A sorozatban megjelent kötetek: Lars Kepler: A hipnotizőr. Lars Kepler: A Paganini-szerződés

CARTA LIGHT

A sorozatban megjelent kötetek:

Lars Kepler: A hipnotizőr Lars Kepler: A Paganini-szerződés

David Nicholls: Egy nap David Nicholls: A beugró Justin Cronin: A szabadulás Pittacus Lore: A Negyedik Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve Philippa Gregory: A vörös királyné

Pittacus Lore

A HATOK HATALMA A LORIENI KRÓNIKÁK MÁSODIK KÖNYVE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Pittacus Lore: The Power of Six HarperCollins, 2011, New York Copyright © 2011 by Pittacus Lore First published in Great Britain in the English Language by Puffin Books Ltd, 2011 Cover design by Tom Sanderson Photograph copyright © Arcangel Images

Fordította ILLÉS RÓBERT

Szerkesztette POLYÁK BÉLA

Hungarian translation © Illés Róbert, 2011 Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, 2011 ISBN 978-963-266-222-0

A

A

KÖNYVBEN LEÍRT ESEMÉNYEK VALÓSAK.

NEVEKET ÉS HELYSZÍNEKET A LORIENI

HATOK

VÉDELMÉBEN MEGVÁLTOZTATTUK.

EZ AZ ELSŐ FIGYELMEZTETÉS.

MÁS CIVILIZÁCIÓK IS LÉTEZNEK.

ÉS AKADNAK KÖZTÜK ELLENSÉGESEK IS.

ELSŐ FEJEZET A

NEVEM

MARINA

-

MINT

A

TENGERNEK

TÖBB

NYELVEN

de hosszú ideig senki nem hívott így. Kezdetben mindenki csak Hetediknek szólított, mivel egyike vagyok a kilenc Védőnek, akik a Lorienről menekültek el, arról a bolygóról, melynek sorsa még mindig a mi kezünkben van. Mármint azokéban, akikkel még nem végeztek az ellenségeink. Akik még életben vannak közülünk. Hatéves voltam, amikor megérkeztünk. Ahogy az űrhajó leszállt, fiatal korom ellenére is rögtön éreztem, milyen sok minden forog kockán számunkra - a kilenc Cépan és kilenc Védő számára -, és hogy ez az egyetlen esélyünk. Az általunk előidézett vihar leple alatt léptünk be a bolygó légkörébe. Emlékszem, hogy amikor kinyílt az űrhajó ajtaja, és először pillantottam meg a Föld felszínét, párafelhő szállt fel az űrhajóról, és a karom csupa libabőr lett. Egy éve nem voltam szabad levegőn, és hideg volt odakint. Valaki várt minket. Nem tudom, ki lehetett, csak arra emlékszem, hogy mindegyik Cépannak átadott két váltás ruhát meg egy-egy nagy borítékot. A mai napig nem tudom, mi volt ezekben. Még egyszer utoljára összegyűltünk, mert tudtuk, hogy soha többé nem

találkozunk.

Elbúcsúztunk,

megöleltük

egymást,

aztán

különváltunk, és kettesével elindultunk kilenc különböző irányba. Többször is hátrapillantottam, ahogy a többiek távolodtak tőlem, mígnem szép lassan mindannyian eltűntek a messzeségben. Így aztán ketten maradtunk, Adelina és én, egy olyan világban, amiről szinte semmit nem tudtunk. Csak mostanában kezdem megérteni, milyen rémült lehetett akkor Adelina. Emlékszem, napokig, talán hetekig gyalogoltunk céltalanul, aztán felszálltunk egy hajóra, mely ismeretlen úti cél felé tartott. Utána két vagy három napig vonatoztunk egyhuzamban. Senkivel nem álltunk szóba, sötét sarkokba húzódtunk, és igyekeztünk távol tartani magunkat mindenkitől. Városról városra vándoroltunk, hegyen-völgyön át, ajtókon kopogtunk be, amiket aztán gyorsan becsaptak előttünk. Éhesek voltunk, fáradtak és rémültek. Emlékszem, hogyan ültem a

járdán, hogyan kéregettem. Emlékszem, mennyit sírtam éjszakánként. Biztos vagyok benne, hogy Adelina a Lorienről hozott értékes drágakövek közül többet is elkótyavetyélt a nagy nélkülözésben. Előfordult, hogy egy tál meleg ételért adta oda valamelyiket. Talán egy sem maradt meg azokból a kövekből. Aztán végül rátaláltunk erre a helyre itt Spanyolországban. Szigorú tekintetű nő nyitotta ki a nehéz tölgyfa ajtót; később a nevét is megtudtam: Lucia nővér. Hunyorogva tetőtől talpig végigmérte Adelinát, és azonnal látta rajta, milyen nyomorúságos helyzetben van. - Hiszel Isten igéjében? - kérdezte spanyolul. Összeszorította az ajkát, és fürkészőn nézett ránk. - Isten igéjére tettem fogadalmat - felelte Adelina ünnepélyesen, és fejet hajtott. Fogalmam sincs, honnan tudta, mi a helyes válasz - talán akkor tanulta meg, amikor hetekre egy templom alagsorában húztuk meg magunkat -, de jól felelt. Lucia nővér kitárta az ajtót. Azóta, tizenegy éve itt élünk a kőből épült katedrálisban, ahol dohosak a szobák, huzatosak a folyosók, a padlólapok pedig olyan hidegek, mintha jégtáblák lennének. A ritka látogatókat leszámítva az internet az egyetlen kapcsolatom a külvilággal ebben a kisvárosban állandóan a hálót böngészem, hátha nyomára akadok a többieknek, hátha megtudom, hogy élnek és talán már harcolnak is. Apró jelek után kutatok, amikből kiderül, hogy nem vagyok egyedül. Adelina már nemigen hisz ebben, őrá már nem számíthatok. Valahol a hegyekben megváltozott. Nem tudom, mi volt az, ami végleg megtörte, talán az egyik előttünk becsapott ajtó, ami azt jelentette, hogy még egy éjszakát odakint kell töltenünk a hidegben, egyetlen falat nélkül. Akármi volt is az, Adelina mára szemmel láthatóan megfeledkezett arról, hogy rendszeresen költöznünk kellene, a Lorien feltámadásába vetett hite helyét pedig átvette a kolostor nővéreinek hite. Emlékszem, ahogy fokozatosan megváltozott a tekintete, és egy idő után azt kezdte hajtogatni, hogy állandóságra és más útmutatásra van szükségünk, ha életben akarunk maradni. De nem nekem. Másfél éve Indiában négy szemtanú is látta, ahogy egy fiú tárgyakat mozgat az akaraterejével. Nem egyszer, hanem kétszer. Az esetből eleinte nem lett nagy felhajtás, de aztán a fiúnak

egyszer csak nyoma veszett, mire hajtóvadászat kezdődött utána a környéken. Ha jól tudom, a mai napig nem találták meg. Néhány hónapja olvastam egy lányról, aki Argentínában a földrengés után leemelt egy öttonnás betontömböt az alászorult férfiról, és amikor az újságok hősként kezdték ünnepelni, szőrén-szálán eltűnt. Akárcsak az indiai fiút, őt sem találták meg. Most pedig itt van ez az amerikai apa-fia páros Ohióban, akiket üldöz a rendőrség, mert állítólag leromboltak egy egész iskolát, és közben megöltek öt embert. Semmi más nyomot nem hagytak maguk után, csak titokzatos hamukupacokat. A hatóságok tanácstalanul állnak az eset előtt. „Mintha valamilyen ütközet folyt volna itt. Nem tudom, mi mással lehet magyarázni ekkora pusztítást - nyilatkozta a nyomozás vezetője. De akármi történt is, a végére járunk, felkutatjuk Henri1 Smitht és a fiát, Johnt. Erre a szavamat adom." Talán John Smith - már ha tényleg ez az igazi neve - csupán egy zűrös srác, akiben egyre csak gyűlt a méreg, és aztán egy nap már nem bírta tovább. De nem hiszem, hogy erről van szó. Akárhányszor meglátom

a

képét

a

monitoron,

felgyorsul

a

szívverésem.

Egyenetlenné válik a légzésem, és valami különös elszántság vesz rajtam erőt. A zsigereimben érzem, hogy közénk tartozik. És tudom, hogy valahogyan meg kell találnom.

1 A név franciás kiejtése: Anri.

MÁSODIK FEJEZET

RÁKÖNYÖKÖLÖK A HIDEG A B L A K P Á R K Á N Y R A , É S N É Z E M a sötét égből hulló hópelyheket,

ahogy

megülnek

a

fenyőfákkal,

paratölgyekkel,

bükkfákkal és éles sziklatömbökkel pettyezett hegyoldalon. Egész nap havazott, és azt mondják, éjszaka is esni fog. Észak felé alig látni el a város végéig - a fehér köd elnyeli a világot. Napközben, amikor tiszta az idő, még a Vizcayai-öböl kék vizét is látni lehet. De most nem, és óhatatlanul is hatalmába kerít az aggodalom: vajon mi leselkedik rám a sűrű fehérség mögött? Hátrapillantok. A nagy belmagasságú, huzatos helyiségben két számítógép van. Ha használni akarjuk valamelyiket, fel kell iratkozni a listára, és kivárni, amíg ránk kerül a sor. Este tíz perc a maximum, ha mások is várnak. Ha senki nem akar netezni, akkor húsz. A két lány a gépek előtt már legalább fél órája várat, nekem pedig kezd fogyni a türelmem. Reggel óta nem néztem a híreket, csak reggeli előtt tudtam besurranni egy percre. Akkor még semmi újat nem találtam John Smithről, és most már türelmetlenül várom, hogy megtudjam, mit derítettek ki időközben. Az ügy kirobbanása óta eddig mindennap volt valamilyen új fejlemény. Otthonunk, a Santa Teresa- kolostor, egyben leányárvaház is. Bár azt mondják, egykor köztiszteletben álló intézmény volt, ma már nem nagyon ismerik, így alig kerülnek ide új lányok. És még kevesebben maradnak. Jelenleg én vagyok a legidősebb a harminchét lány közül hat hónapja számítok korelnöknek, amióta távozott a legutóbbi lány, aki betöltötte a tizennyolcat. A tizennyolcadik születésnapján mindenkinek döntenie kell, hogy egyedül folytatja-e tovább az életét, vagy itt marad a kolostorban. Azok közül, akik betöltötték a tizennyolcat, eddig egyetlenegy lány sem maradt itt. Meg tudom érteni őket. A születésnapomig, aminek a dátumát Adelinával

találtuk ki annak idején, már csak szűk öt hónap van hátra. Ahogy a többieknek, nekem is minden vágyam, hogy végre kiszabaduljak ebből a börtönből, akár velem tart Adelina, akár nem. Nehéz elképzelni, hogy velem akarna tartani. A kolostor kőből épült még 1510-ben, és túl nagy annyi embernek, ahányan élünk benne. A legtöbb helyiség üresen áll, de a többi sem valami kellemes - mindent átjár valami komor nyirkosság, szavaink pedig visszaverődnek a mennyezetről. A katedrálisunk az azonos nevű városkát körülvevő dombok legmagasabbikára épült, a Picos de Európa hegyvonulatai

közé.

A

város

házait,

akárcsak

a

katedrálist,

kőtömbökből építették, jó néhányat egyenesen a hegyoldal sziklájába vájtak. Végigsétálva a város főutcáján, a Calle Principalon, azonnal szembeötlik, mennyire elhanyagolt itt minden. Mintha az idő megfeledkezett volna erről a helyről, és az évszázadok mindent mohazöldre és barnára festettek volna, a levegőben pedig állandóan orrfacsaró penészszag terjengene. Öt éve könyörgök Adelinának, hogy menjünk el innen, költözzünk tovább, ahogy tanácsolták.„Hamarosan kifejlődnek a tálentumaim, és nem akarom, hogy ez itt történjen meg, ahol mindig lányok meg apácák vesznek körül" - mondtam neki, de hiába. A Reina-Valera Biblia egyik idézetével válaszolt, miszerint türelemmel kell várnunk a megváltásra. Azóta minden évben könyörgök neki, ő pedig minden évben ugyanolyan üres tekintettel néz rám, és mindig valamilyen vallásos idézettel felel. De tudom, hogy az én megváltásom nem itt van. Elnézek dél felé. A templom kapuin túl, a domboldalban látom a város pislákoló fényeit. A hófúvásban mintha lebegő glóriák lennének. Egyik cantinából sem hallok kiszűrődő zenét, de biztos vagyok benne, hogy mindkettő zsúfolásig megtelt. A cantinák mellett a városnak van még egy étterme, egy kávéháza, egy piaca, egy kocsmája és számtalan kereskedője, akik minden reggel és délután a Calle Principalon árulják portékáikat. A domb aljában, a város déli szélén áll az iskola kőépülete, ahova az összes itteni lány jár. A csengő hangjára fölkapom a fejem: már csak öt perc maradt az esti ájtatosságig, utána pedig takarodó. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a pánik. Meg kell tudnom, van-e valami új fejlemény. Lehet, hogy Johnt elkapták. Lehet, hogy a rendőrség talált valami mást is a lerombolt

iskolánál, valamit, ami elsőre elkerülte a figyelmüket. De ha még sincs semmi újdonság, azt is tudnom kell. Különben képtelen leszek elaludni. Gabriela Garcíára szegezem a tekintetem, aki éppen hírességek fényképeit nézegeti a neten. Gabriela - röviden Gabby - tizenhat éves és nagyon csinos. Hosszú, fekete haja és barna szeme van, és a kolostoron kívül mindig kurvásan öltözködik, szűk topokat hord, amikből kilátszik a köldökpiercingje. Reggelente bő ruhákat húz, de amint látótávolságon kívülre érünk, ezeket ledobja, és az alájuk fölvett szűk cuccokban villog. Az iskolába vezető út hátralévő részében azzal van elfoglalva, hogy kisminkeli magát és belövi a haját. Négy barátnője, akik közül három velünk lakik a kolostorban, ugyanezt csinálja. Amikor véget ér a tanítás, lemossák az arcukról a festéket, és visszaveszik az eredeti ruhájukat.

- Mi van? - kérdezi Gabby ingerülten, és rám mered. - E-mailt írok. - Már rég letelt a tíz perc - felelem. - És nem e-mailt írsz. Félmeztelen pasik képeit nézegeted.

- Na és akkor? Be akarsz köpni, te kis árulkodós? - kérdezi gúnyosan, mintha egy gyerekkel beszélne. A másik lány erre fölnevet. Hilda a neve, de mindenki úgy hívja, hogy La Gorda, vagyis„a dagadék"- persze csak a háta mögött. Gabby és La Gorda elválaszthatatlan párost alkotnak. Az ajkamba harapok, és visszafordulok az ablak felé. Összefonom a karomat a mellkasom előtt. A lányok folytatják a gépelést, nevetgélést és sugdolózást. Én meg közben majd felrobbanok, egyfelől azért, mert tényleg szükségem van a számítógépre, másfelől pedig mert sosem tudom, hogyan vágjak vissza Gabby gúnyos megjegyzéseire. Már csak négy

percem

maradt.

A

türelmetlenségem

kezd

átcsapni

kétségbeesésbe. Lehet, hogy új fejlemények vannak - fontos hírek! én azonban nem értesülhetek ezekről, mert ez a két önző seggfej nem hajlandó leszállni a számítógépről! Még három perc. Szinte remegek a dühtől. Hirtelen támad egy ötletem, és mosolyra húzódik a szám. Kockázatos, de azért kipróbálom. Egy picit elfordulok, annyira, hogy még éppen lássam a szemem sarkából Gabby székét. Veszek egy nagy levegőt, minden erőmmel a székre összpontosítok, és telekinézissel balra rántom, majd rögtön utána jobbra. A szék kis híján fölborul. Gabby talpra ugrik, és fölkiált. Meglepetést színlelve nézek rá.

- Mi az? - kérdezi La Gorda. - Nem tudom. Mintha valaki belerúgott volna a székembe. Te nem éreztél semmit?

- Nem - feleli La Gorda, de alighogy ezt kimondja, hátrahúzom a székét néhány centiméterrel, és azon is rántok egyet. Mindezt úgy, hogy közben el sem mozdulok az ablak mellől. Mindkét lány fölsikolt. Taszítok még egyet előbb Gabby, majd La Gorda székén, mire fölpattannak, és sikítva kiviharzanak a szobából. Vissza sem néznek. „Ez az!" - mondom magamban, és odasietek a géphez, amit Gabby használt. Villámgyorsan begépelem annak a hírportálnak a címét, amelyiket a legmegbízhatóbbnak tartom. Aztán türelmetlenül várom, hogy betöltsön az oldal. Ősrégi számítógépek lassú kapcsolattal: ez az én keresztem. A képernyő fehérre vált, majd őrjítő lassúsággal, sorról sorra kezd megjelenni az oldal. Még csak a negyedénél tart, amikor megszólal a csengő. Még egy perc az imádság kezdetéig. Úgy döntök, nem foglalkozom vele, noha tudom, hogy ezért büntetés jár. De nem érdekel.

- Már csak öt hónap - suttogom magamnak. Az oldal már félig betöltődött, látom John Smith arcának felső harmadát, sötét szemét, magabiztos tekintetét. De a szemében mintha szorongás is tükröződne. Előrehajolok, alig bírok magammal, remeg a kezem az izgalomtól.

- Gyerünk már! - próbálom siettetni a számítógépet, de hiába. - Gyerünk! - Marina! - vakkantja ekkor valaki a hátam mögött. Megpördülök. Dora nővér áll az ajtóban. Nagydarab, terebélyes nő, ő a konyhafőnök. Szinte fölnyársal a tekintetével. Ebben nincs semmi meglepő. Mindenkire így néz, aki az étkezőben sorban áll ebédért

- mintha személyes sértésnek venné, hogy táplálékra van szükségünk. Az ajkát összeszorítva mered rám. - Indulás! Most azonnal! Ne kelljen kétszer mondanom! Fölsóhajtok.Tudom, hogy nincs más választásom: mennem kell. Az engedetlenségért még nagyobb büntetés jár, mint az iskolakerülésért. Kitörlöm a böngészőből az oldal címét, aztán bezárom, és elindulok Dora nővér után a sötét folyosón. Tudom, hogy történt valami. Mi másért foglalta volna el John arca az egész oldalt? Másfél hét elég

hosszú idő ahhoz, hogy egy hír elveszítse az újdonság varázsát, ezért ha ismét címoldalra került, az csak azt jelentheti, hogy újabb fontos információ került napvilágra. Belépünk a Santa Teresa főhajójába. Hatalmas oszlopok tartják a boltíves mennyezetet. A falakat festett üvegablakok törik meg. Fapadok sorakoznak egymás mögött, legalább háromszáz ember elférne itt. Dora nővérrel mi vagyunk az utolsók. Leülök egyedül középtájon. Lucia nővér, aki annak idején ajtót nyitott Adelinának és nekem, már nyolcvanhét éves, de még mindig ő a zárda főnökasszonya. Föllép a szószékre, behunyja a szemét, lehajtja a fejét, és összekulcsolja a kezét maga előtt. Mindannyian követjük a példáját.

- Padre divino - kezdjük komor egyetértésben az imádság szövegét que nos bendiga y nos proteje en su amor... Nem figyelek tovább a hangokra, inkább végignézek az előttem imádkozókon. Mindenki lehajtott fejjel összpontosít. Vagy legalábbis lehajtja a fejét. A tekintetem megáll Adelinán, aki hat sorral előttem térdepel, a legelső padsor jobb oldalán. Átszellemülten imádkozik, barna hajfonata a háta közepéig ér. Föl sem néz, már rég nem keres meg a szemével, mint az első néhány évben, amikor mindig találkozott a tekintetünk, és mindketten elmosolyodtunk, mert volt egy közös titkunk, amit senki más nem tudott rajtunk kívül. A titok még mindig megvan, de Adelina időközben valahogy megfeledkezett róla. Eredetileg úgy terveztük, hogy csak egy darabig húzódunk meg itt, amíg meg nem erősödünk, és kellő biztonságban nem érezzük magunkat, ám Adelina közben megváltozott, és - talán csak mert fél most már semmi másra nem vágyik, mint hogy maradjon. A John Smithről szóló hírt neki is elmondtam, de azelőtt hónapok teltek el úgy, hogy szóba sem került a küldetésünk. Szeptemberben megmutattam neki a harmadik forradást a bokámon, a harmadik jelet, ami arra figyelmeztetett, hogy újabb Védőt öltek meg, és egy lépéssel megint közelebb kerültünk ahhoz, hogy a mogadoriak már miránk vadásszanak, de Adelina úgy tett, mintha a seb nem is létezne. Mintha nem tudnánk mindketten, hogy mit jelent. Amikor Johnról beszéltem neki, csak a szemét forgatta, és azt mondta, legfőbb ideje, hogy leszokjak végre a tündérmesékről. Egyetlen pillantást sem volt hajlandó vetni John fényképére, amit kinyomtattam.

- En el nombre del Padre, y del Hijo, y del Espíritu Santo. Amén zárul az ima, majd mindenki keresztet vet. Én is, hogy fenntartsam a látszatot: homlok, köldök, bal váll, jobb váll. Amikor a harmadik forradás megjelent a bokám fölött, éppen aludtam. Azt álmodtam, hogy kitárt karokkal szaladok lefelé egy hegyről, és mindjárt a levegőbe emelkedem. A fájdalomra ébredtem, ahogy a seb beleégett a bőrömbe. A fényre többen is felriadtak, de a felügyelő nővér szerencsére nem. A lányok azt hitték, hogy elemlámpával olvasok a takaró alatt, ami tilos a kolostorban. Elena, csöndes, tizenhat éves ágyszomszédom, akinek fekete haja beszéd közben gyakran a szájába akad, megdobott egy párnával. A lábam lüktetni kezdett, a fájdalom olyan éles volt, hogy a takarómba kellett harapnom, nehogy felkiáltsak. A könnyeimet azonban nem bírtam visszatartani, tudván, hogy Harmadik épp az Imént halt meg valahol. Már csak hatan maradtunk. Az imádság után elindulunk a hálóterembe, ahol már várnak ránk a nyikorgó ágyak, de nekem közben egy ötlet jár a fejemben. A kényelmetlen ágyakat és a szobákban uralkodó állandó hideget azzal kompenzálják, hogy az ágynemű finom puha, a takaró pedig jó vastag ez az egyetlen luxus a kolostorban. Az én ágyam a sarokban áll, a legmesszebb az ajtótól. Ez a legcsöndesebb hely, mindenki erre vágyik. Jó sok időbe telt, mire sikerült elfoglalnom; fokozatosan kerültem közelebb hozzá, ahogy egy-egy lány elment. Villanyoltás után mindenki elcsöndesedik. Hanyatt fekszem, és a mennyezet körvonalait bámulom. A csöndet néha suttogás töri meg, amit azonnal a felügyelő nővér pisszegő hangja követ. Nyitott szemmel heverek, türelmetlenül várom, hogy végre mindenki elaludjon. Egy félóra elteltével megszűnik a sugdolózás, felváltja az alvók szuszogása, de még nem merek kockáztatni. Nem telt el elég idő. Várok újabb tizenöt percet: semmi hang. Képtelen vagyok tovább fekve maradni. Visszafojtott lélegzettel leeresztem a lábamat az ágyról. Hallom, ahogy Elena egyenletesen szuszog mellettem. A talpam leér a fagyos padlóra, és azonnal átjárja a hideg. Lassan felállok, vigyázva, nehogy megnyikorduljon az ágy, és lábujjhegyen elindulok az ajtó felé. Nem sietek, óvatosan megyek, nehogy nekiütközzek valamelyik ágynak. Kilépek a nyitott ajtón, végigsietek a folyosón, és benyitok a számítógépszobába. Kihúzom az egyik széket, és bekapcsolom a

gépet. Ahogy életre kel, hangosan zúgni kezd - remélem, senki nem hallja meg. Izgatottan várom, hogy betöltődjön a rendszer, és közben állandóan a hátam mögé lesek, nem követett-e valaki. Végre megjelenik a böngésző, és bepötyöghetem a weboldal címét. A képernyő kifehéredik, majd két fénykép jelenik meg az oldal közepén. Körülöttük szöveg, fölöttük pedig a főcím, de a betűk még elmosódottak, nem lehet kivenni őket. Most tehát már két kép van, nem csak egy - vajon mi történhetett azóta, hogy megpróbáltam elolvasni az oldal híreit? Végül kitisztul a kép, és olvashatóvá válik a főcím: NEMZETKÖZI TERRORISTÁK?

Az előreugró állú, sötétszőke hajú, kék szemű John Smith képe van a monitor bal felén, a másik oldalon pedig az apja - vagyis az Őrzője, a Cépanja -, Henri Smith. Fekete-fehér fantomkép mindkettő, ceruzával rajzolhatták őket - nem fotók, mint az a kép, amit Johnról láttam korábban. Átugrom a már ismert részleteket - lerombolt iskola, öt halott, váratlan eltűnés -, és a legfrissebb fejleményekre kattintok: Új fordulat az ügyben: az FBI nyomozói profi okirat-hamisító

felszerelésre bukkantak. Az

ohiói Paradise-ban az Henri és John Smith által bérelt ház padlója alól egy titkos rekeszből számos olyan eszköz került elő, amely arra

enged

következtetni,

hogy a

két

szö-

kevény terroristákkal állhat kapcsolatban. A helyiek legnagyobb megdöbbenésére Henri és John Smithről most már feltételezhető, hogy a nemzetbiztonságra

is

ezért

azt

a

nyomozók

veszélyt kérik,

jelentenek, hogy

akinek

tudomása van a szökevények hollétéről, vagy bármilyen más információval szolgálhat róluk, azonnal értesítse a rendőrséget.

Visszakattintok John képére, és ahogy a szemébe nézek, remegni kezd a kezem. A szeme - még ezen a rajzon is - nagyon ismerősnek tűnik. Talán arról az űrhajóról, amelyiken egy évig utaztunk a Lorien és a Föld között? Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő az életben maradt hat Védő egyike. Hátradőlök, kisimítom a hajamat a szememből, és arra gondolok, bárcsak most rögtön elindulhatnék, hogy megkeressem Johnt! A Cépanjával nyilván el tud tűnni a rendőrség szeme elől; tizenegy éve bujkálnak, akárcsak mi Adelinával. De mégis hogyan találhatnám meg, amikor az egész világ őt üldözi? Hogyan fogunk valaha is találkozni? A mogadoriak mindenhol ott vannak. Nem tudom, Elsőt és Harmadikat hogyan találták meg, de azt igen, hogy Másodikat a bejegyzése árulta el, amit egy blogra írt. Amikor rábukkantam, negyedóráig gondolkodtam, hogyan válaszoljak neki úgy, hogy ne fedjem föl magam. Az üzenete elég rejtélyesen hangzott, de csak annak, aki nem tudta, miről van szó: „Kilenc volt, most már csak nyolc. Van üt valaki közületek?" A bejegyzést egy „Második" nevű felhasználó írta. Amikor aztán gyorsan bepötyögtem pár sort, és már majdnem rányomtam a „Küld" gombra, az oldal frissült, és megjelent egy válasz. „Itt vagyunk" - írta valaki. Tátva maradt a szám a megdöbbenéstől. Reménnyel töltött el a két rövid üzenet, de amint kinyújtottam a kezem, hogy másik választ gépeljek be, fölizzott a bokám, és beleégett a bőrömbe a második seb. Az égető érzés olyan elviselhetetlen volt, hogy a földre zuhantam, és nyöszörögtem a fájdalomtól. Adelina nevét kiabáltam, és közben két kézzel fogtam a bokámat, nehogy meglássa valaki. Amikor Adelina odaért, és megértette, mi történt, a monitorra mutattam, de addigra már üres volt; mindkét posztot törölték. A mai napig nem tudom, ki írta azt a választ. Elfordítom a fejem John Smith ismerős tekintetétől. A számítógép mellett egy kis virág fonnyadozik - teljesen megfeledkeztek róla. Hervadtan, összezsugorodva lapul a cserépben, levelei barnák és töredezettek. A cserép körül elszáradt virágszirmok hevernek. Hátrapillantok, hallgatózom egy kicsit, nem közelednek-e lépések. Néma csönd van. A virág még nem pusztult el, de már alig maradt benne élet. Előrehajolok, a két kezembe fogom, ajkammal megérintem a leveleit, és meleg levegőt fújok rá. Borzongás fut végig a gerincemen

- a virág pedig életre kel. Egyszerre fölegyenesedik, a levelei kizöldülnek, új szirmok jelennek meg rajta. Először színtelenek, aztán gyönyörű lilába fordulnak. Kaján vigyorra húzódik az arcom, és önkéntelenül is arra gondolok, vajon mit szólnának a nővérek, ha látnák, mire vagyok képes. De persze nem láthatják, arra nagyon vigyázok. Félremagyaráznák, én pedig nem akarom, hogy kizavarjanak a hidegbe. Még nem készültem fel rá. Nemsokára már készen állok majd, de most még nem. Kikapcsolom a számítógépet, és miközben visszasietek a hálóterembe, végig John Smith jár a fejemben.

Vigyázz magadra, és jól rejtőzz el! - üzenem neki gondolatban. Megtaláljuk egymást

újra.

HARMADIK FEJEZET

HALK

SUTTOGÁST

HALLOK.

EGY

JÉGHIDEG

HANGOT.

Nem tudok megmozdulni, de feszülten figyelek. Már nem alszom, de még nem is vagyok igazán ébren. Bénultan fekszem, és ahogy a suttogás egyre erősödik, a tekintetem végigsöpör a motelszoba áthatolhatatlan sötétjén. A látomás kibontakozik az ágyam fölött, és ugyanaz az áramütésre emlékeztető érzés fut végig rajtam, mint amikor az első talentumom, a Lumen megjelent, és világítani kezdett a tenyerem az ohiói Paradise-ban. Akkor még élt Henri. Most azonban már halott. Soha többé nem láthatom viszont. Még ebben a félálomszerű lebegésben is tudom, hogy ez az igazság. Belépek a látomás világába, fölkapcsolom a fényt a kezemben, de a ragyogását elnyelik az árnyak. Hirtelen megtorpanok. Minden elnémul. Kinyújtom a kezem, de nincs előttem semmi, súlytalanul lebegek az ürességben. Ismét hallom a suttogást. Nem ismerem föl a nyelvet, valahogy mégis értem. A szavak izgatottan törnek elő. A sötétség oszlani kezd, a világ előbb szürkévé, majd szemkápráztatóan fehérré válik - hunyorognom kell, nehogy elvakítson. Köd száll fel előttem, aztán lassan szertefoszlik, és megpillantok egy nagy, fal mellé állított gyertyákkal megvilágított termet. - N-nem tudom, mi történhetett - hallok egy remegő hangot. A terem hosszú és széles, mint egy futballpálya. Kén szúrós szaga csapja meg az orromat, könnybe lábad tőle a szemem. Fülledt meleg van a helyiségben. Egyszerre megpillantom őket: két árnyékba burkolódzó alak áll a terem túlsó végében. Egyikük magasabb, nagyobb, és még ilyen távolságból is érződik rajta valami fenyegető. - Elmenekültek. Valahogy elmenekültek. Nem tudom, hogyan...

Elindulok feléjük. Elönt az ismerős nyugalom, amit akkor szoktam érezni, ha tudom, hogy amit látok, az csak álom, és nem eshet bántódásom. Lassan közeledek hozzájuk. - Senki sem maradt életben, mindenkit megöltek. Köztük három pikent és két krault is - folytatja az alacsonyabb alak idegesen feszengve. - Pedig a kezünkben voltak. Már éppen... A másik egy mozdulattal beléfojtja a szót. Körülnéz, a termet fürkészi, mint aki érez valamit. Mozdulatlanná dermedek, visszafojtom a lélegzetem. És akkor megpillant. Borzongás fut végig a gerincemen. - John - szólít egy távoli hang. A magasabbik alak elindul felém. Fölém tornyosul, legalább hat méter magas, csupa izom, az állkapcsa szögletes. A haja rövidre van vágva, nem úgy, mint a többieké. A bőre napbarnított. Egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét, ahogy közeledik. Húsz lépésre van tőlem, aztán már csak tízre. Két lépésnyire megáll. Az amulettem egyszerre mázsás súllyal húz a föld felé, a lánc a nyakamba vág. A lény torkánál lilás forradást veszek észre, mintha valamilyen groteszk gallér övezné. - Számítottam rád - szólal meg nyugodt hangon. A jobb kezével hátranyúl, és kardot húz elő a hátán viselt hüvelyből. A kard azonnal életre kel, nem veszíti el az alakját, mégis szinte cseppfolyóssá válik a markában. Fájdalom hasít a vállamba, a mogadori katona ejtette seb felizzik. Úgy érzem, mintha ismét ledöftek volna egy tőrrel. Térdre rogyok. - Régóta várok erre a pillanatra - mondja a lény. - Nem tudom, miről beszél - válaszolom egy olyan nyelven, amelyen még soha nem szólaltam meg. Akárhol vagyok is, el akarok tűnni. Megpróbálok felállni, de mintha gyökeret eresztettem volna, nem bírok elszakadni a talajtól. - Biztos vagy benne? - kérdezi. - John - hallom ismét a hangot valahonnan nagyon távolról. A mogadori nem reagál rá. Van valami a szemében, amivel rabul ejti a tekintetemet. Képtelen vagyok elfordítani a fejem.

- Nem kellene itt lennem - mondom erőtlenül. A terem elhalványul, csak ketten maradunk, senki és semmi más nincs körülöttünk. - Ha el akarsz tűnni, csak szólj, ezen könnyen segíthetek feleli a mogadori, és a karddal egy nyolcast rajzol a levegőbe. Éles, fehér csík marad a penge nyomában. Aztán előrelendül, és a kardja szinte sistereg az erőtől. Célba veszi a torkomat, és belém döfi a pengét. Tehetetlenül nézem, ahogy a fegyver villámgyorsan közeledik az arcomhoz, mint egy puskagolyó. Tudom, semmilyen módon nem akadályozhatom meg, hogy lefejezzen. - John! - A hang harmadjára már üvöltéssé erősödik. Fölpattan a szemem. Valaki két kézzel rázza a vállamat. Izzadságban úszva, zihálva térek magamhoz. Sam az első, akit megpillantok, aztán Hatodik hol kék, hol zöld mandulavágású szemébe nézek. Fáradtan térdel mellettem, mint akit épp most ébresztettek föl. Valószínűleg így is történt. - Mi van veled? - kérdezi Sam. Megrázom a fejem. A látomás lassan eloszlik, ismét a motelban vagyok. A szoba sötét, a függönyök be vannak húzva. Ugyanabban a franciaágyban fekszem, ahol az elmúlt másfél hetet töltöttem Hatodikkal együtt, mialatt a harcban szerzett sebekből lábadoztunk. Egyikünk sem hagyta el a szobát, mióta megérkeztünk, Sam intéz mindent, ő megy el kajáért meg minden olyan holmiért, amire szükségünk van. Észak- Karolinában vagyunk, a Trucksville nevű kisváros főutcájától néhány sarokra, egy lepukkant, kétágyas motelszobában. A recepciónál Sam felmutatta az egyik jogosítványomat, amit még Henri készített a halála előtt, és a vén fószert a pult mögött szerencsére annyira lekötötte a tévéműsor, hogy rá sem pillantott a fényképre. A motel az állam északkeleti csücskében van, kocsival alig tizenöt percre Virginiától és Tennessee-től. Amennyire a sérüléseink engedték, folyamatosan vezettünk, hogy minél távolabb kerüljünk az üldözőinktől. De lassan már gyógyulunk, kezd visszatérni az erőnk. - Milyen nyelven beszéltél? Még sosem hallottam ilyet mondja Sam. - Szerintem te találtad ki, haver.

- Nem, a mogadoriak nyelvén beszélt - javítja ki Hatodik. - Sőt, egy kicsit még lorinul is. - Tényleg? - csodálkozom. - Ez elég furcsa. Hatodik az ablakhoz lép, és elhúzza a függönyt. - Mit álmodtál? - kérdezi. - Nem tudom pontosan - ingatom a fejemet. - Álom volt, de mégsem álmodtam, biztos ismered ezt az érzést. Azt hiszem, látomás lehetett, és róluk szólt. Éppen összecsaptunk egy mogadorival, de... nem is tudom, valahogy túl gyenge vagy túl zavarodott voltam. - Samre pillantok, aki komor arccal fordul a tévé felé. - Mi az? - Rossz hír - sóhajt, és megrázza a fejét. - Mi történt? - Felülök, és kitörlöm az álmot a szememből. Sam a készülék felé biccent, mire én is a tévére nézek. A fénylő képernyő bal oldalát teljesen kitölti a képmásom, a jobb oldalon pedig egy Henriról készült fantomképet mutatnak. Egyáltalán nem hasonlít rá a rajz: az arca nyúzottnak, már-már betegesen soványnak látszik, mintha húsz évvel öregebb lenne annál, mint amennyi valójában. Vagyis amennyi valójában volt. - Az is elég ijesztő, hogy a nemzetbiztonságot veszélyeztető terroristáknak tartanak titeket - mondja Sam. - De most már jutalmat is kitűztek annak, aki segít kézre keríteni. - Engem? - Téged és Henrit. Százezer dollár jár annak, aki olyan információval szolgál rólatok, aminek nyomán rátok találnak, ha pedig valaki el is kapja egyikőtöket, annak kétszázötvenezret fizetnek. - Egész életemben menekültem - vonom meg a vállamat. - Már megszoktam. - Hát én viszont nem, és értem is jutalmat ajánlanak - feleli Sam. - Nyamvadt huszonöt lepedőt, szinte el se hiszem. Nem tudom, milyen szökevénynek lenni. Még sosem próbáltam. Óvatosan föltápászkodom a franciaágyról, a végtagjaim kissé még merevek. Sam a másik ágyon ül, és fejét a kezébe temeti. - Ne aggódj, itt vagyunk veled. Megvédünk - vigasztalom. - Nem aggódom - válaszolja, de nem emeli föl a fejét.

Lehet, hogy ő tényleg nem aggódik, én azonban igen. Lázasan töröm a fejem, hogyan óvhatnám meg mindhármunkat Henri segítsége nélkül. Odalépek Samhez, aki idegességében NASAfeliratú fekete pólóját gyűrögeti. - Figyelj, nagyon szeretném, ha Henri itt lenne velünk. El se tudom mondani, mennyire örülnék neki. Nemcsak azért, mert vele sok éven át sikerült elrejtőznünk a mogadoriak elől, hanem azért is, mert annyi mindent tudott a Lorienről és a családomról. És olyan végtelen nyugalom áradt belőle, hogy mellette mindig biztonságban éreztem magam. Nem tudom, képes leszek-e valaha ugyanazt megtenni, amit ő tett értünk. Lefogadom, hogy ha élne, nem engedte volna, hogy velünk tarts. Soha nem sodort volna ekkora veszélybe. De most már itt vagy, és ígérem, mindent megteszek, hogy megvédjelek. - Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni - feleli Sam. - Ez a legtutibb, ami valaha történt velem. - Egy pillanatra elhallgat, és a szemembe néz. - Ráadásul te vagy a legjobb barátom. Még soha nem volt igazi barátom. - Nekem sem. - Most jön az, hogy egymás nyakába borultok? - kérdezi Hatodik, mire mindketten elnevetjük magunkat. A tévében még mindig engem mutatnak: azt a fényképet, amit Sarah készített rólam az első napon, amikor megismerkedtünk - az arcomon félszeg, nyugtalan kifejezés. A képernyő jobb oldalát most öt kisebb fotó foglalja el, azoknak a fényképei, akiknek a meggyilkolásával minket vádolnak: három tanár, a fiú kosárlabdacsapat edzője és a pedellus. Aztán vált a kép, és a lerombolt iskola maradványai jelennek meg a képernyőn - nem túlzás, az épület jobb szárnyából tényleg nem maradt más, csak egy halom törmelék. Majd interjúk következnek az utca emberével, Paradise néhány lakosával, utolsóként pedig Sam anyjával. Zokogva néz a kamerába, és kétségbeesetten könyörög az „emberrablóknak": „Kérem, kérem, engedjék haza az én kicsikémet!" Látom Samen, hogy ő is majdnem elsírja magát. Aztán a temetéseken és a gyertyafényes virrasztásokon készített felvételek következnek. Egy pillanatra Sarah is feltűnik a képernyőn, a kezében gyertya, az arcán könnyek csorognak.

Elszorul a torkom. Bármit megadnék érte, hogy felhívhassam, és halljam a hangját. Bele se merek gondolni, min mehet keresztül. A Markék égő házából való kimenekülésünkről készült videó amivel minden elkezdődött - fölkerült az internetre, és amikor később megvádoltak, hogy azt a tüzet is én okoztam, Mark megesküdött mindenre, ami szent, hogy semmi közöm nem volt hozzá, noha tudhatta jól, hogy ha rám veri a balhét, azzal minden vád alól tisztázhatja magát. Amikor elhagytuk Ohiót, az iskola romba döntését először egy váratlanul kialakuló tornádó számlájára írták, de aztán a mentőcsapatok átfésülték a romokat, és az egyik épen maradt tanteremben megtalálták az öt holttestet - egyenlő távolságra hevertek egymástól, és semmiféle külsérelmi nyom nem látszott rajtuk. A boncolási jegyzőkönyv szerint az áldozatok mind természetes halált haltak, az orvos szakértők sem kábítószernek, sem erőszaknak nem találták nyomát. Ki tudja, mi történt valójában? Amikor egy újságírónak a fülébe jutott, hogyan ugrottam ki az igazgatói iroda ablakán és menekültem el, majd értesült róla, hogy Henrival együtt eltűntünk, írt egy cikket, amiben mindenért minket okolt. A többit nem nehéz elképzelni. Miután megtalálták a házban Henri okirathamisításhoz használt eszközeit és néhány hamis dokumentumunkat, a közvélemény azonnal ellenünk fordult. - Mostantól nagyon óvatosnak kell lennünk - mondja Hatodik a falnak támaszkodva. - Még annál is óvatosabbnak, hogy egy lerobbant motelban bujkálunk behúzott függönyök mögött? - kérdezem. Az ablakhoz lép, résnyire elhúzza a függönyt, és kiles. Vékony fénysugár vetül a földre. - Három óra múlva lemegy a nap. Amint besötétedik, indulunk. - Hála istennek! - sóhajt fel Sam. - Ma éjszaka csillaghullás lesz. Ha dél felé megyünk, mi is láthatjuk. Ráadásul már kezdtem úgy érezni, hogy ha még egy napot el kell töltenem ebben a rohadt szobában, megzakkanok. - Sam, te már akkor is zakkant voltál, amikor megismertelek ugratom. Erre fölkap egy párnát, és hozzám vágja, de kivédem

anélkül, hogy fölemelném a kezemet. Telekinézissel megforgatom a levegőben, aztán a tévé felé hajítom, és kikapcsolom vele a készüléket. Tudom, hogy Hatodiknak igaza van, tovább kell mennünk, de kilátástalannak érzem a helyzetünket. Fogalmam sincs, hol a vége a menekülésnek, hol van olyan hely, ahol teljes biztonságban érezhetjük magunkat. Az ágy végében Bernie Kosar melegíti a lábamat. Mióta eljöttünk Ohióból, szinte egy pillanatra sem mozdult el mellőlem. Kinyitja a szemét, nagyot ásít, majd nyújtózkodik egyet. Rám néz, és telepatikus úton közli velem, hogy ő is jobban van. A mellső lábán még mindig viseli a rögzítő sínt, és valószínűleg sántítani fog néhány hétig azután is, hogy lekerül róla, de ettől eltekintve teljesen rendbe jött. Vidáman megcsóválja a farkát, és a lábamra teszi a mancsát. Az ölembe húzom, és megvakarom a hasát. - Hát te hogy vagy, cimbora? Készen állsz az indulásra? Csapkodni kezd a farkával. - Na és mi az úti cél? - kérdezem a többiek felé fordulva. - Nem tudom - feleli Hatodik. - De mindenképpen dél felé megyünk. Már nagyon elegem van a hóból. Az pedig egyre jobban aggaszt, hogy fogalmam sincs, merre lehetnek a többiek. - Egyelőre akkor csak hárman vagyunk. Negyedik plusz Hatodik plusz Sam. - Imádom a matekot! - szólal meg Sam. - Sam egyenlő x-szel. Az x a változó. - Mondtam én, hogy zakkant vagy. Hatodik kimegy a mosdóba, majd pár másodperc múlva visszajön. A kezében néhány pipereholmit tart. - Az egyetlen jó a történtekben az - mondja -, hogy a többi Védő legalább megtudta, hogy John nem csupán túlélte az első csatát, hanem meg is nyerte. Talán reményt merítenek ebből. Most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk őket, és közben felkészüljünk a következő összecsapásra. - Úgy lesz - felelem, aztán Samre pillantok. - Még mindig nem késő, visszamehetsz és kimagyarázhatod magad. Bármit mondhatsz rólunk, amit csak akarsz. Előadhatod, hogy

elraboltunk és az akaratod ellenére fogva tartottunk, de sikerült megszöknöd. Hősnek fognak tartani. Odalesznek érted a csajok. Az ajkába harap, és megrázza a fejét. - Nem akarok hős lenni - jelenti ki. - A csajok meg már így is odavannak értem. - Hatodikkal a szemünket forgatjuk, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy a lány elpirul. Vagy csak képzelődöm? - Komolyan mondom. Nem megyek vissza. Vállat vonok. - Akkor ezt megbeszéltük. Ebben az egyenletben te vagy az x. Sam figyeli, ahogy Hatodik a tévé mellett heverő táskájához lép. Le sem tagadhatná, mennyire odavan érte. Hatodik fekete sortot és fehér topot visel. A haját hátul összefogta, de néhány rakoncátlan tincs az arcába hullik. A bal combján lila forradás, az öltések nyoma halványrózsaszín - még mindig nem hegedt be teljesen a seb. Saját maga varrta össze, és a varratokat is egyedül szedte ki. Amikor fölnéz, Sam gyorsan elkapja a tekintetét. Nyilvánvalóan más oka is van annak, hogy velünk akar maradni. Hatodik lehajol, és kivesz a táskájából egy összehajtogatott térképet. Kinyitja és az ágyra teríti. - Most itt vagyunk - mondja, és Trucksville-re mutat. - A mogadoriak barlangja pedig itt van - folytatja, azzal ÉszakKarolinából áthúzza az ujját Nyugat-Virginiába, és egy piros tollal rajzolt csillagra bök. - Legalábbis az az egy, amiről tudok. Közelebb hajolok. Még a térképen is látszik, mennyire elhagyatott a hely; ötmérföldes körzetben nincs egyetlen főútvonal sem, és a legközelebbi város is legalább tíz mérföldre van tőle. - Honnan tudsz erről a barlangról? - Hosszú történet - feleli Hatodik. - Majd útközben elmesélem. Az ujja most Nyugat-Virginiából délkelet felé indul, átszeli Tennessee-t, és végül Arkansas-ban állapodik meg, a Mississippi folyó közelében. - Ott mi van? - kérdezem. Nagy levegőt vesz, aztán lassan kifújja, láthatóan visszaemlékszik valamire. Különös kifejezés ül ki az arcára, amikor nagyon összpontosít. - Itt volt a Ládám - mondja. - Meg pár más cucc, amit Katarina hozott a Lorienről. Itt rejtettük el.

- Hogy érted azt, hogy itt volt? - Megrázza a fejét. - Már nincs

ott? - Nincs. A nyomunkban voltak, és nem kockáztathattuk meg, hogy a kezükbe kerüljön. Nem volt többé biztonságban nálunk, ezért Katarina többi holmijával együtt elrejtettük Arkansas-ban, és amilyen gyorsan csak tudtunk, továbbálltunk, hátha sikerül meglépnünk előlük... - Elcsuklik a hangja, nem fejezi be a mondatot. - Elkaptak titeket? - Emlékszem, azt mondta: Katarina három éve halt meg. Fölsóhajt. - Azt hiszem, ezt is inkább majd útközben mesélem el.

