Jeffrey Archer A SZERENCSE FIAI
VILÁGSIKEREK GENERAL PRESS KIADÓ
A mű eredeti címe Sons of Fortune Copyright © First published 2002 by Macmillan an imprint of Pan Macmillan Ltd Copyright © Jeffrey Archer 2002 Hungárián translation © GIELER GYÖRGYI és a GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.
Fordította GIELER GYÖRGYI Szerkesztette DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 963 9459 46 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15 d.
Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő: BÁRDI ERZSÉBET
Első könyv - TEREMTÉS
1. fejezet
Susan határozott mozdulattal Michael Cartwright fejére borította a fagylaltját. Ez volt a legelső találkozásuk. Legalábbis a vőfély ezt állította a pohárköszöntőjében, amikor huszonegy évvel később Susan és Michael összeházasodtak. Annak idején mind a ketten háromévesek voltak. Amikor Michael bömbölni kezdett, és Susan édesanyja odarohant, hogy kiderítse, mi a baj, a lányka csak annyit volt hajlandó hozzáfűzni a történtekhez, többször is elismételve, hogy „Szerintem megérdemelte, nem?". Susant végül elfenekelték. Nem épp ideális kezdet egy románcnak. A következő találkozásuk, legalábbis a vőfély szerint, akkor történt, amikor mind a ketten általános iskolások lettek. Susan fölényesen kijelentette, hogy Michael egy bőgőmasina, ráadásul árulkodós. Michael azt mondta a többi fiúnak, hogy akárkivel hajlandó megosztani az uzsonnáját, aki vállalja, hogy meghúzza Susan Illingworth copfját. Számos jelentkező akadt, de másodszorra már senki nem próbálkozott. Az első év végén Susan és Michael együtt lettek osztályelsők. A tanító néni így látta a legjobbnak, elkerülendő az újabb fagylaltincidenst. Susan azt mondta a barátnőinek, hogy Michael helyett a mamája írja meg a házi feladatait, amire a fiú azzal vágott vissza, hogy ő legalább a saját kézírásával adja be. A versengés tovább folytatódott a középiskolában is, aztán mindketten más-más egyetemre kerültek. Michael a Connecticut State, Susan pedig a Georgetown hallgatója lett. A következő négy évben mind a ketten mindent elkövettek, hogy véletlenül se botoljanak egymásba. A következő alkalom, amikor keresztezte egymást az útjuk, ironikus módon Susan otthonában történt, amikor is a szülei egy meglepetéspartit rendeztek neki a diplomaosztása alkalmából. A legnagyobb meglepetés nem is az volt, hogy Michael elfogadta a meghívást, hanem az, hogy tényleg el is ment. Susan nem ismerte fel azonnal régi riválisát, részben, mert nőtt tíz centit, és most először magasabb volt nála. Csak amikor megkínálta egy pohár borral, és Michaei megjegyezte: „Most legalább nem a fejemre öntötted" –akkor jött rá, ki is ez a magas, jóképű fiatalember. – Jaj, istenem, rémesen viselkedtem, ugye? – mondta Susan, és várta a cáfolatot. – igen – vágta rá Michaei –, de szerintem megérdemeltem. – Nagyon is – mondta Susan, az ajkába harapva. Úgy társalogtak, mintha régi barátok lennének, és Susant magát is meglepte, milyen csalódott lett, amikor csatlakozott hozzájuk egy egyetemi csoporttársa, és flörtölni kezdett Michaellel. Ezen az estén aztán többet már nem is beszéltek egymással. Michaei másnap telefonált, és elhívta az Ádám bordája című filmre, amelyben Spencer Tracy és Katherine Hepburn játszott. Susan ugyan látta már, de valamiért mégis elfogadta a meghívást, és hihetetlenül sok időt töltött különböző ruhák próbálgatásával, mielőtt elindult volna az első randevújukra. Susan nagyon élvezte a filmet, annak ellenére, hogy másodszor látta, és azon tűnődött, Michaei vajon átkarolja-e a vállát, amikor a vásznon Spencer Tracy megcsókolja Katherine Hepburnt. Nem tette. De amikor kisétáltak a moziból, és átmentek az úton, megfogta a kezét, és el sem engedte, míg el nem értek egy kis kávézóig. Itt volt az első veszekedésük, vagy legalábbis vitájuk. Michaei bevallotta, hogy Thomas Deweyra fog szavazni novemberben, míg Susan egyértelműen kinyilvánította, hogy ő annak örülne, ha Harry Truman maradna a Fehér Ház lakója. A pincér épp lerakott egy fagylatot Susan elé, aki harciasan rámeredt.
– Eszedbe ne jusson – szólalt meg Michaei. Susant nem lepte meg, amikor a fiú másnap is telefonált. Egyébként egy órája ült a telefon mellett, és úgy tett, mintha olvasna. Michaei a reggelinél bevallotta az anyjának, hogy ez bizony szerelem első látásra. – De hát gyerekkorod óta ismered Susant – mondta az anyja. – Nem, dehogy. Igazából csak tegnap ismertem meg. A szülők örültek a fejleményeknek, és nem lepődtek meg, amikor a fiatalok egy évvel később eljegyezték egymást, végül is Susan diplomaosztó partija óta egyetlen napot sem töltöttek el egymás nélkül. Pár nappal az egyetem befejezése után mindkettőjüknek sikerült állást kapni, Michaei gyakornok lett a Hartford Életbiztosítónál, Susan pedig történelemtanár a Jefferson gimnáziumban. Úgy döntöttek, a következő nyári szünet alatt össze is házasodnak. Susan terhes lett, már a nászútjuk alatt. Michaei nem is tudta leplezni, mennyire boldog, hogy apa lesz, és amikor dr. Greenwood közölte velük a hatodik hónapban, hogy ikreket várnak, kétszeres lett az öröm. – Ez legalább egy problémát megold – jegyezte meg rögtön Michael. – Mégpedig? – érdeklődött Susan. – Az egyikük lehet majd republikánus, a másik meg demokrata. – Majd én teszek róla, hogy ne így legyen – vágott vissza Susan a hasát simogatva. Susan tovább tanított, a terhessége nyolcadik hónapjáig, ami egybeesett a húsvéti szünettel. A kilencedik hónap huszonnyolcadik napján bement a kórházba, egy kis táskával. Michael korábban eljött a munkából, és nem sokkal később bement hozzá, azzal hírrel, hogy előléptették számlavezető igazgatónak. – És ez mit jelent? – kérdezte Susan. – Ez csak egy hangzatos cím a biztosítási ügynökre – mondta Michael. – De jár vele egy kis fizetésemelés, ami jól jön most, hogy két szájjal többet kell etetni. Miután Susan elhelyezkedett a szobában, dr. Greenwood azt javasolta Michaelnek, hogy inkább várjon odakint, mivel ikerszülésnél komplikációk is adódhatnak. Michael fel-alá járkált a hosszú folyosón. Ahányszor odaért Josiah Preston portréjához, amely a folyosó végében lógott a falon, megfordult és visszafelé indult Az első néhány alkalommal nem állt meg, hogy elolvassa az életrajzot, amely ott függött a kórház alapítójának portréja alatt. De mire az orvos előbukkant a kétszárnyú lengőajtón, addigra szóról-szóra fújta az egészet. A zöld köpenyes orvos lassú léptekkel közeledett, aztán levette az arca elől a védőmaszkot. Michael próbált olvasni az arckifejezéséből. Az ő szakmájban nagy előny, ha valaki tud olvasni mások arcáról, és ki tudja találni a gondolataikat, mert ez sokat segít az életbiztosítások eladásánál. De most az orvos arca nem árult el semmit. Amikor odaért hozzá, elmosolyodott, és azt mondta: – Gratulálok, Mr. Cartwright. Két egészséges fiúgyermeke született! Susan két fiút hozott a világra, Nathaniel 4 óra 37 perckor született meg, Péter pedig 4 óra 43 perckor. A következő egy órában felváltva babusgatták őket, de aztán dr. Greenwood szólt, hogy az anyukának pihenni kellene. – Két kisbaba táplálása épp elég fárasztó lesz. Éjszakára mind a ketten az intenzív osztályra kerülnek – tette hozzá. – Nem kell aggódni, az ikrekkel mindig így csináljuk a biztonság kedvéért. Michael elkísérte a fiait az intenzív osztályra, ahol ismét megkérték, hogy várjon a folyosón. A büszke atya odanyomta orrát az üvegfalhoz, amely elválasztotta a folyosót a kiságyak sorától, bámulta az alvó csecsemőket, és legszívesebben mindenkivel közölte volna, aki csak arra járt, hogy mind a kettő az ő fia. Rámosolygott a mellettük álldogáló nővérkére, aki
gondosan szemmel tartotta az új jövevényeket. Épp a nevükkel ellátott szalagot ragasztotta a csuklójukra. Michael nem is tudta, mennyi időt töltött el ott, aztán visszament a felesége ágyához. Amikor benyitott, örömmel látta, hogy Susan mélyen alszik. Gyöngéden megcsókolta a homlokát. – Reggel majd bejövök, szívem, még munka előtt – suttogta, nem törődve vele, hogy Susan úgysem hallja. Aztán kiment, végigsétált a folyosón, majd beszállt a liftbe, ahol összetalálkozott dr. Greenwooddal. Az orvos már átöltözött, a zöld köpeny helyett sportzakó és szürke flanelnadrág volt rajta. – Bár mindig ilyen könnyen menne – mondta a büszke apának, miközben a lift megállt a földszinten. – De azért még ma este benézek a feleségéhez, Mr. Cartwright, és megnézem, hogy vannak az ikrek. Nem mintha bármi problémától tartanék. – Köszönöm, doktor úr – mondta Michael. – Nagyon köszönöm. Dr. Greenwood elmosolyodott, és épp haza akart indulni, amikor megpillantott egy elegáns hölgyet, aki belépett a kórház bejáratán. Gyorsan odasétált, hogy üdvözölje Ruth Davenportot. Michael visszanézett, és látta, hogy az orvos kinyitja a lift ajtaját két nőnek. Az egyiknek nagy pocakja volt. Dr. Greenwood arcán az eddigi meleg mosolyt aggodalom váltotta fel. Michael remélte, hogy a doktor újabb betegének is olyan simán fog menni minden, mint Susannek. Elballagott a kocsijához, és próbált arra gondolni, milyen feladatok várnak rá, és közben még mindig képtelen volt eltüntetni a széles vigyort az arcáról. Legelőször is fel kell hívnia a szüleit... vagyis a nagyszülőket.
2. fejezet
Ruth Davenport már belenyugodott, hogy ez lesz az utolsó esélye. Dr. Greenwood ugyan szakmai okokból nem fogalmazott ilyen nyíltan, de miután a nő az utóbbi években két vetélésen is átesett, nem tanácsolhatta azt a páciensének, hogy újból megkockáztassa a teherbe esést. Róbert Davenportot viszont nem kötötte semmiféle szakmai etika, és amikor megtudta, hogy a felesége harmadszor is gyermeket vár, a maga megszokott módján nagyon is nyílt volt. Egyszerűen kiadta az ultimátumot: – Ez alkalommal nem fogsz nyüzsögni! – vagyis Ruth nem tehet semmi olyat, ami veszélyeztethetné a fiuk világra jöttét. Róbert Davenport meg volt győződve róla, hogy elsőszülött gyermeke fiú lesz. Azt is tudta, hogy a feleségének igencsak nehéz lesz, ha nem lehetetlen, hogy ne „nyüzsögjön". Végül is Josiah Preston lánya volt, és az emberek gyakran mondogatták, hogy ha Ruth fiúnak születik, akkor ő lett volna a Preston Pharmaceuticals gyógyszergyár elnöke, és nem a férje. De Ruth kénytelen volt beérni a vigaszdíjjal: ő követhette az apját a St. Patrick kórház felügyelőbizottságának elnöki székében, amely intézményt a Preston család immár négy nemzedék óta támogatott. Habár néhányan az idősebb tagok közül némi meggyőzésre szorultak, hogy Ruth Davenportot ugyanabból a fából faragták, mint az apját, pár hét után elismerték, hogy nemcsak az apja energiáját és megszállottságát örökölte, de továbbadta neki minden tudását és bölcsességét is, amit gyakran az egyetlen gyermekére pazarol az ember. Ruth harminchárom éves koráig nem ment férjhez. Nem mintha hiány lett volna udvarlókban, akik közül sokan bármire hajlandóak lettek volna, hogy elnyerjék a Preston-vagyon
örökösnőjének kezét Josiah Prestonnak szerencsére nem kellett elmagyaráznia a lányának, mi az, hogy hozományvadász, mert Ruth egyikükbe sem szeretett bele. Sőt egyre inkább kételkedett benne, hogy egyáltalán szerelmes lesz-e valaha is. Aztán találkozott Róberttel. Róbert Davenport azután került a Preston gyógyszergyárba, hogy elvégezte a Johns Hopkins és a Harvard közgazdasági szakát. Huszonhét éves korára már alelnök lett, harminchárom évesen pedig kinevezték igazgatóhelyettesnek. Ő volt a legfiatalabb ezen poszton a cég történetében, megdöntve az eddigi rekordot, amit maga Josiah állított fel. Ruth ez alkalommal szerelmes lett, egy olyan férfiba, akit nem félemlített meg és nem vakított el a Preston név és a Preston-milliók. Amikor Ruth felvetette, hogy esetleg lehetne belőle Mrs. Preston Davenport, csak annyit felelt: – Ugyan ki akadályozhatná meg? Ruth alig pár héttel az esküvő után bejelentette, hogy terhes. A vetélés volt az egyetlen felhő életük egyébként ragyogó egén. De rövidesen ez is csak futó szomorúságnak tűnt, mert tizenegy hónappal később Ruth ismét kisbabát várt. Épp egy fel ügyelőbizottsági ülésen elnökölt a kórházban, amikor megkezdődtek a fájások, úgyhogy csak fel kellett mennie a lifttel két emeletet, hogy dr. Greenwood megvizsgálja. De sem az ő szakértelme, sem az odaadó személyzet, sem a legmodernebb orvosi gépezetek nem tudták megmenteni a koraszülött kisbabát. Kenneth Greenwood még jól emlékezett, hogy annak idején, amikor Ruthot segítette a világra, egy hétig a kórházban senki nem hitte, hogy a kislány életben marad. És most, harmincöt évvel később, ugyanazon a traumán ment keresztül a család. Dr. Greenwood úgy döntött, beszél Mr. Davenporttal, és felveti neki, hogy talán itt lenne az ideje, hogy fontolóra vegyék az örökbefogadást. Róbert vonakodva egyetértett vele, és azt mondta, meg fogja beszélni a feleségével, amint úgy látja, elég erős hozzá. Egy újabb év telt el, mire Ruth beleegyezett, hogy keressenek fel egy örökbefogadást intéző szervezetet. Egy olyan véletlennek köszönhetően, amilyeneket a sors szokott rendezni, de a regényírók nem szívesen alkalmaznak, épp azon a napon, amikor látogatást tettek volna az árvaházban, kiderült, hogy Ruth ismét terhes. Róbert most elszánta magát, hogy gondoskodni fog róla, semmiféle emberi mulasztás ne lehessen oka a gyermekük halálának. Ruth megfogadta a férje tanácsát, és lemondott a fel ügyelőbizottság elnöki posztjáról. Még abba is beleegyezett, hogy vegyenek fel egész napra egy ápolónőt, aki vigyáz rá. Davenport meghallgatott több jelentkezőt is, és kiválogatta azokat, akiknek megvolt a szükséges képesítése. De a végső döntése kizárólag azon alapult, hogy a jelentkezőnek elég erős akarata van-e ahhoz, hogy képes legyen visszafogni Ruthot, és ne vehessen erőt rajta az a régi jó szokása, hogy mindig mindent ő akarjon megszervezni. A harmadik kör felvételi beszélgetés után Róbert kiválasztott egy bizonyos Miss Heather Nicholt, aki a St. Patrick kórház szülészeti osztályán volt főnővér. Tetszett neki tárgyilagos modora és az, hogy nem volt férjnél, és a külseje alapján elég valószínűnek tűnt, hogy ez az állapot nem fog megváltozni a közeli jövőben. De a legvégső mellette szóló érv az volt, hogy Miss Nichol már vagy ezer gyermek világrajövetelénél segédkezett. Róbert nagyon örült, hogy Miss Nichol milyen hamar beilleszkedett a háztartásukba, és ahogy teltek a hónapok, egyre jobban bízott benne, hogy harmadszorra már minden rendben lesz. Amikor Ruth minden baj nélkül túl volt az ötödik, hatodik, majd hetedik hónapon is, Róbert felvetette, hogy megfontolhatnák, milyen nevet adjanak a gyereknek: Fletcher Andrew, ha fiú lesz, Victoria Grace, ha lány. Ruth csak ahhoz ragaszkodott, hogy ha fiú lesz, Andrew-nak szólítsák; ezenkívül csak az érdekelte, hogy egészséges legyen. Róbert épp New Yorkban vett részt egy orvosi konferencián, amikor Miss Nichol telefonált. Egy előadásról hívta ki, hogy elmondja, megkezdődtek a fájások. Róbert biztosította, hogy azonnal vonatra ül, aztán a pályaudvarról taxival rögtön a kórházba rohan.
Dr. Greenwood épp kifelé indult a kórházból, a Cartwright-ikrek sikeres világra segítése után, amikor észrevette Ruth Davenportot, aki Miss Nichol kíséretében belépett az ajtón. Azonnal sarkon fordult, utánuk eredt, és utol is érte őket a liftnél. Miután elhelyezte a betegét egy egyágyas különszobában, dr. Greenwood gyorsan összehívta a legkitűnőbb szülészcsapatot, amit csak össze tudott állítani a kórház. Ha Mrs. Davenport hétköznapi beteg lett volna, akkor akár ő és Miss Nichol is világra segíthették volna a babát, minden egyéb segítség nélkül. A vizsgálat után azonban megállapította, hogy császármetszésre lesz szükség. A mennyezetre emelte tekintetét, és némán fohászkodott, mert tudta, hogy ez az utolsó lehetőség. A műtét több mint negyven percig tartott. Amikor Miss Nichol először megpillantotta a gyermek előbukkanó fejét, megkönnyebbülten felsóhajtott, de csak amikor a doktor elvágta a köldökzsinórt, akkor kiáltott fel, hogy „Halleluja". Ruth, aki még el volt altatva, nem láthatta a megkönnyebbült mosolyt dr. Greenwood arcán. Az orvos gyorsan kisietett a műtőből, hogy megmondja az újdonsült apának, fia született. Míg Ruth békésen aludt, Miss Nicolra maradt a feladat, hogy Fletcher Andrew-t átvigye az intenzív osztályra, ahol élete első óráit fogja tölteni, más újszülöttek társaságában. Miután elhelyezte a gyermeket a kiságyban, a nővér gondjaira bízta, és visszament Ruth szobájába. Elhelyezkedett egy kényelmes széken a sarokban, és próbált ébren maradni. Hajnaltájban Miss Nichol összerezzenve felriadt. Egy hangot hallott: –Láthatnám a fiamat? – Hát hogyne, Mrs. Davenport – felelte Miss Nichol, és felpattant a székről. – Megyek, és idehozom a kis Andrew-t. Pár pillanat, és itt vagyok. Ruth felkönyökölt, felverte a párnáját, felkattintotta a kislámpát az éjjeliszekrényen, és izgatottan várt. Miközben Miss Nichol végigsétált a folyosón, az órájára pillantott. Hajnali fél öt volt. Lement a lépcsőn az ötödik emeletre, és halkan kinyitotta a kórterem ajtaját, nehogy felébressze a kisbabákat. Ahogy belépett a hunyorgó kis neoncsővel halványan megvilágított terembe, észrevette a sarokban szunyókáló éjszakás nővért. Nem akarta felébreszteni a fiatal nőt, valószínűleg úgysem tud pár percnél többet aludni a nyolcórás műszak alatt. Miss Nichol lábujjhegyen végigosont a kiságyak sora mellett, és csak egy pillanatra állt meg, hogy megnézze az ikreket, akik a Fletcher Andrew Davenport melletti kiságyban szenderegtek. Aztán az ágy fölé hajolt, és lenézett a gyermekre, aki dúsgazdagnak született. Ahogy odahajolt, hogy felemelje, hirtelen megdermedt. Ezernyi szülés után nem volt nehéz azonnal észrevenni, hogy a kisbaba nem él. A bőre sápadt volt, a szeme üveges és mozdulatlan – a pulzusát már meg sem kellett nézni. Sokszor a pillanat ösztönzésére hozott döntések – mások döntései –megváltoztathatják egy ember egész életét
3. fejezet
Amikor dr. Greenwoodot az éjszaka közepén riasztották, hogy az egyik újszülött meghalt, azonnal tudta, melyik gyermek lehetett az, és hogy rögtön be kell mennie a kórházba. Kenneth Greenwood mindig is orvos akart lenni. Még csak pár hete járt az orvosi
egyetemre, amikor már azt is eldöntötte, melyik területre specializálódik. Mindennap hálát adott az istennek, amiért megengedte, hogy ezt a hivatást válassza. De aztán időről időre, mintha a Mindenható szükségét érezte volna, hogy egyensúiyoa hozza a mérleget, meg kellett mondania egy anyának, hogy elvesztette a gyermekét. Soha nem volt könnyű, de ráadásul most Ruth Davenportnak harmadszor kell elmondania. Hajnali ötkor még olyan kevés autó volt az utakon, hogy dr. Greenwood húsz perccel később már meg is érkezett a kórház előtt a számára fenntartott parkolóba. Besietett az ajtón, elrohant a recepció mellett, és már bent is volt a liftben, még mielőtt bárki megszólíthatta volna. – Ki mondja meg neki? – kérdezte a nővér, aki már ott várta a liftajtóban az ötödik emeleten. – Majd én – felelte dr. Greenwood. – Évek óta a család barátja vagyok – tette hozzá. A nővér kicsit meglepettnek látszott. – Mindenesetre hálásak lehetünk, hogy a másik kisbaba életben maradt – jegyezte meg. Dr. Greenwood megtorpant. – A másik kisbaba? – kérdezte csodálkozva. – Igen, Nathaniel jól van, Péter halt meg. Dr. Greenwood egy pillanatig hallgatott, és próbálta megemészteni, amit hallott. – És Davenporték kisfia? – kérdezte aztán. – Ő jól van, amennyire én tudom – felelte a nővér. – Miért kérdezi? – Csak mert mielőtt hazamentem, akkor született – mondta az orvos, és remélte, a nővér nem veszi észre a zavart a hangjában. Dr. Greenwood lassan sétált végig a kiságyak sorai között, elhaladva a kisbabák előtt. Voltak, akik békésen aludtak, mások hangosan bömböltek, mintha csak be akarnák bizonyítani, hogy van tüdejük. Megállt, amikor odaért a dupla kiságyhoz, ahol pár órával korábban az ikreket hagyta. Nathaniel békésen szuszogott, de a testvére mozdulatlanul feküdt mellette. Odapillantott a szomszédos kiságyon a névtáblára: Davenport, Fletcher Andrew. Ez a kisbaba is mélyen aludt, a lélegzete szabályos volt. – Természetesen nem mozdíthattam el a gyermeket, amíg az orvos, aki a szülést levezette... – Nem kell emlékeztetnie a kórház szabályaira – csattant fel rá nem jellemző ingerültséggel dr. Greenwood. – Mikor vette át az ügyeletet? – Közvetlenül éjfél után – felelte a nővér. – És azóta itt volt? – Igen, doktor úr. – Ez idő alatt belépett bárki más a kórterembe? – Nem, doktor úr. – A nővér úgy döntött, inkább nem említi meg, hogy úgy egy órával ezelőtt mintha hallotta volna, hogy csukódik az ajtó, legalábbis addig nem akarta szóba hozni, amíg dr. Greenwood ilyen rosszkedvében van. Az orvos lenézett a Cartwright Nathaniel és Péter feliratú kiságyra. Tudta, mi a kötelessége. – Vigyék a gyermeket a hullaházba – mondta halkan. – Azonnal megírom a jelentést, de az anyának majd csak reggel szólok. Nincs értelme ilyen korán felébreszteni. – Igen, doktor úr – mondta engedelmesen a nővér. Dr. Greenwood kiment a kórteremből, lassan végigsétált a folyosón, és megállt Mrs. Cartwright ajtaja előtt. Halkan benyitott, és megkönnyebbülten látta, hogy a nő mélyen alszik. Miután felment a hatodikra, ott benézett Mrs. Davenport szobájába is. Ruth szintén aludt. Az orvos látta, hogy Míss Nichol ott szorong egy széken a szoba sarkában. Esküdni mert volna, hogy egy pillanatra kinyitotta a szemét, de inkább nem akarta megzavarni. Halkan becsukta az ajtót, elsétált a folyosó túlsó végébe, és a hátsó lépcsőn lesurrant a parkolóba. Nem akarta, hogy az
ügyeletesek lássák, hogy elmegy. Szüksége volt egy kis időre, hogy gondolkodjon. Húsz perccel később már ismét otthon volt, az ágyában, de nem tudott elaludni. Amikor hétkor megcsörrent az ébresztőóra, még mindig ébren volt. Pontosan tudta, mi lesz az első tennivalója, bár félt tőle, hogy ennek következményei még éveken keresztül visszahathatnak rá. Dr. Greenwoodnak másodszorra jóval hosszabb időbe telt, míg beért a kórházba, és nemcsak azért, mert már sűrűbb volt a forgalom. Rettegett tőle, hogy el kell mondania Ruth Davenportnak, hogy az éjszaka meghalt a gyermeke, és csak remélni tudta, hogy nem lesz botrány a dologból. Egyenesen Ruth szobájába kell mennie, és elmondani, mi történt, másképp soha nem tudja rávenni magát. – Jó reggelt, dr. Greenwood – üdvözölte a recepción a nővér, de az orvos nem viszonozta a köszönést. Amikor felért a hatodik emeletre, és elindult Mrs. Davenport szobája felé, azon kapta magát, hogy egyre lassulnak a léptei. Megállt az ajtó előtt, remélte, hogy a nő még mindig alszik. Lassan résnyire nyitotta az ajtót, és meglátta Róbert Davenportot, aki ott ült a felesége mellett. Ruth egy kisbabát tartott a karjában. Miss Nichol nem volt ott. Róbert Davenport felpattant az ágy mellől. – Kenneth! – kiáltott fel, és megragadta az orvos kezét. – Örökre hálásak leszünk magának. – Nem tartoznak nekem semmivel – felelte halkan dr. Greenwood. – Dehogyisnem! – Róbert visszafordult a feleségéhez. – Elmondjuk a doktor úrnak, hogy határoztunk? – Miért is ne, Igplább neki is lesz mit ünnepelni – mondta Ruth, és megcsókolta a kisbaba homlokát. – Igen, de először el kell mondanom valamit... – kezdte az orvos. – Semmi de! Azt szeretnénk, ha maga lenne az első, aki megtudja, hogy úgy döntöttem, megbízom a felügyelőbizottságot, hogy építtessék meg az új szülészeti szárnyat. Tudom, hogy reménykedett benne, hogy még a nyugdíjba vonulása előtt meglesz. – De... – kezdte ismét dr. Greenwood. – Már mondtam, semmi de! Végül is a tervek már évek óta készen állnak – folytatta Davenport, a fiát nézve. – Úgyhogy nem látom semmi okát, miért ne kezdhetnénk el azonnal az építkezést. – Az orvoshoz fordult. – Hacsak persze ön nem... Dr. Greenwood hallgatott. Amikor Miss Nichol meglátta, hogy az orvos kilép Mrs. Davenport szobájából, összeszorult a szíve. A kisbaba a karjában volt, és a lift felé indult vele, az intenzív osztályra. Ahogy elhaladtak egymás mellett a folyosón, összeakadt a tekintetük, és bár az orvos nem szólt semmit, Miss Nichol biztos volt benne, hogy tudja, mit tett. Miss Nichol tudta, hogy ha el akar menekülni, most kell megtennie. Egész éjszaka ébren üldögélt Mrs. Davenport szobájában a sarokban, és azon tűnődött, rájönnek-e. Igyekezett meg se moccanni, amikor dr. Greenwood benyitott. Nem tudta, hány óra lehet, mert nem mert az órájára pillantani. Arra számított, az orvos ki fogja hívni a szobából, és megmondja neki, hogy tudja az igazságot, de dr. Greenwood némán távozott. Heather Nichol továbbsétált, egyenesen Mrs. Davenport szobája felé, a tekintetét mereven a folyosó végén a hátsó lépcsőhöz vezető ajtóra szegezve. Miután elhaladt Mrs. Davenport ajtaja előtt, próbált akkor sem gyorsítani a léptein. Már csak pár méter volt a lépcsőházig, amikor meghallott egy hangot a háta mögött, amit azonnal felismert: – Miss Nichol? – Megtorpant, még
mindig a lépcsőház ajtaját bámulva, mintha fontolgatná, merre tovább. Aztán megfordult, és szemben találta magát Mr. Davenporttal. – Azt hiszem, beszélnünk kellene. Mr. Davenport behúzódott egy kis alkóvba a folyosó túlsó felén, várva, hogy Miss Nichol kövesse. Miss Nichol lábai úgy elgyengültek, hogy alig tudott leroskadni a vele szemben lévő székre. Nem tudta leolvasni a férfi arcáról, tisztában van-e vele, hogy mit követett el. De Mr. Davenporton soha nem lehetett kiigazodni. Nem volt szokása kimutatni az érzelmeit, sem az üzleti, sem a magánéletében. Miss Nichol nem bírt a szemébe nézni, csak elbámult a bal válla fölött, és nézte, ahogy dr. Greenwood mögött összezárul a lift ajtaja. – Azt gyanítom, tudja, mit akarok kérdezni – mondta Davenport. – Igen, tudom – ismerte be Miss Nichol, és azon tűnődött, ezek után fogja még valaha is alkalmazni bárki, vagy talán még börtönbe is kerül. Amikor dr. Greenwood tíz perccel később újra megjelent, Miss Nichol már nagyon jól tudta, mi lesz a sorsa. – Akkor, ha meggondolta az ajánlatomat, Miss Nichol, esetleg hívjon fel az irodámban, és ha a válasza igen, akkor majd beszélek az ügyvédeimmel. – Már eldöntöttem – mondta Miss Nichol, most egyenesen Mr. Davenport szemébe nézve. – A válaszom igen. Nagyon szívesen maradnék a családnál mint dajka.
4. fejezet
Susan a karjában ringatta Natet, de nem tudta leplezni a szomorúságát. Már belefáradt, hogy a barátaik és rokonaik mind azt hajtogatták, hogy adjon hálát az Istennek, amiért az egyik baba életben maradt. Hát nem értik, hogy Péter halott, hogy elveszítette az egyik fiát? Michael remélte, hogy a felesége talán könnyebben kiheveri a veszteséget, ha hazamentek a kórházból. De nem így lett. Susan állandóan a másik fiáról beszélt, és az ágya mellett ott tartott egy fényképet a két újszülöttről. Miss Nichol is szemügyre vette a fotót, amely megjelent a Hartford Courant családi eseményekről tudósító rovatában. Megkönnyebbülten látta, hogy habár mind a két fiú örökölte az apjuk szögletes állkapcsát, Nat haja egyenes szálú és máris egészen sötét, míg Andrew-é szökés és göndör. De igazából Josiah Preston mentette meg a helyzetet azzal, hogy gyakran mondogatta, hogy az unokája az ő orrát örökölte, és a homloka is igazi Preston. Miss Nichol gyakran mesélgette a hízelgő rokonoknak és az alkalmazottaknak, mindig azzal vezetve be, hogy „Mr. Preston mindig azt mondja, hogy..." Két héttel azután, hogy hazatértek, Ruth már újból elfoglalta a kórházi felügyelőbizottság elnöki székét, és azonnal neki is látott, hogy beváltsa a férje ígéretét az új szárny megépítéséről. Miss Nichol eközben ellátott minden feladatot Andrew gondozása körül, amivel lehetővé tette, hogy Ruth folytathassa eddigi munkáját. Andrew dajkája, mentora, gyámja és nevelőnője lett. De egyetlen nap se telt el úgy, hogy ne rettegett volna, hogy egyszer kiderül az igazság. Miss Nichol először akkor ijedt meg igazán, amikor Mrs. Cartwright felhívta őket azzal, hogy születésnapi zsúrt tartanak a kisfiának, és mivel tudják, hogy a kis Andrew is ugyanazon a napon született, őt is szívesen látnák. – Nagyon kedves, de Andrew-nak is tartunk születésnapi zsúrt, pont ugyanakkor – felelte Miss Nichol szemrebbenés nélkül. – Nagyon sajnálom, hogy ezek szerint Nat sem tud eljönni hozzánk.
– Akkor kérem, adja át jókívánságaimat Mrs. Davenportnak, és mondja meg, mennyire megtisztelő volt, hogy meghívást kaptunk az új szülészeti szárny megnyitására a jövő hónapra. – Miss Nichol nem tudta elintézni, hogy a meghívást visszavonják. Amikor Susan lerakta a telefont, elgondolkozott rajta, vajon honnan tudja Miss Nichol a fia nevét. Mikor aznap este Mrs. Davenport hazaérkezett, Miss Nichol azonnal odament hozzá, és javasolta, hogy rendezzenek egy születésnapi zsúrt Andrew-nak. Ruth nagyszerűnek találta az ötletet, és örült, hogy a szervezés minden gondját, köztük a vendéglista összeállítását is, rábízhatja Miss Nichol-ra. Elintézni, hogy a gyerekek születésnapján ne találkozzon Mrs. Cartwright és Ruth Davenport, gyerekjáték volt, de ennél már kissé nehezebb volt azt is elkerülni, hogy az új kórházi szárny megnyitóján se fussanak össze. Dr. Greenwood mutatta be egymásnak a két nőt, mikor körbevezette őket az új épületben. El sem tudta hinni, hogy egyikük sem veszi észre, a gyerekeik mennyire hasonlítanak egymásra. Miss Nichol elfordult, mikor az orvos őt kereste a tekintetével. Gyorsan egy kis fodros sapkát húzott Andrew fejére, amitől olyan lett, mint egy kislány, és mielőtt Ruth közbeavatkozhatott volna, gyorsan azt mondta: – Olyan hűvös van itt, nem akarom, hogy Andrew megfázzon. – A nyugdíjba vonulása után is ittmarad Hartfordban, dr. Greenwood? – kérdezte Mrs. Cartwright. ' – Nem, a feleségemmel úgy tervezzük, Ohióba költözünk, van ott egy házunk – felelte az orvos. – De biztos vagyok benne, hogy időnként vissza fogok térni Hartfordba. Így, hogy a doktor nem lesz állandóan a közelükben, Miss Nichol kissé nyugodtabbnak érezte magát. A titka soha nem fog kiderülni. Az évek során ahányszor Andrew-t meghívták bármilyen csoportba, szakkörbe, társaságba, sportrendezvényre vagy akár csak egy nyári táborba, Miss Nichol első dolga mindig az volt, hogy gondoskodjon róla, eközben ne kerüljön semmiféle kapcsolatba a Cartwright családdal. Ezzel figyelemreméltó sikereket is ért el, és eközben egyszer sem keltette fel Mr. vagy Mrs. Davenport gyanúját. A reggeli postával érkezett két levél meggyőzte Miss Nicholt, hogy többé már nem kell aggódnia. Az első Andrew apjának jött, és megerősítette, hogy a fiát felvették a Hotchkissba, egész Connecticut legrégebbi és legtiszteletreméltóbb magániskolájába. A második levél ohiói postabélyegzővel érkezett, ezt Ruth bontotta fel. – Milyen szomorú – mondta, ahogy lapozott a kézzel írott levélben. –Olyan remek ember volt. – Kicsoda? – kérdezte Róbert, felnézve a New England Journal of Medicine-ből. – Dr. Greenwood. A felesége írt. Múlt pénteken meghalt, hetvennégy éves volt. – Remek ember volt – ismételte meg Róbert is. – Talán elmehetnél a temetésére. – Igen, feltétlenül elmegyek – mondta Ruth. – Talán Heather is szívesen eljönne velem, végül is együtt dolgozott vele. – Ó, hogyne – mondta Miss Nichol, és remélte, sikerül kellőképpen bánatos arcot vágnia. Ousan másodszor is elolvasta a levelet. Elszomorította a hír. Soha nem felejtette el, dr. Greenwood mennyire a szívére vette Péter halálát, mintha felelősnek érezte volna magát érte. Talán elmehetne a doktor temetésére. Épp el akarta mesélni Michaelnek a halálhírt, amikor a férje hirtelen felugrott, és felkiáltott. – Bravó, Nat! – Mi történt? – kérdezte Susan, akit meglepett a szokatlan örömkitörés. – Nat ösztöndíjat nyert a Taftra – újságolta Míchael, egy levelet lobogtatva. Susan egyáltalán nem lelkesedett úgy az ötletért, hogy Natet ilyen fiatalon elküldjék egy bentlakásos iskolába, olyan gyerekek közé, akiknek szülei egy egészen más világba tartoznak.
Hogyan érthetné meg egy tizennégy éves gyerek, hogy az ő szülei nem engedhetnek meg maguknak olyan dolgokat, amik az iskolatársainak magától értetődőek? Régóta úgy érezte, hogy Natnek, az apja nyomdokait követve, a Jefferson gimnáziumba Kellene járnia. Ha neki elég jó, hogy ott tanítson, akkor a gyereküknek miért ne lenne elég jó? Nat az ágyán üldögélt, és épp kedvenc könyvét olvasta, amikor meghallotta az apja ujjongó kiáltását. Épp ahhoz a fejezethez ért, amikor a bálna megint elmenekül a vadászok elől. Kelletlenül felállt az ágyról, és kidugta a fejét a szobája ajtaján, hogy kiderítse, mi ez a nagy felfordulás. A szülei, akik soha nem veszekedtek a gyakran mesélt fagyialtos incidens óta, épp hevesen vitatkoztak arról, hogy neki melyik iskolába kellene járnia. Az apja épp arról beszélt, hogy egy életben csak egyszer adódik ilyen esély. –Nat olyan gyerekek között lehet, akikből később vezetők lesznek az élet minden területén, és befolyással lehetnek az egész életére. – Inkább, mint hogy a Jeffersonba járjon, és olyan gyerekek között legyen, akiket ő fog vezetni, és akikre ő lesz befolyással? – Elnyerte az ösztöndíjat, egyetlen fillérünkbe sem fog kerülni. – Ha a Jeffersonba járna, azért sem kéne fizetni. – Gondolnunk kell Nat jövőjére. Ha a Taftba fog járni, könnyedén felvehetik utána a Harvardra vagy a Yale-re. – A Jeffersonból számos diák került ki, akiket felvettek a Harvardra vagy a Yale-re. – Ha biztosítást kéne kötnöm rá, hogy melyikből a valószínűbb... – Én hajlandó lennék vállalni a kockázatot. – Hát én nem – jelentette ki Michael, – Egész életemben azzal foglalkoztam, hogy kiküszöböljem az ilyen kockázatokat. – Nat a fülét hegyezve hallgatta, ahogy a szülei tovább vitatkoztak, bár közben egyszer sem emelték fel a hangjukat, és nem jöttek ki a sodrukból. – Én jobban szeretném, ha a fiamat demokratának nevelnék, és nem patríciusnak – vágott vissza szenvedélyesen Susan. – És ez a kettő miért lenne összeegyeztethetetlen? – kérdezte Michael. Nat visszalopakodott a szobájába, nem várta meg az anyja válaszát. Ő tanította meg rá, hogy ha olyan szót hall, amit nem ismer, rögtön nézze meg az értelmező szótárban, végül is egy connecticuti ember készítette a világ legnagyobb szótárát. Megnézte mind a két szót a Webster-szótárban, aztán úgy döntött, az anyja inkább demokrata, mint az apja, de egyikük sem patrícius. Nem volt biztos benne, hogy ő az akar-e lenni. Aztán visszatért a Moby Díckhez, és tovább olvasta a fejezetet. Utána megint kióvakodott a szobájából. A hangulat már nyugodtabbnak látszott, így aztán úgy döntött, lemegy a földszintre a szüleihez. – Talán hagynunk kéne, hogy Nat döntsön – mondta épp az anyja. – Már döntöttem – szólalt meg Nat, és leült melléjük az asztalhoz. –Végül is mindig arra tanítottatok, hogy hallgassam meg mindkét felet, mielőtt valami következtetésre jutok. A szülei szóhoz sem jutottak, miközben Nat könnyedén széthajtogatta az asztalon heverő esti újságot. Most jöttek rá, hogy kihallgatta az egész vitát. – És milyen döntést hoztál? – kérdezte Susan halkan. – Inkább a Taftba szeretnék menni – felelte Nat habozás nélkül. – És megtudhatnánk, mi vitt erre a döntésre? – kérdezte Michael. Nat, aki érezte, hogy a szülei csüggnek a szavain, nem siette el a választ. – A Moby Dick – közölte végül, aztán a sportrovathoz lapozott az újságban. Várta, hogy melyikük fogja először csodálkozva megismételni a szavait. – A Moby Dick? – kérdezték a szülei kórusban. – Igen – felelte Nat. – Most olvastam, hogy a connecticutiak a nagy fehér bálnát „a tenger
patríciusának" tartották. Én is szeretnék ilyen lenni.
5. fejezet
Tetőtől talpig igazi Hotchkiss-diák! – jelentette ki Miss Nichol, miután szemügyre vette Andrew-t a tükörben. Fehér ing, sötétkék zakó, barna kordnadrág. Miss Nichol kiegyenesítette a kék-fehér csíkos nyakkendőt, és lepöccintett egy porszemet Andrew ingéről. – Tetőtől talpig! – ismételte meg. Közben az apja is belépett a hallba. Andrew az órájára pillantott, amit az anyai nagyapjától kapott ajándékba, aki még mindig képes volt kirúgni embereket csak azért, mert egyszer elkéstek. – Betettem a bőröndjeidét a kocsiba – mondta az apja, és megérintette a fiú vállát. Andrew-t hidegség öntötte el az apja szavaira. A könnyed megjegyzés emlékeztette rá, hogy tényleg itt kell hagynia az otthonát. –Már alig három hónap van Hálaadásig – jegyezte meg az apja. Három hónap az egy negyedév, és nem jelentéktelen része az ember életének, ha valaki még csak tizennégy éves, gondolta Andrew. Kilépett a kaviccsal felszórt udvarra, és elhatározta, hogy nem néz vissza a házra, amit úgy szeretett, és amit most negyedévig nem láthat. Amikor odaért a kocsihoz, kinyitotta a hátsó ajtót az anyjának. Aztán kezet rázott Miss Nichollal, mintha egy régi barátja lenne, és azt mondta, alig várja, hogy újból találkozzanak Hálaadáskor. Nem volt biztos benne, de a nő mintha sírt volna. Andrew elfordult, intett a házvezetőnőnek és a szakácsnőnek, aztán beült a kocsiba. Ahogy áthajtottak Farmington utcáin, Andrew csak nézte az ismerős épületeket, amelyeket eddig a világ középpontjának tartott. – Mindenképpen írjál minden héten – kötötte a lelkére az anyja. Andrew nem vett tudomást a fölösleges megjegyzésről, mivel az elmúlt hónapban Miss Nichol is elmondta ugyanezt legalább naponta kétszer. – És ha szükséged van még pénzre, nyugodtan telefonálj – tette hozzá az apja. Úgy látszik, nem olvasta az iskola házirendjét, gondolta Andrew. A Hotckissban az elsőévesek csak tíz dollárt kaphatnak egy negyedévre. Ez a hetedik oldalon szerepelt, Miss Nichol pirossal aláhúzta. Ezután egyikük sem szólalt meg a rövid autóút alatt a pályaudvarig. Mind idegesek voltak a maguk módján. Az apja megállt a kocsival a pályaudvar előtt, és kiszállt. Andrew még ülve maradt, míg az anyja ki nem nyitotta az ajtót. Nem szívesen szállt ki az autó biztonságából. Akkor Andrew is gyorsan kipattant a kocsiból, nem akarta, hogy lássák rajta, mennyire izgul. Az anyja megpróbálta megfogni a kezét, de a fiú gyorsan hátraszaludt a csomagtartóhoz, hogy segítsen az apjának kivenni a bőröndöket. Megjelent mellettük egy hordár, egy poggyászkulival. Miután felpakolták a bőröndöket, a hordár a peronhoz kísérte őket, és megállt egy vonat nyolcas számú kocsijánál. Miközben a hordár felrakta a vonatra a csomagokat, Andrew az apjához fordult, hogy elbúcsúzzon tőle. Ragaszkodott hozzá, hogy a szülei közül csak az egyikük kísérje el a vonaton Lakeville-ig, és mivel az apja a Taftba járt, jobbnak látta, ha inkább az anyját választja. De már megbánta a döntését. – Hát akkor, jó utat – búcsúzkodott az apja, és megrázta a fia kezét. Milyen ostoba dolgokat tud mondani egy szülő a pályaudvaron, gondolta Andrew; fontosabb lenne valami
olyasmit mondani, hogy tanuljon rendesen. –És ne felejts el írni! – tette még hozzá az apja. Andrew az anyjával felszállt a vonatra. Ahogy lassan kigördültek a pályaudvarról, egyszer sem nézett vissza az apjára, remélte, hogy így felnőttesebbnek látszik. – Kérsz valamit reggelire? – kérdezte az anyja, miközben a hordár felrakosgatta a bőröndjeiket a fejük fölötti csomagtartóra. – Igen – felelte Andrew, és most először kicsit felvidult aznap reggel. ¦ Egy egyenruhás kalauz elkísérte őket egy asztalhoz az étkezőkocsiban. Andrew megszemlélte az étlapot, és azon tűnődött, rendelhet-e bármit. – Amit csak akarsz – szólalt meg az anyja, mintha olvasna a gondolataiban. Andrew elmosolyodott, mikor odalépett hozzájuk a pincér. – Két tükörtojást kérek, fasírtot, sült szalonnát és pirítóst. – Sonkát csak azért nem kért, mert nem akarta, hogy a pincér azt higgye, otthon nem adnak neki enni. – És önnek, asszonyom? – kérdezte a pincér az asztal másik vége felé fordulva. – Csak egy kávét és pirítóst, köszönöm. – A fiatalúr első napja? – kérdezte a pincér. Mrs. Davenport mosolyogva bólintott. Vajon honnan tudja? – tűnődött Andrew. Idegesen elmajszolta a reggelit. Nem volt benne biztos, aznap kap-e még enni egyáltalán. Az étkezésekről nem esett szó az iskolai szabályzatban, és a nagyapja azt mesélte neki, hogy az ő idejében a Hotchkissban csak naponta egyszer kaptak enni. Az anyja folyton rászólt evés közben, hogy tegye le a kést és a villát, amikor épp nem használja. – A kés meg a villa nem repülőgép, és a szükségesnél tovább nem kell a levegőben maradniuk – jegyezte meg. Andrew nem is sejtette, hogy pontosan olyan ideges, mint ő. Ahányszor elment mellettük egy-egy fiú ugyanilyen iskolai egyenruhában, Andrew az ablak felé fordult és kibámult. Remélte, hogy nem veszik észre. Egyiküknek sem volt ilyen rikítóan vadonatúj az egyenruhája. Az anyja épp a harmadik kávét itta, amikor a vonat begördült az állomásra. – Megérkeztünk – jelentette be, teljesen szükségtelenül. Andrew csak ült, és rámeredt a Lakeville feliratra. Több fiú már le is ugrált a vonatról, és egymást üdvözölték, kezet ráztak, a vakációról beszélgettek. Andrew az anyjára pillantott, és azt kívánta, bárcsak hirtelen köddé válhatna. Az, hogy az anyja kíséri, mindennél egyértelműbben jelezte, hogy ez az első napja. Két magas fiatalember kétsoros sötétkék zakóban és szürke nadrágban elkezdte egy várakozó buszhoz terelgetni a fiúkat. Andrew imádkozott, hogy a szülőket ne engedjék fel a buszra, különben mindenki rögtön tudni fogja, hogy új fiú. – A neved? – kérdezte az egyik fiatalember, amikor Andrew lelépett a vonat lépcsőjéről. – Davenport, uram – felelte Andrew, és felnézett rá. Vajon ő is lesz egyszer ilyen magas? A fiatalember elmosolyodott, vagy inkább vigyorgott. – Nem kell uramnak szólítani, nem vagyok tanár, csak felügyelő. – Andrew lehajtotta a fejét. Az első szavaivá! máris bolondot csinált magából. – A csomagod már a buszon van, Fletcher? – Fletcher? – csodálkozott Andrew. Ja, persze, Fletcher Andrew Davenport. Nem javította ki a fiatalembert, félt, hogy megint valami hibát követ el. – Igen – csak ennyit felelt. A fiatalember Andrew anyja felé fordult. – Köszönjük, Mrs. Davenport – mondta, a névsorra pillantva. – Remélem, kellemes lesz az útja vissza Farmingtonba. Fletcherrel nem lesz semmi baj – tette hozzá kedvesen. Andrew gyorsan kinyújtotta a kezét, hogy megakadályozza, hogy az anyja megölelgesse. Bárcsak olvasni tudna a gondolataiban! Megborzongott, miközben az anyja átkarolta. Nem is sejthette, ő min megy keresztül. Amikor az anyja végre elengedte, Andrew gyorsan beállt a többi
fiú közé, akik felszálltak a várakozó buszra. Meglátott egy fiút, aki még nála is kisebb volt, egyedül üldögélt és kibámult az ablakon. Gyorsan leült mellé. – Engem Fletchemek hívnak – mondta. Jobbnak látta ragaszkodni ehhez a névhez. – És téged? – James – felelte a másik fiú. – De a barátaim csak Jimmynek hívnak. – Új fiú vagy? – kérdezte Fletcher. – Igen – felelte Jimmy, aki még mindig nem merte felemelni a tekintetét és körbenézni. – Én is. Jimmy elővette a zsebkendőjét, és úgy tett, mintha az orrát fújná, aztán végre odafordította az arcát új ismerőse felé. – Te honnan jöttél? – kérdezte. – Farmingtonból. – Az meg merre van? – Nem messze West Hartfordtól. – A papám Hartfordban dolgozik – mondta Jimmy. – A közigazgatásban. A te papád mivel foglalkozik? – Gyógyszergyára van – felelte Fletcher. – Szereted a futballt? – érdeklődött Jimmy. – Igen – felelte Fletcher, de csak azért, mert tudta, hogy a Hotchkiss négy éve bajnok a középiskolai bajnokságon. Miss Nichol ezt is aláhúzta a kis ismertető füzetben. A beszélgetés hátralévő része abból állt, hogy összefüggéstelen kérdéseket tettek fel egymásnak, amire a másik sokszor nem tudta a választ. Furcsa kezdete volt ez egy élethosszig tartó barátságnak.
6. fejezet
Kifogástalan – állapította meg Michael Cartwright, miután szemügyre vette a fia iskolai egyenruháját a hall tükrében. Megigazgatta a kék nyakkendőt, és lesöpört egy hajszálat a zakóról. – Kifogástalan – ismételte meg elégedetten. Nathaniel csak arra tudott gondolni, hogy lehet öt dollárt adni egy kordnadrágért, bár az apja biztosította róla, hogy minden centet megért. – Siess, Susan, elkésünk – kiabált fel az apja az emeletre. De azért volt még idő bepakolni a bőröndöt a csomagtartóba, és kigördülni a kocsival a behajtóútra. Aztán végre megjelent Susan is, hogy sok szerencsét kívánjon a fiának az első naphoz. Alaposan megölelgette. Nathaniel a lelke mélyén örült, hogy nincsenek itt az iskolatársai, hogy lássák. Remélte, az édesanyja túltette már magát a csalódáson, amiért nem a Jeffersont választotta, habár kezdte kicsit megbánni a dolgot. Végül is, ha a Jefferson gimnáziumba járna, akkor minden este hazajöhetne... Nathaniel beült az első ülésre az apja mellé, és rápillantott a műszerfalon lévő órára. Majdnem hét óra volt. – Induljunk, apa – mondta. Rettegett tőle, hogy még elkésik a legelső napon, és mindenki így fog emlékezni rá. Miután kiértek az országútra, az apja a külső sávba hajtott, és hatvanöt mérföldes sebességgel száguldott, ami öttel fölötte volt a megengedett határnak, de Michael úgy döntött, elég csekély a valószínűsége, hogy ilyen korán reggel elkapnák. Habár Nathaniel járt már a Taftban a felvételi beszélgetésen, így is ijesztő volt, amikor az apja behajtott az öreg
Studebakerrel a hatalmas vaskapukon, és lassan végigkanyargott a hosszú behajtóúton az iskolaépületig. Megkönnyebbülten látta, hogy két-három autó követi őket, habár az volt az érzése, ezek nem új fiúk. Az apja követett egy sor Cadillacet és Buickot Nem volt egészen tisztában vele, hol lehet parkolni, végül is ő is új volt még ebben az iskolában mint apuka. Nathaniel azonnal kipattant a kocsiból, az apjának még a kéziféket sem volt ideje behúzni. Aztán habozva megtorpant. Kövesse-e a többieket, akik az iskolaépület felé szállingóznak, vagy az újaknak valahová máshová kell menni? Az apja viszont nem habozott, csatlakozott a tömeghez, és csak akkor állt meg, amikor egy magas, magabiztos fiatalember, a kezében egy névsorral lenézett Nathanielre, és megkérdezte: – Új fiú vagy? Nathaniel nem felelt, az apja szólalt meg helyette: – Igen. A fiatalember továbbra is Nathanielre szegezte tekintetét. – Mi a neved? – Cartwright, uram – felelte Nathaniel. – Á, igen, elsős vagy. Mr. Haskins osztályába vagy beosztva, úgyhogy biztos nagyon okos lehetsz. A legjobbak mindig hozzá kerülnek. – Nathaniel lehajtotta a fejét, az apja büszkén mosolygott. – Menj be a díszterembe, a bal oldalon az első három sorban bárhová ülhetsz. Ha meghallod, hogy kilencet üt az óra, attól kezdve nem beszélhetsz, egészen addig, míg az igazgató és tanári kar ki nem vonul majd a teremből. – És utána? – kérdezte Nathaniel, és próbálta leplezni, hogy remeg az idegességtől. – Utána eligazítást tart az osztályfőnök – mondta a fiatalember, aztán Michaelhez fordult. – Ne aggódjon, nem lesz semmi baj Nattel, Mr. Cartwright. Remélem, kellemes útja lesz hazafelé. Nathaniel ebben a pillanatban eldöntötte, hogy ezentúl mindig Natnek szólíttatja magát, bár tudta, hogy az anyjának nem fog tetszeni. Belépett a díszterembe. Lehajtott fejjel gyorsan végigsietett a széksorok között, remélte, senki nem veszi észre. Kinézett magának egy helyet a második sor legszélén, és leült. Vetett egy pillantást a balján ülő fiúra, aki a kezébe hajtott fejjel ült. Imádkozik, vagy még jobban fél, mint ő? – Engem Natnek hívnak – szólította meg. – Tom vagyok – felelte a fiú, de nem emelte fel a fejét. – Most mi fog történni, nem tudod? – Fogalmam sincs, bárcsak tudnám – mondta Tom. Aztán az óra Kilencet ütött, és mindenki elcsöndesedett. A tanárok libasorban bevonultak, végig a széksorok között. Natnek feltűnt, hogy egytől-egyig férfiak. Az anyja nem helyeselné. Felsétáltak az emelvényre, és elfoglalták a helyüket. Csak két szék maradt üresen. A tanárok halkan suttogva beszélgettek egymás közt, a diákok némán ültek. – Mire várunk? – suttogta Nat, de egy pillanattal később már meg is kapta a választ. Mindenki felállt, a tanári kar tagjai is az emelvényen. Nat nem mert hátrafordulni, amikor meghallotta a lépéseket. Két férfi közeledett a széksorok között. Pár pillanat múlva elhaladt mellettük az iskola lelkésze és nyomában az igazgató, és elfoglalták a két üres széket. Mindenki állva maradt, a lelkész pedig előbbre lépett, és rövid kis istentiszteletet tartott. A Miatyánkot is elmondták, és azzal végződött az egész, hogy együtt elénekeltek egy zsoltárt. A lelkész leült a helyére, és átadta a szót az igazgatónak. Alexander Inglefield egy pillanatig csak állt, és végighordozta tekintetét az összegyűlt diákseregen. Aztán a tenyerét lefelé fordítva felemelte a kezét, intett és mindenki leült. Háromszáznyolcvan szempár szegeződött az igazgató majdnem százkilencven centis alakjára, vastag, busa szemöldökére és szögletes állkapcsára. Olyan ijesztő figura volt, hogy Nat nagyon remélte, soha nem kell közelebbről
megismerkednie vele. Az igazgató kétoldalt megragadta hosszú fekete talárja szélét, aztán negyedórás beszédet tartott. Először is ismertette az iskola hosszú történetét, majd felsorolta a Taft minden tudományos és sporteredményét. Lenézett az első sorokban ülő új fiúkra, és emlékeztette őket az iskola jelmondatára: „Non ut sibi ministretur sed ut ministret" – Ez meg mit jelent? – suttogta Tom. – „Nem azért, hogy minket szolgáljanak, hanem, hogy mi szolgáljunk" – mormolta Nat. Az igazgató azzal végezte a mondandóját, hogy két dolog van, amit egy igazi Taft-diák a világ minden kincséért sem mulasztana el: a vizsgák, és a Hotckiss elleni futballmeccs, aztán még azt is kilátásba helyezte, hogy ha a Taft az idén megveri a Hotckisst az éves futballmérkőzésen, akkor félnapos tanítási szünet lesz a jutalmuk. A bejelentést azonnal nagy üdvrivalgás fogadta, habár a régebbi diákok nagyon jól tudták, hogy ezt az eredményt négy éve nem sikerült elérni. Amikor a zajongás elcsendesedett, az igazgató elhagyta az emelvényt, majd őt követte a lelkész és a többi tanár is. Miután távoztak a díszteremből, ismét elkezdődött a zsibongás, és a felsősök is kezdtek kifelé sorjázni. Csak az első három sorban ülők maradtak a helyükön, mert nem tudták, most hová kell menniük. A kilencvenöt fiú ült, és várta, hogy most mi lesz. De nem kellett sokáig várniuk, mert egy idősebb tanár – persze, valójában csak ötvenegy éves volt, de Nat sokkal öregebbnek látta, mint az apját – megállt előttük. Alacsony volt, zömök, és csak félkörben lobogott kis ősz haj kopasz fejebúbja körül. Miközben beszélt, tweedzakója hajtókáját szorongatta, az igazgató pózát utánozva. – A nevem Haskins – közölte. – Én vagyok az elsősök osztályfőnöke –tette hozzá száraz mosollyal. – A napot eligazítással kezdjük, utána következik az első szünet, fél tizenegykor. Tizenegykor elmentek az órarend szerinti órákra. Az első óra amerikai történelem lesz. – Nat összevonta a szemöldökét. A történelem nem tartozott kedvenc tárgyai közé. – Ezután ebéd következik, de ne számítsatok túl jóra – mondta Mr. Haskins ugyanazzal a száraz mosollyal. Pár fiú felnevetett. – De ez is csak egy régi Taft-hagyomány – nyugtatta meg őket Mr. Haskins –, amire már bizonyára figyelmeztetett benneteket az apátok, ha szintén ide járt. – Egy-két fiú elmosolyodott, köztük Tom is. Ezután Mr. Haskins körbevezette őket az iskolában. Nat egy pillanatra setn szakadt el Tomtól, aki mintha mindent tudott volna előre, még mielőtt Mr. Haskins elmondta. Nat megtudta, hogy nemcsak Tom apja járt ide annak idején, de a nagyapja is. Mire véget ért a séta, és mindent megnéztek a parkban lévő tótól kezdve a betegszobáig, Tommal már a legjobb barátok voltak. Amikor húsz perccel később bevonultak az osztályterembe, természetes volt, hogy egymás mellé ülnek. Amint az óra elütötte a tizenegyet, Mr. Haskins bemasírozott az osztályba. Egy fiú követte. Magabiztosság sugárzott belőle, majdnem pökhendiség, amivel mindenki Figyelmét magára vonta. A tanár tekintete is követte az új fiút, aki beült az egyetlen üresen maradt padba. \par – A neved? – Ralph Elliot. – Remélem, ez volt az utolsó alkalom a Taftban töltött időd során, hogy elkéstél egy óráról – mondta Haskins. – Világosan beszéltem, Elliot? – Igen, hogyne... – A fiú kicsit hallgatott, majd hozzátette: – ...tanár úr. Mr. Haskins az osztály többi tagjához fordult. – Az első óra, amint már mondtam, amerikai történelem lesz, ami nagyon is helyénvaló, ha belegondolunk, hogy ezt az iskolát egy egykori elnök bátyja alapította. – Mivel William H. Taft portréja ott függött az előcsarnokban, a bátyjának szobra pedig az udvaron volt felállítva, ezzel már a legbutább diák is
tisztában volt. – Ki volt az Egyesült Államok első elnöke? – tette fel a kérdést Mr. Haskins. Minden kéz a magasba lendült. Mr. Haskins biccentett az első padban ülő fiúnak. – George Washington. – És a második? – kérdezte Haskins. Most már kevesebb kéz emelkedett fel. Tomot választotta ki. – John Adams. – Helyes, és a harmadik? Már csak két kéz maradt a levegőben. Naté és a fiúé, aki elkésett. Haskins Natre mutatott. – Thomas Jefferson, 1800-tól 1808-ig. Mr. Haskin bólintott, nyugtázva, hogy a fiú az évszámokat is helyesen tudta. – És a negyedik? – James Madison, 1809-től 1817-ig – mondta Elliot. – És az ötödik, Cartwright? – James Monroe, 1817-től 1825-ig. – És a hatodik, Elliot? – John Quincy Adams, 1825-től 1829-ig. – Na és, a hetedik, Cartwright? Nat törte a fejét, de hiába. – Nem emlékszem, tanár úr. – Nem emlékszel, vagy nem tudod? – Haskins kicsit hallgatott. – Mert ez nagy különbség. Aztán Elliotra nézett. – Azt hiszem, William Henry Harrison. – Nem, Elliot, ő a kilencedik elnök volt, de mivel sajnálatos módon meghalt tüdőgyulladásban, alig egy hónappal a beiktatása után, vele nem fogunk sokat foglalkozni – mondta Haskins. – Holnapra mindenki nézzen utána, ki volt a nyolcadik elnök. Most pedig térjünk vissza az alapító atyákhoz. Jó lesz, ha jegyzeteltek az óra alatt, mert a jövő hétre mindenkitől kérek egy háromoldalas házi dolgozatot erről a témáról. Nat három oldalt is sűrűn telejegyzetelt az óra végéig, Tom alig egy oldalt. Amikor kifelé mentek az osztályból, az óra végén, Elliot gyorsan elrohant mellettük. – Úgy néz ki, kemény ellenfél lesz belőle – jegyezte meg Tom, de Nat nem felelt semmit. Nem is sejtette, hogy ő és Ralph Elliot egész hátralévő életükben ellenfelek lesznek.
7. fejezet
A Hotchkiss és a Taft között minden évben megrendezett futballmeccs az egész szemeszter legrangosabb sporteseményének számított. Mivel az idényben még mindkét csapat veretlen volt, szinte semmi másról nem folyt a vita a diákok között. Fletchert is magával ragadta az általános izgalom, és az anyjának írt szokásos heti levelében felsorolta a csapat tagjainak névsorát is, bár tudta, hogy neki semmit nem jelentenek a nevek. A mérkőzést október utolsó szombatjára tűzték ki, a meccs után pedig minden bentlakó diák szabad hétvégét kapott, és ha győznek, akkor még egy ráadás napot is. A meccs előtti hétfőn Fletcher osztálya átesett az első negyedévi vizsgákon. Az igazgató azt mondta a reggeli iskolagyűlésen: „Az élet vizsgák és próbatételek sorozatából áll, ezért a
Hotchkissban gondoskodunk róla, hogy minden negyedévben átessetek rajtuk!" Kedden este Fletcher felhívta az anyját, hogy elmondja néki, az az érzése, jól sikerültek a vizsgák. Szerdán már azt mondta Jimmynek, nem is olyan biztos benne. Csütörtökre már utánanézett mindennek, hogy mit kellett volna írni, és azon tűnődött, egyáltalán átmegy-e. Pénteken reggel a faliújságra kitűzték a névsort az eredményekkel. Az elsősöknél Fletcher Davenport állt az első helyen a rangsorban. Azonnal lerohant a legközelebbi telefonhoz, és felhívta az anyját. Ruth nem is tudta leplezni, mennyire örül, amikor meghallotta a hírt, de igazából nem volt meglepve. – Biztosan ünnepelni fogtok – mondta. Fletcher szíve szerint így is tett volna, de nem tudott ünnepelni, amikor meglátta, ki végzett az osztályban az utolsó helyen. Szombaton reggel az iskoiagyűlésen a lelkész imát mondott „verhetetlen futballcsapatunkért, akik az Úr nagyobb dicsőségéért játszanak". Az igazgató is úgy festett, mint akinek semmi kétsége nincs afelől, a Mindenható kit fog támogatni a délutáni meccsen. A Hotchkissban mindent a kor szerinti rangsor határozott meg, még azt is, hol ülhet egy fiú a lelátón. Az első negyedévben az elsősök a pálya legtávolabbi végében ültek, a lelátó jobb sarkában. Fletcher és Jimmy minden szombaton ott ült, és végignézték, aho^y a csapatuk az egész idényt veretlenül végigjátssza; a baj csak az volt, hogy ezzel a Taft is eldicsekedhetett. Mivel a meccs egy olyan hétvégére esett, amikor a diákok hazautazhattak, Jimmy szülei meghívták magukhoz Fletchert, és egy piknikre is még a meccs előtt. Fletcher nem mondta el a többi fiúnak, mert félt, hogy irigykednének. Épp elég már az is, hogy első helyen végzett az osztályban, ráadásul még egy öregdiák társaságában nézheti végig a meccset, aki a legjobb helyen ülhet. – Neked milyen az apád? – kérdezte Jimmy a meccs előtti éjszaka, lámpaoltás után. – Nagyon klassz – mondta Fletcher. – De figyelmeztetlek, a Taftba járt, és republikánus. Na és a tiéd? Még soha nem találkoztam szenátorral. – ízig-vérig politikus, legalábbis az újságban mindig ezt írják róla –mondta Jimmy. – Persze, nem igazán tudom, ez mit jelent. A meccs reggelén senki nem tudott odafigyelni a kémiaórán, bármilyen lelkesen is szeretett volna kísérletezni Mr. Bailey a savaknak a cinkre tett hatásával, ami sajnálatos módon nem sikerült, mivel Jimmy a főcsapnál elzárta a gázt, és így nem lehetett meggyújtani a Bunsen-égőt. Tizenkettőkor megszólalt az iskola harangja, és a háromszáznyolcvan fiú fülsiketítő üdvrivalgással kirohant az udvarra, „Győzni fog a Hotchkiss!" csatakiáltásokkal. Úgy festettek, mint egy háborúra készülő törzs. Fletcher kiszaladt a kapuhoz, hogy üdvözölje a szüleit, akik eljöttek megnézni a meccset. Hosszú sorban érkeztek kocsik és taxik. Fletcher végignézett minden autót, keresve az apját és az anyját. – Andrew, hogy vagy drágám? – ezek voltak az anyja első szavai, ahogy kiszállt a kocsiból. – Fletcher! – súgta oda neki. – Az iskolában Fletchernek hívnak. – Remélte, egyik fiú se hallotta meg a „drágámat". Kezet rázott az apjával, aztán azt mondta. – Azonnal indulnunk kell a stadionba, meghívott minket Gates szenátor és felesége egy piknikre a meccs előtt. Fletcher apja felvonta a szemöldökét. – Ha jól emlékszem, Gates szenátor demokrata – jegyezte meg, a hangjában megjátszott megvetéssel. – És a Hotchkiss egykori futballcsapatának kapitánya – világosította fel Fletcher. – A fiával, jimmyvel egy osztályba járok, ő a legjobb barátom. Talán jobb lesz, ha a mama ül a szenátor mellé. Ha te nem érzed magad elég erősnek hozzá, akár a másik oldalra is ülhetsz, a
Taft-szurkolók közé. – Nem, azt hiszem, inkább elviselem a szenátort. Élvezetes lesz mellette ülni, amikor a Taft megszerzi a győztes touchdownt. Tiszta, szép őszi nap volt. Hármasban átsétáltak az aranysárga levélszőnyegen a sportpályáig. Ruth megpróbálta megfogni a fia kezét, de Fletcher kicsit távolabb húzódott, épp csak annyira, hogy az anyja ne érje el. Még oda sem érkeztek a pályához, már hallották az éljenzéseket és kiabálásokat. Fletcher észrevette Jimmyt, aki egy Oldsmobile mögött álldogált, amelynek nyitott csomagtartója szépen meg volt terítve, és olyan finomságokkal megrakva, amilyeneket két hónapja nemigen láttak. Egy magas, elegáns férfi lépett elő. – Üdvözlöm önöket, Harry Gates vagyok. – A szenátor gyakorlott politikus módjára kezet nyújtott, és üdvözölte Fletcher szüleit. Fletcher apja megragadta a felé nyújtott kezet. – Jó napot, szenátor úr, Róbert Davenport vagyok, ő pedig a feleségem, Ruth. – Szólítson csak Harrynek. Ő Martha, az első feleségem. – Mrs. Gates is odalépett, és üdvözölte a vendégeket. – Mindig hangsúlyozom, hogy az első feleségem, nehogy túlságosan elbízza magát. – Kérnek inni valamit? – kérdezte Martha, aki nem nevetett a viccen, amit már annyiszor hallott. – Sietnünk kell – mondta a szenátor az órájára pillantva –, ha még enni is akarunk a meccs kezdete előtt. Majd én kiszolgálom Ruthot, a férje meg gondoskodik magáról. Száz lépésről megérzem a republikánusokat. – Attól tartok, még ennél is rosszabb a helyzet – mondta Ruth. – Csak azt ne mondja, hogy a férje ráadásul a Taft öregdiákja! Szerintem ezt főbenjáró bűnnek kéne nyilvánítani ebben az államban. – Ruth bólintott. – Akkor gyere, Fletcher, inkább veled fogok beszélgetni, mert az apáddal nem vagyok hajlandó szóba állni. Fletchemek hízelgett az invitálás, és rövidesen már rázós kérdéseket tett fel a szenátornak a connecticuti törvénykezésről. – Andrew – szólt oda az anyja. – Fletcher, anya. – Fletcher, nem gondolod, hogy a szenátor úr talán valami másról is szeretne beszélgetni, nemcsak politikáról? – Ugyan, Ruth, nincs semmi baj – nyugtatta meg a szenátor. – A szavazóim ritkán kérdeznek igazán okos dolgokat. Remélem, Jimmyre is ragad majd valami. Miután elrakták az ebéd maradványait, gyorsan a lelátókhoz sietett a társaság, és egy-két perccel a meccs kezdete előtt elfoglalták a helyüket. A hely jobb volt, mint amilyenről bármelyik elsős álmodni mert volna. Gates szenátor soha, egyetlen Hotchkiss-Taft meccset sem hagyott ki azóta, hogy végzett a Hotchkissban. Fletcher alig tudta visszafojtani az izgatottságát, ahogy az óramutató kezdett a kettes felé araszolni. Átbámult a szemben lévő lelátóra, ahonnan felhangzott az ellenfél csapatának szurkolóit rigmusokkal biztató pomponos lányok kórusa, és abban a pillanatban szerelmes lett. Nat tekintete a pulóverén nagy A betűt viselő lány arcára tapadt. – Nat a legjobb tanuló az osztályban – mesélte Tom Nat apjának. Michael elmosolyodott. – De csak éppen hogy – mondta kicsit védekezően Nat. – Ne felejtsd el, hogy csak egy tárgyban lettem jobb Ralph Elliotnál. – Ő vajon Max Elliot fia? – kérdezte Michael, inkább csak magától. – Ki az a Max Elliot?
– A biztosítási szakmában azt mondják az ilyenekre, hogy „elfogadhatatlan szintű kockázatot képvisel". – Miért? – kérdezte Nat, de az apja nem részletezte tovább a dolgot, és örült, hogy a fia figyelmét elterelték a lányok, akiknek kék-fehér pomponok voltak a csuklójukra kötve, és előadták a meccs előtt szokásos rituális harci táncot. Nat tekintete megállapodott balról a második lányon, aki mintha egyenesen rámosolygott volna, habár tudta, hogy onnan lentről nézve ő csak egy kis pont lehet a lelátón. – Ha jól látom, nőttél – jegyezte meg az apja, amikor észrevette, hogy Nat nadrágszára jó két centivel a cipője felett végződik. Eltűnődött, milyen gyakran kell majd új ruhát venni neki. – Hát, ez nem az iskolai kosztnak köszönhető, az biztos – jegyezte meg Tom, aki még mindig a legkisebb volt az osztályban. Nat nem mondott semmit. A tekintetét továbbra is a pomponos lányokra szegezte. – Melyik tetszik? – érdeklődött Tom, és oldalba bökte a barátját. – Mi? – Hallottad. Nat elfordult, hogy az apja ne hallhassa a válaszát. – A második balról, akinek a ruháján az A betű van. – Diane Coulter – mondta Tom, aki örült, hogy végre tud valamit, amit a barátja nem. – Honnan tudod a nevét? – Dan Coulter húga. – Dan Coulter? De hát ő a legrondább az egész csapatban! – nevetett Nat. – Olyan a füle, mint egy kelkáposzta, és el van törve az orra. – Diane is így nézne ki, ha öt éve játszana egy futballcsapatban –mondta nevetve Tom. – És mit tudsz még róla? – kérdezte összeesküvő suttogással Nat. – Ó, ilyen komoly a dolog? – érdeklődött Tom. Most Nat bökte oldalba a barátját. – Hé, fizikai erőszak? Ez nincs benne a Taft szabályzatában – tiltakozott Tom, „Az érvelésed súlyával verd meg az ellenfeledet, ne a karod erejével", Olivér Wendell mondta, ha jól emlékszem. – Ne jártasd már annyit a szádat – szólt rá Nat. – Inkább felelj a kérdésemre. – Őszintén szólva, nem túl sokat tudok róla. Csak arra emlékszem, hogy a Westoverbe jár, és a hokicsapatukban játszik. – Hát ti miről sugdolóztok? – kérdezte Nat apja. – Dan Coulterről – vágta rá Tom. – Az egyik hátvédünk. Épp meséltem Natnek, hogy minden reggel nyolc tojásból eszik rántottát. – Honnan tudod? – kérdezte Nat anyja. – Mert az én reggelimet is mindig elszedi – felelte bánatosan Tom. Nat szülei elnevették magukat, ő pedig tovább bámulta az A betűs lányt a TAFT feliratból. Ez volt az első alkalom életében, hogy egyáltalán észrevett egy lányt. Hirtelen hatalmas rivalgás zavarta meg a bámészkodásban, és a lelátónak ezen az oldalán mindenki felugrott, hogy köszöntse a Taft csapatát, amelynek tagjai épp befutottak a pályára. Pár pillanattal később a Hotchkiss csapata is pályára lépett a másik oldalról, és az ő szurkolóik ugyanilyen lelkesen ugrottak talpra. Fletcher is állt, de tekintetét mereven az A betűs lányra szegezte. Kicsit bűntudata volt, hogy az első lány, akibe beleszeret, pont a Taft szurkolója. – Úgy látom, nem koncentrálsz a csapatotokra – súgta a szenátor Fletcher füléhez hajolva. – Ó, dehogynem – mondta Fletcher, és azonnal visszafordította tekintetét a Hotchkiss játékosaira, akik kezdtek bemelegíteni. A két csapatkapitány odakocogott a bíróhoz, aki az ötvenyardos vonalon várta őket.
Feldobott a levegőbe egy ezüst pénzérmét, amely megvillant a délutáni napfényben, mielőtt a sáros földre pottyant. A Taft játékosai hátba veregették egymást, mikor láttak, hogy Washington profilja van az érme felül lévő oldalán. – Nekünk kellett volna fejet mondani – jegyezte meg Fletcher. Nat tovább bámult, amikor Diane felment a lelátóra és leült. Eltűnődött, hogy ismerkedhetne meg vele. Nem lenne könnyű. Dan Coulter gyakorlatilag istennek számít az iskolában. Hogy is remélhetné egy elsős, hogy meghódíthatja az Olümposzt? – Szép volt! – ordított fel mellette Tom. – Ki volt az? – kérdezte Nat. – Természetesen Coulter. Megvolt az első touchdown. – Coulter? – Azt akarod mondani, hogy még mindig a húgocskáját bámulod, mikor már fél órája tart a meccs? – Nem, dehogy. – Akkor biztos meg tudod mondani, hány pontot szereztünk eddig –nézett a barátjára Tom. – Gondoltam, oda sem figyelsz – állapította meg aztán, és nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy könnyítsék a nyomorúságodon. – Hogyan? – Kénytelen leszek megszervezni egy találkozót. – Meg tudnád tenni? – Persze, az apja a helyi autókereskedő, mindig nála vesszük az autóinkat. A szünet alatt majd eljössz hozzánk vendégségbe, és összehozlak vele. Tom nem hallotta, hogy a barátja elfogadta-e a meghívást, mert a válaszát elfojtotta az újabb hatalmas diadalüvöltés a Taft szurkolótáborából. Amikor a bíró sípszava jelezte az első negyed végét, Nat nagyot kiáltott. El is felejtkezett róla, hogy az ő csapatuk áll vesztésre. Állva maradt, remélve, hogy a göndör, szőke hajú, elbűvölő mosolyú lány talán észreveszi. De ő épp lelkesen ugrándozott, még hangosabb éljenzésre biztatva a Taft szurkolóit. A második negyed kezdetét jelző sípszó túlságosan is hamar megszólalt, és amikor az A betűs leányzó visszatért a lelátóra, hogy átadja helyét a harminc izmos nehézfiúnak a pályán, Nat is vonakodva visszaült a helyére és próbált úgy tenni, mintha a mérkőzésre figyelne. Kölcsönkérhetném a távcsövét? – kérdezte Fietcher félidőben Jimmy apjától. – Hát hogyne, fiam – mondta a szenátor, és odanyújtotta. – Ha újrakezdődik a játék, add majd vissza. – Fietcher nem vett tudomást a szenátor hangjában rejlő célzásról; az A betűs lányra irányította a távcsövet, és azt kívánta, bárcsak kicsit gyakrabban fordulna az ellenfél szurkolótábora felé. – Melyikük érdekel? – súgta oda a szenátor. – Csak a Taft játékosait néztem, uram. – Szerintem ők még vissza se jöttek a pályára – jegyezte meg a szenátor. Fietcher fülig vörösödött. – T, A, F vagy T? – érdeklődött a szenátor. – A, szenátor úr – ismerte be Fietcher. A szenátor visszavette a távcsövet, balról a második lányra irányította, és megvárta, amíg felé fordult. – Helyeslem a választásodat, fiatalember. És most mit szándékozol tenni? – Fogalmam sincs – mondta Fietcher reménytelen hangon. – Őszintén szólva még a nevét sem tudom. – Diane Coulter – mondta a szenátor. – Honnan tudja? – kérdezte Fietcher, csodálkozva, hogy a szenátorok mindent tudnak.
– Egy kis háttérkutatás, fiam. Ezt nem tanították meg a Hotchkissban? – Fietcher értetlenül nézett. – Minden, amit tudni akarsz, rajta van a programfüzet tizenegyedik oldalán – mondta a szenátor, és odanyújtotta a nyitott füzetet. A tizenegyedik oldalon ismertették a szurkolócsapat vezetőit. – Diane Coulter – ismételte meg Fietcher a fényképet bámulva. A lány fiatalabb volt nála – tizenhárom évesen a nők még hajlandóak bevallani a korukat –, és mint kiderült a kis életrajzból, hegedűn is játszik az iskola zenekarában. Fietcher most már szívből bánta, hogy nem fogadta meg az anyja tanácsát, és nem tanult zongorázni. Miután elszánt küzdelemmel egyik pontot szerezték a másik után, a Taft végül átvette a vezetést. Diane kötelességtudóan megint megjelent a touchvonalnál, hogy újból előadja a harci táncot. – Látom, nagyon odavagy érte – mondta Tom a barátjának. – Azt hiszem, be kell hogy mutassalak neki. – Tényleg ismered? – kérdezte hitetlenkedve Nat. – Hát persze – bólintott Tom. – Kétéves korunk óta ugyanazokra az zsúrokra járunk. – Vajon jár valakivel? – kérdezte Nat. – Honnan tudjam? Gyere el, tölts nálunk egy hétvégét a vakáció alatt, és a többit bízd rám. – Megtennéd? – Hát, nem lesz olcsó. – Miért, mit kérsz cserébe? – Mire odajössz hozzánk, légy szíves, csinálj meg minden vakációra adott házi feladatot, hogy nekem ne kelljen annyit kínlódni velük. – Megegyeztünk. A bíró sípja megszólalt, és elkezdődött a harmadik negyed. Néhány kitűnő passz után a Hotchkiss csapata eljutott az end-zónához, és megint ők vették át a vezetést, amihez ragaszkodtak is a negyed végéig. – Hé, Taft, le vagytok maradva! – ordította a szenátor, mikor a csapatok kivonultak a pihenőre. – Még hátravan az utolsó negyed – emlékeztette Fletcher, miközben a szenátor visszaadta neki a távcsövet. – Eldöntötted, melyik csapatot támogatod, fiatalember, vagy megbűvölt az a Mata Hari az ellenfél táborából? – Fletcher kérdőn nézett rá. Ha visszamegy a kollégiumba, majd utánanéz, ki az a Mata Hari. – Valószínűleg itt lakik a városban – mondta a szenátor. – Ami azt jelenti, hogy valamelyik titkárom két perc alatt megtudhat róla mindent, amit csak akarsz. – Még a címét és telefonszámát is? – kérdezte Fletcher. – Még azt is, jár-e valakivel – felelte a szenátor. – Ezzel nem élne vissza a politikai hatalmával? – kérdezte Fletcher. – De még mennyire – felelte Gates szenátor. – De ezt bármelyik politikus megtenné, ha ezzel biztosíthat magának két jövőbeli szavazatot. – De ez még nem oldja meg azt a problémát, hogyan találkozhatnék vele, mikor én otthon leszek Farmingtonban. – Ez is megoldható, ha karácsony után eljössz hozzánk vendégségbe pár napra, és akkor majd gondoskodom róla, hogy a leányzót és a szüleit meghívjuk valami ünnepségre a szenátusba. – Megtenné a kedvemért? – Hát persze. De meg kell tanulnod, hogy ha egy politikustól akarsz valamit, mindig adni is kell valamit cserébe.
– Mit? Bármit megtennék. – Ezt soha ne ismerd be, fiam, mert akkor eleve előnytelen alkupozícióba kerülsz. De most csak annyit kérnék cserébe, hogy gondoskodj róla, hogy Jimmy kicsit feljebb tornázza magát, és ne az utolsó legyen az osztályban: – Megegyeztünk, szenátor úr – mondta Fletcher, és kezet ráztak. – Ezt örömmel hallom, mert úgy látom, Jimmy rád hallgat. Vezethetnéd kicsit jó útra. Ez volt az első alkalom, hogy bárki is kimondta, hogy Fletcher vezetőnek született. Eddig ez soha eszébe sem jutott. Elgondolkozott a szenátor szavain, és közben észre sem vette, hogy a Taft megszerezte a nyerő touchdownt, csak amikor Diane és a lányok lerohantak a lelátóról, és győzelmi táncot lejtettek. Hát, úgy látszik, az idén nem lesz ajándék tanítási szünet a Hotchkissban. A pálya túlsó oldalán Nat és Tom megálltak az öltöző kijáratánál, a Taft-szurkolók tömegével együtt, akik várták, hogy üdvözölhessék a hősöket. Nat megbökte a barátját, amikor megjelent Diane. Tom gyorsan odalépett a lányhoz. – Szia, Diane – mondta, majd a választ meg sem várva hozzátette: – Szeretném bemutatni a barátomat, Natet. Illetve az az igazság, hogy ő szerette volna, ha bemutatlak neki. – Nat elpirult, és nemcsak azért, mert Diane életben még szebb volt, mint a fényképen. – Nat Cromwellben lakik – tette hozzá segítőkészen Tom –, de karácsony után pár napot nálunk tölt vendégségben, úgyhogy akkor közelebbről is megismerkedhettek. Nat egyben mindenesetre biztos volt: Tom diplomatának született.
8. fejezet
Nat az íróasztalánál ült, és próbált a nagy gazdasági válságra koncentrálni. Úgy fél oldalt sikerült elolvasnia a könyvből, de a gondolatai folyton elkalandoztak. Újra meg újra átgondolta magában a rövid kis találkozást Diane-nel, ami persze nem tartott sokáig, mert a lány alig szólt egy szót, máris odalépett az apja azzal, hogy indulniuk kell. Nat kivágta a lány fényképét a programfüzetből, és mindenhová magával hordta. Nem bánta volna, ha legalább három programfüzete lenne, mert a kis fénykép már elég megviselt volt. A meccs utáni reggelen felhívta otthon Tomot, azzal az ürüggyel, hogy a Wall Street-i krachról beszéljenek, aztán könnyedén megkérdezte: – Diane mondott rólam valamit, miután elmentem? – Azt mondta, nagyon kedves vagy. – Semmi mást? – Mi mást mondhatott volna? Két percet voltatok együtt, aztán az apád elvonszolt. – Tetszettem neki? – Azt mondta, nagyon kedves vagy, és ha jól emlékszem, mintha azt is mondta volna, hogy hasonlítasz James Deanre. – Az nem lehet, tényleg? – Nem, igazad van, nem mondta. – Disznó vagy. – Lehet, viszont tudok egy telefonszámot. – Megvan a telefonszáma? – kérdezte hitetlenkedve Nat. – Nagyon gyors a felfogásod. – Mennyi? – Megírtad már a házi dolgozatot a nagy gazdasági válságról?
– Még nem egészen, de hétvégére kész lesz. Várj, hozok egy ceruzát. – Nat felírta a számot Diane fényképének a hátuljára. – Mit gondolsz, meglepődne, ha felhívnám? – Szerintem akkor lepődne meg, ha nem hívnád fel. – Szia, Nat Cartwright vagyok. Biztos nem emlékszel rám. – Nem, tényleg nem. Hol találkoztunk? – A Hotchkiss-meccs után, és azt mondtad, olyan vagyok, mint James Dean. Nat belepillantott a tükörbe. Soha nem gondolkozott még azon, milyen a külseje. Tényleg hasonlít James Deanre? Jó párszor elpróbálta, mit fog mondani, de így is beletelt pár napba, mire összeszedte a bátorságát, és feltárcsázta Diane számát. Miután befejezte a nagy gazdasági válságról szóló dolgozatot, összeírt egy listát a kérdésekről, aszerint, hogy melyiket használja majd, attól függően, hogy ki veszi fel a telefont. Ha Diane apja, akkor azt mondja: ,Jó reggelt, uram, a nevem Nat Cartwright. Beszélhetnék a lányával?". Ha az anyja, akkor azt mondja: ,Jó reggelt, Mrs. Coulter, a nevem Nat Cartwright. Beszélhetnék a lányával?". Ha viszont Diane veszi fel a telefont, arra az esetre megfogalmazott tíz kérdést, logikus sorrendben összeállítva. Lerakta maga elé az asztalra a három cédulát, vett egy nagy levegőt, és gondosan tárcsázott. Foglaltjelzés fogadta. Talán egy másik fiúval beszél, aki lehet, hogy megfogta a kezét, vagy talán meg is csókolta. Vajon együtt járnak? Tizenöt perccel később megint foglalt volt. Még mindig ugyanazzal beszél, vagy ez már egy másik fiú? Most csak tíz percet várt, mielőtt újból próbálkozott. Amikor meghallotta a csörgést, a szíve vadul kalapálni kezdett, és legszívesebben lerakta volna a kagylót. Rábámult a kérdések listájára. A csörgés abbamaradt, valaki felvette a telefont. – Halló – szólalt meg egy mély férfihang. Rögtön megismerte, hogy Dan Coulter az. Nat elejtette a kagylót. Nem számított rá, hogy maga a nagy futball-hős veszi fel, és neki nem is készített elő semmilyen kérdést. Gyorsan felkapta a földről a kagylót, és visszarakta a helyére. Nat átolvasta a dolgozatát, aztán negyedszerre is tárcsázott. Végre egy lányhang szólalt meg. – Diane? – Nem, a nővére vagyok, Tricia – mondta a hang. – Diane nincs itthon, úgy egy óra múlva jön meg. Mit mondhatok neki, ki kereste? – Nat. Megmondanád neki, hogy akkor majd újra hívom úgy egy óra múlva? – Persze. – Köszönöm – mondta Nat, és lerakta a kagylót. Diane nővére számára sem voltak előre megfogalmazott mondatai. Legalább hatvanszor megnézte az óráját az elkövetkező egy órában, aztán még várt negyedórát, és csak utána tárcsázott újból. Azt olvasta a Teen magazinban, hogy ha tetszik egy lány, nem szabad túlságosan kimutatni, mert az elriasztja őket. Valaki felvette a telefont. – Halló – szólalt meg egy fiatalabb lányhang. Nat lenézett a céduláira. – Beszélhetnék Diane-nel? – Szia, Nat, Diane vagyok. Tricia mondta, hogy hívtál. Hogy vagy? A „hogy vagy?" nem szerepelt a forgatókönyvben. – Jól, köszönöm –nyögte ki végül. – És te? – Én is – felelte Diane, majd hosszú csönd következett, míg Nat keresgélt, mi legyen a következő kérdés. – Jövő hétvégén Simsburyben leszek, pár napig Toméknál vendégeskedem – olvasta fel monoton hangon a papírról.
– Nagyszerű – felelte Diane. – Akkor remélhetőleg majd összefutunk. – Erről sem volt semmi a forgatókönyvében, próbálta villámgyorsan egyszerre átfutni a tíz kérdést. – Itt vagy még, Nat? – kérdezte Diane. – Igen. Találkozhatnánk esetleg, amíg ott vagyok Simsburyben? – olvasta fel a kilencedik kérdést. – Hát persze, nagyon örülnék neki – felelte Diane. – Akkor szia – mondta Nat, a tizedik választ nézve a papíron. Az est hátralévő részében próbálta részletesen felidézni magában a beszélgetést, még le is írta. Háromszor aláhúzta Diane szavait: „Hát persze, nagyon örülnék neki." Mivel még volt négy nap hátra, amíg meglátogatja Tomot, azon tűnődött, közben felhívja-e még egyszer Diane-t, hogy megerősítsék a dolgot. Beleolvasgatott a Teen magazinba, nem tanácsolnak-e valamit, mert az eddigi problémáira mindig tudtak mondani valamit. De a Teen nem írt semmit arról, kell-e másodszor is telefonálni. Viszont azt tanácsolták, az első randevún öltözködjünk lezserül, legyünk lazák, és beszéljünk sokat más lányokról, akikkel szintén el szoktunk járni ide-oda. Ő persze soha nem volt sehol más lánnyal, és ami még rosszabb, nem voltak lezser ruhái, legfeljebb egy kockás ing, amit fél órával azután, hogy megvett, eldugott a legalsó fiókba. Nat megnézte, mennyit tudott összespórolni a zsebpénzéből – hét dollár húsz cent –, és eltűnődött, ez vajon elég-e, hogy vegyen egy új inget és egy lezser nadrágot. Bárcsak lenne egy bátyja! Épp sikerült elvégezni az utolsó simításokat a dolgozatán, amikor érte jött az apja, hogy elvigye Simsburybe. Miközben észak felé haladtak, Nat egész úton azon rágódott, miért is nem hívta fel még egyszer Diane-t, hogy megbeszéljék, pontosan mikor és hol találkozzanak. Lehet, hogy el is ment hétvégére egy barátnőjéhez. Vagy a barátjához. Vajon Tom szülei nem bánják, ha amint megérkezik, rögtön telefonálni akar? – Te jóságos ég – mondta Nat, amikor az apja ráfordult egy hosszú behajtóútra, és elhajtottak egy karám mellett, ahol sok ló volt. Nat apja is meglepődött kissé. A behajtóút talán egy mérföldön át is elnyúlt, mielőtt megérkeztek egy kaviccsal felszórt udvarba, és megláttak egy gyönyörű, fehér oszlopos, gyarmati stílusú házat, amelyet örökzöld bokrok vettek körül. – Te jóságos ég – mondta Nat másodszor is. – Tom soha nem említette, hogy egy palotában lakik. – Miért is mondta volna, neki ez természetes. Egyébként sem azért a legjobb barátod, mert nagy háza van, és ha dicsekedni akart volna vele, már rég elmondja. Tudod, mi az apja foglalkozása? Mert annyi szent, hogy nem biztosítási ügynök. – Azt hiszem, bankár. – Hát persze, Tom Russell, a Russell banktól – mondta az apja, és megálltak a kocsival a ház bejárata előtt. Tom a lépcső tetején várt, és leszaladt, hogy üdvözölje őket. – Jó napot, uram, hogy van? – kérdezte, és kinyitotta az ajtót Nat apjának. – Köszönöm, Tom, jól – felelte Michael Cartwright, miközben Nat is kimászott a kocsiból, egy kis kopottas bőrönddel, amelyen M.C. monogram díszelgett. – Bejön egy italra, Mr. Cartwright? – kérdezte Tom. – Köszönöm, nagyon kedves vagy, de a feleségem már vár, vissza kell érnem vacsorára, úgyhogy jobb lesz, ha rögtön indulok is. Nat az apja után integetett, aki tett egy kört az udvarban, aztán elindult vissza Cromwellbe. Nat felnézett a házra, és meglátta, hogy a lépcső tetején egy komornyik áll. Felajánlotta, hogy elveszi a bőröndjét, de Nat ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye. Felkísérték egy elegáns,
széles lépcsőn az emeletre, ahol megmutatták neki az egyik vendégszobát. Natéknél otthon csak egy vendégszoba volt, ami itteni méretek szerint legfeljebb gardróbszekrénynek ment volna el. Miután a komornyik magára hagyta, Tom azt mondta: – Ha kicsomagoltál, gyere le, bemutatlak a mamámnak. A konyhában leszünk. Nat leült a franciaágy szélére, és fájó szívvel arra gondolt, hogy ő soha nem tudja majd viszonozni Tom meghívását. Három perc elég is volt kicsomagolásra, mivel nem volt nála más, csak két ing, egy nadrág és egy nyakkendő. Eltöltött némi időt a fürdőszobában, aztán kicsit ugrált az ágyon, jó ruganyos volt. Várt még pár percet, aztán kiment a szobából és leballagott a széles lépcsősoron, és azon tűnődött, megtalálja-e egyáltalán a konyhát. A komornyik a lépcső aljában várta, és végigkísérte egy folyosón. Nat vetett egy-egy lopott pillantást a szobákba, amelyek mellett elhaladtak. – Na, megfelel a szobád? – kérdezte Tom. – Igen, nagyszerű – felelte Nat, és tudta, Tom nem viccből kérdezi. – Anya, ez itt Nat Ő a legjobb tanuló az osztályban, hogy a fene vinné el! – Ne beszélj csúnyán, Tom – rótta meg Mrs. Russell. – Szervusz, Nat, örülök, hogy megismerhettelek. – Én is nagyon örülök, Mrs. Russell. Nagyon szép a házuk. – Köszönöm, Nat. Nagyon örülök, hogy nálunk leszel pár napig. Megkínálhatlak egy kólával? – Igen, kérek. Egy fekete ruhás, bóbitás szobalány odament a hűtőhöz, töltött egy kólát, és jeget tett bele. – Köszönöm – mondta Nat, és nézte, ahogy a lány visszatér a mosogatóhoz és a krumplipucoláshoz. Az anyjára gondolt otthon, Cromwellben. Ő is így szokott krumplit pucolni, az egész napi fárasztó tanítás után. – Akarod, hogy körbevezesselek? – kérdezte Tom. – Az remek lesz, de előbb telefonálhatnék egyet? – Nem szükséges, Díane már telefonált. – Már telefonált? – Igen, ma reggel, megkérdezte, mikor érkezel. Könyörgött, hogy neked ne áruljam el, hogy hívott, úgyhogy szerintem nyugodtan feltételezhetjük, hogy nem vagy közömbös a számára. – Akkor jobb lesz, ha azonnal visszahívom. – Nem, épp ez az, amit nem szabad – mondta Tom. – Szerintem jobb lenne, ha előbb sétálnánk egyet a kertben. Amikor Fletchert lerakta az anyja Gates szenátor háza előtt East Hartfordban, Jimmy nyitott nekik ajtót. – Ne felejtsd el Jimmy papáját mindig Mr. Gatesnek vagy szenátor úrnak szólítani! – Igen, mama. – És ne nyaggasd túl sok kérdéssel. – Nem, mama. – Soha ne felejtsd el, hogy a beszélgetés ötven százalék beszédből és Ötven százalék hallgatásból áll. – Igen, mama. – Jó napot, Mrs. Davenport, hogy van? – kérdezte Jimmy, aki ajtót nyitott nekik. – Jól vagyok, Jimmy, köszönöm, és te?
– Remekül. Behívhatom esetleg egy csésze teára? – Nem, köszönöm, vissza kell mennem, bizottsági ülés lesz a kórházban, de légy szíves, add át üdvözletemet a szüleidnek. Jimmy felvitte Fletcher egyik bőröndjét a vendégszobába. – A mellettem levő szobát kapod – mondta. – így közös lesz a fürdőszobánk. Fletcher lerakta az ágyra a másik bőröndjét, aztán megszemlélte a falakon függő képeket. Színes nyomatok voltak a polgárháborúról, arra az esetre, hogy ha esetleg egy déli járna itt vendégségbe, nehogy elfelejtse, kik győztek. Jimmynek eszébe jutott róla, hogy megkérdezze Fletchert, befejezte-e a dolgozatot Lincolnról. – Igen. És te megtudtad Diane telefonszámát? – Sőt még jobbat is. Megtudtam, melyik kávézóba szokott járni majdnem minden délután. Gondoltam, véletlenül benézhetnénk, de ha nem jönne be, az apám meghívta a szüleit egy fogadásra holnap este. – De lehet, hogy nem mennek el. – Megnéztem a vendégek listáját, elfogadták a meghívást. Fletchemek hirtelen eszébe jutott az egyezség, amit a szenátorral kötött. – Hogy állsz a házi feladatokkal? – kérdezte Jimmytől. – Még bele sem kezdtem – ismerte be Jimmy. – Jimmy, ha nem mész át a következő vizsgákon, Mr. Haskins felfüggeszt, és akkor nem tudok segíteni. – Tudom, de azt is tudom, milyen egyezséget kötöttél az apámmal. – Ha meg is akarom tartani, akkor holnap reggel azonnal neki kell állnunk a tanulásnak. Minden reggel két órát fogunk gyakorolni. – Igenis, uram – vágta magát haptákba Jimmy. – De mielőtt a holnap miatt aggódnánk, talán átöltözhetnél. Fletcher kipakolta a fél tucat inget és két nadrágot, de nem tudta, mit vegyen fel az első randevúra. Épp a barátja tanácsát akarta kérni, amikor Jimmy megszólalt: – Ha kicsomagoltál, gyere le a nappaliba, A fürdőszoba a folyosó végén van. Fletcher gyorsan átöltözött, felvette azt az inget és nadrágot, amit előző nap vásárolt készen egy helyi szabónál, akit az apja ajánlott, aztán szemügyre vette magát a nagy tükörben. Fogalma sem volt, hogy fest, mert régebben soha nem érdekelte az öltözéke. Viselkedj lazán, és nézz ki feszesen, tanácsolta egy disc jockey a rádióban, de ez vajon mit jelent? Mindegy, ráér később rágódni rajta. Ahogy leért a földszintre, hangokat hallott a nappaliból, az egyiket nem ismerte. – Mama, ugye, emlékszel Fletcherre? – kérdezte Jimmy, amikor a barátja belépett. – Igen, persze. A férjem mindenkinek meséli, milyen érdekes beszélgetést folytattatok a Taft-meccsen. – Milyen kedves tőle, hogy emlékszik – mondta Fletcher, nem nézve Mrs. Gatesre. – Nagyon várja, hogy újra találkozzatok. – Milyen kedves tőle – mondta Fletcher másodszor is. – Ő pedig a kishúgom, Annie – szólalt meg Jimmy. Annie elpirult, és nemcsak azért, mert utálta, ha Jimmy úgy mutatta be, hogy „a kishúgom", hanem azért is, mert a barátja le nem vette róla a szemét, mióta csak belépett a szobába.
9. fejezet
Jó estét, Mrs. Coulter, mennyire örülök, hogy eljöttek a kedves férjével! Ő pedig bizonyára a lányuk. Diane, ha jól emlékszem. – Mr. és Mrs. Coulterre nagy hatást tett a dolog, mivel még soha nem találkoztak szenátorral, de mindketten lelkes republikánusok voltak. – Diane, van itt velem valaki, aki nagyon szeretne találkozni veled – mondta a szenátor, és körbenézett a teremben, Fletchert keresve, aki egy perccel előbb még ott állt mellette. –Fura – mondta. – De el ne menj, amíg be nem mutattalak neki, különben nem tudom betartani az ígéretemet – tette hozzá, minden további magyarázat nélkül. – Hová tűnt Fletcher? – kérdezte Gates szenátor a fiát, miután Coulterék elvegyültek a többi vendég között. – Ha látod valahol Annie-t, Fletcher se lehet messze. El sem mozdult mellőle, mióta megérkezett Hartfordba. Lassan pórázon lehetne tartani, és hívhatnánk Fletchnek. – Tényleg? Remélem, nem gondolja úgy, hogy ez felmenti az egyezségünk alól. – Nem, egyáltalán – felelte Jimmy. – Ma reggel két órán át foglalkoztunk a Romeo és Júliával, és mit gondolsz, ő ki szeretne lenni a darabból? A szenátor elmosolyodott. – És neked melyik szerep illene? – Azt hiszem, Mercutio. – Nem – mondta Harry Gates. – Csak akkor lehetsz Mercutio, ha elkezdi üldözni Diane-t. – Nem értem. – Kérdezd meg Fletchert, ő majd elmagyarázza. Tricia nyitott ajtót, teniszhez öltözve. – Diane itthon van? – kérdezte Nat. – Nem, elment a szüleimmel valami partira. Én egyébként Tricia vagyok, beszéltünk a múltkor telefonon. Épp egy kólát készültem inni, kérsz te is? – A bátyád itthon van? – Nem, lent van az edzőteremben. – Akkor kérek. Tricia bevezette Natet a konyhába, és egy székre mutatott az asztal túlsó oldalán. Nat leült, és nem szólt semmit. Tricia kinyitotta a hűtőt. Ahogy lehajolt, hogy kivegyen két kólát, kivillant fehér bugyija. Nat nem tudta elfordítani a tekintetét. – És mikor jönnek meg? – kérdezte, miközben lány jégkockát rakott a kólájába. – Fogalmam sincs, úgyhogy egyelőre kénytelen leszel velem beérni. Nat kortyolgatta a kólát, és nem tudta, mit mondjon. Ő azt hitte, Diane-nel megbeszélték, hogy moziba mennek. – Nem tudom, mit látsz benne – mondta Jimmy. – Minden megvan benne, ami belőled hiányzik – felelte mosolyogva Fletcher. – Okos, szép, vicces... – Egész biztos, hogy a húgomról beszélsz? – Igen. Nem csoda, hogy szemüveget kell hordanod. – Egyébként Díane Coulter itt van a szüleivel. Apám tudni szeretné, hogy még mindig meg akarsz-e ismerkedni vele. – Nem különösebben. A listám aljára került, úgyhogy most már akár a tiéd is lehet. – Nem, köszönöm, nem kérek a levetett holmikból. Egyébként elmeséltem apámnak a Romeo és Júliát, és hogy én Mercutio szeretnék lenni. – Az csak akkor lehetsz, ha én elkezdenék randizni Dan Coulter húgával, de engem már
nem érdekel. – Még mindig nem értem. – Majd holnap reggel elmagyarázom – mondta Fletcher, amikor Jimmy húga megjelent két üdítővel. Annie összevont szemöldökkel nézett a bátyjára, aki gyorsan eltűnt. Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Aztán Annie azt kérdezte: – Megmutassam a szenátus üléstermét? – Igen, az nagyszerű lenne – mondta Fletcher. Annie megfordult, és az ajtó felé indult, Fletcher egy lépéssel lemaradva követte. – Látod, amit én látok? – kérdezte Harry Gates a feleségétől, Fletcher és a lányuk után pillantva, akik épp kimentek a teremből. – De még mennyire – felelte Martha Gates. – De én nem aggódnék különösebben. Nem hiszem, hogy bármelyikük elcsábítaná a másikat. – Én mindenesetre próbálkoztam ennyi idős koromban, nem tudom, emlékszel-e rá. – Tipikus politikus vagy, ezt a történetet is egyre jobban kiszínezed az évek során. Ha jól emlékszem, én csábítottalak el téged. Nat a kólát kortyolgatta, amikor egy kezet érzett a combján. Elpirult, de nem próbálta meg eltávolítani. Tricia rámosolygott az asztal túloldaláról. –Ha akarod, te is iderakhatod a kezed. – Nat úgy gondolta, udvariatlanság lenne nem engedelmeskedni, úgyhogy az asztal alatt odanyúlt, és a lány combjára tette a kezét. – Helyes, így egy kicsit barátságosabb – mondta Tricia, a kóláját kortyolgatva. – Nat nem mondott semmit, ahogy a lány keze feljebb kalandozott frissen vasalt nadrágján. – Csak utánozz mindenben – mondta. Nat is feljebb csúsztatta kezét, és megtorpant a teniszszoknya szélénél. Tricia keze nem állt meg, míg az ágyékához nem ért. – Le vagy maradva –mondta, és kigombolta a nadrágja felső gombját. – A szoknya alatt, nem fölötte – mondta, minden gúny nélkül. Nat becsúsztatta a kezét a lány szoknyája alá, miközben az tovább gombolgatta az ő nadrágját. Nat kicsit habozott, amikor az ujjai a lány bugyija széléhez értek. Nem emlékezett rá, hogy a Teen magazinban olvasott-e arról, hogy ilyenkor mi a teendő. Ez a szenátus ülésterme – mondta Annie, és lenéztek a galériáról a félkörben álló kék bőrszékekre. – Nagyon szép – mondta Fletcher. – Apu azt mondja, egy nap te is idekerülsz, vagy talán még magasabbra. – Fletcher nem felelt; el sem tudta képzelni, mennyit kell tanulni ahhoz, hogy valakiből politikus legyen. – Hallottam, amikor azt mondta anyunak, hogy soha nem találkozott még nálad okosabb fiúval. – Az apád hol ül? – kérdezte Fletcher, próbálva másra terelni a szót. – Mint a többségben lévő párt vezetője, az első sorban, balról a harmadik helyen – mutatott le Annie. – De jobb lesz, ha nem mondok túl sokat, mert tudom, hogy ő szeretne körbevezetni téged. – Nat érezte, hogy Annie keze a kezéhez ér. – Bocsánat – mondta gyorsan, és elhúzta a kezét, azt hitte, véletlen volt. – Ne butáskodj – mondta Annie, és újból megfogta, most jó szorosan. – Nem kéne visszamennünk a többiekhez? – kérdezte Fletcher. – Még keresni fognak. – Igen, azt hiszem – mondta Annie, de nem mozdult. – Fletcher, csókoltál már meg lányt? – Nem – vallotta be Fletcher, fülig vörösödve. – De szeretnél? – Igen – mondta. – Engem szeretnél megcsókolni?
Fletcher bólintott, aztán megfordult, és nézte, ahogy Annie lehunyja a szemét, és csücsörít. A fiú körbenézett, hogy minden ajtó be van-e csukva, aztán odahajolt, és lágyan szájon csókolta. Amikor elhúzódott, Annie kinyitotta a szemét. – Tudod, mi a francia csók? – kérdezte. – Nem tudom. – Én sem – ismerte be Annie. – Ha megtudod, elmeséled? – Igen, persze – ígérte Fletcher.
Második könyv - KIVONULÁS
10. fejezet
Indulsz a diákbizottsági elnökválasztáson? – kérdezte Jimmy. – Még nem döntöttem el – felelte Fletcher. – Mindenki úgy gondolja, hogy indulni fogsz. – Ez az egyik probléma. – Az apám örülne, ha indulnál. – Az én anyám viszont nem. – Miért nem? – kérdezte Jimmy. – Az a véleménye, hogy az utolsó évemben inkább a tanulásra kéne koncentrálnom, hogy bejussak a Yale-re. – De ha diákelnök leszel, az csak jópont a jelentkezési lapodon. Nekem bezzeg sokkal nehezebb lesz bejutni. – Biztos vagyok benne, hogy az apád személye több pontot fog jelenteni – mondta vigyorogva Fletcher. – Annie mit mond? – kérdezte Jimmy, elengedve a füle mellett a megjegyzést. – Neki mindegy, ő elfogadja az én döntésemet. – Akkor talán nekem kéne dönteni. – Mire gondolsz? – Ha győzni akarsz, ki kell nevezned kampánymenedzsernek. – Ez bizonyára javítaná az esélyeimet – vigyorgott Fletcher. Jimmy felkapott egy díszpárnát a kanapéról, és a barátjához vágta. – Ha tényleg biztosítani akarod a győzelmemet, akkor inkább a legfőbb riválisomnak kéne felajánlanod a kampánymenedzseri szolgálataidat – mondta nevetve. A vitát az szakította félbe, hogy Jimmy apja belépett a szobába. –Fletcher, tudnál rám szánni egy percet? – Hogyne. – Talán beszélgethetnénk a dolgozószobámban. – Fletcher gyorsan felállt, és követte a szenátort. Kérdőn visszanézett Jimmyre, de ő csak megvonta a vállát. Fletcher eltűnődött, valami rossz fát tett-e a tűzre. – Foglalj helyet – mondta Harry Gates, és leült az íróasztal mögött. Kicsit hallgatott, aztán megszólalt: – Fletcher, egy szívességet szeretnék kérni tőled.
– Bármit, szenátor úr. Soha nem tudom viszonozni mindazt, amit értem tett. – Az egyezségünket maximálisan betartottad – bólogatott a szenátor. – Az elmúlt három év során Jimmynek valahogy sikerült a felszínen maradnia. Ha te nem segítesz neki, semmi esélye nem lett volna. – Nagyon kedves, hogy ezt mondja, de... – Ez az igazság, és most már csak azt szeretném elérni, hogy a fiam valahogy bejusson a Yale-re. – De hogyan tudnék segíteni, mikor még abban sem vagyok biztos, hogy nekem sikerülni fog? A szenátor nem vett tudomást a közbeszólásról. – Egy kis taktika, fiam. – Attól tartok, nem értem. – Ha te leszel a diákbizottság elnöke, amiben biztos vagyok, az első dolgod az lesz, hogy kijelölj egy alelnököt. – Fletcher bólintott. – És ez talán épp kisegíthetné Jimmyt a felvételinél, amikor a felvételi bizottság eldönti, ki kapja a megmaradt néhány helyet. – Azt hiszem, ennyit igazán megtehetek, uram. – Köszönöm, Fletcher, nagyon hálás vagyok. De kérlek, Jimmynek ne említsd a beszélgetésünket. Amikor másnap reggel felébredt, Fletcher azonnal átment a szomszéd szobába, és leült Jimmy ágyának szélére. – Remélem, valami fontos miatt ébresztettél fel – motyogta Jimmy –, mert épp Daisy Hollingsworthről álmodtam. – Álmodozz csak tovább – mondta Fletcher. – A fél futballcsapat szerelmes belé, neked semmi esélyed. – Szóval, miért ébresztettél fel? – Úgy döntöttem, indulok az elnökválasztáson, és nekem nem kell olyan kampánymenedzser, akinek a hasára süt a nap. – Az apám mondott valamit, ami miatt így döntöttél? – Közvetve. – Fletcher kicsit hallgatott. – Szerinted ki lesz a fő ellenfelem? – Steve Rodgers – vágta rá Jimmy habozás nélkül. – Miért pont Steve? – Egy nagy fafej, nyilván úgy próbálják majd beállítani, hogy ő egy népszerű fickó, szemben a komoly tudóspalántával. Tudod, mint Kennedy Stevenson ellen. – jimmy felkelt az ágyból. – Ha le akarod győzni Rodgerst, fel kell készülnöd minden elképzelhető támadásra. Szerintem kezdhetnénk azzal, hogy tartunk egy megbeszélést a reggeli mellett az apámmal. Ő is mindig egy munkareggelivel kezdi a kampányait. Lesz egyáltalán valaki, aki veled szemben kiáll? – kérdezte Diane Coulter. – Senki olyan, akit ne tudnék legyőzni – felelte Ralph Elliot. – Na és Nat Cartwright? – Mindenki tudja, hogy az igazgató kedvence, és ha megválasztják, csak az ő kívánságait fogja végrehajtani. Legalábbis a támogatóim ezt terjesztik róla. – És ne felejtsd el, hogy bánt a nővéremmel. – Azt hittem, te ejtetted? Nem is tudtam, hogy ismeri Triciát. – Nem is ismerte, de ez nem tartotta vissza attól, hogy kikezdjen vele, amikor egyszer eljött hozzánk, és én nem voltam otthon. – Tud erről még valaki? – Igen, a bátyám, Dan. Rajtakapta őket a konyhában, A szoknyája alatt volt a keze. A nővérem azt mondta, képtelen volt lerázni.
– Tényleg? Gondolod, hogy a bátyád támogatna, ha jelöltetném magam elnöknek? – Igen, de ő nem sokat tehet érted. Princetonban jár egyetemre. – Ó, dehogynem tehet – mondta Ralph Elliot. – Először is... – Ki a fő riválisom? – kérdezte Nat. – Ralph Elliot, ki más? – felelte Tom. – Az előző negyedév eleje óta dolgozik a kampányán. – De hát ez szabályellenes. – Nem hiszem, hogy Elliot valaha is törődött volna a szabályokkal, és mivel tudja, hogy te sokkal népszerűbb vagy nála, számíthatunk rá, hogy piszkos kampány lesz. – Én nem fogok belemenni egy ilyen... – Tehát a Kennedy-stratégiát kell választanunk. – Mire gondolsz? – Azzal kellene kezdened a kampányodat, hogy kihívod Elliotot egy nyilvános vitára. – Soha nem fogadná el a kihívást. – Mindenképp te nyersz. Ha elfogadja, akkor feltörlöd vele a padlót a vitán, ha meg nem, azt mondhatjuk, hogy nem volt hozzá bátorsága. – És hogy hívjuk ki? – Küldj neki egy levelet, a másolatát pedig kirakjuk a hirdetőtáblára. – Az igazgató engedélye nélkül semmit nem lehet kirakni. – Mire leszedik, már úgyis mindenki elolvasta, és akik nem, azok el-meséltetik a többiekkel. – És addigra engem is kizárnak a választásból. – Nem valószínű, amíg az igazgató azt hiszi, hogy Elliot esetleg győzhet, amit ő nem akarna. Az első kampányomat elveszítettem annak idején – mesélte Gates szenátor, amikor Fletcher közölte vele a hírt. – Úgyhogy gondoskodunk róla, hogy te ne kövesd el ugyanezt a hibát. Először is, ki a kampánymenedzsered? – Természetesen Jimmy. – Soha ne mondd, hogy „természetesen". Csak válassz olyan valakit, akiről biztosan tudod, hogy el tudja végezni a feladatot, még akkor is, ha nem közeli barátod. – Biztosan tudom, hogy Jimmy el tudja végezni a feladatot – jelentette ki Fletcher. – Helyes. Jimmy, te csak akkor lehetsz hasznára a jelöltnek ha mindig nyílt és őszinte vagy vele, akkor is, ha kellemetlen igazságokat kell a szemébe mondani. – Jimmy bólintott. – Ki a fő ellenfeled? – Steve Rodgers. – Mit tudunk róla? – Elég rendes srác, de nem szorult sok ész a fejébe – mondta Jimmy. – Viszont feltűnően jóképű – tette hozzá Fletcher. – És ha jól emlékszem, az előző idényben több touchdownt is szerzett a futballcsapatnak – mondta a szenátor. – Tehát, most már tudjuk, ki az ellenfél, elkezdhetjük megdolgozni a barátainkat Először is ki kell választanod egy hozzád legközelebb álló baráti kört, hat, legfeljebb nyolc emberből. Csak két tulajdonságuk fontos: energikusság és lojalitás. Ha emellett eszük is van, az már csak hab a tortán. Mennyi idő van a kampányra? – Alig több mint egy hét. A tanítás hétfőn reggel kezdődik, a szavazás a rákövetkező héten kedden reggel van. – Ne úgy vedd, hogy egy hét – tanácsolta a szenátor –, hanem úgy, hogy 192 óra. Itt minden óra számít.
Jimmy jegyzetelgetni kezdett. – Kinek van szavazati joga? – kérdezte a szenátor. – Minden diáknak. – Akkor gondoskodjatok róla, hogy az alsósokkal ugyanannyi időt töltsetek, mint a veletek egy évfolyamra járókkal. Hízelegni fog nekik, hogy ennyi figyelmet szenteltek nekik. Jimmy, szerezz egy teljes névsort a szavazókról, és a választás napja előtt mindenkivel külön beszélni kell. És ne felejtsétek el, az új fiúk hajlamosak arra szavazni, akivel utoljára beszéltek közvetlenül a választás előtt. – Háromszáznyolcvan diák van – mondta Jimmy, és széthajtogatott a padlón egy nagy papírlapot. – Akiket ismerünk, azokat bejelöltem pirossal, kékkel azokat, akikben biztos vagyok, hogy Fletcherre szavaznak, az új fiúkat sárgával, a többiek nevét üresen hagytam. – Ha bármi kételyed van, hagyd üresen – mondta a szenátor. – És ne feledkezz meg a kisöccsükről. – Őket zölddel jelöltem. – A támogatóink fiatalabb testvérei is kapnak feladatot Annyi lesz a dolguk, hogy az osztályukban próbáljanak híveket toborozni Fletchemek, aztán jelentsenek bátyjuknak, hogy haladnak. Fletcher csodálattal pillantott Jimmyre. – Szerintem inkább neked kéne elnöknek jelöltetni magad – mondta. – Istenadta tehetséged van hozzá. – Nem, a kampánymenedzserséghez van tehetségem – jelentette ki Jimmy. – Neked kell elnöknek lenned. A szenátor egyetértett a fia véleményével, de nem mondott semmit. Az iskolai negyedév első napján reggel fél hétkor Nat és Tom egyedül álldogáltak a parkolóban. A legelső jármű, amely bekanyarodott a kapun, az igazgatóé volt. – Jó reggelt, Cartwright – mordult oda, amikor kiszállt a kocsijából. –Jól sejtem abból, hogy hajnalok hajnalán fenn van, hogy úgy döntött, jelölteti magát elnöknek? – Igen, igazgató úr. – Nagyszerű. És ki az ellenfele? – Ralph Elliot. Az igazgató összevonta a szemöldökét. – Akkor heves csatározás várható, mert Elliot nem az a fajta, aki könnyen megadja magát. – Ez bizony igaz – ismerte be Tom, miközben az igazgató elment az irodája felé, és otthagyta őket, hogy fogadják a második érkező kocsit. Az utasa egy rémült új fiú volt, aki elszaladt, amikor Nat odament hozzá, és ami még rosszabb, a harmadik érkező autó tele volt Elliot támogatóival, akik gyorsan szétoszlottak a parkolóban. Látszott, hogy előre megbeszélték a stratégiát. – A fenébe – morogta Tom. – Az első megbeszélésünk a csapatunkkal csak a tízórás szünetben lesz. Elliot nyilván már a vakáció alatt kioktatta az embereit. – Ne aggódj – mondta Nat. – Csak kapd el a mieinket, ahogy megérkeznek, és azonnal lássanak munkához. Mire az utolsó kocsi is megérkezett, és kiszálltak az utasok, Nat már vagy száz kérdésre válaszolt, és kezet szorított több mint háromszáz fiúval. Egyvalami máris egyértelmű volt: Elliot hajlandó bármit ígérni nekik cserébe a szavazatukért. – Nem kéne mindenkinek elmondanunk, micsoda undorító alak ez az Elliot? – Mire gondolsz? – kérdezte Nat. – Arra, hogy szokta kiszedni az új fiúkból a zsebpénzüket. – Erre soha nem volt semmi bizonyítékunk.
– Csak az állandó panaszok. – Az ilyenek úgyis tudni fogják, kire szavazzanak, nem? Egyébként is, én nem ilyen kampányt akarok. Jobban szeretném, ha a szavazók maguk döntenék el, melyikünkben bíznak meg. – Micsoda eredeti ötlet – mondta Tom. – Az igazgató mindenesetre nem titkolja, hogy nem szeretné, hogy Elliot legyen az elnök – jegyezte meg Nat. – Szerintem ezt inkább ne terjesszük, mert csak Elliotnak szereznénk vele szavazatokat – mondta Tom. Na, mit gondolsz, hogy halad a kampány? – kérdezte Fletcher, miközben a tó körül sétáltak. – Nem vagyok biztos benne – felelte Jimmy. – A felsősök közül sokan azt mondják mindkét tábor képviselőinek, hogy az ő jelöltjüket fogják támogatni, egyszerűen mert azt akarják, hogy úgy látszódjon, a győztes mögött állnak. Legyünk hálásak, hogy nem szombaton este van a szavazás. – Miért? – Mert szombat délután játszunk a Kent ellen, és ha Steve Rodgers szerzi meg a nyerő pontot, akkor búcsút inthetünk minden esélyednek, hogy téged válasszanak meg. Ha egy évvel korábban vagy egy évvel később születtél volna, akkor az idén nem itthon játszottuk volna a meccset, és akkor elhanyagolható lenne a hatása. De így most mindenki ott lesz a stadionban, úgyhogy csak imádkozhatunk, hogy veszítsünk, vagy legalábbis Rodgers rosszul játsszon. Szombaton két órára Fletcher már ott ült a lelátón, és várta, hogy elkezdődjön a meccs, ami élete leghosszabb egy órája lesz. De még ő sem gondolta volna, hogy mi lesz a végeredmény. ifenébe is, ezt meg hogy tudta megcsinálni? – mordult fel Nat. – Én megvesztegetésre és korrupcióra tippelnék – mondta Tom. –Elliot mindig hasznavehető játékos volt, de annyira azért nem jó, hogy bekerüljön a csapatba. – Gondolod, hogy megkockáztatják, hogy bevegyék a mai meccsen? – Miért ne? A St. George-nak gyakran gyenge az oldalmezőnye, úgyhogy pár percig betehetik játszani, amíg biztosak benne, hogy nem lesz hatással a végeredményre. Elliot elfutkározhat az oldalvonalak mentén, integethet a szavazóinak, mi meg bámulhatjuk a lelátóról. – Akkor gondoskodjunk róla, hogy a mi embereink legyenek kint a stadion előtt pár perccel a meccs vége előtt, és ne engedjük, hogy bárki megláthassa a transzparenseinket szombat délutánig. így Elliot nem tud ellenplakátokat készíteni. – Gyorsan tanulsz – jegyezte meg Tom. – Ha az embernek Elliot az ellenfele, akkor nincs más választása. INlem vagyok biztos benne, ez hogy fogja befolyásolni a szavazást –mondta Jimmy, miközben együtt futottak a kijárat felé, hogy csatlakozzanak a csapat többi tagjához. – Legalább Steve Rodgers nem tud mindenkivel kezet rázni, amikor kifelé mennek a stadionból. – Vajon mennyi ideig lesz kórházban? – tűnődött Fletcher. – Csak három napra van szükségünk – mondta Jimmy. Fletcher elnevette magát. Fletcher örömmel látta, hogy az emberei már szétszóródva elhelyezkedtek a stadion előtt, mire ők kiértek, és több fiú is odalépett hozzá, hogy biztosítsák a támogatásukról, de még mindig úgy érezte, nagyon szoros a verseny. El nem mozdult a kijárat mellől, és mindenkivel kezet rázott, aki csak tizennégy és tizenkilenc között volt ránézésre, bár azt gyanította, a vendégcsapat jó néhány szurkolója is köztük volt. Fletcher és Jimmy csak akkor távoztak, amikor már biztosak voltak benne, hogy nem maradt senki a stadionban, csak a pályagondnokok.
Miközben visszaballagtak a szobájukba, arról beszélgettek, hogy senki nem gondolta volna, hogy a meccs eredménye döntetlen lesz, és hogy Rodgers olyan komoly sérülést szenved, hogy az első negyed végén kórházba kell szállítani. – Ha ma este lenne a szavazás, ő győzne, mert együttérzésből sokan rá szavaznának. De ha kedd reggelig senki nem látja a képét, addigra elfelejtik, és te leszel az elnök. – És az semmit nem is számít, hogy én alkalmasabb vagyok a feladatra? – Ugyan már, te hülye, hogy számítana – felelte Jimmy. – Ez politika! Amikor Nat megérkezett a meccsre, a plakátjai már mindenhol ki voltak ragasztva, és Elliot támogatói nem tehettek mást, mint hogy tisztességtelen játékkal vádolták. Nat és Tom nem is tudták leplezni elégedett mosolyukat, miközben elfoglalták helyüket a lelátón. A mosolyuk még szélesebb lett, amikor a St. George csapata megszerezte az első gólt, már az első negyed elején. Nat nem szerette volna, hogy a Taft veszítsen, de tudta, hogy az edző nem kockáztatná meg, hogy a pályára küldje Elliotot, amíg a St. George áll nyerésre. És ez így is maradt egészen az utolsó negyedig. Nat mindenkivel kezet fogott, amikor a tömeg kifelé áradt a stadionból, de tudta, hogy a Taft utolsó pillanatban megszerzett győzelme nem segíti az ő ügyét, még így sem, hogy Elliot nem tudott többet csinálni, mint egy kicsit futkározni az oldalvonalnál, amíg az utolsó néző is elhagyta a lelátókat. – Legyünk hálásak, hogy nem került be a csapatba – mondta Tom. Fletchert felkértek, hogy vasárnap reggel ő olvassa fel a szentleckét a kápolnában, ami elég egyértelmű jelzés volt, hogy az igazgató a maga részéről kire szavazna. Ebéd után Jimmy végigjárt minden hálótermet, és mindenkitől megkérdezte, mi a véleményük a kosztról. – Ezzel biztos szavazatokat lehet nyerni – tanácsolta a szenátor –, még akkor is, ha nem tehetsz semmit az ügy érdekében. – Aznap este holtfáradtan zuhantak az ágyba. Jimmy fél hatra állította be az ébresztőórát. Fletcher felnyögött. – Mesteri húzás – mondta Jimmy, amikor megálltak másnap reggel a díszterem bejáratánál, és várták, hogy a fiúk az órákra induljanak. – Briliáns – ismerte el Fletcher is. – Attól tartok, tényleg az – mondta Jimmy. – Persze, az adott körülmények között én is ezt tanácsoltam volna neked. Döbbenten bámulták Steve Rodgerst, aki mankókra támaszkodva ott ácsorgott a terem ajtajánál, és aláírásokat gyűjtögetett begipszelt lábára. – Mesteri – ismételte meg Jimmy. – Egy csomó szavazat, puszta együttérzésből. Talán mi előhozakodhatnánk azzal, hogy akarnak-e egy nyomorékot elnöknek? – Amerika egyik legnagyobb elnöke nyomorék volt – emlékeztette Fletcher a kampánymenedzserét. – Hát, sajnos ezt csak egyvalamivel tudnánk felülmúlni, ha a következő huszonnégy órát tolószékben töltenéd. Az utolsó hétvégén Nat emberei igyekeztek magabiztosan viselkedni, habár tudták, hogy nagyon szoros a verseny állása. Mindegyik jelölt egyfolytában szélesen mosolygott, egészen hétfő estig, amikor az iskola harangja hatot ütött. A csapat besereglett Tom kis szobájába, történeteket mesélgettek a kampány alatt szerzett tapasztalataikról, nevettek mindenen, akkor is, ha nem volt vicces, és türelmetlenül várták, hogy megtudják az eredményt. Egy hangos kopogás az ajtón félbeszakította a zajos beszélgetést. –Tessék! – szólt ki
Tom. Mindnyájan felálltak, amikor meglátták, ki áll az ajtóban. – Jó estét, Mr. Anderson – mondta Nat. – Jó estét, Cartwright – felelte hivatalos hangon a dékán. – A szavazatszámláló bizottság elnökeként az én tisztem tájékoztatni arról, hogy az eredmény rendkívül szoros lett, ezért elrendeltem a szavazatok újraszámlálását. Az iskolagyűlést ezért elhalasztottuk nyolc órára. – Köszönöm, uram – Nat csak ennyit tudott kinyögni. Amikor elérkezett a nyolc óra, már minden fiú a helyén ült. Engedelmesen felálltak, amikor a dékán belépett a terembe. Nat próbálta leolvasni az arcáról az eredményt, de Mr. Anderson olyan kifürkészhetetlen volt, hogy arra egy japán is büszke lehetett volna. A dékán felsétált az emelvényre, és intett a diákoknak, hogy üljenek le. Néma csönd volt, ami ritkán fordult elő iskolagyűléseken. – Meg kell mondanom, hogy az iskolánk hetvenöt éves története alatt még soha nem fordult elő ilyen szoros eredmény – kezdte a dékán. Nat érezte, hogy izzad a tenyere, de próbált nyugodt maradni. – Nat Cartwright 178 szavazatot kapott, Ralph Elliot pedig 181-et. A társaság fele felpattant és éljenzésben tört ki, a másik fele némán ülve maradt. Nat felállt, odament Elliothoz, és kezet nyújtott neki, hogy gratuláljon. Az új elnök nem vett róla tudomást. Habár mindenki tudta, hogy az eredményt csak kilenckor hirdetik ki, a terem már zsúfolva volt, jóval azelőtt, hogy az igazgató is megérkezett volna. Fletcher a leghátsó sorban ült, lehajtott fejjel, Jimmy közvetlenül előtte. – Korábban kellett volna felkelni minden reggel a kampány alatt –mondta Fletcher. – Inkább el kellett volna törnöm a lábadat – mondta Jimmy. Az igazgató megjelent és végigvonult a széksorok között, a lelkész kíséretében, mintha azt akarná jelezni vele, hogy a Isten keze is benne van a Hotchkiss diákelnökének megválasztásában. Az igazgató az emelvényre lépett, és megköszörülte a torkát. – A szavazás eredménye a következő – kezdte Mr. Fleming. – Fletcher Davenport 207 szavazat, Steve Rodgers 173 szavazat. Ezennel bejelentem, hogy a Hotchkiss új diákelnöke Fletcher Davenport. Fletcher azonnal felpattant, és kezet szorított Steve Rodgersszel, aki melegen rámosolygott, és szinte megkönnyebbültnek látszott. Fletcher megfordult, meglátta, hogy Harry Gates ott áll az ajtóban, és tisztelettel fejet hajt az új elnök felé. – Az ember soha nem felejti el az első választási győzelmét – csak ennyit mondott. Oda sem figyeltek Jimmyre, aki fel-alá ugrándozott örömében, nem tudta visszafogni magát. – És ugye, nem kell mondanom, ki lesz az alelnököm – Fletcher csak ennyit felelt a szenátornak.
