Jeffrey Archer
A tékozló lány MEGJELENT AZ IPM KÖNYVTÁR SOROZATBAN A mű eredeti címe: The Prodigal Daughter Copyright © 1982 by Jeffrey Archer Fordította: Upor László A címlapot tervezte: Szabó Árpád Hungarian Translation © Upor László, 1991
PROLÓGUS – Az Egyesült Államok elnöke – felelte. – Méltóbb módját is el tudom képzelni annak, hogy önmagamat tönkretegyem – válaszolta az apja, ahogy orráról levéve a szemüveget, újságja fölött a lányára tekintett. – Ne komolytalankodj, papa. Roosevelt elnök bebizonyította nekünk, hogy nincs nagyszerűbb hivatás, mint a köz szolgálata. – Az egyetlen, amit Roosevelt bebizonyított... – kezdte az apja, aztán félbehagyta a mondatot és ismét újságjába mélyedt, mert eszébe jutott, hogy a lány tiszteletlennek találná a megjegyzést. Ő pedig folytatta, mintha csak pontosan tisztában lenne azzal, mi jár apja fejében: – Tudom jól, hogy értelmetlen lenne ilyen célt kitűznöm, ha te nem támogatsz. Már az is elég tehertétel, hogy lány vagyok, és akkor még nem beszéltünk a lengyel származásomból eredő hátrányokról. Az újságválaszfal hirtelen eltűnt apa és leánya közül. – Soha ne beszélj méltánytalanul a lengyelekről – szólt a férfi. – A történelem bebizonyította, hogy tiszteletre méltó nemzet a miénk, amelynek fiai mindig megtartják a szavukat. Apám báró volt... – Igen, tudom, az én nagyapám, de ő már nem tud segíteni abban, hogy elnök legyek. – Ez annál is sajnálatosabb – sóhajtott az apa –, mivel ő kétségtelenül nagy vezetője lett volna népünknek. – Akkor mi akadálya, hogy az unokája azzá váljék? – Az égvilágon semmi – válaszolta a férfi, ahogy mélyen belenézett egyetlen gyermeke acélszürke szemébe. – Akkor segítesz, papa? A te anyagi támogatásod nélkül nincs esélyem a nyerésre.
Apja tétovázott egy keveset, mielőtt válaszolt volna; visszahelyezte orra végére a szemüveget és lassan összehajtogatta a Chicago Tribune kezében tartott példányát. – Kötök veled egy egyezséget, kedvesem; ebből áll egyébként az egész politika. Ha a New Hampshire-i előválasztás eredménye kielégítő lesz, támogatlak a végsőkig. Ha nem, le kell mondanod az egészről. – Mi számít neked kielégítőnek? A férfi újból habozott egy pillanatig, aztán minden szavát megfontolva így szólt: – Ha megnyered az előválasztást vagy megszerzed a szavazatok legalább harminc százalékát, végigcsinálom veled az egész kampányt, még ha koldusbotra jutok is. A lány a beszélgetés kezdete óta most engedett fel először. – Köszönöm, papa. Ennél többet nem is kérhettem volna. – Nem, az biztos – mondta a férfi. – Most pedig, ha megengeded, szeretném tovább tanulmányozni annak okait, miért kaphatott ki egymás után hetedszer az Oroszlánkölykök csapata a Tigrisektől. – Nyilván ők voltak a gyengébbek, ahogy ezt a 9:3-as végeredmény is mutatja. – Lehet, hogy azt képzeli az ifjú hölgy, hogy tud egyet-mást a politikáról, de biztosíthatom, hogy a baseballról fogalma sincs – mondta az apa, amikor felesége épp belépett. A testes férfi az asszony felé fordult: – A lányunk az Egyesült Allamok elnöke akar lenni. Neked mi erről a véleményed? A lány türelmetlenül várta a választ. – Megmondom, mi a véleményem – felelte az anya. – Az a véleményem, hogy már rég az ágyban lenne a helye, és te vagy az oka, hogy még mindig fönn van. – Igen, azt hiszem, igazad van. Gyerünk az ágyba, kicsim. A lány odalépett apjához, arcon csókolta és odasúgta: – Köszönöm, papa. A férfi követte szemével tizenegy éves lányát, ahogy az elhagyta a szobát, s felfigyelt rá, hogy ökölbe szorítja a kezét, mint amikor dühös vagy nagyon eltökélt. Gyanította, hogy ezúttal mindkettő igaz, de nem látta értelmét, hogy elmagyarázza feleségének: egyetlen gyermekük nem közönséges halandó. Réges-rég letett már arról, hogy feleségével megossza saját ambícióit. Visszatért az Oroszlánkölykökhöz, és be kellett látnia, hogy a lányának valószínűleg ebben a dologban is igaza volt. Florentyna Rosnowski az elkövetkezendő huszonkét évben nem hivatkozott erre a beszélgetésre, de amikor megtette, meg kellett állapítania, hogy apja a maga részéről teljesíti, amit vállalt. Elvégre a lengyel tiszteletre méltó nemzet, amelynek fiai megtartják a szavukat.
A MÚLT 1934-1968 1. Nem volt könnyű szülés, de miután Abel és Zaphia Rosnowski számára soha semmi nem jött könnyen, ebbe a maguk módján mindketten bele is törődtek. Abel fiút szeretett volna, egy örököst, aki egy nap majd a Báró Társaság elnöke lesz. Mire a fiú alkalmas lesz arra, hogy átvegye az irányítást, az ő neve – Abel erről meg volt győződve – a Ritzé és a Stalteré mellett fog szerepelni, s a Báró addigra a világ legnagyobb szállodalánca lesz. Abel le-föl járkált a Szent
Lukács kórház homályos folyosóján, várva, hogy felsírjon a gyerek, miközben enyhe sántítása egyre erősödött, ahogy az órák múltak. Szórakozottan megforgatta csuklóján az ezüst karperecet, és megnézte az oly szépen rávésett nevet. Megfordult, hogy újra megtegye az utat visszafelé, amikor meglátta a közeledő Dodek doktort. – Gratulálok, Mr. Rosnowski – köszöntötte az. – Köszönöm – szólt Abel, türelmetlenül várva a folytatást. – Gyönyörű lánya született – mondta a doktor, ahogy odaért hozzá. – Köszönöm – ismételte meg Abel és megpróbálta nem kimutatni a csalódását. Aztán követte a szülészt a folyosó másik végén levő kis szobáig. A megfigyelőablak túloldalán Abel egy sor ráncos arcot látott. Az orvos rámutatott az apa elsőszülött gyermekére. A többiekétől eltérően az ő kis keze ökölbe volt szorítva. Abel korábban olvasta valahol, hogy ez az első három hétben semmiképp sem várható. Büszkén elmosolyodott. Anya és leánya még hat napig maradt a kórházban, Abel meglátogatta őket minden délelőtt – csak akkor hagyta ott a szállodát, amikor már az utolsó reggelit is felszolgálták – és minden délután, miután az utolsó vendég is végzett az ebéddel. Táviratok, virágcsokrok és a legújabb divatú üdvözlőkártyák vették körül Zaphia vaságyát, fényes bizonyítékául annak, hogy mások is örülnek az újszülöttnek. A hetedik napon az anya és a névtelen gyermek – Abel előzőleg hat fiúnevet választott – hazatért. Kéthetes születésnapján lányuknak a Florentyna nevet adták Abel nővére után. Attól kezdve, hogy a kislányt beköltöztették a ház legfelső szintjén levő, frissen berendezett gyerekszobába, Abel órákat töltött azzal, hogy a csecsemőt nézte ébren és alvás közben, tudván tudva, hogy mostantól még az eddiginél is keményebben kell dolgoznia, hogy lánya jövőjét biztosítsa. Eltökélte, hogy Florentynának jobb esélyekkel kell indulnia az életben, mint apja kezdte. Nem élhet piszokban és nélkülözésben, nem érheti olyan megaláztatás, mint amikor ő bevándorlóként megérkezett Amerika keleti partjára, jószerivel csupán azzal a pár értéktelen rubellel, ami egyetlen öltönyének zakóbélésébe volt belevarrva. Biztosítani fogja, hogy Florentyna megkapja azt az "igazi" neveltetést, amely neki nem jutott osztályrészül, bár ő ezt nem különösebben bánta. A Fehér Házban akkortájt Franklin D. Roosevelt lakott, és úgy tűnt, Abel kis szállodatársasága túléli a világválságot. Amerika kegyes volt a jövevényhez. Valahányszor együtt ült lányával az emeleti gyerekszobában, mindig saját múltján tűnődött, és a gyermek jövőjéről álmodozott. Annak idején, amikor megérkezett az Egyesült Államokba, egy kis hentesüzletben talált munkát a New York-i East Side külső részén. Két hosszú éven át dolgozott ott, mielőtt betölthetett egy megüresedett helyet a Plaza Hotelben, mint segédpincér. Sammy, az idős maítre d'hotel az első naptól kezdve úgy tekintett Abelre, mint a legalacsonyabb rendű élőlényre. Négy év után még egy rabszolgakereskedőt is ámulatba ejtett volna az a kemény munka és az a hallatlan mennyiségű túlóra, aminek révén a legalacsonyabb rendű élőlény elérte Sammy kisegítőjének irigyelt posztját, és a Tölgyfaterem fő-pincére lett. Azokban az években Abel heti öt délutánt a Columbia Egyetemen töltött, könyvek fölött görnyedve, s miután este elkészültek a vacsora leszedésével, még késő éjszakáig olvasott. Vetélytársai nem tudták elképzelni, mikor alszik. Abel nem tudta pontosan, hogyan lesz majd hasznára frissen szerzett diplomája, miközben még mindig a Plaza Hotel Tölgyfatermében pincérkedett. A kérdésre egy Davis Leroy nevű, jól táplált texasi úr adott választ, aki egy héten keresztül gondosan figyelte Abelt, amint a vendégeket szolgálta ki. Mr. Leroy, tizenegy szálloda tulajdonosa, ezután igazgatóhelyettesi
állást ajánlott fel Abelnek flottája vezérhajóján, a chicagói Richmond Continentalban, ráruházva az éttermek vezetésének kizárólagos felelősségét. Florentyna megfordult és rugdalni kezdte a gyerekágy oldalát, ettől Abel visszazökkent a jelenbe. Odanyújtotta a gyereknek egyik ujját, amit a kislány úgy ragadott meg, mint egy mentőövet. Rágcsálni kezdte ezt az ujjat azzal a valamivel, amit a fogának hitt. Amikor Abel megérkezett Chicagóba, siralmas állapotban találta a Richmond Continentalt. Rövidesen rájött, hogy az igazgató, Desmond Pacey meghamisította a könyvelést, és amennyire ezt Abel meg tudta ítélni, valószínűleg folyamatosan csalt harminc év óta. Az új igazgatóhelyettes első hat hónapját azzal töltötte, hogy összegyűjtötte a bizonyítékokat, amelyekre szüksége volt, hogy Paceyre ráhúzza a vizes lepedőt, aztán bemutatta munkaadójának a tényeket tartalmazó dossziét. Amint Davis Leroy megtudta, mi folyt a háta mögött, azonnal kirúgta Paceyt, és helyére új pártfogoltját állította. Abelt ez arra sarkallta, hogy még szívósabban dolgozzék, s annyira meg volt győződve, hogy fellendítheti a Richmond Társaságot, hogy amikor Leroy idős nővére piacra dobta huszonöt százalékos részesedését, Abel mindenét pénzzé tette, hogy megszerezhesse a részvényeket. Davis Leroyt megindította, hogy ifjú direktora ennyire elkötelezettje a társaságnak, és kinevezte a cég ügyvezető igazgatójának. Ettől a perctől fogva társakká vájtak; olyan szakmai kötelék volt ez, amely közeli barátsággá fejlődött. Abel ismerte volna el legelsőként, milyen nehéz lehet egy texasinak egyenlő felet látnia egy lengyelben. Amióta Amerikában letelepedett, először érezte biztonságban magát – amíg csak rá nem jött, hogy a texasiak klánja pontosan ugyanolyan rátarti, büszke társaság, mint a lengyeleké. Abel azóta sem tudta túltenni magát a történteken. Bárcsak bizalmába fogadta volna akkor Davis, bárcsak megmondta volna neki az igazat a társaság pénzügyi nehézségeiről – kinek nem voltak nehézségei a világválság idején? –, ketten kitalálhattak volna valamit. Davis Leroy hatvankét éves volt, amikor bankja közölte, hogy tartozását immáron nem fedezi szállodáinak értéke, és további biztosítékot kérnek, mielőtt engedélyeznék a következő havi fizetések folyósítását. Válaszul a bank ultimátumára Davis Leroy békésen megvacsorázott a lányával, majd két üveg whiskyvel visszavonult a huszadik emeleti elnöki lakosztályba. Aztán kinyitotta az ablakot és kivetette magát. Abel soha nem fogja elfelejteni, ahogy ott állt hajnali négykor a Michigan sugarút sarkán, hogy azonosítson egy holttestet, amelyet csupán tanítómestere előző este viselt zakójáról ismert fel. A halál körülményeit kivizsgáló hadnagy megjegyezte, hogy ez volt aznap a hetedik öngyilkosság Chicagóban. Nem volt ez vigasz. Honnan tudhatta volna egy rendőr, milyen sokat tett Abelért Davis Leroy, és mennyivel többel akarta ő ezt a barátságot viszonozni a jövőben? Egy sietve fogalmazott végrendeletben Davis az ügyvezető igazgatójára hagyományozta a Richmond Társaság részvényeinek maradék hetvenöt százalékát. Abelnek azt írta, hogy bár a részvények értéktelenek, a cég száz százalékának birtokában talán jobb esélyekkel tárgyalhat a bankkal új feltételekről. Florentyna kinyitotta a szemét, és bömbölni kezdett. Abel szeretettel magához emelte, de meg is bánta, amikor megérezte, hogy bepisilt. Gyorsan kicserélte a pelenkáját, gondosan megtörölgetve a gyereket, mielőtt háromszöget hajtogatott volna a fehér gyolcsból, vigyázva, nehogy a biztosítótűk bárhol is a test közelébe kerüljenek: akármelyik szülésznő elismerően bólintott volna ilyen szakértelem láttán. Florentyna becsukta a szemét, és apja vállára billenő fejjel újra elaludt. – Hálátlan kölyök – mormogta Abel szeretettel, és megcsókolta a gyerek arcát. Davis Leroy temetése után Abel felkereste a Kane és Cabot pénzintézetet, a Richmond Társaság bostoni bankját, és arra próbálta rávenni az igazgatók egyikét, hogy ne árusítsák ki a tizenegy szállodát a szabadpiacon. Megpróbálta meggyőzni a bankot, hogy amennyiben
támogatják, ő – bizonyos idő alatt – egyensúlyba tudná hozni a mérleget. Az elegáns íróasztal mögött ülő hűvös, udvarias férfi hajthatatlannak bizonyult. – Nekem a bank érdekeit kell szem előtt tartanom – szabadkozott. Abel soha nem fogja elfelejteni azt a megaláztatást, hogy egy vele egyidős férfit uram-nak kellett szólítania és mégis üres kézzel volt kénytelen távozni. Ennek az embernek nyilván pénztárgép volt a szíve helyén, és nem fogta föl, hány embert érint a döntése. Újra felidézve mindezt, Abel századszor is megfogadta, hogy egyszer még leszámol William Kane úrral. Abban a hiszemben utazott vissza aznap éjjel Chicagóba, hogy ennél rosszabb már nem történhet vele. Mire hazaért, a Richmond Continental porig égett, s a rendőrség gyújtogatással vádolta. A gyújtogatás be is bizonyosodott, de kiderült, hogy Desmond Pacey keze van a dologban, aki bosszút akart állni. Amikor elfogták, vétkességén túl azt is készséggel bevallotta, hogy egyetlen célja Abel bukása volt. Sikerrel is járt volna, ha a biztosítótársaság nem siet Abel segítségére. Abel már azon töprengett, nem volna-e jobb neki abban a messzi orosz hadifogolytáborban, ahonnan megszökött, mielőtt Amerikába menekült. De aztán megfordult a szerencséje, mert egy ismeretlen pártfogó – aki feltételezése szerint csak David Maxton lehetett a Stevens Szállodatársaságtól – megvásárolta a Richmond Társaságot, és fölajánlotta Abelnek régi, ügyvezető igazgatói posztját, valamint a lehetőséget, hogy bebizonyítsa, képes nyereségesen irányítani a céget. Abel most fölidézte, hogyan került össze Zaphiá-val, ezzel a magabiztos lánnyal, akivel először a hajó fedélzetén találkozott, amely Amerikába hozta őket. Milyen éretlennek érezte magát akkor mellette! És milyen más volt most, amikor újra találkoztak, és kiderült, hogy a lány felszolgálónő a Stevens-nél. Két év telt el, és noha a Báró Társaságra átkeresztelt cég 1933-ban nem volt nyereséges, mindössze huszonháromezer dollárnyi veszteséggel zárt, amihez nagyban hozzájárultak a chicagói centenáriumi ünnepségek, amikor is több mint egymillió túrista kereste fel a Világkiállítást. Attól kezdve, hogy Paceyre rábizonyosodott a gyújtogatás, Abelnek csak a biztosítási összeg kifizetésére kellett várnia, hogy hozzáfoghasson chicagói szállodája újjáépítéséhez. A köztes időt arra használta fel, hogy végiglátogassa a társaság többi szállodáját, kidobja mindazokat az alkalmazottakat, akik hasonló pénzügyi manipulációkat folytattak, mint Pacey, és helyüket a munkanélküliek hatalmas seregéből válogatott emberekkel töltse be. Zaphia kezdte sokallni, hogy Abel megállás nélkül déli szállodáit ellenőrzi, s folyton úton van Charleston és Mobile, Houston és Memphis között. De Abel tudta, hogy ha teljesíteni akarja, amit az ismeretlen támogatóval szemben vállalt, nem sokat ücsöröghet otthon, bármennyire imádja is a lányát. Tíz évet kapott, hogy visszafizesse a bankkölcsönt; ha ez sikerül, a szerződés záradéka értelmében további hárommillió dollárért megvásárolhatja a cég részvényeinek fennmaradó hatvan százalékát. Zaphia minden este hálát adott Istennek mindazért, amijük van, őt pedig arra próbálta rávenni, hogy lassítson, ám Abelt semmi sem akadályozhatta meg kitűzött célja megvalósításában. – Kész a vacsorád! – kiabált föl Zaphia a tőle telhető leghangosabban. Abel úgy tett, mintha nem hallaná, és tovább szemlélte alvó leányát. – Nem hallod? Kész a vacsora. – Hogy? Ja, igen, kedvesem. Bocsánat. Máris megyek. Kelletlenül indult lefelé, hogy vacsorához üljön feleségével. Florentyna lerúgott piros pehelypaplana a kiságy mellett feküdt a földön. Abel fölvette és gondosan ráhelyezte a takaróra. Nem akarta, hogy gyereke valaha is megtudja, mit jelent fázni. A kislány álmában mosolygott. Vajon álmodik? Abel ezen tűnődött, amikor lekapcsolta a villanyt.
2. Florentyna keresztelője olyan esemény volt, amelyre a jelenlevők mindegyike sokáig emlékezni fog – Florentynát kivéve, aki átaludta az egész ceremóniát. A North Wabash-i Jézus Szent Neve-katedrálisban megtartott szertartás után a vendégek átvonultak a Stevens szállodába. Abel különtermet bérelt, és több mint száz vendéget hívott. Legjobb barátja, George Novak – honfitársa, aki a fölötte levő ágyat foglalta el a hajón, amikor átjöttek Európából – volt az egyik keresztszülő, Zaphia unokanővére, Janina a másik. A vendégek hagyományos, tízfogásos vacsorát fogyasztottak el – amelyben pirog és bigos is szerepelt –, miközben Abel ült az asztalfőn, és lánya nevében fogadta az ajándékokat, többek között egy ezüst csörgőt, állami takarékkötvényeket, a Huckleberry Finn egy példányát és – mind közül a legszebbet – egy gyönyörű antik smaragdgyűrűt, amelyet ismeretlen jótevője küldött. Hogy emlékezetessé tegye az ünnepet, Abel piros szemű, hatalmas barna plüssmackót ajándékozott Florentynának. – Franklin D. Rooseveltre hasonlít – mondta George, ahogy föltartotta a mackót, hogy mindenki jól lássa. – Itt az ideje a második keresztelőnek: F. D. R. Abel felemelte a poharát. – Elnök Úr! – kezdte a beszédét. Ez a név aztán soha nem kopott le a mackóról. Az ünnepségnek hajnali három óra körül szakadt vége, amikor Abelnek rekvirálnia kellett a szállodából egy szennyesszállító targoncát, hogy az összes ajándékot hazavihesse. George Abel után integetett, ahogy az elindult fölfelé a Michigan sugárúton, maga előtt tolva a targoncát. A boldog atya fütyörészni kezdett magában, ahogy sorra felidézte a csodálatos este minden egyes pillanatát. Amikor az elnök úr már harmadszor pottyant le a kocsiról, rájött, milyen girbegurba is lehetett az útvonala végig a tópart mentén. Felvette a mackót és beágyazta a többi ajándék közé, s épp elhatározta, hogy egyenesebben halad tovább, amikor valaki megfogta a vállát. Abel villámgyorsan megfordult, készen arra, hogy élete árán is feltartóztasson bárkit, aki Florentyna első vagyontárgyait veszélyezteti. Fiatal rendőrrel találta szemben magát. – Volna szíves megmagyarázni, miért tol hajnali háromkor egy Stevens szállodából származó szennyestargoncát a Michigan sugárúton? – Igen – válaszolt Abel. – Hát először is, mi van a csomagokban? – Mindenekelőtt Franklin D. Roosevelt. A rendőr azonnal letartóztatta rablás gyanújával. Miközben az ünnepelt édesdeden aludt piros pehely-paplana alatt a Rigg utcai ház gyerekszobájában, apja álmatlanul töltötte az éjszakát egy ócska lószőrmatracon a helyi fogda egyik cellájában. George már a reggeli nyitáskor megjelent a törvényszék épületében, hogy Abelt igazolja. Másnap Abel vett egy barna, négyajtós Buickot. Egyre nehezebben viselte, hogy folyton ott kell hagynia Chicagót és imádott Florentynáját, még ha csak néhány napra is; attól félt, hogy elszalasztja a kislány első lépését, első szavát. A gyerek születésétől fogva figyelemmel kísért minden hétköznapi eseményt. Soha nem engedte, hogy lengyelül beszéljenek a házban: eltökélte, hogy a lány kiejtésén nyoma sem lehet lengyel akcentusnak, nehogy majd emiatt kényelmetlenül érezze magát társaságban.
Abel türelmetlenül várta az első szót. Remélte, hogy a "papa" lesz az, míg Zaphia valami lengyel szótól rettegett, amiből kiderülne, hogy nem angolul beszél elsőszülöttjéhez, amikor kettesben vannak. – A lányom amerikai – magyarázta egyszer Abel Zaphiának – , tehát angolul kell beszélnie. Túl sok olyan lengyel van, aki itt is lengyelül beszél, és ezzel már előre biztosítja, hogy a gyerekei egész életüket Chicago északnyugati csücskében, hülye polákok módjára éljék le, és mindenki gúnyolja őket, akivel csak összetalálkoznak. – Kivéve a honfitársainkat, akik valamennyire hűek még a lengyel birodalomhoz – mondta Zaphia. – Lengyel birodalom? Melyik században élsz te, – A huszadikban – válaszolt a felesége kissé emelt hangon. – Ugyanabban, mint Dick Tracey meg a többiek, ugye? – Nem éppen olyan emberhez méltó gondolkodás ez, akinek legfőbb ambíciója, hogy az USA első lengyel nagyköveteként térhessen vissza Varsóba! – Megmondtam, hogy erről nem beszélhetsz soha! Soha, Zaphia! Zaphia, akinek angoltudása addig is, azután is hagyott kívánnivalót maga után, nem válaszolt, de később elpanaszolta a dolgot unokanővérének, és attól kezdve csak akkor beszélt lengyelül, ha Abel nem volt otthon. Őt nem győzte meg az, amivel Abel oly gyakran példálódzott, miszerint a General Motors évi forgalma nagyobb, mint Lengyelország teljes költségvetése. 1935-re Abel meg volt győződve arról, hogy a válság már a múlté, ezért úgy határozott, eljött az idő, hogy felépítse az új Chicagói Bárót a régi Richmond Continental helyén. Megbízott egy építészt a tervezéssel, s ő maga is egyre több időt töltött a "Szeles Város"-ban, ahelyett, hogy más városokban levő szállodáit járta volna. Úgy döntött, hogy az új hotel lesz a legjobb az egész középnyugaton. A Chicagói Báró 1963-ban készült el, és a demokrata párti polgármester, Edward J. Kelly nyitotta meg. Ott sürgölődött Illinois állam mindkét szenátora is. – Belekerülhetett vagy egymillió dollárba – jegyezte meg J. Hamilton Lewis, az idősebbik szenátor. – Nem sokat tévedett – válaszolta Abel, miközben a vastag szőnyeggel borított termeket, stúdiókkal díszített magas mennyezeteket és a különböző árnyalatú, halványzöld berendezési tárgyakat szemlélte. A fürdőlepedőktől a negyvenkét szintes épület tetején lobogó zászlóig mindenre rákerült a sötétzöld, kidomborított B betű. – Ezen a szállodán máris rajta a siker jegye – mondta J. Hamilton Lewis a kétezer vendéghez intézve szavait –, mert nem ez az épület lesz az, barátaim, hanem ez a férfi, akit így fogunk ismerni: a Chicagói Báró. Abel elégedetten hallgatta a felzúgó morajt, és elmosolyodott. Ezt a mondatot a sajtófőnöke juttatta el a szenátor beszédírójához. Egyre felszabadultabban érezte magát a komoly üzletemberek és fontos politikusok körében, Zaphia viszont képtelen volt alkalmazkodni férje megváltozott helyzetéhez. Bizonytalanul keringett a háttérben, kicsit túl sok pezsgőt ivott, végül elosont, még mielőtt a vacsorát felszolgálták volna, azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy meg akarja nézni, jól alszik-e Florentyna. Abel elkísérte becsípett feleségét a forgóajtóig, ingerültségét palástolva. Zaphia nem tudta felfogni az Abel fogalmai szerinti sikert, nem érdekelte férje új világa. Jól tudta, mennyire idegesíti ez Abelt, és nem tudta megállni, hogy oda ne szóljon neki, miközben őt tuszkolta be a taxiba: – Ne siess haza!
– Nem sietek – mondta a férfi a forgóajtónak, ahogy visszatért, és úgy meglökte, hogy még háromszor körbefordult, miután kilépett belőle. Az előcsarnokban Henry Osborne, a városi tanács tagja várta. – Ez bizonyára élete csúcspontja – jegyezte meg az elöljáró. – Csúcspont? Alig múltam harminc – felelte Abel. Vaku villant, ahogy átkarolta a magas, jóképű, fekete hajú politikust. Abel rámosolygott a fotósra, élvezte, hogy úgy bánnak vele, mint valami hírességgel, és azt mondta – éppen elég hangosan ahhoz, hogy a hallgatózók meghallják: – Báró-szállodákat fogok építeni körös-körül a világon. Az akarok lenni Amerikának, ami César Ritz volt Európának. Csatlakozzon hozzám, Henry, és élvezze a száguldást! A városi tanácsnok és Abel együtt átmentek az ebédlőbe, és amint hallótávolságon kívül kerültek, Abel hozzátette: – Ebédeljen velem holnap, Henry, ha tud rá időt szakítani! Valamit szeretnék megbeszélni magával. – Örömmel, Abel. Egy egyszerű városi tanácstag mindig rendelkezésére áll a Chicagói Bárónak. Mindketten, szívből nevettek, holott egyikük sem találta a megjegyzést különösebben mulatságosnak. Amikor Abel hazaért, egyenesen a vendégszobába ment, hogy biztosan ne ébressze föl Zaphiát – legalábbis ezt mondta másnap reggel. Amikor belépett a konyhába, hogy feleségével együtt megreggelizzen, Florentyna már magas etetőszékében ült, és épp egy tál zabpelyhet mázolt lelkesen a szája köré, miközben mindent megrágott, ami a keze ügyébe került. Apja megcsókolta a homlokát, az egyetlen helyet, ami nem volt zabpehellyel borítva, aztán leült, hogy elfogyassza a reggelijét. Közben elmondta Zaphiának, hogy Henry Osborne-nal fog ebédelni. – Nem szeretem azt az embert – mondta Zaphia indulatosan. – Én sem rajongok érte – válaszolta Abel –, de ne felejtsd el, hogy megfelelő pozícióban van a Városházán ahhoz, hogy előnyöket szerezzen nekünk. – És kellemetlenségeket. – Emiatt ne fájjon a fejed. Osborne tanácsnok úrral majd elboldogulok, rám bízhatod – mondta Abel, megsimogatta felesége arcát és kifelé indult. – Eenög – hallatszott a hátuk mögül. Mindketten Florentynára meredtek, aki a padló felé gesztikulált, ahol a nyolc hónapos Franklin D. Roosevelt feküdt, bolyhos pofácskájával. Apja elnevette magát, fölemelte az imádott mackót, és Florentyna mellé tette a széken. – El-nök – mondta lassan és tisztán Abel. – Eenög. Abel újra elnevette magát és megveregette Franklin D. Roosevelt arcát. Nemcsak az Új Gazdaságpolitika, hanem Florentyna első politikai megnyilvánulása is F. D. R. számlájára írandó tehát. Ahogy kilépett a házból, Abel látta, hogy sofőrje már várja az új Cadillac mellett. Minél jobb kocsit vehetett magának, annál gyatrábban vezetett. Amikor megvásárolta a Cadillacet, George tanácsolta, fogadjon fel egy sofőrt. Ezen a reggelen megkérte, hogy lassan hajtson, ahogy közeledtek az Aranypart felé. Abel fölnézett a Chicagói Báró csillogó üvegtábláira és csodálattal tűnődött el azon, hogy nincs a világnak még egy pontja, ahol az ember ilyen sokra viheti ilyen rövid idő alatt. A kínaiak boldogok lennének, ha tíz emberöltő alatt sikerülne azt elérniük, amire neki tizenöt év sem kellett.
Kiugrott a kocsiból, még mielőtt a sofőr körbeszaladhatott volna, hogy kinyissa az ajtót, fürgén belépett a szállodába, és a számára fönntartott lifttel fölment a negyvenkettedik emeletre, ahol a délelőttöt azzal töltötte, hogy elintézett néhány problémát: az egyik személyszállító lift nem működött tökéletesen; két pincér késsel ment egymásnak a konyhán, őket George már el is bocsátotta, mire Abel beért; a nyitóünnepség során keletkezett károk listája gyanúsan hosszú volt – majd ellenőriznie kell, nem a pincérek loptak-e. Egyik szállodájában sem bízott semmit a véletlenre, kezdve onnan, hogy épp ki lakik az elnöki lakosztályban, egészen addig, hogy mennyibe kerül a nyolcezer friss zsemle, amelyre az élelmezési részlegnek hetente szüksége volt. Egész délelőttjét kivizsgálásokkal, problémák megoldásával, döntéshozatallal töltötte, s csak akkor pihent meg, amikor titkárnője betessékelte az irodába Osborne tanácsnokot. – Jó napot, báró úr – köszöntötte Henry, némi bizalmaskodással utalva a Rosnowskiak családi címére. Abel fiatalabb éveiben, amikor a New York-i Plaza segédpincére volt, ezt a címet rendszerint megvető gúnnyal vágták a képébe. A Richmond Continentalban, ahol ő volt az igazgatóhelyettes, a háta mögött súgdosott viccekben emlegették így. Ám az utóbbi időben mindenki csak tisztelettel emlegette ezt a rangot. – Jó napot, tanácsnok úr! – mondta Abel és rápillantott asztali órájára. Egy óra múlt öt perccel. – Meghívhatom ebédre? Átvezette Henryt a szobájából nyíló saját ebédlőjébe. Osborne a Harvardon szerzett diplomát – erre minduntalan emlékeztette is Abelt –, majd a világháborúban ifjú hadnagyként szolgált a tengerészetnél. Jó száznyolcvan centijével, kissé őszbe játszó, tömött fekete hajával fiatalabbnak nézett ki életkoránál. A két férfi a régi Richmond Continental tűzesetét követően találkozott először. Henry akkoriban a Great Western Balesetbiztosító Társaságnál dolgozott, amely emberemlékezet óta biztosította a Richmond Társaságot. Abel meghökkent, amikor Henry érzékeltette vele, hogy "némi készpénz" elősegíthetné a kérvények gyorsabb haladását. Abelnek az idő tájt nem állt rendelkezésére "némi készpénz", de kérvénye végül mégis leküzdötte az akadályokat, ugyanis Henry szintén hitt Abel jövőjében. Abel akkor döbbent rá, hogy az életben vannak emberek, akiket meg lehet vásárolni. Mire Henry Osborne-t beválasztották a chicagói városi tanácsba, Abel már elő tudott teremteni némi készpénzt, és az új Báró építési engedélye úgy száguldott végig a tanácsházán, mintha görkorcsolyán haladna. Amikor később Henry bejelentette, hogy jelölteti magát a képviselőházba Illinois állam kilencedik választókörzetének képviselőjeként, Abel az elsők között volt, akik jelentős összegű csekket küldtek kampányának támogatására. Új szövetségesével szemben emberileg továbbra is voltak ugyan fenntartásai, de felismerte, hogy egy kezes politikus nagy hasznára lehet a Báró Társaságnak. Gondosan ügyelt persze, hogy annak a bizonyos "némi készpénz"-nek – ezt még saját maga előtt sem tekintette megvesztegetésnek – soha ne maradjon írásos nyoma, és meg volt róla győződve, hogy akkor és úgy mondja fel a megállapodást, amikor és ahogyan neki tetszik. Az ebédlőben a zöld színnek ugyanazon finom árnyalatai domináltak, mint mindenütt a szállodában, de itt nyoma sem volt a domborított B betűnek. A berendezés tölgyfából készült, tizenkilencedik századi bútorokból állt. Körben a falakon ugyanebből az időszakból származó külföldi olajportrék függtek. A csukott ajtók mögött egy másik világban érezhette magát az ember, távol a modern szálloda száguldó és zaklatott életétől. Abel helyet foglalt a díszes, nagy asztal végén, amelyen ma csak két személyre terítettek. – Olyan, mintha egy darabka Anglia lenne – szólt Henry, amikor belépett a helyiségbe.
– Hogy Lengyelországot ne is említsük – válaszolta Abel, miközben egy pincér füstölt lazacot szolgált föl, és Chablis-t töltött a poharukba. Henry ránézett a teli tányérra. – Most már értem, báró, miért szedett fel akkora súlyfölösleget. Abel összeráncolta a szemöldökét és gyorsan témát váltott. – Kimegy holnap az Oroszlánkölykök meccsére? – Mi értelme volna? Rosszabbak az itthoni eredményeik, mint a Republikánus Pártnak. És a Tribune így is, úgy is azt írja a meccsről, hogy szoros, fej-fej melletti küzdelem volt, amit csöppet sem tükröz a végeredmény, sőt néhány mellékes körülménytől eltekintve az Oroszlánkölykök csapata tulajdonképpen fényes győzelmet is arathatott volna. Abel nevetett. – Egy biztos – folytatta Henry –, a Wrigley Fielden soha nem lesz esti meccs. Ez a lidérces újítás, hogy lámpafénynél játszanak, sose fog betörni Chicagóba. – Ugyanezt mondta tavaly a dobozos sörről. Ezúttal Henry vonta föl a szemöldökét. – Gondolom, nem azért hívott meg ebédelni, Abel, hogy meghallgassa a véleményemet a base-ballról és a dobozos sörről. Nos, ezúttal milyen kis tervét kell közelebb segítenem a megvalósításhoz? – Egyszerű. Adjon tanácsot, hogy mit csináljak Kane-nel. Henry mintha levegő után kapkodott volna. Beszélnem kell a konyhafőnökkel, nem lehet szálka a füstölt lazacban, gondolta Abel, mielőtt folytatta. – Egyszer részletesen elmesélte nekem, Henry, mi történt, amikor Kane megfosztotta magát a pénzétől. Nos, ellenem ennél sokkal nagyobb bűnt követett el. A gazdasági válság idején rátette a kést Davis Leroynak, társamnak és jó barátomnak a nyakára, és közvetlenül ő volt az oka Leroy öngyilkosságának. Kane ezt még tetézte azzal, hogy megtagadta tőlem a támogatást, amikor át akartam venni a szállodák irányítását, és szilárd pénzügyi alapokra akartam helyezni a társaságot. – És végül ki segített magának? – kérdezte Henry. – Egy magánbefektető a Continental trösztön keresztül. Az igazgató soha nem mondta ki, de mindig sejtettem, hogy David Maxton volt az. – A Stevens tulajdonosa? – Bizony. – Miből gondolja, hogy ő volt? – Amikor vacsorát adtam az esküvőm napján, majd később, Florentyna keresztelőjekor, a Stevens szállodában, mindkétszer a támogatóm fizette ki a számlát. – Ez még nem bizonyít semmit. – Egyetértek, de én akkor is biztos vagyok benne, hogy Maxton az, mert egyszer fölajánlotta nekem, hogy vezessem a Stevenst. Megmondtam, hogy jobban szeretnék találni valakit, aki segítené a Richmond Társaságot, és egy hét sem telt bele, megkaptam a pénzt Maxton chicagói bankjától. Közölték, hogy támogatóm nem fedheti fel a kilétét, mert esetleg ellentétbe kerülne rövid távú üzleti érdekeivel. – Ez már kicsit meggyőzőbben hangzik. De mondja el, mit tervez William Kane dolgában! – kérte Henry, miközben borospoharával babrált. – Olyasmit, ami önnek sem emésztené fel túl sok idejét, de kifizetődőnek bizonyulhatna, mind anyagilag, mind emberileg, hiszen Kane az ön számára is fontos, ugyebár. – Hallgatom – mondta Henry, és még mindig nem emelte föl tekintetét a poharáról. – Jelentős érdekeltséget akarok szerezni Kane bostoni bankjában.
– Nem lesz könnyű dolga – mondta Henry. – A részvények legnagyobb része családi tulajdonban van, és nem adható el Kane személyes hozzájárulása nélkül. – Úgy tűnik, nagyon tájékozott az ügyben – szólt Abel. – Ezt mindenki tudja. Abel kételkedett. – Nos, először is tudjuk meg Kane és Cabot összes részvényesének nevét, és lássuk, van-e köztük olyan, aki átengedné a részesedését az árfolyamnál jóval magasabb árért! Henry szeme fölcsillant, amikor Abel részletezni kezdte, mennyi juthat neki a tranzakció során, ha mindkét féllel meg tud alkudni. – Ha valaha is rájön, könyörtelen lesz – mondta Henry. – Nem fog rájönni, és ha rá is jönne, legalább két lépéssel előtte leszünk. Meg tudja csinálni a dolgot? – Megpróbálhatom. Mire gondolt? Abel tisztában volt vele, hogy Henry szeretné megtudni, milyen fizetségre számíthat, de ezzel még nem rukkolt elő. – Minden hónap első napján írásos jelentést kérek Kane valamennyi üzleti lépéséről, kötelezettségeiről és magánéletének minden kinyomozható részletéről. Bármit talál, mindenre kíváncsi vagyok, akármilyen jelentéktelennek tűnjön is. – Ismétlem, nem lesz túl könnyű – mondta Henry. – Havi ezer dollár megkönnyítené a munkát? – Ezerötszáz biztosan megkönnyítené. – Havi ezer dollár az első félévben. Ha jól dolgozik, fölemelem az összeget ezerötszázra. – Megegyeztünk – mondta Henry. – Helyes – szólt Abel, előhúzta belső zsebéből a tárcáját, és kivett egy ezer dollár készpénzre kiállított csekket. Henry a csekket tanulmányozta. – Meg volt győződve, hogy beadom a derekam, igaz? – Nem, nem teljesen. – Abel elővett egy másik csekket és megmutatta. Ezerötszáz dollárra szólt. – Ha előáll néhány aduval az első félévben, csak háromezer dollárt veszített. Mindketten elnevették magukat. – Most beszéljünk valami kellemesebbről! – szólalt meg Abel. – Nyerni fogunk? – Az Oroszlánkölykök? – Nem, a választáson. – Az biztos, hogy Landon megnézheti magát. A Kansasi Napraforgó! Semmi reménye arra, hogy legyőzze F. D. R.-t. Amint az elnök felhívta rá a figyelmünket, az a bizonyos virág sárga, a szíve fekete, kiváló madáreledel, és november előtt mindig elhervad. A választást pedig novemberben tartják. Abel jót nevetett. – És ön, személy szerint? – Aggodalomra semmi ok. Az a mandátum mindig is biztosan a demokratáké volt. A jelöltségig eljutni, az a kemény dolog, nem a választás. – Örömmel várom, hogy kongresszusi képviselő legyen, Henry. – Erről meg vagyok győződve, Abel, én pedig örömmel várom, hogy szolgálhassam önt, csakúgy, mint többi választómat. Abel fürkésző tekintettel nézte.
– Nem csakúgy, hanem jobban – jegyezte meg, miközben felszolgálták a hátszínszeletet, akkorát, hogy majdnem lelógott a tányérról és mindkettejüknek töltöttek az 1929-es évjáratú Cóte de Beaune-ból. Az ebéd hátralevő részében Gabby Harnett sérülését vitatták meg, Jesse Owens négy aranyérmét a berlini olimpián, és annak az esélyeit, hogy Hitler elfoglalja-e Lengyelországot. – Soha – jelentette ki Henry, és felidézte emlékeit a lengyelek bátor helytállásáról Monsnál a Nagy Háborúban. Abel elhallgatta azt a megjegyzést, hogy egyetlen lengyel egység sem vett részt semmilyen hadműveletben Monsnál. Két óra harminchét perckor már ismét az íróasztalánál ült, és elmerült az elnöki lakosztály meg a nyolcezer friss zsemle gondjaiba. Aznap este csak kilenckor ért haza. Florentyna már aludt. De azonnal fölébredt, ahogy apja belépett a gyerekszobába, és fölmosolygott rá. – Eenög, eenög, eenög. Abel nevetett. – Én nem. Te talán igen, de én nem. Fölvette a lányát, megpuszilta, aztán leült az ágy mellé, miközben a gyerek újra és újra ismételgette egyszavas szókincsét.
3. 1936 novemberében Henry Osborne-t beválasztották az Egyesült Államok Képviselőházába, mint Illinois állam kilences körzetének képviselőjét. Valamivel kisebb arányban nyert, mint elődje, s ezt csupán a saját nemtörődömségének köszönhette, hiszen Roosevelt Vermont és Maine állam kivételével mindenütt többséget szerzett, és a Kongresszusba a republikánus pártnak csupán tizenkét szenátora és százhárom képviselője jutott be. De Abelt csak az érdekelte, hogy emberének megvan a mandátuma, és nyomban felajánlotta neki a Báró Társaság tervezési bizottságának elnöki posztját, amit Henry hálásan el is fogadott. Abel minden energiáját arra összpontosította, hogy egyre több szállodát építsen – Osborne képviselő segítségével, aki a jelek szerint mindenhol meg tudta szerezni az építési engedélyt, ahol csak a Báró óhajtotta. Ezekért a szolgálatokért Abel mindannyiszor használt bankjegyekkel fizetett. Fogalma sem volt róla, mit csinál Henry a pénzzel, de az nyilvánvaló volt, hogy egy része mindenképp a megfelelő kezekbe kerül; a részletekre nem volt kíváncsi. Annak ellenére, hogy viszonyuk Zaphiával megromlott, Abel továbbra is szeretett volna egy fiút, és egyre jobban elkeserítette, hogy felesége nem esik teherbe. Először Zaphiát okolta, aki szintén vágyott egy második gyerekre, de az asszony addig veszekedett vele, amíg végül elment egy orvoshoz. Szégyenkezve vette tudomásul, hogy alacsony a spermaszáma, amit az orvos a fiatalkori alultápláltsággal magyarázott, és közölte, nem valószínű, hogy még egyszer apa lehet. Ettől a pillanattól kezdve Abel minden szeretetét és reményét Florentynába helyezte, aki nőtt, mint a gomba, s az ő növekedésénél Abel életében csak a Báró Társaság gyarapodása volt gyorsabb. Hol északon, hol délen épült egy-egy újabb szálloda, miközben a régieket is rendszeresen korszerűsítették. Florentyna négyévesen kezdett óvodába járni: Ragaszkodott hozzá, hogy az első nap vele tartson Abel és Franklin D. Roosevelt is. A többi kislányt jórészt nők kísérték, s Abel meglepetéssel vette tudomásul, hogy legtöbbjük nem a gyerek anyja, hanem csupán a dajkája
volt, egyikük pedig – ahogy Abelt finoman felvilágosították – a nevelőnője. Aznap este Abel közölte Zaphiával, hogy Florentyna mellé képzett nevelőnőt akar fogadni. – Minek? – kérdezte Zaphia élesen. – Hogy ne legyen abban az óvodában senki, aki a mi lányunknál jobb lehetőségekkel indul neki az életnek. – Szerintem ez ostoba pénzkidobás. Mit nyújthat neki egy idegen, amit én nem vagyok képes megadni? Abel nem felelt, de másnap hirdetést adott fel a Chicago Tribune-ban, a New York Times-ban és a londoni Times-ban. Nevelőnőt keresett, világosan megjelölve a feltételeket. Százával jelentkeztek magasan képzett nők az ország minden sarkából, akik mind boldogan dolgoztak volna a Báró Társaság elnökénél. Jött levél a Radcliffe, a Vassar és a Smith egyetemről; még a nyugat-virginiai Aldersonban levő női javítóintézetből is. Abel azonban arra a levélre figyelt fel, amely egy olyan hölgytől érkezett, aki nyilvánvalóan soha nem hallott a Chicagói Báróról. Hertfordshire Much Hadham Régi parókia 1938. szeptember 12. Tisztelt Uram! A Times mai számának első oldalán megjelent hirdetésére válaszolva szeretnék jelentkezni lánya nevelőnőjének posztjára. Harminckét éves vagyok, L. H. Tredgold tiszteletes hatodik leánya és hajadon. A Hertfordshire-i Much Hadham egyházközségben élek. Jelenleg a helyi gimnáziumban tanítok, és segítem apámat egyházi munkájában. Mielőtt ösztöndíjjal a cambridge-i Newnham College-ba kerültem volna, a jobb felkészülés érdekében a Cheltenhami Leányfőiskolán tanultam latint, görögöt, franciát és angolt. Az egyetemen kiváló minősítést szereztem, a modern nyelvszakon három-kitüntetéses záróvizsgát tettem. Nem vagyok a bölcsészettudományok baccalaurusa, mivel az egyetemi törvények szerint ezt a fokozatot nők nem nyerhetik el. Megbeszélés céljából bármikor rendelkezésére állok, és örömmel venném a lehetőséget, hogy az Újvilágban dolgozhatom. Tisztelettel maradok, Uram alázatos szolgája, W. Tredgold Abel nehezen tudta elképzelni, hogy létezik olyan intézmény, mint a Cheltenhami Leányfőiskola, sőt egyáltalán egy Much Hadham nevű hely, az meg végképp gyanús volt, hogyan lehet valakinek kiváló minősítése egyetemi fokozat híján. Megkérte a titkárnőjét, hogy teremtsen telefonösszeköttetést Washingtonnal. Amikor végre elérte a személyt, akivel beszélni szeretett volna, felolvasta neki a levelet. A hang a vonal túlsó végéről biztosította arról, hogy a levél minden állítása helytálló lehet, és nincs ok a hitelességében kételkedni. – Biztos ön abban, hogy valóban van olyan intézmény, amelynek Cheltenhami Leányfőiskola a neve? – makacskodott Abel. – A legnagyobb mértékben, Mr. Rosnowski. Magam is ott tanultam – válaszolt a brit nagykövet titkárnője. Aznap este Abel újra elolvasta a levelet, ezúttal Zaphiának.
– Mi a véleményed? – kérdezte, jóllehet már döntött. – Nem tetszik a hangneme – felelte Zaphia, föl sem pillantva az újságból. – Ha már mindenképpen kell valaki, miért nem lehet amerikai? – Előnyösebb lenne, ha Florentynát angol nevelőnő oktatná! Abel szünetet tartott. – Még neked is társaságot jelentene. Ezúttal Zaphia fölnézett az újságjából. – Miért? Azt reméled, engem is tanít majd? Abel nem válaszolt. Másnap reggel táviratot küldött Much Hadhambe, és felajánlotta Tredgold kisasszonynak a nevelőnői állást. Három héttel később Abel kiment a La Salle utcai állomásra a hölgy elé, aki a Twentieth Century vasút egyik járatával érkezett. Mindjárt látta, hogy helyesen döntött. A nő, aki egyedül állt a peronon, három különböző méretű és évjáratú bőrönd mellett, nem lehetett más, mint Tredgold kisasszony. Magas volt, sovány, arckifejezése kissé szigorú, és a fejét koronázó kontynak köszönhetően jó öt centivel magasabb volt munkaadójánál. Zaphia eleve betolakodóként kezelte Tredgold kisasszonyt, aki azért jött, hogy anyai pozícióját aláássa. Amikor bekísérte a gyerekszobába, Florentynának nyoma sem volt, csak egy kíváncsi szempár kémlelt kifelé gyanakodva az ágy alól. Tredgold kisasszony vette észre először a kislányt és letérdelt. – Tartok tőle, hogy nem sokat tudok neked segíteni, ha ott maradsz, gyermekem. Túlontúl nagy vagyok, hogy az ágy alatt lakjam. Florentyna nagyot nevetett és előmászott. – Milyen furcsa a hangod – mondta. – Honnan jöttél? – Angliából – válaszolta Tredgold kisasszony, és leült mellé az ágyra. – Az hol van? – Körülbelül egy hétnyire innen. – Igen, de milyen messze? – Az attól függ, mivel utazik az ember egy hétig. Hányféle módon utazhattam volna ilyen messzire? Tudsz hármat mondani? Florentyna erősen gondolkozott. – Innen a háztól elindulnék biciklivel, és amikor elérek Amerika végére, fölszállnék egy ... Egyikük sem vette észre, hogy Zaphia már nincs a szobában. Csak néhány napba telt, hogy Florentyna a testvért lássa Tredgold kisasszonyban, akire mindeddig hiába vágyott. Florentyna órák hosszat csak hallgatta új társát, Abel pedig büszkén figyelte, hogy a középkorú vénkisasszony – képtelen volt harminckét évesnek, önmagával egykorúnak tekinteni – egy sor olyan dolgot tanít meg négyéves lányának, amiről ő maga is szívesen tudott volna többet. Abel egyik reggel megkérdezte George-tól, vajon meg tudja-e nevezni VIII. Henrik hat feleségét; mert ha nem, talán bölcsen tennék, ha fogadnának még két nevelőnőt a Cheltenhami Leányfőiskoláról, még mielőtt kiderül, hogy Florentyna többet tud, mint ők. Zaphiát nem érdekelte sem VIII. Henrik, sem feleségei, mivel ő továbbra is úgy gondolta, hogy Florentynát az egyszerű lengyel hagyományokhoz híven kellene felnevelni, de már réges-régen letett arról, hogy megpróbálja meggyőzni Abelt. Inkább úgy alakította a napi teendőit, hogy ideje legnagyobb részében elkerülhesse az új nevelőnőt. A Tredgold kisasszony által kialakított napirend egyaránt tartalmazta a gránátos tisztek szolgálati szabályzatának és Maria Montessori tanításainak bizonyos elemeit. Florentyna hétkor
kelt, és egyenes háttal, amely sohasem érintette a szék támláját, az asztalnál való viselkedés szabályait hallgatta, amíg be nem fejezte a reggelit. Hét óra harminc és hét negyvenöt között Tredgold kisasszony kiválasztott két vagy három rövid hírt a Tribune-ból, felolvasta és megbeszélte a kislánnyal, majd egy óra múlva kikérdezte őt a hallottakról. Florentyna élénk érdeklődést mutatott az elnök tevékenysége iránt, talán mert ugyanúgy hívták, mint a mackóját. Tredgold kisasszony rájött, hogy szabad idejének tetemes részét kell a különös amerikai kormányzási rendszer tanulmányozására szánnia, ha azt akarja, hogy tanítványának egyetlen kérdése se maradjon megválaszolatlanul. Kilenctől tizenkettőig Florentyna és F. D. R. az óvodában volt, ahol belevetették magukat kortársaik hétköznapibb tevékenységébe. Amikor délutánonként Tredgold kisasszony értük ment, könnyen eldönthette, hogy Florentyna aznap a gyurmát, az ollót és a csirizt, vagy az ujjal festést választotta-e. Játékfoglalkozás után egyenest haza kellett őt vinni mindig, hogy megfürödjön és ruhát cseréljen, eközben többször is felhangzott a "Jaj, ne!" és az "Igazán nem tudom". Délután Tredgold kisasszony és Florentyna mindig valamilyen expedícióra indult, amit Tredgold kisasszony aznap reggel tervezett meg gondosan, Florentyna tudta nélkül – ez azonban nem akadályozta meg a kislányt abban, hogy folyton megpróbálja előre megtudni a programot. – Ma mit csinálunk? – vagy – Hova megyünk? – kérdezte ilyenkor. – Légy türelemmel, gyermekem! – Csinálhatjuk akkor is, ha esik az eső? – Az majd kiderül, ha itt az ideje. De ha nem csinálhatjuk, légy nyugodt, van tartaléktervem. – Mi az a tartalékterv? – kérdezte Florentyna gondterhelten. – Olyan valami, amire olyankor van szükséged, amikor minden más terved csődöt mondott – magyarázta Tredgold kisasszony. A délutáni expedíciók között volt séta a parkban, látogatás az állatkertben, néha még egy kis villamosozás is, amit Florentyna rendkívül élvezett. Tredgold kisasszony arra is felhasználta az időt, hogy néhány szó segítségével fokozatosan bevezesse a kislányt a francia nyelv rejtelmeibe, és kellemes meglepetésként állapította meg védence természetes nyelvérzékét. Amikor hazaértek, következett fél óra a mamával, aztán tea, majd újabb fürdés, mielőtt Florentynának hétkor ágyba kellett bújnia. Tredgold kisasszony ekkor felolvasott egy keveset a Bibliából vagy Mark Twaintől – nem mintha az amerikaiak képesnek látszanának különbséget tenni a kettő között, mondta egy szerinte frivol pillanatában Tredgold kisasszony –, majd miután lekapcsolta a villanyt a gyerekszobában, leült védence és F. D. R. mellé, míg mindketten el nem aludtak. Ezt a napirendet a legszigorúbban be kellett tartani, és csak olyan ritka alkalmakkor térhettek el tőle, mint egy születésnap vagy nemzeti ünnep, amikor is Tredgold kisasszony Florentynát moziba vitte. Olyan filmeket láttak, mint például a Hófehérke és a hét törpe, de mindig csak azt követően, hogy a kisasszony előző héten megnézte a filmet, hogy megbizonyosodjék róla, védencének való-e. Walt Disney megnyerte Tredgold kisasszony tetszését, csakúgy, mint Lawrence Olivier, aki Heathcliffet játszotta, akit Merle Oberon üldöz. Ezt a filmet három egymást követő csütörtökön nézte meg – ez volt a szabad napja –, mindannyiszor húsz centért. Sikerült meggyőznie magát arról, hogy megért hatvan centet; különben is, az Üvöltő szelek klasszikus volt. Tredgold kisasszony sosem tért ki Florentyna kérdései elől, ha a nácikról, a New Dealről, vagy akár a baseball szabályairól érdeklődött is, bár néha a kislány szemmel láthatóan nem értette a magyarázatot. Florentyna hamarosan rájött, hogy anyja nem mindig tudja kielégíteni a kíváncsiságát, és sokszor Tredgold kisasszonynak is – hogy elkerülje a pontatlan választ – el kell tűnnie a szobájában és tanulmányoznia kell az Encyclopaedia Britannicát.
Ötévesen Florentyna a Chicagói Latin Leányiskolába kezdett járni, ahol néhány héten belül eggyel magasabb évfolyamba sorolták át, mert annyival előrébb tartott, mint a vele egykorú társai. Az ő kis világában minden csodálatosnak látszott. Ott volt neki mama, a papa, Tredgold kisasszony és Franklin D. Roosevelt, és ameddig az ő horizontja határáig semmi sem tűnt elérhetetlennek. A Latin Iskolába csak a "legjobb családok" – ahogy Abel emlegette őket – küldték a gyermekeiket, és kisebbfajta megrázkódtatásként érte Tredgold kisasszonyt, hogy amikor Florentyna némelyik barátját teára hívta, a meghívást udvariasan elutasították. Florentyna két legjobb barátnője, Mary Gill és Susie Jacobson rendszeresen eljött, de a többi lányok szülei közül néhányan mondvacsinált indokokkal távol tartották csemetéjüket. Tredgold kisasszony hamar megértette, hogy bár a Chicagói Bárónak a szegénység bilincseit sikerült széttörnie, még mindig nem képes bejutni Chicago egyes jobb szalonjaiba. Zaphia nem segített neki ebben, nemigen erőltette, hogy megismerkedjen a többi szülővel, és nem csatlakozott jótékonysági egyesülethez, kórházi védnökséghez vagy klubhoz, amelyhez a jobb társaság közül oly sokan tartoztak. Tredgold kisasszony megtett minden tőle telhetőt, de minthogy a legtöbb szülő szemében csupán alkalmazott volt, egyáltalán nem volt könnyű dolga. Florentyna nemhogy helytállt a csoportjában, de szinte végigröppent az első éven, s csak a termete figyelmeztetett mindenkit arra, hogy egy évvel fiatalabb a többieknél. Abel túlságosan el volt foglalva saját birodalmának építésével ahhoz, hogy túl sokat törődhessen saját társadalmi rangjával vagy bármely más problémával, amellyel Tredgold kisasszony szembekerült. A cég szüntelenül gyarapodott, és az Abel által kitűzött cél reálisnak bizonyult: 1938-ra sikerült visszafizetnie támogatójának a kölcsönt. Mi több, Abel a gyors ütemű fejlesztési program mellett is kétszázötvenezer dolláros nyereséget jósolt az év végére. Valójában nem amiatt aggódott, ami a gyerekszobában vagy a szállodákban történt, hanem amiatt, ami több ezer kilométernyire, szeretett hazájában zajlott. Legsötétebb félelmei igazolódtak, amikor 1939. szeptember elsején Hitler megtámadta Lengyelországot, és két nappal később Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. Most, hogy kitört az újabb háború, Abel komolyan fontolóra vette, hogy a Báró Társaság vezetését George-ra hagyja – aki megbízható helyettesnek bizonyult – ő pedig Londonba hajózik, hogy csatlakozzék a lengyel emigránsok nemzeti hadseregéhez. George-nak és Zaphiának sikerült lebeszélnie, így hát ehelyett arra összpontosította az energiáját, hogy minél több készpénzt teremtsen elő, és azt elküldje a Brit Vöröskeresztnek, miközben a demokrata párti politikusoknál lobbizott, annak érdekében, hogy Amerika belépjen a háborúba a britek oldalán. – F. D. R.-nek szüksége van minden lehetséges segítségre – ezt a kijelentést hallotta Florentyna egyik reggel az apjától. 1939 utolsó negyedévére Abel – a First City Bank of Chicago által rendelkezésére bocsátott kevés kölcsön segítségével – a Báró Társaság százszázalékos részvénytulajdonosa lett. Éves jelentésében 1940-re félmillió dollár fölötti nyereséget prognosztizált. Franklin D. Roosevelt – az, amelyiknek piros volt a szeme és bolyhos a bundája – ritkán hiányzott Florentyna mellől, még akkor sem, amikor a kislány a következő osztályba került. Tredgold kisasszony úgy vélte, itt az ideje, hogy F. D. R.-t otthon hagyják. Rendes körülmények között valószínűleg ragaszkodott volna az álláspontjához, talán kicsordult volna néhány könnycsepp, és az ügy ezzel lezárult volna; ezúttal azonban jobb belátása ellenére hagyta, hogy a kislány menjen a maga feje után. Ez az engedékenység – mint később kiderült – egyike volt Tredgold kisasszony kevés hibás döntésének.
Hétfőnként a Latin Iskola fiútanulói csatlakoztak a lányokhoz, hogy a modern nyelvek tanára, Mademoiselle Mettinet franciára okítsa őket. Florentynát kivéve minden gyereknek ez volt az első, fáradságos ismerkedése a nyelvvel. Amíg az osztály kántálta a Mademoiselle után, hogy boucher, boulanger meg épicier, Florentyna – inkább unalomból, mint hencegésből beszélgetni kezdett F. D. R-rel: franciául. Szomszédja – egy Edward Winchester nevű, magas és elég lusta fiú, aki láthatóan képtelen volt megérteni a le és la közötti különbséget – áthajolt Florentynához és azt mondta neki, hogy ne vágjon fel. Florentyna elvörösödött. – Csak megpróbáltam elmagyarázni F. D. R.-nek, mi a különbség a hímnem és a nőnem között. – Tényleg? – szólt Edward. – Hát én megmutatom neked, mi a le difference, Madmoiselle Mindentudó! – azzal kitörő dühvel megragadta F. D. R.-t, és vad erővel kitépte a mackó egyik karját. Florentyna dermedten, a padhoz szegezve nézte, ahogy Edward kiemelte asztalából a tintatartót és tartalmát a mackó fejére öntötte. Mademoiselle Mettinet, aki sohasem értett egyet azzal, hogy fiúk és lányok együtt tanuljanak ugyanabban az osztályban, hátrasietett a terem végébe, de addigra már késő volt. F. D. R. tetőtől talpig sötétkéken, és leszakított karjából szétszóródott vattahalom kellős közepén ült a földön. Florentyna felkapta legkedvesebb barátját és könnyeivel hígította a száradó tintát. Mademoiselle Mettinet az igazgatói irodába vezényelte Edwardot és utasította a többieket, hogy üljenek csendben, amíg ők visszaérnek. Florentyna négykézláb mászott körbe és reménytelenül próbálta visszagyömöszölni F. D. R.be a vattát, amikor egy szőke lány, akit Florentyna sosem szeretett, odahajolt hozzá és azt sziszegte: – Úgy kell neked, hülye polák! Az osztály jót vihogott ezen, és néhányan kántálni kezdték: "Hülye polák, hülye polák, hülye polák." Florentyna magához szorította F. D. R.-t és imádkozott, hogy Mademoiselle Mettinet mielőbb visszatérjen. Óráknak tűnt, pedig csak néhány perc telt el, amíg a franciatanárnő újra megjelent, nyomában a megfelelőképp lógó orrú Edwarddal. A szavalókórus elhallgatott abban a pillanatban, ahogy Mademoiselle Mettinet belépett a terembe, de Florentyna még a tekintetét sem tudta fölemelni. Edward odalépett hozzá és bocsánatot kért – elég hangosan, de csöppet sem meggyőzően. Aztán visszament a helyére és rávigyorgott az osztálytársaira. Amikor Tredgold kisasszony aznap délután elment Florentynáért az iskolába, nehéz lett volna nem észrevennie, hogy a kislány arca vörös a sírástól, és hogy fejét lehajtva megy, görcsösen szorongatva a sötétkék F. D. R. megmaradt karját. Mire hazaértek, Tredgold kisasszony kiszedte Florenty-nából az egész történetet. Aztán vacsorára hamburgert és fagylaltot adott neki – ezek voltak a gyermek kedvenc ételei, amelyekről ő általában nem volt túl jó véleménnyel –, majd korán ágyba dugta, remélve, hogy hamar elalszik. Miután egy órán át hiába próbálta körömkefével és szappannal kitisztítani a menthetetlenül foltos mackót, Tredgold kisasszony kénytelen volt belátni, hogy kudarcot vallott. Ahogy a nedves állatot odafektette Florentyna mellé, egy vékony hang a takaró alól azt mondta: – Köszönöm, Tredgold kisasszony! F. D. R.-nek szüksége van minden lehetséges baráti segítségre. Amikor Abel valamivel tíz után megérkezett – egy ideje majdnem minden este későn tért haza –, Tredgold kisasszony beszélni akart vele. Abelt meglepte a kérés, és azonnal bevezette a nőt a dolgozószobájába. Tizennyolc hónapja, amióta az alkalmazásában állt, Tredgold kisasszony mindig vasárnap reggel tett jelentést Mr. Rosnowskinak a heti előmenetelről, tíz óra és tíz harminc között, amíg Florentyna misén volt anyjával a Jézus Szent Neve-katedrálisban. Tredgold
kisasszony beszámolói mindig pontosak és világosak voltak; legfeljebb időnként hajlamos volt alulértékelni a kislány eredményeit. – Mi a probléma, Tredgold kisasszony? – kérdezte Abel, igyekezve palástolni aggodalmát. Megijedt, hogy a szokásos rendtől való ilyen komoly eltérés talán azt jelenti: a nevelőnő fel akar mondani. Miss Tredgold elmesélte az iskolában történteket. Abel az elbeszélés előrehaladtával egyre vörösebb lett, és mire Tredgold kisasszony a végére ért, már bíborszínű volt az arca. – Tűrhetetlen! – ez volt az első szava – Florentynát azonnal ki kell venni onnan. Holnap személyesen beszélek Allen kisasszonnyal és megmondom neki, mit gondolok róla és az iskolájáról. Bizonyára ön is helyesli a döntésemet, Tredgold kisasszony. – Nem, uram, egyáltalán nem – jött a szokatlanul éles felelet. – Hogyan? – kérdezte Abel hitetlenkedve. – Szerintem ön ugyanannyira hibás, mint Edward Winchester szülei. – Én? – kérdezte Abel. – Miért? – Már réges-rég el kellett volna mondania, mit jelent lengyelnek lenni, és hogyan kell megoldani azokat a problémákat, amelyek ebből adódhatnak. Beszélnie kellett volna neki az amerikaiak mélyen gyökerező lengyelellenességéről, arról az előítéletről, amely szerintem pontosan ugyanannyira elítélendő, mint az a mód, ahogy az angolok viselkednek az írekkel, és amelyet nem sok választ el a náciknak a zsidókkal szembeni barbár bánásmódjától. Abel hallgatott. Időtlen idők óta senki nem mondta neki azt, hogy valamiben tévedett. – Van még valami mondanivalója? – kérdezte, amikor magához tért. – Igen, Mr. Rosnowski. Ha kiveszi Florentynát a Latin Lányiskolából, azonnal felmondok. Ha az első alkalommal, amikor a gyermek valami problémával találja szemben magát, ön a menekülést választja, nem remélhetem, hogy megtaníthatom őt, hogyan álljon helyt az életben. Miután látom saját hazámat háborúban csak azért, mert szerettük volna mindvégig azt hinni, hogy Hitler értelmes ember, csak kicsit félrevezetik, senki nem várhatja el tőlem, hogy ugyanígy én is félremagyarázzam az eseményeket Florentynának. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy el kell őt hagynom, mert akkor sem szerethetném jobban Florentynát, ha a saját gyermekem volna; de nem érthetek egyet azzal, hogy álcázzák előtte a való világot, csak mert önnek van annyi pénze, hogy még néhány évig megfelelőképpen elrejtse előle az igazságot. Bocsánatot kell kérnem az őszinteségemért, Mr. Rosnowski, érzem, hogy túl messzire mentem, de nem ostorozhatom mások előítéleteit, miközben az önéit elnézem. Abel visszasüppedt a karosszékébe, mielőtt válaszolt volna. – Tredgold kisasszony, magának nagykövetnek kellett volna mennie, nem nevelőnőnek. Természetesen igaza van. Mit tanácsol, mit tegyek? Tredgold kisasszony, aki még mindig állt – álmában sem jutott volna eszébe munkaadója jelenlétében leülni, hacsak nem Florentynával foglalkozott – habozott egy kicsit. – A gyermeknek egy hónapig minden reggel fél órával korábban kell kelnie, és leckéket vennie a lengyel történelemből. Meg kell tanulnia, miért nagy a lengyel nemzet, és miért akarták a lengyelek kihívni maguk ellen a hatalmas Németországot, holott nem reménykedhettek abban, hogy egymagukban győzhetnek. Akkor majd nem kell tudatlanul szembenéznie azokkal, akik a származása miatt gúnyolják. Abel egyenesen a szemébe nézett: – Most már értem, mire gondolt George Bernard Shaw, amikor azt mondta, hogy az angol nevelőnőket kell megismerni, hogy megtudjuk, mitől nagy ország Nagy-Britannia. Ezen mindketten nevettek.
– Meglep, hogy nem akar valami többet kezdeni az életével, Tredgold kisasszony – mondta Abel, de hirtelen tudatosult benne, hogy amit mondott, talán bántó volt. Tredgold kisasszony mindenesetre nem adta jelét annak, hogy megbántódott volna. – Apámnak hat lánya volt. Szeretett volna egy fiút, de nem adatott meg neki. – És mi van a másik öttel? – Ők mind férjhez mentek – válaszolta a kisasszony minden keserűség nélkül. – És maga? – Apám egyszer azt mondta, én arra születtem, hogy tanár legyek, és hogy az Úrnak mindannyiunkkal megvannak a maga szándékai, így hát talán valaki olyat fogok tanítani, akinek küldetése van. – Bízzunk benne, Tredgold kisasszony! Abel szívesen szólította volna a keresztnevén a kisasszonyt, de rájött, hogy csak a vezetéknevét tudja. Mindössze arra emlékezett, hogy a kisasszony ,,W. Tredgold"-ként írja alá a nevét, valahogy úgy, hogy nemigen lehetett utána tovább kérdezősködni. Abel elmosolyodott. – Velem tartana egy italra, Tredgold kisasszony? – Köszönöm, Mr. Rosnowski. Egy sherry jólesne most. Abel töltött neki egy száraz sherryt, magának pedig egy nagy adag whiskyt. – Milyen súlyos F. D. R. állapota? – Tartok tőle, hogy örökre csonka marad, amitől a gyermek még jobban fogja szeretni. A jövőben, úgy határoztam, F. D. R.-nek itthon kell maradnia, és csak akkor hagyhatja el a házat, ha én is velük vagyok. – Kezd olyanokat mondani, mint Eleanor Roosevelt, amikor az elnökről beszél. Tredgold kisasszony újra elnevette magát és felhörpintette a sherryjét. – Szabad lenne még egy javaslatot tennem Florentynát illetően? – Természetesen – válaszolta Abel és figyelmesen hallgatni kezdte Tredgold kisasszony indítványát. Mire végeztek a második pohár itallal, erre is beleegyezőleg bólintott. – Helyes – mondta Tredgold kisasszony –, akkor engedelmével ezt én az első adandó alkalommal elintézem. – Természetesen – ismételte Abel. – Persze, ami a reggeli leckéket illeti, nekem talán nem lenne célszerű végigcsinálni egy teljes hónapot szünet nélkül. Tredgold kisasszony szólni akart, de Abel még hozzátette: – Lehetnek olyan előre megbeszélt találkozóim, amiket nem tudok ilyen hirtelen átütemezni, ezt bizonyára megérti. – Azt kell tennie, Mr. Rosnowski, amit a legjobbnak gondol, és ha ön úgy találja, hogy van fontosabb, mint a leánya jövője, biztos vagyok benne, hogy ezt ő meg fogja érteni. Abel beismerte, hogy alulmaradt. Egy teljes hónapra lemondott minden olyan tárgyalást, amihez el kellett volna utaznia, és minden reggel fél órával korábban kelt. Tredgold kisasszony elgondolásával még Zaphia is egyetértett. Első nap Abel azzal kezdte, hogy elmesélte Florentynának, hogyan született meg egy lengyelországi erdőben, hogyan vette magához egy erdőkerülő családja, és hogyan barátkozott össze később egy hatalmas báróval, aki magával vitte slonimi kastélyába a lengyel-orosz határ közelében. – Úgy bánt velem, mint a saját fiával. Ahogy múltak a napok, elmondta a lányának, hogyan került később vele együtt Florentyna nővére – aki után őt is elkeresztelték – szintén a kastélyba, és hogyan derült aztán ki, hogy a báró a saját édesapjuk. – Tudom, tudom, hogy jöttetek rá! – kiáltotta Florentyna.
– Hogyan tudhatnád, kicsim? – Csak egy mellbimbója volt – mondta Florentyna. – Biztos ez az, biztos. Láttalak a fürdőszobában. Neked is egy mellbimbód van, úgyhogy az ő fia vagy. Az iskolában mindegyik fiúnak kettő van... – Abel és Tredgold kisasszony hitetlenkedve meredt a kislányra, ahogy folytatta –, de ha én a te lányod vagyok, nekem miért van kettő? – Mert ez csak apáról fiúra öröklődött így, és lányoknál szinte teljesen elképzelhetetlen. – Ez így nem igazságos. Azt akarom, hogy nekem is csak egy legyen. Abel elnevette magát. – Hát, talán majd ha lesz egy fiad, és neki csak egy lesz. – Ideje, hogy befond a copfodat és készülj az iskolába – mondta Tredgold kisasszony. – De épp most kezd érdekes lenni. – Tedd, amit mondtam, gyermekem! Florentyna kelletlenül otthagyta az apját és bement a fürdőszobába. – Mit gondol, Tredgold kisasszony, holnap mi lesz a folytatás? – kérdezte útban az iskola felé. – Fogalmam sincs, gyermekem, de ahogy egyszer Mr. Asquith tanácsolta, várj és majd meglátod. – Mr. Asquith is ott volt papával a kastélyban? A következő napokon Abel elmesélte, milyen volt az élet az orosz fogolytáborban és hogy mitől sántít. Aztán elmondta azokat a történeteket, amelyeket a bárótól hallott a cellában több mint húsz éve. Florentyna nagy figyelemmel hallgatta a legendás lengyel hős, Kosciuszko Tádé és a többi nagy ember históriáját egészen a jelenkorig, miközben Tredgold kisasszony a hálószoba falára tűzött Európa-térképen mutogatott. Abel legvégül elmesélte, hogyan jutott birtokába annak az ezüst karperecnek, amit a csuklóján visel. – Mi van ráírva? – kérdezte Florentyna a csöppnyi bevésett betűket vizsgálva. – Próbáld elolvasni a szavakat, kicsim! – mondta Abel. – A-bel Ros-now-ski bá-ró – szótagolta a kislány. – De hát ez a te neved! – akadékoskodott. – És ez volt az apámé is. Eltelt még néhány nap, és Florentyna már válaszolni tudott minden kérdésre, apja viszont néha adósa maradt a válasszal egy-egy kérdésnél. Az iskolában Florentyna nap mint nap azt várta, hogy Edward Winchester újra belekössön, de úgy tűnt, Edward már elfelejtette az esetet, sőt egyszer még az almáját is megosztotta Florentynával. Nem mindenki felejtette el azonban, és különösen az egyik kövér, elég buta lánynak telt nagy öröme abban, hogy Florentyna füle hallatára sugdossa: "Hülye polák." Florentyna nem állt bosszút azonnal, hanem várt addig, amíg a lány egyszer, néhány héttel később – amikor osztályutolsó lett egy történelemdolgozatával, miközben Florentyna lett az osztályelső – megjegyezte: – De legalább nem vagyok polák. Edward Winchester haragosan nézett rá, de az osztályból néhányan kuncogtak. Florentyna megvárta, hogy teljes csend legyen, mielőtt megszólalt. – Ez igaz. Te nem vagy polák, harmadik generációs amerikai vagy, körülbelül száz évre visszamenő történelemmel. Az enyémet ezer évre lehet visszavezetni, ezért vagy te utolsó történelemből, én pedig első.
Soha többé senki nem hozta elő a témát. Amikor Tredgold kisasszony meghallotta a történetet, mosolygott. – Este elmeséljük a papának? – kérdezte Florentyna, – Nem, kedvesem. A büszkeség sosem tartozott az erények közé. Vannak esetek, amikor bölcsebb csendben maradni. A hatéves kislány komolyan bólintott, aztán megkérdezte: – Gondolja, hogy lehet valaha egy lengyel az Egyesült Államok elnöke? – Bizonyára, ha az amerikai nép le tudja győzni saját előítéleteit. – És egy katolikus? – Ez lényegtelen kérdés lesz még az én életemben. – És egy nő? – firtatta tovább Florentyna. – Az még beletelhet egy kis időbe, gyermekem. Aznap este Tredgold kisasszony jelentette Mr. Rosnowskinak, hogy a leckéi hasznosnak bizonyultak. – És mikor akarja keresztülvinni a terve második felét, Tredgold kisasszony? – kérdezte Abel. – Holnap – válaszolt a nevelőnő mosolyogva. – Másnap délután fél négykor Tredgold kisasszony az utcasarkon állt, várta védencét. Florentyna locsogott, amikor a kapun kijött, és már jó néhány háztömbnyit haladtak, amikor fölfedezte, hogy nem a szokásos hazafelé vezető úton mennek. – Hova megyünk, Tredgold kisasszony? – Türelem, gyermekem, és minden kiderül. Tredgold kisasszony mosolygott, Florentynának viszont sokkal fontosabb volt, hogy elmondhassa, milyen jól sikerült az angol dolgozata. Monológja el is tartott végig a Menomonee utcáig, ahol Tredgold kisasszonyt már kezdték jobban lekötni a házszámok, mint Florentyna valódi és vélt remekléseinek története. Végre megálltak egy frissen festett, piros ajtó előtt, amin a kétszáztizennyolcas szám virított. Tredgold kisasszony kétszer kopogott. Florentyna mellette állt, és most hallgatott el először, amióta kijött az iskolából. Eltelt néhány pillanat, aztán kinyílt az ajtó és egy farmernadrágos, szürke kardigános férfi jelent meg. – A Sunday Timesban megjelent hirdetésére jöttem – mondta Tredgold kisasszony. – Ó, igen. Fáradjanak be! Tredgold kisasszony belépett a házba, nyomában a bizonytalan Florentynával. Fényképekkel és színes rozettákkal díszített előszobán kellett átmenniük a hátsó ajtóhoz, ami a kertbe vezetett. Florentyna rögtön meglátta őket. Egy kosárban voltak az udvar túlsó végében, odafutott hozzájuk. Hat barna labradorkölyök bújt szorosan az anyjához. Egyikük, otthagyva a családi fészek melegét, kimászott a kosárból és Florentyna felé bicegett. – Ez sánta! – mondta Florentyna, rögtön fölvette a kölyköt és vizsgálgatni kezdte a lábát. – Igen, sajnos – ismerte el a tenyésztő. – De van másik öt, tökéletes állapotban, azok közül választhatsz. – És mi lesz, ha őt senki sem viszi el? – Azt hiszem... – a tenyésztő habozott – el kell altatni. Florentyna kétségbeesetten nézett Tredgold kisasszonyra, miközben a kutyát szorongatta, aki buzgón nyaldosta az arcát. – Őt akarom – mondta habozás nélkül. – Mennyi az ára? – kérdezte Tredgold kisasszony és kinyitotta az erszényét. – Ingyen odaadom, hölgyem, örülök, ha ő is jó kezekbe kerül. – Köszönöm – mondta Florentyna –, köszönöm.
A kutyakölyök farka szünet nélkül járt útközben, egészen új otthonáig, miközben – Tredgold kisasszony legnagyobb meglepetésére – Florentyna szája mindvégig csukva maradt. A világért el nem engedte volna új kedvencét, amíg haza nem értek a biztonságos konyhába. Zaphia és Tredgold kisasszony figyelte, ahogy a kis labrador odabiceg a konyhapadlón a meleg tejjel teli tálhoz. – A papára emlékeztet – mondta Florentyna. – Ne légy szemtelen, gyermekem! – szólt erre Tredgold kisasszony. Zaphia elfojtott egy mosolyt. – Na és, Florentyna, hogy fogod hívni? – Eleanornak.
4. Florentyna először 1940-ben, hatévesen indult elnökválasztáson. Evans kisasszony, másodikos tanítónőjük kitalálta, hogy rendezzenek játékból választást. A Latin Iskola fiútanulóit is meghívták, akik Edward Winchestert jelölték – akinek a kislány soha nem bocsátott meg, amiért leöntötte tintával a mackóját –, hogy Wendell Willkie szerepében induljon a választáson. Florentyna, természetesen Franklin D. Rooseveltként vett részt a versengésben. Megegyeztek, hogy mindkét jelölt ötperces beszedet tart a két osztály fennmaradó huszonhét tagjának. Tredgold kisasszony – anélkül, hogy befolyásolni kívánta volna Florentynát – végighallgatta a kislány szónoklatát harmincegyszer – vagy harminckettő volt? –, ahogy erről beszámolt Mr. Rosnowskinak a nagy választás előtti vasárnap délelőttön. Florentyna mindennap hangosan felolvasta Tredgold kisasszonynak a chicagói Tribune politikai rovatának cikkeit, olyan információmorzsák után kutatva, amelyeket beleilleszthetne a beszédébe. A legnépszerűbb dal mindenfelé az amerikai himnusz volt, a Dow Jones index rekordmagasságot ért el gazdasági sikereket jelezve: az előjelek a hivatalban levő elnöknek kedveztek. Florentyna olvasott a háború európai fejleményeiről, valamint egy 36600 tonnás hadihajó, a Washington vízrebocsátásáról, amely tizenkilenc éve az első újonnan épített csatahajója volt Amerikának. – Miért építünk hadihajót, ha egyszer az elnök megígérte, hogy az amerikai embereknek soha nem kell háborúba menniük? – Gondolom, a saját védelmünk érdekei kívánják meg – vélekedett Tredgold kisasszony, aki szorgosan kötötte a meleg zoknit az angol katonáknak. – Arra az esetre, ha a németek megtámadnának bennünket. – Azt nem merik – mondta Florentyna. Aznap, amikor Trockijt meggyilkolták egy jégcsákánnyal Mexikóban, Tredgold kisasszony elrakta védence elől az újságot, egy másik reggelen pedig nem tudta neki megmagyarázni, mi az a nejlonharisnya, és miért adták el belőle az első 72 000 párat nyolc óra leforgása alatt, miközben a boltoknak két párra kellett korlátozniuk az egy vevőnek kiadható mennyiséget. Tredgold kisasszony – akinek a lábát általában drapp pamutharisnya fedte, amelynek optimista módon a "Csáb"' fantázianevet adták – homlokráncolva tanulmányozta a híradást. – Biztos vagyok benne, hogy én soha nem fogok nejlonharisnyát húzni – jelentette ki. Amikor eljött a választás napja, Florentyna feje tömve volt számokkal és tényekkel, amelyek egy részét nem értette ugyan, de elég önbizalmat merített belőlük ahhoz, hogy úgy érezze, nyerni fog. Az egyetlen dolog, ami még aggasztotta, az volt, hogy Edward Winchester nagyobb nála.
Florentyna úgy képzelte, ez határozott előnyt jelent, miután olvasta, hogy az Egyesült Allamok eddigi harminckét elnöke közül huszonhét magasabb volt a vetélytársánál. A két ellenfél feldobott egy vadonatúj ötcentest, hogy eldöntsék, milyen sorrendben szólaljanak meg. Florentyna nyert, és azt választotta, hogy ő beszél elsőnek; olyan hiba volt ez, amit többé soha életében nem követett el. A törékeny kislány kilépett az osztály elé, egyre csak Tredgold kisasszony legutolsó tanácsa járt az eszében – ,,Állj egyenesen, gyermekem! Ne felejtsd el, hogy nem vagy kérdőjel!" –; megállt, mint a cövek a dobogó közepén, Evans kisasszony asztala előtt, és várta az engedélyt, hogy elkezdje. Az első mondatoknál alig jött ki hang a torkán. Kifejtette azon politikai törekvéseit, hogy biztosítsa az ország pénzügyi stabilitásának megőrzését, ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy távol tartja az Egyesült Államokat a háborútól. – Nincs szükség arra, hogy akár egyetlen amerikai is meghaljon, csak mert Európa népei nem képesek békében élni egymással – jelentette ki; Roosevelt elnök egyik beszédének ezt a mondatát kívülről megtanulta. Mary Gill tapsolni kezdett, de Florentyna nem törődött vele, folytatta, miközben nyirkos kezével idegesen húzogatta lefelé a ruháját. Utolsó néhány mondatát sietve hadarta el, aztán leült, nagy tapstól és mosolyoktól kísérve. Edward Winchester fölállt és kifelé indult: néhány osztálytársa buzdította, ahogy haladt a tábla felé. Ez volt az első alkalom, hogy Florentyna rájött: a szavazatok egy része eldöntetett, még mielőtt a beszédek elhangzottak volna. Csak azt remélte, hogy ugyanez az ő esetében is igaz. Edward közölte az osztálytársaival, hogy a labdarúgásban győzni ugyanannyi, mint győzni a hazáért, és egyébként is: Willkie kiállt mindazon dolgok mellett, amikben szüleik hisznek. Akarnának-e apáik és anyáik akarata ellen szavazni, tudván, hogy ha F. D. R.-t támogatják, elveszítenek mindent? Ezt a mondatot kitörő taps fogadta, Edward tehát megismételte. Beszéde végeztével Edwardot is megtapsolták, és rá is mosolyogtak, de Florentyna meggyőzte magát, hogy nem hangosabban és nem többen, mint az ő szónoklata után. Miután Edward is leült, Evans kisasszony gratulált mindkét jelöltnek, és megkérte a huszonhét szavazót, hogy tépjenek ki egy üres lapot a füzetükből és írják rá Edward vagy Florentyna nevét, attól függően, melyiket látnák szívesen elnöknek. Tollhegyek merültek vadul a tintatartóba és sercegtek a papíron. Szorgos kezek itatták föl a tintát, hajtogatták össze és adták előre Evans kisasszonyhoz a szavazócédulákat. Amikor a tanítónő az utolsót is megkapta, elkezdte kihajtogatni és külön kötegbe rakni a papírdarabokat. A számlálás alatt az egész osztály csendben maradt, ami már önmagában is szokatlan dolog volt. Amint végzett a széthajtogatással, Evans kisasszony lassan és gondosan átszámlálta a huszonhét cédulát, aztán még egyszer, ellenőrzésképp. – A játékos elnökválasztás eredménye – Florentyna visszafojtotta lélegzetét –: tizenhárom szavazat Edward Winchesterre... – Florentyna majdnem éljenezni kezdett, hogy győzött – ...és tizenkét szavazat Florentyna Rosnowskira. Ketten üresen hagyták a papírjukat, ezt tartózkodásnak hívják. Florentyna nem hitt a fülének. – Így tehát bejelentem, hogy az új elnök a Wendell Willkie nevében fellépő Edward Winchester. Ez volt az egyetlen választás, amelyet F. D. R. elveszített abban az évben, de Florentyna nem tudta palástolni csalódottságát. Kiszaladt az osztályból, hogy elbújjon a lányöltözőben, ahol biztos lehetett benne, hogy senki nem hallja sírni. Amikor kijött, Mary Gill és Susie Jacobson várta. – Nem számít – mondta Florentyna, megpróbálván jó képet vágni az eredményhez. – Tudom, hogy legalább ti ketten rám szavaztatok. – Nem szavazhattunk rád!
– Miért nem? – kérdezte Florentyna elképedve. – Nem akartuk, hogy Evans kisasszony rájöjjön, hogy nem tudjuk, hogyan kell leírni a nevedet – félelte Mary. Útban hazafelé, miután hetedszer is végighallgatta a történteket, Tredgold kisasszony bátorkodott megkérdezni, vajon a kislány levont-e valamiféle tanulságot az esetből. – Persze – felelt Florentyna határozottan. – Olyan emberhez fogok feleségül menni, akinek nagyon egyszerű neve van. Abel nevetett, amikor aznap este végighallgatta a történetet, és vacsora közben elmesélte Henry Osborne-nak. – Jobb, ha rajta tartod a szemedet, Henry, mert nemsokára vetélytársad lesz. – Van még legalább tizenöt évem, amire választható lesz, addigra pedig már szívesen átadom neki a választókerületemet. – Mit teszel annak érdekében, hogy meggyőzd a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságát, hogy be kell lépnünk a háborúba? – Roosevelt semmit sem fog tenni, amíg nincs meg a választások eredménye. Ezzel mindenki tisztában van, Hitlert is beleértve. – Ha ez így van, csak azért imádkozhatom, hogy Anglia ne veszítsen, amíg mi csatlakozunk, csak mert Amerikának várnia kell novemberig, hogy Rooseveltet újraválasszák. Abban az évben Abel két új szállodát terveztetett – Washingtonba és San Franciscóba –, és nekilátott első kanadai beruházásának, a montreali Bárónak. Bár gondolatai ritkán távolodtak el az üzleti ügyektől, egyvalami szüntelenül a fejében motoszkált. Európába akart menni, de nem azért, hogy szállodákat építsen. Az őszi szemeszter végén Florentyna megkapta az első verést – ez aztán számára összekapcsolódott a havazás élményével. Osztálytársnői elhatározták, hogy építenek egy nagy hóembert, és az osztály minden tagjának kellett valamit hoznia, amivel díszíthetik. A hóember kapott végül szemet mazsolából, orrot sárgarépából, fület krumpliból, valamint egy pár öreg kertészkesztyűt, egy szivart, végül egy kalapot, ami Florentynától származott. A szemeszter utolsó napján meghívták a szülőket, tekintsék meg a hóembert, s közülük soknak feltűnt a kalap. Florentyna arca ragyogott a büszkeségtől, amíg apja és anyja meg nem érkezett. Zaphiából kitört a nevetés, de Abel nem volt elragadtatva, amikor meglátta, finom selyemcilinderét egy vigyorgó hóember fején. Amikor hazaértek, Florentynának be kellett mennie apja dolgozószobájába és ott végighallgatni egy hosszú prédikációt arról, milyen meggondolatlan dolog olyan valamit elvenni, ami nem az övé. Aztán az apja a térdére fektette és három nagy ütést mért a fenekére egy hajkefével. Azt a szombat estét Florentyna soha nem felejtette el. Arra a vasárnap reggelre Amerika mindig emlékezni fog. A felkelő Nap ellenséges repülők szárnyán jelent meg Pearl Harbor fölött, és megbénította az Egyesült Államok hadiflottáját, gyakorlatilag eltüntették a Föld színéről a bázist és megöltek 2403 amerikait. Az Egyesült Államok másnap hadat üzent Japánnak, három nappal később pedig Németországnak is. Abel azonnal magához hívatta George-ot, hogy közölje vele: belép az amerikai hadseregbe, még mielőtt elindulnának Európába. George ellenkezett, Zaphia könyörgött, Florentyna sírt. Tredgold kisasszony nem mert véleményt nyilvánítani.
Abel tudta, hogy csak egyetlen dolognak kell a végére járnia, mielőtt elhagyja Amerikát. Henryért küldött. – Láttad azt a bejelentést a Wall Street Journal-ban, Henry? Én kis híján észre sem vettem a cikket a Pearl Harborral kapcsolatos hírek miatt. – Arra gondolsz, hogy összeolvad a Lester meg a Kane és Cabot, amint én előre jeleztem a múlt havi jelentésemben? Igen, már utána is jártam a részleteknek. Henry átnyújtott egy dossziét Abelnek. – Sejtettem, hogy emiatt akarsz velem találkozni. Abel átfutotta a lapokat, míg végül megtalálta, amit keresett. Az ominózus bekezdést Henry pirossal aláhúzta, Abel hétszer végigolvasta a paragrafust, aztán ujjaival dobolni kezdett az asztalon. – Az első hiba, amit Kane elkövetett. – Azt hiszem, igazad lehet – mondta Henry. – Megdolgozol a havi ezerötszáz dollárodért, Henry. – Talán itt az ideje, hogy fölemeld kétezerre. – Miért? – Az új bank szabályzatának hetes paragrafusa miatt. – Egyáltalán miért ment bele, hogy ez a kikötés belekerüljön? – kérdezte Abel. – Hogy megvédje önmagát. Az ugyan nyilvánvalóan nem merült föl Kane úrban, hogy valaki esetleg megpróbálja tönkretenni, de mivel a saját részesedését a Kane és Cabotban átváltotta az annak megfelelő Lester-részvényekre, elvesztette az ellenőrzést az egyik bank fölött, de nem nyerte meg a másik fölött, a Lester ugyanis annyival nagyobb. Miután neki csak nyolcszázalékos a részesedése az új vállalatban, ragaszkodott ahhoz a kikötéshez, ezzel biztosítja magának a lehetőséget, hogy leállítson három hónapra bármiféle tranzakciót, beleértve az új elnök kinevezését is. – Tehát mindössze annyit kell tennünk, hogy megszerezzük a Lester bankház részvényeinek nyolc százalékát, aztán Kane saját, külön beiktatott záradékát használjuk föl ellene, amikor és ahogyan nekünk jólesik. – Abel szünetet tartott. – Nem hiszem, hogy ez könnyű lesz. – Ezért kértem az emelést. Abel számára bonyolult feladatnak bizonyult, hogy fölvétesse magát a fegyveres erők kötelékébe. A hadsereg nem volt túl elnéző, sem a látása, sem a súlya, sem pedig a szíve, illetve általános fizikai állapota dolgában. Csak némi huzavona után sikerült munkát biztosítania magának hadtápos tisztként a Mark Clark tábornok vezette Ötödik Hadosztályban, amely arra várt, hogy Afrikába induljon. Abel belekapaszkodott az egyetlen esélybe, hogy részt vehet a háborúban és eltűnt a tisztképző iskolában. Tredgold kisasszony tudta, mennyire fog hiányozni az apja Florentynának. Megpróbálta meggyőzni a kislányt, hogy a háború nem tart sokáig, de maga sem hitte, amit mondott. Ahhoz túl jól ismerte a történelmet. Abel őrnagyként tért vissza az iskolából, soványabb volt és fiatalosabb, de Florentyna gyűlölte egyenruhában látni az apját, mert minden egyenruhás, akit eddig ismert, elment valahova, messze Chicagótól és úgy látszott, soha nem fog visszajönni. Februárban Abel búcsút intett szeretteinek, és New Yorkban behajózott. Florentyna, aki még mindig csak hétéves volt, meg volt róla győződve, hogy a búcsú örökre szól. Anyja bizonygatta, hogy a papa nagyon hamar haza fog térni. Csakúgy, mint Tredgold kisasszony, Zaphia sem hitte ezt – és ezúttal Florentyna sem. Florentynát negyedik osztályos korában kinevezték osztálytitkárnak – ami azt jelenti, hogy minden héten néhány perces osztálygyűlést tartott. Amikor hangosan felolvasta az
osztálytársainak a heti beszámolót, a negyedikesek közül senki sem mutatott túl sok érdeklődést, de az algíri hőségben és porban Abel – sírás és nevetés között ingadozva – úgy olvasta lánya lelkiismeretes munkájának minden sorát, mintha az a legfrissebb bestseller volna. Florentyna legújabban – Tredgold kisasszony nagyon helyeselte ezt – buzgón cserkészkedett, ami lehetővé tette, hogy egyenruhát hordjon, mint az apja. Nemcsak azt élvezte, hogy fölveheti a sikkes fölszerelést, de arra is hamar rájött, hogy a ruhaujjakat teletűzködheti mindenféle színes jelvényekkel, amik olyan változatos ténykedésekért jártak, mint segítés a konyhában vagy bélyeggyűjtés. Florentyna. néhány hét alatt olyan sok jelvényt kapott, hogy Tredgold kisasszonynak állandó elfoglaltságot biztosított, hogy felvarrja őket, illetve, hogy minden újabbnak ismét helyet találjon. Horgolás, főzés, torna, állatőrzés, kézimunka, bélyegek, túra, sebesen követték egymást. – Sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, ha polip volnál – mondta Tredgold kisasszony, és később élete nagy diadalának érezte, amikor védence hímzésért kapott jelvényt, és saját magának kellett felvarrnia a kis sárga háromszöget. Amikor Florentyna ötödikes lett, Edward Winchestert nevezték ki az osztály elnökének – leginkább a sportpályán aratott diadalai miatt –, míg Florentyna megmaradt osztálytitkárnak, bár osztályzatai mindenki másénál jobbak voltak, ideértve Edward Winchestert is. A kislány számára katasztrofális csupán a geometria volt – amiben ő volt a második –, illetve a rajz. Tredgold kisasszony mindig szerette a Florentynáról szóló jelentéseket olvasni, de a rajztanár megjegyzéseiért kifejezetten rajongott. "Ha Florentyna valamivel több festéket pacsmagolna a papírra, mint minden másra köröskörül, talán lenne rá remény, hogy festőművész váljon belőle, nem pedig mázoló vagy bútortervező." Ahogy múltak a hónapok, Florentyna rájött, hogy sok osztálytársának apja vesz részt a háborúban. Hamarosan, megértette, hogy nem az ő családja az egyetlen, amely szétszakítva él. Tredgold kisasszony beiratta Florentynát balett- és zongoraórákra, hogy szabad ideje minden percét lekösse. Még azt is megengedte, hogy a kislány elvigye Eleanort a polgári őrséghez, de a kutyát hazaküldtek, mert sántított. Florentyna azt kívánta, bárcsak ugyanezt tennék az apjával is. Amikor eljött a nyári szünet, Tredgold kisasszony – Zaphia beleegyezésével – tanulmányi kirándulásra vitte Florentynát New Yorkba és Washingtonba, a háború miatt bevezetett utazási korlátozások ellenére. Zaphia arra használta föl a lánya távollétét, hogy a frontról hazatérő lengyel katonák megsegítésére rendezett jótékonysági gyűléseken vegyen részt. Florentynát lázba hozta első látogatása New Yorkban, annak ellenére, hogy Eleanort otthon kellett hagynia. Voltak ott felhőkarcolók, nagy áruházak, a Central Park és sokkal több ember, mint ahányat valaha is látott, de mégis legjobban Washingtont szerette volna látni. Florentyna először utazott repülőgépen – Tredgold kisasszony úgyszintén –, és ahogy a gép a Potomac folyó vonalát követve repült a washingtoni repülőtér felé, Florentyna áhítattal nézett le a Fehér Házra, a Washington-szoborra, a Lincoln-emlékműre és a Jeffersonnak emelt, még befejezetlen építményre. – Pont olyan, mint a fényképeken – mondta, ahogy a repülőgép kis ablakából lenézett a Kongresszus épületére. – Másra számítottál? Henry Osborne különleges látogatást szervezett számukra a Fehér Házban, és lehetőséget teremtett, hogy munka közben láthassák a Szenátust és a Kongresszust. Amikor Florentyna belépett a szenátusi tanácsterem galériájára, azonnal megbabonázta az emelvényhez lépő, felszólalásra készülő szenátorok látványa. Tredgold kisasszonynak úgy kellett őt onnan elvonszolnia, ahogyan a fiúkat kell elrángatni egy futballmeccsről, de a kislányt ez sem
akadályozta meg abban, hogy egyfolytában újabb és újabb kérdéseket tegyen föl Osborne-nak, akit meglepett, milyen sokat tud máris a kilencéves gyermek. Florentyna és Tredgold kisasszony a Willard szállodában töltötte az éjszakát. Abel itt még nem épített Bárót, bár Osborne képviselő úr biztosította őket, hogy előkészületben van egy, sőt ami a telket illeti, ő már sínre tette a dolgot. – Mit jelent az, hogy "sínre tenni", Mr. Osborne? Florentyna nem kapott kielégítő választ sem Henry Osborne-tól, sem Tredgold kisasszonytól, és úgy döntött, hogy utánanéz az értelmező szótárban. Aznap este Tredgold kisasszony bedugta a kislányt a hatalmas szállodai ágyba és kiment a szobából, feltételezvén, hogy ilyen fárasztó nap után védence gyorsan elalszik. Florentyna várt néhány percig, aztán újra felkapcsolta a villanyt és előhúzta párnája alól a kis brosúrát, amit a Fehér Házban kapott. Franklin Delano Roosevelt fekete ruhás képe nézett szembe vele. "Nincs nagyszerűbb hivatás, mint a köz szolgálata" – ez állt nagy betűkkel a neve előtt. Florentyna kétszer végigolvasta a könyvecskét, de legjobban az utolsó oldal ragadta meg. Elkezdte memorizálni, így aludt el pár perccel egy óra után, égő lámpa mellett. Hazafelé a repülőn Florentyna ismét csak az utolsó lapot tanulmányozta figyelmesen, miközben Tredgold kisasszony a háború kilátásairól olvasott a washingtoni Times Heraldban. Olaszország gyakorlatilag már kapitulált, bár az nyilvánvaló volt, hogy a németek még mindig bíznak a győzelemben. Florentyna miatt egyszer sem kellett félbehagynia az olvasást Washington és Chicago között, s arra gondolt, hogy a kislány aligha maradna ilyen sokáig csöndben, ha az utazás merítette volna ki. Hazaérvén megengedte Florentynának. hogy hamar lefeküdjön, de csak miután megírta a köszönőlevelet Osborne képviselő úrnak. Amikor Tredgold kisasszony jött lámpát oltani, Florentyna még mindig a Fehér Házról szóló ismertetőt tanulmányozta. Pontosan tíz óra harminc volt, amikor Tredgold kisasszony lement a konyhába, hogy elkészítse esti kakaóját, mielőtt ágyba vonulna. Visszatérve kántálásszerű hangokat hallott. Lábujjhegyen odalopakodott Florentyna hálószobaajtajához és feszülten figyelt, hallgatta a suttogva, de határozottan ejtett szavakat. "Egy: Washington; kettő: Adams; három: Jefferson; négy: Madison." – Florentyna hibátlanul végigmondta az összes elnököt. – .,Harmincegy: Hoover; harminckettő: F. D. R.; harminchárom: Ismeretlen; harmincnégy: Ismeretlen; harmincöt, harminchat, harminchét, harmincnyolc, harminckilenc, negyven, negyvenegy: Ismeretlen; negyvenkettő..." – Pillanatnyi szünet következett, aztán: – "Egy: Washington, kettő: Adams; három: Jefferson..." – Tredgold kisasszony lábujjhegyen visszaosont a szobájához és egy ideig ébren feküdt a plafonra meredve, s miközben érintetlen kakaója kihűlt az ágya mellett, ő fölidézte apja szavait: ,,Te tanárnak születtél és az Úrnak mindannyiunkkal megvannak a maga szándékai: talán egyszer valaki olyat fogsz tanítani, akinek küldetésa van." Florentyna Rosnowski, az Egyesült Államok elnöke? Nem, gondolta Tredgold kisasszony, Florentynának igaza van. Olyan férfihoz kell feleségül mennie, akinek egyszerű neve van. Florentyna másnap reggel fölkelt, odaszólt Tredgold kisasszonynak: bon jour, aztán eltűnt a fürdőszobában. Miután megetette Eleanort, elolvasta a chicagói Tribune-ban, hogy Roosevelt és Churchill tanácskozott Olaszország feltétel nélküli kapitulációja ügyében; aztán boldogan közölte anyjával, hogy ez azt jelenti, papa nemsokára hazajön. Zaphia remélte, hogy így lesz, majd megjegyezte Tredgold kisasszonynak, milyen jól néz ki szerinte Florentyna. – És hogy tetszett Washington, kedvesem? – Nagyon, mama. Azt hiszem, egyszer majd ott fogok élni. – Miért, Florentyna, mit csinálnál te Washingtonban?
Florentyna fölnézett, és tekintete találkozott Tredgold kisasszonyéval. Habozott pár pillanatig, aztán újra anyjához fordult. – Nem tudom. Csak gondoltam, Washington olyan szép város. Ideadná a lekvárt, Tredgold kisasszony?
5. Florentyna nem tudhatta biztosan, hetente írott levelei közül hány érkezik meg az apjához, mert azokat egy New Yorkban állomásozó parancsnokságra kellett elküldeni ellenőrzés végett, aztán onnan továbbították őket Rosnowski őrnagy tartózkodási helyére. A válaszok teljesen rapszodikusan érkeztek, és Florentyna néha három levelet is kapott egy héten, aztán egy sort sem három hónapig. Ha egy teljes hónap eltelt levél nélkül, már kezdte azt hinni, hogy apja hősi halált halt. Tredgold kisasszony elmagyarázta, hogy az lehetetlen, mert a hadsereg mindig táviratilag értesíti a rokonokat, ha valakijük elesett vagy eltűnt. Minden reggel Florentyna volt az első, aki lement a földszintre, hogy átkutassa a napi postát és megtalálja apja kézírását vagy a rettegett táviratot. Gyakran megesett, hogy apja levelében néhány szót fekete tintával olvashatatlanná tettek. Florentyna ilyenkor mindig megpróbálta a fény felé tartva kiböngészni az áthúzott szavakat – sikertelenül. Tredgold kisasszony elmondta neki, hogy ez apja saját biztonsága érdekében van így, mert véletlenül írhatott valamit, ami hasznára lehet az ellenségnek, ha a levél illetéktelen kezekbe jut. – Miért érdekelné az a németeket, hogy én második vagyok geometriából? – kérdezte Florentyna. Tredgold kisasszony elengedte a kérdést a füle mellett és megkérdezte, eleget evett-e. – Ennék még néhány falást. – Falatot, gyermekem, falatot. Tredgold kisasszony félévenként elvitte védencét és vele Eleanort a Monroe útra – ahol a kislány felült egy magas székre (a kutya felkuporodott mellé egy dobozra) és belemosolygott a villanófénybe –, hogy Rosnowski őrnagy fényképen is figyelemmel kísérhesse lánya és a kutyus növekedését. – Nem akarhatjuk, hogy ne ismerje meg egyetlen gyermekét, ha hazatér, igaz-e? Florentyna nyomtatott betűkkel gondosan ráírta mindegyik fénykép hátára a saját korát, Eleanorét pedig kutyaévekben számolva, s hozzá egy levélben részletesen írt az iskolai előmeneteléről, arról, mennyire szeret teniszezni és úszni nyáron, rögbizni és kosárlabdázni télen, s hogy a könyvespolcai tele vannak rakva Abel régi szivarosdobozaival, amikben a lepkéket tartja, amelyeket a mamától karácsonyra kapott gyönyörű hálóval fogott. Azt is hozzátette, hogy Tredgold kisasszony gondosan kloroformozta a lepkéket, mielőtt ő gombostűre szúrta, és mindet azonosította latin neve szerint; és hogy anyja hogyan csatlakozott néhány jótékonysági egyesülethez és kezdett el érdeklődni a Lengyel Nőszövetség iránt, hogyan termesztett zöldséget a díszkertben, és hogy mennyire nem örül ő és Eleanor a húshiánynak, de ő azért szereti a vajaskenyér-pudingot, Eleanor meg a ropogós kekszet. Mindig ugyanúgy fejezte be minden levelét: "Kérlek, gyere haza holnap!" A háború elhúzódott 1944-ig, és Florentyna a szövetségesek előrenyomulását a chicagói Tribune cikkeit olvasva és Edward R. Murrow londoni jelentéseit hallgatva követte nyomon. Eisenhower a bálványa lett, és titkos csodálója volt George Patton tábornoknak, mert egy kicsit hasonlított az apjára. Június 6-án megkezdődött a partraszállás Nyugat-Európában.
Florentyna úgy képzelte, hogy Abel az első sorokban harcol, és föl nem foghatta, milyen reménye lehet egyáltalán a túlélésre. Florentyna azon az Európa-térképen követte végig a szövetségesek hadmozdulatait Párizs irányába, amelyet Tredgold kisasszony még a lengyel történélemleckék idején tűzött föl a gyerekszoba falára. Kezdte hinni, hogy a háború végre a befejezéséhez közeledik, és apja nemsokára hazatér. Rászokott, hogy órákon át üljön házuk küszöbén Eleanorral, a háztömb sarkát figyelve. De az órákból napok lettek, a napokból hetek, és Florentynát csak az a tény vonta el a virrasztástól, hogy megtudta: mindkét elnökjelölő pártgyűlést Chicagóban tartják a nyári szünet idején, úgyhogy személyesen is láthatja majd politikusbálványát. A republikánusok júniusban megválasztották jelöltjüknek Thomas E. Deweyt, a demokraták pedig később, júliusban, ismét Roosevelt mellett döntöttek. Osborne képviselő magával vitte Florentynát az Amfiteátrumba, hogy meghallgathassa az elnök programbeszédét. A lányt gondolkodóba ejtette az, hogy ahányszor csak látta Osborne képviselő urat, az mindig más hölgy társaságában volt. Meg kell erről kérdeznie Tredgold kisasszonyt, ő biztosan tud majd magyarázatot adni rá. A jelölt beszéde után Florentyna beállt egy hosszú sorba és várta, hogy kezet foghasson az elnökkel, de olyan ideges volt, hogy nem nézett föl, amikor a tolókocsi elhaladt előtte. Ez volt élete legizgalmasabb napja, és ahogy hazafelé sétáltak, megvallotta politikai érdeklődését Osborne képviselő úrnak. Henry nem hívta fel a lány figyelmét arra, hogy a háború ellenére sem ül egyetlen nő sem a Szenátusban és a Kongresszusban is csak kettő. Novemberben Florentyna hosszú levélben számolt be az elnökválasztás eredményéről, abban a hitben, hogy apja tőle fogja megtudni: Roosevelt negyedszer is győzött. Florentyna hónapokig várta a választ. Aztán megjött a távirat. Tredgold kisasszonynak nem sikerült kivennie a küldeményt a napi postából, mielőtt Florentyna észrevette volna a kis barnás borítékot. A nevelőnő azon nyomban bevitte a táviratot Mrs. Rosnowskihoz a szalonba. Nyomában ott volt a reszkető Florentyna a szoknyájába csimpaszkodva, s egy lépéssel mögötte Eleanor. Zaphia reszkető ujjakkal tépte föl a borítékot, elolvasta a tartalmát és hisztérikus zokogásban tört ki. – Nem, nem! – kiáltotta Florentyna. – Nem lehet igaz, mama. Mondd, hogy csak eltűnt! – és kikapta anyja kezéből a táviratot, hogy elolvassa. A szöveg így szólt: "AZ ÉN HÁBORÚMNAK VÉGE, NEMSOKÁRA HAZATÉREK, SZERETETTEL, ABEL." Florentyna ujjongott, és fölugrott Tredgold kisasszony hátára, aki erre lehuppant egy fotelba. Eleanor – mintha csak tisztában volna vele, hogy most át lehet hágni a szokásos szabályokat – szintén fölugrott a fotelra és nyalogatni kezdte mindkettőjüket, miközben Zaphia sírása kacagásba csapott át. Tredgold kisasszony hiába próbálta meggyőzni Florentynát, hogy a "nemsokára" beletelhet még némi időbe, miután a hadseregben merev rendszer működik, ami alapján eldöntik, ki jöhet elsőnek, és különben is azok vannak előnyben, akik a leghosszabb ideig szolgáltak vagy megsebesültek. Florentyna bizakodó maradt, de a hetek lassan teltek. Egyik este, amikor jött haza az iskolából, kezében egy új cserkészjelvénnyel – ezúttal életmentésért –, fényt látott kiszűrődni az egyik ablakon, amely nem volt kivilágítva több mint három éve. Azonnal elfelejtette életmentő tettét, rohant végig az utcán és majdnem betörte az ajtót, amire Tredgold kisasszony odaért, hogy kinyissa. Fölszaladt a dolgozószobába, ahol Abel beszélgetett anyjával. Átölelte, és nem is engedte el apját, amíg az végül el nem tolta magától, hogy jól szemügyre vehesse tizenegy éves lányát.
– Még sokkal-sokkal szebb vagy, mint a fényképeken. – Te pedig egy darabban vagy, papa. – Igen, és nem megyek el többet. – Nem, nélkülem nem – mondta Florentyna és újra rácsimpaszkodott. A következő pár napban a kislány egyfolytában háborús történetekért nyaggatta az apját. Találkozott-e Abel Eisenhower tábornokkal? Nem. És Patton tábornokkal? Igen, körülbelül tíz percre. Bradley tábornokkal? Igen. Találkozott-e németekkel? Nem, de egy alkalommal részt vett egy szakasz kiszabadításában, amelyet az ellenség csapdába ejtett. Remagennél. – És mi történt...? – Elég, elég, ifjú hölgy. Rosszabb vagy, mint egy kiképző őrmester. Florentynát úgy felizgatta apja hazatérése, hogy: a szokásosnál egy órával később feküdt le, és még akkor sem tudott elaludni. Tredgold kisasszony emlékeztette rá, milyen szerencsés, hogy a papája nem sérült meg, és nem kapott olyan sebet, amely megnyomorította vagy elcsúfította volna, mint sok osztálytársának apjával történt. Amikor Florentyna megtudta, hogy Edward Winchester apja elveszítette az egyik karját valami Bastogne nevű hely közelében, megpróbálta elmagyarázni a fiúnak, mennyire együttérez velük. Abel hamar visszatért megszokott munkájához. Amikor először sietett be a szállodába, senki sem ismerte meg: annyira lefogyott, olyan sovány lett, hogy a főportás megkérdezte tőle, kicsoda. Az első döntés, amit Abelnek meg kellett hoznia, az volt, hogy rendelt öt új öltönyt a Brook Fivérektől, mert minden korábbi ruhája lötyögött rajta. George Novak – ahogy Abel megállapíthatta, miután átnézte az éves jelentéseket – egyenletesen kormányozta a hajót az ő távollétében, még ha nagy előrelépések nem is történtek. Azt is George-tól tudta meg, hogy Henry Osborne-t ötödször is beválasztották a Kongresszusba. Megkérte titkárnőjét, hívja föl Washingtont. – Gratulálok, Henry. Tekintsd úgy, hogy beválasztottunk az igazgatótanácsba. – Köszönöm, Abel. Örülni fogsz, ha megtudod – mondta Henry –, hogy amíg te távol voltál, és válogatott ínyencségeket kotyvasztottál az aranygallérosainknak, addig én megszereztem a Lester-bankház részvényeinek hat százalékát. – Bravó, Henry! És mennyi reményünk van arra, hogy megkaparintsuk a bűvös nyolc százalékot? – Nagyon jók az esélyeink – válaszolta Henry. – Peter Parfittet, aki Kane megjelenése előtt a Lester elnöki posztjának várományosa volt, kitették az igazgatótanácsból. Ő körülbelül annyira szereti Kane-t, mint a mongúz a kobrát. Parfitt világosan megmondta, hogy szívesen átadja, az ő két százalékát. – Akkor mi akadálya a dolognak? – Egymillió dollárt kér a részvényeiért, mert nyilván kitalálta, hogy pont az ő részesedésére van szükséged ahhoz, hogy Kane-t megbuktasd, és nem túl sok részvényes maradt, akitől még vásárolhatnék. De az egymillió sokkal több, mint a papírok értékének a száztíz százaléka, és te arra hatalmaztál föl, hogy addig mehetek el. Abel tanulmányozta a számokat, amelyeket Henry otthagyott neki az íróasztalon. – Ajánlj neki hétszázötvenezret! – mondta. George ennél sokkal kisebb összegre gondolt, amikor legközelebbi találkozásukkor tájékoztatta Abelt: – Folyósítottam némi kölcsönt a távollétedben Henrynek, és még mindig nem adta vissza.
– Kölcsönt? – Henry mondta így, nem én – felelte George. – Vicceltek velem? Mennyit adtál? – kérdezte Abel. – Ötezer dollárt. Bocsáss meg, Abel. – Felejtsd el. Ha ez az egyetlen hiba, amit elkövettél az elmúlt három évben, szerencsés ember vagyok. Szerinted mire költi Henry a pénzét? – Bor, nők, zene. Nincs a képviselő úrban semmi különösebben eredeti. Arról is pletykálnak a chicagói mulatókban, hogy erősen rákapott a szerencsejátékra. – Pont az hiányzik nekem, hogy ilyen híre legyen az igazgatóság legújabb tagjának! Tartsd rajta a szemedet és szólj, ha romlik a helyzet. George bólintott. – Most pedig beszéljünk a terjeszkedésről! Most, hogy Washington napi hárommillió dollárt pumpál bele a gazdaságba, olyan fellendülésre kell fölkészülnünk, amilyet Amerika még nem látott. És el kell kezdenünk Bárókat építeni Európában is, amíg olcsó a telek, és az emberek többsége csak a túléléssel törődik. Kezdjük Londonnal! – Az isten szerelmére, Abel, az a város olyan lapos, mint a palacsinta. – Annál könnyebb ott építeni, barátom. – Tredgold kisasszony – szólt Zaphia –, délután divatbemutatóra megyek, amit a Chicagói Szimfonikusok megsegítésére rendeznek. Valószínűleg nem érek haza, mire Florentyna lefekszik. – Igenis, Mrs. Rosnowski – mondta Tredgold kisasszony. – Én is szeretnék elmenni – szólalt meg Florentyna. Mindkét nő meglepetten nézett rá. – De csak két nap van hátra a vizsgákig – mondta Zaphia, arra számítva, hogy Tredgold kisasszony mélységesen elítélné, ha Florentyna olyan frivol eseményen venne részt, mint egy divatbemutató. – Mivel kellene foglalkoznod délután? – Középkori történelemmel – válaszolta Tredgold kisasszony gondolkodás nélkül –, Nagy Károlytól a tridenti zsinatig. Zaphiát elszomorította, hogy lánya nem érdeklődhet a női dolgok iránt, ehelyett úgy kell viselkednie, mint egy "pótfiúnak", hogy enyhítse apja csalódását, amiért nem született fia. – Hát akkor talán inkább majd máskor –mondta. Szeretett volna a sarkára állni, de átlátta, ha Abel tudomást szerez róla, ő is, Florentyna is megbűnhődik érte. Most az egyszer azonban Tredgold kisasszony lepte meg. – Voltaképpen nem értek egyet önnel, Mrs. Rosnowski – szólt a kisasszony. – Talán épp ez lenne a megfelelő alkalom bevezetni a kislányt a divat világába, illetve a társaságba. Florentynához fordulva még hozzátette: – Neked meg igazán nem árthat egy kis szünet, pár nappal a vizsgák előtt. Zaphia elismeréssel nézett Tredgold kisasszonyra. – Nincs kedve önnek is eljönni? – kérdezte. Ekkor látta életében először elpirulni Tredgold kisasszonyt. – Nem, köszönöm, nem, valószínűleg nem tudok elmenni – tétovázott egy kicsit a kisasszony. – Levelek, igen, van egy sor levelem, amire válaszolni kell, és ma délutánra terveztem, hogy megírom őket. Aznap délután Zaphia várta a kislányt az iskola főbejáratánál, Tredgold kisasszony szokásos, tekintélyt parancsoló sötétkékje helyett rózsaszín kosztümben. Florentyna úgy találta, anyja rendkívül elegáns.
Legszívesebben futva tette volna meg az utat a divatbemutató helyszínéig, és amikor már ott voltak, nagyon nehezére esett nyugton maradni, bár az első sorban ültek. Akár meg is érinthette volna a sudár manökeneket, ahogy peckesen végiglépdeltek a csodálatosan megvilágított kifutón. Florentyna elbűvölten ült, ahogy keringtek és libegtek a plisszírozott szoknyák, ahogy lekerültek a szűkített derekú kosztümkabátok, hogy fölfedjék az elegánsan csupasz vállakat, ahogy többméternyi, lágyan lebbenő halvány organzába öltözött, selyemkalapos hölgyek siklottak egy vörös bársonyfüggöny mögött elhangzó ismeretlen utasításoknak engedelmeskedve. Amikor az utolsó manöken is tett egy teljes kört, jelezvén, hogy vége a bemutatónak, egy fotós megkérdezte Zaphiát, hogy lefényképezheti-e. – Mama – szólt Florentyna sietve, mialatt a fotós az állványával bíbelődött –, sokkal előbbre kell tolnod a kalapodat, ha elegánsan akarsz kinézni. Az anya ekkor fogadott szót a lányának először életében. Amikor aznap este Tredgold kisasszony ágyba dugta Florentynát, megkérdezte, tetszett-e neki a bemutató. – Jaj, nagyon! – felelte Florentyna. – Nem hittem volna, hogy a ruhák így megszépítik az embert. Tredgold kisasszony elmosolyodott, kicsit szomorúan. – És azt tudja-e, kisasszony – folytatta Florentyna –, hogy több mint nyolcezer dollár összegyűlt a Chicagói Szimfonikusok számára? Ezt még a papa is értékelné. – Minden bizonnyal – mondta Tredgold kisasszony –, és egy napon majd neked is el kell döntened, hogyan fordítsd a vagyonodat mások hasznára. Nem mindig könnyű dolog, ha az ember gazdagnak születik. Másnap Tredgold kisasszony megmutatta Florentynának anyja képét a Women's Wear Dailyben az alábbi aláírással: "Rosnowski báróné megjelent a chicagói divatvilágban." – Mikor mehetek újra divatbemutatóra? – kérdezte Florentyna. – Addig nem, amíg túl nem vagy Nagy Károlyon és a tridenti zsinaton – felelte Tredgold kisasszony. – Kíváncsi lennék rá, mit viselt Nagy Károly, amikor római császárrá koronázták – mondta Florentyna. Aznap éjjel, szobájába bezárkózva, egy elemlámpa fényénél leengedte az iskolai szoknyája szegélyét és öt centit bevett a derekából. Florentyna az iskola utolsó osztályát végezte, és Abel remélte, hogy elnyeri az áhított ösztöndíjat a gimnáziumba. Florentyna tisztában volt vele. hogy apja be tudná íratni a gimnáziumba, ha nem sikerülne az ösztöndíjat megszerezni, de tervei voltak azzal a pénzzel, amit apja megtakarítana, ha őt ingyen felvennék. Nagyon sokat tanult abban az évben, de amikor túl volt az utolsó vizsgán is, még mindig fogalma sem volt, mire számíthat, miután százhuszonkét tanuló vizsgázott Illinois államból és csak négy kiosztásra váró ösztöndíj volt. Tredgold kisasszony előre figyelmeztette, hogy legalább egy hónapig nem fogja megtudni az eredményt. ,,A türelem szép erény" – emlékeztette a leányt, aztán tettetett rémülettel hozzátette, hogy az első hajóval hazamegy Angliába, ha Florentyna nem lesz az első három között. – Ne butáskodjon, Tredgold kisasszony, én leszek az első – válaszolt meggyőződéssel Florentyna, de ahogy teltek-múltak a napok, lassan megbánta a hencegést, és egyik hosszú sétájuk során bevallotta Eleanornak, hogy lehet, hogy az egyik geometriapéldában cosinust írt, amikor sinusra gondolt és így előállított egy nemlétező háromszöget. – Nincs kizárva, hogy csak második leszek – kockáztatta meg reggeli közben egyik nap. – Akkor elmegyek és annak a gyereknek a szüleinél vállalok munkát, aki első lett – mondta Tredgold kisasszony rendíthetetlen nyugalommal.
Abel mosolyogva nézett föl a reggeli újságból. – Ha elnyered az ösztöndíjat, évi ezer dollárt takarítasz meg nekem. Ha te vagy a legjobb, kétezret. – Igen, papa, és terveim is vannak vele. – Valóban, ifjú hölgy? És megkérdezhetem, mit forgatsz a fejedben? – Ha megkapom az ösztöndíjat, fektess ezer dollárt Báró-részvényekbe a nevemre huszonegy éves koromig, ha pedig én vagyok az első, szeretném, ha ugyanezt tennéd Tredgold kisasszony nevére is. – Isten ments, dehogy! – mondta Tredgold kisasszony, kihúzva magát –, az nem lenne helyénvaló. Elnézését kérem, Mr. Rosnowski, Florentyna szemtelenségéért. – Ez nem szemtelenség, papa. Ha nekem sikerült a legjobban, az félig Tredgold kisasszony érdeme. – Legalább – mondta Abel. – És teljesítem is a kívánságodat. De csak egy feltétellel. – Gondosan összehajtogatta az újságját. – Mi az? – kérdezte Florentyna. – Mennyi megtakarított pénzed van, ifjú hölgy? – Háromszázhúsz dollár. – Helyes. Ha nem végzel az első négy között, föl kell áldoznod a háromszázhúsz dollárodat, hogy segíts nekem kifizetni azt a tandíjat, amit nem takarítottál meg. Florentyna habozott. Abel várt, Tredgold kisasszony nem tett semmiféle megjegyzést. – Benne vagyok – mondta végül Florentyna. – Soha nem fogadtam életemben – szólalt meg Tredgold kisasszony –, és remélem, hogy ez sem jut édesapám fülébe. – Ez önt nem érinti, Tredgold kisasszony. – Dehogynem, Mr. Rosnowski. Ha a gyermek fölteszi mind a háromszázhúsz dollárját arra, amit az érdekében tettem, akkor ezt nekem is viszonoznom kell, és föl kell ajánlanom háromszázhúsz dollárt a taníttatására, amennyiben nem sikerül elnyernie az ösztöndíjat. – Bravó! – mondta Florentyna és átkarolta nevelőnőjét. – Egy bolond nemsokára elbúcsúzhat a pénzétől – jelentette ki Tredgold kisasszony. – Bizony – szólt Abel –, miután vesztettem. – Miről beszélsz, papa? – kérdezte Florentyna. Abel erre a lánya felé fordította az újságot, és az egyik cikk címére mutatott: "A Chicagói Báró lánya nyerte a kiemelt ösztöndíjat." – Mr. Rosnowski, ön ezt elejétől fogva tudta! – Valóban, Tredgold kisasszony, de ön bizonyult jobb pókerjátékosnak. Florentyna majd kiugrott a bőréből örömében, és hátralevő néhány napját az iskolában az osztály hőseként töltötte. Még Edward Winchester is gratulált neki. – Gyerünk, ünnepeljük meg egy itallal! – javasolta. – Hogyan? – kérdezte Florentyna. – Én még soha nem ittam. – Ennél jobb alkalmat nem is találhatnál – felelte Edward és elvezette egy kis osztályterembe. Ahogy beléptek, bezárta az ajtót. – Nem akarom, hogy elkapjanak – magyarázta. Florentyna hitetlenkedő ámulattal nézte, ahogy Edward fölemeli a padja tetejét és kivesz egy sörösüveget, aztán egy ötcentessel kinyitja, majd beletölti a fakóbarna folyadékot két piszkos pohárba, amelyet szintén a padból húzott elő. A fiú odaadta az egyiket Florentynának. – Fenékig! – szólt Edward. – Az mit jelent? – kérdezte Florentyna.
– Idd csak meg! – mondta a fiú, de Florentyna megvárta, amíg Edward egy jót húz a pohárból, mielőtt ő is összegyűjtötte a bátorságát, hogy belekortyoljon. Edward végigtapogatta a zsebeit és előhúzott a zakójából egy gyűrött doboz Lucky Strike-ot. Florentyna nem hitt a szemének. A cigarettáról összesen annyit tudott, amennyit egy rádióreklámban hallott: "A Lucky Strike annyit jelent: finom dohány. Igen, a Lucky Strike annyit jelent: finom dohány", s hogy Tredgold kisasszony ettől mindig dühbe gurult. Edward szó nélkül kivett egy szál cigarettát a dobozból, szájába vette, meggyújtotta és pöfékelni kezdett. Hanyagul a terem közepe felé fújta a füstöt. Florentyna megbabonázva állt, ahogy a fiú kivett egy második cigarettát is és beletette az ő szájába. Meg se mert moccanni, amikor Edward újabb gyufát gyújtott és odatartotta a lángot a cigaretta végéhez. Mereven állt, mint egy szobor, félt, hogy lángra kap a haja. – Szívjad, hülye tyúk! – szólt a fiú, úgyhogy Florentyna egymás után pöfékelt hármat-négyet, aztán köhögni kezdett. – Ki is lehet ám venni azt az izét a szádból – mondta Edward. – Nagyon jól tudom – válaszolta rögtön Florentyna, és kivette a szájából a cigarettáját, ugyanúgy, ahogy emlékei szerint Jean Harlow tette a Saratogában. – Ez az – mondta Edward és nagyot húzott a söréből. – Ez az – mondta Florentyna is, és ugyanúgy tett. A következő néhány percben tartotta a lépést Edwarddal, füstölt és nyelte a sört. – Csúcs, mi? – kérdezte Edward. – Csúcs – felelte Florentyna. – Még egyet? – Nem, kösz – köhögött Florentyna. – De csúcs volt. – Én már hetek óta cigizek és iszom – közölte Edward. – Igen, látszik – mondta erre Florentyna. Megszólalt a csengő a folyosón, és Edward sebesen visszatette a sört, a cigarettát és a két csikket a padjába, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, Florentyna lassan visszament az osztályába. Szédült és hányingere volt, amikor a padjához ért, s még inkább, amikor egy órával később hazaérkezett – nem is sejtve, hogy leheletén még mindig érződik a Lucky Strike szaga. Tredgold kisasszony nem szólt egy szót sem, és rögtön ágyba dugta. Másnap reggel, amikor felébredt, Florentyna nagyon gyengének érezte magát, mellén és arcán furcsa kiütések jelentek meg. Belenézett a tükörbe és könnyekre fakadt. – Bárányhimlő – közölte Tredgold kisasszony Zaphiával. – Bárányhimlő – erősítette meg később a doktor Abelnek is, miután befejezte a vizsgálatot. – Mi a bajom? – kérdezte Florentyna szorongva az apjától, aki Tredgold kisasszony mellett állt az ágyánál. – Fogalmam sincs – mondta az apja kétszínűen. – Szerintem ez valami istencsapása. Önnek mi a véleménye, Tredgold kisasszony? – Ilyet csak egyszer láttam életemben, egy férfinál az apám egyházközségében, aki cigarettázott. De itt erről nyilván nem lehet szó. Abel arcon csókolta a lányát, és Tredgold kisasszonnyal együtt elhagyta a szobát. – Vajon sikerült? – kérdezte Abel, amikor beértek a dolgozószobába. – Nem tudom biztosan, Mr. Rosnowski, de fogadni mernék egy dollárban, hogy Florentyna soha többet nem gyújt rá. Abel elővette belső zsebéből a tárcáját és kihúzott belőle egy egydollárost, de aztán visszatette. – Nem, azt hiszem, mégsem, Tredgold kisasszony. Nagyon jól tudom, mi történik, ha fogadok magával.
