A sorozatban megjelent. Ki vagyok? Nikki bőrében. Előkészületben. Menekülés

A sorozatban megjelent Ki vagyok? Nikki bőrében

Előkészületben Menekülés

MEG CABOT

Nikki bőrében

CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

A mű eredeti címe Being Nikki Fordította Lacza Katalin

ISBN 978 963 539 721 1 © Meg Cabot, 2009 © Lacza Katalin, Hungarian translation, 2010 © Ciceró Könyvstúdió Kft. 2010

Benjaminnak

Hálás köszönetem Beth Adernek, Jennifer Brownnak, Barb Cabotnak, Laura Langlie-nek, Morgan Matsonnek, Abigail McAdennek, és Benjamin Egnatznek

ELSŐ FEJEZET FÁZOM. HA EGÉSZEN PONTOSAN AKAROK FOGALMAZNI: mindjárt megfagyok. A hullámok hátulról nyaldossák a lábamat, és a víz, amely délután még meleg türkizkék színben ragyogott, mostanra jeges feketévé sötétedett. A szikla, amelybe kapaszkodom, élesen belevág az ujjamba és a talpamba. Síkos, mint a jég, de nem engedhetem el, mert nyomban beleesnék a jeges vízbe, ahol – nem költői túlzás – cápák keringenek alattam. És mivel a ruházatom nem áll másból, csak egy aprócska fehér bikiniből és egy combra erősített tokból a tőrnek, amelyet épp a fogam közé szorítok, semmi sem nyújtana védelmet a borotvaéles fogak ellen. Úgyhogy muszáj kitartanom, máskülönben előfordulhat, hogy búcsút mondhatok valamely végtagomnak, vagy legalábbis gyötrelmes fájdalmakat kell kiállnom – még annál is szörnyűbbeket, mint amiket így kell elviselnem. Teljesítenem kell a küldetésemet: feljuttatni a csomagot a kastélyba, a fölöttem magasodó szikla csúcsán… Vagy hallgathatom Andrét, a mogorva rendezőt, háborogni egész este. – Nem, nem, nem! – kiabált André a csónakból, ahonnan a felvételt irányította. – Állítsd be azt a szűrőt! Nem, nem azt, hanem azt ott! Esküszöm, inkább le kellett volna esnem, bele a vízbe, és hagynom kellett volna, hogy a cápák felfaljanak. Meg voltam róla győződve, hogy a cápák igenis rám pályáztak, akármit is mondott Dom, az a fickó, akitől a Stark Enterprises a csónakot bérelte. Mert ő azt állította, hogy ezek csak dajkacápák, teljesen

ártalmatlanok, és jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük. Folyton azt bizonygatta, hogy csak az éles fényre mennek, amit Francesco, a fotós használ, nem amiatt keringenek alattam, mert engem terveznek éjszakai nassnak. De most komolyan, honnan lehet ebben olyan biztos? Valószínűleg még sosem kóstoltak szupermodellt. Biztosra veszem, hogy ízletesnek találnának. – Nik? – kiabált fel Brandon Stark a csónakból. – Minden oké? Mintha érdekelné. Bár, azt hiszem, érdekelni érdekelte. De valójában csak azért volt itt, mert le akart csapni a cég jetskijére, hogy egész nap azzal keringhessen St. John szigete körül. És csak azért aggódott most ilyen látványosan, mert mindenki ezt várta tőle. Vagy mert arra számított, hogy így majd könnyebben bebocsátást nyer a bugyimba. Mintha ilyesmivel valaha is célt ért volna. Legalábbis mostanában. – Ó, remekül vagyok – kiabáltam vissza. Csakhogy egy szót sem lehetett érteni abból, amit mondok, mivel a tőr ott lógott a számban. És nem tudtam kivenni, mert mindkét kezemmel a sziklába kapaszkodtam, hogy ne váljak a cápák eledelévé. A szájam sarkából meg folyt a nyál. Szép. – Már csak néhány felvétel kell, Nikki – harsogta André. – Remekül csinálod! – Valaki mondott valamit, ő pedig még hozzátette: – De megpróbálnál nem remegni? – Nem remegek – magyarázkodtam. – Hanem vacogok. A hidegtől. – Mit mondott? – érdeklődött André Brandontól. A tőr miatt egyetlen szavamat sem lehetett érteni. – Honnan tudjam? – válaszolt vissza Brandon. Aztán felém fordult. – Nikki! Mit mondtál? – Azt, hogy fázom! – kiabáltam. A hullámok egyre magasabbra csaptak, már a fürdőruhám alja is vizes lett. A fenekem teljesen lefagyott. Hát ez remek. Nem éreztem a fenekemet.

Miért is csináltam ezt megint? Valami Stark márkájú parfümöt reklámoztam? Vagy egy mobiltelefont? Már nem is emlékeztem. És Lulu még azon áradozott, milyen szerencsés vagyok, hogy a Virgin-szigetekre utazhatok decemberben, amikor minden más New Yorkinak – idézem – épp befagy a feneke. Ó, ha tudná! Hogy valójában nekem is befagy a fenekem. De szó szerint. – Gőzöm sincs, mit mondott – tolmácsolt Brandon Andrénak. – Nem érdekes, csak fényképezz, Francesco! – utasította a rendező a fotóst. – Nikki, felvétel indul! Fogalmam sem volt, mi történik, mivel a csónak a hátam mögött volt. De fények kezdtek villózni. Én pedig megfeszített nyakkal néztem a szikla csúcsa felé, és igyekeztem tartani magam. És megpróbáltam nem gondolni arra, hogy egy igencsak szűkre szabott fehér bikini van rajtam. Ehelyett teljes páncélzatot képzeltem a testemre. És már nem én voltam, nem Em Watts. Hanem Lenneth, a valkűr, aki magához szólítja az elesett katonák lelkét, és elvezeti őket a Valhallába. Képes voltam rá. Bármire képes voltam. Csakhogy a szikla csúcsán nem a Valhalla várt, csak egy út, amin a turisták a repülőtér felé igyekeztek, s amelyet némi csenevész gizgaz szegélyezett. Rajtam pedig még véletlenül sem volt semmiféle páncél. Mondjuk a legkisebb értelme sem volt annak, hogy egy képzett orgyilkos – aminek láthatólag elképzeltek – egy szál bikiniben, mezítláb mászik fel egy sziklára, és még csak egy zsebe sincs, ahová a mobiltelefonját tehetné. Hacsak nem a tőre tokjába. Lehet, hogy ezért tartottam a tőrt a számban, nem pedig ott, ahol logikus lenne, a tokjában? De aztán meg kellett állapítsam, hogy a szerepjáték-tervezők – valamint a reklámfilmrendezők – soha nem az életszerűséget tartják szem előtt, amikor a karaktereik és a modelljeik öltözetét megálmodják. És tudjátok, mi lett volna még logikus? Ha egy kellemes, meleg stúdióban fényképeztek volna New Yorkban, a sziklát, a

hullámokat és a holdfényt pedig utólag montírozták volna körém számítógéppel. De Francesco mindenképpen valószerűséget akart vinni a képeibe. Épp ezért akarta őt a Stark. Mert a Stark Enterprises mindenből a legjobbat akarja. A cápák, amelyek ott keringtek alattam, arra várva, hogy mikor zuhanok már le erről a nyomorult szikláról, hogy jól felfalhassanak, mindenesetre rendkívül valóságosak voltak. – Remekül csinálod, Nikki! – kiabálta Francesco, miközben kattintgatott. – Tényleg látom a szilárd eltökéltséget az arcodon… Megfogadtam, hogy ha egyszer lejutok erről a szikláról, megragadom a tőrömet, és megmártom Francesco szemében. Attól tekintsünk el, hogy ez csak egy műanyag penge. Bár, azt hiszem, így is megtenné. – …egy olyan lány abszolút elszántságát, aki csak a saját puszta kezére számíthat – folytatta Francesco miközben a túlélésért küzd egy olyan világban, ahol minden és mindenki ellene esküdött… A vicc az, hogy Francesco ezzel pont meg is határozta, hogyan élek nap mint nap. – Én azt hiszem, inkább boldognak kellene látszania – vetette ellen André aggodalmasan. – Mert tudja, hogy Stark dezodort használ, amitől a lányok olyan magabiztosak lesznek, hogy bármilyen kitűzött célt képesek elérni. Aha. Szóval dezodort reklámozunk. – Több lelkesedést, Nikki! – kiabálta André. – Hello! Hiszen a Virgin-szigeteken vagyunk! Remekül kellene érezned magad! Tudtam, hogy Andrénak igaza van. Jól kellene éreznem magam. Végtére is, mi okom rá, hogy boldogtalan legyek? Mindenem megvolt, amire egy magam korú lány csak vágyhat: csodás karriert futottam be mint a Stark Enterprises reklámarca, és ezért busásan meg is fizettek. Volt egy saját kétszobás tetőtéri lakásom egy gyönyörű épületben Manhattan belvárosában, amit a világtörténelem legimádnivalóbb pudlijával oszthattam meg, valamint egy rettentő szórakoztató sztárocskával, aki rutinosan biztosította a bejárásunkat a város legjobb bulihelyeire.

Gazdag voltam. Híres divattervezők ruhái sorakoztak a zsúfolásig telt gardróbomban, a legjobb márkájú ágyneműbe bújhattam az extra méretű ágyamban, hatalmas fürdőszobám volt saját jakuzzival, minden igényt kielégítő konyhám fekete gránitpultokkal és a legdrágább hűtőkkel és fagyasztókkal, és mindehhez főállású házvezetőnőm, aki – ahogyan ezt nemrégiben kipróbálhattam – azt is tudja, hogyan lehet (szinte) fájdalommentesen gyantázni. És még az iskolai eredményeim is elég jók voltak (a népszerű szobatársnőnek köszönhető hosszú éjszakák és jaj-denyomorúságos reggelek ellenére). Oké, színkitűnő azért valószínűleg nem leszek, tekintve, hogy a munkaadóm rendre elrángat a suliból, hogy mindenféle trópusi szigetekre küldjön, ahol aztán egy csapat kerengő cápa fölött riszálhatom a fenekemet. De ha minden szabad percemet tanulással tölteném, lehet, hogy sikerülne az osztállyal együtt végeznem. Ami nem is annyira rossz eredmény egy olyan lánytól, aki az elmúlt félévből egy egész hónapot kómában töltött. Akkor meg mitől voltam ilyen cefetül lehangolt? – Vidítsd fel valamivel! – parancsolt rá André Brandonra, aki engedelmesen felkiabált: – Hé, Nik! Ez most pont olyan, mint amikor tavaly együtt nyaraltunk a Karib-szigeteken, emlékszel? A Vogue fotózott, saját tengerparti pihenőházunk volt, és egész nap olyan pezsgőt ittunk, amiben aranypelyhek úsztak! Aztán meg meztelenül lubickoltunk a vízben! Atyaég, mennyire jól éreztük magunkat… Ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutott. Mármint az, hogy miért vagyok ilyen letört. És az a pillanat is, amikor elengedtem a sziklát. Csak mert, hirtelen, még az is jobb választásnak tűnt, hogy felfaljanak a cápák, mint hogy tovább kelljen hallgatnom Brandon sztoriját. Mert hát számtalan hasonló történetet hallottam már az elmúlt hónapban – nemcsak Brandontól, hanem egy csomó másik manhattani sráctól is –, és el tudtam képzelni, hová fog

kilyukadni. Ahhoz képest, hogy tizenhét éves volt – és különösen, hogy elméletileg a munkaadója fiával járt – Nikki Howardnak bizony igen sok fiúbarátja akadt. Hallottam, hogy többen felsikítanak a csónakban. De egy részemet ez egyáltalán nem érdekelte. Háttal belezuhantam a vízbe. Még annál is hidegebb volt, mint amilyennek képzeltem. Minden szusz kiszorult belőlem, és a sokk, ami ért, akkora volt, hogy egy pillanatra átfutott az agyamon, vajon egy cápa nem harapta-e át a derekamat. Egy dokumentumfilmben, amit egyszer Christopherrel láttunk, azt mondták, hogy a cápák foga olyan éles, hogy az áldozataik meg sem érzik az első harapást. Gyakran nincsenek is tudatában annak, hogy megsebesültek… egészen addig, amíg áramlani nem kezd körülöttük a saját meleg vérük. De nem a metsző hideg volt az egyetlen dolog, amit éreztem, amikor a vízbe estem. Hirtelen minden teljes sötétségbe borult. Legalábbis először. Amíg a szemem hozzá nem szokott a víz homályához, és meg nem pillantottam a csónakból jövő fényeket, amelyek bevilágították körülöttem az óceánt. Ekkor már tudtam, hogy nem haraptak ketté a cápák. Mert a hullámok közt sehol nem láttam vért. Csak néhány fekete foltot, amikről rájöttem, hogy a dajkacápák azok, amelyek minden igyekezetüket bevetve próbáltak menekülni előlem. Azt hiszem, Domnak igaza volt – tényleg jobban féltek tőlünk, mint mi tőlük. És a hajamat is láttam, ahogy aranyló hínárként lebeg körülöttem. Alig háromnegyed órája rendkívül óvatosan, gumicsónakkal vittek a sziklához, nehogy a hajam – vagy a fürdőruhám – vizes legyen. Én pedig most mindent tönkretettem. Vanessa, a stylist, aki majdnem egy órát töltött azzal, hogy tökéletesre igazítsa szőke hajtincseimet, totál ki lesz akadva, ha felbukkanok a habokból, csuromvizesen, mint egy sellő. Már ha felbukkanok. De… az igazat megvallva, egészen jól éreztem magam odalent. Hideg volt, igen. De emellett olyan békés is. És csendes. Ezek a sellők tudhattak valamit. Mi üthetett Arielbe, hogy a szárazföldön akart élni, de komolyan?

Csodálatos érzés volt, és egy-két percre még arról is elfelejtkeztem, mennyire fázom, és hogy nem érzem a hátsó felemet. Ja, és hogy nem kapok levegőt, és minden valószínűség szerint meg fogok fulladni. De végtére is, mi volt az, amiért élnem kellett volna? Persze, nagyszerű, hogy utazhatok a Stark Enterprises magánrepülőjén, hogy nem kell magam után elmosogatnom, és hogy annyi szájfényt kapok ingyen, amennyire csak vágyom. Csakhogy engem sosem izgattak a szájfények. A helyzet az, hogy arra kényszerítettek, hogy egy olyan cégnek dolgozzak, amely meggyőződésem szerint jó úton halad afelé, hogy egész Amerikát egyetlen végtelen, lelketlen piactérré változtassa. A srác pedig, akit szeretek, azt sem tudja, hogy élek. De szó szerint. És ha elmondanám neki, hogy nem haltam meg, a Stark Enterprises – akikről meg vagyok győződve, hogy minden lehetséges alkalommal kémkednek utánam – azonnal börtönbe juttatná a szüleimet. Ja, és igen: az agyamat eltávolították, és valaki más fejébe operálták. Szóval, mi értelme élnem? De komolyan? Úgy gondoltam, egyszerűen csak ott maradok, lent. Sok szempontból gondtalanabb lett volna, mint az igazi létem. Túlzás nélkül állíthatom. Aztán már csak azt vettem észre, hogy valami hatalmasat csobbant mellettem. Brandon, úgy, ahogy volt, ruhában úszott utánam, megragadott, és – miközben én fuldokolva kapkodtam levegő után – kihúzott a vízből, aztán pedig berángatott a csónakba. Kissé dühös voltam. És megállíthatatlanul reszkettem. Na jó, azt hiszem, valójában nem is akartam az óceán mélyére költözni. De megmenteni sem kellett volna. Mert igazából nem akartam addig lent maradni, amíg a tüdőm meg nem telik vízzel, én pedig bele nem fulladok a tengerbe.

Nem gondolom, hogy ezt akartam volna. Amikor a tekintetem elvándorolt Brandon megfeszített karizma mellett – miközben megpróbált visszahúzni a csónakba – , megpillantottam az ügynököm asszisztensének jobb kezét, amint aggodalmasan figyel a csónakból. – Jaj, istenem, Nikki, minden rendben? – jajveszékelt Shauna. Cosabella, aki ott kapaszkodott a karjába, izgatottan ugatott. Cosabella. Cosabelláról teljesen megfeledkeztem. Hogy lehettem ennyire önző? Ha én nem lennék, ki viselné gondját? Lulu annyira nem megbízható. Az esetek felében még a saját vacsorájáról is megfeledkezik (leszámítva persze a mojitót és a pattogatott kukoricát). Kizárt dolog, hogy eszébe jutna, egy kis állat vacsorájáról is gondoskodnia kell. Shauna nagyon is jót kérdezett. Tényleg minden rendben? Mostanában én is sokszor tettem fel ezt a kérdést magamnak. Néha már azon tűnődtem, lesz-e még valaha is rendben az életem. – Nikki! – hallottam Francesco hangját a csónakból. – Hála istennek! De nincs semmi baj. Megvannak a képek, amik kellenek. Hát, ez remek. Nem Nikki, hála istennek, nincs semmi bajod. Hanem Nikki, hála istennek, nincs semmi baj. Megvannak a képek, amik kellenek. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nem sikerülnek. A Stark Enterprises tuti sosem engedett volna haza. Addig legalábbis nem, amíg a képek meg nincsenek.

MÁSODIK FEJEZET EGYEDÜL VOLTAM A SZÁLLODAI SZOBÁMBAN (MÁR ha nem számítjuk Cosabellát, aki megállás nélkül nyalogatta lefelé a sós vizet az arcomról), és a teraszon lévő privát jakuzzim forró vizében próbáltam felengedni. Brandon és a többiek a fotózásról már mind egy újabb ezerdolláros szusivacsorán ültek – amelynek költségét természetesen Brandon milliárdos apja, Richard Stark állta – odalent, a szálloda éttermében. Én nem tartottam velük, inkább a forró fürdőt, a szobaszerviztől egy hamburgert és néhány kör Journeyquestet választottam az ultravékony MacBookomon. Mindazok után, amiken keresztülmentem, az, hogy hallhassam a legújabb pletykákat az Olsen ikrekről, vagy technopopra kelljen táncolnom, ami várhatólag a következő program lett volna, egyáltalán nem tűnt olyan vonzó lehetőségnek. Az igazat megvallva, soha nem is tűnt annak… bár Brandon sokáig ott toporgott az ajtóm előtt, és könyörgött, hogy gondoljam meg a dolgot, míg én bent vacogtam. Végül azzal vettem rá, hogy hagyjon békén, hogy megígértem: később lemegyek… ami persze a legkevésbé sem volt igaz. Ezért, amikor Nikki mobiltelefonján megszólalt a „Barracuda” első néhány hangja, biztos voltam benne, hogy ő keres. Elég idegesítő, ha az ember csengőhangja a „Barracuda.” De sosem jutottam el addig, hogy lecseréljem. Valójában mivel továbbra is meg voltam róla győződve, hogy Nikki Stark gyártmányú mobilját lehallgatják (a szintén Stark gyártmányú számítógépén kémprogramot találtam – miért ne hallgathatnák le a mobiltelefonját ugyanígy?), egyszerűen sosem vettem a fáradságot, hogy kitanuljam a készülék működését, azon kívül, hogy megnyomom a törlés gombot. Ha lehetett, nem azt

használtam, hanem a saját iPhone-omat, amit Nikki egyik hitelkártyájával vásároltam magamnak. Ellenőriztem, ki hív (már teljesen megszoktam, hogy csak akkor vegyem fel a telefont, ha felismerem a hívót. Különben könnyen azon kaphattam magam, hogy mindenféle hosszas szónoklatokat kell végighallgatnom arról, hogy miért nem telefonáltam ennyi meg annyi ideje, és hogy mennyire odáig van egy Eduardo vagy más hasonló nevű személy azért, hogy megint Párizsba repülhessen velem), és meglepetten láttam, hogy nem Brandon az, hanem Lulu. – Mi van? – szóltam bele a készülékbe. Azon az éjszakán hagytunk fel az egymással való udvariaskodással, amikor a műtétem után, egy szerencsétlen „mentőakció” keretében, ő meg Brandon tulajdonképpen elraboltak a kórházból. – Öhm… – szólalt meg Lulu. – Itt volt egy fickó, és téged keresett. – Lulu! – Az alatt a rövid idő alatt, amióta Luluval laktam, úgy megszerettem, mintha a húgom lett volna. Úgyhogy feljogosítva éreztem magam, hogy megállapítsam: Lulunak bizony hiányzik néhány kereke. – Engem mindig keres valami fickó. Bármily szomorú, így igaz. A lakás, ahol Luluval laktunk, mindenféle pasasok gyülekezési pontja volt. Az egyetlen hímnemű, aki soha nem ugrott be hozzánk, hogy meglátogasson, volt egyben az egyedüli, akit szerettem volna, ha eljön. És egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki már döntésre jutott volna magában azzal kapcsolatban, hogy akkor most szeret-e engem, vagy sem. Legalábbis azokból a furcsa pillantásokból ítélve, amelyeket előadástan-órán vetett rám. Ugyanakkor az is igaz, hogy mostanában McKayla Donoforióra is elég furcsa pillantásokat vetett óra alatt, úgyhogy lehet, hogy ez nem jelent semmit. – Ez most nem olyan volt – tájékoztatott Lulu. Ennek az értesülésnek a hatására egy kissé felegyenesedtem a jakuzziban. – Nem mondod! – Az ujjaim már szétáztak a hosszas lubickolástól. És mivel ráadásul vizes kézzel vettem fel a telefont, majdnem ki is ejtettem a markomból. – És mit akart?

– Mégis, mit akart volna? Beszélni veled. – Azt sejtettem – feleltem erőltetett nyugalommal. Az embernek nem kis türelemre van szüksége, ha Luluval próbál kommunikálni. Mintha egy ötévessel beszélne. – De miről? Nem mondta, mit akar? Lulu valami rágógumin nyámmogott. Bele a fülembe. – Csak annyit mondott, hogy te tudni fogod. És hogy nagyon fontos, hogy találkozzon veled, és majd visszajön. De a nevét nem hagyta meg. Csalódottan merültem vissza nyakig a vízbe. Nem Christopher volt az. Mármint Christopher tuti meghagyta volna a nevét. Ő már csak olyan. Ami azt jelentette, hogy csak egy szokásos pasi lehetett a sok közül. De komolyan, az ember azt gondolná, hogy csak feladják már. Mégis, meddig tarthat még ezeknek a szerencsevadászoknak az ostroma? Elég, ha bemondják a hírekben, hogy egy gazdag hírességnek amnéziája van, a metróalagutak sötét bugyraiból máris előmászik ez a söpredék, és mindenféle régi barátnak vagy akár rokonnak adja ki magát. Hihetetlen, Nikki Howardnak mennyi unokatestvére lett hirtelen. – Azt mondta, te tudni fogod, miről van szó – ismételte meg Lulu. – Honnan tudhatnám, mit akar, ha azt sem tudom, kicsoda? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést. – Fogalmam sincs – ismerte be Lulu. – De Karl megmutatta a fickót a biztonsági kamera felvételén. És nem úgy nézett ki, mint a többiek. Fiatal volt. És jóképű. És semmilyen tetoválás nem látszott a nyakán. Hirtelen elakadt a szívverésem. És nem hinném, hogy ez amiatt lett volna, hogy többet töltöttem a forró vízben annál a húsz percnél, amit a teraszon, az óra mellé kifüggesztett tájékoztató táblán javasolnak. – Fiatal? – Nem akartam túlzottan beleélni magam. Úgy értem, túlságosan sokszor csalódtam már, amikor Christopher felém pillantott előadástan-órán, aztán kiderült, hogy csak az órát

bámulta, esetleg valami hajléktalant az ablakon keresztül, vagy McKayla Donoforiót. – Várj csak, Lulu… szőke volt? Egy darabig csönd volt, Lulu minden bizonnyal megpróbált visszaemlékezni. – Aha. Legalábbis olyan szőkés. Ez már valami. – És magas is? – folytattam a kérdezősködést. – Ühüm, ühüm – jött a válasz. Úgy éreztem, mindjárt szívrohamot kapok, aminek a lehetőségére a forró fürdő használati utasítása előre figyelmeztetett. Legalábbis terhesek vagy idősek esetében, amik közül egyébként egyik sem voltam. Viszont hatalmas műtéten estem át alig néhány hónappal ezelőtt, szóval, mit lehet tudni… Közben Cosabella izgatottan nyalogatta az arcomat, ott, ahová némi melegvíz fröccsent. A legerősebbre állítottam a vízsugarakat, abban a reményben, hogy ez jót tesz majd a sziklán csimpaszkodás közben felsértett kezemnek és lábamnak. Modellnek lenni, ahogy kezdtem rájönni, néha igen fájdalmas, sőt akár életveszélyes feladat. – És amolyan izmos fajta? – kérdeztem. Lassan elkezdtem kikászálódni a jakuzziból. Más már nem is hiányzott volna, mint hogy szívrohamban haljak meg, éppen akkor, amikor az álmom végre, úgy tűnt, valóra válik. És oké, tisztában voltam vele, hogy alig egy órával azelőtt még komolyan elgondolkodtam azon, hogy a víz alatt rendezem be az állandó lakhelyem. De azért igazándiból nem arra vágytam. Mert irtó hideg van odalent. És valamennyire az is benne volt a dologban, hogy kíváncsi voltam, mi történik a Realmsben, a Journeyquest legújabb kiadásában. Az egyetlen problémát az okozta, hogy a játéktervezővel olyan szerződést kötöttek, hogy csak úgy juthatsz hozzá a Realmshez, ha megveszed a Stark Quarkot, a legújabb számítógépet, amelyet a Stark Enterprises az ünnepekre dob piacra. A Journeyquest rajongói nem voltak túlságosan feldobva a gondolattól. Jó, hogy nem. – Úgy értem, nem amolyan kigyúrtan izmos, csak… simán jókötésű?

– Hát, ez nem nagyon látszott a biztonsági kamera képén – hűtött le Lulu. – De, mondjuk úgy, azért nem rúgnám ki az ágyamból. – Jaj, istenem! – Felkaptam egy törölközőt a terasz korlátjáról. A szívem úgy zakatolt, mintha most szálltam volna le a futópadról (amit mostanában rendszeresen műveltem, hogy formában tartsam magam. De ezzel nem volt semmi gondom, mert Nikki teste élvezte az ilyen edzéseket, nem úgy, mint az én régim, amelyik ki nem állhatta). El se hittem. Ennyi idő után – már hetek teltek el a várakozással – Christopher végre eljött. De nekem persze a Virgin-szigeteken kellett lennem, amikor megtörtént! – Lulu! Lulu! Ez Christopher volt! Nem lehetett más! – Most, hogy már kimásztam a jakuzziból, nem éreztem úgy, hogy mindjárt infarktust kapok. Igaz, a szívem még mindig úgy dobogott, hogy majd’ kiütötte a bordáimat, de ezt boldogságában, a remény izgalmában tette. Valahogy így: Bamm-bamm, Christopher találkozni akar veled! Bamm-bamm, Christopher végre rájött! Az utóbbi néhány hétben már minden elképzelhetőt megtettem, hogy óvatosan a tudtára adjam, bár kívülről csak egy lelketlen vállalat tökéletes reklámarcának látszom, amely azon igyekszik, hogy minden kis cég összes vérét kiszívja, belülről azonban még mindig a régi Em vagyok: a jó fej barát, aki imádja a számítógépes játékokat, és szívből gyűlöli a lelketlen nagyvállalatokat. Mindezt persze anélkül, hogy kimondtam volna, mert azzal minden valószínűség szerint magamra vontam volna Richard Stark és mindenható ügyvédi gárdája mérhetetlen haragját. Mert bár arra mérget vettem volna, hogy Christopherre nyugodtan rábízhatom a titkomat, sosem fogja kifecsegni – már ha egyáltalán képes leszek elhitetni vele, ami egy másik történet –, abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy a beszélgetésünk nem jut-e valahogy a Stark fülébe. Néha már úgy éreztem, azt is tudják, mit gondolok. Ne kérdezzétek, honnan. De Christophert ráébreszteni arra, hogy Nikki Howard tökéletes kék szeme mögött valójában Em rejtőzik, egyáltalán

nem volt könnyű feladat – különösen, mert McKayla Donoforio ötpercenként megzavart valamivel (honnan ez az új keletű lelkesedés Christopher iránt? Csak annyi kellett, hogy levágatta a haját, és még a Tribeca Alternatív Gimnázium üzleti klubjának elnöke is ráébredt, milyen vonzó), és mert szinte folyamatosan a Journeyquestről kellett beszélnem, hogy fenntartsam a figyelmét. Vajon emiatt jött át hozzám? Minden bizonnyal. Vagy Christopher végre kezdi kapiskálni, hogy Nikki testében én vagyok, Em Watts, az ő régi barátja, vagy pedig úgy érzi, túl sokat lógok a nyakán. És lehet, csak azért ugrott be, hogy figyelmeztessen, ő McKaylával jár, és kedvesen azt javasolja: keressek fel egy pszichológust. Na, álljunk meg! Nem voltam hajlandó behódolni semmilyen negatív gondolatnak. – Megkérnéd az ajtónállót, hogy mondja meg neki: már hazafelé tartok? – kérleltem Lulut. – Mármint Christophernek. Ha visszajönne. Hogy olyan hamar érkezem, amennyire csak tudok. – Persze – ásított Lulu. – Mármint, megkérhetem. Csak azt nem értem, miért nem hívod fel és mondod meg neki te magad. Meghívhatnád a karácsonyi buliba is… Lulu már hetek óta ezt a karácsonyi bulit tervezi. Úgy tűnik, Nikki és ő híresek erről, meg úgy általában az észvesztő szórakoztató programjaikról. Ezeknek a partiknak eddig mindig hatalmas sikerük volt, még paparazzók is felbukkantak, és bekerültek a celebhírekbe, sőt, még a Vogue-ba is, a barátaik pedig nagyon jól érezték magukat. Ami Lulut illeti, december első napja óta képtelen bármi másra koncentrálni, az ügynöke és a menedzsere legnagyobb bosszúságára, akik szerették volna befejezni az első albumát, aminek valamikor tavasszal kellene megjelennie, már ha valaha képes lesz a végére jutni. Lulu idei karácsonyi partijával csak egyetlen gond akadt. Egy olyan probléma, amiről még nem tudott: nevezetesen az, hogy én nem leszek ott. Azt még nem tudtam, hogy fogom ezt beadagolni neki. Lulunak rajtam (pontosabban szólva Nikkin) kívül nem volt családja, mert a szülei elváltak, és szemmel láthatólag a

legkevésbé sem érdekelte őket a lányuk sorsa. Szörnyen éreztem magam amiatt, hogy magára hagyom az ünnepekre, főleg, hogy ezt a hatalmas partit is akkora hévvel szervezi. De hát mit tehettem volna? Már korábban elígérkeztem máshová. A Christopherre vonatkozó kérdésére csak annyit mondtam: – Elvileg nem tudhatom a telefonszámát. Emlékszel? Azt sem tudom, ő hogy derítette ki, hol lakom. – Hát, az annyira nem nehéz feladat – állapította meg Lulu. – Semmi mást nem kell tennie, csak követni ezeket a fancsali képű, fura alakokat, akik a ház előtt lézengenek, és mind azt akarják tudni, miért nem ugrasz a karjaikba… vagy miért nem adod meg nekik azt a pénzt, amiről azt akarják, hogy azt hidd: tartozol nekik, mivel ők a rég elveszett, munkanélküli unokatestvéreid. Gyorsan megtörölköztem, felkaptam egy farmernadrágot és egy pántos topot az alsóneműm fölé – ami nem is olyan könnyű feladat mobiltelefonnal a kézben, úgy, hogy közben azon igyekszel, nehogy véletlenül rálépj egy izgatott pudlira. De meglepő, milyen könnyen megtanul az ember felöltözni bármilyen körülmények közt, ha rendre olyan helyeken vetkőztetik le, ahol aztán a legminimálisabb privát szférája sincs. – Lulu – türelmetlenkedtem. – Biztos, hogy most kell az álrokonaimat megvitatnunk? – Akármit is mondasz – jelentette ki –, az a srác igenis vonzó volt, a maga nyálas módján. – A nem létező unokatestvérem volt! – emlékeztettem. – De most komolyan, Lulu, szerinted mit csináljak? Brandon holnap jetskizni akar vinni. – Hogy mi? – jött zavarba Lulu. – Mit akar? – Elvinni jetskizni – ismételtem meg. – Szerinte túlságosan kimerült vagyok. – Kimerült? – csodálkozott Lulu. – Ezt meg miből gondolja? Már megint ez a lélektranszfer dolog? – Öhm… – Nem akartam megmondani neki az igazat – arról, hogy Brandon most rángatott fel az óceán fenekéről, miután én meg sem próbáltam tenni valamit, hogy ne fulladjak meg. Túl

bizarr történet volt. Ráadásul, mivel Nikki starkos telefonján cseverésztünk, amiről meg voltam győződve, hogy bepoloskázták, és minden esély megvolt rá, hogy valaki Brandon apjának az irodájában lehallgat minket, nem tartottam jó ötletnek ilyesmiről beszélni – legfőképpen a „lélektranszferemről” nem. Úgyhogy csak annyit mondtam: – Aha. Azt hiszem. – De a fotózás lement, igaz? – Persze – nyugtattam meg. – Akkor meg – jelentette ki – nem számít. Te már Nikki Howard vagy. Az történik, amit te akarsz. Mondd meg neki, hogy holnap hazarepülsz, és kész. – A Stark Enterprises magánrepülőkön furikázta az alkalmazottait, köztük engem is, mindenhová, ami számukra rendkívül időtakarékos megoldás, ám a legkevésbé sem környezetkímélő módszer. Az ökológiai lábnyomom már elég méretesre dagadt. Nagy összegeket kell majd áldoznom Nikki pénzéből, hogy ezt jóvátegyem. De, bár a repülő oldalán a „Stark” felirat díszelgett, Brandon a saját tulajdonának tekintette. – De tulajdonképpen az Brandon gépe – emlékeztettem. – Vagyis igazából az apjáé, de ez most mindegy. Hogy beszélhetném rá, hogy hajnalban induljunk? – Ne rábeszéld – javasolta Lulu. – Hanem mondd meg neki, hogy holnap haza kell jönnöd, és gondoskodjon róla, hogy a repülő készen álljon. Aztán meg tedd azt a nyelveddel, amit szoktál… – Istenem! – vágtam közbe gyorsan. Ez határozottan nem a Stark fülének való téma volt, vagy bárki másénak – már ha volt ilyen valaki –, aki adott esetben lehallgatta Nikki Howard telefonhívásait. – Lulu! – Vagy akár újra össze is jöhetnétek – javasolta olyan hangsúllyal, mintha csak épp akkor pattant volna ki az ötlet a fejéből. – Hiszen tudod, hogy ő ezt akarja. Totál ki van borulva, amióta szakítottatok. Bár fogalmam sincs, hogy működne ez a felmelegített kapcsolat, tekintve, hogy valaki mást szeretsz… – Oké, Lulu – vetettem véget ennek. Nyilvánvalóan megint túl sok mikrózott pattogatott kukoricát evett. Voltak olyan napok,

amikor nem voltam mellette, hogy egész nap nem is evett mást, mivel nem tudott főzni. – Most mennem kell… – Nagy kár, hogy nem tudsz már ma este elindulni – sóhajtott. – De akkor menetrend szerinti járattal kellene jönnöd. Olyan hangsúllyal ejtette ki a menetrend szerinti szavakat, mint amikor a húgom, Frida, azt mondja, márkátlan farmer. – Hohóóóó – visította hirtelen a fülembe, nyilvánvalóan eszébe jutott valami más. – Megmondom a kajaszállítónak, hogy hozzon spenótos osztrigát, és tudod, hogy mi az osztriga? Afrodiziákum. Amint Christopher bekap egyet, rögtön képtelen lesz ellenállni neked. Nem ez volt a megfelelő hely és idő, hogy felvilágosítsam: nem leszek otthon az ünnepek alatt (és ami az osztrigát illeti, ki nem állhatom), úgyhogy csak annyit mondtam: „Az jó lesz,” és letettem a telefont. Aztán felkaptam a szobám kulcsát, és elindultam Brandonhoz. Cosabella pedig ott lihegett a nyomomban. Brandont ott találtam – pontosabban Cosabella találta – a hotel bárjának üres, holdfényes teraszán, egy hatalmas párnákkal borított széken ücsörgött, és a fejét az étterem hoszteszének dekoltázsába túrta. – Elnézést – szólítottam meg. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most bosszant vagy szórakoztat. Brandon ijedten lökte el a hoszteszlányt, aki le is esett a székről, és hatalmas puffanással landolt a terasz műköves burkolatán. – Jaj, bocsánat! – hőköltem hátra. Cosy izgatottan ugatta meg a hoszteszlányt – a kitűzője szerint RHONDÁt –, aki döbbenten meredt rám a háttérből, miközben a hátsóját tapogatta. – Nikki! – pattant fel Brandon, és úgy lépett át Rhondán, mintha a lány ott sem lett volna. – Minden oké? Mit keresel itt? Azt hittem, azt mondtad, mész lefeküdni. – Megyek is – feleltem. – Legalábbis hamarosan. Jól vagy? – érdeklődtem Rhondától, mivel, úgy tűnt, Brandon azt is elfelejtette, hogy a világon van.

– Jól vagyok – nyugtatott meg a lány, s közben megsemmisítő pillantást vetett Brandonra, bár a címzettnek ez fel sem tűnt. – Történt valami? – tudakolta Brandon. Csakhogy ezt tőlem kérdezte, nem attól a lánytól, akit úgy ellökött, hogy a csontjai belereccsentek. – Vigyek neked valamit? Esetleg vacsorát? Nem vagy éhes? – Nem – mondtam. – Jól vagyok. Csak valamit kérni szerettem volna tőled. – Bármit – buzgólkodott Brandon. – Mi lenne az? – Öhm… – lehajoltam, és felvettem Cosyt, hogy szegény Rhonda végre elmenekülhessen, mert a kutya megállás nélkül nyalogatta a lány arcát, miközben emez megpróbált talpra kecmeregni. – Tulajdonképpen ráér… – Nem, mondd csak! – Brandont a legkevésbé sem érdekelte Rhonda meg az erőfeszítése, hogy függőlegesbe tornássza magát valahogy. – Mit szeretnél? Mögötte Rhonda már felállt, lesimította szűk fekete szoknyáját, és felvette a tálcát, amelyen épp Brandon vacsora utáni italát szolgálta fel, amikor a dolgok láthatólag… kissé intimebbé váltak közöttük. És ahogy felszegett fejjel elsétált, az orromat megcsapta a parfümje illata, amelyet felénk sodort a langyos trópusi szél. A Nikki volt, amit most különleges ünnepi áron, 49,99-ért vesztegettek minden Stark áruházban. A Starknak persze alig pár dollárjába került egy üveg előállítása (Kínában, persze), még ennél is kevesebbe a szállítás, és olyan émelyítő illata volt, hogy a magam részéről a világ minden pénzéért sem fújtam volna magamra. – Csak arról van szó, hogy azt mondtad, holnapután szeretnél indulni – kezdtem bele. – De arra gondoltam, mi lenne, ha kicsit hamarabb mennénk. – Hamarabb? – nézett rám zavartan Brandon. Nem tudom, mit gondolt, mit fogok kérni tőle, de nyilvánvalóan nem erre számított. Gyanítottam, hogy Lulunak igaza volt, és tényleg azt remélte, hogy majd megkérdezem, mit szólna, ha megint összejönnénk. Már jó ideje ebben reménykedett.

De bármily szomorú, ez a reménye nem fog valóra válni… Lehet, hogy Nikkinek Brandon volt az esete, de nekem akkor sem. Addig legalábbis biztos nem, amíg bármi esély is van arra, hogy Christopher valamikor képbe kerül. – Mennyivel hamarabb? – Ó, nem sokkal – nyugtattam meg. – Arra gondoltam, mondjuk, úgy holnap reggel kilenckor. – De apa is pont ezt tervezte eredetileg – döbbent meg Brandon. – Én pedig jól fel akartam borítani a tervét, és el akartalak vinni jetskizni a tengerre! Amely program közben – ebben biztos vagyok – reményei szerint újra fülig belezúgtam volna. – Aha – nyugtáztam. – És ez nagyon kedves ötlet volt tőled. De valami közbejött, és tényleg nagyon fontos lenne, hogy hazajussak… – És búvárkodni – folytatta Brandon. – Arra gondoltam, búvárkodhatnánk is egy kicsit holnap ebéd után. Nos, ma tényleg mutattam némi jelét annak, hogy jól érzem magam a víz alatt… – Ez valóban nagyon jól hangzik – ismertem el. – De tényleg haza kell mennem. – Miért? – érdeklődött. Sötét szemöldökét úgy húzta össze, hogy ha nem ismertem volna, akár fenyegetőnek is találhattam volna. Csakhogy Brandon egyetlen porcikája sem tudott fenyegető lenni. – Személyes ügy – feleltem. Ennél részletesebben nem akartam kifejteni. Legalábbis egy olyan srácnak nem, aki, biztosra veszem, egyetlen könyvet sem olvasott még életében. – De… én nem akarok hamarabb hazamenni – ereszkedett vissza Brandon a székre, amelyről az imént felállt, és az italáért nyúlt. A viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy kész szembeszegülni. És hogy, hacsak nem szándékozom a barátnője lenni, nem megy innen sehová. Nagyszerű. Tudhattam volna, hogy ez lesz belőle. De akármi is lesz, nem vagyok hajlandó azt a dolgot csinálni a nyelvemmel, bármi is legyen az. Lehuppantam a kerti székre Brandon mellé, és előrehajoltam, bár jól tudtam, hogy a topom remek belátást enged, amikor ezt

csinálom. Persze volt rajtam melltartó, szóval nem láthatott semmit, amit ne láthatott volna pár órával korábban, amikor bikiniben voltam. Ennek ellenére, úgy tűnt, nem tud nem bámulni. Tényleg igaz volt hát… a topok ereje nem lebecsülendő, ahogy Frida próbálta a fejembe verni évekkel ezelőtt, de én soha nem hallgattam rá, és ragaszkodtam hozzá, hogy én mint feminista nem veszek fel olyan holmikat, amelyek tárgyiasítják a női testet. Lulu volt az, aki elmagyarázta, hogy ezek a topok nem tárgyiasítanak, hanem kiemelik azokat a vonalakat, amelyekre minden nőnek büszkének kellene lennie, mérettől függetlenül. – És az apád tudja, hogy még egy egész napra lefoglalod a céges gépet, Brandon? – érdeklődtem mézesmázosan. Ő csak bámult tovább rendíthetetlenül. – Kit érdekel az apám? – csattant fel kissé mogorván. – Mintha nem lenne még egy csomó másik gépünk. Bármelyiket használhatja, ha épp szüksége van rá… – És nincs lelkifurdalásod amiatt, hogy mennyibe kerül ez az apádnak – na meg a személyzet miatt –, amikor már rég befejeztük a fotózást? Különösen, mivel csak arról van szó, hogy jetskizni meg búvárkodni szeretnél? – Nincs – vont vállat Brandon, miközben azt figyelte, ahogy egy kis kört rajzolok a térdére – ezt a trükköt Lulutól láttam, aki sokszor bevetette azoknál a srácoknál, akik mindenféle italokra hívták meg őt a Cave nevű éjszakai bárban. Hogy voltak-e rossz érzéseim azzal kapcsolatban, hogy most Brandonnal szemben vetem ezt be? Egy kicsit. Hogy bíztam-e benne, hogy ez bejön? Abszolút. – Az apám és én nem állunk valami közel egymáshoz. – Tudom – bólintottam együtt érzőn. – Az anyám évekkel ezelőtt itt hagyott minket, és belépett abba a vallási közösségbe, azóta alig találkoztunk – folytatta némileg akadozva. Szemmel láthatólag kissé sokat ivott. Ahogy mindig. – Tudom – mondtam megint. Bár igazából ezt nem is tőle tudtam. Hanem egy cikkben olvastam egyszer egy People magazinban, amit Frida hagyott szét valahol. – Nézd, a többiek

nevében nem beszélhetek, de én személy szerint azt szeretném, ha holnap reggel indulnánk, ahogy azt eredetileg terveztük. Ha nem megyünk… – elhúztam a kezem a térdéről, és hirtelen hátradőltem, ezzel megszüntetve a belátást a felsőmbe. Adj, majd végy el. De pontosan kell időzítened. – …én felszállok az első menetrend szerinti járatra, amin van hely. – Menetrend szerinti járatra? – Pont úgy, mint Lulu, Brandont is sokkolta az ötlet, hogy menetrend szerinti géppel utazzak. Annyira sokkolta, hogy megragadta a kezemet, és egy hirtelen mozdulattal magához rántott. Erősen. – Szóval, mi olyan fontos odahaza New Yorkban, hogy te, Nikki Howard, menetrend szerinti járattal akarj repülni? – csattant fel. Öhm… hoppá. Hajlamos vagyok megfeledkezni róla – talán azért, mert annyira nem az esetem ezzel az egyetemista jófiú kinézetével és a nyilvánvaló érdektelenségével minden iránt, ami nem Bacardi vagy a legújabb hiphopzenekar, akiket reklámoz –, hogy Brandon Nikki Howard volt fiúja. Valamint arról is, hogy ők ketten – legalábbis a bulvárlapokból származó újságkivágások szerint, amiket Nikki szobájában találtam (minden cikket összegyűjtött az éjjeliszekrénye alsó fiókjában, amelyet valaha is írtak róla) – igen szenvedélyes kapcsolatban voltak legalább egy éve. Az utolsó, amire most szükségem volt, hogy Brandon féltékeny legyen amiatt, hogy azért akarok visszamenni New Yorkba, mert a srác, akibe szerelmes vagyok, lehet, hogy végre felbukkan nálam. – Semmi – feleltem ártatlanul. – Csak vár az iskola. Emlékszel? Még iskolába járok. És a héten vizsgáim lesznek. Brandon szorítása a csuklómon egy kicsit enyhült. Most már nem szorongatott birtoklóan, hanem lassan felfelé csúsztatta az ujjait a karomon. – Ja, persze. Az iskola – visszhangozta. – Meg a vizsgák. Amint a keze elért a tarkómig, és beletúrt a hajtincseim közé, rájöttem, hogy ebből baj lesz. Nem tagadom, jó érzés volt, hogy ott matattak az ujjai. A baj az, hogy ezt Brandon is tudta. Ez volt az egyik gondom a sok közül azzal, hogy a Stark Enterprises az

agyamat Nikki Howard testébe operáltatta. Hogy nem szerettem Brandon Starkot – legalábbis nem úgy. Nikki Howard viszont kedvelte Brandont… a teste legalábbis biztosan. A szemem automatikusan lecsukódott – abszolút az akaratom ellenére –, amikor elkezdte masszírozni azt a pontot, ahol a fejem és a gerincem találkozott. Ez olyan szemét dolog volt! Brandon jól tudta, hogy Nikki Howard védtelenné vált, ha nyakmasszázsról volt szó. Az egész teste – erre röviddel az után jöttem rá, hogy egy fodrász először csinált nekem ilyet – elernyedt, ha valaki azt a pontot kezdte masszírozni, ahol a feje és a gerince találkozott. Brandon pedig nyilván tisztában volt ezzel, és tisztességtelenül kihasználta a helyzetet. – Úgy látom, az iskola az egyetlen dolog, ami mostanában a fejedben jár – folytatta. – Az iskola, és ez a „Stark Enterprises tönkreteszi az országot” marhaság. – Ez egyáltalán nem marhaság – motyogtam, miközben az ujjai tovább masszíroztak. – Az apád cége nagyban hozzájárul a globális felmelegedéshez, csakúgy, mint a kisvárosi Amerika hanyatlásához… – Atyaég, olyan szexi, amikor ilyen forradalmi dolgokról beszélsz – duruzsolta vissza. A hangja olyan közelről jött, hogy kinyitottam a szemem. És meglepetten láttam az arcát egészen közel az arcomhoz, a szája pedig alig pár centire volt az enyémtől. Jaj, nem! Már megint ez történik! Éreztem, hogy felé hajolok, a testem úgy húzódik az övé felé, mintha valami titkos erő húzná… pedig az utolsó dolog, amit akkor akartam, az a Brandon Starkkal való csókolózás volt. Mármint amit az agyammal akartam. De a helyzet az, hogy valójában ez nem én voltam. Hanem Nikki. Nem volt fölötte hatalmam. Teljesen megőrült. Nem mintha bármi rossz lenne abban, ha egy nő élvezi, hogy egy férfi megcsókolja. A csókolózás fantasztikus dolog. Valójában nem is értem, hogy tudtam az életemből – még az

előtt, hogy Nikkivé lettem – ennyi időt eltölteni úgy, hogy nem csókolóztam fiúkkal. Nikkivel viszont az volt a baj, hogy az előtt, hogy az én agyamat tették a fejébe, életének nagy részét azzal töltötte, hogy nem a megfelelő fiúkkal csókolózott. Valójában olyan sok időt töltött ezzel, hogy a nem megfelelő fiúkkal való csókolózás már leküzdhetetlen szokásává vált, és a teste már automatikusan tette, amit tett, én pedig képtelen voltam megálljt parancsolni neki. Mint abban a pillanatban, például. Mielőtt még bármit tehettem volna, a szám már Brandonéra tapadt, és vadul csókolózni kezdtünk pontosan azon a helyen, ahol alig pár perccel előtte még Rhondával, a hosztesszel gabalyodtak össze. És nagyon is megértettem, mit evett rajta Rhonda. Brandon ajka olyan puha volt, és miközben kitartóan csókolt, a keze a tarkómat simogatta. És éreztem, hogy ismét az történik ami mindig történt, amikor egy fiú megcsókolta Nikkit, akár tetszett neki a srác, akár nem – és amivel majdnem sikerült tönkretennem a barátságomat Luluval egy-két hónappal ezelőtt, amikor is csókcsatába bonyolódtam a fiújával. Rettenetes volt, de tényleg, nem tudtam leállítani magam – pontosabban szólva Nikkit. A teste magától hajlott Brandon felé, a kezem pedig lassan felcsúszott az erős, izmos karján, aztán körbefonta a nyakát, és belecsimpaszkodott. Sajnos tudtam, hogy ez fog történni, hogy el fogok veszni, úgy merülök majd el, mint amikor a vízbe zuhantam. Tudtam, hogy ez fog történni… …mégsem voltam képes megálljt parancsolni a testemnek, ahogy a fejemet sem tudtam nem felszegni, amikor valaki a nyakamat masszírozta. De ez nem én voltam. Esküszöm, nem én voltam. És hogy tudhattam volna irányítani valaki más testét? Valakiét, aki nem én vagyok? Legalábbis még nem. Nem teljesen. Aztán Brandon ujjai továbbsiklottak, és megérintették a még mindig érzékeny, kidudorodó sebhelyet a tarkómon. A fájdalom apró tűszúrásokként hasított belém. Elkaptam az arcom.

– Aú! – kiáltottam fel. – Mi az? – Brandon vágyakozó arckifejezése hirtelen zavarodottá vált. – Valami rosszat csináltam? Hé, mi ez itt a fejeden? Valami… Csak nem hajbevarrást csináltattál? – Nem… ez nem… á, mindegy. – Hátradőltem a széken, miközben az ajkam még mindig lüktetett egy kicsit attól, ahogy Brandon hozzápréselte az övét. Milliónyi érzelem kavargott bennem, de a legerősebb a megkönnyebbülés volt. Még soha nem voltam ilyen hálás a sebhelyemért. Mi a fenét műveltem? Hogy itt csókolóztam Brandonnal? Jaj, istenem! Lulu azt tanácsolta, hogy használjam a nyelvemet, de esküszöm, eszem ágában sem volt szó szerint venni a tanácsot. – Csak egy újabb ok arra, miért lenne jobb, ha holnap indulnánk, ahogy azt eredetileg is terveztük. A hangom azonban nem csenghetett olyan határozottan, mint ahogy várható lett volna, ha számításba vesszük, hogy valaki másba voltam szerelmes. Az igazat megvallva, hálásnak kellett lennem a Stark Enterprisesnak, hogy élek, de néha azt kívántam, bárcsak valaki más testét találták volna alkalmasnak arra, hogy áthelyezzék bele az agyamat… valakiét, aki nem ilyen… nem ilyen könnyen begerjeszthető, mint Nikki. – Hát, jó – bólintott Brandon, és közben úgy meredt a kezére, mintha csak arra számított volna, hogy csupa vér lett. Ami persze képtelenség lett volna. Már hetekkel ezelőtt kiszedték a varrataimat. Csakhogy ő ezt nem tudta. – Tudod, Nik, mostanában egyszerűen nem értelek – méregetett a székéből. – Tudom – feleltem. – Sajnálom. Vannak… bizonyos problémáim. Amiken dolgozom is. De téged tényleg kedvellek, Brandon. A sötét szemöldökpár egyike a magasba szaladt. – Igazán? – csodálkozott. – Mennyire? Annyira, hogy újra együtt akarj lenni velem? Mert be kell valljam… – A hangja nem hagyott semmi kétséget. – Nekem nem lenne ellenemre. Nyeltem egyet és éreztem, hogy kezd úrrá lenni rajtam a pánik. Annyira nem erre volt szükségem… de pontosan ezt

érdemeltem azért, mert leálltam flörtölni a főnök fiával. Hisz valójában a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, milyen következményekkel jár, ha Brandon érzelmeivel játszom. Nem voltam még olyan régóta Nikki testében ahhoz, hogy tudjam, hogy kell játszani azt a játékot, amit ő nyilvánvalóan rendszeresen játszott. – Hát, ez nagyon kedves ötlet tőled, Brandon – vágtam rá gyorsan. – De azt hiszem, jobb lenne, ha most egy ideig még szingli maradnék, amíg meg nem oldom azokat a problémáimat, amiket említettem. Természetesen, ha minden úgy történik, ahogy reméltem, amikor hazaérek, és Christopher meg én végre összejövünk, Brandon állati dühös lesz, ha a fülébe jut, hogy hazudtam neki ezzel a „szingli akarok maradni” dologgal kapcsolatban. De azon a hídon majd akkor megyek át, ha odaértem. Brandon úgy nézett rám, mintha olvasni tudna a gondolataimban. – Életedben nem voltál még egy percet sem szingli – állapította meg. – Szóval, ki a srác? – Nincs semmiféle srác – nevettem fel. Reméltem, hogy a nevetésem az ő fülében nem hangzik olyan zavartnak, mint az enyémben. – Őszintén mondom, csak egy kis időt szeretnék, amíg csak magammal kell foglalkoznom. – Ezt Oprah műsorában hallottam valamelyik nap. Vajon beveszi? Talán ha egy kicsit noszogatnám, hogy tegye ő is ezt. – Esetleg te is megpróbálhatnád. Azt hiszem, akad néhány dolog, amit esetleg megtehetnél, hogy meggyőzd az apádat arról, vállaljon több felelősséget a környezet iránt. Brandon elfordította a fejét. – Apámnak és nekem megvannak a magunk elintéznivaló ügyei – jelentette ki szenvtelen hangon. – Ah – mondtam. – Oké. – Eszembe jutott a beszélgetésünk az apjáról egy-két hónappal ezelőtt egy fotózáson. Nem beszél a hírességekkel – mondta akkor. – Sem velem. – Azt hiszem, felhívom a pilótát, ha az minden vágyad, hogy korán induljunk – kezdett el kotorászni a mobiltelefonja után a

sortja zsebében. Egy kissé… ezt nem lehet másképp meghatározni, bosszúsnak tűnt. De miért is ne lett volna az? Nem lehetett könnyű dolog egy milliárdos árnyékában felnőni. Persze, megvolt mindene, amit csak egy ilyen srác akarhatott. Leszámítva az apja támogatását. És, úgy tűnt, Nikki Howardot. –Köszi, Bran! – köszörültem meg a torkomat. –Nagyszerű srác vagy. – Ja – vont vállat Brandon, és közben mindenhová nézett, csak rám nem. – Mindenki ezt mondja. Elképesztő, gondolkodtam magamban, miközben a szállásomra igyekeztem Cosabellával a sarkamban. Hála a hatalmas sebhelynek a tarkómon, megmenekültem attól, hogy kolosszális hibát kövessek el. Legalábbis valószínűleg. Mert azért azt kétlem, hogy Brandon meg én ott helyben belecsaptunk volna a lecsóba, a szálloda bárja, a Tengeri Szellő előtt. De ha nem lett volna ez a műtét, nem is kerültem volna ebbe a helyzetbe. Hanem már rég halott lennék. Talán, gondoltam, miközben a teliholdat figyeltem, amely megvilágította a hideg, sötét tengert, amelyben néhány órával azelőtt elmerültem, itt lenne az ideje, hogy felhagyjak az önsajnálattal, és elfogadjam végre a tényt, hogy élek. Persze, az életem korántsem tökéletes. De a dolgok kezdenek jobbra fordulni. Mókás, hogy abban a pillanatban ezt így is gondoltam. De aztán kiderült: nagyobbat nem is tévedhettem volna.

HARMADIK FEJEZET A LEGJOBB DOLOG ABBAN, HA MAGÁNREPÜLŐN utazol, hogy nem kell végigcsinálnod ezt a „két órával a gép tervezett indulása előtt jelenj meg a repülőtéren” dolgot. Elég, ha öt perccel a felszállás előtt odaérsz, és még a biztonsági ellenőrzésen sem kell végigmenned. Kinyitnak egy speciális kaput, és a limuzinod egyenesen a géphez hajthat, úgyhogy csak ki kell pattannod a holmiddal (és a kutyáddal, akit hagyhatsz szabadon bóklászni, mivel ez a te géped… vagyis a főnököd gépe, de ez most mindegy), és rögtön felsétálhatsz a lépcsőn az ülésedig. Senki nem ellenőrzi a jegyedet, az igazolványaidat vagy ilyesmidet. Csak annyit mondanak, hogy „Jó reggelt, Miss Howard,” és megkínálnak egy pohár pezsgővel (vagy ha még nem vagy nagykorú, akkor narancslével). Aztán öt perc múlva a gép már fel is száll. Semmi biztonsági bemutató. Semmi bőgő csecsemő. Semmi sorban állás a mosdó előtt. Egyáltalán semmi ilyesmi. Ehelyett pazar bőrülések és fényes mahagóni asztalok, wifi (ja igen, hogy is van ez, hogy nem lehet wifit vagy mobiltelefont használni a levegőben? Totál marhaság. Ha a Stark repülőivel utazol, simán lehet), friss virágok, saját ablak, saját Stark márkájú DVD-lejátszó, ha épp azt akarsz, hatalmas könyvtárnyi újonnan megjelent filmmel, amikből válogathatsz. Az ember hamar hozzá tud szokni ehhez az életstílushoz. És már nehezen tudja elképzelni, hogy hagyományos módon repüljön. Hatalmas álszent vagyok, hogy ilyen vehemensen utálom a Stark Enterprisest azért, amit velem műveltek (meg a kisvállalkozások ezreivel, a környezetről nem is beszélve), és

mégis Richard Stark magánrepülőjét választom, amikor sietek, nem pedig a menetrend szerinti járatot? Igen. De ha így nyolc órával előbb juthatok haza Christopherhez – és az új és boldog életemhez, amelyben mi ketten már együtt járunk – mint ha hagyományos járattal megyek, akkor nem érdekel. Manhattan előbb körvonalazódott a szemem előtt, mint vártam. A város barátságtalan szürke esőfelhőkbe burkolózott alattunk. De ennek a szigetnek a látványa, ahogy a Hudson és az East River találkozásánál úgy emelkedett ki a zavaros fekete vízből, mint egy hatalmas kéz középső ujja, valahogy jobban izgalomba hozott, mint a trópusi sziget fehér tengerpartja, amelyet magunk mögött hagytunk. Épp a nyakamat nyújtogattam, hogy megpillanthassam a Washington Square Parkot és a házat, ahol a családom lakott, amikor megérkezett az első sms a nem Stark gyártmányú telefonomra. „SOS” – üzente Frida. – „Hívj, amint tudsz!” Már tárcsáztam is a számát, mielőtt még eszembe jutott, hogy ez a húgom, Frida, akinél a vészhelyzet azt jelenti, hogy a helyi drogériában nem kapott szemhéjtust. Csak az járt a fejemben, hogy apa. Szívroham. Végül is, középkorú fehér férfi, aki túlságosan is sokat dolgozott, és a hét nagy részét New Havenben töltötte, hogy a Yale-en taníthasson. Csak hétvégenként találkoztunk vele. És pontosan tudom, legtöbbször mit evett. Fánkot a Dunkin Donutban és maradék kávét. És egyetlenegyszer sem láttam tornázni. Vagy bekapni egy falat gyümölcsöt. – Frida? – csaptam le rá, ahogy felvette a telefont. Észrevettem, hogy Brandon a másik sorban bosszúsan húzta fel a szemöldökét, amikor meghallotta, milyen kétségbeesett a hangom. A teljes utat végigaludta. Vagy legalábbis úgy csinált, mint aki alszik. Egész reggel egy kissé távolságtartóan viselkedett velem. Azt hiszem, nem tette teljesen túl magát azon, ami előző este történt közöttünk – mármint, hogy visszautasítottam az ajánlatát, hogy járjunk újra együtt.

De amint rájött, hogy csak telefonálok, nem hozzá beszélek, máris behunyta az épp csak kinyitott, véreres fél szemét. – Mi történt? – tudakoltam izgatottan, de igyekeztem halkan beszélni, hogy ne zavarjam a főnököm másnapos fiát. – Apáról van szó? Minden rendben van? – Mi? Nem, nem apáról van szó. – Frida a vonal túlvégén letörtnek tűnt. – És nem, semmi sincs rendben. Anya az. – Mi van anyával? – Anya? Anya maga volt az egészség szobra. Több hosszat úszott minden reggel a diákuszodában. Mást sem evett, csak salátát és csirkehúst, aminek lehúzta a bőrét. Már szinte felháborítóan egészséges életet élt. – Jól van? – Jól – nyugtatott meg a húgom. – Mármint fizikailag. De egyébként? Az már kérdéses. Rájött a pomponlány dologra, és most ki akar rúgatni a csapatból. Megkönnyebbülten dőltem hátra a bőrülésen. Akkora kő esett le a szívemről, hogy a hangom is elakadt. Egyben égető vágyat éreztem, hogy megfojtsam Fridát, amiért így a frászt hozta rám. – Em – folytatta Frida. – Azonnal haza kell jönnöd, hogy beszélj vele. Azt mondta, nem mehetek pomponlánytáborba. – Épp egy repülőn ülök – hűtöttem le. Ránéztem az ablakon, és a Hudson folyó hidegen hunyorgott vissza rám. – Eddig a Virgin-szigeteken voltam, emlékszel? Úgyhogy most nem igazán tudok beugrani. – Valamint volt valami más dolgom is, amit kissé fontosabbnak találtam, mint azt, hogy bírót játsszak az anyám és a húgom vitájában. Igaz, hogy annak a valószínűsége, hogy Christopher újra megjelenik nálam, nem volt túlságosan nagy – bár vasárnap lévén nem hittem volna, hogy sok más programja akadna. Tudomásom szerint Christopher mást sem csinált vasárnap, mint a Journeyquesttel játszott, vagy valamelyik számítógépes boltban lézengett, hogy megnézze, érkezett-e valami újdonság szombaton. Én mindenesetre azt terveztem, hogy egész nap otthon fogok ülni, biztos, ami biztos. – És nincs ahhoz egy kicsit korán, hogy a pomponlánytábor miatt aggódj? – kérdeztem. – Még csak december van. Nyárig még több hónapod van, hogy megtörd. – És hogy már rég ne izgasson az egész pomponlánykodás, és valami más szellemi

kihívást jelentő dolog iránt kezdj érdeklődni, mint mondjuk a csillagászat, tettem hozzá gondolatban, de hangosan nem mondtam ki. – Ez egy egyhetes téli tábor lesz, hogy gyakorolhassunk a szünet alatt is – magyarázta Frida. – Floridában. És mindenki megy a csapatból. Anya viszont azt mondja, hogy csak a testén keresztül mehet a lánya egy olyan helyre, amit pomponlánytábornak hívnak. – Nem a nagyihoz megyünk a téli szünetben? –kérdeztem, miközben Cosabella, aki legalább annyira szeretett repülőn utazni, mint autóban, úgy döntött, hogy az én ölemből nem elég izgalmas a kilátás, és végigszáguldott az ülések közti folyosón, hogy megnézze, mit láthat Brandon ablakából, s közben majdnem ledöntötte a székről, ami, meg kell mondjam, nem lehetett túl kellemes ébresztő. Némán intettem neki, hogy bocsánat, de csak egy bosszús pillantást vetett rám. A vonal túlsó végén egy ideig kínos csend volt. Azt hittem, olyan zónába kerültünk, ahol nincs térerő, de aztán Frida megszólalt: – De igen. A pomponlánytábor csak az ünnepek után kezdődik. De Em… – Akkor a probléma megoldva – nyugtáztam a dolgot. – Figyelj! Felhívom majd anyát. Inkább örülnie kellene, hogy vannak barátaid, fizikailag edzett vagy, és részt veszel valami olyan tanórán kívüli tevékenységben, ami jól mutat majd a jelentkezési lapodon a főiskolára. Azt hiszem. És oké, hogy a focinak vagy a lacrosse-nak jobban örülne, de… – Ha csak felhívod, az nem elég – vágott közbe Frida. – Át kell jönnöd, személyesen tőled kell hallania. Különben sosem enged el… – Jól van – egyeztem bele. – Átmegyek majd, ha lepakoltam a cuccaimat. Amúgy is van néhány ajándékom a számotokra. – A karácsonyi bevásárlás egészen új szintre emelkedett azóta, hogy van is pénzem, amiből vásárolhatok. Nagyszerű érzés, hogy olyan ajándékokat vettem a családtagjaimnak, amelyekről tudtam, hogy régóta szeretnék, de sosem volt rá pénzük. Tényleg jobb adni,

mint kapni. Már alig vártam, hogy lássam a húgom arcát, amikor kinyitja a kis fekete bársonydobozt, amit neki szántam. Frida nem szólt semmit, ami kissé furcsa volt tőle, hiszen általában sosem fogja be a száját. De az is lehet, csak meghatódott amiatt, hogy ilyen nagylelkűen ajándékot hoztam nekik, és nem tudta, mit mondjon. Na ja. Persze. A természetellenes csendből arra következtettem, hogy olyan zónába kerültünk, ahol nincs térerő, így letettem a telefont és elindultam, hogy kihalásszam a kutyámat Nikki Howard exbarátjának az öléből. Brandon nem tűnt valami hálásnak. És nem is kárhoztathattam érte. Cosabellának tényleg szüksége lett volna némi engedelmességi tréningre. Bár elég keserves dolog bezárva lenni egy repülőn, amit Cosy remekül illusztrált azzal, hogy miután földet értünk, első dolga az volt, hogy körbepisilte a leszállópályát. És ugyanezt tette, amikor Karl, az ajtónálló kinyitotta a luxusautónk ajtaját. Az autó a Teterboróról hozott haza minket, arról a reptérről, ahol Richard Stark a gépeit tartotta. Cosy kiugrott a kocsiból, és odarohant a virágos dézsákhoz a Centre Street 240. előtt. Kissé kínos volt a dolog, de hát hová mehetett volna elvégezni a dolgát? – Üdv újra itthon, Miss Howard – köszöntött Karl, amikor kiléptem a fagyos ködbe, amely az ólomszürke égből szitált a fejünk fölül. Ez az idő a közelében sem járt annak, amit magunk mögött hagytunk a Virgin-szigeteken, és itt egy lélek sem sietett oda hozzám egy Pina Coladával, ahogyan az ottani St. John hotelben tették. – Remélem, jól érezték magukat az úton. – Ó, remek volt – vágtam rá automatikusan. A kutya, ahogy mindig, az agyamra ment. Karl valószínűleg olvasott a gondolataimban, mert megjegyezte: – Ó, azt majd én feltakarítom, Miss Howard. Maguk csak siessenek befelé a melegbe. Ja, azt hiszem, erről tudnia kell… van egy látogatója, ott várja a hallban. Nem voltam benne biztos, hogy… nos, majd meglátja.