11. fejezet
Úgy tűnt, Nat anyja az egyetlen, aki örül, amiért a fiát nem választották meg elnöknek. Úgy érezte, így több ideje lesz a tanulásra összpontosítani. Persze, ha Susan Cartwright látta
volna, mennyi időt szentel Nat a tanulásnak, akkor nem aggódik emiatt. Még Tom is nehezen tudta elráncigálni a könyvei mellől pár percnél hosszabb időre, hacsak nem a mindennapos ötmérföldes kocogásról volt szó. Amikor sikerült megdöntenie az iskolai terepfutási verseny rekordját, akkor is csak pár óra ünneplést engedélyezett magának. Karácsony vagy szilveszter, neki ez se számított. A szobájában maradt, nyakig a könyveibe temetkezve. Az anyja remélte, hogy ha elutazik a hosszú hétvégére Tomhoz Simsburybe, akkor talán majd pihen egy kicsit, így is történt. Nat mindössze két órára korlátozta a tanulást reggelente, és kettőre délután. Tom hálás volt, hogy a barátja őt is befogta, habár a mindennapos futásra már nem tartott vele. Nat szórakoztatónak találta, hogy az öt mérföldet úgy futhatja le, hogy el sem kell hagynia Tomék birtokát. – Valamelyik imádódtól jött? – érdeklődött Nat a reggelinél, amikor a barátja kinyitott egy levelet. – Bár úgy lenne – felelte Tom. – Nem, Mr. Thompsontól. Azt kérdezi, lenne-e kedvem szerepelni a Vízkereszt iskolai előadásán. – És lenne kedved? – kérdezte Nat. – Nem, ez inkább a te világod. Én producernek születtem, nem előadónak. – Én jelentkeztem volna, ha biztos lennék a Yale-felvételimmel kapcsolatban, de még be se fejeztem a felvételi dolgozatomat. – Én még el sem kezdtem – ismerte be Tom. – Melyiket választottad az öt témából? – kérdezte Nat. – A Mississippi ellenőrzése a polgárháború idején – felelte Tom. – És te? – Clarence Darrow és befolyása a szakszervezeti mozgalomra. – Igen, ezt én is fontolgattam, de nem voltam meggyőződve róla, hogy össze tudok hozni ötezer szót erről a témáról. Te már biztos írtál vagy tízezret. – Nem, de az első változat majdnem készen van, és mire kezdődik az iskola januárban, kész lesz a végleges változata. – A Yale határideje csak február, szerintem nyugodtan részt vehetnél a színielőadásban. Legalább menj el a meghallgatásra. Nem muszáj a főszerepet vállalni. Nat elgondolkozott a barátja javaslatán, miközben a pirítóst vajazgatta. Tomnak persze igaza volt, de Nat úgy érezte, nem lenne jó bármivel is elterelni a figyelmét, ha meg akarja szerezni az ösztöndíjat a Yale-re. Kipillantott az ablakon a tágas parkra, és azon tűnődött, milyen lehet, ha valakinek a szüleinek nem kell aggódni a különóradíjak meg a zsebpénz miatt, vagy azon, hogy kell-e nyári munkát vállalni a fiuknak vagy nem. – Kiválasztottad valamelyik szerepet, Nat? – kérdezte Mr. Thompson, és felnézett a százkilencvenöt centis, kócos, fekete hajú fiúra, akinek a nadrágszára mindig pár centivel rövidebb volt a kelleténél. – Antonióra gondoltam, vagy esetleg Orsinóra – felelte Nat. – Kiköpött Orsino vagy – állapította meg Mr. Thompson. – De ezt a szerepet a barátodnak, Tom Russellnek szántam. – Malvolio nemigen lehetek – mondta Nat nevetve. – Nem, erre Elliot a jelöltem – felelte Mr. Thompson száraz mosollyal. Mint annyian mások a Taftban, ő is jobban örült volna, ha Nat lesz az elnök. – De sajnos, ő nem ér rá. Neked tulajdonképpen legjobban Sebastian szerepe illene. Nat tiltakozni akart, habár amikor először elolvasta a darabot, rögtön látta, milyen nagy kihívás lenne a szerep. Már a szöveg terjedelme miatt rengeteg tanulást igényelne, és akkor még ott vannak a próbák... Mr. Thompson megereze, hogy Nat bizonytalankodik. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy némi megvesztegetéssel próbálkozzak – mondta.
– Megvesztegetéssel? – Igen, fiam. Tudod, a Yale felvételi bizottságának elnöke az egyik legrégebbi barátom. Együtt jártunk klasszika-filológia szakra a Princetonon, és minden évben eltölt nálam egy hétvégét. Azt hiszem, az idén az előadás hétvégéjére hívom meg – Mr. Thompson kicsit hallgatott, majd hozzátette: –Már ha beleegyezel, hogy eljátszod Sebastiant. – Nat nem felelt – Á, látom, a megvesztegetés nem hat olyan valakire, aki ilyen erkölcsi magaslatokon áll. Úgyhogy kénytelen leszek még lejjebb süllyedni, és a korrupciós módszerekhez folyamodni. – Korrupció? – kérdezte Nat. – Igen, Nat, korrupció. Bizonyára láttad, hogy három női szerep van a darabban: a szép Olivia, az ikertestvéred, Viola, a nagyszájú Maria, és persze kell másodszereposztás és cselédlányok is. És ne felejtsük el, hogy mindegyikük szerelmes Sebastianba. – Nat még mindig nem felelt semmit. Mr. Thompson kijátszotta az utolsó ütőkártyáját. – Miss Porter, a kolléganőm a szomszéd lányiskolából azt javasolta, vigyek át magammal szombaton egy fiút, aki felolvassa a meghallgatáson a férfiszerepeket, miközben kiválogatjuk a lányszereplőket. – Megint hallgatott kicsit. – Á, látom, végre sikerült felkeltenem az érdeklődésedet! – Te hiszel benne, hogy le lehet élni az egész életedet úgy, hogy egy valakit szeretsz? – kérdezte Annie. – Ha szerencsés vagy, és megtalálod azt az egy valakit, miért ne? – felelte Fletcher. – Attól félek, hogy ha ősszel elmész a Yale-re, annyi okos és szép lánnyal leszel körülvéve, hogy én hozzájuk képest nem leszek senki. – Ez nem fordulhat elő – mondta Fletcher. Leült Annie mellé a kanapéra, és átkarolta a vállát. – A lányok hamar rá fognak jönni, hogy másba vagyok szerelmes, és azt is meg fogják érteni, miért, amikor majd te a Vassar főiskolára fogsz járni. – De ez még csak egy év múlva lesz – mondta Annie. – És addigra... – Ugyan már. Nem vetted észre, hogy minden srác hogy irigykedik rám, amikor együtt vagyunk? – Nem – felelte Annie, teljesen őszintén. Fletcher ránézett a lányra, akibe még akkor szeretett bele, amikor fogszabályozót hordott és lapos volt a melle. De már akkor se tudott ellenállni a mosolyának, fekete hajának, amit az ír nagyanyjától örökölt, és az acélkék szemeknek, amelyek a család svéd ágától származtak. Most négy évvel később mindehhez karcsú alak és formás lábak is járultak, ami miatt Fletcher nagyon örült a miniszoknya-divatnak. Annie Fletcher combjára rakta a kezét. – Tudod, hogy az osztályunkban a lányok fele nem szűz? – Jimmy mesélte. – Márpedig ő tudja. – Annie hallgatott. – Tizenhét leszek jövő hónapban, és soha nem mondtad... – Sokszor gondoltam rá, hát persze – ismerte be Fletcher, miközben Annie közelebb bújt hozzá. – De azt akarom, hogy akkor történjen, amikor mindkettőnknek a legjobb, és nem bánjuk meg. Annie a vállára hajtotta a fejét. – Én nem bánnám meg – mondta. Fletcher átölelte. – Mikor jönnek haza a szüleid? – Éjfél körül. Megint valami soha véget nem érő rendezvényen vannak, amik nélkül a politikusok nem tudnak létezni. Fletcher nem mozdult, amikor Annie elkezdte kigombolni a blúzát. Amikor odaért az utolsó gombhoz, kibújt belőle és hagyta, hogy a földre essen. – Szerintem te jössz – mondta. Fletcher gyorsan kigombolta az ingét, és félredobta. Annie felállt, és szembefordult vele.
Furcsának találta, hogy hirtelen milyen hatalma van a fiú felett. Lassan lehúzta a cipzárat a szoknyáján, ahogy Julié Christie-től látta a Darling című filmben. Ő sem hordott alsószoknyát. – Most te jössz – mondta megint. Te jóságos ég, gondolta Fletcher. Nem merte levenni a nadrágját. Kilépett a cipőjéből és levette a zokniját. – Hé, ez csalás! – mondta Annie, aki már rég levette a cipőjét. Fletcher vonakodva levette a nadrágját, mire Annie nevetésben tört ki. Fletcher elvörösödött, ahogy lenézett. – Jó tudni, hogy ekkora hatással vagyok rád – mondta Annie. – Nat, lehetséges lenne, hogy odafigyelj a szövegre? – kérdezte Mr. Thompson, leplezetlen szarkazmussal a hangjában. – Vegyük onnan, hogy „Itt jön a grófnő." Habár iskolai egyenruhában volt, Rebecca még így is kiragyogott a többi lány közül, akik jelentkeztek a meghallgatásra. Magas volt és karcsú, hosszú szőke haja a hátára omlott, és olyan magabiztosság sugárzott belőle, ami azonnal megragadta Natet, és a mosolya olyan volt, hogy kénytelen volt azonnal visszamosolyogni rá. Amikor a lány viszonozta, gyorsan elfordult, zavarba jött tőle, hogy esetleg zavarba hozta. Nem tudott róla semmit, csak a nevét. – Mi is a név? – szaladt ki a száján. – Nat, most nem a Romeo és Júliái próbáljuk! Kezdd még egyszer. Rebecca Armitage várt, míg Nat kinyögte a végszót. „Itt jön a grófnő." Rebecca kicsit csodálkozott, most mitől lett ilyen bizonytalan a fiú, aki eddig mindig olyan magabiztosnak tűnt a többi lánnyal. Lenézett a szövegkönyvre, és olvasni kezdte: – Bocsásd meg, kérlek, sietségemet. Ha jónak látod, menjünk át e tisztes Pappal a szomszéd kápolnába, ott Előtte és e szent boltívek árnyán Adj hűségedről zálogjelt nekem, Hogy végre bús és kétkedő szívem Megnyugodjék. Ő hallgat róla, míg Nyilvánosságra hozni nem kívánod. Akkor aztán megüljük majd a nászt, Ahogy rangomhoz illik. – Válaszod? Nat nem válaszolt semmit. – Nat, talán megszólalhatnál, hogy Rebecca hadd mondjon el még pár sort – javasolta Mr. Thompson. – Elismerem, hogy ez az áhítatos tekintet nagyon hatásos, de nem némajátékot adunk elő. Egyesek a közönségből talán Mr. 5hakespeare szavaira is kíváncsiak lesznek. – Igen, elnézést, tanár úr – motyogta Nat, és a szövegkönyvbe nézett. – Megyek. Hűséget esküszöm neked, És holtomig hű híved is leszek. – Vezess tehát atyám. Ó, bárha tettem Megáldaná a fényes ég felettem! – Köszönöm, Miss Armitage, azt hiszem, eleget hallottunk. – De hát remekül csinálta! – szólt közbe Nat. – Á, szóval mégis meg tudsz szólalni – jegyezte meg Mr. Thompson. –Ez nagy megkönnyebbülés, de nem is tudtam, hogy a rendező szerepére is ácsingózol, nemcsak a főszerepre. Sajnálom, Nat, én már eldöntöttem, ki játssza Oliviát. Nat Rebecca után nézett, aki sietve elhagyta a színpadot. – Na és Viola? * Nem, ha jól emlékszem a cselekményre, Viola az ikertestvéred, és sajnos, vagy szerencsére, Rebecca
egyáltalán nem hasonlít rád. – Akkor Maria, remek Maria lenne! – Igen, biztosan, de túl magas hozzá. – Nem játszhatna esetleg Festet nő? – Nem, Nat, őszintén szólva erre nem gondoltam, részben mert nincs időm átírni az egész darabot. Nat nem vette észre, hogy Rebecca megállt a nézőtéren, egy oszlop mögé húzódva. – Na és Olivia szobalánya? – Mi van vele? – Rebecca nagyszerű szobalány lehetne! – Igen, bizonyára, de sajnos, nem játszhatja egyszerre Oliviát és a szobalányt is. A közönségnek feltűnne. – Nat kinyitotta a száját, de nem mondott semmit. – Na, végre egy kis csend. Szerintem te képes lennél egy éjszaka alatt átírni a darabot, hogy Sebastiannak legyen még néhány közös jelenete Oliviával, amik Shakespeare-nek nem jutottak eszébe. – Nat kuncogást hallott az oszlop mögül. – Még valaki, akit szeretnél szobalánynak, vagy folytathatom a szereplőválogatást? – Elnézést, tanár úr – motyogta Nat elvörösödve. Mr. Thompson felugrott a színpadra, rámosolygott Natre, és odasúgta: –Ezek után nehéz lesz megjátszani a kislány előtt, hogy téged nehéz megkapni, Nat. Kaphatóbb vagy, mint egy éjjeli pillangó Las Vegasban. Talán érdekel, hogy jövőre A makrancos hölgyet fogjuk előadni, inkább ezt kellett volna az idén. Ha egy évvel később születsz, az egész életed más lett volna. Sok szerencsét Miss Armitage-dzsel! A fiút ki kell csapni – jelentette ki Mr. Fleming. – Semmi más büntetés nem lenne megfelelő. – De igazgató úr – tiltakozott Fletcher –, Pearson csak tizenöt éves, és azonnal bocsánatot kért Mrs. Appleyardtól. – Ez a legkevesebb, amit elvárhatunk tőle – mondta az iskola leikésze, aki eddig nem szólt bele a vitába. – El tudod képzelni, hogy hatna az iskolai fegyelemre – állt fel az íróasztala mögül az igazgató –, ha eiterjedne, hogy minden további nélkül meg lehet úszni, ha valaki szidalmazza egy tanár feleségét? – És csak azért, mert azt mondta, „átkozott boszorkány", a fiú egész jövőjét tegyük tönkre? – A rossz modornak megvannak a következményei – mondta az igazgató. – így legalább biztosak lehetünk benne, hogy tanul a dologból. – De mit fog tanulni? – kérdezte Fletcher. – Hogy az ember egyszer sem hibázhat az életben, vagy azt, hogy nem szabad csúnyán beszélni? – Miért védelmezed ilyen hevesen azt a fickót? – Az első beszédében, amit valaha is tartott nekünk, igazgató úr, azt mondta, gyávaság nem szembeszállni az igazságtalansággal. Mr. Fleming a lelkészre pillantott, aki nem szólt semmit. Nagyon jól emlékezett a beszédre, mivel minden új elsős osztálynak el szokta mondani. – Feltehetek egy szemtelen kérdést? – fordult Fletcher a lelkészhez. – Igen? – mondta dr. Wade kicsit védekezően. – Ön még soha nem akart csúnyákat mondani Mrs. Appleyardnak? Mert én igen. – De épp erről van szó, Fletcher, hogy önmérsékletet tanúsítottál, Pearson pedig nem, és
ezért büntetést érdemel. – Ha a büntetés az lesz, hogy kizárják az iskolából, akkor kénytelen leszek lemondani a diákelnöki posztomról. A Bibliában az áll, hogy a gondolat ugyanolyan bűn, mint a tett. Az igazgató és a lelkész hitetlenkedve meredt rá. – De hát miért, Fletcher? Nyilván tisztában vagy vele, hogy ha lemondasz, ez hátrányosan befolyásolhatja a jelentkezésedet a Yale-re. – Ha valaki hagyja, hogy ilyesmi befolyásolja a döntését, az nem is méltó rá, hogy a Yale-re járjon. Az igazgató és a lelkész úgy megdöbbent, hogy egy ideig egyikük sem szólalt meg. – Nem túlzás ez egy kicsit, Fletcher? – kérdezte végül a lelkész. – Az illető fiúnak nem, dr. Wade, és én nem fogom végignézni, hogy egy diákot feláldoznak egy nő kedvéért, aki élvezetét leli abban, ha kamasz fiúkat ugrathat. – És lemondanál az elnöki posztodról, hogy ennek a véleményednek nyomatékot adj? – Ha nem tenném meg, az csak egy lépés lenne attól, amit az ön nemzedéke úgy elítélt McCarthy idejében. Újabb hosszú csönd következett, aztán a lelkész halkan azt mondta: –A fiú személyesen bocsánatot kért Mrs. Appleyardtól? – Igen, és utána még egy levelet is írt. – Akkor talán megfelelőbb lenne, ha csak felfüggesztenénk a negyedév hátralévő részére – javasolta az igazgató, a lelkészre pillantva. – És megvonnánk minden kedvezményt, a hétvégi kimenőt is beleértve – tette hozzá dr. Wade. – Ez megfelelő kompromisszum, Fietcher? – kérdezte az igazgató, felvonva a szemöldökét. Most Fietcher hallgatott. – A kompromisszum olyan dolog – szólt közbe a lelkész –, amivel meg kell tanulnod együtt élni, ha sikeres politikus akarsz lenni. Fietcher nem válaszolt azonnal. – Elfogadom, amit mond, dr. Wade –felelte végül, aztán az igazgatóhoz fordult – , és köszönöm, hogy ilyen igazságos volt. – Én köszönöm, Fietcher – mondta az igazgató, miközben az elnök felállt, és kiment az irodából. – Bölcsesség, bátorság és szilárd meggyőződés elég ritka egy felnőtt férfiban is – mondta halkan az igazgató, miután becsukódott az ajtó –, de egy gyerekben... Tehát, milyen magyarázattal tud szolgálni, Mr. Cartwright? – kérdezte a Yale vizsgabizottságának elnöke. – Nem tudok magyarázatot adni – ismerte be Nat. – Csak véletlen lehet. – Elég furcsa véletlen, hogy a Clarence Darrow-ról szóló dolgozatának nagy része szóról szóra megegyezik egy másik diákéval. – Ő mit mondott? – Mivel ő egy héttel korábban nyújtotta be a dolgozatot, mint maga, kézzel írva, míg a magáé gépelt, úgy éreztük, nem szükséges tőle magyarázatot kérni. – Egész véletlenül nem Ralph Elliotnak hívják az illetőt? – kérdezte Nat. A bizottságból senki nem felelt. – Hogy a csudába tudta ezt megcsinálni? – kérdezte Tom, amikor Nat visszaért este a Taftba. – Nyilván lemásolta valamikor, amikor a Vízkereszt próbáján voltam. – De valahogy ki kellett hoznia a dolgozatot a szobából. – Ez nem volt nehéz. Ha nem ott hevert az íróasztalomon, akkor megtalálhatta a Yale feliratú dossziéban.
– De akkor is nagy kockázatot vállalt, hogy bemenjen a szobádba, amikor te nem vagy ott. – Ne felejtsd el, hogy ő az iskola elnöke, azt csinál, amit akar, senki nem fogja megkérdezni, hová megy és mit keres ott. Minden további nélkül lehetett ideje lemásolni a dolgozatot, aztán még ugyanazon az estén vissza is vinni a szobámba. Senki nem vette volna észre. – És hogy döntött a bizottság? – Hála istennek, a diri szólt az érdekemben, és úgy döntöttek, hogy egy évvel elhalasztják a felvételemet. – Szóval Elliot megint megúszta. – Nem, nem ússza meg – mondta határozottan Nat. – Nyilván rájöhettek, mi történt valójában, mert a bizottság Elliottól is megvonta a felvételt. – De ez csak egy évvel elhalasztja a problémát – mondta Tom. – Szerencsére nem – mondta Nat, és most először elmosolyodott. –Mr. Thompson is közbelépett, és felhívta a felvételi bizottság elnökét, aki | jó barátja, és az lett a vége, hogy Elliotot végleg kizárták, nem is felvételizhet újból. – A jó öreg Thompson. Na, és mit fogsz csinálni ebben az egy évben? Belépsz a békehadtestbe? – Addig a connecticuti egyetemre fogok járni. – Miért pont oda, amikor járhatnál a... – Mert Rebecca is oda jelentkezett.
12. fejezet
A Yale rektora végignézett az ezer várakozó gólyán, akik közül egy éven belül sokan túl nehéznek találják majd az egyetemet, és átmennek máshová, mások egyszerűen lemorzsolódnak. Fietcher Davenport és Jimmy Gates is ott ültek, és figyelmesen hallgatták Waterman minden szavát. – Az idejük egyetlen pillanatát se fecséreljék el, amíg a Yale-re járnak, mert egész életükben bánni fogják, ha nem használnak ki minden lehetőséget, amit az egyetemünk nyújtani tud. Az ostobák csak egy diplomával távoznak a Yale-ről, de a bölcsek annyi tudással, aminek a segítségével minden kihívással szembe tudnak nézni az életben. Ragadjanak meg minden kínálkozó lehetőséget. Ne ijedjenek meg semmilyen kihívástól; és ha kudarcot vallanak, akkor sincs okuk szégyenkezésre. A hibáikból sokkal többet fognak tanulni, mint a győzelmeikből. Ne féljenek a sorsuktól! Ne féljenek semmitől. Kérdőjelezzenek meg minden tekintélyt, és senki ne mondhassa azt magukról, hogy nem hagytak semmi nyomot maguk után! A Yale rektora majdnem egy órán át beszélt, utána hosszas ovációval ünnepelte a hallgatóság. Trent Waterman, aki nem helyeselte az efféle érzelemnyilvánítást, távozott a színpadról. – Azt hittem, te nem fogsz csatlakozni az ünnepléshez – szólt oda Fletcher a barátjának, miközben kifelé sétáltak a teremből. – „Csak mert tíz éve mindig mindenki ezt csinálja, az még nem jelenti azt, hogy nekem is részt kell vennem ebben a rituáléban", ha jól emlékszem, valami ilyesmit mondtál. – Beismerem, tévedtem – felelte Jimmy. – Sokkal hatásosabb volt, mint amit az apám
mesélt róla. – Biztos vagyok benne, hogy ezt Mr. Waterman is örömmel hallaná –jegyezte meg Fletcher. Jimmy közben épp észrevett egy lányt, aki pár lépéssel előttük ment, könyvekkel megrakodva. – Ragadj meg minden lehetőséget – súgta oda Jimmy Fletchemek. Fletcher nem tudta eldönteni, hogy hagyja-e, hogy a barátja idiótát csináljon magából, vagy jobb, ha a saját hibájából tanul. – Hello, engem Jimmy Gatesnek hívnak. Segíthetek a könyveiddel? – Mire gondolt, Mr. Gates, vinni őket, vagy felolvasni? – felelte a lány, meg sem állva. – Arra gondoltam, először csak vinném őket, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. – Mr. Gates, van két aranyszabályom, amit soha nem szegek meg: nem randevúzom gólyákkal, és nem randevúzom vörös hajú fiúkkal. – Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje, hogy mindkét szabályt egyszerre áthágd? Végül is a rektor azt mondta, ne féljünk az új kihívásoktól. – Jimmy, szerintem... – szólt közbe Fletcher. – Á, igen, ez itt a barátom, Fletcher Davenport, nagyon okos, úgyhogy a felolvasást majd inkább rábízzuk. – Azt hiszem, inkább ne, Jimmy – szólt közbe Fletcher. – És nagyon szerény is, amint láthatod. – Ez bezzeg önről nem mondható el, Mr. Gates. – Az biztos. Téged különben hogy hívnak? – Joanna Palmer. – Biztos nem elsőéves vagy, Joanna – állapította meg Jimmy. – Nem. – Akkor te vagy az ideális személy, hogy segíts nekem. – Mire gondolsz? – kérdezte Miss Palmer, miközben fellépkedtek a Sudler Hall lépcsőin. – Mondjuk, ma este meghívhatnál vacsorára, és közben elmesélhetnél mindent, amit a Yale-ről tudni kell – javasolta Jimmy, miközben megálltak az előadóterem előtt. – Hé, nem ide kell jönnünk az előadásra? – fordult Fletcherhez. – De igen. Én próbáltalak figyelmeztetni... – Figyelmeztetni? Mire? – kérdezte Jimmy, kinyitotta az ajtót, előreengedte Joanna Palmert, aztán követte. Remélte, mellé ülhet majd. Amikor beléptek, a diákok azonnal elhallgattak, ami meglepte Jimmyt. – Elnézést kérek a barátom nevében, Miss Palmer – súgta oda Fletcher. – Higgye el, arany szíve van. – És úgy látom, hozzávaló bátorsága is – felelte Joanna. – Egyébként ne mondja meg neki, de roppant hízelgő, hogy egyetemistának nézett. Joanna Palmer lerakta a könyveit a katedrára, aztán szembefordult a zsúfolt előadóteremmel, és minden bevezetés nélkül belekezdett: – A francia forradalom a modern európai történelem fordulópontja, habár Amerika akkorra már eltávolított egy uralkodót, anélkül, hogy a fejét is eltávolították volna. – Tekintete végigsöpört a padsorokon, a nevető diákokon, aztán megpihent Jimmy Gatesen. Jimmy kicsit összerezzent. Nat és Rebecca kézen fogva sétáltak át az egyetem parkján, az első előadásra tartva. A színdarab próbái alatt összebarátkoztak, az előadás hetében már elválaszthatatlanok voltak, és a tavaszi szünet alatt elvesztették a szüzességüket. Amikor Nat elmondta, hogy nem fog a Yale-re menni, hanem vele együtt a connecticuti egyetemen tanul tovább, Rebeccának szinte bűntudata
volt, hogy milyen boldoggá teszi ez a hír. Susan és Michael Cartwright azonnal megkedvelték Rebeccát, és a csalódásukat, amiért Natet nem vették fel a Yale-re ebben az évben, kicsit enyhítette, hogy látták, a fiuk életében először milyen nyugodt és boldog. Az első előadást Hayman professzor tartotta a Buckley Hallban, amerikai irodalomról. Nat és Rebecca már elolvasták az összes kötelező olvasmányt –James, Faulkner, Hemingway, Fitzgerald és Bellow műveit –, és sokat beszélgettek is a könyvekről. Úgyhogy amikor helyet foglaltak az előadóteremben ezen a kedd reggelen, úgy érezték, jól fel vannak készülve. De pár perccel azután, hogy Hayman professzor belekezdett megragadó előadásába, mindketten rájöttek, hogy épp csak elolvasták a szövegeket, ami még nem jelent a világon semmit. Nem gondolkoztak el azon, milyen hatást tett az írókra a születésük, neveltetésük, iskolázásuk, vallásuk és a körülményeik, és azon, hogy a mesemondás képessége olyan adomány, amely minden osztály, bőrszín és vallás képviselőjének kijuthat. – Vegyük például Fitzgerald novelláját... – folytatta a professzor. Nat felnézett a jegyzeteiből, és hirtelen megpillantott egy ismerős fejet az előtte lévő padsorok egyikében. Hirtelen rosszullét fogta el. Már nem figyelt oda a professzorra, hanem mereven előrebámult, míg az illető diák el nem fordította a fejét, hogy valamit odasúgjon a szomszédjának. Nat legrosszabb félelmei beigazolódtak – Ralph Elliot nemcsak hogy ugyanerre az egyetemre került, hanem ráadásul ugyanarra a kurzusra is járnak. Mintha megérezte volna, hogy nézik, Elliot hirtelen hátrafordult, de nem vette észre Natet, Rebeccára szegezte a tekintetét. Nat is a lányra pillantott, de őt lefoglalta a jegyzetelés, és nem vette észre Elliot leplezetlen érdeklődését. Az előadás végén Nat megvárta, míg Elliot kiment az előadóteremből, aztán összeszedte a könyveit meg a jegyzeteit, és felállt. – Ki volt az a srác, aki folyton hátrafordult és rád bámult? – kérdezte Rebecca, útban az ebédlő felé. – Ralph Elliotnak hívják – mondta Nat. – Együtt jártunk a Taftba. De szerintem nem engem bámult, hanem téged. – Nagyon jól néz ki – mondta Rebecca elmosolyodva. – Jay Gatsbyre emlékeztet. Ő az, akire Mr. Thompson azt mondta, jó Malvolio lenne, nem? – Igen, született Malvolio, azt hiszem, így mondta. Az ebédnél Rebecca tovább faggatta Natet Elliotról, de ő csak annyit felelt, nincs sok meséinivalója róla, és próbált témát változtatni. Ügy látszik, kénytelen lesz beletörődni, hogy ha együtt akar lenni Rebeccával, az azt jelenti, hogy Elliot jelenlétét is el kell viselnie. Elliot nem vett részt a gyarmatokra gyakorolt spanyol befolyásról szóló délutáni előadáson, és amikor Nat este visszakísérte Rebeccát kollégiumi szobájába, szinte már meg is feledkezett régi riválisa kellemetlen jelenlétéről. A lányok kollégiuma az egyetem területének déli részén volt. Natet nyomatékosan figyelmeztette a gólyák felügyelő tanára, hogy a szabályzat szerint sötétedés után fiúk nem léphetnek be az épületbe. – Aki kitalálta a szabályzatot, azt hitte, csak sötétben lehet szeretkezni? – tűnődött Nat, és végignyúlt Rebecca mellett a keskeny heverőn. –Rebecca nevetett és felvette a pulóverét. – És így a tavaszi szemeszterben elég lesz csak kilenc után visszamenni a saját szobádba – jegyezte meg Rebecca. – És a nyári szemeszter után talán már itt is maradhatok veled – tette hozzá Nat, de nem fűzött hozzá magyarázatot. Az első szemeszter során Nat megkönnyebbülten tapasztalta, hogy szinte alig kerül kapcsolatba Ralph Elliottal. A riválisát nem érdekelte a terepfutás, a színjátszás vagy a zene,
úgyhogy nagy meglepetés volt, amikor egyszer meglátta, hogy az egyetemi kápolna előtt Rebeccával beszélget, a szemeszter legutolsó vasárnapján. Amikor észrevette, hogy Nat közeledik, Elliot gyorsan elillant. – Mit akart? – kérdezte féltékenyen Nat Rebeccától. – Csak arról beszélt, milyen ötletei vannak a diákbizottság munkájának javítására. Jelöltette magát elsőéves képviselőnek, és tudni akarta, te is indulsz-e. – Nem, nem fogok – mondta határozottan Nat. – Elegem volt a választásokból. – Szerintem nagy kár – mondta Rebecca, és megszorította Nat kezét. –Tudom, hogy az évfolyamunkból sokan reménykednek benne, hogy indulsz. – Amíg Elliot is versenyben van, szó sem lehet róla. – Miért gyűlölöd annyira? – kérdezte Rebecca. – Mert legyőzött abban a buta iskolai elnökválasztásban? – Nat Elliotra bámult, aki kicsit távolabb egy csoport diákkal beszélgetett, ugyanazzal az őszintétlen mosollyal, és nyilván ugyanazokkal az ígéretekkel, mint annak idején. – Nem gondolod, hogy esetleg megváltozott azóta? – kérdezte Rebecca. Nat nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon. – Tessék, az első választás, amin részt vehetsz! – jelentette be Jimmy. –Lehetnél az elsőévesek képviselője a diákbizottságban. – Arra gondoltam, az első évben nem indulok semmilyen választáson – mondta Fletcher. – inkább a tanulásra koncentrálok. – Ezt nem hagyhatod ki – erősködött Jimmy. – Ugyan miért nem? – Mert a statisztikák azt mutatják, hogy akit elsőévesként beválasztanak a diákbizottságba, az szinte biztos, hogy három évvel később diákelnökként végzi. – Lehet, hogy nem is akarok elnök lenni. – Persze, és Marilyn Monroe nem akart Oscar-díjat nyerni – gúnyolódott Jimmy, és előhúzott az aktatáskájából egy évkönyvet. – Ez mi? – Az elsőévesek névsora. Ezerhuszonegy gólya van. – Látom, már megint belefogtál a kampányba, anélkül, hogy előbb megbeszélted volna a jelölttel. – Kénytelen voltam, nem engedhetem meg magamnak, hogy megvárjam, amíg te elszánod magad. Végeztem egy kis kutatást, és megtudtam, hogy szinte semmi esélyed nincs arra, hogy bekerülj a diákbizottságba, amennyiben nem veszel részt a nyilvános diákköri vitán, amit az elsőéveseknek rendeznek a szemeszter hatodik hetében. – És miért olyan fontos ez? – kérdezte Fletcher. – Mert ez az egyetlen esemény, amikor az összes elsőéves összegyűlik egy teremben, és amikor lehetőségük van meghallgatni a jelölteket. – És hogy választják ki a vitázókat? – Az attól függ, melyik oldalon állsz. – Mi a téma? – Épp ez a probléma. Örülök, hogy végre kezd érdekelni a kihívás. –Jimmy a belső zsebéből kivett egy szórólapot. – „A diákköri vita témája: Kivonuljon-e Amerika a vietnami háborúból?" – Én nem látok ezzel semmi problémát – mondta Fletcher. – A legnagyobb örömmel ellenezném ezt a kérdést. – Hát ez a baj – mondta Jimmy. – Mert aki az ellentábort képviseli, eláshatja magát, még
akkor is, ha úgy néz ki, mint Kennedy, és úgy szónokol, mint Churchill. – De ha jól adom elő az érveimet, akkor talán úgy fogják érezni, én vagyok a megfelelő jelölt arra, hogy képviseljem őket a bizottságban. – Akármilyen meggyőző tudsz is lenni, ez akkor is öngyilkosság lenne. Az egyetemen szinte minden diák a háború ellen van. Miért nem hagyod ezt valami őrültre, aki eleve nem is akarja, hogy megválasszák? – Ez a leírás rám is illik – mondta Fletcher. – És én talán abban hiszek, hogy... – Nem érdekel, miben hiszel – vágott közbe Jimmy. – Engem csak az érdekel, hogy megválasszanak. – Jimmy, beléd nem szorult semmi erkölcsi érzék? – Honnan szorult volna? Az apám politikus, az anyám ingatlanügynök! – A pragmatizmusod ellenére se tudnám rávenni magam, hogy támogassak egy ilyen indítványt. – Akkor egész életedben arra leszel kárhoztatva, hogy folyton csak tanulj, és a húgom kezét szorongasd. – Nekem ez elég jól hangzik – mondta Fletcher. – Te például képtelennek látszol komolyabb kapcsolatot folytatni egyetlen nővel is huszonnégy óránál tovább. – Joanna Palmer nem így gondolja – vágta rá Jimmy. Fletcher nevetett. – És mi van a másik barátnőddel, Audrey Hepburn-nel? Nem láttam mostanában errefelé. – Én sem, de ahhoz már csak kis idő kell, hogy meghódítsam Miss Palmer szívét. – Erről ne is álmodj, Jimmy. – Idővel majd bocsánatot fogsz kérni a kishitűségedért. Sőt azt is megjósolom, hogy ez még a katasztrofális vitaköri szereplésed előtt be fog következni. – Nem fogsz rávenni, hogy gondoljam meg magam, Jimmy. Ha részt veszek a vitában, akkor csakis az ellenvélemény képviselőjeként. – Szereted megnehezíteni a dolgomat, igaz? Hát egyvalami biztos, a vita szervezői örülni fognak a részvételednek. – Miért? – Mert még nem találtak senkit, aki hajlandó lenne ezt az álláspontot képviselni, és aki akár csak félig is alkalmas lenne a diákbizottságba. – Diztos vagy benne? – kérdezte Nat halkan. – Igen, biztos – felelte Rebecca. – Akkor össze kell házasodnunk, amilyen hamar csak lehet – mondta Nat. – Miért? A hatvanas években élünk, a Beatles, a marihuána és a szabad szerelem korában, akkor miért ne vetethetném el? – Te ezt akarod? – kérdezte hitetlenkedve Nat. – Nem tudom, mit akarok – felelte Rebecca. – Csak ma reggel tudtam meg, még kell egy kis idő, hogy átgondoljam. Nat megfogta a lány kezét. – Ha akarod, akár ma is elveszlek. – Tudom – mondta Rebecca, és megszorította Nat kezét. – De ez a döntés befolyásolhatja az egész életünket. Nem szabad elhamarkodni. – Felelősséggel tartozom érted és a gyerekünkért. – Nekem pedig gondolnom kell a jövőmre. – Talán elmondhatnánk a szüleinknek, és lássuk, ők mit mondanak. – Ez a legutolsó, amit akarok – tiltakozott Rebecca. – Az anyád azt akarja majd, hogy
még ma délután házasodjunk össze, az én apám viszont megjelenik az egyetemen puskájával a kezében. Nem, ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek, főleg a szüleinknek nem. – De hát miért? – Mert van még egy kis baj... – Hogy haladsz a beszédeddel? – Most fejeztem be a harmadik fogalmazványt – felelte vidáman Fletcher. – És bizonyára örömmel fogod hallani, hogy valószínűleg én leszek a legkevésbé népszerű diák az egész egyetemen. – Csak hogy megnehezítsd a dolgomat, mi? – A legfőbb célom az, hogy teljesen lehetetlenné tegyem – vallotta be Fletcher. – Egyébként ki lesz a vitában az ellenfelem? – Egy Tom Russell nevű srác. – Mit tudsz róla? – A Taftba járt. – Ami azt jelenti, hogy nekünk kapásból óriási előnyünk van – mondta Fletcher vigyorogva. – Attól tartok, nem. Tegnap este találkoztam vele, és azt kell mondanom, hogy nagyon okos és népszerű. Nem találkoztam senkivel, aki ne kedvelte volna. – És van valami, ami mellettünk szól? – Igen, beismerte, hogy nem várja túlságosan a vitát. Szívesebben támogatna valaki más jelöltet, ha találnának megfelelőt. Azt mondja, ő inkább kampányszervező, mint vezető. – Akkor talán felkérhetnénk Tomot, hogy csatlakozzon a mi csapatunkhoz – javasolta Fletcher. – Még mindig keresek kampányszervezőt. – Nevetni fogsz, de ő felajánlotta nekem ezt a posztot. Fletcher rámeredt a barátjára. – Tényleg? – Igen – felelte Jimmy. – Akkor kénytelen leszek komolyan venni. – Fletcher kicsit hallgatott – Talán kezdhetnénk azzal, hogy ma este meghallgatod a beszédemet és megmondod, hogy... – Ma este nem lehet – mondta Jimmy. – Joanna meghívott magához vacsorára. – Á, igen, erről jut eszembe, ma én sem érek rá. Jackie Kennedy megkért, hogy kísérjem el az operába. – Joanna kérdezteti, hogy jövő csütörtökön nem lenne-e kedved eljönni Annie-vel, és meginni valamit. Mondtam neki, hogy a húgom is idejön meghallgatni a vitát. – Ezt most komolyan mondod? – Ha úgy döntesz, hogy eljöttök, azért ne lógjatok túl sokáig a nyakunkon, mert Joanna és én tízkor szeretünk már ágyban lenni. Amikor Nat megtalálta Rebecca levélkéjét, amit becsúsztatott a szobája ajtaja alatt, azonnal átrohant a lánykollégiumba, azon tűnődve, mi lehet ilyen sürgős. Amikor belépett a szobájába, Rebecca elfordult, amikor meg akarta csókolni, és minden magyarázat nélkül bezárta az ajtót. Nat leült az ablak melletti székre, Rebecca pedig az ágy szélére. – Nat, el kell mondanom valamit, amit már napok óta próbáltam... – Nat csak bólintott. Látta, hogy Rebecca nem nagyon találja a szavakat. Végtelennek tűnő csönd következett. – Nat, tudom, hogy ezért gyűlölni fogsz... – Soha nem tudnálak gyűlölni – mondta Nat, egyenesen a lányra nézve. Rebecca a szemébe nézett, aztán lehajtotta a fejét. – Nem vagyok biztos benne, hogy a
tiéd a gyerek. Nat a szék szélébe kapaszkodott. – Ez hogy lehetséges? – kérdezte végül. – Azon a hétvégén, amikor Pennbe mentél a terepfutó versenyre, este lementem egy buliba, és attól tartok, kicsit többet ittam a kelleténél. – Rebecca megint hallgatott. – Ott volt Ralph Elliot is, és nem emlékszem túl sokra, csak arra, hogy reggel, amikor felébredtem, ott feküdt mellettem. Most Naten volt a hallgatás sora. – Elmondtad neki, hogy terhes vagy? – Nem. Mi értelme lenne? Alig beszéltünk egymással azóta. – Megölöm azt a disznót – kiáltott fel Nat, és felpattant a székről. – Nem hiszem, hogy ez segítene – mondta halkan Rebecca. – Ez nem változtat semmin. – Nat odament, és átölelte a lányt. – így is el akarlak venni. Egyébként is sokkal valószínűbb, hogy az én gyerekem. – De soha nem tudhatnánk biztosan – mondta Rebecca. – Nekem ez nem számít. – De nekem igen. Mert van még valami, amit nem mondtam... Abban a pillanatban, ahogy belépett a zsúfolt Woolsey Hallba, Fletcher azonnal megbánta, hogy nem fogadta meg Jimmy tanácsát. Elfoglalta a helyét a Tom Russell-lel szembeni padon, miközben az ezerfős diáksereg Johnson-ellenes jelszavakat kezdett skandálni. Fletcher az ellenfelére nézett, aki felállt, hogy megnyissa a vitát. Tomot hatalmas üdvrivalgás fogadta, még mielőtt kinyithatta volna a száját. Fletcher nagy meglepetésére úgy látta, hogy Tom ugyanolyan ideges, mint ő. A homlokán gyöngyözött az izzadság. A hallgatóság elcsendesedett, abban a pillanatban, ahogy Tom beszélni kezdett, de miután kimondta az első két szót, máris lehurrogták. – Lyndon Johnson... – kezdte, aztán várt, míg csönd lesz. – Lyndon Johnson azt mondja, Amerikának kötelessége megvédelmezni az észak-vietnamiakat, és megmenteni a világot a kommunizmus terjedésétől. Én pedig azt mondom, az elnök kötelessége nem az, hogy feláldozzon amerikai életeket egy olyan doktrína oltárán, amely idővel saját magára fog vereséget mérni. Ismét kitört a kiabálás – most éljenzés –, és beletelt egy percbe, míg Tom folytatni tudta. A mondandóját annyiszor szakította félbe helyeslő éljenzés, hogy a beszéde felét se tudta végigmondani, már le is járt a kiszabott ideje. Az éljenzés hurrogásba váltott abban a pillanatban, ahogy Fletcher felállt a helyéről. Azt már eldöntötte, hogy ez lesz az utolsó nyilvános beszéd, amit valaha is tartani fog. Várta, hogy csönd legyen, de hiába, és amikor valaki bekiabálta, hogy „Kezdd már el!", bizonytalanul belekezdett. – A görögök, a rómaiak és a britek is a maguk idejében vállalták a világ vezetésének szerepét... – Ez még nem ok rá, hogy nekünk miért kéne! – ordította valaki a terem hátuljából. – Amikor a második világháború után felbomlott a brit birodalom –folytatta Fletcher –, ez a feladat áthárult az Egyesült Államokra. A világ legnagyobb nemzete lettünk. – Itt-ott taps tört ki a teremben. – Természetesen megtehetjük, hogy kényelmesen hátradőlünk, és beismerjük, hogy nem vagyunk méltóak erre a feladatra, vagy pedig vezetést nyújthatunk millióknak világszerte, akik nagyra tartják a szabadságról vallott elveinket, és szeretnék utánozni az életformánkat. Megtehetjük, hogy hátat fordítunk, és hagyjuk, hogy ezek a milliók szenvedjenek a kommunizmus igája alatt, amely körbeveszi az egész szabad világot, vagy pedig támogathatjuk őket a demokráciáért vívott harcukban. A történelem fel fogja jegyezni, hogyan döntöttünk; és nem engedhetjük, hogy a krónikák azt jegyezzék fel, kudarcot vallottunk.
Jimmyt nagyon meglepte, hogy egész idáig végighallgatták, szinte közbekiabálások nélkül, és az is meglepte, milyen tiszteletteljes tapsot kapott Fletcher, amikor végül húsz perc után leült. A vita végén a teremben mindenki tisztában volt vele, hogy Fletcher érvelése győzött, még akkor is, ha végül a szavazás eredményeként Tom több mint kétszáz szavazattal nyert. Jimmynek sikerült vidám képet vágni, miután kihirdették az eredményt az ujjongó hallgatóságnak. – Ez szinte csoda – jegyezte meg. – Szép kis csoda – mondta Fletcher. – Nem vetted észre, hogy kétszázhuszonnyolc szavazattal veszítettünk? – Én arra számítottam, elsöprő lesz a vereséged, úgyhogy szerintem ez a kétszázhuszonnyolc csodának számít. Öt napunk van, hogy átállítsuk a többieket a te oldaladra. A legtöbb gólya elfogadja, hogy te vagy a legjobb jelölt arra, hogy képviseld őket – mondta Jimmy, miközben kisétáltak a Wolsey Hallból. Közben többen is odaszóltak Fletchernek, hogy gratuláljanak és sok szerencsét kívánjanak. – Szerintem Tom Russell jól beszélt – ismerte el Fletcher. – És ami még fontosabb, az ő nézeteiket képviseli. – Nem-nem, át fogja adni neked a helyét, hidd el. – Ebben ne legyél olyan biztos. Lehet, hogy Tomnak mégis tetszik az ötlet, hogy elnök legyen. – Semmi esélye rá, azután, amit tervezek ellene. – Meg merjem kérdezni, mire gondolsz? – Ahányszor beszédet tartott, mindig elküldtem egy embert a csapatunkból. A kampánya során negyvenhárom ígéretet tett, aminek nagy részét nem tudja majd teljesíteni. Miután erre emlékeztetni fogjuk naponta hússzor, szerintem magától vissza fog lépni a jelöléstől. – Mondd csakjimmy, olvastad Macchiavelli A fejedelem című munkáját? – kérdezte Fletcher. – Nem, kellett volna? – Nem, ne fáradj vele, már úgysem tudnál mit tanulni belőle. Mit csinálsz ma este? – kérdezte aztán, miközben odalépett hozzájuk Annie. Átölelte Fletchert. – Nagyon jó voltál – mondta. – Remek volt a beszéded. – Kár, hogy párszázán nem értenek egyet veled – jegyezte meg Fletcher. – Igaz, de a legtöbben már eldöntötték, hogy fognak szavazni, még mielőtt betették volna a lábukat a terembe. – Én is pontosan ezt magyarázom neki – mondta Jimmy. – A kishúgomnak igaza van, és ráadásul... – Jimmy, pár hét múlva tizennyolc leszek, ha még nem vetted volna észre – nézett a bátyjára Annie összeráncolt homlokkal. – Észrevettem, és egyes barátaim szerint ráadásul tűrhetően is nézel ki, de nekem még nem tűnt fel. Fletcher nevetett. – Akkor eljössz velünk a Dinóba? – Úgy látom, elfelejtetted, hogyjoanna és én meghívtunk benneteket. – Én nem felejtettem el – szólt közbe Annie. – Alig várom, hogy végre megismerhessem azt a nőt, aki képes egy hétnél tovább lekötni a bátyámat. – Rá se néztem más nőre, mióta megismerkedtünk – mondta Jimmy. – De én akkor is el akarlak venni – mondta Nat, a karjában tartva Rebeccát. – Akkor is, ha nem lehetsz biztos benne, ki a gyerek apja? – Ez csak eggyel több ok. így soha nem kételkedhetsz benne, hogy komolyak az
érzelmeim. – Soha nem kételkedtem egy pillanatig sem – mondta Rebecca. – Abban sem, hogy jó vagy és becsületes, de soha nem gondoltál arra, hogy lehet, hogy nem szeretlek annyira, hogy veled akarjam tölteni az életem hátralévő részét? – Nat elengedte Rebeccát, és a szemébe nézett. – Megkérdeztem Ralphot, mit szólna, ha kiderülne, hogy az ő gyereke, és ő egyetértett velem, hogy vetessük el. – Rebecca megsimogatta Nat arcát. – Kevesen vannak, akik elég jók, hogy megérdemeljék Sebastiant, és én nem vagyok Oiivia, az biztos. – Elhúzta a kezét, és szó nélkül, gyorsan kiment a szobából. Nat végignyúlt az ágyon. Észre sem vette, hogy lassan besötétedik. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mennyire szereti Rebeccát, és mennyire gyűlöli Elliotot. Végül aztán elaludt. A telefon csöngésére ébredt. Meghallgatta az ismerős hangot, aztán gratulált régi barátjának, amikor meghallotta a jó hírt.
13. fejezet
Amikor Nat lement a postájáért, örömmel látta, hogy három levél is várja. Az egyik az anyja félreismerhetetlen kézírásával volt megcímezve. A másodikon New Haven-i postabélyegző virított, ez nyilván Tomtól jöhetett. A harmadik egy barna boríték volt, ez csak az Ösztöndíjának csekkje lehetett, amit azonnal be is akart váltani, mert igencsak fogyóban volt a pénze. Átsétált a menzára, elvett egy tál kukoricapelyhet és pár szelet pirítóst, a száraznak látszó rántottát otthagyta. Leült egy üres helyre a legtávolabbi sarokban, és felbontotta az anyja levelét. Bűntudata volt, mert legalább két hete nem írt neki. Már csak pár nap volt a karácsonyi szünetig, úgyhogy remélte, megérti, hogy nem írt. A Rebeccával való szakítása másnapján hosszan beszéltek telefonon. Rebecca terhességéről nem beszélt, és azt sem mondta el, tulajdonképpen miért szakítottak. „Drága Nathaniel" – kezdődött a levél. Az anyja soha nem szólította Natnek. Nat arra gondolt, ha valaki elolvasná az anyja egy levelét, mindent megtudna róla, amit csak lehet. Érdekes, tartalmas, kedves, de kicsit kapkodó, mintha mindig rohanna valahova. Mindig azzal zárta a leveleit, hogy „Most rohannom kell, csók, Anya." Az egyetlen igazán érdekes hír az volt, hogy az apját előléptették területi igazgatóvá, ami azt jelentette hogy ezentúl nem kell annyit utaznia, hanem Hartfordban dolgozhat az irodában. „Apád nagyon örül az előléptetésnek és a fizetésemelésnek, így talán megengedhetjük magunknak, hogy vegyünk egy második kocsit is. De máris hiányzik neki a személyes kapcsolat az ügyfelekkel." Nat kanalazott a gabonapehelyből, aztán kinyitotta a második levelet. Tom géppel írt, és hébe-hóba egy-egy helyesírási hiba is becsúszott, talán az izgatottság miatt, ahogy leírta a választási győzelmét. Tom azt írta, csak azért győzött, mert az ellenfele szenvedélyes védőbeszédet tartott egy vitán a vietnami háború mellett, ami nem segítette, amikor szavazásra került sor. Nat szimpatikusnak találta Fletcher Davenportot, és arra gondolt, ha a Yale-re járna, talán ellenfelek lettek volna. Beleharapott a pirítósba, és tovább olvasta Tom levelét: „Sajnálattal hallottam, hogy szakítottál Rebeccával. Visszavonhatatlan a dolog?" Nat felnézett a levélből. Nem volt benne biztos, mit válaszolna erre a kérdésre. Tudta, hogy Tom nem lepődne meg, ha tudná, hogy Ralph Elliot keze is benne van a dologban. Nat megvajazta a második pirítóst, és egy pillanatra elgondolkozott, lehetséges lenne-e, hogy kibéküljenek Rebeccával, de aztán gyorsan visszazökkent a valóságba. Még mindig úgy
tervezte, hogy ha itt befejezte az első évet, átmegy a Yale-re. Végül a barna borítékhoz nyúlt. Úgy gondolta, még az első órája előtt beugrik a bankba és beváltja a csekket. Felnyitotta a borítékot, és meglepetten látta, hogy nem csekk van benne, hanem egy levél. Széthajtogatta a papírlapot, és döbbenten rámeredt: behívó volt a sorozás előtti orvosi vizsgálatra. Nat lefektette a levelet maga elé az asztalra, és elgondolkozott, milyen következményekkel jár ez. Elfogadta, hogy a behívókat sorsolással küldik ki, és véletlenül pont rá esett a választás. Helyes lenne-e erkölcsi szempontból felmentést kérni, csak mert egyetemre jár, vagy vonuljon be, ahogy az apja tette 1942-ben, és szolgálja a hazáját? Az apja két évet töltött Európában a Nyolcvanadik hadosztály katonájaként, aztán Bíborszív kitüntetéssel tért haza. Huszonöt évvel később most ő is ugyanilyen erősen úgy érezte, hogy Amerikának fontos szerepe van Vietnamban. Vajon csak azoknak az amerikaiaknak kötelességük engedelmeskedni a behívónak, akiknek nincs más választásuk? Nat azonnal hazatelefonált, és cseppet sem lepődött meg, hogy a szülei nem értenek egyet, ami egyébként nagyon ritkán fordult elő. Az anyjának semmi kétsége sem volt afelől, hogy előbb be kell fejeznie az egyetemet, és utána megfontolni, mit tegyen; a háborúnak addigra valószínűleg i már vége is lesz. Hiszen Johnson elnök is ezt ígérte a választási kampányában. Az apja viszont úgy vélekedett, hogy ez ugyan szerencsétlen megszakítása lesz a tanulmányainak, de egyenesen kötelessége engedelmeskedni a behívónak. Ha mindenki elégetné a behívóját, anarchiába fulladna minden – ez volt az apja végső szava. Ezután Nat felhívta Tomot a Yale-en, hogy megtudakolja, ő is kapott-e behívót. – Igen, kaptam – felelte Tom. – Elégetted? – Nem, eddig nem mentem el, bár több diákról tudok, akik megtették. – Ez azt jelenti, hogy bevonulsz? – Nem, bennem nincs olyan erkölcsi tartás, mint benned. Megpróbálom jogi úton elintézni. Az apám talált egy ügyvédet Washingtonban, aki a felmentésre specializálódik, és bízik benne, hogy sikerülni fog elhalasztani a dolgot, legalább amíg lediplomázom. – Mi van azzal a sráccal, aki a vitapartnered volt, és aki úgy szónokolt Amerika felelősségéről azok iránt, akik demokráciában kívánnak élni? Ő hogy döntött? – kérdezte Nat. – Eogalmam sincs – mondta Tom. – De ha behívják, akkor valószínűleg találkozni fogsz vele a fronton. Ahogy teltek a hónapok, és nem érkezett nevére barna boríték, egyre inkább úgy tűnt, hogy Fletcher azok között a szerencsések között van, akik megúszták a behívót. Mindenesetre már eldöntötte, mit fog csinálni, ha megérkezik a vékony barna boríték. Amikor Jimmyt behívták, azonnal az apjához fordult tanácsért, aki azt javasolta, kérjen felmentést, amíg egyetemista, de tegye egyértelművé, hogy utána, három év múlva mindenképp bevonul. Könnyen lehet, hogy addigra már új elnöke és új törvényhozása lesz Amerikának, és már nem is lesznek jelen Vietnamban. Jimmy megfogadta az apja tanácsát, és nem is titkolta a véleményét, amikor Fletcherrel erről beszélgettek. – Nem áll szándékomban kockáztatni az életemet egy csapat vietkong ellen, akik végül úgyis megadják magukat a kapitalizmusnak. Annie egyetértett a bátyja nézeteivel, és nagyon megkönnyebbült, hogy Fletcher nem kapott behívót, mert nem volt semmi kétsége, hogyan reagálna rá. Január 5-én Nat jelentkezett a sorozóbizottságnál. A szigorú orvosi vizsgálat után egy
beszélgetés következett Willis őrnaggyal. Az őrnagyra nagy hatást tett a fiatalember, aki kilencvenkét százalékos eredményt ért el az orvosi vizsgálaton, miután az egész délelőttöt olyanok társaságában töltötte, akik száz féle különböző okkal álltak elő, hogy miért alkalmatlanok a katonai szolgálatra. Délután Nat átesett az alkalmassági teszten, és kilencvenhét százalékot ért el. Másnap este ötven másik újonccal együtt Nat felszállt a New Jerseybe induló buszra. A lassú, végeérhetetlennek tűnő utazás alatt elpiszkálgatta a kis műanyag dobozkákban kapott ennivalót, aztán nyugtalan álomba merült. A busz végül kora hajnalban megállt Fort Dixnél. A leendő katonák lekászálódtak a buszról, és máris a kiképző őrmesterek ordítozása fogadta őket. Gyorsan elszállásolták őket a barakkokban, aztán alhattak pár órát. Reggel Nat ötkor kelt, mivel nemigen volt más választása. Miután lenyírták a hajukat, megkapták a gyakorlóruhát. Aztán az ötven újoncnak kiadták az utasítást, hogy mindenki írjon levelet a szüleinek, és küldjék haza minden civil holmijukat. A nap folyamán Natet kihallgatta egy Jackson nevű tiszt, aki miután átnézte a papírjait, csak egy kérdést tett fel. – Tudja, Cartwright, hogy kérhetett volna felmentést? – Igen, uram. Jackson felvonta a szemöldökét. – És annak ellenére, hogy nyilván ezt tanácsolták, úgy döntött, hogy nem teszi? – Nem kértem senkitől tanácsot, uram. – Helyes, akkor ahogy átesett az alapkiképzésen, Cartwright közlegény, bizonyára jelentkezni fog a kadétiskolába. – Jackson kicsit hallgatott, majd folytatta: – Ötven jelentkezőből kettő szokott bekerülni, úgyhogy ne reménykedjen túlságosan. Nat, aki évek óta volt terepfutó, azt hitte, aránylag jó formában van, de hamar rájött, hogy a hadseregben másféle fogalmakat alkotnak arról, mi az, hogy jó formában lenni. Nemcsak a kiképzés volt alapvető, hanem minden enyhén szólva alapvető volt: az étel, a ruházat, a fűtés, és főleg az ágy, amin aludnia kellett volna. Nat csak arra tudott gondolni, hogy a matracokat egyenesen Vietnamból importálják, hogy ugyanolyan kényelmetlenségben legyen részük, mint az ellenségnek. A következő nyolc hétben Nat minden reggel ötkor kelt, hideg vízzel lezuhanyozott – meleg víz nem volt –, felöltözött, megreggelizett, a ruháit szépen összehajtogatva az ágy végébe fektette, és reggel hatkor már a gyakorlótéren feszített vigyázzállásban, az Alpha század második szakaszának többi katonájával együtt. Az első, aki minden reggel szólt hozzájuk, a kiképző őrmester, Al Quamo volt, aki mindig úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki. Nat azt gyanította, minden reggel négykor kel, hogy kivasalja az egyenruháját. Ha bárkihez is megpróbált szólni az elkövetkező tizennégy órában, az őrmester azonnal tudni akarta, kihez és miért. Ugyanolyan magas volt, mint Nat, de ezzel véget is ért a hasonlóság. Nat soha nem tudott elég sokáig egy helyben állva maradni ahhoz, hogy meg tudja számolni, hány kitüntetés van a zubbonyán. – Én vagyok az anyjuk, az apjuk és a legjobb barátjuk! – mennydörögte az őrmester torka szakadtából. – Világos? – Igenis, őrmester úr! – ordította vissza a második szakasz harminchat újonca. A szakaszban a legtöbben kértek felmentést, de elutasították őket. Sokan őrültnek tartották Natet, amiért önként bevonult, és beletelt egy hétbe, míg megváltoztatták róla a véleményüket. Rövidesen Nat lett a szakasz legfőbb tanácsadója, levélírója és bizalmasa. Még olvasni is megtanította pár társát. Az anyjának inkább nem mesélte el, hogy ők mire tanították cserébe. A kiképzés félidejében Quamo kinevezte rajparancsnoknak. A kéthónapos kiképzés végén Nat mindenben kiemelkedő teljesítményt ért el, és azzal is meglepte újonctársait, hogy mindenkit legyőzött terepfutásban, és habár a katonaság előtt soha
nem vett fegyvert a kezébe, az M60-as gépfegyver és a M70-es gránátvető kezelésében még a Quuensből érkezett fiúkon is túltett, akiknek inkább csak pisztollyal volt gyakorlatuk. Quamo őrmesternek nem kellett két hónap, hogy meggondolja magát azzal kapcsolatban, mekkora esélyei vannak Natnek a kadétiskolára. A többi újonctól eltérően, akiket kiküldenek Vietnamba, úgy találta, Nat született vezéregyéniség. – Ne felejtse el, hogy egy alhadnagyot éppúgy seggbe lőhetnek, mint egy egyszerű közlegényt – figyelmeztette –, mert a vietkongok nemigen tudnak különbséget tenni köztük. Az őrmesternek végül igaza lett, mert csak két újoncot választottak ki, hogy Fort Benningbe menjenek a kadétiskolára. A másik egy Dick Tyler nevű egyetemista fiú volt a harmadik szakaszból. Fort Benningben az első három hét során a fő szabadtéri tevékenységük az volt, hogy az ejtőernyős ugrásra készültek. Az oktatók először gyakoroltatták velük az esést, eleinte egy harmincöt láb magas fa! tetejéről, később a rettegett háromszáz láb magas toronyból. A kétszáz katonából, akik elkezdték a kiképzést, alig száz jutott tovább a következő fordulóba. Nat benne volt abban a tízben, akik fehér sisakot viselhettek az ugrásoknál. Tizenöt ugrás után kis ezüstszárnyakat tűzhetett ki a mellére. Amikor hazautazott az egyhetes kimenőre, az anyja alig ismerte meg: a kisfiú helyett, aki három hónappal ezelőtt elutazott, egy felnőtt férfi tért vissza. Három centivel magasabb volt, pár kilóval könnyebb. Majdnem kopaszra nyírt fejéről Michaeinek az olasz fronton töltött idő jutott eszébe. A rövid kis pihenő után Nat visszatért Fort Benningbe, ismét felhúzta a Corcoran ugróbakancsot, a vállára vette a táskáját, és átsétált a másik barakkba, a légiszállítású gyalogsági hadosztály szállására. Elkezdte a kiképzést mint gyalogsági tiszt. Habár itt is ugyanolyan korán kelt minden reggel, most már sokkal több időt töltött a tanteremben, ahol hadtörténetet, térképolvasást, taktikát és stratégiát tanult hetven leendő tiszttel, akik arra készültek, hogy Vietnamba küldjék őket. Az egyetlen statisztikai adat, amiről soha senki nem beszélt, az volt, hogy várhatóan ötven százalékuk hullazsákban fog visszatérni. Joanna ellen fegyelmit indítanak – mesélte Jimmy, Fletcher ágya szélén ülve. – Pedig nekem kéne a fegyelmi bizottság elé állnom. Fletcher hiába próbálta megnyugtatni a barátját, akit még soha nem látott ilyen felháborodottnak. – Miért nem tudják megérteni, hogy nem bűn szerelmesnek lenni? – Szerintem inkább amiatt aggódnak, hogy fordítva is megtörténhet a dolog – mondta Fletcher. – Hogy érted? – nézett rá Jimmy. – Az egyetem vezetőségét nyilván az aggasztja, hogy a férfi tanárok kihasználhatják a fiatal, könnyen befolyásolható diáklányokat. – De hát nem tudják megmondani, mikor van igazi szerelemről szó? Mindenki láthatja, mennyire imádom Joannát, és ő is ugyanígy érez irántam. – Talán szemet hunytak volna a dolog felett, ha nem tüntettetek volna úgy a kapcsolatotokkal. – Azt hittem, legalább te tiszteled Joannát, amiért nem hajlandó hazudni és titkolózni – mondta Jimmy. – Én tényleg tisztelem, de a vezetőségnek nem hagyott más lehetőséget, mint hogy az egyetem szabályai szerint járjanak el.
– Akkor meg kell változtatni a szabályzatot – jelentette ki Jimmy. –Joanna abban hisz, hogy a tanárok sem rejthetik el az érzelmeiket, és azt akarja, hogy a következő generáció tagjai ne kerülhessenek ilyen helyzetbe, mint mi. – Jimmy, én egyetértek veled, és ahogy joannát ismerem, nyilván alaposan átgondolta a szabályzatot, és határozott véleménye van a 17b pontról is. – Hát persze, de nem lesz hajlandó belemenni egy eljegyzésbe, csak hogy ezzel leszereljük a bizottságot. – Micsoda nőt szúrtál ki, hogy vidd a könyveit... – jegyezte meg Fletcher. – Ne is emlékeztess. Tudod, hogy mostanában minden előadás elején és végén megéljenzik a diákjai? – És mikor hoz döntést a fegyelmi bizottság? – Jövő szerdán reggel tízkor. A sajtó és tévé is ki fog vonulni. Csak az aggaszt, hogy az apám ősszel újra indul a választásokon – mondta Jimmy. – Én emiatt nem aggódnék – nyugtatta meg Fletcher. – Fogadni mernék, hogy az apád már kitalálta, hogy tudja ezt az egészet a saját előnyére fordítani. Nat soha nem gondolta volna, hogy közvetlen ismeretségbe fog keveredni az ezredparancsnokával, és nem is történt volna meg, ha az anyja véletlenül nem az ezredesnek fenntartott parkolóhelyen akart volna megállni. Amikor Michael észrevette a Parancsnok feliratot, szólt Susannek, hogy azonnal tolasson ki a parkolóhelyről. Susan kissé gyorsan tolatott, aminek köszönhetően egyenesen beleszaladt Tremlett ezredes dzsipjébe, amely épp bekanyarodott a parkolóba. – Uram atyám! – kiáltott fel Nat, kiugorva a kocsiból. – Ez azért túlzás – mondta Tremlett. – Elég lesz, ha ezredes úrnak szólít. Nat vigyázzba vágta magát és tisztelgett, az apja pedig lopva végignézett az ezredes kitüntetésein. – Biztos együtt szolgáltunk – szólalt meg, és rámeredt a piros-zöld szalagra a kitüntetések között. – A Nyolcvanadikkal voltam Olaszországban – tette hozzá. – Remélem, a Shermannal kicsit jobban manőverezett, mint a kocsijával – mondta az ezredes, és kezet szorítottak. Michael nem mondta, hogy a felesége vezetett. Tremlett Natre pillantott. – Cartwright, igaz? – Igen, ezredes úr – felelte Nat, csodálkozva, hogy az ezredes honnan tudja a nevét. – Úgy néz ki, a fia első helyen fog végezni az évfolyamon a jövő héten – mondta Tremlett, visszafordulva Michaelhez. – Már ki is gondoltam neki egy megbízatást. Jelentkezzen az irodámban holnap reggel nyolckor, Cartwright. – Az ezredes rámosolygott Susanre, és még egyszer kezet rázott Michaellel, aztán ismét Nathez fordult. – És ha még mindig látszik a horpadás a lökhárítómon ma este, amikor elmegyek, akkor lemondhat a következő kimenőről, Cartwright. – Az ezredes Susanre kacsintott, Nat pedig megint vigyázzban vágta magát, és tisztelgett. Nat a délutánt egy kalapáccsal és egy doboz khakiszínű festékkel töltötte, a dzsip mellett térdelve. Másnap reggel háromnegyed nyolckor már az ezredes irodájában volt, és nagy meglepetésére azonnal be is engedték a parancsnokhoz. Tremlett egy székre mutatott az íróasztala másik oldalán. – Hát akkor, tisztességgel elvégezte a tiszti kiképzést, Nat – mondta a dossziéjába pillantva. – Mit szeretne csinálni ezután? Nat ránézett az ezredesre, és a mellkasát díszítő öt szalagra. Tremlett részt vett a harcokban Olaszországban és Koreában, és nemrég tért vissza Vietnamból. Az volt a csúfneve,
hogy „Terrier", mert szeretett olyan közel férkőzni az ellenséghez, hogy a bokájukba is beleharaphasson. Nat azonnal válaszolt a kérdésre: – Szeretnék Vietnamba menni, ezredes úr. – Nem szükséges, hogy az ázsiai szektorban szolgáljon – mondta az ezredes. – Bebizonyította a bátorságát, de van több más poszt is, ahová rendelhetjük, Berlintől Washingtonig. Aztán, ha leszolgálta a két évet, visszatérhet az egyetemre. – Ez nem igazán felelne meg a céljaimnak. – Szinte példa nélkül áll, hogy egy behívott tisztet Vietnamba küldjünk, főleg egy ilyen kaliberű valakit. – Akkor talán eljött az ideje, hogy valaki megtörje a sort. Végül is ön mindig azt mondja, ez a vezetők feladata. – Mi lenne, ha arra kérném, hogy szolgáljon az én szárnysegédemként, és akkor segédkezhetne mellettem a következő újoncok kiképzésénél. – Hogy aztán ők elmenjenek Vietnamba, és otthagyják a fogukat? –Nat rámeredt az ezredesre. Azonnal megbánta a merész megjegyzést. – Tudja, ki volt az utolsó, aki itt ült, és azt mondta nekem, ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen Vietnamba? ¦ – Nem, uram. – A fiam, Dániel – mondta Tremlett. – És nem volt más választásom, mint elfogadni a döntését. – Az ezredes hallgatott, és egy fényképre meredt az íróasztalán, amely Natnek háttal volt. – Tizenegy napig maradt életben. Az egyetemi tanárnő elcsábította a szenátor fiát – hirdette nagy betűkkel a New Haven Register szalagcíme. – Micsoda vérlázító sértés! – hördült fel Jimmy. – Miért? – kérdezte Fletcher. – Mert én csábítottam el őt. Miután abbahagyta a nevetést, Fletcher olvasni kezdte a cikket. A Yale fegyelmi bizottsága felmondta Joanna Palmer szerződését, aki európai történelmet tanított az egyetemen, miután az oktató beismerte, hogy viszonya van james Gatesszel, egy elsőéves hallgatóval, aki hat hónapja a tanítványa. Mr. Gates Harry Gates szenátor fia. Tegnap este East Hartford-i otthonában a szenátor... Fletcher felnézett az újságból. – Az apád hogy fogadta? – Azt mondja, elsöprő győzelmet fog aratni a választáson – mondta Jimmy. – Minden, a nők jogaiért küzdő csoport Joanna mellett áll, és minden férfi azt gondolja, hogy olyan vagyok, mint Dustin Hoffman a Diploma előtt című filmben. Az apám szerint egyébként a bizottság kénytelen lesz visszavonni a döntését, jóval a szemeszter vége előtt. – És ha mégsem? Milyen esélye van Joannának, hogy találjon másik állást? – Ez a legkisebb problémája – félelte Jimmy. – A telefonja egyfolytában csöng, mióta a bizottsság meghozta a döntését. Ajánlott neki állást a Radcliff, ahol végzett, a Columbia, ahol a Ph.D.-jét írta, és a Today Show közvélemény-kutatása szerint a nézők nyolcvankét százalékának az a véleménye, hogy vissza kéne venniük a Yale-re. – És neki mik a tervei? – Fellebbez a döntés ellen, és szerintem a bizottság nem hagyhatja figyelmen kívül a közvélemény nyomását. – És veled mi lesz? – Továbbra is feleségül akarom venni Joannát, de ő hallani sem akar róla, amíg meg nem lesz a bizottság döntése. Nem hajlandó belemenni az eljegyzésbe, nehogy ez befolyásolja a
bizottságot. Az igazság jogán akar győzni, nem a közvélemény miatt. – Igazán figyelemreméltó nőbe habarodtál bele. – Egyetértek. És akkor még nem is tudsz róla mindent!
14. fejezet
A Nat Cartwright hadnagy felirat már fel volt festve a kis iroda ajtajára, amikor Nat megérkezett az MACV főhadiszállására Saigonban. Hamar egyértelművé vált, hogy minden szolgálati idejét az íróasztal mellett kell töltenie, és még azt sem fogja megtudni, hol húzódik a frontvonal. Amikor megérkezett, nem csatlakozott az ezredéhez a fronton, hanem rögtön az utánpótlási részleghez irányították. Tremlett ezredes parancsa nyilván már jóval Nat előtt megérkezett Saigonba. Nat a beosztása szerint gazdászati tiszt volt, ami lehetővé tette a feletteseinek, hogy rásózzanak minden papírmunkát, az alárendeltjeinek pedig, hogy a lehető legkényelmesebben teljesítsék a parancsait. Úgy tűnt, mintha mindenki benne lenne az összeesküvésben, aminek az lett az eredménye, hogy Nat minden munkaidejét nyomtatványok kitöltésére áldozta, a legkülönbözőbb cikkekről, a babkonzervtől kezdve Chinook helikopterig. Hétszázhuszonkét tonna ellátmány érkezett a fővárosba minden héten, és Nat feladata volt gondoskodni róla, hogy minden meg is érkezzen a frontra. Egy hónapban több mint kilencezer féle cikk is átment a kezén. Mindennek sikerült is megérkeznie a frontvonalra, csak épp neki nem. Még azt a cselt is bevetette, hogy viszonyt kezdett a parancsnok titkárnőjével, de hamar rájött, hogy Mollie-nak nincs igazi befolyása a főnökére, habár azt meg kell hagyni, hogy a fegyver nélküli közelharchoz remekül értett. Nat minden este egyre később hagyta el az irodáját, és lassan már azt is alig érzékelte, hogy külföldön van. Big Mac és kóla ebédre, Kentucky Fried Chicken és egy Budweiser vacsorára, aztán visszatért a tisztek szállására, és megnézte az ABC híradóját és a 77 Sunset Street epizódjainak ismétlését –szinte fel sem tűnt, hogy eljött otthonról. Nat több kísérletet is tett, hogy csatlakozhasson az ezredéhez a frontvonalon, de rá kellett jönnie, hogy Tremlett ezredes befolyása mindenhová elért: akármilyen feladatra jelentkezett, egy hónapon belül ott volt az íróasztalán a jelentkezése, „Visszautasítva, újra jelentkezhet egy hónap múlva" pecséttel. Ahányszor kihallgatásra jelentkezett, hogy megbeszélje a problémáját egy tiszttel, soha nem sikerült őrnagynál magasabb rangúval beszélnie. Minden alkalommal egy másik tiszt töltött fél órát azzal, hogy próbálta meggyőzni Natet arról, hogy értékes és fontos munka, amit végez. Egész Saigonban egy katonának sem volt vékonyabb a bevetési dossziéja, mint neki. Nat egyre inkább rájött, hogy az elvi kérdésekről vallott nézetei bizony nem érnek semmit. Egy hónap múlva Tom megkezdi a második évét a Yale-en; ő meg mi mást tud felmutatni, mint a kopaszra nyírt frizuráját, meg azt, hogy olyan titkos információk birtokában van, mint például hogy egy hónap alatt hány gemkapcsot használ el az amerikai hadsereg Vietnamban. Egy nap az irodájában ült, és előkészületeket tett a jövő hétfőn érkező újoncszállítmány fogadására, amikor hirtelen minden megváltozott. Egész nap elfoglalta a szállás, a ruházat és az úti okmányok intézése, sőt még az estébe is belenyúlt a munka. Több papíron is „Sürgős" bélyegző állt, mivel a parancsnok szeretett teljes tájékoztatást kapni minden egyes újoncról, még
mielőtt megérkeztek Saigonba. Nat észre sem vette, hogy elrepült az idő a munkával, és amikor végzett az utolsó nyomtatvánnyal is, úgy döntött, beadja az adjutáns irodájába, aztán lemegy enni valamit a kantinba. Ahogy elballagott az operatív szoba előtt, hirtelen feltámadt benne a düh, amikor arra gondolt, hogy teljesen fölösleges volt a rengeteg kiképzés, amin átment Fort Dixben és Fort Benningben. Habár már majdnem nyolc óra volt, még mindig vagy egy tucat tiszt nyüzsgött a szobában a telefonoknál és a hatalmas, Észak-Vietnamot ábrázoló térkép előtt. Útban visszafelé az adjutáns irodájából, Nat beugrott az operatív szobába, hátha talál valakit, akinek lenne kedve vele együtt menni vacsorázni. Aztán ott ragadt, és végighallgatta, merre jár a második zászlóalj 503-as ejtőernyős gyalogos ezrede. Ha valami másról lett volna szó, csendben kiosont volna, és elmegy egyedül enni, de ez a saját ezrede volt. A második zászlóalj aknatűz alá került, és ottragadt a Dyng folyó túlsó partján, ahol védekezni próbáltak a további támadások ellen. A Nat előtti íróasztalon sürgetően megcsörrent egy piros telefon. Nat a füle botját se mozdította. – Ne álljon ott, hadnagy, hanem vegye fel, és derítse ki, mit akarnak! – szólt rá az egyik operatív tiszt. Nat gyorsan engedelmeskedett. – S.O.S., S.O.S., itt Tyler kapitány, hallanak engem? – Igen, kapitány, itt Cartwright hadnagy. Miben segíthetek? – A szakaszomat megtámadták a vietkongok, a Dyng folyótól nem messze, a DK42 ÉÉK71 szektorban. Szükségem lenne néhány helikopterre, teljes orvosi felszereléssel. Kilencvenhat emberem van, három halott, nyolc sebesült. Egy törzsőrmester épp letett egy másik telefont. – Hogy érhetem el a mentőhelikoptereket? – kérdezte tőle Nat. – Hívja a Blackbird támaszponton az Eisenhower repteret a fehér telefonon, és adja meg az ügyeletes tisztnek a bajba kerültek szektorát. Nat felkapta a fehér telefont. Egy álmos hang válaszolt. – Itt Cartwright hadnagy. Kaptunk egy S.O.S.-hívást. Két szakasz csapdába esett a Dyng folyó északi partján, az DK42 ÉÉK71 szektorban, azonnali erősítést kérnek. – Mondja meg nekik, hogy öt percen belül indulunk – felelte a hang, most már sokkal éberebben. – Magukkal mehetnék? – kérdezte Nat, kezével eltakarva a kagylót, és várta a szokásos visszautasítást. – Van képesítése U. H. I. vezetésére? – Igen, van – hazudta Nat. – Ejtőernyős tapasztalata? – Fort Benningben kaptam kiképzést, tizenhat ugrásom volt, hatszáz lábról, és az én ezredem került bajba. – Akkor, ha ideér idejében, hadnagy, csak tessék. Nat lerakta a fehér telefont, és visszasietett a piroshoz. – A segítség útban van, kapitány! – csak ennyit mondott. Nat kirohant a szobából a parkolóba. Egy tizedes épp ott szunyókált egy dzsip kormányánál. Nat beugrott mellé, rátenyerelt a dudára, és ráförmedt: – A Blackbird támaszponton kell lennem öt perc alatt! – De hát az négy mérföld innen – bámult rá a tizedes. – Akkor nem ártana indulni, tizedes! – ordított rá Nat. A tizedes gyorsan indított, felkapcsolta a reflektorokat és kiszáguldott a parkolóból. –
Gyorsabban, gyorsabban! – sürgette Nat. A néhány járókelő, akik a kijárási tilalom ellenére kimerészkedtek Saigon utcáira, félreugráltak a dzsip útjából, néhány megriasztott csirkével együtt. Három perc múlva Nat már meglátta a tucatnyi Huey helikoptert előttük a reptéren. Az egyiknek már a forgólapátja is beindult. – Taposson a gázra! – utasította Nat. – Már tövig nyomom – felelte a tizedes, miközben közeledtek a reptér kapujához. Nat látta, hogy már hét helikopter lapátjai forognak. – A francba! – káromkodta el magát, amikor az első helikopter a magasba emelkedett. A dzsip csikorogva lefékezett a támaszpont kapujánál, ahol egy katonai rendész igazoltatta őket. – Egy percen belül oda kell érnem azokhoz a helikopterekhez – kiáltotta Nat, és a kezébe nyomta az iratait. – Lehetne kicsit gyorsabban? – Csak a munkámat végzem – mondta a rendész, és alaposan ellenőrizte mindkettőjük papírjait. Miután visszaadta az irataikat, Nat az egyik helikopterre mutatott, amelyiknek még nem forgott a rotorja, és a tizedes elporzott a dzsippel abba az irányba, és épp abban a pillanatban fékezett le a helikopter nyitott ajtaja előtt, amikor ennek a lapátjai is forogni kezdtek. A pilóta kinézett és elvigyorodott. – Az utolsó pillanatban, hadnagy. Szálljon fel! – A helikopter már fel is emelkedett. Natnek a biztonsági övet sem volt ideje bekapcsolni. – A jó hírt mondjam először, vagy a rossz hírt? –kérdezte a pilóta. – Ne kíméljen. – Az ilyen mentőakcióknál az a szabály, hogy aki utolsónak emelkedik fel a földről, az száll le először az ellenséges területen. – Igen? És mi a rossz hír? – Hozzám jössz feleségül? Joanna ránézett a fiúra, aki több boldogságot szerzett neki az elmúlt egy évben, mint amiben valaha is reménykedett. – Ha aznap, amikor megkapod a diplomádat, még mindig felteszed ugyanezt a kérdést, akkor igen lesz a válaszom, de ma még nem. – De hát miért? Ugyan mi változhat egy-két év alatt? – Kicsit idősebb leszel, és remélhetőleg egy kicsit bölcsebb is – felelte mosolyogva Joanna. – Én huszonöt vagyok, te meg még húsz sem. – Mit számít ez, amikor együtt akarjuk leélni az életünket? – Lehet, hogy már nem így fogsz érezni, amikor én ötven leszek és te negyvenöt. – Nagyon tévedsz – mondta Jimmy. – Ötvenévesen te virágozni fogsz, én meg totyakos vénség leszek, úgyhogy jobb lesz, ha kihasználod, amíg van némi energiám. Joanna nevetett. – Ne felejtse el, kolléga úr, hogy amin átmentünk az elmúlt pár hétben, befolyásolhatja az ítélőképességét. – Ezzel nem értek egyet. Szerintem ez a dolog csak szorosabbra fűzte a kapcsolatunkat. – Lehetséges, de hosszú távon soha nem szabad visszafordíthatatlan döntést hozni egy váratlan jó vagy rossz hír hatására. Lehetséges, hogy ha ez az egész ügy lecsillapodik, valamelyikünk már másképp fog érezni. – Te másképp érzel? – kérdezte Jimmy halkan. – Nem – felelte határozottan Joanna, és megérintette a fiú arcát. – De a szüleim majdnem harminc éve házasok, a nagyszüleim pedig megérték az aranylakodalmukat is, úgyhogy ha férjhez megyek, én is azt szeretném, hogy egy életre szóljon. – Eggyel több ok, hogy amilyen hamar csak lehet, összeházasodjunk – erősködött Jimmy.
– Végül is, ha meg akarom érni az aranylakodalmunkat, hetven évig kell élnem. Joanna nevetett. – Fogadni mernék, hogy a barátod, Fletcher, velem értene egyet. – Igazad lehet, de nem Fletcherhez kell hozzámenned. Egyébként szerintem ő és a húgom legalább ötven évig fognak együtt élni. – Ha akarnám se tudnálak jobban szeretni, de ne felejtsd el, hogy jövő ősztől én a Columbián tanítok, te viszont itt maradsz a Yale-en. – Még meggondolhatod magad azzal az állással kapcsolatban. – Nem, nem tehetem. A Yale fegyelmi bizottsága csak a közvélemény nyomására változtatta meg a döntését. Látnod kellett volna az arcukat. Alig várják, hogy eltűnjek innen. Bebizonyítottuk, hogy nekünk van igazunk, de szerintem most mindenkinek jobb lenne, ha továbbállnék. – Nem mindenkinek – mondta halkan Jimmy. – Ha már nem leszek itt az orruk előtt, könnyebbnek fogják találni, hogy megváltoztassák a szabályzatot – folytatta Joanna, nem véve tudomást a közbeszólásról. – És húsz év múlva a diákok már el sem fogják hinni, hogy ilyen nevetséges szabályok valaha is léteztek. – Akkor be kell szereznem egy bérletet New Yorkba, mert nem engedlek el a szemem elől. – A pályaudvaron foglak várni, de azért remélem, közben más nőkkel is fogsz találkozni. És ha ugyanígy érzel a diplomaosztásod napján, akkor örömmel igent fogok mondani. Ebben a pillanatban megszólalt az ébresztőóra. – A fenébe – pattant ki Jimmy az ágyból. – Mehetek én először a fürdőszobába? Kilenckor van egy előadásom, és még azt sem tudom, mi lesz a téma. – Napóleon és befolyása az amerikai jog fejlődésére. – Úgy emlékszem, azt mondtad, az amerikai törvényekre a római és a brit jog tette a legnagyobb hatást. – Részben igen, de nem árt eljönni a kilencórás előadásomra, akkor azt is megtudod, miért. Egyébként megtennél a kedvemért két dolgot? – Csak kettőt? – kérdezte Jimmy, és kinyitotta a zuhany csapját. – Lehetséges lenne, hogy az előadásaim alatt ne bámulj rám úgy, mint egy elveszett kiskutya? Jimmy kidugta a fejét a fürdőszobaajtón. – Nem – mondta, és nézte, ahogy Joanna kibújik a hálóingéből. – És mi a második? – Megpróbálnál legalább úgy tenni, mintha érdekelne, amit mondok, és néha jegyzetelni is egy kicsit? – Minek vacakoljak vele, úgyis te osztályozod a dolgozataimat. – Azért, mert nem fogsz örülni a jegynek, amit a legutóbbi dolgozatodra adtam – mondta Joanna, és belépett Jimmy mellé a zuhany alá. – Ó, én azt reméltem, csillagos ötös jár a remekművemre – mondta Jimmy, és beszappanozta a lány mellét. – Esetleg emlékszel, mit írtál, ki volt az a személy, aki a legnagyobb befolyással bírt Napóleonra? – Josephine – vágta rá Jimmy. – Igen, ez lett volna a helyes válasz, de te nem ezt írtad a dolgozatodban. Jimmy kilépett a zuhany alól, és fogott egy törülközőt. – Miért, mit írtam? – Joannát. Pár perc múlva már az összes helikopter V alakba rendeződve repült. Nat hátranézett a két
lövészre, akik figyelmesen fürkészték a sötét, felhőtlen éjszakát. Felrakta a fejhallgatót, és hallgatta a hadnagyot. – Blackbird One az összes helikopternek, négy percen belül elhagyjuk a szövetséges légteret, az érkezés becsült időpontja huszonegy óra. Nat csak ült, egyenesen kihúzva magát, és hallgatta a fiatal pilótát. Kipillantott az oldalsó ablakon a csillagokra, amelyeket az amerikai kontinensről soha nem látni. Érezte, ahogy az adrenalin elárad a testében, amint egyre közelebb értek az ellenséges vonalakhoz. Végre legalább igazi részese lehet ennek az átkozott háborúnak. Nagy meglepetésére nem érzett semmi félelmet. Talán majd később. – Behatolunk az ellenséges területre – mondta a pilóta, mintha csak egy forgalmas útkereszteződésen kéne áthajtaniuk. – Hallanak engem, kapitány? A rádió recsegett, aztán egy hang megszólalt. – Halljuk, Blackbird One, mi a pozíciójuk? – Nat felismerte Dick Tyler kapitány jellegzetes déli kiejtését. – Nagyjából ötven mérfölddel délre vagyunk maguktól. – Értettem, akkor tizenöt perc múlva találkozunk. – Vettem. Nem fognak meglátni minket, csak a legutolsó pillanatban, mert minden reflektort lekapcsoltunk. – Értettem – válaszolt a hang. – Találtak nekünk megfelelő leszállóhelyet? – Van egy kis védett rész közvetlenül mellettünk, a hegygerincen –felelte Tyler –, de egyszerre csak egy helikopter tud leszállni, és az eső és a sár miatt elég problémás lehet. – Mi a jelenlegi pozíciójuk? – Ugyanaz, amit megadtunk, a Dyng folyó partjától északra. – Tyler kicsit hallgatott, majd folytatta: – Nagyjából biztos vagyok benne, hogy a vietkongok már elkezdtek átkelni a folyón. – Hány ember van magával? – Hetvennyolc. – Nat emlékezett, hogy a két szakasz teljes létszáma kilencvenhat volt. – És hány halott? – kérdezte a pilóta, mintha csak arról érdeklődne, hány tojásból kéri a reggelit a kapitány. – Tizennyolc. – Rendben, minden helikopterre hat ember és két halott kerül majd, és készüljenek fel, hogy azonnal megkezdjék a beszállást, ahogy meglátnak. – Készen leszünk. Egyeztessük az óráinkat. – Húsz óra harminchárom perc van – mondta a pilóta. – Akkor húsz óra negyvennyolckor fellövök egy piros jelzőrakétát – Húsz óra negyvennyolc, egy piros jelzőrakéta – ismételte a pilóta. –Vettem, vége. Natre nagy hatást tett, milyen nyugodtnak látszik a pilóta, amikor lehet, hogy húsz perc múlva ő maga, a másodpilóta és két lövész is halott lesz. De ahogy Tremlett ezredes annyiszor mondta, a nyugodt emberek több életet szoktak megmenteni, mint a bátrak. A következő negyedórában senki nem szólalt meg. Natnek volt ideje elgondolkodni a döntéséről; lehet, hogy húsz perc múlva ő is halott lesz? Élete leghosszabb negyedórája volt ez, csak bámult le a sűrű dzsungelre, melyet megvilágított a félhold. A rádió néma volt. Hátrapillantott a lövészekre, miközben elsuhantak a dzsungel fölött, majdnem érintve a fák lombját. Már a kezükben szorongatták a fegyverüket, ujjuk a ravaszon, ugrásra készen. Nat épp az oldalsó ablakon bámult ki, amikor hirtelen egy piros rakéta fénye világította be az égboltot. Nat csak arra tudott gondolni, hogy ha nem jön el, most a kantinban üldögélne és kávézgatna.
– Itt Blackbird One – szólalt meg a pilóta, megtörve a csöndet. – Senki ne kapcsolja fel az alsó lámpákat, csak a leszállóhelytől félpercnyire, és ne j felejtsék el, én szállok le elsőnek. A cockpit előtt zöld nyomjelző lövedékek süvítettek el, és a lövészek i azonnal viszonozták a tüzet. – A vietkongok megláttak – mondta éles hangon a hadnagy. Jobbra döntötte a helikoptert, és Nat életében először megpillantotta az ellenséget. A vietkongok a hegyoldalban törtek előre, alig párszáz méternyire attól a helytől, ahol a helikopter megkísérli majd a leszállást Iletcher végigolvasta a cikket a Washington Postban. Egy hősi epizódról szólt, amely megragadta az amerikai közvélemény figyelmét, annak ellenére, hogy az emberek nem nagyon akartak tudni a háborúról. Hetvennyolc gyalogos sarokba szorult az észak-vietnami dzsungelben a vietkong túlerővel szemben, de megmentette őket egy helikopterflotta, amely rendkívül veszélyes területen közelítette meg őket, ahol leszállni sem tudtak, mert ellenséges tűzbe kerültek. Fletcher szemügyre vette a szemben levő oldalon a helyszínről készült részletes rajzot. A helikopterflottát vezető repülőshadnagy, Chuck Philips volt az első, aki a helyszínre érkezett, és megmentett fél tucat embert. Egy méterrel a föld felett lebegett a helikopter, míg felszálltak rá. Közben Philips nem vette észre, hogy egy másik hadnagy, egy bizonyos Nat Cartwright kiugrott a helikopterből, közvetlenül azelőtt, hogy felszálltak, hogy átadják a helyet a második mentőhelikopternek. A harmadik helikopterre felvett halottak között ott volt a szakaszparancsnok, Dick Tyler is. Cartwright hadnagy azonnal átvette a parancsnokságot, és irányította a támadás visszaverését, miközben megszervezte a megmaradt emberek mentését is. Ő hagyta el utoljára a csatamezőt, az utolsó mentőhelikopterrel. Mind a tizenkét gép visszaindult Saigonba, de csak tizenegy érkezett meg az Eisenhower reptérre. Hayward dandártábornok azonnal elrendelte, hogy induljanak a keresésükre, és ugyanaz a tizenegy pilóta és a legénység újból jelentkezett, hogy megkeressék a hiányzó Hueyt, de annak ellenére, hogy többször is be-betörtek az ellenséges terültre, semmi nyomát nem találták a Blackbird Twelve-nek. Hayward később azt mondta, hogy Nat Cartwright – egy, a Conencticut egyetemről besorozott fiatalember – példakép lehet minden amerikainak, mert Lincoln szavaival élve, bizonyságot tett a teljes odaadásról. „Élve vagy halva, mindenképp meg fogjuk találni" – fogadta meg Hayward. Miután a rövid kis életrajzból megtudta, hogy Nat Cartwright ugyanazon a napon, ugyanabban a városban és ugyanabban a kórházban született, mint ő, Fletcher minden újságban elolvasott mindent, ami a fiatal hadnagyról szólt. Nat leugrott a helikopterről, amely egy méterre lebegett a föld felett. Segédkezett Tyler kapitánynak, aki elindította az első csapatot, hogy szálljanak be, miközben golyók záporoztak és aknák süvítettek a Huey orra előtt. – Vegye át itt az irányítást – mondta Tyler –, én visszamegyek és megszervezem a többieket. Hatosával küldöm őket. – Rendben – kiáltotta vissza Nat, miközben az első helikopter kicsit balra dőlt, majd a magasba emelkedett. Miközben megérkezett a második, Nat higgadtan megszervezte a következő csapat beszállását, annak ellenére, hogy közben folyamatosan tüzeltek rájuk. Lenézett a hegyoldalban, és látta, hogy Dick Tyler egyszerre irányítja az embereit az utóvédharcban, és utasításokat ad a következő hatfős csoportnak, hogy induljanak a helikopterhez. Amikor Nat visszafordult, a harmadik Huey épp odaért, és lebegni kezdett a sáros kis tisztás felett. Egy őrmester és öt katona szaladt oda a helikopter mellé, és megkezdték a beszállást. – A francba! – kiáltott fel az őrmester, amikor visszanézett. – A kapitányt eltalálták! Nat is megfordult, és meglátta, hogy Tyler arccal lefelé fekszik a sárban, és két katona
épp felemeli. Gyorsan elcipelték a holttestét a várakozó helikopter felé. – Vegye át a parancsnokságot, őrmester! – kiáltotta Nat, és elrohant a hegygerinc felé. Felkapta a kapitány M60-asát, fedezéket keresett, és tüzelni kezdett a közeledő ellenségre. Közben valahogy kijelölte a következő hat embert, akik a negyedik helikopterre szálltak fel. Úgy húsz percet töltött a hegygerincen, próbálta visszaverni a hullámokban támadó vietkongokat, miközben egyre kevesebb és kevesebb embere lett, ahogy hatosával küldte őket a következő helikopterre. Az utolsó hat ember nem vonult vissza, míg meg nem látták, hogy a tizenkettedik helikopter is megérkezik. Amikor Nat végül megfordult és rohanni kezdett felfelé a hegyoldalban, egy golyó hasított a lábába. Tudta, hogy fájdalmat kéne éreznie, de csak rohant tovább, ahogy még soha életében. Amikor odaért a helikopter nyitott ajtajához, futás közben is tüzelve, meghallotta az őrmestert, aki rákiáltott: – Az ég szerelmére, szálljon már fel! Miközben az őrmester berángatta, a helikopter megrándult, amitől Nat végigvágódott a padlón, aztán gyorsan a levegőbe emelkedtek. – Jól van? – kérdezte a pilóta. – Azt hiszem – zihálta Nat, aki csak most vette észre, hogy keresztben fekszik egy katona holttestén. – Na tessék, az ember itt már azt sem tudja, életben van-e vagy nem – jegyezte meg higgadtan a pilóta. – Ha kis szerencsénk van és jó hátszelünk, reggelire már vissza is érünk. Nat rábámult a holttestre, a katonára, aki percekkel korábban még ott harcolt az oldalán. A családja legalább részt vehet majd a temetésén, nemcsak egy értesítést kapnak arról, hogy idegen földön halt meg... – Te jóságos atyaúristen – szólalt meg a pilóta. – Valami baj van? – kérdezte Nat. – így is mondhatjuk. Nagyon gyorsan fogy a benzin. Azok a disznók eltalálhatták az üzemanyagtartályt. – Azt hittem, ezeknek a helikoptereknek két tankjuk van – mondta Nat – Mit gondol, katona, mit használtam el az idefelé úton? A pilóta megkocogtatta a benzinmérő műszert, aztán megnézte, hány mérföldet tettek meg. Egy villogó kis piros lámpa azt mutatta, hogy kevesebb mint harminc mérföldre elegendő a benzin, utána kénytelenek lesznek leszállni. Hátrafordult, és Natre nézett, aki még mindig a földön feküdt. – Keresnem kell valami leszállóhelyet. Nat kibámult a nyitott ajtón, de nem látott mást odalent, csak sűrű őserdőt. A pilóta felkapcsolt minden reflektort, és tisztást keresett a fák között, aztán Nat hirtelen érezte, hogy az egész helikopter megrázkódik. – Lezuhanunk – szólalt meg a pilóta olyan nyugodtan, amilyen az egész akció alatt volt. – Ázt hiszem, a reggeliről mégis le kell mondanunk. – Nézze, jobbra! – ordított Nat, aki hirtelen észrevett egy kis tisztást a fák között. – Igen, látom – mondta a pilóta, és megpróbálta a tisztás felé kormányozni a helikoptert, de a háromtonnás jármű nem engedelmeskedett. –Zuhanunk, ha tetszik, ha nem – mondta. A forgólapát egyre jobban lelassult, míg végül Nat úgy érezte, hogy már csak siklórepülésben mennek. Az anyja jutott eszébe. Elfogta a bűntudat, amiért nem válaszolt a legutolsó levelére, aztán az apja, aki biztos nagyon büszke lesz rá, aztán Tom és a győzelme, hogy bekerült a diákbizottságba – egyszer talán elnök is lesz belőle? És Rebecca, akit még mindig szeretett. Attól félt, ez már mindig így is lesz. Ahogy kapaszkodott a helikopter padlózatába, hirtelen nagyon fiatalnak érezte magát; végül is még csak tizenkilenc éves. Később
tudta meg, hogy a pilóta csak egy évvel volt idősebb nála. A forgólapátok zúgása elhallgatott, és a helikopter némán siklott a fák felé. Az őrmester megszólalt: – Ha nem találkoznánk többet, a nevem Speck Foreman. Megtiszteltetés volt, hogy megismerhettem. Kezet szorítottak, ahogy minden játszma végén szokás. Fletcher bámulta Nat fényképét a New York Times címlapján. „EGY AMERIKAI HŐS" – harsogta a szalagcím. A fiatalember azonnal jelentkezett, amikor megkapta a behívót, pedig akár háromféle indokkal is kérhetett volna felmentést. Hadnaggyá léptették elő, majd később annak ellenére, hogy csak gazdászati tiszt volt, átvette egy akció irányítását, melynek során megmentettek egy bajba került szakaszt a Dyng folyó partjáról. Senki nem tudta, hogy mit keresett egy mentőhelikopteren, a fronton. Fletcher úgy érezte, egész életében gondolkozni fog rajta, ő milyen döntést hozott volna, ha megkapja a barna borítékot. Erre csak az tud válaszolni, akivel valóban megtörtént. Mégjimmy is elismerte, hogy Cartwright hadnagy figyelemreméltó fiatalember lehet. – Ha ez egy héttel a szavazás előtt történik – mondta Fletchemek –, akár meg is verhetted volna Tom Russellt. Az időzítéstől függ minden. – Nem, nem hiszem – felelte Fletcher. – Miért? – Tudod, mi a legfurább? Ez a fiú Tom Russell legjobb barátja. A tizenegy helikopterből álló flotta visszaindult, hogy megkeressék eltűnt társaikat, de csak egy héttel később bukkantak rá a helikopter roncsaira, amely felrobbanhatott, abban a pillanatban, amikor a fáknak ütközött. Három holttestet sikerült azonosítani, az egyik egy Carl Mould nevű hadnagyé volt, de az átfogó kutatás ellenére Cartwright hadnagy és Speck Foreman őrmester földi maradványai nem kerültek elő. Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó felszólította a nemzetet, hogy gyászoljanak és adózzanak tisztelettel a hősöknek, akik példát mutattak bátorságból minden katonának, aki a fronton harcol. – Azt nem kellett volna mondania, hogy gyászoljunk – jegyezte meg Fletcher. – Miért? – kérdezte Jimmy. – Mert Cartwright még él. – Honnan tudhatod? – Nem tudom, honnan – felelte Fletcher. – De egészen biztos vagyok benne, hogy életben van. Nat nem emlékezett rá, hogy nekicsapódtak a fáknak, és arra sem, hogy kizuhant a helikopterből. Amikor végül magához tért, a tűző nap csakúgy égette az arcát. Csak feküdt, és azon tűnődött, hol van, aztán elárasztották a drámai utolsó óra emlékei. Bár nem volt biztos benne, hogy létezik-e az Isten, egy pillanatig imádkozott. Aztán felemelte a jobb karját. Úgy mozgott, mintha minden rendben lenne, úgyhogy az ujjait is megtornáztatta, mind az ötöt. Leengedte a karját, és megemelte a másikat. Az is engedelmeskedett az agyától kapott utasításnak, úgyhogy ezen a kezén is megmozgatta az ujjakat, és itt is mind az öt működött. Leengedte a karját és várt egy kicsit. Lassan megemelte a jobb lábát, és ezen is megmozgatta a lábujjait. Leengedte a lábát, és felemelte a másikat – és ekkor érzett először fájdalmat. Egyik oldalról a másikra forgatta a fejét, aztán a földre fektette a két tenyerét. Megint
fohászkodott egyet, aztán a tenyerével megtámaszkodva, szédelegve felült. Várt pár pillanatig, abban a reményben, hogy a fák nem táncolnak tovább körülötte, és megpróbált felállni. Ahogy talpra kecmergett, bizonytalanul egyik lábát a másik elé helyezte, mint egy járni tanuló kisgyerek, és mivel nem esett el, megpróbálkozott a másikkal is. Aztán megint beléhasított a fájdalom, mintha addig a pillanatig érzéstelenítő hatása alatt állt volna. Térdre rogyott, és megvizsgálta a bal lábszárát, amin átment egy golyó. A seb körül nyüzsögtek a hangyák, akiket nem zavart, hogy az áldozat még él. Natnek beletelt némi időbe, míg eltávolította őket, aztán letépte az ingujját és bekötözte vele a sebet. Felnézett az égre, és látta, hogy a nap már lefelé hanyatlik a hegyeknél. Nincs már sok ideje sötétedés előtt, ha ki akarja deríteni, a társai közül túlélte-e még valaki a zuhanást. Felállt, és lassan körbefordult. Az erdőből füstöt látott felszállni. Megpróbált arrafelé sántikálni. Öklendezni kezdett, amikor belebotlott a fiatal pilóta holttestébe, akinek nevét sem tudta. Az egyenruhája zubbonya ott lógott a közelben egy faágról, megismerte a hadnagyi rangjelzésről. Nat úgy döntött, majd később eltemeti, de most versenyt kell futnia a nappal, és kihasználni a világosságot. Akkor meghallott egy nyögést. – Hol vagy? – kiáltotta Nat. A nyögés kicsit hangosabb lett. Nat körbefordult, és megpillantotta Foreman őrmester testes alakját a fa tetején, egy-két méterrel távolabb a roncstól. Ahogy közelebb ért, a nyögés még hangosabb lett. – Hallasz? – kérdezte Nat. – A férfi kinyitotta, aztán becsukta a szemét. Nat lecipelte a fáról a földre. – Ne félj, hazaviszlek – mondta. Leszedte az őrmester övéről az iránytűt, és felnézett a napra. Hirtelen észrevett az ágak között lógva egy hordágyat. Nagyon örült neki, de el sem tudta képzelni, hogy tudná leszedni onnan. Odavonszolta magát a fához, és valahogy fél lábon addig ugrált, míg meg tudta ragadni az ágat és jól megrázta, remélve, hogy sikerül kiszabadítani a hordágyat. Már majdnem feladta, amikor végre egy centit kimozdult a helyéről. Még hevesebben rángatta az ágat, akkor megint megmozdult kicsit a hordágy, majd minden figyelmeztetés nélkül lezuhant. Nat fejére esett volna, ha nem vetődik félre, mert ugrani nem nagyon tudott. Egy percig pihent, majd nagy nehezen felemelte az őrmestert, és óvatosan ráfektette a hordágyra. Aztán leült a földre és nézte, ahogy a nap lassan eltűnik a legmagasabb fa lombja mögött, mint aki jól végezte dolgát. Egyszer olvasta valahol, hogy egy anya, aki autóbalesetet szenvedett egy elhagyatott vidéken, úgy tartotta életben sebesült gyermekét, hogy egész éjszaka beszélt hozzá. Nat egész éjszaka beszélt az őrmesterhez. Fletcher alig tudta elhinni, amikor az újságokban azt olvasta, hogy Nat Cartwríght kétszáztizenegy mérföldön át vonszolta a hordágyat egyik kis falutól a másikig, és tizenhétszer látta felkelni és lenyugodni a napot, míg elérte Saigon külvárosát, ahol aztán mindkettőjüket a legközelebbi tábori kórházba szállították. Speck Foreman őrmester három nappal később meghalt, és soha nem tudta meg a megmentője nevét, aki most a saját életéért küzdött. Fletcher figyelemmel kísért minden kis híradást, amit csak talált Cartwright hadnagyról, és egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy életben fog maradni. Egy héttel később Natet Japánba szállították, Camp Zamába, ahol megoperálták, hogy megmentsék a lábát A következő hónapban hazautazott Washingtonba, és a Walter Reed katonai kórházba került további kezelésre. Fletcher legközelebb a New York Times címlapján látta viszont Nat Cartwrightot. A képen épp kezet rázott Johnson elnökkel a Fehér Ház rózsakertjében. Becsület Érdemrendet kapott.
15. fejezet
Michael és Susan Cartwrightot teljesen lenyűgözte a Fehér Házban tett látogatás, ahol tanúi lehettek, hogy egyetlen fiuk megkapja Becsület Érdemrendet a rózsakertben. A ceremónia után Johnson elnök figyelmesen meghallgatta Nat apját, aki elmagyarázta, milyen problémákkal kellene szembenézni az amerikaiaknak, ha mindenki kilencven évig élne, és nem lenne megfelelő életbiztosítása. „A következő évszázadban az amerikaiak ugyanolyan hosszú időt fognak nyugdíjban tölteni, mint munkával" –Johnson elnök másnap reggel ezekkel a szavakkal kezdte a kabinetülést. Hazafelé úton Cromwellbe az anyja arról kérdezte Natet, mik a tervei a jövőre nézve. – Nem vagyok biztos benne, nem tőlem függ – felelte Nat. – Parancsot kaptam, hogy jelentkezzek Fort Benningben hétfőn, akkor majd megtudom, milyen feladatot szán nekem Tremlett ezredes. – Még egy elpocsékolt év – jegyezte meg az anyja. – Csak erősíti a jellemét – mondta az apja, aki még mindig ragyogott a büszkeségtől az elnökkel folytatott hosszú beszélgetés után. – Nem hiszem, hogy Natnek erre szüksége lenne – torkolta le Susan. Nat elmosolyodott, és kinézett az ablakon a connecticuti tájra. Amíg vonszolta a hordágyat tizenhét napon át, miközben alig aludt és alig evett, sokszor tűnődött rajta, viszontlátja-e még a szülőföldjét. Kénytelen volt egyetérteni az anyjával: feldühítette a gondolat, hogy még egy évet pazaroljon nyomtatványok kitöltögetésével, hogy aztán kiképezzen valaki mást ugyanerre a feladatra. A parancsnokság világossá tette, hogy nem fogják engedni, hogy visszamenjen Vietnamba, és Amerika egyik ismert hősének életét kockáztassák. Aznap este a vacsoránál, miután az apja többször is elmesélte a teljes beszélgetést az elnökkel, megkérte Natet, hogy meséljen nekik Vietnamról. Nat több mint egy órán át beszélt Saigonról, a vidékről és az emberekről, de a munkájáról keveset mondott. – A vietnamiak nagyon szorgalmasak és barátságosak, és úgy látszott, őszintén örülnek, hogy ott vagyunk, de senki nem hisz benne, egyik oldalon sem, hogy örökké ott is maradhatnánk. Attól félek, a történelem az egész epizódot értelmetlennek fogja minősíteni, és ha egyszer vége lesz, az amerikaiak is hamar meg fognak feledkezni róla. – Susan helyeslően bólogatott, és Nat meglepetten tapasztalta, hogy az apja nem mond neki ellent azonnal. . – És mi a legmeghatározóbb élményed? – kérdezte az anyja, remélve, hogy mesélni fog a fronton átéltekről is. – Az emberek egyenlőtlensége. – De hát mi mindent megtettünk, hogy segítsünk Dél-Vietnam népén – mondta az apja. – Nem a vietnamiakról beszélek, hanem azokról, akiket Kennedy „amerikai honfitársaimnak" nevezett. – A honfitársaink? – kérdezte csodálkozva Susan. – Igen, mert a legmeghatározóbb élményem az, hogy bánunk a szegény kisebbségekkel, főleg a feketékkel. Rengetegen voltak ott a fronton, csak azért, mert nem engedhettek meg maguknak egy jó ügyvédet, aki segített volna elkerülni a besorozást. – De a legjobb barátod... – Tudom – vágott közbe Nat –, és örülök, hogy Tom nem jelentkezett, mert lehet, hogy ugyanaz lett volna a sorsa, mint Dick Tyleré.
– Megbántad a döntésedet? – kérdezte halkan az anyja. Nat kicsit gondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – Nem, de gyakran gondolok Speck Foremanre, a feleségére meg a három gyerekére Alabamában, és eltűnődöm rajta, ugyan mi értelme volt a halálának. Nat másnap reggel korán kelt, hogy elérje az első vonatot Fort Benning-be. Amikor a mozdony begördült a columbusi vasútállomásra, az órájára nézett. Még volt egy órája az ezredessel megbeszélt találkozó előtt, ezért úgy döntött, gyalog sétál el a két mérföldre lévő katonai akadémiáig. Útközben állandóan emlékeztették, hogy helyőrségi városban jár – gyakran kellett viszonoznia a tisztelgéseket. Voltak, akik rá is mosolyogtak, amikor meglátták az érdemrendet, ahogy egy egyetemi futballsztárra szokás. Negyedórával a megbeszélt időpont előtt már ott is volt Tremlett ezredes irodájánál. – Jó reggelt, Cartwright kapitány. Az ezredes úr azt mondta, azonnal küidjem be, ha megérkezik – mondta egy még nála is fiatalabb szárnysegéd. Nat belépett az ezredes irodájába, feszes vigyázzba vágta magát, és tisztelgett. Tremlett felállt az íróasztalától, odament, és átölelte Natet. A szárnysegéd nem is tudta leplezni a csodálkozását, azt hitte, csak francia tisztek szokták így köszönteni egymást. Az ezredes helyet mutatott Natnek az íróasztal előtt, aztán ő is leült. Kinyitott egy vaskos dossziét, és tanulmányozni kezdte a tartalmát. – Van valami elképzelése, hogy mit akar csinálni az elkövetkező egy évben, Nat? – Nem, nincsen, ezredes úr, de mivel nem térhetek vissza Vietnamba, örömmel elfogadnám a korábbi ajánlatát, és itt maradnék az akadémián, hogy segédkezzek az újoncok kiképzésében. – Ezt a posztot sajnos már elfoglalták – mondta Tremlett –, és már nem is vagyok biztos benne, hogy hosszú távon ez lenne magának a legmegfelelőbb. – Valami, másra gondolt, ezredes úr? – kérdezte Nat. – Ha már így rákérdezett, igen – felelte az ezredes. – Amint értesültem róla, hogy hazatér, felhívtam az akadémia vezető jogászait, és tanácsot kértem tőlük. Többnyire utálom az ügyvédeket, akik csak a tárgyalóteremben vívnak csatákat, de be kell ismernem, hogy ez alkalommal egyikük zseniális megoldással állt elő. – Nat nem szólt semmit, kíváncsian várta, mit talált ki az ezredes. – A szabályokat annyiféleképpen lehet értelmezni. Ugyan másképp miből élnének a jogászok? Egy évvel ezelőtt maga azonnal bevonult, amikor megkapta a behívót, és miután túlesett a kiképzésen, és előléptették tisztté, Vietnamba küldték, ahol hála istennek, bebizonyította, hogy én tévedtem. Nat legszívesebben közbeszólt volna, hogy megsürgesse az ezredest, térjen végre a tárgyra, de inkább visszafogta magát. – Jaj, el is felejtettem megkérdezni, nem kér-e egy kávét. – Nem, uram, köszönöm – mondta Nat, és igyekezett leplezni a türelmetlenségét. Az ezredes elmosolyodott. – Azt hiszem, én iszom egyet. – Felemelte a telefont. – Hozna nekem egy kávét, Dan? És esetleg pár fánkot is mellé. –Natre pillantott. – Biztos nem gondolta meg magát? – Élvezi a helyzetet, igaz? – kérdezte Nat. – Őszintén szólva, igen. Tudja, több heti munkámba telt, míg meggyőztem Washingtont, hogy fogadják el a javaslatomat, úgyhogy remélem, megbocsátja nekem, ha még pár percig elszórakozom. Nat fanyarul elmosolyodott, és hátradőlt a széken. . – A helyzet az, hogy több út is nyitva áll maga előtt, de véleményem szerint a legtöbb
csak teljes időpocsékolás lenne. Például kérelmezhetné a leszerelését, bevetés közben szerzett sebesülésre hivatkozva. Ha ezt választja, kapna egy kis nyugdíjat, és úgy hat hónapba telne, míg megszabadúlna innen. Miután gazdászati tisztként szolgált, nem kell magyaráznom, milyen körülményes a papírmunka. Természetesen úgy is dönthetne, hogy itt marad az akadémián, de hát kell nekem egy hadirokkant? – kérdezte vigyorogva az ezredes, miközben a szárnysegéd belépett egy tálcán gőzölgő kávéval és két csészével. – Esetleg elfoglalhatna egy vonzóbb posztot is, valami barátságos helyen, például Honoluluban, de szerintem nincs szükség rá, hogy ilyen messzire menjen, máshol is vannak szép táncoslányok. Szóval, bármit is ajánlanék, mind abból állna, hogy még egy évig itt kell rostokolnia. Úgyhogy fel kell tennem egy kérdést, Nat. Maga mit tervezett, mit fog csinálni, ha leszolgálta a két évet? – Visszamegyek az egyetemre, és folytatom a tanulmányaimat. – Pontosan erre számítottam, hogy ezt fogja válaszolni – bólintott az ezredes – Tehát így is fog történni. – De a jövő héten kezdődik az új szemeszter – mondta Nat –, és ahogy ön is mondta, csak a papírmunka beletelne... – Hacsak nem jelentkezik azonnal újabb hatéves szolgálatra, ebben az esetben meglepően gyorsan el lehetne intézni. – Ujabb hat évre? – meredt az ezredesre Nat. – Azt reméltem, megszabadulok a hadseregtől, nem azt, hogy itt ragadok! – Meg is fog szabadulni – bólintott Tremlett. – De ez csak úgy lehetséges, ha jelentkezik újabb hat évre. – Az ezredes felállt, és elkezdett körbejárkálni az irodában. – A maga képesítésével minden további nélkül jelentkezhet bármilyen felsőoktatási képzésre, ráadásul a hadsereg fizetné is a tandíját. – De már van ösztöndíjam – mondta Nat. – Tudom, szerepel a dossziéjában – pillantott az ezredes az előtte heverő nyitott dossziéra. – De az egyetem nem tudna felajánlani mellé még egy kapitányi fizetést is. – Fizetést is kapnék, ha egyetemre járok? – kérdezte Nat. – Igen, teljes kapitányi fizetést, ráadásul pótlékot is a tengerentúli posztért. – Tengerentúli poszt? De hát nem Vietnamban akarok egyetemre járni, hanem Connecticutban, aztán visszamenni a Yale-re. – így is lesz, ugyanis a szabályzatban az áll, hogy ha valaki külföldön szolgált, háborús zónában, akkor, idézem. – „a felsőoktatási intézménybe való jelentkezés ugyanolyan státust biztosít, mint a legutolsó szolgálati hely". Azt hiszem, egyre jobban kedvelem a jogászokat – folytatta az ezredes –, mert még ennél is jobbat találtak ki. – Tremlett belekortyolt a kávéjába, Nat pedig némán ült. – Nemcsak hogy teljes kapitányi fizetést fog kapni és tengerentúli pótlékot, hanem a sebesülése miatt a hatodik év végén automatikusan leszerelik, és ezzel jogosult lesz a kapitányi nyugdíjra. – Hogy tudott a kongresszus egy ilyen rendeletet elfogadni? – kérdezte Nat. – Azt hiszem, nem gondolták, hogy valaha is akad majd valaki, aki mind a négy feltételt teljesíti – felelte az ezredes. – Kell, hogy legyen valami hátulütője a dolognak – gyanakodott Nat. – Igen, van – mondta komoran az ezredes. – Először is, minden évben vissza kell jönni Fort Benningbe egy kéthetes intenzív továbbképzésre. – Ezt még élvezném is – mondta Nat. – A hat év elteltével – folytatta az ezredes, nem véve tudomást a közbevetésről – aktív állományban marad, a negyvenötödik születésnapjáig, tehát, ha közben kitörne egy háború, akkor be kéne vonulnia.
– Ennyi? – kérdezte Nat csodálkozva. – Ennyi – felelte az ezredes. – Akkor most mi a teendőm? – Aláírja ezt a hat papírt, amit az ügyvédek már megfogalmaztak, és a jövő héten már a connecticuti egyetemen lehet. Egyébként már beszéltem a dékánnal, azt mondja, sok szeretettel várják. Megkért, hogy szóljak, az első előadás hétfőn reggel kilenckor kezdődik. Szerintem kicsit későn. – Maga persze tudta, mit fogok válaszolni, igaz? – Hát, beismerem, hogy úgy gondoltam, ezt kicsit vonzóbbnak fogja találni, mint hogy kávét főzzön nekem egy éven keresztül. Egyébként biztos, hogy nem kér? – kérdezte az ezredes, és töltött magának egy második csészével. – Elfogadod-e ezt a nőt hites feleségedül? – tette fel ünnepélyesen a kérdést Connecticut püspöke. – Igen – felelte Jimmy. – Elfogadod-e ezt a férfit hites férjedül? – Igen – mondta Joanna. – Elfogadod-e ezt a nőt hites feleségedül? – ismételte meg a kérdést a püspök. – Igen – mondta Fletcher. – Elfogadod-e ezt a férfit hites férjedül? – Igen – felelte Annie. A kettős esküvő ritka eseménynek számít Hartfordban, és a püspök is beismerte, hogy ez az első, amit valaha is levezetett. Gates szenátor, akinek mindkét gyermeke ezen a napon házasodott, mosolyogva fogadta a gratulációkat a vendégektől, akik közül szinte mindenkit ismert. – Ki gondolta volna, hogy Jimmy ilyen okos lányt fog elvenni? –mondta Harry Gates büszkén. – Miért is ne? – kérdezte Martha. – Te is így voltál vele. És ne felejtsük el, hogy hála Joannának, ő is cum laude végzett. – Azonnal felvágjuk a tortát, ahogy mindenki elfoglalta a helyét – jelentette be a maitré d. – Kérem ide előre a két menyasszonyt és a vőlegényt, a szülőket pedig a torta mögé, hogy fényképet készíthessünk. – A férjemet nem kell külön felszólítani – jegyezte meg Martha Gates. – Ahogy meglátja egy vaku villanását, máris ott terem, ez nála foglalkozási ártalom. – Milyen igaz – ismerte be a szenátor. Ruth Davenporthoz fordult, aki kicsit szomorkásán nézett a menyére. – Néha azon gondolkozom, nem túl fiatalok-e még mind a ketten. – Annie húszéves – mondta a szenátor –, Martha tizenhét volt, amikor összeházasodtunk. – De Annie még be sem fejezte az egyetemet. – Mit számít ez? Végül is hat éve együtt vannak. – A szenátor elfordult, hogy üdvözöljön egy vendéget. – Néha arra gondolok, bárcsak... – kezdte Ruth. – Mire gondolsz néha? – lépett oda Róbert Davenport, aki a másik oldalán álldogált. Ruth elfordult, hogy a szenátor ne hallja. – Tudod, mennyire szeretem Annie-t, de azért néha arra gondolok, bárcsak kicsit... kicsit többet randevúzgattak volna másokkal. – Fletcher sok más lányt is ismert, de soha nem akart egyikkel sem randevúzni – mondta Róbert, miközben újratöltötték a pezsgőspoharát. –Hányszor van úgy, amikor elmegyünk vásárolni, hogy egy csomó ruhát megnézel, aztán végül mégis az elsőt veszed meg?
– Azért én fontolgattam jó pár férfit, mielőtt megállapodtam nálad –mondta Ruth. – Igen, de az más volt, egyiknek se kellettél. – Róbert Davenport, ha nagyon akarod tudni... – Ruth, már elfelejtetted, hányszor kértem meg a kezedet, mielőtt végre igent mondtál? Még teherbe ejteni is megpróbáltalak. – Ezt eddig soha nem mondtad. – Nyilván elfelejtetted, milyen hosszú időbe telt, mire megszületett Fletcher. Ruth megint a menyére pillantott. – Reméljük, nekik nem lesz ilyen problémájuk. – Ugyan miért lenne? És fogadni mernék, hogy Fletcher soha többé nem fog más nőre nézni, ahogy én sem. – Soha nem néztél más nőre, mióta házasok vagyunk? – kérdezte Ruth, miután kezet fogott két vendéggel, akik gratuláltak. – Nem – mondta Róbert, és nagyot kortyolt a pezsgőből. – Többel is lefeküdtem, de nem néztem rájuk. – Róbert, mennyit ittál? – Nem számoltam – vallotta be Róbert. Jimmy otthagyta a vendégek gyűrűjét és odalépett hozzá. . – Min nevet, Mr. Davenport? – Épp a hódításaimról meséltem Ruthnak, de nem hajlandó hinni nekem. Mondd csak, Jimmy, mihez fogsz kezdeni, most, hogy végeztél? – Fletcherreí együtt tovább tanulunk a jogi karon. Jó kemény lesz, de nappal majd támogat Fletcher, éjszaka megjoanna, úgyhogy talán sikerül elvégezni. Nagyon büszke lehet Fletcherre. – Magnó cum laude és az egyetemi diáktanács elnökeként végzett –mondta Róbert. – Hát igen, büszkék vagyunk rá – tette hozzá, és odatartotta kiürült poharát egy arra haladó pincérnek. – Részeg vagy – szólt rá Ruth, és próbált szigorú arcot vágni. – Igazad van, drágám, mint mindig, de hát nem tehetek róla, rettenetesen büszke vagyok az egyetlen fiamra. – Soha nem lett volna elnök, ha Jimmy nem segít – mondta határozottan Ruth. – Nagyon kedves, hogy ezt mondja, Mrs. Davenport, de ne felejtsük el, hogy Fletcher óriási fölénnyel győzött a választáson. – De csak miután te meggyőzted Tom... mi is a neve? Hogy lépjen vissza és támogassa Fletchert. – Lehet, hogy ez is segített, de Fletcher az, aki olyan változásokat hozott, amelyek a Yale diákjainak több generációjára hatással lesznek –mondta Jimmy. Közben odalépett hozzájuk Annie is. – Szia, hugi. – Ha egyszer a General Motors elnöke leszek, akkor is így fogsz szólítani? Nagyon idegesítő. – Hát persze. Sőt, lemondok a Cadillacről is. Annie épp játékosan rácsapott, amikor megszólalt a maitré d, és javasolta, hogy vágják fel a tortát. Ruth átkarolta Annie vállát. – Ne figyelj oda a bátyádra. Majd ha végeztél, megmutatod neki. – Nem a bátyámnak kell bizonyítanom – mondta Annie. – Fletcher az, aki mindig felállítja a mércét. – Akkor őt is le kell győznöd – mondta Ruth. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom – jegyezte meg Annie. – Folyton arról
beszél, hogy politikával akar foglalkozni, ha végzett a jogon. – Attól még neked lehet saját karriered. – Persze, de én nem vagyok olyan büszke, hogy ne tudnék áldozatokat hozni, ha ezzel segíthetek neki, hogy elérje a céljait. – De jogod van hozzá, hogy meglegyen a saját karriered – erősködött Ruth. – Miért? Mert manapság ez a divat? Talán én nem vagyok olyan, mint Joanna – mondta Annie a sógornőjére pillantva. – Én tudom, mit akarok, és mindent megteszek, amit kell, hogy elérjem. – És mit akarsz? – kérdezte halkan Ruth. – Támogatni a férfit, akit szeretek, életem végéig. Felnevelni a gyerekeit, örülni a sikerének, és manapság, a hetvenes években ez lehet, hogy sokkal nehezebb, mint magna cum laude diplomát szerezni a Vassaron –mondta Annie, és közben felemelte az elefántcsontnyelű ezüstkést, hogy felvágja a tortát. – Azt gyanítom, a huszonegyedik században jóval kevesebb lesz az aranylakodalom, mint a huszadikban volt. – Szerencsés vagy, Fletcher – mondta Ruth a fiának, miközben Annie belevágott a tortába. – Én már akkor is tudtam, amikor még fogszabályzót hordott – mosolygott Fletcher. Annie átadta a kést Joannának. – Kívánj valamit – súgta oda Jimmy. – Már kívántam – felelte Joanna. – Sőt be is teljesült. – Arra gondolsz, hogy abban a megtiszteltetésben részesülj, hogy a feleségem lehetsz? – Te jó ég, dehogy. Ennél sokkal jelentőségteljesebb dologról van szó. – Ugyan mi lehet ennél jelentőségteljesebb? – Az az apróság, hogy gyerekünk lesz. Jimmy átölelte a feleségét. – Ez meg mikor történhetett? – Nem tudom pontosan, de amikor úgy láttam, most már biztos, hogy lediplomázol, azóta nem szedtem a tablettát. – Ez csodálatos! Gyere, osszuk meg a vendégekkel is a jó hírt. – Ha egy szót is mersz szólni, beléd döföm a kést a torta helyett. Mindig is tudtam, hogy tévedés hozzámenni egy vörös hajú gólyához. – Fogadni mernék, hogy a gyereknek is vörös haja lesz. – Ne legyél olyan biztos benne. Ha egy szót is szólsz bárkinek, azt fogom mondani, nem vagyok biztos benne, ki az apa. – Hölgyeim és uraim – szólalt megjimmy, miközben joanna magasba emelte a kést. – Szeretnék egy bejelentést tenni. – A terem elcsöndesedett. – joannaval kisbabánk lesz. – Még egy pillanatig csönd volt, aztán az ötszáz vendég önkéntelenül tapsban tört ki. – Halott ember vagy – súgta oda joanna, és beledöfte a kést a tortába. – Ezt tudtam abban pillanatban, amikor összetalálkoztunk, kedves Mrs. Gates. De szerintem előbb legyen legalább három gyerekünk, ráérsz utána megölni. – Hát, szenátor úr, ezek szerint nagyapa lesz – mondta Ruth Harry Gatesnek. – Gratulálok. Alig várom, hogy nagymama lehessek, de azt gyanítom, beletelik egy időbe, míg Annie-nek gyereke lesz. – Eszébe se fog jutni, míg le nem diplomázott – jelentette ki Harry Gates. – Hát még ha megtudja, mit tervezek Fletchemek. – Lehetséges, hogy Fletcher esetleg nem fog egyetérteni a terveivel? – Nem hiszem, amennyiben Jimmy és én úgy tudjuk beállítani a dolgot, mintha az ő ötlete lett volna. – Nem gondolja, hogy ő már rájött, miben mesterkedik?
– Erre mindig is képes volt, mióta csak először találkoztam vele a Hotchkiss-Taft meccsen majdnem tíz évvel ezelőtt. Már akkor tudta, hogy sokkal magasabbra teszi a mércét, mint én. A szenátor belekarolt Ruthba. – Lenne azonban egy kis probléma, amiben szükségem lenne a segítségére. – És mi lenne az? – kérdezte Ruth. – Azt hiszem, Fletcher még mindig nem döntötte el valójában, hogy republikánus vagy demokrata érzelmű-e, és én tudom, a férje milyen határozottan... – Hát nem nagyszerű hír? – kérdezte Fletcher az anyósától. – De igen – bólintott Martha Gates. – Harry már számolgatja, hány plusz szavazatot szerez azzal, ha nagyapa lesz. – Ebben meg mitől olyan biztos? – A nyugdíjas korú állampolgárok alkotják a népesség leggyorsabban növekedő rétegét, úgyhogy legalább egy százalékpontot ér, ha a szavazók azt látják, hogy Harry babakocsit tologat. – És ha Annie-nek és nekem gyerekünk lesz, ez is ér majd egy százalékot? – Nem – felelte Martha. – Az időzítés fontos. Harrynek csak két év múlva kell újra választáson indulnia. – Gondolja, hogy úgy kéne tervezni az első gyerekünket, hogy a születése egybeessen a következő választással? – Meglepődnél, hogy hány politikus tesz így. – Gratulálok, Joanna – lépett oda a szenátor, és megölelte a menyét. – Mondja csak, a fia vajon képes lesz valaha is titkot tartani? – sziszegte Joanna, és dühösen kirángatta a kést a tortából. – Ha ezzel örömet szerezhet a barátainak, akkor nem – ismerte be a szenátor. – Viszont ha úgy gondolná, ártana vele valakinek, akit szeret, akkor magával vinné a titkot a sírba.
