formaságokat, így pontosan tudta, merre kell menniük a folyosólabirintusban. A zsúfolt tárgyalóterembe lépve befurakodtak a hátsó sorok egyikébe, és türelmesen vártak. A teremben összegyűlt emberek mindenféle nyelveken beszélgettek. Ők csendben ültek két kubai között, s Townsend azon gondolkodott, jól döntött-e. Tom azzal érvelt, hogy ez az egyedüli lehetősége, ha bővíteni akarja a birodalmát, de azt tudta, hogy honfitársainak, a brit Establishmentről nem is beszélve, megsemmisítő véleménye lesz Townsend indítékairól. Azt nem lehetett megmondani nekik, hogy eddig is ausztrálnak érezte magát, eztán is annak fogja, akármilyen esküt tesz is le. Húsz perccel később bevonult a fekete taláros bíró, s mindenki fölállt. Amikor helyet foglalt az emelvényen, előlépett egy bevándorlási hivatalnok, és így szólt: – Bíró úr, engedelmével elővezettem százhetvenkettő bevándorlót, akik amerikai állampolgárságért folyamodnak. – Valamennyien eleget tettek a szükséges, törvény által megszabott előírásoknak? – kérdezte a bíró ünnepélyesen. – Igen, bíró úr – felelte a bírósági hivatalnok. – Akkor áttérhetünk a hűségesküre. Townsend 171 leendő amerikai állampolgárral együtt hangosan ismételte a szavakat, melyeket először a kocsiban olvasott el a bíróságra menet. Amikor elhangzott az „Isten engem úgy segéljen” is, a bíró rámosolygott az örvendező arcokra, és így szólt: – Örülök, hogy elsőként üdvözölhetem önöket mint az Egyesült Államok teljes jogú állampolgárait. Az óra elütötte a tizenegyet. Sir Paul Maitland köhentett, és javasolta, hogy kezdjék meg az ülést. – Szeretném azzal, kezdeni, hogy üdvözlöm a vezérigazgatónkat, aki most érkezett New Yorkból – mondta a jobbjára pillantva. Az asztal körül jóváhagyó mormogás hallatszott. – De nem lennék őszinte, ha nem szólnék arról is, hogy abból a városból aggasztó hírek érkeznek hozzánk. A mormogás ismét felhangzott, sőt kissé erősebben. – Az igazgatótanács maga mögött állt, Dick, amikor jóváhagyása nélkül megvásárolta a New York Tribune-t huszonöt centért – folytatta Sir Paul. – Most viszont úgy érezzük, meg kell beszélnünk, meddig akarja tolerálni a heti közel másfél millió dolláros veszteséget. A helyzet ugyanis az – s az előtte levő kimutatásokra bökött –, hogy a vállalat londoni nyereségei épphogy fedezik a New York-i veszteségeket. Néhány hét múlva szembe kell néznünk a részvényeseinkkel az éves rendes közgyűlésen – Sir Paul végignézett az asztal körül ülő kollégáin –, s nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha így mennek tovább a dolgok, megfelelőnek találják a mi gondoskodásunkat. Mint tudják, árfolyamunk az elmúlt hónapban 3 font 10 pennyről 2,70-re esett… – Sir Paul hátradőlt, és Armstrong felé fordult jelezve, hogy kész hallgatni a magyarázatot. Armstrong lassan körüljártatta a tekintetét. Tudta, majdnem mindenki az ő pártfogoltjaként ül ott. – Elnök úr, közölhetem az igen tisztelt igazgatótanáccsal – kezdte –, hogy a New York-i szakszervezetekkel folytatott tárgyalások, melyek annyi fejfájást okoztak az utóbbi időben,

végre befejezéshez közelednek. – Kis szünetet tartott; az asztal körül egyesek mosolyogtak. – A nyomdászszakszervezet hétszázhúsz tagja már beleegyezett, hogy előnyugdíjba vonul vagy végkielégítést fogad el. A hivatalos közlemény akkor jelenik meg erről, amikor visszamegyek New Yorkba. – De a Wall Street Journal becslése szerint – mondta Sir Paul egy újságcikkre mutatva, amit elővett a táskájából – ezerötszáz-kétezer fővel kell csökkentenünk az alkalmazotti létszámot. – Mit értenek hozzá azok ott, a kényelmes, légkondicionált irodákban ücsörögve? – kérdezte Armstrong. – Nekem kell ezekkel az emberekkel szemtől szemben tárgyalnom. – Mindazonáltal… – Az elbocsátások és leépítések második része néhány hét múlva kezdődik – folytatta Armstrong. – Bizakodom, hogy a következő igazgatósági ülésen már ennek befejezéséről is beszámolhatok. – És elképzelése szerint hány hét múlva fogjuk megérezni ezeknek a tárgyalásoknak a jótékony hatását? Armstrong bizonytalanul válaszolt: – Hat… legföljebb nyolc hét múlva, elnök úr. Természetesen minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy felgyorsítsam a folyamatot. – Mibe kerül a vállalatnak ez a legutolsó csomag? – kérdezte Sir Paul, s egy gépelt papírlapot nézett maga előtt. Armstrong látta, hogy egyenként pipálja ki a kérdéseket. – Nincsenek pontos számításaim, elnök úr – felelte Armstrong. – Az ülés céljaira hozzávetőleges adatokat is kielégítőnek tartanék – mondta Sir Paul, fölnézve a jegyzeteiből. – 200, esetleg 230 millió – mondta Armstrong, annak tudatában, hogy New York-i könyvelői figyelmeztették, közelebb lesz a 300 millióhoz. Az asztal körül senki se szólalt meg, bár egyik-másik tag jegyezte az adatokat. – Lehet, hogy elkerülte a figyelmét, elnök úr – tette hozzá Armstrong –, hogy a New York Tribune székháza is az üzlet része, és óvatos becslések szerint 150 millió dollárt ér. – Amennyiben újságot készítenek benne – mondta Sir Paul, s egy elegáns kiállítású dokumentumba nézett, melyet a chicagói Spender, Dickson & Withers ügyvédi iroda bocsátott a rendelkezésére. – Bezárva viszont, megbízható becslések szerint, nem ér többet 50 milliónál. – Mint azt nyilván mindenki észrevette, nem vagyunk bezárva – mondta Armstrong. – Nagyon remélem, hogy igaza van – mondta halkan Sir Paul. Armstrong nem szólt semmit, az igazgatótanács pedig áttért a többi napirendi pont tárgyalására. Ott ült, és azon gondolkodott, miért bánik vele mostohán a saját hazája, mikor az Egyesült Államokban hősként ünneplik. Gondolatai elkalandoztak, s arra figyelt föl, hogy a vállalati titkár, Eric Chapman ezt mondja: – …és kellő mennyiség van most is a számlán, elnök úr. – Ahogy az rendjén is való – mondta Sir Paul. – Talán lenne szíves ismertetni az adatokat, Mr. Chapman. A vállalati titkár lehajolt, elővett egy régi divatú, bőrkötéses mappát, és lapozgatott benne. – A nyugdíjalapokat, mint azt a tagok tudják, közös hozzájárulásokból finanszírozzuk – kezdte. – Az alkalmazottak fizetésük négy százalékát fizetik be az alapba, s a vezetés ugyanannyival kiegészíti. A volt alkalmazottaknak évente megközelítőleg 34 milliót fizetünk ki, a jelenlegiektől pedig 51 millió folyik be. Részben okos befektetési bankárainknak köszönhetően a számlaegyenleg 631 millión áll, a volt alkalmazottakkal szembeni jogos kötelezettségeink fedezete viszont csak 400 millió körül mozog. – Ez igazán megnyugtató – mondta Sir Paul. Armstrong feszülten figyelt.

– Ugyanakkor közölnöm kell az igazgatótanáccsal azt is – folytatta Chapman –, hogy biztosítási statisztikai szakvéleményt készíttettem, s eszerint az összeg papíron nagynak tűnik ugyan, ám az átlagéletkor egyre hosszabbodik, a különbség pusztán az erre való fölkészülést szolgálja. – Értjük a lényeget – mondta Sir Paul. – Van még más napirendi pontunk? Senki se szólt. Az igazgatók elrakták a tollakat, becsukták a dossziékat. – Rendben – mondta Sir Paul. – Akkor berekesztem az ülést, s ebédszünetet rendelek el. Amint átvonultak a tanácsteremből az ebédlőbe, Armstrong átvette az irányítást. Az asztalfőhöz vonult, leült, s a többiek még oda se értek, már belefogott az első fogásba. Eric Chapmant odaintette a jobbjára, Peter Wakeham pedig leült a bal oldalára. Sir Paul az asztal jobb oldalán, valahol középtájt talált üres széket. Armstrong hagyta, hogy a titkár golfversenyekről, aztán a kormányról meg a gazdaságról csevegjen. Egyikről sem érdekelte a véleménye. De mikor Chapman a legnagyobb szenvedélyéről, a nyugdíjalapról kezdett beszélni, minden szavára odafigyelt. – Az az igazság, Dick, hogy neked köszönhetjük. Te vetted észre, hogy egy aranybánya, amit átadnak nekünk. Jó, persze, nem a miénk, de az aktív egyenleg mindig jól mutat, nem beszélve az éves közgyűlésre benyújtandó hitelesített mérlegről. Miután öt szelet sült marhahúst raktak Armstrong tányérjára, s leöntötte őket pecsenyelével, Peterhez fordult, aki még mindig azzal a kutyahűséggel viseltetett iránta, amihez hozzászokott a berlini katonáskodás alatt. – Peter, miért nem ugrasz át hozzám pár napra New Yorkba? – kérdezte, miközben a pincérnő krumplit halmozott a tányérjára. – Akkor majd meglátod, mit jelent a szakszervezetekkel huzakodni, s ami lényegesebb, mire jutottam velük. És ha valamilyen oknál fogva nem tudok átjönni a következő havi ülésre, jelenteni tudsz a tanácsnak a nevemben. – Ha gondolod – mondta Peter, aki örült a New York-i útnak, de azért remélte, következő alkalommal nem neki kell beszámolnia az igazgatótanácsnak. – Ülj föl hétfőn a Concorde-ra – mondta Armstrong. – Aznap délután tárgyalásom van Sam Reillyvel, a lap szakszervezeti vezetőjével. Jó lenne, ha látnád, hogyan alakul. Ebéd után visszament az irodába. Az íróasztalon hegyekben állt a posta. Meg se próbálta átnézni. Fölvette a telefont, s kérte a könyvelést. Amikor jelentkeztek, beleszólt: – Fred, legyen szíves, adjon egy csekk-könyvet nekem. Csak pár órát vagyok Angliában, és… – Én nem Fred vagyok, uram – szólt bele egy hang. – Mark Tenby a nevem. – Akkor adja Fredet, jó? – Fred három hónapja nyugdíjba ment, uram – mondta a főkönyvelő – Sir Paul engem nevezett ki a helyére. Armstrong már majdnem azt mondta: „Kinek a jóváhagyásával?”, de aztán meggondolta magát. – Jól van – mondta. – Akkor maga azonnal föl tudja küldeni nekem a csekk-könyvet. Pár óra múlva indulok vissza New Yorkba. – Természetesen, Mr. Armstrong. Személyeset vagy vállalatit? – A nyugdíjalapét – mondta nyugodtan. – Csinálok egykét befektetést a vállalatnak, amíg Amerikában vagyok. Hosszabb szünet következett, mint Armstrong számított rá. – Igen, uram – mondta végül a főkönyvelő. – Természetesen ehhez a számlához egy másik igazgató aláírása is kell, mint nyilván tudja, Mr. Armstrong. És hadd emlékeztessem rá, hogy a társasági törvény tiltja, hogy olyan vállalatokba fektessünk nyugdíjalapokat, amelyekben többségi tulajdonunk van.

– Nincs szükségem kioktatásra a társasági törvényből, fiatalember – kiabált Armstrong, és lecsapta a telefont. – Micsoda pofátlanság – mondta az üres szobának. – Mit gondol, kitől kapja a fizetését? Amikor megkapta a csekk-könyvet, abbahagyta a posta átnézésének még a mímelését is. Kisurrant a szobából, még Pamelától sem búcsúzott el. Fölment a tetőre, és a Heathrow reptérre vitette magát a helikopterrel. Lenézett a magasból Londonra, s már nem érezte iránta azt a szeretetet, amit New York iránt. Húsz perccel később leszállt Heathrow-n, s gyorsan az első osztályú váróba ment. Amíg a járatra várt, egy-két amerikai odament hozzá, kezet fogott vele, s köszönetet mondott mindazért, amit a New York-iak érdekében tesz. Armstrong mosolygott, s az járt a fejében, vajon mi minden történhetett volna az életében, ha az a bizonyos hajó, amin elmenekült, nem Liverpoolba tart, hanem a Szabadság-szobor tövében köt ki. Tán a Fehér Házig is eljuthatott volna. Megkezdődött a beszállás, elfoglalta a helyét a gép elülső részében. Elhanyagolható étkezés után néhány órás, meg-meg-szakított alvás következett. Ahogy közeledett az Egyesült Államok keleti partjaihoz, egyre magabiztosabb lett; érezte, sikerülni fog. Mához egy évre a Tribune lekörözi a Star példányszámát, sőt nyereséges lesz, és még Sir Paul Maitland is kénytelen lesz elismerni, hogy ezt egyes-egyedül érte el. És ha a Munkáspárt kerül hatalomra, a jóisten a megmondhatója, mi minden lehet még belőle. Az étlapra odafirkantotta: „Sir Richard Armstrong”, aztán áthúzta, és ezt írta alája: „Nagyméltóságú Lord Armstrong, Headley ura”. Amikor a gép leszállt a Kennedy reptéren, Armstrong úgy érezte, megfiatalodott. Alig várta, hogy beérjen az irodába. Ahogy végigment a vámvizsgálaton, az utasok összesúgtak a háta mögött; hallotta a mormogást: „Nézd, Dick Armstrong.” Volt, aki integetett neki. Úgy tett, mintha észre se venné, de arcáról el nem tűnt a mosoly. A limuzin már várta az elnöki váró előtt, s elsuhant vele Manhattan felé. Hátrasüppedt az ülésen, bekapcsolta a televíziót, állomásról állomásra kattintgatott. Aztán meglátott egy ismerős arcot. – Itt az ideje, hogy visszavonuljak, és az alapítvány munkájával foglalkozzam – mondta Henry Sinclair, a világ legnagyobb kiadóbirodalmának, a Multi Mediának az elnöke. Armstrong hallgatta Sinclairt, s azon gondolkodott, vajon mennyiért adja el a vállalatot. Ekkor megérkezett a kocsi a Tribune-székház elé. Armstrong kiszuszakolta magát a kocsiból, és nehézkes léptekkel a kapuhoz ment. Belökte a nagy lengőajtót. Az előcsarnokban tapsba törtek ki az emberek. Armstrong rájuk mosolygott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy szakszervezeti vezető figyelte, ahogy becsukódik a liftajtó, s arra gondolt, megtudja-e valaha a tulajdonos, hogy a tagoknak kiadták az utasítást, tapsolják meg, ahol látják. – Bánjatok vele úgy, mintha ő lenne az USA elnöke, s akkor majd kezdi elhinni, hogy ő az elnök – mondta Sean O'Reilly a zsúfolt hallgatóság előtt. – Addig tapsoljatok, amíg a pénze tart. Minden emeleten, ahol a lift megállt, újra kitört a taps. Amikor fölért a huszonegyedik emeletre, a titkárnője már ott várta az ajtóban. – Isten hozta itthon, uram – mondta neki. – Igaza van – mondta Armstrong, s kilépett a liftből. – Ez az otthonom. Azt sajnálom, hogy nem Amerikában születtem, mert akkor már elnök lennék. – Mr. Critchley pár perce érkezett, uram, már várja az irodában – mondta a titkárnő. – Helyes – mondta Armstrong, és benyitott az épület legnagyobb szobájába. – Jó, hogy viszontlátom, Russell – mondta az üdvözlésére fölállt ügyvédnek. – Nos, megoldotta a szakszervezetek problémáját? – Sajnos nem, Dick – mondta Russell, s kezet fogtak. – Sőt, a mi szempontunkból semmi jó hírem nincs. Sajnálattal kell jelentenem, hogy mindent elölről kell kezdenünk.

– Hogyhogy elölről? – kérdezte Armstrong. – Úgy, hogy amíg maga távol volt, a szakszervezetek nemet mondtak a 230 milliós végkielégítési csomagtervre, amit maga javasolt, és 370 milliós követeléssel álltak elő. Armstrong belehuppant a székébe. – Csak ki kell tennem a lábam, és minden szétesik – üvöltötte. Az ajtóra pillantott: bejött a titkárnő, s letette elébe a Tribune első kiadását. Rápillantott a főcímre: „ISTEN HOZOTT ITTHON, DICK!”