Florentyna egyszer az igazgatónőjétől azt hallotta, miszerint bizonyos történelmi eseményeknek olyan erős a hatása, hogy mindenki pontosan meg tudja mondani, mit csinált, amikor meghallotta a hírt. 1945. április 12-én négy óra negyvenhét perckor Abel egy Pepsi-Cola nevű terméket gyártó cég képviselőjével beszélgetett, aki arra akarta rábeszélni, hogy próbálja ki ezt az italt az összes Báró szállodában. Zaphia a Marshall Field'snél vásárolt, Tredgold kisasszony pedig éppen kilépett a moziból, ahol harmadszor nézte meg Humphrey Bogartot a Casablancában. Florentyna a szobájában volt. és a ,,tinédzser" szót kereste az értelmező szótárban. Ez a szó még nem szerepelt a nagy Websterben, amikor Warm Springsben, Georgia államban Franklin D. Roosevelt távozott az élők sorából. Florentyna az összes nekrológ közül egyet – a New Postból valót – őrzött meg, amely egyszerűen így szólt: Washington, április 19. – Legutóbbi veszteségek a fegyveres erőknél, valamint a legközelebbi hozzátartozók: A HADSEREG ÉS A TENGERÉSZET HALOTTJA ROOSEVELT, Franklin D., Főparancsnok, felesége, Mrs. Anna Eleanor Roosevelt, Fehér Ház.
6. Az iskolaév kezdete a Latin Leányiskolában egy második New York-i út ürügyéül szolgált Florentynának, miután a hivatalos iskolai egyenruhák kizárólagos árusítója a chicagói Marshall Field's, a cipőké pedig a New York-i Abercombie & Fitch volt. Abel felhorkant és kijelentette, hogy ez dupla sznobéria, méghozzá a legrosszabb fajtából való. Mindazonáltal – miután úgyis el kellett utaznia New Yorkba ellenőrizni az újonnan megnyílt Bárót – abban a ritka kegyben részesítette tizenegy éves lányát és Tredgold kisasszonyt, hogy megígérte, elkíséri őket a Madison sugarútra. Abel régóta úgy gondolta, hogy New York a világ egyetlen jelentős városa, amely nem büszkélkedhet valóban elsőrendű szállodával. Csodálta a Plazát, a Pierre-t és a Carlyle-t, de fel sem merült benne, hogy ezek bármelyike egy napon említhető lenne a londoni Claridge-dzsel, a párizsi George V. hotellel vagy a velencei Danielivel, márpedig csak ezek feleltek meg annak a mércének, amit ő a New York-i Báró elé kívánt állítani. Florentyna látta, hogy apja egyre több időt tölt New Yorkban, és mélyen elszomorította, hogy a szülei közötti vonzalom – úgy tűnik – már a múlté. A veszekedések olyan gyakorivá váltak, hogy még azon is elgondolkozott, nem hibás-e ő valamiben. Amint Tredgold kisasszony mindent beszerzett a listáról, ami a Marshall Field'snél kapható volt – három (tengerész)kék pulóver, három (tengerész)kék szoknya, négy (fehér) ing, hat (sötét)kék melegítőnadrág, hat pár (világos)szürke zokni, egy (tengerészkék) selyemruha fehér gallérral és mandzsettával –, tervezni kezdte a New York-i utat. Florentyna és Tredgold kisasszony a Központi Pályaudvaron szállt vonatra. New Yorkba érkezvén egyenest az Abercombie & Fitch felé vették az irányt, ahol kiválasztottak két pár barna félcipőt. – Milyen nagyszerű cipők! – lelkendezett Tredgold kisasszony. – Aki Abercombie-lábbelit hord, annak nem kell attól tartania, hogy lúdtalpas lesz.
Azután továbbindultak az Ötödik sugárút felé. Tredgold kisasszony már jó néhány métert megtett, amikorra észrevette, hogy egyedül van. Megfordult, és látta, hogy Florentyna orra az Elizabeth Arden's kirakatüvegéhez préselődik. Gyorsan visszament. "Rúzsok tízféle színárnyalatban, finom ízlésű hölgyek számára" – hirdette a felirat. – Nekem a rózsapiros tetszik a legjobban – mondta Florentyna reménykedve. – Az iskolai szabályzat világosan megmondja – szólt Tredgold kisasszony ellentmondást nem tűrő hangon –, hogy tilos a rúzs, tilos a körömlakk és tilos az ékszer, kivéve egy karórát és egy gyűrűt. Florentyna vonakodva hagyta ott a rózsapiros rúzst, és folytatta útját nevelőnőjével fölfelé az Ötödik sugárúton a Plaza Hotel felé, ahol apja várta őket a Pálmakertben teára. Abel nem tudta megállni, hogy vissza ne térjen abba a szállodába, ahol inaséveit töltötte mint segédpincér; és bár ő az öreg Sammyn, a Tölgyfaterem pincérén kívül senkit sem ismert föl, róla mindenki pontosan tudta, hogy kicsoda. Miután Florentyna elfogyasztott némi mogyorós puszedlit és fagylaltot, Abel egy csésze kávét és Tredgold kisasszony egy vízitormás szendvicset citromos teával, Abel visszatért a munkájához. Tredgold kisasszony belenézett az útvonaltervébe, aztán fölvitte Florentynát az Empire State Building tetejére. Mire a lift fölért a százkettedik emeletre, Florentyna ugyancsak szédült, és mindketten nagyot nevettek, amikor kiderült, hogy az East River felől fölszálló köd miatt még a Chrysler-épületig se látni el. Tredgold kisasszony újra belepillantott a jegyzeteibe, és úgy döntött, hogy akkor használják ki a legjobban az idejüket, ha elmennek a Metropolitan Múzeumba. Francis Henry Taylor, az igazgató éppen abban az időben tett szert egy hatalmas képre, amelyet Pablo Picasso festett. Az olajfestményről kiderült, hogy egy kétfejű nőt ábrázol, akinek egyetlen melle a vállából nő ki. – Mi a véleménye erről, kisasszony? – kérdezte Florentyna. – Hát, nem túl jó – mondta Tredgold kisasszony. – Gyanítom, hogy amikor iskolába járt, ugyanazt írhatta róla a rajztanár, mint rólad. Florentyna mindig szeretett apja szállodáiban lakni, ha elutazott valahová. Boldogan sétált leföl órákon át, és próbált hibákat fölfedezni a hotel működésében. Egyébként is, fejtette ki Tredgold kisasszonynak, ott van a kettejük befektetése is, amire tekintettel kell lenni. Vacsora közben aznap este, a New York-i Báró Grill-termében Florentyna közölte apjával, hogy nem sokra tartja a szálloda boltjait. – Mi a baj velük? – kérdezte Abel anélkül, hogy túlzottan érdekelte volna a válasz. – Semmi olyan, amit könnyen meg lehetne magyarázni – felelte Florentyna –, kivéve, hogy szörnyen szürkék az igazi boltokkal összehasonlítva, mint amilyenek például az Ötödik sugárúton vannak. Abel odafirkantott egy megjegyzést az étlapja hátoldalára: "bolt szörnyen szürke", aztán gondosan telefirkálta az egészet, mielőtt megszólalt: – Nem megyek vissza veletek holnap Chicagóba, Florentyna. Florentyna ez egyszer hallgatott. – Felmerültek bizonyos problémák ezzel a szállodával kapcsolatban, és itt kell maradnom, nehogy kicsússzon a dolog a kezemből – mondta egy kicsit talán túl begyakorlott hangon. Florentyna megragadta apja kezét: – Próbálj meg holnap visszajönni! Eleanornak és nekem mindig nagyon hiányzol. Ahogy visszatértek Chicagóba, Tredgold kisasszony azonnal hozzálátott, hogy felkészítse Florentynát a gimnáziumra. Mindennap két órán át foglalkoztak valamelyik tantárggyal, de Florentyna dönthette el, hogy délelőtt vagy délután dolgozzanak-e. Ez alól a szabály alól egyedül
a csütörtök volt kivétel, amikor is mindig délelőtt tanultak, mert aznap volt Tredgold kisasszony szabad délutánja. Minden csütörtökön pontban kettőkor kilépett a házból és este hétig vissza sem tért. Soha nem mondta el, hova megy, Florentyna pedig sohasem tudott annyi bátorságot gyűjteni magának, hogy megkérdezze. De a nyári szünet előrehaladtával egyre kíváncsibb lett, vajon hol tölti az idejét Tredgold kisasszony, míg végül eltökélte, hogy maga jár utána. Egyik csütörtökön a délelőtti latintanulás és a konyhában együtt elköltött ebéd után Tredgold kisasszony elköszönt Florentynától és visszavonult a szobájába. Ahogy az óra elütötte a kettőt, kilépett a ház ajtaján, vállán nagy vászonzsákkal. Florentyna a hálószoba ablakából leste. Amint Tredgold kisasszony befordult a Rigg út sarkán, Florentyna kirohant és elszaladt a sarokig. Körülkémlelt és meglátta tanítóját alig tíz méterre onnan, a buszmegállóban várakozni. Érezte, ahogy a szíve kalapál arra a gondolatra, hogy esetleg nem követheti tovább Tredgold kisasszonyt. Néhány perc múlva felbukkant egy busz, közeledett és megállt. Florentyna épp haza akart menni, amikor észrevette, hogy Tredgold kisasszony eltűnik az emeletes busz csigalépcsőjén. Habozás nélkül odaszaladt és fölugrott a már mozgó jármű peronjára, aztán a busz elejébe sietett. Amikor a kalauz megkérdezte tőle, meddig megy, Florentyna hirtelen rájött, hogy fogalma sincs az úti céljáról. – Hova megy a busz? – kérdezte. A kalauz gyanakodva nézett rá. – A Loopig – felelte. – Akkor kérek egyet a Loopig – szólt Florentyna magabiztosan. – Ötven cent lesz – mondta a kalauz. Florentyna kotorászott a zsebében, de kiderült, hogy csak tíz centje van. – Tíz centért meddig tud jegyet adni? – A Rylands iskoláig – jött a válasz. Florentyna átadta a pénzt és azon imádkozott, hogy Tredgold kisasszony elérje az úti célját, még mielőtt neki mindenképp le kellene szállnia – azzal nem is törődött, hogyan fog hazajutni. Jól lehúzódott az ülésen és nagyon figyelt, ahányszor megállt a busz, de hiába számlált meg már tizenkét megállót, Tredgold kisasszony még mindig nem jelent meg, ahogy a busz a Chicagói Egyetemet elhagyva a Lake Front mentén haladt. – A következő megálló a tiéd – szólt a kalauz keményen. Amikor a busz legközelebb megállt a Hetvenegyedik utcánál, Florentyna tudta, hogy veszített. Vonakodva lelépett a járdára, és a hosszú gyaloglásra gondolt, ami hazafelé vár rá. Elhatározta, hogy jövő héten elég pénzt hoz magával. Szomorúan állt és nézte, ahogy a busz továbbhalad az úton, hogy egy-kétszáz méterrel odébb újra megálljon. Valaki lelépett az úttestre, aki nem lehetett más, mint Tredgold kisasszony. Eltűnt egy mellékutcában, mint aki pontosan tudja, hová megy. Florentyna futott, ahogy csak bírt, de mire lihegve odaért a sarokhoz, Tredgold kisasszonynak már nyoma sem volt. Florentyna lassan elindult végig az utcán, és találgatta, hova tűnhetett el a nevelőnője. Talán bement valamelyik házba, vagy letért egy másik mellékutcába? Florentyna elhatározta, hogy elmegy az utca legvégéig, és ha addig nem bukkan a nyomára, hazaindul. Épp, mikor azon a ponton volt, hogy visszafordul, odaért egy széles, kovácsoltvas kapuhoz, amelyen aranyozott betűkkel ez állt: Southern Shore Country Club. Florentynában föl se merült egy pillanatra sem, hogy Tredgold kisasszony odabent lehet, de puszta kíváncsiságból bekukkantott a kapun. – Mit akarsz? – kérdezte az egyenruhás őr, aki a másik oldalon állt. – A nevelőnőmet kerestem – bökte ki Florentyna akadozva.
– Hogy hívják? – Tredgold kisasszonynak. – Már bement a házba – mutatott az őr egy fákkal körülvett viktoriánus épületre egy emelkedőn vagy háromszáz méternyire. Florentyna egyetlen szó nélkül, vakmerően elindult befelé. Végig a kis úton ment, mert időközönként tábla hirdette: "Fűre lépni tilos." Nem vette le a szemét a klubházról, így volt ideje egy fa mögé ugrani, amikor Tredgold kisasszony előbukkant. Alig ismerte föl a kisasszonyt, a sárga-piros kockás tweednadrágban, vastag pulóverben és nehéz golfcipőben, vállán hanyagul átvetett zsákban a golfütőkkel. Florentyna megbabonázva meredt a nevelőnőjére. A kisasszony odasétált az első tee-hez, ott letette a zsákját, és elővett egy labdát. Ráhelyezte a homokkupacra és kiválasztott egy ütőt a zsákból. Néhány bemelegítő suhintás után fölegyenesedett, megcélozta a labdát és keményen elütötte. A labda a pálya gyepének közepén ért földet. Florentyna nem hitt a szemének. Szeretett volna tapsolni, de ehelyett előreszaladt, hogy elbújjon egy másik fa mögött, mialatt Tredgold kisasszony a pályán lépdelt. A második ütés után a labda a pálya végétől alig húsz méterre landolt. Florentyna előrefutott a pálya szélén álló facsoporthoz, és onnan figyelte a kisasszonyt, ahogy a lyuk közelébe pöccinti, majd két gurítással lyukba küldi a labdát. Florentynának nem maradhattak kétségei afelől, hogy a kisasszony nem kevés ideje űzi ezt a sportot. Tredgold kisasszony azután kivett egy kis fehér lapot a zsebéből és valamit jegyzett rá, mielőtt a második tee felé indult volna. Eközben a második pálya felé pillantott, ami Florentyna búvóhelyétől balra esett. Tredgold kisasszony megint csak kihúzta magát, megcélozta és elütötte a labdát, amely azonban ezúttal pörgött és alig tizenöt méterre huppant le Florentyna búvóhelyétől. Florentyna fölnézett a fákra, de belátta, hogy azokra legfeljebb egy macska tudna fölmászni. Visszafojtotta a lélegzetét, és lekuporodott a legvastagabbik mögött, de nem tudta megállni, hogy ne nézze, ahogy Tredgold kisasszony a labda fekvését vizsgálgatja. A kisasszony mormogott valamit, aztán kiválasztott egy ütőt. Florentyna kifújta a levegőt, amikor a kisasszony lendületet vett a következő ütéshez. A labda szép egyenesen szállt föl a magasba, majd földet ért, ismét a pálya kellős közepén. Florentyna nézte, ahogy Tredgold kisasszony visszahelyezi az ütőt a zsákba. – Jobban ki kellett volna nyújtanom a karomat az első ütésnél, és akkor sosem találkoztunk volna össze. Florentyna azt gondolta, hogy Tredgold kisasszony ismét önmagát korholja, és a fa mögött maradt. – Gyere ide, gyermekem! Florentyna engedelmesen előbújt, de nem szólt semmit. Tredgold kisasszony elővett a zsákja oldalzsebéből egy másik labdát, és letette maga elé a földre, aztán kiválasztott egy ütőt, azt pedig védence kezébe nyomta. – Próbáld meg abba az irányba ütni a labdát! – mutatott egy körülbelül százméternyire levő zászló felé. Florentyna ügyetlenül megfogta az ütőt, és többször a labda felé lódította, mindannyiszor kitépve egy darabka gyepes földet a talajból. Végül sikerült a labdát vagy húszméternyire a pálya felé küldenie. Ragyogott a boldogságtól. – Látom, hosszú lesz a délután – mondta Tredgold kisasszony rezignáltán. – Bocsánatot kérek – mondta Florentyna. – Meg tud nekem bocsátani?
– Azért, hogy követtél, igen. De a golftudásod szintjéért nem. Az alapoknál kell kezdenünk, és ahogy elnézem, nem marad meg számomra többé a csütörtök délután, most hogy felfedezted apám egyetlen bűnét. Tredgold kisasszony megtanította Florentynát, hogyan lehet ugyanolyan energiával és igyekezettel golfozni, mintha latint vagy görögöt tanulna. Nyár végére a csütörtöki lett Florentyna kedvenc délutánja. A gimnázium egészen más volt, mint az elemi iskola. Új tanár tanított minden tantárgyat. A tanulóknak tanteremről tanteremre kellett vándorolniuk a különböző órákra, és legtöbbször együtt voltak a fiúiskola diákjaival. Florentyna kedvenc tantárgyai a környezetismeret, a latin, a francia és az angol voltak, bár a heti kétszeri biológiaórát is alig várta, amikor lehetőségük nyílt arra, hogy az iskola bogárgyűjteményét tanulmányozzák a mikroszkóp alatt. – Rovarok, kedves gyermekem. Ezen a néven kell ezeket a kis teremtményeket nevezni: rovar – szögezte le Tredgold kisasszony. Florentynát ezenkívül továbbra is érdekelték a ruhák, és megállapította, hogy a rövid ruhákdivatja – amelyet a háborús hiánygazdaság idézett elő – hamar elmúlt, és a szoknyák ismét csaknem a földig érnek. A gyakorlatban nem túl sokat foglalkozhatott a divattal, miután az iskolai egyenruha évről évre ugyanaz maradt; a Marshall Field's gyermekosztálya – úgy tűnt – nem nagy támogatója a Vogue-nak. Mindamellett Florentyna végigböngészett minden lényegesebb magazint a könyvtárban, és folyton nyaggatta anyját, hogy vigye őt divatbemutatókra. Másfelől Tredgold kisasszony számára – aki soha nem engedte, hogy férfi megpillantsa a térdét, még a háborús évek takarékos napjaiban sem – az új divat csak annak bizonyítékául szolgált, hogy mindvégig neki volt igaza. Az első gimnáziumi év végén Florentyna nyelvtanárnője elhatározta, hogy tanitványai bemutatják franciául a Szent Johannát. Miután Florentyna volt az osztályelső francia nyelvből, őt választották ki az Orléans-i Szűz szerepére. Ezután órákon át próbált a régi gyerekszobában Tredgold kisasszonnyal, aki eljátszott minden más szerepet és még súgóként is működött. Florentyna már az utolsó szóig tökéletesen tudta a szövegét, Tredgold kisasszony még mindig hűségesen végigülte nap mint nap az egyszemélyes előadást. – Rajtam kívül csak a pápa vállalkozik négyszemközti meghallgatásra – mondta Florentynának, amikor megszólalt a telefon. – Téged keresnek. Florentyna mindig szerette, ha telefonon hívták, jóllehet Tredgold kisasszony nem nagyon támogatta ezt a szokást. – Halló, itt Edward. Segítened kéne. – Miért? Csak azt ne mondd, hogy megtanultál olvasni. – Hülye, arra semmi remény. De megkaptam a Dauphin szerepét, és nem minden szónak tudom a kiejtését. Florentyna visszafojtotta a nevetést. – Gyere át fél hatra – mondta –, és beszállhatsz a rendes napi próbába. De figyelmeztetlek, hogy Tredgold kisasszony már remek Dauphin lett. Edward minden délután fél hatkor megjelent, és – bár Tredgold kisasszony mindannyiszor összeráncolta a szemöldökét, amikor "a fiú" beszédébe visszacsúszott az amerikai akcentus – a jelmezes próba napjára "nagyjából elkészült" a szerepével. Amikor eljött az előadás estéje, Tredgold kisasszony meghagyta Florentynának és Edwardnak, hogy semmi szín alatt ki ne nézzenek a nézőtérre, mert akkor a többi néző nem érzi majd hitelesnek alakításukat. Elmesélte Florentynának, hogy Noel Coward például egyszer otthagyta a Rómeó és Júlia egy előadását, és igaza is volt, mert John Gielgud állítólag egyenest a szemébe
nézett egy monológ közben. Florentynát ez meggyőzte, bár igazság szerint fogalma sem volt, ki az a Noel Coward és John Gielgud. Az egész előadás alatt Florentyna egyetlenegyszer sem nézett át a rivaldán. Tredgold kisasszony szerint a teljesítménye "igen dicséretes" volt, és a szünetben különösen azt a jelenetet emelte ki Florentyna anyjának, amelyben a Szűz egyedül áll a színpad közepén és a jelenésekhez beszél. – Megrázó – minősítette Tredgold kisasszony. – Kétségtelenül megrázó. Amikor végül lehullott a függöny, Florentynát kitörő ováció köszöntötte, még azok részéről is, akik nem tudták maradéktalanul követni a francia szöveget. Edward egy lépéssel hátrébb állt, megkönnyebbülten, hogy túl van a megpróbáltatáson és nem vétett túl sok hibát. Florentyna izgatottan és sugárzó arccal törölte le a sminkjét – először próbálhatta ki a rúzst és a púdert –, visszabújt iskolai egyenruhájába, aztán anyjával és Tredgold kisasszonnyal együtt az ebédlőbe ment, ahol a többi szülő is kávézott. Sokan gratuláltak, köztük a Latin Fiúiskola igazgatója is. – Figyelemre méltó teljesítmény egy ilyen korú lánytól – mondta Mrs. Rosnowskinak. – Bár, ha az ember jobban belegondol, ő is alig pár évvel fiatalabb, mint Szent Johanna volt, amikor kihívta maga ellen az egész hatalmas francia államot. – De Szent Johannának nem kellett megtanulnia egy másik ember mondatait, ráadásul idegen nyelven – felelte Zaphia és nagyon elégedett volt magával. Florentyna meg sem hallotta ezeket a szavakat, szeme a tömeget fürkészte: apját kereste. – Hol a papa? – Sajnos, nem tudott eljönni. – De megígérte – csattant fel Florentyna. – Megígérte! Könnyek szöktek a szemébe, és hirtelen megértette, miért kötötte a lelkére Tredgold kisasszony, hogy ne nézzen ki a nézőtérre. – Nem szabad elfelejtened, gyermekem, hogy apád nagyon elfoglalt ember. Egy egész kis birodalmat kell irányítania. – És Szent Johannának talán nem kellett? Amikor Florentyna aznap este lefeküdt, Tredgold kisasszony jött lámpát oltani. – A papa már nem szereti a mamát, igaz? A kérdés nyersesége úgy meglepte a kisasszonyt, hogy másodpercekbe telt, mire felocsúdott. – Én egyetlen dolgot tudok biztosan, és ez az, hogy mindketten szeretnek téged, gyermekem. – Akkor miért nem jár egy ideje haza a papa? – Ezt én nem tudom megmagyarázni, de bármilyen oka legyen is rá, nagyon megértően és felnőtt módra kell viselkednünk – mondta Tredgold kisasszony, s közben hátrasimított egy tincset, ami Florentyna homlokába lógott. Florentyna a legkevésbé sem érezte magát felnőttnek és azon gondolkozott, vajon Szent Johanna is ilyen boldogtalan volt-e, amikor elveszítette hőn szeretett Franciaországát. Amikor Tredgold kisasszony halkan becsukta az ajtót, Florentyna bedugta a kezét az ágy alá, hogy érezze Eleanor megnyugtatóan hűvös orrát. – Te legalább mindig megmaradsz nekem – suttogta. Eleanor előmászott rejtekéből és föltelepedett az ágyra, szemben az ajtóval, felkészülve egy esetleges gyors visszavonulásra, ha Tredgold kisasszony újra megjelennék. Florentyna egyszer sem látta az apját a nyári vakáció alatt, és már jó ideje nem hitte el a meséket, hogy Abel a növekvő szállodabirodalom miatt van távol Chicagótól. Ahányszor csak említette őt anyjának, Zaphia válasza általában keserű volt. Florentyna azt is megtudta, kihallgatott telefonbeszélgetésekből, hogy anyja ügyvédekkel tárgyal.
Florentyna mindennap elvitte Eleanort sétálni a Michigan sugarútra abban a reményben, hogy meglátja az apját, amint kocsival arra hajt. Egyik szerdán elhatározta, hogy szokásával ellentétben a sugárút nyugati oldalán megy, hogy megnézhesse az ottani boltokat, amelyek a divat fellegvárai voltak a városban. Eleanor boldogan ismerkedett a mintegy húszméterenként felállított vadonatúj és gyönyörűséges lámpaoszlopokkal. Florentyna heti ötdolláros zsebpénzéből vásárolt már egy esküvői és egy báli ruhát, s most épp egy elegáns ötszázdolláros nagyestélyivel szemezett a Martha Weathereds' kirakatában, amikor meglátta az üvegben apja tükörképét. Megfordult, és majd kiugrott a bőréből örömében, ahogy meglátta Abelt kilépni a Spaulding's ajtaján az utca másik oldalán. Gondolkodás nélkül lerohant az útra, egyik irányba se tekintve, s közben apja nevét kiáltotta. Egy sárga taxi sofőrje vadul rátaposott a fékre, ahogy egy kék szoknya megvillant előtte, a kocsi megfarolt; aztán tompa puffanás hallatszott. A többi jármű csikorogva fékezett, és a taxi vezetője egy jól öltözött, testes urat látott, amint egy rendőrrel a nyomában lélekszakadva rohan az út közepe felé. Egy pillanattal később Abel és a taxisofőr megrendülten állt az élettelen test mellett. – Nincs már benne élet – csóválta meg a fejét a rendőr, és fölső zsebéből elővett egy noteszt. Abel remegve térdelt le. Fölnézett a rendőrre. – És az benne a legszörnyűbb, hogy én vagyok a hibás. – Nem, papa, én tehetek róla – mondta Florentyna sírva. – Nem kellett volna kifutnom az útra. Én öltem meg Eleanort, mert meggondolatlan voltam. A vezető, aki elgázolta a kutyát, elmondta, hogy nem volt más választása, el kellett ütnie az állatot, hogy megmentse a kislányt. Abel bólintott, karjába vette a lányát, kivitte az utca szélére, s nem engedte, hogy visszanézzen Eleanor szétroncsolt testére. Beültette Florentynát kocsija hátsó ülésére és visszament a rendőrhöz. – A nevem Abel Ros... – Tudom, kicsoda ön, uram. – Rábízhatom önre a továbbiakat, biztos úr? – Igen, uram – felelte a rendőr, föl sem pillantva a jegyzetfüzetéből. Abel visszament a kocsihoz és szólt a sofőrnek, hogy vigye őket a Báróhoz. Nem engedte el a lánya kezét, ahogy áthaladtak a szálloda zsúfolt előcsarnokán a különliftig, ami fölsuhant velük a negyvenkettedik emeletre. George szembetalálkozott velük, és épp egy lengyel viccel akarta üdvözölni keresztlányát, amikor figyelmes lett Florentyna arckifejezésére. – Kérd meg Tredgold kisasszonyt, George, hogy jöjjön azonnal ide! – Természetesen – szólt George, és eltűnt az irodájában. Abel csak ült és hallgatta az Eleanorról szóló számtalan történetet. Aztán megjött a tea és a szendvicsek, de Florentyna csak egy korty teát tudott lenyelni. Aztán minden bevezetés nélkül hirtelen témát váltott. – Miért nem jössz soha haza, papa? – kérdezte. Abel töltött magának még egy csésze teát. – Sokszor akartam hazajönni, és szörnyű volt az is, hogy nem lehettem ott a Szent Johannán, de anyád és én... el fogunk válni. – Nem, papa, ez nem lehet igaz... – Az én hibám, kicsim. Nem voltam jó férj, és... Florentyna átölelte. – És ez azt jelenti, hogy soha többé nem látlak? – Nem. Megállapodtam anyáddal, hogy Chicagóban maradsz, amíg iskolába jársz, de az év többi részét velem töltőd New Yorkban. És persze bármikor fölhívhatsz, amikor csak akarsz.
Florentyna nem szólt semmit, Abel csendben simogatta a haját. Valamivel később kopogtak, és belépett Tredgold kisasszony, hosszú szoknyája súrolta a szőnyeget, ahogy odasietett Florentynához. – Lenne szíves hazavinni a kislányt, Tredgold kisasszony? – Természetesen, Mr. Rosnowski. Florentyna szeme még mindig könnyes volt. – Gyere velem, gyermekem! – mondta a kisasszony, és lehajolva odasúgta: – Próbáld meg nem kimutatni az érzéseidet! A tizenkét éves kislány homlokon csókolta az apját, megfogta a kisasszony kezét és kiment. Amikor az ajtó becsukódott, Abel – akit nem Tredgold kisasszony nevelt – visszaült a székébe és sírva fakadt.
7. A gimnázium második évének elején figyelt föl először Florentyna Pete Wellingre. A fiú a zeneszoba sarkában ült, és a legújabb Broadway-sikert, a "Majdnem olyan, mint a szerelem" című számot zongorázta. Kicsit hamis volt, de ezt Florentyna a zongorának tudta be. Pete mintha észre se vette volna, ahogy elment mellette, így hát megfordult és visszasétált, de mindhiába. A fiú hanyagul beletúrt szőke, hullámos hajába és tovább játszott, úgyhogy Florentyna is folytatta útját, és próbált úgy tenni, mintha meg se látta volna Pete-et. Másnap ebédidőig már kiderítette, hogy Pete két osztállyal fölötte jár, ő a rögbicsapat helyettes kapitánya, az osztályelnök, és majdnem tizenhét éves. Még a címét is megszerezte. Florentynát barátnője, Susie Jacobson figyelmeztette, hogy mások is jártak már ezen az ösvényen, de nem sok sikerrel. – De hidd el nekem – felelte Florentyna –, hogy én olyasmit tudok felkínálni neki, aminek nem lehet ellenállni. Aznap délután nekiült, hogy megfogalmazza élete első szerelmes levelét. Legalábbis így képzelt egy szerelmes levelet. Hosszas megfontolás után a bíborvörös tinta mellett döntött, és lendületes, dőlt betűkkel ezt írta: Kedves Pete! Amikor először megpillantottalak, rögtön tudtam, hogy rendkívüli ember vagy. Szerintem csodásán zongorázol. Volna kedved eljönni hozzám, meghallgatni pár lemezt? Üdvözlettel: Florentyna (Rosnowski) Megvárta a szünetet, kilopózott a folyosóra, s úgy érezte, minden szem őt figyeli, amint Pete Welling szekrényét keresi. Amikor megtalálta, ellenőrizte a nevet és a szekrény tetején levő számot. Huszonkettő – úgy érezte, ez jó ómen –; kinyitotta a szekrényajtót, rátette a levelet egy matematikakönyvre, ahol a fiú biztosan megtalálja, aztán nyirkos tenyérrel visszament az osztályába. Óránként nézte meg utána a saját szekrényét, válasz reményében, de sehol semmit nem talált. Egy hét elteltével már kezdte elveszíteni a reményt, amikor egyszer csak meglátta Pete-et, ahogy a kápolna lépcsőjén ül és fésülködik. Micsoda bátorság, egyszerre a szabályzat két pontját is megsérti, gondolta. Úgy határozott, itt az alkalom, hogy megtudja, megkapta-e egyáltalán a fiú a levelet.
Merészen felé indult, de amikor már csak egy méterre volt, szeretett volna porfelhővé válni, mert semmi sem jutott eszébe, amit mondhatna. Úgy állt dermedten, mint az óriáskígyó tekintetétől megbénított bárány, de aztán kivágta magát. – Szia – bökte ki. – Megtaláltad a levelemet? – A leveledet? – Igen, írtam neked múlt hétfőn, hogy eljöhetnél hozzám meghallgatni pár lemezt. Megvan a Csendes éj meg a legutóbbi Crosby-számok közül majdnem mind. Hallottad tőle a Fehér karácsonyt? – játszotta ki az aduját. – Á, szóval te írtad azt a levelet – mondta. – Igen, láttalak múlt héten Francis Parker ellen játszani. Fantasztikus voltál. Kivel játszol legközelebb? – Benne van az iskolai naptárban – felelte a fiú, betette a fésűjét a belső zsebébe és átnézett Florentyna válla fölött. – Ott leszek a lelátón. – Naná, hogy ott leszel – mondta a fiú, s ekkor egy felsőbb osztályos, magas, szőke lány – aki fehér bokazoknit viselt, ami Florentyna szerint semmiképp sem lehetett a hivatalos iskolai egyenruha része – szaladt oda Pete-hez és megkérdezte tőle, régóta várja-e. – Nem, csak pár perce – válaszolta Pete és átkarolta a lány derekát, aztán visszafordult Florentynához: – Attól tartok, egy kicsit várnod kell. De talán még rád is sor kerül egyszer – mondta nevetve. – Egyébként Bing Crosby szerintem egy tökfej. Nálam Bix Beiderbecke a menő. Ahogy elsétáltak, Florentyna hallotta, amint ezt mondja a szőkének: – Ez az a csaj, aki azt a cetlit küldte. – A szőke hátranézett a válla fölött és elnevette magát. – Valószínűleg még szűz – tette hozzá Pete. Florentyna behúzódott a lányöltözőbe és elrejtőzött, amíg mindenki elmegy, s közben rettegve gondolt arra, hogy az egész iskola rajta fog röhögni, ha a történet kitudódik. Aznap éjjel nem aludt, és másnap reggel kutatva fürkészte a többi lány arcát, de szerencsére semmi jelét nem látta annak, hogy rajta kuncognának, vagy őt lesnék, ezért úgy határozott, beavatja a titokba Susie Jacobsont. Amikor befejezte a mondókáját, Susie nagyot nevetett. – Csak nem te is? – kérdezte. Florentyna sokkal jobban érezte magát, miután Susie elmondta neki, milyen hátul is áll abban a bizonyos sorban. Ettől felbátorodva megkérdezte Susie-tól, tudja-e, mi az, hogy szűz. – Nem vagyok benne biztos – válaszolta Susie. – Miért kérdezed? – Mert Pete azt mondta, hogy én valószínűleg az vagyok. – Szerintem akkor én is az vagyok. Egyszer véletlenül hallottam, amikor Alice Beckman mondta valakinek, hogy ez akkor van, amikor az ember szeretkezik egy fiúval, aztán gyereke születik kilenc hónappal később. Mint amit Horton kisasszony mondott az elefántokról, de azoknak két évig tart. – Kíváncsi vagyok, milyen lehet. – Azok szerint a magazinok szerint, amiket Mary Alice tart a szekrényében, álomszép. – Ismersz valakit, aki már próbálta? – Margie McCormick azt állítja, ő már csinálta. – Ő mindenféléket állít. Ha megpróbálta, hogyhogy nincs gyereke? – Azt mondta, megtette a "szükséges óvintézkedéseket", de nem tudom, mi az. – Ha ez is valami olyasmi, mint a havi vérzés, nem hiszem, hogy megéri ezt a nagy felhajtást – mondta Florentyna. – Egyetértünk – válaszolta Susie. – Nekem tegnap megint megjött. Szerinted a férfiaknak is van ilyen problémája?
– Fogadok, hogy nincs. Mindig ők járnak jól. Mindenki látja: nekünk ott a havi vérzés és a gyerek, nekik meg a borotválkozás meg a katonaság, de azért erről meg kell kérdeznem Tredgold kisasszonyt. – Nem biztos, hogy tudni fogja – szólt Susie. – Tredgold kisasszony – mondta Florentyna nagy meggyőződéssel – mindent tud. Aznap este, amikor Florentyna nagy óvatosan előadta a kérdéseit, Tredgold kisasszony habozás nélkül leültette, és a legnagyobb részletességgel elmagyarázta neki a születés folyamatát, figyelmeztetve a veszélyre, ha elhamarkodottan próbát kívánna tenni. Florentyna csendben ült és hallgatta. Amikor a kisasszony befejezte, a kislány megkérdezte: – De hát miért kerítenek az egésznek akkora feneket? – A modern társadalom és a meglazult erkölcsök nagy igényeket támasztanak a leányokkal szemben, de soha ne felejtsd el, hogy mindannyian magunk döntjük el, mit gondoljanak rólunk mások, s ami ennél fontosabb, hogy mi mit gondolhatunk saját magunkról. – Tényleg mindent tudott a terhességről és a gyerekszülésről – közölte Florentyna másnap büszkén Susie-val. – És ez azt jelenti, hogy szűz is maradsz? – kérdezte Susie. – Hát persze. Tredgold kisasszony még mindig az. – És mik azok az óvintézkedések? – firtatta Susie. – Azokra semmi szükség, ha szűz marad az ember – dicsekedett újonnan szerzett tudásával Florentyna. Még egy fontos esemény maradt ebben az évben Florentyna számára: a bérmálás. Bár O'Reilly atya – a Jézus Szent Neve-székesegyház ifjú káplánja – hivatalból kioktatta, Tredgold kisasszony – eltökélten elnyomva önmagában az Anglikán Egyház tanait – lelkiismeretesen végigkísérte Florentynával a felkészülés időszakát, egy csöpp kétséget sem hagyva Florentyna számára, milyen kötelezettségeket rónak rá Urunknak tett ígéretei. A bérmálást a chicagói római katolikus érsek végezte O'Reilly atya segédletével. Abel és Zaphia jelen voltak a szertartásnál; de miután válásukat már kimondták, külön padban foglaltak helyet. Florentyna egyszerű fehér, magas nyakú ruhát viselt, amely körülbelül egy arasznyival ért a térde alá. Ő maga varrta a ruhát, persze – amikor aludt – Tredgold kisasszony egy kicsit besegített. A szabásmintát egy fotó után csinálta, amely Erzsébet hercegnőről jelent meg a Paris Match-ben. Tredgold kisasszony több mint egy órán át kefélte Florentyna haját, amíg igazán fényes nem lett. Az ifjú bérmálkozó ragyogóan festett. – Gyönyörű a keresztlányom– mondta George, aki Abel mellett állt az első padsorban. – Tudom – válaszolta Abel. – Komolyan beszélek – folytatta George. – Pillanatokon belül hosszú sorban igyekeznek a férfiak a Báró kastélyához, hogy megdöngessék a kaput, és megkérjék egyetlen leánya kezét. – Ha boldog lesz, nekem mindegy, kihez megy feleségül. A ceremónia végeztével a család átvonult ünnepi ebédre Abel szállodabeli különtermébe. Florentyna különböző ajándékokat kapott a családtagoktól és a barátoktól – többek között egy bőrkötéses Bibliát Tredgold kisasszonytól –, de a legnagyobb becsben azt az ajándékot tartotta, amelyet apja gondosan megőrzött arra az időre, amikor lánya már értékelni tudja: a gyönyörű, régi, antik gyűrűt, amelyet Florentyna keresztelőjére ajándékozott az a férfi, aki hitt a papában és támogatta. – Írnom kell, hogy megköszönjem – szólt Florentyna. – Nem lehet, kedvesem, mert nem tudom biztosan, ki az. Én réges-rég megtettem, ami az egyezségből rám hárult, úgyhogy most már soha nem fogom tudni kideríteni a személyét.
Florentyna ráhúzta a gyűrűt bal keze gyűrűsujjára, és a nap hátralevő részében tekintete visszavisszatért a piciny, tündöklő gyémántokra.
8. – Kire fog szavazni az elnökválasztáson, hölgyem? – kérdezte a kifogástalanul öltözött fiatalember. – Nem fogok szavazni – mondta Tredgold kisasszony és folytatta útját. – Akkor bejegyezzem önt a "Nem tudom" rovatba? – hangzott az újabb kérdés, miközben a fiatalember futva próbált lépést tartani Tredgold kisasszonnyal. – Semmi esetre sem – válaszolt a kisasszony. – Semmi ilyesmit nem mondtam. – Ha jól értem, nem akarja elárulni, kit részesít előnyben. – Nagyon szívesen elárulom, kit és mit részesítek előnyben, de miután én az angliai Much Hadhambe való vagyok, nem valószínű, hogy bármilyen módon befolyásolhatnám akár Truman urat, akár Dewey urat. A Gallup Intézet munkatársa visszavonult, de Florentyna figyelmesen megnézte, mert valahol azt olvasta, hogy az efféle felmérések eredményeit ma már minden vezető politikus komolyan veszi. 1948-at írtak, és Amerika egy újabb választási kampány kellős közepén volt. Az Olimpiai Játékoktól eltérően, a Fehér Házért folyó versenyt minden negyedik évben megtartják, békében és háborúban egyaránt. A republikánusok jelöltje Thomas E. Dewey a legutóbbi Gallupközvéleménykutatás szerint több mint nyolc százalékkal vezetett, és biztos nyerőnek tűnt. Florentyna mindkét kampányt gondosan figyelemmel kísérte, és boldog volt, amikor Margaret Chase Smith három férfit legyőzve lett Maine állam republikánus szenátorjelöltje. Ez volt az első alkalom, hogy az amerikaiak televízión kísérhették figyelemmel a választást. Abel beállított ugyan egy RCA-készüléket a Rigg úton, néhány hónappal távozása előtt, de tanév közben Tredgold kisasszony semmi szín alatt nem engedte volna, hogy Florentyna napi egy óránál többet nézze "ezt az újmódi masinát". – Soha nem lesz képes pótolni az írott szót – jelentette ki. – Egyetértek Chester L. Dawesszel, a Harvard Egyetem professzorával – tette hozzá –; rengeteg elhamarkodott döntést fognak hozni a kamerák előtt, amit aztán később megbánnak. Jóllehet nem teljesen értett egyet ez idő tájt Tredgold kisasszonnyal, Florentyna gondosan választotta ki azt az egy órát; mindig a CBS-híradót nézte – amelyben Douglas Edwards adott körképet a kampányról–, nem pedig Ed Sullivan népszerűbb műsorát, a "Városköszöntő"-t. Mindamellett arra is szakított magának időt, hogy meghallgassa Ed Murrow-t a rádióban. Azok után az adások után, amelyeket Ed Londonból sugárzott a háború alatt – mint sok millió más amerikai –, Florentyna is hűségesen meghallgatta minden szavát. Úgy érezte, ez a legkevesebb, amivel tartozik neki. A nyári szünet alatt Florentyna bevette magát Osborne képviselő úr kampányközpontjába, és különböző korú és képességű önkéntesek tucatjaival együtt töltögette a borítékokat az "Üzenet az ön képviselőjétől" című röplappal és ragasztós címkékkel, amelyeken nagy betűkkel ez állt: "Válaszd újra Osborne-t!" Ő és egy csontos arcú, sápadt fiú – aki sosem mondott semmiről véleményt – nyalta a borítékok szélét, zárta le a borítékokat és helyezte őket körzetek szerint elkülönített halmokba, ahonnan azután más önkéntesek vitték el és kézbesítették őket. A nap
végére Florentyna száját és nyelvét vastagon borította a ragasztó, a leány hányingert érzett és szomjas volt. Egyik csütörtökön a telefonos információs szolgálat ügyeletese megkérdezte Florentynát, átvenné-e a helyét, amíg elmegy ebédelni. – Természetesen – válaszolta Florentyna nagyon izgatottan, és odaugrott a megüresedett székhez, még mielőtt a sápadt fiú jelentkezne. – Nem lehet semmi probléma – mondta a hölgy. – Csak szólj bele, hogy Osborne képviselő úr irodája, és ha nem vagy biztos valamiben, nézd meg a kampánykézikönyvben – tette hozzá és rámutatott a vastag kötetre, ami a telefon mellett feküdt. – Minden rendben lesz – válaszolta Florentyna. Beült az irigyelt székbe, tekintetét a telefonra szegezte, és türelmetlenül várta, hogy csörögjön. Nem kellett sokáig várnia. Az első hívó egy férfi volt, aki azt akarta megtudni, hol kell szavaznia. Furcsa kérdés, gondolta Florentyna. – A szavazóhelyiségben – mondta csöppet szemtelenül. – Azt én is tudom, hülye kurva – jött a válasz –, de hol az én szavazóhelyiségem? Florentyna egy pillanatig nem jutott szóhoz, aztán nagyon udvariasan megkérdezte a férfitól, hol lakik. – A hetedik kerületben. Florentyna átfutotta a tájékoztatót: – Önnek a Szent Krizosztom-templomban kell szavaznia, a Dearborn utcában – mondta. – És az hol van? Florentyna megkereste a térképen. – A templom a tóparttól öt sarokra és a Looptól északra tizenöt sarokra helyezkedik el. – A telefon kattant, aztán rögtön újra megszólalt. – Osborne főhadiszállása? – Igen, uram – felelte Florentyna. – Na, hát mondja meg annak a lusta kurafinak, hogy akkor se szavaznék rá, ha ő lenne az egyetlen jelölt a világon! A telefon ismét kattant és Florentyna gyomra jobban émelygett, mint amikor borítékokat nyálazott. Hármat hagyta kicsöngeni a következő hívást, mire össze tudta szedni a bátorságát és fölvette a kagylót. – Halló! – mondta idegesen. – Osborne képviselő irodája. Itt Florentyna Rosnowski. – Jó napot, kedveském, engem Daisy Bishopnak hívnak, és szeretnék kérni a választás napján egy kocsit, ami elviszi a férjemet a szavazóhelyiséghez, mert mindkét lábát elveszítette a háborúban. – Igazán sajnálom – mondta Florentyna. – Ne aggódjon, ifjú hölgy. Sosem hagynánk cserben Mr. Rooseveltet. – De Mr. Roosevelt... Hát persze, sosem hagynák. Fölírhatnám a telefonszámukat és a címüket? – Mr. és Mrs. Bishop, 653. West Buens utca MA4–4816. – Föl fogjuk hívni önöket a választás reggelén, hogy tudassuk, hány órakor megy önökért a kocsi. Köszönjük, hogy támogatják a demokratapárti listát, Mrs. Bishop – mondta Florentyna. – Mindig azt támogatjuk, kedvesem. Isten önnel, és sok szerencsét! – Isten önnel – fejezte be Florentyna és mélyet lélegzett. Most egy kicsivel jobban érezte magát. Odaírt a "Bishop" név után zárójelben egy kettest és a feljegyzést a "Személyszállítás a választás napján" feliratú paksamétához tette, aztán várta a következő hívást. Eltelt pár perc, mire újra megszólalt a telefon, s Florentyna addigra teljesen visszanyerte az önbizalmát.
– Jó reggelt, Osborne-iroda? – Igen, uram – felelte Florentyna. – Melvin Crudick vagyok, és szeretném megtudni, mi a véleménye Osborne képviselő úrnak a Marshall-tervről. – Milyen tervről? – A Marshall-tervről – szótagolta szigorú hangon a hívó. Florentyna szeme kétségbeesetten cikázott végig a kampánykézikönyv lapjain, amelyről azt hallotta, mindent megtalál benne. – Itt van még? – kérdezte nyersen a telefonáló. – Igen, uram – felelte Florentyna. – Csupán szeretném, ha részletes és kimerítő választ kapna a képviselő úr véleményét illetően. Volna szíves, vonalban maradni egy pillanatig? Florentyna végül megtalálta a Marshall-tervet, és átolvasta, mit ír róla Henry Osborne. – Uram! – Igen – szólt bele a férfi, és Florentyna elkezdte felolvasni, amit a könyvben talált. "Osborne képviselő támogatja a Marshall-tervet." Hosszú csend következett. – Igen, azt tudom, hogy támogatja – szólt a hang a vonal másik végéről. Florentyna nagyon gyengének érezte magát. – Igen, kiáll a terv mellett – ismételte. – De miért? – jött az újabb kérdés. – Mert az választókörzetének minden polgára számára előnyös – vágta ki Florentyna és nagyon meg volt magával elégedve. – Könyörgöm, magyarázza meg nekem, mi jó van abban Illinois állam kilencedik körzetének, ha adunk Európának hatmilliárd dollárt? Florentyna érezte, hogy homlokát elönti a veríték. – Kisasszony, közölheti a képviselő úrral, hogy az ön személyes hozzá nem értése miatt ezúttal a republikánusokra fogok szavazni. Florentyna letette a kagylót, és épp azon gondolkozott, hogy kirohan, amikor visszajött a telefon-ügyeletes. Florentyna nem tudta, mit mondjon neki. – Volt valami érdekes? – kérdezte a hölgy, ahogy visszaült a helyére –, vagy csak a szokásos mániákus, ferde hajlamú, félbolond népség, akinek nincs jobb dolga ebédidőben? – Semmi különös – válaszolta Florentyna idegesen –, kivéve, hogy elveszítettem egy bizonyos Mr. Crudick szavazatát. – Csak nem megint az őrült Mel? Most melyiket adta elő? Az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságot, a Marshall-tervet vagy a chicagói nyomornegyedeket? Florontyna boldogan tért vissza a borítékok nyálazásához. A választás napján Florentyna reggel nyolcra érkezett a kampáhyirodába és egész nap a Demokrata Párt tagjait hívta, hogy meggyőződjön róla, szavaztak-e már. "Sose felejtsék el – mondta utolsó propagandabeszédében, önkéntes segítői előtt Henry Osborne –, hogy soha nem lakott még olyan ember a Fehér Házban, aki Illinois államban nem győzött." Florentyna nagyon büszke volt rá, hogy segít megválasztani az elnököt, és egész nap egy percet sem pihent. Este nyolckor Tredgold kisasszony érte jött. Bár tizenkét órát dolgozott megállás nélkül, a leány hazáig egyfolytában beszélt. – Mit gondol, győzni fog Mr. Truman? – kérdezte végül. – Csak ha ötven százaléknál több szavazatot kap – felelte Tredgold kisasszony. – Tévedés – szólt Florentyna. – Az Egyesült Államokban úgy is meg lehet nyerni az elnökválasztást, ha valaki – bár a népszavazáson nem sikerül többséget szereznie – az
elnökválasztó testületben több szavazatot kap, mint az ellenfele. – Ezután rövid leckét tartott Tredgold kisasszonynak az amerikai politikai struktúra működéséről. – Ilyesmi sosem fordulhatott volna elő, ha szegény III. György tudta volna annak idején, hol van Amerika – mondta Tredgold kisasszony. – Én pedig napról napra látom, hogy nem is nagyon sokára nem lesz rám többé szükséged, gyermekem. Először tudatosult Florentynában, hogy Tredgold kisasszony nem marad vele élete végéig. Amikor hazaértek, Florentyna beleült apja öreg karosszékébe, hogy megtudja a tévéből az első részeredményeket, de olyan fáradt volt, hogy elszunnyadt a kandalló előtt. Ő is, mint az amerikaiak nagy része, abban a tudatban ment aludni, hogy Thomas Dewey nyerte meg a választást. Amikor másnap reggel Florentyna fölébredt, leszaladt az újságért. Félelme beigazolódott: "Dewey legyőzte Trumant", hirdette a Tribune főcíme, és Florentynának fél órán át kellett hallgatnia a rádió közleményeit és anyja bizonykodását, amíg elhitte, hogy mégis Truman a győztes. A Tribune éjszakai szerkesztője tizenegykor döntött a főcím mellett, ezt aztán élete végéig nem heverte ki. Abban legalább nem tévedett, hogy Henry Osborne hatodszorra is bekerült a Kongresszusba. Amikor Florentyna másnap újra megjelent a Latin Lányiskolában, osztályfőnöke behívatta és közölte vele, hogy a választások lezajlottak, ideje lehiggadni és folytatni a tanulást. Ezzel Tredgold kisasszony is egyetértett, és Florentyna ugyanolyan lelkesen dolgozott saját vizsgái sikeréért, mint korábban Truman elnök győzelméért. Az év során bekerült az egyetemi gyeplabdacsapatba, a jobbszélsői posztra, és egyszer még az iskolai teniszválogatottban is játszott. A nyári szemeszter vége felé minden diák kapott egy értesítést, hogy amennyiben jelöltetni akarják magukat a Diáktanácsba, az új tanév első hétfőjéig be kell küldeniük a nevüket a Latin Fiúiskola igazgatójához. A két iskolából összesen hat képviselőt lehetett beválasztani a Tanácsba, és emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy ne mind tizenkettedik osztályosok lettek volna. Ennek ellenére Florentynának sokan tanácsolták osztálytársai közül, hogy jelentkezzen. Edward Winchester – aki már évekkel azelőtt letett róla, hogy a birkózás kivételével bármiben megpróbálja lefőzni Florentynát – ajánlkozott, hogy segít neki. – De aki nekem segít, annak tehetségesnek, jóképűnek, népszerűnek és karizmatikus személyiségnek kell lennie! – kötekedett a lány. – Most az egyszer egyetértünk – válaszolt Edward. – Annak a bolondnak, aki belemászik egy ilyen dologba, minden lehetséges előnyös tulajdonsággal rendelkeznie kell, hogy leküzdje azt a hátrányt, hogy jelöltje egy dögunalmas, megközelíthetetlen, ronda és buta tyúk. – Ami azt jelenti, hogy okosabban tenném, ha várnék még egy évet. – Egy frászt! – közölte Edward. – Ilyen rövid idő alatt semmi reményt nem látok a jelentős javulásra. Különben is, azt akarom, hogy idén kerülj be a tanácsba. – Miért? – Mert ha te leszel az egyetlen tizenegyedikes, akit beválasztanak, akkor szinte biztos befutó vagy az elnöki helyre a következő évben. – Jól átgondoltad az egészet, mi? – És le merném fogadni az egész teli malacperselyemre, hogy te is. – Hát, talán... – szólt Florentyna halkan. – Talán? – Talán meggondolom, hogy mégis egy évvel előbb jelöltessem magam a tanácsba.
A nyári szünet alatt – amit apjával töltött a New York-i Báróban – Florentyna megfigyelte, hogy sok nagy áruháznak van már női divatosztálya, és elgondolkozott azon, vajon miért nincs több olyan bolt, amelyben csak ruhákat árulnak. Órákat töltött a Best, a Saks és a Bonwitt Teller helyiségeiben (utóbbiban vette élete első pánt nélküli estélyi ruháját), figyelte a különböző vásárlókat, és egyéni igényeiket, ízlésüket megpróbálta összehasonlítani a Bloomingdale, az Altman, a Macy klienseiével. Esténként vacsora közben apját az aznap tapasztaltakkal traktálta. Abel lenyűgözve figyelte, hogy lánya milyen gyorsasággal sajátítja el az új ismereteket, tapasztalatokat. Úgy látta, itt az ideje, hogy lassanként beavassa őt a Báró cég műhelytitkaiba is. A szünidő végére örömmel állapította meg, hogy Florentyna egyre többet tud a részvénytöbbségről, a készpénzforgalomról, az előzetes szobafoglalásról, az 1940-es alkalmazotti törvényről, sőt a nyolcezer friss zsemle áráról is. Abel figyelmeztette George-ot, hogy ügyvezető igazgatói állása a nem túl távoli jövőben veszélybe kerülhet. – Nem hinném, hogy Florentyna az én állásomra pályázik. – Nem? – kérdezte Abel. – Nem – felelte George. – Sokkal inkább a tiédre. A szünidő utolsó napján Abel kivitte Florentynát a repülőtérre és búcsúzáskor átnyújtott neki egy fekete-fehér Polaroid fényképezőgépet. – Micsoda fantasztikus ajándék, papa! Én leszek az iskolában a legrendesebb diák. – Ez megvesztegetés – mondta Abel. – Megvesztegetés? – Igen. George szerint te akarsz lenni a Báró Társaság elnöke. – Azt hiszem, előbb inkább a Diáktanácsé – válaszolt Florentyna. Abel elnevette magát. – Először juss be abba a tanácsba! – mondta, aztán arcon csókolta a lányát és búcsút intett neki, ahogy Florentyna eltűnt a várakozó géphez vezető lépcsőn. – Úgy döntöttem, indulok. – Helyes – mondta Edward. – Már össze is állítottam a két iskola névsorát. Pipáld ki azokat, akik szerinted biztosan rád szavaznak, és tegyél keresztet azoknak a neve mellé, akik nem, hogy megdolgozhassam az ingadozókat és megerősíthessem a biztos híveket. – Nagyon szakszerű. Hány jelölt van? – Eddig tizenöten jelentkeztek a hat helyre. Négyen vannak, akiket semmiképp nem tudsz legyőzni, de utána már szoros lesz a mezőny. Gondoltam, talán érdekel, hogy Pete Welling is indul. – Az az aljas? – Én azt hittem, reménytelenül szerelmes vagy belé. – Ne légy nevetséges, Edward, az egy tökfej. Gyerünk, nézzük végig a névsort! A választásnak az új tanév második hetének végén kellett lezajlania, tehát a jelölteknek csupán tíz napjuk volt szavazatgyűjtésre. Florentynát többen otthon is meglátogatták és támogatásukról biztosították. Meglepte néhány olyan társa támogatása, akitől soha nem számított volna rá, ugyanakkor más osztálytársai, akiket barátainak vélt, közölték Edwarddal, hogy soha nem állnának mellé. Florentyna megbeszélte ezt a dolgot Tredgold kisasszonnyal, aki figyelmeztette, hogy ha az ember olyan helyre pályázik, ami kiváltságokkal jár, vagy hasznot hajt, mindig a kortársai kívánják leginkább, hogy ne teljesüljön a vágya. Az önmagánál idősebbektől és fiatalabbaktól nem kell tartani – azok tudják, hogy soha nem lesznek a riválisai.
Minden jelöltnek választási beszédet kellett írnia, megindokolva, miért akar a Diáktanács tagja lenni. Florentynáét Abel olvasta végig – aki nem volt hajlandó bármit hozzátenni, vagy kihúzni belőle –, valamint Tredgold kisasszony, aki csak a stílushoz fűzött megjegyzéseket. A szavazás a második hét péntekjén zajlott, egész nap, az eredményt pedig az igazgató hirdette ki a következő hétfő reggelen, az iskolagyűlés végén. Florentyna számára szörnyű volt az a hétvége. Tredgold kisasszony egész idő alatt mást se csinált, csak ezt hajtogatta: "Nyugodj meg, gyermekem!" Ezúttal Edwardnak sem kellett megizzadnia a vasárnap délelőtti teniszpartiban, hogy 6:0, 6:0-ra verje Florentynát. – Nem kell Sherlock Holmesnak lenni, hogy az ember rájöjjön, te nem figyelsz oda, gyermekem. – Jaj, fogd be a szád, Edward! Egyáltalán nem érdekel, beválasztanak-e a Diáktanácsba vagy sem. Hétfőn reggel Florentyna ötkor kelt, és hatra már felöltözve várta a reggelit. Háromszor elolvasta az újságot, az első betűtől az utolsóig, Tredgold kisasszony pedig egyetlen szót sem szólt, amíg el nem jött az indulás ideje. – Ne feledd, gyermekem, hogy Lincoln több választást veszített el, mint ahányat megnyert, mégis elnök lett belőle! – Ez igaz, de én jobban szeretném győzelemmel kezdeni – szólt Florentyna. Kilenc órára tömve volt a nagyterem. A reggeli imádság és az igazgatói hirdetmények mintha egy öröklétig tartottak volna; Florentyna a padlót bámulta. – Én most felolvasom a Diáktanács-választás eredményeit – szólt az igazgató. – Tizenöt jelölt indult, s ezek közül hatan kerültek be a Tanácsba: 1. Jason Morton (elnök) 109 2. Cathy Long 87 3. Roger Dingle 85 4. Eddie Bell 81 5. Jonathan Lloyd 79 Az igazgató köhögött, a terem néma csendben hallgatta. – Hatodik Florentyna Rosnowski hetvenhat szavazattal. Az utána következő legtöbb szavazatot, hetvenötöt, Pete Welling kapta. A Tanács első ülése ma délelőtt fél tizenegykor lesz az én irodámban. A gyűlésnek vége. Florentyna határtalanul boldog volt, és átölelte Edwardot. – Ne feledd, jövőre elnök! Az aznap délelőtti első tanácsülésen Florentynát mint legfiatalabbat nevezték ki titkárnak. – Úgy kell annak, aki utolsó – nevetett az új elnök, Jason Morton. Megint írhatom a feljegyzéseket, amiket rajtam kívül senki nem fog elolvasni, gondolta Florentyna. De most legalább géppel írhatom őket, jövőre meg talán én leszek az elnök. Fölpillantott a fiúra, akinek keskeny, finom arca, és látszólag bátortalan viselkedése oly sok szavazatot szerzett. – Először is, a kiváltságok – kezdte Jason nagy lendülettel, nem véve tudomást a lány rajta felejtett tekintetéről. – Az elnök járhat kocsival; hetente egyszer a lányok halvány színű blúzt viselhetnek, a fiúk pedig papucscipőt az előírt iskolai cipő helyett. A Tanács tagjai otthagyhatják a tanulószobát, ha iskolaügyről van szó, és jogukban áll bármelyik diáknak büntetést adni, ha az vét a szabályzat valamelyik pontja ellen.
Szóval ezért küzdöttem annyira, gondolta Florentyna, hogy színes blúzt hordhassak és megbüntethessem a többieket. Amikor aznap este Florentyna hazatért, teljes részletességgel elmesélte Tredgold kisasszonynak a történteket. Arca sugárzott a büszkeségtől, amikor felidézte a választás eredményét, és beszámolt új tisztségéről. – Ki az a szegény Pete Welling – érdeklődött Tredgold kisasszony –, aki csak egy szavazattal maradt le arról, hogy megválasszák? – Úgy kell neki – mondta Florentyna. – Tudja, mit mondtam annak a tökfejnek, amikor elmentem mellette a folyosón? – Nem, honnan tudnám? – szólt Tredgold kisasszony némi aggodalommal a hangjában. – "Most neked kell beállnod a sorba, de talán még egyszer rád is sor kerül" – idézte fel Florentyna és jót nevetett. – Ez méltatlan volt hozzád, Florentyna, sőt hozzám is. Ígérd meg, hogy soha többet az életben nem mondasz ilyet! A győzelem órája nem arra való, hogy vetélytársainkat ócsároljuk, sokkal inkább arra, hogy nagylelkűségünket kimutassuk. Tredgold kisasszony felkelt a székéből és elvonult a szobájába. Másnap, amikor Florentyna ebédelni ment, Jason Morton a mellette levő székre ült. – Ezentúl sokat fogunk találkozni, most, hogy bekerültél a Diáktanácsba – szólt, és elmosolyodott. Florentyna nem mosolygott vissza, mert Jason Mortonnak ugyanolyan volt a híre a Latin Lányiskolában, mint Pete Wellingnek, és nem akart másodszor is bolondot csinálni magából. Ebéd közben megtárgyalták az iskolai zenekar bostoni utazásának kérdéseit és azt, mit lehetne tenni a sok fiúval, akit cigarettázáson kapnak. A Diáktanács által kiszabható büntetések köre meglehetősen szűk volt, a legrettenetesebb is csak a tanulószobába való szombat délelőtti bezárattatást jelentette. Jason azt mondta Florentynának, hogy ha odáig elmennének, hogy a cigarettázók nevét jelentik az igazgatónak, ez az érintett diákok számára bizonyosan kizárást jelentene. Dilemma előtt álltak a tanácstagok, mert senki sem tartott a szombat délelőtti bezárástól, de attól sem, hogy valaha is jelentenék a nevét az igazgatónak. – Ha hagyjuk, hogy tovább cigarettázzanak – mondta Jason –, hamarosan semmi tekintélyünk sem lesz, hacsak el nem szánjuk magunkat, hogy határozottan érvényesítjük a Tanács jogait már az első pillanattól kezdve. Florentyna egyetértett vele, de meglepődött a fiú következő kérdésén. – Volna kedved teniszezni szombat délután? Florentyna egy pillanatig hallgatott. – Igen – mondta aztán, és igyekezett, hogy hangja közömbösen csengjen, miközben eszébe jutott, hogy a fiú a teniszcsapat kapitánya és irtózatosak a fonákütései. – Jó, akkor háromkor fölveszlek. Rendben? – Remek – mondta Florentyna és remélte, hogy hangja még mindig nem árul el semmiféle érdeklődést. – Ez a teniszruha túl rövid – szólt Tredgold kisasszony. – Tudom – válaszolta Florentyna –, de ez a tavalyi, és én nőttem azóta. – Kivel fogsz játszani? – Jason Mortonnal. – Egy fiatalemberrel végképp nem teniszezhetsz ilyen ruhában. – Vagy ebben, vagy meztelenül – mondta Florentyna.
– Ne légy szemtelen, gyermekem! Megengedem, hogy most az egyszer ebben a ruhában menj, de biztosra veheted, hogy hétfő délutánig bezárólag veszek neked egy újat. Megszólalt a csengő. – Ezek szerint már itt is van – mondta Tredgold kisasszony. Florentyna fölkapta az ütőjét és az ajtóhoz szaladt. – Ne rohanj, gyermekem! Hadd várjon egy kicsit a fiatalember. Miért kell neki tudnia, hogy ennyire sietsz hozzá? Florentyna elpirult, egy szalaggal hátrakötötte hosszú, fekete haját, majd lassan a bejárati ajtó felé indult. – Szia, Jason – mondta közömbös hangon. – Nem jössz be? Jason – aki olyan kifogástalan teniszöltözéket viselt, mintha aznap reggel vásárolta volna – nem tudta levenni a szemét Florentynáról. – Micsoda ruha! – kockáztatta meg, s mondott volna még mást is, de meglátta, hogy Tredgold kisasszony kilép a szobából. Korábban nem is vette észre, milyen remek alakja van Florentynának. Abban a minutumban, hogy Tredgold kisasszonyt megpillantotta, arra is rájött, miért nem fedezhette eddig föl. – Sajnos, tavalyi – folytatta Florentyna és lenézett hosszú lábaira. – Szörnyű, igaz? – Nem, szerintem klassz. Gyerünk, fél négyre foglaltam pályát, és elhappolják, ha egy másodpercet késünk. – Te jó Isten! – szólt Florentyna, amikor becsukta a bejárati ajtót. – Ez a tiéd? – Igen. Szerinted nem fantasztikus? – Én azt mondanám, ha megkockáztathatok egy ilyen véleményt, hogy látott már jobb napokat is. – Tényleg? – szólt Jason. – Szerintem elég frankó. – Ha tudnám, mit jelent ez a szó, lehet, hogy egyetértenék. Könyörgöm, uram – folytatta gúnyolódva –, mit kell tennem? Beszállhatok ebbe a masinába, vagy segítsek tolni? – Ez egy valódi háború előtti Packard. – Akkor már igazán kijár neki egy szép temetés – mondta Florentyna, ahogy helyet foglalt az első ülésen, s hirtelen ráeszmélt, milyen sok kilátszik a lábából. – Megtanított valaki arra, hogy kell ezt a rakás ócskavasat rávenni, hogy jó irányba zötyögjön? – Nem, nem igazán – felelte Jason. – Micsoda? – kérdezte Florentyna hitetlenkedve. – Nekem azt mondták, vezetni a gyakorlatban lehet megtanulni. Florentyna lenyomta a kilincset és kinyitotta egy kicsit az ajtót, mintha ki akarna szállni. Jason megfogta a derekát: – Ne hülyéskedj, Tyna! Apám tanított, és már majdnem egy éve vezetek. Florentyna elpirult, visszacsukta az ajtót, majd azt is be kellett magának vallania, hogy a fiú egész jól vezet, annak ellenére, hogy a kocsi rázkódott és zörgött egy kicsit, ahogy átkeltek egyegy gödrön. A teniszjátszma reménytelen ügy volt Florentyna számára. Nagyon kellett igyekeznie, hogy egy-egy pontot szerezzen, míg Jasonnak nagyon kellett igyekeznie, hogy egyet-egyet elveszítsen. Jasonnak végül nagy nehezen sikerült csupán 6:2, 6:l-re nyernie. – Szívesen meginnék egy kólát – mondta Jason a meccs végeztével. – Szívesen megtanulnék teniszezni – válaszolta Florentyna. A fiú kézen fogta a lányt, ahogy otthagyták a teniszpályát, s – bár Florentyna megengedhetetlenül nyirkosnak érezte a tenyerét – nem is engedte el, amíg oda nem értek a bárpulthoz a klubház végében. Jason vett egy Coca-Colát, aztán leültek a terem sarkába és két
szívószállal megitták. Amikor végeztek vele, Jason hazavitte a lányt. Ahogy odaértek a Rigg útra, a fiú odahajolt Florentynához és szájon csókolta. Florentyna nem viszonozta, inkább ijedtében, mint bármi más okból. – Mi lenne, ha eljönnél velem este moziba? – kérdezte Jason. – A "Városban"-t játsszák az United Artists mozijában. – Hát, eredetileg... Jó, szívesen – felelte Florentyna. – Helyes, akkor hétre érted jövök. Florentyna nézte, ahogy a kocsi elpöfög, és megpróbált kieszelni valami jó indokot, amivel meggyőzhetné anyját, hogy este el kell mennie otthonról. A konyhában Tredgold kisasszonyt találta, aki épp a teát készítette. – Jó volt a játék, gyermekem? – kérdezte Tredgold kisasszony. – Tartok tőle, hogy neki nem túlzottan. Erről jut eszembe, el akar vinni este... – habozott – egy koncertre, úgyhogy ma nem kérek vacsorát. – Milyen kedves tőle – mondta Tredgold kisasszony. – De tizenegyre legkésőbb érj haza, különben anyád aggódni fog. Florentyna fölszaladt a szobájába, leült az ágya végére, és azon kezdett gondolkozni, vajon mit húzzon fel estére, és hogy milyen szörnyen áll a haja, és hogy el tudna-e csenni egy kicsit anyja arcfestékeiből. Aztán hosszan töprengett azon, hogyan mutathatná nagyobbnak a mellét anélkül, hogy egész este bent kelljen tartania a levegőt. Hét órakor Jason ismét megjelent, bolyhos vörös pulóverben és khakiszínű nadrágban, s az ajtónál Tredgold kisasszony köszöntötte. – Jó estét, fiatalember! – Jó estét, asszonyom! – mondta Jason. – Fáradjon be a szalonba! – Köszönöm – mondta Jason. – És milyen hangversenyre viszi Florentynát? – Hangversenyre? – Igen, kíváncsi vagyok, ki játszik – szólt Tredgold kisasszony. – Jó kritikát olvastam a reggeli lapban Beethoven harmadik szimfóniájáról. – Ja, igen, a harmadik szimfónia – mondta Jason, s ekkor Florentyna megjelent a lépcsőn. Tredgold kisasszonynak és Jasonnak egyaránt elállt a szava. Egyiküknek a csodálattól, a másiknak épp ellenkezőleg. Florentyna zöld ruhában volt, ami éppen csak takarta a térdét, és hamisítatlan nejlonharisnyát viselt, amelyen hátul sötét csík futott. A lány lassan lejött a lépcsőn, hosszú lábaival kissé bizonytalanul lépkedett a magas sarkú cipőben; kicsiny melle a szokásosnál nagyobbnak látszott; fénylő, fekete haja a vállára omlott, és sokkal idősebbnek mutatta FÍorentynát tizenöt événél. Az egyetlen dolog, ami ellen Tredgold kisasszony sem emelt volna kifogást, az a karóra volt, amit tőle magától kapott a tizenharmadik születésnapjára. – Gyerünk, Jason, nehogy elkéssünk! – mondta Florentyna, mert szeretett volna elkerülni bármiféle párbeszédet Tredgold kisasszonnyal. – Persze – szólt Jason. Florentyna egy pillanatra sem nézett vissza, nehogy sóbálvánnyá változzon. – Feltétlenül hozza őt haza tizenegyre, fiatalember! – adta ki az utasítást Tredgold kisasszony. – Persze – ismételte Jason, ahogy becsukta a bejárati ajtót. – Ezt meg hol találtad? – Kit, Tredgold kisasszonyt? – Őt. Pont olyan, mintha egy viktoriánus regényből lépett volna elő. "Feltétlenül hozza őt haza tizenegyre!" – utánozta a kisasszonyt, miközben kinyitotta az ajtót Florentynának. – Ne légy otromba! – mondta Florentyna és kacéran a fiúra mosolygott.
Hosszú sor állt a mozi előtt, és amíg kint voltak, Florentyna igyekezett Jason mellett állva a fal felé fordulni, nehogy valaki felismerje. Ahogy bementek, Jason rögtön a hátsó sorba kormányozta, mint aki már nem először jár itt. Florentyna leült, és amikor kialudt a fény, végre kicsit elengedhette magát – de nern túl sokáig. Jason odahajolt hozzá, átkarolta a vállát, és csókolgatni kezdte. A lány kellemesen megborzongott, ahogy a fiú szájával szétnyitotta az ajkait és nyelvük először összeért. Aztán Jason visszadőlt, és nézték a vásznon futó főcímet. Florentyna szerette Gene Kellyt. Jason újra odahajolt és ajkát a lányéhoz szorította. Florentyna ajka kinyílt. Csaknem ugyanebben a pillanatban egy kezet érzett a mellén. Megpróbálta eltolni, de a kéz erősebbnek bizonyult. Néhány másodperc múlva Florentyna lélegzethez jutott, és vethetett egy gyors pillantást a Szabadság-szoborra, mielőtt Jason nekilátott volna – ezúttal a másik kezével – a másik mellét simogatni. Florentynának most sikerült eltolnia a fiút, de csak pillanatokra. Jason unottan elővett egy csomag Camelt és rágyújtott. Florentyna azt hitte, álmodik. Néhány slukk után a fiú elnyomta a cigarettát, és egyik kezét a lány lába közé helyezte. Florentyna – már a pánik szélén – minden további előnyomulást megakadályozandó, szorosan összezárta a combját. – Jaj, ne légy már olyan szemérmes – szólt Jason –, mert a végén még úgy jársz, mint Tredgold kisasszony – és újra hozzá hajolt, hogy megcsókolja. – Az ég szerelmére, Jason, hadd nézzem már a filmet! – Ne légy hülye! Senki sem azért megy moziba, hogy a filmet nézze! – Visszatette a kezét Florentyna lábára. – Csak azt ne mondd, hogy még sose csináltál ilyet. Úristen, majdnem tizenhat éves vagy. Mire vársz? Te akarsz lenni a legöregebb szűz lány Chicagóban? Florentyna fölugrott és kifurakodott a sorból, közben jó néhányszor megbotlott a lábakban, amíg kiért a folyosóra. Anélkül, hogy akár csak a ruháját lésimította volna, kirohant a moziból, amilyen gyorsan csak tudott. Kint megpróbált futni, de anyja tűsarkú cipőjében épphogy csak lépkedni tudott, úgyhogy levette a cipőt és harisnyában szaladt tovább. Otthon, mielőtt belépett volna a házukba, igyekezett rendbe szedni magát, remélve, hogy följut a szobájába anélkül, hogy Tredgold kisasszonyba botolnék. Nem járt sikerrel. Tredgold kisasszony ajtaja félig nyitva volt, és ahogy Florentyna lábujjhegyen elment előtte, a kisasszony kiszólt: – Korábban lett vége a koncertnek, kedvesem? – Igen... nem... vagyis nem érzem nagyon jól magam – dadogta, aztán besietett a szobájába, még mielőtt Tredgold kisasszony újabb kérdéseket tehetne föl. Még akkor is remegett, amikor ágyba feküdt. Másnap reggel korán ébredt, és bár Jasonra még mindig haragudott, azon vette észre magát, hogy nevet az este történteken. Sőt elhatározta, hogy újra elmegy megnézni a filmet, ezúttal egyedül. Szerette Gene Kellyt, de most látta először a valódi bálványát a vásznon, és nem győzött csodálkozni, milyen vézna és sebezhető. A Diáktanács másnapi ülésén Florentyna nem volt képes Jasonra nézni, miközben az halk, határozott hangon azt ecsetelte, hogy néhány idősebb fiú, aki nem tagja a Tanácsnak, az utóbbi időben hanyagul öltözködik. Azt is hozzátette, hogy a következő személyt, akit cigarettázáson kapnak, be kell jelenteni az igazgatónak, máskülönben az ő elnöki tekintélyén esik csorba. Mindenki egyetértőleg bólintott, Florentynát kivéve. – Helyes, akkor kitűzök a hirdetőtáblára egy figyelmeztetést ez ügyben. Ahogy a gyűlés véget ért, Florentyna azonnal elszelelt a saját osztályába, mielőtt bárki szólhatott volna hozzá. Késő délután fejezte be a leckeírást, és csak pár perccel hat után indult haza. Amikor a főbejárathoz ért, esni kezdett az eső, úgyhogy a kapualjban maradt, abban bízva, hogy hamar elvonul a vihar. Ahogy ott állt, Jason ment el mellette egy tizenkettedikes lánnyal.
Nézte, ahogy beszállnak a fiú kocsijába, és lebiggyesztette az ajkát. Az eső csak még jobban esett, úgy döntött hát, hogy visszamegy a tanterembe és legépeli a Diáktanácsülés jegyzőkönyvét. Visszafelé menet kis csoportot látott, amely a Tanács álláspontjáról szóló hirdetményt tanulmányozta a hanyag öltözékkel és a dohányzással kapcsolatban. Florentynának majd egy órába telt, amíg megírta a jegyzőkönyvet, főként azért, mert gondolatai szünet nélkül Jason képmutató viselkedése körül forogtak. Mire befejezte a gépelést, az eső is elállt. Florentyna becsukta az írógépet, és a jegyzőkönyvet a fölső fiókba tette. Ahogy újra végigment a folyosón, mintha neszt hallott volna a fiúöltözőből. Miután a Diáktanács tagjainak kivételével mindenkinek tilos volt este hét után az iskolában tartózkodni – hacsak nem volt különleges engedélye –, Florentyna visszafordult, hogy megnézze, ki az. Amikor már csak pár méterre volt az öltözőtől, az ajtó alatti fénycsík kialudt. Florentyna odalépett, kinyitotta az ajtót, és fölkapcsolta a villanyt. Beletelt némi időbe, míg szeme megakadt a sarokban álló alakon, aki megpróbálta cigarettáját a háta mögé rejteni, de tudta, hogy a lány már észrevette. – Pete! – szólt Florentyna meglepetten. – Nos, Diáktanács kisasszony, rajtakapott egyszer és mindenkorra. Két komoly kihágás egyszerre: késői benttartózkodás és cigaretta. Lőttek a Harvardnak – mondta Pete Welling, miközben eltaposta a cigarettát a kőpadlón. A kép felidézte Florentynában a Diáktanács elnökének előző esti mozdulatát, ahogy elnyomta a cigarettáját a sötét moziban. – Jason Morton is a Harvardra készül, ugye? – Igen. De annak mi köze ehhez? – kérdezte Pete. – Őt semmi sem fogja megakadályozni, hogy bejusson. – Most jut eszembe, lányok nem tartózkodhatnak a fiúöltözőben. – De te benne vagy a... – Viszlát, Pete. Florentyna kezdte élvezni új hatalmát, és nagyon komolyan vette a diáktanácsbeli kötelességeit és feladatait, olyan komolyan, hogy az év előrehaladtával Tredgold kisasszony már attól tartott, hogy ennek Florentyna tanulmányai látják majd kárát. A kisasszony nem beszélt erről Mrs. Rosnowskival, úgy vélte, az ő feladata, hogy megoldást találjon. Azt remélte, hogy a lány újfajta viselkedésének oka csupán a tárgyát tévesztett kamaszos lelkesedés. Múltbeli tapasztalatai ellenére még őt magát is meglepte, milyen gyorsan megváltozott Florentyna, amióta egy kis hatalommal ruházták fel. A második szemeszter közepére Tredgold kisasszony átlátta, hogy a probléma túljutott ezen a stádiumon, és hamarosan ellenőrizhetetlenné válik. Florentyna kezdte önmagát – nem a munkáját – túl komolyan venni. A szemeszter végi tanári jellemzés nem volt valami fényes Florentyna megszokottan magas szintjéhez képest, osztályfőnöke pedig célzott rá, hogy Florentyna egyre önkényeskedőbb a társaival szemben, és kicsit túl gyakran szab ki ilyen-olyan büntetéseket. Tredgold kisasszony nem tudta nem észrevenni, hogy Florentyna egy ideje nem kap annyi meghívást partykra, mint azelőtt, és barátai sem járnak annyit a Rigg útra, leszámítva a hűséges Richard Winchestert... Tredgold kisasszonynak tetszett ez a fiú. A helyzet nem javult a második félév során sem, és Florentyna egyre gyakrabban adott kitérő válaszokat, ha Tredgold kisasszony az elmaradt házi feladatokat hozta szóba. Zaphia, aki férje elvesztése miatt azzal kárpótolta magát, hogy hízott öt kilót, nem hajlott az együttműködésre. – Én nem vettem észre semmi szokatlant – mindössze ennyit mondott, amikor Tredgold kisasszony megpróbálta megosztani vele gondjait. Tredgold kisasszony összeszorította az ajkát, és őszintén megrémült, amikor egyik reggelinél Florentyna nyersen és durván válaszolt arra a kérdésére, hogy mit tervez a hétvégére.
– Majd szólok, ha magát is érinti – mondta, anélkül, hogy fölpillantott volna a Vogue lapjaiból. Mrs. Rosnowski nem adta jelét, hogy bármit észrevett volna, így hát Tredgold kisasszony néma maradt, mint a hal, és arra gondolt, hogy a leány előbb vagy utóbb nagyon megüti a bokáját. Nem kellett rá sokáig várni.
9. – Semmi okod rá, hogy ilyen magabiztos légy – szólt Edward. – Miért? Ki győzhet le? Majdnem egy éve vagyok benne a Tanácsban, és a többiek, akik benne vannak, mind érettségiznek – mondta Florentyna lustán elnyúlva az egyik, tanácstagok részére fenntartott fotelben. Edward állva maradt. – Igen, ezt én is tudom, de nem mindenki van oda érted. – Mit akarsz ezzel mondani? – Sokan úgy gondolják, hogy amióta bent vagy a Tanácsban, kicsit túl nagy a mellényed. – Remélem, te nem tartozol közéjük, Edward. – Nem, én nem. De félek tőle, hogy ha nem törődsz azzal, hogy egy kicsit több időt tölts az alsóbb osztályosok között, veszíthetsz. – Ne beszélj butaságokat. Miért kéne azzal törődnöm, hogy megismerkedjem velük, ha egyszer ők már ismernek? – kérdezte Florentyna, miközben valami papírdarabot gyűrögetett a fotel karfáján. – Mi van veled, Florentyna? Egy éve még nem viselkedtél így – mondta Edward, szemét a földre szegezve. – Ha nem tetszik, ahogy ellátom a feladatomat, menj és szavazz valaki másra! – Ennek semmi köze ahhoz, ahogy a feladatodat látod el. Azt mindenki elismeri, hogy soha nem volt még jobb titkára a Tanácsnak, de egy elnöknek másmilyennek kell lennie. – Köszönöm a jó tanácsot, Edward, de anélkül is elboldogulok, majd meglátod. – Akkor azt sem akarod, hogy idén is segítsek? – Edward, még mindig nem érted a lényeget. Nem arról van szó, hogy nem akarom, hanem hogy nincs rá szükségem. – Sok szerencsét, Florentyna. Remélem, hogy nem nekem lesz igazam. – A szerencsekívánatodra sincs szükségem. Bizonyos dolgok ebben az életben a rátermettségen múlnak. Ezt a beszélgetést Florentyna nem mesélte el Tredgold kisasszonynak. A tanév végén Florentyna meglepetten vette tudomásul, hogy csak latinból és franciából osztályelső, és hogy összesítésben csak a harmadik helyre került. Tredgold kisasszony figyelmesen végigolvasta az értesítőt, és a legszörnyűbb félelmét látta igazolódni, de úgy döntött, nem tesz semmiféle megjegyzést, miután a lány egy ideje már egyáltalán nem fogadta meg a tanácsait, hacsak nem estek egybe az ő véleményével. Florentyna ismét New Yorkban töltötte a nyári szünetet apjával, aki megengedte neki, hogy eladóként dolgozzon a szálloda egyik boltjában. Florentyna mindennap korán kelt, és felöltötte a szálloda fiatal dolgozóinak világoszöld ruháját. Minden energiáját arra fordította, hogy megtanulja, hogyan kell vezetni egy ilyen kis
divatszaküzletet, és nemsokára új javaslatokkal állt Parker kisasszony, a boltvezető elé, aki elismerően reagált – s nem csak azért, mert a főnök leányáról volt szó. Ahogy múltak a napok, Florentyna egyre magabiztosabb lett, és – visszaélve kivételezett helyzetével – már a bolti egyenruhát sem hordta, sőt elkezdett utasításokat osztogatni a személyzet fiatalabb tagjainak. Ahhoz azért elég elővigyázatos volt, hogy ezt soha ne tegye Parker kisasszony előtt. Egyik pénteken, amikor Parker kisasszony az irodájában ült, és a délelőtti készpénzbevételt számolta, Jessie Kovats – egy fiatal eladó – tízperces késéssel érkezett. Florentyna az ajtóban várta. – Már megint elkésett – mondta Florentyna, de Jessie nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon. – Hallotta, mit mondtam, Kovats, kisasszony? – kérdezte Florentyna. – Persze hogy hallottam – válaszolta Jessie és fölakasztotta az esőkabátját. – És mára milyen mentséget talált? – Nem hiszem, hogy azt magának kellene elmondanom. – Majd meglátjuk – sziszegte Florentyna, és elindult Parker kisasszony irodája felé. – Kár a gőzért, te felfújt hólyag. Úgyis elegem van már a parancsolgatásodból – szólt Jessie, azzal bement Parker kisasszony irodájába és becsukta maga mögött az ajtót. Amíg Jessie visszatérését várta, Florentyna megpróbált úgy tenni, mintha a pultot rendezgetné. Néhány perc múlva a fiatal eladónő kijött az irodából, újra fölvette a kabátját és egyetlen szó nélkül kiment a boltból. Florentyna elégedett volt közbelépése eredményével. Kis idő múlva Parker kisasszony előjött az irodájából. – Jessie azt mondta nekem, hogy maga miatt itthagyja a boltot. – Nem hiszem, hogy Kovats kisasszony nagy veszteség lenne – vonta meg a vállát Florentyna. – Nem dolgozta agyon magát. – Nem ez a kérdés, Florentyna. Nekem akkor is vezetnem kell ezt a boltot, amikor maga visszamegy az iskolába. – Remélhetőleg addigra megtisztítjuk ezt a helyet az összes ilyen Jessie Kovatstól, hogy ne pazarolják apám idejét és pénzét. – Rosnowski kisasszony, ez egy csapat. Nem mindenki lehet ügyes és okos, talán még szorgalmas sem, de a képességeik határain belül mindannyian kitesznek magukért, és eddig még nem merült fel semmi kifogás a munkánkkal kapcsolatban. – Nem lehet, hogy csak azért, mért apám túl elfoglalt, és nem tudja rajta tartani magán a szemét, Parker kisasszony? Parker kisasszony elvörösödött és kihúzta magát. – Azt hiszem, itt az ideje, Florentyna, hogy elmenjen apja egy másik üzletébe dolgozni. Húsz éve dolgozom nála, de ő még ilyen udvariatlanul nem beszélt velem. – Lehet, hogy itt az ideje, hogy maga menjen el egy másik üzletbe dolgozni – mondta Florentyna – méghozzá lehetőleg ne az apáméba. Kiment az ajtón, egyenest a különlifthez sietett, és megnyomta a negyvenkettes gombot. Amikor fölért, közölte Abel titkárnőjével, hogy azonnal beszélnie kell apjával. – Pillanatnyilag épp az igazgatótanács ülésén elnököl, Rosnowski kisasszony. – Akkor szóljon neki, hogy beszélni akarok vele! A titkárnő habozott egy keveset, aztán beszólt a házitelefonon Abelnek. – Ha jól emlékszem, meghagytam magának, Deneroff kisasszony, hogy ne zavarjanak. – Elnézést kérek, uram, de a lánya van itt, és ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen önnel. Kis szünet következett. – Rendben van. Küldje be!
– Bocsánat, papa, de ez nem várhat – szólalt meg Florentyna, ahogy belépett a terembe, és hirtelen egy kicsit kevésbé érezte biztosnak magát a dolgában, ahogy a tárgyalóasztal körül ülő nyolc férfi fölemelkedett. Abel átvezette a lányt az irodájába. – Na hát mi olyan sürgős, kedvesem? – Parker kisasszonyról van szó. Rátarti, hozzá nem értő és buta – kezdte Florentyna és rázúdította apjára saját változatát a pár perccel korábbi csetepatéról. Abel megállás nélkül dobolt az ujjaival az asztalon, miközben lánya elbeszélését hallgatta. Amikor az a végére ért, Abel megpöccintett egy kapcsolót a házitelefonon. – Legyen szíves megkérni Parker kisasszonyt a divatszaküzletből, hogy azonnal jöjjön föl! – Köszönöm, papa. – Florentyna, menj át, légy szíves, a szomszéd szobába, amíg Parker kisasszonnyal megtárgyalom az ügyet. – Rendben, papa. Néhány perc múlva megjelent Parker kisasszony, arca még mindig piros volt. Abel megkérdezte tőle, mi történt. A kisasszony részletesen beszámolt a veszekedésről, Florentynáról alkotott véleményében annyira szorítkozva, hogy a lány jó képességű eladó, de annak ő a kizárólagos oka, hogy Kovats kisasszony – a személyzet megbízható, értékes tagja – fölmondott. Parker kisasszony azt is megjegyezte, hogy esetleg mások is távoznak, ha Florentyna nem változtat a magatartásán. Abel hallgatta, alig visszafojtott dühvel. Aztán közölte Parker kisasszonnyal a véleményét és azt, hogy kézhez fogja kapni írásban is a döntést. – Ahogy jónak látja, uram – mondta Parker kisasszony és távozott. Abel beleszólt a házitelefonba. – Megkérné a lányomat, hogy jöjjön vissza, Deneroff kisasszony? Florentyna nagy léptekkel vágott át a szobán. – Megmondtad Parker kisasszonynak a véleményedet, papa? – Meg. – Nehezen fog másik állást találni. – Nem lesz rá szüksége. – Nem lesz rá szüksége? – Nem, mert fölemeltem a fizetését és meghosszabbítottam a szerződését – mondta Abel előrehajolva, és mindkét kezét határozottan az asztalra helyezte. – Ha még egyszer valamelyik emberemmel így viselkedsz, a térdemre fektetlek és jól elfenekellek, és nem ám csak úgy tesséklássék, egy hajkefével. Jessie Kovats máris felmondott az elviselhetetlen magatartásod miatt, és szemmel láthatóan senki sem rajong érted az üzletben. Florentyna hitetlenkedve nézett az apjára, aztán sírva fakadt. – A könnyeidet pedig megtarthatod másnak – folytatta Abel könyörtelenül –, engem nem hatnak meg. Ugye, nem kell hogy emlékeztesselek rá, nekem egy vállalatot kell elvezetnem. Még egy hétig csinálod ezt, és válságba kerül a cég. Most pedig lemész és bocsánatot kérsz Parker kisasszonytól a botrányos viselkedésed miatt. Ezenkívül mindaddig nem teszed be a lábad az üzleteimbe, amíg én úgy nem döntök, hogy újra munkába állhatsz valamelyikben. És ez volt a legutolsó alkalom, hogy félbeszakítottad az elnökségi ülést. Megértetted? – De papa... – Semmi de. Azonnal bocsánatot kérsz Parker kisasszonytól. Florentyna kirohant apja irodájából és könnyek közt ért a szobájába, ahol összecsomagolta a holmiját, világoszöld ruháját a hálószoba padlóján hagyva, aztán taxit hívott és a repülőtérre száguldott. Fél órával később már újra Chicagóban volt.
Abel, amint megtudta, hogy Florentyna elutazott, felhívta Tredgold kisasszonyt, aki döbbenten hallgatta a történteket, de nem volt meglepve. Amikor Florentyna hazaért, anyja épp a gyógyfürdőben volt, hogy megszabaduljon néhány nemkívánatos kilótól. Csak Tredgold kisasszony volt otthon, hogy üdvözölje. – Látom, egy héttel korábban visszajöttél. – Igen, meguntam New Yorkot, – Ne hazudj, gyermekem! – Magának is rám kell szállnia? – kérdezte Florentyna, és fölszaladt a szobájába. Ott is maradt egész hétvégén bezárkózva, csak a konyhába surrant le néha valami ennivalóért. Tredgold kisasszony nem tett erőfeszítéseket, hogy összetalálkozzon vele. Az első tanítási napon Florentyna a legutolsó divat szerint legombolt nyakú, színes blúzt viselt. Biztos volt benne, hogy a Latin Leányiskola összes többi diákja sárga lesz az irigységtől. Meg akarta mutatni mindannyiuknak, hogy fest a Diáktanács jövendőbeli elnöke. Miután két hétig még várni kellett a választásra, mindennap más színű blúzt húzott és magára vállalta az elnök feladatait. Egyre többet gondolt arra, milyen autót vetessen magának az apjával, ha majd megnyerte a választást. Közben mindvégig elkerülte Edward Winchestert, aki szintén jelöltette magát a Tanácsba. Ő persze nyíltan kinevetett mindenkit, aki Edward népszerűségéről beszélt. A harmadik hét hétfőjén Florentyna abban a biztos tudatban indult a reggeli iskolagyűlésre, hogy ő az új diákelnök. Amikor Allen kisasszony, az igazgatónő fölolvasta a teljes listát, Florentyna nem hitt a fülének. Még az első hat közé se jutott be, sőt épp hogy az övé volt a hetedik legtöbb szavazat, elnöknek pedig Edward Winchestert választották. Amikor kifelé ment a teremből, senki sem vigasztalta, az egész napot néma kábulatban töltötte az osztályterem végében. Amikor este hazament, fölsomfordált Tredgold kisasszony szobájához és halkan kopogott az ajtón. – Gyere. Florentyna lassan kinyitotta az ajtót és Tredgold kisasszonyra nézett, aki az asztalánál olvasott. – Nem választottak meg elnöknek – mondta halkan. – Még a Tanácsba sem kerültem be. – Tudom – válaszolta Tredgold kisasszony, és becsukta a Bibliáját. – Honnan tudja? – kérdezte Florentyna. – Onnan, hogy én magam sem szavaztam volna rád – a nevelőnő kis szünetet tartott –, de ezzel le is zárhatjuk ezt a dolgot, gyermekem. Florentyna átszaladt a szobán és Tredgold kisasszony nyakába borult, az pedig szorosan átölelte őt. – Helyes, most pedig neki kell látnunk újjáépíteni a hidakat. Töröld le a könnyeidet, kedvesem, és azonnal el is kezdhetjük. Nincs veszteni való időnk. Fogj papírt és ceruzát! Florentyna lejegyezte a listát, amit Tredgold kisasszony diktált neki, és nem vitatkozott egyetlen utasításával sem. Aznap éjjel hosszú levelet írt apjának, Parker kisasszonynak (mellékelve egy Jessie Kovatsnak szóló másikat), Edward Winchesternek és végül – bár ez a név nem szerepelt a listán – Tredgold kisasszonynak. Másnap elment gyónni O'Reilly atyához. Bent az iskolában segített megírni az újonnan kijelölt titkárnak az első jegyzőkönyvet: megmutatta neki azt a módszert, amit ő a legeredményesebbnek talált. Sok szerencsét kívánt az új elnöknek és megígérte, hogy segít neki és a Tanácsnak, ha bármikor szükség lenne rá. Az elkövetkező napokban a tanácstagok minden felmerülő kérdésére válaszolt, de sohasem ajánlkozott önként, hogy tanácsokat osztogasson. Amikor néhány nappal később találkozott Edwarddal a folyosón, a fiú elmondta neki, hogy a Tanács döntése értelmében megtarthatja kiváltságait. Tredgold
kisasszony azt ajánlotta, hogy udvariasan fogadja el a kedvezményt, de soha ne éljen vele. Florentyna összes New York-i blúzát bezárta a legalsó fiókba. Pár nap múlva az igazgatónő hívatta. Florentyna tartott attól, hogy bármennyire igyekszik is, hosszabb időbe fog telni, amíg visszaszerzi Miss Allen megbecsülését. Amikor megállt az igazgatónő íróasztala előtt, a törékeny alkatú, makulátlanul öltözött asszony rámosolygott és helyet mutatott neki. – Bizonyára nagyon csalódott volt a választás végeredménye miatt. – Igen, Allen kisasszony – felelte Florentyna, feltételezve, hogy újabb fejmosásnak néz elébe. – De általános vélemény szerint tanult a leckéből, és feltételezem, hogy szeretné kiköszörülni a csorbát. – Arról már lekéstem, Allen kisasszony, év végén befejezem az iskolát és nem lehetek már soha diákelnök. – Hát bizony. Úgyhogy találnunk kell valami egyéb csúcsot, amelyet meghódíthat. Az év végével nyugdíjba vonulok, miután huszonötödik éve igazgatom az iskolát, és bevallom, nem sok minden maradt, amit még szeretnék megvalósítani. A Latin Iskola fiú és leány tanulóinak felvételi aránya a Harvardra, a Yale-re és a Smithre nagyszerű; eredményeink mindig jobbak voltak Illinois állam minden más iskoláénál és felvették a versenyt a keleti part bármelyik iskolájával. Egyvalaminek az elérése azonban mind ez idáig hiú reménynek tűnt. – És mi az, Allen kisasszony? – A fiúk az Ivy League egyetemeire minden jelentős ösztöndíjat legalább egyszer elnyertek, a Princetonra háromszor, de van egy ösztöndíj, amiről a leányaink negyedszázada mindig lemaradtak. Ez pedig a James Adams Woolson-díj a Radcliffe Bölcsészkarán. Szeretném elküldeni a nevezését. Ha elnyerné az ösztöndíjat, az feltenné életművemre a koronát. – Nagyon szívesen megpróbálnám – mondta Florentyna –, de a legutóbbi bizonyítványom... – Valóban – szólt az igazgatónő –, de amint azt Mrs. Churchill férje, Winston figyelmébe ajánlotta, amikor az váratlanul vereséget szenvedett egy választáson: "Olyan kudarc ez, amely még előnyödre válhat." – De milyen előnyömre! Mindketten elnevették magukat. Florentyna aznap este behatóan tanulmányozta a James Adams Woolson-díj jelentkezési ívét. Az ösztöndíjra minden amerikai lány jelentkezhetett, aki július elsejéig betöltötte a tizenhatodik életévét és nem múlt el tizennyolc éves. Három dolgozatból állt a vizsga: latin, görög és aktuális ismeretek. Az elkövetkezendő hetekben reggeli előtt Florentyna csak latinul és görögül beszélt Tredgold kisasszonnyal, azonkívül Allen kisasszony minden hétvégére kiadott neki három általános jellegű kérdést, amire a leánynak hétfő reggelig meg kellett írnia a választ. Ahogy közeledett a vizsga napja, Florentyna egyre jobban érezte, hogy az egész iskola érte szorít. Éjszakákon át ült Cicero, Vergilius, Platón és Arisztotelész fölé görnyedve, és reggeli után minden áldott nap ötszáz szavas fogalmazásokat írt a legkülönfélébb témákról, mint például a huszonkettedik paragrafus módosítása vagy annak jelentősége, hogy Truman elnök a koreai háború alatt markában tartotta a Kongresszust – még arról is, milyen befolyásra fog szert tenni a televízió azáltal, hogy országos méretűvé szélesedik a hálózat. A nap végén Tredgold kisasszony mindig ellenőrizte Florentyna munkáját, lábjegyzetekkel és megjegyzésekkel egészítette ki, hogy azután mindketten úgy zuhanjanak be az ágyba, s pattanjanak föl másnap fél hétkor ismét, hogy régi vizsgadolgozatokon gyakorlatozzanak. Florentyna nemhogy nem nyerte vissza önbizalmát, de azt is megvallotta Tredgold kisasszonynak, hogy minden egyes nap elmúltával egyre jobban retteg.
A vizsga március elejére volt kitűzve a Radcliffe-en; a sorsdöntő nap előestéjén Florentyna kinyitotta a legalsó fiókját és elővette kedvenc blúzát. Tredgold kisasszony elkísérte az állomásra. Útközben nem sokat beszéltek, de azt a keveset görögül. A kisasszony ezekkel a szavakkal búcsúzott: – Ne a legkönnyebb kérdésekkel töltsd el a legtöbb időt! Amikor kiértek a peronra, Florentyna érezte, hogy valaki átkarolja a derekát, orra előtt pedig megjelent egy szál rózsa. – Edward, te ütődött! – Nem így szokás a Diáktanács elnökét szólítani. Ha nem nyered el a Woolson-díjat, ne is fáraszd magad azzal, hogy ide újra betedd a lábad! – mondta és arcon csókolta a lányt. Egyikük sem vette észre a Tredgold kisasszony arcán bujkáló mosolyt. Florentyna talált egy üres fülkét, s azután nem sok mindenre emlékezett az utazásból, miután igen ritkán pillantott fel az Oreszteiából. Amikor megérkezett Bostonba, az állomáson egy Ford "Woody" mikrobusz várta, ami őt és másik négy lányt, aki ugyanezen a vonaton jött, elszállította a Radcliffe nagy parkjához. Az úton csak rövid, udvarias párbeszédek szakították meg olykor az általános, feszült csendet. Florentyna nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy egyszemélyes szobában helyezték el egy kollégiumban, legalább nem kell titkolnia az idegességét. Hat órára az összes lányt összehívták a Longfellow terembe, ahol Mrs. Vilma Kirby-Miller, a dékán részletesen ismertette a vizsga lefolyását. – Holnap, hölgyeim, kilenc és tizenkét óra között megírják a latin dolgozatot, délután három és hat között pedig a görögöt. A vizsgát másnap délelőtt fejezik be az általános dolgozattal. Esztelenség volna mindannyiuknak sikeres vizsgát kívánnom, hiszen azt nem várhatják, hogy mindenki elnyeri a Woolson-díjat, így inkább annak a reményemnek adok hangot, hogy miután a három dolgozatot megírták, a jelenlevők egytől egyig úgy fogják érezni: ennél többre nem lettek volna képesek. Florentyna visszatért a szobájába; tisztában volt vele, milyen keveset tud, és nagyon egyedül érezte magát. Lement a földszintre, és fölhívta anyját és Tredgold, kisasszonyt. Másnap hajnali háromkor ébredt és elolvasott néhány oldalt Arisztotelész Politikájából, de semmi sem akart megmaradni a fejében. Amikor hét órakor lement, többször is körbejárta a Radcliffe udvarát, mielőtt bement volna az Agassiz-házba reggelizni. Két távirat várta a portán; az egyik apjától jött, aki sok szerencsét kívánt, és európai utazásra invitálta a nyári szünetre, a másik pedig Tredgold kisasszonytól, és így szólt: "Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, a félelem maga." Reggeli után még egyszer körbesétálta az udvart – ezúttal több lány tette ugyanazt –, mielőtt elfoglalta volna a helyét a Longfellow teremben. Kétszáznegyvenhárom lány várta, hogy az óra elüsse a kilencet, és a vizsgabiztosoktól engedélyt kapjanak, hogy kinyissák a padon előttük fekvő barna borítékot. Florentyna végigolvasta először gyorsan, majd még egyszer gondosan a latin dolgozatot, hogy kiválassza azokat a feladatokat, amelyekről azt gondolja, hogy a legjobban képes megoldani. Tizenkét órakor az óra ismét ütött, és a lányoktól beszedték a kék füzeteket. Florentyna visszament a szobájába, és két órán át görögül olvasott, miközben ebéd helyett megevett egyetlen kis szelet csokoládét. Délután megoldott három feladatot görögből. Hat órakor, amikor a dolgozatokat be kellett adni, még mindig javítgatott benne. Visszasétált kis szobájába, kimerülten rádőlt a keskeny ágyra, és meg se moccant, amíg el nem jött a vacsora ideje. Az ebédlőben a legkülönfélébb akcentussal – philadelphiaitól houstoniig és detroititól atlantaiig – hallotta ugyanarról beszélni a társait: megnyugodva érzékelte, hogy mindannyian pontosan ugyanannyira izgulnak, mint ő. Florentyna tudta, hogy akik már erre a vizsgára
eljöhettek, azoknak nagy részét föl fogják venni a Radcliffe-re, s közülük huszonkettő valamilyen ösztöndíjat is fog kapni; de a James Adams Woolson-díjat csak egyikük nyerheti el. A második napon a legrosszabbtól tartott, amikor kinyitotta az általános dolgozat kérdéseit tartalmazó barna borítékot, de megnyugodott kissé, amikor az elsőt elolvasta: "Ön szerint milyen változások mentek volna végbe Amerikában, ha a Huszonkettes paragrafus módosítását törvénybe iktatták volna, még Roosevelt elnöksége előtt?" Florentyna lázasan írni kezdett. Amikor visszautazott Chicagóba, Tredgold kisasszony a peronon várta. – Nem kérdezem, kedvesem, hogy szerinted elnyered-e a díjat, csak azt kérdezem, sikerült-e olyan jól, ahogy remélted? – Igen – felelte Florentyna némi gondolkozás után. – Ha nem nyerem el egyik ösztöndíjat sem, az csak azért lesz, mert nem tudok eleget. – Ennél többet nem is kérhetsz, gyermekem, és én sem, úgyhogy eljött az idő, hogy megmondjam neked: júliusban hazaköltözöm Angliába. – Miért? – kérdezte Florentyna döbbenten. – Szerinted mit tehetnék még érted most, hogy egyetemre mész? Fölajánlották nekem egy szeptemberben induló nyugat-angliai leányiskola humán tagozatának vezetését, és én elfogadtam. – "Nem volnál képes elhagyni, ha tudnád, menynyire szeretlek." Tredgold kisasszony elmosolyodott az idézet hallatán, és annak következő sorával válaszolt. – ,,Épp, mert ennyire szeretlek, azért kell most elhagyjalak, Perdano." Florentyna kézen fogta, Tredgold kisasszony pedig rámosolygott erre a szép, fiatal hölgyre, aki után már bizony megfordultak a mellettük elhaladó férfiak. Florentyna számára nem volt könnyű a hátralevő három hét az iskolában, amíg a vizsga eredményét várta. Közben Edwardot próbálta meggyőzni arról, hogy a fiú egészen biztosan bekerül a Harvardra. – Több sportpálya van ott, mint előadóterem – ugratta –, úgyhogy, ha nem akarsz is, bejutsz. Ez a bejutás egyáltalán nem volt olyan biztos, és ezt a lány is jól tudta; ahogy múltak a napok, mindkettőjük reménykedését egyre inkább a félelem váltotta fel. Florentynának még annak idején megmondták, hogy a vizsga eredményét április 14-én lehet megtudakolni. Aznap reggel az igazgatónő behívta Florentynát a dolgozószobájába, és leültette egy sarokba, amíg ő fölhívja a Radcliffe tanulmányi osztályát. A hivatal vezetőjét már sokan hívták, végül válaszolt Allen kisasszony hívására is. – Volna szíves tudatni velem, hogy egy bizonyos Florentyna Rosnowski kisasszony elnyert-e valamilyen ösztöndíjat a Radcliffe-re? – kérdezte az igazgatónő. Hosszú szünet következett. – Betűzze a nevet, legyen szíves! – R-O-S-N-O-W-S-K-I. Ujabb szünet. Florentyna összeszorította az öklét. Majd a hivatalvezető hangja szólalt meg a telefonban, elég hangosan ahhoz, hogy mindketten hallják. – Nem, sajnálattal közlöm, hogy Rosnowski kisasszony neve nem szerepel az ösztöndíjakat elnyertek listáján, de a vizsgán részt vettek több mint hetven százalékát föl tudjuk venni a Radcliffe-re, s ők hamarosan értesítést kapnak. Sem Allen kisasszony, sem Florentyna nem tudta palástolni csalódását. Ahogy kilépett az irodából, Florentyna Edwarddal találta szembe magát, aki őt várta. A fiú átölelte, és szinte kiabált: – Megyek a Harvardra! És te? Megkaptad a Woolsont? – De aztán máris leolvasta a választ a lány arcáról. – Bocs – mondta. – Milyen tapintatlan vagyok! – és magához húzta a lányt, ahogy a
könnyek megjelentek a szemében. Néhány fiatalabb lány vihogott, ahogy elment mellettük. Edward hazakísérte Florentynát, aki Tredgold kisasszonnyal és anyjával együtt néma csöndben fogyasztotta el a vacsorát. Két héttel később, a nyílt napon Allen kisasszony az iskola humán tagozatának díját adta át Florentynának, de ez nem volt vigasz. Anyja és Tredgold kisasszony udvariasan tapsolt, de Florentyna már napokkal korábban mondta apjának, hogy ne jöjjön Chicagóba, mert nincs semmi különös megünnepelni való. A díj átadása után Allen kisasszony megkocogtatta maga előtt a pulpitust, mielőtt beszélni kezdett volna. – A hosszú évek során, amit a Latin Lányiskola élén töltöttem – kezdte az igazgatónő tiszta, zengő hangon –, soha nem rejtettem véka alá, hogy szeretném, ha egy diákunk elnyerné a Radcliffe egyetemen a James Adams Woolson-díjat. Florentyna a padlót bámulta. – És ebben az évben – folytatta Allen kisasszony – végre meg voltam róla győződve, hogy íme, meglesz az a bizonyos ösztöndíj, és valóra válik ez az álmom. Néhány hete telefonáltam a Radcliffe-re és megtudtam, hogy diákunk nem nyert ösztöndíjat. De ma kaptam egy táviratot, amelyet most mégis érdemes fölolvasnom önök előtt. Florentyna hátradőlt a székén, és abban reménykedett, hogy nem apjától jött valamiféle kínos gratuláció. Allen kisasszony föltette az olvasószemüvegét. – "Florentyna Rosnowski neve nem szerepelt az általános ösztöndíjak listáján, mert örömmel értesítem önt, hogy ő nyerte el a James Adams Woolson-díjat. Kérem, táviratozzon, elfogadja-e." A termet majd szétvetette a diákok és a szülők éljenzése. Allen kisasszony felemelte a kezét és a helyiség elcsendesedett. – Huszonöt év után igazán tudnom kellene már, hogy a Woolsonról mindig később küldenek értesítést, külön. Tudják ezt be, kérem, idős koromnak! Udvarias nevetés hullámzott végig a termen, mielőtt Allen kisasszony folytatta: – Vannak közöttünk olyanok, akik hiszik, hogy Florentyna ezután is úgy fog dolgozni egyeteméért és hazájáért, hogy az csak jó fényt vethet erre az iskolára. Nekem már csak egy vágyam maradt: elég sokáig élni, hogy ezt megláthassam. Florentyna fölállt és elnézett anyja irányába. Arcán hatalmas könnycseppek gördültek végig. A jelenlevők közül senki sem mondta volna meg, ha ránéz, milyen boldog a Florentynát köszöntő tapsvihartól az a hölgy, aki közvetlenül Zaphia mellett ült szálfaegyenesen. Sok vidám és sok szomorú dolog volt ez idő tájt Florentyna életében, de semmi nem volt ahhoz fogható, hogy búcsút kellett vennie Tredgold kisasszonytól. A vonaton – miután Chicagótól New York-ig végigbeszélte az utat: megpróbálta elmondani, mennyire szereti a kisasszonyt, és milyen hálás neki – Florentyna egy borítékot nyújtott át az idősödő hölgynek. – Mi ez, gyermekem? – kérdezte Tredgold kisasszony. – A négyezer Báró-részvény, amit a legutóbbi négy év alatt szereztünk. – De abban a te részed is benne van, kedvesem, nemcsak az enyém. – Nem – felelte Florentyna –, mert nem vettük számításba azt, amit a Woolson-díjjal takarítok meg. Tredgold kisasszony nem válaszolt. – Egy órával később a kisasszony már a New York-i kikötő egyik mólóján várta a beszállást, hogy búcsújukkal végképp kibocsássa védencét a felnőtt életbe.
– Sokat fogok gondolni rád, kedvesem – szólt – és reménykedem benne, hogy apám nem tévedett, ami a küldetést illeti. Florentyna mindkét oldalról arcon csókolta Tredgold kisasszonyt, és nézte, ahogy a hídon fölmegy a hajóra. Amikor a fedélzetre ért, Tredgold kisasszony megfordult, kesztyűs kezével intett egyet, aztán hordárt hívott, aki megfogta a csomagjait és követte a zord kinézetű hölgyet a különkabinok felé. A kisasszony nem nézett vissza Florentynára, aki úgy állt a rakparton, mint egy szobor, könnyeit visszatartva, mert tudta, Tredgold kisasszony nem helyeselné a sírást. Amint Tredgold kisasszony végre belépett a kabinjába, adott ötven cent borravalót a boynak és bezárkózott. Winifred Tredgold leült az ágya végébe, és szégyentelenül zokogott.
10. Florentyna nem érezte magát ilyen bizonytalanul azóta, hogy először lépett be a Latin Leányiskola kapuján. Amikor apjával visszatért európai körútjáról, vastag, barna boríték várta, amit a Radcliffe-ről küldtek. Megtalált benne minden szükséges információt arról, mikor és hogyan kell jelentkeznie, milyen ruhában kell megjelennie; ezenkívül egy katalógust, amelyben szerepelt az egyetem összes kurzusa, valamint a Vörös Könyvet, a Radcliffe részletes szabályzatát. Florentyna leült az ágya szélére, és buzgón olvasta egyik lapot a másik után, amíg csak el nem jutott a l l/a ponthoz, amely szerint, ha a hallgató férfit lát vendégül teára, az ajtót tilos becsukni, és mind a négy lábnak mindvégig érintenie kell a földet. Florentyna hangosan fölnevetett, ahogy elképzelte, hogy talán állva, nyitott ajtónál, egy csésze teával a kezében kell majd először szeretkeznie életében. Ahogy közeledett az elutazás időpontja, egyre inkább átérezté, mennyire rá volt eddig utalva Tredgold kisasszonyra. Telepakolt három hatalmas bőröndöt, beletette az összes új ruhát, amit Európában vett. Anyja – nagyon elegánsan, a legújabb Chanel-kosztümben – kivitte kocsival Florentynát az állomásra. A lány a beszálláskor döbbent rá hirtelen, hogy eddig soha, semennyi időre nem utazott még sehova, ahol ne ismert volna valakit. Bostonba érkezvén elbűvölte őt a New England-í szeptember zöldjeinek és sárgáinak gyönyörű kontrasztja. Az állomásnál egy öreg iskolásbusz várakozott, hogy a diákokat elvigye az egyetemvárosba. Ahogy az ósdi járgány áthaladt a Charles folyón, Florentyna kinézett a hátsó ablakon, hogy gyönyörködjék a Massachusetts Állam parlamentjének kupolájáról visszaverődő napsugarakban. A vizet néhány vitorla pettyezte, s nyolc diák húzta az evezőt a habokon, miközben egy idősebb férfi, aki biciklin haladt mellettük a parton, utasításokat üvöltött a megafonjába. Amikor a busz megérkezett a Radcliffe-re, egy egyetemi formaruhába öltözött középkorú hölgy beterelte a gólyákat a Longfellow épületbe, ahol Florentyna a Woolson-vizsgadolgozatokat írta. Ott rövid eligazítást kaptak arról, melyik kollégiumban fognak lakni az első év során, majd megtörtént a szobák elosztása. Florentyna a Whitman kollégium hetes szobájába került. Egy másodéves segített neki átvinni a csomagjait a Whitman kollégiumba, aztán otthagyta, hogy kicsomagolhasson. A szobának olyan szaga volt, mintha előző nap hurcolkodtak volna ki belőle a festők. Az nyilvánvaló volt, hogy másik két lánnyal kell majd megosztania a szobát: három ágy volt, három szekrény, három asztal, három asztali lámpa, három párna, három ágytakaró és három ágynemű, ahogy ez az ajtó belső oldalára akasztott listán is szerepelt. Miután a szobatársainak még nem
volt nyoma, Florentyna az ablak felőli ágyat választotta, és elkezdett kicsomagolni. Épp nyitotta volna a harmadik bőröndöt, amikor kivágódott az ajtó, és egy hatalmas koffer landolt a szoba közepén. – Szia – hallotta Florentyna, s a hang inkább emlékeztetett egy ködkürtre, mint egy elsőéves egyetemista lányra. – Bella Hellamannek hívnak. San Franciscóból jöttem. Bella kezet rázott Florentynával, aki ezt azonnal megbánta, s csak pislogott fölfelé a kétméteres óriásra, aki legalább száz kiló lehetett. Bella úgy nézett ki, mint egy nagybőgő, a hangja pedig olyan volt, mint egy tubáé. Kezdte fölmérni a szobát. – Tudtam, hogy nem találnak nekem elég nagy ágyat – mondta azután. – Az igazgatónőm figyelmeztetett, hogy inkább fiúkollégiumba kellene jelentkeznem. Florentyna elnevette magát. – Nem fogsz majd ilyen jót nevetni, ha nem tudsz tőlem aludni egész éjjel. Annyit forgolódom és hánykolódom, hogy azt fogod hinni, hajón vagy – figyelmeztette Florentynát, miközben kinyitotta az ágy fölötti ablakot, hogy beengedje a hűvös bostoni levegőt. – Hánykor adnak itt vacsorát? Nem ettem egy tisztességeset, amióta eljöttem Kaliforniából. – Fogalmam sincs, de a Vörös Könyvben minden benne van – mondta Florentyna és fölvette az ágya széléről a sajátját. Átfutotta a lapokat, amíg meg nem találta az "Étkezések, időpont" című részt. – Vacsora fél héttől fél nyolcig. – Akkor én pontban fél hétkor ott leszek – mondta Bella –, és várom a rajtjelet az ebédlő ajtajánál. Megtudtad már, hol a tornaterem? – Őszintén szólva még nem – válaszolta Florentyna nevetve. – Nem volt túl előkelő helyen az első napi teendőim listáján. Kopogtak az ajtón, mire Bella elkiáltotta magát: – Gyere be! – Florentyna a későbbiekben rájött, hogv ez nem kiáltás volt, csak a normális beszédhangereje. Egy szőke meisseni porcelánbaba lépett a szobába, csinos, sötétkék ruhába öltözve. Rájuk mosolygott, előmutatva tökéletes gyöngyfogsorát. Bella úgy mosolygott vissza rá, mintha a vártnál előbb érkezett volna meg a vacsorája. – Wendy Brinklow-nak hívnak – hangzott némi déli akcentussal. – Azt hiszem, egy szobában fogunk lakni. Florentyna szerette volna figyelmeztetni Bella kézfogását illetően, de elkésett. Végignézhette, hogyan görnyed össze Wendy. – Itt fogsz aludni – mutatott Bella a szabadon maradt ágyra. – Nem tudod véletlenül, hogy hol a tornaterem? – Miért kellene a Radcliffe-re tornaterem? – kérdezte Wendy, amíg Bella segített neki behozni a csomagját. Bella és Wendy elkezdett kicsomagolni, Florentyna pedig a könyveivel foglalatoskodott, s próbálta nem nagyon elárulni, milyen érdeklődéssel figyeli, mi minden kerül elő Bella bőröndjeiből. Először is ott voltak a kapusnak való térdvédő és mellvédő párnák meg a stoplik, aztán egy álarc, amit Florentyna fel is próbált, végül egy pár hokikesztyű, s minderre ráadásul az a két gyephokiütő, ami arra a kofferre volt rászíjazva, amit az imént lódított be a szobába. Wendy összes ruhája Csinos kis halmokban állt a szekrényben, még mielőtt Bella eldönthette volna, hova tegye az ütőket. Végül egyszerűen behajította őket az ágy alá. Amikor végeztek a kicsomagolással, a három lány elindult az étkezdébe. Bella volt az első a sorban, és úgy megrakta a tányérját hússal meg zöldséggel, hogy a tenyerén egyensúlyozva kellett az asztalhoz vinnie. Florentyna egy szerinte normális adagot vett, míg Wendy csak néhány kanálnyi salátát. Florentyna úgy érezte, olyanok így hárman, mint a medvebocsok a gyerekmesékben.
Ketten álmatlanul töltötték az éjszakát, ahogy ezt Bella előre meg is mondta Florentynának, és heteknek kellett eltelnie, mire ő és Wendy képes volt végigaludni nyolc órát megszakítás nélkül. Évekkel később Florentyna tapasztalta, hogy akárhol el tud aludni, még egy zsúfolt reptéri várócsarnokban is – annak köszönhetően, hogy egy évig Bellával lakott. Bella volt az első gólya a Radcliffe történetében, aki kapust játszott az egyetemi csapatban: egész évben boldogan rémisztgette mindazokat, akik arra merészkedtek, hogy megpróbáljanak gólt ütni neki. Mindig kezet rázott azon kevesekkel, akiknek sikerült. Wendy idejének legnagyobb része azzal telt, hogy az egyetemvárosba tévedő férfiemberek vadásztak rá, s néha elejteni is hagyta magát. A Kinsey-jelentést, a híres-hírhedt szexológiai tanulmányt is többet olvasgatta, mint az egyetemi jegyzeteit. – Drágáim – mondta tágra nyílt szemmel – ez egy komoly, tudományos munka, amit egy híres professzor írt. – Az első tudományos munka, amiből több mint egymillió példányt adtak el. – Fűzte hozzá Bella, fölkapta a hokiütőjét és elviharzott. Wendy a szobában lévő egyetlen tükör előtt ült, és az utolsó simításokat végezte az ajakrúzzsal. – Ki következik? – kérdezte Florentyna. – Konkrétan senki – felelte Wendy. – De a Dartmouth teniszcsapata átjön a Harvardra játszani, és ennél kellemesebben el se lehetne tölteni a délutánt. Nem akarsz velem jönni? – Nem, kösz, csak kíváncsi lennék a titkodra, mivel hódítod meg őket – szólt Florentyna saját arcát fürkészve a tükörben. – Már nem is emlékszem, mikor hívott el valaki utoljára, Edwardot leszámítva. – Nem kell hozzá nagy kutatómunka – mondta Wendy. – Lehet, hogy elijeszted őket. – Mivel? – fordult szembe vele Florentyna. Wendy letette a rúzst és a fésűért nyúlt. – Túl nyilvánvalóan okos és intelligens vagy, ezt pedig nem sok férfi képes elviselni. Félnek tőled, és ez nem tesz jót nekik. Florentyna elnevette magát. – Komolyan beszélek. Vajon hány férfi merészelné a te szeretett Tredgold kisasszonyodat megközelíteni, pláne kikezdeni vele? – És mit tanácsolsz, mit csináljak? – kérdezte Florentyna. – Jól nézel ki, és nem ismerek senkit, akinek jobb érzéke lenne a ruhákhoz, mint neked; csak annyi kell, hogy tettesd magad butának és hízelegj nekik: akkor majd úgy érzik, törődniük kell veled. Nálam ez mindig beválik. – De aztán mit csinálsz, hogy ne higgyék azt, hogy egy hamburger után máris ágyba bújhatnak veled? – Ó, három-négy beefsteakig nem is próbálkozhatnak semmivel. És csak néha mondok igent. – Ez idáig mind rendben van, de hogy oldottad meg legelőször? – A jó isten tudja – mondta Wendy. – Olyan régen volt, már nem emlékszem rá. Florentyna ismét elnevette magát. – Ha eljössz velem a teniszmeccsre, lehet, hogy szerencséd lesz. Különben is, jönnek még öten a Dartmouthból, plusz a Harvard csapatában is vannak hatan. – Nem, nem lehet – mondta Florentyna kicsit szomorúan. – Hatig még be kell fejeznem egy dolgozatot az Oidipusról. – És nagyon jól tudjuk, annak is mi lett a vége – vigyorodott el Wendy.