16. fejezet
Karl Abrahams professzor belépett az előadóterembe, épp amikor az óra kilencet ütött. A professzor nyolc előadást tartott egy szemeszter alatt, és azt mesélték róla, hogy harminchét év alatt még soha egyet sem mondott le. A Karl Abrahamsről keringő mendemondák közül a legtöbbet nem lehetett se igazolni, se cáfolni, úgyhogy ő valószínűleg elvetette volna őket mint másodkézből való értesüléseket, amelyek a bíróság számára elfogadhatatlanok. Ennek ellenére a mendemondák makacsul keringek, és a folklór részévé váltak. Nem férhetett azonban semmi kétség szarkasztikus szellemességéhez, ezt bármely hallgató a saját bőrén megtapasztalhatta, ha elég ostoba volt, hogy ujjat húzzon vele. Hogy tényleg igaz volt-e az a pletyka, mely szerint három elnök is felkérte, hogy legyen tagja a Legfelsőbb Bíróságnak, ezt csak a három szóban forgó elnök tudta volna megmondani. Amikor erről kérdezték, Abrahams mindig azt mondta, úgy érzi, azzal szolgálja legjobban a nemzetet, ha kineveli a jogászok következő generációját, és annyi tisztességes és becsületes ügyvédet nevel, amennyit csak lehet, és nem azzal foglalkozik, hogy a rossz ügyvédek által teremtett zűrzavarban próbál rendet rakni. A Washington Post egy róla szóló cikkében megjegyezte, hogy Abrahams a jelenlegi Legfelsőbb Bíróság két tagjának is tanára volt annak idején, ezenfelül huszonkét szövetségi bíró és több vezető jogi egyetem dékánja is a tanítványa volt.
Amikor Fletcher és Jimmy beültek Abrahams nyolc előadása közül az elsőre, nem voltak illúzióik afelől, hogy mennyi munka vár rájuk. Fletcher viszont meg volt győződve róla, hogy legutolsó egyetemi éve alatt elég sokat tanult. Sokszor csak éjfél után került ágyba. De egy hét után Abrahams professzornak köszönhetően már olyan időpontokban is ébren volt, amilyenekben még soha életében. Karl Abrahams állandóan emlékeztette elsőéves hallgatóit, hogy a kurzus végén nem mindegyikük lesz majd jelen, hogy meghallgassa a záróbeszédét, amit a végzősöknek tart. Fletcher lassan már annyi időt töltött a könyvtárban, hogy Annie szinte nem is látta máskor, csak zárás után. Jimmy néha kicsit korábban elment, hogy Joannával lehessen, de ő is mindig a hóna alatt több könyvvel távozott a könyvtárból. Egyik este, amikor Annie Fletcher elé ment a könyvtárhoz, azt mondta neki, még soha nem látta, hogy a bátyja valaha is ennyit tanult volna. – És nem lesz könnyű dolga, ha megszületik a gyerek – mondta Annie. – Joanna úgy tervezte, hogy a vakáció alatt szülessen meg, és így a tanítás első napján már vissza is mehet dolgozni. – Én nem szeretném, ha így nőne fel a gyerekünk – jegyezte meg Annie. – Én otthon akarom felnevelni őket, főállású anyaként, és azt szeretném, ha az apjuk elég korán hazaérne este, hogy mesét olvasson nekik. – Nekem megfelel – mondta Fletcher. – De ha meggondolod magad, és mégis inkább úgy döntesz, hogy a General Motors elnöke akarsz lenni, én szívesen pelenkázok is. Az első meglepetés, amely Natet érte, amikor visszament az egyetemre, az volt, hogy milyen éretlennek tűnnek a volt évfolyamtársai. Elkezdhette a másodévet, mert megvoltak a szükséges kreditpontjai. A diáktársai a legújabb popegyüttesekről és filmekről beszélgettek, ő meg még a Doorsról se hallott soha. De csak amikor részt vett az első előadáson, akkor jött rá igazán, hogy Vietnam mennyire megváltoztatta az életét. Nat annak is tudatában volt, hogy a diáktársai nem úgy bánnak vele, mint közéjük valóval, nem kevésbé azért, mert egyik-másik professzor is áhítatos tisztelettel kezelte. Nat élvezte, hogy ilyen megbecsülésben van része, de gyorsan rájött, hogy az éremnek másik oldala is van. A karácsonyi szünetben megbeszélte a dolgot Tommal, aki azt mondta, ő megérti, miért tartanak kicsit tőle, végül is mindenki azt hiszi, hogy megölt legalább száz vietkongot. – Százat? – ismételte meg Nat. – A többiek meg sokat olvastak arról, mit művelnek az amerikai katonák a vietnami nőkkel – Szép is lett volna. Ha nincs Mollie, teljesen cölibátusban éltem volna. – Én azt tanácsolnám, ne ábrándítsd ki őket az illúzióikból – mondta Tom. – A fiúk biztos irigyelnek, a lányok meg vonzónak találnak. Nem lenne jó, ha rájönnének, hogy teljesen átlagos állampolgár vagy. – Néha örülnék, ha azt sem felejtenék el, hogy tizenkilenc éves vagyok, ugyanúgy, mint ők – mondta Nat. – A baj az, hogy „Cartwright kapitány, a Becsület Érdemrend tulajdonosa" nem úgy hangzik, mint aki tizenkilenc éves, és attól tartok, az is folyton emlékezteti őket a hőstetteidre, hogy még mindig bicegsz. Nat megfogadta a barátja tanácsát, és úgy döntött, az energiáit megosztja a tanterem, az edzőterem és a futópálya között. Az orvosok figyelmeztették, hogy beletelhet legalább egy évbe, amíg újból képes lesz futni, ha egyáltalán valaha is rendbejön. Nat minden áldott nap legalább egy órát eltöltött az edzőteremben, kötélre mászott, súlyokat emelt, néha még teniszezni is beállt. Az első szemeszter végére lassan már végig tudta kocogni a terepfutó pályát, még akkor is, ha a hat mérföldes távot egy óra húsz perc alatt tette meg. Kikereste a régi edzéstervét Az elsőéves
korában felállított rekordja harmincnégy perc tizennyolc másodperc volt. Megfogadta, hogy a második egyetemi éve végére meg fogja dönteni a saját rekordját. A másik probléma, amivel szembe kellett néznie, az volt, hogyan reagálnak a lányok, ha randevúra hívja őket. Vagy azonnal az ágyába akartak bújni, vagy kapásból visszautasították. Tom figyelmeztette, hogy a skalpja nyilván nagyon értékes, és sok lány szívesen büszkélkedne vele; Nat hamar rájött, hogy sokan már meg is teszik, olyanok, akiket még csak nem is ismer. – A hírnévnek is megvannak a hátrányai – panaszkodott Tomnak. – Én nagyon szívesen cserélnék veled – felelte Tom. Az egyetlen lány, aki kicsit másképp viselkedett, Rebecca volt, aki attól a naptól, hogy Nat visszatért az egyetemre, egyértelművé tette, hogy nem bánná, ha újrakezdenék. Nat nagyon óvatos volt, és úgy gondolta, hogy ha ki is alakulhat köztük bármiféle kapcsolat, az csak nagyon lassan lehetséges. Rebeccának azonban más tervei voltak. A második randevújuk után felhívta a szobájába, és alig csukódott be mögöttük az ajtó, megpróbálta levetkőztetni. Nat elhúzódott, és csak azt a gyenge kifogást tudta kitalálni, hogy másnap időmérő edzése lesz. Rebeccát azonban nem volt ilyen könnyű lerázni, és amikor pár perc múlva visszajött két csésze kávéval, már egyszál selyempongyolában volt, ami nemigen leplezte, hogy nem sok van rajta alatta, sőt az is lehet, hogy semmi. Nat hirtelen rádöbbent, hogy már semmit nem érez iránta. Gyorsan megitta a kávét, és megint arra hivatkozott, hogy korán kell lefeküdnie a holnapi edzés miatt. – Régebben nem aggódtál az időmérő edzések miatt – ugratta Rebecca. – Akkor még volt két jó lábam – felelte Nat. – Talán már nem vagyok elég jó neked – mondta Rebecca. – Most, hogy mindenki hősnek tart... – Ennek ehhez semmi köze. Csak arról van szó, hogy... – Hogy Ralphnak igaza volt veled kapcsolatban, az elejétől fogva. – Ugyan miben? – kérdezte éles hangon Nat. – Nem vagy egy súlycsoportban vele – Rebecca kicsit hallgatott. – Se az ágyban, se azon kívül. Nat felelni akart, de aztán úgy döntött, nem érdemes. Szó nélkül elment. Este sokáig ébren feküdt, és úgy érezte, hogy Rebecca, mint annyi minden más, végleg és visszavonhatatlanul a régi életéhez tartozik, és már semmi köze hozzá. Az egyik meglepő felfedezése az volt, hogy hányan biztatják, hogy jelöltesse magát Eliottal szemben a diáktanács elnökéül. De Nat határozottan kijelentette, hogy nem érdekli a választás, és most minden idejét arra akarja fordítani, hogy bepótolja, amit a tanulásban elmulasztott. Amikor a második egyetemi éve végén hazalátogatott, azt mondta az apjának, legalább annyira örül annak, hogy a terepfutásban az ideje már egy óra alatt van, mint annak, hogy az évfolyamban az első hat legjobb közé került. Ezen a nyáron Nat és Tom Európába utaztak. Nat rájött, hogy a kapitányi fizetésnek megvan az az előnye, hogy megengedheti magának, hogy elkísérje a nyaralásra a legjobb barátját, anélkül, hogy folyton amiatt kéne aggódnia, hogy fogja kifizetni az utazást. Az első állomásuk London volt, ahol végignézték a királyi gárda felvonulását a Whitehallban. Natnek semmi kétsége nem volt, hogy akár Vietnamban is megálltak volna a helyüket. Párizsban végigsétáltak a Champs Elysées-n, és csak azt sajnálták, hogy a szótárt kellett böngészni, ha összeakadtak egy-egy csinos lánnyal. Aztán továbbutaztak Rómába, ahol a kis mellékutcákban megbúvó helyeken életükben először felfedezték, milyen íze van valójában a
pastának, és megfogadták, hogy soha többet nem esznek a McDonald's-ban. Amikor megérkeztek Velencébe, Nat szerelmes lett, sőt egyik napról a másikra igencsak csapongó. Egy egyéjszakás kalanddal kezdődött, da Vincivel, akit Bellini, majd Luini követett. Olyan intenzív szerelmi afférok voltak ezek, hogy úgy döntöttek Tommal, még pár napot Olaszországban maradnak, és Firenzét is beiktatják az útitervükbe. Szinte minden utcasarkon új szerelem jött szembe, és mind Nat háremében kötött ki – Michelangelo, Caravaggio, Canaletto, Tintoretto, mindegy volt, csak o legyen a végén. Abrahams professzor a szemeszter ötödik előadásán megállt a katedra előtt, és felnézett a lépcsőzetesen emelkedő padsorokra, aztán belekezdett az előadásába. Semmilyen könyv vagy jegyzet nem volt előtte, miközben ismertette a hallgatósággal a Carter kontra Amalgamated Steel híres esetét. – Mr. Carter elvesztette az egyik karját egy üzemi balesetben, 1923-ban – kezdte a professzor –, és elbocsátották, anélkül, hogy egyetlen cent kárpótlást kapott volna. Újabb munkát találni nem tudott, mivel egyetlen acélgyár sem lett volna hajlandó egy félkarú munkást foglalkoztatni, és amikor a helyi szállodában sem vették fel portásnak, világossá vált a számára, hogy soha többet nem tud munkát találni. Az ipari kompenzációs törvény csak 1927-ben született meg, úgyhogy Mr. Carter úgy döntött, olyan lépést tesz, amely akkoriban példa nélkül állt: beperelte egykori munkaadóit. Nem engedhette meg magának, hogy ügyvédet fogadjon – ez akkoriban is olyan drága mulatság volt, mint manapság –, de egy fiatal joghallgató, aki úgy érezte, Mr. Carterrel nem bántak tisztességesen, vállalta, hogy képviseli az ügyét a bíróság előtt. Meg is nyerte a pert, és Carternek százezer dollár kárpótlást ítéltek meg. Bizonyára önök is úgy érzik, ez nem túl nagy összeg egy ekkora tragédiáért. Ennek a két embernek köszönhető azonban, hogy megváltoztatták a törvényt. Reméljük, hogy önök közül valaki talán szintén megváltoztatja a törvényeket, ha ilyen igazságtalansággal szembesül. A fiatal joghallgatót egyébként Theo Rampelirinek hívták. Hajszál híján kirúgták a jogi egyetemről, mert a Carter-ügy miatt nem tudott elég időt szentelni a tanulmányainak, jóval később aztán a Legfelsőbb Bíróság tagja lett. A professzor összevont szemöldökkel folytatta. – Tavaly a General Motors ötmillió dollárt fizetett egy bizonyos Mr. Cameronnak az egyik lába elvesztéséért. Történt mindez annak ellenére, hogy a General Motors be tudta bizonyítani, hogy Mr. Cameron hanyagsága okozta a balesetet. – Abrahams ezután részletesen ismertette ezt az esetet is, majd azzal fejezte be: – A törvény sokszor szamár, ahogy Dickens fogalmazott, és ami még fontosabb, végtelenül tökéletlen. Én nem tartom sokra az olyan ügyvédeket, akik csak azt keresik, hogy lehetne kikerülni a törvényeket. Lesznek maguk között olyanok, akik elfelejtik a szavaimat, azon a napon, ahogy valami nagynevű cég alkalmazásába állnak, akiket nem érdekel más, csak az, hogy nyerjenek, bármi áron. De lesznek mások, ha nem is sokan, akik emlékezni fognak Lincoln mondására. – „Legyen igazság". – Fletcher felnézett a jegyzeteiből és a professzorra bámult. – A következő alkalomra az lesz a feladat, hogy nézzenek utána, melyik volt az az öt eset, amelyek a Carter kontra Amalgamated Steel pert követték, egészen a Demetri kontra Demetri ügyig, és amelyeknek mindegyike odavezetett, hogy valamilyen változást hozott az idevonatkozó törvényekben. Dolgozhatnak párokban is, de ne konzultáljanak más tanulópárokkal. Remélem, érthető voltam. – Az óra tizenegyet ütött. – Viszontlátásra, hölgyeim és uraim. Fletcher és Jimmy megosztoztak a kutatómunkán. Rengeteg ügyön rágták át magukat, és a hét végére három idevonatkozót találtak. Joanna előhalászott az emlékeiből egy negyediket, amelyet Ohióban tárgyaltak még gyerekkorában. Ennél többet nem árult el róla. – Hát ilyen egy engedelmes feleség? – panaszkodott Jimmy. – Soha nem mondtam, hogy engedelmes leszek – felelte Joanna. –Jut eszembe, ha
Elizabeth felébred éjszaka, ma te vagy a soros a pelenkacserében. – Sumner kontra Sumner – közölte Jimmy diadalmasan aznap jóval éjfél után, amikor ágyba bújtak. – Nem rossz, kolléga úr, de hétfő reggel tízig még meg kell találni az ötödik esetet is, ha halvány mosolyt akar látni Abrahams professzor úr arcán. – Ugyan, szerintem kőből van az arca! Miközben Nat fölfele kocogott a hegyoldalban, észrevett maga előtt egy másik futót. Arra számított, a lejtőn majd meg fogja előzni. Az órájára nézett: tizenhét perc kilenc másodperc. Biztos volt benne, hogy sikerül megdönteni a saját eddigi legjobb eredményét, és az évad első edzésén már részt vehet a csapat többi tagjával együtt. Úgy érezte, tele van energiával, amikor felérkezett a domb tetejére. Meglátta, hogy az az ostoba nőszemély, aki előtte fut, rossz ösvényen indul j tovább. Biztos elsőéves lehet. Utánakiabált, de a lány nem hallotta meg. Elkáromkodta magát, irányt változtatott és a lány után szaladt. Ahogy lefelé trappolt a lejtőn, a lány hirtelen hátrafordult, és ijedt arcot vágott. – Rossz felé mész – kiáltotta oda Nat, aki legszívesebben visszafordult | volna a saját útvonalára, de kedve lett volna közelebbről is szemügyre venni a lányt. Gyorsan odakocogott mellé, de nem állt meg, továbbra is helyben futott. – Köszönöm – mondta a lány. – Még csak másodszor vagyok ezen a pályán, nem emlékeztem, melyik út visz fel a hegyre. Nat elmosolyodott. – A keskenyebbiken menj, a másik bevisz az erdőbe. – Köszönöm – mondta megint a lány, aztán szó nélkül elkezdett futni visszafelé, fel a hegyoldalban. Nat utána rohant. Amikor utolérte, szó nélkül futott mellette, míg elértek a hegytetőre. Ott búcsút intett neki, miután megbizonyosodott róla, hogy a lány megtalálta a helyes utat. – Később még találkozunk – mondta, de ha a lány felelt is valamit, Nat nem hallotta. Nat az órájára pillantott, amikor befutott a célba. Negyvenhárom perc ötvenegy másodperc. Megint elmotyogott egy káromkodást, és azon gondolkozott, vajon mennyi időt vesztegetett el a lány útbaigazításával. De nem bánta. A szokásosnál több időt töltött a lazító és nyújtógyakorlatokkal, mint általában, és várta, hogy megérkezzen a lány. Hirtelen meg is jelent a hegy tetején, és lassan közeledett a célvonal felé. – Hát idetaláltál – mondta Nat mosolyogva, és odakocogott mellé. A lány nem viszonozta a mosolyt. – Egyébként Nat Cartwright a nevem. – Tudom – felelte kurtán a lány. – Találkoztunk már? – Nem. Csak hírből ismerlek. – Azzal a lány elsétált a női öltöző felé, anélkül, hogy bármi egyebet hozzáfűzött volna. – Álljanak fel azok, akiknek sikerült mind az öt esetet megtalálni. Fletcher és Jimmy diadalmasan felpattantak, de a diadalukat nagyban csökkentette, amikor meglátták, hogy legalább az évfolyam hetven százaléka felállt. – Négyet? – kérdezte a professzor megvető hangon. Az eddig ülve maradtak nagy része felállt, nagyjából tíz százalék maradt ülve. Fletcher azon tűnődött, hányan fogják befejezni közülük a kurzust. – Üljenek le – mondta a professzor. – Akkor kezdjük a Maxwell River Gas kontra Pennstone üggyel. Milyen változást hozott a munkavédelmi törvényekben ez a per? – Rámutatott egy diákra a harmadik sorban. – 1932-ben kötelező lett a vállalatok számára, hogy gondoskodjanak róla, minden gépezet
megfeleljen a biztonsági szabályoknak, és minden alkalmazott tisztában legyen a vészhelyzetekre előírt eljárásokkal. – A professzor ujja megmozdult, és a következő diákra mutatott. – Az írott szabályzatot ki kellett függeszteni olyan helyen, ahol minden munkás láthatja. – És mikor váltotta fel ezt új törvény? – A professzor megint egy másik diákra mutatott. – A Reynolds kontra McDermot Timber per után. – Helyes. – Abrahams a következő diákra mutatott. – És miért? – Reynolds elvesztette három ujját egy fatörzs feldarabolása közben, de a védőügyvédje be tudta bizonyítnia, hogy nem tudott olvasni, szóban pedig nem kapott biztonsági oktatást a gépezet működtetéséről. – És mi volt az új törvény alapja? – mutatott a professzor a következő hallgatóra. – Az 1934-es ipari törvény, mely szerint a munkaadó kötelessége minden alkalmazottat szóban és írásban tájékoztatni a gyártóberendezések használatáról. – És mikor váltak szükségessé a további módosítások? – kérdezte a professzor egy újabb diáktól. – A Rush kontra amerikai kormány ügy után. – Helyes. De miért nyerte meg a pert a kormány, annak ellenére, hogy ők hibáztak? – Nem tudom – felelte az újabb kiválasztott diák. A professzor megvetően továbbhaladt, keresve valakit, aki tudja a választ. – A kormány azért tudta megvédeni a pozícióját, mert kiderült, hogy Rush aláírt egy nyilatkozatot, amelyben... A professzor a következő diákra mutatott. – ...amelyben kijelentette, hogy megkapott minden tájékoztatást, amit a törvény előír. – És hogy a törvény által előírt hároméves időszaknál régebben állt a kormány alkalmazásában, de a kormány bebizonyította, hogy ők nem minősülnek vállalatnak, és a politikusok rosszul fogadták el a törvényt. – Ne okolja a politikusokat – mondta Abrahams. – A jogászok fogalmazzák meg a törvényeket, nekik kell felelősséget vállalniuk érte. A politikusok nem vétettek ebben az ügyben, úgyhogy miután a bíróság elfogadta, hogy a kormány nem vethető alá a saját maga által hozott törvénynek, kinek köszönhető, hogy ismét módosították a törvényt? – Abrahams egy újabb ijedt arcú diákra mutatott. – A Demetri kontra Demetri ügynek. – Ez miben különbözött a régebbi esetektől? – A professzor mutatóujja megpihent Fletcheren. – Ez volt az első olyan per, amikor valaki egy családtagját perelte be hanyagságért, miközben még házasok voltak, továbbá fele-fele arányban a szóban forgó vállalat tulajdonosai is. – Miért fulladt kudarcba a per? – A professzor továbbra is mereven Fletcherre szegezte a tekintetét. – Mert Mrs. Demetri végül nem volt hajlandó tanúvallomást tenni a férje ellen. A professzor Jimmyre mutatott. – És miért tagadta meg a vallomást? – Mert ostoba volt. – Miért viselkedett ostobán? – kérdezte professzor. – valószínűleg, mert a férje előző este szeretkezett vele, vagy megverte, esetleg mindkettő, úgyhogy beadta a derekát. – Kis nevetés tört ki. – Jelen volt a szóban forgó aktusnál, Mr. Gates, vagy a verésnél? – kérdezte Abrahams, újabb derültséget keltve. – Nem, uram – felelte Jimmy –, de fogadni mernék, hogy ez történt. – Lehetséges, hogy igaza van, Mr. Gates, de nem tudná bebizonyítani, mi történt a hálószobában azon az estén, hacsak nem tud egy megbízható tanút előállítani. Ha ilyen
elhamarkodott kijelentést tenne a bíróság előtt, a védelem azonnal tiltakozna, a bíró helyt adna a tiltakozásának, az esküdtszék pedig tökfejnek tartaná, Mr. Gates. És amj még fontosabb, cserbenhagyta volna az ügyfelét. Soha ne támaszkodjon arra, hogy mi történhetett, bármilyen valószínűnek tűnik is, hacsak nem tudja bebizonyítani. Inkább hallgasson. – Na, de... – szólt közbe Fíetcher. Egyik-másik diák lehajtotta a fejét, mások visszafojtották a lélegzetüket, a többiek hitetlenkedve bámultak Fletcherre. – Mi a neve? – Davenport, professzor úr. – Gondolom, ki tudná fejteni részletesebben is, mit ért azon, hogy „na, de", Mr. Davenport? – Mrs. Demetrinek azt mondta az ügyvédje, hogy ha megnyeri a pert, az 1941-es Kendall-törvény szerint a cégnek meg kell szűnnie, mivel egyiküknek sincs többségi tulajdonrésze. Ezután Mrs. Demetri piacra dobta a részvényeit, amiket a férje legfőbb riválisa, egy bizonyos Mr. Canelli vásárolt meg, százezer dollárért. Nem tudom bizonyítani, hogy Mr. Canelli Mrs. Demetri szeretője volt-e, de azt tudom, hogy a céget egy ével később likvidálták, amikor is Mrs. Demetri visszavásárolta a részvényeit, darabonként tíz centért, összesen hétezer-háromszáz dollárért, és azonnal új partneri szerződést írt alá a férjével. – Mr. Canelli be tudta bizonyítani, hogy a Demetri házaspár összejátszott? – Fíetcher elgondolkozott. Abrahams talán valami csapdát állít neki? – Miért habozik? – kérdezte a professzor. – Ez nem lenne bizonyíték semmire... – De mit tudna mondani nekünk? – Mrs. Demetrinek megszületett a második gyermeke, egy évvel később, és a születési bizonyítvány szerint Mr. Demetri az apja. – Igaza van, ez nem bizonyíték, tehát milyen vádat hoztak fel ellene? – Semmit. Sőt az új vállalat nagyon is sikeres lett. – Akkor hogyan vezetett ez a törvények módosításához? – A bíró felhívta az ügyre az állam főügyészének figyelmét. – Melyik államban? – Ohióban. És ennek eredményeként hozták meg a házassági partneri kapcsolatról szóló törvényt. – Mikor? – 1949-ben. – A legfontosabb változások? – Férj és feleség ettől fogva nem vásárolhatott vissza olyan részvényeket, amelyek egy olyan régebbi cégé voltak, amelyben partnerek voltak, amennyiben ebből közvetlen hasznot húznak. – Köszönöm, Mr. Davenport – mondta a professzor, miközben az óra épp tizenegyet ütött. – Jogos volt a „na, de". – A teremben taps tört ki. –Azért nem annyira – tette hozzá Abrahams, és kivonult az előadóteremből. Nat a menzával szembeni alacsony kőkerítés szélén üldögélt, és már vagy ötszáz lányt végignézett, ahogy elhagyták az épületet, és végül úgy döntött, a lány, akit keres, valószínűleg azért olyan karcsú, mert egyáltalán nem szokott enni. Aztán egyszer csak sietve megjelent az ajtóban. Natnek bőven volt ideje kitalálni, mit fog mondani, de még így is izgult, amikor utolérte. – Szia, Nat vagyok. – A lány ránézett, de nem mosolygott. – Pár napja találkoztunk. – A lány nem válaszolt semmit.
– A hegy tetején. – Igen, emlékszem – bólintott végre a lány. – De nem mondtad meg a nevedet. – Nem. – Valamivel megbántottalak? – Nem. – Megkérdezhetem, mit értettél azon, hogy csak hírből ismersz? – Mr. Cartwright, talán meg fog lepődni, hogy vannak olyan lányok is az egyetemen, akik nem gondolják úgy, hogy automatikusan joga van a szüzességükhöz, csak mert Becsület Érdemrenddel tüntették ki. – Én ezt soha nem gondoltam. – De bizonyára tudod, hogy a lányok fele azt állítja, hogy lefeküdtek veled. – Az lehet, de bebizonyítani csak ketten tudnák. – Mindenki tudja, hogy üldöznek a lányok. – És a legtöbben nem érnek utol, mert én futok gyorsabban, te is láthattad a múltkor. – Nat elnevette magát, de a lány nem reagált. – És nekem miért ne tetszhetne meg valaki, mint bárki másnak? – Mert nem vagy olyan, mint bárki más – mondta halkan a lány. – Egy hős, kapitányi fizetéssel... Nyilván mindenkitől elvárod, hogy azt csinálja, amit te akarsz. – Ezt meg ki mondta? – Valaki, aki középiskolás korod óta ismer. – Ha nem tévedek, Ralph Elliot? – Igen, akit megpróbáltál csalással legyőzni a Taftban a diákelnök-választáson... – Hogy mit csináltam? – ...aztán a sajátodként beadtad a dolgozatát, amikor a Yale-re jelentkeztetek – folytatta a lány. – Ő ezt mondta neked? – Igen – felelte nyugodtan a lány. – Akkor talán meg kéne kérdezned tőle, miért nem a Yale-re jár. – Elmesélte, hogy te rákented az egészet, ami miatt őt sem vették fel. – Nat megint dühösen tiltakozni akart, de a lány hozzátette: – És most te akarsz a diáktanács elnöke lenni, és az egyetlen stratégiád az, hogy minden lányt az ágyadba rángatsz. Nat igyekezett visszafogni a dühét. – Először is, nem akarok elnök lenni. Másodszor, életemben három lánnyal feküdtem le, egy diáktársammal, akit szintén középiskolás korom óta ismerek, egy titkárnővel Vietnamban, és volt még egy egyéjszakás kaland, amit már megbántam. Ha találsz még valakit, légy szíves, mutass be neki, szívesen megismerkednék vele. – A lány megállt, és most először nézett Natre. – Akkor elárulod végre legalább a neved? – Su Ling – felelte a lány halkan. – Su Ling, ha ünnepélyesen megígérem, hogy nem próbállak meg elcsábítani, csak azután, hogy megkértem a kezed, az ujjadra húztam az eljegyzési gyűrűt, az apád hozzájárulását kértem, és lefoglaltam az időpontot a templomban, akkor hajlandó vagy beleegyezni, hogy elgyere velem vacsorázni? Su Ling elnevette magát. – Majd meggondolom – mondta. – Sajnálom, de most rohannom kell, már elkéstem az előadásról. – Hogy foglak megtalálni? – kérdezte Nat – Ha a vietkongokat sikerült megtalálni, Cartwright kapitány, akkor talán engem se lesz nehéz.
17. fejezet
Mindenki álljon fel. Az állam kontra Mrs. Anita Kirsten. A tárgyalást vezető bíró Mr. Abemathy. A bíró bevonult és elfoglalta a helyét, majd a védőügyvéd asztala felé pillantott. – Bűnösnek vallja-e magát Mrs. Kirsten? Fletcher felállt az asztaltól. – Az ügyfelem nem vallja magát bűnösnek, bíró úr. A bíró felnézett. – Ön képviseli a vádlottat? – Igen, bíró úr, A bíró lenézett a periratra. – Azt hiszem, még nem találkoztunk a tárgyalóteremben, Mr. Davenport. – Nem, bíró úr. Ez az első alkalom. – Lenne szíves idefáradni hozzám, Mr. Davenport? – Igen, bíró úr. – Fletcher kilépett a kis asztal mögül, és odasétált a bírói emelvényhez, ahol a vád képviselője is csatlakozott hozzá. – Jó reggelt, uraim – mondta a bíró. – Megkérdezhetem, hogy rendelkezik-e olyan jogi végzettséggel, Mr. Davenport, amely elfogadható ezen a bíróságon? – Nem, bíró úr. – Értem. Az ügyfele tudatában van ennek? – Igen, bíró úr. – De így is azt kívánja, ön képviselje, annak ellenére, hogy halálbüntetéssel is sújtható bűntettről van szó? – Igen, bíró úr. A bíró odafordult Connecticut állam főügyészéhez. – Van valami kifogása ellene, hogy Mr. Davenport képviselje Mrs. Kirstent? – Nem, bíró úr, sőt örülünk neki. – Ebben biztos vagyok. Meg kell kérdeznem, Mr. Davenport, van-e bármiféle tapasztalata jogi téren. – Nem túl sok, bíró úr – ismerte be Fletcher. – Másodéves joghallgató vagyok a Yale-en, és ez az első ügyem. – Megkérdezhetem, ki a tanára? – kérdezte a bíró. – Karl Abrahams professzor úr. – Akkor büszke vagyok, hogy én ítélkezhetek az első ügyében, Mr. Davenport. Én is a professzor tanítványa voltam valamikor. És ön, Mr. Stamp? – Én Dél-Kaliforniában jártam egyetemre, bíró úr. – Habár a dolog roppant szokatlan, a vádlottnak jogában áll így dönteni, úgyhogy akkor kezdjünk is neki. – Az ügyész és Fletcher visszatértek az asztalukhoz. A bíró lenézett az emelvényről Fletcherre. – Kéri-e a vádlott óvadék ellenében történő szabadlábra helyezését, Mr. Davenport? Fletcher felállt. – Igen, bíró úr. – Milyen indokkal? – Mrs. Kirsten büntetlen előéletű, nem közveszélyes. Két gyermeke van, Alán hétéves, Della öt, ők jelenleg a nagyanyjuknál tartózkodnak Hartfordban.
A bíró az ügyészhez fordult. – A vádnak van-e kifogása az óvadék ellen, Mr. stamp? – De még mennyire, bíró úr. Nemcsak azon az alapon ellenezzük, hogy gyilkossági ügyről van szó, hanem azért is, mert a gyilkosság előre megfontolt szándékkal történt. Úgy látjuk, Mrs. Kirsten veszélyt jelent a közre nézve, és akár azt is megkísérelheti, hogy elmeneküljön az államból, és kibújjon az igazságszolgáltatás alól. Fletcher felpattant. – Tiltakozom, bíró úr. – Milyen alapon, Mr. Davenport? – Az előre megfontolt gyilkosságért mindenhol ugyanolyan büntetés jár, tehát teljesen mindegy, hogy ebben az államban tárgyalják-e az ügyet vagy másutt, továbbá Mrs. Kirsten Hartfordban lakik, ahol egy kórházban dolgozik takarítónőként, és a gyermekei is itt járnak iskolába. – Van még valami hozzáfűznivalója, Mr. Davenport? – Nincsen, bíró úr. – Az óvadékot elutasítom – mondta a bíró, és koppintott egyet a kalapácsával. – A tárgyalást elnapolom tizenhetedikére, hétfőre. – Mindenki álljon fel! A bíró rákacsintott Fletcherre, és kivonult a tárgyalóteremből. Harmincnégy perc, tíz másodperc. Nat nem is tudta leplezni az örömét, mert nemcsak a saját legjobb eredményét döntötte meg, de hatodik helyet is szerzett az egyetemi bajnokságon, így már biztos volt, hogy indulhat a bostoni egyetem elleni versenyen is. A futás utáni lazító- és nyújtógyakorlatokat végezte, mikor odasétált hozzá Tom. – Gratulálok – mondta. – Fogadni mernék, hogy az évad végéig még egy percet javítasz rajta. Nat megnézte a vörös heget a lábszárán, mielőtt felvette a melegítőnadrágját. – Mi lenne, ha ma este együtt vacsoráznánk és ünnepelnénk? – javasolta Tom. – Van valami, amit szeretnék megbeszélni veled, mielőtt visszamegyek a Yale-re. – Ma este nem érek rá – felelte Nat, és elindultak az öltöző felé. –Randim van. – Ismerem az illetőt? – Nem – rázta a fejét Nat. – De hónapok óta ez az első, és be kell vallanom, kicsit ideges vagyok. – Cartwright kapitány ideges? Mi jöhet még ezután? – Hát ez az. Ez a lány azt hiszi, Don Jüan és Al Capone kereszteződése vagyok. – Jó emberismerő lehet – jegyezte meg Tom. – Mesélj róla valamit. – Nem nagyon tudok mit mondani. A hegy tetején ismerkedtünk meg futás közben. Okos és gyönyörű, és engem elvetemült disznónak tart. –Nat elmesélte a beszélgetésüket, amit a menza előtt folytattak. – Úgy látszik, Ralph Elliot szépeket mesélt rólad. – A pokolba Elliottal! Mit gondolsz, mit vegyek fel? Öltöny, nyakkendő? – Utoljára akkor kértél ilyen tanácsot, amikor még a Taftba jártunk. – És akkor a te öltönyödet és nyakkendődet kellett kölcsönkérnem. Szóval? · – Díszegyenruha kitüntetésekkel. – Ne hülyéskedj, komolyan kérdezem. – Hát, így legalább megerősítenéd a rólad alkotott véleményét. – Pontosan ettől szeretném megszabadítani. – Akkor nézd az ő szemszögéből a dolgot. – Igen? – Mit gondolsz, rajta mi lesz?
– Fogalmam sincs, eddig életemben kétszer láttam, az egyik alkalommal sáros sortban. – Te jó ég, ez nagyon szexis lehetett, de nem hiszem, hogy most melegítőben fog menni. És a másik alkalommal? – Visszafogottan elegáns volt. – Akkor kövesd a példáját, ami nem lesz könnyű, mert fogalmad sincs az eleganciáról. A lány egyébként nyilván azt hiszi, hogy a visszafogottság sem erős oldalad. – Mondd már meg, mit csináljak? – Én lezser öltözéket választanék. Ing és pulóver. Nem gondolod, hogy engem is magaddal vihetnél mint öltözködési tanácsadót? – Nem szeretném, ha közelébe mennél, mert azonnal beleesnél. – Tényleg tetszik, ugye? – kérdezte Tom halkan. – Szerintem isteni, de ő kissé bizonytalan velem kapcsolatban. – Ha beleegyezett, hogy veled vacsorázik, azért csak nem hisz rólad olyan szörnyű dolgokat. – Igen, de kissé szokatlan feltételekkel hívtam meg. – Hát, tényleg úgy látom, nagyon belezúgtál. De ez nem változtat azon, hogy tényleg beszélnem kell veled. Mi lenne, ha együtt reggeliznénk holnap? Vagy a reggeli rántottát is ezzel a titokzatos keleti hölggyel költöd el? – Meglepődnék, ha ebbe belemenne – mondta Nat. – És csalódnék is benne. – Mire számítasz, meddig fog tartani a tárgyalás? – kérdezte Annie. – Ha a gyilkosságban nem vallja magát bűnösnek, viszont emberölés vádjában igen, akkor akár egyetlen délelőtt alatt túl lehetünk rajta, és talán egyszer kell még megjelenni az ítélethirdetésre. – Lehetséges ez? – csodálkozott Jimmy. – Igen, a vád ugyanis alkut ajánlott. – Miféle alkut? – kérdezte Annie. – Ha elfogadom az emberölés vádját, akkor Stamp csak hároméves börtönbüntetést fog kérni, és nem többet, ami azt jelenti, hogy hajó a magaviselete, Anita Kirsten másfél év után szabadulhat. Ha nem, akkor előre megfontolt gyilkosság lesz a vád, és az ügyész halálbüntetést fog kérni. – Ebben az államban soha nem küldenének villamosszékbe egy nőt, mert megölte a férjét. – Ez igaz, de az esküdtszék lehet, hogy kilencvenkilenc év kiszabását kéri. Tekintve, hogy a vádlott csak huszonöt éves, szerintem még mindig jobban jönne ki a három évvel. – Ez igaz, de én azért kíváncsi lennék, miért egyezik bele az ügyész a három évbe, ha úgy érzi, ilyen nyomós érvek vannak a kezében? – kérdezte Jimmy. – Ne felejtsük el, egy fekete bőrű nőről van szó, akit azzal vádolnak, hogy megölt egy fehér férfit, és az esküdtszéknek legalább két tagja fekete lesz. Ha jól játszol a lapjaiddal, egyébként is lehet, hogy három évet kap, és szinte biztos, hogy az esküdtszék megosztott lesz és nem tud döntést hozni. – Ráadásul az ügyfelemnek jó a hírneve, rendes állása van és büntetlen előélete. Ez csak befolyásolja az esküdteket, akármilyen is a bőrszínűk. – Én ebben nem lennék olyan biztos – mondta Annie. – Az ügyfeled végül is megmérgezte a férjét egy nagy adag kuráréval, aztán szépen leült a lépcsőre, és megvárta, amíg meghal. – De hát évek óta állandóan verte, és a gyerekeket is bántalmazta. – Erre van valami bizonyíték? – kérdezte Jimmy. – Nem sok, de aznap, amikor Mrs. Kirsten megbízott engem, készítettem több fényképet
is a testén található horzsolásokról, meg az égésről a tenyerén, ami egész életében látszani fog. – Ezt hogy szerezte? – kérdezte Annie. – Az a szemétláda férje rányomta a tenyerét a villanytűzhelyre, és csak akkor engedte el, amikor elájult. – Kedves fickó lehet. Miért nem fogadod el az emberölés vádját, és aztán lehetne hivatkozni az enyhítő körülményekre. – Csak mert félek, hogy veszítenénk, és Mrs. Kirsten élete végéig börtönben ülhetne. – De miért téged kért fel védőügyvédnek? – kérdezte Jimmy. – Senki más nem vállalta. És a honoráriumot is ellenállhatatlannak találta. – De az államügyésszel kell szembeszállnod. – Igen, ami elég rejtélyes. Nem tudom, miért veszi magának a fáradságot, hogy ő maga képviselje Connecticut államot egy ilyen ügyben. – Erre nagyon egyszerű a válasz – mondta Jimmy. – Egy fekete bőrű nő megöl egy fehér férfit, egy olyan államban, ahol a lakosságnak csak húsz százaléka fekete, és azoknak a fele sem megy el szavazni, és lám-lám, micsoda meglepetés, májusban választások vannak. – Mikor kell közölni Stamppel, hogy döntöttél? – Jövő hétfőre van kitűzve a következő tárgyalás. – Lenne rá időd, hogy részt vegyél egy hosszan elhúzódó tárgyalássorozatban? – Nem, de ez még nem lehet ok rá, hogy belemenjek egy kompromisszumba. – Szóval az egész nyarat a tárgyalóteremben fogjuk tölteni? – kérdezte Annie elmosolyodva. – Az bizony könnyen lehet – felelte Fletcher, és átölelte a felesége vállát. – Arra nem gondoltál, hogy tanácsot kérj Abrahams professzortól? Jimmy és Fletcher csodálkozva nézett Annie-re. – Ugyan, ő elnököknek és államfőknek szokott tanácsot adni – mondta Fletcher. – És néha esetleg egy-egy kormányzónak – tette hozzá Jimmy. – Talán itt az ideje, hogy egy másodéves joghallgatónak is tanácsot adjon. Végül is ez a dolga. – Nem is tudnám, hogy kérjem meg – tétovázott Fletcher. – Mi lenne, ha felemelnéd a telefont, és megkérdeznéd, fogadna-e valamikor? – javasolta Annie. – Szerintem nagyon hízelgőnek fogja találni a dolgot. Nat negyedórával korábban érkezett meg Mario éttermébe. Azért választotta ezt, mert egyszerű hely volt: az asztalokon piros-fehér kockás abrosz, kis vázában virág, a falakon Firenzét ábrázoló fekete-fehér fényképek. Tom azt mondta, a pasta helyben készül, a vendéglős felesége gyúrja, amiről eszébe jutottak a Rómában töltött napok. Megfogadta Tom tanácsát, és lezser kék inget, szürke nadrágot és sötétkék kardigánt vett fel. Nat bemutatkozott Mariónak, aki egy csendes asztalhoz vezette a sarokban. Miután többször is átolvasta az étlapot, megint az órájára nézett, és egyre idegesebb lett. Már vagy egy tucatszor ellenőrizte, hogy elég pénz van-e nála, hátha nem fogadnak el hitelkártyát. Talán okosabb lett volna, ha még nem ül be, inkább körbejárhatta volna párszor a háztömböt. Ahogy meglátta a lányt, rájött, hogy melléfogott. Su Ling nagyon elegáns sötétkék kosztümöt viselt, krémszínű blúzzal és sötétkék cipővel. Nat felállt az asztaltól, és intett neki. A lány elmosolyodott, amit még egyszer sem látott tőle, és amitől csak még elbűvölőbb lett. Odasétált hozzá az asztalhoz. – Elnézést kell kérnem – mondta Nat, amíg várta, hogy a lány leüljön. – Ugyan miért? – nézett rá csodálkozva Su Ling.
– Az öltözékemért. Bevallom, hosszasan vívódtam, mit vegyek fel, de nem találtam el. – Én sem. Arra számítottam, egyenruhában leszel, tele kitüntetésekkel – mondta Su Ling. Kibúj a blézerből és a szék hátára terítette. Nat elnevette magát, és a következő két órában szinte megállás nélkül nevettek. Nat végül megkérdezte, kér-e kávét. – Igen, feketén. – Én már meséltem a családomról, most mesélj te a tiédről – kérte Nat. – Te is egyke vagy, mint én? – Igen. Az apám törzsőrmesterként szolgált Koreában, amikor megismerkedett az anyámmal. Csak pár hónapja voltak házasok, amikor meghalt a Yudam-ni melletti csatában. Nat legszívesebben megszorította volna a lány kezét. – Nagyon sajnálom. – Köszönöm – felelte egyszerűen Su Ling. – Az anyám úgy döntött, kivándorol Amerikába, hogy találkozhassunk a nagyszüleimmel. De nem sikerült megtalálni őket. – Nat most megfogta a lány kezét. – Én túl kicsi voltam, hogy megértsem az egészet, de az anyám nem adta fel könnyen. Állást vállalt a storrsi mosodában, a könyvesbolt mellett, és a tulajdonos megengedte, hogy a bolt fölötti kis szobában lakjunk. – Ismerem azt a mosodát – mondta Nat. – Az apám odaviszi az ingeit. Nagyon jő hely és... – Mindig is az volt, mióta az anyám átvette. Mindent fel kellett áldoznia, hogy biztosíthassa, hogy én jó neveltetésben részesüljek. – Nagyon olyan lehet, mint az én anyám – mondta Nat, miközben Mario megjelent az asztalnál. – Mindennel meg volt elégedve, Mr. Cartwright? – Kitűnő volt, Mario, köszönjük. Akkor kérnénk a számlát. – Máris, Mr. Cartwright. Hadd mondjam meg, mekkora megtiszteltetés, hogy felkereste az éttermünket. – Köszönöm – mondta Nat, próbálva leplezni a zavarát. – Mennyi borravalót adtál neki, hogy ezt mondja? – ugratta Su Ling, miután Mario elment. – Tíz dollárt, és minden alkalommal tökéletesen adja elő a szövegét. – És mindig beválik a lányoknál? – Ó, igen, a legtöbben vetkőzni kezdenek, még mielőtt visszaérünk a kocsihoz. – És mindig ide hozod őket? – Nem, ha csak egyéjszakásnak ígérkezik, akkor a McDonald'sba, és utána egy motelbe, ha komoly, akkor viszont az Altnaveigh Innbe. – És Marióhoz kiket hozol? – érdeklődött Su Ling. – Erre nem tudok mit válaszolni, mert még soha senkit nem hoztam ide. – Ez hízelgő – monda Su Ling, miközben Nat felsegítette a blézerét. Miközben kisétált az étteremből, megfogta Nat kezét. – Te valójában elég félénk vagy, nem igaz? – De igen, azt hiszem. – Nem úgy, mint fő ellenfeled, Ralph Elliot. – Nat nem szólt semmit. –A megismerkedésünk után pár perccel már randevúra hívott. – Őszintén szólva én is megtettem volna, ha nem sétálsz el. – Ha jól emlékszem, futottam. Egyébként nagyon érdekesnek találtam, hogy mennyire vettél részt a harcokban Vietnamban, hogy ilyen hős lettél. – Nat épp tiltakozni akart, de a lány folytatta: – Összesen körülbelül fél órát töltöttél a fronton. – Ezt meg honnan tudod? – Végeztem egy kis kutatást, Cartwright kapitány. Amikor felszálltai arra a helikopterre,
még fegyver sem volt nálad. Egyszerű szállásmester voltál, akinek semmi keresnivalója nem volt azon a helikopteren. Épp elég volt, hogy engedély nélkül felszálltai rá, ráadásul engedély nélkül le is ugrottál róla. Persze, ha ezt nem teszed, akár haditörvényszék elé is kerülhettél volna. – Hát, ez igaz. De ne mondd el senkinek, mert akkor ezentúl nem jut három lány minden estére. Su Ling nevetett, a kezével eltakarva a száját. – De azt is olvastam, mi történt a helikopter lezuhanása után. Elképesztően bátor voltál. Vonszolni azt a szegény katonát, sérült lábbal, ehhez hihetetlen bátorság kellett. Biztos szörnyű érzés volt, amikor később meghalt. – Nagyon kedves tőled, hogy utánanéztél az igazságnak – mondta Nat, mélyen belenézve a barna szemekbe. – Nem sokan vették maguknak a fáradságot, hogy ezt megtegyék.
18. fejezet
– Tisztelt esküdtszék! A legtöbb gyilkossági perben, nagyon is helyesen, a vád kötelessége, hogy bebizonyítsa, a vádlott bűnös emberölés bűntettében. Ebben az esetben azonban erre nem volt szükség. Hogy miért? Mert Mrs. Kírsten beismerő vallomást tett, egy órával azután, hogy hidegvérrel meggyilkolta a férjét. És azt is bizonyára észrevették, hogy jogi képviselője a tárgyalás folyamán egyszer sem állította, hogy védence nem követte el a bűntettet, és az elkövetés módját sem vonta kétségbe. Tehát, vegyük sorra a tényeket. Ezt a gyilkosságot nem lehet a hirtelen felindulás rovására írni, amikor egy nő megpróbálja megvédeni magát a kezébe eső első fegyverrel. Mrs. Kirstennek nem volt szüksége a keze ügyében lévő első fegyverre, mivel több hetet töltött ennek a hidegvérű gyilkosságnak a kitervelésével, és pontosan tudatában volt, hogy az áldozat nem lesz képes megvédeni magát. – Hogyan látott neki Mrs. Kirsten a tervezésnek? Közel három hónap alatt összegyűjtött több fiola kurárét különböző drogdílerektől, akik Hartford sötétebb külső kerületeiben működnek. A védelem próbált arra hivatkozni, hogy egyik díler vallomása sem megbízható, ami esetleg befolyásolhatta volna is önöket, ha Mrs. Kirsten nem a saját szájával erősíti meg a vallomásában, hogy igazat mondtak. – Mit tett Mrs. Kirsten, miután több hét alatt összegyűjtötte a fiolákat? Megvárta a szombat estét, amikor a férje elment iszogatni a barátaival, majd beleöntötte a mérget hat sörösüvegbe, amikre a kupakot is visszatette. Aztán a konyhaasztalra rakta a söröket, égve hagyta a villanyt, és lefeküdt. Még a sörnyitót és a poharat is odakészítette mellé, épp csak hogy ki nem töltötte. – Tisztelt esküdtszék, ez egy jól megtervezett és ravaszul végrehajtott gyilkosság volt, sőt még annál is szörnyűbb, ha egyáltalán el lehet ilyet képzelni. Amikor Mrs. Kirsten férje este hazaérkezett, beleesett az előkészített csapdába. Először a konyhába megy, talán, hogy leoltsa a villanyt, és meglátja a sörösüvegeket az asztalon. Alex Kirsten kísértést érez, hogy lefekvés előtt igyon még egy sört. De még mielőtt a szájához emelhetné a második üveget, a méreg már hatni kezd. Amikor segítségért kiált, a felesége kijön az emeleti hálószobából, és lassan lesétál a hallba, ahol meghallja, hogy a férje ordít a fájdalomtól. Hívta talán a mentőket? Nem. A segítségére sietett? Nem. Leült a lépcsőre, és türelmesen várt, amíg biztos lehetett benne, hogy a férje halott. És csak akkor hívott segítséget. – Hogyan lehetünk biztosak benne, hogy valóban ez történt? A szomszédok nemcsak
hogy felébredtek a férj segélykiáltásaira, de egyikük be is csöngetett, hogy nincs-e szükség segítségre. A nagy pánikban Mrs. Kirsten elfelejtett megszabadulni a megmaradt négy üveg sörtől. – Az ügyész kis hatásszünetet tartott, majd folytatta: – A laboratóriumi elemzés kimutatta, hogy egy futballcsapatnak is elegendő mérget tartalmaztak. – Tisztelt esküdtszék, az egyetlen mentő tényező, amit Mr. Davenport felhozott, az volt, hogy Mrs. Kirstent rendszeresen verte a férje. Ha ez így volt, miért nem fordult a rendőrséghez? Ha ez igaz, miért nem költözött az anyjához, aki itt lakik a város túlsó felében? Ha hiszünk a meséjének, miért nem hagyta el a férjét? Megmondom, miért. Mert miután a férjét eltette láb alól, övé lett a közös házuk, és nyugdíjban is részesülhetett a cégtől, ahol a férje dolgozott, aminek köszönhetően viszonylagos kényelemben élhetett volna élete végéig. – Normális körülmények között a vád nem habozna halálbüntetést kérni ezért a szörnyű tettért, de mi úgy érezzük, ebben az esetben ez nem lenne teljesen helyénvaló. Kötelességünk azonban egyértelmű üzenetet küldeni mindenkinek, aki azt hiszi, megúszhat egy gyilkosságot. Talán más államokban enyhébben ítélik meg az ilyen cselekedeteket, de Connecticutra ez nem jellemző. Nem szeretnénk, ha mindenki úgy tekintene ránk, mint arra az államra, ahol elnézik a gyilkosságot is. Az ügyész szinte suttogásra halkította a hangját. – Ha esetleg egy pillanatra elöntené Önöket az együttérzés Mrs. Kirsten iránt, ami rendjén is való, ha másért nem, mert önök érző emberi lények, tegyék ezt az igazság mérlegének egyik serpenyőjébe. A másik oldalra tegyék a tényeket: hidegvérrel meggyilkoltak egy negyvenkét éves férfit, aki ma is élne, ha egy gonosz nő előre kitervelt gaztette nem vet véget az életének. – Megfordult, és egyenesen a vádlottra szegezte az ujját. – A vád habozás nélkül azt kéri, nyilvánítsák bűnösnek Mrs. Kirstent, és a törvénynek megfelelő ítélet sújtson le rá. –Mr. Stamp ezzel visszaült a helyére, az arcán halvány kis mosollyal. – Mr. Davenport – szólalt meg a bíró –, most ebédszünetet tartunk, utána következhet az ön védőbeszéde. – Nagyon elégedettnek látszol magaddal – jegyezte meg Tom, miközben leültek reggelizni. – Felejthetetlen estém volt. – Ebből feltételezhetem, hogy beteljesült a kapcsolat? – Nem, semmi ilyesmit nem tételezhetsz fel – mondta Nat. – De azt elárulhatom, hogy megfogtam a kezét. – Hogy micsoda? – Megfogtam a kezét – ismételte meg Nat. – Hát, ez nem fogja tovább öregbíteni a hírnevedet. – Remélem is, hogy végleg romba dől a hírnevem – mondta Nat, és tejet öntött a gabonapehelyre. – Na és veled mi van? – kérdezte. – Ha a szexuális életem iránt érdeklődsz, pillanatnyilag nem létezik, nem mintha nem lennének jelentkezők, sőt az egyik nagyon kitartó. De engem nem érdekel. – Nat a barátjára meredt, és felvonta a szemöldökét. – Rebecca Thornton egyáltalán nem titkolta, hogy kapható lenne. – De én azt hittem... – Hogy Elliottal jár? – Igen. – Lehet, de ahányszor találkozom vele, mindig rólad beszél, hadd tegyem hozzá, nagyon hízelgőén. Habár úgy hallom, ha Elliottal van, neki egészen mást mond.
– Ha ez így van, miből gondolod, hogy téged üldöz? – kérdezte Nat. Tom félretolta üres tányérját, és szemügyre vett két lágytojást. Feltörte az egyiket, megnézte a sárgáját, aztán folytatta. – Ha köztudott rólad, hogy egyetlen gyerek vagy és az apád milliomos, akkor a legtöbb nő egészen másképp néz rád. Soha nem lehetek biztos benne, hogy én érdeklem őket vagy a pénzem. Legyél hálás, hogy te nem szenvedsz ettől a problémától. – Tudni fogod, ha megtalálod az igazit – mondta Nat. – Gondolod? Hát, nem tudom... Te egyike vagy a néhány embernek, akit soha nem érdekelt a vagyonom, és szinte az egyetlen, aki mindig ragaszkodott hozzá, hogy fizesse a saját dolgait. Meglepne, hány ember várja el, hogy mindent én fizessek, csak mert megengedhetem magamnak. Utálom az ilyeneket, ami azt jelenti, hogy a baráti köröm enyhén szólva szűkös. – A legújabb barátnőm nagyon aprócska, ő talán még belefér –mondta Nat, aki szerette volna kizökkenteni Tomot a rosszkedvéből. – Akinek a kezét szorongattad? – Igen. Su Lingnek hívják. Talán százötvennyolc centi, és most, hogy divat a vékonyság, a legmenőbb lány az egyetemen. – Su Ling? – kérdezte Tom. – Ismered? – Nem, de az apámtól hallottam, hogy a cége alapított valami számítógépes kutatólabort, és ez a lány vezeti, miután a tanárok már nem tudnak mit tanítani neki. – Egy szót sem szólt számítógépekről tegnap este – csodálkozott Nat. – Akkor jobb, ha csipkeded magad, mert az apám azt is mondta, hogy az MIT és a Harvard is próbálja elcsalogatni innen, úgyhogy legyél résen. Nagy ész szorult ám abba a csinos kis fejecskébe. – És, ezért akartál találkozni velem? – Nem, fogalmam sem volt, hogy egy zsenivel randevúzol. – Nem is. Egy kedves, gyöngéd, gyönyörű lánnyal, akinél a kéz megfogása már majdnem promiszkuitásnak számít. Szóval, ha nem azért találkoztunk, hogy a szexuális életemről beszélgessünk, akkor miért hívtad össze ezt a magas szintű munkareggelit? Tom félretolta a lágytojást. – Mielőtt visszamegyek a Yale-re, szerettem volna tudni, hogy indulsz-e a diákelnök-választáson. – Várta a szokásos tiltakozó szóáradatot, de Nat egy ideig nem felelt semmit. – Tegnap este beszéltem róla Su Linggel – mondta végül. – A maga szokásos lefegyverző módján azt mondta, nem igazán arról van szó, hogy engem akarnak a hallgatók, inkább arról, hogy nem akarják Elliotot. A kisebbik rossz, valahogy így fogalmazott, ha jól emlékszem. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van – mondta Tom. – De ez megváltozhatna, ha módot adnál nekik, hogy jobban megismerjenek. Úgy élsz, mint egy remete, mióta visszajöttél az egyetemre. – Sok pótolni valóm volt a tanulásban – védekezett Nat. – De ez már nem igaz, ahogy azt a jegyeid is egyértelműen mutatják. Ráadásul az egyetem futócsapatába is bekerültél. – Ha te is idejárnál a connecticuti egyetemre, Tom, nem haboznék indulni a választáson, de így, hogy te a Yale-en vagy... Fletcher felállt a helyéről, és szembefordult az esküdtszékkel. Az arcukról az rítt le, hogy legalább kilencvenkilenc évet szánnak a vádlottnak. Már azt kívánta, bárcsak visszafordíthatná az órát. Már elfogadta volna a három évről szóló ajánlatot, habozás nélkül. De most már csak egy dobása maradt, hogy megpróbálja megmenteni Mr. Kirstent attól, hogy egész életét börtönben
kelljen töltenie. Egy pillanatra védence vállára tette a kezét, és hátráfordult, egy biztató mosolyt várva Annie-től, aki végig annyira hitt benne, hogy meg kell védenie ezt a nőt. A mosoly azonban rögtön eltűnt Fletcher arcáról, amikor meglátta, ki ül az Annie mögötti sorban. Kari Abrahams professzor megtisztelte egy biccentéssel. – Tisztelt esküdtek! – kezdte Fletcher, kissé remegő hangon. – Végighallgathatták az ügyész ékesszóló és meggyőző beszédét, amelyben kígyót-békát kiabált a védencemre, úgyhogy talán itt lenne az ideje, hogy megmutassuk, ki ellen kéne irányulnia mindennek. De először egy percig hadd beszéljek önökről. A sajtó nagy hűhót csapott akörül, hogy az esküdtszék kiválasztásánál nem tiltakoztam a fehér bőrű esküdtek ellen, akikből tíz van az esküdtszék soraiban. Sőt azt is állították, hogy ha sikerült volna elérnem, hogy az esküdtszék csak feketékből, és főleg nőkből álljon, akkor szinte biztos lett volna, hogy Mrs. Kirsten szabadon távozhat. De én ezt nem akartam. Mindegyiküket más-más okból választottam ki. – Az esküdtszék tagjai értetlenül néztek. – Még az ügyész úr sem tudott rájönni, miért nem elleneztem egyikmásik esküdt kiválasztását – folytatta Fletcher, Mr. Stump felé fordulva. –És a neki dolgozó csapat tagjai sem tudtak rájönni, miért önöket választottam. Mi az, ami mindannyiukban közös? – Az ügyész éppolyan értetlen arcot vágott, mint az esküdtek. Fletcher megfordult, és Mrs. Kirstenre mutatott. – Ahogyan a védencem, önök közül is mindenki több mint kilenc éve él házasságban. – Visszafordult az esküdtek felé. – Nem agglegények vagy vénkisasszonyok, akiknek soha nem volt része a házasság mindennapjaiban, és akik nem tudják, mi folyik két ember között, akik együtt élnek. –Fletcher észrevette, hogy a második sorban egy nő kicsit megborzong. Eszébe jutott, hogy Abrahams egyszer azt mondta, egy tizenkét tagú esküdtszékben mindig nagy valószínűséggel akad legalább egyvalaki, akinek része volt ugyanolyan élményekben, mint a vádlottnak. Úgy látszik, megtalálta ezt az egyet. – Nincs talán önök között olyan, aki tudja, milyen az, rettegni attól, hogy a férje éjfél után, részegen vagy erőszakos hangulatban tér haza? Mrs. Kirsten számára ez olyasvalami volt, amire hetente hat napon számítania kellett, az elmúlt kilenc év folyamán. Nézzék meg ezt a törékeny, gyönge nőt, és tegyék fel maguknak a kérdést: mi esélye lehetett egy száznyolcvanöt centi magas, százkilós férfival szemben? Arra a női esküdtre szegezte tekintetét, akit az előbb kiszúrt. – Nincs-e önök között olyan, akinek rettegnie kell, hogy a férje bármikor kezet emelhet rá? És kit hívhatott volna a védelmére Mrs. Kirsten, ez a százhatvan centis, ötvenöt kilós nő? Egy párnát? Egy törülközőt? Netán egy légycsapót? – Fletcher kicsit hallgatott. – Erre soha nem gondoltak, igaz? – fordult a többi esküdthöz. – És miért? Mert az önök férje vagy felesége nem gonosz. Hölgyeim és uraim, hogyan is érthetnék meg, min ment keresztül ez a nő nap mint nap? De a férje nem elégedett meg ezekkel a kínzásokkal. Egyik este, amikor részegen tért haza, felment az emeletre, kirángatta a feleségét az ágyból a hajánál fogva, és levonszolta a konyhába. Megunta, hogy egyszerűen csak kékre-zöldre verje, valami izgalmasabbra vágyott. És mit lát Anita Kirsten a konyhában? A tűzhely lapja már izzó vörös. El tudják képzelni, mi j futhatott át az agyán, amikor meglátta? A férje megragadta a kezét, és tizenöt másodpercen át rányomta az izzó lapra. Fletcher felemelte Mrs. Kirsten heges kezét, és felmutatta tenyerét az esküdteknek, aztán órájára nézett és hangosan, lassan tizenötig számolt. –Ezután Mrs. Kirsten elájult. – Melyikük tudna egyáltalán elképzelni ilyen borzalmakat, hát még j kiállni? Tehát, miért követel az ügyész kilencvenkilenc évnyi fogházbüntetést? Azt mondja, azért, mert a gyilkosság előre megfontolt szándékkal történt. Nem pillanatnyi felindultságból, önvédelemből. – Fletcher az ügyész felé fordult, és folytatta: – Természetes, hogy előre megfontoltan történt, és
természetes, hogy Mrs. Kirsten pontosan tudta, mit csinál. Ha ön százhatvan centis nő lenne, akit megtámad egy száznyolcvanöt centis férfi, akkor arra támaszkodna, hogy egy késsel, vagy pisztollyal vagy valami botféleséggel védekezzen, amit egy pillanat alatt kicsavarhatnak a kezéből, és maga ellen fordíthatnak? – Fletcher megfordult és lassan közelebb sétált az esküdtszékhez. – Melyikük lenne ilyen ostoba? Melyikük nem tervezne előre, ha keresztülment volna ugyanezen? Ha legközelebb összevesznek valamin a házastársukkal, gondoljanak erre a szerencsétlen nőre. Miután váltottak pár dühös szót, képesek lennének rányomni a másik kezét egy 220 fokos sütőre, csak hogy bebizonyítsák, maguknak van igaza? – Egyenként végighordozta a tekintetét az esküdtszék hét férfitagján. – Egy ilyen ember, aki képes erre, megérdemli-e az együttérzésünket? – Ez a nő gyilkosságot követett el, de melyikük nem tette volna ugyanezt, ha olyan balszerencsések, hogy épp Alex Kirstenhez mennek hozzá? – Most az esküdtszék öt női tagjára nézett, mielőtt folytatta. – De én nem hozzá mentem, mondják erre önök. Egy rendes és tisztességes emberrel kötöttem házasságot. Tehát, akkor most már megállapíthatjuk, milyen bűnt követett el Mrs. Kirsten: egy gonosz ember felesége lett. Fletcher megállt az esküdtszék előtt, és a korlátra támaszkodott. – Kérem, bocsássák meg nekem, ha elragadott a fiatalos hév. Azért vállaltam el ezt az ügyet, mert attól féltem, Mrs. Kirstennek nem szolgáltatnak igazságot, és azt reméltem, hogy tizenkét becsületes állampolgár be fogja látni, amit én is láttam, és nem lesz képes arra ítélni ezt a nőt, hogy élete hátralévő részét börtönben töltse. Azzal szeretném zárni a védőbeszédemet, hogy elismételem önöknek Mrs. Kisrsten szavait, amiket ma reggel mondott nekem, amikor meglátogattam a cellájában: „Mr. Davenport, habár csak huszonöt éves vagyok, de még mindig jobb, ha börtönben kell töltenem életem hátralévő részét, mint ha még egy éjszakát egy fedél alatt kellene töltenem azzal a gazemberrel." – Hála istennek, nem kell hazatérnie ma este ehhez a férfihez, önöktől függ, az esküdtszék tagjaitól, hogy ezt a nőt most hazaküldik a gyerekeihez, azzal a reménnyel, hogy együtt talán új életet kezdhetnek, mert tizenkét tisztességes és jó ember megértette a különbséget a jó és a rossz között. – Fletcher lehalkította a hangját. – Ha ma este hazamennek a férjükhöz vagy a feleségükhöz, mondják el nekik, mit tettek ma az igazság nevében. Biztos vagyok benne, hogy úgy fognak dönteni a védencem nem bűnös. Mrs. Kirsten már elszenvedett kilencévnyi büntetést. Ugye, nem gondolják úgy, hogy még kilencvenkilencet érdemel? Fletcher visszaült a helyére, de nem fordult hátra, hogy Annie-re nézzen, mert attól félt, Abrahams professzor megláthatja, hogy majdnem könnyes a szeme.
19. fejezet
Ozia, Nat Cartwright vagyok. – Csak nem a híres-nevezetes Cartwright kapitány? – De igen, a félelmetes hős, aki számtalan vietkongot ölt meg a puszta kezével, mert elfelejtett gemkapcsokat vinni magával. – Ó, csak nem? – kérdezte Su Ling áhítatos tisztelettel a hangjában. –A híres kapitány, aki egyszál magában átrepült helikopterrel az ellenségtől nyüzsgő dzsungel felett, pedig nem is volt pilótaengedélye? – Aztán annyit megölt az ellenségből, hogy már meg se lehetett számolni, közben
megmentett egy egész szakaszt. – És itthon ezt mindenki elhitte, úgyhogy telerakták kitüntetésekkel, busás anyagi juttatásokkal jutalmazták, és ráadásul száz Vesta-szűzzel? – Csak havi négyszáz dollárt kapok, és még soha életemben nem találkoztam Vesta-szűzzel. – Hát most találkoztál. – Megmondanád neki, hogy beválasztottak a futócsapatba a bostoni egyetem elleni versenyre? – És gondolom, arra számítasz, hogy a többi rajongóddal együtt ő is ott fog ácsorogni az esőben, és várja, amíg becsoszogsz leghátul? – Nem, csak arról van szó, hogy szeretném kitisztíttatni a melegítőmet, és úgy hallom, a mamájának mosodája van. – Su Ling nevetésben tört ki. – Hát persze, hogy szeretném, ha eljönnél Bostonba – mondta Nat, és a karjába kapta a lányt. – Már foglaltam helyet a szurkolókat szállító buszon. – Tom és én előző este megyünk kocsival, miért nem jössz velünk? – És hol aludnék? – Tomnak számtalan nagynénikéje van, az egyikük Bostonban lakik, egy hatalmas házban, és felajánlotta, hogy mindnyájunkat vendégül lát. –Su Ling habozni látszott. – Úgy tudom, kilenc hálószoba van a házban, sőt egy egész külön szárny is, de ha ez sem elég, én álhatók kint a kocsiban is, a hátsó ülésen. – Su Ling nem felelt. Közben megjelent Mario, két capuccinóval. – Nagyon köszönöm, hogy fenntartotta a szokásos asztalomat –mondta neki Su Ling. – Minden srácot idehozol? – Nem, minden alkalomra másik éttermet választok, hogy ne ártsak a Vesta-szűz hírnevemnek. – És a számítógép-zseni hírnevednek? Su Ling elpirult. – Ezt meg honnan tudod? – Hogyhogy honnan tudom? Mint kiderült, az egyetemen mindenki tud róla, csak én nem. Egyébként Tom mesélte, a legjobb barátom, aki a Yale-re jár. – El akartam mesélni, de valahogy soha nem kérdeztél olyat, amire elmondhattam volna. – Anélkül is elmondhatnál dolgokat, hogy kérdezem. – Akkor meg kell kérdeznem, azt is hallottad-e, hogy az MIT és a Harvard is hívott a számítógépes tanszékükre. – Igen, de azt nem tudom, mit feleltél nekik. – Kérdezhetek előbb valamit, kapitány úr? – Már megint próbálod másra terelni a szót? – Igen, de csak mert előbb tudnom kell a válaszodat, mielőtt én is válaszolok neked. – Oké, szóval, mi a kérdés? Su Ling lehajtotta a fejét, ahogy akkor szokta, ha kicsit zavarban van. – Hogy lehet az, hogy két ilyen különböző ember... – kicsit habozott, majd folyatta: – ennyire kedvelje egymást? – Ennyire szerelmes legyen, ezt akartad mondani. Ha tudnám a választ, a filozófia professzora lennék, és nem kéne aggódnom az év végi vizsgáim miatt. – Az én hazámban a szerelem olyasvalami, amiről nem szokás beszélni, csak ha már évek óta ismerjük egymást. – Akkor megígérem, hogy évekig nem beszélek róla, de csak egy feltétellel. – Mi lenne az? – Ha beleegyezel, hogy velünk jössz pénteken Bostonba.
– Persze, ha megkaphatom Tom nagynénjének telefonszámát. – Semmi akadálya, de minek? – Az anyám biztos fel akarja majd hívni. – Su Ling felemelte a jobb lábát, és az asztal alatt Nat bal lábára rakta. – Biztos vagyok benne, hogy nálatok ennek is van valami fontos jelentése – jegyezte meg Nat. – Igen, nagyon is. Azt jelenti, hogy sétálni szeretnék veled, valami elhagyatott helyen. Nat a lány bal lábára rakta a jobb lábát. – És ez mit jelent? – Hogy beleegyezel. De előbb nekem kellett volna ezt, mert különben laza erkölcsű nőnek fognak tartani. – Nat gyorsan elkapta a lábát, aztán visszarakta. – Tessék, megmentettük az erkölcseidet. És mi történik az elhagyatott helyen folytatott séta után? – Meg kell várnod, amíg meghív a családom teára. – Ez mennyi időbe telik? – Általában egy évet szokás várni. – Nem lehetne kicsit felgyorsítani a dolgokat? – kérdezte Nat. –Mondjuk, jövő héten? · – Hát jó, akkor majd vasárnap délután meghívunk teára. A vasárnap a hagyományos nap arra, hogy egy fiatalember először együtt étkezzen egy lánnyal, a család figyelő szeme előtt. – De hát már egy csomószor ettünk együtt. – Tudom, úgyhogy sürgősen el kell jönnöd teára, mielőtt erre az anyám is rájön, különben ki fog tagadni és kidob otthonról. – Akkor nem fogadom el a tea-meghívást – mondta Nat. – Miért? – Csak megállok a házatok előtt, és amikor az anyád kidob, én elkaplak, és akkor nem kell éveket várnom. – Nat mind a két lábát a lábára rakta, Su Ling azonnal elhúzta. – Valamit rosszul csináltam ? – érdeklődött Nat. – A két láb már valami egészen mást jelent. – Micsodát, kis virág? – Azt nem mondhatom meg, de ha ilyen okos vagy, hogy kiderítetted, mit jelent a nevem, biztos ezt is ki tudod nyomozni. És ne merészeld még egyszer ezt csinálni! F énteken délután Tom elvitte kocsival Natet és Su Linget a nagynénje házába, amely Boston egyik zöldellő kertvárosában állt. Miss Russell nyilván beszélhetett telefonon Su Ling mamájával, mivel őt a főszárnyban, a saját hálószobája mellett szállásolta el, a fiúkat viszont a keleti szárnyba száműzte. Másnap a reggeli után Su Ling elsietett a Harvard statisztika-professzorával megbeszélt találkozóra, míg Nat és Tom pedig elmentek megnézni a versenypályát. Lassan végigsétálták az egész távot. Nat mindig ragaszkodott ehhez, ha idegen terepen kellett futnia. Megismerkedett a kitaposott ösvényekkel, és ha egy patakhoz, kapuhoz vagy hirtelen emelkedőhöz ért, mindig többször elpróbálta, hogy a legjobb átkelni rajta. Visszafelé, a mezőn át bandukolva Tom megkérdezte, mit csinálna, ha Su Ling elfogadja a Harvard meghívását. – Én is átjönnék vele, és jelentkeznék a közgazdasági fakultásra. – Ennyire fontos neked? – Igen, és nem kockáztatnám, hogy valaki mind a két lábát rátegye. – Micsoda? – Majd máskor elmagyarázom – mondta Nat, és megállt egy patak szélén. – Mit gondolsz, hol szoktak átkelni rajta? – Fogalmam sincs – felelte Tom. – Ahhoz mindenesetre túl széles, hogy át lehessen
ugrani. – Egyetértek, úgyhogy szerintem a legtöbben azokon a nagy lapos köveken próbálkoznak. – Ha nem vagy biztos benne, mit csinálsz? – kérdezte Tom. – Követem a bostoniak csapatának valamelyik tagját, ők úgyis automatikusan megtalálják a helyes utat. – Milyen eredményben reménykedsz? – Azzal is megelégednék, ha beleszámítanának a csapat eredményébe. – Nem értem, nem számít bele mindenki? – Nem. Minden csapatban nyolc futó van, de a végső pontszámba csak hat eredménye számít bele. Ha az első tizenkettőben futok be, akkor számít az eredményem. – És hogy számítják ki a pontokat? – Aki elsőnek lépi át a célvonalat, egy pontot kap, a második kettőt, és így tovább. A verseny legvégén mindkét csapat első hat futójának pontszámait összeadják, és az a csapat győz, amelyiknek kevesebb pont jön ki. Úgyhogy a csapat hetedik és nyolcadik tagja csak akkor számíthat bele, ha sikerül megelőzniük a másik csapat első hat futóját. Érthető? – Igen, azt hiszem. – Tom az órájára pillantott. – Jobb lesz visszaindulnom, megígértem Abigail néninek, hogy vele ebédelek. Te is jössz? – Nem, a csapat többi tagjával ebédelek, egy banánt, némi salátalevelet és egy pohár vizet. Megkeresnéd Su Linget, és gondoskodnál róla, hogy idejében kiérjen a versenyre? – Nem hiszem, hogy emlékeztetni kéne rá. Amikor Tom hazaért, a nagynénjét és Su Linget mély beszélgetésbe merülve találta egy tányér kagylóleves mellett. Tom megérezte, hogy a nagynénje valami másról kezdett beszélni abban a pillanatban, amikor ő belépett a szobába. – Gyorsan enned kell valamit, ha idejében ki akarsz érni a starthoz – mondta. Miután bevágott két tányér levest, Tom elkísérte Su Linget a futópályához. Elmagyarázta, hogy Nat kiválasztott nekik egy helyet, úgy a pálya felénél, ahonnan legalább egy mérföldön át jól látni a futókat, és ha egy rövidebb úton átvágnak, idejében odaérhetnek a célvonalhoz is, hogy lássák a befutókat. Mire odaértek a helyhez, amit Nat választott, nem is kellett sokat várniuk, nemsokára megjelent az első futó a domb tetején. Elszáguldott mellettük a bostoni csapat kapitánya, aztán még tíz futó, mire Nat is felbukkant. Odaíntegetett nekik, miközben lefelé trappolt a lejtőn. – Ő az utolsó, aki még beleszámít a csapat eredményébe – mondta Su Ling. – Fogadni mernék, hogy három-négy hellyel is feljebb fogja tornázni magát, most, hogy már tudja, hogy nézed. – Ez igazán hízelgő. – Elfogadod a Harvard ajánlatát? – kérdezte Tom. – Nat kért meg, hogy puhatold ki? – Nem, habár szinte másról se beszél. – Igent mondtam az ajánlatra, de csak egy feltétellel. – Tom nem kérdezett semmit, Su Ling pedig nem mondta el, mi volt a feltétel. Az utolsó párszáz métert majdnem kocogva kellett megtenniük, hogy biztosan odaérjenek a célvonalhoz, és épp látták, ahogy a bostoni csapatkapitány a karját diadalmasan magasba lendítve, elsőnek fut be a célba. Tomnak igaza lett, mert Nat a kilencedik helyen futott be, a csapatából negyedikként. Mind a ketten odasiettek, hogy gratuláljanak, mintha legalábbis ő lenne a győztes. Nat kimerülten végignyúlt a földön. Csalódott volt, amiért nem sikerült jobb eredményt elérnie, amikor meghallotta, hogy 31:24 arányban Boston győzött. Miután este megvacsoráztak Abigail néninél, nekivágtak a hosszú autóútnak hazafelé. Nat
Su Ling ölébe hajtotta a fejét, és hamar el is aludt. – El sem tudom képzelni, az anyám mit szólna hozzá, ha tudná, hogy töltöttük az első közös éjszakánkat. – Hát még ha megmondanád neki, hogy ménage á trois volt – jegyezte meg. Tom. Al agyon tetszettél az anyámnak – közölte Su Ling, miközben lassan visszasétáltak az egyetemre másnap délután, a tea után. – Micsoda nő! – mondta Nat. – Remekül főz, vezeti a háztartást, és emellett sikeres üzletasszony. – És ne felejtsd el, hogy a hazájában megvetették, mert egy külföldinek szült gyereket, és itt se fogadták szívesen, amikor megérkezett. Talán ezért is kaptam ilyen szigorú nevelést. Mint annyi emigráns, mindent feláldozott a gyereke kedvéért, hogy nekem elsőrangú oktatásban legyen részem, és jobbak legyenek az esélyeim, mint neki. Talán már megérted, miért olyan fontos nekem, hogy tiszteletben tartsam a kívánságait – Igen, persze. Szeretném, ha te is megismernéd az én anyámat, mert | én is ugyanilyen büszke vagyok rá. Su Ling nagyot nevetett. – Mit nevetsz? – kérdezte Nat. – Nálunk ha egy férfi megismerkedik egy lány anyjával, az azt jelenti, | hogy bevallják, együtt járnak. Ha utána a fiú meghívja a lányt, hogy bemutassa az ő anyjának, az már eljegyzést jelent. Ha ezután nem veszi feleségül a lányt, akkor az vénlány marad élete végéig. De azért én vállalom a kockázatot. Egyébként Tom is megkérte a kezemet tegnap, miközben te futottál. Nat lehajolt és szájon csókolta, aztán finoman a lábára rakta a lábát. Su Ling elmosolyodott. – Én is szeretlek.
20. fejezet
– Mit gondolsz, ez mit jelenthet? – kérdezte Jimmy. – Fogalmam sincs – mondta Fletcher, és az ügyész asztala felé pillantott, de a vád képviselőin nem látszott sem idegesség, sem magabiztosság. – Megkérdezhetnéd Abrahams professzort, neki mi a véleménye. – Miért, még mindig itt van? – Alig pár perce láttam fel-alá járkálni a folyosón. Fletcher felállt az asztaltól, átsétált a kiskapun, amely elválasztotta a tárgyalótermet a hallgatóság padsoraitól, és gyorsan kisietett. Végignézett a márvánnyal borított, széles folyosón, de sehol nem látta a professzort, míg aztán a a lépcsőháznál hirtelen szétvált egy csoport, és akkor megpillantott egy tiszteletreméltó külsejű alakot egy padon üldögélve, amint lehajtott fejjel épp írogatott valamit egy jegyzettömbre. A bírósági hivatalnokok és az emberek elsiettek mellette, tudomást sem véve róla. Fletcher aggodalmasan odasietett hozzá. Nem akarta megzavarni a jegyzetelgetésben, úgyhogy megvárta, amíg a professzor végül felnézett. – Á, Davenport – mondta, és helyet mutatott maga mellett a padon. –Üljön csak le. Látom az arcán, hogy valamit kérdezni akar. Miben segíthetek? Fletcher letelepedett a professzor mellé. – Csak azt szerettem volna megkérdezni, a professzor úr mit gondol, miért vitatkozik olyan sokáig az esküdtszék. Jelent ez valamit?
A professzor az órájára pillantott. – Alig több mint öt órája mentek ki –állapította meg. – Ez nem olyan sok, gyilkossági vád esetében. Az esküdtek szeretik jelezni, hogy komolyan veszik a dolgukat, kivéve persze, ha teljesen egyértelmű, fekete-fehér ügyről van szó, márpedig ez nem az. – Van valami sejtése, hogy mi lesz a végeredmény? – kérdezte aggodalmasan Fletcher. – Mr. Davenport, az ember soha nem tudhatja, hogyan fognak dönteni az esküdtek, tizenkét, találomra kiválasztott ember, akikben alig van valami közös. Habár azt meg kell mondanom, hogy úgy nézem, egy-két kivétellel igazságosak és józan gondolkodásúak. Tehát, mi a következő kérdés? – Nem tudom, kéne kérdeznem? – „Mit tegyek, ha számomra kedvezőtlen a döntés?" – Abrahams kicsit hallgatott, mielőtt folytatta. – Erre az eshetőségre is fel kell készülni. –Fletcher bólintott. – A válasz az, hogy azonnal fellebbez a bírónál. – A professzor letépett egy lapot a jegyzettömbről, és odaadta a tanítványának. –Remélem, nem tartja tolakodásnak, de lefirkantottam pár egyszerű mondatot minden eshetőségre. – Azt is beleértve, ha bűnösnek találják? – kérdezte Fletcher. – Egyelőre nem kell ilyen pesszimistának lenni. Először fontoljuk meg annak az eshetőségét, hogy az esküdtszék megosztott lesz, és nem tud döntésre jutni. Észrevettem a hátsó sor közepén egy esküdtet, aki egyszer sem nézett az ügyfelünkre, míg a tanúk padján volt. Láttam, hogy magának is feltűnt a nő az első sor szélén, aki úgy lesütötte a szemét, amikor a magasba emelte Mrs. Kirsten összeégett tenyerét. – Mit kell tennem, ha nem tudnak döntésre jutni? – Semmit. A bíró, habár nem a legragyogóbb jogi elme, akit ismerek, alapos és igazságos, ha a törvény betűjéről van szó, úgyhogy meg fogja kérdezni az esküdtszéket, tudnak-e többségi döntésre jutni. – Ami ebben az államban tíz-kettő arányt jelent. – És negyvenhárom másik államban is. – És ha nem képesek többségi döntést hozni? – Akkor a bírónak nincs más választása, mint elbocsátani az esküdtszéket, és feltenni a kérdést az ügyésznek, hogy kívánja-e új tárgyalás kitűzését. És még mielőtt megkérdezné, nem tudom, Mr. Stamp mit mondana erre. – Úgy látom, sokat jegyzetelt – mondta Fletcher, a szépen írt sorokra pillantva. – Igen, szeretnék majd utalni erre a perre a következő szemeszterben, amikor előadást tartok az emberölés és a gyilkosság közötti különbségről. A harmadéveseknek, hogy magát ne hozzam zavarba a többiek előtt – tette hozzá a professzor. – El kellett volna fogadnom az ügyész javaslatát a három évről? – Azt gyanítom, erre nem is olyan soká megtudjuk a választ. – Sok hibát követtem el? – kérdezte Fletcher. – Néhányat – felelte a professzor, és lapozott egyet a jegyzettömbben. – Mi volt a legnagyobb? – Az egyetlen kirívó hiba véleményem szerint az volt, hogy nem kért fel orvos szakértőt, hogy írja le részletesen, mi okozhatta a sérüléseket Mrs. Kirsten karján és lábán. Az esküdtek odavannak az orvosokért. Azt feltételezik, hogy nagyon becsületesek, ami többnyire így is van. De ha a megfelelő kérdést teszi fel nekik – és végül is mindig az ügyvédtől függ, hogy milyen kérdésekkel áll elő – , akkor hajlamosak a túlzásra, ahogy mindenki más. – Fletcher bűntudatot érzett, amiért elmulasztott kijátszani egy ilyen nyilvánvaló ütőkártyát. Már bánta, hogy nem fogadta meg Annie tanácsát, és nem kérte ki korábban a professzor véleményét.
– Nem kell aggódnunk, a vádnak még mindig túl kell jutnia egy-két akadályon, mert a bíró biztos, hogy beleegyezik a végrehajtás felfüggesztésébe. – Aggódnunk...? – kérdezte Fletcher. – Igen – felelte halkan a professzor. – Habár hosszú évek óta nem vettem részt tárgyaláson, és talán kicsit be is rozsdásodtam, reméltem, megengedi, hogy az asszisztense legyek. – Hajlandó lenne rá? – kérdezte döbbenten Fletcher. – Igen, Davenport. Mert egyvalamiről sikerült meggyőznie. – nem engedhetjük meg, hogy az ügyfelünk börtönben töltse az élete hátralévő részét. – Az esküdtszék visszatér a terembe! – hangzott fel egy kiáltás visszhangozva a folyosón. – Sok szerencsét, Davenport – mondta a professzor. – És még mielőtt megtudnám az eredményt, hadd mondjam meg, hogy másodéves hallgató létére figyelemreméltó volt a teljesítménye. Nat érezte, hogy Su Ling egyre idegesebb, minél közelebb érnek Cromwellhez. – Biztos vagy benne, hogy az anyádnak tetszeni fog a ruhám? –kérdezte, lejjebb rángatva a szoknyáját. Nat rápillantott az egyszerű halványsárga kosztümre, amely épp csak sejtette, milyen kecses a lány alakja. – Az anyámnak nagyon fogsz tetszeni, az apám meg nem tudja majd levenni rólad a szemét. Su Ling megmarkolta Nat combját. – Mit fog szólni az apád, ha megtudja, hogy koreai vagyok? – Majd emlékeztetjük az ír apádra. Egyébként egész életében nem foglalkozott mással, csak számokkal, úgyhogy pár perc alatt rá fog jönni, milyen okos vagy, és ez neki elég. – Még nem késő visszafordulni – mondta Su Ling. – Meglátogathatnánk őket inkább jövő vasárnap. – Már túl késő – felelte Nat. – Egyébként arra nem gondolsz, a szüleim milyen idegesek lehetnek? Már megmondtam nekik, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd. – Az én anyámnak borzasztóan tetszettél. – És te is tetszeni fogsz az enyémnek. – Su Ling hallgatott, míg Nat nem szólt, hogy megérkeztek Cromwell külvárosába. – Nem fogom tudni, mit mondjak. – Su Ling, ez nem egy vizsga. – De igen, pontosan az. – Ebben a városban születtem – mondta Nat., ahogy végighajtottak a főutcán, hogy próbálja kicsit elterelni a lány figyelmét. – Gyerekkoromban azt hittem, ez egy hatalmas nagyváros. Persze azt is hittem, hogy Hartford a világ közepe. – Mikor érünk oda? – kérdezte Su Ling. – Olyan tíz perc múlva. De ne számíts semmi pompára, egy nagyon kis házban lakunk. – Az anyám és én a mosoda fölött lakunk, már elfelejtetted? Nat nevetett. – Harry Truman is így kezdte. – És nézd meg, hová jutott. Nat bekanyarodott a Cedar Avenue-re. – A harmadik ház jobbról. – Nem körözhetnénk párszor a háztömb körül? – kérte Su Ling. – Szeretném végiggondolni, mit fogok mondani. – Nem – mondta Nat határozottan. – Gondolj arra, hogy reagált a Harvard statisztika professzora, amikor először találkoztál vele. – Az más, nem akartam hozzámenni a fiához.
– Biztos vagyok benne, hogy ebbe is belement volna, ha azzal sikerül meggyőznie hogy csatlakozz a tanszékéhez. – Su Ling elnevette magát, egy órája először. Nat megállt a ház előtt. Gyorsan kiugrott a kocsiból, és kinyitotta az ajtót Su Lingnek is. A lány kiszállt, és közben leesett a lábáról az egyik cipője. – Jaj, bocsánat, bocsánat! – mentegetőzött idegesen, és gyorsan belebújt. Nat nevetett és átkarolta. – Ne, mi van, ha kinéz az anyád? – Remélem, kinéz. – Nat megfogta Su Ling kezét, és odasétáltak a házhoz. Az ajtó már ki is nyílt, még mielőtt odaértek volna, és Susan eléjük szaladt, hogy üdvözölje őket. Azonnal átölelte Su Linget, és felkiáltott: –Nat igazán nem túizott, tényleg gyönyörű vagy! Fletcher lassan visszasétált a folyosón a tárgyalóterem felé. Meglepte, hogy a professzor is vele tart. Amikor odaértek a hallgatóság padsoraitól elválasztó kis kapuhoz, Fletcher úgy gondolta, mentora vissza fog ülni a helyére, pár sorral Annie és Jimmy mögé, de ő továbbment, és szépen leült az üres székre, amely Fletcheré mellett állt. Annie és Jimmy alig tudták leplezni a meglepetésüket. Felharsant a teremőr hangja: – Mindenki álljon fel! A bíró bevonul. Miután a bíró leült, az ügyész felé nézett és odabiccentett neki, aztán a védelem asztala felé pillantott, és a per során most másodszor, szemmel látható meglepetés tükröződött az arcán. – Úgy látom, asszisztense akadt, Mr. Davenport. Kívánja-e, hogy felvegyük a nevét a per jegyzőkönyvébe, mielőtt átadjuk a szót az esküdtszéknek? Fletcher a professzorhoz fordult, aki felállt, és azt mondta: – Igen, ezt szeretném, bíró úr. – A neve? – kérdezte a bíró, mintha még életében nem látta volna a professzort. – Kari Abrahams, bíró úr. – Van megfelelő minősítése, amely alkalmassá teszi, hogy megjelenjen bíróság előtt? – kérdezte ünnepélyesen a bíró. – Űgy vélem, igen, bíró úr. – mondta Abrahams. – 1937 óta vagyok tagja a connecticuti ügyvédi kamarának, de abban a megtiszteltetésben még nem volt részem, hogy a bíró úr előtt megjelenjek. – Köszönöm, Mr. Abrahams. Amennyiben az ügyész úrnak nincs ellenvetése, felvesszük a jegyzőkönyvbe, mint Mr. Davenport asszisztensét. Az ügyész felállt, kicsit meghajolt a professzor felé, és azt mondta: –Nagy megtiszteltetés egy bíróságon megjelenni Mr. Davenport asszisztensével. – Akkor azt hiszem, ne is vesztegessük tovább az időt, szólítsuk az esküdteket – mondta a bíró. Fletcher megvizsgálta a hét férfi és az öt nő arcát, miközben visszasorakoztak a helyükre. A professzor azt mondta, figyeljen rá, hogy az esküdtek ránéznek-e a vádlottra, mert ez valószínűleg „nem bűnös" ítéletet jelent. Űgy látta, egy-két esküdt mintha rápillantott volna, de nem volt biztos benne. Az esküdtek vezetője felállt. – Sikerült-e meghozni az ítéletet? – kérdezte a bíró. – Nem, bíró úr, nem sikerült. Fletcher érezte, hogy még jobban izzad a tenyere, mint amikor először felállt, hogy beszéljen az esküdtek előtt. A bíró tovább kérdezett: – Ha esetlegtöbb ideje lenne az esküdtszéknek, akkor lehetséges lenne-e, hogy végül sikerülne többségi döntésre jutni? – Nem hiszem, bíró úr. Három órája fele-fele arányban megoszlik az esküdtszék. – Akkor nincs más választásom, mint feloszlatni az esküdtszéket. Az állam nevében szeretném megköszönni a munkájukat. – A bíró épp az ügyészhez fordult volna, amikor Abrahams professzor felállt.
– Bíró úr, szeretnék kérdezni valamit egy eljárási problémával kapcsolatban – mondta. A bíró csodálkozva nézett rá, ahogy az ügyész is. – Érdeklődve várom, milyen eljárási problémáról van szó, Mr. Abrahams. – Először is, hadd kérdezzem meg, bíró úr, jól gondolom-e, hogy amennyiben újratárgyalnák az ügyet, a védelemnek tizennégy napon belül be kell jelenteni, kik vesznek részt a védelem munkájában? – Általában ez a szokás, Mr. Abrahams. – Ez esetben talán segíthetem a bíróság munkáját, ha bejelentem, hogy Mr. Davenport és én a továbbiakban is együtt fogjuk képviselni a vádlottat. – Nagyon hálás vagyok a megjegyzésért – mondta a bíró, aki már nem csodálkozott. – Akkor most meg keil kérdeznem Mr. Stampet – fordult ismét az ügyészhez –, hogy szándékában áll-e az ügy újratárgyalását kérni. A teremben minden tekintet a vád képviselőire szegeződött, akik mind az öten összedugták a fejüket és hevesen vitatkoztak valamiről. A bíró meg sem próbálta sürgetni őket, így beletelt némi időbe, míg Mr. Stamp végül felállt. – Úgy véljük, bíró úr, a vádnak nem érdeke, hogy sor kerüljön az újratárgyalásra. A hallgatóság soraiban taps és éljenzés tört ki. Abrahams professzor letépett egy lapot a jegyzettömbjéről, és odatolta a tanítványa elé. Fletcher vetett rá egy pillantást, aztán felállt, és szóról szóra felolvasta, amit a professzor felírt. – Bíró úr, az adott körülmények figyelembevételével kérném védencem azonnali szabadlábra helyezését. – Aztán tovább olvasta a következő mondatot: – És hadd mondjam meg, mennyire hálás vagyok Mr. Stampnek és csapatának, amiért ilyen elhivatottan és hozzáértőén irányították a vád munkáját. A bíró bólintott, és Stamp újból felállt. – Én is hadd gratuláljak a védelem képviselőjének és asszisztensének első közös ügyükhöz, és hadd kívánjak további sikereket Mr. Davenportnak, aki minden bizonnyal ígéretes karrier elé néz. Fletcher hátrafordult, és Annie-re villantott egy mosolyt, Abrahams professzor pedig felpattant a helyéről. – Tiltakozom, bíró úr! Minden tekintet a professzorra fordult. – Én azért nem lennék ennyire biztos benne. Véleményem szerint még igen sok munkára van szükség, mielőtt az ígéretből valóság lesz. – A tiltakozásnak helyt adok – mosolygott Abemathy bíró. – Az anyám kilencéves koromig két nyelven beszélt velem, és mire iskolába kerültem, elég jól beszéltem mind a kettőt. De hamar rájöttem, hogy a számokkal jobb viszonyban vagyok, mint a szavakkal. – Michael Cartwright megértően bólogatott. – És olyan szerencsém volt, hogy volt egy matematikatanárom, akinek a statisztika volt a hobbija, és akit szintén elbűvölt, hogy milyen szerepet fognak játszani a jövőben a számítógépek. – A biztosítási szakmában is egyre többet használjuk őket – jegyezte meg Michael, és újratömte a pipáját. – Mekkora a cégük számítógépe, Mr. Cartwright? – kérdezte Su Ling. – Nagyjából akkora, mint ez a szoba. – A diákok következő generációja már akkora számítógéppel fog dolgozni, amelyik nem nagyobb, mint az íróasztaluk lapja, és az azután következő generáció talán már a tenyerében is tarthatja majd a gépet. – Komolyan úgy gondolod, ez lehetséges? – kérdezte Susan csodálkozva. – A technológia olyan tempóban fejlődik, és a kereslet akkora lesz, hogy az áraknak is nagyon gyorsan csökkenni kell majd. Ha ez megtörténik, a számítógép olyanná válik, mint a telefon vagy a televízió volt a negyvenes és az ötvenes években, és minél többen vásárolnak,
annál inkább csökkenni fog a méret és az ár. – De hát a méretüknek csak nagynak kell maradni – mondta Michael. – Az én cégemnek több mint negyvenezer ügyfele van! – Ez nem szükségszerű – felelte Su Ling. – Az a számítógép, amivel az első holdutazást irányították, nagyobb volt, mint ez a ház, de meg fogjuk érni, hogy leszáll egy űrszonda a Marsra, amit egy akkora komputer mozgat, mint ez a konyhaasztal. – Mint ez a konyhaasztal? – ismételte meg Susan csodálkozva. – Kaliforniában, a Szilícium-völgyben kialakult a technológia új melegágya. Az IBM és a Hewlett-Packard legújabb modelljei már hónapok alatt elavulnak, és ha egyszer a japánok is beindulnak, akkor akár hetekre is felgyorsulhat. – Akkor az olyan cégek, mint a miénk, hogy tudnak majd lépést tartani? – kérdezte Michael. – Egyszerűen ki kell majd cserélni a számítógépet, amilyen gyakran az ember a kocsiját cseréli. A nem túl távoli jövőben akár már a zsebében is hordhat majd egy komputert, amiben benne lesz minden adat az összes ügyfeléről. – De hát negyvenkétezer ügyfelünk van! – Az sem fog számítani, ha négyszázezer, Mr. Cartwright, a kisméretű komputer azzal is meg tud majd birkózni. – De milyen következményekkel fog ez járni, gondoljunk csak bele –szólt közbe Susan. – Nagyon izgalmas következményekkel – mondta Su Ling, aztán hirtelen elhallgatott és kicsit elpirult. – Jaj, elnézést, annyit beszélek. – Nem, dehogy, borzasztó érdekes – mondta Susan. – De szeretném, ha mesélnél Koreáról is. Mindig szerettem volna eljutni oda. Ha nem buta kérdés, a koreaiak a kínaiakhoz hasonlítanak jobban, vagy inkább a japánokhoz? – Egyikhez sem – felelte Su Ling. – Olyan különbözőek vagyunk, mint az oroszok az olaszoktól. A koreai nép eredetileg egy kis törzs volt, és talán már a második században is létezett... – És én még azt mondtam nekik, hogy félénk vagy és halk szavú... – jegyezte meg Nat, amikor bebújt Su Ling mellé az ágyba későn este. – Sajnálom. Megszegtem az anyád aranyszabályát. – Melyiket? – Hogy ha két ember találkozik, a beszélgetésnek egyenlő arányban kell megosziani, ha hárman vannak, mindenkire harminchárom százalék jut, ha négyen, akkor huszonöt. Én meg csak beszéltem, legalább az idő kilencven százalékában. Nagyon szégyellem magam, amiért ilyen rémesen viselkedtem, nem tudom, mi ütött belém. Csak olyan ideges voltam... Biztos vagyok benne, hogy már bánják, hogy esetleg én leszek a menyük. Nat nevetett. – Imádtak – mondta. – Az apámat elbűvölte, mennyit tudsz a számítógépekről, az anyámat meg a koreai szokások, bár azt nem is mesélted el, mit jelent, ha egy koreai lány együtt teázik az udvarlója szüleivel. – A magamfajta első generációs amerikaikra ez már nem vonatkozik. – Akik ráadásul rózsaszín rúzst használnak és miniszoknyában járnak – tette hozzá Nat, magasba emelve a rúzst, – Nem is tudtam, hogy rúzst használsz, Nat. Ez a szokás is Vietnamban ragadt rád? – Csak az éjszakai akciókon. Most fordulj meg. – Forduljak meg? – Igen – mondta Nat határozott hangon. – Azt hittem, a koreai nők j nagyon engedelmesek. Csináld, amit mondok.
Su Ling megfordult és a párnába fúrta a fejét. – Mi a következő parancs, Cartwright kapitány? – Vedd le a hálóingedet. – Ezt minden amerikai lánnyal így csinálják a második éjszakán? – Vedd csak le. – Igenis. – Su Ling lassan áthúzta a fején a fehér selyem hálóinget, és a padlóra ejtette. – És most? Meg akarsz verni? – Nem, az csak a harmadik alkalommal szokás, most csak fel akarok tenni egy kérdést. – Nat fogta a rúzst, és a lány hátára írt egy szót, utána meg egy kérdőjelet. – Mit írtál? – Nézd meg. Su Ling kimászott az ágyból, és a válla fölött hátrabámulva, megnézte magát a nagy tükörben. Aztán elmosolyodott Amikor visszafordult, Nat háton feküdt, a kezében magasba tartva a rúzst. Su Ling lassan odasétált, kikapta kezéből, aztán annyit írt széles vállára: IGEN.
21. fejezet
– Képzeld, Annie gyereket vár. – Nahát, ez nagyszerű! – mondta Jimmy, miközben kisétáltak a menzáról, és elindultak az első reggeli előadásra. – Hányadik hónapban van? – Még csak a másodikban. Nem ártana, ha adnál pár tanácsot. – Mire gondolsz? – Te mégiscsak egy hathónapos kislány büszke apja vagy, vannak tapasztalataid. Először is, miben kell segítenem a következő hónapokban? – Csak támogasd mindenben Annie-t. Sűrűn mondogasd, milyen csodásan néz ki, akkor is, ha olyan, mint egy partra vetett bálna, és ha bármi őrült ötlete támad, ne ellenkezz. – Mint például? – érdeklődött Fletcher. – Joanna például hatalmas doboz fagylaltot evett meg minden este lefekvés előtt, úgyhogy én is mindig együtt ettem vele. Sokszor még éjszaka is fölébredt, és még egyet akart. – Hát ez óriási áldozat lehetett a részedről. – Igen, az volt, mert utána mindig be kellett venni egy nagykanál csukamájolajat is. Fletcher nevetett. – Folytasd – mondta, miközben továbbsétáltak az Andersen épület felé. – Annie biztos fog járni előkészítő tanfolyamra, és többnyire azt javasolják, az apukák is járjanak el. – Ezt élvezném, hát még ha ilyen rengeteg fagyit is kell enni. – Felsétáltak a lépcsőn, és bementek az ajtón. – Lehet, hogy Annie a savanyú uborkát vagy a hagymát fogja kívánni – jegyezte meg Jimmy. – Akkor már nem leszek ilyen lelkes. – Aztán be kell szerezni mindenfélét, ami kell majd a kisbabának. Van valaki, aki segít Annie-nek? – Az anyám kérdezte, akarjuk-e, hogy Miss Nichol segítsen, de Annie hallani sem akar róla. Ragaszkodik hozzá, hogy mindent egyedül csináljon. – Joanna bezzeg gondolkodás nélkül kapott volna Miss Nichol ajánlatán. Ha jól
emlékszem a szóban forgó hölgyre, mindent szívesen megcsinál, ha kell, még a gyerekszobát is kifesti. – Nincs is gyerekszobánk – mondta Fletcher. – Csak egy vendégszoba. – Akkor azt mától fogva tekintsd gyerekszobának, és készülj fel rá, hogy neked kell kifesteni, míg Annie elmegy új ruhatárat vásárolni. – Máris épp elég ruhája van – mondta Fletcher. – Egy nőnek soha nincs elég ruhája, és pár hónap múlva úgysem fog rámenni semmi. És akkor a babának még nem is vettetek semmit. – Akkor jobb lesz, ha most azonnal valami állás után nézek, mondjuk mint pincér vagy mixer – sóhajtott fel Fletcher. – De hát az apád nyilván... – Nem akarom egész életemben az apámat pumpolni. – Ha az én apám ilyen gazdag lenne, én a kisujjamat se mozdítanám – jelentette ki Jimmy. – Dehogynem. Különben Joanna nem lett volna hajlandó hozzád menni. – Nem hiszem, hogy pincérként fogod végezni. Azok után, hogy így diadalmaskodtál a Kirsten-ügyben, olyan ügyvédi irodánál vállalhatsz nyári munkát, amilyennél csak akarsz. És ha jól ismerem a húgocskámat, ő se hagyná, hogy bármi akadályozzon abban, hogy évfolyamelsőként végezz. – Jimmy kicsit hallgatott, majd folytatta: – Mi lenne, ha beszélnék az anyámmal? Ő nagyon sokat segített Joannának, úgy, hogy szinte észre sem vette. De elvárnék valamit cserébe. – Ugyan mit? – kérdezte Fletcher. – Például az apád pénzét – vigyorgott Jimmy. Fletcher nevetett. – Az apám pénzét, cserébe azért, hogy megkérd az anyádat, segítsen a saját lányának az unokája megszületése körüli teendőkben? Jimmy, nekem az az érzésem, belőled nagyon jó válóperes ügyvéd lenne. – Úgy döntöttem, indulok a diákelnök-választáson – közölte Nat a telefonban, anélkül, hogy előbb megmondta volna, hogy egyáltalán ki beszél. – Ez remek hír! – lelkendezett Tom. – Su Ling mit szólt hozzá? – Eszembe se jutott volna belefogni az egészbe, ha nem ő javasolja. Ráadásul a kampány szervezésében is részt akar venni. Ő vállalja a közvélemény-kutatást és mindent, aminek számokhoz vagy statisztikához van köze. – Akkor egy problémád máris megoldódott – mondta Tom. – Kampánymenedzsered van már? – Igen, mivel té már nem vagy itt, egy Joe stein nevű srácot választottam. Végigcsinált már két kampányt, és a zsidó szavazókra is számíthatunk vele. – Connecticutban ilyen fontosak a zsidó szavazók? – Amerikában mindenhol fontos a zsidó szavazótábor. Itt az egyetemen négyszátizennyolc zsidó diák van, és nekem mindegyikük támogatására szükségem lesz. – És, mi a véleményed a Golan-fennsík jövőjéről? – érdeklődött Tom. – Azt sem tudom, hol van a Golan-fennsík – felelte Nat. – Akkor jobb lesz, ha nagyon sürgősen kideríted. – Vajon Elliotnak mi a véleménye a Golan-fennsíkról? – Ha jól sejtem, az, hogy mindig Izraelhez kell tartoznia, és egyetlen négyzetcentimétert sem szabad feláldozni a palesztinoknak. – És mit mond a palesztinoknak?
– Valószínűleg elég kevés van belőlük az egyetemen, úgyhogy nekik nem kell semmit mondania. – Hát így könnyű. – A következő, amit meg kell fontolnod, hogy miről szóljon a nyitóbeszéded, és hol tartsd – folytatta Tom. – A Russell Halira gondoltam. – De oda csak négyszázan férnek be. Nincs nagyobb terem? – De igen, a díszterembe ezren is beférnek, de Elliot elkövette azt a hibát, hogy ott tartotta a nyitóbeszédét, és úgy festett, mintha félig üres lenne a terem. Én inkább azt szeretném, hogy úgy hasson, a csilláron is lógnak, ez sokkal jobb benyomást fog tenni a szavazókra. – Akkor nem ártana minél előbb kiválasztani az időpontot és azonnal lefoglalni a termet, és közben összeszedni a kampánycsapatodat – javasolta Tom. – És mire kell még odafigyelnem? – faggatta Nat. – A támogatásokat megköszönő beszédre, és ne felejts el szóba állni a világon mindenkivel, akivel csak találkozol. Emlékszel, mit kell mondani: „Szia, Nat Cartwright vagyok, elnökjelölt, és remélem, számíthatok a szavazatodra." Aztán hallgasd meg őket, mert ha úgy látják, érdeklődsz a problémáik iránt, akkor sokkal nagyobb esélyed van rá, hogy téged támogassanak. – Még valami? – Maximálisan használd ki Su Linget, kérd meg, hogy csinálja végig ugyanezt minden lányhallgatóval. Nyilván borzasztóan népszerű az egyetemen, miután kiderült, hogy nem tudta elcsábítani a Harvard. Nem sokan döntöttek volna így. – Na, igen. Akkor, ennyi? Úgy látom, te mindenre gondoltál. – Igen. A szemeszter utolsó tíz napjában majd odautazom segíteni, de hivatalosan nem leszek része a csapatnak. – Miért nem? – Mert akkor Elliot mindenkinek azt mondaná, hogy egy külső személy irányítja a kampányodat, és ami még rosszabb, egy milliomos bankár fia a Yale-ről. Ne felejtsd el, hogy a múltkori választást is te nyerted volna, ha Elliot nem csal, úgyhogy készülj fel rá, hogy most is ki fog találni valamit, amivel félreállítson. – Például mit? – Ha ki tudnám találni, én lennék Nixon stábfőnöke! – Hogy nézek ki? – kérdezgette Annie, idegesen szorongatva a biztonsági övet. – Fantasztikusan nézel ki, drágám – mondta Fletcher, rá sem pillantva. – Nem, egyáltalán, rémesen nézek ki, pedig milyen fontos esemény lesz. – Valószínűleg csak a szokásos összejövetel, amire a professzor meg szokta hívni pár diákját. – Nem hiszem – mondta Annie. – Kézzel volt írva a meghívó, és nagyon nyomatékosan az állt benne, hogy „lesz itt valaki, akivel mindenképp szeretném, ha találkozna". – Hát, majd megtudjuk, ki az – mondta Fletcher, és leparkolt a régi Forddal egy limuzin mögött, amely körül egy tucat titkosszolgálati ember ácsorgott. – Ki a csuda lehet ez? – suttogta Annie, miközben Fletcher kisegítette a kocsiból. – Fogalmam sincs, de... – De örülök, hogy eljött, Fletcher – szólalt meg a professzor, aki az ajtóban állva várta őket. – Nagy butaság lett volna nem eljönni, gondolta Fletcher. – Nagyon örülök, Mrs. Davenport. Láttam magát a múltkor a tárgyalóteremben, mindig ott ültem két sorral hátrább.
Annie elmosolyodott. – Akkor még kicsit karcsúbb voltam. – De nem gyönyörűbb, mint most – mondta a professzor. – Megkérdezhetem, mikor érkezik a baba? – Tíz hét múlva, professzor úr. – Kérem, szólítson Karinak. így sokkal fiatalabbnak érzem magam. Hadd tegyem hozzá, a férjének nem jár ki ez a privilégium, még legalább egy évig. – Rákacsintott Annie-re, és átkarolta a vállát. – Jöjjenek be, van itt valaki, akivel nagyon szeretném, ha megismerkednének. Fletcher és Annie követték a professzort a nappaliba, ahol egy tucat vendéget találtak, élénk beszélgetésbe merülve. Úgy tűnt, ők érkeztek utoljára. – Alelnök úr, hadd mutassam be Annie Cartwrightot. – Jó estét, alelnök úr. – Hello, Annie – nyújtott kezet Spiro Agnew. – Úgy hallom, egy nagyon okos fiúhoz ment feleségül. Abrahams hangosan odasúgta: – Ne felejtse el, Annie, hogy a politikusok hajlamosak túlozni, mert azt remélik, ezzel szavazatokat szerezhetnek. – Tudom, Kari, az apám is politikus. – Tényleg? – kérdezte Agnew. – A connecticuti szenátusban a demokraták vezetője. – Hát egyetlen republikánus sincs a társaságban ezen az estén? – Ő pedig Annie férje, alelnök úr, Fletcher Davenport. – Hello, Fletcher, a maga apja is demokrata? – Nem, uram, a republikánus párt tagja. – Nagyszerű, akkor maguknál legalább két szavazatra számíthatok. – Sajnos, nem, uram. Az anyám nem engedné, hogy betegye hozzánk a lábát. Az alelnök nevetésben tört ki. – Szép kis barátaid vannak, Kari – fordult Abrahamshez. – Én továbbra is semleges maradok, Spiro, nincs politikai meggyőződésem. A gondjaidra bíznám Annie-t, mert szeretném Fletchert bemutatni valakinek. Fletcher csodálkozva nézett. Azt hitte, az alelnök volt az a vendég, akivel mindenképp találkoznia kellett, de engedelmesen követte a házigazdát egy csoport férfihoz, akik a kandalló előtt álldogáltak a szoba túlsó végében. – Bill, hadd mutassam be Fletcher Davenportot. Fletcher, az úr Bill Alexander, az Alexander... – ...Dupont és Belltől – fejezte be Fletcher, és kezet rázott New York egyik leghíresebb ügyvédi irodájának vezetőjével. – Már nagyon rég szerettem volna megismerni, Fletcher – mondta Bill Alexander. – Sikerült elérnie valamit, ami nekem harminc éve nem ment. – Mi lenne az? – Rábeszélte Karit, hogy jelenjen meg a bíróság előtt, mint az asszisztense. Hogy csinálta? Alexander és Abrahams is látható érdeklődéssel várta a választ. –Nem volt más választásom, egyszerűen rám erőszakolta magát, de aztán rájöttem, hogy milyen kétségbeejtő helyzetben van. Senki nem ajánlott neki igazi munkát 1938 óta. – Kíváncsi lennék, hogy kiérdemelte-e a honoráriumát, ami busás lehetett. – De még mennyire – mondta Abrahams, mielőtt Fletcher felelhetett volna. A könyvespolchoz nyúlt Alexander háta mögött, és kihúzta a Clarence Darrow perei keményfedelű kiadását. Mr. Alexander megnézte a könyvet. – Á, igen, nekem is megvan. – Ahogy nekem is megvolt – mondta Abrahams. Fletcher csalódott arcot vágott, de aztán
a professzor folytatta: – De nem dedikált első kiadás, tökéletes állapotban. Igazi gyűjtőknek való csemege! Fletcher az anyjára gondolt, aki ismét felbecsülhetetlen értékű tanáccsal látta el: „Olyasvalamit próbálj ajándékozni, aminek tényleg örül, nem az számít, mennyibe kerül." Nat körbejárt nyolc fiúból és hat lányból álló kampánycsapatának tagjai előtt, és mindenkit megkért, hogy mondjon pár szót a többieknek magáról, és arról, mi a feladata a választásig hátralévő időszakban. Nat csak csodálni tudta Su Ling hozzáértését. Tom háttérből adott tanácsát követve, sikerült olyan diákokat találnia, akik jól képviselték a hallgatók keresztmetszetét, és a legtöbben már rég szerették volna Natet látni a diákelnöki poszton. – Akkor kezdjük a legújabb információkkal – mondta Nat. Joe Stein felállt a helyéről. – Mivel a jelölt egyértelművé tette, hogy egy embertől nem fogadhatunk el egy dollárnál nagyobb Összegű támogatást, megnöveltük az adománygyűjtők számát, hogy a lehető legtöbb diákot meg tudjuk keresni. A csoport hetente egyszer tart gyűlést, többnyire hétfőn. Sokat segítene, ha a jelölt tudna szólni hozzájuk valamikor. – Jövő hétfő megfelelne? – kérdezte Nat. – Nekem jó – felelte Joe. – Ez idáig 307 dollárt szedtünk össze, legnagyobb részét a Russell Hallban tartott beszéded után. Mivel olyan zsúfolt volt a terem, a legtöbben meg voltak győződve róla, hogy a győztest támogatják. – Köszönöm, Joe – mondta Nat. – A következő kérdés: miben ügyködik az ellenfelünk? Tim? – A nevem Tim Ulrich, és az én feladatom, hogy figyelemmel kísérjem az ellenfél kampányát. Legalább két emberünk jelen van és jegyzetel, ahányszor csak Elliot beszédet tart valahol. Már annyi ígéretet tett az elmúlt pár napban, hogy ha megpróbálja mind betartani, jövő ilyenkorra csődbe megy az egyetem. – Mi a helyzet az egyes választói csoportokkal, Ray? – Három kategóriába soroltuk őket, etnikai, vallási és klubok szerinti, és mindegyik csoportnak van egy felelőse. Persze elég sok átfedés is van, például a legtöbb olasz katolikus is. Mario egyébként ingyen kávét osztogat azoknak, akik megígérik, hogy Cartwrightra szavaznak. . – Vigyázzatok, Elliot lehet, hogy ezt is be fogja számítani kampányköltségnek – jegyezte megjoe. – Nehogy elbukjunk egy apró technikai hibán. – Egyetértek – bólintott Nat. – Sport? Jack Roberts vette át a szót, a kosárlabdacsapat kapitánya. – A legtöbb futó jól ismeri Natet, főleg azok után, hogy győzelmet aratott a Corneli elleni terepfutó versenyen. Én kézben tartom a kosarasokat. Elliot megnyerte magának a futballcsapatot, viszont a nagy kérdés a női lacrosse-csapat, ahol háromszázan játszanak. – Nekem a barátnőm a második csapatban játszik – szólt közbe Tim. – Azt hittem, homokos vagy – jegyezte meg Chris. Páran nevettek. – Tényleg, ki foglalkozik a meleg szavazókkal? Senki nem szólalt meg. – Ha van, aki nyíltan vállalja a másságát, vegyük be a csapatba, és mellőzzük a célzásokat. Chris bólintott. – Elnézést. – Végül, közvélemény-kutatás és statisztika. Su Ling. – 9628 hallgató van az egyetemen, ebből 5517 fiú, 4111 lány. Egy meglehetősen amatőr közvélemény-kutatás, amit múlt vasárnap délelőtt tartottunk, azt mutatta, hogy Eiliotnak 611 szavazata van, Natnek 541, de ne felejtsük el, hogy Eiliotnak van némi előnye, mert már egy éve kampányol, és a plakátjai is mindenhol kint vannak. A mieink péntekre lesznek kitéve. – És szombatra le is tépkedik.
– Akkor azonnal újakat rakunk ki – mondta joe – És mi nem alkalmazzuk ugyanezt a taktikát az ellenféllel szemben. Elnézést, hogy közbeszóltam. – Semmi baj. A csapat minden tagjának legalább naponta húsz szavazóval kellene beszélni – folytatta Su Ling. – Még hatvan napunk van, ezalatt meg kell próbálni az összes diákot megszólítani. Ezt nem szabad felületesen csinálni. A hátatok mögött a falon van egy tábla, ábécé rendben az összes diák nevével. Az asztalra kiraktunk tizenhét színes ceruzát. A csapat minden tagja kap egy színt. Minden este egy pipával jelöljétek be azokat, akikkel aznap beszéltetek. így legalább kiderül, ki az, aki komolyan dolgozik is. – Azt mondtad, tizenhét ceruza van – mondta Joe. – Mi meg csak tizennégyen vagyunk. – Igen, de van még egy fekete, egy sárga és egy piros ceruza is. Ha az illető azt mondta, Elliotra fog szavazni, azt húzzátok ki feketével, ha bizonytalan, jelöljétek meg egy sárga pipával, de ha biztos, hogy Natre fog szavazni, akkor pirossal. Minden este beviszem az adatokat a számítógépre, és másnap reggelre kinyomtatok mindenkinek egy példányt. Van valakinek kérdése? – Hozzám jössz feleségül? – kérdezte Chris. Mindenki nevetésben tört ki. – Igen – felelte Su Ling. – De ne higgy el mindent, amit mondok, mert már Elliot is megkérte a kezemet, és neki is igent mondtam. – Na és velem mi lesz? – szólt közbe Nat. Su Ling elmosolyodott. – Neked írásban adtam választ. – Jó éjszakát, professzor úr, és köszönjük ezt a szép estét. – Jó éjszakát, Fletcher. Örülök, hogy jól érezték magukat. – Nagyon is – mondta Annie. – Fantasztikus volt találkozni az alelnökkel. Hetekig fogom ugratni vele az apámat – tette még hozzá, miközben Fletcher besegítette az autóba. Aztán ő is beült, és becsukta maga után az ajtót. – Annie, igazán csodálatos voltál. – Csak próbáltam túlélni valahogy az estét. Nem számítottam rá, hogy Kari odaültet az alelnök és Mr. Alexander közé a vacsoránál. Azt hittem, tévedés volt. – A professzor nem követ el ilyen tévedéseket – mondta Fletcher. –Szerintem Bill Alexander kérése volt. – Miért kérne ilyet? – Mert egy régimódi, hagyományos ügyvédi iroda vezetője, és úgy gondolta, sokat megtudhat rólam, ha megismeri a feleségemet. Ha valakit meghívnak dolgozni az Alexander Dupont és Bellhez, az majdnem olyan, mint egy házassági ajánlat. – Akkor reméljük, nem rontottam el az esélyeidet. – Távolról sem. Neked köszönhetően eljutottunk oda, hogy udvaroljanak nekem. Nehogy azt hidd, hogy véletlen volt, hogy Mrs. Alexander odaült melléd, amikor kávéztunk a szalonban. Annie halkan felnyögött. Fletcher aggódva rápillantott. – Te jóságos ég, elkezdődtek a fájások – mondta Annie. – De hát még hátra van tíz hét – nézett rá Fletcher. – Nyugodj meg, rögtön hazaérünk, és nemsokára ágyban is lehetsz. Annie megint felnyögött, kicsit hangosabban. – Nem, ne menjünk haza, inkább vigyél a kórházba. Miközben átszáguldottak Westville-en, Fletcher figyelte az utcatáblákat, és próbálta kitalálni, merre lenne a legrövidebb az út a Yale-New Haven kórház felé. Észrevett egy taxiállomást az út túloldalán. Élesen átvágott az úton, és lefékezett a sorban első kocsi mellett. Letekerte az ablakot, és odakiabált: – A feleségem vajúdik. Meg tudná mondani, melyik a legrövidebb út a Yale-New Havenig?
– Jöjjön utánam! – kiáltott vissza a taxis, azonnal a gázba taposott, és elindult előttük. Fletcher alig tudott lépést tartani a taxissal, aki ide-oda cikázott a forgalomban, a dudára tenyerelve és a reflektorokat villogtatva, és egy olyan útvonalon vezette őket, amit Fletcher egyáltalán nem is ismert. Annie a hasára szorította a kezét, és egyre hangosabban nyögdécselt. – Ne aggódj, drágám, mindjárt ott vagyunk – nyugtatgatta Fletcher, miközben megint átcsusszantak egy piros lámpán, remélve, nem veszíti el szem elől a taxit. Amikor végre odaértek a kórházhoz, Fletcher meglepetten látta, hogy a nyitott ajtó előtt már ott áll egy orvos és egy ápolónő egy tolóággyal. A taxis kiugrott, és odaintett a nővérnek. Fletcher rájött, hogy nyilván beszólt a diszpécsernek, hogy értesítsék a kórházat. Remélte, van nála elég pénz, hogy ki tudja fizetni a taxist, arról nem is beszélve, hogy jó nagy borravalót is érdemel. Fletcher kiugrott a kocsiból, és odaszaladt, hogy kisegítse Annie-t, de a taxis előbb ért oda. Kétfelől megfogták a könyökét, kiemelték a kocsiból, és felfektették az ágyra. A nővér már el is kezdte gombolgatni a ruháját. Fletcher elővette a tárcáját, és a taxishoz fordult. – Nagyon köszönöm, igazán hálás vagyok a segítségért. Mennyivel tartozom? – Egyetlen centtel sem – felelte taxis. – De hát... – Ha megtudná a feleségem, hogy ezért pénzt kértem, meggyilkolna. Sok szerencsét – szólt még vissza a taxis, és elindult a kocsija felé. – Köszönöm – hálálkodott még egyszer Fletcher, aztán berohant a kórházba. Gyorsan utolérte Annie-t, és megfogta a kezét. – Minden rendben lesz, drágám – nyugtatgatta. Az ápolónő feltett egy csomó kérdést, amikre Annie igennel felelt. Aztán feltelefonáltak a műtőbe dr. Redpathnak és a sebészcsapatnak, hogy azonnal indulnak a beteggel. A hatalmas, csigalassúsággal közlekedő lift nagy zokkenéssel megállt az ötödik emeleten. Annie-t gyorsan kitolták a folyosóra. Fletcher mellette maradt és tovább szorongatta kinyújtott kezét. Látta, hogy a folyosó végén két nővér már kitárva tartja a műtő ajtaját, hogy egy pillanatig se kelljen késlekedni. Annie tovább szorította Fletcher kezét, miközben átemelték a műtőasztalra. Hárman rohantak be a műtőbe, az arcukat orvosi maszk takarta. Az első ellenőrizte az asztalra kirakott műszereket, a második egy oxigénmaszkot készített elő, a harmadik Annie-nek próbált újabb kérdéseket feltenni, aki már sikoltozott a fájdalomtól. Fletcher egy pillanatra sem engedte el a kezét, míg belépett egy idősebb férfi. Felhúzta a gumikesztyűt, és megkérdezte. – Készen van minden? – Igen, dr. Redpath – felelte a nővér. – Helyes – mondta az orvos, aztán Fletcherhez fordult. – Attól tartok, most meg kell kérnem, hogy fáradjon ki, Mr. Davenport. Azonnal szólunk, ahogy megvan a baba. Fletcher megcsókolta a felesége homlokát. – Nagyon büszke vagyok rád – suttogta.
22. fejezet
Nat hajnali ötkor ébredt a választás napján. Hallotta, hogy Su Ling már zuhanyozik. Rápillantott a napirendre, amely az éjjeliszekrényen feküdt. A kampánycsapat hétkor találkozik, aztán másfél órát töltenek a menza bejárata előtt, hogy üdvözöljenek minden egyes szavazót, aki reggelizni jön.
– Gyere te is! – kiáltott ki a fürdőszobából Su Ling. – Sietnünk kell. –Igaza is volt, mert végül alig pár pillanattal azelőtt értek oda a megbeszélésre, hogy a toronyban az óra elütötte a hetet. A csapat többi tagja már mind ott volt, és Tom, aki erre az egy napra utazott ide, épp a saját nemrégiben átélt választási élményeit osztotta meg a többiekkel. Su Ling és Nat elfoglalták a két üres széket nem hivatalos tanácsadójuk két oldalán, aki tovább beszélt, mintha ők ott sem lennének. – Senki nem állhat meg, még levegőt venni sem, este hatig, amikor is véget ér a szavazás. Azt javaslom, hogy a jelölt és Su Ling fél nyolctól fél kilencig legyen a menza bejárata előtt, míg a többiek reggeliznek. – Egy órán keresztül együk azt a vacakot? – kérdezte Joe. – Nem, egyáltalán ne egyetek, Joe. Járjatok asztaltól asztalig, soha ne legyetek ketten ugyanannál az asztalnál, és ne felejtsétek el, hogy Elliot csapata nyilván ugyanezt teszi. Tizennégyen kirohantak a szobából, átvágtak a pázsiton és eltűntek a menza ajtaján, Nat és Su Ling pedig kint maradtak a bejárati ajtó előtt. – Szia, Nat Cartwright vagyok, az egyik jelölt, remélem, rám szavazol ma. Két álmos tekintetű diák azt felelte: – Rendben van, öregem, a melegek rád szavaznak. – Szia, Nat Cartwright vagyok, az egyik jelölt, remélem... – Egyikőtökre sem fogok szavazni – jelentette ki a következő diák, és bement a menzára. – Szia, Nat Cartwright vagyok, az egyik jelölt... – Sok szerencsét, de csak azért szavazok rád, mert szerintem a barátnőd fantasztikus. – Szia, Nat Cartwright vagyok... – Én pedig Ralph Elliot kampánycsapatának tagja, le fogunk söpörni benneteket a föld színéről! – Szia, Nat... Kilenc órával később Nat már meg se tudta volna számolni, hányszor mondta el ugyanazt a mondatot, és hány kezet szorongatott meg. Csak annyit tudott biztosan, hogy teljesen berekedt, és úgy érezte, letörik a keze. Egy perccel hat óra után odafordult Tomhoz, és azt mondta: – Szia,. Nat Cartwright vagyok... – Most már abbahagyhatod – nevetett Tom. – Ha nem lett volna Ralph Elliot, most te lennél a helyemen, és te lennél a Yale diákelnöke. – És most mit tervezel a számomra ? – kérdezte Nat. – A napirendembe nincs beírva semmi hat óra utánra, úgyhogy fogalmam sincs, most mit kell tennem. – Jellemző. De arra gondoltam, hármasban szép nyugodtan megvacsorázhatnánk Mariónál. – Na és a csapat többi tagja? – kérdezte Su Ling. – Joe, Chris, Sue és Tim megfigyelőként részt vesznek a szavazatszámlálásban, a többiekre ráfér a megérdemelt pihenés. A számlálás hétkor kezdődik, és legalább két órába beletelik, úgyhogy azt javasoltam a többieknek, találkozzunk itt fél kilenckor. – Ez jól hangzik – mondta Nat. – Én olyan éhes vagyok, hogy meg tudnék enni egy lovat. Mario odavezette őket a megszokott sarokasztalukhoz, és Natet állandóan elnök úrnak szólította. Miközben iszogattak és próbáltak kicsit lazítani, Mario ismét megjelent egy hatalmas tál bolognai spagettivel, aminek parmezánt szórt a tetejére. Nat csak tömte magába a tésztát, de sehogy sem akart elfogyni. Tom észrevette a barátján, hogy egyre idegesebb. – Vajon Elliot most mit csinál? – kérdezte Su Ling. – A McDonald'sban van a nyavalyás bandájával, hamburgert és sült krumplit eszik, és úgy tesz, mintha élvezné – mondta Tom, és belekortyolt a borba. – Hát, most már legalább nem állhat elő több piszkos trükkel – jegyezte meg Nat
– Én ebben nem lennék olyan biztos – szólt közbe Su Ling, amikor meglátta, hogy nagy sebbel-lobbal beront az ajtón Joe Stein. – Mit akarhat Joe? – kérdezte Tom, felállt és intett neki. Nat rámosolygott a kampányfőnökére, de Joe nem viszonozta a mosolyt. – Van egy kis probléma – lihegte Joe. – Jobb lenne, ha azonnal odajönnétek. Fletcher idegesen fel-alá járkált a folyosón, pontosan ugyanúgy, ahogy az apja húsz évvel ezelőtt azon az estén, amit annyiszor elmesélt már neki Miss Nichol, hogy olyan volt, mintha egy régi fekete-fehér filmet nézne meg újra és újra, amely mindig ugyanazzal a happy enddel ér véget. Fletcher soha nem távolodott el pár lépésnél messzebb a műtő ajtajától, és várta, hogy valaki végre kijöjjön. Hirtelen felpattant az ajtó, kirohant egy nővér, és elszáguldott Fletcher mellett, anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzá. Pár perccel később dr. Redpath is megjelent. Levette a szája elől a maszkot, de nem mosolygott. –A feleségét most átviszik a szobájába – mondta. – Jól van. Kimerült, de jól van. Pár perc múlva bemehet hozzá. – És a kisbaba? – A kisfiát átvittük az intenzív osztályra. Jöjjön, megmutatom – mondta az orvos. Megérintette Fletcher könyökét, és végigkísérte a folyosón. Megálltak egy hatalmas üvegfal előtt, amelynek a másik oldalán három inkubátor sorakozott. Kettő már foglalt volt. A harmadikba épp most helyezték bele a kisfiút. Vézna, tehetetlen kis jószág volt, vörös és ráncos. A nővér valami gumicsövet erősített az orrlyukához, aztán egy szenzort a mellkasára, amit egy monitorhoz csatlakoztatott. Végül kis szalagot ragasztott a baba bal csuklójára, amin Davenport felirat állt. A monitor azonnal vibrálni kezdett. Fletcher még csekélyke orvosi ismereteivel is azonnal látta, hogy nagyon gyenge a szívverés. Aggodalmasan dr. Redpathra pillantott. – Mekkorák az esélyei? – Tíz héttel korábban született a kelleténél, de ha sikerül átvészelni az éjszakát, akkor nagyon jók az esélyei, hogy életben marad. – De mégis mekkorák? – Erre nincsenek szabályok, nincsenek pontos százalékok. Minden gyermek más és más – mondta az orvos. Közben odalépett melléjük egy nővér. – Most bemehet a feleségéhez, Mr. Davenport. Jöjjön, odakísérem. Fletcher köszönetet mondott dr. Redpathnak, és követte a nővért. Lementek egy emeletet, ahol odavitte felesége ágya mellé. Annie párnákkal feltámasztva üldögélt. – Hogy van a kisfiunk? – kérdezte. – Gyönyörűséges, Mrs. Davenport, és igazán szerencsés, hogy ilyen nagyszerű mamája van – felelte a nővér. – Nem engedik, hogy lássam, pedig annyira szeretném megfogni –panaszkodott Annie. – Egyelőre inkubátorban van – nyugtatta meg Fletcher –, de állandóan ott van mellette a nővér. – Mintha évekkel ezelőtt lett volna a vacsora Abrahams professzornál... – Igen, micsoda este volt! És neked kettős diadal. Lenyűgözted az ügyvédi iroda vezetőjét, ahol dolgozni akarok, és megszületett a fiad, ugyanazon az estén. Mi jöhet még? – Ez most már olyan lényegtelennek tűnik, most, hogy van egy gyerekünk. Harry Róbert Davenport. – Jól hangzik – mondta Fletcher. – És így a te apád és az én apám is boldog lehet. – Minek szólítsuk, Harrynek vagy Róbertnek? – Én tudom, hogy fogom hívni – mondta épp Fletcher, amikor belépett a szobába a nővér.