NEW YORK TRIBUNE 1991. február 4. 35 Dick kapitány a kormánynál – Armstrong kétmilliárdot ígért a Multi Mediáért – mondta Townsend. – Mi? Ez olyan, mint amikor egy politikus hadat üzen, hogy ne derüljön ki, milyen rosszul áll a szénája otthon – mondta Tom. – Lehet. De mint a politikusoknál: ha sikerül neki, akkor otthon is kihúzza a csávából. – Kétlem. Hétvégén átnéztem az adatokat. Ha kétmilliárdot kiad, akkor nagy valószínűséggel katasztrófa elébe néz. – A Multi Media sokkal többet ér, mint kétmilliárd – mondta Townsend. – Tizennégy napilap tartozik hozzájuk Maine-tól Mexicóig, kilenc televízióállomás, meg a TV News, a világ legnagyobb példányszámú hetilapja. Csak a forgalmuk egymilliárd volt a múlt évben, a nyereségük meg százmillió fölött. Egy aranybánya. – Amiért Sinclair nyilván az inkák kincsét kéri – mondta Tom. – Nem tudom elképzelni, hogy remélhet Armstrong profitot kétmilliárdnál, ha ráadásul kölcsön is kell kérnie hozzá. – Úgy, hogy még több készpénzt generál – mondta Townsend. – A Multi Media évek óta robotvezérlésre van állítva. Én először eladnék egy csomó leányvállalatot, ami már nem nyereséges, másokban meg rendet tennék, hogy sokkal többet hozzanak. A legnagyobb erőfeszítést viszont a médiarész fölépítése követelné, az sose volt igazán kihasználva. Az újságok meg a magazinok forgalmát, meg a nyereséget föl lehetne használni az egésznek a finanszírozására. – Van neked most elég bajod, nem kell belekeveredned egy másikba – mondta Tom. – Épphogy elült a sztrájk a New York Starnál, és tudod jól, a bank is azt ajánlotta, hogy kicsit szedjük össze magunkat. – Tudod, mi a véleményem a bankárokról – mondta Townsend. – A Globe, a Star, minden ausztrál érdekeltségem nyereséges, és ilyen alkalom csak egyszer adódik az életben. Legalább te értsd meg, Tom, ha a bank nem is. Tom hallgatott egy ideig. Csodálta Townsend akarását, újító szándékát, de a Multi Media mellett minden eltörpült, amivel a múltban próbálkoztak. Akármennyire igyekezett, nem látott esélyt a sikerre. – Én egyetlen lehetőséget látok, hogy sikerüljön – szólalt meg végül. – Mi az? – kérdezte Townsend. – Ha elsőbbségi részvényeket ajánlunk föl neki – a mieinket, cserébe az övéiért. – Ez nem lenne más, mint fordított cégfelvásárlás. Ebbe nem menne bele, különösen, ha Armstrong kétmilliárdot ígért készpénzben. – Ha ígért. Mert a fene tudja, honnét teremti elő – mondta Tom. – Mi lenne, ha beszélnék az ügyvédeivel, s megpróbálnám kiszedni, valóban készpénzt ajánlott-e föl? – Nem, nem ez a helyes megközelítés. Ne feledd, Sinclair egyedüli tulajdonos, tehát többre megyünk, ha közvetlenül vele tárgyalunk. Armstrong is nyilván ezt tette. – Ez nem a te stílusod. – Tudom. De az utóbbi időben nem sok alkalmam volt olyanokkal üzletelni, akik száz százalékban birtokolják a vállalatukat. Tom vállat vont. – Na és mit tudsz Sinclairről? – Hetvenéves – mondta Townsend. – Ezért vonul vissza. A maga idejében fölépítette a világ legsikeresebb magántulajdonú médiabirodalmát. Nixon barátja, és elnöksége alatt

nagykövet volt Londonban; a szabadidejében pedig összehozta a világ legnagyobb impresszionista magángyűjteményét, csak egy-két országos múzeum múlja fölül. Egy oktatással foglalkozó jótékonysági alapítvány elnöke. Mindezeken fölül még golfozni is marad ideje. – És szerinted Sinclair mit tud rólad? – Azt, hogy Ausztráliában születtem, hogy enyém a második legnagyobb médiabirodalom a világon, hogy jobban szeretem Nolant, mint Renoirt, és nem golfozom. – Szóval, hogyan akarod megközelíteni? – Semmi kertelés, egyenesen fölhívom, és ajánlatot teszek. Akkor legalább nem fogok évekig azon rágódni, hogy sikerült volna-e. Townsend az ügyvédjére pillantott, de az nem szólt egy szót sem. Townsend fölvette a kagylót. – Heather, hívja föl nekem a Multi Media központját Coloradóban. S amikor jelentkezik, adja be a központost. Lerakta a kagylót. – Te valóban elhiszed, hogy Armstrong kétmilliárdot ígért? – kérdezte Tom. Townsend egy ideig gondolkodott a válaszon. – Igen, el. – De honnét tud annyi készpénzt szerezni? – Onnét, ahonnét a szakszervezetekre is, nyilván. – És te mennyit akarsz ajánlani? Mielőtt Townsend válaszolhatott volna, csengett a telefon. – Multi Media? – Igen, uram – mondta egy hang déli kiejtéssel. – A nevem Keith Townsend – mondta. – Mr. Sinclairrel szeretnék beszélni. – A nagykövet úr ismeri önt, uram? – Remélem – mondta Townsend. – Különben az időmet vesztegetném. – Kapcsolom az irodáját. Townsend intett az ügyvédnek, hogy hallgassa a beszélgetést a melléken. Tom fölkapta a kisasztalon levő telefont. – Sinclair nagykövet úr irodája – szólt bele egy hang, szintén déli akcentussal. – Keith Townsend vagyok. Reméltem, hogy szót tudok váltani Mr. Sinclairrel. – A nagykövet úr kint van a birtokon, Mr. Townsend, húsz perc múlva pedig, úgy tudom, golfedzése lesz a klubban. Megnézem, el tudom-e kapni, mielőtt indul. Tom lefogta a kagylót, és odasúgta Keithnek: – Szólítsd nagykövetnek. A jelek szerint mindenki így szólítja. Townsend bólintott, közben pedig beleszólt egy hang a vonalba: – Jó reggelt, Townsend úr. Itt Henry Sinclair. Miben lehetek szolgálatára? – Jó reggelt, nagykövet úr – mondta Townsend, s megpróbált nyugodt maradni. – Gondoltam, személyesen beszélek önnel, hogy ne fecséreljük az időt az ügyvédeken keresztül. – A fölösleges pénzkidobásról nem is beszélve – mondta Sinclair. – Miről akar velem beszélni, Townsend úr? Egy pillanatig Townsend arra gondolt, bárcsak jobban megbeszélte volna a taktikát Tommal. – Ajánlatot szeretnék tenni a Multi Mediára – mondta végül. – És ésszerűnek látszott, hogy egyenest önnek tegyem meg. – Értékelem a szándékát, Townsend úr – mondta Sinclair. – De ne feledje, Armstrong úr, akit ha jól tudom, ön is ismer, tett már nekem ajánlatot, melyet képes voltam visszautasítani.

– Tudok róla, nagykövet úr – felelte Townsend, és szerette volna tudni, valójában mennyit ajánlott föl Armstrong. Kis szünetet tartott, s nem nézett Tomra. – Nem venné túlzásnak, ha megkérdezném, milyen összegre gondolt, Townsend úr? – kérdezte Sinclair. Amikor Tom meghallotta Townsend válaszát, majdnem kiejtette a kagylót a kezéből. – És hogyan szándékozza finanszírozni, Townsend úr? – érdezte Sinclair. – Készpénzben – mondta Townsend, bár fogalma se volt, honnét szedi össze. – Townsend úr, amennyiben harminc napon belül elő tud teremteni ennyi készpénzt, akkor megállapodtunk. Ez esetben azt kérném, hogy az ügyvédei vegyék föl a kapcsolatot az enyémekkel. – És kik az ön ügyvédei…? – Ne haragudjon, Townsend úr, be kell fejeznem a beszélgetést. Tíz perc múlva várnak a pályán, és az edző órabérben dolgozik. – Hogyne, nagykövet úr – mondta Townsend, és örült, hogy Sinclair nem látja hüledező arckifejezését. Lerakta a telefont, és Tomra nézett. – Keith, föl tudod fogni, mit csináltál? – Életem legnagyobb üzletét – felelte Townsend. – Hárommilliárd dollárért valószínűleg az utolsót – mondta Tom. – Bezárom azt a nyavalyás lapot – kiabált Armstrong, és öklével verte az íróasztalt. Russell Critchley egy lépéssel mögötte állt, és érezte, hogy e szavaknak több súlyuk lenne, ha az elmúlt három hónap során Sean O'Reilly nem hallotta volna őket naponta. – Akkor sokkal többe kerül magának – felelte O'Reilly. Szemben állt Armstronggal, és nyugodt, szinte kedves hangon beszélt. – Mit akar ezzel mondani? – hőbörgött Armstrong. – Csak azt, hogy mire áruba bocsátaná a lapot, lehet, hogy nem marad belőle semmi, amit el lehet adni. – Meg akar fenyegetni? – Azt hiszem, így is lehet mondani. Armstrong fölállt, az íróasztalra támaszkodott és előrehajolt; arcát csak pár centi választotta el a szakszervezeti vezetőétől, de O'Reillynek a szeme se rebbent. – Azt hiszi, hogy belemegyek a 320 millióba, amikor csak az este tizennyolc olyan nevet találtam a listán, akik már nyugdíjba mentek a vállalattól, egyikük több mint tíz éve? – Tudom – mondta O'Reilly. – De annyira megszerették a munkahelyüket, hogy nem tudnak meglenni nélküle. – Megpróbált komoly maradni. – Esténként ötszáz dollárért nem is csodálom – kiabált Armstrong. – Épp ebből ajánlunk kiutat – mondta O'Reilly. Armstrong arca rángatózott, ahogy a legfrissebb jelenléti ívet átnézte. – És mit szóljak Jimmy Carterhez, O. J. Simpsonhoz meg Tapsi Hapsihoz, valamint további negyvennyolc ismert személyiséghez, akik mind itt töltötték a tegnap éjszakai műszakot? És aki itt volt, lefogadom, a kisujját se mozdította, legföljebb megkeverte vele a kávéját kártyázás közben. És azt hiszi, hogy mindet beleveszem a végkielégítési csomagtervbe, George Bushsal együtt? – Igen. Ezzel is segítjük a kampányát. Armstrong kétségbeesetten nézett Russellra és Peterre. Valami támaszt remélt tőlük, de különféle okokból egyik se nyitotta ki a száját. Visszafordult O'Reillyhez. – Majd értesítem a döntésről – kiabálta. – Most pedig tűnjön el az irodámból. – Még mindig reménykedik, hogy ma este elkészül a lap? – kérdezte O'Reilly ártatlanul. – Újabb fenyegetés? – kérdezte Armstrong.

– Persze – mondta O'Reilly. – Mert ha reménykedik, akkor jobb, ha aláírja a megállapodást, mielőtt ötkor megérkezik az esti műszak. Az embereimet nemigen érdekli, miért kapják a pénzt: azért-e, ha dolgoznak, vagy azért-e, ha nem. – Tűnjön innét – ismételte Armstrong teli torokból. – Kérem, Mr. Armstrong. Maga a főnök. – O'Reilly biccentett Russellnak, és kiment: Amint becsukódott mögötte az ajtó, Armstrong odafordult Peterhez. – Most már láthatod a saját szemeddel, minek vagyok kitéve. Mit akarnak tőlem, hogy mit csináljak? – Még mindig kiabált. – Hogy megszüntesse a lapot – mondta Russell nyugodtan. – Ahogy a hetedik hét első napján kellett volna. Mára már sokkal alább adnák. – De ha megfogadom a tanácsát, ma nincs lapom. – Viszont valamennyien hazamehetnénk és lefekhetnénk. – Ha csak ez hiányzik, eredjen, menjen lefeküdni – mondta Armstrong. – Én megegyezem. Rövid távon ez az egyetlen kiút. A végén úgyis nekünk adnak igazat, az biztos. O'Reilly már majdnem beadta a derekát. Ugye, te is így láttad, Peter? Peter Wakeham nem szólt, míg Armstrong oda nem fordult feléje, akkor pedig élénken elkezdett bólogatni. – De honnét szed újabb 320 milliót? – kérdezte Russell. – Az az én gondom – mondta Armstrong. – Az enyém is. A pénzre perceken belül szükség lesz, amint O'Reilly aláírja a megállapodást, különben már a következő kiadásra sztrájkba kezdenek. – Megkapja – mondta Armstrong. – Dick, még nem késő… – mondta Russell. – Egyezzen meg, most rögtön – ordított Armstrong. Russell kelletlenül bólintott, és kiment, Armstrong pedig fölkapta a telefont, ami a főszerkesztőnél csörgött. – Barney, jó híreim vannak – bődült bele. – Sikerült meggyőznöm a szakszervezeteket, hogy elfogadják a feltételeimet. Címlapsztorit akarok, arról, hogy győzött a józan ész, és hogy a vezér olyasmit ért el, amit még soha senki. – Persze, ha ezt kívánja, főnök. Akarja, hogy belevegyem a megállapodás részleteit is? – Nem, ne vacakoljon a részletekkel. Olyan bonyolultak a feltételek, hogy még a Wall Street Journal olvasói se értenék meg. Különben sem akarom zavarba hozni a szakszervezeteket – tette hozzá, aztán lerakta a telefont. – Szép munka volt, Dick – mondta Peter. – Nem mintha kételkedtem volna, ki lesz a győztes. – De ára van – mondta Armstrong, és kihúzta az íróasztal felső fiókját. – Nem vészes, Dick. O'Reilly beadta a derekát abban a pillanatban, amikor a lap megszüntetésével fenyegetted. Remekül kezelted. – Peter, szükségem van a szignódra pár csekken – mondta Armstrong. – E pillanatban te vagy itt az egyetlen igazgatósági tag New Yorkban… – Ó, hogyne – mondta Peter. – Szívesen. Armstrong lerakta az asztalra a nyugdíjalap csekkfüzetét, és kinyitotta. – Mikor utazol vissza Londonba? – kérdezte, és intett Peternek, üljön melléje. – A holnapi Concorde-dal – mondta Peter mosolyogva. – Akkor kérlek, magyarázd meg Sir Paulnak, miért nem tudok jelen lenni a szerdai igazgatótanácsi ülésen, akármennyire szeretnék is. Mondd el neki, hogy végre megállapodtam a szakszervezetekkel, remek föltételekkel, s hogy mire a jövő hónapban beszámolok a testületnek, a készpénzforgalom már pozitív lesz. – Örömmel, Dick – mondta Peter. – Akkor… hány csekket írjak alá? – Ha már írsz, akkor mindet. – Az összeset, ami a füzetben van? – kérdezte Peter, s nyugtalanul mocorgott a székben.

– Igen – mondta Armstrong, s odaadta neki a tollát. – Nálam biztos helyen lesznek. Hiszen addig egyiket se lehet beváltani, amíg én is alá nem írom őket. Peter idegesen fölnevetett, és lecsavarta a toll tetejét. Habozott, de aztán érezte, hogy Armstrong ujjai szorosabban fogják a vállát. – Néhány hét múlva esedékes az elnökhelyettesi kinevezésed megerősítése, ugye? – kérdezte Armstrong. Peter aláírta az első három csekket. – Tudod, Paul Maitland sem tart örökké. Végül valakinek át kell vennie a helyét az elnöki poszton. Peter csak írta-írta a nevét a csekkekre.

UTOLSÓ KIADÁS Dupla vagy semmi DAILY EXPRESS 1991. február 8. 36 IRA-bomba robbant a miniszterelnök kertjében – a kormány megmenekült „Túl nagy fába vágták a fejszéjüket” – hirdette a Financial Times vezércikke. Ezt a cikket olvasta Sir Paul Maitland a kandalló mellett ülve epsomi otthonában, s ezt Tom Spencer is, a Connecticut állambeli Greenwichból New Yorkba menet a vonaton. Másodszor is belekaptak, pedig csak a fele volt érdekes számukra. Keith Townsend és Richard Armstrong, a két sajtómágnás beleesett abba a klasszikus hibába, hogy eszközállományukhoz képest túl nagy arányú kölcsönöket vettek föl. Mindkettő' megérett rá, hogy a Harvard Egyetem hallgatói szakdolgozatot írjanak belőlük. Az elemzők egyetértenek abban, hogy eleinte úgy tűnt föl, Armstrong óriási fogást csinált, amikor huszonöt centért megvásárolta a New York Tribune-t, ráadásul az előző tulajdonosok kezességet vállaltak a lap minden adósságáért. Még diadalt is ülhetett volna, ha beváltja fenyegetését, s hat héttel később beszünteti a lapot, amennyiben a szakszervezetek nem írnak alá kötelező erejű megállapodást. Ám ezt nem tette meg, s a hibát azzal tetézte, hogy óriási végkielégítéseket osztogatott. A végén a szakszervezetek már nem „Dick kapitányként”, hanem „Mikulás kapitányként” emlegették. Az egyezség ellenére a lap hetente több mint egymillió dollár veszteséget termel, bár a hírek szerint hamarosan megkötik a megállapodást a végkielégítések és korai nyugdíjazások második csomagjáról. Ám ha a kamatok tovább nőnek, és a lapok ára csökken, nemsokára bekövetkezik az, hogy a nyereséges Citizen és az Armstrong Communications többi lapja nem tudja pótolni az amerikai leányvállalatok veszteségeit. Armstrong még nem közölte a részvényeseivel, hogyan kívánja előteremteni azt a 320 millió dollárt, amiben megállapodott a New York-i nyomdászszakszervezetekkel. Egyetlen nyilatkozatot tett e tárgyban, a Tribune-ban olvashattuk: „Most, hogy a szakszervezetek elfogadták a második csomagtervet, nincs okunk kételkedni: a Tribune mérlege pozitív lesz.” A tőzsde meglehetős kételkedéssel fogadta a kijelentést: tegnap az Armstrong Communications részvényei tovább estek kilenc pennyvel, 2,42 fontra. Keith Townsend ott lőtt bakot… Megcsördült a telefon. Sir Paul letette az újságot, fölállt, átment a dolgozószobába, s fölvette a kagylót. Amikor meghallotta Eric Chapman hangját, megkérte, várjon egy kicsit, míg becsukja az ajtót. Ez ugyan teljesen fölösleges volt, mert rajta kívül senki nem volt a házban, ám ha valaki négy éven át Pekingben szolgál brit nagykövetként, nehéz elhagyni bizonyos szokásokat. – Azt hiszem, sürgősen beszélnünk kell – mondta Chapman.