***** Néhány perc alatt összepakolom a ruháimat, és közben eszembe jut, hogy ezt a táskát utoljára Sarah csomagolta be. Alig másfél hét telt el azóta, de úgy érzem, mintha másfél év lenne. Kíváncsi vagyok, vajon kihallgatta-e a rendőrség. Az is megfordult a fejemben, hogy a történtek után talán kiközösítették az iskolában. De hova jár egyáltalán iskolába, amikor a suli romokban hever? Biztos vagyok benne, hogy megbirkózik a helyzettel, de azért nem lehet könnyű neki, különösen úgy, hogy fogalma sincs, hol vagyok és mi van velem. Bárcsak kapcsolatba léphetnék vele anélkül, hogy mindkettőnket veszélybe sodornám! Sam a hagyományos módon - távirányítóval - bekapcsolja a tévét, és megnézi a híreket, miközben Hatodik láthatatlanná válva kimegy, hogy ellenőrizze a furgont. Sam anyja feltehetően észrevette, hogy a kocsi eltűnt, vagyis a rendőrség már biztos keresi. Pár napja Sam lelopta egy másik furgonról a rendszámtáblát, és fölszerelte a miénkre. Olcsó trükk, de talán beválik addig, míg meg nem állapodunk valahol. Befejezem a pakolást, és lerakom a táskát az ajtó mellé. Sam elmosolyodik, amikor meglátja a fényképét a tévében - a korábbi hírblokkot ismétlik újra. Látom rajta, hogy élvezi ezt a kis hírnevet, még így is, hogy szökevénynek tartják. Aztán megint az én fényképem következik, és persze vele együtt a rajz Henriról.

Hiába nem hasonlít rá a fantomkép, belesajdul a szívem, amikor meglátom. Most nincs idő a bűntudatra, de rettenetesen hiányzik. Az én hibám, hogy meghalt. Negyedóra elteltével visszajön Hatodik. A kezében egy fehér zacskót tart. Fölemeli és diadalmasan meglengeti. - Hoztam nektek valamit, srácok. - Mi az? - kérdezem. A zacskóba nyúl, és kivesz belőle egy otthoni hajnyírót. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy mind a kettőtöknek levágjam a haját. - Na ne, csak azt ne! - tiltakozik Sam. - Nekem túl kicsi a fejem, úgy fogok kinézni, mint egy teknős. - Fölnevetek, és megpróbálom elképzelni a bozontja nélkül. A nyaka hosszú és vékony, úgyhogy valószínűleg igaza van. - Inkognitóban leszel - győzködi Hatodik. - Nem akarok inkognitóban lenni. Én x vagyok, a változó. - Ne légy már ilyen nyápic! - torkolja le a lány. Sam elkomorodik. Megpróbálom menteni a helyzetet. - Igaza van, Sam - mondom, és lehúzom a pólómat. Bemegyek a fürdőszobába, Hatodik pedig kibontja a készüléket, és utánam jön. A mosdó fölé hajolok. Hatodik ujjai hidegek, libabőrös lesz tőlük a hátam. Bárcsak inkább Sarak fogná a vállamat, ő nyírná kopaszra a fejemet! - fut át az agyamon. Sam az ajtóból figyeli a műveletet, és hangosan sóhajtozik, így ad hangot nemtetszésének. Miután végzett, Hatodik letörli a szétszóródott hajszálakat a fejemről, aztán fölegyenesedek, és megnézem magamat a tükörben. A fejbőröm fehérebb, mint az arcom, mivel még sosem érte a nap, de biztos vagyok benne, hogy elég lenne egy hét Floridában - ahol Henrival Ohióba költözésünk előtt éltünk és máris megoldódna a probléma. - Tessék, John keménynek és férfiasnak tűnik. Én meg úgy fogok kinézni, mint egy idióta - morogja Sam. Ez csak azért van, mert én eleve kemény és férfias vagyok felelem vigyorogva. Az égre emeli a tekintetét, és hátat fordít nekem. Hatodik a hajvágót tisztítja. - Hajolj le! - parancsol rá Samre, amikor elkészült.

Sam engedelmesen letérdel, és a mosdókagyló fölé hajtja a fejét. Miután végeztek, kiegyenesedik, és esdeklő pillantást vet rám. - Nagyon szörnyű? - Jól nézel ki, haver - felelem. - Pont, mint egy szökevény. Sam végigsimítja néhányszor tar koponyáját, majd a tükör felé fordul. A látványtól összerándul. Tisztára, mint egy földönkívüli! - kiált fel teátrálisan, aztán észbe kap, és hátrapillant. - Bocsi, ne vegyétek zokon - teszi hozzá sután. Hatodik összegyűjti a hajat a mosdókagylóból, a vécébe dobja és lehúzza. Ügyel rá, hogy egyetlen tincs se maradjon. A hajvágó zsinórját összetekeri, majd visszacsúsztatja a gépet a zacskóba. - Jobb mindjárt túl lenni rajta - mondja. Feladjuk a hátára a táskákat, mindkét kezével megmarkol egy-egy csomagot, majd láthatatlanná válik, és vele együtt a táskák is. Észrevétlenül kiviszi a cuccokat a furgonba. Amíg odakint van, a szekrényhez lépek, felnyúlok a legfelső polcra, félretolok néhány törölközőt, és leveszem a Ládát. Sosem nyitod ki? - kérdezi Sam. Teljesen be van zsongva, annyira szeretné már látni, mi van benne. - De igen - felelem. - Amint biztonságban leszünk. Nyílik a szoba ajtaja, majd becsukódik. A következő pillanatban Hatodik áll előttünk. A Ládára pillant. Nem tudlak titeket ezzel együtt eltüntetni. Csak amit a kezemben tartok, az válik láthatatlanná. Előbb kiviszem a Ládát, aztán visszajövök értetek. Nem, hagyd csak. Megoldom. Vidd Samet, én meg majd megyek utánatok. - Ez tiszta hülyeség, John. Hogy akarsz kijönni? Fölveszem a sapkámat, belebújok a dzsekimbe, fölrántom a cipzárt, aztán a fejemre húzom a kapucnit. Csak a szemem látszik ki alóla. Nem lesz semmi gond. Nekem is szuperhallásom van, akárcsak neked. Hatodik kétkedő tekintettel néz rám, és a fejét ingatja. Odahívom Bernie Kosart, fogom a pórázát, és a nyakörvéhez erősítem.

Csak amíg kiérünk a kocsihoz - nyugtatom, mert tudom, hogy utálja, ha póráz van rajta. Aztán eszembe jut, hogy a törés még nem jött teljesen rendbe, és lehajolok hozzá, hogy fölvegyem, de azt „mondja", inkább megy a maga lábán. - Felőlem indulhatunk - nézek Hatodikra. - Oké, akkor rajta! Sam kissé túl lelkesen nyújtja felé a kezét. Alig bírom elfojtani a nevetést. - Mi az? - kérdezi. Megrázom a fejem. - Semmi. Megyek utánatok, de ne hagyjatok le nagyon. Köhögj, ha baj van, és azonnal megállunk. A kocsi csak pár perc innen, a mögött a romos raktár mögött áll - mondja Hatodik. - Nem lehet eltéveszteni. Az ajtó kitárul, és Sam meg Hatodik eltűnik. - Ez a végszó, Bernie. Most mi jövünk. Vidáman, lógó nyelvvel üget utánam. A motel melletti apró füves területre tett egészségügyi sétákat leszámítva ő is ugyanúgy be volt zárva, mint mi. A hűvös éjszakai levegő friss fenyőillatot sodor felém, és az arcomba csapó szél azonnal felébreszt a merengésből. Menet közben behunyom a szemem, és megpróbálom telekinézissel érzékelni Hatodik helyzetét, letapogatom a környezetemet, mint Athensben, amikor megállítottam a pisztolyból kilőtt golyót. Érzem, hogy néhány lépéssel előttem járnak, kicsit jobbra. Távolról megbököm Hatodikat - megtorpan, egy pillanatra elakad a lélegzete. Néhány másodperc múlva ő is meglök a vállával, majdnem elesek. Kitör belőlem a nevetés. Belőle is. - Mit csináltok? - kérdezi Sam bosszúsan. - Elfelejtettétek, hogy csöndben kéne lennünk? A kocsihoz érünk. Egy régi, üres raktárépület mellett áll, ami ránézésre bármelyik pillanatban összedőlhet. Hatodik elengedi Sam kezét, aki behuppan a vezetőfülke közepére. Hatodik beül a volán mögé, én Sam másik oldalán foglalok helyet, Bernie Kosar pedig a lábam mellé heveredik. - Jesszusom, haver, mi történt a hajaddal? - cukkolom Samet. - Dugulj el! -

Hatodik beindítja a motort, fölkattintja a lámpát, és kigurulunk az útra. Elmosolyodom. - Mi olyan vicces? - kérdezi Sam. - Csak eszembe jutott, hogy négyünk közül hárman földönkívüliek, ketten pedig szökésben lévő terroristák vagyunk, de egyikünknek sincs érvényes jogosítványa. Valami azt súgja, érdekes útnak nézünk elébe. Ezt még Hatodik sem állja meg mosolygás nélkül.

NEGYEDIK FEJEZET

-TIZENHÁROM VOLTAM, AMIKOR A

NYOMUNKRA BUKKANTAK

- vág bele a történetébe Hatodik, miközben áthajtunk Tennessee-be. Negyedórája hagytuk el a trucksville-i motelt, és megkértem, mondja el, hogyan fogták el őket Katarinával. - Texas nyugati részén jártunk, miután egy buta hiba miatt el kellett menekülnünk Mexikóból. Teljesen a hatása alá kerültünk egy internetes posztnak, amit Második írt, bár persze akkor még nem tudtuk, hogy ő az, és válaszoltunk rá. Magányosan éltünk Mexikóban, egy poros, isten háta mögötti kisvárosban, és tudni akartuk, azt a pár szót tényleg a Védők egyike írta-e. Bólintok. Tudom, miről beszél. Henri is látta azt a blogbejegyzést, amikor Coloradóban éltünk. Épp egy iskolai helyesírási versenyen vettem részt, és pont rám került a sor, amikor megjelent a lábamon a forradás. Kórházba vittek, és a friss seb mellett az orvos meglátta az első heget is. Amikor Henri megérkezett, bántalmazással vádolták, aminek az lett az eredménye, hogy onnan is távoznunk kellett: megint új személyazonosság, megint kezdhettünk mindent elölről. - „Kilenc volt, most már csak nyolc. Van itt valaki közületek?"- idézem. - Igen, ez volt az. - Szóval ti válaszoltatok rá - mondom. Henri kinyomtatta a képernyőn látható szöveget, hogy én is elolvashassam. Aztán kétségbeesetten igyekezett meghekkelni az oldalt, hogy eltüntesse a bejegyzést, mielőtt baj lesz belőle, de nem volt elég gyors. Másodikat megölték. Közvetlenül utána pedig törölték a posztot. Feltehetően a mogadoriak. Igen, Katarina. Csak annyit írt, hogy „Itt vagyunk." És egy perc múlva már meg is jelent a forradás a bokámon - mondja Hatodik a fejét ingatva. - Óriási butaságot csinált Második,

pedig tudta jól, hogy ő a következő. A mai napig nem értem, miért vállalt ekkora kockázatot. - Tudjátok, hol volt? - kérdezi Sam. Hatodikra pillantok. Te tudod? Henri Angliára tippelt, de nem volt biztos benne. Fogalmam sincs. Csak azt tudtuk, hogy ha ilyen gyorsan eljutottak hozzá, akkor minket is hamar megtalálnak. De honnan veszitek egyáltalán, hogy ő írta? - szól töprengve Sam. Hatodik ránéz. - Ezt meg hogy érted? Azt sem tudjátok, hol volt, akkor hogyan lehettek biztosak abban, hogy ő írta a bejegyzést? - Ki más írta volna? Hát, látva, hogy ti milyen elővigyázatosak vagytok, el nem tudom képzelni, hogy valamelyikőtök ilyen hülyeséget csináljon, amikor pontosan tudja, hogy ő következik. Főleg annak fényében, amit a mogadoriakról tudtok. Biztos vagyok benne, hogy sosem csináltatok volna ilyesmit. - Ebben igazad van. Szóval az is lehet, hogy addigra már elkapták Másodikat, és így próbáltak előcsalogatni titeket. Ez megmagyarázná, miért ölték meg pár másodperccel azután, hogy válaszoltatok. Talán csak blöff volt az egész. Vagy az is elképzelhető, hogy Második tudta, mi a tervük, és inkább végzett magával, hogy figyelmeztessen titeket. A fene tudja. Csak találgatok. Igazad lehet - bólintok. Ezek valóban csak felvetések, de nagyon jó felvetések. Egyik sem jutott még eszembe. Kíváncsi lennék, vajon Henri gondolt-e ezekre a lehetőségekre. Szótlanul haladunk tovább az országúton. Hatodik nem lépi túl a megengedett sebességet, és néha megelőz minket egy-egy autó. Az utat szegélyező lámpák fényében kísértetiesnek tűnnek a dombok. - Lehet, hogy félt és kétségbe volt esve - szólalok meg egy idő után tűnődve. - Olyankor hajlamos az ember valami butaságra, talán azért írta azt az óvatlan posztot a netre. Sam megvonja a vállát.

- Lehet, de szerintem akkor is valószínűtlen. - Igazad van, de az is elképzelhető, hogy megölték a Cépanját, és elvesztette a fejét. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett. Gondolj csak bele, mit éreztél volna, ha tizenhárom évesen egyedül maradsz. - Már kimondtam, amikor észbe kapok: Hatodik pontosan így járt. Vet rám egy pillantást, majd ismét az útra koncentrál. - Meg sem fordult a fejünkben, hogy talán csak trükk mondja némi hallgatás után. - Bár van abban valami, amit Sam mond. De akkor egyszerűen csak féltünk. A bokám meg úgy izzott, mintha tüzes vassal égetnék. Nehéz tiszta fejjel gondolkodni, amikor úgy érzed, mintha épp lefűrészelnék a lábadat. - Komoran bólintok. - De amikor az első ijedség már elmúlt, akkor sem jutott eszünkbe, hogy esetleg nem is Második írt. Válaszoltunk, és ezzel elárultuk magunkat. Röhejesen amatőr húzás volt. Talán igazad van, Sam. De remélem, azóta bölcsebbek lettünk mi, az életben maradtak. Utolsó mondata ott lebeg köztünk a levegőben. Már csak hatan maradtunk. Hatan, ki tudja, hány mogadori ellen. És egyelőre fogalmunk sincs róla, hogyan találhatnánk meg egymást. Mi vagyunk az utolsó reménység. A számok mögé rejtett erő. Miénk a Hatok hatalma. A gondolattól felgyorsul a szívverésem. - Mi van? - kérdezi Hatodik, - Hatan maradtunk. - Tudom. És? - Hatan vagyunk, meg talán még pár Cépan is életben van, de az is lehet, hogy egy sincs. Hatan kell megküzdenünk a mogadoriakkal. Ki tudja, hánnyal? Ezerrel? Százezerrel? Egymillióval? - Hé, engem kifelejtettél! - méltatlankodik Sam. - Meg Bernie Kosart is. - Bocs, Sam, igazad van. Veletek együtt nyolcan vagyunk. Hirtelen eszembe jut valami. - Hatodik, te tudsz valamit egy másik űrhajóról, ami elhagyta a Lorient? - A miénken kívül? - Igen, utánunk indult el. Vagy legalábbis azt hiszem. Kimérákkal a fedélzetén, és három Cépannal, meg talán egy

csecsemővel. Az egyik látomásomban láttam, miközben Henrival edzettünk, bár ő elég kételkedve fogadta. De eddig minden látomásom igaznak bizonyult. - Semmit nem tudok erről. - Régi űrhajó volt, leginkább a NASA gépeire emlékeztetett. Tudod, olyan, ami hajtóanyaggal megy, és füstcsíkot húz maga után. - Azzal nem juthattak el idáig - vágja rá Hatodik. - Igen, Henri is ezt mondta. - Kimérák? - kérdezi Sam. - Azok olyan állatok, mint Bernie Kosar? Bólintok. Sam belelkesedik. - Lehet, hogy Bernie is így került ide, nem? Gondoljatok csak bele, mi van, ha mindegyikük eljutott a Földre. Láttuk, hogy Bernie mire képes. - Fantasztikus lenne - értek egyet. - De szinte teljesen biztos, hogy Bernie a mi űrhajónkkal érkezett. Végigsimítok Bernie Kosar hátán. Érzem a testét borító hegeket. Sam felsóhajt, és megkönnyebbülten hátradől. Valószínűleg arról ábrándozik, hogy az utolsó pillanatban majd egy csapatnyi kiméra érkezik a megmentésünkre, és legyőzik a mogadoriakat. Hatodik a visszapillantó tükörbe néz. A mögöttünk haladó autó lámpájának visszaverődő fénye megvilágítja az arcát. Ismét az útra fordítja a tekintetét, arcán ugyanaz a befelé forduló kifejezés, ami Henriéra ült ki mindig vezetés közben. - A mogadoriak... - szólal meg halkan, és nagyot nyel, amikor Sammel feléje fordulunk. - Texas nyugati részén, egy félreeső kisvárosban találtak ránk, egy nappal azután, hogy válaszoltunk Másodiknak. Katarina tizenöt órán keresztül vezetett egyvégtében Mexikóból. Már későre járt, és mindketten nagyon fáradtak voltunk, mert egyikünk sem aludt útközben. Megálltunk az országút mellett egy ugyanolyan lepukkant motelnál, mint amelyikből most jövünk. A városka úgy nézett ki, mint egy westernfilm díszlete, tele cowboyokkal meg farmokkal. Néhány épület előtt külön oszlop állt, amihez a lovakat kikötötték. Bizarr hely volt, de épp egy mexikói kisvárosból jöttünk, úgyhogy ez először föl se tűnt.

Pár pillanatra elhallgat, amikor egy autó húz el mellettünk. Követi a tekintetével, majd a sebességmérőre néz, aztán ismét az útra szegezi a szemét. - Elmentünk enni egy közeli vendéglőbe. Már majdnem végeztünk, amikor belépett egy férfi, és leült az egyik asztalhoz. Fehér inget viselt meg nyakkendőt, de az egész megjelenésében volt valami ódivatú. Nem foglalkoztunk vele, bár az feltűnt, hogy a többi vendég megbámulja, mint ahogy bennünket is megbámultak. Egyszer felénk fordult, és jól megnézett minket, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek, mivel a többiek is mind ezt tették. Tizenhárom éves voltam, és az evésen meg az alváson kívül nem sok minden más járt a fejemben. Így hát befejeztük a vacsorát, és visszamentünk a szobánkba. Katarina beállt a zuhany alá, és éppen kijött a fürdőszobából köntösben, amikor valaki bekopogott. Összenéztünk. Katarina megkérdezte, ki az, mire egy férfi azt válaszolta, hogy a motel vezetője, és tiszta törölközőt meg jeget hozott. Nem fogtam gyanút, odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. - Jaj, ne! - sóhajtja Sam. Hatodik bólint. - A férfi volt az a vendéglőből. Berontott a szobába, és bevágta maga mögött az ajtót. Az amulettem a nyakamban lógott, nem takarta semmi. Azonnal tudta, ki vagyok, és Katarinával mi is rögtön tudtuk, ő kicsoda. Villámgyors mozdulattal előkapott az övéből egy kést, és lesújtott vele a fejemre. Reagálni sem volt időm. Még nem fejlődtek ki a tálentumaim, teljesen védtelenül álltam ott. Biztos voltam benne, hogy meghalok. De akkor valami nagyon furcsa dolog történt. Ahogy a kés pengéje a koponyámba fúródott, az enyém helyett a férfi feje nyílt ketté. Semmit nem éreztem. Később rájöttem, hogy nem tudták, hogyan működik a védővarázslat, és hogy engem csak akkor ölhetnek meg, ha az első öt társam már halott. A pasas a földre rogyott és hamuvá porladt. - Durva - mondja Sam. - Várjunk csak - mondom értetlenül. - Én úgy vettem észre, hogy a mogadoriakat elég könnyű megkülönböztetni az emberektől. A bőrük olyan fehér, mintha kihipózták volna. A foguk meg a szemük pedig... - Nem fejezem be a mondatot. -

Hogy nem jöttetek rá, hogy a fickó a vendéglőben közülük való? Miért engedtétek be a szobába? - Sajnos csak a felderítők és a katonák olyanok, mint akiket láttál. Ők a mogadori hadsereg tagjai. Legalábbis Katarina ezt mondta. A többiek ugyanolyanok, mint az emberek meg mi. Aki a vendéglőbe utánunk jött, leginkább egy könyvelőre hasonlított, drótkeretes szemüveget viselt, fekete nadrágot, rövid ujjú fehér inget és nyakkendőt. Még olyan idétlen bajusza is volt. Sőt, emlékszem a napbarnított bőrére. Fogalmunk sem volt róla, hogy követnek minket. - Hát ez nagyon megnyugtató - mondom fanyarul. Magam elé képzelem a jelenetet, ahogy a penge Hatodik koponyájába fúródik, de a mogadori feje hasad ketté. Ha velem próbálnának most ugyanígy végezni, én belehalnék. Elhessegetem a gondolatot, és megkérdezem: - Szerinted még mindig Paradiseban vannak? Hatodik néhány másodpercig nem szól semmit, és amikor végül válaszol, azt kívánom, bár hallgatott volna inkább. - Igen, szerintem még ott vannak. - Akkor Sarah veszélyben van? - Mindenki veszélyben van, John. Mindenki, akit ismersz Paradise-ban, és az is, akit nem. Valószínűleg az egész várost megfigyelés alatt tartják, és tudom, hogy nem biztonságos ötven mérföldes körön bélül megközelíteni. Ahogy telefonálni sem biztonságos. Sem levelet küldeni, mert akkor tudomást szereznek a kapcsolatunkról Sarah-val. - Szóval a mogadori könyvelő holtan esett össze. És aztán mi történt? - tudakolja Sam. Hallani akarja a sztori folytatását. - Katarina a kezembe nyomta a Ládát, felkapta a bőröndünket, és kirohantunk a szobából. Katarina úgy, ahogy kijött a fürdőszobából, köntösben. A kocsink ajtaja nyitva volt, de alighogy beugrottunk, egy másik mog rontott ránk az épület mögül. Kat idegességében sehogy nem találta a slusszkulcsot. Magunkra zártuk a kocsit, és föltekertük az ablakokat. Csakhogy a fickó nem pepecselt az ajtóval, hanem egyből betörte az ablakot az anyósülés felőli oldalon, és megmarkolta a pólómat. Katarina sikoltozni kezdett, mire páran a közelből a segítségünkre siettek.

Végül a vendéglő egész közönsége ott állt körülöttünk, és a mogadorinak nem maradt más választása, el kellett engednie. „A szobában maradt a kulcs!" - kiáltotta Katarina. A kétségbeeséstől tágra nyílt szemmel meredt rám. Sokkos állapotba került. Mindketten pánikba estünk. Kiugrottam a kocsiból, és visszarohantam a kulcsért. Ha nincsenek azok a texasiak, nem ússzuk meg; ők mentették meg az életünket. Amikor visszaértem a kulccsal, láttam, hogy az egyik férfi fegyvert fog a mogadorira. Nem tudom, mi történt azután, mert Katarina vadul beletaposott a gázba, és vissza se néztünk. A Ládát néhány hét múlva elrejtettük, közvetlenül azelőtt, hogy elkaptak minket. Az első három társatok Ládáját már megszerezték, nem? kérdezi Sam. Biztos, de semmire nem mentek velük. Amint meghalunk, a Ládánk kinyílik, és minden, ami benne van, használhatatlanná válik - feleli Hatodik, én pedig bólintok, mert emlékszem, hogy Henri beszélt erről. A benne lévő tárgyak ugyanúgy megsemmisülnek, mint a mogadoriak, amikor megöljük őket - teszem hozzá. - Durva - jegyzi meg Sam. Hirtelen eszembe jut a jegyzetlap, amit Athensben találtam, amikor megmentettem Henrit. Henri elment azokhoz, akik a Köztünk járnak című magazint írták. -És? Volt egy forrásuk, aki elkapott egy mogadorit és kivallatta. Az illető szerint Hetediket szemmel tartják Spanyolországban, Kilencedik pedig valahol Dél-Amerikában van. Hatodik ezen elgondolkodik. Az ajkába harap, és belenéz a visszapillantó tükörbe. Biztosan tudom, hogy Hetedik lány - mondja. - Emlékszem rá az űrhajóról. Alighogy a mondat végére ér, sziréna sivít fel mögöttünk.

ÖTÖDIK FEJEZET

SZOMBATON CSENDJÉT

ÉJJEL

ELÁLL

A

HAVAZÁS.

AZ

ÉJSZAKA

az aszfalton meg- megcsikorduló hólapátok zaja veri fel.

Az ablakból látom a helybéliek elmosódó alakját, amint hányják a havat a kevésbé forgalmas részekre, és készülnek vasárnapi teendőik elvégzésére. Van valami megnyugtató a látványban, ahogy együtt dolgoznak, mindenki egyazon célért, és azt kívánom, bárcsak én is kint lehetnék köztük. Egyszerre megszólal a takarodót jelző csengő. A szobában lakó tizennégy lány villámgyorsan elfoglalja az ágyát, aztán a nővérek leoltják a villanyt. Amint behunyom a szemem, álmodni kezdek. Virágos mezőn állok egy napsütötte nyári délutánon. Jobbra tőlem a távolban hegyvonulat magasodik a lenyugvó nap előtt; balra a tenger. Sötét ruhás, fekete hajú, igézően szürke szemű lány bukkan fel a semmiből. Mosolya egyszerre harcias és magabiztos. Csak mi ketten vagyunk a mezőn. Aztán hullámozni kezd mögöttem a talaj, mintha rengene a föld, és hirtelen kettéválik, széthasad. Nem fordulok meg, így nem tudom, mi történik pontosan. A lány kinyújtja a kezét, a tekintetével jelez, hogy fogjam meg. Utánanyúlok. Kinyitom a szemem. Fény szűrődik be az ablakokon. Úgy érzem, mintha csak percek teltek volna el, de igazából már reggel van. Megrázom a fejem, hogy szabaduljak az álomtól. A vasárnap a pihenés napja, ironikus módon mégis ez a legfárasztóbb napunk egész héten: rögtön egy hosszú misével kezdődik. Ránézésre mintha a vasárnapi tömeg a vallási buzgalom miatt özönlene a templomba, valójában azonban az El Festín, a mise utáni ebéd miatt érkeznek ilyen nagy számban a városka lakói. Nekünk, akik itt lakunk, megállás nélkül dolgoznunk kell. Én a pult mögött kapok helyet. Csak az ebéd végeztével van egy kis szabadidőnk. Jó esetben négyre végzünk, aztán naplementéig szabadfoglalkozás. Az évnek ebben a szakában ez nagyjából hatig tart.

Kirohanunk a fürdőbe, gyorsan megmosakszunk, fogat mosunk, fésülködünk, aztán a hálóban fölvesszük a vasárnapi ünneplőruhánkat, a fekete-fehér formaruhát, ami csak a kezünket és a fejünket nem takarja. A lányok többsége mér végzett, amikor belép Adelina. Megáll előttem, és begombolja a ruhát a nyakamon. Ettől egyszerre sokkal fiatalabbnak érzem magam, mint amennyi vagyok. Hallom, ahogy az emberek betódulnak a templomba. Adelina nem szól semmit. Én is hallgatok. Az ősz csíkokat nézem barna hajában, amiket eddig észre sem vettem. A szeme és szája körül ráncok. Negyvenkét éves, de legalább tízzel többnek néz ki. - Egy fekete hajú, szürke szemű lányról álmodtam, aki felém nyújtotta a kezét - töröm meg a csendet. - Azt akarta, hogy fogjam meg. - Jól van - feleli bizonytalanul. Nem érti, miért mondom el neki az álmot. - Szerinted nem lehet, hogy közénk tartozik? Megigazítja a galléromat. - Szerintem nem kellene ilyen nagy jelentőséget tulajdonítanod az álmoknak. Kedvem lenne vitatkozni vele, de nem igazán tudom, mit mondhatnék. - Valóságosnak tűnt - motyogom végül. - Előfordul. - De régen azt mondtad, hogy a Lorienen a mieink néha így kommunikáltak egymással nagy távolságból. - Igen, utána pedig meséltem neked a farkasról, aki elfújta a kismalac házát, meg az aranytojást tojó tyúkról. - Azok csak mesék. - Ez az egész csak egy nagy mese, Marina. -

Hogy mondhatsz ilyet?! - kérdezem a fogamat csikorgatva. -

Mindketten tudjuk, hogy ez nem mese. Mindketten tudjuk, honnan jöttünk és miért vagyunk itt. Nem értem, miért viselkedsz úgy, mintha nem a Lorienről származnál, és nem az lenne a kötelességed, hogy taníts. Hátrateszi a kezét és a mennyezetre emeli a tekintetét. -

Marina, szerencsére itt vagyok, itt vagyunk, ahol megtudtuk az

igazságot a teremtésről, megtudtuk, honnan jöttünk, és mi a valódi küldetésünk a Földön. Ez mind benne van a Bibliában.

-

És a Biblia nem mese? - Erre megdermed. Összevonja a szem-

öldökét, állkapcsa megfeszül. - A Lorien nem mese - mondom sietve, mielőtt válaszolhatna, azzal telekinézissel fölemelek egy párnát a mellettünk lévő ágyról, és megpörgetem a levegőben. Adelina erre olyat tesz, amit korábban még soha nem tett: megpofoz. Erősen. Elejtem a párnát, és égő arcomra szorítom a kezemet. A döbbenettől tátva marad a szám. -

Meg ne tudjam, hogy ilyet művelsz mások előtt! - rivall rám

dühösen Adelina. -

Amit most csináltam, az nem mese. Nem egy mese szereplője

vagyok. És te sem az vagy, hanem a Cépanom! - Annak hívsz, aminek akarsz - feleli. -

De hát nem láttad a híreket? Te is tudod, hogy az az ohiói fiú

közénk tartozik! Tudnod kell! Lehet, hogy ő az egyetlen esélyünk! - Az egyetlen esélyünk mire? - Az életre. - És ezt itt minek hívod? -

Az nem élet, hogy egész álló nap egy idegen faj hazugságaival

tömjük a fejünket - vágom rá. Adelina lassan megrázza a fejét. -Törődj bele, Marina - mondja, azzal sarkon fordul, és elindul kifelé. Nincs más választásom, utána kell mennem.

Marina. Már megszoktam ezt a nevet, a magaménak érzem. Ösztönösen reagálok rá, amikor meghallom Adelina szájából, vagy ha valamelyik lány utánam kiált az iskolaépület kapujából, hogy ott felejtettem a matekkönyvemet. De nem mindig hívtak így. Korábban, amikor céltalanul kóboroltunk, meleg vacsorát vagy egy puha ágyat keresve, még Spanyolország és Santa Teresa előtt, még mielőtt Adelina Adelina lett volna, Geneviéve volt a nevem. Adelinát pedig Odette-nek hívták. Franciaországban ezeket a neveket viseltük. - Minden újabb országban nevet kell változtatnunk - súgta Adelina, amikor még Signynek hívták és Norvégiában éltünk, ahova hónapokig tartó tengeri utazás után érkeztünk. Azért választotta a Signy nevet, mert a pult mögött álló nő pólóján ezt a feliratot látta. - Az én nevem mi legyen? - kérdeztem. - Amit szeretnél - felelte. Egy kisvárosi kávéházban üldögéltünk, és egy-egy bögre forró csokoládéval melengettük a kezünket. Signy fölállt, és elvette az aznapi újságot az egyik szomszédos asztalról. A

címlapon egy fénykép volt - még soha életemben nem láttam ennyire gyönyörű nőt. Szőke haj, kiugró arccsont, sötétkék szem. Birgittának hívták. Így hát én is Birgitta lettem. Még amikor vonaton utaztunk, és az országok fákként suhantak el az ablak előtt, akkor is mindig nevet változtattunk, ha csak néhány órára is. Igen, egyrészt azért, hogy elrejtőzzünk a mogadoriak és mások elől, akik esetleg a nyomunkban vannak, másrészt pedig azért, mert ez volt az egyetlen szórakozásunk. Annyira élveztem, hogy ha rajtam múlik,

többször

is

bejártuk

volna

Európát

keresztül-kasul.

Lengyelországban Minka voltam, Cépanom pedig Zali lett. Dániában a Fatima nevet választotta, én a Yasmint. Ausztriában két nevem is volt: Sophie és Astrid. Ő beleszeretett az Emmalinába. - De miért pont Emmalina? - kérdeztem. Elnevette magát. - Nem is tudom. Talán mert tetszik, hogy majdnem két név egyben. Mindkettő gyönyörű, de így összegyúrva egészen különleges elegyet alkotnak. Meglehet, ez volt az utolsó alkalom, amikor nevetni hallottam. Az utolsó alkalom, hogy megöleltük egymást, és a küldetésünkről beszéltünk. Azt hiszem, akkor éreztem utoljára, hogy valóban az Őrzőm, a Cépanom, és fontos neki, ami a Lorienen történt - és ami velem történik. Még éppen idejében érkezünk a misére. Már csak az utolsó padsorban van üres hely, de nem bánom, mert egyébként is ott szoktam ülni. Adelina előremegy a nővérek mellé. Marco atya, a pap, örökké komor hangján belekezd az első imába - szavai felismerhetetlenné torzulnak, mire eljutnak hozzám. Csöndes apátiában ülöm végig a misét. Igyekszem nem gondolni az Adelinától kapott pofonra, inkább arról ábrándozom, mit fogok csinálni, amikor véget ér az El Festín. A hó még nem olvadt el, mégis feltett szándékom, hogy elmegyek a barlangba. Festeni akarok valami újat, és be kell fejeznem John Smith arcképét, amit a múlt héten kezdtem el. A mise egy örökkévalóságig tart, vagy legalábbis úgy érzem: szertartások, liturgiák, áldozás, felolvasás, imádkozás és egyéb egyházi rítusok. Amikor végre eljutunk a záró imához, már annyira kimerült vagyok, hogy meg sem próbálok úgy tenni, mintha imádkoznék, inkább fölemelem a fejem, és végignézek az előttem ülőkön. Majdnem mindenkit ismerek. Egy férfi karba tett kézzel elaludt ültében, álla a

mellkasára bukik. Addig figyelem, míg egy rossz álom meg nem zavarja, és nagyot horkantva felriad. Fejek fordulnak felé, ahogy magához tér. Önkéntelenül is elmosolyodom; és ahogy elfordítom a tekintetemet, észreveszem, hogy Dora nővér összevont szemöldökkel mered rám. Lehajtom a fejem, behunyom a szemem, imádkozást színlelek, és Marco atya imájának szavait ismétlem, de tudom, hogy lebuktam. Dora nővérnek ez a kedvenc időtöltése. Állandóan azt lesi, mikor kaphat rajta minket valamilyen szabályszegésen. Az ima végén keresztet vetünk, és végre kiszabadulunk. Elsőként ugrom talpra, és a konyhába sietek. Dora nővér hiába a legtermetesebb az összes nővér közül, meglepően gyors tud lenni, ha úgy hozza a szükség, és nem akarok lehetőséget adni neki, hogy elkapjon. Ha sikerül meglógnom előle, talán megúszhatom a büntetést. És így is történik: amikor öt perc múlva belép a konyhába, ahol már javában krumplit hámozok egy vékony, tizennégy éves lánnyal, Paolával, meg a tizenkét éves húgával, Luciával, Dora nővér megelégszik egy szúrós pillantással. - Mi történt? - kérdezi halkan Paola. - Rajtakapott, hogy mosolygok a mise alatt. - Örülj, hogy nem fenekelt el - súgja Lucia a szája sarkából. Bólintok, és folytatom a krumplihámozást. Csak ezek a röpke pillanatok hoznak közel egymáshoz minket, amikor együtt kell szembenéznünk a közös ellenséggel. Régebben azt hittem, egy ilyen közösség, illetve a tudat, hogy mindnyájan árvák vagyunk, összekovácsol majd bennünket, és életre szóló barátságokat kötünk. Ám ehelyett az történt, hogy még tovább tagolódtunk, egyébként sem túl népes társaságunk kis csoportokra oszlott - a szép lányokra (La Gorda kivétel, de ő is hozzájuk tartozik), az okosakra, a sportosakra, a kicsikre míg végül egyedül maradtam. Fél óra múlva, amikor minden kész van, kivisszük az ételt a kiszolgálópultra. A várakozó tömeg tapsolni kezd. A sor vége felé megpillantom az egyetlen embert, akit őszintén kedvelek a városban: Héctor Ricardót. A ruhája piszkos és gyűrött, a haja kócos. A szeme véreres, az arca kipirult. Még ilyen távolságból is látom, hogy kissé remeg a keze, mint vasárnap mindig - megfogadta, hogy ezen a napon soha nem iszik. Ma különösen ramaty állapotban van, de amikor végre odaér hozzám, és felém nyújtja a tálcáját, vidám mosolyt erőltet az arcára.

- Hogy van az én úrnőm, a tengerek királynője? - kérdezi. Válaszul pukedlizek. - Köszönöm, jól vagyok, Héctor. És te? Vállat von, és így felel: - Az élet olyan, mint a jó bor: az utolsó cseppig ki kell élvezni. Elnevetem magam. Héctornak mindig van a tarsolyában egy régi mondás. Tizenhárom éves voltam, amikor megismerkedtem vele. Magányosan ült a Calle Principal egyetlen kávéházának teraszán, és borozgatott. Késő délután volt, hazafelé tartottam az iskolából. Ahogy mellé értem, találkozott a tekintetünk. - Marina, a tenger lánya - szólított meg. Különösnek találtam, hogy tudja a nevemet, pedig nem kellett volna meglepődnöm rajta, hiszen ideérkezésem óta minden héten láthatott a templomban. - Gyere, legyél egy részeg ember társasága néhány percre. Magam sem tudom, miért, de leültem az asztalához. Talán mert van valami szeretetreméltó Héctor egész lényében. Jól érzem magam mellette, és sokaktól eltérően nem akarja másnak mutatni magát, mint ami. Mintha ez lenne a homlokára tetoválva: „Akár tetszik, akár nem, ilyen vagyok." Azon az első napon olyan sokáig beszélgettünk, hogy közben megitta a bort, és rendelt még egy üveggel. - Héctor Ricardo most már a barátod - mondta, amikor felálltam, hogy induljak vissza a kolostorba. - Vigyázni fogok rád, benne van a nevemben. Az Héctor latin töve azt jelenti, hogy megvédeni. A Ricardo jelentése pedig erő és bátorság. - Azzal jobb öklével kétszer megdöngette a mellkasát. - Héctor Ricardo vigyázni fog rád! - Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. - Marina... - folytatta. - A tengerből való. Tudtad, hogy ezt jelenti a neved? Bevallottam, hogy nem. Eltűnődtem, vajon a Birgitta név mit jelent. És a Yasmin. Vagy az Emmalina. - Ez azt jelenti, hogy te vagy Santa Teresa tengeri királynője mondta újdonsült barátom széles vigyorral. - Azt hiszem, túl sokat ittál, Héctor Ricardo - feleltem nevetve. - Úgy bizony - bólintott. - Én vagyok a városban a legnagyobb iszákos, drága Marina. De ez ne tévesszen meg. Héctor Ricardo mindig itt lesz, hogy megvédjen. Akinek nincsenek hibái, annak erényei sem lehetnek.

Évek teltek el azóta, de a mai napig azon kevesek közé tartozik, akiket a barátaimnak tekintek. Huszonöt percbe telik, mire mindenki megkapja az ebédjét. Amikor a sor elfogy, végre mi is leülhetünk enni. Sietve lapátoljuk magunkba az ételt, mert tudjuk, hogy minél gyorsabban végzünk a mosogatással meg a rendrakással, annál hamarabb szabadulunk. Negyedóra múlva már a lábosokat súroljuk és a pultot törölgetjük: Az ebéd utáni rendrakás, takarítás a legjobb esetben is minimum egy óra, de csak akkor, ha mindenki rögtön hazamegy, miután végzett az ebéddel, ami ritkán fordul elő. Pakolás közben, amikor látom, hogy senki nem figyel rám, bedobálok néhány tartós élelmiszert egy zacskóba: szárított gyümölcsöket, mogyorót, egy tonhalkonzervet, egy babkonzervet. Ezeket majd fölviszem a barlangba. Szinte már szokásommá vált, hogy minden héten viszek oda valamit. Eleinte azt mondogattam magamnak, csak azért tartalékolok, hogy legyen nassolnivalóm festés közben. De az igazság az, hogy próbálok felkészülni a legrosszabbra. Élelemre és búvóhelyre lesz szükségem, ha egyszer

csak

felbukkannak.

HATODIK FEJEZET AMIKOR HÓNOM

VÉGRE

MELEG

RUHÁBA

BÚJOK,

AZTÁN

alá csapom az ágytakarómat, és kilépek a kolostorból, a nap

már nyugat felől süt, és az égen nincs egyetlen felhő sem. Fél öt múlt, ami azt jelenti, hogy alig másfél órám maradt. Utálom ezeket a zsúfolt vasárnapokat. Az idő egész nap csak vánszorog, hogy aztán hirtelen szárnyalni kezdjen, amikor végre kiszabadulunk. Ahogy kelet felé fordulok, hunyorognom kell, mert elvakít a hóról visszaverődő fény. A barlang fönt van a sziklák között. Annyi hó esett, hogy abban sem vagyok biztos, látni lehet-e majd egyáltalán a bejáratot. De azért fölteszem a sapkámat, fölhúzom a kabátom cipzárját, a nyakam köré kerítem a takarót, mint egy palástot, és nekivágok az emelkedőnek. Két magas nyírfa jelzi az ösvény kezdetét. Alighogy elindulok fölfelé, máris érzem, hogy fázik a lábam. A takaró-palást hátul leér a hóra, és eltünteti a nyomaimat. Elhaladok néhány könnyen megjegyezhető tereptárgy mellett, ezek mutatják az utat - egy furcsa alakú szikla, egy ferde törzsű fa. Nagyjából húsz perc alatt elérek a tevére emlékeztető sziklaalakzathoz. Ebből tudom, hogy mindjárt ott vagyok. Különös érzés kerít hatalmába, mintha figyelnének, vagy követne valaki. Megfordulok, és végignézek a hegyoldalon. Néma csönd van. Semmi mást nem látok, csak havat mindenütt. A takaró remekül bevált, megtisztította az ösvényt a lábnyomaimtól. Borzongás fut végig a gerincemen. Láttam már nyulakat tökéletesen beleolvadni a tájba, és egészen addig mozdulatlanul lapulni, míg majdnem rájuk léptem. Tudom, hogy ha nem látok senkit, az nem jelenti azt, hogy engem sem látnak. Öt perc múlva végre megpillantom a kerek bokrot, ami eltakarja a bejáratot. A barlang szája leginkább egy földbe vájt mormotaüregre emlékeztet, és évekig én magam is annak hittem. De amikor egyszer közelebbről is megvizsgáltam, kiderült, hogy tévedtem. Rájöttem, hogy mély, sötét barlang nyílik mögötte. A beszűrődő kevéske fényben szinte semmit sem láttam odabent. Ösztönösen fel akartam tárni a

barlang titkait, és még ma sem tudom, vajon ennek köszönhető-e, hogy kifejlődött a tálentumom, aminek révén látok a sötétben. Nem ugyanolyan jól, mint nappali fényben, de még a legsötétebb lyukban is látok annyira, mintha gyertyafény világítaná be. Letérdelek, és elkotrom a havat, hogy be tudjak csusszanni a barlangba. Először betolom a táskámat, aztán leveszem a takarót a nyakamból, eltüntetem vele a lábnyomaimat, majd belül felakasztom a nyílás elé, hogy ne süvítsen be a szél. Az első három méter egy szűk csatorna, ami beljebb alig valamivel tágasabb folyosóvá szélesedik. A folyosó meredeken lejt, csak nagyon óvatosan tudok lemenni rajta. Amikor véget ér, kitárul előttem a barlang. A terme magas, visszhangos, öt jókora fal határolja, az alapterülete majdnem szabályos ötszög. A jobb hátsó részén patak fut keresztül. Fogalmam sincs, honnan jön és hová tart a jéghideg víz - egyszer csak előbukkan az egyik falból, aztán eltűnik a föld gyomrában -, de a hőmérséklete állandó, napszaktól és évszaktól függetlenül. Tökéletes búvóhely. A mogadoriak, a nővérek, a lányok, de még Adelina elől is. És a tálentumaim tökéletesítésére sem találhattam volna alkalmasabb helyet. Ledobom a táskát a patak mellé, kiveszem belőle az élelmet, amit hoztam, és egy sziklára pakolom, ami már majdnem megtelt csokoládéval,

müzliszeletekkel,

zabpehellyel,

gabonapehellyel,

tejporral, mogyoróvajjal, illetve gyümölcs-, zöldség- és leveskonzervekkel. Hetekre elegendő élelmiszer van már itt. Amikor mindent elrendeztem, fölállok, és szembefordulok a falakra festett arcokkal. Az első pillanattól fogva, ahogy ecsetet vettem a kezembe, imádok festeni. Festés közben olyannak láthatok mindent, amilyennek látni szeretném, és nem olyannak, amilyen valójában. Egyfajta menedék ez, így tudom elraktározni, megőrizni a gondolataimat meg az emlékeimet, így hozhatok létre új reményeket és álmokat. Átöblítem az ecseteket, kidörzsölöm a merevséget a sörtékből, aztán a festékhez vizet és a patak aljáról vett üledéket keverek, hogy földszínt kapjak, ami illik a barlang szürke falához. Amikor ezzel megvagyok, odalépek John Smith befejezetlen, vigyorgó arcképéhez. Hosszan pepecselek sötétkék szemével, mert nem könnyű visszaadni a csillogását. Amikor megunom a hiábavaló próbálkozást, új képbe kezdek: a fekete hajú lányt festem meg, akit álmomban láttam.

Johnéval ellentétben az ő szemét gond nélkül meg tudom festeni, hála a barlang szürke falának. Az jut eszembe, hogy ha meggyújtanék egy gyertyát és az arckép elé tartanám, a lány szemének színe megváltozna a fényben. Biztos vagyok benne, hogy az árnyalata mindig a hangulatától és a világítástól függ. Úgy érzem, sikerült jól visszaadnom. A többi kép Héctort, Adelinát és azokat az árusokat ábrázolja, akikkel nap mint nap találkozom iskolába menet. Mivel a barlang ilyen sötét és nehezen megközelíthető, biztosra veszem, hogy rajtam kívül soha senki más nem fogja látni a festményeimet. Persze tudom, hogy nagy kockázatot vállalok, de képtelen vagyok lemondani erről. Egy idő után visszamegyek a bejárathoz, félrehúzom a takarót, és kidugom a fejemet. Nem látok semmit a hólepte tájon és a lenyugodni készülő napkorongon kívül - ez utóbbi azt jelenti, hogy ideje indulnom. Közel

sem

festettem

annyit,

amennyit

szerettem

volna.

Visszaereszkedem a folyosón, hogy kimossam az ecseteket, de előbb még a másik falhoz lépek, és megszemlélem az arra festett jókora vörös négyzetet. Mielőtt vörös négyzetté alakítottam, elkövettem egy nagy ostobaságot, amivel fölfedhettem volna, hogy a kilenc Védő egyike vagyok: festettem egy listát. Megérintem a négyzetet, és az alatta lévő első három számra gondolok. Végighúzom az ujjamat a megszáradt festéken, és mélységesen elszomorít azoknak a vonalaknak a jelentése. Az egyetlen vigasz a halálukban, hogy most már békében nyugodhatnak, nem kell többé rettegésben élniük. Elfordulok a négyzet alá rejtett, megsemmisített listától, kitisztítom az ecseteket, és összepakolok. - Jövő héten találkozunk - búcsúzom a festményeimtől. Mielőtt elindulok, még vetek egy pillantást a tájképre, amit a kijárathoz vezető folyosó melletti falra festettem. Ez az első festmény, amit itt készítettem, még valamikor tizenkét éves koromban. Bár az évek során itt-ott finomítottam rajta, lényegében változatlan maradt. Lorieni tájat ábrázol, amilyennek a hálószobám ablakából láttam - a mai napig tökéletesen emlékszem rá: dimbes-dombos vidék nagy, füves területekkel és magas fákkal. Keskeny folyó kék szalagja fut végig rajta. Apró festékpöttyök jelzik a hűs vizet kortyolgató kimérákat. A távolban, a kép tetején kilenc boltíves emlékmű áll, a bolygó kilenc Bölcsének tiszteletére, fölöttük pedig Pittacus Lore szobra. Olyan apró,

hogy alig lehet felismerni, de még ilyen messziről is egyértelműen kitűnik a többiek közül, és ugyanazt jelenti minden lorin számára: ő az utolsó reménysugár.