– Azt hiszem, most aludnia kéne egy kicsit, Mrs. Davenport. Kimerült lehet. – Egyetértek – mondta Fletcher. Kivett a felesége háta mögül néhány párnát, Annie pedig lassan lefeküdt. Fletcher megcsókolta, és kiment, a nővér pedig leoltotta a szobában a villanyt. Fletcher felrohant egy emeletet, vissza az intenzív osztályra, hogy megnézze, erősödtek-e a szívhangok. Rámeredt az üvegfalon keresztül a monitorra, és próbálta meggyőzni magát, hogy kicsit erősebbek a jelek. Odanyomta az orrát az üveghez. – Gyerünk, Harry, küzdj! – mormolta, és elkezdte számolni, percenként hányat ver a baba szíve. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Odébb sétált, és leroskadt egy székre a folyosó túlsó felén. Pár perc múlva elaludt. Arra ébredt, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Pislogva próbálta kinyitni a szemét. Nem tudta, mennyit aludhatott. Először a nővért látta meg, akinek komor volt az arca. Dr. Redpath ott állt mögötte. Mondania sem kellett, Fletcher már tudta, hogy Harry Róbert Davenport már nem él. – És mi a probléma? – kérdezte Nat, miközben rohanvást indultak a szavazatszámláló helyiségbe. – Kényelmesen vezettünk, egészen pár perccel ezelőttig – mesélte Joe, aki már lihegett attól, hogy idefelé is futott, most meg lépést kellett tartania Nattel, akinek ez csak könnyed kis kocogásnak tűnt. – Aztán egyszer csak előkerült két doboz, teletömve szavazatokkal, amiknek majdnem kilencven százaléka Eiliot mellett szól. Nat és Tom meg sem várták Joe-t, felrohantak a lépcsőn, és berontottak a lengőajtón. Az első, akit megláttak, Ralph Eiliot volt, beképzelt vigyorral az arcán. Nat megkereste Tomot, aki már Sue-val és Chrisszel beszélgetett. Gyorsan odasietett ő is hozzájuk. – Több mit négyszáz szavazattal vezetünk – mondta Chris – , és márl azt hittük, nyertünk, amikor egyszer csak a semmiből előbukkant két újabb szavazatgyűjtő doboz. – Hogyhogy a semmiből? – kérdezte Tom. – Az asztal alatt találták őket. Amikor elkezdtük a számolást, még nem voltak ott. – Chris a papírjaiba pillantott. – Eiliot 319 szavazatot kapott, Nat 48-at, a másikban Eiliot 322-őt, Nat pedig 41-et, ami megfordította a végeredményt, és most már Eiliot vezet pár szavazattal. – Meg tudod mondani, a többi dobozban milyen arányban oszlottak | meg a szavazatok? – kérdezte Su Ling. – Nagyjából egyforma arányban, a legszélsőségesebb arány 209 Nat-nek és 176 Elliotnak. Eiliot csak egy dobozban kapott többet, 201 –et, szemben Nat 196 szavazatával. – Az utolsó két doboz tartalma egyszerűen lehetetlen statisztikailag, ha összehasonlítjuk a többi tízzel – mondta Su Ling. – Valaki egyszerűen megtömte őket annyi szavazattal, amennyivel megfordíthatta a szavazás állását. – De hogy tudták ezt megtenni? – kérdezte Tom. – Elég könnyen, ha valaki tudott szerezni kitöltetlen szavazócédulákat – mondta Su Ling. – És ez nem lehetett túl nehéz – tette hozzá Joe. – Miből gondolod? – kérdezte Nat. – Például, amikor én szavaztam, ebédidőben, egyetlen megfigyelő volt jelen, aki épp valami dolgozatot írt, oda sem figyelt, mit csinálok. Minden további nélkül elemelhettem volna egy tucat szavazócédulát. – Ez még nem magyarázza meg, honnan bukkant fel hirtelen két doboz. – Nem kell professzornak lenni, hogy az ember rájöjjön – szólt közbe Chris. – Miután lezárták a szavazást, csak vissza kellett tartani két dobozt, aztán beletömni a cédulákat. – De ezt úgysem tudjuk bebizonyítani – mondta Nat.
– A statisztika bebizonyítja – mondta Su Ling. – Ez tévedhetetlen módszer, habár az igaz, hogy nincs első kézből való bizonyítékunk. – Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Joe, és Elliotra meredt, aki még mindig Önelégült képet vágott. – Nem túl sokat tehetünk azonkívül, hogy közöljük a megfigyeléseinket Chester Daviesszel. Végül is ő a választás főfelügyelője. – Jól van, Joe, menj és beszélj vele, meglátjuk, mit mond. Joe elsietett, hogy beszéljen a dékánnal. A többiek messziről figyelték, ahogy az idős professzor arca egyre jobban elkomorodik. Azonnal odahívatta Elliot kampányfőnökét, aki csak a vállát vonogatta, és annyit mondott, hogy minden szavazat érvényes. Nat aggodalmasan figyelte, ahogy Davies kikérdezi mindkettőjüket, és látta, hogy Joe bólogat, aztán mind a ketten visszamentek a csapatukhoz. – Davies azonnali megbeszélést hívott össze a szobájába a választási bizottságnak, és miután megvitatták a dolgot, tájékoztat minket az eredményről, úgy félóra múlva. Su Ling megfogta Nat kezét. – Mr. Davies nagyon igazságos – mondta. – Helyes következtetésre fog jutni. – Az lehet, hogy helyes következtetésre fog jutni – mondta Nat –, de neki bármi is a személyes véleménye, nem tehet mást, mint hogy követi a választási szabályzatot. – Tökéletesen egyetértek – szólalt meg egy hang a hátuk mögül. Nat megpördült, és meglátta Elliot vigyorgó képét. – Nem kell megnézniük a szabályzatot, anélkül is tudják, hogy az győz, akinek több szavazata van. – De mintha arról is lenne valami a szabályzatban, hogy egy személy csak egy szavazatot adhat le – vágott vissza Nat. – Csalással vádolsz? – csattant fel Elliot, miközben a támogatói is kezdtek odaszivárogni, és megálltak mögötte. – Mondjuk úgy, hogy ha megnyered ezt a választást, akár Chicagóba is jelentkezhetnél szavazatszámlálónak. Daly polgármestert is felülmúlod. Elliot egy lépést tett felé, és épp az öklét emelte, amikor belépett a terembe a dékán, a kezében egy papírlappal, és felment az emelvényre. – Megúsztad a verést – súgta oda Elliot. – Te pedig majd most kapsz – felelte Nat, aztán mind a ketten a színpad felé fordultak. A teremben elhalt a beszélgetés zaja. Mr. Davies megigazította a mikrofont, és szembefordult azokkal, akik még ottmaradtak, hogy megvárják az eredményt. Lassan felolvasta papírról az előre megfogalmazott szöveget. – Tudomásomra jutott, hogy a diáktanács elnökének megválasztása során két újabb doboznyi szavazat került elő, a számlálás lezárása után. A felnyitott dobozokban található szavazatok aránya feltűnően eltért a többi dobozban találhatóktól. A választási bizottság tagjainak nem volt más lehetősége, mint a szabályzathoz folyamodni. Akárhogy keresgéltünk is j azonban, sehol nem esik említés váratlanul előkerült szavazatgyűjtő dobozokról, vagy hogy mi történjen, ha egy dobozban a többitől feltűnően eltérő arányú szavazatokat találunk. – Mert eddig még soha senki nem csalt! – kiabálta be Joe a terem hátuljából. – És most sem, csak ti nem tudtok veszíteni! – jött a válasz. – Hány dobozt dugdostok még valahol a biztonság kedvéért? – Többre nincs szükség! – Csendet kérek! – szólt rájuk Mr. Davies. – Ezek a kitörések egyik félre sem vetnek jó fényt. – Megvárta, hogy csend legyen, aztán tovább olvasta a szöveget a papírlapról: – Mivel kötelességünk döntést hozni, arra jutottunk, hogy a választási eredmény érvényes. – Elliot
támogatói felugrálva éljeneztek. Elliot Nathez fordult, és azt mondta: – Azt hiszem, mégiscsak neked jutott az elnáspángolás. – Még nincs vége – mondta Nat, a tekintetét Mr. Daviesre szegezve. A dékánnak kicsit várnia kellett, míg folytatni tudta. Kevesen vették csak észre a teremben, hogy még nem végzett a mondandójával. – De mivel a választás során több szabálytalanság is történt, melyek közül véleményünk szerint az egyik utólag kivizsgálhatatlan, úgy döntöttem, hogy a szabályzat 7b pontja alapján a vereséget szenvedett jelöltnek esélyt kell adni a fellebbezésre. Ha így tesz, a bizottságnak három választása van. – A dékán felnyitotta a szabályzatot, és olvasni kezdte: – a) megerősíti az eredeti végeredményt, b) megfordítja a végeredményt, c) új választást ír ki, amelyet a következő szemeszter első hetében kell megtartani. A bizottság tehát azt javasolja, hogy adjunk Mr. Cartwrightnak huszonnégy órát, hogy fellebbezhessen. – Nincs szükségünk huszonnégy órára! – kiáltotta Joe. – Fellebbezünk! – Ezt írásban kérem a jelölttől – mondta Mr. Davies. Tom Natre pillantott, aki viszont Su Lingre nézett. – Emlékszel, miben egyeztünk meg, hogy mi lesz, ha nem én győzök?
Harmadik könyv - KRÓNIKÁK
23. fejezet
Nat hátrafordult, nézte, ahogy Su Ling lassan közeledik hozzá a széksorok között, és arra a napra gondolt, amikor először találkoztak, ahogy utánaszaladt a hegyoldalban – akkor a lány fordult hátra, és neki elakadt tőle a lélegzete. – Van fogalmad róla, milyen szerencsés vagy? – súgta oda Tom. – Lennél olyan szíves a feladatodra koncentrálni? Hol vannak a gyűrűk? – Gyűrűk? Milyen gyűrűk? – Nat odafordult, és rámeredt a vőfélyre. –A pokolba is, éreztem, hogy valamit elfelejtek – suttogta Tom kétségbeesetten. – Fel tudnád tartóztatni őket egy kicsit, amíg hazaszaladok és megkeresem? – Szeretnéd, hogy megfojtsalak? – vigyorgott Nat. – Igen, légy szíves – felelte Tom, és Su Linget bámulta, ahogy lassan lépkedett feléjük. – Hadd legyen ő az utolsó emlékem. Nat is a menyasszonyra nézett, aki rámosolygott, ugyanazzal a mosollyal, mint amikor az első randevújukon megjelent az étterem ajtajában. Odaért az oltár elé, és megállt Nat oldalán, a fejét kissé lehajtva. Várták, hogy a pap megkezdje a szertartást. Nat a döntésükre gondolt, amit a választás utáni napon hoztak, és tudta, hogy soha nem fogja megbánni. Miért akadályozná Su Ling karrierjét azért a kis esélyért, hogy esetleg mégis nyerhet az újabb választáson? A következő szemeszter első hetében tartanák a következő szavazást, és ha kudarcot vall, akkor Su Lingnek itt kellene maradnia még egy évet. Nem volt semmi kétsége, hogy helyesen döntött. A pap a vendégsereg felé fordult. – Szeretett barátaim!
Amikor Su Ling elmondta Mullden professzornak, hogy férjhez megy, és a jövendőbelije a connecticuti egyetemre jár, azonnal felajánlották neki, hogy őt is átveszik a Harvardra. Tudtak Nat vietnami hőstetteiről, és a terepfutó sikereiről is, de a jó tanulmányi eredményei nyomtak a legtöbbet a latban. El sem tudták képzelni, miért nem ment át a Yale-re. – Elfogadod-e ezt a nőt hites feleségedül? Nat legszívesebben kiabálta volna, hogy „Igen", de csak halkan válaszolt. – Elfogadod-e ezt a férfit hites férjedül? – Igen – mondta Su Ling lehajtott fejjel. – Most megcsókolhatja a menyasszonyt – mondta a pap. – Ez nekem szólt? – kérdezte Tom, egy lépést előbbre lépve. Nat átölelte Su Linget és megcsókolta, közben egy ügyes mozdulattal finoman sípcsonton rúgta Tomot. – Hát ennyit érdemlek a sok áldozatért, amit évek óta hoztam érted? Most én jövök. – Nat odafordult és átölelte Tomot is, amit a vendégek nagy derültséggel fogadtak. Tomnak igaza van, gondolta Nat. Egyáltalán nem hányta a szemére, amikor nem volt hajlandó fellebbezni a választási bizottságnál, habár tudta, hogy Tom biztos benne, hogy ha újabb választást rendeznének, ő győzne. Másnap reggel Mr. Russell telefonált, és felajánlotta Natnek, hogy tartsák a házukban az esküvő utáni fogadást. Hogy is tudná meghálálni nekik? – Figyelmeztetlek, az apám arra számít, hogy beállsz hozzá a bankba gyakornoknak, miután végeztél a Harvardon – jelentette ki Tom. – Lehet, hogy ez lesz a legjobb ajánlat, amit valaha is kapok – felelte Nat. A menyasszony és a vőlegény szembefordultak a családtagok és barátok gyülekezetével. Susan meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, Michael pedig ragyogott a büszkeségtől. Su Ling édesanyja előrelépett, és csinált róluk egy fényképet, az elsőt, amelyen férj és feleségként szerepeltek. Nat nem nagyon emlékezett, mi is történt a fogadáson, csak arra, hogy úgy érezte, Mr. és Mrs. Russell akkor sem törődhetnének jobban vele, ha a saját fiuk lenne. Egyik asztaltól a másikig járkált, megköszönve mindenkinek, hogy eljött, főleg azoknak, akiknek messziről kellett ideutazni. Amikor meghallotta, hogy valaki megkocogtat egy kristály poharat, megtapogatta a belső zsebét, hogy megvan-e még az előre megírt beszéde. Nat gyorsan visszaült a helyére a főasztalnál, amikor Tom felállt, hogy pohárköszöntőt tartson. Azzal kezdte, hogy elmagyarázta, miért náluk rendezték a fogadást. – Ne felejtsük el, hogy én jóval előbb megkértem Su Ling kezét, habár érthetetlen módon végül a második legjobb jelentkezőt választotta. – Miközben a vendégek tapsoltak, Nat rámosolygott Tom Abigail nénikéjére, aki szintén ideutazott Bostonból. Nat néha eltűnődött, hogy Tom viccei mögött nem rejlik-e egy csipetnyi igazság a valódi érzéseiről. Felnézett rá, és arra gondolt, amikor az első napjukon a Taftban leült a sírós kisfiú mellé a sor végén, mert hála az anyjának, elkésett. Arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ilyen baráttal áldotta meg a sors, és remélte, nemsokára ő is megteheti ugyanezt a szívességet neki, és vőfély lehet az esküvőjén. Tom meleg tapsot kapott, amikor leült, és átadta a szót a vőlegénynek. Nat azzal kezdte, hogy megköszönte Mr. és Mrs. Russellnek a nagylelkűségüket, amiért rendelkezésükre bocsátották az otthonukat. Megköszönte az anyjának a bölcsességet, amit tőle örökölt, és az apjának a jóképű vonásait, amit nagy taps és nevetés fogadott. – De leginkább Su Lingnek tartozom köszönettel, amiért eltévedt és rossz erdei ösvényen futott, és persze szüleimnek is, akik segítőkésznek neveltek, ezért utánafutottam, hogy figyelmeztessem, eltévedt. – Sokkal nagyobb tévedés volt, amikor utánad kezdett el futni – szólt közbe Tom. Nat megvárta, míg elhal a nevetés, majd folytatta: – Abban a pillanatban beleszerettem,
ahogy megláttam, amit eleinte nem viszonzott, de idővel szerencsére meggondolta magát, mivel amint már említettem, az apám külsejét örököltem. Végül hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy mindenkit meghívjak az aranylakodalmunkra, amit 2024. július 1-én fogunk tartani. Csak azok vannak felmentve a megjelenés alól, akik meg merészelnek halni addig. – Felemelte a poharát. – A feleségemre, Su Lingre! Amikor Su Ling felment az emeletre átöltözni, Tom megkérdezte Natet, hová mennek nászútra. – Koreába – súgta oda Nat. – Meg akarjuk keresni azt a falut, ahol Su Ling született, és meglátogatni a rokonait, ha élnek még. De nehogy elmondd Su Ling anyjának, meglepetésnek szánjuk, ha majd visszatértünk. Háromszáz vendég sereglett ki a ház elé, hogy elbúcsúztassák az ifjú párt, és tapssal kísérték az autót, amely a repülőtérre indult velük. – Vajon miért nem árulják el, hová utaznak? – szólalt meg Su Ling anyja. – Sejtelmem sincs – felelte Tom ártatlan képpel. Fletcher a karjában tartotta Annie-t. Egy hónap telt el Harry Róbert temetése óta, de Annie még mindig önmagát okolta a történtekért. – Ugyan már, ne legyél igazságtalan magaddal – vigasztalta Fletcher. – Ha valakit okolni lehet, az én vagyok. Nézd meg, Joanna mennyi nyomásnak volt kitéve a terhessége alatt, mégsem lett semmi baj. – De Annie vigasztalhatatlan volt. Az orvos megmondta Fletchemek, szerinte mi lenne a legjobb orvosság a problémára, és ő boldogan beleegyezett. Ahogy teltek a napok, Annie kicsit megerősödött, de leginkább azzal törődött, hogy mindenben támogassa a férjét, hogy az első lehessen az évfolyamon. – Ennyivel tartozol Kari Abrahamsnek – emlékeztette folyton. –Sokat áldozott rád, és csak egyféleképpen hálálhatod meg. Annie buzdította, hogy éjjel-nappal dolgozzon a nyári vakáció alatt is, mielőtt megkezdi az egyetemen az utolsó évet. Az asszisztense lett és segített a kutatásokban, miközben a szeretője és a barátja is volt. Amikor Fletcher azt tanácsolta, ő is folytassa a tanulmányait, nem fogadta meg. –Nem – mondta Annie. – Én csak a feleséged akarok lenni, és ha az isten is úgy akarja, idővel talán... Miután visszatért a Yale-re, Fletcher tudta, hogy nemsokára megkezdődik a versengés az állásokért. Habár már több iroda is behívta felvételi beszélgetésre, sőt egy-két helyen állást is ajánlottak neki, Fletcher nem akart Dallasban, Denverben, Phoenixben vagy Pittsburgben dolgozni. De ahogy teltek a hetek, és csak nem keresték az Alexander Dupont és Belltől, a reményei egyre halványodtak, és végül arra jutott, ha valamelyik nagy irodánál akar dolgozni, akkor bizony át kell esnie jó pár felvételi beszélgetésen. Jimmy már elküldött ötven jelentkező levelet, és ez idáig mindössze három választ kapott, de egyik helyről sem ajánlottak neki állást. Ő a maga részéről beérte volna Dallasszal, Denverrel, Phoenixszel vagy Pittsburggel is, ha nem lett volna Joanna. Annie és Fletcher megbeszélték, melyik városokban laknának szívesen, aztán Annie utánanézett, azokon a helyeken melyek a vezető ügyvédi irodák. Együtt megírtak egy jelentkező levelet, amelyről ötvennégy másolatot készítettek, és a szemeszter első napján postára is adták őket. Amikor Fletcher délelőtt visszament a kollégiumba, egy levelet talált a postaládájában. – Ez gyorsan ment – jegyezte meg Annie. – Csak egy órája adtuk fel a jelentkezéseket. Fletcher nevetett, de aztán meglátta a bélyegzőt a borítékon. Gyorsan feltépte. Az egyszerű fekete fejlécen Alexander Dupont and Bell állt. Csak most jutott eszébe, hogy a híres New York-i iroda mindig csak márciusban kezdi az új jelöltek meghallgatását – miért kivételeznének Fletcher Davenporttal?
A felvételi beszélgetés előtti hosszú téli hónapokban Fletcher éjt nappallá téve tanult, de még így is aggódott, amikor végül elindult New Yorkba. Ahogy leszállt a vonatról a Grand Central pályaudvaron, azonnal magával ragadta a hatalmas nyüzsgés és a hangok kavalkádja. Az emberek úgy rohantak körülötte, amilyet egyetlen másik városban sem tapasztalt. Taxival ment az 54. utcába, végig kibámult a nyitott ablakon, és beszívta a város szagát, amely nem hasonlított egyetlen más városéhoz sem. A taxi megállt egy hetvenkét emeletes, csupa üveg felhőkarcoló előtt, és Fletcher azonnal tudta, hogy itt akar dolgozni, és sehol másutt. Pár percig ellézengett a földszinten, mert nem akart a többi jelölttel együtt várakozni odafönt. Amikor végül kilépett a liftből a harminchatodik emeleten, a recepciós megkereste a nevét egy névsorban, és kipipálta. A nő átadott neki egy papírlapot, amelyen fel volt sorolva az egész napot betöltő beszélgetések és találkozók napirendje. Az első találkozója az iroda vezetőjével, Bill Alexanderrel volt. Fletcher úgy érezte, jól sikerült a beszélgetés, habár Alexanderből egyáltalán nem áradt olyan szívélyesség, mint Kari Abrahams estélyen. Mindenesetre megérdeklődte, hogy van Annie, és azt mondta, reméli, sikerült kihevernie a kisbaba elvesztését. A találkozó során az is egyértelművé vált, hogy nem Fletcher az egyetlen, akit meghallgatnak. A listán, amely Alexander előtt feküdt, hat nevet látott, bár elolvasni nem tudta őket így fejjel lefelé. Fletcher ezután egy órát beszélgetett az iroda három másik ügyvédjével, akik az ő választott szakterületére, a büntetőjogra specializálódtak. Amikor az utolsó beszélgetés is véget ért, meghívták, hogy ebédeljen együtt velük. Ez volt az első alkalom, hogy találkozott a másik öt jelentkezővel, és az ebédnél folytatott beszélgetés után már nem volt semmi kétsége, milyen komoly versenytársakkal kell megbirkóznia. Eltűnődött, más napokon is lesz-e még felvételi beszélgetés más jelentkezőknek. Azt nem tudhatta, hogy az Alexander Dupont és Bell már hónapokkal korábban alaposan megrostálta a jelentkezőket, akiket behívtak beszélgetésre, és hogy ez már a végső hat jelölt, akik ajánlásra vagy a hírnevüknek köszönhetően kerültek ide. Azt sem tudta, hogy a cégnél csak egy, esetleg két jelentkező kap állást. Mint a jó boroknál, voltak évek, amikor senkit nem választottak ki, egyszerűen, mert nem volt jó az évjárat. Délután újabb beszélgetések következtek. Fletcher most már meg volt győződve róla, hogy nem fog bekerülni, és nemsokára nekikezdhet végigjárni azokat az irodákat, amelyek válaszoltak a jelentkező levelére, és ott is át kell esni a felvételi beszélgetéseken. – A hónap végén értesítenek, hogy bekerültem-e a következő fordulóba – mesélte Annie-nek, aki a pályaudvaron várta. – De azért tovább küldözgetjük a leveleket, habár őszintén szólva, most már nem szeretnék sehol máshol dolgozni, csak New Yorkban. Annie egész úton faggatta Fletchert, minden részletet tudni akart. Meghatotta, hogy Bill Alexander emlékezett rá, és még a kisbaba nevét is megkérdezte. – Elmondhattad volna neki... – szólalt meg Annie, amikor megálltak otthon a kocsival. – Mit? – nézett rá Fletcher. – Hogy megint terhes vagyok. Nat imádta Szöul nyüzsgését. A városon látszott, hogy lakói elszánták magukat, hogy elfelejtik a háború okozta szenvedéseket. Minden sarkon felhőkarcolók emelkedtek, a régi és az új próbált harmóniában megférni egymással. Natre nagy hatást tett, milyen lehetőségek rejlenek a jól iskolázott, intelligens munkaerőben, habár az emberek a negyedéből éltek annak, amit otthon, Amerikában elfogadható bérnek találtak volna. Su Ling-nek szemet szúrt, hogy még mindig milyen alávetett szerepet játszanak a nők a koreai társadalomban, és magában hálát mondott az
anyjának, amiért volt benne annyi bátorság és előrelátás, hogy nekivágjon Amerikának, és ott telepedjenek le. Nat bérelt egy autót, hogy azzal járhassanak faluról falura, amikor és amerre kedvük tartja. Miután eltávolodtak pár mérföldet a fővárostól, meglepte őket, hogy milyen gyorsan megváltoznak a körülmények és az életmód. Mire százmérföldnyire jártak, mintha száz évet is visszamentek volna az időben. A modern felhőkarcolókat hamar felváltották a kis fakalyibák, a nyüzsgést a lassúbb, megfontoltabban folydogáló élet. Habár Su Ling anyja ritkán beszélt koreai gyerekkoráról és a fiatalságáról, Su Ling azt tudta, melyik faluban született, és mi volt a lánykori neve. Azt is tudta, hogy két nagybátyja meghalt a háborúban, úgyhogy amikor 1 megérkeztek Kapingba, amelynek az útikönyv szerint 7303 lakosa volt, nem nagyon reménykedett benne, hogy bárkit is találnak majd, aki emlékszik az anyjára. Su Ling a városházán kezdte a kutatást, ahol minden helyi lakosról feljegyzést vezettek. Sajnálatos módon a 7000 emberből ezernek is ugyanaz volt a vezetékneve, mint az anyjának: Peng. A hölgy íróasztalán, aki az irodában fogadta, ugyanez a név állt a névtábláján. Elmesélte Su Lingnek, hogy a nagyanyja nővére, aki már elmúlt kilencven, a család minden ágát j ismeri, és ha esetleg szeretne találkozni vele, szívesen elintézi neki. Su Ling hálásan bólintott, és a nő megkérte, hogy kicsit később jöjjön vissza. Délután vissza is ment, és a nő közölte vele, hogy Ku Sei Peng nagyon szívesen látja teára másnap. Aztán bocsánatkérően azt is hozzátette, hogy j amerikai férjének nem örülnének. Su Ling másnap este a kezében egy papírral és az arcán boldog mosollyal tért vissza kis szállodájukba. – Tessék, ide utaztunk a világ végére, és erre kiderül, hogy vissza kell mennünk Szöulba – mondta. – Hogyhogy? – kérdezte Nat. – Nagyon egyszerű. Ku Sei Peng emlékszik rá, hogy az anyám elhagyta a falut, hogy munkát keressen, de soha nem tért vissza. De a húga, Kai Pai Peng, még mindig Szöulban lakik, és Ku Sei megadta nekem az utolsó ismert címét. – Akkor indulunk vissza – jelentette ki Nat, és letelefonált a recepcióra, hogy szóljon, azonnal ki akarnak jelentkezni. Valamivel éjfél után már meg is érkeztek Szöulba. – Azt hiszem, okosabb lenne, ha egyedül mennék el hozzá – mondta Su Ling másnap a reggelinél. – Lehet, hogy nem lesz túl beszédes, ha rájön, hogy egy amerikai a férjem. – Nekem mindegy – felelte Nat. – Úgyis ki akartam menni a piacra, ami a város túlsó felén van, mert akarok venni valamit. – Micsodát? – kíváncsiskodott Su Ling. – Majd meglátod – Nat csak ennyit felelt. Nat taxival elment a Kiray negyedbe, és az egész napot azzal töltötte, hogy a világ legnagyobb piacán bóklászott, ahol hosszú sorokban álltak a bódék és kisasztalok, megrakva a világon mindenféle áruval, Rolex órától igazgyöngyökig, Gucci táskától Chanel parfümig, Cartier karkötőktől Tiffany ékszerekig. Nat próbált nem bedőlni az egymást túlkiabáló árusoknak, mert az ember soha nem tudhatta, mi valódi és mi nem. Este holtfáradtan tért vissza a szállodába, megrakodva hat bevásárlószatyorral, amikben leginkább ajándékok voltak a feleségének. Lifttel felment a harmadikra, és benyitott a szobájukba. Remélte, hogy Su Ling már hazaért a nagynénjétől. Ahogy becsukta maga után az ajtót, mintha zokogás ütötte volna meg a fülét. Nat megtorpant. A félreismerhetetlen hang a hálószobából jött. Nat a földre dobta a szatyrokat, átsietett a nappalin, és benyitott a hálószobába. Su Ling ott kuporgott az ágyon, és sírt. Nat ledobta a cipőjét és a zakóját, melléfeküdt és karjába vette.
– Mi a baj, kis virág? – kérdezte és gyöngéden megsimogatta a hátát. Su Ling nem felelt. Nat szorosan átölelte, nem akarta faggatni. Amikor besötétedett, és odakint pislákolni kezdtek a neon utcalámpák, Nat behúzta a függönyöket. Aztán leült az ágy szélére Su Ling mellé, és megfogta a kezét – Mindig szeretni foglak – mondta Su Ling, de nem nézett rá. – Én is téged – felelte Nat, és megint átkarolta. – Emlékszel, az esküvőnk estéjén megfogadtuk, hogy nem lesznek titkaink egymás előtt. El kell mondanom, mit tudtam meg ma délután. Nat soha nem látott még ilyen szomorú arcot. – Semmi nem csökkentheti az irántad érzett szerelmemet – mondta, próbálva megnyugtatni. Su Ling közelebb húzódott hozzá és a mellkasára hajtotta a fejét, mintha nem akarna a szemébe nézni. – Reggel elmentem a nagynénémhez – kezdte. – Jól emlékezett az anyámra, és elmondta, miért hagyta ott a falut, hogy utánamenjen Szöulba. – Su Ling Nat karjába simulva mindent elmesélt, amit Kai Paitól hallott. Amikor végzett a történettel, elhúzódott, és most először nézett Natre. – így is tudsz szeretni, hogy tudod az igazságot? – kérdezte. – Nem hittem volna, hogy lehetséges, hogy még jobban szeresselek. El sem tudom képzelni, milyen bátorság kellett hozzá, hogy ezt elmondd –Nat kicsit hallgatott. – Ez csak megerősíti köztünk a köteléket, amit most már soha senki nem téphet el. – Nem hiszem, hogy okos dolog lenne, ha veled mennék – mondta Annie. – De te vagy a kabalám, és... – ...és dr. Redpath azt mondja, nem lenne okos. – Fletcher vonakodva belenyugodott, hogy egyedül kell New Yorkba utaznia. Annie a hetedik hónapban volt, és eddig nem adódott ugyan semmi komplikáció, de soha nem vitatkozott az orvosával. Fletcher nagyon örült, amikor egy második beszélgetésre is visszahívták az Alexander Dupont és Bellhez, és azon tűnődött, a többi jelölt közül vajon hányat hívtak vissza. Az volt az érzése, Kari Abrahams tudja, bár a professzor nem volt hajlandó semmit elárulni. Amikor a vonat begördült a Penn pályaudvarra, Fletcher taxiba ült, úgy ment az 54. utcába. Húsz perccel korábban érkezett meg az épület tágas előcsarnokába. Azt hallotta, hogy egyszer egy jelölt három percet késett a felvételi beszélgetésről, és ezután már szóba sem álltak vele. Lifttel felment a harminchatodik emeletre, és a recepciós egy tágas helyiségbe irányította, amely majdnem olyan elegáns volt, mint a vezetők irodája. Fletcher egyedül üldögélt, és azon gondolkozott, ez vajon jót jelent-e, de aztán pár perccel kilenc előtt egy másik jelölt is csatlakozott hozzá. Rámosolygott Fletcherre. – Logan Fitzgerald vagyok – mondta, és kezet nyújtott. – Hallottalak elsőéves korodban a Yale vitáján. Kitűnő volt a Vietnamról tartott beszéded, habár egy szavaddal sem értettem egyet. – A Yale-re jártál? – Nem, a bátyámat látogattam meg. Én a Princetonra jártam. Gondolom, mind a ketten tudjuk, miért vagyunk itt. – Mit gondolsz, hányan vannak még rajtunk kívül? – kérdezte Fletcher. – Szerintem mi vagyunk a két utolsó. Sok szerencsét. – Remélem, őszintén is gondolod – vigyorgott rá Fletcher. Nyílt az ajtó, és kiszólt nekik Mr. Alexander titkárnője. – Uraim, legyenek szívesek befáradni. – Köszönjük, Miss Townsend – mondta Fletcher, akinek az apja egyszer a lelkére kötötte,
hogy a titkárnők nevét mindig jegyezze meg, mivel nagyon fontos személyek, végül is több időt töltenek a főnökükkel, mint a feleségük. A két jelölt követte a titkárnőt, és Fletcher közben azon gondolkozott, Logan vajon ugyanolyan ideges-e, mint ő. A hosszú, szőnyeggel borított folyosó két oldalán tölgyfaajtók sorakoztak, az ajtófélfák mellett kis aranyszínű táblácskákon az ügyvédek nevei. William Alexanderé volt az utolsó iroda, majd a tárgyaló következett. Mrs. Townsend halkan bekopogott, aztán benyitott, és félreállt. A teremben jelenlévő huszonöt férfi és nő felállt, amikor beléptek, és tapsolni kezdtek. – Kérem, foglaljanak helyet – mondta Bill Alexander, miután a taps elcsendesedett. – Hadd legyek én az első, aki gratulál mindkettőjüknek, amiért felkérést kaptak, hogy csatlakozzanak az Alexander Dupont és Bell ügyvédi irodához. De hadd figyelmeztessem magukat, hogy a következő alkalom, amikor ilyen lelkes ünneplésben részesülnek a kollégáiktól, akkor lesz, ha meghívjuk magukat a vezetőség tagjai közé, ami legalább hét évbe telik. A délelőtt folyamán találkozójuk lesz a vezető bizottság tagjaival, akik majd válaszolnak minden kérdésükre. Fletcher, magát Matthew Cunliff mellé osztottuk be, aki a büntetőjogi osztályt vezeti, Logannek pedig Graham Simpson lesz a közvetlen főnöke, az összeolvadásokkal és felvásárlásokkal foglalkozó osztályról. Fél egykor együtt ebédelnek a vezetőséggel. Az ebéd barátságosan zajlott a szigorú felvételi beszélgetések után, az iroda vezetői már nem viselkedtek úgy, hogy egyik pillanatban Mr. Hyde-ra, a másikban dr. jekyllre emlékeztettek. – Úgy hallom, mind a ketten évfolyamelsőként fognak végezni –mondta Bill Alexander, miután felszolgálták az ebédet. Előétel és aperitif nem volt, csak ásványvizet szolgáltak fel. – Nagyon remélem, hogy így lesz, mert még nem döntöttem el, melyik osztályunkhoz kerülnek. – És ha esetleg mégsem sikerülne? – kérdezte idegesen Fletcher. – Akkor az első évet a postázóban fogják tölteni és küldöncként dolgoznak – Alexander kicsit hallgatott, majd hozzátette: – Gyalog. – Senki nem nevetett, úgyhogy Fletcher nem volt biztos benne, ez most vicc-e. Alexender épp folytatni akarta, amikor kopogtak, és belépett a titkárnő. – Egy hívása van a hármason, Mr. Alexander. – Mondtam, hogy most senki ne zavarjon, Mrs. Townsend. – Azt mondták, nagyon fontos. Bill Alexander felvette a telefont, aztán elfelhősödött arca mosolyra derült. – Igen, megmondom neki – azzal lerakta a kagylót. – Hadd gratuláljak én elsőnek, Fletcher – mondta, Fletcher értetlenül nézett rá. Még beletelik egy hétbe, amíg meglesznek a vizsgaeredmények. – Egy kislány büszke apukája lett. Anya és lánya jól vannak. Rögtön tudtam, ahogy találkoztunk, hogy Annie olyan lány, amilyeneket nagyra értékelünk az Alexander Dupont és Bellnél!
24. fejezet
– Legyen Lucy a neve. – Na és Ruth vagy Martha? – Adjunk neki három keresztnevet, akkor a te anyád és az én anyám 1 is boldog lesz, mi meg hívhatjuk Lucynak. – És azon gondolkoztál már, hol fogunk lakni? – kérdezte Annie. –Nem akarom, hogy Lucy New Yorkban nőjön fel.
– Ezzel egyetértek – mondta Fletcher, és megcsiklandozta a kisbabát az álla alatt. – Beszéltem Matt Cunliffe-fel, és azt mondta, amikor belépett a céghez, ez neki is problémát jelentett. – És mit javasolt? – Van három-négy olyan kisváros New Jerseyben, amik kocsival egy órányira sincsenek a Grand Centraltól. Gondoltam, jövő pénteken elmehetnénk egy hosszú hétvégére, és körbenézhetnénk, hátha találunk valami olyan helyet, ami tetszik. – Gondolom, először csak bérelni tudunk – mondta Annie –, míg félre nem teszünk annyit, amiből saját házat vehetünk. – Az iroda jobban szeretné, ha vennénk valamit. – Ez nagyszerű, hogy ők jobban szeretnék, de mégis miből? – Ez nem probléma. Az Alexander Dupont és Bell kamatmentes kölcsönt adna lakásvásárlásra. – Ez igazán nagylelkű tőlük – mondta Annie. – De ha jól ismerem Bill Alexandert, van valami hátsó szándékuk. – Hát persze – bólintott Fletcher. – Ezzel odakötöznek az irodához. Az Alexander Dupont és Bell roppant büszke rá, hogy minden New York-i iroda közül náluk cserélődnek legritkábban a munkatársak. Egyértelmű, hogy miután ennyit fáradoznak az új kollégák kiválasztásával és betanításával, nem örülnének, ha végül egy rivális irodánál kötne ki az illető. – Ez olyan, mint amikor egy apa fegyverrel kényszerít valakit, hogy elvegye a lányát – jegyezte meg Annie. Kis hallgatás után megkérdezte: – A politikai ambícióidat említetted Mr. Alexandernek? – Nem, akkor már az első rostán se mentem volna át. Különben is, ki tudja, két-három év múlva mit fogok gondolni erről? – Én pontosan tudom, mit fogsz gondolni – mondta Annie. – Két év múlva, tíz év múlva, húsz év múlva. Akkor vagy a legboldogabb, ha valami választáson vehetsz részt. Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor az apámat újra beválasztották a szenátusba, te voltál az egyetlen, aki még nála is boldogabb volt. – Ezt Matt Cunliffe előtt lehetőleg soha ne hangoztasd – figyelmeztette Fletcher elmosolyodva –, mert akkor biztos, hogy tíz perccel később Bill Alexander is megtudja, és az irodát nem érdeklik olyanok, akik nem száz százalékig elhivatottak. Tudod, mi a mottójuk: „Egy nap huszonöt munkaórából áll". Amikor Su Ling felébredt, rögtön hallotta, hogy Nat a másik szobából telefonál. Eltűnődött, ugyan kivel beszélhet ilyen korán reggel. Hallotta a kattanást, ahogy a helyére rakta a kagylót, és egy pillanat múlva meg is jelent a hálószoba ajtajában. – Jó lenne, ha felkelnél és összecsomagolnál, kis virág, mert egy órán belül el kell hagynunk a szobát. – Micsoda?! – Egy órán belül. Su Ling kiugrott az ágyból, és a fürdőszobába rohant. – Cartwright kapitány, megtudhatnám, hová megyünk? – kiáltott ki a zubogó víz alól. – Ahogy a repülőn leszünk, minden kiderül, Mrs. Cartwright – felelte Nat. – Melyik irányba? – kérdezte Su Ling, miután elzárta a vizet – Majd megmondom, ha felszállt a gép, előbb nem. – Hazamegyünk? – Nem – felelte Nat, de ennél többet nem árult el.
Miután megtörölközött, Su Ling azt fontolgatta, mit vegyen fel, miközben Nat megint telefonált. – Egy óra nem túl sok, hogy elkészüljek – panaszkodott Su Ling. – Nem baj – mondta Nat, és leszólt a recepcióra, hogy hívjanak nekik egy taxit. – A fenébe is – morfondírozott Su Ling, a rengeteg ajándékot nézegetve. – Ezek nem fognak mind beférni. Nat lerakta a kagylót, odament a szekrényhez, és elővett egy vadonatúj bőröndöt. – Gucci? – kérdezte Su Ling, akit meglepett Nat szokatlan bőkezűsége. – Nem hiszem, ugyanis tíz dollárba került. Su Ling nevetett, Nat pedig újból felkapta a telefont. – Szükségünk lenne egy hordárra, és kérhetném, hogy legyen kész a számla, mire lemegyünk, mert azonnal indulnánk. – Kicsit hallgatott, aztán azt mondta: – Tíz perc múlva. Megfordult, és látta, hogy Su Ling már a blúzát gombolja. Tegnap, miután elaludt, eldöntötte, hogy itthagyják Koreát, amilyen hamar csak lehet. Minden perc, amit itt töltenek, csak emlékeztetné arra, amit megtudott. A repülőtéren Nat beállt a sorba a jegyeikért, és megköszönte a pultnál, hogy ilyen hamar teljesítették a kérésüket, és már megvannak a kora reggel megrendelt jegyek. Su Ling elment reggelit rendelni, míg ő feladta a poggyászukat. Aztán felment a mozgólépcsőn az első emeleti kis étterembe, ahol Su Ling egy sarokasztalnál üldögélt, és épp a pincérnővel beszélgetett. – Neked nem rendeltem – mondta, amikor Nat leült mellé. – Gondoltam, ki tudja, hogy nem szöksz-e meg egyheti házasság után. Nat felnézett a pincérnőre. – Igen, uram? – kérdezte a nő. – Két tükörtojást, sült szalonnát, sonkát, és egy kávét kérnék. A pincérnő a jegyzettömbjére pillantott. – A felesége már megrendelte magának ugyanezt. Nat a feleségére nézett. – Szóval, hová megyünk? – kérdezte Su Ling. – Majd rájössz, ha a beszállókapuhoz értünk. De ha tovább nyaggatsz, akkor nem mondom meg, míg le nem szállunk. – De... – kezdett tiltakozni Su Ling. – Ha kell, a szemedet is bekötöm – mondta Nat, miközben megérkezett a pincérnő egy kanna gőzölgő kávéval. – Most fel kell tennem neked néhány nagyon komoly kérdést – kezdte Nat. Látta, hogy Su Ling megdermed, de úgy tett, mintha nem venné észre. Jobb lesz, ha kevesebbet ugratja a következő napokban, mert még mindig látszott, hogy csak egyvalamire tud gondolni. – Emlékszem, azt mondtad az anyámnak, hogy ha Japán is beszáll a számítógépes forradalomba, az egész technológiai folyamat nagyon fel fog gyorsulni. – Japánba megyünk? – Nem – rázta a fejét Nat, miközben elérakták a reggelit. – Koncentrálj, mert szükségem lesz a szakértelmedre. – Az egész iparág nagyon meglódult – mondta Su Ling. – A Canon, a Sony, a Fujitsu már mind megelőzték az amerikaiakat. De miért kérdezed? Érdekelnek az új információs technológiával foglalkozó cégek? Mert ha igen, meg kéne fontolni a... – Igen is, meg nem is – felelte Nat, közben felkapta a fejét, és hallgatta, mit mond be a hangosbemondó. Megnézte a számlát, és lerakta az asztalra az utolsó megmaradt pár koreai bankjegyét, aztán felállt. – Megy valahová, Cartwright kapitány? – érdeklődött Su Ling. – De még mennyire. Elhangzott az utolsó felszólítás a beszállásra. Megjegyzem nálam vannak a jegyek és az utazási csekkek, de ha neked esetleg más terveid vannak... – Hát, akkor kénytelen leszek veled tartani – Su Ling gyorsan felhajtotta a kávét, és az
indulásokat jelző táblára pillantott, hogy melyik járathoz hangzott el az utolsó felszólítás. Legalább egy tucat ilyen volt. – Honolulu? – kérdezte, mikor utolérte Natet, aki előresietett. – Ugyan miért akarnálak Honoluluba vinni? – Hogy a tengerparton heverésszünk és szeretkezzünk egész nap. – Nem, egy olyan helyre megyünk, ahol nappal találkozgathatok a régi szerelmeimmel, míg egész éjszaka szeretkezhetünk. – Saigon? – kérdezte Su Ling, miközben az indulásokat jelző táblán újabb városnév jelent meg. – Meglátogatjuk Cartwright kapitány hőstetteinek színhelyét? – Téves irány – mondta Nat, továbbsétálva a nemzetközi járatok kapuja felé. Miután ellenőrizték az útlevelüket és a jegyüket, Nat nem állt meg a duty free üzleteknél sem, továbbment a pultok irányába. – Bombay? – találgatott Su Ling, amikor elhaladtak az egyes kapu előtt – Nem hiszem, hogy sok régi szeretőm lenne Indiában – mondta Nat, és elhaladtak a kettes, hármas és négyes kapu előtt is. Su Ling tovább nézegette a kapuk fölött megjelenő városneveket. –Szingapúr? Manila? Hongkong? – Nem, nem, nem – rázta a fejét Nat. Elhaladtak a tizenegyes, tizenkettes és tizenhármas kapu előtt is. Su Ling hallgatott, miközben továbbmentek – Bangkok, Zürich, Párizs, London, aztán Nat végre megtorpant a huszonegyes beszáilókapunál. – A római és velencei járatunkkal utaznak? – szólt oda egy nő a Pan Am pultja mögül. – Igen, Mr. és Mrs. Cartwright névre vannak félretéve a jegyek –mondta Nat, és a feleségére nézett. – Tudod, Mr. Cartwright, hogy te igazán különleges vagy...? Annie már nem is számolta, hány szóba jöhető házat néztek meg a következő négy hétvége folyamán. Volt néhány, amelyik túl nagy volt, akadt, amelyik túl kicsi, mások olyan környéken voltak, ami nem tetszett nekik, ha viszont olyan helyet találtak, ami tetszett, akkor túl drága volt, és még az Alexander Dupont és Bell segítsége ellenére sem engedhették meg maguknak. Aztán egy vasárnap délután végre megtalálták pontosan azt, amit kerestek, Ridgewoodban. Tíz perccel azután, hogy beléptek az ajtón, már összenéztek és bólintottak az ingatlanügynök háta mögött. Annie azonnal felhívta az anyját. – Ez teljesen ideális – lelkendezett. – Nagyon csendes környék, ahol több a templom, mint a kocsma, és több az iskola, mint a mozi, és még egy kis folyó is kanyarog a város közepén. – És az ára? – kérdezte Martha. – Kicsit több, mint amennyit szántunk rá, de megmondtam az ingatlanügynöknek, hogy fel fogja hívni az én ügynököm, egy bizonyos Martha Gates. Ha te nem tudod lejjebb nyomni az árat, mama, akkor senki. – Követtétek az utasításaimat? – Az utolsó betűig. Azt meséltem neki, hogy mind a ketten tanítunk, mert azt mondtad, az ügyvédeknek, bankároknak és orvosoknak automatikusan magasabb árat mondanak. Kellőképpen csalódottnak is látszott. Fletcher és Annie azzal töltötték a délutánt, hogy sétálgattak a városban és azon imádkoztak, hogy Marthanak sikerüljön egy ésszerű árat kialkudni. Négy hosszú hét telt el, mire sikerült tető alá hozni a megegyezést, és Fletcher, Annie és Lucy Davenport 1974. október l-jén eltölthették első éjszakájukat új otthonukban. Alig csukták be maguk után az ajtót, Fletcher megkérdezte: – Mit gondolsz, az anyád vállalná, hogy pár hétig
vigyáz Lucyra? – Engem nem zavar, ha itt van, amíg rendbe hozzuk a házat – mondta Annie. – Én nem erre gondoltam. Szerintem ránk férne egy kis pihenés, amolyan második nászút. – De... – Semmi de. Elmegyünk valahová, amit mindig is terveztünk. Skóciába, az őseink földjére. – És mikor mennénk? – kérdezte Annie. – A gépünk holnap tizenegykor indul. – Azért korábban is szólhattál volna! – Min töröd a fejed? – kérdezte Su Ling, a férjéhez hajolva, aki valami számoszlopot nézegetett az Asian Business News lapjain. – A valutaárfolyamok alakulását nézem az elmúlt egy évben – felelte Nat. – Ezért érdekel annyira Japán? – kérdezte Su Ling. – Hát persze. A jen az egyetlen nagyobb pénznem, amelynek az elmúlt tíz évben kitartóan emelkedett az értéke a dollárral szemben, és több közgazdász is azt jósolja, hogy a trend az előrelátható jövőben is folytatódni fog. Azt állítják, a jen még mindig nagymértékben le van értékelve. Ha a szakértők nem tévednek, és neked is igazad van abban, hogy Japán növekvő szerepet fog betölteni az új technológiák terén, akkor szerintem egy nagyon jó befektetési lehetőséggel állunk szemben egy egyébként nagyon bizonytalan világban. . – Ez lesz a szakdolgozatod témája? – Nem, habár ez se rossz ötlet. Arra gondoltam, befektetnék egy kisebb Összeget, és ha úgy néz ki, nem tévedek, minden hónapban emelnék rajta egy kicsit. – Kissé kockázatos, nem? – Ha az ember profitot akar elérni, azzal mindig jár egy kis kockázat. A lényeg az, hogy ki kell küszöbölni azokat a tényezőket, amik emelhetik a kockázatot. Su Ling nem volt meggyőzve. – Megmondom, mire gondoltam – folytatta Nat. – Jelenleg kapok havonta négyszáz dollárt, a kapitányi fizetésem a hadseregtől. Ha eladom ezt a dollárt jenért a mai átváltási rátán, aztán tizenkét hónap múlva visszaváltom, és a dollár-jen ráta továbbra is ugyanúgy alakul, mint az elmúlt hét év során, akkor egy év alatt 400-500 dollárt is kereshetek rajta. – És ha megfordul a trend? – Erre hét éve nem volt példa. – De ha mégis? – Akkor veszítek rajta körülbelül négyszáz dollárt, egyhavi fizetésemet. – Én jobban örülnék a biztos fizetésnek minden hónapban. – A fizetésből soha nem lehet tőkét kovácsolni – mondta Nat. – A legtöbb ember többet költ, mint amennyit megengedhetne magának, és ha mégis meg tudnak takarítani valamit, azt életbiztosításba vagy kötvényekbe fektetik, aminek árthat az infláció. Kérdezd meg az apámat. – De minek kell nekünk ennyi pénz? – A szeretőimnek – felelte Nat. – És hol vannak a szeretőid? – A legtöbben Olaszországban, de néhány közülük a világ más nagyvárosaiban lóg a falon. – Szóval ezért megyünk Velencébe? – Aztán Firenzébe, Milánóba és Rómába. Legjobban az tetszik rajtuk, hogy soha nem öregszenek, legfeljebb kicsit megrepedeznek, ha túl sok napfény éri őket.
– Milyen szerencsések ezek a hölgyek. És van kedvenced? – Nem, meglehetősen csapongó vagyok, bár, ha muszáj lenne választanom, bevallom, hogy van egy hölgy Firenzében, akiért rajongok, egy kis palotában lakik, és nagyon szeretném újra látni. – Nem egy szűz az illető, egészen véletlenül? – érdeklődött Su Ling. – Nagyon okos vagy. – És Máriának hívják? – Lebuktam. Bár Olaszországban sok Mária van. – „A háromkirályok imádása", Tintoretto. – Nem. – Bellini, „Anya gyermekével". – Nem, ők a Vatikánban laknak. Su Ling egy pillanatig hallgatott, míg a stewardess szólt, hogy kapcsolják be az öveket. – Caravaggio? – Nagyon jó. A Pitti palotában hagytam, a harmadik emeleti galéria jobb oldali falán. Megígérte, hogy hűséges lesz hozzám, amíg visszatérek. – És ott is fog maradni, mert egy ilyen szerető kicsit többe kerülne, mint havi négyszáz dollárba. Ha továbbra is politikával akarsz foglalkozni, a keretet se engedheted meg magadnak. – Csak akkor fogok politikával foglalkozni, ha már annyi pénzt kerestem, hogy megvehetem az egész galériát – ígérte meg Nat. Annie már kezdte érteni, az angolok miért beszélnek olyan lenézően azokról az amerikai turistákról, akik képesek három nap alatt megnézni Londont, Oxfordot, Blenheimet és Stratfordot. Stratfordba buszokkal érkeztek az amerikaiak, beültek a Royal Shakespeare Theatre-be, aztán a szünetben távoztak, és újabb csoport érkezett a helyükre. Annie ezt el sem hitte volna, ha valaki meséli neki, de amikor a szünet után visszamentek a helyükre, teljesen idegen, amerikai akcentussal beszélő emberek ültek az előttük lévő két sorban. Eltűnődött, vajon elmesélik-e azoknak, akik csak az első részt látták, hogy mi történik Rosencrantzcal és Guildenstemnel, vagy az a busz már útban van vissza Londonba. Miután eltöltöttek tíz kellemes napot Skóciában, Annie lelkiismeret-furdalása is enyhült egy kicsit, amiért otthon hagyták Lucyt. Nagyon élvezték az Edinburgh-i Fesztivált, ahol válogathattak Marlowe és Mozart, Pintér és Orton között. De az utazás fénypontja mindkettőjük számára az volt, amikor végigutaztak a tengerpart mellett. A táj olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt, hogy úgy érezték, ennél szebb sehol nem lehet a földkerekségen. Edinburgh-ban megpróbáltak utánajárni a Gates és a Davenport család történetének, de nem sokra jutottak, csak egy nagy, színes családfát sikerült beszerezniük a klánokról, és egy rikítóan tarka kockás szoknyát a Davenport klán színeivel, amiről Annie úgy sejtette, otthon soha nem fogja felvenni. Fletcher elaludt, pár perccel azután, hogy felszállt a gépük Edinburgh-ból New York felé. Amikor felébredt, a nap, amit látott lemenni a gép túloldalán, még mindig nem kelt fel. Amikor megkezdték a leereszkedést a JFK reptéren, Annie már nem tudott másra gondolni, csak hogy mikor láthatja végre Lucyt, míg Fletcher aggodalmasan gondolt arra, milyen lesz az első nap az Alexander Dupont és Bellnél. Amikor Nat és Su Ling hazaérkeztek Rómából, nagyon fáradtak voltak, de a váratlan olaszországi út nem is lehetett volna sikeresebb. Su Ling egyre jobban megnyugodott, ahogy teltek a napok. A második héten már egyikük sem emlegette Koreát. A gépen hazafelé
megbeszélték, hogy Su Ling anyjának csak annyit mondanak, hogy Olaszországban voltak. Tom csodálkozni fog majd. Míg Su Ling aludt, Nat megint szemügyre vette a valutapiac alakulását az International Herald Tribüné és a Financial Times hasábjain. A trend továbbra is töretlenül folytatódott. Az enyhe emelkedéseket kisebb zuhanások követték, de hosszú távon a jen grafikonja csak fölfelé haladt, a dolláré viszont pont ellenkező irányba. Ugyanez vonatkozott a német márkára, a fontra és a lírára is. Nat úgy döntött, tovább vizsgálgatja, melyik átváltási rátánál van a legnagyobb eltérés. Ahogy visszatértek Bostonba, majd beszél Tom apjával, és inkább a Russell bankon keresztül bonyolítja az ügyletet, nem egy idegen helyen, akiket nem ismer. Nat alvó feleségére pillantott. Hálás volt az ötletéért, hogy a valutaátváltási rátákról is írhatná a szakdolgozatát a Harvardon. Már nincs sok hátra az egyetemi tanulmányaiból, és nem halogathatja tovább a döntést, amely mindkettőjük életét meghatározza majd. Már megbeszélték, hogy három lehetősége van: vagy Bostonban keres valami állást, hogy Su Ling maradhasson a Harvardon, de ez nagyban korlátozná a lehetőségeit. Elfogadhatná Mr. Russell ajánlatát, és beállhatna Tom mellé egy kisvárosi nagy banknál, de ez komolyan akadályozná a jövőbeli kilátásait. Vagy pedig kereshetne állást a Wall Streeten, és kipróbálhatná, képes-e életben maradni a nagyhalak között. Su Lingnek nem volt semmi kétsége, melyiket kellene választania, és habár még volt egy kis idejük, hogy döntsenek a jövőjükről, ő azért már tárgyalt a Columbia egyetemmel is.
25. fejezet
Nat átgondolta az utolsó évét, amit a Harvardon töltött, és úgy érezte, kevés dolgot kell megbánnia. Alig pár órával azután, hogy földet értek, felhívta Tom apját, hogy elmesélje neki az ötletét. Mr. Russell rámutatott, hogy ilyen kis összegekkel, mint amit be akar fektetni, a legtöbb valutakereskedő nem foglalkozik. Nat csalódott volt, míg Mr. Russell nem javasolta, hogy a bank adhatna neki egy ezerdolláros kölcsönt, és megkérte, hogy ő és Tom is hadd szálljon be ezer dollárral. így jött létre Nat első valutaalapja. Amikor Joe Stein hallott a tervükről, egy újabb ezerdolláros befektető akadt. Egy hónapon belül az alap tízezer dollárra duzzadt. Nat az mondta Su Lingnek, jobban aggasztja, hogy a befektetőinek pénzét elveszíti, mint a sajátját. A félév végére a Cartwright-alap tizennégyezer dollárra rúgott, és Nat tisztán 726 dollárt keresett rajta. – Még mindig elveszítheted az egészet – emlékeztette Su Ling. – Igaz, de most, hogy az alap ilyen nagy, már kisebb az esélye a komoly veszteségnek. – Nem fogja ez sok idődet lefoglalni, mikor inkább a szakdolgozatodat1 kéne írnod? – Ez legfeljebb negyedórát vesz igénybe naponta – mondta Nat. –Minden reggel hatkor ellenőrzöm a japán piac állását, aztán a záró árfolyamokat New Yorkban minden este hatkor. És amíg nem látom úgy, hogy egymás után több napon keresztül ellenem dolgozik a piac, addig nincs más dolgom, mint minden hónapban újra befektetni a tőkémet. – Ez vérlázító – jegyezte meg Su Ling. – Mi a rossz abban, ha felhasználom a hozzáértésemet, a tudásomat és egy kis vállalkozószellemet? – Mert többet keresel napi tizenöt perc alatt, mint amennyit én egy év alatt remélhetek a Columbia egyetemen kutatóként. Sőt talán még a főnökömnél is többet. – A főnököd jövő ilyenkor rs az állásában lesz, bármi történik is a pénzpiacokon, én meg
mindent elveszíthetek. Ez a szabad vállalkozás lényege. Nat azt már nem tette hozzá, hogy a brit közgazdász, Maynard Keynes egyszer azt írta: egy ravasz ember képes kell hogy legyen egy vagyont keresni még reggeli előtt, hogy aztán a nap többi részét az igazi feladatainak szentelhesse. Tudta, hogy Su Lingnek milyen határozott nézetei vannak a „könnyen jött" pénzről, úgyhogy csak akkor beszélt a befektetéseiről, ha a felesége hozta szóba a témát. Azt meg végképp nem árulta el neki, hogy Mr. Russell szerint itt lenne az ideje, hogy fontolgassák az alap tőkéjének megemelését. Nat nem érzett semmi lelkiismeret-furdalást, amikor sort kerített a mindennapi negyedórára, amit az alap igazgatására szánt, mivel nem gondolta, hogy lenne hallgató az évfolyamán, aki nála szorgalmasabban tanulna. Az egyetlen kikapcsolódása az volt, hogy minden délután elment egy órát futni. Az év fénypontja eddig az volt a számára, amikor a Harvard színeiben elsőként ért célba a connecticuti egyetem elleni versenyen. Miután több felvételi beszélgetésen is részt vett New Yorkban, egy csomó állásajánlatot is kapott különböző pénzügyi intézményektől, de csak kettőt vett komolyan közülük. A hírnév és méret tekintetében nagy különbség volt köztük, de miután találkozott Amié Freemannel, aki a Morgan bank valutaosztályát irányította, ott helyben boldogan aláírta a szerződést. Arnie-nak megvolt az a tehetsége, hogy úgy tudta előadni, milyen napi tizennégy órát dolgozni a Wall Streeten, hogy az jó szórakozásnak hangzott. Nat tűnődött rajta, mi történhet még ebben az évben, míg egy nap Su Ling megkérdezte, mennyi profitot hozott eddig a Cartwright-alap. – Úgy negyvenezer dollárt – mondta Nat. – És mennyi ebből a te részesedésed? – Húsz százalék. Miért, mire akarod költeni? – Az első gyerekünkre – felelte Su Ling. Fletchernek szintén kevés megbánnivalója volt, ha visszatekintett az Alexander Dupont és Bellnél töltött első évére. Eleinte nem tudta, mik lesznek a kötelezettségei, de hamar rájött, hogy nem hiába hívják „igáslónak" az elsőéves gyakornokokat. A legfőbb feladata az volt, hogy bármilyen ügyön dolgozik is Matt Cunliffe, soha ne kelljen az íróasztalánál messzebbre mennie, ha szüksége van bármilyen iratra vagy esettanulmányra. Fletcher pár nap alatt felfedezte, hogy az ügyvédek élete nem látványos szereplések sorozatából áll a bíróságon, amikor is ártatlan nőket kell megvédeni a gyilkosság vádjától. A munka legnagyobb része fárasztó volt, aprólékos, és a leggyakrabban legfeljebb vádalkuba torkollott, még a tárgyalás kitűzése előtt. Fletcher arra is rájött, hogy csak ha az ember vezető taggá válik az irodában, akkor kezd el rendesen keresni, és akkor van rá némi esélye, hogy még világosban hazamehessen munka után. Matt kicsit azért könnyített a munkaterhein azzal, hogy nem ragaszkodott a harmincperces ebédszünet betartásához, ami lehetővé tette, hogy hetente kétszer fallabdázni is tudott Jimmyvel. Bár Fletcher sokszor haza is vitte a munkát, ha csak lehetett, minden este igyekezett egy órát eltölteni a kislányával. Az apja gyakran mondogatta, milyen hamar elillannak ezek az évek, és nem lehet visszafordítani az időt, ha elmulasztja Lucy gyerekkorát. Lucy első születésnapi zsúrja olyan zajos esemény volt, amilyenen Fletcher még soha nem vett részt, legfeljebb egy futballstadionban. Annie-nek annyi új barátja akadt a környéken, hogy a házat megtöltötték a kisgyerekek, akik mind egyszerre sírtak vagy nevettek. Fletcher csak csodálni tudta, milyen nyugodtan kezeli Annie a kiömlött fagylaltot, a szőnyegbe taposott csokoládét, a ruhájára öntött tejet, és közben soha nem tűnt el az arcáról az ismerős mosoly. Amikor végre az utolsó kis lurkó is távozott, Fletcher hullafáradt volt, de Annie csak annyit mondott: – Azt hiszem, jól sikerült.
Fletcher továbbra is gyakran találkozott Jimmyvel, aki az apjának köszönhetően jó állást talált egy kicsi, de tiszteletreméltó ügyvédi irodában a Lexington Avenue-n. Majdnem annyit dolgozott, mint Fletcher, de az apaság új ösztönzést adott neki, kétszeresen is, mióta Joanna újabb kisbabának adott életét. Fletcher csodálkozott, milyen sikeresnek bizonyult a házasságuk, a korkülönbség és a végzettségük különbsége ellenére. De úgy tűnt, nekik ez nem számít, mivel egyszerűen imádták egymást, sok kortársuk nagy irigységére, akik már a váláson is túl voltak. Amikor Fletcher meghallotta, hogy jön a második gyerek, remélte, nemsokára ő és Annie is követik a példájukat, annyira irigyelte Jimmyt, amiért fia van. Sokat gondolt Harry Róbertre. A sok munka miatt Fletcher nemigen szerzett új barátokat, kivéve Logan Fitzgeraldot, akit ugyanazon a napon vettek fel az irodához, mint őt. Az ebédnél sokszor összehasonlítgatták a jegyzeteiket, vagy ittak egyet, mielőtt Fletchemek indult a vonata. A magas, szökés hajú írt nemsokára meghívták Ridgewoodba is, hogy bemutassák Annie egyik-másik hajadon barátnőjének. Bár Fletcher tisztában volt vele, hogy ő és Logan riválisok, ez valahogy mégsem ártott a barátságuknak, sőt mintha még erősebbre fűzte volna köztük a köteléket. Mindkettőjüknek része volt kisebb vereségekben és győzelmekben az első év során, de az irodánál senki nem nyilvánított véleményt arról, melyiküket veszik be először a vezetőség tagjai közé. Egyik este egy ital mellett Fletcher és Logan megbeszélték, hogy most már teljes jogú tagjai az irodának. Pár hét múlva megjelennek az új gyakornokok, ők pedig megkezdhetik a második évüket. Érdeklődéssel áttanulmányozták a jelentkezők életrajzát. – Mit gondolsz róluk? – kérdezte Fletcher, próbálva nem túl fensőbbségesnek hangzani. – Nem rosszak – mondta Logan, miközben rendelt Fletchemek még egy sört. – Egy kivétellel. Ez a srác a Stanford egyetemről, el sem tudom képzelni, hogy került fel egyáltalán a jelentkezők közé. – Úgy tudom, Bill Alexander unokaöccse. – Hát, ez elég lehet, hogy bekerüljön a szűkített listára, de arra nem, hogy állást is ajánljanak neki. Nem hiszem, hogy látni fogjuk még. Sőt már a nevét is elfelejtettem. Nat volt a legfiatalabb a Morgan háromfős csapatában. A közvetlen főnöke, Steve Ginsberg huszonnyolc éves volt, a másik kollégája, Adrián Kenwright pedig épp most ünnepelte a huszonhatodik születésnapját. És ketten együtt több mint egymillió dollár értékű pénzalapot kezeltek. Mivel Tokióban akkor nyit a valutapiac, amikor a legtöbb civilizált amerikai már ágyban van, Los Angelesben viszont akkor zárnak, amikor a nap már lement az amerikai kontinensen, a csapat egyik tagjának éjjel-nappal készenlétben kellett állnia. Valójában az egyetlen alkalom, amikor Steven megengedte Natnek, hogy kivegyen egy szabad délutánt, az volt, amikor elment Su Ling doktorrá avatási ünnepségére a Harvardra, és még akkor is el kellett jönnie utána a fogadásról, hogy megejtsen egy sürgős telefonhívást, és megmagyarázza, miért zuhan az olasz líra. – Lehet, hogy jövő héten ilyenkorra már kommunista kormány lesz Olaszországban – mondta –, úgyhogy kezdjünk átváltani svájci frankra. És szabadulj meg a pesetától és a fonttól, mert mindkét helyen baloldali kormány van, és ők fogják először megérezni a feszültséget. – És a német márka? – A márkát tartsd meg, mert ez alulértékelt marad, amíg csak áll a berlini fal. Habár a csapat két idősebb tagjának jóval több pénzügyi tapasztalata volt, mint Natnek, és ugyanolyan sokat dolgoztak, mind a ketten elismerték, hogy politikai érzékenysége és tájékozottsága miatt Nat sokkal gyorsabban tudja átlátni a piac alakulását, mint bárki más, akivel
eddig valaha is együtt dogoztak – vagy akár aki a riválisuk volt. Azon a napon, amikor mindenki eladta a dollárját, és átváltotta fqntra, Nat azonnal eladta előre a fontját. Nyolc napon át úgy nézett ki, hogy esetleg egy vagyont veszíthet miatta a bank, és a kollégái elrohantak mellette a folyosón, nem nézve a szemébe. Egy hónappal később azonban már több más bank ajánlott neki állást és jelentősen magasabb fizetést. Nat nyolcezer dollár prémiumot kapott az év végén, és úgy döntött, itt az ideje, hogy szerető után nézzen. Su Lingnek nem beszélt sem a prémiumról, sem a szeretőiről, mivel ő nemrégiben kapott havi kilencvendolláros fizetésemelést. Ami a szeretőt illeti, kinézett magának egy bizonyos hölgyet, aki mellett minden reggel elment az utcasarkon munkába menet. Az illető hölgy mindig ott hevert a kirakatban, amikor esténként hazatért sohói lakásukba. Ahogy teltek a napok, egyre alaposabban szemügye vette a fürdőkádban üldögélő hölgyeményt, és végül úgy döntött, bemegy és megkérdezi, mennyibe kerül. – Hatezerötszáz dollár – felelte a galéria tulajdonosa. – És ha szabad megjegyeznem, uram, kitűnő szeme van, mert nem csak pompás képről van szó, de nagyon okos befektetés is lenne. – Natnek az volt az érzése, a műkereskedők nem sokban különböznek a használtautó-kereskedőktől, legfeljebb annyiban, hogy Brooks Brothers öltönyben járnak. – Bonnard nagyon alulértékelt a kortársaihoz, Renoir-hoz, Monet-hez vagy Matisse-hoz képest – folytatta a galériás. – Én úgy vélem, az ára a közeli jövőben igencsak meg fog lódulni. – De Natet nem érdekelte a Bonnard ára, mert nem strici volt, hanem szerelmes. A másik szerelme délután felhívta, és szólt, hogy útban van a kórházba. Nat félrerakta a hongkongi vonalat. – Miért? – kérdezte idegesen. – Mert meg akar születni a gyereked. – De hát még hátravan egy hónap. – Neki ezt senki nem mondta. – Máris indulok, kis virág – kiáltotta Nat, és ledobta a másik telefont. Amikor este hazaért a kórházból, gyorsan felhívta az anyját, hogy elmesélje, megszületett az unokájuk. – Ez csodálatos! – örvendezett Susan. – És mi lesz a neve? – Luke. – És mit ajándékozol Su Lingnek a nagy eseményre? Nat kicsit habozott, aztán azt felelte: – Egy hölgyet fürdőkádban. Beletelt pár napba, míg végül megegyezett a galériással ötezer hétszázötven dollárban, és a kis Bonnard-kép átkerült a galériából a hálószobájuk falára. – Neked tetszik? – kérdezte Su Ling, mikor hazajött a kórházból Luke-kal. – Nem, habár kicsit több fognivaló van rajta, mint rajtad. De én a vékony nőket szeretem. Su Ling állt és egy ideig szemlélte a képet. – Nagyon gyönyörű. Köszönöm. Nat örült, hogy szemlátomást a feleségének is ugyanúgy tetszik a festmény. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kérdezte meg, mennyibe került a hölgyemény. Ami futó szeszélynek indult a Tommal töltött olaszországi nyaraláson, rövidesen olyan szenvedéllyé vált, amitől Nat nem tudott megszabadulni. Ahányszor prémiumot kapott, azonnal egy újabb kép keresésére indult. Olyan impresszionistákat választott, akik még elérhetőek és megfizethetőek voltak a számára – Vuillard, Pissarro, Camoin és Sisley –, és hamar kiderült, hogy a galériásnak nagyon is igaza volt, mert legalább olyan gyorsan emelkedett az értékük, mint bármely más pénzügyi befektetésé, amiket az ügyfeleiknek ajánlgatott a Wall Streeten.
Su Ling is élvezettel figyelte a gyűjtemény gyarapodását. Nem érdekelte, Nat mennyit fizet a szerelmeiért, és még kevésbé, hogy mennyire számítanak jó befektetésnek. Amikor huszonöt éves korában kinevezték docensnek – a legfiatalabb volt a Columbia történetében –, kevesebbet keresett egy évben, mint Nat egy hét alatt, amiről most már neki is az volt a véleménye, hogy ez vérlázító. Fletcher nagyon jól megjegyezte az eset minden részletét. Matt Cunliffe megkérte, hogy vigyen át egy dokumentumot a Higgs & Dunlop irodába aláírásra. – Többnyire egy küldöncöt kérnék meg erre –magyarázta –, de Mr. Alexandernek hetekbe telt összehozni ezt a megegyezést, és nem szeretné, hogy az utolsó pillanatban valami gikszer csússzon be, és valami kifogást találjanak, hogy miért nem írják alá. Fletcher arra számított, fél óra alatt vissza is ér az irodába, hiszen nem lesz más dolga, mint aláíratni és tanúként aláírni négy dokumentumot. De végül két óra múlva ért vissza és kénytelen volt azt közölni a főnökével, hogy a papírokat nem sikerült aláíratni. Matt lerakta a tollát, és várta a magyarázatot. Amikor. Fletcher megérkezett a Higgs & Dunlophoz, várnia kellett a recepción, azt mondták neki, hogy az ügyvéd, akinek az aláírására szüksége lenne, még nem tért vissza az ebédről. Ez meglepte Fletchert, mivel épp ő, Mr. Higgs kérte, hogy egykor legyen a találkozó, és Fletcher még a saját ebédjét is kihagyta, hogy idejében ott tudjon lenni. Míg a recepción várakozott, átolvasta a megegyezést, és mindent a fejébe vésett. Miután két cég megegyezett egy felvásárlási árajánlatban, az egyik vezető kifogásolta a kompenzációs csomagját, és beletelt némi időbe, míg sikerült megegyezni egy végső összegben. Negyed kettőkor Fletcher a recepciós titkárnőre pillantott, aki bocsánatkérő arcot vágott, és megkínálta még egy kávéval. Fletcher udvariasan megköszönte, végül is nem a nő tehetett róla, hogy várakoznia kell. De miután másodszor is átolvasta az egész dokumentumot, már három kávét is megivott, és úgy döntött, Mr. Higgs vagy roppant udvariatlan, vagy egyszerűen pancser. Fletcher megint az órájára pillantott. Fél kettő múlt öt perccel. Felsóhajtott, és megkérdezte a titkárnőt, használhatja-e a mosdót. A nő egy pillanatig habozott, aztán kivett egy kulcsot az íróasztal fiókjából. – A főnökségnek külön mosdója van, egy emelettel feljebb – mondta. – Csak a vezetőknek és a legfontosabb klienseinek van fenntartva. Ha valaki megkérdezné, kérem, mondja azt, hogy ügyfél. A mosdó üres volt, és Fletcher bezárkózott a legutolsó fülkébe, hogy ne találkozzon senkivel, és ne hozza kellemetlen helyzetbe a recepcióst. Épp a nadrágja cipzárját húzta fel, amikor ketten besétáltak a helyiségbe. Az egyikük nagyon úgy hangzott, mint aki most tért vissza egy hosszú ebédről, amihez nem csak vizet ittak. Az első hang megszólalt: – Hát, örülök, hogy ezt elintéztük. Semmit nem élvezek jobban, mint kitolni az Alexander Dupont és Bell-lel. A második hang azt felelte: – Átküldték valami küldöncfiút a megegyezéssel. Megmondtam Millie-nek, hogy várakoztassa a recepción, hadd izzadjon meg egy kicsit. Flecther elővett egy tollat a belső zsebéből, és óvatosan letépett egy darabot a vécépapírból. Az első hang nevetve folytatta. – És mennyiben egyeztetek meg végül? – Hát ez a jó hír. 1 325 000 dollárban, ami sokkal több, mint amire számítottunk. – Az ügyfeled nagyon örülhet. – Épp vele ebédeltem. Egy üveg 52-es Chateau Lafitte-et rendelt, miután megmondtuk neki, hogy félmillióra számíthat, amibe nyilvánvaló okokból boldogan beleegyezett. Az első hang megint nevetett. – Csak nem jutalékot kaptok belőle?
– De bizony. Mindennek, ami a félmillió fölött van, az ötven százaléka a miénk. – Szóval az iroda besöpört tisztán 417 500 dollárt. De mit értesz azon, hogy „nyilvánvaló okokból"? Az egyikük kinyitott egy csapot. – A legnagyobb problémánk az ügyfelünk bankjával volt. A cégnek jelenleg 720 000 dollár hiteltúllépése van, és ha nem rendezzük a teljes összeget a pénteki zárásig, az azt jelentheti, hogy nem kapjuk meg az eredeti félmilliót sem a sok hónapnyi alkudozás után. – Egyvalamiért azért nagy kár – mondta a második hang. – Miért? – Hogy nem mondhatod meg azoknak a sznoboknak az Alexander Dupont és Bellnél, hogy fogalmuk sincs, hogy kell pókerezni. – Ez igaz, de azt hiszem, kicsit el fogok szórakozni a küldöncükkel. –Nyílt egy egy ajtó, aztán becsukódott. Fletcher összehajtogatta a vécépapírdarabkát, amire felírta, amit hallott, és zsebre vágta. Kiment a fülkéből, gyorsan kezet mosott, aztán kisurrant a mosdóból, és a tűzlépcsőn lement egy emeletet. A recepción visszaadta a nőnek a kulcsot. – Köszönöm – mondta a titkárnő, épp amikor megcsörrent a telefon. Rámosolygott Fletcherre. – Jó volt az időzítés. Mr. Higgs most tudja fogadni. Legyen szíves, menjen fel a tizenegyedik emeletre. – Köszönöm – mondta Fletcher, aztán kisétált, beszállt a liftbe, és megnyomta a földszint gombját. I latt Cunliffe épp széthajtogatta a vécépapírdarabkát, amikor megcsörrent a telefonja. , – Mr. Higgs keresi az egyesen – szólt a titkárnője. – Mondja meg neki, hogy nem érek rá – Matt hátradőlt a székében, és rákacsintott Fletcherre. – Mr. Higgs kérdezi, hogy mikor lesz elérhető – mondta a titkárnő. – Csak a pénteki zárás után.
26. fejezet
Fletcher nem is emlékezett olyan esetre, amikor ennyire ellenszenvesnek talált volna valakit az első találkozáskor, és a találkozás körülményei sem sokat segítettek a helyzeten. Bill Alexander megkérte Fletchert és Logant, hogy menjenek be hozzá egy kávéra az irodájába, ami már Önmagában szokatlan volt. Amikor megérkeztek, bemutatta nekik az új gyakornokot. – Ismerkedjetek meg Ralph Elliottal. Fletcher első reakciója az volt, hogy eltűnődött, miért pont Elliotot választották ki két sikeres jelentkező közül. De aztán hamar rájött a válaszra. – Úgy döntöttem, ebben az évben én személyesen foglalkozom egy gyakornokkal. Szeretném tudni, hogyan gondolkozik az új nemzedék, és mivel Ralph eredményei a Stanford egyetemen kiemelkedőek voltak, ő látszott a legjobb választásnak. Fletchemek eszébe jutott, Logan mennyire csodálkozott, hogy Alexander unokaöccse egyáltalán felkerült a listára, és mind a ketten arra a következtetésre jutottak, hogy Mr. Alexander nyilván lesöpörte az asztalról a többiek ellenvetéseit. – Remélem, gondoskodnak róla, hogy Ralph otthon érezze magát nálunk.
– Hát hogyne – bólintott Logan. – Mi lenne, ha együtt ebédelnénk? – Persze, azt hiszem, belefér az időmbe – mondta Elliot, mintha szívességet tenne nekik. Az ebédnél Elliot egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy emlékeztesse őket, ő az iroda vezetőjének unokaöccse, és azt is sejtetni engedte, hogy ha Fletcher vagy Logan megpróbál keresztbe tenni neki, ő lelassíthatja az előrejutásukat. De a fenyegetés csak még jobban megerősítette kettőjük szövetségét. – Mindenkinek azt meséli, hogy ő lesz az első, aki hét évnél hamarabb kerül a vezetőségbe – mondta Fletcher Logannak pár nappal később egy ital mellett. – Amilyen agyafúrt csirkefogó, engem nem is lepne meg, ha sikerülne neki – Logan csak ennyit válaszolt. – Mit gondolsz, hogy lett a connecticuti egyetem diákelnöke, ha ott is így bánt mindenkivel, mint velünk? –. Talán senki nem mert szembeszállni vele. – És neked is így sikerült? – kérdezte Logan. – Honnan tudod? – kérdezte Fletcher, miközben a pincér elvette előlük a kiürült poharakat. – Átnéztem az életrajzodat, még aznap, amikor beléptem az irodához. Ne mondd, hogy te nem olvastad el az enyémet. – Dehogynem – ismerte be Fletcher, és felemelte az újabb pohár sört. – Azt is tudom, hogy a Princeton sakkbajnoka voltál. – Mind a ketten elnevették magukat. – Most rohannom kell, mert lekésem a vonatomat –mondta Fletcher. – A végén még Annie gyanakodni kezd, hogy egy másik nő van az életemben. – Irigyellek – mondta halkan Logan. – Miért? – A szilárd házasságodért. Annie-nek biztos egy pillanatra sem jutna eszébe, hogy más nők után járkálsz. – Igen, nagyon szerencsés vagyok – ismerte el Fletcher. – Egy nap talán te is ilyen szerencsés leszel. Meg például a recepción le sem tudja venni rólad a szemét. – Melyikük is Meg? – kérdezte Logan, miközben Fletcher már indult a kabátjáért. Alig pár lépést tett meg a Fifth Avenue-n, amikor észrevette, hogy szembejön Ralph Elliot. Fletcher gyorsan behúzódott egy kapualjba, és megvárta, amíg elmegy. Aztán kilépett a csípős szélbe, és a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a sálját, de az nem volt ott. Elkáromkodta magát. Biztosan a kocsmában hagyta. Úgy gondolta, majd holnap érte megy, de aztán eszébe jutott, hogy Annie-től kapta karácsonyra. Sarkon fordult, és elindult visszafelé. A bárban megkérdezte a ruhatáros lányt, nem látott-e egy piros gyapjúsálat. – De igen, kieshetett a kabátujjából. Itt találtam a földön. – Nagyon köszönöm – mondta Fletcher, és már indulni is akart. Nem számított rá, hogy Logan még ott van, de hirtelen észrevette a bárpultnál. Fletcher megdermedt, amikor meglátta, kivel beszélget. Nat mélyen aludt, amikor a világ hírügynökségeihez befutott a hír. La Dévaluaüon Franqaise. Fél perccel később megcsörrent a telefon Nat ágya mellett, ő pedig azonnal kiadta Adriannek az utasítást: – Szabadulj meg a franktól, amilyen gyorsan lehet! – Meghallgatta, mit mond Adrián, aztán azt mondta: – Dollárt. Nat nem is emlékezett rá, hogy az elmúlt tíz évben lett volna olyan nap, amikor nem borotválkozott, de most nem tette. Su Ling már ébren volt, amikor Nat pár perccel később kijött a fürdőszobából. – Valami
baj van? – kérdezte, a szemét dörzsölgetve. – A franciák hét százalékkal leértékelték a frankot. – Ez jó vagy rossz? – Attól függ, mennyi frankunk van. Csak akkor tudom felbecsülni, mekkora a kár, ha utánanéztem a számítógépen. – Pár év múlva már itt lesz egy az ágyad mellett, és akkor be sem kell menned az irodába – mondta Su Ling. Amikor meglátta az éjjeliszekrényen álló órán, hogy még csak öt óra múlt kilenc perccel, visszafeküdt a párnára. Nat felkapta a telefont. Adrián még mindig ott várt a vonal másik végén. – Nagyon nehéz a franktól megszabadulni, nagyon kevés vásárló van, legfeljebb a francia kormány, ők meg már nem bírják sokáig. – Adj el tovább. Vegyél jent, nemet márkát vagy svájci frankot, de semmi mást. Negyedóra múlva bent vagyok. Steven ott van? – Nem, de már útban van. Beletelt kis időbe, míg rájöttem, kinek az ágyában keressem. Nat nem nevetett, csak lerakta a kagylót. Lehajolt és megcsókolta a feleségét, aztán rohanvást indult is. – Nem vettél nyakkendőt – szólt utána Su Ling. – Ma estére lehet, hogy már az ingem se lesz meg – felelte Nat. Amikor Bostonból Manhattanbe költöztek, Su Ling talált egy olyan lakást, ahonnan kocsival pár percre volt a Wall Street. Ahogy sorra jöttek a prémiumok, lassan rendbe hozták és bebútorozták a négy szobát, úgyhogy Nat nemsokára már a kollégáit is meghívhatta vacsorára, és néha egy-egy ügyfelet is. A falakat immár hét festmény díszítette, bár a legtöbb festőt a laikusok nem ismerték. Su Ling elszundikált, miután a férje elment. Nat kettesével-hármasával szedte a fokokat, úgy rohant le lépcsőn, inkább meg se várta a liftet. Átlagos napokon hatkor kelt, és a dolgozószobájából azonnal betelefonált az irodába, hogy mi újság. Telefonon ritkán kellett fontosabb döntéseket hoznia, mivel a pénzük többnyire úgyis le volt kötve több hónapra. Aztán mindig lezuhanyozott, megborotválkozott, és fél hétre fel is öltözött. Míg Su Ling reggelit készített, addig átolvasta a Wall Street Journalt, aztán hét körül elindult otthonról, miután benézett Luke szobájába, Akár esett, akár fújt, gyalog tette meg az öt saroknyi távolságot az irodájáig, közben vett egy New York Timest a sarki újságosnál. Azonnal a pénzügyi melléklethez lapozott és útközben átfutotta, hét óra húsz perckor pedig már ott ült az íróasztalánál. A New York Times persze majd csak holnap reggel fogja tájékoztatni olvasóit a frank leértékeléséről, amikorra a legtöbb bankár számára ez már rég a múlté lesz. Amikor Nat leért az utcára, leintette az első taxit, odanyomott egy tízdollárost, megadta a címet, és azt mondta: – Tegnapra kell odaérnem. – A sofőr azonnal sebességet és sávot váltott, és négy perccel később már meg is állt az iroda előtt. Nat berohant az első nyitott ajtajú lifthez. Tele volt brókerekkel, akik mind egyszerre beszéltek. Nat nem tudott meg semmi újat, csak annyit, hogy a francia pénzügyminisztérium közép-európai idő szerint tízkor tette meg a bejelentést. Nat átkozódott magában, mert a lift nyolcszor is megállt, miközben csigalassúsággal araszolgatott a tizenegyedik emeletig. Steve és Adrián már az asztaluknál várták. – Mi a legújabb? – kiáltotta oda Nat, és ledobta a kabátját. – Mindenki jól befürdött – közölte Steven. – A franciák hivatalosan hét százalékkal értékeltek le, de a piac szerint ez túl kevés és túl későn. Nat a monitorra pillantott. – És a többi valuta? – A font, a líra és a peseta is lefelé megy. A dollár emelkedik, a jen és a svájci frank
szilárdan tartja magát, a német márka ingadozik. Nat tovább bámulta a monitort, a másodpercenként villózva változó számokat. – Próbáljatok meg jent venni – mondta, miközben figyelte, ahogy a font újabb egy ponttal emelkedik. Steven felkapta a telefont. Nat csak nézte. Értékes másodperceket veszítenek, míg várják a bróker jelentkezését. Adrián elfordult, míg Steven kiadta az utasítást. – És adjuk el a fontot és lírát is, ami még megvan, mert ezek lesznek a következők, amit leértékelnek – mondta Nat. – És milyen árfolyamon? – A pokolba az árfolyammal, mindegy,' csak szabadulj meg tőle! És vegyél dollárt. Ha tényleg nagy vihar lesz, akkor mindenki New Yorkban keres majd menedéket. – Nat maga is meglepődött, belül milyen nyugodtnak érzi magát a körülötte zajló nagy kavarodás és kiabálás közepette. – A líránk elfogyott – mondta Adrián –, és felajánlottak jent. – Jöhet – kiáltott oda Nat, a szemét le nem véve a monitorról. – A font is elfogyott, 2,37-ért. – Jól van, a dollárunk felét váltsd vissza jenre. – A német márkánkat eladjuk? – kérdezte Steven. – Nem – felelte Nat. . – Vegyünk még? – Nem. A német márka nem mozdul egyik irányba sem. Húsz perc alatt meg is hozott minden szükséges döntést. Aztán már nem tehetett mást, csak ült, mereven bámulta a monitort, és várta, hogy kiderüljön, mekkora kár érte őket. A legtöbb valuta továbbra is lefelé tendált. Nat próbált arra gondolni, hogy másoknak sokkal nagyobb veszteségeik lesznek, mint neki, de ez sem nagyon vigasztalta. Ha a franciák vártak volna legalább délig, amikor általában be szokás jelenteni a leértékeléseket, akkor az íróasztalánál érte volna a hír. – A fenébe a franciákkal – motyogta Adrián. – Nagyon is okosak voltak – állapította meg Nat –, hogy akkor értékeltek le, amikor mi aludtunk. A frank leértékelésének híre nem sokat jelentett Fletchemek, aki a New York Timesban olvasott róla másnap reggel a vonaton, munkába menet. Több bank is pórul járt, egy-két intézmény még likviditási problémákat is jelentett a bankfelügyeletnek. Aztán lapozott egyet az újságban, és elolvasta az életrajzot arról az emberről, aki úgy tűnt, Ford ellenfele lesz az elnökválasztáson. Fletcher nagyon keveset tudott Jimmy Carterről, legfeljebb annyit, hogy Georgia kormányzója volt, és van egy nagy mogyoróültetvénye. Egy pillanatig elgondolkozott a saját politikai ambícióiról, amiket egyelőre tartalékba tett, amíg biztos helyet küzd ki magának az irodánál. Fletcher úgy döntött, jelentkezni fog önkéntes segítőnek a Cartert támogató New York-i kampányba, és ami szabadideje van, erre áldozza. Harry és Martha sokat panaszkodott, hogy szinte soha nem látják. Annie időközben csatlakozott egy újabb jótékonysági szervezethez, Lucynek pedig bárányhimlője volt. Amikor Fletcher felhívta az anyját, hogy megkérdezze, neki volt-e bárányhimlője, alig ismerte meg a hangját. De mindezekről a problémákról sajnos nagyon hamar elfeledkezett, pár perccel azután, hogy beért az irodájába. A baj első jele az volt, ahogy Meg üdvözölte a recepción. – Fél kilenckor értekezlet lesz az összes ügyvédnek a tárgyalóban – a titkárnő hűvösen csak ennyit mondott.
– Lehet tudni, miről lesz szó? – érdeklődött Fletcher, de ahogy kimondta, rögtön rájött, hogy ez ostoba kérdés volt. Végül is az iroda legfőbb alapszabálya a titoktartás. Amikor Fletcher nyolc óra húszkor belépett a terembe, többen már a helyükön ültek, és halk, visszafogott hangon beszélgettek. Gyorsan leült, közvetlenül Matt Cunliffe mögé. Lehetséges, hogy a francia frank leértékelése hatással van egy New York-i ügyvédi irodára? Ezt nem tartotta valószínűnek. Talán a Higgs & Dunlop ügyletet akarja mindenkinek elmondani Alexander? Nem, ez nem az ő stílusa. Körbenézett az igazgatósági asztal körül ülőkön. Ha bármelyikük tudta is, mi lesz napirenden, egyikük sem árult el semmit. De rossz hír lehet, mert a jó híreket mindig be szokták jelenteni az esti hatórás megbeszéléseken. Nyolc óra huszonnégy perckor besétált Alexander. – Elnézést kell kérnem mindenkitől, hogy feltartóztatom a munkájában – kezdte –, de olyasmiről van szó, amiről úgy éreztem, nem lehet egyszerű körlevéllel elintézni. – Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – A cégünk legfőbb erőssége mindig is abban rejlett, hogy soha nem keveredtünk semmiféle botrányba, sem személyes, sem pénzügyi téren, ezért úgy érzem, hogy ha csak a legkisebb szele is megcsap egy ilyen botránynak, azzal nagyon körültekintően kell foglalkoznunk. – Fletcher egyre kevésbé tudta elképzelni, miről lehet szó. – Tudomásomra jutott, hogy irodánk egyik tagját egy olyan bárban látták, amelyet rivális irodák munkatársai szoktak sűrűn látogatni. – Én is oda járok mindennap, gondolta Fletcher, ez még csak nem bűn? – És habár ez önmagában nem elvetendő, olyan fejleményekhez vezethet, amelyek elfogadhatatlanok az Alexander Dupont és Bellnél. Egyik kollégánk, aki a szívén viseli az iroda érdekeit, kötelességének érezte, hogy tájékoztasson engem egy esetlegesen zavarba ejtő helyzetről. A munkatársunkat, akire célzok, látták ebben a bárban egy rivális iroda alkalmazottjával beszélgetni. Aztán tíz óra körül távozott ennek a személynek a társaságában, taxival elmentek az illető West Síde-i otthonába, és csak másnap reggel fél hétkor bukkant elő, amikor is hazatért a saját lakásába. Én azonnal behívattam a szóban forgó kollégát, aki meg sem próbálta letagadni a kapcsolatát a rivális iroda munkatársával, és örömmel jelenthetem be, hogy egyetértett velem abban, hogy a legokosabb az lenne, ha azonnal benyújtaná a felmondását. – Alexander kicsit hallgatott, majd folytatta: – Nagyon hálás vagyok annak a kollégának, aki vonakodva bár, de úgy döntött, hogy kötelessége jelenteni nekem ezt a dolgot. Fletcher Ralph Elliotra pillantott, aki igyekezett csodálkozást erőltetni az arcára, mintha minden mondat meglepetésként érné, de kissé túljátszottá a dolgot. Fletchernek ekkor jutott eszébe a múltkori este, amikor látta Elliotot a Fifth Avenue-n. Görcsbe rándult a gyomra, amikor rájött, hogy csak Logan lehet az, akiről Alexander beszélt. – Szeretnék nyomatékosan megkérni mindenkit – folytatta Bill Alexander –, hogy erről az ügyről senki ne beszéljen többet, se nyilvánosan, se egymás között. – Azzal felállt, és kiment. Fletcher úgy gondolta, úgy lenne diplomatikus, ha az utolsók között távozna. Megvárta, míg a vezetők mind kisorjáztak, aztán lassan ő is elindult az ajtó felé. Ahogy visszafelé tartott az irodájába, lépéseket hallott a háta mögött, de nem fordult hátra, megvárta, míg Elliot utolérte. – Te is ott voltál Logannel abban a bárban, nem? – Kicsit hallgatott, majd folytatta: – Nem mondtam el a nagybátyámnak. – Fletcher nem felelt semmit. Amikor aztán visszaért az íróasztalához, felírta szóról szóra, amivel Elliot megfenyegette. Csak azt a hibát követte el, hogy minderről nem szólt azonnal Bill Alexandernek. Az egyik, amit Nat nagyon tisztelt Su Lingben, az volt, hogy soha nem hányta a szemére azt, hogy „Én megmondtam!", annak ellenére, hogy minden joga meglett volna hozzá. – És most mi lesz? – kérdezte. – El kell döntenem, hogy beadjam a lemondásomat, vagy várjam meg, milyen büntetést
kapok. – De hát Steven az osztály vezetője, és még Adrián is fölötted áll. – Tudom, de ez mind az én általam kezelt befektetés volt, és én írtam alá az eladási és vásárlási utasításokat, úgyhogy senki nem hinné el, hogy ők csináltak bármit is rosszul. – Mennyit veszített a bank? – Pár dollár híján félmilliót. – De hát az elmúlt egy-két évben ennél sokkal többet kerestél nekik. – Ez igaz, de ezek után megbízhatatlannak fognak tartani, és attól félnek majd, hogy ez máskor is megtörténhet. Steven és Adrián máris próbálnak elhatárolódni tőlem, nem akarják ők is elveszíteni az állásukat. – De hát továbbra is képes lennél óriási profitokat szerezni a banknak, akkor miért akarnának elengedi? – Mert úgyis találnának mást a helyemre. Az egyetemekről minden évben áradnak ki a ragyogó fiatal koponyák. – De nem olyan kaliberűek, mint te. – Azt hittem, te nem helyesled, amit csinálok? – Azt nem mondtam, hogy helyeslem – felelte Su Ling. – De ez még nem jelenti azt, hogy nem ismerem el a tehetségedet. – Kicsit habozott –Fog valaki munkát ajánlani? – Nem valószínű, hogy annyian hívnának, mint egy hónappal ezelőtt, úgyhogy jobb lesz, ha én kezdem el hívogatni őket. Su Ling átkarolta a férje nyakát. – Ennél sokkal rosszabbal is szembe kellett nézned Vietnamban, nekem meg Koreában, és túléltük. – Nat szinte már el is feledkezett róla, mi történt Koreában, habár Su Linget nyilván még mindig nyomasztotta. – Na és mi lesz a Cartwright-alappal? – kérdezte, miközben Nat segített neki megteríteni az asztalt. – Körülbelül ötvenezret veszítettünk, de éves szinten még mindig kis profitot mutat. Erről jut eszembe, fel kell hívnom Mr. Rüssellt, és bocsánatot kérni. – De hát eddig elég szép hasznot hajtottál nekik. – Ezért bíztak meg bennem ennyire – mondta Nat, és ököllel az asztalra csapott. – A pokolba is, látnom kellett volna, hogy ez fog történni! –A feleségére nézett. – Szerinted mit kéne csinálnom? Su Ling egy darabig gondolkozott. – Mondj fel, és keress valami rendes állást. Fletcher maga hívta fel a számot a közvetlen vonalán, nem a titkárnőjét kérte meg rá. – Együtt ebédelhetnénk? – Kicsit hallgatott. – Nem, valami olyan helyen kellene találkoznunk, ahol senki nem ismer. – Megint hallgatott. – Az 57. utcában? Jó, akkor fél egykor. Fletcher pár perccel korábban érkezett az étterembe. A vendége már várta. Mind a ketten rendeltek egy salátát, és Fletcher egy sört. – Azt hittem, ebédnél soha nem iszol? – A mai alkalom ritka kivétel – mondta Fletcher. Miután nagyot kortyolt a sörből, elmesélte a barátjának, mi történt aznap reggel. – De hát 1976-ot írunk, nem 1776-ot – Jimmy csak ennyit fűzött hozzá. – Tudom, de úgy látszik, még mindig itt jár köztünk néhány dinoszaurusz. Csak a jóég tudja, miket kent még rá Elliot a nagybácsikája előtt. – Igazán szimpatikus fickó lehet ez a Mr. Elliot. Jobb lesz, ha rajta tartod a szemed, mert lehet, hogy te vagy a következő kiszemelt áldozata. – Én tudok vigyázni magamra – vont vállat Fletcher. – Logan miatt aggódom.
– De ha tényleg olyan jó, mint mondod, úgyis gyorsan talál állást. – Ha az új munkaadója felhívja Bill Alexandert, és megérdeklődi, miért távozott olyan hirtelen, akkor nem olyan biztos. – Nincs az az ügyvéd, aki merne arra célozni, hogy a homoszexualitás miatt elbocsátott valakit. – Nem is kell. Az adott körülmények között az is elég, ha annyit mond: „Nem szívesen beszélnék az ügyről, kissé kínos", ez így még sokkal halálosabb döfés. – Fletcher még egy nagyot kortyolt a sörből. – Jimmy, ha a ti irodátok felvenné Logant, hidd el, soha nem bánnák meg. – Majd délután beszélek a főnökkel, és értesítelek, mit mondott. Na és, hogy van a kishúgom? – Lassan már mindennek az irányítását átveszi Ridegwoodban, beleértve a könyvklubot, az úszócsapatot és az önkéntes véradó-napok megszervezését is. Épp azon problémázunk, melyik iskolába küldjük majd Lucyt – A Hotchkissba már lányokat is felvesznek – mondta Jimmy. – Mi úgy tervezzük... – A szenátornak vajon mi erről a véleménye? – kérdezte Fletcher, és felhajtotta az utolsó korty sört. – Különben hogy van Harry? – Kimerült, megállás nélkül a következő választásra készül. – Ugyan, Harryt senki nem mozdíthatja el a helyéről. Nem ismerek nála népszerűbb politikust ebben az államban. – Ezt neki is mondd meg. Amikor utoljára láttam, nagyon rosszul nézett ki, és legalább hét kilót fogyott. Fletcher az órájára pillantott. – Add át üdvözletemet a vén csatalónak, és mondd meg, hogy Annie-vel megpróbálunk elmenni Hartfordba valamelyik hétvégén. – Kicsit hallgatott, aztán hozzátette: – Ez a találkozó meg sem történt, rendben? – Neked kezd üldözési mániád lenni – mondta Jimmy, és fogta a számlát. – Szerintem ez az Elliot nevű fickó pontosan ebben reménykedik. Nat másnap reggel beadta a felmondását. Nagy megkönnyebbülés volt a számára, hogy Su Ling milyen nyugodtan fogadta az egész kudarcot. Persze könnyű volt mondani, hogy keressen egy rendes állást, amikor úgy érezte, csak egyvalamihez ért. Amikor visszament az irodájába, hogy elhozza a személyes holmiját, mindenki úgy viselkedett, mintha az íróasztala környéke legalábbis karantén alatt állna. A kollégái gyorsan továbbmentek, ha meglátták, akik a közelben ültek, tüntetőleg telefonáltak, elfordítva a fejüket. Telepakolt egy taxit a holmijával, úgy ment haza. Háromszor rakta tele a kis liftet, míg mindent felszállított a dolgozószobájába. Nat egyedül üldögélt az íróasztala mellett. A telefon egyszer sem csörrent meg, mióta hazaért. A lakás furcsán üresnek hatott Su Ling és Luke nélkül, megszokta, hogy amikor hazajön, mindig ők fogadják. Még szerencse, hogy Luke túl kicsi, hogy megértse, mi történik. Délben kiment a konyhába, felbontott egy. vagdalthúskonzervet, beleöntötte egy serpenyőbe, hozzáadott egy kis vajat, ráütött két tojást, és várt, amíg úgy nézett ki, hogy megsült. Ebéd után összeírt egy listát azokról a pénzintézetekről, amelyek kapcsolatba léptek vele az elmúlt egy év során, aztán nekifogott és sorra felhívta őket. Azzal a bankkal kezdte, ahonnan csak pár nappal korábban keresték. – Á, hello, Nat, igen, sajnáljuk, de pénteken már betöltötték a pozíciót. – Jó napot, Nat, nagyon érdekes az ajánlata, adjon nekünk pár napot, hogy átgondoljuk, majd visszahívjuk. – Nagyon kedves, hogy hívott, Mr. Cartwright, de...
Amikor a lista végére ért, lerakta a telefont. Úgy látszik, ő is leértékelődött, akár a frank, és nyilvánvalóan senki nem akarja megvásárolni, inkább szabadulna tőle. Ellenőrizte, mennyi van a számláján. Még mindig egészséges egyensúlyt mutatott, de meddig lesz ez így? Az íróasztala fölött függő olajfestményre pillantott. „Heverő akt", Campointól. Eltűnődött, vajon mikor kell visszavinnie a galériába. Hirtelen megcsörrent a telefon. Talán valamelyik banknál meggondolták magukat, és visszahívták? Felkapta a kagylót. Egy ismerős hang szólalt meg. – Elnézést kell kérnem, Mr. Russell – mondta Nat. – Már illett volna nekem telefonálnom. Miután Logan távozott az irodától, Fletcher nagyon elszigeteltnek kezdte érezni magát. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy Elliot ne próbált volna valamivel keresztbe tenni neki, úgyhogy amikor Bill Alexander behívatta magához hétfő reggelre, Fletcher sejtette, hogy nem lesz barátságos a beszélgetés. Vasárnap este a vacsora mellett mindent elmesélt Annie-nek, ami az elmúlt pár nap során történt, és próbált nem eltúlozni semmit. Annie némán hallgatta végig. – Ha nem mondod el Mr. Alexandernek az igazságot az unokaöccséről, egyszer még mind a ketten meg fogjátok bánni. – Ez nem ilyen egyszerű – mondta Fletcher. – Az igazság mindig egyszerű – szögezte le Annie. – Logannel gyalázatosan bántak, és ha te nem vagy, talán nem is talált volna másik állást. Az egyetlen hiba az volt, hogy nem szóltál Alexandernek azonnal az értekezlet végén. Ez ad Elliotnak magabiztosságot, hogy tovább folytassa az áskálódást ellened. – És ha engem is kirúgnak? – Akkor eleve nem kellett volna ennél az irodánál dolgoznod, Fletcher Davenport. Amikor Fletcher pár perccel kilenc előtt megérkezett Mr. Alexander ajtaja elé, Mrs. Townsend azonnal bevezette az irodába. – Foglaljon helyet – Bill Alexander ezzel fogadta, és egy székre mutatott az íróasztala túlsó oldalán. Egy szóval sem mondta, hogy „Örülök, hogy látom", vagy „Hogy van Annie és Lucy?", csak egy kurta „Foglaljon helyet". Ez a két szó megerősítette Fletchert abban, hogy Annie-nek igaza volt, és nem szabad félni attól, hogy kiálljon a meggyőződése mellett. – Fletcher, amikor majdnem két évvel ezelőtt csatlakozott az Alexander Dupont és Bellhez, nagy reményeket fűztem magához, és az első évben igencsak be is váltotta a reményeimet. Mindnyájan örömmel emlékszünk vissza a Higgs & Dunlop-esetre. De az utóbbi időben nem mutatta ugyanazt az elhivatottságot. – Fletcher értetlenül nézett. Látta a legutóbbi jelentést, amit Matt Cunliffe írt a munkájáról, és határozottan emlékezett rá, hogy kitűnőnek minősítette minden szempontból. – Azt hiszem, jogosan mondhatom azt, hogy a jogi szakmán belül a szokottnál is magasabb fokú lojalitást várunk el a munkatársainktól – folytatta Alexander. Fletcher hallgatott, még nem volt biztos benne, milyen bűnnel fogják vádolni. – Felhívták rá a figyelmemet, hogy maga is ott volt abban a bárban Fitzgeralddal azon az estén, amikor a barátjával ott iszogatott. – Ha nem tévedek, az információ az unokaöccsétől származik – vágott közbe Fletcher –, aki az egész ügyben enyhén szólva nem pártatlan. – Ezzel mit akar mondani? – Egyszerűen csak azt, hogy Mr. Elliot verziója a történtekről teljes mértékben a saját érdekeit szolgálja, ami bizonyára nem kerülte el a figyelmét valakinek, akinek olyan jó az ítélőképessége, mint önnek. – Jó ítélőképesség? A maga részéről jó ítélőképességre vallott, hogy Fitzgerald barátjának
a társaságában mutatkozott? – Alexander megint jó erősen megnyomta a „barát" szót. – Én nem találkoztam Logan barátjával, ahogy azt bizonyára Mr. Elliot is elmondta, hacsak nem az volt a célja, hogy a történetnek csak a felét mondja el. Én hazaindultam Ridgewoodba, és... – De Ralph azt mondta nekem, később visszatért. – Igen, és mint jó kémhez illik, az unokaöccse nyilván arról is beszámolt, hogy csak a sálamért mentem vissza, ami kiesett a kabátom ujjából. – Nem, ezt nem említette – mondta Alexander. – Ezért gondolom, hogy a történetnek csak a felét mondta el. – Szóval nem beszélgetett Logannel és a barátjával? – Nem, de csak azért, mert siettem és nem volt időm. – Tehát beszélt volna velük? – Igen, persze. – Annak ellenére, hogy tudatában volt, hogy Logan homoszexuális? – Nem tudtam, de nem is érdekel. – Nem érdekelte? – Nem hiszem, hogy bármi közöm lenne Logan magánéletéhez. – De az irodának nagyon is lehet köze hozzá, ami átvezet egy fontosabb kérdéshez. Tudatában van, hogy Logan Fitzgeraldot időközben alkalmazta az az iroda, ahol a maga sógora is dolgozik? – Igen. Én szóltam Mr. Gatesnek, hogy Logan állást keres, és szerencsések lennének, ha egy ilyen kaliberű ember dolgozna nekik. – Nem tudom, ez okos dolog volt-e. – Ha egy barátomról van szó, hajlamos vagyok a saját érdekeim elé helyezni az igazságosságot és becsületességet. – És az iroda érdekei elé is? – Igen, ha erkölcsi szempontból így helyes. Abrahams professzor erre tanított. Alexander elvörösödött. – Ugye, tisztában van vele, hogy kirúghatom? – Ha ketten is távozunk az irodától egy héten belül, ez némi magyarázatra fog szorulni. – Fenyegetni akar? – Nem, szerintem ön fenyeget engem. – Lehet, hogy nem lesz könnyű megszabadulni magától, Davenport, de arról gondoskodhatom, hogy ne kerüljön be a vezetőségbe. Most tűnjön el. Ahogy felállt, Fletchemek Annie szavai jutottak eszébe. Akkor eleve nem is lett volna szabad ennél az irodánál dolgoznod. Amikor visszaért az irodájába, épp csöngött a telefon. Talán Alexander hívja? Felkapta, készen rá, hogy közölje vele, felmond. De Jimmy volt az. – Ne haragudj, hogy az irodában zavarlak, Fletcher, de apának szívrohama volt. A St. Patrick kórházba vitték, ide tudtok jönni Annie-vel, amilyen hamar csak lehet?
27. fejezet
– Szereztem egy rendes állást – jelentette be Nat, amikor Su Ling hazaért. – Taxis leszel New Yorkban?
– Nem, ahhoz sajnos nincs kellő képesítésem. – Ez még senkit nem akadályozott meg benne. – De ha nem lakom New Yorkban, az akadályozhat. – Elköltözünk New Yorkból? Mondd, hogy valami civilizált helyre megyünk, ahol felhőkarcolók helyett fák vannak, és benzingőz helyett levegő! – Hazamegyünk. – Hartfordba? Akkor csak a Russell bankról lehet szó. – Talált. Mr. Russell felajánlott egy állást, alelnök lehetnék a bankban, és együtt dolgozhatnék Tommal. – Komoly bankár lennél? Nem csak valutaspekuláns? – Én vezetném a valutaosztályt, de esküszöm, hogy csak valutaváltással foglalkoznak, nem spekulációval. Mr. Russell leginkább azt szeretné, ha Tommal a bank teljes újjászervezésén dolgoznánk. Az elmúlt néhány évben Russell lemaradt a versenytársai mögött, és... – Su Ling lerakta a táskáját egy kis asztalkára az előszobában, és a telefonhoz lépett. – Kit hívsz? – kérdezte Nat. – Természetesen az anyámat. El kell kezdenünk házat keresni, aztán kitalálni, Luke melyik iskolába menjen, az anyám ennek elkezdhet utánajárni. Aztán felhívom egy-két régebbi kollégámat, hogy nem tudnak-e valami állást, aztán... – Várj csak egy kicsit – Nat megfogta a felesége karját. – Ezt úgy értsem, hogy tetszik az ötlet? – Hogy tetszik-e? Alig várom, hogy itt hagyhassam New Yorkot! Nem lennék elragadtatva az ötlettől, hogy Luke egy olyan helyen kezdjen iskolába járni, ahol bozótvágó késsel hegyezik a gyerekek a ceruzát. És azt is alig várom, hogy... – A telefon csörgése szakította félbe, Su Ling felvette. Aztán a kezével eltakarva a kagylót, odasúgta Natnek. – Valami Jason keres a Chase Manhattan banktól. Mondjam neki, hogy már elkeltél? Nat elmosolyodott és átvette a kagylót. – Hello, Jason, miben segíthetek? – Gondolkoztam a múltkori hívásán, Nat, és lehetséges, hogy lenne egy állás a maga számára a Chase Manhattannél. – Nagyon hálás vagyok, Jason, de sajnos, már elfogadtam egy másik ajánlatot. – Remélem, nem valamelyik riválisunknál? – Még nem, de egy kis idő múlva lehet, hogy az lesz – felelte Nat. Amikor Fletcher elmondta Matt Cunliffe-nek, hogy az apósát kórházba vitték, és azonnal oda kell sietnie, meglepetten tapasztalta, hogy a főnöke nem mutat különösebb együttérzést. – Családi krízisek elég gyakran előfordulnak – jegyezte meg Cunliffe hűvösen. – Mindenkinek vannak családtagjai, akik miatt aggódnia kell. Biztos benne, hogy nem várhat ez a dolog a hétvégéig? – Igen, biztos vagyok – felelte Fletcher. – Többel tartozom ennek az embernek, mint bárki másnak a szüleimen kívül. Fletcher még csak pár perce jött ki Bill Alexander szobájából, de máris érezte, hogy megváltozott körülötte a légkör. Sejtette, hogy járványos betegségként fog végigsöpörni ez a változás az összes kollégáján. A Penn pályaudvarról felhívta a feleségét. Annie-nek nyugodt volt a hangja, de érezhetően megkönnyebbült, hogy Fletcher útban van haza. Amikor felszállt a vonatra, hirtelen rádöbbent, hogy mióta beállt az irodához, most először fordult elő, hogy nem hozott magával semmi munkát az útra. Útközben azon gondolkozott, mi legyen a következő lépése a Bill
Alexanderrel folytatott beszélgetés után, de nem jutott semmilyen elhatározásra, mire a vonat befutott Ridgewoodba. Az állomástól taxival ment haza. Nem lepte meg, hogy a kocsijuk már kint áll a kapu előtt, a csomagtartóban két bőrönddel, és Annie épp kijött a behajtóúton Lucyval a karjában. Mennyire más, mint az anyja, mégis hogy hasonlít rá, gondolta Fletcher. Aznap először kicsit elnevette magát. Útban Hartford felé Annie mindent elmesélt, amit megtudott az anyjától. A szenátor szívrohamot kapott, pár perccel azután, hogy aznap reggel megérkezett a szenátusba. Azonnal kórházba szállították. Martha mellette van, Jimmy, Joanna és a gyerekek már útban vannak Vassarból. – Az orvosok mit mondanak? – kérdezte Fletcher. – Hogy még túl korai lenne bármit is megállapítani, de figyelmeztették apát, hogy ha nem fog vissza a tempóból, akkor könnyen előfordulhat újabb szívroham, és legközelebb már lehet, hogy halálos lesz. – Visszafogni a tempóból? Harry azt sem tudja, ez mit jelent. – Lehet, de anya és én megmondjuk neki ma délután, hogy a következő választáson már nem indulhat. Bill Russell az íróasztalánál ülve ránézett Natre és Tomra. – Mindig is ezt szerettem volna – mondta. – Pár év múlva betöltöm a hatvanat, és úgy érzem, kiérdemeltem, hogy ne kelljen minden reggel itt lennem tízre a nyitásra, és ne nekem kelljen bezárni a kaput este. Az a gondolat, hogy ti ketten együtt dolgozzatok, a legnagyobb örömmel tölt el. – Mi is pontosan ugyanígy érzünk – mondta Tom. – Mit szeretnél, hol kezdjük? – Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a bank lemaradt a riválisai mögött az elmúlt pár évben, talán, mert családi cég lévén, nagyobb hangsúlyt fektettünk az ügyfelekkel való személyes kapcsolattartásra. Azt hiszem, ezt az apád is helyesli, Nat, nem hiába nálunk van számlája több mint harminc éve. – Nat bólintott. – Azt is bizonyára tudjátok, hogy kaptunk egy-két ajánlatot más bankoktól, amelyek átvennék a céget, de én nem úgy szeretném végezni a karrieremet, hogy egy névtelen fiókja legyek egy hatalmas banknak. Úgyhogy megmondom, mire gondoltam. Azt szeretném, ha az első hat hónapot azzal töltenétek, hogy teljesen szétszeditek és újjászervezitek a bankot. Teljesen szabad kezet kaptok, hogy feltegyetek bármilyen kérdést, kinyissatok bármilyen ajtót, elolvassatok bármilyen dossziét, megvizsgáljatok bármilyen számlát. És egy pillanatig se törődjetek azzal, hogy én mit gondolnék valamivel kapcsolatban. Tudom, hogy ha a Russell cég talpon akar maradni a következő évszázadban is, akkor teljes átalakításra van szükség. Tehát, mi az első kérdésetek? – Megkaphatom a kulcsot a bejárathoz? – kérdezte Nat. – Minek? – kérdezte Mr. Russel. – A reggel tíz óra kicsit túl késő egy modern banknak a nyitáshoz. Visszafelé New Yorkba Tom vezetett, és útközben Nattel el is kezdték megbeszélni, hogyan osszák fel a feladatokat. – Apa nagyon meghatódott, amikor megtudta, hogy visszautasítottad a Chase Manhattan ajánlatát – mesélte Tom. – Te is pont ekkora áldozatot hoztál, amikor otthagytad a Bank of Americát. – Igen, de az apám mindig azt feltételezte, én fogom majd átvenni a helyét, miután betöltötte a hatvanötödik születésnapját. Épp most akartam figyelmeztetni, hogy nekem ez nem áll szándékomban. – Miért nem?
– Nincsenek olyan elképzeléseim, amik ahhoz kellenek, hogy megmentsem a bankot, de neked igen. – Megmenteni? – Igen. Ne áltassuk magunkat. Láttad a mérleget, úgyhogy nagyon jól tudod, hogy nagyjából annyit hoz a bank, ami lehetővé teszi, hogy a szüleim fenntartsák a megszokott életszínvonalukat. De a profit évek óta nem emelkedik. Az az igazság, hogy a banknak szüksége van a te hozzáértésedre, sokkal inkább, mint egy ilyen igáslóra, amilyen én vagyok. Úgyhogy fontos lenne megállapodni egy dologban, mielőtt problémát okozna: azt szeretném, ha te lennél a vezető kettőnk közül. – De ha az apád visszavonul, neked kell a bank elnökének lenni. – De miért, amikor egyértelmű, hogy te fogod hozni a stratégiai döntéseket? – Mert a bank a te nevedet viseli, és ez még mindig számít egy ilyen kisvárosban, mint Hartford. És az is fontos, hogy az ügyfelek soha ne tudják, hogy az igazgató mit művel a színfalak mögött. – Hát jó, elvállalom, de csak egy feltétellel – mondta Tom. – A fizetés, a prémiumok és minden egyéb anyagi juttatás egyenlő alapon lesz elosztva. – Ez nagyon bőkezű tőled. – Nem, egyáltalán nem az – mondta Tom. – Talán ravasz, de nem nagylelkű. Belőled ötven százalék sokkal nagyobb megtérülést fog hozni, mint belőlem száz százalék. – Ne felejtsd el, hogy a Morgan most veszített rajtam egy vagyont figyelmeztette Nat. – És nyilván tanultál a dologból. – Ahogy abból is tanultunk, amikor Ralph Elliottal kellett megküzdenünk. – Milyen rég nem is gondoltam rá. Tudsz róla valamit? – kérdezte Tom, miközben ráfordult a 95-ös útra. – Utoljára azt hallottam róla, hogy miután elvégezte a jogot a Stanfordon, valami nagymenő ügyvéd lett New Yorkban. – Nem szívesen lennék az ügyfele – jegyezte meg Tom. – Vagy az ellenfele – tette hozzá Nat. – Hát emiatt legalább nem kell aggódnunk. Nat kinézett a piszkos ablakon, miközben áthajtottak Queensen. – Ebben ne legyél olyan biztos, Tom. Ha valami bajba kerülünk, ő biztos, hogy a másik oldalt fogja képviselni. Körbeülték Harry Gates ágyát, és mindenféléről beszélgettek, csak arról nem, amire mindenki gondolt. Az egyetlen kivétel Lucy volt, aki az ágy közepén trónolt, és hintalónak használta a nagyapját. Joanna gyerekei kicsit visszafogottabban viselkedtek. Fletcher alig hitte el, hogy a kis Harry mennyit nőtt. – Mielőtt még túlságosan elfáradnék – mondta a szenátor –, szeretnék négyszemközt beszélni Fletcherrel. Martha kiterelgette a családot a kórteremből. Ő nyilván tudta, miről akar beszélni a férje a vejével. – Gyere majd utánunk apáékhoz – mondta Annie, és magával rángatta a tiltakozó Lucyt. – Aztán indulnunk is kell vissza Ridgewoodba – mondta Fletcher. –Nem késhetek el holnap reggel a munkából. – Annie csak bólintott, és becsukta maga után az ajtót. Fletcher odahúzott egy széket, és leült az ágy mellé. Nem húzta az időt fölösleges megjegyzésekkel; a szenátoron látszott, hogy kimerült. – Nagyon sokat gondolkoztam azon, amit mondani akarok – kezdte. – Az egyetlen, akivel megbeszéltem a dolgot, az Martha, és ő teljes mértékben egyetértett velem. És mint annyi minden
más az elmúlt harminc év során, nem is tudom, tulajdonképpen nem az ő ötlete volt-e. – Fletcher elmosolyodott. Mennyire olyan, mint Annie, gondolta. – Megígértem Marthá-nak, hogy nem fogok indulni az újabb választásokon. – A szenátor kicsit hallgatott. – Látom, nem tiltakozol, úgyhogy azt kell feltételeznem, egyetértesz a feleségemmel és a lányommal ebben a kérdésben. – Annie jobban örülne, ha hosszú, boldog öregség elé nézne, mintha a szenátusban tartott beszéde közben összeesne, legyen az bármilyen fontos – mondta Fletcher. – És én egyetértek vele. – Tudom, hogy igazatok van, Fletcher, de isten látja lelkemet, mennyire hiányozni fog. – És maga is hiányozni fog a szenátusban. Már most is láthatja abból, hányan küldtek virágokat és jókívánságokat. Holnap ilyenkorra az egész kórház tele lesz vele. – A szenátor nem vett tudomást a bókról, látszott, hogy nem akarja, hogy elterelődjenek a gondolatai a mondanivalójáról. – Amikor Jimmy megszületett, arra gondoltam, egy nap ő fogja átvenni a helyemet, talán még Washingtonig is eljut, és ott lesz képviselő. De hamar rájöttem, hogy ez nem lehetséges. Nem is lehetnék büszkébb rá, de egyszerűen nem politikusi pályára született. – Viszont nagyon is remek munkát végzett, amikor engem kétszer is hozzásegített, hogy megválasszanak elnöknek – mondta Fletcher. – Ez így igaz. De Jimmynek mindig csak a motorháznál van a helye, nem az a szerepe, hogy vezessen. – Megint hallgatott kicsit. – Aztán tizenkét évvel ezelőtt megismerkedtem egy fiúval a Hotchkiss-Taft meccsen, akiről rögtön láttam, hogy alig várja, hogy a vezetőülésre kerüljön. Ezt a találkozást sosem fogom elfelejteni. – Én sem, szenátor úr. – Ahogy teltek az évek, a fiú a szemem láttára kiváló fiatalemberré cseperedett, és büszke vagyok, hogy a vejem lett és az unokám édesapja. A végén még nagyon elérzékenyülnék, azt hiszem, ideje lenne, hogy a tárgyra térjek, még mielőtt valamelyikünk elalszik. – Rövidesen nyilvánosságra kell hoznom, hogy nem jelöltetem magam újra a szenátusba. – Felemelte a fejét, és egyenesen Fletcherre nézett. – Azt szeretném, ha ugyanez alkalommal azt is bejelenthetném, hogy a vejem, Fletcher Davenport vállalta, hogy indul helyettem.
28. fejezet
Natnek nem kellett hat hónap, hogy rájöjjön, a Russell banknak miért nem sikerült több mint egy évtizede növelni a profitját. Szinte minden modern banki módszert mellőztek. Mr. Russell még egy olyan korban élt, amikor kézzel vezették a főkönyveket, és mindenkinek személyre szabott számlája volt, ezenkívül mélységesen meg volt győződve róla, hogy a számítógép inkább tévedhet, mint az ember, ezért csak a bank pénzének és idejének pazarlása lenne, ha beszereznének ilyen masinákat. Nat naponta háromszor-négyszer is megfordult Mr. Russell irodájában, és mindig rá kellettjönnie, hogy valami új eljárást, amiben reggel már megegyeztek, a délután folyamán visszaállítottak a régire. Többnyire ezt az előzte meg, hogy a bank egy régi alkalmazottja az arcán elégedett mosollyal távozott ugyanabból az irodából. Gyakran Tomnak kellett elsimítania a dolgokat. Ha ő nem lett volna ott, hogy elmagyarázza az apjának, miért szükségesek a változtatások, akkor nem is értek volna el sok eredményt hat hónap alatt. Nat esténként legtöbbször hullafáradtan került haza, és néha nagyon dühösen. Előre
figyelmeztette Su Linget, hogy valószínűleg nagy botrány lesz, ha benyújtja a félévi beszámolóját Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy továbbra is ő marad a bank alelnöke, mivel Mr. Russellnek szinte minden változtatást nehezére esett elfogadni. Su Ling nem panaszkodott, bár még épp csak sikerült otthont teremtenie hármuknak, eladni a New York-i lakást, óvodát találni Luke-nak, és felkészülni az új statisztikaprofesszori állására a connecticuti egyetemen, ahol ősztől fog tanítani. Nem találta túl vonzónak az ötletet, hogy esetleg visszaköltözzenek New Yorkba. Su Ling ellátta Natet tanácsokkal, hogy milyen számítógép lenne a leggazdaságosabb és a leghatékonyabb a bank számára, felügyelte a gépek munkába állítását, és még esti tanfolyamot is tartott azoknak, akik úgy érezték, többet is érdemes megtanulni, mint hogy hogyan kell bekacsolni a gépet. De Nat legnagyobb problémája az volt, hogy a bank krónikus munkaerő-túltengésben szenvedett. Ahogy az elnöknek is rámutatott, a Russell banknak pillanatnyilag hetvenegy alkalmazottja volt, míg a Bennett, a város egyetlen másik független bankja mindössze harminckilenc alkalmazottal nyújtja ugyanezeket a szolgáltatásokat. Nat írt egy külön jelentést a túl sok alkalmazott által okozott pénzügyi problémákról, és azt javasolta, vezessenek be korkedvezményes nyugdíjat, ami ugyan az elkövetkező három évben sokat lefaraghat a profitból, viszont hosszú távon nagyon jótékony hatása lenne. Ez volt az a kérdés, amiben Nat nem volt hajlandó engedni, mert ahogy elmagyarázta Tomnak, mikor egyszer hármasban együtt ebédeltek Su Linggel, ha várnak még pár évet, amíg Mr. Russell nyugalomba vonul, akkor mindnyájan munkanélküliek lesznek. Miután Mr. Russell elolvasta Nat jelentését, péntek délután hat órára behívta őket egy megbeszélésre. Amikor Nat és Tom besétáltak az irodájába, az íróasztalánál találták, épp egy levelet írt. Amikor beléptek, felnézett rájuk. – Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem tudok egyetérteni a javaslataitokkal – mondta, még mielőtt a két alelnök leülhetett volna. – Képtelen lennék elbocsátani az alkaimazottaimat, akik közül sokkal harminc éve együtt dolgozom. – Nat majdnem elmosolyodott, amikor az jutott eszébe, hogy őt bezzeg fél éven belül immár másodszor fogják kirúgni, és eltűnődött, vajon Jason még mindig ajánlana-e neki munkát a Manhattan Chase-nél. – Úgyhogy arra a következtetésre jutottam – folytatta Mr. Russell –, hogy ha ezeket a változtatásokat végre kell hajtani – kezét a jelentésre fektette, olyan mozdulattal, mintha megáldaná –, valakinek távoznia kell, és az én vagyok. – Odafirkantotta az aláírását a levél aljára, és átadta a fiának a lemondását. Bill Russell hat óra után tizenkét perccel távozott az irodájából, és soha többé nem tért vissza a bankba. – Milyen képesítéssel rendelkezik, amely alkalmassá teszi a közéleti poszt betöltésére? Fletcher lenézett a színpadról a kis csapat újságíróra, akik a nézőtéren foglaltak helyet. Harry Gates elmosolyodott. Ez is egyike volt a tizenhét kérdésnek, amelyeket előző este megbeszéltek Fletcherrel, a megfelelő válaszokkal együtt. – Nincs túl sok tapasztalatom – ismerte be Fletcher –, de Connecticutban születtem és nőttem fel, mielőtt New Yorkba költöztem volna, hogy az ország egyik legnevesebb ügyvédi irodájában dolgozzak. Most azért tértem haza, hogy az így szerzett tapasztalataimat a hartfordi emberek érdekében hasznosítsam. – Nem érzi úgy, hogy huszonhat évesen kicsit fiatal ahhoz, hogy emberek életét akarja irányítani? – kérdezte egy fiatal újságírónő a második sorból. – Ugyanannyi idős, mint amennyi én voltam, amikor először jelöltettem magam – szólt közbe Harry Gates. – És a maga édesapja nem panaszkodott annak idején. – Az idősebb újságírók közül egy-kettő elmosolyodott, de a fiatal nőt nem volt olyan könnyű leszerelni.