A szívem megint szabálytalanul kezdett kalimpálni, bár próbáltam meggyőzni magam, hogy nem lehet ő. Mármint Christopher nem az a fajta, aki egy előcsarnokban ücsörög, abban a házban, ahol egy lány lakik, és arra vár, hogy ez a lány hazaérjen. Mégis, amikor besétáltam az épületbe, és felvillant előttem egy csomó rövid, szőke haj, csak nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Ez ő! Istenem, ez ő! És hirtelen olyan ideges lettem, hogy szó szerint elkezdtem remegni. Ami teljesen nevetséges. Úgy értem, ez a srác időtlen idők óta a legjobb barátom. Az ég szerelmére, még böfögőversenyeket is tartottunk! Oké, ez még hetedikben volt, de akkor is. Miért lettem most ideges? Én voltam az, új testben, de Christopher még fel sem ismert, annak ellenére, hogy egyszer már nagyon egyértelmű utalást tettem erre. Annyira el volt foglalva azzal, hogy a régi énemet siratta – azt az énemet, amit észre sem vett addig, amíg már túl késő nem lett –, hogy nem jött rá (szemmel láthatóan mostanáig), hogy a halálomról szóló jelentések csak részben felelnek meg a valóságnak. De akkor miért én voltam az, aki reszketett, mint a kocsonya? Nem voltam képes felé nézni. Ehelyett, mivel nagyon szerettem volna olyan hűvösen viselkedni, ahogy egyszer Lulu tanácsolta, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre: odabotorkáltam a lifthez, igyekeztem úgy pipiskedni, mint Nikki Howard, de tisztában voltam vele, hogy leginkább úgy botladozom, mint Em Watts, közben Cosabella ott ugrándozott a sarkamban. Aztán egyszer csak meghallottam egy férfihangot: „Nikki!” Nem akartam túl rámenősnek tűnni. A fiúk utálják a rámenős csajokat (legalábbis Lulu, a pasiügyekben illetékes házi szakértőm szerint). Hagynom kellett, hogy ő irányítsa a dolgokat. Hogy azt gondolja, az ő ötlete volt, hogy idejöjjön (ami igaz is). Hogy… – Nikki! Na várjunk! Ez nem ő.

Ez nem Christopher hangja volt. Körbenéztem. Egy magas, szőke srác állt az épület előcsarnokában, ez igaz. Izmos is volt, ahogy Lulu mondta a telefonban. És egyenesen engem nézett. De a haditengerészet gyakorlóruhája volt rajta. Christopher sosem lépne be a seregbe, tekintve, hogy az apja, a Parancsnok, aki politikatudományokat tanított a New Yorki Egyetemen, mélyen gyökerező gyanakvást ültetett el benne mindenféle kormányszervezet iránt. Különben is, mivel még csak tizenegyedikes volt, Christopher még akkor sem léphetett volna be hozzájuk, ha akart volna. A szőke srác arcán mély ellenszenv tükröződött. Láthatólag irántam. Senki más nem volt a környéken, akinek ez szólhatott volna. Remek. Vajon mit követtem el Mr. Szőke ellen? – Öhm… – motyogtam, és gyorsan megnyomtam a felfelé nyilat a lift hívógombján. – Bocsánat, hozzám beszél? Az ellenszenv Mr. Szőke arcán csak tovább mélyült. Úgy húszévesnek tippeltem, talán kicsit többnek. Az egyenruháján egy halom rangjelzés díszelgett. Engem azonban túlságosan ledermesztett az ellenszenv az arcán ahhoz, hogy alaposabban megszemléljem, mit is jelentenek azok a jelzések. – Ne fáraszd magad, Nik – lépett egyet felém. Mély hangja volt. És mintha valami halvány déli akcentus is keveredett volna bele. – Lehet, hogy ez az amnézia dolog a sztárbarátaidnál bevált, de engem nem versz át. Meglepetten pislogtam rá, aztán az épület bejárati ajtaja felé. Karl még mindig odakint volt, Cosabella piszkát takarította fel. Szerencsétlenségemre, mert épp az ő feladata lett volna az ilyen kellemetlen események megakadályozása. Elismerem, Mr. Szőke nem úgy nézett ki, mint a szokásos lófarkas potyalesők, akik időről időre felbukkantak, hogy megpróbáljanak pénzt kicsikarni belőlem azzal a fenyegetéssel, hogy különben eladják a Star magazinnak a Vegasban vagy mit tudom én, hol eltöltött forró éjszakánk történetét. De ha nem ezért jött, akkor miért?

– Sajnálom – magamban végigpörgettem a szöveget, amelyet annyiszor kellett már előadnom az elmúlt néhány hétben, ahányszor csak belefutottam Nikki úgynevezett barátaiba és rokonaiba, akik pontosan ugyanezzel jöttek nekem. – De az amnéziám miatt, amiről biztosíthatlak, hogy tényleg valódi, nem emlékszem, ki vagy. Úgyhogy be kellene mutatkoznod. Szóval, a neved? Mr. Szőke kék szeme – valakiére nagyon emlékeztetett. De kiére? – már eddig is elég hideg volt, de most még fagyosabbá vált, ahogy rám nézett. – Most komolyan – mondta. – Ezzel jössz nekem? Ezzel az amnézia dologgal? És tényleg azt hiszed, hogy én ezt beveszem? Én? Olyan hangsúllyal mondta azt, hogy „ezzel az amnézia dologgal,” mintha valami olyasmi lenne, amit Nikki már megpróbált elsütni neki azelőtt. És nyilvánvalóan már az első alkalommal sem működött. – Ez nem valami „dolog” – szegtem fel az államat. Habár természetesen az volt. Számításba véve, hogy nem volt amnéziám. Csak éppen nem voltam Nikki Howard. Csupán jogilag. – Tényleg fogalmam sincs, hogy ki vagy. És ha úgy döntesz, hogy nem hiszel nekem, akkor azt javaslom, tűnj el, mielőtt még olyat teszek, hogy mindketten megbánjuk. – Mint például? – érdeklődött. – Hívod a zsarukat? Mivel éppen azt terveztem, hogy erre fogom kérni Karlt – bár elég cikinek tűnt a dolog valakivel szemben, aki az Egyesült Államok hadseregének a tagja –, nem szóltam semmit. Mr. Szőke csak nézett rám. – Istenem! – sóhajtott fel pár pillanat múlva, és a hitetlenkedés lassan kiült vonzó, bár kissé fáradtnak tűnő arcára. – Tényleg megtennéd, igaz? Kihívnád a zsarukat. – Mondtam neked – feleltem, miközben a lift hatalmas megkönnyebbülésemre megérkezett –, hogy halvány fogalmam sincs róla, ki vagy. És most, ha nem haragszol… ebben a pillanatban értem haza egy fotózásról, rettentő fáradt vagyok, és még ki kell csomagolnom…

Legnagyobb meglepetésemre megragadta a karomat. A szorítása erős volt. Esélyem sem volt kiszabadulni, bárhogy próbálkoztam volna. És eszem ágában sem volt próbálkozni, mivel az összes végtagomat szerettem volna egy darabban tudni. Most már kezdtem megrémülni. Karlt sehol nem láttam, és az előcsarnok is üres volt, ami elég szokatlan dolog így vasárnap délután, amikor a havi tízezer dolláros bérleti díjú lakások lakói általában épp edzésre vagy a Starbucksba igyekeztek a szokásos tejeskávéjukra. De ki a csoda volt ez a különös fickó a hideg tekintetével és a katonai egyenruhájában? – Mondtam, hogy ne strapáld magad, Nik – ismételte meg olyan határozottan, amilyen a szorítása is volt. Cosabella a lábam mellett megérezte, hogy valami rossz történik, és zaklatottan nyüszíteni kezdett. De Mr. Szőke nem is foglalkozott vele. – Cikinek tartod beismerni, hogy ismersz? Hát jó. Mindig is így viselkedtél. De hogy tehettél ilyet vele? Eltűnik, de téged nem is érdekel? Tisztában voltál vele, hogy én nem tudom szemmel tartani, amíg a tengeralattjárón vagyok. És most elment. Senki nem tudja, hol van, még a legjobb barátai, Leanne és Mary Beth sem. Nem is hallottak a barátnőjük felől. És ne próbálj meg úgy tenni, mintha ez az egész nem is a te hibád lenne. Vádló tekintettel nézett rám, de tényleg fogalmam sem volt, miről beszél. Ez az egész teljesen zavaros volt számomra. Leanne? Mary Beth? És ki ment el? Miféle nőről beszél? De akárki is volt, szemmel láthatólag sokat jelentett a fiú számára. Olyan sokat, hogy hideg tekintete is felengedett, és már érzelemtől sugárzott. Olyan érzelemtől, amely számomra leginkább gyűlöletnek tűnt. Irántam. – Hé, hé! – emeltem fel a kezemet – azt, amelyik nem ahhoz a karomhoz tartozott, amelyben teljesen elzárta a vérkeringést a végzetes szorításával. – Lassíts egy kicsit! – Halvány gőzöm sincs, miről beszélsz! Ki az a Leanne? Ki az a Mary Beth? Ki vagy te? És ki ez az eltűnt nő, akiről beszélsz?

Ez az utolsó kérdés úgy hatott rá, mintha ököllel arcul csapták volna. Annyira megdöbbent, hogy még a karomat is elengedte, egy lépést hátrahőkölt, és úgy meredt rám, mintha valami különös és nem túlságosan vonzó állatfajta lennék, amelyet most mutattak be az állatkertben. Esetleg a hüllőházban. – Ez a nő az anyád – szólalt meg végül, és az egyik jelzésre mutatott a mellkasán, amin – most vettem észre, kissé megkésve – ott virított a név: Howard. – Én pedig a bátyád vagyok, Steven. Most már emlékszel, Nikki?

NEGYEDIK FEJEZET NOS, EZ LEGALÁBB VALAMELYEST MEGMAGYARÁZTA a randa pillantásokat, amelyeket rám vetett. Még most is, mikor már felhoztam a lakásomba. Nem mintha kárhoztattam volna érte. És nem mintha tudtam volna, hogy mit mondjak neki. Idegesen jöttem-mentem, csináltam neki egy presszókávét a csilivili kávégépünkkel, ami sima kávét és kapucsínót is tud, és amit Lulu csak mostanában mutatott meg, hogy működik. De tényleg fogalmam sem volt, mit tehetnék még azon kívül, hogy megkínálom kávéval. Úgy értem, nekem még sosem volt bátyám, aki ráadásul állati dühös rám amiatt, hogy eltűnt az anyánk, ami miatt nyilvánvalóan Nikkit terhelte a felelősség, mivel ő szolgálatban volt. Nem úgy tűnt, mintha nagyon fellelkesítette volna a kávé, de legalább végre elfogadta az amnéziámat magyarázatnak. Többékevésbé. Ebben Lulu is nagy segítségemre volt. Akkor botorkált elő a szobájából (nem volt rajta más, csak egy barackszínű kombiné és egy franciabugyi, a haja pedig őrülten összevissza állt, nyilván azért, mert csak akkor kászálódott ki az ágyból, bár már délután kettőt mutatott az óra – ami nála koránnak számít, de tényleg), amikor én a kávégépet megpróbáltam működésre bírni. Lulu csak egy pillantást vetett az egyenruhás srácra, aki jó sok helyet töltött be a szobában (nem mintha kövér lett volna, vagy ilyesmi. Csak magas volt és izmos, és… nos, az a fajta fickó volt, aki hatalmas teret igényel, na), és csak annyit mondott: – Ó, sziaaaa! – és széles vigyor terült el az arcán. Akartam neki szólni, hogy „Ne most, Lulu”, mert pontosan tudtam, hogy mit tervez. Lulu arra készült, hogy magába bolondítsa Stevent, ahogy minden jóképű fiút, akivel csak találkozott. A helyes pasik

magába bolondítása volt Lulu hobbija, természetesen a vásárlás és mojitofogyasztás mellett, na és amellett, hogy időnként felvett egy-egy számot a minden bizonnyal soha el nem készülő albumára. De az aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Mert Steven – Nikki bátyja – csak odavetette Lulunak, hogy „Szia,” a maga teljesen közönyös módján, aztán nyomban folytatta is tovább a mondókáját, amit eddig is megállás nélkül hangoztatott, míg a liftben jöttünk felfelé, vagyis, hogy „Amnézia? Mint a szappanoperákban?”. – Nem egészen – bizonygattam. Bár én magam sem hittem el, hogy ilyesmi tényleg létezik. Mármint úgy, ahogy Nikki Howarddal történt. Olyat már hallottam, hogy az emberek bevágják a fejüket, és nem emlékeznek bizonyos dolgokra. De hogy mindent elfelejtsenek! A nevüket is, meg hogy hol laknak! Néha még azt is, hogy kell bekötni a cipőjüket… – Ne próbáld beadni nekem, hogy nem emlékszel – folytatta Steven ügyet sem vetve Lulura, aki ott masírozott előtte fel-alá a fényes hacukájában, amit mostanra kiegészített egy hozzá illő tollas papuccsal –, hogy megígérted, vigyázol anyára, amíg nem vagyok otthon, meggyőződsz róla, hogy idejében befizeti a lakbért, és hogy a dolgok rendben mennek a kutyakozmetikában! Kutyakozmetikában? Nikki Howard anyjának kutyakozmetikája volt? Ez az információ azért nagy segítségemre lett volna – azzal együtt, hogy Nikkinek van egy bátyja a seregben –, ha valaki vette volna a fáradságot, hogy megossza velem, valamivel hamarabb, mint, khm, most. De eddig mindenki csak annyit tartott fontosnak közölni, hogy Nikki már nagykorúvá vált, és hogy nem jön ki valami jól a családjával. Ezért megsemmisítő pillantást vetettem Lulura, aki épp az egyik bárszékre ugrott fel a konyhai pult mellett – és gondosan úgy tette keresztbe önbarnító spray-vel lefújt lábát, hogy Steven teljes rálátást nyerjen. De ő válaszpillantásra sem méltatott, mert minden figyelmét a jóképű, egyenruhás szőke srácra összpontosította, aki ott állt a nappalink közepén.

– Öhm… – motyogtam, miközben a kávéfőzővel babráltam. Jobban tettem, ha a gépre koncentráltam, mint hogy azzal foglalkozzam, mi történik a szobában. A helyzet pontosan olyan volt, amilyennek kinézett: problémás. Amúgy elég kedves dolog volt Nikkitől, hogy egy egész fióknyi újságkivágást őrizgetett magáról, a családjáról viszont egy árva fényképet sem. – Amíg te nem mondtad, még azt sem tudtam, hogy egyáltalán van egy bátyám. Szóval, a válaszom: nem, nem emlékszem arra sem, hogy ezt mondtam volna neked. Sem anyára és a kutyakozmetikájára, ha már itt tartunk. – Szóval, milyen rangban vagy? – érdeklődött Lulu, és a tekintetével Steven rangjelzéseit pásztázta, miközben a fiú ott állt keresztbe tett karral, s a bicepsze enyhén kidudorodott az egyenruha ujja alatt. Lulu, úgy tűnt, képtelen abbahagyni a láblóbázást, aminek következtében a papucsán a tollak rendkívül zavaró módon ugráltak fel-le. Természetesen ezt teljesen szándékosan művelte, hogy Steven egészen biztosan megbámulja a frissen gyantázott lábát. De Steven továbbra sem foglalkozott vele. – És mi a helyzet azokkal az üzenetekkel, amiket hagytam neked? – vont felelősségre. – Azokról is azt gondoltad, jobb, ha rögtön el is felejted őket? – Egy halom üzenetet kapok olyan srácoktól, akiket nem is ismerek – védekeztem. Ez a vallatás kezdett fájdalmassá válni. – Mindannyian azt állítják, hogy a rokonaim, és hogy tartozom nekik valamivel. Már régóta meg sem hallgatom a Nikkinek… azaz a nekem érkező üzeneteket. – Nagyszerű – nyugtázta Steven. Elfordult, és a kezével beletúrt a hajába… amely – most vettem észre – ugyanolyan színű és vastagságú volt, mint a sajátom. Azt leszámítva, hogy az övébe nem húztak aranyló, mézszínű csíkokat. – Egyszerűen fantasztikus. És megvannak még? Úgy értem, az üzenetek. Lehet, hogy anya megpróbált elérni téged, és hagyott valami üzenetet, vagy ilyesmi, hogy hol van. – Mi vagy te, valami tiszt? – kérdezte Lulu Stevent, miközben még mindig őrülten harangozott a lábával. Észrevettem, hogy frissen pedikűröztetett, és a körme „Balettcipő-rózsaszín” lakkal

volt kifestve. Ne kérdezzétek, honnan tudom ezeket a dolgokat, amikor három hónappal ezelőtt akkor sem tudtam volna megkülönböztetni a különböző színű körömlakkokat, ha pisztolyt tartanak a fejemhez. – Parancsokat adogatsz egész nap? Én nagyon bírom, ha a pasik parancsolgatnak nekem. Az olyan szexi. – Bocsánat – mentegetőztem, egyrészt a szobatársam miatt, másrészt azért, amit mondani szándékoztam. Mert tényleg sajnáltam a dolgot. Mindkettőt. – Kitöröltem Nikki… akarom mondani, az összes üzenetemet. De – becsúsztattam egy aprócska kávéscsészét a megfelelő kifolyó alá, és megnyomtam a gombot, amelyre a kis csészét rajzolták – biztos vagyok benne, hogy hívni fog még. Nincs igazam? Steven csak a fejét csóválta, és még sokkal kimerültebbnek tűnt, mint eddig, aztán lehuppant az egyik bárszékre, mintha nem tudná már megtartani a saját súlyát. Lulu rögtön felvillanyozódott, mert a szék, amelyre Steven leült, csak kettővel volt az övé mellett. Nyilvánvalóan nem vette az adást, hogy Steven a lehető legtávolabbi helyet választotta tőle. Azonnal kihúzta magát, hogy jobb rálátást engedjen a dekoltázsára, és rávillantott egy ragyogó mosolyt, amiről Steven persze tudomást sem vett. – Neked tényleg amnéziád van – fogadta el végre. Az arcáról merő szenvedés sugárzott. Annyira megsajnáltam, hogy a szívem is összeszorult. – Anya sosem hív még egyszer. Ő mindig úgy van vele, hogy amit megtett, az már meg lett téve. Mit gondolsz, miért vagyok itt, ahelyett, hogy otthon ülnék Gasperben, és várnám, hogy majd jelentkezik? Lulu teljesen megfeledkezett arról, hogy épp azon dolgozik, hogy magába bolondítsa Stevent, és akkorát nyelt, hogy majdnem megfulladt. – Azt mondtad, G-Gasper? – préselte ki magából két köhögés közt. Steven egy pillanatra ránézett, majd vissza rám. – Sosem meséltél neki erről? – kérdezte. Bár inkább volt ez kijelentés, mint kérdés, amitől egy pillanatra megtorpantam, miközben a krémes-habos eszpresszóját letettem elé.

– Öhm… úgy tűnik, nem – feleltem. És persze fogalmam sem volt róla, miről beszél, tekintve, hogy nem vagyok a testvére. A testvére meghalt. Legalábbis az agya ott pihen egy formaldehides üvegben, valahol a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet egy eldugott zugában, bár a teste vidáman sétálgat az én agyammal, használja a hitelkártyáit, és kávét főz a bátyjának. Amitől persze még ugyanolyan halott marad. Csak épp ezt nem árulhattam el a testvérének. Steven úgy nézett rám a gőzölgő itala fölött, mintha nem hinne a fülének. – Na várjunk! – kerekedett el hitetlenkedve a kék szempár. – Az otthonunkra sem emlékszel? Tétován megráztam a fejem. Nem akartam megbántani. Igazság szerint már így is eléggé megbántottnak tűnt. De azért egyenesen a szemébe hazudni sem tudtam, akármennyire is ezt várták tőlem a Stark Enterprisesnál. És most már azt is tudtam, hol láttam ezt a szempárt azelőtt: a tükörben, valahányszor belenéztem. Egy az egyben Nikki szeme volt. Leszámítva a Chanel „Páratlan Háromdimenziós Hatás” éjfekete szempillaspirálját a pilláin. Steven összefonta a karját, hátradőlt a székén, és a mennyezetet bámulta. Egy másodpercre átfutott az agyamon, hogy vajon észreveszi-e azt, amit én vettem észre valamelyik nap, amikor hazaértem… a két kis kerek lyukat a süllyesztett halogénlámpák két oldalán, amelyek nem nagyobbak egy pénzérménél, de nem voltak ott azelőtt, és bár szemmel láthatólag megpróbálták betapasztani őket, ezt olyan sietősen és ügyetlenül tették, mintha valaki épp elrejtett volna ott valamit, de a művelet közben hirtelen megtudta volna, hogy a ház lakói hamarabb érnek haza. Vajon mire valók lehettek ezek a lyukak? Túlságosan magasan voltak ahhoz, hogy felmásszak, és megnézzem én magam – a mennyezet úgy hat méter magas lehetett legalább. De mást nem nagyon szolgálhattak, mint a Stark valamely aljas célját. Lehet, hogy csak túl paranoid voltam. Amikor

megkérdeztem Karlt a lyukakról, megnézte a karbantartási ütemtervet, és azt mondta, úgy néz ki, csak egy rutin vezetékellenőrzés nyomai. Vezeték-ellenőrzés, na persze. Lehet, hogy egy ilyen „rutin vezetékezés” volt az oka annak is, hogy a rádiófrekvencia-érzékelőm – azaz a poloskadetektorom, amit az egyik biztonságtechnikai boltban vettem a városban, nem sokkal az után, hogy felfedeztem a lyukakat a plafonban, és az üldözési mániám előhozta a jobbik énemet – minden alkalommal őrülten jelzett, valahányszor csak bekapcsoltam a lakásban. Szóval, vagy lehallgató készülékeket dugdostak azokba a lyukakba, vagy a poloskadetektor volt gagyi vacak (bár, azért a pénzért, amit fizettem érte, illett, hogy eredeti legyen). Ráadásul más helyeken – mondjuk, a suliban – nem is jelzett. De Steven láthatólag nem vette észre a lyukakat. Inkább úgy tűnt, azért mered a plafonra, hogy sikerüljön visszafojtania a könnyeit. Amelyek az eltűnt anyja miatt kívánkoztak elő, és amiatt, hogy nem emlékeztem a közös otthonunkra. Ijedt pillantást vetettem Lulura, aki egy másodpercre kiesett a csábító szerepéből, és éppoly rémültnek tűnt, mint én. Mi történik itt? – sugárzott a tekintetünkből, ahogy egymásra néztünk. Itt áll egy erős katonaember a leányszállásunk közepén… és sír! Az elveszett anyja miatt! Hát, ez rettenetes. Hogy hozhatott a Stark Enterprises ilyen helyzetbe? Az még hagyján, hogy a sminkeseket és Nikki rettenetes expasijait meg kell tévesztenem, hogy én ő vagyok. De ez egészen más! Szegény srác! Én pedig micsoda pancser vagyok! Úgy értem, az összes emelt szintű órámmal Manhattan egyik legjobb középiskolájában – ügyesebben használtam a poloskadetektort, elemeztem egy bármilyen összetett mondatot, mutattam be a Manolo tipet (amiről kiderült, hogy azt jelenti, lábujjhegyen kell pipiskedni a vízben a tengerparti fotózás alatt, hogy a lábad hosszabbnak tűnjön), vagy írtam egyszerűbb karakterlánc-elemző programokat, mint bárki más a Tribeca gimiben.

De hogy segítsek Nikki Howard bátyjának, hogy megtalálja az anyját? A kezem meg volt kötve, köszönhetően a titoktartási egyezségnek, amelyet a Stark képviselői aláírattak a szüleimmel. Egy árva szót sem szólhattam – különösen itt nem, a lakásomban, amelyet, ahogy észrevettem, jó eséllyel bepoloskáztak. Aztán meghallottam egy hangot, amely Nikki bátyja felől jött. Egy izgatott pillanatig azt hittem, szipogás. Egyetlen pillantás Lulura elárulta, hogy ő is ugyanúgy érez – mármint, hogy mindjárt sírva fakad, mint én. Annyira édes dolog volt, ahogy ez a nagydarab, erős fickó sírt az anyja után. Egy kis időbe beletelt, mire rájöttünk, hogy Steven egyáltalán nem sír. Hanem nevet. De nem úgy, mint aki valamit nagyon mulatságosnak talál. – Nem semmi figura vagy, Nikki – jelentette ki, mikor végre levette a szemét a mennyezetről. A szemében könnyek csillogtak, ez így igaz. De a nevetéstől. – Annyira szégyelled, honnan származol, hogy még a szülővárosod nevét sem árultad el senkinek? Még a legjobb barátnődnek sem? Zavartan pislogtam rá. Na várjunk csak! Most nevet? – Hékás! – hajolt előre Lulu a széken. – Te most nevetsz? – A fenébe is, persze – felelte Steven. – Hogyne nevetnék? Tudtad, hogy ez a lány gyerekkorunkban mindenkinek azt hazudta, hogy New Yorkból jöttünk? Ennyire szégyellte, hogy Gasperben élünk. Nem vagyok meglepve, hogy neked sem árulta el. Lulu rám nézett. – Tényleg, Nikki? Azt mondtad az embereknek, hogy innen származol? – Honnan tudjam? – vágtam vissza. Hihetetlen, hogy azt gondoltam: Nikki bátyja sír, amikor egész idő alatt nevetett – rajtam. – Amnéziám van, emlékszel? – Igen, így volt – felelte Steven Lulu kérdésére. Most nem Lulut vette semmibe, hanem engem. – Azt akarod mondani, azt sem említette, hogy van egy bátyja? Lulu megrázta a fejét, és nagyon élvezte, hogy a fiú végre foglalkozik vele.

Barna szeme hatalmasnak tűnt, hála az előző esti sminknek, ami szexisen elkenődött a szempillái körül. Szokás szerint olyan imádnivalóan nézett ki, mint egy baba. – Neeem – mondta. A pultra könyökölt, és hegyes állát a tenyerébe támasztotta, hogy így pisloghasson fel Stevenre. – Arra biztosan emlékeznék, ha szólt volna róla, hogy olyasvalaki volt körülötte gyerekkorában, mint te. Steven felhorkant, és dühödt pillantást vetett felém. A tekintete mintha azt sugározta volna: tipikus. Hát, ez remek. A szobatársam és a bátyám összefognak ellenem. Ami annyira igazságtalan tőlük. Olyasvalamivel vádolnak, amit el sem követtem. Nikki tette! Ha egyáltalán megtette. – Nézd, nem szeretnék goromba lenni, vagy ilyesmi… – szólaltam meg. Jól tudtam, hogy ez elég szerencsétlen módja a mondókám felvezetésének, mert nyilvánvalóan valahányszor így kezdesz egy mondatot, hogy nem szeretnék goromba lenni, akármit is akarsz mondani, az garantáltan goromba lesz. Ezt a Zombik Serege, pontosabban Whitney Robertson tanította meg nekem, aki az összes epés megjegyzését azzal vezette fel, hogy nem szeretnék goromba lenni, de… Nem szeretnék goromba lenni, Em, de sosem gondoltál még arra, hogy fogyókúrázz? Olyan hatalmas a feneked, hogy nem férünk el melletted a folyosón. Rakhatnál egy feliratot rá, hogy „széles rakomány.” Nem szeretnék goromba lenni, Em, de nem jutott még eszedbe, hogy melltartót vegyél tesiórára? Ezek az izék úgy ugrálnak, hogy egyszer majd kiverik valaki szemét. Nem szeretnék goromba lenni, Em, de nem merült még fel benned, hogy az állandó nyavalygásod azon, hogy milyen kevés lány jár tudományos órákra, az egyik oka annak, hogy miért nincs hozzá kedvük? Lehet, hogy nem akarnak ilyen lányokkal lógni, mint te. De annak ellenére, hogy Whitney nem szeretnék goromba lenni kezdetű mondatai hányszor tapostak a lelkembe, most én is

azon kaptam magam, hogy pontosan ugyanezeket a szavakat használom – ráadásul annyi ember közül pont a saját bátyámmal szemben. Azaz Nikki bátyjával szemben. – …de honnan tudhatnám, hogy tényleg az vagy, akinek mondod magad? – kérdeztem. A különbség Whitney és köztem csak az volt, hogy én szörnyen éreztem magam a nem szeretnék goromba lenni mondatom miatt. De komolyan. Ugyanakkor tényleg honnan tudhattam volna, hogy Steven valóban Nikki bátyja? Mármint őszintének tűnt, és igen, láthatólag nagyon hasonlított arra a képre, amelyet mindennap látok a tükörben (valamint újságokban, plakátokon, buszok oldalán, és… na jó, szinte mindenhol). De most már hetek óta mindenféle pasasok (és néha még nők is) jelentek meg a lakásom ajtajában olyan történetekkel, amelyek mind arról szóltak, hogy ők a rokonaim. Honnan tudhatnám, hogy ez a sztori most épp valós-e? És igen, azt hallottam mindenkitől (leszámítva Brandont), hogy Nikki elég szörnyű teremtés volt régebben. De azt nehezen tudtam elhinni, hogy kizárta volna a saját testvérét az életéből… arról nem is beszélve, hogy egyetlen szóval sem említette őt a legjobb barátnőjének. Aki mellesleg épp meglepett pillantást vetett rám a nem szeretnék goromba lenni megjegyzésem miatt. – Nikki! – kiáltott fel. – Hát persze, hogy Steven az, akinek mondja magát! Hogy kérdezhetsz egyáltalán ilyet? – Hát – mondtam. Elég szörnyen éreztem magam, amiért ilyet kérdeztem. De tényleg. Ha Nikki családi fotókat őrizgetett volna ahelyett, hogy telerakja a lakást a saját magát ábrázoló újságkivágásokkal, akkor erre nem lett volna szükség. De erről az egészről nem én tehettem. – Sajnálom. De el kell ismerd, Lu, mostanában egy csomó fickó állt elő hasonló sztorival, és én csak próbálok… De itt elakadtam. Mert Steven benyúlt a farzsebébe, elővett egy tárcát, kinyitotta, és kihúzott belőle egy iskolai fényképet, amelyen egy mosolygó, vékony, copfos, szőke kislány volt

fogszabályzóval. Aztán az orrom alá dugta a tárcát meg a képet, és meglóbálta. Na várjunk! Ez meg mi a csoda?

ÖTÖDIK FEJEZET KIDERÜLT, HOGY EGY FÉNYKÉP NIKKI HOWARDRÓL. Ami önmagában még nem lett volna olyan különös. Százával – nem is, ezrével – voltak képek Nikki Howardról mindenütt a lakásban. De az a kép abban a rettentő esetlen korban ábrázolta Nikkit, amelyen mindannyian átmegyünk, amikor tizenháromból tizennégy évesek leszünk. Amit Britney Spears úgy hívott: „már nem kislány, de még nem nő.” Sosem gondoltam volna, hogy Nikki Howard is átesett ezen az időszakon… vagy valaha is köze volt olyasmihez, amit akár távolról is esetlennek lehetne nevezni… nemhogy megengedte volna valakinek, hogy épp egy ilyen korszakában készítsen fényképet róla. Abból, amit én tudtam róla, Nikki Howard könyörtelenül megsemmisíttetett minden fotót, amelyen egy parányit is rosszabbul nézett ki. De ezt nyilvánvalóan nem. – Óóóó – csicseregte Lulu, miközben előrehajolt, hogy megszemlélhesse a képet. – Nézd csak magadat, Nik! Fogszabályzód volt! És már akkor is szőkítőt használtál? Istenem, csoda, hogy még maradt egy szál hajad… – Nézd meg a következő képet is – mondta Steven. Én pedig engedelmesen előhúztam a következő fotót. Nikki állt rajta ugyanazzal a frizurával és fogszabályzóval, Steven egy kissé fiatalabb kiadása mellett, és éppen egy pudlit fürdetett – amely erősen hasonlított Cosabellára, csak fekete szőrű kiadásban – valamiféle kutyakozmetikának kinéző helyen. A testvérek – és ezen a képen még sokkal jobban hasonlítottak egymáshoz, lerítt róluk, hogy rokonok – mindketten vigyorogtak,

bár Nikki mosolya kissé erőltetettnek tűnt, felismertem benne (a végtelen mennyiségű polaroid kép után, amit az új arcomról láttam) azt a „siessünk azzal a képpel, mert már rosszul vagyok az egésztől” mosolyát. – Ez – tájékoztatott Steven a róluk készült képről – úgy nagyjából egy évvel azelőtt készült, hogy úgy döntöttél, nem bírod, hogy együtt látnak velem. És anyával. Mielőtt annak az ügynöknőnek a kocsija lerobbant a házunk előtt, mielőtt meglátott a helyi szupermarketben, és megkérdezte, nem gondoltál-e még arra, hogy modellkedj, aztán már csak azt vettük észre, hogy megkötötte neked a szerződést, hogy te leszel a Stark arca. Legközelebb meg már valami magazin címlapján láttunk viszont. Bólintottam. Most már hittem neki. Ez a történet túlságosan jellemző volt arra a Nikkire, akit ismertem – aki csak saját magát ábrázoló fényképeket (és persze újságkivágásokat) halmozott fel maga körül – ahhoz, hogy ne legyen igaz. – Oké – mondtam halkan, és visszaadtam a tárcát Stevennek. – Sajnálom. Persze hogy a bátyám vagy. N-nem azt mondom, hogy nem hittem neked. – Bár tényleg nem hittem. – Csak… hát… meg kellett bizonyosodjak. Mert egy csomó nemkívánatos alak bukkant itt fel mostanában mindenféle őrült történettel. Szóval… mit tudtál meg eddig? Mármint anyáról. – Hogy senki nem látta és nem is hallott róla a baleseted óta. – A baleset szót úgy ejtette ki a száján, mintha idézőjelbe tette volna… vagy mintha nem hinne benne, hogy egyáltalán történt ilyesmi. – És azóta nem használta egyetlen hitelkártyáját sem. És a számláit sem fizette ki. Lulunak elakadt a lélegzete. – Istenem! – kiáltott fel. – Volt egy ilyen rész egyszer az Esküdt ellenségekben! Értesítette valaki a rendőrséget? Figyelmeztető pillantást vetettem rá. Hiszen itt a srác anyjáról volt szó, nem valami tévésorozatról. Nem akartam, hogy Steven elkeseredjen. Vagy még elkeseredettebb legyen, mint amilyen már volt.

– Na de – folytatta Lulu, aki észrevette a pillantásomat, de nyilvánvalóan nem fogta fel, hogy amit mondani akar, az fájdalmas lehet bárki számára. –Mi van, ha valami bűntett van a háttérben? Az Esküdt ellenségeknek abban a részében, amikor az a nő eltűnt, mindenki azt gondolta, hogy a pasijával lépett le, de valójában egész idő alatt egy kocsi csomagtartójában feküdt, mert a pasija fejbe vágta, és a testét oda rejtette! Lehet, hogy a te mamád is egy kocsi csomagtartójában fekszik. – Lulu! – figyelmeztettem szigorúan. – Értesítettem a helyi rendőröket, amikor hazamentem, és láttam, hogy eltűnt – mondta Steven. Rájöttem, hogy azért nem akasztja ki, amit Lulu mond, mert megint csak tudomást sem vesz róla. –Megpróbáltalak felhívni téged is, hogy megkérdezzem, nem tudsz-e róla valamit, de egyszer sem hívtál vissza. Szóval, személyesen kellett eljönnöm, hogy kiderítsem. Beleharaptam az alsó ajkamba. De mit is mondhattam volna? Az ő hívása csak egy volt a sok ezer közül Nikki telefonján, amelyeket le sem hallgattam. Szerencsére Steven folytatta a mondókáját, anélkül, hogy választ várt volna. – A zsaruk azt mondták, semmit sem tehetnek. Ha valaki nem használja a hitelkártyáit, nem veszi fel a mobiltelefonját, és elhagyja az otthonát meg a vállalkozását, még nem bűncselekmény. Sokkal valószínűbb, hogy egy kis szabadságra ment, anélkül, hogy szólt volna valakinek. És magával vitte a kutyáit is. – Hát – jegyeztem meg reménykedve. – Lehet, hogy tényleg ezt tette. – Azt hiszed, anya csak úgy lelépett – kérdezte Steven – egy kis szabadságra anélkül, hogy szólt volna az ügyfeleinek, hogy elmegy? Egyetlen megbeszélt időpontját sem mondta le. És nem fizette ki a bérleti díját sem a lakásra, sem az üzletre. Tényleg úgy gondolod, hogy egy elkötelezett üzlettulajdonos, mint anya, ilyesmit tenne – vidáman elmenne vakációzni anélkül, hogy előtte keresne valakit, aki helyettesíti a munkában?

– Szóval – kerekedett el Lulu szeme –, te tényleg azt hiszed, hogy a mamád… eltűnt? És senki nem tud semmit arról, hogy hol lehet? – Senki, akivel eddig beszéltem – felelte Steven. –Nikki volt az utolsó reményem. De… – lenézett a kávéra maga előtt, ami mostanra már kihűlt – azt hiszem, csak vesztegettem az időt. – Talán kérhetek egy nyomtatott listát a bejövő hívásaimról – vetettem fel. Kétségbeesetten próbáltam tenni valamit – bármit –, amivel segíthettem volna neki. Annyira fáradtnak és szomorúnak tűnt. – És megnézhetem, hogy valamelyik nem az anyádtól… akarom mondani, anyától jött-e. Aztán esetleg megkérdezhetjük a telefontársaságot, hogy ki tudják-e deríteni, hol volt, amikor hívott. – Egy háromszögben be tudják határolni a hívó helyzetét a cellatornyok pozíciójából – okoskodott Lulu. Mikor mindketten ránéztünk, folytatta: – Ezt is az Esküdt ellenségekben láttam. – Aztán hozzátette: – Ja, és magándetektívet is fogadhattok, Nikki! Az én apám is ilyen nyomozókat bízott meg, hogy kövessék anyát, amikor azt gondolta, hogy megcsalja. – Ragyogó mosolyt villantott Stevenre. –Szétesett családból jöttem. Biztosra veszem, hogy ha látott akár egyetlen részt is az Entertainment Tonightból, Steven ezt már rég tudta. De a fiú ügyet sem vetett Lulura. – Nem akarom, hogy Nikki bármi olyat tegyen, amit nem szívesen tesz – jelentette ki kimérten. – Nem gond – biztosítottam. – Felfogadok egy magánnyomozót, hogy keresse meg… anyát. Lulu, te talán tudsz javasolni egy jót, úgy tűnik, neked sok tapasztalatod van velük. – Hát persze – ragyogott fel Lulu arca. De komolyan. Mikor ezt mondta, úgy ragyogott, mint Giling-Galang. – De jó, ha tudod, hogy ezek a nyomozók nem olcsók. – Ez nem jelenthet problémát – eresztett meg Steven egy mosolyt felém. – Nikkinek van rá pénze. Kedvesen visszamosolyogtam rá, de csak arra tudtam gondolni, hogy nekem végem. És most az egyszer nem csak szó szerint értve. Nem fogadhattam magándetektívet. Mert egy ilyen

nyomozó kiderítene mindenfélét az agyátültetésemről, és ezt az egész Stark dolgot nagydobra verné, aztán már csak azt venném észre, hogy hír vagyok a CNN-en, és menekülhetek Brandon apjának állig felfegyverzett emberei elől. És ne mondja senki, hogy Richard Starknak nincsenek ilyen emberei. Jól van, csak higgadj le, mosolyogj erre a kedves tengerészre, és mondd azt, hogy: „Rendben. Akkor holnap első dolgom lesz, hogy keressek egy magánnyomozót.” De komolyan. Most már ez lesz az életem? Nos, miért is ne? Az agytranszplantáción már átestem, és minden áldott nap ki kell sminkelnem magam. Akkor ezt már miért ne? – De addig – ragyogott Lulu még erősebben Stevenre – itt kell maradnod velünk. Mert lesz ez a karácsonyi parti, mi pedig szeretnénk, ha te lennél a díszvendég. Újabb figyelmeztető pillantást vetettem Lulura, mert az, hogy Nikki bátyja itt maradjon velünk, nem tűnt olyan nagyon jó ötletnek számomra. Egyrészt, mert csak ez a két hálószobánk volt, így hol aludna… a kanapén? Másrészt pedig meddig tartana, míg kiderítené, hogy nem is keresek magándetektívet, ahogyan ígértem… ja, és hogy nem is vagyok a húga, csak egy másik lány, aki a húga testét bitorolja? Aztán meg ott volt ez a díszvendég dolog a buliban, amin én nem is fogok részt venni, csak még nem gyűjtöttem össze a bátorságot, hogy közöljem a házigazdával… Aztán itt volt még az, hogy előfordulhat – oké, szinte biztos –, hogy a lakásunkat valamiféle ismeretlenek lehallgatják (bár én eléggé biztos voltam benne, ki áll a dolog mögött). – Öhm – motyogta Steven láthatólag zavarban. De ki kárhoztatta volna ezért? Tulajdonképpen idegen voltam a számára (és nem csak úgy, ahogy ő gondolta). – Köszi a meghívást, de már foglaltam magamnak szobát a városban… Lulu döbbenten nézett rá. – Hotelszobát? – kiáltott fel. – Szó sem lehet róla! Hisz te a családhoz tartozol! Itt kell maradnod. Így legalább lehetőségetek lesz, hogy Nikkivel újra közelebb kerüljetek egymáshoz. Igaz, Nikki?

– Persze – bólintottam, és reméltem, hogy Stevennek nem tűnt fel a habozásom. – Bár csak két hálószobánk van… – Alhat az én szobámban – ajánlkozott rögtön Lulu. Aztán egy kissé zavarba jött – ami vele először fordult elő –, és hozzátette: – Úgy értem, Nikkinek itt van ez a hatalmas franciaágya. Én majd alszom vele, Steven, te pedig megkaphatod az én szobámat. – Á, nem – tiltakozott a fiú, de egyáltalán nem barátságtalanul. Az arcáról és a hangjából melegség sugárzott – igazi, emberi melegség… most először, amióta találkoztam vele odalent, a hallban. Rosszul éreztem magam, mert nem állt szándékomban segíteni neki abban, hogy megtalálja a mamáját. Na várjunk. Nagyon is szándékomban állt segíteni. Csak magándetektívet nem terveztem fogadni az ügy érdekében. – Köszönöm, ez nagyon kedves tőled – hálálkodott Steven. – De nem akarnálak kitúrni a… – Maradj itt! – hallottam magam. Nem tudom, mi jött rám. Úgy értem, nagyjából annyira volt szükségem arra, hogy Nikki Howard bátyja itt lógjon a lakásomban, mint egy (újabb) lyukra a fejemben. De valamiből, amit azon a képen láttam, amit mutatott – amelyiken ő és Nikki azt a kutyát csutakolták –, megértettem, hogy Steven Howard szerette az anyját. Biztosra vettem, hogy ő volt az, aki a fotót csinálta, amit a fia a tárcájában tartott. A tekintet, amellyel a fényképezőgépet tartó valakin csüngött, egyértelmű rajongásról árulkodott. Tudtam, mit kell tennem. És ez volt minden, amivel a segítségére lehettem, hogy megtalálja az anyját. És ez volt a legkevesebb, amit tehettem azért, hogy jóvátegyem, hogy Nikki ennyi időn át ilyen rettenetes testvér és gyerek volt. Olyan rettenetes, hogy sem a bátyjáról, sem pedig az anyjáról nem tartott egyetlen képet sem a szobájában vagy a tárcájában. – Komolyan mondom – erősködtem, amikor meglepetten fordult felém. – Maradnod kell. Ragaszkodom hozzá. – Ragaszkodsz hozzá? – nézett rám furcsán. Nem tudom, hogy ez azért volt-e, mert a ragaszkodni szót használtam, és ez nem olyasmi, amit Nikki szájából gyakran lehetett hallani, vagy mert ő

volt az idősebb, és nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Nikki parancsolgat neki. De akármi is volt az oka, a makacsságom megtette a hatását. Vállat vont, és azt mondta: – Hát, ha ragaszkodsz hozzá… Akkor csak elugrom a holmimért. Aztán egy szó nélkül felpattant a bárszékről, és elindult a lift felé. Úgy tűnt, senki nem jött haza edzésről vagy a Starbucksból azóta, hogy Nikki bátyja és én kiszálltunk a liftből, mert az ajtaja nyomban kinyílt. Steven belépett, és mielőtt az ajtó ismét becsukódott volna, még egy pillantást vetett rám és Lulura. – Hamarosan itt vagyok – mondta. Aztán eltűnt a szemünk elől.

HATODIK FEJEZET OKÉ, SZÓVAL, A DOLGOK NEM ÁLLTAK TÚL JÓL. DE annyira azért nem is álltak rosszul. Lehet, hogy Nikki Howard bátyja beköltözik hozzánk, lehet, hogy az anyja eltűnt, és lehet, hogy magamra vállaltam a feladatot, hogy megtaláljam őt. De legalább Nikkinek volt bátyja és anyja, míg néhány órával azelőtt még úgy gondoltam rá, mint család nélküli árvára. Legalábbis gyakorlatilag. Valamilyen család mindig jobb, mint a semmilyen család, nem? Persze, egy kicsit bosszantó volt, hogy a szobatársam öt másodpercenként nekem szegezte a kérdést, hogy: „Szerinted tetszettem neki?” Lulu csak ezt az egy kérdést tudta feltenni. És újra. És megint. Még sosem láttam Lulut ennyire odáig lenni egy srácért. Mondjuk, nem is ismertem olyan régóta. De ha egyáltalán nem is ismertem volna, akkor is meg tudtam volna mondani: teljesen belezúgott Nikki Howard bátyjába (és akkor még finoman fogalmaztam). Amit elég szomorúnak találtam, mert biztosra vettem, hogy ezek az érzések nem kölcsönösek. Igazából meg voltam győződve róla, hogy épp ezért volt ennyire oda Steven Howardért. Mert ő az első, feltehetően nem meleg srác (mert bár majdnem biztos vagyok benne, hogy Steven Howard nem meleg, az ilyesmiben sosem lehetünk biztosak, különösen, ha katonákról van szó, meg a kormányzat politikájáról a hadsereg homoszexuális tagjaival kapcsolatban), aki nem viszonozta az érzelmeit.

– Muszáj kedvelnie egy kicsit – jelentette ki Lulu, miközben az ágyamon terpeszkedett, még mindig a selyempizsamájában. – Úgy értem, vonzó vagyok, nem? – Nagyon vonzó vagy – biztosítottam, és belebújtattam a lábam egy Ugg márkájú divatcipő Stark által gyártott utánzatába. Régebben tuti holtra váltam volna – haha! –, ha egy ilyen cuccban valaki meglát, mert minden lánynak, akit ismertem a Tribeca gimiben, volt egy ilyenje, beleértve a saját húgomat is. Nem is vettem volna fel, ha nem követelte volna meg a cég, amelynek dolgoztam. Ezek a Stark gyártmányú utánzatok voltak az idei év legnagyobb újdonságai… féláron az eredetiekhez képest. Bár, akár hiszitek, akár nem, ez volt a legkényelmesebb lábbeli, amit az ember felvehet, ha a talpát összevissza vagdosta egy szikla, amelyen előző este függeszkedett. És ha egy órán keresztül járkált fel-alá a lakásában, és könyörgött a telefonszolgáltatójának, hogy küldjön neki egy nyomtatott listát a mobiltelefonjára érkezett hívásairól az elmúlt két hónapban. – Igenis vonzó vagyok – jelentette ki Lulu határozottan, miközben Cosabella fülét vakargatta – ezzel megzavarva az elmélkedéseimet. – Nagyon is vonzó vagyok! Csak még nem ismer eléggé. Az összes srác, aki csak ismer engem, egyetért ezzel – Lulu Collins vonzó lány! És különben is, Steven teljesen ki van akadva, amiért évekig ilyen randán bántál vele. Úgy értem, nem csoda, ha ilyen megtört és barátságtalan, meg ilyesmi. – Hé! – Sértődött pillantást vetettem rá. Gyötört a bűntudat amiatt, hogy nem ismertem meg a saját bátyámat. Azaz Nikki bátyját. És amiatt is, hogyan fogok utánajárni az anyja eltűnésének, és hogyan találom majd meg egyes-egyedül, még akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog az életben, amit teszek. – Jaj, persze – folytatta Lulu. – El is felejtettem. Hogy a régi éned volt olyan disznó Stevennel. Bocsánat. De akkor is. Hogy bánhattál így vele? Olyan dögös srác. Még sosem találkoztam ennyire dögös sráccal. Láttad a karját? Úgy értem… – gyűrte a feje alá az egyik párnámat, és álmodozva bámult a plafonra – olyan erősnek tűnt, hogy akár fél kézzel is fel tudna emelni, ha akarna. Észrevetted?

– Öhm… – belebújtam egy testhezálló bőrkabátba, és csettintettem Cosabellának, hogy jöjjön oda hozzám. – Ő a bátyám, Lulu! Nem foglalkoztam azzal, hogy a karját nézegessem. Brr… Figyelj, ha valaki hív, mondd meg neki, hogy levittem Cosyt sétálni egy órácskára. Jövök hamarosan. Oké? – Steven Howard őrnagy és neje – sóhajtotta Lulu, és még mindig a mennyezetet bámulta. – Nem is… Steven Howard ezredes és neje! Lulunak totál elment az esze. Szomorú, mire képes egy egyenruha egyes lányoknál. Bíztam benne, hogy mire hazatérek, valamennyire magához tér. Vagy legalább fogat mos. De addig is, nekem dolgom volt. Kimentem a szobából, magamra kaptam egy sálat, egy kesztyűt, egy gyapjúsapkát és egy napszemüveget (bár odakint még minden szürke és borongós volt. De semmi szükségem nem volt rá, hogy felismerjenek. Amíg nem kezdtem egy híresség bőrében járkálni, elképzelésem sem volt róla, hogy min mennek keresztül: emberek rángatják őket, visítoznak, és megpróbálják rávenni őket, hogy beszéljenek a barátaikkal Pasadenában, csak hogy bizonyítsák, tényleg találkoztak velük), aztán megragadtam Cosy pórázát, miután ráadtam a kutyakabátot (mert a kutyáknak ugyanúgy melegük van és fáznak, mint mi; Cosabella szó szerint úgy reszketett, mint egy ember, amikor fázott), a családomnak szánt szatyornyi ajándékot, és végül kiléptem a házból, és elindultam a városon keresztül a Washington Square Park felé. Nem mintha hivatalosan lett volna ott keresnivalóm. Tulajdonképpen a „felvigyázóim” a Starknál azóta célozgattak rá finoman, hogy nem kellene hazamennem meglátogatni a szüleimet, amióta először voltam ott az új testemben (és magammal vittem Lulut is). Nem túl nehéz elképzelni, hogy jöttek rá, hogy ott jártunk… ugyanis amikor hazatértünk, felfedeztem azokat a lyukakat a mennyezetben. De az ellen semmit sem tehettem, hogy folyamatosan követtek… ha más nem, akkor a paparazzók. (Habár aznap épp nem. Rettenetes idő volt. Apró jégkristályok hulltak a levegőből, és ragadtak a bőrömre, ahol nem volt fedett, és a hőmérséklet alig

érte el a mínusz egy fokot. Mindenki más olyan helyen tartózkodott, ahol meleg és száraz volt a levegő. Bár… ki állította, hogy a paparazzók normálisak?) Úgy gondoltam, nem csak az én üldözési mániám, hogy kémkednek utánam. Mindenféle képek bukkantak fel rólam mindenféle helyeken, olyanok, amiken a legártalmatlanabb dolgokat csináltam. Mondjuk, a sarki közértben vécépapírt vásároltam este tizenegykor, az ég szerelmére, és másnap már a celebhírekben szerepelt a képem, elcsigázva és puffadt arccal (mivel pont egy fotózás után voltam, kimerülten, smink nélkül, és este tizenegy volt a sarki közértben, én pedig vécépapírt vásároltam, azt a vécépapírt, amit Lulunak kellett volna megvennie, de elfelejtette), a képaláírás pedig az volt: „Vajon mit szívott Nikki Howard? Biztos, hogy valami olyasmit!” Pedig nem is, sőt, igazából semmit sem szívtam, mert nem dohányzom. Honnan a csudából vették egyáltalán azt a képet? Egyetlen vakut sem láttam villanni. Az üzletben pedig nem volt más, csak az eladó meg én. Fura, de nagyon. Mert aztán meg már csak azt vettem észre, hogy ez a legkevésbé sem hízelgő fotó, amelyen tényleg úgy néztem ki, mint aki beszívott vagy kiütötte magát, vagy mit tudom én, már fel is került az összes létező internetes pletykaoldalra, és a hozzáfűzött kommentárok még annyira sem voltak hízelgőek, mint a „Vajon mit szívott Nikki Howard?” Aztán felhívott az anyám, és az iránt érdeklődött, hogy kell-e „beszélnünk” a partidrogok használatáról. Az anyám! Már az is épp elég volt, hogy Gabriel Luna, a jóképű, nagy jövőjű brit-latin szívtipró popsztár – akivel állandóan összehoztak, mert ő is kapcsolatban állt a Starkkal, és aki, úgy tűnt, minduntalan felbukkant azokban a klubokban, amelyekbe Luluval és Brandonnal mentünk (és ahol semmi erősebbet nem ittam, mint vizet, köszönöm szépen) –, bedőlt annak, amit az újságok írtak, és azt hitte, gyógyszerfüggő vagyok (igaz, Gabriel tudta, hogy néhány hónappal azelőtt kórházban voltam… csak azt nem, hogy miért). De hogy a saját anyám?

Na igen. Valaki kémkedett utánam, az addig rendben van. Akár még most is figyelhetett, ebben a pillanatban, ahogy ott álltam a Houston és a Broadway sarkán, és átkoztam magamat, hogy nem hoztam esernyőt, amivel megvédhettem volna magam ettől az ónos esőtől. Habár ha hoztam volna, valószínűleg nem tudtam volna egyszerre bűvészkedni azzal és Cosy pórázával meg a szatyrommal és Nikki Howard mobiltelefonjával, ami hirtelen megszólalt. Muszáj volt kotorásznom a zsebemben, nem hagyhattam csak bekapcsolni a hangpostát, ahogy szoktam, mert attól féltem, talán Nikki mamája lesz az, és ha nem fogadom a hívását, még emiatt is bűntudatom lesz. – Halló! – szóltam bele a készülékbe. De nem Nikki anyja volt az. Hanem Nikki ügynöke, Rebecca. Aki, ha engem kérdeztek, éppúgy viselkedett, mint egy anya. Már ha az anyád bagózik, húszcentis sarkakon billeg, és megállás nélkül valami fülhallgatóba beszél, és olyasmiket mond, hogy: Tízezer? Meg vannak ezek húzatva?, vagy folyamatosan arról kérdezget, hogy nem felejtetted-e el az időpontodat az elektrolízises bikinivonal-szőrtelenítésre. (Na igen. Nikkinek nincs szőre odalent. Na jó, csak egy kis csík. Ha már a furánál tartunk. De az is egyre kopik, amennyi időt azzal kell töltenem, hogy Katerina gyantázza.) – Miért keresel vasárnap? – kérdeztem, amikor belekiabálta a telefonba, hogy „Hála istennek, hogy elértelek!”. – Tudod, hogy én a héten hét napot dolgozom – felelte Rebecca cigitől érdes hangján. – Vasárnap nem kellene – tájékoztattam. –Vasárnap még a Jóisten is pihent. – Nos, ha nem tette volna – mondta –, talán a világ sem lenne ilyen k… nagy kupleráj. Milyen volt a fotózás St. Johnban? – Klassz – feleltem. – Leszámítva azt a részt, amikor majdnem leradíroztam az összes bőrt az ujjaimon és a talpamon, miközben azon a sziklán csimpaszkodtam. Ja, és azt, hogy Brandon Stark még egy napot ott akart maradni, hogy elvigyen jetskizni. Azt hiszem, valakinek nagyon fejébe szállt a vagyon és a hírnév.

Átmentem a Houstonon, és mit ne mondjak, épp a Stark Áruház előtt ballagtam, ahol ez az egész történt velem. – Brandon Starknak harmincmilliós vagyona van – úgy hangzott, mintha Rebecca egy inhaláló készüléken át venné a levegőt. – Legalább. Egymilliárd is lesz, ha az apja beadja a kulcsot. De lehet, hogy még több is. Nagy hiba volt szakítani vele. – Ezt majd észben tartom. – Visszavonom, hogy Rebecca olyan lenne, mint egy anya. Egyetlen anya sem adna ilyen tanácsokat, amilyeneket ő. És erről eszembe jutott. – Rebecca, nem hallottál valamit Nik… akarom mondani, a mamámról? – Miért kellett volna bármit is hallanom arról a nőről? – lepődött meg Rebecca. Úgy mondta ezt az arról a nőrőlt, mintha Nikki anyja nem szerepelne épp a kedvencei listáján. – Azért – mondtam –, mert eltűnt. Már három hónapja nem hallott róla senki, és vannak, khm, Gasperben, akik már kezdenek aggódni, hogy valami történt vele. – Hát – felelte –, az anyád sosem volt az ész bajnoka. Simán lehet, hogy felment Atlantic Citybe kockázni egy kicsit, aztán eltévedt. – Ó – sóhajtottam. – Jó tudni. – Valamilyen oknál fogva Nikki bátyját kihagytam a történetből. Nem tudom, miért. Csak úgy kihagytam. De azt hiszem, sokat nem számított, mert Rebecca már tovább is lépett. – De amiért hívlak… – folytatta a mondókáját. – Szóval, figyelj! Ülsz? – Nem, épp Cosabellát sétáltatom. – Azt nem kötöttem az orrára, hogy valójában a családomat mentem meglátogatni. Ez lenne a legutolsó dolog, amit elárulnék Rebeccának. Mert ő mit sem tud az igazi családomról. Vagy az igazi énemről. – Szóval, most hívott Richard Stark személyesen… A Stark Angyalai újévi divatbemutatóját élőben fogják közvetíteni az újonnan épített Stark Hangstúdióból szilveszter este… és azt akarják, hogy te legyél az az angyal, aki a tízmillió dolláros gyémánt melltartót viseli. Úgy néz ki, pont a te méreted. Giselle

is szóba jött, de ő kiesett valami szerződéssel kapcsolatos vita miatt. Hát nem őrület? Nikki? Nik? Megbotlottam egy lefolyórácsban a járdán, és majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. Egy arra siető pár, akik éppolyan igyekezettel próbáltak kikerülni végre az esőből, mint én, szinte észre sem vett, pedig a képem ott virított a mellettünk lévő áruház összes kirakatában, úgy háromméteresre kinagyítva. Nikki Howard viharkabátban, Nikki Howard bikiniben, Nikki Howard nagyestélyiben, Nikki Howard nyári ruhában, Nikki Howard amint síel, Nikki Howard lovaglónadrágban, Nikki Howard kimonóban, Nikki Howard Stark Angyalai melltartó- és bugyiszettben. A napszemüveg és a kötött sapka remekül működött mint álca. – Jaj, ne! – sóhajtottam a telefonba. A szívem mintha felmondta volna a szolgálatot. Úgy éreztem, mindjárt kiadom, ami bennem van. Mert a Stark Angyalai fehérneműk tényleg szörnyűbbek voltak a szörnyűnél. A Stark Enterprises ezekkel próbálta felvenni a versenyt a Victoria’s Secret termékeivel szemben. Csakhogy a Stark melltartói és bugyijai nagyjából húsz százalékkal kevesebbet kóstáltak, ezzel szemben úgy ötven százalékkal jobban szúrtak. És a Stark Angyalai széria egy az egyben a Victoria’s Secret ugyanilyen nevű sorozatának az utánzata volt. Leszámítva, hogy a szárnyak kisebbek és gagyibb kinézetűek voltak. Az egyetlen értékesebb darab a Stark gyémánt melltartója volt – amely tízmilliót ért a Victoria’s Secret nyomorúságos egymilliót érő darabjával szemben. – Jaj, ne? – Rebecca hangja, ahogy megismételte az előbb hallott szavaimat, döbbenetről árulkodott. – Hogy érted azt, hogy jaj, ne? – Úgy értem – igyekeztem határozott maradni –, hogy mindennap meg kell jelennem az iskolában. – Elrángattam Cosabellát valaki elhagyott és valaha forró perece mellől, amely mostanra már hidegre és szárazra fagyott, és amelyet őnagysága először megszemlélésre, aztán elfogyasztásra kinézett magának, mit sem törődve azzal, hogy tőlem otthon mindig rendesen kap

enni. – Nem fogok a tévé élő szilveszteri közvetítésén egy pár angyalszárnyban és félkosaras melltartóban parádézni… még akkor sem, ha ez utóbbi gyémántból készült! – Bugyi is lesz rajtad – javított ki Rebecca, láthatólag meglepetten, hogy ezt figyelmen kívül hagytam. – Ó, tényleg, így már mindjárt más – örvendeztem szarkasztikusan. – Nagyon ízléses lenne – bizonygatta Rebecca. –Nem mutatnál többet, mint amennyit a Sports Illustrated fürdőruha-fotózásán a múlt héten. – Na de ez fehérnemű! – kiabáltam. – Sőt, ami még rosszabb, Stark fehérnemű! – Mondhatom, igazán szép dolog így beszélni a munkaadódról – csattant fel az ügynököm. Ó, ha tudna a lehallgatóról a telefonomban! És a kémprogramról a Stark gyártmányú számítógépemen. És az elrejtett érzékelőkről a lakásomban (már ha azok). Ja, és az agyátültetésről. Ami ugyan megmentette az életemet, de akkor is. – És azok csak fényképek voltak – folytattam. – Ez most tévéadás. – Van egy hatmásodperces késleltetés – magyarázta. – Szóval, ha valami esetleg… tudod, előbuggyan, akkor simán meg tudod oldani a kérdést, mielőtt… tudod. – Hát, ez rendkívül megnyugtató – feleltem. – Nikki, drágám – zihált hangosan Rebecca. – Igazából nem a beleegyezésedet kértem. Richard Stark azért hívott, hogy tudassa, már minden el van rendezve. Te csinálod a dolgot. Azt gondoltam, odáig leszel ettől. Hogy te leszel a főangyal. Van egyáltalán fogalmad róla, hogy ez mit jelent? Hogyne. Tisztában voltam vele. Teljes mértékben. – Most mennem kell – mondtam. És tudtam, hogy nagyot tévedtem, amikor azt hittem, most már minden rendben lesz. – Várj! – hallottam még Rebecca hangát. – Akarod tudni, mennyit fizetnek ezért? Mert nem fogod elhinni, mit alkudtam ki…

De én addigra már letettem a telefont. Teljesen mindegy volt. Mert nem tudnak annyit adni, hogy meg legyek fizetve. Azért, hogy nyilvánosan megszégyenítenek mindenki előtt, akit ismerek. Különösen Christopher előtt. Aki, oké, igazából nem is tudja, hogy én vagyok én, az ő régi barátja, Em Watts. De azelőtt minden évben együtt ültünk a tévé előtt, és együtt néztük a Stark Angyalai divatbemutatóját, amit kegyetlenül kigúnyoltunk, különösen a bugyuta angyalokat, és mindig megjegyeztük, hogy hány éhező afrikainak lehetne élelmet küldeni abból a pénzből, amit erre a gyémántból készült melltartóra fordítottak. És most én leszek az a bugyuta angyal, aki viselni fogja. Remek. Egyszerűen remek. Talán odaadhatnám a pénzt az afrikaiaknak. Bár szerintem nekem is lesz mire költenem. Terápiára.