Különböző érdeklődési körük ellenére a három lány elválaszthatatlan lett, és a szombat délután mindig azzal telt, hogy Florentyna és Wendy Bella gyeplabdameccsét nézte. Wendy még abba is beletanult, hogyan kell a pálya széléről bekiabálni: "Nyírd ki!", bár ez nem hangzott túl meggyőzően a szájából. Mozgalmas volt ez az első év, és Florentyna szívesen szórakoztatta apját a Radcliffe-ről, Belláról és Wendyről szóló történetekkel. Keményen kellett tanulnia, miután szakvezető tanára, Rose kisasszony rámutatott, hogy a Woolson-ösztöndíjat minden évben felülbírálják, és egyikük hírnevének se tenne jót, ha visszavonnák Florentynától. Az évet nagyon is megfelelő eredménnyel zárta; tanulmányai mellett arra is talált időt, hogy eljárjon a Vitakörbe, s beválasztották a Radcliffe Demokrata Klubjába, mint elsőéves képviselőt. A legnagyobb eredménynek azonban azt tartotta, hogy a golfversenyen hét ütéssel legyőzte Bellát. Az 1952-es évben Florentyna csak két hetet töltött a nyári szünetből apjával New Yorkban, mert a chicagói elnökjelölő pártgyülés körül akart serénykedni. Ahogy hazatért anyjához Illinoisba, azonnal újra belevetette magát a politikai életbe. A Republikánus Párt jelölőgyűlését is Chicagóban tartották két héttel korábban, s a jó öreg köztársaságpártiak Dwight D. Eisenhowert és Richard Nixont választották jelöltjüknek. Florentyna nemigen tudta elképzelni, hogy a Demokrata Párt elő tud rukkolni bárkivel, aki megmérkőzhetne Eisenhowerrel, Teddy Roosevelt óta a legnagyobb nemzeti hőssel. Mindenfelé "Ike O.K." feliratú jelvények díszelegtek Eisenhower dicsőségére. Amikor július 21-én megnyitották a gyűlést, Florentyna azt a feladatot kapta, hogy ő vezesse a fontos személyiségeket a helyükre az elnöki emelvényen. Két lényeges dolgot tanult meg az alatt a négy nap alatt. Az első, hogy milyen fontosak a személyes kapcsolatok, a második, hogy milyen hiúak a politikusok. A négy nap során kétszer fordult elő, hogy valamelyik szenátort rossz székhez vezette, s azok akkora patáliát csaptak, mintha legalábbis villamosszékbe akarta volna ültetni őket. A hét legfényesebb pillanata az volt Florentyna számára, amikor egy jóképű, fiatal massachusettsi képviselő megkérdezte tőle, melyik egyetemre jár. – Amikor én jártam a Harvardra – mondta a férfi –, az időm legnagyobb részét a Radcliffe-en töltöttem. Azt mondják, mostanában már egy kicsit másképp van. Florentyna szeretett volna valami okosat és szellemeset mondani, amire a másik majd, emlékezni fog, de nem jutott semmi az eszébe, és csak sok évvel később találkozott újra John Kennedyvel. A gyűlés csúcspontja az volt, amikor a küldöttek megválasztották Adlai Stevensont a párt zászlóvivőjének. Florentyna nagyra becsülte őt, amikor Illinois állam kormányzója volt, de nem hitt abban, hogy egy ilyen elméleti embernek a legkisebb reménye is lehet arra, hogy Eisenhowert legyőzze a választáson. A kiabálás, éljenzés és a "Visszatértek a boldog napok" közös éneklése ellenére látszott, hogy ugyanúgy nem hisz ebben senki más sem a teremben levők közül. A jelölőgyűlés elmúltával Florentyna visszatért Henry Osborne kampányirodájába, hogy segítsen neki kongresszusi helye megőrzésében. Ezúttal a telefonos információszolgálatot látta el, de ez nem sok örömre adott okot, mivel egy ideje már tisztában volt azzal, hogy pártmunkásai nem sokra becsülik a képviselőt, a választóiról nem is beszélve. Elterjedt róla, hogy iszik, azonkívül másodszor is elvált, s ezek nem növelték a népszerűségét kerülete középosztálybeli választóinak szemében. Florentyna nagyon is sekélyes és nemtörődöm embernek találta őt, akit hidegen hagy a választók belé vetett bizalma, s kezdte megérteni, miért hisznek oly kevéssé az állampolgárok maguk választotta képviselőikben. Ezt a hitet még jobban kikezdte az a szeptember 23-i beszéd,
amelyben Eisenhower alelnökjelöltje, Richard Nixon próbált kimagyarázkodni egy 18 000 dolláros titkos megvesztegetési alappal kapcsolatban, amelyet állítása szerint milliomosok egy csoportja bocsátott a rendelkezésére, hogy ezzel járuljon hozzá a "szükséges politikai költségekhez", illetve a "kommunisták leleplezéséhez". A választás napján Florentyna és a többi önkéntes nem túl nagy reményeket fűzött két jelöltje szerepléséhez, s az előérzeteket igazolták is a szavazófülkékben történtek. Eisenhower Amerika történetének legnagyobb arányú győzelmét aratta, 33936234 szavazattal 27314992 ellenében. A republikánusok fölényes győzelme okozta veszteségek egyike Osborne képviselő kiesése volt. A politikából kiábrándulva tért vissza Florentyna a második évre a Radcliffe-re, és minden energiáját a tanulásnak szentelte. Bellát a hokicsapat kapitányává választották – ő volt az első másodéves, akit ilyen megtiszteltetés ért. Wendy bejelentette, hogy szerelmes egy dartmouthi teniszjátékosba, akit Rogernek hívnak; tanácsokat kért Florentynától divatügyben és menyasszonyi ruhákat nézegetett a Vogue-ban. Habár már egyszemélyes szobákban laktak a Whitman épületben, a három lány rendszeresen találkozott. Florentyna nem hagyott volna ki egyetlen hokimérkőzést sem, ha esett, ha fújt – ez gyakran előfordult Cambridge-ben –, Wendy pedig számos férfinak bemutatta, de azok soha nem látszottak érdemesnek a harmadik vagy negyedik beefsteakre. A tavaszi szemeszter közepe táján történt, hogy Florentyna a szobájába lépve ott találta Wendyt, aki a földön ült és zokogott. – Mi történt? – kérdezte Florentyna. – A zárthelyid? Csak nem lett egyes? – Nem, sokkal rosszabb. – Mi lehet annál rosszabb? – Terhes vagyok. – Micsoda? – térdelt le mellé Florentyna, átkarolva a vállát. – Honnan tudod? – Már második hónapja nem jött meg a menstruációm. – Hát, az még nem bizonyít semmit, de a legrosszabb esetben is, Roger úgyis el akar venni. – De lehet, hogy nem ő az apja. – Úristen – mondta Florentyna. – Akkor ki? – Azt hiszem, Bob. Az a rögbis a Princetonról. Emlékszel, találkoztatok. Florentyna nem emlékezett. Voltak néhányan ebben az évben; fogalma sem volt, mi a teendő, hisz Wendy még az apa személyében sem biztos. A három lány késő éjjelig együtt maradt, s Bella olyan megértő és gyengéd volt, hogy Florentyna nem is hitte volna. Végül úgy határoztak, hogy amennyiben Wendynek harmadszor is elmarad a vérzése, el kell mennie dr. MacLeodhoz, az egyetem nőgyógyászához. Wendynek kimaradt a következő vérzése is, és megkérte Bellát és Florentynát, hogy kísérjék el dr. MacLeod rendelőjébe. Az orvos még aznap este értesítette a dékánt Wendy terhességéről, és a dékán döntése egyiküket sem lepte meg. Másnap megérkezett Wendy apja, és megköszönte a két barátnőnek, amit tett, aztán hazavitte a lányát Nashville-be. Az egész olyan gyorsan zajlott le, hogy ők ketten el se tudták hinni, hogy nem látják többet Wendyt. Florentyna tehetetlennek érezte magát, és azon gondolkozott, hogyan használhatott volna többet egykori szobatársnőjének. A második év vége felé Florentyna kezdett bízni benne, hogy elérheti hőn óhajtott célját: a Phi Beta Kappa, a legrangosabb egyetemközi tudományos társaság tagjai sorába fogadja őt. Az egyetemi politizálásból hamar elege lett – a McCarthy-Nixon kombináció nemigen lelkesítette, s egy incidens, amely a nyári szünet vége felé történt, még inkább elvette a kedvét.
Ezen a nyáron ismét az apjánál dolgozott New Yorkban. Sokat tanult a Jessie Kovats-eset óta, s Abel most boldogan hagyta, hogy a Báró különböző üzleteiben teljesítsen szolgálatot, amíg azok vezetői szabadságon vannak. Egyik ebédszünetben Florentyna megpróbálta elkerülni azt az elegánsan öltözött középkorú férfit, aki vele egyszerre haladt át a szálloda előcsarnokán, de az észrevette és odakiáltott neki. – Hello, Florentyna! – Hello, Henry – felelt ő nem túl lelkesen. A férfi odahajolt hozzá és megragadta mindkét karját, majd arcon csókolta. – Szerencsés napja van ma, kedvesem – szólt a férfi. – Miért? – kérdezte Florentyna őszinte érdeklődéssel. – A partnerem épp most mondta le az esti randevút, és én ezennel magának ajánlom fel a megüresedett helyet. – Nem nyert – mondta volna a lány, ha Henry Osborne nem lett volna az igazgatótanács tagja, de így épp valami elfogadható mentséget keresett, amikor Henry még hozzátette: – Van két jegyem a Kánkánra. Florentyna azóta próbált jegyet szerezni a legújabb Broadway-sikerdarabra, amióta New Yorkba megérkezett, de azt mondták neki, hogy nyolc hétre előre minden hely elkelt, addigra pedig neki már vissza kell mennie a Radcliffe-re. Egy pillanatig habozott, aztán így felelt: – Köszönöm, Henry. Megbeszélték, hogy a Sardi étteremben találkoznak, s ott isznak valamit, mielőtt átmennének a Shubert Színházba. Az előadás nem okozott csalódást Florentynának, s ő úgy gondolta, faragatlanság lenne a részéről visszautasítani utána Henry vacsorameghívását. A Rainbow-ba mentek, és ott kezdődött a baj. A férfi három dupla whiskyt megivott, mire kihozták az első fogást, és bár nem ő volt az első férfi, aki megfogta Florentyna térdét, apja barátai közül mégis az első volt. Amikorra a vacsorával végeztek, már olyan részeg volt, hogy beszélni is alig tudott. Visszafelé a taxiban, útban a Báró felé, Henry elnyomta a cigarettáját, és megpróbálta megcsókolni a lányt. Florentyna bepréselte magát az ülés sarkába, de ez nem tántorította el a férfit. Florentynának fogalma sem volt, hogyan kell bánni a részegekkel, s eddig azt sem tudta, milyen szívósak. Amikor megérkeztek a Báróhoz, Henry ragaszkodott hozzá, hogy fölkísérje Florentynát a szobájához, az pedig képtelen volt visszautasítani a férfi kezdeményezéseit, mert attól félt, hogy bármiféle nyilvános vita az apjára ütne vissza. Ahogy beléptek a különliftbe, Henry újra megpróbálta megcsókolni, és amikor fölértek a negyvenkettedik emeletre, berontott a szobába, ahogy Florentyna kinyitotta kis lakosztálya ajtáját. Rögtön a bárszekrényhez lépett, és töltött magának egy újabb hatalmas adag whiskyt. Florentynának nagyon rosszul jött, hogy apja épp Franciaországban van, és hogy George nyilván már réges-rég hazament. Nem tudta, mitévő legyen. – Nem gondolja, hogy ideje lenne hazamennie, Henry? – Micsoda? – kérdezte Henry összegabalyodó nyelvvel. – Amikor még el se kezdődött az igazi mulatság? Támolyogva a lány felé indult. – Egy jó kislánynak meg kell mutatnia, milyen hálás, ha egy elegáns úr elviszi a legmenőbb darabra, és a legjobb helyen vacsoráztatja. – Nagyon hálás vagyok, Henry, de elfáradtam és szeretnék már ágyba bújni. – Én is épp erről beszélek. Florentynát a hányinger kerülgette, ahogy a férfi majdnem rázuhant és a hátát kezdte tapogatni, amíg meg nem találta a kapcsokat.
– Henry, jobban teszi, ha elmegy, még mielőtt valami olyat tesz, amit később megbánhat – mondta Florentyna, de érezte, hogy kicsit nevetségesen hangzik, amit mond. Nem fogok megbánni semmit – válaszolt a férfi, és próbálta lefelé rángatni a lány ruhájának hátulsó cipzárját. – És te sem. Florentyna megpróbálta eltolni magától, de a férfi sokkal erősebb volt nála, úgyhogy a karját kezdte el püfölni. – Ne legyél olyan harcias, kedvesem! – zihált Henry –, tudom, hogy te is akarod, és én majd mutatok neked egy-két dolgot, amit azok az egyetemista kölykök nem tudnak. Florentyna lába összecsuklott, és a lány, Henryvel a nyakában a szőnyegre zuhant, útközben a telefont is leverve az asztalról. – Látod, így mennyivel jobb – mondta a férfi, miközben egész súlyával a vergődő lányra nehezedett. Egyik kezével feje fölé feszítette Florentyna karjait, míg másik keze útnak indult a csípőjén. Florentyna minden erejét összeszedve kiszabadította az egyik kezét, és Henry arcába vágott, de az keményen megragadta a haját, ruháját pedig a dereka fölé gyűrte. Reccsenve szakadt az anyag, Henry pedig részegen röhögött. – Sokkal egyszerűbb lett volna... ha először... levetted volna ezt az... átkozott vacakot – röfögte lihegve, miközben megpróbálta kitágítani a szakadást. Florentyna kétségbeesetten nézett hátrafelé, és meglátott egy nehéz kristályvázát azon az asztalon, ahol a telefon is volt, mielőtt leverte volna. Szabad karjával magához húzta Henryt és csókolgatni kezdte az arcát és a nyakát. – Így már mindjárt más! – mondta a férfi, és elengedte a másik karját is. A lány lassan hátranyúlt a vázáért. Amikor már biztosan fogta a kezében, kiszakította magát Henry karjaiból és lesújtott a vázával a fejére. A férfi feje előrecsuklott, és Florentynának minden erejét össze kellett szednie, hogy letaszítsa magáról az élettelen testet. Amikor a sebből patakzó vért meglátta, megrémült, hogy megölte Henryt. Erőteljesen kopogtak az ajtón. Florentyna riadtan próbált talpra állni, de túl gyengének érezte a lábait. A kopogás megismétlődött, még hangosabban, de ezúttal egy hang is kísérte, amely csak egyetlenegy emberé lehetett. Florentyna odatámolygott az ajtóhoz és kinyitotta. Bella állt ott, kitöltve a teljes teret az ajtófélfák között. – Borzalmasan nézel ki. – Borzalmasan érzem magam – válaszolta Florentyna, s közben végignézett az estélyi ruháján, ami cafatokban lógott rajta. – Ki tette ezt veled? Florentyna lépett egyet hátrafelé, és rámutatott Henry Osborne mozdulatlan testére. – Most már értem, miért nem volt a helyén a telefonkagyló – szólt Bella és átlépte a földön elterült férfit. – Látom, sokkal kevesebbet kapott, mint amit megérdemelt volna. – Él még? – kérdezte Florentyna elhaló hangon. Bella letérdelt Henry mellé és megtapintotta a pulzusát. – Sajnos, igen. Ez csak egy horzsolás. Ha tőlem kapott volna egyet, már nem élne. Így az egésznek semmi más nyoma nem marad reggelre, mint egy nagy dudor a fején, ami pedig kutya füle egy ilyen szemétnek. Azt hiszem, kidobom az ablakon – tette hozzá, azzal fölkapta Henryt és a vállára vette, mint egy krumpliszsákot. – Ne, Bella! A negyvenkettedik emeleten vagyunk. – Az első negyvenet észre se fogja venni – felelte Bella, és elindult az ablak felé. – Ne, ne – sikoltotta Florentyna. Bella elvigyorodott és visszafordult.
– Most az egyszer nagylelkű leszek és beteszem a teherliftbe. A vezetőség aztán azt tesz vele, amit jónak lát. Florentyna nem tett ellenvetést, ahogy Bella hatalmas lépteivel elment mellette, vállán Henryvel. A lány aztán pár perc múlva olyan arccal tért vissza, mintha büntetőt védett volna egy rangadón. – Leküldtem a pincébe – mondta vígan. Florentyna a földön ült és egy Remy Martint kortyolgatott. – Mondd, Bella, fog nekem valaha is valaki romantikusán udvarolni? – Jótól kérded. Velem még erőszakoskodni se próbált soha senki, nemhogy romantikázni. Florentyna nevetve ugrott a nyakába. – Hála istennek, a legjobbkor jöttél. Mit keresel itt? – A tudós kisasszony megfeledkezett róla, hogy ebben a hotelban szállásoltak el, mert holnap hokimeccsem van New Yorkban. Az Ördögök játszanak az Angyalokkal. – De hát az két férficsapat. – Ők is azt hiszik, de ne szakíts félbe. Amikor megérkeztem a recepcióhoz, nem volt lefoglalva szoba a nevemre, és a portás azt mondta, hogy a szálloda megtelt, úgyhogy gondoltam, följövök, és reklamálok a vezetőségnél. Na, adj egy párnát, majd elalszom a fürdőkádadban. Florentyna a kezébe temette az arcát. – Miért sírsz? – Nem sírok, nevetek. Bella, te nem fürdőkádat, hanem franciaágyat érdemelsz, és meg is kapod. Florentyna visszatette a telefonkagylót, aztán újra fölvette. – Igen, Miss Rosnowski. – Szabad ma éjszakára az elnöki lakosztály? – Igen, kisasszony. – Legyen szíves Bella Hellaman kisasszony részére kiadni az én számlámra. Rögtön jelentkezik önnél odalent. – Rendben, kisasszony. És miről fogom felismerni Hellaman kisasszonyt? Másnap reggel Henry Osborne telefonált, és kérte Florentynát, hogy ne számoljon be apjának az előző éjjel történtekről. Bizonygatta, hogy mindez nem fordulhatott volna elő, ha nem iszik olyan sokat, és siránkozva hozzátette, hogy nem viselné el, ha elveszítené a helyét az igazgatótanácsban. Florentyna lepillantott a szőnyegen éktelenkedő vérfoltra, és kelletlenül engedett a kérésnek.
11. Párizsból visszatérve Abel döbbenten értesült róla, hogy az igazgatóság egyik tagját egy teherliftben találták meg részegen, és fejsérülését tizenhét öltéssel kellett összevarrni. – Henry nyilván azt fogja mondani, hogy nekiesett egy zsúrkocsinak – mondta Abel, azután kulcsával kinyitotta az íróasztal fiókját, kivett egy jelöletlen dossziét és újabb feljegyzéssel egészítette ki. – Sokkal valószínűbb, hogy egy szép szőkének – nevetett George. Abel bólintott. – Mit teszel Henryvel? – kérdezte George.
– Pillanatnyilag semmit. Még mindig a hasznunkra lehet, miután vannak kapcsolatai Washingtonban. Azonkívül nyakig vagyok a munkában a londoni és párizsi építkezéssel kapcsolatban, ráadásul az igazgatóság azt szeretné, ha fontolóra venném az amszterdami, genfi, cannes-i és edinburghi lehetőségeket. És akkor még Zaphia is azzal fenyegetőzik, hogy bíróság elé citál, ha nem emelem föl a tartásdíját. – Talán a legegyszerűbb lenne nyugdíjba küldeni Henryt – javasolta George. – Nem, még nem – felelte Abel. – Van még valami, amihez szükségem van rá. George el se tudta képzelni, mi lehet az. – Kinyírjuk őket – mondta Bella. Azon elhatározása, hogy kihívja a Harvard jéghokicsapatát egy gyephokimeccsre, senkit sem ért váratlanul, leszámítva magát a Harvard csapatát, amely minden magyarázatot mellőzve, udvariasan elhárította a meghívást. Bella azonmód féloldalas hirdetést tett közzé a Harvard Crimson című lapjában, amely így szólt: "A srácok a Harvardon beijedtek a Radcliffe kihívásától." A Crimson vállalkozó szellemű szerkesztője, aki látta a hirdetést, mielőtt az a nyomdába került, úgy döntött, hogy meginterjúvolja Bellát, úgyhogy a lány is a címlapra került. A fényképen Bella álarcban és összes védőpárnáival volt látható, amint az ütőjét lóbálja, a kép alatt pedig ez állt: "Ha leveszi az álarcot, még félelmetesebb." Bella elégedett volt a fotóval is, a szöveggel is. Egy hét múlva a Harvard fölajánlotta, hogy elküldi a harmadik csapatát a Radcliffe-re. Bella nem fogadta el az ajánlatot, követelte, hogy csak az egyetemi válogatott tagjai játsszanak. Végül kompromisszumos megoldás született: a Harvard négy válogatottból, négy ifiválogatottból és három harmadosztályú játékosból állította ki a csapatát. Megegyeztek az időpontban, és megtették a szükséges előkészületeket. A Radcliffe hallgatói egyre büszkébbek lettek erre a kihívásra, és Bella kultikus személy lett az egyetemvárosban. Bella taktikáját, amellyel a meccset meg akarta nyerni, a Crimson később ördöginek minősítette. Amikor a Harvard csapata megérkezett a busszal, tizenegy amazon várta őket, mindegyiknek hokiütő lógott a válláról. A fitt fiatalembereket azonnal elhurcolták ebédelni. A Harvard sportolói általában egyetlen cseppet sem isznak mérkőzés előtt, de miután a lányok kivétel nélkül sört rendeltek, ők is úgy érezték, most a becsület kívánja, hogy csatlakozzanak. A fiúk nagy része három dobozzal is megivott még ebéd előtt, és örömmel ízlelgette a finom bort, amelyet az ételhez szolgáltak föl. Egyiküknek sem jutott eszébe megjegyzést tenni a Radcliffe vendégszeretetére, vagy megkérdezni, nem sértik-e meg az egyetemi szabályzat valamelyik pontját. Az ebéd végeztével mind a huszonketten lehajtottak egy pohár pezsgőt a két egyetem jövőjére. A Harvard tizenegy játékosát aztán bekísérték az öltözőbe, ahol újabb hatalmas palack pezsgő várt rájuk. A tizenegy vidám hölgy otthagyta őket, hogy átöltözhessenek. Amikor a Harvard csapatkapitánya kivezette csapatát a pályára, több mint ötszáz fős nézőtömeg várta őket, és tizenegy keménykötésű lány, akiket még életükben nem láttak. A tribünön másik tizenegy hölgy – nem ismeretlenek a kapitánynak – alig tudott állva maradni. Félidőben a Harvard 3:0-ás vesztésre állt, és végül örülhetett, hogy csak 7:0-ra kapott ki. Nevezhette ugyan a Crimson nagy csalónak Bellát, de a bostoni Globe-ban úgy írtak róla, mint merész hajadonról. A Harvard csapatkapitánya azonnal ki is hívta Bellát, hogy játsszanak visszavágót a teljes válogatott ellen. – Én is pont ezt akartam eredetileg – mondta a lány Florentynának. Bella elfogadta a kihívást, táviratot küldött Cambridge egyik feléből a másikba: A szöveg így szólt: "Nálatok vagy nálunk?" A Radcliffe-nek jó sok kocsira volt szüksége, hogy átszállítsa a szurkolóit, akiknek számát az is
felduzzasztotta, hogy a Harvardon úgy határoztak, este táncmulatságot rendeznek a meccs után. Florentyna Bellát és még három játékost vitt át a folyó másik partjára nemrégiben kapott Oldsmobile-ján, amelynek csomagtartója most tömve volt hokiütőkkel, lábszárvédőkkel és estélyi ruhákkal. Amikor megérkeztek, a pályára lépésig színét sem látták a Harvard játékosainak. Ezúttal háromezres tömeg gyűlt össze, s jelen volt Mr. Conant, a Harvard és Mr. Jordan, a Radcliffe rektora is. Bella taktikája megint nem a legsportszerűbb volt; a lányok mind egyértelmű utasítást kaptak, hogy a férfiakra játsszanak, s ne nagyon figyeljenek a labdára. Miután könyörtelenül csépelték a védtelen lábszárakat, sikerült elérniük, hogy a Harvard ne szerezzen pontot az első félidőben. A Radcliffe csapatának majdnem sikerült gólt ütnie a második félidő első percében, és ettől szárnyakat kaptak a lányok. Már-már úgy tűnt, döntetlen lesz a végeredmény, amikor a Harvard középcsatára – egy Bellánál épp csak valamivel kisebb termetű fiú – előretört és láthatóan a kapura tartott. Már a kör széléhez ért, amikor Bella őrhelyét otthagyva kirohant a ketrecéből, és vállal szabályszerűen bodicsekkelte a srácot. Ez volt az utolsó kép, ami megmaradt a csatárban a mérkőzésről, s pár pillanattal később hordágyon vitték el. Mindkét bíró a sípjába fújt, és büntetőt ítéltek a Harvard javára, egyetlen perccel a meccs vége előtt. A balszélsőt választották ki, hogy elvégezze a büntetőt. Az alig százhatvan centis, vékonydongájú fiatalember megvárta, amíg a két csapat felsorakozik, aztán keményen odalőtte a labdát a jobb oldali középpályásnak, akinek az emelését végül Bella mellkasvédője fogta föl. A labda a lány lábához hullott, s ő elütötte jobbra, így az odarepült a csöpp balszélső elé. Bella ráindult a keszeg fiúra, a gyengébb idegzetű nézők már eltakarták a szemüket, de Bella ezúttal emberére talált. A balszélső ügyesen oldalt lépett, a Radcliffe csapatkapitánya elterült, mint egy béka, ő pedig kényelmesen bepöckölte a labdát a hálóba. Sípszó harsant, a Radcliffe l:0 arányban kikapott. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Florentyna Bellát sírni látta, pedig a tömeg felállva éljenezte, amikor levezette csapatát a pályáról. Bár veszített, Bella szempontjából kétszeresen is szerencsés nap volt ez: az Egyesült Allamok női gyeplabdacsapata meghívta a nemzeti válogatottba, és találkozott jövendő férjével. Florentyna a meccs utáni fogadáson ismerkedett meg Claude Lamonttal. Mutatós kék pulóverében és szürke flanelnadrágjában még kisebbnek látszott, mint kint a pályán. – Ugye, milyen kis aranyos? – kérdezte Bella, megpaskolva a fiú arcát. – Remek gól volt. Florentynát meglepte, hogy Claude nem ellenkezik. A fiú mindössze annyit szólt: – Ugye, milyen nagyszerűen játszott a ti Bellátok? Bella és Florentyna visszament a Radcliffe-re, hogy átöltözzön az esti táncmulatsághoz, amelyre Claude elkísérte őket. Bella szerint olyan volt, mint egy marhavásár, ahogy a férfiak egykori szobatársnője körül rajzottak. Mindegyikük vele akart szvingelni, úgyhogy Claude utasítást kapott rá, hogy előteremtse azt a lövészezrednek elegendő mennyiségű élelmet és italt, amit Bella elfogyasztott, amíg figyelte barátnőjét a táncparketten. Florentyna a terem sarkában látta meg először a fiút. Ott ült, és egy lánnyal beszélgetett, miközben ő a parketten táncolt. Jó száznyolcvan centi lehetett, haja hullámos volt és szőke, arca napbarnított, bizonyítékául annak, hogy a téli szünetet nem Cambridge-ben töltötte. Ahogy a lány nézte, a fiú a táncparkett felé fordult, és összetalálkozott a tekintetük. Florentyna gyorsan elfordult, és megpróbált arra figyelni, amit a partnere mond – valamit arról, hogy Amerika a számítógépek korszakába lép, és hogyan fogja ő kihasználni a konjunktúrát. Amikor a tánc véget ért, beszédes partnere visszakísérte Bellához. Ahogy megfordult, Florentyna ott találta maga mellett a fiút. – Ettél már valamit? – kérdezte. – Nem – hazudta a lány.
– Nincs kedved odaülni az asztalomhoz? – Szívesen – felelte, és otthagyta Bellát és Claude-ot, hogy tovább vitassák a jobbszélbalszélátadás viszonylagos értékeit, összehasonlítva a jéghokit a gyephokival. Egy darabig egyikük sem szólalt meg. A fiú hozott valami ennivalót a büféasztaltól, aztán mindketten egyszerre akartak beszélni. A fiatalembert Scott Forbesnek hívták, és történelem szakos volt a Harvardon. Florentyna olvasott már róla korábban a bostoni újságok társasági rovatában, ő volt a Forbes családi vállalkozás egyik várományosa és az egyik legkapósabb fiatalember Amerikában. Florentyna azt kívánta, bárcsak ne így volna. "Mit jelent egy név?" – kérdezte magától, amikor megmondta a fiúnak, hogy hívják. Annak ez láthatóan nem mondott semmit. – Szép név egy gyönyörű nőnek – mondta. – Kár, hogy nem találkoztunk korábban. Florentyna elmosolyodott. Scott folytatta: – Egyébként jártam pár hete a Radcliffe-en, én is játszottam azon a rossz emlékű meccsen, ahol hét-nullra kikaptunk. – Te játszottál abban a csapatban? Nem is emlékszem rád. – Nem lep meg. Többnyire a földön feküdtem és szenvedtem. Soha életemben nem ittam még annyit. Lehet, hogy Bella Hellaman nagy darab lány, ha józanul látja az ember, de ha részeg vagy, akkorának látszik, mint egy T–34-es. Florentyna nevetett, és boldogan hallgatta, ahogy Scott a Harvardról, családjáról és a bostoni életről mesél. Az este hátralevő részében csak egyetlen férfival táncolt, és amikor vége lett a mulatságnak, Scott visszakísérte a Radcliffe-re. – Láthatlak holnap? – kérdezte a fiú. – Persze. – Menjünk el valahová vidékre, és ebédeljünk együtt! – Remek ötlet. Florentyna és Bella egész éjjel a két fiúról mesélt egymásnak. – Szerinted számít az, hogy egyenest a Társasági Nagykönyvből lépett elő? – Nem, ha olyan ember, aki megérdemli, hogy komolyan vegyék – felelte Bella, de tisztában volt vele, milyen reálisak Florentyna félelmei. – Fogalmám sincs, Claude benne van-e akármilyen nagykönyvben – tette hozzá. Másnap reggel Scott Forbes és Florentyna útra kelt a fiú remek, új kocsijával. A lány soha életében nem érezte még ilyen jól magát. Dedhamben ebédeltek egy kis vendéglőben, amely láthatóan tele volt Scott ismerőseivel. A fiú bemutatta Florentynát egy Lowellnek, egy Winthropnak, egy Cabotnak és egy másik Forbesnak. Florentyna megkönnyebbült kissé, amikor meglátta Edward Winchestert. Egy sarokasztaltól tartott feléjük, egy csinos, fekete lánynyal kézen fogva. Legalább én is ismerek itt valakit; gondolta. Meglepte, milyen jóképűnek és boldognak látszik Edward, aztán hamarosan megtudta, miért, amikor az bemutatta menyasszonyát, Danielle-t. – Remekül ki fogtok jönni egymással – mondta Edward. – Miért? – kérdezte Florentyna és rámosolygott a lányra. – Danielle francia, és folyton azt mesélem neki, hogy hiába voltam én a Dauphin, még amikor boszorkánynak nyilvánítottalak, akkor is neked kellett megtanítanod, hogyan ejtsem azt, hogy sorciére. Miközben Florentyna utánuk nézett, ahogy kéz a kézben mennek el, Scott halkan megszólalt: – Je n'ai jamais pensé que je tromberais amoureux d'une sorciére – sosem hittem volna, hogy egy boszorkányba fogok beleszeretni.
Florentyna egyszerű ételt rendelt – doveri nyelvhalat –, és helyeslőén bólintott, amikor a fiú Muscadet-t javasolt hozzá. Nagyon meglepődött, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy négy óra van, és rajtuk kívül csak a főpincér maradt az étteremben, aki jelezte, hogy ideje felkészülniük a vacsorára. Amikor visszaértek a Radcliffe-re, Scott gyengéden arcon csókolta a lányt, és azt mondta, másnap felhívja. A fiú másnap délben telefonált, és megkérdezte, hajlandó lenne-e Florentyna megnézni a jéghokimeccset jövő szombaton, amikor a Penn ellen játszik az ifjúsági csapatban, s javasolta, hogy utána vacsorázzanak együtt. Florentyna elfogadta a meghívást, igyekezvén palástolni kitörő örömét, hisz alig várta, hogy újra találkozzanak. Úgy érezte, ez élete leghosszabb hete. Szombat reggel Florentyna fontos elhatározásra jutott a Scottal töltendő hétvégét illetően, összecsomagolt egy kis útitáskát, és betette a csomagtartóba, mielőtt elindult a jégpályára. Jóval a kezdés előtt odaért, leült a nyitott tribünön, és várta, hogy Scott megjelenjen. Félt egy kicsit, hogy a fiú talán másképp érez, most, hogy harmadszorra találkoznak, de aggodalma azonnal elszállt, amikor Scott odaintegetett neki, és felé indult a jégen. – Bella azt mondta, haza se menjek, ha kikaptok. – És ha én nem akarom, hogy hazamenj? – válaszolta a fiú, és cikcakkban tovasiklott. Florentyna nézte a meccset, és egyre jobban fázott. Scott egész délután alig ért a koronghoz, mégis mindig nekivágták a palánknak. Florentyna eldöntötte magában, hogy ez egy hülye játék, de ezt nem fogja megmondani a fiúnak. Amikor vége lett a meccsnek, beült a kocsijába, és várta, hogy a fiú átöltözzön; aztán rövid fogadás következett, s végre magukra maradtak. Scott a LockeOberhez vitte, ahol megint úgy látszott, mindenkit ismert, de ezúttal Florentyna egyetlen ismerősre sem bukkant, kivéve azokat, akiket a divatos magazinok oldalain látott. A fiú nem tett semmiféle megjegyzést – s ennél figyelmesebb nem is lehetett volna –, úgyhogy Florentynának sikerült elengednie magát. Megint ők mentek el utoljára. Scott visszavitte kocsiján Florentynát az autójához, s ott gyengéden szájon csókolta. – Átjössz holnap a Radcliffe-re ebédelni? – Nem mehetek – válaszolta a fiú. – Be kell fejeznem délelőtt egy dolgozatot, és nem biztos, hogy kettő előtt végzek vele. Hajlandó lennél velem teázni? – Hát persze, te buta. – Milyen kár, ha előbb tudtam volna, foglalhattam volna neked egy vendégszobát. – Milyen kár – visszhangozta Florentyna, és a csomagtartóban fekvő érintetlen útitáskára gondolt. Másnap, nem sokkal három után Scott érte jött, és elvitte magához teára. Florentyna elmosolyodott, amikor a fiú becsukta az ajtót, mert az jutott eszébe, hogy a Radcliffe-en ez még mindig tilos. Ez a szoba jóval nagyobb volt, mint az övé. Az asztalon egy arisztokrata külsejű, kissé szigorú kinézetű hölgy fényképe állt, aki nem lehetett más, mint Scott anyja. Ahogy Florentyna belépett, rögtön látta, hogy itt egyetlen bútordarab sem tartozik a Harvardhoz. Teázás közben Elvis Presleyt, Amerika legújabb énekesbálványát hallgatták, aztán Scott feltette Frank Sinatra számát, a "Stranger in Paradise"-t; táncoltak és mindketten arra gondoltak, mi járhat most a másik fejében. Amikor leültek a pamlagra, a fiú először gyengéden, majd szenvedéllyel megcsókolta Florentynát. Úgy látszott, nemigen mer tovább menni, a lány pedig túl félénk és túl gyakorlatlan volt, hogy segítsen neki. Scott egyik kezét hirtelen Florentyna mellére tette, mint aki várja a lány reakcióját. Végül odanyúlt a ruha nyakához, és ügyetlenül matatni kezdett a legfölső gombbal. Florentyna nem próbálta megakadályozni, amikor a másodikkal folytatta. Scott csókolgatni kezdte, először a vállát, aztán a mellét. A lány annyira kívánta, hogy már majdnem ő
maga tette meg a következő lépést, amikor hirtelen a fiú felegyenesedett és levette az ingét. Válaszképpen Florentyna gyorsan kibújt a ruhájából és lerúgta a cipőjét. Elindultak az ágy felé, közben ügyetlenül próbálták lerángatni egymásról a maradék ruhadarabokat. Mielőtt ágyba bújtak volna, egy pillanatra végignéztek egymáson. Florentyna nagy meglepetésére a szeretkezés gyönyöre mintha csak pillanatokig tartott volna. – Ne haragudj, szörnyű voltam – mondta. – Nem, az én hibám – szólt a fiú, majd kis szünet után hozzátette: – És azt is be kell vallanom, hogy most csináltam először. – Csak nem te is? – kérdezte Florentyna, és mindkettőjükből kitört a nevetés. Egész este egymás karjában feküdtek, és még kétszer szeretkeztek, egyre nagyobb gyönyörrel és önbizalommal. Amikor Florentyna reggel felébredt, fáradt volt és összetört, de túláradóan boldog, és ösztönösen érezte, hogy életük fennmaradó részét együtt fogják leélni. A húsvéti szünetig minden hétvégén találkoztak, s néha hét közben is. A tavaszi szünetben titokban együtt voltak New Yorkban, és Florentyna élete legboldogabb három napját töltötte el. A Vízparton, a Rivaldafény és a Broadwayn látott South Pacific után a "21" klubban, Sardinál, sőt egy ízben a Plaza Tölgyfatermében vacsoráztak. Napközben vásároltak, és sétáltak a parkban. Amikor Florentyna este hazatért, a keze tele volt ajándékkal, ami aztán mind az ágya mellett landolt. A tavaszi egyetemi időszak idilli volt, és szinte minden időt együtt töltöttek. Ahogy a vizsgaidőszak közeledett, Scott meghívta Florentynát, hogy töltsön el egy hetet Marbleheadben a szüleinél. – Tudom, hogy imádni fognak – mondta, ahogy föltette Florentynát a chicagói vonatra. – Remélem – válaszolta a lány. Florentyna órákon át bizonygatta anyjának, hogy milyen csodálatos fiú Scott, és mennyire fogja szeretni, ha majd megismeri. Zaphia örült, hogy ilyen boldognak látja a lányát, és alig várta, hogy megismerkedjen Scott szüleivel. Aggódva remélte, hogy Florentyna olyan férfit talált magának, akivel leélheti hátralevő életét, s döntése nem elhamarkodott, amit majd később megbánna. Florentyna méterszám válogatta a különböző színű selymeket a Marshall Field's-nél, estéit pedig azzal töltötte, hogy megtervezze azt a ruhát, amivel majd biztosan belopja magát Scott anyja szívébe. A levél hétfőn érkezett meg, és Florentyna rögtön megismerte Scott kézírását. Boldog várakozással tépte föl a borítékot, de abban csak egy rövid üzenet állt, amely szerint a családi program változása miatt Florentyna marbleheadi utazását el kell halasztani. Florentyna újra és újra elolvasta a levelet, hogy rábukkanjon valami rejtett üzenetfélére. Élénken élt benne, milyen boldogan váltak el, úgyhogy úgy döntött, fölhívja szüleinél a fiút. – Forbes rezidencia – szólt egy hang, valószínűleg a lakájé. – Beszélhetnék Scott Forbes úrral? – Florentyna érezte, hogy remeg a hangja, amikor a nevet kimondta. – Ki keresi, hölgyem? – Florentyna Rosnowski. – Megnézem, hölgyem, itthon van-e. Florentyna a telefonkagylót szorongatta, és várta, hogy meghallja Scott megnyugtató hangját. – Pillanatnyilag nem tartózkodik itthon, de hagyok üzenetet, hogy ön kereste. Florentyna nem hitt neki, és egy óra múlva újra telefonált. – Még mindig nem érkezett haza, hölgyem – mondta a hang, úgy, hogy Florentyna várt este nyolcig, amikor is ugyanaz a hang közölte, hogy Scott Vacsorázik.
– Akkor kérem, mondja meg neki, hogy én keresem ! – Igenis, hölgyem. A hang rövidesen visszatért, és érezhetően sokkal kevésbé udvariasan szólalt meg. – A fiatalurat most nem lehet zavarni. – Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy megmondta neki, ki keresi. – Hölgyem, biztosíthatom, hogy... Egy másik hang szólalt meg a vonal túlsó végén, egy olyan hölgyé, aki hallhatóan hozzászokott a parancsolgatáshoz. – Ki beszél? – A nevem Florentyna Rosnowski. Azt reméltem, hogy beszélhetek Scottal, mert... – Miss Rosenowski, Scott jelenleg a menyasszonyával vacsorázik és nem jöhet a telefonhoz. – A menyasszonyával? – suttogta Florentyna, és körme úgy belepréselődött a tenyerébe, hogy kiserkent a vér. – Igen, Miss Rosenowski. A telefon megnémult. Másodpercekbe telt, míg Florentyna agyához eljutott, amit hallott; akkor hangosan így szólt: "Úristen, meghalok", s azzal elájult. Arra tért magához, hogy anyja ott ül mellette az ágy szélén. – Miért? – ez volt az első szava. – Mert nem érdemelt meg téged. Az igazi férfi nem hagyja, hogy az anyja válassza ki azt a nőt, akivel leéli az életét. A helyzet akkor sem javult, amikor, Florentyna visszatért Cambridge-be. Képtelen volt komolyan odafigyelni a munkára, és gyakran órákig feküdt könnyek között az ágyán. Bármit tett vagy mondott is Bella, úgy látszott, nem segít semmit, úgyhogy az nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy megpróbáljon gúnyolódni: – Nem az a fajta krapek, akit szívesen látnék a csapatomban. Különböző férfiak kértek randevút Florentynától, de ő mindannyiukat visszautasította. Anyja és apja olyannyira aggódott miatta, hogy még egymással is képesek voltak megbeszélni a dolgot. Végül Florentyna már ott tartott, hogy egy tárgyból majdnem megbukott, és szakvezetője, Rose kisasszony figyelmeztette, hogy nagyon össze kell szednie magát, ha még mindig szeretne bekerülni a Phi Beta Kappa társaságba. Florentynát ez is hidegen hagyta. A nyári szünet első felében otthon maradt Chicagóban, és nem tett eleget egyetlen partyra vagy vacsorára szóló meghívásnak sem. Segített anyjának kiválasztani néhány új ruhát, de önmagának egyet sem vett. Részletesen elolvasta "az év társaságbeli esküvőjéről" (ahogy a Globe titulálta Scott Forbes és Cynthia Knowles esküvőjét) szóló beszámolókat, de ettől újra csak sírva fakadt. Az sem derítette jobb kedvre, amikor esküvői meghívót kapott Edward Winchestertől. Később azzal próbálta kitörölni az agyából Scottot, hogy New Yorkba utazott. és az ottani Báróban éjjel-nappal dolgozott apjának. Ahogy közeledett a vakáció vége, egyre jobban rettegett, hogy vjssza kell térnie a Radcliffe-re az utolsó évre. Hiába volt apja számtalan jó tanácsa, anyja együttérzése, semmi sem segített. A két szülő akkor kezdett igazán elkeseredni, amikor látta, hogy a lányt még huszonegyedik születésnapjának előkészületei sem érdeklik. Pár nappal azelőtt, hogy vissza kellett térnie a Radcliffe-re, Florentyna véletlenül megpillantotta az utcán Edwardot. A fiú ugyanolyan boldogtalannak látszott, amilyennek ő érezte magát. Florentyna mosolyogva átintegetett neki az út túloldalára. Edward visszaintett, de nem mosolygott. Csak álltak és nézték egymást, aztán a fiú átvágott az úttesten. – Danielle hogy van? – érdeklődött Florentyna. A fiú rámeredt.
– Nem hallottad? – Micsodát? – kérdezte Florentyna. Edward csak nézte tovább a lányt, mintha nem tudná kipréselni magából a szavakat. – Meghalt. Florentyna döbbenten nézett rá. – Túl gyorsan hajtott, meg akarta mutatni, mit tud az új Austinom, és fölborultunk a kocsival. Én életben maradtam, ő meghalt. – Úristen – mondta Florentyna és átölelte Edwardot. – Milyen önző voltam. – Nem, tudom, hogy neked is megvolt a magad baja – szólt Edward. – Azt össze sem lehet hasonlítani a tiéddel. Visszamész a Harvardra? – Vissza kell mennem. Danielle apja ragaszkodott hozzá, hogy befejezzem a tanulmányaimat. Azt mondta, sose bocsátana meg, ha nem fejezném be. Így legalább van valami, amiért dolgozhatom. Ne sírj, Florentyna, mert ha én is elkezdem, nem tudom abbahagyni. Florentyna válla megremegett. – Úristen, milyen önző voltam – ismételte. – Gyere majd át néha a Harvardra! Teniszezhetnénk, és segítenél a francia nyelvtanban. Olyan lesz, mint a régi, szép időkben. – Gondolod? – kérdezte a lány szomorú mosollyal. – Nem hiszem.
12. Amikor Florentyna visszatért a Radcliffe-re, kétszáz oldalas katalógus várta, amelyben a kurzusok voltak felsorolva. Három napig tartott, amíg átrágta magát a tájékoztatón. Rose kisasszony azt tanácsolta, hogy fakultatív kurzusként vegyen föl valami egészen új tantárgyat, olyat, amibe később talán soha nem lesz alkalma beleásni magát. Mint minden hallgató, Florentyna is hallott róla, hogy Luigi Ferpozzi professzor egy évet vendégelőadóként a Harvardon fog tölteni, és hetente egyszer szemináriumot vezet. Amióta megkapta a Nobel Békedíjat, körbejárta a fél világot és számos kitüntetésben részesült; amikor pedig díszdoktorrá avatták Oxfordban, a köszöntő beszédben úgy hivatkoztak rá, hogy Istent nem számítva ő az egyetlen, akivel még a Pápa és az amerikai elnök is egyetért. Az itáliai építészet legnagyobb élő szaktekintélye a barokk Rómát választotta átfogó témájául. "A Szem és a Lélek városa" – ez volt a leendő első előadás témája. A katalógusbeli összefoglaló kimondottan csábító volt: "Gian Lorenzo Bernini, az arisztokrata művész és Francesco Borromini, a kőfejtő fia a cézárok és pápák Örök Városát a világ legjellegzetesebb arculatú fővárosává formálja. Előfeltétel: latin és olasz nyelvtudás, továbbá ajánlatos német és francia nyelvismeret. A hallgatók számának felső határa harminc. Rose kisasszony nem volt túl optimista Florentyna esélyeit illetően. – Azt mondják, máris a bostoni vasútállomásig áll a sor a Widener Könyvtártól, hogy bejussanak hozzá, arról nem is beszélve, hogy közismerten gyűlöli a nőket. – Július Caesarról is úgy hírlett. – Amikor tegnap este együtt voltunk a tanácsteremben, nem úgy viselkedett velem, mintha Cleopatra volnék – mondta Rose kisasszony. – De azért nagyra becsülöm, hogy bombázóként szolgált a II. világháborúban. Személy szerint neki köszönhető az itáliai templomok felének megmenekülése, mert gondja volt rá, hogy a gépek messze elkerüljék a fontosabb épületeket. – Nos, én akarok lenni az egyik kiválasztott tanítványa.
– Igen? – kérdezte Rose kisasszony szárazon. – Nos, ha mégsem sikerülne – tette hozzá nevetve, miközben rövid üzeneteket firkantott egy papírra Ferpozzi professzor számára –, még mindig beiratkozhat valamelyik általános kurzusra. Azoknál úgy látszik, nincs fölső határ. – Az a tökfejűeknek való – mondta Florentyna lekicsinylően –, nem nekem. Megyek és behálózom Ferpozzi professzor urat. Másnap reggel fél kilenckor, egy teljes órával azelőtt, hogy bárki hivatalos ügyben felkereshette volna a professzort, Florentyna fölment a Widener Könyvtár márványlépcsőin. Bent az épületben beszállt a liftbe – amely épp akkora volt, hogy a lány, a könyveivel befért –, és fölment a legfelső emeletre, ahol a rangosabb oktatók dolgozószobái helyezkedtek el. Egy korábbi nemzedék jeles képviselői nyilvánvalóan azért választották ezt, hogy visszavonulhassanak a lelkes diákok elől; sokkal inkább, mint a lépcsőmászás vagy a folyton foglalt lift okozta kellemetlenségek iránti olthatatlan vágytól vezéreltetve. Amint a legfelső szintre fölért, Florentyna rögtön egy üvegezett ajtó előtt találta magát. Ferpozzi professzor nevét alig pár napja festették rá az üvegre. A lány arra gondolt, hogy 1945ben ez az ember ült Münchenben Conant úr, a Harvard jelenlegi elnöke oldalán, és ők döntötték el egymás között a német építészet jövőjét: mit kell megőrizni, mi az, amit el kell tüntetni a Föld színéről. Nagyon jól tudta, hogy még legalább egy óra hosszat nem szabadna zavarni a professzort. Félig megfordult, a visszavonulást latolgatta, de a lift már elindult lefelé. Újra megfordult, és merészen bekopogott. Csörömpölést hallott. – Bárki is vagy, menj innen. Miattad összetörtem a kedvenc teáskannámat – mondta egy dühös hang, amelynek gazdája félreismerhetetlenül olasz anyanyelvű volt. – Florentyna elnyomta magában az ösztönös késztetést, hogy elszaladjon, és lassan lenyomta a kilincset. Bedugta a fejét az ajtón, és benézett a szobába, amelynek bizonyára voltak ugyan falai, de erre semmi jel nem mutatott, miután a padlótól a mennyezetig mindent könyvek és folyóiratok borítottak, mintha a téglákat és a habarcsot is azok helyettesítenék. Ennek a felfordulásnak a kellős közepén állt egy tudós kinézetű figura, kora negyven és hetven között lehetett. A magas férfi kopott tweedzakót viselt és szürke flanelnadrágot, amely úgy festett, mintha használtruha-kereskedésben vette vagy a nagyapjától örökölte volna. Kezében barna porcelánfület tartott, amely néhány pillanattal korábban még egy teáskannához tartozott. Lábainál köröskörül barna porcelándarabkák, közöttük egy teafilter feküdt. – Több mint harminc éve ez volt a teáskannám. A Pieta után ez volt a kedvencem. Mit gondol, hogy fogja helyrehozni? – Miután Michelangelót nem tudom előkeríteni, hogy formázzon önnek egy másikat, kénytelen leszek elmenni a Woolworthba és venni egy újat. A professzor akarata ellenére elmosolyodott. – Mit óhajt? – kérdezte, miközben fölemelte a földről a filtert, de a cserepeket otthagyta. – Beiratkozni a speciálkollégiumára – felelte Florentyna. – Jobb napjaimon nem foglalkozom hölgyekkel – mondta a professzor, rá sem nézve Florentynára –, és főleg nem olyanokkal, akik miatt a reggeli előtt összetöröm a kedvenc teáskannámat. Neve van? – Rosnowski. A férfi megfordult és egy pillanatig a lányt méregette, aztán leült az íróasztalához és a filtert bedobta a hamutartóba. Gyorsan lejegyzett valamit. – Rosnowski, magáé a harmincadik hely. – De nem is ismeri a jegyeimet és a képességeimet. – A képességeivel meglehetősen tisztában vagyok – szólt a férfi vészjóslóan. – A jövő heti szemináriumra ír egy dolgozatot – habozott egy pillanatig – Borromini egyik korai művéről, a
San Carlo alle Quatro Fontana-templomról. Jó napot – tette még hozzá, majd a lánnyal mit sem törődve nekilátott, hogy összeszedje a cserepeket. Florentyna kiment, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Lassan lépdelt lefelé a márványlépcsőn, próbálta összeszedni a gondolatait. Vajon miért fogadta el a professzor olyan hirtelen a jelentkezését? Honnan tudhat róla bármit is? Az elkövetkező napokban Florentyna számtalan órát töltött a Fogg Múzeum kriptáiban, bújta a tudományos folyóiratokat, diákat készített Borromini tervrajzának reprodukciójáról, még építési költségek hosszú listáját is végigböngészte, hogy megtudja, mennyibe került ez a nagyszerű építmény. Mindemellett arra is futotta az idejéből, hogy felkeressen egy porcelánszaküzletet. Amikor elkészült a dolgozatával és a szemináriumot megelőző este főpróbát tartott másnapi kiselőadásából, elégedettnek és magabiztosnak érezte magát, de ez a magabiztosság egy pillanat alatt szertefoszlott, amint megérkezett Ferpozzi professzor órájára. A terem már tömve volt a speciálkollégium leendő hallgatóival, s rémülten fedezte föl, hogy ő az egyetlen, akinek még nincs diplomája, az egyetlen, aki nem művészettörténet szakos és az egyetlen nő. A professzor asztalán vetítőgép állt, szemben vele nagy vetítővászon. – Á, megjött Tör-zúz kisasszony – szólalt meg a professzor, ahogy Florentyna elfoglalta az egyetlen megmaradt helyet elöl. – Azokat, akik még nem találkoztak vele, figyelmeztetem, ne nagyon hívják meg Rosnowski kisasszonyt teára. Elmosolyodott saját megjegyzésén, azután az asztal sarkán levő hamutartóba kiverte a hamut a pipájából, ezzel jelezvén, hogy meg kívánja kezdeni az órát. – Rosnowski kisasszony – kezdte komoly képpel – ma kiselőadást tart, amelynek témája Borromini alkotása, az Oratorio di San Filippo Neri. Florentyna ereiben meghűlt a vér. – Nem, nem – mosolyodott el másodszor is a professzor. – Tévedtem. Ha jól emlékszem, a San Carlo-templomról volt szó. Florentyna húsz perc alatt megtartotta az előadást, diákat mutatott és válaszolt a kérdésekre. Ezalatt Ferpozzi sűrű pipafüstbe burkolózott, és csak akkor szólalt meg, ha Florentyna kiejtését javította, amikor az rosszul mondta egyik-másik tizenhetedik századi római pénz nevét. Amikor végül Florentyna helyet foglalt, a professzor komolyan bólintott, és azt mondta: – Egy zseni alkotásának kitűnő bemutatása. Florentynában aznap először kezdett oldódni a feszültség, de ekkor Ferpozzi felpattant és így szólt: – Most pedig fájdalmas kötelességem bemutatni mindennek az ellentétét, és kérem, mindenki készítsen jegyzeteket a téma jövő heti részletes megvitatásához. Odacsoszogott a vetítőhöz és behelyezte az első diát. A vásznon egy épület képe jelent meg. Florentyna döbbenten meredt a tízéves fotóra, amely a chicagói Bárót ábrázolta, amint fölébe tornyosul a Michigan sugárút elegáns kis lakóházainak. A teremben kísérteties csend támadt, néhányan Florentynára sandítottak, hogyan reagál. – Ez aztán a barbárság, nemde? – Ferpozzi ismét mosolygott. – Nem csupán az épületről beszélek, ami a plutokratikus öntömjénezés silány mintapéldánya, hanem a környező városra tett általános hatásáról is. Figyeljék meg, ez a torony semmibe veszi az emberi szem egyensúly- és szimmetriaérzékét, csak azért, hogy biztosan ez legyen az egyetlen épület, amit megnézünk. Újabb diát csúsztatott a vetítőbe. Ezen a San Franciscó-i Báró volt látható. – Némi fejlődés – mondta, feszülten figyelő hallgatósága felé tekintve a sötétbe –, de csak azért, mert az 1906-os földrengés óta San Franciscóban a rendeletek alapján nem lehet húszemeletesnél magasabb házat építeni. Most pedig látogassunk el más országokba is! – folytatta ismét a vetítővászon felé fordulva. A képen a kairói Báró jelent meg, ragyogó
üvegtábláival, amelyek a távolban kaotikusan egymásra zsúfolódó nyomortanyák szegénységét tükrözték vissza. – Ki vetné a szemére az odavalósiaknak, hogy csatlakoznak az időről időre fellángoló forradalmakhoz, ha egyszer Mammonnak ilyen emlékművet állítanak a szomszédságukban, miközben ők az életüket tengetik, ahová még az áram sincs bevezetve? A professzor könyörtelenül folytatta a londoni, johannesburgi és párizsi Bárók képeivel, majd így szólt: – Jövő hétre kérem a kritikai megjegyzéseiket ezekről a szörnyszüleményekről. Van-e bármiféle építészeti értékük, igazolható-e a létük pénzügyi alapon, és fogják-e látni még őket az unokáink? Ha igen, miért? Jó napot. Mindenki elhagyta a professzor szobáját, Florentyna kivételével, aki most kicsomagolta a barna dobozt, ami eddig mellette állt. – Hoztam önnek búcsúajándékot – mondta, felállt, és előrenyújtotta a cserépkannát. Épp abban a pillanatban, amikor Ferpozzi kinyújtotta érte a kezét, Florentyna elengedte, s a teáskanna a földre pottyant, és apró darabokra tört a férfi lábainál. A professzor a padlón fekvő cserepekre meredt. – Ez a legkevesebb, amit megérdemeltem – mondta és rámosolygott a lányra. – Ez – válaszolta Florentyna, eltökélten, hogy megmondja a magáét – nem volt méltó egy ilyen nagy tiszteletben álló emberhez. – Tökéletesen igaz – mondta Ferpozzi –, de meg kellett tudnom, mennyire gerinces. Tudja, a nőkre ez igen gyakran nem jellemző. – Azt hiszi, a pozíciója feljogosítja arra, hogy... Egy kézlegyintéssel félbeszakította a lányt. – Jövő héten érdeklődéssel várom, ifjú hölgy, hogyan kel apja birodalmának védelmére, és én leszek a legboldogabb, ha alulmaradok a vitában. – Azt képzelte, hogy még visszajövök? – Igen, Rosnowski kisasszony. Ha csak a fele igaz annak, amit a kollégáim magáról állítanak, kemény csatának nézek elébe. Florentyna kiment, s épphogy csak rá nem csapta a professzorra az ajtót. A hét során beszélt építészprofesszorokkal, bostoni várostervezőkkel és nemzetközi városvédelmi szakemberekkel. Fölhívta apját, anyját és George Novakot, hogy végül arra a lehangoló végeredményre jusson, hogy – bár mindannyian találtak különféle mentségeket – Ferpozzi professzor nem túlzott. Florentyna egy hét után visszatért a toronyszobába, leült a hátsó sarokba, és rettegve várta, mivel állnak elő diáktársai. Amikor lehuppant a székére, Ferpozzi professzor ránézett, aztán egy hamutartóba ürítette a pipáját és így szólt a hallgatókhoz: – A foglalkozás végén tegyék majd a dolgozataikat az asztalom szélére, ma azonban arról szeretnék beszélni, milyen hatással volt Borromini munkássága az európai templomépítészetre a halálát követő évszázadban. Ferpozzi ezek után olyan mélyenszántó és sziporkázó előadást tartott, hogy harmincfős hallgatósága csüngött minden szaván. Amikor befejezte, kiválasztott az első sorból egy hirtelenszőke fiatalembert, hogy az készüljön föl a jövő heti kiselőadásra, amelynek témája Borromini és Bernini első találkozása. Amíg a többi diák, dolgozataikat Ferpozzi asztalára helyezve, elhagyta a termet, Florentyna ismét ülve maradt. Amikor magukra maradtak, átnyújtott a professzornak egy barna papírba csomagolt tárgyat. Az kibontotta, és elővett egy 1912-ből való, csontszínű porcelánból készült Royal Worcester Viceroy teáskannát.
– Gyönyörű – mondta –, és amíg valaki le nem ejti, meg is marad. Elnevették magukat. – Köszönöm, ifjú hölgy. – Én köszönöm – válaszolta Florentyna –, hogy nem kellett újra végigszenvednem egy megalázó helyzetet. – A maga tiszteletre méltó önuralma, amely oly szokatlan a nőknél, bebizonyította, hogy semmi szükség rá. Remélem, meg fog nekem bocsátani, de azt viszont elengedhetetlennek tartom, hogy megpróbáljam befolyásolni azt az embert, aki egy napon a világ legnagyobb szállodabirodalma fölött rendelkezik majd. Ez eddig föl sem merült Florentyna agyában. – És kérem, mondja meg édesapjának, hogy valahányszor utazni vagyok kénytelen, mindig Báró hotelben szállok meg. A szobák, az étel, a kiszolgálás a jelentősebb szállodák közül itt a legmegfelelőbb, és a vizuális benyomás sem ad okot panaszra, ha egyszer már belül van az ember. Legyen rá gondja, kisasszony, hogy legalább annyit megtudjon a kőfaragó fiáról, amennyit én tudok a Slonimból jött birodalomépítőről. Az ön apja és én mindig büszkék leszünk arra, hogy összeköt bennünket valami: mindketten bevándorlók vagyunk. Jó napot, ifjú hölgy. Florentyna szomorúan lépett ki a Widener padlásterében elhelyezkedő dolgozószobából: tisztában volt vele, milyen keveset tud apja birodalmának működéséről. Florentyna ebben a tanévben teljes erővel a nyelvi tanulmányaira összpontosított, de keddenként mindig ott ült Ferpozzi professzor szemináriumán, és itta a professzor szavait. A diplomaosztó ünnepség mindig színes esemény volt a Radcliffe-en. A kifogástalanul öltözött, büszke szülők közé skarlátvörös, bíbor és színes tógába burkolózó professzorok vegyültek (ki-ki az egyetemi fokozatának megfelelően). A tudósok – akik zsinaton részt vevő püspökökre emlékeztettek leginkább – ide-oda suhantak a vendégek között, és mindenkinek elmondták, milyen remekül dolgozott a csemetéjük; néha némi kegyes csalás is volt ebben. Florentyna esetében ilyesmire nem volt szükség, hisz summa cum laude végzett, és még az év során beválasztották a Phi Beta Kappa tagjainak sorába. Florentyna és Bella számára ez nem csupán az ünnep, de a szomorúság napja is volt, hiszen tudták, hogy az ország két legtávolabbi végén fognak élni, egyikük New Yorkban, a másik San Franciscóban. Bella még február 28-án megkérte Claude kezét – "Nem várhattam meg a következő szökőévet", magyarázta –, és még a tavaszi szünetben megesküdtek a Harvard Houghton kápolnájában. Florentyna akkor értette meg, hogy milyen szerencsések mindketten, amikor az esküvői vacsorán Claude megkérdezte tőle: – Ugye, milyen szép ez a Bella? Florentyna elmosolyodott és odafordult Bellához, aki megjegyezte, milyen szomorú, hogy Wendy nincs velük ezen a napon. – Nem mintha egy napig is komolyan vette volna a tanulást – tette hozzá aztán vigyorogva. – Ennél szorgalmasabban Florentyna már nem is dolgozhatott volna az utolsó évben, úgyhogy senkit sem leptek meg az eredményei – mondta Rose kisasszony. – Biztos vagyok benne, hogy ennek jó részét önnek köszönheti – felelte Abel. – Ugyan, ugyan. Viszont remélem, hogy sikerül rábeszélnem Florentynát arra, hogy folytassa itt, Cambridge-ben a tanulmányait, szerezze meg a doktori címet és maradjon bent a tanszéken, de úgy tűnik, más elképzelései vannak. – Valóban mások az elképzeléseink – mondta Abel. – Florentyna a Báró Csoport egyik igazgatója lesz, hozzá fog tartozni a szállodák üzleteinek haszonbérletbe adása. Az utóbbi években kezdenek kicsúszni az ellenőrzésem alól, és tartok tőle, hogy én is elhanyagoltam őket.
– Nem is tudtam, hogy ilyesmin töröd a fejed, Florentyna – süvöltött Bella. – Mintha azt mondtad volna, hogy... – Pssszt, Bella! – mondta Florentyna és ujját az ajkához szorította. – Mi az, ifjú hölgy? Titkolsz előlem valamit? – Sem a hely, sem az idő nem alkalmas most erre, papa. – Jaj, Istenem, ne tarts már bizonytalanságban minket – szólalt meg Edward. – Az ENSZ vagy a General Motors az, amelyik úgy érzi, nem képes tovább létezni nélküled? – Meg kell vallanom – vette át a szót Rose kisasszony –, hogy miután elnyerte a legkitűnőbb bizonyítványt, amit csak ez az egyetem kiadhat, igen kíváncsi lennék rá, hogyan kívánja hasznosítani. – Talán el akar menni mozdonyvezetőnek – mondta Claude. – Eddig még Claude jár hozzá a legközelebb – mondta Florentyna. Mindannyian jót nevettek, kivéve Florentyna anyját. – Nos, ha New Yorkban nem találsz munkát, még mindig eljöhetsz San Franciscóba dolgozni – ajánlotta Bella. – Észben tartom az ígéretet – felelte Florentyna könnyedén. Legnagyobb megkönnyebbülésére abba kellett hagyniuk jövőjének megtárgyalását, mert kezdetét vette a diplomaosztó ünnepség. A díszbeszédet George Kennan, volt moszkvai nagykövet mondta. Szónoklatát nagy lelkesedéssel fogadták. Florentynának különösen tetszett az a Bismarck-idézet, amivel beszédét zárta: "Kevés munkát hagyjunk gyermekeinkre!" – Egy napon majd te mondod a díszbeszédet – szólalt meg Edward, ahogy elhaladtak a Tricentenáriumi Terem előtt. – És esedezem, uram, miről fogok beszélni? – Arról, hogy mit jelent legelsőként amerikai elnöknőnek lenni. Florentyna elnevette magát. – Te még mindig hiszel benne, igaz? – És te éppen úgy, még akkor is, ha mindig az én feladatom marad, hogy emlékeztesselek rá. A tanév során rendszeresen együtt lehetett látni őket, és barátaik abban reménykedtek, hogy hamarosan bejelentik az eljegyzésüket, de Edward tudta, hogy erre semmi esély. Florentyna olyan nő, aki mindig elérhetetlen marad a számára. Az a sorsuk, hogy szoros barátságban, nem pedig szerelemben éljenek. Amikor az utolsó holmiját is elcsomagolta, és anyjától is elköszönt, Florentyna még egyszer ellenőrizte, nem hagyott-e valamit a szobájában, aztán leült az ágya végében és visszagondolt a Radcliffe-en töltött napjaira. Az egészből csak annyi maradt, hogy annak idején három bőrönddel érkezett, és most hattal meg egy diplomával megy el. A falon nem maradt semmi, csak egy sötétvörös jéghokijelzőzászló, amit egyszer Scottól kapott. Florentyna kihúzta a szöget, tartogatta egy darabig a zászlót, aztán beledobta a szemétkosárba. Hátul ült a kocsiban apjával, amikor a sofőr utoljára hajtott ki vele az egyetemvárosból. – Mehetnénk egy kicsit lassabban? – kérdezte. – Természetesen, madam. Florentyna megfordult, és mindaddig bámult kifelé a hátsó ablakon, amíg Cambridge tornyai már nem magasodtak többé a fák koronája fölé, és a múltba révedő szemének nem maradt mibe kapaszkodnia.
13.
A sofőr megállította a Rolls-Royce-ot a Népkert nyugati oldalán húzódó Arlington út közlekedési lámpájánál. Várta, amíg a jelzés zöldre vált, Florentyna közben közeledő európai útjukról beszélgetett apjával. Amikor a lámpa színt váltott, egy másik Rolls kanyarodott le előttük a Commonwealth sugárút felé. Hátsó ülésén egy másik friss diplomás és egy másik szülő ült. – Néha arra gondolok, nem lett volna-e jobb, Richard, ha a Yale-re iratkoztál volna be – mondta a hölgy, miközben megelégedéssel szemlélte a fiát. Richard külsejében máris megvan az a finom arisztokratikus vonás, ami úgy megragadta őt több mint húsz évvel ezelőtt a fiú apjában. Richarddal immáron a család ötödik generációja végzett a Harvardon. – Miért pont a Yale-re? – kérdezte a fiú kedvesen, visszahozván ezzel anyját az emlékek világából. – Hát, talán egészségesebb lett volna, ha távolabb kerülsz a belterjes bostoni élettől. – Nehogy apa meghallja, hogy ilyeneket mondasz; legalábbis szentségtörésnek venné ezt az elképzelést. – De miért kell mindenképp a Harvard kereskedelmi fakultásán folytatnod? Biztos van még kereskedelmi főiskola másutt is. – Én is bankár akarok lenni, úgy, mint apa. Ha pedig az ő nyomdokába akarok lépni, a Yale a derekáig se ér a Harvardnak – mosolygott a fiú. A Rolls pár perc múlva megállt a Beacon Hill egy nagy háza előtt. Kinyílt a bejárati ajtó, az előszobában egy lakáj állt. – Van még körülbelül egy óránk, amíg a vendégek megérkeznek – mondta Richard az órájára pillantva. – Én most rögtön átöltözöm. Anya, mi lenne, ha találkoznánk valamivel fél nyolc előtt a Nyugati Szobában? Még a hangja is olyan, mint az apjáé, gondolta az anyja. Richard kettesével szedte a lépcsőfokokat; más házakban hármasával is föl tudott menni. Anyja valamivel komótosabb léptekkel követte, de a korlátot neki sem kellett megfognia. A lakáj megvárta, amíg eltűnnek, aztán a tálaló felé indult. A vacsoránál meg fog jelenni Mr. Kane unokafivére, Henry Cabot Lodge is, ezért kétszer is ellenőrizte, hogy a személyzet körül minden rendben legyen. Richard a zuhany alatt állt, és mosolyogva gondolt anyja aggodalmaira. Ő maga mindig is a Harvardra szeretett volna járni, és továbbvinni azt, amit apja elért. Alig várta már, hogy ősszel beiratkozhasson a kereskedelmi fakultásra, bár az igazat megvallva arra is nagyon készült, hogy a nyáron elvigye Mary Bigelow-t Barbadosra. Maryt a Zenei Társaság próbatermében ismerte meg, s később mindketten bekerültek az egyetem vonósnégyesébe. A Radcliffe-en tanuló, eleven ifjú hölgy sokkal jobban játszott hegedűn, mint ő a csellón. Amikor végre sikerült ágyba muzsikálnia a vonakodó Maryt, kiderült, hogy a tettetett tapasztalatlanság ellenére ott is ő a virtuózabb mester. Attól a naptól kezdve arra is rájött, hogy a lány imádja a kamarazenélést. Richard egy rövid pillanatig hidegre állította a vizet, mielőtt kipattant a zuhany alól. Megtörölközött, és felöltözött a vacsorához. Megnézte magát a tükörben: kétsoros. Richard gyanította, hogy ő lesz az este az egyetlen ember, aki a legújabb divat szerint, lesz öltözve – nem mintha ez sokat számítana, ha az ember száznyolcvanöt centi, karcsú, és fekete. Mary mondta neki egyszer, hogy ő mindenben jól néz ki, még klottgatyában vagy házikabátban is. Lement a Nyugati Szobába és várt. Amikor anyja is megjelent, a lakáj felszolgált nekik egy italt. – Te jó ég, már megint divat a duplasoros öltöny? – kérdezte anyja kétkedőn. – Nyugodtan elhiheted, anya. Ez a legeslegújabb fazon.
– El se tudom hinni – felelte anyja. – Emlékszem... A lakáj köhintett. Mindketten körbepillantottak. – A tiszteletre méltó Henry Cabot Lodge úr – jelentette be a lakáj. – Cabot! – szólt Richard anyja. – Kate, kedvesem! – felelte a férfi, azután arcon csókolta. Kate elmosolyodott; kuzinja kétsoros zakót viselt. Richard is elmosolyodott, mert a zakó húsz évvel ezelőttinek látszott. Richard és Mary Bigelow majdnem olyan barnára sültek Barbadoson, mint a bennszülöttek. Hazafelé megálltak New Yorkban, hogy Richard szüleivel vacsorázzanak, akiket mély megelégedéssel töltött el fiuk választása. Mary egyébként is annak az Alan Lloydnak a rokona volt, aki annak idején Richard nagyapját követte a családi bank elnöki székében. Amint visszatért a Vörös Házba, Bacon Hill-i rezidenciájukba, Richard azon nyomban visszaterelte életét a rendes kerékvágásba, és megkezdte a fölkészülést a kereskedelmi fakultásra. Sokan figyelmeztették ugyan, hogy ezen a szakon a legmagasabbak a követelmények, és innen esnek ki a legtöbben, de még így is meglepte, milyen kevés szabad ideje marad más elfoglaltságokra, amint a tanév megkezdődött. Mary elkeseredett, amikor a fiúnak a vonósnégyesben is fel kellett adnia a helyét, és csak hétvégeken maradt ideje, hogy vele találkozzon. Az első év végén azt ajánlotta, hogy menjenek el újra Barbadosra, és nagyon csalódott volt, amikor megtudta, hogy Richard Bostonban akar maradni, és tanulással akarja tölteni az idejét. Amikor elkezdte az utolsó évet, Richard eltökélte magát, hogy csoportjában ő végez a legjobb vagy az egyik legjobb eredménnyel, s apja is figyelmeztette, hogy ne pihenjen meg, amíg az utolsó vizsgadolgozatát meg nem írta. Apja még azt is a tudomására hozta, hogy amennyiben nem lesz benne a legjobb tíz százalékban, kár is bármilyen pozícióért folyamodnia a bankban. William Kane-t senki ne vádolhassa nepotizmussal. A karácsonyt ugyan együtt töltötte Richard a szüleivel New Yorkban, de csupán három napig maradt ott, mielőtt visszatért volna Bostonba. Anyja már komolyan aggódott, hogy ennyire megterheli magát, de apja rámutatott, hogy már csak egy fél évről van szó, aztán pihenhet élete végéig. Kate megtartotta magának a véleményét; ő huszonöt év alatt egyszer sem látta pihenni a férjét. Húsvétkor Richard fölhívta anyját, hogy megmondja: a rövid tavaszi szünet alatt Bostonban kell maradnia; arról azonban sikerült Kate-nek meggyőznie, hogy apja születésnapjára feltétlenül haza kell jönnie. Richard apja születésnapjának délutánján valamivel négy után érkezett meg a család otthonába a keleti Hatvannyolcadik utcába. Anyja és két húga, Virginia és Lucy már várta. Anyja úgy találta, hogy kimerült és nyúzott, s azt kívánta, bárcsak túl lenne már a vizsgáin. Richard tudta, hogy apja nem borítaná föl bankbéli munkájának a rendjét senki születésnapja kedvéért, tehát pár perccel hét után fog hazaérni. – Mit vettél a papának születésnapra? – kíváncsiskodott Virginia. – Gondoltam, megvárom, mit tanácsoltok – hízelkedett Richard, miután az ajándékról tökéletesen megfeledkezett. – Te aztán tényleg az utolsó pillanatra hagytad a dolgot – mondta erre Lucy. – Én már három hete megvettem az enyémet. – Én tudom, mi az, amire igazán szüksége van – szólt az anyja. Egy pár kesztyűre: a régit már teljesen elnyűtte. – Sötétkék bőrből, patent nélkül – nevetett Richard. – Máris indulok a Bloomingdale-be.
Sietve lépdelt a Lexington sugárúton, fölvéve a város ritmusát. Máris nagy várakozással gondolt arra, amikor majd ősszel belép apja cégébe; biztos volt benne, hogy ha nem jön közbe semmi, benne lesz abban a bizonyos legjobb tíz százalékban, ő lesz majd apja legnagyobb riválisa, és egy napon a bank elnöke. Elmosolyodott a gondolatra. Kinyitotta a Bloomingdale egyik ajtaját, felsietett a lépcsőn, és egy alkalmazottól megkérdezte, hol lehet kesztyűt venni. Ahogy furakodott a vásárlók tömegében, rápillantott az órájára. Bőven volt még ideje, hogy hazaérjen és átöltözzön a vacsorához, még mielőtt apja is megérkezik. Ránézett a kesztyűspult mögötti két lányra. Elmosolyodott, de nem az mosolygott vissza, amelyikre ő gondolt. A mosolygós lány gyorsan előrelépett. A haja platinaszőke volt, az ajkán kicsit túl vastagon virított a rúzs, és a ruháján eggyel több gomb volt nyitva, mint azt a Bloomingdale-nél feltehetően jó néven veszik. Richard önkéntelenül is elámult ennyi önbizalom láttán. A lány mellére baloldalt kis névtábla volt tűzve, amelyen ez állt: "Maisie Luntz." – Segíthetek, uram? – kérdezte. – Igen – válaszolta Richard, miközben a másik, a fekete hajú lányt nézte. – Egy pár kesztyűre lenne szükségem, sötétkék bőrből, patent nélkül – folytatta, anélkül hogy ránézett volna a szőkére. Maisie kiválasztott egyet, és ráhúzta Richard kezére, lassan igazítva el a finom bőrt minden egyes ujján; aztán felmutatta neki, hogy megnézze. – Ha nem felel meg önnek, felpróbálhat egy másik párat. – Nem, ez éppen jó – szólt a fiú. – Önnél kell fizetnem vagy a kolléganőjénél? – Nyugodtan rám bízhatja magát. – A francba – morogta Richard a bajsza alatt. Kelletlenül kifelé indult, és elhatározta, hogy másnap újra eljön. Mind ez idáig az volt a véleménye, hogy a "szerelem első látásra" a legnevetségesebb közhely, kizárólag a női magazinok olvasói számára. Apja örült a "praktikus" ajándéknak, ahogyan este a kesztyűt nevezte vacsora közben, és még jobban örült Richard jó előmenetelének a kereskedelmi fakultáson. – Ha a legjobbak között végzel, örömmel veszem fontolóra, hogy fölajánljak neked egy gyakornoki állást a bankban – ismételte ezredszer is. Virginia és Lucy vihogott. – És mi van, ha Richard lesz a legjobb, papa? Akkor kinevezed elnöknek? – kérdezte Lucy. – Ne komolytalankodj, leányom! Ha Richardból valaha elnök válik, csakis annak köszönheti, hogy évek hosszú során kemény és állhatatos munkával kiérdemelte ezt a pozíciót. – Odafordult a fiához. – Nos, mikor mész vissza a Harvardra? Richard azt akarta mondani: "holnap", de végül így szólt: – Azt hiszem, holnap. – Nagyon helyes – bólintott rá az apja. Másnap Richard nem a Harvardra ment vissza, hanem a Bloomingdale-be, és a nyakkendőket nézegette a szomszédos pultnál, amíg csak azt nem látta, hogy Maisie egy vevővel foglalatoskodik, a másik lány pedig szabad. Akkor magabiztosan odalépett a pulthoz, és várta, hogy kiszolgálják. Ám legnagyobb rémületére Maisie mondat közepén otthagyta a vásárlót, és hozzá sietett, miközben a másik lány a helyére lépett. – Még egy pár kesztyűt? – kuncogott a szőke. – I... igen – dadogta a fiú. Richard újabb pár sötétkék bőrből készült, patent nélküli kesztyűvel hagyta el a Bloomingdale-t. Másnap Richard azt mondta apjának, hogy azért van még mindig New Yorkban, mert adatokat kell gyűjtenie egy referátumhoz a tőzsdéről. Amint apja elindult a bankba, ő a Bloomingdale-be
igyekezett. Ezúttal alapos tervet készített, hogy mindenképpen beszélhessen a másik lánnyal. Odament a kesztyűspulthoz, abban a meggyőződésben, hogy Maisie rögtön elépattan, ám most a másik eladónő lépett előre, hogy kiszolgálja. – Jó reggelt, uram – szólalt meg. – Öööö... Jó reggelt – hebegte Richard, aki most hirtelen nem találta a szavakat. – Segíthetek? – Nem... vagyis dehogynem. Egy pár kesztyűt szeretnék – mondta nem túl meggyőzően. – Igenis, uram. Sötétkék megfelelne? Bőrből? Biztosan van az ön méretében, hacsak el nem adtuk mindet. Richard elolvasta a nevet a kis táblácskán: Jessie Kovats. A lány odaadta neki a kesztyűt, ő fölpróbálta. Nem volt jó a kezére. Fölpróbált egy másikat, és Maisie felé pillantott. Az bátorítóan nevetett felé. Richard idegesen visszanevetett. Jessie Kovats újabb pár kesztyűt tett elé. Ezúttal jó volt a méret. – Azt hiszem, ezt kereste – szólt Jessie. – Nem kifejezetten – válaszolt Richard. Jessie lehalkította a hangját, és azt mondta: – Megyek, fölváltom Maisie-t. Miért nem hívja meg valahová? Biztos vagyok benne, hogy igent mondana. – Jaj, ne – rémült meg Richard. – Hát nem érti? Én nem őt akarom meghívni... hanem magát. Jessie-nek leesett az álla a meglepetéstől. – Eljönne velem ma vacsorázni? – Igen – válaszolta a lány szemérmesen. – Elmehetek magáért? – Nem. Találkozzunk egy étteremben! – Hova szeretne menni? Jessie nem felelt. – Allennél a Hetvenharmadik és a Harmadik sarkán? – ajánlotta Richard. – Jó – válaszolt Jessie röviden. – Nyolc körül megfelel? – Nyolc körül – bólintott Jessie. Richard most úgy hagyta el a Bloomingdale-t, hogy megkapta, amit szeretett volna – és ez nem egy pár kesztyű volt. Nem tudta volna megmondani, mikor fordult vele utoljára elő, hogy egész álló nap egy lányon jár az esze, de amióta Jessie igent mondott, másra nem tudott gondolni. Anyja nagyon örült, hogy fia még egy napot New Yorkban tölt, s kíváncsi volt, vajon Mary Bigelow is a városban van-e. Bizonyára, döntötte el, amikor a fürdőszoba előtt elhaladva kihallotta Richard énekét: "Volt egyszer egy titkos szerelmem..." Richard szokatlanul sokáig gondolkozott azon, mit vegyen föl estére. Az öltönyről lebeszélte magát, végül sötétkék kardigán és bő szárú szürke flanelnadrág mellett döntött. Ezúttal a tükörben is a szokásosnál tovább nézegette magát. Pár perccel hét előtt lépett ki a ház kapuján a Hatvannyolcadik utcára. Csípős, tiszta volt az esti levegő. Valamivel fél nyolc után ért oda az Allenhez, és rendelt magának egy Budweisert. Amikor a percmutató közeledni kezdett a tizenketteshez, félpercenként ránézett az órájára, amikor pedig a megbeszélt nyolc óra is elmúlt, már szinte minden másodpercben, közben pedig azon morfondírozott, nem fog-e csalódni, ha újra meglátja a lányt. Nem csalódott.
A lány ott állt a bejáratnál, tündöklően, egyszerű, kék ruhában, amelyről Richard azt hitte, hogy a Bloomingdale-ből való, holott minden nő megmondta volna, hogy egy Ben Zuckermanmodell. Jessie szeme a termet pásztázta. Végül észrevette a felé induló fiatalembert. – Bocsánat a késésért – kezdte a lány. – Nem számít. A fontos az, hogy eljött. – Azt hitte, nem jövök? – Nem voltam benne egészen biztos – mondta Richard mosolyogva. Ott álltak és nézték egymást. – Bocsánat, a nevét még nem is tudom – szólalt meg újra, nem akarván beismerni, hogy elolvasta a Bloomingdale-ben. A lány habozott. – Jessie Kovatsnak hívnak. És önt? – Richard Kane – mondta a fiú, és kezet nyújtott. A lány megfogta a kezét, és ő azon vette észre magát, hogy semmi kedve elengedni. – És mivel foglalkozik, amikor épp nem kesztyűt vásárol a Bloomingdale-nél? – kérdezte Jessie. – A Harvard kereskedelmi fakultására járok. – És hogyhogy ott nem tanítják maguknak, hogy a legtöbb embernek csak két keze van? Richard nagyot nevetett, és máris elégedetten nyugtázta, hogy az este nem csupán a lány szépsége miatt lesz emlékezetes. – Leülhetnénk – tanácsolta, karon fogta a lányt és az asztalához vezette. Jessie tanulmányozta a táblára felírt étlapot. – Mi az a Salisbury steak? – érdeklődött. – Hamburger, álnéven – felelte Richard. A lány nevetett. Richard később egyre jobban elszégyellte magát, mert az idő előrehaladtával mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a lány több színdarabot látott, több regényt olvasott, sőt még hangversenyen is többször volt, mint ő. Életében először kezdte bánni, hogy ilyen elvakultan minden energiáját a tanulásnak szentelte. – New Yorkban lakik? – kérdezte a lánytól? – Igen – felelte az, immáron a harmadik kávét kortyolgatva. – A szüleimnél. – Melyik részen? – A keleti ötvenhetedik utcán – mondta Jessie. – Akkor menjünk gyalog! – javasolta Richard, és kézen fogta a lányt. Jessie mosollyal jelezte beleegyezését, és cikcakkban bekószálták a fél várost az Ötvenhetedik utca felé. Hogy nyújtsa az együttlét perceit, Richard lecövekelt minden egyes kirakat előtt, amiket máskor egy pillantásra sem méltatott. Jessie lefegyverzően sokat tudott a ruhákról és a divatszakmáról. Richard sajnálta, hogy a lány annak idején nem fejezhette be a tanulmányait, hanem tizenhat évesen el kellett mennie dolgozni, először a Báró hotelbe, aztán a Bloomingdalehez. Majdnem egy órába telt, amíg sikerült megtenniük az alig néhány saroknyi utat az étteremtől az Ötvenhetedik utcáig. Ott Jessie megállt egy kopott kis lakóház előtt. – Itt laknak a szüleim – mondta. A fiú nem eresztette el a kezét. – Remélem, hajlandó máskor is találkozni velem – szólt Richard. – Nagyon szívesen – felelte Jessie, de nem tűnt túl lelkesnek. – Holnap? – kérdezte bizonytalanul a fiatalember. – Holnap? – kérdezte vissza félénken a lány. – Igen. Mi lenne, ha elmennénk a Kék Angyalba és meghallgatnánk Bobby Shortot? – azzal újra megragadta a lány kezét. – Az kicsit romantikusabb, mint Allen vendéglője. Jessie határozatlannak tűnt, mint akinek gondot okoz ez a kérés.
– Nem muszáj, ha nem akarja – mondta a fiatalember. – De, szeretném – suttogta a lány. – Apámmal vacsorázom, mi lenne, ha utána magáért jönnék tíz óra felé? – Nem, nem – tiltakozott Jessie. – Találkozzunk ott! Csak két sarokra van innen. – Tehát tízkor. Odahajolt a lányhoz és arcon csókolta. Csak most érezte meg a különleges parfüm illatát. – Jó éjt, Jessie – szólt és elsétált. Richard fütyülni kezdte Dvorak gordonkaversenyét, és mire hazaért, épp befejezte az első tételt. Nem tudott visszaemlékezni kellemesebb estére, mint ez a mai volt. Úgy aludt el, hogy közben Jessie járt a fejében, nem pedig Galbraith vagy Friedman. Másnap reggel beutazott apjával a Wall Streetre, és az egész napot a Journal könyvtárában töltötte, csak egy rövid ebédszünetet engedélyezett magának. Este aztán vacsora közben előadta apjának, milyen felfedezésekre jutott a részvénytőke beruházásokba való átáramoltatását illetően, csak attól félt, hogy talán egy kicsit túl lelkesnek tűnik. Vacsora után fölment a szobájába. Amikor tíz előtt nem sokkal kisurrant a bejárati ajtón, ügyelt rá, hogy senki ne vegye észre. Megérkezvén a Kék Angyalba, lefoglalta az asztalt és visszament az előcsarnokba, hogy ott várja meg Jessie-t. Hevesen dobogott a szíve, és azon tűnődött, vajon ez miért nem fordult elő soha, ha Mary Bigelow-val volt. Amikor Jessie megérkezett, Richard arcon csókolta, és bevezette a terembe, amelyet betöltött Bobby Short hangja: "Most igazat mondanak nekem, vagy én is csak egy kis hazugság vagyok?" Ahogy beléptek, Short intett a kezével. Richard önkéntelenül viszonozta a köszönést, jóllehet csak egyszer találkozott azelőtt a művésszel, és még be sem mutatták őket egymásnak. Az asztal, amelyhez a pincér odavezette őket, a terem közepén állt, s Jessie a zongorának háttal foglalt helyet. Richard rendelt egy üveg Chablis-t, és megkérdezte Jessie-t, milyen volt a napja. – Richard, valamit el kell... – Hello, Richard! A fiú fölnézett. – Hello, Steve! Hadd mutassalak be: Jessie Kovats, Steve Mellon. Steve-vel együtt jártunk a Harvardra. – Láttad mostanában a Yankeest? – Nem – felelte Richard. – Én csak a győzteseket nézem meg. – Úgy, mint Eisenhower. Így fecsegtek még pár percig. Jessie meg se próbált bekapcsolódni a beszélgetésükbe. – Végre, ő is megjött – mondta Steve a bejáratnál álló lányt nézve. – Viszlát, Richard, örülök, hogy megismertem, Jessie. Az est folyamán Richard a terveiről beszélt a lánynak, arról, hogy New Yorkba jön, és apja bankjánál helyezkedik el. Jessie igen figyelmesen hallgatta, s ő remélte, nem untatja nagyon. A fiú még az előző napinál is jobban érezte magát, és amikor elmentek, úgy integetett oda Bobby Shortnak, mintha együtt nőttek volna fel. Jessie háza elé érve Richard először csókolta szájon a lányt. Az egy pillanatig viszonozta a csókot, aztán jó éjszakát kívánt, és eltűnt a kopottas külsejű bérházban. Másnap reggel Richard visszautazott Bostonba. Amint megérkezett a Vörös Házba, rögtön fölhívta Jessie-t, ráér-e pénteken hangversenyre menni. A lány igent mondott. Richard, életében először, elkezdte kipipálni a napokat a naptárban. Később, a hét folyamán Mary fölhívta
telefonon, s ő a tőle telhető legtapintatosabban elmagyarázta neki, miért nem találkozhatnak többet. A hétvége felejthetetlen volt. Úgy látszott, Jessie még a meccset is élvezte. Vasárnap este Richard kelletlenül utazott vissza a Harvardra. Az elkövetkezendő négy hónap hosszú hetekből és rövid hétvégekből állt. Richard mindennap felhívta Jessie-t, és a hétvégeken nemigen szakadtak el egymástól. A fiú egyre jobban gyűlölte a hétfőket. Egy hétfő délelőtti előadás közben, ami az 1929-es gazdasági válságról szólt, azon vette észre magát, hogy képtelen odafigyelni. Hogyan fogja elmagyarázni az apjának, hogy beleszeretett egy lányba, aki kesztyűket, kalapokat és sálakat árul a Bloomingdale-nél? Ami azt illeti, ő maga sem tudta megérteni, hogyan lehet egy ilyen éles eszű, csinos lányban ilyen kevés ambíció. Bárcsak Jessie-nek is meglettek volna mindazok a lehetőségei, mint neki! Leírta a lány nevét a jegyzetei fölé. Apja kénytelen lesz hozzászokni a gondolathoz. Megnézte, mit írt le: "Jessie Kane". Amikor a hétvégén hazaérkezett New Yorkba, elnézést kért anyjától, hogy el kell rohannia borotvapengéért. Futólépésben tette meg a rövid utat a Bloomingdale-ig. Amikor odaért a kesztyűspulthoz, Jessie-t sehol sem találta. Maisie az egyik sarokban állt és a körmét lakkozta. – Jessie nincs itt valahol? – kérdezte a fiú lihegve. – Nincs, hazament már. De csak pár perce indult el, nem lehet még nagyon messze. Ön nem...? Richard kiszaladt a Lexington sugárútra. Jessie arca után kutatott a tovasiető emberek áradatában. Már épp föladta volna, amikor a szemébe villant valami piros: az a sál, amit ő ajándékozott a lánynak. Jessie az utca másik oldalán haladt, épp ráfordult az Ötödik sugárútra. A bérház, amelyben lakott, pont az ellenkező irányban volt; némi bűntudattal a fiú elhatározta, hogy követi. Amikor odaértek a Scribnerhez a Negyvennyolcadik utcánál, Richard megállt és figyelte a lányt, amint az belép a könyvesboltba. A fiú tanakodott: ha Jessie olvasnivalót keres, nyilván megtalálná a Bloomingdale-nél is. Belesett a kirakatüvegen át, és látta, hogy Jessie egy eladóval beszél, aztán az elmegy és két könyvvel tér vissza. Richard éppen hogy csak ki tudta venni a címüket: A jóléti társadalom Kenneth Galbraith-től és John Gunther könyve, a Ma Oroszországban. Jessie csekkel fizetett – ez meglepte a fiatalembert –, és kilépett a boltból, de Richard addigra már elrejtőzött a sarkon. – Ki ez a lány? – kérdezte Richard fennhangon, ahogy nézte Jessie-t, amint visszakanyarodik és belép a Bendel ajtaján. A kapus tiszteletteljesen szalutált, világos jelét adva annak, hogy felismerte. Richard ismét belesett az üvegen át és látta, hogy az eladók a szokásosnál jóval nagyobb igyekezettel sürögnek Jessie körül. Egy idősebb hölgy jelent meg egy csomaggal, amit Jessie láthatóan várt. Kinyitotta, és elővett belőle egy földig érő vörös estélyi ruhát. Jessie mosolyogva bólintott, az eladónő pedig belehelyezte a ruhát egy barna-fehér dobozba. – Köszönöm szépen – mondta Jessie és az ajtó felé indult, s még egy csekket sem állított ki. Richard alig tudott félreugrani, majdnem összeütköztek, ahogy a lány kiviharzott az üzletből és bepattant egy taxiba. A fiatalember elcsípett egy másik taxit, és szólt a sofőrnek, hogy kövesse Jessie taxiját. – Mint a filmekben, mi? – vigyorgott a vezető. Richard nem felelt. Amikor a kocsi elhagyta a kis házat, ami előtt el szoktak válni egymástól, Richardnak kezdett összeszorulni a gyomra. Az első taxi ment még vagy száz métert, és megállt egy tündöklő új bérház előtt. A bejáratnál egyenruhás kapus állt, aki sietve ajtót nyitott Jessie-nek. Richard meglepetten és dühösen pattant ki a kocsiból, és elindult a kapu felé, amely mögött Jessie eltűnt. – Kilencvenöt cent lesz, pajtás – hallotta a háta mögül.
– Bocsánat – mondta Richard. Belenyúlt a zsebébe, elővett egy bankjegyet, és sietve a sofőr kezébe nyomta, az apróval nem is törődve. – Kösz, haver – mondta a vezető az ötdollárost szorongatva. – Valakinek nagyon jó napja van ma. Richard besietett az épület kapuján, és sikerült Jessie-t utolérnie. Belépett utána a liftbe. A lány rámeredt, de nem szólt egy szót sem. – Ki vagy te? – kérdezte Richard, miután a liftajtó bezáródott. A két másik utas tettetett közömbösséggel nézett maga elé, amíg a lift felkúszott a második emeletre. – Richard – hebegte a lány –, ma este akartam mindent elmondani. Eddig soha nem találtam megfelelő alkalmat. – Egy frászt akartál te nekem mindent elmondani – vágta rá a fiú, miközben a liftből kiszállva követte a lányt a lakás ajtajáig. – Az orromnál fogva vezettél majdnem három hónapig. Itt az idő, hogy kipakolj az igazsággal. Ahogy a lány kinyitotta az ajtót, Richard berontott mellette a lakásba, Jessie pedig gyámoltalanul ácsorgott a küszöbön. Az előszobából hatalmas nappali nyílt, a padlón káprázatos keleti szőnyeggel és remek, V. György korabeli íróasztallal. Egy asztalkán vázában szellőrózsa állt, az asztallal szemközt gyönyörű ingaóra. A szoba még Richard otthonának mércéjével mérve is lenyűgöző hatást keltett. – Egész jó kis helyen laksz, ahhoz képest, hogy áruházi eladó vagy – mondta Richard élesen. – Kíváncsi lennék, melyik szeretőd fizeti. Jessie lépett egyet és akkora pofont kevert le neki, hogy a keze is belesajdult. – Hogy merészelsz ilyet mondani? – kiáltotta. – Takarodj a lakásomból! Ahogy ezt kimondta, rögtön sírva is fakadt. Richard magához ölelte. – Úristen, bocsáss meg – hadarta. – Rettenetes, hogy ilyen egyáltalán eszembe jutott. Ne haragudj, kérlek. Csak annyira szeretlek, és azt hittem, jól ismerlek, most pedig kiderül, hogy semmit sem tudok rólad. – Én is szeretlek téged, Richard, és sajnálom, hogy megütöttelek. Nem akartalak becsapni, de szó sincs semmi más férfiról, esküszöm neked. Megsimogatta a fiú arcát. – Ez volt a legkevesebb, amit megérdemeltem – szólt Richard, és megcsókolta. Egymást szorosan átölelve lassan leereszkedtek a pamlagra, és néhány pillanatig szinte meg se moccantak. Richard gyengéden simogatta a lány haját, amíg annak elapadtak a könnyei. Jessie becsúsztatta a kezét a fiú ingének két gombja között. – Akarsz velem aludni? – kérdezte halkan. – Nem – felelte az. – Egész éjjel ébren akarok maradni veled. Egy szót se szóltak többet, csak levetkőztek és szeretkeztek, szégyenlősen és gyengéden először, nehogy fájdalmat okozzanak egymásnak, aztán borzasztó igyekezettel, hogy örömet szerezzenek a másiknak. Végül, amikor már egymás mellett feküdtek, s a lány feje a fiú vállán nyugodott, újra megszólaltak. – Szeretlek – mondta Richard. – Az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak. Hozzám jössz feleségül? Mert engem fikarcnyit sem érdekel, hogy ki vagy te, Jessie, vagy mivel foglalkozol, de azt tudom, hogy veled kell élnem életem végéig. – Én is szeretnék hozzád menni, Richard, de először el kell mondanom neked az igazságot. Ráterítette meztelen testére a fiú zakóját, amaz közben fekve maradt és csendben várta, mit mond a lány. – Florentyna Rosnowskinak hívnak – kezdte a lány, aztán mindent elmesélt magáról. Elmagyarázta, miért vette föl Jessie Kovats nevét – hogy amíg tanulja a szakmát, ugyanúgy
bánjanak vele, mint bármely másik eladóval, ne pedig mint a Chicagói Báró lányával. Richard egyetlenegyszer sem szólalt meg, amíg Florentyna beszélt, és amikor a lány meséje végére ért, akkor is csöndben maradt. – Most már nem szeretsz? – kérdezte Florentyna. – Most, hogy tudod, ki vagyok igazából? – Drágám – felelte Richard halkan –, az apám gyűlöli a te apádat. – Mit mondasz? – Csak azt, hogy egyetlenegyszer hallottam a jelenlétében említeni az apád nevét, mire ő teljesen kijött a sodrából, és azt bizonygatta, hogy úgy látszik, apád egyetlen célja tönkretenni a Kane családot. – Micsoda? Miért? – kérdezte Florentyna döbbenten. – Én soha nem hallottam még az apádról. Honnan ismerik egyáltalán egymást? Biztosan tévedsz. – Bárcsak úgy volna! – mondta Richard, és elismételte azt a keveset, amit egyszer anyjától megtudott a két férfi konfliktusáról. – Úristen! Ő lehetett az a "Júdás", akit apám emlegetett, amikor elmesélte, hogyan változtatott bankot húsz évvel ezelőtt – töprengett Florentyna. – Most mitévők legyünk? – Mondjuk meg nekik az igazat! – felelte Richard. – Hogy nem tehetünk róla: találkoztunk, beleszerettünk egymásba és össze fogunk házasodni. És hogy ebben semmi sem gátolhat meg bennünket. – Várjunk egypár hetet! – javasolta Florentyna. – Miért? – kérdezte Richard. – Azt hiszed, apád le tud beszélni róla, hogy hozzám gyere? – Nem, Richard – válaszolt a lány, és gyengéden megsimogatta a fiút, majd újra a vállára hajtotta a fejét. – Soha, szerelmem. De először gondoljuk végig, nem hozhatjuk-e valahogy tapintatosan a tudomásukra a dolgot, mielőtt kész tények elé állítanánk őket. Egyébként lehet, hogy már nem is tulajdonítanak akkora jelentőséget a dolognak. Végül is, te mondtad, hogy az a dolog a Richmond Bankkal húsz évvel ezelőtti ügy. – Ugyanakkora jelentőséget tulajdonítanak neki, erre mérget vehetsz. Apám iszonyatosan föl lenne dúlva, ha meglátna bennünket együtt, hát még ha megtudná, hogy össze akarunk házasodni. – Eggyel több ok arra, hogy várjunk egy kicsit, mielőtt bejelentjük, így időt nyerhetünk, hogy megtaláljuk a legjobb módját a dolognak. A fiú újra megcsókolta. – Szeretlek, Jessie. – Florentyna. – Még ehhez is hozzá kell szoknom – mondta a fiú. Az elkövetkező időben Richard először is heti egy délutánt annak szentelt, hogy minél alaposabban megismerkedjen a két apa közötti viszály természetével és történetével – ám ez egy idő után már szenvedéllyé vált, ami tanulmányai rovására is ment. Az, ahogyan a Chicagói Báró megkísérelte kitúrni Richard apját a saját igazgatótanácsából, kiváló esettanulmány lehetett volna a Harvard kereskedelmi fakultásán. Minél többet megtudott, annál világosabban látta, hogy a két férfi személyében nagy formátumú ellenfelek találtak egymásra. Richard anyja úgy beszélt a viszályukról, mintha már jó néhány éve szükségét erezné, hogy megvitassa valakivel. – Miért érdeklődsz ennyire Mr. Rosnowski iránt? – kérdezte. – Találkoztam a nevével, amikor a Wall Street Journal egy régi számát lapozgattam. Florentyna kivett egy szabadnapot, és Chicagóba repült, hogy elmesélje anyjának, mi történt. Amikor a lány kérlelte anyját, hogy beszéljen neki a viszálykodásról, Zaphia közel egy órán át mesélt megállás nélkül. Florentyna azt remélte, hogy anyja túloz, de annak a néhány óvatosan
megfogalmazott kérdésnek a nyomán, amit vacsora közben tett föl George Novaknak, fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy erről szó sincs. A két szerelmes a hétvégén mindig tapasztalatot cserélt, de ezzel csupán a gyűlölet katalógusa gyarapodott. – Nekem az egész olyan kisszerűnek tűnik – mondta Florentyna. – Miért nem ülnek le egyszerűen megbeszélni a dolgot? Szerintem együtt remekül boldogulhatnának. – Szerintem is – helyeselt Richard. – De melyikünk meri ezt megmondani nekik? – Előbb-utóbb kénytelenek leszünk mind a ketten. Teltek-múltak a hetek. Richard figyelmesebb és kedvesebb már nem is lehetett volna. Bár próbálta elterelni Florentyna gondolatait az "előbb vagy utóbb"-ról a rendszeres színházba járással, a New York-i Filharmonikusokkal és a parkban tett hosszú sétákkal, beszélgetéseik mindig visszakanyarodtak a szülőkhöz. Még a cselló-szólóhangverseny közben is – amit Richard a lány lakásán adott – Florentyna eszében egyre csak apja járt: hogyan lehet ilyen csökönyös. Amikor a Brahms-szonáta a végéhez ért, Richard letette a vonót, és belenézett a lány szemébe. – Hamarosan meg kell mondanunk nekik – szólt, és karjába vette a lányt. – Tudom, hogy kell. Csak nem akarok fájdalmat okozni az apámnak. – Tudom. Florentyna a földre szegezte a tekintetét. – Papa jövő pénteken jön vissza Washingtonból. – Akkor hát jövő pénteken – mondta Richard halkan, és nem engedte el a lányt. Amikor aznap este Florentyna nézte, amint Richard kocsija eltűnik, azon morfondírozott, vajon lesz-e elég ereje az elhatározásához. Azon a pénteki napon, amelytől mindketten úgy rettegtek, Richard elbliccelte a délelőtti előadást, és jó korán leutazott New Yorkba, hogy Florentynával tölthesse a napot. Délután még egyszer végigrágták, mit fognak majd mondani, ha a szüleik elébe állnak. Hét órakor kiléptek Florentyna házából, és elindultak a járdán az Ötvenhetedik utcán. Csendben lépdeltek egymás mellett. Amikor elértek a Park sugárút sarkára, megálltak a piros lámpánál. – Hozzám jössz feleségül? Florentyna erre a kérdésre számított legkevésbé, éppen most, hogy minden erejével megpróbálta megkeményíteni magát az apjával való találkozásra. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, egy könnycsepp, élete legboldogabb pillanatában. Richard piros dobozkából egy gyűrűt vett elő – zafírkő csillogott benne, gyémántokkal körülrakva –, és fölhúzta Florentyna bal kezének gyűrűsujjára. Különváltak, és egy pillanatig csak nézték egymást. Aztán a fiú megfordult és határozott, hosszú léptekkel elsietett. Még korábban megegyeztek abban, hogy újra találkoznak a lakásban, amint túlesnek a megpróbáltatáson. Florentyna ránézett a gyűrűjére, azután pedig régi kedvencére, a jobb kezén levő antik gyűrűre. Ahogy a Park sugárút aszfaltján lépkedett, Richard még egyszer átismételte a mondatokat, amelyeket olyan gondosan fogalmazott meg magában – és jóval azelőtt a Hatvannyolcadik utcán találta magát, hogy a próbát befejezettnek érezte volna. Apja a társalgóban ült, és szokásos whiskyjét itta szódával, hogy aztán átöltözzön vacsorához. Anyja éppen arról panaszkodott, hogy Virginia nem eszik eleget. – Szerintem elhatározta, hogy ő lesz a legsoványabb lány New Yorkban. Richardnak nevethetnékje támadt. – Hello, Richard, korábban vártalak – fordult felé az anyja.
– Igen – felelte Richard –, de találkoznom kellett valakivel, mielőtt hazajöttem. – Kivel? – kérdezte anyja, de hangja nem árult el nagy kíváncsiságot. – Azzal a nővel, akit feleségül fogok venni. Mindketten elképedve néztek rá; ez bizony nem az a kezdőmondat volt, amit olyan gondosan eltervezett. Apja tért elsőként magához. – Nem gondolod, hogy még egy kicsit fiatal vagy? Biztos vagyok benne, hogy te is kibírod és Mary is, ha vártok még egy ideig. – De én nem Maryt akarom feleségül venni. – Nem Maryt? – csodálkozott az anyja. – Nem – felelte Richard. – Florentyna Rosnowskinak hívják. Kate Kane elsápadt. – Abel Rosnowski lányát? – kérdezte William Kane kifejezéstelen arccal. – Igen, apa – felelte Richard határozottan. – Ez valami vicc, Richard? – Nem, apa. Egészen szokatlan körülmények között találkoztunk és egymásba szerettünk, anélkül, hogy egyikünk is tisztában lett volna azzal, hogy szüleink között nézeteltérés van. – Nézeteltérés? Nézeteltérés? – ismételte az apja. – Nem veszed észre, hogy ez a felkapaszkodott lengyel bevándorló élete nagy részét azzal tölti, hogy megpróbál kidobni a saját igazgatótanácsomból – és egyszer majdnem sikerült is neki? És te ezt nézeteltérésnek nevezed? Richard, soha többé nem találkozhatsz annak a szélhámosnak a lányával, ha be akarsz kerülni a Lester bank tanácsába. Belegondoltál ebbe? – Igen, apa, de ez nem változtat semmit az elhatározásomon. Megismertem azt a nőt, akivel le akarom élni életem hátralevő részét, és boldog leszek, ha hajlandó hozzám jönni feleségül. – Becsapott és tőrbe csalt, csak hogy ő és az apja végül mégis elvehesse tőlem a bankot. Hát nem látsz át a tervükön? – Ez olyan abszurd, hogy még te sem hiszed, amit mondasz. – Abszurd? Egyszer azzal vádolt meg, hogy én vagyok a felelős a partnere, Davis Leroy haláláért, amikor... – Apa, Florentyna semmit sem tudott a ti viszályotokról és annak körülményeiről, amíg velem meg nem ismerkedett. Hogy lehetsz ilyen oktalan? – Biztosan azt mondta, hogy terhes, hogy el kelljen venned. – Apa, ez méltatlan volt hozzád. Florentyna nem próbálta rám a legkisebb nyomást sem gyakorolni. Épp ellenkezőleg. – Richard odafordult az anyjához. – Azt szeretném, ha mindketten megismernétek, akkor rögtön mindent megértetek majd. Kate épp válaszolni akart, amikor Richard apja felkiáltott: – Nem! Soha! – azután megkérte a feleségét, hogy hagyja őket magukra. Ahogy anyja kifelé indult, Richard látta, hogy sír. – Most jól figyelj, Richard! Ha elveszed a Rosnowski lányt, kitagadlak egyetlen fillér nélkül. – Te is ugyanabban a betegségben szenvedsz, amiben a családunk már generációk óta: azt hiszitek, pénzért mindent meg lehet venni. De a fiad nem eladó. – Feleségül vehetned Mary Bigelow-t; jó hírű, tisztességes lány, és a mi köreinkből való. Richard felnevetett. – Egy olyan csodálatos teremtést, mint Florentyna, nem lehet összehasonlítani egy ilyen gőgös, felső osztálybeli "jó partival". – Ne említsd egy napon a mi köreinket és azt a hülye polákot. – Soha nem gondoltam volna, apa, hogy ilyen szánalmas előítéletet kell hallanom egy többnyire józan ember szájából.
William Kane lépett egyet a fia felé. Richard nem hátrált meg előle. Apja hirtelen megállt. – Ki innen! – szólt. – Nem tartozol többé a családhoz. Soha többé! Richard kiment a szobából. Ahogy áthaladt a hallon, észrevette, hogy anyja ott áll, a lépcsőkorlátra görnyedve. Odament hozzá és átkarolta. Kate ezt suttogta. – Én mindig szeretni foglak – és csak akkor eresztette el a fiát, amikor hallotta, hogy férje közeledik a hallhoz. Richard csendben becsukta maga mögött a ház ajtaját. Újra kint állt a Hatvannyolcadik utcán. Egyetlen dolog járt a fejében: vajon Florentynának hogyan sikerült a nagy összecsapás. Leintett egy taxit, és vissza se tekintve Florentyna lakása felé vette az irányt. Soha életében nem érezte még ilyen szabadnak magát. Megérkezvén az Ötvenhetedik utcába, megkérdezte a kapust, visszajött-e már Florentyna. Még nem, válaszolta az, úgyhogy Richard a kapualjban várakozott, s egy idő után aggódni kezdett, hogy a lány talán nem tudott elszabadulni otthonról. Mélyen elgondolkozott, azt sem vette észre, amikor egy másik taxi állt be a járdaszegélyhez és megjelent Florentyna törékeny figurája. A lány zsebkendőt szorított vérző szájára. Odaszaladt Richardhoz, aztán gyorsan fölmentek a lakásba, hogy magukban lehessenek végre. – Szeretlek, Richard – mondta rögtön a lány. – Én is szeretlek – felelte Richard, és átölelte szorosan a lányt, mintha ez megoldhatná minden problémájukat. Florentyna nem bontakozott ki a fiú öleléséből, amíg az mesélt. – Megfenyegetett, hogy kidob egyetlen fillér nélkül, ha feleségül veszlek – kezdte Richard. – Mikor fogják már megérteni, hogy fütyülök a pénzükre? Megpróbáltam anyámhoz fordulni, hogy segítsen, de ő sem tudta apám indulatait lecsendesíteni, sőt még a szobából is ki kellett mennie. Soha nem láttam még az apámat így viselkedni vele szemben. Anyám sírt, ami még csak megerősítette az elhatározásomat. Otthagytam az apámat egy mondat kellős közepén. Isten látja a lelkemet, csak azt remélem, hogy nem Virginián és Lucyn tölti ki a haragját. – Engem meg megütött – mondta Florentyna nagyon halkan. – Először életemben. Azt hiszem, megöl téged, ha együtt talál minket. Richard, szerelmem, el kell mennünk innen, még mielőtt rájön, hol vagyunk, és biztos, hogy ennél a lakásnál fogja kezdeni. Úgy félek. – Nem kell félned. Még ma este elutazunk, olyan messze, amennyire csak lehet, ők meg elmehetnek a pokolba mind a ketten. – Milyen gyorsan tudsz összecsomagolni? – kérdezte Florentyna. – Nem tudok összecsomagolni – szólt Richard. Én már nem mehetek haza. Szedd össze a holmidat, és már indulhatunk is. Van nálam vagy száz dollár, meg a csellóm, ami még mindig itt van, a hálószobában. El tudod képzelni, hogy feleségül menj egy százdolláros férfihoz? – Azt hiszem, ennél többet egy eladó nemigen remélhet. És ha most arra gondolok, hogy arról álmodoztam: a férjem fog eltartani! Legközelebb majd még hozományt is kérsz. Florentyna átkutatta a táskáját. – Hát kérem, nálam kétszáztizenkét dollár van, és egy American Express hitelkártya. Úgyhogy ön tartozik nekem, Richard Kane ötvenhat dollárral, de elfogadom azt a megoldást, hogy évi egy dollárt törlesszen. – Azt hiszem, a másik ötlet, a hozományé, jobban tetszik. Florentyna fél óra alatt becsomagolt. Aztán leült az asztalhoz, és sietve papírra vetett egy üzenetet apjának, miszerint soha többé nem kívánja látni, hacsak el nem fogadja Richardot. A borítékot az ágya melleti asztalra helyezte. Richard leintett egy taxit. – Idlewild – szólt oda a sofőrnek, miután berakta a csomagtérbe Florentyna három bőröndjét és a csellót.
Ahogy kiértek a repülőtérre, Florentyna elment telefonálni. Nagy kő esett le a szívéről, amikor fölvették a kagylót a vonal másik végén. Miután elmondta Richardnak, mit végzett, a fiú elment és megvette a jegyeket. Az American Airlines Super Constellation 1049-es gépe kigördült a kifutópályára, hogy megkezdje hétórás légiútját. Richard segített Florentynának becsatolni a biztonsági övet. A lány rámosolygott. – Tudja ön, Mr. Kane, mennyire szeretem? – Igen, azt hiszem... Mrs. Kane. – Egy napon még megbánod, amit ma este tettél. – A férfi nem felelt azonnal, csak ült mozdulatlanul, maga elé meredve. Aztán mindössze ennyit mondott: – Soha többé nem érintkezhetsz vele! A nő válasz nélkül kiment. A férfi egyedül maradt a szobában, karmazsinszínű bőrfoteljébe süppedve; megállt számára az idő. Azt se hallotta meg, amikor a telefon csöngött hosszan, többször is. A lakáj halkan kopogott, és belépett az ajtón. – Egy bizonyos Mr. Rosnowski van a vonalban, uram. Mit mondjak neki, itthon van az úr? William Kane éles fájdalmat érzett a gyomorszájánál. Tudta, hogy föl kell vennie a telefont. Felemelkedett a fotelból, de óriási erőfeszítésébe került, hogy vissza ne zuhanjon. Odament az asztalhoz, és beleszólt a kagylóba. – Itt William Kane. – Abel Rosnowski. – Valóban? Mondja, mikor fundálta ki, hogy rászabadítja a lányát a fiamra? Minden bizonnyal akkor, amikor olyan csúfosan megbukott a tervével, hogy tönkretegye a bankomat. – Ne legyen ilyen átkozottul... – Abel nyelt egy nagyot és csak azután folytatta. – Én pontosan ugyanannyira szeretném megakadályozni ezt a házasságot, mint maga. Soha nem próbáltam meg elvenni magától a fiát. Ma tudtam meg, hogy létezik egyáltalán. A lányomat pedig sokkal jobban szeretem, mint amennyire magát gyűlölöm, és nem akarom elveszíteni őt. Nem találhatnánk ki valamit együtt? – Nem – felelte William Kane. – Minek most a múlton rágódni, Kane? Ha tudja, hol vannak, talán még visszatarthatjuk őket. Maga is ezt akarja. Vagy olyan átkozottul büszke, hogy inkább ott áll és nézi, hogyan veszi feleségül a fia a lányomat, mint hogy segítsen? William Kane letette a telefont és visszament a bőrfotelhez. Újra megjelent a lakáj. – Tálalva van a vacsora, uram. – Nem kell vacsora, és nem vagyok itthon. – Igenis, uram – mondta a lakáj, és elhagyta a szobát. William Kane magába roskadva ült. Senki nem háborgatta őt másnap reggel nyolcig.
14. Amikor az 1049-es Járat landolt San Francisco nemzetközi repülőterén, Florentyna reménykedett abban, hogy nem okoznak nagy gondot hirtelen elhatározott látogatásukkal. Richard még alig lépett ki a leszállópálya betonjára, máris megpillantott egy jó nagy darab
nőszemélyt, amint feléjük robog, majd Florentyna köré fonja a karját. Florentyna még mindig nem érte át Bellát. – Te aztán igazán nem hagysz túl sok időt az ember lányának, mi? Jó, hogy nem a gépről hívtál. – Bocsáss meg, Bella, de fogalmam sem volt, amíg... – Ne légy hülye! Épp azon nyűglődtünk Claude-dal, hogy mit csináljunk ma este. Florentyna elnevette magát, és mindkettőjüket bemutatta Richardnak. – Ez az összes holmitok? – csodálkozott Bella, ahogy lepillantott a három bőröndre és a gordonkára. – Elég hirtelen kellett eljönnünk – magyarázta Florentyna. – Hát mindenesetre, itt mindig otthonra találtok – mondta Bella, és rögtön föl is kapott két bőröndöt. – Hála Istennek, Bella, nem változtál egy csöppet sem – szólt Florentyna. – Csak egy tekintetben. Hat hónapos terhes vagyok. Csak úgy nézek ki, mint egy óriási panda, ezért nem veszi észre senki. A két lány ide-oda táncolt a reptéri forgatagban a parkolóig vezető úton, míg Claude és Richard – kezében a csellóval – a nyomukban haladt. A városba vezető úton Bella elárulta, hogy Claude a Pitsbury, Madison és Sutro ügyvédi iroda munkatársa lett. – Ugye, milyen jól halad? – kérdezte. – Bella pedig a helyi középiskola vezető tornatanára, és amióta ő ott van, nem vesztettek még egy hokimeccset sem – magyarázta Claude ugyanolyan büszkén. – És te mivel foglalkozol? – szegezte mutatóujját Richard mellének Bella. – A csomagodból ítélve állástalan zenész lehetsz. – Nem egészen – nevetett Richard. – Leendő bankár vagyok, és holnap elmegyek munkát keresni. – Mikor akartok összeházasodni? – Három hétnél előbb semmiképpen – felelte Florentyna. – Templomban akarok esküdni, és először még ki kell hirdetni a házasságot. – Szóval bűnben fogtok élni – állapította meg Claude, ahogy elhaladtak a "San Francisco üdvözli az óvatos vezetőket" feliratú tábla mellett. – Ilyen a modern pár. Én is mindig szerettem volna, de Bella hallani sem akart róla. – És miért kellett olyan hirtelen otthagynotok New Yorkot? – kérdezte Bella, figyelmen kívül hagyva Claude megjegyzését. Florentyna elmesélte, hogyan ismerkedett meg Richarddal, majd a régi-régi viszályt is, amely a két apa között dúl. Bella és Claude elképedve hallgatta a történetet, s mindketten szokatlanul csöndben maradtak, amíg meg nem állt az autó. – Ez az otthonunk – mondta Claude. Határozott mozdulattal behúzta a féket, miközben a sebességváltót egyesben hagyta. Florentyna egy lankás hegyoldalra lépett ki, ahonnan nem éppen az öbölre, lehetett látni. – Ha majd Claude cégtárs lesz, följebb költözünk – mondta Bella –, de most be kell érnünk ennyivel. – Ez fantasztikus! – lelkendezett Florentyna, ahogy beléptek a kis házba. Elmosolyodott, amikor észrevette a hokiütőket az esernyőtartóban. – Most rögtön fölvezetlek benneteket a szobátokba, hogy ki tudjatok csomagolni. Bella fölvitte egy kis csigalépcsőn két vendégét az emeleti vendégszobába.
– Talán nem a Báró elnöki lakosztálya, de még mindig jobb, mint beállni a csavargók közé az utcán. Florentyna csak hetekkel később tudta meg, hogy Bella és Claude az egész délutánt azzal töltötte, hogy fölcipeljék a lépcsőn a saját franciaágyukat, és levigyék maguknak a két különállót, hogy Richard és Florentyna együtt tölthesse az első éjszakát. New York-i idő szerint hajnali négy óra volt, amikor Florentyna és Richard végre ágyba bújt. – Hát most, hogy Grace Kelly már nem jöhet számításba, azt hiszem, kénytelen leszek nálad megmaradni. Bár, nem is tudom, talán Claude-nak van igaza, és bűnben kellene élnünk. – Ha te és Claude élnétek együtt bűnben, San Franciscóban még csak fel sem tűnne senkinek. – Máris megbántad? – Igen, mert mindig azt reméltem, hogy olyan férfival hoz össze a sorsom, aki az ágy bal oldalán alszik. Reggel, egy Bella-féle hatalmas reggeli után Florentyna és Richard elkezdte böngészni az újságok álláshirdetéseit, – Meg kell próbálnunk hamar találni valamit, mert nem hiszem, hogy egy hónapnál tovább kitartana a pénzünk – szólt Florentyna. – Neked valószínűleg könnyebb lesz. Nem hiszem, hogy engem bármelyik bank alkalmazna így, hogy nincs diplomám vagy legalább egy ajánlás az apámtól. – Ne aggódj – nyugtatta Florentyna, és beletúrt a hajába. – Mind a ketten túlszárnyaljuk még az apáinkat. Richardnak igaza lett. Florentynának csupán három napjába telt, leendő munkaadójának pedig csak egy telefonjába került – a Bloomingdale személyzeti osztályára –, hogy a lány munkát kapjon egy Wayout Columbus nevű ifjúsági divatüzletben, amely "értelmes elárusítót" keresett a Chronicle hirdetési rovatában. A vezető egy hét alatt rájött, milyen remek vásárt csinált. Richard ugyanakkor róhatta San Francisco utcáit bankról bankra. A személyzeti főnök mindig megkérte, hogy hívja vissza, de amikor jelentkezett, már sehol sem akadt az "ő képesítésének megfelelő" munka. Ahogy közeledett az esküvő napja, Richard egyre nyugtalanabb lett. – Nem hibáztathatod őket – magyarázta Florentynának. – Mindannyiuknak sok ügyletük van az apámmal, és nem akarják feldühíteni. – Egy rakás gyáva alak. Nem tudsz valakit, akinek volt valami összetűzése a Lesser bankkal, és nem hajlandó üzleti kapcsolatba lépni vele? – Richard a tenyerébe hajtotta a fejét, és néhány pillanatig komolyan mérlegelte a kérdést. – Csak a Bank of America. Apámnak volt velük egy vitás ügye valamikor, valami hitelen, amit csak nagy késéssel tudtak kifizetni és ő jócskán veszített a kamaton. Akkor megesküdött, hogy soha többé nem kezd velük. Mindenesetre érdemes megpróbálni, holnap felhívom őket. Amikor az igazgató másnap kikérdezte, az iránt is érdeklődött, vajon annak, hogy a Bank of America-nál keres állást, az a közismert tény-e az oka, hogy nézeteltérése támadt az apjával. – Igen, uram – felelte Richard. – Helyes, akkor van bennünk valami közös. Hétfőtől beállhat mint segédpénztáros, és ha ön valóban William Kane fia, nem hiszem, hogy túl sokáig marad ebben a pozícióban. San Franciscóban töltött harmadik hetük szombatján Richard és Florentyna összeházasodott. A szertartás egyszerűen zajlott le a California úti Szent Edward-templomban; O'Reilly atya átrepült Chicagóból, hogy összeadja őket, s vele jött Florentyna anyja is. Claude vezette föl a menyasszonyt, aztán átszaladt Richard oldalára vőfélynek, míg Bella volt a nyoszolyómatróna,
hatalmasan, rózsaszín kismamaruhájában. Az estét mind a hatan vacsorával ünnepelték, Florentyna és Richard teljes heti bére azonban együtt sem fedezte a számlát, úgyhogy Zaphia sietett a segítségükre. – Ha megint el akartok menni valahova vacsorázni, csak hívjatok föl, és én jövök a következő géppel. Az ifjú férj és arája éjjel egykor tért nyugovóra. – Soha nem hittem volna, hogy egy bankpénztároshoz fogok feleségül menni. – Én meg soha nem hittem volna, hogy egy bolti eladó lesz a feleségem, de szociológiai értelembén véve ez ideális partnerkapcsolat. – Reméljük, hogy nem csak szociológiai értelemben – mondta Florentyna, ahogy Richard lekapcsolta a villanyt. Abel minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálta kideríteni, hogy hova tűnhetett el Florentyna. Napokon át telefonált, táviratokat küldött, sőt még azt is megkísérelte, hogy a rendőrséget bevonja, végül kénytelen volt belátni, hogy egyetlen lehetőségben bízhat csupán. Föltárcsázott egy chicagói telefonszámot. – Halló – mondta egy hang, pontosan olyan hidegen, mint William Kane-é. – Nyilván tudod, miért hívlak. – Sejtem. – Mióta tudsz Florentynáról és Richard Kane-ről? – Körülbelül három hónapja. Florentyna elröpült hozzám Chicagóba, és mindent elmesélt Richardról. Aztán találkoztam a fiúval az esküvőn. Florentyna nem túlzott. Tényleg ritka férfi. – És tudod, hol vannak most? – kérdezte Abel. – Igen. – Hol? – Találd ki. A telefon elnémult. Újabb valaki, aki nem akar segíteni. Előtte az asztalon egy érintetlen dosszié feküdt, eljövendő európai útja minden részletes információjával. Átfutotta a lapokat. Két repülőjegy, két szállodafoglalás Londonba, Edinborough-ba és Cannes-ba. Két operajegy, két színházjegy, de most már csak egyvalaki utazik. Florentyna nem fogja megnyitni sem az edinborough-i, sem a cannes-i Bárót. Mély álomba zuhant, amiből nem akart fölébredni. George másnap reggel nyolckor az asztalára borulva találta. Megígérte Abelnak, hogy mire visszaér Európából, ő megtudja Florentyna tartózkodási helyét, de Abel megértette már – miután újra és újra elolvasta a búcsúlevelet –, hogy még ha így lenne is, lánya akkor sem lenne hajlandó találkozni vele.
15. – Szeretnék felvenni harmincnégyezer dollár kölcsönt – mondta Florentyna. – Mihez van szüksége a pénzre? – Szeretnék kivenni egy épületet haszonbérletbe a Nob Hillen, hogy divatáruüzletet nyithassak. – Milyen hosszú a bérleti idő? – Tíz év, amely megegyezés szerint megújítható.
– Milyen biztosítékot tud kínálni? – Birtokomban van a Báró Társaság háromezer részvénye. – De az magánvállalkozás – mondta Richard – és a részvények gyakorlatilag értéktelenek, miután nem lehet őket készpénzre váltani. – De akárhogy is nézzük, a Báró Társaság ötvenmillió dolláros értéket képvisel, és az én részvényeim a társaság vagyonának egy százalékát képezik. – És hogyan jutott az értékpapírok birtokába? – Apám a társaság elnöke, és ő ajándékozta nekem huszonegyedik születésnapomra. – Akkor miért nem vesz föl kölcsönt közvetlenül tőle? – A fenébe – csattant fel Florentyna. – Tényleg ilyen szőrszálhasogatók lesznek? – Tartok tőle, Jessie. – Ilyen fafejű lesz minden bankigazgató, mint te? Chicagóban soha nem viselkedtek velem így. – Ez azért van, mert mindig ott volt nekik biztosítéknak apád számlája. Aki nem ismer téged, nem lesz ilyen előzékeny. Egy igazgatónak, aki hiteleket folyósít, tisztában kell lennie azzal, hogy nem minden új vállalkozás fizeti vissza a kölcsönt, úgyhogy amennyiben nem biztosítja túl kétszeresen is a kockázatát, saját munkahelye forog veszélyben. Ha kölcsönt kérsz, mindig figyelembe kell venned az asztal másik oldalán ülő álláspontját is. Mindenki, aki kölcsönért akar folyamodni, biztosra veszi, hogy bomba üzletbe fog, de a bank képviselője tudja, hogy a hozzá folyamodó vállalkozók több mint ötven százaléka rajtaveszt, vagy legjobb esetben nullszaldóval végez. A bankárnak ezért óvatosan kell mérlegelnie és döntenie, hogy biztos lehessen benne: mindig talál valamilyen módot a pénze visszaszerzésére. Apám azt szokta mondani, hogy a legtöbb pénzügyi műveletnél a bankot egy százalék jutalék illeti meg, ami azt jelenti, hogy ötévenként egyszer engedheted meg magadnak, hogy valamin százszázalékosan rajtaveszíts. – Ez így teljesen logikusnak tűnik, de akkor mit válaszoljak arra a kérdésre, hogy miért nem megyek az apámhoz? – Mondd meg az igazat! Ne felejtsd el, hogy a pénzügyek alapja a bizalom, és ha tudják, hogy mindig egyenes vagy, melléd állnak a nehéz időszakokban. – De a kérdésre még nem válaszoltál. – Mondd egyszerűen azt, hogy nézeteltérésed támadt apáddal egy családi ügyben, és most a magad erejéből akarsz boldogulni. – Gondolod, ez beválik? – Nem tudom, de ha igen, legalább nyílt kártyákkal kezdtél mindent. Kezdjük elölről! – Muszáj? – Igen. Senki sem tartozik neked, Jessie. – Szeretnék fölvenni harmincnégyezer dollár kölcsönt. – Mire óhajtja fordítani a pénzt? – Szeretnék kibérelni... – Kész a vacsora! – kiabált föl Bella. – Megmenekültem – szólt Florentyna. – Csak vacsora utánig. Hány bankhoz mész el hétfőn? – Háromhoz: Bank of California, Wells Fargo, Crocker. És az miért nem jó, ha beugrom a Bank of Americához, és te szépen kiadod nekem a pénztárablakon a harmincnégyezret? – Mert Amerikában nincsenek koedukált börtönök. Claude dugta be fejét az ajtón. – Mozogjatok, vagy nem marad nektek semmi!
George ugyanannyi időt töltött Florentyna nyomainak fölkutatásával, mint ügyvezető igazgatói munkájával. Eltökélt szándéka volt, hogy valami konkrét eredménnyel rukkol ki, mire Abel visszaérkezik Európából. Egy ponton George valamivel sikeresebb volt, mint Abel. Zaphia örömmel számolt be neki arról, hogy rendszeresen repül át a nyugati partra, hogy meglátogassa a boldog ifjú házasokat. George-nak csak egy chicagói utazási irodát kellett felhívnia, hogy kiderítse: ezek az utazások San Franciscóba irányultak. Huszonnégy órán belül tudta Florentyna címét és telefonszámát. Egy alkalommal egy keveset még beszélni is tudott vele, de keresztlánya igen szófukar volt. Henry Osborne is felkereste George-ot azzal az ürüggyel, hogy segíteni kíván, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy csak Abel magánéletéről szeretett volna minél többet megtudni. Még azzal is megpróbálkozott, hogy némi rendkívüli kölcsönt csikarjon ki George-tól. – Meg kell várnod, amíg Abel visszatér – hárította el George élesen. – Nem biztos, hogy kihúzom addig. – Sajnálom, Henry, de nincs rá meghatalmazásom, hogy személyi kölcsönökről rendelkezzem. – Még ha az igazgatótanács tagjáról van szó, akkor sem? Megbánhatod még ezt a döntésedet, George. Egyébként én többet tudok a cég indulásának történetéről, mint te, és biztos vagyok benne, hogy akadnak, akik szíves örömest fizetnek nekem efféle információkért. Harminc perccel az érkezési idő előtt George már az Idlewild repülőtéren volt, valahányszor Abel európai útról tért vissza. Tudta, hogy főnöke, akárcsak a frissen kinevezett igazgató, türelmetlenül várja, hogy tudomást szerezzen a céget érintő összes új fejleményről. De George biztos volt benne, hogy Abel első kérdése ezúttal egész más tárggyal kapcsolatos lesz. Mint mindig, Abel az elsők között jött át a vámon, és amint George-dzsal együtt elhelyezkedtek a vállalati Cadillac hátsó ülésén, nem vesztegette fecsegésre az időt. – Mi hír? – kérdezte, és pontosan tisztában volt vele, hogy George tudja, mire érti a kérdést. – Van jó is, rossz is – felelte George és megnyomott egy gombot az ajtó mellett. Abel figyelte, ahogy fölkúszik a vezető és az utasteret elválasztó üvegtábla; miközben ujjaival türelmetlenül dobolt az oldalsó ablakon. – Florentyna továbbra is kapcsolatban áll az anyjával. San Franciscóban lakik egy kis házban, valami régi barátokkal, akiket még az egyetemről ismer. – Megházasodott? – Igen. Abel nem szólt néhány pillanatig, mintha most fogná föl a kijelentés visszavonhatatlan érvényét. – És a Kane-fiú? – kérdezte aztán. – Egy bankban talált munkát. A jelek szerint sokan elutasították, mert híre ment, hogy nem fejezte be a kereskedelmi fakultást a Harvardon, és hogy az apjától sem számíthat ajánlásra. Nem nagyon törték magukat, hogy alkalmazzák, ha ez azzal jár, hogy magukra haragítják William Kane-t. Végül a Bank of America vette föl segédpénztárosnak sokkal alacsonyabb fizetésért, mint amire az ő képességeivel számíthatna. – És Florentyna? – Egy Wayout Columbus nevű divatüzlet helyettes vezetője a Golden Gate Park közelében. Megpróbált hitelt fölvenni különböző bankoktól. – Miért? – kérdezte Abel aggodalmaskodó hangon. – Csak nincs bajban? – Nem, alaptőkére van szüksége, hogy megnyithassa a saját üzletét. – Mennyit akar összeszedni? – Harmincnégyezer dollár kell neki egy kis épület haszonbérleti díjához, ami mostanában üresedett meg a Nob Hillen.