***** Sietős léptekkel igyekszem vissza a kolostorba, és közben a tájat fürkészem, hátha észreveszek valami szokatlant. Amikor leérek az ösvény aljára, a nap már alig látszik a horizont fölött, vagyis késésben vagyok. Kinyitom a vaskos tölgyfaajtót, és alighogy belépek, meghallom az üdvözlő csengő hangját: új lány érkezett. Csatlakozom a hálóterem felé igyekvő társaimhoz. Az a hagyomány, hogy ilyenkor mindnyájan hátratett kézzel megállunk az ágyunk mellett, és egyenként bemutatkozunk az új jövevénynek. Borzalmas szokásnak tartottam, amikor megérkeztem: úgy éreztem, mintha valami kiállítási tárgy lennék, miközben semmi másra nem vágytam, mint hogy egyedül lehessek. Az ajtóban Lucia nővér mellett egy barna hajú kislány álldogál. Kíváncsian néz körül, a vonásaiban van valami egérszerű. Aztán lesüti a tekintetét, egyik lábáról a másikra áll, láthatóan zavarban van. Ujjaival rózsaszín virágmintás, szürke ruháját gyűrögeti. A hajában apró rózsaszín csat, fekete cipőjén ezüstszínű kapcsok. Sajnálom szegényt. Lucia nővér megvárja, míg mind a harmincheten rámosolygunk, és csak akkor szólal meg. - Bemutatom nektek Ellát. Hétéves, és mostantól itt fog lakni velünk. Fogadjátok szeretettel. Később hozzám is eljut a szóbeszéd, miszerint a kislány szülei meghaltak autóbalesetben, és azért került hozzánk, mert nincs más rokona. Ella néha rápillant arra, aki éppen bemutatkozik, de többnyire csak a földre szegezi a tekintetét. Meg van ijedve és nagyon szomorú, de azonnal látom rajta, hogy az a fajta, akiért odavannak az emberek. Nem sokáig lesz nálunk, biztos vagyok benne, hogy hamarosan örökbe fogadják. Együtt átsétálunk a templomba, ahol Lucia nővér elmagyarázza Ellának, mennyire fontos ez a hely az árvaház lakói számára. Gabby García ásítozva áll a csoport szélén, és amikor feléje fordulok, a háta

mögött egy sötét alakot pillantok meg, aki az egyik ablakon bámul befelé. A szürkület miatt csak annyit látok, hogy fekete haja, vastag szemöldöke és sűrű bajusza van. Kétség nem férhet hozzá, egyenesen rám szegezi a tekintetét. A szívem egy pillanatra félrever. Elakad a lélegzetem, és önkéntelenül hátralépek. Mindenki felém fordul. - Marina jói vagy? - kérdezi Lucia nővér. - Semmi baj - válaszolom, és megrázom a fejem. - Akarom mondani, igen, jól vagyok. Elnézést. A szívem vadul kalapál. Összekulcsolom remegő kezemet, nehogy észrevegyék a többiek. Lucia nővér mond még valamit Ellával kapcsolatban, de képtelen vagyok odafigyelni. Visszafordulok az ablak felé. A sötét alak eltűnt. A csoport szétszéled. Az ablakhoz szaladok és kinézek, de senkit nem látok - csak egy pár lábnyomot a hóban. Elhátrálok a faltól. Lehet, hogy csak egy potenciális örökbefogadó volt az, aki a lányokat mustrálta, vagy valakinek az apja, aki nem tudott gondoskodni a lányáról. De valami miatt nem nyugtatnak meg ezek az eshetőségek. Zavar, hogy mennyire megbámult. - Jól vagy? - szólal meg valaki a hátam mögött. Megpördülök. Adelina áll előttem összekulcsolt kézzel, az ujjai közül rózsafüzér fityeg. - Igen, jól vagyok - felelem. - Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.

Még annál is rosszabbat - gondolom, de nem mondom ki. Még mindig érzem az arcomon a reggeli pofon helyét. Zsebre dugom a kezemet. - Valaki állt kint az ablaknál, és engem figyelt - suttogom. - Alig pár perce. - Adelina összevonja a szemöldökét. - Nézd csak meg! Látod a lábnyomokat? - Visszafordulok, és a hófödte talajra mutatok. Adelina dermedten áll, és egy pillanatig úgy tűnik, mintha már ő is aggódna, aztán láthatóan megnyugszik, és előrelép. Megnézi a lábnyomokat. - Szerintem ez nem jelent semmit - mondja. - Hogyhogy nem jelent semmit? Hát hogy mondhatod ezt? - Nem aggódnék a helyedben. Bárki lehetett az. - Egyértelműen engem bámult. - Marina, ébredj már föl! Az új jövevénnyel együtt immár harmincnyolcan vagytok. Mindent elkövetünk, hogy megóvjunk titeket, de

olykor előfordul, hogy egy-egy fiú idelopakodik a városból, hogy meglesse a lányokat. Volt, akit rajta is kaptunk. És nehogy azt hidd, hogy nem tudjuk, mit csinál némelyik lány. Ruhát váltanak útközben, hogy magukra vonják a figyelmet az iskolában. Hatan nemsokára betöltitek a tizennyolcat, és ezt az egész város tudja. Úgyhogy én a helyedben egy percig sem aggódnék az illető miatt, akit láttál. Valószínűleg csak egy srác volt az iskolából. Biztosra veszem, hogy nem csak egy srác volt az iskolából, de Inkább hallgatok. - Egyébként pedig bocsánatot akartam kérni a reggeli esetért. Ne haragudj, hogy megütöttelek. - Semmi gond - felelem, és átfut az agyamon, hogy ismét szóba hozom John Smitht, de aztán meggondolom magam. Ezzel csak még jobban eltávolítanám magamtól Adelinát, és azt nem akarom. Nagyon hiányzik a régi énje. Éppen elég nehéz itt az élet, nem lenne jó, ha még ő is haragudna rám. Mielőtt bármi mást mondhatnék, egyszer csak megjelenik Dóra nővér, odalép Adelinához, és súg valamit a fülébe. Adelina rám néz, bólint, aztán elmosolyodik. - Majd később beszélünk - mondja. Sarkon fordulnak, és magamra hagynak. Újra a lábnyomokra pillantok, és borzongás fut végig a gerincemen. A következő egy órában a szobákat járom, és minden ablakból a sötét tájat meg a város árnyait kémlelem, de a leskelődő alakot nem látom többé. Talán Adelinának van igaza. De akárhogy próbálom meggyőzni magamat, mégsem hiszem, hogy így

lenne.

HETEDIK FEJEZET NÉMA

CSÖND

TELEPSZIK

A KOCSIRA.

HATODIK

BELENÉZ

a visszapillantó tükörbe. Piros-kék fények villódznak az arcán. - Hát ez pech - mondja Sam. - A francba! - morogja Hatodik. Az éles fény és a sziréna hangja Bernie Kosart is felriasztja, kíváncsian bámul ki a hátsó ablakon. - Mit csináljunk? - kérdi Sam kétségbeesetten. Hatodik leveszi a lábát a gázpedálról, és az út szélére húzódik. - Talán csak rutinellenőrzés - mondja. - Nem hiszem - ingatom a fejemet. Várj csak! Miért állunk meg? - kérdezi Sam. - Ne állj meg! Taposs bele! Előbb lássuk, mi történik. Ha menekülünk, semmi esélyünk. Azonnal erősítést hív, és tíz perc múlva itt egy helikopter. Nem tudunk meglógni előlük. Bernie Kosar morogni kezd. Csitítóan megpaskolom, mire elhallgat, de továbbra is éberen bámul kifelé az ablakon. Csikorognak a kavicsok a kerekek alatt, ahogy az útpadkára gurulunk. Autók száguldanak el mellettünk. A rendőrkocsi alig öthat lépésnyire áll meg mögöttünk. A lámpája fénye bevilágítja a furgon utasterét. A zsaru lekapcsolja a kocsilámpát, aztán a kézi reflektort a hátsó ablakunkra irányítja. A sziréna elhallgat, de a piros-kék fények tovább villognak. Mi legyen? - kérdezem Hatodikat, miközben az oldalsó tükörből figyelem a rendőrautót. A reflektor elvakít, de amikor elmegy mellettünk egy kocsi, megpillantom a rendőrt, amint a rádiójába beszél. Valószínűleg a rendszámtáblánkat ellenőrzi, de az is lehet, hogy máris erősítést kér. Gyalog kell menekülünk - mondja Hatodik. - Ha arra kerül a sor. Állítsa le a motort, és vegye ki a slusszkulcsot! - vakkantja a rendőr a hangosbeszélőjébe. Hatodik leállítja a motort. Rám néz, aztán kihúzza a kulcsot. Ha jelent minket, az szívás, az adást valószínűleg ők is lehallgatják - jegyzem meg. Szótlanul bólint. Kinyílik a rendőrautó ajtaja. A bakancsos járőr dobogó léptekkel közeledik az aszfalton. - Szerinted felismer minket? - kérdezi Sam. - Cssss! - inti csendre Hatodik. Amikor újra belenézek a tükörbe, látom, hogy a rendőr nem a vezető felőli oldalon jön, hanem egyenesen felém tart. Zseblámpájával megkocogtatja az ablakomat. Egy pillanatig habozok, aztán lassan letekerem. A járőr az arcomba világít a

lámpával, hunyorogva fordítom el a fejem. Aztán előbb Samre, majd Hatodikra irányítja a fénysugarat. Összevonja a szemöldökét, alaposan megnéz minket, és próbál rájönni, miért tűnünk olyan ismerősnek. - Valami gond van, biztos úr? - kérdezem. - Idevalósiak vagytok? - Nem. Elárulnád, mit kerestek Tennessee-ben egy Chevyvel, amin egy észak- karolinai Ford Ranger rendszámtáblája van? Kérdő tekintettel mered rám, tőlem várja a választ. Elvörösödöm, kétségbeesetten próbálok kitalálni valamit. De semmi nem jut eszembe. A rendőr lehajol, és Hatodik arcába világít. Aztán Sam felé fordítja a lámpát. - Na, megmagyarázná valaki? - kérdezi. Mindhárman hallgatunk, mire a rendőr kuncogni kezd. Hát persze hogy nem - mondja. - Három kölyök ÉszakKarolinából egy lopott furgonban, szombat éjjel. Drogért jöttetek, mi? Belenézek pirospozsgás, frissen borotvált arcába. - Mit csináljunk? - kérdezem. Hogy mit csináljatok? Megmondom én, mit csináltok: mentek a sittre! Megrázom a fejem. - Nem magához beszélek. Előrehajol, és az ajtóra könyököl. Na lássuk csak, hol a drog? - A lámpával végigpásztázza a furgon utasterét. Amikor a fénysugár a Ládára vetül a lábam mellett, elmosolyodik. - Ne fáradj a válasszal, úgy látszik, egyedül is megtaláltam. A ajtó fogantyúja felé nyúl. Villámgyors mozdulattal kilököm az ajtót, amitől a rendőr hanyatt esik. Még földet sem ér, már rántja is elő a pisztolyát. Telekinézissel kitépem a kezéből, és ahogy kiszállok a kocsiból, megmarkolom. Kinyitom a tárat, a kezembe ürítem a töltényeket, és összecsukom a fegyvert. - Mi a...? - A járőr szóhoz sem jut a döbbenettől. - Nem vagyunk drogosok - mondom. Hatodik és Sam is kiszáll a furgonból. Megállnak mellettem. Rakd el ezeket - nyújtom oda Samnek a töltényeket. Aztán a kezébe adom a pisztolyt is. - Mit csináljak vele? - Nem tudom... Tedd a táskádba, apád fegyvere mellé. Nem messziről, talán két mérföld távolságból újabb sziréna vijjogása hallatszik. A rendőr rám mered, szeme kikerekedik a felismeréstől. A jó életbe! Ti vagytok azok, akikről a hírekben szó volt! A terroristák! - mondja, és kiköp maga mellé a földre. - Fogja be! - szól rá Sam. - Nem vagyunk terroristák. Megfordulok, és fölnyalábolom Bernie Kosart, aki a törött

lába miatt még mindig a kocsiban hever. Lehajolok, hogy letegyem a földre, és ekkor fájdalmas kiáltás hasít az éjszakába. Ahogy megpördülök, Sam görcsösen vonagló testét látom magam előtt. Beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, mi történt. A járőr elektromos sokkolóval tette ártalmatlanná. Hathét lépésre állok tőlük, de azonnal kitépem a kezéből a sokkolót. Sam a földre roskad, és tovább vonaglik, mint akinek epilepsziás rohama van. - Mi a franc ütött magába!? - üvöltök a rendőrre. - Nem veszi észre, hogy semmi rosszat nem akarunk? Zavart kifejezés suhan át az arcán. Bekapcsolom a köztünk lebegő sokkolót. Apró kék villámok jelennek meg a tetején. A járőr megpróbál arrébb kúszni. Telekinézissel a kavicsos, szemetes útpadka szélére rángatom. Kétségbeesetten rúgkapál, menekülne, de nincs esélye. - Kérlek, ne! - könyörög. - Sajnálom. Sajnálom. - Ne csináld, John! - szólal meg Hatodik is. Nem hallgatok rá. Csak a megtorlás lebeg a szemem előtt, és egy fikarcnyi lelkifurdalást sem érzek, amikor két teljes másodpercre a rendőr oldalához szorítom a sokkolót. - Na, ez hogy tetszik? Kemény legény vagy a sokkolóddal, mi? Miért nem veszitek már észre, hogy nem mi vagyunk a rosszfiúk? Hevesen rázza a fejét, az arca eltorzul a fájdalomtól, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. - El kell tűnnünk innen - mondja Hatodik, és a szirénázva közeledő másik járőrautó felé biccent. Fölemelem Samet a földről, és a vállamra lódítom. Bernie Kosar három lábon is tud futni. A bal hónom alá csapom a Ládát, Hatodik pedig fölkapja a többi holminkat. - Erre - veti oda, azzal átugrik a szalagkorláton, és futásnak ered a nagyjából egymérföldnyire lévő dombok felé. Rohanok, amilyen gyorsan csak tudok, de Sam és a Láda terhe kicsit lelassít. Bernie Kosar belefárad a sántikálásba, és átváltozik madárrá. Alig egy perc múlva megérkezik a helyszínre a második rendőrautó, majd rögtön utána a harmadik is. Nem tudom, üldözőbe vesznek-e minket gyalog, de ha igen, Hatodikkal könnyedén lerázzuk őket, még így, megpakolva is. - Tegyél le - szólal meg Sam egy idő után. Lerakom. - Jól vagy? - kérdezem. - Igen, semmi bajom. Kissé bizonytalanul áll a lábán. A kabátja ujjával megtörli verejtéktől csillogó homlokát, és vesz egy nagy levegőt. - Gyerünk! - mondja Hatodik. - Ilyen könnyen nem hagynak futni minket. Tíz, maximum tizenöt percünk van, amíg ide nem ér egy helikopter. A dombok felé igyekszünk. Hatodik fut elöl, mögötte én, Sam pedig próbálja tartani az általunk diktált iramot. Sokkal gyorsabb, mint pár hónapja, amikor az egymérföldes távot futottuk az

iskolában. Mintha több év telt volna el azóta. Nem nézünk hátra, de alighogy elérjük az első emelkedőt, kopó vonyítása hasít az éjszakába. Az egyik járőrkocsiban rendőrkutya is volt. - Mit csináljunk? - fordulok Hatodikhoz. - Eddig arra gondoltam, hogy eldugjuk a holminkat, és láthatatlanná válunk. A helikoptert azzal meg tudnánk téveszteni... de a kutyát nem. - A francba! - Körülnézek. Jobbra tőlünk egy domb magasodik. - Menjünk föl erre a dombra, nézzük meg, mi van a másik oldalán. Bernie Kosar előrerepül, és eltűnik az éjszakai égbolton. Ismét Hatodik megy elöl, őrült tempóban száguld fölfelé, én szorosan a nyomában. Sam egyre jobban liheg, de még mindig viszonylag gyors, alig marad le. A dombtetőn megállunk. Dombok egész sorának körvonalai rajzolódnak ki előttünk, ameddig a szem ellát. Valahonnan vízcsobogás hallatszik. Megfordulok. Az autópályán nyolc kocsi fényszóróját számolom meg Sam apjának furgonja körül. A távolban két újabb járőrautó közeledik. Bernie Kosar leszáll mellettem, és visszaváltozik kutyává, a nyelvét kilógatva liheg. A rendőrkopó ugatása egyre közelebbről hallatszik. Szagot kapott, ami azt jelenti, hogy a gyalog a nyomunkba eredő rendőrök sem lehetnek messze. - Le kell ráznunk a kutyát - mondja Hatodik. - Hallod ezt? - kérdezem. - Mit? - A vízcsobogást. Szerintem van itt valahol egy patak. De az is lehet, hogy folyó. - Én hallom - közli Sam. Hirtelen támad egy ötletem. Lehúzom a kabátom cipzárját, sietve lerángatom a kabátot és kibújok a pólómból. Bele- törlöm az arcomat meg a mellkasomat, igyekszem fölitatni vele az összes izzadságcseppet. Amikor végzek, odahajítom Samnek. - Csináljátok ti is ugyanezt! - Ne már! Mindjárt elhányom magam. - Sam, egész Tennessee a nyomunkban van. Nincs sok időnk. Felsóhajt, de azért megteszi, amit kérek. Hatodik szó nélkül követi a példáját. Nem igazán érti, mit akarok, de bízik benne, hogy tudom, mit csinálok. Előhúzok egy tiszta pólót, fölveszem, és visszabújok a kabátomba. Hatodik odadobja a csatakos pólót, én pedig végigdörgölöm vele Bernie Kosar pofáját és testét. - Szükségünk lesz a segítségedre, cimbora. Benne vagy? Alig látom a sötétben, de hallom, ahogy a farkával izgatottan csapkodja a talajt. Bernie Kosarra mindig lehet számítani. Érzem rajta az üldözött préda különös izgalmát, ami engem is a hatalmába kerít. - Mi a terved? - kérdezi Hatodik. - Sietnünk kell - felelem, és elindulok lefelé, a víz irányába. Bernie Kosar ismét madárrá változik és előreröpül. Mögöttünk

fel- felhangzik a kutya ugatása. Egyre közelebb ér hozzánk. Ha a tervem csődöt mond, nem tudom, képes leszek-e kommunikálni vele, ahogy a bestiával tettem. Bernie Kosar a folyóparton vár minket. A látszólag nyugodt felszín arra utal, hogy a víz sokkal mélyebb, mint a hangja alapján gondoltam. - Át kell úsznunk - mondom. Nincs más választásunk. - Micsoda? Elment az eszed, John? - tiltakozik Sam. - Tudod, mi történik az emberrel, ha fagypont körüli vízbe merül? Jó eséllyel azonnal megáll a szíve. De ha nem hal meg rögtön, akkor is úgy elzsibbadnak a végtagjai, hogy képtelen úszni. Elsüllyed és megfullad. - Máshogy nem tudjuk lerázni a kutyát. Így legalább van esélyünk. - Ez tuti öngyilkosság. Ne felejtsd el, hogy én nem vagyok földönkívüli. Letérdelek Bernie Kosarhoz. - Vidd magaddal a pólómat. Húzd végig a földön legalább két-három mérföld hosszan. Mi átkelünk a folyón, a kopó elveszíti a nyomunkat, és ezt a szagot fogja követni. A túloldalon menekülünk tovább. Repülve könnyedén utolérsz majd minket. Bernie Kosar hatalmas rétisassá változik, karmai közé fogja a pólót, és eltűnik a sötétben. - Nincs vesztegetni való időnk - mondom, azzal bal kézzel megragadom a Ládát, hogy jobbal tudjak úszni. Már épp fejest ugranék a vízbe, amikor Hatodik megmarkolja a karomat. - Samnek igaza van, John, megfagyunk. - Látom rajta, hogy meg van ijedve. - Mindjárt ideérnek. Nincs más választásunk. Hatodik az ajkába harap, a folyóra pillant, aztán visszafordul felém, és újra megszorítja a karomat. - De van. - Elenged. A szeme fehérje megcsillan a sötétben. Félretol, tesz egy lépést a víz felé, majd hátraveti a fejét, és koncentrál. A kopó ugatása minden eddiginél közelebbről hallatszik. Hatodik lassan kifújja a levegőt. Közben maga elé emeli a kezét, és ezzel egy időben a folyó vize kettéválik. A víztömeg hangos robajjal, tajtékozva húzódik vissza, és megnyílik előttünk egy három lépés széles ösvény, ami az iszapos folyómederben átnyúlik a túlsó partra. A víz fölénk magasodik, mint egy lezúdulni készülő hullám, de nem mozdul. Jeges pára csap az arcunkba. - Indulás! - kiált ránk Hatodik. Arca megfeszül az összpontosítástól, tekintetét egy pillanatra sem veszi le a vízről. Sammel lelépünk a partról. Térdig süppedünk az iszapba, de persze inkább ez, mint négyfokos vízben úszni az éjszaka közepén. Nagyokat lépve haladunk előre, cuppogva szabadul ki a lábunk a jéghideg iszapból. Amikor átérünk, Hatodik is elindul, a kezét forgatva tartja vissza a hullámokat. Fölkapaszkodik

mellénk, és szabadjára engedi a vizet. A hullámok hangos csattanással esnek egymásnak, mintha valaki ágyúgolyót lőtt volna a folyóba. A víz vet néhány nagyobb hullámot, majd elcsöndesedik, mintha mi sem történt volna. - Nagyon király! - lelkesedik Sam. - Tisztára, mint Mózes. - Nyomás, be kell érnünk a fák közé, hogy a kutya meg ne lásson minket - mondja Hatodik. A terv beválik. Alig telik el két perc, megjelenik a kopó a másik parton, és vadul szaglászik ide-oda. Tesz néhány kört, aztán elindul Bernie Kosar után. Mi Sammel és Hatodikkal az ellenkező irányba futunk. A fák között haladunk, de közvetlenül az erdő szélén, hogy ne veszítsük szem elől a folyót. Sam olyan gyorsan szalad, ahogy a lába bírja. Egy ideig még halljuk a rendőrök hangját a túlpartról, de aztán magunk mögött hagyjuk őket. Tíz perc múlva megüti a fülünket a helikopter kerregése. Megtorpanunk, az eget fürkészve várjuk, hogy felbukkanjon. Egy perc múlva meg is jelenik, a reflektora mérföldekre tőlünk kutat, arrafelé, amerre Berni Kosar repült. A fénysugár a dombokat pásztázza, egyikről a másikra vándorol. - Bernie-nek már vissza kellett volna érnie - mondom. - Ne aggódj, John - nyugtat Sam. - Ő a legszívósabb bestia, akit valaha láttam. - De el van törve az egyik lába. - Viszont van két egészséges szárnya - vágja rá Hatodik. Nem lesz semmi baja. Tovább kell mennünk. Előbb- utóbb rájönnek a trükkre, talán már rá is jöttek. Egérutat kell nyernünk. Minél tovább várunk, annál közelebb kerülnek hozzánk. Bólintok. Igaza van. Tovább kell mennünk. Úgy fél mérfölddel odébb a folyó élesen jobbra kanyarodik, vissza az autópálya felé, el a domboktól. Megállunk, és behúzódunk egy magas fa ágai alá. - És most mit csinálunk? - kérdezi Sam. - Fogalmam sincs - felelem. Visszanézek arra, amerről jöttünk. A helikopter már közelebb ért, reflektora még mindig a dombokat pásztázza. - Nem követhetjük tovább a folyót mondom végül. - Nem bizony - bólint Hatodik. - De Bernie megtalál minket, John, ne féltsd. Hirtelen egy sas rikoltása hallatszik a levegőből. Túl sötét van, nem látjuk, merre lehet, és ő sem lát minket a sötétben. Tudom, hogy ezzel elárulom a helyzetünket, de nem is gondolkodom rajta, az ég felé fordítom a tenyeremet, és egy fél másodpercre fölvillantom a fényt. A nyakunkat nyújtogatva, lélegzetünket visszafojtva várunk. Aztán meghalljuk a lihegését. Bernie Kosar kutyává visszaváltozva szalad felénk. A kimerültségtől lóg a nyelve, de a farka jár, mint a motolla. Lehajolok és megsimogatom. - Szép munka volt, cimbora! - Megpuszilom a feje búbját. Ekkor váratlan dolog történik. Alig kezdődött el a rövid kis

ünneplés, már véget is ér. Ahogy ott térdelek Bernie Kosar mellett, hirtelen egy másik helikopter bukkan fel a mögöttünk lévő domb fölött, és azonnal kiszúr minket a reflektorával. Felugrok, és az arcom elé kapom a kezemet. Elvakít a fénycsóva. - Futás! - kiáltja Hatodik. Sprintelni kezdünk a legközelebbi domb felé. A helikopter lejjebb ereszkedik, rotorjának szelétől meghajlanak a fák. Az erdő talaja tele van törmelékkel. Megint az arcom elé emelem a karomat, és behunyom a szemem, nehogy a repkedő fenyőtüskék belemenjenek. Vajon mennyi időnk van még, míg végül az FBI-t is értesítik? - Ne mozduljanak! - mennydörög egy hang a helikopterből. Le vannak tartóztatva! Kiáltások harsannak. A gyalogos rendőrök alig kétszáz lépésre lehetnek tőlünk. Hatodik megtorpan, mire mi is megállunk Sammel. - Körülzártak! - kiáltja Sam. - Jól van, rohadékok. Ti akartátok - morogja Hatodik. Leteszi a táskákat, és egy pillanatra azt hiszem, láthatatlanná akar változtatni bennünket. A csomagjaink nem érdekelnek, de mi lesz a Ládámmal? Nem tud minket a Ládával együtt eltüntetni. Az éjszakai égboltot vakító villámlás hasítja ketté, amit baljós mennydörgés követ. - John! - kiáltja Hatodik anélkül, hogy felém fordulna. - Itt vagyok. - Tartsd távol tőlem a zsarukat! A Ládát Sam kezébe nyomom, aki bizonytalanul áll mellettem. Nem tudja, mitévő legyen. - Úgy vigyázz rá, mint az életedre! - figyelmeztetem. - És bújj el valahova! - Bernie Kosarhoz fordulok, és megkérem, hogy maradjon Sammel, arra az esetre, ha balul sülne el a dolog. Lefelé szaladok a domboldalon, amikor újabb villámlás ragyogja be az eget, majd rögtön utána fülsiketítő mennydörgés hallatszik. Sok szerencsét! - gondolom magamban, Hatodik képességeiben bízva. - Szükségetek lesz rá. Leérek a domb lábához, és elrejtőzöm egy tölgyfa mögé. Közelednek a hangok, a rendőrök kitartóan igyekeznek a most már egymás mellett lebegő két helikopter fénycsóvája felé. Elered az eső. Kövér, hideg cseppek hullanak a fejemre. Fölfelé fordítom az arcomat, és az esőfüggönyön keresztül látom mindkét helikoptert, amint a viharos erejű széllel küzdenek, a reflektorokat mégis képesek irányban tartani. De már nem sokáig. Elsiet mellettem az első két rendőr, majd szorosan a nyomukban a harmadik. Tízlépésnyire lehetnek tőlem, amikor telekinézissel utánuk nyúlok, megragadom mindhármat, és erősen visszarántom őket. Olyan lendülettel repülnek felém,

hogy el kell ugranom előlük. Ketten azonnal elveszítik az eszméletüket a becsapódás erejétől, és rongybabaként terülnek el a földön. A harmadik zavartan fölemeli a fejét, és a fegyvere után nyúl. De mielőtt elérhetné, kitépem a tokjából. A hideg fém a tenyerembe simul, megmarkolom, és a pisztolyt a közelebbi helikopter felé hajítom. Ekkor pillantom meg a szomorú, fekete szempárt a vihar kellős közepén. Hamarosan az ősöreg, ráncos arc is megjelenik körülöttük. Ugyanezt az arcot láttam Ohióban, amikor Hatodik megölte az iskolát félig leromboló bestiát. - Ne mozdulj! - harsan egy hang a hátam mögül. - Kezeket fel! A rendőr felé fordulok. Pisztoly híján az elektromos sokkolóját szegezi a mellkasomnak. - Most akkor tegyem fel a kezem, vagy ne mozduljak? kérdezem. - A kettő egyszerre nem megy. Bekapcsolja a sokkolót. - Ne okoskodj, öcsi! Villám csap le nem messze tőlünk, amit borzalmas mennydörgés követ. A rendőr ijedtében összerezzen. A hang felé fordul, és a rémülettől kikerekedik a szeme. A felhőkbe burkolódzó arc felébredt. Kitépem a sokkolót a kezéből, és jól mellbe taszítom. Vagy húszlépésnyit repül, és nekicsapódik egy vastag fatörzsnek. Zajt hallok a hátam mögül, de mielőtt megfordulhatnék, gumibot sújt le a koponyámra. Arccal a sárba zuhanok, egy pillanatra elhomályosul előttem a világ. Gyorsan hátrapördülök, kinyújtom a kezem a rendőr felé, aki rám támadt, és megragadom, mielőtt újra lesújthatna. Felnyög, én pedig tiszta erőből fölfelé hajítom. Rémült kiáltását rögtön elnyomja a helikopterek rotorjának zaja és a vihar robaja. Hátranyúlok, és megtapogatom a fejemet. Csurom vér lesz a kezem. A visszazuhanó rendőrt alig valamivel a föld fölött kapom el. Lebegtetem néhány másodpercig, aztán úgy nekivágom egy fának, hogy azonnal elveszíti az eszméletét. Egyszer csak hangos robbanás rázza meg az éjszakát, és a helikopterek állandó kerregése megszűnik. A szél elcsöndesedik. Még az eső is eláll. - John! - kiáltja Hatodik a dombtetőről. Kétségbeesett könyörgés csendül ki a hangjából. Tudom, mit vár tőlem. Fölkapcsolom a fényt a két tenyeremben; ugyanolyan vakítóan ragyog, mint az imént kihunyt reflektorok. A két helikopter összeroncsolt törzzsel zuhan, dől belőlük a füst. Nem tudom, mit csinált velük az arc, de meg kell mentenünk a fedélzeten lévőket. Zuhanórepülésben közelednek az erdőhöz, és már alig néhány pillanatra vannak a becsapódástól, amikor az egyik gép fölfelé rándul. Hatodik próbálja megállítani. Nem hiszem, hogy sikerülhet neki, magamról pedig biztosan tudom, hogy nem vagyok rá képes. Túl nehezek. Behunyom a szememet. Emlékezz a pincére Athensben, ahogy elkaptad a száguldó lövedéket. És pontosan ezt teszem. A másik helikopterre koncentrálok, és máris érzek mindent, ami odabent van. A műszerfalat. A

fegyvereket. Az üléseket. A három férfit. Megragadom őket, és abban a pillanatban, amikor a fák ösz- szeroskadnak a rájuk zuhanó helikopter súlya alatt, mindhármukat kirántom a fülkéből. A gép a földbe csapódik. Hatodik helikoptere ugyanakkor ér földet, amikor az enyém. A detonáció megrázza a talajt, két vörös tűzgömb emelkedik a fák koronája fölé. Biztonságos távolságba viszem a három férfit, és óvatosan leteszem őket. Azután visszarohanok a dombtetőre Hatodikhoz és Samhez. - Azt a rohadt életbe! - álmélkodik Sam. - Sikerült kimentened őket? - kérdezem Hatodiktól. Bólint. - Még épp időben. - Nekem is. Elveszem a Ládát Samtől, és Hatodik kezébe nyomom. Sam megfogja a csomagokat. - Miért adod át nekem? - kérdezi Hatodik. Mert villámgyorsan el kell tűnnünk innen! - Azzal fölnyalábolom Samet, és a vállamra kapom. - Kapaszkodj! - kiáltom. Hátat fordítunk a folyónak, és nekivágunk a domboknak. Bernie Kosar sólyomalakban halad elöl. Most érjetek utol, ha tudtok! gondolom magamban. Nehéz Sammel a vállamon futni, de még így is háromszor gyorsabb vagyok, mint ha a saját lábán jönne. Nincs az a rendőr, aki a nyomunkba érhetne. Hamarosan magunk mögött hagyjuk a hangokat, és mivel a két helikopter megsemmisült, talán már nem is követnek minket. Húsz perc sprint után megállunk egy kis völgyben. Izzadság csurog az arcomon. Lerakom Samet, ő pedig leteszi a földre a táskákat. Bernie Kosar leszáll mellénk. Gyanítom, hogy holnap megint velünk kezdődnek majd a hírek - mondja Sam. Bólintok. - Ez a bujkálás sokkal nehezebb, mint gondoltam. Előrehajolok, és a térdemre támaszkodva lihegek. Lassan elmosolyodom, aztán hitetlenkedő nevetés tör ki belőlem, amikor végiggondolom az imént történteket. Hatodik elvigyorodik, átveszi a Ládát a másik kezébe, és nekivág a következő dombnak. - Gyerünk, fiúk - szól vissza. - Messze még az erdő széle.

NYOLCADIK FEJEZET TENNESSEE-BEN FELLÓGUNK EGY T E H E R V O N A T R A É S miután elhelyezkedtünk az egyik vagonban, Hatodik elmeséli, hogyan kapták el őt meg Katarinát New York állam északi részén, alig egy hónappal a texasi incidens után. Az első kísérlet kudarcából tanulva a mogadoriak ezúttal mindent alaposan kiterveltek, és legalább harmincan rontottak be a szobájukba. Hatodik és Katarina néhányat ártalmatlanná tett, de a többiek gyorsan legyűrték, megkötözték és elkábították őket. Amikor Hatodik magához tért - fogalma sem volt, mennyi idő múlva -, egy hegy mélyén kialakított cellában találta magát. Csak jóval később jött rá, hogy Nyugat-Virginiában van. Utóbb azt is megtudta, hogy a mogadoriak egész idő alatt követték kettőjüket, abban a reményben, hogy elvezetik őket a többiekhez, hiszen „miért öljenek meg egyet, amikor lehet, hogy a társaik is a közelben vannak?". Összerezzenek, amikor ezt mondja. Arra gondolok, talán még most is követik, és csak a megfelelő pillanatot várják, hogy végezzenek velünk. - Nyomkövetőt tettek az autónkra, amikor abban a texasi vendéglőben vacsoráztunk, nekünk meg eszünkbe sem jutott, hogy ellenőrizzük a kocsit - meséli, és egy időre elhallgat. A cellája egy mindössze kétszer kétméteres, sziklába vájt lyuk volt, melynek nyílását vasajtó zárta le, a közepén elhúzható fémlappal, hogy ételt lehessen beadni. A vaksötét zárkában nem volt sem ágy, sem vécé. Az első két nap néma sötétségben telt, nem kapott sem enni, sem inni (bár nem érzett éhséget vagy szomjúságot - később megtudta, hogy ezt a védővarázslatnak köszönhette), és már kezdte azt hinni, hogy megfeledkeztek róla. De nem volt ilyen szerencséje: a harmadik napon érte jöttek. - Amikor nyílt az ajtó, behúzódtam a cella legtávolabbi sarkába. Leöntöttek egy vödör jéghideg vízzel, aztán bekötötték a szememet, és magukkal hurcoltak. Végigrángatták egy hosszú alagúton, majd hagyták, hogy a saját lábán menjen tovább, de érezte, hogy legalább tíz mog veszi körül. Útközben nem látott semmit, de hallani azért hallott hallotta a többi rab sikolyait és kiabálását, akiket ki tudja, miért tartottak fogva (amikor Hatodik a történetének ehhez a pontjához ér, Sam felkapja a fejét, mint aki kérdezni akar valamit, de aztán mégsem szól közbe), hallotta a rács mögé zárt bestiák bömbölését, és valamilyen fémes csörömpölést is hallott. Végül belökték egy helyiségbe, csuklóját a falhoz láncolták, és betömték a száját. Amikor levették róla a kötést, és a szeme hozzászokott a fényhez, a szemközti falnál Katarinát pillantotta meg, akit

szintén megláncoltak, bekötötték a száját, és sokkal rosszabbul nézett ki, mint ahogy Hatodik érezte magát. - És akkor belépett egy mogadori. Úgy nézett ki, mint bármelyik járókelő az utcán. Alacsony volt, a karja szőrös, és vastag bajuszt viselt. Majdnem mindegyiküknek bajusza volt, mintha a nyolcvanas években készült filmek alapján akartak volna elvegyülni az emberek között. Ez a mogadori fehér inget viselt, amit legfölül kigombolt, és valahogy egyszerűen képtelen voltam levenni a szememet az inge alól előbukkanó fekete szőrpamacsról. Aztán a sötét szemébe néztem, mire elmosolyodott. Gonosz, kegyetlen mosolya volt, elárulta, mire készül, és ettől sírva fakadtam. Lecsúsztam a fal tövébe, amíg a láncok engedték, és a könnyeimen keresztül figyeltem, ahogy pengéket, késeket, fogókat és fúrókat vesz elő a szoba közepén álló asztal fiókjaiból. Amikor a mogadori végzett a húsznál is több eszköz kipakolásával, Hatodikhoz lépett. Az arcuk alig pár ujjnyira volt egymástól, Hatodik érezte a mogadori savanyú leheletét. - Látod ezeket? - Hatodik nem válaszolt. - Minden egyes darabot ki fogok próbálni rajtad meg a Cépanodon, ha nem válaszolsz őszintén a kérdéseimre - fenyegette a mogadori. - Ha hazudsz, esküszöm, hogy könyörögni fogtok a halálért. Fölkapta az egyik eszközt - egy vékony, műanyag markolatú borotvapengét és végigsimított vele Hatodik arcán. - Nagyon régóta vadászom rátok - mondta. - Kettőt már elkaptunk közületek, most pedig itt vagy te. Nem tudom a számodat, de gondolhatod, mennyire szeretném, ha a Harmadik lennél. Hatodik most sem felelt, csak a falnak vetette a hátát, mint aki abban reménykedik, hogy belebújhat, eltűnhet benne. A mogadori elvigyorodott. A borotvát még mindig nem vette el a foglya arcától. Mélyen Hatodik szemébe nézett, aztán megfordította a pengét, és végighasította vele az arcát. Vagyis csak megpróbálta, mert a saját arca hasadt fel. Azonnal ömleni kezdett belőle a vér. A mogadori üvöltött a fájdalomtól, dühében felrúgta az asztalt, a kínzóeszközök szanaszét repültek, a fickó pedig kiviharzott a szobából. Hatodikat és Katarinát visszavitték a cellájukba, és újabb két napra bezárták őket a sötétbe. Amikor aztán ismét a falhoz bilincselve találták magukat, bekötött szájjal, ugyanaz a mog ült az asztalon, ezúttal kötéssel az arcán, de már egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint előző alkalommal. Leugrott az asztalról, kivette a pecket Hatodik szájából, felkapta ugyanazt a pengét, amivel legutóbb próbálta megvágni, majd az arca elé tartotta és megforgatta. Az éles pengén megcsillant a fény. - Nem tudom, hányadik vagy... - Hatodik egy pillanatig azt hitte, megint bele akar vágni, de a mog ellépett mellőle, és odament Katarinához. Megállt mellette, és a pengét Katarina

karjához érintette, ám a szemét le nem vette Hatodikról. - De el fogod mondani. - Ne! - sikoltotta Hatodik. A mogadori lassan belevágott Katarina karjába, mint aki meg akar bizonyosodni róla, hogy megteheti. Szélesen elvigyorodott, aztán az első vágás mellé egy újabbat ejtett, ezúttal jóval mélyebbet. Katarina fájdalmasan nyöszörgött, a karján vér csorgott végig. - Akár egész nap elszórakozhatunk így. Értjük egymást, ugye? Mindent el fogsz mondani, amit csak tudni akarok, kezdve azzal, hogy hányadik vagy. Hatodik lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, a mog az asztalnál állt, és a kezében egy tőrt tartott, amely állandóan változtatta a színét. Fölemelte, hogy Hatodik is lássa, amint a penge fölragyog és életre kel. Érezni lehetett a fickóból áradó kegyetlen vérszomjat. - Szóval... mi a számod? Negyedik? Hetedik? Vagy te lennél a szerencsés Kilencedik? Katarina kétségbeesetten rázta a fejét, hogy védencét hallgatásra bírja, és Hatodik tudta: nincs az a kínvallatás, ami megtörné a Cépanját. De azt is tudta, hogy inkább látná őt holtan, mint megcsonkítva. A mogadori Katarinához lépett, és a tőr hegyét a szívének szegezte. A fegyver megrándult a kezében, mintha Katarina szíve mágnesként vonzaná. A mog Hatodik szemébe nézett. - Nem sietek, rengeteg időm van - mondta szenvtelen hangon. - Amíg én itt eljátszadozom veled, odakint gőzerővel keressük a többieket. Mert azt ne hidd, hogy abbahagytuk a kutatást, csak mert téged elkaptunk. Sokkal többet tudunk, mint gondolnád. De mindent tudni akarunk. Ha nem akarod végignézni, ahogy a Cépanodat apró darabokra vágom, jobban teszed, ha beszélsz, méghozzá most azonnal. És ajánlom, hogy igaz legyen, amit mondasz. Úgyis tudni fogom, ha hazudsz. Hatodik amire csak emlékezett, mindent elmondott az indulásról, a Lorientől a Földig tartó útról, a Ládákról, és arról, hol bujkáltak. Olyan gyorsan beszélt, hogy néha összeakadt a nyelve. Elárulta, hogy igen, ő Nyolcadik, és a hangja elég kétségbeesett volt ahhoz, hogy a vallatója higgyen neki. - Hitvány egy teremtés vagy - mondta a mogadori a fejét csóválva, mintha csalódott volna benne. - A néped a Lorie- nen... könnyen legyőztük őket, de legalább harcoltak. Bennük legalább volt méltóság meg némi bátorság, de benned, Nyolcadik... benned nincs semmi. Azzal fogta a tőrt, és beledöfte Katarina szívébe. Hatodik tehetetlenül üvöltött fájdalmában. A tekintetük még találkozott egy pillanatra, aztán Cépanja lerogyott a földre. A lánc egy darabig engedte, aztán csak lógott a csuklójánál fogva, miközben a szemében kihunyt a fény. - Így is, úgy is megölték volna - mondja Hatodik halkan.

- Azzal, hogy beszéltem, legalább megkíméltem a borzalmas

kínvallatástól, már ha ez jelent némi vigaszt. Átkarolja a térdét, és a vagon ablakán kibámulva a távolba mered. - Persze hogy jelent - felelem, és arra gondolok, bárcsak lenne elég bátorságom ahhoz, hogy átöleljem. Legnagyobb meglepetésemre Samnek viszont megvan hozzá a bátorsága. Feláll, odamegy Hatodikhoz, leül mellé, és szó nélkül kitárja a karját. A lány a vállára borul, és zokogni kezd. Egy kis idő múlva aztán összeszedi magát, és megtörli az arcát. - Miután Katarina meghalt, szinte minden létező módszert kipróbáltak rajtam, hogy megöljenek: áramütést, vízbe fojtást, robbantást. Ciánt fecskendeztek belém, de nem volt semmi hatása, még a tűszúrást sem éreztem a karomon. Gázkamrába löktek, de mintha még soha életemben nem szívtam volna olyan friss levegőt. A mogadori viszont, aki az ajtó másik oldalán megnyomta a gombot, egy perc alatt meghalt. - Ismét megtörli az arcát a kézfejével. - Vicces, ha belegondolok, mialatt fogságban voltam, valószínűleg több mogadorival végeztem, mint Ohióban az iskolánál. Végül átvittek egy másik cellába, valószínűleg az volt a tervük, hogy fogva tartanak, amíg Hetedikig meg nem ölik a többieket. - Ezt nagyon bírom, hogy elhitetted velük, hogy Nyolcadik vagy - mondja Sam. - Már bánom. Mintha ezzel megtagadtam volna Katarinát meg az igazi Nyolcadikat. Sam a vállára teszi a kezét. - Dehogy, szó sincs róla. - Mennyi ideig voltál ott? - kérdezem. - Százötvennyolc napig. Ha jól számoltam. Tátva marad a szám. Több mint fél évig bezárva, teljesen egyedül, egyre csak arra várva, hogy megöljék. - Ez iszonyú! - Vártam, és fohászkodtam, hogy végre megjelenjenek a tálentumaim, és kiszabadulhassak. Aztán egy nap végül megérkezett az első. Reggeli után történt. Lenéztem, és azt láttam, hogy hiányzik a bal kezem. Először persze pánikba estem, de aztán rájöttem, hogy még mindig érzem az ujjaimat. Megpróbáltam fölemelni a kanalat, és gond nélkül sikerült. Akkor egyszerre megértettem, mi történik... és a láthatatlanság nagyon is kapóra jött a szökéshez. Amit mesélt, az nem sokban különbözött az én első tálentumom megjelenésétől, amikor Paradise-ban világítani kezdett a kezem a suliban. Két nap elteltével Hatodik már képes volt teljesen láthatatlanná válni. Amikor aznap hozták a vacsoráját, a mogadori őr félretolta a kémlelőnyílás ajtaját, hogy beadja az ételt, de a cellában nem látott senkit. Rémülten körülnézett, aztán megnyomta a vészcsengőt, mire fülsiketítő szirénazúgás töltötte be a

barlangot. A vasajtó kivágódott, és négy mog rohant be a cellába. Miközben döbbenten keresték a rést, ahol megszökhetett, Hatodik kislisszolt a hátuk mögött, végigszaladt a folyosón, és végre feltárult előtte a hegy gyomrába vájt hatalmas üreg. Sötét, huzatos, egymásba kapcsolódó alagutak végeláthatatlan labirintusába jutott. Mindent kamerák figyeltek. Üvegfalú, fényesen kivilágított kamrák mellett haladt el, melyek leginkább kutatólaboratóriumoknak tűntek. A mogadoriak műanyag köpenyben és védőszemüvegben vizsgáltak valamit, de Hatodik annyira igyekezett, hogy nem volt ideje megnézni, pontosan mit is csinálnak. Egy másik, hatalmas teremben mogadoriak ültek több ezer számítógép képernyője előtt, és Hatodik szerint azt figyelték, nem bukkan-e fel valamilyen információ rólunk. Akárcsak Henri - gondolom. Az egyik folyosón vastag acélajtók sorakoztak, mögöttük valószínűleg újabb cellák. De itt sem állt meg, tudta, hogy a tálentuma még nem fejlődött ki teljesen, és félt, hogy ismét láthatóvá válik. A sziréna eközben folyamatosan zúgott. Aztán Hatodik eljutott a föld alatti város szívébe, egy óriási, legalább fél mérföld átmérőjű csarnokba, ami olyan sötét és homályos volt, hogy alig látott el a túlsó végéig. Szakadt róla a víz a fullasztó hőségben. A falakat és a mennyezetet hatalmas fagerendákkal támasztották meg, nehogy beomoljon a barlang. Az alagutak száját a sötét falakba vésett keskeny párkányok kötötték össze. Feljebb a hegy kőanyagából kialakított hosszú boltívek sorozata hidalta át az óriási teret. Hatodik meghúzta magát az egyik kiszögellésnél, és ide- oda cikázó tekintettel próbálta megtalálni a kivezető utat. Számtalan folyosó nyílt a barlang falából. Ám hiába fürkészte ezeket, egyik sem kecsegtette a szabadulás reményével. Végül mégis megpillantott valamit: a barlangterem túloldalán, az egyik nagyobb alagútban mintha természetes fény csillant volna. Már épp nekikészült, hogy a legközelebbi támasztó- gerendán felmásszon az oda vezető kőhídra, amikor valami mást is észrevett: a mogadorit, aki megölte Katarinát. Nem hagyhatta, hogy büntetlenül megússza. Elindult utána. A mog éppen abba a szobába tartott, ahol végzett Katarinával. Hatodik követte. - Egyenesen az asztalához léptem, fogtam a legélesebb pengét, és hátulról elvágtam vele a nyakát. A vére a földre ömlött, a teste pedig hamarosan egy kupac hamuvá lett. Rögtön megbántam, hogy ilyen gyorsan végeztem vele, lassúbb halált érdemelt volna. Azt kívántam, bárcsak megölhetném még egyszer. - És mit csináltál, miután végre sikerült kijutnod? - kérdezem. - Fölmásztam a szemközti hegy tetejére, és egy órán keresztül onnan figyeltem a barlangjukat. Igyekeztem minden apró részletet az emlékezetembe vésni. Amikor végül elindultam a legközelebbi mellékút irányába, útközben megjegyeztem a fontosabb tereptárgyakat. Az úthoz érve fölugrottam egy lassan haladó furgon platójára. A sofőr nem sokkal később megállt

tankolni, én pedig elloptam a vezetőfülkéből a térképét, egy noteszt meg pár tollat. Ja, meg egy zacskó chipset. - Király! Milyen chips volt? - kérdezi Sam. - Ne hülyülj már - szólok rá. - Mi van? - Barbecue-s volt, Sam. Bejelöltem a barlang helyét a térképen, amit mutattam nektek a motelban, a noteszba pedig lejegyeztem mindent, amire emlékeztem. Aki azt elolvassa, az gond nélkül eljut a barlang bejáratához. A jegyzeteket a várostól nem messze elrejtettem, de a térképet megtartottam, aztán loptam egy kocsit, és Arkansas-ig meg sem álltam. De persze a Ládámat addigra már rég elvitték. - Sajnálom. - Én is - feleli. - De nélkülem úgysem tudják kinyitni. Egy nap talán majd visszakapom. - Legalább az enyém megvan még. - Ki kellene nyitnod - mondja. Tudom, hogy igaza van. Már rég meg kellett volna tennem. Akármit rejt magában a Ládám, akármilyen titok van benne, Henri azt akarta, hogy ismerjem meg. A titkok. A Láda. Ezeket említette, mielőtt meghalt. Ostobának érzem magam, amiért ilyen hosszú ideje halogatom a dolgot, de valami azt súgja, bármi kerül is elő a Ládából, az egy hosszú, fáradságos út kezdetét jelzi majd. - Hamarosan kinyitom - válaszolom. - De most szálljunk le a vonatról, és keressünk valamilyen biztonságos helyet.