HETEDIK FEJEZET ÉS AMIÉRT VALÓSZÍNŰLEG A LEGNAGYOBB szükségem lett volna arra a terápiára, az az a kifejezés volt, amit anya arcán láttam, valahányszor beléptem a lakás ajtaján. Ahogyan most is, mikor megérkeztem – miután hazudtam a kilétemről a portásnak –, és beköszöntem: – Szia, anya! Én vagyok. Először felcsillant a szemében az izgatottság – de ez csak egy pillanatig tartott –, aztán ezt követte a csalódottság, majd a beletörődés. A régi Emet várta, és helyette Nikkit kapta… legalábbis külsőleg. Ezért, ha csak a másodperc egy töredékére is, de csalódott volt. Aztán ez ahogy jött, el is illant, hogy felváltsa a helyét a szokásos „ó, hát persze hogy te vagy az” arckifejezés. De ez mindig ott volt, akárhányszor csak találkoztunk – a csalódás, úgy értem. Mert az az igazság, hogy én nem az ő lánya voltam. Igazából nem. Már nem. Lehet, hogy belülről igen. De külsőleg nem. Ő pedig nem fogadta el az új énemet. Legalábbis nem teljesen. És egy részem tudta, hogy soha nem is fogja. De, azt hiszem, ezért nem is kárhoztathattam. – Jaj, Em, drágám! – kiáltott fel. A szikra kihunyt, és anya azonosított engem, az idegent az otthonában, a magas, szőke lányt, a vízálló kabátot viselő parányi pudlival, amely ott parádézott a lába mellett. Azt hiszem, sosem fog elfogadni engem – Nikki testében –, amíg meg nem szabadulok a kutyától, abba nem hagyom a hajmosást, fel nem szedek húsz kilót, és el nem kezdek ismét csak melegítőben járni, ahogy régen. Az emberek olyan furcsák. – El sem hiszem, hogy ilyen időben eljöttél idáig! Nem Arubában vagy hol kellene ma lenned?

– St. Johnban – mondtam és lehajoltam, hogy adjak neki egy puszit. Azelőtt anya magasabb volt nálam. Most pedig majdnem apát is túlértem. Még a lapos sarkú Stark utánzatcipőmben is. – Ma reggel jöttünk haza repülővel. Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam. – Nem akartam beszélni neki a rég elveszett bátyról, aki ott várt rám az előcsarnokban. Nem is tudom, miért. Azt hiszem, volt így is elég problémája, nem akartam még az enyémekkel is terhelni. Úgyhogy gyorsan kibújtam a kinti cuccaimból, amik viharos gyorsasággal kezdtek átázni a túlfűtött lakásban. – Mi ez a történet, amit hallottam a pomponlánytáborról? – Ne is idegesíts! – húzta fel anya a szemöldökét, mikor Frida kirohant a szobájából, mert meghallotta, hogy én vagyok az. – Hát itt vagy! – A szeme csak úgy csillogott az izgalomtól. – Te vagy a csúcs! Lulut is hoztad? A húgomnál a legcsodálatraméltóbb dolgok toplistáján Lulu Collins épp csak egy kicsivel maradt le Nikki Howardtól. És attól, hogy most mindketten szinte napi szereplői lettek az életének, úgy tűnt, magába szippantotta valamiféle tini nirvána, amelyből, attól féltem, ki sem mászik főiskolás koráig. – Hát, Lulu most nem ér rá – mondtam, mert nem tartottam feltétlen szükségesnek közölni, hogy a barátnőm épp teljes erőbedobással a plafonomat bámulja, és az esküvőjét tervezgeti Nikki Howard bátyjával. – Apa itthon van? – Visszament New Havenbe – tájékoztatott Frida. – Nem bírta a huzakodást. – Nem volt semmiféle huzakodás – javította ki anya. – Ha valahol huzakodás van, azt jelenti, hogy a kérdés egyáltalán vitára bocsátható, de itt szó sincs erről. Frida segélykérő pillantást vetett rám. – Látod? – panaszkodott. Anya hitetlenkedve nézett rám. – És nem tudom elhinni – ült vissza a kanapéra a vasárnapi Timeshoz, amelynek lapjait jó hétvégi szokása szerint szanaszét szórta maga körül –, hogy te végig tudtál minderről, és nem szóltál nekem.

– Hát – szólaltam meg habozva. Ó, ha tudná, mennyi minden van, amiről tudok, és nem szóltam neki róla. – Én nem látom be, mi rossz van a dologban, de komolyan. Végül is a pomponlányság is csak egy sport. Anya még csak fel sem nézett a Heti áttekintés rovatból. – Mondj egy sportot, amit miniszoknyában játszanak! – vetette ellen. Majdnem elnevettem magam, mert én is pont ugyanezt az érvet hoztam fel Fridának, amikor először állt elő azzal, hogy be akar lépni a csapatba. – Hát – vágtam vissza –, a műkorcsolyázók még ennél is rövidebb szoknyát hordanak, és a műkorcsolya olimpiai sportág. Ahogy a gimnasztika is. És amit a pomponlányok csinálnak, az alapvetően tiszta gimnasztika. Anya csak az újságlapokkal zörgött. A hifitoronyból halkan szólt a komolyzene. Az egész lakás olyan meleg és otthonos volt, hogy majdnem elsírtam magam. Valahol még bageleket is találtam volna, amiket apa vett reggel a pékségben. Zöldséges krémsajttal (én már nem ehettem bagelt, mert Nikkinek erős refluxot okozott. Ahogy mindenféle tésztaszerű dolog). De a látszat, természetesen, csalhat. Akármilyen barátságosnak is tűnt a hely, nem tehettem róla, mégis azt gyanítottam, hogy pontosan úgy be van drótozva, mint az én lakásom. Nem tudtam, hol vannak a poloskák, de biztos voltam benne, hogy ott vannak valahol, és hogy a Stark itt is figyel. Vagy nem kérdezte meg dr. Holcombe a legutóbbi látogatásomkor, hogy biztos olyan jó ötlet volt-e Lulut bemutatni a családomnak… amiről csak akkor tudhatott, ha a Stark éppen megfigyelt minket, amikor beállítottunk a régi otthonomba egy pizzával? És vajon nem adott a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet mindegyikünknek egy Stark gyártmányú mobiltelefont, hogy azon hívjuk egymást? Olyan készülékeket, amelyek minden eddigi telefonomnál sztatikusabbak voltak – ami elég egyértelmű bizonyítéka annak, legalábbis számomra, hogy meg voltak bütykölve?

Ezek után egy kissé nehezemre esett nem azt hinni, hogy a Starknál kémkednek utánam, különösen, mert a zsebpoloskadetektorom – igen, teljesen kifordultam magamból, és felvásároltam minden kütyüt valami kémboltban a városban, ami csak volt nekik raktáron – minden alkalommal, amikor beléptem az ajtón, őrült módra kattogni kezdett. Nem tudtam, hogy hol vannak a lehallgatókészülékek, de ott voltak valahol, az biztos. Ezért próbáltam rávenni a családomat, hogy használják a nem Stark gyártmányú, nem sztatikus mobiltelefonokat, amiket én vettem nekik, és ezért fogtam mostanában olyan rövidre az otthoni látogatásaimat. – Az a helyzet – magyarázta Frida anyának –, hogy nekem muszáj elmennem a csapattal a téli táborba. Már mindenki tudja a gyakorlatot, és én vagyok, úgymond, a legfontosabb személy a csapatban. Én vagyok az alap, nélkülem tulajdonképpen az összes piramisunk és figuránk, vagy bármi, amiben ugrás van, összeomlik. Ráadásul ha nem veszek részt rendesen az edzéseken, valaki – akár én is – komolyan megsérülhet. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az edzőnk nem nagyszerű, mert az, de ez alatt az egyhetes tábor alatt tanulunk megfelelő technikákat arra, hogyan lehet elkerülni a sérüléseket, meg új figurákat és gyakorlatokat, amikkel tuti lekörözünk mindenkit a versenyen. Arról nem beszélve, hogy a pomponlánykodás nagyon jól eladható tanórán kívüli tevékenység. Úgy értem, remekül mutat a főiskolai jelentkezési lapokon. Szóval, azt szeretnéd, ha olyan szerencsétlen lennék, mint Em, aki semmi különórát nem tud felmutatni? – Hé! – keltem a saját védelmemre. – Ne haragudj – vetett rám bocsánatkérő pillantást a húgom. – De ez így van. Amíg nem volt ez a műtéted, semmit sem csináltál iskola után, csak unalmas számítógépes dolgokat Christopherrel. Most legalább már eljárkálsz ilyen-olyan trópusi szigetekre fürdőruhában fényképezkedni, meg ilyesmi. – Nem tetszik nekem – engedte le végre anya az újságot a kezéből – ennek a beszélgetésnek a hangneme. Nem akarom, hogy a lányaim tanórán kívüli tevékenysége fürdőruha-

fényképezkedésből vagy emberi piramisok alján ácsorgásból álljon. – Anya – lépett oda Frida, hogy leüljön mellé a kanapéra. – Ennél sokkal többről van szó. Ez csapatmunkára tanít, és némi fizikára, és új barátokat szerezhetek, ugyanakkor edzett is leszek, és segít abban, hogy egészséges maradjak… Egy kicsit felderültem. Igazság szerint eléggé lehangolt voltam délután óta, amikor is hazatérve Steven Howard várt rám a hallban, nem Christopher, aztán pedig meghallottam a híreket Nikki mamájáról. Mindezek után jött az, hogy mostantól a Stark angyala vagyok, és ez így együtt nem segítette túlságosan elő, hogy felviduljak az után az óceán fenekén ücsörgős dolog után. De hogy láttam, Frida mennyire felnőtt ez alatt a pár hónap alatt… hát, ez megtette a hatását. Úgy értem, már feleannyira sem volt az a nyafogós, önző kis kölyök, mint a balesetem előtt, aki mindig csak a saját feje után ment. Már nem. – Ezért olyan fontos, hogy elengedjetek ebbe a táborba – folytatta. – Esküszöm, nem csinálok semmi olyasmit, hogy megbánjátok, anya. Mert a legjobb az egészben, hogy a tábor Miamiban van, ami igen közel van a nagyihoz Boca Ratonban. És úgyis oda készültünk a téli szünetben. Úgyhogy este aludhatnék veletek, napközben pedig átmehetnék a többiekhez. Nem is kellene a csapattal lennem a szállodában. Látjátok? Frida megtanulta, hogyan kössön kompromisszumot, és hogyan lásson bizonyos dolgokat mások szemszögéből is. Ez olyasmi volt, amit igen ritkán tett azelőtt, már ha valaha is tett ilyet. El sem hiszem, hogy felnőtt az én kishúgom! Kész nő lett belőle! Annak ellenére, hogy a nadrágja fenekén még mindig ott virított a „Juicy” felirat. – Ez egészen ésszerűen hangzik – keltem a húgom védelmére. – Lemehetünk együtt repülővel, aludhatunk a nagyinál, aztán Frida elmehet edzeni a barátaival, te meg apa pedig lóghattok a nagyival. Nem lenne jó? De még mielőtt befejeztem volna a mondókámat, észrevettem, hogy anya is és Frida is furcsán néznek rám. Fogalmam sem volt, hogy miért. Hiszen mindig a nagyinál töltöttük a téli szünetet

Bocában. Anya zsidó, apa pedig nem, így a mi házunkban megünnepeltük a karácsonyt (a világi, télapós változatot) és a hanukát is. A nagyinak ezzel sohasem volt baja, mi pedig szerettük a karácsonyt a tengerparton tölteni, és egy kis napfényt magunkba szívni, miután a fél telet New Yorkban kellett elviselnünk. Idén most másképp lesz? Mert anya és Frida tekintetéből mintha ezt olvastam volna ki. – Em, drágám – törte meg anya a feszült csendet. – Nem gondolod… Tudom, hogy erről sosem beszéltünk, de feltételeztem… Úgy értem, tudod, hogy nem mehetünk a nagyihoz az idén. Vagy akármikor máskor. A Stark ezt sosem engedné. Tudod, nem szabad, hogy együtt lássanak minket. Hogy magyaráznád meg a dolgot, ha a paparazzók lekapnának minket a floridai tengerparton a szünetben? Döbbenten pislogtam rá. Ah. Igen. A Stark. A munkaadóm. A szerződés. Az emberek, akik bepoloskázzák a lakásomat, és követik minden lépésemet… bizonyára. Valószínűleg. Egészen biztosan. – Ráadásul – folytatta –, tudnod kell, hogy a nagyinak azt mondtuk – ahogy mindenki másnak is a családban –, hogy te… meghaltál. Mit mondhatnánk neki és a barátainak, hogy mit keres velünk Nikki Howard egy családi vakáción? Nyilvánvaló, hogy nála nem lehetsz Em… Hát persze. A gyászszertartás. A megemlékezés. A hír a CNNen a fejemre esett kivetítőről és tragikus halálomról. A suliban is mindenki látta. – Igaz – ismertem el. A csontjaimat ismét átjárta az a jeges valami, amit akkor éreztem, amikor elsétáltam a Stark Áruház előtt, annak a balesetnek a helyszíne mellett, amelynek mindezt köszönhettem. Csakhogy most nem odakint álltam, és nem mosolygott rám gúnyosan Nikki Howard annyi kirakati poszterről. Szóval, nem volt rá racionális magyarázat, miért éreztem hirtelen úgy, mintha meg akarnék fagyni. – A nagyi azt hiszi, meghaltam.

Milyen ostobaság is volt tőlem, hogy azt gondoltam, nála töltjük majd a szünetet a családommal! Milyen buta voltam, hogy elhoztam azt a szatyrot az ajtó mellett, tele becsomagolt ajándékokkal az egész családnak, amiket magammal akartam vinni Floridába, hogy betehessem a nagyi karácsonyfája alá! Mindenki úgy tudta, hogy meghaltam. Most már Nikki Howard voltam. Em Watts halott. – Semmi baj – nevettem fel lazán – vagy legalábbis reméltem, hogy a nevetés elég lazára sikerült. De igazából inkább idegesnek hangzott, mint lazának. Hirtelen a könnyeimmel kellett küszködnöm – vajon honnan kerültek elő? –, de reméltem, hogy anya és Frida nem veszik észre. – Milyen hülye vagyok! Teljesen megfeledkeztem a Starkról. És a megállapodásról. Meg mindenről. Jézusom! Olyan ostoba vagyok. – Drágám! – Anya letette az újságot, és felkelt a kanapéról, hogy megöleljen, bár én egy lépést hátrébb léptem tőle. – Jól érzed magad? Alighanem meg kellett volna beszélnünk ezt a dolgot, de gondoltam, úgyis dolgozol, szóval… – Semmi gond – igyekeztem továbbra is távol maradni tőle. Nem akartam, hogy észrevegye a könnyeimet, és hogy egyáltalán nem vagyok jól. Ráadásul attól is féltem, hogy ha megölel, akkor végem. – Igazából még jobb is így, mert Lulu valami hatalmas bulit szervez, én meg már aggódtam, hogy fogom beadagolni neki a hírt, hogy nem tudok elmenni, de most már nem fog kelleni. Szóval, huh! Úgy tűnt, anyát nem sikerült meggyőznöm, hogy minden rendben. – Tudod mit? – mondta. – Ez butaság. Idén egyszerűen itthon töltjük a karácsonyt. Felhívom a nagyit. Biztos vagyok benne, hogy ki tudunk találni valamit… Frida mintha nem is hallotta volna, amit anya az imént mondott. Túlságosan izgatott lett valami más miatt. – Lulu bulit szervez? – lelkesedett. – Karácsonyi bulit? És engem is meghívott?

Na igen. Felejtsetek el mindent, amit az előbb mondtam arról, hogy Frida most már mennyire felnőtt. – Nem – hűtöttem le, és elkezdtem keresgélni a kinti holmijaimat, amiket épp csak most tettem le: Cosy kabátkáját és pórázát, a kesztyűmet és az egyéb cuccaimat. – Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy megígértem Lulunak, még veszek valamit a bulijára, és már majdnem öt óra, a dekorációs bolt pedig mindjárt zár, mivel vasárnap van, úgyhogy mennem kell… – Em! – nyúlt felém anya megint, és úgy tűnt, majd’ megszakad a szíve miattam. De gyorsabb voltam nála. Elléptem az útjából, és már félúton voltam az ajtó és az előcsarnok közt, mielőtt bármelyikük is kapcsolt volna, hogy mi történik. – Majd később telefonálok – vetettem hátra a vállam fölött, amikor hallottam, hogy anya utánam kiabál. De én már a lift felé igyekeztem, és bíztam benne, hogy előbb odaérek, mint ahogy a könnyek előtörnek, és mielőtt valamelyikük utolér… És sikerült is, bár csak éppen hogy. Még pont elmentem az ajtónálló mellett, és ráfordultam az autókihajtóra az épület előtt, a védőtető alá, amikor kitört belőlem a zokogás. A könnyek forró patakokban ömlöttek végig az arcomon. Semmit sem láttam magam körül, minden elkenődött foltokba és maszatokba folyt össze, mint egy impresszionista festmény a Metropolitan Múzeum tizenkilencedik századi szárnyában, a könnyek úgy elhomályosítottak mindent. És az orromat sem ártott volna kifújni. De miközben ezt műveltem – úgy értem, a sírást –, tudtam, hogy nevetséges vagyok. Igazából sosem szerettem annyira a nagyinál lenni, csak a tengerpartot és a medencét bírtam. A lakása túl kicsi volt négyünknek és neki, és reggelire mélyhűtött bagelt kaptunk, nem olyan igazit, amilyet itt, New Yorkban vehetünk, amelyik épp akkor jött a sütőből, és még forró, kívül ropogós, a belseje pedig meleg és puha. De valahogy ettől, hogy nem mehetek, mert meghaltam…

Hát, ettől nyomban úgy éreztem, bárcsak ott ragadtam volna az óceán fenekén tegnap este. Odalent olyan kellemes volt minden, olyan csendes és nyugodt, és jó, persze, hideg, de akkor is. Senki sem követelt tőlem semmi olyasmit, hogy „Mássz fel erre a sziklára,” „Keresd meg az eltűnt anyámat,” „Vedd fel ezt a gyémánt melltartót,” vagy hogy „Ne gyere velünk Floridába, mert meghaltál, emlékszel?” Bár, azt hiszem, bizonyos szempontból megint az óceán fenekén ültem. Éppúgy fáztam, éppolyan egyedül voltam ~ leszámítva Cosyt –, és hamarosan ki kellett mennem ebbe az ónos esőbe, és akkor ugyanolyan vizes leszek, mivel ernyőt nem hoztam magammal. Hirtelen úgy éreztem, nem bírom tovább. Ezt már nem tudom elviselni! Tudtam, hogy úgy nézhetek ki, mint egy idióta, de nem érdekelt. Senki nem volt a környéken. Végtére is csak a bolondok dugják ki az orrukat ilyen időben. Úgy döntöttem, hogy egyszerűen csak állni fogok ott, és sírok. Legalábbis amíg egy taxi arra nem jár, és le nem tudom inteni. Mert kizárt dolog, hogy ebben a pocsék időben gyalog menjek haza. Csak álltam ott, a szüleim háza előtt, zokogtam és sajnáltam magam, amikor váratlanul egy kéz érintette meg a vállamat. Azt hittem, hogy Eddie az, az ajtónálló, aki azt akarja megkérdezni, hogy fogjon-e nekem egy taxit – ebben az időben nem egyszerű szabad autót találni –, és szipogva fordultam hátra. Nem láttam teljesen tisztán a könnyektől, de halványan azért kivettem egy férfialakot mellettem. – Mi az? – kérdeztem pityeregve. – Nikki! – szólalt meg egy ismerős hang. Majdnem olyan ismerős, mint a sajátom. Vagy legalábbis mint a sajátom volt az előtt, hogy egy százötven kilós plazmakivetítő össze nem roncsolta a gégémet. Nem Eddie volt az. Hanem valaki más, aki a szüleim házában lakott. Erről az apróságról valahogy megfeledkeztem az önsajnáló parti közepette, amit magamnak tartottam. És egy pillanatra majdnem belefulladtam a saját könnyeimbe.

Mert nem más állt mellettem, mint Christopher.

NYOLCADIK FEJEZET REMEK. MÁSRA SEM VÁGYHAT EGY LÁNY, MINT hogy a srác, akibe úgy nagyjából hatodik óta bele van zúgva, ott találja a háza előtt egy szörnyű, zimankós vasárnap délutánon, miközben épp szétbőgi az agyát. Abszolút semmi nem jutott eszembe, amivel kimászhattam volna ebből a helyzetből, csakis az a nyilvánvaló ötlet, hogy megölöm magam. Fontolóra vettem, hogy egyszerűen az első arra jövő autó alá ugrom, amit meglátok a Bleecker Streeten. De nem voltam benne biztos, hogy elég tisztán látnék ebben az esős időben, napszemüveggel és könnyes szemmel, meg minden. Jó eséllyel egy parkoló kocsi alatt kötöttem volna ki. Ráadásul Cosabella is ott volt velem. És nem vettem volna a lelkemre, ha vele történik valami. Gyorsan letöröltem az arcomat a kesztyűs kezemmel, és reméltem, hogy a szarvasbőr felitat valamennyit abból, ami a szememből patakzott, hogy legalább őt lássam rendesen. Ez azonban hatalmas hibának bizonyult. Mert így kiderült, hogy Christopher a saját bőrdzsekijében állt ott (vajon mikor szerezte be?), lenézett rám (az apámmal ellentétben Christopher nem volt alacsonyabb Nikki Howardnál), az arcán pedig imádnivalóan keveredett a zavarodottság és az aggodalom. Nyilvánvalóan most ért haza valahonnan, és tipikus férfi módjára sem sálat, sem sapkát nem vett, így rövid, szőke haja a fejéhez tapadt a ködszitálásban, a füle és az arca pedig erősen kivörösödött a hidegtől. Ettől azonban csak még vonzóbbnak találtam, már ha egyáltalán ez lehetséges. Úgy értem, még a szája is kipirosodott,

ami, tudom, elég furcsa egy fiúnál – és a legtöbben nem gondolnák, hogy jól néz ki. De végül is az én agyamat kioperálták a testemből, és beletették valaki máséba, úgyhogy ennél furább már nem is lehetek. – Hé, mi a helyzet? – szólított meg Christopher. Még egy szót sem szólt hozzám azóta, hogy az iskolai számítógépes laborban letettem egy csomag sötétben világító dinoszauruszos matricát az asztalára, abban a reményben, hogy veszi az üzenetet, hogy valójában én vagyok az, a legjobb barátja, csak egy szupermodell testébe zárva (nem vette). De azt nyilvánvalóan észrevette, hogy minden további nélkül megjelentem az előtt a ház előtt, amelyben lakik, és itt bőgök a Gucci napszemüvegem mögött. – Jó hideg van ma, mi? – Öhm… – motyogtam. – Aha. – Igyekeztem nem bámulni a száját. Ehelyett az autókihajtó fölött feszülő védőtetőt fodroztam. Randa szürke színe volt. És a festék helyenként már kezdett lemállani. – Vásároltál, vagy mit keresel errefelé? – érdeklődött. Feltételezem, semmi más indokot nem tudott elképzelni, miért járhattam a környékükön. Sose jutna eszébe olyasmi, hogy esetleg követem őt, vagy hogy itt ácsorgok, és az jár a fejemben, hogy mennyire szeretném megcsókolni. Nem az a fajta fickó volt, akinek megfordulna a fejében, hogy a lányok ilyesmiről fantáziálnak. Legalábbis nem vele kapcsolatban. Ez volt az egyik oka annak, hogy szerettem. Már amikor nem azon gondolkodtam, mennyire szeretném megfojtani azért, amiért olyan ostoba, hogy nem jön rá, én vagyok az, Em Watts. Csak valaki más testében. – Aha – feleltem, és egy különösen nagy darab leszakadó vakolatdarabot bámultam a feje fölött. –Vásároltam. De nagyon elkezdett esni. És… nem kaptam taxit. – Ez elég hihetően hangzott? Vajon bevette? Úgy tűnt.

– És amikor elindultál, nem gondoltál rá, hogy esernyő is kellene – mosolyodott el. Úgy látszott, tényleg elhitte, amit mondtam. – Ahogy én sem. Nem tudtam megállni, hogy le ne nézzek a kezére. Nem volt rajta kesztyű, üres volt és hatalmas. És annyival jobban nézett volna ki, ha valahol rajtam időzik… Még azt is egész pontosan el tudtam képzelni, hogy hol. Istenem, mi a baj velem? Régebben azt hittem, hogy csak Nikki Howard teste fékezhetetlen. Most már kezdtem azt hinni, hogy az én agyam is kezd felzárkózni. – Adjak egyet kölcsön? – kérdezte Christopher. – Úgy értem, nekem tulajdonképpen van egy. A tekintetem az ujjairól az arcára vándorolt. – Mármint micsoda? De tényleg, mi a baj velem? Már egy egyszerű beszélgetést sem tudtam követni. Most vagy az van, hogy a Stark Enterprises néhány drótot rosszul kötött be, amikor az agyamat áthelyezték Nikki fejébe, vagy pedig tényleg nagyon, de nagyon bele vagyok zúgva ebbe a srácba. – Khm… – nézett le Christopher a lábam elé –, azt hiszem, valami baj van a kutyáddal. Cosabellára néztem. Egész testében reszketett a hidegtől, mert a talpacskáival egy jéghideg pocsolyában tapodott, én pedig túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy bőgtem – és a titkos szerelmem után vágyakoztam –, és nem vettem észre. – Ó! – Lehajoltam, és a karomba vettem a kutyát. – Cosy! Te mindjárt megfagysz! – Nem jössz fel? – kérdezte Christopher. – Adok neked egy ernyőt, és a kutyád is kiengedhet egy kicsit, mielőtt elindultok. Éppen Cosabellát néztem, amikor ezt mondta, és egészen magamhoz szorítottam, abban bízva, hogy a testem majd felmelegíti annyira, hogy abbahagyja a vacogást. Úgyhogy szinte biztos voltam benne, hogy Christopher nem vette észre a pírt, amely elfutotta az arcomat. Legalábbis reméltem, hogy nem. A boldogságtól pirultam el, mert ilyen szerencsére – mármint arra, hogy felhív magához a lakásába, ahol

utoljára a baleset előtt jártam – egyáltalán nem számítottam, már ha az előző rettenetes huszonnégy órámra gondoltam. – De, azt hiszem – motyogtam a szőrcsomóba Cosabella fején. – Köszi. Persze, nem vetett volna túl jó fényt rám, ha elárultam volna neki, mit is éreztem az ajánlata miatt – hogy legszívesebben felvisítottam volna örömömben és örömtáncot jártam volna, mint egy idióta. Hűvösen kellett viselkednem, miközben elhaladtunk Eddie, az ajtónálló mellett. Imádkoztam, hogy Eddie meg ne kérdezze, „Itt felejtett valamit?” vagy ilyesmi. Mert mit mondtam volna Christophernek, hogy mit kerestem a házukban alig pár perce? Másfelől, lehet, hogy ez jó nyitás lett volna. Mondhatnék valami olyasmit, hogy „Hát, az az igazság, Christopher, hogy az anyámat és a húgomat látogattam meg. Igen, itt laknak, ebben a házban. Mert ők Em Watts anyja és húga. Érted? ÉRTED?” De Eddie épp egy lakóval volt elfoglalva, aki azért telefonált le, hogy panaszkodjon valamiről, így Christopher és én csak elhussantunk mellette, és mindenféle esemény nélkül eljutottunk a liftig. Kicsit furcsa volt, ahogy szó nélkül mentünk felfelé a liftben, de aztán Christopher megtörte a csendet azzal, hogy rám nézett, miközben Nikki Howard kutyáját szorongattam, és megszólalt: – Szóval. Nem is mindenhová limuzinnal mész, ugye? Tovább mosolyogtam Cosy bundájába. Még mindig rajtam volt a napszemüveg – nem akartam, hogy tisztán lássa, mi folyik alatta. Abban bíztam, megúszhatom ezt az egészet anélkül, hogy megtudná, amíg odalent álltam, szétbőgtem a szememet. Csak annyit mondtam: – Hát, nem. Nyilvánvalóan nem voltam a legszellemesebb formámban, amikor Christopher társaságában tartózkodtam. Aminek nem volt semmi értelme, mert azelőtt be sem állt a szám, ha együtt voltunk. Ezzel a problémával egyszer muszáj lesz valamit kezdenem.

De abban a pillanatban, számításba véve, hogy érzelmileg milyen instabil voltam, úgy éreztem, hogy az ilyen egyszavas válaszok pont megfelelnek. Most tényleg nem volt itt az ideje annak, hogy belemenjünk a „Tudod, mi van? Az, hogy igazából nem vagyok Nikki Howard” dologba. Most nem, amikor épp a határán voltam annak, hogy bármelyik pillanatban hisztérikus zokogásban – vagy nevetésben – törjek ki. – Na igen – bólogatott Christopher. – Sejtettem, hogy a pletykák hülyeségek. Rejtélyesen elmosolyodtam – annyira rejtélyesen, amennyire csak tudtam. De nézzünk szembe a dolgokkal: a liftben voltam – Christopherrel! És az ő lakásába igyekeztem egy vasárnap délután! Mint a régi szép időkben! Nem volt egyszerű feladat rejtélyesnek mutatkozni, amikor majd szétvetett a boldogság. A lift ajtaja kinyílt Christopher emeletén, amely, hála istennek, hét szinttel magasabban volt, mint a szüleim lakása, szóval, elég valószínűtlen volt, hogy belefutok akár anyába, akár Fridába – ő pedig szólt, hogy „Jobbra,” és megtartotta nekem az ajtót. Ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: ez most egyáltalán nem olyan, mint a régi szép időkben. Christopher sosem tartotta nekem nyitva az ajtót, amikor még a régi testemben voltam. Nem mintha ezt elvártam volna tőle. Csak… valahogy ettől minden boldogságom semmivé foszlott, én pedig megvilágosodtam… Nem olyan volt, mint a régi szép időkben. A legkevésbé sem. – Meg is jöttünk – húzta elő Christopher a kulcsát. Kinyitotta az ajtót, én pedig beléptem, és ismét majdnem elsírtam magam a mindenütt szanaszét heverő ismerős újságpapírhalmok láttán (a Parancsnok minden újságot elolvasott, amit csak kézbe tudott kaparintani reggelente, hogy teljesen tisztában legyen vele, mi folyik a világban. A magam részéről mindig azt gondoltam, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha az internetet használná, de azt is elolvasta) és az enyhe bőrillattól (Maloneyék bútorai puha angol bőrkárpittal voltak borítva, és túlságosan nagyok voltak egy ilyen lakásba – még réges-régen örökölték őket valami ősi birtokról, amely már rég nem állt a család ezen ágának tulajdonában).

– Erre! – tessékelt be Christopher. – Hadd vegyem el a kabátodat! Megpróbáltam leplezni a félénk mosolyomat (Igen, tudom… Ilyen szégyellős lettem! És ráadásul pont Christopher társaságában!), levettem a kesztyűmet, elkezdtem letekerni a sálat a nyakamból, és ledobtam a bőrdzsekimet – de előtte még letérdeltem, hogy segítsek Cosabellának megszabadulni az övétől. Egy dolog maradt rajtam azután, hogy mindkettőnket levetkőztettem és mindent átnyújtottam Christophernek, hogy dobálja le az antik padra a bejárati folyosón: a napszemüvegem. És nem az izgatottságom volt az egyetlen, amit megpróbáltam leplezni vele. – Ülj csak le! – kínált hellyel Christopher, miután követtem a nappaliba. Arrébb söpört egy Timesból, Wall Street Journalból és Washington Postból álló újsághalmot az útból, csak úgy a földre, és csinált nekem egy kis helyet a kopottas barna bőrkanapén. – Kérsz egy kis kávét, teát, forró csokit vagy ilyesmit? Megkínált. Megkínált itallal. Mint egy igazi vendéget. Ha úgy vesszük, persze tényleg az is voltam, azt hiszem. Mindig is az kellett volna, hogy legyek… Em Watts, a lány. Nem Em Watts, a nem nélküli barát hét emelettel lejjebbről. De valamilyen oknál fogva ez, úgy tűnt, sosem merült fel Christopherben. Addig nem, amíg nem kezdtem el sokkal szűkebb blúzokat hordani. Valaki más testében. – Hát, egy kis tea jólesne – tettem le Cosyt a kezemből. Rögtön jobban érezte magát, hogy fedett helyre kerültünk, ahol meleg volt. Abbahagyta a remegést, és tekintetével már egy olyan hely után kutatott, ahol összegömbölyödhetne és szusszanhatna egy kicsit. – Használhatnám a fürdőszobátokat egy percre? Christopher azt mondta, persze, és megmutatta, hol van, én pedig csak mentem utána, és úgy tettem, mintha nem tudnám, merre igyekszünk, bár valójában már ezerszer jártam a fürdőjükben. Mikor végre biztonságba kerültem odabent, becsuktam az ajtót, lekaptam a napszemüvegemet, és vetettem egy pillantást az

arcomra a borotvahabtól pöttyös tükörben a mosdó felett (Christophernek és az apjának volt ugyan házvezetőnőjük, de csak minden második héten jött hozzájuk. Vagy legalábbis régebben így volt. A rendetlenséget látva nehéz volt megmondani, hogy egyáltalán jár-e még). Tulajdonképpen nem néztem ki olyan szörnyen. Nem is nagyon látszott, hogy sírtam. Letöröltem egy kis szempillafestéket onnan, ahol elkenődött. Csak egy leheletnyi szájfény a Miu Miu táskámból (amit tényleg csak azért hordtam magamnál, hogy ki ne cserepesedjen a szám, mert az ember sosem tudhatja, a sminkesek mennyire harapják le a fejét, ha kiszáradt ajkakkal jelenik meg előttük, amit aztán kénytelenek leradírozni), és már kész is vagyok. Eleresztettem egy mosolyt, hogy szerencsét kívánjak magamnak, és megállapítottam, hogy az egész hely Barbasoltól, Christopher kedvenc borotvazseléjétől illatozik. Egy pillanatra megálltam, és beleszagoltam a levegőbe, mert olyan volt, mintha az ő illata lett volna. Igen. Eddig jutottam. Még haragudni sem tudtam rá amiatt, hogy Nikkivel sokkal kedvesebben bánt, mint velem valaha is. Mert átláttam, hogy nem is éri fel a dolgot ésszel. Fel sem fogta, mit kapott velem, amíg el nem veszített. Leszámítva, hogy én egyáltalán nem vesztem el. Ez volt az, amire még nem jött rá. De hogy hogyan fogom ezt tudatni vele – úgy, hogy meg is értse –, na, ez volt az a dolog, amire még én sem jöttem rá. De nem a könnyek nyomának ellenőrzése volt az egyetlen ok, amiért meglátogattam a fürdőszobát. Beletúrtam a táskámba, elővettem a zseb-poloskadetektoromat, és bekapcsoltam. Túlságosan merész dolognak tűnt volna abban reménykednem, hogy a Stark keze nem ér el Maloneyék lakásáig, ahogyan az anyámékéig. De mivel eddig még nem sikerült semmiféle értelmes kontaktust felvennem Christopherrel, megvolt rá az esély, hogy nem fárasztották magukat azzal, hogy ide is mindenféle kütyüket helyeznek el.

Ám… megtették. Legalábbis ha az antennám jól működött. A jel erős volt és folyamatos. Még az után is, hogy néhányszor megütögettem. Atyaég! Köszönöm, Stark! Nagyon köszönöm. Sóhajtva eltettem az érzékelőt, megmostam a kezem és visszamentem. Így legalább elkerültem annak a kérdésnek a veszélyét, hogy miért sírtam. Lehet, hogy Christopher észre sem vette a kis bőgős műsoromat odakint. – Szóval – tette fel a kérdést, miután elhelyezkedtem a kanapén, ő pedig kijött a konyhából, egyik kezében egy bögre gőzölgő mentateával nekem, a másikban pedig egy csésze kávéval magának –, miért sírtál az előbb a ház előtt?

KILENCEDIK FEJEZET DÖBBENTEN NÉZTEM RÁ. Hát, ez nagyszerű. Nem fogom elmondani neki. Semmit sem fogok elmondani neki. – Nem sírtam – vettem el a bögrét a kezéből. Hát, ez remek válasz volt, Em. Egy pont neked. – Dehogynem – erősködött. Leült a kanapé másik végébe, miután előtte lerúgta onnan a Los Angeles Timest és a Seattle Post-Intelligencert. Cosabella, aki már kényelembe helyezte magát egy párnán kettőnk közt, kíváncsian hegyezte a fülét, úgy nézte, ahogy az újság lapjai egyenként a parkettára hullanak. – Persze, simán mondhatod, hogy a szemed csak a hidegtől könnyezett. De nekem elég egyértelműnek tűnt, hogy sírsz. Szótlanul meredtem rá. Végül is, mit mondhattam volna? Teljesen le voltam taglózva. Belekortyoltam a forró teába, és reménykedtem benne, hogy a mentolos íz majd ad valami inspirációt. De… nem. Semmi. – Persze, nem kell elmondanod, ha nem akarod – folytatta Christopher. – De nem tudom, mit veszíthetnél. Senkit sem ismerek, akit te, úgyhogy nem túl valószínű, hogy vissza tudnám mondani bárkinek. Körbenéztem a lakásban, félig-meddig azért, mert tartottam tőle, hogy egy paparazzo vagy akár a Stark embere előugrik az egyik bútor mögül, és lefényképez. Christopher alig szólt hozzám három mondatot azóta, hogy felébredtem a kómából, és ismét elkezdtem a Tribeca gimibe járni. Az ő otthonába miért tettek lehallgató-készüléket? Még a Starknál is láthatták, hogy jobban érdekli őt McKayla Donoforio, mint én. Mi bajuk volt?

– Az apám épp hétvégi ügyeleten van – szólalt meg, mintha olvasna a gondolataimban. – Ezek az utolsó napok a záróvizsgák előtt. Az összes diákja tiszta pánik. – Ó! – nyugtáztam, és közben azt kívántam, bárcsak a többi gondolatomban is olvasott volna. Azt akartam, hogy tegye le a kávéscsészét, és csókoljon meg. És vegye végre észre, hogy én vagyok az, a barátja, Em, és nem Nikki Howard. Bár ez kissé valószínűtlenebbé tette az egész csókolózási forgatókönyvet, mivel Christopher sosem mutatott parányi érdeklődést sem irántam, amíg még életben voltam. A régi testemben, úgy értem. – Csak arról van szó – kezdtem bele lassan. Miért is ne mondjam el neki? Miért is ne mondhatnám el neki, hogy én vagyok a régi jó barátja, Em, és hogy tulajdonképpen nem vagyok halott? Szavakkal persze nem mondhatom el, mert valahol a lakásban van egy lehallgató-készülék. De leírni leírhatnám, nem? A bizonyítékot pedig megsemmisíthetném, amikor túl vagyunk rajta. Igen, miért ne? Christopher nem mondaná el senkinek. Leszámítva az apját, persze. Aki az összeesküvéselméletek gyártásának olyan nagymestere, hogy amint megtudja, hogy a lakást bepoloskázták – márpedig meg fogja tudni, mert el kell magyaráznom Christophernek, miért írok, ahelyett, hogy egyszerűen elmondanám a titkomat –, egészen biztosan ragaszkodni fog ahhoz, hogy minden létező újsághoz vigyük el a sztorit az országban. A Parancsnok legalább annyira utálta a Starkot, mint én. Kizárt dolog, hogy Christopher rá tudná venni, tartsa a száját arról, amit velem tettek… vagy arról, hogy a lakását lehallgatják. És akkor apának és anyának annyi, még az is előfordulhat, hogy börtönbe kell vonulniuk, mert megszegték a szerződést, amelyet kötöttek. És miből fogják kifizetni azt a sokmillió dollárt, ami a műtétemet és a jogi költségeket fedezi? Még Nikki Howardnak sem volt ennyi pénz a bankszámláján… nem mintha lenne hozzá már hozzáférésem, miután a Parancsnok elvitte a sztorit a CNN-hez.

Nem. Egyszerűen nem. Nem mondhatom el a történetet Christophernek. Most nem. És ahogy a dolgok állnak… lehet, hogy sohasem. – Csak arról van szó… – húztam az időt. Mit mondhatnék? Mit? Mi lenne, ha… mondjuk, az igazsághoz valami egészen közelálló történetet adnék elő? Csak nem a teljes igazságot? – Rossz híreket kaptam ma reggel. – Tényleg? – Christopher arcán aggodalom tükröződött. Régebben is pont ilyen képet vágott, amikor elmeséltem neki, hogy rossz jegyet kaptam, vagy azt, hogy összevesztünk a húgommal, vagy hogy meghalt egy karakterem a Journeyquestben. Ekkor jöttem rá… hogy mit is beszélek? Nem mesélhettem el neki, mi történt az anyámmal… hogy mennyire szomorú vagyok, amiért nem töltehetem a téli szünetet Floridában a családommal. Mert ők már nem lehetnek a családom többé. De most már mondanom kell valamit, ha már előjöttem ezzel a rossz hír dologgal. De mit? Hogy a Stark angyala leszek? Na, nem… Christopherben az együttérzés legkisebb szikrája sem gyúlna. Bármi mást, csak ezt ne. De mi legyen az a más? – Az anyám eltűnt – hallottam a saját hangomat. Hát, remek. Oké, rendben, erről nem akartam beszélni. De most már késő, hogy visszaszuszakoljam a szavaimat a számba. Christopher csak nézett rám, és kék szeme elkerekedett. – Eltűnt az anyád? Csak amikor már kimondta, akkor jutott eszembe, hogy minden valószínűség szerint ez az, amit egyáltalán nem kellett volna megemlítenem. Talán jobb lett volna, ha a Stark angyala dologgal kezdem. – Nem állunk túl közel egymáshoz – habogtam. – Már, öhm… – Húha. Ebből vajon hogy fogok kikeveredni? –, már egy ideje eltűnt, én csak azért most tudtam meg, mert nem beszélünk gyakran… Aztán rájöttem, hogy ez sem épp a legtapintatosabb dolog volt tőlem. Christopher és az anyja sem voltak túl jóban amiatt, hogy amikor a szülei elváltak, a fiú azt választotta, hogy az apjával

akar élni, nem az anyjával. De ez, ahogyan azt Christopher egyszer bizalmasan közölte, nem azért volt, mert baja lett volna az anyjával, vagy teljesen odáig lett volna az apjáért, hanem mert a húga az anyjával szeretett volna maradni, ő pedig úgy érezte, az a helyes, ha az egyik gyerek az apával marad. Ennek lett az eredménye, hogy végül itt lakik, a házunkban. – Mennyi ideje tűnt el? – kérdezte. Szórakozottan simogatta Cosabellát, aki úgy aludt el, hogy a fejét Christopher térdén nyugtatta. – Néhány hónapja – feleltem. Egy kissé meglepődtem, mennyire érdeklődik a kérdés iránt. De aztán arra gondoltam, valószínűleg nagyon aggasztó dolog olyasmiről hallani, hogy valakinek az anyja eltűnik. Feltéve, ha nem Rebecca vagy, az ügynököm. – Talán úgy… három lehet. Christopher kék szeme egy pillanatra a távolba meredt. – Nagyjából, amikor a baleset történt – motyogta, miközben a tévékészülék irányába bámult. – Ez így összeáll. A szemöldököm a magasba szaladt. – Hogy micsoda? – csodálkoztam. A tekintete nyomban visszasiklott rám. – Semmi – mondta. De nyilvánvaló volt, hogy ez a semmi nem semmi. – És mit próbáltatok tenni, hogy megtaláljátok? – kérdezte. – Bejelentette valaki, mint eltűnt személyt? – Öhm… – hőköltem hátra. – Igen. Azt hiszem. – Azt hiszed? – nézett rám zavartan. De nem is hibáztattam ezért. Magam is össze voltam zavarodva. Mi a csoda folyik itt? Most már tényleg kezdtem azt hinni, hogy a halálom miatti gyász teljesen kiakasztotta Christophert. Az, hogy így levágta a haját – régebben a válláig ért –, nem az egyetlen változás, amit azóta tapasztaltam nála, amióta „meghaltam.” Túlságosan magába fordult, rettentő sok időt töltött a számítógépes laborban a suliban, és nem beszélt senkivel. Beleértve engem is, bármennyire is igyekeztem megoldani a nyelvét. – Hát, igazából a bátyám az, aki kézbe vette a dolgokat – feleltem. – Én csak annyit tettem, hogy felhívtam a

telefonszolgáltatómat – tettem hozzá. – Hogy megtudjam, nem hívott-e valamikor, amikor nem vettem észre… Christopher a fejét csóválta. – Hónapokba is telhet, mire megmondják. Ránéztem, és vállat vontam. – Tudom – mondtam. – De mit tehetnék még ezen kívül? – Gyűlöltem, hogy ilyen tehetetlen vagyok. Különösen Christopher előtt. A régi testemben mindig kidomborítottam előtte, hogy én mindent egyedül csinálok, mintha attól féltem volna, hogy ha egy parányi gyengeséget is mutatok, kevesebbre fog tartani. Ha egy bogarat láttam a földön? Eltapostam. Ha valami túl magasan volt a polcon, és nem értem el? Szereztem egy széket, és felmásztam érte. Ha túl szoros volt a mogyoróvajas üveg teteje? Hazamentem a saját lakásunkba, és inkább apát kértem meg, hogy nyissa ki, mint Christophert. De most… most azon tűnődtem, vajon ez volt-e a legbölcsebb stratégia. Úgy értem, tényleg úgy lehet a legkönnyebben megszerezni a fiúkat, ha úgy teszünk, mintha nem lenne szükségünk rájuk? Brandonnál nem épp így értem el a múlt éjjel, hogy megcsókoljon. Megkértem, hogy segítsen idejében visszaérni New Yorkba, aztán már csak azt vettem észre, hogy csókolózunk, és megkér, hogy legyek a barátnője. Ha azt akarom, hogy Christopher megcsókoljon, nem az lennee a dolgom, hogy úgy tegyek, mintha a segítségére lenne szükségem? Legalább egy kicsit? És oké, hogy nem bírom az ilyen lányokat – a világ Whitney Robertsonjait. De hékás! Hát nem neki van a legdögösebb fiúja a suliban (már ha az ember dögösnek tartja a pólót viselő, bikanyakú fickókat)? – McKayla Donoforio apja a főügyésznek dolgozik – vetette fel Christopher nyilvánvalóan segítő szándékkal. – Talán ő tudna segíteni a mamád ügyében. McKayla Donoforio? Honnan tudja Christopher, hogy hol dolgozik annak a lánynak az apja? Bár, tudván, mekkora sznob ez a McKayla, biztos eldicsekedett vele valamelyik órán, amikor én nem voltam ott.

Azt is állandóan hangoztatta, hogy ő ösztöndíjjal tanul itt, meg hogy a Tribeca gimi üzleti klubjának az elnöke. Még azzal is büszkélkedni szokott, hogy tejcukorérzékeny. De persze az is lehet, hogy Christopher és McKayla együtt járnak. Vagy nem kaptam rajta egyre többször a félév folyamán, hogy Christophert bámulja, különösen azóta, hogy levágatta a haját, és sokkal több feketét visel (ebben meg mi a jó, de tényleg)? És vajon nem vettem-e észre, nem is egyszer, hogy Christopher tekintete is felé vándorol? De akkor azt gondoltam, hogy rettentő unalmában csak mélázva bámulja az első dolgot, ami az útjába kerül. Nem lehet, hogy van köztük valami. Nem lehet. De mégis… Hirtelen megint úgy éreztem, sírni szeretnék. A gondolat, hogy Christopher és McKayla, mindennek a tetejébe – már több volt, mint amit el tudtam viselni. És pont erre volt még szükségem, hogy valaki, aki a New York állam főügyészének hivatalában dolgozik, szaglászni kezdjen Nikki Howard körül. Istenem! – Hé! – érintette meg Christopher finoman a vállamat. Úgy meglepődtem – annyira elmerültem abban, hogy elképzeltem kettőjüket McKayla üzleti klubjának egyik gyűlésén, ahogy Christopher szőke feje és McKayla fekete hajkoronája együtt hajol valami PowerPoint bemutató fölé, hogy szinte el is feledkeztem arról, hogy ő is ott van –, hogy felugrottam. – Jól érzed magad? – J-jól vagyok – feleltem. A szememet ismét elfutotta a könny. Gyorsan letöröltem. – Csak… az allergiám. Sajnálom. Azt hiszem, mennem kellene. Felálltam, hogy elinduljak, mielőtt még jobban elveszítem a kontrollt a könnycsatornáim felett. Lassan már sehogy sem fogok tudni kimászni ebből az egészből. Allergia? Télen? Nagyszerű. Briliáns, Em. – Tényleg nagyon le vagy törve amiatt a dolog miatt – nézett fel rám Christopher. Nem vette be az allergiamesét. – Ugye? – Hát – szipogtam. Hogy éreztem-e némi lelkifurdalást amiatt, hogy Christopher azt gondolta, Nikki Howard eltűnt mamája

miatt aggódom, ezért potyognak a könnyeim, holott a valóság az volt, hogy miatta sírtam? Persze. Na, és akkor mi van? Kissé nehezemre esett rosszul éreznem magam emiatt, miközben aggodalmas tekintettel nézett rám azzal a hatalmas, kék szemével. – Azt hiszem, igen. Mégiscsak az anyám. Hát, ez szép volt, Em. Egy kicsit túljátszottad, nem? – Nézd… – Úgy tűnt, Christopher valamiféle döntésre jutott magában. – Mielőtt elmész… hadd próbáljak meg valamit! Felállt – és közben arrébb lökte Cosabellát, aki szuszogva gömbölyödött gombolyaggá –, és a nappalin át az előszoba felé indult. Rájöttem, hogy a saját szobájába igyekszik. Mi történik itt? – Öhm… Christopher! – kiáltottam utána pár perc elteltével, mikor még mindig nem jött vissza. Nyilvánvaló volt, hogy nem csak egy esernyőért ment. – Idebent vagyok! – kiabált vissza. – Semmi gond. Gyere be! Mentem a hangja után, és közben azon tűnődtem, mi a fenét művelhet, mert az, hogy kerítsen nekem egy ernyőt, nem tarthatott ennyi ideig. Aztán a szobája ajtajában teljesen ledermedtem. – Ez az egész sokkal egyszerűbb lenne – motyogta Christopher, aki az íróasztala előtt kuporgott egy széken –, ha át tudnánk jutni a tűzfalukon… De én szinte nem is hallottam, mit mond. Mert Christopher zsúfolt könyvespolcának tetején – amely a közepén már alaposan meghajlott, annyi keménykötésű könyvet halmoztak rá – ott díszelgett egy bekeretezett fénykép… Rólam. Nem McKayla Donoforióról. Nem Nikki Howardról. Hanem rólam. Emerson Wattsról. Az a kép volt, amit a gyászszertartásomon is kitettek. Nem mondhatnám, hogy a legjobban sikerült fotó. Egy iskolai fényképezésen készült kép, amiről mondtam is anyának, hogy inkább meg se vegye, mert a próbanyomáson a fogam olyan csálén állt (mindig azt hittem, egyszer majd lesz időm elmenni egy fogszabályozó orvoshoz. Hát, nem volt olyan szerencsém).

De ezek szerint anya mégiscsak megvette, mert… szóval amiatt, ami történt. És most egy ilyen kép ott állt bekeretezve Christopher szobájában, olyan előkelő helyen, tényleg, hogy sehová sem léphettél anélkül, hogy úgy ne érezd, téged figyel. – Hé, Félix! – beszélt Christopher a számítógéppel, ügyet sem vetve rám. Egy sipákoló gyerekhang válaszolt rá a gépből, a monitoron pedig Christopher tizennégy éves unokatestvérét – aki épp házi őrizetben volt Brooklynban valamiféle számítógépes hackerkedés miatt –, Felixet pillantottam meg. – Nem épp most léptél ki innen? – tudakolta a fiú. – Mi van, elfelejtettél valamit? – Itt van egy barátom, Nikki – tájékoztatta Christopher. – Az anyja eltűnt. Nem tudnál rákeresni a tb-számára a rendszerben, és megnézni, hogy kiad-e valamit? – Egy lány? – Félix hangja egy oktávval magasabb lett. – Egy lány van a szobádban? – Aha, egy lány van a szobámban – erősítette meg Christopher higgadtan. Nem vörösödött el, vagy ilyesmi, ahogyan ezt régen tette volna. Ez számomra csak még egyértelműbb bizonyítékát adta annak, hogy valami folyik közte és McKayla között. Na de akkor… mi van ezzel a képpel rólam? Az igazat megvallva, azon is eléggé meglepődtem, ahogyan… szóval, a kezébe vette a dolgokat. Ez annyira nem Christopher volt. Christopher meg a chips és a Discovery Channel, az igen, de nem az, hogy utasításokat osztogat más embereknek, és megkeresi Skype-on az unokatesóját, hogy „rákeressenek” egy eltűnt nő társadalombiztosítási számára. Ettől a változástól teljesen elképedtem. Mármint jó értelemben. Leszámítva a fényképemet a régi énemről és ezt a McKayla-féle dolgot. – Tudsz neki segíteni? – tudakolta az unokatestvérétől. – Naná, hogy tudok segíteni – vágta rá Félix. Úgy hangzott, mintha egy gyerek beszélne. Ami nem is volt olyan meglepő, mivel a monitoron lévő képből láttam, hogy az is – vékony nyak,

kócos, fekete haj, pattanások, meg minden. – Hadd nézzem meg a lányt! – Semmi szükség rá, hogy megnézd – vetette ellen Christopher. – Látni akarom! – jelentette ki Félix. – Itt kell gubbasztanom egész nap bezárva, magamban. Ha van nálad egy lány a szobában, akkor én is látni akarom. – Szó sem lehet… – kezdett bele Christopher. De én gyorsan előrébb léptem, hogy beleférjek a kamera látószögébe a monitoron. – Szia, Félix! – köszöntöttem, csak hogy elhallgasson. Félix eleresztett valami káromkodásfélét, aztán eltűnt a szemünk elől. – Chris! – suttogta valahonnan kamerán kívülről. – Ez Nikki Howard! Azt nem mondtad, hogy a lány a szobádban Nikki Howard! – Hát – felelte Christopher jót derülve. – A lány a szobámban Nikki Howard. – De – tudakolta Félix onnan, ahová elbújt –, hogy vetted rá Nikki Howardot, hogy bemenjen a szobádba? Christopher felém pillantott, és egy kis mosoly jelent meg az arcán. – Tulajdonképpen követett idáig – tréfálkozott. Akaratlanul is halványan visszamosolyogtam rá. Ha mindezt azért csinálta, hogy abbahagyjam a sírást, hát bejött. A mindenit! Lehet, hogy néhány könnycseppel kellett volna próbálkoznom nála évekkel ezelőtt. Minden bizonnyal rá tudtam volna venni, hogy váltsunk csatornát, valahányszor azon erősködött, hogy a Top Gear dögunalmas epizódjait nézzük. – Szóval, mit gondolsz, Félix, tudsz segíteni, vagy sem? – Persze hogy tudok – tűnt fel újra a fiú a számítógép monitorján. Égnek álló fekete haja meg volt fésülve, és másik inget is vett. – Hello, Nikki? –üdvözölt immár sokkal mélyebb hangon. – Hogy vagy? – Öhm… – nevettem fel annak ellenére, hogy kissé kellemetlenül éreztem magam. – Jól, köszi.

– Remek. Igazán remek – nyugtázta Félix. –Szóval, kérném a mamád társadalombiztosítási számát, és máris nekikezdhetünk a dolognak. Christopherre pillantottam. – A rendőrség már ellenőrizte ezt a szálat, azt hiszem… – A rendőrség! – Félix hangjából csak úgy sütött a megvetés. – Gondolod, hogy ők is tudják azt, amit én? Habár letiltották a wificsatlakozásomat, és most lophatom a szomszédaimét… Bízz bennem, ha meg nem halt vagy nem a dzsungelben él, én megtalálom. Csak köhögd ki a számokat, bébi! – Christopher figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját, mire gyorsan bocsánatot kért. – Bocsánat, úgy értem, Miss Howard. – Sajnos, most épp nincs nálam a szám – szabadkoztam. Aztán, látván, hogy Félix hogy elkedvetlenedett, gyorsan hozzátettem: – De azt hiszem, meg tudom szerezni… – Remek! – kapta fel a fejét rögtön. – Amint megvan, írd meg! Vagy akár át is jöhetnél. A mamám nagyon jó csilit csinál… Christopher kikapcsolta a monitort. Félix azonnal el is tűnt. – Kicsit fura alak – magyarázta Christopher. – De tényleg tudja, mit csinál, akár hiszed, akár nem. Ezért is adott neki a bíró hat hónapot egy egyszerű figyelmeztetés helyett. Az apám minden vasárnap átküld hozzá, hátha jó hatást gyakorlok rá, de azt hiszem, épp fordítva történik. Na, mindegy, ha megvan a szám, csak add ide nekem! Én majd gondoskodom róla, hogy eljusson hozzá. – Ó, koszi – mondtam, és közben felnéztem a képemre, amely ott kacsintgatott ránk, az összes fogát kivillantva. Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet. –Ez nagyon rendes tőled. Christopher megvonta a vállát. – Tulajdonképpen meg is hálálhatod. Mármint, ha van kedved. Meghálálhatom? Egy sor remek ötlet futott át az agyamon, hogyan is fejezhetném ki a hálámat. Legelőször egy nyelves trükk jutott eszembe, bár igazából még mindig nem tudtam, mi is az, és ez kissé zavaró volt. Le kellett huppannom Christopher takarosan elrendezett ágyára (a Parancsnok szerint a rendezett ágy rendezett elmére utal), mielőtt a térdem összecsuklott volna alattam.

– Igen? – préseltem ki magamból, mikor végre meg tudtam szólalni. – Hja – folytatta. – Szóval. Mennyire vagy hűséges a főnöködhöz? Ez a kérdés olyan váratlanul ért, hogy gondolkodás nélkül kibukott belőlem: – Kihez? – A főnöködhöz – ismételte meg Christopher. –Richard Starkhoz. Mennyire kedveled őt? Totál megdöbbentem. – M-miért? – dadogtam. – Egy olyan cégnek dolgozol, amely a tavalyi évben háromszázmilliárd dolláros árbevételről számolt be, és a nyereség legnagyobb része a főnököd zsebét dagasztja. Csak arra lennék kíváncsi – folytatta szenvtelenül – hogy érzel iránta. Teljesen elvesztem Christopher kék szemében, és mielőtt még visszafoghattam volna magam, meghallottam a saját hangomat: – Azt akarja, hogy egy tízmillió dolláros, gyémántokból összerakott melltartóban parádézzak a nemzeti televízióban. Mit gondolsz, hogy érzek iránta? Christopher elmosolyodott. És amikor elmosolyodott, valami furcsa dolog történt bennem odabent. Mintha az egész belsőm ellágyult volna. – Reméltem, hogy ezt mondod. És akkor megosztotta velem, mit tervez. És mit szeretne tőlem. És a kis világom, ami már így is fejjel lefelé állt, ismét fordult egyet. – Félix és én már jó ideje azon vagyunk, hogy találjunk egy rést a Stark vállalati operációs rendszerében – mondta. – De eddig még nem sikerült. A tűzfaluk állati profi. Szóval, ahelyett, hogy valami hátsó ajtón igyekeznénk bejutni, inkább a bejárattal kellene próbálkoznunk. – Christopher abbahagyta a mosolygást, és komoly arccal méregetett. – Gondolod, hogy meg tudnád szerezni valaki felhasználónevét és jelszavát, aki a Stark Enterprisesnál dolgozik? Valaki odafentről lenne a legjobb, de ahogy most állunk, bárki megteszi. Döbbenten meredtem rá.

Csak ennyi, amit akar tőlem? Semmi más nem járt a fejemben. Egy nyamvadt felhasználónevet és jelszót? Mondjuk, teljesen illett a képbe. Miért is lepődtem meg rajta? Hiszen a srácnak egy halott lány fényképe állt a könyvespolcán. Még csak nem is egy aprócska darab. Hanem egy huszonötször harminc centiméteres, fényes felületű fénykép egy halott lányról, akinek a tekintete bárhová követett, ahová mentél. Hát, ez remek. Most meg kezdtem féltékeny lenni saját magamra. Felálltam. Aztán odasétáltam Christopher szobájának ablakához. És legnagyobb meglepetésére felrántottam, és beengedtem egy adag hideg levegőt, valamint az ónos eső kitartó kopogását és a forgalom zaját odalentről, a Bleecker Streetről. Reméltem, hogy a hangzavar megakadályozza, hogy bárki, aki lehallgatja a beszélgetésünket, megértse, mit mondunk. – Mit csinálsz? – csodálkozott Christopher. Egy kicsit meg kellett emelnie a hangját, hogy értsem a forgalom zajában. A fejem fölé mutattam. – Az fel sem merült benned – kérdeztem –, hogy esetleg lehallgatnak? Döbbenten nézett rám. – Mármint ki? – A Stark – suttogtam. A szívem egy erőset dobbant, amikor ezt kimondtam. És igazából nem azért, mert úgy gondoltam, hogy a Starknál figyelnek minket, hanem mert Christopher rám nézett… végre igazán rám nézett, úgy, mintha most látna először. Felnevetett. – A Stark? Itt? Komolyan beszélsz? Halálosan komolyan beszéltem. De ezt nem mondhattam el neki. Különösen nem most. – Ne becsüld alá őket, Christopher! – inkább csak ennyit mondtam. – Mert… mert ők tudnak dolgokat. Tovább nevetett. – Paranoiás vagy. – Meglehet – helyezkedtem el újra az ágyon. – De az is lehet, hogy neked is meg kéne próbálnod egy kicsit paranoiásabbnak

lenned. Amiről beszélsz… az őrültség. Úgy értem… mit akartok csinálni, ha egyszer végre bejuttok a rendszerükbe? Meglepettnek tűnt. – Hát tönkretesszük – jelentette ki amolyan „mi mást?” hangsúllyal. Tönkretesszük. Mintha ez olyan egyértelmű lenne. És olyan egyszerű is. Mintha ő lenne Robin Hood, a Stark Enterprises pedig egy arannyal teli hintó, amit ki akar rabolni. – Nem túl… gyerekes ötlet ez? – tekertem egy hajtincset a fülem mögé, miközben azon rágódtam, hogy fogalmazzam meg azt, amit mondani akarok, anélkül, hogy megbántanám. – Úgy értem, oké, persze, a rendszerük egy pár órára lefagy. Jó pár Stark telefon tulajdonosa megőrül miattatok, meg ilyesmi. Az is lehet, hogy bekerültök a Google Newsba. De mi ennek az értelme? Csak hogy megmutassátok, hogy ti ilyet is tudtok? Nagy cucc. – Nem, nem – vágott közbe Christopher a fejét rázva. – Nem érted. A cél, hogy tönkretegyük. Hogy tönkretegyük a Stark Enterprisest. Örökre.

TIZEDIK FEJEZET BÁRKI SZÁMÁRA NYILVÁNVALÓ LETT VOLNA, AKI látja, hogyan botorkálok be a suliba hétfő reggel, épp csak azelőtt, hogy a csengő megszólalt, egyik kezemben egy csésze teával, a másikban a rég esedékes beadnivalóimmal teli Marc Jacobs táskámmal és a laptopommal, hogy nem volt valami jó hétvégém. Tudom, hogy szörnyen néztem ki. Egész éjjel csak hánykolódtam, nem tudtam aludni, és nemcsak amiatt, hogy Lulu Collins indokolatlanul nagy részt sajátított ki a Frette lepedőmből és paplanomból, hanem mert a srác, akibe reménytelenül szerelmes voltam… Nos, igen, ő is szerelmes volt. De nem McKayla Donoforióba, amint ez kiderült. Hanem egy halott lányba. Ja, és említettem már, hogy azt tervezte, eltörli a föld színéről a céget, amelynek dolgoztam? Na, igen. Nem mintha én annyira rajongtam volna a Stark Enterprisesért. De azért tönkretenni nem akartam. Végül is dolgoztak ott emberek, akiket kedveltem. És nem mintha Christopher lett volna olyan kedves, és megosztotta volna velem a terve részleteit, hogy mit is akarnak pontosan tenni, ha az unokatestvérével, Felixszel megkapják azokat az információkat, amelyekre szükségük van. De miért is mesélte volna el nekem? Hisz én csak egy üresfejű modell voltam. Természetesen ő ezt nem mondta. De nyilvánvalóan azt gondolta, hogy „úgysem érteném,” és hogy „jobb, ha nem is tudok róla.” Persze, ez részben az én hibám volt, mivel amikor először „találkoztam” vele, eljátszottam, hogy a legegyszerűbb számítógépes dolgokhoz sem értek.

De abban nem volt semmi tettetés, ahogyan arra reagáltam, amikor kijelentette, hogy tönkre fogja tenni a Stark Enterprisest. Nem tehetek róla. Őszintén megrémültem. És kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott: – De… miért? Christopher azonban titokzatosan mosolygott, és csak annyit mondott: – Megvan rá az okom. És nem kerülte el a figyelmemet, ahogy a tekintete, csak egy pillanatra, a fényképemre villant. Remek. Egyszerűen remek! Most már teljesen nyilvánvaló volt, mi történik itt. A halálom, ahogyan előttem oly sok más tragikus hősnőé, valaki másét… Christopherét is okozta, bár az övét csak belülről. Meghalt a szíve, és oda, ahol régen a mókás, vidám Christopher lakozott – az a Christopher, akit én annyira szerettem, a Christopher, akivel annyi fordulót játszottunk a Journeyquestben, a Christopher, akitől annyira szerettem volna, ha nem csak a játszópajtást, hanem a lányt is észreveszi bennem – , beköltözött egy gonosz szuperhős. De miért is voltam meglepve ezen? A képregényekben állandóan ez történik. Christopher mostantól gonosz célokra használja az erejét jó helyett, hogy megbosszulja a halálomat. Milyen más magyarázat létezhetett erre? De hogy biztosra menjek, megkérdeztem: – Az egyik ilyen ok az, ami a barátoddal történt, aki meghalt a Stark Áruházban? Mert én meg vagyok róla győződve, hogy az annak a tüntetőnek volt a hibája, aki festékpatronnal belelőtt a plazmaképernyőbe, ami alatt az a lány állt. Christopher kifejezéstelen arccal nézett rám, és csak annyit kérdezett: – És ki volt a felelős azért, hogy ellenőrizzék, ez a kivetítő rendesen oda legyen rögzítve a mennyezethez, hogy egy festékpatronos támadástól ne zuhanjon le? – Hát, a Stark – feleltem. – De… – A Starkot felelősségre kell vonni azért, amit tett. Istenem, el sem hittem, milyen lehangoló ez az egész.