Abel morfondírozott egy keveset az imént hallottakon. – Legyen rá gondod, hogy megkapja a pénzt! De úgy nézzen ki, mintha sima bankkölcsön lenne, és főleg semmiképp ne vezessenek hozzám a nyomok. Ismét dobolni kezdett az ujjával az üvegen. – Ez kettőnk között kell, hogy maradjon, George. – Bármi, amit mondasz, Abel. – És tájékoztass Florentyna minden lépéséről, legyen az akármilyen hétköznapi! – És Richard Kane? – Ő nem érdekel – mondta Abel. – És mi a rossz hír? – Megint zűr van Henry Osborne-nal. Nagyon úgy néz ki, hogy fűnek-fának tartozik, és gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy te vagy az egyedüli bevételi forrása. Még fenyegetőzik is: napvilágra hozza, miszerint te megvesztegetési pénzeket hagytál jóvá a kezdetekkor, abban az időben, amikor átvetted a céget. Azt állítja, eltett minden dokumentumot attól a naptól kezdve, hogy veled először találkozott, amikor is szerinte kapott némi soron kívüli fizetséget a chicagói régi Richmond tűzesete után. Most azt terjeszti, hogy arasznyi vastag dossziéja gyűlt össze rólad. – Holnap reggel elintézem ezt az ügyet – közölte Abel. Abel a cég tevékenységét érintő minden friss információt feldolgozott már magában, mire Henry megérkezett a magánjellegű megbeszélésre. Abel ráemelte tekintetét: a rengeteg alkohol, az állandó adósságok kezdték megtenni a magukét. Most először érezte úgy Abel, hogy Henry idősebbnek látszik a koránál. – Szükségem van egy kis pénzre, ami átsegíthet egy zűrös időszakon – kezdte Henry rögtön, amikor még kezet sem fogtak. – Kicsit balszerencsés voltam mostanában. – Megint, Henry? A te korodban már jobban kellene vigyázni. Most éppen mennyi kell? – Tízezer kisegítene a bajból – felelte Henry. – Tízezer – sziszegte Abel. – Mit gondolsz, mi vagyok én, aranybánya? Legutóbb csak ötezer volt. – Ez az infláció – mondta Henry, és nevetni próbált. – Ez az utolsó alkalom, megértetted? – szólt Abel, ahogy elővette a csekkfüzetét. – Ha még egyszer idejössz kéregetni, kiteszlek az igazgatótanácsból és az utcán találod magad egyetlen fillér nélkül. – Igazi barát vagy, Abel. Esküszöm, hogy nem jövök többet; ígérem. Soha többet. – Abel csak nézte, hogy Henry kivesz egy szivart az asztalon levő szivardobozból, és rágyújt. George a húsz év alatt nem csinált ilyet. – Kösz, Abel. Soha nem fogod megbánni, hogy így döntöttél. Henry kisétált a szobából, nagyokat pöfékelve. Abel megvárta, amíg becsukódik az ajtó, aztán átszólt a házitelefonon George-nak, aki pillanatok múlva meg is jelent. – Mi történt? – Utoljára még beadtam a derekam – felelte Abel. – Fogalmam sincs, miért. Tízezer dolláromba került. – Tízezer? – sóhajtott George. – Biztosra veheted, hogy visszajön még. Fogadni mernék rá. – Én inkább nem – mondta Abel –, mert torkig vagyok vele. Bármit tett is értem a múltban, mára kvittek vagyunk. Valami újdonság a lányommal kapcsolatban? – Elintéztem, hogy könnyebben menjen a dolga a San Franciscó-i Crocker National Bankkal – mondta George. – Jövő hétfőn találkozik a hitelfolyósítást intéző alkalmazottal. Olyan megállapodást fognak kötni, mintha teljesen hétköznapi bankhitelről volna szó, mindenféle különleges kedvezmény nélkül. Sőt a szokásosnál fél százalékkal magasabb kamatot számítanak
föl neki, úgyhogy semmi oka nem lesz a gyanakvásra. Csak azt nem tudja, hogy a te pénzed ott áll mögötte biztosítékképpen. – Köszönöm, George, tökéletes. Fogadok veled tíz dollárban, hogy három éven belül visszafizeti a kölcsönt, és soha többet nem kell másikért folyamodnia. – Nem tartom a fogadást – szólt George. Abel elnevette magát. – Számolj be rendszeresen mindenről, amibe belefog! Mindenről. A következő hétfőn Florentyna három bankot keresett föl. A Bank of California mutatott némi érdeklődést, a Wells Fargo semmit, a Crockernél pedig azt mondták, hívja vissza őket. Richard meg volt lepve és nagyon örült. – A Bank of California nyolc százalékra adná, és azt mondják, hogy kérik letétbe a haszonbérleti szerződést. A Crockernél nyolc és fél százalékot számítanak fel, kérik a szerződést plusz a Báró-részvényeimet. – Tisztességes feltételek, tekintve, hogy nincs velük korábbi üzleti kapcsolatod. De ez azt jelenti, hogy legalább bruttó huszonöt százalék hasznot kell termelned csak ahhoz, hogy ne legyen veszteséged. – Mindent végigszámoltam papíron, Richard, és szerintem harminckét százalék nyereséget tudok termelni az első évben. – Megnéztem az este azokat a számokat, Jessie, te túl optimista vagy. Ne is reméld, hogy ez megvalósul. Az igazság az, hogy szerintem a cég az első évben hét és tízezer közötti veszteséggel zárhat, úgyhogy csak abban reménykedhetsz, hogy a bank hosszú távon bízik a jövődben. A hivatalnok is pont ugyanezt mondta. – Mikor derül ki, hogyan döntöttek? – A hét vége felé. Ez rosszabb, mint amikor a vizsgák eredményét kellett várni. – Remekül végzi a munkáját, Kane – mondta az igazgató –, ezért javasolni fogom a központnak az előléptetését. Nekem az az elképzelésem... Megszólalt a telefon az igazgató asztalán. Az fölvette a kagylót, és belehallgatott. – Magát keresik – szólt meglepetten, és átadta a telefont Richardnak. – A Bank of Californiánál azt mondták, hogy a hitelügyi bizottság visszautasította a kérvényemet, de a Crockernél igent mondtak. Jaj, Richard, hát nem fantasztikus? – Igen, asszonyom, ez valóban jó hír – szólt Richard, igyekezvén elkerülni az igazgató tekintetét. – Nos, nagyon kedves, hogy ezt mondja, Mr. Kane. De itt van még az a bizonyos szociológiai probléma is, és azon morfondíroztam, vajon tudna-e segíteni valahogyan. – Talán, ha be tudna jönni a bankba, asszonyom, megbeszélhetnénk a dolgot részletesen. – Nagyon jó ötlet. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer egy bank páncéltermében fogok szeretkezni, körös-körül a rengeteg pénzzel. Száz és száz Benjamin Franklin és mind engem bámul. – Egyetértek a javaslatával, asszonyom, és vissza fogom hívni az első adandó alkalommal. – De ne kelljen túl sokáig várnom, vagy a végén még úgy döntök, hogy megszüntetem a folyószámlámat. – Asszonyom, mi mindig megpróbálunk rendelkezésére állni itt, a Bank of Americánál. – Ha ránézek az elszámolásra, nem sok jelét látom ennek. És azzal kattant a telefon.
– Hol ünnepeljük meg? – kérdezte Richard. – Mondtam a telefonban. A páncélteremben. – Amikor telefonáltál, szerelmem, épp az igazgatónál voltam, mert behívott, hogy fölajánlja nekem az európai részleg harmadik legfontosabb pozícióját. – Ez fantasztikus! Akkor kétszeresen is ünnepelünk. Menjünk el a kínai negyedbe és vegyünk öt elvihető vacsorát meg öt nagy üveg kólát! – Miért ötöt, Jessie? – Mert Bella is velünk vacsorázik. Mellesleg, Mr. Kane, jobban szeretem, ha asszonyomnak szólít. – Nem, azt hiszem, megmaradok a Jessie-nél. Arra emlékeztet, milyen nagy utat megtettél, amióta megismertelek. Claude este mindkét hóna alatt egy pezsgősüveggel érkezett haza. – Az egyiket rögtön bontsuk föl, mert ünnepelünk – szólt Bella. – Helyes – mondta Florentyna –, de mi legyen a másikkal? – Azt el kell tenni valami előre nem látható, különleges alkalomra – válaszolta Claude határozottan. Richard fölbontotta az első üveget, és kitöltötte a négy pohár pezsgőt, míg Florentyna betette a másik palackot a hűtőszekrény sarkába. Florentyna másnap aláírta a Nob Hillen álló épület bérleti szerződését, és Richarddal beköltöztek az üzlet fölötti kis lakásba. Florentyna, Bella és Richard a hétvégeket a helyiségek festésével és takarításával töltötték, Claude pedig – aki mindannyiuk közül a legnagyobb művészi tehetséggel volt megáldva – sötétkékkel a kirakat fölé pingálta: "Florentyna divatszaküzlet." Egy hónap múlva készen álltak a nyitásra. Florentyna mint tulajdonos, üzletvezető és elárusító egy személyben, az első hét folyamán felvette a kapcsolatot az összes fontosabb nagykereskedővel, aki apjának szállított New Yorkban. A bolt pillanatok alatt megtelt áruval, amire a szállítók kilencvennapos fizetési határidőt szabtak. Florentyna 1958. augusztus elsején nyitotta meg a kis boltot. A dátumra élete végéig jól emlékezett, mert éppen valamivel éjfél után Bella hatkilós gyermeknek adott életet. Florentyna a nyitást megelőzően számtalan értesítést küldött szerteszét: a postázást a kézbesítési díjak háromról négy centre való felemelését megelőző napra időzítette. Előző munkahelyéről, a Way out Columbusból átcsábított egy Nancy Ching nevű eladót, aki ugyanolyan kedves volt, mint Maisie, de intelligenciahányadosa szerencsére különbözött amazétól. A nyitás reggelén a két lány az ajtónál állt, reményteli várakozással, de egész nap egyetlen ember jött be a boltba, s az is csak arra volt kíváncsi, merre kell mennie a Mark Hopkinshoz. Másnap reggel jött egy fiatal nő, és egy órán át nézegette a New Yorkból érkezett blúzokat. Többet föl is próbált, de aztán anélkül távozott, hogy bármit vásárolt volna. Délután egy másik hölgy keresgélt hosszasan, majd végül egy pár kesztyűt vásárolt. – Mennyit fizetek? – kérdezte. – Semennyit – felelte Florentyna. – Semmit? – csodálkozott a hölgy. – Így van. Ön a Florentyna divatszaküzlet első igazi vásárlója, ezért nem kell fizetnie. – Milyen kedves – szólt a hölgy. – Ezt elmesélem a barátaimnak. – Nekem soha nem adott ingyen egyetlen pár kesztyűt sem, amikor a Bloomingdale-nél vásároltam, Kovats kisasszony – mondta aznap este Richard. – A hónap végére tönkremégy, ha így folytatod.
Ám ezúttal tévesnek bizonyult az ítélete. A hölgyről kiderült, hogy ő az Ifjúsági Szövetség városi elnöke, és egyetlen szava többet ér, mint egy egész oldalas hirdetés a San Franciscó-i Chronicle valamelyik számában. Az első hetekben Florentyna mintha napi tizennyolc órás munkaidőben dolgozott volna: ahogy bezártak, ő leltározni kezdett, Richard pedig a könyvelést ellenőrizte. Ahogy teltek a hónapok, a lány kezdett kételkedni, hogy valaha nyereségessé válhat majd a kis bolt. Az első év végén meghívták Bellát és Claude-ot, hogy együtt ünnepeljék meg a 7380 dolláros veszteséget. – Jövőre jobb eredményt kell elérnünk – mondta Florentyna komolyan. – Miért? – kérdezte Richard. – Mert többet fogunk költeni a fűszeresnél. – Bella hozzánk költözik? – Nem, terhes vagyok. Richard repesett az örömtől, s egyvalami miatt aggódott csak: nem tudta Florentynát megakadályozni abban, hogy egészen addig a napig dolgozzon, amíg be nem ment a kórházba. A második év mérlege egy kis – 2000 dolláros – nyereség és egy nagy – négy és fél kilós – fiú volt. A gyermeknek csupán egy mellbimbója volt. Azt, hogy milyen névre kereszteljék elsőszülöttüket, ha fiú lesz, már hetekkel korábban eldöntötték. George Novakot meg is lepte és meg is hatotta, hogy őt választották keresztapának. Habár közel sem ismerte be ilyen nyíltan, Abel is örült a dolognak, hisz boldoggá tette, ha bármilyen módon hírt kaphatott arról, hogyan zajlik lánya élete. A keresztelőt megelőző napon George elrepült Los Angelesbe, hogy utánajárjon, hogyan haladnak az új Báró munkálataival. Abel eltökélte, hogy befejezteti szeptember közepére, hogy John Kennedy nyithassa meg kampánykörútja során. George abban a biztos tudatban röpült tovább San Franciscóba, hogy tartani tudják az Abel megjelölte határidőt. George természete szerint olyan ember volt, akinek sok időbe telik, hogy megkedveljen valakit, s még több, hogy bízzon is benne, de Richard Kane kivételnek bizonyult. Őt azonnal szimpatikusnak találta, és amint saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy milyen sokat ért el Florentyna ilyen rövid idő alatt, nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a lány nem vihette volna mindezt végbe férje józan ítélőképessége és megfontolt tanácsai nélkül. George el is határozta, hogy Abel előtt sem rejti véka alá, mit gondol a fiúról. A csendes vacsora után a két férfi ostáblát játszott egydolláros alapon, s közben a keresztelőről beszélgetett. – Egyáltalán nem úgy zajlott, ahogyan Florentynáé – bizonygatta George Richardnak, aki nagyokat nevetett, ahogy elképzelte apósa éjszakáját a börtönben. – Úgy látszik, maga mindig duplát dob – szólt George, miközben a Remy Martint kortyolgatta. – Apám... – kezdte Richard, aztán habozott egy pillanatig – mindig azt mondta, nem tudok veszíteni, ha bármit is szóltam a duplákra. George elnevette magát. – És hogy van az apja? – Fogalmam sincs. Nincs vele semmi kapcsolatom, mióta összeházasodtunk Jessie-vel. George még mindig nem tudott hozzászokni, hogy Jessie-nek szólítják a keresztlányát. Amikor meghallotta az okát, tudta, hogy ez a történet Abelnek is tetszeni fog. – Sajnálom, hogy a maga apja is ugyanúgy viselkedik, mint Abel – mondta George.
– Anyámmal tartom a kapcsolatot – folytatta Richard, és kortyolt a brandyjéből –, de arra nem sok remény van, hogy apám hozzáállása megváltozzék, különösen, hogy Abel továbbra is igyekszik növelni részesedését a Lesternél. – Biztos ebben? – kérdezte George meglepett hangon. – Két évvel ezelőtt a Wall Street összes bankárja tudta, miben mesterkedik. – Abel mára olyan önfejű lett – szólt George –, hogy nem hallgat a józan észre. De most már nem hiszem, hogy bármi probléma lesz vele – tette hozzá, aztán visszatért a brandyjéhez. Richard nem kérdezte, miért: tudta, ha George ki akarja fejteni, megteszi. – Tudja, ha Kennedy megnyeri a választásokat – folytatta George, miután letette a poharát –, Abelnek van némi reménye, hogy az új adminisztrációban elnyerjen valamilyen kisebb posztot. Szerintem ennél többre nincs esély. – Ő szeretne lenni a lengyelországi nagykövetünk, semmi kétség – mondta Florentyna a szobába lépve, kezében kávéscsészékkel teli tálcával. – Ő lenne az első lengyel bevándorló, akit ez a megtiszteltetés ér. Ezzel a vágyával az európai utunk óta tisztában vagyok. George nem felelt. – Henry Osborne van emögött? – kérdezte Florentyna. – Nem, ő még csak nem is tud róla – mondta George, hátradőlve a székében. – Apád már csöppet sem bízik benne. Amióta Henry elveszítette a helyét a képviselőházban, enyhén szólva teljesen megbízhatatlannak bizonyult. Apád már azt fontolgatja, hogy még az igazgatótanácsból is kiteszi. – Végre papa is ráébredt, milyen mocskos alak ez a Henry valójában. – Szerintem mindig is tudta, de az tagadhatatlan, hogy Henry hasznára volt apádnak, amikor Washingtonban volt. Én személy szerint azt gondolom, hogy még mindig veszélyes, dacára annak, hogy kikerült a képviselőházból. – Miért? – kérdezte Florentyna. – Mert azt gyanítom, hogy túl sokat tud a Richard apja és Abel között dúló viszályról, és ha újabb adósságokba keveredik, tartok tőle, hogy esetleg egyenest Mr. Kane-nek adja el az információt. – Soha – jelentette ki Richard. – Mitől olyan biztos ebben? – Azt akarja mondani, hogy ennyi év után ön még nem tudja? – csodálkozott Richard. George felváltva hol az egyikre, hol a másikra nézett. – Nem tudom? Micsodát? – Akkor szüksége van egy duplára előbb – szólt Richard, és egy újabb nagy adag brandyt töltött George-nak, mielőtt folytatta volna. – Henry Osborne még jobban gyűlöli az apámat, mint Abel. – Micsoda? Miért? – kérdezte George előrehajolva. – Henry nagyanyám férje volt, miután nagyapám meghalt. Richard kitöltött magának még egy csésze kávét, aztán folytatta. – Sok-sok éve, amikor még fiatal volt, megpróbálta nagyanyámat kiforgatni a családi vagyonból, nem sokkal azután, hogy meghalt a nagyapám. De nem járt sikerrel, mert apám, aki akkor csak tizenhét éves volt, fölfedezte Henry ócska kis szélhámosságait, és nem volt rest, kidobta a saját házából. – Omój Jezu! – sóhajtott George. – Kíváncsi lennék rá, tud-e minderről valamit Abel! – Azt sem vette észre, hogy ő következik dobásra.
– Persze hogy tud – mondta Florentyna. – Ennek nyilván döntő szerepe volt abban, hogy annak idején Henryt alkalmazta. Olyasvalakire volt szüksége, akiről biztosan tudhatta, hogy soha nem jár el a szája Kane előtt. – Hogyan jöttetek rá? – Kis részletekből raktuk össze a képet, amikor Richard megtudta, hogy én nem Jessie Kovats vagyok. A Henryről szóló anyag legnagyobb része ott van egy dossziéban a papa fiókjában. – Azt hittem, öreg vagyok én már ahhoz, hogy ennyi mindent tudjak meg egyetlen nap alatt – szólt George. – Alig kezdődött még el pedig ez a nap – vette át a szót Richard. – Henry Osborne ugyanis soha életében nem járt a Harvardra, soha nem harcolt a háborúban, a valódi neve pedig Vittorio Tognar George nem szólt, csak tátott szájjal figyelt. – Azt is tudjuk, hogy papa birtokában van a Lester bank részvényeinek hat százaléka. Képzeld csak el, milyen problémákat okozhat, ha sikerül megkaparintania még két százalékot! – folytatta Florentyna. – Úgy sejtjük, hogy ezt a bizonyos két százalékot Peter Parfittől próbálja megszerezni, attól az embertől, aki apám ellenlábasa volt, amikor őt javasolták a Lester elnökének. Abel végső célja, hogy apámat elmozdítsa a saját igazgatótanácsából – fejezte be Richard. – Ez igaz lehetett a múltban. – És most miért nem? – kérdezte Florentyna tamáskodva. – Abel nem fog belekeveredni semmiféle olyan bolondságba, mint a maga apjának az elmozdítása, amíg Kennedynél szóba jöhet a varsói posztra. Úgyhogy ez ügyben nincs mitől tartani. És emiatt talán azt is érdemes fontolóra venned, hogy az én vendégemként eljöjj megnézni, hogyan nyitja meg az elnökjelölt a Los Angeles-i új Bárót. – Van rá valami remény, hogy Richard is kapjon meghívást? – Erre a kérdésre te is tudod a választ, Florentyna. – Még egy játszma, George? – kérdezte Richard. – Nem, köszönöm. Fölismerem a nyerő típust, ha ilyennel találkozom. Előhúzta a tárcáját a belső zsebéből, és átnyújtott tizenegy dollárt. – És jegyezze meg, hogy én továbbra is a duplákat okolom!
16. Nancy Ching remekül elvezette a boltot, amíg Florentyna a kórházban volt, de amint a legifjabb Kane-t elhelyezhette a hátsó szobában egy bölcsőben, Florentyna boldogan tért vissza a munkájához. Megírta Tredgold kisasszonynak – amikor elküldte neki az első közös fotójukat –, hogy igyekszik lelkiismeretes anya lenni, amíg csak nem válik elkerülhetetlenné, hogy valakit alkalmazzanak. "Nem mintha magához foghatót találhatnék bárhol, Much Hadham kivételével" – tette hozzá. Házasságuk első két évében Richard is, ő is karrierjére összpontosított. Miközben Florentyna megnyitotta második üzletét is, Richard újra eggyel följebb jutott a bank ranglétráján. Florentyna szeretett volna sokkal több időt tölteni a divatáramlatok tanulmányozásával, nem pedig a napi pénzügyi kérdésekkel, de nem vitte rá a lelke, hogy Richarddal nézesse át a könyveket, amikor férje hazatér a bankból. A jövőre vonatkozó merész elképzeléseit is Nancyvel osztotta meg, aki némi szkepszissel fogadta, hogy olyan sokat rendeltek kisebb női méretekből.
– Lehet, hogy nekem ez megfelel – mosolygott a kis termetű kínai lány –, de az amerikai nők többségének nem. – Nekem más a véleményem. Kezd divatba jönni a kicsi, és ezt nekünk kell elsőnek észrevennünk. Ha az amerikai nők azt látják, hogy ez a legújabb irányzat, olyan zörgő csontú forradalomnak leszünk a tanúi, hogy még maga is kövérnek fog tűnni. Nancy elnevette magát. – Ahogy elnézem, hogy csupa négyest meg hatost rendelt, kívánom, hogy legyen is igaza. Sem Richard, sem Florentyna nem hozta szóba kettejük családjának nyugtalanító témáját George látogatásától kezdve, amikor is látták, hogy a kibékülésre semmi remény. Mindketten beszéltek időnként anyjukkal telefonon, és bár Richard a húgaitól is kapott leveleket, nagyon elszomorította, hogy nem lehetett, jelen Virginia esküvőjén. Ezek az áldatlan állapotok fennmaradhattak volna a végtelenségig, ha nem jön közbe két váratlan esemény. Az elsőt nehéz lett volna kivédeni, míg a másodikat az okozta, hogy egyszer más vette föl a telefont, mint akinek kellett volna. Az első azért történt, mert épp Los Angelesen volt a sor, hogy új Bárót avasson. Florentyna nagy érdeklődéssel kísérte figyelemmel a munkálatok előrehaladását. Az új szálloda 1960 szeptemberében készült el, és Florentyna szabaddá tette magát délutánra, hogy megnézhesse John Kennedy szenátort a megnyitó ünnepségen. Az elnökjelölt látására összegyűlt hatalmas tömeg hátsó sorában maradt, de fél szemmel mindvégig apját figyelte, aki most sokkal öregebbnek tűnt, és láthatóan fölszedett néhány kilót. Olyan befolyásos személyiségek között állt, hogy nyilvánvaló volt: igen jó kapcsolatokra tett szert demokrata párti körökben. Florentyna azon morfondírozott, vajon fölajánl-e neki valamilyen lehetőséget Kennedy, ha megválasztják. Meglepte, milyen remek köszöntőt mondott Abel, de az ifjú elnökjelölt – aki számára az új Amerikát testesítette meg – egyenesen elbűvölte. Most, hogy hallotta őt beszélni, forrón kívánta, hogy John Kennedy legyen a következő elnök. A szenátor utolsó mondatának elhangzása után Florentyna rögtön elhagyta az újonnan megnyílt szállodát, azzal az eltökélt szándékkal, hogy San Franciscóban szakít magának időt arra, hogy pénzt küldjön Illinois állam kilences számú választókörzetébe a Kennedy-kampány segítésére – bár gyanította, hogy apja olyan összeggel járult már hozzá, ami mellett az ő erőfeszítései eltörpülnek. Richard megingathatatlan republikánus maradt és Nixon támogatója. – Nem emlékszel, mit nyilatkozott Eisenhower, amikor a favoritodról kérdezték? – évődött Florentyna. – Biztos valami nem túl hízelgőt. – "Hivatali ideje alatt – kérdezte tőle egy újságíró – mely jelentősebb döntése előkészítésében vett részt az alelnök?" – És Ike mit válaszolt? – "Adjanak egy hetet, talán eszembe jut egy!" A kampány hátralevő heteiben Florentyna minden szabad ideiét arra áldozta, hogy borítékokat címezzen és telefonokra válaszoljon a párt San Franciscó-i főhadiszállásán. A legutóbbi két választástól eltérően most meg volt győződve arról, hogy a Demokrata Párt olyan embert talált, akiben ő is minden fenntartás nélkül bízhat. A két jelölt közötti utolsó tévévita újból felébresztette benne a Henry Osborne jóvoltából csaknem teljesen eltemetett politikai ambíciókat. Kennedy személyisége olyan karizmatikus, politikai éleslátása olyan nyilvánvaló volt, hogy Florentyna nem is értette, hogyan szavazhat bárki, aki figyelemmel kísérte a kampányt, a republikánusokra. Richard figyelmeztette, hogy a karizma és a jó kiállás nem feltétlenül váltható át jövőbeni politikai sikerekre vagy korábban élért eredményekre.
A választások éjszakáját Richard és Florentyna ébren töltötte, figyelve az egyre-másra érkező eredményeket. A mérleg nyelve hol erre, hol arra billent, egyik meglepetés a másikat követte, mígnem végül Kaliforniával bezárólag Kennedy elnök lett – az amerikai választások történetének legkisebb arányú győzelmét aratva. Florentyna kitörő örömmel fogadta a végeredményt, miközben Richard fenntartotta, hogy Kennedynek soha nem sikerült volna győzni Daley polgármester és a Cook megyei szavazóurnák nélkül. – És ha én jelöltetném magam valamilyen tisztségre, hajlandó lennél a demokrata listára szavazni? – Az a politikai tevékenységedtől függne. Bankár vagyok, nem lehetek szentimentális. – Nos, te nem szentimentális bankár, új üzletet akarok nyitni. – Micsoda? – kérdezte Richard. – San Diegóban adódik most egy kedvező lehetőség, van egy épület kétéves bérletre, de esetleg megújítható. – És mennyi? – Harmincezer dollár. – Bolond vagy, Jessie, Ez azt jelenti, hogy elmegy a teljes nyereséged a terjeszkedésre. – És ha már a terjeszkedésnél tartunk: megint terhes vagyok. Az Egyesült Államok harmincötödik elnökének beiktatási beszédét és az ünnepséget Florentyna és Richard televízión nézte végig az első üzlet fölötti lakásban. "Szálljon szavam most e helyről baráthoz és ellenséghez egyaránt: az amerikaiak új nemzedéke vette át a stafétabotot, amely e században született, amely a háborúban edződött, amelyet nehéz és keserű békeévek keményítettek meg..." Florentyna egy pillanatra sem vette le a szemét arról a férfiról, akibe oly sokan vetették bizalmukat. "Ne azt kérdezzék, mit tehet önökért ez az ország; kérdezzék inkább, mit tehetnek önök ezért az országért..." Amikor Kennedy elnök befejezte beszédét, Florentyna nézte a felmorajló tömeget, s azon vette magát észre, hogy ő is lelkesen tapsol. Kíváncsian gondolt arra, vajon hányan tapsolnak ugyanígy otthonukban Amerika-szerte. Richardhoz fordult. – Ahhoz képest, hogy demokrata, nem is rossz – szólt az, tudván tudva, hogy maga is tapsol. Florentyna elmosolyodott. – Szerinted apám ott van? – Semmi kétség. – Akkor most már ölbe tett kézzel várhatjuk a kinevezését. George-tól másnap levél érkezett, amelyben megerősítette, hogy Abel részt vett az ünnepségen. Levelét ezekkel a szavakkal zárta: "Apád biztosra veszi, hogy megy Varsóba, én pedig abban vagyok ugyanilyen biztos, hogy amennyiben elnyeri ezt a posztot, könnyebb lesz rábírni, hogy találkozzék Richarddal." – Milyen igaz barátnak bizonyult George – mondta Florentyna. – Abelnek csakúgy, mint nekünk – tette hozzá Richard elgondolkozva. Florentyna nap mint nap figyelemmel kísérte a Pierre Salinger, fehér házi sajtófőnök által nyilvánosságra hozott új kinevezéseket, de a lengyel nagykövetet illető bejelentés egyre váratott magára.
17. Amikor Florentyna végül megpillantotta apja nevét az újságban, el sem téveszthette volna: a teljes első oldalon terpeszkedő szalagcím így szólt: LETARTÓZTATTÁK A CHICAGÓI BÁRÓT Florentyna nem hitt a szemének, ahogy a cikket olvasta. NEW YORK – Abel Rosnowskit, a Chicagói Báró néven közismert nemzetközi hotellánctulajdonost ma reggel 8.30-kor őrizetbe vették az FBI nyomozói a keleti ötvenhetedik utcán. A letartóztatásra azután került sor, hogy Rosnowski előző este visszatért törökországi üzleti útjáról, ahol megnyitotta az isztambuli Bárót, szállodahálózatának legújabb tagját. Az FBI Rosnowskit azzal vádolja, hogy tizennégy államban vesztegetett meg és korrumpált kormánytisztviselőket. Az FBI ki akarja hallgatni Henry Osborne egykori kongresszusi képviselőt is, aki az utóbbi két hétben eltűnt Chicagóból. Rosnowski ügyvédje, H. Trafford Jilks nyilatkozatában tagadta a vádakat és közölte, hogy ügyfele kielégítő magyarázattal fog szolgálni, amely tökéletesen tisztázza őt. Rosnowskit 10 000 dollár óvadék ellenében szabadlábra helyezték. A cikkben aztán arról is szó esett, hogy washingtoni pletykák szerint a Fehér Házban fontolgatják Mr. Rosnowski varsói nagykövetté való kinevezését. Azon az éjjelen Florentyna álmatlanul forgolódott, és azon tépelődött, vajon hogyan történhetett mindez, és hogy mi mindenen mehet most az apja keresztül. Feltételezte, hogy Henrynek valamilyen módon benne van a keze a dologban, és elhatározta, hogy az újságokban megjelenő legapróbb információkat is nyomon követi. Richard megpróbálta megnyugtatni, mondván, hogy igen kevés olyan üzletember él a földön, akinek ne lett volna pályája egy bizonyos időszakában így vagy úgy köze valamilyen megvesztegetési ügyhöz. Három nappal a tárgyalás kitűzött kezdete előtt Henry Osborne-t megtalálták New Orleansban. Őrizetbe vették, vád alá helyezték, majd rögtön egyben a vád tanúja is lett. Az FBI a tárgyalás elhalasztását kérte Prescott bírótól, hogy Osborne exképviselőt alaposan kikérdezhessék annak a Rosnowskival kapcsolatos dossziénak a tartalmáról, amely nemrégiben került a birtokukba. Prescott bíró újabb négy hetet biztosított az FBI-nak a vádirat előkészítésére. A sajtó hamarosan kiderítette, hogy Osborne eredetileg – hogy tekintélyes adósságát törlessze – egy chicagói privát nyomozóirodának adta el a dossziét, amelyet maga állított össze a több mint tíz év során, amíg a Báró Társaság igazgatója volt. Hogy azután ez hogyan került az FBI kezébe, az rejtély maradt. Florentyna attól rettegett, hogy lévén Osborne a vád koronatanúja, apja akár hosszabb börtönbüntetésre is számíthat. Egy újabb álmatlan éjszaka után Richard azt tanácsolta neki, hogy vegye föl a kapcsolatot apjával. Florentyna egyetértett férjével, és levelet írt Abelnek, amelyben biztosította támogatásáról és arról, hogy meg van győződve az ártatlanságáról. Már majdnem leragasztotta a borítékot, amikor gondolt egyet; odament az asztalához, kivette a fiáról készült legkedvesebb fényképet, és azt is elküldte a nagyapának. Négy órával azelőtt, hogy a tárgyalásnak meg kellett volna kezdődnie, Henry Osborne-t cellájában holtan találta az őr, aki a reggelijét vitte be. Egy Harvard-egyennyakkendőre kötötte föl magát.
– Miért lett Henry öngyilkos? – kérdezte Florentyna anyjától néhány órával később a telefonban. – Ó, erre nagyon egyszerű a magyarázat – felelte Zaphia. – Henry azt hitte, hogy a magánnyomozó, aki az adósságait rendezte, csak azért akarta megvenni a dossziét, hogy apádat zsarolja. – És mi volt a valódi ok? – kérdezte Florentyna. – Chicagóban egy ismeretlen személy William Kane megbízásából megvásárolta a dokumentumokat, amelyeket aztán Kane továbbított az FBI-hoz. Florentyna olyan gyűlöletet érzett, ha csak eszébe jutott William Kane, hogy képtelen volt nem Richardra zúdítani a haragját. De teljesen nyilvánvaló volt, hogy Richard pontosan ugyanolyan dühös apja viselkedése miatt, mint ő – ezt pedig Florentyna akkor tudta meg, amikor fültanúja volt, hogy Richard telefonon beszélt az anyjával. – Ez egy kicsit erős volt – mondta Florentyna, amikor férje végül letette a kagylót. – Igen, erős volt. Szegény anyám most megkapja kétfelől is. – Még nem értünk el a tragédia utolsó felvonásához – szólt Florentyna. – Papa, amióta az eszemet tudom, szeretett volna Varsóba visszatérni. Ezek után már soha nem fog megbocsátani apádnak. Attól kezdve, hogy a tárgyalás elkezdődött, Florentyna minden este fölhívta anyját, miután az hazaért a bíróságról, hogy pontosan nyomon követhesse a fejleményeket. Ahogy anyja elbeszélését hallgatta a nap eseményeiről, nem volt mindig meggyőződve arról, hogy az ügynek mindketten ugyanolyan kimenetelét kívánják. – Kezd apád számára kedvező irányban haladni a tárgyalás – közölte Zaphia a második hét közepén. – Miből gondolod? – kérdezte Florentyna. – Miután az FBI elvesztette a koronatanúját, a vádirat nem sokáig állta a keresztkérdések próbáját. H. Trafford Jilks méteres orrú paprikajancsit csinál a néhai Henry Osborne-ból. – Ez azt jelenti, hogy be fog bizonyosodni papa ártatlansága? – Azt nem hinném. De a jogászok azt jósolják, hogy az FBI-nak kompromisszumot kell majd kötnie. – Milyen kompromisszumot? – Ha apád néhány kisebb vétségben bűnösnek vallja magát, a komolyabb vádakat elejtik. – Lehet, hogy pénzbüntetéssel megússza? – kérdezte reménykedve Florentyna. – Ha szerencséje van. De Prescott bíró kemény dió, úgyhogy még mindig lehet, hogy börtönbe kerül. – Reméljük, hogy csak bírság lesz! Zaphia ehhez már nem fűzött megjegyzést. "Hat hónap felfüggesztett szabadságvesztés a Chicagói Bárónak" – hallotta Florentyna a tudósító hangját autórádiójából, amikor Richardért ment, hogy fölvegye a banknál. Majdnem beleszaladt egy Buickba, aztán lefordult egy megállni tilos területre, hogy nyugodtan hallgathassa a tudósítást. "Az FBI visszavonta a vádindítvány minden főbb pontját a Chicagói Báró néven közismert Abel Rosnowski vesztegetési ügyében; a vádlott ugyanakkor vétkesnek vallotta magát két jelentéktelenebb vádpontban, miszerint helytelen eszközökkel próbált meg köztisztviselőkre befolyást gyakorolni. A bíróság befejezte munkáját. Zárszavában Prescott bíró a következőket
mondotta: »A szabad vállalkozáshoz való jog nem jelenti a tisztségviselők megvesztegetéséhez való jogot is. A vesztegetés bűn, és e bűnt csak súlyosbítja, ha olyan intelligens és többre hivatott ember él vele, akinek nem volna szabad megragadnia ezen a szinten. Más országokban – tette hozzá a bíró úr – a megvesztegetés lehet a közélet elfogadott része, ám az Egyesült Államokban ez nem így van.« Prescott bíró hat hónap felfüggesztett szabadságvesztést és huszonötezer dollár pénzbírságot szabott ki Rosnowskira. Egyéb híreink: Kennedy elnök ..." Florentyna elzárta a rádiót, és észrevette, hogy valaki megkopogtatta az üveget. Letekerte az ablakot. – Tudja, hogy tilosban parkol, asszonyom? – Igen – felelte Florentyna. – Attól tartok, ez tíz dollárjába fog kerülni. – Huszonötezer dollár és fél év fölfüggesztett. Rosszabbul is járhattál volna – mondta George a kocsiban, útban visszafelé a szállodába. – De ne felejtsd el, hogy elveszítettem Lengyelországot! – szólt Abel. – De ez most már a múlt. Szerezd meg Parfittől azt a szükséges két százalékot, ami még hiányzik a Lesterrészvényekből, még ha egymillióba kerül is. Akkor meglesz a nyolc százalék, ami ahhoz kell, hogy a szabályzat záradékának hetes pontja értelmében a saját tanácstermében végezhessem ki William Kane-t. George szomorúan bólintott. Néhány nappal később a Külügyminisztérium nyilvánosságra hozta, hogy az új varsói amerikai nagykövet John Moors Cabot.
18. A másik esemény a bírósági ítélethirdetés másnapjának reggelén történt. Csörgött a telefon a boltban a lakásból átkapcsolt mellékvonalon, s miután Nancy épp a nyári ruhákat cserélte ki a kirakatban az új őszi kollekcióra, Florentyna vette föl a kagylót. – Ó, csak azt szerettem volna megtudni, otthon van-e Mr. Kane – szólt egy női hang nagyon távolról. – Nincsen, sajnálom, már elment dolgozni. Hagy valamilyen üzenetet? Florentyna Kane vagyok. Nem jött azonnal válasz, aztán a hang ezt mondta: – Itt Katherine Kane beszél. Kérem, ne tegye le! – Miért tenném, Mrs. Kane? – kérdezte Florentyna, de a térde úgy remegett, hogy le kellett ülnie a telefon melletti székbe. – Mert biztosan gyűlöl engem, kedvesem, és én ezért nem is hibáztathatom – válaszolta rögtön Richard anyja. – Nem, egyáltalán nem gyűlölöm. Akarja, hogy Richard visszahívja, ha hazaér? – Jaj, nem. A férjem nem tudja, hogy tartjuk egymással a kapcsolatot. Ha rájönne, nagyon feldühödne. Nem, amiben igazán reménykedem, az végső soron magától függ.
– Tőlem? – Igen. Rettenetesen vágyom rá, hogy meglátogathassam magát és Richardot, és hogy lássam az unokámat... ha maga megengedi. – Nagyon örülnék neki, Mrs. Kane – mondta Florentyna a lehető legszívélyesebb hangon. – Köszönöm, hogy ezt mondja. A férjem három hét múlva Mexikóba utazik egy konferenciára, úgyhogy egyik pénteken átrepülhetnék. Csak hétfőn reggel a lehető legkorábban vissza kellene érnem. Amikor Richard meghallotta a hírt, egyenest a hűtőszekrényhez lépett. Florentyna meghökkenve követte, aztán elmosolyodott, amikor férje letépte az arany fóliát a Krug palackjáról, amit még Claude hozott annak idején, és tölteni kezdett. Három héttel később Florentyna férjével együtt kiment a repülőtérre Richard anyja elé. – De hát ön nagyon szép! – ezek voltak Florentyna első szavai az elegáns, karcsú hölgyhöz, akin csöppet sem látszott meg, hogy az előző hat órát repülőn töltötte. – És most borzasztóan látszik, hogy én terhes vagyok. – Miért, mit várt, kedvesem? Emberevő szörnyet vörös szarvval és hosszú, fekete farokkal? Florentyna elnevette magát, Katherine Kane pedig belékarolt, és elindult vele, egy időre még a fiáról is megfeledkezve. Richardnak nagy megkönnyebbülésére szolgált, hogy a két nő ilyen gyorsan összebarátkozott. Amikor visszaértek a lakásba, Katherine az ősi módon reagált elsőszülött unokája látványára. – Bárcsak apád is láthatná az unokáját! – mondta. – De attól tartok, hogy a dolog olyan stádiumba jutott, hogy már szóba hozni se engedné ezt a témát. – Tudsz valamit, amit mi még nem, arról, ami kettejük között folyik? – kérdezte Richard. – Nem hiszem. Apád nem engedte, hogy a bank támogassa Davis Leroyt, amikor tönkrement a szállodavállalata, ezért Florentyna apja őt teszi felelőssé Mr. Leroy öngyilkosságáért. Az egész sajnálatos ügy ezzel le is zárulhatott volna, ha Henry Osborne nem lép színre. – Katherine nagyot sóhajtott. – Imádkozom Istenhez, hogy rendbe jöjjenek a dolgok, amíg én élek. – Én attól félek, hogy előbb az egyiknek meg kell halnia, hogy a másiknak megjöjjön a józan esze – mondta Richard –, olyan átkozottul konok mind a kettő. Remekül töltötték a hétvégét négyesben, bár Kate unokája többnyire azzal volt elfoglalva, hogy a földre hajigálja játékait. Amikor vasárnap este kivitték Katherine-t a repülőtérre, megígérte, hogy újra meglátogatja őket, amikor férje legközelebb üzleti útra megy. Katherine ezekkel a szavakkal búcsúzott Florentynától. – Ó, bárcsak a férjem megismerhetné! Rögtön megértené, miért szeretett magába Richard. Amikor visszafordult, hogy búcsút intsen, unokája egyszavas szókincsét ismételgette: "Papa." Katherine Kane elnevette magát. – Milyen soviniszták a férfiak! Richardnak is ez volt az első szava. A magáé mi volt, Florentyna? Annabel ordítva jött a világra néhány héttel később, szülei pedig kettős ünnepet ültek az év végén, amikor is Florentyna 19174 dollár nyereséget könyvelhetett el. Richard úgy döntött, hogy azzal teszi emlékezetessé az alkalmat, hogy a nyereség egy részéből kétszemélyes tagsági igazolványt vált az Olympia golf klubba. Richardra immáron nagyobb felelősség hárult a bank tengerentúli ügyletekkel foglalkozó osztályán, úgyhogy egy órával később járt haza. Florentyna úgy határozott, itt az ideje, hogy egésznapos dajkát fogadjanak, hogy ő is munkájára összpontosíthasson. Tudta, hogy soha nem találhat egy Tredgold kisasszonyt, de Bella ajánlott neki egy Carol nevű néger lányt, aki az előző évben érettségizett és nehezen talált munkát. Florentynáék fia azonnal Carol nyakába ugrott,
ahogy először meglátta. Ez meggyőzte Florentynát arról, hogy az előítéleteket a gyerekek csak az idősebbektől tanulják.
19. – El sem tudom hinni – mondta Florentyna. – Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténik. Ez igazán csodálatos hír. De mitől gondolta meg magát? – Ő sem lesz fiatalabb – hallatszott Katherine Kane hangja a recsegő telefonban –, és fél, hogy ha nem simítják el hamarosan a viszályukat Richarddal, úgy kell nyugdíjba vonulnia a Lestertől, hogy a fia nem ül ott az igazgatótanácsban. Azonkívül szerinte a legvalószínűbb utódja az elnöki székben Jake Thomas. Mr. Thomas csak két évvel idősebb Richardnál, és nyilván nem szívesen látna egy nálánál fiatalabbat – s főleg nem egy Kane-t – a tanácsban. – Bárcsak itthon lenne Richard, hogy személyesen mondhassa el neki a jó hírt! De amióta előléptették a tengerentúli szekció vezetőjévé, ritkán ér haza hét előtt. Nagyon boldog lesz. Én majd megpróbálom nem kimutatni, mennyire izgulok, hogy találkozom az ön férjével – mondta Florentyna. – Fele annyira sem izgulhat, mint ő, hogy magával találkozik. De ne féljen, kedvesem, mert azért már készíti a hízott ökröt a tékozló fia tiszteletére. Hallott valamit az apja felől, amióta legutóbb beszéltünk? – Nem, semmit. Attól félek, hogy a tékozló lány tiszteletére már sosem vágnak hízott ökröt. – Ne mondjon le róla; még mindig jöhet valami, ami megmutatja neki a világosságot. Majd ha itt lesznek New Yorkban, összedugjuk mindannyian a fejünket. – Szeretném hinni, hogy még mindig van lehetőség papa és Mr. Kane kibékülésére, de már szinte teljesen föladtam a reményt. – Nos hát, legyünk hálásak azért, hogy legalább az egyik apa észre tért! – szólt Katherine. – Átrepülök majd, hogy találkozhassunk és megbeszéljük a részleteket. – Mikor tud leghamarabb jönni? – A hét végén el tudok szabadulni. Richard nagyon megörült a jó hírnek, és miután felolvasta a fiának a Micimackó soron következő fejezetét, és a gyermek elaludt, kényelembe helyezte magát, hogy meghallgassa feleségétől a részleteket. – Valamikor november táján tudunk New Yorkba utazni – mondta Richard. – Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek addig várni. – Több mint hat évet vártál. – Igen, de az egészen más. – Jessie, te mindig azt szeretnéd, ha a dolgok már tegnap megtörténtek volna. Erről jut eszembe, olvastam a San Diegó-i új üzletről szóló javaslatodat. – És? – Az elgondolás alapvetően racionális, és egyet is értek véle. – Mi a csoda? Ezt is megértük? Sosem hittem volna, hogy valaha még ilyen szavakat hallok öntől, Mr. Kane. – Várj csak, Jessie! Ez még nem jelenti azt, hogy teljes szívemből támogatnám a dolgot, mert van egy pontja a bővítési programodnak, amit nem értek, mégpedig az, hogy miért akarsz saját tervezővel dolgoztatni.
– Ezt nem túl nehéz megmagyarázni – szólt Florentyna. – Annak ellenére, hogy már öt boltunk van, a forgalomnak még mindig negyven százalékát teszi ki a ruhák beszerzési költsége. Ha saját modelleket terveztetnék, az két nyilvánvaló előnnyel járna. Először is, azonnal csökkenthetném a költségeket, másodszor egyfolytában a saját termékeinket reklámozhatnánk. – De van egy nagy hátránya is – vetette ellen Richard. – Micsoda? – Nem kérhetünk visszatérítést a szállítótól a kilencven napon belül visszaadott ruhákért, ha egyszer a sajátjaink. – Ez igaz – helyeselt Florentyna –, de minél tovább terjeszkedünk, annál kisebb lesz ennek a jelentősége. És ha jól választom meg a tervezőt, végül még a vetélytársaink is árusítani fogják a mi védjegyünket viselő ruhákat. – Volt már erre példa más tervezőkkel? – Ha például Pierre Cardin esetét nézzük, a tervező ott is híresebb lett, mint az üzletek. – Nehéz lesz ilyen embert találni. – Önt is megtaláltam, Mr. Kane. – Nem, Jessie, én találtalak meg téged. Florentyna elmosolyodott. – Két gyerek, egy hatodik bolt, te igazgatótanácsi tag leszel Lesternél, és ami mindennél fontosabb, megismerkedhetem apáddal. Ennél többet mit kívánhatnánk? – Ne igyál előre a medve bőrére! – Tipikus bankár. Akármilyen is az előrejelzés, te kora délutánra esőt vársz. Annabel felsírt. – Na látod? – kérdezte Richard. – A lányod megint kezdi. – És miért mindig az én lányom az, aki rossz, és a te fiad, aki jó? Hiába szeretett volna Florentyna azon nyomban New Yorkba utazni, ahogy Kate visszatért a keleti partra, nyakig merült az elfoglaltságaiban: ott volt a San Diegó-i új bolt megnyitása, figyelemmel kellett kísérni a másik öt üzlet munkáját is, s közben valahogyan kutatni a megfelelő tervező után – s emellett megpróbálni még anyának is lenni. Ahogy közeledett a New York-i utazás napja, Florentynában egyre nőtt a szorongással vegyes izgatottság. Gondosan válogatta a ruháit, és számos új ruhát vett a gyerekeknek, sőt egy új inget még Richardnak is – keresztben keskeny piros csíkkal –, bár gyanította, hogy azt férje legfeljebb csak a hétvégeken veszi majd föl. Florentyna esténként nyitott szemmel feküdt az ágyban, és aggódva gondolt arra, mi lesz, ha nem nyeri el Richard apjának tetszését, de Richard újra és újra elismételte neki Katherine szavait: "...feleannyira sem lehet ideges, mint ő." A hatodik üzlet megnyitását és apjával való küszöbön álló kibékülését megünnepelendő, Richard elvitte Florentynát az Operába az Olasz Állami Balett vendégjátékára, akik a Diótörőt táncolták. Richard nem volt nagy rajongója a balettnek, de meglepte, hogy Florentyna is egyfolytában fészkelődik. Amikor a szünetben kivilágosodott a nézőtér, meg is kérdezte tőle, van-e valami baj. – Igen. Majdnem egy órája várom, hogy megtudhassam, ki tervezte ezeket a mesés jelmezeket – mondta Florentyna, s azzal elkezdett lapozgatni a programfüzetben. – Én inkább azt mondtam volna rájuk, hogy borzalmas – szólt Richard. – Mert színvak vagy – vágta rá Florentyna. Végre megtalálta, amit keresett, és hangosan olvasni kezdte Richardnak, ami a programfüzetben állt.
– Gianni di Ferrantinak hívják, és a rövid életrajzában az áll, hogy Milánóban született 1931ben, és először van turnén a balettegyüttessel, amióta elvégezte Firenzében a Modern Művészetek Főiskoláját. Kíváncsi vagyok, hajlandó lenne-e kilépni az együttesből és nekem dolgozni. – Azok alapján, amiket a társulatról tudok, én nem tenném a helyében – válaszolta Richard készségesen. – Lehet, kedvesem, hogy benne több a vállalkozó szellem. – Vagy csak egyszerűen bolond. Egyébként is olasz. – Hát, ezt csak egyetlen módon lehet kideríteni – mondta Florentyna, és fölállt. – Szerinted hogyan? – Hogy hátramegyek a kulisszák mögé. – De akkor lemaradsz a második részről. – A második rész úgysem fogja az egész életemet megváltoztatni – mondta Florentyna, és elindult a széksorok között. Richard követte. Kiléptek a színházból, s nem is szólaltak meg, amíg az épületet megkerülve a művészbejáróhoz nem értek. A fiatal biztonsági őr kinyitotta a kisablakot. – Segíthetek? – kérdezte elutasító hangon. – Igen – válaszolta Florentyna. – Megbeszéltem egy találkozót Gianni di Ferrantival. Nagyon magabiztos volt a hangja, Richard rosszallóan nézett a feleségére. – A nevét legyen szíves! – kérte az őr, miközben fölemelt egy telefonkagylót. – Florentyna Kane. Az őr megismételte a nevet a kagylóba, megvárta a választ, aztán letette a telefont. – Azt mondja, sosem hallott magáról. Florentyna zavarba jött egy pillanatra, de Richard előhúzta a tárcáját, és egy húszdolláros bankót helyezett az őr elé a párkányra. – De talán rólam halott – mondta. – Az lesz a legegyszerűbb, ha bemegy és kideríti – felelte erre az őr, s mintegy mellékesen elvette a pénzt. – Átmennek az ajtón, aztán a jobb oldali folyosón elindulnak. Második emelet, balra – tette még hozzá, aztán becsukta a kisablakot. Florentyna Richard nyomában lépdelt a lépcsőkhöz. – A legtöbb üzletember így vagy úgy belekeveredik valamilyen megvesztegetési ügybe pályája egy pontján – ingerkedett. – Most az a bajod, hogy nem jött be a hazugságod? – vigyorgott Richard. Amikor odaértek a szobához, amit kerestek, Florentyna határozottan bekopogott, és bedugta a fejét a félig nyitott ajtón. A szoba egyik sarkában magas, fekete, olasz férfi ült, és spagettit evett. Florentyna első reakciója a csodálat volt. A férfin jól szabott farmernadrág volt és kék pulóver – alatta az ing nyaka hanyagul kigombolva. De leginkább a fiatalember hosszú művészujjai bűvölték el. Amaz könnyedén fölpattant, amint Florentynát megpillantotta. – Gianni! – kezdte Florentyna lelkesen. –Micsoda megtiszteltetés... – Nem – vágott közbe a férfi enyhe olaszos akcentussal –, ő a mosdóban van. Richard mosolygott a bajsza alatt, de kapott egy kemény bokánrúgást. Florentyna éppen újra meg akart szólalni, amikor kinyílt az ajtó, és belépett egy ember, alig százhatvan centi, s majdnem kopasz, pedig – Florentyna a programfüzetből tudta – még csak harmincéves volt. Nagyszerűen szabott ruhát viselt, de az ő alakján jobban meglátszott a spagetti hatása, mint a barátjáén. – Kik ezek, Valerio?
– Florentyna Kane vagyok – mondta Florentyna, még mielőtt a fiatalember megszólalhatott volna. – Ez pedig a férjem, Richard. – Mit akar? – kérdezte a férfi, és rá se nézve helyet foglalt az asztalnál, szemközt a társával. – Felajánlani, hogy jöjjön el hozzám tervezőnek. – Már megint egy! – kiáltotta a férfi égnek emelve kezét. Florentyna nagy levegőt vett. – Ki kereste még meg? – New Yorkban Yves Saint-Laurent, Los Angelesben Pierre Cardin, azonkívül rengetegen Londonban, Párizsban és Rómában. Folytassam? – És ők ajánlottak százalékot a nyereségből? Richard szívesen megkérdezte volna, milyen nyereségből, de eszébe jutott az iménti bokánrúgás. – Van hat boltom, és tervbe van véve további hat – folytatta Florentyna lendületesen. Reménykedett, hogy Gianni di Ferranti nem vette észre férje drámaian ráncolódó szemöldökét. – Néhány éven belül több milliós forgalmunk lehet. – Saint-Laurent-nak máris az van – szólt közbe di Ferranti, és még mindig nem fordult Florentyna felé. – Jó, de mit ajánlottak magának? – Évi huszonötezer dollárt és a nyereség egy százalékát. – Én húszezret ajánlok és öt százalékot. Az olasz elutasítóan intett a kezével. – Huszonötezer dollár és tíz százalék? Az olasz elnevette magát, fölállt a székéből, és kinyitotta az ajtót Florentyna és Richard előtt. Florentyna nem moccant. – Maga az a fajta ember, aki elvárná, hogy Zafirelli a rendelkezésére álljon, ha meg kell tervezni a következő üzletét, miközben reméli, hogy fölfogadhatja Luigi Ferpozzit tiszteletbeli tanácsadónak. Nem mintha azt hinném, hogy tudja egyáltalán, miről beszélek – tette hozzá. – Luigi – jelentette ki Florentyna büszkén – jó barátom. Az olasz csípőre tette a kezét, és harsány nevetésben tört ki. – Maguk, amerikaiak mind egyformák. Legközelebb majd azt állítja, hogy maga tervezte a pápa ruháit. Richard kezdett némi rokonszenvet érezni a férfi iránt. – Ráhívok a blöffjére, signora. Ferpozzi a múlt héten Los Angelesben eljött megnézni az előadást, és hosszasan elemezte a munkámat. Most legalább megtaláltam a módját, hogy megszabaduljak magától. Di Ferranti nyitva hagyta az ajtót, fölvette az öltözőasztalon álló telefon kagylóját, és szó nélkül tárcsázott egy számot. Mindannyian csendben vártak, míg végül Florentyna meghallotta, hogy valaki beleszólt a vonal másik végén. – Luigi? – kezdte di Ferranti. – Itt Gianni. Itt van nálam egy Mrs. Kane nevű amerikai hölgy, és azt állítja, hogy a barátod. Néhány pillanatig figyelt, miközben mosolya egyre szélesebbre szaladt. – Azt mondja, nem ismer Mrs. Kane nevű hölgyet, és hogy ön talán kellemesebben erezné magát egy szigorúan őrzött börtönben, például az Alcatraz-ban. – Nem, nem erezném – mondta Florentyna –, de közölje vele, hogy őszerinte azt is az apám építette! Gianni di Ferranti elismételte Florentyna megjegyzését a telefonba. Arckifejezése zavart lett, ahogy meghallotta a választ. Végül ránézett Florentynára.
– Luigi azt mondja, meghívja egy teára. De csak akkor, ha hoz magának csészét. Florentynának két ebédjébe, egy Richarddal elköltött vacsorába és jelentős előlegbe került – amiből Gianni di Ferranti a barátjával együtt átköltözhetett Milánóból San Franciscó-i új otthonába –, hogy rábeszélje a kis olaszt: legyen a vállalat házi tervezője. Florentyna meg volt győződve arról, hogy ezzel megtörtént a nagy áttörés, amire vágyott. A Giannival folytatott tárgyalások izgalmában teljesen megfeledkezett arról, hogy már csak hat nap van hátra és repülnek New Yorkba, találkozni Richard apjával. Florentyna és férje éppen hétfői reggelije mellett ült, s Richard egyszer csak úgy elsápadt, hogy felesége azt hitte, azonnal elájul. – Mi történt, drágám? Richard odamutatta neki a Wall Street Journal címlapját, mint aki megszólalni is képtelen. Florentyna elolvasta a szűkszavú közleményt, azután szó nélkül visszaadta férjének az újságot. Az másodszor is, lassan elolvasta a cikket, hogy megbizonyosodjék róla, nem siklott-e át valamiféle célzáson, utaláson. A szöveg rövidsége, a szavak ereje mellbevágó volt: "William Kane, a Lester bank elnökigazgatója a pénteki igazgatótanácsi ülés után leköszönt posztjáról." Richard tudta, hogy a Wall Street a lehető legrosszabbra fog magyarázni egy ilyen hirtelen – minden indoklás vagy bármi betegségre történő utalás nélküli – visszavonulást, különös tekintettel arra, hogy egyetlen fiát, aki bankár, nem hívták meg a helyére az igazgatótanácsba. Átkarolta és szorosan magához vonta Florentynát. – Ez azt is jelenti, hogy füstbe megy a New York-i utunk? – Nem, hacsak nem apád volt az oka. – Az nem lehet. Én azt nem engedem! Most, hogy olyan régóta várunk! Megszólalt a telefon, Richard odahajolt, hogy fölvegye, de Florentynát közben nem engedte el. – Halló? – Richard, anya vagyok. Megpróbáltam elszabadulni a házból. Hallottátok a hírt? – Igen, épp most olvastam. Az ég szerelmére, miért mondott le apa? – Én se tudok mindent pontosan, de annyit kihámoztam a szavaiból, hogy Mr. Rosnowskié volt tíz éve a bank részvényeinek hat százaléka, és valamilyen oknál fogva csak nyolc százalékra volt szüksége ahhoz, hogy apádat elmozdítsa a székéből. – Hogy hivatkozhasson a hetedik cikkelyre – mondta Richard. – Igen, így van. De én nem nagyon tudom, mi az. – Nos, apa azért vétette föl ezt a pontot a bank szabályzatába, hogy bebiztosítsa magát, nehogy leválthassa valaki. Ő ezt a cikkelyt százszázalékos biztonságnak tartotta, mert senki, akinek nincs a birtokában nyolc százalék vagy annál több, nem ingathatta meg a pozícióját. Azt sosem képzelte volna, hogy a család tagjain kívül bárki megkaparinthat ekkora részvénycsomagot. Apa soha nem cserélte volna fel a Kane és Cabot-beli ötvenegy százalékos többségét a Lester elnöki székére, ha sejtette volna, hogy egy kívülálló egyszer kitúrhatja. – De ez még mindig nem magyarázza meg, miért kellett leköszönnie. – Gondolom, Florentyna apja valahogy szert tett még két százalékra. Ha ez igaz, az neki apáéval azonos hatalmat biztosított, és ezzel lehetetlenné tehette volna apa elnöki működését a bankban. – De hogyan tehetné lehetetlenné a működését? Richard számára most mar nyilvánvaló volt, hogy apja még Kate-et sem avatta a bizalmába, ami a bankban történteket illeti.
– A hetedik cikkelyben előírt biztosítékok között szerepel, ha nem tévedek – folytatta Richard –, hogy nyolc százalék birtokában bárki kilencven napra felfüggesztheti a bank bárminemű folyamatban levő tranzakcióját. A banki könyvvizsgálatból tudom, hogy Mr. Rosnowskié volt hat százalék. A maradék kettőt feltehetőleg Peter Parfittől szerezte meg. – Nem, Parfittől nem kaphatta meg – vetette közbe Kate. – Azt tudom, hogy azokat a részvényeket apádnak sikerült biztonságba helyeznie azáltal, hogy rávette egy régi barátját, hogy vegye meg őket – jóval többe kerültek, mint az értékük. Épp ezért volt mostanában olyan felszabadult és bizakodó a jövőt illetően. – Akkor az igazi rejtély az, hogyan tett szert Mr. Rosnowski a maradék két százalékra. Senkit nem ismerek az igazgatótanácsban, aki hajlandó lenne lemondani a saját részesedéséről, hacsak... – Letelt a három perc, hölgyem. – Honnan beszélsz, anya? – Egy nyilvános telefonból. Apád megtiltotta mindegyikünknek, hogy veled valaha is érintkezzünk, Florentynát pedig látni sem akarja. – De neki ehhez semmi köze, ő... – Sajnálom, hölgyem, de letelt a három perc. – Én majd fizetem a hívást. – Sajnálom, uram, már szétkapcsoltam. Richard kedvetlenül helyére tette a kagylót. Florentyna ránézett. – Meg tudsz nekem bocsátani, drágám, amiért olyan apám van, aki ilyen szörnyűségre képes? Tudom, hogy ezt sosem bocsátod meg neki. – Ne ítélj el eleve senkit, Jessie! – mondta Richard, miközben Florentyna haját simogatta. – Gyanítom, ha majd egyszer megtudjuk a teljes igazságot, rá fogunk jönni, hogy mind a ketten pontosan ugyanannyira hibásak voltak. És most, ifjú hölgy, magának ott van a két gyereke és a hat boltja, hogy törődjön velük, nekem pedig a nyilván dühös ügyfeleim, akik rám várnak a bankban. Felejtsd el ezt az egész ügyet, biztos vagyok benne, hogy a legrosszabbon túl vagyunk. Florentyna még mindig a férjén csüngött, és hálás volt az erőt adó szavakért, még akkor is, ha nem hitt bennük. Abel ugyanaznap olvasta a William Kane lemondásáról szóló hírt a Wall Street Journalban. Fölvette a telefont, tárcsázta a Lester Bank telefonszámát, és kérte az új elnököt. Néhány pillanattal később Jake Thomas szólalt meg a vonal másik végén. – Jó reggelt, Mr. Rosnowski! – Jó reggelt, Mr. Thomas! Csak azért telefonálok, hogy megerősítsem: még ma délelőtt rendelkezésére bocsátom a tulajdonomban levő nyolcszázalékos Lester-részvénycsomagot, kétmillió dollárért. – Köszönöm, Mr. Rosnowski, ez igen nagylelkű dolog az ön részéről. – Nincs mit köszönnie, elnök úr, ebben állapodtunk meg, amikor eladta nekem a két százalékát. Florentyna tudta, hogy sokára fogja kiheverni az apja okozta megrázkódtatást. Azon morfondírozott, hogy tudja őt szeretni és gyűlölni egyszerre. Megpróbált a saját, gyorsan terjeszkedő birodalmára koncentrálni, és nem gondolni arra, hogy nem láthatja többé az apját. 1963. november 22-én újabb – nem annyira személyes, de ugyanilyen tragikus – megrázkódtatás érte Florentynát. Richard fölhívta a bankból – soha nem tett eddig ilyet –, hogy elmondja neki: Kennedy elnököt Dallasban megölték.
20. Florentyna újdonsült olasz tervezője, Gianni di Ferranti azzal az ötlettel állt elő, hogy helyezzenek el minden modelljük gallérján vagy szegélyén két egymásba fonódó "F" betűt. Nagyon jól mutatott, és csak tovább növelte a vállalat hírnevét. Bár maga Gianni ismerte be, hogy ez voltaképpen Yves Saint-Laurent ötletének lekopírozása, az elgondolás mégis bevált. Florentyna szakított magának némi időt, hogy elrepüljön Los Angelesbe, megtekinteni egy eladásra kínált ingatlant a Beverly Hillsen. Miután megnézte, közölte Richarddal, hogy tervbe vette egy hetedik "Florentyna" megnyitását. Férje azt válaszolta, alaposan tanulmányoznia kell a számokat, mielőtt tanácsot adna, hogy elfogadja-e az ajánlatot, de a banknál most annyi a munka, hogy ezzel valószínűleg várni kell pár napot. Florentyna nem először érezte, hogy szüksége lenne egy társtulajdonosra vagy legalábbis egy pénzügyi igazgatóra, most, hogy Richard ilyen elfoglalt. Szerette volna őt kérni, hogy társuljon vele, de nem merte fölvetni az ötletet. – Kénytelen leszel föladni egy hirdetést a Chronicle állásrovatában, aztán meglátod, hány válasz jön – mondta Richard. – Majd segítek átrostálni, a maradékkal pedig egyenként elbeszélgetünk. Florentyna úgy tett, ahogy Richard tanácsolta, és pár nap múlva már özönlöttek a levelek bankároktól, jogászoktól és könyvelőktől, s mindannyian komoly érdeklődést mutattak a megbízatás iránt. Richard segített szortírozni a válaszokat. Körülbelül a felénél járhattak, amikor az egyik levél olvastán megállt, és azt mondta: – Én tiszta bolond vagyok. – Tudom, drágám, ezért mentem hozzád feleségül. – Kidobtunk az ablakon négyszáz dollárt. – Miért? A hirdetést te is jó befektetésnek tartottad. Richard átnyújtotta feleségének az imént olvasott levelet. – Jól képzettnek tűnik – mondta Florentyna, miután végigolvasta. – És mivel a Bank of America alkalmazottja, nyilván te is meg tudod ítélni, vajon alkalmas-e rá, hogy a gazdasági igazgatóm legyen. – Kétségtelenül. De mit gondolsz, ki fogja betölteni az állását a bankban, ha ő eljön hozzád dolgozni? – Fogalmam sincs. – Nos, miután ő a közvetlen főnököm, feltehetőleg én – mondta Richard. Florentyna harsányan felkacagott. – És én még féltem megkérdezni tőled! Ennek ellenére nagyon hasznos kiadásnak tartom ezt a négyszáz dollárt – üzlettárs úr. Négy héttel később Richard Kane kilépett a Bank of America állományából, és társult feleségével mint ötvenszázalékos résztulajdonos és a Florentyna Rt. gazdasági igazgatója. Eljött az újabb elnökválasztás éve. Florentyna nem vett részt a kampányban, olyannyira lefoglalta terebélyesedő birodalma. Azonkívül Richardnak azt is megvallotta, hogy nem hisz Johnsonban, Goldwatert pedig semmire sem tartja. Mindenesetre nagy elégtételt jelentett számára a demokraták elsöprő győzelme novemberben. A következő év során a vállalatnál már csak a két gyerek nőtt gyorsabban, és fiuk ötödik születésnapján egyszerre két új "Florentyna" nyílt meg: az egyik Bostonban, a másik Chicagóban.
Richard továbbra is túlzottnak érezte a sebességet, amellyel az újabb és újabb boltok a porondra léptek, de Florentyna nem torpant meg soha. Annyi vásárló áhította, hogy a Gianni di Ferrantiféle ruhákat hordhassa, hogy Florentyna szabad ideje legnagyobb részét városok átfésülésével töltötte, hogy rábukkanjon a legjobb telkekre. 1966-ra egyetlen olyan fontosabb város maradt, ami nem büszkélkedhetett "Florentyna" üzlettel. A büszke főnökasszony azonban tisztában volt vele, hogy évekbe telhet, amíg megüresedik egy hely az egyetlen sugárúton, ami méltó New Yorkban arra, hogy egy "Florentyna" nyíljon rajta.
21. – Konok vén bolond vagy, Abel! – Tudom, de most már nem forgathatom vissza az idő kerekét. – Én mindenesetre közlöm veled, hogy semmi nem akadályozhat meg abban, hogy eleget tegyek a meghívásnak. Abel fölnézett az ágyból. A hat hónappal korábbi heveny tüdőgyulladása óta szinte ki sem mozdult a szálloda legfelső szintjéről. Attól kezdve, hogy hazatért egy hosszabb lengyelországi útról, gyakorlatilag George volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Abel tudta, hogy legrégibb barátjának igaza van, és azt is be kellett vallania, hogy nagy a kísértés. Furdalta a kíváncsiság, vajon Kane elmegy-e. Azon vette észre magát, hogy abban reménykedik: igen – ámbár nagyon is kétségesnek tartotta. George mintha kitalálta volna a gondolatait: – Lefogadom, hogy William Kane ott lesz. Abel nem reagált. – Vannak újabb híreid Varsóból? – Igen – mondta George dühösen, amiért Abel témát váltott. – Minden megegyezés alá van írva, John Gronowski segítőkészebb már nem is lehetett volna. John Gronowski. Az első varsói nagykövet, aki lengyel, töprengett Abel, és úgy érezte, soha nem fogja kiheverni, hogy... – A tavalyi lengyelországi utaddal mindent elértél, amiben egyáltalán reménykedhettél. Megéred még, hogy megnyithatod a varsói Bárót. – Mindig arról álmodtam, hogy Florentyna nyissa meg – szólt halkan Abel. – Akkor hívd meg, de azt ne várd tőlem, hogy sajnáljalak! Semmi mást nem kell tenned, mint elismerni Richard létezését. És még neked is be kell látnod azt a tényt, hogy sikeres a házasságuk – különben az a papír sem feküdne ott a kandallópárkányon – bökött a megválaszolatlan meghívóra George. Úgy tűnt, egész New York jelen van, amikor 1967. március negyedikén Florentyna Kane megnyitotta új üzletét az Ötödik sugárúton. Florentyna – zöld ruhában, amelyet külön neki terveztek, magas gallérján a mostanra már híres kettős F-fel – a bolt bejáratától nem messze állt, köszöntötte az érkező vendégeket, és pezsgővel kínálta őket. Katherine Kane lánya, Lucy társaságában az elsők között érkezett. A terem nagyon hamar megtelt emberekkel, akiket Florentyna vagy nagyon jól ismert, vagy még soha életében nem látott. George Novak valamivel később jött és első kérésével – hogy mutassa őt be a Kane-családnak – megörvendeztette Florentynát.
– Mr. Rosnowski később jön? – kérdezte Lucy ártatlanul. – Attól tartok, hogy nem – válaszolta George. – Mondtam neki, hogy konok vén bolond, amiért kihagy egy ilyen remek estét. Mr. Kane itt van? – Nem, az utóbbi időben nem érzi túl jól magát, és mostanában ritkán lép ki a házból – felelte Kate, aztán bizalmasan elárult valamit George-nak, aki nagyon megörült. – Apám hogy van? – kérdezte Florentyna George fülébe suttogva. – Nem jól. Az ágyában hagytam, a szálloda legfölső emeletén. Talán, ha hírét veszi, hogy te ma este... – Talán – ismételte Florentyna. Aztán belekarolt Kate-be és odavitte Zaphiához, hogy bemutassa őket egymásnak. Egy pillanatig egyikük sem szólalt meg, aztán Zaphia azt mondta: – Csodálatos, hogy végre megismerhetem. Itt van magával a férje is? A helyiség úgy megtelt, hogy szinte moccanni sem lehetett, s a csilingelő nevetés és a locsogás nem hagyott Florentynában kétséget az iránt, hogy remekül mennek a dolgok. De csak egyetlen dolog járt szüntelenül a fejében: az esti vacsora. Óriási tömeg gyűlt össze az ötvenhatodik utca sarkán, hogy megbámulja, mi folyik; az ötödik sugárúton pedig szinte megbénult a forgalom, ahogy nők és férfiak, öregek és fiatalok lestek be a kirakatok hatalmas üvegtábláin át. Az út második oldalán egy férfi állt az egyik kapualjban és figyelt. Fekete kabátot viselt, a nyaka köré sálat tekert, kalapját mélyen a szemébe húzta. Hideg este volt, süvített a szél az ötödik sugárúton. Nem öregembernek való idő, gondolta, és azon töprengett, vajon okos dolog volt-e egyáltalán otthagynia a meleg ágyat. De eltökélte, hogy semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy tanúja legyen a bolt megnyitásának. Az ezüst karperecet babrálta a csuklóján, és a nemrégiben készített új végrendeletére gondolt, amelyben a családi ereklyét nem lányára hagyományozza, ahogyan eredetileg ígérte. Elmosolyodott, ahogy nézte, hogy özönlenek ki és be a fiatalok a pompás üzletbe. Az üvegen keresztül éppen hogy ki tudta venni, hogy volt felesége George-dzsal beszélget, aztán megpillantotta Florentynát, és egy könnycsepp gördült végig barázdált arcán. A lánya még sokkal szebb volt, mint ahogy emlékezett rá. Szeretett volna átrohanni az úton, amely elválasztotta őket egymástól, és azt mondani: "George-nak igaza volt, túlontúl sokáig voltam konok, vén bolond. Meg tudnál nekem bocsátani?" De ehelyett csak állt és meredt maga elé, földbe gyökerezett lábbal. A lánya oldalán megjelent egy fiatalember – magas, magabiztos, arisztokratikus – nem lehetett más, mint William Kane fia. Remek ember, mondta róla George. Hogyan is jellemezte? Florentyna ereje. Abel azon töprengett, vajon Richard gyűlöli-e, és félt tőle, hogy nemigen lehet másképp. Az öregember fölhajtotta a gallérját, vetett egy utolsó pillantást imádott lányára, majd megfordult és visszaindult a Báró felé. Ahogy eltávolodott az üzlettől, egy másik férfit látott szembejönni a járdán. Magasabb volt, mint ő, de járása ugyanolyan bizonytalan. Tekintetük összetalálkozott, de épp csak egy pillanatra, aztán ahogy egymás mellé értek, a magasabbik öregember megemelte a kalapját. Abel viszonozta a köszöntést, majd egyetlen szó nélkül mindketten továbbhaladtak útjukon. – Hála az égnek, elment az utolsó is – mondta Florentyna. – Épp csak annyi időnk maradt, hogy meg lehessen fürödni, mielőtt átöltözünk a vacsorához. Katherine Kane megcsókolta, és így szólt: – Viszontlátásra egy óra múlva.
Florentyna bezárta az üzlet bejárati ajtaját, és gyermekei kezét szorosan fogva elindult velük kifelé a központból. Ez volt gyermekkora óta az első alkalom, hogy New Yorkban más hotelben szállt meg, nem a Báróban. – Ez a nap újabb győzelmet hozott a számodra – mondta Richard. – És az este? – Jaj, ne nyugtalankodj már, Jessie. Apa imádni fog. – Mennyi ideje várunk már erre, Richard! Richard belépett felesége után a Pierre ajtaján, azután mellé lépett, és átölelte. – Tizenegy elfecsérelt év, de végre itt az alkalom, hogy mindez a múlté legyen. – Odavezette családját a lifthez. – Majd én ügyelek rá, hogy a gyerekek megmosakodjanak és fölöltözzenek, amíg te fürdesz – mondta még. Florentyna a kádban feküdt, és azon töprengett, vajon hogy fog sikerülni az este. Attól a pillanattól kezdve, amikor Kate Kane elmondta neki, hogy Richard apja mindannyiukat látni szeretné, mindvégig attól félt, hogy a férfi újra meggondolja magát, de most már csak egy óra választotta el őket a találkozástól. Kíváncsi lett volna rá, vajon Richardban is ugyanannyi-e a nyugtalanság, mint őbenne. Kilépett a kádból, megtörölközött, magára fújt egy leheletnyit kedvenc parfümjéből, és fölvette a kifejezetten erre az alkalomra kiválasztott, hosszú, kék ruhát. Kate mondta neki egyszer, hogy férjének a kék a kedvenc színe. Sokáig kutatott az ékszerei között valami egyszerű darab után, végül arra az antik gyűrűre esett a választása, amelyet apja támogatója küldött neki azon a réges-régi napon. Amikor befejezte az öltözködést, kritikus szemmel megnézte magát a tükörben: harminchárom éves, már nem elég fiatal ahhoz, hogy miniszoknyában járjon, de még nem elég idős ahhoz, hogy túl elegánsan öltözködjék. Richard átjött a szomszéd szobából. – Káprázatosán nézel ki! – mondta. – Az öregúr első látásra beléd fog szeretni. Florentyna elmosolyodott, és megfésülte a gyerekeket, amíg férje átöltözött. Fiuk – immáron hétéves – első öltönyét viselte, és egészen felnőttesen hatott; Annabelen fehér szegélyű piros ruha volt, neki nem volt gondja a legújabb minidivattal. – Azt hiszem, készen vagyunk mindannyian – közölte Florentyna, amikor Richard ismét megjelent. Nem hitt a szemének: férjén a keresztben keskeny csíkos ing volt. A sofőr kinyitotta a bérelt Lincoln ajtaját, és Florentyna beszállt a gyerekek nyomában a hátsó ülésre. Richard előreült. Florentyna egy szót sem szólt, miközben az autó lassan haladt a zsúfolt New York-i utcán. Richard hátranyúlt és megfogta a kezét. A sofőr egy kicsi, de elegáns villa előtt állt meg a keleti Hatvannyolcadik utcán. – Gyerekek, ne felejtsétek el, hogy nagyon jól kell viselkedni! – figyelmeztetett Florentyna. – Igen, mami – harsogták egyszerre, de csöppet sem voltak megilletődve attól, hogy megismerhetik legalább az egyik nagyapjukat. Még ki sem léptek a kocsiból, a bejárati ajtót máris kinyitotta egy zsakettbe öltözött, kissé már hajlott hátú, idős férfi. – Jó estét, asszonyom! – szólt. – Boldog vagyok, hogy újra látom, Richard úr. Kate eléjük jött a hallba. Florentyna szeme rögtön megakadt egy olajfestményen, amely gyönyörű asszonyt ábrázolt, aki karmazsinszínű bőrfotelben ül, kezét az ölében nyugtatva. – Richard nagyanyja – magyarázta Kate. – Soha nem találkoztam vele, de könnyű megérteni, hogy miért tartották annak idején a legszebbek között számon. Florentyna nem tudta levenni a szemét a képről. – Valami baj van, kedvesem? – kérdezte Kate. – A gyűrű – suttogta Florentyna alig hallhatóan.
– Tényleg gyönyörű, ugye? – kérdezte Kate, és fölemelte a kezét, hogy megmutassa gyémánttal és zafírral kirakott gyűrűjét. – Akkor kaptam Williamtől, amikor megkérte a kezemet. – Nem, én a másikra gondolok a képen – szólt Florentyna. – Az az antik, igen, csodálatos. Nemzedékeken át volt a család tulajdonában, de attól tartok, néhány éve elveszett. Amikor szóba hoztam az eltűnését, William azt mondta, nem tud róla semmit. Florentyna fölemelte a jobb kezét: Kate hitetlenkedve bámulta az antik gyűrűt. Mindannyian ránéztek az olajfestményre – nem lehetett semmi kétség. – A keresztelőmre kaptam ajándékba – mondta Florentyna –, csak azt nem tudtam, ki küldte. – Úristen – szakadt ki Richardból. – Soha meg nem fordult volna a fejemben... – És apám még mindig nem tudja – tette hozzá Florentyna. Egy szobalány sietett be a hallba. – Bocsánat, asszonyom. Bejelentettem Mr. Kane-nek, hogy mindenki megérkezett. Az úr azt kérte, hogy Richard és felesége legyen szíves kettesben fölmenni hozzá. – Menjetek föl, ti ketten – mondta erre Kate –, mi majd pár perc múlva utánatok megyünk a gyerekekkel. Florentyna belekarolt a férjébe, és fölment vele a lépcsőn, közben idegesen forgatta ujján a gyűrűt. Beléptek a szobába, és látták, hogy William Lowell Kane a karmazsinszínű bőrfotelben ül a tűz mellett. Milyen jóképű férfi, gondolta Florentyna, s először tudatosult benne: ilyen lesz a férje, ha megöregszik. – Apa – kezdte Richard –, hadd mutassam be a feleségemet! Florentyna előrelépett, William Kane arcáról meleg, gyengéd mosoly sugárzott rá. Richard apja válaszát várta, de Florentyna látta, hogy az öregember immáron soha nem fog szólni hozzá.
22. Abel felemelte a telefont az ágya melletti asztalról. – Keressék meg nekem George-ot! Föl kell öltöznöm. Újra elolvasta a levelet. Sehogyan sem tudta elhinni, hogy annak idején William Kane volt az a titokzatos támogató. Amikor George megérkezett, Abel nem szólt, csak átnyújtotta neki a levelet. George lassan végigolvasta. – Úristen – mondta. – El kell mennem a temetésére. George és Abel néhány perccel a szertartás megkezdése után ért oda a bostoni Szentháromságtemplomba. Ott maradtak a tiszteletteljes gyászoló gyülekezet legutolsó sora mögött. Richard és Florentyna Kate oldalán állt. Három szenátor, öt alsóházi képviselő, két püspök, a jelentősebb bankok elnökeinek többsége, és a Wall Street Journal kiadója, mind ott volt. És megjelent a Lester elnöke és az igazgatótanács minden tagja. – Szerinted meg tudnak nekem bocsátani? – kérdezte Abel. George nem válaszolt. – Odamész hozzájuk? – Természetesen. – Köszönöm, George. Remélem, William Kane-nek is volt egy olyan igaz barátja, amilyen te vagy,
Abel percenként ült föl az ágyában, és nézett rá az ajtóra. Amikor aztán végül kinyílt, alig ismert rá a szépséges hölgyre, akit egykor "kicsimnek" nevezett. Félszegen elmosolyodott, miközben szemüvege fölött egyre csak bámulta a lányt. George az ajtóban maradt, Florentyna pedig odaszaladt az ágyhoz és átölelte az apját – forró öleléssel, ami azonban nem pótolhatja a tizenegy elpazarolt évet, jegyezte meg Abel. – Olyan sok megbeszélnivalónk van – folytatta. – Chicago, Lengyelország, a politika, az üzleteid... De legelőször is Richard. Vajon elhiszi-e majd valaha, hogy egészen tegnapig nem tudtam, hogy az apja volt a jótevőm? – Igen, papa, mert ő maga is csak egy nappal előbb tudta meg, mint te, úgyhogy még azt sem értettük egészen, hogyan jöttél rá. – Egy levél jött a chicagói Nemzeti Bank ügyvédjétől, aki annak idején azt az utasítást kapta, hogy az ő haláláig nekem nem hozhat semmit a tudomásomra. Milyen bolond voltam! – tette még hozzá Abel. – Hajlandó lesz Richard találkozni velem? – kérdezte nagyon gyenge hangon. – Nagyon szeretne már megismerni. Itt vár lent, a gyerekekkel együtt. – Hívasd fel őket, hívasd fel őket! – kiáltott fel Abel. George elmosolyodott, és eltűnt az ajtóból. – És még mindig te akarsz lenni az elnök? – kérdezte Abel. – A Báró Társaságé? – Nem, az Egyesült Államoké. Mert ha igen, én még jól emlékszem, mit vállaltam. Ha a New Hampshire-i előválasztás kielégítő eredménnyel zárul... Florentyna elmosolyodott, de nem mondott semmit. Pár pillanat múlva kopogtak az ajtón. Abel megpróbált fölemelkedni az ágyából, ahogy Richard – nyomában a gyerekekkel – belépett a szobába. A Kane család feje előrelépett, és melegen megszorította apósa kezét. – Jó reggelt, uram! – szólt. – Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetem. Abel képtelen volt kinyögni egyetlen szót is, úgyhogy Florentyna mutatta be Annabelnek és fiúunokájának. – És téged hogy hívnak? – kérdezte az öregember. – William Abel Kane. Abel megszorította a fiú kezét. – Büszke vagyok rá, hogy a nevem a másik nagyapádé mellett áll. Soha nem fogja tudni elképzelni, mennyire le vagyok sújtva az apja miatt – fordult Richardhoz. – Hogy nem jöttem rá. Oly sok hiba, annyi hosszú év során. Meg sem fordult a fejemben, egyetlen pillanatig sem, hogy apja lehetett a megsegítőm. Isten a megmondhatója, mennyire szeretném, ha megadatott volna az alkalom, hogy személyesen megköszönjem neki. – Biztos, hogy megértette volna – mondta Richard –, de a családi vállalkozás alapokiratában van egy pont, ami miatt nem fedhette föl a kilétét, nehogy összeütközésbe kerüljenek egymással. Soha eszébe nem jutott volna megszegni semmiféle szabályt. Ezért merték rábízni az ügyfelei egész életük megtakarított jövedelmét. – Még akkor sem, ha ez az ő halálához vezetett? – kérdezte Florentyna. – Én pontosan ugyanolyan hajthatatlan voltam – mondta Abel. – Ez már utólagos bölcselkedés – szólt Richard. – Egyikünk sem tudhatta, hogy Henry Osborne keresztezni fogja az utunkat. – Találkoztam az apjával, tudja, aznap, amikor meghalt – mondta Abel. Florentyna és Richard hitetlenül nézett rá. – Bizony – folytatta Abel. – Elmentünk egymás mellett az Ötödik sugárúton.
Jött, hogy megnézze az új üzletetek megnyitását. Megemelte a kalapját. És ez elég is volt. Nagyon is elég. Azután boldogabb napokról kezdtek beszélni; Abel is, Florentyna is nevetett egy keveset és annál többet sírt. – Meg kell bocsátania nekünk, Richard – szólt Abel. – A lengyel szentimentális nép. – Tudom – válaszolta az. – A gyerekeim félig lengyelek. – Vacsorázhatnánk ma együtt? – Hát persze – felelt Richard. – Volt már része igazi lengyel ünnepben, kedves fiam? – Minden egyes karácsonykor az elmúlt tizenegy évben – vágta rá Richard. Abel jót nevetett, aztán a jövőről kezdett beszélni, és arról, hogyan látja a vállalata jövőbeni fejlődését. – Boltot kell nyitnod mindegyik szállodámban – mondta Florentynának. Lánya beleegyezett. Abelnek ezenkívül csak egyetlen kérése volt Florentynához, hogy Richarddal együtt kísérje őt el kilenc hónap múlva esedékes varsói útjára a legújabb Báró megnyitására. Richard megígérte, hogy mindketten ott lesznek. A következő hónapok során Abel újból összemelegedett a lányával, és gyorsan megtanulta becsülni a vejét. George-nak mindvégig igaza volt. Miért is volt ilyen megátalkodott? Megvallotta Richardnak, hogy szeretné, ha Florentyna lengyelországi utazása olyan élmény lenne, amit soha nem felejt el. Abel arra kérte a lányát, hogy ő nyissa meg a varsói Bárót, de az kötötte az ebet a karóhoz, hogy ezt a feladatot csak a Társaság elnöke végezheti el – bár aggódott apja egészségi állapota miatt. Florentyna és apja hétről hétre együtt tanulmányozta az új szálloda munkálatainak előrehaladtáról érkező varsói beszámolókat. Ahogy közeledett a nyitás ideje, az idős férfi még a beszédét is a lánya előtt gyakorolta. A teljes család együtt utazott Varsóba. Alaposan megszemlélték a vasfüggöny mögött fölépült első nyugati szállodát, és megállapíthatták, hogy mindenben megfelel annak, amit Abel ígért. A megnyitóünnepség a szálloda előtti nagy parkban zajlott. Elsőként a lengyel idegenforgalmi miniszter köszöntötte a vendégeket, majd felkérte a Báró Társaság elnökét, hogy szóljon néhány szót, mielőtt a megnyitás ünnepélyes aktusára sor kerülne. Abel beszéde pontosan úgy hangzott el, ahogyan azt ő megírta. A beszéd végén az ezer vendég fölállva, lelkesen tapsolt. Az idegenforgalmi miniszter hatalmas ollót nyújtott át a Báró Társaság elnökének. Florentyna elvágta a szálloda bejárata elé feszített szalagot, és így szólt: – Ezennel megnyitom a varsói Báró hotelt. Florentyna elutazott Slonimba, hogy Amerikába való hazatérése előtt széthintse apja hamvait a szülőföldjén. Ahogy ott állt, megfogadta, hogy soha nem fog megfeledkezni az őseiről. Richard próbálta vigasztalni feleségét; a rövid idő alatt, ami rendelkezésére állt, hogy apósát megismerje, fölfedezte, mennyi értékes tulajdonságot hagyományozott a lányára. Florentyna tudta, soha nem lesz képes megbékélni azzal, hogy csak ilyen kevés időt tölthettek együtt a kibékülés után. Olyan sok mindent kellett volna még elmondania apjának, és még annál is többet tanulnia tőle. Újra és újra köszönetet mondott George-nak azért az időszakért, amit igazi családként tölthettek együtt, s tudta, hogy az ő vesztesége ugyanolyan fájdalmas.
Az utolsó Rosnowski báró visszatért szülőhazája földjébe, egyetlen gyermeke és legjobb barátja pedig hazautazott Amerikába.
A JELEN 1968-1982 23. Florentyna Kane elnöki kinevezését Varsóból való visszatérése napján erősítette meg a Báró Társaság igazgatótanácsának ülése. Richard legelsőként azt tanácsolta feleségének, hogy helyezze át a "Florentyna" üzlethálózat központját San Franciscóból New Yorkba. Néhány nap múlva a Kane-család hazarepült Nob Hill-i kis otthonába – utoljára. Utolsó négy hetük Kaliforniában a költözködéssel kapcsolatos ügyek intézésével telt, többek között azzal, hogy a cég nyugati parti tevékenységének irányítását a legtapasztaltabb üzletvezetőjük kezébe adták – a két San Franciscó-i boltot pedig Nancy Ching kizárólagos felügyeletére bízták. Amikor eljött az idő, hogy elbúcsúzzanak Bellától és Claude-tól, Florentyna megígérte legjobb barátainak, hogy rendszeresen elrepül majd hozzájuk a Partra. – Ugyanolyan hirtelen mész el, ahogy jöttél – mondta Bella. Ez volt a második alkalom, hogy Florentyna sírni látta Bellát. Ahogy letelepedtek New Yorkban, Richard azt ajánlotta, tegyék meg az üzlethálózatot a Báró Társaság leányvállalatává, s ezzel egyesítsék a két vállalatot adóügyi megfontolásokból. Florentyna egyetértett vele, és George-ot hatvanötödik születésnapján örökös vezérigazgatónak nevezte ki olyan fizetéssel, amit maga Abel is bőkezűnek ítélt volna. Florentyna a Báró Társaság elnöke, Richard pedig ügyvezető igazgatója lett. Richard remek kis házat talált számukra a keleti Hatvannegyedik utcában. Úgy határoztak, hogy a New York-i Báró negyvenkettedik emeletén laknak, amíg új otthonukat berendezik. Williamet az előkelő Buckley iskolába íratták, Annabell pedig a Spence-be ment. Carolban felmerült, hogy talán itt az ideje új állás után néznie, de Annabel a téma puszta megpendítésére is sírva fakadt. Florentyna minden ébren töltött percét azzal töltötte, hogy a Báró Társaság vezetését eltanulja George-tól. Elnökségének első éve végére George Novak minden kétsége szertefoszlott afelől, vajon lesz-e keresztlányában elég szívósság és keménység, ami egy ilyen hatalmas birodalom irányításához szükséges – különösen azután, hogy Florentyna a déli államokban is szilárdan kiállt amellett, hogy a Báró Társaság alkalmazottai, bőrszínre való tekintet nélkül, egyenlő bért kapjanak. – Apja tehetségét örökölte – mondta George Richardnak. – Most már csak a gyakorlat hiányzik. – Arról majd gondoskodik az idő – jövendölte Richard. Florentyna elnöklése első évének végén Richard mindenre kiterjedő jelentésben számolt be a vállalat ügyeinek állásáról az igazgatótanács előtt. A Báró Társaság huszonhétmilliós nyereséget könyvelhetett el, annak ellenére, hogy szinte az egész világra kiterjedő, lendületes építési programba kezdtek, és a vietnami háború elhúzódása miatt a dollár árfolyama egyre mélyebbre süllyedt.
Richard ezután felvázolta az igazgatótanács előtt a hetvenes évekre vonatkozó átfogó beruházási elképzeléseit. Beszámolóját azzal fejezte be, hogy szerinte ezt a programot egy banknak kellene felügyelnie. – Egyetértünk – mondta Florentyna –, de én téged továbbra is bankárnak tekintelek. – Fölösleges erre emlékeztetni – felelte Richard –, de az a hatalmas forgalom, amit több mint ötvenféle pénznemben lebonyolítunk, és az a sok illeték, amit a megbízásainkat teljesítő pénzintézeteknek fizetünk ki, mára talán indokolttá teszi, hogy legyen egy bankunk, amelyet mi tartunk kézben. – Egyszerűen megvásárolni egy bankot, az manapság szinte teljesen lehetetlen, nem? – kérdezte Florentyna. – És majdnem ilyen lehetetlen eleget tenni a kormány követelményeinek, hogy új bank alapítására engedélyt adjanak. – Ez így van, de a Lester részvényeiből máris a birtokunkban van nyolc százalék, s tudjuk, milyen gondokat okozott ez apámnak. Ezúttal fordítsuk ezt a magunk javára. Én azt szeretném javasolni az igazgatótanácsnak, hogy... Másnap Richard levélben személyes meghallgatást kért Jake Thomastól, a Lester bank elnökétől. A válaszlevél az ellenségességig tartózkodó volt. Titkárnőik megegyeztek a találkozás helyében és időpontjában. Amikor Richard belépett az elnök dolgozószobájába, Jake Thomas fölállt az íróasztal mögül, és odatessékelte őt egy fotelhez, aztán visszaült abba a karosszékbe, amely Richard apjának helye volt több mint húsz éven át. A könyvespolcok nem voltak olyan tömöttek, sem a virágok olyan frissek, ahogyan Richard emlékezett. Az elnök üdvözlése formális volt és rövid, de Richardot nem bátortalanította el Thomas viselkedése, mert fel volt rá készülve, hogy az majd az erő pozíciójából fog tárgyalni. Csevegésre egyikük sem tartott igényt. – Mr. Thomas, úgy érzem, hogy mivel birtokomban van a Lester részvényeinek nyolc százaléka, és immáron New Yorkba költöztem, eljött az ideje, hogy elfoglaljam az engem megillető helyet a bank igazgatótanácsában. Jake Thomas legelső szavaiból máris nyilvánvalóvá vált, hogy már korábban rájött, mit forgat Richard a fejében. – Azt hiszem, Mr. Kane, normális körülmények között ez jó ötlet lett volna, de miután a tanács éppen most töltötte be az utolsó szabad helyet, az ön számára talán az lehetne a megfelelő alternatíva, hogy eladja a részvényeit a banknak. Richard pontosan erre a válaszra számított. – Semmilyen körülmények között nem válok meg a családi részvényeimtől, Mr. Thomas. Ezt a bankot apám tette Amerika egyik legismertebb pénzintézetévé, és én ragaszkodom hozzá, hogy beleszólásom legyen a jövőjébe. – Nagyon sajnálom, Mr. Kane; hisz jól emlékszem, hogy apja nem a legörömtelibb körülmények között hagyta el a bankot, és biztosra veszem, hogy méltányos összeget ajánlhattunk volna föl a részvényeiért. – Többet mint amennyit apósom ajánlott a maga részvényeiért? – kérdezte Richard. – Jake Thomas arca bíborvörösre váltott. – Látom, csak azért jött ide, hogy romboljon – mondta. – Gyakran tapasztaltam a korábbiakban, Mr. Thomas, hogy az építést némi rombolásnak kell megelőznie. – Nem hinném, hogy elég ütőkártya van a kezében ahhoz, hogy fölforgassa ezt a házat! – vágott vissza az elnök. – Önnél jobban senki sem tudja, hogy akár két százalék is mi mindenre lehet elég – mondta Rirchard.
– Nem látom értelmét, hogy tovább folytassuk ezt a beszélgetést, Mr. Kane. – A jelen pillanatra vonatkozóan egyetértek önnel, de biztosra veheti, hogy folytatni fogjuk a nem túl távoli jövőben – fejezte be Richard. Fölemelkedett a székéből, hogy távozzon. Jake Thomas nem fogadta el a kinyújtott kezet. – Ha ő így áll hozzá a dolgokhoz, hadat kell üzennünk neki – jelentette ki Florentyna. – Bátor szavak – mondta Richard –, de mielőtt bármit is tennénk, szeretnék konzultálni apám régi jogászával, Thaddeus Cohennel. Nincs olyan, amit ő ne tudna a Lesterről. Ha egyesítjük a tudásunkat, talán elő tudunk rukkolni valamivel. Florentyna egyetértett. – George egyszer elmesélte nekem, mit eszelt ki apám arra az esetre, ha nem sikerülne apádat kitúrni még a nyolc százalék birtokában sem. – Richard figyelmesen hallgatta, ahogy felesége részletesen kifejtette a tervet. – Szerinted ezzel célt lehetne most érni? – kérdezte Florentyna. – Csak a végére kellene járni, de pokoli nagy a kockázat. – Semmitől sem kell félnünk, csupán magától a félelemtől – válaszolta Florentyna. – Jessie, mikor tanulod már meg, hogy Roosevelt politikus volt és nem bankár? Richard a következő négy napot jobbára végigtanácskozta Thaddeus Cohennel, bezárkózva a Cohen, Cohen, Yablons és Cohen iroda belvárosi dolgozószobájába. – Ma ön az egyetlen, akinek nyolc százalék van a birtokában a Lester részvényeiből – biztosította Cohen Richardot íróasztala mögött ülve. – Még Jake Thomasnak is csak két százaléka van. Ha apja tudta volna, hogy Thomas csak pár napig tudja megtartani az Abel Rosnowski-féle részvénycsomagot, kiteríthette volna a kártyákat, és megmaradhatott volna a székében. A család idős jogtanácsosa hátradőlt és mindkét kezét kopasz fejére helyezte. – Ez az információ még jobban megédesíti majd a győzelmet – szólt Richard. – Megvan önnek az összes részvényes jegyzéke? – Még mindig a birtokomban van a részvényesek teljes névsora abból az időből, amikor még az apja volt a bank ügyvezető igazgatója. De mára az már annyira elavult, lehet, hogy gyakorlatilag haszontalannak kell tekintenünk. Mindazonáltal, ugye, tisztában van vele, hogy az állam törvényei értelmében hivatalosan kérheti a részvényesek névsorába való betekintést. – És el is tudom képzelni, körülbelül mikorra bocsátaná a rendelkezésemre Jake Thomas. – Úgy karácsony táján – engedett meg magának Thaddeus Cohen egy félmosolyt. – És mit gondol, mi történne, ha összehívatnék egy rendkívüli közgyűlést, és részletesen föltárnám, hogyan adta el Jake Thomas a saját részvényeit, hogy apámat elmozdítsa az igazgatóságból? – Egy ilyen akcióval nem sokat nyerne azonkívül, hogy néhány embert zavarba hozna. Jake Thomasnak lenne rá gondja, hogy a gyűlést valami lehetetlen időpontra tűzzék ki, és nagyon kevesen jöjjenek el. Azonkívül nyilvánvalóan eleve bebiztosítaná magát, hogy ötven százalék mindenképpen az ön bárminemű határozati javaslata ellen voksoljon. Ráadásul gyanítom, hogy az ön ilyesfajta lépését Mr. Thomas arra használná ki, hogy újra nyilvánosan kiteregesse a szennyest, ami csak újabb foltot ejtene apja hírnevén. Nem, azt hiszem, mind ez idáig Mrs. Kane állt elő a leghasználhatóbb ötlettel, és ha megengedi, hogy ezt mondjam, ez tipikusan apjának, Mr. Rosnowskinak effajta ügyekben tanúsított merészségére utal. – De mi van, ha nem sikerül? – Nem szoktam fogadásokat kötni, de egy Jake Thomasszal szemben bármikor tennék egy Kane Rosnowski párosra. – Ha emellett döntünk, mit tartana a legalkalmasabb időpontnak az akció beindítására?
– Április elsejét – felelte Thaddeus Cohen gondolkodás nélkül. – És miért épp ezt a napot? – Mert pont akkor van elégdő hátra az adóbevallások beküldési határidejéig ahhoz, hogy bebizonyosodjék, sokaknak lesz szüksége némi készpénzre. Richard még egyszer részletesen végigtárgyalta a tervet Thaddeus Cohennel, aztán aznap este az egészet aprólékosan elmagyarázta Florentynának. – Mekkora veszteségre van kilátás, ha nem sikerül? – kérdezte legelőször is a felesége. – Durván? – Durván. – Harminchétmillió dollár. – Az már elég durva – felelte Florentyna. – Valójában nem veszítjük el a pénzt, de minden tőkénk zárolva lesz Lester-részvényekben, és ez komoly megszorításokat jelenthet a Társaság készpénzforgalmára nézve, ha nem mi irányítjuk a bankot. – Milyennek tartja Mr. Cohen az esélyeinket? – Ötvenszázalékosnál jobbnak. Ilyen valószínűség mellett apám nem vágott volna bele – tette hozzá Richard. – De az enyém igen – vágta rá Florentyna. – Az ő szemében egy pohár mindig félig tele volt, nem pedig félig üres. – Thaddeus Cohennek igaza volt. – Miben? – Figyelmeztetett, hogy ha kicsit is hasonlítasz az apádra, máris készülhetek a harcra. A következő három hónap folyamán Richard a legtöbb idejét könyvelőkkel, ügyvédekkel és adóügyi szaktanácsadókkal töltötte, akik március huszadikáig bezárólag minden papírmunkát elvégeztek számára. Aznap délután Richard az Államok minden jelentősebb gazdasági lapjának hasábjain hirdetési helyet foglalt április elsejére, és közölte a szerkesztőségekkel, hogy a szöveget huszonnégy órával a közlés előtt kapják majd kézhez. A dátumra gondolván azon tűnődött, vajon ő vagy Jake Thomas lesz-e végül április bolondja. Az utolsó két hétben Richard és Thaddeus Cohen újra és újra végigrágta a tervet, hogy megbizonyosodjék róla, nem feledkeztek-e meg valamiről, s hogy a három kulcsemberen kívül biztosan nem ismeri senki más a "Vakmerő nyerő" hadművelet részleteit. Április elsején reggel Richard az irodájában ült és a Wall Street Journal egész oldalas hirdetését tanulmányozta: A Báró Társaság bejelenti, hogy tizennégy dollárt ajánl föl a Lester Bank minden egyes részvényéért. A Lester-részvények jelenlegi piaci ára tizenegy dollár huszonöt cent. Mindazok, akiket érdekel ez az előnyös ajánlat, lépjenek kapcsolatba az ügynökükkel, vagy forduljanak levélben további részletes információkért közvetlenül Mr. Robin Oakleyhez a Chase Manhattan Banknál; Chase Manhattan Plaza I., New York, N.Y. 10005. A mellette levő oldalon egy neves szakíró azt fejtegette, hogy ezt a Lester bankház megkaparintására történő merész kísérletet bizonyára támogatja a Chase Manhattan, amelynél nyilvánvalóan biztosítékként letétbe helyezték a Báró Társaság részvényeit. Az újságíró azt is megjósolta, hogy amennyiben a kísérlet sikerrel jár, minden kétséget kizáróan Richard Kane-t nevezik ki új elnöknek arra a posztra, amely több mint húsz éven át volt az apjáé. Másrészről viszont, ha az akció kudarcba fulladna, a Báró Társaságnak szigorú pénzügyi megszorításokkal, a
készpénztartalékuk hosszú évekre történő befagyasztásával kellene szembenéznie, mert a Társaság mozgását gátolná, hogy a részvények tetemes része a birtokában van ugyan, de valójában nem irányíthatja a bankot. Maga Richard sem írhatta volna le pontosabban a helyzetet. Florentyna fölhívta férjét az irodában, hogy gratuláljon neki, milyen nagyszerűen vitte véghez a "Vakmerő nyerő" hadműveletet. – Ugyanúgy, mint Napóleon, te sem feledkeztél meg arról, hogy a háború első számú alapszabálya a meglepetés. – Reméljük, Jake Thomas nem lesz az én Waterloom. – Mr. Kane, ön egy született pesszimista. De ne felejtsd el, hogy Mr Thomas most talán az első útjába eső férfivécén görnyed, s nincs titkos fegyvere, neked pedig van. – Van? – kérdezte Richard. – Igen. Én. A telefon kattant, majd rögtön újra megszólalt: – Mr. Thomas van a vonalban, uram, a Lester bankból, és önt keresi. Kíváncsi lennék rá, van-e telefonja a férfivécében, gondolta Richard. – Kapcsolja be! – szólt a telefonba, és most érezte át először, milyen lehetett az összecsapás apja és Abel Rosnowski között. – Mr. Kane, arra gondoltam, megvizsgálhatnánk, hogyan simíthassuk el a kettőnk közötti nézeteltérést. Talán kissé túl óvatos voltam, amikor nem ajánlottam föl önnek azonnal egy helyet az igazgatótanácsban. – Most már nem pályázom arra, hogy az igazgatótanács tagja legyek, Mr. Thomas. – Nem? Pedig én azt gondoltam, hogy... – Nem. Most már kizárólag az elnöki székre pályázom. – Ugye, tisztában van azzal, hogy amennyiben nem sikerül megszereznie ötvenegy százalékot a Lester részvényeiből, azonnal átrendezhetjük a részvényállomány szerkezetét, és újabb részvényeket bocsáthatunk ki, ami egy csapásra csökkenti az ön birtokában levő papírok értékét? És azt hiszem, azt is hozzá kell tennem, hogy az igazgatósági tagok együttesen rendelkeznek a Lester részvényeinek negyven százalékával, ezenkívül még ma táviratilag érintkezésbe kívánok lépni minden részvényesünkkel, hogy ne fogadják el az ön ajánlatát. Amint hozzájutok további tizenegy százalékhoz, máris tekintélyes összeget veszít. – Ezt a kockázatot vállalom – szólt Richard. – Nos, Kane, ha maga így áll a dologhoz, kénytelen leszek összehívni egy teljes taggyűlést július harmincadikára, és ha addig nem szerezte meg az ötvenegy százalékát, személyesen lesz rá gondom, hogy amíg én vagyok az elnök, maga a legjelentéktelenebb ügyletet se bonyolíthassa le ezzel a bankkal. – Thomas hangja fenyegetőről hirtelen behízelgőre váltott. – Ezek után esetleg jobbnak látja felülvizsgálni az álláspontját. – Amikor távoztam az irodájából, Mr. Thomas, elég világosan kifejtettem, mi a szándékom. Azóta nem változott semmi. Richard letette a kagylót, kinyitotta az előjegyzési naptárát, odalapozott július harmincadikához és átlósan beírta: ,,Részvényesek közgyűlése, Lester bank", s még utánabiggyesztett egy kérdőjelet. Aznap délután megkapta Jake Thomas körtáviratát. Richard minden reggel telefonon tájékozódott Thaddeus Cohennél és a Chase Manhattannél a hirdetés hatásáról. Az első hét végére a részvények harmincegy százalékát sikerült megszerezniük, vagyis Richard nyolc százalékával együtt harminckilenc volt már a birtokukban. Ha Thomas valóban negyven százalékkal indult, szoros finisre van kilátás. Két nappal azután, hogy Jake Thomasszal beszélt, Richard megkapta Thomas részletesebb körlevelét, amelyben határozottan arra inti a részvényeseket, hogy ne vegyék fontolóra a Báró
Társaság ajánlatát. "Vagyonuk olyan vállalat kezébe kerülne, amelyet egészen a legutóbbi időkig olyan ember vezetett, akit megvesztegetésért és korrupcióért ítéltek el" – szólt az utolsó bekezdés. Richard undorítónak tartotta Jake Thomasnak ezt az Abel elleni személyes támadását, Florentyna pedig úgy feldühödött rajta, mint még soha semmin. – Ugye, nyerni fogunk? – kérdezte ökölbe szorított kézzel. – Kemény csata lesz. Azt tudom, hogy az igazgatóságnak és baráti körének együtt több van, mint negyven százalék. Ma délután négykor nekünk negyvenegy százalékunk volt, úgyhogy a fennmaradó tizenkilenc százalékért folyó harc dönti el, ki győz július harmincadikán. A hónap végéig Richard semmi hírt nem hallott Jake Thomas felől, s ettől gondolkodóba esett, vajon nincs-e meg neki máris az ötvenegy százaléka. Már csak nyolc hét volt hátra a közgyűlésig, amikor Richardon volt a sor, hogy egy egész oldalas hirdetés olvastán kétszázra szökjön föl a vérnyomása. A Wall Street Journal harminchetedik oldalán Jake Thomas bejelentést tett a Lester nevében: fölajánlanak eladásra kétmillió engedélyezett, de piacra még nem dobott részvényt, hogy a bank dolgozói számára vadonatúj nyugdíjalapot hozzanak létre. A Journal vezető riporterének adott interjújában Thomas kifejtette, hogy ez jelentős lépés a nyereségelosztás és a nyugdíjjövedelmek befektetésének új módja felé, amely modellül szolgálhat az országnak, a bankvilágon belül és kívül egyaránt. Richard tőle szokatlan módon elkáromkodta magát, ahogy – kávéját is hűlni hagyva – fölkelt az asztaltól és a telefon felé indult. – Mit mondtál? – kérdezte Florentyna. – Azt, hogy a francba! – ismételte a férje, és odanyújtotta neki az újságot. Florentyna elolvasta a hírt, amíg Richard tárcsázott. – És ez mit jelent? – Ez azt jelenti, hogy még ha sikerülne is megszereznünk a jelenleg forgalomban levő részvények ötvenegy százalékát, a Thomas által kibocsátott újabb kétmillió részvény lehetetlenné teszi, hogy legyőzzük július harmincadikán. – Ez törvényes? – faggatózott Florentyna. – Ez az, amit most meg akarok tudni – felelte Richard. Thaddeus Cohen azonnali választ adott Richardnak. – Törvényes, hacsak nem sikerül találnia egy bírót, aki leállítja. Már el is kezdtem fölhajtani a szükséges iratokat, de figyelmeztetem, ha nem érjük el, hogy felfüggesztő határozat szülessen, soha nem lesz a Lester elnöke. A következő huszonnégy óra folyamán Richard le-föl rohangált a különböző ügyvédi irodák és bíróságok között. Aláírt három nyilatkozatot, és egy bíró zárt tárgyaláson megvizsgálta az ügyet. Ezt különleges gyorsított előterjesztés követte egy háromtagú bizottság előtt, amely egynapos mérlegelés után 2:1 arányban úgy döntött, hogy a részvénykibocsátást föl kell függeszteni a rendkívüli közgyűlés napjáig. Richard megnyerte a csatát, de a háborút még nem; amikor másnap reggel visszatért az irodájába, még mindig csak a részvények negyvenhat százaléka volt az övék – kevés ahhoz, hogy legyőzzék Jake Thomast. – Biztosan az övé a többi – mondta Florentyna reményt vesztetten. – Azt nem hiszem – mondta Richard. – Miért nem? – kérdezte a felesége. – Mert nem fárasztotta volna magát ezzel a nyugdíjalap-részvény ködösítéssel, ha már meglenne az ötvenegy százaléka. – Jól vág az agya, Mr. Kane. – Az igazság az – folytatta Richard –, hogy ő meg attól fél, hogy nálunk van ötvenegy százalék, hát akkor hol az a hiányzó öt százalék?
Június utolsó napjaiban Richardot alig lehetett visszatartani attól, hogy óránként fölhívja a Chase Manhattant, megtudakolandó, nem érkeztek-e újabb részvények. Amikor elérkezett július tizenötödike, negyvenkilenc százalék volt a birtokában és nagyon is tisztában volt vele, hogy pontosan tizenöt nap múlva Thomas újabb részvényeket bocsáthat ki, ami számára gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy valaha is megszerezze a Lester irányítását. A Báró Társaság pénzforgalma pedig megköveteli, hogy a Lester-részvények egy részét azonnal piacra dobja – semmi kétség, ahogyan Jake Thomas előrevetítette – jelentős veszteséggel. A nap folyamán számtalanszor kapta magát azon, hogy magában mormog: Két százalék, csak két százalék." Már csak egy hét volt hátra, és Richardnak igen nehezére esett a szállodák hamarosan életbe lépő, új tűzrendészeti szabályzatára koncentrálni. Ekkor történt, hogy egy bizonyos Mary Preston kereste őt telefonon. – Nem ismerek ilyen nevű hölgyet – mondta Richard a titkárnőjének. – Azt mondta, ön Mary Bigelow néven fog rá emlékezni. Richard elmosolyodott, és azon tűnődött, vajon mit akarhat Mary. A Harvard óta nem találkoztak. Fölvette a telefont. – Mary, micsoda meglepetés! Vagy csak azért telefonálsz, mert kifogásod van valamelyik Báró szálloda szolgáltatásait illetően? – Nem, semmi kifogás. Egyébként egyszer eltöltöttünk egy éjszakát egy Báróban, ha vissza tudsz emlékezni még ilyen régi dolgokra. – Hogyan felejthettem volna el? – kérdezte Richard, és természetesen nem emlékezett semmire. – Szóval, csak azért hívtalak, hogy tanácsot kérjek tőled. Néhány évvel ezelőtt apám nagybátyja, Alan Lloyd rám hagyta a Lester részvényeinek három százalékát. Nemrég kaptam egy levelet valami Jake Thomastól, amiben arra kér, hogy tegyem letétbe a részvényeimet az igazgatótanácsnál, és ne adjam el őket neked. Richardnak elakadt a lélegzete, és hallotta, hogy hangosan ver a szíve. – Ott vagy még, Richard? – Igen, Mary. Csak gondolkoztam. Nos, az igazság az, hogy... – Most ne kezdj bele nekem egy hosszú előadásba, Richard. Mi lenne, ha eljönnél a feleségeddel együtt Floridába, és eltöltenétek velem meg a férjemmel egy estét, s akkor adhatnál nekünk tanácsot. – Florentyna vasárnapig nem jön meg San Franciscóból... – Akkor gyere egymagad. Max boldog lesz, ha megismerkedhet veled. – Utána kell néznem, hogy át tudom-e csoportosítani a dolgaimat. Visszahívlak egy órán belül. Richard fölhívta Florentynát, aki azt mondta neki, hogy hagyjon ott csapot-papot, és röpüljön el egyedül. – És hétfő reggel búcsút inthetünk Jake Thomasnak egyszer s mindenkorra. Richard ezután Thaddeus Cohennel is közölte a hírt. Az nagyon örült az újságnak. – Az én listámon azok a papírok még Alan Lloyd neve alatt szerepelnek. – Nos, mostanra Mrs. Max Preston nevén vannak. – Fikarcnyit sem érdekel, hogy hívják, csak menjen és vegye meg tőle. Richard szombaton délután repült át Floridába, s a West Palm Beach reptéren várta Mary sofőrje, aki aztán kihajtott vele a távoli birtokra. Amikor Richard megpillantotta a házat, amelyikben Mary lakott, eltűnődött rajta, vajon hogyan tudják belakni, ha nincs legalább húsz gyerekük. A hatalmas ház egy domboldalon állt, a hozzá tartozó hétszáz holdas terület közepén. Nyolc percbe telt, amíg az Oroszlános Kaputól a kocsi a bejárathoz vezető negyven lépcső tövébe ért. Mary a legfölső lépcsőn várta, hogy üdvözölhesse a vendéget. Jól szabott lovaglóruhát viselt.
Szőke haja most is a válláig ért. Richard föltekintett rá, és felidéződött benne, hogy jó tíz évvel ezelőtt mi ragadta meg a lányban. A lakáj villámgyorsan elvette Richard kis utazótáskáját, s betessékelte őt egy hálószobába, ami akkora volt, hogy nyugodtan meg lehetett volna benne rendezni egy kisebbfajta konferenciát. Az ágy végére terítve egy lovaglóöltözet várta. Mary és Richard vacsora előtt körbelovagolta a birtokot, és bár Maxnek nyoma sem volt, Mary azt állította, hét körül várható. Richard hálás volt Marynek, amiért az soha nem ment tovább egy kis könnyű vágtánál. Régóta nem lovagolt már, és tudta, hogy reggel így is fájni fog a dereka. Amikor visszatértek a házba, Richard megfürdött és sötét öltönyt vett föl, aztán valamivel hét után lement a szalonba. A lakáj sherryt töltött neki. Ahogy Mary belibbent, vállát kissé szabadon hagyó estélyi ruhájában, a lakáj – meg sem várva, amíg kéri – nagy adag whiskyt nyújtott át neki. – Sajnálom, Richard, de Max éppen most telefonált, hogy Dallasban kell maradnia, és holnap késő délutánig nem is ér haza. Nagyon csalódott lesz, hogy nem találkozhatott veled. Mielőtt Richard megszólalhatott volna, folytatta. – Hát akkor menjünk vacsorázni, te pedig elmesélheted, miért van szüksége a Báró Társaságnak az én három százalékomra. Richard részletesen elmesélte a hosszú történetet, attól kezdve, hogy apja átvette a bankot Mary apjának nagybátyjától. Annyira belemerült a mondandójába, hogy a vacsora első két fogását szinte öntudatlanul ette végig. – Ezek szerint az én három százalékommal a bank zökkenőmentesen visszakerülhet a Kane-ek kezébe? – kérdezte Mary. – Igen – felelte Richard. – Még öt százalék hiányzik, de miután nálunk van már negyvenkilenc százalék, a te segítségeddel győzünk. – Ez így elég egyszerű – mondta Mary, amikor épp a pudingostálat vitték ki. – Hétfőn beszélek az ügynökömmel, és mindent elrendezek. Menjünk, ünnepeljük meg egy konyakkal a könyvtárban. – Nem tudod elképzelni, mekkora megkönnyebbülés lesz ez nekem – mondta Richard és fölemelkedett a székéből, s követte vendéglátóját végig egy hosszú folyosón. A könyvtárszobáról kiderült, hogy akkora, mint egy kosárlabdapálya. Mary kávét töltött Richardnak, a lakáj pedig egy Remy Martint nyújtott át neki. Mary aztán közölte a lakájjal, hogy az este folyamán nincs már szükség a szolgálataira, és leült Richard mellé a pamlagra. – Mint a régi. szép időkben – szólt Mary, és közelebb húzódott a férfihoz. Richard bólintott, visszatérvén a földre álmodozásából, hogy milyen is lesz a Lester elnökének lenni. Élvezettel kortyolgatta a konyakot, és szinte észre sem vette, hogy Mary a vállára hajtja fejét. Azt azonban már nem lehetett nem észrevennie, amikor az asszony – azután, hogy kitöltötte neki a második konyakot – a combjára csúsztatta a kezét. Richard belekortyolt az italba. Ekkor Mary hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül átölelte és szájon csókolta. Amikor végül eleresztette, a férfi elnevette magát, és így szólt: – Pont, mint a régi, szép időkben. – Fölkelt és hatalmas adag feketekávét töltött magának. – És mi tartóztatja Maxet Dallasban? – Gázügyek – válaszolta Mary nem túl lelkesen. Richard állva maradt a kandalló mellett. A következő óra folyamán igen sokat megtudott a gázszolgáltatásról és a gázvezetékekről, s egy keveset Maxről is. Amikor az óra tizenkettőt ütött, úgy vélekedett, hogy ideje nyugovóra térni. Az asszony nem felelt, csak fölállt és fölkísérte a széles lépcsőkön a szobájához, s már el is tűnt, még mielőtt Richard megcsókolhatta volna, hogy jó éjszakát kívánjon.
Richard nem tudott elaludni, mert felajzott agyában csak úgy kavarogtak a gondolatok. Boldog volt, hogy sikerült bebiztosítania Mary háromszázaléknyi részvénycsomagját; s már terveket szőtt, hogyan vehetné át a bankot, a lehető legkisebb megrázkódtatással. Tisztában volt azzal, hogy Jake Thomas még exelnökként is jócskán okozhat kellemetlenségeket, és épp azon morfondírozott, miként fékezze majd meg Thomas dühét, amikor halk kattanást hallott az ajtó felől. Odapillantott, és látta, hogy a kilincs lenyomódik, majd lassan kinyílik az ajtó. Mary sziluettje tűnt föl, átlátszó rózsaszín hálóingben. – Ébren vagy még? Richard először mozdulatlanul feküdt, találgatva, vajon megmenekülhet-e, ha alvást színlel. De tudta, hogy Mary talán látta még mozogni, úgyhogy álmos hangon így szólt: – Igen. Mary nesztelenül odasuhant az ágyhoz, és leült a szélére. – Nincs szükséged valamire? – Egy jó nagy alvásra – felelte Richard. – Hirtelenjében kétféle módja jut eszembe annak, hogy ehhez hozzásegítselek – szólt Mary, miközben föléhajolt, és elkezdte a tarkóját simogatni. – Bevehetsz egy altatót, vagy szeretkezhetünk. – Jó ötlet, de az altatót már bevettem – mondta Richard. – Úgy látszik, azzal nem érted el a kívánt hatást, úgyhogy talán meg kéne próbálkoznunk a második fajta gyógymóddal – jelentette ki Mary. Kibújt a hálóingéből, és hagyta a földre hullani, azután egyetlen szó nélkül fölemelte a takarót és odabújt Richardhoz. Richard érezte, ahogy a gyermektelen és minden kétséget kizáróan gyakorlott nő feszes teste az övéhez simul. – Úristen, bárcsak ne vettem volna be azt az altatót – szólt Richard –, vagy legalább maradhatnék még egy éjszakára. Mary csókolgatni kezdte Richard nyakát, kezével pedig a hátát simogatta, amíg csak le nem ért a lába közé. Te jó ég, gondolta Richard, én is csak ember vagyok. Ebben a pillanatban valahol becsapódott egy ajtó. Mary félrecsapta a takarót, fölkapta a hálóingét, átszaladt a szobán és már el is tűnt, sebesebben, mint egy tolvaj, ha hirtelen felkapcsolják a villanyt. Richard visszahúzta magára a takarót és hegyezte a fülét, de semmit sem tudott kivenni az odalenti párbeszédből. Az éjszaka hátralevő részét édesdeden végigaludta. Amikor másnap reggel lement reggelizni, Maryt nagy beszélgetésben találta egy idősebb – valaha bizonyára nagyon jóképű – férfival. A férfi felállt, és megrázta Richard kezét. – Hadd mutatkozzam be, Max Preston vagyok – kezdte. – Bár eredetileg úgy volt, hogy nem tudom önökkel tölteni a hétvégét, üzleti ügyeim a tervezettnél hamarabb lezárultak, úgyhogy sikerült Dallasban elcsípnem az utolsó gépet. Semmiképpen sem szerettem volna, ha úgy hagyja el a házamat, hogy nincs alkalma megtapasztalni a valódi déli vendégszeretetet. Max és Richard az egész reggelit végigfecsegte, s megtárgyalták, hogy miféle problémákkal kell szembenézniük a Wall Streeten. Épp a Nixon által bevezetett új adószabályozást taglalták elmélyülten, amikor a lakáj bejelentette, hogy a sofőr előállt, hogy kivigye Mr. Kane-t a repülőtérre. Prestonék lekísérték Richardot a negyven lépcsőn a várakozó kocsihoz. Ott Richard megfordult, arcon csókolta Maryt és köszönetet mondott neki mindenért, Maxszel pedig melegen kezet rázott. – Remélem, találkozunk máskor is – szólt Max. – Remek ötlet. Mi lenne, ha felhívna, amikor legközelebb New Yorkban járnak? Mary kedvesen mosolygott.
Mary és Max Preston együtt integetett, ahogy a Rolls-Royce elsuhant az Oroszlános Kapu felé vezető hosszú úton. Amikor végre felszállt a gépe, Richard nagy megkönnyebbülést érzett. A stewardess hozott neki egy koktélt, ő pedig elkezdett terveket szőni hétfőre. Nagy örömére Florentyna vacsorával várta, amikor megérkezett a Hatvannegyedik utcába. – Megvannak a részvények! – mondta izgatottan a feleségének, aztán vacsora közben mindent részletesen előadott. Valamivel éjfél előtt a pamlagon nyomta őket el az álom a tűz mellett, Florentyna keze férje combján nyugodott. Másnap reggel Richard fölhívta Jake Thomast, hogy közölje vele, immáron ötvenkét százalék van a birtokában. Richard hallotta, hogyan akad el a másik lélegzete. – Amint a megfelelő igazolások az ügyvédem kezében lesznek, átmegyek önhöz a bankba, és tudatom, hogyan képzelem lebonyolítani az őrségváltást. – Természetesen – mondta Thomas lemondóan. – Megkérdezhetem, honnan tett szert az utolsó három százalékra? – Igen, egy régi barátomtól, Mary Prestontól. Kis ideig csend volt a vonal másik végén. – Nem Mrs. Max Preston az, Floridából? – kérdezte Jake Thomas. – De igen – felelte Richard diadalmasan. – Akkor ne fáradjon azzal, hogy átjön hozzám, Mr. Kane, mert Mrs. Preston már négy héttel ezelőtt letétbe helyezte nálunk a három százaléknyi részvényét, és egy ideje már a szükséges igazolások is a kezünkben vannak. Kattant a telefon. Most Richardnak akadt el a lélegzete. Amikor Richard elmesélte a legújabb fejleményeket feleségének, Florentyna csak ennyit tudott kinyögni: – Le kellett volna feküdnöd, azzal a rohadékkal. Lefogadom, hogy Jake Thomas megtette volna. – És te lefeküdtél volna Scott Forbesszal hasonló helyzetben? – Az istenért, dehogy, Mr. Kane. – Na látod, Jessie. Richard újabb éjszakát virrasztott át álmatlanul, azon tanakodva, honnan lehetne még mindig előkeríteni a maradék két százalékot. Egyértelmű volt, hogy pillanatnyilag mindkét oldal a részvények negyvenkilenc százalékát tartja a kezében. Thaddeus Cohen már korábban figyelmeztette, hogy szembe kell néznie a valósággal, és el kell kezdeni azon gondolkozni, hogyan nyerje vissza a lehető legtöbb készpénzt a már a birtokában levő papírokból. Esetleg Abel példáját követve, nagy mennyiségű részvényt kellene piacra dobnia július 29-én, a közgyűlés előtti napon. Richard megállás nélkül forgolódott az ágyban, fejében használhatatlanabbnál használhatatlanabb gondolatok kergették egymást. Éppen újra megfordult, és próbált valahogy elaludni, amikor Florentyna hirtelen felriadt. – Ébren vagy? – kérdezte halkan. – Igen, és a két százalékot hajszolom. – Én is. Emlékszel, egyszer anyád elmondta nekünk, hogy apád kérésére valaki megvett két százalékot egy bizonyos Peter Parfittől, nehogy apám rátehesse a kezét? – Igen, emlékszem – felelte Richard. – Na hát, lehet, hogy ők nem hallottak az ajánlatról. – De kedvesem, benne volt az Egyesült Államok minden újságjában. – A Beatles is, mégsem hallott róluk mindenki. – Azt hiszem, megpróbálni mindenképp érdemes – szólt Richard, és fölemelte a telefont.