KILENCEDIK FEJEZET

REGGEL

ÉN

KELEK

FÖL

ELSŐKÉNT,

AMIKOR

MEGSZÓLAL

az ébresztőcsengő. Mindig én vagyok az első. Nem mintha annyira korán kelő lennék, csak szeretek nyugodtan kimenni a mosdóba, mielőtt megrohanják a többiek. Gyorsan bevetem az ágyamat - az évek során tökéletesre fejlesztettem a technikámat. A lényeg az, hogy a lepedőt, a pokrócot és az ágytakarót jól be kell préselni a matrac alá az ágy végénél. Ha azzal megvagyok, már csak végig kell simítani az ágytakarón, a széleket oldalt begyömöszölni, és szépen rátenni a párnát, hogy hibátlan legyen a végeredmény. Mire végzek az ágyazással, a háló másik végében, az ajtóhoz legközelebb álló ágyból is fölkel valaki: Ella az, az új lány, aki vasárnap érkezett. Akárcsak az előző két reggelen, most is próbálja utánozni a mozdulataimat, de nem nagyon megy neki. Rosszul csinálja, az ágy fejétől kezdi, nem a lábától. Katherine nővér elnéző volt vele, de ma van a heti váltás, és este már Dora nővér ellenőrzi a rendet. Tudom, hogy nem fog kivételezni Ellával, akármin ment is keresztül szegény. - Segítsek? - kérdezem, és elindulok felé. Rám emeli szomorú tekintetét. Látom rajta, hogy nem érdekli az ágyazás. Gyanítom, hogy most semmi sem érdekli, és nem hibáztathatom érte: borzasztó lehetett, hogy elveszítette a szüleit. Szeretném megnyugtatni, hogy ne aggódjon, velünk, az„életfogytosokkal"ellentétben ő egy hónapon belül talál magának új családot. De ugyan miféle vigaszt jelentene ez most? Az ágya végéhez hajolok, lejjebb húzom a lepedőt meg a pokrócot, hogy be tudjam gyűrni őket a matrac alá, majd kiterítem az ágytakarót. - Fogd meg azt a felét - biccentek az ágya bal oldala felé, én pedig átmegyek a jobb oldalra. Együtt kisimítjuk a takarót, és az ágy máris ugyanolyan makulátlan, mint az enyém. -Tökéletes - mondom elégedetten. - Köszönöm - feleli Ella alig hallható, félénk hangon. Nagy, barna szemébe nézek, és önkéntelenül azonnal megkedvelem. Úgy érzem, vigyáznom kell rá, nehogy baja essen. - Részvétem a szüleid miatt. Lesüti a szemét. Egy pillanatra azt hiszem, átléptem egy határt, amit nem kellett volna, de aztán halványan elmosolyodik, és azt mondja: - Köszönöm. Nagyon hiányoznak. - Biztos vagyok benne, hogy te is nagyon hiányzol nekik. Együtt megyünk ki a fürdőszobába. Feltűnik, hogy Ella lábujjhegyen jár, teljesen hangtalanul. A fogkefét egészen fölül fogja, kicsi ujjai majdnem hozzáérnek a sörtékhez, ezért sokkal nagyobbnak látszik a kezében, mint amekkora

valójában. Amikor a tükörben meglátom, hogy figyel, rávigyorgok. Elmosolyodik, kivillantja apró tejfogait. A fogkrém habja kicsordul a szájából, végigfolyik az alkarján, és lecsöpög a könyökéről. Megakad a szemem a bőrén kirajzolódó fehér S betűn, és elkalandoznak a gondolataim. Forró júniusi nap. Felhők úsznak a kék égen. Hűs hullámok fodrozódnak a napfényben. A levegő fenyőillatot sodor felénk. Mélyen beszívom, és a Santa Teresa minden feszültsége egy csapásra eltűnik. Bár a második tálentumom valószínűleg nem sokkal az első után megjelent, majdnem egy teljes év telt el, mire felfedeztem. Véletlenül jöttem rá, hogy már kifejlődött, és azóta is eltűnődöm néha, vajon vannak-e más különleges képességeim is, amikről nem tudok. Minden évben, amikor elkezdődik a nyári szünet, a nővérek a,jó magaviseletűeket" megjutalmazzák egy négynapos kirándulással a közeli hegyekbe. Mindig imádtam ezt a kirándulást. Ugyanazért, amiért a titkos barlangomat is. Menekülést jelentett - ritka lehetőséget arra, hogy négy napig úszkáljak a kék vizű hegyi tóban, túrázzak, a csillagos égbolt alatt aludjak, és beszívjam a Santa Teresa dohos folyosóitól távoli friss levegőt. Röviden: lehetőségünk nyílt arra, hogy néhány napig úgy éljünk, mint más korunkbeli lányok. Néha még a nővérek is elnevették magukat, amikor azt hitték, senki sem látja őket. A tóban van egy úszóknak épített móló. Nagyon rossz úszó vagyok, évekig csak a partról figyeltem a többieket, ahogy nevetve ugráltak a mólóról a vízbe. Aztán évről évre addig gyakoroltam egyedül a sekély vízben, míg tizenhárom éves koromra végül kifejlesztettem egy lassú és

ügyetlen,

kutyaúszásra

emlékeztető

stílust,

aminek

révén

fennmaradtam a felszínen. Így sikerült elevickélnem a mólóig, és ez tökéletesen elég volt nekem. A mólón örök játék, hogy a lányok egymást lökdösik a vízbe. Csoportokba összeállva tisztítják meg a terepet, és amikor már csak egy csapat maradt, jöhet a mindenki mindenki ellen. Eleinte azt gondoltam, La Gorda könnyedén elbánik majd a többiekkel, hiszen ő a legnagyobb

és

legerősebb

a

Santa

Teresában,

ám

ritkán

diadalmaskodott, többnyire túljártak az eszén a kisebb, de agyafúrtabb lányok. Legtöbbször egy Bonita nevű lány maradt állva. Nem akartam részt venni a La Reina del Muelle, a móló királynője nevű játékban. Nyugodtan üldögéltem aznap a móló szélén, lábamat a vízbe lógatva, amikor Bonita hátulról meglökött, és nagy hasassal a tóba zuhantam. - Ha nem játszol, húzd vissza a beledet a partra! - förmedt rám, és hátravetette a haját. Visszakapaszkodtam a mólóra, és vadul nekirontottam. Tiszta erőből meglöktem, mire hanyatt belecsobbant a vízbe. Nem hallottam, hogy közben La Gorda mögém lopakodott. Hirtelen megtaszított hátulról. A lábam megcsúszott a vizes deszkán, és úgy bevágtam a fejemet meg a vállamat a móló szélébe, hogy csillagokat láttam a fájdalomtól. Pár pillanatra elveszítettem az eszméletemet, és amikor kinyitottam a szemem, a víz alatt találtam magam. Semmit nem láttam, minden vaksötét volt körülöttem. Ösztönösen kapálózni

kezdtem, a felszín felé igyekeztem. De a fejem a móló aljának ütődött, ahol alig néhány ujjnyi levegő volt a víz és a deszkák között. Hátrahajtottam a fejemet, próbáltam kidugni az orromat, hogy levegőhöz jussak, de a víz azonnal átcsapott az arcomon. Pánikba estem, égett a tüdőm. Balra fordultam volna, de rögtön nekiütköztem valaminek - beszorultam a móló műanyag korlátai közé. Víz került a tüdőmbe, és átvillant az agyamon, mennyire abszurd így meghalni. A többi Védőre gondoltam, meg a forradásra, ami hamarosan a bokájukba ég. Vajon azt hiszik majd, hogy Harmadik halt meg, vagy valamiképp tudni fogják, hogy én voltam az? Vajon más a jel, ha nem a mogadoriak végeznek velem, hanem a saját ostobaságom miatt halok meg? Lassan becsukódott a szemem, és lesüllyedtem. Amikor az utolsó buborékok is előtörtek a számból, hirtelen kinyílt a szemem, és különös nyugalom áradt szét bennem. Már nem fájt a tüdőm. Lélegeztem. A víz csiklandozta a tüdőmet, de megszűnt a légszomjam, és egyszer

csak

rádöbbentem,

hogy

fölfedeztem

a

második

tálentumomat: képes vagyok lélegezni a víz alatt! Ha nem kerültem volna ilyen életveszélyes helyzetbe, talán sosem jövök rá. Nem akartam, hogy máris megtaláljanak a lányok, akik a vízbe ugorva kerestek, ezért leereszkedtem a tó aljára. A világ elhomályosult előttem, a lábam belesüppedt a hideg iszapba. A szemem hamar megszokta a sötétséget, és már láttam a zavaros barna vízben. Eltelt tíz perc. Aztán húsz. Végül a lányok abbahagyták a kutatást, és kiúsztak a partra. Valószínűleg megszólalt az ebédet jelző csengő. Megvártam, míg mindenki eltűnik, aztán a tó fenekén gyalogolva lassan elindultam a part felé. Minden egyes lépésnél térdig merültem az iszapba. Egy idő után a jéghideg rétegből melegebbe értem, a víz színe kivilágosodott, az iszapot pedig előbb kavics, majd homok váltotta fel. Végül kibukkant a fejem. A lányok, köztük La Gorda és Bonita, megkönnyebbülten sikoltozva szaladtak felém. A partra érve végignéztem magamon, és észrevettem egy vágást a vállamon: a lecsorduló vér S betűt rajzolt az alkaromra. A nővérek nem engedtek vissza a vízbe, a délután hátralévő részét az egyik fa alatt álló piknikasztalnál kellett töltenem, de nem bántam. Hiszen kialakult még egy tálentumom. A fürdőszobában Ella észreveszi, hogy a karján lecsorgó fogkrémhabot nézem a tükörben. Zavarba jön, és megpróbálja úgy tartani a fogkefét, ahogy én, de ezzel csak azt éri el, hogy még több hab folyik ki a szájából. - Olyan vagy, mint egy buborékgyár - mondom neki mosolyogva, és egy törölközővel megtörlöm az arcát. Éppen végzünk, amikor megérkeznek a többiek. A hálóban gyorsan felöltözünk, és amikor ők visszaérnek a mosakodásból, mi már megyünk is kifelé a teremből. Pont, ahogy szeretem. Az étkezőben felmarkoljuk az előrecsomagolt ebédünket, és kilépünk a reggeli hidegbe. Útközben rágni kezdem az almát. Ella követi a példámat. Úgy számolom, becsöngetés előtt még lesz tíz percem, meg tudom nézni a

neten, van-e valamilyen új hír John Smithről. A gondolat mosolyt csal az arcomra. - Miért mosolyogsz? Szeretsz iskolába járni? - kérdezi Ella. Feléje fordulok. A félig elfogyasztott alma óriásinak látszik a kezében. - Mert szép időnk van ma reggel - felelem. - És mert jó társaságban vagyok. Az utcai árusok éppen nyitják a standokat, amikor elhaladunk mellettük. A hó még nem olvadt el, nagy kupacokban áll a Calle Principal két oldalán, de az úttest le van takarítva. A jobb oldalon kinyílik Héctor Ricardo házának ajtaja, és kilép rajta Héctor, kerekes székben tolja maga előtt az édesanyját. Az idős asszony hosszú ideje Parkinson- kórban szenved. Öt éve van tolószékhez kötve, és három éve nem tud beszélni. Héctor kitolja az anyját a napra, és rögzíti a szék kerekeit, ő maga azonban visszahúzódik az árnyékba és lehajtja a fejét. - Jó reggelt, Héctor! - kiáltok oda neki. Fölemeli a fejét, és hunyorogva néz rám. Remegő kézzel int. -

Marina, a tenger lánya - hörrenti rekedten. - A holnapnak csak a

ma kétségei szabnak gátat. Megállok, és elmosolyodom. Ella is megtorpan. - Ez egész jó volt - mondom elismerően. -

Sose kételkedj az öreg Héctorban, van még egy s más a tar-

solyomban. - Jól vagy? -

Erő, magabiztosság, alázat, szeretet. A boldog élet négy alap-

tétele Héctor Ricardo szerint - feleli. Válaszának ugyan semmi köze a kérdésemhez, mégis jó kedvem lesz tőle. Héctor tekintete Ellára vándorol. - Hát ez a kis angyal kicsoda? Ella ijedten megfogja a kezemet, és a hátam mögé bújik. -

A neve Ella - mondom, és lenézek rá. - Ő pedig Héctor, a barátom.

-

Aki a jófiúk közé tartozik - teszi hozzá a férfi, de hiába, Ella nem

bújik elő. Héctor búcsút int nekünk, és folytatjuk utunkat az iskola felé. - Tudod, hova kell menned? - kérdezem. -

Senora Lopez osztályába kerültem - válaszolja Ella mosolyogva.

-

Szerencséd van. Én is hozzá jártam. Ő is a jók közé tartozik,

akárcsak Héctor.

***** El vagyok keseredve: mindhárom iskolai számítógép foglalt. Három városi lány lázasan pötyögteti a billentyűket, a fizika házidolgozatukat igyekeznek határidőre befejezni. Végiglavírozok a napon, de közben állandóan csak egyvalami jár a fejemben: John Smith szökésben van, valahogy mindig sikerül meglógnia a törvény elől, én pedig itt ragadtam Santa Teresában, egy poros kisvárosban, ahol semmi nem történik. Mindig úgy gondoltam, csak akkor megyek majd el innen, ha betöltöm a tizennyolcat. De most, hogy John felbukkant Amerikában, és mindenki őrá vadászik, tudom, hogy minél előbb csatlakoznom kell hozzá. Már csak az a kérdés, hogyan találhatnám meg. Az utolsó órám spanyol történelem. A tanár Francisco Franco tábornokról és az 1930-as években dúló spanyol polgárháborúról

magyaráz. Egy idő után kiszűröm a hangját, előveszem a jegyzetfüzetemet, és kérdésekkel megtűzdelve leírom, amit a legutóbb olvasott cikkből Johnról megtudtam.

John Smith 4 hónapig élt az ohiói Paradise-ban. Tennessee-ben megállította egy rendőr, amint 2 hasonló korú társával éjszaka egy furgonnal nyugat felé tartott. Hová mehettek? Az egyik társa valószínűleg Sam Goode, szintén paradise-i lakos, akit eredetileg túsznak gondoltak, most viszont már bűntársként tartanak nyilván. Ki lehet a harmadik? A hírek szerint egy fekete hajú lány. A lánynak az álmomban fekete haja volt. Hol van Henri? Hogy tudtak elmenekülni 2 helikopter és 35 rendőr elől? Mitől zuhant le a 2 helikopter? Hogy tudnék kapcsolatba lépni Johnnal VAGY a többiekkel?

Írjak ki valamit a netre? Túl veszélyes. El tudom rejteni valahogy a mogok elől? És ha igen, a többiek hogyan fogják megtalálni? John szökésben van. Hozzáfér-e egyáltalán az internethez? Esetleg Adelina tud valamit, amit én nem? Beszéljek vele erről? Megáll a tollam a papír fölött. Az internet és Adelina - csak ez a két ötletem van, és egyik sem valami ígéretes. De mi mást tehetnék? Minden olyan kilátástalannak tűnik. Ennyi erővel akár füstjeleket is eregethetnék a levegőbe. Ám nem hagy nyugodni az az érzés, hogy valamiről megfeledkeztem - valamilyen kulcsfontosságú részletről, ami szinte kiböki a szememet, mégsem látom. A tanár tovább magyaráz. Behunyom a szemem, és újra végiggondolom az egészet. Kilenc Védő. Kilenc Cépan. Egy űrhajó, ami elhozott bennünket a Földre, és itt várja valahol elrejtve, hogy egy napon visszavigyen minket. Csak arra emlékszem, hogy valami elhagyatott helyen értünk földet, egy vihar kellős közepén. Védővarázslatot idéztek ránk, ami megóv minket a mogadoriaktól, de csak addig hatásos, amíg szét vagyunk szóródva, amíg távol maradunk egymástól. De miért? Egy védővarázslat, ami elválaszt minket, nem tűnik éppen logikusnak, hiszen külön-külön aligha győzhetjük le a mogadoriakat. Akkor mégis mi értelme? Nem tudom a választ a kérdésre, ám az agyam egyre csak zakatol tovább. Ismét behunyom a szemem, és szabad folyást engedek a gondolataimnak. A terv az volt, hogy elrejtőzünk. De meddig? Míg a tálentumaink ki nem alakulnak - akkor aztán meglesznek az eszközeink, hogy szembeszálljunk velük és legyőzzük őket. És mi az, amihez hozzáférhetünk, amint végre kifejlődött az első tálentum? A felelet túl kézenfekvő ahhoz, hogy helyesnek merjem hinni. A toll még mindig a kezemben, a papírhoz érintem hát a hegyét, és leírom az egyetlen választ, ami eszembe jut:

A

Láda.

TIZEDIK FEJEZET AKÁRHÁNYSZOR

LEHUNYOM

A

SZEMEM,

MINDIG

vannak. Minden éjjel Sarah arca kísért, felbukkan egy-egy másodpercre, majd elnyeli a sötétség, aztán csak a segélykiáltásait hallom. Kétségbeesetten keresem, de nem találom sehol. Rémülten szólongat, a hangja ijedt és távoli, én pedig nem tudok a nyomára akadni. Aztán megjelenik Henri, a végtagjai kicsavarva, a teste füstöl, rám néz, és mindketten tudjuk, hogy közös történetünk a végéhez ért. Nem félelmet látok a szemében, nem is megbánást vagy szomorúságot, hanem inkább büszkeséget, megkönnyebbülést és szeretetet. Mintha azt üzenné, hogy folytatnom kell a harcot, egészen a végső győzelemig. Aztán végül még egyszer rám néz, a tekintetében könyörgés. Nem véletlenül jöttünk Paradise-ba - ismétli, és még mindig nem értem, mit akar ezzel mondani. - Semmiért nem adnám a veled töltött időt, kölyök. Az egész Lorienért sem. Az egész nyamvadt világért sem. Ez az én keresztem. Minden egyes alkalommal, amikor Henrival álmodom, végig kell néznem, ahogy meghal. Újra meg újra. Látom a Lorient, olyannak, amilyen a háború előtti időkben volt. Látom az őserdőket és az óceánokat, amelyek már száz meg száz álmomban szerepeltek. Kisgyerekként szaladgálok a magas fűben, miközben mindenki mosolyog és nevet körülöttem. Mit sem sejtenek a közelgő borzalmakról. Aztán látom a háborút, a pusztítást, a gyilkolást, a vért. Néha, mint ma éjszaka is, látomásaim vannak, amelyek mintha a jövőt mutatnák. RÉMÁLMAIM

Alighogy lehunyom a szemem, máris elragad valami. Olyan tájra érkezem, amit még soha nem láttam, mégis ismerősnek tűnik. Végigfutok egy szeméttel és törmelékkel borított ösvényen. Törött üvegek. Égett műanyag lomok. Rozsdás vasdarabok. Csípős füst mar az orromba, könnybe lábad tőle a szemem. Omladozó épületek magasodnak a szürke égbolt előtt. Jobb kéz felől sötét, poshadt vizű folyó. Tumultus zsivaját hallom. Kiáltozás és fémes csörömpölés tölti meg a levegőt. Dühös tömeg vesz körül egy kifutópályát, ahol űrhajó készül felszállni. Belépek a szögesdróttal megerősített kapun, és odamegyek a tömegtől elkerített felszállóhelyre. Az aszfalton lávaszínű, vékony erecskék. Mogadori katonák igyekeznek kordában tartani a tömeget, miközben felderítők sürgölődnek a föld fölött lebegő, fekete, gömb alakú űrhajó körül. A tömeg ismét nekifeszül a kerítésnek, de a katonák visszaverik őket. A tüntetők alacsonyabbak a katonáknál, de a bőrük ugyanolyan hamuszürke. Halk, ám egyre erősödő zúgás hangzik föl valahonnan a hajó mögül. A tömegben állók elcsöndesednek, rémülten hátrálni kezdenek, miközben a katonák rendezik a soraikat. És akkor lezuhan valami az égből. Sötét forgószél támad, magába szívja a környező felhőket, és feketére festi a levegőt. A fülemre tapasztom a kezem. Aztán az a valami becsapódik a talajba, és a rengéshullámok majdnem ledöntenek a lábamról. Minden elnémul, és amikor felszáll a por, egy tökéletes gömb alakú, fehér gyöngyházfényű űrhajót pillantok meg. Az oldalán félresiklik egy kerek ajtó, és hatalmas teremtmény lép ki rajta. Ugyanaz, amelyik a kastélyban megpróbált lefejezni. A kerítés mögött állók felhördülnek, rémülten lökdösődve húzódnak hátrébb a szörnyeteg elől. A lény még magasabb és izmosabb, mint ahogy emlékeztem rá, az arcvonásai finoman metszettek, haja rövid. Tetoválások és hegek borítják a karját, ám a legnagyobb, groteszkül lilás forradás a nyakán látható. Az egyik katona kihoz az űrhajóból egy arany sétapálcát, aminek a feje hajlított, mint egy ácskalapácsé, az oldalára pedig fekete

szemet festettek. Amikor a teremtmény kézbe veszi a botot, a szem életre kel, ide-oda forogva pásztázza a környezetét, majd végül megállapodik rajtam. A mogadori is a tömeg felé fordul, érzi a közelségemet. Összeszűkül a szeme. Tesz egy jókora lépést felém, fölemeli az arany pálcát. A fekete szem lüktet. Az egyik bámészkodó hirtelen odakiált valamit a lénynek, és dühödten rázza a kerítést. A mogadori a tüntető felé fordul, és meglendíti a botot. A szem vörösen felizzik, és a tiltakozó azonnal apró darabokra szakad. Testének cafatai átrepülnek a szögesdrót kerítés lyukain. Kitör a pánik, fejvesztve menekül mindenki. A mogadori ismét felém fordul, és botjával a fejemre mutat. Zuhanok. Súlytalanul lebegek, míg el nem fog a hányinger. Amit a szörnyeteg nyakában látok, annyira felzaklat, hogy azonnal felébredek, mintha villám csapott volna belém.

***** Hajnalodik, reggeli derengés ragyogja be a szobát. A tárgyak visszanyerik eredeti alakjukat. Verejtékben úszva riadok föl, alig kapok levegőt. De legalább itt vagyok, a fejfájásom és a zavarodottságom pedig azt jelenti, hogy nem haltam meg. Nem vagyok már azon a borzalmas helyen, ahol egyetlen mozdulattal átrobbanthatják valakinek a darabjait egy drótkerítésen. Miután leszálltunk a vonatról, találtunk egy lakatlan házat a George-tó melletti természetvédelmi terület közelében. Henrinak biztos nagyon tetszene: különálló, csöndes kis ház, egyszerre biztonságos és otthonos. Földszintes épület, kívül a falakat halványzöldre festették, a belső térben a bézs különböző árnyalatai jelennek meg, a szőnyegek barnák. Minden szempontból tökéletes lenne, ha a vizet nem zárták volna el. A mindent beborító vastag porréteg elárulja, hogy jó ideje nem járt itt senki. Oldalra fordulok, és a párnámon heverő telefonra pillantok. Az imént látottakat csak akkor tudnám kiverni a fejemből, ha

találkoznék vagy legalább beszélhetnék Sarah-val. Lassan két hete, hogy utoljára láttam. Eszembe jut, amikor ' a szobámban voltunk, miután hazatért Coloradóból - ahogy öleltük egymást. Ha csak egyetlen pillanatot őrizhetnék meg a vele töltött időből, hát ez lenne az. Behunyom a szemem, megpróbálom elképzelni, mit csinálhat most, milyen ruha lehet rajta, kivel beszélgethet. A hírekben hallottam, hogy a Paradise-hoz legközelebb lévő hat középiskola mindegyike befogad egy-egy csoport diákot, amíg az új épület el nem készül. Kíváncsi vagyok, Sarah melyikbe került, és hogy vajon fotózik-e még. Kézbe veszem a telefonomat, ami egy bizonyos Julius Tzeazar nevén van nyilvántartva. Henri humora még mindig meg tud lepni. Napok óta most először kapcsolom be a készüléket. Nem kell mást tennem, hogy halljam Sarah hangját, csak tárcsáznom a számát. Ennyire egyszerű. Bepötyögöm a jól ismert számokat, és amikor elérek az utolsóhoz, lehunyom a szemem, veszek egy nagy levegőt - és kikapcsolom a készüléket. Tudom, hogy az utolsó számot nem szabad lenyomnom. Nem tehetem meg. Sarah - és mindnyájunk - biztonsága érdekében. Kint a nappaliban Sam a CNN műsorát nézi Henri laptopján. Szerencsére a mobilnet - amire Henri ki tudja, milyen álnéven szerződött - még mindig működik. Sam lázasan jegyzetel egy noteszba. Három nap telt el a tennessee-i incidens óta, tegnap éjjel érkeztünk meg Floridába. Többször is átszálltunk, három különböző kamion pótkocsijában utaztunk - az egyikkel kétszáz mérföldet rossz irányba -, majd végül föllógtunk egy vonatra, ami elhozott minket idáig. A tálentumaink - a gyorsaságunk, Hatodik láthatatlansága - nélkül mindez nem sikerült volna. Az a szándékunk, hogy egy időre meghúzzuk magunkat, hadd csituljon el a felhajtás körülöttünk. Összeszedjük magunkat, edzésbe állunk, és amennyire lehet, igyekszünk kerülni a további zűröket, mint amilyen ez a helikopteres üldözés volt. Első lépés: szükségünk van egy autóra. Második lépés: ki kell találnunk, mi legyen a következő lépés. Ezt

ugyanis egyikünk sem tudja. Ilyenkor tudatosul bennem, mennyire hiányzik Henri. - Hol van Hatodik? - kérdezem, ahogy kitámolygok a nappaliba. - Kint úszik, azt hiszem - feleli Sam. Az egyik legklasszabb dolog a házban, hogy saját medencéje van, amit Hatodik rögtön fel is töltött egy heves felhőszakadással. - Nem akarod meglesni, hogy néz ki fürdőruhában? Sam elvörösödik. - Fogd be! A híreket nézem. Tudod jól, hogy ébernek kell lennünk. - És van valami érdekes? - Azon kívül, hogy most már a bűntársadnak tartanak, és a fejemre kitűzött nyomravezetői díjat félmillió dollárra emelték? kérdezi. - Ez igen! Látom, élvezed a szitut. - Igen, ez tényleg király - mondja vigyorogva. - Egyébként semmi új. Nem értem, Henri hogy tudott lépést tartani ezzel a rengeteg hírrel. Több ezer új sztori jelenik meg mindennap. - Henri sosem aludt. - Na és te nem akarod meglesni Hatodikat fürdőruhában? kérdezi Sam, visszafordulva a képernyő felé. Legnagyobb meglepetésemre a hangjában nyoma sincs komolytalanságnak. Pedig tudja, mit érzek Sarah iránt. És én is tudom, hogy tetszik neki Hatodik. - Hát ezzel meg mit akarsz? - Látom én, hogy nézel rá. - Rákattint egy kenyai repülő- gépszerencsétlenségről szóló beszámolóra. Egyetlen túlélő. - Miért, hogy nézek rá? Hagyjuk. Nem szóltam semmit. - A túlélő egy idős asszony. Nem közénk tartozik. - Sam, a lorinok szerelme egy életen át tart. És én szerelmes vagyok Sarah-ba. Ezt te is tudod jól. Rám néz a laptop képernyője fölött.

- Igen, tudom. De akkor is... Te pont olyan vagy, amilyen pasikra ő bukik, én meg csak egy okostóni vagyok, akinek a mániája minden földönkívüli meg a világűr. Nem tudom elképzelni, hogy valaha belém zúgjon. - Igazi terminátor vagy. Ezt sose felejtsd el! Elhúzom az üvegajtót, és kiballagok a ház mögötti medencéhez. A kertben eléggé elburjánzottak a növények, látszik, hogy senki nem gondozza őket. Az udvart téglafal veszi körül, ami megóv minket a járókelők kíváncsi tekintetétől. Bár szerencsére nem sok járókelő akad errefelé. A legközelebbi szomszéd úgy negyed mérföldre lakik tőlünk. A legközelebbi város kocsival tíz percre van. Hatodik úgy hasítja a vizet, mintha az lenne a természetes közege. Mellette egy kacsacsőrű emlősre emlékeztető, hosz- szú fehér szőrű, szakállas lény úszik legalább kétszer olyan gyorsan fogalmam sincs, Bernie Kosar éppen milyen állat bőrébe bújt. A lány megérzi a jelenlétemet, megáll a hossz végén, és könyökét a medence szélére támasztva félig kiemelkedik a vízből. Bernie Kosar kimászik, és visszaváltozik kutyává. Ahogy vadul megrázza magát, alaposan összefröcsköl. Jólesik a frissítő zuhany, és megint eszembe jut, milyen jó újra délen lenni. - Ki ne nyírd a kutyámat! - mondom. Azon kapom magam, hogy Hatodik tökéletes vállát és karcsú nyakát figyelem. Talán mégis Samnek van igaza. Lehet, hogy ugyanúgy nézek rá, mint ő. Minden eddiginél erősebb késztetést érzek, hogy visszarohanjak a házba, bekapcsoljam a telefonomat, és felhívjam Sarah-t. - Inkább ő nyír ki engem. Úgy úszik, mint aki teljesen meggyógyult. Erről jut eszembe, hogy van a fejed? - Még mindig fáj. - Végighúzom rajta a kezem. - De túlélem. Felőlem akár már ma elkezdhetjük az edzéseket, ha erre vagy kíváncsi. - Helyes. Már nagyon várom. Rég volt, amikor utoljára együtt edzettem valakivel. - Biztos, hogy velem akarsz gyakorolni? Ugye tudod, hogy könnyen megsérülhetsz?

Elneveti magát, és vizet köp felém. - Ezt nem kellett volna - ingatom a fejemet, és a vízfelszínre koncentrálva elindítok felé egy hullámot. Hatodik lebukik, nehogy a víz az arcába csapjon, aztán mikor ismét felbukkan, egy hatalmas hullám tetején ül, ami majdnem az egész medencét kiüríti, és felém száguld. Mielőtt megmozdulhatnék, Hatodik elegánsan ellép az útból, a hullám azonban nem áll meg, és jól nekicsap a ház falának. Hallom a lány nevetését. A víz visszahúzódik a medencébe, én pedig megpróbálom utánalökni Hatodikat. Egy mozdulattal elhárítja a telekinézist, és a következő pillanatban a levegőben találom magam, kétségbeesetten kalimpálok a kezemmel. - Mi a fenét műveltek ti itt? - kérdezi Sam. Az üvegajtó előtt áll. - Hatodik tiszteletlenül beszélt velem, ezért úgy döntöttem, móresre tanítom. Jól megadtam neki, mi? Még mindig fejjel lefelé lógok a levegőben, valamivel a medence fölött. Érzem Hatodik szorítását a jobb bokámon: pontosan ugyanolyan érzés, mintha a kezével tartana. - De még mennyire. Biztos tanult a leckéből - feleli Sam. - Épp most akartam bevinni a döntő csapást. De ráérek, nem akarom elsietni. - Mit gondolsz, Sam? - fordul felé Hatodik. - Elengedjem? Mosoly terül szét Sam arcán. - Engedd. - Hé! - kiáltom. A következő pillanatban a lány elenged, én pedig fejjel előre belezuhanok a vízbe. Amikor feljövök a felszínre, Hatodik és Sam a térdüket csapkodják a nevetéstől. - Ez még csak az első menet volt - mondom. Kimászom a partra, lehúzom a vizes pólót és a betonra hajítom. - Váratlanul ért a támadásod. De csak várd ki a végét! - Hova lett a kemény és férfias John? - kérdezi Sam. - Vagy nem ezzel jöttél, amikor Hatodik kopaszra nyírt? - Sose hallottál még taktikázásról? Ezt csak azért csináltam, hogy Hatodikban hamis biztonságérzet alakuljon ki. Majd akkor rántom ki alóla a szőnyeget, amikor egyáltalán nem számít rá.

- Ja, persze, kíváncsian várom - mondja Sam, aztán csöndesebben hozzáteszi: - Bárcsak nekem is lennének tálentumaim! Hatodik megáll közöttünk egyrészes fekete fürdőruhájában. Még mindig nevet, víz csorog a karján meg a lábán, miközben előrehajol, és kicsavarja a vizet a hajából. A heg a lábán még most is el van színeződve, de már nem olyan lila, mint egy hete. Amikor végez, hátraveti a haját. Sammel megbabonázva figyeljük. - Akkor délután kezdhetjük az edzést? - kérdezi a lány. - Vagy még mindig attól félsz, hogy kárt teszel bennem? Felfújom az arcom, és lassan kiengedem a levegőt. - Majd megpróbálom visszafogni magam. Az a heg a lábadon még mindig nagyon csúnya. De amúgy igen, benne vagyok, kezdhetjük. - És te mit mondasz, Sam? - Azt akarjátok, hogy én is együtt gyakoroljak veletek? Komolyan? - Még szép. Most már te is közénk tartozol - feleli Hatodik. Sam bólint, és összedörzsöli a kezét. - Benne vagyok. - Úgy vigyorog, mint egy kisgyerek karácsony napján. - De ha csak homokzsáknak akartok használni, akkor hazamegyek. Délután kettőkor kezdünk. Az égen gyülekező felhőket látva nem számítok hosszú edzésre. Sam lábujjhegyen ugrál, rövidnadrág és bő póló van rajta. Olyan vézna, hogy a térde meg a könyöke majd átszúrja a bőrét, de ha a szívet és az elszántságot centikben lehetne mérni, akkor legalább akkora lenne, mint az a mogadori, akit láttam kiszállni a fehér űrhajóból. Kezdetnek Hatodik bemutatja, milyen közelharctechnikákat ismer, és hamar kiderül, hogy sokkal képzettebb nálam. Olyan könnyedén és precízen mozgatja a testét, mint egy gépezetet, amikor bevisz egy ütést, egy rúgást, vagy hátralép, hogy kivédje a támadást. Megmutatja, hogyan támadjunk vissza, és mennyire fontos a helyes mozgáskoordináció, aztán addig gyakoroljuk a mozdulatokat, míg reflexszerűvé nem válnak. Sam nagyon lelkes, és az sem tántorítja el, amikor Hatodik egy-egy ütéssel fellöki, vagy

úgy gyomorszájon vágja, hogy egy percig alig kap levegőt. Én is többször járok így, és próbálom ugyan elviccelni a dolgot, mintha csak játszanánk, de bármennyire igyekszem, esélyem sincs ellene. Fogalmam nincs, hogyan volt képes egyedül megtanulni mindezt. Miután másodszor is feltörli velem az udvart, fűszálakat és földet köpködve belátom, hogy rengeteget tanulhatok tőle. Az eső fél óra múlva kezd rá. Először csak szemerkél, aztán megnyílik az ég, mi pedig berohanunk a ház fedezékébe. Sam odabent is folytatja az edzést, ütésekkel és rúgásokkal teszi ártalmatlanná a képzeletbeli ellenfeleket. Leülök egy székre, megfogom a nyakamban lógó kék amulettet, és hosszú ideig csak bámulok kifelé az ablakon. Szótlanul figyelem az égi áldást, és közben eszembe jut, hogy a legutóbbi két vihar, amit láttam, egyaránt Hatodik műve volt. Amikor megfordulok, látom, hogy a lány édesdeden alszik a nappali sarkában, az ölében Bernie Kosarral, akit úgy szorít magához, mint egy kispárnát. Mindig így alszik, összegömbölyödve az oldalán, a teste ellazul, alakja elveszíti éles kontúrjait. Fehér talpa felém néz, én pedig telekinézissel megcsiklandozom a jobb lábát. Összerezzen, mintha légy szállt volna rá. Újra megcsiklandozom. Rúg egy aprót a lábával. Várok néhány másodpercet, aztán amilyen finoman csak tudom, sarkától a nagylábujjáig végigcsikizem a talpát. Hatodik behúzza a lábát, aztán felém rúg. A telekinetikus erő átröpít a szobán, neki a legközelebbi falnak. Jókora lyuk tátong azon a helyen, ahova becsapódtam, láthatóvá válnak a falban futó csövek és vezetékek. Sam beront a szobába, és azonnal fölveszi a védekező alapállást. - Mi történt? - kiáltja. - Ki van itt? Föltápászkodom, és a könyökömet masszírozom, amivel felfogtam a rúgást. - Seggfej - mondja felülve Hatodik. Sam előbb rám néz, aztán őrá. - Röhejesek vagytok - mondja, azzal sarkon fordul, és elindul vissza a konyhába. - A frászt hozzátok rám a flörtölésetekkel.

- Én is majdnem frászt kaptam - jegyzem meg, elengedve a fülem mellett a megjegyzését a flörtről. De addigra már kimegy a szobából, nem hallja. Valóban flörtölnék? Sarah is ezt gondolná, ha látna? Hatodik ásítva nyújtózkodik. - Még mindig esik? - Szakad, de nézd a jó oldalát: az időjárásnak köszönhetően megúsztál néhány komolyabb sérülést. - Ez a kemény csávó lemez már kezd lejárni, Johnny - ingatja a fejét. - Egyébként se felejtsd el, milyen viszonyban vagyok az időjárással. - Ha akarnám, se tudnám elfelejteni - felelem. Megpróbálok témát váltani. Haragszom magamra, amiért flörtölök. - Már többször meg akartam kérdezni: ki az az arc a felhőkben? Mindig, amikor megidézel egy vihart, látok egy öreg, baljós arcot. Megvakarja a jobb talpát. - Én se tudom pontosan, de mióta képes vagyok irányítani az időjárást, ez az arc mindig megjelenik. Gondolom a Lorienről származik. - Igen, feltehetően. Már azt hittem, valami eszement exed, akin még nem sikerült túltenned magad. Hát persze, ki más is lehetne? Nyilván bukom a kilencvenévesekre. Előtted nincsenek titkaim, John. Vállat vonok. Mindketten elmosolyodunk. Este vacsorát készítek egy rozsdás, de azért használható grillsütőn, amit a hátsó verandán találtam. Vagy inkább megpróbálok készíteni. Mivel Paradise-ban Sarah-val jártam háztartástanra, én vagyok az egyetlen hármunk közül, aki tudja, hogyan lehet valami ételre emlékeztető dolgot előállítani. A ma esti menü: csirkemell, krumpli és egy mirelit pepperonis pizza. A nappaliban ülünk a szőnyegen, háromszög alakban. Hatodik egy takarót terített a fejére meg a hátára, fölül csak egy fekete topot visel, az amulettje a nyakában lóg. Amikor ránézek, eszembe jut a látomásom. Bármit megadnék egy normális vacsoráért, asztal mellett, meg egy normális éjszakáért, amikor nem kísértenek a

Lorienen történtek. Vajon mielőtt elhagytuk, tényleg olyan volt a Lorien, amilyennek láttam? - Sokat gondolsz a szüleidre? - kérdezem Hatodikat. - Meg a lorieni időkre? - Már nem annyira. Igazság szerint már azt sem tudnám megmondani, hogy néztek ki. De arra emlékszem, milyen volt velük lenni, ha érted, hogy gondolom. Ez az érzés sokszor eszembe jut. És te? Elveszek egy égett pizzaszeletet. Megfogadom, hogy soha többé nem sütök mirelit pizzát grillen. - Álmomban sokszor látom őket. Ami persze tök jó, de azért elég szívfacsaró is. Állandóan eszembe juttatja, hogy meghaltak. A takaró lecsúszik Hatodik fejéről, és megpihen a vállán. - És te, Sam? Neked hiányoznak a szüleid? Sam kinyitja a száját, aztán becsukja. Látom rajta, hogy habozik, elmondja-e Hatodiknak, hogy szerinte az apját földönkívüliek ragadták el, amikor elment kenyérért. Végül így felel: - Hiányoznak, de tudom, hogy jobb nekem itt veletek. Túl sokat tudok, nem maradhattam otthon. - Igen, túl sokat tudsz - bólintok. Bűntudatot érzek, amiért a borzalmas főztömet kell ennie egy elhagyatott házban, ahelyett hogy az anyja készítette vacsorából lakomázna az étkezőjükben. - Sajnálom, hogy belerángattunk ebbe - mondja Hatodik. - De örülök, hogy itt vagy velünk. Sam elpirul. - Nem tudom, miért, de kezdem úgy érezni, hogy nekem is valami közöm van ehhez az egészhez. Kérdezhetek valamit? Milyen messze van a Mogador a Földtől? Visszagondolok arra, amikor Henri ráfújt a hét kis üveggömbre, azok életre keltek, és néhány pillanat múlva a naprendszerünk tökéletes modellje lebegett a szemünk előtt. - Sokkal közelebb, mint a Lorien. Miért? Sam feláll. - Mennyi ideig tartana az út?

- Talán néhány hónapig - feleli Hatodik. - Attól függ, milyen űrhajóval repülsz, és azt milyen energia hajtja. Sam körözni kezd a szobában. - Szerintem az amerikai kormánynak biztosan van valahol egy olyan űrhajója, ami képes leküzdeni ekkora távolságot. Biztosra veszem, hogy még csak prototípus, ami szupertitkos és egy hegy gyomrában tartják, a hegy pedig egy másik hegy alá van elrejtve, csak az jutott eszembe, hogy mi van, ha nem találjuk meg az űrhajótokat, és valahogy mégis el kell repülnünk a Mogadorra. Muszáj, hogy legyen egy B-tervünk, nem? - Persze. És mi is az A-terv? - kérdezem az ajkamba harapva. Már a gondolattól is kiráz a hideg, hogy a saját bolygójukon szálljunk szembe a mogadoriakkal. Az, hogy megkeressük a Ládámat - mondja Hatodik, azzal visszahúzza a takarót a fejére. - És ha megtaláltuk? - Edzünk tovább. - És aztán? - kérdezem. - Gondolom, megkeressük a többieket. Megint csak rohanunk majd megállás nélkül. Henri vagy Katarina biztos kitalált volna valami hasznosabb tevékenységet is. Például megtanulhatnánk, hogyan kell megölni bizonyos fajta ellenségeket. Tudod, mik azok a pikenek? Azok a nagy bestiák, amik lerombolták az iskolát - feleli Hatodik. - És a kraulok? Azok a kisebb állatok, amik a tornateremben támadtak ránk. Miért? Még Észak-Karolinában, amikor Sammel hallottatok mogadoriul beszélni, álmomban a mogok ezt a két nevet mondták. Azelőtt még sosem hallottam ezeket a szavakat. Henrival egyszerűen csak bestiáknak hívtuk őket. - Egy pillanatra elhallgatok. - Tegnap éjjel is volt egy álmom. Lehet, hogy ezek nem is álmok - mondja Hatodik. - Hanem látomások.