– De ön épp akkor tért vissza a háborúból, szenátor úr, háromévnyi tapasztalattal, amit tisztként a fronton szerzett. Megkérdezhetem, Mr. Davenport, hogy elégette-e a behívóját a vietnami háború idején? – Nem, nem hívtak be – felelte Fletcher –, de ha megtörtént volna, mindenképp bevonulok. – Ezt be tudja bizonyítani? – Nem. De ha olvasta volna a beszédemet, amit a Yale nyilvános vitáján tartottam elsőéves koromban, akkor nem lenne semmi kétsége, mi a J véleményem erről a kérdésről. – Ha megválasztják – szólalt meg a sajtó egy másik képviselője –, az apósa fogja irányítani a háttérből? Harry Fletcherre pillantott, és látta, hogy bosszantja a kérdés. – Nyugalom – súgta oda. – Csak a munkáját végzi. Maradj a válasznál, amit megbeszéltünk. – Ha olyan szerencsém lesz, hogy megválasztanak, ostobaság lenne a részemről nem hasznát venni Gates szenátor tapasztalatainak, és csak akkor nem fogok hallgatni rá, ha már úgy érzem, nem tud mit megtanítani nekem. – Mi a véleménye a módosításról, amit Kendrick nyújtott be a költségvetési törvényhez, amelyet épp most vitatnak a szenátusban? – Ez a kérdés nem szerepelt a tizenhét között, amire felkészültek. – Ez kicsit túl kemény kérdés, nem gondolja, Robin? – szólt közbe a szenátor. – Végül is Fletcher csak... Fletcher közbevágott. – A törvénymódosítás hatással van a nyugdíjas rétegre, és véleményem szerint diszkriminálja azokat, akik már nyugdíjba vonultak, és nyugdíjból élnek. Egyszer mindnyájan nyugdíjba megyünk, és ha jól emlékszem, Konfuciusz mondta, hogy a civilizált társadalomnak az az ismérve, hogy oktatja a fiatalokat és gondoskodik az öregekről. Ha megválasztanak, én Kendrick szenátor javaslata ellen fogok szavazni. Rossz törvényeket egyetlen szavazással el lehet fogadni, de aztán évekbe telik, míg visszavonjuk. Én csak olyan törvényjavaslatokat fogok megszavazni, amelyeknek hiszek a reális megvalósíthatóságában. Harry Gates hátradőlt a széken, és az újságírókra nézett. – A következő kérdés? – Mr. Davenport, az életrajzában, amely meg kell mondanom, nagyon figyelemreméltó, azt állítja, azért mondott fel az Alexander Dupont és Bellnél, hogy indulhasson ezen a választáson. – Úgy van – bólintott Fletcher. – Egy kollégája, Mr. Logan Fitzgerald nem ugyanabban az időben mondott fel? – De igen. – Nincs valami összefüggés a két felmondás között? – A világon semmi – felelte határozottan Fletcher. – Mire akar ezzel célozni? – kérdezte Harry Gates az újságírót. – Csak kaptam egy telefonhívást New Yorkból, és valaki megkért, hogy nézzek utána ennek a dolognak. – Gondolom, névtelen hívás volt. – Nem fedhetem fel a forrásaimat – felelte az újságíró, próbálva elfojtani a gúnyos vigyort. – Amennyiben nem közölték volna magával, ki volt az informátor, én szívesen megmondom a nevét, ha vége van a sajtókonferenciának – vágott vissza Fletcher. – Azt hiszem, ezzel be is fejezhetjük – mondta gyorsan Gates szenátor, mielőtt valaki tovább feszegetné ezt az ügyet. – Nagyon köszönöm, hogy idefáradtak. A jelölttel hetente találkozhatnak majd a rendszeres sajtótájékoztatókon, amelyek jóval gyakoribbak lesznek, mint
amit tőlem megszokhattak. – Hát, ez borzalmas volt – mondta Fletcher, miközben lesétáltak a színpadról. – Meg kell tanulnom visszafogni a temperamentumomat. – Nagyon jól csináltad, fiam – nyugtatta meg Harry Gates. – Úgysem fognak másra emlékezni az egészből, csak arra, amit a Kendrick-féle törvényjavaslatról mondtál. És őszintén szólva, különben is a sajtó a legkisebb problémánk. – A szenátor komoran elhallgatott. – Az igazi csata akkor fog elkezdődni, ha megtudjuk, ki a republikánus jelölt.
29. fejezet
– És mit tud arról a nőről? – kérdezte Fletcher, miközben végigsétáltak az utcán a szenátorral. Harry Gates nagyjából mindent tudott Barbara Hunterről, aki az előző két választáson az ellenfele volt, és a közbeeső években is állandóan jelen volt az életében, mint egy kellemetlen kis tüske a bőre alatt. – Negyvennyolc éves, Hartfordban született, egy farmer lányaként. Itt helyben járt iskolába, aztán a connecticuti egyetemen tanult tovább, férjhez ment egy sikeres reklámszakemberhez, három felnőtt gyerekük van, akik szintén itt laknak az államban, és jelenleg tagja a kongresszusnak. – És van valami rossz hír? – kérdezte Fletcher. – Nem iszik, vegetáriánus, úgyhogy nem árt, ha végigjársz minden kocsmát és minden hentest a választókörzetben. És mint mindenki, aki helyi politikával töltötte a fél életét, épp elég sok ellenséget szerzett az idők során, és mivel ez alkalommal épp csak hogy sikerült megszerezni a republikánus jelöltséget, biztosak lehetünk benne, hogy sok pártaktivista nem őt szerette volna. De ami még fontosabb, az utolsó két választást elvesztette, úgyhogy beállíthatjuk állandó vesztesként. Fletcher és Harry Gates beléptek a demokraták főhadiszállására a Park Streeten. Az ablak tele volt ragasztgatva választási plakátokkal és a jelölt fényképeivel, amit Fletcher még mindig nem tudott megszokni. „A legjobb ember a feladatra" – hirdette a szlogen. Ő nem tartotta túl sokra ezt a jelmondatot, de aztán a médiaszakértők megmagyarázták, milyen rejtett üzeneteket hordoz a Jobb" és az „ember" szó, ha az embernek egy republikánus nő az ellenfele. Harry Gates felment az emeleti konferenciaterembe, és elfoglalta a helyét az asztalnál. Fletcher ásított a fáradtságtól, miközben leült mellé, pedig még csak hét napja tartott a kampány, és még hátravolt huszonhat. Ha elkövetett valami hibát, az másnapra már történelemnek számított, a győzelmeit viszont az esti hírek idejére már elfelejtették. Az élet soha nem áll meg, ez volt Harry Gates egyik leggyakrabban elismételt bölcs mondása. Fletcher körbenézett az egybegyűlteken. A kampánycsapat profikból és sokat látott amatőrökből állt, Harry Gates pedig már nem a jelöltjük volt, hanem átvette a kampánymenedzser szerepét. Ez volt az egyetlen, amibe Martha hajlandó volt beleegyezni, de Fletcher lelkére kötötte, hogy azonnal küldje haza Harryt, ha a fáradtság legkisebb jelét is látja rajta. Ahogy teltek a napok, egyre nehezebb volt betartani Martha utasítását, mivel mindig Harry diktálta a tempót. – Van valami újság, vagy valami nagyon rossz hír? – kérdezte Harry Gates, és körbenézett a kampánycsapaton, akik között voltak olyanok is néhányan, akik minden eddigi, összesen hét választási győzelméből kivették a részüket. Az utolsó alkalommal több mint ötezer
szavazattal győzött Barbara Hunterrel szemben, de a közvélemény-kutatások szerint most fej fej mellett állt a két jelölt. – Igen – szólalt meg egy hang az asztal végéből. Harry rámosolygott Dan Masonre, aki hat kampányában is dolgozott. Dan azzal kezdte, hogy a fénymásolót kezelte, és most már ő volt a felelős a sajtóval való kapcsolattartásért és minden pr-tevékenységért. – Tessék, Dan, tied a pálya. – Barbara Hunter épp most adott ki egy sajtóközleményt, amelyben kihívta Fletchert egy vitára. Gondolom, legjobb lesz, ha kapásból visszautasítjuk, és hozzátesszük, hogy ez a gyengeség jele és csak kétségbeesett próbálkozás, úgyis tudja, hogy veszíteni fog. Régebben mindig ezt csináltuk ilyen helyzetekben. Harry Gates egy pillanatig hallgatott. – Igazad van, Dan, régen ezt csináltuk, de csak mert akkor én voltam hivatalban, és őt úgy kezeitem, mint fiatal kezdőt. Nem lett volna semmi nyernivalóm egy ilyen vitán, de a helyzet megváltozott, mert most egy ismeretlen fiatal jelölttel állunk elő. Szerintem nem ártana megfontolni a dolgot, mielőtt döntünk. Mik az előnyei és mik a hátrányai egy ilyen vitának? Ti mit gondoltok? – Az asztal körül mindenki egyszerre beszélni kezdett. – Felhívja a nyilvánosság figyelmét a jelöltünkre. – De Barbara Hunter kerülne a középpontba, mint kihívó fél.. – Bebizonyíthatnánk, hogy a jelöltünk kitűnő vitázó, ami a fiatal kora miatt nagy meglepetés lesz. – Barbara Hunter tisztában van a helyi problémákkal, a mi jelöltünk j tájékozatlannak hatna. – De mi képviseljük a holnap ifjúságát. – Ő meg a mai nőket. – Fletcher feltörölhetné vele a padlót. – Ha ő nyeri meg a vitát, mi elveszítjük a választást. – Mindenki elmondta a véleményét, talán hallgassuk meg a jelöltet is – javasolta Harry Gates. – Én örömmel kiállnék vitázni Mrs. Hunterrel – jelentette ki Fletcher. –Mindenki azt fogja feltételezni, hogy ő lesz a sikeresebb, pusztán az ő tapasztaltsága és az én zöldfülűségem miatt, úgyhogy meg kell próbálnom ezt a saját előnyömre fordítani. – De ha a helyi témákban felülkerekedik, és sikerül úgy feltüntetnie, hogy te még nem vagy felkészülve a feladatra, akkor egy este alatt odalesznek a választási esélyeid. És itt nemcsak arról van szó, hogy ezer ember lesz ott hallgatóságnak. Az eseményről tudósítani fog a helyi rádió és tévécsatorna is, és másnap reggel a Hartford Courant címoldalán fog szerepelni minden, ami elhangzott. – Ezt is az előnyünkre fordíthatjuk – vélekedett Harry. – Egyetértek – bólintott Dan –, de pokolian kockázatos. – Mennyi időm van, hogy meggondoljam a választ? – kérdezte Fletcher. – Öt perced – felelte Harry –, esetleg tíz. Ha tényleg sajtóközleményt adott ki, akkor azonnal tudni akarják majd, mi a válaszunk. – Nem mondhatnánk azt, hogy kérünk egy kis gondolkodási időt? – Semmiképp. Ez úgy festene, mintha kétségbe vonnánk a vita fontosságát, és végül mégis beadnád a derekadat. így mindenképp ő kerülne nyerő pozícióba. Vagy határozottan visszautasítjuk a kihívást, vagy lelkesen elfogadjuk. Talán szavazhatnánk róla – nézett körbe az asztal körül ülőkön a szenátor. – Ki van mellette? – Tizenegy kéz emelkedett a magasba. – Ki van ellene? – Tizennégyen emelték fel a kezüket. – Akkor ezt megbeszéltük.
– Nem – szólt közbe Fletcher. Az asztal körül mindenki abbahagyta a beszélgetést és rámeredt. – Nagyon hálás vagyok mindenkinek, hogy véleményt nyilvánított, de nem akarom azzal tölteni a politikai karrieremet, hogy egy bizottság irányít a háttérből, főleg, amikor ilyen szoros a szavazati arány. Dan, adj ki egy sajtóközleményt, hogy örömmel elfogadom a kihívást, és alig várom, hogy érdemi kérdésekről vitázhassak az ellenfelemmel, és ne csak a politikai pózolásról szóljon minden, amit a republikánusok folytatnak a kampány kezdete óta. Harry Gates elmosolyodott. – Ki az, aki támogatja, hogy részt vegyünk a vitán? – tette fel újból a kérdést. – Minden kéz a magasba lendült. – Ki van ellene? – Senki nem jelentkezett. – Akkor megállapítom, hogy egyhangúlag elfogadtuk az indítványt. – Miért kellett másodszor is megszavaztatni őket? – kérdezte Fletcher, miközben kifelé mentek a szobából. – Hogy azt mondhassuk a sajtónak, a döntésünk egyhangú volt. Fletcher elmosolyodott, és elindultak a pályaudvarra. Megint tanult valamit. A pályaudvaron minden délelőtt egy tizenkét fős csapat dolgozott, a legtöbben szórólapokat osztogattak, miközben a jelölt kezet rázott a kora reggeli ingázókkal, akik munkába indultak. Harry azt tanácsolta neki, azokra koncentráljon, akik a pályaudvarra jönnek, mert ők szinte biztos, hogy Hartfordban laknak, míg azoknak, akik most szálltak le az érkező vonatokról, nem valószínű, hogy van itt szavazati joguk. – Üdvözlöm, Fletcher Davenport vagyok... Fél kilenckor átmentek a szemben lévő kis büfébe, és ettek egy sajtos és szalonnás szendvicset. Miután meghallgatták az idős büfésnő véleményét a választás alakulásáról, elindultak a belvárosi üzleti negyed felé, ahol sok biztosítási iroda volt, hogy kezet rázzanak az öltönyös biztosítási ügynökökkel, akik most érkeztek a munkahelyükre. A kocsiban Fletcher felkötötte a Yale-emblémás nyakkendőjét, mert tudta, hogy sokan szintén oda jártak. – Üdvözlöm, Fletcher Davenport vagyok... Fél tízkor visszamentek a főhadiszállásra, a kora reggeli sajtókonferenciára. Barbara Hunter már egy órával korábban megtartotta a sajátját, úgyhogy Fletcher tudta, hogy ezen a reggelen csak egy téma lesz napirenden. Útban visszafelé kicserélte a Yale-nyakkendőt egy semlegesebbre, és közben meghallgatta a rádión a híreket, nehogy meglepetésként érje, hogy nem tud valami friss eseményről. Kitört a háború a Közel-Keleten. Hát, ezt inkább Ford elnökre hagyja, mivel nem valószínű, hogy a Hartford Courant címoldalán ez lenne a főhír. – Üdvözlöm, Fletcher Davenport vagyok... Amikor Harry Gates megnyitotta a reggeli sajtókonferenciát, még mielőtt bármit is kérdeztek volna, elmondta az újságíróknak, hogy egyhangú döntéssel úgy határoztak, elfogadják Mrs. Hunter kihívását a nyilvános vitára. Amikor kérdéseket tettek fel a vitával kapcsolatban – a helyszínről, az időtartamról, a lebonyolítás módjáról –, azt mondta, erről még nem határoztak, mivel csak ma reggel értesültek a kihívásról, de hozzátette. – Nem hiszem, hogy bármi probléma adódna. – Persze valójában nagyon jól tudta, hogy egy ilyen vita semmi mást nem jelent mint problémát. Fletchert meglepte Harry Gates válasza, amikor megkérdezték, mit gondol a jelölt esélyeiről. Arra számított, a szenátor a vitázó képességeiről fog majd beszélni, az ügyvédi tapasztalatairól vagy a politikai éleslátásáról, de ehelyett azt felelte: – Természetesen Mrs. Hunter eleve némi előnnyel indul. Mindnyájan tudjuk, milyen tapasztalt vitázó, és mekkora ismeretekkel rendelkezik a helyi ügyek tekintetében, de én úgy gondolom, jellemző Fletcher nyílt és őszinte magatartására, amit az egész kampány alatt tanúsított, hogy elfogadta a kihívást. – Nem nagyon kockázatos ez, szenátor úr? – kérdezte egy újságíró. – De még mennyire, hogy az – ismerte be Harry Gates. – De ahogy a jelölt is rámutatott,
ha ahhoz nem elég bátor, hogy szembenézzen Mrs. Hunterrel, akkor hogy várhatnák el tőle a választói, hogy bátran képviselje őket? – Fletcher ugyan nem emlékezett rá, hogy valaha is mondott volna ilyet, mindenesetre egyetértett a kijelentéssel. Miután vége lett a sajtótájékoztatónak, és az utolsó újságíró is távozott, Fletcher megszólalt: – Mintha azt mondta volna nekem, hogy Barbara Hunter nem túl jó vitázó, és lyukat beszél az ember hasába a válaszaival. – Igen, pontosan ezt mondtam. – Akkor miért mondta azt az újságíróknak, hogy... – Mindent az elvárások irányítanak, fiam. Most ők úgy gondolják, nincs esélyed a vitában, és Barbara Hunter le fog nyelni keresztben, úgyhogy ezek után, ha döntetlenre végződik a vita, akkor is téged fognak győztesnek nyilvánítani. Üdvözlöm, Fletcher Davenport vagyok – hajtogatta magában Fletcher mániákusan, mintha valami fülbemászó sláger lenne, amit nem tud kiverni a fejéből.
30. fejezet
Nat nagyon megörült, amikor Tom bedugta a fejét az irodája ajtaján, és megkérdezte: – Este vihetek magammal egy vendéget a vacsorára? – Hát persze. Üzleti vagy magánjellegű az ismeretség? – kérdezte Nat, felnézve az íróasztalról. Tom kicsit habozott. – Azt remélem, hogy mindkettő. – Nő az illető? – kérdezte Nat, most már érdeklődőbben. – De még mennyire nő. – Hogy hívják? – Júlia Kirkbridge. – És mi a... – Elég a faggatózásból, majd neki feltehetsz minden kérdést, amit akarsz, ő sokkal jobban tud beszélni, mint én. – Köszönöm, hogy szóltál – jegyezte meg Su Ling, amikor Nat pár perccel azután, hogy hazaérkezett, közölte, hogy este lesz még egy vendég. – Telefonálhattam volna, ugye? – Hát, az kicsit megkönnyítette volna a dolgomat, de gondolom, épp nagyon el voltál foglalva azzal, hogy milliókat keress. – Valahogy úgy – mondta Nat. – Mit tudsz a nőről? – kérdezte Su Ling. – Semmit – felelte Nat. – Ismered Tomot, ha a magánéletéről van szó, titkolózóbb, mint egy svájci bankár, de az, hogy bemutatja nekünk, remélhetőleg jelent valamit. – És mi lett azzal a Maggie nevű vörös hajú bombázóval? Én azt hittem... – Eltűnt, mint a többi nő. Emlékszel olyan esetre, amikor másodszor is elhozott volna hozzánk valakit vacsorára? Su Ling egy pillanatig elgondolkozott, aztán beismerte: – Most, hogy így mondod, nem. Valószínűleg a főztöm miatt. – Nem, ennek semmi köze a főztödhöz, de azért attól tartok, te tehetsz róla.
– Hogy én? – Igen, te. Szegény Tom évek óta halálosan szerelmes beléd, úgyhogy ha összejön valakivel, azt mindig elcipeli hozzánk vacsorára, csak hogy összehasonlíthassa veled. – Ugyan, ne gyere megint ezzel, lerágott csont. – Ez nem lerágott csont, ez a probléma, kis virág. – De hát soha nem próbálkozott semmivel, legfeljebb egy puszit nyom az arcomra. – Soha nem is fog. Sokan szerelmesek úgy, hogy még ennyire se futja. Nat felment az emeletre a gyerekszobába, hogy felolvassa Luke-nak „Macska kalapban" című kedvenc mesekönyvét, Su Ling pedig tett egy negyedik terítéket is áz asztalra. Épp a poharat fényesítgette, amikor csöngettek. – Nat, ki tudnád nyitni? Én nem érek rá. – Semmi válasz, úgyhogy levette a kötényét, és kiment ajtót nyitni. – Szia – üdvözölte Tom, majd lehajolt és arcon csókolta, amiről rögtön eszébe jutott, amit Nat mondott. – Hadd mutassam be Júliát. – Su Ling felnézett az elegáns nőre, aki majdnem olyan magas volt, mint Tom, és majdnem olyan karcsú, mint Su Ling, habár szőke haja és kék szeme egészen másfajta örökségről tanúskodott. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mondta Júlia. – Tudom, elcsépelt ilyet mondani, de sokat hallottam rólad. Su Ling mosolygott és elvette Júlia bundáját. – A férjem épp el van foglalva. – Fekete macskákkal – szólt közbe Nat, aki most ért le az emeletről. –Mesét olvastam Luke-nak. Üdvözlöm, Nat vagyok, maga bizonyára Júlia. – Igen – mondta a nő, és elbűvölően rámosolygott Natre, ami kellemetlenül emlékeztette Su Linget, hogy a férjét más nők is vonzónak találják. – Menjünk be a nappaliba és igyunk valamit – javasolta Nat. – Már behűtöttem a pezsgőt. – Ünneplünk valamit? – kérdezte Tom. – Azon kívül, hogy találtál valakit, aki hajlandó volt eljönni veled vacsorázni? – Júlia nevetett. – Nem, mást nem, hacsak... Hacsak azt nem, hogy telefonált az ügyvédem, és közölte, hogy mindent elintéztek a Bennett felvásárlása ügyében. – Mikor tudtad meg? – kérdezte Tom. – Késő délután. Jimmy telefonált, hogy minden papírt aláírtak. Most már nincs más dolgunk, mint átnyújtani a csekket, és a bank a miénk. – Nem is mondtad, amikor hazajöttél – szólt közbe Su Ling. – Kiment a fejemből, csak arra tudtam gondolni, hogy Júlia jön hozzánk vacsorára. De Luke-kal megbeszéltem a dolgot. – És mi volt a szakvéleménye? – kérdezte Tom. – Azt mondta, egy dollár is sok lenne azért a bankért. – Egy dollár? – kérdezte Júlia. – Igen, a Bennett öt éve veszteséggel zár, és a hosszú távú adósságaikat már nem is fedezi a bank tőkéje, úgyhogy lehet, hogy Luke-nak igaz lesz, ha nem sikerül változtatnom ezen, és jövedelmezőbbé tenni. – Hány éves Luke? – érdeklődött Júlia. – Kettő, de remekül ért a pénzügyekhez. Júlia nevetett. – Meséljen még a bankról, Nat. – Ez csak a kezdet – mondta Nat, és pezsgőt töltött. – Már szemet vetettem a Morgan bankra is. – És ez mennyibe fog kerülni neked? – kérdezte Su Ling. – Mai árakon úgy háromszázmillióba, de mire készen leszünk rá, hogy árajánlatot
tegyünk, szerintem egymilliárd fölött is lehet. – Nem is tudok ekkora számokat fölfogni – mondta Júlia. – Nekem ez túl magas. – Ez nem igaz, Júlia – szólt közbe Tom. – Láttam a cégetek mérlegét, és a Bennett-től eltérően, nektek nagyon is volt profitotok az elmúlt öt évben. – Igen, de épp csak valamivel több, mint egymillió – mondta Júlia, megint felvillantva elbűvölő mosolyát. – Elnézést, ki kell mennem, hogy megnézzem a vacsorát – szólt közbe Su Ling. Nat a feleségére mosolygott, aztán Tom vendégére nézett. Az volt az érzése, hogy fogják még látni Júliát másodszor is. – Maga mivel foglalkozik, Júlia? – kérdezte. – Mit gondol? – kérdezett vissza a nő szokásos flörtölő mosolyával. – Azt mondanám, biztosan modell, vagy talán színésznő. – Nem rossz. Fiatalabb koromban tényleg modellkedtem, de az utóbbi hat évben az ingatlanszakmában dolgozom. Su Ling visszajött a konyhából. – A vacsora rögtön kész, át lehet jönni az ebédlőbe. – Ingatlanok? – kérdezte Nat, miközben átkísérte a vendéget a nappaliba. – Soha nem gondoltam volna. – Pedig így van – bólintott Tom. – És Júlia azt szeretné, ha mi vezetnénk a számláját. Van egy építési telek itt Hartfordban, amit meg akar szerezni, és letétbe helyezne nálunk ötszázezer dollárt, arra az esetre, ha gyorsan kell lépni az üzlet megkötésében. – Miért épp minket választott? – kérdezte Nat, miközben Su Ling Júlia elé rakott egy tál homárlevest. – Mert az elhunyt férjem Mr. Russell ügyfele volt a Robinson bevásárlóközpont telkével kapcsolatban. Habár akkor nem sikerült megszereznünk a telket, mert túllicitáltak minket, de Mr. Russell nem számított fel semmiféle banki költséget – mondta Júlia. – Ez jellemző az apámra – jegyezte meg Tom. – Úgyhogy a férjem azt mondta, ha még valamikor ezen a környéken akarok telket vásárolni, csakis a Russell bankhoz forduljak. – Azóta megváltoztak a dolgok – mondta Nat, – Mr. Russell nyugdíjba ment, és.., – De a fia még mindig itt van mint a bank elnöke. – Én pedig állandóan ott vagyok a sarkában, és gondoskodom róla, hogy mindenkinek felszámítsuk a szakmai tanácsok díját. Egyébként talán érdekelni fogja, a bevásárlóközpont óriási sikernek bizonyult, és nagyszerű megtérülést hozott a befektetőknek. És most mi iránt érdeklődik itt Hartfordban? – Olvastam róla, hogy a helyi önkormányzat azt tervezi, egy második bevásárlóközpontot is építenek, a város túlsó felén. – Igen, így van. A telket már meghirdették eladásra, az építési engedély is megvan hozzá. – És nagyjából milyen összeget szeretnének kapni érte? – kérdezte Júlia, a levest kanalazgatva. – A pletykák szerint hárommillió körül, de szerintem valószínűbb, hogy valahol hárommillió háromszázezer és ötszázezer között fog elkelni, azok után, hogy a Robinson-ügylet olyan sikeres lett. – Nekünk a három és félmillió a felső határ – mondta Júlia. – A cégünk természeténél fogva óvatos, és ha ez nem jön be, mindig adódik egy újabb lehetőség. – Talán érdekelné valamelyik más ingatlan, amelynek az eladóját mi képviseljük? – kérdezte Nat. – Nem, köszönöm – felelte Júlia. – A cégünk bevásárlóközpontokra specializálódik, és az egyik dolog, amire a férjem sok más mellett megtanított, az az, hogy az ember mindig maradjon
meg annál, amihez ért. – Bölcs ember lehetett a férje. – Igen, az volt – mondta Júlia. – Tehát miután letétbe helyeztem az ötszázezret, ugye, a bank képvisel engem az árverésen? Szeretnék teljes diszkréciót kérni. Nem szeretném, ha bárki tudná, kinek a nevében tesznek árajánlatot. Ezt is a férjemtől tanultam. De ma estére szerintem elég az üzletből. –Júlia Su Linghez fordult. – Ne segítsek behozni a következő fogást? – Nem, köszönöm. Nat reménytelen, de azért pár tányért ki tud hozni, és ha eszébe jut, néha kitölt egy pohár bort is. – És hol ismerkedtetek meg? – kérdezte Nat, és Su Ling célzására, töltögetni kezdte a poharakat. – El se hinnéd – felelte Tom. – Egy építkezési teleknél. – Azt hittem, valami romantikusabb a magyarázat. – Amikor múlt vasárnap elmentem megnézni az eladó önkormányzati telket, összeakadtam Júliával, aki épp ott kocogott. – Azt hittem, te nagyon diszkrét vagy üzleti ügyekben – mondta Nat mosolyogva. – Ha valaki meglát egy nőt kocogni egy telek mellett vasárnap reggel, nem feltétlenül gondol arra, hogy potenciális vásárló. – Ami azt illeti – folytatta Tom –, csak amikor meghívtam vacsorázni a Cascade-ba, akkor derült ki, valójában mi érdekli Júliát. – Az ingatlanszakma kemény világ lehet egy nőnek – jegyezte meg Nat. – Igen, az. De nem én választottam, inkább ez a szakma választott engem. Miután befejeztem az egyetemet Minnesotában, egy ideig modellkedtem, aztán megismerkedtem a férjemmel. Az ő ötlete volt, hogy ha kocogni megyek, mindig figyeljek, nem látok-e érdekes eladó telkeket, Egy éven belül már kitanultam, mi az, amit keres, két éven belül pedig helyet kaptam az igazgatótanácsban. – Tehát most maga irányítja a céget. – Nem, ezt ráhagyom az elnökre és a vezérigazgatóra, de én vagyok a többségi részvényes. – Tehát úgy döntött, hogy a férje halála után is részt vesz a cég ügyeiben? – Igen, ő akarta így. Tudta, hogy már csak pár éve van hátra, és mivel gyerekeink nem voltak, nekem tanított meg mindent az üzletről. Azt hiszem, őt magát is meglepte, milyen jó tanítványnak bizonyultam. Nat összeszedte az üres tányérokat. – Kér valaki creme brulée-t? – kérdezte Su Ling. – Én egy falatot se tudnék már lenyelni. Nagyon finom volt a báránysült – mondta Júlia. – De te azért ehetsz – tette hozzá, és megpaskolgatta Tom pocakját. Nat Tomra pillantott. Egyre inkább az volt az érzése, még soha nem látta ilyen elégedettnek. Azt gyanította, nemcsak másodszor, de harmadszor is fogják még látni Júliát. – Ilyen késő lenne? – kiáltott fel Júlia az órájára pillantva. – Csodálatos este volt, de sajnos mennem kell, holnap reggel tízkor igazgatósági ülésünk lesz. – Hát persze – mondta Su Ling, és felállt az asztaltól. Tom is felpattant, és követte Júliát az előszobába, aztán felsegítette a bundáját. Megpuszilta Su Linget, és megköszönte a kellemes estét. – Nagyon sajnálom, hogy Júliának vissza kell sietnie New Yorkba. Legközelebb lehetne nálam a vacsora. Nat Su Lingre pillantott és sokatmondóan rámosolygott, de ő nem viszonozta a mosolyt. Nat kuncogva csukta be a vendégek után az ajtót. – Micsoda nő! –mondta, miután
csatlakozott Su Linghez a konyhában, és fogott egy konyharuhát. – Szerintem szélhámos – jegyezte meg Su Ling. – Ezt meg hogy érted? – Pontosan úgy, ahogy mondom, szélhámos. Minden hamis rajta. Hamis a beszédmódja, hamisak a ruhái, és hamisan hangzik az egész sztori. Ne köss vele semmilyen üzletet. – Ugyan mi baj lehet abból, hogy letétbe helyez nálunk ötszázezer dollárt? – Fogadni mernék egyhavi fizetésembe, hogy nem fog megérkezni az a pénz. Habár Su Ling többször nem hozta szóba ezt a témát az este folyamán, amikor Nat másnap reggel megérkezett az irodájába, megkérte a titkárnőjét, hogy szerezzen be minden információt, amit csak tud a New York-i Kirkbridge & Co. cégről. A titkárnője egy óra múlva meg is jelent, egy másolattal a cég éves mérlegéről és a legutóbbi pénzügyi beszámolóról. Nat alaposan átolvasta a beszámolót. A cég több mint egymillió dolláros profittal zárt az előző évben, és minden számadat egybehangzóit azzal, amiket Júlia emlegetett. Aztán megnézte, kik vannak az igazgatótanácsban. Mrs. Júlia Kirkbridge igazgatóként szerepelt, az elnök és a vezérigazgató után. De azért Su Ling aggodalmai miatt Nat úgy döntött, még egy kicsit nyomozgat. Felhívta a New York-i cég számát, saját kezűleg, nem a titkárnőjét kérte meg rá. – Kirkbridge & Co. Miben segíthetek? – Jó reggelt, beszélhetnék kérem Mrs. Júlia Kirkbridge-dzsel? – Sajnos, nem tudom adni, uram, épp igazgatósági ülésen van. – Nat az órájára pillantott, és elégedetten elmosolyodott. Fél tizenegy lesz öt perc múlva. – De ha meghagyja a telefonszámát, visszahívja önt, ahogy ráér. – Köszönöm, nem szükséges – mondta Nat. Ahogy lerakta a telefont, azonnal megcsörrent. – Jeb vagyok, az új számlákat kezelő osztályról. Gondoltam, tudni szeretné, hogy épp most kaptunk egy átutalást a Chase bankból ötszázezer dollárról, Mrs. Júlia Kirkbridge számlájára. Nat nem tudta megállni, hogy ne hívja fel a feleségét, és ne mesélje el neki a hírt. – Akkor is szélhámos – Su Ling csak ennyit mondott.
31. fejezet
– Fej vagy írás? – tette fel a kérdést a vitavezető. – Írás – vágta rá Barbara Hunter. – Tehát írás – bólintott a vitavezető. Fletcher nem panaszkodhatott, mert ő fejet mondott volna, mivel mindig azt szokta választani. Úgyhogy most már csak az volt a kérdés, Mrs. Hunter hogyan fog dönteni, ő beszél-e először, és akkor Fletcheré lesz az utolsó szó a vita végén, vagy pedig... – Én szeretném kezdeni – mondta Barbara Hunter. Fletcher elfojtott egy elégedett kis mosolyt. Ha ő választhat, így akarta volna, hogy ő beszélhessen másodszorra. A vitavezető elfoglalta a helyét egy asztal mögött a színpad közepén. Mrs. Hunter a jobbján ült, Fletcher pedig a balján, a pártállásuknak megfelelően. Persze, még ez volt a legkisebb probléma, hogy hol üljenek. Az elmúlt tíz napban hosszas egyezkedés folyt arról, hol tartsák a vitát, mikor kezdődjön, ki legyen a vitavezető, sőt még arról is, hogy milyen magas
legyen a felolvasóállvány, mivel Barbara Hunter százhatvan centi volt, Fletcher viszont száznyolcvanöt. Végül megegyeztek, hogy két állvány lesz, különböző magasságúak, a színpad két oldalán. A vitavezető, akit végül mindketten elfogadtak, a connecticuti egyetem újságíró tanszékének elnöke volt. – Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim. A nevem Frank Kenzie, én vezetem a ma esti vitát. A sorsolás úgy hozta, hogy Mrs. Hunter kezdhet egy hatperces nyitóbeszéddel, majd Mr. Davenport következik. Szeretném figyelmeztetni mindkét jelöltet, hogy ezzel a csengővel – Kenzie felemelt egy kis csengőt az asztalról, és határozott mozdulattal megrázta, kis derültséget keltve a közönség soraiban, ami némiképp enyhítette a feszültséget – jelezni fogok az öt perc lejártakor, ami után még egy percük marad. A hat perc végén ismét csöngetni fogok, ezután még egy zárómondatot mondhatnak el. A beszédek után mindkét jelölt válaszol a kijelölt bizottság kérdéseire, negyven percen keresztül. Végül pedig Mrs. Hunter, majd Mr. Davenport hozzáfűzhetik záró megjegyzéseiket, három percben. Most megkérem Mrs. Huntert, hogy kezdje meg a beszédét. Barbara Hunter felállt a helyéről, és lassan odasétált a felolvasóállványhoz, a színpad jobb oldalára. Úgy okoskodott, hogy a közönségük kilencven százaléka televízión fogja nézni a vitát, úgyhogy azzal nyerheti a legnagyobb hallgatóságot, ha ő beszél először, főleg, mert fél kilenckor egy krikettmeccs lesz a tévében, és akkor a nézők többsége úgyis át fog kapcsolni oda. De addigra már mind a ketten túl lesznek a nyitóbeszéden, úgyhogy Fletcher ezt nem tartotta fontosnak. Azért is szeretett volna másodiknak beszélni, mert így azonnal reagálhat azokra a dolgokra, amelyeket Mrs. Hunter vet fel a nyitóbeszédében, és ha az este végén neki jut az utolsó szó, talán arra fog legjobban emlékezni a közönség, amit utoljára hallottak. Fletcher figyelmesen végighallgatta Mrs. Hunter jól begyakorolt nyitóbeszédét, amelynek elég kiszámítható volt a mondanivalója. A nő határozott mozdulattal fogta a felolvasóállvány két szélét, miközben beszélt. – Én Hartfordban születtem, egy hartfordi férfihez mentem feleségül, a gyermekeim a St. Patrick kórházban születtek, és mindegyikük itt él még mindig, úgyhogy úgy érzem, minden jogom megvan rá, hogy ennek a nagyszerű városnak a polgárait képviseljem. – A közönség soraiból taps hangzott fel. Fletcher alaposan szemügyre vette a zsúfolt nézőteret, és észrevette, hogy az embereknek nagyjából a fele tapsol, a többiek nem. Jimmy feladatai közé tartozott többek között a helyek kiosztása a nézőtéren. Megegyeztek, hogy mindkét fél kap háromszáz jegyet, négyszáz pedig megmaradt a nagyközönségnek. Jimmy és önkéntesek egy kis csapata órákat töltött azzal, hogy a támogatóikat próbálták rávenni, hogy igényeljenek ebből a négyszáz jegyből, de Jimmy hamar rájött, hogy a republikánusok is ugyanebben mesterkednek, úgyhogy csak az lehet a vége, hogy fele-fele arányban fog megoszlani a közönség. Fletcher eltűnődött, vajon hányan ülnek a nézőtéren, akik semlegesek. – A jelenlévő közönség miatt ne aggódj – mondta neki Harry Gates. –Az igazi közönség úgyis tévén fogja nézni a vitát, rájuk kell igazán hatni. Mindig nézz egyenesen a kamera közepébe, és vágj nagyon őszinte képet – tette hozzá vigyorogva. Fletcher jegyzeteigetett, miközben Mrs. Hunter felvázolta a programját. Habár mondanivalója józan és figyelemreméltó volt, annyira bő lére eresztette, hogy nehéz volt odafigyelni, az embernek el-elkalandoztak a gondolatai. Amikor a vitavezető jelezte a csengővel, hogy letelt az öt perc, Mrs. Hunter még csak félig végzett a beszédével. Fletchert meglepte, hogy egy ilyen tapasztalt politikus nem kalkulálta bele, hogy a tapsok is sok időt elvesznek. Fletcher nyitóbeszédét úgy időzítették, hogy valamivel több legyen öt percnél. – Még mindig jobb pár másodperccel hamarabb befejezni, mint a végén kapkodni – figyelmeztette újra meg újra Harry Gates. Mrs. Hunter pár másodperccel azután végzett, hogy a csengő másodszor is megszólalt,
amitől úgy hatott, mintha félbeszakították volna a beszédét. Azért lelkes tapsot kapott, legalábbis a közönség egyik felétől, és udvarias elismerést a többiektől. – Most megkérem Mr. Davenportot, tartsa meg a nyitóbeszédét. Fletcher szép lassan odament a színpad másik szélén álló felolvasóállványhoz. Úgy érezte magát, mintha legalábbis az akasztófához kéne sétálnia. Kicsit megkönnyebbült a meleg fogadtatástól, amelyben részesült. Lerakta a kettes sorközzel gépelt, ötoldalas beszédet az állványra, és az első mondatra pillantott, bár annyiszor elpróbálta már, hogy minden szót tudott fejből. Lenézett a közönségre, és rájuk mosolygott. Tudta, hogy az időt csak akkor kezdik mérni, ha elkezdte az első mondatot. – Azt hiszem, életem során egy nagy hibát követtem el – kezdte. –Ugyanis nem Hartfordban születtem. – Jólesett a kis nevetés, amely felhangzott a közönség soraiban, segített folytatni. – De igyekeztem jóvátenni a dolgot. Egy hartfordi lányba szerettem bele, még tizennégy éves koromban. – Nevetés és taps. Fletcher most kezdte kicsit nyugodtabbnak érezni magát, és a beszéd többi részét már olyan magabiztossággal adta elő, ami meghazudtolta fiatal korát. Amikor a csengő jelezte az öt perc leteltét, már a zárómondatoknál tartott. Amikor végzett, még volt hátra húsz másodperc, úgyhogy a végső jelzőcsengőre nem is volt szükség. Jóval nagyobb tapsot kapott, mint a beszéde elején; de a nyitóbeszéd még csak az első menet volt a vitában. Lenézett Harryre és Jimmyre, akik a második sorban ültek. A mosolyuk azt jelezte, hogy legalábbis túlélte a nyitó ütközetet. – Akkor most következzenek a kérdések – mondta a vitavezető. –Erre negyven percünk van. A jelölteket kérem, hogy rövid válaszokat adjanak. Kezdjük Charles Lockharttal, a Hartford Couranttól. – Mi a jelöltek véleménye az ösztöndíjrendszer reformjának szükségességéről? – kérdezte éles hangon a helyi újság főszerkesztője. Fletcher jól felkészült erre a kérdésre, mivel újra és újra felmerült a helyi találkozókon, és gyakori téma volt Mr. Lockhart lapjának vezércikkeiben is. Most ő válaszolhatott először, mivel a nyitóbeszédénél Hunteré volt az elsőbbség. – Soha nem szabad semmiféle diszkriminációnak érvényesülnie, ami miatt a szegényebbeknek problémát jelenthet a felsőoktatásban való részvétel. Nem elég hinni az egyenlőségben: meg is kell adnunk az esélyegyenlőséget mindenkinek. – Elszórt taps fogadta a választ. Fletcher lemosolygott a közönségre. – Ezek szép szavak – vette át a szót Mrs. Hunter –, de tettekre is szükség van. Én többször voltam már tagja az iskolákat felügyelő bizottságoknak, úgyhogy nincs rá szükségem, hogy Mr. Davenport kioktasson a diszkriminációról. Ha engem választanak szenátorrá, olyan törvényeket fogok támogatni, amelyek egyenlő esélyeket biztosítanak minden nőnek és férfinak. – Kicsit hátrább lépett az állványtól, és Fletcher felé fordult, támogatói tapsának kíséretében. – Az az érzésem, hogy egy olyan valaki, akinek abban a privilégiumban volt része, hogy a Hotchkissba és a Yale-re járt, nem igazán értheti meg ezt. A fene vinné el, gondolta Fletcher, mondanom kellett volna, hogy Annie tagja az iskolaszéknek, és Lucyt a hartfordi általános iskolába írattuk be. Kérdések következtek a helyi adókról, a kórházi dolgozókról, a helyi közlekedésről, a bűnözésről, ahogy arra számítani is lehetett. Fletcher egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy döntetlenül fog végződni a vita, egészen addig, míg a vitavezető nem kérte az utolsó kérdést. – Teljesen függetlennek vallják-e magukat a jelöltek, vagy a politizálásukat a pártgépezet fogja diktálni, és a már visszavonult politikusok nézeteitől függ-e majd a szavazatuk a szenátusban? – A kérdést Jill Bemard tette fel, a helyi rádió talk-show-jának műsorvezetője,
amelyben szinte minden másnap szerepelt Barbara Hunter. Mrs. Hunter azonnal válaszolt: – A jelenlevők közül mindenki tisztában van vele, hogy alaposan meg kellett küzdenem a párton belül ezért a jelölésért, és másoktól eltérően, nekem nem tálcán nyújtották. Ami azt illeti, mindenért meg kellett küzdenem életem során, mivel szüleim nem engedhették meg maguknak, hogy elkényeztessenek. És hadd emlékeztessek mindenkit, hogy soha nem haboztam szilárdan kitartani a meggyőződésem mellett, ha úgy gondoltam, hogy a pártunk téved. Ez nem tett mindig népszerűvé, de soha senki nem kételkedett a függetlenségemben. Ha beválasztanak a szenátusba, nem fogok mindennap telefonon tanácsot kérni, hogyan szavazzak, én fogom meghozni a döntéseket, és ki is állok mellettük. – Elragadtatott taps tört ki. Fletchernek ismét görcsbe rándult a gyomra, izzadni kezdett a tenyere és elgyengült a lába, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. Lenézett a közönségre, és látta, hogy minden szempár rászegeződik. – Én Farmingtonban születtem, alig pár mérföldnyire ettől a teremtől, ahol most vagyunk. A szüleim régi aktív közreműködői a hartfordi közösségnek, a hivatásuk révén és önkéntes munkájuk révén is, amellyel főleg a St. Patrick kórházat támogatják. – Lenézett a szüleire, akik az ötödik sorban ültek. Az apja magasra emelte a fejét, az anyja lehajtotta. – Az anyám annyi jótékonysági szervezet munkájában vett részt, hogy néha az volt az érzésem, árva gyerek vagyok. Ma este mind a ketten eljöttek, hogy támogassanak. Igaz, a Hotchkissba jártam, és Mrs. Hunternek abban is igaza van, hogy ez privilégium. Igen, a Yale-re jártam, erre a nagyszerű connecticuti egyetemre. Az egyetemi diáktanács elnöke voltam és a Law Review szerkesztője, majd meghívtak az egyik legnevesebb New York-i ügyvédi irodához. Nem fogok mentegetőzni amiatt, hogy soha nem értem be a második hellyel. De a legnagyobb örömmel feladtam mindazt, amit elértem, hogy visszatérhessek Hartfordba, és visszaadhassak valamit az itteni közösségnek, ahol felnevelkedtem. Egyébként abból a fizetésből, amit az állam biztosít, nem leszek elkényeztetve, és senki nem ajánlott fel semmit tálcán. – A közönség soraiban taps tört ki. Fletcher megvárta, míg csend lesz, aztán halkan folytatta: –Ne hagyjuk félrevezetni magunkat, hogy mire is célzott ez a kérdés valójában. A kérdés az, hogy fogok-e rendszeresen tanácsokat kérni az apósomtól, Harry Gates szenátortól. Igen, azt hiszem, végül is az egyetlen lánya a feleségem. De hadd emlékeztessem önöket valamire, amit már úgyis tudnak Gates szenátorról: huszonnyolc éven át szolgálta a választóit tisztességgel és becsülettel, egy olyan időben, amikor ezek a szavak már elvesztették a jelentésüket, és az igazság az – folytatta republikánus riválisa felé fordulva –, hogy egyikünk sem méltó arra, hogy elfoglalja a helyét. De ha engem választanak meg, akkor biztos, hogy ki fogom használni a bölcsességét, a tapasztalatait és az éleslátását. Csak egy szemellenzős egoista nem tenne így. És egyvalamiben biztos vagyok – fordult vissza a közönséghez. – Én leszek az, aki képviselni fogja önöket a szenátusban! Fletcher visszaült a helyére, miközben a közönség fele felállva éljenzett. Mrs. Hunter elkövette azt a hibát, hogy olyan kérdésben támadta, amire felkészülés nélkül is vissza tudott vágni. A záróbeszédében Hunter próbálta kiköszörülni a csorbát, de ami megtörtént, megtörtént. A vitavezető végezetül azt mondta: – Szeretném megköszönni mindkét jelöltnek a részvételt. – Fletcher ezután azt tette, amit Harry Gates az előző vasárnapi ebédnél javasolt neki: azonnal felállt, odasétált az ellenfeléhez, megrázta a kezét, és hosszasan pózolt, hogy a Courant fotósa megörökíthesse a pillanatot. Másnap ez kép díszelgett a címlapon, és pontosan azt a hatást érte el, amire Harry Gates számított: egy közel százkilencven centis férfi, amint fölétornyosul jóval alacsonyabb ellenfelének. – És ne mosolyogj, vágj komoly arcot – tette még hozzá. – Próbáljuk meg elfelejtetni az emberekkel, hogy milyen fiatal vagy.
A vezércikk azt írta, hogy Fletcher remekül állta a sarat a vitában, de a közvélemény-kutatások szerint Babara Hunter továbbra is vezetett két százalékkal. Még kilenc nap volt hátra a választásig.
32. fejezet
– Nem bánod, ha rágyújtok? – Én nem, csak Su Ling nem helyesli. – Azt hiszem, engem sem helyesel igazán – mondta Júlia Kirkbridge, és felkattintotta az öngyújtót. – Ne felejtsd el, hogy az édesanyjától nagyon konzervatív nevelést kapott – mondta Tom. – Az elején Natről se volt túl jó véleménye. Majd belátja, hogy tévedett, főleg, ha elmondom neki, hogy... – Csitt! – szólt rá Júlia. – Ez maradjon a mi kis titkunk. – Nagyot szívott a cigarettából, és hozzátette: – Tetszik nekem ez a Nat. Nyilván jó csapatot alkottok együtt. – Igen, ez igaz, de én nagyon szeretnék a végére járni ennek az üzletnek, amíg ő szabadságon van. Megérdemli a pihenést, főleg azután, hogy ekkora diadalt aratott, és felvásárolta legrégebbi riválisunkat. – Ezt megértem. Mit gondolsz, mekkorák az esélyeink? – Kezd úgy tűnni, hogy csak két-három komoly vevő van a telekre. A korlátozások, amelyek szerepelnek az önkormányzat által kiírt pályázatban, visszatartják a komolytalan érdeklődőket. – Korlátozások? – Az önkormányzat azt követeli, hogy a telek nyilvános árverésen keljen el, és a teljes összeget azonnal ki kell fizetni a szerződés aláírásakor. – Miért ragaszkodnak ehhez? – kérdezte Júlia, és felült az ágyban. –Mindig úgy szokott lenni, hogy a vevő befizet tíz százalék előleget, és legalább huszonnyolc napot szokás adni a teljes összeg rendezésére. – Igen, ez lenne a szokásos eljárás, de ez a telek politikai csatározások középpontjába került. Barbara Hunter semmiképp nem akarja, hogy bármiféle probléma legyen. Az utóbbi időben egy-két hasonló üzlet kútba esett, mert kiderült, hogy a spekulánsnak nincs elég pénze, hogy kifizesse a szerződésben rögzített összeget. És ne felejtsük el, hogy csak pár nap van hátra a választásig, úgyhogy nem szeretnék, hogy valami kínos dolog történjen. – Ez azt jelenti, hogy jövő péntekig még hárommilliót letétbe kell helyeznem a bankban? – kérdezte Júlia. – Nem. Ha megszerezzük a telket az árverésen, akkor a bank nyújt egy rövid távú kölcsönt. – De mi van, ha esetleg mégsem tudom kifizetni? – kérdezte Júlia. – Nekünk ez nem számít – felelt Tom. – Akkor eladjuk a második legmagasabb árat kínáló licitálónak, és még mindig ott van a már letétbe helyezett Ötszázezer, ami fedezi az esetleges veszteségeinket. – Ezek a bankárok – csóválta meg a fejét Júlia. Elnyomta a cigarettát, és bebújt a takaró alá. – Soha nem veszítenek, igaz?
– Szeretnék egy szívességet kérni tőled. – Hallgatlak, kis virág. – Próbáljuk ki, hogy kibírod-e, hogy egy hétig egyszer sem hívod fel a bankot. Ne felejtsd el, hogy ez Luke első igazi nagy utazása. – Az enyém is – mondta Nat, és átkarolta a fia vállát. – Mindig szerettem volna eljutni Disneylandbe. – Most ne viccelődj. Megegyeztünk, és szeretném, ha be is tartanád. – Szeretném rajta tartani a szemem az üzleten, amit Tom próbál tető alá hozni Júlia cégével. – Nem gondolod, hogy Tomnak jólesne, ha egyedül is elérhetne egy kis győzelmet, amit nem felügyel a nagy Nat Cartwright? Végül is te döntöttél úgy, hogy megbíztok ebben a nőben. – Jó, igazad van – mondta Nat. Luke belekapaszkodott, ahogy a gép földet ért. – De azt nem bánod, ha pénteken délután felhívom Tomot, csak hogy megtudjam, sikeres volt-e a Cedar Wood-i projekt? – Hát jó, amennyiben kibírod péntek délutánig. – Apa, szputnyikon is fogunk utazni? – Naná, mit gondolsz, miért megyünk Los Angelesbe? Tom a New Yorkból érkező vonatnál várta Júliát, majd egyenesen a polgármesteri hivatal épületéhez hajtottak. Amikor besétáltak, épp távoztak a takarítók, akik az előző esti nyilvános vita után raktak rendet. Tom olvasta a Hartford Courantban, hogy több mint ezren vettek részt az eseményen, és a vezércikk arra célzott, hogy nincs sok különbség a két jelölt között. Nat mindig a republikánus pártra szavazott, de most az volt a véleménye, ez a Fletcher Davenport nagyon rendes fickónak látszik. – Miért jöttünk ilyen korán? – kérdezte Júlia, félbeszakítva Tom gondolatait. – Szeretném kicsit megismerni a termet – magyarázta Tom – , hogy amikor elkezdődik az árverés, semmi meglepetés ne érhessen. Az egész csak pár percig fog tartani. – Mit gondolsz, hová üljünk? – Jobb oldalra, és középtájon. Már megmondtam az árverés vezetőjének, milyen jelet fogok használni, ha licitálok. Tom a színpad felé nézett, és figyelte, ahogy a kikiáltó fellépett az emelvényre, és megkocogtatta a mikrofont, aztán lenézett a csekély számú közönségre, és ellenőrizte, minden a helyén van-e. – Kik ezek az emberek? – kérdezte Júlia, körbenézve a teremben. – Az önkormányzat hivatalnokai, a polgármester, Mr. Cooke, és egykét kíváncsiskodó, akinek nincs jobb dolga péntek délután. De amennyire látom, csak három komoly licitáló van. – Tom az órájára pillantott. – Talán le is ülhetnénk. Júlia és Tom elfoglalták a helyüket középtájon, a sor legszélén. Tom felvett egy brosúrát, amely a mellette lévő széken hevert. Belelapozott, és tanulmányozta az építész vázlatát a készülő bevásárlóközpontról. Épp az apróbetűs részt olvasta, amikor az árverés vezetője jelezte, hogy kezdenek. Megköszörülte a torkát. – Hölgyeim és uraim, ma délután mindössze egy tétel kerül kalapács alá, egy kitűnő építési telek a város északi, Cedar Woodnak nevezett kerülétében. Az önkormányzat kereskedelmi célokra kívánja hasznosítani a területet. A fizetés módja és az egyéb feltételek fel vannak tüntetve a székeken elhelyezett brosúrákban. Hangsúlyoznom kell, hogy ha a vevő nem tartja be a feltételeket, az önkormányzat fenntartja a jogot, hogy visszalépjen az üzlettől. – Kicsit hallgatott, hogy mindenki megemészthesse a hallottakat. – A kikiáltási ár kétmillió dollár –
jelentette be aztán, és rögtön Tomra pillantott. Habár Tom nem szólalt meg, és nem adott semmi jelet, a kikiáltó bejelentette: – Kétmillió kétszázötvenezer. – Aztán tüntetőleg körbepillantott a teremben, annak ellenére, hogy pontosan tudta, hol ül a három komoly vevő. Tekintete megpihent egy jól ismert helyi ügyvéden a második sorban, aki magasba emelte a brosúrát. – Ez az úr kétmillió-ötszázezret ajánl. – A kikiáltó visszafordult Tom felé, akinek a szeme se rebbent. – Kétmillióhétszázötvenezer – A kikiáltó az ügyvédre nézett, aki várt egy kicsit, aztán ismét magasba emelte a brosúrát. – Hárommillió – jelentette be a kikiáltó, aztán Tomra pillantott. – Hárommillió-kétszázötvenezer. – Megint az ügyvédre nézett, aki habozni látszott. Júlia megszorította Tom kezét. – Azt hiszem, a miénk. – Kínál valaki hárommillió-ötszázezret? – kérdezte a kikiáltó, az ügyvédre szegezve a tekintetét. – Még nem – súgta vissza Tom. – Hárommillió-ötszázezer – ismételte meg reménykedő hangon a kikiáltó. – Hárommillió-ötszázezer! – ismételte meg hálásan, amikor a brosúra magasba lendült. – A francba – mormogta Tom, és levette a szemüvegét. – Azt hiszem, mind a ketten ugyanazt a felső határt tűztük ki. – Akkor ajánljunk hárommillió-hatot – mondta Júlia – Majd így megtudjuk. Tom levette a szemüvegét – ez volt a megbeszélt jel, hogy kiszáll a licitálásból. A kikiáltó látta, hogy Mr. Russell mély beszélgetésbe merül a mellette ülő hölggyel. – Befejezhetjük a licitálást, uram, vagy... Tom kicsit habzott, majd azt kiáltotta: – Hárommillió-hatszázezer! A kikiáltó az ügyvédhez fordult, aki lerakta a brosúrát maga mellé az üres székre. – Kínál esetleg hárommillió-hétszázezret, uram? A brosúra az ülésen maradt. – Kíván még valaki licitálni? – A kikiáltó tekintete végigsöpört a tucat emberen, akik a teremben ültek, ahol előző este ezren szorongtak. – Még egy utolsó lehetőség. Ha senki nem kínál többet, az utolsó ajánlat hárommillió-hatszázezer. – Felemelte a kalapácsot, aztán mivel senki nem jelentkezett, nagyot koppantott vele. – A telek elkelt, hárommillió-hatszázezer dollárért a sor szélén ülő úré. – Győzelem! – örvendezett Júlia. – De százezerrel többe fog kerülni, mint gondoltuk. Megyek, elintézem a papírokat, és odaadom a csekket, aztán elmehetünk ünnepelni. – Remek ötlet – mondta Júlia, és végigsimított Tom combjának belső felén. – Gratulálok, Mr. Russel – mondta Mr. Cooke. – A kliense kitűnő telek birtokába jutott, biztos vagyok benne, hogy hosszú távon remek megtérülést fog hozni. – Egyetértek – mondta Tom, kiállította a csekket a hárommillió-hatszázezer dollárról, és átadta a polgármesternek. – A Russell bank a vevő? – kérdezte Mr. Cooke, szemügyre véve az aláírást – Nem, egy New York-i ügyfelünket képviseljük, aki minket bízott meg a lebonyolítással. – Nem szeretnék szőrszálhasogatónak látszani, Mr. Russell, de a feltételekben egyértelműen rögzítve van, hogy a teljes összegről szóló csekken a vevő aláírása kell hogy szerepeljen, és nem a képviselőjéé. – De mi képviseljük a céget, és nálunk van letétbe helyezve az előleg. – Akkor nem lesz nehéz az ügyfelének aláírni egy csekket a cége nevében – mondta Mr. Cooke. – De hát miért... – kezdte Tom. – Nem az én dolgom, hogy beleszóljak megválasztott vezetőink dolgába, Mr. Russell, de a múlt évben is kudarcba fulladt az Aldwich-féle szerződés, és Mrs. Hunter mindennap a
nyakamon van... – Mr. Cooke felsóhajtott. – Nincs más választásom, mint ragaszkodni az előírásokhoz, betűről betűre. – De mit tudunk csinálni most, az utolsó pillanatban? – Öt óráig van még idejük, hogy átadják a csekket a vevő aláírásával. Ha nem sikerülne, a telek a második legnagyobb árajánlatot tevő tulajdonába kerül, hárommillió-ötszázezerért, és önöknek kárpótolni kell az önkormányzatot az elvesztett százezer dollárért. Tom visszarohant Júliához. – Van nálad csekk-könyv? – Nincs – felelte Júlia. – Azt mondtad, a Russell bank fedezi a teljes összeget, amíg hétfőn átutalom a többit. – Igen, ezt mondtam – felelte Tom, és közben próbált villámgyorsan kitalálni valamit. – Nem tehetünk mást, azonnal be kell mennünk a bankba. – Az órájára pillantott: majdnem négy óra volt. – A fenébe is! – Tom pontosan tudta, hogy ha Nat nem lenne épp szabadságon, és ő is itt lett volna, biztosan észreveszi ezt a kikötést a szerződésben. A rövid séta alatt a városházától a Russell bankig Tom részletesen elmagyarázta Júliának, milyen kikötéshez ragaszkodik Mr. Cooke. – Ez azt jelenti, hogy elesnék az üzlettől, és még rá is kéne fizetnem százezer dollárt? – Már kitaláltam, hogy kerülhetjük meg a dolgot, de neked is bele kell egyezned. – Ha így sikerül megszerezni a telket, mindent megteszek, amit tanácsolsz. Ahogy beléptek a bankba, Tom egyenesen az irodájába sietett, felkapta a telefont, és behívta a főpénztárost. Míg várta, hogy Ray Jackson megérkezzen, elővett egy üres csekk-könyvet, és elkezdett kitölteni egy csekket hárommillió-ötszázezer dollárról. A főpénztáros kopogott, és belépett az elnök irodájába. – Ray, szeretném, ha átutalna hárommillió-ötszázezer dollárt Mrs. Kirkbridge számlájára. A főpénztáros egy pillanatig habozott. – Szükségem lesz egy felhatalmazásra, mielőtt ekkora összeget átutalhatok – mondta. – Ez jóval túllépi az én hatáskörömet. – Igen, persze – felelte Tom, elővett egy erre a célra szolgáló nyomtatványt a legfelső fiókból, és gyorsan kitöltötte. Közben arra gondolt, hogy ez a legnagyobb összeg, aminek a kifizetéséről valaha is intézkednie kellett. Odanyújtotta a nyomtatványt a főpénztárosnak, aki gondosan átolvasta. Nagyon úgy nézett ki, mint aki szeretné megkérdőjelezni az elnök döntését, de aztán inkább nem szólt semmit. – Most azonnal – mondta Tom nyomatékosan. – Igen, elnök úr – felelte a főpénztáros, és távozott, ugyanolyan gyorsan, mint ahogy jött. – Biztos vagy benne, hogy ez okos dolog volt? – kérdezte Júlia. – Nem vállalsz szükségtelenül nagy kockázatot? – A miénk a telek és az ötszázezer dollárod, nem veszíthetünk. – Odatolta a csekk-könyvet, és megkérte Júliát, hogy írja alá, legalulra pedig nagybetűkkel a cége nevét is írja oda. Miután ellenőrizte, azt mondta: – Akkor jobb lesz, ha indulunk vissza a városházára, amilyen gyorsan csak lehet Tom igyekezett nyugodt maradni, miközben végigvergődtek a sűrű forgalomban a Main Streeten, aztán felrohantak a városháza lépcsőin. Folyton be kellett várnia Júliát, aki nem tudott olyan gyorsan futni a magas sarkú cipőben. Tom megkönnyebbülten látta, hogy Mr. Cooke még mindig ott ül az asztalánál a terem végében. Amikor meglátta őket közeledni, felállt. – Add oda a csekket annak a kopaszodó úrnak és mosolyogj – súgta oda Tom Júliának. Julia engedelmeskedett, és meleg mosolyt kapott válaszul. Mr. Cooke alaposan megvizsgálta a csekket. – Úgy látom, ez rendben van, Mrs. Kirkbridge. Tudná igazolni valamivel a személyazonosságát? – Hogyne – mondta Julia, és elővette a jogosítványát a táskájából. Mr. Cooke megnézte a
fényképet és az aláírást. – Nem túl jó ez a kép – jegyezte meg lovagiasan. Julia elmosolyodott. – Rendben van, akkor most már nincs más dolga, mint aláírni a szükséges papírokat a cége nevében. Julia aláírta a szerződést három példányban, és egyet átadott Tomnak. – Azt hiszem, jobb, ha ez nálad van, míg megérkezik az átutalt pénz – súgta oda. Mr. Cooke az órájára nézett. – A csekket hétfőn reggel be szeretném váltani, Mr. Russell – mondta –, és nagyon lekötelezne, ha a lehető leghamarabb túlesnénk rajta. Nem szeretnék újabb ütőkártyát adni Mrs. Hunter kezébe, pár nappal a választás előtt. – Ahogy behozza a csekket, fizetünk is – nyugtatta meg Tom. – Nagyon köszönöm, uram – mondta Mr. Cooke Tomnak, akivel egyébként rendszeresen együtt golfoztak a helyi klubban. Tom legszívesebben a karjába kapta volna Júliát, de visszafogta magát. – Akkor most visszarohanok a bankba, és elmondom, hogy minden rendben ment, utána mehetünk is haza. – Muszáj bemenned? Úgyis csak hétfő reggel váltják be a csekket. – Igen, ez igaz. – Ó, a csudába is! – kiáltott fel Julia, és levette az egyik cipőjét. – Ennek letört a sarka futás közben. – Sajnálom, az én hibám volt, nem kellett volna így rohanni. Bőven volt még időnk. – Semmi baj – mosolygott Julia –, de inkább gyere ide a kocsival, megvárlak a lépcső aljánál. – Igen, persze – mondta Tom, és kiszaladt a parkolóba. Pár perc múlva már ott is volt a városháza előtt, de Júliát sehol nem látta. Talán visszament valamiért? Várt még pár percet, de a nő csak nem került elő. Tom egy káromkodást motyogva kiugrott a tiltott helyen álló kocsiból, és felrohant a lépcsőn, be az épületbe. Júliát az előcsarnokban találta, egy nyilvános telefonfülkében. Ahogy meglátta, a nő azonnal lerakta a telefont. – Csak telefonáltam New Yorkba, hogy elmeséljem a remek húzásodat, drágám. Utasították a bankot, hogy utalják át a hárommillió-egyszázezret még zárás előtt. – Ezt jó hallani – nyugtázta Töm, miközben visszasétáltak a kocsihoz. – Akkor elmegyünk valahová vacsorázni? – Én inkább hozzád mennék, és szép nyugodtan ehetnénk valamit kettesben – mondta Júlia. Mire Tom megállt a háza előtti behajtóúton, Júlia már levette a kabátját, és mire felértek az emeleti hálószobába, hosszú sorban egyenként elpotyogtatta az összes ruhadarabját. Már Tom is alsónadrágban volt, Júlia pedig a harisnyáját vette le, amikor megcsörrent a telefon. – Ne vedd fel – mondta Júlia, miközben letérdelt és lehúzta Tom boxeralsóját. Nem veszik fel – mondta Nat. – Biztos elmentek vacsorázni. – Nem várhatna a dolog, amíg hétfőn hazaérünk? – kérdezte Su Ling. – De igen – bólintott Nat vonakodva. – Csak szerettem volna megtudni, sikerült-e megkötni a Cedar Wood üzletet, és milyen áron.
33. fejezet
Szoros a verseny – hirdette a Washington Post szalagcíme a választás reggelén. „Fej fej mellett" – ez volt a Harcford Courant véleménye. Az első cím a Ford-Carter versengésre utalt, amely a Fehér Ház meghódításáéit folyt, a második a helyi választási csatára Hunter és Davenport között a Connecticut állam szenátusába való bejutásért. Fletchert kicsit bosszantotta, hogy mindig Hunter neve szerepelt először, ahogy a Harvard is mindig megelőzi a Yale-t. – Most már csak az számít, hogy minden támogatónkat rávegyük, hogy menjenek el szavazni – mondta Harry Gates az utolsó, reggel hat órára összehívott megbeszélésen. Már nem kellett taktikáról, sajtónyilatkozatokról és politikai kérdésekről beszélni. Miután elkezdődött a szavazás, mindenki új feladatot kapott. Egy negyvenfős csapat intézte, hogy kocsival elmenjenek azokért a szavazókért, akiknek valamiért nehezükre esik eljutni a legközelebbi szavazóhelyiségbe – voltak köztük öregek, betegek, vagy egyszerűen csak lusták, továbbá néhányan olyanok is, akik örömüket lelték abban, hogy odavitették magukat kocsival, aztán a másik félre szavaztak. A másik, a legnagyobb számú csapat feladata az volt, hogy a telefonokat kezelje a főhadiszálláson. – Kétóránként váltják egymást – magyarázta FletchernekHarry Gates –, sorra felhívják minden támogatónkat, és emlékeztetik őket, hogy ne felejtsenek elmenni szavazni, aztán később is visszahívják őket, hogy tényleg elmentek-e. A következő csoport, akiket Harry „kedvenc amatőrjeim"-nek nevezett, a választókörzetben található szavazatszámláló-helyeket felügyelték, ahol percről percre kísérték a szavazás alakulását. Ezer vagy akár háromezer szavazó is tartozott egy-egy számlálóhoz, attól függően, hogy sűrűbben lakott belvárosi, vagy ritkábban lakott terület tartozott hozzájuk. Ők alkotják a párt gerincét – emlékeztette a szenátor Fletchert újra meg újra. – Attól a pillanattól kezdve, hogy megkezdődik a szavazás, önkéntesek várakoznak a szavazóhelyiségek előtt, és bejelölik azoknak a szavazóknak a nevét, akik voltak szavazni. A listákat félóránként küldönccel elküldik a számlálóhelyekre, ahol a szavazók teljes névsora ott van az asztalra fektetve vagy a falra kitűzve. A republikánus szavazókat aláhúzzák pirossal, kékkel a demokratákat, sárgával, akiről nem tudni, hogyan szavazott. Bármelyik pillanatban elég egy pillantást vetni a táblára, és a számláló pontosan tudja, hogy áll a szavazás. Mivel a legtöbben évek óta végzik ezt a feladatot, és több választást végigcsináltak már, a régebbi választásokkal is össze tudják hasonlítani az eredményt. Az adatokat rendszeresen elküldik a főhadiszállásra, hogy a telefonkezelők ne hívjanak fel olyanokat, akik már voltak szavazni. – És a jelöltnek mi dolga van egész nap? – érdeklődött Fletcher, miután Harry Gates minden tudnivalót elmondott. – Hogy ne legyen láb alatt. Úgyhogy neked is megvan a külön programod. Sorra végiglátogatod a negyvenkét számlálóhelyet, mert mindenki elvárja, hogy legalább láthassák a jelöltet. Jimmy lesz a sofőröd, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy önkéntes erre vesztegesse az idejét Miután a megbeszélésnek vége lett, mindenki elrohant a dolga után. jimmy elmagyarázta Fletchernek részletesen, hogyan fogja tölteni a napját, amiben neki volt már némi tapasztalata, hiszen az apja mellett végigcsinálta már ugyanezt az előző két választáson. – Először is figyelmeztetlek, hogy sehol nem fogadhatsz el semmit, amivel megkínálnak – kezdte Jimmy, és beült mellé a kocsiba. – Végig kell járnunk mind a negyvenkét számlálóhelyet, mostantól este nyolc óráig, amikor lezárul a szavazás, és mindenhol meg fognak kínálni kávéval, aztán később ebéddel, estefelé meg egy itallal. Mindig udvariasan, de határozottan vissza kell utasítanod. Csak ásványvizet ihatsz, itt a kocsiban, és fél egykor tartunk egy félórás ebédszünetet a főhadiszálláson, csak hogy ott is lássák, hogy van egy jelöltünk is, aztán csak a szavazás zárása
után vacsorázhatsz. Fletchemek az volt az érzése, unatkozni fog, de aztán nagyon is érdekesnek bizonyultak a látogatások. Mindenhol újabb emberekkel és újabb számadatokkal ismerkedhetett meg. Az első egy órában még csak néhány név volt aláhúzva a listán, és a számlálók meg tudták mondani, hogyan alakul a szavazók száma az előző évekhez képest. Fletcher örömmel látta, mennyi kék vonal virít a névsorokon már tíz óra előtt, míg Jimmy nem figyelmeztette, hogy hét és kilenc óra között a demokraták általában mindig jó eredményeket szoktak elérni, mert a gyári munkások mindig még munka előtt szavaznak, vagy késő délután, amikor végeztek a munkahelyükön. – Reggel tíz és délután négy között a republikánusok szoktak vezetni – tette hozzá Jimmy, – míg öt után egészen zárásig megint a demokraták törnek előre. Úgyhogy imádkozz, hogy essen az eső reggel tíz és öt között, aztán jöjjön egy kellemes, meleg este. Délelőtt tizenegy órára minden számlálóhelyről azt jelentették, hogy kicsit kevesebben mennek szavazni, mint az előző választáson, amikor ötvenöt százalékos volt a részvétel. – Ha ötven százalék alatt marad, veszítünk – mondta Jimmy. – Ha ötven fölött van, akkor még van esélyünk, ha pedig ötvenöt fölött, akkor fölényesen győzni fogsz. – De miért? – kérdezte Fletcher. – Mert a republikánusok általában inkább elmennek szavazni, bármilyen az idő, úgyhogy alacsony szavazási aránynál általában ők járnak jobban. A demokratáknak mindig is az volt a legnagyobb problémája, hogy rávegyék a támogatóikat, menjenek el szavazni. Jimmy szigorúan ragaszkodott a napirendhez. Mielőtt megérkeztek egy-egy számlálóhelyre, amely magánházaknál kapott helyet, odacsúsztatott Fletchemek egy papírlapot a házigazda adataival, amit ő aztán gyorsan bebiflázott. – Hello, Dick – mondta, amikor ajtót nyitottak nekik. – Igazán kedves magától, hogy újból megengedte, hogy használjuk az otthonát, hiszen ez j már a negyedik választás, amiben részt vesz, ugye? Hogy van Ben, még j mindig egyetemre jár? Sajnálattal hallottam, mit történt Busterrel. Igen, Gates szenátor mesélte. De, ugye, már van új kutyájuk? Jimmynek is megvolt a maga feladata. Miután tíz percet beszélgettek a házigazdával és az önkéntesekkel, odasúgta Fletchemek: – Azt hiszem, indulnunk kéne tovább. – Tizenkét perc után már kissé ideges volt, tizennégy perc után már erőszakos. Miután Fletcher mindenkivel kezet rázott és mindenkinek integetett, még beletelt pár percbe, míg elszabadultak. Jimmy próbálta szigorúan betartani a napirendet, de még így is húsz perccel később értek a főhadiszállásra az ebédre. Az ebéd inkább csak egy szendvicsből állt, amit Fletcher felkapott egy ennivalóval megrakott asztalról. Harapott belőle egyet-egyet, miközben Annie-vel végigjárták az irodákat, és kezet rázott annyi pártaktivistával, ahánnyal csak tudott. – Hello, Martha, Harry merre van? – kérdezte, mikor beléptek a telefonos szobába. – A szenátus előtt, és teszi a dolgát, amihez a legjobban ért. Mindenkinek a kezét szorongatja, boldog-boldogtalant traktál a véleményével a szavazás állásáról, és mindenkit buzdít, hogy menjenek szavazni. Bármelyik pillanatban itt lehet. Félórával később Fletcher kifelé menet találkozott a folyosón Gates szenátorral. Jimmy ragaszkodott hozzá, hogy egy óra után tíz perccel feltétlenül el kell indulniuk, amennyiben végig akarnak járni minden számlálóhelyet. Épp csak odaköszöntek a szenátornak. – Örülök, hogy volt időd ebédelni, Fletcher – jegyezte meg Harry Gates. Az első számlálóhelyen, amit ebéd után meglátogattak, azt mutatták az eredmények, hogy a republikánusok kis előnyre tettek szert, ami egyre jobban nőtt a délután folyamán. Öt órakor még mindig hátravolt tizenöt számlálóhely, amit fel kellett keresniük. – Ha egyet is kihagysz, utána hallgathatjuk a szemrehányásokat – figyelmeztette Jimmy –, és biztos lehetsz benne, hogy a
következő választáson nem fognak támogatni. Hat órára a republikánusok egyértelműen vezettek. Fletcher próbálta leplezni, hogy kicsit le van törve. – Nyugodj meg – mondta Jimmy, és megígérte, hogy pár óra múlva sokkal jobban fog festeni a helyzet. Azt nem tette hozzá, hogy az apja ilyenkorra már mindig kis előnnyel bírt, és már tudni lehetett, hogy győzni fog. – Mennyivel könnyebb lenne megnyugodni, ha az ember biztos lehetne benne, hogy győz, vagy akár, hogy veszít. – Hát, nem tudom – felelte Jimmy. – Az apám az első választásán 121 szavazattal nyert, ez még a születésem előtt volt. Az elmúlt évek során egyre nőtt az előnye, a legutóbb több mint 11 000 szavazattal győzött. De mindig azt mondja, hogy ha az első választásán csak hatvanegy ember másképp szavaz, akkor elveszítette volna, és soha nem lett volna második esélye a politikusi pályára. – Jimmy rögtön megbánta, ahogy ezt kimondta. Hét órakor Fletcher megkönnyebbülten látta, hogy kicsit több kék vonal jelent meg a névsorokban, és habár a republikánusok még mindig vezettek, az volt az érzése, ki fog egyenlítődni az eredmény. Az utolsó hat látogatás idejét Jimmy kénytelen volt tizenegy percre rövidíteni, de még így sem értek oda az utolsó két helyre a szavazóhelyiségek bezárása előtt. – És most mi lesz? – kérdezte Fletcher, amikor elindultak az utolsó helyről. Jimmy az órájára pillantott. – Visszamegyünk a főhadiszállásra, és meghallgatjuk, milyen sztorikat mesélnek a többiek. Ha győzöl, ezek majd legendává válnak, ha veszítesz, akkor viszont hamar elfelejti mindenki. – Többek között én is – tette hozzá Fletcher. Jimmynek igaza is volt, a főhadiszálláson mindenki egyszerre beszélt, de csak az ostobák és legoptimistábbak merték megjósolni, mi lesz a végeredmény. Az első közvélemény-kutatási adatokat pár perccel az utolsó szavazat leadása után már közzé is tették, ez azt mutatta, hogy Hunter egy hajszállal megnyerte a választást. Az országos közvélemény-kutatások ugyanakkor azt jósolták, hogy Ford győz Carterrel szemben. – A történelem megismétli önmagát – mondta Harry Gates, aki besétált a terembe. – Ugyanezek mondták azt is, hogy Dewey lesz a következő elnök. Azt is, hogy én fogok veszíteni egy hajszállal, úgyhogy ne törődj a közvélemény-kutatókkal, Fletcher, fabatkát sem érnek. – És hányan mentek el szavazni? – kérdezte Fletcher, akinek eszébe jutott, amit Jimmy mondott korábban. – Még túl korai lenne megmondani, de az biztos, hogy ötven százalék fölött van, viszont az ötvenötöt nem érte el. Most már nem sokat tehetünk, csak annyi a dolgunk, hogy a szavazatszámlálóink jelentkezzenek a városházán még tíz előtt. A többiek most már pihenhetnek, majd később találkozunk. Az az érzésem, hosszú éjszakánk lesz. A kocsiban, útban Mario étterme felé Harry azt mondta Fletchemek, nem látja sok értelmét, hogy tizenegy előtt visszamenjenek. – Úgyhogy nyugodtan megvacsorázhatunk, aztán követhetjük az eseményeket a tévén, akár az étteremből is. Csendes vacsoráról azonban szó sem lehetett, ez rögtön kiderült, j ahogy Fletcher és Harry Gates beléptek az étterembe. Többen felálltak és megtapsolták őket, amíg odamentek a sarokban lévő asztalukhoz. Fletcher örömmel látta, hogy a szülei már ott üldögélnek egy ital mellett – Mit hozhatok? – kérdezte Mario, miután mindenki letelepedett. – Túl fáradt vagyok, hogy döntsek – mondta Martha Gates. – Mario, mi lenne, ha választana helyettünk? Amúgy se szokta soha figyelembe venni, hogy mi mit kérünk. – Hát hogyne, Mrs. Gates – mondta Mario. – Bízza csak rám. Annie felállt, és odaintegetett Joannának és Jimmynek, akik épp besétáltak az étterembe.
Miközben Fletcher arcon csókolta Joannát, a válla fölött meglátta a tévében, hogy Jimmy Carter épp visszaérkezik a ranchére, pár pillanattal később pedig Ford elnök beszállt egy helikopterbe. Fletcher eltűnődött, nekik vajon milyen napjuk volt. – A legjobbkor jöttetek – mondta Harry Joannának, aki leült mellé. –Mi is épp most érkeztünk. Hogy vannak a gyerekek? Pár perc múlva Mario megjelent két nagy tál pastával, a pincér mögötte két nagy palack fehérborral. – A bor a ház ajándéka – jelentette be. –Szerintem győzni fog – mondta, miközben kóstolót töltött Fíetchernek a borból. Fletcher az asztal alatt Annie térdére tette a kezét. – Kéne mondanom pár szót. – Muszáj? – szólt közbe Jimmy. – Ma már annyi beszédet hallottam tőled, hogy egy életre elegem van belőle. – Rövid leszek, megígérem – mondta Fletcher, és felállt a helyéről. –Mindenki, akinek köszönetet akarok mondani, úgyis itt ül ennél az asztalnál. Hadd kezdjem Harryvel és Martnával. Ha nem ültem volna a rémes kiskölykük mellé az első nap az iskolában, akkor soha nem találkoztam volna Annie-vel, vagy Harryvel és Marthával, akik megváltoztatták az egész életemet. Tulajdonképpen az anyámnak köszönhetek mindent, mert ő ragaszkodott hozzá, hogy a Hotchkissba menjek a Taft helyett. Milyen másképp alakult volna az életem, ha az apámra hallgatok! – Fletcher rámosolygott az anyjára. – Úgyhogy köszönöm mindenkinek. – Amikor leült, épp megjelent Mario, egy újabb üveg borral. – Nem emlékszem, hogy rendeltünk volna még bort – jegyezte meg Harry Gates. – Nem is – felelte Mario. – Ajándék egy úrtól, aki a terem végében ül. – Ez igazán kedves tőle – mondta Fletcher. – A nevét nem mondta meg? – Nem, csak annyit mondott, hogy sajnálja, hogy nem támogathatta jobban a kampány során, de nagyon elfoglalta valami bankfelvásárlási ügylet. Az egyik törzsvendégünk, azt hiszem, most a Russell banknál dolgozik. Fletcher a terem túlsó felébe pillantott, és odabiccentett, amikor Nat Cartwright intett neki. Az volt az érzése, hogy látta már valahol ezt az embert.
34. fejezet
– De hogy a csudába tudta ezt megcsinálni? – kérdezte Tom, falfehér arccal. – Jól választotta ki az áldozatát, és ismerjük el, minden részletet a lehető legaprólékosabban kidolgozott. – De ez még nem magyarázza meg, hogy... – Honnan tudta, hogy bele fogsz egyezni, hogy átutald a pénzt? Ez nem volt olyan nehéz – mondta Nat. – Miután már minden más szépen a helyén volt, Júliának nem volt más dolga, mint felhívni Rayt, és utasítani, hogy utalja tovább a pénzt a számlájáról egy másik bankba. – De a Russell ötkor zár, és a legtöbben már jóval hat előtt el is mennek, főleg pénteken. – Igen, Hartfordban. – Nem értem – rázta a fejét Tom. – Julia utasította a pénztárost, hogy a teljes összeget utalja át egy San Franciscó-i bankba, ahol még csak délután két óra volt. – De hát csak pár percre hagytam magára. – Ami elég is volt, hogy felhívja az ügyvédjét.
– Ray miért nem szólt nekem? – Akart, de te már nem voltál az irodában, amikor meg hazaértetek, Julia mellétette a telefont, és azt se felejtsd el, hogy amikor én hívtalak Los Angelesből, fél négy volt, de Hartfordban fél hét, a bank már zárva volt. – Bárcsak ne pont most lettél volna szabadságon... – Fogadni mernék, hogy Julia ezt is belekalkulálta. – De hát hogyan? – Elég volt felhívni a titkárnőmet, és kérni egy időpontot erre a hétre, így megtudhatta, hogy ebben az időben Los Angelesben leszek, és biztos te is mondtad neki, amikor találkoztatok. Tom kicsit habozott. – Igen, mondtam. De nem értem, Ray miért nem tagadta meg az átutalást. – Mivel te már letétbe helyezted a teljes összeget Julia számlájára, ilyen esetben a törvény teljesen világos. Ha a számla tulajdonosa azt kéri, hogy utalják át máshová, nekünk nincs más választásunk, mint engedelmeskedni. Amire az állítólagos ügyvédje is rámutatott, amikor öt óra előtt tíz perccel felhívta Rayt, amikor te már útban voltál hazafelé. – De Julia már aláírta a csekket, és átadta Mr. Cooke-nak. – Igen, és ha visszamentetek volna a bankba, és szóltál volna a főpénztárosnak arról a csekkről, akkor talán még visszatarthatta volna az átutalást hétfőig. – De hogy lehetett benne ennyire biztos Julia, hogy én bele fogok egyezni, hogy ennyi pénzt utaljunk a számlájára? – Nem volt biztos benne, ezért is helyezett letétbe jó előre ötszázezret, hogy jobban elhiggyük, hogy birtokában van a teljes összeg, ami a Cedar Wood-i telekre kell. – De nem azt mondtad, hogy utánanéztél a cégének? – Utána is néztem. A Kirkbridge & Co.-nak valóban New Yorkban van a székhelye, és tavaly valamivel több mint egymillió dolláros profitot ért el, a többségi részvénytulajdonos egy bizonyos Mrs. Júlia Kirkbridge. Aztán mert Su Ling annyira állította, hogy szerinte ez a nő szélhámos, még azt is ellenőriztem másnap reggel, hogy tényleg igazgatósági ülés van-e. Amikor a titkárnő közölte, hogy nem tudja adni Mrs. Kirkbridge-et, mert épp értekezleten van, az utolsó mozaikdarabka is szépen a helyére került, és én megnyugodtam. – De még mindig van egy hiányzó láncszem – mondta Tom. – Igen, ezért mondhatjuk, hogy nem hétköznapi kis szélhámos vagy csaló, hanem igazi zseni. Az egyik módosítás, amit Harry Gates javasolt a költségvetési törvényhez, adott neki egy kiskaput, és tudta, hogy mi be fogunk ugrani. – Hogy jön ide Gates szenátor? – csodálkozott Tom. – Ő javasolt egy olyan törvénymódosítást, hogy minden olyan tranzakciónál, amit az önkormányzat végrehajt, a teljes összeget azonnal ki kell fizetni a szerződés aláírásakor. – De én azt mondtam Júliának, hogy a bank rövid távú kölcsönnel fedezi a hiányzó összeget. – De ő tudta, hogy ez így nem lesz elég, mert a módosítás határozottan kimondja, hogy a vásárló... – Nat kinyitotta a brosúrát egy helyen, ahol aláhúzott pár sort –.....a vásárló aláírásával kell ellátni mind a szerződést, mind a csekket". Abban a pillanatban, ahogy odarohantál hozzá, és megkérdezted, nála van-e a csekk-könyve, ő már tudta, hogy a kezében vagy. – De mit csinált volna, ha én azt mondom, hogy sajnos, az üzlet csak akkor áll, ha kifizeti a teljes összeget? – Akkor még aznap este visszament volna New Yorkba, a félmilliót visszautaltatta volna a Chase-be, te pedig soha többé nem hallottál volna róla. – Így viszont szépen zsebre rakta a mi hárommillió-egyszázezer dollárunkat, és saját
ötszázezrét is megtartotta. – Pontosan – bólogatott Nat. – És amint a bankok ma reggel kinyitnak San Franciscóban, a pénz már el is párolog a Kajmán-szigetekre, Zürichen vagy mondjuk, Moszkván keresztül. Meg fogok tenni minden lehetséges lépést, de enyhén szólva nem hiszem, hogy valaha is viszont fogunk látni egyetlen centet is. – Te jóságos ég – szólalt meg Tom. – Most jut eszembe, Mr. Cooke ma reggel jön beváltani a csekket, és én szavamat adtam, hogy még ma fizetünk. – Akkor fizetünk is – mondta Nat. – Az egy dolog, ha egy bank pénzt veszít, üe annál sokkal rosszabb, ha a jó hírnevét veszíti e), amit a nagyapád és az apád száz év alatt megalapozott. Tom Natre nézett. – Az lesz a leghelyesebb, ha most azonnal felmondok. – Ne legyél naiv, épp ez az, amit nem tehetsz. Hacsak persze nem akarod, hogy mindenki megtudja, mekkora bolondot csináltál magadból, és hogy mindenki azonnal átvigye tőlünk a pénzét a Fairchildhoz. Most csak időre van szükségünk. Azt javaslom, vegyél ki pár nap szabadságot. És ne beszélj soha többet a Cedar Wood-i telekről. Ha valaki kérdezősködne, egyszerűen küldd hozzám. Tom egy darabig hallgatott, aztán azt mondta: – A legironikusabb az, hogy megkértem a kezét. – És amilyen zseni, igent is mondott. – Honnan tudod? – Ez is. része volt a tervének. – Okos nő. – Hát, nem is tudom. Ha tényleg eljegyeztétek volna egymást, én felajánlottam volna neki egy helyet az igazgatótanácsban. – Szóval te is bedőltél neki. – Na, igen. Amennyire ért a pénzügyekhez... Szerintem egyébként egy férfi is van a háttérben. Azt gyanítom, neki telefonált. – Nat felállt, és kifelé indult. – Az irodámban leszek – mondta. – És ne felejtsd el, erről a dologról csak egymás között beszélünk, és csak személyesen, se írásban, se telefonon egy szót sem. Tom bólintott, Nat pedig halkan becsukta maga után az ajtót. – Jó reggelt, Mr. Cartwright – üdvözölte a titkárnője. – Kellemesen telt a nyaralás? – Igen, Linda, köszönöm – felelte vidáman Nat. – Nem is tudom, ki élvezte jobban Disneylandet, Luke vagy én. – A titkárnő mosolygott. – Volt valami probléma, amíg távol voltam? – kérdezte ártatlan hangon Nat. – Nem, nem hiszem. A Bennett-felvásárlás végleges dokumentumai megérkeztek még a múlt pénteken, úgyhogy január elsejétől ön két bank igazgatója. Vagy egyé sem, tette hozzá gondolatban Nat. – Beszélnem kell Mrs. Júlia Kirkbridge-dzsel, kérem, hívja fel nekem. – Á, igen, a Kirkbridge & Co igazgatója – mondta titkárnő. – A nyaralás előtt érdeklődött a cégéről. – Igen, persze. Nat épp magában próbálgatta, mit fog mondani Mrs. Kirkbridge-nek, amikor a titkárnője szólt, hogy a vonalban van. – Jó reggelt, Mrs. Kirkbridge, a nevem Nat Cartwright, a hartfordi Russell bank igazgatója vagyok. Lenne egy ajánlatunk, ami talán érdekelné az önök cégét. Ma New Yorkba utazom, és arra gondoltam, talán tudna rám szánni néhány percet. – Visszahívhatnám, Mr. Cartwright? – felelte az éles brit akcentussal beszélő hang.
– Hogyne, várni fogom – mondta Nat. Eltűnődött, meddig fog tartani Mrs. Kirkbridge-nek, míg utánanéz, hogy tényleg ő-e a Russell bank igazgatója. Nyilván ellenőrizte, mert nem kérdezte meg, milyen számon hívhatja vissza. Nem sokkal később megcsörrent a telefon, és a titkárnő beszólt: – Mrs. Kirkbridge van a vonalban. Nat az órájára pillantott: hét perc telt el. – Ma délután fél háromkor tudnám fogadni, Mr. Cartwright, ez megfelelne? – Igen, nagyszerű – felelte Nat. Letette a telefont, és kiszólt Lindának. – Szükségem lesz egy jegyre a fél tizenkettes New York-i vonatra. Ezután felhívta a San Franciscó-i Riggs bankot, ahol megerősítették a legrosszabb sejtéseit. A pénzt a Banco Mexicóba utalták tovább, alig pár perccel azután, hogy megérkezett hozzájuk az átutalás. Nat tudta, hogy onnan már pillanatok alatt el fog tűnni szem elől. Úgy döntött, nincs értelme értesíteni a rendőrséget, ha nem akarja, hogy a fél bankvilág megtudja, mi történt. Azt gyanította, hogy Júlia – vagy ki tudja, mi az igazi neve – erre is számított. Nat ezután nekilátott behozni az elmaradást, ami felhalmozódott a távollétében, aztán elsietett, hogy elérje a New York-i vonatot. Alig pár perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett meg a Kirkbridge cég irodájába a 97. utcában. Épp csak leült a recepción, amikor nyílt is az iroda ajtaja. Felnézett, és meglátott egy magas, elegáns nőt az ajtóban. – Ön Mr. Cartwright? – Igen – felelte Nat, és felállt. – Júlia Kirkbridge vagyok. Lenne szíves befáradni az irodámba? – Nat nem is emlékezett rá, mikor fordult elő vele, hogy egy igazgató személyesen invitálta be az irodájába, és nem a titkárnőjét küldte, hát még New Yorkban. – Felkeltette a kíváncsiságomat a hívása – mondta Mrs. Kirkbridge, miután a kandalló melletti kényelmes széken helyet mutatott Natnek. –Nem gyakran fordul elő, hogy egy connecticuti bankár felkeres engem New Yorkban. Nat elővett néhány papírt az aktatáskájából, és közben próbálta felmérni a nőt, aki vele szemben ült. A ruhája, éppúgy, mint az őt utánzó szélhámosnőnek, tökéletes szabású volt, de sokkal konzervatívabb stílusú. Karcsú volt, harmincas éveinek közepén járhatott. Sötét hajával és fekete szemével teljes ellentéte volt az ál Júliának. – Tulajdonképpen nagyon egyszerű az egész – kezdte Nat. – A hartfordi önkormányzat a piacra dobott egy építési telket, amelyre egy bevásárlóközpontot szándékoznak építtetni. A bankunk megvásárolta a telket befektetési céllal, és most partnert keresünk. Arra gondoltunk, önöket talán érdekelné a dolog. – Miért pont ránk gondoltak? – kérdezte Júlia. – Önök is ott voltak azok között, akik annak idején pályáztak a Robinson-féle telekre, ami nagyon jó befektetésnek bizonyult, ezért úgy gondoltuk, talán ez az új vállalkozás is érdekli önöket. – Kicsit meglep, hogy nem kerestek meg minket még azelőtt, hogy megvásárolták a telket. Mert akkor megmondhattam volna, hogy túlságosan szigorúnak találtuk a feltételeket. – Natet ez meglepte. – Habár valóban erre a területre specializálódunk. – Igen, tudom – mondta Nat, próbálva egy kis időt nyerni. – Megkérdezhetem, mennyiért vásárolták meg? – Hárommillió-hatszázezerért. – Ez jóval több, mint a mi becslésünk volt – jegyezte meg Mrs. Kirkbridge, és belelapozott egy dossziéba, amely az asztalán hevert. Nat mindig úgy gondolta magáról, hogy jó pókerjátékos, de most nem tudta, hogy Mrs.
Kirkbridge blöfföl-e. Már csak egy kártyája maradt. – Hát, sajnálom, hogy fölöslegesen vesztegette rám az idejét – mondta, és felállt. – Talán mégsem – mondta Mrs. Kirkbridge, aki ülve maradt. – Még mindig szívesen meghallgatnám, mi az ajánlata. – Ötven-ötven százalékos partnert keresünk – mondta Nat, és visszaült. – Ez pontosan mit jelentene? – Önök beszállnak 1,8 millióval, a bank finanszírozza a többit, és miután visszafizették a kölcsönt, a profiton is ötven-ötven százalék arányban osztozunk. – Nem számolnak fel banki kezelési költséget, és a kölcsön kedvezményes kamatokkal lenne? – Azt hiszem, erről lehet szó. – Mi lenne, ha itthagyná nálam a részletes ajánlatot, Mr. Cartwright? Később majd keresem. Mennyi időm lenne a döntésre? – Még két lehetséges befektetővel van találkozóm, amíg itt vagyok New Yorkban – felelte Nat – Akik szintén licitáltak a Robinson-telekre is. A nő arcáról nem tudta leolvasni, hogy elhiszi-e, amit mond. Mrs. Kirkbridge rámosolygott. – Félórával ezelőtt keresett engem telefon a Hartford polgármestere, Mr. Cooke. – Nat kővé dermedt – Nem beszéltem vele, mert úgy gondoltam, okosabb lenne, ha előbb magával találkoznék. Egyre inkább az az érzésem, ez nem olyan üzlet, mint amilyeneket a Harvardon tanulmányozott esettanulmányként. Mr. Cartwright, szerintem ideje lenne, hogy elmondja, valójában miért akart találkozni velem.
35. fejezet
Fletchert Annie vitte a városházára kocsival. Egész nap ez volt az első alkalom, hogy kettesben lehettek. – Miért nem mehetünk egyszerűen haza? – panaszkodott Fletcher. – Valószínűleg minden jelölt ezt érzi a szavazatszámlálás előtt. – Egyszer sem beszéltünk arról, hogy mi lesz, ha veszítek. – Én mindig úgy gondoltam, akkor keresel egy másik ügyvédi irodát. Épp elegen kerestek már állásajánlatokkal. A Simkins és Wellandnál nem azt mondták, hogy nagy szükségük lenne valakire, aki a büntetőjogra specializálódik? – Igen, és fel is ajánlottak egy vezetői állást. De az az igazság, hogy én a politikát élvezem a legjobban. Még az apádnál is megszállottabb vagyok. – Az ki van zárva – mondta Annie. – Egyébként azt mondta, használhatjuk az ő a parkolóhelyét. – Szó sem lehet róla, azon a helyen csak egy szenátor parkolhat – tiltakozott Fletcher. – Nem, majd megállunk valamelyik mellékutcában. – Kinézett az ablakon, és meglátta, hogy emberek tucatjai sietnek fel a városháza lépcsőin. – Ezek meg hová igyekeznek? – kérdezte Annie. – Nem valószínű, hogy mind Mrs. Hunter közeli rokonai lennének. Fletcher nevetett. – Nem, de a nagyközönség végignézheti a szavazatszámlálást a galériáról. Nyilván régi hartfordi hagyomány – tette még hozzá Fletcher. Annie végül talált egy parkolóhelyet, nem messze a városházától. Kézen fogva elsétáltak, és csatlakoztak a tömeghez, amely az előcsarnok felé áradt. Az
évek során Fletcher számtalan politikust látott már a feleségével kézen fogva a választás napján, és sokszor eltűnődött, hányan csinálják csak a kamerák kedvéért. Megszorította Annie kezét, miközben felmentek a lépcsőn, és próbált nyugodt külsőt magára ölteni. – Bízik a győzelemben, Mr. Davenport? – nyomott az orra alá egy mikrofont egy helyi tévériporter. – Nem – felelte Fletcher őszintén. – Pokolian ideges vagyok. – Gondolja, hogy sikerült legyőznie Mrs. Huntert? – kérdezte újból a riporter. – Pár óra múlva már örömmel fogok válaszolni erre a kérdésre. – Úgy gondolja, tiszta volt a küzdelem? – Önnek ezt jobban kell tudnia – felelte Fletcher. Közben felértek a lépcsősor tetejére és bementek az épületbe. Amikor beléptek az előcsarnokba, kis taps hangzott fel a galérián. Fletcher felnézett, mosolygott és integetett, és próbált nagyon magabiztosnak látszani, bármennyire is nem érezte magát annak. Az első, akit meglátott, Harry Gates volt, az arcán aggodalom ült. A városháza díszterme most nagyon más volt, mint a nyilvános vita napján. A széksorok helyén most hosszú asztalokat állítottak fel félkörben. Középen ott állt Mr. Cooke, aki már hét választás lebonyolítását felügyelte. Ez lesz az utolsó, mivel az év végén nyugdíjba akart vonulni. Egy hivatalnok épp ellenőrizte a dobozokat, amelyek az asztal mentén a földön voltak felsorakoztatva. Mr. Cooke közölte a jelöltekkel az előző napi eligazításon, hogy a számlálást csak akkor kezdik meg, ha mind a negyvennyolc szavazatgyűjtő doboz beérkezett a szavazóhelyiségekből, és mindegyiken ellenőrizték a pecsétet. A szavazás nyolckor ért véget, az urnák ideszállítása és ellenőrzése általában egy órát vett igénybe. A galérián megint taps tört ki. Fletcher meglátta Barbara Huntert, aki épp belépett a terembe, szintén magabiztos mosollyal, és integetett támogatóinak. Miután ellenőrizték, hogy mind a negyvennyolc szavazóurna érintetlen és szabályos, a pecséteket feltörték a hivatalnokok, és a dobozok tartalmát az asztalokra borították. Az asztalok két oldalán mintegy száz szavazatszámláló ült. Minden csoportban volt egy megfigyelő a republikánus párttól, egy a demokratáktól, és egy semleges megfigyelő, aki egy lépéssel hátrább állt Ha valakinek valami kifogása akadt a számlálás közben, magasba emelte a kezét, és Mr. Cooke vagy az egyik hivatalnok azonnal odasietett. Miután a szavazatokat az asztalokra borították, három halomba osztották őket – a republikánus szavazatok, a demokrata szavazatok, és külön kis kupacba kerültek azok, amelyekkel kapcsolatban valami kérdés merült fel. Az ország legtöbb választókörzetében mindezt már géppel végezték, de Hartfordban még nem – habár mindenki tudta, hogy Mr. Cooke nyugalomba vonulása után ez meg fog változni. Fletcher elkezdett körbesétálgatni a teremben, és figyelte, ahogy a szavazathalmok gyarapodnak. Jimmy ugyanezt tette, csak épp ellenkező irányba sétált. Harry Gates meg sem mozdult, csak figyelte, ahogy feltörik a pecséteket a dobozokon, és újabb halmokat borítanak az asztalokra, amelyekről egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét. Miután az összes doboz kiürült, Mr. Cooke megkérte a hivatalnokokat, hogy először is számolják meg, hány szavazat érkezett be összesen, aztán osszák őket százas kupacokba. – Ilyenkor válnak igazán fontossá a megfigyelők – magyarázta Harry Gates, amikor Fletcher megállt mellette. – Figyelni kell, hogy egy szavazatot se számoljanak kétszer, hogy ne ragadjanak össze a szavazócédulák. –Fletcher bólogatott, aztán tovább járkált körbe, időnként megállt egy-egy helyen, és figyelte a számolást. Az egyik percben magabiztosnak érezte magát, a következőben letörtnek. – Mi következik ezután? – kérdezte Jimmytől, aki már a negyedik szavazatszámlálást
nézte végig, így szakértőnek számított. – Arthur Cooke összeszámlálja az összes szavazatot, bejelenti, hányan mentek el szavazni, és hogy ez a választók hány százalékát jelenti. –Fletcher az órára nézett: tizenegy múlt. A háttérben egy tévékészüléken meglátta Jimmy Cartert, aki épp a fivérével, Billyvel beszélgetett. Az első közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a demokraták visszatérhetnek a Fehér Házba, nyolc éve most először. De vajon ő bejut-e a szenátusba? Fletcher megint Mr. Cooke-ot kezdte figyelni, aki szemlátomást nem kapkodta el hivatali kötelezettségeinek teljesítését. Az ő tempója bezzeg nem volt olyan heves, mint a jelöltek szívverése. Miután összegyűjtötte az összes számlálóívet, odahívta a hivatalnokait, és az adatokat beütögette egy zsebszámológépbe – ez volt az egyetlen engedmény, amivel hajlandó volt elismerni, hogy a hetvenes éveket írják. Gombnyomogatás, mormoló megbeszélés és bólogatás következett, aztán két számot felírtak egy külön papírlapra, majd Mr. Cooke ünnepélyesen lassú léptekkel felsétált a színpadra. Megkocogtatta a mikrofont, ami elég is volt, hogy csendet teremtsen, mivel már mindenki izgatottan várta a bejelentést. – A fenébe is – motyogta Harry Gates. – Már több mint egy óra eltelt. Miért nem kezd már bele Arthur? – Nyugodj meg, drágám – csillapította a felesége. – Ne felejtsd el, hogy nem te vagy a jelölt. – A szavazáson összesen 42 429 választópolgár adta le a szavazatát, ami 52,9 százalékos részvételt jelent – közölte Mr. Cooke, aztán minden további nélkül levonult a színpadról, és visszament az asztalokhoz. A hivatalnokok még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy százas kupacokba rendezzék a szavazócédulákat, és további negyvenkét perc telt el, míg Mr. Cooke újból a színpadra lépett. Most meg se kellett kocogtatnia a mikrofont, rögtön csönd lett. – Szeretném tájékoztatni önöket, hogy hetvenhét vitatott szavazat van, ezért megkérem a két jelöltet, hogy fáradjanak ide hozzám, hogy együtt eldönthessük, mely szavazatokat tekintjük érvényesnek. Harry Gates odarohant Fletcherhez és megragadta a karját, mielőtt elindult volna Mr. Cooke-hoz. – Ez azt jelenti, hogy bármelyikőtök vezet is, kevesebb mint hetvenhét szavazattal, máskülönben Cooke nem vacakolna ezzel. – Fletcher egyetértően bólintott. – Valakit választanod kell, hogy segítsen ellenőrizni ezeket a kulcsfontosságú szavazatokat. – Ez nem nehéz – mondta Fletcher. – Magát választom. – Nem hiszem, hogy ez jó lenne, mert akkor Mrs. Hunter azonnal gyanakodni kezd. inkább olyan valaki kellene, akitől nem tart. – Mondjuk, Jimmy? – Ez jó ötlet, nyilván azt fogja gondolni, hogy vele könnyen elbánik. – Ebben ne is reménykedjen – tiltakozott Jimmy, aki épp megjelent Fletcher oldalán. – Lehet, hogy nagy szükségem lesz rád – mondta titokzatosan Harry. – Minek? – kérdezte Jimmy. – Csak egy megérzés, nem több. Ha arra kerül a sor, hogy néhány szavazaton dől el a választás sorsa, nem Barbara Hunterrel kell vigyázni, hanem Mr. Cooke-kal. – Csak nem fog semmi trükkel próbálkozni, így, hogy négyen is ott állunk – mondta Jimmy. – Azokról nem is beszélve, akik a karzatról figyelnek – Álmában se jutna eszébe ilyesmi – nyugtatta meg Harry Gates. – Ő az egyik legbecsületesebb hivatalnok, akivel valaha is találkoztam, viszont gyűlöli Mrs. Huntert. – Van rá valami különösebb oka? – kérdezte Fletcher. – Hunter telefonon nyaggatta minden áldott nap a kampány kezdete óta, statisztikákat kért mindenről, a lakáshelyzettől a kórházak állapotáig, úgyhogy az az érzésem, Mr. Cooke nincs
elragadtatva az ötlettől, hogy ez a nő kerüljön a szenátusba. Épp elég aggódnivalója van a Barbara Hunter-félék nélkül is. – De hát úgysem tud mit tenni. – Törvénytelen dolgot nem is – mondta Harry Gates. – Mindenesetre, ha egy szavazaton vita lenne, és neki kell eldöntenie, akármit javasol is, ti mindig csak bólintsatok rá, akkor is, ha pillanatnyilag úgy tűnik, hogy Barbara Huntemek kedvez a dolog. – Azt hiszem, értem – mondta Fletcher. – Én egyáltalán nem – értetlenkedett Jimmy. Su Ling még egyszer ellenőrizte a vacsorához terített asztalt. Amikor csöngettek, inkább nem is szólt Natnek, mert tudta, hogy a gyerekszobában van, és sokadszorra olvassa fel a „Macska kalapban"-t Luke-nak, aki mindig újra követelte, ha a végére értek. Su Ling ajtót nyitott. Tom állt ott, a kezében egy csokor tarka tulipánnal. Su Ling átölelte, mintha mi sem történt volna azóta, hogy utoljára találkoztak. – Hozzám jössz feleségül? – kérdezte Tom, átnyújtva a virágot. – Ha tudsz főzni, mesét olvasni, asztalt teríteni és ajtót nyitni egyszerre, akkor esetleg fontolóra veszem az ajánlatodat. – Su Ling átvette a csokrot. – Köszönöm, Tom – mondta, és arcon csókolta. – Gyönyörűen fog festeni az asztalon. – Su Ling elmosolyodott. – Nagyon sajnálom, ami Júlia Krikbridge-dzsel történt, vagy ki tudja, mi az igazi neve. – Soha többet ne emlegesd előttem azt a nőt – sóhajtotta Tom. – A jövőben csak hármasban fogunk vacsorázni, ménage á trois, sajnálatos módon a ménage nélkül. – De ma este nem – közölte Su Ling. – Nat nem említette? Meghívta egy üzleti partnerét. Azt hittem, te tudsz róla, és szokás szerint én értesültem a dologról utoljára. – Nekem egy szót sem szólt – mondta Tom. Közben ismét csöngettek. – Nyitom! – kiáltotta Nat, és lerohant az emeltről. – Ígérd meg, hogy nem fogtok egész este üzletről beszélgetni. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült a londoni utad. – Nagyon örülök, hogy újra láthatom – üdvözölte Nat a vendéget. – Csak egy kis pihenő volt – mesélte közben Tom Su Lingnek. – Hadd vegyem el a kabátját – mondta Nat. – És színházban voltál? – Igen, láttam egy darabban Judi... – kezdte Tom, épp amikor Nat bekísérte a nappaliba a vendéget. – Hadd mutassam be a feleségemet, Su Linget. Drágám, a hölgy Júlia Kirkbridge, tudod, a partnerünk a Cedar Wood-i üzletben. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Cartwright. Su Ling kicsit gyorsabban tért magához a meglepetésből, mint Tom. –Szólíts csak Su Lingnek. – Köszönöm, te pedig engem Júliának. – Júlia, az úr a bankunk elnöke, Tom Russell, aki már nagyon várta, hogy találkozhasson magával. – Jó estét, Mr. Russell. Már én is nagyon vártam, hogy megismerhessem, Nat sokat mesélt magáról. – Tom megszorította a nő kezét, de egyetlen szót se tudott kinyögni. – Azt hiszem, meg kéne ünnepelnünk egy pohár pezsgővel a szerződés aláírását – javasolta Nat. – A szerződés? – motyogta Tom. – Remek ötlet – mondta Julia. Nat kinyitotta a palackot, Su Ling pedig kisietett a
konyhába. Tom továbbra is csak mereven bámulta a második Mrs. Kirkbridge-et, miközben Nat a kezükbe nyomta a pezsgőspoharat. – A Cedar Wood-i üzletre – mondta, magasba emelve a saját poharát. Tomnak sikerült annyit kinyögnie, hogy „A Cedar Wood-i üzletre". Su Ling ismét megjelent, a férjére mosolygott és azt mondta: – Bekísérhetnéd a vendégeket a vacsorához. – Azt hiszem, Julia, nem ártana elmagyarázni a feleségemnek és Tomnak, hogy nekünk nincsenek titkaink egymás előtt. Julia elmosolyodott. – A világon semmi, Nat, főleg azután, hogy aláírtuk a bizalmi megegyezést a Cedar Wood-i tranzakció részleteiről. – Igen, és azt hiszem, ennek így is kell maradnia – mondta Nat mosolyogva, miközben Su Ling kitálalta az első fogást. – Mrs. Kirkbridge – szólalt meg Tom, aki hozzá se nyúlt a homárleveshez. – Kérem, szólítson Júliának, végül is régóta ismerjük egymást. – Igen? Én nem... – Ez nem szép magától, Tom. Végül is már jó pár hét telt el azóta, hogy én kocogni voltam, maga meg meghívott egy italra, aztán vacsorára a Cascade-be, amikor először meséltem arról, hogy érdekelne a Cedar Wood-i telek. Nem így volt? Tom Natre nézett. – Ez nagyon okos húzás, de elfelejted, hogy Mr. Cooke, a kikiáltó és a főpénztárosunk is látták az eredeti Mrs. Kirkbridge-et. – Az elsőt, de nem az eredetit – mondta Nat. – Már jól átgondoltam mindent. Nincs rá semmi ok, hogy Mr. Cooke-nak miért kellene találkoznia Júliával, pár hónapon belül úgyis nyugdíjba megy. Ami a kikiáltót illeti, az árverésen végig te licitáltál, nem Julia, Ray miatt pedig nem kell aggódni, áthelyeztetem a newingtoni fiókunkba. – És mi lesz a New York-i céggel? – kérdezte Tom. – Nem tudnak semmit, csak hogy sikerült egy nagyon előnyös üzletet kötnöm. – mondta Julia. Kicsit hallgatott, majd hozzátette: – Nagyon finom ez a leves, Su Ling, a homár a kedvencem. – Köszönöm – mondta Su Ling, összeszedte a tányérokat és megint eltűnt a konyhában. – Tom, hadd tegyem hozzá, amíg Su Ling nincs itt, hogy jobban örülnék, ha elfelejtenénk minden egyéb indiszkrét dolgot, ami állítólag köztünk történt az elmúlt hónapban. – Te disznó – förmedt rá Tom Natre. – Ugyan, ne legyen igazságtalan vele. Én ragaszkodtam hozzá, hogy mindent tudni akarok, a legapróbb részletekig, mielőtt aláírom a szerződést. Su Ling visszatért egy nagy tállal. A báránysült csábítóan illatozott. –Már értem, miért kérte Nat, hogy pontosan ugyanazt főzzem vacsorára, mint a múltkor, de nem kéne még tudnom egyet-mást, ha részt akarok venni ebben a játékban? – Mit szeretnél tudni? – kérdezte Júlia. – Arra rájöttem, hogy te vagy az igazi, tehát a többségi részvényes a Kirkbridge vállalatnál. És mondd, tényleg azt kérte a férjed, hogy a vasárnap délelőtti kocogás közben figyeld az eladó telkeket? Júlia nevetett. – Nem, nem várt el tőlem ilyesmit. Egyébként építészi diplomám van. – És Mr. Kirkbridge tényleg meghalt rákban és rád hagyta a céget, miután mindent megtanított neked az üzletről? – Nem, él és virul, két évvel ezelőtt elváltunk, amikor is felfedeztem, hogy elsikkasztja a cég profitját a saját hasznára. – De hát nem az övé volt a cég? – kérdezte Tom. – De igen, és nem is bántam volna a dolgot, ha nem egy másik nőre költi a pénzt.
– Egész véletlenül nem egy magas, szőke, elegánsan öltözött nőről van szó, aki azt állítja, Minnesotából származik? – Igen, úgy látom, tényleg találkoztak vele – mondta Júlia. – És gondolom, az exferjem lehetett az, aki idetelefonált a San Franciscó-i bankból, és azt mondta, hogy Mrs. Kirkbridge ügyvédje. – Nem tudja véletlenül, hol lehetnek most? – érdeklődött Tom. – Mert szeretném kitekerni a nyakukat. – Halvány fogalmam sincs – felelte Júlia. – De ha megtudná, kérem, nekem is mondja el. Akkor maga megfojthatja a nőt, én meg a férjemet. – Kér valaki créme brulée-t? – kérdezte Su Ling. – A másik Mrs. Kirkbridge mit válaszolt erre? – kérdezte Júlia. A közönség tagjai az erkély korlátjára könyökölve figyeltek minden mozzanatot, és Mr. Cooke pedig úgy viselkedett, mintha azt szeretné, hogy a teremben mindenki tanúja legyen a történteknek. Fletcher és Jimmy odamentek Mrs. Hunter és a képviselője mellé, az asztalok közepéhez. – Hetvenhét vitatható szavazat van – kezdte Mr. Cooke, a két jelölthöz intézve a szavait –, melyek közül véleményem szerint negyvenhárom érvénytelen, a fennmaradó harmincnégy azonban csak problémás. – A két jelölt bólintott. – Először megmutatom a negyvenhárom érvénytelen szavazócédulát – folytatta Mr. Cooke, kezét a két halom közül a nagyobbikra fektetve. – Ha egyetértenek velem, utána rátérhetünk a vitatható harmincnégyre – tette kezét a kisebbik kupacra. – A két jelölt ismét bólintott. – Ha nem értenek egyet valamiben, szóljanak – mondta Mr. Cooke, és elkezdte átlapozni azt a negyvenhárom cédulát, amelyeknek egyikén sem volt kereszt egyik jelölt neve mellett sem. Mivel egyiküknek sem volt semmi ellenvetése, ezzel alig két perc alatt végeztek is. – Nagyszerű – mondta Mr. Cooke, félretolva a cédulákat. – Akkor most nézzük a döntő harmincnégy szavazatot. – Fletchemek feltűnt a „döntő" szó, és már tudta, hogy rendkívül szoros lehet a végeredmény. – A szokás az, hogy ha a két jelölt nem tud egyetérteni, a végső döntés egy harmadik személy kezében van – mondta Mr. Cooke, és elhallgatott. – Ha bármi vita lenne, én örömmel elfogadnám az ön döntését, Mr. Cooke – mondta Fletcher. Mrs. Hunter nem válaszolt azonnal, előbb suttogva megbeszélt valamit a segédjével. Mindenki türelmesen várt. – Én is örömmel venném, ha Mr. Cooke lenne a döntőbíró – mondta végül. Mr. Cooke kicsit meghajtotta magát. – A vitatott harmincnégy szavazatból azt hiszem, tizenegyet hamar eldönthetünk, mivel ezek leginkább Harry Gatesre leadott szavazatok. – Kiteregette az asztalra a tizenegy szavazócédulát, amelyekre keresztbe ráírták Harry Gates nevét. Fletcher és Mrs. Hunter szemügyre vették őket. – Ezek egyértelműen érvénytelenek – jelentette ki Mrs. Hunter. – Csakhogy kettőn közülük kereszt is van Mr. Davenport neve mellett – mutatta Mr. Cooke. – Akkor is érvénytelenek – ismételte meg Mrs. Hunter. – Ahogy ön is látja, Mr. Gates neve van keresztben ráírva, tehát elrontott szavazócédulának számít. – Na, de... – kezdte Jimmy. – Mivel nyilván nem értünk egyet ennek a két szavazatnak a kérdésében, én átengedném Mr. Cooke-nak a döntés jogát – mondta Fletcher. Mr. Cooke Mrs. Hunterre nézett, aki kelletlenül bólintott. – Véleményem szerint az, amire
keresztben rá van írva, hogy „Legyen Mr. Gates az elnök!", valóban érvénytelen. – Mrs. Hunter elmosolyodott. – Az azonban, ahol kereszt van Mr. Davenport neve mellett, és melléfirkálva, hogy „de én jobban kedvelem Mr. Gatest", egyértelmű jelzése a választó szándékának, tehát én úgy ítélem, hogy ez Mr. Davenport mellett szóló szavazat. – Mrs. Hunter bosszús arcot vágott, de mivel tudatában volt, hogy sokan figyelik az erkélyről, sikerült halvány mosolyt erőltetnie az arcára. – Akkor nézzük azt a hét szavazatot, amelyekre Mrs. Hunter neve van ráfirkálva. – Ezek nyilván mellettem szólnak – mondta Barbara Hunter, miközben Mr. Cooke kiteregette őket szép sorban, hogy a jelöltek szemügyre vehessék. – Szerintem nem – mondta Mr. Cooke. Az elsőre az volt ráfirkálva: „Hunter győztes!", és volt kereszt is Hunter neve mellett. – Ez az illető egyértelműen Mrs. Hunterre szavazott – szólt közbe Fletcher. – Egyetértek – bólintott Mr. Cooke. Az erkélyről kis taps hallatszott. – Ezt a fiút a becsületessége fogja sírba vinni – morogta Harry Gates. – Vagy az lesz a sikerének titka – tette hozzá Martha. „Hunterből diktátor lesz!" ez állt a következő cédulán, kereszt nem volt a név mellett. – Gondolom, ez érvénytelen – mondta Mr. Cooke. Mrs. Hunter kelletlenül bólintott. – Habár nagyon pontos – mormolta Jimmy. A „Hunter egy boszorkány", „Huntert le kéne lőni!", „Hunter őrült!", „Hunter vesztes" és „Legyen Hunter a pápa!" feliratú cédulákat szintén érvénytelennek nyilvánították. Mrs. Hunter meg se próbálta azt állítani, hogy ezeknek a szavazóknak bármelyike őt szeretné Hartford szenátoraként látni. – Most következik az utolsó tizenhat szavazat – folytatta Mr. Cooke. –Ezeken a szavazók nem szabályos keresztet használtak a jelölésre. – A legfelső szavazaton pipa volt a Hunter név melletti kis kockában. – Ez egyértelműen mellettem szóló szavazat – mondta Mrs. Hunter. – Hajlok rá, hogy egyetértsek önnel – mondta Mr. Cooke. – A szavazó egyértelműen kinyilvánította a kívánságát. De szeretném, ha Mr. Davenport is egyetértene a döntésemmel, mielőtt folytatnánk. Fletcher elkapta Harry Gates tekintetét, aki alig észrevehetően bólintott. – Egyetértek vele, hogy a szavazat egyértelműen Mrs. Hunter mellett szól – jelentette ki Fletcher. Az erkélyen ismét kis taps tört ki Hunter támogatóinak körében. Mr. Cooke levette a legfelső szavazócédulát. Az alatta lévőn szintén egy pipa volt a Hunter név melletti kockában. – Mivel elvileg egyetértettünk vele, hogy ezek a szavazatok érvényesek, ez is mellettem szól – mondta Mrs. Hunter. – Nincs semmi ellenvetésem – bólintott Fletcher. – Akkor ez a két szavazat Mrs. Hunteré – állapította meg Mr. Cooke, és elvette a második cédulát is. Az alatta lévőn Fletcher neve mellett volt pipa. – Kettő-egy Mrs. Hunter javára – mondta Mr. Cooke, és elvette a szavazatot. Az alóla előbukkanón Hunter neve mellett volt pipa. – Három-egy – mondta Mrs. Hunter, nem tudva leplezni a gúnyos mosolyt. Fletcher azon tűnődött, Harry Gates nem számította-e el magát. Mr. Cooke elvette a szavazócédulát. A következőn Fletcher neve volt kipipálva. – Három-kettő – mondta Jimmy. Mr. Cooke egyre gyorsabban kapkodta a szavazócédulákat. Mivel mindegyiken egyértelmű pipával volt jelezve egy név, egyik jelölt sem tiltakozhatott. A nézők az erkélyen csatlakoztak, és kórusban számolni kezdtek – a végeredmény tizenkettő-négy lett, Fletcher javára. Mrs. Hunter nem is tudta palástolni a dühét, amikor Mr. Cooke az erkélyre felnézve
bejelentette: – Ezzel véget ért a vitatott szavazatok ellenőrzése, a végeredmény tizennégy szavazat Mr. Davenport mellett, és hat Mrs. Hunter mellett. – Aztán a jelöltekhez fordult, és azt mondta: – Hadd köszönjem meg mindkettőjüknek, hogy ilyen nagylelkű hozzáállást tanúsítottak. Harry Gates megengedett magának egy kis mosolyt, és csatlakozott a tapshoz, amely Mr. Cooke bejelentését fogadta. Fletcher gyorsan odament a szenátorhoz, aki a terem szélén álldogált. – Ha kevesebb mint nyolc szavazat előnnyel győzöl, fiam, akkor tudni fogjuk, kinek köszönhetjük. Mrs. Hunter most már nem tehet semmit. – Mikor lesz meg a végeredmény? – kérdezte Fletcher. – Már csak pár perc. De szerintem beletelik pár órába, míg tényleg eldől. Mr. Cooke tanulmányozta a számokat a zsebszámológépén, aztán felírta egy cédulára, amit négy hivatalnok az aláírásával hitelesített. Aztán harmadszor is visszatért a színpadra. – Miután mindkét jelölt egyetértett a vitatott szavazatok megoszlásában, tájékoztatom önöket, hogy a Hartford megyei szenátusba való bekerülésért zajlott választáson Mr. Fletcher Davenport 21 218, Mrs. Barbara Hunter pedig 21 211 szavazatot kapott. Harry Gates elmosolyodott. Mr. Cooke meg se próbálta folytatni a kitörő hangzavarban, de miután ismét felé fordult a közönség figyelme, bejelentette: – Újraszámlálást tartunk! – még mielőtt Mrs. Hunter követelhette volna azt. Harry Gates és Jimmy körbejártak a teremben, és minden megfigyelőjüknek csak egy szót súgtak oda: – Koncentrálj. – Ötven perccel később azt találták, hogy három szavazatkupacban csak kilencvenkilenc cédula volt, másik négyben viszont százegy. Mr. Cooke harmadszor is ellenőrizte a kétes kupacokat, aztán visszatért a színpadra. – A szavazás eredménye a következő: Mr. Davenport 21 217, Mrs. Hunter 21 213 szavazat. Mr. Cooke-nak várnia kellett egy darabig, míg túl tudta kiabálni a zajongást. – Mrs. Hunter újabb számlálást kért. – Most néhány fújjolás is vegyült az éljenzésekbe, aztán az erkélyen is visszaállt a rend, és mindenki figyelte, ahogy a számlálók elölről kezdik az egészet. Mr. Cooke nagyon körültekintően felügyelte, hogy minden szavazathalmot kétszer is ellenőrizzenek, és ha bárhol valami zavar támadt, személyesen ment oda utánanézni. Éjjel egy óra múlt pár perccel, amikor újból a színpadra lépett, megkérte a két jelöltet, hogy ők is csatlakozzanak hozzá. Megkocogtatta a mikrofont, hogy működik-e. – Ezennel bejelentem a szenátusi választás végeredményét. Mr. Fletcher Davenport 21216, Mrs. Barbara Hunter pedig 21214 szavazatot kapott. – Az éljenzés és fújjolás most még hangosabban kitört, és percekbe telt, míg sikerült rendet teremteni. Mrs. Hunter odahajolt Mr. Cooke-hoz és hangos suttogással azt javasolta, hogy mivel elmúlt egy óra, és a városi hivatalnokoknak már illene hazamenni, holnap reggel tartsanak még egy újraszámiálást. Mr. Cooke udvariasan meghallgatta, aztán visszament a mikrofonhoz. Nyilvánvalóan fel volt készülve minden eshetőségre. – Itt van nálam a választás hivatalos szabályzata – mondta, és felmutatta a füzetkét, mint egy pap a Szentírást. – Felolvasom az idevonatkozó szabályt, amely a kilencvenegyedik oldalon található. – A terem elcsendesedett. – „Amennyiben a szenátusi választás során három egymást követő számlálás alkalmával az egyik jelölt győztesnek bizonyul, ezt a végeredményt el kell fogadni, bármilyen csekély is a szavazatkülönbség." így tehát bejelentem, hogy a választás győztese Mr... – De a szavai belefulladtak a kitörő éljenzésbe. Harry Gates odafordult Fletcherhez, és megrázta a kezét. Fletcher alig hallotta a szenátor szavait a nagy zsivajgásban, de mintha azt mondta volna: – Hadd legyek én az első, aki gratulál, szenátor úr!
Negyedik könyv - CSELEKEDETEK
36. fejezet
Nat a vonaton ült, útban hazafelé New Yorkból, amikor megakadt a szeme a rövid kis cikken a New York Timesban. Épp a Kirkbndge & Co. igazgatósági üléséről jött, ahol bejelentette, hogy az építkezés első szakasza szerencsésen befejeződött a Cedar Wood-i telken. A következő feladat az volt, hogy bérlőt kellett találni a hetvenhárom üzlethelyiségbe, melyeknek mérete ezertől tizenkétezer négyzetlábig terjedt. Sok sikeres kereskedő, akiknek a Robinson bevásárlóközpontban volt üzlete, már jelezte az érdeklődését, és a Kirkbridge & Co. elkészíttette a reklámfüzetet és a jelentkezési nyomtatványt a több száz potenciális vevőnek. Nat lefoglalt egy teljes hirdetési oldalt a Hartford Courantban, és elvállalt egy interjút is a heti ingatlanmellékletben. Mr. George Turner, a városi önkormányzat új vezetője csak dicsérni tudta a vállalkozást, és éves jelentésében külön kiemelte Mrs. Kirkbridge projekt-koordinátori munkáját. Korábban Mr. Turner már meglátogatta a Russell bankot, de akkorra ott már gondoskodtak róla, hogy Ray Jacksont kinevezzék a newingtoni fiókjuk igazgatójává. Tom előrehaladása ennél némiképp lassúbb volt, mivel hét hónapba telt neki, míg összeszedte a bátorságát, és meghívta Júliát vacsorára. A nőnek bezzeg csak másodpercekbe telt elfogadni. Tom pár hét múlva már minden péntek délután New Yorkba utazott a 4.49-es vonattal, és csak hétfőn reggel tért vissza Hartfordba. Su Ling folyton kérdezősködött, hogy haladnak a dolgok, de Nat szokás szerint nagyon rosszul tájékozott volt. – Talán pénteken többet megtudunk – mondta –, mert Júlia idejön hétvégére, és elfogadták Tommal a vacsorameghívást. Nat újra elolvasta rövid cikkecskét a New York Timesban, amely részleteket ugyan nem közölt, de azt sugallta, hogy a sztori mögött sokkal több rejlik, mint amennyit elmondanak. William Alexander, az Alexander Dupont és Bell vezetője bejelentette, hogy felmond a nagyapja által alapított irodánál. Mr. Alexander nem fűzött mást a döntéséhez, csak annyit, hogy már jó ideje fontolgatta, hogy nyugalomba vonul. Nat kinézett az ablakon az elsuhanó hartfordi tájra. Ismerős volt neki a név, de nem tudta hová tenni. – Mr. Logan Fitzgerald keresi az egyesen, szenátor úr. – Köszönöm, Sally. – Fletcher naponta több mint száz telefonhívást kapott, de a titkárnője csak akkor kapcsolta be a hívót, ha tudta az illetőről, hogy régi jó barát, vagy ha valami nagyon sürgős ügyről volt szó. – Logan, de jó, hogy hívsz! Hogy vagy? – Én jól, köszönöm, Fletcher, és te? – Soha jobban. – És a család? – kérdezte Logan. – Annie még mindig imád, a jó ég tudja, miért, mert tíz előtt ritkán megyek haza. Lucy
Hartfordban jár általános iskolába, de már jó előre beírattuk a Hotchkissba is. És veled mi van? – Épp most neveztek ki vezetővé az irodában. – Ez egyáltalán nem meglepő – mondta Fletcher –, de azért gratulálok. – Köszönöm, de nem ezért telefonáltam. Csak meg akartam kérdezni, olvastad-e a cikket a T mesban Bill Alexander lemondásáról. – Fletcher megborzongott a név puszta említésére is. – Nem – mondta, az íróasztalához hajolt, és felvette az ott heverő újságot. – Hányadik oldalon van? – Hetedik, jobbra lent. Fletcher gyorsan odalapozott, míg meglátta a címet: „A nagynevű ügyvédi iroda vezetőjének felmondása". – Várj egy kicsit, gyorsan átfutom. –Amikor végzett vele, csak ennyit mondott: – Nem értem. Szinte az élete volt ez az iroda, és még nem lehet több hatvanévesnél. – Ötvenhét – mondta Logan. – A vezetőknek hatvanöt év a kötelező nyugdíjkorhatár, és még akkor is ott szokták tartani őket tanácsadónak hetvenéves korukig. Nem értem – mondta megint Fletcher. – Elég érthetetlen, amíg az ember nem keresgél egy kicsit. – És mit talál, aki keresgél egy kicsit? – kérdezte Fletcher. – Egy nagy lyukat. – Egy lyukat? – Igen, amiben állítólag egy szép nagy összeg eltűnt egy ügyfelük számlájáról, amikor... – Nem rajongok Bill Alexanderért – vágott közbe Fletcher –, de nem tudom elhinni, hogy egyetlen pennyt is elvenne egy ügyfél számlájáról. Tűzbe tenném érte a kezemet ezen a téren. – Egyetértek, de talán érdekesnek fogod találni, hogy habár a New York Times nem írta meg, de ugyanazon a napon lemondott az iroda egy másik vezetője is. – Kicsoda? – Nem más, mint Ralph Elliot. – Mind a ketten ugyanazon a napon távoztak? – Úgy bizony. – És Elliot mivel indokolta a felmondását? Kötve hiszem, hogy korkedvezményes nyugdíjazást kért volna. – Elliot nem adott semmi indokot. A szóvivőjük állítólag azt mondta, hogy nincs hozzáfűznivalója, ami még soha nem fordult elő az iroda történetében. – Semmi mást nem mondott? – kérdezte Fletcher. – Nemigen, például azt sem említette, hogy Alexander unokaöccse. – Szóval egy nagy összeg eltűnik egy ügyfél számlájáról, és Bill bácsi inkább úgy döntött, felmond, mint hogy rossz fényt vessen az irodára. – Valahogy úgy. Amikor Fletcher letette a telefont, érezte, hogy megizzadt a tenyere. Tom berontott Nat irodájába. – Láttad azt a cikket a New York T mesban Bill Alexander lemondásáról? – kérdezte. – Igen, ismerős volt a neve, de nem tudom, honnan. – Ez az ügyvédi iroda, ahol Ralph Elliot dolgozott. – Á, igen – mondta Nat, és lerakta a tollát. – Szóval ő lett az iroda új vezetője? – Nem, ő a másik, aki szintén felmondott, joe Stein azt mesélte, félmillió eltűnt egy ügyfelük számlájáról, és ki kellett fizetni a saját zsebükből. Mindenki azt suttogja, hogy Ralph Elliot keze van a dologban. – De miért mondana le az iroda vezetője, ha Elliot a bűnös?