– Kit hívsz, a Beatlest? – Nem, anyámat. – Hajnali négykor? Nem csöngetheted föl anyádat az éjszaka kellős közepén. – De fölcsöngethetem, sőt föl is kell csöngetnem. – Ha tudtam volna, hogy ilyet csinálsz, el se mondom. – Kedvesem, már csak két és fél nap van hátra, aztán elveszítek neked harminchétmillió dollárt, azoknak a részvényeknek a tulajdonosa pedig, amelyekre olyan égetően szükségünk van, akár Ausztráliában is lakhat. – Ebben van valami, Mr. Kane. Richard tárcsázott, és várt. A vonal másik végén álmos hang szólt bele a telefonba. – Anya? – Én vagyok, Richard. Hány óra? – Hajnali négy. Ne haragudj, hogy fölébresztettelek, de csak hozzád fordulhatok. Figyelj jól ide! Egyszer azt mondtad, hogy apa egyik barátja megvette Peter Parfittől a Lester részvények két százalékát, hogy Florentyna apja meg ne kaparinthassa. Vissza tudsz rá emlékezni, ki volt az? Kis ideig csönd volt. – Igen, azt hiszem. Eszembe fog jutni, ha vársz egy kicsit. Igen, régi barátja volt, Angliából, egy bankár, aki együtt járt apáddal a Harvardra. Mindjárt eszembe jut a neve is. – Richard visszafojtotta a lélegzetét, Florentyna felült az ágyban. – Emson, Colin Emson, a... jaj, Istenem, nem jut eszembe, melyik banknak az elnöke. – Ne törődj vele, anya, ennyi elég, ezzel már elboldogulunk. Aludj csak tovább! – Hogy te milyen figyelmes fiú vagy! – szólt Kate Kane, mielőtt letette volna a kagylót. – És most, Richard? – Csinálj reggelit! Florentyna homlokon csókolta, és eltűnt. Richard felemelte a telefont. – A nemzetközi telefonközpontot legyen szíves! Hány óra van most Londonban? – Hét perccel múlt kilenc. Richard belelapozott a noteszébe és azt mondta: – Legyen szíves kapcsolni nekem a 372-7711-et! Türelmetlenül várt. Végre megszólalt egy hang a vonal másik végén. – Bank of America. – Kapcsolja nekem Jonathan Colemant, legyen szíves. Újabb várakozás következett. – Itt Jonathan Coleman. – Jó reggelt, Jonathan, itt Richard Kane beszél. – Örülök, hogy hallom a hangod, Richard. Mit tehetek érted? – Sürgős információra van szükségem. Melyik banknak az elnöke Colin Emson? – Tartsd egy pillanatig, Richard, megnézem a Bankárok Évkönyvében. Richard hallotta a lapok zizegését. – Robert Fraser és Társai – jött a válasz. – De most már Sir Colin Emson. – Mi a száma? – 493-3211. – Köszönöm, Jonathan. Ha legközelebb Londonban járok, felhívlak. Richard ráírta a számot egy boríték sarkára és újra tárcsázta a nemzetközi központot. Ekkor lépett be Florentyna. – Jutottál valamire?
– Ez most fog kiderülni. Központ? Legyen szíves kapcsolni nekem egy londoni számot! Négykilenc-három, három-kettő-egy-egy. Florentyna leült az ágy végébe, amíg Richard várt. – Robert Fraser és Társai. – Beszélhetnék Sir Colin Emsonnal? – Mit mondjak, ki keresi? – Richard Kane, a Báró Társaságtól, New Yorkból. – Tartsa a vonalat, uram! Richard megint csak várt egy darabig. – Jó reggelt, itt Emson beszél. – Jó reggelt, Sir Colin! Richard Kane vagyok. Ha jól tudom, ismerte az édesapámat. – Hát persze. Együtt jártunk a Harvardra. Rendes fickó volt az öregfiú. Elszomorított, amikor olvastam, hogy meghalt, írtam is annak idején az ön édesanyjának. Most honnan telefonál? – New Yorkból. – Korán kelnek maguk, amerikaiak. Nos, mit tehetek önért? – Még mindig az ön birtokában van a Lester bank részvényeinek két százaléka? Richard lélegzetvisszafojtva figyelt. – Igen. Piszok sokat fizettem értük. Mégsem panaszkodhatom. Tett nekem néhány szívességet az édesapja annak idején. – Hajlandó lenne eladni őket, Sir Colin? – Ha elfogadható árat kínál értük. – Ön mit tartana elfogadható árnak? Sir Colin hosszú szünet után szólalt meg: – Nyolcszázezer dollár. – Megadom – vágta rá Richard gondolkodás nélkül –, de fontos, hogy holnap megkaphassam őket. Ha átutalom a pénzt a bankba, el tudná végeztetni az összes papírmunkát, mire odaérek? – Egyszerű a dolog, kedves fiam, igen – szólt Emson tétovázás nélkül. – Sőt küldök maga elé egy kocsit a repülőtérre, és az végig a rendelkezésére áll, amíg Londonban tartózkodik majd. – Köszönöm, Sir Colin. – Hagyjuk ezt a "Sir"-t, fiatal barátom! Elérkeztem abba a korba, amikor az ember már jobban szereti, ha a keresztnevén szólítják. Csak tudasd velem, mikor érkezel, és addigra mindent előkészítünk. – Köszönöm... Colin. Richard letette a telefont. – Csak nem akarsz fölöltözni? – Dehogynem. Ma éjjel nem alszom többet. És mi van a reggelimmel? Reggel hatkor már le volt foglalva Richard helye a Kennedy repülőtérről kilenctizenötkor induló járatra. Visszafelé is foglalt helyet magának egy másnap délelőtt tizenegykor induló gépre, amely délután egy óra harmincötre ér New Yorkba, így huszonnégy órája marad a szerdán kettőkor esedékes közgyűlés előtt. – Kicsit szoros az idő, igaz? – szólt Florentyna. – Ezért megyek én, és nem bízom küldöncre. – Nos, küldönc úr, William elvárja, hogy hozz neki egy piros londoni buszmodellt. – Mindig ilyen komoly elkötelezettségeket vállalsz a nevemben. Hiába, nehéz kenyér nekem a vállalatod ügyvezető igazgatójának lenni. – Tudom, drágám, és ha belegondolok, hogy mindezt csak azért, mert egy vállalat elnökével hálsz...
Richard hétkor már az irodájában ült, és írásbeli utasítást fogalmazott 800 000 dollár átutalására táviratilag a Robert Fraser és Társai címére: Albermarle Street. London, W.l. Richard tudta, hogy a pénz jóval azelőtt odaér Sir Colin Emson bankjába, mint ő maga. Hét óra harminckor a sofőr kivitte a repülőtérre. A 747-es pontosan szállt föl és este tízkor érkezett meg London Heathrow repülőterére. Sir Colin Emson állta a szavát. Richardot egy sofőr várta a repülőtéren, és beszáguldott vele a városba, a Báróhoz. Az igazgató a Davis Leroy lakosztályban helyezte el. Az elnöki lakosztályt – magyarázta – már korábban elfoglalta Mr. Jagger. Csoportjának többi tagja a kilencedik emeletet vette birtokába. – Nem hiszem, hogy ismerném a csoportját – mondta Richard. – Milyen ágazatban tevékenykednek? – Zenészek – felelte az igazgató. Amikor Richard jelentkezett a recepciónál, már ott várta egy üzenet Sir Colintól, aki azt javasolta, hogy találkozzanak másnap reggel kilenckor a bankban. Richard csendben elköltötte a vacsoráját a lakosztályában, aztán fölhívta Florentynát, hogy mindenről beszámoljon lefekvés előtt. – Mindent bele, Mr. Kane! Ön az egyetlen reménységünk. Richard hétkor kelt, és összecsomagolt, mielőtt lement volna reggelizni. Apja annak idején folyton a füstölt heringről regélt neki, úgyhogy most nem kis várakozással rendelt belőle. Amire az utolsó morzsányit is elpusztította, már biztosan tudta, hogy hosszú éveken át fogja ő is a saját fiát untatni hasonló lelkes beszámolókkal. Reggeli után a Hyde Parkban sétálgatott, hogy elüsse az időt, amíg a bank kinyit. A park csupa zöld volt, a virágágyásokban ezerszám tündököltek a daliás nárciszok. Ezt a szép látványt Richardnak lehetetlen volt nem összehasonlítani a Central Parkkal, s az is eszébe jutott, hogy Londonban van öt másik hasonló méretű királyi park. Amikor az óra kilencet ütött, Richard belépett a Robert Fraser és Társai székházának kapuján az Albermarle úton, mindössze néhány száz méternyire a Bárótól. Egy titkárnő bevezette Sir Colin irodájába. – Valami azt súgta, öregfiú, hogy pontos leszel, úgyhogy már elő is készítettem mindent. Emlékszem, egyszer apádat a küszöbön ülve találtam a tejesüvegek között. Aznap mindenki feketekávét ivott. Richard elnevette magát. – A nyolcszázezer dollárod még tegnap megérkezett zárás előtt, úgyhogy csak annyi a dolgom, hogy egy tanú jelenlétében átírjam a nevedre a részvények bizonylatait. Sir Colin lenyomott egy gombot. – Be tudna jönni, Margaret? Sir Colin személyi titkárnője nézte, ahogy egy bank elnöke aláírja az átruházási okmányokat, hogy ezáltal az új tulajdonos egy másik bank elnöke lehessen. Richard átnézte a papírokat, gondosan aláírta az ő részét, és megkapta a 800 000 dollárról szóló elismervényt. – Nos, remélem, ez a fáradságos út valóban bebiztosítja neked a Lester elnöki székét, öregfiú. Richard rámeredt az ősz rozmárbajszú, kopasz, katonás modorú öregemberre. – Fogalmam sem volt róla, hogy tudod... – Ti amerikaiak azt hiszitek, hogy mi ideát mind alszunk. Most pedig nyomás, hogy elérd a tizenegyes gépet a Heathrow-n, és minden rendben menjen azon a közgyűlésen; nem minden üzletfelem fizet ilyen haladéktalanul, mint te. Jut eszembe, gratulálok a holdutazótokhoz. – Tessék?
– Föllőttetek egy embert a Holdra. – Úristen! – Hát lehet, hogy ő is besegített a NASA-nak – szólt Sir Colin. Richard jót nevetett, és még egyszer köszönetet mondott Colinnak. Szaporán lépdelt a Báró felé, s közben fütyürészett. Tökéletesen átérezte, milyen lehet a Holdon járni. Reggeli után már lehozta a csomagját, úgyhogy most gyorsan ki tudott jelentkezni, Sir Colin sofőrje pedig kivitte a reptérre. Richard bőven időben érkezett a hármas számú terminálhoz, hogy bejelentkezzen a tizenegy órás járatra. Ha minden jól megy, huszonnégy órával a közgyűlés előtt ér New Yorkba; ha ugyanezt a tranzakciót apjának kellett volna lebonyolítania, mielőtt ő lett az elnök, neki legalább két hetébe telt volna a dolog. Richard a Clipper Club váróban ült, és Martinispoharával játszadozott, s közben a Times cikkét olvasta, amely annak esélyeit elemezte, hogy Rod Laver a wimbledoni győzelem után megnyerheti-e a Nagy Szlemet. Odakint sűrű köd ereszkedett le, de csak harminc perccel később figyelmeztették az utasokat, hogy minden járat némi késéssel indul. Richard gépének utasait egy óra múlva beszálláshoz hívták, de ahogy a repülőtér betonjára lépett, Richard látta, hogy a köd percről percre áthatolhatatlanabbá válik. Helyet foglalt az ülésen, becsatolta a biztonsági övet, és a Time magazin előző heti számát olvasta, s kényszerítette magát, hogy ne nézzen ki az ablakon, miközben várta, hogy megmozduljon a gép. Nixon – olvasta – kinevezte az első női főtiszteket, Elizabeth Hoisington ezredest és Anne Mae Hays ezredest. Kétségtelenül ez lesz Nixon első újítása, amivel Florentyna egyetért, gondolta Richard. – Sajnálattal közöljük, hogy a gép indulását a nagy köd miatt további értesítésig el kell halasztanunk. – Az első osztályú kabin felmorajlott. "Kérjük utasainkat, fáradjanak vissza a terminálhoz, ahol vacsorautalványt vehetnek fel, és felvilágosítást kapnak, mikor szállhatnak be újra a gépbe. A Pan American légitársaság, elnézésüket kéri a késedelemért, és reméli, hogy ez nem okoz túl nagy kellemetlenséget." Richard akarata ellenére is elmosolyodott. Ahogy visszaért a csarnokba, végigjárta az összes társaság képviseletét, hogy kiderítse, kinek a gépe száll föl legkorábban. Kiderült, hogy az Air Canada montreali járata a legközelebbi. Foglalt rajta egy helyet, miután felvilágosították, hogy az ő Pan Am-gépe csak huszonhetedik a sorban. Ezután megtudakolta a Montrealból New Yorkba tartó gépek menetrendjét. Kiderült, hogy kétóránként van járat, és a repülési idő mindössze egy óra. Félóránként nyaggatta a Pan Am és az Air Canada alkalmazottait, de a rendkívül udvarias válasz mindig ugyanaz volt: – Sajnálom, uram, de amíg a köd föl nem száll, nem tehetünk semmit. Délután kettőkor fölhívta Florentynát, hogy közölje vele a késést. – Nem nagy öröm, Mr. Kane. Apropó, megvetted a piros buszt Williamnek? – A fenébe! Teljesen kiment a fejemből. – Ez valahogy nem az ön napja, Mr. Kane, igaz-e? Talán meg kellene próbálni mégis, nem? Richard felfedezett egy ajándékboltot a csarnokban, ahol számtalan méretben sorakoztak a piros londoni buszok. Kiválasztott egy jókora példányt, és ki is adta rá a maradék angol pénzét. Amikor már a hóna alatt volt a játék, elhatározta, hogy fölhasználja az ebédjegyét. Leült és elfogyasztotta élete legpocsékabb repülőtéri ebédjét: egy papírvékonyságú, féltenyérnyi marhahússzeletet – amit az étlap félrevezető módon beefsteakként tüntetett fel – a saláta gyanánt mellé helyezett ványadt zöld levelekkel. Ránézett az órájára. Már három óra volt. Két órán keresztül kísérletezett vele, hogy a Francia hadnagy szeretőjét olvassa, de olyan aggodalommal figyelte a hangosbemondó minden közleményét, hogy a negyedik oldalnál nem jutott tovább. Hét órakor, miután számtalanszor körbejárta már a várócsarnokot, azon kezdett töprengeni, hogy hamarosan túl késő lesz a felszálláshoz, függetlenül az időjárástól. A hangosbemondó rosszat sejtetve bejelentette, hogy hamarosan fontos közlemény várható. Richard szobormereven
állt, amíg a hirdetményt hallgatta: – Sajnálattal közöljük, hogy a Heathrow-ról induló valamennyi járatot kénytelenek voltunk törölni holnap reggelig, az Iran Air Flight 006-os, Dzsiddába induló, valamint az Air Canada 009-es, Montrealba tartó gépét kivéve. – Richardot előrelátása mentette meg: tudta, hogy az Air Canada járatára perceken belül el fog kelni minden jegy. Ismét helyet foglalt az első osztályú váróban. Bár az indulást még egyszer elhalasztották, végül is valamivel nyolc után beszállhattak az utasok. Richard majdnem felkiáltott örömében, amikor a 747-es kilenc óra néhány perckor felszállt. Ezután szinte percenként leste az óráját. Az úton semmi különleges nem történt, azt leszámítva, hogy az étel még gyalázatosabb volt. A gép végül röviddel tizenegy előtt landolt Montrealban. Richard odarohant az American Airlines pultjához, hogy aztán ott megtudja: pár perccel késte le az utolsó gépet New Yorkba. Hangosan elkáromkodta magát. – Ne aggódjon, uram, van egy járatunk reggel tíz huszonötkor. – Az hánykor ér New Yorkba? – Tizenegy-harminckor. – Marad két és fél óra – töprengett hangosan. – Bérelnem kell egy magángépet. – Tíz óra harminc után nem szállhat föl gép a repülőtérről, uram. – A fenébe! – bosszankodott Richard. Foglalt egy helyet másnapra, és kivett egy szobát a reptéri Báróban, s fölhívta Florentynát. – Hol vagy most? – kérdezte a felesége. – A reptéri Báróban, Montrealban. – Ez egyre különösebb. Richard elmesélte a történteket. – Szegény drágám. És a londoni buszról nem feledkeztél meg? – Nem, itt szorongatom a kezemben, de az utazótáskám még mindig a Pan Am New York-i gépén van. – És a részvények igazolásai? – Az aktatáskámban vannak, és egy pillanatra sem válok meg tőlük. – Nagyon helyes, Mr. Kane. Kiküldök eléd egy kocsit a repülőtérre, én pedig Mr. Cohennel együtt odamegyek a bankba a közgyűlésre, kezünkben a negyvenkilenc százaléknyi részvénnyel. Úgyhogy, ha te meghozod a magad két százalékát, Jake Thomas holnap ilyenkor már jogosult lesz munkanélküli-segélyre. – Hogyan lehetsz ilyen higgadt? – Még sosem hagytál cserben. Aludj jól! Richard egyáltalán nem aludt jól, és órákkal a beszállás előtt már az American Airlines termináljánál téblábolt. Némi késéssel indultak, de a kapitány úgy ítélte, hogy ennek ellenére le tud szállni tizenegy harminckor a Kennedy repülőtéren. Richardnak nem volt csomagja, meg volt tehát győződve róla, hogy legalább fél óra ráhagyással megérkezik a közgyűlésre. Több mint huszonnégy óra után először engedett benne kissé a feszültség, még néhány jegyzetet is készített a Lester elnökeként tartandó első beszédéhez. Amikor a 707-es megérkezett a Kennedy repülőtérre, körözni kezdett. Richard kipillantott a kis ablakon, ahonnan világosan kivehető volt az az épület a Wall Streeten, ahol két órán belül meg kell jelennie. Öklével dühösen csapkodta a térdét. A gép végre süllyedni kezdett, de vagy száz méterrel lejjebb tovább körözött. – Itt a gép kapitánya, James McEwen beszél. Elnézésüket kérem ezért a késésért, de a torlódás miatt nem tudunk leszállni. Néhány elmaradt járat most érkezik meg Londonból. – Richard nagyon kíváncsi lett volna rá, vajon az a bizonyos Pan Am-gép előbb landol-e, mint amin most ül.
Öt perc, tíz perc, tizenöt. Richard felidézte a napirendet: Első számú napirendi pont: javaslat a Báró Társaság által a bank átvételére tett kísérlet semmissé nyilvánítására. Második számú napirendi pont: Új részvények kibocsátása. Ha nem tudják bebizonyítani, hogy ötvenegy százalék a birtokukban van, Jake Thomas bezárja az ülést pár perccel a megkezdése után. A repülő elkezdett ereszkedni, és tizenkettő óra huszonhét perckor a kerekek földet értek. Richard átrohant a terminálon. A sofőr mellett is elszaladt, az gyorsan utánafutott a parkolóig. Ott Richard újra megnézte az óráját: egy óra és húsz perc volt még hátra. Kényelmesen odaérhet a közgyűlésre. – Taposson bele! – szólt Richard. – Igenis, uram – felelte a sofőr, és ráállt a Van Wyck gyorsforgalmi út bal oldali sávjára. Néhány perccel később Richard szirénát hallott, majd egy motoros rendőr előzte meg őket, és az útpadka felé intette a kocsit. A rendőr leparkírozott, majd kényelmesen Richard felé ballagott, aki már kipattant a kocsiból. Richard megpróbálta elmagyarázni, hogy élet-halál kérdésről van szó. – Mindig arról van szó – mondta a rendőr. – Vagy a másik variáció: "A feleségem most fog szülni." Richard otthagyta a sofőrjét, hogy elrendezze az ügyet a rendőrrel, ő pedig megpróbált leinteni egy arra haladó taxit, de mind tele volt. A rendőr tizenhat perc múltán elengedte őket. Egy óra huszonkilenc volt, amikor a Brooklyn hídon áthaladva ráfordultak az FDR Drive-re. Richard már látta a távolban a Wall Street felhőkarcolóit, de az autók lökhárítói szinte egymást érték, amíg a szem ellátott. Hat perccel kettő előtt értek el a Wall Streetre, de Richard ekkor már nem bírta tovább, kiugrott a kocsiból, egyik hóna alatt az aktatáskával, másik hóna alatt a piros busszal, és futva tette meg az utolsó három háztömbnyi utat, lassan lépdelő járókelők és szaporán tülkölő taxisok között cikázva. Hallotta a Szentháromság-templom óráját kettőt ütni, épp amikor elérte a Bowling Greent, s ahogy rohant föl a Lester épületének lépcsősorán, azért rimánkodott, csak siessen az az óra. Hirtelen rádöbbent, hogy nem is tudja, hol tartják a közgyűlést. – Ötvenegyedik emelet, uram – közölte vele a kapus. Az a lift, amely a második harminc emeletre közlekedett, tele volt az ebédtől visszatérő emberekkel, úgyhogy megállt a 31., 33., 34., 42., 44., 47., 50. és 51. emeleten. Richard kivágódott a liftből és végigszaladt a folyosón, a piros nyilat követve, amely azt mutatta, hol van a gyűlés helyszíne. Ahogy belépett a zsúfolt terembe, néhány arc feléje fordult. Jó ötszázan ülhettek a teremben, akik az elnököt hallgatták, de ő volt az egyetlen részvénytulajdonos, akiről tetőtől talpig szakadt a viz. Jake Thomas nyugodtan beszélt, s küldött felé egy cinkos mosolyt az emelvényről. Richard tudta, hogy elkésett. Florentyna az első sorban ült lehajtott fejjel. Richard helyet foglalt a terem végében, és hallgatta a Lester bank elnökének beszédét. – Mindannyian hisszük, hogy ez a ma meghozott döntés a legteljesebb mértékben a bank érdekeit szolgálja. Azon körülményeket figyelembe véve, amelyek között az önök igazgatótanácsának határoznia kellett, senkit sem lephetett meg a kérésem, és biztos vagyok benne, hogy a Lester továbbra is hagyományaihoz híven, Amerika egyik legjelentősebb pénzintézete marad. Kettes számú napirendi pont – folytatta Jake Thomas. Richard gyomra émelyegni kezdett. – A Lester elnökeként utolsó kötelességem, hogy új elnökünknek, Mr. Richard Kane-t javasoljam. Richard nem hitt a fülének. Az első sorból fölállt egy kicsi öregasszony, és elmondta, hogy támogatni szeretné a javaslatot, mert úgy gondolja, hogy Mr. Kane édesapja volt a bank történetének egyik legkiválóbb elnöke. Élénk helyeslés hallatszott mindenfelől, ahogy az idős hölgy visszaült a helyére. – Köszönöm – szólt Jake Thomas. – Ki van a javaslat mellett? – Richard csak ámult, ahogy a teremben egyszerre röppentek magasba a kezek.
– Ki van ellene? – Jake Thomas körülnézett az emelvényről. – Helyes. A javaslatot egyhangúan elfogadtuk. Boldog vagyok, hogy fölkérhetem új elnökünket egy rövid beszédre. Hölgyeim és uraim, Mr. Richard Kane következik. Richard előrement, közben mindenki fölállva tapsolt. Amikor Florentyna mellé ért, a kezébe nyomta a piros buszt. – Örülök, hogy legalább valami haszna volt a londoni utadnak – súgta oda neki a felesége. Richard kábultan lépett az emelvényre. Jake Thomas megrázta a kezét, és helyet foglalt a sor szélén. – Nem akarom szaporítani a szót – kezdte Richard –, csupán arról kívánom biztosítani önöket, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy a vezetésem alatt a bank ugyanazon hagyományok szerint működjön, amelyek apám idején is meghatározói voltak. Miután semmi nem jutott eszébe, amit még mondhatott volna, elmosolyodott, és így szólt: – Megköszönöm önöknek a mai részvételt, és szeretettel várom mindannyiukat az évi rendes közgyűlésen. Újra felcsattant a taps, majd a részvénytulajdonosok beszélgetve szétszéledtek. Amint sikerült megszabadulniuk mindazoktól, akik szerencsekívánataikkal vagy a Lester irányítására vonatkozó tanácsaikkal elárasztották, Florentyna bevezette férjét az elnöki dolgozószobába, Richard megállt, rámeredt apja arcképére, ami a kandalló fölött függött, és odafordult a feleségéhez, – Hát ezt hogy csináltad, Jessie? – Eszembe jutott egy régi tanács, amit a nevelőnőmtől kaptam, még gyerekkoromban. Tartalék, mondta Tredgold kisasszony, mindig legyen egy tartalékterved arra az esetre, ha esne az eső. Amikor fölhívtál Montrealból, attól féltem, hogy még jöhet egy zápor, és valamiért nem érsz ide a közgyűlésre. Úgyhogy fölhívtam Thaddeus Cohent és elmeséltem neki a tartaléktervemet, ő pedig ma délelőtt elkészítette a szükséges papírokat. – Miféle papírokat? – vágott közbe Richard. – Türelem, Mr. Kane. Úgy érzem, egy ilyen győzelem után jogom van kissé bővebb lére ereszteni ezt a mesét. Richard nem szólt többet, de nagyon türelmetlen volt. – Amikor a létfontosságú dokumentum a kezemben volt, fölhívtam Jake Thomast, és megkérdeztem tőle, tudna-e időt szakítani rá, hogy találkozzunk húsz perccel a közgyűlés kezdete előtt. Ha időben megérkeztél volna, lemondhattam volna a Mr. Thomasszal való konfrontációt, de nem érkeztél meg. – De a terved... – Apám, aki nem volt buta ember, egyszer azt mondta: aki csirkefogó volt, az is marad. A megbeszélésünkön közöltem Thomasszal, hogy a birtokunkban van a Lester részvényeinek ötvenegy százaléka. Nem hitt nekem, egészen addig, amíg meg nem említettem Sir Colin Emson nevét; akkor elsápadt. Letettem elé az asztalra az egész kötegnyi igazolást, és még mielőtt átnézhette volna őket, közöltem vele, hogy amennyiben átadja nekem a két százalékát két óra előtt, megadom neki még mindig a részvényenkénti tizennégy dollárt. Azt is hozzátettem, hogy alá kell írnia egy papírt, miszerint lemond az elnöki címről, és a jövőben nem próbál semmilyen módon beleavatkozni a Lester ügyleteibe. Ráadásul neki magának kell téged ajánlania az elnöki posztra. – Úristen, Jessie! Tíz férfinak nincsenek ilyen idegei! – De én egy nő vagyok. Richard elnevette magát. – És Thomas mit felelt?
– Megkérdezte, mit csinálok, ha nem fogadja el az ajánlatot. Azt mondtam neki, ha nem fogadja el, nyilvánosan tesszük ki a szűrét anélkül, hogy bármi kárpótlást kapna a pozíciója elvesztéséért. Rámutattam, hogy kénytelen lesz a szabad piacon elérhető legkedvezőbb árért értékesíteni a papírjait, mert mindaddig, amíg a Lester ötvenegy százalékban a miénk, ő az égvilágon semmi szerepet nem fog játszani a bank jövőjének alakulásában. – És azután? – Azután szépen aláírta ott helyben, még az igazgatótanács többi tagjával sem beszélte meg. – Zseniális, Jessie, a terv is, a kivitelezés is. – Köszönöm, Mr. Kane. Remélem, most, hogy egy bank elnöke lett, leszokik arról, hogy körberöpködje a világot – mindenhonnan elkésve és elmulasztva az összes fontos megbeszélését –, csak hogy kerítsen egy londoni buszmodellt. Erről jut eszembe, hoztál valamit Annabelnek? Richard zavarba jött. Florentyna lehajolt és átnyújtott neki egy bevásárlószatyrot. Richard kiemelt belőle egy dobozt, amin a benne lévő játék írógép képe díszelgett, a doboz alján pedig ez állt: "Made in England." – Mondtam, hogy ez nem igazán az ön napja, Mr. Kane. Különben Neill Armstrong hamarabb visszatért a Holdról, mint te Londonból. Nem kellene őt beválasztanunk az igazgatótanácsba? Richard a Wall Street Journal másnapi számában a következő cikket olvasta: A jelek szerint Richard Kane vér nélküli győzelmet aratott: a Lester elnöki székének megszerzésére tett kísérlete sikerrel járt. A részvényesek rendkívüli közgyűlésén nem tartottak szavazást, a posztra maga Jake Thomas, a leköszönő elnök javasolta utódját, s a javaslatot egyhangúlag elfogadták. A közgyűlésen jelenlévő részvényesek közül számosan hivatkoztak a jelenlegi elnök apja, a néhai William Lowell Kane által meghonosított hagyományokra és a kivívott magas színvonalra. A nap végére a Lester részvényei két ponttal emelkedtek a New York-i tőzsdén. – Utoljára hallottunk Jake Thomasról – jegyezte meg Florentyna.
24. Richard soha nem hallott azelőtt Abanjo őrnagyról, csakúgy, mint az összes többi amerikai, leszámítva azt a néhányat, aki valamiért buzgón tanulmányozta Nambawe, Közép-Afrika legkisebb országának ügyeit. Mégis Abanjo őrnagy volt az oka, hogy azon a napon Richard késve ért oda a számára legfontosabb eseményre: fia tizenegyedik születésnapjára. Mikor Richard hazaérkezett a Hatvannegyedik utcába, Abanjo őrnagyot azonnal kitörölte az agyából Annabel, aki pár perccel korábban öntött rá egy bögrényi teát William kezére, mert nem figyeltek rá eléggé. Arról nyilván megfeledkezett a kicsi lány, hogy a tea tűzforró. Carol épp a konyhában foglalatoskodott a születésnapi tortával. Most, hogy William torkaszakadtából üvöltött, Annabelre még kevésbé figyeltek, a többi gyereket pedig haza kellett küldeni. Néhány perc múlva már Annabel is üvöltött, miután Richard a térdére fektette, és hat jókorát sózott rá a papucsával. A gyerekeket azután lefektették – Williamet két aszpirinnel és egy jégzsákkal, hogy könnyebben elaludjon, Annabelt pedig kiegészítő büntetésként. A tizenegy gyertya tövig égett az étkezőasztalon érintetlenül árválkodó óriási tortán.
– Félek tőle, hogy Williamnek élete végéig megmarad a heg a jobb kezén – mondta Florentyna, amikor látta, hogy fiának végre sikerült elaludnia. – Mégis férfimód viselte. – Szerintem nem – szólt Florentyna. – Egyetlen panaszszava sem volt. – Lehet, hogy az egész nem történt volna meg, ha időben hazaérek – mondta Richard, figyelmen kívül hagyva Florentyna megjegyzését. – Az az átkozott Abanjo őrnagy! – Ki az az Abanjo őrnagy? – kérdezte Florentyna. – Egy fiatal katonatiszt, aki a mai nambawei puccs mögött áll. – Miért akadályoz téged egy kis afrikai ország abban, hogy időben hazaérj a fiad születésnapi pártijára? – Annak a kis afrikai országnak van egy háromszázmillió dolláros rendezetlen adóssága. A hitelt a Lester hozta össze 1966-ban, a visszafizetés pedig három hónap múlva esedékes. – És most búcsút mondhatunk a háromszázmillió dollárnak? – döbbent meg Florentyna. – Nem, nem– mondta Richard. – Mi a hitel első tizenöt százalékát biztosítottuk, a fennmaradó kétszázötvenötmillió harminchét másik pénzintézet között oszlott meg. – Kiheverhetünk egy negyvenötmillió dolláros veszteséget? – Igen, ki, amennyiben a Báró Társaság fenntartja velünk a jó viszonyt – mosolygott Richard a feleségére. – Háromévi nyereség megy veszendőbe, azonkívül alaposan megtépázza az ügy a tekintélyünket a másik harminchét bank szemében, ráadásul holnaptól óhatatlanul zuhanni fog a részvényeink ára. A Lester részvényeinek "mélyrepülése" másnap meredekebb volt, mint azt Richard várta, méghozzá két okból. Nambawe újdonsült önjelölt elnöke, Abanjo őrnagy bejelentette, hogy nem áll szándékában magára vállalni az előző kormánynak semelyik "fasiszta rezsimmel" (értsd: amerikai, brit, francia, nyugatnémet, japán kormánnyal) szembeni kötelezettségeit. Richard futólag arra gondolt, vajon hány orosz bankár szállhat most Közép-Afrikába induló repülőgépekre. A második ok akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a Wall Street Journal egyik munkatársa fölhívta Richardot, és megkérdezte, kíván-e bármit nyilatkozni az államcsíny kapcsán. – Egyáltalán nem szükséges bármit is mondanom – felelte Richard, s igyekezett, hogy szavai úgy hassanak, mintha ez az epizód csak annyi gondot okozna neki, mint elhajtani egy legyet a kabátujjáról. – Biztos vagyok benne, hogy a probléma napokon belül önmagától megoldódik. Egyébként is, ez a hitelügylet csak egyike azon számosaknak, amelyekben a Lester szerepet vállal. – Mr. Jake Thomas aligha értene önnel egyet – mondta az újságíró. – Önök beszéltek Mr. Thomasszal? – kérdezte Richard hitetlenkedve. – Igen, Mr. Kane. Mr. Thomas fölhívott ma minket, és szerkesztőségünkkel folytatott magánbeszélgetése során nem hagyott kétséget afelől, hogy igen meglepné, ha a Lester túlélne ekkora érvágást. – Ehhez nincs mit hozzáfűznöm – közölte Richard kurtán, és letette a telefont. Richard kérésére Florentyna összehívta a Báró Társaság igazgatótanácsát, hogy megfelelő pénzügyi támogatást biztosítsanak, amivel a Lester átvészelheti részvényeinek rohamos értékcsökkenését. Richard és Florentyna legnagyobb meglepetésére George egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a Báró Társaságnak bele kellene keverednie a Lester ügyes-bajos dolgaiba. Kijelentette, hogy eleve már azzal sem értett egyet, hogy a Báró részvényeit annak idején felhasználják biztosítékként a bank átvételéhez. – Akkor hallgattam, de másodszor már nem fogok – szólt, kezét a tárgyalóasztal lapján nyugtatva. – Abel sosem szeretett jó pénzt beteg üzletbe ölni, teljesen függetlenül személyi
kapcsolatoktól. Mindig azt mondta: "Beszélni bárki tud a majdani nyereségről, s közben már költeni a még meg sem keresett pénzt." Tisztában vannak azzal, hogy ebbe mind a két cég tönkremehet? – A szóban forgó összeg a Báró Társaság nagyságrendjéhez képest nem olyan óriási – vetette ellen Richard. – Abel bármilyen veszteségnek tízszer akkora jelentőséget tulajdonított, mint bármilyen nyereségnek – mondta George. – És még milyen visszafizetetlen kölcsönök vannak szerteszét a világban, amiket valaki bezsebelhet, amíg mi nyugodtan alszunk az ágyunkban? – Az EGK-országokon kívül csupán egyetlenegy kétszázmilliós hitelcsomag az iráni sahnak. Ott is a mi bankunk hozta össze a pénzt, amiből harmincmillió a sajátunk, de Irán soha még egy órányit sem késett a kamatfizetésekkel. – Mikor esedékes az utolsó összeg? – kérdezte George. Richard belelapozott az asztalon előtte fekvő vaskos iratkötegbe, majd mutatóujját végigfuttatta egy számoszlopon. Bár dühítette George makacssága, örömmel nyugtázta, hogy ilyen jól fölkészült minden fölmerülő kérdésre. – 1978. június tizenkilencedikén. – Akkor biztosítékot kérek arra, hogy a bank nem száll be az ügyletbe, amennyiben meg kívánják újítani a hitelt – jelentette ki George határozottan. – Micsoda? – méltatlankodott Richard. – A sah legalább olyan megbízható, mint mondjuk a Bank of England. – Ami szintén nem bizonyult túl megbízhatónak mostanában. Richardon már látszott, hogy nagyon dühös, és épp szólni akart, amikor Florentyna közbevágott. – Várj, Richard! George, ha a Lester hajlandó ígéretet tenni rá, hogy nem újítja meg a hitelszerződést 1978-ban a sahhal, és nem száll be semmilyen egyéb harmadik világbeli tranzakcióba, belemegy-e cserében abba, hogy a Báró Társaság garanciát vállaljon a nambawei negyvenötmilliós veszteségért? – Nem, más biztosítékra is szükségem van. – Mint például? – kérdezte Richard. – Fölösleges fölemelnie a hangját, Richard. Egyelőre még én vagyok a Báró Társaság vezérigazgatója. Abel harminc évet szentelt az életéből, hogy erre a szintre hozza föl a vállalatot, és semmi kedvem végignézni, hogy ez az építmény fél óra alatt összedől. – Bocsánatot kérek – mondta Richard. – Nem túl sokat aludtam az elmúlt négy napban. Mit szeretne még tudni, George? – A sahhal kötött megállapodáson túl van még a Lesternek tízmillió fölötti kinnlevősége? – Nincs – felelte Richard. – A legtöbb külföldi hitelt a mamutbankok szervezik – mint például a Chase vagy a Chemical –, mi pedig csak kis százalékkal részesedünk. Jake Thomas nyilván úgy érezte, hogy Nambawe – rézben és mangánban gazdag ország – a lehető legbiztosabb tipp. – Azt már tapasztalhattuk a saját bőrünkön, hogy Mr. Thomas nem csalhatatlan – jegyezte meg George. – És milyen ötmillió fölötti követelései vannak a banknak? – Kettő van – felelte Richard. – Az egyik az ausztráliai General Electricitynél, erre kormánygarancia van, a másik a londoni ICI-nél. Mindkettő ötéves futamidejű kölcsön, kötött fizetési határidőkkel, s az esedékes visszafizetések mind ez ideig a megállapodások szerinti rendben zajlottak. – Ezek szerint, ha a Társaság garantálná a negyvenötmilliót, mennyi idő alatt tudná a Lester visszanyerni az elvesztett összeget? – Az attól függ, hogy a hitelező mennyi időre és milyen százalékra kölcsönözné a pénzt.
– Öt év és tizenöt százalék. – Tizenöt százalék? – ismételte Richard elhűlve. – A Báró Társaság nem jótékonysági intézmény, Richard, és amíg én vagyok a vezérigazgatója, nem csinálunk rendszert abból, hogy betegeskedő bankokat gyámolítsunk. Ez egy szállodavállalat, amely az utóbbi harminc évben tizenhét százalékos hasznot produkált. Ha kölcsönzünk negyvenötmilliót, vissza tudják-e fizetni öt év alatt tizenöt százalékos kamattal? Richard habozott egy keveset, lefirkantott néhány számot a jegyzetfüzetébe, és átfutotta a kimutatásait, mielőtt megszólalt volna. – Igen, meg vagyok győződve arról, hogy öt év alatt az utolsó centig vissza tudjuk fizetni, még akkor is, ha úgy számolunk, hogy az afrikai megállapodást teljesen le kell írni – jelentette ki nyugodtan. – Azt hiszem, kénytelenek leszünk úgy számolni – mondta George. – Információim szerint ugyanis az ország korábbi vezetője, Erobo király Londonba menekült, és a Claridge-ben rendezkedett be, miközben egy eladó házzal kacérkodik a Chelsea téren. Minden jel arra mutat, hogy az idők folyamán több pénzt helyezett biztonságba svájci bankokban, mint a sahot leszámítva bárki; úgyhogy nem tartom túl valószínűnek, hogy nagyon igyekezne vissza Afrikába. És ezért nem is tudom hibáztatni. Richard megpróbált mosolyogni. George folytatta. – Feltéve, hogy a Báró Társaság könyvelői megerősítik mindazt, amit itt elmondott, beleegyezem, hogy garanciát vállaljunk az afrikai hitelre a megállapított feltételek mellett, és kívánok sok szerencsét, Richard. Elárulok még egy titkot: Abel semmivel sem kedvelte jobban Jake Thomast, mint maga, és nálam is ez billenti maga felé a mérleg nyelvét. – George becsukta a dossziéját. – Remélem, megbocsátanak, Conrad Hiltonnal találkozom az ebédnél, és ő harminc év alatt még egyszer sem késett. Amikor George becsukta maga mögött az ajtót, Richard Florentynához fordult: – Úristen, kinek az oldalán áll ez egyáltalán? – A miénken – felelte Florentyna. – Most már látom, hogyan bízhatta rá apám nyugodt szívvel a Társaság irányítását, amíg a németek ellen harcolt. A Wall Street Journal másnapi számában megjelent közlemény hatására – amelyből kiderült, hogy a Báró Társaság jótáll a Lester-féle hitelért – a bank részvényei újból emelkedni kezdtek, Richard pedig fölkészült öt év "kulimunkára" – ahogy ő mondta. – Mit akarsz csinálni Jake Thomasszal? – Tudomást se kell venni róla – válaszolta Richard. – Az idő nekem dolgozik. Egyetlen New York-i bank sem fogja alkalmazni, ha kitudódik, hogy azonnal a sajtóhoz rohan, ha valamiben nem ért egyet a régi munkaadójával. – De honnan tudná ezt meg bárki is? – Kedvesem, amit a Wall Street Journal tud, azt mindenki tudja. Richardnak igaza lett, az egész történetet visszahallotta egy héttel később, amikor a bankárszövetség egyik igazgatójával ebédelt. Az igazgató azt a megjegyzést fűzte az ügyhöz: – Az az ember megszegte a bankárok aranyszabályát. Mostantól kezdve még egy szimpla folyószámlát is csak nagy nehézségek árán nyithat. William égési sebe sokkal hamarabb meggyógyult, mint Florentyna várta, úgyhogy pár nap múlva már újra mehetett iskolába, a kezén olyan kis heg maradt, hogy még a barátok együttérzésének felkeltésére sem volt elegendő. Az esetet követő néhány napban Annabel félrenézett, valahányszor a sebet meglátta, és látszott, hogy valóban bánja, amit tett. – Mit gondolsz, megbocsátotta már? – kérdezte anyjától.
– Persze, kedvesem. William pontosan ugyanolyan, mint az apja: másnap reggelre elfelejt minden veszekedést. Florentyna úgy ítélte, eljött az ideje, hogy körbejárja az európai Báró szállodákat. Munkatársai részletes útitervet dolgoztak ki számára, amely magában foglalta Rómát, Párizst, Madridot, Lisszabont, Nyugat-Berlint, Amszterdamot, Stockholmot, Londont, sőt még Varsót is. Újonnan megerősödött bizalommal hagyja George-ra a vállalatot, mondta Richardnak, útban a repülőtér felé. Richard helyeselt, aztán megjegyezte, hogy megismerkedésük óta soha nem voltak még három hétig távol egymástól. – Túl fogod élni, drágám. – Hiányozni fogsz, Jessie. – Ne légy olyan szentimentális. Tudod jól, hogy életem végéig robotolnom kell, ha azt akarom, hogy férjem továbbra is egy New York-i bank elnöke lehessen. – Szeretlek – mondta Richard. – Én is szeretlek – szólt Florentyna –, de ezzel együtt még mindig adósom vagy negyvenötmillió-hatvanöt dollárral. – Az a hatvanöt honnan jött? – Még a San Franciscó-i időkből. Azóta sem adtad meg azt a hatvanöt dollárt, amit még az esküvőnk előtt kölcsönöztem neked. – Azt mondtad, az hozomány. – Nem, azt te mondtad. Én azt mondtam, kölcsön. Azt hiszem, amint visszaértem, tanácsot kell kérnem George-tól, hogyan fizettessem vissza. Öt év és tizenöt százalék méltányosnak tűnik, Mr. Kane, ami azt jelenti, hogy mostanra mintegy négyszáz dollárral tartozik nekem. Odahajolt Richardhoz, és búcsúzóul megcsókolta. A sofőr visszavitte Richardot New Yorkba. Amint beért az irodájába, rögtön telefonált Londonba a Cartier-hez. Részletesen elmagyarázta, mit kér, és közölte, hogy tizennyolc napon belül el kell készülniük vele. Amikor eljött az ideje, hogy Richard elkészítse éves jelentését a bank munkájáról, az a bizonyos afrikai kintlévőség nagyon dühítette. Enélkül a Lester jelentős nyereséggel zárt volna: ennyit azokról a reményeiről, hogy már az első évben túlszárnyalja Jake Thomas eredményeit. Ehelyett a részvényesek csak óriási visszaesést konstatálhattak 1970-hez viszonyítva. Richard nap mint nap nagy érdeklődéssel követte Florentyna részletes programját, és a világért el nem mulasztotta volna, hogy minden fővárosban legalább egyszer beszéljen vele telefonon. Kiderült, hogy Florentyna többnyire nagyon elégedett a tapasztaltakkal, és bár volt néhány változtatási javaslata, el kellett ismernie, hogy a kontinensen működő szállodákat jól vezetik a Társaság európai igazgatói. Minden többletkiadás csak abból adódott, hogy ő mindenütt a lehető legigényesebb építészeti megoldásokat választotta. Amikor Párizsból telefonált, Richard elújságolta neki, hogy William megnyerte az osztályban a matematikaversenyt, és szerinte biztosra vehető, hogy fölveszik a fiút a Szent Pál gimnáziumba. S a forróvíz-eset óta Annabel is egy kicsit jobban igyekszik, úgyhogy sikerült följebb tornásznia magát az osztályutolsók közül. Florentyna ennek a hírnek örült a legjobban. – Mi lesz a következő állomás? – kérdezte Richard. – London. – Nagyszerű. Van ott egy ismerősöm, biztosra veszem, hogy fölhívod, ha ott leszel – mondta kuncogva, és sokkal jobb kedvvel ment lefeküdni, mint az utóbbi napokban. Jóval előbb hallott Florentyna felől, mint várta volna. Másnap reggel hat óra tájban mélyen aludt, és álmában pisztolypárbajt vívott Abanjo őrnaggyal: meghúzta a ravaszt, a fegyver elsült.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Richard fölébredt, fölemelte a kagylót, arra számítva, hogy Abanjo őrnagy utolsó szavait fogja meghallani. – Nagyon szeretlek. – Tessék? – képedt el Richard. – Nagyon szeretlek. – Jessie, tudod, hány óra? – Pár perccel múlt dél. – New Yorkban pontosan hat óra nyolc perc van. – Csak meg akartam mondani, mennyire tetszik a gyémánt melltű. Richard elmosolyodott. – Föl is tűztem most, hogy Sir Colinnal és Lady Emsonnal megyek ebédelni. Minden pillanatban itt lehetnek értem, hogy elvigyenek a Mirabelle-be, úgyhogy most be kell fejeznem. Holnap fölhívlak – vagyis nekem még ma. – Lüke vagy. – Jut eszembe: nem tudom, érdekel-e, de itt, Angliában a déli hírekben egy riporter valami Abanjo őrnagyról beszélt épp, akit valami ellenpuccs során megöltek valami közép-afrikai országban, a régi király meg hősként tér holnap vissza. – Micsoda? – Épp most interjúvolják a királyt, úgyhogy közvetíthetem neked, amit mond: "Kormányom természetesen elismeri nyugati barátainkkal szemben fennálló valamennyi adósságát." – Micsoda? – kiáltott ismét Richard. – Egész jóképű pasasnak látszik most, hogy visszatették a fejére a koronát. Jó éjt, Mr. Kane! Szép álmokat! Richard örömében az ágyán ugrándozott. Ugyanebben a percben kopogtak Florentyna ajtaján és Sir Colin lépett be a lakosztályba Lady Emsonnal. – Készen van, ifjú hölgy? – kérdezte Sir Colin. – Készen – felelte Florentyna. – Nagyon jókedvűnek látszik. Erobo király visszatérése visszalopta az arcára a rózsákat. – Bármilyen jól informált is, Sir Colin, az ok nem ez, s újra elolvasta a szöveget: Remélem, ez elfogadható biztosíték addig is, amíg visszafizetem az ötvenhat dollárt és a kamatokat. Richard Kane – Milyen gyönyörű a melltűje – szólalt meg Lady Emson is. – Ez egy szamár, ugye? Van ennek valami speciális jelentése? – De még mennyire, Lady Emson. Azt jelenti, hogy aki adta, újra Nixonra akar szavazni. – Akkor önnek meg elefánt alakú mandzsettagombot kell ajándékoznia viszonzásképp – mondta Sir Colin. – Richardnak igaza volt, tudják: nem érdemes lebecsülni az angolokat – jegyezte meg Florentyna. Ebéd után Florentyna betelefonált Tredgold kisasszony iskolájába. Az iskolatitkár bekapcsolta a hívást a tanári szobába. Hamar kiderült, hogy Tredgold kisasszony nem áhítja különösebben a néhai Abanjo őrnagyot illető információkat, de annál jobban érdekli minden, ami Williammel vagy Annabel-lel kapcsolatos. Florentyna azután fölkereste a Sotheby céget. Belépvén, megkereste az egyik osztály vezetőjét.
– Sok-sok év eltelhet, amíg egy ilyen darab kalapács alá kerülne, Mrs. Kane – figyelmeztette a szakértő. – Ez érthető – válaszolta Florentyna –, de kérem, ha úgy alakulna, értesítsenek abban a pillanatban! – Természetesen, hölgyem – mondta a szakértő, és lejegyezte Florentyna nevét és lakcímét. Amikor Florentyna három hét után hazaérkezett New Yorkba, nekifogott, hogy életbe léptesse azokat a változtatásokat, amelyeket európai útja során határozott el. Fáradhatatlan energiájának, George bölcsességének és Gianni di Ferranti tehetségének köszönhetően Florentyna tetemes nyereséget könyvelhetett el 1972 végén. Erobo királynak hála – akiről bebizonyosodott, hogy állja a szavát –, Richard nem sokkal maradt el mögötte. A részvényesek évi rendes közgyűlésének estéjén Richard, Florentyna és George vacsorázni készült, hogy megünnepeljék az eredményeket. Bár George a hatvanötödik születésnapján hivatalosan már nyugdíjba ment, mostanáig is minden reggel nyolcra bent volt az irodájában. Annak idején a Báró minden egyes dolgozója számára huszonnégy óra alatt nyilvánvalóvá vált, hogy azt a bizonyos partit helytelenül nevezték a "nyugalomba vonulás alkalmából rendezett ünnepségnek". Florentyna kezdte felfogni, milyen magányos lehet George, hogy mostanára elveszítette kortársai többségét, és hogy milyen közel állhatott az ő apjához. Soha nem javasolta George-nak, hogy lassítson a tempóján, mert tisztában volt vele, hogy hiába is tenné. Különös örömére szolgált, valahányszor George sétálni vitte Annabelt és Williamet. Mindketten "nagypapának" szólították, s ez mindig könnyeket csalt az idős férfi szemébe, és biztosra vehették, hogy a fagylalt ezek után nem maradhat el. Florentyna azt hitte, tisztában van vele, milyen sokat tesz George a Társaságért, de igazán csak akkor értette meg, amikor öreg barátjuk visszavonulása véglegessé vált. George békésen, álmában halt meg 1973 októberében. Végakaratában mindent a Lengyel Vöröskeresztre hagyott, s egy rövid záradékban Richardot kérte fel, hogy legyen a végrehajtója. Richard az utolsó betűig véghezvitte, amit George kívánt, sőt még Varsóba is elutazott – Florentyna is elkísérte, hogy találkozzon a Lengyel Vöröskereszt főtitkárával, és megvitassa vele, hogyan lehetne a legeredményesebben felhasználni George adományát. Amikor New Yorkba visszatértek, Florentyna utasítást küldött a Társaság összes igazgatójának, hogy ezentúl a legelegánsabb lakosztály neve elnöki lakosztály helyett mindegyik szállodában George Novak lakosztály legyen. Másnap, hogy Varsóból hazaértek, reggel, amikor Richard fölébredt, Florentyna – aki már türelmetlenül várta, mikor nyitja ki a férje a szemét – közölte vele, hogy bármilyen sokat is tanult George-tól életében, most, halálában még egy leckét adott neki. – Miről beszélsz? – George mindenét jótékony célra hagyományozta, mégsem tett soha semmiféle megjegyzést arra, hogy apám nemigen tett ilyen felajánlásokat, leszámítva néhány politikai célt szolgáló vagy lengyeleket támogató alkalmi adományt. Én is pontosan ugyanúgy elmulasztottam eddig, hogy ilyennel törődjem, és soha nem gondolkoztam volna el rajta alaposabban, ha nincs az éves jelentésedben az a lábjegyzeted a jótékony célú adományokkal kapcsolatos adócsökkentésről. – Aha. De gondolom, még nem a halálod utánra tervezgetsz valamit. Mi jár a fejedben? – Mi lenne, ha apáink közös emlékére létrehoznánk egy alapítványt? Hozzuk össze a két családot! Amit ők elmulasztottak életük során, tegyük meg mi most! Richard fölült az ágyban, és szemével követte Florentynát, aki a fürdőszobába menet még folytatta a mondandóját:
– A Báró Társaság évi kétmillió dollárt utalna át az alapítványnak. – Amely mindig csak a kamatokat használná fel, s a tőkét meghagyná – vetette közbe Richard. Florentyna becsukta a fürdőszobaajtót, így férjének volt néhány perce, hogy megfontolja a javaslatot: Richardot még mindig meg tudta lepni, milyen merészen, mekkora lendülettél veti bele magát a felesége minden új vállalkozásba. Még akkor is, ha – amint feltételezte – Florentyna nem gondolta végig, ki fogja majd egy ilyen hatalmas szervezet mindennapi ügyintézését a kezében tartani, ha egyszer beindul. Richard elmosolyodott magában; a fürdőszobaajtó újra kinyílt. – Egy ilyen tőke hozadékát olyan első generációs bevándorlók támogatására költhetnénk, akiknek nincs meg a lehetőségük, hogy megfelelő oktatásbán részesüljenek. – És létrehozhatnánk kivételesen tehetséges gyerekek számára is ösztöndíjakat, származásuktól, hátterüktől függetlenül – tette hozzá Richard, ahogy kimászott az ágyból. – Nagyszerű, Mr. Kane, és bízzunk benne, hogy néha ugyanaz a személy mindkét jogon kiérdemli a támogatást. – Apád ilyen lett volna – mondta Richard és eltűnt a fürdőszobában. Thaddeus Cohen ragaszkodott hozzá, hogy visszajöhessen a nyugdíjból, amíg elkészíti az alapítvány okiratait a Kane házaspár kívánalmainak megfelelően. Ez a munka több mint egy hónapig tartott. Amikor az alapítvány alaptőkéjét végül letétbe helyezték, az újságok úgy üdvözölték ezt a pénzügyi akciót, mint újabb fényes példát, hogyan képes Richard és Florentyna Kane egyesíteni a merész eredetiséget a gyakorlatiassággal. A chicagói Sun-Times tudósítója arról kérdezte Thaddeus Cohent, miről kapta az alapítvány a nevét. Cohen elmagyarázta, hogy a "Remagen" elnevezésre azért esett a választás, mert így hívták azt a csatateret, ahol Rosnowski ezredes ismeretlenül megmentette Kane kapitány életét. – Fogalmam sem volt róla, hogy találkoztak a háborúban – hallatszott egy fiatal hang a vonal másik végéről. – Nekik sem – mondta Thaddeus Cohen. – Csak a haláluk után derült rá fény. – Ez nagyon érdekes. Kérem, mondja meg nekünk, Mr. Cohen, ki lesz a Remagen-alapítvány első igazgatója? – Luigi Ferpozzi professzor. A következő évben a Lester Bank és a Báró Társaság egyaránt rekorderedményt ért el, miután Richard megalapozta tekintélyét a Wall Streeten, Florentyna pedig sorra látogatta szállodáit a Közép-Keleten és Afrikában. Erobo király fogadást adott Florentyna tiszteletére, amikor Nambawéba érkezett. Bár ígéretet tett, hogy fölépít egy szállodát a fővárosban, Florentyna annak taglalásába nem volt hajlandó belemenni, miért nem szerepelt a Lester a Nambawénak legutóbb nyújtott hitelt folyósító bankok között. Williamnek jól sikerült első éve a Szent Pálban. Ugyanolyan hajlamot mutatott a matematika iránt, mint apja annak idején. Mindkettőjüket ugyanaz a tanár tanította, de sem az apa, sem a fia nem kért összehasonlítást. Annabel nem haladt olyan tempóban, mint William, de tanárának el kellett ismernie, hogy javult a teljesítménye, még annak ellenére is, hogy fülig szerelmes lett Bob Dylanbe. – Az meg ki? – kérdezte Florentyna. – Én sem tudom – felelte Richard –, de azt mondják, hogy ugyanazt jelenti Annabelnek, mint amit neked Sinatra huszonöt éve. Florentyna hatodik évét kezdte a Báró Társaság elnökeként. Egyre inkább úgy érezte, hogy csak ismételni tudja önmagát. Richard láthatóan mindig talált magának új feladatot, de Gianni di
Ferranti olyan jól kezében tartotta az üzlethálózatot, hogy Florentynával csupán annyi megtárgyalnivalója maradt, hogy hova küldje a csekkeket. A Báró Társaság már olyan eredményesen működött, vezetőgárdája olyan hozzáértő volt, hogy senkit nem nyugtalanított különösebben, amikor egyik reggel Florentyna be sem ment az irodájába. Aznap este, ahogy Richard a tűz mellett ült a karmazsinszínű bőrfotelben és az Egymilliárd dolláros ötletet olvasta, Florentyna kimondta, ami a szívét nyomta: – Unatkozom. Richard nem szólt semmit. – Ideje már, hogy kezdjek valamit magammal, és ne csak apám birodalmát építgessem tovább – fűzte még hozzá Florentyna. Richard elmosolyodott, de nem nézett föl a könyvéből.
25. – Hármat találhatsz, ki az. – Kapok valami segítséget? – kérdezte Florentyna, s nagyon bosszantotta, hogy bár ismerős a hang, nem tudja hová tenni. – Jóképű, intelligens és nemzeti példakép. – Paul Newman. – Hideg. Második tipp? – Robert Redford. – Jég, jég. Utolsó lehetőség. – Kell még valami segítség. – Pocsékul beszél franciául, angolul se sokkal jobban, és még mindig szerelmes beléd. – Edward! Edward Winchester! Egy hang a múltból, csak egyáltalán nem úgy hangzik, mintha egy csöppet is változtál volna. – Álmodsz. Elmúltam negyvenéves, sőt ha igaz, jövőre te is. – Itt valami nem stimmel, én idén töltöm be a huszonnégyet. – Hogyhogy, már megint? – Nem, az utóbbi tizenöt évben be voltam fagyasztva. – Nemigen hiszem, annak alapján, amit rólad olvasni. Egyre följebb és följebb jutsz. – És veled mi van? – Betársultam Chicagóban a Winston és Strawn ügyvédi irodába. – Megnősültél? – Nem, úgy döntöttem, hogy megvárlak. Florentyna elnevette magát. – Ha neked ilyen sokáig tartott az elhatározás, hogy fölhívj és megkérd a kezem, akkor kénytelen vagyok közölni veled, hogy tizenöt éve férjnél vagyok, és van egy tizennégy éves fiam meg egy tizenkét éves lányom. – Rendben, akkor nem kérem meg a kezed, de szeretnék találkozni veled. Személyes ügyben. – Személyes ügy? Nagyon csábítóan hangzik. – Ha a jövő héten valamelyik nap átrepülnék New Yorkba, tudnál velem ebédelni? – Az nagyszerű lenne – mondta Florentyna és belelapozott a naptárjába. – Mit szólnál a keddhez? – Nekem megfelel. Legyen mondjuk a Négy évszak, egykor. Jó?
– Ott leszek. Florentyna letette a telefont, és hátradőlt a székében. A karácsonyi üdvözlőlapoktól és néha napján egy-egy levéltől eltekintve, tizenhat éve semmi kapcsolata nem volt Edwarddal. Odalépett a tükörhöz és alaposan megnézte magát benne. Szeme és szája körül szaporodtak a finom kis ráncok. Oldalra fordult, hogy meggyőződjék róla, megőrizte-e régi karcsúságát. Nem érezte öregnek magát. Azt hiába is tagadta volna, hogy van egy lánya, aki után máris megfordulnak a fiúk, és egy kamasz fia, akire fel kell néznie. Úgy érezte, ez nem igazságos: Richard nem látszik negyvenévesnek, megjelent néhány ősz tincs a halántékán, a haja talán egy leheletnyivel ritkább, de ugyanolyan karcsú, ugyanolyan élénk, mint amikor megismerték egymást. Florentyna bámulta, amiért a mai napig tudott magának időt szakítani arra, hogy hetente kétszer teniszezzen a Harvard Clubban, és hogy majd minden hétvégén gyakoroljon a gordonkán. Florentyna Edward hívása nyomán gondolkozott el először azon, mit jelenthet középkorúnak lenni. Milyen hátborzongató: legközelebb már majd a halálra gondol. Az előző év során meghalt Thaddeus Cohen – abból a generációból már csak Kate Kane és Zaphia élt. Florentyna megpróbálta megérinteni a lábujját, de nem sikerült neki, visszatért hát a Báró Társaság havi kimutatásaihoz, hogy visszanyerje egy kicsit az önbizalmát. London még mindig nem hozta be a költségeket, annak ellenére, hogy a szálloda a Mayfair egyik legpompásabb telkén állt. Az angoloknak valahogyan sikerült összekapcsolniuk a lehetetlen bérköveteléseket a magas munkanélküliséggel, és a vezetők hiányával. Rijadban szinte a teljes igazgatóságot el kellett bocsátani tolvajlás miatt, a lengyel kormány pedig továbbra sem engedett kihozni az országból konvertibilis valutát. De ezektől a kisebb problémáktól eltekintve– amelyeket a vezetői testület könnyűszerrel megold – a vállalat meglehetősen jól állt. Florentyna nemrégiben magabiztosan közölte Richarddal, hogy a Báró Társaság 1974-es nyeresége meghaladja majd a negyvenegymillió dollárt, mialatt a Lester örülhet, ha eléri a tizennyolc milliót. Richard ezzel szemben azt jósolta, hogy a Lester nyeresége 1974-ben meghaladja a Báró Társaságét. Florentyna tettetett fölénnyel legyintett erre, de tudta, hogy pénzügyi előrejelzésekben a férje ritkán téved. Florentyna gondolatai ismét visszakanyarodtak Edwardhoz, de akkor megszólalt a telefon. Gianni di Ferranti arról érdeklődött, szeretné-e látni a párizsi bemutatóra tervezett új kollekcióját. Ez azután ki is törölte Florentyna agyából egykori osztálytársát, egészen a következő keddig. Florentyna egy óra után néhány perccel ért a Négy évszakba. Gianni di Ferranti legfrissebb modelljét viselte: üvegzöld midiszoknyát ujjatlan felsőrésszel. Kíváncsian gondolt rá, vajon megismeri-e még egyáltalán Edwardot, de ahogy elindult fölfelé a széles lépcsősoron, látta, hogy az már ott várja a lépcső tetején. Rápillantván abban reménykedett, hogy ő is csak annyira öregedett meg, mint a férfi: – Edward! – kiáltott fel. – Semmit sem változtál! A másik elnevette magát. –Nem, nem – évődött Florentyna –, mindig is tetszett az ősz haj, és az a néhány fölszedett kiló is kifejezetten jól áll. Pontosan ilyennek képzeltem szülővárosom jólmenő ügyvédjét. Edward mindkét oldalról arcon csókolta, mint egy francia tábornok, majd belékarolt, s követték a főpincért, aki az asztalukhoz vezette őket. Egy üveg pezsgő várt rájuk. – Pezsgő! Hát ez csodás. Mit ünnepelünk? – Csak azt, hogy újra találkoztunk. Edward észrevette, hogy Florentyna nagyon elmerült a gondolataiban. – Valami baj van? – kérdezte.
– Semmi. Csak eszembe jutott, ahogy ott ültem a Latin Lányiskola padlóján és bömböltem, miután te kitépted Franklin D. Roosevelt karját, aztán a fejére öntöttél egy üveg tintát. – Meg is érdemelted. Szörnyen felvágós voltál. F. D. R. nem érdemelte meg. Szegény, öreg medve, megvan még valahol? – Hát persze. A lányom szobájában vert tanyát, és miután sikerült megőriznie a maradék kezét és mind a két lábát, azt a következtetést kell levonnom, hogy Annabel ügyesebben bánik a fiúkkal, mint én annak idején. Edward jót nevetett. – Rendelünk? Annyi mindenről szeretnék beszélni veled. Érdekes volt nyomon követni a karrieredet a tévéből meg az újságokból, de arra voltam kíváncsi, vajon megváltoztál-e. Florentyna lazacot rendelt s hozzá salátát, míg Edward a legjobb bordából kért, spárga körítéssel. – Égek a kíváncsiságtól. – Miért? – kérdezte Edward. – Hogy mi késztetett arra egy chicagói ügyvédet, hogy elröpüljön New Yorkba egy szállodással ebédelni. – Nem chicagói ügyvédi minőségemben jöttem, és abszolút nem csábít, hogy egy szállodással társalogjak. A Demokrata Párt Cook megyei szervezetének pénztárosaként jöttem ide. – Tavaly százezer dollárt küldtem a chicagói demokratáknak – szólt Florentyna. – Ne felejtsük el, hogy Richard viszont százezer dollárt küldött a New York-i republikánusoknak! – Nekem nem a pénzed kell, Florentyna, bár tudom jól, hogy minden választás alkalmával támogattad a kilences választókörzetet. Nekem te kellesz. – Új fordulat – szólt Florentyna nevetve. – Az utóbbi időben már nemigen szoktak nekem ilyet mondani a férfiak. Tudod, Edward – folytatta megváltozott hangon –, néhány éve annyit dolgozom, hogy szavazni is alig volt időm elmenni, nemhogy részt venni bármiben is. Ráadásul a Watergate-ügy óta iszonyodom Nixontól, Agnew még rosszabb, és miután Muskie egy nulla, maradt George McGovern, aki szintén nem lelkesített túlzottan. – De nyilván... – Azonkívül van egy férjem, két kamasz gyerekem és egy ötszázmilliós vállalatom, amire oda kell figyelnem. – És mit akarsz csinálni az elkövetkezendő húsz évben? Florentyna elmosolyodott magában. – Fölfejleszteni egymilliárdos vállalattá. – Más szóval a rutinverklit akarod tekerni. Egyetértünk, ami McGovernt és Nixont illeti – az egyik túl jó volt, a másik túl rossz –, és én sem látok senkit a láthatáron, aki lázba hozna. – Szóval azt szeretnéd, ha indulnék a hetvenhatos elnökválasztáson. – Nem, azt szeretném, ha a képviselő-választáson indulnál Illinois állam kilences választókörzetének kongresszusi mandátumáért. Florentyna kiejtette a villát a kezéből: – Ha jól emlékszem, a munkaköri leírás szerint ez napi tizennyolc órás munkát jelent, negyvenkétezer-ötszáz dolláros évi fizetést, továbbá azt, hogy az embernek megszűnik a családi élete, s ezenfelül a választói olyan gorombák hozzá, ahogy csak nekik tetszik. És ami a legrosszabb, Illinois állam kilences választókörzetében kell lakni. – Az még nem olyan szörnyű. A Báró a kilences választókörzetben áll, és ez különben is csak ugródeszka. – Mihez? – A szenátusi székhez.
– Hogy akkor már egész Illinois állam gorombáskodhasson velem. – És aztán az elnöki hivatalhoz. – Amikor aztán már az egész világ beszállhat. Edward, ez nem a Latin Leányiskola, és nekem nincs két életem, hogy az egyiket a szállodáimra áldozzam, a másikat... – A másikat arra, hogy visszaadj egy keveset abból, amit másoktól elvettél. – Edward, ez egy kicsit durva volt. – Igen, durva. Elnézést kérek. De mindig meg voltam győződve arról, hogy komoly szerepet játszhatsz ennek az országnak a politikai életében, és valamikor te is meg voltál erről győződve. És most úgy érzem, eljött a megfelelő idő, főleg mert úgy látom, nem változtál. – De én évek óta nem vettem részt a politikában, még a helyi ügyekben sem, nemhogy országos szinten. – Florentyna, te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a képviselőházban ülők nagy része nem rendelkezik olyan széles körű tapasztalatokkal, sem olyan intelligenciával, mint te. S ha az ember jól belegondol, ez áll a legtöbb elnökre is. – Ez igazán hízelgő, Edward, de nem győztél meg. – Nos, azt mindenesetre elmondom, hogy vagyunk jó néhányan Chicagóban, akik szeretnénk, ha hazajönnél és jelöltetnéd magad a kilences körzetben. – Henry Osborne régi helyére? – Bár azt már ötvennégyben visszanyerte a Demokrata Párt, soha nem volt olyan jelentős a többségünk, hogy amikor új jelöltet kellett kiállítani, biztosra mehettünk volna, hogy legyőz egy erős republikánus vetélytársat. – Daleynek pont egy lengyel nőre van szüksége? – Daleynek pont arra a nőre van szüksége, akinél a Time szerint csak Jackie Kennedyt és Margaret Meadet becsüli többre ez a nemzet. – Bolond vagy, Edward. Kinek lenne az jó? – Gondolom, neked, Florentyna. Csak egy napot szánj rám az életedből; gyere el Chicagóba, találkozz azokkal az emberekkel, akik téged szeretnének! Fejtsd ki nekik a saját szavaiddal, mit gondolsz az ország jövőjéről. Ennyit csak megtehetsz a kedvemért, nem? – Rendben van, gondolkozom rajta, és pár napon belül fölhívlak, de közlöm veled, hogy Richard azt fogja hinni, megbolondultam. Ebben az egyben Florentyna tévedett. Richard aznap éjjel későn ért haza bostoni útjáról, és másnap reggeli közben megemlítette, hogy Florentyna beszélt álmában. – Mit mondtam? Richard ráemelte a tekintetét. – Olyasvalamit, amit mindig is sejtettem – válaszolta. – Éspedig? – "Indulni akarok." Florentyna nem szólt. – Miért akart Edward olyan sürgősen találkozni veled? – Azt szeretné, ha visszamennék Chicagóba, és indulnék a képviselő-választáson. – Akkor ezért jött. Nos, szerintem komolyan meg kell fontolnod az ajánlatot, Jessie. Régóta kifogásolod, hogy az arra alkalmas nők nem politizálnak. És sosem rejtetted véka alá, mi a véleményed azoknak a képességeiről, akik részt vesznek a közéletben. Most végre abbahagyhatod a panaszkodást, és tehetsz valami többet. – És mi lesz a Báró Társasággal?
– A Rockefeller család túlélte, semmi kétség, a Kane család is majd csak megoldja valahogy. Egyébként meg, a vállalatnak ma már huszonhétezer alkalmazottja van, és feltételezem, hogy találunk tíz embert, aki pótolni tud téged. – Köszönöm, Mr. Kane. De hogy élhetnék én Illinoisban, ha ti New Yorkban laktok? – Ezt könnyen megoldhatjuk. Én minden hétvégén elröpülök Chicagóba. Szerda esténként te röpülhetsz ide, New Yorkba, és miután most már tudjuk, hogy Carol soha nem megy el tőlünk, ez még a gyerekeknek sem lesz nagy megpróbáltatás. Ha megválasztanak, az ingajárat másik végpontját áthelyezzük Washingtonba. – Ez úgy hangzik, mintha ezt már régen végiggondolta volna, Mr. Kane. Florentyna egy héttel később elröpült Chicagóba, ahol az O'Hare repülőtéren Edward várta. Esett az eső és olyan erős szél fújt, hogy hiába kapaszkodott két kézzel a hatalmas esernyőbe, Edward nem tudta megvédeni az esőtől. – Most már tudom, miért akartam annyira visszajönni – szólt Florentyna, ahogy ázva-fázva bemászott az autóba. A sofőr bevitte őket a városba, s útközben Edward röviden bemutatta azokat, akikkel találkozni fognak. – Pártaktivisták mind, hűséges és elszánt emberek, akik eddig csak olvastak rólad, vagy a tévében láttak. Meg fognak lepődni, hogy neked is ugyanúgy két kezed, két lábad és egy fejed van, mint bármelyiküknek. – Hány emberre lehet számítani? – Körülbelül hatvanra. Rendkívüli esetben hetvenre. – És csupán annyit kívánsz tőlem, hogy találkozzam velük, és szóljak pár szót az ország ügyeivel kapcsolatos véleményemről? – Igen. – És aztán haza is mehetek? – Ha arra vágysz. Az autó a Demokrata Párt Cook megyei székháza előtt állt meg. Mrs. Kalamich, egy hétköznapi kinézetű, kövérkés hölgy üdvözölte Florentynát, majd bevezette a nagyterembe. Florentyna megrémült, amikor meglátta, hogy a helyiség zsúfolásig megtelt, hátul néhányan még állnak is. Amikor belépett, tapssal fogadták. – Azt mondtad, nem lesznek sokan – súgta oda Edwardnak. – Engem is ugyanúgy meglep. Körülbelül hetven emberre számítottam, nem háromszázötvenre. Florentynát hirtelen izgatottság fogta el, amikor bemutatták a jelölőbizottság tagjainak, majd az emelvényre vezették. Edward mellett foglalt helyet, s konstatálta, milyen hideg van a teremben, s hogy a helyiség olyan emberekkel van tele, akiknek remény csillog a szemében, olyanokkal, akik rendkívül keveset élvezhetnek mindazokból az előnyökből, amelyek neki oly hétköznapiak. Mennyire különbözött ez a helyiség az ő tanácstermétől, amelyben csupa elegáns úr ül a Brooks fivéreknél vásárolt öltönyben, s mind Martinit rendelnek ebéd előtt. Florentyna életében először zavarban érezte magát amiatt, hogy gazdag, és csak abban reménykedett, hogy gazdagsága nem túl hivalkodó. Edward fölemelkedett a székéből. – Hölgyeim és uraim, engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutathatom önöknek azt az asszonyt, aki elnyerte egész Amerika népének megbecsülését és csodálatát. Nagy szerepe volt a világ egyik legnagyobb pénzbirodalmának kiépítésében, és én hiszem, hogy ugyanilyen léptékű politikai karriert is befuthat. Hadd reméljük, hogy ez a karrier ebből a teremből fog elindulni, ma este. Hölgyeim és uraim, Mrs. Florentyna Kane.
Florentyna telve volt feszültséggel, amikor fölállt. Kezdte már sajnálni, hogy nem készült többet a beszédjére. – Köszönöm, Mr. Winchester, a kedves szavakat. Csodálatos érzés újra szülővárosomban, Chicagóban lenni, és igen nagyra értékelem, hogy ilyen sokan jelentek meg itt, ezen az esős, hideg estén. Én is, mint önök, úgy érzem, hogy napjaink politikai vezetői cserbenhagytak bennünket. Én egy erős Amerikában hiszek, és ha valóban belépek a politika küzdőterére, Franklin D. Roosevelt szavainak szellemében fogok cselekedni, amelyek ugyanebben a városban hangzottak el több mint harminc éve: "Nincs nagyszerűbb hivatás, mint a köz szolgálatai". Apám Lengyelországból érkezett Chicagóba mint bevándorló, és sehol másutt nem érhette volna el azt, amit Amerikában sikerült elérnie. Szeretett hazánk sorsában megszabott szerepét mindannyiunknak be kell töltenie, és én soha nem fogom elfelejteni az önök kedvességét, hogy meghívtak ide, és lehetséges jelöltjüknek tekintenek. Nem készültem hosszú beszéddel, mert szívesebben válaszolnék inkább mindazon kérdésekre, amelyeket önök fontosnak ítélnek. Florentyna leült, és a több mint háromszáz ember lelkesen tapsolni kezdett. Amikor a lárma elült, sorra válaszolt a kérdésekre, amelyek a legkülönfélébb témákat ölelték föl Kambodzsa bombázásától a törvényes abortuszig, a Watergate-ügytől az energiaválságig. Első ízben vett úgy részt egy gyűlésen, hogy nem volt a kisujjában minden tény és számadat, s ő maga is meg volt lepve, milyen határozott véleménye van egyes dolgokról. Amikor jó egy óra múlva az utolsó kérdésre is válaszolt, a hallgatóság fölállt a helyéről és kántálni kezdte: ,,Kane-t a képviselőházba!", és nem is hagyta abba, amíg Florentyna le nem lépett a dobogóról. Egyike volt ez élete azon kevés pillanatának, amikor nem tudta pontosan, mit tegyen. Edward sietett a segítségére. – Tudtam, hogy oda lesznek érted – szólt a férfi sugárzó arccal. – De hát szörnyű voltam – kiabálta vissza neki Florentyna a hangzavarban. – Akkor alig várom már, hogy meglássam, milyen az, amikor jó vagy. Edward levezette az emelvényről, a tömeg feléjük hullámzott. Egy sápadt, tolókocsis férfinak sikerült megfognia Florentyna kezét. – Ő Sam – mondta Edward. – Sam Hendrick. Mindkét lábát elveszítette Vietnamban. – Mrs. Kane – kezdte a tolókocsis férfi –, ön nem emlékezhet rám; egykor ugyanebben a teremben együtt ragasztottuk a borítékokat Stevenson kampánya során. Sokan vagyunk Chicagóban, akik régóta remélték, hogy egyszer hazajön és képvisel bennünket. Felesége, aki mögötte állt, mosolyogva bólintott. – Köszönöm – mondta Florentyna. Megfordult, és megpróbált, eljutni a kijárathoz, de azt elzárták előle a lelkes támogatók felé nyújtott kezei. Az ajtónál újra megállították, ezúttal egy huszonöt év körüli lány, aki a következőket mondta: – Az ön régi szobájában laktam a Radcliffe-en a Whitman kollégiumban, és mint ön, én is álltam egyszer a téren, s hallgattam Kennedy elnököt. Amerikának új Kennedyre van szüksége. Miért ne lehetne az nő? Florentyna jól megnézte a lelkes, fiatal lány komoly arcát. – Már elvégeztem az egyetemet, és most Chicagóban dolgozom, de aznap, amikor ön a választáson indul, Illinois állam ezer egyetemistája lesz kint az utcákon, és mindent megtesz azért, hogy önt megválasszák. Florentyna megpróbálta megtudni a lány nevét, de a tömeg továbbsodorta. Edwardnak végül sikerült keresztülpréselnie a sokaságon az autóig, amely ott várt, hogy visszavigye őket a repülőtérre. Az úton Florentyna nem szólt egy szót sem. Amikor megérkeztek, a néger sofőr kipattant és kinyitotta neki az ajtót. Florentyna megköszönte.
– Ó, ez nekem öröm, Mrs. Kane. Szeretném megköszönni, hogy kiállt a népemért Délen. Soha nem felejtjük el önnek, hogy élére állt az egyenlő bérért vívott küzdelmünknek, és hogy az ország összes szállodavállalatának követnie kellett önt. Remélem, most lehetőséget ad arra, hogy önre szavazzak. – Ezt is köszönöm – mondta Florentyna mosolyogva. Edward bekísérte a csarnokba, és elment vele a jegykezelő pultig. – Időben vagyunk. Köszönöm, hogy eljöttél, Florentyna. Kérlek, tudasd velem, ha döntöttél – kis szünetet tartott –, de ha úgy érzed, hogy nem vállalod a jelölést, én azt is megértem. Könnyedén arcon csókolta, és elment. A visszaúton Florentyna magában ült a gépen, és az este történteken elmélkedett, azon, hogy mennyire fölkészületlenül érte a jóakarat ilyen megnyilvánulása. Szerette volna, ha apja megérheti és jelen lehet a teremben. Egy légikisasszony jött, hogy megkérdezze, mit kér inni. – Semmit, köszönöm. – És mi egyébbel szolgálhatok, Mrs. Kane? Florentyna fölnézett a lányra, csodálkozott, hogy az ismeri a nevét. – Régebben az ön egyik szállodájában dolgoztam. – Melyikben? – kérdezte Florentyna. – A detroiti Báróban. A Báró szállodákat mindig nagyon fogják szeretni a stewardessek. Bárcsak Amerikát is úgy kormányoznák, ahogy ön a szállodáit vezeti, nem ott tartanánk, ahol most tartunk! – mondta, majd továbbment az ülések között. Florentyna átfutotta a Newsweek legújabb számát. A "Meddig terjedhet a Watergate-botrány?" főcím alatt jól megnézte Ehrlichman, Haldeman és Dean képét, aztán becsukta az újságot. A címlapon Richard Nixon képe állt, ezzel a felirattal: "Mikor szóltak az elnöknek?" Valamivel éjfél után ért haza. Richard a kandalló mellett ült a karmazsinszínű bőrfotelben. Amikor Florentyna belépett, felállt, és elébe sietett. – Felkértek, hogy indulj az elnökválasztáson? – Nem, de mit szólnál Kane képviselőnőhöz? Florentyna másnap telefonált Edwardnak. – Szeretnék indulni a választáson a Demokrata Párt képviselőjelöltjeként. – Köszönöm. Meg kell majd próbálnom teljesebben kifejezni az érzéseimet, de most csak annyit: köszönöm. – Edward, megtudhatnám, ki lett volna a jelölt, ha én nemet mondok? – Engem akartak rávenni, hogy induljak, de én mondtam, hogy tudok egy alkalmasabb jelöltet. Miután meg vagyok róla győződve, hogy most már megfogadod a tanácsokat, még akkor is, ha majd elnök leszel. – Még osztályelnök se lettem soha. – Én igen, mégis végül én dolgozom neked. – Nos, hol kezdjük, tanár úr? – A jelölőgyűlés három hónap múlva lesz, úgyhogy addig szabaddá kellene tenned minden hétvégét. – Már megtettem, beleértve a mostanit is; és meg tudnád nekem mondani, ki volt az a lány a Radcliffe-ről, aki megállított az ajtóban, és Kennedyről beszélt? – Janet Brown. Fiatal kora ellenére ő a városi szociális osztály egyik legmegbecsültebb előadója. – Meg tudnád adni a telefonszámát?
A hét folyamán Florentyna bejelentette elhatározását a Báró igazgatótanácsának. Kinevezték Richardot társelnöknek, és választottak két új igazgatót a testületbe. Florentyna fölhívta Janet Brownt, és fölajánlotta neki, hogy legyen a főállású politikai munkatársa; s örült, hogy Janet azonnal beleegyezett. Aztán fölvett még két titkárnőt, kizárólag a politikai ügyek intézésére. Végül telefonált, a chicagói Báróba, és kiadta, hogy hagyják szabadon a harmincnyolcadik emeletet, s hozzátette, hogy legalább egy évig rendelkezésére álljon a teljes szint. – Kezdjük komolyan venni a dolgot, mi? – jegyezte meg Richard később, az este folyamán. – Így van, miután nagyon keményen meg kell dolgoznom azért, hogy te lehess az első "First Gentleman".
26. – Szerinted komoly ellenfelekre számíthatunk? – Semmi olyanra, amitől igazán tartanunk kellene – válaszolta Edward. – Lehet, hogy lesz egy-két ellenjelölt, de miután a bizottság egyöntetűen melletted áll, a valódi harc a republikánusokkal várható. – Lehet már tudni, hogy ki a legvalószínűbb jelöltjük? – Még nem. Kémeim szerint két ember között fog eldőlni. Az egyik, Ray Buck, a visszavonuló képviselő választottja, a másik, Stewart Lyle, aki az utóbbi nyolc évben a Városi Tanácsban dolgozott. Mind a kettőnek erős kampánya lesz, de most nem ez a legsürgősebb gondunk. Miután már csak nagyon kevés idő maradt, összpontosítsunk a Demokrata Párt küldöttválasztására. – Szerinted hányan fognak szavazni? – kérdezte Florentyna. – Nem lehet biztosan tudni. Összesen annyi biztos, hogy körülbelül százötvenezer bejegyzett demokrata van, és általában a tagok negyven-ötven százaléka megy el szavazni. Ez annyit jelent, hogy hetven- és nyolcvanezer között. Edward kiteregetett egy nagy Chicago-térképet, és Florentyna elé helyezte. – A választókörzet szélei piros vonallal vannak jelölve. Délen a keleti Chicago sugárút, északon az Evanston határa, nyugaton Ravenswood és az északnyugati országút, keleten a tó. – A körzet nem változott Henry Osborne ideje óta, úgyhogy nagyon gyorsan fölelevenedik bennem minden– szólt Florentyna. – Bízzunk benne, mert most a legfőbb feladatunk arról gondoskodni, hogy a sajtóból, hirdetményekből, a tévéből, nyilvános szereplések révén a területen élő összes demokrata megismerjen, megtanulja, ki vagy. Ahányszor csak belelapoznak az újságjukba, bekapcsolják a rádiót, vagy nézik a tévét, Florentyna Kane velük legyen. A szavazóknak azt kell érezniük, hogy mindenütt ott vagy, és azt kell hinniük, hogy téged az ő sorsukon kívül az égvilágon semmi sem érdekel. Lényegében mostantól márciusig nem lehet Chicagóban fontosabb társadalmi esemény, hogy te ott ne jelenj meg. – Rendben – mondta Florentyna. – Már fel is állítottam a kampányközpontomat a Báróban, amit apám kellő előrelátással a választókörzet szívében épített meg. Felajánlom, hogy minden hétvégémet itt töltöm, cserében a hét közben előforduló napokat otthon, a családommal. Mit akarsz, hol kezdjük?
– Jövő hétfőre összehívtam egy sajtókonferenciát a Demokrata Párt székházába. Rövid beszéd, aztán a kérdéseikre válaszolsz, utána meghívjuk őket egy kávéra, úgyhogy személyesen megismerkedhetsz az összes kulcsemberrel. Miután általában talpraesetten válaszolsz, élvezni fogod az újságírókkal való találkozást. – Valami speciális jó tanács? – Csak légy önmagád! – Azt még megbánhatod egy nap. Edward jóslata bevált. Florentyna rövid bevezetője után sűrűn záporoztak felé a kérdések, Edward pedig mindig félhangosan közölte vele az épp szólásra emelkedett újságíró nevét. Az első Mike Royko volt, a chicagói Daily News tudósítója. – Miért gondolja, hogy egy New York-i milliomosnőnek kellene indulnia a választáson Illinois állam kilencedik választókörzetének jelöltjeként? Florentyna fölállt, hogy válaszoljon a kérdésekre. – Ebben az összefüggésben – kezdte – én nem egy New York-i milliomosnő vagyok. Itt születtem a Szent Lukács közkórházban, és a Rigg úton nevelkedtem. Apám, aki úgy érkezett ebbe az országba, hogy a ruhán kívül, amit viselt, semmije sem volt, a Báró Társaságot pontosan itt, a kilences körzetben alapította. Azt hiszem, küzdenünk kell érte, hogy a partjainkhoz érkező bármely bevándorlónak – érkezzék akár Vietnamból vagy Lengyelországból – ma is megadassék a lehetőség, hogy elérje, amit apám elért. Edward rámutatott a következő újságíróra. – Hátrányosnak érzi-e, hogy nő, amikor közhivatalra pályázik? – Egy korlátolt vagy rosszul informált személynek talán igennel kellene válaszolnom, de nem azoknak az intelligens választóknak, akik a tényeket elébe helyezik az idejétmúlt előítéleteknek. Kinek tűnne föl önök közül, ha innen hazamenet közlekedési balesetet szenvedvén legelőször egy orvosnővel találkozna? Remélem, hogy a nemek kérdése hamarosan ugyanolyan másodlagos lesz, mint a felekezeti hovatartozásé. Olyan, mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna, hogy az emberek azt kérdezték John F. Kennedytől, vajon szerinte megváltozik-e az elnöki intézmény attól, hogy ő római katolikus hitű. Azt hiszem, ez a kérdés ma föl sem merülhet Teddy Kennedy kapcsán. Más nemzetek politikai életében máris meghatározó szerepet töltenek be néhol a nők. Csupán két példa: Golda Meir Izraelben és Indira Gandhi Indiában. Én nagyon elszomorítónak tartom, hogy egy kétszázharmincmilliós nemzet száztagú szenátusában egyetlen nő sem ül, s a képviselőház négyszázharmincnégy tagja közül is csupán tizenhat a nő. – Mit szól hozzá a férje, hogy maga hordja a nadrágot a családban? – kérdezte felszólítás nélkül egy férfi. A teremben itt-ott kitört a nevetés. Florentyna megvárta, amíg újra teljes csend lett. – Jóval intelligensebb és sikeresebb ember ő annál, mint hogy ilyen nevetséges kérdés megforduljon a fejében. – Mi a véleménye a Watergate-ügyről? – Amerika politikatörténetének szomorú epizódja, amin remélhetőleg hamarosan túl leszünk, de elfelejteni soha nem szabad. – Mit gondol, Nixon elnök lemond? – Ez olyan morális döntés, amit az elnöknek magáriak kell meghoznia. – Lemondana ön az elnök helyében? – Nekem nem kellene betörnöm szállodákba. Van már száznegyvenhárom. A harsány nevetés és az azt követő taps némi önbizalmat adott Florentynának. – Ön szerint vád alá kell-e helyezni az elnököt?
– Ez olyan kérdés, amelyben a képviselőháznak kell határoznia azon bizonyítékok alapján, amelyeket jelenleg vizsgál a Bírói Testület – beleértve a fehér házi tekercseket is, amennyiben Nixon elnök a rendelkezésükre bocsátja őket egyáltalán. De nincs Amerikában ember, akit meg ne indított volna Elliot Richardson legfelsőbb ügyész lemondása, akinek feddhetetlensége egy percig nem volt kétséges. – Milyen véleményen van az abortusz ügyében? – Nem fogok abba a hibába esni, amibe Mason szenátor, amikor az elmúlt héten ugyanezt a kérdést tették föl neki, és ő így válaszolt: "Uraim, ez övön aluli kérdés." Florentyna megvárta, amíg elül a nevetés, aztán komolyabb hangon folytatta. – Születésem és neveltetésem révén római katolikus vagyok, s ezért rendkívül fontosnak tartom a meg nem született gyermekek védelmét. Azonban hiszem azt is, hogy vannak helyzetek, amikor szükséges, sőt erkölcsi értelemben helyes egy szakképzett orvos beavatkozása. – Mondana erre példát? – A nemi erőszak nyilvánvalóan ilyen, valamint ha az anya egészsége forog veszélyben. – Nem áll ez ellentétben az ön egyházának tanításaival? – De igen, ám én mindig az állam és egyház szétválasztásának híve voltam. Aki közhivatalt kíván betölteni, annak vállalnia kell, hogy bizonyos kérdésekben olyan álláspontot védjen szilárdan, amely nem fog mindig és mindenkinek tetszeni. Úgy gondolom, Edmund Burke jobban megfogalmazta ezt, mint én lennék képes: "A képviselő felelősséggel tartozik választóinak – és nemcsak buzgalmáért, da véleményalkotásáért is; és nem szolgálja, hanem elárulja a választókat, amennyiben ítéletét aláveti az ő véleményüknek." Edward megérezte az utolsó mondatok nagy hatását, s azonnal felállt. – Nos, hölgyeim és uraim, a sajtó tisztelt képviselői: azt hiszem, itt az ideje, hogy immáron egy kávé mellett személyesen megismerkedhessenek Florentyna Kane-nel, bár meg vagyok győződve arról, hogy mostanra már önök is tudják, miért gondoljuk úgy, hogy ő a megfelelő ember, aki körzetünket az alsóházban képviselheti. Az elkövetkező egy órában Florentyna politikai és személyes tárgyú kérdések újabb pergőtüzében állt. A kérdések egy részét, ha saját otthonában teszik föl neki, visszautasította volna, de hamar megtanulta, hogy az ember, ha közéleti személyiség, semmiről sem tarthatja meg magának a véleményét. Amikor az utolsó újságíró is elment, Florentyna belezuhant egy székbe. – Óriási volt, Florentyna! – lelkendezett Janet Brown. – Ön nem így gondolja, Mr. Winchester? Edward elmosolyodott. – Jó, de nem óriási. De én vagyok a hibás, amiért nem figyelmeztettelek rá, hogy mi a különbség, ha valaki egy magánvállalat elnöke, vagy egy közhivatalért indul harcba. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Florentyna meglepetten. – Ezek közül az újságírók közül néhánynak igen nagy hatalma van, és a cikkeiben nap mint nap az emberek százezreihez szól. Mind azt akarják megmutatni az olvasóiknak, hogy jól ismernek téged, s te egyszer-kétszer túl tartózkodó voltál, a Tribune tudósítójával meg egészen egyszerűen goromba. – Az volt az, aki arról kérdezett, hogy ki hordja a nadrágot? – Igen. – Mit kellett volna válaszolnom? – Tréfára kellett volna venni a dolgot. – Egyáltalán nem volt mulatságos, Edward, és ő volt goromba, nem én.
– Lehet, de nem ő akar közhivatalt viselni, hanem te, úgyhogy ő azt mond, ami neki tetszik, és ne felejtsd el, hogy a cikkeit naponta több mint ötszázezer ember olvassa, beleértve a választóid legnagyobb részét is. – Szóval azt szeretnéd, hogy megalkuvó legyek? – Nem, azt szeretném, ha megválasztanának. Ha már bent leszel a Házban, bebizonyíthatod mindenkinek, hogy igazuk volt, amikor rád szavaztak, de most még csak egy ismeretlen ember vagy a számukra, aki ellen sok minden szól. Nő vagy, lengyel, ráadásul milliomos. Ez a kombináció a legtöbb hétköznapi embertől az előítéletek és az irigység legkülönbözőbb formáit fogja előhívni. Ezeket az ellenérzéseket azzal lehet leszerelni, ha mindig jó humorúnak és kedvesnek látnak, s szüntelen érdeklődést mutatsz azon emberek iránt, akik nem élvezik a te előjogaidat. – Edward, nem nekem kellene közhivatalt vállalnom, hanem neked. Edward megrázta a fejét. – Tudom, hogy te vagy a megfelelő ember, Florentyna, de most már azt is látom, hogy el kell telnie egy kis időnek, amíg alkalmazkodni tudsz az új környezethez. Hála istennek, mindig gyorsan tanultál. Egyébként nehogy azt hidd, hogy nem értek egyet a véleményeddel, aminek olyan nagy garral adtál hangot, de ha már annyira szereted a régi államférfiakat idézni, jusson eszedbe az is, amit Jefferson mondott Adamsnek: "Nem veszíthetsz szavazatot olyan mondattal, amit nem mondtál ki." Ismét Edwardnak lett igaza: a másnapi újságokban elég vegyes volt Florentyna megítélése, a Tribune cikkírója pedig a legrémesebb megalkuvó jöttmentnek titulálta, akivel valaha összehozta a balszerencse a politika porondján. "Hát nem találnak egész Chicagóban egy megfelelő helybeli jelöltet?". Ha nem, hát kénytelen lesz életében először azt tanácsolni az olvasóknak, hogy szavazzanak inkább a republikánus jelöltre. Florentyna elborzadt, és azonnal belátta, hogy az újságíró lelke néha még a politikusénál is érzékenyebb. Nekifogott, hogy heti több napon át Chicagóban dolgozzon: emberekkel találkozzon, újságírókkal beszélgessen, tévéinterjúkat adjon, alapítványokat tegyen, s minderről részletesen beszámoljon Richardnak, ha néhanapján találkoztak. Még Edward is kezdte úgy érezni, hogy kedvezőre fordult a széljárás, amikor becsapott a villám. – Ralph Brooks? Ki az ördög az a Ralph Brooks? – kérdezte Florentyna. – Helyi ügyvéd, nagyon éles eszű és nagyon ambiciózus. Én mindig azt hittem, hogy az államügyészi hivatalra vetett szemet, és meg sem áll a szövetségi ügyészségig, de úgy látszik, tévedtem. Kíváncsi lennék rá, ki javasolta a jelölését. – Komoly vetélytárs? – Nagyon is. Helyi fiú, a chicagói egyetemre járt, aztán a Yale jogi fakultására. – Kora? – kérdezte Florentyna. – Harmincas évei végén. – És nyilván jóképű. – Nagyon – mondta Edward. – Amikor a bíróságon szólásra emelkedik, az esküdtszék minden női tagja neki szurkol. Ha csak megtehetem, elkerülöm, hogy vele kerüljek szembe. – Van valami előnytelen tulajdonsága is ennek az olümposzi istenségnek? – Bárki, aki ebben a városban ügyvédeskedik, pályája során törvényszerűen szerez magának néhány ellenséget, azt pedig biztosan tudom, hogy Daley polgármester nem lesz elragadtatva, hogy ha megtudja, Ralph Brooks beszállt a ringbe, miután az ő fiának nyilvánvaló riválisa. – És mit tegyek vele kapcsolatban? – Semmit – felelte Edward. – Ha kérdeznek, csak add le az ilyenkor szokásos szövegtípust; például, hogy a demokrácia így működik, és hogy remélhetőleg a legjobb győz.
– Csak öt hetet hagyott magának a választásig. – Ez néha jó taktikának bizonyul; biztosan azt reméli, hogy belőled már kifogyott a szufla. Az egyetlen jó dolog, ami ebből kijöhet, hogy Mr. Brooks kiöli munkatársainkból az önelégültséget. Mindenki tisztában lesz vele, hogy igazi harcra van kilátás, ami viszont jó tréning a republikánusokkal való majdani összecsapásra. Florentynát megnyugtatta, hogy Edward továbbra is magabiztos maradt – bár a férfi később megvallotta Janet Brownnak, hogy pokoli harcra számít. A következő hetek során Florentyna is megtudta, milyen küzdelemnek néz elébe. Akárhova ment, kiderült, hogy Ralph Brooks éppen előtte járt ott. Valahányszor nyilatkozott valamelyik újságnak valamilyen lényegesebb tárgyban, Brooks már előző este elmondta a véleményét ugyanarról. De ahogy a küldöttválasztás napja közeledett, Florentyna megtanulta Brookst a saját fegyverével támadni, sőt le is győzni. Mégis, épp akkor, amikor a felmérések azt mutatták, hogy Florentyna tartja az előnyét, a férfi olyan kártyát játszott ki, amit nem lehetett előre kalkulálni. A részleteket Florentyna a chicagói Tribune címoldalán olvasta. "Brooks nyilvános vitára hívja Kane-t" – adta hírül a szalagcím. Florentyna tudta, hogy bírósági gyakorlata, a keresztkérdéseken edzett vitakészsége révén komoly ellenfél lesz a férfi. Percekkel azután, hogy az újság az utcára került, Florentyna kampányközpontjainak összes telefonvonalát egyszerre kezdték ostromolni a különböző lapoktól. Elfogadja-e a kihívást? Kitére Brooks elől? Vajon nincs-e joga a chicagói embereknek látni, hogyan vitatja meg a két jelölt a különböző kérdéseket? Janet feltartotta az érdeklődőket, amíg Florentyna Edward-dal tanácskozott. Ez mindössze három percig tartott, s Florentyna ezalatt megírta azt a közleményt, amit aztán Janet beolvasott a telefonba minden kérdezősködőnek. "Florentyna Kane örömmel fogadja el Ralph Brooks meghívását a nyilvános vitára, és nagy várakozással néz a találkozás elé." Közös megállapodás alapján a választást megelőző csütörtökre tűzték ki a vitát, csatamezőnek pedig a Bernard Horwich Zsidó Közösségi Központot választották. Amikor a CBS tévétársaság helyi stúdiója bejelentette, hogy kész egyenesben közvetíteni a vitát, mindkét jelölt számára egyértelművé vált, hogy a szavazás végső kimenetele nagyban függ ettől az összecsapástól. Florentyna napokon át készült a beszédére, és válaszolgatott Edward, Janet és Richard gondosan válogatott kérdéseire. Föltámadtak a régi emlékek: amikor Tredgold kisasszonnyal készült a Woolson-ösztöndíj vizsgájára. A vita estéjén a Horwich Központ zsúfolásig megtelt. Minden szék foglalt volt, a terem végében is álltak, míg mások az ablakpárkányon gubbasztottak. Richard átrepült New Yorkból, s Florentynával együtt a vita megkezdése előtt fél órával érkezett a helyszínre. Florentyna alávetette magát a szokásos tévé smink-procedúrának, Richard pedig keresett magának egy helyet az első sorban. Ahogy Florentyna belépett a terembe és helyet foglalt, lelkes tapssal üdvözölték. A néhány pillanattal később érkező Ralph Brookst ugyanolyan ováció fogadta. A férfi magabiztos mozdulattal simította hátra a haját, amint nagy léptekkel az emelvényre sietett. A teremben egyetlen nő sem tudta levenni róla a szemét, Florentynát is beleértve. A Demokrata Párt Kilences Választókörzete Kongresszusi Bizottságának elnöke üdvözölte mindkettőjüket, majd félrevonta őket, hogy elismételje: mindketten mondanak majd egy rövid beszédet, amelyet kérdések követnek, végül zárónyilatkozatot tesznek. Bólintottak: az elnök csak azt mondta el, amiben a két jelölt megbízottai napokkal korábban megegyeztek. Az elnök ekkor elővett a zsebéből egy új féldollárost, s Florentyna ránézett John Kennedy képmására. Az elnök feldobta az érmét, Florentyna azt mondta: "Fej." Kennedy ismét ráemelte a tekintetét. – Másodiknak beszélek – mondta Florentyna pillanatnyi habozás nélkül.
Több szó nem esett, visszamentek az emelvényre. Florentyna Edward jobbján, Ralph Brooks a balján foglalt helyet. Pontban nyolc órakor az elnök kalapácsával az asztalra csapott, és csendet kért. – Mr. Brooks szól elsőként önökhöz, majd Mrs. Kane következik. Ralph Brooks fölállt, s Florentyna ráemelte tekintetét a magas, jóképű férfira. Be kellett vallania magának: ha egy filmrendező az Egyesült Államok elnökének szerepére keresett volna színészt, Ralph Brooksnál jobbat aligha találhatott volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy a férfi megszólalt, Florentynának már afelől sem volt kétsége, hogy keményebb ellenfelet Chicagón kívül is nehezen találhatna. Brooks fesztelen volt és magabiztos, előadásmódja ügyvédhez méltó, de csöppet sem terjengős. – Hölgyeim és uraim, demokraták! – kezdte. – Olyan ember áll most önök előtt, aki eddigi életét itt, Chicagóban élte le. Dédapám is itt született, és a Brooks család négy nemzedék óta folytatja ügyvédi gyakorlatát – a La Salle utcai irodából kiindulva – legjobb képességei szerint, mindig a közösség hasznát nézve. Abban a szilárd meggyőződésben ajánlkozom ma itt az önök kongresszusi jelöltjének, hogy egy képviselőnek mindig abból a közösségből kell származnia, amelyet képvisel. Nem áll rendelkezésemre olyan hatalmas gazdagság, mint amilyen ellenfelemé, de minden figyelmemet és törődésemet e körzet lakóinak szentelem, s ez, remélem, nagyobb súllyal esik latba az önök szemében, mint a vagyon. Felharsant a taps, de Florentyna számos olyat látott a hallgatók között, aki nem tapsolt. – A bűnmegelőzés, a lakásproblémák megoldása, a tömegközlekedés és az egészségügy kérdéseiben hosszú évek óta igyekszem előmozdítani a köz javát a chicagói törvényszékeken. Most annak lehetőségét keresem, hogy az Egyesült Államok képviselőházában szolgáljam az önök érdekeit. Florentyna figyelmesen hallgatott minden egyes jól megformált szót, s nem lepte meg, hogy amikor Brooks leült, hangosan és kitartóan tapsoltak a jelenlevők. Az elnök fölemelkedett, hogy bejelentse Florentyna beszédét. Ő is felállt, de legszívesebben azonnal elfutott volna. Richard azonban rámosolygott a legelső sorból, és ettől visszatért az önbizalma. – Apám több, mint ötven éve érkezett Amerikába – kezdte –, miután megszökött először a németek, majd az oroszok fogságából. New Yorkban tanult, majd áttelepült Chicagóba, és pont itt, ennek a városnak a kilences körzetében alapította meg azt a vállalatot, amely vállalat elnökének lenni megtiszteltetés a számomra. Ez a szállodalánc ma huszonhétezer embernek ad munkát Amerika-szerte. Amikor pályája csúcsán járt, apám elhagyta ezt az országot, hogy újra harcoljon a németek ellen, és egy Bronz-csillaggal tért haza az Egyesült Államokba. Én ebben a városban születtem, a gimnázium, ahová jártam, egy mérföldre sincs ettől a helytől, ott részesültem olyan oktatásban, amely lehetővé tette, hogy egyetemre mehessek. Most pedig azért tértem haza, hogy képviselhessem azokat az embereket, akiknek köszönhetően valóra válhatott az én Amerikai Álmom. Dörgő taps honorálta Florentyna szavait, de ő ismét fölfedezte, hogy jó néhányan nem tartanak a többiekkel. – Remélem, nem lesz akadálya közszereplésemnek az, hogy gazdagnak születtem. Ha ez kizáró ok lett volna, Jefferson, Roosevelt és Kennedy sem viselhetett volna hivatalt. Remélem, az sem lesz akadály, hogy apám bevándorló volt. Ha ez számítana, Anton Cermak, a közösség mind ez idáig egyik legnagyszerűbb polgármestere sosem kerülhetett volna be a Városházára, és ha az szól ellenem, hogy nő vagyok, akkor velem együtt Amerika lakosságának felét ki kellene zárni. Erre már a terem minden sarkából felcsattant a taps. Florentyna mély lélegzetet vett.
– Nem mentegetőzöm, amiért egy bevándorló lánya vagyok. Nem mentegetőzöm, amiért gazdag vagyok. Nem mentegetőzöm, amiért nő vagyok, és soha nem fogok mentegetőzni, amiért a chicagóiakat szeretném képviselni az Egyesült Államok Képviselőházában. A taps fülsiketítő volt. – Ha úgy van megírva a sorsom, hogy ne én képviseljem önöket, támogatni fogom Mr. Brookst. Ha viszont az a megtiszteltetés ér, hogy jelöltjükül választanak, biztosak lehetnek abban, hogy ugyanazzal az energiával és odaadással igyekszem megbirkózni a Chicago népe előtt álló problémákkal, mint amit annak szenteltem, hogy vállalatomat a világ egyik legsikeresebb szállodatársaságává fejlesszem. Florentyna szűnni nem akaró taps közepette foglalt helyet, s rögtön a férjére nézett: Richard mosolygott. Végre kissé elengedhette magát, körbetekintett a termen, ahol néhányan felállva tapsoltak – bár tudta, hogy ezek többségé az ő munkatársai közül való. Rápillantott az órájára: két perc múlva fél kilenc. Tökéletesen időzített. A "Röhögjünk együtt!" e heti adása azonnal kezdődik, egy másik csatornán pedig már melegít a Chicagói Sólymok csapata. Perceken belül rengetegen fognak csatornát váltani. Ahogy Ralph Brooks savanyú képére tekintett, sejtette, hogy a férfi is tisztában van a tévéműsorral. A semmi meglepetést nem hozó kérdések és a záróbeszédek után Florentyna és Richard lelkes jóakarók gyűrűjében hagyta el a termet, majd hazatért Báró-béli lakosztályába. Idegesen várták, hogy a küldönc meghozza az újságok legfrissebb kiadását. A cikkírók véleménye egyöntetűen Florentynának kedvezett. Még a Tribune is azt írta, hogy nehéz dönteni a két jelölt között. A kampány utolsó három napjában Florentyna nem kímélte se a járda aszfaltját, se a saját sarkait, és teljes hosszában bejárta a Michigan sugárutat. Esténként mindig úgy zuhant bele a fürdőkádba, reggelenként pedig Richard ébresztette forró kávéval, hogy kezdhesse elölről az egész őrült procedúrát. – Végre elérkezett a nagy nap – mondta Richard. – Nagyon itt volt már az ideje – szólt erre Florentyna. – Nem vagyok benne biztos, hogy a lábam bírná ezt még egyszer. – Ne izgulj! Holnap estére minden kiderül – bátorította Richard. Florentyna fölkelt, és magára öltött egy gyűrhetetlen anyagból készült egyszerű kék ruhát – bár tudta, hogy ő fogja gyűröttnek érezni magát estére –, és fölhúzott egy olyan cipőt, amit Tredgold kisasszony "praktikusnak" mondott volna, és amilyenből már két párat elkoptatott a kampány során. Reggeli után Richarddal együtt elment a helyi iskolához, és leadta a szavazatát Florentyna Kane-re – ez kissé furcsa érzés volt. Richard –mint nyilvántartott New York-i republikánus – odakint maradt. A részvételi arány sokkal magasabb volt, mint Edward jósolta: saját szavazatát nem számítva még 49 312 voksolt Florentyna mellett, míg Ralp Brooks-ra 42 972 demokrata szavazott. Florentyna Kane ezzel megnyerte első választását. A republikánusok jelöltje végül Stewart Lyle lett, aki könnyebb ellenfélnek bizonyult, mint Ralph Brooks. Régi vágású republikánus volt, mindig megnyerő és udvarias, aki nem híve a személyes konfrontációnak. Florentynának megismerkedésük pillanatától kezdve rokonszenves volt, és nem voltak kétségei afelől, hogy a férfi nagy odaadással képviselné a körzetet, ha megválasztanák, de azután, hogy Nixon lemondott, és Ford amnesztiában részesítette az exelnököt, a demokraták elsöprő győzelemre számíthattak.
Florentyna is azok között volt, akiket ebben a nagy hullámban választottak meg. Illinois állam kilences körzetének képviselői székét több mint huszonhétezres szavazattöbbséggel nyerte el. Elsőként Richard gratulált neki. – Nagyon büszke vagyok rád, drágám – mosolygott ravaszkásan a férje. – De biztos vagyok benne, hogy Mark Twain is büszke lett volna rád. – Mark Twain? Miért? – csodálkozott Florentyna. – Mert ő mondta: "Tegyük fel, hogy az ember megőrül. Vagy tegyük fel, hogy parlamenti képviselőnek áll. Bocsánat, a kettő ugyanaz."
27. William és Annabel apjával és anyjával a család Cape Cod-i házában töltötte a karácsonyt. Florentyna boldog volt, hogy az ünnepen együtt lehet gyermekeivel. Williamnek – aki már majdnem tizenöt éves volt – máris a Harvardon járt az esze, s délutánonként olyan matematikai könyveket bújt, amiket még Richard sem értett. Annabel szünideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy különböző osztálytársnőivel vég nélküli interurbán beszélgetéseket folytatott a fiúkról, míg végül Richard kénytelen volt elmagyarázni neki, mivel keresi a pénzt a Bell Telefontársaság. Florentyna Micener könyvét, a Centenáriumot olvasta; és lánya unszolásának engedve újra és újra hangosan végighallgatta Roberta Flack nagy slágerét: "Lágyan megöl a dalával." Richardnak annyira elege lett ebből a felvételből, hogy könyörgött Annabelnek, fordítsa meg végre azt az átkozott lemezt. Amikor lánya meg is tette, Richard először találkozott olyan popszámmal, amiről azonnal tudta, hogy élete végéig odalesz érte. Annabel nem értette, miért látja anyját mosolyogni, apját pedig eksztázisba esni a szövegtől, amely így szólt: Jessie, gyere haza, üres az ágy, Ahol te aludtál, s lassan kihűl. Jessie, a blues... Amikor a karácsonyi szünet a végéhez ért, Florentyna visszarepült Richarddal New Yorkba. Egy hetébe telt, amíg végigolvasta a Báró Társaság jelentéseit és meghallgatta a vállalat egyes részlegeinek vezetőit – akkor érezhette úgy, hogy tudomást szerzett mindenről, ami a távollétében történt. Az év folyamán befejeztek egy szállodát Brisbane-ben és egyet Johannesburgban, s felújítottak két régebbit Nashville-ben és Clevelandben. Florentyna távollétében Richard valamelyest lassította a beruházási programot, de így is sikerült negyvenötmilliós rekordnyereséget produkálnia 1974-re. Florentynának nem volt oka panaszra, miután a Lester követelése is jócskán növekedett abban az évben. Florentynát egyetlen dolog nyugtalanította csupán: hogy Richardon – életében először – látszott a kora, homlokán és a szeme körül ráncok jelentek meg, aminek csakis a folyamatos, komoly stressz lehetett az oka. Amikor Florentyna a férje szemére vetette, hogy embertelenül sokat dolgozik, Richard azzal vágott vissza, hogy bizony rögös út vezet ahhoz, hogy az ember First Gentleman lehessen. Kane képviselőnő január elején repült el Washingtonba. Janet Brownt még decemberben előreküldte a fővárosba, hogy felállítsa politikai stábját, és elvégeztesse a szükséges
átalakításokat Florentyna elődjének irodáján. Amikor Florentyna megérkezett, minden készen várta, beleértve a washingtoni Báró George Novak-lakosztályát is. Janet az előző hat hónap során nélkülözhetetlenné tette magát, s most Florentyna megfelelően felkészülve várhatta a képviselőház kilencvennegyedik ülésszakának megnyitását. Janet szigorú célszerűséggel osztotta be a 227 270 dollárt, ami minden képviselőnek évente rendelkezésére állt stábja fönntartásához. A válogatáskor a hangsúlyt a szakértelemre helyezte, teljesen függetlenül a jelentkező életkorától. Fölvett egy Louise Drummond nevű hölgyet személyi titkárnak Florentyna mellé, egy jogi tanácsadót, négy levelezőt háttértanulmányok készítésére és a posta feldolgozására, két további titkárnőt és egyet, aki fogadja az ügyfeleket. Ezenfelül Florentyna hátrahagyott három szociális élőadót a választókörzetében. Florentyna a Longworth-épület hetedik emeletén rendezkedhetett be. Ez volt a képviselők irodáit befogadó három épület közül a középső, s egyben a legöregebb. Janet elmondta, hogy ugyanebben az irodában korábban Lyndon Johnson, John Lindsay, illetve Pete McCloskey végezte a munkáját. Az épület alig kétszáz méternyire állt a Kongresszus székházától, s rendelkezésre állt a tanácsteremig a kis földalatti vasút is, zord idő esetére, vagy ha a képviselők el akarták kerülni a turisták mindenütt jelen levő hadát. Florentyna dolgozószobája közepes méretű helyiség volt, eleve telezsúfolva nehézkes, barna képviselőházi bútorokkal: fából készült asztallal, hatalmas bőr pamlaggal, számos kényelmetlen, sötét bőrfotellel és két üveges szekrénnyel. A szoba állapotából könnyű volt kitalálni, hogy előző lakója csak férfi lehetett. Florentyna gyorsan telerakta a könyvszekrényt: az Egyesült Államok törvénykönyve, a Ház szabályzata, az Illinois Állam köztéri szobrait bemutató kötet legújabb – jegyzetekkel ellátott, átdolgozott – kiadása és Carl Sandburg hatkötetes Lincoln-életrajza került oda, amely kedvenc könyve volt, pártállásától függetlenül. Florentyna azután kiakasztott néhány maga választotta akvarellt a sárgásszürke falra, igyekezvén eltakarni a szögek helyét, amit elődjétől örökölt. Asztalára családi fényképet állított, ami még a legelső San Franciscó-i üzletük kirakata előtt készült: amikor pedig megtudta, hogy a képviselőház minden tagja igényelhet virágokat a botanikus kertből, kiadta Janetnek, hogy az engedélyezett legnagyobb mennyiséget hozassa el, valamint intézkedjen, hogy hétfő reggelenként mindig legyen friss vágott virág az asztalán. Arra is megkérte Janetet, hogy a külső irodát rendezze be úgy, hogy az egyszerre árasszon barátságos és méltóságteljes hangulatot, őt ábrázoló fotó semmiképp se kerüljön ki. Florentyna nem szerette azt, ahogy kollégái többsége telerakta a fogadóhelyiségeit mindenféle önmagasztaló dokumentumokkal. Abba kénytelen-kelletlen belement, hogy íróasztala mögé elhelyezzék Illinois állam zászlaját és az Egyesült Államok lobogóját. A Képviselőház összehívását megelőző nap délutánján Florentyna fogadást adott a családtagok és a kampányban részt vett segítőtársak részére. Richard és Kate repült a gyerekekkel, míg Edward Florentyna anyját és O'Reilly atyát kísérte Chicagóból. Florentyna csaknem száz meghívót küldött szét az ország különböző sarkaiba, barátoknak és segítőtársaknak, s meglepve tapasztalta, hogy több, mint hetvenen jelentek meg. Az ünneplés közben félrevonta Edwardot, és felajánlott neki egy helyet a Báró Társaság igazgatótanácsában, amit ő pezsgőtől homályos aggyal el is fogadott, majd tökéletesen elfelejtett mindaddig, amíg nem kapott egy levelet, amelyben Richard megerősítette kinevezését, hozzátéve, hogy Florentynának hasznos lehet, ha ketten is jelen vannak a tanácsteremben, miközben ő politikai pályájára összpontosít. Amikor aznap este Richard és Florentyna megint csak egy Báró-lakosztály óriási ágyába bújt be, a férfi újra elmondta, milyen büszke felesége eredményére.
– Az ön segítsége nélkül nem lettem volna rá képes, Mr. Kane. – Nem arra akartam utalni, hogy segítettem neked, Jessie, de kénytelen vagyok bevallani, hogy örülök a győzelmednek. Most pedig át kell néznem a vállalat európai előrejelzéseit, mielőtt villanyt oltok. – Nagyon szeretném, ha lassítanál egy kicsit, Richard. – Nem lehet, kedvesem. Egyikünk sem képes lassítani. Ezért felelünk meg egymásnak. – Én megfelelek neked? – kérdezte Florentyna. – Egyetlen szóval: nem. Ha mindent visszacsinálhatnék, elvenném feleségül Maisie-t, és megspórolnám több pár kesztyű árát. – Te jó Isten! Kíváncsi lennék, mi lehet most Maisie-vel. – Még mindig a Bloomingdale-nél van. Miután rólam végképp le kellett mondjon, hozzáment egy utazó ügynökhöz, úgyhogy gyanítom, hogy most már kénytelen leszek veled megelégedni. Na, visszatérhetek a beszámolóimhoz? Florentyna kivette a kezéből a dossziét, és a földre ejtette. – Nem, drágám. Megkezdődött a képviselőház kilencvennegyedik ülésszaka. Az elnök, Carl Albert kalapácsával a pulpitusra ütött, és körbetekintett a zöld bőrszékekben félkaréjban ülő képviselőkön. Florentyna megfordult a helyén, és fölmosolygott Richard és a gyerekek felé a galériára. Ahogy végignézett a teremben ülő kollégáin, kénytelen volt megállapítani, hogy ez a legrosszabbul öltözött embercsoport, amelyet valaha látott. Élénkpiros gyapjú midiruhájában alaposan elütött a többiektől. A Ház elnöke felkérte a Ház lelkészét, Edward Latch atyát, mondja el az áldást. Ezután mindkét párt frakcióvezetője nyitóbeszédet tartott, majd az elnök emelkedett szólásra. Mr. Albert figyelmeztette a képviselőket, hogy mondókájukat fogják mindig rövidre, és tartózkodjanak a teremben a zajongástól, amíg valamelyik társuk áll a pulpitusnál. Ezután feloszlatta az ülést, és mindenki elhagyta a termet, hogy ki-ki részt vegyen a nyitónapon tartott tucatnyi fogadás valamelyikén. – Összesen ennyi a dolgod, mami? – kérdezte Annabel. Florentyna elnevette magát. – Nem, drágám, ez csak a nyitóülés volt, az igazi munka holnap kezdődik. Másnap reggel maga Florentyna is meglepődött. A napi postája százhatvanegy küldeményből állt, köztük két régi keletű chicagói újság, hat "Kedves Kolléga"-levél olyan képviselőktől, akikkel még össze kell ismerkednie, tizennégy meghívó különböző szakmai szervezetek fogadásaira, hét levél speciális érdekszövetségektől, számos megnyitóra szóló meghívó – közülük néhány nem is washingtoni vagy chicagói –, háromtucatnyi levél a választóitól, kettő, amelyben azt kérik, vegye föl őket a címlistájára, tizenöt reményteli álláskereső önéletrajza és egy feljegyzés Carl Alberttől, amelyben közli, hogy Florentynát a költségvetési, illetve a kisüzemekkel foglalkozó bizottságba osztották be. A posta mégis kezelhetőnek bizonyult a telefonok szakadatlan áradatához képest. Mindenfélét kértek, Florentyna hivatali fotójától kezdve a riportig. A chicagói lapok washingtoni tudósítóinak hívása magától értetődő volt, de megkeresték Florentynát a washingtoni helyi újságoktól is – őket mindig lázba hozta, ha a Ház újabb képviselőnővel gyarapodott, különösen, ha nem úgy nézett ki, mint egy nehézsúlyú birkózó. Florentyna hamar megtanulta azoknak a nevét, akikét tudnia kellett, így például Maxine Chesire-ét, Betty Beale-ét, David Broderét és Joe Alsopét. Még március vége előtt készült vele egy interjú, amelyet címlapján közölt a Post, és feltűnt a Washingtoni Magazin "Új csillagok a Kongresszusban" című riportsorozatában. A folyamatos
unszolás ellenére elutasította a szerkesztők meghívását a "Panoráma" című adásba, és azon kezdett tanakodni, hogyan lehet megtalálni az arany középutat: legyen némi publicitása – ami segíthet növelni a befolyását fontos ügyekben –, és mégse kelljen a teljes szabadidejét feláldoznia. Ezekben az első hetekben Florentyna látszólag nem csinált mást, mint rohant-rohant, hogy egy helyben maradhasson. Szerencsésnek tekintette magát, amiért Illinois állam küldöttsége őt delegálta a befolyásos költségvetési bizottságba – ő volt évek óta az első újonc, akit ez a megtiszteltetés ért –, de amikor a Daley polgármestertől kapott kézzel írott levélkét kinyitotta, azt is megtudta, hogy semmit sem bíztak a véletlenre. A levélben csupán ez állt: "Tartozik nekem." Florentyna nagyszerűen érezte magát új világában, de egy kicsit olyan volt, mintha újból iskolás lenne, ahogy a folyosókon keresgélte a bizottságok üléstermeit, rohant, a földalattin a Kongresszusba, hogy leszavazzon, lobbyzókkal találkozott, kijegyzetelt könyveket tanulmányozott, és százával írta alá a leveleket. Egyre csábítóbbnak tűnt a gondolat, hogy be kellene szerezni egy aláírógépet. Egy idősebb chicagói demokrata képviselőtársa azt tanácsolta neki, hogy kéthavonta küldjön beszámóló levelet a választókörzetében élő száznyolcvanezer család mindegyikének. Ne feledje, kedvesem – mondta –, ez talán úgy tűnhet, hogy mást se tesz, csak kitapétázza a kilences körzetet, de ahhoz, hogy majdani újraválasztását biztosítsa, három dolog szükséges: nyíltság, nyíltság és nyíltság. Ez a kolléga azt is tanácsolta Florentynának, hogy a választókörzetben stábjából két embert bízzon meg azzal, hogy a helyi újságokból vágjon ki minden – a választóival kapcsolatos cikket. A választók ettől kezdve köszöntő leveleket kaptak házasságkötések, születések, jelentősebb szakmai eredmények, sőt – miután a választójog alsó határa a tizennyolc éves kor lett – kosárlabda-győzelmek alkalmából is. Florentyna mindannyiszor hozzátett néhány személyes hangú mondatot lengyelül, ha szükséges volt, s magában áldotta anyját, hogy nem fogadott szót apjának annak idején a lengyel nyelv tanítását illetően. Janet segítségével – aki mindig bent volt már az irodában, mikorra ő beérkezett, és mindig ott volt még, amikor elment – Florentyna lassan kezdte átlátni a töménytelen papírmunkát, s július negyedikére, amikor feloszlatták az ülésszakot, már majdnem szinkronban volt önmagával. Nem szólalt még föl az ülésteremben, és a bizottsági üléseken is nagyon keveset hallatta a hangját. Sandra Read, egy New York-i képviselőtársa azt javasolta, hegy az első hat hónapban csak figyeljen, a második hat hónapban gondolkozzon, és a harmadik hat hónapban szóljon hozzá néhányszor. – És a negyedikben? – A kampánnyal fogsz törődni, hogy újraválasszanak – felelte Sandra. A hétvégeken Florentyna különböző történetekkel traktálta Richardot arról, hogyan pazarolja a bürokrácia az adófizetők pénzét, s hogy milyen elmebeteg módon irányítják Amerika demokratikus rendszerét. – Azt hittem, azért választottak meg, hogy ezen változtass – mondta Richard a feleségére pillantva, aki térdét átkulcsolva ült a padlón, törökülésben. – Húsz évbe telik, amíg bármit is meg lehet változtatni. Tisztában vagy vele, hogy a bizottságokban úgy döntenek dollármilliókról, hogy közben a tagok felének a leghalványabb fogalma sincs arról, amiről szavaz, a másik fele pedig még csak el se jön, hanem a megbízottja útján szavaz? – Akkor neked kell valamelyik bizottságban megszerezni az elnöki tisztet, és elérni, hogy a tagok fölkészüljenek és megjelenlenek az üléseken. – Nem lehet.
– Mi az, hogy nem lehet? – kérdezte Richard, s végre összehajtogatta reggeli újságját. – A bizottság elnöke mindig az, aki a legrégebb óta van ott, úgyhogy teljesen lényegtelen, mikor éred el a szellemi teljesítőképességed csúcsát. Ha van ott bárki, aki már régebben tag, mint te, automatikusan ő kapja a helyet. Pillanatnyilag a huszonkét bizottság közül háromnak a feje túl van a hetvenen, tizenhárom pedig a hatvanas éveit tapossa, vagyis marad összesen hat, amelynek hatvan év alatti az elnöke. Kiszámoltam, hogy a hatvannyolcadik születésnapomon fognak kijelölni a költségvetési bizottság elnökévé, miután huszonnyolc évet lehúztam a Kongresszusban. Persze, csak ha közben megnyerem mind a tizenhárom választást, mert ha egyszer veszítek, kezdhetem elölről. Hetek alatt rájöttem, miért választanak annyi harminc év alatti újoncot képviselőnek a déli államokban. Ha mi úgy vezetnénk a Báró Társaságot, ahogy a Kongresszus működik, már régen csődbe jutottunk volna. Florentyna csak nehezen emésztette meg azt a tényt, hogy évekbe fog telni, amíg följuthat a politikai fa csúcsára, és hogy ez az út valójában hosszú, lélekölő robot lesz, amit úgy hívnak, "kitanulni a mesterséget". Az első hat hónapban nem szólt a plenáris üléseken, de órákon át ült, és figyelte, hogyan zajlanak a viták, s igyekezett tanulni azoktól, akik ügyesen használták ki szűkre szabott idejüket. Amikor egyszer Robert C. L. Buchanan – egy tiszteletre méltó republikánus képviselő – bejelentette, hogy javaslatot fog tenni egy abortuszellenes törvénykiegészítésre, Florentyna elérkezettnek látta az időt, hogy megtartsa szűzbeszédét. Írt az ügyvezető elnöknek, és engedélyt kért, hogy felszólalhasson az indítvány ellen. Az elnök udvarias válaszában emlékeztette rá, hogy öt perc áll a rendelkezésére, és sok szerencsét kívánt. Buchanan nagy átéléssel beszélt a némán figyelő hallgatóság előtt, s a megszabott öt percet gyakorlott képviselőkhöz méltó tehetséggel használta föl. Florentyna a képviselőknek abból a legrosszabb fajtájából valónak vélte, akik csak a szavazáskor jelennek meg az üléseken, s amíg a férfi beszélt, ő hozzábiggyesztett néhány jegyzetet alaposan előkészített beszédéhez. Miután Buchanan leült, Sandra Read kapott szót, és hatásosan érvelt a javaslat ellen, bár beszédét folyton megszakították a teremből érkező zajos megjegyzések. Egy harmadik hozzászóló semmit újat nem adott a vitához, csupán Buchanan szavait ismételte meg, hogy így bekerüljön a jegyzőkönyvbe és az újságokba a véleménye. Albert házelnök ezután megadta a szót "a tiszteletre méltó, kedves Illinoisi hölgynek". Florentyna némi felindultsággal állt föl, és indult a szónoki emelvényhez, s próbált ügyelni rá, hogy a keze ne remegjen túl láthatóan. – Elnök úr, elnézést kell kérnem a Tisztelt Háztól, hogy legelső megszólalásom alkalmával ellenvéleményt fogalmazok meg, de számos okból nem támogathatom a javaslatot. Florentyna először azokról az anyákról beszélt, akiknek szakmai pályafutásuk is lényeges. Aztán hozzáfogott kifejteni, hogy miért nem szabadna a Kongresszusnak elfogadnia a kiegészítést. Érezte, hogy ideges, és szokatlanul rosszul artikulál, majd körülbelül egy perc elteltével észrevette, hogy Buchanan és a közvetlenül őelőtte felszólalt másik republikánus heves vitát folytat, ami csak fölbátorította a teremben ülő többi képviselőt, hogy beszélgessenek. Néhányan a helyüket elhagyva fecsegtek társaikkal. A zaj nemsokára olyan szintre ért, hogy Florentyna a saját hangját is alig hallotta. Egy mondat kellős közepén aztán hirtelen megállt, és nem folytatta. Az elnök kalapácsával az asztalra ütött, és megkérdezte tőle, átengedte-e valaki másnak a rendelkezésére álló idő egy részét. Florentyna odafordult Carl Alberthez és azt mondta: – Nem, elnök úr, csak nem kívánom folytatni. – De a tisztelt képviselő épp egy mondat közepén volt.