Bólintok. Egyelőre még nem nagyon tudok különbséget tenni köztük. Most is úgy éreztem magam, mint amikor a korábbi látomásaimban a Lorienen jártam, de ebben a kettőben nem ott voltam. Henri egyszer azt mondta, hogy a látomásaim mindig személyes jelentőséggel bírnak számomra. És igaza volt. Azelőtt a látomásaimban mindig olyan események szerepeltek, amik már megtörténtek. De amit ma reggel láttam... nem is tudom. Mintha éppen akkor történt volna. - Durva - mondja Sam. - Olyan vagy, mint a tévé. Hatodik összegyűri a szalvéta helyett használt papírtörlőt, és földobja a levegőbe. Gondolkodás nélkül lángra lobbantom, és elporlad, mire földet ér. - Nem lehetetlen, John - szólal meg végül a lány is. - Egyes lorinok állítólag képesek voltak erre. Legalábbis Katarina így mesélte. - Hát a lényeg az, hogy szerintem a Mogadoron voltam, ami egyébként pont olyan undorító, amilyennek elképzeltem. Minden lepusztult volt és szürke. De hogy kerültem oda? És honnan tudta az a hatalmas mogadori tag, hogy ott vagyok? - Hatalmas? Mekkora volt? - kérdezi Sam. - Minimum kétszer akkora, mint a mog katonák. Hat méter, vagy még annál is több, és sokkal intelligensebb náluk. Csak úgy sugárzott belőle az erő meg a hatalom. Biztos, hogy valamilyen vezető. Már másodszorra láttam. Először kihallgattam egy beszélgetést, amikor valamelyik beosztottja beszámolt neki rólunk meg az iskolában történtekről. Most másodszor pedig épp egy űrhajóra készült felszállni, de előbb még az egyik katona odarohant hozzá és átadott neki valamit. Először nem tudtam, mi az, de mielőtt az űrhajó ajtaja becsukódott volna, a mog felém fordult, hogy én is lássam. - És mi volt az? - kérdezi Sam. Megrázom a fejem, összegyűröm a papírtörlőmet és meggyújtom a tenyeremen. Kinézek a hátsó ajtón a lemenő napra. A narancs és rózsaszín ragyogás a floridai naplementéket juttatja

eszembe, amiket Henrival néztünk a tornácunkról. Bárcsak most itt lenne velünk, hogy segítsen megérteni ezt az egészet! - John? Mi volt az? Mi volt nála? - kérdezi Hatodik. Fölemelem a kezem, és megfogom az amulettemet. - Ez. Ezek. Három amulett. A mogadoriak minden egyes gyilkosság után elvették az amulettet. És ez a drabális vezetőjük vagy a franc tudja, kicsodájuk, a nyakában hordja mindet, mintha olimpiai érmek lennének, és direkt úgy fordult, hogy én is lássam őket. Kéken ragyogott mind a három, és amikor fölébredtem, az enyém is. - Azt akarod mondani, hogy ez valami figyelmeztető jel volt, mintha a saját végzetedet láttad volna? Nem lehet, hogy csak egy rémálom a sok stressz miatt? - próbál megnyugtatni Sam. Megrázom a fejem. - Szerintem Hatodiknak van igaza, ezek látomások. És valami azt súgja, hogy amit láttam, az pont akkor történt. De az egészben az a legrémisztőbb, hogy az a fickó valószínűleg épp ide indult. És ha Hatodik jól tudja, milyen gyorsak az űrhajók, akkor hamarosan megérkezik.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

CSAK

EMLÉKFOSZLÁNYAIM

MARADTAK

A

SANTA

TERESÁBA

vezető hosszú, véget nem érő útról. Leginkább arra emlékszem, hogy korog a gyomrom, fáj a lábam és szinte mindig halálosan fáradt vagyok. Emlékszem, ahogy Adelina aprópénzt meg ennivalót koldult. Emlékszem a tengeribetegségre meg a hányingerre. Emlékszem a járókelők undorodó pillantására. Emlékszem minden egyes alkalomra, amikor nevet változtattunk. És emlékszem a Ládára: hogy bármilyen fáradságos volt is cipelni, Adelina nem volt hajlandó megválni tőle még a legnehezebb helyzetekben sem. Emlékszem, hogy aznap, amikor végül bekopogtunk a Santa Teresába, és Lucia nővér ajtót nyitott nekünk, a Láda ott hevert a földön Adelina két lába között. Tudom, hogy elrejtette az árvaház valamelyik félreeső zugában. Hiába kerestem évekig, nem találtam meg, de nem adtam fel a kutatást Vasárnap van, egy hét telt el Ella érkezése óta. A mise alatt a leghátsó padsorban ülünk. Ellának ez az első miséje, és nagyjából annyira köti le, mint engem: semennyire. Az iskolában töltött időt leszámítva gyakorlatilag el sem mozdul mellőlem azóta, hogy segítettem neki beágyazni. Együtt megyünk iskolába és együtt jövünk vissza, együtt reggelizünk és vacsorázunk, együtt mondjuk el az esti imát. Nagyon megkedveltem, és abból ítélve, hogy mindenhova jön velem, ő is megkedvelt engem. Marco atya már jó háromnegyed órája prédikál, és végül nem bírom tovább, lehunyom a szemem, és a barlangra gondolok. Azon töprengek, vajon magammal vigyem-e Ellát délután. Több akadálya is van. Először is odabent nincs semmi fény, és kizárt, hogy Ella ugyanúgy lásson a sötétben, mint én. Másodszor: a hó még mindig nem olvadt el, és nem tudom, képes lenne-e egyáltalán felmászni

odáig. Ám leginkább amiatt aggódom, hogy veszélybe sodrom. A mogadoriak bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és ő teljesen védtelen velük szemben. De minden nehézség és aggodalmam ellenére nagyon szeretném magammal vinni. Szeretném megmutatni neki a festményeimet. Még kedden reggel, néhány perccel indulás előtt észrevettem, hogy Ella az ágyára hajolva ügyködik valamivel. A reggeli süteményemet majszolva átpillantottam a válla fölött, és láttam, hogy éppen a hálótermünket rajzolja le egy darab papírra. Lenyűgöző rajz volt A részletek, a falakon végigfutó összes repedés precíz megjelenítése, az ablakon beszűrődő reggeli napsugarak... Döbbenten meredtem a papírra: mintha egy fekete-fehér fényképet láttam volna. - Ella! Villámgyorsan megfordította a rajzot, és a tankönyvére szorította. Tudta, hogy én vagyok az, mégsem fordult hátra. - Hol tanultad ezt? - suttogtam. - Kitől tanultál meg így rajzolni? - Aputól - felelte szintén suttogva. - Festőművész volt. Ahogy anyu is. Leültem mellé az ágyra. - És én még azt hittem, jól tudok festeni. - Apu zseniális festő volt - mondta egyszerűen. Mielőtt folytathattam volna a kérdezősködést, Carmela nővér ránk szólt, és kiterelt minket a hálóteremből. Aznap este ott találtam Ella rajzát a párnám alatt. A legszebb ajándék, amit valaha kaptam. A misén ülve az jár a fejemben, hogy talán segíthetne nekem a barlangban. Biztos tudnék keríteni valahonnan egy zseblámpát vagy egy lámpást, amit magunkkal vihetnénk. Hirtelen kuncogás szakítja félbe az elmélkedésemet. Kinyitom a szemem, és oldalra nézek. Ella észrevette, hogy egy szőrös, fekete-piros hernyó mászik a karján. Ajkamhoz emelem az ujjam, és csendre intem. Egy pillanatra abba is hagyja a nevetést, de aztán a hernyó továbbmászik, és Ella ismét kuncogni kezd. Belevörösödik az erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetését, de ettől csak még erősebb lesz az inger. Aztán egyszer csak nem bírja tovább, és kirobban belőle a kacagás. Mindenki felénk fordul, hogy lássa, mi

történik. Marco atya a mondat kellős közepén félbehagyja a prédikációt. Lekapom Ella karjáról a hernyót, kihúzom magam, és állom a felénk irányuló tekinteteket. Ella abbahagyja a nevetést A fejek lassan visszafordulnak, Marco atya pedig - láthatóan ingerülten, amiért félbeszakították - folytatja a beszédet. A markomban tartom a hernyót. Próbál kiszabadulni. Egy perc elteltével kinyitom a kezem, és a hirtelen mozdulattól megijedt hernyó

szőrös kis labdává gömbölyödik. Ella felvonja a szemöldökét és összeteszi a két tenyerét, én pedig visszaadom neki a hernyót. Mosolyogva nézi a fekete-piros teremtményt Végigpásztázom az első sort. Nem lep meg, hogy Dora nővér egyenesen rám mered. Lassan megrázza a fejét, majd visszafordul Marco atya felé. Ella füléhez hajolok, hogy senki más ne hallja, amit mondok. - Ha a mise véget ér - suttogom -, el kell tűnnünk, amilyen gyorsan csak tudunk. És tartsd távol magad Dora nővértől. A mise előtt kontyba fontam a haját a tarkóján, és ahogy most rám néz nagy, barna szemével, olyan érzésem támad, mintha a nehéz konty lehúzná a fejét. - Meg fognak büntetni? - kérdezi. - Nem lesz semmi baj - nyugtatom meg. - De a biztonság kedvéért tűnjünk el, mielőtt Dora nővér elkaphatna minket. Rendben? - Rendben. De nincs ilyen szerencsénk. Amikor már csak néhány perc van hátra, Dora nővér föláll, és ráérősen hátravonul, majd az ajtótól pár lépésnyire megáll. A mise végén újra kinyitom a szemem, és keresztet vetek. A következő pillanatban Dora nővér ráteszi a kezét a bal vállamra. - Te velem jössz - mondja Ellának, és fölöttem átnyúlva megragadja a csuklóját - Mit akar tőle? - kérdezem. - Az nem tartozik rád - feleli, és már húzza is maga után Ellát. - Marina...! - szól könyörögve Ella. Ijedt tekintettel néz rám, miközben Dora nővér kifelé vonszolja a templomból. Pánikba esve rohanok Adelinához, aki egy hölggyel beszélget az első padsoroknál.

- Dora nővér magával vitte Ellát! - szakítom félbe hadarva. - Meg kell állítanod, Adelina! Hitetlenkedve pillant rám. - Már hogy tennék ilyesmit? Egyébként is Adelina nővér. Most pedig, ha megbocsátasz, Marina, éppen beszélgetek valakivel. Megrázom a fejem. Könnyek gyűlnek a szemembe. Adelina már elfelejtette, milyen érzés, amikor segítséget kér, és hátat fordítanak neki. Sarkon fordulok, és fölszaladok az irodákhoz vezető csigalépcsőn. Balra, a folyosó végén csak egyetlen ajtó van zárva: Lucia nővér irodája. Elindulok arra, és közben azon töröm a fejem, mit csináljak. Bekopogjak? Vagy rúgjam be egyből? De nem marad időm eldönteni, mert amint karnyújtásnyi közelségbe érek, az ajtón túlról meghallom a náspángoló

pálca

csattanását,

és

rögtön

utána

a

sikoltást.

Megdermedek. Ella felsír odabent, a következő pillanatban pedig nyílik az ajtó, és Dora nővér jelenik meg előttem. - Te meg mit keresel itt? - rivall rám. - Lucia nővérhez jöttem - hazudom. - Nincs itt, neked meg a konyhában a helyed. Indulás! - vakkantja, és int, hogy forduljak meg. - Én is oda megyek. - Ella jól van? - Már mondtam, hogy nem tartozik rád, Marina. - Azzal elkapja a karomat, megperdít, és taszít egyet rajtam. - Indíts! Lassan távolodunk az irodától. Utálom magam, amiért annyira félek minden összetűzéstől. Mindig ugyanaz az érzés fog el - a nővérekkel, Gabriela Garcíával, Bonitával a mólón -, ugyanaz az idegesség, ami gyorsan félelemmé hízik, és arra késztet, hogy meghátráljak. - Igyekezz! - veti oda Dora nővér, és jön utánam le a lépcsőn a konyha felé, ahol az El Festín teendői várnak rám. - Ki kell mennem a mosdóba - mondom a konyhához érve, ami persze hazugság, mert csak meg akarom nézni, Ella jól van-e. - Na jó, de csak gyorsan. Mérem az időt. - Sietek. Befordulok a sarkon, és várok egy fél percet, amíg a nővér biztosan eltűnik. Utána visszarohanok fölfelé a lépcsőn, majd végig a folyosón.

Az iroda ajtaja résnyire nyitva. Belépek. Odabent komor sötétség fogad. Vastag porréteg borítja a fal mentén álló polcokat és a rajtuk pihenő régi könyveket. Csak a piszkos festett üvegablakon át szűrődik be némi világosság. - Ella? - Valamiért azt gondolom, talán itt bujkál, de nem érkezik válasz. Végigmegyek a folyosón, és bekukkantok a többi helyiségbe is, de mindegyik üres. Közben Ellát szólongatom. A folyosó másik végén a nővérek hálóterme van. Semmi jele, hogy arra ment volna. Lesietek a lépcsőn. A többiek már elindultak az étkező felé. Visszamegyek a templomba, hátha ott megtalálom Ellát. De nincsen sem ott, sem a hálóteremben, sem a gépteremben, sem a raktárakban. Mire mindezekkel végzek, eltelik legalább fél óra, és tudom, hogy ha most megyek be az étkezőbe, abból baj lesz. Inkább sietve kibújok a vasárnapi ünneplő ruhámból, a fejemre húzom a kapucnit, lekapom az ágyamról a pokrócot, és kiszököm a kolostorból. A mély hóban caplatok a barlang felé, és közben egyre csak a pálca csattanásának hangja és Ella sikolya visszhangzik a fülemben. Képtelen vagyok megbocsátani Adelina viselkedését. Egész testemben remegek a feszültségtől. Hogy levezessem, telekinézissel fölkapok pár nagyobb kődarabot, és a hegyoldalba vágom őket. A hó felszíne megkeményedett, vékony jégréteg alakult ki rajta, ami a lábam alatt ropogva beszakad, de a lefelé guruló köveket nem állítja meg. Olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben hagynám, hadd száguldjanak a város felé. De aztán mégis lefékezem őket. Nem a városra haragszom, csak a nevét viselő kolostorra, meg azokra, akik benne élnek. Elhaladok a teve mellett - innen még ötszáz méter. Érzem a nap melegét az arcomon. Még magasan fent jár az égen, ami azt jelenti, hogy legalább öt órám van naplementéig. Régóta nem volt ennyi szabadidőm. A napsütés meg a friss levegő kirángat gyászos hangulatomból, és már az sem érdekel, milyen büntetés vár rám, ha visszaérek. Megfordulok, hogy lássam, mennyire hatékony a pokrócos módszerem a megkeményedett havon - sajnos egyáltalán nem az. Ennek ellenére megyek tovább, és amikor megpillantom az ismerős bokrot, futásnak eredek. Először észre sem veszem, pedig azonnal ki

kellene szúrnom: valaki félrekotorta a havat a barlang bejárata elől. De amint közelebb érek, rögtön tudom, hogy valami nem stimmel. Déli irányból lábnyomok vezetnek a barlanghoz. Nagyjából kétszer akkorák, mint az én nyomaim. Mintha valaki a városból nyílegyenesen a bejárathoz jött volna. A barlang előtt kicsit letaposta a havat, mintha körbe akarta volna járni. Döbbenten meredek a nyomokra. Érzem, hogy nagyon nagy baj van, de egyelőre nem jövök rá, miért. Aztán kapcsolok: a nyomok csak befelé vezetnek, ki nem. Bárki

hagyta

őket,

most

is

odabent

van.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Itt vannak! Annyi év után végül rám találtak a mogadoriak! Olyan hirtelen fordulok meg, hogy megcsúszom a havon és elesek. Ahogy négykézláb kúszva hátrálok minél messzebb a barlang szájától, a cipőm beleakad a pokrócba. Könnyek gyűlnek a szemembe. A szívem vadul zakatol. Föltápászkodom, és tiszta erőből futásnak eredek. Vissza sem nézek, hogy követnek-e, csak száguldok le a havas terepen, ahol az imént fölfelé kapaszkodtam. Annyira gyorsan rohanok, hogy alig látom, hova lépek. A fák és a felhők elmosódnak körülöttem. Érzem, hogy a vállamra erősített pokróc verdes mögöttem az ellenszélben, mint valami szuperhős köpenye. Egyszer megbotlom, de rögtön talpra ugrok, és már futok is tovább. Átugrok a teveszikla fölött, és ismét elesek. Végül magam mögött hagyom a fákat, és visszaérek a kolostorba. Odafelé huszonöt percig tartott az út, vissza még öt perc sem kellett hozzá. Akárcsak a víz alatt lélegzés képessége, a szupersebesség tálentuma is éppen akkor jelenik meg, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Leveszem a pokrócot a nyakamból, és berontok a nagy kétszárnyú ajtón. Hallom az edények csörömpölését az étkező felől. Fölrohanok a lépcsőn, aztán végig a folyosón, mert tudom, hogy Adelina ezen a vasárnapon szabadnapos. Belépek a nővérek hálótermének nyitott ajtaján. Adelina egyenes derékkal ül az egyik magas támlájú széken, ölében a Biblia. Amikor meglát, becsukja. - Miért nem vagy az ebédlőben? - kérdezi. - Azt hiszem, itt vannak - lihegem kifulladva, remegő kézzel. Leguggolok, és megfogom a térdét. -Kik?

-Tudod jól, hogy kik! - kiáltok rá. Aztán a fogaim közt sziszegve hozzáteszem:

-

A mogadoriak. Hitetlenkedve néz rám. -Hol? - Elmentem a barlangba... - Miféle barlangba? - vág közbe. -

Nem mindegy, miféle barlangba? Lábnyomok voltak a bejárat

előtt, egy nagyméretű csizma nyomai... - Lassabban, Marina. Lábnyomok egy barlang előtt? - Igen. Gúnyosan elvigyorodik, és rögtön rájövök, hogy hiba volt idejönnöm. Tudhattam volna, hogy nem hisz majd nekem. Egyszerre ostobának és

sebezhetőnek

érzem

magam.

Fölegyenesedem.

Remegő

kezemmel nem tudok mit kezdeni.

j

- Tudni akarom, hol van a Ládám - mondom nem éppen maga biztos, de nem is félénk hangon. - Milyen Ládád?

j

- Tudod nagyon jól, miről beszélek!

;

- Miért gondolod, hogy még mindig őrizgetem? - kérdezi Adelina halálos nyugalommal. -

Mert ha nem tennéd, azzal a saját néped ellen fordulnál - vágom

rá. Újra kinyitja a Bibliát, és úgy tesz, mintha olvasna. Az első gondolatom az, hogy faképnél hagyom, de aztán ismét eszembe jutnak a lábnyomok a hóban. - Hol van? - kérdezem újra. Úgy tesz, mintha ott sem lennék, ezért az elmémmel letapogatom a Bibliát: érzem vékony, poros lapjait, érdes borítóját - és hirtelen becsapom a kötetet. Adelina fölugrik. - Azonnal mondd meg, hol van! - követelem. - Hogy mersz így beszélni velem?! Kinek képzeled magad? -

A Védők közé tartozom, és egy egész faj sorsa múlik rajtam,

Adelina! Hogy fordíthattál hátat nekünk? Hogy fordíthatsz hátat az emberiségnek? John Smith, aki szerintem szintén Védő, szökésben van Amerikában. Amikor megállították az autóját, ellökte a

rendőrt, anélkül hogy hozzáért volna. És erre én is képes vagyok. Ahogy az előbb becsuktam a könyvedet. Hát nem veszed észre, mi történik? Ha nem segítünk, nemcsak a Lorien pusztul el örökre, hanem a Föld meg ez a hülye árvaház is! - Hogy merészeled hülyének nevezni ezt a helyet? - Adelina a kezét ökölbe szorítva tesz egy lépést felém. - Ez az egyetlen hely, ahol befogadtak minket, Marina. Ha nem lenne, már rég meghaltunk volna. És mit tettek értünk a lorinok? Bedugtak minket egy űrhajóba egy egész évre, aztán kilöktek erre a kegyetlen bolygóra mindenféle útmutatás nélkül, csak annyit mondtak, hogy rejtőzzünk el és gyakoroljunk. Ugyan minek? - Hogy legyőzzük a mogadoriakat. És visszahódítsuk a Lorient. - Megrázom a fejem. - A többiek valószínűleg most is épp küzdenek valahol, vagy igyekeznek megtalálni egymást, és próbálnak rájönni, hogyan juthatnánk haza, miközben mi ebben a börtönben vesztegetjük az időnket. - Az én életemnek célja van: imáimmal és szolgálatommal az emberiséget segítem. Jobban tennéd, ha te is követnéd a példámat. - Neked csak egyetlen feladatod volt a Földön: hogy nekem segíts! - Életben vagy, nem? - Igen, de nagyjából ez minden, amit elmondhatok. Visszaül a székre, és kinyitja a Bibliát. - A Lorien halott, Marina. Mi értelme ennek az egésznek? - A Lorien nem halott, csak téli álmot alszik. Te magad mondtad. És mi sem vagyunk halottak. Adelina nagyot nyel. - Mindnyájunkat halálra ítéltek - mondja, és a hangja enyhén megbicsaklik. Majd jóval békülékenyebben hozzáteszi: - Kezdettől fogva halálra vagyunk ítélve. Az egyetlen esélyünk, ha igyekszünk jócselekedetekkel biztosítani magunknak a halál utáni életet. - Hogy mondhatsz ilyet? - Úgy, hogy ez az igazság. Egy kihalóban lévő faj utolsó egyedei vagyunk, és hamarosan mi is eltűnünk. Isten legyen irgalmas hozzánk, amikor eljön az idő. A fejemet ingatom. Semmi kedvem Istenről vitatkozni vele. - Hol a Ládám? Itt van a szobában? - Körbejárom a helyiséget, a mennyezetet fürkészem rések után kutatva, aztán leguggolok, és benézek néhány ágy alá. - Ha meg is találnád, akkor sem tudod kinyitni nélkülem - mondja Adelina.-Tudod nagyon jól.

Igaza van. Ha hihetek annak, amit évekkel ezelőtt mondott, amikor még bíztam benne, akkor tényleg nem tudom kinyitni nélküle. Egyszerre rám szakad a helyzet kilátástalansága. A lábnyomok a hóban; a szökésben lévő John Smith; a Santa Teresa nyomasztó világa; és Adelina, a Cépanom, aki ahelyett, hogy segítene kiteljesíteni a tálentumaimat, elárulta a küldetésünket. Azt sem tudja, milyen tálentumaim fejlődtek már ki. Látok a sötétben, tudok lélegezni a víz alatt, szupergyors vagyok, tárgyakat mozgathatok az akaraterőmmel, és meg tudom gyógyítani a növényeket. Nyugtalanság lesz úrrá rajtam, és ekkor, a lehető legrosszabb pillanatban, belép Dora nővér. Amint meglát, kezét a csípőjére teszi. - Miért nem vagy a konyhában? - kérdezi. Feléje fordulok, és ugyanolyan dühösen nézek rá, ahogy ő énrám. - Duguljon már el! - mordulok rá, azzal kisietek a hálóból, mielőtt válaszolhatna. Végigszaladok a folyosón, le a lépcsőn, fölkapom a kabátomat, és kimegyek a főbejáraton. Idegesen kapkodom a fejemet útközben, minden árnyékban mogadoriakat vélek fölfedezni. Bár még mindig úgy érzem, mintha figyelnének, semmi szokatlant nem látok. A városba érve a kávéház felé veszem az irányt, mert ez az egyetlen hely, amelyik még nyitva van. A húsz asztalnak legalább a fele foglalt, amiért kimondottan hálás vagyok; mindenképp emberek között akarok lenni. Már éppen leülnék, amikor megpillantom Héctort: egyedül ücsörög a sarokban, borozgat. Odalépek hozzá. - Miért nem vagy az El Festínen? Fölnéz. Az arca frissen borotválva, a tekintete tiszta és átható. Kipihentnek látszik, sőt kimondottan jól öltözöttnek. Régóta nem láttam ilyennek. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez az állapot. -

Azt hittem, vasárnap nem iszol - mondom, de rögtön meg is bánom. Ellán

kívül Héctor az egyetlen barátom. Ellát sehol sem találom, és nem akarom, hogy Héctor is eltűnjön. -

Én is azt hittem - feleli sértődöttség nélkül. - Ha ismersz olyat, aki alkoholba

akarja fojtani a bánatát, világosítsd föl, hogy a bánat tud úszni. Gyere, ülj ide, ülj csak le - noszogat, és lábával kitolja a vele szemközti széket. Lerogyok. - Hogy vagy? - kérdezi. - Gyűlölöm ezt a helyet, Héctor. Tiszta szívemből gyűlölöm! - Rossz napod volt?

- Itt minden nap rossz nap. - Ugyan már, nem olyan borzalmas ez a város. - Mi a titkod, hogy mindig ilyen vidám vagy? -

Alkohol - feleli fanyar mosollyal. Tölt magának a palackból. - Másoknak nem

ajánlanám. De nekem bevált. - Jaj, Héctor! - sóhajtok. - Úgy szeretném, ha nem innál ennyit. Elneveti magát, aztán belekortyol a borba. - Tudod, én mit szeretnék? - kérdi. -Mit? -

Hogyha nem lennél mindig ilyen szomorú, Marina, tengerek lánya.

- Nem tudtam, hogy mindig szomorú vagyok. Megvonja a vállát. - Nekem feltűnt, de hát Héctor nagyon jó megfigyelő. Jobbra-balra nézelődöm, igyekszem mindenkit szemmel tartani. Aztán elveszek egy szalvétát az asztalról, és az ölembe terítem. Majd visszateszem az asztalra. Utána megint vissza az ölembe. -

Áruld el, mi bánt ennyire - kéri Héctor, és ezúttal nagyobbat kortyol a

poharából. - A világon minden. - Minden? Még én is? Megrázom a fejem. - Na jó, nem minden. Fölvonja a szemöldökét, és elkomorodik. - Nekem elmondhatod. Alig bírom legyűrni a késztetést, hogy eláruljam neki a titkomat, hogy elmondjam, miért vagyok itt, és honnan jöttem valójában. Szívesen beszélnék neki Adelináról meg a feladatáról, és arról, mi lett belőle. Szeretném, ha ő is tudna a többiekről, akik az életükért küzdenek, vagy éppen menekülnek, miközben én zabot hegyezek itt az isten háta mögötti kolostorban. Ha van valaki, akiben megbízhatok, valaki, aki minden tőle telhetőt megtenne, hogy segítsen, akkor az Héctor. Elvégre ő is egy védelmező, akit a neve erővel és bátorsággal ruházott föl. - Te jól érzed itt magad, Héctor? - Időnként. - Akkor miért maradsz? Bárhova mehetnél. Megvonja a vállát.

-Több oka is van. - Ismét teletölti a poharát. - Először is nincs más, aki gondoskodna anyámról. Ráadásul itt az otthonom, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy máshol jobb lenne. Az a tapasztalatom, hogy a díszletek megváltoztatása kevés ahhoz, hogy megjavuljanak a dolgok. -

Lehet, hogy így van, de én akkor is alig várom, hogy elmehessek. Már csak

négy hónapom van hátra, tudtad? És ne mondd el senkinek, de van egy olyan érzésem, hogy még annál is hamarabb eltűnök innen. -

Szerintem ez nem lenne okos döntés, Marina. Nagyon fiatal vagy még ahhoz,

hogy egyedül élj. Hova mennél? - Amerikába! - vágom rá habozás nélkül. - Amerikába? - Van ott valaki, akit meg kell találnom. - Ha ilyen elszánt vagy, miért nem indultál már útnak? - Leginkább azért, mert félek - ismerem be. -

Nem te vagy az egyetlen - feleli Héctor, és kiüríti a poharát. A tekintete kezd

elhomályosulni. - A változás kulcsa az - teszi hozzá -, hogy el kell engedni a félelmeinket. - Tudom. Nyílik a kávéház ajtaja, és egy férfi lép be hosszú kabátban, a kezében egy régi könyvvel. Elmegy mellettünk, és leül az egyik asztalhoz a terem másik végében. Sötét haja és bozontos szemöldöke van. Vastag bajusza az egész felső ajkát eltakarja. Soha nem láttam korábban, de ahogy fölemeli a fejét, és találkozik a tekintetünk, azonnal erős ellenszenvet érzek iránta. Gyorsan elfordítom a fejemet. A szemem sarkából látom, hogy továbbra is engem néz. Próbálok nem törődni vele. Folytatom

a

beszélgetést

Héctorral,

vagyis

inkább

csak

fecsegek

összefüggéstelenül, és figyelem, ahogy újra teletölti a poharát, de közben szinte semmit nem fogok fel abból, amit mond. A férfi egyre csak engem bámul, és ez öt perc múlva már annyira zavar, hogy úgy érzem, mintha forogna velem a kávéház. Közelebb hajolok, és odasúgom Héctornak: - Ismered azt a pasast a sarokban? Megrázza a fejét. - Nem, de nekem is feltűnt, hogy figyel minket. Már pénteken is itt volt, ugyanannál az asztalnál ült, és ugyanazt a könyvet olvasta. -Valami nagyon nem tetszik benne, de nem tudom, hogy mi.

- Ne aggódj, míg engem látsz. - Azt hiszem, jobb, ha most megyek - mondom. Hirtelen úgy érzem, azonnal ki kell jutnom innen. Igyekszem nem nézni a férfi felé, mégsem tudom megállni, hogy ne vessek rá még egy pillantást. Most már a könyvet olvassa, és a fedőlapját furcsa szögben tartja, mintha szándékosan felém mutatná. A töredezett, kopottas, piszkosszürke borítón ez áll: MÜTILÉNÉI PITTACUS ÉS AZ ATHÉNI HÁBORÚ

Pittacus? Pittacus? A férfi ismét rám mered, és bár a könyv a fél arcát eltakarja, a tekintetéből azt olvasom ki, hogy mosolyog. Egyszerre úgy érzem magam, mint akit vonat gázolt el. Lehetséges, hogy ő az első mogadori, akivel találkozom? Fölpattanok, a térdemet jó! beverem az asztalba, és majdnem fölborítom Héctor borosüvegét. A székem nagy zajjal eldől. Mindenki felém fordul. - Most mennem kell, Héctor - hadarom. - Mennem kell. Kitámolygok az ajtón, és futásnak eredek. Gyorsabban száguldok, mint a kocsik, de nem érdekel, ha meglátnak. Másodpercek alatt visszaérek a Santa Teresába. Berontok a kétszárnyú ajtón, és gyorsan bevágom magam mögött. Nekivetem a hátam, és behunyom a szemem. Próbálom lassabban venni a levegőt, hátha elmúlik a lábam és a karom rángása, az ajkam remegése. Verejték csurog le az arcom két oldalán. Kinyitom a szemem. Adelina áll előttem, én pedig a karjaiba vetem magam, nem törődve a korábbi szóváltásunkkal. Bizonytalanul viszonozza az ölelésemet valószínűleg nem tudja mire vélni, hiszen évek óta nem mutattam ki, mennyire ragaszkodom hozzá. Elhúzódik, én meg már nyitnám a számat, hogy beszámoljak róla, mit láttam, de Adelina az ajkához emeli az ujját. Pontosan úgy, ahogy én figyelmeztettem Ellát a mise alatt. Aztán sarkon fordul, és elmegy.

***** Aznap este vacsora után, de még az ima előtt, a hálóterem ablakánál állok, és a kinti sötétséget fürkészem, gyanús jelek után kutatva. - Marina? Mit csinálsz?

Megfordulok. Ella az; nem hallottam, hogy belépett. Úgy jön- megy, mint egy árnyék. - Hát itt vagy - üdvözlöm megkönnyebbülve. - Jól érzed magad? Bólint, de nagy, barna szeme másról árulkodik. - Mit csinálsz? - kérdezi újra. - Csak nézek ki az ablakon. - Miért? Esténként mindig az ablaknál állsz. Igaza van; mióta megérkezett, mióta észrevettem, hogy az az alak engem bámul a templom ablakából, minden este a kinti tájat fürkészem, hátha újra felbukkan. Most már biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a férfit láttam ma a kávéházban. - Rossz embereket keresek, Ella. Néha rossz emberek mászkálnak odakint. - Tényleg? Hogy néznek ki? - Nehéz megmondani - felelem. - Azt hiszem, nagyon magasak, általában sötét a hajuk, és látszik a külsejükön, milyen gonoszak. Némelyikük pedig ilyen izmos teszem hozzá, azzal megfeszítem a bicepszemet, mint egy testépítő. Ella kuncogva odalép mellém az ablakhoz. Lábujjhegyre áll, és felhúzza magát, hogy kilásson. Eltelt néhány óra azóta, hogy visszatértem a kávéházból, és már sikerült valamennyire lehiggadnom. Mutatóujjamat a párás ablaküvegre helyezem, és két gyors mozdulattal egy számot rajzolok rá. - Ez egy hármas - állapítja meg Ella. - Az bizony. Fogadni mernék, hogy te szebbet is tudsz. Jól mondom? Elmosolyodik, ujját az ablak aljára helyezi, és hamarosan egy gyönyörű vidéki ház meg egy csűr rajzolódik ki a szemem előtt. Az élethű épületek magukba olvasztják a hármasomat. Egyetlenegy oka van annak, hogy délután a fickó hagyott eljönni a kávéházból: mégpedig a köztem és John Smith közti távolság a Védők sorában. Annak alapján, ahogy vadásznak rá, teljesen biztos vagyok benne, hogy ő Negyedik - mint ahogy arról is meg vagyok győződve, hogy a férfi a kávéházban mogadori volt. Ez egy kisváros, szinte minden lakóját ismerem látásból, és a könyv a kezében - Mütilénéi

Pittacus és az athéni háború -, na meg ahogy bámult: mindez nem lehet véletlen egybeesés. A Pittacus nevet gyerekkorom óta ismerem, még jóval a Santa Teresa előtti időkből.

Én vagyok Hetedik. Pillanatnyilag ez az egyetlen, amiben bízhatok, az utolsó mentsváram. Bármilyen igazságtalan is, de ahhoz, hogy engem meg tudjanak ölni, előbb három másik társamnak kell meghalnia. Amíg a védővarázslat működik, ez így van. Feltehetően ezért nem támadtak meg a kávéházban. De egyvalami biztos: ha az a pasas valóban mogadori, akkor tudják, hol vagyok, és bármikor elrabolhatnak, hogy kivárják, amíg Negyedik, Ötödik és Hatodik meghal, aztán végeznek velem is. Bárcsak tudnám, mit forgatnak a fejükben, és vajon minek köszönhetem, hogy ma éjjel még az ágyamban alhatok! Tudom, hogy a védővarázslat miatt csak a megadott sorrendben lehet megölni minket, más védelmet viszont nem jelent. De talán nem csak erről van szó. -

Mi ketten mostantól egy csapat vagyunk - mondom. Ella az utolsó

simításokat végzi a rajzon, a körmével éppen szarvat kanyarít a teheneknek. - Egy csapatban akarsz lenni velem? - kérdezi hitetlenkedve. -

Pontosan. - Azzal kinyújtom felé a kisujjamat. - Kössünk szövetséget!

A szája széles mosolyra húzódik, és a kisujját beleakasztja az enyémbe. Ujjat rázunk. - Meg is pecsételtük - jelentem ki. Visszafordulunk az ablakhoz, és Ella a tenyerével letörli a képet. - Nem szeretek itt lenni - mondja aztán. - Hidd el, Ella, én sem. De ne aggódj, hamarosan kijutunk innen. - Tényleg? Mármint együtt? Feléje fordulok. Igazából nem így értettem, most mégis habozás nélkül rábólintok. Remélem, ezt az ígéretemet nem fogom megbánni. - Ha még itt leszel, amikor elmegyek, velem jöhetsz. Rendben? - Rendben! És nem hagyom, hogy bántsanak. - Kik? - kérdezem. - A rossz emberek. Elmosolyodom. - Rendes vagy, köszönöm. Továbblép egy másik ablakhoz, és újból fölhúzza magát, hogy kilásson. Mint mindig, most is úgy mozog, mint egy kísértet: teljesen hangtalanul. Még most sem tudom, hol bujkált egész nap, de bárhol volt is, az nyilvánvalóan olyan hely, amire senki nem gondolna. Hirtelen támad egy ötletem.

-

Ella? Tudnál nekem segíteni? - Elengedi az ablakpárkányt, lehuppan a földre,

és várakozóan néz rám. - Már régóta keresek valamit, de sehol sem találom. Nagyon ügyesen elrejtették. - Mi az? - hajol közelebb izgatottan. -

Egy láda. Fából készült, és nagyon régi. Egészen úgy néz ki, mintha egy

kalózhajóról származna. - És itt van a kolostorban? Bólintok. -

Igen, valahol itt van, de nem tudom, hol. Valaki nagyon jó rejtekhelyet talált

neki. Te vagy a legokosabb lány, akit ismerek. Fogadni mernék, hogy könnyedén megtalálod. Fölragyog az arca, és szaporán bólogat. - Megtalálom neked, Marina! Egy csapat vagyunk! - Így

van.

Egy

csapat

vagyunk.

TIZENHARMADIK FEJEZET

HATODIK

ELMENT

A

VÁROSBA

BEVÁSÁROLNI

A

kisbusszal, amit ezerötszáz dollárért vettünk. A házunktól két mérföldre van egy tanya, annak az udvarán állt, és ki volt írva rá, hogy eladó. Amíg Hatodik távol van, Sammel öklözünk egy kicsit hátul az udvaron. Egész héten edzettünk, és Sam megdöbbentően sokat fejlődött ez alatt a rövid idő alatt. Kis termete ellenére született verekedő; az erő hiányát a technikájával pótolja, ami sokkal jobb, mint az enyém. Esténként Hatodikkal kettesben visszavonulunk a nappaliba vagy külön-külön a szobánkba, Sam azonban még fent marad, és különböző harcművészeti technikákat tanulmányoz az interneten. Amit Hatodik Katarinától tanult, én pedig Henritól tanultam, az hasonlít a Földön ismert egyes módszerekhez, például a dzsiudzsicuhoz, a taekwondóhoz, a karatéhoz és a bojukához. A lényege az izommemória, a támadó és védekező mozdulatok begyakorlása, a zökkenőmentes váltás egyikből a másikba, hajlékonyságunk és erőnk kihasználása, illetve az ellenfél leginkább sebezhető pontjainak megtalálása. Hatodikkal előnyben vagyunk a telekinézis miatt, mert egy adott körön belül minden mozgást képesek vagyunk érzékelni. Samnek azonban ügyelnie kell arra, hogy az ellenség mindig vele szemben legyen. Hatodik rendre egy karcolás nélkül fejezi be az edzéseket, mi viszont Sammel állandóan tele vagyunk új sebekkel és zúzódásokkal. Ennek ellenére Sam lelkesedése töretlen. A mai napon sincs másként. Leszegett fejjel, éberen figyelve jön felém. Elereszt egy jobbost, amit hárítok, aztán bal lábbal oldalba rúg, mire visszatámadok, és kisöpröm alóla a jobb lábát. Jókora puffanással ér földet, de azonnal felpattan, és ismét nekem ront. Bár gyakran talál, az ütései és rúgásai nem valami hatékonyak, mert sokkal erősebb vagyok nála. De néha úgy teszek, mintha fájna, hogy növeljem az önbizalmát. SZÉNFEKETE

Hatodik egy óra múlva ér haza. Átöltözik, rövidnadrágot meg pólót húz, és csatlakozik hozzánk. Egy ideg csak gyakorlunk, lassan ismételgetjük ugyanazokat a védés- visszatámadás kombinációkat, míg akár már álmunkból fölverve is végre tudnánk hajtani mindet. Sam akcióival ellentétben Hatodik minden mozdulatában olyan erő van, hogy néha alig kapok levegőt egy-egy ütése vagy rúgása után. Néha dühbe gurulok, ugyanakkor érzem, hogy fokozatosan egyre jobb leszek. Már nem tudja egy laza csuklómozdulattal kivédeni a telekinézisemet. Most már az egész testét bele kell adnia, hogy hárítson. Sam leül egy kicsit pihenni, és Bernie Kosarral figyel minket. - Nem hiszem el, hogy csak ennyit tudsz, John. Mutass már végre valamit! - cukkol Hatodik, miután könnyedén védi gyenge félköríves rúgásomat, aztán ismét felborít. Felugrom és nekirontok, a másodperc törtrésze alatt átszelem a kettőnk közti távolságot. Egy balhoroggal próbálkozom, de elkapja a bicepszemet, és a lendületemet kihasználva átdob a feje fölött. Felkészülök a fájdalmas landolásra, de nem engedi el a karomat, hanem visszaránt a válla fölött, így a talpamra érkezem. Átfogja a karomat, hátam a mellének szorul. Előredugja a fejét, és játékosan megpuszilja az arcomat. Aztán mielőtt reagálhatnék, beletérdel a térdhajlatomba, amitől fenékre huppanok. Hátrarántja a karomat, és ott fekszem kiterülve a füvön. Könnyedén két vállra fektet, és egy gyors mozdulattal fölém kerül. Olyan közel van hozzám az arca, hogy meg tudom számolni a szempilláit. Furcsa remegést érzek a gyomromban. Oké - szólal meg Sam. - Jól megadtad neki. Most már elengedheted. Hatodik elmosolyodik, mire én is. Egy másodpercig még így maradunk, aztán felpattan, és a vállamnál fogva engem is talpra ránt. - Most én jövök Hatodik ellen - mondja Sam. Veszek egy mély lélegzetet, és megpróbálom kirázni a zavartságot a karomból. - Tiéd a pálya - intek Samnek, és elindulok a ház felé. - John? - szól utánam Hatodik, amikor az ajtóhoz érek. Megfordulok, és próbálom leküzdeni a megmagyarázhatatlan izgalmat, ami a hatalmába kerít, mikor ránézek. - Igen?

Már egy hete itt vagyunk. Szerintem ideje lenne túltenned magad az érzelgősségeden vagy a félelmeden, bármelyik tart is vissza. - Az előbbi jelenet után egy pillanatig azt hiszem, Sarahról beszél. - A Láda... - teszi aztán hozzá. Tudom - felelem, azzal belépek a házba, és behúzom magam mögött az ajtót.

***** A szobámban járkálni kezdek fel és alá, próbálok magyarázatot találni az udvaron történtekre. Kimegyek a fürdőszobába, és hideg vizet fröcskölök az arcomra. Belebámulok a tükörbe. Sarah megölne, ha látta volna, mit csinálunk Hatodikkal. Ismét elmondom magamban, hogy nincs miért aggódni, hiszen a lorinok csak egyszer lesznek szerelmesek életük során. Ha Sarah az én egyetlen szerelmem, akkor Hatodik csak valamilyen fellángolás. Visszamegyek a szobámba, végignyúlok az ágyon, összekulcsolom a kezemet a hasamon, és behunyom a szemem. Mélyeket lélegzek, és benntartom a levegőt öt másodpercig, mielőtt kifújnám az orromon. Harminc perc elteltével kinyitom az ajtót, és kióvakodom a folyosóra. Hallom, hogy Sam és Hatodik a nappaliban beszélgetnek. A Ládát a kamrába rejtettem, a bojler tetejére. Nagy nehezen leemelem, igyekszem minél kisebb zajt csapni vele. Amikor megvan, lábujjhegyen visszaosonok a szobámba, halkan becsukom az ajtót, és ráfordítom a kulcsot. Hatodiknak igaza van. Nem várhatok tovább. Megfogom a lakatot. Gyorsan fölmelegszik, aztán megvonaglik a kezemben, szinte cseppfolyóssá válik, és már ki is nyílik. Fényesen ragyog a Láda belseje. Azelőtt nem történt ilyesmi. Belenyúlok, kiveszem az Henri hamvait tartalmazó kávésdobozt meg a levelet, ami még most is lezárt borítékban van. Tudom, hülyeség, de valahogy úgy érzem, életben tarthatom Henrit azzal, ha nem olvasom el a levelet, amit hátrahagyott. Ha már a Ládát is kinyitottam, és a levelét is elolvastam, semmi nem marad majd, semmi a világon, amit taníthatna nekem - és a Cépanomból végérvényesen csupán emlék lesz. Azt hiszem, erre még nem állok készen.

Kinyitom a szekrényt, és a kávésdobozt meg a levelet a ruháim alá rejtem. Aztán fogom a Ládát, és kilépek a folyosóra. Hallom, hogy Hatodik és Sam egy földönkívüliekről szóló műsort néz a neten. Sam közben végigkérdezi az összes idegen lényekkel kapcsolatos elméletet, amit ismer, Hatodik pedig rögtön megerősíti vagy cáfolja ezeket a Katarinától hallottak alapján. Sam lázasan jegyzetel, és a lány válaszai egyre újabb kérdéseket szülnek. Hatodik türelmesen válaszolgat, néha viszont csak a vállát vonogatja. Sam boldogan szívja magába az információkat, és a frisseket a régebbiekkel kiegészítve újabb elméleteket gyárt. - A piramisokat a lorinolc építették? - Részben igen, de főként a mogadoriak. - És a kínai nagy falat? - Azt az emberek. - A roswelli ufó? - Ezt én is kérdeztem Katarinától, de azt mondta, fogalma sincs. Úgyhogy passz. - Mióta járnak ide a mogadoriak? - Nagyjából azóta, amióta mi - feleli Hatodik. - Akkor ez a háború köztetek valami új keletű dolog? - Nem feltétlenül. Úgy tudom, mindkét faj évezredek óta látogatja a Földet. Néha egyszerre jártunk itt, és ha jól értettem, akkor többnyire békésen megfértünk egymással. De aztán történt valami, amitől megromlott a kapcsolat, és a mogadoriak hosszú időre elmaradtak. Ezen kívül nem sokat tudok, azt sem, hogy mikor kezdtek újra ide járni. Átvágok a nappalin, és leteszem a Ládát az étkező padlójára. Mindketten rám néznek. Hatodik elvigyorodik, amitől ismét enyhe görcsbe rándul a gyomrom. Kissé bizonytalanul viszonzom a mosolyát. - Úgy gondoltam - mondom az lesz a legjobb, ha együtt nyitjuk ki. - Sam izgatottan dörzsöli a tenyerét, a szemében megszállottság csillan. - Jézusom, Sam! Úgy nézel ki, mint egy pszichopata. - Jaj, ne piszkálj már! Egy hónapja várok erre a percre. Nem mondhatod, hogy nem voltam türelmes, egyetlen szóval sem sürgettelek, tiszteletben tartottam Henri emlékét, meg minden, de gondolj csak bele: mikor nyílik lehetősége egy embernek, hogy belekukkantson egy másik bolygó kincseit tartalmazó ládába? A

NASA-nál ölnének azért, ha most a helyemben lehetnének. Igazán érthető, ha egy csöppet izgatott vagyok. - Mérges leszel, ha kiderül, hogy csak egy halom szennyes ruha van benne? - Földön kívüli ruhák? - kérdez vissza Sam gúnyosan. Nevetve fogom meg a lakatot. A kezem azonnal felizzik, amint megérintem a hűs fémet, a lakat pedig átmelegszik, majd rázkódni kezd a kezemben, mintha tiltakozna az ősi erő, amely lezárta. Amikor a zár kipattan, leveszem a lakatot, félrerakom, majd a Láda tetejére teszem a kezem. Hatodik és Sam várakozóan közelebb hajol. Fölemelem a Láda fedelét. Most is olyan fényesen ragyog a belseje, hogy szinte elvakít. Elsőként a kis bársonyzacskót veszem ki a Lorien naprendszerének hét égitestével. Eszembe jut, amikor Henrival együtt néztük a Lorien mélyén lüktető fényt, amely jelzi, hogy a bolygó még mindig él, csak téli álmot alszik. Sam kezébe teszem a zacskót. Mindhárman a Ládába pillantunk. Valami még mindig világít benne. - Mi az? - kérdezi Hatodik. - Fogalmam sincs. Még sosem láttam. Odanyúl, és kivesz a Láda aljáról egy követ. Tökéletesen sima kristálygömb, nagyjából akkora, mint egy pingponglabda, és amikor Hatodik hozzáér, még fényesebben fölragyog. Aztán a fény elhalványul, és lassan lüktetni kezd. Lenyűgözve ügyeljük. Hatodik hirtelen elejti, a kristály a földre esik. A fény lüktetése megszűnik, visszatér a folyamatos ragyogás. Sam a gömbért nyúl. - Ne! - kiált rá Hatodik. Sam zavartan pillant rá. - Valami nem stimmel vele - mondja a lány. - Ezt hogy érted? - kérdezem. Mintha tűvel szurkálták volna a tenyeremet. Rossz érzés megfogni. Végtére is ez az én örökségem - mondom. - Lehet, hogy csak én érhetek hozzá? Lehajolok, és óvatosan a kezembe veszem a követ. A következő másodpercben úgy érzem, mintha radioaktív kaktuszt szorongatnék: fölkavarodik a gyomrom, a tartalma elindul a torkom felé. Én is elejtem a kristályt. Nyelek egy nagyot.

- Lehet, hogy rosszul csinálom. Vagy lehet, hogy nem tudjuk, hogyan kell használni. Azt mondtad, Henri azért nem engedte, hogy belenézz a Ládába, mert még nem álltál készen rá. Talán még most sem állsz készen. - Az elég ciki lenne - felelem komoran. - Ja, totál szívás - helyesel Sam. Hatodik kimegy a konyhába, és két kéztörlővel meg egy műanyag zacskóval jön vissza. Az egyik kéztörlővel óvatosan megfogja a ragyogó kristályt, a törlővel együtt belerakja a zacskóba, aztán az egészet bebugyolálja a másik kéztörlőbe. - Szerinted ez feltétlenül szükséges? - kérdezem még mindig émelyegve. Megvonja a vállát. - Nem tudom, te mit éreztél, de nekem nagyon nem esett jól, amikor hozzáértem. Jobb félni, mint megijedni. A Láda még mindig tele van az örökségemmel, azt sem tudom, mivel kezdjem. Kiveszek egy ismerős tárgyat, a hosszúkás, téglalap alakú kristályt, aminek segítségével Henri az egész testemre kiterjesztette a Lumen hatását. A kristály életre kel, fénye az egész étkezőt bevilágítja. A belsejében kavarogni kezd valami, mintha füst lenne, pontosan úgy, mint amikor legutóbb láttam. - Megnézhetem? - kérdezi Sam. - Tessék. - Odaadom neki, de amint elengedem, a kristály inaktívvá válik, kialszik a ragyogása. - Ezt már ismerem. A Ládában találunk még számos kisebb kristályt, egy fekete gyémántot, madzaggal átkötött, törékeny faleveleket, egy csillag alakú talizmánt, aminek ugyanolyan halványkék színe van, mint a nyakamban lógó amulettnek. Erről kiderül, hogy loralitból, a kizárólag a Lorien mélyén található, rendkívül ritka drágakőből készült. Aztán előkerül egy élénkpiros, ovális karkötő meg egy esőcsepp alakú borostyánsárga kő is. - Ez szerinted micsoda? - kérdezi Sam, és egy lapos, kör alakú kavicsra mutat, aminek ugyanolyan tejfehér színe van, mint a természetes gyöngynek. - Nem tudom - felelem. - És ez? - mutat egy kis tőrre, aminek mintha gyémántból lenne a pengéje.

Kiemelem a tőrt a Ládából. A markolat tökéletesen illik a tenyerembe, mintha kimondottan nekem készítették volna, és gyanítom, hogy így is van. A penge mindössze tíz centiméter hosszú, de az élén megcsillanó fényből ítélve sokkal élesebb, mint bármilyen földi penge. - Na és ez? - kérdezi újra Sam, és megint valami másra mutat. Kétségem sincs afelől, hogy ugyanígy végig fog kérdezni minden egyes tárgyat, amit a Ládában találunk. Leteszem a tőrt, és előveszem a hét kis bolygót a zacskóból, hogy lekössem valamivel. - Ezt figyeld! Ahogy ráfújok a kövekre, máris pislákolni kezdenek. Aztán feldobom őket a levegőbe, mire azonnal életre kelnek, és szabályos röppályára állva keringenek a narancsméretű nap körül. - Ez a Lorien naprendszere - magyarázom. - Hat bolygó és egy nap. Ez itt - mutatok a negyedik bolygóra, ami ugyanúgy a hamuszürke különböző árnyalataiban játszik, mint amikor legutóbb láttam - a Lorien, ahogy most kinéz. Csak ez a halvány ragyogás maradt meg a bolygó mélyén. Sam eltátja a száját. - A mindenit! A NASA-nál összecsinálnák magukat a gyönyörtől, ha ezt látnák. - Most figyelj - mondom, és felkapcsolom a fényt a jobb tenyeremben. Végighúzom a kezemet a gömb fölött, mire a nyomasztó, szürke felszínt ragyogó zöld erdők és kék óceánok váltják fel. - Ilyen volt a Lorien a támadás előtt. - A mindenit! - ismétli Sam, és eltátja a száját. Miközben megbűvölve figyeli a keringő bolygókat, újra a Láda felé fordulok. - Tudod bármiről is, hogy mire való? Vagy mire képes? kérdezem Hatodiktól, de nem válaszol. Ránézek, és látom, hogy ugyanolyan döbbenten bámulja a levegőben keringő naprendszert, mint Sam. Mivel Henri azt mondta, hogy ez a kis zacskó kő nem része a tálentumaimnak, vagyis nem kell feltétlenül a Ládában tartani, tévesen azt feltételeztem, hogy Hatodik már ismeri. De egyszerre rájövök, hogy nem; bár nem szerves része a tálentumoknak, csak az első képességünk kialakulása után tudjuk aktiválni, márpedig Hatodik Ládája már jóval korábban eltűnt.