– A Financial Times cikke miatt? – Nem, annál sokkal veszélyesebb a dolog. Nem akarok többet mondani, nem telefontéma. – Értem – válaszolta Sir Paul. – Ne hívjuk el Peter Wakehamet is? – Ha azt akarja, hogy köztünk maradjon, inkább ne. – Igaza van. Hol találkozzunk? – Máris indulok Epsomba. Körülbelül egy óra múlva ott leszek. Tom Spencer átfutotta a cikk első felét Mamaroneck és New York között a vonaton. Csak akkor kezdett odafigyelni igazán, amikor a következőket olvasta: Keith Townsend ott lőtt bakot, hogy annyira vágyott valamire, hogy elfelejtette betartani az üzletkötés alapszabályait. Minden kiskölyök tudja, hogy ha ócska gombfocicsapatot bontatlan zacskó ropira akar cserélni, úgy kell tennie, mintha esze ágában se lenne, sőt meg kell várnia, hogy a másik lépjen. Ám úgy tetszik, Townsendnak annyira kellett a Multi Media, hogy másról se tudott beszélni. Meg se kérdezte Henry Sinclairt, mit kér a cégért, s 3 milliárd dollárt ajánlott. A bajt csak tetézte azzal, hogy a teljes összeget készpénzben ígérte meg. Ha a New York-i nyomdászszakszervezetek „Mikulás kapitányként” emlegetik Armstrongot, Sinclairnek is meg lehet bocsátani, ha azt hiszi, idén korábban jött el a karácsony – különösen, mivel köztudomású volt, hogy Armstronggal majdnem megállapodott 2 milliárd dollárban; s a dolgok jelenlegi állása szerint még ez is túl magas ár lett volna. Megegyeztek a feltételekben, de Townsend képtelen volt előteremteni a készpénzt a Sinclairral megbeszélt harminc napon belül. Mire sikerült, olyan föltételeket kapott, melyek végveszélybe sodorhatják a Global Internationalt. Townsend egész életében hazardírozott. Ezzel az üzlettel megint csak bebizonyította, hogy hajlandó mindent egy lapra föltenni. A tegnapi féléves előrejelzések alapján a Global részvényei újabb 8 pennyvel estek, 3,19 fontra. Hogy ne legyen elég a két sajtómágnás baja, mindkettőt igen kínosan érinti a papír árának emelkedése és a dollár gyengülése a fonttat szemben. Ha így megy tovább, minden pénzforrásuk elapad. Mindkét cég jövője jelenleg a bankárok kezében van, akik úgy jártak, mint a harmadik világ hitelezői: nemigen tudhatják, látnak-e valaha kamatot is a pénzük után, ha a kölcsönt egyáltalán visszakapják. Egyet tehetnek: csökkentik a veszteségeket, és belemennek a történelem legnagyobb gyors kiárusításába. Az a legviccesebb az egészben, hogy mindössze egyetlen bankon múlik a dolog: ha megszakítja az adósságláncot, összeomlik az egész építmény. Azt mondta tegnap egy bennfentes: ha most bármelyik sajtócézár kiállítana egy csekket, a bankjuk fedezethiány miatt visszadobná. Amikor a vonat behúzott a Grand Central állomásra New Yorkba, Tom ugrott le elsőnek. A legközelebbi telefonfülkéhez rohant, és fölhívta Townsendot. Heather azonnal kapcsolta a főnökét. Ez alkalommal Townsend igencsak odafigyelt az ügyvédje tanácsaira. Amikor Armstrong végigolvasta a cikket, szólt a titkárnőnek, hogy ha Sir Paul Maitland hívná Londonból, nincs telefonközelben. Alig tette le a kagylót, csöngött a telefon.

– Mr. Armstrong, az értékpapírosztály vezetője van a vonalban a Bank of New Amsterdamból. Sürgősen beszélni akar magával. – Kapcsolja. – A piac el van árasztva az Armstrong Communications részvényeivel, mindenki meg akar szabadulni tőlük – közölte az osztályvezető. – Az árfolyam már 2,31 dollárnál tart. Kérdezem, van-e valami utasítása. – Vásárolni – vágta rá Armstrong habozás nélkül. Egy pillanatig csönd volt a vonal túlsó végén. – Szeretnék rámutatni, hogy ha az árfolyam még egy centtel esik, maga további 700 ezer dollárt veszít – mondta az osztályvezető, s közben gyorsan megnézte, mennyi részvényt adtak el aznap. – Nem érdekel, mibe kerül – felelte Armstrong. – Rövid távú kényszerlépés. Majd ha a piac megállapodik, újra be lehet dobni a részvényeket, és fokozatosan behozni a veszteséget. – És ha továbbra is esik? – Vásároljon tovább – folytatta Armstrong. – Egyszer majdcsak megfordul a helyzet. – Lecsapta a kagylót, és elnézte a portréját a Financial Times címoldalán. Nem volt valami hízelgő. Townsend elolvasta a cikket, és megfogadta Tom tanácsát. Azonnal fölhívta a kereskedelmi bankot, mielőtt azok hívták őt. David Grenville, a bank igazgatója megerősítette, hogy a Global részvényei aznap reggel megint estek. Szerinte jó lenne, ha mihamarabb találkoznának. Townsend megígérte, átszervezi a délutáni programját, így aztán megállapodtak, hogy kettőkor találkoznak. – Nem ártana, ha az ügyvédjét is hozná magával – tette hozzá Grenville baljós hangon. Townsend szólt Heathernek, hogy mondjon le minden délutáni programot. A délelőtt további részében átnézte a konferenciának az anyagát, melyet a következő hónapban szándékozott tartani a cég. Henry Kissinger és Sir James Goldsmith már jelezték, hogy elvállalják a vezérszónoki szerepet. Townsend ötlete volt, hogy a cég minden igazgatója gyűljön össze Honoluluban, s beszélje meg a vállalat tízéves távlati terveit; azt, hogyan illeszkedik be a Multi Media a cég egészébe, s hogyan tudják legjobban hasznosítani az új szerzeményeket. Vajon ezt a konferenciát is le kell-e majd mondani, tűnődött. Vagy ez lesz a temetési szertartás? Huszonhét zaklatott napba tellett, míg összeszedte a pénzt a Multi Mediára, és sokkal több álmatlan éjszakába, míg azon gyötrődött, vajon nem követett-e el tragikus hibát. Most úgy tűnt, a Financial Times egyik firkásza megerősíti legsötétebb félelmeit. Bárcsak lekéste volna a határidőt, vagy hallgatott volna Tom tanácsára. A sofőr két perccel kettő előtt fordult be a Wall Street sarkán, és megállt Grenville irodája előtt. Townsend kiszállt, s eszébe jutott, mennyire szorongott, amikor jó ötven éve először hívatták az osztályfőnöki irodába. A hatalmas üvegajtót hosszú kék kabátos ember nyitotta ki. Amikor fölismerte Townsendot, megemelte a kalapját. Vajon meddig? – ötlött Townsend eszébe. Bólintott, és elindult a recepció felé, ahol David Grenville és Tom Spencer szemmel láthatóan mély beszélgetésbe merültek. Ahogy meglátták, mindketten odafordultak és elmosolyodtak. Látszott rajtuk, tudták, hogy ha van találkozó, melyről nem késik el, akkor ez az. – Örülök, hogy látom, Keith – mondta Grenville, s kezet ráztak. – És köszönöm, hogy pontosan érkezett. Townsend elmosolyodott. Az osztályfőnöke ilyet soha nem mondott volna. Tom az ügyfele vállára tette a kezét, és elindultak a lift felé.

– Hogy van Kate? – kérdezte Grenville. – Amikor utoljára találkoztunk, épp egy regényt szerkesztett. – Akkora siker lett, hogy most ő maga ír könyvet – felelte Townsend. – Ha bukom, ő fog eltartani. Egyik társa sem tett megjegyzést erre az akasztófahumorra. A lift ajtaja kinyílt a tizenötödik emeleten. Végigmentek a folyosón, az igazgató szobájába. Grenville kényelmes karosszékbe ültette vendégeit, majd kinyitotta az íróasztalára odakészített dossziét. – Először is hadd köszönjem meg, hogy mindketten ilyen hamar a rendelkezésünkre álltak. Townsend és ügyvédje bólintott, bár tudták, sok választásuk nem volt. – Nagy megelégedésünkre szolgál – mondta Grenville Townsendhoz fordulva –, hogy cégüket több mint huszonöt esztendeje áll módunkban képviselni, és nagyon sajnálnám, ha az együttműködés most véget érne. Townsendnak kiszáradt a szája, nem is próbált közbeszólni. – De butaság lenne lekicsinyelni a problémát, amellyel szembe kell néznünk. A pénzügyek állása első pillantásra azt mutatja, hogy a kölcsönök jóval meghaladják a bevételeket, s önök nagy valószínűséggel fizetésképtelenek. Ha azt akarja, Keith, hogy továbbra is mi maradjunk a befektetési bankárjai, akkor csak egyet tehet: együttműködik velünk a válság megoldásában. – Mit jelent az „együttműködés”? – Azzal kezdjük, hogy kirendelünk a cég mellé egy pénzügyi tanácsadó csoportot, egyik vezető tisztségviselőnkkel az élén, mely teljes körű, ismétlem: teljes körű felhatalmazást kap minden tranzakció felderítésére, ami a cég fönnmaradásához szerintünk elengedhetetlen. – És ha megtörténik az átvilágítás? – kérdezte Tom tágra nyílt szemmel. – Szakemberünk javaslatokat tesz, s ezeket önöknek az utolsó betűig el kell majd fogadniuk. – Mikor találkozhatunk az úrral? – kérdezte Townsend. – Nem úrral, hölggyel. És a válaszom az, hogy akár azonnal, mert Ms. Beresford irodája egy emelettel alattunk van, és kész fogadni önöket. – Akkor menjünk – mondta Townsend. – Először tudnom kell, elfogadják-e a föltételeinket – szólt Grenville. – Gondolom, kiderült, hogy ügyfelem már eldöntötte a kérdést – válaszolt Tom. – Rendben, akkor lekísérem önöket E. B.-hez, ő majd elmondja a további lépéseket. Grenville fölállt, és lekísérte a két férfit a tizennegyedik emeletre. Ms. Beresford irodájának ajtaja előtt várt egy kicsit, majd szinte áhítattal bekopogott. – Igen, tessék – szólalt meg egy női hang. Az igazgató kinyitotta az ajtót, és bekísérte őket egy nagy, kényelmesen berendezett irodahelyiségbe, melynek ablakai a Wall Streetre nyíltak. Az összhatás azt sugallta: aki itt dolgozik, az csinos, rendszerető, nagy munkabírású személy. A hölgy, aki fölállt az asztaltól és üdvözölte őket, Townsend becslése szerint negyvennegyvenöt éves lehetett. Nagyjából olyan magas volt, mint Townsend, haja sötét, jól vágott, szigorú arcát szinte eltakarta a hatalmas szemüveg. Elegáns sötétkék kosztümöt és krémszínű blúzt viselt. – Jó napot – szólt és kezet nyújtott. – Elizabeth Beresford vagyok. – Keith Townsend – mondta a férfi, és megrázta a nő kezét. – Ő pedig a jogtanácsosom, Tom Spencer. – Én akkor itt hagyom magukat – szólt David Grenville. – De ha végeztek, nézzenek be hozzám. – Majd kis szünet után hozzátette: – Ha lesz kedvük hozzá. – Köszönöm – mondta Townsend. Grenville kiment, s csöndesen becsukta maga mögött az ajtót. – Foglaljanak helyet – szólalt meg Elizabeth Beresford, s rámutatott két kényelmes székre az íróasztalával szemközt. Townsend az asztalon sorakozó többtucatnyi iratrendezőt bámulta.

– Kérnek kávét? – Nem, köszönöm – felelte Townsend, s alig várta, hogy belekezdjenek. Tom szintén nemet intett. – Én cégdoktor vagyok – fogott bele Elizabeth Beresford –, és mindössze az a feladatom, Townsend úr, hogy megmentsem a Global Corporationt az idő előtti haláltól. – Hátradőlt a székben, s összekulcsolta a kezét. – Nekem is az a dolgom, mint minden orvosnak, aki daganatot diagnosztizál: el kell döntenem, hogy jó- vagy rosszindulatú-e. Már az elején meg kell mondanom, hogy praxisomban a gyógyulás aránya ilyen esetekben egy a négyhez. Hozzáteszem, hogy nem volt még ennél nehezebb feladatom. – Köszönöm, Ms. Beresford – mondta Townsend. – Ez igencsak megnyugtató. A hölgy mintha meg sem hallotta volna, előrehajolt, és kinyitotta az egyik előtte fekvő aktát. – Bár ma reggel jó néhány órát azzal töltöttem, hogy átnéztem a mérlegeiket, sőt kiváló pénzügyi munkacsoportom is segített, mégsem tudom eldönteni, Mr. Townsend, hogy a Financial Times kalkulációi pontosak-e. A lap megelégszik egy megalapozottnak látszó becsléssel, miszerint kinnlevőségeik jóval meghaladják bevételeiket. Nekem sokkal pontosabb adatokra van szükségem. A dolgomat megnehezíti egy sor külső tényező. Először is, az akták átnézése után az a meglátásom, hogy ugyanabban a betegségben szenved, mint sok más üzletember, aki önerejéből vitte nagyra: amikor egy üzletet megköt, elkápráztatja a távlati lehetőség, de hogy miként lehet eljutni azokhoz a távlatokhoz, annak végiggondolását más munkatársaira bízza. Tom megpróbált elfojtani egy mosolyt. – Másodsorban pedig, a jelek szerint elkövette a hibát, amit a japánok okosan „archimédeszi elvnek” neveznek, azaz utolsó üzletkötésük gyakran nagyobb összegű, mint az összes addigi együttvéve. Konkrétan: hárommilliárd dollárt kölcsönöztek egy sor banktól és intézménytől, hogy megvegyék a Multi Mediát, s bele se gondoltak, hogyan tudja a csoport fönntartani a likviditását ekkora adósság mellett. – Kis szünetet tartott, és újra összekulcsolta a kezét. – Nehezen hiszem el, hogy ehhez a tranzakcióhoz szakmai segítséget vett igénybe. – Pedig így volt – mondta Townsend. – Spencer úr le akart róla beszélni. – Ránézett az ügyvédre, ám annak a szeme sem rebbent. – Tisztában vagyok azzal – mondta Elizabeth Beresford –, hogy ha nem sikerül a dolog, a magában lakozó szerencsejátékos az, aki a bukását okozza. Amikor éjszaka, egészen hajnalig az aktáikat olvastam, arra a következtetésre jutottam, hogy megannyi év alatt csak azért tudtak fönnmaradni, mert többet nyertek, mint amit veszítettek, és a bankáraik néha jobb meggyőződésük ellenére is megbíztak önökben. – Hallhatnánk valami jó hírt is? – kérdezte Townsend. A hölgy ügyet sem vetett a kérdésre, s folytatta: – Első dolgom az, hogy a közmondásos sűrűfésűvel végigmenjek a könyvelésen, átnézzem az összes tagvállalat ügyeit, kötelezettségeit, akármekkora is, akármelyik országban működik, s valamiféle összképet alakítsak ki. Ha úgy látom, hogy a Global Corporation még mindig fizetőképes a szó jogi értelmében, akkor majd áttérünk a második lépcsőre, ami minden bizonnyal az lesz, hogy sok mindent el kell adnunk, sok értékes dolgot, köztük olyasmit is, ami személyes vonzódásuk tárgya. Townsendnak nem volt kedve belegondolni, mik lesznek ezek az értékes dolgok. Ült, és hallgatta a boncolási jegyzőkönyvet. – Még ha a procedúra rendben lezajlik is, minden eshetőségre sajtóközleményt kell fogalmaznunk, melyben megmagyarázzuk, miért kér a Global Corporation önfelszámolást. Ha szükségesnek bizonyul, késedelem nélkül eljuttatom a Reutershoz. Townsend nyelt egy nagyot.

– Ám ha a lépés szükségtelennek bizonyul, és még mindig együttműködünk, akkor áttérünk a harmadik lépcsőre. Ez számomra azt jelenti, hogy elmegyek minden bankba és pénzügyi intézetbe, amellyel maguk kapcsolatban állnak, s megpróbálom meggyőzni őket, adjanak még egy kis haladékot a kinnlevőségeik visszafizetésére. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy az ő helyükben én nem tennék így. Elhallgatott egy pillanatra, aztán előrehajolt, s kinyitott egy másik dossziét. – A jelek szerint – mondta egy kézírásos papírból olvasva –, harminchét bankot és tizenegy más pénzügyintézetet kell meglátogatnom a világ minden táján. Legtöbbjük már megkeresett ma délelőtt. Csak remélni tudom, hogy sikerül időt nyernünk, különben nincs értelme a munkánknak. Ha valamilyen csoda folytán sikerülne az első, második és harmadik lépcsőfokra eljutni, akkor az utolsó s legnehezebb dolgom az lesz, hogy meggyőzzem a bankokat és pénzintézeteket, akik nemigen bíznak az önök jövőjében, hogy engedjék meg, hadd készítsünk egy pénzügyi csomagot, mely biztosítja a társaság hosszú távú fönnmaradását. Minderre képtelen leszek, ha nem tudom nekik bebizonyítani független könyvszakértők segítségével, hogy kölcsöneik biztonságban vannak, és a cég egyenlege pozitív. Gondolom, nem lepi meg önöket, hogy minderről még magamnak is meg kell bizonyosodnom. És ne gondolják, hogy ha eljutunk a negyedik lépcsőfokra, akkor megpihenhetünk. Sőt, akkor jön majd el a pillanat/amikor megtudják, milyen az ötödik lépcső. Townsendnak már az orrán csorgott a veríték. Elizabeth Beresford folytatta. – Egy szempontból igaza van a Financial Timesnak. Ha csak egy bank is megköti magát, akkor, idézem: „összeomlik az egész építmény”. Amennyiben ez lesz a végkimenetel, akkor átadom az ügyet egy kollégámnak, aki egy emelettel lejjebb dolgozik, és a fölszámolási ügyek szakértője. Végezetül hadd mondjam meg önnek, Townsend úr, hogy ha el akarja kerülni honfitársai, Alan Bond és Christopher Stake sorsát, akkor azon túlmenően, hogy együttműködik velem, megígéri, hogy amint elhagyja az irodámat, egyetlen csekket sem ír alá, és nem vesz ki pénzt a bankból, kivéve a napi szükségleteit fedezendő összegeket. Ezek sem haladhatják meg a kétezer dolláros összeget anélkül, hogy engem erről értesítene. Fölnézett, és várta Townsend válaszát. – Kétezer dollár? – ismételte meg Townsend. – Igen – felelte Elizabeth Beresford. – Engem elérhet a nap minden órájában, éjjel-nappal, és egy óránál többet nem kell várnia a döntésemre. Amennyiben viszont képtelennek érzi magát, hogy elfogadja ezeket a föltételeket – mondta, s becsukta a dossziét –, akkor nem vagyok hajlandó képviselni önt, s ez a bankra is áll, amelynek jó hírneve forog kockán. Remélem, érthetően beszéltem, Mr. Townsend. – Nagyon is – felelte Townsend, s úgy érezte magát, mint aki tíz menetet játszott le egy nehézsúlyú bokszolóval. Elizabeth Beresford ekkor hátradőlt a székében. – Nyilván konzultálni szeretne a tanácsadójával. Szívesen rendelkezésére bocsátom az egyik tárgyalót. – Erre nem lesz szükség – szólt Townsend. – Ha a tanácsadómnak lett volna valami kifogása a föltételei ellen, már régen szólt volna. Tom nem tudott elfojtani egy mosolyt. – Minden tekintetben követni fogom az ön ajánlásait – szólt, majd Tomra nézett, mintegy várva a beleegyezését. – Rendben – felelte Elizabeth Beresford. – Kezdjük hát azzal, hogy ideadja a hitelkártyáit. Három órával később Townsend fölállt, kezet fogott Elizabeth Beresforddal, és kimerülten távozott, otthagyva az asszonyt az akták között. Tom visszatért az irodájába, majd Townsend elbotorkált az igazgató szobájába. Épp kopogni akart, amikor az ajtó hirtelen kinyílt, és ott állt David Grenville egy nagy pohár whiskyvel a kezében.