– Mert Elliot az unokaöccse, Alexander protezsálta, és ő tette a legfiatalabb vezetővé az iroda történetében. – Tessék, nekünk nem is kell tenni semmit, az ellenségeink így is meglakolnak. – Nem hiszem – mondta Tom. – Szerintem inkább fel fog bukkanni itt Hartfordban. – Miből gondolod? – kérdezte Nat. – Elliot azt terjeszti, hogy Rebeccának hiányzanak a régi barátai, ezért a. feleségével visszaköltöznek Hartfordba. – A feleségével...? – Igen. Joe azt mesélte, nemrég házasodtak össze New Yorkban, és Rebeccának nagy pocakja volt. – Vajon ki lehet az apa? – mormogta Nat halkan. – Elliot számlát nyitott a newingtoni fiókunkban, nyilván nem tudta, ki a bank igazgatója. – Elliot nagyon is jól tudja, ki a bank igazgatója. Mindenesetre figyeljünk oda, nem tesz-e be ötszázezer dollárt – mondta Nat kis mosollyal. – Joe azt mondja, nincs semmi bizonyíték, és Alexanderről köztudott, hogy nagyon tud hallgatni, úgyhogy nemigen fogunk megtudni semmit. Nat felnézett Tomra. – Elliot nem jönne ide Hartfordba, ha nem lenne itt valami álláslehetősége, ahhoz túl büszke. De ki lesz olyan ostoba, hogy munkát adjon neki? Fletcher felvette a telefont. – Mr. Gates van a vonalban – szólt bele a titkárnője. – Üzleti ügy vagy valami kellemesebb? – kérdezte, amikor Jimmy jelentkezett. – Semmi esetre sem kellemes – felelte Jimmy. – Hallottad, hogy Ralph Elliot a városban van? – Logan hívott ma reggel, és elmesélte, hogy otthagyta az Alexander Dupont és Bellt, de azt nem mondta, hogy már vissza is jött Hartfordba. – Igen, belépett a Belman és Wayiand irodához, a vállalati ügyekért lesz felelős. De csak azzal a feltétellel lépett be hozzájuk, hogy a jövőben Belman Wayiand és Elliot lesz a cég neve. – Fletcher nem kommentálta a dolgot. – Itt vagy még? – kérdezte Jimmy. – Igen. Tudod, hogy ez az iroda képviseli az önkormányzatot? – És az egyik legnagyobb ellenfelünk. – És én még azt hittem, soha többé nem látom Elliot képét. – Ahhoz Alaszkába kellene költöznöd – mondta Jimmy. – Úgy hallom, még nincs új szenátoruk. – Ha odaköltöznék, oda is követne. – Ugyan, ne legyenek miatta álmatlan éjszakáid – mondta Jimmy. –Sejteni fogja, hogy mi tudunk az eltűnt félmillióról, és tudja, hogy lapítania kell, míg le nem csendesednek a pletykák. – Ralph Elliotnak fogalma sincs róla, mi az, hogy lapítani. Füstölgő pisztolyokkal fog belovagolni a városba, és mi leszünk az első célpontjai. – És még mit tudtál meg? – kérdezte Nat, felnézve az íróasztala mögül. – Elliotnak és Rebeccának már van egy fia, és úgy tudom, a Taftba íratták be. – Remélem, fiatalabb, mint Luke, és nem fognak együtt járni, mert akkor inkább átíratom a Hotchkissba! Tom nevetett. – Komolyan mondom – erősködött Nat. – Luke nagyon érzékeny gyerek, nem akarom kitenni ilyen társaságnak. – A bank számára is lehetnek következményei annak, hogy csatlakozott a Belman és Waylandhez – folytatta Tom.
– Belman Wayland és Elliot – javította ki Nat. – Ne felejtsd el, hogy ez az iroda felügyelte a Cedar Wood-i projektet a városi ömkormányzat nevében, és ha Elliot valaha is rájön... – Ugyan miért jönne rá? De azért jobb lesz, ha figyelmezteted Júliát, bár eltelt már egy-két év. És ne felejtsd el, hogy már Ray sincs itt. Csak négy ember tudja a teljes igazságot, és az egyikük a feleségem. – A másik meg az én feleségem lesz – tette hozzá Tom. – Micsoda? – meredt rá Nat döbbenten a barátjára. – Másfél éve többször is megkértem Júlia kezét, és végre beadta a derekát. Úgyhogy ma este a menyasszonyommal jövök a vacsorára. – Hát ez csodálatos újság! – örvendezett Nat. – És lehetőleg ne az utolsó pillanatban közöld Su Linggel, jó? – Ugyan, ez csak egy kis nyíllövés – felelte Harry Gates Fletcher kérdésére. – Nem, ez egy hatalmas ágyúgolyó – mondta Fletcher. – Ralph Elliot nem szokott vaktában lövöldözni, úgyhogy jobb lesz minél előbb kideríteni, miben töri a fejét. – El sem tudom képzelni – mondta Harry Gates. – Annyit tudok mondani, hogy kaptam egy telefonhívást George Turnéitól, aki figyelmeztetett, hogy Elliot kikéit minden olyan iratot, aminek köze van a bankhoz, aztán tegnap reggel megint felhívta, és további részletek iránt érdeklődött a Cedar Wood-i üzlettel kapcsolatban, különösen az eredeti szerződési feltételek érdekelték, amiket még én javasoltam a szenátusban. – Miért épp a Cedar Wood-projekt érdekli? Hatalmas sikertörténet lett, tolonganak a jelentkezők az üzlethelyiségekre. Miben sántikál vajon? – Ezenkívül kért még példányokat az összes beszédemből, és törvénymódosításról szóló feljegyzéseimből. Soha senkit nem érdekeltek még a régebbi beszédeim. Roppant hízelgő. – Csak azért hízeleg, hogy félrevezessen – mondta Fletcher. – Mik is voltak a Gates-féle törvénymódosítás részletei? – Ragaszkodtam hozzá, hogy bármely egymillió dollárnál értékesebb városi telkek eladásánál a vásárlónak meg kell neveznie magát, és nem bújhat meg egy bank vagy ügyvédi iroda mögött, hogy pontosan tudjuk, kivel kötünk üzletet. Továbbá a szerződés aláírásakor ki kell fizetniük a teljes összeget, hogy biztosak lehessünk benne, megbízható cégről van szó. így nem lehetnek utólag zűrök. – De hát mindenki egyetért vele, hogy ezek helyes szabályok. Sőt több más államban követték a példánkat. – Csak valami ártatlan dolog miatt érdekelheti. – Látszik, hogy soha nem volt még dolga Ralph Elliottal – sóhajtott Fletcher. – Az „ártatlan" szó hiányzik a szótárából. Régebben mindig nagyon gondosan kiválasztotta az ellenségeit. Lehet, hogy majd rájön, hogy magával nem érdemes ujjat húzni. De én figyelmeztetem, hogy valamiben mesterkedik. – Egyébként hallottad, mi újság Jimmyvel és Joannával? – kérdezte Harry Gates. – Nem, mi? – Akkor jobb, ha befogom a számat. Biztos vagyok benne, hogy Jimmy majd elmondja, ha jónak látja. – Gratulálok, Tom! – mondta rögtön Su Ling, ahogy ajtót nyitott. – Annyira örülök nektek! – Nagyon kedves tőled – mosolygott Júlia, Tom pedig átnyújtott a háziasszonynak egy
csokor virágot. – És mikor lesz az esküvő? – Valamikor augusztusban – mondta Tom. – Még nem döntöttük el a dátumot, hátha Luke-kal megint Disneyiandbe készültök, vagy teszem azt, Natet behívják tartalékosnak. – Nem, Disneyland már a múlté – nevetett Su Ling. – Nem fogjátok elhinni, de Luke-ot mostanában Róma, Velence és Arles érdekli. Natnek pedig csak októberben kell bevonulnia Fort Benningbe. – Miért pont Arles? – érdeklődött Tom. – Van Gogh ott festett élete végén – mondta Júlia, épp amikor Nat is besétált a szobába. – Júlia, nagyon örülök, hogy itt vagy, Luke tanácsot szeretne kérni egy erkölcsi dilemmában. – Erkölcsi dilemma? Azt hittem, ilyesmi csak kamaszkorában kezdi el érdekelni az embert. – Nem, ez sokkal komolyabb probléma, mint a szex, és én nem tudom rá a választ. – És mi a kérdés? – Festhet-e remekművet Szűz Máriáról és a kisdedről egy gyilkos? – A katolikus egyházat ez soha nem aggasztotta – válaszolta julia. –Caravaggio több képe is a Vatikánban függ. Azért fölmegyek, és beszélek Luke-kal. – Ne maradj sokáig – szólt utána Su Ling –, mert rengeteg kérdésem van hozzád. – Biztos vagyok benne, hogy Tom is tud válaszolni a legtöbbre. – Én a te verziódat szeretném hallani – mondta Su Ling, Julia pedig eltűnt az emeleten. – Figyelmeztetted Júliát, hogy hol szaglászik Ralph Elliot? – kérdezte Nat – Igen – felelte Tom. – És ő úgy látja, nem lehet semmi zűr. Honnan jutna eszébe Eiliotnak, hogy két Julia Kirkbridge szerepel a történetben? Végül is az első csak pár napot töltött itt, és azóta senki nem hallott róla, Julia viszont majdnem két éve köztünk van, és mindenki ismeri. – De nem az ő aláírása szerepel a csekken. – És ez miért baj? – kérdezte Tom. – Amikor a bank kifizette a 3,6 milliót, az önkormányzat azt kérte, a csekket küldjük vissza. – És most valahol porosodik egy dossziéban. Még ha Elliot meg is találná, miért gyanakodna bármire? – Mert egy bűnöző agyával gondolkodik. Egyikünknek sem jár úgy az agya, mint neki. – Nat kicsit hallgatott. – De a pokolba ezzel! Mielőtt Julia és Su Ling visszajönne, hadd kérdezzem meg, keressek-e új elnököt, vagy Julia beleegyezett, hogy itt él majd Hartfordban, és otthon mosogat? – Egyik sem – mondta Tom. – úgy döntött, elfogadja annak a Trump nevű fickónak az ajánlatát, aki át akarja venni a cégüket, már jó ideje. 1 – Jó árat kap érte? – Azt hittem, ez egy kellemes este lesz, hogy megünnepeljük a... – Jó árat kapott érte? – ismételte meg Nat. – Tizenötmilliót készpénzben, és további tizenötmilliót Trump részvényekben. – Nem is rossz. Trump nyilván hisz a Cedar Wood-projekt sikerében. És Julia mit tervez, nyit egy ingatlanirodát Hartfordban? – Nem. Azt hiszem, neki kéne elmondania, mit tervez – hárította el a kérdést Tom, miközben Su Ling is visszajött konyhából. – Mi lenne, ha meghívnám Júliát a bank igazgatóságába? – kérdezte Nat. – Ő lehetne az
ingatlanosztály vezetője. így nekem felszabadulna egy kis időm, és jobban koncentrálhatnék a banki ügyekre. – Ő ezt már fél évvel ezelőtt fontolóra vette – mondta Tom. – Csak nem felajánlottál neki egy igazgatói posztot, ha beleegyezik, hogy hozzád megy? – Először igen, de mindkét ajánlatot visszautasította. De közben meggyőztem, hogy legyen a feleségem. Az már rád vár, hogy meggyőzd, lépjen be hozzánk a bankba, de nekem az az érzésem, Júliának más tervei vannak.
37. fejezet
Fletcher a szenátus üléstermében épp egy beszédet hallgatott a lakásépítési támogatásokról, amikor félbeszakították az ülést. A jegyzeteit olvasgatta át, mert ő lett volna a következő hozzászóló. Egy egyenruhás hivatali szolga lépett be a terembe, és odacsúsztatott egy cédulát a házelnöknek, aki elolvasta, aztán újból elolvasta, majd koppantott a kalapácsával, és felállt a helyéről. – Elnézést kell kérnem képviselőtársaimtól, amiért félbeszakítom az ülést, de hírt kaptunk, hogy egy fegyveres gyermekeket ejtett túszul a hartfordi általános iskolában. Davenport szenátor úrnak távoznia kell, és az adott körülmények között azt hiszem, helyesebb lesz, ha mára felfüggesztjük a szenátus munkáját. Fletcher azonnal felpattant, és már az ajtónál is termett, még mielőtt a házelnök berekesztette volna az ülést. Rohant az irodájáig, és próbált közben gondolkozni, hogy most mit tegyen. Az iskola az ő választókörzetének kellős közepén van, Lucy is odajár. Annie a szülői munkaközösség elnöke. Imádkozott, nehogy Lucy is a túszok között legyen. Az egész szenátus felbolydult. Fletcher megkönnyebbülten látta, hogy a titkárnője, Sally már ott várja az iroda ajtajában, a kezében jegyzettömbbel. – Mondjon le minden mai találkozót, hívja fel a feleségemet, és mondja meg neki, hogy jöjjön az iskolához. És maradjon mindig a telefon mellett. Fletcher felkapta a kocsikulcsát, és kirohant az épületből, a kifelé áradó tömeggel együtt. Amikor kihajtott a szenátusi parkolóból, épp egy rendőrautó száguldott el előtte. Fletcher beletaposott a gázba, és besorolt a rendőrautó mögé, amely az iskola felé száguldott. A forgalom egyre jobban sűrűsödött, ahogy közeledtek az iskolához, az aggódó szülők fejvesztve rohantak a gyerekeikért. Sokan az autójukban, a rádión hallották meg a hírt, de sokan voltak olyanok is, akik még nem tudtak róla. Fletcher nyomta a gázpedált, épp csak egy méternyire lemaradva a rendőrségi autó ütközőjétől, amely a szembejövő sávban száguldott, villogó lámpákkal, sivító szirénákkal. Egy rendőr hangosbeszélővel figyelmeztette a mögöttük haladó autót, hogy maradjon le, de Fletcher nem vett tudomást róla, tudta, hogy úgysem fognak megállni. Hat perc múlva mindkét autó csikorogva lefékezett az iskola előtti korlátnál, ahol egy csoport hisztérikus szülő gyűlt össze. Az egyik rendőr kiugrott a kocsiból, és Fletcher felé rohant, aki szintén kiszállt, és becsapta a kocsija ajtaját. A rendőr előrántotta a pisztolyát, és ráordított: – Tegye a kezét a kocsi tetejére! – A rendőrautó vezetője, aki egy lépéssel volt lemaradva a kollégája mögött, gyorsan odaszólt: – Elnézést, szenátor úr, nem tudtuk, hogy maga az. Fletcher odarohant a korláthoz. – Hol találom a rendőrfőnököt? – Az igazgató irodájában rendezte be a főhadiszállását. Szólok valakinek, hogy kísérje oda, szenátor úr.
– Nem szükséges, ismerem a járást. – Szenátor úr... – szólt utána a rendőr, de már túl késő volt. Fletcher berohant az iskolába, közben észre sem vette, hogy az épületet katonák vették körbe, és mind egy irányba szegezve tartja a fegyverét. Meglepte, ahogy a tömeg szétnyílt előtte és utat engedett neki. – Ez meg ki a fene? – kérdezte Don Culver, a rendőrfőnök, amikor meglátta az ablakból, hogy az iskolaudvaron át egy magányos alak rohan feléjük. – Azt hiszem, Davenport szenátor – mondta Alán Shephard, az iskola igazgatója, kinézve az ablakon. – Még csak ez hiányzott – morogta Don Culver. Egy perccel később Fletcher berontott a helyiségbe. A rendőrfőnök felnézett az íróasztala mögül, és próbált kicsit barátságosabb arcot vágni. – Jó napot, szenátor úr. – Jó napot, rendőrfőnök úr – felelte Fletcher kicsit lihegve. A fenntartásai ellenére meglehetősen tetszett neki a pocakos, szivarozó rendőrfőnök, akiről köztudott volt, hogy szeret fittyet hányni a szabályzatra, és a maga módján intézni a dolgokat. Fletcher biccentett Alán Shepherdnek, aztán visszafordult a rendőrfőnökhöz. – Tájékoztatna a helyzetről? – kérte, még mindig lihegve egy kicsit. – Egy magányos fegyveressel állunk szemben. Állítólag egyszerűen besétált pár perccel a tanítás vége előtt. – A rendőrfőnök az iskola rögtönzött alaprajzához fordult, amely ki volt tűzve a falra, és egy kis négyzetre mutatott, amely mellett „Rajzterem" felirat állt. – Úgy tűnik, minden különösebb ok nélkül választotta ki Miss Hudson osztályát, ez volt az első ajtó, amelyik útjába esett. – Hány gyerek van bent? – kérdezte Fletcher az iskolaigazgatóra nézve. – Harmincegy – felelte Alán Shepherd. – Lucy nincs köztük. Fletcher próbálta leplezni, mennyire megkönnyebbült. – A fegyveresről tudunk valamit? – Nem sokat – mondta a rendőrfőnök –, de percről percre többet derítünk ki. A neve Billy Bates. Úgy tudjuk, a felesége úgy egy hónappal ezelőtt elhagyta, nem sokkal azután, hogy elvesztette az éjjeliőri állását a Pearl'snél. Állítólag többször is rajtakapták, hogy munka közben ivott. Az elmúlt pár hétben több kocsmából is kidobták, és az aktáink szerint egy éjszakát bent is töltött a rendőrőrsön. – Jó napot, Mrs. Davenport – állt fel az igazgató a helyéről. Fletcher megfordult, és meglátta a feleségét. – Lucy nincs Miss Hudson osztályában – mondta rögtön. – Tudom – mondta Annie. – Amikor megkaptam az üzenetedet, érte jöttem és elvittem az anyámhoz, aztán azonnal visszarohantam. – Ismeri Miss Hudsont? – kérdezte a rendőrfőnök. – Mindenki ismeri Maryt, ő egy intézmény, biztosan Alán is mondta. Azt hiszem, ő a legrégebbi tanerő az iskolában. – Az igazgató bólintott. –Talán nincs is olyan család Hartfordban, amelyiknek ne tanította volna valamelyik gyerekét. – Tudnák jellemezni nekem? – kérdezte a rendőrfőnök, az igazgatóhoz fordulva. – Ötvenes éveiben jár, egyedül él, nagyon nyugodt a vérmérséklete, határozott, mindenki tiszteli. – Valamit kihagyott – tette hozzá Annie. – Azt, hogy mindenki szereti. – Mit gondolnak, hogyan reagál ilyen stresszhelyzetben? – Ki tudja, hogy reagál bárki is egy ilyen helyzetben? – mondta Shepherd. – De semmi kétségem, hogy az életét is feláldozná azokért a gyerekekért. – Ettől féltem, hogy ezt fogja mondani – mondta a rendőrfőnök. – Az a dolgom, hogy erre
ne kerüljön sor. – A szivar már nem parázslott. – Több mint száz ember veszi körbe a főépületet, és egy mesterlövész várakozik a szomszédos épület tetején. Azt mondja, időnként egy-egy pillanatra látja az ablakon keresztül Batest. – Gondolom, próbálnak tárgyalni vele? – kérdezte Fletcher. – Igen, van egy telefon a tanteremben, próbáljuk pár percenként hívni, de Bates nem veszi fel. Próbálkoztunk egy megafonnal, de nem válaszol erre sem. – Arra gondoltak, hogy odaküldjenek valakit? – kérdezte Fletcher. Az igazgató íróasztalán megcsörrent a telefon. A rendőrfőnök lenyomta a kihangosító gombot. – Ki az? – kérdezte. – Davenport szenátor titkárnője vagyok, szeretnék... – Igen, Sally, mi történt? – kérdezte Fletcher. – Épp most hallottam a hírekben, hogy a fegyveres neve Billy Bates. Ismerősnek hangzott a neve, és rájöttem, hogy van itt róla egy dossziénk, kétszer is járt önnél a fogadóóráján. – És van valami hasznos abban a dossziéban? – Azért jött, hogy a fegyvertartás szigorításának ügyében lobbizzon. Nagyon szívügye a dolog. Azt kifogásolta, hogy a korlátozások nem elég szigorúak, fiatalkorúaknak is adnak el fegyvert, és a vásárláskor nem kérnek személyi igazolványt. – Á, igen, emlékszem rá – mondta Fletcher. – Intelligens, csupa ötlet, de nem látszik túl műveltnek. Jól van, Sally, köszönöm. – Biztos benne, hogy nem egyszerűen elmebeteg? – kérdezte a rendőrfőnök. – Szó sincs róla – mondta Fletcher. – Okos, szerény, sőt félénk, és a legfőbb panasza az volt, hogy soha senki nem hallgatja meg. Az ilyenek néha úgy érzik, mindenképp be kell bizonyítani az igazukat, amikor már minden más próbálkozásuk kudarcba fulladt. A felesége is elhagyta, a gyerekeket is elvitte, épp amikor az állását is elveszítette. Ez kibillenthette az egyensúlyából. – El kell intézni, ahogy azzal a fickóval csinálták Tenessee-ben, aki túszul ejtett egy csomó hivatalnokot az adóhivatalban. – Nem, ez nem ugyanaz – rázta a fejét Fletcher. – Az az ember pszichopata volt, Billy Bates csak egy magányos ember, aki magára akarja terelni a figyelmet. Ismerem ezt a típust, gyakran járnak hozzám ilyenek. – Hát az én Figyelmemet mindenesetre sikerült magára terelnie –mondta a rendőrfőnök. – Pontosan ezért ment el ilyen szélsőségekig – mondta Fletcher. –Megengedi, hogy megpróbáljak beszélni vele? A rendőrfőnök kivette a szájából a szivart, most először. Akik ismerték, tudták, hogy ez azt jelenti, gondolkozik. – Rendben, de csak annyira vegye rá, hogy jöjjön oda a telefonhoz, aztán majd én átveszem a tárgyalást. Érthető? – Fletcher bólintott. A rendőrfőnök a helyetteséhez fordult, és hozzátette: – Dale, mondja meg mindenkinek, hogy a szenátor és én kimegyünk, nehogy lőjenek. – A rendőrfőnök megragadta a megafont. – Akkor mehetünk, szenátor úr. Ahogy elindultak a folyosón, a rendőrfőnök határozottan azt mondta: – Egy-két lépéssel az osztály ajtaja előtt megáll, és ne felejtse el, nagyon egyszerűen beszéljen. Nem akarunk mást elérni, csak hogy vegye fel a telefont. Fletcher megint bólintott, a rendőrfőnök pedig kinyitotta az ajtót, és kiléptek az iskolaudvarra. Átvágtak a játszótéren az udvar túlsó felére, és beléptek az onnan nyíló ajtón a folyosóra. Fletcher tett egy-két lépést, aztán megállt, és a szájához emelte a megafont. – Billy, Davenport szenátor vagyok. Párszor járt már nálam, ugye, emlékszik rám? Beszélni szeretnénk magával. Megtenné, hogy felveszi a telefont Miss Hudson íróasztalán?
– Ismételje meg – mondta a rendőrfőnök. . – Billy, Davenport szenátor vagyok. Felvenné a... Egy fiatal rendőr jött futva feléjük. – Felvette a telefont, de azt mondja, csak a szenátorral hajlandó beszélni. – Azt majd én döntöm el, kivel beszél – csattant fel Culver. – Nekem senki ne parancsolgasson. – Azzal visszarohant az igazgatói irodába. – Itt Culver rendőrfőnök. Ide hallgasson, Bates! Ha azt hiszi... – A telefonvonal elnémult. – A szentségit! – káromkodott a rendőrfőnök, miközben Fletcher épp belépett az irodába. – Lerakta. Újból meg kell próbálnunk. – Talán komolyan gondolta, hogy csak velem hajlandó beszélni. A rendőrfőnök megint kivette a szájából a szivart. – Hát jó, de ahogy sikerült lecsillapítania, átadja nekem a telefont. Visszamentek az osztályteremhez, és Fletcher megint felemelte a megafont. – Sajnálom, Billy, ha újból hívna, most én veszem fel. – Amikor Fletcher és a rendőrfőnök visszaértek az irodába, Billy már a vonalban volt. – A szenátor most ért vissza – mondta neki épp az igazgató. – Itt vagyok, Billy, Fletcher Davenport. – Szenátor úr, mielőtt bármit is mondana, én nem adom meg magam, még ha a rendőrfőnök rám is szegezteti azt a rengeteg fegyvert. Mondja meg neki, hogy rendelje vissza az embereit, ha nem akarja, hogy valaki meghaljon. Fletcher a rendőrfőnökre pillantott, aki kivette a szájából a szivart, aztán bólintott. – Ha majd egyet sem látok, akkor újból telefonálok – mondta Billy. – Jól van. Mondják meg mindenkinek, hogy vonuljon vissza, kivéve a mesterlövészt az északi toronynál. Bates őt semmiképp nem szúrhatta ki. – És most mi lesz? – kérdezte Fletcher. – Várjuk, hogy az a disznó visszahívjon. Nat épp az önkéntes korai nyugdíjba vonulással kapcsolatos kérdésekre válaszolt, amikor a titkárnője berohant az igazgatósági ülésterembe. Mindenki rögtön sejtette, hogy valami nagyon sürgős dolog lehet, mert még soha nem fordult elő, hogy Linda megzavart volna egy igazgatósági ülést. Nat azonnal elhallgatott, amikor meglátta, milyen aggodalmas a nő arca. – Egy fegyveres behatolt a hartfordi általános iskolába... – Nat megdermedt – ...és túszul ejtette Miss Hudson osztályát. – Luke is... – Igen. Luke utolsó órája pénteken rajzóra Miss Hudsonnal. Nat tétován felállt, és az ajtó felé indult. Az igazgatótanács többi tagja némán ült. – Mrs. Cartwright már útban van az iskolához – tette még hozzá Linda, miközben Nat kiment. – Azt mondta, ott találkozzanak. Nat bólintott, és kisietett az ajtón, amely a mélygarázsba vezetett. –Maradjon a telefon mellett – szólt vissza Lindának, aztán a kocsijához rohant. Amikor kihajtott a rámpán a Main Streetre, egy pillanatig habozott, aztán a szokásos irány helyett balra fordult. Amikor megcsörrent a telefon, a rendőrfőnök intett Fletchernek. – Ott van, szenátor úr? – Persze, Billy, itt vagyok. – Mondja meg a rendőrfőnöknek, hogy engedje be a tévéseket és a sajtót az épületbe, így nagyobb biztonságban érezném magam.
– Hé, várjon csak egy percet – szólt közbe Culver. – Nem, maga várjon! – kiáltotta Billy. – Vagy rövidesen itt lesz az első hulla a játszótéren. Aztán magyarázkodhat a sajtónak, hogy csak azért történt, mert maga nem engedte be őket. – A telefon elnémult. – Jobb lenne, ha eleget tenne a kérésének – mondta Fletcher. – Úgy néz ki, nagyon elszánta magát, hogy így vagy úgy, de mindenképp elmondja, amit akar. – Engedjék be a sajtót – adta ki az utasítást Culver, odabiccentve az egyik helyettesének. Az őrmester gyorsan kisietett, de eltelt pár perc, míg újból megcsörrent a telefon. Fletcher felvette. – Hallgatom, Billy. – Köszönöm, Mr. Davenport, látom, állja a szavát. – Akkor most mit akar? – förmedt rá a rendőrfőnök. – Magától semmit. Jobban szeretnék továbbra is a szenátorral tárgyalni. Mr. Davenport, szeretném, ha idejönne hozzám. Ez az egyetlen módja, hogy elérjem, hogy meghallgassák a mondandómat. – Ezt nem engedhetem meg – tiltakozott a rendőrfőnök. – Nem hiszem, tiogy ez magától függne. Szerintem a szenátor úrnak kell eldöntenie, de beszéljék meg egymás közt. Két perc múlva újból telefonálok. – A vonal elnémult. – Én örömmel eleget tennék a kérésének – mondta Fletcher. – őszintén szólva szerintem nincs sok választásunk. – Nem áll módomban visszatartani – nézett rá a rendőrfőnök. – De talán Mrs. Davenportnak is lesz hozzáfűznivalója. – Nem akarom, hogy odamenj – mondta Annie. – Te mindig túlságosan megbízol mindenkiben. A golyó nem válogat. – Te mit ereznél, ha Lucy is odabent lenne azokkal a gyerekekkel? Annie épp felelni akart, amikor megcsörrent a telefon. – Útban van már szenátor úr, vagy kell egy hulla, hogy segítsen dönteni? – Nem, dehogy, indulok – felelte gyorsan Fletcher. – Akkor most jól figyeljen – szólt közbe a rendőrfőnök. – Amíg a szemünk előtt van, idekint az iskolaudvaron vagy a folyosón, addig tudjuk fedezni, de ha bement az osztályterembe, attól kezdve egyedül van. –Fletcher bólintott, aztán átölelte Annie-t, és pár másodpercig a karjában tartotta. A rendőrfőnök elkísérte a folyosón. – Ötpercenként odatelefonálok az osztályterembe. Ha módjában áll beszélni, én elmondom, idekint mi történik közben. Ha kérdezek valamit, csak igennel vagy nemmel válaszoljon. Ne engedje, hogy Bates kitalálhassa, miről beszélünk. – Fletcher bólintott. Amikor odaértek a terem ajtajához, a rendőrfőnök kivette a szájából a szivart. – Hadd vegyem el a zakóját, szenátor úr – mondta. – Fletcher értetlenül nézett rá. – Nehogy Bates azt higgye, fegyvert rejteget alatta – magyarázta Culver, és kinyitotta a folyosóra vezető ajtót. – A legutóbbi alkalommal nem magára szavaztam, de ha élve kijön, legközelebb megfontolom –mondta. – Pardon, ez rossz vicc volt – tette hozzá aztán. – Sok szerencsét. Fletcher kilépett az iskolaudvarra, és a játszótéren át lassan elindult a bejárat felé. A mesterlövészeket már nem látta, de érezte, hogy nem lehetnek messze. Tévéseket sem látott sehol, de izgatott beszélgetés zsongását hallotta valahonnan, és elvakította a lámpák fénye. Az út a bejáratig nem lehetett hosszabb száz méternél, de Fletchemek olyan volt, mintha egy mérföldes kötéltánc lenne a tűző napon. Amikor odaért a bejárathoz a játszótér túloldalán, felment a négy lépcsőn, aztán belépett egy sötét, üres folyosóra, és kicsit várt, amíg a szeme hozzászokott a félhomályhoz. Amikor az
osztályterem ajtajához ért, amelyen Miss Hudson neve állt, halkan bekopogott. Az ajtó azonnal feltárult. Fletcher belépett, és az ajtó becsapódott mögötte. Fojtott zokogást hallott, és amikor felnézett, látta, hogy a gyerekek az egyik sarokban kuporognak a földön, összebújva. – Üljön le oda – utasította Bates, aki éppolyan idegesnek látszott, mint amilyennek Fletcher érezte magát. Bepréselődött egy iskolapadba, az első sor legszélén. Felnézett a zilált külsejű férfira, akin lógott a piszkos, szakadt farmer. A pocakja kibuggyant a nadrág derekánál, pedig nem lehetett több negyvennél. Fletcher figyelte, ahogy Bates átmegy az osztály másik végébe, és megáll Miss Hudson mögött, aki a katedrán ült. Bates a jobb kezében tartotta a pisztolyt, a bal kezét pedig a tanítónő vállára tette. – Mi folyik odakint? – ordította el magát. – Miben mesterkedik a rendőrfőnök? – Várja, hogy halljon tőlem valami hírt – felelte Fletcher halkan. – Ötpercenként ide fog telefonálni. Aggódik a gyerekek miatt. Sikerült mindenkit meggyőznie odakint, hogy elvetemült gyilkos. – Nem vagyok gyilkos, nagyon jól tudja. – Én talán tudom – bólintott Fletcher. – De ha elengedné a gyerekeket, esetleg másokat is meggyőzne róla. – Ha megtenném, nem lenne semmi ütőkártyám. – Itt leszek én – ajánlkozott Fletcher. – Ha megöl egy gyereket, élete végéig senki nem fogja elfelejteni magának. Ha egy szenátort öl meg, azt holnapra elfelejtik. – Akármit teszek, nekem végem. – Ha együtt odaállunk a kamerák elé, talán nem. – És mit mondanánk? – Elmondanánk, hogy kétszer már járt nálam, és nagyon ésszerű és okos ötletekkel állt elő a fegyverkorlátozás ügyében, de senki nem figyelt magára. Most majd kénytelenek lesznek meghallgatni. Lehetőséget kaphatna, hogy beszélgessen Sandra Mitchell-lel az esti híradóban. – Sandra Mitchell? Ő is itt van? – Hát persze. És borzasztóan szeretne interjút csinálni magával. – Gondolja, hogy érdekelném? – Csak azért jött ide, hogy magával beszéljen – mondta Fletcher. – Maga is velem lesz közben? – kérdezte Bates. – Hát hogyne, Billy. Tudja, mi a véleményem a fegyvertartásról. Amikor legutóbb találkoztunk, azt mondta, olvasta minden beszédemet erről a témáról. – Igen, de mi haszna volt? – Billy levette a kezét Miss Hudson válláról, és lassan elindult Fletcher felé, a pisztolyt egyenesen rászegezve. – Az az igazság, hogy maga csak azt mondja nekem, amire a rendőrfőnök utasította. Fletcher szorosan fogta a pad két szélét, és egy pillanatra sem vette le a szemét Billyről. Ha megkockáztatja, hogy rávesse magát, akkor olyan közel kell engednie magához, amennyire csak lehet. Kicsit előredőlt, és tovább szorította a pad szélét. Közben megcsörrent a telefon Miss Hudson asztalán. Billy már csak egy lépésnyire volt, és a telefon csörgésére egy pillanatra félrefordította a fejét. Fletcher kihasználta az alkalmat, és egy hirtelen mozdulattal felcsapta a pad felnyitható tetejét, amely nekivágódott Billy jobb kezének. Billy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és ahogy megtántorodott, a pisztolyt is kiejtette a kezéből. Mind a ketten nézték, ahogy a fegyver végigszánkázik a padlón, és egy méterre Miss Hudsontól megállt. A gyerekek sikoltozni kezdtek, a tanítónő pedig a földre vetette magát, felkapta a pisztolyt, és egyenesen Billyre célzott vele. Billy lassan felállt, és Miss Hudson felé indult, aki a padlón térdelt, a pisztolyt a férfi mellének szegezve. – Nem fogja meghúzni a ravaszt, ugye, Miss Hudson? Miss Hudson egyre jobban reszketett, ahogy a férfi lassan, lépésenként közeledett hozzá.
Billy már csak fél méterre volt tőle, amikor lehunyta a szemét és meghúzta a ravaszt. Egy kattanás hallatszott. Billy elmosolyodott, és azt mondta. – Nem volt megtöltve, Miss Hudson. Nem állt szándékomban bárkit is megölni. Csak azt akartam, hogy végre valaki meghallgasson. Fletcher felállt a padból, az ajtóhoz rohant, és feltépte. – Kifelé! – ordított rá a rémült gyerekekre, jobb kezével vadul integetve nekik. Egy magas, copfos kislány felállt, és az ajtóhoz szaladt, majd ki a folyosóra. Két másik gyerek követte. Aztán a többi gyerek is az ajtóhoz rohant, és pillanatok alatt eltűntek. Fletcher a sarokba nézett, ahol még egy gyerek kuporgott. A kisfiú lassan felállt, aztán odasétált a katedrához, lehajolt Miss Hudsonhoz, megfogta a kezét, és az ajtóhoz kísérte, egy pillantást sem vetve Billyre. Amikor odaért az ajtóhoz, annyit mondott. – Köszönjük, szenátor úr – és kisétált a tanítónővel a folyosóra. Odakint hangos éljenzés tört ki, amikor a copfos kislány kiszaladt az udvarra. Azonnal körbevette a reflektorok fénye, a szeme elé kapta a kezét, nem is látta a tömeget, amely fogadta. Az anyja kirohant a kordon mögül, és a karjába kapta. Két kisfiú jött szorosan a nyomában. Nat átkarolta Su Ling vállát, és kétségbeesetten kutatta Luke-ot. Pár pillanattal később egy nagyobb csapat gyerek jelent meg az ajtóban. Su Ling nem tudta visszafojtani a könnyeit, amikor látta, hogy Luke nincs közöttük. – És végül még egy gyerek érkezik – hallotta egy riporter hangját, aki a híradót tudósította –, a tanítónővel együtt. Su Ling egy pillanatra sem vette le szemét az ajtóról. Később azt mondta, ez volt élete leghosszabb két perce. Az eddiginél is nagyobb éljenzés tört ki, amikor Miss Hudson is megjelent az ajtóban, Luke kezét szorongatva. Su Ling a férjére nézett, aki hiába próbálta visszafojtani a könnyeit. – Miért van az, hogy a Cartwrightok mindig utoljára hagyják el a csatamezőt? – jegyezte meg. Fletcher az osztály ajtajánál maradt, míg Miss Hudson is eltűnt a szeme elől. Aztán lassan becsukta az ajtót, és odasétált a makacsul csörgő telefonhoz. – Maga az, szenátor úr? – kérdezte a rendőrfőnök hangja. – Igen. – Jól van? Valami csattanást hallottunk, mintha lövés lett volna. – Nem, semmi baj. Minden gyerek biztonságban van? – Igen, mind a harmincegy – felelte a rendőrfőnök. – A legutolsó is? – Igen. Épp most ment oda a szüleihez. – És Miss Hudson? – Sandra Mitchell interjúvolja a híradónak. Mindenkinek azt mondja, hogy maga egy hős. – Szerintem valaki másról beszél – mondta Fletcher. – Kijönnek Batesszel? – kérdezte a rendőrfőnök, ügyet sem vetve a szerénykedésre. – Adjon nekünk még pár percet. Egyébként megígértem Billynek, hogy ő is beszélhet Sandra Mitchell-lel. – A pisztoly kinél van? – Nálam – mondta Fletcher. – Billy nem fog több bajt okozni. Egyébként nem volt megtöltve – tette hozzá, aztán lerakta a telefont. – Ugye, tudja, hogy meg fognak ölni? – Senki nem fogja megölni, Billy, amíg velem van. – A szavát adja, Mr. Davenport?
– A szavamat adom, Billy. Menjünk szépen ki és nézzünk szembe velük. Fletcher kinyitotta az osztály ajtaját. Odakintről olyan vakítóan világítottak be a reflektorok, hogy a hosszú folyosó is egész világos volt. Billyvel végigsétáltak a folyosón, egyetlen szó nélkül. Amikor odaértek a kijárathoz, Fletcher óvatosan kinyitotta, és kilépett a reflektorfénybe, Hatalmas üdvrivalgás fogadta a tömegből, de az arcokat nem látta a vakító fényben. – Minden rendben lesz, Billy – fordult vissza. Billy egy pillanatig habozott, aztán óvatosan előbbre lépett és megállt Fletcher mellett. Lassan, együtt elindultak. Fletcher hátranézett, és látta, hogy Billy mosolyog. –Minden rendben lesz – ismételte meg, és abban a pillanatban egy golyó hasított Billy mellkasába. A becsapódás ereje akkora volt, hogy Fletchert is félrelökte. Fletcher feltérdelt, és Billyre vetette magát, de hiába. A férfi halott volt – Neeem! – üvöltötte. – A szavamat adtam neki, hát nem értik?!
38. fejezet
– Valaki vásárolja a részvényeinket – jelentette be Nat az igazgatósági ülésen. – Nagyon remélem, hogy így van – mondta Tom. – Végül is a tőzsdére bevezetett, nyilvános cég vagyunk. – Nem, elnök úr, úgy értem, hogy valaki ellenséges szándékkal vásárolja fel őket. – Mi lehet a célja? – kérdezte Júlia. Nat lerakta a tollát. – Véleményem szerint az, hogy átvegye a bankot. – Az igazgatóság tagjai közül többen is egyszerre kezdtek beszélni, míg Tom nem kopogott az asztalon. – Hallgassuk végig Natet! – Évek óta az volt a stratégiánk, hogy felvásároltunk kisebb, gyengélkedő bankokat, és hozzáadtuk a részvényeiket a részvénycsomagunkhoz, és mindent egybevéve, ez jövedelmező módszernek bizonyult. Mindenki tudja, hogy a hosszú távú célom az, hogy a Russell legyen a legnagyobb bank ebben az államban. Amire nem számítottam, az az, hogy a sikerünk vonzóvá fog tenni minket egy nálunk nagyobb pénzintézet számára. – És meg vagy győződve róla, hogy valaki fel akarja vásárolni a Russellt? – Teljes mértékben, Júlia – mondta Nat. – És ez részben neked köszönhető. A Cedar Wood-i projekt legutóbbi szakasza olyan hatalmas sikert hozott, hogy a profitunk majdnem megduplázódott a tavalyi évben. – Ha Natnek igaza van – vette át a szót Tom –, márpedig azt gyanítom, igaza van, akkor csak egy kérdés marad. Örülünk-e neki, hogy fel akarnak vásárolni, vagy küzdünk ellene? – Csak a magam nevében beszélhetek – folytatta Nat. – De én még nem vagyok negyven, és semmi esetre sem úgy terveztem, hogy korkedvezménnyel óhajtok nyugdíjba menni. Szerintem nincs más választásunk, mint küzdeni. – Egyetértek – csatlakozott Júlia. – Egyszer átéltem már egy ilyen felvásárlást, és nem akarom, hogy másodszor is megtörténjen. Különben is, a részvényeseink sem azt várják tőlünk, hogy csak úgy megadjuk magunkat. – Hogy ne is említsük a bank régebbi elnökeit – tette hozzá Tom, és felnézett az apja, a nagyapja és a dédapja portréjára, amelyek ott függtek a falakon. – Nem hiszem, hogy szavaznunk kellene ebben a kérdésben, úgyhogy halljuk, Nat, milyen lehetőségeink vannak.
Nat kinyitott három dossziét, amelyek előtte hevertek az asztalon. – A törvények a lehető legvilágosabbak ezekben az esetekben. Ha egy cég vagy egy egyén birtokában van hat százaléka egy vállalatnak, akkor be kell jelenteniük a részvényeiket a tőzsdefelügyeletnél Washingtonban, és huszonnyolc napon belül tenniük kell egy nyilatkozatot arról, hogy szándékukban áll-e árajánlatot tenni a többi részvényre, és ha igen, milyen árat hajlandóak adni értük. – Ha valaki megpróbál felvásárolni minket, nem fogják kivárni a kötelező egy hónapot – mondta Tom. – Ha elérik a hat százalékot, még azon a napon nyilván árajánlatot is tesznek a részvényeinkre. – Egyetértek – bólintott Nat –, de addig nincs semmi akadálya, hogy mi nekiálljunk felvásárolni a saját részvényeinket, habár pillanatnyilag kicsit magas az áruk. – De az ellenfeleink nem fognak ebből rájönni, hogy mi tudjuk, mire készülnek? – kérdezte Júlia. – Lehetséges, úgyhogy utasítanunk kell a brókereinket, hogy próbáljanak minél feltűnésmentesebben intézkedni. – Hármunknak összesen mennyi részvényünk van? – kérdezte Júlia. – Tomnak és nekem tíz-tíz százalék – mondta Nat –, neked pedig pillanatnyilag – a második dossziéba pillantott – valamivel több mint három százalék. – És mennyi készpénz van a számlámon? Nat lapozott egyet. – Kicsivel több mint nyolcmillió dollár, nem beszélve a Trump-részvényekről, amikből eladogattál, ha nagy volt a kereslet. – Akkor mi lenne, ha vásárolnék olyan részvényekből, amiknek nem lenne túl könnyű a nyomára jutni a nagyragadozóknak? – Főleg, ha Joe Stein révén, New Yorkban intézed – mondta Tom –, aztán megkéred, szóljon, hogy a brókerei esetleg be tudnak-e azonosítani egy személyt vagy egy céget, amely agresszíven vásárol. – Júlia jegyzetelni kezdett. – A következő feladatunk, hogy megkeressük az állam legjobb ügyvédjét, aki felvásárlási ügyekre specializálódik – folytatta Nat. – Beszéltem már Jimmy Gatesszel, aki a korábbi ilyen ügyekben képviselt minket, de azt mondja, ez neki nagy falat, viszont ajánlott egy New York-i fickót, akit... – Nat vetett egy pillantást a harmadik dossziéba – Logan Fitzgeraldnak hívnak, és akinek ez a szakterülete. Gondoltam, még a hétvége előtt felugróm New Yorkba, és megkérdezem, vállalná-e a képviseletünket. – Helyes – bólintott Tom. – Lesz még valami dolgunk közben? – Igen, tartsátok nyitva a szemeteket és a fületeket. Amilyen hamar csak lehet, ki kell derítenünk, ki az ellenfelünk. Igazán sajnálom, hogy így történt – mondta Fletcher. – Tulajdonképpen egyikünk sem tehet róla – mondta Jimmy. – Az az igazság, hogy az utóbbi időben már semmi nem ment túl jól. Úgyhogy, amikor a kaliforniai egyetem meghívta Joannát a történelem tanszék élére, ez kenyértörésre vitte a dolgot. – A gyerekek hogy fogadták? – Elizabeth elég jól viseli, és Harry már a Hotchkissba jár, úgyhogy elég nagyok mind a ketten, hogy kezelni tudják a helyzetet. Harrynek egyenesen tetszik, hogy a nyári vakációkat Kaliforniában töltheti majd. – Igazán sajnálom – mondta még egyszer Fletcher. – Hát, manapság szinte már ez a normális – sóhajtott fel Jimmy. – Te és Annie lassan kisebbségbe szorultok. A Hotchkhiss igazgatója azt mondta, a gyerekeiknek harminc százaléka
csonka családból jön. Én nem is emlékszem, hogy a mi időnkben egy-két gyereknél több lett volna, akiknek elváltak a szülei. – Kicsit hallgatott. – És ha a gyerekek úgyis Kaliforniában lesznek a nyáron, legalább több időm lesz az újraválasztási kampányodon dolgozni. – Én azért jobban örülnék, ha inkább együtt maradtatok volna Joannával. – Tudsz valamit arról, hogy ki lesz az ellenfeled? – kérdezte Jimmy, aki egyértelműen szeretett volna témát változtatni. – Nem. Úgy hallom, Barbara Hunter borzasztóan szeretné újra jelöltetni magát, de a republikánusok jobban örülnének, ha nem ő lenne, már ha sikerül legalább egy félig-meddig alkalmas másik jelöltet találniuk. – Az a pletyka kering, hogy Ralph Elliot fontolgatja, hogy indul, de őszintén szólva azok után, hogy te ilyen diadalt arattál a Billy Bates-ügyben, szerintem még Gábriel arkangyalnak se lenne esélye ellened a választáson. – A Billy Bates-ügy nem diadal volt. A halála még most is kísért. Még ma is élne, ha kicsit határozottabb lettem volna a rendőrfőnökkel. – Tudom, hogy te így látod, de az embereknek más a véleménye. A legutóbbi újraválasztásod is ezt bizonyította. Mindenki csak arra emlékszik, hogy az életed kockáztatásával megmentettél harmincegy gyereket és a kedvenc tanító nénijüket. Az apám azt mondja, ha azon a héten elnökválasztás lett volna és indulsz, most a Fehér Házban laknál. – Hogy van az öregúr? – kérdezte Fletcher. – Kicsit bűntudatom van, mert mostanában nemigen látogattam meg. – Jól van, és azt hiszi még mindig ő irányit mindent és mindenkit, bár valójában csak a te karrieredet egyengeti. – És hogy tervezi, melyik évben fogok indulni az elnökválasztáson? –kérdezte Fletcher vigyorogva. – Ez attól függ, hogy előbb jelölteted-e magad kormányzónak. Miután túl leszel négy cikluson mint szenátor, addigra a mostani kormányzó, Jim Lewsam épp végére ér a második hivatali ciklusának. – Lehet, hogy nem is akarok kormányzó lenni. – Persze, és lehet, hogy a pápa nem katolikus! – Jó reggelt – köszöntötte Logan Fitzgerald az igazgatósági asztal körül ülőket. – Mielőtt megkérdeznék – folytatta rögtön –, mondom is a választ: a Fairchild bankról van szó. – Hát persze – bólintott Nat. – A fenébe, magamtól is rájöhettem volna. Ha jól belegondolunk, nyilvánvaló, hogy ők a nagyragadozók. A Fairchild a legnagyobb bank az államban, hetvenegy fiókjuk van, és szinte egyetlen komoly riválisuk sincs. – Valaki az igazgatóságban nyilván úgy gondolja, mi komoly riválisok vagyunk – szólt közbe Tom. – Tehát úgy döntöttek, félreállítják magukat az útból, még mielőtt maguknak eszébe jutna ugyanezt tenni velük – mondta Logan. – Nem hibáztatom őket – mondta Nat. – Én is pontosan ugyanezt tenném a helyükben. – És azt is megmondhatom, hogy az ötlet nem az ő igazgatóságuktól származik – folytatta Logan. – A tőzsdefelügyelethez érkezett hivatalos értesítést a képviselőjük, a Belman Wayiand és Elliot iroda írta alá, és nem nehéz kitalálni, hármuk közül kinek a neve szerepel a pontozott vonalon. – Ez azt jelenti, hogy igencsak kemény küzdelem előtt állunk – jegyezte meg Tom. – Ez igaz – bólintott Logan –, úgyhogy az első tennivalónk az, hogy nekiálljunk a számolgatásnak. – Júliához fordult. – Hány részvényt sikerült venni az utóbbi pár napban?
– Kevesebb mint egy százaléknyit – felelte Júlia –, mert valaki nagyon nyomja felfelé az árat a piacon. Amikor tegnap este megkérdeztem a brókeremet, azt mondta, záráskor a részvények ára elérte az 5,20 dollárt. – Ez jóval felette van a valós értéküknek – mondta Nat. – De most már nem hátrálhatunk meg. Azért kértem meg Logant, hogy vegyen részt a ma reggeli értekezleten, hogy elmondja, hogy látja az esélyeinket a túlélésre, és vázolja fel, mi történhet a következő pár hét folyamán. – Először is hadd ismertessem a pillanatnyi helyzetet, elnök úr –kezdte Logan. – Ahhoz, hogy elkerülje a felvásárlást, a Russellnek a bank részvényeinek 50,1 százalékával kell rendelkeznie, vagy írásos nyilatkozattal bírni, amelyben a tulajdonos jelzi eladási szándékát a banknak. Az igazgatósági tagoknak jelenleg valamivel több mint huszonnégy százalék van a birtokukban, és tudjuk, hogy a Fairchild már legalább hat százalékot megszerzett. Ránézésre ez kielégítőnek tűnik. A Fairchild azonban huszonegy napon keresztül 5,1 dollárt ajánl a részvényekért. Rá kell mutatnom, hogy ha mégis úgy döntenének, hogy eladják a részvényeket, az közel húszmillió dollár bevételt jelentene készpénzben. – Már eldöntöttük, hogy ez szóba se jöhet – jelentette ki határozottan Tom. – Helyes, akkor két választásuk van. Vagy a Fairchild által ajánlott 5,1 dolláros árnál magasabbat ajánlanak a részvényekért, nem feledkezve meg az igazgató megállapításáról, mely szerint máris felette állnak a valós értéküknek, vagy pedig megkereshetik az összes részvényesüket, és megkérik őket, hogy írásban nyilatkozzanak arról, hogy szeretnének a Russell részvényesei maradni. – Az utóbbi – vágta rá Nat habozás nélkül. – Számítottam rá, hogy ezt fogja mondani, Mr. Cartwright. Gondosan átnéztem a részvényesek névsorát. Jelenleg összesen 27412-en vannak, többnyire kis részvénycsomagok tulajdonosai. A legtöbben ezer vagy annál kevesebb részvénnyel bírnak. Öt százalék azonban három személy portfoliójában található, ketten közülük Floridában élő özvegyek, akik két-két százalékkal rendelkeznek, a harmadik Harry Gates szenátor úr, akinek egy százaléka van. – Ez meg hogy lehetséges? – kérdezte Tom. – Harry Gatesről köztudott, hogy egész életében a szenátori fizetéséből élt. – Az apjának köszönheti a dolgot – mondta Logan. – Állítólag a barátja volt a bank alapítójának, aki még 1892-ben felajánlotta neki a cég egy százalékát. Száz részvényt vásárolt száz dollárért, és ezek azóta is a Gates család birtokában vannak. – Mennyit érnek ezek most? – kérdezte Tom. Nat pötyögtette a zsebszámológépét. – Közel félmilliót, és ő valószínűleg nem is tud róla. – Jimmy Gates, a szenátor fia jó barátom – mondta Logan. – Neki köszönhetem a jelenlegi állásomat. És kezeskedem érte, hogy ha Jimmy rájön, hogy Ralph Elliot is benne van az ügyben, azonnal nekünk adja a részvényeket. Ha ezekre rá tudnánk tenni a kezünket, és a két öreg hölgyet is meggyőznénk Floridában, akkor majdnem harminc százalék kerül az ellenőrzésünk alá, ami még mindig azt jelenti, hogy szükség van még további 20,1 százalékra, mielőtt megnyugodhatnának. – Az ilyen ügyekben szerzett tapasztalataim szerint legalább öt százalék lesz, amelynek a tulajdonosaival nem tudunk kapcsolatba lépni –mondta Nat –, akik elköltöztek, vagy letétbe helyezték a részvényeiket, vagy akár olyanok, mint Harry Gates, akik talán nem is tudnak róla, hogy ezek a részvények is ott lapulnak más értékpapírjaik között. – Ez így van – bólintott Logan –, de én nem fogok nyugodni addig, amíg nem tudom, hogy több mint ötven százalék a maguk kezében van. – És hogy fogunk neki, hogy megszerezzük a fennmaradó húsz százalékot? – kérdezte Tom.
– Kőkemény és rengeteg munkával – mondta elszántan Logan. – Először is kell küldeni egy személyre szóló levelet minden egyes részvényesnek, mind a huszonhétezernek. Ilyesmire gondolok. – Logan kiosztott egy-egy példányt a levélből minden igazgatósági tagnak. – Amint látni fogják, a bank erősségeire koncentráltam, arra, hogy milyen hosszú múltra néz vissza itt a városban, és hogy az államban egy banknak sem nő gyorsabban a profitja. És feltettem a kérdést, hogy azt akarjuk-e, hogy végül egy bank kerüljön monopolhelyzetbe. – Igen, a miénk – szólt közbe Nat. – Az még kicsit messzebb van – jegyezte meg Logan. – Mielőtt elfogadjuk a levél szövegét, szeretném, ha mindenki hozzáfűzné a megjegyzéseit, végül is az elnöknek és az igazgatónak kell majd aláírni. – Huszonhétezerszer?! – Igen, de elfelezhetik, elég, ha egyikük ír alá egy-egy levelet – mondta Logan kicsit elmosolyodva. – Nem javasolnék ilyen herkulesi feladatot, ha nem lennék biztos benne, hogy a riválisaink egy szabványlevelet fognak küldeni, „Tisztelt részvényes!" megszólítással és az elnök stilizált aláírásával. A személyesség lehet, hogy döntő fontosságú lesz. – Én tudok segíteni valamiben? – kérdezte Júlia. – De még mennyire, Mrs. Russell – mondta Logan. – Megfogalmaztam egy egészen eltérő levelet is, az ön aláírásával, amelyeket a női részvényeseknek küldenénk el. A legtöbben vagy elváltak vagy özvegyek, és valószínűleg évszámra utána sem néznek a részvényeik állásának. Közel négyezer ilyen befektetőnk van, úgyhogy erre rámegy a hétvégéje. – Odatolt egy második levelet az asztalon. – Mint látni fogja, kiemeltem, milyen hozzáértéssel vezette a saját cégét, és hogy több mint hét éve igazgatósági tag a Russell bankban. – Még valami? – kérdezte Júlia. – Igen. – Logan odatolt még két papírlapot. – Szeretném, ha meglátogatná Floridában ezt a két özvegyet. – A jövő hét elején el tudnék menni – mondta Júlia, a határidőnaplóját tanulmányozva. – Nem – jelentette ki Logan határozottan. – Hívja fel őket még ma délelőtt, és holnap repüljön oda. Mérget vehet rá, hogy Ralph Elliot már felkereste őket. Júlia bólintott, aztán olvasgatni kezdte a feljegyzéseket, hogy mit lehet tudni Mrs. Bloomról és Mrs. Hagartenről. – És végül, Nat – folytatta Logan –, magának bele kell fogni egy meglehetősen agresszív médiakampányba. – Mire gondol? – kérdezte Nat. – Ki kell emelnünk, hogy Connecticut szülötte, vietnami hős, aki a Harvardra járt, aztán visszatért Hartfordba, csak azért, hogy a legközelebbi barátjával felvirágoztassa ezt a bankot. Nem árt bedobni akár a terepfutást is, úgyis tombol a kocogásmánia manapság, lehet, hogy egyik-másik részvényes értékelni fogja. És ha bárki interjút kér, a Biciklisták Lapjától a Kézimunkázzunk együtt magazinig, mindenkinek mondjon igent. – És ki fog kiállni velem szemben? A Fairchild elnöke? – Nem, azt nem hinném – rázta a fejét Logan. – Murray Goldblatz nagyon ravasz és kitűnő bankár, de nem kockáztatják meg, hogy szerepeltessék a tévében. – De hát miért? – kérdezte Tom. – Több mint húsz éve a Fairchild elnöke, és köztiszteletnek örvend a bankszakmában. – Ezzel egyetértek – mondta Logan. – De ne felejtsük el, hogy pár éve szívrohama volt, és ami még rosszabb, kicsit dadog. Maga talán észre sem veszi, mert megszokta az évek során, de a tévében a közönség nem értékelné. Lehet, hogy az állam egyik legnevesebb bankárja, de ha valaki dadog, az bizonytalanság benyomását kelti. Igazságtalanság, de így van, és biztos, hogy
ezt ők is átgondolták. – Akkor, gondolom, Wesley Jackson, az igazgatójuk? – tűnődött Nat. –A legjobban beszélő bankár, akivel valaha is találkoztam. Egyszer még meg is hívtam az igazgatóságunkba. – Ez mind igaz – mondta Logan. – De fekete bőrű. – Ugyan, 1988-at írunk – felelte dühösen Nat. – Ezzel tisztában vagyok, de a részvényeseiknek több mint kilencven százaléka fehér, és a Fairchild nyilván ezt is számításba vette. – Akkor mit gondol, kit állítanak ki ellenem? – kérdezte Nat. – Semmi kétségem, hogy Ralph Elliotot. –Szóval a republikánusok mégiscsak Barbara Huntert jelölték újra –mondta Fletcher. – Csak mert senki más nem akart veled szemben indulni – felelte Jimmy. – Miután rájöttek, hogy kilenc ponttal vezetsz a közvélemény-kutatások szerint. – Úgy hallom, könyörögtek Ralph Elliotnak, hogy induljon, de azt mondta, ezzel most nem tud foglalkozni, mert lefoglalja a Russell bank átvételének ügye. – Jó kifogás – mondta Jimmy. – De ez az alak semmiképp nem indulna, csak ha tudná, hogy elég jó esélye van, hogy győzzön. Láttad tegnap este a tévében? – Igen – sóhajtott fel Fletcher. – Ha nem ismerném jobban, be is dőltem volna a szövegének. „Biztosítsa a jövőjét azzal, hogy csatlakozik az állam legnagyobb és legtiszteltreméltóbb bankjának ügyfeleihez". Semmit nem veszített a régi karizmájából. Remélem, az apád nem dőlt be neki. – Nem, már odaadta az egy százalékát Tom Russelinek, és mindenkit rábeszél, hogy ugyanezt tegyék. Habár eléggé megdöbbent, amikor megmondtam neki, mennyit érnek a részvényei. Fletcher nevetett. – Az újságírók úgy spekulálnak, hogy jelenleg mindkét fél nagyjából negyven százalékkal rendelkezik, és már csak egy hét van hátra az ajánlattételek lezárulásáig. – Igen, szoros a verseny. Nagyon remélem, Tom Russell tudja, milyen piszkos lesz a játszma, most, hogy Ralph Elliot is nyakig benne van –mondta Fletcher. – Én gondoskodtam róla, hogy tudja – felelte Jimmy halkan. – Ezt mikor küldték szét? – kérdezte Nat, miközben az igazgatóság többi tagja tanulmányozta a Fairchild legutóbbi körlevelét, amelyet minden részvényesnek postáztak. – Tegnapi dátum áll rajta – nézte meg Logan –, ami azt jelenti, három napunk van, hogy reagáljunk rá, de attól tartok, a baj már így is megesett. – Még én sem hittem volna, hogy Elliot képes ilyen mélyre süllyedni –mondta Tom, a Murray Goldblatz aláírásával ellátott levélre meredve. Néhány dolog, amit nem tudott Nathaniel Cartwrightról, a Russell bank igazgatójáról: – Mr. Cartwright nem Hartfordban született és nem itt nevelkedett – A Yale elutasította a felvételi kérelmét, miután kiderült, hogy csalt a felvételi vizsgán – Diploma nélkül távozott a connecticuti egyetemről, miután veszített a diákelnök-választáson – Kirúgták a J.P. Morgan banktól, miután félmilliós veszteséget okozott – Egy koreai lányt vett feleségül, akinek a családja az amerikaiak ellen harcolt – A Morgan után nem talált máshol állást, csak régi iskolatársánál, aki véletlenül a Russell bank elnöke Adja el részvényeit a Fairchildnak –helyezze biztos kezekbe a jövőjétl – Itt a válasz, amit szerintem szét kellene küldenünk, még ma, expressz – mondta Logan.
– A Fairchildnak már nem lesz ideje válaszolni rá. –Odacsúsztatott egy példányt minden igazgatósági tag elé. Néhány dolog, amit tudnia kell Nat Cartwrightról, a Russell bank igazgatójáról: – Nat Connecticutban született és nevelkedett – Becsület Érdemrendet kapott vietnami hőstetteiért – A Harvardon szerzett diplomát (summa cum laude) – A Morgannal ő mondott fel, és több mint egymillió profitot szerzett a banknak – A kilenc év alatt, mióta a Russell elnöke, megnégyszerezte a bank profitját – A felesége a connecticuti egyetem statisztika professzora, az apja pedig őrmester volt a haditengerészetnél Maradjon a Russell banknál –mi gondoskodunk Önről és a pénzérőll – Szétküldhetem most azonnal? – kérdezte Logan. – Nem – mondta Nat, és összetépte a levelet. Egy darabig nem szólalt meg. – Sok kell ahhoz, hogy tényleg beguruljak, de most ki fogom nyírni Ralph Elliotot, egyszer s mindenkorra. Ide figyeljetek! Nat húsz percig beszélt. Tom csak ezután kockáztatta meg, hogy először közbeszóljon: – Ez pokolian kockázatos terv. – Miért? Ha a stratégiám nem válik be, akkor is multimilliomosok leszünk, de ha sikerül, akkor a mi ellenőrzésünk alá kerül az állam legnagyobb bankja. – Apa őrülten dühös rád – újságolta Jimmy. – De hát miért? – csodálkozott Fletcher. – Győztem! – Hát ez az, tizenkétezer szavazatos többséggel, ami roppant tapintatlan volt tőled – mondta Jimmy, és közben a fiát figyelte, aki épp a balszárnyon futott a labdával. – Ne felejtsd el, hogy neki csak egyszer sikerült tizenegyezres többséget elérni huszonnyolc év alatt, és ez akkor volt, amikor Barry Goldwater indult elnöknek. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél – mondta Fletcher. – Gondolom, akkor jobb lesz, ha a következő néhány vasárnapon kihagyom a családi ebédet. – Inkább ne, mert neked még nem mesélte el, hogyan keresett egy nap alatt egymilliót. – Igen, Annie mesélte, hogy eladta a Russell-részvényeit. Azt hittem, beleegyezett, hogy semmilyen áron nem adja át őket a Fairchildnak? – Igen, és be is tartotta volna az ígéretét, de egy nappal az árajánlat lezárulása előtt, amikor a részvények 7,1-es csúcson álltak, Tom Russell személyesen felhívta, és azt tanácsolta neki, adja el őket. Még azt is javasolta, hogy közvetlenül Ralph Elliottal lépjen kapcsolatba, hogy minél gyorsabban elintézhesse az üzletet. – Ezek valamiben törik a fejüket – mondta Fletcher. – El sem tudom képzelni, hogy Tom Russell ilyet tanácsolt volna, hacsak nincs valami haditerve. – Jimmy nem mondott semmit. – Akkor tehát feltételezhetjük, hogy a Fairchildnak sikerült megszerezni több mint Ötven százalékot? – Én is ezt kérdeztem Logantől, de ő elmagyarázta, hogy a titoktartás miatt nem mondhat semmit hétfőig, amikor a tőzsdefelügyelet nyilvánosságra hozza a hivatalos adatokat. – Hoppá – kiáltott fel Jimmy. – Láttad, az a Taftos kölyök mit csinált Harryvel? Szerencse, hogy Joanna nincs itt, különben lerohant volna a pályára és lekevert volna neki egy nyaklevest. – Kik vannak mellette? – kérdezte az elnök. Az asztal körül mindenki magasba emelte a kezét, habár Júlia mintha egy pillanatig
habozott volna. – Tehát egyhangú a döntés – jelentette be. Tom, és Nathez fordulva hozzátette: – Akkor talán ismertethetnéd, mi várható ezután. – Természetesen, elnök úr – mondta Nat. – Ma reggel tíz órakor a tőzsdefelügyelet be fogja jelenteni, hogy a Fairchildnak nem sikerült megszerezni az ellenőrzést a Russell bank felett. – Mire lehet számítani, hány százalékot tudtak megszerezni? – kérdezte Júlia. – Szombaton éjfélkor 47,89 százalékuk volt, és talán még vasárnap össze tudtak szedni pár részvényt, de nem többet. – És az ára? – Pénteken záráskor 7,32 dolláron álltak a részvények – mondta Logan –, de a szabályok szerint a ma reggeli bejelentés után a Fairchild nem tehet újabb árajánlatot huszonnyolc napig. – És én úgy tervezem, hogy pontosan ekkor dobunk a piacra egymillió Russell részvényt – mondta Nat. – De hát miért tennél ilyet? – kérdezte Júlia. – Amikor biztos, hogy zuhanni fog az áruk? – A Fairchildé is, mivel majdnem ötven százalék az övék, és huszonnyolc napig nem tehetnek semmit. – Semmit? – ismételte meg Júlia. – Semmit – erősítette meg Logan. – És ha akkor mi nekiállunk és az így bejött pénzből felvásároljuk a Fairchild részvényeit, amikor azok esni kezdenek... – De tájékoztatni kell a tőzsdefelügyeletet, ahogy elérjük a hat százalékot – szólt közbe Logan –, és nyilatkozni, hogy szándékunkban áll-e átvenni a Fairchild bankot. – Nagyszerű – mondta Nat, miközben maga elé húzta a telefont és tárcsázott tíz számot. Senki nem szólt semmit, míg Nat várta, hogy felvegyék a telefont. – Szervusz, Joe, Nat vagyok, minden a tervek szerint zajlik. Szeretném, ha egy perccel tíz óra után a piacra dobnál egymilliót a részvényeinkből. – Ugye, tudod, hogy meredeken zuhanni fog az áruk? – mondta Joe. –így most mindenki el akarja majd adni őket. – Nagyon reméljük, hogy igazad van, ugyanis azt is szeretném, hogy kezdd el összeszedni a piacra kerülő Fairchild részvényeket. Ne hagyd abba, míg el nem érjük az 5,9 százalékot. – Értettem – mondta Joe. – És Joe, éjjel-nappal legyél elérhető. Az elkövetkező négy hétben nem fogsz sokat aludni – mondta Nat, azzal lerakta a kagylót. – Biztos, hogy nem szegünk meg semmilyen törvényt? – kérdezte Júlia. – Biztos – nyugtatta meg Logan. – De ha ezt most sikerül végigvinnünk, szerintem a kongresszusnak újra kell gondolnia az átvételeket és felvásárlásokat szabályozó törvényeket a nagyon közeli jövőben. – És gondolod, hogy etikus, amit csinálunk? – kérdezte Júlia. – Nem – felelte Nat. – És eszembe sem jutott volna, hogy ilyesmit műveljek, ha nem Ralph Elliottal lenne dolgom. – Kicsit hallgatott. – Én figyelmeztettelek benneteket, hogy kinyírom, csak nem árultam el, hogyan.
39. fejezet
– A Fairchild bank elnöke keresi az egyesen, Joe Stein a kettesen, és a felesége a
hármason – szólt be a titkárnő Natnek. – Kapcsolja a Fairchild elnökét. Kérje meg Joe Steint, hogy várjon egy kicsit, Su Lingnek pedig mondja meg, hogy majd visszahívom. – A felesége azt mondja, sürgős. – Pár perc múlva visszahívom. – Akkor kapcsolom Mr. Goldblatzot. Nat jobban örült volna, ha van egy-két perce, hogy összeszedje a gondolatait, mielőtt beszél a Fairchild elnökével. Talán jobb lett volna, ha azt mondja a titkárnőjének, hogy majd visszahívja. Egyáltalán, hogyan szólítsa? Mr. Goldblatznak, elnök úrnak, uramnak? Végül is ő már akkor a Fairchild elnöke volt, amikor Nat még az egyetem padjait koptatta. – Jó reggelt, Mr. Cartwright. – Jó reggelt, Mr. Goldblatz, miben állhatok a rendelkezésére? – Arra gondoltam, találkoznunk kellene. – Nat kicsit habozott, nem volt biztos benne, mit feleljen. – És azt hiszem, bölcs lenne, ha csak mi ketten lennénk jelen a találkozón – tette hozzá Goldblatz. – Csa... csa... csak mi ketten. – Igen, azt hiszem, ez tényleg jó lenne – mondta Nat. – De valami olyan helyet kell keresni, ahol senki nem ismer minket. – Javasolhatnám a St. Joseph katedrálist? – mondta Mr. Goldblatz. –Nem hiszem, hogy engem ott bárki is nagyon ismerne. Nat nevetett. – Milyen időpontra gondolt? – kérdezte. – Szerintem jobb lenne minél előbb megejteni a találkozót. – Egyetértek – mondta Nat. – Legyen, mondjuk, ma délután három óra? Nem hiszem, hogy hétfőn délután olyan sokan lennének egy templomban. – St. Joseph, három óra. Akkor ott találkozunk, Mr. Goldblatz – mondta Nat. Alig tette le a telefont, azonnal ismét megcsörrent. – Joe Stein van a vonalban – szólalt meg Linda. – Szervusz, Joe, mi újság? – Épp most vettem meg újabb százezer Fairchild részvényt, amivel már huszonkilenc százalékod van. Pillanatnyilag 2,90 körül állnak, ami kevesebb mint a fele az eddigi legmagasabb árnak. De van egy kis probléma. – Mi lenne az? – Ha nem szerzel meg ötven százalékot péntekhez egy hétre, akkor pontosan azzal a problémával kell szembenézned, mint amivel két héttel ezelőtt a Fairchildnak, úgyhogy remélem, már tudod, mi a következő lépésed. – Talán világosabb lesz egy találkozó után, ahová ma háromra megyek – mondta Nat. – Ez érdekesnek hangzik. – Lehet, hogy az lesz, de egyelőre nem mondhatok semmit, mert nem igazán tudom, miről lesz szó. – Egyre érdekesebb – jegyezte meg Joe. – Nagyon várom a híreket, hogy mi történt. És közben nekem mi lesz a feladatom? – Szeretném, ha megvásárolnál minden Fairchild részvényt, amit csak tudsz a ma esti zárásig. Aztán beszéljünk újból a holnap reggeli nyitás előtt. – Értem – mondta Joe. – Akkor jobb lesz, ha megyek is vissza. Nat nagyot sóhajtott, és próbált azon gondolkozni, vajon mit akarhat tőle Murray Goldblatz. Újból felkapta a telefont. – Linda, hívja fel nekem Logan Fitzgeraldot. A New York-i számán keresse.
– A felesége nagyon hangsúlyozta, hogy sürgős dologról van szó, és megint hívta, miközben Mr. Steinnel beszélt. – Jó, máris felhívom, amíg maga előkeríti Logant. Nat hívta az otthoni számukat, aztán az ujjaival dobolva az íróasztalon, tovább törte a fejét, hogy mit akarhat Murray Goldblatz. Su Ling hangja szakította félbe a gondolatait. – Sajnálom, hogy nem hívtalak vissza rögtön – kezdte Nat –, de Murray... – Luke megszökött az iskolából – mondta Su Ling. – A tegnapi villanyoltás óta senki nem látta. – A Demokrata Párt elnöke keresi az egyesen, Mr. Gates a kettesen és a felesége a hármason. – Először a pártelnök úrral beszélek. Kérje meg Jimmyt, hogy tartsa a vonalat, és mondja meg Annie-nek, hogy rögtön visszahívom. – Azt mondta, sürgős. – Mondja meg, hogy csak pár perc. Fletcher nem bánta volna, ha van egy kis ideje összeszedni magát. Csak néhányszor találkozott a párt elnökével, egy országos demokrata konvenció alkalmával a folyosón, meg egy koktélpartin Washingtonban, és Mr. Brubaker valószínűleg nem is emlékszik egyik alkalomra sem. Már azt se tudta eldönteni, hogyan szólítsa, Mr. Brubaker, Alán, uram? Végül is már akkor pártelnök volt, amikor Fletcher először indult a szenátusi választáson. – Jó reggelt, Fletcher, itt Al Brubaker. – Jó reggelt, elnök úr, milyen megtisztelő, hogy felhívott. Miben segíthetek? – Szeretnék beszélni magával, Fletcher. Arra gondoltam, mi lenne, ha a feleségével iderepülnének Washingtonba, és valamelyik este eljönnének hozzánk vacsorára? – A legnagyobb örömmel – felelte Fletcher. – Mikor lenne megfelelő? – Mit szólna tizennyolcadikán estéhez? Jövő pénteken. Fletcher gyorsan belelapozott a határidőnaplójába. Délben volt egy pártgyűlés, amit nem hagyhat ki, de estére nem volt beírva semmi. – Mikorra menjünk oda? – Nyolc óra megfelelne? – Igen, nagyszerű, elnök úr. – Helyes, akkor tizennyolcadika, péntek, nyolc óra. Georgetownban lakunk, a cím N Street 3038. Fletcher beírta a pártgyűlés alá. – Már nagyon várom, hogy találkozzunk, elnök úr. – Én is – mondta Brubaker. – És Fletcher, jobban örülnék, ha nem említené meg senkinek ezt a dolgot. Fletcher lerakta a telefont. Szoros lesz aznapra a programja, lehet, hogy előbb el kell jönnie majd a gyűlésről. A telefon megint megcsörrent. –Mr. Gates – szólt be a titkárnője. – Szia, Jimmy, mit tehetek érted? – kérdezte vidáman Fletcher. Alig várta, hogy elmesélhesse a vacsorameghívást. – Attól tartok, nincsenek túl jó híreim – mondta Jimmy. – Az apámnak megint szívrohama volt, a St. Patrickbe szállították. Épp most indulok, de gondoltam, előbb szólok neked. – Mennyire súlyos az állapota? – kérdezte Fletcher halkan. – Még nem tudom, mit mondott az orvos. Alig értettem, amit az anyám mondott, úgyhogy nem tudhatok meg többet, csak ha beértem a kórházba. – Anni-vel odamegyünk, amilyen gyorsan csak tudunk – mondta Fletcher. Azonnal felhívta az otthoni számukat, de foglalt volt. Lerakta a kagylót, és idegesen dobolni kezdett az
ujjaival. Amikor újból próbálkozott, megint foglalt jelzést kapott, ezért aztán úgy döntött, inkább azonnal hazasiet, és Annie-vel együtt bemennek a kórházba. Egy pillanatra megint eszébe jutott Al Brubaker. Vajon miért akarhat találkozni vele, és miért mondta, hogy senkinek ne említse? De aztán a gondolatai visszatértek Harryre. Megint hívta az otthoni számukat. Végre megszólalt Annie hangja. – Hallottad, mi történt? – kérdezte. – Igen, épp most beszéltem Jimmyvel. Gondoltam, akkor most odamegyek egyenesen a kórházhoz, ott találkozhatnánk. – Nem csak apával van baj – vágott közbe Annie. – Lucy leesett a lóról ma reggel. Agyrázkódása van és eltörte a lábát. Az iskola gyengélkedőjében van. Nem is tudom, most hová kapjak. – Magamat okolom – mondta Nat. – A Fairchild-ügy miatt olyan elfoglalt voltam, hogy ebben a negyedévben egyszer sem látogattam meg Luke-ot. – Én sem – ismerte be Su Ling. – De a jövő héten mentünk volna az iskolai színielőadásra. – Tudom, és ő játssza Rómeót... Gondolod, hogy Júlia miatt vannak bajok? – Lehetséges. Végül is te is az iskolai előadáson ismerkedtél meg az első szerelmeddel, nem? – De igen, és sírás is lett a vége. – Ne okold magadat, Nat. Én is éppilyen elfoglalt voltam a posztgraduális diákjaimmal az elmúlt hetekben. Talán jobban ki kellett volna faggatnom Luke-ot, miért volt olyan hallgatag és visszahúzódó a szünetben, amikor itthon járt. – Mindig is magányos farkas volt. A jó tanuló gyerekeknek nemigen szokott sok barátja lenni. – És te ezt honnan tudod? – kérdezte Su Ling. Örült, hogy a férje végre elmosolyodik. – Mit gondolsz, mikor érünk oda? – pillantott Nat a műszerfalon lévő órára. – Ilyen forgalom mellett úgy egy óra alatt, szerintem három körül ott leszünk – mondta Su Ling, és kicsit lassított. – Háromra? Ó, a fenébe! – kiáltott fel Nat, mert eszébe jutott a találkozó. – Értesítenem kell Murray Goldblatzot, hogy nem tudok elmenni a találkánkra. – A Fairchild elnöke? – Ő bizony, és kettesben akart találkozni velem – mondta Nat, és felkapta a telefont. Gyorsan kikereste a Fairchild bank számát a noteszéből. – Miről akar beszélni veled? – érdeklődött Su Ling. – Valami az átvétellel kapcsolatban, de ezenkívül nem is sejtem. – Nat benyomogatta a tizenegy számot. – Mr. Goldblatzcal szeretnék beszélni. – Ki keresi? – kérdezte a telefonközpontos. Nat kicsit habozott. – Személyes ügyről van szó. – Akkor is meg kell kérdeznem, ki keresi. – Van egy találkozónk három órakor. – Kapcsolom a titkárnőjét – mondta a hang. Nat várakozott. – Mr. Goldblatz irodája – szólalt meg egy női hang. – Lett volna egy találkozóm Mr. Goldblatzcal három órakor, de attól tartok... – Azonnal kapcsolom, Mr. Cartwright. – Mr. Cartwright? – Mr. Goldblatz, elnézést kell kérnem, de közbejött egy családi probléma, és sajnos, nem
tudok elmenni a ma délutáni találkozónkra. – Értem – mondta Mr. Goldblatz, bár nem hangzott túl megértően. – Mr. Goldblatz, nem szokásom játszadozni, nincs erre se időm, se kedvem. – Ezt nem is mondtam, Mr. Cartwright. Nat kicsit habozott, aztán folytatta. – A fiam megszökött a Taftból, és most megyek, hogy beszéljek az igazgatóval. – Nagyon sa... sa... sajnálom – mondta Goldblatz, és azonnal megváltozott a hangja. – Ha ez jelent egy kis vigaszt, annak idején én is megszöktem egyszer a Taftból, de ahogy elfogyott a zsebpénzem, másnap vissza is mentem. Nat nevetett. – Köszönöm, hogy ilyen megértő. – Semmiség, de akkor hívjon fel, és mondja meg, mikor lenne alkalmas az időpont, hogy találkozzunk. – Hogyne, Mr. Goldblatz, és kérhetnék egy szívességet? – Persze. – Kérem, ne említse a beszélgetésünket Ralph Elliotnak. – A szavamat adom, de neki fogalma sincs arról sem, hogy találkozni készültem önnel. Amikor Nat lerakta a telefont, Su Ling megszólalt: – Nem volt ez kicsit kockázatos? – Nem, nem hiszem. Az az érzésem, Mr. Goldblatzcal felfedeztük, hogy sok közös van bennünk. Amikor Su Ling behajtott a Taft kapuján, Natet elárasztották az emlékek: ahogy elkéstek az első nap az anyjával, ahogy remegő térdekkel végig kellett sétálnia a zsúfolt dísztermen a széksorok között, ahogy leült Tom mellé. Aztán eszébe jutott az a nap, amikor huszonöt évvel később a fiát kísérte el az első tanítási napon. Csak remélni tudta, hogy jó helyen van és nincs semmi baja. Su Ling leparkolt az igazgatói iroda épülete előtt, és még mielőtt leállíthatta volna a motort. Nat észrevette Mr. Hendersont, aki épp jött le a lépcsőn. A gyomra görcsbe rándult, de aztán meglátta, hogy az igazgató mosolyog. Su Ling kipattant a kocsiból. – Megtaláltuk – mondta Mr. Henderson. – A nagyanyjánál volt, és kisegített a mosodában. – Most siessünk a kórházba az apádhoz, aztán eldöntjük, hogy valamelyikünk elmenjen-e Lakeville-be megnézni, mi van Lucyval. – Lucy nagyon szomorú lenne, ha tudná, mi van a nagyapjával –mondta Annie. – Mindig rajongott érte. – Tudom, Harry meg már elkezdte tervezni a karrierjét – fűzte hozzá Fletcher. – Talán jobb lenne, ha nem mondanánk meg neki, mi történt, különben is, úgysem tudná meglátogatni. – Talán igazad van. Apa egyébként a múlt héten volt Lucynél. – Ezt nem is tudtam. – Igen, ezek ketten valami összeesküvést szőnek – mondta Annie, és behajtott a kórház parkolójába. – De egyikük sem hajlandó elárulni, miben sántikálnak. Amikor szétnyílt a lift ajtaja, gyorsan végigsiettek a folyosón Harry szobájához. Martha azonnal felállt, amikor beléptek, az arca halottsápadt volt. Annie átölelte az anyját, Fletcher pedig Jimmy vállára tette a kezét. Lenézett Harryre. Az arca beesett volt, az orrán és a száján légzőmaszk. Egy monitor vibrált mellette, ez volt az egyetlen jele, hogy még él. A legenergikusabb ember, akit Fletcher valaha is ismert. Némán ültek négyen az ágy körül. Martha fogta a férje kezét. Pár pillanat múlva megszólalt. – Nem kéne valamelyikőtöknek elmenni megnézni Lucyt? Itt úgysem tudtok mit tenni.
– Én nem mozdulok innen, de szerintem Fletcher elmehetne – mondta Annie. Fletcher bólintott. Megcsókolta Marthát, aztán Annie-re pillantott. –Megnézem, hogy Lucy jól van-e, és aztán azonnal indulok is vissza. Fletcher szinte észre sem vette, hogy jutott el Lakeville-be, a gondolatai egész úton hol Harryn, hol Lucyn jártak, és egy pillanatra Al Brubakeren, habár már nem érdekelte annyira, mit akarhat a párt elnöke. Amikor odaért az útjelző táblához, amely a Hotchkiss felé mutatta az utat egy kereszteződésben, a gondolatai megint visszatértek Harryre, és az első találkozásukra a futballmeccsen. – Édes istenem, hagyd, hogy éljen –mondta hangosan, miközben behajtott a volt iskolája udvarára és megállt az iskola saját kis szanatóriuma előtt. Egy nővér odakísérte a lánya ágyához. Ahogy végigsétált az üres ágyak sora között, már látta, hogy a legutolsóban begipszelt, magasra feltámasztott lábbal fekszik valaki. Az jutott eszébe, amikor a diákelnök-választáson az ellenfele a begipszelt lábára gyűjtögette a szavazóinak aláírását. Próbálta felidézni a nevét, de nem jutott eszébe. – Hé, te csak szimulálsz! – mondta Fletcher, amikor meglátta a széles mosolyt Lucy arcán, az üdítősdobozokat és a szétszórt csokipapírokat az ágy körül. – Tudom, papa, sikerült is megúsznom egy matekvizsgát, de hétfőre vissza kell mennem, ha nem akarom elrontani az esélyeimet, hogy én legyek az osztályelnök. – Szóval ezért járt itt a nagyapád, az a ravasz vén róka – mondta Fletcher, és megcsókolta a lányát. Közben besétált egy fiú, és idegesen megállt az ágy túlsó felén. – Ő George – közölte Lucy. – Szerelmes belém. – Örülök, hogy találkoztunk, George – mondta Fletcher mosolyogva. – Én is, szenátor úr – nyújtott kezet az ágy fölött a fiú. – George irányítja a kampányomat – mondta Lucy. – Ahogy a keresztapám annak idején a tiédet. George szerint a lábtörés segíteni fog, szimpátiát ébreszt a szavazókban. Meg kell kérdeznem nagyapát, ha legközelebb bejön meglátogatni, hogy neki mi a véleménye, ő a titkos fegyverünk – tette hozzá suttogva. – Az ellenfél retteg tőle. – Nem is tudom, minek fárasztottam magam egyáltalán azzal, hogy idejöjjek – jegyezte meg tréfálkozva Fletcher. – Láthatóan nincs rám szükséged. – Dehogynem, apu. Kaphatok előleget a jövő havi zsebpénzemre? Fletcher elmosolyodott és elővette a tárcáját. – A nagyapád mennyit adott? – Öt dollárt – vallotta be Lucy szégyenkezve. Fletcher is előhúzott egy ötdollárost. – Kösz, apu. Anya különben miért nem jött el? Úgy beszélték meg, hogy másnap reggel Nat viszi vissza az iskolába Luke-ot. A fiú nagyon hallgatag volt előző este, mintha mondani akarna valamit, de nem mindkét szülője előtt. – Talán útközben beszédesebb lesz, ha kettesben vagytok – reménykedett Su Ling. Apa és fia nem sokkal reggeli után el is indultak vissza a Taftba, de Luke nagyon keveset beszélt. Nat hiába próbált felvetni mindenféle témát, tanulást, a színielőadást, megkérdezte, hogy megy Luke-naka futás, de mindenre csak egyszótagos válaszokat kapott. Úgyhogy Nat taktikát váltott, és ő is hallgatott, remélve, hogy idővel majd Luke kezdeményezi a beszélgetést. A gyors sávban haladtak, kicsivel a megengedett sebességhatár felett, amikor Luke megkérdezte: – Apu, te mikor voltál először szerelmes? – Nat majdnem beleszaladt az előtte haladó autóba, de még idejében lassított, és visszasorolt a középső sávba. – Azt hiszem, az első lány, aki igazán érdekelt, Rebecca volt. Ő játszotta Oliviát az iskolai előadáson, én meg Sebastiant. – Kicsit hallgatott. – Júliával van valami baj? – Nem, dehogy. Nagyon buta. Csinos, de buta. – Hosszú csönd következett. – És meddig
jutottatok Rebeccával? – Kicsit csókolóztunk, meg volt egy kis petting. – A mellét megfogtad? – Nem hagyta. Eddig csak akkor jutottunk, amikor elsőévesek voltunk az egyetemen. – És szeretted? – Akkor azt hittem, de az igazi nagy, elsöprő szerelem az volt, amikor anyáddal találkoztam. – Szóval ő volt az első, akivel lefeküdtél? – Nem, volt két lány, az egyik Vietnamban, a másik az egyetemen. – Teherbe ejtetted valamelyiket? Nat a külső sávba húzódott és egészen lelassított. – Kicsit hallgatott. –Teherbe ejtettél valakit? – Nem tudom, és Kathy se. De amikor a tornaterem mögött csókolóztunk, történt egy kis baleset. Fletcher még egy órát a lányánál töltött, aztán visszament Hartfordba. Élvezte George társaságát. Lucy azt mondta, ő a legjobb tanuló az osztályban. – Ezért választottam kampánymenedzsernek – magyarázta. Fletcher egy óra alatt vissza is ért Hartfordba. Amikor besétált Harry betegszobájába, látta hogy semmi sem változott. Leült Annie mellé, és megfogta a kezét. – Van valami javulás? – kérdezte. – Nem, semmi – felelte Annie. – Meg se moccant, mióta elmentél. Hogy van Lucy? – Csak szimulál, neki is megmondtam. Hat hétig be lesz gipszelve a lába, de ez cseppet sem zavarja, sőt állítólag segít is az osztályelnökké választásban. – Megmondtad, mi van a nagyapjával? – Nem, és kicsit blöffölnöm kellett, mikor megkérdezte, hol vagy. – Mit mondtál, hol vagyok? – Az iskolaszék ülésén elnökölsz. Annie bólintott. – Igaz is, csak nem ma. – Egyébként tudtad, hogy van egy udvarlója? – George-ra gondolsz? – Te ismered George-ot? – Igen, de nem mondanám, hogy az udvarlója. Inkább a rabszolgája. – Azt hittem, Lincoln 1863-ban eltörölte a rabszolgaságot. Annie a férjére nézett. – Aggódsz miatta? – kérdezte. – Nem dehogy, előbb vagy utóbb be kellett következnie, hogy barátja legyen. – Nem erre gondoltam. – Ugyan, Annie, még csak tizenhat éves. – Én fiatalabb voltam, mikor veled megismerkedtem. – Annie, ne felejtsd el, hogy egyetemista korunkban tüntetésekre jártunk a személyi szabadságjogokért, és büszke vagyok rá, hogy a lányunkat is ebben a szellemben neveltük.
40. fejezet
Miután Nat
lerakta a fiát
a Taftban, és visszatért
Hartfordba, volt
némi
lelkiismeret-furdalása, amiért arra nem maradt ideje, hogy meglátogassa a szüleit. De semmiképp nem mulaszthatta el másodszorra is a találkozót Murray Goldblatzcal. Amikor elköszönt Luke-tól, a fiú mindenesetre már nem volt olyan világfájdalmas hangulatban. Nat megígérte neki, hogy pénteken este az anyjával együtt ott lesznek az iskolai előadáson. Még mindig Luke-on jártak a gondolatai, amikor megcsörrent az autó telefonja – egy újítás, amely megváltoztatta az életét. – Azt mondtad, telefonálsz a reggeli nyitás előtt – mondta Joe, aztán kicsit hallgatott. – És esetleg lesznek híreid. – Ne haragudj, amiért nem hívtalak, Joe, közbejött egy családi ügy, és egyszerűen kiment a fejemből. – És, tudsz már többet mondani? – Többet mondani? – A múltkor azzal búcsúztál el, hogy „huszonnégy óra múlva már többet fogok tudni". – Hát, Joe, nevetni fogsz, de megint csak azt mondhatom, hogy huszonnégy óra múlva többet fogok tudni. – Na, jó. És mik az utasítások mára? – Ugyanaz, mint tegnap. Vásárolj továbbra is Fairchild részvényeket, egészen zárásig. – Remélem, tudod, mit csinálsz, Nat, mert a jövő héten már fizetni kell. Mindenki tudja, hogy a Fairchild át tud vészelni egy ilyen vihart, de biztos vagy benne, hogy te is? – Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne sikerüljön – jelentette ki Nat. – Úgyhogy csak vásárolj tovább. – Ahogy gondolja, főnök. De remélem, van ejtőernyőd, mert ha hétfő reggel tíz órára nem sikerül megszerezni a Fairchild ötven százalékát, akkor elég rázós leszállásban lesz részünk. Miközben Nat továbbhajtott Hartford felé, rájött, hogy amit Joe mondott, elég nyilvánvaló. Jövő héten ilyenkorra lehet, hogy már nem lesz meg az állása, és ami még rosszabb, kiderül, hogy hagyta, hogy a Russellt átvegye a legnagyobb riválisa. Vajon Goldblatz tudatában van mindennek? Hát persze, nyilván. Amikor megérkezett a városba, úgy döntött, már nem megy vissza az irodájába, inkább leparkolt pár saroknyira a St. Joseph székesegyháztól, aztán beült egy kis szendvicsbárba, vett egy szendvicset, és magában végiggondolt minden lehetőséget, hogy vajon mivel akar előállni Goldblatz. Szalonnás szendvicset kért, hogy erőt gyűjtsön a csatához. Aztán írogatni kezdte az érveit egy étlap hátuljára. Három előtt tíz perccel lassan elindult a templom felé. Többen is odabólintottak, vagy Jó napot, Mr. Catrtwright"-tal köszöntötték, ami emlékeztette, hogy az utóbbi időben milyen ismert figura lett. Az emberek arcán csodálat és tisztelet tükröződött. Azt kívánta, bárcsak előreforgathatná egy héttel az idő kerekét, hogy lássa, vajon akkor hogyan fognak ránézni. Az órájára pillantott – négy perc múlva három. Úgy döntött, megkerüli a sarkot, és a csendesebb déli bejáraton megy be a templomba. Kettesével vette a lépcsőfokokat, és belépett a déli hajóba, egy-két perccel azelőtt, hogy a toronyóra elütötte volna a hármat. Nem lenne szerencsés, ha késne. Beletelt pár másodpercbe, míg az erős délutáni nap után hozzászokott a szeme a gyertyafényes templombelső félhomályához. Végignézett a középső folyosón az oltárig, amelyet egy hatalmas, aranyozott, féldrágakövekkel kirakott feszület uralt. Aztán végignézett a sötét tölgyfa padsorokon a főhajóban. Szinte teljesen üresek voltak, ahogy Mr. Goldblatz is megjósolta, csak négy-öt fekete ruhás idős hölgy üldögélt ott, egyikük egy rózsafüzért morzsolt és az Üdvözlégy Máriát mormolta. Nat továbbsétált a padsorok között, de sehol nem látta Goldblatzot. Amikor odaért a
hatalmas, faragott szószékhez, egy pillanatra megállt és megcsodálta a díszes faragványokat, amelyekről olaszországi utazásai jutottak eszébe. Kis bűntudata támadt, hogy a saját szülővárosában nem ismer ilyen szép épületeket. Hátranézett, de továbbra is csak az idős hölgyek voltak ott lehajtott fejjel mormolva. Úgy döntött, átsétál a templom túlsó végébe, és leül a leghátsó padban. Megint az órájára pillantott: egy perccel múlt három. Ahogy elindult, hallotta, hogy visszhangoznak koppanó léptei a márványon. Hírtelen meghallott egy hangot: – Szeretnél gyónni, fiam? Nat balra kapta a fejét. Az egyik gyóntatófülke függönye el volt húzva. Elmosolyodott, beült a kis padra, és behúzta a függönyt. – Nagyon elegáns vagy – jegyezte meg a frakcióvezető, amikor Fletcher elfoglalta a helyét Ken Stratton jobbján. – Ha nem ismernélek, azt mondanám, szeretőd van. – Igen, van szeretőm – felelte Fletcher –, Annie-nek hívják. Egyébként lehet, hogy kettő körül el kell majd mennem. Ken Stratton a napirendi pontokra pillantott. – Felőlem mehetsz, az oktatási törvényen kívül nincs sok, amihez te is kellesz, talán csak a következő választáson induló jelöltek megbeszélése. Mindnyájan azt feltételeztük, újra jelölteted magad Hartfordban, hacsak Harry nem tervezi, hogy visszatér a politikai életbe. Egyébként hogy van az öreg? –. Kicsit jobban – mondta Fletcher. – Nyughatatlan, mindenbe beleszól, ingerlékeny, és mindenről megvan a véleménye. – Szóval semmit sem változott – állapította meg Ken. Fletcher átnézte a napirenden szereplő témákat. Nem fog lemaradni másról, csak az adománygyűjtés témaköréről, márpedig ez állandó napirendi pont volt, mióta csak először megválasztották, és jóval az ő visszavonulása után is az lesz. Amikor delet ütött az óra, a frakcióvezető csendet kért, és felszólította Fletchert, hogy adja elő az oktatási törvénnyel kapcsolatos javaslatait Az elkövetkező félórában Fletcher körvonalazta a javaslatait, gondosan részletezve azokat a cikkelyeket, amelyekről úgy gondolta, a republikánusok ellenezni fogják. Miután a kollégái feltettek öt-hat kérdést, Fletchemek egyre inkább az volt az érzése, hogy minden jogászi és vitázó képességére szüksége lesz, ha el akarja fogadtatni ezt a törvényjavaslatot a szenátussal. Az utolsó kérdés előrelátható módon Jack Swalestől származott, a legöregebb szenátusi tagtól. Mindig ő tette fel az utolsó kérdést, ami annak a jele volt, hogy ideje továbblépni a következő napirendi pontra. – Mennyibe fog kerülni mindez az adófizetőknek, szenátor úr? – kérdezte Swales. A többiek mosolyogtak, míg Fletcher előadta a rituális választ: – Mindent fedez a költségvetés, Jack, ez is része volt az ígéreteinknek az előző választáson. Jack is elmosolyodott, és a frakcióvezető azt mondta: – Második napirendi pont: a jelöltek a következő választáson. Fletcher úgy tervezte, kisurran, ahogy beindul a vita, de mint mindenki mást a teremben, őt is meglepetésként érte, amikor Ken így folytatta: –Szeretném sajnálattal közölni képviselőtársaimmal, hogy én nem fogok indulni a következő választáson. A félig álmos hallgatóság azonnal felélénkült, repkedtek a miértek, míg Ken magasba nem emelte a kezét, hogy elcsendesítse őket. – Azt hiszem, nem kell elmagyaráznom, miért érzem úgy, hogy eljött az ideje. Fletcher azonnal rájött, hogy Ken döntésének azonnali következménye az, hogy most ő lesz a legfőbb jelölt a frakcióvezetői posztra. Amikor az ő nevére került a sor, egyértelműen jelezte, hogy újra kívánja jelöltetni magát. Aztán amikor Jack Swales belekezdett egy kis szónoklatba arról, hogy miért érzi kötelességének, hogy nyolcvankét évesen is újrajelöltesse
magát, Fletcher csöndben kisurrant. Elsietett a nem messze lévő kórházba, és felrohant a második emeletre, meg sem várta a liftet. Amikor besétált, Harry épp kiselőadást tartott valami politikai témáról kétfős hallgatóságának! Martha és Annie hátrafordultak, amikor Fletcher belépett. – Történt valami érdekes a frakciógyűlésen? – kérdezte Harry. – Ken Stratton nem jelölteti magát újra a következő választáson. – Ez nem meglepő. A felesége, Ellie egy ideje már beteg, és ő az egyetlen, akit jobban szeret a pártnál. Akkor ez azt jelenti, hogy ha újraválasztanak, te lehetsz majd a következő frakcióvezető. – Na és Jack Swales? Nem fogja úgy gondolni, hogy jog szerint neki jár ez a poszt? – A politikában semmi sem jár jog szerint – mondta Harry. – Egyébként is fogadni mernék, hogy a többiek úgysem támogatnák. De ne vesztegesd az időt rám, tudom, hogy Washingtonba kell menned a találkozóra Al Brubakerrel. Csak az mondd meg, mikor jössz vissza. – Holnap korán reggel – felelte Fletcher. – Csak erre az estére megyünk. – Akkora a reptérről jövet ugorj be. Szeretném a legapróbb részletekig tudni, mit akart Al. El ne felejtsd átadni neki üdvözletemet. Hosszú évek óta nem volt ilyen jó elnöke a pártnak, mint ő. És kérdezd meg, megkapta-e a levelemet. – Milyen levelet? – kérdezte Fletcher. – Csak kérdezd meg. – Szerintem már sokkal jobban néz ki – mondta Fletcher Annie-nek, miközben a repülőtérre tartottak. – Szerintem is. Azt mondták anyának, hogy a jövő héten haza is engedik, de csak akkor, ha megígéri, hogy nem erőlteti meg magát. – Meg fogja ígérni. Mindenesetre örülhetünk neki, hogy a választások csak tíz hónap múlva lesznek. A washingtoni gép tizenöt percet késett, de Fletcher ezt is beleszámította, úgyhogy amikor leszálltak, az volt az érzése, még lesz idejük elmenni a Willard Hotelbe, lezuhanyozni, átöltözni, és nyolcra ott lenni Georgetownban. A taxijuk hét után tíz perccel állt meg a szálloda előtt. Fletcher első dolga az volt, hogy megkérdezte a portást, mennyi idő alatt lehet innen Georgetownba érni. – Tíz perc, talán tizenöt – felelte a férfi. – Akkor kérnék egy taxit háromnegyed nyolcra. Annie-nek sikerült villámgyorsan lezuhanyozni és felkapni egy koktélruhát, Fletcher idegesen járkált körbe a szobában, és percenként az óráját nézte. Kilenc perccel nyolc előtt nyitotta ki a taxi ajtaját a felesége előtt. – 3038 N Street – adta meg a címet, aztán az órájára pillantott. – Kilenc perc alatt ott kell lennünk. – Nem feltétlenül – mondta Annie. – Ha Jenny Brubaker kicsit is hasonlít rám, akkor hálás lesz, ha a vendégek késnek pár percet. A taxi ide-oda manőverezett az autók között az esti forgalomban, és két perccel nyolc után meg is állt Brubakerék háza előtt. – Mennyire örülök, hogy látom, Fletcher! – üdvözölte Al Brubaker, aki ajtót nyitott nekik. – És ő, ugye, Annie? Azt hiszem, még nem találkoztunk, de természetesen tudom, mennyit dolgozott a pártunkért. – A pártért? – csodálkozott Annie. – Nem tagja a hartfordi iskolaszéknek és a kórházat felügyelő bizottságnak is?
– De igen, de én mindig úgy gondoltam, ezt a munkát a közösségért végzem. – Pont olyan, mint az apja – jegyezte meg Al. – Egyébként hogy van az öreg róka? – Épp tőle jövünk – mondta Fletcher. – Már sokkal jobban néz ki, és üdvözletét küldi. És azt mondta, kérdezzem meg, megkapta-e a levelét. – Igen, meg. Harry soha nem adja fel, igaz? – tette hozzá egy mosollyal Brubaker. – Mi lenne, ha bemennénk a könyvtárszobába és innánk valamit? Jenny is rögtön lejön. – Hogy van a fia? – Jól, köszönöm, Mr. Goldblatz. Mint kiderült, egy szívügynek volt betudható a szökés. – Hány éves a fiú? – Tizenhat – A legmegfelelőbb kor az első szerelemhez. Nos, fiam, van valami meggyónnivalója? – Igen, atyám. Jövő héten ilyenkorra én leszek az állam legnagyobb bankjának elnöke. – Jövő héten ilyenkorra lehet az állam egyik kisebb bankjának igazgatója sem lesz. – Ezt miből gondolja? – kérdezte Nat. – Mert a briliáns puccskísérlete visszaüthet, és lehet, hogy túl nagyot akart markolni. A brókerei bizonyára figyelmeztették, hogy semmi esélye rá, hogy hétfő reggelig megszerezze a Fairchild részvényeinek ötven százalékát. – Elég nehéz lesz – mondta Nat –, de én még mindig hiszek benne, hogy meg tudjuk csinálni. – Hála istennek, hogy egyikünk sem katolikus, Mr. Cartwright, mert akkor most pirulna, én pedig három Üdvözlégy Máriát javasolnék feloldozásul. De ne aggódjon, én látom a megváltás útját mindkettőnk számára. – Megváltás? – Mindkettőnknek, és ezért ké...ké...kértem meg, hogy találkozzunk. Ez a csatározás egyikünknek sincs előnyére, és ha vasárnap után is folytatjuk, csak károkat fog okozni mindkét intézménynek, amelyet szolgálunk. És talán még az önök bankjának bezárásához is vezethet. Nat tiltakozni akart, de tudta, hogy Goldblatznak igaza van. – És miben állna a megváltás? – kérdezte. – Azt hiszem, valami jobbat is kitalálhatunk, mint három Üdvözlégy Mária. Valamit, ami megtisztíthat a bűneinktől, és talán egy kis profitot is hozhat. – Várom az utasításait. – Évek óta érdeklődéssel figyeltem a karrierjét, fiam. Maga nagyon okos, rendkívül szorgalmas és elszánt, de amit a legjobban csodálok magában, az az, hogy becsületes, a jogi tanácsadóim bármennyire is próbálnak meggyőzni az ellenkezőjéről. – Ez nagyon hízelgő, uram, de azért nem vesz le a lábamról. – Nem is kell. Én realista vagyok, és azt hiszem, hogy ha most nem is sikerülne a terve, pár év múlva megint megpróbálná, aztán újra meg újra, amíg sikerrel nem jár. Igazam van? – Valószínűleg igen. – Maga őszinte volt velem, úgyhogy én is ugyanúgy válaszolok. Másfél év múlva betöltöm a hatvanötöt, amikor is szeretnék visszavonulni a golfpályára. Egy virágzó intézményt akarok átadni az utódomnak, és nem egy gyengélkedő beteget, akinek állandóan vissza kell térni a kórházba újabb kezelésekre. Azt hiszem, maga lenne a megoldás a problémámra. – Azt hittem, én vagyok a probléma oka. – Eggyel több indíték arra, hogy megpróbálkozzunk egy merész és fantáziadús lépéssel. – Szerintem én épp ezt csinálom.
– És csinálhatja is, fiam, de politikai okokból azt szeretném, ha amit most javaslok, úgy tűnne fel, mintha a maga ötlete lett volna, ami azt jelenti, Mr. Cartwright, hogy teljesen meg kell bíznia bennem. – Mr. Goldblatz, magának negyven évbe telt, míg megalapozta hírnevét. Nem tudom elhinni, hogy hajlandó lenne lemondani róla ilyen rövid idővel a visszavonulása előtt. – Ez hízelgő, fiatalember, de maga sem fog engem levenni a lábamról. Azt szeretném, ha azt mondanánk a nyilvánosság előtt, hogy a maga ötlete volt ez a találkozó, hogy előálljon azzal a javaslattal, hogy a csata folytatása helyett ezentúl inkább működjünk együtt. – Partneri kapcsolat? – kérdezte Nat. – Nevezze, aminek akarja, Mr. Cartwright, de ha a két bank összeolvadna, senki nem vesztene semmit, és ami még fontosabb, az összes részvényes jól járna. – És ön szerint milyen feltételeket kellene javasolnom önnek és az igazgatótanácsomnak? – A bank neve Fairchild Russell lenne, az elkövetkező tizennyolc hónapban én maradnék az elnök, ön pedig a helyettesem. – És mi történne Tom és Júlia Russell-lel? – Természetesen helyet kapnak az igazgatótanácsban. Aztán, ha másfél év múlva maga lesz az elnök, magától függ, kit nevez ki helyetteséül, habár véleményem szerint okosan tenné, ha megtartaná Wesley Jacksont igazgatónak. Mivel tudom, hogy pár évvel ezelőtt felajánlott neki egy igazgatósági helyet, azt hiszem, ezt maga sem tartaná hátrányosnak. – Nem, de az még nem oldja meg a részvények megoszlásának problémáját. – Magának jelenleg a Russell tíz százaléka van birtokában, ahogy az elnöknek is. A felesége, aki egyébként átvehetné majd az ingatlan portfolióink kezelését, a részvények négy százalékának birtokosa volt nemrég, de azt gyanítom, az ő részvényei voltak azok, amiket az elmúlt pár napban piacra dobtak. – Lehetséges. – A Fairchild forgalma és pro... profitja nagyjából az ötszöröse a Russellénak. Azt javasolnám, hogy ön és Mr. Russell kérjen négy százalékot, és érjék be hárommal. Mrs. Russell esetében egy százalékot gondolnék megfelelőnek. Természetesen mindhárman megtartanák a jelenlegi fizetésüket és az egyéb juttatásaikat. – És a bank dolgozói? – A jelenlegi status quo megmaradna az első másfél évben. Utána a maga kezében van a döntés. – És azt akarja, hogy én keressem meg önt ezzel az ajánlattal? – Igen. – Ne haragudjon, de megkérdezhetem, miért nem keres meg minket ön? – Mert jogi tanácsadóim erősen elleneznék, úgy tűnik, Mr. Elliotnak csak egy célja van ezzel az egész átvétellel, az, hogy magát tönkretegye. Nekem is csak egy célom van: hogy megőrizzem a bank integritását, amelyet több mint harminc éve szolgálok. – Akkor miért nem rúgja ki egyszerűen Elliotot? – Akartam, azon a napon, amikor szétküldte azt a gyalázatos levelet a nevemben, de nem engedhettem meg magamnak, hogy beismerjem, ilyen belső konfliktusaink vannak, pár nappal az átvétel előtt. El tudom képzelni, hogy felfújta volna a sajtó, hogy a részvényesekről ne is beszéljünk. – De ha Elliot megtudja, hogy a javaslat tőlem származik, azonnal ellenezni fogja. – Igen, ezért tegnap elküldtem Washingtonba, hogy legyen ott, amikor a tőzsdefelügyelet hétfőn bejelenti, mi lett az eredmény. – Ki fogja szagolni, hogy valami készül. Nagyon jól tudja, hogy nem kell ott lennie négy
nappal előbb Washingtonban. Akár vasárnap este is odarepülhet, akkor is ott lesz hétfő reggel. – Na igen, de a titkárnőm észrevette, hogy a republikánusok épp egy nagygyűlést tartanak Washingtonban, amit vacsora követ a Fehér Házban. Egy-két embernek köszönhetően, akik tartoztak nekem egy szívességgel, sikerült elintézni, hogy Ralph Elliot is kapjon meghívót erre a fényes eseményre. Úgyhogy azt hiszem, pillanatnyilag eléggé elfoglalt. Sokat olvasok a helyi sajtóban a politikai ambícióiról. Ő persze tagadja, úgyhogy valószínűleg igaz. – Eleve miért alkalmazta őt? – Mindig a Belman és Wayland irodával dolgoztunk, és eddig a felvásárlási ügyig én nem is találkoztam Mr. Elliottal. Az én hibám, ami történt, de legalább megpróbálom jóvátenni. Nekem nem volt meg az az előnyöm, hogy kétszer is csatát veszítettem volna vele szemben régebben, mint ön. – Ez talált – mondta Nat. – Akkor most mi legyen? – Nagyon élveztem a megbeszélésünket, Mr. Cartwright, és ma délután az igazgatóság elé bocsátom az ön javaslatát. Sajnálatos módon ugyebár a jogi képviselőnk épp Washingtonban tartózkodik, de remélhetőleg még ma este fel tudom hívni a döntésünkkel. – Nagyon fogom várni a hívást – mondta Nat. – Helyes, utána majd találkozhatunk személyesen, lehetőleg amilyen hamar csak lehet, mert szeretném, ha péntek estére alá is írnánk a megegyezést. – Murray Goidblatz kicsit hallgatott majd folytatta: – Nat, tegnap maga kért tőlem egy szívességet, most én szeretnék kérni valamit. – Hogyne. – A monsignor, aki nagyon ravasz ember, kétszáz dolláros adományt kért azért, hogy használhassuk a gyóntatószéket, és úgy érzem, most, hogy partnerek lettünk, a felét magának illene kifizetni. Csak azért említem meg, hogy megtarthassam a szőrösszívű zsidó bankár hírnevemet – Gondoskodni fogok róla, hogy ne essen csorba a hírnevén – biztosította Nat Goldblatzot. Kisurrant a gyóntatószékből, és a déli bejárathoz ment, ahol meglátott egy papot álldogálni az ajtó mellett, hosszú fekete reverendában és birétumban. Nat kivett a tárcájából két ötvendollárost, és átnyújtotta. – Az isten áldja meg, fiam – mondta a pap. – Bárcsak tudnám, melyik bankba fektesse be a pénzét a templom, akkor talán meg is duplázhatnánk az adományát. Már a vacsora utáni kávénál tartottak, Al Brubaker még a leghalványabb célzást sem tette rá, hogy miért akart beszélni Fletcherrel. – Jenny, mi lenne, ha átkísérnéd Annie-t a nappaliba? Szeretnék megbeszélni valamit Fletcherrel. Pár perc múlva mi is megyünk. – Miután Annie és Jenny magukra hagyták őket, Al megkérdezte: – Egy brandyt vagy egy szivart? – Nem, köszönöm, maradnék a bornál. – A legjobb hétvégét választotta ki, hogy Washingtonba jöjjön. A republikánusok épp nagygyűlést tartanak. Bush nagy partit ad ma este a Fehér Házban, úgyhogy a demokraták most pár napig lapítanak. Mondja csak, Connecticutban hogy állnak a párt ügyei? – Épp ma volt gyűlésünk, hogy megvitassuk az új jelölteket, és az elkerülhetetlen pénzügyi kérdéseket. – Maga újból indul? – Igen, már bejelentettem. – És úgy hallom, lehet, hogy maga lesz a következő frakcióvezető?
– Hacsak Jack Swales nem pályázik a posztra, végül is ő a legöregebb tagunk. – Jack még él? Nekem úgy rémlett, mintha lettem volna a temetésén... Nem, nem hiszem, hogy a párt őt támogatná. Hacsak... – Hacsak? – Hacsak maga nem dönt úgy, hogy jelölteti magát kormányzónak. –Fletcher lerakta a borospoharát az asztalra, hogy Al ne vegye észre, remeg a keze. – Nyilván magának is megfordult a fejében. – Igen, megfordult – ismerte be Fletcher –, de úgy gondoltam, a párti jelöltje Larry Connick. – Igen, nagyrabecsült kormányzóhelyettesünk – mondta Al, és ráj gyújtott egy szivarra. – Nem, Larry remek ember ugyan, de tudatában van a saját korlátainak, hála istennek, mert nem sok politikus van így ezzel. Múlt héten beszéltem vele Pittsburghben egy konferencián. Azt mondta, ő szívesen vállalná a feladatot, de csak ha úgy érezzük, ezzel segít a pártnak. – Al pöfékelte a szivarfüstöt, és kiélvezte a kis hatásszünetet, aztán folytatta: – Fletcher, maga a legfőbb jelöltünk, és ha hajlandó beszállni a küzdelembe, akkor szavamat adom, hogy az egész párt támogatni fogja. Nem akarjuk, hogy a jelöltünk már a párton belüli küzdelmekben sebeket kapjon. Hagyjuk meg az erőnket arra, amikor a republikánusokkal kell megküzdenünk. A jelöltjük megpróbál majd Bush uszályába kapaszkodva nyerni, úgyhogy kemény csatára kell számítanunk, ha meg akarjuk tartani a kormányzói posztot. – Van valami sejtése, hogy a republikánusok kit fognak jelölni? – kérdezte Fletcher. – Én azt reméltem, maga meg tudja mondani nekem. – Úgy tűnik, két komoly jelölt van, a párt két szárnyából. Barbara Hunter, aki jelenleg szenátusi képviselő, de kora és a múltja ellene szól. – A múltja? – kérdezte Al. – Nem nagyon jellemző rá, hogy gyakran nyert volna a választásokon – magyarázta Fletcher. – Habár az évek során felépített magának egy erős bázist a párton belül, és ahogy Nixon is megmutatta, miután veszített Kaliforniában, soha nem szabad senkiről azt mondani, hogy esélytelen. – És ki a másik? – kérdezte Al. – Mond valamit magának Ralph Elliot neve? – Nem – rázta a fejét a pártelnök. – De észrevettem a nevét a connecticuti küldöttségben, akik ma este a Fehér Házban vacsoráznak. – Igen, az állam pártbizottságának a tagja, és ha őt állítják jelöltnek, akkor nagyon piszkos kampányra számíthatunk. Elliot puszta kézzel bokszol, és a legnagyobb ütéseket a szünetben húzza be az ellenfelének. – Ami azt jelenti, hogy legalább annyira teher is lehet nekik, mint fegyver a kezükben. – Hát egyvalamit mondhatok. Pokolian tud küzdeni, és nem szeret veszíteni. – Magáról is pontosan ezt mondják – mosolyodott el Al. – Még valaki? – Két-három nevet emlegettek még, de eddig senki más nem állt elő azzal, hogy szeretne indulni. – És mi van ezzel az emberrel? – kérdezte Al, és felmutatta a Banker's Weekly címlapját. Fletcher rámeredt a főcímre. Connecticut következő kormányzója? – Ha olvasta a cikket, Al, tudhatja, hogy azt rebesgetik, nagyon valószínű, hogy ő lesz a Fairchild következő elnöke, ha a két bank összeolvad. A repülőn idefelé átfutottam a cikket. Al belelapozott az újságba. – Akkor nyilván nem olvasta a legutolsó bekezdést – mondta, és hangosan felolvasta: – „Habár a feltételezések szerint, ha Murray Goldblatz visszavonul, Cartwright fogja követni az igazgatói székben, a pozíciót könnyedén be tudja tölteni közeli
barátja, Tom Russell is, amennyiben a Russell jelenlegi elnöke úgy döntene, hogy indul a kormányzóválasztáson." Miután Annie-vel visszamentek a szállodába és lefeküdtek, Fletcher képtelen volt elaludni, és nemcsak azért, mert az ágy kényelmesebb és a párna puhább volt, mint amihez ő hozzászokott. Al a hónap végére kérte a választ, és már alig várta, hogy az egész pártot a jelöltjük mögé állíthassa. Annie hét után ébredt. – Jól aludtál? – kérdezte. – Egy szemhunyásnyit sem. – Én úgy aludtam, mint a bunda, de hát nekem nem kell azon rágódnom, hogy jelöltesd-e magad kormányzónak. – Miért? – Mert szerintem egyértelmű, hogy indulnod kell, és el sem tudom képzelni, neked miért vannak fenntartásaid. – Először is hosszasan meg kell beszélnem a dolgot Harryvel, mert az biztos, hogy ő már alaposan átgondolta az egész kérdést. – Én ebben nem lennék olyan biztos – jegyezte meg Annie. – Szerintem jobban foglalkoztatja Lucy osztályelnökké választása. – Talán azért mégiscsak tud rám áldozni egy kis figyelmet, és megtárgyalni, hogy legyek-e Connecticut kormányzója. – Fletcher kipattant az ágyból. – Nem bánod, ha kihagyjuk a reggelit, és egy korai géppel hazarepülünk? Szeretnék beszélni Harryvel, mielőtt bemegyek a szenátusba. Fletcher alig szólt egy szót is hazáig. Újra meg újra átolvasta a Banker's Week y cikkét Nat Cartwrightról, aki idővel a Fairchild új elnöke vagy Connecticut következő kormányzója lehet. Meglepte, hogy mennyi közös van bennük. – Mit akarsz megkérdezni apától? – kérdezte Annie, mikor a gép már Bradley Field fölött körözött. – Először is, nem vagyok-e túl fiatal egy ilyen posztra? – Ahogy Al is rámutatott, van egy nálad fiatalabb kormányzó is, és kettő, aki nagyjából veled egyidős. – Másodszor, szerinte milyenek az esélyeim? – Erre nem fog válaszolni, amíg nem tudja, ki az ellenfeled. – És harmadszor, alkalmas vagyok-e egy ekkora feladatra? – Azt tudom, erre mit fog mondani, mert már megbeszéltük vele. – Még szerencse, hogy mikor Washingtonba mentünk, nem kellett ennyit várni a leszállásra – jegyezte meg Fletcher, amikor a gép harmadszor is körözni kezdett a reptér felett. – Azért beugrasz apához, mielőtt a szenátusba mész? – kérdezte Annie. – Biztos alig várja a híreket. – Persze, mindenképp úgy terveztem, hogy hozzá visz az első utam –mondta Fletcher. Ragyogó őszi reggel volt, amikor megérkeztek a városba. Fletcher úgy döntött, a szenátus felé mennek, és onnan a kórházhoz. Amikor felértek a domb tetejére, Annie kibámult a kocsi ablakán, és zokogni kezdett. Fletcher félrehúzódott az út szélére. Átölelte a feleségét, és a válla fölött kinézett a szenátus épületére. Az amerikai lobogó félárbocra eresztve lógott.
41. fejezet
Mr. Goldblatz felállt a helyéről az asztal közepénél, és lenézett a papírlapra, amelyen előre megfogalmazott bejelentése állt. A jobbján Nat Cartwright ült, a balján Tom Russell. Az igazgatóság többi tagja a hátuk mögötti széksorban foglalt helyet. – Hölgyeim és uraim, nagy örömmel jelentem be, hogy a Fairchild és a Russell bank összeolvad, létrehozva egy új bankot, Fairchild Russell néven. Jómagam továbbra is a bank elnöke maradok, Mr. Nat Cartwright a helyettesem lesz, Tom és Júlia Russell pedig az igazgatóság tagja. Mr. Wesley Jackson továbbra is a bank igazgatója marad. Megerősíthetem, hogy a Russell-bank elállt felvásárlási szándékától, és a közeljövőben bejelentjük a cég új tulajdonosi struktúráját is. Most Mr. Cartwright és én örömmel válaszolunk a sajtó kérdéseire. A kezek magasba lendültek a teremben. – Tessék – mondta Goldblatz egy nőre mutatva a második sorban, akivei előre megbeszélte, mi legyen az első kérdés. – Továbbra is szándékában áll-e a közeljövőben lemondani elnöki posztjáról és visszavonulni? – Igen, így van, és magától értetődő, hogy ki fog helyembe lépni. –Goldblatz megfordult és Natre nézett, míg egy másik újságíró bekiabált: –Mr. Russellnek mi erről a véleménye? Goldblatz elmosolyodott, mert mindnyájan számítottak erre a kérdésre. Balra fordult, és azt mondta: – Erre a kérdésre talán Mr. Russellnek kéne válaszolni. Tom barátságosan rámosolyogott az újságíróra. – Nagy örömömre szolgál, hogy az állam két vezető bankja összeolvad, és óriási megtiszteltetés a számomra, hogy meghívtak az igazgatótanácsba tanácsadóként. – Elmosolyodott, és még hozzátette: – Nagyon remélem, hogy Mr. Cartwright is újra kinevez, ha ő veszi át az irányítást. – Tökéletes volt – súgta oda az elnök, miközben Tom leült. Nat gyorsan felállt, hogy ő is előadja szintén előre megfogalmazott válaszát. – Természetes, hogy újra ki fogom nevezni Mr. Russellt, de már nem tanácsadóként. Goldblatz elmosolyodott és hozzáfűzte: – Biztos vagyok benne, hogy ez senkinek nem jelent meglepetést, aki figyelemmel kísérte az eseményeket. Tessék – mondta aztán, és rámutatott egy újabb újságíróra. – Az összeolvadás miatt várhatók-e elbocsátások? – Nem – felelte Mr. Goldblatz. – Az a szándékunk, hogy a Russell teljes személyzetét megtartjuk, de Mr. Cartwright egyik legelső feladata lesz a bank teljes újraszervezése az elkövetkező egy év során. Szeretném hozzátenni, hogy Mrs. Júlia Russellt már kineveztük az ingatlanosztályunk élére. A Fairchildnál nagy elismeréssel figyeltük a Cedar Wood-i projekten végzett munkáját. – Megkérdezhetem, hogy a jogi tanácsadójuk, Ralph Elliot miért nincs jelen? – kérdezte egy hang a terem hátuljából. Goldblatz erre a kérdésre is számított, bár nem látta az újságírót, akitől jött. – Mr. Elliot Washingtonban tartózkodik. Tegnap este részt vett egy vacsorán Bush elnök társaságában a Fehér Házban, egyébként itt lenne velünk. Következő kérdés? – Goldblatz nem említette az őszinte telefonbeszélgetést, amit korán reggel folytatott Elliottal. – Én ma már beszéltem Mr. Elliottal – szólalt meg ugyanaz az újságíró. – Kommentálná esetleg a sajtóközleményt, amit Mr. Elliot nemrég kiadott? Nat megdermedt. Goldblatz lassan felállt. – Örömmel kommentálnám, ha tudnám, mi áll benne.