- Hatodik! - szólítom. Összerezzen, és felém fordul, de ahogy rám néz, elkapom a tekintetem. - Tudod, mire valók ezek? - Nem igazán - motyogja, és végighúzza a kezét a köveken. Ez az a gyógyító kő, amit Henrival az iskolában használtunk mutat egy lapos, fekete kőre. Egyszer csak megdermed, és elakad a lélegzete. Sammel zavartan nézünk össze. Hatodik kivesz a Ládából egy halványsárga, viaszos felszínű kődarabot, és a fény felé tartja. - Istenem! - sóhajt, miközben áhítatosan forgatja a kezében. - Mi az? - noszogatom. A szemembe néz. - Xitharis - mondja. - Az első holdunkról származik. Homlokához emeli a kicsi követ, és behunyja a szemét. A xitharis halványsárga színe kissé elsötétül. Hatodik kinyitja a szemét, és felém nyújtja a követ, én pedig a szemöldökömet összevonva elveszem tőle. Ujjaim egy pillanatra a tenyeréhez érnek. Samnek hirtelen elakad a lélegzete. - Mi a jó...?! - Rémülten mered rám, és tapogatózva nyújtja felém a kezét, mintha megvakult volna. - Mit csinálsz? - kérdezem, és elhessegetem a kezét az arcom elől. - Láthatatlan vagy - mondja Hatodik halkan. Lenézek az ölembe, és tényleg: teljesen eltűntem. Ledobom a xitharist, mintha parazsat markoltam volna, és rögtön újra láthatóvá válok. - A xitharis lehetővé teszi a Védők számára, hogy átadják egymásnak a tálentumaikat, de csak rövid időre - magyarázza a lány. - Nagyjából egy órára, talán kettőre. Nem tudom pontosan. Csak annyit kell tenned, hogy feltöltöd az energiáiddal a követ. A homlokodhoz érinted, és bumm, már kész is van. - Feltöltöd, mint egy akkumulátort? - kérdezi Sam. - Igen. És csak akkor kezd ketyegni az óra, amikor a másik hozzáér. A kőre pillantok. - Jópofa. Úgy néz ki, mostantól nem csak te mehetsz be a városba. - És mostantól nem csak te leszel tűzálló - feleli játékosan. - Ha szépen megkérsz, akár még az is előfordulhat. Sam felkapja a követ, az egész teste megfeszül az összpontosítástól. De semmi nem történik.

- Na, ne már, lécci! - könyörög a kőnek. - Ígérem, csak jóra fogom használni! Esküszöm, nem lógok be egy lányöltözőbe se. - Sajnálom, Sam - néz rá Hatodik vigasztalóan. - Azt hiszem, ez csak nálunk működik. Sam lerakja a xitharist, aztán átnézzük a Ládát, találunk-e benne még valamit, ami érintésre lép működésbe. Nagyjából fél óra alatt megvizsgáljuk mind a tizenhét tárgyat, de hiába fújunk rájuk forró levegőt vagy nyomkodjuk, markolásszuk egyiket a másik után, nem történik semmi. Csak a kéztörlőkbe csavart gömb, a hosszúkás, téglalap alakú kristály és a fejünk fölött keringő naprendszer reagált az érintésemre. A gyógyító kő azonban működik, és rögtön be is gyógyítom magamon a Hatodik okozta zúzódásokat. - Mióta az eszemet tudom, erre a pillanatra vártam. És tessék, most, hogy kinyitottam a Ládát, csak egy halom haszontalan követ látok - mondom csalódottan. - Biztos vagyok benne, hogy idővel mindegyikről kiderül, mire kell használni - mondja Hatodik nyugtatólag. - Az ilyen dolgokra legjobb aludni egyet. A válasz általában akkor bukkan fel, amikor nem töröd rajta a fejed. Megadóan bólintok, és még egyszer végignézek a földön heverő tárgyakon. Hatodiknak igaza van. Hiába erőltetem, attól nem fogok választ kapni a kérdéseimre. - Lehet, hogy némelyik csak akkor működik, ha már a többi tálentumom is kialakult. Ki tudja? - vonom meg a vállam. Visszapakolok mindent a Ládába. A ragyogó kristálygömböt nem merem kivenni a kéztörlőből. A naprendszert kint hagyom, hadd rója tovább a köröket. Lezárom a Ládát, és elindulok vele a szobámba. - Ne bánkódj, John - szól utánam Hatodik. - Henrinak valószínűleg igaza volt. Biztos még nem állsz teljesen készen.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

NEM

TUDOK

ALUDNI.

RÉSZBEN

A

LÁDA

MIATT.

AKÁR

AZ

lehetséges, hogy valamelyik kő segítségével képes lennék átváltozni különböző lényekké, mint Bernie Kosar, egy másikkal pedig olyan védőpajzsot húzhatnék magam köré, amin semmilyen ellenséges támadás nem hatol át. De hogyan jöhetnék rá bármire is Henri nélkül? Kétségbeesett szomorúság lesz úrrá rajtam. De leginkább Hatodik miatt nem jön álom a szememre. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, ahogy az arcomba hajolt: orromban érzem csábítóan édes leheletét, és magam előtt látom, ahogy a lemenő nap fénye megcsillant a szemében. Abban a pillanatban szinte leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy félbehagyjam a gyakorlást vele, és inkább átöleljem, magamhoz szorítsam. És ez a vágyakozás még most, órák múlva is ébren tart, nem hagy elaludni. Ez, na meg persze a bűntudat. Hiszen nekem Sarah után kellene sóvárognom. Annyi minden kavarog bennem, hogy nem tudok aludni, annyiféle érzelem: fájdalom, vágyakozás, zavarodottság, bűntudat. Még vagy húsz percig hánykolódom álmatlanul, aztán föladom. Kibújok a takaró alól, nadrágot húzok, és fölveszek egy szürke pólót. Kilépek a folyosóra. Bernie Kosar jön utánam. Bekukkantok a nappaliba, megnézem, Sam alszik-e. A takarójába gubózva szuszog a padlón, mint egy óriási selyemhernyó. Megfordulok, és visszafelé indulok. Hatodik szobája pont szemben van az enyémmel, az ajtaja résnyire nyitva. Megállok előtte, és hallom, hogy megmozdul odabent. - John? - suttogja. IS

Összerezzenek, a szívem azonnal vad zakatolásba kezd. - Igen? - szólok vissza, de nem lépek be. - Mit csinálsz? - Semmit. Nem tudok aludni. - Gyere be - mondja. Betolom az ajtót. Vaksötét van a szobájában, semmit nem látok. - Minden rendben? - Igen, semmi gond - felelem. Halványan bekapcsolom a Lument a kezemben, épp csak annyira, hogy lássak valamit. Nem nézek Hatodikra, a szőnyegre szegezem a tekintetemet. - Csak túl sok minden jár a fejemben. Arra gondoltam, hogy elmegyek sétálni vagy futni egyet. - Az elég veszélyes lenne szerintem. Ne felejtsd el, hogy rajta vagy az FBI top tízes listáján, a világ egyik legkeresettebb bűnözője lettél, jókora vérdíjjal a fejeden. - Tudom, de... kint még sötét van, meg aztán láthatatlanná tudsz tenni, nem? Már persze ha van kedved velem jönni. Fölerősítem a fényt a kezemben. Hatodik a földön ül, a lábán két takaró, a haja hátul összefogva, de néhány rakoncátlan tincs az arcába hullik. Megvonja a vállát, majd félretolja a takarót és föláll. Fekete jóganadrág és fehér trikó van rajta. Képtelen vagyok levenni a szemem a meztelen válláról. Hirtelen belém hasít a gondolat, hogy talán megérzi, ha figyelik, és gyorsan elkapom a tekintetemet. - Oké - mondja, azzal kihúzza a haját a gumiból, majd ismét összefogja. - Rossz alvó vagyok. Különösen csupasz padlón. - Észrevettem. - Samet is fölkeltsük? Megrázom a fejem. Hatodik ismét vállat von, aztán kinyújtja a kezét. Habozás nélkül megfogom. Ő azonnal eltűnik, de a kezem még mindig világít, és látom, ahogy a lába belesüpped a szőnyegbe. Aztán lekapcsolom a fényt, és lábujjhegyen kiosonunk a folyosóra. Bernie Kosar szorosan a nyomunkban. Amikor a nappalihoz érünk, Sam fölemeli a fejét, és egyenesen ránk mered. Megtorpanunk, még a lélegzetemet is visszafojtom.

Eszembe jut, hogy Sam mennyire odavan Hatodikért, és tudom, hogy összezuhanna, ha meglátna minket kézen fogva. - Szia, Bernie - motyogja álomittas hangon, aztán a másik oldalára fordul. Néhány másodpercig még mozdulatlanul állunk, aztán Hatodik elindul. Átvágunk a nappalin, kimegyünk a konyhába, és a hátsó ajtón keresztül távozunk. Meleg az éjszaka, ciripelnek a tücskök, pálmafák hajladoznak az enyhe szélben. Mélyen beszívom a finom levegőt, miközben kéz a kézben lépkedünk. Hatodik keze meglepően kicsinek és törékenynek tűnik az enyémben ahhoz képest, milyen elképesztő fizikai erővel rendelkezik. Jólesik hozzáérni. Bernie Kosar átgázol a kavicsos kocsifelhajtót szegélyező sövényen. Szótlanul haladunk a felhajtó közepén, ami egy keskeny útba torkollik, ott aztán balra fordulunk. - Egyfolytában arra gondolok, mi mindenen mentél keresztül - szólalok meg végül, bár szívem szerint inkább azt mondanám, hogy egyfolytában rá gondolok. - Fél évig fogoly voltál, Katarinát a szemed láttára... Tudod... - Néha teljesen megfeledkezem róla - feleli. - Máskor meg napokig csak ez jár a fejemben. - Igen, megértem - bólintok. - El se tudom mondani, mennyire hiányzik nekem Henri, majd megszakad a szívem, ha rágondolok. De miután hallottam a történetedet, rájöttem, milyen szerencsés vagyok. Hiszen el tudtam búcsúzni tőle. Ráadásul mellettem volt, amikor megjelent az első tálentumom. Fogalmam sincs, egyedül hogy maradtam volna életben. - Tényleg nagyon nehéz volt, kár lenne tagadni. Bármit megadtam volna azért, hogy Katarina mellettem lehessen aznap, amikor kiderült, hogy képes vagyok láthatatlanná válni. De még ennél is nagyobb szükségem lett volna arra, hogy megbeszélhessem vele a problémáimat. Itt a Földön olyanok voltak ők nekünk, mintha a szüleink lettek volna, nem? - De igen - értek egyet. - Az a legfurcsább, hogy mióta Henri meghalt, állandóan azok a dolgai jutnak eszembe, amiket ki nem állhattam. Például amikor végleg eljöttünk valahonnan, és

órákon keresztül vezetett megállás nélkül az autópályán valami olyan város felé, aminek még a nevét sem hallottam soha életemben, és semmi másra nem vágytam, mint hogy végre kiszállhassak a kocsiból. Most leginkább azokra a beszélgetéseinkre emlékszem, amiket ilyenkor útközben folytattunk. Vagy amikor elkezdtük az edzéseket Ohióban, és újra meg újra végigcsináltatta velem ugyanazt... Annyira utáltam! De most, ahogy visszagondolok rá, nem tudom megállni mosolygás nélkül. Amikor végre kialakult a telekinézisem, a hóban gyakoroltunk, mindenféle tárgyakat hajigált felém, én pedig megtanultam eltéríteni őket. Egyszer egy húsklopfolót vágott oda, amit villámgyorsan visszafordítottam, de olyan erővel, hogy Henrinak fejest kellett ugrania a hóba, nehogy eltalálja - mesélem mosolyogva. - Csakhogy a hóbucka alatt, amibe belevetődött, egy tüskés rózsabokor volt. Az ilyen jeleneteket sosem fogom elfelejteni. Kocsi közeledik az úton, ezért gyorsan félrehúzódunk az árokba. Az autó elhalad mellettünk, majd csikorgó kerekekkel befordul egy közeli ház elé, és fekete bőrkabátos férfi ugrik ki belőle. Dörömbölni kezd az ajtón, és kiabál, hogy azonnal nyissák ki. - Megbolondult ez? Hány óra van? - kérdezem Hatodiktól. Elindul a férfi és a ház felé, de a kezemet nem engedi el. - Nem mindegy? Nagyjából hat lépésre lehetünk a fickótól, amikor megcsap a belőle áradó alkoholszag. Abbahagyja a dörömbölést, és elüvölti magát: - Nyisd ki ezt a rohadt ajtót, Charlene, különben nem állok jót magamért! Egyszerre pillantjuk meg az övébe tűzött revolvert. Hatodik megszorítja a kezemet. - Vadbarom - suttogja. A fickó ismét nekiáll ököllel verni az ajtót, és addig folytatja, míg végül villany gyullad az egyik ablak mögött. Aztán az ajtó túloldaláról kikiabál egy nő:

- Takarodj innen, Tim! Tűnj a fenébe! - Azonnal nyisd ki az ajtót, Charlene, különben megbánod! Nyisd ki, vagy nagyon megbánod! Hallod, amit mondok? Már karnyújtásnyira vagyunk tőle. A bal füle alatt megfakult tetoválást pillantok meg: egy rétisas kígyóval a karmai között. A nő reszkető hangon kiált vissza: - Hagyjál már békén, Tim! Mit akarsz itt? Miért nem hagysz már békén? A fickó erre még erősebben dörömböl és még hangosabban üvölt. Már épp arra készülök, hogy elkapom a nyakát, és megszorongatom azt a rétisast a kígyóval, amikor látom, hogy a pisztoly az övében lassan megmozdul, és egy láthatatlan kézben a levegőbe emelkedik. Hatodik a férfi tarkójának nyomja a fegyver csövét, és hangos kattanással kibiztosítja. A pasas rögtön abbahagyja a dörömbölést. A lélegzete is eláll. Hatodik a koponyájához szorítja a revolvert, és egy apró mozdulattal jelzi neki, hogy forduljon meg. Amikor a fickó meglátja az arca előtt lebegő fegyvert, halálsápadttá válik. Pislog és vadul rázza a fejét, mintha rémálomból akarna fölébredni. Hatodik jobbra-balra mozgatja a pisztolyt, én pedig várom, hogy megszólaljon, és végleg halálra rémítse ezt a barmot, de úgy látszik, mást talált ki, mert hirtelen a pasas kocsijára irányítja a fegyvert. Meghúzza a ravaszt, és a szélvédő ripityára törik. A pasas ijedten felsikolt, és könnyekben tör ki. Hatodik megint az arcába nyomja a pisztolyt, mire a fickó elcsöndesedik. Taknya-nyála egybefolyik, úgy bőg félelmében. - Kérem, ne, kérem! - könyörög. - Sajnálom, istenem, megyek, már itt se vagyok. Hatodik újra kibiztosítja a fegyvert. Látom, hogy meglebben a függöny az ablak mögött, és egy nagydarab szőke nő arca bukkan elő. Megszorítom Hatodik kezét, ő pedig viszonozza a szorítást. - Már megyek is. Megyek... Itt se vagyok - hadarja a férfi a fegyvernek. Hatodik ismét a kocsira céloz, és hangos dörrenéssel elsüti a pisztolyt: a bal hátsó ablak is ezer darabra törik.

- Ne! Oké, oké, rendben van! - kiabálja a fickó. Egyszerre sötét folt jelenik meg a farmerján a combjánál. Hatodik az ablak felé int a fegyverrel, és Tim a bentről figyelő szőke nő felé fordul. - Soha többé nem jövök vissza - fogadkozik. - Soha, soha! - A pisztoly most kétszer balra mutat, jelezve, hogy eltűnhet. Tim feltépi a kocsi ajtaját, bevágódik, kitolat a felhajtóról, és elszáguld. A nő továbbra is döbbenten mered az ajtaja előtt lebegő fegyverre. Aztán Hatodik meglendíti a karját, és olyan erővel hajítja el a revolvert, hogy csak mérföldekkel arrébb ér földet. Visszarohanunk az útra, és addig szaladunk, míg végül már egyetlen házat sem látunk sehol. Közben azt kívánom, bárcsak láthatnám Hatodik arcát. - Ezt szívesen csinálnám egész nap - mondja, amikor végre megállunk. - Olyan, mintha szuperhős lennék. - Az emberek szeretik a szuperhősöket - felelem nem túl frappánsan. - Szerinted a nő kihívja a rendőrséget? - Nem hiszem. Biztos azt gondolja majd, hogy csak egy rossz álom volt az egész. - Vagy inkább egy beteljesült vágyálom - mondom tűnődve. Aztán arról kezdünk beszélgetni, hogy a tálentumainkkal mennyi mindent tehetnénk a Földért, ha nem vadásznának ránk állandóan. - Hogy tudtad egyedül képezni magad? - kérdezem. - El se tudom képzelni, hogyan tanultam volna meg ennyi mindent Henri nélkül. - Nem volt más választásom. Vagy alkalmazkodom a helyzethez, vagy meghalok. Így hát alkalmazkodtam. Katarinával már évek óta edzettünk, amikor elfogtak minket, de persze a tálentumok megjelenése után már egyedül voltam. Amikor végre kijutottam a barlangból, megfogadtam, hogy Katarina halála nem maradhat hiábavaló, bosszút állok érte. Onnan folytattam, ahol abbahagytuk. Eleinte nehezen ment, főleg mert egyedül voltam, de idővel megtanultam, hogyan fejleszthetem magam, és egyre erősebb lettem. Ráadásul több

időm volt, mint neked. A tálentumaim hamarabb kialakultak, és idősebb is vagyok nálad. - Tegnapelőtt volt a tizenhatodik születésnapom - válaszolom erre. - Vagy legalábbis az a nap, amikor Henrival minden évben ünnepeltünk. - John! De hát miért nem szóltál? - Azzal elengedi a kezem, és játékosan ellök magától, mire azonnal láthatóvá válok. Megünnepelhettük volna. Elmosolyodom, és vaktában kinyújtom felé a karom. Megfogja a kezemet, az ujjaink egybekulcsolódnak, a hüvelykujjunk összeér. Sarah jut eszembe, de rögtön el is hessegetem a gondolatot. - Milyen volt Katarina? - kérdezem. Hatodik néhány másodpercig hallgat, aztán így felel: - Nagyon együtt érző. Mindig segített másokon. És jó humorú. Rengeteget nevettünk. Ezt persze nyilván nehéz elhinni, mivel most általában elég komoly vagyok. Elnevetem magam. - Nem én mondtam. - De álljon meg a menet, ne próbálj témát váltani! Miért nem szóltál a szülinapodról? - Nem is tudom. Az igazat megvallva, elfelejtettem, és csak tegnap jutott eszembe, akkor meg már úgy gondoltam, minek. Van elég dolgunk enélkül is. - Mégiscsak a születésnapodról van szó, John. Hogy mondhatsz ilyet, hogy minek? Nekünk minden születésnap komoly ünnepnap, hiszen állandóan vadásznak ránk. Ha tudtam volna, aznap nem döngetlek el annyira edzés közben. - Remélem, szörnyen érzed magad, amiért így bántál egy szülinapossal - mondom, és oldalba bököm a könyökömmel. Válaszul megbök ő is. Az egyik szederbokorból Bernie Kosar ugrik elő, és odaüget mellénk. A szőre csupa tüske, mint a tépőzár. Elengedem Hatodik kezét, és egyenként kiszedegetem a tüskéket.

Elérünk az út végére. Előttünk magasra nőtt fűvel borított mező és egy kanyargó folyó. Megfordulunk, és elindulunk vissza a ház felé. - Nagyon bánt, hogy nincs meg a Ládád? - kérdezem néhány percnyi hallgatás után. - Azt hiszem, bizonyos szempontból ez csak növelte az elszántságomat. Eltűnt, és semmit nem tehettem, hogy megtaláljam. Úgyhogy azt csináltam, amit a legokosabbnak tartottam: minden erőmmel azon voltam, hogy felkutassalak titeket. Bárcsak Harmadikat előbb megtaláltam volna, mint ők! - Engem viszont megtaláltál. Nélküled már tuti nem lennék életben. Mint ahogy Bernie Kosar nélkül sem. Vagy Sarah nélkül. - Ahogy kimondom a nevét, Hatodik szorítása enyhül a kezemen. Bűntudat hasít belém, miközben a ház felé lépkedünk. Szerelmes vagyok Sarah-ba, de nagyon nehéz elképzelni vele az életemet így, hogy ilyen messze vagyok tőle, menekülnöm kell, és fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Az egyetlen élet, amit el tudok képzelni, az a mostani. Amit Hatodikkal élek. Már majdnem visszaértünk a házhoz, és azon kapom magam, hogy nem szeretném, ha véget érne a sétánk. Igyekszem lassítani a lépteimet, aztán tétován megállok a kocsifelhajtó végén. - Most jut eszembe - szólalok meg -, csak úgy ismerlek, hogy Hatodik. Volt valamikor rendes neved is? - Persze hogy volt, bár nem használtam gyakran. Én nem jártam iskolába, mint te. - Na és hogy hívtak? - Maren Elizabeth. - Azta! Tényleg? - Miért vagy így meglepve? Nem is tudom. Ez a Maren Elizabeth túl finom és nőies. Azt hiszem, valamilyen erőt sugárzó, mitológiai névre számítottam, mint mondjuk Athena vagy Xena, tudod, a harcos hercegnő. Vagy Vihar. Igen, a Vihar tökéletesen illene hozzád.

Hatodik elneveti magát, én pedig szeretném magamhoz ölelni. Természetesen nem teszem, de nagyon szeretném, és talán ez a lényeg. Elárulok valamit - mondja. - Kislánykoromban szalagot hordtam a hajamban. - Komolyan? És milyen színűt? - Rózsaszínt. Azt hiszem, felajánlanék egy nagyobb összeget, hogy láthassalak így. - Felejtsd el, nincs neked annyi pénzed - veti oda gúnyosan. Nagyon tévedsz - felelem a hanghordozását utánozva. Van egy ládányi értékes drágakövem. Mutass egy zálogházat, és már megyek is. Megint kitör belőle a nevetés. - Majd nyitva tartom a szemem. Még mindig a kocsifelhajtón állunk. Fölnézek a csillagos égre. Már csak néhány nap van holdtöltéig. Hallgatom a szél zúgását, meg a kavicsok csikorgását Hatodik talpa alatt, ahogy áthelyezi a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Veszek egy mély lélegzetet. - Örülök, hogy elmentünk sétálni - mondom. - Én is. Abba az irányba nézek, amerre áll, és azt kívánom, bár látnám az arcát. Bárcsak minden esténk ilyen lenne! Nem kellene folyton amiatt aggódnunk, hogy ki ólálkodik körülöttünk, nem kéne mindig a hátunk mögé pillantanunk, és attól rettegnünk, hogy követnek. Állati jó lenne megfeledkezni erről az egészről, nem? De, tényleg nagyon jó lenne - feleli. - És jó is lesz, amikor majd végre megengedhetjük magunknak ezt a luxust. — Utálom ezt az egészet. A szitut, amiben vagyunk. Bárcsak minden tök más lenne! - sóhajtom. Az égre pillantok, a Lorient keresem a tekintetemmel. Hatodik láthatóvá válik, én pedig átkarolom, és magam felé fordítom. Mély lélegzetet vesz.

Odahajolok hozzá, és már majdnem összeér az ajkunk, amikor jókora robbanás rázza meg a házat. Felkiáltunk, és mindketten a földre bukunk. Tűzcsóva jelenik meg a háztetőn. A lángok azonnal átterjednek az épület belsejére. - Sam! - kiáltom. Úgy harminclépésnyire vagyok a háztól, de egy mozdulattal kirántom az elülső ablakokat a tokjukból. A földre zuhanva üvegtörmelékkel és szilánkokkal terítik be az ajtóhoz vezető betonjárdát. Végig se gondolom, mit csinálok, csak tiszta erőből rohanni kezdek a ház felé. Veszek egy nagy levegőt, és a bejárati ajtót darabokra zúzva berontok az épületbe.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

EGY

IDEJE

MINDEN

ÉJJEL

ÓRÁKON

ÁT

FENT

VAGYOK.

Nyitott szemmel fekszem a sötétben, és a csend hangjait hallgatom. Néha fölemelem a fejem, ha valami távoli zaj üti meg a fülemet - egy padlóra hulló vízcsepp, egy mocorgó hálótárs máskor pedig kibújok az ágyból, és az ablakhoz megyek, hogy megbizonyosodjam róla: tényleg nincs odakint senki. Így próbálom a biztonság látszatát kelteni - nem sok sikerrel. Mivel egyre kevesebbet alszom éjjelente, mostanra legyengültem, kimerült vagyok, állandóan az ájulás határán állok. Tudom, hogy a sok aggódás nem tesz jót, de alig bírom rávenni magam, hogy aludjak és egyek. Amikor aztán mégis sikerül elaludnom, abban sincs sok köszönet, a borzalmas rémálmok ugyanis csomószor felriasztanak. A kávéházi jelenet óta egy hét telt el, és ez idő alatt nem láttam a bajuszos férfit, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy itt ólálkodik valahol a közelben. Újra meg újra visszatérek ugyanazokhoz a kérdésekhez: ki járt a barlangban? Ki vagy mi volt az a bajuszos fickó a kávéházban? Miért olvasta olyan látványosan azt a Pittacusról szóló könyvet? És ami a legfontosabb: ha valóban mogadori, akkor miért hagyott futni? Sehogy sem áll össze a kép, és a könyv címével sem tudok mit kezdeni. A neten csak egy rövid összefoglalót találtam a kötet tartalmáról: Pittacus görög hadvezér volt, aki legyőzte az athéni hadsereget, amikor az meg akarta támadni Mütilénét. Mi köze ennek hozzám? A barlang és a könyv problémáját félretéve két következtetésre jutottam. Az első: a sorszámom miatt nem csináltak velem semmit. Jelen pillanatban megvéd, hogy a Hetedik vagyok, vagyis nem én következem a sorban - de vajon meddig? A második: túl sokan voltak a kávéházban, ezért nem támadott rám a mogadori. Bár ha abból indulok ki, amit eddig hallottam róluk, akkor nem jellemző, hogy néhány szemtanú jelenléte bármiben is megakadályozná őket. Mindenesetre leszoktam arról, hogy mindenkit megelőzve rohanjak az iskolába, inkább egy nagyobb társasághoz csapódom. És Ella biztonsága érdekében már nem vagyok vele annyit, mint korábban. Tudom, hogy

rosszulesik neki, de az ő érdekében teszem. Nem akarom, hogy bármi baja történjen miattam. De van valami, ami mindezek ellenére reménnyel tölt el. Adelina viselkedése érezhetően megváltozott. Aggodalmat látok az arcán. A szeme idegesen ráng, amikor azt hiszi, hogy senki nem figyeli, és úgy jön- megy a kolostorban, mint egy űzött vad, akárcsak évekkel ezelőtt, amikor még hitt mindabban, ami most annyira aggaszt. Bár nem beszéltünk, mióta a kávéházból visszatérve a karjába vetettem magam, ezek a változások arra utalnak, hogy talán visszakapom a Cépanomat. Sötétség. Csönd. Tizenöt alvó lány. Fölemelem a fejem, és végigpillantok a hálótermen. Ella helyén nem domborodik semmi a takarója alatt: üres az ágya. Ez zsinórban a harmadik éjszaka, amikor észreveszem, hogy eltűnt, de eddig még egyszer sem hallottam, amikor kiment. Ám most kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy amiatt aggódjam, merre járhat. Lehajtom a fejem a párnára, és kipillantok az ablakon. A telihold sárgán világít odakint. Hosszú ideig bámulom, teljesen rabul ejt a fényes korong. Aztán veszek egy mély lélegzetet, és behunyom a szemem. Amikor ismét kinyitom, a hold már nem sárga, hanem vérvörös, és mintha remegne. De aztán rájövök, hogy nem magát a holdat látom, hanem a tükörképét valamilyen sötét vízfelszínen. Pára száll föl a vízből, orrfacsaró bűz terjeng a levegőben. Megint fölemelem a fejem, és csak ekkor látom, hogy egy véres csatamező kellős közepén állok. Testek hevernek mindenütt, holtak és haldoklók: tájkép egy háború után, melynek nincsenek túlélői. Ösztönösen megtapogatom magam, vágásokat vagy sebeket keresek a testemen, de sértetlen vagyok. Ekkor megpillantom a szürke szemű lányt, akit az álmomból ismerek, és akinek az arcképét John Smithé mellé festettem a barlang falára. Mozdulatlanul fekszik a vízparton. Odaszaladok hozzá. Az oldalából vér szivárog a homokra, és belefolyik a tengerbe. A lány fekete haja hamuszürke arcára tapad. Nem lélegzik, és bármennyire szörnyű, tudom, hogy már semmit sem tehetek érte. A hátam mögül hirtelen gúnyos kacagást hallok. Behunyom a szemem, és lassan megfordulok, hogy szembenézzek az ellenséggel. Amikor kinyitom a szemem, a csatamező nincs sehol. Újra az ismerős hálóteremben vagyok. A hold még mindig sárgán világít az égen. Fölkelek, és az ablakhoz megyek. A néma, mozdulatlan sötétséget kémlelem. Nem látni nyomát sem a bajuszos férfinak, sem

másnak. A hó mostanra teljesen elolvadt, a hold fénye megcsillan a nedves macskaköveken. Vajon az az alak most is figyel? Megfordulok, és visszaosonok az ágyba. Hanyatt fekszem, és mélyeket lélegezve próbálom megnyugtatni magam. Az egész testem egy merő görcs. Eszembe jut a barlang, meg hogy azóta nem jártam ott, mióta megláttam a befelé vezető lábnyomokat. Oldalra fordulok, háttal az ablaknak. Nem akarom látni, mi van odakint. Ella ágya még mindig üres. Várom, hogy visszatérjen, és közben elalszom. Ezúttal nem álmodom. Amikor megszólal az ébresztőcsengő, minden porcikám sajog. Hideg eső veri az ablakot. Oldalra pillantok, és látom, hogy Ella felül az ágyában, karját a mennyezet felé emelve nyújtózkodik és ásít. Szó nélkül kisurranunk a hálóteremből. Ellátjuk a vasárnap reggeli teendőket, aztán lehajtott fejjel végigüljük a misét. Ella megbök, amikor elalszom, aztán húsz perc múlva viszonzom a szívességét. Kibekkelem az El Festínt, gyanús arcok után kutatva osztogatom az adagokat. Minden normálisnak tűnik, és nem tudom eldönteni, ettől megkönnyebbülést vagy inkább csalódottságot érzek. Leginkább az szomorít el, hogy Héctort nem látom sehol. A takarítás vége felé La Gorda és Gabby fröcskölni kezdi egymást a konyhai

csapra

húzott

gumicsővel,

miközben

az

edényeket

mosogatom. Nem foglalkozom velük, még akkor sem, amikor az arcomba fröccsen a víz. Húsz perc múlva, miután az utolsó tányért is eltörölgettem, és épp óvatosan egymásra rakom az összeset, egy Delfina nevű lány megcsúszik a vizes kövön, és nekilök a tányéroknak. Mind a harminc belezuhan a mocskos mosogatólébe, néhány össze is törik. - Nem tudsz vigyázni? - mordulok rá, és ellököm magamtól. Delfina megpördül, és ő is rögtön taszít egyet rajtam. - Nana! - kiált oda Dora nővér a konyha másik végéből. -Ti ketten, hagyjátok abba! Most azonnal! - Ezért még megfizetsz - sziszegi Delfina. Mennyire várom már, hogy végre magam mögött hagyjam a Santa Teresát! - Majd meglátjuk - felelem komoran. Gonosz arckifejezéssel bólint. - Hát csak vigyázz! - Ha oda kell mennem, esküszöm az Úrra, megbánjátok! mennydörög Dora nővér.

Ahelyett, hogy telekinézissel átrepíteném Delfinát - vagy Dora nővért, Gabbyt esetleg La Gordát - a tetőn, szó nélkül megfordulok, és

újrakezdem a mosogatást. Amikor végre megszabadulok, kiballagok a kolostorból. Odakint még mindig esik. Az eresz alatt állva pislogok a barlang felé. Valószínűleg tiszta sár a hegyoldal, vagyis csúnyán összekoszolnám magam. Jó kifogás, hogy ne induljak útnak - de a lelkem mélyén tudom, hogy akkor sem lenne bátorságom nekivágni, ha nem esne. A kíváncsiságom ellenére sem merném megnézni, vannak-e újabb lábnyomok a sárban. Visszamegyek a kolostorba. Ellának vasárnaponként az a feladata, hogy miután mindenki elment, kitakarítsa a templomot, letörölgesse a padsorokat. A templomban azonban nem találom, már végzett a takarítással. - Nem láttad Ellát?-kérdezem a Valentina nevű, tízéves lánytól. Megrázza a fejét. Visszamegyek a hálóterembe, de Ellának semmi nyoma. Leülök az ágyára. A párnája alól ezüstös tárgy kandikál ki: egy apró elemlámpa. Fölkattintom. Fényesen világít. Lekapcsolom, és visszadugom oda, ahol találtam, nehogy a nővérek észrevegyék. A folyosókat járom, és útközben minden szobába bekukkantok. Az eső miatt a lányok többsége bent maradt, és most kisebb csoportokba verődve nevetgélnek, játszanak. A második emeleten a folyosó elágazásánál balra indulok, végiglépkedek a sötét, poros folyosón. Üres termek és középkori szobrok sorakoznak a boltíves mennyezet alatt. Minden ajtón benézek, de Ellát sehol nem látom. A folyosó összeszűkül, a száraz porszagot nedves föld illata váltja föl. A folyosó végén lelakatolt tölgyfaajtó áll, amit másfél hete fölfeszítettem, hátha Adelina mögé rejtette el a Ládát. Az ajtó mögött egy kőlépcső kezdődik, ami fölvisz az északi toronyba, a Santa Teresa két harangjának egyikéhez. A Láda azonban nincs egyik toronyban sem.

***** Netezek egy kicsit, de nincs semmilyen új hír John Smithről. Aztán visszamegyek a hálóterembe, lefekszem az ágyamra, és úgy teszek, mintha aludnék. Szerencsére La Gorda, Gabby és Delfina nem jön be. Ellát sem látom. Egy idő után kibújok az ágyból, és megint kilépek a folyosóra.

Már késő este van, amikor a templomban rátalálok Ellára. A leghátsó sorban üldögél. Leülök mellé. Mosolyogva néz rám, de látom rajta, hogy fáradt. Reggel összefogtam a haját, ám azóta meglazult a copfja. Kiveszem belőle a gumit, Ella pedig elfordítja a fejét, hogy újra meg tudjam csinálni. - Hol voltál egész nap? - kérdezem. - Már mindenütt kerestelek. - Felfedezőúton - feleli büszkén. Azonnal bűntudatom támad, amiért mostanában mindig lerázom iskolába menet. Visszamegyünk a hálótermünkbe, és jóéjszakát kívánunk egymásnak. Bebújok a takaró alá, várom, hogy végre lekapcsolják a villanyt, és közben olyan szomorúság és elesettség lesz úrrá rajtam, hogy legszívesebben összegömbölyödnék és sírva fakadnék. Végül így is teszek. Az éjszaka kellős közepén egyszer csak fölriadok. Nem tudom, mennyi lehet az idő, de egypár órát biztosan aludtam. A másik oldalamra fordulok, és becsukom a szemem - de érzem, hogy valami nem stimmel. Valami megváltozott a hálóban. Nem tudom, mi az, de azonnal rám tör a szorongás, ami egész héten marcangolt. Kinyitom a szemem, és amikor hozzászokik a sötéthez, egy arcot pillantok meg: valaki engem bámul. Elakad a lélegzetem, és rögtön a falhoz lapulok ijedtemben. Csapdába estem - villan át az agyamon -,

sarokba szorítottak, innen nincs kiút. Micsoda hülyeség volt ezért az ágyért ácsingózni! A kezem ökölbe szorul, sikolyra nyílik a szám, és már lendül a lábam, hogy ártalmatlanná tegyem a támadómat, amikor felismerem a barna szempárt.

Ella. Azonnal megnyugszom. Vajon mióta állhat itt? Apró mutatóujját nagyon lassan az ajkához emeli. Aztán tágra nyílik a szeme, és mosolyogva közelebb hajol. A tenyeréből tölcsért formál, és a fülemre tapasztja. - Megtaláltam a Ládát - suttogja. Elhúzódom, és büszkeségtől ragyogó arcába nézek. Rögtön tudom, hogy igazat mond. Elkerekedik a szemem. Alig tudok uralkodni az izgatottságomon. Magamhoz húzom, és erősen megölelem. - Jaj, Ella, el se tudom mondani, milyen büszke vagyok rád! - Mondtam én, hogy megtalálom. Mert egy csapat vagyunk, és segítjük egymást. - Így van - suttogom, aztán elengedem. Csillogó szemmel néz rám. - Gyere, megmutatom, hol van.

Megfogja a kezem, én pedig kibújok az ágyból, és lábujjhegyen lépkedve követem.

A Láda - egy apró reménysugár, amikor a legkevésbé vártam, és épp amikor a legnagyobb szükségem van rá!

TIZENHATODIK FEJEZET

KIOSONUNK

A

HÁLÓBÓL,

ÉS

LEGSZÍVESEBBEN

F U T Á S N A K erednék, hogy minél előbb eljussunk a rejtekhelyhez.

Ella gyorsan és hangtalanul lépked a hideg kőpadlón. A folyosó sötét. Én mindent tisztán látok, ő viszont néha felvillantja az elemlámpáját, hogy betájolja magát, aztán sietve lekapcsolja. Amikor a templomba érünk, először azt hiszem, hogy az északi toronyba tartunk, de nem. Ella a padsorok közötti folyosó felé indul. Elhaladunk a padok mellett. A főhajó előterében a festett üvegablakokon szentek képei sorakoznak. A bevilágító hold mennyei fénye olyan bibliai hangulatot kölcsönöz nekik, amilyennel talán létrejöttük óta még sosem büszkélkedhettek. Valahol a távolban kitartóan csöpög a víz. Ella az első padsornál élesen jobbra fordul, és a fal mentén nyíló beugrók egyike felé veszi az irányt. Követem. A levegő itt hűvösebb,

mint a templom közepén. Szűz Mária fölemelt karú szobra magasodik fölénk. Ella megkerüli a szobrot, aztán a sarokba érve hátrafordul. - Lehozom neked - mondja, azzal a szájába veszi az elemlámpát. Két karjával átfogja az előtte álló kőoszlopot, és fölkúszik rajta, mint majom a fára. Tátva marad a szám a meglepetéstől, teljesen lenyűgöz az ügyessége. Már majdnem eléri a mennyezetet, amikor megáll, majd oldalazva

eltűnik

egy

szűk

mélyedésben,

ami

lentről

szinte

teljesen

észrevehetetlen. Még soha nem tűnt fel, hogy ott az a zug. Fogalmam sincs, Ella hogy bukkant rá. Félrebillentett fejjel fülelek, és hallom, ahogy a cipője megcsikordul a kövön, amiből arra következtetek, odafönt van akkora hely, hogy be tudjon mászni. Talán egy kis alagút. Önkéntelenül is elmosolyodom. Tudtam, hogy a Láda itt van valahol, de Ella nélkül sosem találtam volna meg. Nevethetnékem támad, mert az jut eszembe, hogy Adelina évekkel ezelőtt szintén fölmászott ezen az oszlopon, méghozzá a Ládával. Ella megállhatott, mert most nem hallok semmit. Eltelik húsz másodperc. - Ella! - suttogom. Kidugja a fejét, és lenéz. - Fölmenjek én is?

Megrázza a fejét. - Megvan, csak beragadt. Egy perc, és lent vagyok - suttogja, azzal ismét eltűnik. Nem bírom a feszültséget, képtelen vagyok tétlenül várni, miközben ki tudja, mi történik odafönt. Átfogom az oszlop alját, és már épp kezdenék mászni fölfelé, amikor zajt hallok a hátam mögül, mintha valaki belebotlott volna egy padba. Megpördülök. Szűz Mária szobra eltakarja előlem a kilátást. Megkerülöm, és végigpásztázom a templomot, de nem látok senkit. - Megvan! - kiáltja Ella. Újra megkerülöm a szobrot, és fölnézek, de Ellát még nem látom, csak a nyögéseit hallom, ahogy vonszolja a Ládát a bemélyedés széle felé. Nem tudom megítélni, hogy azért megy-e neki ennyire lassan, mert olyan nehéz a Láda, vagy mert annyira szűk a járat. Egyre közelebb ér az oszlophoz. Teljesen extázisba esem attól, hogy végre megkaparinthatom a Ládát, és egyelőre nem foglalkozom azzal, hogyan fogom kinyitni. Mindent a maga idejében. Abban a pillanatban, amikor meglátom odafönt Ellát, valaki megszólal a hátam mögött: - Hát te meg mit csinálsz itt? Megpördülök. Szűz Mária bal oldalán Gabby és Delfina áll, a szobor jobb karja alatt pedig La Gorda és a szívós Bonita, a mólós játék bajnoka, aki majdnem a halálomat okozta. Föllesek, és egy apró szempárt látok a bemélyedés nyílásában. - Mit akartok? - kérdezem. - Kíváncsi voltam, miben sántikál az új kiscsaj, de aztán láttam, hogy kiosonsz a hálóból, és gondoltam, na, megleslek, és végre kiderül, miért bújod folyton a netet, de nem voltál a gépteremben. - Gabby értetlenséget színlelve, gúnyosan ingatja a fejét. - Hanem ide jöttél, ami nagyon-nagyon különös. - Nagyon-nagyon különös - visszhangozza La Gorda. Nagy megkönnyebbülésemre Ella már nem ráncigálja a Ládát. - Miért érdekel ez titeket? - kérdezem. - De most komolyan. Soha nem foglalkozom veletek, még csak hozzátok se szólok. - Én viszont aggódom érted, Marina - mondja Gabby, és közelebb lép. Hosszú, fekete haját hátraveti a válla fölött. - Aggaszt, hogy annyit lógsz azzal a szerencsétlen lúzeralkesszel. Vagy együtt is iszol vele? Pár pillanatra elhallgat, aztán hozzáteszi: - Meghúzod néha az üvegét? Nem tudom, hogy azért-e, mert Héctort lúzernek nevezte, vagy mert azt sugallja, hogy a barátságnál több is van köztünk, esetleg mert ki akarta lesni, mit csinálok a számítógépen, de hirtelen betelik a pohár.

Behunyom a szemem, és telekinézissel megragadom egyszerre mind a

négyüket. La Gorda nagyot sikolt, a másik három lány meg nyüszíteni kezd a rémülettől. Fölemelem őket - csupasz lábuk vadul kapálódzik a levegőben, válluk összepréselődik -, és taszítok rajtuk egy nagyot. Messzire csúsznak a sima kőpadlón, aztán lebucskáznak a beugróhoz vezető pár lépcsőfokon. La Gorda nyitott tenyerét letámasztva ér földet, és azonnal fölpattan, készen arra, hogy nekem rontson, mint dühöngő bika a matadornak. De megelőzöm, két ugrással ott termek előtte. Az arcom felé sújt, de elhajolok az ütése elől, és jobb öklömmel állcsúcson vágom. Nagy puffanással ér földet, bevágja a fejét a márványpadlóba, és elveszíti az eszméletét. Bonita a hátamra ugrik és a hajamba markol. Valaki arcon vág, és közben sípcsonton rúgnak. Bonita hátulról átfog, leszorítja a két karomat. Delfina be akar húzni egyet, de hirtelen lebukok. Az ütés Bonita száját éri, amitől egy pillanatra enyhül a szorítása, és ez elég is ahhoz, hogy kiszabadítsam magam. Megragadom a jobb karját, és nekilököm Gabbynak. - Neked véged, Marina! Most véged! - üvölti, mire visszarántom, és a gyomrába térdelek. A padlóra lököm La Gorda mellé. Delfina most már nem olyan magabiztos. Lopva az ajtó felé pillant. - Békén hagysz végre? - kérdezem. - Holnap elkaplak - vágja oda. - Amikor nem számítasz rá. - Rossz válasz. Bánni fogod, hogy ezt mondtad. - Csinálok egy testcselt jobbra, aztán balról derékon kapom. Gabby próbál belemarkolni a hajamba, de oldalra rántom Delfinát, így hárítom a mozdulatot. Utána megpördülök a sarkamon, mint egy kalapácsvető, és elhajítom a lányt a két padsor között. Háttal az oltár lépcsőjére zuhan, fájdalmas nyögése visszhangot ver a boltíves mennyezet alatt. Gabby lassan köröz körülöttem. - Mindent elmondok Dora nővérnek! - fenyeget. - Ezt nem úszod meg. - A lépteit követve fordulok utána, hogy mindig lássam. Közvetlenül az oszlop mellett megáll. Látom rajta, hogy mindjárt nekem ront, de készen várom. Hirtelen fehér villanást veszek észre a feje fölött. Beletelik egy másodpercbe, mire rájövök, hogy Ella az. Leugrott a bemélyedésből, egyenesen Gabby vállára. Gabby hátranyúl, megragadja a kislányt, és földhöz vágja. Borzalmas reccsenés hallatszik. - Ne! - kiáltom, és tiszta erőből gyomorszájon vágom Gabbyt. A levegőbe emelkedik, és olyan erővel csapódik a falnak, hogy vakolatdarabkák hullanak a fejére.

Ella a hátán fekszik, nyöszörögve vonaglik a fájdalomtól. Rögtön feltűnik, hogy a jobb lába teljesen mozdulatlan. Leguggolok mellé, felhúzom a hálóingét, és elakad a lélegzetem, amikor meglátom a térde alatt kibukkanó fehér csontot, ami átdöfte a bőrét. Nem tudom, mit csináljak. A vállára teszem a kezem, hogy megnyugtassam, de olyan fájdalmai vannak, hogy nem is érzi. - Itt vagyok, Ella - mondom. - Itt vagyok melletted. Ne félj, minden rendben lesz. Kinyitja a szemét, és esdeklő tekintettel néz rám. Csak ekkor veszem, mi történt a jobb kezével. Apró ujjai természetellenes szögben kicsavarodva állnak, a középső és a mutatóujja közül vér szivárog. A

keze, amivel fest! - Istenem, Ella! Sajnálom. - Kitör belőlem a zokogás. - Annyira sajnálom! Nem szól semmit, csak sír ő is. Kiver a víz. Még soha életemben nem éreztem ilyen tehetetlennek magam. - Ne mozogj - mondom, bár tudom, hogy semmi értelme. A legközelebbi kórház kocsival fél órára van. Mire odaérünk, biztosan elájul a fájdalomtól. Ütemesen ringatózik jobbra-balra. Kezemet a bőre alól kikandikáló törött csont fölé emelem, de nem tudom, hozzá merjek-e érni, mert talán csak még nagyobb bajt csinálok, ha megpróbálom visszanyomni. Végül úgy döntök, hogy visszanyomom. Abban a pillanatban, ahogy hozzáérek, Ellának a fájdalomtól elakad a lélegzete. Jeges bizsergés fut végig a gerincemen, hasonló ahhoz, amit akkor éreztem, amikor életre keltettem azt a virágot a számítógépteremben. Az érzés átjárja az egész testemet. Elképzelhető, hogy nemcsak virágokat tudok meggyógyítani, hanem embereket is? Ella abbahagyja a sírást, és egyre gyorsabban kapkodja a levegőt, keskeny mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, emelkedik és süllyed. A jeges bizsergés a tenyeremben összpontosul, és érzem, ahogy kiáramlik az ujjbegyeimből. - Azt hiszem... azt hiszem, meg tudlak gyógyítani. Ella mellkasa továbbra is aggasztó hevességgel emelkedik és süllyed, de az arca kisimul, és békés kifejezés jelenik meg rajta. Leküzdöm a félelmemet, és a lábszárából kiálló csontra teszem a kezem. Érzem hegyes, törött végét; aztán a csont egyszer csak elkezd visszahúzódni a bőr alá. A seb előbb piros, aztán fehér, majd ismét rendes bőrszínű lesz; az éles csontvég belesimul Ella lábába és újra összeforr. Teljesen le vagyok nyűgözve attól, amit tettem. Ez az eddigi legértékesebb tálentumom!