Mindemellett, a maga módján valahol nagyon vagány dolog is volt. Hiszen melyik lány nem örülne, ha egy srác őrült számítógépes hackerhadjáratba kezdene egy környezetvédelmileg rettentően felelőtlen nagyvállalat ellen, csak őmiatta? Különösen, ha egy olyan cégről van szó, amely szinte rabszolgaságban tartja a szerződésével, és amelyik épp csak egy nappal azelőtt majdnem felfalatta a cápákkal. Az egyetlen gond ezzel csak az volt, hogy Christopher nem értem tette. Úgy értem, persze, értem tette, csak épp nem tudott róla. Mert azt hitte, Em Watts már meghalt. És most nem is mondhattam el neki – még annyira sem, mint eddig –, hogy egyáltalán nem haltam meg. Mert nyilvánvaló volt, hogy teljesen meg van zakkanva. Ki tudja, mit tenne, ha megtudná az igazat? Lehet, hogy másodperceken belül széthintené a hírt az interneten, hogy „elégtételt vegyen” a Starkon. És akkor én hova jutnék? És a szüleim? Megmondom én: csődbe. Igen, persze, a Stark is tönkremenne. De ezzel együtt a Watts család is. Már az is épp elég szörnyű volt, hogy Christopher belekezdett ebbe az őrült vírusgyártásba, a Starknál pedig valószínűleg tudtak róla, tekintve, hogy bepoloskázták a lakását, én meg csak ültem itt a szobájában, és nem akartam elhinni, hogy mindez megtörténik. Christopher, az én kedves, jópofa legjobb barátom egy sötét, kiábrándult keresztes lovag lett, a globális igazság bajnoka. – Tényleg úgy gondolod – kezdtem bele, miközben azon járt az agyam, hogy is álljak ehhez az egészhez –, hogy ez az, amit a barátod – Em, úgy emlékszem, ezt a nevet mondtad – akarna? Úgy értem, mi van, ha elkapnak? Téged is házi őrizetbe rakhatnak, ahogy az unokatesódat. Vagy még rosszabb, börtönbe is küldhetnek, ha felnőttként kezelnek a bíróságon. – Nem érdekel – rázta meg a fejét Christopher. –Akkor is megérné. A hideg futott végig a hátamon. Szemmel láthatólag az átváltozás Christopherben már száz százalékosan végbement.

Már csak egy fekete pelerin hiányzott, és egy csipkézett szélű vágás az arcán. – Kockáztatnád, hogy börtönbe kerülsz – kérdeztem döbbenten – egy halott lányért? A következő szavai alapjaiban rengették meg a világomat: – Megéri – jelentette ki egyszerűen. Ha felkaphattam volna egy kést, és Em Watts szívébe döfhettem volna, nyomban meg is teszem, annyira gyűlöltem őt abban a pillanatban. És mit sem számított, hogy Em Watts tulajdonképpen én voltam. Egyetlen pillanatig sem voltam képes tovább nézni a képét. Ki kellett jutnom onnan. Ki kellett jutnom Christopher hálószobájából. Különösen amiatt a „még mindig meg akarom csókolni” érzés miatt. Ő viszont egészen határozottan nem kívánt megcsókolni engem. Mert szerelmes volt egy halott lányba. Nem is emlékszem rá, mit mondtam vagy tettem ezután. Valahogy kijutottam az előszobába, beletuszkoltam magam a kabátomba, és Cosyra is ráadtam az övét. Szégyenkezve vallom be, hogy úgy éreztem, néhány könnycsepp ismét megjelenik a szememben… De azt hiszem, Christopher nem vette észre. Ez alkalommal nem. És persze most már el kellett döntenem… hogy megtegyem-e neki, amit kért, kockáztatva egy csomó ember munkáját, akikkel szinte napi kapcsolatban voltam (már ha sikerül a tervük Felixszel, amire, nézzünk szembe a tényekkel… mennyi esély is volt? Szerettem Christophert, és tudtam, hogy nincs olyan, amit ő ne tenne meg, ha egyszer elhatározta. De hogy egy olyan csillió dolláros nagyvállalatot, mint a Stark, lenullázzon egy számítógépes vírus segítségével, vagy mi a szösz? Hát, ez, mondjuk úgy, nem tűnt túlságosan reális elképzelésnek). Vagy fújjam le az egészet, és próbáljam teljesen más úton megkeresni Steven anyját? És itt volt még az is, hogy hogyan veszem rá, hogy megkedveljen így, ahogy most vagyok, Nikki Howard testében. Mert amikor ott álltam az előszobában, és azon igyekeztem,

nehogy észrevegye, mennyire ki vagyok borulva, határozottan éreztem, hogy azt gondolja magában: „szabaduljunk meg gyorsan a csinoskától, mert úgysem hajlandó kibökni az infókat, amikre szükségünk lenne.” Persze, nagyon is udvarias volt. Ideadta az ernyőt is, amit ígért, meg minden. De nem mondhatnám, hogy könyörgött volna, hogy maradjak, vagy ilyesmi. Hát csoda, ha egész éjjel fent voltam? És nulla tanulást tudtam felmutatni a vizsgákra? Amint beértem a Tribeca gimi épületébe, beszédültem a földszinti női mosdóba, abban a reményben, hogy még becsengetés előtt belenézhetek egy pillanatra a tükörbe, hogy eszközölhessek némi korrekciót a képemen, mielőtt még összefutok Christopherrel a reggeli előadástan-órán. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki, de azt jól tudtam, hogy sokkal magabiztosabb leszek némi szájfénnyel az ajkamon. A szájfény előnyeit a húgom már régóta ecsetelte, de rólam lepergett a tanács, egészen addig, amíg profi sminkesek el nem kezdték kenni rám hatalmas mennyiségekben mindennap, én pedig meg nem láttam az eredményt a tükörben, és a magazinok lapjain, amelyeken Nikki Howard arca rendszeresen virított. Tényleg nagyot tud dobni egy lány önértékelésén – ha valaki nem így gondolja, az biztos nem próbálta még a Nars Triple X-ét. Vicces, hogy miközben épp ez járt a fejemben, a húgom robbant ki a mosdóból, és egyenesen nekem szaladt. – Em… akarom mondani, Nikki! – kiáltott fel, mikor a forró tea kilöttyent a kezemben tartott papírpohárból, és beterítette a padlót körülöttünk. –Hoppá! Bocsánat, nagyon sajnálom! A barátnői – mert Frida ritkán közlekedett anélkül, hogy egy csapatnyi másik pomponlány ne nyüzsgött volna körülötte – ostoba képpel meredtek rám. Bár már majdnem két hónapja járok a Tribeca gimibe (a jelenlegi testemben), a diákok még mindig nem szoktak hozzá, hogy összefuthatnak velem a folyosón, és állandóan a szájukat tátották utánam, néha még rosszalló megjegyzéseket is tettek, annak ellenére, hogy valószínűleg én

voltam az egyik legkonzervatívabban öltözködő lány a suliban. A hasat szabadon hagyó öltözéket, a provokatív dekoltázst vagy a nadrágból kilógó bugyit nem tűrte a vezetőség, de ez nem akadályozta meg Whitney Robertsont és a hozzá hasonlókat, hogy időnként „véletlenül” kivillantsanak némi lebarnult bőrfelületet. Én azonban minden büszkélkednivalómat szigorúan eltakartam. Bár szilveszter után már úgysem fognak újdonságot jelenteni senkinek, köszönhetően a Stark Angyalai divatbemutatónak. – Hé! – mordultam a húgomra a teám miatt, amely jól megégette a kezemet. Beletöröltem a Temperley topomba, ami szerencsére sötétkék volt, így nem nagyon látszott rajta a folt. – Úgy örülök, hogy összefutottunk! Beszélnünk kell, nagyon fontos – ragadta meg Frida a karomat, és berángatott magával a mosdóba, ahonnan éppen az imént jött ki. – Ti csak menjetek nélkülem! – szólt oda a barátnőinek. – Beszélnem kell Nikkel egy percet. Nikkel. Ez szép volt. A barátnői le lesznek nyűgözve. Szerencsére a női mosdóban nem volt senki, ahogy ezt Frida egy gyors fülkeellenőrzés után megállapította. – Hogy rohanhattál el úgy tegnap? – kérte számon. A karom rángatásával ugyan már felhagyott, de ezzel együtt az udvarias hangvétellel is, amit a folyosón vett fel a barátnői előtt. – Anyával halálra aggódtuk magunkat miattad. Aztán egyetlen hívásunkra sem válaszoltál! Meglepetten pislogtam rá. Ez így túl sok volt nekem korán reggel, gyakorlatilag nulla alvás és semmi koffein után. Nem mintha amúgy sok koffeint fogyasztottam volna, miután rájöttem, hogy az is szerepel Nikki Howard reflux miatti tiltólistáján (amit szerencsére kiragasztott a hűtőszekrény oldalára). Egy csésze egy nap, erre rájöttem – ennyit bírt, különben jött a reflux. – Nagyon rossz napom volt – mondtam. Tisztában voltam vele, hogy ez nem túl hihető magyarázat, de csak ezzel tudtam előállni.

– És otthagytad azt a nagy zsáknyi ajándékot? – folytatta a húgom. – Csak úgy otthagytad, anélkül, hogy szóltál volna egy szót is! – Azt nektek vittem, hogy majd együtt bontsuk fel a nagyinál – tájékoztattam. Nem akartam a nagyszerű ajándékozásainkra gondolni odalent, Floridában, amikor mindannyian rávetettük magunkat a csomagokra, hanukai játékokat játszottunk és csokimikulást ettünk. Mert tudtam, hogy ebben már soha többé nem lehet részem. – Persze, tudom – felelte. – Ez nagyon kedves volt tőled… Biztosra vettem, hogy már meg is rázogatta a különlegesen becsomagolt, fekete dobozt, amit neki szántam, és már ki is találta, hogy az van benne, amire ezer éve vágyott… valami olyasmi, ami már mindenkinek volt a Tribeca gimiben, de amit a mi szüleink nem engedhettek meg maguknak, hogy megvegyék… egy pár gyémánttal kirakott fülbevaló. – Nézd – feszengtem. Nem akartam elképzelni, hogyan fogja kibontani azt a dobozt Floridában, úgy, hogy én nem leszek ott, és nem látom majd az örömöt az arcán. – Mennem kell. Mindjárt becsengetnek, én meg még nem is voltam a szekrényemnél. – Ne még! – ragadta meg Frida a csuklómat megint. De most legalább nem azt, amelyikben a tea volt. – Nikki! Anya, apa meg én megbeszéltük a dolgot. Azért telefonáltunk annyiszor. Anya nem gondolta volna, hogy ennyire el leszel keseredve amiatt, hogy nem mehetsz a nagyihoz. Azt hitte, valami mesés helyen leszel, mondjuk, Párizsban, vagy ilyesmi, és nem fog érdekelni a dolog… – Most már tényleg mennem kell – erősködtem. Nem akartam ezt hallani. Nyilván azt fogja előadni, hogy csinálnak valami béna karácsonyi és hanukapartit itt, a városban, mielőtt még elmennek, ahol átadjuk az ajándékokat, forró almabort iszunk, és megnézzük a Karácsonyi történetet, vagy ilyesmi. De ez már nem lesz ugyanaz a tengerpart, a nagyi és az ő vacak fagyasztott bageljei nélkül. Amiből amúgy sem ehetnék ebben a szerencsétlen testben.

– …de most, hogy tudjuk, nem utazol el, megváltozott a terv – folytatta Frida. – Idén nem megyünk Floridába. Itt maradunk a városban, a nagyi pedig beleegyezett, hogy ő jön fel hozzánk! Úgyhogy te is átjöhetsz. Majd azt mondjuk, hogy a barátnőm vagy a suliból… – Free – vágtam közbe. Nem akartam ezt hallani. – Ugyan már, Nik! Tudom, hogy ez már nem ugyanaz, de jó móka lesz. És a nagyi is tisztára izgatott amiatt, hogy eljön ide télen, pedig jól tudod, milyen nehéz rávenni, hogy hidegben kimozduljon… – Free! Frida felugrott, de hogy azért-e, mert megszólalt a csengő, vagy azért, mert rákiabáltam, azt meg nem mondom. Akárhogy is, végre hajlandó volt rám figyelni. – El fogunk késni az óráról. Majd később megbeszéljük ezt, oké? – Oké – dörmögte, és megbántottnak tűnt. – De a fenébe is, azt hittem, örülni fogsz. Úgy értem, még a pomponlánytáborról is lemondtam, hogy itt lehessek a városban, veled. Hirtelen – koffeinszükséglet ide vagy oda – már nem is vágytam a teámra. Bevágtam az egész cuccot a legközelebbi szemetesbe, és kirobogtam a mosdóból. – Ettől nem lettem boldog, Frida – sziszegtem hátra a fogam közt az utánam trappoló húgomnak. – Én azt akarom, hogy azt tedd, amit te akarsz, nem pedig azt, amiről azt gondolod, hogy én akarom. – De hát én nagyon is azt teszem, amit akarok – felelte. – Tényleg el akarok menni a bulidba. Megtorpantam és hátrapördültem, hogy szembenézzek vele, bár már az utolsó későn jövők is elrohantak mellettünk, hogy még beérjenek az órára azelőtt, hogy elkezdenék a későcédulákat osztogatni. – Na, várjunk csak! – meredtem rá. – Csak azért bújtál ki a floridai út alól, hogy eljöhess Lulu partijára? – Ez annyira jellemző lett volna rá. Frida olyan szinten odavolt a pompáért és a fényűzésért, hogy a fél karját is odaadta volna, hogy esélye

legyen valami hírességnek smúzolni… már ha az a megfelelő híresség volt. Frida pirulása még azelőtt felfedte az igazságot, mielőtt egy szót is szólt volna. – Nem, nem egészen – mondta. Bosszúsan az égnek emeltem a karomat, aztán visszafordultam, és elindultam a tanterem felé. Teljesen paff voltam. – Most mi van? – loholt utánam Frida. – Azt hittem, örülni fogsz! Úgy értem, tegnap olyan szomorúnak tűntél! Most viszont már itt leszünk anyával, és velünk lehetsz… – Hihetetlen vagy – állapítottam meg. – Tudod, Frida, tegnap igen nagy erőfeszítésembe került, hogy abban a rettenetes időben elküzdjem magam hozzátok, nem beszélve arról, hogy vállaltam, anya esetleg pipa lesz rám, csak azért, hogy kiálljak melletted, mert annyira odáig voltál, hogy elmehess abba a pomponlánytáborba. Te meg, amint adódik egy jobb meghívás, már el is felejted a dolgot. Mi lett azzal, hogy te vagy a legfontosabb személy a csapatban? Mi lett azzal, hogy te vagy az alap? Frida ott trappolt mellettem, és úgy tátogott, mint egy aranyhal. Azon igyekezett, jól láttam, hogy megpróbáljon valami elfogadható kifogással előhozakodni, hogy miért is viselkedett így. De nem tudott mit mondani, mert erre nem volt magyarázat. – Tudom, hogy most azt gondolod: valami nagy szívességet teszel nekem – folytattam. – De igazából nem is miattam csinálod, ugye? Mert te vagy az, aki igazából nyer az ügyön. Nos, van egy hírem számodra, Free. Vannak dolgok, amik sokkal fontosabbak holmi partiknál. Mint például, hogy ott legyél, ha a csapattársaidnak szükségük van rád. Gondoltál arra, hogy fogják magukat érezni, amikor rájönnek, azért hagytad cserben őket, hogy Nikki Howarddal és Lulu Collinsszal bulizhass? Odaértem a teremhez, ahol az előadástan-óránk lesz, de az ajtóból még szigorú arccal visszafordultam. Frida szeme megtelt dühös könnyekkel. – Úgy gondoltam, a nővéremmel leszek – mondta.

– Aha – feleltem. – Vicces, hogy rögtön eszedbe jut, hogy van egy nővéred, amint akarsz valamit, mondjuk, hogy valaki álljon ki melletted az anyáddal szemben, vegyen neked gyémánt fülbevalót, vagy hívjon meg egy nagyszabású buliba. Amire, jelzem egyébként, nem vagy meghívva. Ezzel elviharzottam mellette, épp abban a pillanatban, amikor Mr. Greer a nevemen szólított: – Ms. Howard? Esetleg csatlakozik hozzánk? Vagy továbbra is a folyosón szándékozik cseverészni? – Elnézést – motyogtam. Beslisszoltam a terembe, és lehuppantam a székemre… …ami véletlenségből pont Christopher padja előtt volt. Úgy láttam, ez nagyon nem az én napom lesz.

TIZENEGYEDIK FEJEZET CHRISTOPHER EGÉSZ KIVÉTELESEN ÉBREN VOLT, ÉS mosolyogva üdvözölt. – Mi újság? – érdeklődött. – Hát – kezdtem bele, miközben azt mondogattam magamnak, hogy Ne merészelj visszamosolyogni, Em Watts, mindegy, mennyire szeretnél, mennyire bele vagy zúgva, és mit tesz veled a mosolya! Ez egy gonosz ember! És még ha nem is az, nem szeret téged! Illetve szeret, de nem a valós énedet. Hanem a halottat. És ez nincs így jól. Ahogy az sem, amit az unokatestvérével terveznek. Nemde? De még mielőtt bármi mást is mondhattam volna Christophernek, Whitney Robertson, aki egy paddal arrébb ült, előrehajolt, és azt súgta: – Istenem, ez egy Temperley felső? Annyira szép! – Hogy telt a hétvégéd? – érdeklődött Whitney csatlósa, Lindsey Jacobs, aki eggyel hátrébb ült, és most szintén izgatottan hajolt előre. – Láttam a neten, hogy St. Johnban voltatok Brandon Starkkal. – Már az internetre is felkerültek a képek az utunkról? Remek. Ha olyan is van, amelyiken Brandon és én csókolózunk, tuti kinyírok valakit. – Biztos hihetetlen jó volt! Én mindent megadnék, ha egy pár napra kiszabadulhatnék innen, olyan rettenetes idő van. És hogy Brandon Starkkal! Annyira dögös az a srác! Hogy voltál képes egyáltalán hazajönni? Én biztos odáig lettem volna. Neki aztán fogalma sem volt semmiről. – Hölgyeim! – Mr. Greer hangja gúnyosan csengett. – Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom önöket. De néhányuknak talán feltűnt, hogy ez a félév utolsó hete, és még a téli szünet előtt

be kellene fejeznünk a háromperces előadásokat, amelyek jegye a végső érdemjegyük egyharmadát fogja adni. Nem tudtam megállni, hogy magamban fel ne sóhajtsak. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. És hamarosan az én előadásomra kerül a sor, nekem pedig még nem volt egyetlen percem sem arra, hogy dolgozzak rajta. Amikor tegnap este hazaértem Christophertől, meglepetten konstatáltam, hogy Lulut otthon találom: ahelyett, hogy bulizott volna valahol a barátaival, a konyhában tüsténkedett, és nem mást csinált, mint kakast vörösborban. Mivel én még sosem láttam semmi bonyolultabbat „főzni,” mint pattogatott kukoricát mikróban, biztosra vettem, hogy szélütést kapott, vagy ilyesmi, és majdnem kihívtam az ügyeletet. De nem erről volt szó. Lulu Nikki bátyjának, Stevennek főzött, akit elküldött, hogy keressen valahol „igazi, ropogós francia bagettet” a vacsora mellé, amit készített. – Azt akarom, hogy a bátyád azt higgye, tudok főzni – tájékoztatott Lulu, amikor rákérdeztem, hogy mégis mi folyik itt. – Vagyis, várjunk! Lehet, hogy mégsem akarom. Szerinted mi a vonzóbb: ha egy lány hazudik, és megpróbál főzni csak neki, vagy ha tényleg tud főzni? Elcsigázott pillantást vetettem rá, és csak annyit mondtam: – Lulu, megmondom én, mi az, ami nem vonzó. Te, most. Ez szánalmas. Ha azt akarod, hogy Steven kedveljen, miért nem próbálsz meg önmagad lenni? Te mindig is ezt javasoltad nekem, emlékszel? Hogy legyek csak önmagam. – Nem mintha ez valamikor is működött volna. Illetve, dehogynem, persze. Csak nem Christopherrel. Vacsora után, úgy gondolom, foglalkozhattam volna a házi feladatommal, de valahogy a kanapén lyukadtam ki Steven és Lulu közt, és hallgattam, mit mesél a bátyám (miután Lulu rákérdezett) a rádiós munkájáról a tengeralattjárón, amin szolgál. Aztán, amikor megpróbáltam kisurranni, hogy dolgozzak, Lulu utánam jött, szemmel láthatólag egy kis lányos csevegésre éhesen, és újra meg újra csak ilyeneket kérdezett, hogy „De…

gondolod, hogy tetszem neki?” meg hogy „Szerinted nem bánná, ha holnap vennék neki egy új inget?” – Lulu – hűtöttem le. – Még csak most ismerted meg. Mitől vagy így odáig érte? Lulu felsóhajtott és odakuporodott a párnák közé mellettem. – Attól, hogy olyan… lenyűgöző. Eddig a leglenyűgözőbb dolog, amit Nikki bátyjától, Steventől láttam, az volt, hogy önként jelentkezett, hogy elmosogatja a nagyobb edényeket, amiket Lulu a vörösboros kakas elkészítéséhez használt, azokat, amelyek nem fértek bele a mosogatógépbe, és Lulu Katerinát akarta megkérni, hogy mossa el őket másnap reggel, amikor jön hozzánk. De el kell ismernem… egy fiútól ez tényleg elég lenyűgöző. De akkor is, ha azt az időt, amit cseverészéssel töltöttünk, a házi feladatomra fordítottam volna, nem pedig arra, hogy azt hallgassam, milyen csodálatos is Steven Howard, minden bizonnyal kevésbé éreztem volna a gyomromat a torkomban másnap reggel, amikor megláttam, hogy Mr. Greer a naplóban lapozgat. – Szóval, ha most már rátérhetünk a dolgunkra… – mondta –, szeretném kihívni… Csak ne engem! – imádkoztam. – Ne engem, ne engem, ne engem, és esküszöm, a héten nem megyek sehova, és mindennap éjfélig fogok tanulni… – … Christopher Maloneyt. Christopher felállt és előrement. Némiképp csalódottan állapítottam meg, hogy nem én voltam az egyetlen lány az osztályban, aki utána fordult, ahogy Christopher elhaladt mellette. Az elmúlt néhány hét alatt a külseje komoly változáson ment keresztül: az egyenpólóktól kezdve, amelyekben pont beleolvadt az iskola Jason Kleinjei – Whitney fiúja és a Zombik Seregének uralkodó királya – közé, az újonnan beszerzett fekete bőrdzsekiig, amit a teremben is hordott. McKayla Donoforio (esküszöm, úgy éreztem, letépem a teknősbékapáncél hajpántot a fejéről, és az sem érdekel, ha némi haj is jön vele) csak bámult, amikor Christopher elment mellette, és Whitney meg Lindsey

szemöldöke is a magasba szaladt… és nem azért, amiért régen, hogy gúnyt űzzenek belőle, hanem mert Christopher szűk farmerje nem bízott túl sokat a képzelőerőre. – És… – folytatta Mr. Greer az asztalánál, amikor Christopher kiért a terem elejébe és jelezte, hogy kész elkezdeni az előadást. Mr. Greer minden beszédünket lemérte egy tojásfőző órával. Az ilyesfajta felszerelések teljesen természetesnek számítottak a Tribeca gimiben, amely – bár Manhattan egyik legelőkelőbb középiskolájának számított – nem volt épp egy high-tech intézmény. – …mehet! – A Stark Enterprises – kezdett bele Christopher – mára a világ egyik legnagyobb vállalata lett, megelőzve még az olajcégeket is a maga közel háromszázmilliárdos bevételével. Na, várjunk csak! Hogy mi van? Christopher háromperces szóbeli előadása a Stark Enterprisesról szól? Éreztem, hogy kezdek süllyedni a székemen. És ahogy hallottam, nem sok jót készült mondani róluk. Nem mintha én tudtam volna bármi jót mondani a Starkról. De azért az egy kissé frusztráló, hogy én, a Stark arca, nyugodtan ülök itt, a tanteremben, míg egy diáktársam szónoklatot intéz a munkáltatóm ellen. Éreztem, hogy mindenki zavartan pislog felém. – A Stark Enterprises – folytatta Christopher – évi hétmilliárd dolláros nyereségről számol be, és ennek ellenére, a több mint egymillió alkalmazottat számba véve – amivel az ország legnagyobb vállalkozásának számítanak –, az átlagdolgozó csak tizenötezer dollárt keres egy évben, a teljes munkaidős adók levonása előtt, ami alig fedezi egy átlagos amerikai háztartás szükségleteit. A Stark Enterprises dolgozói csak két év munkaviszony után lesznek betegsegélyezésre jogosultak, és ilyen magas biztosítási díjak mellett gyakran az államilag finanszírozott betegellátást kell igénybe venniük. Ebből következőleg sok teljes munkaidős Stark alkalmazott, akinek nem engedik, hogy belépjenek a szakszervezetbe, abba a helyzetbe kerül, hogy a Medicaidnek kell fizetnie az egészségügyi ellátását. Miközben Richard Stark, a Stark vállalat vezérigazgatója és

elnöke rendre megjelenik a Forbes magazinnak a világ leggazdagabb embereit felsoroló listáján, általában az első tízben, és a személyes vagyona úgy negyvenmilliárd dollárra rúg. Ennek hallatán többen morgolódni kezdtek… és nem is csak Lindsey és Whitney, akik suttogva állapították meg, hogy Brandon Stark még sokkal jobb parti, mint gondolták. Tudtam, mi lesz a következő (mármint tőlük): arról fognak érdeklődni, hogy meg tudnám-e nekik szerezni Brandon mobilszámát. – Az elmúlt húsz évben – folytatta tovább Christopher – újra és újra azt láthatjuk, hogy bár ha felszínesen nézzük, a Stark Áruházak kényelmes vásárlási lehetőséget és alacsony árakat biztosítanak a vásárlóknak – és a Stark Enterprises még adókedvezményt is kap azért, mert több városban is áruházakat építenek –, ennek a kényelemnek ára van… és ez az ár azokban a közösségekben, ahol ezek a nagyáruházak megépülnek, helyrehozhatatlan károkat jelenthet, mivel elsöprik a helyi tulajdonú vállalkozásokat, amelyek nem kapnak adókedvezményeket, és nem árulják márkás termékek olcsó, kivétel nélkül Kínában gyártott utánzatait, így nem képesek versenyre kelni a Stark rettenetesen nyomott áraival. Ezek a nagyáruházak egész közösségeket tehetnek szellemvárossá, mivel minden helyi tulajdonú üzlet be kell hogy zárjon. És ki fog szenvedni emiatt? Mi, az adófizetők, mert állami és városi pénzekből kell majd finanszírozni a városok újraélesztési programját, amelyek rendre kudarcot vallanak, mivel mindenki számára egyszerűbb a Starknál vásárolni, ahol kényelmesebben lehet parkolni. Körbenéztem, hogy reagálnak erre a többiek. Általában, ilyen korán reggel az osztály nagy része bóbiskolni szokott – beleértve Mr. Greert is, akinek megvolt az a rossz szokása, hogy rendre végigbóbiskolta a diákjai beszédeit. De furcsamód most mindenki ébren volt, és abszolút Christopherre figyeltek. Ez persze csak adta alá a lovat. – A Stark úgy tartja alacsonyan az árakat, hogy a folyamat minden lehetséges lépését kiviszi az országból, így egy fillér sem jut az amerikai dolgozóknak – magyarázott. – És a Stark Quark,

az új számítógép, amelyet újév után akarnak piacra dobni, sem kivétel ez alól. A gyártási folyamatban közreműködők közül egyetlenegyet sem alkalmaztak Amerikában. És hogy biztosítsák, hogy minden egyes gyerek minden amerikai háztartásban ezért könyörögjön karácsonyra, a Stark Enterprises úgy intézte, hogy az új Quarkok a Realmsszel, a Journeyquest számítógépes szerepjáték csak így elérhető új változatával együtt kerüljenek értékesítésre, és már hetek óta agresszív reklámkampányt folytatnak ezek mellett a számítógépek mellett… Még mélyebbre süllyedtem a székemen. Az itt ülők közül mindenkinek látnia kellett a reklámot, mostanában tele van vele a Youtube: Nikki Howard zongorázik egy Quark billentyűzetén, amely a hasán pihen, miközben ő egy Stark márkájú bikiniben lebeg egy tutajon, egy laptop formájú medencében. A Quark gépek vízállóak (jobban mondva cseppállóak. Azért vízbe nem lehet őket ejteni, ahogyan ezt megtapasztaltam, amikor véletlenül sikerült ezt megtennem eggyel), és sokféle színben kaphatók. A reklámban Nikki különböző színű bikinikben parádézik, hogy mindig passzoljon a számítógépek aktuális színéhez, s közben jó kis rockzene szól a háttérből. Természetesen arról egy árva szó sem esik, milyen hasznos dolog ez a laptop… csak arról, hogy milyen szép. Ahogyan Nikki Howard is, most, hogy jobban belegondoltam.' – Ha meg akarjuk menteni Amerikát attól, hogy ugyanarra az útra lépjen, mint az ókori Róma – magyarázott tovább Christopher, láthatólag észre sem véve a kínos csendet, miközben én rajtakaptam Lindseyt, hogy a Quark reklámzenéjét dúdolja –, amely az ötödik században hasonló helyzetbe került: a gazdasága összeomlott, és a társadalom a külföldi áruktól vált függővé, nekünk is ismét termelőkké kell válnunk, és vissza kell fognunk a fogyasztásunkat. Máskülönben az olyan emberek, mint Richard Stark, továbbra is hihetetlen gazdagságra tesznek szert a mi lustaságunknak köszönhetően, amiért nem vagyunk hajlandóak zenét a zeneboltban, könyvet a könyvesboltban, élelmiszert az élelmiszerboltban, ruhát pedig a ruházati boltban vásárolni, mert kényelmesebbnek találjuk, ha mindezt egy helyen vehetjük meg.

Néhányan pedig olyan lusták vagyunk, hogy nem átallunk benzint pazarolni arra, hogy több mérföldet utazzunk azért, hogy mindent egy helyen kapjunk meg: külföldön gyártott holmikat, olcsóbb áron – még ha a minőség nem is üti meg a mércét – ahelyett, hogy megvennénk őket a helyi üzletekben, ahol olyan termékeket árulnak, amelyek a jó öreg Amerikában készültek. Szánjunk rá egy percet, és gondolkozzunk el, milyen hatással van ez azokra a közösségekre, amelyekben élünk, nem is beszélve az amerikai szellemről. Pusztító hatással. Mert ez a Stark valódi öröksége: a pusztítás. Egy pillanatra csend telepedett az osztályra, amíg mindenki agyáig eljutott, miről is beszél Christopher, miközben ő csak nézett minket a tengerkék szemével. És nem csak úgy minket, általában, jöttem rá egy pár másodperc múlva, hanem engem… igen, engem, egyenesen engem, mintha én úgy lennék jelen a teremben, mint a Stark valamiféle képviselője. Ami, ha úgy vesszük, igaz is. De hahó! Én voltam az utolsó, akit szükséges volt győzködni a Stark vállalat gonoszságáról. Itt van például, amit velem tettek. Úgy értem, persze, megmentették az életemet. De ezzel együtt arra is kényszerítettek, hogy teljesen fel is adjam a legtöbb dologban, amiben számít. Még a karácsonyt sem tölthettem a családommal. Hát, köszönöm. És oké, hogy teljesen egyetértettem Christopherrel minden egyes pontban, amit a beszédében felhozott a Starkkal kapcsolatban. De mit várt tőlem, mit tegyek? Mondjam fel az állásomat, mert a főnököm az ördög? Ja, ha már itt tartunk: nem léphettem ki. Nem mintha erről beszélhettem volna bárkinek. Nem volt más választásom, mint hogy kiegyenesedjek a székemen, keresztbe fonjam a karomat, és egyenesen visszanézzek rá. Bár, természetesen, így megint kénytelen voltam szemügyre venni azokat az ajkakat is… az ajkakat, amelyekről tegnap olyan ostobán még azt hittem, végre talán összeérnek majd az enyémmel. És még mindig erre vágytam. Kétségbeesetten.

Éppen keserűen mosolyogtam magamban ezen a dolgon, amikor a tojásfőző óra Mr. Greer asztalán megszólalt, én pedig felugrottam, többekkel együtt a teremben. Pontosabban mindenkivel, leszámítva Christophert, aki továbbra is engem bámult, olyan hidegen, mint egy jegeskávé. Aztán valaki – McKayla Donoforio. Természetesen. Az a stréber. Van olyan mélység, ameddig nem süllyedne le, hogy magára vonja Christopher figyelmét? – elkezdett tapsolni. Néhány másodperccel később már a fél osztály tapsolt. És úgy, mintha komolyan gondolnák, nem gúnyosan, ahogyan néha tették, amikor valaki valami bénát alakít, mondjuk, elejti a tálcáját a büfében. Mr. Greer pedig azt mondta: – Kitűnő munka, Christopher! Igazán kitűnő munka. Erős, meggyőző érvek. Azt hiszem, nem töltötted ki teljesen a három percet, de emiatt nem vonok le pontot, mert így is hatalmas fejlődést mutattál az előző előadásodhoz képest. Most már leülhetsz. Christopher visszament a székéhez. Nem kerülték el a figyelmemet azok a gyors pillantások, amelyeket Whitney és Lindsey – akik persze a tapsolók közt voltak – vetettek felé, miközben Christopher elsétált mellettük. Hihetetlen, milyen gyorsan vált szociálisan kitaszított páriából szinte köztiszteletnek örvendővé. Mintha csak éreznék, mennyire halott már odabent… épp, ahogyan ők is. Mégis, egy részem nem volt hajlandó elhinni, hogy Christopher már tényleg közéjük tartozik, hogy egyike lett a Zombik Seregének. Tudtam, hogy igazából nem halhatott meg odabent. Az a Christopher, akit szerettem, nem. Végül is, amit tett, azt csak bosszúból tette… bosszúból azért, ami velem történt. Ez a bosszúvágy elvakította minden mással szemben, így azt sem látta, hogy én tulajdonképpen nem haltam meg – hogy ott ülök, pontosan előtte… megfordulok, hogy lássam, és azt mondom: – Szép beszéd! Jó, hát mit mondhattam volna? Mindenki azt figyelte, hogyan reagálok a dologra. Be kellett szálljak a játékba.

Christopher bólintott. – Köszi. Megszerezted azt az infót, amiről tegnap beszéltünk? – Részben – feleltem, és előhalásztam a táskám mélyéről a társadalombiztosítási számot, amit elkértem Steventől, és elé toltam az asztalon. – A többit megpróbálom minél hamarabb. De nem voltam benne biztos, hogy így is teszek – vagy hogy hogyan szerezném meg neki, amit kért, ha mégis úgy döntenék, hogy megteszem. De nem akartam azt mondani neki, hogy nem segítek, amikor lehet, hogy ő volt az egyedüli reményem arra, hogy megtaláljuk Mrs. Howardot. És esetleg, ha segítek neki, talán… de csak talán… nem fog annyira utálni. Elvette a papírfecnit, és betette a dzsekije zsebébe, miközben Mr. Greer már a következő áldozat nevét szólította – szerencsére nem az enyémet. – Minden, amit az előbb mondtam – szólalt meg Christopher – , az igaz volt, tudod? A szavai csak úgy martak. És ő tudta ezt. – Aha – feleltem. – Tisztában vagyok vele. – És mégis hűséges vagy Richard Starkhoz. – Apró mosoly jelent meg az ajkán. Nem értettem, miért. Mintha tudna valamit – valamit rólam. De hogy tudhatott volna, ha a legalapvetőbb dolog továbbra is elkerülte a figyelmét? Mindenesetre rettentő magabiztos volt. Sosem volt ennyire magabiztos abban az időben, amikor barátok voltunk. Semmilyen kérdésben. Ezt szexinek találtam… de egy kicsit rémisztőnek is. – Öhm – motyogtam épp abban a pillanatban, amikor Nikki mobiltelefonja a táskám mélyén elkezdte a „Barracudá”-t játszani. – Majd szólok, ha meglesz, amit kértél. McKayla Donoforio, aki épp el akarta kezdeni a háromperces előadását valami hihetetlenül unalmas témáról, amit választott – kétségkívül a tejiparról és annak tisztességtelen voltáról a tejcukorérzékenyekkel szemben –, felém pillantott. – Oké – mondta. – Kinél szól Fergi? Nem túl szép dolog, ha valaki nem kapcsolja ki a mobilját. – Azt mondta, valaki, de a

tekintete irányából egyértelmű volt, hogy rám gondol. – Tanulhatnátok némi udvariasságot. – Elnézést – mondtam, miközben a táskámban kotorásztam. – Bocsánat. Bocsánat! – Megtaláltam a telefont, és kikapcsoltam. De előtte még megnéztem az SMS-t, ami az ügynökömtől, Rebeccától jött. „A Stark Angyalai show próbája már folyik” – írta. „Hol a csudában vagy????”

TIZENKETTEDIK FEJEZET HÁROM HÓNAPPAL EZELŐTT, HA MEGKÉRDEZTÉTEK volna, mit fogok csinálni a záróvizsgák hetében, az, hogy alsóneműben lófrálok egy divatbemutatón egy csomó világhírű szupermodell társaságában, nem lett volna pont a listám elején. Igazából egyáltalán nem szerepelt volna a listámon. És az alatt, hogy alsóneműben lófrálok egy divatbemutatón, azt értem, hogy Mindjárt ki kell mennem a színpadra ebben a semmiben. Habár ők ezt nem alsóneműnek nevezik. Hanem fehérneműnek. És a színpad sem színpad, hanem kifutó. Igen, éppen arra készültem, hogy nyilvánosan megalázzam magam sokkal kevesebb ruhában, mint amennyiben valaha is emberek között mutatkoztam, ideértve az iskolai öltözőt is, ahol mindig ügyeltem arra, hogy valami legyen rajtam, ami a hónaljamtól a combom közepéig eltakar, még ha csak egy törölköző is volt az. Azt pedig el lehetett felejteni, hogy én együtt zuhanyozzak a többiekkel a Tribeca gimi börtönjellegű zuhanyzójában – ahol egy zuhanyrózsa jutott öt-hat lányra egyszerre. Amúgy is lehetetlen volt egyetlen izzadságcseppet is kipréselni magunkból azokon az órákon, amiket a Tribeca gimiben testnevelésnek csúfoltak, úgyhogy egyébként sem volt szükség a zuhanyozásra. Pontosabban, számomra lehetetlen volt, tekintve, hogy annak idején ahányszor csak egy röplabda vagy bármi hasonló felém közelített, higgadtan elléptem előle. Látjátok? Semmi izzadság. És nincs szükség zuhanyra. Probléma megoldva.

Csakhogy most úgy tűnt, a karmám hatalmas elégtételt vett magának azért, amiért így ellógtam a tesiórákat. Nemcsak hogy alsóneműben kell parádéznom majd a műsorban szilveszterkor (ebben a jeles show-ban valódi közönség előtt kell fellépnem, úgy négyszáz fotós, újságíró, filmes, divatrajongó, tervező, stylist, művészeti vezető, olyan sztárok, mint Sting és John Mayer, és mindenféle sztárocskák előtt, akik összegyűlnek a belvárosi Stark Enterprises Hangstúdióban ebből az alkalomból), de még egy csomó ruhapróbát is el kell viselnem, ahol félmeztelenül mászkálok különféle hangosítók, operatőrök, a világító- és technikai személyzet és a stylistok előtt, ja, és ne feledkezzünk el a többi modellről sem. Akik közül az egyik – azt hiszem, Kelleynek hívták – éppen engem figyelt, miközben a színfalak mögött ültünk a tébolydában, körülöttünk öltöztetők rohangáltak, és megpróbáltak elrendezni minket, mindenkire ráadni a szárnyaikat meg a megfelelő melltartókat, bugyikat és tangákat, hogy lássák, mindenből megrendelték-e a megfelelő mennyiséget a Nagy Estére. – Valami aggaszt, Nikki? – érdeklődött Kelley vaskos déli akcentussal. – Olyan gondterheltnek tűnsz. – Öhm… – totál megdöbbentem, hogy nekem beszél. Senki sem szólt hozzám egész álló nap, leszámítva a stylistokat, akik közül az egyik a chimről magyarázott valamit. Véleménye szerint nem ártana neki egy kis átrendezés. – Lehet, egy kicsit. Negédesen mosolyogtam rá. Tényleg úgy éreztem, mindjárt visszajön a csokival bevont eper, amit az imént kaptam be a kínálóasztalról. Miért nem vagyok képes követni a hűtő oldalára kifüggesztett tiltott ételek listáját? A csokoládé határozottan szerepelt rajta. – Minden oké lesz – próbált megnyugtatni Kelley. Hatalmas barna szeme volt, ami csak még nagyobbnak tűnt a köré húzott szemhéjtustól. – Ha a fények túl erősnek bizonyulnak, és esetleg nem látsz semmit, csak érezd a színpadot a lábaddal. Ha csak levegő van alatta, ne tedd le. Nyilván nem szeretnél a semmibe

lépni. Mert akkor tudod, mi történik. –És egy plattyanó hangot adott ki. Hát, ez nem nagyon nyugtatott meg. Ha lehet, még jobban hányingerem lett, mint előtte. A stúdió fényei annyira el fognak vakítani, hogy simán lesétálok a kifutó végéről? Ezt eddig még senki sem említette nekem. Már így is totálisan bizonytalan voltam a húszcentis sarkú, vastagított talpú Louboutin cipőmben, amit rám erőltettek. Kecses „tipegés a kifutón”? Hát, ahogy most kiderült, messze nem lesz ez olyan kecses. De mondani annyit mondtam: – Remek, köszi – csak hogy kedvesnek látsszak. – Istenem, Nikki! – nézett rám Kelley kissé meglepetten. – Ezt a dolgot a reflektorokról pontosan te mondtad nekem, amikor még épp csak kezdtem a pályát. Nem emlékszel? Csak pislogtam rá. Ezt is elrontottam. Mint mindig. – Hát persze – mondtam, és felnevettem, reményeim szerint szenvedélyesen. Ki lenne szenvedélyes, ha nem Nikki. Ugye? De Kelley nem dőlt be ennek az erőltetett szenvedélyességnek. De hát miért is tette volna? – Te tényleg bevágtad a fejed és amnéziát kaptál, ahogy mondják – nézett rám sajnálkozva. – Milyen érzés? – tudakolta egy másik lány – aki éppolyan szőke volt, mint amilyen fekete Kelley –, miközben arra vártunk, hogy valaki odajöjjön és szóljon, hogy a rendező végre készen áll. Meglepődtem – meglepődtem, hogy Kelley és az a másik lány egyáltalán szóba áll velem. Már órák óta voltunk itt a stúdióban, és próbáltunk… vagyis inkább csak vártunk, hogy történjen valami… de egyikük sem szólt hozzám egy szót sem, pedig én azt gondoltam, hogy, tudjátok, ha ugyanabban a szakmában dolgozunk, valakinek biztosan ismerni kell Nikkit, és még az is lehet, hogy barátai is vannak itt. De vagy az volt, hogy ezek a lányok túl szégyenlősek voltak (ezt, mondjuk, kétlem, tekintetbe véve az extrovertált személyiségüket), hogy odajöjjenek hozzám, vagy Nikki csinált

valamit régebben, amivel kiakasztotta őket – ami, Nikkit ismerve, a legvalószínűbb magyarázat volt a dologra. – Mi milyen érzés? – kérdeztem vissza a kiborulás szélén. Nem amiatt, hogy ez a lány beszélt velem. Hanem, mert tudta. De honnan tudhatott ez a csinos kislány, aki hűvösen ücsörgött itt a szilikon betétes melltartójában és tangában, a műtétemről? De lehet, hogy nem is tudott róla. Lehet, hogy csak egy beépített ember volt, akit a Stark küldött, hogy csőbe húzzon. Hogy megtudják, fecsegek-e. Aha. Hát ilyen paranoiás lettem. Elképesztő, mi nem történik, ha az ember elkezdi azt hinni, hogy folyamatosan kémkednek utána. Ahogyan az ember agya ilyenkor játszik vele… – A gyémánt melltartó – magyarázkodott a szőke lány, amikor már egy perce nem szólaltam meg. –Tízmillió dollárt hordasz a mellkasodon, Nik. Milyen érzés? Lepillantottam. Ja, persze. Totál szét voltam esve, ez már biztos. – Ja – feleltem. – Hát, rettentő kényelmetlen. A gyémánt a legkeményebb anyag a földön, ezért nem a legjobb alapanyag, hogy melltartót csináljanak belőle. Bár igazából a legkeményebb anyag az aggregált gyémánt nanocső. De tudod, miről beszélek. Hú, ez szép. Sikerült olyannak látszanom, mint egy hatalmas kockafej. És legkevésbé sem, mint Nikki Howard… A szőke lány – Veronica, akinek a nevét a stylisttól tudtam meg –, csak értetlenül meredt rám. De hál’ istennek Kelleynek tetszett a válaszom – és néhány másik modellnek is a közelben –, és felnevetett. – Gyémánt nanomicsodák – visszhangozta. – Mi a csodát műveltél, amióta utoljára találkoztunk? Tudományos órákat látogattál valami esti iskolában? – Hát – feleltem. – Nem esti iskolában, ha pontosak akarunk lenni, hanem gimiben… És ebben a pillanatban a nem Stark márkájú mobilom megcsörrent. Megnéztem: egy SMS-t jött Fridától. „Ne hari” – írta. – „Légyszi, ne légy dühös! Szeretlek. Látnod kéne, csak bőgök! Légyszi, hívj vissza!”

De most komolyan. Mindent megadnék, ha az lenne a legnagyobb probléma az életemben, hogy a nővérem azt mondta, nem mehetek el a karácsonyi bulijára. Úgy értem, mi lenne, ha anya látna ebben a tízmillió dolláros gyémánt melltartóban és a fényes, fekete csipkés szélű bugyiban? Ja, és említettem már az angyalszárnyat? Utóirat: nem hívtam vissza. Megvolt épp a magam kis személyes drámája. Semmi szükségem nem volt rá, hogy belefolyjak a húgoméba, az várhat addig, amíg az enyémet megoldom. Ami sohanapján fog bekövetkezni, ahogy a dolgok állását néztem. – Klassz telefon – lelkesedett lenyűgözve Kelley. – És ez melyik csengőhang? Meglepetten néztem rá. – Ingyen le lehet tölteni az internetről – feleltem. Tudom, milyen bénán hangozhatott ezeknek a huszonéves modelleknek a fülében. Mi lenne, ha arra is rájönnének, hogy ez a „Sárkánycsatakiáltás” egy internetes szerepjátékból, a Journeyquestből. Csakhogy… úgy tűnt, ez egy cseppet sem érdekli őket. Kelley szájtátva nyújtotta felém a saját, Stark márkájú telefonját. – Hű! – lelkesedett. – Át tudnád tenni? Ez kell nekem is! – Nekem is! – visítozott a többi modell is. Mindenki, kivéve Veronicát, aki úgy nézett a többiekre, mintha elment volna az eszük. Egy kis méltóságot! –ezt sugallta a tekintete. – Hölgyeim! – tapsolt Alessandro, a rendező, hogy felhívja a figyelmünket. – Itt az idő! Pontosan úgy, ahogyan a múltkor próbáltuk, oké? Csakhogy, amikor próbáltunk, az utcai ruháinkban voltunk, mert a fehérneműk nem érkeztek még meg. Nem is beszélve a szárnyakról. Ráadásul alig hallottunk valamit, köszönhetően a dübörgő ritmusú zenének, amelyre rákezdtek a kifutón. – Ó, már a zenészek is megjöttek – állapította meg Alessandro teljesen feleslegesen. – Akkor lássuk, tudunk-e zenére vonulni! Az összes lány, aki körülöttem gyülekezett, hogy letöltsem a telefonjukra a világ legjobb csengőhangját, szétszéledt, hogy

elfoglalja a helyét a műsorra, Shauna pedig, az ügynököm, Rebecca asszisztense, hozzám rohant és a fülembe súgta: – Jól vagy már, Nikki? Ne borulj ki, de az utolsó pillanatban változtattak még egy kicsit. Amikor kijössz a gyémánt melltartóban, Gabriel Luna fogja játszani az új dalát, a „Nikkit”. Mondom, ne borulj ki! – Micsoda? – csak félig hallottam, amit mondott, akkora hangzavar volt a színpadon. De nagyjából levettem a lényeget: a Stark lemezcég legnagyobb új szenzációja írt rólam egy dalt, és el fogja énekelni, amikor kimegyek a kifutóra, és nem lesz rajtam más, csak szárnyak, melltartó és bugyi. Gyémánt melltartó és bugyi. Egy dalt rólam. Hát ez tényleg nem az volt, amit abban a pillanatban hallani szerettem volna. Már hetek óta sikerrel kerültem Gabriel Lunát. Nem mintha nem kedveltem volna. Nagyon is kedveltem. De, ahogyan Brandont is, nem úgy. Úgy valaki mást kedveltem. Szóval, nem igazán volt szükségem arra, hogy más srácokkal lógjak – különösen nem egy olyannal, aki számokat ír rólam –, amikor a szívem valaki másért dobog. Aki, oké, kiderült, hogy egy másik lányba szerelmes – egy halott lányba –, és megtörténhet, hogy átment gonosz szuperhősbe. De hát egyetlen kapcsolat sem tökéletes. – Rebecca azt mondta, ne szóljak neked Gabrielről – mosolygott bocsánatkérően Shauna. – Hogy ne légy ideges. Csak néztem rá. Nem voltam ideges. Azt nem mondhatnám. Az igazság az, hogy ideges egyáltalán nem voltam. Egészen biztosra vettem, hogy idegösszeroppanásom van. – Próbálj meg nem gondolni rá! – perdített meg Shauna, a magas, hihetetlenül vékony lányok felé, akik már készülődtek rá, hogy kimenjenek a színpadra. – Lélegezz mélyeket! Csak koncentrálj a légzésedre! A légzésemre? Miről beszél ez a nő? Gabriel Luna, akibe a húgom, Frida és az összes barátnője totál bele vannak zúgva – „Az az akcentus! Az a szempár! Az a sötét haj!” – rólam énekel egy számot, mialatt én alsóneműben billegek előtte, nekem pedig

a légzésemre kellene koncentrálnom? Igazából inkább abba kellett volna hagynom a lélegzést, ha már erről van szó. Mintha nem lett volna még elég problémám Christopherrel, Stevennel és Nikki eltűnt anyjával, meg minden. Most még ezzel is meg kell birkóznom? És, persze, a legtöbb lány, beleértve a húgomat is, majd’ meghalna érte, hogy hallja a szeretlek szót egy ilyen fickó szájából, mint Gabriel. A szeretlek szót mindig jó hallani, ha a megfelelő fiú mondja… arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobb, ha nem csak egy zeneszám szövege, amelyet azért raktak össze, hogy az énekest a slágerlisták élére repítse. Gabriel „szeretlek”-je semmit sem jelentett. Alig ismert engem. Csak néhányszor találkoztunk, leginkább véletlenül. Még csak nem is randiztunk egyszer sem. És nem is csókolóztunk. Legalábbis nem jelentős ideig. Nem szeretett engem. Nem szerethetett. És még ha szeretett volna is, nem volt jelentősége Christopher miatt. Előttem a lányok sorra indultak, egyik a másik után, mint kecses pillangók, kiröppentek a színfalak mögül, egyenesen a kifutóra, a vakító reflektorfénybe, amit a technikusok még mindig állítgattak a hatalmas, több száz üléses, sötét stúdió szarufái közt. Ezek az ülések most üresek voltak, de a nagy estén… Oké, próbálj meg most nem gondolni erre! Igyekeztem kordában tartani a légzésemet, és nem gondolni arra, mi történik majd, ha kilépek oda… Aztán hirtelen egy lány előttem – nem ismertem fel elsőre, hogy Veronica az, mert a tömör szárnyak egészen addig eltakarták előlem az arcát – megfordult és felcsattant: – Tudod, Nikki, neked aztán van bőr a képeden! Meglepetten néztem rá. – Tessék? – Ja, szégyellhetned magad – folytatta. – Azok után, amit velem tettél. Nem hiszem el, hogy van képed a szemembe nézni.

Amit én tettem vele? Én nem tettem semmi mást, csak betanultam a mozgássoromat, ettem néhány csokoládés epret, és úgy éreztem, hányni fogok. Alig szóltam egy szót bárkihez… Ó, várjunk csak! Biztos arra gondolt, amit Nikki tett vele. – Elnézést – mondtam. És ez alkalommal bocsánatkérésnek szántam, nem udvarias megszólításnak. – Nem igazán emlékszem arra, amiről beszélsz… – Ó, persze – gúnyolódott Veronica. A zene olyan hangosan szólt, hogy alig hallottam. De a gyűlöletet a szemében tisztán láttam. – Lehet, hogy a többi lányt rá tudtad venni, hogy a tenyeredből egyenek, a fura csengőhangjaiddal és a „jaj, olyan ideges vagyok” sablonszövegeddel – mondta. – De én tudom az igazat. Tudom, hogy ez az egész amnézia dolog egy nagy humbug. Es azt is, hogy még mindig kapcsolatban vagy Justinnal. Döbbenten néztem rá. – Mi? Milyen Justinnal? Jó lenne, ha nem Justin Bayről beszélne, Lulu ex-barátjáról… és mellékesen Nikkiéről is. Vagy tán nem is olyan mellékesen, mivel, amint kiderült, Nikki rendszeresen találkozgatott vele Lulu háta mögött. És most úgy néz ki, Veronica háta mögött is. Veronica dühös pillantást vetett rám. – Nekem ne játszd a hülyét! Tudom, hogy még mindig emailezgettek! – sziszegte. – És figyelmeztetlek, vigyázz magadra! Hogy… micsoda? Ennek egyáltalán semmi értelme nem volt. – Én nem levelezgetek senkivel, akit Justinnak hívnak – állítottam. El sem hittem, hogy ez történik. Habár nem nagyon lógott ki a többi dolog közül, amik mostanában történtek az életemben. Azt kívántam, bárcsak egy kicsit több ruha lenne rajtunk. Talán kevésbé éreztem volna sebezhetőnek magam. De legalább azt tudtam, hogyha le akarna szúrni, vagy ilyesmi, a gyémánt melltartóm megvédene mindenféle pengétől. És valószínűleg a legtöbb golyótól is. – Biztosíthatlak, hogy…

– Tudom, hogy te vagy az – csattant fel Veronica. A zene továbbra is dübörgött, és épp az előtte álló lány következett a kifutón. – Tartsd magad távol tőle! Hallod? – Én soha… De már nem számított. Veronica már ott sem volt, kilibbent előttem a kifutóra, és a szárnyai vége a fényesre polírozott fém padlót seperte. Nagyszerű. Szóval lett még egy ellenségem. Mi ütött ebbe a Nikkibe? Mit képzelt, hogy a barátai fiúira hajtott, amikor megkaphatta volna az összes egyedülálló srácot, akit csak akart volna (leszámítva Christopher Maloneyt)? A szingli fiúk nem jelentettek neki elég kihívást? Olyanok után kellett futnia, akik foglaltak voltak? Kemény dolog lehet a világ egyik legszebb lányának lenni, azt hiszem. Hogy szinte minden srác, akivel csak találkozol, majd’ megőrül, hogy megkaphasson, de te csak azokhoz vonzódsz, akik véletlenül mégsem. De vajon miből gondolta ez az elvarázsolt liba, hogy Nikki még mindig e-maileket írogat a fiújának? – Nikki! – sziszegte Shauna. – Indulj! Észrevettem, hogy a zene megváltozott. Már nem az a dübörgő technopop harsogott, ami egy perccel azelőtt, amikor az összes többi lány kilépett a kifutóra. Most egy lágyabb, fülbemászó dallam szólt. Egy pillanattal később felcsendült egy mély férfihang, brit akcentussal, és azt énekelte a színpadról, hogy „Nikki, ó, Nikki… a helyzet az, kislány… hogy akármi is volt… tényleg azt hiszem… szeretlek.” Ha eddig nem kapkodtam volna levegő után, most mindenképpen. Hát ez nagyszerű. Gabriel Luna, egy srác, akivel tán négyszer vagy ötször találkoztam életemben, szerelmes belém? Na persze. Ezt kétlem. De hát… ez csak egy dal. Csak egy szám, amelyet abban a pillanatban, amint megszólal az éterben a szilveszter esti élő adásban, mindenki azonnal dúdolni fog – a Stark Quark zenéje

helyett. Vagy legalábbis azt feltételeztem, hogy Gabriel Luna és a Stark lemezkiadó ebben reménykedik. – Nikki! – figyelmeztetett megint Shauna. – Indulj! Én pedig elindultam. Szédelegve léptem ki a kifutóra. Igyekeztem felidézni a kecses mozdulatokat, amelyeket a színpadon kellett volna előadnom, de rettentő nehéz volt, amikor csak egyetlen dolog járt a fejemben, hogy Gabriel Luna szerelmes belém? Tényleg? Nem. Az nem lehet. Valahányszor találkoztunk, valami hülyeséget csináltam, mint például Brandon Starkkal fuvaroztattam magam, vagy kórházban voltam, és agyátültetésből lábadoztam. Nem szeret engem. Ez az egész csak a népszerűség hajhászásáról szólt. A Stark által megtervezett népszerűség-hajhászatról. Végül is ezért volt Gabriel ebben az országban, és nem odahaza, Angliában, ahol született, nemde? Hogy felfuttassa a karrierjét. De ahogy egyre kijjebb mentem a kifutón, láttam, ahogy ott állt a színpadon a gitárjával, farmernadrágot viselt és fakókék inget a barna bőrkabátja alatt – el tudtam képzelni, Frida és a barátnői miért vannak annyira odáig érte. Úgy értem, tényleg nagyon vonzó volt. És egyenesen rám nézett, nem mosolygott, nem nézett csúnyán, egyszerűen csak nézett, átható tekintettel, miközben azt énekelte, hogy „Nem az, ahogy jársz… nem az, ahogy mosolyogsz vagy nézel… hanem ahogy hatsz rám… ahogyan hatsz rám… ezért mondom, Nikki, ó, Nikki… a helyzet az, kislány… hogy akármi is volt… tényleg azt hiszem… szeretlek.” Csak arra tudtam gondolni, ami mindannyiszor eszembe jutott, ahányszor csak megláttam: Istenem, Fridának igaza van. Ez a srác nagyon dögös. De ugyanakkor arra is rájöttem, hogy nem az én ízlésem szerint dögös. Már ha ennek van valami értelme. Igyekeztem arra figyelni, amerre mentem – végig a kifutón –, de igazság szerint alig láttam két lépéssel előre, a reflektorok olyan erősen világítottak, és a fény még vissza is tükröződött a melltartóm gyémántjain – ami nem kis dolog volt, hadd mondjam. Gyémánt szivárványok táncoltak mindenhol a szemem

előtt. Semmit sem láttam, ahogy a fények felé néztem – semmit, csak szivárványokat. Megpróbáltam felidézni, amit Kelley mondott arról, hogy a lábammal érezzem, hol a kifutó széle, hogy ne sasszézzak le egyenesen a végén. De ez elég nehezen ment, ha nem akartam centinként lavírozni előre, mintha a pallón egyensúlyoznék a Karib-tenger kalózai hajón a Disney Worldben. Alessandro láthatólag rájött, hogy bajban vagyok, mert valahonnan, a stúdió hatalmas űrjéből előrekiabált, hogy „Jól van, Nikki! Jól csinálod! És most… fordulj!” Követtem az utasítását, és bíztam benne, hogy nem vezet félre. És nem tette. Hirtelen már nem világított a szemembe a fény, és újra láttam. Mégpedig Gabrielt, a kifutó másik végén. Most már egy kicsit mosolygott rám. De a fények fura játéka következtében a sötét haja egy pillanatra aranyszínűnek tűnt, kék szeme pedig mintha valaki másé lett volna. „A helyzet az, kislány… hogy akármi is volt… tényleg azt hiszem… szeretlek.” Istenem! Mit nem adtam volna, ha ezeket a szavakat Christopher szájából hallhatom! Rólam. Nem arról a lányról, aki voltam, hanem aki most vagyok. És oké, ez a szám tényleg csak egy népszerűségi fogás. De tudtam, hogy valamiért, ha Christopher énekelte volna, elhittem volna, amit mond. Egy pillanat alatt. Miért, miért Gabrieltől és nem Christophertől hallom, hogy szeret? Aztán hirtelen, abban a pillanatban, amint Gabriel mögött a kórus harmadszor is rákezdett a refrénre, hogy szeretlek, valami olyasmire léptem, ami nem a kifutó volt, de nem is a levegő. Nem tudtam, mi az, de puha volt… és csúszós. És ahogy ráléptem, a lábam rögtön kirepült alólam. Csakhogy mivel nem voltam igazi angyal, és a szárnyaim nem annyira működtek, nem libbentem fel könnyedén a levegőbe. Hanem nagyot huppantam a földön.

TIZENHARMADIK FEJEZET – CSAK NÉZZ MINDIG EGYENESEN ELŐRE! NE NÉZZ bele a fénybe! Ezt mondta Higgins doktornő, miközben ott feküdtem előtte a vizsgálóasztalon. Egy fénytollal világított a szemembe. Gondolom, arra volt kíváncsi, hogy Nikki agya kilazult-e vagy ilyesmi a hatalmas és rendkívül kínos esésem után a kifutón, a Stark Angyalai kosztümös próbáján. – Isten bizony – erősködtem, miközben úgy tettem, ahogy kérte, és egyenesen előre néztem – jól vagyok. – Pszt! – intett le. – Ne beszélj! Mindenkit biztosítottam, hogy semmi bajom – leszámítva a sérült büszkeségemet (és a hátsómat) –, de mindenki lehurrogott. Azt hiszem, úgy gondolták, senki nem eshet ekkorát anélkül, hogy meg ne sebesüljön. Alessandro pedig egyenesen ragaszkodott hozzá, hogy nézzen meg egy orvos. És természetesen, amikor a Stark páncélozott limuzinja megállt, én pedig a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetben találtam magam, egyáltalán nem voltam meglepve. Visszajutottam oda, ahonnan elindultam. Vagy valami olyasmi. – Nem látsz duplán? – érdeklődött dr. Higgins. Az egész olyan hivatalos volt. Nyilván ma ő volt szolgálatban, és nem dr. Holcombe, aki tagja volt a csapatnak, amelyik az agyátültetést végezte rajtam. – Fejfájás? Hányinger? – Semmi – feleltem. – Nincs és nincs. Mondtam már. Csak elcsúsztam. Ezen. – Felmutattam, mi volt a bűnös. Pár másodperccel azután, hogy felültem, meg is találtam. Egy köteg toll volt, összekötve, amit valaki a kifutóra dobott. Nyilvánvalóan az egyik Stark Angyala szárnyból tépték ki.

És azt sem volt nehéz kitalálni, kinek a szárnyából. Az utolsó angyal, aki előttem lépett a színpadra, és aki különös ellenszenvvel viseltetett irántam: Veronica. Az első arc, amit megláttam fölém hajolni, miután földet értem, Gabrielé volt, akinek kék szeme megtelt aggodalommal. Gabriel Luna kék szeme, állapítottam meg. És nem az a kék szempár, amelyről fantáziáltam, nem Christopher Maloneyé. – Nikki! Jól vagy? – ölelt át Gabriel, már amennyire ez sikerült neki, a hátamon az összekuszálódott szárnyakkal. – Jól vagyok, jól vagyok – bizonygattam. – Csak elcsúsztam valamin – valami volt a kifutón. Aztán körülnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem tévedtem, és ott is volt. Hála istennek. Nem csak magamnak és a bénaságomnak köszönhettem, hogy képtelen voltam egyensúlyozni a húszcentis sarkakon. Az egész úgy nézett ki, mintha csak egy kis baleset történt volna. Alessandro arca elsötétedett, amikor meglátta, mit tart Gabriel a kezében – mert hát a fiú kivette a kezemből a tollköteget, és felháborodva fordult a rendező felé. Ekkor kezdett el Alessandro megállás nélkül szitkozódni, szavait elsősorban az öltöztetőnőknek címezve, amiért nem ragasztották le elég erősen a tollakat. Nem javítottam ki. Nem is tudom, miért. Tudtam, hogy Veronica tette, ráadásul szándékosan – Vigyázz magadra! Hát inkább nézz az orrod elé! –, de nekem most más, fontosabb problémáim is akadtak, amik miatt aggódhattam. Mint például az, hogy megint itt kötöttem ki, az intézetben. És nem csak azért, mert aggódtak a fejem miatt. Vagy legalábbis amiatt, hogy mennyire erősen kötődik a belseje a külsejéhez. Tudtam, hogy ki fogják használni a lehetőséget, hogy előadást tartsanak… nos, a viselkedésemről mostanában. És így is lett… – Volt már egy baleseted a hét elején is St. Johnban – pillantott bele dr. Higgins egy vastag fehér dossziéba a kezében. – Ott is elestél.