– Ez így igaz, elnök úr, de nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy vannak néhányan az ülésteremben, akiket jobban érdekel a saját hangjuk, mint valaki másnak a véleménye. Buchanan fölállt, hogy ellenkezzen, de az elnök kalapácsával leintette, mint szabálytalanul szólót. Nagy zsivaj támadt, s akik eddig észre sem vették, most mind Florentynára meredtek. Ő pedig ott maradt a pulpitusnál, amíg az elnök egyfolytában verte az asztalt a kalapácsával. Amikor a lárma elült, Florentyna folytatta. – Tisztában vagyok azzal, elnök úr, hogy itt hosszú évekig kell várni, amíg az embernek reménye lehet arra, hogy valamit is keresztülvigyen, de azt nem tudtam, hogy az is évekbe telik, amíg valaki magára szed annyi jómodort, hogy végighallgassa a másik mondandóját. Ismét pokoli lárma tört ki; Florentyna csendben állt, a pulpitusba kapaszkodva. Most már tetőtől talpig remegett. Az elnöknek végül sikerült rendet csinálnia a teremben. – Tiszteletre méltó képviselőtársunk meglátása igen helytálló – mondta, és lenézett a két vétkesre, akik szemmel láthatóan zavarban voltak. – Én is számos alkalommal felhívtam erre a rossz szokásra a Tisztelt Ház figyelmét. Egy új tag volt kénytelen ráébreszteni bennünket, milyen udvariatlanokká váltunk az utóbbi időben. Az Illinoisi kedves hölgy feltehetőleg folytatni kívánja. Florentyna kereste a jegyzetében azt a pontot, ahol abbahagyta. A Ház várakozásteli csendben figyelt. Florentyna épp megszólalt volna, amikor valaki a vállára tette a kezét. Megfordult és Sandra mosolygó arcát pillantotta meg az oldalán. – Ülj le! Legyőzted mindannyiukat. Ha most megszólalsz, csak tönkreteszed a hatást, amit elértél. Amint a következő szónok föláll, azonnal menj ki a teremből! Florentyna bólintott, lemondott a maradék idejéről, és a helyére ment. Albert elnök megadta a szót a következő képviselőnek. Florentyna pedig elindult a kijárat felé Sandra Readdel. Amikor az ajtóhoz értek, Sandra megszólalt: – Helyes. Most tiéd a pálya – mondta és elviharzott. Florentyna egészen addig nem értette, mire gondol Sandra, amíg ki nem lépett a folyosóra, ahol egyszeriben riporterek gyűrűjében találta magát. – Kijjebb tudna lépni? – kérdezte a CBS egyik munkatársa. Florentyna követte oda, ahol már várták a tévékamerák, vakuk és riporterek. – Az ön véleménye szerint a Kongresszus alkalmatlan a munkára? – Segíteni fogja az ön kiállása az alternatívokat? – Ön hogyan változtatná meg az eljárást? – Előre megtervezte ezt a fellépést? Egymás után röpködtek felé a kérdések, és még mielőtt az est leszállt, Florentynát fölhívta Mike Mansfield, a többségi párt frakcióvezetője, hogy gratuláljon neki, Barbara Walters pedig fölkérte, hogy jelenjen meg a "Ma" tévéműsorában. A Washington Post másnapi száma már úgy tüntette fel a tanácsteremben lezajlott eseményeket, mintha Florentyna egymagában hadat üzent volna a világnak. Richard fölhívta, hogy beolvassa neki a telefonba a New York Times első oldalán díszelgő fotó aláírását: "Bátor asszony érkezett a Kongresszusba", s a délelőtt folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy Kane képviselőnő egyetlen éjszaka alatt híres lett azzal, hogy nem mondott el egy beszédet. Phyllis Mills, egy pennsylvaniai képviselő másnap figyelmeztette, hogy legközelebbi felszólalása témáját nagy körültekintéssel válassza meg, mert a republikánusok árgus szemmel és kifent késekkel fogják majd figyelni. – Talán most kéne elmennem, amíg még a csúcson vagyok – mondta Florentyna.
Ahogy a szenzáció kezdeti hullámai elültek, és leveleinek száma a heti ezerről a normális heti háromszázra visszaállt, Florentyna hozzálátott, hogy valódi tekintélyt vívjon ki magának. Chicagóban máris egyre jobban becsülték őt kéthetenkénti látogatásai nyomán. Választói kezdtek komolyan hinni abban, hogy valóban befolyásolni tudja a dolgok menetét. Ez aggasztotta Florentynát, mert nagyon hamar rájött, milyen kevés mozgástere van egy politikusnak, ha a megcsontosodott irányelvektől megpróbál eltérni. De afelől nem volt kétsége, hogy az apróbb ügyekben igenis segíthet az embereken, akik gyakran egyszerűen csak reményvesztve bolyongtak a bürokrácia útvesztőiben. Úgy döntött, hogy chicagói stábját még egy szociális előadóval bővíti. Richard nagyon örült, hogy Florentyna így magára talált új szerepében, és azon volt, hogy a Báró Társaság mindennapos ügyeit lehetőleg ő egymaga intézze. Illetve ő és Edward Winchester, aki jelentős segítségnek bizonyult. Edward már igen nagy befolyásra tett szert a politika füstös termeiben, miután Daley polgármester elismerte, hogy az 1972-es elnökválasztás nyomán új típusú politikai munkára van szükség. Úgy tűnt, Daley régi támogatói kezdtek kiegyezni Florentyna várható jövőjével. Richard egyfolytában hálát adott az égnek, hogy eszükbe jutott Edwardot kinevezni az igazgatótanácsba, s már azt fontolgatta, meghívja a Lesterébe is. Florentyna még le sem töltötte első évét a Kongresszusban, már panaszkodni kezdett Richardnak, hogy nemsokára kezdheti újra a kampányt. – Milyen őrült rendszer, hogy a megbízatás csak két évre szól, még meg sem melegedtél, máris kezdheted újra ragasztgatni a matricákat a szélvédőkre. – Te hogy változtatnád meg? – kérdezte Richard. – Hát, a szenátorok például sokkal jobb helyzetben vannak, mert csak minden hatodik évben kell választásokon részt venniük. Azt hiszem, a kongresszusi ciklust is fölemelném legalább négy évre. Amikor Chicagóban ugyanígy eldörmögte ezeket Edwardnak is, az megértőén bólogatott, de kijelentette, hogy ami Florentyna esetét illeti, nem úgy fest a dolog, mintha akár a demokraták, akár a republikánusok részéről komoly ellenjelöltre számíthatna. – És Ralph Brooks? – Nemrég megnősült, szerintem most már csak a főügyészi székre fáj a foga. Gondolom, a felesége nem szívesen látná a férjét a washingtoni politikai életben. – Csak azt ne hidd! – mondta Florentyna. – Visszatér ő még. Szeptemberben Florentyna New Yorkba repült, és Richarddal együtt elvitte Williamet a New Hampshire-i Concordba – az ötödik évét kezdte a Szent Pálban. A kocsiban több sztereóberendezés, Rolling Stones-lemez és sportszer volt, mint könyv. Annabel ősztől kezdve a Madeirára járt, tehát közel lehetett anyjához, de mind ez idáig semmi jelét nem mutatta annak, hogy Florentyna nyomdokaiba kíván lépni, és a Radcliffe után áhítozna. Florentynát elszomorította, hogy Annabel érdeklődési köre csupán a fiúkig és a zsúrokig terjed. A leány a nyári szünidőben egyetlenegyszer sem hozta szóba az iskolát, vagy nyitott ki akár egy könyvet is. Kerülte az együttlétet bátyjával, sőt akkor is témát váltott, ha William neve fölmerült egy-egy, beszélgetés során. Napról napra nyilvánvalóbbá vált, hogy féltékeny bátyja sikereire. Carol megtett minden tőle telhetőt, hogy lefoglalja, de kétszer is előfordult, hogy Annabel nem fogadott szót apjának, egyszer pedig órákkal a megbeszélt időpont után ért haza. Florentyna megkönnyebbült, amikor eljött az iskolába való visszatérés ideje, miután korábban elhatározta, hogy nem dramatizálja túl lánya szünidőbeli csínytevéseit. Remélte, hogy nem több ez, mint a kamaszkor szokásos tünetei.
Az, hogy egy férfivilágban kell küzdenie a boldogulásért, nem volt újdonság Florentyna számára, s második kongresszusi évét már sokkal nagyobb önbizalommal kezdte, mint az elsőt annak idején. A Báró szinte békés menedéknek tűnt a politikai élethez képest. Akárhogy is, ő volt a Társaság elnöke, és Richard mindig ott volt mellette. Edward azt bizonygatta neki, hogy a kényszer, hogy keményebben küzdjön, mint bármely férfi, talán hasznos felkészülés arra az időre, amikor új vetélytársakkal kell szembenéznie. Amikor Richard megkérdezte a feleségétől, hogy szerinte képviselőtársai közül hányan lennének alkalmasak rá, hogy valamilyen feladatot teljesítsenek a Báró Társaság igazgatótanácsában, azt kellett rá válaszolnia, hogy nagyon kevesen. Florentyna sokkal jobban élvezte a második évet, mint a megelőzőt, s számos különösen örömteli pillanat adódott: februárban sikerrel támogatott egy törvénykiegészítést, amely mindenféle adózás alól kivonta a tízezresnél kisebb példányszámban megjelenő tudományos publikációkat. Áprilisban támadta Reagan költségvetési tervezetének számos pontját. Májusban meghívót kapott Richarddal együtt a II. Erzsébet királynő tiszteletére a Fehér Házban tartandó fogadásra. De az egész év során valójában az volt a legnagyobb élménye, hogy végre kezdte úgy érezni: valóban befolyásolhatja azokat a dolgokat, amelyek közvetlenül érintik a választóit. Igazi gyönyörűséget szerzett neki az a meghívó, amely William Coleman közlekedésügyi minisztertől érkezett, hogy tekintse meg a Bicentenárium tiszteletére New York kikötőjébe befutó gyönyörű hajókat. Ez rádöbbentette, hogy Amerikának is van történelme, amire büszke lehet. Mindent egybevetve, emlékzetes éve volt ez Florentynának, és az egyetlen szomorú eset anyja halála volt, aki már hónapok óta légzőszervi bántalmakkal küzdött. Több mint egy évvel korábban Zaphia épp akkor tűnt el a chicagói közéletből, amikor a társasági rovatok mind a lányával voltak tele. Florentynának már 1968-ban – amikor a forradalmian új Saint Laurentbemutatót elhozta a Szeles Városba – kijelentette az anyja: "Ezek az új divatok egyszerűen nem kímélik a korombéli nőket." Ezután Zaphiával ritkán lehetett találkozni a jelentősebb jótékony célú rendezvényeken, s neve hamar eltűnt az ilyen alkalmakra nyomtatott dombornyomású papírokról. Boldogan hallgatta órákon át az unokáiról szóló történeteket, és gyakran adott anyai jótanácsot lányának, aki megtanult már szót fogadni neki. Florentyna csendes temetést akart. Ahogy ott állt a sírgödör szélén – két oldalán fiával és lányával –, és O'Reilly atya szavait hallgatta, megértette: soha többé nem remélheti, hogy magában lehet, még a halálban sem. Ahogy a koporsó ereszkedett lefelé a gödörbe, szünet nélkül villogtak a vakuk, amíg csak a föld teljesen be nem födte a deszkákat. Ezzel eltemettetett az utolsó Rosnowski is. Az elnökválasztást megelőző hetekben Florentyna idejének nagyobb részét Chicagóban töltötte, a washingtoni iroda vezetését Janetre hagyva. Azután, hogy Wayne Hayes képviselő elmondta, hogy stábjának egy tagja évi tizennégyezer dolláros fizetést kap, noha nem tud gépelni, s egy telefont se képes fölvenni, Janet és Louis fizetésemelésért folyamodott. – Igen, de Ray kisasszony olyan típusú szolgáltatást is nyújt Mr. Hayesnek, amit én mindeddig nem éreztem szükségesnek ebben az irodában – mondta Florentyna. – De ebben az irodában épp fordított a helyzet. – Ezt hogy érti? – kérdezte Florentyna. – Folyton-folyvást ajánlatokat tesznek nekünk a különböző képviselők, akik azt hiszik, hogy mi csak amolyan capitoliumi cicababák vagyunk. – Magának hány képviselő tett ajánlatot, Louise? – kérdezte Florentyna nevetve. – Legalább harminc – mondta Louise. – És hányét fogadta el? – Háromét – vigyorgott Louise.
– És magának hányan tettek ajánlatot? – fordult Janethez Florentyna. – Hárman – felelte Janet. – És hányét fogadta el? – Háromét – mondta Janet. Amikor kinevették magukat, Florentyna így szólt: – Lehet, hogy Joan Mondale-nek igaza volt. Amit a demokraták tesznek a titkárnőikkel, ugyanazt a republikánusok az országgal teszik. Fölemelem mindkettőjük fizetését. Edward jóslata helytállónak bizonyult Florentyna megválasztását illetően. A demokraták küldötteként ellenjelölt nélkül indult, és a kilencedik körzetben a jelöltválasztás küzdelem nélkül zajlott. Stewart Lyle – ismét ő volt a republikánus ellenfél – négyszemközt maga is beismerte, hogy nem sok esélye van. Mindenütt csupa "Válaszd újra Kane-t" felirat díszelgett. Florentyna nagy várakozással nézett elébe az új kongresszusi időszaknak – különös tekintettel arra, hogy a Fehér Ház új lakója demokrata párti elnök lett. A republikánusok a Reagan kormányzóval vívott kemény harc után Jerry Fordot választották jelöltjüknek, míg a demokratáknál Jimmy Carter győzött, akiről Florentyna a New Hampshire-i előválasztásig szinte nem is hallott. Ford Reagan ellen vívott harca nem használt az elnök hírnevének, és az amerikai nép még mindig nem tudta megbocsátani neki, hogy felmentette Nixont. Ami a személyes fellépést illeti, Fordot szinte üldözték az olyan baklövések, mint hogy beveri a fejét egy helikopter ajtajába, vagy leesik a repülőgép lépcsőjéről. Egy Carterrel folytatott televíziós vita során pedig – Florentyna ereiben megfagyott a vér – azt állította, hogy Kelet-Európát nem uralja a Szovjetunió. – Ezt mondd a lengyeleknek! – vágta oda Florentyna dühösen a képernyőnek. A demokrata jelölt is elkövette a maga hibáit, de Richardnak végül is az volt az érzése, hogy a Carterről kialakult kép – nem washingtoni, evangélikus keresztény – szembeállítva Ford szereplésével és a Nixonhoz fűződő viszonyával, elősegítheti a demokrata jelölt szoros győzelmét. – Akkor hogyhogy engem nagyobb többséggel választottak meg, mint először? – kérdezte Florentyna. – Mert rád sok republikánus szavazott, de Carterre egy sem fog. – Te is például? – Erre a kérdésre az alkotmány értelmében nem vagyok köteles válaszolni.
28. Richard elegáns, sötét öltönyt viselt az elnök beiktatásának napján, kénytelen-kelletlen tiszteletben tartva Carter kívánságát, hogy senki se viseljen zsakettet az ünnepségen. A Kane család figyelmesen hallgatta az új elnök beszédét, amelyből hiányzott ugyan Kennedy eleganciája avagy Roosevelt bölcsessége, de egyszerű üzenete, amely a keresztényi becsületet mindennek elébe helyezte, megfelelt a pillanat hangulatának. Amerika egyszerű, tisztességes embert szeretett volna a Fehér Házban látni, és mindenki azt kívánta neki, hogy sikeres legyen. Ford közvetlenül Carter mellett ült, Nixon azonban feltűnően távol maradt. Florentyna úgy érezte, az alábbi szavakkal a Carter-kormányzat alaptónusa fogalmazódott meg: – Nincs olyan álmom, amelyet most fölvázolhatnék önöknek, a régi álomba kívánok inkább új hitet tölteni. Megtanulhattuk, hogy a "több" nem jelent feltétlenül jobbat; s hogy még a mi
hatalmas nemzetünk lehetőségei sem határtalanok, és sem minden kérdésre válaszolni, sem minden problémát megoldani nem tudunk. A washingtoni nép igen lelkes volt, amikor az új elnök, a First Lady és Amy lányuk kéz a kézben végigsétált a Pennsylvania sugárúton a Fehér Házig; ám az nyilvánvaló volt, hogy a Titkosszolgálatot teljesen váratlanul érte a hagyományok ilyetén fölborítása. A Táncos ficánkol – szólt bele egyikük az URH adó-vevőbe. – Isten legyen nekünk irgalmas, ha négy évig ilyen spontán megmozdulásai lesznek. Este a Kane házaspár részt vett a hét "Nyilvános ünnepség" egyikén – ahogy Carter nevezte ezeket a beiktatása tiszteletére rendezett estélyeket. Florentyna egy új Gianni di Ferranti-modellt viselt, hosszú, fehér ruhát halványan beleszőtt aranyszálakkal, villogtak is rá egész este a vakuk. Mindkettőjüket bemutatták az elnöknek, aki Florentynának civilben ugyanolyan félénknek tűnt, mint a nyilvánosság előtt. Amikor Florentyna megjelent a Kongresszus tanácstermében a Képviselőház 95. ülésszakának megnyitása alkalmából, úgy érezte, mintha az iskolába térne vissza. Kézrázások, hátbaveregetések, ölelkezések és zajos párbeszédek arról, ki mit csinált az eltelt időben. – Örülök, hogy újra győzött. – Nehéz kampány volt? – Nehogy azt higgye, hogy most szabadon választhat bizottságot, mert Daley polgármester meghalt! – Mi a véleménye Jimmy beiktatási beszédéről? Az új Házelnök, Tip O'Neill elfoglalta helyét az emelvény közepén, kalapácsával az asztalra ütött, csendre intette a képviselőket, és ezzel kezdődött minden újra. Florentyna két hellyel előrerukkolt a költségvetési bizottságban, miután egy tag nyugdíjba ment, egy pedig nem került be a Kongresszusba a választásokon. Florentyna most már értette, milyen rendszerben működnek a bizottságok, de továbbra is attól félt, hogy hosszú évekig kell várni, számos választáson túlesni még, amíg valódi esélye lesz komoly eredményeket elérni azokban az ügyekben, amelyekért kiáll. Richard azt tanácsolta, hogy olyan területre összpontosítson, ahol nagyobb közfigyelmet tud magára vonni. Ő az abortuszkérdés és az adóreform között ingadozott, de Richard azon a véleményen volt, hogy nem szabadna túl szoros kapcsolatba kerülnie az abortusztörvénnyel, nehogy úgy járjon, mint képviselőtársa, Elizabeth Holtzman. Florentyna alapjában véve egyetértett vele, de ezzel még nem került közelebb ahhoz, hogy megválassza témáját. Ám ekkor maga a téma választotta ki önmagát. A plenáris ülésen a Hadügyminisztérium költségvetésének vitája folyt, és Florentyna egyre nagyobb ellenérzéssel hallgatta, milyen közömbös hangon beszélnek a képviselők a védelmi célokra kiadandó dollármilliárdok sorsáról. Florentyna nem volt tagja a védelmi albizottságnak, amelyben Robert C. L. Buchanan volt a rangidős republikánus, de nagyon érdekelte a férfi véleménye. Buchanan emlékeztette a Tisztelt Házat, hogy Brown hadügyminiszter állítása szerint az oroszok immáron képesek amerikai műholdakat az űrben megsemmisíteni. Buchanan ezután azt követelte, hogy az új elnök biztosítson több pénzt a védelmi kiadásokra, és kevesebbet más területekre. Florentyna továbbra is a legbolondabb vén konzervatívok közül valónak tartotta Buchanant, s most pillanatnyi dühében fölpattant, hogy megmérkőzzön vele. Mindannyian emlékeztek a teremben legutóbbi konfrontációjukra, és tudták, hogy Buchanannek engednie kell, hogy Kane képviselőnő kifejtse véleményét. – Megenged a képviselő úr egy kérdést? – Kérdezzen a tiszteletre méltó Illinoisi hölgy!
– Hálás vagyok a tisztelt képviselő úrnak, és szeretném megtudni, honnan jön majd a többletpénz ehhez a grandiózus katonai tervezethez? Buchanan lassan fölemelkedett. Háromrészes tweedöltönyt viselt, ezüstös haja baloldalt gondosan el volt választva. Egyik lábáról a másikra nehezedett, imbolyogva, mint egy huszártiszt a hideg gyakorlótéren. – Ez a "grandiózus tervezet" nem több és nem kevesebb, mint amit az a bizottság javasol, amelyben van szerencsém dolgozni, és amely bizottságban – ha emlékezetem nem csal – máig az a párt van többségben, amelynek tisztelt Illinoisi képviselőtársam is a tagja. Buchanan megjegyzését hangos nevetés jutalmazta. Florentyna másodszor is fölállt, Buchanan rögtön újra elébe állt a kérdésnek. – Kénytelen vagyok ismét megkérdezni a Tennessee államból jött tisztelt képviselő urat, honnan kívánja elvenni a pénzt? Az oktatástól, a kórházaktól, netalán a szociálpolitikától? Csend szállt a tanácsteremre. – Sehonnan sem kívánom elvenni, hölgyem, de szeretném figyelmeztetni önt, hogy amennyiben a védelemre nem jut elég pénz, előfordulhat, hogy az oktatásra, egészségügyre és szociálpolitikára egyáltalán nem is kell majd költenünk. Buchanan egy dossziét emelt föl az asztaláról, és fölsorolta a konkrét adatokat a költségvetés azon területeit illetően, amelyeket Florentyna említett. Ezekből az derült ki, hogy reálértékben a védelmi kiadások az összes többi területhez képest csökkentek. – Az ilyen képviselők, mint az Illinoisi tisztelt hölgy, akik a tények ismerete nélkül lépnek be ebbe a terembe, s csupán a megérzéseikre hagyatkozva ítélik túl magasnak a védelmi kiadásokat, ők az okai annak, hogy a Kreml vezetői ujjongva dörzsölhetik a kezüket, miközben a képviselőház csak veszít a hiteléből. Ez a fajta alulinformáltság és ez a hozzáállás kötötte meg Roosevelt elnök kezét, és hagyott oly kevés időt nekünk, hogy válaszolhassunk a Hitlertől jövő fenyegetésre. Florentyna azt kívánta, bárcsak be se lépett volna aznap a tanácsterembe, ahogy hallotta mindenfelől egyetértőleg zúgni a képviselőket. Amint Buchanan befejezte a felszólalását, ő máris elhagyta a termet, és irodájába sietett. – Janet, kérem a költségvetési bizottság védelmi albizottságának összes beszámolóját az utóbbi tíz évből, és azonnal hívja össze azokat a munkatársakat, akik a háttértanulmányokat készítik! – szólt már az ajtóból. – Igen, asszonyom – mondta Janet, némiképp meglepetten, hisz a három év során, amióta ismerte, Florentyna soha még említést sem tett a védelmi ügyekről. A stáb tagjai bevonultak, és leültek Florentyna öreg kanapéjára. – Az elkövetkezendő néhány hónapban a honvédelem ügyeivel akarok foglalkozni. Kérem önöket, hogy olvassák végig a költségvetési bizottság védelmi albizottságának minden beszámolóját az utóbbi tíz évben, és jelöljenek meg benne minden lényeges passzust! Szeretnék reális képet kapni arról, milyen katonai erőt tudna felmutatni Amerika egy esetleges szovjet támadás esetén. A négy munkatárs sebesen jegyzetelt. – El akarom olvasni az e tárgyban született összes jelentősebb tanulmányt, beleértve a CIA A, illetve B munkacsoportjának értékelő jelentését is. Továbbá kérem jelezni, ha Washingtonban bárhol a védelemmel vagy ahhoz kapcsolódó tárggyal foglalkozó bármilyen előadást vagy szemináriumot tartanak. Minden pénteken este kérem egy dossziéban a Washington Post, a Newsweek és a Time összes kommentárját. Nem fordulhat elő, hogy bárki olyan anyagból idéz, amelyet nekem nem volt alkalmam áttekinteni.
A munkatársak ugyanolyan meglepettek voltak, mint Janet, miután több mint két éve teljes erőből a kisvállalkozásokra és az adóreformra koncentráltak. Tisztában voltak vele, hogy a következő hónapokban nem sok szabad hétvége vár rájuk. Amint elhagyták az irodát, Florentyna fölvette a telefont és egy ötjegyű számot tárcsázott. Amikor egy titkárnő beleszólt a vonal másik végén, Florentyna találkozót kért a Demokrata Párt frakcióvezetőjétől. – Természetesen, Mrs. Kane. Megbeszélem Mr. Chadwickkel, és később visszahívom önt. Másnap reggel a frakcióvezető tíz órakor betessékelte az irodájába. – Mark, szeretnék a költségvetési bizottság védelmi albizottságába bekerülni. – Bárcsak ilyen egyszerű volna ez, Florentyna! – Tudom, Mark. De három év alatt ez az első szívesség, amit kérek. – Abban az albizottságban egyetlen üres hely van, és annyi képviselő csavarja hátra a kezemet ez ügyben, hogy csoda, hogy nem kell begipszelni. Mindazonáltal komolyan fontolóra veszem a kérését. Jegyzett valamit az asztalon előtte fekvő noteszbe. – Most jut eszembe, Florentyna, a Női Választói Szövetség az én körzetemben tartja évi rendes közgyűlését, és engem kértek meg, hogy a megnyitón díszbeszédet mondjak. Miután tudom, hogy nagyon népszerű a szövetség tagjainak körében, örülnék, ha hajlandó lenne odarepülni, és ön tartaná a bevezetőt. – Komolyan fontolóra veszem a kérését – mosolygott Florentyna. Két nappal később feljegyzést kapott a Házelnök irodájától, amelyben arról értesítették, hogy új tagként bekerült a költségvetési bizottság védelmi albizottságába. Három hétre rá elröpült Texasba és a Női Választói Szövetség színe előtt kijelentette, hogy amíg a Képviselőházban olyan emberek ülnek, mint Mark Chadwick, addig nem kell aggódniuk Amerika jövőjéért. A hölgyek lelkesen tapsoltak, Florentyna pedig hátrafordult; mögötte ott vigyorgott – egyik kezét a háta mögött tartva – Mark. A nyári szünetben az egész család elutazott Kaliforniába. Az első tíz napot San Franciscóban töltötték Belláékkal az új házukban, amely már fönt volt a domb tetején, s ahonnan jól belehetett látni az egész öblöt. Claude időközben társ lett az ügyvédi irodánál, Bellát pedig igazgatóhelyettesnek nevezték ki az iskolában. Ha valami változott, gondolta Richard, csak az, hogy Claude valamivel soványabb, Bella valamivel kövérebb lett, mióta nem találkoztak. A nyaralást mindenki nagyon élvezte volna, ha Annabel nem tűnt volna gyakran el egymagában. Ahogy Bella keményen megragadta a hokiütőjét, Florentynának nem maradtak kétségei afelől, hogyan bánt volna ő a leánnyal. Florentyna megpróbálta megőrizni a két család együttlétének harmóniáját, de amikor Bella rajtakapta Annabelt a padlásszobában dohányzás közben, és megkérdezte tőle, mégis mit képzel, elkerülhetetlen volt a konfrontáció. – Törődjön a maga dolgával! – felelte Annabel, és megszívta a cigarettáját. Amikor Florentyna kijött a béketűrésből, lánya közölte vele, hogy talán ha több figyelmet fordítana az ő boldogulására, és kevesebbet a választóira, tőle is többet várhatna el. Ahogy Richard meghallotta a történteket, azonnal elküldte Annabelt csomagolni, és visszautazott vele a keleti partra, míg Florentyna és William továbbment Los Angelesbe, hogy ott töltse a vakáció hátralévő részét. Florentyna keserves napokat élt át, s kétszer is fölhívta Richardot naponta, hogy megtudja, mi van Annabellel. Williammel együtt egy héttel a tervezett időpont előtt repült haza.
Szeptemberben William megkezdte első évét a Harvardon – szobát a Gray-épület legfelső szintjén kapott –, s ezzel immár a Kane-ek ötödik nemzedéke indult neki a cambridge-i oktatásnak. Annabel visszatért a Madeira iskolába, ahol némi javulást mutatott annak ellenére, hogy a legtöbb hétvégét Washingtonban töltötte, szülei figyelő tekintete előtt. A Kongresszus következő ülésszakának ideje alatt Florentyna minden lehetséges időt a stábja által elétett – a honvédelemmel kapcsolatos – cikkek és könyvek olvasásának szentelte. Végigolvasta a szakértők dolgozatait, beszélt a hadügyminiszter helyetteseivel, áttanulmányozta az Egyesült Államoknak a NATO-országokkal kötött főbb szerződéseit. Megtekintette a légierők több bázisparancsnokságát, katonai támaszpontokat látogatott meg Európában és a TávolKeleten, hadgyakorlatokon vett részt Észak-Karolinában és Kaliforniában, sőt még egy atomtengeralattjárón is eltöltött egy hétvégét a víz alatt. Kereste a találkozást admirálisokkal és tábornokokkal, s elbeszélgetett tisztesekkel és közlegényekkel, de a plenáris üléseken egyetlenegyszer sem szólalt föl, csak a bizottsági üléseken tett fel kérdéseket, s gyakran döbbent meg azon, hogy a legdrágább fegyverek nem feltétlenül a leghatékonyabbak is egyúttal. Kezdte felismerni, hogy a hadsereg előtt még komoly feladatok állnak. Egy évig figyelt és tanult, s végül arra a következtetésre jutott, hogy annak idején Buchanannek igaza volt, s ő volt a bolond. Amíg a Szovjetunió ilyen nyíltan agresszív marad, addig Amerikának nincs más választása, mint növelni a védelmi kiadásokat. Meglepetten tapasztalta, milyen szívesen foglalkozik választott témájával, s hogy nézetei mennyire megváltoztak. Amikor az MX rakétarendszerrel kapcsolatos törvény megalkotására került sor, a fegyveres erők bizottságában minden dokumentumot gondosan áttanulmányozott. Midőn napirendre tűzték a rendszer jóváhagyásának, felfüggesztését szorgalmazó úgynevezett Simon-javaslatot, kérte Gallowy elnököt, hogy adja meg neki a szót a vita során. Figyelmesen hallgatta, ahogy a többi képviselő a javaslat mellett vagy ellene érvelt. Robert Buchanan igen megfontolt beszédében a javaslat ellen foglalt állást. Amikor helyet foglalt, Florentyna meglepetten hallotta, hogy az elnök őt szólítja következő hozzászólónak. Zsúfolt terem előtt állt föl a helyéről. Buchanan képviselő – éppen elég hangosan, hogy érteni lehessen – így szólt: – Na, most egy szakértőt fogunk hallani. – A körülötte ülő republikánusok egyikemásika elnevette magát, Florentyna pedig kiment az emelvényhez. Jegyzeteit letette maga elé a pulpitusra. – Elnök úr, az MX rakétarendszer meggyőződéses híveként fordulok a Tisztelt Házhoz. Amerika nem szenvedheti el védelmi rendszere kiépítésének további késedelmét, csak mert a képviselők egy csoportja kijelenti, hogy több időre van szüksége, hogy elolvassa a lényeges dokumentumokat. Ezek az iratok több mint egy éve rendelkezésére állnak a Ház minden tagjának. Nem hiszem, hogy gyorsolvasó tanfolyamot kellett volna végezni ahhoz, hogy a képviselők mára felkészülhessenek. Az igazság az, hogy a szóban forgó törvényjavaslat nem más, mint azok halogató taktikai húzása, akik ellenzik az MX rakétarendszert. Ezeket a képviselőket azzal vádolom, hogy fejüket a homokba dugják, s fejük mindaddig a homokban is marad, amíg az oroszok ránk nem mérik az első megelőző csapást. Ők vajon nem ismerik föl annak szükségességét, hogy Amerika is rendelkezzék első csapás mérésére alkalmas eszközökkel? Helyeslem a Poláris tengeralattjárók hadrendbe állítását, de nem helyezhetjük minden reményünket a tengerre telepített nukleáris erőkbe, különösen, mivel a tengerészeti felderítés jelentése szerint az oroszok rendelkeznek olyan tengeralattjáróval, amely negyven csomó sebességgel tud haladni, és képes négy évig – négy évig, elnök úr! – az óceán mélyén maradni anélkül, hogy a támaszpontra visszatérne. Az az érvelés, miszerint az MX-rendszer következtében Nevada és Utah lakói nagyobb veszélybe kerülnek, mint bárki más a világon,
hamis. Az a terület, ahová a rakétákat telepítenék, ma is az állam tulajdona, és ezerkilencszáznyolcvan birka, valamint háromszázhetven szarvasmarha "lakja". Nem hiszem, hogy az amerikai néppel gügyögni kellene, ha a nemzet biztonságáról van szó. Azért választottak meg bennünket, hogy hosszú távú döntéseket hozzunk, nem pedig azért, hogy hosszasan fecsegjünk, miközben az ország percről percre gyengül. Némely képviselők még azt is elhitetnék az amerikai néppel, hogy Néró tulajdonképpen a római tűzoltók megsegítésére adott hegedűkoncertet. Amikor a nevetés elült, Florentyna komolyra váltott. – Ilyen gyorsan megfeledkeztek volna a tisztelt képviselőtársak arról, hogy 1935-ben többen dolgoztak a Ford műveknél, mint ahányan az Egyesült Államok fegyveres erőinél szolgáltak? Azt is elfelejtettük volna, hogy abban az évben kisebb létszámú volt a hadseregünk, mint Csehszlovákiáé, azé az országé, amelyet azóta letiport először Németország, aztán Oroszország? Haditengerészetünk akkor fele volt Franciaországnak, egy olyan országénak, amelyet a németek megaláztak, míg mi csak ültünk ölbe tett kézzel; légierőnk pedig akkora, hogy még egy hollywoodi háborús film forgatásához sem lett volna elegendő. Amikor a hitleri fenyegetés először öltött testet, még ahhoz is gyöngék lettünk volna, hogy a kardunkat csörgessük. Biztosnak kell lennünk abban, hogy ilyen helyzet még egyszer nem fordulhat elő. Elnök úr, ellenzem a Simon-javaslatot mint nem helyénvaló, mi több, felelőtlen elgondolást. Florentyna visszaült a helyére, s azonnal köré sereglettek képviselőtársai mindkét oldalról, hogy a beszédét magasztalják. A másnapi sajtó is elhalmozta dicsérettel, és az esti híradóban mindegyik tévétársaság idézett a felszólalásából. Florentynát megdöbbentette, milyen könnyen minősítették hadügyi szakértőnek. Két újság már egyenest mint jövendő alelnökről beszélt róla. Florentyna heti postája ismét az ezer levél fölé emelkedett, de ezek között három volt, ami igazán mély benyomást gyakorolt rá. Az első egy vacsorameghívás volt a gyengélkedő Hubert Humphreytól. Megköszönte, de aztán, ugyanúgy, mint a többi vendég, nem jelent meg. A második Robert Buchanantől érkezett, s benne lendületes kézírással ennyi állt csupán: "Minden tiszteletem az öné, madam." A harmadik egy Ohióból jött névtelen levél volt, alig olvasható macskakaparással: "Maga egy komcsi áruló, aki arra hajt, hogy képtelen hadikiadásokkal csődbe juttassa Amerikát. A gázkamra túl jó az olyanoknak, mint maga. Föl kellene akasztani azzal a hülye Forddal és a strici Carterrel együtt. Mért nem megy vissza oda, ahol a helye, a konyhába, hülye kurva?" – Hogy lehet egy ilyenre válaszolni? – kérdezte Janet, akit letaglózott a levél. – Nem, nem lehet, Janet. Ezzel az ostoba elfogultsággal szembeszállni még a maga képességeivel is lehetetlen. Örüljünk neki, hogy a levelek kilencvenkilenc százaléka jóindulatú emberektől jön, akik őszintén le akarják írni a véleményüket. De be kell vallanom, ha tudnám a címét, nagy lenne a kísértés, hogy ennek az egynek életemben először azt írjam: "Nyalja ki!" Egy zaklatott hét után – amikor egymást érték a telefonüzenetek – Florentyna békésen töltötte a hétvégét Richarddal. William hazajött a Harvardról, s azonnal megmutatta anyjának a Boston Globe karikatúráját, amely sasfejű hősnőnek ábrázolta Florentynát, aki egy medve orrát csípkedi. Annabel telefonált az iskolából anyjának, hogy megmondja, nem megy haza a hétvégére. Szombaton Florentyna teniszezett a fiával, s percek alatt rádöbbent, milyen jó kondícióban van William, és ő milyen szörnyű fizikai állapotban. Minden ütéssel nyilvánvalóbbá vált, hogy William-nek nem nagyon kell megerőltetnie magát. Florentyna megkönnyebbült, amikor fia azt mondta, hogy nincs ideje még egy játszmára, mert este randevúja van. Janet nemsokára kézhez kapott egy rövid üzenetet, hogy rendeljen főnöknője számára egy szobabiciklit. Aznap vacsora közben Richard elmondta Florentynának, hogy fel szeretne építeni Madridban egy Bárót, és valószínűleg Edwardot küldi el, hogy kiválassza a telket.
– Miért Edwardot? – Ő kérte, hogy mehessen. Most már szinte teljesen csak a Társaságnak dolgozik, még egy lakást is kivett New Yorkban. – És vajon mi lehet az ügyvédi praxisával? – Ő lett a cég jogtanácsosa, és azt mondja, ha te pályát változtathattál negyvenévesen, ő miért ne tehetné meg ugyanezt? Az én vállamról komoly terheket vett le. Rajta kívül egy férfit sem ismerek, aki olyan szívósan dolgozna, mint te. – Igazi jó barátnak bizonyult. – Igen, szerintem is. De azt, ugye, tudod, hogy szerelmes beléd? – Hogy? – csodálkozott Florentyna. – Ó, hát ez nem azt jelenti, hogy ágyba szeretne bújni veled – bár azért se lehetne elítélni. Nem, egyszerűen csak imád téged, de ezt sosem vallaná be senkinek – ennek ellenére a vak is látja. – De hát én soha... – Nem, persze hogy nem, drágám. Azt hiszed, eszembe jutott volna kinevezni a Lester igazgatótanácsába, ha attól félnék, hogy elveszíthetem miatta a feleségemet? – Bárcsak találna magának egy jó feleséget! – Soha nem fog elvenni senkit, amíg te a láthatáron vagy, Jessie, örülj neki, hogy két férfi is imád! Amikor a hétvége után Florentyna visszautazott Washingtonba, újabb nagy halom meghívó várta – ezek most már növekvő gyakorisággal érkeztek. Tanácsot kért Edwardtól, mit tegyen velük. – Válassz ki ötöt-hatot, ahol fontosabb helyeken, várhatóan a lehető legtöbb ember előtt fejtheted ki a nézetedet, a többieknek pedig magyarázd meg, hogy rengeteg munkád miatt pillanatnyilag nem tehetsz eleget a meghívásnak. De ne felejts el minden elutasító levél végére odabiggyeszteni néhány személyes mondatot kézírással. Egyszer majd, ha Illinois állam kilences körzeténél nagyobb közönség elé lépsz, sokan ennek alapján döntik el, hogy rád szavazzanak, vagy ne. – Bölcs öreg bútordarab vagy, Edward! – Ó, hát ne felejtsd el, kedvesem, hogy egy évvel öregebb vagyok nálad! Florentyna megfogadta Edward tanácsát, és minden este két órán át a beszéde nyomán érkezett levelekkel foglalkozott. Az ötödik hét végére, mire postája majdnem visszaesett a normális mértékűre, ő is végzett mindegyikkel. Elfogadta a Princeton és a Berkeley meghívását, és beszélt a West Point kadétjai előtt is, valamint a tengerészhadapródok előtt Annapolisban, továbbá megjelent Max Cleveland vendégeként egy vietnami veteránok tiszteletére adott washingtoni ebéden. Bárhová is ment, mindenütt úgy mutatták be mint Amerika egyik jeles honvédelmi szakértőjét. Annyira belemerült a témába, és úgy megszerette, hogy egészen megrettent tőle, milyen keveset is tud valójában, s csak még intenzivebben beleásta magát tanulmányaiba. Valahogy még boldogult chicagói munkájával, de minél több közszereplést vállalt, annál több feladatot kellett átruháznia a stábjára. Saját költségére fölvett még két munkatársat washingtoni irodájába s egyet a chicagóiba. Most már több mint évi százezer dollárt költött a saját zsebéből. Richard úgy fogalmazott, hogy ezt a tőkét Amerikába fekteti be.
29. – Van valami sürgős? – kérdezte Florentyna, ahogy ránézett az aznap érkezett levélhegyre. A Kongresszus 95. ülésszaka a végéhez közeledett, és a képviselők többsége ismét többet törődött az újraválasztásával, mint azzal, hogy Washingtonban üljön és törvénykezzen. Az ülésszaknak ebben a szakaszában a munkatársaik is idejük legnagyobb részében a választókerületek ügyesbajos dolgaival foglalkoztak, nem pedig országos ügyekkel. Florentyna gyűlölte azt a rendszert, amely különben tisztességes emberekből álszenteket csinál, ha feltűnik a láthatáron a soron következő választás. – Három dolog van, amire föl kell hívnom a figyelmét – kezdte Janet a tőle megszokott tárgyszerűséggel. – Az első, hogy a jegyzőkönyvek szerint a szavazásokon való részvétele aligha nevezhető példásnak. Szemben a legutóbbi ülésszak nyolcvankilenc százalékával, a mostani ülésszak során ez csak hetvenegy százalék, és ellenfelei nem lesznek restek meglovagolni ezt, mondván, hogy ön elveszítette érdeklődését a munkája iránt, és mást kell a helyére ültetni. – De hát azért nem voltam jelen néhány szavazásnál, mert haditámaszpontokat látogattam, és eleget tettem jó néhány más államba szóló meghívásnak. Nem tehetek róla, hogy a képviselőtársaim fele azt szeretné, ha beszédet mondanék a választókerületében. – Én tisztában vagyok ezzel – válaszolta Janet –, de nem várhatja el a chicagói választóitól, hogy tapsikoljanak örömükben, amiért maga Kaliforniában van, meg a Princetonon, amikor szerintük Washingtonban lenne a helye. Talán bölcsen tenné, ha a következő ülésszakig már nem fogadna el több meghívást a képviselőtársaktól és a jóakaróktól, valamint ha a hátralevő néhány hétben részt venne a szavazásokon – akkor újra föltornászhatjuk nyolcvan százalék fölé. – Emlékeztessen rá folyamatosan, Janet. Mi a következő? – Ralph Brooks lett a chicagói főügyész, úgyhogy tőle egy darabig nyugta lesz. – Azt kétlem – szólt Florentyna, és feljegyezte noteszébe, hogy ne felejtsen írni néhány gratuláló sort. Janet letette elé a chicagói Tribune egy számát, amelyről Mr. és Mrs. Brooks tekintete szegeződött rá. A képaláírás így szólt: "Az új főügyész részt vett a Chicagói Szimfonikusok megsegítésére rendezett jótékonysági hangversenyen." – Nem ügyetlen ember, igaz-e? – jegyezte meg Florentyna. – Lefogadom, hogy ő soha nem esne nyolcvan százalék alá a szavazásokon. És mi a harmadik dolog? – Délelőtt tízkor fogadja Don Shortot. – Don Shortot? – Ő az Aerospace Tervezési, Kutatási és Fejlesztési Rt. egyik igazgatója – magyarázta Janet. – Beleegyezett, hogy beszéljen vele, mert érvényes szerződésük van a kormánnyal ellenséges rakétákat felderítő radarállomások építésére. Most szeretnének megkötni egy új szerződést a haditengerészettel, hogy az ő berendezésüket telepítsék az amerikai hadihajókra. – Emlékszem már – szólt Florentyna. – Valaki írt a tárgyban egy nagyszerű tanulmányt. Előásná nekem? Janet átnyújtott neki egy barna dossziét. – Azt hiszem, ebben mindent megtalál. Florentyna elmosolyodott, és belelapozott az iratokba. – Igen, most már kezd rémleni az egész. Lesz néhány kényes kérdésem Mr. Shorthoz. A következő órában leveleket diktált, aztán átolvasta az információs anyagokat a dossziéban, s szakított időt rá, hogy számos kérdést papírra vessen Mr. Short megérkezése előtt.
– Képviselő asszony, micsoda megtiszteltetés! – kezdte Don Short, kezét előrenyújtva, amikor Janet pontban tíz órakor bevezette Florentyna szobájába. – Mi az Aerospace-nél úgy tekintünk magára, mint a szabad világ reményeit megtestesítő egyik utolsó bástyára. Nagyon ritkán fordult elő, hogy Florentyna valakit első látásra ellenszenvesnek találjon, de most azonnal nyilvánvalóvá vált számára, hogy Don Short ebbe a kategóriába fog tartozni. Volt vagy százötvenöt centi, s a kelleténél körülbelül tíz kilóval súlyosabb; ötvenes évei elején járt, s szinte teljesen kopasz volt, eltekintve attól a néhány fekete hajtincstől, amit gondosan szétterített tar koponyáján. Kockás öltönyt viselt, kezében barna bőrből készült Gucci kistáskát lóbált. Florentynát korábban soha nem keresték föl az ilyen Don Short-félék, miután senkiben nem merült fel, hogy érdemes lenne nála lobbyzni. Mindazonáltal, amióta a honvédelmi albizottság tagja volt, vég nélkül érkeztek a meghívások ebédekre és ingyenes utazásokra, sőt ajándékokat is kapott, az F–15-ös bronzmodelljétől kezdve a csodás ásványmintákig. Florentyna mindig csak azoknak a meghívásoknak tett eleget, amelyek segítették tájékozódni abban a tárgyban, amivel épp foglalkozott, az ajándékokat pedig – egy Concorde-modell kivételével – udvarias levél kíséretében visszaküldte. A Concorde-modellt azért tartotta az asztalán, hogy mindenkinek eszébe vésse: ő a kiváló minőségek eltökélt híve, függetlenül attól, mely ország a gyártó. Egyszer mesélték neki, hogy Margaret Thatcher asztalán a parlamentben az Apolló11 kicsinyített mása áll – Florentyna feltételezte, hogy ugyanilyen okból. Janet magukra hagyta őket. Florentyna egy kényelmes fotelba tessékelte Don Shortot. A férfi keresztbe tette a lábát: csupasz bőr villant elő a lábszárának azon részéről, ahol nem ért össze a nadrág és a zokni. – Milyen kedves kis iroda! Azok ott a gyerekei? – bökött tömzsi ujjával a Florentyna asztalán álló fotóra. – Igen – felelte Florentyna. – Milyen helyes gyerekek! Az anyjukra ütnek – mondta ideges nevetéssel. – Gondolom, az XR 108-asról szeretne velem beszélgetni, Mr. Short. – Így van; de szólítson csak Donnak! A mi meggyőződésünk szerint ez az az eszköz, amely nélkül az Egyesült Allamok haditengerészete nem létezhet. Az XR 108 az ellenséges rakétát több mint tízezer mérföld távolságból hajszálpontosan beméri és nyomon követi. Ha egyszer az XR 108-cal fölszerelnek minden repülőgép-anyahajót, az oroszok soha nem merészelhetik megtámadni Amerikát, mert Amerika uralni fogja a tengereket, s hajóink a habokat szelve vigyázzák népünket, amíg az nyugodt álmát alussza. Mr. Short szünetet tartott, mintha csak tapsot várna. – Mi több, az általunk gyártott berendezés képes lefényképezni bármely oroszországi rakétatámaszpontot – folytatta –, és a képet egyenest a Fehér Ház tanácstermében levő monitorra tudja küldeni. Az oroszok még a klotyóra se tudnak úgy kimenni, hogy le ne fotózzuk őket. Mr. Short újra jóízűt nevetett. – Behatóan tanulmányoztam az XR 108 képességeit, Mr. Short, és kíváncsi lennék rá, mi az oka annak, hogy a Boeing állítólag lényegében azonos berendezést képes gyártani az önök árának mindössze hetvenkét százalékáért? – A mi berendezésünk sokkal tökéletesebb, Mrs. Kane, és nekünk már komoly referenciánk van, hiszen mi már fölszereltük a szárazföldi erőket. – Az ön vállalata nem fejezte be határidőre a hadseregnek létesített radarállomások telepítését, azonkívül tizenhét százalékkal, egészen pontosan huszonhárommillió dollárral túllépte a tervezett költségvetési keretet. Florentyna eközben egyszer sem pillantott a jegyzeteibe. Don Short megnyálazta a szája szélét.
– Nos, tartok tőle, hogy az infláció mindenütt érezteti a hatását, nem csupán a hadiiparban. Talán, ha tudna rá időt szakítani, hogy találkozzék igazgatóságunk tagjaival, könnyebben tisztázódhatnának a problémák. Sőt akár rendezhetnénk egy vacsorát is. – Ritkán veszek részt vacsorákon, Mr. Short. Már régóta meggyőződésem, hogy az egyetlen ember, akinek haszna van az ilyen vacsorákból, a főpincér. Don Short ismét elnevette magát. – Nem, nem, én egy díszvacsorára gondoltam, amit az ön tiszteletére adnánk. Meghívnánk mondjuk ötszáz vendéget fejenként ötven dollárral, amit ön elkölthetne a kampányára vagy bármi másra, amit szükségesnek talál – fejezte be szinte suttogva. Florentyna azon volt, hogy kihajítja a férfit a szobából, de ekkor belépett a titkárnője a kávéval. Mire Louise kiment, Florentynának sikerült visszanyernie az önuralmát, s elhatározásra jutnia önmagában. – És hogy zajlana ez, Mr. Short? – Nos, cégem szívesen nyújt segítő kezet a barátainak. Tisztában vagyunk vele, hogy az újraválasztásával kapcsolatos bizonyos költségek igen magasak lehetnek, úgyhogy rendezünk egy vacsorát, hogy összegyűjtsünk némi pénzt; s ha minden vendég nem is jön el, de az ötven dollárját azért elküldi – nos, kit érdekel? – Ahogy mondja, Mr. Short. Kit érdekel? – Ezek szerint nekiláthatok? – Miért ne, Mr. Short? – Tudtam, hogy együtt fogunk tudni működni. Florentynának nagy nehezen sikerült valami mosolyfélét erőltetnie az arcára, amikor Don Short felé nyújtotta nyirkos tenyerét, mielőtt Janet kivezette volna. – Majd jelentkezem, Florentyna – fordult még vissza. – Köszönöm. Amint az ajtó becsukódott, azonnal megszólalt a szavazásra szólító csengő. Florentyna fölpillantott az órára, amelyen kis fehér égők mutatták villogva, hogy öt perce van még, hogy beérjen a tanácsterembe. "Ezt elkapom" – mondta magában, aztán kiment a szobájából és odafutott a kizárólag képviselők számára fönntartott lifthez. Ahogy leért az alagsorba, bevágódott a Longwort és a Capitolium között közlekedő földalattiba, és helyet foglalt Bob Buchanan mellett. – Hogyan fog szavazni? – kérdezte a férfi. – Úristen – szólt Florentyna –, azt se tudom, mire vagy mi ellen kell ma szavazni. Gondolatai még mindig Don Short körül forogtak, s hogy mit tegyen azzal a vacsorával kapcsolatban. – Nincs semmi baj. Arról van szó, hogy fölemeljék a nyugdíjkorhatárt hatvanöt évről hetvenre, és ezúttal biztos vagyok benne, hogy egyformán voksolhatunk. – Ez egy összeesküvés, ami arra megy ki, hogy az ilyen öreg emberek, mint maga, bennmaradhassanak a parlamentben, és én soha ne lehessek egyik bizottság elnöke sem. – Várjon csak, amíg maga is hatvanöt éves lesz, Florentyna! Lehet, hogy akkor majd másképp gondolkodik. A földalatti elérte a Capitolium alagsorát. A két képviselő együtt ment föl a liften a tanácsteremig. Florentynát örömmel töltötte el, hogy ez az ókonzervatív republikánus immáron úgy tekint rá, mint a "klub" teljes jogú tagjára. Amikor a tanácsterembe értek, hátul álltak meg, a rézkorlátnál, várva, hogy szólítsák őket. – Még mindig nem szeretek a maguk oldalán állni a teremben – mondta a férfi. – Még ennyi év után is furcsa érzés.
– Pedig néhányan közülünk is emberformájúak, tudja, és elárulok egy nagy titkot: a férjem Jerry Fordra szavazott. – Bölcs ember lehet a férje – kuncogott Buchanan. – Talán a maga felesége is Jimmy Carterre szavazott? Az idős férfi hirtelen elszomorodott. – A feleségem tavaly meghalt – mondta. – Nagyon sajnálom – szólt Florentyna. – Fogalmam sem volt róla. – Persze, kedves. Tudom. De élvezze a családját, mert ők nem lesznek mindig magával, és ha valamire rájöttem, hát arra, hogy ez a hely csak nagyon szegényes pótléka lehet egy igazi családnak, bármilyen eredményeket érjen is el itt. Elkezdték a "B" betűsöket szólítani, úgyhogy magára hagyom a gondolataival... Ezentúl szívesebben fogok a teremnek ebben a sarkában állni, mint eddig. Florentyna elmosolyodott, s elgondolkozott azon, hogy kölcsönös megbecsülésük a kölcsönös bizalmatlanságban fogant egykor. Boldog volt, hogy a választások idején olyan durván megmutatkozó pártellentétek a mindennapi munka személyes kapcsolataiban eltűnnek. Néhány pillanattal később már a "K" betűsöket szólították, s amint szavazókártyáját bedobta a ládába, Florentyna rögtön visszament az irodájába és fölhívta Bill Pearsont, a többségi párt fegyelmi titkárát, hogy azonnali találkozót kérjen. – Feltétlenül ebben a pillanatban? – Ebben a pillanatban, Bill. – Gondolom, szeretné, ha betenném a külügyi bizottságba. – Nem, sokkal komolyabb dologról van szó. – Akkor legjobban teszi, ha most azonnal idejön. Bill Pearson hatalmas füstgomolyokat eregetett a pipájából, miközben hallgatta, ahogy Florentyna felidézi az irodájában reggel történteket. – Tudjuk, hogy ilyesfajta ügyletek mindig folynak, de bizonyítékaink nagyon ritkán vannak. A maga Mr. Shortja ezek szerint ideális alkalmat biztosít nekünk arra, hogy elcsípjük a radarberendezés-bulijával. Csinálja végig az egész játékot, Florentyna, és tájékoztasson folyamatosan. Abban a pillanatban, ha átadnak valami pénzt, mi teljes súlyunkkal rávetjük magunkat az Aerospace-re, s ha végül nem tudnánk semmit bizonyítani, ez akkor is jó lesz arra, hogy ezután a képviselők kétszer is meggondolják, mielőtt ilyen suskusba keverednének. A hétvégén Florentyna mindent elmesélt Richardnak Don Shortról, de ő csöppet sem lepődött meg. – Nagyon egyszerű dolog ez. Néhány képviselőnek nincs más, amiből megéljen, csak a fizetése, úgyhogy esetenként a készpénz kísértése ellenállhatatlan, főleg, ha valaki a képviselői helyéért küzd, amit elveszíthet, és nincs biztos állása, ahová visszamenjen. – Ha ez a helyzet, minek vesződik velem Mr. Short? – Ezt is könnyű megmagyarázni. Engem is öten-hatan megpróbálnak megkörnyékezni a banknál évente. Az a fajta ember, aki meg akar vesztegetni, azt hiszi, senki nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy könnyen keressen egy kis pénzt, amiről az adóhivatal nem tud – mert ő így reagálna. Meg lennél lepve, ha tudnád, hány milliomos lenne képes eladni az anyját is tízezer dollár készpénzért. Hét közben Don Short felhívta Florentynát, és közölte vele, hogy díszvacsorát adnak a tiszteletére a Mayflower szállodában, és körülbelül ötszáz jelenlevőre számítanak. Florentyna megköszönte, aztán a házi telefonon kiszólt Louise-nak, s megkérte, hogy írja be az időpontot az előjegyzési naptárba.
Florentynát a következő hetekben annyira lefoglalták a Kongresszus ügyei és a más államokban tett látogatások, hogy hajszál híján mindenestül elmulasztotta a Don Short-féle díszvacsorát. Épp a tanácsteremben volt, egyik képviselőtársának a kisvállalkozásokról szóló törvénnyel kapcsolatos javaslatához szólt hozzá támogatólag, amikor Janet berohant a helyiségbe. – Az Aerospace vacsorájáról megfeledkezett? – Nem, de az csak jövő héten lesz – mondta Florentyna. – Nézze meg a feljegyzését, láthatja, hogy ma van, és húsz perc múlva ott kell lennie – bizonygatta Janet. – És ne feledje, hogy ötszáz ember várja! Florentyna elnézést kért képviselőtársától, kisietett a helyiségből, és a Longworth garázsába rohant. Jóval a megengedett sebesség fölött hajtott ki a washingtoni éjszakába. A De Sales utcánál lefordult a Connecticut sugárútról, és beállt egy parkolóba, majd az oldalsó bejáraton át belépett a Mayflowerbe. Néhány percet késett, gondolatai enyhén szólva nem voltak összeszedettek. Don Short testhezálló szmokingban várta az előcsarnokban. Florentyna csak most döbbent rá, hogy nem volt ideje átöltözni, s reménykedett benne, hogy a ruha, amelyet visel, nem túl hétköznapi. – Különtermet foglaltattunk – mondta a férfi, ahogy a lifthez vezette. – Nem is tudtam, hogy a Mayflowernek van ötszáz személy befogadására alkalmas bankettterme – szólt Florentyna, ahogy a liftajtó bezárult. Don Short nagyot nevetett. – Hát ez jó! – mondta, és bevezette vendégét egy helyiségbe, amelyben – ha tele lett volna – talán húsz ember fért volna el. Bemutatta Florentynát az összes jelenlevőnek, ami csupán pillanatokig tartott; mindössze tizennégy vendég volt ott. A vacsora alatt Florentyna kénytelen volt végighallgatni mindazt a sok mesét és lila történetet, amit Don Short az Aerospace diadalairól előadott, de nem volt benne biztos, hogy képes lesz végigülni az egész estét anélkül, hogy fel ne robbanjon. A vacsora végén Don felállt a székéből, kanalával megkocogtatta üres poharát, és mézesmázos hangon beszélni kezdett kedves, jó barátjáról, Florentyna Kane-ről. Amikor leült, olyan hangos tapsot kapott, amilyet csak el lehet várni tizennégy embertől. Florentyna néhány mondatban köszönetet mondott, majd tizenegy után tíz perccel sikerült elszabadulnia, s hálás volt a Mayflowernek, hogy legalább a menü kitűnő volt. Don Short visszakísérte a parkolóhoz, és amikor Florentyna beszállt a kocsiba, átnyújtott neki egy borítékot. – Sajnálom, hogy ilyen kevesen jöttek el, de a távolmaradottak legalább az ötven dollárjukat elküldték – vigyorgott, ahogy becsukta a kocsi ajtaját. Miután visszament a Báróba, Florentyna föltépte a borítékot, és megnézte a tartalmát: egy huszonnégyezer-háromszáz dollár készpénzre kiállított csekk volt benne. Másnap reggel az egész történetet elmesélte Bill Pearsonnak, és átadta neki a borítékot. – Ezzel – szólt a férfi a csekket lobogtatva – egy egész csomó férget fogunk kiforgatni a földből. – Elmosolyodott, és bezárta a huszonnégyezer-háromszáz dollárt a fiókjába. Florentyna azzal a jóleső érzéssel utazott haza a hétvégére, hogy megtette a magáét ebben az ügyben. Még Richard is gratulált neki. – Bár mi is tudtunk volna mit kezdeni azzal a pénzzel – mondta. – Miért mondod ezt? – kérdezte Florentyna. – Az az érzésem, hogy a Báró Társaság nyeresége jelentősen megcsappan az idén. – Te jó ég, miért?
– Egy sor pénzügyi intézkedés, amelyet Carter elnök vezetett be, sújtja a szállodákat, míg képtelen módon a bankoknak kedvez – tizenöt százalékos az infláció, a kamatlábak meg közben tizenhat százalékosak. Attól tartok, hogy a vállalatok először a hivatalos kiküldetések költségeit fogják megnyirbálni, mert rájönnek, hogy a telefon olcsóbb, így tehát nem tudunk minden szobát megtölteni, úgyhogy végül föl kell emelniük az árakat – ami az üzleti világnak újabb okot ad majd arra, hogy csökkentse a hivatalos utak számát. Ráadásul meglódultak az élelmiszerárak, és a bérek igyekeznek lépést tartani az inflációval. – Ugyanezzel a problémával kell szembenéznie az összes többi szállodának is, nem? – Igen, de az a tavalyi döntés, hogy a központi irodáinkat költöztessük ki a New York-i Báróból, sokkal több pénzt vitt el, mint amennyit előirányoztam rá. Lehet, hogy a Park sugárút 450 elegáns hely, de délen két szállodát építhettünk volna annyiból, amibe az kerül, hogy ez a cím álljon a levélpapírunkon. – De ez a határozat tett szabaddá három szintet a New York-i szállodában, aminek következtében új dísztermeket nyithattunk. – És a szálloda mégis csak kétmilliós hasznot hozott, miközben egy negyvenmilliót érő ingatlanon terpeszkedik. – De hát muszáj lennie egy Bárónak New York központjában. Ugye, az eszedbe sem jut, hogy eladjuk a legnagyobb presztízsű szállodánkat? – Amíg csak nem lesz veszteséges. – És a hírnevünk? – Apád soha nem volt érzelgős a hírnevet illetően, ha a nyereséggel kellett szembeállítania. – Szóval mit kéne tennünk vele? – Meg akarom bízni a McKinsey céget, hogy végezzék el az egész Társaság részletes átvilágítását. Három hónap múlva letesznek elénk egy előzetes jelentést, s tizenkét hónap alatt elkészülnek a teljes tanulmánnyal. Már beszéltem is egy bizonyos Michael Hogannel a McKinseytől – ő kidolgozza a javaslatukat. – Nyilván, ha a legtekintélyesebb New York-i tanácsadókat vonjuk be, az még több pénzt elvisz. – Igen, drága lesz, de nem lennék meglepve, ha az derülne ki, hogy hosszú távon jelentős összegeket takarítunk meg vele. Ne felejtsük el, hogy a korszerű szállodák világszerte már másfajta klienseket szolgálnak ki, mint amilyeneknek apád a Bárókat építette. Biztos akarok lenni, hogy nem megyünk el vakon valami mellett, ami majd kiböki a szemünket. – És a mi vezetőink nem tudnak megfelelő javaslatokkal előállni? – Amikor a McKinsey cég átvilágította a Bloomingdale-t, az volt a javaslatuk, hogy az áruházban változtassák meg tizenhét pult addigi elhelyezését. Mondhatod rá, hogy egyszerű ötlet, igen ám, de a következő évben a nyereség huszonegy százalékkal megugrott, miközben a helyi vezetőségből előtte senki sem érezte szükségét bármiféle változtatásnak. Lehet, hogy ránk is ugyanez áll, csak nem vesszük észre. – Istenem, úgy érzem, teljesen elszakadtam mindentől. – Ne aggódj, Jessie kedves, semmit sem fogunk tenni, amivel nem értesz te is maradéktalanul egyet. – És a banknak hogy megy? – Furcsamód, a világválság óta soha nem volt még akkora haszna a Lesternek a kölcsönökből és folyószámlahitelekből, mint most. Az, hogy Carter győzelmekor úgy döntöttem, beruházunk aranyba, busásan fizet. Ha Cartert újraválasztják, még több aranyat veszek. Ha Reagan telepszik be a Fehér Házba, még ugyanaznap eladom mindet. De aggodalomra semmi ok. Mindaddig, amíg neked megvan az évi ötvenhétezer dolláros képviselői fizetésed, nyugodtan alszom, mert tudom,
hogy van mire hagyatkoznunk nehéz időkben. Jut eszembe, elmesélted Edwardnak Don Shortot a huszonnégyezer dollárjával? – Huszonnégyezer-háromszáz. Nem, napok óta nem beszéltem vele, s ha beszélünk, ő akkor sem hajlandó más témáról tárgyalni, mint hogy miként kell vezetni egy szállodahálózatot. – Az évi rendes közgyűlésen kinevezem a Lester igazgatótanácsába, úgyhogy ezentúl a bankokról fogsz hallani. – Nemsokára ő fogja irányítani az egész birodalmunkat. – Pontosan ezt szeretném elérni, mire First Gentleman leszek. Amikor Florentyna visszaérkezett Washingtonba, meglepetten tapasztalta, hogy nem várja üzenet Bill Pearson részéről. A titkárnő közölte vele, hogy Bill Kaliforniában van, a kampánya foglalja le – erről neki is eszébe jutott, milyen közel vannak a választások. Janet azonnal rávilágított, hogy a törvényhozás ismét állva alszik, s az új ülésszakot várja, és talán Florentyna is okosan tenné, ha több időt töltene Chicagóban. Csütörtökön Bill Pearson fölhívta Florentynát Kaliforniából, s elmondta, hogy beszélt a rangidős republikánus képviselővel, valamint a védelmi albizottság elnökével, s mindketten azon a véleményen voltak, hogy több zavart okozna, mint amennyi haszonnal járna, ha a választások előtt nyilvánosságra hoznák az ügyet. Megkérte Florentynát, hogy ne jelentse be az adományt, mert az akadályozhatná az ő nyomozását. Florentyna nagyon nem értett egyet vele, úgyhogy még azt is fontolóra vette, hogy ő maga tárja föl az egész ügyet a bizottság rangosabb tagjaival együtt, de amikor Edwardot fölhívta, a férfi azt tanácsolta, hogy ezt ne tegye, hisz a fegyelmi, titkár irodájának kétségtelenül több adat áll a rendelkezésére, mint neki, s egy ilyen kezdeményezés olyan színben tűnhetne fel, mintha a hátuk mögött kezdene akcióba. Florentyna kelletlenül beleegyezett, hogy megvárja a választásokat. Az ülésszak végére Florentynának – hála Janet rendszeres emlékeztetőinek – sikerült valahogy nyolcvan százalék fölé tornásznia a szavazásokon való részvételi arányát, de csak azon az áron, hogy minden Washingtonon kívülre szóló meghívást elhárított, ami csak elé került, s gyanította, hogy ennél még sokkal-sokkal több van, amit Janet eleve az asztalára sem tett. Amikor a Kongresszus feloszlott, Florentyna elutazott Chicagóba, hogy felkészüljön az újabb választásra. Meglepetten tapasztalta, hogy a kampány folyamán ideje jelentős részében csak ücsörög a Demokrata Párt Cook megyei székházában, a Randolph utcában. Bár Carter első éve nem váltotta be az amerikai választók reményeit, az köztudott volt, hogy a republikánusok helybéli szervezete nem egykönnyen talál olyan embert, akit rá lehetne beszélni, hogy kiálljon Florentyna ellenében. Hogy mégse unatkozzon, stábjának tagjai különböző alkalmakat kerestek arra, hogy az állomás körzeteinek demokrata jelöltjeit támogató beszédeket tarthasson. Stewart Lyle végül kötélnek állt, s hajlandó volt indulni ellene, de csak azzal a kikötéssel, hogy nem fog éjjel-nappal a választókörzetben talpalni, s egy vasat sem költ a saját pénzéből. A jó öreg Republikánus Párt nem volt nagyon boldog, amikor Lyle egy személyes beszélgetés során – megfeledkezve arról, hogy választási kampány idején semmi sem marad magánvélemény, kijelentette: "A néhai Daley polgármester és Mrs. Kane között csak egyetlen különbség van: hogy Kane becsületes." Illinois állam kilences választókörzete egy véleményen volt Stewart Lyle-lal, s valamivel nagyobb többséggel küldte vissza Florentynát a képviselőházba, mint két évvel korábban. Ez persze korántsem volt így minden képviselőtársával: a vesztesek között volt Bill Pearson is.
Florentyna számtalanszor tárcsázta Bill kaliforniai számát, de sohasem találta otthon. Mindannyiszor hagyott üzenetet, de a férfi nem hívta vissza. Florentyna megvitatta a problémát Richarddal és Edwarddal, s mindketten azt tanácsolták, hogy azon nyomban keresse föl a többségi párt frakcióvezetőjét. Amikor Mark Chadwick meghallotta a történteket, elszörnyedt, s közölte, hogy azonnal kapcsolatba lép Bill Pearsonnal, és Florentynát még aznap újra fölhívja. Mark meg is tartotta a szavát, s telefonált Florentynának, hogy elmondja, amit megtudott. Florentynában meghűlt a vér: Bill Pearson tagadta, hogy tudna a huszonnégyezer-háromszáz dollárról, s azt állította, hogy soha nem beszélt Florentynával semmiféle megvesztegetési ügyről. Pearson arra is emlékeztette, hogy amennyiben Florentyna, akármilyen forrásból is, hozzájutott huszonnégyezer-háromszáz dollárhoz, azt a törvények értelmében kötelessége lett volna bejelenteni mint kampányhozzájárulást vagy jövedelmet. Márpedig a kampányával kapcsolatos iratokban nincs nyoma az összegnek, hétszázötven dollárnál magasabb honoráriumot pedig a Ház szabályai értelmében senkitől sem áll jogában elfogadni. Florentyna elmagyarázta a frakcióvezetőnek, hogy Bill Pearson kifejezett kérésére nem jelentette be a pénzt. Mark biztosította arról, hogy hisz neki, csak az nem egészen világos, hogyan fogja Florentyna bebizonyítani, hogy Pearson hazudik. Az köztudott, tette hozzá, hogy a második válása óta Pearsonnak anyagi gondjai vannak. – Két nőnek fizetni tartásdíjat, ha az ember munka nélkül van: ez a legtöbb rendes embert földre sújtja – mutatott rá. Florentyna beleegyezett, hogy Mark széles körű vizsgálatot indítson, s hogy ő addig ne szóljon senkinek az esetről. Don Short hívta a héten, hogy gratuláljon a győzelméhez, valamint hogy emlékeztesse rá: a haditengerészetnek a rakétaprogrammal kapcsolatos szerződéseit ezen a csütörtökön tárgyalják az albizottságban. Florentyna ajkába harapott Don Short utolsó mondatára: "örülök, hogy beváltotta a csekket, biztos vagyok benne, hogy jól jöhetett a pénz a választások idején." Florentyna azonnal megkérte a frakcióvezetőjét, hogy napoltassa el a szavazást a rakétaprogramról, amíg le nem zárja a nyomozást Bill Pearson ügyében. Mark Chadwick elmagyarázta, hogy azért nem tud eleget tenni a kérésnek, mert amennyiben elhalasztják a döntést, a biztosított pénzkeretet más területekre irányítják át. Brown hadügyminiszternek édesmindegy, melyik cég kapja a megrendelést, de figyelmeztetett, hogy elszabadul a pokol, ha akár egy nappal is tovább halogatják a döntést. Chadwick végül eszébe idézte Florentynának a saját beszédét, amelyben kikelt azok ellen a képviselők ellen, akik hátráltatják a honvédelmi határozatok megszületését. Florentyna nem vesztegette az időt arra, hogy vitába szálljon vele. – Jutott valamire a nyomozással, Mark? – Igen. Tudjuk, hogy a csekket a Riggs Nemzeti Banknál váltották be a Pennsylvania sugárúton. – Az én bankom, és az a fiók, ahová én járok :– mondta Florentyna elképedve. – Egy sötét szemüveget viselő, negyvenöt év körüli hölgy váltotta be. – Valami jó híre nincs? – De van – felelte Mark. – A fiókvezető elég magasnak találta az összeget ahhoz, hogy följegyezze a bankjegyek sorszámát, ha valami gond merülne fel később. Ez aztán a sors iróniája, nem? Florentyna mosolyogni próbált. – Szerintem két választása maradt, Florentyna. Kirobbanthatja a botrányt a csütörtöki ülésen, vagy hallgathat mindaddig, amíg kibogozom ezt az egész zavaros ügyet. Egyetlen dolgot nem tehet: nem beszélhet nyilvánosan Bill Pearsonról és a szerepéről, amíg csak a végére nem járok az egésznek. – Mit kíván, mit tegyek?
– A párt talán szívesebben venné, ha csöndben maradna, de én tudom, mit tennék, ha nekem kellene döntenem. – Köszönöm, Mark. – Senki nem fogja ezért imádni magát. De ez eddig sem akadályozta meg semmiben. Amikor a honvédelmi albizottság elnöke csendre intette az ülés résztvevőit, Florentyna már percek óta a helyén ült és jegyzetelt. A radarállomások kérdése volt a hatodik napirendi pont, s ő az első öt témában nem szólalt fel. Amikor a sajtórészleg és a civilek által elfoglalt ülések felé tekintett, szeme nem kerülhette el a mosolygó Don Shortot. – Hatos számú napirendi pont – jelentette be az ülés elnöke, elnyomva egy kisebb ásítást, látván, mennyi időt vesz igénybe minden egyes napirendi pont megtárgyalása. – Meg kell ma vitatnunk a három vállalat ajánlatát, amelyek a haditengerészeti rakétaprogram technikai kivitelezésére vállalkoztak. A végső döntést majd a Hadügyminisztérium beruházási részlege hozza meg, de alaposan megfontolt véleményalkotást várnak el tőlünk. Ki óhajtja megnyitni a vitát? Florentyna fölemelte a kezét. – Kane képviselőnő. – Elnök úr, az én szememben a Boeing és a Grumman ajánlata közül egyik sem tűnik fel lényegesen előnyösebbnek, mint a másik, az Aerospace pályázatát azonban semmilyen körülmények között nem támogathatom. Don Short arca hamuszürkévé vált. – Elmondaná a bizottságnak, miért viseltet ilyen komoly ellenérzésekkel az Aerospace ellen, Mrs. Kane? – Természetesen, elnök úr. Ellenérzéseim személyes tapasztalatból erednek. Hetekkel ezelőtt az Aerospace egyik munkatársa fölkeresett az irodámban, hogy fölsorolja mindazon okokat, amik miatt ennek a cégnek kellene megkapnia a szerződést. Később megpróbált megvesztegetni egy huszonnégyezer-háromszáz dolláros csekkel, cserébe a mai szavazatomért. Ez az ember itt ül ebben a teremben, és tettéért később minden bizonnyal a bíróság előtt kell felelnie. Amikor az elnöknek végre sikerült lecsendesítenie a jelenlevőket, Florentyna elmesélte, hogyan zajlott le a díszvacsora, és megnevezte Don Shortot, aki neki a pénzt átadta. Odafordult, de a férfi addigra már eltűnt. Florentyna folytatta beszámolóját, de került minden utalást Bill Pearsonra. Az ő ügyét még mindig párton belül elintézendő problémának tekintette, ám amikor mondandója végére ért, nem tudta nem észrevenni, hogy a bizottság két tagja ugyanolyan sápadt, mint Don Short volt az imént. – Tekintettel képviselőtársunk súlyos bejelentésére, ebben a napirendi pontban elhalasztom a döntéshozatalt a részletes kivizsgálás befejeztéig – hirdette ki Lee elnök. Florentyna megköszönte, és rögtön visszaindult az irodájába. Riporterek gyűrűjében haladt végig a folyosón, de egyetlen kérdésükre sem válaszolt. Este beszélt Richarddal telefonon, s férje figyelmeztette, hogy a következő néhány nap nem lesz nagyon kellemes. – De miért, Richard? Én csak az igazságot mondtam el. – Tudom, de most van néhány ember abban a bizottságban, aki az életéért küzd, és benned csak ellenséget lát, úgyhogy a becsületkódexet egy darabig elfelejtheted. Amikor Florentyna meglátta a másnapi újságokat, azonnal megértette, miről beszélt Richard. "Kane képviselőnő megvesztegetéssel vádolja az Aerospace-t" – hirdette az egyik szalagcím, míg a másik így szólt: "A vállalat kijáróembere azt állítja, a képviselő kampánycélokra fogadta el a pénzt." Miután látta, hogy a legtöbb újság nagyjából ugyanúgy adta le a történetet, Florentyna
kipattant az ágyból, sebesen fölöltözött, meg sem reggelizett, hanem a Capitoliumra hajtott. Beérvén az irodába, minden újságot figyelmesen áttanulmányozott: kivétel nélkül mind azt kérdezte, hová tűnt a huszonnégyezer-háromszáz dollár. "Én is azt kérdezem" – mormogta maga elé Florentyna. A legszörnyűbb a chicagói Sun-Times nagybetűs címe volt: "Kane képviselőnő megvesztegetéssel vádolja az Aerospace-t, miután a csekket már beváltották." Igaz, de félrevezető. Richard fölhívta, hogy Edward már úton van New Yorkból Washington felé, és kérte, hogy egyetlen újságíróval se beszéljen, amíg vele nem konzultált. Erre egyébként sem nyílt volna módja, mert reggel tízre az FBI két magas rangú személyt küldött az irodájába, hogy kihallgassák. Edward és a többségi párt frakcióvezetője jelenlétében Florentyna részletes vallomást tett. Az FBI emberei megkérték, hogy ne tájékoztassa a sajtót Bill Pearson szerepéről, amíg ők be nem fejezik a nyomozást. Florentyna kénytelen-kelletlen beleegyezett. A nap folyamán a képviselőház egyes tagjai nem sajnálták a fáradságot, hogy megkeressék és gratuláljanak neki. Mások feltűnően kerülték. A chicagói Tribune délutáni kiadásában megjelent cikk azt firtatta, vajon hova tűnhetett a huszonnégyezer-háromszáz dollár. Az újságíró közölte, hogy szomorú kötelessége emlékeztetni a nyilvánosságot arra, hogy Kane képviselőnő apját 1962-ben a chicagói bíróság bűnösnek találta hivatalos személy megvesztegetésében. Florentyna szinte hallotta, ahogy Ralph Brooks odatelefonál a főügyészi hivatalból és kiteregeti nekik az összes piszkos részletet. Edward segített Florentynának megőrizni a nyugalmát, Richard pedig minden este átrepült New Yorkból, hogy együtt legyen vele. Három nap és három éjjel múlt el, s az újságok még mindig kiemelt helyen foglalkoztak az üggyel, Ralph Brooks pedig ezt nyilatkozta hivatala magasából: "Bármennyire csodálom is Mrs. Kane-t, és bármennyire hiszek is az ártatlanságában, úgy érzem, az adott körülmények között okosan tenné, ha távozna a képviselőházból, amíg az FBI befejezi a nyomozást." Ez csak még eltökéltebbé tette Florentynát, főleg azután, hogy Mark Chadwick bátorítólag fölhívta: ne adja föl, csak idő kérdése, hogy a bűnös az igazságszolgáltatás kezére kerüljön. Amikor eljött a negyedik nap, és az FBI-tól még mindig semmi új hír nem érkezett, s Florentyna a mélyponton volt, fölhívta egy újságíró a Washington Posttól. – Mrs. Kane, megkérdezhetem, milyen érzéseket keltett önben Buchanan képviselő úr nyilatkozata az Aerospace-üggyel kapcsolatban? – Ő is ellenem fordult? – kérdezte Florentyna halkan. – Nem éppen – válaszolta a hang a vonal túlsó végéről. – Fölolvasom magának, amit mondott. Idézem: "Közel öt éve ismerem Kane képviselőnőt mint kérlelhetetlen ellenfelet, és számos tulajdonságával hajszol a kétségbeesésbe, de – ahogy nálunk, Tennessee államban mondják, a folyó végéig el kell úsznia annak, aki nála becsületesebb emberre szeretne akadni. Ha Mrs. Kaneben nem lehet megbízni, akkor nem ismerek egyetlen becsületes embert sem a Kongresszus két házában együttvéve." Florentyna néhány perccel később telefonált Bob Buchanannek. – Most nehogy azt higgye, hogy vénségemre ellágyultam! – szólt nyersen a férfi. – Egyetlen rossz lépést tesz a tanácsteremben, és levágom a lábát. Florentyna napok óta először nevette el magát. Hideg decemberi szél fütyült a Capitolium keleti lejtőjén, ahogy Florentyna magában baktatott vissza a Longworth-épületbe az aznapi utolsó szavazás után. A sarki újságosfiú a friss lapok főcímeit kiáltozta. Florentyna nem tudta kivenni, mit mond: valahol valakit letartóztattak.
Rohanni kezdett a fiú felé, zsebében aprópénz után kutatva, de csak egy húszdolláros bankjegyet talált. – Nem tudom fölváltani – mondta a rikkancs. – Hagyja csak! – szólt Florentyna, ahogy megragadta az újságot, aztán elolvasta a nap szenzációját először sebesen, majd még egyszer lassan. "Bill Pearson exképviselőt – olvasta hangosan, mintha csak azt szeretné, hogy az újságosfiú is hallja – őrizetbe vették az FBI nyomozói a kaliforniai Fresnóban, az Aerospace-botrány kapcsán. Új Fordjának lökhárítójába rejtve több, mint tizenhétezer dollárt találtak. Bekísérték a legközelebbi rendőrőrsre, kihallgatták, majd vád alá helyezték nagy értékben elkövetett lopás és három más vétség gyanújával. A fiatal nőt, aki vele volt, szintén letartóztatták mint bűnrészest." Florentyna le-föl ugrált a hóban, a rikkancs pedig gyorsan a zsebébe süllyesztette a húszdollárost és elrohant, hogy egy másik sarkon árulja tovább az újságot. Nemegyszer hívták már föl a figyelmét az ilyen fura alakokra. – Gratulálok a jó hírhez, Mrs. Kane! A Jockey Klub főpincére volt az első, de sokan követték még hasonló szavakkal aznap este. Richard ugyanis átrepült New Yorkból, hogy elvigye Florentynát vacsorázni. Ahogy mentek befelé a tölgyfalapokkal burkolt terembe, politikusok és a washingtoni társaság tagjai léptek oda hozzá, hogy elmondják, mennyire örülnek, hogy végül napfényre került az igazság. Florentyna mindannyiukra visszamosolygott, azzal a washingtoni mosollyal, amit a politikai életben eltöltött közel öt év alatt sajátított el. A chicagói Tribune és a Sun-Times hódolattal és elragadtatással írt a város jeles képviselőjéről, aki válságos helyzetben is meg tudja őrizni a hidegvérét. Florentyna kényszeredetten elmosolyodott, eltökélten, hogy véleményét a jövőben megtartja magának. Ralph Brooks irodája felől feltűnő módon semmiféle kommentár nem jött. Edward küldött egy nagy csokor fréziát, William pedig egy táviratot a Harvardról: "ESTE TALÁLKOZUNK, HACSAK NEM TE VAGY AZ A NŐ, AKIT TOVÁBBI KIHALLGATÁS CÉLJÁBÓL MÉG MINDIG FOGVA TARTANAK." Annabel – aki láthatóan nem volt tisztában anyja aktuális gondjaival – azzal érkezett haza, hogy fölvették a Radcliffe-re. Igazgatónője a Madeirában később megvallotta Florentynának, hogy lánya felvétele csak hajszálon múlt, bár az sem volt mellékes, hogy Mr. Kane annak idején a Harvardra járt, ő maga pedig a Radcliffe-re. Florentynát meglepte, hogy most már akkora a hírneve, hogy befolyásolni tudja lánya jövőjét anélkül, hogy a kisujját mozdítaná, s megvallotta Richardnak, milyen nagy megkönnyebbülés neki, hogy Annabel élete valamelyest elrendeződött. Richard megkérdezte a lányától, milyen tárgyakra akar szakosodni. – Pszichológiára és szociológiára – felelte Annabel habozás nélkül. – A pszichológia és a szociológia nem igazi tantárgy, csak ürügy arra, hogy az ember három éven át önmagáról beszéljen – jelentette ki Richard. William – aki immáron másodéves volt a Harvardon – bölcsen bólintott, jelezve, hogy egyetért atyjával, majd megkérdezte a jó öreget, föl tudná-e emelni a szemeszterenkénti apanázsát ötszáz dollárra. Amikor az egészségügyi törvénytervezet azon módosítása került napirendre, amely a tizedik terhességi hét után megtiltaná az abortuszt, Florentyna – az Aerospace-botrány óta először – szólásra emelkedett. Ahogy fölállt, a terem mindkét feléből sugárzó mosolyokkal és tapssal köszöntötték. Florentyna hatásos beszédben védelmezte az anya életét szemben a még meg nem született gyermekével, s emlékeztette a képviselőket arra, hogy a Kongresszusban csupán tizennyolcan foglalnak helyet olyanok, akiknek egyáltalán alkalmuk lehet megtapasztalni a
terhességet. Bob Buchanan fölpattant a helyéről és tökfilkónak titulálta a tiszteletre méltó chicagói hölgyet, aki legközelebb majd azt fogja állítani, hogy az űrprogramhoz csak olyan ember szólhat hozzá, aki megkerülte a Holdat – s rámutatott, hogy ilyen a Kongresszus két házában összesen csak egy akad. Néhány nap alatt Don Short és az ő huszonnégyezer-háromszáz dollárja feledésbe merült, ahogy Florentyna visszaállt szokásos mozgalmas kongresszusi napirendjére. Két fokot ismét előrelépett a költségvetési bizottság ranglétráján, s ahogy végigtekintett az asztal körül ülőkön, igazi régi bútordarabnak érezte magát.
30. Amikor Florentyna visszatért Chicagóba, azt tapasztalta, hogy a demokraták nyíltan hangot adnak aggodalmuknak, miszerint nem feltétlenül növeli az esélyeiket, hogy Jimmy Carter ül a Fehér Házban. Elmúltak már azok a napok, amikor a hivatalban levő elnök szinte biztosra vehette, hogy visszakerül az Ovális Terembe, s magával viheti pártja azon tagjait, akik kis többséggel kiharcolható mandátumokra pályáznak. Richard emlékeztette Florentynát arra, hogy Eisenhower volt az utolsó elnök, aki két teljes időszakot töltött a hivatalában. A republikánusok is megkezdték az erőgyűjtést, s miután Jerry Ford bejelentette, hogy nem pályázik az elnöki székre, George Bush és Ronald Reagan tűnt a két fő esélyesnek. A Kongresszus folyosóin nyíltan hangoztatták, hogy Carter helyett inkább Edward Kennedyt kellene indítani. Florentyna folytatta a napi munkát a Házban, és kerülte a kapcsolatot mindkét táborral, jóllehet mindkét kampányfőnök megkereste, és a Fehér Házból is a szokásosnál több meghívó érkezett. Nem kötelezte el magát egyik oldalra sem, miután nem volt meggyőződve arról, hogy a két jelölt bármelyike is alkalmas arra, hogy 1980-ban a párt frontembere legyen. Amíg mások a kampányukkal voltak elfoglalva, Florentyna megpróbált nyomást gyakorolni az elnökre, hogy tanúsítson határozottabb magatartást a Varsói Szerződés államfőivel szemben, és kötelezze el magát szorosabban a NATO irányában, de nem sok eredménnyel járt. Amikor Jimmy Carter egy gyűlésen a hallgatóság döbbenetére kijelentette: meglepte, hogy az oroszok képesek megszegni a szavukat, Florentyna lemondóan közölte Janettel, hogy ezt bármelyik chicagói lengyel megmondhatta volna neki. Végleg azonban akkor szakított az elnökkel, amikor 1979. november 4-én állítólagos diákok elfoglalták a teheráni amerikai nagykövetséget, és túszul ejtettek ötvenhárom amerikai állampolgárt. Az elnök nem tett sokat, azonkívül, hogy hangzatos beszédeket mondott, és hangoztatta, hogy meg van kötve a keze. Florentyna minden rendelkezésre álló eszközzel szünet nélkül bombázta a Fehér Házat, azt követelte az elnöktől, hogy védje meg Amerikát. Amikor az végül megkísérelt egy mentőakciót, az is szánalmas kudarcba fulladt, csorbát ejtve az Egyesült Államok hírnevén az égész világ szemében. Nem sokkal a megalázó incidens után Florentyna a Ház tanácstermében egy honvédelmi tárgyú vita alkalmával jegyzeteiből fölnézve spontán megjegyzést tett: – Hogy lehet, hogy egy nemzet, amelynek elég energiája, alkotó fantáziája és tehetsége van ahhoz, hogy embert küldjön a Holdra, nem képes biztonságosan leszállni három helikopterrel a sivatagban?
Florentynának nem kellett emlékeztetnie Richardot George Novak bölcsességére, hogy ne hosszabbítsa meg a hitelszerződést a sahhal, s amikor az oroszok keresztülmasíroztak az afganisztáni határon, Richard megváltoztatta a nyári terveket, s úgy döntött, hogy nem utaznak Moszkvába, megnézni az olimpiát. A republikánusok júliusban összegyűltek Detroitban és a Reagan–Bush párost választották elnök-, illetve alelnökjelöltjüknek. Néhány héttel később a demokraták New Yorkban jöttek össze, és megerősítették Jimmy Carter jelöltségét, még kevesebb lelkesedéssel, mint Adlai Stevensonét annak idején. Amikor a győzelmes Carter megjelent a Madison Square Gardenben, még a léggömbök sem voltak hajlandók lejönni a mennyezetről. Florentyna megpróbálta továbbra is végezni a munkáját a Kongresszusban, ahol senki sem tudhatta biztosan, hogy pár hónap múlva melyik lesz a többségi párt. Sikerült keresztülvinnie egy módosító javaslatot a honvédelmi költségvetési határozathoz, egyet pedig a bürokrácia csökkentését szolgáló törvényhez. Ahogy közeledtek a választások, tartani kezdett attól, hogy szoros lesz a küzdelem a mandátumáért, miután a republikánusok Stewart Lyle helyett találtak egy fiatal és lelkes reklámszakembert, Ted Simmonst. Janet ösztökélésére újra nyolcvan százalék fölé tornászta a szavazási részvételi arányát azáltal, hogy a választást megelőző hat hónapban csak Washingtonba, illetve Illinoisba szóló meghívásokat fogadott el. Carter és Reagan mintha csak Chicagóban élt volna: ki-be röpködtek Illinoisba, mint két kakukk egyazon órába. A felmérések azt mutatták, hogy a két jelölt fej fej mellett halad, de Florentyna egyáltalán nem volt erről meggyőződve, miután végignézte azt a televíziós vitát, aminek a becslések szerint százmilliós közönsége volt az amerikai képernyők előtt. Másnap Bob Buchanan azt mondta neki, hogy Reagan talán nem győzött a vitában, de az halálbiztos, hogy nem maradt alul, és annak, aki a Fehér Ház lakója akar lenni, ez a legfontosabb. Ahogy közeledett a választás napja, a túszügy egyre fontosabbá vált az emberek szemében, akik kezdtek abban kételkedni, hogy Carter valaha is képes lesz megoldást találni. A chicagói utcákon hívei többször is jelezték Florentynának, hogy őt vissza kívánják juttatni a Kongresszusba, de Cartert nem fogják támogatni. Richard azt mondta, teljesen megérti őket, és azt jósolta, hogy Reagan könnyedén győzni fog. Florentyna komolyan vette férje véleményét, és kampánya utolsó heteiben úgy dolgozott, mint egy ismeretlen jelölt, aki első választására készül. Erőfeszítéseiben nem nagyon segítette az az irtózatos felhőszakadás, ami tavakká változtatta a chicagói utcákat egész a választás napjáig. Amikor az utolsó szavazatokat is összeszámlálták, még Florentynát is meglepte Reagan győzelmének mértéke, amely egy csapásra megszerezte a Szenátust az új elnöknek, s hajszál híján elég lett ahhoz is, hogy a Képviselőházban republikánus többség alakuljon ki. Florentyna huszonötezresre csappant szavazattöbbséggel került be újra a Kongresszusba. Megtépázva, de nem legyőzve repült vissza Washingtonba, néhány órával azelőtt, hogy a túszok hazatértek. Az új elnök beiktatási beszéde lélekemelő volt. Richard zsakettben ült, az egész beszéd alatt mosolygott, és hangosan tapsolt annál a résznél, amit később éveken át idézgetett Florentynának. "Sokat hallunk különböző érdekcsoportokról, de figyelmünket most egy olyan érdekcsoportra kell összpontosítanunk, amelyről túlontúl régen nem esett szó. Ez a csoportosulás nem ismer osztályhatárokat, etnikai vagy faji megkülönböztetést, túlnő a politikai pártok különbségein. Olyan férfiakból és nőkből áll, akik megtermelik az élelmiszerünket, rendben tartják utcáinkat, működtetik a gyárainkat és bányáinkat, tanítják a gyermekeinket, ügyelnek lakásaink állapotára, és meggyógyítanak bennünket, ha megbetegszünk. Értelmiségiek, ipari dolgozók, boltosok,
hivatalnokok, taxisofőrök és kamionosok. Röviden: mi, a nép, az az embercsoport, amelyet úgy hívnak: amerikaiak." A lelkesen fogadott beszéd végeztével az elnök még intett egyet az emelvény előtt összegyűlt tömegnek, majd elhagyta a pódiumot. Két titkosszolgálati tiszt kísérte a díszőrség alkotta emberi folyosón. Amint az elnök és kísérete leért a lépcsőn, Mr. Reagan és a First Lady beszállt egy hatalmas limuzin hátsó ülésére, nyilvánvalóan nem óhajtván követni Carterék példáját, akik annak idején a Constitution sugárúton sétáltak végig új otthonuk felé. Ahogy a kocsi lassan elindult, a titkosszolgálat egyik embere megpöckölt egy kapcsolót az URH adó-vevőjén. "Korbács visszatér a Koronához" – mindössze ennyit mondott, aztán egy távcsövet emelt a szeméhez, s azon keresztül követte a limuzint egészen a Fehér Ház kapujáig. Amikor Florentyna 1981 januárjában elutazott a Kongresszus soron következő ülésszakára, egy megváltozott Washingtonban találta magát. A republikánusoknak nem kellett többé támogatásért könyörögniük, ha valamilyen rendeletet javasoltak, miután a megválasztott képviselők tudták, hogy az ország változásokat áhít. Florentyna örült annak a kihívásnak, amit Reagannek a Kongresszus elé terjesztett programja jelentett. Alaposan tanulmányozta, s boldogan támogatta jelentős részét. Annyira lefoglalták a Reagan-féle költségvetési, illetve honvédelmi tervezettel kapcsolatos kiegészítések és javaslatok, hogy Janetnek kellett felhívnia a figyelmét a chicagói Tribune-ban megjelent hírre, amely akár azt is jelenthette, hogy Florentyna rövidesen elbúcsúzik a képviselőháztól. "Nichols, illinoisi szenátor bejelentette, hogy az 1982-es választáson nem kívánja újra jelöltetni magát a Szenátusba." Florentyna épp az asztalánál ülve latolgatta ennek a bejelentésnek a súlyát, amikor fölhívta a chicagói Sun-Times főszerkesztője, hogy megkérdezze, versenybe száll-e a szenátusi mandátumért 1982-ben. Florentyna arra gondolt, hogy végül is természetes, ha az újságírók számolnak az ő jelöltségével a Kongresszusban eltöltött három és fél ciklus után. – Mintha az önök tiszteletre méltó lapja – incselkedett Florentyna – nem is olyan régen még azt tanácsolta volna, hogy mondjak le a képviselői helyemről. – Volt egyszer egy angol miniszterelnök, aki azt mondta, a politikában egy hét is nagyon hosszú idő. Nos, mi az álláspontja, Florentyna? – Eddig még meg sem fordult a fejemben – válaszolta ő nevetve. – Ez olyan kijelentés, amit senki nem hinne el, nekem pedig eszem ágában sincs kinyomtatni. Kezdje újra! – Miért erőlteti ennyire ezt a dolgot? Van még több mint egy évem, hogy határozzak. – Hát még nem hallotta? – Micsodát? – Ma reggel a Városházán egy sajtóértekezleten a főügyész bejelentette, hogy jelölteti magát. "Ralph Brooks szenátusi helyre pályázik" – hirdette a nagybetűs szalagcím Illinois állam újságjainak délutáni kiadásán. Cikkében számos újságíró megemlítette, hogy Florentyna nem döntötte még el, kiáll-e a főügyésszel szemben. Ismét Mr. és Mrs. Brooks arca meredt Florentynára a fényképekről. Ez az átkozott egyre jóképűbb, dörmögte maga elé. Edward telefonált New Yorkból, és azt tanácsolta, hogy jelöltesse magát, de javasolta, hogy a döntését majd csak akkor hozza nyilvánosságra, ha Ralph Brooks reklámgépezete kifullad.
– Talán még az is sikerülhet, hogy olyan színben tűntesd fel majd a bejelentést, mintha a választók nyomásának engednél. – A párthívek kit támogatnak? – Az én becslésem szerint 60-40 a te javadra, de miután már a bizottságban sem vagyok benne, nehéz jósolni. Ne felejtsd el, hogy még több mint egy év van a jelölőgyűlésig, úgyhogy nem kell sietni, főleg, hogy Brooks már lépett. Nyugodtan ülhetsz, és várhatod az alkalmas pillanatot. – Szerinted miért nyilvánította ki ilyen korán a szándékát? – Gondolom, azért, hogy elijesszen. Talán azt képzeli, hogy így majd vársz 1984-ig. – Lehet, hogy ez nem is rossz ötlet. – Nekem más a véleményem. Emlékezz rá, hogy járt John Culver lowában. Úgy döntött, hogy későbbre halasztja a jelöltetést, olyankorra, amikor gyengébb az ellenzéke, ezért a személyi titkára indult helyette, és el is nyerte a mandátumot. – Majd meggondolom, aztán tudatom veled, mire jutottam. Valójában Florentyna fejében szinte más nem járt az elkövetkező néhány hétben, mert tudta: ha most legyőzi Brookst, egyszer s mindenkorra végzett vele. Nem voltak kétségei afelől, hogy Ralph Brooks ambíciói nem csupán a Szenátusig terjednek, hanem tovább, onnan még vagy tizenöt háztömbnyire is. Janet tanácsára Florentyna most minden jelentősebb helyre elfogadta a meghívást az államon belül, ahol fölszólalhatott, s gyakorlatilag semmiféle kötelezettséget nem vállalt el az államon kívül. – Így legalább kifürkészheti a terepet – mondta Janet. – Csak nyaggasson folyton, Janet! – Ne aggódjon, nyaggatni fogom. Azért fizet, nem? Florentyna közel hat hónapon keresztül hetente kétszer repült Chicagóba, s a szavazásokon való részvételi aránya a Kongresszusban épphogy csak hatvan százalék fölött volt. Ralph Brooks annyival volt előnyösebb helyzetben nála, hogy nem élt heti négy napon át Washingtonban, és nem készítettek százalékos kimutatást arról, hogy mennyi időt tölt a bíróságon. Ráadásul Jane Byrne, Chicago polgármesternője még csupán megbízatása felét töltötte le, s akadtak, akik azt mondták, hogy untig elég egy nő a chicagói politikai életben. Mindennek ellenére – bejárván az állam legnagyobb részét – Florentyna úgy ítélte meg, hogy Edwardnak igaza volt, amennyiben körülbelül hatvan a negyvenhez eséllyel győzheti le Ralph Brookst. Igazság szerint az volt a véleménye, hogy a Brooks elleni győzelem keményebb diónak bizonyulhat, mint bekerülni aztán a Szenátusba. Volt egy nap Florentyna naptárjában, amelyet üresen hagyott, és ez a vietnami háború amerikai veteránjai szervezetének évi rendes összejövetele volt. Ebben az évben Chicagót választották találkozójuk színhelyéül, s a texasi John Tower szenátort és Florentynát hívták meg, hogy tartson beszédet. Illinois állam sajtótermékei fel is hívták azonnal a figyelmet arra, mennyire megbecsülik ezek a távolról jött emberek Chicago hőn szeretett leányát, s rámutattak, milyen nagyfokú tisztelet jele már önmagában az a tény, hogy a veteránok Florentynát a Szenátus hadügyi bizottságának elnöke mellé helyezik. Florentyna teljes gőzzel dolgozott a Képviselőházban. A tőkealapokról szóló törvényhez sikerrel nyújtotta be a csak "Irgalmas Szamaritánus" néven emlegetett módosító javaslatát, amely a törvény rugalmasabb végrehajtását volt hivatott lehetővé tenni azon vállalatok számára, amelyek komoly erőfeszítéseket tesznek a mérgező hulladékok problémájának megoldására. Az "Irgalmas Szamaritánust" még Bob Buchanan is támogatta.
Ahogy Florentyna a terem végében, a korlátra dőlve várta a szavazást javaslata utolsó tárgyában, Bob azt mondta neki, reméli, hogy jelölteti magát a szenátusba. – Csak azért mondja ezt, mert szeretné, ha végre kikerülnék innen. A férfi kuncogott. – Az bizony némi kárpótlásul szolgálna, ezt bevallom. De úgysem maradhat itt sokáig, aki arra ítéltetett, hogy egyszer a Fehér Házban éljen. Florentyna elhűlve nézett rá. A férfi felé sem fordult, továbbra is a zsúfolt tanácsterem irányába tekintett. – Nincsenek kétségeim afelől, hogy egy nap így lesz. És hálát adok Istennek, hogy én már nem érem meg a beiktatása napját – fejezte be, aztán előrement, hogy leadja a szavazatát Florentyna javaslata mellett. Chicagóban járván Florentyna mindig gondosan kerülte szenátusi jelöltetésének kérdését, jóllehet, amennyiben most nem indul, lehet, hogy az utolsó esélyét játszotta el az elkövetkezendő húsz évre, miután Ralph Brooks még mindig csak negyvennégy éves, és ha egyszer nyeregbe jut, gyakorlatilag lehetetlen lesz őt kiütni onnan. – Különös tekintettel a "Brooks-karizmára" – gúnyolódott válaszul Florentyna. – Egyébként – folytatta – kinek van kedve húsz évet várni? Florentyna és Richard Cape Codon töltötte a hétvégét, és szombaton este Edward is csatlakozott hozzájuk. Késő éjszakáig arról tárgyaltak, milyen eshetőségekkel kell Florentynának szembenéznie, illetve, hogy miként befolyásolja Edward munkáját a Báróban az, ha kezébe veszi a kampány irányítását. Mire vasárnap hajnalban nyugovóra tértek, megszületett a döntés. A Conrad Hilton Szálloda nemzetközi konferenciatermét kétezer férfi töltötte meg zsúfolásig, s a szónokon kívül csupán a pincérek voltak nők. Richard elkísérte Florentynát Chicagóba, és most Tower szenátor mellett foglalt helyet. Amikor Florentyna fölemelkedett, hogy szóljon az egybegyűltekhez, keze-lába reszketett. Először is biztosította a veteránokat arról, hogy az erős Amerika eltökélt híve, majd elmondta, milyen büszke volt apjára, amikor Truman elnök Bronzcsillaggal tüntette ki, és hogy rájuk még büszkébb volt, amikor helytálltak Amerika történelmének első népszerűtlen háborújában. A veteránok elégedetten fütyültek és verték az asztalokat. Florentyna emlékeztette őket arra, hogy minden erejével támogatja az MXrakétarendszert, és hogy legalapvetőbb céljának tekinti, hogy az amerikai népnek ne kelljen rettegésben élnie, ne kelljen félnie senkitől, s legfőképpen ne kelljen félnie a szovjetektől. – Szeretném, ha Moszkvában tudnák – mondta –, hogy ha vannak is talán olyanok a képviselőházban, akik szívesen gyengítenék Amerika pozícióit, ez az asszony semmiképp sem tartozik közéjük. – Florentyna megvárta, amíg a terem teljesen elcsendesedik és azután folytatta. – Ezt a mai estét választottam – amidőn olyan emberek csoportjával lehetek együtt, akiket egész Amerika csodál –, hogy elmondjam: amíg vannak olyan férfiak és nők, akik oly híven kívánják szolgálni hazájukat, ahogy önök tették, addig remélem, hogy én is szolgálhatom e nagy nemzet közéletét, s e célból jelöltetni kívánom magam az Egyesült Allamok Szenátusába. A "szenátus" szót sokan már nem is hallották a teremben, mert irtózatos lárma tört ki. Mindenki, aki tudott, fölpattant, aki pedig nem, az az asztalát verte. Florentyna ezekkel a szavakkal fejezte be beszédét:
– Olyan Amerikára esküszöm, amely nem fél háborút vívni akármely agresszorral. Ugyanakkor imádkozom, hogy az önöké legyen a veteránok utolsó nemzedéke, amelyre ennek az országnak szüksége volt. Annikor leült, az éljenzés még percekig tartott. Tower szenátor pedig az életében hallott egyik legszebb beszédként magasztalta Florentyna szónoklatát. Edward New Yorkból Chicagóba repült, hogy irányítsa a kampányt, Janet pedig Washingtonból tartott napi kapcsolatot főnökével. Mindenfelől dőlt a támogatók pénze; a sok munka, amit választóiért az elmúlt években Florentyna végzett, most kezdett megtérülni. Tizenkét héttel a jelöltválasztás előtt a felmérések állandósult 58:42 arányú esélyt mutattak Mrs. Kane javára, mindenfelé az állam területén. A kampány folyamán Florentyna segítői mindvégig készek voltak éjszakába nyúlóan dolgozni, de azt még ők sem voltak képesek megszervezni, hogy egyszerre két helyen lehessen. Ralph Brooks kifogásolta a kongreszusi szavazásokon való részvételének alacsony arányát, s hogy képviselőként mind ez idáig valódi eredményeket nem ért el. Támadásainak egy része néha célba talált, miközben továbbra is egy tízéves fiú energiájával küzdött. Ennek ellenére nem sikerült túl sokat elérnie, a felmérések alapján az esélyek megállapodtak valahol 55:45 körül, vételytársnője javára. Florentyna fülébe jutott, hogy Ralph Brooks tábora kezd elcsüggedni, a kampány anyagi forrásai pedig elapadni. Richard minden hétvégére elrepült Chicagóba, a házaspár állandóan úton volt, bőröndökben hordta mindenét, és gyakran vidéki aktivisták házában aludtak. Florentyna egyik fiatal munkatársa vitte őket körbe az államban fáradhatatlanul, kis kék Chevette-jén. Florentyna reggeli előtt munkásokkal szorított kezet a külvárosok gyárainak kapujában; Illinois mezővárosaiban farmerek gyűlésein vett részt ebéd előtt; de valahogy mindig szakított időt arra, hogy bankcsoportokkal és szerkesztőségekkel tárgyaljon Chicagóban délután, még az elmaradhatatlan kora esti beszéd és a Báró-béli késő esti fogadás előtt. És mindezek mellett egyszer sem hiányzott a Remagen-alapítvány havi összejöveteleiről. Ha evett egyáltalán, reggelire valami olyat, amit magával vitt, vacsorára meg mindig amit épp talált. Este, mielőtt ágyba zuhant volna, még lejegyzett néhány számot és adatot, amelyet aznapi útján gyűjtött egy szamárfüles, fekete fedelű jegyzettömbbe, amely nélkül egy lépést sem tett soha. Megpróbálta memorizálni annak a számtalan embernek a nevét, akiket megsértene azzal, ha valaha is elfelejtené azt a szerepet, amit a kampányában vállaltak. E nevek sorolása közben nyomta el rendszerint az álom. Richard vasárnap esténként, New Yorkba hazatérve pontosan ugyanolyan fáradt volt, mint Florentyna, de soha egyetlen zokszót sem ejtett, s nem zaklatta feleségét a bank vagy a Báró Társaság ügyes-bajos dolgaival. Egy hideg februári napon ismét csak egymástól búcsúztak a repülőtéren; Florentyna elmosolyodott: férje kezén kék bőrkesztyűt látott, amelyet az még jó húsz éve vett apja számára a Bloomingdale-ben. – Már csak egy pár van, Jessie, s ha azt is elnyűttem, kezdhetek új asszony után nézni – mosolygott Richard, és elment. Florentyna napról napra eltökéltebben ébredt. Csupán az szomorította el néha, hogy milyen keveset látja Williamet és Annabelt. William egy ideje Fidel Castro-szakállal feltűnősködött, s egy "summa cum laude" várományosának tekintették, míg Annabel minden szünidő alkalmával új fiatalembert cipelt haza bemutatni. Múltbéli tapasztalatai alapján Florentyna tudta, hogy valamikor a választási kampány folyamán várható, hogy becsap a mennykő, de arra nem számított, hogy ezúttal egy meteorit is követi. A chicagóiakat már egy éve brutális gyilkosságok sorozata tartotta rettegésben. Az
ismeretlen tettest a sajtó a "Chicagói gégemetsző" névre keresztelte, ugyanis minden alkalommal elvágta áldozatai torkát, homlokukra szívet karcolt, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, ki csapott le ismét. A nyilvános összejöveteleken Florentyna és Ralph Brooks egyre nyilvánvalóbban szembekerült a törvényesség és a közrend kikerülhetetlen problémájával. Chicago utcái esténként szinte teljesen kihaltak voltak a hírhedt gyilkosnak köszönhetően, akit a rendőrség képtelen volt elfogni. Florentyna nagy megkönnyebbülésére egy este letartóztatták a gyilkost az északnyugati egyetemi városrészben, miután tetten érték, amint épp egy egyetemista lányra támadt. Florentyna másnap reggel nyilatkozatban dicsérte a chicagói rendőrséget, és írt néhány sort személyesen a tisztnek, aki őrizetbe vette a bűnözőt. Ezzel az ügy le is zárult, gondolta mindaddig, amíg a reggeli lapokat el nem olvasta. Ralph Brooks bejelentette, hogy személyesen kívánja a vádat képviselni a chicagói gégemetsző ellen, még akkor is, ha emiatt a szenátusi helyéről kell lemondania. Nagyszerű húzás volt ez, olyan merész lépés, amelyet Florentyna is kénytelen volt nagyra becsülni. Az egész országot bejárta a jóképű főügyész és az elvetemült gyilkos egymás mellé állított képe. A tárgyalás öt héttel a jelöltválasztás előtt kezdődött, a főügyész nyomására gyorsított eljárással. Ez annyit jelentett, hogy Ralph Brooks képe minden áldott nap ott virított az újságok címlapján, amint halálbüntetést kér a gyilkosra, hogy a chicagóiak újra biztonságban érezhessék magukat este az utcán. Florentyna egyik nyilatkozatot adta a másik után – az energiaválságról, a repülőterek zajszintjének csökkentéséről, a gabonaárak támogatásáról, sőt még az orosz csapatmozgásokról is a lengyel határon a hadiállapot kihirdetését és a Szolidaritás vezetőinek letartóztatását követően –, de hiába: nem tudta fölváltani a főügyészt a címlapokon. A Tribune szerkesztőbizottságával találkozván Florentyna egy alkalommal szelíden föl is panaszolta ezt a főszerkesztőnek, aki sajnálkozott ugyan, de rámutatott, hogy Ralph Brooks miatt több példány fogy. Florentyna tehetetlenül ült washingtoni irodájában, s tudta, hogy semmilyen módon nem tudja eredményesen fölvenni a versenyt vetélytársával. Abban a reményben, hogy egy összeütközés során ragyoghat, Florentyna nyilvános vitára hívta ki Ralph Brookst, de a főügyész közölte a sajtóval, hogy semmiféle ilyen konfrontációt nem vállalhat most, hogy ilyen súlyos felelősség nyugszik a vállán. – Ha emiatt a döntésem miatt elveszítem a lehetőséget, hogy Illinois állam becsületes embereit képviseljem, ám legyen – ismételte újra és újra. Florentyna szinte látta, hogyan szökik meg tőle egy újabb százalékpont. Aznap, hogy kimondták az ítéletet a Chicagói gégemetsző ügyében, a közvéleménykutatások jelzése szerint Florentyna már csak 52:48 arányban vezetett. Két hét volt még hátra. Florentyna úgy tervezte, hogy a hátralévő két hétben még egyszer keresztül-kasul bejárja az államot, s ekkor csapott be a meteorit. A tárgyalás befejeztét követő kedden Richard telefonált, hogy felhívta Annabel szobatársa és elmondta, hogy Annabel nem érkezett vissza vasárnap este a Radcliffe-re, és azóta sem tud róla. Florentyna rögtön hazarepült New Yorkba. Richard értesítette a rendőrséget, és magánnyomozót fogadott, hogy előkerítse a lányt, Florentynát pedig visszaküldte Chicagóba, miután a rendőrség is biztosította őket arról, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt. Visszaérkezvén Chicagóba Florentyna kábultan járt-kelt, óránként fölhívta Richardot, de nem jött semmi új hír. Egy héttel a szavazás napja előtt a felmérések azt mutatták, hogy Florentyna előnye már csak 51:49. Edward megpróbálta rávenni, hogy koncentráljon a kampányra, de neki folyton Bob Buchanan szavai csengtek a fülébe: "Ez a hely csak silány pótléka lehet egy valódi családnak." Azon kezdett töprengeni: csak nem...? Egy szörnyű hétvége után, amelyen
Florentyna úgy érezte, több szavazatot veszített, mint nyert, Richard izgatottan telefonált, hogy Annabel élőkerült, és mindvégig New Yorkban volt. – Hála istennek – mondta Florentyna, s a megkönnyebbülés könnyei ömlöttek végig az arcán. – Jól van? – Jól van, a Mount Sina-i kórházban fekszik. – Mi történt? – kérdezte Florentyna aggódva. – Abortusza volt. Florentyna még a délelőtt folyamán hazarepült New Yorkba, hogy a lányával lehessen. A gépen mintha felismert volna egy pártaktivistát néhány sorral az ő ülése mögött. Volt valami furcsa a férfi mosolyában. Amikor Florentyna megérkezett a kórházba, kiderült, hogy Annabel – amíg rá nem találtak – azt sem tudta, hogy bejelentették az eltűnését. Edward könyörgött Florentynának, hogy jöjjön vissza Chicagóba, mert a tömegkommunikáció képviselői folyton utána kérdezősködnek. Bár Annabel magánéletétől mindeddig sikerült távol tartani őket, az újságírók egyre gyanúsabbnak találták, hogy Florentyna New Yorkban időzik, ahelyett, hogy Illinoisban lenne. Florentyna most először nem hallgatott Edwardra. Ralph Brooks nem késlekedett színre lépni, s azt sugallni, hogy vetélytársa valószínűleg azért tért haza New Yorkba, mert gondok vannak a Báró Társasággal, s az neki mindig fontosabb volt. Edward húzta, Annabel tolta, Florentyna végül hajlandó volt visszamenni hétfőn este Chicagóba, ahol minden újság azt írta, a két jelölt esélyei között csak hajszálnyi az eltérés. Kedd reggel Florentyna megpillantotta azt a szalagcímet, amitől a legjobban tartott: ,,A jelölt lánya abortuszon esett át." Az ezt követő cikk minden részletre kiterjedt, még arra is, melyik ágyban fekszik Annabel. – Hajtsd le a fejed és imádkozz! – mindössze ennyit mondott neki Edward aznap reggel, mielőtt nekivágtak az újabb idegőrlő napnak. A szavazás napján Florentyna reggel hatkor kelt. Edward az autóján elvitte annyi szavazóhelyiségbe, ahányat csak el lehetett érni a tizennégy óra alatt. Minden helyszínen voltak aktivisták, akik "Kane-t a Szenátusba!" feliratú kék-fehér zászlót lengettek és szórólapokat osztogattak Florentyna programnyilatkozataival. Az egyik helyen egy választó megkérdezte tőle, mi az álláspontja az abortusz ügyében. Florentyna haragosan nézett a nőre, és így szólt: – Biztosíthatom, hogy nem változott meg az álláspontom. S csak miután ezt kimondta, döbbent rá, hogy a kérdés teljesen ártatlan volt. Aktivisták fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy előkerítsék Florentyna valamennyi támogatóját, s Florentyna sem állt meg egyetlen percre sem, míg a szavazóhelyiségek be nem zártak. Azon imádkozott, bárcsak sikerült volna úgy kitartania, mint ahogy Carternek sikerült Ford ellen 1978-ban. Richard azzal a hírrel érkezett meg este, hogy Annabel jól van, és visszament a Radcliffe-re. Florentyna visszatért a Báróba: férj és feleség kettesben ült a lakosztályban, három televízió társaságában, amelyeket folyvást kapcsolgattak, adóról adóra, követve a folyamatosan érkező eredményeket az állam egész területéről. Tizenegykor Florentyna két százalékkal vezetett. Tizenkettőkor Brooks vezetett egy százalékkal. Kettőkor ismét Florentyna volt az élen, egy százalékosnál kisebb előnnyel. Háromkor elaludt Richard karjában. Férje nem ébresztette fel, amikor megtudta a végeredményt, mert azt akarta, hogy aludjon. Valamivel később az ő feje is lehanyatlott, s aztán arra riadt föl, hogy Florentyna az ablaknál áll és kifelé néz, ökölbe szorított kézzel. A képernyő állóképben sugározta a végeredményt: Ralph Brookst választották hétezer-száznyolcvan szavazat – vagyis nem egészen félszázaléknyi –
többséggel a demokraták szenátusi jelöltjének. Egy fényképről a győztes intett és mosolygott hívei felé. Florentyna megfordult, és újból a képernyőre meredt. Tekintete nem a diadalmas arcú államügyészen akadt meg, hanem azon a férfin, aki közvetlenül mögötte állt. Florentyna most már tudta, hogy látta azelőtt ezt a mosolyt. Florentyna politikai karrierje megtorpant. Kikerült a képviselőházból, s még két évnek kell eltelnie, amíg egyáltalán remélheti, hogy visszakerül a közéletbe. Annabel problémáinak hatása alatt azon kezdett töprengeni, nem jött-e el az idő, hogy újra a Báró Társasággal törődjön, és némiképp visszahúzódjon a magánemberi létbe. Richard másképp gondolta. – Sajnálnám, ha felhagynál a politikával, ennyi átdolgozott év után. – De talán épp erről van szó. Ha nem vetettem volna bele magam mindenestül, és kicsit többet törődtem volna Ahnabellel, talán most nem lenne identitászavara. – Identitászavar! Ilyen zöldségeket legfeljebb a szociológiaprofesszorai mondhatnak, de nem te. Nem vettem észre, hogy William összeomlott volna egy "identitászavar" súlya alatt. Kedvesem, Annabelnek volt egy szerelmi ügye, és vigyázatlan volt, ennyi az egész. Ha mindenkit, akinek szeretője van, abnormálisnak tekintenének, csak néhány ilyen csodabogár maradna, mint amilyenek mi vagyunk. Neki most arra van a legnagyobb szüksége, hogy úgy bánj vele mint a barátnőddel. Florentyna a nyáron elvitte Annabelt Barbados-ra. A hosszú tengerparti séták során lánya elmesélte szerelmi kalandját: a férfi a Vassarról való volt. Florentynának még mindig szokatlan volt, hogy férfiak lánykollégiumokba járnak. Annabel nem volt hajlandó megnevezni az illetőt, és próbálta elmagyarázni, hogy bár még mindig kedveli, nem akarja vele leélni élete hátralevő részét. – Te talán hozzámentél az első emberhez, akivel ágya bújtál? – kérdezte. Florentyna nem válaszolt azonnal, aztán elmesélte Scott Forbes történetét. – Szemét alak! – mondta Annabel. – Milyen szerencse, hogy rátaláltál a papára! – Nem, Annabel, ahogy apád folytonosan emlékeztet rá, ő talált énrám. Anya és lánya közelebb került egymáshoz ez alatt a pár nap alatt, mint az azt megelőző hosszú évek során. A nyaralás második hetében Richard és William is csatlakozott hozzájuk, és a két együtt töltött hét végére mindannyian lebarnultak és egy kicsit kigömbölyödtek. Richard nagyon örült, hogy Annabel és Florentyna ilyen jól megvan egymással, és kicsit meghatódott, amikor Annabel végre a bátyjaként kezdte emlegetni Williamet. Richard és Annabel rendszeresen megverte Florentynát és Williamet a délutáni golfmeccsen, aztán következett a vacsora a szokásos vég nélküli beszélgetéssel. Amikor vége lett a nyaralásnak, mindannyian sajnálták hogy haza kell menni. Florentyna bevallotta, hogy semmi kedve visszatérni a politikai csatatérre, de Annabel győzködte, hogy a legkevésbé sem szeretné, ha olyan anyja lenne, aki otthon ül és főzőcskézik. Florentynának furcsa érzés volt, hogy ebben az évben nem kell választási kampányt folytatnia. Mialatt ő Brooks ellen küzdött a szenátusi helyért, a demokraták egy Noel Silverman nevű, tehetséges fiatal chicagói ügyvédet választottak, hogy versenybe szálljon az ő megüresedett kongresszusi székéért. A bizottság egyik-másik tagja úgy nyilatkozott, hogy várhattak volna a döntéssel, ha úgy gondolták volna, hogy Brooksnak a legkisebb esélye is van arra, hogy a párt szenátusi jelöltje legyen. Számos választó kérte Florentynát, hogy induljon független jelöltként, de ő tudta, hogy a párt ezt nem helyeselné, különös tekintettel arra, hogy két éven belül újabb szenátusi képviselőjelölt
után kell nézniük, mivel David Rodgers szenátor ismételten kinyilvánította, hogy nem kíván indulni 1984-ben az újraválasztásért. Florentyna többször is elrepült Chicagóba, hogy felszólaljon Noel Silverman gyűlésein, s boldog volt, amikor a férfi elnyerte a mandátumot, jóllehet csupán háromezerkétszázhuszonhárom szavazat többséggel. Florentynának szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy most két évet a politikai tarlón tölthet, és fájdalmát az sem enyhítette, amikor a választás másnapján elolvasta a chicagói Tribune szalagcímét: "A demokrata Brooks fölényes győzelmet arat a szenátusi küzdelemben."
A JÖVŐ 1982–1995 31. William karácsonykor mutatta be a családnak Joanna Cabotot. Florentyna ösztönösen megérezte, hogy egy napon össze fognak házasodni – s nem csupán azért, mert a lányról kiderült, hogy apja Richard távoli rokona. Joanna fekete volt, karcsú s igen kedves teremtés, aki szégyenlősen juttatta kifejezésre meglehetősen nyilvánvaló érzelmeit William iránt. Ami a fiút illeti, ő figyelmes volt és láthatóan nagyon büszke az oldalán álló ifjú hölgyre. – Azt hiszem, számíthattam volna rá, hogy a fiad – bár New Yorkban nevelkedett, Washingtonban és Chicagóban élt – végül Bostonban keres feleséget magának – incselkedett Florentyna. – William éppúgy a te fiad is – figyelmeztette Richard. – Különben is, miből gondolod, hogy elveszi Joannát? Florentyna csak nevetett. – Előérzeteim szerint Bostonban várható a dolog, tavasszal. Nem lett igaza: várniuk kellett egész nyárig. William utolsó éves volt, túljutott a szakmai gyakorlaton is, és nagy izgalommal várta, hogy fölvegyék a Harvard kereskedelmi fakultására. – Az én időmben – mondta Richard – az ember először befejezte a tanulmányait és összegyűjtött egy kis pénzt, s csak aztán gondolhatott nősülésre. – Ez egyszerűen nem igaz, Richard. Te például otthagytad a Harvardot, hogy feleségül vegyél, s utána hetekig én tartottalak el. – Ezt nekem sosem mondtad, papa – szólt William. – Apádra is jellemző az, amit a politikai életben szelektív memóriának neveznek. William nevetve távozott. – Én továbbra is úgy gondolom, hogy... – Szeretik egymást, Richard. Olyan öreg lettél, hogy nem veszed észre, ami majd kiböki a szemedet? – Nem, de... – Nem vagy még ötvenéves, és máris úgy viselkedsz, mint egy begyepesedett vénember. William majdnem annyi idős, mint te voltál, amikor elvettél. Nos, akarsz mondani valamit? – Nem. Pontosan olyan vagy, mint minden politikus: folyton félbeszakítod az embert. A Kane család az új év elején meglátogatta Cabotékat. Richard rögtön megkedvelte John Cabotot, Joanna apját, s elcsodálkozott, hogy még nem találkoztak, miután kiderítették, mennyi
közös barátjuk van. Joannának volt két húga, akik az egész hétvégén szüntelenül Richard körül ugráltak. – Megváltozott a véleményem – jelentette ki szombaton este Richard az ágyban. – Úgy érzem, Joanna épp az a lány, akire Williamnek szüksége van. Florentyna erős közép-európai akcentussal válaszolt. – És mi lett volna, ha Joanna egy kis lengyel emigráns, aki kesztyűket árul a Bloomingdalenél? Richard átölelte, és így szólt: – Megmondtam volna a fiamnak, hogy ne vegyen meg három pár kesztyűt, mert sokkal olcsóbban jön ki, ha egyszerűen feleségül veszi a lányt. A küszöbön álló esküvő előkészületei Florentyna számára bonyolult, nehéz feladatnak tűntek; nagyon is élénken emlékezett rá, milyen egyszerű körülmények között zajlott az ő esküvőjük Richarddal, s hogyan cipelte föl Bella és Claude a saját kétszemélyes ágyát a San Franciscó-i ház lépcsőjén. Szerencsére Mrs. Cabot ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő készíthessen elő, s ha valamire a Kane családtól is szükség volt, Annabel boldogan pattant elő, mint a család képviselője. Január elején Florentyna visszautazott Washingtonba, hogy kiürítse az irodáját. Washingtoni kollégái úgy álltak meg beszélgetni vele, mintha nem is hagyta volna el a Házat. Janet egy halom levéllel várta, amelynek többségében az állt, hogy a levél írója mennyire sajnálja, hogy Florentyna nem lesz a képviselőház tagja, de reméli, hogy két év múlva újra harcba indul a szenátusi mandátumért. Florentyna mindegyikre válaszolt, de képtelen volt nem arra gondolni, hogy 1984-ben is félresikerülhet valami, s az politikai pályájának végleges lezárulását jelentené. Otthagyta a Capitoliumot, de New Yorkban azt tapasztalta, hogy mindenkinek csak útban van. A Báró Társaságot és a Lestert Richard és Edward kifogástalanul irányította. A Társaság jelentősen megváltozott, amióta Richard végrehajtotta a McKinsey intézet számos fejlesztési javaslatát. Florentynát újra és újra meglepte a mostanra már mindegyik szállodájuk földszintjén megtalálható étterem, s úgy érezte, soha nem fog hozzászokni az előcsarnokokban a fodrászüzlet melletti bankautomaták látványához. Amikor pedig elment Giannihoz, hogy ellenőrizze az üzlethálózat fejlődését, a férfi azt hitte, csak egy új ruháért jött. Az első néhány hónapban, amelyet Washingtontól távol töltött, Florentyna mozgékonyabb volt, mint valaha. Kétszer is elutazott Lengyelországba, s a pusztulás láttán egyre nőtt benne az elkeseredett együttérzés. Töprengett, vajon hol fognak lesújtani legközelebb az oroszok. Utazásai kapcsán kihasználta az alkalmat, hogy számos európai vezetővel találkozzék, akik mind hangot adtak aggodalmuknak amiatt, hogy Amerika elnökről elnökre egyre elszigeteltebb politikát folytat. Amikor hazatért, újból felmerült a kérdés: induljon-e vagy sem a szenátusi helyért. Janet, aki továbbra is Florentyna alkalmazásában maradt, Edward Winchesterrel már a követendő taktikán munkálkodott – ennek következtében Florentyna rendszeresen utazott Chicagóba, és elfogadott minden kínálkozó lehetőséget, hogy beszédet mondjon. Nagy megnyugvást jelentett a számára, amikor Rodgers szenátor a húsvéti szünet idején fölhívta, és abbéli reményét fejezte ki, hogy jelölteti magát a következő évben az ő helyére, s egyben azt is közölte, hogy kolléganője számíthat a támogatására. Ahogy hétről hétre végiglapozta a chicagói újságokat, Florentyna kénytelen volt észrevenni, hogy Ralph Brooks máris jelentős sikereket arat a Szenátusban: bekerült a nemzetközi
kapcsolatok nagy tekintélyű bizottságába és az illinoisi farmerek számára oly nagy jelentőségű mezőgazdasági bizottságba is. Ráadásul ő volt a Szenátusban az egyetlen újonc, akit beválasztottak a Szabályozók Reformját Előkészítő Munkacsoportba. Mindettől Florentyna nem bizonytalanodott el, sőt: még eltökéltebb lett. William és Joanna esküvőjének napja az egyik legboldogabb nap lett Florentyna életében. Ahogy huszonkét éves fia ott állt frakkban, szorosan menyasszonya mellett, Florentynának Richard jutott eszébe, még a San Franciscó-i időkből. Az ezüst karperec lazán lógott William csuklóján, s az anya elmosolyodott, ahogy jobb kezén fölfedezte a kis heget. Joanna – bár szemérmesnek és tartózkodónak tűnt – máris megszabadította leendő férjét legkülönösebb szokásainak némelyikétől, nem utolsósorban számos rikító nyakkendőjétől és a Fidel Castroszakálltól, amelyre William mindeddig olyan büszke volt. Kane nagymama – ahogyan mindenki emlegette Kate-t – egyre inkább úgy festett, mint egy teljes gőzzel haladó világoskék hadihajó, ahogy igyekezett áttörni a vendégek tömegén, némelyiket arcon csókolva, másoknak – annak a néhánynak, aki nála is idősebb volt – odaengedve az arcát egy csókra. Hetvenöt évesen még mindig elegáns volt, s a szellemi leépülés legkisebb jele sem mutatkozott rajta. Mi több, ő volt a család egyetlen tagja, aki büntetlenül ellentmondhatott Annabelnek. Az emlékezetes party után – amelyet Joanna szülei rendeztek Beacon Hill-i házukban, s amelyen négy órán át folyt a tánc – William és ifjú arája elrepült Európába a mézeshetekre, Richard és Florentyna pedig visszautazott New Yorkba. Florentyna tudta, hogy közel az idő, amikor be kell jelentenie igényét a szenátusi helyre, s úgy döntött, fölhívja a leköszönő szenátort, és tanácsot kér, mikor és hogyan tegye meg e bejelentést. A Dirksen épületbeli irodájában hívta Rodgerst. Ahogy tárcsázta a számot, elgondolkozott rajta, milyen furcsa, hogy ilyen ritkán találkoznak, holott néhány hónapja még életük felét ugyanabban az alig kétszáz méteres sugarú körzetben töltötték. A szenátor házon kívül volt, úgyhogy Florentyna üzenetet hagyott, hogy kereste. A férfi napokig nem hívta vissza, végül a titkárnője telefonált és elmagyarázta, hogy a szenátor napirendje lehetetlenül szoros. Florentyna jól emlékezett rá, hogy ez a stílus nem jellemző David Rodgersre. Remélte, hogy csak ő képzeli be magának, hogy ez durva elutasítás, mindaddig, amíg Edwarddal meg nem beszélte a dolgot. – Azt rebesgetik, hogy a feleségét szeretné utódjául – mondta Edward. – Betty Rodgers? De hát ő mindig azt hangoztatta, hogy ki nem állhatja a közszereplést. Most akarna beszállni, amikor végre David visszavonul? – Ne feledd el, hogy három éve, amióta a gyerekeik elköltöztek otthonról, benne van a chicagói városi tanácsban. Lehet, hogy ettől mégjött az étvágya a nagyobb feladatokra is. – Szerinted mennyire kell a jelöltségét komolyan venni? – Nem tudom, de csak néhány telefon, és kiderítem. Florentyna még előbb megtudta, mint Edward, mert Chicagóból fölhívta egyik volt aktivistája, és elmondta, hogy a párt Cook megyei testületében már úgy beszélnek Mrs. Rodgersről, mintha ő lenne a párt jelöltje. Edward valamivel később telefonált, hogy kiderítette, miszerint a jelölőbizottság gyűlést tart, amelyen Betty Rodgerst kívánják javasolni, annak ellenére, hogy a felmérések szerint a párt illinoisi szervezetének tagjai több mint nyolcvan százalékban Florentyna jelölése mellett vannak David Rodgers megüresedő helyére. – Az sem nagy segítség – tette hozzá Edward –, hogy Brooks szenátor nyíltan támogatja Betty Rodgerst.