- Ne mozogj, maradj fekve - figyelmeztetem ismét. - Még nem végeztem. Behunyom a szemem, és megfogom vékonyka csuklóját. A jeges bizsergés megint kiáramlik az ujjaimból. Amikor kinyitom a szememet, látom, hogy a keze újra normálisan áll. A két ujja közötti seb behegedt, törött csontjai kiegyenesedtek. Ella ökölbe szorítja a kezét, aztán szétnyitja. Megtettem, amit a Lorien elvár tőlem. Meggyógyítottam valakinek a sérülését, aki nem szolgált rá. Ella elfordítja a fejét, és a csuklójára kulcsolódó kezemre pillant. - Nincs semmi baj - nyugtatom. - Most már jól vagy. - Felemeli a fejét, és felkönyököl. Magamhoz húzom. - Egy csapat vagyunk - súgom a fülébe. - Vigyázunk egymásra. Köszönöm, hogy segítettél. Bólint. Megölelem, aztán elengedem. Gyorsan végigpillantok a lányokon: mindnyájan eszméletlenek, de lélegeznek. Az oszlop tetejénél, a bemélyedés szélén megpillantom a Láda egyik sarkát. - Annyira büszke vagyok rád, amiért megtaláltad a Ládámat! El sem tudod képzelni, mennyire - mondom Ellának lelkesen. - Most feküdjünk le, majd holnap reggel lehozzuk. - Biztos nem akarod most? - kérdezi. - Szívesen fölmászom érte. - Nem, nem. Nyomás a fürdőszobába mosakodni! Mindjárt megyek én is. Amikor végre eltűnik, a Láda felé fordulok, és összpontosítok. Megmozdítom, és lassan leeresztem a lábam elé. Most már csak rá kell vennem

Adelinát,

hogy

nyissa

ki

velem.

TIZENHETEDIK FEJEZET

AMINT

BERONTOK

AZ

ÉGŐ

AJTÓN,

ÉS

A

NAPPALI

barna szőnyegén landolok, egyszerre több dolog is átvillan az agyamon. Sam. Henri levele. A Láda. Henri hamvai. Elborítanak a lángok, de így legalább könnyebben haladok egyik szobáról a másikra. - Sam? - kiáltom. - Hol vagy? A nappaliból kilépve látom, hogy a ház egész hátsó fala lángokban áll. Bármelyik pillanatban összeomolhat az épület. Végigszáguldok a szobákon, és közben Samet szólongatom. A fürdőszoba ajtaját egyetlen rúgással kiszakítom a sarkából. Megnézem a konyhát, az étkezőt, és már majdnem indulok vissza a nappali felé, amikor kipillantok az ablakon, és meglátom a medence szélén a Ládát meg néhány más holminkat, köztük a laptopot, a Henri hamvait tartalmazó kávésdobozt és a bontatlan levelet. Sötét folt bukkan fel a medence közepén: Sam feje. Észrevesz, és azonnal integetni kezd. Kiugrom az ablakon, közben felrúgom a grillsütőt. Belevetem magam a medencébe. A testemet nyaldosó lángok szürke, fekete füstté szelídülve, sziszegve kialszanak. - Jól vagy? - kérdezem aggódva. - Igen, azt hiszem - feleli Sam. Kievickélünk a vízből, és megállunk az általa kimentett tárgyak mellett. - Mi történt? - Itt vannak. Körülvettek minket. A mogadoriak. - Alighogy ezt kimondja, émelyegni kezdek. Az állkapcsom megremeg. Sam folytatja: - Megláttam őket az ablakból, aztán bumm, az egész ház lángba borult. Fogtam, amit csak tudtam... Mozgást látok a háztetőn. A lángnyelvek között egy nagydarab mogadori felderítő araszol lefelé. Hosszú, fekete kabátot, fekete kalapot és napszemüveget visel. A léptei alatt meghajlanak a cserepek. Kezében hosszú, fényesen ragyogó kardot tart. Letérdelek a Ládához, és megmarkolom a lakatot. Azonnal engedelmeskedik a szorításomnak. Félretolom a kristályokat, és kiemelem a gyémántpengéjű tőrt. A házat emésztő lángok fénye OLVADOZÓ

megcsillan az élén. Legnagyobb meglepetésemre a markolat életre kel, és körülfonja a kezemet. - Maradj mögöttem - szólok oda Samnek. A felderítő eléri a rogyadozó ereszt, és egy ugrással a teraszon terem. A beton megreped a lába alatt, ahol földet ér. Ahogy kardjával suhint egyet a levegőbe, fényes csík marad utána. Nagy levegőt veszek, és villámgyorsan átismétlem magamban az utóbbi egy héten tanultakat. Előrelendülök, és abban a pillanatban a felderítő is üvöltve elindul felém. Hosszú kabátja zászlóként lobog mögötte. Egy villanásnyi időre meglátom magamat a napszemüvegében, majd a következő másodpercben felém sújt a karddal. Hátrahajolok, a penge éppen csak elkerül, de ahogy újra kiegyenesedek, a testem hozzáér a kard után maradt fényes csíkhoz. Fájdalom hasít a nyakamba, és azonnal lesugárzik a derekamba. Hátratántorodom, bele a medencébe. Amikor kibukkanok a víz alól, azt látom, hogy Sam bokszállásba helyezkedve néz szembe a felderítővel. Csupasz kezét ökölbe szorítva jobbra-balra mozgatja a fejét és a vállát. A felderítő elneveti magát, kardját a földre dobja, és gúnyosan utánozza Sam testtartását. Mielőtt kimászhatnék a medencéből, hogy a segítségére siessek, Sam a bal lábára helyezi a testsúlyát, a jobbal pedig elindít egy félköríves rúgást. Átázott tornacipője gyönyörű ívet leírva telibe találja a felderítő arcát, és a rúgás erejétől a mogadori megtántorodik. A megszédült alak fölkapja a kardot. Kimászom a medencéből, és még éppen időben érek oda, hogy a tőrömmel hárítani tudjam a Sam felé irányuló csapást. A két penge találkozásakor keletkező éles villanás egy pillanatra elvakít. Amikor a fény kihuny, a felderítő kardja kettétörik azon a ponton, ahol a tőrömmel összeért. Kihasználom a meglepetés erejét: a mog mellkasába döföm a tőrt, és lefelé rántom. Szétporladó teste hamuja beborítja a lábamat. A ház összeomlik. Égő gerendák zuhannak a földre, a megmaradt ablakok kirobbannak a ledőlő falakból. A tető behorpad, mint egy könyv megtört gerince. Viharfelhő jelenik meg a ház fölött, az épület romhalmazának túloldalán villám hasít az éjszakába. - Segítenünk kell Hatodiknak! - kiáltja Sam. Igaza van. A közeli villámlás csakis azt jelentheti, hogy ő is mogadoriakkal harcol. Vagy éppen most végzett velük. Szabad kezemmel megfogom a Ládát, fölugrom a hátsó udvar téglafalára, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a levegő, átlendítem a Ládát,

aztán Sam föladja a többi holmit, és végül őt is fölhúzom magam mellé. Lehuppanunk a túloldalon a nedves fűbe, egy sűrű bokor alá rejtünk mindent, aztán futva a ház romjai elé kerülünk. A kocsifelhajtó közepén, a kisbuszunktól alig néhány lépésre Hatodik épp egy felderítő nyakát szorítja a könyökhajlatába, karján megfeszülnek az izmok. Két másik mogadori közelít hozzájuk. A bal oldali célba vesz egy hosszú, henger alakú fegyverrel, amiből a következő pillanatban zöld fény csap ki, telibe talál és hanyatt lök. Nem kapok levegőt. Nem látok semmit. A fűben fetrengek, a bőrömön érzem a házból áradó hőséget. Amikor végre ki tudom nyitni a szemem, a felderítő fölöttem áll, kezében a henger alakú fegyver. Lassan újra érezni kezdem a karom és a lábam, megint kapok levegőt. A tőr még most is körülfonja a jobb kezemet. A mogadori állít valamit a fegyveren talán bénító módról halálosra -, aztán rálép a csuklómra. Próbálom meglendíteni a lábamat, de nem engedelmeskedik, még mindig zsibbadt a bénító lövedéktől. A henger pontosan a szemem közé irányul, és eszembe jut a pisztoly, amivel Hatodik egy órája elkergette azt a részeget. Ennyi volt - gondolom. — A mogok akciója sikerrel járt. Negyedik is kipipálva. Jöhet a következő. Nézem a henger belsejében életre kelő fényeket, ahogy addig kavarognak, míg eggyé nem válnak, aztán a mogadori a ravaszra helyezi az ujját... és abban a pillanatban Bernie Kosar vadul a combjába harap. A felderítő megtántorodik, és ekkor egy vakító villámlás elválasztja a fejét a törzsétől. A fej a fűbe esik, és odagurul az enyém mellé. Orrunk egy másodpercre összeér, aztán a fej elporlad. Minden igyekezetemmel azon vagyok, nehogy belélegezzem. A fölém tornyosuló test összeroskad, és hamuval borítja be a farmeromat. - Kelj már föl! - kiált rám Hatodik, és hirtelen megjelenik, pontosan ott, ahol az imént még a felderítő állt. Sam is felbukkan, piszkos arcán komor kifejezés. - Azonnal el kell tűnnünk innen, John! Szirénák vijjogása hasít az éjszakába. Alig egy mérföldre lehetnek tőlünk. Bernie Kosar megnyalja a halántékomat, és nyüszíteni kezd. - Mi történt a harmadikkal? - kérdezem suttogva. Hatodik Samre néz, aki bólint. - Megkaparintottam a kardját, és azzal végeztem vele. Életem legszebb pillanata! - mondja büszkén. Hatodik a vállára emel, és a kisbusz hátsó ülésére fektet. Bernie Kosar elhelyezkedik a sípcsontomon, és élettelenül heverő

bal kezemet nyalogatja. Sam hozza a kulcsot, beül a volán mögé, Hatodik pedig összeszedi a holminkat. Amikor végre kiérünk az országútra, és a szirénák hangja elhal a távolban, kicsit megnyugszom, és megpróbálok a jobb kezemre összpontosítani. A tőr markolata átváltozik, visszahúzódik a csuklómról. Ledobom az ülés elé. Tizenöt perc elteltével Hatodik szól Samnek, hogy álljon meg valahol, és bekanyarodunk egy zárva tartó vendéglő kivilágított parkolójába. A lány meg sem várja, hogy a kocsi megálljon, máris kiugrik az aszfaltra. - Segíts! - veti oda nekem. - Hatodik, nem akarok kukacoskodni, de alig bírok megmozdulni. - Próbáld meg. Le kell ráznunk őket, különben végünk. Gondolj erre! Ülő helyzetbe küzdöm magam, és érzem, hogy lassan újra megindul a vérkeringés a lábamban. Kimászom a kocsiból, jobbra-balra dülöngélek megperzselt ruhámban. Fogalmam sincs, miben tudnék Hatodik segítségére lenni. - Keresd a nyomkövetőt - mondja. - Sam, te járasd tovább a motort! - Rendben. - Mit keressek? - kérdezem. - Nyomkövetőt használnak, hogy be tudják mérni a járműveket. Tuti, nekem elhiheted! Katarinával is így jártunk. - Hogy néz ki? - Nem tudom. De nincs sok időnk, úgyhogy igyekezz! Majdnem fölnevetek. Jelen pillanatban sok mindenre képes vagyok, de arra nem, hogy igyekezzek. Hatodik azonban nem törődik a sirámaimmal, lázasan vizsgálgatja a kocsi külső burkolatát. Lassan fél térdre ereszkedem, aztán nagy nehezen becsúszok a kocsi alá, és a kezemmel megvilágítom az alvázát. Bernie Kosar is elkezd szaglászni, a lökhárítótól indulva végigszimatolja az egész autót. Szinte azonnal kiszúrom: apró, kerek tárgy, alig nagyobb egy negyeddollárosnál, a benzintartály műanyag borítására erősítették. - Megvan! - kiáltom, és leszedem. Kimászok a kocsi alól, és átadom Hatodiknak, de nem kelek föl, ott maradok fekve a betonon. Hatodik néhány másodpercig tanulmányozza a szerkentyűt, aztán zsebre vágja. - Nem semmisíted meg? Nem - feleli. - Bújj vissza, és keress tovább, hátha van egy vagy két másik is.

Visszamászom a kisbusz alá, és világító tenyeremmel még egyszer alaposan végigpásztázom az egész alvázat. Semmit nem találok. - Biztos nincs több? - kérdezi Hatodik, amikor felállok. - Tuti. Beülünk a kocsiba és elszáguldunk. Hajnali kettő van. Nyugat felé haladunk. Hatodik utasítására jóval gyorsabban megyünk a megengedett sebességnél, ezért egyfolytában aggódom a rendőrök miatt. Úgy harminc mérföld megtétele után felhajtunk az autópályára, és dél felé fordulunk. Mindjárt ott vagyunk - mondja Hatodik. Két mérfölddel arrébb egy benzinkútnál rákiált Samre: - Állj! Itt állj meg! Sam beletapos a fékbe, lekanyarodik a pályáról, és megáll egy tankoló kamion mellett. Hatodik láthatatlanná válik, és kiszáll a kocsiból. Az ajtót nyitva hagyja. - Most meg mit csinál? - kérdezi Sam. - Nem tudom. Néhány másodperc múlva az ajtó becsukódik, és Hatodik újra láthatóvá válik. Sam ismét felhajt az autópályára, ezúttal azonban észak felé fordulunk. Hatodik kezd kissé felengedni, már nem szorítja olyan görcsösen a műszerfalat. - Elárulnád, hogy mit csináltál? - kérdezem végül. Az a kamion Miamiba tart - feleli rám pillantva. - Ráraktam a nyomkövetőt az utánfutójára. Remélhetőleg ezzel veszítenek néhány órát, miközben mi az ellenkező irányba megyünk. - Izgalmas éjszakája lesz a sofőrnek - ingatom a fejem. Az ocalai kijáratok után lehajtunk az autópályáról. Hatodik egy bevásárlóközpont mögötti parkolóra mutat. Ma éjjel itt alszunk - mondja. - De nem egyszerre, hanem felváltva. Sam kinyitja az ajtót, oldalra fordul, és kilógatja a lábát. - Talán már korábban szólnom kellett volna... - mondja. - Az a helyzet, hogy még a háznál elég csúnyán megsebesültem, és azt hiszem, most el fogok ájulni. - Micsoda? - Kikászálódom a kocsiból, és megállok előtte. Jobb lábán felhúzza a piszkos farmert, és a térde fölött megpillantom a sebet. Nem túl nagy, talán öt centi hosszú, de elég mélynek látszik. Sam térdét meg a lábszárát friss és alvadt vér elegye borítja. - Atyaisten, Sam! Mi történt? - A mog kardját csak úgy tudtam megkaparintani, hogy kihúztam a lábamból.

- Aha. Na gyerünk, szállj ki a kocsiból - mondom. - Feküdj le a földre. Hatodik Sam hóna alá dugja a fejét, átkarolja, megemeli és lesegíti. Kinyitom a csomagtartót, és előveszem a Ládából a gyógyító követ. - Kapaszkodj bele valamibe, öregem. Ez lehet, hogy... csípni fog. Hatodik odanyújtja neki a kezét. Amint a sebhez érintem a követ, Sam megvonaglik kínjában, az izmai pattanásig feszülnek. Úgy néz ki, tényleg mindjárt elájul. A seb körül először elfehéredik a bőre, aztán fekete, majd vérvörös lesz. Máris bánom, hogy emberen próbálom alkalmazni a kő gyógyító erejét. Mondott Henri valaha is olyasmit, hogy rajtuk nem működik? Képtelen vagyok visszaemlékezni. Sam eközben akkorát sóhajt, hogy biztos vagyok benne: egy csepp levegő sem maradt a tüdejében. A seb lassan összeforr, aztán teljesen eltűnik. Sam szorítása enyhül Hatodik kezén, és hamarosan a lélegzete is lelassul. Egy perc elteltével már képes felülni. - Állatira szeretnék földönkívüli lenni! - mondja, amikor végre meg tud szólalni. - Hihetetlen, milyen király cuccaitok vannak. Azért eléggé aggódtam érted - felelem. - Nem voltam biztos benne, hogy nálad is működik, mivel a Ládában talált kövek közül több teljesen hatástalan volt a kezedben. Én is aggódtam - teszi hozzá Hatodik, azzal előrehajol, és megpuszilja Sam piszkos arcát. Sam visszahanyatlik az aszfaltra és nagyot sóhajt. Hatodik elneveti magát, és beletúr Sam pár centis hajába. Egészen meglep, mennyire féltékennyé tesz ez a mozdulat. - Akarod, hogy kórházba vigyünk? - kérdezem. - Itt akarok maradni - mondja. - Örökre. Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezi tőlem Hatodik, mikor aztán mindhárman visszaülünk a kocsiba. - Nagy mázlink volt, hogy elmentünk sétálni. - Igen, igazad van - bólintok. Sam a fejtámlának támasztja az arcát, hogy mindkettőnket lásson. - De egyáltalán hogy jutott eszetekbe elmenni sétálni? Nem tudtam aludni. És Hatodik sem - felelem, ami ugyan nem hazugság, mégis bűntudatom támad tőle. Tudom, hogy Sarah életem szerelme, de úgy tűnik, mégsem tudok megálljt parancsolni ezeknek az új érzéseknek. Hatodik felsóhajt.

- Ugye tudod, mit jelent, hogy megtaláltak minket? Mit? - Azt, hogy valószínűleg kinyitották a Ládámat. - Ezt nem tudhatod biztosan. Nem, tutira tényleg nem. De miután kivettem azt a követ a Ládádból, amelyik lüktetni kezdett a kezemben és fájdalmat okozott, egész különös érzés lett úrrá rajtam. És csak most jöttem rá, hogy ez az érzés valahogy összefügg az én Ládámmal. Már három éve náluk van - mondom tűnődve. - Szerinted lehetséges, hogy ki tudják nyitni nélkülünk? Úgy, hogy nem haltunk meg? Rándít egyet a vállán. Fogalmam sincs. Talán. De nagyon úgy érzem, hogy sikerült nekik, és hogy amikor hozzáértem ahhoz a kőhöz, az valamilyen módon elvezette hozzánk a felderítőket. De miért csak ilyen keveset küldtek? - kérdezi Sam két ásítás között. - Miért nem várták meg az erősítést, hogy többen támadjanak? - Talán megijedtek és pánikba estek - találgat Hatodik. - Vagy talán az egyikük hős akart lenni - vetem fel. Hatodik lehúzza az ablakot, és egy darabig csak hallgat, bámul ki az éjszakába. Aztán egy perc múlva így szól: Lényegtelen. Legközelebb már többen lesznek. Pikenekkel, kraulokkal és minden mással fölfegyverkezve. Igazad lehet - suttogja Sam. Már alig bírja nyitva tartani a szemét. - Fárasztó egy dolog ez a menekülés. - Én tizenegy éve csinálom - mondom. - Azt hiszem, egy kicsit honvágyam van - motyogja. Előrehajolok, és meglátom, hogy ölébe ejtett kezében az apja régi, vastag lencséjű szemüvegét tartja, amit Paradiseban hordott, amikor megismerkedtünk. Még mindig nem késő, hogy visszamenj, Sam. Ugye tudod? Elkomorodik. Nem megyek vissza. - Most sokkal kevésbé meggyőző a hangja, mint amikor először mondta ezt, még abban az északkarolinai motelban. - Addig nem, míg meg nem találom az apámat. Vagy legalább meg nem tudom, mi történt vele. Az apját? - kérdezi Hatodik hangtalanul, és értetlenül néz rám. Később elmesélem - tátogom vissza. Rendben - mondom hangosan. - Előbb vagy utóbb kiderítjük. - Aztán ismét Hatodik felé fordulok. - Holnap merre indulunk?

Most, hogy úgy tűnik, kinyitották a Ládámat, szerintem bízzuk magunkat a széljárásra. Az még sosem hagyott cserben feleli szomorkás hangon. Egyszerre felém fordul. - Elhinnéd, hogy csak a szélnek meg a koffeinéhségemnek köszönhetem, hogy időben odaértem Paradise-ba? - Micsoda? - Pennsylvaniában voltam, és tudtam, hogy arrafelé vagytok valahol, esetleg Ohióban vagy Nyugat-Virginiában, mivel olvastam a neten a mogok athensi akciójáról. De aztán eltelt néhány hét, nem jelent meg semmilyen újabb hír, és teljesen kihűlt a nyom. Azt hittem, már rég odébbálltatok Kaliforniába vagy Kanadába. Szóval egyik este egy parkolóban vesztegeltem, fáradt voltam és tanácstalan, a pénzből is kezdtem kifogyni. Egyszer csak feltámadt a szél, és kitárta a szemközti kávézó ajtaját. Arra gondoltam, iszom egy kávét, hogy feltöltődjek, aztán visszaülök a kocsiba, és kitalálom, mi legyen a következő lépés. Amint beléptem, az egyik sarokban megpillantottam egy szabad számítógépet, ami a vendégeknek volt fenntartva. Vettem egy nagy bögre kávét, és elkezdtem keresgélni a neten. Nemsokára rábukkantam arra a cikkre, amiben megírták, hogy kiugrottál egy égő házból. Elszégyellem magam, amiért ennyire könnyen a nyomomra akadt. Nem csoda, hogy Henri nem szívesen engedett sehova az iskolán kívül. - Ha a szél nem csapja ki azt az ajtót, valószínűleg egy kajáldában kötök ki, és hajnalig kávét szürcsölök. Így viszont lekörmöltem minden információt, amit csak találtam rólatok, aztán kirohantam az utcára, hogy keressek egy éjjel-nappal nyitva tartó fénymásolót. Onnan küldtem a faxot meg a levelet a számommal. Próbáltalak figyelmeztetni titeket, vagy legalább szólni akartam, hogy tartsatok ki, amíg odaérek. Így is az utolsó pillanatban érkeztem.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A

SZÉL

ÉSZAK

FELÉ

VISZ

MINKET,

EGY

ALABAMAI

motelba, ahol két éjszakát töltünk. Sam ismét az egyik hamis igazolványomat használja bejelentkezéskor. Innen nyugatnak fordulunk, és Oklahomában egy mezőn töltjük az éjszakát, a csillagos ég alatt, aztán egy Holiday Inn következik a nebraskai Omaha külvárosában. Itt két napig maradunk. Majd Hatodik látszólag minden különösebb ok nélkül - vagy legalábbis nekünk nem árulja el, hogy miért - kelet felé visz bennünket: több mint ezer mérföldet teszünk meg, végül Marylandbe érkezve kibérelünk egy rönkházat a hegyek között, mindössze öt percre az államhatártól, és háromórányi kocsiútra a mogadoriak barlangjától. Paradise-tól, ahonnan eredetileg indultunk, pontosan 197 mérföldre vagyunk. Mindössze fél tank benzin választ el Sarah-tól. Még ki sem nyitom a szemem, máris tudom, hogy nehéz nap vár rám. Egyike azoknak, amikor Henri halála légkalapácsként sújt le rám, és bármit csinálok, egész nap gyötörni fog. Mostanában egyre gyakoribbak az ilyen napok. A lelkifurdalással, bűntudattal teli napok. Mélységes szomorúság lesz úrrá rajtam, amiért már soha többé nem beszélhetek vele. Teljesen lebénít a gondolat. Azt kívánom, bárcsak változtathatnék ezen. De Henri is megmondta: vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem történtté tenni. És akkor még nem is beszéltem a Sarah miatt marcangoló bűntudatról, ami Florida óta nem hagy nyugodni, ahol olyan közel kerültem Hatodikhoz, hogy majdnem megcsókoltam. Veszek egy nagy levegőt, és kinyitom a szemem. A hajnal fényei beszűrődnek a szobába. Henri levele - villan át az agyamon. Nincs más választásom, el kell olvasnom. Túl veszélyes lenne tovább halogatni. Főleg azok után, hogy Floridában majdnem elvesztettem. Becsúsztatom a kezemet a párnám alá, és előhúzom a gyémántpengéjű tőrt meg a levelet. Ezeket állandóan magamnál tartom. Néhány másodpercig a borítékot tanulmányozom, és próbálom kitalálni, vajon milyen körülmények között íródhatott a tartalma. Aztán felsóhajtok, mert tudom, hogy semmi

jelentősége, és ezzel csak az időmet vesztegetem, majd a tőrrel felvágom a borítékot, és kiveszem a levelet. Henri fekete tintával írt, takaros betűi öt sárga lapot töltenek meg. Veszek egy nagy levegőt, és olvasni kezdek. John! Január 19. Számtalanszor megírtam a búcsúlevelemet az évek során, sosem tudva, melyik lesz az utolsó, de ha most ezt olvasod, akkor már biztos, hogy nem lesz több. Sajnálom. Nekünk, Cépanoknak az volt a kötelességünk, hogy bármi áron megvédjünk titeket, Kilenceket, akár az életünk árán is. De most, ahogy a konyhaasztalnál ülve papírra vetem ezeket a sorokat, alig néhány órával azután, hogy megmentetted az életem Athensben, tudom, hogy soha nem a kötelesség volt az, ami bennünket összetartott, hanem a szeretet, ami minden kötelezettségnél erősebb. Az igazság az, hogy mindig is tudtam: megfogok halni. Csak a mikor és a hogyan volt a kérdés, és ha nem jössz utánam, már ma bekövetkezett volna a vég. Bármilyen körülmények között haltam is meg, kérlek, ne hibáztasd magad. Soha nem számítottam rá, hogy életben maradok, és amikor évekkel ezelőtt elhagytuk a Lorient, tudtam, hogy nem fogok visszatérni. Csak találgatni tudom, hogy a levél megírása és elolvasása között eltelt időben mi mindenre jöttél rá. Biztos vagyok benne, hogy most már tudod, mennyi mindent eltitkoltam előled. Valószínűleg a kelleténél is többet. Életed java részében azt kértem tőled, hogy légy összeszedett, és készülj keményen. Igyekeztem a lehetőségekhez mérten normális életet biztosítani neked a Földön. Tudom, hogy valószínűleg kacagtatónak találod ezt a kijelentést, de a teljes igazság csak még inkább megnehezítette volna amúgy sem könnyű napjaidat. Hol is kezdjem? Az apádat Lirennek hívták. Bátor és befolyásos férfi volt, hű az elveihez és célkitűzéseihez. A látomásaid során magad is megbizonyosodhattál róla, hogy a végsőkig kitartott, még akkor is, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút elveszítettük. És nagyjából ez minden, amiben reménykedhetünk: hogy méltósággal halunk meg bátran és hősiesen. Azzal a tudattal, hogy mindent megtettünk, amit csak lehetett. Így tudnám röviden összefoglalni, ki volt az apád. És azt is, hogy te ki vagy, még ha nem is hiszed ezt el nekem. Felülök, hátamat az ágy fejtámlájának támasztom, és újra meg újra elolvasom az apám nevét. Torkomban a gombóc egyre keményebb lesz. Arra gondolok, bárcsak itt lenne Sarah, a

vállamra hajtaná a fejét, és noszogatna, hogy olvassam tovább a levelet. A következő bekezdésre fókuszálok. Amikor kisgyerek voltál, apád sokszor meglátogatott, olyankor is, amikor nem számítottunk rá. Imádott téged, képes volt órákig elnézni, ahogy a fűben játszol Hadleyvel. (Kíváncsi vagyok, mostanra rájöttél-e, kicsoda valójában Bernie Kosar.) Biztosra veszem, hogy már nem sok mindenre emlékszel azokból a napokból, de hidd el, boldog kisfiú voltál. Egy rövid ideig olyan gyerekkorod volt, amilyet minden gyerek érdemel, bár nem mindegyik részesülhet benne. Míg apáddal viszonylag sok időt töltöttem, anyáddal mindössze egyetlenegyszer találkoztam. Larának hívták, és apádhoz hasonlóan ő is elég visszahúzódó, már-már félénk volt. Mindezt azért mondom el, mert azt akarom, hogy tudd, ki vagy és milyen a háttered. Egyszerű, hétköznapi családból származol, és itt az ideje, hogy megtudd az igazságot, amit mindig el akartam mondani neked: nem azért hagyhattuk el a Lorient, mert történetesen éppen a megfelelő helyen voltunk azon a végzetes napon. Nem véletlenül kerültünk a reptérre. Azért voltunk ott, mert amikor a támadás megkezdődött, a Védők mindent elkövettek, hogy sikerüljön összegyűjteni titeket. Sokan közülük az életüket áldozták értetek. Eredetileg tízen voltatok, de mint te is tudod, csak kilenceteknek sikerült megmenekülnie. Könnyek homályosítják el a látásomat. Végighúzom az ujjamat anyám nevén. Lara. Lara és Liren. Eltűnődöm, vajon az én lorin nevem is L betűvel kezdődik-e. Vajon ha nincs a háború, születtek volna testvéreim? Annyi mindentől megfosztottak. Amikor megszülettetek, a Lorien azonnal felismerte erős szíveteket, akaraterőtöket és a bennetek lakozó együttérzést. Ezért a létező legnagyobb feladatot bízta rátok: egy napon nektek kell majd átvennetek a Lorien Bölcseinek szerepét. Ez azt jelenti, hogy idővel azok, akik életben maradnak közületek, sokkal nagyobb erőre tesznek szert, mint amit a Lorien valaha látott, még annál a tíz Bölcsnél is erősebbek lesztek, akiktől ezt az örökséget kaptátok. A mogadoriak tisztában vannak ezzel, ezért vadásznak rátok olyan elszántan. Az egész bolygó tele van a kémjeikkel. Nem árultam el neked az igazságot, mert attól féltem, túlságosan elbizakodottá tenne, és esetleg letérnél a számodra kijelölt útról, azt pedig nem kockáztathattuk meg. Erősödj meg, nőj fel a szerephez, amelyet be kell töltened, és keresd meg a többieket! Még ennyien is képesek vagytok megnyerni a háborút.

Az utolsó, amit el kell mondanom neked, az, hogy nem véletlenül költöztünk Paradise-ba. A tálentumaid valamiért nem alakultak ki, és már kezdtem aggódni. Amikor a harmadik forradás is megjelent a bokádon, pánikba estem, mert tudtam, hogy te következel, és úgy döntöttem, megkeresem az egyetlen embert, aki elvezethet a többiekhez. Amikor megérkeztünk a Földre, kilenc itteni barátunk várt ránk, akik tisztában voltak a helyzetünkkel, és tudták, hogy szét kell szóródnunk. Mindnyájan a Lorien szövetségesei voltak, és amikor legutóbb itt jártunk - tizenöt évvel korábban -, kaptak egy-egy adóvevőt, ami csak akkor kapcsolódott be, ha valamelyik űrhajónkról adás érkezett. Ők vártak minket aznap éjjel, amikor leszálltunk a Földre, ők segítettek megtenni az első lépéseket ezen az ismeretlen bolygón. Egyikünk sem járt még itt korábban. Amikor kiszálltunk az űrhajóból, mindegyikünknek átadtak két váltás ruhát, egy rövid útmutatót a bolygó lakosainak főbb szokásairól, meg egy darab papírt rajta egy címmel. A cím olyan helyet jelölt, ahol elkezdhettük új életünket, nem olyat, ahol sokáig maradhattunk, és egyikünk sem tudta, mi áll a többiek papírján. Mi egy kisvárosi házba költöztünk Kalifornia északi részén. Csöndes, nyugalmas hely volt, alig negyedórára a tengerparttól. Ott tanítottalak meg biciklizni, sárkányt eregetni, és olyan hétköznapi dolgokra is, mint például a cipőfűző megkötése, amit előbb magamnak is meg kellett tanulnom. Hat hónapig maradtunk ott, aztán a terv szerint továbbálltunk. A férfi, aki várt minket, a vezetőnk, idevalósi Paradise-ba. Azért akartam felkutatni, mert szerettem volna megtudni tőle, hova mentek a többiek. De a sötét csillagok lehullottak az égből: mire ideértünk, a férfinak nyoma veszett. Ez az ember, aki fogadott és tudnivalókkal látott el minket, aki gondoskodott az első otthonunkról, nem más, mint Malcolm Goode, Sam apja. Biztos vagyok benne, hogy Sam jól gondolja: az apját elrabolták. Sam érdekében remélem, hogy még életben van. Ha még együtt vagytok, kérlek, oszd meg vele ezt az információt, hátha vigaszt meríthet belőle. Légy azzá, akivé lenned kell, John. Erősödj meg, és soha egyetlen pillanatra se feledkezz meg arról, amit tanultál. Légy nemes lelkű, bátor és magabiztos. Élj ugyanolyan méltósággal és hősiesen, mint az apád, és mindig bízz a szívedben meg az akaraterődben, ahogy a Lorien is bízik benned. Soha ne veszítsd el a hited önmagadban, és soha ne veszítsd el a reményt, mert még ha minden rosszra fordul, és az egész világ hátat fordít neked, a remény akkor is megmarad.

Biztos vagyok benne, hogy egy nap sikerül hazajutnod. Szeretettel - barátod és Cépanod: H A vérem lüktet a fülemben. Bármit is írt Henri, a lelkem mélyén tudom, hogy ha hallgatok rá, és időben elhagyjuk Paradise-t, még ma is élne. Még mindig együtt lehetnénk. Eljött értem az iskolába, hogy megmentsen, mert ez volt a kötelessége, és mert szeretett. Most pedig halott. Veszek egy nagy levegőt, megtörlöm az arcomat a kezemmel, aztán kilépek a szobából. Fájós lába ellenére Sam ragaszkodott hozzá, hogy ő aludjon az emeleten, hiába ajánlgattuk Hatodikkal, hogy majd mi felmegyünk. A lépcső tetején van a szobája. Halkan bekopogok. Nem szól ki, így hát benyitok, odamegyek az ágyához, és felkapcsolom mellette a kislámpát. Az apja szemüvege az éjjeliszekrényen hever. Sam mocorogni kezd. - Sam! Hé, Sam! Bocs, hogy felébresztelek, de van itt valami, amiről tudnod kell. Ez kiveri az álmot a szeméből. Félrehúzza a takarót, és rám néz. - Akkor mondjad. - Előbb meg kell ígérned, hogy nem leszel dühös rám. Hidd el, mostanáig semmit sem tudtam erről. És bármi volt is az oka annak, hogy Henri nem árulta el neked, meg kell bocsátanod neki. Most már felül az ágyban, és a háttámlának dől. - Ne csigázz, John, bökd már ki, miről van szó! - Előbb ígérd meg! - Rendben, megígérem. Odaadom neki a levelet. - Már korábban el kellett volna olvasnom. Ne haragudj. Kimegyek, és becsukom magam után az ajtót. Samnek most biztosan jobb, ha egyedül van. Nem tudom megjósolni, hogy fog reagálni. Nehéz megmondani, milyen hatással lehet valakire, ha megkapja a választ arra a kérdésre, ami egész életében foglalkoztatta, a kérdésre, ami soha egy pillanatra sem hagyta nyugodni. Lemegyek a lépcsőn, és kisurranok a hátsó ajtón Bernie Kosarral, aki azonnal berohan az erdőbe. Leülök egy kerti asztalkára. Látom a leheletemet a hideg februári levegőben. A sötétséget nyugatra szorítják a keleten felbukkanó első fények. A félholdra meredek, és azon tűnődöm, vajon Sarah vagy valamelyik Védő is nézi-e épp. Nekem meg a többieknek, hatunknak, akik

életben maradtunk, nekünk kell átvennünk a Bölcsek szerepét. Még mindig képtelen vagyok teljes egészében felfogni, hogy ez mit jelent. Behunyom a szemem, és az ég felé fordítom az arcomat. Még akkor is ebben a pózban vagyok, amikor hallom, hogy nyílik mögöttem a rönkház ajtaja. Samre számítva megfordulok, de Hatodik közeledik. Odaül mellém az asztalra. Halványan rámosolygok, de nem viszonozza. - Hallottam, hogy kijöttél. Minden rendben? Összevesztetek Sammel? - kérdezi. - Micsoda? Nem, dehogy. Miért? - Lent zokog a kanapén, és nem válaszol, hiába kérdezgetem. - Végre elolvastam Henri levelét - mondom pár pillanatnyi hallgatás után. - Van benne egy rész, ami Sammel kapcsolatos, és amiről eddig nem beszéltem neked. Az apjáról van szó. - Mi van az apjával? Történt vele valami? Feléje fordulok, a térdünk összeér. - Amikor a suliban megismerkedtem Sammel, hamar kiderült, hogy a mániája minden földönkívüliekkel kapcsolatos téma. Évek óta megszállottan kutatja, mi történt az apjával, aki egyszer nem tért haza a bevásárlásból. Megtalálták a kocsiját, a kocsi mellett pedig a szemüvegét. Azt a szemüveget, amit Sam azóta is állandóan magánál hord. Hatodik hátrafordul, és az ajtóra pillant. - Azt akarod mondani, hogy az az apja szemüvege? - Igen. Na és a lényeg az, hogy Samnek meggyőződése, hogy az apját földönkívüliek rabolták el, amit én mindig őrültségnek tartottam, de ezt sosem mondtam meg neki. Azt gondoltam, nem kéne lerombolnom a szerencsétlen srác álmait arról, hogy egyszer még megtalálhatja az apját. Vártam, mikor mondja el neked ezt az egészet, de épp az előbb olvastam el Henri levelét, és nem fogod elhinni, mi van benne. - Mi? Mindent elmesélek neki Sam apjáról, aki a lorinok szövetségese volt, a leszállásnál várt minket, és aki miatt Henrival Paradise-ba mentünk. Hatodik lecsusszan az asztalról, és a padra ül. - Totál véletlen, hogy Sam itt van - mondja. - Meg hogy belekeveredett velünk ebbe az egészbe. - Szerintem nem. Gondold csak végig. Paradise összes lakója közül történetesen pont ő lett a barátom. Ez nem véletlen, hanem a sors keze. - Igazad lehet. - Király, hogy az ő apja segített nekünk aznap éjjel, nem?

- De igen. Emlékszel, amikor azt mondta, hogy úgy érzi, velünk kell maradnia? Naná, hogy emlékszem. - Igen... - Néhány pillanatig hallgatok, aztán folytatom. - Na szóval Henri leveléből most kiderült, hogy Sam apját tényleg elrabolták, sőt, talán meg is ölték a mogadoriak. Csönd telepszik közénk; szótlanul figyeljük, ahogy felkel a nap. Bernie Kosar kocog elő a fák közül, aztán ahogy elénk ér, a hátára gördül, hogy vakarjam meg a hasát. - Szevasz, Hadley. - A nevét meghallva azonnal felpattan, és félrebiccentett fejjel néz rám. - Igen - bólintok, azzal leugrok az asztalról, és megvakarom az állát. - Tudom. Sam lép ki a házból. A szeme vörös a sírástól. Leül Hatodik mellé a padra. - Szia, Hadley - köszön ő is Bernie Kosarnak. Bernie válaszul vakkant egyet, és megnyalja a kezét. - Hadley? - kérdezi Hatodik. A kutya egyetértően vakkant még egyet. • - Mindig tudtam - mondja Sam. - Mindig. Attól a perctől fogva, hogy eltűnt. - Végig igazad volt - felelem. - Elolvashatom a levelet? - kérdezi Hatodik. Sam odaadja neki. Kinyújtom a jobb kezemet, és bekapcsolom a Lument. A fényénél Hatodik végigolvassa a levelet, aztán összehajtja és visszaadja. - Sajnálom, Sam - mondja. - Ha apád nem segít, Henrival az első heteket sem éltük volna túl - teszem hozzá. Hatodik felém fordul. - Elképesztő, hogy Liren és Lara a te szüleid voltak. Vagy inkább az az elképesztő, hogy erre magamtól nem jöttem rá. Emlékszel rám a Lorienről, John? A szüleid és az én szüleim, Arun és Lyn, nagyon jó barátok voltak. Tudom, hogy ritkán találkoztunk a szüleinkkel, de emlékszem rá, hogy hozzátok többször is ellátogattunk. Még alig tudtál járni. Beletelik néhány másodpercbe, míg eszembe jut, mit is mondott egyszer Henri. Aznap történt, amikor Sarah visszatért Coloradóból, és szerelmet vallottunk egymásnak. Miután elment, Henrival leültünk vacsorázni, és akkor mondta: „A számát ugyan nem tudom, és fogalmam sincs, hol lehet, de az egyik gyermek, aki velünk együtt érkezett a Földre, a szüleid legjobb barátainak a lánya volt. Annak idején sokat viccelődtek azzal, hogy egyszer úgyis egymás oldalán fogtok kikötni"

Már nyitom a számat, hogy ezt elmeséljem Hatodiknak, de aztán eszembe jut, hogy akkor este épp Sarah kapcsán merült fel a téma, és megint rám tör a bűntudat, már sokadszor azóta, hogy Hatodikkal elmentünk sétálni. - Igen, ez tényleg hihetetlen. De sajnos nem nagyon emlékszem rá - felelem végül. - Amúgy nagyon komoly, amit Henri a Bölcsekről meg a mi szerepünkről ír, hogy egy napon majd át kell vennünk a helyüket. Nem csoda, hogy a mogok ennyire elszántak. - Igen, így már nagyon is érthető. - Vissza kell mennünk Paradise-ba - szól közbe Sam. - Na persze. - Hatodik elneveti magát. - Először is valahogy meg kell találnunk a többieket. Úgyhogy már foghatod is a laptopot. Aztán meg folytatjuk az edzéseket. Sam feláll. - Ezt most komolyan mondom. Vissza kell mennünk. Ha apám otthagyott valamit, például azt az adóvevőt, akkor tudom, hol találhatom meg. Hétéves koromban egyszer azt mondta, hogy a jövőm a napórában van. Megkérdeztem, hogy érti, és azt felelte, hogy ha a sötét csillagok egyszer lehullanak, meg kell keresnem az enneádot. A hozzájuk vezető térkép a napórában van, amit a születési dátumom nyit. - Mi az az enneád? - kérdezem. - Kilenc istenség csoportja az egyiptomi mitológiában. - Kilenc? - ismétli Hatodik. - Kilenc istenség? - Milyen napóráról beszélsz? - faggatom tovább Samet. - Csak most kezdem megérteni - mondja. Fel-alá járkál az asztal előtt, és közben sorra rakja össze a fejében a kirakós darabkáit. Bernie Kosar a sarkában liheg. - Emlékszem, menynyire zavart, hogy egy szót sem értek az egészből. Néhány hónappal az eltűnése előtt apa ásott egy ciszternát a hátsó udvarunkon, azt mondta, abba fogja gyűjteni az esővizet. De miután a beton megszilárdult, a kőből készült fedőlapon egy bonyolult napórát helyezett el. Aztán megállt fölötte, és azt mondta: „A jövőd ebben a napórában van, Sam." - És soha nem próbáltad kinyitni? - kérdezem. - Már hogyne próbáltam volna. Összevissza forgattam a gyűrűit, kipróbáltam a születési dátumomat, meg egy csomó más időpontot is, de nem történt semmi. Egy idő után beletörődtem, hogy az csak egy szimpla vízgyűjtő, a tetején egy napórával. De most, hogy elolvastam Henri levelét, főleg amit a sötét csillagokról írt benne, már tudom, hogy apa valamilyen nyomot

rejtett el oda. Mintha úgy árulta volna el nekem, hogy valójában nem mondta meg. - Felragyog az arca. - Nagyon okos volt. - És te is az vagy - mondom. - Szinte tuti öngyilkosság visszamenni Paradise-ba, de azt hiszem, nem nagyon van más választásunk.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

ÖSSZESZORÍTOTT

FOGAKKAL

ÉBREDEK,

SAVANYÚ

Í Z Z E L a számban. Egész éjjel hánykolódtam. Nemcsak a Láda miatt, ami végre a birtokomba került, vagy mert valahogy rá kellene beszélnem Adelinát, hogy nyissa ki velem, hanem azért is, mert túl sok embernek mutattam meg a képességeimet. Gyakorlatilag bemutatót tartottam

a

tálentumaimból.

Vajon

mennyire

emlékeznek

a

történtekből? Lehet, hogy már reggeli előtt lelepleznek? Felülök, és Ella ágyára pillantok. Mindenki alszik, kivéve Gabbyt, La Gordát, Delfinát és Bonitát. Az ő ágyuk üres. Már éppen le akarom rúgni magamról a takarót, amikor Lucia nővér jelenik meg az ajtóban, a kezét csípőre teszi, összevonja a szemöldökét. Amikor találkozik a tekintetünk, egy pillanatra elakad a lélegzetem. De aztán hátralép, és utat enged a négy lánynak, akik sántikálva, botladozva, szakadt és piszkos ruhában, zúzódásokkal tarkítva támolyognak be. Gabby arccal előre az ágyára zuhan, és a fejére húzza a párnát. La Gorda a tokáját masszírozza, aztán nagyot nyögve ő is lefekszik. Bonita és Delfina lassan bebújik a takaró alá. Amint elcsöndesednek, Lucia nővér elkiáltja magát, hogy ideje felkelni. - És ez mindenkire vonatkozik! - teszi hozzá. Ahogy kifelé menet elhaladok Gabby mellett, összerezzen. A fürdőszobában La Gorda a tükör előtt áll, és a kék-zöld foltjait tanulmányozza. Amikor meglát a tükörben, rögtön lesüti a szemét, és úgy tesz, mintha minden figyelmét a kézmosás kötné le. Ezt meg tudnám szokni. Senkit nem akarok megfélemlíteni, de az tetszik, ha békén hagynak. Ella lép ki az egyik vécéfülkéből, és várja, hogy felszabaduljon valamelyik mosdókagyló. Aggódom, hogy esetleg félni fog tőlem a templomban történtek miatt, de amint meglát, jelentőségteljesen behajlítja a jobb kezét. A füléhez hajolok: - Jól vagy?

- Hála neked - feleli hangosan. Elkapom La Gorda tekintetét a tükörben. - Figyelj csak - súgom Ellának. - Ami éjjel történt, az legyen a mi kis titkunk. Senkinek ne áruld el. Rendben? Ajkához emeli az ujját, és ettől máris jobban érzem magam. De volt valami La Gorda tekintetében, ami nem tetszett. Talán a viszályunk még mindig nem ért véget. Teljesen leköti minden gondolatomat, hogy mi lehet a Ládában, ezért még a szokásos reggeli netezést is kihagyom, meg se nézem, vane valami új hír John és Henri Smithről. Nincs türelmem megvárni a reggeli misét, ezért szobáról szobára járva keresem Adelinát, de sehol nem találom. Aztán megszólal a misére hívó csengő. Becsusszanok Ella mellé az utolsó sorba, és rákacsintok. Hamarosan meglátom Adelinát is az első sorban. Nagyjából a mise felénél hátrapillant, és a szemembe néz. Amikor találkozik a tekintetünk, az oszlop fölötti bemélyedésre mutatok, ahova a Ládát rejtette évekkel ezelőtt. Fölvonja a szemöldökét. - Nem értettem, mit akartál - mondja, amikor a mise végeztével odajön hozzám. Szent József üvegablakra festett képe alatt állunk a templom bal oldalán. A betűző napfény sárgára, barnára és vörösre fest körülöttünk mindent. Adelina arckifejezése ugyanolyan komoly, mint a testtartása. - Megtaláltam a Ládát. -Hol? Az oszlop felé biccentek. - Az én feladatom eldönteni, mikor állsz készen, és most még nem állsz készen - mondja mérgesen. - Egyáltalán nem. Kihúzom magam, érzem, hogy az állkapcsom megfeszül. - A te szemedben soha nem is fogok készen állni, mert te már nem hiszel, Emmalina. Váratlanul éri, hogy ezen a néven szólítom. Kinyitja a száját, de aztán mégsem kezd bele a már a nyelve hegyén lévő tirádába. - Fogalmad sincs, mit kell kiállnom a többi lánytól - folytatom. - Csak sétálgatsz a Bibliádat szorongatva, imádkozol és a gyöngyöket számolod a rózsafüzéreden, nem törődsz vele, hogy engem állandóan piszkálnak, egyetlen barátnőm van az egész kolostorban, a nővérek gyűlölnek, és közben egy egész világ sorsa függ tőlem! Sőt, nem is

egyé, hanem kettőé! A Loriennek és a Földnek is szüksége van rám, meg rád is, de itt vagyok bezárva, mint egy állatkertben, és téged még csak nem is érdekel az egész. - Már hogyne érdekelne! Kitör belőlem a zokogás. - Nem, egyáltalán nem érdekel! Nem is foglalkozol velem! Lehet, hogy akkor még számítottam neked valamit, amikor Odetta vagy Emmalina voltál, de mióta Adelina vagy, én pedig Marina lettem, azóta egyáltalán nem törődsz se velem, se a másik nyolccal, se azzal, amiért ideküldtek minket. Sajnálom, de nem bírom elviselni, amikor a megváltásról papolsz nekem, miközben én is pontosan azért küzdök. Próbálom megvédeni magunkat. Igyekszem jót cselekedni, te meg úgy viselkedsz velem, mintha maga lennék a megtestesült gonosz! Tesz egy lépést felém, ölelésre nyitja a karját, de aztán megtorpan, és visszakozik. Megremeg a válla, és ő is sírni kezd. Azonnal átkarolom, összeölelkezünk. - Mi történt? Marina miért nincs az étkezőben? Megfordulunk. Dora nővér áll mögöttünk karba tett kézzel. A csuklójáról egy rézfeszület fityeg. - Most menj - súgja Adelina. - Majd később beszélünk. Megtörlöm az arcomat, és elsietek Dora nővér mellett. Amint kilépek a templomból, még hallom az ingerült szóváltást a nővér és Adelina között. Hangjuk visszaverődik a boltíves mennyezetről. Reménykedve simítok végig a hajamon. Mielőtt éjszaka visszaosontam a hálóterembe, átlebegtettem a Ládát a templom másik végébe, el a sziklafalba vágott szobrok mellett. Most ott pihen az északi torony szűk toronyszobájában, egy bezárt tölgyfaajtó mögött. Pillanatnyilag biztonságban van; de ha Adelinát nem sikerül hamarosan rávennem, hogy nyissa ki velem, akkor másik rejtekhelyet kell találnom neki. Ellát nem látom az étkezőben, és megijedek, hátha a tálentumaim valahogy visszafelé sültek el, és kórházba került. - Lucia nővér irodájában van - közli az egyik lány a szomszédos asztalnál, amikor rákérdezek. - Jött egy házaspár. Szerintem örökbe akarják fogadni. - Szed a tányérjára egy kanállal a nem túl bizalomgerjesztő rántottából. - Micsoda mázlista!