Istenem! Tudtam, hogy figyelnek. Egyszerűen éreztem. Mikor fognak már végre békén hagyni? Nos, igen. Amíg én vagyok a Stark arca és milliókat hozok nekik? Soha. – Megcsúsztam – javítottam ki. – Nem elestem. – Na persze, valójában ugrottam. De neki ezt nem kell tudnia. – Kapaszkodnom kellett abba a sziklába, az meg nagyon csúszós volt, és nem bírtam tovább tartani magam. – Értem – nyugtázta dr. Higgins, még mindig a dossziét vizslatva. – És nemrég a családodat is meglátogattad. És azt a fiút is, Christopher Maloneyt. Állítás volt, nem kérdés. Csak döbbenten néztem rá. Mit is válaszolhattam volna erre? Tisztában voltam a feltételekkel: kapok egy új életet, cserébe figyelik – és le is hallgatják – minden mozdulatomat. Most komolyan, mit lehet erre mondani? – Tudod, hogy jobban örülnénk, ha limitálnád a találkozásaidat az emberekkel a múltadból – folytatta dr. Higgins. – Ez csak találgatásra ad okot, hogy vajon honnan ismered őket, és azt meg te sem szeretnéd, ha szükségtelen figyelem terelődne rájuk, ugye? – Nem – feleltem. – De… – Hirtelen úgy éreztem, mintha belebokszoltam volna valamibe. Vagy valakibe. Már levettem a gyémánt melltartót, a bugyit és a szárnyakat, és lecseréltem őket a rendes ruháimra, úgyhogy legalább nem néztem úgy ki, mint egy zakkant, ahogy ott ültem a szobájában. De még így is úgy éreztem magam, mint valami csodabogár. Amit tulajdonképpen egész jól tudtam kezelni, hisz mindig is egy csodabogár voltam. Inkább azt, hogy folyamatosan kémkedtek utánam – és nem csak a paparazzók –, azt volt nehéz elviselni anélkül, hogy a földhöz csapkodjak valamit. – Tudom, hogy nehéz – vigasztalt dr. Higgins együtt érzően, mintha olvasott volna a gondolataimban. De ez nem lehet… ha valóban tudná, mi jár a fejemben, sokkal rémültebb lenne. Ráadásul a gondolataimat még mindig megtarthattam magamnak. Nem lettek a Stark tulajdona. Egyelőre. – Persze hogy

hiányoznak. És nem is várjuk el, hogy egyáltalán ne találkozz velük. Ezért engedtük, hogy egy iskolába járj a húgoddal. De tényleg vissza kell fognod a személyes látogatások számát. Nehezebben fogsz hozzászokni az új életedhez, ha makacsul ragaszkodsz a régihez. Érted, mire gondolok? Christopher jutott eszembe. Hát nem pont ezt csinálta ő is, hogy régi szerelméhez, Emhez ragaszkodott makacsul (annak ellenére, hogy soha nem ismerte volna be, amíg mellette voltam, hogy kedvel engem) ahelyett, hogy megragadta volna azt a lehetőséget, ami itt és most volt. – Lehet – ismertem el leginkább azért, hogy hallgasson el és hagyjon már elmenni, mint azért, mert tényleg úgy gondoltam, hogy igaza van. – Csak nehéz ez az átmeneti időszak. – Ha ezt felismered – mosolyodott el dr. Higgins –, az már félút afelé, hogy legyőzd. És most… – Lenézett és lapozott egyet a dossziémban. – ami Nikki Howard bátyját illeti… Az összes belső riasztóm bekapcsolt. A Starknál ezt is tudták! A Starknál tudtak Stevenről! De hát… persze hogy tudtak. Miért is ne tudtak volna? Mindent tudtak. Dr. Higgins felnézett a dossziéból, és ismét rám mosolygott. – Tudom, hogy rossz érzésed van az anyja miatt, és szeretnél segíteni. De tényleg csak annyit kell tenned, hogy szólsz. Mert mi itt, a Starknál boldogan megteszünk mindent, hogy segítsünk megoldani ezt a szerencsétlen és tényleg elég szomorú helyzetet. Csak pislogtam. – Várjunk… tényleg? – Igen, természetesen. Különös, hogy Steven Howard hozzád fordult először, és nem hozzánk, de figyelembe véve a körülményeket… Megráztam a fejem. – Miféle körülményeket? – Hát, az anyja… állapotát. Biztos vagyok benne, hogy kissé zavarban volt. – Állapotát? – bámultam rá értetlenül. Miről beszél? – Milyen állapotát?

Dr. Higgins becsukta a dossziémat, átsétált a szobán, és leült az asztalához, ahol a számítógépe volt. Mert dr. Higgins korábban nem volt a rendelőben, úgyhogy most be kellett kapcsolnia a gépet, és megvárni, míg a program feláll. Amikor ez megtörtént, azt mondta: – Nem vagyok meglepve, hogy Steven ezt nem említette, de Mrs. Howard nem egészséges. Ha kapcsolatba lépne veled vagy Stevennel, ez nagyon fontos: akármilyen borzalmas dolgokat is mesél, jegyezzétek meg. Régóta elmebetegségben szenved, és sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de drog- és alkoholfüggő is. Döbbenten meredtem rá. Dr. Higgins felnézett a monitorról, látta a meglepett arckifejezésemet, és bólintott. – Tulajdonképpen nem olyan szokatlan, hogy így eltűnik. Már megtette azelőtt is, sokszor. Növekvő hitetlenkedéssel hallgattam, ahogy folytatta. – Természetesen, ha hallotok felőle – mondta –, azonnal lépjetek kapcsolatba velünk, majd mi a kezünkbe vesszük az ügyet. Mrs. Howardnak azonnali orvosi segítségre van szüksége. Mi folyik itt? Mit művel dr. Higgins? Ez a nő nem az volt, akit Steven Howard lefestett nekem – nem mintha túl sok részletet elárult volna róla. De ez akkor sem vágott egybe azzal, amit állított, hogy az anyja nem az a típus, aki felügyelet nélkül hagyja az üzletet. Ki mond igazat? Dr. Higgins? Vagy Steven? – Öhm… – motyogtam. – Dr. Higgins valamit írogatott az előtte lévő billentyűzeten. – Oké. – Örülök, hogy megejtettük ezt a kis beszélgetést. – Felállt, odalépett hozzám, megveregette a vállamat, és lesegített a vizsgálóasztalról. – Néha jó, ha csak mi, lányok vagyunk, nem? – Aha – feleltem. Úgy érti, nincsenek itt ügyvédek a Starktól, akik megmondják, mit mondhatok és mit nem? – Persze. – Jó éjt – rázott kezet dr. Higgins a rendelő ajtajában. – Ha fájna a fejed, duplán látnál, hányingered lenne vagy bármi más tüneted, telefonálj azonnal! Biztosítottam, hogy hívni fogom. Aztán dr. Higgins visszatért a számítógépéhez, nyilvánvalóan azért, hogy a beszélgetésünk

minden részletét bejegyezze az aktámba, én pedig hagytam, hogy a Stark biztonsági emberei elkísérjenek a – legalábbis az éjszaka ezen szakában – sötét és csendes folyosón a kórház kijáratáig, ahol már várt rám a Stark limuzinja, hogy visszavigyen a lakásomra. Csakhogy, mire az ajtóhoz értünk, a sajtó már ott várt rám. Egy egész seregnyi újságíró. Valaki nyilván tippet adott nekik, hogy ebbe a kórházba hoztak, különben hogy kerülhettek volna ide ennyien? A vakuk abban a pillanatban villogni kezdtek, amint kitettem a fél lábam a kapun, és azon nyomban el is vakítottak. Szerencse, hogy a biztonsági emberek ott voltak és az erős karjaikkal támogattak. Különben tuti megint produkáltam volna egy kellemetlen orra bukást, miközben lekísértek a kórház lépcsőjén az ott várakozó autóig. –Nikki! – kiabálta egy paparazzo. – Jól érzed magad? – Fehér fények villogtak mindenfelé körülöttem. Alig láttam a lépcsőfokokat a lábam előtt. – Mi történt, Nikki? Mondanál valamit? – érdeklődött egy másik. – Semmi se – próbálkoztam egy lezser nevetéssel. – Csak kétballábas voltam, semmi több. És most már jól vagyok. Látják? Semmim sem sérült meg. Csak a méltóságom. – Nikki, van ennek az esésnek valami köze ahhoz, ami néhány hónapja történt, amikor a Stark áruház megnyitóján leesett a vércukra, és kórházba került? – tudakolta egy újabb valaki. Villanás. Villanás. Villanás. – Nem, semmi hasonló nem történt – tiltakoztam. – Csak ráléptem… De már nem tudtam befejezni a mondatot. Mert a látásom végre kitisztult annyira, hogy észrevegyem: a limuzin mellett egy fiú ácsorog. Egy sötét hajú, kékszemű srác, farmernadrágban és barna antilopbőr dzsekiben. A kezében pedig egy hatalmas csokor vörös rózsát tartott. És szélesen vigyorgott. Rám. – Szia – szólalt meg Gabriel Luna mosolyogva. – Ó, szia – feleltem. Körbepillantottam, bár egészen biztos voltam benne, hogy tudom a választ, de nem akartam ismét bolondot csinálni magamból.

– Rossz autóhoz jöttem? – Nem – nyugtatott meg. – Ez a te autód. Szóval, hogy érzed magad? – Jól vagyok – feleltem, de még mindig nem hittem a szememnek. Gabriel Luna ott várt rám az autóm mellett, kezében egy nagy csokor vörös rózsával. A paparazzók orra előtt, akik több tonnányi fényképet készítettek kettőnkről. Mi a csoda folyik itt? Ez most azért van, mert „szerelmes belém,” vagy ilyesmi? – Ja, ezt neked hoztam! – Úgy tűnt, hirtelen eszébe jutottak a rózsák, és átnyújtotta a csokrot. Újabb ezer vakuvillanás. – Egy kicsit vizes, tudom – súgta a fülembe, hogy az újságírók ne hallják. – De a menedzserem jó ötletnek gondolta. Elvettem a gyönyörű csokrétát. – A… menedzsered? – suttogtam. Egy szót sem értettem abból, ami itt folyt. – Es az ügynököd – magyarázta Gabriel, és tovább mosolygott, miközben mindenki minket fényképezett. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és besegített. – Ugyanabba az edzőterembe járnak. Akárhogy is, ezzel a dallal meg a műsorral, meg hogy mindketten a Starknak dolgozunk, meg minden, szóval, úgy gondolták, hogy nem lenne olyan rossz ötlet, ha néha együtt látnának minket. Tudom, ez kissé megrendezett, de kárunkra nem válhat, ha a rajongók azt hiszik, egy pár vagyunk, nem igaz? – Ó! – Végre leesett. – A dalodra gondolsz? Gabriel elvigyorodott. – Igen. A dalomra. Beültünk a kocsiba, a biztonsági emberek ránk csukták az ajtót, és elhessegették a paparazzókat, akik zajongva követeltek még egy utolsó képet, és ilyesmiket kiabáltak, hogy „Nikki! Te és Gabriel Luna együtt jártok? Hová mentek? Mióta vagytok együtt?” Az autóban sokkal csendesebb volt, most, hogy becsuktuk az ajtót. Gabriel rám nézett, és kérdőn felvonta a szemöldökét: – Remélem – szólalt meg –, nem bánod. Az ügynököd azt mondta, rendben van a dolog.

– Ó – feleltem. Mi mást mondhattam volna? Hogy ezért még kinyírom Rebeccát? – Nem bánom. Rendben van. – Jól van – nyugtázta Gabriel. – És természetesen nem akarlak feltartani. Biztos vagyok benne, hogy eléggé kimerültél. És ha haza szeretnél menni, akkor oké. De ha esetleg harapnál valamit… Hirtelen ráébredtem, hogy mindjárt éhen halok. Sok idő telt már el a csokoládés eprek óta. Es olyan sok mindent kellett csinálnom – ott voltak a záróvizsgák, amelyekre készülnöm kellett, egy kiselőadásom, amit meg kellett írnom, egy húgom, akivel ki kellett békülnöm, Nikki Howard anyja, akit meg kellett találnom, és a bátyja, akitől valami retteneteset kellett kérdeznem. Nem is beszélve Christopherről, aki a válaszomra várt, hogy hajlandó vagyok-e segíteni neki a Stark Enterprises tönkretételében. – Jó – vágtam rá anélkül, hogy egy másodpercet is hezitáltam volna. – Miért ne? Így esett, hogy úgy másfél órával később a Dos Gatosban találtam magam, abban a titkos klubban, ahol már ahhoz is hírességnek kellett lenni, hogy a létezéséről egyáltalán tudj, mivel kívülről nem nézett ki másnak, csak egy átlagos étteremnek. De ha megmondtad a neved, egy hordozható adóvevőkészülékkel mászkáló fickó beengedett egy ajtón, amelyre az volt írva, hogy Csak dolgozóknak, és amely mögött valójában egy lift rejtezett. És máris a város egyik legmenőbb klubjában találtad magad. Szóval, ott ültem egy kényelmes bokszban, a sarokban, Gabriel Lunával, a fejünk fölött több tucatnyi mexikói lámpás gyertyáinak fénye villódzott, ő pedig a „Nikki” című szám keletkezésének körülményeiről magyarázott. – A Nikki a dalban nem feltétlenül te vagy – magyarázta. Éppen befejeztünk egy hatalmas tányéron felszolgált, ámde falatnyi méretű húsos tacót, alaposan megszórva élénkzöld korianderlevéllel és egy kancsónyi Margaritát (alkoholmenteset, természetesen. Kétlem, hogy Gabriel másképp is engedte volna felszolgálni, számításba véve Nikki hírét).

– Tényleg? – kérdeztem. – Szóval akkor egy másik Nikki nevű lányról szól, akit ismersz? Elvigyorodott. – Oké. Jól van, lehet, mégis rólad szól. De inkább egy elképzelésről rólad… – Néhány sötét hajtincse a gyertyafényben árnyékot vetett a szemére, így nehezen tudtam olvasni a tekintetében. – Úgy értem, van a közismert Nikki, az, akiről mindenki azt hiszi, hogy ismeri. Aztán ott van a másik Nikki a felszín alatt, az, akit senkinek sem engedsz, hogy megismerjen. Ránéztem. Gabriel okosabb volt, mint gondoltam. – Tényleg így gondolod? Úgy hiszed, ellököm magamtól az embereket? – Te vagy az, akit az elmúlt néhány hétben nem lehetett elérni – nevetett fel halkan. – Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy van valakid. Az ajkamba haraptam. Az igazság persze az volt, hogy tényleg volt valakim. Mégpedig az iskolában. Csak ő még nem tudott róla. Csakhogy most… szóval, ez a személy most már nyilvánvalóvá tette, hogy valaki mást szeret. És oké, ez a másvalaki is én voltam… de az az én, aki csak voltam. – Na, várjunk egy percet! – simított hátra néhány hosszú, szőke hajtincset, amely az arcomba hullott. – Tényleg van valaki, ugye? Jaj, istenem. Miért ilyen kék a szeme? Egészen olyan, mint valaki másé. Csak még kékebb, mert szép kontrasztban állt a sötét hajával és a hosszú, göndör szempilláival. – Hát… volt – motyogtam, és közben mindenhová néztem, csak Gabriel szemébe nem, és átkoztam Nikkit, hogy mindig ilyen elviselhetetlenül elgyengül, ha fiúkról van szó. Mert amikor Gabriel ujja végigsiklott az arcbőrömön, úgy éreztem, elolvadok. Úgy, ahogyan akkor, amikor Brandon megérintett aznap este, St. Johnban. Miért nem tud Christopher így megérinteni? Miért? – Már nincs. Egy… másik lányt szeret. Igazából nem… de valami olyasmi.

Gabriel egyik tintafekete szemöldöke a magasba szaladt. Keze az arcomról a tarkóm alá vándorolt. O-hó! – Bonyolultnak hangzik. – Fogalmad sincs róla, mennyire – feleltem. Es akkor megtörtént. Gabriel ujjai a nyakamat kezdték masszírozni. Nem tudom, ezután mi ütött belém. Illetve, nagyon is tudom; ez az egész Nikki Howard hibája volt. Úgy értem, Nikki testének hibája. Mert már csak azt vettem észre, hogy ismét megtörtént. Amit Nikki teste mindig művelt, mármint, hogy elolvadt egy fiú érintésétől. És a legrosszabb a dologban az volt, hogy Gabriel tudta ezt. Akarom mondani, érezte. Tudtam, hogy érzi, mert máris közelebb húzódott hozzám a párnázott padon, a másik kezével pedig közelebb húzta az arcomat magához. És akkor, bár nem is akartam – annak ellenére, hogy egyetlen paparazzo sem volt a környékünkön, aki lefényképezhetett volna minket –, hagytam, hogy felemelje az arcomat az övéhez, és nem húzódtam el, amikor az ajkát az enyémre szorította. Tudom! Hagytam, hogy megcsókoljon. És igazából vissza is csókoltam, és abban a csókban benne volt minden felgyülemlett érzelem, amely már napok óta ott munkált bennem. És ami még rosszabb, hogy ez az érzelem… nem Gabrielnek szólt. Ebben biztos voltam. Hosszan raktározott érzelem volt valaki más iránt. Akinek a szeme éppolyan kék, mint Gabrielé. De aki soha, de soha nem fogná a kezébe az arcomat, és nem hajolna le, hogy megcsókoljon, még kevésbé írna rólam dalokat. Vagy venné észre, hogy van egy közismert Nikki és egy másik Nikki a felszín alatt. Gabriel nem úgy csókolt meg, mint akinek a menedzsere találta ki, hogy hozzon nekem rózsát. Most már mindkét kezével átölelt és úgy csókolt, mint aki komolyan is gondolja, és már egy ideje csak arra vár, hogy ez megtörténjen, mintha minden, ami eddig történt, csak étvágygerjesztő lett volna, és most végre, végre eljutottunk volna a főfogásig.

Ezért csüggedtem el egy kissé, amikor rájöttem, hogy amit iránta érzek, az abszolút semmi. És amikor észrevettem, hogy a többi vacsorázótól származó halk moraj hirtelen még csendesebbé vált, mintha mindenki abbahagyta volna az evést, hogy rábámuljon valamire. És ez a valami – amint rájöttem, amikor elszakítottam az ajkam Gabrielétől, és kissé elhúzódtam tőle – nem volt más, mint mi. – Öhm – hajtottam le gyorsan a fejemet, hogy a hajam eltakarja a lángoló arcomat. A táskámban kezdtem kotorászni a szájfényem után. – Húha. – Sajnálom – szólalt meg Gabriel, és a vizespoharáért nyúlt. A körülöttünk ülő vendégek moraja hangosodni kezdett, éppen jókor. – Valószínűleg nem lett volna szabad ezt tennem. – A hangja nem csengett túlságosan magabiztosan. – Nem – mondtam. A tükrömet az arcom elé tartottam, hogy lássam magam, és a szájfényt ne kenjem az ajkamon kívülre… valamint abban a reményben, hogy Gabriel talán nem veszi észre, mennyire elvörösödtem. – Semmi baj. Tényleg. – És egészen biztos vagy benne, hogy van valaki más? – Igen – feleltem. – Sajnálom. De van. – Pech – mosolyodott el, és letette a mostanra kiürült poharat. – Azt hiszem, remekül kijöttünk egymással. Még akkor is, ha lehetetlen vagy. – Én vagyok a lehetetlen? – kattintottam le a púderkompaktom fedelét. Már nem pirultam. – Nem én vagyok az, aki beleírta egy lány nevét, akit alig ismer, egy dalba, hogy aztán azt énekelje, mennyire szereti őt. És most tekintsünk el attól, hogy egy olyan lányt választottál, aki történetesen annak a cégnek az arca, amelynél a jogaid vannak… – Nem gondolod komolyan, hogy azért írtam rólad egy számot, hogy bekerüljek az újságokba, ugye? – sértődött meg Gabriel. Igazság szerint én már nem tudtam, mit gondoljak. Mindenről, amiben eddig hittem, az utóbbi hónapokban kiderült, hogy nem úgy van. A szülők, akiknek az lenne a dolguk, hogy

oltalmazzanak téged, valójában nem tehetik mindig ezt, a cégek, amelyek állítólag gonoszak, megmentik az életedet, és az olyan zsenipalántákról, mint én, kiderül, hogy mégsem tudnak mindent. Innentől kezdve miben hihettem volna már? – Mondhatni, nehéz nem észrevenni, hogy úgy döntöttél, hagyod, hogy a Stark a rólam szóló új dalodat úgy mutassa be a világnak, hogy egy fehérnemű-divatbemutatón adod elő – hívtam fel a figyelmét. – Vagy tévedek? Gabriel egy pillanatra meglepettnek tűnt. Aztán váratlanul kitört belőle a nevetés. – Touché! – felelte. – De ezt az utolsó részt az ügynököm kényszerítette rám. Én az elejétől fogva ellene voltam ennek a Stark Angyalai dolognak. – Hát – mondtam. Nehéz volt megállnom, hogy el ne mosolyodjak. Mert ez egyáltalán nem volt vicces. De valahogy mégis. – Én sem igazán voltam odáig a show ötletéért. – Azt hiszem, több közös van bennünk, mint bármelyikünk is gondolta volna – állapította meg Gabriel. – Aha – forgattam a szememet. Bár elég nehéz volt a szarkasztikus és kemény modellt játszanom, amikor ilyen kedves volt. – Mind a ketten a cég rabszolgái vagyunk. – De ez nem jelenti azt – vetette fel Gabriel –, hogy amiről a számomban énekelek, az nem igaz. Van benned valami, Nikki, amit nem tudok kiverni a fejemből azóta, hogy először találkoztunk. De egészen ma estig nem tűntél úgy, mint aki hajlandó megmutatni, mi van a fejében. Kétségbeesetten mosolyogtam rá. – Hidd el, Gabriel – hűtöttem le –, jobb, ha nem látsz bele a fejembe.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET AZ, HOGY EGY DÖGÖS BRIT ÉNEKES SZTÁRRAL LÓGJ még jóval éjfél után is, egy olyan este, amikor másnap iskola, valószínűleg nem a legjobb módja a vizsgákra készülésnek. Tulajdonképpen az egyik legjobb út afelé, hogy másnap garantáltan ne a legprofibb formádat nyújtsd. És egy másik remek mód arra, hogy biztosítsd a totális csődöt, az az, ha besétálsz a lakásodba, és ott találod a bátyádat, aki épp rád vár. – Hol van Lulu? – kérdeztem. Steven egyedül ücsörgött az egyik fehér kanapén, és tévét nézett. A szobában alig égett valami fény, én pedig majdnem keresztülestem Cosabellán, aki odarohant hozzám, hogy üdvözöljön, amikor kiléptem a liftből. – Már lefeküdt – tájékoztatott Steven, és levette a műsor hangját, amit nézett. Már szinte meg sem lepett, hogy mit néz. A Cápák hetét. Aha, én már semmin sem lepődtem meg. – Amit már neked is órákkal ezelőtt meg kellett volna tenned, nem? Nincs iskola holnap reggel? Az a gondolat, hogy Lulu előbb bújt ágyba, mint én, olyan nevetségesnek tűnt, hogy majdnem félrenyeltem. Tudtam, hogy az egészet csak azért csinálta, hogy lenyűgözze Stevent azzal, milyen felelősségteljes. Na, persze. – Ehm, ja – motyogtam. Lehuppantam a kanapé másik végébe, és elkezdtem lerángatni a magas sarkú csizmát, amit viseltem. Egész nap szorította a lábamat – leszámítva azt a rövid kis közjátékot, amíg a Louboutin cipő volt rajtam, mert az egészen másképp fájt. Már szinte vágyakoztam a múltkori, Stark gyártmányú Ugg-utánzat után. – Le kellene már feküdnöm. Bocs,

hogy egész nap nem voltam itthon. A próba sokáig elhúzódott. Kaptál vacsorát? – Lulu gondoskodott rólam – bólintott. – És ügyelt rá, hogy végigjárjam Manhattan egész belvárosát, beleértve a Chinatownt, Ellis Islandet és a Szabadság-szobrot is. – Hűha – nyugtáztam. Cosabella felugrott mellém a kanapéra, és most, hogy a csizma már lekerült a lábamról, szórakozottan vakargattam a fülét. – Ez elég sok minden. Nem csoda, ha már kidőlt. Te nem vagy fáradt? – De, az vagyok – felelte. – De meg akartalak várni. Beszélnünk kell. Szinte azonnal megszólalt a vészcsengőm. Jól tudtam, hogy a találkozásunk óta eltelt órákat nem éppen azzal töltöttem, amit megígértem: hogy felbéreljek egy magánnyomozót. Igazából elég keveset tettem az ügyben, hogy felkutassam az anyját… ha csak azt nem számoljuk ide, hogy megadtam Christophernek Mrs. Howard társadalombiztosítási számát. Aztán ott volt még az, amit dr. Higgins mondott. Nem éppen olyasmi, amit szívesen megbeszélnél egy sráccal. Legalábbis nem hajnali egykor. – Mi az? – kérdezte Steven, mielőtt még egy szót is szólhattam volna. – Mi az, amit nem mondasz el nekem? Meglepetten néztem rá, hogy vajon ezt honnan tudja. – Öhm… – feleltem. – Tényleg hallottam valamit… Hogy mondod el valakinek, hogy azt hallottad, az anyja őrült? Azt hiszem, a legegyszerűbb, ha csak kibököd. Ezt is tettem. Mert hát nem nagyon titkolhattam, ugye? – Gondolod, lehetséges, hogy amiért te nem vagy otthon, a velem való kapcsolata pedig nem épp a legfényesebb, a mamánk talán egy kicsit… bekattant? Úgy hallottam, mentálisan nem ő volt a világ legstabilabb embere – hadartam el egy szuszra. –A Starknál azt mondják… – A Starknál azt mondják? – Steven úgy nézett rám, mintha nekem hiányozna egy kerekem. Ami teljességgel lehetetlen, mert épp most vizsgálták meg az összes kerekemet, és mind

tökéletesen működött. – Mit tudnak ezek a Starknál? Még csak nem is találkoztak anyával! – Ne haragudj – mondtam. Kezdtem rosszabbul érezni magam, mint valaha. És most nem a sajgó lábamra gondoltam. – Nagyon sajnálom, de azt is megértem, ha nem akarod tudomásul venni ezekeket a dolgokat… – Tudomásul venni micsodát? – csattant fel Steven. – Hogy anya egész életében keményen dolgozott azért, hogy egyedül etessen és iskolázzon két gyereket, mivel apa faképnél hagyott minket, amikor én hétéves voltam, te pedig kettő? Hogy azóta senki sem hallott felőle, de anya így is megoldotta, hogy megkapj mindent, amire csak vágytál karácsonyra, annak ellenére, hogy nem igazán engedhettük meg magunknak? Hogy amikor balettórára akartál járni, csak mert a legjobb barátnőd is, akkor anya extra munkát vállalt, és még többet dolgozott, hogy oda is elmehess? És most nem akarsz azzal fáradni, hogy megkeresd, mert valaki a Starknál azt állította róla, hogy dilis? Hűha. Ezt jól eltoltam. De rettenetesen. Miért dr. Higgins verziójának hittem, nem pedig Stevennek? Miért dőltem be egy olyan orvos hazugságainak, aki egy olyan cégnek dolgozott, amelyről jól tudtam, milyen gonosz. Valójában tisztában voltam vele, hogy miért. Mert könnyebb volt, mint a helyes választás – a felelős választás –, ami az lett volna, hogy segítek Nikki bátyjának. Különösen, hogy az elmúlt napokban mennyire belesüppedtem ebbe a Christopher-drámába. Hihetetlen, milyen ostobán és önzőn viselkedtem, hogy egész végig semmi más nem aggasztott, csak saját magam, amikor Nikki családja annyi valódi problémával és fájdalommal küszködött. Es nekem min is kellett tulajdonképpen rágódnom? Hogy Christopher szeret-e, vagy sem? Hogy az emberek láthatnak-e gyémánt melltartóban? Itt egy asszony eltűnt – egy asszony, aki annyi áldozatot hozott a gyerekeiért –, én pedig igyekszem elkerülni, hogy valamit tennem kelljen az ügyben. Lehajtottam a fejem, így Steven nem láthatta a bűntudatot az arcomon, és odasúgtam Cosabellának, aki az ölemben kuporgott: – Ne haragudj!

Néhány másodpercre kínos csend telepedett ránk, aztán Steven elcsukló hangon megszólalt: – Ki a csoda vagy te? Felemeltem a fejem, és meglepetten néztem rá. – H-hogy mi? – dadogtam. – Komolyan kérdem. – Nem én voltam az egyetlen, aki döbbenten nézett. Úgy tűnt, Steven sem tudja levenni rólam zavarbaejtően kék szemét. – Őszintén mondom, a leghalványabb elképzelésem sincs, hogy ki a fene vagy. Mert az biztos, hogy nem a húgom. Úgy nézel ki, mint ő. És a hangod is olyan, mint az övé. De a szavak, amik a szádból jönnek, a legkevésbé sem hasonlítanak arra, amiket ő mondana. Halk, hörgő hang szakadt fel a torkomból. Aztán valahogy sikerült szavakká formálnom: – N-nekem… amnéziám van… – Elég ebből az amnézia maszlagból! – csattant fel Steven. – Te nem vagy Nikki. Ő sosem kérne bocsánatot tőlem semmiért. Biztosan valami ikertestvére vagy, akit összeszedtek valahol, és most valamilyen oknál fogva te helyettesíted őt. Be kell valljam, szép munkát végeztek. Igen szép munkát, mivel pontosan úgy nézel ki, mint ő, egészen idáig… – megragadta a kezemet és egy aprócska, holdsarló alakú hegre mutatott az egyik kézfejemen, azon, amelyikkel Cosabella szőrös fejecskéjét simogattam. – Hogy csinálták? Idevésték, hogy teljesen egyformák legyetek? Biztosan nagyon fájt. – Ezzel elengedte a kezemet. – Remélem, legalább sokat fizetnek. Fogalmam sem volt, hogyan kellene reagálnom. Erre senki sem készített fel a Starknál, és senki nem mondta meg, mit tegyek, ha ilyesmi előfordul. Kezdtem pánikba esni. Mit kellene mondanom? Még sosem volt olyan, aki ne vette volna be az amnézia sztorit. Nikki több száz barátjával és kollégájával beszéltem már, és bár abban mindannyian egyetértettek, hogy az új Nikki egy kicsit furcsa, egyikük sem vágta a fejemhez soha, hogy egyáltalán ne lennék Nikki… Megráztam a fejem, felnéztem rá, és csak ennyit mondtam: – Fogalmam sincs, miről b…

– Pontosan tudod, miről beszélek – vágott a szavamba Steven. – Úgyhogy mondd csak meg! Mi történt Nikkivel? Tán kirúgták, mert túlságosan el volt telve magával, vagy ilyesmi? Nem most lett volna az első alkalom. Szóval, hol van? Reszkető kézzel simítottam ki Nikki néhány hajtincsét az arcomból. Körbepillantottam a szobában… aztán felnéztem a plafonra, az aprócska lyukakra a halogénégők mellett. Aztán a mutatóujjamat az ajkamhoz szorítottam, és felmutattam. Steven követte a tekintetemet, aztán úgy nézett vissza rám, mintha megbolondultam volna. A távirányítóért nyúltam, és megnyomtam a hangerőszabályzó gombot. A Cápák hetének hangja betöltötte a szobát. Aztán felálltam, odamentem a hifitoronyhoz, és elindítottam a benne lévő lemezt. Lulu hangja elárasztotta a lakást, azt dorombolta, hogy ő egy macska, és mennyire meg kéne már simogatnia valakinek. Aztán odaléptem a padlótól plafonig érő ablakokhoz, és az összeset kitártam, beengedve a hideg léghullámokat és a Centre Street forgalmának zaját odalent. – Mit művelsz? – érdeklődött Steven. De ahelyett, hogy válaszoltam volna, leültem és a szemébe néztem. – Nem mesélhetem el neked, mi történt a húgoddal – kezdtem bele, olyan hangerővel, hogy a hangom ne harsogja túl a tévé, a hifitorony és az utcai közlekedés hangzavarát. – Ha elmondanám, nagy bajba kerülnék. Illetve, én nem, de a családom igen. Steven éles tekintettel nézett rám. – Szóval, elismered, hogy nem ő vagy! – A hangja keményen csengett. – Igen – feleltem. – Úgy értem, ő vagyok, de csak részben… kívülről. – Hogy érted azt, hogy kívülről? – meredt rám Steven. – Ennek semmi értelme. – Tudom. – Cosabellára bámultam, aki teljesen kinyúlva feküdt köztünk, mintha kómában lenne, úgy elpilledt a hatalmas zaj ellenére. Istenem, mindent megadtam volna érte, ha abban a pillanatban kutya lehettem volna. – Nem tudom elmagyarázni. De

hinned kell nekem. Nikki – az a Nikki, aki a te húgod volt – elment. – Elment? – kérdezte. – Hogy érted azt, hogy elment? Elment, ahogy…- Hitetlenkedve nézett rám. – Igen – erősítettem meg. – Aneurizmája volt. Olyan, mintha egy ketyegő időzített bomba lett volna a fejében. Ez egy ritka, veleszületett agyi rendellenesség… – Nem, nem volt ilyenje – vágott közbe Steven. Most már nem hitetlenkedve nézett rám. Hanem úgy, mint aki mindjárt elneveti magát. – Ki mondta ezt neked? Ő mondta? – Öhm, nem – feleltem. Biztosra vettem, hogy nem a nevetés a megfelelő válasz arra, ha valaki közli veled, hogy a húgod agyi aneurizmában halt meg. – Igazából sosem találkoztam vele… – Szóval, mi ez a humbug arról, hogy valami örökletes agyi rendellenessége van? – tudakolta Steven. – Nikki olyan egészséges volt, mint a makk. Az egész családom ilyen. Egyikünknek sincs semmiféle genetikai baja, hidd el nekem, különösen nem Nikkinek. Beütötte a fejét, amikor egyszer leesett a tribünről az iskolában, és csináltak egy CT-t a koponyájáról, meg egy MRI-t is, amikor elsős volt a gimiben, és semmi jele nem volt semmiféle agyi rendellenességnek. Ki mondott neked ilyet? Nagyot nyeltem. Aztán halkan csak ennyit mondtam: – A Stark. – A Stark – horkant fel. – Ugyanazok az emberek, akik azt mesélték neked, hogy az anyám hibbant. Kinyitottam a szám, aztán visszacsuktam. – Öhm… igen. – És te hiszel nekik? Nem számolhattam be róla, hogy igen jó okom van rá, hogy higgyek nekik. Mert ha nem lett volna a Stark, most nem lennék itt és nem beszélgethetnék vele. Egy darabig harapdáltam az alsó ajkamat, mielőtt válaszoltam volna. – Nincs okom rá, hogy ne higgyek nekik – mondtam végül. Ez tűnt a legdiplomatikusabb válasznak.

– Hadd kérdezzek tőled valamit – hajolt előre Steven. – Mikor történt ez az egész? Mármint hogy belebújtál Nikki bőrébe, hogy úgy mondjam, és ez az úgynevezett aneurizmája volt? – Nem úgynevezett – tiltakoztam. – Voltak ott emberek. Akik látták. A Stark áruház megnyitóján. Leadták a CNN-en is. Tényleg… – Oké – legyintett türelmetlenül. – Mikor? – Három hónappal ezelőtt – feleltem. Úgy tűnt, valamit számol fejben. – Nagyjából ugyanakkor – mormogta. – Nagyjából ugyanakkor, mint mi? – Aztán bekattant. – Amikor az anyád eltűnt? – néztem rá kíváncsian. – De… mi köze lenne a két dolognak egymáshoz? – Nem tudom – mondta. – De ez egy kicsit több mint véletlen, nem gondolod? És most, hogy a Stark azzal etet téged, hogy az anyám mentálisan zavarodott… – Azt mondod, szerinted a Starknak köze van a mamád eltűnéséhez? – A szám teljesen kiszáradt. De hát miért is ne lehetett volna köze a Starknak az anyja eltűnéséhez? Éjjel-nappal, szünet nélkül figyeltek engem. A Starknál mindent tudnak, mindent látnak. A Stark öröksége a pusztítás. – Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte Steven. – Nézz csak magadra! Olyan paranoiás vagy a Stark miatt, hogy már beszélni sem tudsz róluk anélkül, hogy az összes hifit be ne kapcsolnád a házban. Komolyan azt hiszed, hogy ezt a helyet lehallgatják? Válasz helyett előrenyúltam a táskámba, kivettem a poloskadetektoromat, és bekapcsoltam. A hangos kattogás egyre gyorsabb és gyorsabb lett, ahogy közelítettem az antennáját a mennyezet és a lyukak felé a fejünk fölött. – És ne mondd nekem, hogy ez egy gagyi vacak – figyelmeztettem az érzékelőre utalva –, mert közel ötszáz dollárt fizettem érte. Steven csak pislogott. – Ó – mondta –, ez egy gagyi vacak, tényleg.

– Nem az – erősködtem. – Tudom, hogy van valami készülékük itt, ami veszi, amit beszélünk. Tudták, hogy itt jártál. És tudnak egy csomó minden mást is, amit máshonnan nem tudhatnak. – Én elektromos kommunikációs tiszt vagyok – magyarázta Steven türelmesen. – Az Egyesült Államok Haditengerészeténél. És én mondom neked, ez a szerkezet egy gagyi vacak… amivel nem azt akarom mondani, hogy nem is működik. Éreztem, hogy a hideg végigfut a hátamon. – Komolyan? – Komolyan – felelte. Elvette tőlem az érzékelőt, felállt és maga tartotta a készüléket a mennyezet felé. A kattogás egyre hangosabbá és erősebbé vált. – Mióta vannak ezek itt? – bökött a lyukak felé. – Nem tudom – suttogtam. – Egyik nap csak észrevettem őket. – Hát ez nem jó hír – jelentette ki. Kikapcsolta az érzékelőt, és ledobta a kanapéra. – És most mit csináljunk? – Hogy érted azt, hogy mit csináljunk? –tudakoltam. – Két nő eltűnt – mondta. – És a Starknál nyilvánvalóan tudják, hogy miért. – Csak egy tűnt el – helyesbítettem kiszáradt ajkakkal. – Mondtam már, hogy Nikki… – Elment, oké, ezt mondtad. Csakhogy valójában nem ez történt, igaz? – Várakozón nézett rám onnan, ahol állt. – Nem – feleltem. – Jogilag életben van. Mert jogilag ő én vagyok. Steven döbbenten nézett rám. Egy pillanatig nem szólt semmit. Aztán azt mondta: – Most csak viccelsz, ugye? – Egyáltalán nem – feleltem. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban. Meg kellett mondjam. Meg kellett mondjam neki az igazat. Megérdemelte, hogy tudja. Végül is, a húgáról volt szó. Meg kellett vele értetnem a dolgot. – Ez itt a húgod, Nikki teste. De az agya…

De még mielőtt rájöhettem volna, mi történik, megragadta mindkét vállamat, talpra rántott, ezzel megrémisztve Cosabellát, aki hangosan ugatni kezdett. De ő észre sem vette. – Mi a fenét hadoválsz itt? – rázott meg. – Hogy lehetne ez a húgom teste? Aztán elhomályosult előttem az arca, köszönhetően a sós víznek, amely a szememből ömlött. – Nem mondhatom el! – kiabáltam. – Lehet, hogy a mamádat már eltüntették. Komolyan gondolod, hogy szeretnék felkerülni a feketelistájukra? Úgy látom, nem érted. Nem fogod fel, milyenek ezek, mekkora hatalommal bírnak és mennyi pénzük van… Steven igen erősen szorított. Úgy éreztem, nyomot is fog hagyni a karomon, ami nem mutatna túlságosan jól a Stark Angyalai felvételén, ha szilveszterig nem múlna el. – Ez egyszerűen őrültség – jelentette ki Steven, és minden szót egy újabb rázással hangsúlyozott. Cosabella, aki a kanapéról figyelt minket, idegesen felvakkantott. – Tisztára bediliztél, hallod? Minden szó, ami elhagyja a szádat, marhaság! – A legkevésbé sem diliztem be – tartottam ki. – Ezt úgy hívják, hogy agytranszplantáció. Az én agyam a te húgod testében… Ez egy kicsit megtántorította. De továbbra sem engedett el. – A Stark? A Stark tette ezt veled? Ha a Stark tette – ha ezek tényleg ilyesmiket művelnek –, miért nem tud erről senki? Miért nem mondtad el senkinek? – Már mondtam – sziszegtem összeszorított foggal. – Nem beszélhetünk róla senkinek. Senkinek, hallod? A Starknál azzal fenyegettek, hogy ha bárkinek is mesélek erről, börtönbe juttatják a szüleimet! És meg is teszik. Szóval, ha azt forgatod a fejedben, hogy bevonod a sajtót, vagy ilyesmi, azonnal felejtsd el! Nem jutnál vele semmire. A sajtó is a Stark kezében van. De, ha tudok, segítek neked megtalálni az anyádat. – Hogyan? – kérdezte és a szorítása egy kissé enyhült. – Hogy akarsz segíteni? Hogy hogy akarok segíteni? Nem beszélhettem neki Christopherről és az őrült tervéről Felixszel. Először is, totális

őrültség volt, semmi esély nem volt rá, hogy sikerüljön. Másodszor pedig nem akartam Christophert még jobban belekeverni ebbe az egészbe, mint amennyire már benne volt. Szerettem Christophert, annak ellenére, hogy ő csak egy halott lányt szeretett, azt, aki régen voltam, és nem azt, aki most vagyok. Nem rángathattam bele ebbe, pláne akkor nem, ha amit Steven gyanított, az igaz volt, és az anyja amiatt tűnt el, ami velem és Nikkivel történt. Túl veszélyes volt. De azért… De azért, ha Christopher és Félix tényleg képesek arra, amit Christopher állított… – Ismerek valakiket, akik azt mondják, meg tudják találni – hallottam magamat. Csodák csodájára Steven elengedte a karomat. – Kiket? – kérdezte. Ebben a pillanatban kinyílt a hálószobám ajtaja, és Lulu dugta ki rajta a kócos fejét. – Mi folyik idekint? – pislogott álmosan. – Mi ez a hangzavar? És ti miért kiabáltok? Cosabellának meg mi baja? Steven kissé hátrébb húzódott tőlem. – Semmi – mondta Lulunak, és a távirányítóért nyúlt. Kikapcsolta a tévét. Csak egy kis családi perpatvar. – Bújj vissza az ágyba! De Lulu nem hallgatott rá. Ehelyett mezítláb kilibegett a nappaliba. Nem a szokásos hálóholmi volt rajta, hanem egy túlméretezett rózsaszín flanelpizsama, hatalmas cseresznyemintával. Abból, ahogy a nadrág szára fel volt hajtva, rájöttem, hogy Nikkié volt. – De most komolyan, srácok – erősködött. – Mit műveltek? Hé! Az én CD-met hallgatjátok? – Aha – mondtam és kisimítottam néhány hosszú hajtincset a szememből.– Minden rendben, tényleg. Menj vissza aludni! – Nem. – Lulu odabotorkált a kanapéhoz, és lehuppant Cosabella mellé. – Úgy hallottam, mintha ti ketten, srácok, veszekedtetek volna. Nem akarom, hogy veszekedjetek. Mármint nekem sosem volt testvérem, ezért szerettem volna is egyet, hogy legyen kivel harcolni. De akkor is. Mi volt a vita tárgya?

Stevenre pillantottam. Komor tekintettel meredt a fehér szőnyegre. Mivel nem úgy néztem, mintha mondani akarna valamit, vállat vontam és bejelentettem: – Rájött a lélekcserére. Lulu Stevenre nézett, aztán megfogta a kezét, amely az övéhez képest hatalmasnak tűnt. – Jaj, szegénykém! – szorította meg Steven kezét. – Hiányzik a régi Nikki, ugye? A fiú hitetlenkedve nézett rá. – A régi Nikki? Mit akarsz… Te tudtál erről? – Persze – mondta és gyengéden megrángatta Steven kisujját, hogy üljön már mellé a kanapéra. De Steven természetesen nem hagyta magát. – Mindannyian tudjuk. Mármint én meg Brandon. Még el is mentünk a kórházba, és elraboltuk Nikkit, miután ez történt. Nem nagyon örült neki. De azt hittük, az al-Kaida áldozata lett. Vagy a szcientológusoké. De kiderült, hogy egyik sem. A régi Nikki egyszerűen nincs többé. És itt van ez az új, hogy elfoglalja a helyét. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy nekünk jobban tetszik ez az új személyiség, mint a régi. Nekem legalábbis. Brandonról nem tudok nyilatkozni. Miért? – nézett egyikünkről a másikunkra. – Valami baj van ezzel? Steven csak a fejét csóválta. – Azt hiszem, szükségem lenne egy aszpirinre – csak ennyit tudott kinyögni. De hagyta, hogy Lulu lehúzza maga mellé a kanapéra, ahol aztán csak ült, az arcát a kezébe temetve. Úgy nézett ki, mint akit megsemmisítettek. És igazából nem is kárhoztattam ezért. – Akarod, hogy megmasszírozzam a nyakadat? – ajánlkozott Lulu. És bár a fiú nem válaszolt, ő már neki is állt nyomogatni a nyakát. – Nyakmasszázsban tuti jó vagyok. Nikki mindig elolvad tőle. A házvezetőnőnk, Katerina tanította meg, hogy kell. Ő pedig a legjobb gyógyfürdőhelyek egyikén, Gstaadban tanulta. Az egésznek az a lényege, hogy kivegyük a feszültséget pontosan innen… – Ismerek egy fickót – suttogtam. Kétségbeesetten próbáltam javítani a helyzeten. Bár nem voltam benne biztos, hogy lehetne

ebből valaha is „jó.” A húga meghalt, annak ellenére, hogy láthatólag nem akarta elhinni. És én persze úgy éreztem, valamiképp ez az én hibám, holott igazából tisztában voltam vele, hogy nem. Steven felnézett. – Hogy micsoda? – kérdezte. – Ismerek egy fickót – ismételtem meg halkan. Legalábbis reméltem, elég halkan ahhoz, hogy a lakásban lévő egyik lehallgató-készülék se vegye, amit mondtam. – Egy fickót, aki elég jó számítógépes dolgokban. Azt mondja, meg tudja találni a mamádat. Azt már nem akartam az orrára kötni, hogy ez a fickó tulajdonképpen a tizennégy éves unokatesója valakinek, akibe hetedik óta bele vagyok zúgva. Steven már így is eléggé magába volt zuhanva. Miközben Lulu a nyakát masszírozta, engem bámult. Furamód Lulu nyakmasszázsa rá nem volt olyan hatással, mint ahogyan bármilyen nyakmasszázs Nikki testére hatott. – Hogyan? – érdeklődött Steven. – Hogy tudná ő megtalálni, amikor a rendőrségnek sem sikerült? – Nem tudom – suttogtam. – De azt mondta, meg tudja. Nézd, nem hiszem, hogy sokat veszthetnénk. – Mikor mehetünk el hozzá? – csapott le Steven, ezúttal habozás nélkül. Éreztem, hogy a szívem nagyot dobban. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan belemegy a dologba. Mibe rángatom bele Christophert? És Felixet? Másfelől, ha a terv bejön, lehet, hogy már nem lesz Stark, hogy utánunk nyúljon… Aha. És az is lehet, hogy Nikki Howard lesz az Egyesült Államok következő elnöke. – Öhm… Reggel, azt hiszem – feleltem. – Nagyszerű – bólintott. – Akkor tegyük azt! Lulu elégedettnek látszott. – Fantasztikus! – lekendezett, miközben a könyökével nyomkodta Steven csuklyás izmát. – És tudod, mit? Nekem már most is sokkal kevésbé tűnsz feszültnek!

– Köszi – mosolyodott el egy kissé Steven, aztán felállt, és elindult a szobája felé. – Teljesen ki vagyok ütve. Majd… holnap találkozunk. De amikor odaért Lulu szobájának ajtajához, megtorpant és visszanézett rám. – Most akkor hogy hívjalak? – kérdezte. A hangom szinte természetellenesen halknak tűnt a hatalmas lakásban, az eddigi kiabálásunk után. Az ablakon át beszűrődött a közlekedés hangos zaja, bár már igen késő volt. Végtére is, abban a városban éltünk, amely sosem alszik. A hifitorony hangszórójából Lulu hallatott olyan hangokat, mint egy macska. Bármit is vehettek ki a Starknál ebből a beszélgetésből, az tutira össze fogja zavarni őket. – Nikkinek – válaszoltam. – Most már ez a nevem. Teljes tíz másodpercig csak meredt rám. Még ha akartam volna, sem tudtam volna megfejteni az arckifejezését. Aztán hirtelen megfordult, eltűnt az ajtó mögött, és csendben becsukta maga után. Lulura pillantottam. – Hát… – szólalt meg hatalmas mosollyal a frissen radírozott arcán. – Azt hiszem, ez jól ment. Nem gondolod? Lezuhantam mellé a kanapéra, és kimerülten sóhajtottam fel. Tudtam, hogy egy újabb álmatlan éjszaka következik.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET – EZ OLYAN IZGALMAS! – MONDOGATTA LULU folyamatosan. – Igazából nem annyira – bizonygattam. Fel nem foghattam, miért ragaszkodott hozzá, hogy ő is velünk jöjjön. Illetve, tulajdonképpen némi elképzelésem már kezdett lenni. Csak nem akartam elhinni. Biztosra vettem, hogy annak a száznyolcvan centinyi férfiasságnak volt hozzá köze, amely mellettünk lépkedett a folyosón, és minden igyekezetét latba vetette, hogy ne robbanjon fel a feje, amikor rájött, hogy nem máshol vagyunk, mint egy manhattani középiskolában. Sőt, ami még ennél is rosszabb, egy manhattani középiskolában, reggel hét negyvenkor. Az ország egyik leghíresebb tini szupermodelljével, aki egy Louis Vuitton táskában csempészte be a miniatűr pudliját, miközben a legjobb barátnője, a nemzet legismertebb filmrendezőjének nagy ismertségnek örvendő lánykája igyekezett lépést tartani vele, s tette mindezt tizenöt centis sarkakon. Nem mintha mindenki minket bámult volna, vagy ilyesmi, ahogy ott masíroztunk egymás mellett a folyosón. Annyira. Amit hihetetlennek találtam, hogy ezt ennyire nyilvánvalóvá tette. Mármint Lulu. A rajongását Nikki Howard bátyja iránt. Örültem, hogy legalább valamennyire normálisan öltözött fel, Jordache nosztalgiafarmert vett fel és bőr bomberdzsekit húzott egy Alexander McQueen póló fölé (szó szerint meg kellett harcolnom a Chloé ingemért és a Citizens of Humanity farmeremért, amit én akartam felvenni előtte. Ami nevetséges, mivel nagyjából harminc centivel magasabb vagyok nála, szóval, fogalmam sincs, hogy képzeli, hogy Nikki cuccaiban járhat).

Na de akkor is. Hogy ilyen korán felkeljen egy srác kedvéért? Bár, azt hiszem, én nem szólhatok egy szót sem. Amikor az a próbálkozás a dinoszauruszos matricákkal kudarcot vallott az első hetekben, amikor a műtétem után elkezdtem iskolába járni, én is csináltam néhány elég ostoba dolgot, azt hiszem, abban a reményben, hogy egy bizonyos fiú csodálatát elnyerem… Minden reggel harminc percig foglalkoztam a frizurámmal, amit Christopher sohasem vett észre, aztán olyan push up melltartót (természetesen Stark gyártmányút) hordtam, amelynek a viselése meglepően fájdalmas volt, és persze, Christopher ugyanúgy egyetlenegyszer sem nézett az állam vonala alá, hogy gyönyörködhessen benne. Azt hiszem, át tudom érezni, milyen lehet Lulu designer cipőjében. De hogy valaki attól legyen izgatott, hogy a Tribeca gimiben lehet? Higgyétek el nekem, semmi, de semmi izgalmas nincs a Tribeca gimiben, ahogy ezt Steven már meg is jegyezte. Valójában pont az izgalmas ellentéte, ha engem kérdeztek. De az is igaz, hogy Lulu még sosem járt egyetlen igazi amerikai középiskolában sem. Minden diákot megbámult, ahogy elmentünk mellettük (ők pedig hitetlenkedő pillantásokat vetettek ránk, és azt suttogták, hogy „Csak nem…?”), és olyan megjegyzéseket tett, hogy „Jaj, de édes!” meg „Hát nem cuki?”, mintha valami kutyakölykökről beszélne, nem pedig igazi, élő, tizenöt-tizenhat évesekről. Mintha nem jutott volna el az agyáig, hogy ezek az emberek csak egy-két évvel fiatalabbak nála. De az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor észrevette Fridát egy csapat pomponlány társaságában az öltözőszekrényeknél, és felkiáltott: – Istenem, Nikki! Ott van Frida! Szia, Frida! Frida teljes extázisba jött, amikor megpillantott minket… különösen Lulut. A barátai álla ugyanígy leesett. Időnként ettek már velem a Tribeca gimi ebédlőjében, ahol a gasztronómia csúcsát a hamburger jelentette. Úgyhogy Nikki Howard most már nem volt akkora szám, mint azelőtt.

De Frida azzal is eldicsekedett, hogy ismeri Lulut, én pedig biztosra vettem, hogy egyikük sem hitt neki. És most itt volt Lulu Collins – aki annyi filmbemutatón parádézott a vörös szőnyegen, oly sok magazin címlapján láthatták, és mégannyi szörnyű rocker srác karjai közt, akikről azt kell mondjam, tényleg jobban tette volna, ha kétszer is meggondolja, mielőtt randizik velük (de ki vagyok én, hogy kritizáljam, figyelembe véve, hogy találkozgatott Nikki Howard is Lulu néhány pasijával a háta mögött?) – személyesen, egyenesen feléjük tartott a folyosón, és üdvözölte Fridát. Ők pedig teljes áhítattal bámultak rá. – Istenem, Lulu! – rikoltott fel Frida, és úgy tűnt, mindjárt összepisili magát örömében. – E-el se hiszem, hogy itt vagy! És Nikki! Ez hihetetlen! Épp rólatok beszéltünk. Tudjátok, a buliról… – Jaj, hát arra el kell jönnöd – lelkesedett Lulu. – Mindannyiótoknak el kell jönnötök! Holnap este. Valami frenetikus lesz! És mindenki ott lesz, Marc, Lauren, Paris. Megőrülnek ezért a buliért! Szinte láttam, ahogy a lányok gyors fejszámolást végeztek: Marc Jacobs, Lauren Conrad, Paris Hilton. Én pedig odasúgtam Lulunak a bajuszom alatt: – Lulu, ők nem jöhetnek! Még csak gimisek. – Hát… – nézett rám üres tekintettel. – Ahogy te is. – De én nem tizennégy vagyok, és nem a szüleimmel élek. – Valaki – kérdezett közbe Steven – meg tudná mondani, mit keresünk itt? Én azt hittem, az anyámat akarjuk megtalálni. – Így is van – biztosítottam. – Gyere! Aztán higgadtan Fridára és a barátaira néztem. – Ti pedig, srácok, nem jöhettek el a buliba. Nem vagytok még elég idősek hozzá. Gyere, Lulu! –Megragadtam Lulu karját, és megpróbáltam elhúzni onnan. De elkéstem a dologgal, mert abban a pillanatban meghallottam egy túlságosan is ismerős hangot: Whitney Robertson közeledett felénk az alteregójával, Lindseyvel, nyomukban a fiújával, Jason Kleinnel, aki csak úgy árasztotta magából az Axe illatot.

– Nikki, szia! – Whitney kiéhezett tekintettel meredt Stevenre, meg sem próbálva elrejteni az érdeklődését legalább Jason előtt. Mondjuk, az ő kapcsolatuk mindig is tökéletesen működésképtelen volt, ha engem kérdeztek. Ami nem is olyan furcsa, figyelembe véve, hogy én már régóta gyanítottam Jasonről, hogy valójában egy kiborg. – Nem is tudtam, hogy ma „mindenki hozzon be egy dögös srácot” nap van. Stevenben meghűlt a vér. És nem is hibáztattam érte. Whitney olyan volt, mint egy rossz fog: öt perccel azután, hogy találkozol vele, már tudod, hogy meg kell szabadulnod tőle. Ennek megfelelően én nem is foglalkoztam vele, mentem tovább a számítógépterem felé, bár hallottam, ahogy Whitney kiabál utánam a távolból, hogy „Nikki! Nikki!” Lulu pedig követett, ügyelve, hogy Steven szorosan mellette legyen, úgy húzta maga után, a dzsekije elejénél fogva. De Steven láthatólag észre sem vette. – Mit keresünk itt? – faggatott megint. – Hogyan… De én már odaértem a számítógépterem ajtaja elé, amelyen Christopher épp kifelé igyekezett, hogy beérjen előadástan-órára, mielőtt becsengetnek. Ahogy mindig, amikor megláttam, a szívem most is kihagyott egy ütemet. Ma egy fekete Ramones póló volt rajta, és a bőrdzsekije. A haja vége még mindig egy kicsit nedves volt a reggeli zuhanytól, a farmerje pedig tökéletesen simult rá. Ha azt mondom, hogy meglepődött, amikor meglátott, azzal keveset mondok… aztán ott állt mögöttem Lulu, akit biztosan megismert (ugyanolyan csalódott volt az apja miatt, aki a rendezésével teljesen elfuserálta a Journeyquest-filmet, mint én voltam), és egy mogorva, száznyolcvan centi magas, szőke hajú, hímnemű változatom. Christopher álla szinte padlóig esett. – Öhm, szia – szólalt meg. – Beszélnem kell veled – mondtam. Nehezen tudtam kipréselni a szavakat magamból, a szívem úgy kalapált a mellkasomban. De valahogy sikerült. – Most? – Christopher pillantása elsiklott mellettem, egyenesen a folyosó falán lógó órára. – Mindjárt kezdődik az óra.

– Aha – feleltem, és megragadtam a karját. Tudtam, hogy ő nem érzi azt az elektromosságot, ami a bőröm és a kabátja bőre közt vibrált. De én annál inkább. – Ma kihagyjuk az órákat. El kell mennünk az unokatesódhoz. Christopher áttette a hátizsákját az egyik válláról a másikra, és közben a tekintete Lulura, majd Stevenre vándorolt, aztán vissza, rám. Az arckifejezése apatikus volt. – Nézd, Nikki! – felelte. – Ha az anyádról van szó, én azt hittem… – Megvan, amit kértél tőlem – vágtam közbe. – A jelszó. Csak menjünk már, oké? Kék szeme fürkészőn siklott végig rajtam. Arra számítottam, hogy a záróvizsgákról érdeklődik majd. A régi Christopher ezt tette volna. A régi Christopher azt mondta volna: „De hát ez a harmadik osztály első féléve! Az egyetemek már nézik ezeket a jegyeket. Ha rosszul teljesítesz, az visszaüthet. McKayla Donoforio már el is nyert egy ösztöndíjat. Ezt nem szúrhatjuk el!” De ez már nem a régi Christopher volt. Hanem Christopher, a gonosz szuperhős. Egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta: – Menjünk! Ezzel elindultunk a legközelebbi kijárat felé, bár Frida, akiről kiderült, hogy végig a nyomunkban volt, kiabálni kezdett: – Várjatok! Hová mentek? Srácok! Mindjárt becsengetnek. Nem léphettek csak így le! – Fogj egy taxit – kértem Christophert –, és kérd meg, hogy várjon. Csak egy perc. – Elszakadtam a csapattól, megpördültem és megragadtam Frida vállát. Aztán fél kézzel a legközelebbi öltözőszekrény ajtajának nyomtam. Ha azt mondom, hogy meglepődött az események ilyen fordulatán, azzal az évszázad alálövését követtem volna el. De ez most túlságosan fontos dolog volt ahhoz, hogy játsszam a kedvesnővért. Nem hagyhattam, hogy beleköpjön a levesünkbe. Gondolnom kellett Stevenre.

– Menj órára! – parancsoltam. – És felejtsd el, hogy ma itt láttál! – De ti hová mentek? – makacskodott. – Ezen a héten nem lóghatsz az órákról. Félév vége van. Meg fogsz bukni. – Komolyan beszélek, Frida – mondtam. – És mondd meg ezt a barátaidnak is. Egyikőtök sem látott ma minket. – Mi folyik itt? – rémült meg most már Frida. És tudjátok mit? Lehetett is félnivalója. – Hová viszed Christophert? – tudakolta. De én már hátat is fordítottam, és nekiiramodtam a folyosón a kapu felé, ahol Lulu, Christopher és Steven épp kiosontak. – Meg foglak mondani! – hallottam Fridát, ahogy utánam kiabált. – Komolyan mondom, Em! Akarom mondani, Nikki! Várj! De a hangját elvágta a súlyos fémajtó csattanása, ahogy becsukódott mögöttem, miközben én lefelé igyekeztem az oldallépcsőn, ki a randa, hideg ködszitálásba, a várakozó taxi felé.

TIZENHATODIK FEJEZET – SIESS MÁR! – KIABÁLTA LULU, MINTHA A TAXI, amelyikbe épp most mászott be, nélkülem is elindulna. – Jövök már, jövök – feleltem. Christopher ott várt a sarkon, a keze a taxi nyitott ajtaján. Az arca ismét közönyösre váltott, mintha az, hogy szupermodellek és függelékeik rángatják el az iskolából, mindennapos dolog lett volna a számára. – Egészen pontosan – tudakolta Steven, miután bepréseltem magam a hátsó ülésre, ahol ő és Lulu szorongtak – hová is megyünk? – Ennek a srácnak az unokatesója egy számítógépzseni – mutattam Christopherre, aki előre ült a vezető mellé. Biztosra vettem, hogy Christopher nem hallotta, mit beszélünk, a golyóálló üveg miatt, ami elválasztotta az első és a hátsó üléseket. A vezető valami hollywoodi zenét hallgatott, elég hangosan. – Azt mondja, ő meg tudja találni a mamádat. Steven zavartan nézett rám. – A New York-i rendőrségnél dolgozik? Akkor mit keresett a gimitekben? Valami beépített ügynök? – Öhm… – dünnyögtem, és már kezdtem érezni a tervünk hiányosságait. – Nem. – Láttad annak a lánynak a topját? – tudakolta Lulu. Nyilvánvalóan Whitneyről beszélt. – Olyan… túl sok volt. – De a kormánynak dolgozik – tartott ki Steven. – Mondd, hogy van valami kapcsolata a kormánnyal! – Hát, nem egészen – ködösítettem. – Úgy értem – folytatta Lulu –, gyakorlatilag átlátszó volt. És nem a jó értelemben. Nekem nem tetszett az a top. Neked, Steven? Azon a lányon a suliban…

– Azt akarod mondani – kérdezte Steven ügyet sem vetve Lulura, miközben Cosabella, akit kiengedtem a táskámból, ott pipiskedett az ölében, és kíváncsian szemlélte a forgalmat körülöttünk –, hogy tényleg csak egy gimis diák? – Figyeljetek! – Christopher hátrafordult és a műanyag térelválasztón át nézett ránk. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon is hall minket a rádióból recsegő szám közepette is. – Ne aggódjatok emiatt! Félix meg fogja találni a mamátokat. Csak dőljetek hátra és lazítsatok! Az ügy jó kezekben van. Ami pont úgy hangzott, mint amit egy gonosz szuperhős mondana. Különösen, miközben a saját kivégzésetekre kísér. De egy igazán fenyegetni akaró gonosz szuperhősnek nem kellene legalább valami fegyvert meglóbálnia előttünk? Hát, nem. Nem annyira. Tekintetbe véve, hogy mindannyian saját jószántunkból tartottunk vele. Többé-kevésbé. Azt hiszem, nekem nem igazán volt választásom. Vagy segítek Stevennek megtalálni az anyját, vagy hagyom, hogy a nyilvánosság elé tárja, amit tud – mert tegnap este erősen kezdtem gyanítani, hogy Nikki bátyja efelé hajlik. Már láttam is magam előtt… Steven az országos hírekben kér segítséget, hogy megtalálja az anyját, és közben, csak úgy mellesleg, megemlíti, hogy „Jut eszembe… a lány, aki jelenleg Nikki Howard testét bitorolja, valójában nem a húgom. Fogalmam sincs, hogy kicsoda, de kérem, valaki csináljon egy ördögűzést, hogy kikergesse onnan a pokolba. Köszönöm.” Hát, ez nagy hatást gyakorolna a Starkra, fogadok. Lulu a mobiltelefonjába csicsergett mellettem. – Nem – mondta valakinek a vonal túlvégén. – Meg kell bizonyosodnod róla, hogy a kajaszállító tudja, mindent a teherliften kell felhoznia, ott, hátul. Utoljára néhány dologgal elölről próbálkoztak, megkarcolták a rezet a liftben, és a vezetőség tök ideges lett. Érted? Jó. – És letette a telefont. – Te semmi másra nem tudsz gondolni, mint erre a bulira? – csattant fel Steven. A hangja elég bosszúsnak tűnt. Lulu tekintete Stevenre siklott. Az arca meglepetést tükrözött. – Dehogy – tiltakozott. – Persze hogy nem csak erre tudok.