– Az az érzésem, hogy szüksége lesz erre – mondta, és átadta a poharat Townsendnak. – De előbb mondja meg, túlélte E. B.-vel a nyitó kört? – Hát ebben nem vagyok biztos. De a következő két hétben minden délután három és hat között itt kell lennem, azonkívül elvette a hitelkártyáimat is. – Ez jó jel – közölte Grenville. – Azt jelenti, hogy nem adta föl az ügyet. Van úgy, hogy E. B. az első találkozás után egyszerűen leadja az ügyet egy emelettel lejjebb. – Akkor most érezzem magam hálásnak? – kérdezte Townsend egy nagy korty whisky után. – Nem, nem, csak időlegesen megkönnyebbülhet. Még mindig van kedve eljönni ma este a bankárok fogadására? – érdezte, s töltött Townsendnak még egy pohárral. – Hát… tulajdonképpen szívesen részt vennék, de az a nő – és egy emelettel lejjebbre intett – épp elég házi feladatot adott nekem holnap háromig… – Mindazonáltal az az érzésem, hogy nem ártana, ha megjelenne ma este, Keith. A jelen körülmények között könnyűszerrel félreérthetnék, ha nincs ott. – Talán igaza van. De nem fog engem hazazavarni a hölgy, még mielőtt fölszolgálnák az előételt? – Kétlem, mert magát ültettem a jobb oldalára. Minden erőmmel azon leszek, hogy meggyőzzem a bankvilágot, száz százalékkal támogatjuk önt. – A mindenit! S amúgy, milyen társalgó a hölgy? Az igazgató nem sokat gondolkodott a válaszon. – Jobb, ha tudja: mindig a lényegre tör.

DAILY MAIL 1991. július 2. 37 Károly és Diana: „Aggályos ügy” – Svájci hívás az egyesen, Mr. Armstrong – mondta a helyettesítő titkárnő, akinek Armstrong még a nevét se tudta megjegyezni. – Jacques Lacroix a neve. A kettesen pedig London. – Ki hív Londonból? – kérdezte Armstrong. – Bizonyos Peter Wakeham. – Mondja meg neki, hogy tartsa a vonalat, s kapcsolja a svájci telefont. – Te vagy az, Dick? – Igen, Jacques. Hogy vagy, öreg cimbora? – bömbölte Armstrong. – Hát, nem a legjobban, Dick… – jött a halk válasz Genfből. – Hogyhogy? – kérdezte Armstrong. – A múlt héten helyeztem letétbe egy 50 millió dolláros csekket a New York-i fiókotokban. Nálam az elismervény. – Az nem vitás, hogy letétbe helyezted a csekket – mondta Lacroix. – Azért hívlak, hogy közöljem: a csekkedet ma visszaküldték a bankba. Nem váltják be. – Az csak félreértés lehet – válaszolta Armstrong. – Tudom, hogy van annyi a számlán, amennyi fedezi, még több is. – Lehet. De valaki nem hajlandó felszabadítani az alapokat számunkra, sőt a szokásos csatornákon értésünkre hozták, hogy a jövőben arról a számláról semmiféle kifizetést nem eszközölnek. – Azonnal hívom őket – mondta Armstrong. – Téged is visszahívlak. – Örömmel venném – mondta Lacroix. Armstrong letette a kagylót, s észrevette, hogy villog egy gomb. Eszébe jutott, hogy Wakeham még mindig vár a kettes vonalon. Fölkapta a kagylót, s beleszólt: – Peter, mi a nyavalya folyik ott? – Én sem tudom pontosan. Paul Maitland és Eric Chapman tegnap késő este megjelent a lakásomon, s megkérdezte, írtam-e alá neked csekkeket a nyugdíjalapból. Én azt válaszoltam, amit mondtál, de az a sejtésem, hogy Maitland kiadta a parancsot: egyetlen csekket se fogadjanak el az én aláírásommal. – Minek képzelik ezek magukat? – üvöltötte Armstrong a telefonba. – Ez az én cégem, és azt csinálok, amit jónak látok. – Sir Paul azt mondja, egész héten keresett, de nem hívtad vissza. A pénzügyi bizottság múlt heti ülésén azt is mondta, hogy ha a jövő hónapban nem jelensz meg a testületi ülésen, akkor nincs más választása, mint hogy lemondjon. – Hát akkor mondjon le, ki a fenét érdekel? Amint kiteszi a lábát a cégtől, azt nevezek ki, akit akarok. – Hát persze – mondta Peter –, de talán nem árt, ha tudod, mit mesélt a titkárnője. Maitland napok óta fogalmaz egy sajtónyilatkozatot, amit a lemondásakor akar nyilvánosságra hozni. – És akkor mi van? – kérdezte Armstrong. – A kutya se törődik vele, mit mond. – Én nem lennék ennyire biztos benne – mondta Peter. – Miből gondolod? – Mert miután a titkárnője elment az este, ottmaradtam, és sikerült megtalálnom a szöveget a komputeren. – És mi van benne?

– Többek közt teljes körű vizsgálatot javasol, s addig is a részvények tőzsdei fölfüggesztését. – Erre nincs felhatalmazása – bömbölte Armstrong. – Ilyet csak az igazgatótanács hagyhat jóvá! – Azt hiszem, a következő testületi ülésen akar kérni fölhatalmazást – mondta Peter. – Akkor mondd meg neki, hogy ott leszek az ülésen – harsogta Armstrong a telefonba. – Ami meg a sajtónyilatkozatot illeti, azt csak én adok, s arról fog szólni, miért kellett Sir Paul Maitlandet leváltanom az elnöki posztról. – Talán jobb lenne, ha magad mondanád meg neki – felelte Peter halkan. – Én mindenesetre tudatom vele, hogy jelen leszel az ülésen. – Mondj, amit akarsz, a fene egye meg. Csak arra vigyázz, hogy ne nyilatkozzon a sajtónak, mielőtt hó végén visszamegyek. – Megteszem, ami tőlem telik, Dick, de… – Ekkor a vonal másik végén letették a kagylót. Armstrong megpróbálta összeszedni a gondolatait. Sir Paul várhat. Most az a legfontosabb, hogy valahonnét ötvenmilliót szerezzen, mielőtt Jacques Lacroix világgá kürtöli a titkot. A Tribune még mindig nem szedte össze magát, pedig mindent elkövetett. A cég készpénzforgalma a szakszervezetekkel való második megegyezés után is katasztrofálisan negatív maradt. Már több mint 300 millió fontot vett ki a nyugdíjalapból az igazgatótanács tudta nélkül, hogy lerázza a szakszervezeteket és az árfolyam tartása végett óriási mennyiségű részvényt vásároljon föl a saját vállalatában. Ám azt is tudta, hogy ha a svájciaknak nem sikerül hamarosan visszafizetnie a pénzt, akkor mindenki rohan a tőzsdére eladni, s azt már nem lesz miből kivédenie. Megnézte a nemzetközi időket jelző órán, mennyi az idő Moszkvában. Hat óra elmúlt, de sejtette, akivel beszélni akar, azt még bent találja az irodában. Fölvette a telefont, s szólt a titkárnőnek, hogy kapcsolja Moszkvát. Letette a kagylót. Amikor Tulpanov marsallt kinevezték a KGB élére, senki sem örült neki annyira, mint Armstrong. Azóta nemegyszer járt Moszkvában, és jó pár óriási kelet-európai szerződés adódott számára. Az utóbbi időben azonban úgy érzékelte, mintha Tulpanov kevésbé lenne készséges irányában. Armstrong megizzadt, míg a kapcsolásra várt. Az évek során többször találkozott Mihail Gorbacsovval, aki, úgy tűnt, elfogadja az ötleteit. Ám akkor Borisz Jelcin vette át a hatalmat. Tulpanov bemutatta az új főnöknek, de Armstrong azzal az érzéssel jött el a találkozóról, hogy egyikük sem fogja föl az ő személyének fontosságát. Míg a kapcsolásra várt, lapozgatott a noteszában, hátha talál valakit, aki kisegíti a bajból. A C betűnél tartott – Sally Carr –, mikor megszólalt a telefon. Fölvette. Valaki oroszul azt kérdezte, ki akar beszélni Tulpanov marsallal. – Lubji a londoni szektorból – válaszolt. Kattant a telefon, majd meghallotta a KGB-főnök ismerős hangját. – Mit tehetek érted, Lubji? – Egy kis segítségre lenne szükségem, Szergej – kezdte mondani Armstrong. A vonal másik végén csönd lett. – És milyen formát öltsön ez a kis segítség? – kérdezte egy idő múlva Tulpanov kimért hangon. – 50 millió dolláros, rövid lejáratú kölcsönről lenne szó. Garantálom, hogy egy hónap múlva visszaadom. – De elvtárs – mondta a KGB ura –, már ott van nálad 7 millió. És jelentette egy sor részlegvezetőnk, hogy nem kapták meg a legutóbbi könyvünk után járó honoráriumot. Armstrongnak kiszáradt a szája. – Tudom, tudom, Szergej, de szükségem van még egy kis időre, és mindent egyszerre visszaadok.

– Azt hiszem, nem vállalhatom a kockázatot – mondta Tulpanov hosszabb szünet után. – Ismered a mondást: ki a kicsit nem becsüli… És ne feledd, Lubji, a Financial Timest nemcsak Londonban meg New Yorkban olvassák, hanem Moszkvában is. Úgyhogy megvárom, míg a 7 millióm odakerül azokra a számlákra, ahová kell, aztán majd meggondolom, kölcsönözzeke további összegeket. Világos, amit mondtam? – Igen – felelte Armstrong halkan. – Jó. A hónap végéig adok időt, hogy eleget tégy a kötelezettségeidnek. Utána viszont, attól tartok, keményebb eszközökhöz kell nyúlnom. Azt hiszem, sok évvel ezelőtt egyszer kifejtettem, Lubji, hogy eljön az idő, amikor döntened kell, melyik oldalon állsz. Ezt azért említem most, mert úgy vélem, kettős játékot játszol, s hogy még egy szólást idézzek: vigyázz, mert két szék közül a pad alá esel. – Nem, ez nem így van – ellenkezett Armstrong. – Én a te oldaladon vagyok, Szergej, mindig is ott álltam. – Hallom, mit mondasz, Lubji, de ha a pénzünket nem kapjuk vissza hó végéig, akkor nem fogok tudni segíteni. És ilyen hosszú barátság után ez nagyon szomorú lenne. Remélem, megérted, milyen helyzetbe hoztál. A vonal elnémult. Armstrong homlokáról hullottak a verí-tékcseppek, úgy érezte, menten elájul. Letette a kagylót, elővett a zsebéből egy púderesdobozt, s bekente az arcát meg a homlokát. Aztán megpróbálta összeszedni magát. Néhány perc múlva megint fölvette a kagylót. – Hívja föl nekem az izraeli miniszterelnököt. – Az manhattani szám? – kérdezte a titkárnő. – Az istenit, én vagyok az egyetlen ebben az épületben, aki el tud intézni valamit? – Bocsánat – hebegett a lány. – Hagyja, majd hívom – bömbölt Armstrong. Megnézte a noteszét, és tárcsázta a számot. Míg a kapcsolásra várt, tovább lapozgatott a noteszében. A H-ig jutott – Julius Hahn –, amikor megszólalt egy hang a vonal túlsó végén. – Miniszterelnöki hivatal. – Dick Armstrong vagyok, azonnal beszélnem kell a miniszterelnökkel. – Rögtön megnézem, zavarhatom-e, uram. Újabb kattanás, újabb várakozás, újabb lapozgatás a noteszban: L betű – Sharon Levitt. – Te vagy az, Dick? – kérdezte Samir miniszterelnök. – Igen, én, Jicak. – Hogy vagy, öreg barátom? – Megvagyok, és te? – Köszönöm, jól. – Kis szünetet tartott. – Persze a szokásos problémákkal. De legalább az egészségem rendben. Hogy van Charlotte? – Jól – felelte Armstrong, aki azt sem tudta, mikor látta a feleségét utoljára. – Oxfordban van, az unokáit pátyolgatja. – Hánynál tartotok? – kérdezte Samir. Armstrong egy pillanatig elgondolkodott. – Háromnál – mondta, s majdnem hozzátette: Vagy négynél? – Boldog ember. És ugye, még mindig törődsz a New York-i zsidókkal? – Mindig számíthatsz rám. – Tudom, tudom – mondta a miniszterelnök. – De mondd, barátom, mit tehetek érted? – Személyes ügy, Jicak, s remélem, tudsz tanácsot adni. – Mindent megteszek, amit tudok. Izrael mindig is adósod marad azért, amit népünkért tettél. Mondd, mit tehetek érted, barátom? – Egyszerű a kérésem – felelte Armstrong. – Szükségem volna egy 50 milliós rövid lejáratú kölcsönre, maximum egy hónapra. Tudnál valahogy segíteni?

A miniszterelnök hosszú ideig hallgatott. – A kormány természetesen nem foglalkozik kölcsönzéssel, de beszélhetek a Leumi Bankkal, ha gondolod, hogy az segít. Armstrong úgy döntött, nem mondja el a miniszterelnöknek, hogy a Leumi Banknak már 20 millióval tartozik, és közölték vele, többre ne számítson. – Ez jó ötlet, Jicak. De ne fáradj, majd én megkeresem őket – tette hozzá, s megpróbálta eltitkolni aggodalmát. – Egyébként, Dick, ha már beszélünk – mondta a miniszterelnök –, ami a másik kérésedet illeti… – Igen? – mondta Armstrong, és halvány remény éledt benne. – Nem akarok morbid lenni, de múlt héten a knesszet jóváhagyta, hogy az Olajfák hegyén legyél majd eltemetve – ez a privilégium csak azoknak a zsidóknak jár, akik nagy szolgálatot tettek Izrael államnak. Gratulálok. Tudod, még a miniszterelnökök se kerülnek mind oda. – Fölnevetett. – Bár remélem, még sok évig nem fogod igénybe venni ezt a lehetőséget. – Én is remélem – mondta Armstrong. – Nahát, akkor találkozunk majd veled meg Charlotte-tal a jövő hónapban Londonban, a főpolgármester bankettján, ugye? – Igen, már alig várjuk – mondta Armstrong. – Addig is viszontlátásra. Elköszönök, nem akarlak tovább föltartani, miniszterelnök uram. Armstrong lerakta a telefont. Az inge lucskos volt az izzadságtól. Nagy nehezen föltápászkodott a székből, s a fürdőszoba felé indult, közben már húzta is le magáról a zakót meg az inget. Bezárkózott, megtörülközött, és inget váltott. Aznap már harmadszor. Visszaült az íróasztalhoz, és tovább lapozott a noteszban. S betű – Arno Schulz. Odaszólt a titkárnőnek, hogy kapcsolja az ügyvédjét. – Meg tudja mondani a számát? Armstrong üvöltött egy nagyot, és maga tárcsázta Russell számát. Tovább lapozott, míg meg nem hallotta az ügyvéd hangját a vonal túlsó végén. – Van valahol, bárhol a világon 50 millió dugipénzem? – Mire kellene? – Fenyegetőznek a svájciak. – Azt hittem, a múlt héten elintéződött. – Igen, én is. – Es mi van a kimeríthetetlen pénzalapokkal? – Kimerültek. – Aha. Mit mondott, mennyi kellene? – 50 millió. – Nos, egyetlen módot látok rá, hogyan lehetne előteremteni. – Es hogyan? – kérdezte Armstrong, és megpróbálta leplezni, mennyire el van keseredve. Russell habozott egy ideig. – Úgy, hogy eladja a 46 százalékos részesedését a New York Starban. – De ki tud annyit ilyen hamar letenni? – Keith Townsend. – Russell eltartotta a kagylót a fülétől, hátha szétreped a dobhártyája, ha Armstrong beleüvölt: „Soha!” De nem hallott semmit, hát folytatta: – Szerintem többet is adna érte, mint a piaci ár, mert akkor teljesen az ő kezében lenne a vállalat. – Megint eltartotta a kagylót, mert szidalomáradatra számított. De Armstrong csak ennyit mondott: – Mi lenne, ha beszélne az ügyvédjével? – Azt hiszem, nem lenne célravezető – felelte Russell. – Ha váratlanul rájuk telefonálok, Townsend azt hinné, hogy nagyon meg van szorulva. – Ami nem igaz! – üvöltötte Armstrong.

– Senki se mondja, hogy igaz. Elmegy ma a bankárbankettra a Négy Évszakba, ugye? – Bankárbankett? Miféle bankárbankett? – Tudja, ahol összejön a pénzvilág. Tudom, hogy meghívták, mert olvastam a Tribune-ban, hogy ott fog ülni a kormányzó meg a polgármester között. Armstrong ellenőrizte a napi programját. – Igaza van. Ott a helyem. Miért kérdi? – Az az érzésem, hogy Townsend is megjelenik, ha másért nem, hogy tudassa a bankvilággal, hogy még mindig képben van az után a szerencsétlen Financial Times-cikk után. – Ez mintha rám is vonatkozna – felelte Armstrong meglehetősen rosszkedvűen. – A legjobb alkalom rá, hogy fölvesse a témát, és megnézze, hogyan reagál Townsend. E pillanatban megszólalt a másik telefon. – Tartsa egy kicsit, Russell – mondta Armstrong, s fölvette a kagylót. A titkárnő hívta. – Mit akar? – üvöltött rá, de olyan hangerővel, hogy Russell azt hitte, még őhozzá beszél. – Bocsánat, hogy félbeszakítom a beszélgetést, Mr. Armstrong, de az az úr Svájcból már megint keresi. – Mondja meg neki, hogy azonnal visszahívom. – Azt mondja, inkább vár. Bekapcsoljam? – Mindjárt visszahívom, Russell – mondta Armstrong, és fölvette a másik telefont. Megint belenézett a noteszba. A T betűnél volt kinyitva. – Jacques, azt hiszem, megoldottam a mi kis problémánkat.