– Ez aztán a meglepetés! – mondta Florentyna. – Szerinted mi legyen ezek után a következő lépésem? – Nem hinném, hogy ebben a pillanatban bármit tehetsz. Tudom, hogy a bizottságban sokan támogatnak, s ez nagyon sokat nyom a latba, úgyhogy talán az a legokosabb, ha minél kevésbé ártod bele magad a dolgok menetébe. Folytasd csak a munkádat Chicagóban, mintha mindezek fölött állnál. – De mi lesz, ha őt választják? – Akkor független jelöltként indulsz, és győzöl. – De a párt kampánygépezetével aligha lehet fölvenni a versenyt, ezt épp te magyaráztad nekem pár hónapja, Edward. – Trumannak sikerült. A hónap vége felé Florentyna a gyűlés befejezése után néhány perccel már tudta, hogy a jelölőbizottság teljes ülésén 6:5 arányban Betty Rodgerst választotta a Demokrata Párt hivatalos szenátorjelöltjének. David Rodgers és Ralph Brooks egyaránt Florentyna ellen szavazott. Florentyna egyszerűen hihetetlennek, tartotta, hogy mindössze hat ember meghozhasson egy ilyen horderejű döntést. A következő hét folyamán volt két kellemetlen telefonbeszélgetése: az egyik Brooksszal, a másik Rodgersszel, mindketten arra próbálták rávenni, hogy a pártegységet helyezze az, egyéni ambíciók elébe. – Ez az a tipikus álszentség, amit az ember egy demokratától elvárhat – jegyezte meg Richard. Florentynának számos híve könyörgött, hogy vegye fel a harcot, de ő bizonytalan volt, főleg amikor az illinoisi szervezet elnöke is fölhívta és megkérte, hogy a párt egysége érdekében jelentse be hivatalosan, hogy ezúttal nem kívánja jelöltetni magát. Egyébként, győzködte a férfi, Betty amúgy is valószínűleg csak egy hatéves időszakot fog letölteni. – Ami Ralph Brooksnak pont elég lesz– gondolta Florentyna. Sokak tanácsát meghallgatta a következő néhány napban, de Bob Buchanan volt az, aki Washingtonban azt tanácsolta neki, hogy olvassa el figyelmesebben a Julius Ceasart. – Az egész darabot? – kérdezte Florentyna. – Nem. Én a maga helyében, kedvesem, Marcus Antonius szerepére összpontosítanék. Florentyna fölhívta a Demokrata Párt helyi elnökét, és közölte vele, hogy elmegy a jelölőgyűlésre, és bejelenti, hogy ő nem jelölt; de Betty Rodgerst nem kívánja támogatni. Az elnök habozás nélkül elfogadta ezt a kompromisszumot. A gyűlést tíz nappal később tartották a Demokrata Párt Illinois Állami Központi Bizottságában, a Bismarck hotelben. Amikor Florentyna megérkezett, a terem már jócskán megtelt, s az őt köszöntő lelkes tapsból érezhette, hogy az este talán nem fog olyan simán zajlani, ahogyan ezt a bizottság tagjai, tervezték. Florentyna elfoglalta a kijelölt helyét az emelvényen, a második sor szélén. Az elnök egy hosszú asztal mögött ült az emelvény közepén az első sorban, jobbján és balján a két szenátorral, Rodgersszel és Brooksszal. Betty Rodgers a férje mellett foglalt helyet, és egyszer sem pillantott Florentynára. A titkár és a pénztáros ült még az első sorban. A bizottság többi tagja a második sorban helyezkedett el Florentynával együtt. Egyikük odasúgta neki: "Őrültség, hogy nem szállt harcba." Nyolc órakor az elnök felkérte David Rodgerst, hogy szóljon az egybegyűltekhez. A szenátort mindig nagyra becsülték azért a jelentős munkáért, amit választói érdekében végzett, de azt még a legállhatatosabb hívei sem mondták volna róla, hogy nagy szónok. Azzal kezdte, hogy megköszönte mindenkinek az eddigi támogatást, és abbéli reményének adott hangot, hogy hűségüket és bizalmukat ezután felesége élvezheti, összefüggéstelen mondatokban fölsorolta, mi
mindent tett az elmúlt huszonnégy évben mint szenátor, majd leült, s ekkor a teremben olyasféle zaj hallatszott, amit a legnagyobb jóindulattal is csupán udvarias tapsként lehet leírni. Ezután az elnök beszélt, kiemelve annak okait, hogy miért javasolja Betty Rodgerst szenátor jelöltnek. – Legalább könnyen megjegyzik a választók a nevét – nevetett, s vele együtt még egy-két ember az emelvényen, de a teremben meglepően kevesen csatlakoztak hozzá. A következő tíz percben részletesen kitért Betty Rodgers erényeire és arra a munkára, amit városi tanácsnokként végzett. Beszéde alatt néma csönd ült a termen, majd gépies hangon bejelentette Florentynát. Florentyna nem készített jegyzeteket, mert azt akarta, hogy mondandója spontánnak tűnjék, dacára annak, hogy az utolsó tíz napban minden egyes szavát alaposan begyakorolta. Richard szerette volna elkísérni, de ő elhárította, mondván, hogy gyakorlatilag minden eldőlt, még mielőtt az első szó elhangzott volna. Valójában azért nem akarta, hogy ott legyen, mert férje támogatása esetleg kétségeket ébreszthetne az ő hangsúlyozott ártatlanságát illetően. Amikor az elnök leült, Florentyna előrejött a dobogó közepére, és megállt pontosan Ralph Brooks előtt. – Elnök úr, azért jöttem ma Chicagóba, hogy bejelentsem: nem vagyok az Egyesült Államok szenátorjelöltje. Rövid szünetet tartott, mialatt néhányan bekiáltottak: "Miért nem?", "Ki akadályozta meg benne?" Ő folytatta, mintha mit sem hallott volna. – Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy hat évig szolgálhattam chicagói körzetemet az Egyesült Államok képviselőházában, és szívem mélyéből remélem, hogy a jövőben is dolgozhatom az emberekért. Mindig is híve voltam a párt egységének... – De nem a párt betokosodásának! – kiáltotta be valaki. Florentyna ismét elengedte a füle mellett a közbeszólást. – Ezért boldogan támogatom majd a jelöltet, akit önök a demokraták listájára állítanak – mondta, s igyekezett, hogy meggyőzően szóljon a hangja. Óriási hangzavar támadt, amelyből világosan kivehetők voltak a "Kane szenátor! Kane szenátor!" felkiáltások. David Rodgers szúrós szemmel nézett Florentynára, az pedig folytatta. – Híveimnek hadd mondjam azt: eljöhet még egy más idő, valamely más helyen, de az nem itt lesz és nem ma este, úgyhogy ne feledjük el ebben a kulcsfontosságú államban, hogy a republikánusokat kell legyőznünk, nem pedig a saját pártunkat. Amennyiben Betty Rodgers lesz a következő szenátor, biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan remekül fogja szolgálni a párt érdekeit, ahogyan ezt a férjétől megszoktuk. Ha pedig a republikánusok kaparintanák meg ezt a helyet, önök mindannyian meg lehetnek győződve arról, hogy minden energiámat annak szentelem, hogy hat év múlva visszaszerezzük pozíciónkat. Bármi legyen is a végső döntés, a bizottság számíthat rám a választási év folyamán ebben a rendkívül fontos államban. Florentyna gyorsan helyet foglalt a széken a második sorban, miközben hívei szünet nélkül éljenezték. Amikor az elnöknek sikerült mindenkit lecsendesítenie – amit igyekezett a lehető leggyorsabban megtenni –, felkérte az Egyesült Államok jövendőbeli illinoisi szenátorát, Mrs. Betty Rodgerst, hogy tartsa meg beszédét. Florentyna mindeddig lehajtott fejjel ült, de most nem tudta megállni, hogy rá ne pillantson vetélytársnőjére. Betty Rodgers egészen nyilvánvalóan nem volt felkészülve semmiféle szembenállásra, s nagyon feldúltnak látszott, ahogy izgatottan matatott a papírjaival. Előre megírt beszédet olvasott föl, néha szinte suttogva, és bár a szöveget jól állították össze, az egész mégis úgy hangzott, hogy ahhoz képest a szónok férje valódi Cicerónak tűnt. Florentyna sajnálta, szégyenkezett helyette, sőt valamelyest bűntudatot kezdett
érezni a saját eljárása miatt, ám leginkább a bizottságot vetette meg, amiért ilyen megpróbáltatásnak teszik ki Betty Rodgerst. Az is eszébe jutott, hogy lám, mire nem képes Ralph Brooks csak azért, hogy ő ne kerülhessen be a Szenátusba. Amikor Betty Rodgers visszaült a helyére, tetőtől talpig remegett. Florentyna csendben lejött az emelvényről és kilépett egy oldalajtón, hogy ne zavarja őket tovább. Leintett egy taxit, és megkérte a sofőrt, hogy vigye ki a repülőtérre. – Rendben, Mrs. Kane – válaszolta az. – Remélem, újra elindul a szenátusi választásokon. Most simán meg fogja szerezni a mandátumot. – Nem, nem indulok – felelte Florentyna határozottan. – Betty Rodgers lesz a demokraták jelöltje. – Az meg kicsoda? – kérdezte a vezető. – Rodgers szenátor felesége. – Mit tud erről az egészről? Különben a férje sem volt olyan nagy szám – szólt a férfi mogorván és az út hátralévő részében egyetlen szó nélkül vezetett, így aztán Florentynának volt ideje végiggondolnia, hogy el kell indulnia független jelöltként, ha azt akarja, hogy a legminimálisabb esélye is legyen valaha bekerülni a Szenátusba. Leginkább amiatt aggódott, mi lesz, ha megoszlanak a szavazatok közötte és Betty Rodders között, s így egy republikánus nyerheti el a mandátumot. A párt soha nem bocsátana meg neki, ha ez lenne a végkifejlet. Az mindenképpen politikai pályája végét jelentené. Úgy tűnt neki, hogy Brooks így vagy úgy mindenképp nyert. Florentyna átkozta magát, amiért nem győzte le, amikor megvolt rá a lehetősége. A taxi odaért a terminál elé. Ahogy Florentyna kifizette a viteldíjat, a vezető megszólalt. – Én még mindig nem értem. Megmondom úgy, ahogy van, hölgyem, a feleségem szerint maga még elnök lesz. Én a magam részéről nem hiszem, mert én sose lennék képes egy nőre szavazni. Florentyna elnevette magát. – Ne vegye sértésnek, asszonyom! – Nem vettem sértésnek – mondta és megkétszerezte a borravalót. Ránézett az órájára és elindult a jegykezelő pult felé: még fél óra volt hátra a felszállásig. Vett az újságosnál egy Newsweeket és egy Time magazint. Mindkettő címlapján Bush fényképe virított: eldördültek hát az elnökválasztási kampány első lövései. Florentyna föltekintett a monitorra, hogy honnan indul a New York-i járat. "12 C kapu". Jót mulatott azon, mi mindenre képesek a reptér tisztségviselői, hogy elkerüljék a ,13. kapu" kiírását. Leült egy piros műanyag forgófotelbe és elkezdte olvasni George Bush életrajzát. Annyira belemerült a cikkbe, hogy nem hallotta meg a hangosbemondót sem. Megismételték az üzenetet: "Mrs. Florentyna Kane, kérjük, fáradjon a legközelebbi fehér személyzeti telefonhoz!" Florentyna csak olvasta tovább a Zapata Oil Company ügyvezető igazgatójának történetét, aki megjárta a Képviselőházat, a Republikánus Párt Országos Bizottságát, a CIA-t és a kínai– amerikai nagykövetséget, mielőtt alelnök lett. Egy TWA utaskísérő lépett oda Florentynához és könnyedén megérintette a vállát. Florentyna fölnézett. – Mrs. Kane, ez nem önnek szól? – kérdezte a fiatalember a hangszóróra mutatva. Florentyna meghallgatta a közleményt. – De igen, köszönöm. Átment a csarnokon, odalépett a legközelebbi telefonhoz. Ilyen esetekben mindig arra gondolt, hogy talán valamelyik gyerekét érte baleset, s még most is emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Annabel elmúlt huszonegy éves, William pedig már házasember. Fölvette a kagylót.
Rodgers szenátor hangja hallatszott hangosan és tisztán. – Florentyna, maga az? – Igen, én – válaszolta ő. – Hála istennek, sikerült elérnem. Betty úgy döntött, hogy mégsem jelölteti magát. Úgy érzi, túlságosan megterhelő lenne neki a kampány. Hajlandó lenne visszajönni, még mielőtt itt darabokra szedik a házat? – Mi célból? – kérdezte Florentyna, miközben agyában csak úgy örvénylettek a gondolatok. – Nem hallja, mi folyik itt? – kérdezte Rodgers. Florentyna ugyanolyan hangosan és tisztán kivehette a "Kane! Kane! Kane!" kiáltásokat, mint Rodgers hangját. – Magát akarják a párt hivatalos jelöltjének, és senki sem hajlandó hazamenni, amíg maga vissza nem jön. Florentyna összeszorította az öklét. – Nem érdekel, David. – De Florentyna, én azt hittem, hogy... – Hacsak nem támogat a bizottság is, és nem tesz személy szerint ön javaslatot a jelölésemre. – Amit csak kíván, Florentyna. Betty mindig is úgy gondolta, hogy maga a legmegfelelőbb, csak Ralph Brooks erőltette rá az egészet. – Ralph Brooks? – Igen, de most már Betty is látja, hogy csak a saját érdekében tette. Úgyhogy jöjjön vissza, az isten szerelmére! – Indulok! Florentyna szinte futott keresztül a csarnokon, ki a taxiállomásig. Egy kocsi vágott mellé villámgyorsan. – És most hová, Mrs. Kane? Florentyna elmosolyodott. – Vissza oda, ahonnan indultunk. – Gondolom, maga tudja, hova megy, de azt képtelen vagyok megérteni, hogyan várhatják el egy magamfajta hétköznapi fickótól, hogy egy kicsit is higgyen a politikusokban. Egyszerűen nem értem. Florentyna azért imádkozott, bárcsak a vezető csendben maradna a visszaúton, hogy összeszedhesse a gondolatait, de a férfi hosszú panaszáradatba kezdett: a feleségéről, akit el kellene hagynia; az anyósáról, aki nem akar leszállni róla; a fiáról, aki kábítószeren él és nem dolgozik; s a lányáról, aki Kaliforniában él egy kommunában, valamely szekta eszméi szerint. – Micsoda rohadt egy ország! Már megbocsásson, Mrs. Kane – mondta, ahogy az épület elé értek. Te jó ég, hogy szerette volna Florentyna azt mondani neki, hogy fogja be a száját! Aznap este immáron másodszor fizetett viteldíjat ennek a férfinak. – Talán mégiscsak magára szavazok majd, ha elindul az elnökválasztáson – mondta a sofőr. Florentyna elmosolyodott. – És megdolgozhatom az utasaimat; az legalább háromszáz ember hetente. Florentyna megborzongott – újabb leckét kapott. Megpróbálta rendbe szedni a gondolatait, ahogy az épületbe belépett. A hallgatóság felállt és vadul éljenzett. Volt, aki a feje fölé emelt kézzel tapsolt, mások székre álltak. Az első, aki az emelvényen üdvözölte Florentynát, Rodgers szenátor volt, őt a felesége követte, aki megkönnyebbülten mosolygott Florentynára. Az elnök is szívélyesen megszorította a kezét. Ralph Brooksnak nyoma sem volt semerre: Florentyna néha gyűlölte a politikát. Szembefordult a termet elárasztó híveivel, s azok még hangosabban éljenezték: néha imádta a politikát.
Florentyna az emelvény közepén állt, mégis öt percbe telt, amíg az elnök rendet tudott teremteni. Amikor teljes csend lett, Florentyna mindössze ennyit mondott: – Thomas Jefferson egyszer megjegyezte: "Korábban tértem vissza, mint gondoltam volna." Boldog vagyok, hogy engem jelölnek az Egyesült Allamok Szenátusába, s örömmel vállalom a feladatot. A tömeg megostromolta, s aznap este már nem hagyták, hogy szónokoljon. Valamivel fél egy után vánszorgott be szobájába a chicagói Báróban. Azonnal fölvette a telefont, és tárcsázni kezdett, s eszébe sem jutott, hogy New Yorkban már fél kettő van. – Ki az? – szólalt meg egy álmos hang. – Marcus Antonius. – Kicsoda? – Temetni jöttem Bettyt, nem dicsérni. – Jessie, megbolondultál? – Nem, de megválasztottak a Demokrata Párt jelöltjévé az Egyesült Államok Szenátusába. Elmesélte férjének, hogyan történt az egész. – George Orwell előre megmondta, hogy sok szörnyűség fog mostanában történni, de arról nem tett említést, hogy fölébresztesz majd az éjszaka kellős közepén, csak hogy bejelentsd, hogy szenátor leszel. – Gondoltam, örülnél, ha te tudnád meg elsőnek. – Talán jó lenne, ha fölhívnád Edwardot. – Szerinted föl kéne? Épp most mondtad, hogy New Yorkban fél kettőre jár. – Pontosan; de miért én legyek az egyetlen, akit az éjszaka közepén fölhívsz, és eltorzított Julius Caesar-idézetekkel traktálsz? Rodgers szenátor állta a szavát, és a teljes kampány során támogatta Florentynát. Évek óta először fordult elő, hogy Florentynát nem szorították a washingtoni kötelezettségek, s minden energiáját a választásoknak szentelhette. Ezúttal nem csapott be se mennykő, se meteorit, bár az nem sokat segített, hogy Ralph Brooks egy alkalommal csak úgy tessék-lássék mellette szólt, egy másik alkalommal pedig burkolt formában republikánus ellenfelét dicsérte. Az év során az ország figyelmét leginkább az elnökválasztási kampány kötötte le. A legnagyobb meglepetést a demokraták jelöltjének kiválasztása okozta, egy olyan férfié, aki a semmiből jött, és az előválasztásokon legyőzte Walter Mondale-t és Edward Kennedyt "Friss Szemléletnek" keresztelt programjával. A jelölt nem kevesebb, mint hat alkalommal látogatott el Chicagóba a kampány során, s mindannyiszor Florentynával együtt jelent meg. A választás napján a chicagói újságok ismét azt írták, hogy a szenátusi helyért szoros lesz a küzdelem. A közvélemény-kutatások eredménye azonban tévesnek bizonyult, s a bőbeszédű taxisnak lett igaza. A középső zónaidő szerint fél kilenckor a republikánus jelölt elismerte Florentyna elsöprő győzelmét. Az előrejelzések készítői alig győztek később magyarázkodni – arra hivatkoztak, hogy sok férfi nem merte bevallani, hogy egy nőre fogja leadni a voksát. Így vagy úgy, ez nem sokat számított, hisz az újonnan megválasztott elnök távirata mindent elmondott: "Isten hozta újból Washingtonban, Kane szenátor!"
32.
Ezerkilencszáznyolcvanöt a temetések éve lett, s ez éreztette Florentynával ötvenegy éve minden egyes napjának súlyát. Washingtonba visszatérvén megtudta, hogy a Russell épületben kapott szobákat, alig hatszáz méterre a Longworth épületbeli régi irodájától. A berendezkedés első napjaiban gyakran azon kapta magát, hogy a Longworth garázsába hajt be a Russell udvara helyett. A "szenátor" megszólításhoz sem tudott hozzászokni, különösen Richard részéről, aki úgy tudta kiejteni a szót, mintha valami gyalázkodás volna. – Te biztos azt hiszed, hogy magasabbra kerültél, de a fizetésedet még mindig nem emelték föl. Alig várom már, hogy te legyél az elnök – tette hozzá –, akkor legalább már majdnem annyit fogsz keresni, mint egy alelnökünk a banknál. Ha Florentyna fizetése nem is nőtt, kiadásai azért igen, miután olyan csapattal vette ismét körül magát, amelyet sok szenátor megirigyelhetett volna. Készséggel elismerte, hogy nagy előny, ha valakinek a politikai élettől független, megbízható anyagi háttere van. Régi munkatársainak nagy része visszatért hozzá, és csatlakoztak újak is, akiknek nem voltak kétségeik Florentyna jövőjét illetően. Irodája a Russell épület négyszáznegyvenes részlegében volt. Szobáján kívüli másik négy helyiséget tizennégy segítője foglalta el, élükön az elszánt Janet Brownnal, aki – ezt Florentyna már régen konstatálta – a munkájával házasodott össze. Volt azonkívül Florentynának Illinois állam különböző pontjain négy további irodája, három-három munkatárssal. Új dolgozószobájának ablaka az udvarra nézett: látszott a szökőkút s a macskaköves parkoló. A zöld gyep kedvenc ebédlőhelye volt a Szenátus dolgozóinak, ha szép volt az idő, s egy csapat mókusnak, télen. Florentyna közölte Richarddal, hogy becslése szerint jó kétszázezer dollárt lesz kénytelen költeni évente saját zsebéből, a szenátori költségtérítésen túl, amelynek összege a képviselt állam nagyságától és népességétől függően szenátoronként változó – ahogy férjének elmagyarázta. Richard elmosolyodott, és megjegyezte magának, hogy ne felejtsen el pontosan ugyanekkora összeget adományozni a Republikánus Pártnak. Épphogy csak megjelent irodája ajtaján Illinois állam hivatalos pecsétje, amikor Florentyna táviratot kapott. A szöveg egyszerű és száraz volt: " Winnifred Tredgold csütörtökön tizenegy órakor elhunyt." Florentyna most találkozott először Tredgold kisasszony keresztnevével. Ránézett az órájára, lebonyolított két telefont a tengerentúlra, aztán becsöngette Janetet, és elmondta neki, hol lesz a következő negyvennyolc órában. Délután egykor már a Concorde fedélzetén ült, s három órával és huszonöt perccel később, kilenc óra huszonöt perckor megérkezett Londonba. Az előre megrendelt kocsi a sofőrrel már várta, ahogy elhagyta a vámot, s az M4-es úton elindult vele Wiltshire felé. Florentyna megérkezett a Lansdowne Arms hotelbe, s reggel háromig olvasta Saul Bellow könyvét, a Dékán decemberét, hogy kiegyenlítse az időeltolódást. Mielőtt lekapcsolta volna a villanyt, fölhívta Richardot. – Hol vagy? – kérdezte a férje azonnal. – Egy kis hotelben szálltam meg Calne mellett, Wiltshire-ben, Angliában. – De könyörgöm, miért? A Szenátus adatgyűjtő körútra küldött az angol kocsmákba? – Nem, drágám. Tredgold kisasszony meghalt, holnap megyek a temetésére. – Nagyon sajnálom – mondta Richard. – Ha előbb tudom, veled mentem volna. Mindketten rengeteget köszönhetünk annak a hölgynek. – Florentyna elmosolyodott. – Mikor jössz haza? – A holnap esti Concorde-dal. – Aludj jól, Jessie! Gondolni fogok rád... és Tredgold kisasszonyra.
Másnap reggel fél kilenckor egy szobalány tálcán hozta a reggelit – füstölt heringet, pirítóst lekvárral és kávét –, valamint a londoni Times legfrissebb számát. Florentyna ült az ágyban, és a reggeli minden pillanatát és zamatát külön kiélvezte – ezt a luxust Washingtonban soha nem engedte volna meg magának. Fél tizenegyre kiolvasta a Timest, s csöppet sem lepte meg, hogy az angoloknál ugyanolyan komoly problémát jelent az infláció és a munkanélküliség, mint Amerikában. Fölkelt, és egyszerű fekete kötött ruhát öltött magára. Egyetlen ékszert csatolt föl: azt a kis órát, amelyet Tredgold kisasszonytól kapott tizenharmadik születésnapjára. A szállodaportás azt mondta neki, hogy a templom körülbelül egy mérföldnyire van, s olyan tiszta és friss volt a reggeli levegő, hogy úgy döntött, gyalog megy. Csakhogy ez a helybeli jóember elfelejtette közölni vele, hogy az út végig hegynek fölfelé vezet, s hogy nála a "körülbelül" az nagyon is alábecsült számot jelent. Ahogy Florentyna baktatott fölfelé, rádöbbent, milyen keveset mozog az utóbbi időben, dacára annak, hogy a Cape Cod-i házban régóta ott áll a szobabicikli is. A kocogási mánia sem érintette meg. A csöpp kis román stílusú templomot a hegyoldalban emelték tölgyek és szilfák között. A hirdetőtáblán felhívás volt olvasható, amely szerint huszonötezer fontra lenne szükség a templom tetejének rendbehozásához; egy skálán látható kis piros pont tanúsága szerint eddig több mint ezer font gyűlt össze. Florentynát – meglepetésére – a sekrestyében már várta egy templomszolga, s az első padsorhoz vezette, ahol leültette egy szigorú külsejű hölgy mellé, aki nem lehetett más, csak az iskola igazgatónője. A templom sokkal jobban megtelt, mint Florentyna várta, a kórust az iskola állította ki. A szertartás egyszerű volt, s a tiszteletes beszéde nem hagyott Florentynában kétséget afelől, hogy Tredgold kisasszony később is ugyanazzal az elhivatottsággal és gyakorlatiassággal tanított másokat, amellyel Florentyna egész életét is befolyásolni tudta. Megpróbálta visszatartani a könnyeit a beszéd alatt, mert tudta, hogy Tredgold kisasszony helytelenítené a sírást, de amikor belekezdtek nevelőnője legkedvesebb hálaadó énekébe, már alig-alig tudott erőt venni magán. Amikor a szertartás véget ért, Florentyna a gyülekezettel együtt végighaladt a román stílusú oszlopcsarnokon, s megállt a kis templomkertben, hogy végignézze, amint Tredgold kisasszony porhüvelyét elnyeli a föld. Az iskola igazgatónője – Tredgold kisasszony szakasztott mása: Florentynának hihetetlennek tűnt, hogy léteznek még ilyen asszonyok – elmondta, hogy szeretne megmutatni neki valamit az iskolában, mielőtt hazautazik. A visszafelé vezető úton Florentyna megtudta, hogy két-három közeli barátnőjét kivéve Tredgold kisasszony soha senkinek nem beszélt róla, de amikor az igazgatónő kinyitotta az iskolához tartozó kis ház csöpp hálószobájának ajtaját, már végképp nem tudta visszatartani a könnyeit. Az ágy szélénél egy plébános fényképe állt – akiben Florentyna Tredgold kisasszony apját ismerte föl –, mellette kis, viktoriánus stílusú ezüstkeretben, egy öreg Biblia oldalán Florentyna érettségiképe a Latin Leányiskolából. Az éjjeliszekrény fiókjában megtalálták Florentyna összes levelét, amit az elmúlt harminc évben írt; az utolsó felbontatlanul feküdt az ágy szélén. – Tudta, hogy beválasztottak a Szenátusba? – kérdezte Florentyna bátortalanul. – Igen, aznap az egész iskola imádkozott önért. Aznap olvasta föl Tredgold kisasszony utoljára a szent leckét a kápolnában, s mielőtt meghalt, arra kért, írjam meg önnek, hogy igaza lett az apjának, és ő valóban olyan embert taníthatott, aki nagyra van hivatva. Nem szabad sírnia, kedvesem, az ő hite Istenben olyan megingathatatlan volt, hogy e világgal teljesen megbékülve hunyt el. Arra is megkért, hogy adjam oda önnek a bibliáját, és ezt a borítékot, amit nem szabad fölnyitnia, amíg haza nem ér. Ami benne van, azt önre hagyta örökül. Amikor Florentyna elment, megköszönte az igazgatónőnek a kedvességét, s hozzátette, hogy meghatotta, s egyben meglepte, hogy a templomszolga várta őt, pedig senkit sem tájékoztatott az érkezéséről.
– Nem kellett volna meglepődnie, gyermekem – szólt az igazgatónő. – Előttem egy pillanatig sem volt kétséges, hogy el fog jönni. Florentyna egész úton Londonig a borítékot szorongatta a kezében. Ugyanolyan türelmetlenül várta, hogy felbonthassa, mint a gyermek, aki meglátott egy csomagot az előszobában, de tudja, hogy másnap kapja meg a születésnapjára. Este fél hétkor szállt be a Concorde-ba és fél hatkor érkezett meg a Dallas repülőtérre, s ugyanaznap este fél hétkor már az íróasztala mögött ült a Russell épületben. Jól megnézte a "Florentyna Kane" feliratú borítékot, aztán lassan felnyitotta. Kivette, ami benne volt: a Báró Társaság négyezer részvényét. Tredgold kisasszony feltehetőleg anélkül halt meg, hogy tudta volna: több mint félmillió dollár birtokosa. Florentyna elővette a tollat, kiállított egy huszonötezer fontról szóló csekket a Winnifred Tredgold kisasszony emlékére megépítendő új templomtető céljaira, a részvényeket pedig elküldte Ferpozzi professzornak, hogy bocsássa a Remagen-alapítvány rendelkezésére. Amikor Richard tudomást szerzett a történtekről, elmondta Florentynának, hogy apja egyszer ugyanígy tett, de a szükséges összeg akkor csak ötezer font volt. – Úgy látszik, az infláció még Istent is érinti – tette hozzá. Washington újabb beiktatási ünnepségre készült. Kane szenátor ezúttal azon az emelvényen foglalt helyet a kiemelt fontosságú személyek között, ahonnan a hivatalba lépő elnök mondta beszédét. Florentyna figyelmesen hallgatta Amerika politikájának az elkövetkező négy évre felvázolt alapvonásait, amelyeket mostanra már mindenki "Friss szemlélet" néven emlegetett. – Minden egyes alkalommal közelebb kerülsz a pulpitushoz – mondta Richard a feleségének még reggeli közben. Florentyna körbepillantott washingtoni barátain és kollégáin: otthon érezte már köztük magát. Ralph Brooks egy sorral előrébb ült, még közelebb az elnökhöz, s egy percre sem vette le a szemét az elnöki pulpitusról. Florentyna a költségvetési bizottság honvédelmi albizottságába, valamint a környezetvédelmi és közmunkákat felügyelő bizottságba került. Ezenkívül felkérték, hogy elnököljön a kisvállalkozásokkal foglalkozó bizottság ülésein. Napjai ismét leginkább a pluszórákért folyó véghetetlen küzdelemben teltek. Janet és stábjának tagjai liftekben, autókban, repülőgépeken, folyosókon, szavazások előtt, két biztonsági ülés között szegődtek mellé, és informálták. Florentyna fáradhatatlanul teljesítette zsúfolt napirendjét, s mind a tizennégy munkatársa elgondolkozott, vajon mennyi tennivalót lehetne még az asztalára halmozni, hogy még mindig ne rokkanjon bele. Florentyna rövidesen tovább gyarapította a képviselőházban kivívott hírnevét azáltal, hogy mindig csak olyan témában szólalt föl, amelyben előzetesen alaposan tájékozódott, akkor viszont nagy átéléssel és okosan. Továbbra sem szólt hozzá olyan kérdésekhez, amelyekben nem érezte eléggé alaposaknak az ismereteit. Honvédelmi ügyekben többször szavazott a pártja ellen, kétszer pedig az energiapolitika tárgyában is. Mint az egyetlen demokrata párti szenátornő, gyakran kapott meghívásokat, hogy tartson beszédeket az ország legkülönbözőbb pontjain, s kollégái hamar rájöttek, hogy Florentyna Kane nem az a demokrata szenátor, akit nemére való tekintettel csak a látszat kedvéért választottak meg, hanem olyan politikus, akit sosem szabad alábecsülniük. Florentyna örömmel tapasztalta, hogy gyakran invitálják meg a "szentek szentélyébe", a többségi párt frakcióvezetőjének irodájába politikai kérdéseknek vagy a párt belső ügyeinek megvitatására. Az első ülésszak során, amelyen már szenátorként vett részt, beterjesztett egy módosító javaslatot a kisvállalkozásokat szabályozó törvényhez, miszerint kapjanak jelentős adókedvezményt azok a vállalatok, melyek termékeik legalább harmincöt százalékát exportálják.
Régóta az volt a véleménye, hogy azok a cégek, amelyek nem próbálják meg árujukat a tengerentúli piacokon is értékesíteni, ugyanúgy belevakulnak saját nagyságuk fényébe, mint az angolok a század közepe táján, és ha nem elég elővigyázatosak, ugyanazokkal a problémákkal kerülnek majd szembe az ezredfordulón, amelyeket az angoloknak sem sikerült legyűrniük a nyolcvanas években. Az első három hónap alatt Florentyna ötezer-négyszaztizenhat levélre válaszolt, hetvenkilencszer szavazott, nyolc alkalommal szólalt fel a plenáris ülésen, tizennégyszer másutt, s kilencven nap alatt negyvenháromszor nem ebédelt. – Nem is kell fogyókúráznom – mondta Janet-nek –, könnyebb vagyok, mint huszonnégy évesen voltam, amikor megnyitottam az első üzletemet San Franciscóban. A második haláleset ugyanolyan megrázó volt, mint az első, különösen, mert a megelőző hétvégét az egész család együtt töltötte Cape Codon. A szobalány jelentette a lakájnak, hogy Mrs. Kate Kane nem jelent meg a reggelinél, amikor az ingaóra elütötte a nyolcat. – Akkor bizonyára meghalt – felelte erre a lakáj. Kate Kane hetvenkilenc éves volt, amikor elmaradt a reggeliről, s a család igazi felsőosztálybeli temetésre gyűlt össze. A szertartás a Szentháromság-székesegyházban zajlott, s olyannyira eltért a Tredgold kisasszonyétól, amennyire egyáltalán elképzelhető. A püspök ezúttal ugyanis olyan gyülekezet előtt mondott beszédet, amelynek tagjai – ha összeadják vagyonukat – saját földjükön gyalogolhattak volna el Bostontól San Franciscóig. Ott volt a teljes Kane és Cabot család, azonkívül két szenátor és egy kongresszusi képviselő. Szinte mindannyian, akik valaha ismerték Kane nagymamát – és számosan, akik soha nem látták – ott tolongtak a padsorokban Richard és Florentyna mögött. Florentyna tekintete Williamre és Joannára tévedt. Joanna külsejéből ítélve körülbelül még egy hónap volt hátra a szülésig. Florentyna szomorú volt, hogy Kate nem érhette meg a napot, amikor dednagymama lehetett volna. A temetés után komor hangulatú hétvégét töltött a család a Bacon Hill-i Vörös Házban. Florentyna tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni Kate fáradhatatlan igyekezetét, amellyel megpróbálta összebékíteni férjét és fiát. Most Richard lett az egész Cane család feje, s Florentyna tisztában volt vele, hogy ez további felelősséget ruház férjére, akinek már így is elviselhetetlen mértékű terhet jelentett a munkája. Florentyna azt is tudta, hogy Richard soha nem fog panaszkodni, s furdalta a lelkiismeret, amiért olyan keveset képes tenni, hogy megkönnyítse az életét. Kate a végrendeletében is – mint az egy igazi Kane-hez illik – józan volt és körültekintő. A vagyon zömét Richardra és két húgára, Lucyre és Virginiára hagyta, s jócskán jutott Williamnek és Annabelnek is. A végakarat szerint Williamnek harmincadik születésnapján kell kézhez kapnia kétmillió dollárt, míg Annabel másik kétmillió dollárnak csupán a kamatait élvezheti egészen negyvenöt éves koráig, vagy amíg két törvényes gyermeke nem születik. Kane nagymama nem sok mindent hagyott figyelmen kívül. Washingtonban már megkezdődött a felkészülés az időközi választások csatározásaira. Florentyna boldog volt, hogy hat éven keresztül nem kell a szavazókkal szembeállnia, és lehetősége nyílik a komoly munkára, amit nem kell kétévenként megszakítani a párton belüli patvarkodással. Mindazonáltal oly sok kollégája kérte meg, hogy beszéljen a választókörzetében az ország különböző pontjain, hogy mégis szinte ugyanúgy végigrobotolta a kampányt, mint
azelőtt. Az egyetlen felkérés, amelyet udvariasan elutasított, Tennessee államba szólt: Florentyna nem tudott volna Bob Buchanan ellen beszélni, aki utoljára jelöltette magát az újraválasztásért. A kis fehér kártya, amelyet Louise esténként átadott Florentynának, mindig telve volt fontos időpontokkal, amelyek a másnapi napirendet jelölték ki hajnaltól késő estig: "7.45: reggeli egy Washingtonban tartózkodó külföldi hadügyminiszterrel. 9.00: stábértekezlet. 9.30: a honvédelmi albizottság ülése. 11.30: interjú a chicagói Tribune számára. 12.30: ebéd hat szenátorkollégával, a honvédelmi költségvetés megvitatása. 2.00: a heti rádióadások. 2.30: fényképezés a Capitolium lépcsőin illinoisi gimnazistákkal. 3.15: stábértekezlet a kisvállalkozásokat szabályozó törvénnyel kapcsolatban. 5.30: benézni a Vállalkozók Szövetségének fogadására. 7.00: koktélparti a francia nagykövetségen. 8.00: Vacsora Donald Grahammel a Washington Posttól. 11.00: fölhívni Richardot a denve-ri Báróban!" Mint szenátor, Florentyna ritkíthatta illinoisi útjait, csak minden második héten röpült oda. A másik két pénteken fölszállt a U. S. Air Providence-be tartó gépére, találkozott a New Yorkból érkező Richarddal, majd autóval mentek tovább a Hatos Főúton a Cape-ig, s ott aztán elmesélhettek egymásnak, mi minden történt. Szabad hétvégéiket Cape Codon töltötték, amely Kate halála óta a családi otthon szerepét is betöltötte, miután a Vörös Házat Richard átadta William-nek és Joannának. Szombat délelőttönként henyéltek, s az újságokat és a képeslapokat olvasgatták. Richard játszott egy keveset a gordonkán, Florentyna pedig elvégezte a papírmunkát, amelyet Washingtonból hozott magával. Ha az időjárás megengedte, délután golfoztak, s az időjárástól függetlenül mindig ostábláztak esténként. Mire befejezték, Florentyna mindig tartozott néhány száz dollárral férjének, amelyről Richard kijelentette, hogy a Republikánus Párt kasszájába utalja, ha a vesztes hajlandó lesz egyáltalán valaha megadni a pénzt. Florentyna mindannyiszor megkérdőjelezte annak értelmét, hogy bárki a massachusettsi republikánus pártszervezetbe ölje a pénzét, de Richard rámutatott, hogy azonkívül még támogat egy New York-i szenátort és egy republikánus kormányzót is. Joanna hazafias módon Washington születésnapján adott életet első fiúgyermekének, akit Richard névre kereszteltek. Florentyna hirtelenjében nagymama lett. A People magazin ettől kezdve már nem a legelegánsabb washingtoni hölgynek titulálta, hanem úgy hivatkozott rá, mint Amerika legcsinosabb nagymamájára. Ez azután gyönyörű nagymamák százainak fényképes leveleit zúdította a szerkesztőség nyakára, amitől Florentyna csak még népszerűbb lett. A pletyka, miszerint Florentyna komolyan esélyes az 1988-as alelnökjelöltségre, júliusban terjedt el először, amikor a Kisvállalkozók Szövetsége az év emberének választotta, a Newsweek közvéleménykutatása szerint pedig ő lett Amerikában az év asszonya. Ahányszor csak megkérdezték e tárgyban, mindig emlékeztette a kérdezőket, hogy még égy évet sem töltött a Szenátusban, s hogy elsődleges célja Illinois állam képviselete a törvényhozásban, ám az az ő figyelmét sem kerülte el, hogy egyre gyakrabban hívták meg a Fehér Házba az elnökkel való konzultációra. Most vált először előnyére, hogy ő az egyetlen nő a demokrata párt vezérkarában. Florentyna akkor szerzett tudomást Bob Buchanan haláláról, amikor megkérdezte, miért van félárbocra eresztve a zászló a Russell-épületen. A temetés szerdára esett, aznap a közegészségügyi törvényhez kellett volna beterjesztenie egy javaslatot a Szenátusban, illetve az ösztöndíjasok Woodrow Wilson Nemzetközi Központjában kellett volna előadást tartania a
honvédelem kérdéseiről. Az egyiket lemondta, a másikat elhalasztotta, és elrepült a Tennessee állambeli Nashville-be. Jelen volt az állam mindkét szenátora, s a többi hét alsóházi képviselő. Florentyna kollégái mellett állva tisztelgett némán a halott előtt. Amíg várták, hogy beléphessenek az evangélikus kápolnába, egyikük elmondta neki, hogy Bobnak öt fia és egy lánya van. A legfiatalabb fiú, Gerald, Vietnamban esett el. Florentyna hálát adott Istennek, hogy annak idején Richard túl öreg, William pedig túl fiatal volt ahhoz, hogy elvigyék abba az értelmetlen háborúba. A családot Steven, a legidősebb fiú vezette be a kápolnába. Magas volt és vékony, arca nyílt és barátságos: csakis Bob fia lehetett, s amikor a szertartás után Florentynával beszélt, ugyanaz a déli szívélyesség és egyenesség áradt belőle, amellyel apja is belopta magát kolléganője szívébe. Florentyna örömmel hallotta Steventől, hogy megpályázza apja megürült helyét az eljövendő soron kívüli választáson. – Legalább lesz egy új vitapartnerem – mondta mosolyogva. – Apám nagyra becsülte önt – mondta Steven. Florentyna nem számított rá, hogy viszontlátja saját képét a másnapi lapokban, s hogy az újságírók dicsérni fogják lovagiassága miatt. Janet a New York Times vezércikkét helyezte a napi elolvasandó újságkivágások tetejére. Buchanan képviselő úr nem volt túlzottan ismert New York polgárai előtt, de sokat elárul a Kongresszusban végzett munkájáról, hogy Kane szenátor elrepült Tennessee államba, hogy részt vegyen a temetésén. Olyasfajta gesztus ez, amilyet ritkán tapasztalni manapság a politikai életben, s amely újabb adalékul szolgál ahhoz, miért Kane szenátor asszony az egyik legtekintélyesebb törvényhozó a Kongresszus két házában. Florentyna igen hamar az egyik legkapósabb politikus lett Washingtonban. Még az elnök is elismerte, hogy alig több a hivatalos elfoglaltsága, mint neki. De akadt egy az év során érkezett meghívások között, amit valóban nagy büszkeséggel fogadott el. A Harvardról keresték meg, hogy tavasszal jelöltesse magát az egyetemet felügyelő társadalmi tanácsba, és mondjon beszédet júniusban a diplomaosztó ünnepségen. Ezt a napot még Richard is megjelölte a naptárában, hogy feltétlenül szabad legyen. Florentyna végignézte mindazok listáját, akik előtte ebben a megtiszteltetésben részesültek – George Marshalltól kezdve, aki a háború utáni Európa újjáépítését célzó tervet fejtette ki, egészen Alekszander Szolzsenyicinig, aki a Nyugat dekadenciájáról és a lelki-szellemi értékek hiányáról beszélt. Florentyna hosszú órákon át készült a Harvardon tartandó beszédre, tudván tudva, hogy a tömegtájékoztatási eszközök általában jelentős terjedelemben foglalkoznak az ünnepi szónoklatokkal. Naponta gyakorolta az egyes passzusokat a tükör előtt, a fürdőkádban, még a golfpályán is Richarddal. Maga fogalmazta, s kézzel írta meg a teljes szöveget, de a tartalmát illetően számos javaslatot fogadott el Janet, Richard és Edward részéről. Egy nappal azelőtt, hogy a beszédet el kellett mondania, Florentynát telefonon keresték a Sotheby cégtől. Meghallgatta a részlegvezető mondandóját, és egyetértőleg helybenhagyta a javaslatát. Miután megegyeztek a legmagasabb árban, amíg el lehet menni, a férfi megígérte, hogy az aukció után azonnal beszámol a végkifejletről. Florentyna úgy érezte, ennél jobb már nem is lehetne az időzítés. Este elrepült Bostonba, ahol a Logan repülőtéren egy lelkes végzős hallgató várta, kivitte őt Cambridge-be, az egyetemi klubba. Mr. Bok, az egyetem rektora az előcsarnokban üdvözölte Florentynát, gratulált neki abból az alkalomból, hogy beválasztották a
tanácsba, majd beljebb vezette és bemutatta a testület többi tagjának. A harminctagú társadalmi tanácsban volt két Nobel-díjas – egyikük irodalmi, másikuk tudományos munkájáért kapta a kitüntetést –, két exminiszter, egy tábornok, egy bíró, egy olajmágnás és két másik egyetem rektora. Florentyna úgy ülte végig a gyűlést, hogy egyfolytában abban gyönyörködött, milyen udvariasan viselkednek egymással a tanács tagjai, lehetetlen volt nem látnia, mennyire más ez, mint a Kongresszus bizottságaiban szokásos magatartás. A vendégszoba, amelyet a rendelkezésére bocsátottak, régi emlékeket idézett egyetemista korából, s még Richardot is a folyosóról kellett fölhívnia. Richard épp Albanyban volt, hogy elrendezzen valami adóval kapcsolatos problémákat, amelyeknek New York állam új republikánus kormányzója, Jack Kemp volt az oka. – Ebédre veled leszek – ígérte. – Különben látom, Dan Rather a CBS ma esti híradójában érdemesnek tartotta megemlíteni a holnapi beszédet. Aztán nekem jó legyen az a beszéd, ha nem akarod, hogy a baseballt nézzem a tizenegyes csatornán! – Magának csak arra legyen gondja, hogy időben a helyén legyen, Mr. Kane! – Önnek meg arra, hogy ugyanolyan jó beszéd legyen, mint annak idején a vietnami veteránok előtt volt, mert hosszú utat teszek meg, hogy hallhassam magát, szenátor. – Hogyan szerethettem magába, Mr. Kane? – Ha jól emlékszem, az volt a "Vegyünk magunkhoz egy bevándorlót!" mozgalom éve, és mi, bostoniak megint csak tanújelét adtuk páratlan szociális érzékenységünknek. – És miért tartott aztán tovább, az év leteltével is? – Mert úgy döntöttem, hogy kötelességem veled leélni az életem hátralevő részét. – Helyem döntés volt, Mr. Kane. – Szeretnék most veled lenni, Jessie. – Csak mert nem látod a szobát, amit kaptam. Egyetlen árva egyszemélyes ágy van, úgyhogy a földön kellene töltened az éjszakát. Légy itt időben holnap, mert nagyon szeretném, ha hallanád ezt a beszédet! – Ott leszek. De közlöm veled, hogy nem egyhamar térítesz meg demokratának. – Azért holnap megpróbálom. Jó éjszakát, Mr. Kane! Richard másnap reggel telefoncsörgésre ébredt az albany Báróban. Először azt hitte, Florentyna hívja, hogy valami szenátorhoz illő megjegyzést tegyen, de kiderült, hogy a New York Air alkalmazottja van a vonal másik végén, hogy bejelentse, aznap nem indul gép Albany repülőteréről a karbantartók egynapos sztrájkja miatt, ami az összes légitársaság járatát érinti. – Az istenit! – kiáltott fel tőle szokatlan módon Richard, aztán bepattant a hideg zuhany alá, s ott még hozzátett néhány, az ő szókincséhez képest vadonatúj kifejezést. Megtörölközött, majd megpróbált felöltözni, s ugyanekkor fölhívni a portát. Leejtette a telefont, újra kellett kezdenie a tárcsázást. – Kérek egy bérelt autót azonnal a főbejárathoz! – mondta, letette a kagylót, és befejezte az öltözködést. Aztán telefonált a Harvardra, de ott senki nem tudta megmondani, hol lehet éppen Kane szenátor, úgyhogy megüzente, mi történt, aztán lerohant, s a reggelit is mellőzve átvette egy Ford Executive kulcsait. A csúcsforgalom miatt csak lépésben tudott haladni: újabb harminc percébe telt, amíg kiért a keleti 90-es főútra. Megnézte az óráját: csak jó kilencven kilométeres átlagot kell tartania, hogy odaérjen két órára, a beszédre. Tudta, milyen sokat jelent ez Florentynának, és eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, időben ott lesz. Az utóbbi pár nap színtiszta rémálom volt, olyannyira, hogy Florentynát nem is zavarta a hírekkel: a clevelandi rablás, a konyhások sztrájkja San Franciscóban, a fokvárosi hotel megszállása, adóproblémák anyja hagyatéka körül – mindez szinte egyszerre zúdult a nyakába, miközben a dél-afrikai polgárháború következtében lezuhant az arany ára. Richard megpróbálta
kitörölni ezeket a gondolatokat az agyából. Florentyna mindig észrevette rajta, ha fáradt volt, vagy nagyon aggódott valami miatt, s nem akarta, hogy feleségét olyan gondok nyomasszák, amiken tudta, hogy végül úgyis úrrá lesz. Leengedte a kocsi ablakát, hogy erezzen egy kis friss levegőt. A hétvége fennmaradó részében semmit sem fog csinálni, csak alszik és zenél; több mint egy hónap után ez lesz az első alkalom, hogy pihenhetnek. Miután a gyerekek nem lesznek ott – William Bostonban marad a családjával, Annabel pedig Mexikóba utazott – két hosszú napig legfeljebb csak a golfozásban lehet elfáradni. Azt kívánta, bárcsak ne lenne ilyen fáradt. "A francba!" – csúszott ki hangosan a száján. Megfeledkezett a rózsákról, amelyeket a repülőtérről akart előreküldeni Florentynának, mint rendesen. Florentyna két üzenetet kapott ebéd előtt. A Sotheby részlegvezetője telefonált, hogy közölje vele: övé lett, amit akart, egy kollégiumi portás pedig Richard üzenetét adta át. Az első hírnek nagvon örült, a második elkedvetlenítette, bár önkéntelenül elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Richardnak gondjai lesznek a rózsákkal. A Sotheby cégnek hála, most ő is adhat valamit a férjének, amire egész életében vágyott. Florentyna a délelőtt folyamán a hivatalos diplomaosztó ceremónián vett részt a Tricentenáriumi Színházban. Látván mindhárom tévétársaság kameráit a gyepen készülődni a délutáni ünnepségre, még nagyobb szorongás fogta el, mint eddig, s remélte, senki nem veszi észre, hogy gyakorlatilag semmit sem tudott enni ebédre. Háromnegyed kettőkor a társadalmi tanács tagjai kimentek az udvarra, ahol már gyülekeztek a korábban végzett évfolyamok egykori diákjai, akik találkozóra jöttek. Florentyna visszagondolt a saját diáktársaira: Bella... Wendy... Scott... Edward... ő pedig – ahogy Edward megjósolta – szenátorként tért vissza. Elfoglalta helyét a színház előtti emelvényen a Radcliffe elnöke, Mr. Horner mellett, és ránézett a másik oldalán álló székre helyezett névkártyára, amin ez állt: "Mr. Richard Kane, Kane szenátor férje." Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy dühítené ez Richardot, és odafirkantotta a papírra: "Mi tartott ilyen sokáig?" Nem szabad elfelejtenie kitenni majd a kandallópárkányra a kártyát. Florentyna tudta, hogy amennyiben Richard az ünnepség megkezdése után érkezik, a szemközt ülők között kell helyet keresnie magának. Miután kihirdették a szavazások eredményeit, átadtak néhány tiszteletbeli egyetemi címet, s beszámoltak az egyetemnek fölajánlott adományokról. Bok rektor mondott beszédet. Florentyna még ülve hallgatta, amint a rektor bejelenti őt. Tekintetével gyorsan végigpásztázta a szemközti sorokat, de Richard arcát még mindig nem fedezte föl a tömegben. – Horner elnök úr – mondta Bok –, mélyen tisztelt vendégeink, hölgyeim és uraim! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy én jelenthetem be ma önöknek a Radcliffe egyik legkiválóbb egykori diákját, azt az asszonyt, aki meghódította az egész amerikai népet. Bizton tudom, hogy rajtam kívül még számosan a jelenlevők közül meg vannak győződve arról, hogy eljön még a nap, amikor a Radcliffe-nek két elnöke lesz. Tizenhétezer vendég tört ki spontán tapsviharban. – Hölgyeim és uraim, Florentyna Kane szenátor! Florentynának remegett keze-lába, ahogy ültéből fölemelkedett. Belepillantott a jegyzeteibe, a tévések pedig azonnal bekapcsolták a hatalmas reflektorokat, amelyek egy pillanatra el is vakították, és nem látott mást, csak elmosódott arcok kivehetetlen masszáját. Azon imádkozott, hogy Richardé is köztük legyen. – Bok rektor úr, Horner elnök úr! Nagyobb lámpalázzal állok most itt önök előtt, mint amikor harminchárom évvel ezelőtt megérkeztem a Radcliffe-re, és két napig nem találtam az ebédlőt, mert nem mertem megkérdezni senkitől, merre van. A nevetés oldotta kicsit Florentynában a feszültséget.
– Ma férfiakat és nőket látok itt ülni velem szemben, ám ha jól emlékszem még a Radcliffe szabályzatára, férfiak "csak délután három és öt óra között" léphetnek be a hálószobákba, s akkor is "egész idő alatt lábuknak érinteni kell a földet". Ha ez a paragrafus még érvényben van, kénytelen vagyok megkérdezni, hogyan tudnak egyáltalán aludni szegények? Hosszú másodpercek múltán ült csak el a nevetés, s folytathatta Florentyna a beszédet. – Több mint harminc évvel ezelőtt én is ennek a nagy tekintélyű egyetemnek a hallgatója voltam, s ez olyan mércét állított elém, amely máig alapvetően meghatározza minden elérendő célomat. A tökéletesség követelménye a Harvardon mindig rendkívül fontos volt, és nagy megnyugvás azt látni, hogy ebben a változó világban az önök végzős hallgatói még magasabb színvonalat érnek el, mint az én nemzedékem képviselői annak idején. Az idősebbek hajlamosak azt mondogatni, hogy a mai ifjúságot össze sem lehet hasonlítani apái nemzedékével. Erről az a felirat jut eszembe, amely valamelyik fáraó sírkövén áll és a következőképp hangzik: "A fiatalok lusták, és csak önmagukkal törődnek és biztosan a világ összeomlását fogják okozni, ez nem lehet másképp." A friss diplomások felől élénk tetszésnyilvánítás érkezett, a szülők pedig nevettek. – Winston Churchill pedig azt mondta egyszer: "Tizenhat évesen azt gondoltam, a szüleim nem tudnak semmit. Amikor huszonegy lettem, megdöbbentem, ahogy fölfedeztem, mennyi mindent fölszedtek az utolsó öt év során." A szülők tapsoltak, a diákok pedig mosolyogtak. – Amerikát szokás úgy tekinteni, mint egy nagy, egységes területet, hatalmas, központosított gazdasággal. Pedig Amerika sem ez, sem az. Amerika kétszázötvenmillió ember, akiknek összessége sokszínűbb, bonyolultabb, izgalmasabb valamit alkot, mint a föld bármely más nemzete, s én irigylem mindannyiukat, akik szerepet kívánnak vállalni hazánk jövőjének alakításában, és sajnálom mindazokat, akik nem. A Harvard egyetem híres az itt végzett orvosokról, tanárokról, jogászokról, teológusokról és művészekről. Újkori tragédiának kell tartanunk, hogy nem akad még több fiatal, aki a politikát becsületes és értékes hivatásnak tekintené. Meg kell változtatnunk a politikai intézmények folyosóinak légkörét, hogy ifjaink ne utasítsák el, szinte gondolkodás nélkül a közéleti pálya lehetőségét. Soha nem kételkedett egyikünk sem Washington, Adams, Jefferson vagy Lincoln becsületességében. Miért ne nevelhetnénk fel ma államférfiak olyan új nemzedékét, amely újra fényt adna az olyan szavainknak, mint kötelesség, büszkeség, becsület, anélkül, hogy ezek kimondása gúnyos vagy megvető megjegyzéseket provokálna? Ez a nagyszerű egyetem adta Amerikának John Kennedyt is, aki egy ízben – amikor a Yale tiszteletbeli doktorává fogadta – azt mondta: "Két világegyetemtől kaptam meg immáron a lehető legtöbbet: a Harvardon tanulhattam, s a Yale díszdoktora lehetek." Amikor a nevetés elhalt, Florentyna folytatta. – Én, elnök úr, immáron megkaptam minden elképzelhető világegyetemtől az elképzelhető legtöbbet: a Radcliff-en tanultam, s a Radcliffe díszdoktora lettem. Tizenhétezren szökkentek talpra, s Florentynának jócskán várnia kellett, hogy folytathassa mondandóját. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, milyen büszke lesz Richard, ezt a mondatot ugyanis ő javasolta, amikor Florentyna fürdés közben a beszédére készült, s eddig nem is volt benne biztos, hogy hatni fog. – Mint amerikai ifjak, legyenek büszkék hazájuk múltbéli vívmányaira, de küzdjenek azért, hogy mindez váljon történelemmé! Dacoljanak a régi mítoszokkal, törjenek át az új korlátokon, kísértsék meg a jövőt, hogy századunk végére az emberek azt mondhassák rólunk: a szabadság és a föld összes lakója számára igazságos társadalom kivívásában eredményeink a görögökéivel, a rómaiakéival és a britekéivel vetekszenek! Ne ismerjenek áthághatatlan akadályt, elérhetetlen
célt, s majd ha az időnek eme őrült örvénylése véget ér, hadd mondhassák el Franklin D. Roosevelt szavaival: "Az emberi történelemben van egy rejtélyes körforgás. Egyes nemzedékek mindent megkapnak, más nemzedékektől sok mindent elvárnak, de az amerikaiaknak ez a mostani nemzedéke a sorsnak ad találkát." Ismét mindenki önkéntelenül tapsolni kezdett. Ahogy a hangzavar elült, Florentyna halkan, majdnem suttogva folytatta. – Nemzedéktársaim, kijelentem önök előtt, hogy elegem van a cinikusokból, megvetem a hitetleneket, gyűlölöm azokat, akik azt hiszik, hogy okosabbnak és kifinomultabbnak látszanak, ha pocskondiázzák nemzetünket – mert meg vagyok győződve arról, hogy ifjaink ezen új nemzedéke, amely átvezeti az Egyesült Államokat a huszonegyedik századba, ismét a sorsnak ad találkát. Remélem, sokan vannak ma itt közülük jelen. Amikor Florentyna leült, ő volt az egyetlen közel-távolban, aki ülve maradt. Az újságírók megjegyezhették a másnapi lapokban, hogy még az operatőrök is harsányan bravóztak. Florentyna annak tudatában tekintett maga elé, hogy nagy hatást tett a tömegre, de a végső megerősítésre még mindig szüksége volt Richard részéről. Mark Twain szavai ötlöttek az eszébe: "A bánat jól megvan egymagában, de hogy az örömöt mindenestül kiélvezhesd, meg kell osztanod valakivel." Ahogy Florentynát levezették az emelvényről, az egyetemisták integettek és éljeneztek, de az ő szeme csak Richard után kutatott. Miközben kifelé tartott a Tricentenáriumi kertből, emberek tucatjai állították meg, de a gondolatai máshol jártak. Florentyna éppen egy egyetemistára próbált odafigyelni, aki arról beszélt, hogy Zimbabwébe akar menni angolt tanítani, amikor félfüllel elkapott egy mondatot: "Ki mondja meg neki?" Florentyna villámgyorsan megfordult, s a Radcliffe elnökének zavart arckifejezésével találta szembe magát. – Richardról van szó, igaz? – kérdezte azonnal. – Sajnos, igen. Autóbalesetet szenvedett. – Hol van most? – A Newton–Wellesley kórházban, körülbelül tizenöt kilométernyire innen. Nyomban indulnia kell. – Milyen súlyos a dolog? – Attól tartok, elég súlyos. Rendőrautó száguldott Florentynával a massachusettsi főúton a 16-os autópálya leágazásához, miközben ő egyfolytában imádkozott: "Hagyd őt élni! Hagyd őt élni!" Amint a rendőrautó megérkezett a kórház főbejárata elé, ő kipattant és fölrohant a lépcsőn. Egy orvos várt rá. – Kane szenátor, én Nicholas Eyre vagyok, a sebészeti osztály vezetője. Szükségünk van a beleegyezésére az operációhoz. – Miért? Miért kell megoperálniuk? – A férje súlyos fejsérülést szenvedett. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy megmentsük. – Láthatnám? – Természetesen. A férfi gyorsan átvezette Florentynát a baleseti osztályra, ahol Richard eszméletlenül feküdt egy nejlonlepedő alatt, szájából cső vezetett ki, fejét átvérzett fehér géz borította. Florentyna lerogyott az ágy melletti székre, és a földre meredt, nem volt képes elviselni összeroncsolódott férje látványát. Vajon maradandó-e az agykárosodás, vagy fölépül még? – Hogyan történt? – kérdezte a sebésztől. – A rendőrség nem tud semmi biztosat, de egy szemtanú szerint a férje minden látható ok nélkül átment a szembe jövő sávba és összeütközött egy pótkocsis traktorral. Úgy tűnik, a
kocsinak nem volt semmi baja, úgyhogy az egyetlen valószínű magyarázat az, hogy elaludt a volán mellett. Florentyna megkeményítette magát, hogy fölemelje a tekintetét és újra ránézzen a szeretett férfira. – Megoperálhatjuk, Mrs. Kane? – Igen – mondta elhaló hangon Florentyna, akinek szavára egy órája még emberek ezrei tomboltak. Kivezették egy folyosóra, s ott leült egymagában. Odajött hozzá egy nővér. Szükség volt az aláírására: aláírta a nevét. Vajon hányadszor már aznap? Florentyna egyedül ült a folyosón – furcsa, görnyedt alak elegáns ruhában a kis faszéken. Eszébe jutott, hogyan találkozott Richarddal a Bloomingdale-ben, amikor azt hitte, hogy a fiatalember Maisie-be szerelmes; hogyan szeretkeztek először, rögtön a legelső veszekedésük után; hogyan szöktek meg, és hogyan lett ő – Bella és Claude segítségének hála – Mrs. Kane. Eszébe jutott William és Annabel születése; az a húszdolláros jegy, aminek köszönhetően összetalálkozott Giannival San Franciscóban; hogyan tértek vissza – immáron üzlettársként – New Yorkba, hogy a Báró Társaságot és a Lester bankot vezessék; hogyan tett meg Richard mindent azért, hogy neki sikerülhessen a washingtoni karrier, látta magát, amint mosolyogva hallgatja férje gordonka játékát, és látta Richardot nevetni, miután megverte őt golfban. Ő mindig Richardért akart olyan sok mindent elérni, Richard pedig mindig önzetlen volt iránta való szeretetében. Életben kell maradnia, hogy mostantól ő szentelhesse életét férje felépülésének. A teljes reménytelenség perceiben az ember hirtelen hinni kezd Istenben. Florentyna letérdelt, és férje életéért könyörgött. Hosszú órák teltek el, mire dr. Eyre újra megjelent. Florentyna reménykedve nézett rá. – A férje néhány perccel ezelőtt meghalt – mindössze ennyit mondott a sebész. – Mondott valamit, mielőtt meghalt? – kérdezte Florentyna. A sebészfőorvos arcán zavartság tükröződött. – Bármit mondott is a férjem, tudni szeretném, dr. Eyre. Az orvos habozott. – Csupán ennyit szólt, Mrs. Kane: "Mondják meg Jessie-nek, hogy szeretem!" Florentyna lehajtotta a fejét. Az özvegy egymagában térdelt és imádkozott. Néhány hónapon belül a második Kane-t temették a Szentháromság-székesegyházban. William két feketébe öltözött Mrs. Kane között állt, amíg a püspök arról beszélt, hogy a halálban az élet folytatódik. Florentyna egymaga ült a szobájában este, és nem érdekelte többé ez az élet. Az előszobában nagy csomag állt, ezzel a felirattal: "Törékeny, Sotheby Parke Bernett; tartalma: egy darab gordonka, Stradivari." Hétfőn William visszakísérte anyját Washingtonba; a Logan repülőtér újságospultját elárasztották a Florentyna beszédét idéző szalagcímek, de ő még csak észre sem vette őket. William anyjával maradt a Báróban három napig, amíg az vissza nem küldte a családjához. Florentyna órák hosszat csak ült egymagában a Richard emlékeivel tele szobában. Ott volt a gordonkája, a fényképei, még az utolsó félbemaradt ostáblajátszma is. Florentyna kezdett később bejárni a Szenátusba: többnyire késő délelőtt volt már, mire odaért. Janetnek nem sikerült rávennie, hogy válaszoljon a postájára, a részvétnyilvánítók több száz levelét és táviratát kivéve. Elfelejtett megjelenni bizottsági üléseken és olyan emberekkel megbeszélt találkozókon, akik messziről utaztak ide, hogy vele beszéljenek. Egyszer még azt is
elmulasztotta, hogy elnököljön a Szenátusban – ezt a feladatot a szenátorok felváltva látják el, amikor az alelnök nincs jelen – egy honvédelmi témájú vita során. Még a legodaadóbb hívei, is kételkedni kezdtek abban, hogy valaha is visszanyerheti a politika iránti szenvedélyes lelkesedését. Múltak a hetek, majd a hónapok, s Florentyna kezdte elveszíteni legjobb munkatársait, akik attól tartottak, hogy nincsenek már meg benne azok az ambíciók, amelyek miatt hozzá csatlakoztak. Választópolgárainak panaszai, amelyek a Richard halálát követő fél évben még halkan jutottak kifejezésre, mostanra hangos zúgolódássá váltak, de Florentyna továbbra is céltalanul végezte napi rutinmunkáját. Brooks szenátor nyíltan kifejtette, hogy a párt érdekében a szenátorasszonynak még a megbízatás lejárta előtt vissza kellene vonulnia, s egyre gyakrabban adott hangot eme véleményének Illinois füstös levegőjű politikai főhadiszállásain. Florentyna neve kezdett eltünedezni a Fehér Házba meghívott vendégek listájáról, s nem lehetett többé ott látni az előkelő koktélpartikon sem. William és Edward rendszeresen járt Washingtonba, hogy egy kicsit eltereljék Florentyna gondolatait Richardról és újra felkeltsék benne az érdeklődést a munkája iránt, de egyikük sem járt sikerrel. Florentyna csendesen töltötte a karácsonyt a bostoni Vörös Házban. Williamnek és Joannának nehezére esett hozzászokni ahhoz a nagy változáshoz, amely ilyen rövid idő alatt végbement benne. Az egykor elegáns és csípős nyelvű hölgy fásult és közönyös lett. Mindannyiuk számára szomorú volt ez a karácsony – a tízhónapos Richardot kivéve, aki megtanult fölállni, minden létező dologba belekapaszkodva, ami a keze ügyébe került. Amikor Florentyna visszatért Washingtonba az új évben, semmi sem változott, és még Edward is kezdte elveszíteni a reményt. Janet Brown majdnem egy teljes évet várt, de aztán ő is Florentyna elé állt azzal, hogy fölajánlották neki a hivatalvezetői posztot Hart szenátor irodájában. – Ne utasítsa vissza az ajánlatot, kedvesem! Itt nem maradt már semmi a maga számára. Letöltöm ezt az időszakot, aztán visszavonulok. Janet is próbálta jobb belátásra bírni Florentynát, de hiába. Florentyna beletúrt a postájába, arról a levélről is épp hogy csak tudomást véve, amelyben Bella méltatlankodik, amiért nem bukkant föl a lányuk esküvőjén, aláírt néhány levelet, amit nem ő fogalmazott, sőt még csak el sem olvasott. Amikor ránézett az órájára, az hatot mutatott. Egy kisebb fogadásra szóló meghívó feküdt előtte az asztalon. Florentyna bedobta a domborított betűs, elegáns kártyát a papírkosárba, fölemelte a Washington Post legfrissebb példányát, aztán úgy döntött, hogy egyedül hazasétál. Amíg Richard élt, soha, egyetlenegyszer sem érezte egyedül magát. Kilépett a Russell-épületből, átment a Delaware sugárúton, és átvágott a Union Station Plaza füvén. Nemsokára színes fényárban úszik majd Washington. Odaért ahhoz a lépcsősorhoz, amely a New Jersey sugárúthoz vezet le, s úgy döntött, leül pár percre egy padra. Nem volt miért hazasietnie. Visszaemlékezett Richard arckifejezésére, amikor Jake Thomas üdvözölte őt mint a Lester új elnökét. Képtelenül festett, ahogy ott állt, hóna alatt a nagy, piros emeletes busszal. Közös életük ilyen kis mozzanatainak felidézése jelentette Florentyna számára a legnagyobb boldogságot, amit el tudott képzelni. – Az én padomon ül. Florentyna összerezzent, s hunyorogva oldalra nézett. A pad másik szélén egy piszkos farmernadrágot és lyukas ujjú, elöl kigombolt barna inget viselő férfi ült, s gyanakodva meredt rá. A férfi napok óta nem borotválkozhatott, ami megnehezítette Florentyna számára, hogy meghatározza az életkorát. – Elnézést, nem tudtam, hogy ez a maga padja.
– Az én padom, Danny padja, már tizenhárom éve – szólt a piszkos arcú férfi. – Azelőtt Tedé volt, és ha én elmegyek, Matt kapja meg. – Matt? – ismételte Florentyna értetlenül. – Igen, az Etiles Matt. Most a tizenhatos parkoló mögött alszik, és arra vár, hogy meghaljak. – A csavargó kuncogni kezdett. – De azt megmondhatom, ahogy ez a Matt vedeli az etilalkoholt, sose költözik ő erre a padra. Ugye, nem akar sokáig itt maradni a hölgy? – Nem, nem akarok – felelte Florentyna. – Helyes – nyugtázta Danny. – Nap közben mit csinál? – Hát, ezt-azt. Mindig lehet tudni, hol kap az ember levest az egyházak konyháiról, meg azt a mindenséget. amit a flancos éttermekben kidobnak, az elég nekem pár napra. Tegnap megkaptam a Monoklinál egy sült húsnak a legjobb részét. Asszem, ma este megpróbálom a Bárónál. Florentyna igyekezett nem kimutatni az érzéseit. – Nem dolgozik? – Ki adna munkát Dannynek? Nem volt munkám az utóbbi tizenöt évbe' – amióta hetvenbe' leszereltem. Senkinek nem kellett ez az öreg veterán, ha meghaltam vóna Vietnamba', az mindenkinek egyszerűbb lenne. – Hány ilyen veterán van, mint maga? – Washingtonba'? – Igen, Washingtonban. – Pár száz. – Pár száz? – ismételte Florentyna. – Nem olyan vészes, mint más városokba'. New Yorkba' azonnal sittre vágják, ha meglátják. Mikor akar elmenni a hölgy? – kérdezte a férfi gyanakvó szemmel fürkészve Florentynát. – Hamarosan. Megkérdezhetem, hogy...? – Maga túl sokat kérdez. Most én jövök. Lehet az enyém az újság, ha elmegy? – A Washington Post? – Az jó minőség – mondta Danny. – Olvassa? – Nem – nevetett a férfi. – Bebugyolálom magam vele, mint a hamburgert, melegen tart, ha nyugton maradok. Florentyna odanyújtotta neki az újságot, fölállt, és rámosolygott Dannyre, s most vette csak észre, hogy a férfinak a fél lába hiányzik. – Nem lenne egy fölösleges negyeddollárosa egy öreg katona számára? Florentyna átkutatta a táskáját. Nem talált, csupán egy tízdolláros bankjegyet meg harminchét cent aprót. Odaadta Dannynek a pénzt. A férfi hitetlenkedve meredt az adományra. – Hát ez elég arra, hogy Mattel mind a ketten rendes valamit együnk – kiáltott föl. – Szünetet tartott, és alaposabban megnézte Florentynát. – Ismerem magát – mondta gyanakvón Danny. – Maga a szenátorhölgy. Matt mindig azt mondja, hogy elmegy magához és mesél egy-két dolgot arról, hogy költik maguk az állam pénzét. De én megmondtam neki, micsinálnak azok a kis titkárnők, amikor meglátnak bejönni egy ilyen magunkfélét – kihívják a zsarukat és nyúlnak a fertőtlenítőszerekér'. Még a vendégkönyvet se íratják alá velünk. Mondtam Mattnek, ne pazarolja a drága idejét. Florentyna nézte, ahogy Danny kezdi kényelembe helyezni magát a padon, s ahogy gyakorlottan teríti magára a Washington Post lapjait.
– Egyébként mondtam neki azt is, hogy maga túl elfoglalt ahhoz, hogy vele törődjön, és a másik kilencvenkilenc pont ugyanúgy. S azzal a csavargó hátat fordított a tiszteletre méltó illinoisi szenátor asszonynak, és utána meg sem moccant. Florentyna jó éjszakát kívánt, majd lement a lépcsősoron az útig. A földalatti parkoló bejáratánál egy rendőrrel találkozott. – Ki az a férfi ott a padon? – Ő Danny, szenátor. A Féllábú Danny; nem kötözködött magával, remélem. – Nem, egyáltalán nem – válaszolta Florentyna. – És ő minden este itt alszik? – Legalábbis az utóbbi tíz évben, amióta én itt szolgálok. Hideg estéken beköltözik egy kis barlangba a Capitolium mögött. Teljesen ártalmatlan, nem úgy, mint néhányan azok közül, akik a tizenhatos parkolónál alszanak. Florentyna éberen forgolódott egész éjszaka – csak néha bóbiskolt egy kicsit –, s Féllábú Danny és a sok száz sanyarú sorsán töprengett. Másnap reggel fél nyolckor már az irodájában volt a Capitoliumon. Janet jött be elsőnek, fél kilenckor érkezett, s döbbenten látta, hogy Florentyna már ott ült, mélyen belemerülve Arthur Quern könyvének, a Modern jóléti társadalomnak olvasásába. – Janet, kérem a munkanélküliek legfrissebb számadatait, államokra lebontva, illetve népcsoportonként. Tudnom kell azt is, ugyanilyen bontásban, hányan élnek társadalombiztosítási segélyből, és ezek hány százalékának nem volt munkája legalább két éve. Aztán pedig arra vagyok kíváncsi, hányan szolgáltak közülük korábban a fegyveres erőknél. Állítsa össze az összes vezető szaktekintély listáját...! Janet, maga sír! – Igen, sírok – felelte Janet. Florentyna előjött az asztala mögül és átkarolta munkatársát. – Túl vagyunk rajta, kedvesem. Felejtsük el a múltat, és tegyük sínre újra a dolgokat!
33. Egy hónapba sem telt, a Szenátusban mindenki rájött, hogy Kane Szenátor asszony teljes fegyverzetben tért vissza a tettek mezejére. Amikor pedig személyesen az elnök telefonált, Florentyna tudta, hogy a "Friss szemlélet" elleni támadásai célba találtak az egyetlen házban, ahol a dolgok megváltoztathatók. – Florentyna, mindössze tizennyolc hónap van hátra a választás napjáig, és maga ízekre szedte az én "Friss szemlélet" kampányomat. Azt akarja, hogy a republikánusok nyerjék meg a következő választást? – Nem, azt természetesen nem akarom, de a maga programjával egy év alatt annyit költöttünk a szociális kiadásokra, amennyit a fegyverkezésre hat hét alatt. Tudja, hány ember van ebben az országban, akinek nincs meg a napi egyszeri rendes étkezése sem? – Igen. Florentyna, tudom... – És tisztában van azoknak a számával is, akik esténként az utcán alszanak Amerika-szerte? Nem Indiában, nem Afrikában, nem Ázsiában: Amerikában. És hogy ezek közül hánynak nem volt munkája az utóbbi tíz évben? Nem tíz hétben vagy tíz hónapban, hanem tíz évben, elnök úr! – Florentyna, ha maga engem elnök úrnak szólít, akkor mindig a lehető legrosszabbra számíthatok. Mit várnak maguk mind tőlem? Maga mindig azok közé a demokraták közé tartozott, akik az erős fegyverkezési program mellett kardoskodtak.
– És most is amellett vagyok, de emberek milliói élnek Amerika-szerte, akik rá se bagóznának, ha az oroszok itt masíroznának végig a Pennsylvania sugárúton ebben a pillanatban, mert nem tudják elképzelni, hogy a mostaninál rosszabb helyzetbe kerüljenek. – Hallom, amit mond, de úgy tűnik, maga olyan héja lett, aki galambtollakkal ékeskedik. Az ilyesfajta kijelentésekkel remekül fölkerülhet az újságok címlapjára, de tőlem mit vár, mit csináljak? – Állítson föl egy elnöki bizottságot annak ellenőrzésére, hogyan használják fel a szociális költségkeretet! Három munkatársam máris dolgozik a probléma feltárásán, és a lehető leghamarabb elő kívánok terjeszteni néhány adatot, amelyek napfényre hozzák, milyen helytelen módon osztják el ezeket a pénzeket. Ha meglátja a számokat, minden hajszála égnek áll majd, ezt lefogadom, elnök úr. – Elfelejti, hogy majdnem teljesen kopasz vagyok, Florentyna? Florentyna elnevette magát. – A bizottság ötlete tetszik – mondta az elnök, majd szünetet tartott. – Talán meg is pendíthetem az elképzelést a legközelebbi sajtótájékoztatón. – Tegyen úgy, elnök úr! És akkor már beszéljen nekik arról az emberről is, aki tizenhárom éve alszik egy padon alig egy kőhajtásnyira a Fehér Háztól, amíg maga a Lincoln-hálószobában alussza jóízűen az igazak álmát. Az a férfi Vietnamban hagyta a fél lábát, és még azt sem tudja, hogy heti hatvanhárom dollár jár neki a Veteránok Szövetségétől. És még ha tudná is, fogalma se lenne, hogyan vegye föl, mert az a körzeti iroda, amelyhez ő tartozik, Texasban van, s még ha azokat megszállná is az ihlet, s el akarnák küldeni neki a csekket, hová címezhetnék? Egy köztéri padra, nem messze a Ca-pitoliumtól? – A Féllábú Danny – mondta az elnök. – Eszerint tud Dannyről? – Ki nem? Több jót írtak össze róla két hét alatt, mint rólam két év során. Már azt is fontolóra vettem, hogy amputáltatom az egyik lábamat. Tudja, Koreában én is harcoltam a hazámért. – És sikerült azóta is vigyáznia magára. – Florentyna, ha fölállítok egy szociális bizottságot, támogatná a dolgot? – Természetesen, elnök úr. – És békén hagyja Texast? – Az csak sajnálatos véletlen volt. Az egyik fiatal kutatóm fölfedezte, hogy Danny Texasból jött. De tisztában van vele, hogy illegális bevándorlók problémájától eltekintve is, a texasiak több mint húsz százalékának évi jövedelme kevesebb, mint... – Tudom, Florentyna, tudom, de úgy látszik, maga felejti el, hogy az alelnököm houstoni, és nem volt egyetlen nap nyugta sem, amióta Féllábú Danny fölkerült az újságok címlapjára. – Szegény jó Pete – mondta Florentyna. – Ő lesz az első alelnök, akinek más miatt is aggódnia kell, mint hogy honnan várható a következő vacsorameghívás. – És ne legyen igazságtalan Pete-tel szemben! Ő is megfelelően betölti a szerepét. – Úgy érti, szükség van rá az egyensúly miatt, hogy maga bent maradhasson a Fehér Házban. – Florentyna, maga egy szörnyű nőszemély! Közlöm, hogy a jövő csütörtöki sajtókonferenciát egy bejelentéssel kívánom nyitni, miszerint támadt egy remek ötletem. – Hogy magának támadt a remek ötlete? – Igen – válaszolta az elnök. – Ennyi kárpótlás csak jár azért, hogy folyton én tartom a hátam mindenért. Szóval, támadt egy remek ötletem: felállítok egy elnöki bizottságot, amelyet úgy fogunk hívni, hogy ,,Pazarlás a szociális költségvetésben", és... – az elnök habozott egy pillanatig – ...hogy Kane szenátor asszony elvállalta a bizottság elnöki tisztét. Ettől megnyugszik pár napra?
– Igen – felelte Florentyna –, és megpróbálok egy éven belül elkészülni a jelentéssel, hogy maradjon még ideje a választásokig kifejteni a választók előtt merész új terveit, amelyekkel leszaggathatjuk a múlt pókhálóit, és új korszakot nyithatunk. – Florentyna! – Bocsánat, elnök úr. Nem tudtam megállni. Janet el sem tudta képzelni, honnan lesz Florentynának ideje egy ilyen fontos bizottságban elnökölni, hiszen az előjegyzési naptár lapjait már így is a legapróbb betűkkel író munkatársuk volt kénytelen teleírni nap mint nap. – Szükségem van napi három órára a következő hat hónap során – jelentette ki Florentyna. – Persze – válaszolta Janet. – Mit szólna mondjuk, a hajnali kettő és öt óra közötti időszakhoz? – Megfelel – szólt Florentyna –, de nem vagyok biztos benne, hogy ilyen feltételek mellett bárkit is találunk, aki hajlandó ebben a bizottságban dolgozni. – Florentyna elmosolyodott. – És további munkatársakra lesz szükségünk. Janet már minden helyet betöltött, ami az elmúlt hónapok felmondásai nyomán keletkezett. Fölvett egy új sajtótitkárt, egy új beszédírót, és négy további segítőt a háttértanulmányokhoz, akiket a Florentyna ajtajánál ismét tolongó kiváló friss diplomások közül válogatott ki. – Adjunk hálát az égnek, hogy a Báró Társaság biztosítani tudja a többletkiadásokat! – mondta Janet. Ahogy az elnök megtette a bejelentést, Florentyna azonnal munkához látott. Bizottsága húsz tagból állt, ehhez jött a tizenegy főből álló adminisztratív stáb. Magát a bizottságot úgy állította össze, hogy felerészben olyan szakemberek legyenek benne, akik soha nem szorultak segélyekre, s nem is igen foglalkoztak ezzel a témával mindaddig, amíg Florentyna föl nem kérte őket, míg a bizottság másik fele kizárólag munkanélküliekből, illetve olyanokból állt, akik szociális segélyből élnek. A borotvált képű, élete első öltönyében pompázó Danny főállású tanácsadóként csatlakozott Florentyna stábjához. Az ötlet eredetisége szenzációt keltett Washingtonban. Egyik cikk a másik után jelent meg Kane szenátor "csöves bizottsági tagjai"-ról. Féllábú Danny történetei ráébresztették a bizottság másik felét, milyen mélyen is gyökerezik a probléma, és mennyi visszaélést kell kiküszöbölni, hogy megfelelő segélyekhez juthassanak azok, akiknek valóban szükségük van rá. Azok között, akiket a bizottság meghallgatott, ott volt Etiles Matt, aki azóta a Dannytől elhagyott padon aludt, és Charlie Wendon, egy leleményes elítélt a Leavenworthből, aki ideiglenes szabadlábra helyezése fejében – amelyet Florentyna intézett el – részletesen elmondta a bizottságnak, hogyan fejte meg a szociális költségvetést heti ezer dollárral mindaddig, amíg a rendőrség el nem csípte. A férfinak annyi álneve volt, hogy már abban sem volt biztos, melyik a sajátja; előfordult annak idején olyan is, hogy egyszerre tizenhét feleséget tartott el, negyvenegy rászoruló gyermeket és tizenkilenc szülőt, akik a népjóléti minisztérium számítógépén kívül soha máshol nem léteztek. Florentyna azt hitte, hogy a férfi túloz, amíg Charlie be nem mutatta a bizottságnak, hogyan lehet az Egyesült Államok elnökét betáplálni a számítógépbe mint kétgyermekes munkanélkülit, aki idős édesanyjával a Pennsylvania sugárút 1600. alatt lakik Washingtonban. Wendon azt is kijelentelte, hogy szerinte ő valószínűleg kis hal azokhoz a profi bűnszövetkezetekhez képest, akik gondolkodás nélkül söpörnek be heti ötvenezer dollárt nem létező kedvezményezettek nevére. Florentyna később azt is megtudta, hogy Féllábú Danny valódi neve is szerepel a számítógépben, és valaki igenis fölvette a neki járó pénzt az elmúlt tizenhárom év során. Ezután már nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjenek: Etiles Matt és a tizenhatos parkolóbeli számos társuk szintén szerepel az adatbázisban, bár soha egy fityinget föl nem vettek. Florentynának
sikerült azt is bebizonyítania, hogy egymillió fölött van azoknak a száma, akik jogosultak lennének segélyre, de nem kapják meg, holott a nekik járó pénz valahol eltűnik. Egyre inkább meg volt győződve arról, hogy nem kell további pénzforrásokat kérni a Kongresszustól, csupán olyan biztosítékokra van szükség, amelyek arra szolgálnak, hogy az évi több mint tízmilliárd dollárnyi kifizetett összeg a megfelelő kezekbe kerüljön. A rászorulók közül sokan egyszerűen írni-olvasni sem tudnak, így aztán soha többet nem tértek vissza az állami hivatalokba, ahol hosszú kérdőíveket tettek eléjük, hogy töltsék ki. Ezek neve még az amatőr szélhámosoknak is egyszerű bevételi forrást biztosított. Amikor tíz hónap múltán Florentyna előterjesztette az elnöknek a jelentést, az garanciális javaslatok egész sorát küldte át a Kongresszusnak véleményezésre, s azt is bejelentette, hogy még a választások előtt kidolgozza egy szociális reform programját. A sajtót lenyűgözte, ahogy Florentyna betáplálta a munkanélküliek számítógépes nyilvántartásába az elnök nevét; az újságok karikaturistáinak ünnepnap volt ez, az FBI ugyanakkor országszerte számos embert tartóztatott le a szociális segélyekkel való visszaélés vádjával. Az újságok magasztalták az elnököt kezdeményezéséért, a Washington Post pedig úgy fogalmazott, hogy Florentyna többet tett egy év alatt a rászorulók érdekében, mint a New Deal és a Great Society együttvéve, és hogy ez valóban "friss szemlélet". Florentyna önkéntelenül elmosolyodott, amikor ezt olvasta. Terjedni kezdett a pletyka, hogy ha közelednek a választások, Florentyna váltja majd föl Pete Parkint az alelnöki poszton. Hétfőn életében először a Newsweek címlapjára is fölkerült a képe, az alábbi felirattal: "Amerika első alelnöknője?" Florentyna túl józan politikus volt ahhoz, hogy elbolondítsák holmi újságírói spekulációk. Jól tudta, hogy ha elérkezik az idő, az elnök majd elkötelezi magát Parkin mellett, hogy maradjon az egyensúly, és hogy biztosítsa magának a Dél támogatását. Akármennyire becsülte is Florentynát, az elnök újabb négy évet akart eltölteni a Fehér Házban. Florentynának ismét az okozta a legnagyobb gondot, hogyan állítson föl fontossági sorrendet az idejéért és figyelméért versengő ügyek és személyek között. A számos szenátortól érkezett felkérés között, hogy segítse őket kampányuk során, ott volt Ralph Brooksé is. Brookst – aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy önmagára mint a rangidős illinoisi szenátorra hivatkozzon – nemrégiben nevezték ki a szenátus energiaügyi bizottságának elnökévé, ami biztosította számára a nyilvánosság figyelmét. Nem kevés dicséretet kapott az olajmágnásokkal és a nagyüzemek vezetőivel folytatott tárgyalásaiért. Florentyna jól tudta, hogy a férfi soha nem nyilatkozott róla kedvezően magánkörökben, de ha ezekről a megnyilvánulásokról hallott, soha nem tulajdonított nekik jelentőséget. Mindazonáltal meglepte, hogy Brooks megkérte, jelenjen meg vele együtt egy tévéhirdetésben és beszéljen arról, milyen remekül együttműködnek, és milyen fontos, hogy mindkét illinoisi szenátor demokrata parti legyen. Miután a párt chicagói szervezetének elnöke is noszogatta, Florentyna beleegyezett a dologba, annak ellenére, hogy szenátortársával az egész időszak során soha nem váltott szót havi két-három alkalomnál gyakrabban. Abban reménykedett, hogy támogató föllépése majd elsimítja a konfliktusokat. Nem így történt. Két évvel később, amikor az ő újraválasztásának ideje jött el, Brooks támogatása jószerivel egy halk sóhajjal ért fel csupán. Ahogy közeledett az elnökválasztás, egyre több – az újraválasztásért küzdő – szenátor kérte meg Florentynát, hogy mondjon támogató beszédet a választókörzetében. 1988 utolsó hat hónapjában alig volt olyan hétvége, amit otthon tölthetett volna; maga az elnök is magával hívta számos, a kampányával kapcsolatos közszereplése alkalmával. Az elnök nagyon elégedett volt a Kane-bizottság jelentésének visszhangjával, s helyt adott Florentyna egyetlen kérésének, bár tudta, hogy Pete Parkin és Ralph Brooks dühös lesz, ha megtudja.
Florentyna gyakorlatilag semmi társasági életet nem élt, amióta Richard meghalt, de néhanéha sikerült egy hétvégét eltöltenie Williammel, Joanná-val és kétéves unokájával, Richarddal a Beacon Hill-i Vörös Házban. Valahányszor szabad hétvégéje akadt, amikor elutazhatott a Cape Cod-i házba, Annabel mindig vele tartott. Edward – aki immáron a Báró Társaság elnöke és a Lester Bank elnökhelyettese volt – hetente legalább egyszer beszámolt neki, s olyan eredményeket tudott felmutatni, amelyekre még Richard is büszke lett volna. Cape Codon együtt golfoztak, de szemben az annak idején, Richard ellen vívott csatákban, most mindig Florentyna győzött. A nyereményt mindannyiszor a republikánusoknak adományozta Richard emlékére. Az ügyintéző szolgálatkészen könyvelte el ezeket az összegeket mint ismeretlen támogatótól érkezett küldeményeket, miután Florentyna választóival nehéz lett volna megértetni, mi okból támogatja mindkét pártot. Edward nem hagyott kétségeket Florentyna iránti érzelmei felől, s egyszer egészen odáig merészkedett, hogy bátortalanul megkérte a kezét. Florentyna arcon csókolta a legjobb barátját. – Nem megyek többet férjhez – mondta –, de ha egyszer megnyered a golfmeccset, újra fontolóra veszem az ajánlatodat. Edward rögtön fogadott egy edzőt, de Florentyna mindig jobb volt nála. Amikor a sajtó tudomást szerzett arról, hogy Kane szenátor asszonyt választották ki arra, hogy a Demokrata Párt Detroitban tartandó elnökjelölő közgyűlésén a programbeszédet mondja, ismét kezdték az újságokban az 1992-es elnökjelöltség esetleges várományosaként emlegetni. Edwardot lázba hozták ezek a találgatások, de Florentyna fölhívta rá a figyelmét, hogy az utolsó hat hónapban másik negyvenhárom személyt is kikiáltottak esetleges jelöltnek. Ahogy azt az elnök is megjósolta, Pete Parkin nagyon indulatos lett, amikor egyesek annak a véleményüknek adtak hangot, hogy az alelnöki posztot át kellene adni Florentynának, de végül lehiggadt, amikor látta, hogy az elnök nem szándékozik megválni tőle. Mindez csak még inkább meggyőzte Florentynát arról, hogy az alelnök lesz a legkomolyabb riválisa, ha négy év múlva úgy dönt, hogy jelölteti magát az elnökválasztáson. Ismét az elnököt és Pete Parkint jelölték a párt álmosító elnökjelölő közgyűlésén, ahol csak néhány renitens küldött és önjelölt szónok tartotta nagy nehezen ébren a megjelenteket. Florentyna sóvárogva emlékezett vissza élénkebb gyűlésekre, amilyen például a republikánusok 1976-os csetepatéja volt, amelynek során Nelson Rockefeller egy telefoncsatlakozót rántott ki a padlóból Kansas Cityben. A küldöttek Florentyna beszédét alig néhány decibellel halkabb tetszésnyilvánítással fogadták, mint az elnökét, s a közgyűlés utolsó napján plakátok és kitűzők jelentek meg "Kane-t '92-re!" felirattal. Csak Amerikában jelenhet meg egyik napról a másikra tízezer kitűző, gondolta Florentyna, és hazavitt egyet a kis Richardnak. Elnökválasztó kampánya ezzel megkezdődött, anélkül, hogy a kisujját megmozdította volna. A választások előtti utolsó hetekben Florentyna majdnem ugyanannyit utazott az államok távolabbi vidékeire, mint maga az elnök, s az újságok annak a véleménynek is hangot adtak, hogy az ő önzetlen lojalitása nagyban hozzájárulhatott a demokraták nem túl fölényes győzelméhez. Ralph Brooks némileg megnövekedett többséggel került be újra a Szenátusba, s ez eszébe juttatta Florentynának, hogy az ő újraválasztásáig is már csak két év van hátra. Amikor megnyílt a Kongresszus 101. ciklusának első ülésszaka, Florentynát mindkét házból számos képviselőtársa támogatásáról biztosította, amennyiben jelöltetni kívánja magát a következő elnökválasztáson. Florentyna tisztában volt vele, hogy közülük néhányan Pete Parkinnak is ugyanezt fogják mondani, de mindegyikük nevét följegyezte, és mindannyiszor még aznap kézzel írt köszönőlevelet küldött nekik.
Az újraválasztásig előtte álló legfontosabb feladat az új közjóléti törvény keresztülvitele volt, s ez nagyjából minden idejét igénybe is vette. Ő maga hét módosító javaslatot nyújtott be a törvénytervezethez, ezek között szerepelt az, hogy minden költségért a szövetségi kormány vállaljon garanciát, valamint egy országos minimális jövedelemszint megállapítása és a társadalombiztosítási rendszer lényeges átalakítása. Florentyna órákon át hízelgett képviselőtársainak, győzködte, nyaggatta, épphogy meg nem vesztegette őket, mire a javaslatból törvény lett. Amikor az elnök aláírta az okmányt a Rózsakertben, ő ott állt mögötte. A kordonnal elkerített kis terület felé fényképezőgépek és kamerák tucatjai meredtek. Ez volt Florentyna politikai pályafutása során a legjelentősebb eredmény, amit személyesen ért el. Az elnök szólt néhány szót, majd felállt, és kezet szorított Florentynával. – Ennek a hölgynek köszönhetjük a "Kane-törvény" létrejöttét – mondta, aztán Florentyna fülébe súgta: – Még szerencse, hogy az alelnök Dél-Amerikában van, különben most megnézhetném magam. A sajtó és a közvélemény egyaránt magasztalta azt a tehetséget és eltökéltséget, amellyel Kane szenátor asszony végigkormányozta a születendő törvényt a Kongresszuson, a New York Times pedig azt írta, hogy ha egész politikai pályafutása alatt nem ér el más eredményt, már ezzel is olyasmivel járult hozzá a törvényalkotáshoz, amely bizton kiállja az idő próbáját. Az új törvénynek köszönhetően a valóban rászorulók közül mindenkihez el fog jutni, ami jogosan megilleti, másrészt pedig mindazok, akik a "szociális ipiapacsot" játszották, most rács mögé kerülnek. Ahogy a nagy lárma elült, Florentyna megpróbált visszatérni normális hétköznapi szenátori tevékenységéhez, de Janet figyelmeztette, hogy több időt kell Illinoisban töltenie, mert a választásig már kilenc hónap sincs hátra. Ahogy közeledett a választás ideje, a párt szinte minden jelentősebb személyisége fölajánlotta segítségét Florentynának, de az elnök volt az, aki – sűrű programja ellenére időt szakítván arra, hogy őt támogassa – a legnagyobb közönséget vonzotta, amikor a Chicagói kongresszusi teremben beszédet mondott. Ahogy az induló hangjaira együtt lépkedtek föl a lépcsőn, a férfi odasúgta Florentynának: – Most bosszút állok mindazért a sok támadásért, amit ellenem intézett ez alatt az öt év alatt. Az elnök elmondta az egybegyűlteknek, hogy Florentyna olyan nő, aki több gondot okozott neki még a feleségénél is, s hogy újabban azt hallotta, szemet vetett az ágyra is, amelyben ő a Fehér Házban alszik. Amikor a nevetés elült, hozzátette: – S ha igaz, hogy erre a magas hivatalra pályázik, hát Amerika jobbat nem is kívánhatna magának. A sajtó másnapi kommentárjai úgy vélték, hogy ez a kijelentés nyílt elutasítás Pete Parkin irányában, és hogy Florentyna élvezné az elnök támogatását, ha úgy határozna, hogy jelölteti magát. Az elnök visszautasította az elhangzottak ilyen értelmezését, de Florentyna ettől a pillanattól kezdve az 1992-es jelöltség első számú esélyesének balszerencsés helyzetébe került. Amikor a szenátusi választás eredményét nyilvánosságra hozták, magát Florentynát is meglepte győzelmének mértéke, miután a demokrata szenátorok többsége szavazatok ezreit veszítette a szokásos időközi választáson. Florentyna elsöprő győzelme megerősítette a pártot abban a meggyőződésben, hogy ezúttal nem csupán zászlóvivőt találtak, de annál sokkal többet: győztest. A Kongresszus újabb ülésszakának megnyitásakor a Time Florentyna képét hozta a címlapon. Az aprólékos életrajz olyan részletekre is kitért, hogyan játszotta Szent Johannát a Latin Lányiskolában, és hogyan nyerte le a Radcliffe-re a Woolson-ösztöndíjat. Mi több, azt is leírták, miért nevezte őt néhai férje Jessie-nek. Amerika legismertebb asszonya lett. "Ez az elbűvölő
ötvenhat éves asszony – írta összegzésképp a Time cikke – egyaránt intelligens és szellemes. De ha ökölbe szorítja a kezét, akkor résen kell lenni, mert olyankor nem ismer könyörületet." Az új ülésszak alatt Florentyna igyekezte végezni a szenátorok szokásos feladatait, de képviselőtársai, barátai és az újságírók nap mint nap föltették neki a kérdést, hogy szándékozik-e jelöltetni magát az elnökségre vagy sem. Ő mindig megpróbálta más vágányra, terelni a beszélgetést, a legfontosabb napi ügyek fölemlegetésével. Amikor Québecben baloldali kormányt választottak, Florentyna Kanadába utazott, hogy részt vegyen azokon az előzetes tárgyalásokon, amelyek annak lehetőségét vizsgálták, hogy British Columbia, Alberta, Saskatchewan és Manitoba föderációra lépjen Amerikával. Vele tartottak a sajtó képviselői, és miután Washingtonba visszatért, többé már nem egyszerűen politikusként, hanem Amerika első "államasszonyaként" hivatkoztak rá. Pete Parkin máris fűvel-fával közölte, aki kíváncsi volt rá, hogy jelölteti magát, és hogy küszöbön áll a hivatalos bejelentés is. Az alelnök öt évvel volt idősebb Florentynánál, s Florentyna tudta, hogy a férfinak ez lesz az utolsó lehetősége a legmagasabb közjogi méltóság elnyerésére. Másrészt úgy ítélte meg, hogy neki viszont talán ez az egyetlen esélye. Nem felejtette el, mit mondott neki Margaret Thatcher, amikor miniszterelnöknek jelöltette magát: "Az egyetlen eltérés aközött, hogy egy párt vezetője nő vagy férfi, az, hogy ha a nő veszít, a férfiak több lehetőséget nem adnak neki." Florentynának nem voltak kétségei afelől, mit tanácsolna neki Bob Buchanan, ha még élne. "Olvassa el a Július Caesart, kedvesem, de ezúttal Brutust, ne Marcus Antoniust!" Florentyna és Edward együtt töltött egy békés hétvégét Cape Codon, s miközben a férfi elveszített egy újabb golfmeccset, megbeszélték az asszony sorsának fordulóit s a lehetséges esélyeket. Amikorra Edward visszatért New Yorkba, Florentyna pedig Washingtonba, végre megszületett a döntés.
34. – ...És ezért bejelentem, hogy jelöltetem magam az Amerikai Egyesült Allamok elnöki tisztjére. Florentyna végignézett a Szenátus gyűléstermében lelkesen tapsoló háromszázötven fős hallgatóságon, amely zsúfolásig megtöltötte a termet, ahol – amint azt az ügyeletes rendészőrmester határozottan leszögezte – háromszáz embernél több nem tartózkodhat. Fotóriporterek és tévéoperatőrök szökelltek és szlalomoztak, hogy képmezejüket ne ismeretlen emberek tarkója töltse be teljesen. Florentyna állva maradt mindaddig, amíg bejelentését követően hosszasan zúgott a taps. Amikor a hangerő némiképp csökkent, Edward lépett a mikrofonerdő elé. – Hölgyeim és uraim! – szólt. – A jelölt örömmel válaszol az önök kérdéseire. A jelenlevők fele egyszerre beszélni kezdett, s Edward egy férfi felé bólintott a harmadik sorban, jelezve, hogy ő teheti föl az első kérdést. – Albert Hunt vagyok a Wall Street Journaltól – kezdte az. – Kane szenátor asszony, mire számit, ki lesz a legkeményebb ellenfele?
– A republikánus jelölt – felelte Florentyna habozás nélkül. Valamelyest nevetés futott végig a termen, némi taps. Edward mosolygott, és rámutatott a következő kérdezőre. – Kane szenátor asszony, ön most valójában Pete Parkin alelnökjelöltje kíván lenni? – Nem, nem pályázom az alelnöki tisztre – felelte Florentyna. – Az legjobb esetben a stagnálás éveit jelenti, amíg az ember reménykedve várja, hogy majd aztán övé lesz az igazi hivatal. A legrosszabb esetet Nelson Rockefeller így írta le: "Soha el ne fogadd a második helyet, hacsak nem áhítozol egy négyéves politikai kurzusra haladók számára, valamint számos állami temetésre!" Nekem egyikhez sincs nagy kedvem. – Úgy gondolja, Amerika készen áll arra, hogy nő legyen az elnöke? – Igen, különben nem jelöltetném magam, de november harmincadikán már többet mondhatok erről a kérdésről. – El tudja képzelni, hogy a republikánusok női jelöltet állítsanak? – Nem, bennük nincs meg a bátorság egy ilyen merész húzáshoz. Inkább végignézik, hogy viszik sikerre az elképzelést a demokraták, aztán lemásolják az ötletet, ha eljön a következő választás ideje. – Úgy érzi, van elég tapasztalata, hogy betöltse ezt a hivatalt? – Voltam már feleség, anya, egy sok millió dolláros vállalat elnöke, nyolc éven át az Alsóház tagja, hét évig pedig szenátor. Az a meggyőződésem, hogy a politikai pályán az elnöki poszt a legtöbb, amit el lehet érni. Igen, hiszem, hogy alkalmas vagyok a hivatal betöltésére. – Számít arra, hogy közjóléti törvényének sikere szavazatokat szerez az ön számára a szegények és a feketék körében? – Azt remélem, hogy e törvénnyel a társadalom minden rétegéből szereztem támogatókat, mivel azt tekintettem a fő célnak, hogy ezzel a törvénnyel biztosítsuk: mindazok, akik adóikkal hozzájárulnak a népjóléti alaphoz, mind pedig azok, akik a juttatásokban részesülnek, úgy érezzék, hogy egy modern társadalomban igazságosan és humánusan gondoskodnak az állampolgárokról. – Az elnök galambtollakkal ékeskedő héjaként emlegette önt. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a külsőmre vagy az öltözködésemre értette, de ennek a két madárnak a kombinációja mintha nem is állna olyan távol az amerikai sastól. – Mit gondol, Ralph Brooks támogatni fogja önt a kampánya során? Ez volt az első kérdés, amely meglepetésként érte Florentynát. – Erről talán őt kellene megkérdezni, de természetesen azt remélem, hogy Brooks szenátor örülni fog az elhatározásomnak. Más nem jutott eszébe, amit hozzátehetett volna. – Kane szenátor asszony, egyetért a jelölőgyűlések jelenlegi rendszerével? – Nem. Bár nem vagyok az országos jelölőgyűlés koncepciójának sem híve, úgy gondolom, hogy jelenlegi rendszerünk bármilyen mércével mérve elavult. Úgy tűnik, sikerült kialakítanunk Amerikában olyan módszert az elnök kiválasztására, amely inkább van tekintettel a tévétársaságok hírműsorainak igényeire, mint egy modern kormányzat követelményeire. Sőt ez a rendszer kedvez a dilettáns jelölteknek. Ma az embernek nagyobb az esélye arra, hogy elnökké váljon, ha éppen munka nélkül van és a nagymamája hagyott rá jó néhány milliót. Akkor van négy éve, hogy rohangáljon körbe az országban és delegátusokat gyűjtsön, míg azok, akik a legalkalmasabbak lennének a hivatal betöltésére, valószínűleg valahol másutt dolgoznak egész álló nap. Ha én lennék az elnök, szeretnék előkészíteni a Szenátus számára egy törvényjavaslatot, amely nem hozna hátrányos helyzetbe senkit az elnökségért vívott harcban csak azért, mert szűkében van az időnek vagy a pénznek. Újra érvényt kell szereznünk annak a réges-régi alapelvnek, amely szerint senki, aki ebben az országban született és megvan benne a szándék és a
képesség, hogy betöltse ezt a hivatalt, nem érezheti magát akadályoztatva mindaddig, amíg az első választó az urnához nem járul. A kérdések még több mint egy órán át záporoztak Florentyna felé a terem minden sarkából, míg végül az utolsóra is válaszolt. – Kane szenátor asszony, ha ön lesz az elnök, olyan lesz, mint Washington, és soha nem fog hazudni, vagy mint Nixon, s önnek is meglesz a saját definíciója az "igazság" szóra? – Nem ígérhetem, hogy soha nem fogok hazudni. Mindannyian hazudunk néha, hogy megvédjük a barátunkat vagy a családunk valamelyik tagját, s ha elnök lennék, talán azért is, hogy megvédjem a hazámat. Néha csak azért hazudunk, mert nem akarjuk, hogy kiismerjenek bennünket. Egyetlen dologról biztosíthatom önöket, s ez az, hogy én vagyok Amerikában az egyetlen nő, aki soha nem volt képes hazudni a korát illetően. Amikor a nevetés elhalt, Florentyna még mindig állt. – Szeretném azzal zárni ezt a sajtókonferenciát, hogy bármi legyen is mai elhatározásom végső következménye, mint amerikai köszönetet mondok azért, hogy egy bevándorló lányának lehetősége nyílt versenybe szállni az ország legnagyobb közjogi méltóságáért. Nem hiszem, hogy ilyen nagyratörő vágy a világ bármely más országában beteljesülhetne. Florentyna élete megváltozott attól a pillanattól kezdve, hogy a teremből kilépett; a titkosszolgálat négy tisztje körbefogta az elnökjelöltet, s az elöl haladó gyakorlottan utat csinált számára az embertömegben. Florentyna mosolygott, amikor Brad Staimes bemutatkozott, és elmagyarázta, hogy jelöltsége teljes időtartama alatt éjjel-nappal vele lesz négy-négy őr, akik nyolcóránként váltják egymást. Florentyna rögtön felfedezte, hogy az őrök közül kettő nő, és kettejük testi felépítése, megjelenése az övére hasonlít. Köszönetet mondott Mr. Staimesnek, de soha nem tudott igazán hozzászokni, hogy bármerre fordította a fejét, maga előtt látta valamelyik testőrét. A csöpp fülhallgató megkülönböztette őket a jó kívánságaikkal felé igyekvőktől, s Florentynának eszébe jutott arról az öreg hölgyről szóló történet, aki 1972-ben részt vett egy gyűlésen, ahol Nixon szólalt föl. Az asszony a jelölt beszédje után odament Nixon egyik testőréhez, és közölte vele, hogy feltétlenül rá fog szavazni, mert az elnök nyilván együtt érez azokkal, akik – mint ő maga is – nagyot hallanak. A sajtókonferencia után Edward elnökletével stratégiai értekezletet tartottak Florentyna irodájában, ahol kidolgozták a kampány vázlatos tervét. Az alelnök nemrégen hivatalosan is bejelentette, hogy jelöltnek tekinti magát, s számos más vetélytárs is bedobta a kalapját a ringbe, de a sajtó már rég azon a véleményen volt, hogy az igazi küzdelem Kane és Parkin között várható. Edward közvélemény-kutatók, pénzügyi szakemberek és politikai tanácsadók kitűnő csapatát állította csatasorba, s ehhez jött még Florentyna harcedzett washingtoni stábja Janet vezetésével. Edward először is kifejtette napra lebontott tervét egészen az első, New Hampshire-i előválasztásig, aztán Kaliforniáig, s egészen a detroiti kongresszusig. Florentyna megpróbálta volna elérni, hogy a kongresszus helyszíne Chicago legyen, de az alelnök megvétózta ezt az ötletet; nem mert volna kiállni Florentyna ellen hazai terepen. Fölhívta a demokraták választási bizottságának figyelmét arra, hogy Humphrey 1968-as vereségének talán egyetlen oka a chicagói helyszín kiválasztásában és az azt követő zavargásokban keresendő. Florentyna azt már végiggondolta, hogy a déli államokban majdnem lehetetlen legyőznie az alelnököt, ezért létfontosságú, hogy jól startoljon New Englandben és a középnyugaton. Egyetértettek abban, hogy az utolsó három hónapban energiájának hetvenöt százalékát a kampánynak kell szentelnie, s a segítők csapata órákon át töprengett azon, hogyan használhatja ki
a legeredményesebben az idejét. Abban is megállapodtak, hogy rendszeresen elutazik azokba a nagyobb városokba, amelyek az első három előválasztás során szavazni fognak, s ha sikerül New Hampshire-ben – ezen a hagyományosan konzervatív terepen – jó eredményekkel kezdenie, akkor a későbbi stratégiát ennek függvényében alakítják majd ki. Florentyna igyekezett elvégezni szenátusi munkájából annyit, amennyit csak lehetett, miközben sűrűn utazott New Hampshire-be, Vermontba és Massachusettsbe. Edward bérelt a számára egy hatüléses Lear gépet s mellé két pilótát, akik a nap huszonnégy órájában rendelkezésre álltak, hogy Florentyna adott esetben a legrövidebb időn belül útnak indulhasson Washingtonból. Mindhárom előválasztásra készülő államban erős kampányirodát állítottak föl, s bárhova ment is Florentyna, mindenütt ugyanannyi "Kane-t elnöknek!" feliratú plakátot és tapadócímkét látott, mint ahány Pete Parkin mellett agitálót. Hét héttel az első előválasztást megelőzően a kampány új szakaszába lépett. Florentyna most az állam száznegyvenhétezer bejegyzett demokratájának személyes meggyőzésére koncentrált. Edward nem számított arra, hogy harminc százaléknyinál több szavazatot kaphat, de azt gondolta, hogy az elég lehet ahhoz, hogy megnyerje az előválasztást, és meggyőzze a kételkedőket, hogy igenis esélyes jelölt. Florentynának fontos volt, hogy az összes lehetséges voksot biztosítsa magának, mielőtt délre érnének, sőt ha lehetséges, még a mágikus ezerhatszáznyolcvanhatot is túlszárnyalja, mire eljön a detroiti kongresszus ideje. A korai jelek biztatóak voltak. Florentyna saját közvélemény-kutató szakértője, Kevin Palumbo arról számolt be, hogy a két jelölt fej fej mellett halad, s a Gallup Intézet és a Harris is lényegében ezt erősítette meg. A szavazóknak csupán hét százaléka jelentette ki, hogy nőre semmilyen körülmények között nem adná a voksát, de Florentyna nagyon jól tudta, milyen fontos lehet a végeredmény szempontjából hét százalék. Florentyna New Hampshire kétszázötven kisvárosa közül százötvenben tett látogatást. Bár egyik napja kimerítőbb volt, mint a másik, egyre jobban megszerette a klasszikus New England-i malomvárosokat, a helyi farmerek nyerseségét, a téli táj kopár szépségét. Megjelent indítóbíróként egy agárversenyen Franconiában, és ellátogatott az állam legészakibb településére, a kanadai határ közelébe is. Megtanulta becsülni a helyi újságszerkesztők átható tekintetét és éleslátását, akik közül jó néhányan országos lapok, hírügynökségek magas beosztású munkatársai voltak korábban. Florentyna a beszélgetések során egy témát mindig gondosan került, miután megtudta, hogy New Hampshire polgárai körmük szakadtáig küzdenek azon jogukért, hogy megtagadhassák az államilag kötelező jövedelemadó megfizetését, mert így tudnak magas jövedelmű értelmiségieket átcsábítani a szomszédos Massachusetts államból. Edward beszámolhatott róla, hogy chicagói kampányközpontjukhoz mindenfelől dől a pénz, s hogy gombaként szaporodnak minden államban a "Kane-t elnöknek!"-irodák. Néhány helyen több az önkéntes, mint ahányat fizikailag el lehet helyezni; lakások nappali szobái és garázsok alakultak át ideiglenes kampányirodákká Amerika-szerte. Egy héttel az első előválasztás előtt Florentynát meginterjúvolta három sztárriporter is: Barbara Walters, Dan Rather és Frank Reynolds, és a riportokat mindhárom adó reggeli híradójában is sugározták. Sajtófőnöke, Andy Miller rámutatott, hogy Barbara Waltersnek adott nyilatkozatát ötvenkétmillióan nézték, s hogy több mint ötszáz évbe telne, amíg ennyi választóval kezet fogna. Helyi tanácsadóinak mindazonáltal gondja volt arra, hogy az állam területén található szeretetotthonok csaknem mindegyikét végiglátogassa. Emellett Florentynának be kellett járnia New Hampshire városainak utcáit, kezet fogni a papírmalom munkatársaival az ottani Berlinben, csakúgy, mint az Amerikai Légió szinte minden városban megtalálható helyőrségének mámoros lakóival.
Florentyna tudta, hogy amennyiben Amerika északi csücskének e csöpp választókerületében kudarcot vall, az alaposan megkérdőjelezi jelölti hitelességét. Valahányszor megérkezett egy új városba, Edward mindannyiszor már ott várta, s egypercnyi megállást sem engedélyezett neki, amíg újra be nem szállt a repülőgépébe. Edward kifejtette, hogy hálát adhatnak az égnek, hiszen egy női jelölt eleve fölkelti az érdeklődést, s a szervezőknek sehol nem jelent gondot megtölteni olyan termeket, ahol különben sokkal inkább azt lehetne várni, hogy a jelölt virágcserepekhez, nem pedig választókhoz szól majd. Pete Parkin – aki az utóbbi időben egy sor temetésen való részvételével bizonyította, hogy az alelnöknek valóban nemigen van más dolga – még több időt töltött New Hampshire-ben, mint Florentyna. Amikor eljött a választás napja, Edward kimutatta, hogy aktivistáik a száznegyvenhétezer bejegyzett demokrata közül százhuszonötezret kerestek meg levélben, telefonon vagy személyesen, de hozzátette, hogy nyilvánvalóan Pete Parkin stábjára ugyanez igaz, mert a választók közül sokan nem kötelezték el magukat, sőt néhányan kifejezetten rosszindulatúan viselkedtek. Utolsó este Florentyna Manchesterben tartott nagygyűlést, amelyen több mint háromezren vettek részt. Amikor Janet azt mondta neki, hogy másnap körülbelül kampánya egyötvened részén lesz túl, Florentyna azt felelte: "Hacsak nem lesz ezzel máris vége." Valamivel éjfél után tért vissza motelszobájába a CBS, az NBC, az ABC és a helyi kábeltévé kameráitól, valamint négy testőrből körbefogva, akiknek mindegyike meg volt győződve róla, hogy védencük másnap győzni fog. New Hampshire választópolgárai jeges szélre és hófúvásra ébredtek. Florentyna egész álló nap egyik szavazóhelyről a másikra utazott, hogy köszönetet mondjon a híveknek, míg csak be nem zárt az utolsó szavazóhelyiség is. Kilenc óra tizenegy perckor elsőként a CBS tudatta az ország közvéleményével, hogy a részvétel arányát negyvenhét százalékra becsülik, amit Dan Rathers az időjárási viszonyokhoz képest magasnak ítélt. Az első részeredmények azt mutatták, hogy az előrejelzések helytállóak voltak: Florentyna és Pete Parkin fej fej mellett haladt, hol az egyik, hol a másik vette át a vezetést az este folyamán, de mindig csak legfeljebb néhány százalékponttal. Florentyna Edwarddal, Janettel, legközelebbi munkatársaival és két testőrrel ült a motelszobában, s várta a végeredményt. – A verseny akkor sem lehetett volna szorosabb, ha valaki megtervezi – kommentálta a hírt Jessica Savitch, aki elsőként jelentette a végeredményt az NBC-csatornán. – Kane szenátor harmincegy, Parkin alelnök harminc, Bill Bradley szenátor pedig tizenhat százalékot kapott, míg a maradékon öt másik jelölt osztozott, akiknek szerintem – tette hozzá Savitch – szállodai szobát sem érdemes foglalnia a következő előválasztás helyszínére. Florentynának eszébe jutottak apja szavai: "Ha a New Hampshire-i előválasztás eredménye kielégítő..." Úgy utazott tovább Massachusettsbe, hogy hat delegátust szerzett meg magának, míg Pete Parkin ötöt. Az országos sajtó nem beszélt győztesről, csak öt vesztesről. Massachusettsre már csak három jelölt maradt, Florentynának pedig láthatóan sikerült elűznie azt a mumust, miszerint mint nő, nem jöhet számításba komoly esélyesként. Massachusetteben tizennégy nap állt a rendelkezésére, hogy a lehető legtöbbet hódítsa meg a száztizenegy delegátus közül. Munkája az eddigitől eltérően alakult, de itt is nap mint nap az Edward összeállította napirend szerint történt minden, ami biztosította, hogy minél több választóval találkozzon és valamilyen módon bekerüljön a reggeli vagy esti híradókba.
Florentynát csecsemőkkel, szakszervezeti vezetőkkel és olasz vendéglősökkel fényképezték együtt, evett fésűkagylót, makarónit, portugál borjúmirigyet áfonyával, utazott ingázóvonaton, a Nantucket félszigetre kompon és a massachusettsi vámsorompóig az Alameda buszon, kocogott a tengerparton, vándorolt a Berkshire lejtőin, vásárolt a bostoni piacon, mindezt azért, hogy bizonyítsa: van olyan állóképessége, mint bármely férfinak. Sajgó testét a forró fürdőben ápolgatva arra a következtetésre jutott, hogy ha apja Oroszországban maradt volna, most a Szovjetunió elnöki tisztéhez vezető útja sem lehetne ennél nehezebb. Massachusettsben Florentyna másodszor is legyőzte Pete Parkint, s negyvenhét delegátust szerzett az alelnök harminckilencével szemben. Vermontban ugyanaznap az állam tizenkét delegátusából nyolc került az ő listájára. Az elért előny hatására a közvélemény-kutatások eredményei szerint a korábbiaknál máris többen feleltek igennel arra a kérdésre, hogy "Megnyerheti-e egy nő az elnökválasztást?" De még ő maga is jól mulatott, amikor azt olvasta, hogy a választók hat százaléka addig nem is tudta, hogy Kane szenátor nő. Az újságok arra figyelmeztettek, hogy a következő nagy próbatétel délen lesz, ahol ugyanarra a napra esik a floridai, a georgiai és az alabamai előválasztás. Ha ott versenyben tud maradni, akkor már valóban esélyes, hiszen az máris eldőlt, hogy a demokrata jelöltségért vívott harcban csak ő és az alelnök számít. Bill Bradley, aki csupán a szavazatok tizenegy százalékát szerezte meg Massachusetts államban, kiesett, mert elapadtak a pénzforrásai, bár neve még számos államban rajta maradt a szavazócédulán, és senkinek sem voltak kétségei afelől, hogy valamikor a jövőben még komoly esélyes lesz. Florentyna először Bradleyre gondolt mint lehetséges alelnökjelöltjére, s a New Jerseyből jött szenátor továbbra is szerepel a figyelembe veendők rövid listáján. Amikor a floridai szavazócédulákat összeszámolták, senkit sem lepett meg, hogy az alelnök a száz delegátus közül hatvankettőt tudhat magáénak. Georgiában is ez az irányzat folytatódott: ott 40:23 arányban győzött, Alabamában pedig a negyvenöt szavazó közül huszonnyolcat nyert meg; mindazonáltal az nem következett be, amit Pete Parkin a sajtóban jósolt, miszerint "megsemmisítő csapást mér a kis hölgyre, ha az beteszi elegáns lábacskáját a déli államokba". Edward és csapata jó néhány helyszínnel előttük járt, ahogy keresztül-kasul cikáztak az országban, Florentyna hálát adott az égnek, hogy kampányköltségvetése ilyen bőséges, ahányszor csak a Lear gép egyik állam után a másikban landolt. Energiája kifogyhatatlannak látszott, míg az alelnök kezdett kissé dadogni, s minden egyes nap végeztével egyre fáradtabbnak és rekedtebbnek tűnt. Mindkét jelöltnek időt kellett szakítani néhány San Juan-i utazásra, s amikor lezajlott a Puerto Ricó-i forduló március közepén, a negyvenegy delegátus közül huszonöt állt Florentyna mellé. Amikor két nappal később megérkezett szülővárosába, az illinoisi előválasztásra, 164 delegátussal követte Parkint, akinek a listáján 194 szerepelt. A Szeles Város élete teljesen megállt, ahogy lakói Chicago kedves szülöttét üdvözölték, s a százhetvenkilenc illinoisi delegátus mind mellé állt, így háromszáznegyvenhárom delegátussal ismét ő került az élre. Ahogy azonban folytatták útjukat a New Yorkon, Connecticuton, Wisconsinon és Pennsylvanián át, az alelnök jócskán ledolgozott hátrányából, s mire Texasba értek, ötszázkilencvenegyet tudott fölmutatni Florentyna hatszázötvenegy voksával szemben. Senkit nem ért meglepetésként, amikor Pete Parkin otthonában megszerezte mind a száz százalékot; Lyndon Baines Johnson óta nem került ki innen elnök, s Texas lakóinak hímnemű fele azon a véleményen volt, hogy asszonynak otthon a helye. Az alelnök hétszáznegyvenhárom ponttal hagyta el Houston melletti birtokát, míg Florentynának hatszázötvenöt pontja volt. A küzdelemnek ebben a szakaszában már mindkét jelölt tapasztalhatta, hogy egy spontán kijelentés vagy vigyázatlan megjegyzés könnyen válhat szalagcímmé a másnapi újságok első oldalán. Pete Parkin követte el az első baklövést, amikor Perut összekeverte Paraguayjal, s a fotósok őrült mód kattogtatták gépeiket, amikor a sofőr vezette Mercedesével belehajtott egy
autós felvonulásba Flintben. Florentyna sem úszta meg gixer nélkül. Alabamában, amikor megkérdezték tőle, el tudna-e képzelni maga mellé alelnökjelöltnek egy négert, így felelt: – Természetesen. Már gondolkoztam is rajta. Nyilatkozatok sorozata szükségeltetett ahhoz, hogy az újságírókat meggyőzze: nem kérte még föl Amerika egyik fekete vezetőjét sem, hogy csatlakozzon hozzá. A legnagyobb hibát azonban Virginiában követte el. A Virginai Egyetem jogi karán tartott előadást a feltételes szabadlábra helyezések rendszeréről s azokról a változtatásokról, amelyeket be szeretne vezetni, ha ő lesz az elnök. A beszédet egyik washingtoni munkatársa írta meg, aki már alsóházi képviselő korától a stábjához tartozott. Előző este gondosan átolvasta a szöveget, s csak néhány kisebb változtatást eszközölt rajta, miközben csodálta, milyen remekül összeállított, milyen jól megfogalmazott anyag. A beszédet zsúfolásig megtelt terem előtt mondta el, s a joghallgatókból álló hallgatóság nagy lelkesedéssel fogadta. Amikor esti találkozóra indult a charlottesville-i Rotary Clubba, hogy a marhatenyésztők gondjait tárgyalják meg, korábbi beszédéről teljesen meg is feledkezett, egészen másnapig, amikor is a Vaddisznófőhöz címzett fogadóban reggeli közben elolvasta a helyi újságot. A richmondi News-Leader olyan történettel állt elő, amelyet aztán az összes országos lap is átvett azonnal. Egy helyi újságíró élete legnagyobb fogását csinálta ezzel: leírta, hogy Florentyna beszéde valószínűleg azért volt olyan kiváló, mert egyik legbizalmasabb munkatársa, Allen Clarence írta, maga is egykori elítélt, aki annak idején hat hónapos börtönbüntetést kapott, mielőtt Florentyna stábjához szegődött. Csak kevés lap tett említést arról, hogy a vád ittas vezetés volt jogosítvány nélkül, s hogy Clarence-et három hónap után szabadon engedték. Amikor az újságírók megkérdezték Florentynát, mit kíván tenni Mr. Clarence-szel, ő azt felete, semmit. Edward azon a véleményen volt, hogy azonnal ki kell rúgni a férfit, bármilyen méltánytalannak gondolja is ezt, mert a sajtó azon része, amely ellene van – Pete Parkinról nem is beszélve – örömünnepet ülhet: naphosszat emlegethetik, hogy stábjának egyik legmegbízhatóbb tagja egykori börtöntöltelék. "Képzeljék el, ki vigyáz majd a börtönök rendjére, ha ezt a nőt megválasztják" – ismételte óránként Pete Parkin. Allen Clarence végül önként távozott, de már késő volt. Mire Kaliforniába értek, Pete Parkin növelte az előnyét, kilencszázkilencvenegy delegátusa volt, míg Florentynának nyolcszáznyolcvanhárom. Amikor Florentyna leszállt San Franciscóban, Bella a repülőtéren várta. Lehet, hogy harminc évvel idősebb volt, mint annak idején, de az biztos, hogy egy dekával sem kevesebb. Ott állt mellette Claude, valamint egy hatalmas fiú és egy zörgő csontú lány. Ahogy meglátta Florentynát, rohanni kezdett felé, ám a tagbaszakadt testőrök útját állták, s csak akkor engedték el, amikor az elnökjelölt magához ölelte. – Ilyet még nem láttam – mormogta az egyik testőr a bajsza alatt. – Ez egy tankot simán fölborítana. Emberek százai álltak a kifutópálya betonján és kántálták: "Kane elnöknő!" Florentyna egyenest feléjük indult. Kezek lendültek felé, s ez mindig nagy hatással volt rá. A transzparenseken ez állt: "Kalifornia Kane-é", s a tömeget most először többségében férfiak alkották. Amikor elindult tőlük a terminál felé, az egyik falon ezt látta, hatalmas vörös betűkkel odafirkálva: "Akarod, hogy egy polák ringyó legyen az elnök?" S alatta fehérrel: "Igen." Bella – aki mostanra az egyik legnagyobb kaliforniai iskola igazgatónője lett – azt követően, hogy Florentyna bekerült a szenátusba, elnyerte a Demokrata Párt városi jelölőbizottságának elnöki tisztét. – Mindig tudtam, hogy előbb-utóbb elindulsz az elnökválasztáson, úgyhogy gondoltam, jobb, ha San Franciscót bebiztosítom neked.