– Ez csak egy parti – jelentette ki Steven. – Te állandóan partikat szervezel. Veszel egy hordónyi italt, szétöntesz pár zacskó sós kekszet, felteszel valami zenét, és meghívod a barátaidat. Nem akkora cucc. Lulu hitetlenkedő pillantást vetett rám. Mivel partiügyben nem én voltam a világ legnagyobb szakértője, nem igazán tudtam hozzászólni a vitához. Voltam már néhány buliban Luluval, ez igaz, és úgy tűnt, azok egy kicsit többről szóltak, mint hogy vettek egy hordónyi italt, és szétöntöttek pár zacskó sós kekszet. A legutóbbira, amin voltunk, még egy tűznyelőt is hívtak. De úgy gondoltam, hagyom, hogy Lulu rendezze le a dolgot. – Ez nem csak egy szokásos parti lesz – magyarázta türelmesen. – A Nobu szusiséfjei fognak tekercseket csinálni, ott, helyben. Mindenféle alkohol lesz, amit csak el tudsz képzelni, és olyan csaposok, akik egyben képzett asztrológusok is. A kinti kis asztalon csokoládé-szökőkutat fogok felállítani. A zenét pedig Dj Dráma szolgáltatja majd. Steven csak a fejét csóválta. – Miért? Miért kell mindez, kit akarsz elkápráztatni vele? – Elkápráztatni? – Lulu úgy ejtette ki a szót, mintha valami más nyelven lett volna. – Nem akarok elkápráztatni senkit. – Ami azért nem volt teljesen igaz. Lulu mostanában igen sok időt töltött azzal, hogy elkápráztassa Stevent. Igaz, nem olyan szörnyű módon, ahogyan Whitney Robertson és a Zombik Seregének többi tagja próbált meg elkápráztatni… engem. Minden, amit Lulu tesz, azt száz százalék jóindulat motiválja. Aki ismeri őt, nem is gondolhatja másképp. Biztos vagyok benne, hogy Steven csak aggódik a dolgok alakulásán, és ideges a mamája miatt. Sietve vágtam közbe: – Lulu szereti szórakoztatni az embereket – keltem a védelmére. – Ezzel igyekszik kompenzálni a nem túl vidám gyerekkorát. Tényleg nagyon örülne neki, ha ott lennél. Steven habozott… aztán meglátta a könyörgő arckifejezésemet – telepatikus üzenetet próbáltam küldeni, hogy Ugyan, ne csináld! Csak mondd, hogy eljössz a partira! Totál beléd van

zúgva. Nem érdekel, ha nem az eseted. Csak mondd, hogy eljössz! Naa, dobj egy csontot a kislánynak! Vállat vont és még mélyebben belesüppedt az ülésbe, miközben Cosabella lihegése párás foltot hagyott az ablaküvegen mellette. – Oké, persze. Elfogadom a meghívást. Remekül hangzik. Lulu izgatottan fészkelődött. – Nagyszerű lesz – lelkendezett. – Még a Cirque du Soleil-ből is jön egy trapézművész, hallod? A mennyezetre szerelik a trapézokat, nálunk olyan magasan van a plafon. Őrületes lesz! Egész Manhattanben látni lehet majd az ablakunkon keresztül! Lulu szinte végig az úton a partiról magyarázott, amíg oda nem értünk Felixék házához, úgy tíz perccel később. Meghatározhatatlan stílusú ikerház volt, egy kellemes hangulatú, középosztálybeli negyedben. Christopher kifizette a taxit, és kiszálltunk a szörnyű, hideg esőbe, ami Cosabellát annyira elkeserítette – elképedt arckifejezéssel nézett fel rám, mintha azt kérdezné, hogy Miért, mami? Miért teszed ezt velem? –, hogy fel kellett vennem és vissza kellett dugnom a táskámba, ahol boldogan lapult meg. Aztán Christopher lehajtotta a fejét a masszív ködszitálásban, és előre indult az úton, majd fel a verandán, egyenesen a bejárati ajtóig, ahol aztán felemelte az amerikai sas formájú kopogtatót, és leejtette. – Vajon miért van nekem rossz érzésem ezzel a dologgal kapcsolatban? – tette fel nekem a kérdést Steven, miközben arra vártunk, hogy kinyissák az ajtót. – Nem lesz semmi gond – feleltem. Bár magam sem hittem benne igazán. Különösen, mikor arra gondoltam, mi lesz, ha Steven meglátja, kihez jöttünk tulajdonképpen. És nem tévedtem. Egy másodperccel később az ajtó kinyílt, és egy kövérkés, középkorú nő állt ott, farmerban és egy csillogó amerikai zászlóval díszített Stark márkájú melegítőfelsőben, és felkiáltott: – Christopher! Mit keresel itt iskolaidőben? Christopher elmosolyodott, és azt mondta:

– Ó, nálunk, a városban már elkezdődött a téli szünet, Jackie néni. Jackie néni arca felderült. – Felixhez jöttél? És elhoztad a barátaidat is? Milyen kedves tőled! Hát nem édes kölyök? Ó, ha tudná… – Hát, ne ácsorogjatok ott kint, a hidegben! – rikkantotta Jackie néni. – Gyertek be! Gyertek! És Félix anyja beterelt minket a házba, ahol meleg volt. És ahol mindenféle tárgyak zsúfolódtak össze, amiket csak egy Stark áruházban kapni lehetett. Nem viccelek. Felismertem egy Stark polcrendszert, egy Stark kanapé–kétszemélyes fotel összeállítást, egy Stark hifitornyot, és még egy Stark televíziót is. Félix családjának komplett Stark nappalija volt, egészen a Stark gyártmányú kétszemélyes zöld műbőr kanapéig, amelyen Christopher nagynénje és nagybátyja nyilvánvalóan egész éjjel a Stark Teleshopot nézték. Még a Nikki parfüm illatát is éreztem Jackie néniről, ami elég kellemetlen illatkompozíciót jelentett, ha számításba vesszük, hogy valamit épp sütött a sütőben, hátul a konyhában. Nikki parfümjének illata nem nagyon illett az ételszaghoz. Vagy bármi máshoz, ha már itt tartunk. – Épp jókor jöttetek – erősítette meg a gyanúmat Félix anyja sürgölődés közben. – Pont most veszek ki a sütőből egy tepsit a világhíres brownie-mból… – Jaja, ez remek, Jackie néni – lelkesedett Christopher. – Később lehet, hogy kérünk. De most beszélnünk kell Felixszel. Odalent van? – Persze – nevetett fel a nagynénje. – Hol máshol? – Közben továbbra is ideges pillantásokat vetett Lulura és rám. Először nem is tudtam, miért, aztán eszembe jutott: Hiszen mi Nikki Howard és Lulu Collins vagyunk. Valószínűleg látott már minket az Entertainment Tonight showban… nem beszélve arról, hogy az arcom rajta van szinte mindennek a címkéjén, amit csak vett. Lehet, hogy hirtelen nem tudta elhelyezni, honnan ismer minket, de azt tudta, hogy valahonnan ismerősek vagyunk számára.

És mindennek a tetejébe, nem hinném, hogy mindennap lányok látogatták volna az ő kis Felixét. Vagy hogy egyáltalán. – Csak beköszönünk Felixnek – mondta Christopher. Biccentett a fejével, hogy kövessük, és elindult a narancssárga plüss szőnyegen keresztül egy közeli ajtó felé. – Csak egy percre jöttünk. Nem maradunk sokáig. – Megmondom, mi legyen – kedveskedett Jackie néni. – Behozom nektek a brownie-t. Kértek hozzá tejet? Vagy nem is! Forró csokit! Olyan hideg van odakint. Félix mamája láthatólag nem vette észre, hogy egyikünk már a húszas éveiben jár. – Jól van, Jackie néni – mondta Christopher. –Megleszünk. – Felrántotta az ajtót, és láttam, hogy mögötte egy hosszú, keskeny lépcső vezet lefelé az alagsorba. Elindult lefelé, én pedig rossz előérzettel pillantottam hátra a vállam fölött Stevenre és Lulura, aztán követtem. Tudtam, hogy itt a vég. Nem volt olyan félelmetes, mintha a Denevérbarlangba léptünk volna be. Hacsak A sebhelyes arcú moziposzterek nem számítanak félelmetesnek. Mert azok fogadtak minket, amikor lemerészkedtünk az alagsorba Félix szüleinek házában. Mindenütt azok voltak. Minden tenyérnyi falfelületet Al Pacinónak, a film egyik főszereplőjének hatalmas, kinagyított képei takartak, mindenféle jelmezben és pózban. Kezdtem gyanítani, hogy valakinek itt enyhe gengszterkomplexusa van. Az alagsor láthatólag mosókonyhaként és konditeremként is szolgált. Egy készletnyi súlyt láttam porosodni – úgy néztek ki, mintha senki sem nyúlt volna hozzájuk évek óta – és egy futópadot, amelyen különféle mosott ruhák száradtak. De idelent legalább nem lehetett érezni a Nikki parfüm émelyítő illatát. A levegőnek friss Tide illata volt. Az alagsor egyik sarkát médiaközponttá alakították. Vagy valami ilyesmivé. Számítógép-monitorok, amelyeket mintha más emberek kukájából guberáltak volna ki, lógtak a plafonról rugalmas drótköteleken. Mások üres tejes ládákon álltak, vagy

(természetesen Stark gyártmányú) konzolokon billegtek veszélyesen. És ennek a helynek a közepén egy vékony figura ücsörgött görnyedten. Lógó nadrágot, zöld velúringet és számos aranyláncot viselt. Valami online számítógépes játékot játszott, joystickkel. – Pusztulj! – kiabálta az előtte lévő rengeteg monitor közül az egyiknek. – Pusztulj, pusztulj, pusztulj, pusztulj, pusztulj! Inkább éreztem, mint láttam, hogy a hátam mögött Steven megdermed. Lulu pedig egyenesen belegyalogol. – Jaj! – kiáltott fel. – Bocsánat! – De Steven nem válaszolt. Túlságosan le volt döbbenve. De nem is hibáztattam érte. A figura a monitorok előtt hátrafordította a fejét. Felismertem, hogy Félix az, akit a minap már láttam. Elmosolyodott. Valahogy azt vártam, hogy lesz néhány aranyfoga. De nem volt. Csak fogszabályzója. – Christopher! – kiáltott fel. – Haver! És látogatókat is hoztál… – aztán elakadt a hangja, amikor meglátta, kik is azok a látogatók. Úgy éreztem, nagy az esélye, hogy Félix szeme mindjárt kiesik a helyéből, úgy kiguvadt… különösen, amikor megpillantotta Lulut. Az utolsó pillanatban azonban összeszedte magát. Aztán csak annyit mondott: – Hölgyeim! Üdv! Isten hozott a Férfiú Barlangjában! Örülök, hogy itt láthatlak titeket. Micsoda hihetetlen megtiszteltetés, hogy eljöttetek! A ház asszonya megkínált már titeket brownie-val? – Ugye csak tréfálsz? – szólalt meg mögöttem Steven szenvtelenül. – Csak adj neki egy esélyt! – súgtam oda. – Eszemben sincs adni egy esélyt – jelentette ki Steven fojtott hangon. – Hiszen ez egy gyerek! – Au contraire, mon frère – Félix, aki nyilvánvalóan meghallotta, mit mondott, felhúzta az egyik nadrágszárát, és 

Ellenkezőleg, testvérem (fr.)

kivillantott egy gyanús külsejű, fekete műanyag szerkentyűt, amely a – meglepően szőrös – bokájához volt erősítve. – Talán ez gyerekesnek néz ki? Biztosíthatlak titeket, hogy minden, csak nem gyerekes. Ez egy hiper-szuper kis nyomkövető rendszer a házi őrizetben lévőknek. Megpiszkálhatatlan. Drótnélküli kapcsolattal kommunikál a dokkoló állomással odafent, a konyhában. Ami rá van kötve egy átalakítóra és egy telefonvonalra. És értesíti a rendőrséget abban a pillanatban, ha kilépek a házból. Aligha olyasmi, amit egy átlagos tizennégy éves viselne, vagy tán igen? Aztán pedig… – tette hozzá, szúrós pillantást lövellve felém – különlegesen érett vagyok a koromhoz képest, ahogyan ezt a hölgyek is biztosan igazolhatják. Steven minden izma megfeszült, és úgy nézett ki, mintha mindjárt be akarna húzni egyet a kölyöknek. De Lulu finoman megfogta a karját, és csillapítólag megjegyezte: – Jaj, Steven, ugyan már! Hallgass Nikkire! Adj neki egy esélyt! Christopher ezenközben egy tartóoszlopnak támaszkodott, és az ajka körül mosoly játszott. – Emberek! – szólalt meg. – Ez itt az unokatesóm, Félix. Félix, ők a barátaim. – Ő itt – mutattam rá – Steven… Christopher felemelte a kezét. – Azt hiszem, jobb lenne, ha megtartanánk az inkognitónkat – mondta. – Mármint annyira, amennyire lehetséges, tekintetbe véve, hogy ismert sztárok is vannak közöttünk. – Csak azt ne gondoljátok, Ms. Howard és Ms. Collins – tudatta velünk Félix –, hogy azért, mert híresek vagytok, másként fogok bánni veletek, mint ahogy bármely más csinos hölggyel tenném. Igazából ismerek is pár hírességet – a legjobb barátaim között is vannak ilyenek, de neveket nem említhetek, mert rendes gyerek vagyok –, és tudom, menynyire nem szeretik, ha az emberek túl nagy felhajtást csinálnak a nevük körül. Szóval, ne aggódjatok! Bírom én ezt a híresség dolgot. Lulu és én összenéztünk. Aztán az egyetlen lehetséges választ adtam, amit az adott körülmények közt el tudtam képzelni:

– Öhm… remek. Köszi. Igazság szerint elég sokszor hallottam már ezt az emberektől. Mindenki a tudomásomra akarta hozni, hogy ő nem olyan valaki, aki hanyatt esik a hírességektől, és pontosan úgy fog bánni velem, mint egy hétköznapi személlyel. Christopher – aki nyilván tisztában volt vele, hogy az unokatestvére zizi, de gondosan valahová másfelé nézett, mintha ki akarna maradni ebből az egész helyzetből és a saját kis világába menekülne – megszólalt: – Nikki, megszerezted az infót, amit kértünk tőled? – Ó – lepődtem meg. Christopher volt az, aki tényleg mindig úgy viselkedett velem, mintha nem valami híresség volnék. Igazság szerint néha inkább úgy, mintha nem is ember lennék. – Aha. Még mindig nem voltam egészen biztos benne, mit is érzek azzal kapcsolatban, hogy kiadom a Starkot Christophernek és Felixnek. Másfelől azonban tényleg nem hittem benne, hogy a tervük működni fog. Hiszen most a Stark vállalatról beszéltünk, ami Christopher szerint a legnagyobb cég az egész világon. Tényleg képes lehet két tinédzser tönkretenni egy kis hackeléssel? Hát, nem nagyon. Másrészről viszont jól el fogják őket kapni. Egyikük már most is karkötőt visel a bokáján, és ahogy a dolog kinéz, az alagsorban lakik és egész nap brownie-t eszik, amivel a mamája tömi… ha felszínesen nézzük, a legideálisabb életmód egy gyerek számára, de valójában elég szörnyű a nyilvánvalóan kitalált „sztárbarátaival” és a népszerűség hamis illúziójával. Tényleg ilyen jövőt szeretnék Christophernek? Nem, természetesen nem. De ha ez mind igaz, vajon bementem volna-e a suliba ma reggel, és kirángattam volna-e az óráiról a záróvizsgák hetében, egyenesen Brooklynba, az unokatesójához? Nem voltam benne biztos. De valamit tennem kellett. Mert azoknak a napoknak, amikor nem csináltam semmit, csak poloskadetektorral a zsebemben rohangáltam, most már vége.

– Dr. Louise Higgins – böktem ki. – Ez a felhasználónév.

TIZENHETEDIK FEJEZET FÉLIX NEM VESZTEGETTE AZ IDŐT. MEGFORDULT, ÉS egyenesen az irodaszéke felé indult a monitorok erdejének közepén. – És a jelszava – folytattam, emlékezve arra, ahogyan dr. Higgins ujjai a billentyűzeten mozogtak – Miss Kitty, egyben, kisbetűvel. – Cuki – jegyezte meg Félix gépelés közben. – És ennek az egésznek – lépett előre pár lépést Steven, hogy lássa, mi jelenik meg a számítógép előttünk vibráló képernyőjén – mi köze van az eltűnt anyámhoz? – Csak – feleltem – ezt kérték tőlem cserébe azért, hogy megkeressék. – És mi olyanok vagyunk, akik tartjuk a szavunkat – jelentette ki Félix. – És, íme! – Felemelt egy köteg papírt, amit számos nyomtatója egyike lökött ki magából, míg mi ott ácsorogtunk, és meglobogtatta a levegőben. – Az utolsó ismert tartózkodási helye Dolores Howardnak, más néven Dee Dee-nek, ismét más néven a mamádnak. Steven kikapta Félix kezéből a lapokat, miközben Christopher közelebb lépett, hogy lássa, mit csinál az unokatestvére, akit már a legkevésbé sem érdekeltük, mert épp azokat az adatokat vitte be a gépbe, amiket tőlem kapott. – Működik? – tudakolta Christopher. – Bent vagyunk? – Ó, igen! – felelte Félix elégedetten. – Bent vagyunk. – Várjunk egy percet! – szólalt meg Steven, miközben a kezében tartott papírokat lapozgatta, és minden egyes lapot megszemlélt, egyiket a másik után. – Ebből nem derül ki, hogy hol van. Itt csak annyi áll, hogy a társadalombiztosítási számát

nem használták semmilyen álláshoz, hitelkártyához vagy lakóhely-bejelentéshez, amióta eltűnt. – Így van, haver – Félix ujjai csak úgy repkedtek az előtte lévő billentyűzetek fölött, és a monitorokon mindenféle információk villóztak, melyek az én szememben csak zavaros számok és értelmezhetetlen adatok voltak. – De – mondtam, miközben éreztem, hogy meghűl bennem a vér Steven helyett is. – Christopher, te azt ígérted, Félix meg tudja találni őt. – Hacsak nem halott – Christopher még arra sem vette a fáradságot, hogy rám nézzen. Az egyik monitorra mutatott, és figyelmeztette Felixet: – Nézd! Ezt nézd! – Látom – felelte Félix. Lulu keresztülsétált a szobán, tűsarkai hangosan kopogtak a betonpadlón, és megállt szorosan Steven mellett. Aztán megfogta a fiú kezét, azt, amelyikben nem a mamájáról szóló információkat tartalmazó papírokat tartotta. Nem szólt egy szót sem. Csak megfogta a kezét és megszorította. Steven, úgy tűnt, észre sem vette. – Úgy gondoljátok, hogy a mamája meghalt? – tudakoltam. Nem akartam túl nyers lenni, de mérges voltam. Nem is annyira Felixre, mert akármilyen agya is volt, azért nem volt más, csak egy gyerek, aki valamiféle gengszternek képzeli magát, és ennyire képes. Hanem Christopherre. Tudtam, hogy ennél azért több van benne – kicsit több együttérzést is mutathatott volna Steven iránt. De Christopher minden figyelmét lekötötték azok az összetákolt monitorok. Kétségem nem volt afelől, hogy készen állt arra, hogy belefogjon az ördögi tervébe, amellyel tönkreteheti a Stark Enterprisest, és megbosszulhatja Em Watts igazságtalan halálát… azét a lányét, akit még csak meg sem csókolt, amíg még törvény szerint életben volt. De legalább ránk nézhetett volna. Legalább annyit mondhatott volna, hogy sajnálja. Egy ember anyja meghalt!

– Mi van? – Christopher bizonyára megérezte a pillantásomat a hátán, mert végre hátranézett. –Te meg miről beszélsz? Aztán Félix is ránk nézett. – Hogy meghalt? – ismételte meg. – Egy szóval sem mondtam, hogy meghalt. Mondtam én, hogy meghalt? Nem. Az elmúlt néhány hétben egyik általam átnézett adatbázisban sincs feljegyzés egyetlen azonosítatlan holttestről sem, amely megfelelne Dee Dee Howard korának, személyleírásának vagy fogászati adatainak… és ez, jegyzem meg, az összes adatbázis, ami létezik. – Félix megvonta a vállát, visszafordult az egyik billentyűzetéhez, és villámsebességgel elkezdett gépelni. – Persze az lehetséges, hogy valaki végleg elhallgattatta, aztán behajította egy tóba valahol. Az ilyen holttestek tavaszig általában nem bukkannak a felszínre, amíg a hőmérséklet meg nem emelkedik, és a testben lévő gázok be nem indítják a bomlási folyamatot… – Hé, ember – csapott Félix vállára Christopher. – Ez nem túl kedves dolog. Félix megrázta a fejét. – Bocsánat. De tudjuk, hogy nem ez történt. Döbbenten néztem rá, nem voltam benne biztos, hogy kezdhetek-e megkönnyebbülni. – Tudjuk? – Tudjuk – ismételte meg Félix. – Vess egy pillantást a negyedik oldalra! Steven gyorsan átlapozta a papírokat a kezében, amíg meg nem találta a negyedik oldalt. – Ez az anyám bankszámlatörténete – állapította meg hitetlenkedve. – Hogy sikerült…? De Félix a szavába vágott, mielőtt még befejezhette volna a kérdést. – Nézd csak meg azt az összeget, amit az utolsó telefonhívása előtt vett fel! – A telefonhívásai is itt vannak? Hogyan… – Steven szava elakadt. Aztán, miközben az előtte lévő papírlapot böngészte, elkerekedett a szeme, felnézett Felixre, és döbbent hangon azt kérdezte:

– Kilencezer dollár? Kilencezer dollárt vett fel a bankszámlájáról, mielőtt eltűnt? És a rendőrség eddig nem tartotta fontosnak, hogy ezt közölje velem? De Félix már vissza is fordult a billentyűzetéhez. – Ha semmi nem utal bűncselekményre – szólalt meg Christopher, miközben a tekintete ugyanúgy a monitorra tapadt, mint Felixé –, a rendőrség nem nagyon lát rá okot, hogy törvényes vizsgálatot végezzen a bankszámlák közt, még ha lenne is erre elegendő emberük, ahogyan általában nincs. – És ez elég szokványos dolog – tette hozzá Félix –, hogy mielőtt valaki illegalitásba vonul, nagyobb összeget vesz fel a számlájáról. Ha el akarsz tűnni a világ szeme elől, nem villogtathatod mindenhol a Visa kártyádat, és nem használhatod a készpénzfelvevő automatát sem. Mert egyetlen szempillantás alatt megtalálnak. Akárki elől menekül is az anyád, nem akarja, hogy a nyomára bukkanjanak. Mindent készpénzzel fizet. Steven visszanézett a papírkötegre a kezében. – Van egy kutyakozmetikája, az ég szerelmére! Soha életében nem volt konfliktusa a rendőrséggel – vagy akár az adóhivatallal, ha már itt tartunk. Ki elől menekülne? – A Stark elől – felelte Christopher. Olyan fagyosan mondta ki a szót, mintha valaki más azt mondta volna: halál. – A Stark elől? – Steven értetlenül nézett rá. – De miért? – Adj nekünk huszonnégy órát – biccentett Christopher a monitorok erdeje felé a fejével. – És kitaláljuk. – És tönkretesszük őket! – kurjantotta Félix, egészen úgy, mint egy vele egykorú gyerek szokott, amikor a hullámvasút kocsija megindul a lejtőn egy különösen meredek hullám tetejéről. Csakhogy most nem a hullámvasúton ültünk. Azt is kétlem, hogy Félix valaha is ült ilyesmin. Aztán felemelte a bal tenyerét, hogy Christopher csapjon bele. De Christopher nem törődött vele, úgyhogy zavartan leengedte a kezét. – Szóval, erről van szó – állapította meg Steven. A hangja egyáltalán nem tűnt elégedettnek. Sőt, inkább felháborodottságról tanúskodott. – Ti ketten szépen betörtök a számítógépes

rendszerükbe, és „tönkreteszitek” a Stark Enterprisest? – Rám nézett. – Te tudtál erről? – Ezt kérték – feleltem. Miért akarja Steven, hogy rosszul érezzem magam a döntésem miatt? Segítettem neki. Nem ezt akarta? – Cserébe az információkért a mamádról. Egy vezető ember felhasználónevét és jelszavát a Starktól. – Nagyszerű – nyugtázta Steven. A kezében lévő papírokra pillantott. – De még mindig nincs a leghalványabb elképzelésünk sem arról, hogy hol van az anyám. – Christopherre és Felixre nézett. – Hogy lehetnek ennyire biztosak benne, hogy egyáltalán még életben van? Lehet, hogy valaki pisztolyt tartott a fejéhez, és kényszerítette, hogy felvegye azt a kilencezret, aztán a testét a tó fenekére hajította, ahogyan ez a kölyök mondta. – Nem – jelentettem ki halkan. – Azt mondtad, magával vitte a kutyáit. Ha valaki erőszakkal elrabolta volna, a kutyákat ott hagyták volna. Christophernek igaza van. A mamád menekül valaki elől. Egészen biztosan. Christopherre és Felixre pillantottam, akik már egy szemernyit sem foglalkoztak velünk, annyira elmerültek a pusztító világukban és – Christopher esetében legalábbis – a bosszúban. Mi már megszűntünk létezni a számukra. Lehet, hogy soha nem is léteztünk, csak az, amit ki tudtak szedni belőlünk. – Menjünk – mondtam. – Gyertek! Elindultunk a feljárat felé, de ekkor egy Stark gyártmányú Ugg lábbeli jelent meg rajta. És egy szemvillanással később meghallottuk Jackie néni hangját, ahogy igyekezett lefelé a lépcsőn. – Hohó! Megjöttek a brownie-k! Egyenesen a sütőből! És nézzétek, kit találtam odakint! A kis barátotokat. Azt mondta, olyan gyorsan rohantatok el, hogy ő lemaradt. És közvetlenül Jackie néni mögött, kezében egy tálcával, amelyen forró csokis bögrék sorakoztak, ott trappolt a húgom, Frida.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – NE LÉGY DÜHÖS! – KÉRLELT FRIDA. A sminkes székben ültem a Stark Hangstúdióban. Remélhetőleg ez a jelmezes próba kicsit jobban fog sikerülni, mint az előző esti. Persze az, hogy a kishúgomat is magammal cipelem, nem volt éppen a terv része. – Csak annyira aggódom miattad – mondta. A sminkes épp az utolsó műszempillát erősítette a sajátom fölé. Igyekeztem nem ugrálni, mert attól féltem, hogy kiszúrják a szememet egy csipesszel. – Nem tudtam, hogy ki az a srác – állította Frida Stevenre utalva. – Azt hittem, hogy elrabolt, vagy ilyesmi. – Ez most – jelentettem ki – nem igazán a legjobb alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük. – De akkor mikor beszéljük meg? – kérdezte. –A taxit sem találtad alkalmasnak, amikor visszafelé jöttünk Manhattanbe. Miért nem beszélhetjük meg itt? Azért, mondtam volna legszívesebben, mert ez itt a Stark központja. És bár a terem nem volt bepoloskázva (ellenőriztem), mindenki – úgy értem, Jerri – hegyezte a fülét. Ahogyan a taxisofőr is hallgatózott, visszafelé Manhattanbe. Ráadásul minél kevesebbet tudott Frida, annál nagyobb biztonságban volt. Persze, erről neki lövése sem volt. És ha lett volna is, biztos nem értett volna egyet. Belesüppedt a székbe a hátam mögött, és a Dolce & Gabbana hátizsákját szorongatta, amit a cég divatbemutatójáról szereztem neki, ahol egyszer szerepeltem. Totál elkeseredettnek tűnt. És egész délután így nézett ki. Bár fogalmam sem volt, mitől van így

kiakadva. Hisz kihagy egy napot a suliból – és ami még jobb, pont egy vizsganapot. Választhattam aközött, hogy magára hagyom Fridát Brooklynban (semmi pénze nem maradt, miután kifizette a taxit, amivel követett minket Félix házáig), vagy magammal hozom. Megpróbáltam kitenni az iskolánál, de nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból. Nem, Frida úgy tapadt rám, mint egy rágógumi. Csak egy rágógumi sokkal kellemesebb lett volna. – Hát persze hogy gyorsan fogtam egy taxit, és megmondtam neki, hogy kövessen titeket, miután úgy kiviharzottatok a suliból – fecsegett tovább. – Azt hitte, viccelek. De megmondtam neki, hogy ez élet-halál kérdése. Ha az az asszonyság a konyhában, aki a brownie-t sütötte, nem locsogott volna annyit arról, hogy Nikki Howard odalent van az alagsorban a fiacskájánál, már sokkal hamarabb lent lettem volna, hogy megmentselek. – Frida! – vetettem egy ideges pillantást Jerrire, a sminkesre. – Engem nem kellett… – Hát – vágott közbe a húgom sértődötten –, az nem az én hibám, ha nem volt szükséged rá, hogy megmentselek. Legalábbis állításod szerint. – Ellógtál – korholtam a tükörképét a széles sminktükörben, abban a reményben, hogy témát válthatok – a vizsgákról. – És te? – csapott le Frida. – Te is ellógtál. És elhúztál Brooklynba egy tök idegennel. Elismerem, jóképű srác, de… – Egyáltalán nem „tök idegen” – világosítottam fel. – Ő Nikki… akarom mondani, az én bátyám. Frida egy teljes percig tátott szájjal bámult rám, aztán kitört: – A bátyád? De mit kerestetek egy brooklyni alagsorban Christopherrel, Lulu Collinsszal és Nikki Howard bátyjával? – És mindezt pont akkor sikerült a fejemhez vágnia, amikor Gabriel Luna belépett az öltözőmbe. Tökéletes időzítés. Természetesen. – Elnézést – mondta. – Megzavartam valamit? – Ó, hello, Gabriel – üdvözölte Jerri, és az arcán hatalmas mosoly terült el. Nyilvánvaló volt, hogy minden pillanatát élvezi

a helyzetnek, akkor is, ha fogalma sem volt róla, mi folyik itt, vagy hogy Frida kije is Nikki Howardnak. Egyszerűen csak a balhé szórakoztatta. – Egy kis igazításra van szükséged? Ülj le! – Nem, köszi – tiltakozott Gabriel, és irtózva nézett végig a rengeteg ecseten és púderpamacson. – Ez csak egy próba. – Gabriel Luna – sóhajtott fel Frida. Az arca azonnal lángolni kezdett. – Öhm, szia. Gabriel érdeklődve nézett rá. Nyilvánvaló volt, hogy felismerte. Még az intézetben találkoztak, amikor meglátogatott – vagyis inkább Nikkit – a baleset után. De az, hogy mit gondolt, Frida milyen kapcsolatban is áll velem – konkrétan sosem beszéltünk erről –, az számomra homályos maradt. – Hogy vagy? – csapott le a húgom Gabrielre, mielőtt még a fiú visszaköszönhetett volna. A testvéri aggódása a jólétem miatt pillanatnyilag a háttérbe szorult, amint a rajongása tárgyát köszönthette. A szobája otthon Gabriel Luna posztereivel volt teleragasztva, ugyanúgy, ahogy az alagsor Felixnél Al Pacino képeivel. És fáradhatatlanul kutakodott utána a Google-ban otthon, a laptopján. – Ezer éve nem láttalak. – Jól vagyok – felelte Gabriel. Aztán felém fordult a sminkszékben. – Brooklynban voltatok? Komolyan? – Ez hosszú történet – vetettem megsemmisítő pillantást Fridára. De ő, ügyet sem vetve rám, kitartóan bámulta Gabriel Lunát, és csak azzal volt elfoglalva, hogy egy szobában van vele és ugyanazt a levegőt szívják. Nem mintha hibáztatnám ezért. Valószínűleg tényleg nehéz lehetett neki, hogy bármi másra koncentráljon, tekintve, hogy Gabrielen a fellépő ruhája volt, amire a Stark utasította, hogy vegye fel: szűk szmokingnadrág, mellény, amely tökéletesen illett a nadrághoz, és fehér, legombolható nyakú ing, amelyet a mellkasa közepéig nyitva hagyott, és az ujját feltűrte. Ez tényleg elég felzaklató látvány lehetett… De csak egy olyan vonzó valakin, mint Gabriel, amint ez kiderült egy másodperccel később, amikor Richard Stark sétált be

az öltözőbe hasonló szerelésben. Lehet, hogy azért, mert Richard Stark inge nyakig be volt gombolva, és a csokornyakkendője rendesen meg volt kötve. De az is lehet, hogy azért, mert mögötte ott jött a fia, szintén szmokingban… ugyanakkor olyan rettentő felháborodott arckifejezéssel, mintha a Stark Angyalai divatbemutatójának jelmezes főpróbáján az apjával lenni az öltözőben a legutolsó dolog lett volna, amire Brandon Stark vágyott. Különösen, amikor meglátott. Nem is beszéltünk egymással azóta a félresikerült repülőút óta hazafelé St. Johnból. Amikor Brandon észrevett az öltözőben, komor arckifejezése még vészjóslóbbá vált. Jó tudni, hogy ilyen hatással vagyok a fiúkra. Úgy értem, Christopher azt sem tudja, hogy létezem, Brandon Stark pedig nyomban rosszul lesz, amint meglát. Az, hogy az agyamat egy szupermodell testébe operálták, csodákat tett a szerelmi életemmel, igen. Akárhogy is, úgy tűnt, senki sem sóhajtozik Richard Stark vagy a fia remek kinézetén, ahogy Frida tette Gabriel láttán pár másodperccel azelőtt, pedig mindketten ugyanúgy szmokingot viseltek. – Nikki! – kiáltott fel a főnököm, és szélesre tárta a karját, hogy üdvözöljön. Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam, mit tegyek. Ez volt az első alkalom, hogy Richard Stark nyilvánosan is jelét adta, hogy ismer, úgy értem, azóta, hogy utoljára találkoztunk a Vanity Fair fotózásán. – Olyan jó, hogy látlak! Hát nem csodásan nézel ki? Beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, mi az oka ennek a kitörő örömnek. A két Starkot fotósok sora követte. Vakuk tömege villant, amikor a Stark Enterprises igazgatója megölelte a Stark arcát. Holnap reggel a képünk számtalan újságban köszön majd vissza. – Öhm… – motyogtam. – Köszönöm. – És Gabriel Luna! – Miután engem elengedett, Richard Stark megfordult, és kezet nyújtott Gabrielnek. A fotósok persze kettejük kézfogását is megörökítették. Richard gondosan ügyelt

rá, hogy a kamerába nézzen, és minden fogát kivillantva mosolyogjon. – Úgy örülök, hogy itt köszönthetünk nálunk, a Starknál. Remélem, jól fog menni ma este. Ez csak egy próba, tudom, de a Stark befektetői ott ülnek majd a nézők között a ma esti próbán, a nagy ünnepi vacsorájuk előtt. És már nagyon izgatottan várják, hogy lássák. – Köszönöm, uram – felelte Gabriel. Látszott, hogy abszolút zavarba jött ettől az egésztől. A cégnek a feje, amelynek dolgozik, személyesen köszönti őt? Ilyesmi nyilvánvalóan sohasem történt még, amióta a pályán van. – Remélem, tetszeni fog nekik. – Csak személyesen akartam kifejezni a köszönetemet – magyarázta Richard Stark. – Szerettem volna, hogy a két legnagyobb sztárom tudja, milyen fontosak nekem. Úgyhogy biztosra akartuk venni, hogy ezt megkapjátok. Csettintett az ujjával, a mögötte álló Brandon pedig, akinek az arcán egyre erősödött a rosszalló kifejezés, bosszúsan felcsattant: – Mi van? – A zsákot, Bran! – Richard Stark mosolya egy pillanatra sem halványult. – A zsákot! Brandon a szemét forgatta, de aztán felemelt egy hatalmas piros bársonyzsákot, amit nyilvánvalóan eddig magával cipelt… és nem mondhatnám, hogy túl boldogan. Richard Stark belenyúlt a zsákba, és kihúzott belőle egy harminc centis dobozt, benne egy Stark Quarkkal – színe: piros –, és átnyújtotta Gabrielnek. – Kellemes ünnepeket! – mondta. – Az első példány, még friss, ropogós. Használd egészséggel! Gabriel a számítógépre nézett. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. – Köszönöm, uram – mondta megint. Nehéz lett volna megmondani, mit gondol. De a Mi a fenének ad nekem ez a fickó ilyesmit? előkelő helyen lenne a valószínűségi listámon. – És van itt egy neked is. – Richard Stark belenyúlt a zsákba, és előhalászott nekem egy rózsaszín Quarkot. Mert, tudjátok, rózsaszín = lányok.

– Ó, istenem! – néztem én is számítógépre, amelyért annyira odavoltam a Stark Quark reklámban (bár az csak egy üres doboz volt, nem valódi gép, mert addigra valójában még csak a prototípus készült el). Az én MacAirem ezerszer felhasználóbarátabb volt, és hosszú távon sokkal kevésbé valószínűsíthető, hogy elromlik. De ötször annyiba is került, bolti áron. És nem járt mellé a Realms, az új Journeyquest-játék sem. – Mindig is szerettem volna egy ilyet – hazudtam. – Honnan tudta? Az apja mögött álló Brandon gondosan nem nézett rám, úgyhogy nem tudtam megítélni, tisztában van-e azzal, hogy hazudok. – A Mikulás mindent tud – nevetett fel Brandon apja, és néhány riporter is vele együtt. Brandon mormogott valamit arról, hogy milyen dolog sztároknak ajándékozni ingyen laptopot, ahelyett, hogy a szegényeknek adnák. A szemöldököm a magasba szaladt, Mr. Stark pedig szívélyes hangon visszakérdezett: – Mit mondtál, Bran? – Semmit – dörmögte Brandon. Egymásra néztünk, és ahogy a tekintetünk egy pillanatra találkozott, mintha valami megmozdult volna köztünk. De fogalmam sem volt, hogy mi. Annyira meglepődtem azon, amit Brandon mondott, hogy őszintén szólva nem nagyon tudtam, mit is higgyek. Aztán a pillanat elillant, és Brandon ismét hidegen bámult maga elé. – És ő ki? – kérdezte Richard Stark, amikor végre észrevette Fridát. – Ó – szólalt meg Frida halálra váltan. – Senki. Csak valaki… Nikki baráti köréből. Az NBK! Frida épp most nevezte magát a Nikki Baráti Kör tagjának! – Hát, ma este, ifjú hölgy – nyúlt bele Richard Stark a piros bársonyzsákba –, Nikki Howard minden barátja az én barátom is.

– Ezzel előhúzott egy világító narancssárga Quarkot, és átnyújtotta neki. Bár egy másodperccel ezelőtt Frida még úgy nézett ki, mint aki öngyilkosságra készül, valamint soha életében nem mutatta a legkisebb érdeklődést sem a Quark iránt, most izgatottan felsikított és elkezdett fel-le ugrálni. – Ezek még azok, amiket nem is kezdenek el árulni karácsony előtt! Köszönöm, köszönöm, uram? – kiabálta, majd azzal a karjával, amely alatt nem az ajándékát szorongatta, átölelte Richard Stark nyakát, és egy csókot nyomott az arcára. – Jaj, nagyon köszönöm! Az újságírók egy csomó fényképet csináltak róla. Egy izgatott fiatal tinilány ölelgeti a világ egyik leggazdagabb emberét? Úgy öt perc múlva ezzel lesz tele a Fox Business News. És nem csak azért, mert ez egy kedves jelenet volt. Undorító volt látni, komolyan, ahogy Stark manipulált… adott valamit ingyen, valami olyasmit, amiről a megajándékozott még csak azt sem tudta, hogy akarja, és ezzel megvásárolta a jóindulatát mind a tulajdonos, mind pedig a cég felé… és egyben biztosította, hogy Frida innentől kezdve csak a Quarkot használja, olyan termékekkel együtt, amelyeket csak a Stark áruházakban vásárolhat meg. Ezért volt ez az ember zseni. És milliárdos. – Hát – mondta Brandon apja. – Kellemes ünnepeket mindenkinek! A műsorhoz pedig sok sikert! Most már mennem kell. Nem várakoztathatom meg a befektetőket. Látványosan integetett, aztán távozott, Brandon pedig barátságtalan arccal követte, kezében a zsákkal. Elgondolkoztam, vajon mi történne, ha megköszörülném a torkomat és megszólítanám: – Bocsánat, Mr. Stark! Mi ez a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet, és mivel foglalkoznak ott? Erre a komplett testátültetés dologra gondolok. Mondana valamit erről? Igazság szerint valószínűleg semmi sem történne. Richard Stark csak pislogna rám azzal a kifejezéstelen tekintetével, és azt mondaná, fogalma sincs, miről beszélek. Később pedig

visszaküldenének az intézetbe, és kapnék egy újabb fejtágítást dr. Higginstől. De az is lehet, hogy most dr. Holcombe-ot küldenék, vagy, ha tényleg meg akarnának ijeszteni, akkor a Stark néhány ügyvédjét, hogy fenyegessék meg a családomat. Arról nem volt szabad beszélnem, ami velem történt, természetesen. De azt senki nem mondta, hogy arról sem beszélhetek… – Elnézést – szólaltam meg –, Mr. Stark! Richard Stark visszafordult az ajtóból, és rám nézett. Az arcán még mindig ott virított a behízelgő mosoly a húgommal történt iménti közjátékból. – Igen, Nikki? – kérdezte. – Csak azon gondolkodtam – kezdtem bele. A szívem a torkomban dobogott, de nem érdekelt. Úgy éreztem, folytatnom kell. Nem tudtam kiverni a fejemből Steven arcát odalent az alagsorban, és tudtam, hogy tennem kell valamit. És most itt volt a lehetőség. Lehet, hogy az egyetlen lehetőségem. – Nem tudja, hol lehet az anyám? Néhány másodpercig csend volt, miután feltettem a kérdést, és megértették, mit mondtam. Aztán mindenki pusmogni kezdett. Az anyja? Azt mondta, hogy az anyja? – Tessék? – szólalt meg végül Richard Stark, és sötét szemöldöke a magasba szaladt. – Az anyám – ismételtem meg. Tisztában voltam vele, hogy a riporterek minden szavamat mániákusan jegyzetelik, néhányan még diktafont is tartottak felém. Igyekeztem érthetőbben artikulálni. – Eltűnt. És az jutott eszembe: esetleg nincs-e valami ötlete, hogy hol lehet? – Honnan tudhatnám én, hogy hol van az anyád, szívem? – Richard Stark úgy vigyorgott, mintha valami nagyon vicceset mondtam volna. – Hát – feleltem –, csak azért gondoltam, mert közvetlenül a balesetem után tűnt el. – Erősen kihangsúlyoztam azt a szót, hogy baleset. Olyan hangsúllyal mondtam, amit csak ő és én – na meg persze Frida, aki döbbenten meredt rám – érthettünk. – És senki

sem látta őt vagy hallott róla azóta. Abban reménykedtem, talán ön fényt deríthetne rá, hová mehetett. – Nem – csóválta a fejét Richard Stark. A mosoly leolvadt az arcáról. – Sajnálom, kölyök. Ebben nem segíthetek. Ebben egyáltalán nem segíthetek. És úgy tűnt, nem tudott elég gyorsan távozni ezután. Brandon pedig követte, de kíváncsian nézett vissza rám. Miután Richard Stark távozott, a feszültség a szobában a milliomodrészére csökkent. Legalábbis én úgy éreztem. Ami elég különös volt, mert a riporterek, ahelyett, hogy követték volna, ott maradtak. Mikrofonokat és kamerákat toltak az arcomba, úgy kérdezgettek: – Nikki Howard, igaz, hogy a mamája eltűnt? Nem akarna erről bővebben is mondani valamit? Fura volt, de… mint kiderült, akartam… legalábbis annyit, amennyit megtehettem anélkül, hogy kifecsegtem volna a dolog testátültetéses vonatkozását, aminek tényleg nem volt semmi köze Nikki anyjához – legalábbis amennyire én láttam. Hamarosan megkaptam a riporterek nevét, és hogy melyik csatornához tartoznak, és exkluzív interjúkat adtam nekik (mielőtt ezt tettem volna, Gabriel kölcsönadta a szmokingkabátját, hogy vegyem fel a melltartóm fölé, amit nagyon udvarias dolognak tartottam), és megígértem, hogy elküldetek Stevennel egy fotót az anyjáról, hogy bemutathassák a műsorukban. Kiderült, az, hogy Nikki Howard mamája eltűnt, hatalmas hír. Igazán hatalmas hír. Erre előbb is gondolhattam volna. Úgy értem, az, ha szupermodell vagy, nem csak azzal jár, hogy tízmillió dolláros melltartókban kell parádéznod. Az emberek érdeklődnek irántad. És ha a mamád eltűnik – különösen karácsony környékén –, az címlapra való történet. Legalábbis az lehet, ha ügyesen szervezem a dolgokat. Úgy gondoltam, erre most rá kellene állítanom a sajtósomat… – Nekem miért nem mondtad, hogy eltűnt a mamád, Nikki? – kérdezte Frida éles hangon, miután a riporterek ezzel a nagy

fogással elhagyták az öltözőt. – Azt hittem, elég közel állunk egymáshoz, hogy mindent elmesélhess. Mi a csodáról beszél? Természetesen Fridának nem mondhattam el semmit. Túl fiatal volt még. Ez a dolog meg túl veszélyes. Az igazság az, hogy elfelejtettem azt is, hogy Frida egyáltalán ott van. Valószínűleg ezért is nézett rám olyan döbbenten, a szemében könnyekkel. – Ne érezd magad rosszul emiatt! – vetette oda Fridának könnyedén Gabriel. – Én tegnap este vele vacsoráztam, és nekem sem említette egy árva szóval sem. – Tegnap este? – kapkodott levegő után a húgom. – Ti tegnap este együtt vacsoráztatok? – Akkor sem lehetett volna megbántottabb a hangja, ha egy keresés a Google-ban mondjuk olyan képeket dobott volna ki rólunk, amelyeken épp csókolózunk. Remek. Egyszerűen remek. – Aha – vágtam rá gyorsan. – Együtt vacsoráztunk. Mert együtt léptünk fel ebben a műsorban, és bekaptunk valamit a próba után. Mint barátok. De már túl késő volt. Még több forró könny gyűlt a szemébe. – Láttam rólatok a képeket a limuzin mellett a perezhilton.com-on – mondta. Jaj, nem! – De nem gondoltam… úgy értem, kedveled? – kért számon. –Most ő a fiúd? És mi van Christopherrel? – Természetesen nem a fiúm – tiltakoztam. Hogy történhet ez velem? – Frida, hagyd abba… – Hogy mi van? – nézett rém csodálkozva Gabriel. – Ki az a Christopher? – Senki – vágtam rá. – Gabriel, magunkra hagynál egy pillanatra, kérlek? – Persze – mondta és kihátrált a szobából, miközben fáradt tekintettel figyelte Fridát, aki úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban szupernovává változna. – Találkozunk este a színpadon, oké, Nikki?

– Az jó lesz – feleltem. És amint elment, Frida felé perdültem, aki úgy bámult rám, mintha éppen azt írtam volna a Facebook üzenőfalára, hogy „hülye vagy”, és figyelmeztettem: – Frida, felejtsd el! Túlságosan öreg hozzád. Amúgy pedig semmi sincs köztünk. Csak együtt dolgozunk. Igazság szerint tulajdonképpen örültem, hogy sikerült elterelni a témát arról, mit kerestem Brooklynban. Még mindig jobb, ha haragszik rám azért, mert Gabriel Lunával randiztam – bármilyen ártatlan volt is a dolog –, mint ha mindenáron többet akarna megtudni arról, mit csináltam egész reggel Christopherrel. Csakhogy kiderült, igazából nem is ezért dühös rám. Legalábbis nem csak ezért. – Ki a csoda vagy te? – csattant fel. Értetlenül pislogtam rá. – Hogy érted azt, hogy ki vagyok? Tudod jól, hogy ki vagyok. – Nem, nem tudom – vágott vissza Frida. – Mindenféléket megteszel, hogy megtaláld valaki más mamáját, és közben az igazi családoddal már nem is törődsz. – Frida! – figyelmeztettem határozottan. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. – De, igen – makacskodott. – Minden programunkat átszerveztük miattad. Én nem megyek a pomponlánytáborba, hogy veled lehessek. De téged ez egyáltalán nem érdekel. Minden idődet azzal töltöd, hogy Nikki családja miatt aggódsz. Mert kezdesz átváltozni Nikkivé. Éreztem, hogy valami meghűl bennem. – Tudod, hogy ez nem így van – jelentettem ki, de az ajkaim olyan nehezen mozogtak, mintha összeragasztották volna őket. – Te vagy a legrosszabb testvér a világon! – vágta a fejemhez. – Velem már egyáltalán nem is törődsz! Csak az új családoddal! Be kell valljam, ez fájt. Mindent, amit tettem, azért tettem, hogy megvédelmezzem őt. Jó, oké, azt a részt talán nem, amikor véletlenül csókcsatába bonyolódtam Gabriel Lunával. Az csak azért történt, mert olyan megsebzett és magányos voltam Christopher miatt.

Na de ezt az egész modellkedést nem azért csináltam-e, hogy anyára és apára ne verhessék rá, hogy megszegték a szerződést, amit aláírtak? Ezt is Fridáért tettem. Az hogy tetszett volna neki, ha elszegényedik a család, neki pedig wifi és Juicy Couture cuccok nélkül kellene élnie? És még volt képe azt mondani, hogy én vagyok a rossz nővér? – Menj, hozd a táskámat! – szólítottam fel hidegen. – Vedd ki belőle a pénzt, fogj egy taxit, és menj haza! – Örömmel – jelentette ki Frida ugyanolyan hidegen. – El se hiszem, hogy úgy döntöttünk, karácsonykor itthon maradunk miattad. Bárcsak inkább mégis Floridába mennénk! Ezzel megragadta az új laptopját, egy halom pénzt a pénztárcámból, és távozott a Stark Hangstúdióból. Igaz, közben sírt, de nem érdekelt. Vagy legalábbis megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem érdekel. Végtére is csak egy gyerek. Egy féltékeny gyerek. Csak dühös volt rám a Gabriel dolog miatt, és amiatt, hogy nem hagytam, hogy eljöjjön Lulu partijára. Majd túl lesz rajta. Hisz testvérek vagyunk. Azelőtt is állandóan veszekedtünk. És mindig túl lettünk rajta. Nem igaz, hogy kezdtem Nikki Howarddá válni. Persze, kívülről úgy néztem ki, mint ő. De odabent még mindig Em voltam. Vagy nem? Alig vártam, hogy hazaérjek és előkaphassam az új Stark Quarkomat, hogy játszhassak végre a Realmsszel. Nem? Csakhogy… Csakhogy ez már nem lesz olyan jó móka így, hogy nincs itt Christopher, aki ellen játszhatnék. Épp, amikor Frida távozott, az egyik öltöztető lépett be a szobába a szárnyaimmal, rám erősítette őket, és végigkísért a hosszú folyosón a színfalak mögötti részhez. A többi lány már mind ott nyüzsgött. Kelley integetni kezdett, amint meglátott, és odasietett hozzám. – Istenem! – háborgott. Habár kiabált, elég nehezen lehetett érteni a hangzavarban, amit a Stark befektetői produkáltak. – Ezt elhiszed? Csinálnak nekik egy külön előadást, csak azért, mert

van néhány részvényük a vállalatban, vagy ilyesmi? Ez nevetséges. Valakinek fel kéne emelnie a szavát ez ellen. – Na, igen – feleltem. De nem gondoltam komolyan. Igazság szerint nem létezett olyan aprócska mérce, amely kimutathatta volna, milyen parányit érdekel ez az egész. Lehet, hogy Fridának igaza volt. Talán tényleg Nikkivé kezdek válni. Talán ez történik minden elképesztően szép nővel. Egyszerűen eljutnak arra a pontra, hogy úgy megcsömörlenek mindentől, hogy végül már semmi sem számít. A szívük kővé válik. Az enyémről mindenesetre úgy éreztem. Vagy legalábbis mintha olyan nehéz lett volna, mint egy kő. Egészen addig, amíg Alessandro el nem kezdett sziszegni, hogy „Hölgyeim, kezdünk!,” és mi fel nem sorakoztunk az induláshoz, a technozene olyan hangosan nem dübörgött, hogy úgy éreztem, elér egyenesen a szívemig, megmarkolja és szorosan tartja – bamm-bamm-bamm –, és Veronica hátra nem fordult és belém nem csípett. – Aú! – visítottam fel, és dörzsölni kezdtem a karomat. Bocsánat, de valaki, akinek kőből van a szíve, nem lehet ilyen érzékeny a fájdalomra, mint én. – Ezt meg miért csináltad? – Tudod te! – A szeme úgy szikrázott, mint két villámcsapás. – Miért nem fejezed be az e-mailezgetést Justinnal? Többé már nem szeret téged úgy. Ő az enyém! – E-mailezgetést? – meredtem rá. Kiabálnom kellett, hogy biztosan meghalljon a zenétől. – Senkivel nem e-mailezgetek. – Hazudsz! – rázta meg a fejét Veronica. Selymes szőke haja csak úgy csillogott a színpadi fényben. –Megmutatta nekem, miket írtál. Szánalmas vagy. Ennyire hiányzik? Ő már az enyém! – Esküszöm – erősködtem –, én nem levelezgetek a fiúddal. Bizonyára valaki más… – Hogy vagy képes csak úgy ott állni és belehazudni a szemembe? – háborgott. – Justin elmesélte, hogy szakított veled és megpróbált lerázni, de te nem akarod elengedni. Dühösen néztem rá. – Már megmondtam. Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Nem írogattam leveleket semmiféle Justinnak. Valaki más lehet,

aki a nevemet használja. Ez meg nem az én problémám. És most jobban tennéd, ha arra figyelnél, ami a dolgod, mert még lekésel a színpadról. És meg ne próbálkozz megint azzal a tollas trükkel, mert szólok Mr. Starknak, és akkor repülsz. Ezt garantálom. Valami erősen félelemnek kinéző dolog futott át Veronica arcán, és rájöttem, hogy végre én kerültem fölébe. Szomorú, hogy ehhez Brandon apjának nevéhez kellett folyamodnom, de mi más választásom lett volna, most komolyan? Ez a lány megpróbált kinyírni, ráadásul olyasmiért, amit el sem követtem. Valami idióta megpróbálta lenyúlni a fiúját, és ehhez az én nevemet használta. Mit tehettem én erről? Veronica rémülten lépett ki a kifutóra – aztán az arca, mint egy maszk, visszanyerte eredeti kifejezését. Néhány másodpercig csak álltam ott, vártam, hogy megtörténjen a „beintés” – megszólaljon a Nikki című szám –, és azon tűnődtem, hogy alakulhatott minden ilyen bonyolultan. Az életem a baleset előtt sem volt olyan nagyszerű, az igaz… szerelmes voltam egy olyan srácba, aki azt sem vette észre, hogy létezem. Mármint, nőként. Most ez a srác végre rájött, hogy ő is szeret. Az egyetlen gond az volt a dologgal, hogy azt hitte, meghaltam, és én nem mondhattam el neki, hogy nem. Ő pedig nem szerette a mostani énemet, mert nagyjából mindent reprezentáltam, amit ő gyűlölt. Ugyanakkor egy csomó másik ember is így érzett. Mármint gyűlölt. Nehéz dolog tini szupermodellnek lenni a huszonegyedik században. Aztán meghallottam. „A helyzet az, kislány… hogy akármi is volt… tényleg azt hiszem… szeretlek.” Csakhogy ismét nem a megfelelő srác énekelte. És ahogy kivonultam a színpadra, óvatosan helyezgetve az egyik húszcentis sarkat a másik elé, és mindent beleadtam a parádézásba a kifutón – miközben a Stark befektetőinek üdvrivalgása közepette beavatott, cicás mosoly terült el az arcomon –, tudtam, hogy a szívem nem vált kővé. Mert fájt.

Nagyon fájt.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET STEVEN NEM VOLT BULIZÓS HANGULATBAN. ÉS, AZ igazat megvallva, én sem. Úgy értem, Steven nem töltötte az előző éjszakát a Stark Angyalai jelmezes főpróbáján és a befektetőknek tartott utópartin, és nem kellett autogramokat osztogatnia meg a Stark Enterprises képviselőivel fényképezkednie, miközben úgy tesz, mintha rettenetesen jól érezné magát. És nem is kellett felkelnie másnap reggel, és bevonszolnia magát a sulijába, hogy letegye a hátralévő vizsgáit, és megkörnyékezze azokat a tanárokat, akiknek az óráját előző nap kihagyta, hogy pótolhassa azt, amit elmulasztott. Úgy látszott, én voltam az egyetlen, akit izgatott, hogy kihagyott valamilyen vizsgát. Christopher még arra sem vette a fáradságot, hogy másnap megjelenjen a suliban. Elképzelésem sem volt, hol lehetett. Valószínűleg még mindig az alagsorban ücsörögtek Felixszel, és a gonosz tervüket dédelgették a Stark ellen. Ami nem úgy tűnt, mintha működne, mert amennyire én láttam, a Stark nem mutatta semmi jelét annak, hogy ne lenne vele minden a legnagyobb rendben. Frida, aki mellett elhaladtam a folyosón, felcsapta az orrát és egyenesen továbbment. Szóval, fogalmam sem volt, hogy a tanárai megengedték-e neki, hogy pótolja a vizsgáit, amelyekről akkor maradt le, amikor engem követett Brooklynba. Az enyémek nem voltak túlságosan oda az ötletért. Olyanokat mondtak, hogy „Kedves Miss Howard, tisztában vagy vele, hogy már eddig is mennyit hiányoztál a félévben? Mi itt, a Tribeca Alternatív Gimnáziumban igyekszünk rugalmasnak lenni azokkal a diákokkal, akiknek különleges életvitelük van, de lassan el kell

döntened, mit akarsz. A modellkarriert választod vagy az oktatást?” Khm… nem lehetne mindkettőt? De persze értettem. Elfogadtam az elégteleneket azokból a tárgyakból, amelyekből a tanárok semmilyen egyezségre nem hajlottak, és nem engedték, hogy külön feladatok elvégzésével pótoljam az elmulasztott vizsgát vagy el nem készített munkát. Mint például előadástanból. Mr. Greer mindig is kissé túl sokat gondolt magáról, különösen ahhoz képest, hogy mindennap végigaludta az óráit. Néhány esetben ez az elégtelen nem befolyásolta túlságosan negatívan az év végi jegyemet. Még így is hármast vagy négyest kaptam. De máshol… Szóval, mondjuk úgy, nem ártott, hogy ott volt a modellkarrierem, amire még mindig támaszkodhattam, ha esetleg nem jutnék be a főiskolára. Tudtam, nem mindenki gondolja majd úgy, hogy ez olyan nagyon jó dolog lenne. A szüleim, példának okáért, nem lesznek túlságosan feldobva, amikor megtudják… már ha egyáltalán elmondom nekik. Semmi eszközük nincs rá, hogy tudomást szerezzenek Nikki Howard jegyeiről, mivel nem a rokonai – ahogyan arról sem értesítette őket az iskola, hogy előző nap nem voltam bent. Frida azonban más kérdés. Szép kis slamasztikába keveredett amiatt, hogy elment a suliból és kihagyta a vizsgákat. Az iskola mindkettőről értesítette anyát, amint ezt megtudtam, amikor felhívtam őket, hogy bejelentkezzem, megvagyok – mert nagyon fájt Frida megjegyzése arról, hogy jobban törődöm az „új családommal,” mint a régivel. Anya irtó dühös volt Frida lógása miatt… amíg el nem mondtam neki, hogy velem volt a Stark Angyalai divatbemutató főpróbáján. – Hogy micsoda? – döbbent meg anya. – Veled? – Csak aggódott miattam – magyaráztam. – Egy kicsit összevesztünk. Látta, hogy elmegyek az iskolából, és utánam jött.

Egy próbára mentem a Stark stúdiójába. Velem volt egész idő alatt. – Ez a rész, ha úgy vesszük, legalább nem volt hazugság. – Szóval, te is lógtál az iskolából! – állapította meg anya. A hangja még keserűbben csengett, mint eddig. – Dolgozni voltam, anya. – A szó szoros értelmében ez sem volt hazugság. – Ne légy túl szigorú Fridával! Tényleg azt hitte, hogy helyesen cselekszik. Anya felsóhajtott. – Idén mindketten egy darab szenet kaptok a karácsonyi zoknitokba – jelentette ki. És nem úgy hangzott, mintha viccelne. Szóval, Frida nem mondta el anyának, hogy hol járt – hogy követett engem Brooklynba. Vajon mit tervez? Miért nem vallotta be anyának és apának, hogy hol volt? Mi történt? Miért volt rám olyan dühös? Igazából biztosan nem hitte azt, hogy átváltozom azzá, akinek a testébe operáltak, elfelejtem az igazi családomat, és helyettesítem őket Nikkiével. Igaz, hogy néha – különösen, amikor egy fiú megcsókolt – úgy éreztem, hogy Nikki átveszi fölöttem az uralmat. De hogy elhagyjam Fridát és anyát meg apát Nikki családjáért? Azt nem. Csak éppen most szükségük volt rám. Én pedig olyan helyzetben voltam, hogy tudtam is segíteni. Ráadásul tartoztam is nekik. Nem? Ki más segített volna, ha én nem? Amikor aznap hazaértem az iskolából, ott találtam Stevent – még mindig nem bulizós hangulatban –, aki nagyon elégedettnek tűnt magával. – Gyere velem! – rángatott oda a hifitoronyhoz. – Mi van? – kérdeztem, és letekertem a nyakamról a sálat, miközben Cosabella izgatottan ugrált fel a lábamra. – Nem vettél nekünk ajándékot, ugye? Nem kellett volna… – A hangom elakadt, amikor megláttam, mit is akar mutatni Steven, miután eltolta a szekrény ajtaját. Ott állt a CD-lejátszónk mellett, és egy halom tekergetnivaló gomb volt rajta. – Ó – kiáltottam fel. – Ez nagyon kedves tőled! De… azt hiszem, már van egy ilyenünk. – Fogalmam sem volt, mi az. De

nekünk mindenből volt már egy. – De biztos vagyok benne, hogy a tied jobb – tettem hozzá, csak hogy ne érezze magát rosszul. – Ilyened nincs – jelentette ki nevetve. – Ez egy hangfrekvenciás zajgenerátor. És ne kérdezd, hol szereztem, mert jobb, ha nem tudod. Úgy működik, hogy zajt kelt minden frekvencián, amelyen lehallgathatnak. A te esetedben… – Felfelé mutatott. Felszegtem a fejemet. – De… én nem hallok semmit. – Úgy van – mondta. – Ez benne a lényeg. Hogy nem is kell tudnod, hogy itt van. És ők sem fogják tudni. Csak annyit fognak észrevenni, hogy mostantól nem hallanak. Valószínűleg ideküldenek majd valakit, hogy derítse ki, miért. De nem fognak rájönni. Mert ilyesmit még sosem láthattak. Csak a hadseregben használják. Hitetlenkedve néztem rá. – Ezért ne kérdezzem, hol szerezted – következtettem ki. – Igaz? – Úgy van – mondta. – És azt se, hogy ezt honnét vettem! – És átnyújtott egy kicsi, fekete, füles szerkezetet, amely nem volt sokkal nagyobb, mint a poloskaérzékelőm. – Ez egy hordozható zavaróadó – magyarázta, látván a kérdő tekintetemet. – Csak két frekvencián működik, de 4200 méteres hatótávolságban minden lehallgató-készülék mikrofonját megakadályozza abban, hogy a normál beszédet érzékelje. Lenéztem a fényes, fekete készülékre a kezemben. Teljesen meg voltam hatódva. – Ez annyira kedves tőled, Steven! – hálálkodtam, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel. Olyan sokáig éreztem magam rosszul amiatt, hogy a Stark minden szavamat lehallgatja. És most, hirtelen, már nem kell. És olyan gyorsan történt. – De én… én nem adtam neked semmit. – Hogy mi? – nézett rám hitetlenkedve. – Dehogyisnem. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Megráztam a fejem. Nem akartam elhinni, hogy könnyes lett a szemem. De, végtére is, mindig is hatalmas technikaőrült voltam.

Azt hiszem, ez volt rá a bizonyíték, hogy amivel Frida vádolt, az nem igaz – nem kezdtem Nikkivé válni. Egészen biztosra veszem, hogy ő nem lett volna ennyire meghatva egy olyan ajándéktól, mint egy hangfrekvenciás zajgenerátor vagy egy hordozható zavaróadó. – Hogy érted ezt? – A tévés csatornák, amelyek interjút készítettek veled tegnap, azt mondják, százával kapják a hívásokat – magyarázta Steven. – És mindet olyan emberektől, akik úgy gondolják, látták a mamámat. – És van olyan, amelyik megbízható forrásnak tűnik? – lépett be a szobába váratlanul Lulu és szegezte nekünk az Esküdt ellenségekből felszedett zsargont. Eddig Katerinának segített az ételszállítókkal, akik már ideértek a parti előtt. – Nincs – Steven sietve csukta be a hifiszekrény ajtaját. – De az az érzésem, hogy közeledünk a megoldáshoz. – Fantasztikus! – villantott rá egy ragyogó mosolyt Lulu, aztán erélyesen rámutatott az egyik fickóra, aki egy kivájt tököt cipelt, amelybe majd valami ital fog kerülni. – Nem! Katerina, ez hová lesz? – Ide! – vette át a feladatot Katerina, aki, úgy tűnt, készen állt, hogy ha nem a tököt, akkor az azt cipelő fiút tegye arrébb. – Szóval, akkor nem bánod – néztem idegesen Nikki bátyjára –, hogy elárultam a problémádat azoknak az újságíróknak? – Nem bánom? – Steven a fejét csóválta. – Hamarabb is gondolhattunk volna erre. De nem fog bajba keverni a…? A pillantása a mennyezetre vándorolt, ahol a Cirque du Soleil egyik artistája, akin nem volt más, mint egy testszínű melltartó, egy bugyi és egy hosszú, vörös sál, épp az imént felszerelt trapézt tesztelte, hogy elbírja-e a súlyát. A trapéztól nem messze voltak a plafonon a lyukak, amelyeket néhány hete vettem észre. De Steven nem azért kerülte a Stark szó használatát, mert attól tartott, hogy a munkáltatóm esetleg meghallja… most már nem, hála az ajándékának. Egyszerűen csak nem akarta őket emlegetni Lulu előtt, amikor a lány ilyen partihangulatban volt.