NEW YORK STAR 1991. augusztus 20. 38 Polgármester a rendőrfőnöknek: „Üres a kassza” Townsendot a hideg is kirázta a gondolattól, hogy eladja a Star-részvényeit, ráadásul épp Richard Armstrongnak. Még egyszer ellenőrizte, jól áll-e a nyakkendője, és nagyot káromkodott. Tudta, csak akkor menekül meg, ha megfogadja Elizabeth Beresford javaslatait. Mi lesz, ha Armstrong nem jelenik meg a vacsorán? Akkor legalább blöffölhet még pár napig. Hogyan is tudná E. B. fölfogni, hogy a Melbourne Courier után közvetlenül a Star a legkedvesebb a szívének? Townsend kotorászott az alsó fiókban, frakkinget keresett. Végre talált egyet, még benne volt a celofánban. Fölvette. A fene egye meg, káromkodta el magát, amikor a legfölső gomb leszakadt. Újabb káromkodás következett, mert eszébe jutott, hogy Kate még egy hétig Sydneyben marad. Jó szorosra húzta a csokornyakkendőt, remélve, hogy megoldja a problémát. Belenézett a tükörbe, de látta, nem sikerült. Sőt, a szmokingnak már annyira kifényesedett a gallérja, hogy úgy néz ki, mint egy ötvenes évekbeli esztrádzenész. Kate már évek óta mondogatja, hogy kellene neki egy új szmoking, ideje megfogadni a tanácsát. Aztán eszébe jutott: nincs egyetlen hitelkártyája sem. Beszállt a liftbe, s lement a várakozó kocsihoz. Most figyelt föl rá, hogy még a sofőrje is jobban öltözik, mint ő. A kocsi araszolgatott a Négy Évszak étterem felé, ő pedig azon töprengett, hogy ha sikerül egy pillanatra egyedül maradnia Dick Armstronggal, hogyan hozza szóba a Star-részvények eladását. A jól szabott szmokingban az a jó, gondolta Armstrong, hogy eltakarja a pocakot. Több mint egy óráig készülődött; az inas befestette a haját, a manikűrös rendbe hozta a körmeit. Belenézett a tükörbe, s úgy érezte, nincs, aki a vacsorán megmondaná, hogy közeledik a hetvenhez. Russell fölhívta nem sokkal azelőtt, hogy eljött az irodából. Azt mondta, hogy a birtokában levő Star-részvények számításai szerint 60-70 milliót érnek, és Townsend biztosan fizetne valami felárat is, ha egy csomagban megkapja az egészet. E pillanatban nincs szüksége többre, csak 57 millióra. Ez elég a svájciakra, az oroszokra, még Sir Paulra is. A kocsi megállt az étterem előtt. Egy vörös kabátos fiú odaszaladt, és kinyitotta a hátsó ajtót. Amikor meglátta, szalutált: – Jó estét, Mr. Armstrong. – Jó estét – mondta neki Armstrong, s a fiú kezébe nyomott egy tízdollárost. Legalább egyvalaki higgye róla aznap este, hogy multimilliomos. Fölment az ebédlőbe vezető széles lépcsőkön, ahol már gyülekeztek a vendégek. Némelyik odamosolygott rá, mások biccentettek. Armstrong szerette volna tudni, miről sugdolóznak. A bukását jósolgatják, vagy a zsenialitását dicsérik? Mindenkire visszamosolygott. Russell a lépcső tetején várta. – Townsend már itt van – súgta a fülébe az étterem felé menet. – A tizennégyes asztalnál ül, J. P. Grenville vendége. Armstrong bólintott. Tudta, hogy J. P. Grenville már jó huszonöt éve Townsend kereskedelmi bankára. Belépett az étterembe, rágyújtott egy hatalmas kubai szivarra, és elindult a kerek asztalok között. Itt-ott kezet rázott valakivel, meg-megállt cseverészni azokkal, akikből kinézte, hogy jó sok pénzt tudnának kölcsönözni neki.

Townsend ott állt a széke mögött a tizennégyes asztalnál, és figyelte Armstrongot, ahogy a főasztalhoz közeledik. Végül leült Cuomo kormányzó és Dinkins polgármester közé. Ha valaki feléjük intett, mindig megeresztett egy széles mosolyt, biztos volt abban, hogy mindenki őt figyeli. – Szerintem van esélye ma este – közölte vele Elizabeth Beresford, aki szintén a főasztalt figyelte. Townsend bólintott. – Nem lesz könnyű négyszemközt maradni vele. – Ha el akarja adni a részvényeit, akkor arra is talál módot, hogy beszéljen vele. Muszáj, hogy ennek a nőnek állandóan igaza legyen? A szertartásmester néhányszor megkoppintotta az asztalt egy kis kalapáccsal. A terem elcsöndesedett, egy rabbi imát mondott. Az emberek több mint fele kipát tett a fejére – Armstrong is. Townsend ilyet még soha nem látott rajta nyilvános helyen Londonban. A vendégek helyet foglaltak, s egy csapat pincér máris tálalni kezdte a levest. Townsend hamarosan ráébredt, milyen igazat mondott David Grenville E. B.-ről. A társasági csevegés nála mindössze az első fogás feléig tartott. Mire fölszolgálták a főételt, a hölgy már feléje fordult és suttogva kérdezősködött ausztráliai befektetéseiről. Townsend legjobb tudása szerint válaszolgatott; tudta, később a legkisebb pontatlanság is visszaüthet. Először akkor volt egy kis szünet a kihallgatásban, amikor jött a pincér, és töltött a borospoharakba. Addigra Townsend válaszai már két étlap hátát is megtöltötték. De most végre odafordult a balján ülő Carol Grenville-hez, a bankára feleségéhez. Ő csak olyan kérdésekre volt kíváncsi, mint hogy van Kate meg a gyerekek, meg látta-e a legújabb musicalt. – Látta a legújabb musicalt? – kérdezte a kormányzó. – Nemigen, Mario – felelte Armstrong. – Aki New York meg London legnagyobb lapjait igazgatja, annak nincs ideje színházba járni. És hogy őszinte legyek, meglep, hogy maga eljut, hisz mindjárt itt vannak a választások. – Ne feledje, Dick, a szavazók is járnak színházba – mondta a kormányzó. – És ha az ember ott ül az ötödik sorban, háromezren látják. És örülnek, hogy hasonló az ízlésünk. Armstrong fölnevetett. – Soha nem lennék politikus, az biztos – mondta, majd föltette a kezét. Egy pincér azonnal ott termett. – Kérhetek még egy kicsit? – suttogta neki Armstrong. – Hogyne, uram – mondta a főpincér, bár esküdni mert volna, hogy Armstrong egyszer már repetázott. Armstrong a jobbján ülő David Dinkinsre nézett; látta, csak turkál az ételben. Sokéves tapasztalatból tudta, hogy az étkezés utáni szónoknak soha sincs étvágya. A polgármester a papírjaiba mélyedt, s egy éttermi golyóstollal javítgatott a szövegben. Armstrong nem akarta megzavarni, és észrevette, hogy amikor a pincér desszertet kínál Dinkinsnek, az elhárítja. Armstrong erre azt mondta neki, tegye csak félre, hátha a polgármester úr meggondolja magát. Mire Dinkins átolvasta a szövegét, Armstrong már végzett az ő desszertjével is. Aztán kávét meg aprósüteményt szolgáltak föl. A beszédek alatt Townsend figyelme elkalandozott. Megpróbált nem rágódni a saját problémáin, de amikor a bankárszövetség elnökének beszéde után elhalkult a taps, észlelte, bizony semmit se jegyzett meg az elmondottakból. – Remekbe szabott beszédek, ugye? – kérdezte David Grenville az asztal túlsó oldaláról. – Nem hiszem, hogy egy éven belül bárhol a városban össze tudna jönni ennél jobb szónoki gárda. – Bizony – felelte Townsend. Csak arra tudott gondolni, hogy meddig kell még itt kihúznia, mikor engedi meg neki E. B., hogy hazamehessen.

– Keith – szólalt meg egy hang a háta mögött. Megfordult, s majdnem összeroppant a polgármester medveölelésében. Arra gondolt, vannak hátrányai is, ha valaki a Star tulajdonosa. – Jó estét, polgármester úr. Örülök, hogy újra látom. Gratulálok a remek beszédhez. – Köszönöm, Keith, de nem ezért jöttem, hanem hogy szót váltsunk. – A mutatóujjával Townsend mellére bökött. – Miért van az az érzésem, hogy a maga főszerkesztője utál? Tudom, hogy ír származású, de szeretném tudni, mit képzel, honnét tudok pénzt szerezni a rendőrök fizetésemelésére? Szerinte mit kéne tennem: adót emelni, vagy csődbe menni? Mert erre az évre már egy fillérünk sincs. Townsend legszívesebben javasolta volna, hogy a polgármester fogadja föl E. B.-t a rendőrség ügyes-bajos dolgainak megoldására, de mikor David Dinkins végre abbahagyta a beszélgetést, megígérte, hogy reggel beszél a főszerkesztő fejével. Azért megjegyezte: mindig az volt az elve, hogy ne avatkozzék bele a lapok szerkesztőségi ügyeibe. E. B. összevonta a szemöldökét, ami arra utalt, hogy ugyancsak aprólékosan átnézte az iratokat. – Hálás vagyok, Keith, mondta a polgármester. – Biztos voltam benne, ha elmondom, mivel kell megküzdenem, megérti a helyzetemet. Igaz, magának nem sok fogalma lehet arról, milyen az, ha valaki nem tudja kifizetni a számláit a hónap végén. A polgármester ránézett valakire Townsend háta mögött, és jó hangosan így szólt: – Na végre, itt egy ember, aki soha nem okoz gondot. Townsend és E. B. körbenézett, kiről van szó. A polgármester Richard Armstrongra mutatott. – Gondolom, maguk régi barátok – mondta, s két karját nyújtotta feléjük. Talán az egyikük válaszol, ha nem indul tovább Dinkins, róni a társasági köröket. Elizabeth szerényen félrevonult, ám csak olyan távolságra, hogy minden szót halljon. – Hogy vagy, Dick? – kérdezte Townsend, akit egy csöppet sem érdekelt Armstrong hogyléte. – Soha jobban – mondta Armstrong, és szivarfüsttel árasztotta el Elizabethet. – Nagy megkönnyebbülés, ugye, hogy végre megegyeztél a szakszervezetekkel. – Végül is nem maradt választásuk. Vagy elfogadják a föltételeimet, vagy vége a lapnak. Russell halkan a hátuk mögé került. – Persze ára van – mondta Townsend. – Olyan ára, amit meg tudok fizetni – vágta rá Armstrong. – Különösen most, hogy a lap hétről hétre nyereséges. Remélem, a Multi Mediánál te is megismered majd ezt az érzést – tette még hozzá, és nagyot szippantott a szivarjából. – Ilyen gondunk sose volt a Multi Mediánál – mondta Townsend. – Olyan készpénzforgalmat produkál, hogy csak egyetlen problémám van vele: nincs elég személyzet a pénz kezelésére. – Hanem azért a cowboyszerelésért hárommilliárdot leperkálni, az igen. Meg kell hagyni, nem vagy kispályás. Én csak másfelet ajánlottam Henry Sinclairnek, azt is csak akkor, amikor a könyvelőim már nagyítóval nézték át a papírjait. Más körülmények között Townsend talán emlékezteti Armstrongot, hogy tavaly ugyanitt még azt mondta, két és fél milliárdot ígért Sinclairnek, és bele sem engedték nézni a könyvelésbe – de nem mondta, mert E. B. ott állt, alig néhány lépésre tőlük. Armstrong megint nagyot szippantott a szivarjából, mielőtt előadta másik, jól begyakorolt mondatát. – Ugye, jut időd rá, hogy képviseld érdekeimet a Starnál? – Nagyon is – válaszolta Townsend. – Lehet, hogy nem éri el a Tribune példányszámát, de lefogadom, hogy örömmel elcserélnéd a Star profitjával. – Biztosíthatlak – jelentette ki Armstrong –, hogy a Tribune egy év múlva minden téren lekörözi a Start.

Most Russellen volt a sor, hogy összevonja a szemöldökét. – Akkor egy év múlva egyeztetünk, jó? – mondta Townsend. – Addigra minden kiderül. – Amíg a Tribuné 100 százaláka és a Star 46 százaléka fölött én rendelkezem, mindenképpen én vagyok a nyerő – szólt Armstrong. Elizabethnek ráncba szaladt a homloka. – Ha a Multi Media tényleg hárommilliárd dollárt ér – folytatta Armstrong –, akkor az én Star-részvényeim legalább százmilliót. – Ha ez így van – vágta rá Townsend egy kicsit talán túl gyorsan –, akkor az enyém jóval többet, mint százmillió. – Nos, talán itt az idő, hogy egyikünk fölvásárolja a másikat – jelentette ki Armstrong. Ekkor mindketten elhallgattak. Russell és Elizabeth egymásra nézett. – Mire gondolsz? – kérdezte végül Townsend. Russell megint az ügyfelét figyelte, nem tudta, hogyan reagál. Erre a kérdésre nem gyakorolták a választ. – Hajlandó lennék föláldozni a Star 46 százaléknyi részvényeit… mondjuk százmillióért. Elizabeth azon gondolkodott, miként válaszolna Townsend egy ilyen ajánlatra, ha ő nem lenne jelen. – Nem érdekel – felelte. – De mondok valamit. Ha úgy gondolod, hogy a részvényeid százmilliót érnek, akkor ugyanennyiért én is eladom az enyémeket. Ennél nagyvonalúbb ajánlat nem létezik. Hárman vártak lélegzet-visszafojtva Armstrong válaszára. Az még egy nagyot szívott a szivarból, majd eloltotta Elizabeth desszertes tálkájában. – Nem – mondta, s újabb szivarra gyújtott. Pöfékelt egy ideig, majd megszólalt: – Megvárom, míg kiviszed a részvényeidet a szabadpiacra, akkor harmadáron fölvásárolom. Így mindkét magazint én tartom kézben a városban, és hármat találhatsz, melyiket szüntetem be. – Fölnevetett, majd odaszólt az ügyvédjének: – Jöjjön, Russell, ideje mennünk. Townsend csak állt, mint a sóbálvány. – Azért majd tudasd, ha megváltozott a véleményed – harsogta Armstrong, a kijárat felé indulva. Amint hallótávolságon kívülre kerültek, odafordult az ügyvédjéhez: – Ennek a pasasnak annyira kell a készpénz, hogy még nekem is odaadta volna a részvényeit. – Valóban így hatott – felelte Russell. – Meg kell mondanom, erre a forgatókönyvre nem számítottam. – Akkor most mennyi esélyem van rá, hogy eladjam a Star részvényeit? – Hát, nem sok. Ez után a beszélgetés után hamarosan szétszalad a híre a városban, hogy Townsend árulja a részvényeit. Akkor minden potenciális vásárló megtudja, hogy mindketten szabadulni akarnak a papíroktól, lehetőleg a másik előtt. – S mit gondol, ha kiviszem a szabadpiacra, mik az esélyek? – Ha ennyi részvényt egy csomagban kidob a piacra, azt gondolják, dömpinget akar csinálni, s jó esetben húszmilliót kap. Akkor sikeres egy üzlet, ha a vevő készséges, az eladó meg inkább tartózkodó. Most úgy fest a dolog, hogy két kétségbeesett eladóval van dolgunk. – Akkor mi más lehetőségem van? – kérdezte Armstrong a kocsi felé menet. – Gyakorlatilag nem maradt alternatívánk – felelte E. B. – Azt hiszem, keresnem kell egy harmadik ügyfelet, aki hajlandó fölvásárolni a maga Starrészvényeit, lehetőleg mielőtt Armstrong olcsón eladja. – Miért adná? – Mert az az érzésem, Armstrong még nagyobb bajban van, mint maga. – Miből gondolja? – Rajta tartottam a szememet, és észrevettem, alighogy vége volt a beszédnek, rögtön ide indult, ehhez az asztalhoz.

– És ez mit bizonyít? – Hogy egyetlenegy dolog járt az eszében – felelte E. B. – Eladni magának a Star-részvényeit. Townsend halványan elmosolyodott. – Hát akkor vegyük meg őket – mondta. – Ha rátehetném a kezemet az ő részére… – Eszébe ne jusson, Mr. Townsend.