Az újságíró lenézett a kezében tartott papírlapra, és felolvasta: – „Nagy örömömre szolgál, hogy Mr. Goldblatz megfogadta tanácsomat, és inkább egyesítette a két bankot, ahelyett, hogy folytatta volna a mindkét fél számára károkat okozó küzdelmet, amely senkinek nem hozott volna hasznot. – Goldblatz elmosolyodott és bólogatott. – A nem túl távoli jövőben három új személy fogja felváltani a bank élén a jelenlegi elnököt, de mivel egyikükről az a véleményem, hogy nem alkalmas egy ilyen, teljes feddhetetlenséget kívánó posztra, nincs más választásom, mint hogy lemondjak az igazgatósági helyemről és a bankjogi tanácsadói posztjáról. Ennek ellenére kívánok a cégnek további sikereket a jövőben." Mr. Goldblatz arcáról gyorsan eltűnt a mosoly, és alig tudta visszafojtani a dühét. – Pillanatnyilag nem kívánok semmi kom... kom... kommentárt hozzáfűzni. A sajtótájékoztatónak vége. – Felállt a helyéről, és kivonult a teremből. Nat egy lépéssel lemaradva követte. – Az a csirkefogó megszegte a megegyezésünket – közölte Goldblatz dühösen, miközben végigsietett a folyosón az igazgatótanácsi terem felé. – Miért, miben egyeztek meg? – kérdezte Nat, aki próbált nyugodt maradni. – Én beleegyeztem, hogy azt mondom, ő is részese volt a sikeres tárgyalásoknak a két bank között, ha cserébe ő lemond az új bankjogi képviselői posztjáról és semmi további kommentárt nem fűz az ügyhöz. – rásban is rögzítették a megegyezést? – Nem, tegnap este telefonon beszéltük meg. Azt mondta, ma írásban is megerősítjük. – Szóval Elliot megint ártatlan bárányként kerül ki az egészből – jegyezte meg Nat Goldblatz megtorpant az igazgatósági terem előtt, és szembefordult Nattel. – Nem, egyáltalán. Inkább báránybőrbe bújt farkas. De most olyan valakivel húzott ujjat, akivel nem kellett volna. – Egy ember népszerűsége sokszor csak halálában nyilvánul meg. Harry Gates gyászszertartását a St. Joseph székesegyházban tartották, amely zsúfolásig megtelt. Don Culver, a rendőrfőnök úgy döntött, kordonnal elkerítteti a székesegyház előtti teret, hogy a gyászolók itt is gyülekezhessenek, és hangszórókon meghallgathassák a szertartást. Amikor a temetési menet megérkezett a templom elé, díszőrség vitte fel a koporsót a lépcsőkön a székesegyházba. Martha Gatest a fia kísérte, a lánya és a veje mögöttük lépkedett. A lépcsőn is tolongó tömeg szétnyílt, és utat engedett a családtagoknak. A gyülekezet felállt, és Mrs. Gatest az első padhoz kísérte egy templomszolga. Ahogy végigsétáltak a padsorok között, Fletchemek feltűnt, hányféle gyülekezet tagjai jöttek össze: baptisták, zsidók, muzulmánok, metodisták és mormonok, mind együtt, hogy tiszteletüket nyilvánítsák egy katolikusnak. A püspök egy Martha által kiválasztott imával nyitotta meg a szertartást, aztán zsoltárok következtek és részletek a Bibliából, amik Harrynek is tetszettek volna, Jimmy és Fletcher mind ketten felolvastak egy-egy szövegrészt, aztán Al Brubaker, a párt elnöke lépett a faragott szószékre, hogy búcsúbeszédet tartson. Lenézett a gyülekezetre, és egy pillanatig csak hallgatott. – Kevés politikus ébreszt tiszteletet és szeretetet az emberekben – kezdte –, de ha Harry most velünk lehetne, saját szemével láthatná, hogy ezen kevesek közé tartozott. Sokakat látok ebben a gyülekezetben, akikkel még soha nem találkoztam – kis szünetet tartott –, tehát azt kell feltételeznem, hogy republikánusok. – Halk nevetés söpört végig a hallgatóságon, kint az utcán pedig taps csattant. – íme egy ember, aki amikor felkérték, hogy jelöltesse magát az állam kormányzójának, egyszerűen csak annyit felelt: „Még nem fejeztem be szenátori munkámat Hartfordért" , és soha nem is jelöltette magát. Pártunk elnökeként számos államelnök, kormányzó, szenátor és kongresszusi képviselő temetésén vettem már részt, nagyhatalmú és híres emberek társaságában,
de ez a temetés más, mert itt a hétköznapi emberek is jelen vannak, akik egyszerűen csak azért jöttek, hogy kifejezzék a hálájukat. – Harry Gates makacs, önfejű, bőbeszédű és bosszantó egyéniség volt. Szenvedélyesen harcolt az ügyekért, amikben hitt. Hűséges a barátaihoz, és tisztességes az ellenfeleivel szemben. Olyan ember, akivel csak azért akartunk együtt lenni, mert gazdagabbá tette az életünket. Harry Gates nem volt szent, de a szentek fogják várni a mennyország kapujában, hogy üdvözöljék. – Szeretném tolmácsolni mindnyájunk köszönetét Marthának is, aki támogatta Harryt az álmai elérésében, amelyekből oly sokat megvalósított, bár egy még hátravan. Jimmynek és Annie-nek, akikre végtelenül büszke volt. Fletchemek, szeretett vejének, aki azt a nem irigylésre méltó feladatot kapta, hogy továbbvigye a fáklyát. És az unokájának, Lucynak, aki pár nappal a nagyapja halála előtt lett osztályelnök az iskolájában. Amerika elvesztett egy embert, aki híven szolgálta a hazáját itthon és külföldön, háborúban és békében. Hartford elveszített egy, a közt szolgáló embert, akit nem lesz könnyű mással pótolni. – Pár héttel ezelőtt írt nekem egy levelet – folytatta Brubaker –, és arcátlan módon pénzt kért az annyira szeretett kórháza számára. Azt mondta, soha többet nem áll velem szóba, ha nem küldök egy csekket. Megfontoltam, mi szól mellette és mi szól ellene... – megint nevetés és taps tört ki –, ...aztán végül a feleségem mégis küldött egy csekket. Az az igazság, hogy Harrynek soha eszébe sem jutott, hogy ha kér valakitől, az ne adna, és azért, mert ő egész életét azzal töltötte, hogy adott. Most rajtunk áll, hogy megvalósítsuk utolsó álmát, és felépítsük az emlékére a kórházat, amire nagyon büszke lett volna. – Múlt héten azt olvastam a Washington Postban, hogy Harry Gates szenátor meghalt. De aztán ma reggel ideutaztam Hartfordba, és elhajtottam a nyugdíjasotthon, a könyvtár és a kórház alapköve mellett, amely az ő nevét viseli. írni fogok a Washington Postnak, és közlöm velük, hogy tévedtek: Harry Gates él és velünk van. – Mr. Brubaker kicsit hallgatott, lenézett a gyülekezetre, és tekintete megpihent Fletcheren. – Hol találunk még egy ilyen embert...? A székesegyház lépcsőin Martha és Fletcher köszönetet mondott AI Brubakemek a beszédéért. – Ha ennél kevesebbet mondok, megjelent volna mellettem a szószéken, és követelte volna a folytatást. – Az elnök kezet rázott Fletcherrel. –Nem olvastam fel Harry utolsó levelét teljes terjedelmében – mondta. – De biztos vagyok benne, hogy szeretné látni az utolsó bekezdést. – Benyúlt a belső zsebébe, kivette a levelet, széthajtogatta és odaadta Fletchemek. Amikor Fletcher végigolvasta Harry utolsó szavait, csak ránézett a pártelnökre és bólintott. Tom és Nat együtt lépkedtek lefelé a székesegyház lépcsőin, és csatlakoztak a csendben szétoszló tömeghez. – Bárcsak jobban ismerhettem volna – mondta Nat. – Tudod, hogy meghívtam az igazgatótanácsba is, amikor visszavonult a szenátusból? –Tom bólintott. – Elbűvölő levelet írt, kézzel, amiben az állt, hogy az egyetlen igazgatótanács, amelyben valaha is szívesen részt venne, az az új kórházé lenne. – Én csak párszor találkoztam vele – mondta Tom. – Teljesen őrült figura volt, de hát ez szükségszerű, ha valaki azzal tölti az életét, hogy hatalmas sziklákat görget felfelé a hegyoldalon. Ne áruld el senkinek, de ő az egyetlen demokrata, akire valaha is szavaztam. Nat nevetett. – Te is? – Mi lenne, ha javasolnám, hogy az igazgatóság adományozzon ötvenezer dollárt a kórházi alapba? – kérdezte Tom. – Én ellenezném – felelte Nat. Tom meglepetten nézett rá. – Amikor a szenátor eladta a
Russell részvényeit, azonnal százezret adományozott a pénzből a kórháznak. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy ugyanennyit adunk. Tom egyetértően bólintott, aztán hátrafordult. Mrs. Gates ott állt a lépcsősor tetején. Délután majd ír neki egy levelet, és elküldi a csekket is. Felsóhajtott. – Nézd, épp kivel fog kezet az özvegye. Nat is hátrafordult és meglátta Ralph Elliotot, aki épp Martha Gates kezét szorongatta. – Meg vagy lepve? Szinte hallom, ahogy azt mondja, mennyire örül, hogy Harry megfogadta a tanácsát, és eladta a Russell részvényeit, és keresett rajtuk egymilliót. – Te jó ég, már egész úgy gondolkozol, mint ő – mondta Tom. – Muszáj lesz, ha túl akarom élni az elkövetkező hónapokat. – De hát ez már nem kérdés, a banknál mindenki elfogadta, hogy te leszel a következő elnök. – Nem a bankelnökségről beszélek – mondta Nat. Tom megtorpant és szembefordult a barátjával. – Ha Ralph Elliot jelölteti magát kormányzónak, akkor én is indulok. –Nat visszanézett a székesegyház felé. – És most le is fogom győzni.
42. fejezet
– Hölgyeim és uraim, hadd jelentsem be Fletcher Davenportot, Connecticut következő kormányzóját! Fletcher roppant szórakoztatónak találta, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy ő lett a demokrata jelölt, máris mindenki úgy beszélt róla, mint a következő kormányzóról. Szó sem esett az ellenfeléről, egyetlen célzást sem tettek rá, hogy esetleg veszíthet is. Persze nagyon jól emlékezett rá, hogy Walter Mondale-t is állandóan az Egyesült Államok következő elnökének titulálták, aztán végül tokiói nagykövetként végezte, míg Ronald Reagan beköltözött a Fehér Házba. Miután Fletcher felhívta Al Brubakert, hogy jelezze neki, hajlandó indulni a választáson, a pártgépezet azonnal beindult, hogy mindenkit a háta mögé sorakoztassanak. Felbukkant ugyan még egy-két esetleges jelölt, de hamar eltűntek a színről, mint a céllövöldében a pléhkacsák. Fletcher egyetlen ellenfele végül egy kongresszusi képviselőnő volt, aki addig nem sok vizet zavart. De miután Fletcher a szeptemberi jelölő pártgyűlésen legyőzte, a pártpropaganda már úgy állította be, hogy félelmetes ellenfél lett volna, akit sikeresen és fölényesen legyőzött a legjobb jelölt, akit csak évek óta kiállított a párt. De Fletcher magában beismerte, hogy a nő nem volt több, mint látszatellenfél, és a valódi csata csak akkor fog elkezdődni, amikor a republikánusok is kiválasztották a zászlóvivőjüket Habár Barbara Hunter ugyanolyan elszánt és aktív volt, mint mindig, senki nem hitt benne igazán, hogy ő lesz majd a republikánusok jelöltje. Ralph Elliotot viszont a párt számos kulcsfontosságú tagja támogatta, és ahányszor beszélt, akár nagy nyilvánosság előtt, akár szűkebb körben, mindig sűrűn emlegette közeli barátját, „Ronnie"-t. De Fletcher többször is hallott olyan pletykákat, hogy van egy legalább ilyen nagy republikánus csoport, akik még keresik a hiteles párton belüli ellenfelet Elliotnak, és azzal fenyegetőznek, hogy ha nem találnak senkit, akkor nem fognak szavazni, sőt a demokrata jelöltre adják le a szavazatukat. Fletcher számára idegtépő volt a várakozás, míg kiderül, ki lesz az ellenfele. Augusztus végén már egyértelmű volt, hogy ha lesz
is egy meglepetés-jelölt, az utolsó pillanatig várnak a név nyilvánosságra hozásával. Fletcher lenézett az előtte ülő hallgatóságra. Aznap már a negyedik beszédét tartotta, és még nem volt dél. Hiányzott neki Harry a vasárnapi ebédeken, akin kipróbálhatta az ötleteit, és aki mindig talált bennük valami kifogásolnivalót. Lucy és George is lelkesen hozzájárultak a kampányhoz. Fletcher próbált arra gondolni, Harry is milyen türelmes volt vele, amikor olyan javaslatokkal állt elő, amiket ő már nyilván százszor hallott. Mindenesetre megtudhatta, a fiatal generáció mit vár el az új kormányzótól. Fletcher negyedik beszéde nem igazán különbözött az előző háromtól, amiket egy norwalki paprikaültetvényen, a sheltoni művelődési házban és a Stenley szerszámgépgyárban tartott. Épp csak egy-egy bekezdést változtatott rajta, a helyzetnek megfelelően. Még három beszéd következett délután, este pedig egy adománygyűjtő vacsora várta, amely nemigen hoz többet tízezer dollárnál. Éjfél körül aztán bezuhant az ágyba, és átölelte alvó feleségét, aki ilyenkor néha felsóhajtott. Fletcher egyszer olvasta valahol, hogy Reagen a kampánya alatt egyszer fáradtságában egy lámpaoszlopot ölelgetett. Fletcher akkoriban nevetett rajta, de már nem találta olyan mulatságosnak. „Ó Romeo, mért vagy te Romeo?' Nat kénytelen volt egyetérteni a fia ítéletével: a Júliát játszó lány tényleg gyönyörű volt, de nem az a fajta, aki Luke-nak tetszeni szokott. Rajta kívül még öt lány játszott a darabban. Nat próbálta kitalálni, melyikük lehet az a bizonyos Kathy. Amikor az első szünet előtt legördült a függöny, Nat arra gondolt, Luke igazán megindítóan játszott, és ragyogott a büszkeségtől, ahogy a tapsot hallgatta. A szülei az előző esti előadást látták, és azt mondták, ugyanolyan büszkék voltak, mint annak idején, amikor ő játszotta Sebastiant. Amikor Luke nem volt a színpadon, Nat gondolatai elkalandoztak a telefonhívásra, amit aznap reggel kapott Washingtonból. A titkárnője először azt hitte, Tom viccelődik, amikor megszólalt egy hang a telefonban és közölte, hogy az Egyesült Államok elnöke szeretne Nattel beszélni. Az elnök azért hívta, hogy gratuláljon abból az alkalomból, hogy a Fairchild Russellt választották az év bankjává, aztán még hozzátette: – A pártunkban sokan remélik, hogy jelöltetni fogja magát a kormányzói posztra. Nagyon sok barátja és támogatója van Connecticutban, Nat. Remélem, nemsokára személyesen is találkozhatunk. Egy órán belül már egész Hartford tudta, hogy az elnök telefonált neki, mivel a telefonközpontosoknak saját kis hálózata van. Nat csak Su Lingnek és Tomnak mondta el, akik egyáltalán nem voltak meglepve. – Szerelmi esküt eskümért cserébe.' Nat megint figyelni kezdett a darabra. Az utóbbi időben egyre többen állították meg az utcán azzal, hogy remélik, jelölteti magát kormányzónak. Amikor este megérkeztek Su Linggel, és beléptek az iskola dísztermébe, minden fej feléjük fordult, és Nat rögtön érezte, hogy felpezsdül körülöttük a levegő. A kocsiban útban a Taft felé, nem azt kérdezte Su Lingtől, hogy szerinte vállalnia kellene-e a jelöltséget, hanem csak annyit: – Mit gondolsz, képes lennék rá? – Úgy tűnik, az elnök úgy gondolja – felelte Su Ling. Amikor a függöny lement a sírbolt-jelenet után, Su Ling megjegyezte: – Észrevetted, hogy mindenki minket bámul? – Kicsit hallgatott, aztán hozzáfűzte: – Azt hiszem, hozzá kell szoknunk, hogy a fiunkból sztár lesz. Az előadás után a darab szereplőit és a szüleiket meghívták, hogy vacsorázzanak az igazgató lakásán.
– Szerintem a dajka az – jegyezte meg Su Ling, miközben az igazgatóhoz indultak. – Igen, nagyon jól játszott – mondta szórakozottan Nat. – Nem erről beszélek, te buta. Szerintem ő az, aki tetszik Luke-nak –mondta Su Ling. – Miből gondolod? – Amikor lement a függöny, fogták egymás kezét, és biztos vagyok benne, hogy ez nem szerepel Shakespeare színpadi utasításaiban. – Hát, majd megtudjuk, hogy eltaláltad-e – mondta Nat, és beléptek az igazgató házába. Luke-ot a hallban találták, épp egy kólát iszogatott. – Szia, apa. Ez itt Kathy Marshall, ő játszotta a dajkát. – Su Ling próbálta elfojtani a mosolyát. – Az édesanyám – mutatta be a lánynak Luke. – Hát nem fantasztikus volt Kathy? Persze, színművészeti főiskolára készül. – Igen, remek volt, de te sem voltál rossz – mondta Nat. – Nagyon büszkék vagyunk rád. – Látta már színházban a Romeo és Júliát, Mr. Cartwright? – kérdezte Kathy. – Igen, mikor Su Linggel egyszer Stratfordban voltunk. A dajkát Celia Johnson játszotta, de nem hiszem, hogy hallottál róla. – A Futó találkozásokban játszott – vágta rá Kathy. – Egy Noel Coward-darab – tette hozzá Luke. – És Trevor Howarddal játszott benne – mondta Kathy. Nat a fia felé biccentett, aki még mindig Romeo jelmezében feszített. – Te vagy az első Romeo a világon, aki a dajkába szeretett bele – jegyezte meg. Kathy nevetett. – Csak Ödipusz-komplexusa van – mondta. – És Miss Johnson hogy játszotta a dajkát? A drámatanárom azt mesélte, még főiskolás korában látta Dame Edíth Evansszel, és ő nagyon szigorúnak, de melegszívűnek ábrázolta. – Nem, Celia Johnson inkább kicsit bolondosnak, de kedvesnek. – Érdekes felfogás. Utána kell néznem, ki volt a rendező. Persze, örülnék, ha inkább Júliát játszhattam volna, de hát nem vagyok elég szép hozzá – állapította meg Kathy tárgyilagosan. – Szerintem gyönyörű vagy – mondta Luke. – Te nem vagy megbízható, Luke. Négyéves korod óta szemüveget hordasz. Nat elmosolyodott, és arra gondolt, milyen szerencsés Luke, hogy ilyen barátnője lehet, mint Kathy. – Kathy, nem lenne kedved eljönni hozzánk pár napra vendégségbe a nyári vakáció alatt? – kérdezte Nat. – De, szívesen, ha nem lennék a terhükre, Mr. Cartwright. Nem szeretnék útban lenni. – Miért lennél útban? – Luke mesélte, hogy indul a kormányzóválasztáson. A helybéli bankárból kormányzójelölt lesz – hirdette a Hartford Courant szalagcíme. Egy belső oldalt teljesen elfoglalt a fiatal bankár bemutatása, aki huszonöt évvel korábban Becsület Érdemrendet kapott. Végigkövették az egész pályafutását, egészen addig, hogy milyen szerepet játszott abban, Jhogy összeolvadhatott egy olyan kis, tizenegy helyi fiókkal rendelkező családi bank, mint a Russell, és az állam területén összesen százkét fiókkal rendelkező Fairchild. Nat elmosolyodott, mikor eszébe jutott a gyónás a St. Joseph székesegyházban, és hogy Murray Goldblatz milyen ügyesen játszotta el, hogy az egész ötlet Nattől származott. Nat azóta is rengeteg sok fontos dolgot tanult Murraytől, aki soha nem engedett a színvonalból és az éberségből. A Courant vezércikke úgy ítélte meg, Nat jelölésével megkezdődött a kemény verseny Ralph Elliottal. Azt írták, mindkét jelölt kiváló, és mindketten a hivatásuk csúcsán állnak. A
vezércikk írója egyikük mellett sem tette le a voksát, és megígérte, hogy az újság pártatlanul fog tudósítani a párbajról a bankár és az ügyvéd között, akikről köztudott, hogy nem kedvelik egymást túlságosan. „Mrs. Hunter is indul a kormányzóválasztáson" – jegyezte még meg a cikk a legutolsó bekezdésben, mintegy mellékesen, ami egyértelművé tette, mi a Courant véleménye Mrs. Hunter esélyeiről azok után, hogy Nat Cartwright is indult. Nat elégedett volt a sajtó- és a televíziós reagálással, amely a bejelentését követte, de még jobban örült annak, amit az emberektől az utcán hallott. Tom kéthónapos szabadságot vett ki a banknál, hogy Nat kampányát irányíthassa, Murray Goldblatz pedig jelentős összeggel támogatta a kampányalapot. Az első megbeszélést Tomék lakásán tartották még aznap este, és Tom ismertette a gondosan válogatott csapattal a következő hat hét feladatait. Minden reggel már napkelte előtt talpon volt, és éjfél után került ágyba. Natnek nagy örömére szolgált, hogy Luke milyen érdeklődéssel kíséri az egész választási procedúrát. Az egész vakációt azzal töltötte, hogy mindenhová elkísérte az apját, sokszor Kathyvel együtt. Nat napról napra jobban megkedvelte a lányt. Beletelt egy kis időbe, míg hozzászokott ehhez az új napirendhez. Tom arra is sűrűn emlékeztette, hogy az önkéntes segítőinek nem osztogathat csak úgy kurtán parancsokat, és mindig köszönetet kell mondani nekik, akármilyen keveset csináltak is, és akármilyen rosszul. Habár naponta hat beszédet tartott és tucatnyi találkozón vett részt, még így is elég nehezen tanult bele a dologba. Hamar világossá vált, hogy Ralph Elliot már hetekkel korábban megkezdte a kampányát, remélve, hogy a belefektetett munka behozhatatlan előnyt biztosít majd a számára. Nat gyorsan rájött, hogy bár az első, ipswichi pártgyűlésen csak tizenhét elektori szavazatot lehet szerezni, a fontossága ennél sokkal nagyobb arányú. Mindenkit felkeresett a pártgyűlésen szavazók közül, és mindig megbizonyosodhatott róla, hogy Elliot már ott járt előtte. Bár jó néhány küldöttet sikerült maga mellé állítani, még voltak páran, akik bizonytalankodtak, vagy egyszerűen nem bíztak Elliotban. Ahogy teltek a napok, Natnek egyre inkább az volt az érzése, hogy időnként egyszerre kellene két helyen lennie. Az ipswichi pártgyűlés után két nappal következett az elektori jelölőgyűlés Chelsea-ben. Elliot ideje nagy részét most itt töltötte, mivel úgy gondolta, Ipswichben minden támogatást besöpört, amit lehetett. Nat a szavazás estéjén visszatért Ipswichbe, ahol a helyi szervezet elnöke kihirdette, hogy Elliot tíz szavazatot szerzett, míg Cartwright hetet. Elliot csapata ezt ugyan egyértelmű győzelemnek nyilvánította, de azért kicsit csalódottnak látszottak. Ahogy meghallotta az eredményt, Nat azonnal a kocsijához rohant, és Tommal még éjfél előtt visszamentek Chelsea-be. Nagy meglepetésére a helyi lapok azt írták, nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani az ipswichi eredménynek, mert Cheisea, ahol több mint tizenegyezer szavazó van, sokkal inkább jelezni fogja, hogy a közvélemény mit gondol a két jelöltről, és nem csak néhány párthivatalnok véleményét fogja tükrözni az eredmény. Nat mindenesetre sokkal magabiztosabbnak érezte magát az utcákon, a bevásárlóközpontokban, a gyárkapuk előtt, az iskolákban és a klubokban, mint a füstös gyűléstermekben a párttagok között, akik meg voltak győződve róla, hogy istenadta joguk nekik kiválasztani a párt jelöltjét. Miután pár hét eltelt kampányolással, Nat azt mondta Tomnak, hogy nagyon ösztönzően hat rá, hányan mondják a szavazók közül, hogy őt támogatják. De vajon Elliot is ilyen visszajelzéseket kap-e az emberektől? – Fogalmam sincs – felelte Tom, miközben épp egy újabb találkozóra tartottak. – Mindenesetre az biztos, hogy nagyon gyorsan fogy a kampánypénzünk. Ha holnap vereséget
szenvedünk a jelölőgyűlésen, akkor ki kell szállnunk a versenyből, ami azt jelentené, hogy ez volt a történelem egyik legrövidebb kampánya. Persze, nyilvánosságra hozhatnánk, hogy Bush téged támogat, ez biztosan szerezne neked pár szavazatot. – Nem – monda határozottan Nat. – Ez egy magánjellegű telefonhívás volt, nem a nyilvánosságnak szánt támogatás. – Elliot bezzeg megállás nélkül mesélgeti a látogatását a Fehér Házban, régi jó barátjánál, George-nál, és úgy állítja be, mintha legalábbis kettesben vacsoráztak volna. – És szerinted a republikánus küldöttgyűlés többi tagja mit gondol erről? – Az átlagszavazó nem érzékeli az ilyen politikai finomságokat –mondta Tom. – Soha ne becsüld le az átlagszavazót – figyelmeztette Nat. Nat nem sokra emlékezett később a chelsea-i jelölő pártgyűlés napjáról, csak arra, hogy egyetlen pillanatra sem volt megállása. Amikor nem sokkal éjfél után bejelentették, hogy Elliot győzött 6 109 szavazattal, szemben Nat 5 302 szavazatával, azt kérdezte Tomtól: – Megengedhetjük-e magunknak, hogy folytassuk, most, hogy Elliot huszonhét-tíz arányban vezet az elektori szavazatok számában? – A beteg még lélegzik – mondta Tom –, de éppen csak hogy, úgyhogy folytatjuk Hartfordban, és ha Elliot ott is győz, akkor már nem tehetünk semmit, át fog gázolni rajtunk. Még szerencse, hogy van egy rendes állásod, amihez visszatérhetsz – tette hozzá mosolyogva. Mrs. Hunter, aki mindössze két szavazatot kapott az elektoroktól, beismerte a vereséget, és bejelentette, hogy kiszáll a versenyből, és a közeli jövőben azt is nyilvánosságra fogja hozni, melyik jelöltet támogatja. Nat élvezte, hogy visszatérhet a szülővárosába, ahol az utcán mindenki barátként kezelte. Tom jól tudta, mekkora erőfeszítéseket kell majd tenni Hartfordban, nemcsak mert ez az utolsó esélyük, de azért is, mert ez az állam fővárosa, és itt lehet a legtöbb elektori szavazatot szerezni, összesen tizenkilencet. Az ősi szabály szerint a győztes visz mindent, ha tehát Nat kerül ki győztesen, akkor 29-27 arányban vezetést szerezhet. Ha veszít, akkor pedig szedheti a sátorfáját. A kampány során a jelölteket több rendezvényre is meghívták együtt, de ilyen alkalmakkor szinte alig vettek tudomást egymás jelenlétéről, és soha nem álltak meg beszélgetni. Már csak három nap volt a hartfordi jelölő pártgyűlésig. A Hartford Courant közvélemény-kutatása szerint Nat két ponttal vezetett riválisával szemben, és beszámoltak arról is, hogy Mrs. Barbara Hunter Cartwrightot támogatja. Pontosan ez volt a kis fellendítő erő, amire Nat kampányának szüksége volt. Másnap reggel feltűnően sokan odamentek hozzá az utcán kezet rázni vele. Épp a Robinson bevásárlóközpontban volt, amikor üzenet érkezett Murray Goldblatztól: „Sürgősen beszélnünk kell." Murray nem volt az az ember, aki dobálózott a „sürgősen" szóval, hacsak nem komoly volt a dolog. Nat azonnal otthagyta a kampány csapatát, azzal, hogy nemsokára visszamegy. De aznap már nem látták viszont. Amikor Nat megérkezett a bankba, a recepciós azt mondta, hogy az elnök a tárgyalóban van Mr. és Mrs. Russell-lel. Nat besétált, és leült a szokott helyére, Murrayvel szemben. A három arcról nem sok jót olvasott le. Goldblatz gyorsan a tárgyra is tért. – Jól tudom, hogy ma este lesz egy nagygyűlés a városházán, ahol maga és Elliot is beszélni fog? – Igen – felelte Nat. – A legutolsó nagy esemény a holnapi szavazás előtt. – Van egy kémem Elliot táborában – mondta Murray –, akitől azt hallottam, hogy ma estére azt tervezik, feltesznek a vitában egy olyan kérdést, ami kisiklatja az egész kampányát, de azt nem tudta kideríteni, miről lenne szó, mert nem akart túlságosan kíváncsiskodni, nehogy gyanút fogjanak. Van valami elképzelése, hogy miről lehet szó? – Nem, nem is sejtem – felelte Nat.
– Talán rájöttek Juliára – mondta halkan Tom. – Juliára? – kérdezte csodálkozva Murray. – Nem a feleségemről van szó – magyarázta Tom –, hanem az előző Mrs. Kirkbridge-ről. – Nem tudtam, hogy volt előző Mrs. Kirkbridge is – csodálkozott Murray. – Nem is tudhatta. De mindig rettegtem tőle, hogy egyszer kiderülhet az igazság. – Murray figyelmesen végighallgatta, ahogy Tom elmesélte, hogyan ismerkedett meg a nővel, aki Júlia Kirkbrídge-nek adta ki magát, és hogyan kopasztotta meg őket hárommillió dollárral. – És a csekk hol van most? – kérdezte Murray. – Valahol a városháza irattárának mélyén, gondolom. – Akkor feltételezhetjük, hogy Elliot esetleg megszerezte. Technikailag megszegtek ezzel bármilyen törvényt? – Nem, de nem tartottuk be az önkormányzattal kötött írásos megegyezést – mondta Tom. – De a Cedar Wood-projekt óriási sikernek bizonyult, és mindenkinek bőséges megtérülést hozott – tette hozzá Nat. – Hát akkor, választhatunk – mondta Murray. – Vagy mindent bevall, és még ma délután kiad egy közleményt, vagy megvárjuk, amíg este robban a bomba, és reméljük, hogy meg tud válaszolni miden kérdést, amit magának szegeznek. – Maga mit ajánlana? – kérdezte Nat. – Én nem csinálnék semmit. Először is, lehet, hogy az informátorom téved, másodszor pedig lehet, hogy nem is a Cedar Wood-ügyről van szó, és akkor csak teljesen fölöslegesen bolygatnánk meg egy darázsfészket. – De mi másról lehetne szó? – kérdezte Nat. – Rebeccáról? – szólalt meg Tom. – Mi van vele? – Mondjuk, hogy teherbe ejtetted és rákényszerítetted az abortuszra. – Ez még nem bűncselekmény – mondta Murray. – Hacsak nem próbálja azt állítani, hogy megerőszakoltad. Nat elnevette magát. – Ezt Elliot nem fogja szóba hozni, mert lehet, hogy ő volt a gyerek apja, és ez nem férne bele a szenthez illő image-ébe. – Arra nem gondolt, hogy maga is támadásba lendülhetne? – kérdezte Murray. – Mire gondol? – Elliot nem ugyanazon a napon mondott le az Alexander Dupont és Bellnél, mint az iroda vezetője, miután félmillió eltűnt egy ügyfelük számlájáról? – Nem, én nem fogok az ő szintjére süllyedni – rázta a fejét Nat. –Egyébként is, soha nem volt rá semmi bizonyíték, hogy Elliot keze volt a dologban. – Pedig ő volt – mondta Murray. Tom és Nat rámeredtek. – Tudniillik egy barátom volt a kérdéses ügyfél. Telefonon figyelmeztetett engem abban a pillanatban, ahogy meghallotta, hogy Elliot lesz a jogi képviselőnk. Nat felsóhajtott. – Lehet, hogy így van, de a válaszom akkor is nem. – Helyes – mondta Murray –, akkor a maga módszerei szerint győzzük le, ami azt jelenti, hogy a délutánt azzal kell töltenünk, hogy megpróbáljuk előre kitalálni a válaszokat minden esetlegesen felmerülő kérdésre. Nat hatkor távozott a bankból, halálosan fáradtan. Felhívta Su Linget, és elmesélte neki, mi történt. – Akarod, hogy elmenjek ma este? – kérdezte Su Ling – Nem, kis virág, de gondoskodnál róla, hogy Luke el legyen foglalva valamivel? Jobban örülnék, ha ő nem lenne ott, hátha valami kellemetlen történik. Tudod, milyen érzékeny néha, mindent úgy a lelkére vesz.
– Majd elviszem moziba, egy francia film megy az Arcadiában, amit Kathy egész héten meg akart nézni. Nat próbálta leplezni az idegességét, amikor megérkezett az esti gyűlés színhelyére a Godwin House-ba. Besétált a hotel ebédlőjébe, ahol már több száz helyi üzletember csevegett. De vajon kit támogatnak? Nat azt gyanította, sokan közülük még nem döntöttek, a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a szavazók tíz százaléka még bizonytalan. A főpincér odavezette a főasztalhoz, ahol Elliot a helyi pártelnökkel beszélgetett. Manny Friedman azonnal odafordult, hogy üdvözölje Natet. Elliot odahajolt az asztal fölött, és tüntetőleg kezet rázott vele. Nat gyorsan leült, és jegyzetelgetni kezdett valamit egy étlap hátuljára. Az elnök csendet kért, majd bemutatta a két jelöltet, „akik mindketten nehézsúlyú versenyzők, és mindkettőjük kétségtelenül alkalmas arra, hogy a következő kormányzónk legyen", majd felkérte Elliotot, hogy tartsa meg nyitóbeszédét. Nat még soha nem hallotta ilyen gyengén beszélni. Ezután Nat emelkedett szólásra, és miután befejezte, magában kénytelen volt beismerni, hogy az ő teljesítménye se volt sokkal fényesebb. Az első kör eredménye null-null, gondolta. Amikor az elnök felszólította a közönséget, hogy tegyenek fel kérdéseket, Nat azon tűnődött, vajon kitől és melyik irányból fog érkezni a támadó rakéta. Tekintete végigsöpört a termen, és várta az első kérdést. – Mi a jelöltek véleménye az oktatási törvényről, amelyet jelenleg vitatnak a szenátusban? – kérdezte valaki, aki a főasztalnál ült. Nat a törvény azon cikkelyeiről beszélt, amelyeket szerinte még módosítani kell, Elliot pedig folyton arra célozgatott, hogy a connecticuti egyetem hallgatója volt. A második kérdés az új állami jövedelmi adóra vonatkozott. Megígérik-e a jelöltek, hogy az adók nem fognak emelkedni? Mind a ketten igennel válaszoltak. A harmadik kérdező a bűnüldözéssel kapcsolatos véleményükre volt kíváncsi, különösen a fiatalkorú bűnözők problémájára. Elliot azt mondta, mindnek börtönben a helye, és móresre kell tanítani őket. Nat már nem volt ilyen biztos benne, hogy mindenre a börtön lenne a megoldás, és azt mondta, talán érdemes lenne fontolgatni bizonyos újításokat, amilyeneket például nemrégiben Utah államban vezettek be a büntetés-végrehajtási rendszerben. Amikor Nat leült a válasz után, az elnök felállt, és körbenézett a teremben, van-e újabb kérdés. Amikor egy férfi felállt, és tüntetőleg nem nézett Natre, ő már tudta, hogy csak ez lehet Elliot beépített embere. Nat vetett egy pillantást Elliotra, aki jegyzeteigetett, és úgy tett, mintha észre se venné. – Tessék – mutatott az elnök a férfira. – Elnök úr, megkérdezhetem, hogy a jelöltek bármelyike megszegte-e valaha is a törvényt? Elliot azonnal felpattant. – Többször is – mondta. – A múlt héten háromszor is kaptam büntetőcédulát tiltott helyen való parkolásért, ezért, ha megválasztanak, első dolgom lesz, hogy enyhítek a belvárosi parkolási szabályokon. Tökéletes, gondolta Nat, nyilván jól elpróbálták. A teremben elszórtan taps csattant. Nat lassan felállt, és Elliot felé fordult. – Én nem fogok változtatni a szabályokon, csak azért, hogy Mr. Elliotnak kényelmesebb legyen, mert abban hiszek, hogy belvárosainkban kevesebb járműnek kell lennie, nem pedig többnek. Lehet, hogy ez nem népszerű nézet, de valakinek figyelmeztetni kell az embereket, hogy a jövőnk bánja, ha mind nagyobb és nagyobb autókat gyártunk, mind több és több benzint használunk, és egyre több mérgező gázt termelünk. Ennél jobbat kell a gyermekeinkre hagynunk. És nekem nem célom, hogy szellemes megjegyzések miatt válasszanak meg, amiket aztán hamar elfelejtenek. – Leült, hangos taps
kíséretében. Remélte, hogy az elnök újabb kérdést kér, de a férfi még áilva maradt. – Mr. Cartwright, nem válaszolt a kérdésemre, hogy megszegett-e valaha is bármilyen törvényt. – Nem tudok róla – felelte Nat. – Nem igaz-e, hogy egyszer kifizetett egy hárommillió-hatszázezer dolláros csekket a Russell bank igazgatójaként, noha tudta, hogy a pénzt ellopták, és a csekken szereplő aláírás hamis? A közönség soraiban többen egyszerre beszélni kezdtek. Natnek várnia kellett kicsit, amíg válaszolni tudott. – Igen, a Russellt becsapta egy nagyon ravasz szélhámos, de mivel ezzel az összeggel a városi önkormányzatnak tartoztunk, nem volt más választásom, mint állni a tartozást, és kifizetni a teljes összeget. – Tájékoztatta-e a rendőrséget arról, hogy a pénzt kicsalták önöktől? Végül is ez a pénz a Russell bank ügyfeleié, és nem az Öné. – Nem, mivel minden okunk megvolt azt hinni, hogy a pénzt rég átutalták külföldre, és lehetetlen lett volna visszaszerezni – felelte Nat, de ahogy kimondta, rögtön rájött, hogy ez a válasz nem lesz megnyugtató se a kérdezőnek, se másoknak a közönség soraiban. – Ha ön lenne a kormányzó, Mr. Cartwright, az adófizetők pénzével is ilyen hanyagul bánna? Elliot azonnal felugrott. – Elnök úr, ez rágalmazó célzás és megalapozatlan vádaskodás, nem lehetne továbblépni? – Hangos taps tört ki, leült, Nat pedig állva maradt. Nem győzte csodálni Elliot arcátlanságát, hogy képes azt is eljátszani, hogy a védelmére kel. Megvárta, amíg teljes lett a csönd. – A szóban forgó incidens tíz évvel ezelőtt történt. Hiba volt a részemről, amit már megbántam, bár ironikus módon végül az egész ügylet hatalmas pénzügyi sikert hozott mindenkinek, és a hárommillió-hatszázezer dollár, amit a bank befektetett, nagy fellendülést hozott Hartford lakosainak és a város egész gazdaságának. A kérdező még mindig nem ült le. – Mr. Elliot nagylelkű megjegyzései ellenére megkérdezhetem, hogy ő bejelentett volna-e egy ilyen esetet a rendőrségnek? Elliot lassan felemelkedett. – Nem szívesen kommentálnám az esetet így. hogy nem ismerem a részleteket, de kész vagyok elfogadni Mr. Cartwright szavát, hogy nem követett el semmiféle kihágást, és módfelett sajnálja, hogy nem értesítette a hatóságokat a történtekről. – Kicsit hallgatott, majd folytatta. – Mindenesetre, ha engem választanak kormányzónak, biztosíthatom önöket, hogy a kormányzás nyílt lesz, és ha hibát követek el, be fogom ismerni ott és akkor, nem pedig tíz évvel később. – A kérdező leült, mint aki jól végezte dolgát. Az elnöknek ezek után nemigen sikerült rendet teremteni. Volt még néhány kérdés, de senki nem figyelt oda, mindenki a Natről kiderült dolgokról pusmogott. Amikor az elnök végül berekesztette a gyűlést, Elliot gyorsan távozott, Nat pedig a helyén maradt. Meghatotta, hogy hányan odamentek hozzá, hogy megszorítsák a kezét, és hányan mondták, mekkora hasznot hozott a városnak a Cedar Wood-projekt. – Hát, legalább nem lincseltek meg – összegezte Tom, amikor kifelé mentek a teremből. – Nem, de holnap minden szavazó fejében ott fog motoszkálni a kérdés, hogy a megfelelő személy vagyok-e a kormányzói posztra.
43. fejezet
Cedar Wood-i botrány – másnap reggel ez volt a Hartford Courant főcíme. Egy fényképet is mellékeltek a csekkről, és a valódi Júlia aláírásáról. Nem hangzott túl jól a cikk, de Natnek annyiban szerencséje volt, hogy a választók fele már elment szavazni, mire az újság az utcára került. Nat már megfogalmazott egy rövid visszalépő beszédet, arra az esetre, ha veszítene, amelyben gratulál az ellenfelének, de azt azért egy szóval sem mondta, hogy kiváló kormányzó lesz belőle. Nat épp az irodájában volt, amikor a republikánusok főhadiszállásán bejelentették a végeredményt. Tomot hívták fel az eredménnyel, aki kopogtatás nélkül rontott be Nat irodájába. – Győztél, győztél! 11792 szavazat szemben 11673-mal, csak száztizenkilenc volt a többséged, de így most vezetsz az elektori szavazatok számában 29-27-re. Másnap a Hartford Courant interjújában a versenyben vezető jelölt rámutatott, hogy senki nem veszített a Cedar Wood-i üzleten, és hogy a választók egyértelműen jelezték a szándékukat. Natre még mindig várt három pártgyűlés és két jelölőgyűlés, mielőtt véglegesen kormányzójelöltté választanák. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a Cedar Wood-ügy hamar feledésbe merült. A következő pártgyűlésen Elliot győzött az elektori szavazatok számában 19-18-ra, a négy nappal későbbi jelölőgyűlésen Nat 9702-6379 arányban, ami még nagyobb vezetést biztosított neki, ahogy közelgett a végső jelölőgyűlés. Nat már 116-91 arányban vezetett az elektori szavazatokban, és a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy már hét ponttal vezet szülővárosában. Cromwell utcáin a szülei is csatlakoztak Nathez, akik az idősebb szavazókat vették célba, míg Luke és Kathy a fiatalabbakat próbálták rávenni, hogy mindenképp menjenek el szavazni. Ahogy teltek a napok, Nat egyre inkább bízott benne, hogy ő fog győzni. A Courant azt sugallta, hogy az igazi nagy csata akkor vár rá, amikor szembe kell szállnia Fletcher Daven-porttal, a népszerű hartfordi szenátorral. Tom azért ragaszkodott hozzá, hogy vegye nagyon komolyan a szavazás előestéjén tartott televíziós vitát. – Nem lenne jó, ha ezen az utolsó akadályon buknánk el – mondta. –Ha ezen túljutsz, te leszel a jelölt. De szeretném, ha a vasárnapot azzal töltenéd, hogy még egyszer átgondolod a lehetséges kérdéseket, és próbálsz mindenre felkészülni, ami csak szóba jöhet. Biztos lehetsz benne, hogy Fletcher Davenport otthon fogja nézni a tévén a vitát, és mindent, amit mondasz, elemezni fog. Ha bármi botlást követsz el, perceken belül valami hangzatos sajtóközleményt fog kiadni. Nat már bánta, hogy pár héttel korábban beleegyezett, hogy a helyi tévécsatornán részt vesz egy nyilvános vitán Elliottal a végső jelölőgyűlés előtti estén. Úgy egyeztek meg, hogy Dávid Anscott lesz a vitavezető. Anscott olyan riporter volt, aki nem sokat törődött azzal, hogy mélyreható kérdéseket tegyen fel, inkább csak népszerűségre törekedett. Tom nem kifogásolta a személyét, mivel úgy érezte, ez a vita inkább csak főpróbája lesz az igazi, komoly vitának, amelyet majd Fletcher Davenporttal kell lefolytatni a közeljövőben. Tom nap mint nap olyan híreket hallott, hogy az önkéntes kisegítők csapatostul hagyják ott Elliotot, sőt olyanok is vannak, akik átálltak hozzájuk, úgyhogy mikor megérkeztek Nattel a televízióstúdióba, mind a ketten meglehetősen magabiztosak voltak. Su Ling is elkísérte a férjét, de Luke azt mondta, ő inkább otthon nézi a műsort, hogy utólag el tudja mesélni, milyen hatást tett tévén keresztül. – A kanapén Kathyvel, ugyebár – jegyezte meg Nat, – Nem, Kathy ma délután hazament a húga születésnapjára – mondta Su Ling. – Luke is vele mehetett volna, de nagyon komolyan veszi a szerepét a kampányodban.
Tom berontott az öltözőbe, és megmutatta Natnek a legújabb közvélemény-kutatási adatokat. Hatszázalékos vezetést mutattak. – Szerintem most már csak Fletcher Davenport akadályozhat meg abban, hogy kormányzó legyél. – Én nem leszek meggyőzve, míg be nem jelentik a végeredményt –mondta Su Ling. – Ne felejtsétek el, Elliot milyen trükköt vetett be annak idején az egyetemen, amikor már azt hittük, győztünk. – Szerintem már megpróbálkozott minden elképzelhető trükkel, és minddel kudarcot vallott – jelentette ki Tom. – Bárcsak én is ilyen biztos lehetnék benne – mondta halkan Nat. A két jelöltet megtapsolta a jelenlévő kis számú közönség a stúdióban, amikor a színpadra léptek „Az utolsó találkozás" című műsorban. A színpad közepén találkoztak, és kezet fogtak, de mind a ketten mereven a kamerába bámultak. – A műsor élőben megy – magyarázta Dávid Anscott a közönségnek –, nagyjából öt perc múlva kezdünk. Először én teszek fel majd néhány kérdést, aztán önök következnek. Ha kérdésük van bármelyik jelölthöz, kérem, legyenek rövidek és lényegretöröek, ha lehet, senki ne tartson hosszú szónoklatot. Nat elmosolyodott, miközben a közönség sorait vizsgálgatta, míg tekintete meg nem pihent egy férfin. Az volt, aki a Cedar Wood-dal kapcsolatos kérdést tette fel a múltkor. A második sorban ült. Nat érezte, hogy izzad a tenyere, de bízott benne, hogy el tud bánni vele. Most igazán jól fel volt készülve mindenre. Felkapcsolták a reflektorokat, és beindult a főcím, majd Dávid Anscott széles mosollyal megkezdte a műsort. Miután bemutatta a vita résztvevőit, mindkét jelölt kapott egy percet a bevezető beszédre. Hatvan másodperc hosszú idő tud lenni a tévében, de miután annyi beszédet tartottak a kampány során, akár már álmukban is meg tudtak volna tartani egy ilyen kis szónoklatot. Anscott néhány bemelegítő kérdéssel kezdett, amelyek előre meg voltak írva. Miután a jelöltek válaszoltak, meg se próbált kapcsolódni ahhoz, amit mondtak, csak továbbment a következő kérdésre, ahogy megjelent a súgógépen. Miután elfogytak az előre megfogalmazott kérdések, gyorsan átadta a kérdezés jogát a közönségnek. Az első kérdező hosszas beszédet tartott a választás jogának kérdéséről. Nat örömmel figyelte, hogy fogynak a másodpercek. Tudta, hogy Ellíot bizonytalan lesz ebben a témában, mert nem akarja megbántani sem a feministákat, sem a barátait a katolikus egyházban. Nat a válaszában egyértelművé tette, hogy minden feltétel nélkül támogatja a nők jogát a döntésekhez. Elliot, ahogy sejtette, kitérően válaszolt. Anscott kérte a második kérdést. Fletcher otthon nézte a vitát, és jegyzetelt mindent, amit Nat Cartwright mondott. Szemlátomást jól megértette az oktatási törvény alapelveit, és ami még fontosabb, nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a változtatások, amiket Fletcher szeretett volna meghozni, meglehetősen ésszerűek. – Nagyon okos, nem? – jegyezte meg Annie. – És milyen jóképű – tette hozzá Lucy. – Van itt valaki, aki az én oldalamon áll? – szólt közbe Fletcher. – Igen, szerintem nem is olyan jóképű – mondta Jimmy. – De látszik, hogy jól átgondolta a törvényjavaslatodat, és nyilván a választáson is fel akarja majd hozni ezt a kérdést. – Nem tudom, hogy jóképű-e – mondta Annie –, de észrevetted, Fletcher, hogy bizonyos szögekből mennyire hasonlít rád? – Dehogy – mondta Lucy. – Sokkal jobban néz ki, mint apu! f~harmadik kérdés a fegyvertartás ellenőrzéséről szólt. Ralph Elliot kijelentette, hogy ő a
fegyverlobbit támogatja, és minden amerikainak joga van, hogy megvédje magát. Nat elmagyarázta, miért szeretne szigorúbb kontrollt, hogy ne történhessenek olyan esetek, mint amilyet a fia élt át általános iskolás korában. Annie és Lucy tapsolni kezdtek a tévé előtt, a stúdióközönséggel együtt. – Nem kéne valakinek emlékeztetni, ki ment be az osztályterembe a fiáért meg a többi gyerekért? – jegyezte meg Jimmy. – Nem kell emlékeztetni – mondta Fletcher. – Még egy utolsó kérdés – jelentette be Anscott. – Rövidnek kell lennünk, mert kifutunk az időből. Elliot beépített embere, aki a második sorban ült, felpattant, mintegy végszóra. Elliot rámutatott, nehogy esetleg Anscott valaki másnak adjon szót – Mi a véleményük a jelölteknek az illegális bevándorlókról? – Mi köze van ennek Connecticut kormányzójához? – tűnődött hangosan Fletcher. Ralph Elliot egyenesen a kérdezőre nézett, és azt felelte: – Biztos vagyok benne, hogy mindkettőnk nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy Amerika mindig tárt karokkal fogadja az elnyomottakat és a segítségre szorulókat, ahogy a történelmünk során mindig is tettük. Azok azonban, akik országunkba akarnak jönni, természetesen tiszteletben kell hogy tartsák a törvényes eljárásokat és a jogi szabályokat. – Ez nekem teljesen úgy hangzik, mintha előre elpróbálták és begyakorolták volna – mondta Fletcher Annie-hez fordulva. – Vajon miben sántikál Elliot? – Önnek is ez a véleménye az illegális bevándorlásról, Mr. Cartwright? – kérdezte Dávid Anscott, aki kissé csodálkozott, hogy vajon hová akar kilyukadni a kérdező. – Bevallom, Dávid, ezen nem sokat gondolkoztam, mivel nem sorolom a leglényegesebb problémák közé, amelyekkel Connecticut államnak szembe kell néznie. – Fejezd be – szólalt meg Anscott fülhallgatójában a rendező hangja. A kérdező közben folytatta: – De bizonyára kellett ezen gondolkoznia, Mr. Cartwright. Végül is a felesége is illegális bevándorló, nem igaz? – Várj, erre még hadd válaszoljon – mondta a rendező. – Ha most megszakítjuk az adást, negyedmillióan fognak betelefonálni, hogy mi volt a válasz. Közelit kérek Cartwrightról! Fletcher is ott volt a negyedmillió néző között, akik várták a választ, közben a kamera Elliotra siklott, aki értetlen arcot vágott. – A disznó – mondta Fletcher. – Pontosan tudta, hogy ez a kérdés fog jönni. A kamera visszafordult Natre, aki szorosan összezárta az ajkát. – Talán nincs igazam, ha azt állítom, hogy a felesége illegálisan került ebbe az országba? – A feleségem a statisztika professzora a connecticuti egyetemen –mondta Nat, próbálva leplezni a hangjának remegését. Anscott várta, milyen utasítást ad a rendező, mivel már jóval kifutottak a műsoridőből. – Ne! – utasította a rendező. – Várjunk kicsit. Ha unalmassá válik, beindítjuk a stáblistát – Anscott egészen aprót bólintott a ráirányuló kamerába. – Lehet, hogy ez így van, Mr. Cartwright – mondta kérdező –, de nem igaz-e, hogy az édesanyja, Su Kai Peng hamis papírokkal lépte át a határt, azt állítván, hogy egy amerikai tengerészgyalogos felesége, aki valójában elesett a harcokban néhány hónappal a házasságlevélen szereplő dátum előtt? Nat nem felelt semmit. Fletcher is hallgatott, csak figyelte, ahogy Cartwrightot kínpadra vonják. – Mivel úgy látom, nem szívesen válaszolna a kérdésemre, Mr. Cartwright, talán azt meg tudná erősíteni, hogy a házasságlevélen az anyósa a foglalkozását varrónőként jelölte meg, a
valóság azonban az, hogy mielőtt Amerikába jött, prostituáltként dolgozott Szöul utcáin, úgyhogy csak a jó ég tudja, ki lehetett a felesége apja. – Indulhat a stáblista – szólalt meg a rendező. – Nagyon kifutottunk az időből, nem akarom, hogy a Baywatch csússzon, de a kamerákat még ne állítsátok le. Esetleg felhasználhatjuk a felvételt a késő esti híradóban. Amikor a színpadon lévő monitoron feltűnt a stáblista, a kérdező felállt, és gyorsan elhagyta a stúdiót. Nat a feleségére meredt, aki a harmadik sorban ült. Su Ling sápadt volt és remegett. – Vége! – mondta rendező. Elliot a műsorvezetőhöz fordult, és azt mondta: – Ez gyalázatos volt, már jóval előbb le kellett volna állítania – mondta. – Natre nézett, és hozzátette: – Hidd el, nekem fogalmam sem volt, hogy... – Hazudsz – csattant fel Nat – Maradj rajta – utasította a rendező az egyes kamerát. – Mind a négy kamera vegye tovább, minden szögből kérem. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Elliot. – Hogy te rendezted meg az egészet. És nem is túl kifinomult módszerekkel, ugyanazt a pasast használtad, aki két héttel ezelőtt a Cedar Wood-i üzletről kérdezett. De egyvalamit mondok neked, Elliot. – Nat a mutatóujjával megbökte ellenfele mellkasát. – Úgyis kinyírlak. Nat lerohant a színpadról, és megkereste Su Linget, aki oldalt várt rá. –Gyere, kis virág, hazaviszlek. – Tom gyorsan csatlakozott hozzájuk, Nat átkarolta a felesége vállát. – Nagyon sajnálom, Nat, de meg kell kérdeznem... – mondta Tom. –Igaz bármi ebből a disznóságból? – Minden – felelte Nat. – És mielőtt bármi mást kérdeznél, igen, tudtam, a házasságunk kezdete óta. – Vidd haza Su Linget – tanácsolta Tom. – És bármit csinálsz is, a sajtónak ne mondj semmit. – Ne aggódj – mondta Nat. – Kiadhatsz nevemben egy nyilatkozatot, hogy visszalépek a versenyből. Nem hagyom, hogy sárba tiporják a családomat. – Ne hozz elhamarkodott döntést, amit később esetleg megbánsz. Inkább reggel beszéljük meg, mi a teendő – javasolta Tom. Nat kézen fogta Su Linget, és kisétáltak a stúdióból a parkolóba. – Sok szerencsét! – kiáltotta oda egy támogatója, amikor Nat kinyitotta a feleségének a kocsi ajtaját. Nem vett tudomást a körbenállók éljenzéséről, csak gyorsan elhajtott. Su Lingre nézett, aki dühösen a műszerfalra csapott az öklével. Nat egyik kezét gyengéden a felesége térdére fektette. – Szeretlek – mondta –, és mindig szeretni foglak. Ezen semmi és senki nem változtathat. – Honnan tudhatta meg Elliot? – Talán egész csapat magándetektívet bízott meg, hogy vájkáljanak a múltamban. – És amikor rólad nem talált semmit, velem meg az anyámmal kezdett foglalkozni – suttogta Su Ling. – Hosszú csönd lett, aztán hozzátette: – Nem akarom, hogy visszalépj. Csak így győzedelmeskedhetünk ezen a disznón. –Nat nem felelt. – Csak Luke-ot sajnálom – mondta végül Su Ling. – Nagyon szívére fogja venni. Bárcsak Kathy itt maradt volna még egy napig. – Majd én gondoskodom Luke-ról – ígérte Nat. – Te inkább menj el az anyádért, és hozd el hozzánk ma éjszakára. – Majd felhívom, ahogy hazaértünk – mondta su Ling. – Lehetséges, hogy nem is nézte a
műsort. – Ki van zárva – mondta Nat, miközben bekanyarodott a behajtóútra. – Az egyik leglelkesebb hívem, és soha nem mulasztja el egyetlen tévészereplésemet sem. Nat átkarolta Su Ling vállát és az ajtóhoz sétáltak. A házban mindenhol sötét volt, csak Luke hálószobájában égett a villany. Nat elfordította a zárban a kulcsot, és miközben kinyitotta az ajtót, azt mondta: – Telefonálj az anyádnak, én felszaladok, megnézem Luke-ot. Su Ling a hallból telefonált, Nat pedig lassan felsétált az emeletre, közben próbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy Luke elvárja majd, hogy minden kérdésére őszintén válaszoljon. Végigsétált a folyosón, és halkan bekopogott a fia szobájának ajtaján. Nem kapott semmi választ, úgyhogy újra bekopogott. – Luke, bejöhetek? – Semmi válasz. Résnyire nyitotta az ajtót, és belesett a szobába, de Luke nem volt az ágyban, és a ruhái sem voltak a széken, ahová teríteni szokta őket esténként. Nat első gondolata az volt, hogy talán átment a nagyanyjához. Felkattintotta a villanyt, és hallgatta Su Linget, aki az anyjával beszélt. Épp le akart menni hozzá, amikor észrevette, hogy Luke égve hagyta a villanyt a fürdőszobában. Odament és benyitott. Egy pillanatig kővé dermedve állt, ahogy felnézett a fiára. Aztán térdre rogyott, képtelen volt még egyszer felnézni, habár tudta, hogy le kell majd vágnia a holttestet, hogy Su Lingnek ne ez legyen az utolsó emléke egyetlen gyermekükről. Annie vette fel a telefont. – Charlie keres a Couranttól – nyújtotta oda Fletchemek a kagylót. – Nézte a műsort? – kérdezte az újság politikai szerkesztője. – Nem, nem néztem – mondta Fletcher. – Annie-vel a Senedet néztük, soha nem hagynánk ki egy epizódot sem. – Rendben, megértettem. Óhajt valamit hozzáfűzni ahhoz, hogy az ellenfelének felesége illegális bevándorló, az anyja pedig prostituált volt? – Igen. Szerintem Dávid Anscottnak le kellett volna állítani a kérdezőt. Az egész nyilvánvalóan előre megrendezett, olcsó cirkusz volt. – Ezt idézhetem az újságban? – kérdezte Charlie. Jimmy hevesen rázta a fejét. . – Igen, feltétlenül. Ehhez képest amiket Nixon művelt, az a Muppet show-ba való. – Örömmel fogja hallani, szenátor úr, hogy a vélemény egybehangzik a közvélemény reagálásával. A tévécsatornánál égnek a telefonvonalak, mindenki támogatásáról akarja biztosítani Nat Cartwrightot és a feleségét, és én fogadni mernék, hogy Elliot holnap hatalmasat fog bukni. – Ami csak nehezebbé teszi az én helyzetemet – mondta Fletcher. –De legalább egy jó oldala is van a dolognak. – Mi lenne az, szenátor úr? – Végre mindenki megtudta az igazat arról a gazember Elliotról. – Nem tudom, ez okos volt-e – jegyezte meg Jimmy, miután Fletcher lerakta a telefont. – Én biztos vagyok benne, hogy nem – felelte Fletcher. – De az apád is pontosan ugyanezt mondta volna. Amikor a mentő megérkezett, Nat úgy döntött, elkíséri a fia holttestét a kórházba, Su Linget Susan próbálta vigasztalni, reménytelenül. – Rögtön visszajövök – ígérte Nat, és gyöngéden megcsókolta a feleségét. Amikor meglátta, hogy két mentős ül némán a holttest két oldalán, azt mondta, inkább majd kocsival megy utánuk. A kórházban mindenki olyan együttérző volt, amennyire lehetett. Ki kellett töltenie
mindenféle nyomtatványokat, és végigcsinálni az ilyenkor szokásos hivatalos procedúrát. Miután mindennel végzett, magára hagyták. Megcsókolta Luke homlokát, és elfordította a tekintetét, amikor meglátta a vöröses fekete foltokat a nyakán. Tudta, hogy élete végéig nem fogja elfelejteni a látványt. Miután letakarták az arcát egy lepedővel, Nat otthagyta a fiát, lehajtott fejek sora között elvonulva. Vissza kellett mennie Su Linghez, de tudta, hogy előbb még meg kell ejtenie egy másik látogatást. Gépies mozdulatokkal elhajtott a kórháztól. A dühe nem csillapodott, ahogy fogytak a kilométerek. Habár soha nem járt még a házban, pontosan tudta, hol van, és amikor bekanyarodott a behajtóútra, meglátta, hogy a földszinten ég a villany. Kiszállt a kocsiból, és lassan elindult a ház felé. Nyugodtnak kell lennie, ha végig akarja csinálni. Ahogy közeledett a bejárati ajtóhoz, hangok ütötték meg a fülét odabentről. Egy nő és egy férfi veszekedtek. Nat bekopogott a kopogtatóval, mire a hangok hirtelen elhallgattak, mintha egy tévét kapcsoltak volna ki. Egy pillanat múlva kitárult az ajtó, és Nat ott állt szemtől szemben a férfival, aki a fia halálát okozta. Ralph Elliot döbbent arcot vágott, de gyorsan összeszedte magát. Megpróbálta becsapni az ajtót, de Nat a vállával megakadályozta. Az első ütése Elliot orrát találta el. Elliot megtántorodott, de hamar visszanyerte az egyensúlyát. Sarkon fordult és futni kezdett a hosszú előszoba-folyosón. Nat utánarohant, és követte a dolgozószobába. Körbenézett, hogy kié lehetett a női hang, de Rebeccát nem látta sehol. Megint visszafordult Elliothoz, aki épp kinyitott egy fiókot az íróasztalában. Előrántott egy pisztolyt, és Natre szegezte. – Takarodj a házamból – kiáltotta –, vagy megöllek! – Az orrából vér csordogált. Nat közelebb lépett. – Nem hiszem – mondta. – A ma esti húzásod után soha többé senki nem hiszi el egyetlen szavadat sem. – De elhiszik, mert tanúim is vannak. Rebecca látta, hogy berontottál a házba, és fenyegetéseket ordítoztál, aztán nekem estél. Nat odalépett, hogy másodszor is megüsse, amitől Elliot hátralépett, egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát és nekiesett a szék karfájának. A pisztoly véletlenül elsült, Nat pedig rávetette magát Elliotra, és ellökte. Amikor a földre zuhantak, Nat felrántotta a térdét és ágyékon rúgta az ellenfelét, olyan erővel, hogy az összegörnyedt és elengedte a pisztolyt. Nat felkapta és Elliotra szegezte, akinek az arca eltorzult a félelemtől. – A te beépített embered volt az a szemét a közönségben, igaz? – Igen, igen, de nem tudtam, hogy ilyen messzire fog menni. Csak nem akarsz megölni azért, mert... – Mert te vagy a felelős a fiam haláláért? Elliot falfehérre sápadt. – De igen – folytatta Nat, és Elliot homlokának nyomta a pisztoly csövét. Rámeredt Elliotra, aki térdelve nyöszörgött, – Nem öllek meg – mondta végül Nat, és leeresztette a pisztolyt –, mert ez könnyű kiút lenne egy ilyen gyáva alaknak. Nem, azt akarom, hogy sokkal lassúbb halált szenvedj, megaláztatást hosszú éveken át. Holnap majd megtudod, mit gondolnak rólad a hartfordi emberek, aztán kénytelen leszel végignézni, ahogy elfoglalom a kormányzói széket. Nat nyugodtan lerakta a pisztolyt az íróasztal sarkára, aztán sarkon fordult és kiment. Rebeccát a hallban találta. Miközben elhaladt mellette, a nő berohant a dolgozószobába. Nat kisétált a nyitott bejárati ajtón, és beült a kocsijába. Épp kihajtott a kapun, amikor meghallotta a lövést. Fletcherék telefonja percenként csöngött. Mindig Annie vette fel, és annyit mondott, a
férjének nincs semmi hozzáfűznivalója a történtekhez, csak részvétét szeretné nyilvánítani Mr. és Mrs. Cartwrightnak. Éjfél után Annie kihúzta a telefont, és felment az emeletre. A hálószobában égett a villany, de meglepetten látta, hogy Fletcher nincs ott. Visszament a földszintre, hogy megnézze a dolgozószobájában. A szokásos papírhalom ott hevert az íróasztalán, de Fletcher nem volt ott. Annie lassan felsétált az emeletre, és észrevette, hogy Lucy ajtaja alól halvány fény szivárog ki. Óvatosan lenyomta a kilincset, és benyitott, gondolta, Lucy elaludt, és égve felejtette a villanyt. A férje ott állt az ágy mellett, és az alvó lány kezét szorongatta. Az arcán könnyek folytak végig. Hátrafordult, és Annie-re nézett. – Semmi nem érné meg, hogy elveszítsem – mondta. Amikor Nat hazaért, ott találta az anyját Su Ling mellett üldögélve a kanapén. Az arca hamuszürke volt, és mintha tíz évet öregedett volna. – Most itt hagyom veled – mondta Susan –, de korán reggel visszajövök. Ne kísérj ki. Nat megcsókolta az anyját, aztán leült Su Ling mellé. Átkarolta, de nem mondott semmit. Nem volt mit mondani. Nem is tudta, mennyi ideje ültek így, amikor egyszer csak meghallotta egy rendőrautó szirénáját. Azt hitte, mindjárt el fog távolodni a hang, de egyre hangosabb és hangosabb lett, és végül az autó csikorogva lefékezett a házuk előtt. Hallotta, hogy csapódik egy ajtó, aztán súlyos léptek koppantak, és valaki hangosan dörömbölt a bejárati ajtón. Nat fáradtan kiment és ajtót nyitott. A küszöbön ott állt Culver rendőrfőnök, a két oldalán egy-egy rendőrrel. – Mi történt, rendőrfőnök úr? – Nagyon sajnálom, azok után, amiken keresztülment... – mondta Don Culver. – De nincs más választásom, le keli tartóztatnom. – De hát miért? – kérdezte döbbenten Nat. – Ralph Elliot meggyilkolásáért. Ötödik könyv - BÍRÁK
44. fejezet
Nem ez volt az első alkalom az amerikai történelemben, hogy egy halott jelölt neve szerepelt a szavazócédulákon, és semmiképp nem ez volt az első, amikor egy jelölt le lett tartóztatva a választás előtt, de akárhogy kutattak is a politikatörténészek, olyan esetet nem találtak, amikor mindkettő egyszerre fordult volna elő. A rendőrfőnök egy telefont engedélyezett Natnek. Tomot hívta fel, aki még mindig ébren volt, annak ellenére, hogy éjjel háromra járt. – Azonnal felkeltem Jimmy Gatest, és amilyen gyorsan lehet, odamegyek a kapitányságra – mondta. Épp végeztek az ujjlenyomat-vétellel, amikor Tom megérkezett, az ügyvédje kíséretében. – Ugye, emlékszel Jimmyre? – kérdezte. – Tanácsot adott nekünk a Fairchild-ügyben. – Persze, hogyne emlékeznék – mondta Nat, a fekete tintanyomokat törölgetve az ujjairól. – Már beszéltem a rendőrfőnökkel – közölte Jimmy. – Örömmel hazaenged, de holnap
reggel tízkor meg kell jelenned a bíróság előtt, a hivatalos vádemelésre. Kérni fogom a szabadon bocsátásodat óvadék ellenében, és nem hiszem, hogy lenne rá bármi ok, hogy ne egyezzenek bele. – Köszönöm – mondta Nat színtelen hangon. – Jimmy, ugye emlékszel, hogy annak idején megkértelek, hogy találd meg nekem a legjobb vállalati ügyvédet, akit csak ismersz? – Igen, persze – felelte Jimmy. – És mindig azt mondtad, Logan Fitzgerald első osztályú munkát végzett. – Az biztos – mondta Nat halkan. – Most azt szeretném, hogy találj valakit, aki olyan jó a büntetőjogban, mint Logan Fitzgerald a maga területén. – Holnapig meggondolom, és majd mondok két-három nevet. Van egy fickó Chicagóban, aki egészen kivételes, de nem tudom, belefér-e az idejébe – mondta Jimmy, épp amikor odasétált hozzájuk a rendőrfőnök, – Mr. Cartwríght, hazavigyék a fiúk kocsival? – Nem, nagyon köszönjük – mondta Tom –, majd én hazaviszem. Útközben Nat mindent elmesélt Tomnak, ami Elliot házában történt. – Szóval végső soron csak a te szavad áll szemben Rebeccáéval – jegyezte meg Tom, amikor megálltak Naték háza előtt. – Igen, és attól félek, az én történetem nem lesz olyan meggyőző, mint Rebeccáé, pedig minden így igaz. – Majd reggel megbeszélünk mindent – mondta Tom. – Most próbálj meg aludni egy kicsit. – Akkor reggel találkozunk – bólintott Nat, és nézte, ahogy a nap első sugarai a ház előtti pázsitra vetülnek. Su Ling a nyitott ajtóban várta. – Képesek voltak elhinni egy percig is, hogy te... Nat mindent elmesélt, ami a rendőrségen történt. Amikor befejezte, Su Ling csak annyit mondott: – Milyen kár. – Micsoda? – kérdezte Nat. – Hogy nem ölted meg. Nat felment az emeletre, egyenesen a fürdőszobába. Levetkőzött, és egy nejlonzsákba dugta a ruháit. Később majd kidobja, hogy soha többé ne emlékeztessék erre a szörnyű napra. A zuhany alá állt, és jéghideg vizet engedett magára. Aztán felöltözött, és lement a feleségéhez a konyhába. A konyhaszekrény oldalára ki volt tűzve a jelöltválasztás napjának napirendje – arról persze nem volt szó benne, hogy meg kell jelennie a bíróság előtt gyilkosság vádjával. Tom reggel kilenckor jött meg. Beszámolt róla, hogy a szavazás jól halad, mintha mi sem történt volna előző nap. – A tévéműsor után azonnal készítettek egy felmérést a közvélemény-kutatók – mesélte –, ami szerint hatvanhárom-harminchét arányban vezetsz. – De ez még azelőtt volt, hogy letartóztattak volna a másik jelölt meggyilkolásáért – emlékeztette Tomot Nat. – Ez lehet, hogy felnyomta volna hetven-harmincra – felelte Tom, de egyikük sem nevetett. Tom mindent megtett, hogy a kampányra koncentráljon, és elterelje a gondolataikat Luke-ról, de hiába. Felnézett a konyhai faliórára. – Ideje indulni – szólt oda Natnek, aki átölelte Su Linget. – Nem, én is veletek megyek. Ha Nat nem is ölte meg, én megtettem volna, ha lett volna rá lehetőségem. – Én is – mondta halkan Tom. – De hadd figyelmeztesselek, hogy nagy médiacirkusz lesz a bíróság előtt. Vágj ártatlan képet, és ne felelj semmilyen kérdésre, mert akármit mondasz, az
újságok címlapján fog kikötni. A ház előtt máris egy tucat újságíró fogadta őket és három tévéstáb, akik végignézték, ahogy beülnek a kocsiba. Nat csak szorongatta Su Ling kezét, miközben végighajtottak az utcákon, és észre sem vette, hányan integettek oda a járókelők közül, akik megismerték. Amikor negyedóra múlva megérkeztek a bíróság épületének lépcsőihez, Nat nagyobb tömeggel találta szembe magát, mint a választási kampány során bármikor. A rendőrfőnök számított rá, hogy így lesz, úgyhogy húsz rendőrt vezényelt ki, hogy visszatartsák a tömeget, és ne zaklassák Natet, amíg bemegy a bíróságra. De nem vált be, mert a húsz rendőr nem volt elég, hogy kordában tartson ennyi fotóst és újságírót, akik kiabálva tolongtak és lökdösődtek Nat és Su Ling körül, miközben próbáltak felmenni a lépcsőn. Mikrofonokat nyomtak Nat orra alá, és kérdések záporoztak rá mindenfelől. – Valóban megölte Ralph Elliotot? – kérdezte egy riporter. – Visszalép a jelöltségtől? – jött a következő kérdés, és egy újabb mikrofont toltak oda. – Tényleg prostituált volt az édesanyja, Mrs. Cartwright? – Gondolja, hogy így is győzni fog, Nat? – Rebecca Elliot a szeretője volt? – Mik voltak Ralph Elliot utolsó szavai, Mr. Cartwright? Amikor végre sikerült bejutni a kétszárnyú lengőajtón, ott találták Jimmy Gatest, aki kicsit távolabb álldogálva várta őket. Odakísérte Natet egy padhoz a tárgyalóterem előtt, és röviden elmondta neki, mi vár rá odabent – Úgy öt percnél nem fog tovább tartani – magyarázta. – Csak megmondod a nevedet, aztán ismertetik a vádat, és megkérdezik, bűnösnek vallod-e magad. Miután azt mondod, nem, én benyújtom a kérelmet az óvadék ellenében való szabadlábra helyezésre. Az ügyészség ötvenezer dollárt javasol óvadéknak, amibe én beleegyeztem. Ahogy aláírtad a szükséges papírokat, azonnal szabadon is engednek, és nem kell többször megjelenned, míg ki nem tűzik a tárgyalás időpontját. – Erre mikor lehet számítani? – Általában hat hónapba szokott telni, de kértem, hogy gyorsítsák fel az eljárást, tekintettel a közelgő választásra. – Nat csodálta az ügyvédje profizmusát, de azt sem felejtette el, hogy Jimmy Fletcher Davenport legjobb barátja. De mint minden jó ügyvédnél, nyilván az ő szakmai titoktartásában is meg lehet bízni. Jimmy az órájára pillantott. – Be kell mennünk, nem hiányzik, hogy megvárakoztassuk a bírót. Nat belépett a zsúfolásig megtelt tárgyalóterembe, és lassan végigsétált a széksorok között, Tom kíséretében. Meglepte, hányan nyújtották oda a kezüket és kívántak szerencsét a közönség soraiból. Az egész inkább olyan volt, mint egy parti, és nem, mint egy vádemelés. Amikor odaértek előre, Jimmy kinyitotta a kiskaput, amely elválasztotta a közönség padsorait az ügyvédek asztalától és a bírói pulpitustól. Odavezette Natet a bal oldali asztalhoz, és leültette maga mellé. Míg várták, hogy megjöjjön a bíró, Nat az ügyészre pillantott, Richárd Ebdenre, akit mindig is nagyra tartott. Tudta, hogy Ebden félelmetes ellenfél lesz, és azon tűnődött, vajon kit fog ajánlani jimmy, hogy szembeszálljon vele. – Mindenki álljon fel, a bíró, Mr. Deakins bevonul! Minden pontosan úgy zajlott le, ahogy Jimmy elmondta, és öt perccel később már kint is voltak az utcán, ahol még mindig várakoztak az újságírók, ugyanazokkal a kérdésekkel, amikre továbbra sem kaptak választ. Miközben átlökdösődtek a tömegen, Natet ismét meglepte, hányan akarnak kezet szorítani vele. Tom kicsit lassabban haladt, mert tudta, hogy ezeket a felvételeket láthatják majd a
választók a déli híradóban. Nat mindenkivel váltott pár szót, aki szerencsét kívánt neki, csak azt nem tudta, annak mit feleljen, aki azt mondta: – Örülök, hogy megölte azt a szemetet. – Egyenesen hazamenjünk? – kérdezte Tom, amikor lassan elindultak, áthajtva a tömegen. – Nem, menjünk be előbb a bankba, és beszéljük meg a dolgokat. Útközben csak egyszer álltak meg, hogy megvegyék a Courant első kiadását, miután meghallották, hogy egy rikkancs azt kiabálja: „Cartwrightot gyilkossággal vádolják!" Tomot nem érdekelte más, csak a második oldalon közreadott közvélemény-kutatási eredmények, amelyek azt mutatták, hogy Nat húsz ponttal vezet. – Egy másik közvélemény-kutatásban a megkérdezettek hetvenkét százaléka azt mondta, hogy nem lenne szabad visszalépned. – Tom tovább olvasott, aztán hirtelen felnézett, de nem mondott semmit. – Mi az? – kérdezte Su Ling. – Hét százalék azt mondta, hogy ha megkérted volna őket rá, örömmel megölték volna Elliotot a saját kezükkel. Amikor odaértek a bankhoz, megint újságírók és riporterek csapata fogadta őket, akik újból csak néma hallgatást kaptak válaszul. Tom titkárnője a folyosón várta őket, és beszámolt róla, hogy rekordmagasságú volt a szavazók száma, akik eddig elmentek szavazni. Nyilvánvaló, hogy a republikánusok nagyon nyomatékosan szerettek volna hangot adni a véleményüknek. Miután helyet foglaltak a tárgyalóban, Nat azzal nyitotta meg a megbeszélést: – A párt azt várja el, hogy visszalépjek, bármi lesz is az eredmény, és úgy érzem, az adott körülmények között ez lenne a legjobb, amit tehetek. – Miért nem hagyod, hogy a szavazók döntsék el? – kérdezte halkan Su Ling. – Ha ők elsöprő többséggel támogatnak, akkor igenis maradj versenyben, mert ez is segíteni fog meggyőzni az esküdtszéket, hogy ártatlan vagy. – Egyetértek – bólintott Tom. – És ha te visszalépsz, mi lenne az alternatíva? Barbara Hunter? Ettől azért megkímélhetnénk a választókat. – És neked mi a véleményed, Jimmy? Végül is te vagy a jogi tanácsadóm. – Erről a kérdésről nem tudok tárgyilagosan nyilatkozni – ismerte be Jimmy. – Ahogy tudjátok, a demokrata jelölt a legjobb barátom, de ha neki kéne tanácsot adnom ugyanilyen körülmények között, azt mondanám, foggal-körömmel harcoljon tovább. – Hát, még az is lehet, hogy egy halottra fognak szavazni, aztán a jó ég tudja, mi történik. – A neve rajta marad a szavazócédulákon – mondta Tom. – És ha megnyerné a választást, akkor a párt bárkit felkérhet, hogy képviselje. – Ez komoly? – kérdezte Nat. – A legkomolyabb. Gyakran a jelölt feleségét szokták felkérni, és fogadni mernék, hogy Rebecca Elliot lelkesen vállalná. – És ha elítélnek – mondta Jimmy –, akkor számíthat a választók együttérzésére is, ami nagyon jól jön közvetlenül a választás előtt. – Beszéljünk fontosabb dolgokról – mondta Nat – Találtál nekem védőügyvédet? – Négyet – felelte Jimmy, elővett egy vastag dossziét az aktatáskájából, és felnyitotta. – Kettő New York-i, egy chicagói, aki a Watergate-ügyön is dolgozott, a negyedik pedig dallasi. Egyetlen pert vesztett az elmúlt tíz évben, de akkor videofelvétel volt róla, ahogy az ügyfele elköveti a gyilkosságot. Még ma felhívom mind a négyüket, hogy valamelyikük ráér-e, és tudja-e vállalni az ügyet. Olyan nagy nyilvánosság előtt zajló per lesz, hogy az az érzésem, mindegyikük szívesen vállalná. – Connecticutban nincs valaki, aki méltó, hogy felkerüljön a listára? –kérdezte Tom. – Az esküdtszék értékelné, ha itteni védőügyvéd lenne.
– Ezzel egyetértek – mondta Jimmy –, de az egyetlen ember, aki ekkora kaliberű, mint ez a négy, sajnos nem jöhet szóba. – Miért, ki az? – kérdezte Nat. – A demokrata kormányzójelölt. Nat elmosolyodott, aznap először. – Pedig én őt választanám. – De épp nyakig ül a választási kampányban. – Ha nem vetted volna észre, a vádlott úgyszintén – jegyezte meg Nat. – És a kormányzóválasztásig még van kilenc hónap. Ha végül én leszek az ellenfele, legalább egész idő alatt mindig tudni fogja, hol vagyok és mit csinálok. – De... – tiltakozott Jimmy. – Mondd meg Mr. Fletcher Davenportnak, hogy ha engem választanak meg republikánus jelöltnek, őt szeretném megbízni az ügyemmel, és a többi ügyvédet csak akkor keresd meg, ha ő visszautasított. Ha minden igaz, amit hallottam erről az emberről, akkor biztos vagyok benne, hogy el fogja vállalni a védelmemet. – Ha ezek az utasításai, Mr. Cartwright... – Igen, ügyvéd úr. A szavazásnak este nyolckor lett vége. Nat elaludt a kocsiban, miközben Tom hazavitte. Legközelebb már csak arra emlékezett, hogy Su Ling ott fekszik mellette az ágyban. Luke volt az első gondolata, amikor felébredt. Su Ling ránézett, és megszorította a kezét. – Nem – súgta oda. – Mi nem? – kérdezte Nat. – Látom a szemeden, hogy azon gondolkozol, örülnék-e, ha visszalépnél a jelöltségtől, hogy Luke-ot gyászolhassuk, de a válaszom, nem. – De ott van a temetés, a felkészülés a tárgyalásra, hogy magáról a perről ne is beszéljünk... – És a közbeeső sok-sok üres óra, amikor csak rágódnál, és elviselhetetlen lennél, úgyhogy a válaszom, nem. – De szinte lehetetlen, hogy az esküdtszék ne higgyen majd a gyászoló özvegynek, aki azt állítja, hogy szemtanúja volt a férje meggyilkolásának. – Még jó, hogy szemtanúja volt, mikor ő tette – jegyezte meg Su Ling. Hirtelen megcsörrent a telefon az éjjeliszekrényen. Su Ling felvette, és figyelmesen hallgatott, aztán felírt két számot a telefon mellett heverő jegyzettömbre. – Köszönöm. Megmondom neki. – Mi történt? – kérdezte Nat. Su Ling letépte a lapot a jegyzettömbről. – Tom volt az. A szavazás eredménye. – Odanyújtotta papírlapot. Csak két szám volt rajta: 69-31. – De ki érte el a hatvankilencet? – kérdezte Nat. – Hát Connecticut következő kormányzója – mondta Su Ling. Luke gyászszertartását az iskolaigazgató kérésére a Taft kápolnájában tartották, mert nagyon sok diák szeretett volna jelen lenni a ceremónián. Nat és Su Ling csak a fiuk halála után jött rá, mennyire népszerű volt a társai körében. A szertartás egyszerű volt: a kórus, amelynek Luke is büszke tagja volt, William Blake „Jerusalem"-ét énekelte, és Colé Portertol az „Ain't Misbehaving"-et. Kathy felolvasott és Mr. Thompson is, aki még mindig itt tanított, az igazgató pedig búcsúbeszédet tartott. Mr. Henderson beszélt a szerény, kedves fiúról, akit mindenki nagyra becsült és szeretett. Emlékeztetett mindenkit Luke figyelemre méltó Romeo-alakítására, és hogy aznap reggel tudták meg, hogy felvették a Princeton egyetemre.
A koporsót a kilencedik osztályba járó fiúk és lányok vitték ki a vállukon, akik vele játszottak a színdarabban. Nat annyit tudott meg Luke-ról ezen a napon, hogy bűntudata támadt, amiért eddig nem is tudta, mekkora hatással volt a fia a társaira. A szertartás után Nat és Su Ling részt vett az igazgató lakásán tartott kis összejövetelen, amelyet Luke legközelebbi barátainak rendeztek. A lakás zsúfolásig megtelt, de ahogy Mr. Henderson mondta Su Lingnek, mindenki Luke közeli barátjának tartotta magát. – Ami nagy ajándék – tette hozzá. Az egyik fiú átadott Su Lingnek egy könyvet, amelyben fényképek voltak minden osztálytársáról, és mindegyikük írt bele pár sort. Később, ahányszor Natnek rosszkedve támadt, mindig belelapozgatott a könyvbe, nézegette a fényképeket, elolvasott egy-egy bejegyzést, de volt egy, amelyikhez mindig visszatért. Egy szikh fiú írta. „Luke volt az egyetlen, aki soha nem emlékeztetett a bőrszínemre vagy a turbánomra. Egyszerűen észre sem vette, hogy más lennék. Azt reméltem, életünk végéig barátok lehetünk. Malik Singh." Amikor elindultak az igazgató lakásáról, Nat észrevette Kathyt, aki egyedül üldögélt a kertben, lehajtott fejjel. Su Ling odament hozzá, és leült mellé. Átkarolta a vállát, és próbálta vigasztalni. – Nagyon szeretett téged –mondta. Kathy felemelte a fejét, az arcán végigfolytak a könnyek. – De én soha nem mondtam neki, mennyire szeretem.
45. fejezet
– Nem tehetem meg – rázta a fejét Fletcher. – Miért nem? – kérdezte Annie. – Száz okot is tudnék sorolni. – Vagy inkább száz kifogást? – Azt az embert védjem, akit aztán le akarok győzni a választáson? – Akárhogy is dől el, neked csak előnyödre szolgálhat. – Hogyhogy? – Ha bűnös, akkor úgysem ő lesz a demokrata jelölt. – És ha ártatlan? – Akkor bezsebelheted a dicséreteket, amiért felmentetted. – Ez se nem gyakorlatias, se nem ésszerű. – Két további kifogás. – Miért állsz az ő oldalán? – kérdezte Fletcher. – Nem az ő oldalán állok – mondta Annie –, hanem, hogy Abrahams professzort idézzem, az igazság oldalán. Fletcher egy kis ideig hallgatott. – Vajon ő mit tett volna az én helyemben? – kérdezte aztán. – Nagyon jól tudod, mit tenne. „De lesznek, akik elfelejtik a szavaimat, percekkel azután, hogy elhagyják az egyetemet..." – „Csak remélni tudom, hogy legalább minden generációban egyvalaki akad, aki megfogadja a szavaimat" – idézte Fletcher a professzor gyakran emlegetett mondását. – Mi lenne, ha találkoznál vele? – javasolta Annie. – Az talán meggyőzne, hogy el kell vállalnod.
Annak ellenére, hogy Jimmy nagyon határozottan figyelmeztette Natet, a helyi demokraták pedig hangosan tiltakoztak, megbeszélték, hogy Nat és Fletcher a következő vasárnap találkoznak. A választott helyszín a Fairchild Russell volt, mivel úgy gondolták, vasárnap reggel kevesen fognak erre járni a Main Streeten. Nat és Tom tíz előtt érkeztek meg. A bank elnöke nyitotta ki az ajtót és kapcsolta ki a riasztót, ami hosszú évek óta most először fordult elő. Csak pár percet kellett várniuk, és Fletcher és Jimmy is megjelentek a bank lépcsőin. Tom gyorsan az igazgatósági tárgyalóba vezette őket. Amikor Jimmy bemutatta legjobb barátját a legfontosabb ügyfelének, a két férfi egymásra meredt, nem tudták, melyikük szólaljon meg először. – Nagyon kedves, hogy... – Nem számítottam rá, hogy... Elnevették magukat, aztán melegen kezet szorítottak. Tom azt javasolta, Jimmy és Fletcher üljön le a tárgyalóasztal egyik oldalára, ő pedig Nattel a másik oldalon foglalt helyet. Fletcher bólintott. Leült, kinyitotta az aktatáskáját, elővett egy sárga jegyzettömböt, és lerakta maga elé az asztalra, mellé a töltőtollat, amit a belső zsebéből vett elő. – Legelőször is hadd mondjam el, mennyire hálás vagyok, amiért beleegyezett, hogy találkozzunk – kezdte Nat. – El tudom képzelni, mennyire ellenezhette mindenki a döntését, és tudom, hogy nem a legkönnyebb utat választotta. Fietcher felemelte a kezét. – A feleségemnek kell megköszönnie, nem nekem – mondta. – Viszont engem kell meggyőznie, hogy elvállaljam. – Akkor kérem, tolmácsolja hálás köszönetemet Mrs. Davenportnak, és biztosítom róla, hogy minden kérdésére válaszolni fogok, amit csak tudni akar. – Mindössze egy kérdésem van – mondta Fietcher, és mereven az üres jegyzettömbre bámult. – És ez az a kérdés, amit az ügyvédek soha nem szoktak feltenni, mert ez csak kompromittálhatja az etikai álláspontjukat. De ebben az esetben nem vagyok hajlandó az ügyről tárgyalni, amíg erre a kérdésre nem kapok választ. Nat csak bólintott, de nem mondott semmit. Fietcher felemelte a fejét, és ránézett jövendő riválisára. Nat mereven viszonozta a tekintetét. – Maga ölte meg Ralph Elliotot? – Nem, nem én tettem – felelte Nat habozás nélkül. Fietcher megint a jegyzettömbre pillantott, aztán lapozott egyet. A második lap tele volt írva az előre megfogalmazott kérdésekkel. – Akkor hadd tegyem fel a következő kérdést – mondta Fietcher, ismét az ügyfelére pillantva. A tárgyalást július második hetére tűzték ki. Natet meglepte, milyen kevés időt kellett az ügyvédjével töltenie, miután Fietcher többször is elmeséltetett vele mindent, ami történt, míg egészen biztos nem volt benne, hogy töviről-hegyire ismer minden részletet. Habár mindketten tudták, milyen fontos Nat vallomása, Fietcher legalább ennyi időt áldozott arra, hogy újra meg újra átolvassa a két vallomást, amelyeket Rebecca Elliot tett a rendőrségnek, Don Culver jelentését annak a bizonyos estének az eseményeiről, valamint Petrowski felügyelő feljegyzéseit, aki az ügyben nyomozott. Fietcher figyelmeztette Natet: – Rebeccát nyilván jól betanítja a vád képviselője, és bőven lesz idejük alaposan átgondolni minden elképzelhető kérdést, ami csak felmerülhet. Mire a tanúk padjára lép, úgy fújja majd a szerepét, mint egy színésznő a premieren.
De... – Fietcher kis szünetet tartott – lesz egy problémája. – Micsoda? – kérdezte Nat. – Ha Mrs. Elliot ölte meg a férjét, akkor hazudott a rendőrségnek, és mindenképp kell hogy legyenek elvarratlan szálak a vallomásában, amikről ő maga sem tud. Először ezeket: kell megtalálnunk, és szépen összecsomózni őket. A kormányzóválasztás iránti érdeklődés jóval túllépett Connecticut állam határain. A két jelöltről cikkek jelentek meg a legkülönbözőbb újságokban, a New Yorkertől a National Enquireng, úgyhogy mire megkezdődött a per, Hartford húszmérföldes körzetében már nem lehetett szabad szállodai szobát kapni, úgy elárasztották a várost az érdeklődők. Még mindig hátra volt három hónap a választás napjáig, és a közvélemény-kutatások azt jelezték, hogy Fletcher tizenkét ponttal vezet, de ő tudta, hogy ha be tudja majd bizonyítani, hogy Nat ártatlan, egyik napról a másikra megfordulhat a verseny állása. A tárgyalás július 11-ére volt kitűzve, de a nagy televíziós társaságok kamerái már napokkal előbb elfoglalták helyüket a bírósággal szemben lévő épületek tetején és a járdákon, és az utcákon is tolongtak a tévéstábok, akik mindenkit meginterjúvoltak, akinek a legtávolabbi köze is volt a perhez. Fletcher és Nat közben próbálták úgy bonyolítani a választási kampányukat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem volt olyan terem, ami ne telt volna meg, olyan gyűlés, ahol ne tömegek jelentek volna meg, olyan rendezvény, amire ne tudtak volna kétszer is kiárusítani a jegyeket, akármilyen isten háta mögötti kisvárosban tartották is. Amikor mind a ketten megjelentek egy adománygyűjtő esten, amit az ortopédiai szárny javára tartottak a Gates Memóriái kórházban, ötszáz dollárért cseréltek gazdát a jegyek. Egyike volt ez azon ritka alkalmaknak, amikor áradtak az adományok a kampányokra. Pár hétig a két jelölt nagyobb népszerűségnek örvendett, mint Frank Sinatra. Egyikük sem aludt a tárgyalás előestéjén, a rendőrfőnök pedig ahhoz sem vette magának a fáradságot, hogy lefeküdjön. Don Culver száz rendőrt osztott be, hogy a bíróság előtt teljesítsenek szolgálatot, és bánatosan gondolt arra, a kisstílű hartfordi bűnözők hogy ki fogják használni az alkalmat. Fletcher érkezett meg elsőnek a védelem csapatából a bírósághoz, és egyértelművé tette a sajtó várakozó embereinek, hogy nem ad ki közleményt és nem válaszol semmilyen kérdésre, amíg meg nem hozzák az ítéletet. Nat pár perccel később érkezett, Tom és Su Ling társaságában, és ha nem lett volna a rendőri segítség, talán be se jutottak volna az épületbe. Miután bementek, Nat egyenesen végigsétált a márvánnyal borított folyosón, amely a hetes számú tárgyalóteremhez vezetett, viszonozva az emberek jókívánságait, de csak udvariasan bólintgatott válaszul, ahogy az ügyvédje tanácsolta. Miután belépett a tárgyalóterembe, úgy érezte, ezernyi szempár szegeződik rá, miközben végigsétált a széksorok között és elfoglalta helyét a védelem asztalánál, Fletcher balján. – Jó reggelt, ügyvéd úr. – Jó reggelt, Nat – felelte Fletcher, és felnézett az előtte heverő papírhalomból. – Remélem, felkészült az egy hét halálos unalomra, amíg kiválasztjuk az esküdteket. – Készített profilt arról, milyen a számunkra ideális esküdt? – kérdezte Nat. – Nem olyan egyszerű a dolog – felelte Fletcher –., mert nem tudom eldönteni, inkább olyanokat keressek, akik magát támogatják, vagy olyanokat, akik engem. – Lehet találni tizenkét olyan embert Hartfordban, akik magát támogatják? – érdeklődött Nat. Fletcher elmosolyodott. – Örülök, hogy nem veszítette el a humorérzékét, de ha
feleskették az esküdteket, attól kezdve jó lenne, ha nagyon komoly és aggodalmas arcot vágna, mint egy olyan ember, aki ellen nagy igazságtalanságot követtek el. Mint kiderült, Fletchernek igaza lett, mert csak péntek délutánra sikerült kiválasztani a tizenkét esküdtet és a két póttagot, miután a hosszas vita során érvek, ellenérvek és tiltakozások hangzottak el mindkét oldalról. Végül hét férfit és öt nőt választottak ki. Két nő és egy férfi fekete bőrű volt, öten értelmiségiek, kettő gyermekét egyedül nevelő anya, három fizikai munkás, egy titkárnő és egy munkanélküli. – És a politikai meggyőződésük? – kérdezte Nat. – Szerintem négy republikánus, négy demokrata, négyről nem tudom. – Akkor mi a következő feladatunk, ügyvéd úr? – A feladat az, hogy felmentessem magát, és közben megszerezzem magamnak annak a négynek a szavazatát, akiknek a pártállásában nem vagyok biztos – felelte Fletcher, aztán elváltak a bíróság lépcsőin. Amikor a bíróságon töltött napok végén Nat esténként hazatért, hamar elfeledkezett a tárgyalásról, mert a gondolatai állandóan Luke-on jártak. Bármiről próbált beszélgetni Su Línggel, ő is folyton csak egy dologra tudott gondolni. – Ha megosztottuk volna a titkunkat Luke-kal – mondogatta újra meg újra –, akkor talán még ma is élne...
46. fejezet
Következő hétfőn feleskették az esküdtszék tagjait, és Kravats bíró felszólította a főügyészt, hogy tartsa meg nyitóbeszédét. Richárd Ebden lassan felemelkedett a helyéről. Magas, elegáns, ősz hajú férfi volt, és az a hír járta róla, hogy mindig képes elbűvölni az esküdtszéket. A perek nyitónapján mindig ezt a sötétkék öltönyt viselte. Fehér inge és kék nyakkendője bizalomgerjesztő volt. Az államügyész nagyon büszke volt rá, hogy hány embert sikerült már elítéltetnie, ami kissé ironikusnak tűnt, mivel szelíd, templomba járó családapa volt, sőt még énekelt is a helyi kórus basszus szólamában. Ebden felállt, hátratolta a székét, lassan a bírói pulpitus elé sétált, és szembefordult az esküdtekkel. – Tisztelt esküdtek! – kezdte. – Sokévnyi ügyészi tapasztalatom során ritkán találkoztam ennél egyértelműbb gyilkossági esettel. Fletcher odahajolt Nathez, és a fülébe súgta: – Ne aggódjon, mindig így kezdi, most az jön, hogy „ennek ellenére azonban". – Ennek ellenére azonban engedjék meg, hogy ismertessem önökkel a február 12-éről 13-ára virradó éjszaka eseményeit. Mr. Cartwright – az ügyész a vádlott felé fordult, és úgy folytatta – ezen az estén szerepelt egy televíziós vitában Ralph Elliottal, aki igen népszerű és köztiszteletnek örvendő ember volt városunkban, és ami talán még fontosabb, a legesélyesebb republikánus jelölt, aminek köszönhetően még kormányzója is lehetett volna szeretett államunknak. Íme egy ember, a karrierje csúcsán, aki végre learathatta volna a babérokat sokévnyi önzetlen szolgálatáért, amit a közért végzett, és ehelyett mit kapott jutalmul? Meggyilkolta legfőbb riválisa. – Hogyan is történt ez a szerencsétlen tragédia? Mr. Cartwrigthnak a vitán feltettek egy kérdést arra vonatkozóan, hogy a felesége illegális bevándorló volt-e – a politika már csak ilyen,
kemény ütéseket adnak és kapnak –, amely kérdésre ő nem volt hajlandó válaszolni, és miért? Mert tudta, hogy ez az igazság, amiről húsz éve hallgatott. És miután megtagadta a választ erre a kérdésre, mit tett Mr. Cartwright? Megpróbálta Ralph Elliotot okolni mindenért. Abban a pillanatban, ahogy véget ért a műsor, ordítozni kezdett vele, és ami a legsúlyosabb, a fejéhez vágta, hogy „Úgyis kinyírlak". – Ebden az esküdtekre szegezte a tekintetét, és lassan, minden szót megnyomva megismételte: – Úgyis kinyírlak. – De ne az én szavaimra támaszkodjanak, amikor meghozzák majd az ítéletet Mr. Cartwright ügyében, mert látni fogják, hogy mindez nemcsak pletyka vagy a képzelet szüleménye, mivel a teljes beszélgetés rendelkezésre áll televíziós felvételen. Tudom, hogy ez szokatlan, bíró úr, de az adott körülmények között szeretném, ha bemutathatnám az esküdteknek ezt a videofelvételt. A következő tizenkét percben Nat bámulta a tévéképernyőt, amely az esküdtekkel szemben volt elhelyezve, és felébredtek benne a fájdalmas emlékek arról, hogy milyen dühös volt azon az estén. Miután kikapcsolták a videót, Ebden folytatta nyitóbeszédét. – Az azonban továbbra is a vád feladata, hogy megmutassa, mi is történt azután, hogy ez a feldühödött, bosszúvágyó ember kirohant a stúdióból. – Ebden lehalkította a hangját. – Hazatér, és megtudja, hogy a fia, egyetlen gyermeke öngyilkosságot követett el. Mindnyájan el tudjuk képzelni, milyen hatást tesz egy ilyen tragédia egy apára. És mint kiderült, tisztelt esküdtek, a tragikus haláleset az események olyan lavináját indította el, amelyek végül Ralph Elliot hidegvérű meggyilkolásához vezettek. Cartwright azt mondta a feleségének, hogy miután elkísérte a fia holttestét a kórházba, azonnal hazamegy, de esze ágában sem volt így tenni, mert már eltervezte, hogy előbb Mr. és Mrs. Elliot házához megy. És mi lehetett a szándéka ezzel az éjszakai látogatással, éjjel két órakor? Csak egy célja lehetett: hogy eltávolítsa Ralph Elliotot az útból a kormányzói posztért folyó versengésben. A családja és az államunk számára sajnálatos módon Mr. Cartwright sikerrel is járt ebben. – Éjjel kettőkor odaérkezett Ellioték házához. Az ajtót Mr. Elliot nyitotta ki neki, aki a dolgozószobájában épp a beszéden dolgozott, amit jelöltté választásakor akart elmondani. Mr. Cartwright berontott, és olyan keményen megütötte, hogy Mr. Elliot megtántorodott, aztán menekülni kezdett a folyosón. Az ellenfele utánarontott. Mr. Elliotnak sikerült bemenekülni a dolgozószobájába, ahol elővette a pisztolyt, amit az íróasztal fiókjában tartott. Amint megfordult, Cartwright rávetette magát, kirúgta a kezéből a fegyvert, és így Mr. Elliot nem tudta megvédeni magát. Cartwright ezután felkapta a pisztolyt, és habozás nélkül szíven lőtte áldozatát. Aztán másodszor is leadott egy lövést a mennyezetre célozva, hogy azt a látszatot keltse, mintha dulakodás közben sült volna el a pisztoly. Cartwright ezután eldobta a fegyvert, kirohant a nyitott ajtón, bepattant a kocsijába, és hazahajtott. De nem tudta, hogy az egésznek szemtanúja is volt – az áldozat felesége, Rebecca Elliot. Amikor meghallotta az első lövést, Mrs. Elliot kirohant az emeleten lévő hálószobából, és pár pillanattal a második lövés után rémülten látta, hogy Cartwright kirohan a bejárati ajtón. Ahogy korábban mindent rögzített a televízió kamerája, Mrs. Elliot is ugyanilyen részletességgel le tudja írni önöknek, pontosan mi is történt ezen az éjszakán. A főügyész egy pillanatra elfordult az esküdtektől, és egyenesen Fletcherre nézett. – Pár perc múlva a védelem képviselője híres sármját és szónoki képességeit bevetve megpróbál majd könnyeket csalni az önök szemébe a saját verziójával. De azt nem tudja megmagyarázni, hogy egy ártatlan embert hidegvérrel meggyilkolt a politikai ellenfele. Nem tudja kimagyarázni azt a mondatot, hogy „Úgyis kinyírlak". Nem tudja kimagyarázni, hogy van egy szemtanúnk a történtekre – Mr. Elliot özvegye, Rebecca. A főügyész Natre fordította a tekintetét. – Meg tudom érteni, ha együttérzéssel néznek erre az emberre, de miután megismertek majd minden bizonyítékot, biztos vagyok benne, hogy
nem marad önökben semmi kétség Mr. Cartwright felelősségéről, és nem lesz más választásuk, mint teljesíteni a kötelességüket, és bűnösnek találni. A teremben síri csönd volt, amikor Richárd Ebden visszaült a helyére. Többen bólogattak, az esküdtszék egyik-másik tagja is. A bíró feljegyzett valamit, aztán a védelem asztala felé pillantott. – Kíván-e válaszolni az elhangzottakra, ügyvéd úr? – kérdezte, nem is leplezve hangjának ironikus csengését. Fletcher felállt a helyéről, és egyenesen a bíróra nézve azt mondta: –Nem, bíró úr, nem áll szándékomban nyitóbeszédet tartani. Fletcher és Nat némán ültek, és maguk elé meredtek, miközben a teremben kitört a hangzavar. A bíró többször is kopogott a kalapácsával, míg sikerült rendet teremtenie. Fletcher a vád asztala felé pillantott, és látta, hogy Richárd Ebden összedugta a fejét a többiekkel. A bíró próbálta elrejteni a mosolyát, miután rájött, milyen ravasz taktikai húzás volt ez a védelem részéről, és hogy összezavarta vele a vád sorait. – Mr. Ebden, ez esetben talán szólíthatná az első tanút – fordult a bíró tárgyilagos hangon az ügyészhez. Ebden felállt, már nem olyan magabiztosan. – Bíró úr, a szokatlan körülmények miatt szeretnék szünetet kérni. – Tiltakozom, bíró úr – szólt közbe Fletcher, és felpattant a helyéről. –A vádnak több hónapja volt a felkészülésre. Csak nem azt akarják mondani, hogy nem tudnak kiállítani egy tanút? – Erről van szó, Mr. Ebden? – kérdezte a bíró. – Nem tudnak tanút behívni? – Sajnos, nem, bíró úr. Az első tanúnk Don Culver, a rendőrfőkapitány lett volna, de őt mára még nem rendeltük ide, nem akartuk elszólítani fontos kötelezettségeitől, amíg nem szükséges. Fletcher ismét felugrott. – De nagyon is szükséges lenne, bíró úr. Ő a rendőrfőnök, ez pedig egy gyilkossági per. Kérem, hogy szüntessék meg az eljárást, mivel nem áll rendelkezésre rendőrségi bizonyíték, amit a vád a bíróság elé tudna terjeszteni. – Ügyes, Mr. Davenport – mondta bíró –, de nem győzött meg. Rendben van, Mr. Ebden, akkor szünetet tartunk. Az ebédszünet után folytatjuk a tárgyalást, és ha addigra sem jelenik meg a rendőrfőnök, kénytelen leszek törölni a tanúk listájáról. – Ebden bólintott, nem is tudta leplezni a zavarát. – Mindenki álljon fel! – kiáltotta a teremszolga, a bíró pedig az órára pillantott, mielőtt kivonult. – Az első menet a miénk – jegyezte meg Tom, miközben a vád csapata sietősen elhagyta a tárgyalótermet. – Lehetséges – mondta Fletcher. – De többre lesz szükségünk, mint pirruszi győzelmekre, ha meg akarjuk nyerni a végső csatát. Natnek nagyon nehezére esett a várakozás, és már jóval az ebédszünet vége előtt visszaült a helyére. Odapillantott a vád asztalára. Látta, hogy Richárd Ebden már szintén a helyén van, és tudta, hogy másodszorra már nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát. De Nat még mindig nem értette egészen, Fletcher miért kockáztatott meg egy ilyen merész lépést. Elmagyarázta neki a szünet alatt, hogy szerinte az az egyetlen reményük arra, hogy megnyerjék a pert, ha sikerül aláaknázni Rebecca Elliot tanúvallomását, ezért nem engedheti meg neki egyetlen pillanatra sem, hogy pihenjen. A bíró figyelmeztetése után Ebden kénytelen lesz mindennap itt várakoztatni Rebeccát a folyosón, hogy kéznél legyen, ha szükség lenne rá, és talán napokba is fog telni, mire
végre a tanúk padjára szólítják. Fletcher is elfoglalta a helyét Nat mellett, csak percekkel azelőtt, hogy a tárgyalás folytatódott. – A rendőrfőnök kint van a folyosón, dühödten rohangál fel-alá, Mrs. Elliot pedig egyedül üldögél egy sarokban és a körmét rágja. Az a szándékom, hogy jó pár napig itt várakoztatom – tette még hozzá, miközben a bíró újból bevonult. – Jó napot mindenkinek – mondta, majd az ügyészhez fordulva hozzátette: – Megérkezett a tanúja, Mr. Ebden? – Igen, hogyne, bíró úr. A vád szólítja Don Culver rendőrfőnököt. Nat figyelte, ahogy Don Culver elfoglalja helyét a tanúk padján, és elmondja az eskü szövegét. Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudott rájönni, mi. Aztán észrevette, hogy Culver mutató- és középső ujja néha idegesen megrándul, és rájött, hogy az a baj, hogy most látja először szivar nélkül. – Mr. Culver, elmondaná az esküdteknek, mi a jelenlegi beosztása? – Hartford város rendőrfőkapitánya vagyok. – Mióta dolgozik ezen a poszton? – Több mint tizennégy éve. – És mióta van a rendőrségnél? – Harminchat éve. – Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy igen nagy tapasztalattal rendelkezik gyilkossági ügyekben? – Azt hiszem, igen. – Találkozott-e korábban a vádlottal? – Igen, több alkalommal is. – Ellopja a kérdéseimet – súgta oda Fletcher Natnek –, de még nem tudom, miért. – És milyen véleményt formált róla? – Tisztességes, törvénytisztelő állampolgárnak tartottam, egészen addig, míg meg nem ölte... – Tiltakozom, bíró úr! – állt fel Fletcher. – Az esküdtek dolga eldönteni, ki ölte meg Mr. Elliotot, nem a rendőrkapitányé. Egyelőre még nem élünk rendőrállamban. – A tiltakozásnak helyt adok – bólintott a bíró. – Csak annyit mondhatok – folytatta a rendőrkapitány –, hogy amíg ez a dolog meg nem történt, én rá szavaztam volna. – A teremben nevetés tört ki. – És miután végeztem a kikérdezésével – súgta oda Fletcher –, rám se fog szavazni, annyi szent. – Akkor bizonyára van önben némi kétség afelől, hogy egy ilyen példás állampolgár képes lenne-e gyilkosságot elkövetni. – Nem, semmi, Mr. Ebden. A gyilkosok általában nem egyszerű kisstílű bűnözők. – Megmagyarázná, mit ért ezen, rendőrfőnök úr? – Hogyne. Az átlagos gyilkosság általában családon belül történik, és gyakran olyan valaki a tettes, aki korábban nem követett el semmilyen bűncselekményt, és valószínűleg soha többé nem is fog. Miután letartóztatják őket, sokszor könnyebb bánni velük, mint egy piti tolvajjal. – Úgy érzi, Mr. Cartwright is ebbe a kategóriába tartozik? – Tiltakozom! – mondta Fletcher ülve. – Ugyan honnan tudhatná ezt a rendőrfőnök úr? – Mert gyilkosságokkal foglalkozom harminchat éve – válaszolta Don Culver. – Ezt töröljék a jegyzőkönyvből – szólt közbe a bíró. – Az esküdteknek csak a tényeket kell figyelembe venniük.
– Akkor lépjünk tovább a következő kérdésre, amely konkrétan erre az esetre vonatkozik – folytatta Ebden. – Ön hogyan került kapcsolatba az üggyel, Mr. Culver? – Telefonhívást kaptam Mrs. Elliottól a gyilkosság napján, a hajnali órákban. – Otthon hívta fel? Talán személyes jó ismerőse? – Nem, de minden közéleti posztra pályázó jelölttel közvetlen kapcsolatban szoktam állni. Gyakran kapnak fenyegetéseket, és nem volt titok, hogy Mr. Elliot több halálos fenyegetést is kapott, mióta jelöltette magát kormányzónak. – Amikor Mrs. Elliot felhívta, feljegyezte pontosan, mit mondott? – De még mennyire. Hisztérikus volt és kiabált. Emlékszem, el kellett tartanom a fülemtől a kagylót, még a feleségem is felébredt rá. – Másodszor is kis derültség támadt a teremben. Culver megvárta, amíg csönd lesz, aztán folytatta: – Leírtam minden szavát erre a jegyzettömbre, amit mindig ott tartok a telefon mellett. – Culver kinyitott egy jegyzettömböt. Fletcher felállt. – Elfogadható ez bizonyítékként? – kérdezte. – Rajta van a vád által benyújtott bizonyítéklistán – szólt közbe Ebden –, amint azt bizonyára Mr. Davenport is tudja. Hetek álltak a rendelkezésére, hogy megfontolja, releváns-e, arról nem is beszélve, hogy mennyire fontos. A bíró odabólintott a rendőrfőkapitánynak. – Folytassa – mondta, Fletcher pedig visszaült a helyére. – „A férjemet lelőtték a dolgozószobájában, kérem, jöjjön ide, amilyen gyorsan csak tud" – olvasta fel a rendőrkapitány a jegyzettömbről. – Ön mit mondott? – Csak annyit, hogy ne nyúljon semmihez, és amilyen hamar csak tudok, odamegyek. – Ez hány órakor volt? – Két óra huszonhat perckor – felelte a rendőrkapitány, a jegyzeteire pillantva. – És mikor érkezett meg Ellioték házához? – Csak három óra tizenkilenc perckor. Először be kellett telefonálnom a kapitányságra, szóltam, hogy küldjék ki az elérhető legmagasabb rangú nyomozót Elliotékhoz. Aztán felöltöztem, és mire odaértem, már ott találtam két járőrt. Persze, ők előbb odaértek, mert nem kellett öltözködniük. –A teremben' nevetés hangzott fel. – Kérem, mondja el pontosan az esküdteknek, mit látott a helyszínen, amikor megérkezett. – A bejárati ajtó tárva-nyitva volt. Mrs. Elliot a földön ült a hallban, a térdét átkulcsolva. Odaszóltam neki, hogy megjöttem, aztán bementem Petrowski nyomozóhoz Mr. Elliot dolgozószobájába. Mr. Petrowski az egyik legkiválóbb nyomozónk, igen nagy tapasztalattal rendelkezik gyilkossági ügyekben. Mivel úgy láttam, már kézbe vette a dolgokat, hagytam, hogy végezze a munkáját, én pedig visszamentem Mrs. Elliothoz. – Kihallgatta Mrs. Elliotot? – Igen. – De Petrowski nyomozó már nem kihallgatta korábban? – Igen, de gyakran hasznos kétszer is felvenni a vallomást, hogy az ember később összehasonlíthassa, hogy nem térnek-e el lényeges pontokon. – Bíró úr, ez csak másodkézből származó értesülés – szólt közbe Fletcher. – És eltértek a vallomások? – folytatta gyorsan Ebden. – Nem, semmiben. – Tiltakozom! – szólt közbe Fletcher. – Elutasítva, Mr. Davenport. Amint az ügyész úr már rámutatott, ön hetekkel ezelőtt hozzáférhetett a szóban forgó dokumentumokhoz, Mrs. Elliot vallomásához is.
– Köszönöm, bíró úr – mondta Ebden. – Most szeretném, ha elmondaná, mit csinált ezután, rendőrkapitány úr. – Azt javasoltam, hogy üljünk le a nappaliban, hogy Mrs. Elliotnak kényelmesebb legyen. Aztán megkértem, hogy részletesen mondjon el mindent, ami aznap éjjel történt. Nem siettettem, mivel a szemtanúknak sokszor nehezükre esik kétszer vagy háromszor is elmondani ugyanazt. Miután megitta a kávéját, Mrs. Elliot elmondta, hogy az emeleti hálószobában aludt, amikor meghallotta az első lövést. Villanyt gyújtott, felkapta a köntösét, kiment a lépcsőhöz, és ott hallotta meg a második lövést. Aztán látta, hogy Mr. Cartwright kirohan a dolgozószobából, a bejárati ajtó felé. Megfordult, hogy visszanézzen, de Mrs. Elliotot nem láthatta meg a sötétben a lépcső tetején, de ő azonnal felismerte. Aztán lerohant a dolgozószobába, ahol ott találta férjét egy vértócsában a földön. Ekkor azonnal telefonált nekem a lakásomra. – Ezután tovább folytatta a kihallgatását? – Nem, egy rendőrnő gondjaira bíztam Mrs. Elliotot, én pedig átolvastam az első vallomását. Konzultáltam Petrowski felügyelővel, aztán két rendőr kíséretében Mr. Cartwrighthoz indultam, hogy letartóztassam Fialph Elliot meggyilkolásáért. – Mr. Cartwright ekkor már ágyban volt? – Nem, még ugyanaz a ruha volt rajta, amiben a tévében is szerepelt aznap este. – Nincs több kérdésem, bíró úr. – Az öné a tanú, Mr. Davenport. Fletcher odasétált a tanúk padjához, az arcán mosollyal. – Jó napot, rendőrfőnök úr. Nem fogom sokáig feltartani, mert tudom, milyen elfoglalt, de azért lenne három-négy kérdésem, amire szeretnék választ kapni. – A rendőrfőnök nem viszonozta Fletcher mosolyát. – Először is, szeretném tudni, mennyi idő telt el aközött, hogy Mrs. Elliot felhívta Önt az otthonában, és aközött, hogy letartóztatta Mr. Cartwrightot. A rendőrfőnök ujjai megint idegesen megrándultak, míg gondolkozott. – Két óra, legfeljebb kettő és fél – felelte végül. – Amikor megérkezett Mr. Cartwrigth házához, ő hogyan volt öltözve? – Már elmondtam, pontosan ugyanabban a ruhában volt, amit a tévéműsor alatt is viselt. – Tehát nem pizsamában és köntösben nyitott ajtót, mint aki épp most kelt fel az ágyból? – Nem – felelte értetlenül a rendőrfőnök. . – Nem gondolja, hogy valakinek, aki épp hidegvérrel elkövetett egy gyilkosságot, az az első dolga, hogy levetkőzzön és legalább úgy tegyen, mintha ágyban lett volna, hogy ha esetleg keresi a rendőrség, legalább azt a látszatot kelthesse, mintha álmából verték volna fel? A rendőrfőnök összevonta a szemöldökét. – Épp a feleségét vigasztalta – mondta. – Értem – bólintott Fletcher. – Az állítólagos gyilkos tehát a feleségét vigasztalta. Hadd kérdezzem meg, rendőrfőnök úr, amikor letartóztatták Mr. Cartwrightot, tett vallomást? – Nem. Azt mondta, előbb az ügyvédjével szeretne beszélni. – És mondott bármit, amit esetleg feljegyezhetett abba a megbízható jegyzetfüzetébe? – Igen – mondta a rendőrfőnök, és lapozgatott a jegyzettömb lapjai között, aztán gondosan szemügyre vett egy feljegyzést. – Igen – mondta elmosolyodva. – Cartwright azt mondta: „Amikor én eljöttem, még élt". – Amikor én eljöttem, még élt – ismételte meg Fletcher. – Nem igazán olyan valakinek a szavai, aki megpróbálja letagadni, hogy bármi köze lenne a bűntényhez. Nem vetkőzik le, nem fekszik le, nyíltan beismeri, hogy ott járt Elliot házában... – A rendőrfőnök hallgatott. – Amikor bevitték a kapitányságra, vettek tőle ujjlenyomatot? – Igen, persze. – Más vizsgálatokat is végeztek? – kérdezte Fletcher.
– Mire gondol? – kérdezett vissza a rendőrfőnök. – Ne szórakozzon velem – mondta Fletcher éles hangon. – Más vizsgálatokat is végeztek? – Igen, ellenőriztük, hogy vannak-e lőpornyomok a körme alatt. – És találták bármi nyomát, hogy Mr. Cartwright elsütött volna egy pisztolyt? – kérdezte Fletcher megint szelídebb hangon. A rendőrfőnök habozott. – Nem találtunk lőpormaradványokat sem a kezén, sem a körme alatt. – Tehát nem voltak lőpornyomok sem a kezén, sem a körme alatt –ismételte meg Fletcher az esküdtek felé fordulva. – Igen, de volt pár órája, hogy alaposan kezet mosson és megsikálja a körmét. – Ez biztos, de arra is lett volna pár órája, hogy levetkőzzön, ágyba bújjon, leoltson minden villanyt a házban, és kitaláljon valami kissé meggyőzőbb szöveget, mint azt, hogy „Amikor én eljöttem, még élt" – Fletcher egy pillanatra sem vette le tekintetét az esküdtekről. A rendőrfőkapitány hallgatott. – Az utolsó kérdésem, Mr. Culver azóta nyugtalanít engem, mióta belefogtam ebbe az ügybe, főleg ha arra gondolok, hogy önnek harminchat évnyi tapasztalata van, amiből tizennégyet rendőrfőkapitányként töltött. –Visszafordult Culverhez. – Soha át sem futott az agyán, hogy valaki más is elkövethette ezt a gyilkosságot? – Nem volt nyoma, hogy bárki más ott járt volna a házban Mr. Cartwrighton kívül. – De valaki már ott volt vele a házban. – A világon semmi bizonyíték nincs, ami arra utalna, hogy Mrs. Elliotnak bármi köze lehet a bűncselekményhez. – A világon semmi bizonyíték? – kérdezte Fletcher. – Nagyon remélem, rendőrfőnök úr, hogy bokros teendői közepette tud majd egy kis időt szakítani, hogy beugorjon a bíróságra, és meghallgassa, amikor majd keresztkérdéseket teszek fel Mrs. Elliotnak. Az esküdtek majd eldöntik, van-e rá bármi bizonyíték, hogy neki köze lehet ehhez a bűncselekményhez. – A teremben zsibongás tört ki, mindenki egyszerre kezdett beszélni. Az ügyész felpattant. – Tiltakozom, bíró úr! – kiáltott fel éles hangon. – Nem Mrs. Elliot a vádlott. – De nem is lehetett hallani a nagy zajban, miközben a bíró is kopogni kezdett kalapácsával, Fletcher pedig visszasétált a helyére. Amikor a bírónak sikerült némi rendet teremteni, Fletcher csak annyit mondott-. – Nincs több kérdésem, bíró úr. – Van valami bizonyíték a kezünkben? – kérdezte súgva Nat, miután Fletcher leült. – Nem sok – ismerte be Fletcher –, de abban biztos vagyok, hogy ha Mrs. Elliot ölte meg a férjét, akkor nem sokat fog aludni az elkövetkező napokban. Ebden pedig egyfolytában azon fog rágódni, mire jöttem rá, amiről ő nem tud. – Fletcher rámosolygott a rendőrfőnökre, aki épp lelépett a tanúk padjáról, de csak egy hideg, szúrós pillantást kapott válaszul. – Azt hiszem, mára ennyi elég lesz – mondta a bíró. – Holnap reggel tízkor folytatjuk, amikor Mr. Ebden szólíthatja a vád következő tanúját.
47. fejezet
Amikor a bíró másnap reggel bevonult a terembe, csak az volt az egyetlen jele, hogy egyáltalán elhagyta az épületet, hogy másik nyakkendő volt rajta. Nat eltűnődött, vajon mennyi
idő fog eltelni, míg újból megjelennek rajta ugyanazok a nyakkendők másodszorra és harmadszorra is. – Jó reggelt – mondta a bíró, elfoglalta helyét, és atyaian rámosolygott a hallgatóságra, mint egy jóságos pap, aki épp szentbeszédet készül tartani a gyülekezetnek. – Mr. Ebden, behívhatja az első tanút. – Köszönöm, bíró úr. Szólítom Petrowski felügyelőt. Fletcher alaposan szemügyre vette a nyomozót, amíg a tanúk padja felé haladt. Petrowski felemelte a jobb kezét, és mondani kezdte az eskü szövegét. A magassága épp csak elérhette a rendőrségi állománynál kötelező határt. Az öltönye csak úgy feszült rajta, de nem kövér volt, inkább egy birkózó testalkatával rendelkezett. Az állkapcsa szögletes volt, a szeme keskeny és az ajka lefelé biggyedt, ami arra vallott, hogy nem szokott túl gyakran mosolyogni. Fletcher egyik asszisztense megtudta, hogy azt rebesgetik, Petrowski lesz a következő rendőrfőkapitány, ha Don Culver nyugalomba vonul. Az volt a híre, hogy mindenben szigorúan ragaszkodik a szabályokhoz, de gyűlöli a papírmunkát, sokkal szívesebben vesz részt a helyszínen a nyomozásban, mint hogy az íróasztalnál üldögéljen a kapitányságon. – Jó reggelt, Petrowski kapitány – köszöntötte az ügyész, miután leült. Petrowski csak bólintott, de nem mosolyodott el. – A jegyzőkönyv kedvéért kérem, mondja el a nevét és beosztását. – Frank Petrowski, a bűnügyi nyomozóosztály vezetője vagyok a hartfordi rendőrségen. – Mióta dolgozik nyomozóként? – Tizennégy éve. – És mikor nevezték ki az osztály vezetőjévé? – Három évvel ezelőtt. – Akkor térjünk át a gyilkosság éjszakájára. A rendőrségi napló szerint ön volt az első, aki a bűntett színhelyére érkezett. – Igen, én. Én voltam az ügyeletes tiszt azon az éjszakán, nyolckor vettem át az ügyeletet a főkapitány úrtól. – És hol volt fél háromkor, amikor a rendőrkapitány betelefonált? – Épp egy járőrkocsiban, egy betöréshez mentünk ki a Marsham Streetre, amikor a kapitányságról odaszóltak nekünk, hogy a főkapitány úr azt kéri, azonnal menjek Ralph Elliot házához, ahol állítólag gyilkosság történt. Mivel csak pár percnyire voltunk onnan, azonnal odaindultam, és egy másik járőrkocsit irányítottam a Marsham Streetre. – És egyenesen Ellioték házához hajtott? – Igen, de útközben még beszóltam rádión a kapitányságra, hogy szükségem lesz halottkémre és a legjobb fotósra, akit csak fel tudnak kelteni ilyen későn. – És mi fogadta, amikor Ellioték házához ért? – Meglepetten láttam, hogy a bejárati ajtó nyitva van, Mrs. Elliot pedig a hallban a földön kuporgott. Azt mondta, a dolgozószobában bukkant rá a férje holttestére, és a folyosó végére mutatott. Hozzátette, hogy a rendőrfőnök azt mondta neki a telefonban, hogy ne nyúljon semmihez, ezért hagyta nyitva a bejárati ajtót is. Egyenesen a dolgozószobába mentem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy Mr. Elliot valóban halott, visszamentem á hallba, hogy felvegyem Mrs. Elliot vallomását, amelynek másolatát benyújtottuk a bíróságnak. – Ezután mit csinált? – A vallomásában Mrs. Elliot azt mondta, hogy aludt, amikor két lövést hallott a földszintről, úgyhogy három rendőrrel visszamentem a dolgozószobába, hogy megkeressük a golyónyomokat. – És megtalálták?
– Igen. Az első golyót könnyű volt megtalálni, mert miután átfúrta Mr. Elliot szívét, az íróasztala mögötti fa falborításba fúródott. A másodikat kicsit nehezebb volt megtalálni, de végül sikerült, a mennyezetben, Mr. Elliot irattartó szekrénye fölött. – Lehetséges, hogy a két golyót ugyanaz a személy lőtte ki? – Lehetséges – felelte Petrowski –, ha a gyilkos, mondjuk, azt a benyomást akarta kelteni, hogy dulakodás történt, vagy hogy az áldozat saját maga ellen fordította a fegyvert. – Ez gyakori gyilkossági eseteknél? – Nem ritka, hogy az elkövető megpróbál félrevezető bizonyítékokat hátrahagyni. – De azt be tudják bizonyítani, hogy a két golyó ugyanabból a fegyverből származott? – Igen, ezt másnap megerősítette a ballisztikai vizsgálat. – Voltak-e ujjlenyomatok a fegyveren? – Igen, egy tenyérlenyomat a pisztoly markolatán, és a mutatóujj lenyomata a ravaszán. – És sikerült azonosítani az ujjlenyomatot? – Igen. – Petrowski kicsit hallgatott. – Mindkettő Mr. Cartwrighté. A nézők soraiban halk zsongás tört ki. Fletcher igyekezett rezzenéstelen arcot vágni, miközben figyelte, hogyan reagálnak az esküdtek erre az információra. Egy pillanattal később felfirkantott valamit a jegyzettömbjére. A bíró többször is koppintott a kalapácsával, és csendet kért, mielőtt Ebden folytathatta. – A golyó behatolási szögéből és az áldozat mellkasán talált lőpornyomokból meg tudták-e állapítani, milyen távolságban állhatott a gyilkos az áldozattól? – Igen. A szakértők úgy becsülték, hogy a támadónak nagyjából másfél méternyire kellett állnia az áldozattól, és a golyó behatolási szögéből az is megállapítható, hogy mindkét férfi állt, amikor a lövés eldörrent. – Tiltakozom, bíró úr – pattant fel Fletcher. – Még nem tudjuk, hogy férfi volt-e az elkövető. – A tiltakozásnak helyt adok. – És miután összegyűjtöttek a helyszínen minden bizonyítékot – folytatta Ebden, tudomást sem véve a közbeszólásról –, ön döntött úgy, hogy letartóztatják Mr. Cartwrightot? – Nem, addigra a rendőrfőnök is megérkezett, és habár az én ügyem volt, megkértem, hogy ő is hallgassa ki Mrs. Elliotot, hogy biztosak legyünk benne, nem változtat a történetén. – És változtatott? – Nem, minden lényeges pontban megegyezett a két vallomás. Fletcher aláhúzta a lényeges szót a jegyzeteiben, amit mind Petrowski, mind a rendőrfőnök használt. Vajon előre megbeszélték, mit fognak mondani, vagy véletlen egybeesés? – Ekkor döntött úgy, hogy letartóztatja a vádlottat? – Igen, az én ajánlásomra történt, de végül a főkapitány döntése volt. – Nem vállaltak ezzel óriási kockázatot? Letartóztatni a kormányzóválasztás egyik jelöltjét a választási kampány alatt? – De igen, és meg is vitattam a dolgot a főkapitány úrral. Gyakran a saját kárunkon tanuljuk meg, hogy mennyire fontos egy nyomozás során az első huszonnégy óra, és most ott volt egy holttest, két golyó és egy szemtanú. Úgy gondoltam, nem teljesíteném a kötelességemet, ha nem tartóztatnám le a gyanúsítottat, egyszerűen csak azért, mert nagy politikai befolyással rendelkezik. – Tiltakozom, bíró úr, ez előítéleten alapuló megállapítás – szólt közbe Fletcher. – Helyt adok – mondta a bíró. – Töröljék a jegyzőkönyvből. – Petrowskihoz fordulva hozzátette: – Kérem, maradjon a tényéknél, nem a véleményére vagyunk kíváncsiak. Petrowski bólintott.
Fletcher Nathez fordult, és odasúgta: – Ez nekem nagyon úgy hangzott, mintha az ügyész irodájában előre megírták volna a vallomását. – Lenézett a jegyzeteire. Az volt az érzése, hogy több helyen is nagyon ügy hangzott, mintha a felügyelő előre betanult szöveget mondott volna fel. –. Ha majd keresztkérdéseket teszek fel, Petrowskinak nem lesz alkalma előre betanult szöveget mondani – jegyezte meg Natnek. – Köszönöm, felügyelő úr – mondta Ebden. – Nincs több kérdésem, bíró úr. – Kíván-e kérdéseket intézni a tanúhoz? – fordult a bíró Fletcherhez, várva az újabb taktikai manővert. – Igen, feltétlenül, bíró úr – mondta Fletcher. Ülve maradt, és lapozgatott a jegyzeteiben. – Mr. Petrowski, ugye, azt mondta, hogy az ügyfelem ujjlenyomatát megtalálták a pisztolyon? – Nem csak az ujjlenyomatát, de a tenyérlenyomatát is a markolaton, ahogy az a helyszínelők jelentésében olvasható. – És ugye, azt is mondta, hogy tapasztalata szerint a bűnözők gyakran hagynak hátra hamis bizonyítékokat, hogy félrevezessék a rendőrséget? Petrowski csak bólintott. – Igen vagy nem, felügyelő úr? – Igen – mondta Petrowski. – Ön szerint Mr. Cartwright ostoba ember? Petrowski kicsit habozott, próbálta kiokoskodni, mire akar kilyukadni Fletcher. – Nem, azt mondanám, rendkívül intelligens ember. – Ön szerint otthagyni az ujjlenyomatunkat a gyilkos fegyveren, egy rendkívül intelligens emberre jellemző cselekedet? – Nem, de Mr. Cartwright nem profi bűnöző, és nem is úgy gondolkodik. Az amatőrök gyakran pánikba esnek, és alapvető hibákat követnek el. – Például ledobják a földre a gyilkos fegyvert, telis-tele az ujjlenyomataikkal, aztán kirohannak a házból és nyitva hagyják az ajtót? – Igen, én ezt nem találom meglepőnek az adott körülmények között. – Ön több órát töltött Mr. Cartwright kihallgatásával, felügyelő úr. Olyan embernek találta, aki könnyen pánikba esik és elrohan? – Tiltakozom, bíró úr – állt fel a helyéről Ebden. – Petrowski nyomozó erre nem tudhat válaszolni. – Bíró úr, Mr. Petrowski könnyedén osztogatta a véleményét az amatőr és profi bűnözőkről, akkor nem látom be, erre a kérdésre miért ne tudna válaszolni. – A tiltakozást elutasítom. Folytassa, ügyvéd úr. Fletcher kicsit meghajtotta a fejét a bíró felé, aztán felállt, és odasétált a tanúk padja elé, és megállt a nyomozó előtt. – Voltak-e más ujjlenyomatok is a pisztolyon? – Igen – felelte Petrowski, akit láthatóan nem zavart Fletcher közelsége. – Mr. Elliot ujjlenyomatainak töredékeit is megtaláltuk, de ez érthető, hiszen ő vette elő az íróasztalfiókból a pisztolyt, hogy megvédje magát. – Tehát az ujjlenyomatai rajta voltak a pisztolyon? – Igen. – Azt ellenőrizték, hogy vannak-e lőpornyomok a körmei alatt? – Nem – mondta Petrowski. – És miért nem? – Mert ahhoz meglehetősen hosszú karra lenne szükség, hogy valaki másfél méterről agyonlője saját magát. – A teremben nevetés harsant. Fletcher megvárta, míg csönd lett, aztán folytatta. – De lehet, hogy ő lőtte ki az első
golyót, amely a mennyezetbe fúródott. – Lehet, hogy az volt a második golyó – vágott vissza Petrowski. Fletcher elfordult a tanúk padjától, és odasétált, az esküdtek széksorai elé. – Amikor felvette Mrs. Elliot vallomását, mi volt rajta? – Köntös. Azt mondta, aludt, amikor az első lövés elhangzott. – Á, igen, emlékszem – mondta Fletcher és visszasétált az asztalhoz. Felemelt egy papírlapot, és felolvasta róla: „Amikor Mrs. Elliot meghallotta a második lövést, kijött a hálószobából és a lépcső tetejéhez szaladt". –Petrowski bólintott. – Kérem, válaszoljon a kérdésre, igen vagy nem? – Nem emlékszem, mi volt a kérdés – mondta Petrowski zavartan. – Amikor meghallotta a második lövést, Mrs. Elliot akkor jött ki a hálószobából és futott oda a lépcső tetejéhez? – Igen, ő ezt mondta. – És ott állt, és látta, hogy Mr. Cartwright kirohan az ajtón. így van? –kérdezte Fletcher, egyenesen Petrowskira szegezve a tekintetét. – Igen, így van – mondta Petrowski, és próbált nyugodt maradni. – Ön az imént, ugye, azt mondta, hogy egy rendőrségi fotóst is a helyszínre hívott. – Igen, ez a szokásos eljárás ilyen esetekben, és a fotókat, amelyek készültek, a bizonyítékok között benyújtottuk. – Valóban – bólintott Fletcher, visszament az asztalhoz, és kiborított egy nagy borítékból egy csomó fényképet. Kivett közülük egyet, és visszasétált vele a tanúk padjához. – Ez egyike azoknak a felvételeknek? – kérdezte. Petrowski gondosan szemügyre vette a képet, megnézte a hátulján a bélyegzőt, aztán bólintott. – Igen. – Leírná az esküdteknek, mi látható rajta? – Ellioték házának bejárati ajtaja, a behajtóút felől fényképezve. – Ezt a képet miért nyújtották be bizonyítékként? – Mert bizonyítja, hogy a bejárati ajtó nyitva volt, miután a gyilkos elmenekült, és látszik rajta a hosszú előszoba-folyosó, amely Mr. Elliot dolgozószobájához vezet. – Igen, valóban, látnom kellett volna – mondta Fletcher, majd kicsit hallgatott. – És ez az alak, aki a folyosón a földön ül, ugye, Mrs. Elliot? Petrowski másodszor is megnézte képet. – Igen, ő az. Nyugodtnak látszott, amikor megérkeztünk, úgyhogy nem zavartuk meg. – Milyen figyelmesek – mondta Fletcher. – Végül hadd kérdezzem meg, ugye, azt mondta az ügyésznek, hogy nem hívott mentőt, csak miután végeztek a helyszíneléssel? – Úgy van. A mentősök néha feldúlják a bűntett helyszínét, még mielőtt megérkeznek a nyomozók, és sokszor elmozdítják a bizonyítékokat. – Igen? De ez esetben ez nem így történt, mert ön volt az első aki a helyszínre érkezett, miután Mrs. Elliot telefonált a rendőrfőkapitánynak. – Igen, így volt – Nagyon dicséretes. Emlékszik rá, mennyi időbe telt odaérni Ellioték házához? – Öt vagy hat percbe. – Akkor igencsak túlléphette a megengedett sebességhatárt – jegyezte meg mosolyogva Fletcher. – Bekapcsoltam a szirénát, de mivel hajnali kettő volt, nagyon csekély volt a forgalom. – Köszönöm a magyarázatot – mondta Fletcher. – Nincs több kérdésem, bíró úr. – Ez meg mire volt jó? – kérdezte súgva Nat, amikor Fletcher visszaült a helyére.