– Nem tudom – vontam meg a vállamat. – Azt hiszem, meg fogjuk látni. – Hihetetlen, mennyi faksznit vállal emiatt – jelentette ki Steven, miközben Lulut nézte, aki egyik asztaltól a másikig cikázott, és mindenhol elvégezte az utolsó simításokat. Már felvette a partiruháját, egy fekete, fodros aljú koktélruhát. Úgy nézett ki, mint az egyik kedvenc filmbéli karaktere, Holly Golightly az Álom luxuskivitelben-ben. Már csak egy hosszú cigarettaszipka hiányzott hozzá. – Ez a parti nagyon fontos neki – magyaráztam. – Lulunak nincs családja. Számára a család: a barátai. – Stevenre néztem. – És most már te is a része vagy ennek a családnak. – Tényleg? – Kissé mintha meglepődött volna. Szinte biztosra vettem, hogy nem teljesen érti, miről beszélek – legalábbis azt, hogy Lulu mennyire odáig van érte. Erős kétségeim voltak azt illetően, vajon Steven Howard észrevette-e, hogy annyi ember közül éppen Lulu Collins az, aki igen vonzónak találta. Egyszerűen nem tartotta elég jónak magát. Itt van például a kettejük kis vitája Steven partin viselt öltözékéről. Ő a hétköznapi ruháját akarta felvenni – farmernadrágot és pólót –, Lulu pedig azt szerette volna, ha azt az összeállítást viseli, amit a Barneysnál tettetett félre neki. Végül Lulu nyert, némi durcázással. De Steven olyan kényelmetlenül érezte magát, mint egy menő fickó a képregény-kiállításon. Nem mintha rosszul mutatott volna – épp ellenkezőleg. Csak nem voltam hozzászokva, hogy úgy néz ki, mint egy tipikus New York-i: legombolt gallérú, csíkos ingben, sötét, koptatott farmerban és a hozzá illő rojtos tűzésű zakóban, amiről tudtam, hogy minimum ezer dollárba került. Bár kétlem, hogy Steven tisztában volt ezzel. – Nikki, mindjárt itt vannak a vendégek! – kiáltott rám Lulu, amikor meglátta, hogy a kanapén ücsörgök, Cosyt simogatom és Stevennel beszélgetek. – Átöltözöl egyáltalán, vagy mi? Úgy értem, nem ez lesz rajtad, ugye? Még mindig az iskolai ruháimban voltam, mert túlságosan kimerültnek éreztem magam, hogy valami mást keressek.

– Máris öltözöm – nyugtattam meg. – Máris öltözöm. – Ezzel beosontam a hálószobámba, hogy találjak magamnak valami felvennivalót, és örültem, hogy kikerülhetek Katerina és az ételszállítók útjából. Cosabella is úgy tűnt, megnyugodott – beugrott a kosárkájába, ahol összegömbölyödött és elaludt. Nikki gardróbjában végtelen mennyiségű ruha lógott, a legtöbbjén még az árcímke is rajta volt. Nekem sosem kellett vásárolnom, mert a fotózásokon, amelyekre jártam, a stylistok mindig csak leemelték a holmikat az állványokról, és Nikki kezébe nyomták, hogy vegye fel. Találtam egy testhezálló fekete estélyit, ami valamiféle csillogó anyagból készült, és a tetején nyakpánttal záródott. Odakint hideg volt, de a lakásban meleg, mert Lulu a legmagasabb fokozatra tekerte az elektromos kandallót. Aztán meg majd tekerheti fel a légkondit, és nyithatja ki az összes ablakot az izzadó vendégek miatt… Volt már egy pár összejövetel nálunk. Levettem a ruháimat, és belebújtam az estélyibe (az a típus volt, amit nem lehet fehérneművel hordani, mert minden vonala kidudorodna), majd egy félórát vacakoltam a sminkemmel. Azelőtt nem voltam az a fajta, akit foglalkoztatott a smink, de tényleg nagyon megnyugtató tud lenni, ha például le vagy törve egy fiú miatt – mondjuk, egy olyan fiú miatt, mint Christopher –, hogy ott maszatolsz a tükör előtt, és igyekszel füstös szemet varázsolni magadnak, miközben arra vársz, hogy telefonáljon, és azt mondogatod magadban, hogy nagyon, de nagyon rossz ötlet lenne felhívni. Úgy értem, végül is Christopher jobban szeret egy halott lányt. Miért is akarnék egy ilyen sráccal lógni? Nem igaz? Úgy éreztem, nagyjából nulla esélyem van arra, hogy ez a kapcsolat valaha is működjön… ami igazából jól is volt így, azt hiszem. Egyetlen fiúnak sem hiányzott volna, hogy egy olyan elfuserált lányba gabalyodjon bele, mint én. Christophernek is jobb nélkülem. Meglehet, inkább ki kéne térnem az útból, és hagynom, hogy McKayla Donoforióé legyen, azé a laktózérzékeny, ösztöndíjnyertes, üzleti klubot alapító, teknősbékapáncél hajpántot viselő kis tehéné.

A tekintetem inkább volt zaklatott, mint füstös. Láthatólag túl sok szemceruzát használtam, úgyhogy kezdhettem elölről az egészet. Mire kimentem a fürdőszobából, már késő volt, és az első vendégek – akik a legkorábban jelennek meg, állította Lulu, mindig a pozőrök és a balfékek – már megérkeztek. Megragadtam az alkalmat, hogy szerezzek magamnak egy kis ennivalót – amiatt nem kellett aggódni, hogy még melegen csapjon le rá az ember, mert Katerina a konyhában felügyelte a vacsoráról gondoskodó cég alkalmazottait, hogy egész éjjel mindent pontosan azon a hőmérsékleten tartsanak, amelyen fel kell szolgálni –, hogy ne ájuljak el az éhségtől, amikor már minden elfogy. Ezalatt Dj Dráma is megérkezett, és elkezdte felállítani a berendezését. Odamentem hozzá egy kicsit beszélgetni. Elég tartózkodónak tűnt. De lehet, hogy egyszerűen csak nem érdekelték azok a dolgok, amikkel egy tizenhét éves lány, aki közben szusit tömött a szájába, szórakoztatni akarta. Miközben csevegni próbáltam, a fejünk fölött a Cirque du Soleil artistája hihetetlen tornamutatványokat vitt végbe, az arcán látszott, hogy nagyon erősen koncentrál. Elgondolkodtam, vajon milyen lehet az ő helyében. Mindenesetre jobb, állapítottam meg, mint a sajátomban. A lakás egyre inkább megtelt emberekkel, néhányukat felismertem Lulu Vogue magazinjaiból vagy Frida Us Weeklyjeiből, másokat pedig még sosem láttam. Dj Dráma keze alatt már lüktetett a zene, és hamarosan túlságosan elfoglalt lett, hogy beszélgetni tudjon velem – de ez nem is volt baj, mert Nikki barátai már elkezdtek gyülekezni körülöttem, és bizonygatták, milyen jól nézek ki, vagy a bárpult felé irányítottak, ahol mindannyian valamiféle egzotikus italt rendeltek, amiket az asztrológus pultos fiúk mixeltek. Nem tehettem róla, de kezdtem élvezni a dolgot. Oké, az életem romokban hevert. A srác, akit szerettem, nem szeretett engem. Az anyja annak a testnek, amelybe az agyamat operálták, eltűnt. Én pedig megbuktam a záróvizsgáim felén, mert egyszerűen le sem tettem őket.

De nehéz volt nem jól érezni magam, amikor jó zene szólt, ilyen sok finom étel volt, és ennyi vidám ember vett körül. Úgy vettem észre, még Steven sem érezte rosszul magát. Láttam, hogy táncolt Luluval – már ha táncnak lehet nevezni azt, amit csinált. Leginkább csak állt egy helyben, miközben Lulu úgy ugrándozta körbe, mit valami őrült bennszülött. És ekkor találkozott a pillantásunk. Észrevette, hogy figyelem. Ő pedig a plafonra emelte a tekintetét. Na, nem a Cirque du Soleil artistáját nézte. Hanem mintha azt mondta volna: Hihetetlen, nem? Ugyanakkor mosolygott is. Szóval, a mennyezet felé forduló tekintet mintha azt üzente volna: Tudom, oké? Ez tiszta őrület… de azért jó móka. És ebben a pillanatban kezdtem úgy érezni, hogy a dolgok nem is állnak olyan rosszul. Legalább megismertem valakit, aki hasonlóan gondolkodik, mint én. Csak meglepődtem, hogy ez az illető pont Nikki bátyja, Steven. Lehet, gondoltam magamban, hogy Fridának igaza volt. Egy egész kicsikét. Na, nem akkor, amikor megvádolt azzal, hogy kezdek Nikkivé válni, hanem akkor, amikor arra célzott, hogy új családra leltem. Lehetséges, hogy Luluhoz hasonlóan én is új családot építettem… csakhogy én olyat, amelyikben benne volt a régi is. De ez mind nem volt olyan meglepő, mint az, ami ezután következett: a tömeg kissé szétvált, és valami olyasmit láttam, amit ha ezer évig élnék, sem gondoltam volna, hogy látni fogok. Mégpedig, hogy a régi családom egyik tagja – a húgom, Frida – ott táncolt Brandon Starkkal. Fogalmam sem volt, mit keresett itt. Nyilvánvalóan meghívta saját magát, mert én aztán biztosan nem bólintottam rá, hogy eljöjjön. És ami még ennél is rosszabb, egy rövid kis ruha volt rajta – amely nem volt nagyobb két összevarrt zsebkendőnél (lehet, hogy egy kicsit túlzok, de nem nagyon) –, és úgy rázta a csípőjét, mintha azt gondolná, ő Miley Cyrus, vagy ilyesmi. Hát, ez nem igazán tetszett. Annyira nem, hogy el is indultam felé, hogy jól

megmondjam neki a magamét, amikor meghallottam egy ismerős hangot: – Nikki! – és megfordultam. Abban a pillanatban nem létezett senki, aki eltántoríthatott volna az elképzelésemtől, miszerint kinyírom a húgomat. Az égadta világon senki. Kivéve az utolsó előtti személyt a buliban, akire a kishúgom után számítottam: Christophert. Hát ő meg mit keres itt? Én biztosan nem hívtam meg. Hogy is tehettem volna, most, amikor áttért a sötét oldalra? Már mindent megtettem neki, amit kért. Mit akarhatott még tőlem? Aztán ránéztem az arcára, és a meglepetésemet felváltotta az aggodalom… Christopher olyan fehér volt, mint a fal. Mi lehetett a baj? És egyszerre csak belém hasított: Istenem, Felixet letartóztatták! Tudtam. Egyszerűen tudtam. Kihallgattak minket Christopherék lakásában. Hát persze. Akkor még nem volt meg a zavaróadóm. És a következő Christopher lesz, akiért eljönnek. Előlük menekült. És hozzám jött segítségért. És abban a pillanatban tudtam… bármennyire is igyekeztem meggyőzni magam, hogy McKayla Donoforio megkaphatja, csak becsaptam magam. Szerettem őt. És mindig is szeretni fogom. És mindent meg fogok tenni, amit csak kell, hogy elrejtsem a zsaruk elől. Akkor is, ha ő soha, de soha észre sem vett engem. Mármint úgy, mint nőt. Mert ezt teszi az ember azokért, akiket szeret. Még akkor is, ha ők nem szeretik viszont. – Beszélhetnék veled egy percre? – kérdezte Christopher. Szinte kiabálnia kellett, hogy meghalljam a dübörgő zene közben. – Mi történt? – tudakoltam, és a félelemtől összeszorult a torkom. Ez nem az a félelem volt, mint amit Frida miatt éreztem, amikor megláttam Brandonnal táncolni a zsebkendőnyi méretű ruhában. Az inkább amolyan bosszúságféle volt. Tudtam, hogy igazából nem kerülhet bajba, amikor Lauren Conrad ott táncolt mellette, kamerák kereszttüzében. – Csak nem…

Úgy tűnt, Christopher olvasott a gondolataimban. A fejét csóválta. – Minden rendben van – mondta. – Illetve, úgy értem, viszonylag rendben. Valószínűleg ki fogok bukni a suliból. De ettől eltekintve… és sajnálom, hogy így belerondítok a bulidba. De tényleg beszélnem kell veled. Figyelj, nem mehetnénk valami csendesebb helyre? Merre van a szobád? – Ott – mutattam a szobám felé. – Jó. – Megragadta a csuklómat, és aztán már csak azt vettem észre, hogy húz maga után. Át az emberekkel teli lakáson, egyenesen a szobám ajtaja felé. Úgy tűnt, nem nagyon érdekli, hány embernek megy neki – italokat felszolgáló pincéreknek, modelleknek a Stark Angyalai divatbemutatóról, akiknek a számát Brandon nyilván megszerezte, és felhívta őket, hogy jöjjenek el, a divatvilág szereplőinek, és Karlnak, az ajtónállónak, aki meglepő mód Katerinával táncolt, mert valószínűleg mindketten egy kicsit sokat ittak. Szemmel láthatólag csak egy kicsit csendesebb helyre igyekezett, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott. És amikor beléptünk az üres hálószobámba, elengedte a kezemet, és felém fordult. Még arra sem vette a fáradságot, hogy felkapcsolja a villanyt, megelégedett a város fényeivel, amelyek a padlótól plafonig érő ablakokon beszűrődtek. Én pedig csak álltam ott, és néztem, közben pedig levegő után kapkodtam, olyan gyorsan húzott maga után. Itt, a szobámban sokkal csendesebb volt. A zene még mindig hihetetlen hangosan szólt odakint, de legalább már a saját gondolatait halhatta az ember. Az épületben, amely régebben rendőrőrsként funkcionált, minden szobának elég jó volt a hangszigetelése. Sejtésem szerint az akkori magas rangú rendőrök nem akarták, hogy beszűrődjön a rabok kiabálása, miközben vallatták őket a börtöncelláikban. – Szóval, mi olyan fontos – kérdeztem –, hogy nem lehetett elmondani odakint? Aztán már csak azt vettem észre, hogy anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, a két tenyerébe fogta az arcomat, és magához húzta, annyira, hogy csak néhány centire volt az övétől.

És megcsókolt. Christopher Maloney megcsókolt. És nem ám birtoklóan vagy mohón. Nem úgy préselte az ajkát az enyémhez, ahogyan néhány srác – na jó, Brandon –, amikor alkalma nyílt rá, hogy megcsókolja Nikki Howardot, mintha birtokolni akarná őt, vagy mintha azon nyomban le akarná dönteni vagy ilyesmi. Ez amolyan édes csók volt. Mintha… nos, ha nem ismertem volna, azt mondtam volna, hogy szerelmes csók. De Christopher nem Nikki Howardot szerette. Hanem Em Wattsot. Mégis, ezt a csókot az ajkaimtól egészen a fájdalmasan lüktető – túlságosan szoros Jimmy Choo cipőbe bújtatott – nagylábujjam hegyéig éreztem. Az ajkam úgy égett, mintha ezernyi parányi méh csípte volna meg. Vagy mintha nagy adag, bizsergető ajakfeltöltő rúzzsal kenték volna be. Istenem, csak ez lüktetett a fejemben. Christopher megcsókolt! Christopher Maloney megcsókolt! És, bár azt mondják, az álmok sosem érnek fel a valósággal, ez most abszolút nem így volt. Christopher pontosan ugyanúgy csókolt meg, ahogy azt mindig is elképzeltem… olyan forrón, olyan jól és olyan áramütésszerűen, ahogyan álmomban – amikor voltam olyan balga, hogy arról álmodtam, Christopher Maloney megcsókol, még a baleset előtt, még azelőtt, hogy feladtam minden reményemet. Mert a baleset után nyilván nem volt már értelme álmodozni… Arra már nem volt esély, hogy azok az álmok valaha is valóra váljanak. De most… most… Az álom, amely a képzeletemben mindennél többször megjelent, miközben előadástan-órán ültem, most valóra válik, a szemem előtt. Christopher nemcsak, hogy megcsókolt, de – mivel a lábam, úgy tűnt, képtelen volt megtartani, akkora sokkot kaptam – fel is kapott – de komolyan, a karját az összecsukló térdem alá csúsztatta, és felkapott –, úgy vitt oda az ágyhoz. Várjunk! Ez most tényleg megtörténik?

De meg kellett, hogy történjen. Mert éreztem, hogy a fém szegecsek a bőrdzsekijén a ruhám vékonyka anyagán keresztül belemélyednek a bőrömbe. Ezt biztosan nem álmodhattam. És éreztem a paplanom puhaságát a hátam alatt, ahogy finoman ráfektetett. Aztán meg a teste keménységét, ahogy ezután rám feküdt. Ezek a dolgok meg kellett, hogy történjenek. Nem lehet, hogy csak képzeltem őket, ahogy a zene ütemes dübörgését is a másik szobából, ami úgy tűnt, mintha pontosan ugyanarra az ütemre dobbanna – bamm-bamm-bamm –, mint a szívem… Vagy azt, ahogyan az ajka, oly közel az enyémhez, azt a szót formálta, hogy Em, aztán újra megcsókolt, és ez a csók olyan hosszú és olyan éhes volt, hogy erre már tényleg nem mondhattam, hogy édes lett volna. Ez most nem. Nem mondhattam, mert a testem minden egyes négyzetcentimétere bizsergett, és tisztán érzett minden egyes pontot, ahol összeért az övével… nem mondhattam, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy rajtam fekszik, és az egyik lábát az enyémek közé csúsztatja. Nem mondhattam, mert semmi más nem volt köztünk, csak néhány vékony kis anyagfoszlány és némi állati bőr. És akkor hirtelen belém hasított a szó, amit az imént mondott, az az egyetlen szótag végre eljutott a csóktól lebénult agyamig. – Minek neveztél? – rántottam el a számat. – Tudom – felelte. Mivel elhúztam a fejem, nem érte el a számat. Így kénytelen volt a nyakamat csókolni. Mondanom sem kell, ettől majd megőrültem. És nagyon, de nagyon jó érzés volt. Még annál is jobb, mint amikor a tarkómat masszírozzák. A hangja, amikor ismét megszólalt, mélyen a torkából jött, szinte hörgött, annyira felindult volt. – Tudom, hogy te vagy az, Em. – Hogy micsoda? – Meg voltam róla győződve, hogy ez most valami álom, és bármelyik pillanatban felébredhetek, ahogy máskor is. Lehet, hogy ez alkalommal az óceán fenekén, St. Johnnál. Az is lehet, hogy soha el sem jöttem onnan, és ami

azután történt, semmi más nem volt, mint egy hosszú, McKayla Donoforio kísértette rémálom. – Az anyagod – motyogta Christopher a nyakamba. – Olvastam. A Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet nem járt el kellő körültekintéssel, amikor egy offshore céget bízott meg információtechnológia-tanácsadással. Na, jó. Ez nem úgy hangzott, mintha álmodnám… vagy hogy ilyesmit csak képzelődnék. – Mi van? – kérdeztem vissza értelmesen. – A Starknál egy kissé felelőtlenek voltak – magyarázta Christopher. A szája még mindig a nyakamon időzött. – Ami nem túl bölcs dolog, ha a számítógépes hálózatodról van szó. Na, várjunk egy percet! – Azon csodálkozom, hogy mostanáig még senki sem szerzett tudomást ezekről a teljes testátültetésekről, amiket csinálnak. – Christopher hangja még mindig mély és reszelős volt. – Tényleg csak idő kérdése, hogy a sajtó kiszagolja, mit művelnek. Várjunk! Christopher tudja? Tényleg tudja? – Nem… én nem tudom, miről beszélsz – tiltakoztam. De már amikor kimondtam, zavartan gondoltam rá, hogy Jaj, nem, várjunk… a hangfrekvenciás zajgenerátor! Most már nem hallhatnak a Starknál. Elmondhatom neki. Most már elmondhatom neki az igazat. De a régi szokásokat nehezen veti le az ember. – Em! – Christopher ajkai felfelé vándoroltak a nyakamról ismét a szám felé. – Semmi baj. Tudom. Tudom, hogy nem mondhattad el. Tudom, hogy megpróbáltad. De most itt vagyok. És minden rendben lesz. Tudod, hogy mindig is szerettelek. Fantasztikus volt, amit a szájával művelt. De amit mondott, az még bámulatosabb volt. Minden benne volt, amit valaha is akartam. Egyszerűen hihetetlennek találtam. – Mindig is szerettél? – visszhangoztam. – Hát persze – nézett rám. Az arckifejezése, amely néhány pillanattal azelőtt még tökéletes magabiztosságot sugárzott, most kissé zavartnak tűnt. – De ezt te is tudod. Láttad, mennyire magamba zuhantam a temetésed után. Em, amikor meghaltál… a

szívem majdnem meghasadt. És amikor rájöttem, hogy életben vagy, azt le sem tudom írni… Nem tudom, miért nem voltam képes csak feküdni ott és élvezni, ami velem történik. Nem tudom, miért nem tudtam egyszerűen elfogadni, amit mondott, és elfelejteni, hogy akkor egyszer sem mondta, hogy szeret, amikor még megvolt az a kiálló fogam, és nem néztem ki úgy, mint egy istennő, ahogyan most. Mit számított ez már? Csakhogy… Nagyon is számított. Eltoltam magamtól. Ő pedig hátrahúzódott. Láthatólag teljesen meglepte, amit csináltam. Csak nézte, hogy kikászálódom alóla és felkelek az ágyról, gondosan ügyelve, nehogy rálépjek Cosabellára, aki kíváncsian szaladt oda hozzánk, hogy megnézze, mi történik – aztán odasétáltam az egyik ablakhoz, kitártam és a friss levegővel együtt beengedtem a közlekedés zaját odalentről. Tudtam, hogy már nem fenyeget az a veszély, hogy a Stark lehallgat minket. Többé már nem. Csak egy kis levegőre volt szükségem, hogy gondolkodni tudjak. – De ha annyira szerettél – fordultam hátra –, miért nem csókoltál meg soha, amíg még a régi testemben voltam? – Ó, istenem! – sóhajtott fel Christopher kissé más hangon, amely már jobban hasonlított a normál hangszínéhez, már nem volt mély és érdes, és hitetlenkedve nézett rám az ágyról. Még ő sem hitte el, ami történt. – Tényleg erről akarsz beszélni? Most? – Igen – erősködtem. – Erről. Mert észre sem vetted, hogy létezem, amíg meg nem haltam. Csak úgy tekintettél rám, mint akivel jól lehet Journeyquestet játszani. De sosem néztél rám úgy, mint egy lányra. Nem hiszem, hogy ne lenne érthető, ha valamiféle magyarázatot szeretnék erre. És hogy érted azt, hogy Minden rendben lesz? Hogy lenne már minden rendben? Csak úgy berobbansz, és majd mindent kézbe veszel, mert te valami szuperhős vagy, én meg csak egy törékeny kicsi lány, aki nem képes kezelni a helyzetet? – Aha, igen – ült fel Christopher. – Először felhasíttatod a fejed egy plazmaképernyős kivetítővel. Aztán átültetteted az

agyad egy szupermodell testébe. Hát, eddig tényleg remek munkát végeztél, Em. Amilyen nagyszerű érzés volt, hogy ismét Emnek hívott – akármennyire is a hatalmába kerített az élmény –, legszívesebben mégis fejbe vágtam volna a szarkazmusáért. – Ó – vágtam vissza. – Te beszélsz, aki azzal az ostoba ötlettel állt elő, hogy majd meghackeli a Stark Enterprises rendszerét? Aha, biztos így lesz… – Ami azt illeti, így is lett. Rólad is kiderítettem az igazat, nem? És nekem legalább volt valami ötletem – jelentette ki. – És a te terved mi volt? Hogy rendezel egy bulit, és meghívod rá Lauren Conradot és Dj Drámát? Visszaléptem az ágyhoz, és megálltam előtte. – Ez nem az én ötletem volt. Engem egy kissé lekötött, hogy megtaláljam Nikki Howard eltűnt anyját. – Felmerült benned valaha is – kérdezte Christopher ügyet sem vetve rám –, hogy ennek a két dolognak tán köze lehet egymáshoz? Meglepett pillantást vetettem rá. – Mármint minek? – Annak, hogy Nikki anyja eltűnt – felelte –, és annak, ami veled történt. Meredten néztem rá. Ez a gondolat nekem is megfordult már a fejemben. De sosem gondoltam volna, hogy valaki más is komolyan venné ezt a lehetőséget rajtam kívül. Leszámítva Stevent. – Ne haragudj – mondtam –, de azt hiszem, egy kicsit sok licsis Martini koktélt ittál. – Egyáltalán nem ittam – nézett rám Christopher olyan elszántan, mint amikor még fiatalabb korunkban összedobtuk a pénzünket, és valami CSAK FELNŐTTEKNEK feliratú játékot próbáltunk megszerezni Kim videotékájában a St. Mark téren. – És lehet, hogy Nikki mamája is rájött valamire, amit nem kellett volna megtudnia. És sosem jutott eszedbe, hogy esetleg Nikki is? – Nikki? – félrehajtottam a fejem, hogy lássam a félhomályban, amit csak az utcáról beszűrődő fények világítottak

meg egy kicsit. – Gondolod, hogy Nikki… mire célzol, Christopher? – Csak azt mondom, hogy nincsenek véletlenek, Em. – Kék szeme áthatóan fürkészte az arcomat. – Tudja valaki pontosan, hogy mi történt Nikkivel azon a napon? Elájult, aztán többé már nem tért magához. A Stark azt állítja, aneurizma volt… de honnan tudhatnánk? Félix és én mindenhol utánanéztünk, de semmilyen orvosi aktát nem találtunk róla… csak rólad. Eltátottam a számat. Olyan furcsa volt itt beszélgetni Christopherrel a szobámban. Annyira hiányzott már, és most itt volt, és végre, végre megtörtént, amiről sosem hittem, hogy megtörténhet… …és mi veszekedtünk. – Persze, nem tudjuk az igazat arról, mi történt Nikkivel aznap – folytatta Christopher, mielőtt még megszólalhattam volna. – Lehet, hogy sosem tudjuk meg. El kell fogadnunk azt, amit a Stark állít róla. Megráztam a fejem. – Ezzel most mit akarsz mondani? Hogy nem is volt aneurizmája? Christopher, ez őrültség. Eltekintve attól, hogy Steven is ugyanezt állította. Christopher vállat vont. – Nincsenek véletlenek. Nikki a Stark arca volt. Milliókat fektettek bele. Túlságosan fontos volt a számukra ahhoz, hogy elveszítsék. Amint ezt te is nagyon jól tudod. Különösen most, hogy ennyi energiát fektettek abba, hogy kijöttek ezzel az új számítógéppel, az új programmal és a Journeyquest újabb részével. De Nikkit nem az eszéért alkalmazták, ugyebár. Erre kissé felkaptam a vizet. – A modellkedés nem olyan könnyű dolog, amilyennek az emberek hiszik – csattantam fel. – Igencsak kemény munka. Úgy kell tenned, mintha jól éreznéd magad a testedre tapadó bőrnadrágban, hosszú órákon keresztül, miközben reflektorok melegítenek folyamatosan… – Nézd, a Stark Enterprises… azt csinál, amit akar – nézett rám Christopher közönyösen. De azt hiszem, a helyében mindenki így tett volna. Ha valakinek több ezer dollárt fizetnek

azért, hogy bőrnadrágban pózoljon néhány órát valami forró fényű lámpa alatt, az azért nem hoz akkora áldozatot. Az ember egy idő után elég gyorsan elveszíti az értékítéletét. – …nem biztonságos a drótnélküli hálózat, és az egész rendszert összevissza konfigurálták. Az ember nem is érti. Eszembe jutott az a számítógép, amit Nikki hálószobájában találtam, amikor először a lakásban jártam. Tele volt mindenféle kémprogrammal. És ugyanez fogadott Lulu gépén is, amikor ellenőriztem. Az újonnan kapott PC-t, amit Richard Stark nyomott a kezembe, még nem vettem elő a dobozából, de ki tudja, mennyi baj lehet azzal is. – Csak nem gondolod… – alig kaptam levegőt. – Nem tudom, mit gondoljak – jelentette ki Christopher. – Leszámítva azt, hogy itt tutira valami disznóság folyik. Valami olyasmi, amiről nem akarják, hogy bárki is megtudja. Valami, amire, azt hiszem, Nikki – és most már lehet, hogy a mamája is – rájött. A Stark pedig megpróbálta mindkettőjüket elhallgattatni. Te meg jó helyen voltál, rossz időben. – Na, várjunk csak egy percet! – Fázni kezdtem, és nem csak attól, hogy a szél befújt a nyitott ablakon. – Te azt hiszed, hogy a Stark eltette Nikkit láb alól? Mert megtudott valamit, amit nem kellett volna? – Hát, nem tették el láb alól – mosolygott rám Christopher gyászosan. – Mert hát itt ül előttem. Megborzongtam. – Tudod, hogy értem. – Pontosan tudom, hogy érted – mondta. – És a kérdésedre válaszolva, azt hiszem, lehetséges… sőt, inkább valószínű, hogy eltávolították az agyát. – Istenem! – sóhajtottam. Annyira furcsa volt megint Christopherrel beszélgetni. Nem mintha nem beszélgettünk volna mostanában. Mert természetesen beszélgettünk. De akkor nem tudta, hogy én én vagyok. Most pedig igen. Még meg is simogatott, úgy, hogy tudta, hogy én vagyok. És ismét szeretett volna megsimogatni, láttam abból, ahogyan a keze időnként elindult, de aztán az utolsó pillanatban

az ujjaival beletúrt a hajába, vagy a paplannal kezdett babrálni az ágyamon. Jól tudtam, mit érez. De nem akartam fejest ugrani semmibe, túl sok kérdésem volt, és még az elsőre sem válaszolt. – De szerinted Nikki mamája életben van – hoztam elő. – Legalábbis Félix ezt mondta Stevennek. – Semmi okom rá, hogy halottnak higgyem – jelentette ki. – Akkor meg hol van? – tudakoltam. – Valahol ott – bökött a fejével a város szikrázó fényei felé, a nyitott ablakom mögött. – Senki sem tűnhet el örökre. Még akiknek a tanúvédelmi programban új személyiséget adnak, azok is kényszert éreznek, hogy megkeressék a régi barátaikat, kockáztatva ezzel az életüket. A szokás hatalma. Végül mindenki elkövet egy hibát. Te is ezt tetted a dinoszauruszos matricákkal. Csak túl vak voltam hozzá, hogy észrevegyem. Éreztem, hogy elvörösödöm. Még mindig nem hittem el, hogy ezt megtettem. És a szavai most előhívtak egy emléket, valahonnan az agyam mélyéről. A szokás hatalma. Végül mindenki elkövet egy hibát. De micsodát? Mi jutott az eszembe? – A helyzet az – folytatta Christopher, és megfogta a kezemet –, hogy igazad van. Idióta voltam. Idióta, hogy nem láttam, milyen nagyszerű dolog volt kettőnk közt. Azt hiszem, addig fel sem fogtam, amíg el nem veszítettelek. És akkor… komolyan mondom, Em, egy részem nekem is meghalt. És azután már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy bosszút álljak a Starkon… – De most, hogy már tudod az igazat – húztam el óvatosan a kezemet –, láthatod, hogy nem fog sikerülni. Nem tehetsz semmit sem ellenük, Christopher. Mert a markukban tartják a családomat. És ha nyilvánosságra kerül, ami történt, a Stark elégtételt vesz a szüleimen. – Majd kitaláljuk, mi legyen – erősködött. Felállt, és mindkét kezét a vállamra tette. – Mondtam neked. Én majd mindent kézbe veszek.

Annyira nagyon szerettem volna hinni neki. Határtalan boldogság lett volna, ha megteszem, ha nem görcsölök tovább, és hagyom, hogy ő oldjon meg mindent. Mikor magához húzott és finoman homlokon csókolt, beszívtam a bőrdzsekije illatát és éreztem a testéből sugárzó meleget. Olyan jó érzés volt, arra a percre vagy kettőre, hogy a karja körém fonódott, és éreztem, hogy a szíve az enyémmel együtt dobog. És most először, végtelennek tűnő idő óta, tudtam, hogy biztonságban vagyok – és nem vagyok egyedül. Aztán egy jeges fuvallat fújt be az ablakon, és a hideg elkezdett futkosni a hátamon. Abban a pillanatban kivágódott a szobám ajtaja, és egy nagyon férfias, nagyon meglepett hang csattant fel: – Nikki? És amikor hátrafordítottam a fejem, láttam, hogy Brandon áll ott, és bámul minket meredten a félhomályban.

HUSZADIK FEJEZET – BRANDON! – KIÁLTOTTAM FEL, ÉS ÚGY UGROTTAM el Christophertől, mintha az ölelése megégetett volna. Ne kérdezzétek, mi ösztönzött erre. De valami azt súgta: az, hogy egy másik férfi karjaiban lát, nem venné ki túl jól magát Nikki exénél. De emiatt nem kellett volna aggódnom. Brandon teljesen ki volt ütve. Csak állt az ajtóban, kissé dülöngélt és úgy hunyorgott befelé a szobába, mintha nem látna valami jól. Mindennél jobban örültem, hogy Christopherrel nem kapcsoltuk fel a villanyt. – Öhm… – szólalt meg Brandon. – Nikki! Jó lenne, ha jönnél. – Miért? – kérdeztem vissza, miközben gyorsan megigazítottam a felsőmet, ahol úgy éreztem, kissé elcsúszott – nem részletezem, milyen okok miatt. – Valami lány azt mondta, keresselek meg – Brandon most Christopherre pislogott, megpróbálta eldönteni, hogy sikerült-e felismernie az ablakon beszűrődő fényben. Mivel Christopher sosem szerepelt hollywoodi pletykákat terjesztő internetes oldalakon, Brandon biztosan nem tudta hová tenni. – Valami Frida nevű lány. Rosszul van, vagy mi. Úgy lőttem ki a szobából, mint a puskagolyó. – Hol? – csattantam fel. – Hol van? De Brandon csak megvonta a vállát. Teljesen szét volt esve. Azt sem tudta, hol van. Odakint, a nappaliban, a hangulat már a tetőfokára hágott – minden megvolt, amire Lulu csak vágyhatott. Annyi test táncolt – és izzadt – hullámozva a zenére, hogy a szoba egyik végéből nem is lehetett látni a másikat. A fejünk fölött a lány a trapézon ledobta a vörös sálat, és szinte teljesen meztelenül mutatta be a

kunsztokat. A zene olyan hangosan szólt, hogy éreztem a lüktetését a mellkasomban. Eltűnődtem, hogy az épület többi lakója vajon kihívja-e a zsarukat – de aztán rájöttem, hogy Lulu megelőzte ezt a konfliktust azzal, hogy meghívta a szomszédokat is… megesküdtem volna, hogy a fölöttünk lakó fickót láttam táncolni valakivel, aki eléggé hasonlított Perez Hiltonra. Lulu nyilvánvalóan egy zseni volt. Azon sem lepődtem volna meg, ha magukról a rendőrökről derült volna ki, hogy ők is itt táncolnak valahol. De Fridát nem találtam. És abban a zsúfolt szobában keresni, annyi izzadó test között, valami rémálom volt. Egyik Moschinóba öltözött embert kerültem ki a másik után, és csak azt mondogattam, hogy Bocsánat!, Bocsánat! És természetesen az emberek fele – a hímnemű fele – rendre megragadta a karomat, és felkiáltott: – Nikki! Maradj, táncolj velünk! Ne legyél már ilyen! – Nem lehet – sajnálkoztam. – Keresek valakit. – Engem, remélem – kacsintott rám némelyikük. – Haha – feleltem. – Bocs… De egy perc, és itt vagyok. – Ajánlom is! Hát, nem volt épp kellemes. Igazság szerint bűntudatom volt. Nem lett volna szabad levennem a szemem a húgomról. Es ha bárki másról lett volna szó, nem Christopherről, akkor nem is tettem volna. Persze, én kifejezetten megtiltottam Fridának, hogy eljöjjön ebbe a buliba. Ettől függetlenül… tudnom kellett volna, hogy úgyis felbukkan. A húgom mindig is pontosan azt tette, amit – én vagy anya és apa – kértünk, hogy ne tegyen. De hát nem azon igyekszik minden fiatalabb testvér, hogy bebizonyítsa, ő is ér annyit, mint az idősebb? Nem meglepő, hogy bajba keveredett valahol. Már előre tudtam, hogy mi lesz a magyarázata, amikor megtalálom: „De hát te is itt vagy, Em. Én miért ne lehetnék? Csak azért, mert te idősebb vagy… Ez nem igazság!” Ám mielőtt még rábukkantam volna, belebotlottam Luluba. Éppen Stevennel táncolt, és úgy tűnt, mintha ez lenne élete legszebb napja. És Steven sem épp úgy nézett ki, mint aki nagyon

rosszul érzi magát. De Lulu arca ragyogott a boldogságtól. És még ennél is jobban felderült, amikor észrevett: sötét szeme, amelyen a szempillaspirál az izzadságtól már elkenődött, a lehető legnagyobbra kerekedett, elengedte Steven kezét, odasietett hozzám, megragadta a karomat és lábujjhegyre emelkedett, hogy belesúghassa a fülembe: – Jaj, Nikki! El se hiszem! Mindenki eljött! Mindenki! Ez életem legjobb bulija! És hihetetlen! Steven… a bátyád… Mérleg! Meglepetten pislogtam. – Hát ez… lenyűgöző – hagytam rá. – Nem, ezt te nem érted – rázott meg egy kissé. –Az asztrológusom… Azt mondta, végül egy Mérleg mellett fogok kikötni! – Ó – mondtam. – Nem láttad Fridát? Lulu mosolya azonnal lefagyott az arcáról. – Frida itt van? Azt hittem, megmondtad neki, hogy ne jöjjön. – A pillantása valaki másra vándorolt mögöttem. – Ó, hello, Christopher! Hátranéztem. Természetesen utánam jött. A srácokat, akikről azt hittem, hogy a határozottságommal szereltem le, kiderült, hogy valójában egy gonosz szuperhős fenyegető tekintete fogta vissza. Nagyszerű. – Szia! – szólalt meg. Aztán előre mutatott. – Az ott nem ő, azzal a Gabriel Luna nevű fickóval? Hátranéztem, és megláttam Fridát – vagy valakit, aki nagyon hasonlított hozzá a zsebkendőnyi ruhájában –, aki előre dőlt, veszélyesen közel a nyitott ablakhoz, és Gabriel Luna átölelte a vállát. Az a srác meg mi a fenét művel? Ismerve Frida végtelen rajongását iránta, bármit is csinált, azonnal feltételeztem róla, hogy nem helyénvaló. – Várj! – vetettem oda Christophernek, és elindultam feléjük, készen arra, hogy ha szükséges, kihajítsam Gabriel Lunát az ablakon, olyan gyilkos indulatok forrtak bennem iránta, amiatt, hogy így kihasználta a kishúgomat.

De amikor közelebb értem, megláttam, hogy valójában mi történik. Frida épp kihajolt az ablakon, amely sarkig tárva volt, egyenesen bele a – ebben az évnek ebben a szakában szerencsére üres – virágládába, Gabriel pedig tartotta, miközben a húgom testét görcsös rohamok rázták. Mikor közeledtem feléjük, felnézett és a dübörgő zene miatt felemelte a hangját: – Egy kicsit még fiatal ahhoz, hogy rászabaduljon egy ilyen bárra. Frida remegő kézzel törölte meg a száját. Észrevettem egy pincért, tálcáján szendvicsekkel, úgyhogy lekaptam egy marék szalvétát és odanyújtottam neki. Ő pedig hálásan elfogadta. – Azt mondta, biztos a gyümölcsös puncs miatt van – magyarázkodott erőtlenül. Aztán visszaereszkedett a sarkára és hatalmas, szomorú szemekkel nézett ránk. – Ki mondta, hogy biztos a gyümölcspuncs miatt van? – kérdeztem. Felvettem még pár szalvétát a halomból, és megtörölgettem vele az arcát, ott, ahol ő kihagyta. – Ő – mutatott méltatlankodva egy csoportnyi közelben táncolóra. – Justin Bay. Hátrafordultam és arrafelé néztem, amerre mutatott. És valóban, Justin Bay, a (rettenetes) Journeyquest-film sztárja állt ott és rázta a csípőjét néhány mutatós, ámde ostobának kinéző modell típusú lánnyal (nem a barátnőjével, Veronicával), akiken még annyi ruha sem volt, mint Fridán, és a cipőjük sarka még az övénél is magasabb volt. Lulu, aki közben mögém került, követte a pillantásomat és elállt a lélegzete. – Őt meg ki hívta meg? – csattant fel dühösen. – Az ittlévő emberek fele – jegyezte meg Steven – az internetről nyomtatta ki a meghívóját, legalábbis az ajtónál álló kidobóemberek szerint. Mindent megtettek, hogy kiszűrjék ezeket, de egy idő után egyszerűen lehetetlen volt megkülönböztetni a valódi meghívókat a hamisaktól. És az utcán minden irányban paparazzók nyüzsögnek – folytatta. –Meglehet, hogy a partid még a történelemkönyvekbe is bekerül… a

legkevésbé sem azért, mert minden létező tűzvédelmi szabályt megsért Manhattanben. – Igazából nem is gyümölcsös puncs volt – állapította meg Frida szomorúan. – Ugye? Nem tudtam levenni a szemem Justinról. Volt benne valami – de nem a testre simuló fekete selyeming, amit viselt, és nem is a számos arany nyaklánc –, ami lehetetlenné tette, hogy bármi másra gondoljak. Senki sem tűnhet el örökre… Még akiknek a tanúvédelmi programban új személyiséget adtak, azok is kényszert éreznek, hogy megkeressék a régi barátaikat, kockáztatva ezzel az életüket. A szokás hatalma. Végül mindenki elkövet egy hibát. Te is ezt tetted a dinoszauruszos matricákkal. Csak túl vak voltam hozzá, hogy észrevegyem. Istenem! Hát persze! Elég hihetetlennek tűnt. És nevetségesnek. Túlment a józan ész határán. De nem így volt mindennel, ami mostanáig történt velem? A könyökömmel utat törtem magamnak odáig, ahol Justin táncolt, és megérintettem a karját. Kinyitotta a szemét és kígyószerűen elkeskenyedett pupilláin keresztül vizslatott, aztán kissé lassított a rángatózásán, amikor felismert. – Ó – mosolyodott el lustán. – Hello, Nik! – Justin! – köszöntöttem mosoly nélkül. – Látnom kell a mobilodat. – Na, ez valami új… – Hátrapillantott a válla fölött a modellekre, akiket szédített, és felnevetett. A lányok, akik ugyanúgy be voltak rúgva, mint Justin, szintén nevetni kezdtek, de egy pillanatra sem hagyták abba a táncot. – Elég sok hülye leszólító szöveget hallottam már életemben, de a Látnom kell a mobilodat tutira viszi a pálmát. Christopher egy szemvillanás alatt ott termett a bal oldalamon. – Mutasd meg neki! – Most rögtön! – Gabriel pedig ott volt a jobbomon.

Justin rájött, hogy itt most valami komoly dolog folyik, és végre abbahagyta a táncolást. A szeme ismét normál méretet vett fel. – Hűha – csodálkozott. – Mi ez, vallatás? Csak táncolok… – De hamarosan a saját véredben fogsz feküdni, ha nem adod oda a telefonodat a nővéremnek most rögtön – figyelmeztette Steven. Sem Christophernek, sem Gabrielnek fogalma sem lehetett róla, hogy minek nekem ennyire Justin mobilja. De az, hogy egyetlen szavamra készek lettek volna feltörölni vele a padlót, az megmelengette a szívemet. De tényleg. – Jól van, na. – Justin belenyúlt a testre simuló, csíkos öltönynadrágjának a zsebébe, előhúzott egy ezüstszínű, kinyitható telefont, és elém tolta. – Mondjuk, nem tudom, minek ez neked. Épp elég e-mailt küldözgetsz… Diadalittasan bólintottam. – Jól gondoltam – állapítottam meg, miközben Justin üzenetei közt lapozgattam. – Még mindig írogatsz neki? – nézett rám Lulu döbbenten. – Istenem, én meg voltam róla győződve, hogy már hónapokkal ezelőtt lekattantál erről a pancserről. – Aligha – vágott gúnyos képet Justin. – Még mindig könyörög. Szánalmas. Christopher előrelépett, és egy laza mozdulattal a karjai közé szorította Justin fejét. Ez olyan váratlan fejlemény volt, hogy Fridának leesett az álla. El kell ismerjem, magam is nagyon meglepődtem. Christopher sosem tartozott a legsportosabb fickók közé még a gonosz szuperhős korszaka előtt. De most, feltételezem, hajtották őt a gonosz erői. – Jézusom – hörögte Justin. A modellek, akikkel táncolt és akik olyanok voltak, mint egy fogpiszkáló, kissé hátrébblibbentek, hogy kikerüljenek a veszélyes zónából, arra az esetre, ha esetleg vér folyna. Nem akarták, hogy a Dolce & Gabbana cuccaik összepiszkolódjanak. – Engedj el, ember! Tisztában vagy vele, hogy ki az apám?

– Kérj bocsánatot! – mordult rá Christopher. Nyilvánvalóan erősen szoríthatta, mert Justin fuldokolni kezdett. – Bocsánat – hápogta. – Ne hagyj nyomot az arcomon, ember! Újév után egy Ang Lee-filmben fogok szerepelni. Addig tekertem lejjebb az üzenetek közt, amíg nem értem egy olyanig, amelyiknél NikkiH szerepelt feladóként, aztán elolvastam a különösen cikornyás üzenetet, amit alatta találtam. Semmi értelme nem volt. De a dinoszauruszos matricáknak sem. – Le tud Félix nyomozni egy e-mailt? – kérdeztem Christophert. – Természetesen – felelte. – Mondd meg, hová küldjem ezt, hogy rá tudjon keresni, honnan jött. És Christopher megmondta. Megnyomtam a Forward gombot, és NikkiH üzenetét továbbítottam Felixnek, hozzáfűzve, hogy nézze már meg, honnan jött eredetileg. – Ó – néztem fel, amikor befejeztem. – Most már elengedheted. Christopher pedig elengedte Justint, aki a nyakát tapogatva támolygott még egy kicsit. – Atyavilág! – mondta. – Elment az eszed? Ez meg mi a csoda volt? – Nem tudom. – Gabriel elég higgadtnak tűnt. – De ezt azért kapod, amiért hazudtál egy kislánynak a puncsról. Ezzel az öklével Justin gyomrába bokszolt – elég keményen, legalábbis abból ítélve, ahogy a fiú összegörnyedt, aztán a földre zuhant és úgy kapkodott levegő után, mint egy aranyhal, amely kiugrott az akváriumából. Steven, aki Lulu mellett állt, először Justinra nézett, aztán Gabrielre, majd Christopherre és vissza. Aztán vigyorogva megjegyezte: – Tudjátok, először még kétségeim voltak. De most úgy néz ki, ez tényleg nagyszerű parti lesz. – Én ebből semmit sem értek – nézett le Frida szomorúan Justinra, aki lassan kezdte összeszedni magát – a modellek

közreműködésével, akik mind odatipegtek, hogy segítsenek neki. – Mi történik itt? Mire kellett neked Justin Bay mobiltelefonja? És mit keres itt Christopher egyáltalán? – Ezt kérdezhetnénk akár tőled is – néztem rá szigorúan. – És mi a csoda van rajtad? Honnan szedtél ilyen ruhát? Már ha egyáltalán ezt ruhának lehet nevezni. – Azért jöttem, hogy támogassam Lulut – húzta fel az orrát a húgom. – Tudom, hogy milyen fontos neki ez a buli. Nem akartam cserbenhagyni… Lulu teljesen meghatottnak tűnt. – Ó – mondta. – Hát nem édes? Komolyan, Nikki, nem haragudhatsz rá ezek után! – Dehogyisnem – jelentettem ki. – Megmondtam neki, hogy nincs meghívva, te is ott voltál, amikor mondtam, igaz, Lulu? Nem hiszem, hogy ebben bármi édes is lenne. – Szerintem túl kemény vagy vele – szólalt meg Gabriel. És legnagyobb megdöbbenésemre lekapta a zakóját – egy méregdrága darabot, ugyanolyan rojtokkal, mint Stevenén –, és Frida meztelen vállára terítette, mert a húgom kissé fázott a beáramló hűvös szélben, a nyitott ablak mellett, ahol még mindig állt. – Megtanulta a leckét, nem gondolod? – Aha – húzta szorosra Frida a zakó gallérját, és úgy nézett Gabrielre, hogy szó szerint csillagok szikráztak a szemében. De aztán rájöttem, hogy csak a különleges halogénizzók (amelyeket Lulu szerelt fel a partira) fénye tükröződött vissza benne. – Megtanultam a leckét. Lulu kuncogva bökött oldalba a könyökével, de én nem igazán láttam, hogy mi ebben olyan vicces, de tényleg. A kishúgom bele van zúgva Gabriel Lunába – most már hónapok óta –, és ez nem helyénvaló. Ez a fiú túl öreg hozzá, és még bátorítja is ezzel a viselkedéssel – mármint hogy behúz az ilyen kreténeknek, mint Justin Bay. Jó, oké, ez tényleg nagyon vagány dolog volt tőle. De hahó! Ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy Gabriel csak úgy a

húgomnak adhatja a zakóját. A kishúgomnak, akinek itt sem lett volna szabad lennie, nemhogy randiznia az ő korában. – Ez Félix lesz – nyúlt bele Christopher a bőrnadrágja zsebébe a telefonjáért, amely épp most eresztett el egy sárkánycsatakiáltást. Ahogy a képernyőre pillantott, bólintott, és felvette. – Na, mid van? – kérdezte. Aztán néhányszor megint bólogatott. Majd rám nézett. A tekintete olyan élesen fúródott belém, mint egy lézersugár. Úgy éreztem, mintha a gerincemet pásztázta volna. És nem épp kellemes módon. Nem tudtam kiolvasni belőle, milyen gondolatok állhatnak mögötte. De éreztem, hogy baj van. Christopher megnyomta a Hívás vége gombot, és eltette a telefont. Átható tekintete még mindig engem fürkészett, és csak annyit mondott: – Válthatnék veled néhány szót – négyszemközt? Ez alkalommal azonban Steven a sarkára állt. – Nem! – szólalt meg. Nem mérgesen. Igazából egész higgadtan, ami azt illeti. De ez a „nem” olyan határozottnak hangzott, mint egy királyé. – Akármit is akarsz neki mondani ezzel kapcsolatban, azt nekem is elmondhatod – jelentette ki. – A bátyja vagyok, emlékszel? Christopher meglepetten nézett rá. Nem tudom, mi futhatott át az agyán ebben a pillanatban – hogy Igazából nem is vagy a bátyja?, amiről mindannyian tudtuk, hogy így van (jó, leszámítva talán Gabrielt). Még Steven is. És mégis, abban a pár másodpercben igazabbnak tűnt, mintha Steven az igazi bátyám lett volna. Christopher mindenesetre nem kérdőjelezte meg. – Rendben – bólintott rá. – Szóval, itt van, amit Félix kiderített. Lenyomozta az e-mailt egészen egy olyan számítógépig, amelynek az IP címe westchesteri. Tátott szájjal néztem rá. – Westchesteri? Hisz az csak húsz mérföldre van innen!

– Így van. És egy orvosnak a gépe. Akit úgy hívnak, hogy Jonathan Fong. Lulu elhúzta a száját. – Miért küldözgetne egy doktor e-maileket Justin Baynek Nikki Howard nevében? Milyen beteges és perverz dolog ez már? – A valódi kérdés nem ez – hívta fel a figyelmünket Christopher. – A valódi kérdés az, hogy kinek dolgozik ez a Jonathan Fong. Döbbenten néztem rá. Annak ellenére, hogy a buli a legnagyobb hévvel folyt a hátunk mögött, és a lakásban eszméletlen meleg volt, leszámítva azt a pár helyet, ahol nyitva álltak az ablakok, hirtelen jeges hideg futott végig rajtam. – Nem! – csak ennyit tudtam kinyögni.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A SZOMORÚ AZ VOLT, HOGY VÉGÜL ÖTEN – NEM számítva Cosabellát – indultunk el Westchesterbe. És az egyikünk nem volt magánál. Nem volt túl szép, sem igazságos dolog így kihasználni Brandon Starkot. De szükségünk volt a limuzinjára. Hogy juthattunk volna el másképp dr. Fong házáig? Egy taxi sem vitt volna el ilyen messzire, a vonatok pedig már nem jártak reggelig. Christopher azt mondta, Jackie nénikéje biztosan megengedné, hogy kölcsönvegyük a kocsiját. De ez azt jelentette volna, hogy mindannyiunknak le kellett volna cuccolni Brooklynba, hogy elhozzuk, arról nem is beszélve, hogy valahogy ki kellett volna magyaráznunk azt is, mire kell. Amikor itt volt Brandon, aki a sok licsis Martinitől beájult az ágyamon. De legalább magunkkal vittük. Bár Tomot, a sofőrjét megkértük, hogy hozzon neki hányinger elleni tablettát a boltból, aztán, amikor kiszállt, Steven becsusszant a volán mögé, és mindannyiunkkal együtt elhajtott. A legnehezebb – legalábbis Gabrielnek – az volt, hogy elmagyarázzuk, miért nem jöhet velünk. Fogalma sem volt, hová megyünk (csak annyit tudott, hogy Westchesterbe), és miért. De ő is velünk akart jönni. Amikor megköszöntem neki, hogy segített Fridával kapcsolatban, és azzal próbálkoztam, hogy „Nos, most el kell mennünk, van egy fontos feladatunk. Később majd találkozunk,” csak annyit mondott, hogy „Nagyszerű. Segítek én is,” és tartotta az ajtókat, amíg Christopher és Steven átráncigálták rajtuk az ájult Brandont. Végül megragadtam a karját, és odasúgtam neki:

– Megtennél nekem egy hatalmas szívességet, kérlek, és hazavinnéd Fridát? Túl fiatal még ahhoz, hogy ilyen későn az utcán mászkáljon, és félek, hogy valami történne vele, ha egyedül indulna útnak. Láttad, mi volt a buliban is. Gondoskodnál róla, hogy épségben hazajusson a szüleihez? Csak néhány háztömbnyire laknak. Gabriel rábólintott – de csak akkor, amikor megígértem, hogy megvárjuk. Természetesen, amikor Frida megtudta, hogy egy kocsiban fog utazni – ráadásul egyedül – Gabriel Lunával, lelkesen egyezett bele, hogy vele menjen. És amikor búcsúzóul megöleltem, a fülembe súgta: – Ne haragudj, hogy olyan randa dolgokat vágtam a fejedhez a múltkor. Egyáltalán nem úgy gondoltam. Nagyszerű nővér vagy, de tényleg. És köszi ezt is! – A fülére mutatott, amelyben láttam, hogy ott díszeleg a gyémánt fülbevaló, amit tőlem kapott. – Meg kellett volna várnod a karácsony reggelt, csak akkor lett volna szabad kinyitnod a csomagot – jegyeztem meg csüggedten. – Most mi lesz a meglepetés, amire izgatottan várhatsz? – Hogy találkozom veled – felelte. Adott egy viszlát puszit, belekarolt Gabrielbe, aztán eltűntek előlünk a Centre Streeten. Nekünk természetesen eszünk ágában sem volt megvárni Gabrielt. Steven rögtön el is indult, és nyomban az autópálya felé vette az irányt, mivel olyan hamar akartunk dr. Fong házához érni, amennyire csak lehetett. Nem mintha neki – vagy bármelyikünknek – lett volna fogalma arról, mire számíthatunk, ha odaérünk. Mindannyiunk közül, azt hiszem, én voltam az egyetlen, akinek folyton az járt az eszében, hogy dinoszauruszos matricák. Azoknak az e-maileknek még mindig semmi értelmüket nem láttam… …de azoknak a dinoszauruszos matricáknak sem volt, amelyeket én adtam Christophernek – legalábbis neki akkor még nem. Ha nem nézzük a körülményeket, akkor teljesen véletlenszerű dolognak tűntek, ahogyan azok a levelek is, amelyeket Justin kapott folyamatosan, az én nevemben.

Christopher szavai ott visszhangoztak a fejemben: Senki sem tűnhet el örökre… kényszert éreznek hogy megkeressék a régi barátaikat… a szokás hatalma. Végül mindenki elkövet egy hibát. De ki követte el a hibát ezekkel az üzenetekkel? Lehet, hogy csak valami rosszindulatú tréfa volt (bár hogy szerezhette volna meg egy egyszerű földi halandó Justin Bay magántelefonszámát?). Az is lehet, hogy nem volt semmi jelentősége. Előfordulhat, ez az egész csak hamis ábrándok kergetése. De az is lehet, hogy nem. A gond csak az volt, hogy amikor elhagytuk Manhattant és beértünk Westchesterbe, Christopher nem engedte Stevennek, hogy használja a limuzin GPS-ét, hogy megtaláljuk a címet, amit kerestünk. – Vicceltek? – kérdezte. – A Stark azonnal ránk állítaná minden műholdját. A zsaruk öt másodpercen belül lekapcsolnának minket. Lulu rögtön izgatott lett, amint ezt meghallotta. – Mi most valami törvényelleneset csinálunk? – tudakolta. Christopher gúnyos pillantást vetett rá. – Az imént loptunk el egy limuzint – jegyezte meg. – Hát… – helyesbítettem. – Tulajdonképpen csak kölcsönvettük. – Az alvó Brandonra néztem, aki az oldalülésen feküdt kinyúlva, és úgy szuszogott ott, mint egy szmokingos angyal. A fején piros bársony mikulássapka volt. – A tulajdonos is itt van, nem? – Ide megyünk. – Christopher előhívott egy térképet az iPhone-ján, és megmutatta Stevennek. – Még két mérföldet kell menned ezen az úton. – Köszi – felelte Steven a vezetőülésről. A kanyargó országút, amely mentén egyik hatalmas udvarházat a másik hatalmas udvarház követte, ilyen késő éjjel gyakorlatilag kihalt volt. Könnyű pelyhekben szállingózott a hó, ami még nem volt elég ahhoz, hogy megmaradjon, de ahhoz már igen, hogy gyönyörűnek lássuk. Még mindig örültem, hogy eszembe jutott lecserélni a tűsarkú szandálomat egy Marc Jacobs csizmára. Steven feltekerte a fűtést a limuzinban, de még így is úgy

éreztem, a bőrdzsekim nem nyújt elég meleget, ha majd kiszállok a kocsiból. Lehet, hogy ez azért volt, mert még mindig a pántos estélyi ruhámban feszítettem. De legalább Cosabella ott nyújtózkodott a combomon, hogy melegítsen. – Még mindig nem tudom, hová megyünk – állapította meg Lulu a Steven melletti ülésről. Rajta Tom sofőrsapkája volt, amit ott felejtett az autóban. Nagyon vagány látvány volt a szőkített apródfrizurájával, amelybe gyakran illesztett toldásokat… bár ma este pont nem. – De pont ez benne a kaland! Olyan, mint egy kincsvadászat! Hát nem fantasztikus ez a Nikki? Mindig megtalálja a legjobb módját, hogyan lehet feldobni egy bulit! Nem tudtam eldönteni, hogy Lulu csak önmagát akarja jobb kedvre deríteni, vagy tényleg nem fogta fel, hogy most valami nagyon komoly dolog történik. Még mindig a fellegekben érezte magát attól a felfedezéstől, hogy az asztrológusa szerint Stevennek és neki összeülik a csillagjegyük. Aztán Christopher megszólalt: – A következő kocsifelhajtó lesz az. Steven ráfordult egy hosszú kocsibejáróra, aminek mindkét oldalát egymásra rakott kerek kövek szegélyezték, és egy lejtős udvar szépséges fákkal, amelyek ágai az évnek ebben a szakában persze csupaszok voltak. Az égbolt éppen ekkor kezdett rózsaszínes vörössé válni keleten, és mivel a hófelhők igen alacsonyan lebegtek, a város fényei visszatükröződtek rajtuk, így nem volt nehéz észrevenni a házat, annak ellenére, hogy ilyen későre járt. Régimódi, vöröstéglás, gyarmati stílusú épület volt, fekete spalettákkal és minden ablakban egy gyertya formájú elektromos lámpával. Emlékeztem rá, valahol azt olvastam, hogy ezeket a gyertyákat az asszonyok háború idején tették az ablakba, hogy hazavezérelje a szeretteiket. Mostanában az emberek ünnepek idején is ezt tették. De vajon kit akart dr. Fong hazavezérelni? – tűnődtem. Steven végighajtott a bejárón, ami egy kör alakú hurokban végződött a bejárat előtt. Ott megállt, és leállította a motort.

– No – fordult hátra Lulu és nézett ránk az első ülésről. A sofőrsapka még mindig vagányul félrecsapva virított a fején. – És most? Kinéztem a házra a limuzin sötétített ablakain át. Nem olyan félelmetesen nagy épület volt, mint néhány másik udvarház, amelyek mellett elhaladtunk idefelé, de azért kicsinek sem mondtam volna. Szinte bántóan hétköznapi volt – olyan építmény, amely mellett úgy haladsz el, hogy szinte észre sem veszed, eszedbe sem jut, vajon ki lakhat benne, és sosem gondolod, hogy istenem, egyszer majd én is ilyenben szeretnék élni. Egyszerűen csak… ott volt. Az autóban csend volt, leszámítva Brandon halk horkolását. Felemeltem Cosabellát, aki még mindig az ölemben szundikált, és átmásztam Christopher lábán a kocsiajtóig. – Mi a… – Christopher hangja aggodalmasnak tűnt. – Várj meg! – Engem is! – szólalt meg Steven, és ő is kiszállt. – És engem is! – jelentkezett Lulu is. Hamarosan már egy egész kis menetet vezettem dr. Fong ajtajáig. Mindenki csatlakozott a limuzin utasai közül, kivéve Brandont, aki meg sem rezzent. Hihetetlenül hideg volt odakint – annyira, hogy úgy éreztem, ha túl mélyet lélegzem, befagy az orrom. A levegőben kellemes füstillat terjengett. Minden csendes volt – és teljesen mozdulatlan – dr. Fong háza körül, leszámítva a lépteink zaját, ahogy a jeges úton közeledtünk a bejárati ajtó felé. Amikor odaértünk, felemeltem a nehéz sárgaréz kopogtatót, és hagytam kétszer-háromszor visszaesni. A hang, amelyet kiadott, olyan hangosnak tűnt a hajnali csendben, hogy attól féltem, felébreszti valamelyik szomszédot. Egy perc múlva, amikor nem érkezett válasz, Lulu megállapította: – N-nincsenek itthon. – A foga vacogott a hidegtől. – Szálljunk vissza a kocsiba! Ott legalább meleg van. De nem is törődtem vele. Inkább ismét felemeltem és elengedtem a kopogtatót.

Ez alkalommal az egyik ablakban a fejünk fölött felgyulladt a villany, és lépéseket hallottam a házból. Aztán kinyílt az ajtó, és egy középkorú ember jelent meg benne fürdőköpenyben, és álmosan pislogott ránk. Amikor meglátta az arcomat, a szeme észrevehetően elkerekedett. – Hello – köszöntöttem. Dr. Fong a fejét kezdte csóválni. – Nem – mondta. Ennyit. Egyetlen szót. De ebből az egyetlen szóból csak úgy áradt a félelem. És megpróbálta ránk csapni az ajtót. De Steven gyorsabb volt. A lábát az ajtó és a keret közé csúsztatta, így dr. Fong nem tudta becsukni. Aztán megszólalt: – Hosszú utat tettünk meg idáig. Csak szeretnénk egy kicsit bemenni, és néhány szót váltani magával. – Nem – ismételte dr. Fong saját magát. Továbbra is rémültnek tűnt. – Azt hiszem, rossz házba kopogtattak. Nem ismerem magukat… – Öhm… – lépett Christopher Steven mögé. –Szerintem nagyon is jól ismeri Nikki Howardot – vagy inkább mondjam azt, hogy Em Wattsot? Vagy nem ön az egyik abból a sebészcsapatból, akik az agyátültetését végezték a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetben néhány hónappal ezelőtt? Tudja, elolvastam az orvosi adatait, és mindent tudok a dologról. Szóval, ha nem akarja, hogy eljuttassam ezt az anyagot a sajtónak, jobban teszi, ha beenged minket. Dr. Fong, aki úgy nézett ki, mintha valaki kést szorítana a torkának – amitől, azt hiszem, bizonyos szempontból nem is álltunk messze – egy másodpercre elgondolkodott, aztán hátrébb lépett és beengedett minket. Libasorban bemasíroztunk, és egy New England-i stílusban berendezett hallba jutottunk, polírozott sötét faanyagokkal és kacsára vadászó kutyák képeivel a falon. Cosabella udvariasan, de kíváncsian szaglászott körbe. – Ez nem játék, tudják – figyelmeztetett minket dr. Fong bosszúsan, amikor már mindannyian odabent voltunk, és becsukta mögöttünk az ajtót. – Megölik magukat, ha rájönnek,

hogy tudnak a dologról. Már ezelőtt is tettek ilyet. Mit gondolnak, én hogyan keveredtem ebbe az egészbe? Attól, hogy egy ilyen szelíd kinézetű doktor szájából hallottuk ezeket a szavakat, aki egy piros, skót mintás fürdőköpenyben ácsorgott a régimódi halljának sötét nyugalmában, úgy megborzongtam, ahogy a kinti hidegtől sosem tettem volna. Ha én megborzongtam, Lulura még rémítőbb hatást tett, mivel neki fogalma sem volt, mibe keveredett, amikor bemászott Brandon Stark limuzinjába a Centre Streeten, odahaza, Manhattanben. Teljesen megdermedt – és az arca elkomorult. Ha azt hallod, hogy megölhetnek, az határozottan tönkreteszi, akármilyen bulihangulatban voltál is. Ezt tanúsíthatom. – Miért nem ülünk le, és mesél nekünk erről? – javasolta Steven ugyanolyan higgadt hangon, amilyenen eddig beszélt. Nyilvánvalóan hozzá volt szokva, hogy hisztérikus agysebészekkel egyezkedjen. Dr. Fong úgy tett, ahogy kérte, de láthatólag csak azért, mert sarokba szorították, nem azért, mert így akarta. Papucsban besétált a nappaliba, egy négyzet alakú szobába, amely szintén New England-i stílusú volt, és ahol láthatólag tűz is égett korábban az este folyamán. Mostanra már kialudt, de az égő fa kellemes illata még ott lengedezett a levegőben. Felkapcsolt egy egyetlen égőből álló lámpát az ablak mellett egy asztalon, de csak azután, hogy meggyőződött róla, minden függöny be van húzva a szobában, és paranoid módon ki nem nézett minden ablakon, hogy megbizonyosodjon, az úton nincs más autó, csak a miénk. – Biztosak benne, hogy nem követték magukat? –faggatott. Christopher és én egymásra néztünk. Én tényleg figyeltem erre, akármilyen paranoiásnak is tűnhettem emiatt. – Igen – feleltem. – És nem, nem követtek. – Nem választhattak volna egy kevésbé hivalkodó járművet? – kérdezte. – Gondolják, hogy egy ilyen hosszú limuzin nem tűnik fel errefelé? – Nem volt más választásunk – jöttem zavarba. Dr. Fong körbepillantott – először Lulura nézett, akin még mindig rajta volt

a sofőrsapka és a fodros aljú partiruha, és egy chippendale szék szélén egyensúlyozott, majd Stevenre, aki feszülten állt, szinte vigyázzállásban, az előszoba ajtajában, mintha arra számított volna, hogy a Stark bármelyik pillanatban beronthat. Majd Christopherre meg rám, akik a kialudt kandalló mellett ácsorogtunk, Cosabellával a lábunk mellett és dr. Fongot figyeltük, aki rettentő zavartnak tűnt a pizsamájában és a fürdőköpenyében, úgy, hogy a haja középen egy kissé égnek állt. Az arckifejezéséből világosan kiderült, hogy egyáltalán nincs lenyűgözve attól, amit lát. – Lakik itt – kérdeztem, mert hirtelen eszembe jutott – egy Mrs. Fong is? Dr. Fong gúnyos pillantást vetett rám. – Nem – felelte –, az anyám nem él velem. Én úgy értettem, van-e felesége, de azt hiszem, igazából így is megválaszolta a kérdésemet. – Miért kap – tért a tárgyra rögtön Christopher – Nikki Howard egyik volt fiúja e-maileket valakitől, aki a maga házában lévő egyik számítógépet használja? Dr. Fong váratlanul a kezébe temette az arcát. Aztán megfordult, odalépett egy kis szekreterhez, kinyitotta, kivett belőle egy kristály viszkis üveget, és remegő ujjakkal töltött magának egy pohárral. Aztán egyetlen hajtással lehúzta az egészet. És töltött még egyet. Ezt odavitte a kanapéhoz, ahol leült Cosabella mellé, aki rögtön megszavazta magának a legkényelmesebb helyet a házban. Amikor felénk fordult, döbbenten láttam, hogy az arca olyan fehér, mint a feje fölött lógó képen látható hajó vitorlái. – Ki tud még erről? – kérdezte. – Senki – mondtam, és Stevenre pillantottam. – Úgy értem, azokon kívül, akik itt vannak. És aki lenyomozta az e-mailt, amely ide vezetett. – El fogja mondani valakinek? – emelte remegő kézzel dr. Fong a viszkis poharat a szájához.