FINANCIAL TIMES 1991. november 1. 39 Sajtórészvények szabadesésben Mire Townsend fölszállt a Honoluluba tartó gépre, Elizabeth Beresford már az Atlantióceán fölött repült. Az elmúlt három hétben Townsend átesett élete egyik legszigorúbb vizsgáján – s mint minden ilyen megmérettetésnek, ennek is csak később vált ismertté az eredménye. E. B. aprólékosan feltárta, megvizsgálta és nyomon követte életének minden egyes ügyletét és üzleti lépését. Többet tudott róla, mint az anyja, a felesége, a gyerekei meg az adóhatóság együttvéve. Townsend maga is szerette volna tudni, van-e valami, amit E. B. nem tud róla, azon kívül, hogy mit csinált kölyökkorában az igazgató lányával a tornateremben. Ha fizetett volna érte, talán még azt is kiderítené. Esténként kimerülten ért haza, s átnézte Kate-tel a dolgok legfrissebb állását. – Egy biztos – mondta. – Túlélési esélyeim attól a nőtől függenek. Tehát megtették az első lépést: E. B. elfogadta, hogy a cég technikailag fizetőképes. Ekkor a második lépcsőfokra koncentrált: az eszközértékek eladására. Amikor elmondta, hogy Mrs. Summers vissza akarja vásárolni a New York Star-részvényeit, Townsend vonakodva bár, de beleegyezett. A Melbourne Couriernál és az Adelaide Gazette-nél legalább megtarthatta a többségi tulajdonát; el kellett adnia viszont a Perth Sunday Monitort meg a Continentet, hogy megtarthassa a Sydney Chronicle-t. Föl kellett továbbá áldoznia az ausztrál tévében meglevő kisebbségi érdekeltségét és a Multi Media minden leányvállalatát, mely nem hozott nyereséget, hogy továbbra is kiadhassa a TV News című magazint. A harmadik hét végére E. B. befejezte a lemeztelenítést, s Townsend ott állt előtte szinte pucéran. Mindez egyetlen telefonhívás miatt. Vajon meddig kísértik még ezek a szavak? – Nem venné túlzásnak, ha megkérdezném, milyen összegre gondolt, Townsend úr? – Nem, nagykövet úr. Hárommilliárd dollárra. E. B.-nek nem is kellett figyelmeztetnie, hogy még meg kell beszélniük a válságtervet, mielőtt a harmadik lépcsőfokra lépnének. Átfogalmazhatták a sajtónak szánt közleményt, ahányszor akarták, a végkövetkeztetés mindig ugyanaz maradt: a Global Corporation önkéntes felszámolást kér. Townsendnak kevés keservesebb órája volt életében. Már látta lelki szemei előtt a Citizen vezércikkének címét: „Townsend csődbe ment”. Amikor megállapodtak végre a sajtóközlemény szövegében, E. B. úgy döntött, továbbléphetnek a következő lépcsőfokra. Megkérdezte Townsendot, szerinte mely bankok hajlandók leginkább együttműködni velük. Townsend azonnal megnevezett hatot, aztán még ötöt, melyekkel a cég hosszabb ideje szívélyes viszonyban van. Ám a többiekkel akkor tárgyalt először, figyelmeztette Elizabethet, amikor a hárommilliárdot szedte össze a Multi Mediára. S az egyik már követeli is vissza a pénzét – „lesz, ami lesz” alapon. – Akkor ezt kell utoljára hagyni – mondta E. B. Azzal kezdte, hogy a legnagyobb hitelt nyújtó bankban megkereste a hitelosztály vezetőjét. Elmondta neki, milyen kemény föltételeket szabott Townsendnak. A bankárnak imponált a dolog, s belement, hogy támogatja E. B. tervét – de csak ha minden más bank is elfogadja a mentőcsomagot. A következő öt bankot kicsit nehezebb volt meggyőzni, de mikor E. B. megbizonyosodott, hogy hajlandók együttműködni, a többit már egyenként hívta föl, és elmondta, hogy mindenki más elfogadta a tervet. Londonban találkozót beszélt meg a Barclays, a Midland Montagu és a Rothschilds Bankkal. Aztán úgy tervezte, elutazik

Párizsba, ahol fölkeresi a Credit Lyonnais-t, s további járatokra rendelt jegyet Frankfurtba, Bonnba és Zürichbe. A lánc minden szemét meg akarta vizsgálni. Megígérte Townsendnak, amennyiben sikerrel jár Londonban, azonnal fölhívja telefonon. Ha viszont az út bármely szakaszán elromlik valami, akkor Honoluluba repül, s a Global küldötteit nem a cég hosszú távú terveiről tájékoztatja, hanem arról, miért kell új állás után nézniük, ha hazaérnek. E. B. még aznap este elindult Londonba. Magával vitt egy hatalmas, aktákkal megtömött táskát, egy sor repülőjegyet és azoknak a telefonszámoknak a listáját, amelyeken Townsendot éjjel-nappal elérheti. A következő négy napban szándékai szerint sorra látogat minden bankot és pénzintézetet, melytől a Global jövője függ. Townsend tudta, ha E. B.-nek csak egyet is nem sikerül meggyőznie, azonnal visszarepül New Yorkba, és leküldi az aktáit a tizenharmadik emeletre. Egyetlen engedményre volt hajlandó: Townsend egy órát kap, mielőtt nyilvánosságra hozza a sajtóközleményt. – Honoluluban legalább nem zaklatja a világsajtó – mondta, mielőtt Európába indult. Townsend kínjában elmosolyodott. – Ha maga nyilvánosságra hozza a sajtóközleményt, teljesen mindegy, hol tartózkodom. Úgyis megtalálnak. Townsend magángépe napnyugtakor szállt le Honoluluban. Várták a reptéren, és egyenesen a szállodába vitték. Amikor bejelentkezett, átadtak neki egy üzenetet, amelyen mindössze ez állt: „Mind a három londoni bank belement a csomagtervbe. Indulok Párizsba. E. B.” Townsend kicsomagolt, lezuhanyozott, és lement vacsorázni a központi igazgatótanács tagjaival. Idejöttek a világ négy sarkából, hogy megbeszéljék a cég távlati fejlesztését a következő tíz évre. Könnyen előfordulhat, hogy arról kell tárgyalniuk, hogyan szüntetik meg a következő tíz napban. Az asztal körül mindenki megpróbált vidámnak mutatkozni, holott az előző hetek folyamán szinte valamennyiüknek meg kellett jelennie E. B. színe előtt. A találkozó után pedig elvetették a terjeszkedésnek még a gondolatát is. A legoptimistább szó, ami E. B. szájából elhangzott a megbeszélések során, a „konszolidáció” volt. Fölkérte a cég titkárát és a gazdasági vezetőit, készítsenek válságtervet, amely tartalmazza a cég részvényeinek fölfüggesztését meg az önfelszámolás kérelmezését is. Nem mondhatni, hogy nagyon élvezték ezeket a beszélgetéseket. Vacsora után Townsend azonnal lefeküdt, de nemigen jött álom a szemére. Valamikor hajnali három tájt hallotta, hogy üzenetet csúsztatnak be az ajtó alatt. Kiugrott az ágyból, és idegesen föltépte a borítékot. „A franciák – vonakodva bár, de – belementek. Útban vagyok Frankfurtba. E. B.” Reggel hétkor Bruce Kelly átment hozzá, s együtt reggeliztek. Bruce nemrégiben tért vissza Londonba, ő lett a Global TV ügyvezető igazgatója. Azt kezdte Townsendnak magyarázni, hogy legnagyobb problémája, hogyan sózza rá a szkeptikus britekre azt a százezer parabolaantennát, amit egy watfordi raktárban tárolnak. Legújabb ötlete az, hogy ingyen adja a Globe előfizetőinek. Townsend szürcsölgette a teáját, és bólogatott. Egyikük sem érintette a témát, ami leginkább foglalkoztatta őket. Reggeli után együtt mentek le a kávézóba. Townsend végigsétált az asztalok között, elbeszélgetett cégének a világ minden tájáról összegyűlt képviselőivel. Mire végigjárta a termet, arra a következtetésre jutott, hogy vagy mindenki nagyon jó színész, vagy halvány fogalmuk sincs róla, milyen veszélyes a helyzet. Remélte, az utóbbi igaz. Aznap délelőtt Henry Kissinger volt az első előadó. A csendes-óceáni övezet nemzetközi jelentőségéről beszélt. Townsend ott ült az első sorban, és arra gondolt, bárcsak apja is ott ülhetne mellette, s hallhatná a volt külügyminiszter szavait. Olyan lehetőségekről beszélt,

melyekről egy évtizede még álmodni se mert senki, s amelyeknek a Global lesz az egyik főszereplője. Aztán Townsendnak eszébe jutottak a most kilencvenéves anyjának negyven évvel ezelőtt mondott szavai: „Mindig rettegtem az adósságtól.” Még a hanghordozása is a fülében csengett. A nap folyamán Townsend benézett a lehető legtöbb munkaülésre, s közhelyeket ismételgetett: „elkötelezettség”, „jövőkép”, „terjeszkedés”. Lefekvés előtt megkapta E. B. utolsó üzenetét: „Frankfurt és Bonn beleegyezett, de kemény föltételekkel. Indulok Zürichbe. Amint van döntés, hívom.” Megint csak nem aludt egész éjszaka, mert várta, hogy megcsördüljön a telefon. Eredetileg azt javasolta E. B.-nek, hogy a zürichi út után röpüljön egyenest Honoluluba, és személyesen tájékoztassa. Ám az asszonynak nem tetszett az ötlet. – Nem hinném, hogy fokozná a harci szellemet, ha a küldöttekkel a munkaköri leírásomról beszélgetek – emlékeztette Townsendot. – Akkor azt hinnék, hogy a szeretőm – mondta Townsend. E. B. nem tartotta mulatságosnak a megjegyzést. A harmadik napon, ebéd után Sir James Goldsmith volt a szónok. Amint elsötétült a terem, Townsend az órát leste, mikor telefonál E. B. Sir James nagy taps közepette lépett föl a szónoki emelvényre. „Nagy öröm számomra, hogy olyan emberekhez szólhatok, akik a világ egyik legsikeresebb cégénél dolgoznak.” Aztán kifejtette nézeteit az Európai Közösség jövőjéről meg az Európa Parlamentben vállalt szerepéről. „Mint küldött, lehetőségem nyílik rá, hogy…” – Elnézést, uram – szólalt meg ekkor a szálloda igazgatója Townsend háta mögött. – Telefonja van Zürichből, s a hölgy azt mondja, sürgős. – Townsend bólintott, s gyorsan kiment a folyosóra. – Nem óhajtja fölvenni az irodámban? – Nem – felelte Townsend. – Kapcsolják a szobámba. – Természetesen, uram. – Townsend elindult a legközelebbi lift felé. A folyosón meglátta az egyik titkárnője, s meglepődött, miért hagyja ott a főnök Sir James előadását, hisz a program szerint neki kell a végén köszönetet mondania. Amikor Townsend fölért a szobájába, már csöngött a telefon. Fölvette a kagylót. Örült, hogy a hívó nem látja, milyen ideges. – Itt Keith Townsend. – A zürichi bank beleegyezett a csomagtervbe. – Hála a jóistennek. – De ára van. Az egész tízéves periódusra három százalékpontot követelnek az alapkamat fölött. Ez a Globalnak további 17,5 milliójába fog kerülni. – Mit válaszolt? – Elfogadtam. Elég dörzsöltek, s kiszimatolták, hogy ők vannak a sor végén, akiket megkerestem, úgyhogy nemigen lehetett velük alkudozni. Townsend egy kis ideig kivárt, majd föltette a következő kérdését. – Akkor hát mik az esélyeim a talpon maradásra? – Még mindig csak ötven százalék – mondta E. B. – Ne kössön rá fogadást. – Nincs is miből – mondta Townsend. – Nem emlékszik? Még a hitelkártyáimat is elkobozta. – E. B. nem válaszolt. – Tehetek még valamit? – Csak annyit, hogy amikor ma este a záróbeszédet tartja, ne hagyja őket kétségben afelől, hogy ez a legsikeresebb cég a világon. Nehogy azt mondja, hogy órák kérdése s kéri az önfelszámolást. – És én mikor fogom megtudni, melyik igaz a kettő közül? – Valamikor holnap – mondta E. B. – Amint befejezem a tárgyalást Austin Piersonnal, azonnal hívom.

Ekkor megszakadt a vonal. Armstrongot Reg, a sofőr várta a londoni Heathrow repülőtéren, s bevitte a belvárosba. Mindig elfogta a bosszúság, miért nem engedi a hatóság a magánhelikopterek használatát sötétedés után. Az Armstrong-házba érve fölment a tetőlakásba, fölébresztette a szakácsot, és vacsorát rendelt. Hosszasan zuhanyozott, majd fél óra múlva megjelent az ebédlőben köpenyben, szájából hatalmas szivar lógott. Az asztalon nagy tál kaviár várta. Le se ült, már belemarkolt, s tömte a szájába. Aztán előszedett az irattartóból egy papírt, s átnézte a másnapi testületi ülés napirendjét. Közben habzsolta a kaviárt, s egyik pohár pezsgőt itta a másik után. Néhány perc múlva félretette a napirendet. Biztos volt benne, ha túljut az első ponton, akkor meggyőző választ tud adni bármilyen kérdésre, amivel Sir Paul előhozakodik. Fölment a hálószobába, belebújt az ágyba, és körülbástyázta magát egy csomó párnával. Bekapcsolta a televíziót, s nyomkodta a gombokat, hátha talál valamit, ami elvonja a figyelmét. Aztán egy régi Stan és Pan-filmen végre sikerült elaludnia. Townsend fölvette a beszédét tartalmazó papírt az éjjeliszekrényről. Lement a földszintre, egyenest a konferenciaterembe. Mielőtt odaért, már hallotta a várakozó küldöttek vidám csevegését. Belépett, erre mind az ezer jelenlevő elhallgatott és fölállt. Townsend végigment a sorok között, föllépett a szónoki emelvényre, letette a papírjait, és végignézett a hallgatóságon. Köztük volt a médiavilág számos nagy tehetsége, s nem kevesen már harminc éve dolgoznak neki. – Hölgyeim és uraim, hadd kezdjem azzal, hogy a Global soha nem volt jobb formában, mint most, és készen áll szembenézni a XXI. század kihívásaival. 41 televízió- és rádióállomásunk van, 137 újságunk és 249 magazinunk. És nemrégiben még rátettük a pontot az i-re: miénk a TV News, a világ legnagyobb példányszámú magazinja. Ezzel a portfolióval a Global a világ vezető sajtóbirodalma. Az a feladatunk, hogy meg is maradjunk ezen a helyen. Ehhez persze kell egy csapat, s én olyan embereket látok itt, akik elkötelezték magukat e feladat mellett. A következő évtizedben… – Townsend még jó negyven percig ecsetelte a cég jövőjét és a résztvevők szerepét. Beszédét ezzel zárta: – Az idei év a Global legsikeresebb éve. Találkozunk jövőre is, és bebizonyítjuk bírálóinknak: az még jobb lesz. A publikum fölállt, és hangosan éljenzett. Ám amikor elhalkult a tapsvihar, Townsendnak eszébe jutott, másnap reggel lesz még egy találkozó Clevelandben, ahol csak egy kérdésre születik válasz, és senki se fog tapsolni. A küldöttek fölálltak és szedelőzködtek. Townsend végigjárta a termet, elbúcsúzott az igazgatóktól; megpróbált nyugodtnak mutatkozni. Reménykedett, hogy amikor visszamennek állomáshelyükre, nem a rivális lapok újságírói fogadják őket olyan kérdésekkel, hogy miért kér a cég önfelszámolást. És mindezt azért, mert egy ohiói bankár azt mondta: „Nem, Mr. Townsend, ragaszkodom hozzá, hogy az 50 milliót zárásig fizesse vissza. Különben nincs más választásom, átadom az ügyet a jogi osztálynak.” Amint el tudott szabadulni, fölment a szobába és összecsomagolt. A sofőr kivitte a repülőtérre, ott már várta a magángépe, a Gulfstream. Vajon holnap már csak a turistaosztályon tud utazni? Nem is vette észre, mennyi energiát kivett belőle a konferencia: alighogy bekapcsolta a biztonsági övet, mély álomba zuhant. Armstrong úgy tervezte, korán kel, hogy legyen ideje kivenni néhány papírt a széfből és megsemmisíteni, ám a hétórai tévéhíradó kezdetére ébredt. Átkozta az időeltolódást, s nagy nehezen kikászálódott az ágyából, mert tudta, rengeteg még a tennivalója. Fölöltözött, s lement az ebédlőbe, ahol már várta a reggeli: szalonna, virsli, hurka és négy tojásból rántotta, amit legalább hat csésze forró feketével öblített le.

Hét óra harmincöt perckor kilépett a lakásból, lement a tizenegyedik emeletre. A folyosón fölkapcsolta a villanyt, elment a titkárnő asztala mellett, és beütötte a kódot az ajtó melletti táblán. Amikor a kis lámpa pirosról zöldre váltott, belépett az irodájába. Rá se hederített a hatalmas levélhalomra. Egyenest a széfhez ment. Az első dosszié, amit előbányászott; a „Liechtenstein” címet viselte. Odament az iratmegsemmisítőhöz, és laponként belerakosgatta. Aztán elővette a következő, „Oroszország (könyvszerződések)” nevű iratcsomót, azzal is ugyanezt tette. Épp a „Terjesztési körzetek” feliratú dosszié felénél járt, amikor megszólalt egy hang a háta mögött. – Mi az ördögöt művel itt? Armstrong hátrafordult, és egyenesen a biztonsági őr zseblámpájának fényébe nézett. – Kifelé innen, te barom! – üvöltötte. – És csukd be magad után az ajtót! – Elnézést, uram – szólt az őr –, nem mondták, hogy az épületben tartózkodik. – Betette maga mögött az ajtót, Armstrong pedig jó negyven percen át folytatta az iratmegsemmisítést. Ekkor meghallotta, hogy megérkezett a titkárnő. A nő bekopogott az ajtón: – Jó reggelt, Mr. Armstrong – köszönt vidáman. – Pamela vagyok. Segíthetek valamiben? – Nem – kiabálta Armstrong a csukott ajtó mögül. – Pár perc és jövök. Eltelt egy fél óra, mire megjelent az ajtóban. – Mennyi idő van még az igazgatótanácsi ülésig? – kérdezte. – Alig több mint fél óra. – Szóljon Wakehamnek, azonnal jöjjön ide. – Az alelnök úr ma nem jön be, uram. – Nem jön be? Hogyhogy? – Úgy tudom, elkapta a vírusos influenza. Telefonált a titkárnak, és kimentette magát. Armstrong az íróasztalhoz ment, kikereste Peter számát, s tárcsázni kezdett. Jó párszor kicsöngött, mire jelentkezett egy női hang. – Peter ott van? – bömbölt Armstrong. – Igen, de fekszik. Nagyon rosszul van, s az orvos azt mondta, jó pár nap pihenésre van szüksége. – Mondja meg neki, hogy azonnal keljen föl. Hosszú csönd volt, majd megszólalt egy rekedt hang. – Te vagy az, Dick? – Én – válaszolta Armstrong. – Hogy a pokolba képzeled, hogy elmaradsz egy ilyen fontos testületi ülésről? – Nagyon sajnálom, Dick, de influenzás vagyok, az orvosom szerint pár napig pihennem kell. – Nem érdekel, mit mond az orvosod – közölte Armstrong. – Azt akarom, hogy itt légy. Szükségem van a támogatásodra. – Hát… ha gondolod, hogy ennyire fontos… – Gondolom. Úgyhogy gyere, villámgyorsan. Armstrong hallotta, hogy az épület többi irodájában megindul az élet. Az órájára nézve megállapította, hogy alig tíz perce van az ülés kezdetéig. De most egyetlen igazgató sem nézett be a szokásos csevegésre, s nem biztosították afelől, hogy mindenben számíthat a támogatásukra. Talán nem tudják, hogy visszaérkezett? Pamela benyitott, és átadta neki az ülés tájékoztató anyagait. Az első napirendi ponthoz, mely a „Nyugdíjalap” címet viselte, semmiféle táj anyagot nem csatoltak, csak a másodikhoz – „A Citizen példányszámának esése a Globe árcsökkentése után” – meg a többihez. Armstrong tovább lapozgatott az iratcsomóban. Majd bejött Pamela, s jelentette: két perc múlva tíz óra. Armstrong föltápászkodott, hóna alá vette a dossziét, s magabiztosnak tűnő