– Örülök, hogy nem jött rá – felelte Fletcher. – Most már csak abban reménykedem, az ügyész sem jött rá.
48. fejezet
– Szólítom Rebecca Elliotot! Amikor Rebecca belépett a tárgyalóterembe, minden fej hátrafordult, kivéve Natét, ő mereven előre bámult. Rebecca lassan végigvonult a széksorok között. Olyan belépő volt ez, amilyenre minden színésznő vágyik. A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, abban a pillanatban, ahogy reggel nyolckor kinyitották az ajtókat. Az első három sort kordonnal elzárták, de csak az egyenruhás rendőrök jelenléte akadályozta meg, hogy azokat is el ne foglalják. Fletcher körbenézett, amikor Don Culver és Petrowski felügyelő is helyet foglaltak az első sorban, közvetlenül az ügyész asztala mögött. Tíz óra előtt egy perccel már csak tizenhárom szék állt üresen a teremben. Nat Fletcherre pillantott, aki előtt több kis sárga papírú jegyzettömb feküdt. Látta, hogy a legfelső lap üres, és nagyon remélte, hogy a másik hármon van valami. Egy rendőr előbbre lépett, és odakísérte Mrs. Elliotot a vádlottak padjához. Nat most először nézett rá Rebeccára. Özvegyhez illő feketébe volt öltözve: divatos, jól szabott fekete kosztüm, a blézer magasan begombolva, a szoknyája több centivel térd alá ért. Nem viselt más ékszert, csak jegygyűrűt és kísérőgyűrűt a kezén, és egy egyszerű kis gyöngysort. Fletcher a nő bal csuklójára pillantott, és feljegyzett valamit a sárga jegyzettömb üres lapjára. Rebecca a bíróhoz fordult és félénken rámosolygott. A bíró udvariasan bólintott. Aztán Rebecca bizonytalanul elmondta az eskü szövegét. Végül leült, és az esküdtek felé is küldött egy tétova mosolyt. Fletcher észrevette, hogy többen is viszonozták. Rebecca oldalt megérintette a haját, amiből Fletcher rögtön sejtette, hol töltötte az előző délutánt. Az ügyész nyilván minden trükköt bevetett, hogy szenvedő özvegyet faragjon belőle, és ha az esküdteknek ebben a pillanatban kellett volna ítéletet hozniuk, az volt az érzése, boldogan villamosszékbe küldenék őt is és a védencét is. A bíró bólintott, mire az ügyész felállt a helyéről. Mr. Ebden is beszállt a színjátékba. Sötétszürke öltönyt viselt, fehér inget és józan kék nyakkendőt. – Mrs. Elliot – kezdte halkan, és kilépett a bírói pulpitus elé. – A teremben mindenki tisztában van azzal, milyen szörnyűségeken kellett keresztülmennie, és miket kell most fájdalmasan újra átélnie. Hadd biztosítsam róla, hogy igyekszem a lehető legkíméletesebben megfogalmazni a kérdéseimet, és remélem, nem kell a szükségesnél hosszabb időt töltenie a tanúk padján. – Főleg, mivel minden kérdést és választ úgyis számtalanszor elpróbáltunk az elmúlt öt hónap során – mormolta Fletcher. Nat nehezen tudta elfojtani a mosolyát. – Hadd kérdezzem meg legelőször, Mrs. Elliot, hogy mennyi ideig voltak házasok a férjével? – Holnap lett volna a tizenhetedik házassági évfordulónk. – És hogyan szerették volna megünnepelni ezt az alkalmat? – Egy vacsorával a Salisbury Innben, ahol a mézesheteink első éjszakáját töltöttük annak idején. Tudtam, hogy Ralphnak most másra nemigen lenne ideje a kampány miatt. – Jellemző Mr. Elliot kötelességtudatára, és köz iránti elhivatottságára – mondta az ügyész, és az esküdtek elé sétált. – Most rá kell térnünk a férje tragikus és idő előtti halálának
éjszakájára. – Rebecca kicsit lehajtotta a fejét. – Ön nem vett részt a televíziós vitán, amelyén Mr. Elliot aznap este szerepelt. Volt ennek valami különösebb oka? – Igen – mondta Rebecca, az esküdtek felé fordulva. – A tévés szereplései alkalmával Ralph jobban szerette, ha otthon maradok, és jegyzetelgetek, aztán később megDeszéltük, hogy sikerült. Úgy érezte, ha ott lennék a stúdióközönség soraiban, esetleg befolyásolna a körülöttem ülők véleménye. – Ez ésszerűnek hangzik – mondta Ebden. Fletcher felfirkantott valamit a jegyzettömbjére. – Van valami különösen érdekes, amire visszaemlékszik ebből az adásból? – Igen – mondta Rebecca. Elhallgatott és lehajtotta a fejét. – Teljesen rosszul lettem, amikor Mr. Cartwright megfenyegette a férjemet, azzal, hogy „Úgyis kinyírlak". – Lassan felemelte a fejét, és az esküdtekre nézett. Fletcher megint feljegyzett valamit. – Miután a vita véget ért, a férje hazatért? – Igen. Könnyű vacsorával vártam, amit a konyhában fogyasztottunk el. Néha el is felejt enni... – Rebecca egy pillanatra elhallgatott. – ...akarom mondani e e ejtett enni, nem maradt rá ideje. – Emlékszik valamire ezzel a vacsorával kapcsolatban? – Igen. Megbeszéltük a jegyzeteimet, amiket a műsorról készítettem, mivel elég határozott véleményem volt egyik-másik kérdésről, amely szóba jött a vita során. – Fletcher lapozott egyet a jegyzettömbben, és megint feljegyzett valamit. – A vacsora közben tudtam meg, hogy Mr. Cartwright azzal vádolta, hogy ő rendezte meg az utolsó kérdést. – Ön hogyan reagált erre? – Fel voltam háborodva, hogy bárki is olyat feltételezhet Ralphról, hogy ilyen alattomos módszerekhez folyamodik. De meg voltam győződve róla, hogy az emberek nem fognak bedőlni Mr. Cartwright vádaskodásának, és hogy a kitörése csak javítani fogja a férjem esélyeit, hogy a másnapi jelöltválasztáson ő győzzön. – És a vacsora után lefeküdtek mind a ketten? – Nem. Ralphnak mindig nehezére esett elaludni a tévés szereplések után. – Rebecca ismét az esküdtek felé fordult. – Azt mondta, ilyenkor még órákig nem hagyja nyugodni az adrenalin, és különben is, még szeretett volna dolgozni a másnapi köszönőbeszédén. Úgyhogy én lefeküdtem, ő meg a dolgozószobájába ment. – Fletcher megint feljegyzett valamit. – Ez hány órakor volt? – Valamivel éjfél előtt. – Miután elaludt, mi a következő dolog, amire emlékszik? – Egy lövésre ébredtem. Nem voltam biztos benne, hogy valóság vagy csak álom volt. Felkapcsoltam a lámpát, és megnéztem az órát az éjjeliszekrényen. Épp elmúlt két óra. EmJékszem, meglepődtem, hogy Ralph még mindig nem feküdt le. Aztán mintha hangokat hallottam volna, úgyhogy az ajtóhoz mentem, és kicsit kinyitottam. Akkor meghallottam, hogy valaki kiabál Ralphfal. Megrémültem, amikor megismertem Nat Cartwright hangját. Torkaszakadtából ordítozott, és megint azzal fenyegette a férjemet, hogy megöli. Kiosontam a hálószobából a lépcső tetejéhez, amikor meghallottam a második lövést. Egy pillanattal később Mr. Cartwright kirohant a dolgozószobából, végigfutott az előszoba-folyosón, feltépte a bejárati ajtót, és elrohant. – Ön utánaszaladt? – Nem, dehogy, nagyon féltem tőle. Fletcher felfirkantott egy újabb jegyzetet, miközben Rebecca folytatta: – Lerohantam a földszintre, egyenesen Ralph dolgozószobájába, a legrosszabbtól tartva. Az első, amit megláttam,
az volt, hogy a férjem a szoba túlsó sarkában fekszik a földön, és vér csordogál a szája szélén. Azonnal felkaptam a telefont, és hívtam Culver rendőrfőnököt az otthoni számán. Fletcher megint lapozott egyet, és kapkodva írt valamit. – Attól tartok, felébresztettem, de azt mondta, azonnal odajön, amilyen gyorsan csak tud, és addig ne nyúljak semmihez. – Ezután mit csinált? – Hirtelen nagyon rosszul lettem, attól féltem, elájulok. Kibotladoztam a folyosóra, és összeroskadtam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a távolból meghallottam egy járőrautó szirénáját, és pár perc múlva berontott valaki az ajtón. Egy rendőr letérdelt mellém, és bemutatkozott. Ő volt Petrowski felügyelő. Az egyik rendőr csinált nekem egy csésze kávét. Aztán megkértek, mondjam el, mi történt. Én elmondtam mindent, amire emlékeztem, de attól tartok, nem volt túl értelmes és összefüggő a beszámolóm. – Emlékszik, mi történt ezután? – igen. Pár perc múlva újabb szirénát hallottam, aztán megérkezett a rendőrfőkapitány. Mr. Culver hosszú ideig bent volt a férjem dolgozószobájában Mr. Petrowskival, aztán megkért, hogy neki is mondjam el még egyszer, mi történt. Ezután nem maradt ott sokáig, de mielőtt elment, még láttam, hogy mély beszélgetésbe merül a felügyelővel. Csak másnap reggel tudtam meg, hogy Mr. Cartwrightot letartóztatták a férjem meggyilkolásáért. – Rebecca könnyekben tört ki. – Pontosan végszóra – suttogta Fletcher, miközben az ügyész elővett egy zsebkendőt a felső zsebéből, és odanyújtotta Rebeccának. – Vajon ezt mennyit kellett próbálni? – Fletcher az esküdtekre nézett, és észrevette, hogy egy nő a második sorban elsírta magát. – Sajnálom, hogy ki kell tennem ennek, Mrs. Elliot. – Ebden kicsit hallgatott. – Kérjünk esetleg szünetet, hogy legyen ideje összeszednie magát? Fletcher tiltakozott volna, de tudta, hogy mi lesz Mrs. Elliot válasza. Nyilván ezt is előre megbeszélték. – Nem, nincs semmi baj – mondta Rebecca. – Jobban szeretnék túl lenni rajta. – Hogyne, Mrs. Elliot. – Ebden felnézett a bíróra. – Nincs több kérdésem a tanúhoz, bíró úr. – Köszönöm, Mr. Ebden – mondta a bíró. – Az öné a tanú, Mr. Davenport. – Köszönöm, bíró úr. – Fletcher elővett a zsebéből egy stopperórát, és kirakta maga elé az asztalra, aztán lassan felállt a helyéről. Érezte, hogy minden tekintet a hátába fúródik, és mindenki arra gondol, hogy van szíve valakinek faggatni egy ilyen szerencsétlen, ártatlan nőt? Odasétált a tanúk padjához, de egy kis ideig hallgatott, mielőtt belekezdett volna. – Igyekszem a szükségesnél nem hosszabb ideig itt tartani önt, Mrs. Elliot, mivel tudom, hogy eddig sem lehetett könnyű – mondta halkan. – De fel kell tennem egy-két kérdést, mivel a védencemet halálbüntetés fenyegeti, mégpedig szinte kizárólag az ön tanúvallomására alapozva. – Igen, hogyne – felelte Rebecca bátor hangon, és letörölgette a könnyeit. – Ön azt mondta a bíróság előtt, Mrs. Elliot, hogy a férjével nagyon jó volt a kapcsolata. – Igen, nagyon szerettük egymást. – Valóban? – Fletcher kicsit hallgatott. – És az egyetlen oka, amiért nem vett részt aznap este a televíziós vita felvételén, az volt, hogy Mr. Elliot megkérte, hogy maradjon otthon, és jegyzeteljen a szerepléséről, hogy utólag megbeszélhessék? – Igen, így van – felelte Rebecca. – Ezt megértem, azt azonban nem, hogy miért nem kísérte el a férjét a megelőző egy hónap során egyetlen nyilvános szereplésére sem, akár napközben, akár este. – Néha elkísértem, de ne felejtse el, hogy nekem elsősorban az volt a dolgom, hogy a háztartást vezessem, és Ralph életét mindenben maximálisan megkönnyítsem, hogy ki tudja
pihenni magát, miután egész nap a kampánnyal foglalkozik. – Megőrizte a jegyzeteket, amelyeket azon az estén készített? Rebecca kicsit habozott. – Nem. Miután megbeszéltük, odaadtam Ralphnak, nem tudom, ő mit csinált vele. – Azt mondta az előbb, hogy bizonyos kérdésekről nagyon határozott véleménye volt. – Igen. – Megkérdezhetem, hogy pontosan milyen kérdésekről? Rebecca megint habozott. – Nem emlékszem pontosan – mondta. – Több hónap telt el azóta. – Az ember azt gondolná, azért egy-két dologra csak emlékszik, ha már ennyire határozott véleménye volt. Végül is fontos dologról volt szó, a férje kormányzónak akarta jelöltetni magát, ami azt jelentette, hogy önből amolyan first lady lett volna. – Igen... Én nem... Azt hiszem, az egészségüggyel volt kapcsolatos. – Kérem, jól gondolja meg, Mrs. Elliot – mondta Fletcher, miközben odament az asztalához, és felvette az egyik jegyzettömböt. – A vitát jómagam is igen nagy érdeklődéssel végignéztem a tévében, és emlékszem, kicsit meglepett, hogy az egészségügy kérdése egyáltalán szóba sem jött Talán szeretné még egyszer átgondolni ezt a legutóbbi válaszát. Nekem részletes feljegyzéseim vannak a tévévita minden pontjáról. – Tiltakozom, bíró úr! A védőügyvéd nem szerepelhet tanúként –szólt közbe Ebden. – A tiltakozásnak helyt adok. Maradjon a feladatánál, ügyvéd úr. – De azért volt egyvalami, amiről nagyon is határozott véleménye volt, Mrs. Elliot? – folytatta Fletcher. – A heves támadásról, ami a férjét érte, amikor Mr. Cartwright azt mondta a tévében, hogy „Űgyis kinyírlak". – Igen, szörnyű volt ilyet mondani, ország-világ előtt. – Csakhogy ez nem ország-világ előtt hangzott el, Mrs. Elliot, különben én is hallottam volna. Ez a mondat már a műsor vége után hangzott el a stúdióban. – Akkor bizonyára a férjem mesélte el a vacsoránál. – Nem hiszem, Mrs. Elliot. Nekem az a gyanúm, hogy még csak nem is nézte a műsort, ahogy soha nem vett részt egyik nagygyűlésén sem. – De igen! – Akkor talán meg tudná említeni az esküdteknek valamelyik nagygyűlés helyszínét, ahol megjelent a férje kampánya alatt? – Hogy emlékezhetnék? Annyi ilyen volt. Ralph kampánya már egy évvel ezelőtt elkezdődött. – Én eggyel is megelégszem – mondta Fletcher, az esküdtek felé fordulva. Rebecca megint sírva fakadt, de most nem volt olyan hatékony az időzítés, és zsebkendővel sem látta el senki. – Akkor most nézzük ezt a mondatot, hogy „Úgyis kinyírlak", amely már a kamerákon kívül hangzott el – mondta Fletcher, továbbra is az esküdtek felé fordulva. – Mr. Cartwright nem azt mondta, hogy „Kinyírlak", ami ránézve valóban elég terhelő lenne, hanem szó szerint azt, hogy „Úgyis kinyírlak", és minden jelenlevő úgy értette, hogy ez arra vonatkozik, hogy másnap a jelöltválasztáson úgyis legyőzi. – Megölte a férjemet! – kiáltotta Rebecca, most először emelve meg a hangját. – Van itt még néhány kérdés, amire válaszolnia kell, mielőtt rátérünk arra, hogy ki ölte meg a férjét, Mrs. Elliot. De először még térjünk vissza ennek az estének az eseményeire. Miután megnézte a műsort, amire egyáltalán nem emlékszik, és elköltötte a vacsorát a férjével, melynek során olyasmit beszéltek meg részletesen, amire nem emlékszik, ezután, ugye, ön lefeküdt, míg a férje visszavonult a dolgozószobájába, hogy a másnapi beszédén dolgozzon. – Igen, pontosan így történt – mondta Rebecca, dacosan Fletcherre szegezve a tekintetét.
– A férje a közvélemény-kutatások szerint jelentősen le volt maradva a versengésben. Miért pazarolta az időt arra, hogy a köszönőbeszéden dolgozzon, amiben nem is reménykedhetett, hogy szükség lesz rá? – Meg volt róla győződve, hogy győzni fog, főleg Mr. Cartwright nyilvános kirohanását követően, és... – És...? – kérdezte Fletcher, de Rebecca hallgatott. – Akkor talán önök ketten tudtak valamit, amit mi többiek nem, de erre egy perc múlva még visszatérek. Azt mondta, úgy éjféltájban feküdt le? – Igen, így volt – felelte Rebecca még dacosabb hangon. – És amikor felébredt a lövésre, megnézte, hány óra van az éjjeliszekrényen álló órán? – Igen, épp elmúlt két óra. – Tehát, ha lefekszik, le szokta venni a karóráját? – Igen, minden ékszeremet és az órámat is be szoktam zárni esténként egy kis széfbe, amit Ralph beszereltetett a hálószobába. Nagyon sok betörés volt mostanában a környékünkön. – Milyen előrelátó. És még mindig úgy gondolja, hogy az első lövés ébresztette fel? – Igen, persze. – Mennyi idő telt el az első és második lövés között, Mrs. Elliot? –Rebecca nem válaszolt rögtön. – Gondolkozzon nyugodtan, Mrs. Elliot, nem szeretném, ha megint hibát követne el, és mint annyi mindent a tanúvallomásában, ezt is utólag módosítani kellene. – Tiltakozom, bírő úr, az ügyfelem nem... – A tiltakozásnak helyt adok. Az utolsó megjegyzést kérem törölni a jegyzőkönyvből. – A bíró Fletcherhez'fordulva hozzátette: – Maradjon szigorúan a tárgynál, Mr. Davenport. – Megpróbálom, bíró úr – mondta Fletcher, de közben az esküdteket figyelte, hogy az ő fejükben megragadt-e, amit a jegyzőkönyvből töröltek. – Tehát, volt ideje megfontolni a válaszát, Mrs. Elliot? – fordult vissza Rebeccához. – Mennyi idő telt el az első és második lövés között? – Három vagy talán négy perc. Fletcher rámosolygott a főügyészre, visszament az asztalához, fogta a stopperórát, és a zsebébe dugta. – Amikor meghallotta az eiső lövést, Mrs. Elliot, miért nem hívta azonnal a rendőrséget, miért várt három vagy négy percet, amíg meghallotta a második lövést? – Először is, mert nem is voltam egészen biztos benne, hogy tényleg megtörtént. Ne feledje, hogy álmomból ébresztett a lövés. – De aztán kinyitotta a hálószoba ajtaját, és rémülten hallotta, hogy Mr. Cartwright kiabálva azzal fenyegeti a férjét, hogy megöli. Tehát nyilván azt hitte, hogy Ralph komoly veszélyben van. Akkor miért nem zárta gyorsan magára a hálószobaajtót, és miért nem telefonált azonnal a rendőrségnek? – Rebecca Richárd Ebdenre pillantott. – Nem, Mrs. Elliot, Mr. Ebden most nem tud segíteni, mert nem számított rá, hogy felteszem ezt a kérdést, ami, legyünk igazságosak, nem az ő hibája, hiszen ön csak a történet felét mesélte el neki. – Tiltakozom! – pattant fel Ebden. – A tiltakozásnak helyt adok – mondta a bíró. – Mr. Davenport, maradjon a tanú kikérdezésénél, nem a véleményére vagyunk kíváncsiak. Ez bíróság, nem a szenátus ülésterme. – Elnézést, bíró úr, de ez alkalommal tudom a választ. Mrs. Elliot azért nem hívta a rendőrséget, mert attól félt, hogy a férje adta le azt a bizonyos első lövést. – Tiltakozom! – kiáltotta Ebden, és megint talpra ugrott, miközben a közönség soraiban többen hangosan beszélni kezdtek. A bírónak beletelt kis időbe, míg rendet teremtett. – Nem – mondta Rebecca –, abból, ahogy Nat ordítozott Ralphfal, biztos voltam benne, hogy ő lőtt. – Akkor még egyszer felteszem a kérdést: miért nem hívta a rendőrséget? Miért várt még
három-négy percet, amíg elhangzott a második lövés? – Minden olyan gyorsan történt, egyszerűen nem volt időm. – Melyik a kedvenc regénye, Mrs. Elliot? – Tiltakozom, bíró úr, hogy jön ez ide? – Elutasítom. Az az érzésem, mindjárt megtudjuk, Mr. Ebden. – Valóban így lesz, bíró úr – mondta Fletcher, a tekintetét egy pillanatra sem fordítva el Rebeccárol. – Mrs. Elliot, hadd nyugtassam meg, ez nem beugratós kérdés, egyszerűen csak szeretném, ha elmondaná a bíróságnak, melyik a kedvenc regénye. – Nincs igazán egy kedvencem – felelte Rebecca. – De Hemingway a legkedvesebb íróm. – Az enyém is – mondta Fletcher, és elővette a zsebéből a stopperórát. A bíróhoz fordulva megkérdezte: – Bíró úr, engedélyt kérhetek, hogy egy rövid időre elhagyjam a tárgyalótermet? – Mi célból, Mr. Davenport? – Hogy bebizonyítsam, nem a védencem adta le az első lövést. A bíró bólintott. – Csak rövid időre, Mr. Davenport. Fletcher beindította a stoppert, zsebre rakta az órát, aztán végigsétált a széksorok között, át a zsúfolt termen, majd ki az ajtón. – Bíró úr – ugrott fel a helyéről Ebden –, tiltakozom. Mr. Davenport cirkuszt csinál a tárgyalásból! – Ha kiderül, hogy így van, szigorú fejmosásban fogom részesíteni Mr. Davenportot, ahogy visszatért. – De bíró úr, fair ez a viselkedés az ügyfelemmel szemben?. – Úgy hiszem, igen, Mr. Ebden. Ahogy arra Mr. Davenport emlékeztetett, a védencére halálbüntetés várhat, kizárólag a vád fő tanújának szava alapján. A főügyész hátradőlt, és konzultálni kezdett a csapatával, a közönség soraiban pedig megindult a beszélgetés. A bíró az asztalon dobolt az ujjaival, és néha a bejárat fölött a falon függő órára pillantott. Richárd Ebden ismét felállt, mire a bíró csendet kért. – Bíró úr, azt indítványozom, hogy Mrs. Elliotot mentsék fel a további kérdések alól, azon az alapon, hogy a védőügyvéd nincs jelen, hogy folytassa a kikérdezését, mivel magyarázat nélkül elhagyta a termet. – Az indítványát elfogadom, Mr. Ebden. – Az ügyész arca felderült, de a bíró folytatta: – Amennyiben Mr. Davenport négy percen belül nem ér vissza. – A bíró rámosolygott Ebdenre, remélve, hogy ő is érti, mire vonatkozott a célzás. – Bíró úr, kénytelen vagyok... – folytatta az ügyész, de félbeszakította az, hogy felpattant a terem ajtaja. Fletcher bevonult, és a tanúk padjához sietett. Átadta az Akiért a harang szól egy példányát Rebeccának, aztán a bíróhoz fordult. – Bíró úr, lenne szíves hivatalosan megállapítani, mennyi ideig voltam távol? – mondta, és odanyújtotta a stopperórát a bírónak. A bíró megállította, es ránézett: – Három perc és negyvenkilenc másodperc. Fletcher Rebeccához fordult. – Mrs. Elliot, volt időm arra, hogy kisétáljak a bíróságról, átmenjek az utca túloldalán lévő nyilvános könyvtárba, megkeressem a H betűs polcon Hemingway műveit, kivegyem ezt a könyvet, és visszaérjek a tárgyalóterembe, és még mindig maradt tizenegy másodperc a négy percből. De ön azt állítja, nem volt ideje, hogy beszaladjon a hálószobába, és hívja rendőrséget, amikor fennállt annak a lehetősége, hogy a férje halálos veszélyben forog. És az ok, amiért nem tette, az volt, hogy tudta, hogy a férje adta le az első lövést, és félt tőle, hogy mi történhetett. – Még ha ezt gondoltam volna is – csattant fel Rebecca –, csak a második golyó számít, amelyik megölte Ralphot. Taián elfelejtette, hogy az első a mennyezetbe fúródott, vagy arra akar célozni, hogy a férjem öngyilkos lett?
– Nem, nem ezt mondom. Mi lenne, ha elmondaná a bíróságnak, pontosan mit is csinált, amikor meghallotta a második lövést. – A lépcső tetejéhez mentem, és láttam, ahogy Mr. Cartwright kirohan a házból. – De ő nem látta magát? – Nem, épp csak egy pillantást vetett hátrafelé. – Nem hiszem, Mrs. Elliot. Szerintem ön akkor látta őt, amikor nyugodtan elsétált maga mellett az előszoba-folyosón. – Nem mehetett el mellettem a folyosón, mert a lépcső tetején voltam. – Azzal egyetértek, hogy Mr. Cartwright nem iáthatta önt, ha a lépcső tetején volt – mondta Fletcher. Az asztalhoz lépett, és kiválasztott egy fényképet, aztán visszament a tanúk padjához. Átadta a képet Rebeccának. – Ahogy látni fogja erről a fényképről, Mrs. Elliot, ha valaki kijön a férje dolgozószobájából, végigsétál az előszoba-folyosón, aztán kimegy az ajtón, azt nem lehet látni a lépcső tetejéről. – Elhallgatott, hogy az esküdtek megemészthessék az elhangzottak jelentőségét. Aztán folytatta: –Nem, az igazság az, Mrs. Elliot, hogy ön nem a lépcső tetején állt, hanem az előszobában, és ha kívánja, most kérhetünk szünetet, és elvihetjük az esküdteket a házukba, hogy a helyszínen ellenőrizhessék az állításomat. – Lehet, hogy félig már lementem a lépcsőn. – Egyáltalán nem volt a lépcsőn, Mrs. Elliot, az előszobában volt, és nem köntösben, ahogy állította, hanem abban a kék ruhában, amit aznap este viselt egy koktélpartin. Ezért nem is látta a televíziós vitát. – Köntösben voltam, fénykép is van róla, ami igazolhatja. – Igen, valóban – bólintott Fletcher, és megint visszament az asztalhoz, és elvett egy másik fotót. – Szeretném a bíróság elé tárni a 122. számú bizonyítékot. A bíró, a vád képviselői és az esküdtek keresgélni kezdtek a dossziéikban, Fletcher pedig átnyújtotta a fényképet Rebeccának. – Tessék, ahogy mondtam, az előszobában vagyok, köntösben. – Valóban, Mrs. Elliot, ezt a képet rendőrségi fotós készítette, és kinagyítottuk, hogy minden részletet alaposan szemügyre vehessünk. Bíró úr, szeretném a nagyított fotót is benyújtani bizonyítékként. – Tiltakozom, bíró úr – ugrott fel Ebden. – Nekünk nem volt alkalmunk tanulmányozni ezt a fényképfelvételt. – A fénykép a vád által benyújtott bizonyítékok között szerepel, Mr. Ebden, és hetek óta önöknél volt – mondta a bíró. – A tiltakozást elutasítom. – Kérem, nézze meg jól a fényképet – mondta Fletcher, és átnyújtott egy kinagyított példányt a főügyésznek is. Egy teremszolga kiosztott egyet az esküdtszék minden tagjának. Fletcher visszafordult Rebeccához. – Kérem, mondja el a bíróságnak, mit lát a képen. – Ez egy fénykép rólam, ahogy az előszobában ülök a földön, köntösben. – Ez így van, de mi látható a bal csuklóján és a nyakán? – kérdezte Fletcher, és az esküdtek felé fordult, akik figyelmesen vizsgálgatták a fotót. Rebecca arca falfehér lett. – Ha jól látom, a karórája és gyöngysora – válaszolta meg Fletcher a saját kérdését. – Ugye, emlékszik? Amiket mindig el szokott zárni a széfbe, mielőtt lefekszik, mivel annyi betörés volt mostanában a környékükön. –Fletcher Culver rendőrfőnök és Petrowski felügyelő felé fordult, akik az első sorban ültek. – Ahogy Petrowski felügyelő úr is mondta, az amatőröket az apró hibák árulják el. – Fletcher visszafordult, és mereven Rebeccára nézett. – Az óráját és gyöngysorát elfelejtette levenni, Mrs. Elliot, a ruháját viszont nem felejtette el levenni. – Fletcher a korlátra támaszkodott, amely elválasztotta az esküdtek széksorait, és lassan, tárgyilagos hangon
azt mondta: – A ruhát azután vette le, hogy megölte a férjét. A bíró hosszas kopogtatással tudott csak rendet teremteni. A főügyész hangosan kiáltotta. – Tiltakozom! Hogy bizonyíthatná, hogy Mrs. Elliot ölte meg a férjét az, hogy rajta volt egy karóra? – Egyetértek, Mr. Ebden – mondta a bíró. – Ez elég nagy logikai ugrás, ügyvéd úr – tette hozzá Fletcherhez fordulva. – Akkor hadd mondjam el az ügyész úrnak lépésről lépésre, mi történt – mondta Fletcher. A bíró bólintott. – Amikor Mr. Cartwright megérkezett Ellioték házához, veszekedést hallott kiszűrődni Mr. és Mrs. Elliot között. Amikor bekopogott, Mr. Elliot nyitott ajtót, Mrs. Elliotot nem látta sehol. Hajlok arra a feltételezésre; hogy felszaladt a lépcső tetejére, hogy hallhassa, miről beszélnek, de őt ne lássák, aztán amikor eldördült az első lövés, akkor lement a folyosóra, és onnan hallgatta a férje és az ügyfelem között zajló vitát. Három-négy perccel később, amikor Mr. Cartwright nyugodtan kisétált a dolgozószobából, és elhaladt Mrs. Elliot mellett az előszoba-folyosón, és mielőtt kiment volna a bejárati ajtón, visszanézett Mrs. Elliotra. Ezért mondta azt a vallomásában, amit a letartóztatása után tett, hogy Mrs. Elliot egy mélyen kivágott kék ruhát és gyöngysort viselt. Ha a tisztelt esküdtek megvizsgálják a fényképet, láthatják, hogy valószínűleg ugyanaz a gyöngysor, ami most is rajta van. – Rebecca megérintette a gyöngysort a nyakán, Fletcher pedig folytatta. – De ne támaszkodjunk az ügyfelem vallomására, hanem lássuk Mrs. Elliot vallomását. – Lapozott egyet a dossziéban, és felolvasta: – „Az első, amit megláttam, az volt, hogy a férjem ott fekszik a földön, és azonnal hívtam a rendőrséget." – Ügy van, azonnal hívtam Culver rendőrfőnököt az otthoni számán, ezt ő is megerősítette – szólt közbe Rebecca. – De miért a rendőrfőnököt hívta legelőször? – Mert a férjemet meggyilkolták. – De a vallomásában, amit Petrowski felügyelőnek tett, csak percekkel a férje halála után, azt mondta, hogy látta, hogy Ralph a szoba sarkában a földön fekszik és vér csordogál a szája sarkából, mire azonnal hívta a rendőrfőnököt. – Igen, pontosan ezt tettem – kiáltotta Rebecca. Fletcher egy pillanatig hallgatott, aztán az esküdtek felé fordult. – Ha én meglátnám a feleségemet a földön, és vér csordogálna a szája sarkán, az lenne az első, hogy odarohannék és megnézném, hogy él-e még, és ha igen, nem a rendőrséget hívnám, hanem a mentőket. Önnek pedig egyáltalán eszébe sem jutott mentőt hívni, Mrs. Elliot. És miért? Mert már nagyon jól tudta, hogy a férje halott. A teremben kitört a hangzavar. Az újságírók, akik már nem értettek a gyorsíráshoz, mint régimódibb kollégáik, alig bírták jegyzeteléssel követni a történéseket. – Mrs. Elliot – folytatta Fketcher, miután a bíró csendet teremtett –, engedje meg, hogy elismételjem a szavait, amiket pár perccel ezelőtt mondott, amikor a főügyész úr kikérdezte. – Fletcher elvette az egyik jegyzettömböt az asztaláról, és olvasni kezdte: – „Hirtelen nagyon rosszul lettem, azt hittem, elájulok. Kibotorkáltam a folyosóra, és lerogytam a földre." –Fletcher ledobta az asztalra a jegyzettömböt, Rebeccára nézett, és azt mondta: – Akkor még mindig eszébe sem jutott megnézni, hogy tényleg halott-e a férje, de erre nem is volt szükség, mivel tudta, hogy halott; végül is maga ölte meg. – Akkor miért nem találtak lőpornyomokat a köntösömön? – kiáltotta Rebecca, miközben a bíró a kalapácsával kopogtatva igyekezett csendet parancsolni a teremben. – Mert amikor lelőtte a férjét, nem a köntösben volt, Mrs. Elliot, hanem a kék ruhában, ami aznap este volt magán. Csak miután lelőtte a férjét, akkor rohant fel az emeletre, és átöltözött hálóingbe és köntösbe. De sajnálatos módon Petrowski felügyelő ugyebár bekapcsolta a szirénát
és száguldva érkezett, így hat perc múlva már ott is volt. Ezért ön kénytelen volt lerohanni a földszintre, de elfelejtette levenni a gyöngyöt és az óráját. És ami még terhelőbb, nem volt ideje becsukni az ajtót. Ha valóban Mr. Cartwright ölte volna meg a férjét, ahogy állította, aztán kirohan a házból, nyilván az lett volna az első, hogy bezárja utána az ajtót, nehogy visszajöhessen. Hiszen azt mondta, nagyon félt tőle. De Petrowski felügyelő, aki nagyon lelkiismeretes, kissé túl hamar a helyszínre érkezett. Ő is megjegyezte, mennyire meglepte, hogy az ajtót nyitva találta. Az amatőrök gyakran pánikba esnek, és ilyenkor nagyon egyszerű hibákat követnek el. Az igazság az, hogy miután Mr. Cartwright elsétált maga mellett az előszobában, maga berohant a dolgozószobába, felkapta a pisztolyt és rájött, hogy itt a remek alkalom, hogy megszabaduljon a férjétől, akit évek óta gyűlölt. A lövés, amit Mr. cartwright akkor hallott, amikor elindult a kocsijával a háztól, az a lövés volt, amely megölte a férjét, csakhogy nem Mr. Cartwright húzta meg a ravaszt, hanem ön. Mr. Cartwright tökéletes alibit szolgáltatott, és megoldást minden problémájára. – Fletcher elhallgatott, és az esküdtektől elfordulva, hozzátette: – Ha nem felejtette volna el levenni az óráját és a gyöngysort, ha becsukta volna a bejárati ajtót, és ha először a mentőket hívta volna, akkor elkövethetett volna egy tökéletes bűntényt, és az ügyfelemre halálbüntetés várna. – Nem én öltem meg. – Akkor ki? Mr. Cartwright nem tehette, mert ő valamivel a második lövés előtt távozott. Bizonyára emlékszik, mit mondott a rendőrfőnöknek, amikor letartóztatták: „Amikor én eljöttem, még élt". És hadd hangsúlyozzam még egyszer, hogy Mr. Cartwright még mindig azt az öltönyt viselte, amiben este volt. – Fletcher megint az esküdtekre nézett, akik mind Rebeccára meredtek. Rebecca a kezébe temette az arcát, és azt suttogta: – Ralphnak kellene a vádlottak padján állnia. Ő a felelős a saját haláláért. A bíró határozott kézzel próbált rendet teremteni, de még így is beletelt kis időbe, amíg folytatni lehetett. Fletcher megvárta, míg teljes csönd lett. – Ez hogyan lehetséges, Mrs. Elliot? – kérdezte. – Végül is, ahogy Petrowski felügyelő is felhívta rá a figyelmet, kicsit nehéz lenne valakinek másfél méterről lelőni saját magát. – Rákényszerített, hogy megtegyem. – Ebden felugrott. – Tiltakozom, bíró úr, a tanú... – A tiltakozást elutasítom – mondta határozottan a bíró. – Üljön le, Mr. Ebden. – A bíró visszafordult Rebeccához. – Hogy érti azt, Mrs. Elliot, hogy rákényszerítette? Rebecca a bíró felé fordult, aki aggodalmasan nézett rá. – Bíró úr, Ralph kétségbeesetten, mindenáron győzni akart a jelöltválasztáson, és miután Nat elmondta neki, hogy Luke öngyilkos lett, tudta, hogy ezek után semmi esélye, hogy majd ő legyen a kormányzó. Csak fel-alá járkált a szobában, és azt hajtogatta: „Úgyis kinyírlak, úgyis kinyírlak". Aztán egyszer csak csettintett egyet az ujjaival, és azt mondta: „Megvan a megoldás, neked kell megtenned". – Ezzel mit akart mondani? – kérdezte a bíró. – Először én sem értettem, de aztán rám kiabált: „Most nincs idő vitatkozni, különben megússza, és soha nem tudjuk rákenni! Megmondom pontosan, mit csinálsz. Először is belelősz a vállamba, aztán felhívod otthon a rendőrkapitányt, és azt mondod, a hálószobában voltál, amikor egy lövést hallottál. Lerohantál, amikor meghallottad a második lövést, és láttad, hogy Cartwright épp kirohan az ajtón." – De miért egyezett bele egy ilyen felháborító cselekedetbe? – kérdezte a bíró. – Nem egyeztem bele. Megmondtam, hogy ha lövöldözést akar, neki kell meglőnie saját magát, mert én ebben nem veszek részt. – És ő erre mit mondott? – Azt, hogy nem teheti ő, mert a rendőrség arra rájönne, de ha én csinálom, soha nem fog
kiderülni. – De ez még mindig nem magyarázza meg, miért ment bele? – Nem egyeztem bele – ismételte meg halkan Rebecca. – Megmondtam neki, hogy én erre nem vagyok hajlandó. De akkor Ralph felkapta a pisztolyt, és rám förmedt: „Ha nem vagy rá hajlandó, akkor csak egy másik lehetőség van, lelőlek téged. Mindenkinek azt mondom, hogy Nat Cartwright tette, amikor megpróbáltál a védelmemre sietni, így még nagyobb együttérzést válthatok ki a gyászoló özvegy szerepében." Nevetett, és még hozzátette: „Nehogy azt hidd, hogy nem tenném meg." Aztán elővett egy zsebkendőt, és azt mondta: „Ezt csavard a kezed köré, hogy ne legyenek rajta az ujjlenyomataid." – Rebecca kicsit hallgatott, mielőtt suttogva folytatta volna. – Felemeltem a pisztolyt, és Ralph vállára céloztam, de az utolsó pillanatban, ahogy elsütöttem, behunytam a szemem. Amikor kinyitottam, Ralph ott feküdt a sarokban a földön. Meg se kellett néznem, rögtön tudtam, hogy halott. Pánikba estem, elejtettem a pisztolyt, aztán felrohantam az emeletre, és felhívtam a rendőrfőnököt, ahogy Ralph mondta. Aztán elkezdtem levetkőzni. Épp csak felkaptam a köntöst, amikor meghallottam a rendőrautó szirénázását. Kinéztem az ablakon a függöny résén, és láttam is, hogy bekanyarodik a ház elé a járőrkocsi. Lerohantam a földszintre, épp amikor a kocsi lefékezett a ház előtt, úgyhogy már arra sem volt időm, hogy az ajtót becsukjam, csak lerogytam a földre az előszobában, épp mielőtt Petowski felügyelő berontott volna. – Rebecca lehajtotta a fejét és sírva fakadt, most őszinte és nem előre elpróbált könnyekkel. A közönség soraiban halk zsongás hallatszott. Fletcher a főügyész felé fordult, aki a többiekkel konzultált. Fletcher meg sem próbálta siettetni őket, csak visszasétált az asztalához és leült Nat mellé. Ebden végül felállt a helyéről. – Bíró úr... – Igen, Mr. Ebden? – Az ügyészség visszavon minden vádat a vádlott ellen. – Kicsit hallgatott. – Hadd tegyek hozzá egy személyes megjegyzést – fordult Nat és Fletcher felé. – Miután végignéztem, milyen, amikor egy csapatban dolgoznak, alig várom, hogy milyen lesz, amikor egymás ellenfelei lesznek a kormányzóválasztáson. A teremben spontán taps tört ki. Akkora volt a zaj, hogy azt már senki nem is hallotta, ahogy a bíró felmenti a vádlottat, elbocsátja az esküdteket és berekeszti a tárgyalást. Natnek szinte kiabálnia kellett, ahogy odahajolt Fletcherhez: – Nagyon köszönöm. Ezzel a két szóval nem lehet kifejezni, hogy életem végéig mennyire hálás leszek, és soha nem tudom viszonozni, amit értem tett. De azért köszönöm. Fletcher elmosolyodott. – Az ügyfelek két kategóriára oszlanak: azok, akikről az ember reméli, hogy soha többé nem látja őket, és néha olyanok, akikről az ember tudja, hogy élete végéig barátok lesznek. Ebben a pillanatban megjelent Su Ling a férje oldalán, és a nyakába borult. Mielőtt Nat bármit mondhatott volna, odarohant Lucy az apjához. –Remek voltál, apa, nagyon büszke vagyok rád! – Ez aztán a dicséret – mondta Fletcher. – Nat, hadd mutassam be a lányomat, Lucyt, aki szerencsére még nem elég idős ahhoz, hogy szavazzon, mert magára szavazna. – Fletcher körbenézett. – És hol van az a nőszemély, akinek ez az egész cirkusz köszönhető? – Anya otthon van – mondta Lucy. – Azt mondtad neki, legalább még egy hétbe beletelik, míg Mr. Cartwright a tanúk padjára kerül. – Ez igaz – bólintott Fletcher. – Kérem, tolmácsolja köszönetemet a feleségének is – mondta Su Ling. – Soha nem fogjuk elfelejteni, hogy Annie beszélte rá, hogy vállalja a férjem védelmét. Talán valamikor
összejöhetnénk, és... – Csakis a választás után – mondta határozottan Fletcher –, mivel szeretnék reménykedni benne, hogy legalább a családom egy tagja rám fog szavazni. – Nathez fordulva hozzátette: – Tudja, mi volt az igazi oka, amiért olyan keményen dolgoztam ezen az ügyön? – Nem tudta elviselni a gondolatát, hogy a következő pár hetet Barbara Huntersszel kelljen eltöitenie – felelte kapásból Nat. – Valahogy úgy – mosolygott Fletcher. Épp indult, hogy kezet rázzon az ügyésszel, de megtorpant, amikor megpillantotta Rebecca Elliotot, aki még mindig ott ült a tanúk padján, várva, hogy kiürüljön a terem. A fejét lehajtotta, magányosnak és elhagyatottnak látszott. – Tudom, hogy nehéz elhinni – szólalt meg Fletcher –, de szinte sajnálom. – Lehet is sajnálni – mondta Nat. – Mert az biztos, hogy Ralph Elliot képes lett volna megölni a feleségét is, ha úgy gondolja, így megnyerheti a választást.
Hatodik könyv- JELENÉSEK
49. fejezet
A tárgyalás másnapján Fletcher szenátusi irodájában üldögélt, és a reggeli lapokat olvasgatta. – Micsoda hálátlan népség – jegyezte meg, és odaadta a Hartford Courant-t a lányának. – Hagynod kellett volna a pácban – mondta Lucy, miután megnézte a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokat. – A szokásos választékos eleganciáddal fejezted ki magad – állapította meg Fletcher. – Néha eltűnődöm, hogy megérte-e az a rengeteg pénz, amit a taníttatásodra költöttem a Hotchkissban, arról már nem is beszélve, hogy a Vassar főiskola mennyibe fog kerülni nekem. – Lehet, hogy nem is megyek a Vassarra, apa – mondta Lucy halkan. – Erről akartál beszélni velem? – kérdezte Fletcher, aki rögtön megérezte, hogy a lánya hangja megváltozott. – Igen. Habár felvettek, lehet, hogy nem tudok majd főiskolára járni. Fletcher soha nem volt biztos benne, hogy Lucy mikor viccel és mikor beszél komolyan, de mivel itt az irodájában akart találkozni vele, és azt kérte, Annie-nek ne említse meg, kénytelen volt azt feltételezni, hogy valami komoly dologról van szó. – Mi a baj? – kérdezte halkan, és Lucyra nézett. A lány nem nézett a szemébe. Lehajtotta a fejét és azt mondta: – Terhes vagyok. Fletcher nem válaszolt azonnal, próbálta kissé megemészteni a hírt. –George az apja? – kérdezte végül. – Igen. – És összeházasodtok? Lucy kicsit gondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – Nem – mondta végül. – Kedvelem George-ot, de nem vagyok szerelmes belé. – De azért hajlandó voltál lefeküdni vele. – Ez nem fair. Szombat este volt, az elnökválasztás után, és attól tartok, mind a ketten
kicsit sokat ittunk. Őszintén szólva már untam, hogy folyton a szüzességemmel ugratnak. És nem tudtam kedvesebb partnert elképzelni, mint George-ot, főleg miután beismerte, hogy ő sem volt még lánnyal. Nem is tudom, végül ki csábított el kit. – És George mit gondol az egészről? Végül is az övé is a gyerek, és nekem úgy tűnt, meglehetősen komoly gondolkodású fiatalember, és őszinték az érzései irántad. – Ő még nem tudja. – Még nem mondtad el neki? – kérdezte hitetlenkedve Flétcher. – Nem. – És az anyádnak? – Neki sem. Te vagy az egyetlen, aki tudja. – Lucy most az apja szemébe nézett, mielőtt hozzátette: – Anya valószínűleg szűz volt, amikor összeházasodtatok. – És én is. De el kell mondanod neki, mielőtt még mindenki más megtudja. – Ha elvetetem, akkor nem kell megtudnia. Flétcher megint hallgatott egy darabig, – Ezt akarod? – Igen, de kérlek, ne mondd el anyának, mert nem értené meg. – Nem vagyok benne biztos, hogy én értem – mondta Flétcher. – Mindenki másnál támogatod a nők jogát a döntésekhez, csak a lányodnál nem? – Nem fog sokáig tartani – mondta Nat, a Hartford Courant főcímére meredve. – Micsoda? – kérdezte Su Ling, és töltött neki még egy kávét. – A hétpontos vezetésem, amit a közvélemény-kutatások mutatnak. Pár hét múlva a választók már arra sem fognak emlékezni, kettőnk közül ki volt a vádlott a perben, és ki az ügyvéd. – Szerintem ő emlékezni fog – jegyezte meg Su Ling halkan, és a férje válla fölött a fényképre pillantott, amelyen Rebecca Elliot épp levonult a bíróság lépcsőjén. – Vajon miért ment hozzá Elliothoz? – kérdezte. – Mindenesetre hálás vagyok, hogy nem én vettem el Rebeccát. Az igazság az, hogy ha Elliot nem másolja le a dolgozatomat, és nem akadályozza meg, hogy felvegyenek a Yale-re, akkor mi soha nem találkoztunk volna – mondta Nat, és megfogta a felesége kezét. – Bárcsak lehetne még gyerekünk – sóhajtott fel Su Ling. – Annyira hiányzik Luke. – Tudom. Soha nem bántam meg, hogy azon a napon azon a dombon futottam, és pont abban az időben. – Én meg örülök, hogy rossz ösvényt választottam. Nagyon boldog vagyok veled, de bármikor odaadnám az életemet, ha megmenthettem volna vele Luke-ot. – Azt hiszem, ezzel a legtöbb szülő így van. Az anyádat is beleértve, aki mindent feláldozott érted. Igazán nem érdemelte meg, hogy ilyen kegyetlen sors jusson neki. – Ne aggódj az anyám miatt – mondta Su Ling, kizökkenve a szomorkás hangulatból – Tegnap voltam nála, a mosoda tele van mocskos öregemberekkel, akik titokban azt remélik, hogy valójában masszázsszalont üzemeltet. Nat elnevette magát. – És ennyi éven át titkoltuk... Nem hittem volna, hogy lesz olyan idő, amikor nevetni tudok rajta. – Azt mondja, hogy ha kormányzó leszel, nyitni fog egy mosodahálózatot az egész államban, és az lesz a reklámszlogenje, hogy „Nálunk nyilvánosan kiteregetheti a szennyesét". – Mindig tudtam, hogy nagyon jó okom van rá, hogy mindenképp én legyek a kormányzó – mondta Nat, és felállt az asztaltól. – Ma kinek lesz abban a megtiszteltetésben része, hogy a jövendő kormányzó társaságát élvezheti?
– New Canaan lakosainak. – És mikor jössz haza? – Gondolom, úgy éjfél után. – Ébressz fel, ha megjöttél. – Szia, Lucy – mondta Jimmy, besétálva az irodába. – A nagy ember ráér? – Igen, már ráér – felelte Lucy, és felállt. Jimmy utánanézett, ahogy kiment az irodából. Rosszul látta, vagy tényleg sírt? Fletcher nem szólalt meg, míg Lucy be nem csukta maga után az ajtót. – Jó reggelt, Jimmy – mondta aztán, és félretolta az újságot Rebecca fényképével. – Mit gondolsz, le fogják tartóztatni? – pillantott rá Jimmy. Fletcher is a fényképre nézett. – Nem hiszem, hogy sok más választásuk lenne, de ha esküdt lennék, felmenteném. Szerintem teljesen hihető a sztorija. – Igen, de te tudod, hogy Elliot mire képes. Az esküdtek nem. – Szinte hallom, ahogy azt mondta: „Ha te nem teszed meg, akkor megöllek, és nehogy azt hidd, hogy nem tenném meg." – Vajon még ma is ott dolgoznál az Alexander Dupont és Bellnél, ha Elliot nem lép be? – A sors útjai kifürkészhetetlenek – mondta Fletcher, de a gondolatai valami máson jártak. – Mára mit tervezel nekem? – Madisonban töltjük a mai napot. – Megéri, hogy egy egész napot rászánjunk? – kérdezte Fletcher. –Egy ilyen egyértelműen republikánus körzet? – Pontosan ezért szeretnék túlesni rajta, még pár héttel a választás előtt – mondta Jimmy. – Habár ironikus módon az ottani választók még soha nem döntötték el egy választás eredményét sem. – A szavazat az szavazat, bárki adja le – mondta Fletcher. – Ebben az esetben nem, ugyanis az államban mindenhol elektronikus úton számolják a szavazatokat, de Madison az egyetlen kivétel. Az utolsó néhány körzetek egyike az országban, ahol még mindig kézzel számlálják a szavazócédulákat. – Ettől még érvényes a szavazatuk – jegyezte meg Fletcher. – Igen, de mindig úgy volt, hogy a szavazataik egyszerűen nem számítanak, mert csak választás másnapjának reggelén kezdik meg a számlálást, és addigra már rég bejelentették a végeredményt. Az egész egy komédia, de Madison tisztes polgárai nem hajlandóak feláldozni a hagyományaikat a modern technika oltárán. – És ennek ellenére azt akarod, hogy ott töltsek egy egész napot? – Igen, mert ha esetleg a többséged kevesebb lesz mint ötezer, akkor hirtelen Madison válhat az állam legfontosabb városává. – Gondolod, hogy ilyen szoros lehet az eredmény, így, hogy Bush még mindig rekorderedménnyel vezet a közvélemény-kutatások szerint? – Itt azon van a hangsúly, hogy még mindig, ugyanis Clinton napról napra lefarag a hátrányából, úgyhogy ki tudja, ki fog a Fehér Házban kikötni, hogy a kormányzói palotáról már ne is beszéljünk. Fletcher erre nem mondott semmit. – Kicsit szórakozottnak látszol ma reggel – jegyezte meg Jimmy. –Van valami, amit meg akarsz beszélni velem? – Úgy néz ki, Nat egy kilométerrel megelőzi a riválisát – állapította meg Júlia a reggeli
újságot nézegetve. – Egy brit miniszterelnök egyszer azt mondta, hogy egy hét nagyon hosszú idő a politikában, és még mindig több hét van a kormányzóválasztásig – emlékeztette Tom a feleségét. – Ha Natet megválasztják kormányzónak, utána hiányozni fog neked ez a sok izgalom. Azok után, amiken keresztülmentetek mostanában, nagyon unalmas lesz visszatérni a bankba. – Az igazság az, hogy én elvesztettem az érdeklődésemet a banki ügyek iránt, azon a napon, amikor a Russeil összeolvadt a Fairchilddal. – De te leszel az állam legnagyobb bankjának elnöke. – Ha Nat megnyeri a választást, akkor nem. Júlia félretolta az újságot. – Nem egészen értelek. – Nat megkért, hogy legyek a stábfőnöke, ha őt választják meg kormányzóvá. – Akkor ki veszi át a bank elnökségét? – Természetesen te – mondta Tom. – Mindenki tudja, hogy te lennél rá a legmegfelelőbb. – De hát a Fairchildnál soha nem neveznének ki egy nőt elnöknek, ehhez túlságosan hagyománytisztelők. – A huszadik század utolsó évtizedét éljük, Júlia, és hála neked, az ügyfeleink fele is nő. Ami pedig az igazgatótanácsot illeti, hogy az alkalmazottakat ne is említsük, a távollétemben szerintem a legtöbben máris úgy tekintenek rád, mintha te lennél az elnök. – De ha Nat veszít, akkor arra számít, hogy visszatér a bankhoz elnökként, te pedig alelnök leszel, úgyhogy egyelőre ez az egész kérdés csak hipotetikus. – Én ebben nem lennék olyan biztos – mondta Tom. – Ne felejtsd el, hogy Jimmy Overman, Connecticut szenátora már bejelentette, hogy a jövő évben nem fogja újraválasztatni magát, és Nat lenne az egyértelmű választás a helyére. Bármelyikük is lesz kormányzó, biztos vagyok benne, hogy a másikuk Washingtonba kerül majd mint az állam szenátora. – Kicsit hallgatott, majd hozzátette: – Szerintem csak idő kérdése, előbb-utóbb Nat és Fletcher majd az elnökválasztáson kerülnek szembe mint ellenfelek. – Gondolod, hogy el tudnék látni egy ekkora feladatot? – kérdezte halkan Júlia. – Hogy az Egyesült Államok elnöke nő legyen, az még tényleg messze van. – A bank elnökségéről beszélek, te idióta! – Hát persze, hogy képes lennél rá. Rögtön tudtam, azon a napon, ahogy találkoztunk. Csak attól féltem, hogy nem tartasz majd elég jónak, hogy a férjed legyek. – A férfiak szörnyen lassúak – mondta Júlia. – Azon az estén, amikor megismerkedtünk Natéknél a vacsorán, én már eldöntöttem, hogy hozzád megyek. – Tom kinyitotta a száját, aztán becsukta. – Milyen más lett volna az életem, ha a másik Júlia Kirkbridge is erre a következtetésre jut – tette hozzá Júlia. – Hogy az én életemről már ne is beszéljünk – mondta Tom.
50. fejezet
Fletcher lenézett az éljenző tömegre, és lelkesen visszaintegetett az embereknek. Hét beszédet tartott Madisonban ezen a napon, utcasarkokon, piacokon, a városi könyvtár előtt, de még őt is meglepte a fogadtatás, amelyben este a városházán, az utolsó nagygyűlésen részesült. JÖJJENEK ÉS HALLGASSÁK MEG A GYŐZTEST! – hirdette óriási piros-kék
betűkkel egy felirat a színpad fölött. Fletcher elmosolyodott, amikor a helyi pártszervezet elnöke elmesélte neki, hogy Paul Holboum, Madison független polgármestere fent hagyta a feliratot, amit akkor raktak fel, amikor Nat is itt tartott beszédet pár nappal korábban. Holboum tizennégy éve volt a városka polgármestere, és többek között azért választották mindig újra, mert nagyon takarékosan bánt az adófizetők pénzével. Amikor Fletcher a beszéde végén leült, érezte, hogy egész testében elárad az adrenalin. Az ováció, amely fogadta, nem a szokásos, előre megrendezett ünneplés volt, amikor jól elhelyezett pártaktivisták felugrálnak a közönség soraiban, ahogy a jelölt elmondta az utolsó mondatot. Ez alkalommal mindenki egyszerre, egy emberként pattant fel. Csak azt kívánta, bárcsak Annie is itt lett volna, hogy láthassa a sikerét. Amikor az elnök a magasba emelte Fletcher kezét, és azt kiabálta a mikrofonba: – Hölgyeim és uraim, Connecticut következő kormányzója! –Fletcher először hitte el, hogy talán tényleg így is lesz. Clinton már fej fej mellett állt Bushsal az országos közvélemény-kutatások szerint, és Perot, aki független jelöltként indult, csak megosztotta a republikánus szavazótábort. Mindez jó hatással volt Fletcher kampányára is. Csak remélni tudta, hogy négy hét elég idő lesz, hogy behozza a négypontos lemaradást, amit a közvélemény-kutatások mutattak. Félórába telt, amíg kiürült a terem, és Fletcher addigra mindenkivel kezet rázott. Az elégedett helyi pártelnök kikísérte a parkolóba. – Nincs sofőrje? – kérdezte kicsit csodálkozva. – Lucy ma szabadnapot kapott, mert moziba ment, Annie valami jótékonysági esten van, Jimmy egy adománygyűjtő rendezvényen elnököl, és mivel alig ötven mérföld a távolság, gondoltam, ezt egyedül is kibírom –magyarázta Fletcher, és beült a kormány mögé. Jó hangulatban hajtott el a városháza elől, és aznap először kezdte kicsit elengedni magát. De alig indult el, rövidesen visszatértek a gondolatai Lucyra, mint mindig, ha kicsit egyedül maradt. Súlyos dilemmával kellett szembenéznie. Elmondja-e Annie-nek, hogy az egyetlen lányuk terhes? Nat négy helybéli üzletemberrel vacsorázott együtt ezen az estén. Négyen együtt igencsak jelentős hozzájárulást tehettek a kampányalaphoz, úgyhogy Nat nem sajnálta rájuk az időt. Az este folyamán nem hagytak semmi kétséget afelől, mit várnak el egy republikánus kormányzótól, és habár nem mindig értettek egyet Nat liberálisabb elgondolásaival, azért el voltak szánva rá, hogy ha rajtuk múlik, nem fog egy demokrata betelepedni a kormányzói palotába. Jóval elmúlt éjfél, amikor Ed Chambers, a Chambers élelmiszer-feldolgozó üzem igazgatója azt javasolta, hogy most már talán engedjék hazamenni a kormányzójelöltet, hadd aludja ki magát. Nat már nem is emlékezett rá, mikor tudott utoljára rendesen átaludni egy éjszakát. Ilyenkor az volt a bevett módszerük, hogy Tom felpattant, ő is azt mondta, hogy bizony ideje lenne indulni, és elsietett Nat kabátjáért. így úgy hatott, mintha Natet úgy rángatták volna el a társaságból, pedig ő még szívesen maradt volna. Hosszasan szorongatta a vendéglátók kezét, és elmondta, hogy a támogatásuk nélkül nem is remélheti, hogy győzhet. Ez alkalommal ez nemcsak hízelgés volt, de igaz is. A négy üzletember kikísérte Natet a kocsijához, és miközben Tom elindult Ed Chambers elegáns házának hosszan kanyargó behajtóutjan, Nat bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a híreket. Fletcher madisoni beszéde a negyedik hír volt, és a riporter kiemelte a közbiztonsággal és a polgárőrséggel kapcsolatos néhány elgondolását, amiket Nat hónapok óta hangoztatott. Nat morogni kezdett, hogy micsoda arcátlan plágium, míg Tom nem emlékeztette, hogy ő is elcsente Fletcher néhány újítását az oktatási reformmal kapcsolatban..
Nat kikapcsolta a rádiót, amikor elkezdődött az időjárás-jelentés. A meteorológus figyelmeztetett, hogy az utakon jeges foltok lehetnek. Nat perceken belül el is aludt. Tom nagyon irigyelte tőle ezt a képességet. Ráadásul abban a pillanatban, ahogy felébredt, rögtön teljes fordulatszámon tette is tovább a dolgát. Tomra is nagyon ráfért volna egy jó alvás. Csak másnap reggel tízkor volt újabb hivatalos programjuk, amikor is részt vesznek az első istentiszteleten az aznapra szervezett hét közül. A vasárnapot az esti istentisztelet fejezi majd be a St. Joseph katedrálisban. Tom tudta, hogy Fletcher Davenport nagyjából ugyanezt a programot bonyolíthatja le valahol az állam egy másik részén. A kampány végére nem lesz olyan vallási szertartás, amelyen a két jelölt nejelent volna meg, hogy letérdeljen, levegye a cipőjét vagy befedje a fejét, ezzel is kimutatva, hogy istenfélő állampolgárok. Tom úgy döntött, az egyórás híreket nem kapcsolja be, nem akarta felébreszteni Natet csak azért, hogy újból végighallgassák ugyanazt, amit félórával korábban. így aztán lemaradtak a friss hírről. A mentő percek alatt odaért a helyszínre, és az orvosok első dolga az volt, hogy kihívják a tűzoltókat. A sofőr teljesen beszorult a kormánykerék mögé, és képtelenség lett volna kiszabadítani acetilén vágó nélkül. Tudták, hogy nagyon gyorsan kell dolgozniuk, ha azt remélik, hogy sikerül élve kimenteni a sebesültet a roncsból. Csak amikor a rendőrség ellenőrizte a rendszám alapján a számítógépben, hogy kié az autó, akkor jöttek rá, ki is az, aki a kerék mögé szorult. Mivel úgy gondolták, nem valószínű, hogy a szenátor ivott volna, azt feltételezték, hogy elaludt vezetés közben. Az úton nem látszottak féknyomok, és másik jármű nem sérült meg a balesetben. A mentősök előre odaszóltak rádión a kórházba, és amikor megtudták, ki a sérült, az ügyeletes orvos úgy döntött, behívja Ben Renwicket. – Hányan voltak a kocsiban? – ez volt Renwick első kérdése. – Csak a szenátor. – Mi a fenéért vezetett egyedül ilyen késő éjszaka? – morogta Renwick. – Mennyire súlyosak a sérülései? – Több csonttörés, köztük legalább három borda és a bal bokája – felelte az ügyeletes orvos. – De engem jobban aggaszt a nagy vérveszteség. A tűzoltóknak majdnem egy órába telt, míg sikerült kiszabadítaniuk a roncsból. – Rendben van, álljon készenlétben a csapat, mire odaérek. Majd én értesítem Mrs. Davenportot. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette. – Mind a két Mrs. Davenportot. Annie a kórház sürgősségi osztályának bejáratánál állt az éles szélben, amikor meglátta a száguldva közeledő mentőautót. Motoros rendőrök kísérték, ebből gondolta, hogy ez csak a férje lehet. Habár Fletcher még eszméletlen volt, megengedték, hogy megfogja élettelenül lógó kezét, amíg betolták a műtőbe. Amikor Annie meglátta, Fletcher milyen állapotban van, nem tudta elhinni, hogy meg tudják menteni. Miért is ment a jótékonysági estre, ahelyett, hogy Madisonba ment volna vele? Ha elkísérte valahová Fletchert, hazafelé mindig ő vezetett. Miért hagyta, hogy Fletcher meggyőzze, hogy élvezni fogja, ha vezethet? Azt mondta, legalább lesz ideje gondolkodni, és különben is, olyan rövid távolságról van szó. Már csak öt mérföldre volt az otthonától, amikor lesodródott az útról. Pár perccel később Ruth Davenport is megérkezett, és azonnal nekilátott, hogy mindent kiderítsen, amit csak lehet. Miután beszélt az ügyeletes adminisztrátorral, egyvalamiről megnyugtathatta Annie-t: – Fletcher nem is lehetne jobb kezekben. Ben Renwick a legjobb
sebész az egész államban. – Azt már nem mondta el Annie-nek, hogy Renwicket csak akkor szokták riasztani, ha úgy gondolják, hogy alig van rá esély, hogy ők meg tudnak menteni egy beteget. Martha Gates érkezett következőnek, Ruth neki is elmondott mindent, amit megtudott. Megerősítette, hogy Fletchemek eltört három bordája meg a bokája, és megrepedt a lépé, de a vérveszteség okozza a legnagyobb aggodalmat az orvosoknak. – De hát egy ekkora kórházban, mint a St. Patrick, csak van elég vérkészlet, hogy megbirkózzanak egy ilyen problémával? – Igen, általában így van – felelte Ruth. – De Fletcher vércsoportja AB negatív, és habár mindig fenntartottak egy kis készletet, a múlt hónapban, amikor az az iskolabusz balesetet szenvedett New Londonnál, a sofőr és a fia is AB negatív volt, és Fletcher intézkedett, hogy az egész készletet szállítsák át a New London-i kórházba, és azóta még nem volt idő pótolni. A kórház bejárata előtt kigyulladt egy reflektor. – Megérkeztek a hiénák – jegyezte meg Ruth, kinézve az ablakon, aztán a menyéhez fordult. –Annie, szerintem menj ki, és beszélj a tévésekkel. Lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk, hogy időben találjunk valakit, aki adna vért. Amíkor Su Ling vasárnap reggel felkelt, úgy döntött, Natet nem ébreszti fel, amíg nem muszáj. Nem is tudta, mikor került ágyba. Lement a konyhába és csinált magának egy kávét, aztán olvasgatni kezdte a reggeli lapokat. Fletcher beszéde jó fogadtatásban részesült Madisonban, és a legutóbbi közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy egy újabb pontot behozott a hátrányából, így Nat már csak három százalékkal vezet. Su Ling kortyolgatta a kávét, és félretolta az újságot. Reggelente, pár perccel a híradó vége előtt mindig bekapcsolta a tévét az időjárás-jelentés kedvéért. Amikor bekapcsolta a készüléket, még mielőtt a hang megszólalt volna, Annie Davenport jelent meg a képernyőn. Vajon mit keres a St. Patrick kórház előtt? Talán Fletcher bejelentett valami új egészségügyi programot? Egy perccel később Su Ling már tudta, mit keres Annie a kórháznál. Felrohant az emeletre, hogy felébressze Natet, és elmondja neki, mi történt. Milyen hihetetlen véletlen! Vagy talán nem is véletlen...? Su Üng tudós lévén, nemigen hitt a véletlenekben. De ezen most nem volt idő töprengeni. Nat álmosan meghallgatta a feleségét, aki elmesélte, mit mondott Annie Davenport. Hirtelen teljesen éber lett, kipattant az ágyból, és magára rángatta az előző napi ruháit. Nem mosdott és nem borotválkozott, csak lerohant a földszintre, majd ki a házból, a cipőjét már a kocsiban húzta fel. Su Üng már ott ült a kormánynál, a motor járt. Ahogy Nat becsapta maga után az ajtót, indított is. A rádió még mindig a huszonnégy órás hírcsatornára volt állítva, Nat meghallgatta a legfrissebb híreket, miközben a cipőfűzőjével bajlódott. A helyszínről jelentkező riporter azt mondta, Davenport szenátor lélegeztető-gépen van, és ha pár órán belül valaki nem ad két liter AB negatív vért, az orvosok attól félnek, nem tudják megmenteni. Tizenkét perc alatt odaértek a kórházhoz. Vasárnap reggel lévén, nem volt nagy forgalom az utakon. Nat berohant kórházba, Su Üng pedig elment parkolóhelyet keresni. Nat észrevette Annie-t a folyosó végén, és odakiáltott neki. Annie megfordult, és kicsit ijedtnek látszott, amikor meglátta, hogy Nat felé rohan. Miért rohan így? – ez volt az első gondolata. – Azonnal idejöttem, ahogy meghallottam a hírt! – kiáltotta Nat már messziről. A három nő továbbra is kissé riadtan bámult rá, mint a reflektorfénytől megbénított nyulak. – Ugyanaz a vércsoportom, mint Fletcheré – lihegte Nat, odaérve Annie mellé.
– AB negatív? – kérdezte csodálkozva Annie. – Igen, egészen biztos. – Hála a jó istennek! – sóhajtotta Martha. Ruth gyorsan beszaladt az intenzív osztályra, és egy perc múlva visszatért Ben Renwickkel. – Mr. Cartwright – nyújtott kezet az orvos. – A nevem dr. Renwick, és... – A kórház vezető sebésze, igen, ismerem. Az orvos kicsit meghajolt. – Egy nővér már készen áll a vérvételre. – Akkor menjünk – mondta Nat, és levette a zakóját. – Először is kell csinálnunk néhány vizsgálatot, hogy valóban pontosan megfelel-e a vércsoportja, és ellenőriznünk kell, nincs-e HIV- vagy hepatitisz B-vírusa. – Persze – bólintott Nat. – Attól tartok, Mr. Cartwright, legkevesebb másfél literre van szükség, ha meg akarjuk menteni Davenport szenátort. Ehhez alá kell írnia néhány nyomtatványt is, egy ügyvéd jelenlétében. – Minek az ügyvéd? – kérdezte Nat. – Mert fennáll egy nagyon halvány lehetőség, hogy valami súlyos mellékhatása lehet a dolognak. Lehetséges, hogy pár napig bent kell majd maradnia a kórházban, hogy pótoljuk a vérveszteséget. – Úgy látom, Fletcher semmitől nem riad vissza, csak hogy akadályozzon a kampányomban – jegyezte meg Nat. A három nő elmosolyodott, Renwick pedig gyorsan az irodájába vezette Natet. Nat még mondani akart valamit Annie-nek, de őt épp Su Ling vigasztalta. – Van itt még egy probléma, amit meg kell fontolnom – mondta dr. Renwick, miután leült az íróasztalához, és nyomtatványok között kezdett keresgélni. – Aláírok bármit – mondta Nat. – Sajnos, ebben nem segíthet. – Miért nem? – Az a baj, hogy nem tudom eldönteni, melyikükre szavazzak.
51. fejezet
– Úgy látom, a másfél liter vérveszteség meg se kottyant Mr. Cartwright-nak – jegyezte meg a főnővér, amikor lerakta a legfrissebb leleteket dr. Renwick elé. – Talán nem – nézegette az orvos a vizsgálati eredményeket –, de Davenport szenátornak rengeteget jelentett, az biztos. Megmentette az életét. – Ez igaz – mondta a nővér. – Mindenesetre figyelmeztettem a szenátort, hogy választás ide vagy oda, még legalább két hétig ágyban kell maradnia. – Én nem mernék fogadni rá, hogy ágyban tudjuk tartani – jegyezte meg Renwick. – Szerintem a hét végére távozni fog a kórházból. – Lehet, hogy igaza van – sóhajtott a nővér. – De mit tehetnénk, hogy megakadályozzuk? – Semmit – legyintett Renwick, és megfordította az íróasztalán heverő dossziét, hogy a nővér ne tudja elolvasni, hogy a jobb felső sarokban Nathaniel és Péter Cartwríght áll. – Szeretném, ha megbeszélne egy időpontot Mr. Cartwrighttal és a szenátorral, sürgősen beszélnem kellene velük.
– Igen, doktor úr – felelte a nővér, feljegyzett valamit, aztán kiment. Miután becsukódott utána az ajtó, Ben Renwick megint megfordította a dossziét, és újból átolvasta a tartalmát. Az elmúlt három napban semmi másra nem tudott gondolni. Amikor este hazament, a dossziét bezárta a kis széfjébe. Végül is pár nap már nem számít, ha már negyvenhárom éven át titok maradt, amiről beszélni akar a két férfival. Natet csütörtök este hazaengedték a kórházból, és senki nem hitt benne, hogy Fletchert sikerülne ott tartani a hétvégére, annak ellenére, hogy az anyja próbálta meggyőzni, hogy pihennie kéne. De Fletcher emlékeztette, hogy már csak két hét van hátra a választásig. Ben Renwicknek ez volt élete leghosszabb hete. Tovább birkózott a lelkiismeretével, ahogy dr. Greenwood is tehette negyvenhárom évvel ezelőtt, de Renwick más következtetésre jutott, mint az elődje: úgy érezte, nincs más választása, mint elmondani az igazat. A két kormányzójelölt kedden reggel hatra beszélt meg találkozót dr. Renwick irodájában, ugyanis ez volt az egyetlen időpont, amikor mind a ketten találtak egyórányi üres helyet a határidőnaplójukban. Nat érkezett elsőnek, sietett, mivel kilencre már Waterburyben kellett lennie egy találkozón, és úgy tervezte, útközben még beugrik egy-két útba eső kis vasútállomásra is, hogy váltson pár szót az ingázókkal. Fletcher két perccel hat előtt bicegett be Renwick irodájába, és kicsit bosszantotta, hogy Nat előbb ért oda. – Ahogy lekerül rólam a gipsz, jól fenéken billentelek. – Nem kéne így beszélned doktor Renwick előtt, azok után, amit érted tett – vigyorgott Nat. – Miért ne? Telepumpált a te véreddel, úgyhogy most feleannyit se érek, mint régen. – Nagyon tévedsz. Most kétszer annyit érsz, mint eddig, de még mindig csak feleannyit, mint én. – Gyerekek, gyerekek – szólt közbe az orvos, és csak miután kicsúszott a száján, akkor jött rá, milyen jelentőségteljes is, amit mondott. – Ennél most kicsit komolyabb dolgokról kell beszélnünk. Nat és Fletcher elhallgattak, miután meghallották, milyen komoly dr. Renwick hangja. Az orvos felállt az íróasztalától, odament a széfhez és kinyitotta. Elővett egy dossziét, és az íróasztalra fektette. – Napok óta gondolkoztam rajta, hogyan közöljek önökkel egy ilyen bizalmas információt. – A jobb mutatóujjával megkocogtatta a dosszié tetejét. – Ezek a tények soha nem jutottak volna a tudomásomra, ha nincs a szenátor úr majdnem halálos kimenetelű balesete, és a véradás miatt nem kellett volna utánanéznem mindkettőjük régi kartonjainak. – Nat és Fletcher egymásra néztek, de nem szóltak semmit. – Már az is etikai problémát jelentett, hogy külön-külön mondjam-e meg, vagy együtt, de láthatják, erről milyen döntést hoztam. – A két kormányzójelölt még mindig nem szólt semmit. – Csak egy kérésem lenne: hogy az információ, amit közölni fogok önökkel, maradjon titok, hacsak nem mindketten, megismétlem: mindketten hajlandóak nyilvánosságra hozni. – Részemről rendben – mondta Fletcher Natre nézve. – Részemről is – tette hozzá Nat. – Nyugodtan mondhatok bármit, végül is az ügyvédem is jelen van. – Még akkor is, ha esetleg ez befolyásolhatja a választás kimenetelét? – kérdezte az orvos, figyelmen kívül hagyva a tréfálkozást. Nat és Fletcher mind a ketten haboztak egy kicsit, de aztán bólintottak. – Hadd hangsúlyozzam, hogy amit felfedek önök előtt, az nem valószínűség, hanem
vitathatatlan tény. – Az orvos kinyitotta a dossziét, és rápillantott a benne található születési bizonyítványra és a halotti bizonyítványra. – Davenport szenátor úr, Mr. Cartwright, szeretném tájékoztatni önöket, hogy miután kétszer is ellenőriztem a DNS-mintájukat, a tudományos bizonyítékok kétségbevonhatatlanul alátámasztják, hogy önök nemcsak hogy testvérek, de kétpetéjű ikrek. – Dr. Renwick elhallgatott, hagyta, hogy megemésszék a hallottakat. Fletcher törte meg először a csöndet. – Szóval ezért nem hasonlítunk egymásra. – Igen – bólintott dr. Renwick. – Az a közhiedelem, hogy az ikrek mindig teljesen egyformák, csak mítosz, aminek az elterjedése nagyrészt a romantikus regényíróknak köszönhető. – De ez nem magyarázza meg... – kezdte Nat. – Ha bármilyen kérdése lenne, amire választ szeretne kapni, például hogy kik a szüleik és miért választották el önöket a születésükkor, örömmel a rendelkezésükre bocsátom ezt a dossziét – mondta dr. Renwick, és megint megkocogtatta az előtte fekvő nyitott dossziét. Egyikük sem felelt azonnal. Kis idő múlva Fletcher megszólalt. – Én nem szeretném megnézni a dossziét. Most dr. Renwicken volt a meglepődés sora. – Nincs semmi, amit ne tudnék Nat Cartwrightról – magyarázta Fletcher. – A testvérének tragikus haláláról is. Nat bólintott. – Az anyám mind a mai napig ott tart egy fényképet kettőnkről az ágya mellett, és sokszor beszélt a testvéremről, Péterről, és hogy vajon mi lett volna belőle, ha felnő. – Elhallgatott és Fletcherre nézett. – Büszke lett volna rá, hogy megmentette a testvére életét. De nekem lenne egy kérdésem – mondta, visszafordulva dr. Renwickhez. – Mrs. Davenport tudja, hogy Fletcher nem az ő fia? – Tudomásom szerint nem – felelte Renwick. – Honnan tudja? – kérdezte Fletcher. – Mert a dossziéban lévő iratok között volt egy levél is az orvostól, aki a szülést levezette. Azt az utasítást hagyta hátra, hogy a levelet akkor kell felbontani, ha bármi kétség merülne fel a születésükkel kapcsolatban, ami esetleg árthatna a kórház hírnevének. A levélben az áll, hogy egyetlen másik személy tudta az igazságot dr. Greenwoodon kívül. – Kicsoda? – kérdezte egyszerre Nat és Fletcher. Dr. Renwick belelapozott a dossziéba. – Egy bizonyos Miss Heather Nichol, de mivel azóta ő és dr. Greenwood is távozott az élők sorából, ezt nem tudjuk megerősíteni. – A dajkám volt – mondta Fletcher. – És amennyire emlékszem rá, a világon bármit megtett volna az anyám kedvéért. – Natre nézett. – Én mindenesetre jobban örülnék, ha a szüleim nem tudnák meg az igazságot. – Semmi kifogásom ellene – mondta Nat. – Ugyan mi értelme lenne ilyen szükségtelen megrázkódtatásnak kitenni a szüleinket? Ha Mrs. Davenport megtudná, hogy Fletcher nem az ő fia, az anyám meg rájönne, hogy Péter nem halt meg, és megfosztották tőle, hogy ő nevelhesse fel, el sem tudom képzelni, mennyi szenvedés és zűrzavar fakadna mindebből. – Egyetértek – bólintott Fletcher. – A szüleim már közel járnak a nyolcvanhoz, minek elevenítenénk fel a múlt kísérteiéit? – Kicsit hallgatott. – De azért érdekelne, mennyire másképp alakult volna az életünk, ha én kerültem volna a te kiságyadba, és te az enyémbe – mondta aztán, Natre pillantva. – Már soha nem fogjuk megtudni – felelte Nat. – De egyvalami biztos. . – Micsoda? – kérdezte Fletcher. – gy is én leszek Connecticut következő kormányzója.
– Mitől vagy ilyen biztos benne? – érdeklődött Fletcher. – Már a kezdeteknél előnyre tettem szert, amit azóta is megtartottam. Végül is hat perccel idősebb vagyok nálad! – Ezt az apró kis előnyt én egy órán belül behoztam. – Gyerekek, gyerekek – szólt rájuk megint Renwick. Mind a ketten elnevették magukat, az orvos pedig becsukta a dossziét. – Akkor, ugye, megegyeztünk, hogy legjobb lesz megsemmisíteni minden bizonyítékot, amely a születésükre vonatkozik, és soha többet nem beszélünk a dologról. – Egyetértek – mondta Fletcher habozás nélkül. – Soha többé nem beszélünk róla – visszhangozta az orvos szavait Nat. Mind a ketten figyelték, ahogy dr. Renwick kinyitja a dossziét, kiveszi belőle a születési bizonyítványt, és határozott mozdulattal berakja az iratmegsemmisítőbe. Egyikük sem szólt semmit, ahogy egyenként az enyészeté lett minden bizonyíték. A születési bizonyítványt követte dr. Greenwood 1949. május 11-ei keltezésű levele, majd több 1949-es bélyegzővel ellátott kórházi jelentés. Dr. Renwick mindent megsemmisített, míg ki nem ürült a dosszié, amelyen Nathaniel és Péter Cartwright állt. Végül négy darabba tépte, és ez is az iratmegsemmisítőbe került. Fletcher bizonytalanul felállt a helyéről, és megfordult, hogy kezet rázzon a bátyjával. – Akkor találkozunk a kormányzói palotában. – Feltétlenül – felelte Nat, és átölelte az öccsét. – Az első dolgom az lesz, hogy csináltatok egy tolószéknek való rámpát, hogy rendszeresen meg tudj látogatni. – Most mennem kell – mondta Fletcher, és kezet rázott Ben Renwickkel. – Sok dolgom van, ugyanis meg kell nyernem a választást. – Az ajtó felé bicegett, és igyekezett Nat előtt odaérni, de a bátyja előreugrott és kinyitotta neki az ajtót. – Engem úgy neveltek, hogy mindig engedjem előre a nőket, öregeket és rokkantakat – mondta. – Ezentúl a jövendő kormányzókat is felveheted erre a listára – vágott vissza Fletcher, és kibicegett az ajtón. – Olvastad már a javaslataimat a rokkantak segélyezéséről? – érdeklődött Nat, amikor utolérte. – Nem – felelte Fletcher. – Soha nem pazarlom az időm teljesen gyakorlatiatlan ötletekre, amikből soha nem lesz törvény. – Tudod, azért egyvalamit bánok – mondta Nat, amikor egyedül maradtak a folyosón, és már nem hallotta őket dr. Renwick. – Ugyan mit? – kérdezte Fletcher, várva a következő csípős megjegyzést. – Szerintem remek dolog lett volna úgy felnőni, hogy van egy ilyen öcsém.
52. fejezet
Mr. Renwick jóslata pontosnak bizonyult: Davenport szenátor saját felelősségére távozott a kórházból a hétvégén, és két héttel később már senki nem hitte volna el róla, hogy alig egy hónapja még élet-halál között lebegett. Már csak pár nap volt hátra a választásig. Az országos közvélemény-kutatások adatai szerint Clinton még jobban előretört, mivel Perot további szavazókat vont el Bush támogatói táborából. Nat és Fletcher mind a ketten Connecticutot járták, olyan tempóban, hogy az egy
olimpiai sportolónak is becsületére vált volna. Mindegyikük alig várta, hogy a másik kihívja egy nyilvános vitára, és egyiküket sem kellett sokat győzködni, amikor egy helyi tévécsatorna azt javasolta, rendezzenek egy háromfordulós vitasorozatot. Mindenki egyetértett vele, hogy az első fordulóból Fletcher került ki győztesen, amit a közvélemény-kutatások is megerősítettek, mert most először Fletcher vette át a vezetést. Nat azonnal lemondta néhány vidéki útját, és több órát töltött egy álstúdióban, ahol a szakértők kioktatták a televíziós szereplés trükkjeiről. Ez ki is fizetődött, mert még a helyi demokraták is beismerték, hogy a második ütközetet ő nyerte meg, és a közvélemény-kutatásokban ismét az élre került. A záróvitának olyan nagy volt a tétje, hogy mind a ketten borzasztóan izgultak, hogy ne kövessenek el semmilyen hibát, és a vége az lett, hogy sakk-mattnak nyilvánították. Lucy kijelentette, hogy halálosan unalmas volt. Egyik jelölt sem bánta, amikor megtudták, hogy egy rivális tévécsatorna egy futballmeccset rakott ugyanerre az időpontra, és azt tízszer annyian nézték, mint a vitát. A másnap megjelent közvélemény-kutatások azt jelezték, hogy mindkét jelölt negyvenhat százalékos támogatottságnak örvend, a választók nyolc százaléka pedig még nem döntött. – Mégis hol éltek ezek az elmúlt hat hónapban? – morgott Fletcher dühösen, rámeredve a nyolcszázalékos adatra. – Nem mindenkit érdekel annyira a politika, mint téged – jegyezte meg Annie reggeli közben. Lucy helyeslően bólogatott. Fletcher helikoptert bérelt, Nat pedig kölcsönvette a bank sugárhajtású kisgépét, hogy az utolsó hét napban még a lehető legtöbb helyen megjelenhessenek. Addigra a bizonytalankodók aránya leesett hat százalékra, egy-egy pontot juttatva mindkét jelöltnek. A hét végére már mindkettőjüknek az volt az érzése, hogy nincs olyan bevásárlóközpont, gyár, vasútállomás, városháza, kórház vagy akár utcasarok, ahol ne fordultak volna meg. Mind a ketten tudták, hogy most már csak azon áll vagy bukik a győzelmük, hogy a csapatuk mennyire szervezett, és az lesz a győztes, akinek a gépezete olajozottabban működik a választás napján. Senki nem tudta ezt jobban, mint Tom ésjimmy, akik már el sem tudták képzelni, hogy lenne még olyasmi, amire nem készültek fel, és egyfolytában azon törték a fejüket, mi sikerülhet félre az utolsó pillanatban. Nat számára a választás napján egybemosódtak a repülőterek és a főutcák, mivel még a szavazóhelyiségek este nyolcórás zárása előtt próbálta végigjárni az állam minden városát, ahol csak volt leszállópálya. Amint a gépe földet ért, odarohant a várokozó autókonvoj második kocsijához, bepattant, és már el is száguldottak, míg oda nem értek a város határához, ahol lelassítottak, és Nat kiintegetett mindenkinek, aki a legcsekélyebb érdeklődést tanúsította: Végül megérkeztek a főutcába, majd az egész utat megtették visszafelé is, őrülten száguldva a reptérre, ahonnan aztán Nat továbbutazott a következő városba. Fletcher az utolsó délelőttöt Hartfordban töltötte, aztán a helikopterrel meglátogatta a legsűrűbben lakott demokrata körzeteket. Később, a nap végén a kommentátorok azt is megvitatták, melyik jelölt használta ki jobban az utolsó órákat. Mind a ketten pár perccel a szavazás vége után érkeztek vissza a hartfordi Brainard repülőtérre. Ilyen alkalmakkor a jelöltek általában mindent elkövetnek, hogy ne találkozzanak egymással, de most, amikor a két csapat összefutott a reptér betonján, egyenesen egymás felé indultak, mint a két ellenfél egy lovagi tornán. – Szenátor úr – mondta Nat –, holnap reggel várom az irodámban, mert szeretnék több változtatást is megbeszélni, mielőtt aláírnám az oktatási törvényjavaslatát.
– A javaslatból holnap ilyenkorra már törvény lesz – közölte Fletcher. – Ez lesz az első kormányzói intézkedésem. Észrevették, hogy a kíséretük kicsit hátrább maradt, hogy nyugodtan beszélgethessenek, viszont közönség nélkül nem volt értelme ugratni egymást. – Hogy van Lucy? – kérdezte Nat. – Remélem, sikerült megoldani a problémáját. – Honnan tudsz róla? – kérdezte Fletcher. – Az embereim közül valaki megtudta pár héttel ezelőtt. De világosan az értésére adtam, hogy ha fel meri használni, kirúgom. – Nagyon hálás vagyok – mondta Fletcher –, ugyanis Annie még mindig nem tudja. Lucy pár napot New Yorkban töltött, Logan Fritzgeraldnál, aztán hazajött, és végig velem volt a kampány során. – Bárcsak végignézhettem volna, ahogy felnő, ahogy egy nagybácsihoz illik. Mindig szerettem volna, ha van egy lányom. – A hét legtöbb napján szerintem boldogan felcserélne engem veled – mondta Fletcher. – Kénytelen voltam felemelni a zsebpénzét, cserébe azért, ha megígéri, hogy nem fog folyton rólad dicshimnuszokat zengeni a fülembe. – Még nem is meséltem, de annak idején, amikor megmentetted a gyerekeket az iskolában, Luke kitűzte a szobájában a falra a fényképedet, és soha többé nem vette le. Hát akkor, add át üdvözletemet az unokahúgomnak. – Meglesz, de figyelmeztetlek, ha te győzöl, akkor el fogja halasztani egy évvel a főiskolát, és gyakornoki munkát kér az irodádban, viszont azt is közölte, hogy ha én leszek a kormányzó, akkor nem ér rá. – Alig várom, hogy csatlakozzon hozzánk – mondta Nat. Közben odaszóltak nekik, hogy ideje lenne indulni. Fletcher elmosolyodott. – Akkor hogy legyen a ma este? – Ha éjfélre valamelyikünk egyértelmű vezetést szerez, a másik felhívja és beismeri a vereségét. – Nekem megfelel – mondta Fletcher. – Ugye, tudod az otthoni számomat? – Nem, én várom majd a hívását, szenátor úr – felelte Nat A két jelölt kezet szorított, aztán a két konvoj elindult a repülőtér elől, ellenkező irányba. Mindkét jelöltet motoros rendőrök csapata kísérte haza. Az utasításuk az volt, hogy ha az általuk őrzött jelölt győz, attól kezdve az új kormányzót védelmezik. Ha veszít, akkor szabad hétvégét kapnak. De végül úgy alakult, hogy egyik csapatnak sem lett szabad a hétvégéje.
53. fejezet
Nat azonnal bekapcsolta a rádiót, ahogy beszállt a kocsiba. A legelső exit poll felmérések azt mutatták, hogy jövő januárban Bill Clinton fog beköltözni a Fehér Házba, és Bush elnök valószínűleg még éjfél előtt kénytelen lesz beismerni a vereséget. A köz szolgálatában eltöltött élet, egyéves kampány – és az ember politikai karrierje máris nem több, mint egy lábjegyzet a történelemkönyvekben. – Tessék, ez a demokrácia – jegyezte meg később bánatosan Bush. Más közvélemény-kutatók azt jósolták, hogy nemcsak a Fehér Házat, de a szenátust és a kongresszust is a demokraták fogják uralni. A CBS riportere, Dan Rather azt jelentette, hogy több
körzetben is nagyon szoros a verseny. – Connecticutban például annyira fej fej mellett halad a két jelölt, hogy egyelőre lehetetlen megjósolni a kormányzóválasztás végeredményét. De most átadom a szót Little Rock-i tudósítónknak, aki Clinton kormányzó otthona előtt várakozik. Nat kikapcsolta a rádiót, miközben a három autóból álló kis konvoj megállt a házuk előtt. Két televíziós kamera fogadta, egy rádióriporter és néhány újságíró – mennyire más, mint Arkansasban, ahol több mint száz kamera, számtalan rádióriporter és újságíró tolongott, hogy elcsíphessék a frissen megválasztott elnök első szavait. Tom kint várakozott Naték ajtaja előtt. – Ne is mondj semmit! – Nat ezzel fogadta, miután besétált az újságírók mellett a házba. – Túl szoros a verseny. És mikor remélhetjük, hogy végre valami igazi eredményt hallunk? – Egy órán belül meglesznek az első igazi eredmények, amik már jelezhetik, mi lesz a végeredmény – felelte Tom. – Valószínűleg Bristolból jönnek az első adatok, ahol általában a demokraták győznek. – Igen, de mekkora többséggel? – kérdezte Nat, és a konyhába indult. Su Ling ott ült a tévé elé szögezve, és észre sem vette a sütőből áradó égett szagot. Fletcher megállt a tévé előtt, és nézte, ahogy Clinton arkansasi otthona erkélyéről integet a várakozó tömegnek. Közben próbált odafigyelni Jimmyre, aki tájékoztatta a legújabb fejleményekről. Amikor Fletcher először találkozott az arkansasi kormányzóval egy demokrata konvención New Yorkban, nem túl fényes jövőt jósolt neki. És ha belegondolunk, hogy tavaly még, az Öböl-háborúban aratott győzelem után Bush olyan magas népszerűségi mutatóknak örvendett, mint egy elnök sem az amerikai történelem során... – Hát, Bush ezt nagyon elszúrta – jegyezte meg Fletcher. Nézte, ahogy Bill és Hillary átölelik egymást, mellettük ott álldogál kicsit megszeppent tizenkét éves kislányuk. Lucy jutott eszébe, és az abortusz, amin nemrégiben átesett, és arra gondolt, hogy ha ő indult volna az elnökválasztáson, biztos, hogy az újságok címlapján kötött volna ki a hír. Eltűnődött, Chelsea hogyan fog megbirkózni a nyomással, ami az elnök lányaként ránehezedik majd. Lucy rontott be a szobába. – Anyával elkészítettük minden kedvencedet, mert az elkövetkező négy évben úgyse lesz időd soha itthon vacsorázni. Főtt kukorica, bolognai spagetti, és ha még éjfél előtt kiderül, hogy győztél, creme brulée. – Csak ne mind egyszerre – könyörgött Fletcher, és Jimmyhez fordult, aki szinte le sem tette a telefont, mióta csak hazaértek. – Mikor várhatóak az első eredmények? – Most már bármelyik percben – felelte Jimmy. – A bristoliak nagyon büszkék arra, hogy mindig ők jelentik az első eredményt. Ha azt reméljük, hogy megnyerjük a választást, akkor Bristolban legalább három-négy százalékos vezetést kell szereznünk. – És ha három százalék alatt marad? – Akkor bajban vagyunk – mondta Jimmy. Nat megnézte az óráját. Hartfordban épp elmúlt kilenc óra, de a tévé azt mutatta, hogy Kaliforniában még mindig mennek szavazni az emberek. A képernyőn megjelent a Friss hírek felirat. Az NBC jelentette be legelsőnek, hogy Clinton lett az Egyesült Államok új elnöke. A telefonok folyamatosan csöngtek a háttérben, Tom pedig próbált minden hívással megbirkózni. Ha úgy gondolta, Natnek személyesen kell beszélnie a hívóval, akkor odaadta neki a telefont, ha nem, akkor mindig elismételte ugyanazt: – Pillanatnyilag nagyon elfoglalt, de köszönjük, hogy hívott, és átadom az üzenetet. – Remélem, annyira nem vagyok elfoglalt, hogy el kelljen szakadnom a tévétől, különben soha nem tudom meg, hogy be kell-e ismernem a vereséget – mondta Nat, és elszántan belevágott
a kissé égett steakbe. – Legalább végre egy igazi hír – jegyezte meg Tom –, de nem tudom, ez kinek fog segíteni. Connecticutban ötvenegy százalékos volt a részvételi arány, pár ponttal több, mint az országos átlag. – Nat bólintott, és megint a tévé képernyőjére nézett. Továbbra is mindenhonnan azt jelentették, hogy túl szoros a verseny, és lehetetlen megjósolni, mi lesz a végkimenetele. Amikor Nat meghallotta, hogy Bristolról van szó, félretolta a vacsoráját. – És most kapcsoljuk tudósítónkat, a legfrissebb eredményekkel – jelentette a híradós. – Bármelyik pillanatban meglehet a végeredmény, és ez lesz az első igazi jele annak, hogy valójában mennyire szoros a kormányzóválasztási verseny. Ha a demokraták győznek legalább... egy pillanat, most hallom, hogy megvan a végeredmény... igen, Bristolban a demokraták győztek! –Lucy felugrott a székről, de Fletcher meg se mozdult, várta, hogy megjelenjenek a számadatok a képernyőn. – Fletcher Davenport 8 604 szavazat, Nat Cartwright 8 379 – jelentette a tudósító. – Három százalék – állapította meg Fletcher. – Hol lesz meg a következő eredmény? – Talán Waterburyben – mondta Tom –, ahol jó eredményt kell hogy elérjünk, mivel... – Waterburyben republikánus győzelem született, több mint ötezer szavazatos többséggel, és ezzel Nat Cartwright átvette a vezetést. Mindkét jelölt azzal töltötte az estét, hogy felugráltak, leültek, aztán megint felugráltak; ahogy tizenhatszor változott, hogy ki vezet. A két óra alatt már a tudósítók is kifogytak a felsőfokú jelzőkből. Valamikor a befutó eredmények ismertetése között az egyik riporter arra is talált időt, hogy bejelentse, Bush elnök felhívta Arkansasban Clintont, és gratulált a győzelméhez. Új Kennedy-korszak előtt állunk-e? – spekuláltak a politikai guruk. – De most térjünk vissza a connecticuti kormányzóválasztáshoz. Hadd közöljek néhány statisztikai adatot: pillanatnyilag a demokraták vezetnek, 1170141 szavazattal, szemben a republikánusok 1168872 szavazatával, ami 1269 szavazatos vezetést jelent Davenport szenátor javára. Mivel ez kevesebb mint egy százalék, automatikus újraszámlálás következik. És ha ez még nem lenne elég, további bonyodalmakra is számíthatunk, mivel Madisonban ragaszkodnak a régi hagyományhoz, mely szerint csak holnap reggel tízkor kezdik meg a szavazatok összeszámlálását. Paul Holboum, Madison polgármestere jelent meg a képernyőn. A hetvenes éveiben járó politikus mindenkit meginvitált, hogy látogassanak el a festői szépségű tengerparti városkába, amely most el fogja dönteni, hogy ki lesz az állam következő kormányzója. – Na, mit gondolsz? – kérdezte Nat, miközben Tom számokat nyomogatott a zsebszámológépén. – Fletcher most 1269 szavazattal vezet. A legutóbbi választásnál a republikánusok 1312 szavazattal győztek Madisonban. – Akkor lehet, hogy mi vagyunk a favoritok? – kérdezte Nat. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Van még egy komplikáció, amit figyelembe kell vennünk. – Micsodát? – Az állam jelenlegi kormányzója Madisonban született és nevelkedett, úgyhogy valószínűleg sokan vannak, akik személyes ismerősei, és akiknek a döntését ez befolyásolhatja. – Még egyszer él kellett volna mennem Madisonba – morogta Nat. –Kétszer is jártál ott, ami még mindig több, mint amit Fletcher elmondhat magáról. – Fel kéne hívnom és közölni vele, hogy nem ismerem be a vereséget. Tom helyeslően bólintott, Nat pedig a telefonhoz ment. Nem kellett megnéznie Fletcher otthoni számát, fejből tudta, hiszen a per idején minden este felhívta. – Halló, itt a kormányzó rezidenciája – szólalt meg egy női hang.
– Még azért nem – mondta határozottan Nat. – Á, hello, Mr. Cartwright – nevetett Lucy. – A kormányzóval szeretne beszélni? – Nem, az apáddal. – Miért, beismeri a vereséget? – Nem, ezt inkább ráhagyom, hogy holnap személyesen megtegye, amikor neked is felajánlok egy gyakornoki állást, ha jól viselkedsz. Fletcher kikapta a telefont Lucy kezéből. – Elnézést, Nat – mondta. –Gondolom, azért hívsz, hogy halasszuk el a döntést holnapig, amikor majd találkozunk. – Igen, és szeretnélek figyelmeztetni, hogy jobb leszek, mint Gary Cooper. – Akkor találkozunk a Main Streeten, seriff. – Legyél hálás, hogy nem Ralph Elliot az ellenfeled. – Miért? – kérdezte Fletcher. – Mert ő most Madisonban lenne, és épp teletömködné az urnákat hamis szavazatokkal. – Nem számítana – mondta Fletcher. – Miért nem? – Mert ha Elliot az ellenfelem, mostanra már elsöprő győzelmet arattam volna.
Hetedik könyv SZÁMOK
54. fejezet
Natnek nagyjából egy órába telt az út Madisonba. A külvároshoz érve akár azt is gondolhatta volna az ember, hogy a városka a futballbajnoksag legfontosabb meccsének színhelye. Az autópálya zsúfolva volt piros-fehér-kék emblémákkal kidekorált autókkal, sok hátsó ablakban ott virított a demokratákat és a republikánusokat jelképező szamár- és elefántfigura. A 12372 lakosú Madisonhoz vezető lehajtóhoz érve az autók fele elhagyta az autópályát, mintha valami erős mágnes vonzaná őket. – Ha levonjuk azokat, akik túl fiatalok, hogy szavazzanak, akkor szerintem nagyjából ötezer szavazóra számíthatunk – vélekedett Nat. – Nem feltétlenül. Én azt gyanítom, ennél kicsit több lesz – mondta Tom. – Ne felejtsd el, Madison egy olyan hely, ahová a nyugdíjasok visszavonulnak öreg napjaikra, nem épp a diszkók és az ifjúsági klubok városa. – Akkor ez nekünk jó – állapította meg Nat. – Én már feladtam a jósolgatást – sóhajtotta Tom. Nem volt szükség útbaigazító táblákra, hogy eljussanak a városházáig, mert úgy tűnt, mindenki egy irányba igyekszik, és mindenki bízott benne, hogy az előtte haladó tudja az utat. Mire Naték kis konvoja odaért a városközpontba, addigra már csak olyan lassan tudtak haladni, hogy a babakocsit tologató kismamák is megelőzték őket. Amikor bekanyarodtak a Main Streetre, állandóan akadályozták őket az úttesten is közlekedő gyalogosok. Aztán amikor Nat kocsiját már egy tolószékes férfi is megelőzte, úgy döntött, itt az ideje, hogy kiszálljon és inkább gyalog menjen tovább. Ez azonban csak még jobban lelassította a haladást, mert ahogy
felismerték, azonnal körbevették az emberek, hogy kezet rázzanak vele, és többen megkérték, hadd csináljanak róla egy fényképet a feleségük társaságában. – Örömmel látom, hogy már el is kezdted az újraválasztási kampányt – jegyezte meg csipkelődve Tom. – Előbb a megválasztáson essünk túl – mondta Nat. Közben odaértek a városházához. Fellépkedett a lépcsőkön, tovább szorongatva az emberek kezét, mintha legalábbis a választás előtti napon lennének, és nem utána. Az járt a fejében, ugyanilyen lesz-e a hangulat, amikor majd lefelé jön ezeken a lépcsőkön és már mindenki tudja a végeredményt. Tom észrevette a polgármestert, aki a lépcső tetején várta őket. – Itt van Paul Holbourn – súgta oda Tom Nat fülébe. – Már háromszor volt polgármester, és hetvenhét éves korában most nyerte meg a negyedik választást is, ellenszavazat nélkül. – Örülök, hogy újból láthatom, Nat – üdvözölte a polgármester, mintha régi jó barátok lennének, bár egyetlen egyszer találkoztak. – Én is nagyon örülök, polgármester úr – mondta Nat, megszorítva a felé nyújtott kezet. – Gratulálok az újraválasztásához, úgy hallom, egyhangú volt a döntés. – Köszönöm – nyugtázta a polgármester. – Fletcher pár perce már megérkezett, úgyhogy talán be is mehetnénk. – Miközben befelé indultak az épületbe, Holbourn azt mondta: – Szeretném először röviden elmondani mindkettőjüknek, hogy szoktuk csinálni a dolgokat itt Madisonban. – Persze, semmi kifogásom ellene – bólintott Nat, de nagyon jól tudta, hogy ha lenne kifogása, az sem számítana semmit. A kis társaságot hivatalnokok és újságírók tömege követte a folyosón a polgármester irodájáig, ahol Natet és Su Linget már várta Fletcher és Annie, és vagy harminc ember, akik úgy érezték, joguk van részt venni ezen a fontos találkozón. – Megkínálhatom esetleg egy kávéval, Nat, mielőtt elkezdjük? – kérdezte a polgármester. – Nem, köszönöm – felelte Nat. – És a kedves feleségét? – Su Ling csak udvariasan megrázta a fejét. – Akkor kezdhetjük – mondta polgármester, az irodájába bezsúfolódott egybegyűltekhez fordulva. – Hölgyeim és uraim... – kis szünet után hozzátette: – ...és az igen tisztelt jövendőbeli kormányzó. – Közben próbált mindkét jelöltre egyszerre nézni. – A számlálás reggel tíz órakor fog megkezdődni, ahogy az Madisonban több mint egy évszázada szokás. Nem látom semmi okát, miért változtatnánk ezen, csak azért, mert most a szokásosnál kissé nagyobb figyelem kíséri a procedúrát. – Fletchert elszórakoztatta ez az enyhén szólva szerény kijelentés. De biztos volt benne, hogy a polgármester ki akarja élvezni minden pillanatát a negyedórás hírnévnek, ami most kijut neki. – Városunkban 10942 szavazásra jogosult polgár él – folytatta Holbourn –, tizenegy szavazókörzetben. A huszonkét szavazóurnát, ahogy mindig is szokás volt, pár perccel a szavazás lezárulása után begyűjtöttük, aztán a rendőrfőnök felügyelete alatt biztos helyre szállítottuk, és éjszakára rács mögé dugtuk. – Néhányan udvariasan nevettek a kis viccen, ami a polgármestert is mosolyra késztette, és így kizökkent a gondolatmenetéből. Kicsit habozott, aztán a városháza hivatalvezetője odasúgta neki: – Urnák. – Igen, persze, az urnák. A szavazóurnákat ma reggel kilenckor idehoztuk a városházára, és megkértem a hivatalvezetőt, ellenőrizze, hogy a pecsétek érintetlenek-e. Ő megerősítette, hogy minden rendben. – A polgármester körbepillantott a városháza hivatalnokain, akik mind egyetértően bólogattak. – Tíz órakor felnyitjuk az urnákat, és a díszteremben felállított asztalra
borítjuk a szavazatokat. Az első számlálás célja csak az, hogy megállapítsuk, hányan adták le a szavazatukat. Ezután három halomba osztályozzuk a szavazócédulákat: republikánus, demokrata és vitatható szavazatok. Habár hadd tegyem hozzá, ilyenek ritkán fordulnak elő Madisonban, mert sok polgárunknak ez az utolsó alkalma, hogy szavazzon, ezért gondosan járnak el. – Néhányan idegesen nevetgéltek, bár Natnek az volt az érzése, a polgármester komolyan gondolta. – Az utolsó feladatom az lesz, hogy bejelentsem az eredményt, amely el fogja dönteni, ki lesz államunk következő kormányzója. Azt remélem, délre sikerül is végeznünk mindennel. – Ha ilyen tempóban folytatjuk, akkor nemigen – fűzte hozzá magában Fletcher. – Van valakinek valami kérdése, mielőtt átkísérem önöket a díszterembe? Tom és Jimmy egyszerre szólaltak meg. Tom udvariasan odabólintott kollégájának, mivel úgy sejtette, úgyis ugyanazt akarják kérdezni. – Hányan végzik a számlálást? – kérdezte Jimmy. A hivatalvezető megint súgott valamit a polgármester fülébe. – Húszan, mind a városi tanács alkalmazottai, ráadásul a helyi bridzsklub tagjai, ami különösen alkalmassá teszi őket. – Ezt a megjegyzést se Fletcher, se Nat nem értette igazán, de egyiküknek sem volt kedve rákérdezni. – És hány megfigyelőt engedélyeznek? – kérdezte Tom. – Mindkét párt részéről tíz képviselőt – felelte a polgármester –, akik ott állhatnak a számlálók háta mögött, de nem szólhatnak hozzájuk. Ha valami kérdésük van, forduljanak a hivatalvezetőhöz, ha ő nem tud dönteni, engem fog megkérni rá. – És ki dönt a vitatható szavazatokról? – kérdezte Tom. – Az ilyenek ritkák Madisonban – ismételte meg a polgármester, aki elfelejtette, hogy ezt már mondta egyszer –, mivel sokak számára ez az utolsó alkalom, hogy szavazzanak. – Most senki nem nevetett. A polgármester nem válaszolt ugyan Tom kérdésére, de inkább nem kérdezte meg még egyszer. – Ha nincs több kérdés, akkor átkísérem önöket történelmi dísztermünkbe, amely 1876-ban épült, és amelyre rendkívül büszkék vagyunk. A terembe kevesebb, mint ezer ember fért be, de hát Madison lakosságának nemigen volt szokása este rendezvényekre járogatni. De most inkább úgy festett a helyiség, mint egy japán pályaudvar a csúcsidőben, és nem mint egy álmos kis tengerparti nyaralóhely városházának díszterme. Nat nagyon remélte, hogy a tűzoltóparancsnok nincs jelen, mert nyilván minden létező biztonsági előírást áthágtak. – Azzal szeretném kezdeni, hogy a közönségnek is elmondom, hogyan végezzük a számlálást – mondta a polgármester, és elindult a színpad felé, a két jelölt pedig azon töprengett, oda fog-e érni valaha is. Végül a törékeny, alacsony, ősz hajú figura felbukkant a színpadon, és az alacsonyra állított mikrofonhoz lépett. – Hölgyeim és uraim! – kezdte. – Paul Holboum vagyok, és nyilván csak az idegenek nem tudják, hogy Madison polgármestere. –Fletcher gyanította, hogy a teremben jelenlévők közül a legtöbben életükben először és utoljára járnak a történelmi városházán. – Ma azonban úgy állok itt önök előtt, mint Madison szavazóbiztosa. A két jelölttel már ismertettem a szavazatszámlálási eljárást, de most szeretném önöknek is elismételni. Fletcher körbenézett a teremben, és hamar felfedezte, hogy nagyon kevesen figyelnek a polgármester szavaira, inkább tolongva igyekeztek minél közelebb jutni a kordonnal elkerített részhez, ahol a szavazatszámlálás zajlik majd. Miután a polgármester befejezte kis beszédét, visszaballagott a terem közepére. Amikor odaért, a hivatalvezető átadott neki egy ollót. A polgármester levagdosta a pecsétet mind a huszonkét dobozról, olyan ünnepélyesen, mintha valami megnyitó ceremónián lenne. Miután végzett a feladatával, a hivatalnokok kiborították a dobozokat a hosszú asztalra. A polgármester
ezután gondosan belenézett minden dobozba, megfordította és jó alaposan megrázta őket, mint egy bűvész, aki megmutatja közönségének, hogy a cilinder üres. Ezután felkérte a két jelöltet, hogy ők is ellenőrizzék az urnákat. Tom és Jimmy le sem vették a szemüket az asztalról, miközben a hivatalnokok elkezdték szétosztogatni a szavazatokat a számlálók között, ahogy egy krupié osztogatja a zsetonokat a rulettasztalnál. Először tízesével rendezték őket, aztán százas csomókba, és minden csomót összeerősítettek egy gumiszalaggal. Ez az egyszerű feladat majdnem egy órát vett igénybe, amikorra már a polgármester is kifogyott mondanivalójából Madisonról, amivel minden körülötte állót traktált. A halmokat ezután megszámolta a hivatalvezető, aki megerősítette, hogy ötvenkilenc százas csomó van, egy csomóba pedig kevesebb mint száz szavazat jutott. Régebben ilyenkor az volt a szokás, hogy a polgármester felvonult a színpadra bejelenteni az eredményt, de most a hivatalvezető úgy gondolta, egyszerűbb lenne, ha odahoznák neki a mikrofont. Paul Holboum beleegyezett az újításba, ami okos döntés is lett volna, ha elég hosszú a mikrofon zsinórja, hogy elérjen a kordonnal elkerített részig. De még így is rövidebb utat kellett megtennie. Belefújt a mikrofonba, olyan hangot adva, mint amikor a vonat beszáguld egy alagútba, remélve, hogy ezzel sikerül egy kis csendet teremteni. – Hölgyeim és uraim! – A polgármester rápillantott a cédulára, amit a hivatalvezető nyomott a kezébe. – Madison 5934 polgára vett részt a szavazáson, ami a választásra jogosultak ötvennégy százalékát teszi ki. Ez egy százalékkal magasabb részvételi arány, mint az átlag volt az államban. – Ez az extra egy százalék lehet, hogy a mi előnyünkre szolgál – súgta Tom Nat fülébe. – Az extra pontok általában a demokratáknak szoktak kedvezni –emlékeztette Nat. – De nem akkor, ha a szavazók átlagéletkora hatvanhárom év – vágott vissza Tom. – A következő feladatunk – folytatta polgármester –, hogy szétválogassuk a két pártra leadott szavazatokat, majd elkezdődhet a számlálás. –Senkit nem lepett meg, hogy ez most még tovább tartott, mivel a polgármesternek és a hivatalnokainak állandóan vitás kérdésekben kellett dönteni. Miután ezzel is végeztek, megkezdődött a komoly szavazatszámlálás. A tízes csomókat százasokba rendezték, aztán szépen sorba állították, mint a katonákat a gyakorlótéren. Nat legszívesebben körbejárkált volna a teremben, hogy mindent szemmel tartson, de olyan nagy volt a tömeg, hogy kénytelen volt megelégedni a rendszeres jelentésekkel, amiket a szárnysegédei hoztak. Tom úgy döntött, átküzdi magát a tömegen, és arra a következtetésre jutott, hogy bár úgy tűnik, Nat vezet, nem biztos, hogy ez elég, hogy leküzdje a 118 szavazatos többséget, amit pillanatnyilag Fletcher élvez. Újabb órába telt, mire véget ért a számlálás, és a két szavazathalmot egymás mellett felsorakoztatták. A polgármester ezután felkérte a két jelöltet, hogy csatlakozzanak hozzá a kordonnal elválasztott részen. Elmagyarázta, hogy tizenhat szavazócédulánál nem tudtak dönteni, ezért szeretne konzultálni velük, mielőtt érvényesnek nyilvánítják őket. Senki nem vádolhatta azzal a polgármestert, hogy nem híve a nyílt kormányzásnak, mert a tizenhat szavazat ott volt kiteregetve az asztalon, hogy bárki megnézhesse. Nyolcon egyáltalán nem volt semmiféle jelölés, és mindkét jelölt egyetértett, hogy ezek érvénytelennek tekinthetők. „Cartwrightnak a villamosszékben lett volna a helye!" és „Egy ügyvéd se alkalmas ilyen tisztség betöltésére" feliratú cédulákat is ugyanilyen gyorsan elintézték. A fennmaradó hat cédulán nem kereszt volt a név mellett, hanem valami más jelzés, de mivel egyenlően oszlottak meg a két jelölt között, a polgármester azt javasolta, tekintsék őket érvényesnek. Jimmy és Tom is ellenőrizte a hat szavazatot, és nem találtak hibát a polgármester logikájában. Mivel ez a kis közjáték egyik jelöltnek sem biztosított előnyt, a polgármesterjelt adott a
teljes számlálás megkezdésére. Ismét felsorakoztatták a százas csomókat a számlálók előtt, és Nat és Fletcher pedig a távolból figyelve próbálták eldönteni, hogy vezetésre állnak-e vagy vesztésre. Amikor a számlálás véget ért, a hivatalvezető átadott egy cédulát a polgármesternek, amelyen két számjegy állt. A polgármesternek nem is kellett csendet kérnie, mivel mindenki a fülét hegyezve várta az eredményt. Holboum már nem is ment vissza a színpadra, csak bejelentette, hogy a republikánusok győztek, 3019-2905 arányban. Aztán kezet rázott mindkét jelölttel. Szemlátomást úgy gondolta, hogy az ő feladata ezzel véget is ért, miközben mindenki próbálta megemészteni a számadatok jelentőségét. Pár perc múlva, némi számolgatás után Fletcher több támogatója ugrálni kezdett örömében, miután rájöttek, hogy habár Madisonban 114 szavazattal veszítettek, de az állam összes szavazatát tekintve még mindig néggyel vezetnek. A polgármester már visszaindult az irodájába, a jól megérdemelt ebédre készülve, amikor Tom utolérte. Elmagyarázta neki, mi a jelentősége a madisoni eredménynek, és azt mondta, hogy a jelölt nevében szeretne újraszámlálást kérni. A polgármester lassan visszasétált a terembe, ahol „Újraszámlálást, újraszámlálást!" felkiáltások fogadták. Holboum anélkül, hogy bárkivel konzultált volna, bejelentette, hogy ő is úgy gondolta, újraszámlálásra van szükség. A számlálók közül már többen készülődni kezdtek haza, de most gyorsan visszaterelgették őket a helyükre. Fletcher gondosan meghallgatta, amit Jimmy a fülébe sugdosott. Pár pillanatig fontolgatta a javaslatát, aztán határozott nemmel válaszolt. Jimmy arra hívta fel a figyelmét, hogy a polgármesternek nincs hatásköre arra, hogy újraszámlálást rendeljen el, mivel Madisonban Fletcher veszített, és újraszámlálást csak a vesztes jelölt kérhet. A Washington Post másnap reggel azt írta a vezércikkében, hogy a polgármester egy másik szempontból is túllépte a hatáskörét: mivel Nat csak valamivel több mint egy százalékkal győzte le ellenfelét, ez is szükségtelenné tette az újraszámlálást. Az újságíró azonban azt elismerte, hogy ha visszautasította volna a kérést, annak akár lázadás is lehetett volna az eredménye, arról már nem is beszélve, hogy véget nem érő jogi huzavona következhetett volna utána, ami nem lett volna méltó ahhoz, ahogy a két jelölt kampánya zajlott. A szavazatcsomagokat ismét kétszer megszámolták, majd kétszer is ellenőrizték. Felfedezték, hogy három csomóban 101 szavazat volt, egy másikban pedig csak kilencvennyolc. A hivatalvezető nem erősítette meg a végeredményt, míg biztos nem volt benne, hogy a kézi számlálás és a számológépek is ugyanannyit mutatnak. Aztán ismét odanyújtott egy cédulát a polgármesternek az új számadatokkal. A polgármester kihirdette az új eredményt: Cartwright 3021 szavazat, Davenport 2905 szavazat, aminek köszönhetően a demokraták már csak két szavazattal vezettek az összesített eredményben. Tom azonnal ismételt újraszámlálást kért, bár tudta, hogy hivatalosan erre nem lenne joga. Azt gyanította, hogy mivel Fletcher többsége ennyire lecsökkent, a polgármester nehezen utasíthatja vissza a kérését. Izgatottan drukkolt, míg a hivatalvezető megbeszélést tartott a polgármesterrel. Bármit tanácsolt is neki, Holbourn egyszerűen csak bólintott, aztán visszament a mikrofonhoz. – Még egy újraszámlálást engedélyezek – jelentette be –, de amennyiben a demokraták harmadszorra is többséget szereznek, Fletcher Davenportot nyilvánítom Connecticut új kormányzójává. – Ezt nagy üdvrivalgás fogadta Fletcher támogatóinak táborából, és egyetértő bólintás Nat részéről. Az újraszámlálás ismét megkezdődött. Negyven perccel később a csomókat ellenőrizték, kijelentették, hogy mindegyikben kellő számú szavazat van, és úgy tűnt, végre megvan a
végeredmény, míg valaki észre nem vette, hogy Nat egyik megfigyelője magasba emeli a kezét. A polgármester odasétált hozzá, és megkérdezte, mi a probléma. A megfigyelő egy százas szavazatcsomóra mutatott a Davenport oldalon, és azt mondta, hogy az egyik szavazat Cartwrighté. – Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki – mondta a polgármester, és elkezdte egyenként számolni a szavazócédulákat. A körülötte állók hangosan, kórusban vele számoltak. Nat kissé zavartan odasúgta Su Lingnek: – Remélem, nem tévedett. – Huszonhét, huszonnyolc... – Fletcher nem szólalt meg, de Jimmy közben csatlakozott a számolókórushoz. – Harminckilenc, negyven, negyvenegy... – Hirtelen csönd lett. A megfigyelőnek igaza volt, mert a negyvenkettedik cédulán a Cartwright név mellett volt kereszt. A polgármester, a hivatalvezető, Tom és Jimmy mind ellenőrizték az eltévedt szavazócédulát, és egyetértettek, hogy hiba történt, és így a végső eredmény döntetlen. Tomot meglepte Nat első reakciója: – Kíváncsi lennék, dr. Renwick hogy szavazott. – Szerintem tartózkodott – súgta oda Tom. A polgármester fáradtnak látszott, és egyetértett a hivatalvezetővel, hogy szünetet kell tartani, hogy a számlálók és hivatalnokok is pihenhessenek egy órát, a következő, két órakor kezdődő újraszámlálás előtt. A polgármester meghívta Fletchert és Natet, hogy ebédeljenek vele, de mindketten udvariasan visszautasították, mivel nem szívesen hagyták volna el a termet, sőt pár méternél messzebb el sem mozdultak az asztal mellől, ahol a szavazathalmok tornyosultak. – De mi történik, ha a végső eredmény döntetlen lesz? – Nat meghallotta, hogy a polgármester ezt kérdezi a hivatalvezetőtől, miközben a kijárat felé indultak. Mivel a választ már nem hallotta, ő is feltette ugyanezt a kérdést Tomnak, de ő nem válaszolt, mert épp nyakig beletemetkezett Connecticut állam választási szabályzatába. Su Ling kisurrant a teremből, és lassan végigsétált a folyosón, pár lépéssel lemaradva a polgármester és kísérete mögött. Amikor az egyik tölgyfa ajtón meglátta az aranybetűs KÖNYVTÁR feliratot, megállt. Nagy örömére az ajtó nem volt bezárva. Gyorsan belépett, leült az egyik nagy könyvespolc mögé húzódva, és próbált egy kicsit lazítani, aznap először. – Te is megszöktél? – szólalt meg egy hang. Su Ling felkapta a fejét, és meglátta Annie-t, aki a másik sarokban üldögélt. Elmosolyodott. – Választhattam, hogy egy órát üldögélek abban a teremben, vagy... – ...vagy együtt ebédelsz a polgármesterrel, és hallgathatod a kiselőadást Madison festői szépségéről. – Mind a ketten elnevették magukat. – Bárcsak már tegnap éjjel eldőlt volna – sóhajtotta Su Ling. – Most egyikük majd egész életében azon fog töprengeni, hogy talán ha eggyel több bevásárlóközpontban tartott volna kampánybeszédet... – Szerintem nem volt olyan, ahol ne fordultak volna meg – vágott közbe Annie. – Akkor iskola, vagy kórház vagy gyár vagy pályaudvar, mindegy. – Meg kellett volna egyezniük, hogy mindegyikük hat hónapig betölti a kormányzói posztot, aztán a választók ennek alapján eldönthetik, szerintük ki a jobb. – Szerintem ez se oldott volna meg semmit – Miért? – kérdezte Annie. – Az az érzésem, ez csak egy csata volt köztük, ami megint nem bizonyít semmit, a végső nagy leszámolásig. – Talán az a legnagyobb probléma a szavazók számára, hogy annyira egyformák, hogy nehéz választani köztük – jegyezte meg Annie, elgondolkozó pillantást vetve Su Lingre.
– Talán nincs is különbség – mondta Su Ling, viszonozva a tekintetét. – Igen, az anyám gyakran mondja, mennyire hasonlítanak egymásra, amikor egyszerre szerepelnek a tévében. És a furcsa véletlen, hogy azonos a vércsoportjuk, csak még jobban megerősíti ezt a benyomást. – Én matematikus vagyok, és nem hiszek az ilyen véletlenekben – jelentette ki Su Ling. – Érdekes, hogy ezt mondod. Ahányszor szóba hozom ezt a dolgot Fletchemek, csak hallgat, és nem hajlandó semmit sem mondani. – El tudom képzelni. – Szerintem, ha összeraknánk, amit tudunk... – Csak megbánnánk. – Hogy érted? – kérdezte Annie. – Ha ezek ketten úgy döntöttek, nem akarnak beszélni erről a témáról, még nekünk seíh, akkor biztos nagyon jó okuk van rá. – Szóval te is úgy gondolod, hogy nekünk is hallgatnunk kellene? Su Ling bólintott. – Főleg azután, amiken az anyám keresztülment... – És amin az anyósom keresztülmenne... – tette hozzá Annie. Su Ling elmosolyodott és felállt. Ránézett a sógornőjére. – Hát, reméljük, hogy nem jelöltetik magukat mind a ketten elnöknek, mert akkor biztos, hogy kiderül az igazság. Annie bólintott – Én megyek vissza először – mondta Su Ling. – Te maradj még egy kicsit. Jobb, ha senki nem tudja, hogy beszéltünk egymással. – Sikerült ebédelned? – érdeklődött Nat. Su Lingnek nem is kellett válaszolnia, mivel a férje figyelmét elterelte, hogy közben megjelent a polgármester, a jobb kezében egy papírt szorongatva. Sokkal nyugodtabbnak látszott, mint amikor utoljára látták. A terem közepére érve azonnal kiadta az utasítást, hogy kezdődjön meg az újabb számlálás. Az elégedett kifejezés az arcán nem a jó ebédnek és a még jobb bornak volt köszönhető: a polgármester elmulasztotta az ebédet, inkább felhívta az igazságügy-minisztériumot Washingtonban, és tanácsot kért, hogy mi a teendő döntetlen esetén. A számlálók, mint mindig, most is alaposak voltak, és negyvenegy perccel később pontosan ugyanarra az eredményre jutottak, mint az előző alkalommal: döntetlenre. A polgármester újra elolvasta a faxot, amelyet az igazságügy-minisztertől kapott, és mindenki legnagyobb csodálkozására elrendelt egy újabb számlálást, amely harmincnégy perc múlva megerősítette a döntetlen állást. Miután a hivatalvezető jelentette az eredményt a polgármesternek, Holboum elindult a színpad felé, és megkérte a két jelöltet is, hogy csatlakozzanak hozzá. Fletcher vállat vont, amikor összeakadt a tekintete Naté-vel. A nézők annyira kíváncsian várták az eredményt, hogy szó nélkül félreálltak, és utat engedtek nekik. A tömeg úgy vált ketté, mint a Vörös-tenger Mózes pálcája előtt. A polgármester megállt a színpad közepén, a két jelölt pedig a két oldalán, Fletcher a balján, Nat a jobbján, politikai pártállásuknak megfelelően. A polgármesternek még várni kellett pár pillanatot, amíg a mikrofont visszavitték eredeti helyére, aztán a közönséghez fordult, amely a késlekedés ellenére sem fogyatkozott meg. – Hölgyeim és uraim, az ebédszünet alatt kihasználtam az alkalmat, és telefonáltam Washingtonba az igazságügy-minisztériumba, hogy tanácsot kérjek arra az esetre vonatkozóan, ha döntetlen lenne a végeredmény. – A kijelentésre olyan néma csönd lett a teremben, mint reggel kilenc óra óta még soha. – A kezemben tartom az igazságügy-miniszter aláírásával ellátott
faxot, amelyben tájékoztattak arról, hogy a törvény milyen eljárást ír elő ilyen esetekre. – Valaki köhécselt, ami a nagy csöndben úgy hatott, mint a Vezúv kitörésének robaja. A polgármester várt egy pillanatot, aztán elkezdte felolvasni a faxot: –„Ha a kormányzőválasztás során egy jelölt három egymás utáni számláláson is győz, bármilyen kicsi is a többsége, győztesnek nyilvánítandó. Ha azonban az eredmény háromszor egymás után döntetlen, akkor a végeredményt... – a polgármester kis szünetet tartott, és most senki nem köhögött – ...pénzfeldobással kell eldönteni." A teremben megtört a feszült csend, mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Beletelt kis időbe, míg a polgármester folytatni tudta. Megvárta, míg teljes csönd lesz, aztán elővett a mellényzsebéből egy ezüstdollárost. A hüvelykujjára fektette az érmét, aztán a két jelöltre pillantott, mintha a jóváhagyásukat kérné. Mindketten bólintottak. Egyikük hangosan azt kiáltotta: – Fej! – mivel mindig azt szokta választani. A polgármester bólintott, aztán jó magasra felpöccintette az érmét. Minden tekintet követte, ahogy a levegőbe emelkedett, aztán ahogy még gyorsabban lefelé hullott, végül a színpadra pottyant, és néhányat pörögve a polgármester lábánál kötött ki. A három férfi lenézett a harmincötödik elnök arcképére, aki határozottan viszonozta a tekintetüket. A polgármester felvette az érmét, és odafordult a két jelölthöz. Rámosolygott arra, aki most a jobbján állt, és azt mondta. – Hadd legyek én az első, aki gratulál, kormányzó úr!
VÉGE Tartalom Első könyv - TEREMTÉS 1. fejezet2. fejezet3. fejezet4. fejezet5. fejezet6. fejezet7. fejezet8. fejezet9. fejezet Második könyv - KIVONULÁS 10. fejezet11. fejezet12. fejezet13. fejezet14. fejezet15. fejezet16. fejezet17. fejezet18. fejezet19. fejezet20. fejezet21. fejezet22. fejezet Harmadik könyv - KRÓNIKÁK 23. fejezet24. fejezet25. fejezet26. fejezet27. fejezet28. fejezet29. fejezet30. fejezet31. fejezet32. fejezet33. fejezet34. fejezet35. fejezet Negyedik könyv - CSELEKEDETEK 36. fejezet37. fejezet38. fejezet39. fejezet40. fejezet41. fejezet42. fejezet43. fejezet Ötödik könyv - BÍRÁK 44. fejezet45. fejezet46. fejezet47. fejezet48. fejezet Hatodik könyv- JELENÉSEK 49. fejezet50. fejezet51. fejezet52. fejezet53. fejezet Hetedik könyv SZÁMOK 54. fejezet