Bella erről oly módon gondoskodott, hogy ezer úgynevezett önkéntesével bekopogtatott minden egyes ajtón. Kalifornia megosztott jellege miatt – délen konzervatív, északon liberális – kemény diónak ígérkezett egy olyan centrista jelölt számára, amilyen Florentyna szándékozott lenni. De felkészültsége, nagy beleérző készsége és intelligenciája még a legmegrögzöttebb balosok és reakciósok közül is mellé állított néhányat. San Franciscóban a szavazáson való részvétel aránya csak a chicagóiétól maradt el. Florentyna azt kívánta, bárcsak Bella ötvenegy példányban létezne, mert a San Franciscó-i szavazás eredményének köszönhetően az állam hatvankilenc százalékát tudhatta magáénak. Belláé volt az érdem, hogy Florentyna a detroiti kongresszusra százhuszonnyolccal több delegátussal indulhatott, mint Parkin. Az ünnepi vacsora közben Bella figyelmeztette Florentynát, hogy a legnagyobb probléma, amivel számolnia kell, nem az, hogy "soha nem fogok nőre szavazni!", hanem az, hogy "túl sok pénze van". – Még mindig ez a lerágott csont! Többet igazán nem tehetek – mondta Florentyna. – Már a saját Báró-részvényeimet is az alapítvány rendelkezésére bocsátottam. – Hát ez az! Fogalma sincs senkinek róla, mit csinál az az alapítvány. Azt tudom, hogy gyerekeket segít valahogy, de azt nem, hány gyereket, és mekkora összegről van szó. – Az alapítvány tavaly több mint hárommillió dollárt költött háromezer-egyszáztizenkét hátrányos helyzetű bevándorlógyerekre. Ezenkívül négyszázkét kiemelkedően tehetséges gyerek nyert el Remagen ösztöndíjat különböző amerikai egyetemekre, s egyikük az oxfordi Rhodes ösztöndíjat is elnyerte. – Erről nem tudtam semmit – mondta Bella –, de azt úton-útfélen a fülembe harsogják, hogy Pete Parkin építtetett egy vacak kis könyvtárat a texasi egyetemnek. Gondoskodott róla, hogy az épület ugyanolyan közismertté váljon, mint a Harvard könyvtára. – És szerinted mit kellene tennie Florentynának? – kérdezte Edward. – Miért ne tarthatna Ferpozzi professzor egy sajtókonferenciát? Ő olyan ember, akire odafigyelne a közvélemény. Akkor mindenki számára kiderülne, hogy Florentyna Kane másokkal is törődik, és ezt az is bizonyítja, hogy rájuk költi a pénzét. Másnap Edward azon ügyködött, hogy jól megválogatott magazinokban elhelyezzen néhány cikket, és szervezett egy sajtótájékoztatót. Végül a legtöbb lapban megjelent egy kisebb cikk, de a People magazin a címlapján hozta Florentyna és az első Remagen Rhodes ösztöndíjas, Albert Schmidt képét. Amikor kiderült, hogy Albert Németországból származik, nagyszülei azután vándoroltak ki Európából, hogy megszöktek egy hadifogolytáborból, David Hartman riportot készített a fiatalemberrel a ,,Jó reggelt, Amerika" adásában. Albert ezután szinte nagyobb publicitást kapott, mint Florentyna. Az a hét biztató eseménnyel zárult: a Reuter hírügynökség szétkürtölte a hírt, miszerint a Népjóléti Minisztérium közzétette első fontosabb jelentését a Kane-törvény érvénybe lépése óta. Azóta, hogy Florentyna jelentős változtatásokat hajtott végre a szociális ellátás rendszerén, most először fordult elő, hogy a segélyben részesülők száma többel csökkent, mint ahány új igénylő került a nyilvántartásba. Florentyna anyagi támogatása mindig is problémát jelentett, miután még legodaadóbb hívei is úgy gondolták, hogy könnyedén ki tudná fizetni kampánya minden költségét. Parkinnak, aki mögött ott álltak az olajmágnások, élükön Marvin Snyderrel a Blade Oiltól, soha nem kellett ezzel a kérdéssel szembenéznie. De az utolsó napokban egyre folytak be a kampány támogatására felajánlott pénzek Florentyna irodájába az adományozók támogatásáról biztosító táviratok, jó kívánságok kíséretében.
Londonban, Párizsban és Tokióban a befolyásosabb újságírók kezdték azt magyarázni olvasóiknak, hogy amennyiben Amerika nemzetközileg hiteles és jelentős elnököt akar magának, nem lesz valódi verseny Florentyna Kane és a texasi marhatenyésztő között. Florentyna nagy örömmel olvasta ezeket az írásokat, de Edward figyelmeztette, hogy a cikkeknek sem az írói, sem az olvasói nem fognak tudni meghúzni egyetlen kallantyút sem az amerikai szavazógépeken, annak ellenére, hogy most először ő is úgy érezte, hogy megszorongatták Parkint. Azt is hangsúlyozta, hogy a háromezer-háromszázharmincegy delegátus közül az előválasztások és a jelölőgyűlések után több mint négyszáz még nem határozott. A szakértők becslései azt mutatták, hogy körülbelül kétszáz inkább az alelnök felé hajlik, míg mintegy százan Florentyna hívei. Úgy tűnt, ez lesz a legszorosabb küzdelem azóta, hogy Reagan vetélkedett Forddal. Kaliforniából Florentyna ismét egy bőröndre való szennyessel tért vissza Washingtonba. Tudta, hogy most annak a bizonyos négyszáz bizonytalan delegátusnak kell majd hízelegnie, azokat kell győzködnie és sanyargatnia. A következő négy hét során háromszáznyolcvannyolccal beszélt személyesen, némelyikükkel háromszor vagy négyszer is. Mindig a nőket találta kevésbé készségesnek, bár szemmel láthatóan nagyon élvezték a rájuk irányuló figyelmet, különös tekintettel arra, hogy egyiküket-másikukat egyébként hónapszám nem hívta föl senki. Edward rendelt egy számítógép-terminált Florentyna lakosztályába a kongresszus idejére, amely közvetlen kapcsolatban állt a kampányközpontok számítógépeivel. Mind a négyszáztizenkét, még habozó delegátus rövid életrajza s egyéb információk álltak rendelkezésre ott helyben a detroiti hotelszobában. Amikor megérkezett a kongresszus városába, Edward úgy döntött, hogy hozzákezd az utolsó terv megvalósításához. A következő hét során volt négy nap, amikor Florentyna ügyelt rá, hogy mindig legyen a közelében valahol egy tévékészülék. A republikánusok a San Franciscó-i Cow Palace-ban gyűltek össze, és ott civakodtak azon, hogy ki legyen a vezetőjük, miután az előválasztások során senki sem hozta igazán lázba a választókat. Florentynát nem lepte meg, hogy végül Russell Warnerre esett a választásuk, A férfi már azóta folytatta elnökválasztási kampányát, hogy Ohio állam kormányzója lett. A sajtó úgy jellemezte Warnert, mint jó kormányzót, aki rossz időszakban kormányoz, s ez megint arra emlékeztette Florentynát, hogy legkomolyabb feladata Parkin legyőzése lesz. Ismét úgy érezte, hogy könnyebb lesz majd elbánni a republikánus jelölttel, mint a saját pártján belüli ellenféllel. A kongresszus előtti hétvégét Florentyna és Edward együtt töltötte Florentyna családjával Cape Codon. Florentynának még ilyen kimerültén is sikerült újra megvernie golfban Edwardot, aki még annál is fáradtabbnak látszott, mint amilyennek ő érezte magát. Florentyna hálás volt azért, hogy a Báró Társaságot olyan remekül vezetik új, fiatal igazgatói – köztük immáron William is. Florentynának és Edwardnak hétfő reggel kellett Detroitba utaznia, ahol ismét lefoglaltak egy teljes Bárót. A szállodát Florentyna stábja, támogatók és újságírók fogják megtölteni, valamint huszonnégyen a még habozó delegátusok közül. Amikor vasárnap este Florentyna jó éjszakát kívánt Edwardnak, majd a testőröknek és testőrnőknek – akiket már szinte fogadott családjának kezdett tekinteni –, tudta, hogy az elkövetkező négy nap lesz politikai pályafutása legfontosabb négy napja.
35. Amikor Jack Germond, a Baltimore Sun riportere a gépen megkérdezte Florentynától, mikor kezdte el írni a jelöltséget elfogadó programbeszédét, ő azt felelte: "A tizenegyedik születésnapomon." A New Yorkból a detroiti repülőtér felé tartó járaton Florentyna átolvasta a vázlatosan már megirt programbeszédet, arra az esetre, ha már az első szavazás eldöntené a jelölését. Edward azt jósolta ugyan, hogy az első körben még biztosan nem győz, de Florentyna úgy érezte, minden lehetőségre föl kell készülnie. Tanácsadói afelé hajlottak, hogy a végeredmény majd a második, sőt talán csak a harmadik szavazás után alakul ki, amikorra Bradley szenátor lemond száznyolcvankilenc voksáról. Az előző hét folyamán Florentyna végiggondolta, kiket érdemes figyelembe vennie, hogy kiválassza alelnökjelöltjét. Továbbra is Bill Bradley vezette a sort, akit Florentyna úgy tekintett, mint legvalószínűbb utódját a Fehér Házban, de szerepelt még rövid listáján Sam Nunn, Gary Hart és David Pryor neve is. Florentyna gondolatait az szakította félbe, hogy a gép földet ért. Kinézett az ablakon, s hatalmas, izgatott tömeget pillantott meg, amely az ő fogadására gyűlt össze, önkéntelenül is arra gondolt, vajon hányan jönnek ki ezek közül az emberek közül másnap is, Pete Parkin elé. Megnézte kis tükrében a frizuráját; sötét hajában már mutatkozott néhány ősz tincs, de nem próbálta eltüntetni őket, s elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Pete Parkin hajszíne valószínűtlenül nem változott semmit az utóbbi harminc évben. Florentyna szolid kosztümöt viselt, s csupán egyetlen ékszert: egy gyémántokkal kirakott szamarat. Kicsatolta a biztonsági övet, s – nyakát behúzva, nehogy beverje a fejét – fölállt. Kilépett az ülések közötti kis folyosóra, a kijárat felé indult, s ekkor a gépen mindenki tapsolni kezdett. Florentyna hirtelen rádöbbent, hogy amennyiben veszít, ez volt az utolsó alkalom, hogy így együtt látja őket. Kezet fogott az újságírók mindegyikével, akik közül néhányan már öt hónapja kísérték. A személyzet egyik tagja kinyitotta az ajtót, s Florentyna a júliusi nap sugaraitól hunyorogva kilépett a lépcsőre. A tömegben kiáltások harsantak: "Itt van! Megjött!" Florentyna lement a lépcsőn, és egyenest a zászlórengeteg felé indult, mert mindig úgy érezte, hogy a választókkal való közvetlen érintkezéstől feltöltődik. Ahogy a lába leért a betonra, máris körülvették a testőrei, akik mindig rettegtek az ellenőrizhetetlen tömegtől. Florentynával talán előfordult néha, hogy attól félt, megölhetik – amikor egyedül volt, ám soha olyankor, ha tömegben. Sorra szorította meg a felé nyújtott kezeket, s annyi embert üdvözölt, amennyit csak lehetett, amíg Edward a várakozó kocsisorhoz vezette. Tíz egymás mögött álló új, kis Ford mutatta Florentynának, hogy Detroit végül engedett az energiaválságnak. Ha Pete Parkin elkövetné azt a szarvashibát, hogy Mercedesszel hajt végig ezen a városon, Florentynát nyugodtan kikiálthatnák a demokraták elnökjelöltjének, még mielőtt Alabama leadná a voksát. Az első két kocsit a titkosszolgálat emberei töltötték meg, Florentyna a harmadikban ült Edwarddal a sofőr melletti ülésen. Florentyna orvosáé volt a negyedik autó, a maradék hatot pedig munkatársai töltötték meg. A konvojt az újságírók busza zárta, a kocsisor mellett pedig rendőrmotorosok cikáztak előre-hátra. Az első autó megmozdult, s csigalassúsággal kezdte meg útját, hogy Florentyna integethessen a tömegnek, de amint a 94-es utat elérték, beálltak a stabil nyolcvan kilométeres sebességre, s azt tartották egészen Detroitig. Húsz percig pihenhetett Florentyna a hátsó ülésen, amíg beértek az új városközpontba, ahol a karaván lefordult a Woodward sugárútnál, délnek indult a folyó irányába, s ismét lépésben haladt
tovább. Az utcákat megtöltötte a temérdek ember, aki legalább egy pillanatra látni akarta Kane szenátor asszonyt. Florentyna szervezői százezer szórólapot osztottak szét, ezeken szerepelt a pontos útvonal, amerre az autók el fognak haladni, s a hívek az út mentén végig éljeneztek, egészen a Reneszánsz Központtól keletre, a Detroit folyó partján álló Báró szállodáig. A titkosszolgálatiak könyörögtek neki, hogy változtasson az útvonalon, de Florentyna hallani sem akart róla. Fotósok és tévékamerák tucatjai készültek elkapni a pillanatot, amikor Florentyna kilép a kocsiból és fölmegy a detroiti Báró lépcsőin; az egész környéket megvilágították a reflektorok és vakuk fényei. Ahogy Florentyna beért a szálloda halljába, a testőrök villámgyorsan fölvitték a huszonnegyedik emeletre, amelyet teljes egészében lefoglaltattak erre a néhány napra. Gyorsan végignézte a George Novak-lakosztályt, hogy minden úgy van-e, ahogy kérte, mert tudta, hogy az elkövetkező négy napban ez lesz a börtöne. Egyetlen okból hagyhatja majd csak el: hogy elfogadja jelölését mint a demokraták választottja, vagy hogy bejelentse, támogatni fogja Pete Parkint. Beszereltek egy telefonpultot, hogy Florentyna innen is tarthassa a kapcsolatot a négyszáztizenkét ingadozó delegátussal. Még aznap, vacsora előtt beszélt közülük harmincnyolccal, s aztán fönnmaradt hajnali kettőig, hogy végigvegye mindazok neveit és adatait, akikről munkatársai úgy gondolták, hogy valóban nem határoztak még. A detroiti Free Press másnap tele volt megérkezése képeivel, de Florentyna tisztában volt vele, hogy Pete Parkin fogadtatásáról ugyanilyen lelkesen fognak beszámolni. Az mindenesetre megnyugtatta, hogy az elnök úgy döntött, a partvonalon kívül marad, tehát egyik jelölt mellett sem kötelezi el magát. A sajtó ezt máris Florentyna erkölcsi győzelmeként értékelte. Letette az újságot, és a zárt láncú tévéhálózat monitorjára pillantott, hogy lássa, mi történik a kongresszusi teremben az első nap délelőttjén. Ebéd közben fél szemmel figyelte a három nagy adó műsorát, hátha valamelyik olyan exkluzív hírrel áll elő, amelyre a másik két tévétársaság esetleg nem figyelt föl, s melyre a sajtó azonnali reagálást várhat tőle. A nap folyamán harmincegy ingadozó delegátust hoztak el hozzá a huszonnegyedik emeletre. Kávéval, jeges teával, forró teával és koktéllal vendégelték meg őket, de Florentyna mindvégig maradt a jeges teánál, máskülönben már tizenegykor részeg lett volna. Szó nélkül nézte a tévé közvetítését, ahogy Pete Parkin a hivatalos alelnöki gép fedélzetén megérkezett Detroitba. Egyik munkatársa szerint az üdvözlésére összegyűlt tömeg kisebb volt, mint az előző napi, a másik szerint nagyobb. Florentyna megjegyezte magának azt a fiatalembert, aki szerint Parkin hívei voltak többen, s elhatározta, hogy a jövőben jobban odafigyel a tanácsaira. Pete Parkin rövid beszédet mondott egy külön ez alkalomra fölállított pódiumról, alelnöki jelvénye csak úgy ragyogott a tűző nap fényében. Elmondta, milyen boldog, hogy ebben a városban lehet, amely méltán nevezheti magát a világ autógyártása fővárosának. – Én ezt igazán tudhatom – tette hozzá –, hiszen egész életemben Forddal jártam. Florentyna mosolygott. "Házi őrizete" második napjának végére Florentyna már annyit panaszkodott a bezártságra, hogy kedd reggel testőrei levitték egy teherliften, hogy sétálhasson egyet a folyó mentén, élvezhesse a friss levegőt, s gyönyörködhessen a kanadai Windsor kontúrjaiban a túlparton. Ám csak néhány lépést tehetett, a hívei máris teljesen körülfogták, hogy kezet szoríthassanak vele, jó kívánságaikkal halmozzák el. Amikor visszatért, Edward jó hírrel fogadta: öt, korábban ingadozó delegátus úgy döntött, hogy mellé áll a szavazás első fordulójában. Edward számításai szerint csupán további hetvenháromra volt szükség, hogy elérjék a mágikus ezerhatszázhatvanhatos számot. Florentyna
a monitoron kísérte figyelemmel a kongresszusi teremben zajló eseményeket. Éppen egy Delaware államból jött néger iskolaigazgatónő magasztalta Florentyna erényeit, s mikor a nevét kimondta, a termet betöltötték a "Kane-t elnöknek" feliratú kék transzparensek. Az ezt követő beszéd közben ugyanilyen számban emelkedtek a levegőbe a "Parkint elnöknek" feliratú vörös táblák. Florentyna le-föl járkált a lakosztályban egészen fél kettőig, s addigra újabb negyvenhárom, delegátussal sikerült személyesen beszélnie, s további negyvennyolccal telefonon. A konferencia második napján került sor a jelentősebb beszédekre a politika, pénzügyek, szociális ügyek és honvédelem témájában, valamint Pryor szenátor átfogó programbeszédére. A küldöttek újra és újra elmondták, hogy a két nagyszerű jelölt bármelyikét válasszák is meg, egészen biztosan legyőzik a republikánusokat novemberben; ám a teremben ülő delegátusok felől szüntelen beszélgetés moraja hallatszott, amelyről nem lehetett nem tudomást vennie az emelvényen helyet foglaló férfiaknak és nőknek, akik nagy valószínűséggel egy leendő demokrata párti kormány lehetséges tagjai voltak. Florentyna otthagyta a szociális ügyekről folyó vitát, hogy leüljön egy italra két – mindeddig habozó – nevadai delegátussal. Tisztában volt vele, hogy útjuk innen valószínűleg Parkinhoz vezet majd, aki szintén meg fogja nekik ígérni az új országutat, kórházat, egyetemet vagy bármit, amit hallani szeretnének. Holnap estére mindenesetre le kell horgonyozniuk valaki mellett. Florentyna közölte Edwarddal, hogy szeretné, ha felhúznának egy kerítést a szoba közepén. – Miért? – kérdezte Edward. – Hogy legyen hová ülniük az ingadozó delegátusoknak. A nap folyamán jelentések érkeztek arról, mit csinál Pete Parkin, és úgy tűnt, pont ugyanazt, amit Florentyna, azzal a különbséggel, hogy ő a Reneszánsz városközpontban szállt meg a Westin hotelben. Miután a konferenciaterembe egyikük sem mehetett, napi tevékenységük továbbra is ugyanaz maradt: delegátusok, telefonbeszélgetések, nyilatkozatok, találkozó pártvezetőségi tagokkal, végül az ágy :– nem túl sok alvással. Szerdán reggel Florentyna már hat órára elkészült az öltözködéssel, s azonnal a konferenciateremhez hajtatott. Amikor beért a Joe Louis-csarnokba, rögtön megmutatták neki, merre kell majd előremennie, hogy megtartsa programbeszédét, ha őt választják meg jelöltnek. Kiment az emelvényre, s megállt a mikrofonok erdeje előtt, szemközt a huszonegyezer üres székkel. A magasba nyúló, keskeny táblák büszkén hirdették az államok neveit Alabamától Wyomingig. Jól megjegyezte, hol fog helyet foglalni az illinoisi küldöttség, hogy rögtön odaintegethessen nekik, amint a terembe belép. Egy merész fotós, aki az ülések alatt töltötte az éjszakát, most előmászott és fényképezni kezdett, amíg a titkosszolgálat emberei udvariasan ki nem tessékelték a teremből. Florentyna elmosolyodott, ahogy fölnézett a mennyezetre, ahol kétszázezer vörös, kék és fehér léggömb várta, hogy leereszkedhessen a győztesre. Florentyna egyszer azt olvasta valahol, hogy ötven egyetemistának egy hetébe telne, ha biciklipumpával fújnák fel őket. – Kipróbálná a mikrofonokat, Kane szenátor? – hallatszott egy személytelen hang valahonnan, egy meghatározhatatlan helyről. – Honfitársaim! Ez életem legnagyobb pillanata, és szeretnék... – Tökéletes, szenátor. Csak hangosan és érthetően! – mondta a hangtechnikus, ahogy előrejött az üres ülések között. Pete Parkinnal hét órára ütemezték ugyanezt a körbejárást. Florentyna visszament a szállodába, ahol együtt reggelizett legközelebbi munkatársaival, akik mind rettentő izgatottak voltak, s nagyokat nevettek egymás leggügyébb tréfáin is, de azonnal elnémultak, ahogy ő megszólalt. Együtt nézték a tévében, ahogy Pete Parkin szokása szerint kameráktól kísért reggeli kocogásra indult; visítottak a gyönyörűségtől, amikor egy NBC-dzsekis
férfi, kis kamerával a kezében háromszor is elhúzott a lihegő alelnök mellett, hogy szemből jobb képet csinálhasson. Az államok szerinti nyílt szavazást este kilencre tűzték ki. Edward ötven telefonvonalat építtetett ki közvetlenül az egyes államok küldöttségvezetőihez, hogy állandó kapcsolatban legyen velük, ha bármi váratlan történik. Florentyna asztalán csak két telefon állt, de egyetlen gombnyomással ráállhatott az ötven vonal bármelyikére. Miközben a terem kezdett megtelni, ellenőrizték az összes vonalat, és Edward kijelentette, hogy mindenre fölkészültek, s más tennivalójuk már nem maradt, mint minden hátralevő percet arra használni, hogy további delegátusokkal lépjenek érintkezésbe. Este fél hatig bezárólag a három nap alatt Florentyna háromszázkilencvenkettővel beszélt közülük. Hét órára a Joe Louis-csarnok már majdnem teljesen megtelt, bár még egy teljes óra volt hátra, amíg a jelöltek neve majd elhangzik. Ám akik eljöttek Detroitba, egyetlen percét sem akarták elmulasztani a kibontakozó drámának. Fél nyolckor már a párt vezetői közül is egyre többen foglalták el helyüket az emelvényen, s ahogy figyelte őket, Florentynának eszébe jutottak a régi emlékek: amikor ő vezette a helyére a vendégeket, s először találkozott John Kennedyvel. Tudta, hogy mindegyikükkel előre megbeszélték, mikor érkezzen: minél későbbre hívtak valakit, annál előrébb áll a ranglétrán. A legnagyobb ovációval Bill Bradley szenátort fogadták, aki korábban bejelentette, hogy szólni kíván a kongresszushoz, amennyiben az első szavazás nem hozna eredményt. Hét óra negyvenöt perckor Marty Lynch, a képviselőház elnöke fölállt, és megpróbálta csendre inteni a kongresszust, de hangja elveszett a dudák, trombiták és dobok, a füttyök, az egymást túlharsogni igyekvő hívek "Kane" és "Parkin!" kiáltásainak hangzavarában. Florentyna ült, és nézte a jelenetet, de arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Amikor a rend látszata helyreállt, az elnök bemutatta Mrs. Bess Gardnert, a szavazatszámlálás felelősét, bár a teremben mindenki tudta, hogy az eredmény azonnal föl fog villanni a hölgy feje fölötti hatalmas képernyőn, még mielőtt ő a számokat ellenőrizhetné. Nyolc órakor az elnök kalapácsával az asztalra csapott, a mozdulatot ugyan látták néhányan, de a hangját senki sem hallotta. A lárma újabb húsz percen át nem ült el, az elnök semmilyen módon nem tudott hatni a küldöttekre. Végül nyolc óra huszonhárom perckor Marty Linch már valamelyest hallhatóan megkérte Rich Daleyt, Chicago polgármesterét, hogy terjessze elő Kane szenátor jelölését, s újabb tízperces hangzavar után a polgármester elmondhatta beszédét. Florentyna és stábja csendben hallgatta, ahogy a szónok a jelöltnek a köz szolgálatában végzett munkáját a leglelkesebb jelzőkkel ecsetelte. Florentyna azt is figyelemmel kísérte, ahogy Ralph Brooks szenátor előterjesztette Pete Parkin jelölését. Mindkét javaslatot olyan hangorkán fogadta, amihez képest egy teljes szimfonikus zenekar fortissimója is csupán halk füttyszónak tűnne. Ezután gyorsan követte egymást Bill Bradley, majd néhány előre megjósolható, spontán jelölt előterjesztése. Az elnök kilenc órakor végighordozta tekintetét a termen, majd felszólította Alabamát, hogy adja le szavazatát. Florentyna úgy ült ott a nagy képernyőre meredve, mint a fogoly a tárgyaláson, aki szeretné tudni az ítéletet, lehetőleg még a bizonyítási eljárás előtt. Az alabamai küldöttség csapzott vezetője megragadta mikrofonját, és beleharsogta: – A nagy Alabama, a Dél szíve huszonnyolc szavazattal támogatja Parkin alelnököt és tizenhét szavazattal Kane szenátort. Bár több mint négy hónapja, március 11-ike óta mindenki tudta, hogyan fog voksolni Alabama, ez nem akadályozott meg senkit abban, hogy őrjöngve lengesse a Parkin-zászlókat, s újabb tizenkét perc telt el, amíg az elnök Alaszkát szólíthatta.
– Alaszka, amely negyvenkilencedikként csatlakozott az Egyesült Államokhoz, hét szavazattal támogatja Kane szenátort, Amerika negyvenkettedik elnökét, hárommal Pete Parkint és eggyel Bradley szenátort. Most Florentyna hívein volt a sor, hogy jelöltjük támogatására szűnni nem akaró pokoli ricsajt csapjanak. Az első félórában mindvégig Parkin vezetett, egészen addig, amíg Kalifornia be nem jelentette, hogy kétszáznegyven szavazata Kane szenátoré, kilencvenkettő Parkiné. – Az ég áldja meg Bellát! – mondta Florentyna, de aztán végig kellett néznie, hogyan kerül az alelnök – Florida, Georgia és Idaho segítségével – vissza az élre. Amikor Illinoisra került a sor, a teremben szinte megállt az élet. A küldöttek döntését Mrs. Kalamich, a párt illinoisi szervezetének az évi elnökhelyettese jelentette be, az a hölgy, aki majdnem húsz évvel korábban az első este fogadta Florentynát Chicagóban. – Elnök úr, ez életem legszebb pillanata – Florentyna elmosolyodott Mrs. Kalamich szavain –, amikor bejelenthetem önnek, hogy a nagy Illinois állam büszkén adományozza százhetvenkilenc szavazatának mindegyikét kedves szülöttének, az Egyesült Államok első elnöknőjének, Florentyna Kane szenátornak. A Kane-hívek teljesen megvadultak attól, hogy kedvencük másodszor is átvette a vezetést, de Florentyna tudta, hogy vetélytársával ugyanez fog történni, ha eljön a pillanat, hogy a texasiak tegyenek tanúbizonyságot hűségükről, így is történt: Parkin ezernégyszáznegyven delegátussal újra megelőzte Florentynát, akinek ekkor ezerháromszázhetvenegy pontja volt. Bill Bradley időközben kilencvenhét szavazatot gyűjtött, s úgy látszott, meg is akadályozza, hogy az első fordulóban győztest lehessen hirdetni. Miközben az elnök sürgette a hátralévő államokat – Utah-t, Vermontot, Virginiát –, a tévétársaságok számítógépei már a képernyőre vetítették, hogy az első szavazás során nem születik meg a végeredmény. Tíz óra negyvenhét volt, amikor Tom Brokaw hivatalosan is bejelentette az első forduló adatait: ezerötszázhuszonkét szavazat Kane szenátor asszony mellett, ezernégyszáznyolcvan Parkin alelnök mellett, száznyolcvankilenc Bradley szenátor mellett, száznegyven pedig egyéb jelöltekre. Az elnök bejelentette, hogy most Bradley szenátor kíván szólni. Ismét eltelt tizenegy perc, mire a szenátor szóhoz jutott. Florentyna a kongresszus minden egyes napján beszélt vele telefonon, de azt következetesen elkerülte, hogy felkérje maga mellé alelnökjelöltnek, mert úgy érezte, hogy – miután szerinte Bradley volt a megfelelő ember, akinek majd őutána az elnöki székbe kell ülnie – egy ilyen ajánlat inkább tűnnék megvesztegetési kísérletnek, mint valódi felkérésnek. Bár a Parkin-táborban Ralph Brooks volt a poszt legvalószínűbb várományosa, Florentyna fejében önkéntelenül megfordult a kérdés, vajon Pete Parkin fölajánlotta-e Bradleynek, hogy csatlakozzon hozzá. Végre New Jersey állam rangidős szenátora belekezdhetett mondókájába. – Tisztelt demokrata barátaim! – kezdte. – Köszönöm azt a támogatást, amit a választási év során önöktől kaptam, de most már eljött az ideje, hogy visszavonuljak az elnökjelöltségért folyó küzdelemtől, s felszabadítsam delegátusaimat. Szavazzanak legjobb lelkiismeretük szerint. A terem majdnem teljesen elcsendesült. Bradley hosszú perceken át beszélt arról, milyen embert látna szívesen a Fehér Házban, de nyíltan egyik jelölt mellé sem állt. Beszédét ezekkel a szavakkal zárta: – Azért imádkozom, hogy az ország vezetésére legmegfelelőbb személyt válasszák. Miután visszaült a helyére, még percekig éljenezték. Ekkorra már a Báró 2400-as számú lakosztályában a legtöbb embernek csöppnyi körme sem maradt, csupán Florentyna volt továbbra is nyugodt – bár Edward észrevette, hogy a keze ökölbe van szorítva. A férfi sebesen újra munkához látott, elővette a kinyomtatott adatbázisnak azt a
részét, amelyen Bradley delegátusai szerepeltek, bár túl sok mindent nem tehetett, amíg azok a konferenciateremben voltak, legfeljebb a küldöttségvezetőket hívhatta föl, hogy lássák: gondol rájuk. A hotelszobában is csörögni kezdtek a telefonok: úgy látszott, Bradley támogatói sem tudtak dönteni. Sőt néhányan a második fordulóban is rá akartak szavazni, hátha nem születik döntés, és végül vissza kell térni hozzá. A szavazás második fordulója tizenegy óra huszonegykor vette kezdetét. Alabama, Alaszka és Arizona nem mutatott változást. Egyik állam a másik után jelentette be a döntését, amíg nulla óra huszonháromra Wyominghoz értek. A második forduló után a kongresszus még mindig nem határozott, azzal a lényeges különbséggel, hogy Pete Parkin némi előnyre tett szert – 1629 szavazatot kapott, Florentyna 1604-et –, míg kilencvennyolc delegátus továbbra sem döntött, vagy kitartott Bradley szenátor mellett. Éjfél után harminchét perccel az elnök így szólt: – Jóból is megárt a sok, a következő szavazást holnap este hét órakor kezdjük. – Miért nem kora reggel? – kérdezte Florentyna egyik fáradhatatlan, fiatal munkatársa, a csarnokból kifelé menet. – A főnök egyszer már kifejtette – válaszolta Janet –, hogy az elnökválasztást elsősorban a tévétársaságok kedvéért rendezik. Reggel tízkor pedig nincs főműsoridő. – És az is a tévéhálózaton múlik majd, hogy kit választanak jelöltnek? – kérdezte a férfi. Mindketten elnevették magukat. Ez a bizonyos fáradhatatlan munkatárs huszonnégy órával később megismételte ezt a megjegyzést, de akkor egyikük sem nevetett. A kimerült delegátusok szétszéledtek szálláshelyeik felé, tudván tudva, hogy a harmadik szavazáson a legtöbb állam fölszabadítja a delegátusait, vagyis eredeti döntésüktől függetlenül, tetszésük szerint voksolhatnak. Edward és csapata nem tudta, hol kezdje a munkát, mindenesetre elővették a számítógépes listát, és aznap este már harmadszor vették sorra az összes delegátust Alabamától Wyomingig, abban a reményben, hogy reggel nyolckor már valamilyen terv alapján tárgyalhatnak a küldöttekkel. Florentyna alig aludt az éjjel, s amikor reggel hat óra tízkor hálóköntösében ismét megjelent a lakosztály nappalijában, Edwardot még mindig a névsor fölé görnyedve találta. – Nyolckor szükségem van rád – mondta a férfi, föl sem pillantva. – Jó reggelt! – mondta Florentyna és homlokon csókolta. – Jó reggelt! Florentyna ásított, és nagyot nyújtózkodott. – Mi lesz nyolckor? – Óránként harminc határozatlan vagy Bradley-párti delegátust tudunk fölhívni. Azt szeretném, hogy délutánra legalább kétszázötvennel beszélj. Mind a hat telefonnál egész idő alatt ülni fog valaki, hogy biztosítsuk, hogy mindig legalább ketten várjanak rád a vonalban. – Nem lesz a nyolc óra kicsit korai? – kérdezte Florentyna. – Nem – mondta Edward. – De a nyugati parti delegátusokat ebéd utánig nem fogom zaklatni. Florentyna visszament a szobájába, s közben arra gondolt, mennyi szellemi energiát és gondoskodást fektetett Edward az egész kampányba, s eszébe jutottak Richard szavai, hogy milyen szerencsés; amiért két férfi rajong érte. Nyolc órakor nagy pohár narancslével a keze ügyében látott munkához. Ahogy múlt az idő, munkatársai körében egyre inkább az a vélemény uralkodott, hogy este már a szavazás első fordulójában eldől a verseny Florentyna javára.
Tíz óra negyvenkor Bill Bradley telefonált, és közölte, hogy amennyiben a hívei miatt ismét nem születne döntés, azt fogja tanácsolni nekik, hogy a következő körben szavazzanak Florentynára. Florentyna köszönetet mondott a támogatásért. Tizenegy óra harminchétkor Edward átnyújtotta Florentynának a telefonkagylót. Ezúttal nem jókívánságokról volt szó. – Itt Pete Parkin beszél. Gondoltam, beszélnünk kellene. Átmehetek most magához? Florentyna szerette volna azt válaszolni: "Túl sok dolgom van", de ehelyett csak annyit mondott: "Igen." – Rögtön ott leszek. – Mi a csudát akarhat? – kérdezte Edward, amikor Florentyna visszaadta neki a kagylót. – Fogalmam sincs, de nemsokára megtudjuk. Pete Parkin a teherlifttel érkezett két testőr és a kampányfőnöke kíséretében. Miután kölcsönösen tettek néhány kényszeredetten tréfás megjegyzést – a két jelölt az elmúlt hat hónapban nem váltott szót egymással –, s miután a kávékat kitöltötték, a vetélytársak magukra maradtak. Kényelmes fotelekben ültek egymással szemközt. Akárha az időjárásról beszélgettek volna, nem pedig arról, melyikük irányítsa a nyugati világot. A texasi rögtön a tárgyra tért. – Üzletet akarok kötni magával, Florentyna. – Hallgatom. – Ha visszalép, fölajánlom magának az alelnöki posztot. – Magának... – Hallgasson végig, Florentyna! – vágott közbe Parkin, hatalmas kezét fölemelve, mint egy közlekedési rendőr. – Amennyiben elfogadja az ajánlatomat, ha megválasztanak, csak egy időszakot töltök le, s aztán a Fehér Ház minden lehetséges eszközével támogatom 1996-ban. Maga öt évvel fiatalabb nálam, miért ne csinálhatna végig két teljes időszakot? Az elmúlt harminc percben Florentyna sok mindent végiggondolt, miért akar vajon találkozni vele az ellenfele, de erre nem volt fölkészülve. – Ha nem fogadja el az ajánlatom, és én nyerek ma este, Ralph Brookst veszem magam mellé, aki már bejelentette, hogy indulni szeretne. – Délután kettőig fölhívom – Florentyna mindössze ennyit válaszolt. Amint Pete Parkin kíséretével együtt távozott, Florentyna megvitatta az ajánlatot Edwarddal és Janettel, s mindketten azon a véleményen voltak, hogy ha már idáig jutottak, nem szabad föladni. – Ki tudja, milyen lesz a helyzet négy év múlva? – érvelt Edward. – Úgy járhatsz, mint Humphrey, aki hiába próbált megszabadulni Johnson árnyékától. Különben is, most már az is elég, ha nem dől el a végeredmény, mert akkor Bradley delegátusai kényelmesen révbe visznek a negyedik fordulóban. – És lefogadom, hogy ezt Parkin is tudja – tette hozzá Janet. Florentyna mozdulatlanul hallgatta végig tanácsadóit, aztán megkérte őket, hogy hagyják magára. Egy óra negyvenhárom perckor fölhívta Pete Parkint, és udvariasan visszautasította az ajánlatát azzal, hogy meg van róla győződve, este megnyeri az első fordulót. A férfi nem válaszolt semmit. Két órára a sajtó tudomást szerzett a titokban lezajlott találkozóról, s a 2400-as lakosztályban attól kezdve egyfolytában csörgött a telefon, szerették volna megtudni, mi történt a két vetélytárs között. Edward úgy intézte, hogy Florentyna továbbra is a delegátusokkal törődjön, s ő minden
egyes hívás után biztosabb lett abban, hogy Pete Parkin lépését nem az önbizalom, hanem a végső kétségbeesés diktálta. – Kijátszotta az utolsó kártyáját is – somolygott Janet önelégülten. Hat órakor ismét mindenki a tévé előtt ült: nem volt már kit fölhívni, minden delegátus a kongresszusi teremben tartózkodott. Edwardnál továbbra is működött a küldöttségvezetőkhöz kiépített vonal, s az első hírek, amiket tőlük kapott, azt mutatták, hogy jól érezték: a nap folyamán valóban sikerült új szavazatokat gyűjteniük. A bomba éppen abban a pillanatban robbant, amikor Florentyna először engedte el magát, s dőlt hátra bizakodóan. Edward a következő pohár jeges teát nyújtotta oda neki, amikor a CBS képernyőjén megjelent a felirat: "Rendkívüli híradás", és a kamera máris Dan Rathert mutatta, aki mindössze tizenöt perccel a szavazás kezdete előtt bejelentette a meghökkent nézőknek, hogy pillanatokon belül meginterjúvolja Parkin alelnököt arról, mi volt az oka annak, hogy titokban találkozott ellenfelével. A CBS kamerája végigpásztázta a nagy texasi pirospozsgás arcát, s Florentyna legnagyobb rémületére mindezt egyenesben láthatták a nagy képernyőn a kongresszusi teremben ülők is. Florentyna emlékezett rá, hogy a Választási Bizottság döntése értelmében a szavazás megkezdéséig – és csak addig – bármit ki lehet vetíteni a képernyőre, ami esetleg befolyásolja a delegátusokat. A négy nap folyamán most először fordult elő, hogy a csarnokban helyet foglaló küldöttek egyöntetűen csöndben maradtak. A kamera ismét a CBS riporterét mutatta. – Alelnök úr, tudjuk, hogy ma találkozott Kane szenátor asszonnyal. Elmondaná nekünk, milyen ok vezérelte önt, hogy felkeresse? – Természetesen, Dan. Mindenekelőtt az, hogy nagyon fontosnak tartom a párt egységét, és mindennél előbbrevalónak, hogy legyőzzük a republikánusokat. Florentyna és társai ereiben meghűlt a vér. Florentyna látta maga előtt, amint a delegátusok csüggnek az alelnök minden szaván, miközben az ő számára nem marad más, mint tehetetlenül ülni és nézni. – Megtudhatnánk, mi történt a találkozó során? – Megkérdeztem Kane szenátort, hogy óhajt-e az alelnököm lenni, s ezzel verhetetlen demokrata csapatot formálni. – És ő mit válaszolt az ön javaslatára? – Azt mondta, hogy szeretné átgondolni az ajánlatot. Tudja, Dan, én meg vagyok arról győződve, hogy ketten együtt leradíroznánk a republikánusokat. – Kérdezd meg, mi volt a végső válaszom! – szólalt meg Florentyna, de hiába: a kamerák már a felbolydult kongresszusi termet mutatták, amely készen állt az első szavazásra. Edward fölhívta a CBS-t, és azonos hosszúságú időt kért Florentyna számára. Dan Rather belement, hogy azonnal interjút készítsen vele is, de Florentyna tudta, hogy már késő. Az elnök kalapácsával az asztalra csapott, és felszólította Alabamát, hogy kezdje meg a szavazást. Ezúttal Parkinnak két szavazattal több jutott innen, mint az előző körökben. Amikor Alaszkában is veszített egy delegátust és Arizonában is kettőt, Florentyna már tudta: egyetlen esélye, hogy ebben a fordulóban nem születik meg a végeredmény, és akkor ő is előadhatja a tévé előtt a maga verzióját a Parkinnal lezajlott találkozóról, még a következő szavazás előtt. Csak ült és nézte, hogyan veszít el itt egy szavazatot, ott kettőt, de mikor látta, hogy Illinois szilárdan kitart, remélte, hogy még megfordulhat a szél. Edward és csapata megállás nélkül dolgozott a telefonokon. És ekkor csapott be a második bomba. Edwardot fölhívta egyik munkatársa a kongresszusi teremből, s elmondta, hogy Parkin emberei azt híresztelik, Florentyna elfogadta az alelnök ajánlatát. Florentyna számára világos
volt, hogy a pletyka eredetét sohasem fogja tudni Parkinig visszanyomoztatni, a cáfolatra, pedig már nincs idő. Egyik állam a másik után adta le szavazatát. Amikor Nyugat-Virginia került sorra, Parkinnak már csak huszonöt delegátus hiányzott a győzelemhez. Itt kapott huszonegyet, úgyhogy az utolsó előtti állam, Wisconsin részéről csupán négy szavazatra volt szüksége. Florentyna biztos volt benne, hogy az utolsóként szavazó Wyoming mindhárom delegátusa hű marad hozzá. – A nagy Wisconsin állam, átérezve felelőssége teljes súlyát – a teremben ismét néma csend támadt –, és a párt egységét mindenféle egyéni szempont elé helyezve, mind a tizenegy szavazatát az Egyesült Államok következő elnökére, Pete Parkin-ra adja le. A teremben elszabadult a pokol. A 2400-as lakosztályban döbbent csend fogadta a fordulatot. Florentynát olcsó, de briliáns trükkel verték meg, amelynek igazi zsenialitása abban rejlett, hogy amennyiben Florentyna mindent letagadna, és elmondaná a véleményét Parkin eljárásáról, a demokraták elveszíthetnék a Fehér Házat, és természetesen őt tennék meg bűnbaknak. Harminc perccel később Pete Parkin éljenzéstől és a demokrata induló hangjaitól kísérve vonult be a Joe Louis-csarnokba. További tizenkét percen át integetett a küldötteknek, s amikor sikerült végre lecsendesítenie a termet, így szólt: – Remélem, hogy holnap Amerika legnagyszerűbb hölgyével együtt állhatok ezen az emelvényen, és olyan párost mutathatok be Amerikának, amely úgy megtáncoltatja a republikánusokat, hogy azok az elefántok soha nem felejtik el. A küldöttek ismét torkuk szakadtából üvöltöttek egyetértésük jeléül. Florentyna stábjának tagjai lassan visszaoldalogtak a szobájukba, míg végül egy óra múlva Edward és Florentyna magára maradt. – Elfogadjam? – Nincs más választásod. Ha nem fogadod el, és a demokraták veszítenek, minden felelősséget a te nyakadba varrnak. – És ha elmondanám az igazat? – Félreértenék. Azt mondanák, nem tudsz veszíteni, pedig az ellenfeled olajágat nyújtott feléd. És azt se feledd el, hogy Ford elnök tíz évvel ezelőtt azt jósolta, hogy az első elnöknőnek előbb alelnökként kell szolgálnia, hogy Amerika népe hozzászokhasson a gondolathoz. – Ebben lehet, hogy igaza volt, de ha most Richard Nixon élne – szólt Florentyna keserűen –, már rég Pete Parkin számát tárcsázhatná, hogy gratulálhasson ahhoz a trükkhöz, ami sokkal eredményesebb, mint bármi, amit ő ki tudott eszelni Muskie és Humphrey ellen. – Florentyna nagyot ásított. – Lefekszem, Edward. Reggelre döntök. Fél kilenckor Pete Parkin elküldte egy megbízottját, hogy megtudja, meggondolta-e magát Florentyna. Ő azt válaszolta, hogy újra találkozni akar az alelnökkel, négyszemközt. Parkin ezúttal három tévétársasággal a nyomában érkezett, és annyi újságíróval, amennyi csak hozzá tudott jutni a különleges piros igazolványhoz, amellyel a biztonsági őrök beengedték őket. Amikor magukra maradtak, Florentyna alig tudta türtőztetni magát, pedig megfogadta, hogy nem vész össze Parkinnal. Végül egyszerűen csak annyit kérdezett a férfitól, fenntartja-e, hogy csak egy időszakot akar letölteni. – Igen – válaszolta az, egyenesen Florentyna szemébe nézve. – És a következő választáson teljes erejével támogat? – A szavamat adom rá. – Ilyen feltételek mellett elfogadom az alelnökjelöltséget. Amikor az elnökjelölt elhagyta a szobát, Edward végighallgatta, hogyan zajlott le a találkozó, aztán így szólt: – Pontosan tudjuk, mennyit ér a szava.
Amikor Florentyna aznap este belépett a kongresszusi terembe, hatalmas ovációval fogadták. Pete Parkin a magasba emelte alelnökjelöltje kezét, s a küldöttek újból fülsiketítő lármával nyilvánították ki tetszésüket. Csupán Ralph Brooks vágott fancsali képet. Florentyna úgy érezte, alelnökjelöltségét elfogadó programbeszéde nem sikerült a legjobbra, de az egybegyűltek így is lelkesen éljenezték. Az est legnagyobb tapsát azonban Pete Parkin aratta, amikor a küldöttekhez szólt – nem is csoda, hiszen úgy jelent meg előttük, mint valódi új hős, aki igazi egységbe kovácsolja a pártot. Másnap délelőtt Florentyna Bostonba repült, és visszavonult Cape Codra, miután túlesett egy émelyítő közös sajtóértekezleten, amelynek során a demokraták elnökjelöltje szüntelenül "a nagyszerű illinoisi hölgynek" titulálta, s amelynek végeztével, amikor elváltak egymástól, a férfi a sajtó összes képviselőjének jelenlétében arcon csókolta. Florentyna úgy érezte magát, mint egy prostituált, aki előre eltette a pénzt, s most már túl késő, hogy meggondolja magát.
36. Kihasználva az igazi kampány kezdetéig hátralevő időt, Florentyna visszautazott Washingtonba, hogy valamit ledolgozzon az elmaradásaiból a szenátori munkában. Még arra is volt ideje, hogy Chicagóba elrepüljön. Mindennap beszélt telefonon Pete Parkinnal, s a férfi barátságosabb és az előkészületeket illetően készségesebb már nem is lehetett volna. Megegyeztek abban, hogy végleges kampánytervük kidolgozása ügyében találkoznak Parkin fehér házbeli irodájában. Florentyna igyekezett minden más kötelezettségnek e találkozó előtt eleget tenni, hogy az utolsó kilenc hét során teljes energiáját a választási hadjáratnak szentelhesse. Florentyna szeptember másodikán Edward és Janet kíséretében érkezett meg a Fehér Ház nyugati szárnyába, ahol Ralph Brooks fogadta őket, aki láthatóan továbbra is az elnökjelölt legmegbízhatóbb belső munkatársa maradt. Florentyna eltökélte, hogy ha rajta múlik, semmiféle súrlódásra nem kerül sor közte és Brooks között, miután jól tudta, hogy előtte Brooks az alelnökjelöltség biztos várományosának tekintette magát. Brooks szenátor a fogadóhelyiségből átvezette őket Pete Parkin irodájába. Florentyna most látta először azt a helyiséget, amelyet néhány hónap múlva talán már ő vehet birtokba, meglepte az a melegség, amelyet a szoba árasztott sárga falaival, elefántcsontszínű párkányaival. Parkin mahagóni íróasztalán friss virág állt, a falakon olajfestmények lógtak. A délre néző ablakokon beáradt a késő őszi napsugár. Pete Parkin fölpattant az íróasztala mögül, és Florentynához lépett. Melegen üdvözölte, s ez csak egy csöppet sikeredett ömlengőre. Aztán mindannyian leültek a szoba közepén álló asztal köré. – Ralphot, azt hiszem, már mindannyian ismerik – kezdte kis kényszeredett mosollyal Pete Parkin. – Nos, Ralph kidolgozott egy kampánystratégiát, amely bizonyára önöket is lenyűgözi majd. Ralph Brooks kiterített eléjük az asztalra egy nagy Amerika-térképet. – Úgy gondolom, mindenekelőtt azt kell tekintetbe vennünk, hogy a Fehér Ház bevételéhez kétszázhetven elektori szavazatra van szükségünk. Bár nyilvánvalóan fontos és megnyugtató, ha a polgárok szavazatait elnyerjük, de – mint azt mindannyian tudjuk – a következő elnök személye mégiscsak az elnökválasztó testület döntésétől függ. Feketére színeztem azokat az államokat, ahol szerintem a legkisebb az esélyünk a nyerésre, és fehérre azokat, amelyek hagyományosan a
Demokrata Párt biztos bázisai, így maradnak a kulcsfontosságú határesetek, azok az államok, amelyeket pirosra színeztem, s amelyekből az elektori testületnek összesen százhetvenegy szavazata kerül ki. Úgy gondolom, hogy a pirosra színezett államokat Pete-nek és Florentynának egyaránt legalább egyszer meg kell látogatnia, de Pete-nek elsősorban a Délre kell összpontosítania az energiáit, míg Florentynának északon kell töltenie ideje legnagyobb részét. Csupán Kaliforniába – ahonnan negyvenöt elektori szavazat kerül ki – kell mindkettejüknek rendszeresen eljárnia. A választásig hátralevő hatvankét napnak minden percét olyan államok megnyerésére kell fordítani, ahol valódi esélyünk van, s azokon a területeken, amelyeket csak az 1964-es nagy földinduláskor tudtunk bevenni, csupán a forma kedvéért kell vizitelni. Ami a saját fehér államainkat illeti, egyszer mindegyikbe el kell menni, nehogy az a vád érhessen bennünket, hogy túl biztosak vagyunk a dolgunkban. Ohiót nyugodtan leírhatjuk, miután ott Russell Warner hazai terepen van, azt ellenben nem hagyhatjuk, hogy a republikánusok azt higgyék, Florida is az övék, csak mert Russel alelnökjelöltje valaha az állam rangidős szenátora volt. Nos, kidolgoztam mindkettőjük részletes programját jövő hétfőtől kezdődően – folytatta, és átnyújtott az elnökjelöltnek és Florentynának egy-egy papírköteget –, s úgy gondolom, hogy naponta legalább kétszer érintkezésbe kell lépniük egymással: reggel nyolckor és este tizenegykor, mindig középidő szerint. Florentynára valóban mély benyomást gyakorolt, milyen alaposan felkészült Brooks erre a megbeszélésre, s megértette, miért ragaszkodik hozzá annyira Parkin. A következő órában Ralph Brooks a terve kapcsán felmerült kérdésekre válaszolt, s megegyeztek a kampány alapvető stratégiájában. Fél egykor az alelnök és Florentyna átvonult a Fehér Ház északi oszlopcsarnokába, hogy találkozzék a sajtó képviselőivel. Ralph Brooks láthatóan mindenhez tudott statisztikai adatokkal szolgálni: a sajtó – figyelmeztette őket – ugyanolyan megosztott, mint a lakosság. Százötven újság huszonkétmilliós olvasótáborral máris a demokratákat támogatja, száznegyvenkét lap huszonegymillió-hétszázezer olvasójával pedig a republikánusok mögött áll. Ha szükségesnek látják – tette hozzá –, az ország bármely jelentősebb lapjáról szolgálhat a legfontosabb adatokkal. Florentyna kipillantott a szemközti Lafayette tér füvére, amelyet ebédidejükben sétálgató vagy piknikező emberek tarkítottak. Ha megválasztják, nem túl gyakran lesz lehetősége Washington parkjaiban és köztéri szobrai körül sétálgatni. Legalábbis nem kíséret nélkül. Miután az újságírók feltettek minden szokványos kérdést, s megkapták rájuk a szokványos válaszokat, Parkin visszakísérte Florentynát az alelnöki irodába, ahol addigra a Fülöp-szigeteki pincérek már megterítették az ebédhez a nagy asztalt. Amikor kilépett a Fehér Házból, Florentyna máris sokkal biztatóbbnak látta a jövendőbeli közös munka kilátásait, főleg miután az alelnök Brooks jelenlétében kétszer is utalt az 1996-os választással kapcsolatos megállapodásukra; ám továbbra is úgy érezte, hosszú időnek kell még eltelnie addig, amíg igazán bízni tud Parkinban. Szeptember hetedikén Florentyna Chicagóba repült, hogy megkezdje kampánykörútját, de úgy érezte, hogy – bár mindennapi programja olyan zsúfolt volt, hogy még a sajtónak is nehéz volt lépést tartania vele – hiányzik belőle az a lendület, ami korábbi kampányait mindig fémjelezte. Az első néhány napban minden simán ment. Florentyna beutazta Illinoist, Massachusettst és New Hampshire-t. Meglepetés sehol nem érte, mígnem egy alkalommal New Yorkban, az Albany repülőtéren a szokásosnál is több újságíró várta. Arra voltak kíváncsiak, mi a véleménye arról, ahogyan Pete Parkin a mexikói chicanókat kezeli. Florentyna bevallotta, hogy nem tudja, miről beszélnek, úgyhogy elmondták neki: az elnökjelölt valahol kijelentette, hogy neki sosem volt a farmján semmi gondja a chicanókkal, olyanok neki, mintha édes gyermekei lennének. A
polgárjogi harcosok azonnal hangot adtak felháborodásuknak, s Florentyna nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy azt mondja: – Biztos vagyok benne, hogy félreértették, amit mondott, vagy pedig összefüggéseiből kiragadva idézték Mr. Parkin szavait. Russell Warner, a republikánusok jelöltje viszont kijelentette, hogy félreértésről szó sem lehet, Pete Parkin egyszerűen fajgyűlölő. Florentyna sorra visszautasította az ilyen kijelentéseket, bár gyanította, hogy van némi alapjuk. Florentyna folytatta körútját Pennsylvanián, Nyugat-Virginián és Virginián át, amíg Kaliforniába nem ért, ahol Eaward is csatlakozott hozzá. Bella és Claude elvitte őket egy étterembe a kínai negyedbe. A tulajdonos egy sarokbokszban ültette le őket, ahol senki nem láthatta – s ami még ennél is fontosabb, senki nem hallhatta – őket, de ez a kellemes pihenő csupán néhány órát tarthatott, aztán Florentynának tovább kellett repülnie Los Angelesbe. A sajtó berkeiben kezdték már unni Parkin és Warner kicsinyes perlekedéseit, amelyeknek során csupán a lényeges kérdésekről nem esett szó, s amikor a két elnökjelölt együtt jelent meg Pittsburgh-ben egy televíziós vitán, az volt az általános vélemény, hogy azon mindketten leszerepeltek, s az egész kampány folyamán egyetlen elnöki kaliberű személyiség tűnt fel: Kane szenátor asszony. Számos újságíró fejtette ki, hogy tragikus hiba volt a szenátor asszony részéről elterjeszteni, hogy Pete Parkin alelnökjelöltjeként kíván indulni. – Majd a memoárjaimban megírom, hogyan történt valójában – mondta Florentyna Edwardnak. – Csak addigra kit fog ez már érdekelni? – Az igazat megvallva, senkit – felelte Edward. – Szerinted Amerikában ma hányan tudják, ki volt Harry Truman alelnöke? Másnap Pete Parkin Los Angelesbe repült, hogy csatlakozzék Florentynához: ez volt ritka közös megjelenéseik egyike. Florentyna kiment elé a repülőtérre. Az alelnök kilépett a repülőgép ajtaján, s magasra tartotta egy Missouriban megjelenő, tökéletesen jelentéktelen újság legfrissebb számát, az egyetlen sajtóterméket, amelynek a címlapján ez állt: "Parkin került ki győztesen a vitából." Florentyna csak ámult, hogyan képes a férfi a rinocéroszt is hamvas bőrű, kedves teremtésnek eladni. Kalifornia volt az utolsó állomás, mielőtt mindketten saját államukba térnének vissza, s itt még tartottak egy nagy közös gyűlést a Rosebowl stadionban. Parkint és Florentynát csupa nagy sztár vette körül – igaz, többségük csak azért lépett fel, mert bármelyik jelölt jött is a városba, az nekik ingyen reklámot jelentett. Dustin Hofmannal, Al Pacinóval és Jane Fondával egyetemben Florentyna is ideje legnagyobb részében autogramokat osztogatott. Nem tudott mit felelni, amikor egy fiatal lány tanakodva nézte az aláírását, majd megkérdezte: – Melyik filmben játszott legutóbb? Másnap reggel Florentyna visszarepült Chicagóba, Pete Parkin pedig Texasba utazott. Amikor Florentyna 707-ese landolt a Szeles Városban, több mint harmincezer ember üdvözölte a repülőtéren. Ekkora tömeg egyetlen jelöltet sem fogadott sehol, az egész kampány körút során. A választás reggelén Florentyna a kilences körzet általános iskolájában adta le szavazatát, szokás szerint újságírók és tévések hadától kísérve. Rájuk mosolygott, de jól tudta, hogy amennyiben a demokraták veszítenek, néhány héten belül az ő személye már senkit sem fog érdekelni. Egész nap a bizottsági üléstermeket, szavazóhelyiségeket, tévéstúdiókat járta, s néhány perccel a szavazóhelyiségek zárása után érkezett meg báróbeli lakosztályába. Florentyna több mint öt hónap óta először engedélyezett magának egy igazi, hosszú, forró fürdőt, s utána olyan ruhát, aminek kiválasztását nem az befolyásolta, hogy kivel fogja tölteni az estét. Aztán megérkezett William, Joanna, Annabel és Richard, akinek – lévén most már hatéves
– megengedték, hogy megnézze a tévében élete első választását. Edward valamivel fél tizenegy után érkezett, s életében először látta Florentynát cipő nélkül, asztalra feltett lábbal. – Tredgold kisasszony nem helyeselné. – Tredgold kisasszonynak soha nem kellett végigcsinálnia egy hét hónapos kampányt – válaszolta Florentyna. Az étellel-itallal, családtagokkal és barátokkal teli szobában várták, hogy jöjjenek az eredmények a keleti partról. Attól a pillanattól kezdve, hogy New Hampshire a demokratáké, Massachusetts pedig a republikánusoké lett, mindannyiuk számára nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú lesz még az este. Florentynát nagy megelégedéssel töltötte el, hogy aznap az egész orszagban nem esett az eső. Soha nem felejtette el, amit Theodore H. White mondott neki arról, hogy a választás napján délután ötig Amerika a republikánusokra szavaz. Öt után a dolgozó nők és férfiak a munkából hazafelé menet eldöntik, hogy megálljanak-e a szavazóhelyiségeknél; ha megállnak – és csakis akkor –, az országnak demokrata kormánya lesz. Úgy tűnt, ezen a napon sokan álltak meg, csak az volt a kérdés, vajon elég sokan-e. Éjfélre a Demokrata Párt megkaparintotta magának Illinoist és Texast, de elveszítette Ohiót és Pennsylvaniát, s amikor három órával New York után Kaliforniában is zártak a szavazógépek, Amerikának még mindig nem volt új elnöke. A szavazóhelyiségek előtt lefolytatott magán-közvéleménykutatásokból kiderült, hogy az unió legnagyobb államának polgárai egyik jelöltért sem lelkesedtek túlzottan. A chicagói Báró George Novak-lakosztályában néhányan ettek vagy ittak, mások aludtak. De Florentyna éber maradt az egész este folyamán, s a CBS két óra harminchárom perckor bejelentette azt a végeredményt, amire ő is számított: Kalifornia minimális, háromszázharminckét szavazat többséggel, 50,2:49,8 arányban a demokraták mellé állt, ezzel biztosítva Parkin megválasztását. Florentyna fölemelte a telefonkagylót. – A megválasztott elnököt hívod, hogy gratulálj neki? – kérdezte Edward. – Nem – felelte Florentyna –, Bellát. Megköszönöm neki, hogy hozzájuttatta Parkint a győzelemhez.
37. A következő néhány napot Florentyna teljes semmittevéssel töltötte Cape Codon, de reggelenként már hatkor fölébredt minden ok nélkül, s várta a friss lapokat. Boldog volt, amikor Edward is megjelent, de azt nem tudta megszokni, hogy a férfi gyengéden "alelnöknek" becézi. Pete Parkin máris túl volt a texasi farmján tartott sajtókonferencián, ahol bejelentette, hogy újév előtt nem alakítja meg a kormányt. November 14-én Florentyna visszatért Washingtonba, hogy letöltse utolsó heteit a Kongresszusban, s fölkészüljön a Russell-épületből a Fehér Házba való átköltözésre. Bár minden idejét igénybe vette a Szenátus és Illinois, meglepte, hogy csak heti két-három alkalommal beszél a megválasztott elnökkel, s akkor is csak telefonon. A Kongresszust Hálaadás napja után két héttel oszlatták fel, s Florentyna családi körben töltötte a karácsonyt Cape Codon, ahol unokája folyton Elnök nagyinak szólította. – Még nem – mondta ilyenkor mindig. Január kilencedikén az elnök megérkezett Washingtonba, és nagyszabású sajtókonferencián mutatta be kabinetjét. Bár Florentynával nem konzultált a kinevezésekről, komoly meglepetéseket senki sem várt: a hadügyminiszter Charles Selover lett, s mindenki más is őt választotta volna. Paul Rowe megmaradt a CIA igazgatójának tisztében, Pierre Levale lett az
igazságügy-miniszter és Michael Brewer a nemzetbiztonsági tanácsadó. Florentynának a szeme sem rebbent, amíg el nem érkeztek a külügyminiszter személyéhez. Nem hitt a fülének, amikor az elnök bejelentette: – Chicago joggal lehet büszke arra, hogy egyszerre adott az országnak alelnököt és külügyminisztert. A beiktatás napjára Florentyna minden személyes holmija össze volt csomagolva, s készen állt arra, hogy átszállítsák a hivatalos alelnöki rezidenciára az obszervatóriumi dombon. A hatalmas, viktoriánus stílusú épület groteszkül nagynak hatott egy egyszemélyes család számára. Ezen a beiktatási ünnepségen Florentyna egész családja a Pete Parkin felesége és lányai mögötti sorban ült, míg maga Florentyna az elnök oldalán foglalt helyet, közvetlenül Parkin mögött pedig ott ült Ralph Brooks. Amikor Florentyna előrelépett, hogy letegye a hivatali esküt, egyetlen gondolata az volt, bárcsak itt ülne mellette Richard, hogy emlékeztesse: egy lépéssel megint közelebb került a célhoz. Ahogy oldalra pillantott Pete Parkin felé, megállapította magában, hogy Richard még mindig a republikánusokra szavazna. William Rehnquist, a legfelsőbb bíróság elnöke szívélyesen rámosolygott, ahogy Florentyna utánamondta az alelnöki hivatali eskü szövegét. – "Ünnepélyesen fogadom, hogy az Egyesült Államok Alkotmányát betartom, és minden külső és belső ellenséggel szemben megvédelmezem..." – "Ünnepélyesen fogadom, hogy az Egyesült Államok Alkotmányát betartom, és minden külső és belső ellenséggel szemben megvédelmezem..." Florentyna szavai tisztán és magabiztosan csengtek, talán azért, mert kívülről megtanulta az esküt. Annabel rákacsintott, amikor fülsüketítő taps közepette visszaült a helyére. Miután a legfelsőbb bíróság elnöke Parkinnal is letétette a hivatali esküt, Florentyna feszült figyelemmel hallgatta, ahogy Amerika új elnöke elmondja beiktatási beszédét, amelyről vele nem konzultált, s amelynek végső változatát is csak előző este mutatta meg neki. Az elnök ismét mint a nemzet legnagyobb asszonyáról szólt róla. A beiktatási ünnepség végeztével Parkin, Brooks és Florentyna együtt ebédelt a Kongresszus vezető személyiségeivel a Capitoliumban. Szenátusi kollégái meleg fogadtatásban részesítették Florentynát, amikor elfoglalta helyét a díszemelvényen megterített asztalnál. Ebéd után limuzinokba ültek, és végighajtottak a Pennsylvania sugárúton, hogy végignézzék a felvonulást. Florentyna a Fehér Ház előtt felállított lelátón ülve nézte, ahogy minden egyes állam képviseletében elvonulnak előttük a kormányzók, zenekarok, feldíszített kocsik, s fölállva tapsolt, amikor az illinoisi farmerek tisztelegtek neki. Formális látogatást tett az összes beiktatási bálon, majd eltöltötte első éjszakáját az alelnöki rezidencián. Azon töprengett, hogy minél közelebb jut a csúcshoz, annál inkább magára marad. Másnap reggel az elnök megtartotta az első kormányülést. Ezúttal Ralph Brooks ült a jobbján. A társaság – az előző esti hét báltól szemlátomást kimerültén – a kabinetteremben gyűlt össze. Florentyna egy hosszú, ovális asztal legvégén ült, csupa olyan férfi között, akivel a múltban ritkán volt azonos véleményen, s akikkel – jól tudta – négy évig kell majd küzdenie, mielőtt megalakíthatja saját kormányát. Kíváncsi lett volna rá, vajon hányan tudnak közülük a Pete Parkinnal kötött megállapodásáról. Amint Florentyna berendezkedett a Fehér Ház neki jutó szárnyában, azonnal kinevezte Janetet személyi irodája vezetőjévé. Parkin munkatársainak megürült helyére is sok esetben azok közül válogatott, akik a szenátusi időkben, illetve a kampány folyamán segítették. Az elődjétől örökölt munkatársak tehetségének és speciális ismereteinek is nagy hasznát vette volna, ha ezek az emberek nem tűntek volna el mellőle egyik a másik után, miután az elnök
különböző közigazgatási kulcspozíciókat ajánlott föl nekik. Három hónap alatt Parkin teljesen megfosztotta Florentyna irodáját a legrátermettebb munkatársaktól, s még tanácsadóinak legbelsőbb köréből is jó néhányat elcsábított. Florentyna igyekezett nem kimutatni a dühét, amikor az elnök fölajánlotta Janetnek az egészségügyi miniszterhelyettesi posztot. Janet nem tétovázott a döntéssel. Egy kézzel írott levélben megköszönte az elnöknek a megtiszteltetést, majd részletesen leírta, miért érzi alkalmatlannak magát mindenfajta kormányzati munkára – kivéve azt, hogy az alelnök személyi titkára legyen. – Nézze, Florentyna, ha ön tud várni négy évet, akkor én is várhatok annyit – jegyezte meg. Florentyna sokfelé olvasta már, hogy az alelnök élete – az egyik nagyszerű közíró szavaival élve – "egy vödörnyi langyos köpetet" sem ér, de még így is meglepte, milyen kevés munkája van valójában a kongresszusi napokhoz képest. Szenátorsága idején levelet is többet kapott. Úgy tűnt most, mindenki vagy az elnöknek, vagy saját képviselőjének ír. Még a közemberek is rájöttek, hogy az alelnök kezében hincs hatalom. Florentyna szívesen elnökölt a Szenátus fontos vitáin, mert így kapcsolatban maradt azokkal a kollégáival, akik négy év múlva segíthetik. Nekik köszönhetően azzal is mindig tisztában volt, miről folyik a szó a két Házban, s mit suttognak az emberek a Kongresszus folyosóin. Sok szenátor őt használta arra, hogy az elnöknek "üzenjen", de ahogy telt-múlt az idő, Florentyna azon kezdett töprengeni, ő vajon kit használjon ugyanerre a célra, mert Pete Parkin hétszámra nem vette magának a fáradságot, hogy bármely fontosabb ügyet megvitasson vele. Alelnöksége első évében Florentyna jószolgálati küldöttség élén járt Brazíliában és Japánban, részt vett Willy Brandt temetésén Berlinben és Edward Heathén Londonban, három természeti katasztrófához utazott el helyszíni szemlére, és annyi különleges bizottság ülésén vett részt, hogy úgy érezte, akár kézikönyvet is írhatna arról, hogyan működik a kormány. Az első év lassan telt el, a második még lassabban. Az egyetlen jeles esemény az volt, amikor ő képviselhette a kormányt II. Károly megkoronázásának alkalmával a Westminster apátságban, miután II. Erzsébet királynő 1994-ben visszavonult. Florentyna meglátogatta John Sawyer nagykövetet a Winfield-házban, jól tudván, milyen hasonló kettejük szerepe abban a tekintetben, hogy a forma sokkal előbbre való a lényegnél. Florentyna órákon át fecsegett arról, hogy állnak a világ dolgai. Legtöbb információját a Washington Postból szerezte, s irigyelte Ralph Brookst, amiért külügyminiszterként valóban köze van az eseményekhez. Bár továbbra is igyekezett mindenről tudni, ami a világon történik, ekkoriban történt meg vele életében másodszor, hogy úgy érezte, unatkozik. Epekedve várta, hogy eljöjjön végre az újabb választás éve, megpróbált kibékülni a gondolattal, hogy alelnökként eltöltött évei nem sok pozitív eredménnyel járnak. Ahogy a hivatalos alelnöki különgép újra földet ért az Andrews repülőtéren, Florentyna visszatért munkájához, és a hét hátralevő részében a távolléte alatt összegyűlt külügyi és CIAanyagokat nézte át. A hétvégét pihenéssel töltötte, bár a CBS beszámolt róla, hogy a dollár árfolyama a nemzetközi feszültség hatására esett. Az oroszok még nagyobb erőket gyűjtöttek a pakisztáni határhoz, de ezt a tényt az elnök heti rendes sajtótájékoztatóján elintézte annyival, hogy "nincs különösebb jelentősége". Biztosította az újságokat arról, hogy az oroszoknak eszük ágában sincs átlépni az Egyesült Államokkal szerződésben álló ország határait. A következő hét folyamán a pánik csillapodni látszott, s a dollár is megerősödött. – Ez csak pillanatnyi javulás – magyarázta Florentyna Janetnek –, amelyet az oroszoknak köszönhetünk. A nemzetközi tőzsdeügynökök jelentése szerint a Moszkvai Bank aranyat ad el, s
pont ugyanez történt azelőtt is, hogy megszállták Afganisztánt. Bárcsak a bankárok ne a heti kimutatások szerint fognák fel a történteket! Bár számos politikus és újságíró kereste meg Florentynát, hogy aggodalmának adjon hangot, ő nem tehetett mást, mint hogy végighallgassa őket, miután ő is csak a partvonalról figyelhette a fejleményeket. Arra is gondolt, hogy kihallgatást kér az elnöktől, de péntek estére már az amerikaiak többsége abban a meggyőződésben tartott hazafelé – egy békés hétvége ígéretében –, hogy a pillanatnyi veszély elmúlt. Florentyna ezen a péntek estén a nyugati szárnyban levő irodájában maradt, hogy átnézze az Indiai-félsziget nagyköveteinek és ügynökeinek táviratait. Minél tovább jutott, annál kevésbé volt képes osztani az elnök felhőtlen optimizmusát. Miután tenni nem sokat tudott, gondosan összerakta a papírokat, betette őket egy különleges vörös irattartóba, és menni készült. Ránézett az órájára. Hat óra harminckettő. Edward átrepült New Yorkból, s fél nyolckor találkoznak, hogy elmenjenek vacsorázni. Épp azon nevetett magában, hogy saját kezűleg rendezi az iratokat, amikor Janet viharzott be az irodába. – Jelentés jött a hírszerzéstől, hogy az oroszok mozgósítanak – hadarta. – Hol az elnök? – kérdezte Florentyna azonnal. – Fogalmam sincs. Körülbelül három órával ezelőtt láttam, amint helikopteren elhagyta a Fehér Házat. Florentyna újra kinyitotta az iratgyűjtőt, és rámeredt az előtte fekvő táviratokra. Janet az asztal előtt maradt állva. – És ki tudhatja, hol van? – Ralph Brooks tudja, azt biztosra veheti – felelte Janet. – Hívja föl nekem a külügyminisztert! Janet visszament a saját irodájába, Florentyna pedig ismét végignézte a jelentéseket. Gyorsan átfutotta az iszlamabadi amerikai nagykövet szembeszökő érveit, mielőtt nekilátott volna, hogy újraolvassa Pierce Dixon tábornoknak, a vezérkari főnökök főparancsnokának értékelését. Az oroszok – ezt a leírtak hitelt érdemlően bizonyították – tíz hadosztályt vontak össze az afganisztáni–pakisztáni határon, s haderőiket az utóbbi napokban megsokszorozták. Kiderült, hogy csendes-óceáni flottájuk fele Karacsi irányába tart, miközben két egység az Indiai-óceánon "gyakorlatozik". Dixon tábornok fokozott hírszerző tevékenységet rendelt el, amikor megerősítést nyert, hogy este hat órakor ötven MIG–25-ös és SU–7-es szállt le Kabul katonai repülőterén. Florentyna ránézett az órájára: kilenc perccel múlt hét óra. – Hol a fenében van az az ember? – kérdezte fennhangon. Megszólalt az asztalon a telefon. – A külügyminiszter van a vonalban – hallatszott Janet hangja. Florentyna hosszú másodpercekig várt. – Miben segíthetek? – kérdezte Ralph Brooks olyan hangon, mintha Florentyna megzavarta volna valamiben. – Hol van az elnök? – kérdezte Florentyna immár harmadszor. – Pillanatnyilag az elnöki különgép fedélzetén – felelte Brooks sebesen. – Ne hazudjon, Ralph! Ez még így, telefonon keresztül is nagyon átlátszó. Mondja meg, legyen szíves, hol van az elnök! – Félúton Kalifornia felé. – Ha a szovjetek mozgósítanak, nálunk pedig fokozott készültség van, miért nem mondták neki, hogy forduljon vissza? – Mondtuk, de le kell szállnia üzemanyagot fölvenni. – Maga is nagyon jól tudja, hogy az elnöki különgépnek ilyen rövid úton nem kell tankolnia. – De nem a különgépen van. – Miért nem?
Nem jött válasz. – Azt ajánlom, Ralph, számoljon be mindenről, még ha a saját bőréről van is szó! Újabb szünet következett. – Útban volt Kaliforniába, egy barátjához, amikor a botrány kitört. – Ez nem igaz! – mondta Florentyna. – Mégis, kinek képzeli magát? Franciaország elnökének? – Kezemben tartom a helyzetet – szólt Brooks, eleresztve a megjegyzést a füle mellett. – Perceken belül leszáll a gépe a coloradói reptéren. Az elnök azonnal átszáll egy F–15-ös harci gépre, és két órán belül Washingtonban lesz. – Most milyen típusú gépen ül? – kérdezte Florentyna. – Egy 737-esen, ami Marvin Snyderé, a Blade Oil igazgatójáé. – Be tud lépni a gépről az elnök a titkosított nemzeti parancsnoki kommunikációs rendszerbe? – kérdezte Florentyna. Nem érkezett válasz. – Nem hallotta, mit kérdeztem? – csattant föl az alelnök asszony. – Igen – szólt Ralph. – Az az igazság, hogy a gép nincs teljes titkosító rendszerrel fölszerelve. – Azt akarja mondani, hogy a következő két órában bármelyik közepes rádióamatőr ráhangolhat az elnök és a vezérkari főnökök főparancsnoka között folyó párbeszédre? – Igen – ismerte be Ralph. – Találkozunk a Válságteremben! – mondta Florentyna, és lecsapta a telefont. Szinte futva hagyta el az irodáját. Két meglepett testőr követte, ahogy lefelé indult a keskeny lépcsőn, a korábbi elnökök képmásai előtt elhaladva. A lépcsősor alján Washington nézett farkasszemet vele, mielőtt a Válságteremhez vezető széles folyosóra fordult volna. A biztonsági őr már ki is nyitotta előtte a titkársági részleg ajtaját. Florentyna kattogó telexekkel és nyomtatógépekkel teli szobán haladt át, míg egy másik biztonsági őr kitárta előtte a Válságterem tölgyfa borítású ajtaját. Testőrei odakint maradtak, amikor belépett a helyiségbe. Ralph Brooks az elnöki karosszékben foglalt helyet, és épp tisztek egy csoportjának adott ki parancsokat. A majdnem teljes szobát betöltő asztal körüli másik kilenc szék közül négyen már ültek. Brooks jobb oldalán Charles Selover hadügyminiszter ült, mellette Paul Rowe, a CIA igazgatója. Szemben velük Dixon tábornok, a vezérkari főnökök főparancsnoka és Michael Brewer nemzetbiztonsági tanácsadó. A szoba végében a hírközlési terembe vezető ajtó sarkig ki volt tárva. Brooks hirtelen megfordult, és a belépőre nézett. Florentyna még sohasem látta zakó nélkül és kigombolt ingnyakkal. – Pánikra semmi ok – szólalt meg a férfi. – Ura vagyok a helyzetnek. Meg vagyok győződve róla, hogy az oroszok semmit sem tesznek az elnök visszaérkezése előtt. – Én nem hinném, hogy az oroszok ugyanígy gondolják – mondta Florentyna. – Amíg az elnök rejtélyes módon távol van, föl kell készülnünk a megfelelő ellenlépésre. – Ez nem a maga gondja, Florentyna. Az elnök rám hagyott mindent. – Ellenkezőleg, igenis az én gondom – felelte Florentyna, s továbbra sem foglalt helyet. – Az elnök távollétében a hadi ügyekben minden felelősség rám hárul. – Ide figyeljen, Florentyna. Én már kezembe vettem az irányítást, és nem akarom, hogy maga beleszóljon. A teremben tartózkodó tisztek sustorgása szempillantás alatt megszűnt, ahogy Brooks dühösen meredt Florentynára. Az alelnök fölemelte a legközelebbi telefonkagylót. – Hozza be nekem az igazságügy-minisztert a képernyőre! – Igenis, asszonyom – szólt a központos.
Néhány pillanattal később a faborítású falba épített hat monitor egyikén megjelent Pierre Levale arca. – Jó estét, Pierre, itt Florentyna Kane beszél. Fokozott készültségben vagyunk, és olyan okból kifolyólag, amelyet most nem kívánok részletezni, az elnök pillanatnyilag elérhetetlen. Megvilágítaná a külügyminiszter úr számára, kinek a kezében van ilyen esetben a döntéshozatal? A szobában senki sem moccant, mindenki a képernyőn látható gondterhelt arcra meredt. Pierre Levale vonásai sosem voltak még ilyen markánsak. Mindannyian tudták, hogy Parkin nevezte őt ki, de néhány alkalommal megmutatta már, hogy a törvényt sokkal többre tartja, mint az elnököt. – Az Alkotmány nem mindig ad egyértelmű eligazítást a hasonló esetekre – kezdte –, főleg, amióta arra a bizonyos összetűzésre sor került Bush és Haig között a Ronald Reagan elleni merényletet követően. Mindenesetre az én megítélésem szerint az elnök távollétében minden hatalom az alelnökre száll, s ugyanezt mondanám a Szenátusban is. – Köszönöm, Pierre – mondta Florentyna, továbbra is a képernyőre nézve. – Kérem, adja ezt írásba, és intézze úgy, hogy amint elkészült, kerüljön egy példány az elnök asztalára is! Az igazságügy-miniszter eltűnt a monitorról. – Most, hogy ezen túl vagyunk, Ralph, gyors tájékoztatást kérek. Brooks kelletlenül föltápászkodott az elnöki székből, miközben egy törzstiszt kinyitott egy kis kapcsolótáblát az ajtó melletti villanykapcsoló alatt. Megnyomott egy gombot, és az elnöki szék mögötti falon végighúzódó drapp függöny szétnyílt, majd egy nagy világtérkép ereszkedett le a mennyezetről A térképen mindenfelé színes fények gyulladtak ki. Charles Selover hadügyminiszter fölemelkedett székéből. – A fények az összes ismert ellenséges haderő elhelyezkedését mutatják – kezdte, miközben Florentyna megfordult, hogy láthassa a térképet. – A pirosak tengeralattjárókat, a zöldek repülőgépeket, a kékek pedig szárazföldi hadosztályokat jelölnek. – Ha egy elsőéves kiskadét rápillant erre a térképre, az is meg tudja állapítani, miben sántikálnak az oroszok – mondta Florentyna, ahogy ránézett az Indiai-óceánon világító piros pontokra, a kabuli reptér zöld pontjaira, s a Pakisztánnak Afganisztánnal közös határa mentén elnyúló kék pontsorra. Paul Rowe ezután megerősítette, hogy az oroszok napok óta vonják össze csapataikat a pakisztáni határnál, s nem egészen egy órája kódolt üzenet érkezett a CIA egyik átdobott ügynökétől, amely valószínűsíti, hogy a szovjetek keleti zónaidő szerint este tízkor akarják átlépni a pakisztáni határt. A miniszter átnyújtott Florentynának egy köteg dekódolt táviratot, aztán sorra válaszolt a kérdéseire. – Az elnök nekem azt mondta – szólt Brooks nyomatékkal, amikor Florentyna az utolsó üzenetet is elolvasta –, hogy szerinte Pakisztán nem Lengyelország, és az oroszok nem merik átlépni az afganisztáni határt. – Az az érzésem, hamarosan meglátjuk, helyesen ítélte-e meg a helyzetet – felelte Florentyna. – Az elnök – folytatta Brooks – a héten beszélt Moszkvával, azonkívül az angol miniszterelnökkel, a francia köztársasági elnökkel és a nyugatnémet kancellárral, s mindegyikük egyetértett vele. – Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott – válaszolta Florentyna élesen. – Nem tehetünk mást, kénytelen vagyok magam beszélni a szovjet elnökkel. Brooks ismét habozott. – Méghozzá azonnal – tette hozzá Florentyna. Brooks fölvette a telefont. A teremben mindenki néma csöndben figyelt, amíg létrejött az összeköttetés. Florentyna azelőtt soha nem beszélt Gorbacsov elnökkel, s most hallotta, ahogy
hangosan ver a szíve. Tudta, hogy telefonját a vonal másik végén kivetítik, és számosan figyelik, hogy észrevegyék a leghalványabb önkéntelen reakcióját is; s ugyanez vonatkozik a szovjet vezetőre ezen az oldalon. Sokak szerint ez a berendezés tette lehetővé az oroszoknak, hogy oly könnyedén keresztülgázoljanak Jimmy Carteren. Néhány perc múlva Gorbacsov a vonalban volt. – Jó estét, Mrs. Kane! – szólalt meg, mellőzve Florentyna címét; hangja olyan tisztán szólt, mintha a szomszéd szobában tartózkodna. A külföldi egyetemeken eltöltött évek után nyelvtudása lenyűgöző, akcentusa alig észrevehető volt. – Megkérdezhetem, hol van Parkin elnök? Florentyna érezte, hogy kiszárad a szája. A szovjet elnök folytatta, még mielőtt ő szóhoz jutott volna. – Nyilván Kaliforniában, a szeretőjével. Florentynának nem okozott meglepetést, hogy a Szovjetunió elnöke többet tud Parkin lépéseiről, mint ő. Most már nyilvánvaló volt, miért választották az oroszok az este tíz órát, hogy átlépjék a pakisztáni határt. – Ahogy mondja – szólt Florentyna. – S miután még legalább két órán keresztül elérhetetlen lesz, velem kell tárgyalnia. Ezért közlöm önnel, hogy távollétében a teljes elnöki jogkört átvettem. Érezte, hogy izzadságcseppek jelennek meg a homlokán, de nem mert odanyúlni, hogy letörölje őket. – Értem – mondta a szovjet elnök. – Nos, megkérdezhetem, mi célból hívott föl? – Ne tettesse magát, elnök úr! Közlöm önnel, hogy amennyiben fegyveres erőinek egyetlen tagja is átlépi a pakisztáni határt, Amerika azonnali ellencsapással válaszol. – Ez nagyon bátor tett lenne öntől, Mrs. Kane – mondta az elnök. – Ön nyilván nem érti tökéletesen az amerikai politikai mechanizmust, elnök úr. Ehhez semmi "bátorság" nem szükséges. Mint alelnök, én vagyok Amerikában az egyetlen, akinek semmi vesztenivalója nincs, ellenben megnyerhet mindent. Ezúttal nem miatta állt be szünet a beszélgetésben. Florentyna érezte, ahogy visszanyeri az önbizalmát. Most neki volt lehetősége folytatni, még mielőtt a másik megszólalt volna. – Amennyiben nem fordítja délnek a flottáját, nem vonja vissza mind a tíz szárazföldi hadosztályát a pakisztáni határról, és nem szállnak föl a MIG –25-ösei meg a SU–7-esei Moszkva irányába, habozás nélkül megtámadjuk önöket szárazföldön, vízen és a levegőben. Megértette? A telefon elnémult. Florentyna körbefordult. Addigra a terem újra megtelt pusmogással, szakértők – akik mindig csak "lejátszották" a hasonló helyzeteket – várták, csakúgy, mint Florentyna, vajon sor kerül-e most felkészültségük, tudásuk, gyakorlatuk valódi megmérettetésére. Ralph Brooks tenyerével lefedte a kezében tartott telefonkagyló beszélőjét, és jelentette, hogy az elnök leszállt Coloradóban, és beszélni kíván Florentynával. Az alelnök fölemelte a lehallgatásbiztos piros telefon kagylóját. – Florentyna? Maga az? – hangzott erős texasi akcentussal. – Igen, elnök úr. – Ide figyeljen, hölgyem! Ralph tájékoztatott, s én máris útban vagyok hazafelé. Két órán belül ott leszek. Ne tegyen semmilyen elhamarkodott lépést! És legyen rá gondja, hogy a sajtónak ne jusson tudomására a távollétem! – Igenis, elnök úr. A telefon elnémult.
– Dixon tábornok! – szólt Florentyna, s még arra se vette a fáradságot, hogy rápillantson Brooksra. – Igenis, asszonyom! A tábornok, akinek váll-lapján négy csillag díszelgett, most szólalt meg először. – Milyen gyorsan tudunk mozgósítani egy megfelelő csapásmérő erőt a térségben? – Európai támaszpontjainkról egy órán belül útban lehet szovjetunióbeli célpontok felé tíz századnyi F–111-es gép. Földközi-tengeri flottánk szinte állandó kapcsolatban van az oroszokkal, de esetleg közelebb irányíthatjuk az Indiai-óceán felé. – Mennyi idő alatt érhetik el az Indiái-óceánt? – Két-három nap alatt, asszonyom. – Akkor adja ki a parancsot, tábornok úr! S ha lehet, két példányban. Florentynának nem kellett sokáig várnia, hogy megjelenjenek a térképen a legújabb fejlemények. Pontosan az történt, amitől a legjobban tartott. A szovjet flotta rendíthetetlenül úszott tovább Karacsi felé, miközben Salabadnál és Asadabadonnál egyre több szovjet hadosztály gyűlt össze az afganisztáni határon. – Kapcsolja nekem a pakisztáni elnököt! – adta ki az utasítást Florentyna. Pár pillanat múlva létrejött a kapcsolat. – Hol van Parkin elnök? – kérdezte a pakisztáni elnök. "Maga is ezt kérdezi?" – vágta volna rá legszívesebben Florentyna, de ehelyett így felelt: – Útban Camp Davidról visszafelé. Nemsokára itt lesz. Tájékoztatta az elnököt a beindított akciókról, és kifejtette, milyen határig kíván elmenni. – Hála istennek, végre egy bátor ember – szólt Murbaze Bhutto. – Maradjon a készüléknél, hogy minden változásról tájékoztathassuk! – mondta Florentyna, nem törődve a bókkal. – Behozzam újból a szovjet elnököt? – kérdezte Ralph Brooks. – Ne – válaszolta Florentyna. – Az angol miniszterelnököt, a francia köztársasági elnököt és a nyugatnémet kancellárt hozza be! Ránézett az órájára: hét óra múlt harmincöt perccel. Florentyna húsz perc leforgása alatt beszélt mindhárom vezetővel. Az angolok egyetértettek a tervével, a franciák szkeptikusak voltak, de hajlandóak az együttműködésre, a németek nem mutattak semmi segítőkészséget. A következő beérkező információ az volt, hogy a kabuli katonai repülőtéren felszálláshoz készülődnek a MIG–25-ösök. Florentyna azonnal utasította Dixon tábornokot, hogy helyezzen harckészültségbe minden egységet. Brooks megmozdult, hogy tiltakozzék, de addigra már a szobában tartózkodók mindegyike egy nő kezébe tette le a sorsát. Közülük többen közelről figyelték Florentynát, de semmiféle érzelmet nem árult el az arca. Dixon tábornok visszatért a helyiségbe. – Asszonyom, az F–11l-esek felszállásra készen állnak, a Hatodik flotta teljes gőzzel az Indiai-óceán felé tart, s egy ejtőernyős deszant ledobható hat órán belül a pakisztáni határra Landi Kőtárnál. – Helyes – mondta Florentyna. A telex továbbra is arról tudósított, hogy az oroszok minden fronton folytatják az előrenyomulást. – Nem gondolja, hogy újra föl kéne vennünk a kapcsolatot Gorbacsovval, még mielőtt túl késő lesz? – kérdezte Brooks. Florentyna fölfedezte, hogy a férfinak remeg a keze. – Miért kellene kapcsolatba lépnünk vele? Nincs semmi további mondanivalóm. Ha most visszafordulunk, egyszer s mindenkorra késő lesz.
– De meg kellene próbálnunk tárgyalással kompromisszumra jutni velük, máskülönben holnap ilyenkorra mindenki az elnökünkön fog nevetni – mondta Brooks, szembefordulva Florentynával. – Miért? – Mert önnek, hölgyem, végül úgyis engednie kell. Florentyna nem felelt, hanem visszafordult a mellette álló Dixon tábornokhoz. – Egy óra múlva a Szovjetunió légterében leszünk, asszonyom. – Rendben van – mondta Florentyna. Ralph Brooks fölvette a telefont. Dixon tábornok visszament a hadműveleti szobába. – Az elnök úr leszálláshoz készülődik az Andrews katonai légibázison. Húsz perc múlva itt lesz – szólt oda Brooks Florentynának. – Beszéljen az oroszokkal, és mondja meg nekik, hogy ne csináljanak semmit, amíg ide nem ér! – Nem! – mondta Florentyna. – Ha az oroszok most nem fordulnak vissza, akkor mérget vehet rá, hogy ki fogják kürtölni az egész világnak, hol volt az elnök, amikor ők átlépték Afganisztán határát. Egyébként én még mindig meg vagyok győződve róla, hogy visszafordulnak. – Maga megőrüt, Florentyna! – kiabálta a férfi, székéből fölemelkedve. – Nem hiszem, hogy voltam valaha is épelméjűbb – felelte az. – Azt hiszi, az amerikai nép megköszöni majd magának, ha beleviszi őket egy háborúba Pakisztán miatt? – Itt nem Pakisztánról van szó – vágott vissza Florentyna. – A következő majd India lesz, aztán Németország, Franciaország, Anglia, végül Kanada. És maga, Ralph, még akkor is csak mentségeket fog keresgélni, hogy elkerüljön minden lehetséges összeütközést, sőt még akkor is, amikor az oroszok már a Constitution sugárúton masíroznak. – Ha maga ehhez így áll hozzá, én mosom kezeimet az egész ügy miatt – jelentette ki Brooks. – És kétségkívül ugyanazt a minősítést kapja majd a történelemből, mint az a másik férfi, aki ugyanilyen szégyenletesen cselekedett. – Akkor pedig jelenteni fogom az elnöknek, hogy maga kivette a kezemből a hatalmat, és megmásította a parancsaimat – mondta Brooks egyre emeltebb hangon. Florentyna fölpillantott a különben oly jóképű férfi kivörösödött arcába. – Ralph, ha bele akar csinálni a pelenkájába, megkérhetném, hogy a gyerekvécében tegye és ne a Válságteremben? Brooks kiviharzott a helyiségből. – Még huszonhét perc, és még mindig semmi jele annak, hogy az oroszok visszafordulnának – súgta Dixon tábornok Florentyna fülébe. Telex érkezett, amely szerint felszállt ötven MIG–25-ös és SU–7-es, és harmincöt perc múlva Pakisztán légterébe érnek. Dixon tábornok ismét Florentyna mellé lépett. – Még huszonhárom perc, asszonyom. – Hogy érzi magát, tábornok úr? – kérdezte Florentyna, s igyekezett, hogy hangja nyugodtnak hasson. – Jobban, mint aznap, amikor hadnagyként bevonultam Berlinbe, asszonyom. Florentyna megkért egy vezérkari tisztet, hogy figyelje mindhárom tévécsatornát. Kezdte átérezni, min mehetett keresztül Kennedy a kubai válság idején. A tiszt megnyomott néhány gombot maga előtt az asztalon. A CBS egy Popeye-rajzfilmet sugárzott, az NBC kosárlabdameccset, az ABC pedig egy régi Ronald Reagan-filmet. Florentyna még egyszer végigfutotta mindegyiket a kis tévéképernyőn, de nem tapasztalt semmi változást. Most már csak azért imádkozott, legyen elegendő idő arra, hogy bebizonyosodjék az igaza. Belekortyolt a könyökéhez helyezett kávéba; keserűnek érezte és félretolta. Ekkor viharzott be a terembe Parkin
elnök, nyomában Brooksszal. Az elnök kockás nadrágot és sportzakót viselt, ingnyaka ki volt gombolva. – Mi a fészkes fene folyik itt? – kérdezte, ahogy belépett. Florentyna éppen fölkelt az elnöki székből, amikor Dixon tábornok előrelépett: – Még húsz perc, asszonyom. – Gyors tájékoztatást kérek, Florentyna – adta ki az utasítást Parkin, miközben elfoglalta helyét az elnöki székben. Az alelnök a jobbjára ült, és elmondta, milyen intézkedéseket hozott az ő megérkezéséig. – Maga őrült! – kiáltotta az elnök, amikor végighallgatta. – Miért nem hallgatott Ralphra? Ha rajta múlik, soha nem kerülünk ilyen pácba. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, mit csinált volna hasonló körülmények között a külügyminiszter úr – felelte Florentyna hűvösen. – Dixon tábornok! – szólt az elnök, hátat fordítva Florentynának. – Közölje velem haderőinek pontos elhelyezkedését! A tábornok tájékoztatta Parkin elnököt. A szünet nélkül villogó térképek mutatták az orosz csapatok legutolsó ismert helyzetét. – Az F–111-es bombázók tizenhat percen belül ellenséges területek fölé érnek. – Kapcsolják nekem a pakisztáni elnököt! – csapott az asztalra Parkin. – Folyamatosan a vonalban van – közölte Florentyna nyugodt hangon. Az elnök fölkapta a telefont, és az asztal fölé görnyedve, bizalmas hangon szólt bele a kagylóba. – Sajnálom, hogy így alakultak az események, de nincs más választásom, mint visszavonni az alelnök utasításait, ő ugyanis nem mérte föl tökéletesen a döntése súlyát. De nem szeretném, ha most úgy erezné, hogy cserbenhagyjuk önöket. Legyen nyugodt, az első adandó alkalommal tárgyalásba kezdünk az idegen csapatoknak az önök területeiről való békés visszavonása érdekében – mondta Parkin. – De az isten szerelmére, nem hagyhatnak cserben minket! – felelte Bhutto. – Azt kell tennem, ami mindnyájunk számára a legjobb – mondta erre Parkin. – Mint annak idején Afganisztánban. Parkin nem vett tudomást erről a megjegyzésről, és lecsapta a telefont. – Tábornok úr! – Igenis, uram! – lépett előre Dixon. – Mennyi időnk van még? A tábornok fölpillantott a mennyezetről függő kis digitális órára. – Tizenegy perc és tizennyolc másodperc – felelte. – Akkor most figyeljen, de jól! Az alelnök túl nagy felelősséget vállalt magára a távollétemben, s most találnom kell valami kiutat ebből a kényes helyzetből anélkül, hogy mindannyian besározódnánk. Bizonyára egyetért velem, tábornok úr. – Minden egyes szavával, elnök úr, de a jelen körülmények között folytatnám az akciót. – Vannak magasabb szempontok, amelyek túlmutatnak a katonai érdekeken. Ezért azt kérem, hogy... A terem másik végében egy mind ez idáig néma ezredes nagyot kiáltott, s ez egy pillanatra még az elnökbe is belefojtotta a szót. – Mi van ott? – üvöltött Parkin. Az ezredes vigyázzba vágta magát. – Az orosz flotta visszafordult, s most dél felé tart – olvasta föl a kezében tartott távirat szövegét.
Az elnök meg sem tudott mukkanni, az ezredes pedig folytatta. – A MIG–25-ösök és a SU–7-esek északnyugati irányba repülnek, Moszkva felé. A fölharsanó örömrivalgás elnyomta további szavait. Telexek kattogtak, s megerősítették a híreket. – Tábornok úr! – fordult Parkin a vezérkari tisztek főparancsnokához. – Győztünk! Győzedelmes nap ez az ön és egész Amerika számára. Habozott egy pillanatig, aztán hozzátette: – Büszke vagyok rá, hogy sikerült átkormányoznom országunkat ezeken a veszélyes órákon. A teremben senki sem nevetett, s Brooks azonnal megszólalt: – Gratulálunk, elnök úr! Ismét mindenki üdvrivalgásban tört ki, s többen odaléptek Florentynához, hogy gratuláljanak neki. – Tábornok úr, hívja haza a fiúkat! Nagyszerű hadműveletet hajtottak végre. Gratulálok, ön is óriási munkát végzett. – Köszönöm, elnök úr – szólt Dixon tábornok –, de azt hiszem, a köszönet elsősorban nem nekem jár, hanem... Az elnök Ralph Brookshoz fordult. – Ezt meg kell ünnepelni, Ralph. Erre a napra mindannyian emlékezni fognak életük végéig. A napra, amelyen megmutattuk a világnak, hogy Amerikával nem lehet packázni. Florentyna az egyik sarokban állt, mint akinek az égvilágon semmi köze ahhoz, ami ebben a teremben lezajlott. Néhány perc múlva kiment, miután az elnök folyamatosan nem volt hajlandó tudomást venni róla. Visszament az irodájába az első emeletre, és elsüllyesztette a piros iratgyűjtőt, majd bevágta a szekrény ajtaját, és hazafelé indult. Nem csoda, hogy Richard soha nem szavazott a demokratákra. – Egy úr várja fél nyolc óta – közölte vele a lakáj, ahogy megérkezett az obszervatóriumi dombon álló házba. – Úristen! – kiáltott fel Florentyna, és átrohant a szalonba. Edward elszunyókált a pamlagon a tűz mellett. Florentyna homlokon csókolta a férfit, s az rögtön kinyitotta a szemét. – Ó, kedvesem, nyilván valami szörnyű katasztrófától kellett megóvnod a világot, ugyebár? – Olyasmi – mondta Florentyna, majd a szobában le-föl mászkálva mindent elmesélt Edwardnak, ami aznap este a Fehér Házban történt. A férfi soha nem látta még őt ilyen dühösnek. – Nos, egy dolgot mindenképp el lehet mondani Pete Parkinról – szólt Edward, miután végighallgatta az elbeszélést –, mégpedig azt, hogy következetes. – Holnap ilyenkorra már nem lesz az. – Hogy érted ezt? – Úgy, ahogy mondom. Mert reggel tartok egy sajtókonferenciát, és mindenki megtudhatja, mi is történt valójában. Torkig vagyok a felelőtlen és alattomos viselkedésével, és tudom, hogy mindenki, aki ma ott volt a Válságteremben, igazolni fogja, amit elmondok. – Meggondolatlan és felelőtlen lépés lenne a részedről – mondta Edward a tűzbe bámulva. – Miért? – kérdezte Florentyna meglepetten. – Mert az amerikaiak rájönnének, milyen senkiházi az elnökük. Te lennél a nap hőse, de aztán pillanatok alatt meggyűlölnének. – De... – kezdte Florentyna. – Semmi de. Ezúttal le kell győznöd a büszkeségedet, és meg kell elégedned annyival, hogy a ma este történteket fegyvernek használd, amellyel Parkint sakkban tarthatod. Nehogy megszegje az ígéretét.
– És hagyjam, hogy megússza ennyivel? – Hagyd, hogy Amerika megússza ennyivel! – szólt Edward határozottan. Florentyna még mindig le-föl járkált a szobában, és percekig nem szólalt meg. – Igazad van – mondta végül. – Megfontolatlan voltam. Köszönöm. – Én is az lettem volna, ha velem történik meg mindez. Florentyna elnevette magát. – Gyerünk, együnk valamit! Biztosan az éhhalál küszöbén állsz már. – Nem, nem – felelte Edward a karórájára pillantva. – De be kell vallanom, alelnök asszony, hogy ön az első hölgy az életemben, akire három és fél órát vártam. Másnap kora reggel az elnök fölhívta Florentynát. – Komoly munkát végzett tegnap, Florentyna, s én nagyra értékelem, ahogy a hadművelet kezdeti részét lebonyolította. – A helyszínen ennek nem sok jelét adta, elnök úr – válaszolta Florentyna, s csak nagy nehezen tudta visszafojtani az indulatait. – Szólni kívánok ma a nemzethez, s bár ez nem a megfelelő időpont, hogy bejelentsem, nem indulok az újraválasztásért, ha eljön az ideje, nem fogok megfeledkezni a hűségéről. – Köszönöm, elnök úr – mindössze ennyit tudott kipréselni magából Florentyna. Az elnök aznap este nyolc órakor szólt a nemzethez, s ezt mindhárom adó egyenesen közvetítette. Futólag megemlítette ugyan Florentyna nevét, de beszédének lényege az volt, hogy ő maga tökéletesen ura volt a helyzetnek, amikor az oroszok visszafordultak. Egy-két országos napilap tudni vélte, hogy az alelnöknek köze volt a szovjet vezetővel folytatott tárgyaláshoz, de miután Florentyna nem volt elérhető, hogy ezt megerősítse, Parkin verziója lényegében zavartalanul vonulhatott be a köztudatba. Két nappal később Florentynának Párizsba kellett utaznia Giscard d'Estaing temetésére. Mire visszatért Washingtonba, a közvélemény a baseball-bajnokság szuperdöntőjére készült, Parkin pedig már nemzeti hős volt. Már csak nyolc hónap volt hátra az 1996-os elnökválasztást megelőző első előválasztásig. Épp ezért Florentyna minden jelentősebb meghívást elfogadott, s az év folyamán harminchárom államban mondott beszédet a választópolgárok előtt. Nagy örömmel töltötte el, hogy bárhová is ment, az emberek tényként kezelték, hogy ő lesz a következő elnök. Pete Parkinnal szívélyes maradt a viszonyuk, de figyelmeztetnie kellett az elnököt arra, hogy lassan ideje lenne bejelenteni visszavonulási szándékát, hogy ő, Florentyna, hivatalosan elindíthassa a kampányt. Egy júliusi hétfőn, amikor Florentyna Nebraskából tért vissza, ahol beszédet mondott, üzenet várta Pete Parkintól, miszerint az csütörtökön kívánja bejelenteni szándékait a nemzetnek. Edward már vázlatosan kidolgozta a kampány stratégiáját, hogy a Kane-kampánygépezet azonnal teljes gőzzel beindulhasson. – Tökéletes az időzítés, alelnök – mondta Edward. – Még tizennégy hónapunk van a választásig, s októberig még azt is ráérsz bejelenteni, hogy jelölteted magad. Florentyna egymagában ült alelnöki irodájában csütörtök este, és várta az elnök bejelentését. A három adó egyenesben közvetítette a beszédet, s mindhárom közvetítés vezetője előzetesen azokról a szállongó hírekről beszélt, amelyek szerint a hatvanöt éves elnök nem pályázik második időszakra. Florentyna türelmetlenül várt, ahogy egy kamera végigpásztázta a Fehér Ház homlokzatát, majd az Ovális terembe kapcsoltak, ahol Parkin elnök az asztala mögött foglalt helyet.
– Amerikaiak, honfitársaim – kezdte. – Mindig is fontosnak tartottam, hogy tájékoztassam önöket terveimről, mint ahogyan azt sem szeretném, ha bármiféle híresztelések kapnának lábra személyes jövőmet illetően, mint például, hogy elindulok-e tizennégy hónap múlva ismét e súlyos, felelősségteljes hivatalért folyó harcban. Florentyna elmosolyodott. – Ezért szeretném megragadni ezt a mostani alkalmat, hogy kinyilvánítsam szándékaimat, miszerint jelenlegi megbízatásomat anélkül szeretném letölteni, hogy a pártpolitikába bonyolódnék. Florentyna örömében majd kiugrott a székéből. Am Parkin ekkor előrehajolt, abba a testhelyzetbe, amit az újságok az elnök "őszinte pózának" neveztek, s úgy folytatta. – Az elnök feladata az, hogy népét itt, az Ovális teremben szolgálja, s ezért bejelentem, hogy – bár a következő elnökválasztáson jelöltnek tekintem magam – a választási csatározásokat meghagyom republikánus ellenfeleimnek, én pedig azalatt tovább fáradozom az önök boldogulásán a Fehér Házban. Remélem, részesítenek majd abban a megtiszteltetésben, hogy még további négy éven át szolgálhassam önöket. Isten áldja mindannyiukat! Florentyna néhány pillanatig néma döbbenetben ült. Végül fölemelte a telefont, és tárcsázta az Ovális terem számát. Egy női hang szólt bele a vonal másik végén. – Máris indulok az elnökhöz! Azzal Florentyna lecsapta a kagylót, és kisietett a szobájából az elnöki dolgozószoba felé. Az ajtóban az elnök személyi titkárnője várta. – Az elnök úrnak épp megbeszélése van, de bármelyik pillanatban várható, hogy befejezi. Florentyna harminchét percen át járkált föl-alá a folyosón, mire beléphetett végre. Nem sokat teketóriázottt. – Pete Parkin, maga egy hazug csaló – sziszegte, még mielőtt az ajtó becsukódott volna. – Egy pillanat, Florentyna, én csak a nemzet javát tartom szem előtt... – Csak Pete Parkin javát, aki nem képes betartani semmiféle egyezséget; Isten legyen irgalmas ennek a nemzetnek! Azt mindenesetre közölhetem, hogy nem óhajtok az alelnökjelöltjeként elindulni még egy időszakra. – Sajnálattal hallom – mondta az elnök, miközben visszaült a székébe, és följegyzett valamit a noteszébe – de természetesen tudomásul veszem az elhatározását. Nem mintha ez sokat változtatna a helyzeten. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Florentyna. – Nem állt szándékomban, hogy másodszor is felkérjem alelnökjelöltemnek, de ezzel az elutasítással nagyban megkönnyítette számomra az egész dolgot, így meg fogja érteni a párt, miért kellett a közelgő választások előtt más után néznem. – El fogja veszíteni a választást, ha kiállok maga ellen. – Nem, Florentyna, mindketten veszítenénk, s a republikánusok még a képviselőházban és a Szenátusban is megszereznék a többséget. Akkor nem hiszem, hogy maga lenne a legnépszerűb hölgy a városban. – Nem kapja meg a támogatásomat Chicagóban. Egyetlen elnök sem nyerte meg még a választásokat Illinois nélkül, és magának soha nem bocsátanak meg. – Talán mégis, ha az egyik szenátorukat az állam egy másik szenátorával cserélem föl. Florentyna ereiben megfagyott a vér. – Azt nem meri megtenni – válaszolta. – Ha magam mellé veszem Ralph Brookst, azt hiszem, rá fog jönni, hogy elég jól döntöttem. S Illinois állam lakói is rá fognak jönni, főleg, ha elmondom nekik, hogy őt tekintem természetesen utódomnak öt év múlva.
Florentyna egyetlen szó nélkül távozott. Feltehetőleg ő volt a történelem során az egyetlen ember, aki bevágta az Ovális terem ajtaját.
38. Amikor a következő vasárnap, golfozás közben Florentyna részletesen elmesélte a Parkinnal való találkozását Edwardnak, a férfi megvallotta, hogy nem érte nagy meglepetés. – Lehet, hogy elnöknek nem valami nagy szám, de a machiavellizmusról többet tud, mint Nixon és Johnson együttvéve. – Rád kellett volna hallgatnom, amikor Detroitban azt mondtad, hogy ez lesz a vége. – Mit is mondott apád mindig Henry Osborne-nal kapcsolatban? Aki egyszer gazember volt, az is marad. Enyhe szél fújt, és Florentyna néhány fűszálat szórt a levegőbe, hogy megállapítsa az irányát. Elégedetten kivett egy labdát a zsákjából, a kiindulópontra helyezte, és nagyot suhintott. Meglepetésére a szél kissé jobbra vitte a labdát, egyenest a bozótba. – Nem tökéletesen mérte be a szelet, alelnök asszony, igaz? – somolygott Edward. – Az az érzésem, Florentyna, elérkezett a napja, hogy megverjelek. Megütötte a labdáját, s az a pálya közepére szállt, de vagy húsz méterrel rövidebben, mint Florentynáé. – A helyzet rossz, de nem kilátástalan – szólt Florentyna mosolyogva, s egy nagy emeléssel kihozta a labdát a csalitból, majd egy hosszú gurítással abszolválta az első lyukat. – Pont úgy, mint régen – mondta Edward, amikor kezdéshez készülődtek a második lyuk felé. Megkérdezte Florentynát, mik a tervei a jövőre nézve. – Parkinnak igaza van. Nem csaphatok nagy hűhót, mert azzal a republikánusok malmára hajtanám a vizet; így hát úgy döntöttem, reális célokat tűzök magam elé. – És ez mit jelent? – Letöltőm a maradék tizennégy hónapot alelnökként, aztán szeretnék visszatérni New Yorkba, mint a Báró Társaság elnöke. Amióta megállás nélkül utazom körbe az egész világban, még élesebben látom a társaság helyzetét, és azt hiszem, meg fogok tudni valósítani néhány olyan elképzelést, amivel magunk mögé utasíthatjuk összes vetélytársunkat. – Ezek szerint érdekes időszaknak nézünk elébe – szólt Edward mosolyogva, ahogy a második pályán lépkedtek egymás mellett. Igyekezett a játékra összpontosítani, miközben Florentyna folytatta. – Ezenkívül szeretnék belépni a Lester igazgatótanácsába is. Richard mindig szerette volna, ha megismerem belülről a bank életét. Állandóan azzal jött, hogy az ő igazgatói több fizetést kapnak, mint az Egyesült Államok elnöke. – Erről Williammel kell tárgyalnod, nem velem. – Miért? – kérdezte Florentyna. – Mert január elsejétől ő lesz az elnök. Sokkal többet tud a bankszakmáról, mint én valaha is tudni fogok. Örökölte Richard természetes érzékét a magasabb pénzügyek iránt. Pár évig még maradok az igazgatótanácsban, de meg vagyok róla győződve, hogy jobb kezekbe nem kerülhetne a bank. – Elég idős, hogy ekkora felelősséget vegyen a nyakába? – Pont annyi idős, mint te voltál, amikor először lettél a Báró Társaság elnöke – válaszolta Edward.
– Nos, egy elnök legalább lesz a családban – mondta Florentyna, és hetven centiről elhibázott egy gurítást. – Egy-egy, alelnök asszony – jegyezte be Edward az eredményt a lapjára, majd alaposan fölmérte az előtte álló kétszáz méteres, ívelt szakaszt. – Most már tudom, mivel akarod tölteni az időd felét. És vannak terveid a másik felét illetően is? – Igen – felelte Florentyna. – Ferpozzi professzor halála óta nincs igazgatója a Remagenalapítványnak. Úgy döntöttem, hogy magam veszem át a helyét. Tudod, mennyi van jelenleg az alapítvány számláján? – Nem, de csak egy telefonba kerül, hogy kiderítsük – mondta Edward, és összpontosított az ütésére. – Megspórolok neked huszonöt centet – szólt Florentyna. – Huszonkilencmillió dollár, ami évente majdnem négymilliót hoz. Itt az idő, Edward, hogy megalapítsuk az első Remagen egyetemet az első generációs bevándorlók gyerekei számára. – És a kivételesen tehetségesek számára, akárhonnan jöttek is! – mondta Edward, és a kiindulópontra helyezte a labdáját. – Napról napra egyre inkább úgy beszélsz, mint Richard – nevetett Florentyna. Edward meglendítette az ütőjét. – Bárcsak olyan jól golfoznék, mint ő! – jegyezte meg, ahogy tekintetével követte a magasan, messze szálló labdát, amely végül egy fa törzsére pattant. Florentyna nem reagált a megjegyzésre, s miután ő is elütötte a labdáját – keményen, a pálya közepéig –, elindultak két irányban lefelé. Nem is folytathatták a beszélgetést, amíg a lyuk közelébe nem értek, ahol Florentyna részletezni kezdte, hol kellene fölépíteni az új egyetemet, hány diákot kellene fölvenni az első évben, s kinek kellene lennie az első rektornak. Közben elveszítette a harmadik és a negyedik etapot. Megpróbált jobban odafigyelni a játékra, de így is csak nagy nehezen sikerült átvennie a vezetést a kilencedik lyuknál. – Ma különös gyönyörűséggel fogom átutalni a száz dollárodat a Rebuplikánus Pártnak – mondta Florentyna. – Semmiben sem lelném nagyobb örömömet, mint ha láthatnám, hogyan vérzik el Parkin és Brooks. – Egyáltalán nem veszítettem még el a játszmát – mondta Edward. Florentyna nem figyelt rá. – Micsoda pazarlás volt ennyi évet eltölteni a kormányban – szólt. – Nem, ezzel nem értek egyet – vetette ellen Edward, egyre csak készülve az ütésre. – Hat év a képviselőházban, aztán nyolc a Szenátusban, és végül te lettél az első női alelnök. És gyanítom, hogy a történetírók pontosabban fogják följegyezni a pakisztáni konfliktusban játszott szerepedet, mint azt Parkin szeretné. Még ha kevesebbet értél is el, mint szerettél volna, nagyban megkönnyítetted a következő nő feladatát, aki ugyanezen az úton akar végigmenni. Az a komikus a dologban, hogy biztosra veszem, ha te lennél a demokraták jelöltje, könnyedén megnyernéd a következő választást. – A közvélemény-kutatások biztos ugyanezt mutatnák. Florentyna igyekezett koncentrálni, de kezdőütése falsra sikerült. – A francba! – mérgelődött, ahogy labdája eltűnt a fák között. – Nincs ma csúcsformában, alelnök asszony! – szólt Edward. Sikerült megnyernie a tizedik és a tizenegyedik etapot, de a tizenkettediket és a tizenharmadikát túl óvatos gurításaival elveszítette. – Azt hiszem, föl kellene építenünk egy Bárót Moszkvában – mondta Florentyna, amikor már közel jártak a tizennegyedik lyukhoz. – Mindig az volt apám legtitkosabb vágya. Mondtam már
neked, hogy Mihail Zolovkov, az idegenforgalmi miniszter régóta próbál rábeszélni? Jövő hónapban Moszkvába kell utaznom azzal a rémséges kulturális delegációval, de ez legalább remek alkalom lesz arra, hogy részletesebben megtárgyaljam vele az elképzeléseket. Adjunk hálát Istennek, hogy megteremtette a Bolsoj balettjét, a borscsot és a kaviárt. És az oroszok legalább még soha nem próbáltak ágyba dugni valami jóképű fiatalemberrel. – Hát nem is, ha tudnak a golf-egyezségünkről – kuncogott Edward. A tizennegyedik és tizenötödik szakaszban egyet-egyet nyertek, míg a tizenhatodik lyuk Edwardé lett. – Most megláthatjuk, milyen vagy, ha nagy a tét – mondta Florentyna. Edward elveszítette a tizenhetediket, miután alig egy méterről elhibázta a gurítást, úgyhogy a döntése az utolsó játékra maradt. Florentyna jól kezdett, de Edward is – miután a labda szerencsésen pattant le egy buckáról – csupán egy-két méternyire maradt le, második ütése pedig húszméternyire megközelítette a lyukat, s a férfi nehezen palástolta mosolyát, ahogy együtt lépkedtek a pályán. – Ne örülj túl korán, Edward! – mondta Florentyna, ahogy labdája landolt egy kis homokmélyedésben. Edward elnevette magát. – Hadd emlékeztesselek, milyen verhetetlen mester vagyok homokos terepen – közölte Florentyna, s állítását rögtön bizonyította is azzal, hogy ütésével mintegy másfél méternyire közelítette meg a lyukat. Edward nagyot emelt, s két méteren belül ért földet a labda. – Lehet, hogy ez életed utolsó nagy esélye – mondta Florentyna. Edward erősen megszorította az ütőt, és hirtelen megpöccintette a labdát, aztán nézte, ahogy a kis fehér gömb megpördül a szélén, majd eltűnik a lyukban. Magasra hajította az ütőjét, és nagyot kiáltott örömében. – Még nem nyertél – mondta Florentyna –, de az kétségtelen, hogy ilyen közel még sosem jártál hozzá. – Fölegyenesedett, alaposan fölmérte a labda és a lyuk közötti távolságot. Ha most sikerül begurítania, döntetlen a mérkőzés, és ő kikerül a csávából. – Ne hagyd, hogy a helikopterek megzavarjanak! – szólt Edward. – Engem csak egyvalami zavar, Edward, s az te vagy. Közlöm veled, hogy úgysem nyerhetsz. Miután egész hátralévő életem ezen a gurításon múlik, nyugodt lehetsz, hogy nem fogok hibázni. Egyébként – mondta, egy lépést hátralépve – megvárom, amíg a helikopterek elmennek. Florentyna fölnézett az égre, és várta, hogy a négy helikopter tovaszálljon, de a rotorok zúgása csak egyre erősödött. – Azért azt nem gondoltam volna, hogy idáig képes vagy elmenni, csak hogy te nyerj – szólt, amikor az egyik helikopter ereszkedni kezdett. – Mi a fene van itt? – kérdezte Edward, aggodalommal a hangjában. – Fogalmam sincs – válaszolta Florentyna –, de gondolom, mindjárt kiderül. Szoknyája a lába szárát csapkodta, ahogy az első helikopter leszállt, mindössze néhány méterre a tizennyolcadik lyuktól. A propeller még meg sem állt, amikor már kipattant egy ezredes és Florentynához sietett. Egy második tiszt is kiugrott a gépből, kezében kis fekete táskával. Florentyna és Edward rámeredt az ezredesre, amikor az vigyázzba vágta magát és tisztelgett. – Elnök asszony – mondta –, az elnök úr meghalt. Florentyna ökölbe szorította a kezét, s a tizennyolcadik lyuk környéke megtelt a titkosszolgálat tisztjeivel. Újra rápillantott a fekete táskára, amelyben a nukleáris indító kapcsolótábla volt. Ettől a perctől kezdve az ő kizárólagos felelősségére van bízva a gomb,
amelyet remélhetőleg soha nem kell megnyomnia. Életében mindössze másodszor érezte, mit jelent a valódi felelősség. – Hogyan történt? – kérdezte nyugodtan. Az ezredes továbbra is katonás hangon folytatta. – Az elnök úr megérkezett a reggeli kocogásból, és visszavonult a lakosztályába, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön reggelihez. Csak jó húsz perccel később gondoltunk arra, hogy valami talán nincs rendben, úgyhogy engem küldtek be, hogy ellenőrizzem, de akkor már túl késő volt. Az orvos valószínűnek tartja, hogy koszorúérgörcs okozta a halált. Az elnök úrnak az elmúlt év során volt két kisebb szívinfarktusa, de mindkétszer sikerült a sajtó előtt titokban tartanunk. – Hányan tudnak a haláláról? – A személyzetének három tagja, Mrs. Parkin, az orvos és az igazságügy-miniszter úr, akit azonnal értesítettem. Az ő utasítása volt az, hogy keressem meg önt, és intézkedjem, hogy a hivatali esküt a lehető leghamarabb letehesse. Ezután vissza kell önt kísérnem a Fehér Házba, ahol az igazságügy-miniszter úr várja, hogy bejelenthesse az elnök úr halálának körülményeit. A miniszter úr reméli, hogy ön egyetért az intézkedéseivel. – Köszönöm, ezredes. Legjobb lesz, ha most azonnal visszatérünk a házamba. Florentyna Edwarddal, az ezredessel, azzal a tiszttel, akinél a fekete táska volt és négy titkosszolgálati tiszttel beszállt a katonai helikopterbe. Ahogy a rotorok fölemelték a gépet, Florentyna lepillantott a tizennyolcadik lyukra, amelynek szájától mindössze másfél méternyire, zsugorodó fehér pontként ott árválkodott a labda. Pár perccel később a helikopter leszállt Florentyna Cape Cod-i háza előtt a gyepen, míg a másik három fönt maradt a levegőben. Florentyna bevezette mindannyiukat a nappaliba, ahol a kis Richard épp apjával és a hétvégi pihenésre érkezett O'Reilly érsekkel játszott. – Miért röpködnek helikopterek a ház fölött, nagyi? – kérdezte Richard. Florentyna elmagyarázta unokájának, mi történt. William és Joanna fölállt a székéből, és nem nagyon tudták, mit is csinálhatnának. – Mi a következő teendőnk, ezredes? – kérdezte Florentyna. – Szükségünk van egy Bibliára – válaszolta az ezredes –, valamint a hivatali eskü szövegére. Florentyna odalépett a szoba sarkában álló íróasztalához, és a legfölső fiókból előhúzta Tredgold kisasszony Bibliáját. Az elnöki eskü szövegét már nem volt olyan egyszerű előkeríteni. Edwardnak az a gondolata támadt, hogy talán benne van Theodore White könyvében, amely az 1972-es elnökválasztásról íródott, s amelyből – erre emlékezett – van egy példány a könyvtárszobában. Igaza lett. Az ezredes fölhívta az igazságügy-minisztert, és ellenőrizte a szöveghűséget. Pierre Levale ezután beszélt a püspök úrral, s elmondta neki, hogyan kell letétetni az esküt. Cape Cod-i otthona nappali szobájában Florentyna Kane ott állt családja körében. Max Perkins ezredessel és Edward Winchesterrel, mint tanúkkal. Jobb kezébe vette a Bibliát, és O'Reilly püspök után ismételte az eskü szavait. – Én, Florentyna Kane, ünnepélyesen fogadom, hogy híven teljesítem az Egyesült Államok elnöki feladatát, és az Egyesült Államok alkotmányát legjobb képességeim és tudásom szerint megtartom és megvédelmezem. Isten engem úgy segéljen. Így lett Florentyna Kane az Egyesült Allamok negyvenharmadik elnöke. Elsőként William gratulált anyjának, aztán mindannyian egyszerre sereglettek köré. – Azt hiszem, indulnunk kellene Washingtonba, elnök asszony – ajánlotta néhány perccel később az ezredes. – Igen, természetesen. Florentyna odafordult a püspökhöz, a család régi barátjához.
– Köszönöm, monsignore – mondta. De a főpap nem válaszolt: az apró ír férfit életében először hagyták cserben a szavak. – A közeljövőben meg fogom kérni önt, hogy még egy ünnepi ceremóniát levezessen. – És mi légyen az, kedvesem? – Amint lesz egy szabad hétvégénk, összeházasodunk Edvvarddal. Edward jobban meglepődött és még boldogabb volt, mint abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Florentyna lett az elnök. – Kicsit már túl későn jutott eszembe, hogy ha az ember hivatalos mérkőzésen nem fejez be egy lyukat, az a pont automatikusan az ellenfélé. Edward a karjába kapta, Florentyna pedig folytatta. – Nagy szükségem lesz a bölcsességedre és az erődre, de mindenekelőtt a szeretetedre. – Hiszen az már közel negyven éve az öné, alelnök asszony, akarom mondani... Mindannyian elnevették magukat. – Azt hiszem, most már tényleg mennünk kell, elnök asszony – szólt ismét az ezredes. Florentyna bólintott, de ekkor megszólalt a telefon. Edward odalépett az asztalhoz, és fölvette. – Ralph Brooks van a vonalban. Azt mondja, sürgősen beszélnie kell veled. – Elnézést kérnél a külügyminiszter úrtól a nevemben, Edward, és közölnéd vele, hogy pillanatnyilag nem vagyok elérhető? Edward épp át akarta adni az üzenetet, amikor Florentyna még hozzátette: – És kérd meg, légy szíves, hogy keressen föl a Fehér Házban! Edward elmosolyodott, ahogy az Egyesült Allamok negyvenharmadik elnöke az ajtó felé indult. A kíséretében levő ezredes megnyomott egy gombot URH adó-vevőjén, és halkan beleszólt: – A Bárónő visszatér a Koronához. A szerződés aláírva. IPM KÖNYVTÁR A sorozat főszerkesztője: Ivanics István Felelős szerkesztője: Morcsányi Géza BUDAPEST Kontrollszerkesztő: Rátz Mária Műszaki szerkesztő: Hupján Mária Kiadja: az INTERPRESS és az I. P. COOP Kft. Felelős kiadó: az INTERPRESS ügyvezetői testülete Szikra Lapnyomda, Budapest (90–2992) Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató HU ISSN 0238-1710 ISBN 963 7540 148 Megjelent 21,75 (A/5) ív terjedelemben