léptekkel elindult a folyosón. Útközben széles mosollyal viszonozta az alkalmazottak köszöntését, bár valójában a nevüket sem tudta. A gyűlésterem ajtajához érve hallotta az igazgatók mormolását, ám amikor belépett, szinte megfagyott a levegő, s teljes csönd ült a teremre. Townsendot a stewardess ébresztette, amikor a gép leszálláshoz készülődött a Kennedy reptéren. – Ms. Beresford keresi Clevelandból, uram. Azt mondja, sürgős. – Most jövök Piersontól – közölte E. B. – Több mint egy óra hosszat tartott, de még mindig nem döntött. – Nem döntött? – Nem. Azt mondja, mielőtt végleges választ ad, beszélnie kell a bank pénzügyi bizottságával. – De hát már az összes bank belement, Pierson nem teheti meg, hogy… – Dehogyis nem. És meg is teszi. Ne felejtse el, hogy ő egy kis ohiói bank elnöke. Nem érdekli, mibe mentek bele a többiek. Magának igen rossz sajtója volt az utóbbi időben, őt pedig egyetlen dolog érdekli. – Mi? – Hogy fedezze magát. – De nem érti, hogy a többi bank is visszalép, ha ő nem fogadja el a tervet? – Érti, érti, de mikor ezt mondtam neki, vállat vont, s azt mondta: „Akkor a többiekkel együtt vállalom a következményeket.” Townsend elkáromkodta magát. – Egyvalamit viszont megígért – szólt ekkor E. B. – Mit? – Amint döntött a bizottság, fölhív. – Hát ez remek. De mit csináljak, ha kedvezőtlen lesz a döntés? – Hozza nyilvánosságra a sajtóközleményt, amiben megegyeztünk. Townsend megszédült, úgy érezte, menten elájul. Húsz perccel később kirohant a reptéri várócsarnokból. Egy limuzin várta. Bevágta magát a hátsó ülésre, mielőtt a sofőr kinyithatta volna neki az ajtót. Legelőször is fölhívta a manhattani lakását. Kate nyilván ott ült a telefon mellett, mert azonnal fölvette a kagylót. – Mi hír Clevelandból? – kérdezte rögtön. – E. B. beszélt Piersonnal, de az még nem döntött – felelte Townsend. – Mekkora az esélye, hogy meghosszabbítja a kölcsönt? – Én is ezt kérdeztem E. B.-től. Azt mondja, ötven százalék. – Istenem, csak véget érne már ez a nyomorúság! – Remélem, nemsokára így lesz. – Ne feledd, bármi is a döntés, engem hívj először. – Persze hogy téged hívlak először – mondta Townsend, és letette a kagylót. A kocsi épp a Queensboro hídon haladt, amikor Townsend fölhívta Tom Spencert. Ő se hallott semmi hírt. – De nem is vártam, mert E. B. először úgyis téged tájékoztat. Ez a stílusa. – Mihelyt megtudom, hogyan dönt Pierson, találkozunk. Meg kell beszélnünk, mi a teendő. – Hát persze – mondta Tom. – Azonnal hívj föl, amint megtudsz valamit. A sofőr befordult a Madison sugárútra, kihúzódott a jobb oldali sávba, majd megállt a Global International székháza előtt. Alig akart hinni a fülének, amikor Townsend előrehajolt, s megköszönte neki a fuvart – húsz év óta először. És mikor kinyitotta neki az ajtót s a főnök azt mondta: „Isten önnel”, egyenesen megrémült.

A Global International elnöke gyors léptekkel átvágott a járdán, s belépett az épületbe. Az első lifttel, ami jött, azonnal föl is ment. Az előcsarnok tele volt a Global alkalmazottjaival, de egyik sem akart vele egy liftbe szállni, csak egy londiner ugrott be az utolsó pillanatban, s elfordította a kulcsot a legfölső emelet gombja mellett. Az ajtó becsukódott, és a lift elindult a negyvenhetedik emelet felé. Amikor fölértek, Townsend kilépett a liftből, s elhaladt a recepciós mellett, aki rámosolygott. Már épp mondani akarta: „Jó reggelt, Mr. Townsend”, de aztán meglátta a főnök mogorva arckifejezését, s meggondolta magát. Townsend nem lassított az irodájába vezető, kitáruló üvegajtóknál. A titkárnő íróasztala mellett elhaladva csak ennyit kérdezett: – Üzenet? – aztán továbbment az irodába.

THE GLOBE 1991. november 5. 40 Keresik az eltűnt sajtómágnást – Jó reggelt, uraim – mondta Armstrong vidáman, ám csak halk mormolás fogadta üdvözlés helyett. Sir Maitland biccentett, amikor Armstrong leült a jobbjára. Körülnézett a teremben: minden hely foglalt volt, csak az elnökhelyettes széke maradt üresen. – Mivel mindenki jelen van, kivéve Mr. Wakehamet, aki kimentette magát – mondta Sir Paul a zsebórájára pillantva –, úgy gondolom, megnyithatjuk az ülést. Megkérdezem, mindannyian elfogadták-e a jegyzőkönyvet, amit a múlt hónapi ülés óta küldtem önöknek? Mindenki beleegyezőleg bólintott, kivéve Armstrongot. – Nos, akkor jó. Első napirendi pontunk az lesz, amit kimerítően megbeszéltünk a minap a pénzügyi bizottság ülésén – folytatta Sir Paul –, azaz a nyugdíjalap jelenlegi helyzete. Akkor Mr. Wakeham igyekezett tájékoztatást adni, mit intézett rövid New York-i útja során, ám attól tartok, jó pár kérdés megválaszolatlan maradt. Arra a következtetésre jutottunk, hogy csakis a főigazgató tudja elmondani, miről is van szó konkrétan New Yorkban. Örülök, hogy szabaddá tudta tenni magát, s azzal kezdeném… – Talán inkább én kezdem el – vágott a szavába Armstrong –, azzal, hogy elmondom, miért nem lehettem jelen a múlt havi ülésen. – Sir Paul összeszorította a száját, keresztbe fonta a karját, s az üres széket bámulta. – Uraim, azért maradtam New Yorkban – folyatta Armstrong –, mert én vagyok az egyetlen, akivel a szakszervezetek hajlandók tárgyalni. Ezt, gondolom, Peter Wakeham is megerősítette a múlt hónapi ülésen. Így aztán nemcsak azt sikerült elérnem, amit néhány kommentátor csodának minősített… – Itt Sir Paul belenézett a New York Tribune előző heti számába, s a vezércikk valóban a „csoda” szót használta. – …de közölhetem az igazgatótanáccsal, amire már megkértem Mr. Wakehamet is, hogy a Tribune végül is átesett a nehézségeken, és pozitív mérleggel zárt. – Egy kicsit kivárt, aztán hozzátette: – Ez a lap átvétele óta első ízben történik meg. – A jelenlevők közül többen ránézni se tudtak, s akik ránéztek, azoknak arca sem tükrözött nagy egyetértést. – Talán megérdemelnék valami elismerést ezért az óriási sikerért – mondta ekkor Armstrong –, nem pedig az állandó korholást, melyet egy olyan elnöktől kapok, akinek a vállalkozói szellem nem jelent többet, mint zsemledarabkákat dobálni a kacsáknak az epsomi kacsaúsztatóba. Sir Paul már-már tiltakozott, ám Armstrong fölemelte a kezét, és nagy hangon folytatta: – Engedjék meg, hogy befejezzem a mondanivalómat. Az elnök kihúzta magát, a szék karfáját szorongatta, és mereven előrenézett. – Nos, ami a nyugdíjalapot illeti, titkárunk nálam jobban tudja, hogy e tekintetben jelentős többletünk van. Ennek egy részét – teljesen jogosan – befektettem az Egyesült Államokban. Valószínűleg érdekli a tisztelt tanácsot az a tény is, hogy nemrégiben tárgyaltam Keith Townsenddal arról, hogy esetleg átveszem a New York Start. A teremben mindenki meghökkent erre a bejelentésre, és minden arc felé fordult. – Nem titok – folytatta Armstrong –, hogy Townsend igen súlyos pénzügyi válságban van, miután makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy megvegye a Multi Mediát hárommilliárdért. Valószínűleg emlékeznek rá, hogy tavaly mindössze másfél milliárdot kínáltam érte. Most kiderült, helyes volt a döntésem. Olyan előnyös helyzetbe kerültem, hogy kihasználhatom Townsend tragikus tévedését, és fölajánlhatom neki, hogy átveszem a Star-részvényeit, ami fél éve még nem lett volna elképzelhető. Mindenki feszült figyelemmel hallgatta a teremben.

– Ezzel a tranzakcióval az Armstrong Communications a legerősebb, leghatékonyabb újságkonszern lesz a keleti parton – mondta Armstrong, és hatásszünetet tartott. – így még angliai cégeinktől is többet remélhetünk. Néhányan elégedetten bólogattak, ám az elnök arca komor maradt. – Akkor értsük úgy, hogy létrejött az üzlet Townsenddal? – A végső fázisban van, elnök úr – válaszolta Armstrong. – De nem akartam ilyen horderejű döntést egymagam meghozni a testület beleegyezése nélkül. – Mit jelent az, hogy „végső fázisban”? – kérdezte Sir Paul. – Townsenddal semleges területen, magánjelleggel találkoztunk, ám jelen volt mindkettőnk szakmai tanácsadója. Megegyeztünk egy kölcsönösen elfogadható árban; most már az ügyvédek dolga, hogy elkészítsék a szerződést. – Szóval nincs róla semmi dokumentum? – Még nincs – felelte Armstrong. – De meg vagyok győződve róla, hogy az igazgatótanács jövő havi ülésére minden szükséges dokumentum a kezemben lesz. – Értem – szólt Sir Paul mereven, s kinyitott egy dossziét. – Ennek ellenére remélem, visszatérhetünk az első napirendi ponthoz, nevezetesen a nyugdíjalap kérdéséhez. – Átfutotta a jegyzeteit, és hozzátette: – Melyből az utóbbi időben több mint négyszázmillió… – És biztosíthatom, hogy azt a pénzt jó helyre fektettük be – vágott közbe Armstrong. – Szabad tudnunk, mibe? – kérdezte Sir Paul. – Pillanatnyilag nincsen a kezemben minden adat – mondta Armstrong –, de részletes jelentést kértem New York-i könyvelőinktől, hogy a testület minden tagja még a következő igazgatótanácsi ülés előtt pontosan értesüljön a dolgok állásáról. – Milyen érdekes – szólalt meg Sir Paul. – Tegnap este ugyanis beszéltem New York-i könyvelőinkkel, és fogalmuk se volt róla. – Ez azért van, mert egy kisebb belső csapatot választottunk ki a feladat végrehajtására, és meghagytuk nekik, semmit se szivárogtassanak ki, mert ez nagyban befolyásolná jelenleg folyó ügyleteinket. Így aztán nem tudok… – Az ördögbe – mondta Sir Paul, egyre emelkedő hangerővel –, én vagyok ennek a cégnek az elnöke, és tudnom kell minden olyan lépésről, ami a jövőjét befolyásolja. – Akkor nem, ha ez ellentétben áll nagyobb szabású üzleti terveimmel. – Én pedig nem végrehajtó vagyok, nem csak egy pecsét a maga szerződésein – mondta Sir Paul, és először nézett Armstrong szemébe. – Soha nem gondoltam, elnök úr, hogy az lenne, ám sokszor akkor is kell döntéseket hozni, amikor ön édesdeden alszik az ágyában. – Nem bántam volna, ha fölébreszt – felelte Sir Paul, továbbra is farkasszemet nézve vele. – Jacques Lacroix például fölébresztett tegnap éjjel. Genfből hívott, hogy elmondja, ha ma nem lesz kifizetve az 50 millió dolláros tartozásunk, akkor nem tehet mást, átadja a dolgot az ügyvédeknek. A teremben sokan behúzták a fejüket. – Még ma este ott lesz a pénz – vágta rá Armstrong. – Ebben biztos lehet. – És honnét fogja előteremteni? – kérdezte Sir Paul. – Mert világosan megmondtam, a nyugdíjalapból egy fillért se fog kivonni többet, amíg én vagyok az elnök. Ügyvédeink tájékoztattak, hogy ha azt az 50 milliós csekket beváltanák, az igazgatótanács minden tagját bűnvádi eljárás alá lehet helyezni. – Számviteli hiba történt, egy kezdő tisztviselő elvétette a dolgot a könyvelésen. Nem annak a banknak utalt, amelynek kellett volna. Még aznap kirúgtam a cégtől. – Monsieur Lacroix viszont közölte velem, hogy magától kapta a csekket személyesen, és ő alá is írta az átvételi elismervényt.

– Maga azt hiszi, azzal töltöm az időmet New Yorkban, hogy csekkeket írok alá? – kérdezte Armstrong, és Sir Paulra bámult. – Halvány fogalmam sincs, mit művel, mikor New Yorkban tartózkodik. Annyit tudok, hogy amit Peter Wakeham magyarázott az utolsó testületi ülésen, hogyan kerültek a nyugdíjalapból kivont pénzek a Bank of New Amsterdam meg a Manhattan Bank számláira, az nem volt hihető. – Mit akar ezzel mondani? – bődült el Armstrong. – Nézze, Mr. Armstrong, mindketten tudjuk, hogy a Manhattan Bank képviseli a New York-i nyomdászszakszervezeteket. A Bank of New Amsterdamnek pedig olyan utasítást adott a múlt hónapban, hogy vásárolja föl saját részvényeinket több mint 70 millió értékben – annak ellenére, hogy Mark Tenby, a főkönyvelőnk figyelmeztette, amikor átadta magának a nyugdíjalap csekkfüzetét, hogy ebből a saját cég részvényeinek megvásárlása törvénybe ütköző dolog. – Semmi ilyet nem mondott – közölte Armstrong. – Nyilván ez is csak egy kis, úgynevezett „számviteli hiba”, ugye – kérdezte Sir Paul –, amit meg lehet oldani azzal, hogy meneszti a főkönyvelőt? – Micsoda képtelenségeket állít – válaszolta Armstrong. – A BNA akármelyik ügyfele számára vásárolhatta azokat a részvényeket. – Sajnos, nem – mondta Sir Paul, és egy másik ügyiratcsomót böngészett. – Az értékpapírosztály vezetője visszahívott, s megerősítette, hogy közvetlenül a maga utasítására tették, hogy „megtámogassák” – ezt a kifejezést magától idézte – az árfolyamot, mert nem engedheti meg magának, hogy tovább essen. Amikor pedig rámutattak, hogy mik a következményei ennek az eljárásnak, akkor maga kijelentette – megint belenézett a papírjaiba, majd folytatta: – „Nem érdekel, kerül, amibe kerül.” – Ezt ő mondja, én viszont mást mondok – jelentette ki Armstrong. – Ha megismétli, akkor rágalmazási pert akasztok a nyakába. – Kis szünet után hozzátette: – Mindkét országban. – Nem lenne bölcs dolog – jelentette ki Sir Paul. – Minden telefonhívást, ami a BNA ezen osztályára befut, rögzítenek és iktatnak. Én pedig hiteles átiratot kértem a beszélgetésükről. – Azzal vádol, hogy hazudok? – üvöltötte Armstrong. – És ha igen, ellenem is rágalmazási pert indít? Armstrong elhallgatott, mint akit fejbe vágtak. – Úgy látom, nem hajlandó őszinte választ adni a kérdéseimre – folytatta Sir Paul. – Ezek után nincs más választásom, lemondok elnöki tisztemről. – Nem, nem – kiáltottak föl többen. Armstrong most ébredt rá első ízben, hogy túlfeszítette a húrt. Ha Sir Paul lemond, napokon belül az egész világ megtudja, hogyan állnak a cég pénzügyei. – Remélem, megtalálja annak a lehetőségét, hogy az áprilisi közgyűlésig maradjon – mondta megjuhászodva. – Akkor rendben megejthetjük a tisztségváltást. – Attól tartok, ezen már túl vagyunk – mondta Sir Paul, s fölállt. – Azt akarja, hogy könyörögjek magának? – kérdezte Armstrong, s fölnézett rá. – Nem, uram, arra éppoly képtelen, mint igazat mondani. Armstrong is fölugrott, s a két férfi egy ideig farkasszemet nézett. Aztán Sir Paul sarkon fordult és kiment. A papírjai ott maradtak az asztalon. Armstrong lehuppant az elnök helyére. Egy ideig hallgatott, aztán lassan körbejártatta a tekintetét az asztal körül. – Ha valaki utána akar menni, most tegye meg – mondta végül. Papírzizegés hallatszott, székek nyikorogtak, egyesek a kezüket bámulták, de senki se mozdult: – Jó – mondta Armstrong. – Szóval, jó lenne, ha mindenki felnőtt módjára viselkedne, s akkor megérti, hogy Sir Paul légből kapott vádakkal dobálózik, azt se tudja, miről van szó.