– Nem – nyugtattam meg. Átsétáltam a szobán és lehuppantam egy karosszékbe, éppen szemben azzal a hellyel, ahol az orvos ült. – Dr. Fong, mi folyik itt? Egy pillanatig nem válaszolt. Csak bámult az itala borostyán mélységeibe. Amikor végre megszólalt, csak annyit kérdezett: – Tudják, mi az a hippokratészi eskü? Lulu kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Steven pedig még mindig úgy állt ott, mintha azt akarná, hogy valaki betörjön az ajtón, ő pedig lekaratézhassa a betolakodót, vagy ilyesmi. Végül Christopher válaszolt: – Aha. Valami, amit minden orvosnak le kell tenni, mielőtt elkezdenek praktizálni. – Először is – mondtam –, ne árts! – Így van – bólintott Dr. Fong. – És a Stark Intézetben azt mondjuk magunknak, hogy mi is így teszünk. Nem ártunk. Agyakat ültetünk át súlyosan sérült testekből, amelyek másképp nem élnék túl, olyan testekbe, amelyek agyhalott donorokhoz tartoznak, hogy a pácienseink új esélyt kapjanak az életre. Ez történt magával is – nézett rám. – Tíz éve dolgozom a Stark Intézetben, és soha, egyetlen pillanatra sem kérdőjeleztem meg az erkölcsösségét annak, amit teszünk. Egészen a balesete napjáig. A tekintete körbejárt a szobában, Stevenről Christopherre, aztán rám nézett. – Mi történt aznap? – érdeklődtem reszelős hangon. Aztán megköszörültem a torkomat, hogy kitisztuljon. – Én csak asszisztáltam – meredt dr. Fong a távolba. – A te esetedért dr. Holcombe volt a felelős. Nikki Howard sokkal fontosabb volt annál, hogy bárki másra rábízták volna. Normál esetben én az intézet oktatási szárnyát vezetem… – Oktatási szárnyát? – vágtam közbe. – Igen, persze – erősítette meg. – Az átültetésekre akkora az igény, hogy már várólista is van. De az már többéves, és néhányan nem tudnak – vagy nem akarnak – várni. Úgyhogy némi térítési díj ellenében az intézet a világ minden tájáról fogad sebészeket, és megtanítjuk nekik, hogy maguk is el tudják végezni a beavatkozást. És donortesteken gyakorolhatnak…

– Donortesteken? – szörnyedtem el. Christopher bosszús pillantást vetett rám, amiért ismét félbeszakítottam dr. Fongot, de nem tudtam megállni. Donortestek? – Ó, elég sok van belőlük – magyarázkodott az orvos. – Mindenféle olyan betegek, akiket hivatalosan agyhalottá nyilvánítottak, és akik előzőleg felajánlották a testüket tudományos célokra. Sajnos nincs hiány az olyan páciensekből, akik valamilyen baleset következtében vagy igen gyakran kábítószer- vagy alkohol-túladagolás miatt vegetatív állapotba kerülnek. Amiből természetesen nincs nekünk sem, az a használható agy, amit beültethetnénk, a betegek viszont azt szeretnék, ha lenne… Felemeltem a kezem, mert már ez is túlságosan sokkolt, nem akartam többet hallani. – Semmi gond – mondtam. – Folytassa! – Szóval – mondta –, ahogy már említettem, dr. Holcombe és dr. Higgins voltak a felelős sebészek a maga eseténél. De a maga műtéténél volt valami… furcsa. Dr. Holcombe azt mondta nekem, hogy Nikki Howard családjának kórtörténetében örökletes agyi problémák voltak, és ő is ebbe halt bele. Láttam, hogy Lulu most még jobban összezavarodott, mint eddig. De amikor senki nem reagált arra, hogy azt állította, halott vagyok, holott jól láthatóan élek, dr. Fong nem szólt semmit. – Miután végeztünk az összeöltéssel, olyasmit tettem, amit normál körülmények közt sosem csinálok – folytatta. – Elmentem, és megvizsgáltam a kivett agyat. Mindig is érdekeltek az agyi elváltozások, és látni akartam, mi volt a baj Nikki Howarddal. Valahol odafent hallottam, hogy egy ajtó kinyílik, majd becsukódik, aztán valami dobogó hang hallatszott. Valaki járkált a fejünk fölött. Dr. Fong azonban, úgy tűnt, nem vette észre. – De Nikki Howardnak nem volt semmiféle agyi rendellenessége. Semmi hiányosság. És az aneurizma, amiről dr. Holcombe állította, hogy Nikki abban szenvedett? Az egész magyarázat a halálára, és arra, hogy sürgősséggel átültetést kellett

végrehajtani nála? Az sehol sem volt. Teljesen egészségesnek találtam. Christopherre néztem. Ő megmondta, hogy véletlenek nincsenek. „Tudja valaki pontosan, hogy mi történt Nikkivel azon a napon?” – kérdezte. – „Elájult, aztán többé már nem tért magához. A Stark azt állítja, aneurizma volt… de honnan tudhatnánk?” És most megkaptuk a választ. Nem baleset történt. Christopher önelégült arckifejezéssel nézett vissza rám, hogy igaza volt. – De akkor… mit tettek vele? – tudakoltam. – Hogy így elájuljon? – Azt lehet, hogy sosem tudjuk meg – felelte dr. Fong. – Miután a műtét befejeződött, többé nem engedtek a test – Nikki teste – közelébe. Nekem csak az orvosi hulladékkal kellett foglalkoznom. Lulu elszörnyedve kapkodott levegő után. – Nikki… agyával? Dr. Fong elismerő pillantást vetett rá, mintha hirtelen rájött volna, hogy a lány sokkal intelligensebb, mint amilyennek előzőleg gondolta. – Így van – bólintott. – Nekem kellett gondoskodnom az eltávolításáról. – De – vetette közbe Steven – maga esküt tett. – Ne árts – mormogtam. – De miért? – kérdezte Steven. Ő ugyanúgy elborzadt, mint Lulu. – Miért távolítana el valaki egy teljesen egészséges agyat egy lány testéből? – Azt hiszem, én megmondhatom neked, miért – szólalt meg Christopher. De abban a pillanatban dobogás hallatszott a lépcső felől – siető léptek ismerős hangja, amire Cosabella feszülten kezdte hegyezni a fülét. Aztán már csak azt láttam, hogy elkezd ugatni, és erre a hangra csaholás válaszol, majd két apró pudli – pontosan olyanok, mint ő – leszámítva, hogy az egyik fekete, a másik pedig kakaóbarna – robog be a szobába. Egyenesen Cosy felé rohantak, aki leugrott a székről és odaszáguldott hozzájuk, miközben a

farkát olyan izgatottan csóválta, mintha két rég elveszett barátjával találkozott volna. – Harry! Winston! – Egy idősebb hölgy futott be a kutyák után a szobába frottírköpenyben, és összeütögette a tenyerét. – Feküdj! Feküdj! Annak ellenére, hogy a haja alvás közben a fejére lapult, és semmi smink nem volt rajta, felismertem. Még mielőtt Steven megremegett volna az ajtóban és döbbenten felkiáltott volna, hogy „Anya?!”, én már tudtam, ki az. Dee Dee Howard. Nikki Howard anyja dr. Fong házában lakott. De az a helyzet, hogy én ezt valahol már sejtettem. Attól a perctől fogva, hogy összeadtam egyet a kettővel, és rájöttem, hogy mit jelentenek valójában azok az e-mail üzenetek, amelyekről Veronica beszélt. Hisz miért hagyta volna hátra az üzletét meg minden mást a régi életéből, ha nem azért, hogy valami olyasmivel – vagy olyasvalakivel – legyen, akit milliószor jobban szeret? – Steven! – kiáltott fel, amikor meglátta a fiút. Es boldogan indult, hogy megölelje. Steven annyival magasabb volt nála, hogy le kellett hajolnia ahhoz, hogy az anyja a karjaiba zárhassa. Az arcán pedig hitetlenkedés tükröződött. – Nem tudtam, hogy itt vagy! Nikki bátyja teljesen elképedt. – Anya! – ölelte meg. – Hogy én mennyit kerestelek! Mindenki betegre aggódta magát miattad – Leanne, Mary Beth. Nem láttad a híreket a tévében? Már azt hittük, megöltek. – Ó! – szánakozott Mrs. Howard. – Annyira sajnálom, drágám. És láttuk a híreket. De azt hittük, a Stark próbál meg csőbe húzni. Eszembe sem jutott, hogy tényleg te állsz mögöttük. – A pillantása felém vándorolt. Aztán megdermedt. – Ó, jaj! –A szeme megtelt könnyel. A tekintetéből rémület és elragadtatás keveréke sugárzott. – Én… nem is tudom, mit mondjak. Te… te pont úgy nézel ki, mint… De nem tudta folytatni. És nem is kellett. Tudtam, kire gondol, hogy pont úgy nézek ki, mint ő.

És az igazság az, hogy azt is tudtam, hogy nem csak hasonlítok rá. Hanem ő is vagyok. Legalábbis bizonyos szempontból. Ekkor Christopher lépett oda hozzám és a kezét a vállamra tette. Amolyan támogató mozdulat volt ez, én pedig nem is lehettem volna hálásabb érte. – Ez bizonyára nagyon nehéz önnek – mondta szelíden Mrs. Howardnak. – Csak… – Steven mamája a fejét csóválta. Az ő déli akcentusa sokkal erősebben hallatszott, mint a fiáé. De nekem tetszett, csakúgy, mint a kissé már megkopott szépsége. – Bocsánat! Nem akartam bámulni. Csak annyira hasonlítasz rá. Mert ő vagyok, akartam mondani. Legalábbis az ő testében élek. – Semmi baj – nyugtattam meg inkább. A lábamnál Cosabella még mindig nagyon élvezte a találkozást a rég nem látott kuzinjaival – vagy amennyire én tisztában voltam a helyzettel, akár a testvéreivel –, Harryvel és Winstonnal, és boldogan ugrándoztak dr. Fong szőnyegén. Úgy döntöttem, témát váltok. – Szóval, egész idő alatt itt volt? – Ó, igen – felelte Mrs. Howard. Belekarolt Stevenbe, és most boldogan támaszkodott a karjára. – Dr. Fong felhívott, és elmondta, mi a helyzet. És elmagyarázta, milyen fontos, hogy semmi nyomot ne hagyjak magam után, amit a Stark lenyomozhat. Én pedig azonnal jöttem. Annyira sajnálom, hogy aggódtál miattam, drágám! – mondta Stevennek. – De nem mertem megkeresni Leanne-t, tudod, milyen pletykás. Mary Beth pedig teljességgel reménytelen. De most itt vagy, és csak ez számít. Jaj, mennyi dolgot kell elmeséljek neked! És hogy érzed magad? Annyira örülök, hogy itthon vagy! Steven nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Ismertem az érzést. Otthon. Olyan messze volt az otthonától, hogy ennél messzebb már nem is lehetett volna. De mégis, itt volt az anyja karjaiban. Hát valójában nem volt mégis otthon?

A székről, ahová Lulu lehuppant, valami hangot hallottam. Amint odanéztem, láttam, hogy idegesen tekergeti szőke bubifrizurájának egy tincsét. Amikor észrevette, hogy a szobában szinte mindenki őt nézi, felugrott és mentegetőzni kezdett: – Bocsánat! Én csak… – Sápadtnak és törékenynek tűnt dr. Fong nappalijának félhomályában. – Nem igazán értem. Mit keresünk mi itt? – Azért jöttünk, hogy megtaláljuk őt – biccentettem Mrs. Howard felé. – De a valódi kérdés az, hogy mit is keres itt. Igaz, doktor úr? Dr. Fong felsóhajtott. Nem akart erről beszélni. Egyáltalán nem akart beszélni róla. – Szükségem volt a segítségére. Esküt tettem… – felelte fáradtan. – Azt mondták, helyezzem el Nikki agyát a hulladék közt. De ezt tenni akkor, amikor semmi baj nem volt vele… gyilkosság lett volna. Sokkal tartozom a Stark Enterprisesnak. De egy ártatlan lány meggyilkolásában nem szándékoztam részt venni. – Szóval, ha nem szabadult meg Nikki agyától – kérdezte Steven zavartan –, akkor mit csinált vele? És mintha végszóra tette volna, kinyílt egy oldalajtó, és egy átlagos magasságú és testsúlyú, se nem göndör, se nem egyenes, vörösesbarna hajú fiatal lány lépett be a szobába, akit sosem láttam még, és úgy hunyorgott, mintha épp most ébredt volna fel, pedig a lámpa nem is világított különösen erősen. – Istenem! – panaszkodott. – Nem tudnátok kisebb zajjal lenni? Tudjátok, néhányan nem ébrednek a hajnal első sugaraival, és még aludni próbálnának. Aztán úgy tűnt, észrevette, hogy többen is vannak a szobában, nemcsak dr. Fong és Mrs. Howard, és a szeme kissé elkerekedett. De a reakciója csak akkor lett teljes, amikor megpillantott engem. Kerek, angyalszerű arcát elöntötte a pír, és a szeme, amely egyébként zöld volt, szikrákat szórt. Egy szemvillantás alatt felemelte a kezét, és teljes erőből arcon csapott. Így bizony. Megpofozott.

– Te szemétláda! – förmedt rám Nikki Howard.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET MRS. HOWARD ÉS STEVEN RÖGTÖN UGROTTAK, hogy szétválasszanak minket, mielőtt eldurvul a helyzet. Nikki egyszerűen rám vetette magát – vagy, azt hiszem, úgy kellene mondanom, hogy a régi testére – ütni, csípni kezdett és a hajamat rángatta. Dr. Fong rám kiáltott, hogy nem üthetek vissza – miután megpróbáltam azt tenni, pusztán önvédelemből –, mert ő nem épült fel olyan gyorsan és nem tért magához olyan hamar a műtét után, mint én. Nikkinek nem állt rendelkezésére a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet hihetetlen technológiája, ahogy nekem – csak az anyja szerető gondoskodása, és azok a dolgok segíthettek neki, amiket dr. Fong adhatott, amikor hazaért a munkából. Szemmel láthatólag Nikki még nem volt száz százalékos. – De ahhoz azért elég jól van, hogy e-maileket küldözgessen az exbarátjának – jegyeztem meg gúnyosan. Sajnálom, de az a pofon fájt. És az utána következő csípések sem jelentettek túl kellemes élményt. Mrs. Howard vádló pillantást vetett Nikkire. Elég dühös volt rá a pofon miatt, és rákiáltott: – Nicolette Elizabeth Howard! Azonnal abbahagyod ennek a lánynak az ütlegelését, hallod?? – Ez volt az első alkalom, hogy valaki a teljes nevemen szólított. Csakhogy ez most nem nekem szólt. – Nézz rá, anya! – kiabált vissza Nikki, miközben Mrs. Howard megpróbálta elrángatni tőlem. – Nézz csak rá! Ez az én ruhám! És az én új Marc Jacobs csizmám! És nézd meg, hogy festette ki a szememet! Rettenetes!

Ám Mrs. Howard nem volt hajlandó eltűrni semmiféle ilyen disznóságot a lányától, akármilyen gyenge is volt az egészsége. – Nikki, azonnal kérj bocsánatot! – szólította fel. – Jól tudod, hogy így nem lehet viselkedni. Különösen valaki más házában nem. Nikki dacosan beharapta az alsó ajkát, és gúnyosan elmosolyodott. – Bocsánat. Láthatólag ez volt minden mentegetőzés, amire számíthattam a lüktető arcom miatt. Mrs. Howard azonban odalépett hozzám, a karját a vállamra tette, és azt mondta: – Ne haragudj, drágám! – Drágám. Épp, ahogyan Stevent szólította. Az ölelése puha volt és megnyugtató. A pillantás, amelyet rám vetett, határozott volt, kitartó és együttérző. – Ez a dolog nagyon megviselte őt. De én meg szeretném köszönni. Köszönöm… hogy idehoztad a fiamat. És megcsókolt az arcomon, ott, ahol Nikki az imént megpofozott. És tudom, hogy csak Nikki teste volt, ami reagált. De úgy éreztem, olyan biztonságot nyújt, mint amilyet a saját anyámmal már ezer éve nem éreztem. Ami elég különös, tudom. Aztán Nikki mamája dühös pillantást vetett a lányára: – Nikki, mit képzelsz, hogy e-maileket írogatsz embereknek? Megmondtam, hogy használhatod az internetet, de e-mailt nem küldhetsz. Nikki a kanapén ült, ahová Steven szegezte, mogorván méregetett minket és elhúzta a száját: – És mégis, mit kellene csinálnom egész nap? Reggeltől estig csak valóságshow-kat nézzek? Úgy unatkozom! – Hát persze hogy unatkozol, édesem – szólalt meg Lulu. Leült mellé az ágyra, és megsimogatta a karját. Megpróbálta megnyugtatni a régi barátját – nem mintha sok eredménnyel járt volna. Nikki egyáltalán nem tűnt boldogabbnak, hogy Lulut láthatja, mint engem. – El se hiszem, hogy bezártak ide, mint egy

ketrecbe! De biztos vagyok benne, hogy most már hamarosan elengednek. – Hogy aztán mit csináljak? – mordult rá Nikki gorombán. – Elmenjek dolgozni egy Gap butikba? Nézz csak rám! Csúnya vagyok, és a hajam is idétlen. És rajtad meg mi van? Irtó furán nézel ki. Lulu megérintette a sofőrsapkáját. – Szerintem csinos – vette védekezőre. – És szerintem te is csinos vagy. Ez a vörös haj illik hozzád. És egy csomó mindent tudsz majd csinálni. Ez az ember megmentette az életedet. Nem örülsz, hogy nem haltál meg? – Nem – jelentette ki Nikki. Aztán Cosabella felé fordult. – Cosy! – csettintett az állatnak, amely még mindig a többi kutyával birkózott. – Cosy! – Aztán csalódottan hátradőlt. – Istenem, ez nagyon gáz. Még a kutyám is jobban kedveli ezt, itt. – Megvető pillantást vetett rám. Az „ez, itt” nyilvánvalóan én akartam lenni. – Drágám, már mondtam neked. Veszünk egy új kutyát – vigasztalta Mrs. Howard. Fáradtnak látszott, és nem csak azért, mert még épp csak hajnalodott. Úgy tűnt, ezt a beszélgetést már számtalanszor lefolytatták ezelőtt. – Csakis az a fontos, hogy megakadályozzuk, hogy a Stark rájöjjön, életben vagy. Abba kell hagynod az e-mailek írogatását. Dr. Fong annyi gondot vett a nyakába miattad. – Ja, igen – mondtam, és Nikkiről Dr. Fongra néztem. – Hogy lehet, hogy magát nem láttam soha a kórteremben, amikor az intézetben lábadoztam? Dr. Fong, ha lehet, még fáradtabbnak tűnt, mint Mrs. Howard. – Mert meg akartam menteni Nikki életét – magyarázta. – Kellett valami alibit találnom. Amíg a műtétedet végezték, én az ő agyát használtam az egyik bemutató műtétnél, amelyet valamelyik külföldi sebésznek tartottam, néhány kollégám segítségével. Ők, természetesen, nem tudták, honnan van az egészséges agy, amit használunk. A donortest – az, amelyikben most Nikki van – egy fiatal lányé volt, aki vegetatív állapotba

került egy közlekedési baleset következtében, amelyet egy részeg sofőr okozott. Nikki a szemét forgatta. – Csodás – állapította meg, amikor ránéztem. – Te kapod a szupermodell testét, én egy ronda lányét. – De legalább élsz, Nikki – jegyezte meg a bátyja. Nikki elhúzta a száját. – Jaj, te maradj ki ebből, Steven! – Amint a műtétet sikeresen befejeztük – folytatta dr. Fong –, azért, hogy amikor Nikki felébred, nehogy olyan kérdéseket tegyen fel, amelyek felkelthetik valaki gyanúját, azonnal el kellett szállítanunk az intézetből, még mialatt kómában volt – hamisítottam néhány papírt, hogy egy másik kórházba szállíthassuk, amely közelebb van az agyátültetett otthonához. De valójában ide hoztam, a mentőautó személyzetét pedig lefizettem, hogy hallgassanak a dologról. És az édesanyja volt az, aki az ápolása legnagyobb részét végezte. – Én csak azt nem értem, miért akarta a Stark egyáltalán eltenni láb alól – morfondírozott Christopher. – Na, igen – szólalt meg Nikki, és vizslató tekintettel nézett Christopherre. Nyilvánvalóan tetszett neki, amit látott, mert néhány vörös hajtincset kacéran hátradobott. Na de melyik lánynak ne tetszett volna Christopher? Különösen olyasvalakinek, aki olyan sokáig be volt zárva egy házba, mint ő. De ha megpróbált volna közeledni hozzá, kénytelen lettem volna betörni az orrát. – Miért akart volna a Stark eltenni láb alól, azok után, hogy annyit tettem értük? Úgy értem, csupán azért, mert meghallottam őket, amint arról az ostoba játékról beszélnek… Christopher érdeklődése rögtön feltámadt. – Milyen játékról? – Arról a számítógépesről – magyarázta Nikki. –Az újról. A Travelquestről vagy miről. – Journeyquest – javítottam ki. – Úgy érted, az új kiadásról, a Realmsről? – Aha – bólogatott Nikki. A kacérságot most rejtélyességre cserélte. – Úgy értem, lehet, hogy hallottam róla valamit…

Valami olyat, amit Richard Stark nem szeretne, ha kitudódna. Legalábbis ezt mondta, amikor felhoztam neki a témát. Christopher és én egymásra néztünk. Oh-hó. Még Lulu is eleget tudott ahhoz, hogy rájöjjön, ez rossz lépés volt. Elhúzta a kezét Nikki karjáról. – Nikki! – kapkodott levegő után. – Te megmondtad Mr. Starknak, hogy tudod a titkát? – Persze – vont vállat Nikki. – Kíváncsi voltam, mennyit ér meg neki, hogy hallgassak róla. És kiderült, hogy elég sokat – nevetett fel elragadtatva, ahogy előjött az emlék. Aztán az arca elkomorult, amikor rám nézett. – Csakhogy most te vagy az, aki élvezi a pénzt, nem igaz? És mire költöd? Remélem, valami jóra. – Milyen pénzt? – lepődtem meg őszintén. – Nem tudom, miről beszélsz… De nagyon rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban… és ezt az érzést, ahogy láttam, a többiek is osztották a szobában, már ha jól ítéltem meg a nyugtalan arckifejezésből, amely mindenki arcán megjelent. – A pénzről – magyarázta Nikki –, amelyet a Stark Enterprises ígért nekem, ha tartom a számat a Stark Quarkról! Amiből soha nem láttam egy centet sem. Mert közvetlenül ezután történt a balesetem. Dr. Fong, aki nyilvánvalóan még sosem hallotta a történetnek ezt a részét, a kezébe temette az arcát és felnyögött. Christopherre néztem, aki mindentudó mosollyal az arcán kijelentette: – Én megmondtam. Nincsenek véletlenek. Nagyot nyeltem. Ez durva. Christopher tényleg megmondta. De azért nem kellene ilyen önelégült arcot vágnia. Hiszen egy lány életéről volt szó! Egy lányéról, aki régebben abban a testben járkált, amit most én birtoklok, abban a lakásban élt, ahol most én lakom… egy lányéról, akit a kutyája már meg sem ismert. Ez annyira szomorú volt. Legszívesebben elsírtam volna magam, amikor ránéztem, ahogy ott ült a kanapén, és annyira büszke volt magára valamiért, ami végül tönkretette az életét. Nem is, véget vetett az életének.

– Jaj, Nikki! – hördült fel Mrs. Howard, és a szája elé kapta mindkét kezét. A fiának azonban több hozzáfűznivalója volt a dologhoz, mint pusztán a nővére neve. – Felmerült benned, Nikki – csattant fel élesen –, hogy a Stark esetleg meg akart öletni, ahelyett, hogy kifizetné a pénzedet? Amit csináltál, az zsarolás. Nikki csak a szemét forgatta. – Istenem, Steven, te mindig mindent túldramatizálsz. Ez csak egy hülye videojáték. – Ez egy többmilliárd dolláros szoftvercsalád – helyesbített Christopher. – És még ha te voltál is a Stark arca, téged lehetett helyettesíteni. – Felém biccentett. – Látod? Találtak helyetted valakit. Őt. Nikki döbbenten nézett rám. És közben az alsó ajka elkezdett remegni, csak egy egészen kicsikét. Kezdett neki leesni. Végre. – A szoftvert választották helyetted – folytatta Christopher kegyetlenül. Olyan kegyetlenül, hogy legszívesebben rákiabáltam volna, hogy hagyja abba. Hagyja már abba. Ez már túlságosan sok volt. Annyira kimerültem. Szerettem volna bemászni az ágyamba, elaludni és megszabadulni az egésztől. De persze nem tehettem. – Vagy legalábbis ez volt a szándékuk. Dr. Fong megmentette az életedet. És, most először, Nikki kezdett megrémülni. Rám nézett, aztán Christopherre. Végül Lulura. – És ti, srácok – kérdezte –, egy e-mail miatt találtatok rám? Egy e-mail miatt, amit Justinnak küldtem? – Igen, édesem – felelte Lulu kedvesen, és megfogta a kezét. – A mamádnak igaza van. Óvatosabbnak kell lenned. – Úgy van – helyeselt Christopher. – És amit még tudnunk kell… hogy küldtél-e e-maileket valaki másnak is? Mert – ha eddig nem jöttél volna rá – abból ki lehet deríteni, hol vagy. Nikki beharapta az alsó ajkát. – Csak egy párat – felelte már sokkal jámborabban. Most már tényleg elég rémültnek tűnt. – De senki olyannak, aki számít.

– Kinek, Nikki? – tudakolta Mrs. Howard. Ő ugyanolyan rémültnek tűnt, mint a lánya. – Csak mondd meg, kinek! – Csak… csak… Brandon Starknak – bökte ki. Elszorult a szívem. Brandonnak. Hát persze. Hát persze, hogy írt Brandonnak. Hiszen egy pár voltak a baleset előtt. Miért, jaj, miért kellett Brandont is magunkkal hoznunk? De akkor még olyan ártatlannak tűnt a dolog. Hiszen ki volt ütve – Brandon szinte mindig ki volt ütve. Kivéve, amikor felébredt, mászkálni kezdett és ajtókon dörömbölt, miközben a nevemet kiabálta. Amikor ez eszembe jutott, a szívem, amely eddig úgy elfacsarodott, hirtelen gyorsabban kezdett verni. Nem csoda, ha Brandonnak ilyen zavaros elképzelései voltak rólam. Hiszen leveleket kapott valakitől, akit NikkiH-nak hívtak, és azt mondogatta, mennyire hiányzik neki. Aztán találkozott velem élőben… és az sem segített a dolgon, hogy néha tényleg én is flörtöltem vele egy kicsit… Oké, elég sokat. Hát, ez remek. És most odakint volt, a limuzinban. A legkevésbé arra lett volna most szükségünk, hogy Brandon berontson ide és rájöjjön, hogy Nikki Howard – az igazi Nikki Howard, akiről az apja azt gondolta, megölette – még életben van. – Megyek, megnézem – jelentettem be határozottan, mivel tudtam, nem én vagyok az egyetlen, akit kiborít az a tény, hogy idevezettük egyenesen az ajtóhoz annak az embernek a fiát, aki ezért az egészért felelős volt. Felpattantam a székről, ahol ültem, és kirohantam a szobából, egyenesen a hallba. Már épp a bejárati ajtó kilincse után nyúltam volna, amikor valami erős és durva dolog tekeredett a nyakam köré, és váratlanul a falnak szorított, de olyan hévvel, hogy elakadt bennem a szusz. Brandon Stark tornyosult fölém, másnapos borostája szúrósan meredezett az állán. És a torkomnál fogva dr. Fong egyik kacsás képének szorított a jobb kezével.

– Egy szót se! – sziszegte. – Ha sikítasz vagy bármi zajt csinálsz, esküszöm, elmondom az apámnak, hol találja az igazi Nikki Howardot.

HUSZONHARMADIK FEJEZET ÖSSZESZORÍTOTTAM A SZÁMAT. IGAZSÁG SZERINT majdnem akkorát sikítottam, amire a halottak is felébredtek volna. De Brandon figyelmeztetésére kétszer is meggondoltam a dolgot. És persze az is belejátszott, hogy olyan erősen szorította a nyakamat, hogy ha akartam volna, sem tudtam volna kipréselni magamból egy hangot sem. Különben sem voltam biztos benne, hogy választ vár. – Szóval – folytatta. – Agyátültetés? Ez történt veled? Nem az az amnézia dolog, amivel engem és mindenki mást etettél? Eszembe jutott, hogy ott, St. Johnban hogyan vándoroltak az ujjai a sebhelyem felé a tarkómon. Ez lehetett az első jel, hogy nem minden úgy van, ahogy azt én folyamatosan bizonygattam neki. Némán bólintottam. És azon gondolkodtam, hogy fogok ebből kikeveredni. Christophernek, tudtam, fogalma sincs róla, hogy valami esetleg nincs rendben. És a többieknek sem. Legalábbis kell majd hozzá egy kis idő, amíg nem térek vissza. Egyáltalán visszatérek? – tűnődtem. Ez most olyan oldala volt Brandonnak, amellyel még sosem találkoztam. Olyan oldala, amelytől úgy megrémültem, hogy még gondolkodni is elfelejtettem. – Na, igen, ez sok mindent megmagyaráz – mondta. Az egyik hüvelykujjával végigsimított az állkapcsom vonalán. A hátborzongató nem elég erős szó arra, amilyennek ezt éreztem. Mindig is azt gondoltam, hogy Brandon egy kissé ostoba. De kiderült, hogy tévedtem – az, hogy ilyen ravasz, sosem jutott az eszembe. Egészen mostanáig.

– Megváltoztál – folytatta. – De sosem tudtam teljesen összerakni, hogyan. Egészen a mai napig. Úgy értem, persze, ott volt ez „a Stark milyen gonosz” maszlag. De a régi Nikki – „A régi Nikki”. Eszembe jutott, vajon ő mennyire örülne ennek az elnevezésnek – állandóan azzal a marhasággal tömött, hogy tud valamit a Stark Quarkról. De én sosem figyeltem oda rá. Most már tudom, hogy kellett volna. A szívem hangosan dobogott. Ó, istenem! Nekünk annyi. Brandon el fogja mondani. El fog mesélni mindent az apjának. De kell lennie valami kiútnak ebből. Muszáj lennie. Mit akar Brandon? Mit adhatnék neki, hogy hallgasson? – A gond csak az, hogy Nikki amatőr volt – beszélt tovább. – Mindannyian azok vagytok. Nem ismeritek az apámat. Senki és semmi nem érdekli… a Starkon kívül. Csak egyetlen módon tudjátok megsebezni: a cégén keresztül. Akármit is tud Nikki Howard a Stark Quarkról, ha ez ért annyit, hogy megöljék miatta – aztán agyátültetést hajtsanak végre rajta, hogy a megjelenése azért megmaradjon –, azt érdemes tudni. Hidd el nekem. És én benne akarok lenni. Eltátottam a számat. Annyira megdöbbentem, hogy arról is elfelejtkeztem, csendben kéne maradnom, ahogy utasított. Ez volt az utolsó, amire számítottam tőle – hogy azt mondja, benne akar lenni. – De… – krákogtam. – Nem! – szorította a mutatóujját az ajkamra Brandon. – Csssss! Tudom, hogy Nikki ezt csinálta. Zsarolta az apámat. De nyilvánvalóan nem a megfelelő módját választotta. Nem volt vele tisztában, milyen fontos is az az információ, amit megtudott. De én jól fogom csinálni. Ráveszem, hogy mondja el, amit tud – és meg fogja tenni, mert láthatólag még mindig belém van esve, mivel állandóan e-maileket küldözget nekem. És akkor te majd összeszeded a saját kis külön bejáratú szupercsapatodat odabent, hogy megmondják, mi a fenéről beszél. Aztán kitalálják, mit kezdhetünk az információval, amivel árthatunk apámnak. És akkor én magam fogom megzsarolni.

Úgy néztem fel rá, mintha elmebeteg lenne. De igazság szerint egyetlen percig sem hittem, hogy tényleg az. Mármint elmebeteg. A legkevésbé sem. És épp ez volt az ijesztő a dologban. – Miért segítenék neked? – kérdeztem. – Azért – jelentette ki egyszerűen –, mert ha nem teszed, elmondom az apámnak, hol van valójában az igazi Nikki Howard. És mesélek neki a dokiról is. – Egy hosszú, szőke hajfürtömet elhúzta az ujjai közt, mintha csak azt tesztelné, milyen selymes. – Oké? És most bemész oda és megmondod nekik, hogy ébren találtál, és elmesélted nekem az egész történetet, mert olyan nagyszerű fickó vagyok, és hogy a ti oldalatokon állok. Leesett az állam. Elmosolyodott, miközben a hajtincsemet morzsolgatta. – És ha elárulod nekik, hogy kényszerítettelek, akkor szólok az apámnak a lányról. És még egy utolsó dolog – mondta és elhúzta a kezét, úgyhogy most már nem a nyakamat szorongatta, hanem a vállamat szorította. – Nincs több cicázás azzal a fickóval odabent, akit a hálószobádban találtam. Te meg én mostantól együtt vagyunk. Megértetted? Éreztem, hogy az arcom lángoló vörösre vált. Szóval mégiscsak látott minket Christopherrel… – Belefáradtam ebbe a kis macska-egér játékodba, hogy egyszer e-maileket írogatsz, másszor meg kerülsz – tette hozzá. – Az e-maileket nem én írtam – tájékoztattam, és éreztem, hogy a gyomrom már nem sokáig bírja. Mert az viszont én voltam, aki megcsókolta St. Johnban… ó, most mennyire azt kívántam, bárcsak ne hallgattam volna Lulura. – Hanem Nikki. Az igazi Nikki. – Rendben – mondta és látszott rajta, hogy nagyon untatja ez a beszélgetés. – Mi is a neved? A valódi neved? – Em – feleltem. A hangom kissé érdes volt, úgy elszorította a gégémet a karjával. – Emerson. – Oké – nyugtázta Brandon. – Emerson. – Aztán felnevetett. – Az igazság az, hogy igazából nem is érdekel, mi az igazi neved.

Te olyan édes is tudsz lenni, ha akarsz. Nem úgy, mint a régi Nikki. És nem is vagy ostoba, amilyen ő volt. Szóval ne feledd, amit mondtam! Most már az enyém vagy. – Erősen megszorította a vállamat. – Nincs többé az a srác, a bőrdzsekis, aki láthatóan annyira odáig van érted. Csak én. Megértetted? Bólintottam. Mi más választásom lett volna? Felemelte a karját, így már meg tudtam mozdulni, de az egyik kezével továbbra is erősen szorított. De fizikailag hiába is lettem volna képes mozogni, szellemileg és érzelmileg teljesen lebénultam. Mi a csoda történt? Ez tényleg Brandon volt, az a srác, aki beugrott utánam a vízbe St. Johnban, nehogy megfulladjak? Ott is a nyakam köré fonta a karját, de ott azért, hogy feltoljon a csónakba és megmentsen, nem azért, hogy nekiszorítson a falnak és fenyegetni kezdjen. Hogy lehet ilyen drasztikusan más, mint amilyennek eddig ismertem? Ez tényleg ugyanaz a Brandon, aki annyit panaszkodott nekem az apjáról, hogy eltávolodott tőle, mint aki most arra készül, hogy részt vegyen egy zsarolásban – nem is beszélve arról, hogy arra kényszerít, legyek a barátnője akaratom ellenére? Eddig azt gondoltam, Christopher változott gonosz szuperhőssé, de most kiderült, hogy fogalmam sem volt, milyen egy ilyen antihős valójában. Mert Brandon volt a gonosz szuperhősök leggonoszabbika. Olyan mélyen lakozott benne az ördög, hogy Christopher, ezt egészen biztosra vettem, a nyomába sem érhetett. Kábultan húzódtam el tőle, és visszamentem a folyosóról a nappaliba. Épp akkor léptem be, amikor Christopher Mrs. Howard felé fordult és azt mondta, olyan higgadt és megfontolt hangon, amelytől végigfutott a hideg a hátamon, és nem csak azért, mert pár másodperccel azelőtt egy emberi kígyóval kellett megküzdenem: – A helyzet az, hogy a továbbiakban ez a hely már nem biztonságos az önök számára. El kell innen menniük Nikkivel. – De nem nélkülem – jelentette ki Steven. Mrs. Howard idegesnek tűnt.

– Jaj, Steven… De tényleg azt gondoljátok, hogy ilyen nagy veszélyt jelent, ha megtalálnak minket? Legszívesebben felkiáltottam volna, hogy Már meg is találtak! De aztán inkább befogtam a számat. – Ha mi le tudtuk nyomozni azokat az e-maileket, akkor igen valószínű, hogy a Starktól is képes lesz rá valaki, amint tudomást szereznek róluk – magyarázta Christopher. – Biztonságosabb, ha mindannyian elmennek innen. – De hová mehetnek? – Most Lulu aggodalmaskodott. – Nem tűnhetnek el örökre a Stark szeme elől. Mert ezek mindenütt ott vannak. Na, igen. Nem is sejtette, mennyire. Ebben a pillanatban Brandon a karomnál fogva, amelyet szorított, előrelökött. Beléptem a nappaliba, anélkül, hogy hátranéztem volna, hogy az ott lévők lássák, hogy követnek. – Brandon még mindig úgy alszik, mint egy kisgyerek? – érdeklődött Lulu. – Ohm… – feleltem. – Nem egészen. És ekkor Brandon becsörtetett mögöttem a szobába, amitől egy pillanatra mindenki ledermedt ijedtében, amíg rá nem jöttek, ki az. – Nyugalom! – szólalt meg széles mosollyal az arcán, és széttárta a karját. Nikki – vagyis Em, azt hiszem, ez a valódi neve – elmondott nekem mindent. Láttam, hogy többen a társaságból, köztük Christopher és Steven, riadt pillantásokat vetnek rám, amelyekbe meglepetés és rosszallás egyaránt vegyült. De hát mit tehettem volna? Tudtam, hogy bármelyik fiú fizikailag simán két vállra fektette volna Brandont. De azt leszámítva, hogy megölik őt, milyen más módja lett volna annak, hogy megakadályozzák, hogy amikor felgyógyul, beszámoljon az apjának arról, amit hallott? Tudta, hol lakik dr. Fong, és valószínűleg Christopher vezetéknevét is. Nem hagyhattam, hogy elmenjen az apjához azzal, amit tud. Egyszerűen nem hagyhattam. Beleegyezett, hogy részt vesz a játékban… legalábbis, amíg teljesítem a feltételeit.

Azt kívántam, bárcsak ne lettem volna olyan ostoba, hogy megcsókoljam. Nyilvánvaló, hogy ez már játék volt a tűzzel. Miért gondoltam róla olyan sokáig (megalapozatlanul), hogy csak egy részeg playboy? Tudhattam volna, hogy – ahogy az apjánál is – a jóképű külső mögött egy számító üzletember rejtőzik, akit semmi sem akadályozhat meg abban, hogy elérje azt, amit akar… és ez, Brandon esetében, az volt, hogy bosszút állhasson a Starkon. Amiben egyáltalán nem különbözött Christophertől. Csak Brandon a Stark egyetlen konkrét emberén akart bosszút állni, nem az egész vállalaton. – De nem szeretném, ha bármelyikőtök is aggódna emiatt – jelentette ki Brandon megnyugtató hangon. – Kézben tartom a dolgokat. Először is, amint azt tudjátok, nem vagyok túl jóban az apámmal. Másodszor pedig, Nikki, Mrs. Howard és Steven… szeretném, ha tudnátok, már mindent kitaláltam. A limuzinom odakint elvisz titeket egy magánrepülőhöz, amely egy teterborói kifutópályán vár rátok. Azzal elmehettek a nyaralómba, DélKarolinába. Ott teljesen biztonságban lesztek. Nikki, aki a kanapén ült, úgy bámult Brandonra, mintha egy angyal lépett volna be a szobába: teljesen magánkívül volt az örömtől. Ragyogó arccal felpattant az ágyról, és a karjait a fiú nyaka köré fonta. – Jaj, Brandon! – kiáltott fel. – Tudtam, hogy eljössz értünk! Tudtam! Brandon erősen magához szorította. A háta mögött Steven értetlenül nézett rám, mintha azt kérdezné: Mi folyik itt? Kényszeredetten elmosolyodtam, hátha ez megnyugtatja. De nem hiszem, hogy bevált a trükk. – Nos, Mr. Stark – szólalt meg Mrs. Howard, és éppolyan zavart pillantást vetett rám, mint a fia. – Ez rettentő… kedves öntől. De biztos benne, hogy az apja nem tudja meg? – Richard? – nevetett fel Brandon sótlanul. – Kizárt dolog. Túlságosan lefoglalja az új Stark Quark piacra dobása, a leghalványabb elképzelése sem lesz róla, mi folyik. Mindemellett, amint már említettem, az az én házam. Az apám

még csak nem is tud róla. Imádni fogják. Hat hálószoba, hat fürdőszoba, rengeteg hely lesz mindenkinek, még a kutyáknak is. – Szeretetteljes pillantást vetett a pudlikra. Egy olyan srác, aki így szereti a kutyákat, csak nem lehet velejéig romlott, ugye? Oké, de lehet. – És szerencsések vagyunk, mert Em is beleegyezett, hogy velünk jöjjön… – átkarolta a derekamat, magához húzott és ahogy az oldalához szorított, tanúsíthatom, hogy sokkal keményebb fogás volt, mint amilyennek látszott. – …a szünidőre. Rá sem tudtam nézni Christopherre. Tudtam, hogy a fájdalom és a csalódás a szemében sokkal erősebb lett volna, mint amit el tudtam volna viselni. A szívem már így is eléggé összetört. – Szóval – fordult Brandon Nikki felé. – Menjetek csomagolni! Nincs sok időnk. A gépbe már töltik az üzemanyagot. – Nikki visítva rohant ki a szobából, hogy összepakolja a holmijait. – Mrs. Howard – folytatta Brandon –, önnel mi a helyzet? El tud készülni gyorsan? Nikki anyja úgy nézett ki, mint aki azt sem tudja, hol van. Sok mindenen ment keresztül az elmúlt pár hónapban – és sok mindenen az elmúlt pár órában. De csak annyit mondott: – Igen. Igen, azt hiszem. Magához hívta a kutyákat, és elindult felfelé a lépcsőn. Steven volt az első, aki Brandonhoz fordult, miután a két nő elhagyta a szobát. – Már megbocsáss – vágott bele határozottan. – De azt várod, hogy csak úgy megbízzunk benned? Az apád Richard Stark. Pont aki miatt ebbe a helyzetbe keveredtünk. – Abszolút megértem, miből indultok ki – bólogatott Brandon. – De ne felejtsétek el, hogy én gyűlölöm az apámat! – Ez így igaz – erősítette meg Lulu a kanapéról cincogva. – Tényleg nem bírja az apját. Mindig ezt mondja. Akkor is, amikor nem részeg. – És el sem hiszem – folytatta Brandon, aki nem vette sértésnek a lány megjegyzését –, hogy ilyesmit tett. Boldogan megteszek mindent, amit tudok, hogy segítsek nektek, és rendbe hozzuk a dolgokat. Rendeltem egy helyi taxit, neked, Lulu, és a barátodnak. .. – biccentett Christopher felé – … hogy

visszavigyen titeket Manhattanbe. Bármelyik pillanatban itt lehet. Tényleg nagyon sajnálom ezt az egész felfordulást. Ha van még bármi, amit tehetek… szóval, csak szóljatok. – Felfordulást? – lépett előre Christopher. Most már rá kellett néznem, bármennyire is nem akartam. Az arcáról gyilkos düh sugárzott. A szeméből pedig ugyanaz a fájdalom, amit azelőtt sokszor láttam. – Te ezt felfordulásnak nevezed? Az apád meggyilkoltatott egy lányt – vagy legalábbis megpróbálta –, egy másiknak az agyát ültette a testébe, és te ezt felfordulásnak nevezed? Brandon szinte egy pillantásra sem méltatta. – Nézd, haver – vetette oda a szája sarkából. – Megteszek mindent, ami tőlem telik, oké? Azon vagyok, hogy biztonságba juttassam őket és megmentsem a doktor állását… no meg az életét. Egyszerre csak egy lépést, oké? Ha úgy kell felnőnöd, hogy Richard Stark az apád, az nem könnyű feladat. Christopher olyan nehezen vette a levegőt, hogy szinte már zihált. Rám pillantott, ahogy ott álltam, Brandon oldalához szegezve. – Ugye nem mész el ezzel a bohóccal, Em? – Öhm… – motyogtam. Ebben a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy érzelmileg már képtelen vagyok elviselni ezt a helyzetet. Ráadásul míg a szívem majd’ megszakadt, az agyam folyamatosan kattogott. Esetleg – esetleg – mégis van kiút ebből az egészből, ha mindenki benne van a játékban. Christophert is beleértve. – Ezt most kell megvitatnunk? – Aha. – Christopher hangja olyan jeges volt, mint a levegő odakint. – A most az pont megfelelő időpont lenne. – Azt hiszem, hallottad a hölgyet – Brandon hangja éppolyan hideg volt, mint Christopheré. – Azt mondta, ne most! Lulu idegesen felállt. – Mi lesz Steven és Nikki – akarom mondani, Em – holmijaival? Minden ott van a lakásunkban, Manhattanben. – Az nem gond – nyugtatta meg Steven. – Majd veszek újakat. – Majd utánatok küldöm – ajánlkozott Lulu. A pillantás, amelyet a fiúra vetett, tele volt érzelemmel, de Steven, úgy tűnt,

észre sem vette. Még mindig Brandont méregette gyanakvó tekintettel. – Nagyon szívesen. – A csomag útját lenyomozhatják – figyelmeztette Christopher. Úgy tűnt, mintha igen rossz hangulatban lenne. És akkor még finoman fogalmaztam. – Em – folytatta. – Tényleg beszélnem kell veled. – Még rengeteg idő lesz a beszélgetésre – engedett el Brandon. Odalépett az egyik ablakhoz, elhúzta a függönyt és kinézett –, amint biztonságba helyeztük Howardékat. Amire most igazán nincs szükségünk, az az, hogy az apám vagy valamelyik embere ideérjen, mielőtt elvinnénk őket. Lulu rémülten nézett ránk. – Ez előfordulhat? Tudják, hogy hol vagyunk? – Minden Stark limuzinba járműkövető rendszer van beépítve – vetette oda Brandon mintegy mellékesen. – Ha a sofőröm jelentette, hogy ellopták az autót – és nagyon is el tudom képzelni, hogy megtette… Steven káromkodott egyet. Én mindkét kezemet az arcomhoz kaptam. Hihetetlen, hogy erre egyikünk sem gondolt. – Ó, ne aggódjatok! – próbált megnyugtatni Brandon látván az arckifejezésünket. – Már telefonáltam, hogy tudassam velük, jól vagyok. De biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit odafigyelnek a dologra, rögtön felmerül bennük a kérdés, vajon mit keresek én egy sebész házában, aki a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetben dolgozik. Dr. Fong még kétségbeesettebbnek tűnt, mint eddig; teljesen magába zuhant. Rettentően sajnáltam. Végtére is ő csak helyesen próbált cselekedni. De hát nem mindannyian ezen igyekeztünk? – Ó – szólalt meg Brandon, miközben kifelé nézett az ablakon. – Itt is van a taxi. Láttam, hogy Lulu megpördül, és, mint aki már nem bírja tovább, rávetette magát Stevenre, és olyan szenvedélyesen ölelte át a nyakát, ahogyan még sosem láttam… annyira szenvedélyesen, hogy a sofőrsapka is leesett a fejéről.

Ha azt mondom, hogy Steven meglepődött, akkor nagyon finoman fogalmaztam. De ez nem jelentett rosszat. A karja még előbb átölelte Lulut, mielőtt észrevette volna, mit csinál. Aztán kibontakozott az ölelésből, és határozott hangon megszólalt: – Jól van, Lulu. – És közben egyszerre tűnt elégedettnek és zavartnak. – Nem tehetek róla. – Elég közel álltam, hogy halljam, ahogy Lulu suttog. – De hiányozni fogsz, ígérd meg, találsz rá módot, hogy felhívj! De persze csak akkor, ha biztonságos. – Majd igyekszem – ígérte Steven. Aztán a hüvelykujjával letörölt néhány könnycseppet Lulu arcáról. – Te meg vigyázz magadra! És ne azzal töltsd minden idődet, hogy a vörösboros kakasodat gyakorlod! Lulu könnyes szemmel felnevetett, és elengedte a fiút. A következő pillanatban, amikor megfordultam, láttam, hogy engem néz, és elkerekedett szeme megtelt könnyel. – Nikki – szólalt meg. – Biztos, hogy jól vagy? – Biztos – feleltem. – Akkor… – Zavartnak tűnt. – Ha jól sejtem, ez mégsem lélektranszfer volt, ugye? – Nem – nevettem fel. – De… te is elmész velük? Miért? – kérdezte. –És mi lesz Fridával? – Nem mondhatom meg, hogy miért – feleltem, és a pulzusom hirtelen az egekbe szökött. Nyilvánvalóan nem mesélhettem el neki, hogy egy pszichopata milliárdos fia azt hiszi, szerelmes belém, és megzsarolt, hogy ezt tegyem. – És te sem mesélhetsz erről Fridának, oké? Tudod, ez az egész, ami itt történt, nem kerülhet ki ebből a szobából. És most komolyan beszélek. Életek múlnak a dolgon. Csak annyit mondok majd neki, hogy elmentem vakációzni… – Brandonra néztem, aki leengedte a függönyt és most minket figyelt, apró mosollyal az ajkán. Végigfutott a hideg a hátamon, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy a tűz a szobában már rég kialudt – …a barátommal. A könnyek most már patakzottak Lulu szeméből.

– A barátoddal? De mi lesz… – A tekintete Christopherre siklott. Magamhoz húztam és megöleltem. A teste olyan könnyűnek tűnt. – Tudom – suttogtam kétségbeesetten. A válla fölött Christopherre néztem, akinek az arca semmit sem árult el. – Vigyázz rá! – mondtam neki Lulura célozva. Legnagyobb megkönnyebbülésemre bólintott. A lépcső felől valami zörgés hallatszott, aztán hirtelen megjelent a két kutya, utánuk pedig Nikki és a mamája, kezükben egy-egy utazótáskával. – Azt hiszem, készen vagyunk – jelentette be Mrs. Howard. Átöltözött utcai ruhába, némi sminket is feltett, és a hajával is csinált valamit. Így már egészen jól nézett ki, és sokkal jobban hasonlított arra a vonzó nőre, akinek a képét Steven az összes hírcsatornának elküldte e-mailben. Egyértelmű volt, Nikki kitől örökölte a szépségét. Nikki viszont még mindig a sminkjével foglalatoskodott. És a frizurája is még csak készülőben volt, az egyik fele sütővassal kisimítva, a másik még hullámosan. Bosszúsnak tűnt, amiért így siettették. És még mindig az a holmi volt rajta, amiben aludt. – Nagyszerű – lelkesedett Brandon, ügyet sem vetve a csaholó kutyákra a lába alatt és a szempillaspirálra Nikki kezében. Odasietett a bejárati ajtóhoz és felrántotta, beengedve ezzel egy jó adag csípősen hideg levegőt. – Akkor menjünk! Egy pillanatra sem emeltem fel a fejemet, és a hajam az arcomba lógattam, legalább annyira azért, hogy megvédjen a metsző hidegtől, mint azért, hogy ne kelljen látnom, mi történik körülöttem, miközben kiléptem a frissen hullott hóba, amely még mindig kitartóan esett a ragyogó reggeli napfényben. Nem akartam, hogy Christopher szemébe kelljen néznem… Nem akartam, hogy válaszolnom kelljen a kérdéseire… tudván, milyen hazugságokkal kellene áltatnom, mivel Brandon ott volt a közelben és figyelt. És különösen nem akartam, hogy el kelljen köszönnöm tőle. Most, hogy végre, annyi idő után, sikerült visszakapnom.

De kiderült, hogy nincs más választásom. Mert amikor már épp azon voltam, hogy követem Nikkit a limuzinba, egy erős kéz fonódott a karomra, és meghallottam Christopher hangját – amelyet bármikor felismernék: – Em! Behunytam a szemem, mielőtt megfordultam. Behunytam a szemem, és erőért imádkoztam. Amikor újból kinyitottam, láttam, hogy Brandon ott áll a limuzin túloldalán, és egyenesen rám néz. – Azt hiszem, a kis barátod beszélni akar veled – mosolygott. Annyira gyűlöltem. Még sosem gyűlöltem senkit ennyire, mint őt ebben a pillanatban. És megesküdtem, hogy ha ennek az egésznek vége lesz – már ha valaha vége lesz –, megtalálom a módját, hogy megfizessen ezért, ahogyan ő is meg akart fizetni az apjának. Megfordultam és kiráztam a hajam az arcomból, hogy lássak. Ott állt Christopher, engem nézett, és a lehelete fehér kis gomolyagoknak látszott a hideg levegőben. Az arca kipirosodott, ahogyan mindig, amikor a hőmérséklet fagypont alá esett. De a kék szeme lángolt. – Em, mi a fenét művelsz? – csattant fel. – Miért mész velük? – Mert muszáj – feleltem és mindenhová néztem, csak a tüzes tekintetébe nem. – De miért? – kérdezősködött tovább. – Ők már rendben lesznek. Steven itt van velük. – Mert – mondtam és a levendulaszínű felhőkre meredtem az égen – Brandon megkért rá. – Brandon megkért rá? – emelte fel a hangját Christopher hitetlenkedve. – Ki a fenét érdekel, hogy mit akar Brandon Stark? – Hát, azt hiszem, talán őt – szólt bele Brandon a másik oldalról a kocsi teteje fölött. – Mondd meg neki, Em! – Mit mondjon meg? – kérdezett vissza Christopher. – Mondd meg neki! – ismételte meg Brandon, és minden szavára dobolt egyet az autó tetején. – Hogy mi van köztünk! – Köztünk – visszhangozta Christopher. Láttam, hogy a fejét felém fordítja. De mivel képtelen voltam ránézni, csak a hangjából hallottam kicsengeni a hitetlenkedést. De az

arckifejezését nem láttam. – Van olyan, hogy köztetek Brandonnal? Mióta? Tudtam, mit kell tennem. Brandon olyan világosan hozta a tudomásomra dr. Fong előszobájában, hogy egy csecsemő is megértette volna. És meg kellett tennem, mert most már Howardék is a családom lettek, és meg kellett védenem őket, ugyanúgy, ahogy a saját szüleimet. A család nem csak azokat az embereket jelenti, akik felneveltek. És nem csak azokat az embereket, akiknek ugyanaz a vér csörgedezik az ereiben, mint neked. A család az, ahol szükség van rád. Azok az emberek, akiknek semmijük sincs, míg neked megvan mindened. Azt kell tenned, ami nekik jó. Meg kell tenned, még akkor is, ha ezzel összetöröd a szívedet. Ráadásul úgy éreztem, meg tudom csinálni. Ki tudom deríteni, mit tud Nikki, még mielőtt Brandon rájönne, és ezt az információt felhasználhatom ellene, hogy kikerüljek ebből a helyzetből, visszacsináljam az egészet és visszakapjam Christophert. Valahogyan. Igaz? De addig… benne kell lennem a játékban. – Már egy ideje együtt járunk – mondtam Christophernek. Minden szavam úgy hatott, mintha kést döftek volna belém. – Már próbáltam elmondani neked. – Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. – Úgy értem, ha tettél volna felém egy lépést, még amikor életben voltam, a dolgok talán másképp alakultak volna. De túl sokáig vártál – megvártad, míg valaki más lettem. Amíg valaki mással lettem. Nem is tudtam, honnan jönnek ezek a gondolatok. De nem Brandon kedvéért találtam ki őket. Hanem valódi érzések voltak, amelyek mélyen belülről fakadtak. És valódi könnyek kísérték, amelyek forrón záporoztak a szememből. – Mi a csodáról beszélsz? – értetlenkedett Christopher elcsukló hangon. – Talán ha annak szerettél volna, amilyen azelőtt voltam – folytattam kegyetlenül. – De te nem. Most már túl késő. Láttam, hogy minden egyes szavam, amely számomra olyan volt, mint egy tőrdöfés, Christophert úgy érte, mintha ököllel

arcul csapták volna. A pír eltűnt az arcáról. Olyan fehér lett, mint a hó a lejtős udvaron körülöttünk. – Szóval – mondtam. Nem tudom, miért beszéltem tovább. Talán amiatt a kép miatt. A kép miatt, amit a szobájában tartott. Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Hihetetlen, hogy ennyi időn át megtartotta. El se hittem, hogy szeretett, mindvégig, ugyanúgy, ahogyan én szerettem őt. És most el kellett érnem, hogy ne szeressen, mert nem akartam, hogy bármi ostobaságot tegyen, amitől baja eshet. – Most már Brandonnal vagyok. Brandont… szeretem. És elmegyek vele. Szóval… viszlát. Viszlát, Christopher! Ezzel beugrottam a limuzinba, mielőtt még Christopher egy szót is szólhatott volna – és mielőtt még egy pillantást vetettem volna az arcára –, és bemásztam Nikki és a mamája közé. Mrs. Howard némi aggodalommal tekintett rám, miközben Cosabella az ölembe ugrott, és megkérdezte: – Jól vagy, drágám? – Jól vagyok – feleltem és a kézfejemmel letöröltem a könnyeket az arcomról. – Elnézést emiatt. – Istenem! – kiáltott fel Nikki. Még mindig a szempilláját kenegette a spirállal. – És még azt mondják, hogy én vagyok a rossz! Ez nem annyira vette el a kedvemet a bőgéstől. Láttam, hogy Steven a vezetőülésen a visszapillantó tükröt igazgatja, hogy lásson benne. Rám nézett… de nem szólt semmit. Egyetlen szót sem. Csak nézett. És olyan volt, mintha abban a pillanatban mi ketten megosztottunk volna egy titkot. Csak arról nem volt fogalmam sem, mi lehetett ez a titok. De tudtam, hogy a harcban, amely ezután következik, már van egy szövetségesem. Steven Howard személyében. Azt hiszem, ezt igazából mindig is tudtam. Csak kell találnom valami módot rá, hogy tudassam vele, mi történik… mielőtt még túl késő lenne. – Jól van – szólalt meg Brandon vidáman, miközben bemászott mellém a limuzinba. – Mindenki elhelyezkedett? – És anélkül, hogy megvárta volna a választ, becsapta a kocsi ajtaját…

és ez a hang számomra mintha véget vetett volna a világnak. Vagy legalábbis minden reményemnek és álmomnak. Nem mintha ilyenből olyan sok lett volna, legalábbis mostanában. – Istenem! – sóhajtott fel Nikki. – Már úgy hiányoztak a limuzinok! – Köszönd a Stark Travelnek – mondta Brandon. Aztán benyúlt az egyik oldalsó hűtőbe és elővett egy üveget. – Pezsgőt valaki? Jaj, sajnálom, Steven, te most nem kapsz. De majd feltöltünk, ha megérkeztünk. Tudod, hogy kell menni a Teterboro reptérre? Nem, persze hogy nem. Na, elmondom. Jobb, ha nem ütöd be a GPS-be, igyekezzünk ezt az utat olyan titokban tartani, amennyire csak lehet… Ezzel előremászott a kocsi elejébe, hogy megbeszélje Stevennel, hogy jutunk el oda, ahová igyekszünk. Mialatt a limuzin lassan előregördült a kocsifeljárón, úgy helyezkedtem az ülésen, hogy kilássak hátrafelé a limuzin sötétített ablakain. Láttam, hogy dr. Fong megfordul és becsukja az ajtót: hosszú utazása ezennel véget ért. Láttam, hogy Lulu ott vár a taxi mellett, a szél belekap a fodros fekete ruhájába és úgy felfújja, mint egy harangot vagy egy nagy fekete pelerint. És láttam Christophert, ahogy ott áll, pontosan ugyanott, ahol hagytam, és csak bámul utánunk – utánam. Aztán egyre kisebb és kisebb lett, ahogy távolodtunk. Addig meresztettem utána a szememet, míg már nem is láttam – mert a patakzó könnyeimtől a világon semmit sem láttam.

MENEKÜLÉS A Nikki bőrében folytatása ÍRTA: MEG CABOT Hová rejtőzhetsz, ha mindenki ismeri a nevedet? Emerson Watts menekül: az iskolából, a munkából, a családjától, a barátai elől, saját maga elől… Még mindig nem tért magához a sokkból, hogy a lány, akinek az életét át kellett vennie, miután az agyát az ő testébe operálták, életben van – életben van és irtózatosan dühös rá amiatt, hogy ellopta tőle azt, amiről azt állítja, az ő jogos tulajdona… És Brandon Stark most azon van, hogy kiszedje a lányból a titkát, és arra használja, hogy bosszút álljon az apján. De nem ez az egyetlen, amit Brandon használni akar… Nem átallja Emet is felhasználni arra, hogy valahogy rávegye Nikkit, fedje fel a titkát, és ezzel hozzásegítse, hogy ő, Brandon legyen a Stark Enterprises feje egyszer s mindenkorra. De nem Brandon az egyetlen, aki bosszúra vágyik. Christopher is elégtételt akar venni Emen, amiért most Brandonnal van. Így, hogy mindenki, akit szeret, haragszik rá valamiért, amit meg sem tud magyarázni, és az egyetlen dolog, ami vár rá, az az élő Stark Angyalai divatbemutató szilveszter éjjelén, Emnél elszakad a cérna… Mi értelme folytatni egyáltalán? De amikor tudomást szerez arról, mi is Nikki titka, tudja, hogy csak egyetlen személy van, akihez fordulhat. Vajon képes lesz-e Christopher félretenni a személyes érzelmeit, és segít-e neki leleplezni a munkáltatóját a világ előtt? Egyáltalán szép dolog Christophert belevonni a dologba – mivel ha belemegy, minden esély megvan rá, hogy a Stark Enterprises megpróbálja mindkettőjüket eltenni láb alól? Lehet, hogy Em jobban tenné, ha továbbra is csak menekülne… Nincs menekvés, ha mindenki téged figyel.

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 21. Telefon és fax: 329-0879 e-mail: [email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Oláh Andrea A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 2045 Törökbálint, Depó II. Tel.: 06/23-332-104 Fax: 06/23-232-336 Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., 2010 Felelős vezető: Ducsai György igazgató

Em vagy Nikki? A hétköznapi lány vagy a topmodell? Ki lesz a győztes?.. Em Watts meg volt róla győződve, hogy nem is történhetne annál rosszabb dolog, mint ha egy fiús gondolkodású lány agyát egy tini szupermodell testébe ültetik át. De tévedett. Mert, mint kiderült, ennek a szupermodellnek annyi feladata van, hogy lélegzethez is alig jut tőle, ráadásul a főnöke folytonosan kémkedik utána az éterben, bár Em képtelen rájönni, hogy miért. Nem is beszélve Nikki titkos múltjáról, amelyről Em még csak most készül fellebbenteni a fátylat. Hogyan tud Em megbirkózni az iskolai feladataival, a fotózásokkal, filmbemutatókkal és a hétvégi szereplésekkel a kifutókon – és mindeközben meggyőzni élete szerelmét, hogy a modellek nem is olyan lufifejűek… egyikük pedig különösen nem? De végtére is senki sem állította, hogy könnyű lesz Nikki bőrében…