Az asztal körül ülők némelyike nem látszott ebben biztosnak. Eric Chapman, a titkár is lehajtotta a fejét. – Kettes számú napirendi pont – mondta Armstrong határozottan. A terjesztési igazgató jó ideig magyarázgatta, miért zuhant meredeken a Citizen példányszáma az elmúlt hónapban, amit persze azonnal megéreznek a hirdetési bevételek. – A Globe tíz pennyvel olcsóbb lett. Csak azt tudom javasolni, hogy mi is kövessük a példáját. – De ha megtesszük, akkor még nagyobb lesz a bevételkiesés – mondta Chapman. – Az igaz – kezdte a terjesztési igazgató. – Őrizzük meg a nyugalmunkat – szólalt meg Armstrong. – Majd meglátjuk, ki adja be először a derekát. Az az érzésem, Townsend egy hónapon belül tönkremegy, s nekünk nem kell mást tennünk, mint összecsipegetni, ami marad belőle. Egy-két testületi tag bólogatott, legtöbbjük azonban jól emlékezett, mi történt, amikor Armstrong utoljára vázolt föl ilyen kilátásokat. A maradék napirendi pontok újabb egy óra hosszat tartottak, s napnál világosabbá vált, hogy senki se hajlandó vállalni az összeütközést a tulajdonossal. A végén Armstrong megkérdezte, kinek van még mondanivalója, de senki sem jelentkezett. – Akkor köszönöm, uraim – mondta. Fölállt, összeszedte Sir Paul dossziéját is, és gyorsan elhagyta a termet. A lift felé menet látta, hogy Peter Wakeham rohan utána. Armstrong rámosolygott az elnökhelyettesre, aki épp akkor ért oda, mikor Armstrong beszállt a liftbe. – Milyen kár, hogy elkéstél, Peter – mondta neki. – Pedig elnököt csinálhattam volna belőled. – á vigyorgott, s a liftajtó becsukódott. Megnyomta a legfelső gombot, s fölment a tetőre. A pilóta ott cigarettázgatott a korlátnál. – Heathrow – mordult rá, mit sem törődve fölszállási engedélyekkel és a légi folyosók zsúfoltságával. A pilóta gyorsan elnyomta a cigarettát, s odarohant a géphez. A City fölött repülve Armstrong megpróbálta végiggondolni, mi történik, ha a következő néhány órában nem sikerül csodával határos módon előteremtenie 50 millió dollárt. Tizenöt perc múlva a helikopter leszállt egy magánkifutónál. Armstrong kikecmergett, s a magánrepülőgépe felé kacsázott. Egy másik pilóta már készenlétben várta a parancsokat a lépcső tetején. – Nizza – mondta Armstrong, s eltűnt a kabinban. A pilóta a vezérlőkabinba ment, arra gondolt, hogy „Dick kapitány” nyilván Monte-Carlóba tart, kicsit pihen a jachton. A repülőgép dél felé vette útját. A kétórás út alatt Armstrong egyetlenegyszer telefonált: Jacques Lacroix-t hívta Genfben. De könyöröghetett, érvelhetett, ahogy csak bírt, a válasz mindig ez volt: – Ha ma zárásig nem fizeti vissza az 50 milliót, akkor nincs más választásunk, át kell adnunk az ügyet a jogi osztálynak.

NEW YORK STAR 1991. november 6. 41 Loccs! – Az amerikai elnök az egyesen – mondta Heather –, s egy Austin Pierson nevű úr Clevelandból, a kettesen. Melyiket kapcsoljam? Townsend megmondta a titkárnőnek, kivel szeretne inkább beszélni. Idegesen fölkapta a telefont. Ismeretlen hang szólt bele. – Jó reggelt, Pierson úr, örülök, hogy hívott – mondta Townsend. És figyelmesen hallgatta. – Igen, Pierson úr – mondta végül. – Persze. Megértem az álláspontját. Azt hiszem, adott körülmények között én is ezt tettem volna. – Townsend gondosan meghallgatta, miért döntött Pierson úgy, ahogy döntött. – Megértem a dilemmáját, és nagyon köszönöm, hogy volt szíves személyesen megkeresni. – Kis szünetet tartott. – Csak azt remélem, nem bánja meg. Viszontlátásra, Pierson úr. – Lerakta a telefont, s a kezébe temette az arcát. Hirtelen nagy nyugalom fogta el. Aztán Heather meghallotta a kiabálást. Abbahagyta a gépelést, fölugrott, s berohant Townsend irodájába. Ott találta főnökét, aki föl-alá ugrándozott, s ezt kiabálta: – Belement! Belement! – Ez azt jelenti, hogy végre rendelhetünk egy új szmokingot magának? – kérdezte Heather. – Fél tucatot, ha akarja – mondta Townsend, és átölelte a titkárnőt. – De először vissza kell szereznünk a hitelkártyáimat – mondta. Heather nevetett, s most már mindketten ugrándoztak, mint a gyerekek. Egyikük se vette észre, hogy Elizabeth Beresford a szobába lépett. – Ha nem tévedek, ez valamiféle kultikus törzsi tánc, melyet az Ellenlábas-szigetek távoli csücskében gyakorolnak, nemde? – kérdezte E. B. – Vagy lenne valamiféle egyszerűbb magyarázat is, netán egy középnyugati bankár döntésének formájában? A táncolók hirtelen megálltak, ránéztek. – Kultikus tánc – mondta Townsend –, és maga a bálvány. E. B. elmosolyodott. – Örömmel hallom – mondta csöndesen. – Heather, lenne szíves, szeretnék négyszemközt váltani pár szót Mr. Townsenddal. – Természetesen – mondta Heather. Visszabújt a cipőjébe, kiment, s csöndesen becsukta az ajtót maga mögött. Townsend lesimította a haját, s visszaült az íróasztalhoz. Leült, s megpróbálta visszanyerni komolyságát. – És most szeretném, ha jól figyelne, Keith, és jegyezze meg minden szavamat – fogott bele E. B. – Elképesztően nagy szerencséje volt. Hajszálon múlt, hogy mindene oda nem lett. – Tudom – mondta Townsend. – Szeretném, ha megígérné: eztán nem fordul elő, hogy a bank megkérdezése nélkül ajánlatot tesz valamire, és amikor azt mondom, bank, akkor saját magamat értem rajta. – Ünnepélyesen megfogadom. – Helyes. Ugyanis van tíz éve, ezalatt el kell érnie, hogy a Global helyzete megszilárduljon és a maga nemében az egyik legbiztonságosabb, legtiszteletreméltóbb intézmény legyen belőle. Ne feledje, ez volt eredeti megállapodásunk ötödik stádiuma. – Sose fogom elfeledni – mondta Townsend. – És mindig hálás leszek magának, Elizabeth, nemcsak azért, hogy a céget megmentette, hanem mert engem is.

– Örülök, hogy tudtam segíteni – mondta E. B. –, de addig nem érzem befejezettnek a munkámat, amíg meg nem hallom, hogy a céget biztos befektetésnek tekintik – elsősorban ellenfelei. Townsend bólintott, E. B. pedig lehajolt, kikattintotta az aktatáskáját, és előhúzott egy rakás hitelkártyát. Odaadta Townsendnak. – Köszönöm – mondta az. A hölgy arcán mosoly futott végig. Fölállt, kezet nyújtott Townsendnak, az pedig megrázta. – Remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást – mondta, s az ajtóhoz kísérte Elizabethet. – Remélem, nem – mondta E. B. – Gondolom, nem szeretne még egyszer belekerülni ebbe a darálóba. Heather irodájába érve E. B. szembefordult Townsenddal. A férfinak átfutott az agyán, hogy puszit ad neki, de meggondolta magát. Heather asztalánál megállt, E. B. pedig ugyanolyan hivatalos módon elbúcsúzott a titkárnőtől is. Townsend-ra pillantott, biccentett, aztán szó nélkül kiment. – Nem mindennapi nő – mondta Townsend, a csukott ajtót bámulva. – Az biztos – mondta Heather lelkesen. – Még engem is megtanított egy-két dologra magával kapcsolatban. Townsend már-már megkérdezte, mire, mikor Heather így szólt: – Visszahívjam a Fehér Házat? – Persze, azonnal. Teljesen kiment a fejemből. Ha végeztem, akkor hívja Kate-et. Townsend visszament az irodába, Elizabeth pedig a lifthez ment, s várta, hogy a hat közül valamelyik fölérjen. Sietett mielőbb vissza a bankba, rendbe akarta rakni az íróasztalát. Egy álló hónapja nem töltött otthon egyetlen hétvégét sem, és megígérte a férjének, hogy ma időben hazamegy. A kislányuk iskolai előadáson játszik, őt akarja megnézni. Végre megjött a lift, s E. B. belépett. Épp akkor nyomta meg a földszint gombját, amikor a folyosó túloldalán kinyílt egy másik lift ajtaja. Elizabeth azonban már nem látta, ki ugrik ki s rohan Townsend irodája felé, mert az ő liftjének ajtaja becsukódott. A negyvenegyedik emeleten megálltak; három fiatalember szállt be. Folytatták az izgatott beszélgetést, mintha a hölgy ott se lenne. E. B. csak akkor kezdett jobban odafigyelni, amikor egyikük Armstrong nevét említette. Nem hitt a fülének. De valahányszor nyílt a liftajtó, s újabb utasok szálltak be, újabb és újabb értesüléseket szedett össze. Tom lélekszakadva rontott Heather irodájába. Csak ennyit mondott: – Bent van? – Igen, Mr. Spencer – felelte Heather. – Épp most fejezte be a beszélgetést az amerikai elnökkel. Fáradjon be. Tom odament az ajtóhoz. Amikor benyitott, Townsend épp a lakását hívta a privát telefonján. – Hallottad a hírt? – kérdezte Tom lihegve. – Igen – mondta Townsend, s fölnézett. – Épp most telefonálok Kate-nek, hogy elmondjam neki, Pierson hajlandó kölcsönadni. – Örömmel hallom. De már nem ez a hír, ez lefutott – mondta Tom, s lehuppant a székbe, melyen az imént E. B. ült. – Hogy érted ezt? – kérdezte Townsend. – Hiszen én is csak most tudtam meg pár perce. A telefon másik végén beleszóltak: – Halló, Kate Townsend. – Nem hallottad a hírt Armstrongról? – Armstrongról? Nem, miért, mi van vele? – kérdezte Townsend, s nem vett tudomást a telefonról. – Halló – ismételte Kate. – Ki az?

– Öngyilkos lett – mondta Tom. – Keith, te vagy az? – kérdezte Kate. – Mi?! – mondta Townsend, s visszaejtette a kagylót. – A hírek szerint már órákkal ezelőtt eltűnt a hajóról, de a holttestét most szedték ki a halászok a szardíniai partok közelében. – Armstrong meghalt? – Townsend megperdült a székben, s pár pillanatig kibámult az ablakon az Ötödik sugárút fölé. – Ha belegondolok, hogy az anyám túlélte – mondta végül. Tom nagyon furcsának találta ezt a megjegyzést. – Nem tudom elhinni, hogy öngyilkosság volt – mondta Townsend. – Miért? – kérdezte Tom. – Nem az ő stílusa. Az az átkozott ember azt hitte, rajta semmi se fog. – Akármi volt is, Londonban most minden kiszivárog, mint valami repedt bögréből – mondta Tom. – A hírek szerint Armstrong kiapadhatatlannak tűnő készpénzforrása nem volt más, mint saját cége nyugdíjalapja; azt csapolgatta szépen a saját részvényei fölvásárlására meg a New York-i szakszervezetek kifizetésére. – A cég nyugdíjalapját? – kérdezte Townsend. – Miről beszélsz? – A jelek szerint Armstrong fölfedezte, hogy a nyugdíjalap számláján sokkal több készpénz van, mint a törvény által előírt minimum, úgyhogy kezdte elszipkázni, mindig csak pár milliót egyszerre, aztán végül az igazgatótanács elnöke fölfedezte, mi folyik, és beadta a lemondását. Townsend fölkapta a házitelefont, és lenyomott három számjegyet. – Mit csinálsz? – kérdezte Tom. – Ssss – mondta Townsend, s ujját a szájára rakta. Amikor beleszóltak, megkérdezte: – Gazdasági osztály? – Igen, uram – szólt bele valaki félreismerhetetlenül ausztrál kiejtéssel. – Hank Turner vagyok, helyettes főkönyvelő. – Pontosan maga az, akire szükségem van, Hank. Először is, mondja, van a Globalnak külön nyugdíj alapszámlája? – Hogyne, uram, van. – És e pillanatban mennyi készpénzünk van rajta? – kérdezte Townsend. Várt a válaszra. Mire a főkönyvelő-helyettes tájékoztatni tudta Townsendot, E. B. liftje a kilencedik emeletre érkezett. – A ma reggel kilenc órai egyenleg 723 millió dollár, uram. – És nyugdíjalap esetében mennyi a törvény szerinti kötelező tartalék? – Valamivel 400 millió fölötti – érkezett a válasz. – Hála a nyugdíjalap igazgatójának meg az ő dörzsölt befektetési politikájának, jócskán elébe megyünk az inflációnak. – Tehát a törvényesen előírt szint fölött van több mint 300 millió fölöslegünk? – Így van, uram, viszont a jogi helyzet szerint mindenkor meg kell… Townsend lerakta a telefont, s fölnézett az ügyvédjére, aki egyszerűen nem akart hinni a szemének. E. B. kilépett a liftből, és befordult a folyosóra. – Remélem, nem arra gondolsz, amire szerintem gondolsz – mondta Tom. Ebben a pillanatban E. B. visszaérkezett Heather irodájába. – Sürgősen beszélnem kell Townsend úrral – mondta. – Remélem, nem arról van szó, hogy Pierson visszavonta a szavát? – kérdezte Heather. – Nem, semmi köze Piersonhoz. Richard Armstrongról van szó. – Armstrongról? – Holtan találták a tengerben. Az első jelentések szerint öngyilkos lett. – Te jó ég! Menjen be azonnal, Mrs. Beresford. Ott van Tom Spencer is. E. B. Townsend szobája fele indult. Tom után nyitva maradt az ajtó, így mielőtt E. B. belépett volna, hallotta, hogy odabent emelt hangon vita folyik. Amikor meghallotta a

„nyugdíjalap” szót, kővé meredt, s hüledezve hallgatta a Townsend és Tom között zajló párbeszédet. – Hallgass ide, Tom – mondta Townsend. – Az elképzelés bőven jogszerű keretek között marad. – Engedd meg, hogy ezt én állapítsam meg – mondta Tom. – Tételezzük föl, hogy az Armstrong Communications részvényeit még ma, valamikor a nap folyamán fölfüggesztik. – Ez igen valószínű – mondta Tom. – Tehát most nem lenne sok értelme, hogy megszerezzem a részvényeiket. Jelenleg csak annyit tudunk, hogy Armstrong kivéreztette a nyugdíjalapot, tehát amikor a részvénykereskedés újraindul, az árfolyam nyilván negatív rekordot fog dönteni. – Még mindig nem látom, mire jó ez neked – mondta Tom. – Arra, hogy fölöltözöm az igazságosság páncéljába, mint egy keresztes vitéz, belovagolok, és megmentem a céget. – Hogyan gondolod? – Egyszerűen úgy, hogy egyesítem a két céget. – Ebbe soha nem mennének bele. Először is a Citizen nyugdíjalapjának a kurátorai nem kockáztatnának újabb… – És ha megtudják, hogy a mi nyugdíjalapunk feleslege bőven ellensúlyozza az övék veszteségeit? Ez két problémát is megoldana egy csapásra. Először is, a brit kormánynak nem kellene hozzányúlnia a tartalékalaphoz. – És a második? – kérdezte Tom, s még mindig nagyon szkeptikusnak látszott. – A nyugdíjasok nyugodtan hajthatják álomra a fejüket abban a tudatban, hogy nem fogják maradék éveiket nyomorban tölteni. – De a Monopólium- és Fúzióbizottság nem fogja jóváhagyni, hogy tiéd legyen a két legnagyobb példányszámú napilap Nagy-Britanniában – mondta Tom. – Lehet, hogy nem – mondta Townsend –, de az ellen nem lehet kifogásuk, ha átveszem Armstrong összes vidéki lapját – eleve is engem illettek volna. – Azt talán még kibírják – mondta Tom –, a részvényesek viszont… – A részvényesek, egy fenét törődnek ők Armstrong 46 százalékával a New York Starban. – Kicsit már késő ezzel bajlódni – mondta Tom. – Elveszítetted a lap többségi tulajdonát. – Nem, még nem – mondta Townsend. – Csak hétfőn kell kitöltenem a dokumentumokat. – Es mi lesz a New York Tribune-nal? – kérdezte Tom. – Lehet, hogy Armstrong halott, de a problémáit rád hagyja. Hiába állította az ellenkezőjét, a lap a mai napig is heti egymillió dollárt veszít. – Nem fog, ha megteszem, amit Armstrongnak is meg kellett volna tennie, azaz megszüntetem – mondta Townsend. – Akkor olyan monopolhelyzetbe kerülök ebben a városban, amit soha senki nem tud megbontani. – Jó, meg tudod nyerni a brit kormányt meg a monopolbizottságot, de honnét gondolod, hogy az Armstrong Communications ugrik a csinos kis tervedre? – Onnét, hogy feltölteném a nyugdíjalapjukat, sőt megengedném a vezetésnek, hogy megtartsák a Citizen fölötti irányítást. És nem szegnénk törvényt, mivel a mi alapunk feleslege bőven kiegyenlíti az ő hiányukat. – Ettől függetlenül azt hiszem, óriási csatát vívnának ellened – mondta Tom. – Kötve hiszem, ha a Globe minden reggel arra emlékezteti majd a Citizen 35 ezer volt alkalmazottját, hogy létezik egy pofonegyszerű megoldás a nyugdíjproblémákra. Napokon belül ott tüntetnek majd az Armstrong-ház előtt, s követelik, hogy a testület hagyja jóvá a fúziót. – Adottnak veszed, hogy a parlament lenyeli – mondta Tom. – De gondolj a munkáspártiakra, téged még jobban utálnak, mint Armstrongot.

– Pusztán annyit kell elérnem, hogy ezek a képviselők zsákszámra kapják a leveleket a választóktól, akik figyelmeztetik őket, hogy hónapokra vagyunk a választásoktól, és ha számítani akar a szavazatukra… Keith fölnézett, s meglátta E. B.-t az ajtóban. Úgy bámult rá, mint amikor első nap találkoztak. – Mr. Townsend – mondta E. B. – Nem egészen tizenöt perce megállapodtunk valamiben, s maga ünnepélyesen megesküdött rá. Vagy a memóriája nem nyúlik vissza ilyen messzire? Keith kissé elvörösödött, aztán lassan mosoly ömlött szét az arcán. – Sajnálom, E. B. – mondta. – Hazudtam.