Megbicsaklik a térdem, és csak azért nem vágódom el, mert sikerül megkapaszkodnom az asztal szélében. Nincs jogom dühösnek lenni, amiért Ella esetleg elhagyja az árvaházat, de hát ő az egyetlen barátnőm. Persze tudtam, hogy rajta lesz az adoptálásra esélyesek listáján, elvégre hétéves, aranyos, imádnivaló kislány. Őszintén remélem, hogy sikerül új otthonra lelnie, különösen azok után, hogy elveszítette a szüleit - de bármekkora önzés is ez a részemről, még nem állok készen arra, hogy elengedjem. Amikor Adelinával megérkeztünk, határozottan közöltük, hogy én nem kerülök az örökbe fogadható gyerekek közé, most mégis eltűnődöm, vajon mi lett volna, ha kiválasztanak. Talán valakinek megtetszettem volna. Aztán rájövök, hogy még ha esetleg mindjárt ma örökbe fogadják Ellát, akkor is beletelik valamennyi időbe, míg az iratokat kitöltik és minden engedélyt megszereznek, ami azt jelenti, hogy itt lesz még legalább egy, de az is lehet, hogy két vagy három hétig is. De akkor is úgy érzem, majd megszakad a szívem, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy örökre magam mögött hagyom ezt a helyet, amint sikerül kinyitnom a Ládát. Kisurranok az étkezőből, fölveszem a kabátomat, aztán kisietek a kolostorból, és elindulok lefelé a dombon. Az sem érdekel, hogy lógok az iskolából. Figyelek, nem látom-e valahol a férfit a Pittacus- könyvvel. A Calle Principal árusainak bódéi mögött osonok, egyik árnyéktól a másikig. Amint elhaladok az El Pescador étterem mellett, benézek a macskaköves mellékutcába, és látom, hogy az egyik kuka fedele megmozdul, aztán a földre esik. A kuka rázkódni kezd, és kaparászást hallok a belsejéből. A következő pillanatban két fekete- fehér mancs jelenik meg a peremén. Egy macska az. Amikor végre sikerül kikászálódnia a kukából, és lehuppan a kőre, látom, hogy hosszú, véres seb éktelenkedik a jobb oldalán, és az egyik szeme be van dagadva. Úgy néz ki, mint aki mindjárt összeesik a kimerültségtől vagy az éhségtől. Eldől, és csak fekszik egy szemétkupac tetején, mintha minden reményről letett volna. - Ó, te szegény! - mondom. Még meg sem teszem felé az első lépést, már tudom, hogy meg fogom gyógyítani. Dorombolva fogad, ahogy letérdelek mellé, és akkor sem tiltakozik, amikor az oldalára

teszem a kezem. A jeges bizsergés villámgyorsan átáramlik a testébe, sokkal gyorsabban, mint amikor Ellát gyógyítottam. Nem tudom, ez azért van-e, mert a tálentumom egyre erősebb, vagy mert állatoknál gyorsabban hat. A cica lába megmerevedik, mancsa szétterül, pár pillanatra felgyorsul a légzése - majd tovább dorombol. Óvatosan megfordítom, hogy megvizsgálhassam az oldalát. A sebe teljesen begyógyult, fényes fekete szőr borítja. A szeme, ami az előbb még fel volt dagadva, most nyitva van, engem néz vele. Magamban elkeresztelem Tálentumnak. - Ha szeretnéd itt hagyni ezt a várost, Tálentum, csak szólj mondom neki. - Mert azt hiszem, én hamarosan indulok, és jól jönne egy útitárs. Egy pillanatra megrettenek a mellékutca végén felbukkanó alaktól, de csak Héctor az: édesanyját tolja a kerekes székben. - Marina, a tenger lánya! - üdvözöl. - Szia, Héctor Ricardo. - Elindulok feléjük. Héctor édesanyja görnyedten, távolba révedő tekintettel ül a tolószékben. Úgy tűnik, az állapota egyre romlik. - Hogy hívják a barátodat? Üdv, kishaver! - Héctor lehajol, és megvakarja Tálentum állát. - Útközben találtam, és mellém szegődött. Kényelmesen sétálunk tovább, az időjárásról és Tálentumról cseverészünk, aztán odaérünk a házukhoz. - Héctor, láttad mostanában azt a bajuszos férfit, aki a kávéházban úgy bámult? - Nem. Miért aggaszt annyira az a pasas? - Csak emlékeztet valakire, akit ismerek - felelem némi habozás után. - Ennyi az egész? - Igen. Látja rajtam, hogy hazudok, de már ismer, ezért inkább nem feszegeti a kérdést. Tudom, hogy a férfit, akiről biztosra veszem, hogy mogadori, mostantól ő is árgus szemekkel fogja figyelni. Remélem, nem esik baja miattam. - Örülök, hogy találkoztunk, Marina - mondja búcsúzóul. - Ne felejtsd el, hogy tanítási nap van - teszi hozzá, és rám kacsint. Zavartan

bólintok, ő pedig kinyitja a bejárati ajtót, behátrál, és maga után húzza beteg édesanyját. Körbenézek: tiszta a levegő. Továbbsétálok, és közben a Ládán jár az eszem, meg azon, vajon legközelebb mikor lesz alkalmam szót váltani Adelinával. Átvillan az agyamon a szökésben lévő John Smith, Ella és az esetleges örökbefogadása, meg az éjszakai verekedés a templomban. A Calle Principal végére érve megállok, és az iskola épületére meredek. Gyűlölöm ezt a helyet, a bejárati ajtótól az utolsó ablakig, dühít minden egyes perc, amit itt töltöttem, miközben állandóan mozgásban kellett volna lennünk, és legalább félévente új néven új országba költöznünk. Eltűnődöm, vajon Amerikában milyen nevet választanék magamnak. Tálentum a lábamnál nyivákol, ahogy visszafordulok, és újra elindulok keresztül a városon. Még mindig az árnyékokban lépkedek, az utcákat, a járókelőket figyelem. A kávéháznál belesek az ablakon; egyszerre remélem és rettegek, hogy meglátom a bajuszos mogadorit. Nincs ott, Héctor viszont bent ül, és épp hangosan nevet valamin, amit a szomszéd asztalnál ülő nő mondott. Hiányozni fog, legalább annyira, mint Ella. Két barátom is van, nem csak egy. Ahogy lehúzott fejjel elosonok a kávéház előtt, óhatatlanul Tálentum sűrű fekete-fehér szőrére téved a tekintetem. Alig egy órája még egy szemétkupacon haldoklott, most meg kész energiabomba. Óriási felelősség ekkora hatalom birtokosának lenni: képes vagyok gyógyítani, új életet lehelni növényekbe, állatokba és emberekbe. Még soha nem éreztem magam olyan különlegesnek, mint amikor Ellát meggyógyítottam - és nem azért, mert ettől hős lettem a szemében, hanem mert segítettem valakin, akinek segítségre volt szüksége. Héctor nevetésének hangja kiszáll a kávéház ablakán, és körülölel, mint egy vállkendő. Tudom, mit kell tennem. A bejárati ajtó zárva van, de megkerülöm a házat, és rögtön az első ablak, amivel próbálkozom, könnyen kinyílik. Tálentum a mancsát nyalogatja, miközben bemászom. Remegni kezd a lábam; még soha sehova nem törtem be. A ház kicsi és sötét, fojtogató a levegője. Minden szabad felületen vallási tárgyú szobrocskák állnak. Gond nélkül megtalálom Héctor édesanyjának a szobáját. Az ajtóval szemközt fekszik egy széles ágyon. Két lába természetellenes szögben ki van csavarodva. A teste nagyon

törékenynek látszik. Az alacsony éjjeliszekrényen több gyógyszeres üvegcse áll, mellettük rózsafüzér, feszület, a kezét imára kulcsoló Szűz Mária szobra és még vagy tíz másik, számomra ismeretlen szent apró figurája sorakozik. Letérdelek az alvó Carlotta ágya mellé. Megrebben a szemhéja, tekintete a levegőt pásztázza. Megdermedek, még a lélegzetemet is visszafojtom. Még sosem beszéltem vele, de amikor meglát, mintha felismerés villanna a szemében. Kinyitja a száját, mondani akar valamit. - Cssss - csitítom. - Héctor barátja vagyok, Senora Ricardo. Nem tudom, érti-e, amit mondok, de azért jöttem, hogy segítsek. Szemhéjának apró rezdülésével nyugtázza a szavaimat. Kinyújtom a karom, a kezem fejével megsimogatom az arcát, aztán a homlokára lapítom a tenyeremet. Ősz haja száraz és törékeny. Behunyja a szemét. A szívem a torkomban dobog, a kezem pedig jól láthatóan remeg, amikor fölemelem, és Carlotta hasára helyezem; csak ekkor tudatosul bennem, milyen súlyos a betegsége. A hideg bizsergés végigkúszik a gerincemen, és szétterjed a karomban, egészen az ujjaim végéig. Megszédülök. Felgyorsul a légzésem, a szívem még vadabbul zakatol. A jeges borzongás ellenére kiver a víz. Carlotta kinyitja a szemét, és halk nyögés szakad fel a torkából. Behunyom a szemem. - Csss, minden rendben van, semmi baj - nyugtatom mindkettőnket. Aztán a jéghideg bizsergés kisugárzik az ujjaimból, megragadja a betegséget, és elkezdi húzni magával. A kór makacsul ellenáll, elszántan kapaszkodik az idős asszony csontjaiba, de aztán végre vonakodva enged a szorítása, és végül a legmakacsabb részek is távoznak. Kisebb rángások és görcsök rázzák Carlottát; igyekszem lefogni, nehogy megüsse magát. Amikor kinyitom a szememet, látom, hogy eddig hamuszürke arca kivirul, rózsaszín pír terül szét rajta. Úgy érzem magam, mintha örvénybe kerültem volna. Ahogy fölemelem a kezemet Carlotta testéről, a földre huppanok. A szívem olyan őrült ütemben kalapál, hogy attól félek, mindjárt kiszakítja a mellkasomat. De nemsokára lassul a lüktetése, és amikor végre sikerül talpra állnom, látom, hogy Carlotta felül az ágyban, és elképedve mered rám, mintha próbálná az emlékezetébe idézni, ki vagyok és mit keresek itt.

Kisietek a konyhába, és mohón lehajtok három pohár vizet. Amikor visszatérek, Carlotta még mindig igyekszik összeszedni magát. Gyorsan kell cselekednem - az éjjeliszekrényhez lépek, és átfutom a tízegynéhány gyógyszeres üvegcse címkéjét. Végre megtalálom, amit keresek: „Figyelmeztetés: aluszékonyságot okozhat." Lecsavarom a kupakot, kiveszek négy pirulát, és a zsebembe süllyesztem őket. Nem mondok semmit, szó nélkül elindulok kifelé. De az ajtónál visszafordulok, és még egyszer Carlottára pillantok. Engem néz. Gyógyult, kiegyenesedett lábát lelógatja az ágyról, mint aki épp felállni készül. Kimegyek a házból. Tálentum összegömbölyödve alszik a hátsó ablak alatt. A karomba veszem, és a mellékutcákon át elindulok vissza az árvaházba. Kíváncsi lennék, Héctor mit szól majd, amikor meglátja, hogy az édesanyja meggyógyult. Az egyetlen gond az, hogy egy ilyen kisvárosban semmi nem marad sokáig titokban. Csak abban reménykedem, hogy senki nem látott bemenni vagy kijönni, Carlotta pedig nem emlékszik majd, hogy mi történt. Amikor a kolostor kétszárnyú ajtajához érek, félig lehúzom a kabátom cipzárját, és óvatosan elrejtem Talentumot. Tudom, hova fogom vinni: az északi toronyba, a Láda mellé, ott biztonságban lesz. A

Láda.

Valahogy

ki

kell

nyitnom.

HUSZADIK FEJEZET

KÜLÖNÖS

DOLOG

A

SZERELEM.

BÁRMIT

CSINÁL

AZ

a gondolatai állandóan visszatérnek arra a másik személyre. Lehet, hogy épp egy pohárért nyúlsz a konyhában, a fogadat mosod, vagy valakinek a történetét hallgatod, és egyszer csak megjelenik előtted az illető arca, a haja, az orrodban érzed az illatát, eltűnődsz, vajon milyen ruha lesz rajta és mit fog mondani, amikor legközelebb találkoztok. Túl azon, hogy állandóan úgy érzed, mintha álmodnál, a gyomrod mintha bungeejumping- kötélen lógna, hosszasan ugrál föl-le, míg végül sikerül megállapodnia a szíved mellett. Így érzem magam azóta, hogy megpillantottam Sarah Hartot. Mindegy, hogy Sammel edzek az udvaron, vagy a cipőmet keresem a kocsiban, bármelyik pillanatban lecsaphat rám valamilyen emlék: Sarah arca, az ajkának íze, bársonyos bőrének érintése. Nem számít, hogy épp a hátsó ülésről magyarázom, merre kell menni, még így is képes vagyok száz százalékig arra koncentrálni, milyen érzés volt, amikor Sarah feje az államhoz simult. Még ha húsz mog venne körül, és a tenyerem éppen világítani kezdene, akkor is szó szerint tudnám idézni a hálaadásnapi vacsorán folytatott párbeszédünket. De még ennél is elképesztőbb, hogy miközben a sebességhatárt betartva repesztünk Paradise felé este kilenckor, miközben egyenesen Sarah szőke haja és kék szeme felé tartok, ugyanígy gondolok Hatodikra is. Az illatára, ahogy az edzőruhájában áll velem szemben, arra, hogy majdnem megcsókoltuk egymást Floridában. A gyomrom őmiatta is remeg. De nemcsak miatta, hanem azért is, mert tudom, hogy a legjobb EMBER,

barátom is szerelmes belé. A legközelebbi benzinkútnál vennem kell valamilyen gyomornyugtatót. Sam vezet, és közben Henri leveléről beszélgetünk, meg arról, milyen rendes volt Sam apjától, hogy nemcsak segített a lorinoknak, hanem még egy rejtvényes útmutatót is adott Samnek, ami elvezetheti az adóvevőhöz, abban az esetben, ha vele történik valami. Beszélgetés közben felváltva gondolok Sarah-ra és Hatodikra. Még kétórányira vagyunk Paradise-tól, amikor Hatodik megkérdezi: - Na és mi van, ha nem találunk semmit? Mi van, ha nincs semmi abban a ciszternában, csak valami fura születésnapi ajándék, és nyoma sincs az adóvevőnek? Nagyon nagy kockázatot vállalunk azzal, hogy visszamegyünk Paradise-ba. - Bízzatok bennem - mondja erre Sam. Hüvelykujjával a kormányon dobol, és felhangosítja a zenét. - Életemben még semmiben nem voltam ennyire biztos. Pedig mindig színjeles voltam mindenből. Biztosra veszem, hogy a mogadoriak várnak ránk, és most sokkal többen lesznek, mint ahánnyal Floridában kellett megküzdenünk. Tuti szemmel tartanak minden nyomot, ami elvezethet hozzánk. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor be kell vallanom, hogy kizárólag azért vállalom ezt a kockázatot, mert esetleg találkozhatok Sarah-val. Előrehajolok a hátsó ülésről, és megpaskolom Sam vállát. - Figyu, függetlenül attól, hogy találunk-e valamit a napóra alatt vagy sem, Hatodikkal állati hálásak vagyunk apádnak azért, amit értünk tett. De persze nagyon remélem, hogy sikerül megtalálnunk az adóvevőt. - Nyugi, megtaláljuk - feleli. Az autópálya fényei elsuhannak mellettünk. Az alvó Bernie Kosar füle lelóg az ülésről. Izgatott vagyok Sarah miatt. De izgatottá tesz Hatodik közelsége is. Hé, Sam - szólok előre ismét. - Akarsz játszani? Gondoltam valamire, kitalálod?

- Oké, megpróbálom. - Szerinted mi Hatodik földi neve? A lány villámgyorsan hátrafordul, fekete haja meglebben. Haragot mímelve összevonja a szemöldökét. - Miért, van neki? - kérdezi nevetve Sam. - Próbáld meg kitalálni - buzdítom. - Találgass csak, Sam - teszi hozzá Hatodik. - Na jó... mondjuk Pöröly? Olyan hangosan tör ki belőlem a nevetés, hogy Bernie Kosar felriad, és rémülten pillant ki az ablakon. - Pöröly? - visszhangozza Hatodik. Szóval nem Pöröly? Oké, oké. Akkor... nem is tudom, talán Kobra vagy Sasszem... - Sasszem? - kiált fel Hatodik. - Miért éppen Sasszem? Mert olyan szúrós vagy, érted - nevetgél Sam. - Igazából először az jutott eszembe, hogy Üstökös vagy Mennydörgés, meg csupa ilyen szuperhősnek való név. Pontosan! - bólogatok lelkesen. - Én is pont ilyenekre gondoltam! - Na és mi a megfejtés? Hatodik karba teszi a kezét, és kimered az ablakon. Addig nem árulom el - feleli amíg nem mondasz legalább egy rendes lánynevet. Sasszem? Ne már, Sam, nem hittem volna, hogy csak ennyit nézel ki belőlem. Miért, mi a baj ezzel? Én szívesen lennék Sasszem. Sas Sam Goode. Ez királyul hangzik, nem? Mint egy távcsőmárka - mondja Hatodik. Ezen mindhárman jót nevetünk. Na jó, várj... Mondjuk Rachel? - próbálkozik Sam. - Vagy Britney? - Fúj! - fintorog Hatodik. Oké, oké. Akkor Rebecca? Claire? Várj csak, megvan: Beverly. - Neked totál elment az eszed! - nevet Hatodik. Játékosan belebokszol Sam combjába, mire ő felüvölt, és teátrálisan dör-

gölni kezdi a lábát. Aztán visszavág, megsorozza Hatodik bal karját, aki úgy tesz, mintha borzasztó fájdalmai lennének. - Maren Elizabeth a neve - szólalok meg végül. - Maren Elizabeth. - Hé, miért mondtad meg? - méltatlankodik Sam. - A Maren Elizabeth lett volna a következő tippem. - Na persze - bólogat Hatodik. - De tényleg! Szerintem a Maren Elizabeth nagyon király név. Akarod, hogy mostantól így hívjunk? Negyediket is Johnnak szólítjuk, igaz, Negyedik? Megvakarom Bernie Kosar fejét. Nem hiszem, hogy meg tudnám szokni a Hadley nevet. De a Maren Elizabethhez talán hozzá tudnék szokni. - Szerintem mindenképp jobb lenne valamilyen rendes név mondom. - Ha nem Maren Elizabeth, akkor valami más. Legalább olyankor, amikor idegenek között vagyunk. Elhallgatunk. Egy idő múlva hátranyúlok a Ládába a bársonyzacskóért, amiben a Lorien naprendszere van. A tenyeremre helyezem a hat bolygót, figyelem, ahogy a levegőbe emelkednek, aztán életre lehelem őket. Amikor keringeni kezdenek a napjuk körül, egyszerre rájövök, hogy képes vagyok a gondolataimmal szabályozni a ragyogásuk erősségét. Teljesen belemerülök a játékba, néhány másodpercre még Sarah-ról is sikerül megfeledkeznem. Hatodik hátrafordul, egy ideig nézi az előttem lebegő, halványan pislákoló naprendszert, majd így szól: - Nem is tudom. Kedvelem a Hatodik nevet. Maren Elizabethként még valaki más voltam, és a mostani énemhez jobban illik a Hatodik. Ha rákérdeznek, mondhatjuk azt, hogy rövidítés. Sam meglepetten pillant rá. - Mégis minek a rövidítése? - kérdezi. - Talán annak, hogy Hatvanhatodik?

*****

Előveszek hét bögrét, a teáskannát pedig felrakom a tűzhelyre és alágyújtok. Míg várom, hogy felforrjon a víz, a Héctor anyjától elemelt pirulákból hármat porrá török egy kanál domború felével. Ella mellettem áll, és figyeli a mozdulataimat, mint mindig, amikor nekem kell elkészítenem a nővérek esti teáját.

- Mit csinálsz? - kérdezi. -Valamit, amit valószínűleg meg fogok bánni - felelem. - De nincs más választásom. Ella kisimít egy gyűrött papírlapot az asztalon, és előveszi a ceruzáját. Pillanatok alatt tökéletesen élethű rajzot készít a hét egymás mellett sorakozó bögréről. A Lucia nővér irodájában történtekről csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy bemutatták egy házaspárnak, akik„tele vannak szeretettel". Nem tudom, meddig tartott a találkozó, de Ella szerint a pár holnap visszajön. Tudom, mit jelent ez. Olyan lassan töltöm ki a vizet a kannából, amilyen lassan csak tudom, próbálom minél inkább elnyújtani az együtt töltött időt.

- Ella, milyen gyakran gondolsz a szüleidre? - kérdezem. Barna szeme elkerekedik.

- Egy nap? - Igen, például ma. Vagy bármelyik más napon. - Nem is tudom... - Elhallgat, aztán némi habozás után azt mondja: Úgy egymilliószor. Lehajolok hozzá, és megölelem. Nem tudom, őt sajnálom-e jobban, vagy saját magamat. Az én szüleim is meghaltak. Elestek egy háborúban, amit egy nap nekem kell majd folytatnom. Beleszórom a porrá tört gyógyszert Adelina teájába. Furdal a lelkiismeret, amiért kénytelen vagyok elkábítani. De nincs más választásom. Felőlem itt maradhat és várhatja a halált, ha ezt akarja, én azonban nem fogom harc nélkül megadni magam, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy életben maradjak. Kissé remegő kézzel megfogom a tálcát, magára hagyom Ellát az asztalnál, és elindulok a szokásos esti körutamra. A nővérek hálótermében egyenként kiosztom a teásbögréket, és amikor Adelinához érek, gondosan úgy fordítom a tálcát, hogy véletlenül se tévessze el, melyik az övé. Udvarias biccentéssel veszi el.

-Camilla nővér nem érzi jól magát - mondja -, és megkért, hogy aludjak helyette én a hálótokban.

- Klassz - felelem. Eltűnődöm, változtat-e valamin, hogy egy szobában alszunk. Figyelem, amint jó nagyot kortyol a teából, és még mindig nem tudom eldönteni, óriási hibát követtem-e el, vagy inkább nagyot lendítek az ügyemen.

- Hamarosan találkozunk - mondja, azzal rám kacsint. Annyira megdöbbenek, hogy majdnem elejtem a tálcát.

- O-oké - dadogom. Fél óra múlva eljön a villanyoltás, de senki nem alszik el azonnal, a lányok még jó darabig pusmognak a sötétben. Kétpercen- ként fölemelem a fejem, és Adelinára pislantok, aki a terem másik végében fekszik.Teljesen összezavart azzal a kacsintással. Újabb tíz perc telik el. Még majdnem mindenki ébren van, Adelina is. Általában hamar elalszik, amikor őt osztják be mellénk, így az ébrenlétéből arra következtetek, ő is csak azt várja, hogy a többiek végre elaludjanak. A kacsintása nyilván azt jelentette, hogy folytatni akarja a beszélgetésünket. A terem végre elcsöndesedik. Várok még tíz percet, és csak akkor emelem föl a fejem. Adelina fél órája meg se mozdult, ezért megbillentem az ágya egyik sarkát, és egy picit lökök rajta. Hirtelen az ég felé nyújtja a két karját, mint aki meg akarja adni magát, aztán az ajtóra mutat. Kibújok a takaró alól, felállok, és lábujjhegyen kiosonok a hálóból. A folyosóra

érve

behúzódom

az

árnyékba,

és

visszafojtom

a

lélegzetemet. Remélem, ez nem valami csapda, amit Adelina és Dora nővér állított nekem. Fél perc múlva Adelina is kilép a folyosóra. Bizonytalan a járása, jobbra-balra dülöngélve közeledik.

- Gyere velem - suttogom, és kézen fogom. Már évek óta nem fogtam meg a kezét, és most eszembe jut a hajóút Finnország felé, amikor tengeribeteg lettem, ő pedig erős volt és magabiztos. Olyan közel voltunk egymáshoz, amennyire csak lehetséges. Most pedig már a keze puszta érintése is idegenül hat.

-

Hullafáradt vagyok - motyogja, miközben fölmegyünk a második

emeletre; félúton járunk az északi torony felé, melynek masszív ajtaja mögött ott rejtőzik a Láda. - Nem tudom, mi van velem.

Én tudom.

- Akarod, hogy vigyelek? - Nem bírsz el. - Kézzel nem is - felelem. Túl bágyadt ahhoz, hogy ellenkezzen. A lábára koncentrálok, aztán a levegőbe emelem, és végiglebegtetem a poros folyosókon. Elhaladunk a sziklafalba faragott középkori szobrok mellett, és némán befordulunk a szűkebb folyosóra. Már éppen aggódni kezdek, hogy újra elaludt, amikor megszólal:

-

Hihetetlen,

hogy

telekinézissel

röptetsz,

mint

valami

öregasszonyt. Hova megyünk?

-

El kellett rejtenem - suttogom. - Mindjárt ott vagyunk, ne

aggódj. Kinyitom a tölgyfaajtót, és elindulok a lebegő Adelina után, fel a toronyszobába

vezető

lépcsőn.

Odafentről

hallom

Tálentum

nyávogását. Benyitok a toronyszobába, és óvatosan leeresztem Adelinát a Láda mellé. Egyik kezét a Ládára teszi, aztán ráborul. Szemmel láthatóan vesztésre áll az altatóval vívott csatában, és most már haragszom magamra, amiért elkábítottam. Tálentum az ölébe mászik, és megnyalja a másik kezét.

- Hogy kerül ide egy macska? - motyogja Adelina. Ez most nem érdekes. Figyelj, mindjárt elalszol, de előbb ki kell nyitnunk a Ládát, rendben?

- Szerintem már nincs... - Félbehagyja a mondatot. - Mi nincs? - kérdezem. Már nincs meg bennem a képesség, Marina. - Behunyja a szemét.

- De igen, megvan! Megadóan sóhajt.

-

Tedd a kezedet a lakatra - mondja halkan. - Az enyémet meg a

másik oldalára. Rászorítom a tenyeremet a lakatra, és máris érzem, hogy a fém átmelegszik. Telekinézissel elhúzom Adelina kezét Tálentum elől, és rányomom a lakat másik oldalára. Összekulcsolódnak az ujjaink.

Eltelik egy másodperc. A láda kinyílik.

***** - Hahó, ezt nézzétek! Valami... valami történik. - Az előttem lebegő hét égitest hirtelen fölgyorsul, és már nem tudom irányítani őket. Olyan vakító fényességgel ragyognak, hogy el kell takarnom a szememet. - Kapcsold már le, John! Így nem tudok vezetni - mordul rám Sam. - Nem tudom, mi ez! - Állj félre! - kiáltja Hatodik. Sam beletapos a fékbe és lehúzódik. Kavicsok spriccelnek szét a kerekek alól. A kissé már halványabban világító bolygók olyan sebesen keringenek a nap körül, hogy összemosódnak a szemem előtt. Aztán egyenként mind a hat beleolvad a napba, ami kosárlabda méretűre nő. Az új glóbusz forogni kezd a tengelye körül, aztán éleset villan, amitől néhány másodpercre szinte megvakulok. Mire újra kinyitom a szemem, az égitest felszíne megváltozott, és most a Föld tökéletes mása lebeg előttem: látom a kontinenseket meg az óceánokat. - Ez nem a ...? - nyögi Sam. - Pont olyan, mint a Föld. A bolygó a fejem mellett forog, és a harmadik vagy negyedik fordulatnál meglátok rajta egy apró, tűhegynyi fénypontot, ami folyamatosan villog. - Látjátok azt a fényt? - kérdezem. - Európában. - Igen, látom - mondja Sam. Megvárja, míg a gömb ismét fordul egyet, és hunyorogva közelebb hajol. - Spanyolországban vagy Portugáliában. Elővenné valaki a laptopot? Gyorsan! A szememet továbbra sem veszem le a gömbről meg a pulzáló fényről, de közben hátranyúlok, és addig matatok a holmink között, míg meg nem találom a laptopot. Hatodik felé nyújtom, ő pedig továbbadja Samnek. Sam a hátsó ülés fölött lebegő gömbre pillant, gyorsan begépel valamit a keresőbe, aztán ismét a bolygóra néz.

Igen, ez Spanyolország, és úgy látom... A legközelebbi nagyváros León. De azért elég messze van tőle. A Picos de Europa nevű hegységben. Hallottatok már róla? - Soha életemben - felelem. - Én sem - ingatja a fejét Hatodik. - Mi lehet ez? Az űrhajónk? - kérdezem. Nem, Spanyolországban biztos nem. Vagy legalábbis erősen kétlem - feleli. - Ha tényleg az űrhajó lenne, akkor miért épp most kezdett el világítani? Miért pont most mutatná meg, hol van? Ennek semmi értelme. Hányszor nézted már meg ezt a naprendszert? - Tízszer biztosan. De az is lehet, hogy még többször. Sam átkarolja a fejtámlát, és fölvonja a szemöldökét. Akkor ez más kell legyen - mondja. - Olyan, mintha valami aktiválta volna. - Összenézünk Hatodikkal. - Elképzelhető, hogy valaki a többiek közül - teszi hozzá Sam. Lehetséges - tűnődik Hatodik. - De az is lehet, hogy csapda. - Samre pillant. - Nem érkezett valamilyen gyanús hír Spanyolországból? Sam megrázza a fejét. Öt órája néztem utoljára. Akkor nem volt semmi. De mindjárt megnézem újra. - Pötyögni kezd a billentyűzeten. Mielőtt belemerülnél, mi lenne, ha távolabb mennénk a főúttól? Ez a földgömb a kocsiban elég feltűnő. Ne felejtsétek el, hogy már csak pár mérföldre vagyunk Paradise-tól.

***** Adelina halkan hortyog, engem pedig nyomaszt a bűntudat. De végre itt az örökségem, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna kapnom! Különböző színű, méretű és alakú kövek meg drágakövek. Egy pár fekete kesztyű, egy sötét szemüveg - mindkettő olyan anyagból készült, amilyet még sosem láttam. Egy vékony faág, amiről lehántották a kérget, alatta egy különös, üveglencsével és úszó tűvel ellátott kerek

tárgy:

leginkább iránytűre emlékeztet.

De

a

legérdekesebb egy ragyogó vörös kristály. Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Lassan odanyúlok, és a kezembe veszem. Bizsergető melegséggel simul a tenyerembe. Egy másodpercre fölragyog benne a vörös fény, aztán elhalványul, de tovább lüktet a pulzusom ütemére. A kristály fölmelegszik, egyre fényesebbé válik, és halk, zümmögő hangot hallat. Pánikba esem - mi van, ha valamelyik tálentumommal aktiváltam egy lorin gránátot?

- Adelina! - kiáltom. - Ébredj! Ébredj föl, kérlek! Összeráncolja a homlokát, és tovább hortyog. Szabad kezemmel megrázom a vállát.

- Adelina! Egyre erősebben rázom, és közben véletlenül elejtem a kristályt. Jókorát koppan a toronyszoba kőpadlóján, és az ajtó felé gurul. Amikor lefordul az első lépcsőfokról a másodikra, a vörös fény pulzálása megszűnik. Ahogy a másodikról a harmadikra esik, teljesen kialszik a fénye. Amikor továbbgurul a negyedikre, utánavetem magam.

***** Sam rákanyarodik egy sötét földútra. A gömb továbbra is az orrom előtt forog. Az apró, lüktető fény a tudtunkra akar adni valamit. Megállunk, Sam leállítja a motort, és lekapcsolja a kocsi lámpáit. - Szerintem tuti közületek valaki - mondja ismét hátrafordulva. - Valahányadik Védő. És jelenleg Spanyolországban van. - Ezt nem tudhatjuk biztosan - ellenkezik Hatodik. Sam a gömb felé biccent. - Oké, vegyük végig az egészet. Amikor megérkeztetek, azt a feladatot kaptátok, hogy kezdetben rejtőzzetek el, és tartsátok távol magatokat egymástól, igaz? Ez volt a terv. Bujkálnotok kellett egészen addig, míg a tálentumok ki nem fejlődnek és meg nem tanuljátok használni őket. És aztán? Aztán össze kell fognotok, hogy együtt harcoljatok tovább. Szóval lehetséges, hogy ez a fény annak a jele, hogy ideje összegyűlni, vagy ami még valószínűbb,

segélykérő jelzés valamelyik társatoktól. De az is lehet, hogy Ötödik vagy Kilencedik pont most nyitotta ki a Ládáját először, és mivel Johnnak éppen be van kapcsolva a naprendszere, tudtok kommunikálni egymással. - Akkor azt is láthatják, hogy épp Ohióban vagyunk? kérdezem. - A fenébe, tényleg! Talán igen. Könnyen lehet. De gondoljatok csak bele. Ha a Bölcsek ezt a csomó cuccot mind belepakolták a Ládába, akkor nyilván arról is gondoskodtak, hogy valamiképpen tudjatok kommunikálni egymással, nem? Lehet, hogy egyszerűen csak működésbe hoztunk valamit, és a gömb most azt jelzi, hogy egyikőtöknek segítségre van szüksége. - De az is lehet, hogy egyikünket épp vallatják, és arra kényszerítik, hogy lépjen kapcsolatba velünk és csaljon csapdába minket - mondja Hatodik. Már nyitom a számat, hogy egyetértsek vele, amikor a glóbusz hirtelen elhomályosodik, és egy lányhang szólal meg belőle: - Adelina! ;Despierta!;Despíerta, por favor! Adelina! Válaszolni akarok, de a gömb egyszerre összezsugorodik, majd kiválik belőle a hat bolygó, és újra fölveszik eredeti alakjukat. - Azta! Ez meg mi volt? - kérdezem. - Úgy néz ki, a kapcsolat megszakadt - mondja Sam. - Ki volt ez a lány? És ki az az Adelina? - kérdezi Hatodik. A kilencedik lépcsőfokon érem utol a kristályt, de bármit csinálok vele, nem ragyog fel újra. Rázogatom. Ráfújok. Adelina nyitott tenyerébe teszem. De hiába. Már nem is vörös, hanem halványkék. Félek, hogy talán tönkretettem. Óvatosan visszarakom a Ládába, és kiemelem a rövid faágat. Veszek egy nagy levegőt, az ágat kidugom a toronyszoba egyik ablakán, és a kinti végére összpontosítok. Mágneses erők jelenlétét érzem - de mielőtt tovább próbálgathatnám, mire való, egyszer csak odalent, a toronyba vezető lépcső alján megnyikordul a tölgyfaajtó.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

ÚTKÖZBEN

TÖBBSZÖR

IS

MEGPRÓBÁLOM

ÚJRA

FOGNI

a jelet a bolygókkal, de akárhányszor életre lehelem őket, mindig csak a megszokott naprendszer jelenik meg. Már majdnem éjfélre jár. Épp azon gondolkodom, hogy még egyszer átnézhetném a Ládában lévő köveket és tárgyakat, amikor egy város elszórt fényei tűnnek fel a horizonton. Nemsokára elsuhanunk a tábla mellett, ugyanúgy, mint hónapokkal ezelőtt, amikor Henri ült a volán mögött: ISTEN HOZTA AZ OHIÓI PARADISE-BAN LAKOSOK SZÁMA: 5243 FŐ

- Újra itthon - suttogja Sam. Ahogy az ablakhoz nyomom a homlokomat, meglátok egy ismerősen düledező pajtát, egy almát hirdető reklámtáblát meg egy eladó zöld furgont. Jóleső melegség jár át. Az összes város közül, ahol eddig éltem, Paradise a kedvencem. Itt találtam először igaz barátra. Itt fejlődött ki az első tálentumom. Itt lettem szerelmes. De itt találkoztam az első mogadoriakkal is. Itt vívtam meg az első igazi csatámat, és itt ismerkedtem meg a fájdalommal. És ez az a hely, ahol Henri meghalt. Bernie Kosar felugrik mellém az ülésre, a farkával elképesztő ütemben verdes ide-oda. Kidugja az orrát a résnyire lehúzott ablakon, és mohón szippantja be az ismerős levegőt. Az első lehetőségnél lekanyarodunk balra, aztán összevissza keringünk a mellékutcákban, hogy megbizonyosodjunk róla, nem

követ bennünket senki. Keressük a legjobb és legkevésbé feltűnő helyet, ahol leparkolhatnánk. Közben még egyszer átvesszük a tervet. Ha megvan az adóvevő, egyenesen visszajövünk a kocsihoz, és már itt sem vagyunk - mondja Hatodik. - Rendben? - Rendben - bólintok. Senkivel nem lépünk kapcsolatba. Csak jövünk és megyünk. Tudom, hogy Sarah-ra céloz. Az ajkamba harapok. Hosszú hetekig tartó menekülés után most újra itt vagyok Paradise-ban, és azt kell hallanom, hogy nem találkozhatok vele. - Megértetted, John? Megyünk. Rögtön. - Nyugi, felfogtam. Vettem az adást. - Bocs. Sam leparkolja a kocsit az egyik sötét mellékutcában egy juharfa alatt, nagyjából két mérföldre a házuktól. Kilépek az aszfaltra, és teleszívom a tüdőmet Paradise levegőjével. Természetesen azonnal megrohannak az emlékek, és legszívesebben visszapörgetném az idő kerekét, hogy újra Halloween legyen, újra együtt lakhassak Henrival, Sarah pedig ott üljön mellettem a kanapén. Nem kockáztathatjuk meg, hogy őrizetlenül hagyjuk a Ládát a kocsiban, ezért Hatodik kinyitja a hátsó ajtót, benyúl érte és a vállára emeli. Aztán láthatatlanná válik. Várj egy kicsit - szólok utána. - Valamit még ki akarok venni belőle. Újra megjelenik. Kinyitom a Ládát, előveszem a tőrt, és a farmerom hátsó zsebébe csúsztatom. - Oké, indulhatunk. Bernie cimbora, készen állsz? Bernie Kosar kistermetű barna bagollyá változik, és felröppen a juharfa egyik alacsonyan lévő ágára. Gyerünk - mondja Hatodik, azzal felkapja a Ládát, és újra eltűnik. Futásnak eredünk. Sam jó tempóban követ minket. Átugrom egy kerítésen, és a legközelebbi szántóföld mellett

haladva felgyorsítok. Fél mérfölddel arrébb bekanyarodom a fák közé. Élvezem a mellkasomnak és a karomnak csapódó ágakat, a nadrágomat súroló fű hangját. Néha hátrapillantok, és látom, hogy Sam tartja a távolságot, ötven-hatvan lépésnél jobban nem marad le. Kidőlt törzseken ugrál át, fák között szlalomozik. Hirtelen zajt hallok oldalról, de mielőtt előkaphatnám a tőrömet, Hatodik megnyugtat, hogy csak ő az. Kettéválik előttem a fű, vékony csapás jelenik meg benne. Követem az alig látható nyomot. Szerencsére Sam Paradise külterületén lakik, a legközelebbi szomszédjától is több hektár föld választja el. Megtorpanok az erdő szélén, amikor megpillantom a házukat. Alacsony, szerény épület, a falain alumínium burkolat, a tetőn fekete cserepek. A jobb oldalon keskeny kémény emelkedik az ég felé. A hátsó udvart fakerítés határolja. Hatodik láthatóvá válik, és lerakja a földre a Ládát. - Ez az? - kérdezi. - Ez az. Harminc másodperc múlva a vállamra ereszkedik Bernie Kosar. További négy perc telik el, mire Sam átverekszi magát a sűrű bozótoson, és megáll mellettünk. Lihegve hajol előre, a combjára támaszkodva kapkod levegő után. Aztán fölemeli a fejét, és a házra pillant. - Hogy érzed magad? - kérdezem. - Mint egy szökevény. Mint a tékozló fiú. - Gondolj arra, apád milyen büszke lenne rád. Hatodik ismét láthatatlanná válik, és felderítésre indul. Körüljárja a szomszédos házakat, bekukkant az utcában parkoló összes autó hátsó ülésére. Visszatérve közli, hogy minden nyugodtnak tűnik, de a jobb oldali szomszéd házán mozgásérzékelők vannak. Bernie Kosar a levegőbe emelkedik, és felszáll a tető legmagasabb pontjára. Hatodik kézen fogja Samet, mindketten láthatatlanná válnak. Hónom alá kapom a Ládát, és zajtalanul követem őket a kerítéshez. Amikor odaérnek, Hatodik elengedi Sam kezét, és

átmásznak a kerítésen. Átdobom a Ládát, és gyorsan utánamászom. Lekuporodunk egy sűrű bokor mögé, és végigpásztázom az udvart: fák, magas fű, egy jókora fatönk, rozsdás hinta és egy ősöreg targonca. A ház bal oldalán van a hátsó ajtó, mellette sötétek az ablakok. - Ott van - mutatja Sam suttogva. Amit elsőre fatönknek hittem az udvar közepén, arról jobban megnézve kiderül, hogy valójában egy széles betonhenger. Hunyorogva próbálom kivenni: a tetején mintha egy háromszög alakú tárgyat látnék. - Mindjárt visszajövünk - súgja Hatodik Samnek. Megfogja a kezem, és amint láthatatlanná válok, így szólok: - Figyu, Sas Sam Goode. Úgy őrizd ezt a Ládát, mintha az életem függne tőle. Mert így is van. Hatodikkal óvatosan megközelítjük a vízgyűjtőt, és letérdelünk mellé. A napóra külső felén számok sorakoznak - egytől tizenkettőig a bal oldalon, és ugyanígy a jobb oldalon is, középen meg egy nulla áll -, a számokat pedig vonalak veszik körül. Már épp nyúlnék a középső háromszög felé, hogy próba szerencse alapon forgassak rajta egyet, amikor hallom, hogy Hatodik felszisszen. - Mi van? - suttogom, és riadtan a sötét ablakokra pillantok. - A közepén. Nézd! A szimbólumok. A napórára nézek, és egy pillanatra elakad a lélegzetem. Halványak, ezért nem könnyű észrevenni őket: középen kilenc lorin szimbólum látható. Egytől háromig felismerem a számokat, mert megegyeznek a bokámon lévő forradásokkal, de a többit még sosem láttam. - Mikor is született Sam? - kérdezem. - Kilencvenöt január negyedikén. A háromszög úgy kattan, mint egy zár, amikor a lorin egyesre forgatom. Aztán a másik irányba tekerem, arra a jelre, ami remélhetőleg a négyes. Az én számom. Utána megint az egyesre, majd kétszer a kilencesre, végül az ötösre. Néhány másodpercig nem történik semmi, de aztán a napórából sziszegő hang

hallatszik, és füst száll fel belőle. Hátralépünk, és izgatottan figyeljük, ahogy a ciszterna kőfedele hangos dördüléssel kinyílik. Amikor eloszlik a füst, egy létrát pillantok meg odabent. Sam vadul ugrál a kerítés mellett. Egyik keze a szája előtt, a másikat ökölbe szorítja, és a levegőbe csapkod vele. A ház egyik sötét ablaka mögött villany gyullad. Sárga fény vetül ki az udvarra. Bernie Kosar megereszt két figyelmeztető huhogást a tetőről. Mielőtt végiggondolhatnám, mit csináljak, Hatodik előretaszít, láthatóvá válok, és a következő pillanatban már mászom lefelé a létrán, Hatodik pedig közvetlenül a nyomomban. A fedőlapot egy mozdulattal majdnem teljesen behúzza fölöttünk. Bekapcsolom a tenyeremet, levilágítok vele, és látom, hogy nagyjából hat méterre vagyunk a betonpadlótól. - És Sam? - suttogom. - Nem lesz semmi baja. Bernie Kosar vigyáz rá. A ciszterna aljára érve egy enyhe ívben balra kanyarodó folyosón találjuk magunkat. A levegő dohos. Óvatosan haladunk, a tenyeremmel hol előre, hol hátra világítok. A folyosó néhány lépéssel arrébb kiegyenesedik, majd egy tágas szobába vezet. A zsúfolt íróasztalon és a falon papírok százai sorakoznak. Már éppen belépnék, amikor észreveszem, hogy a fény megcsillan egy hosszú, fehér tárgyon az ajtóban. - Ez egy...? - kezdi Hatodik, de nem fejezi be a kérdést. Földbe gyökerezik a lábam. Egy hatalmas csont hever előttünk. Hatodik maga elé enged, én pedig előhúzom a tőrt a farzsebemből. - Hölgyeké az elsőbbség - próbálkozom. - De nem most. Veszek egy nagy levegőt, aztán átszökkenek a csont fölött, megállok, és bevilágítom a helyiséget a kezemmel. Önkéntelenül felkiáltok, amikor egy csontvázat pillantok meg a falnál. Hatodik odaugrik mellém, és amikor ő is meglátja, hátratántorodik az íróasztal felé.

A csontváz legalább két és fél méter magas, óriási keze és lába van. Koponyájából szőke hajtincsek omlanak széles vállára. A nyakában ugyanolyan kék amulett lóg, mint az enyémben. - Ez tuti nem Sam apja - szólal meg Hatodik. - Nagyon úgy fest. - De akkor kicsoda? Közelebb lépek, és szemügyre veszem az amulettet. A kék loralit valamivel nagyobb az enyémnél, de ettől eltekintve a nyakék ugyanúgy néz ki. Döbbenten meredek rá. Úgy érzem, bárki volt is az illető, közvetlen köze lehetett hozzánk. - Nem vagyok biztos benne, de szerintem a barátunk volt. Megfogom az amulettet, leakasztom a csontváz nyakából, és Hatodiknak adom. Az íróasztalhoz lépünk. Azt se tudom, mihez nyúljak először. Vastag porréteg borítja az irathalmokat meg az íróeszközöket. Az asztal fölött a falra tűzött papírlapok ismeretlen nyelven írt szöveggel vannak tele. Fölismerek néhány lorin számot, de ez minden. Az egyik rozoga széken vékony, fehér hordozható számítógép hever: egy táblagép. Akkora, mint egy könyv. Megérintem a sötét képernyőt, de nem történik semmi. Hatodik kihúzza a legfelső fiókot: az is tele van iratlapokkal. Éppen nyúl a másik fiók fogantyúja után, amikor hirtelen robbanás rázza meg a ciszternát, és ledönt minket a lábunkról. Hosszú repedés jelenik meg a mennyezeten, jókora betondarabok hullanak alá körülöttünk. - Futás! - kiáltom. Hatodik a nyakába akasztja az amulettet, aztán letép egy maroknyi lapot a falról, én pedig közben az övembe tűzöm a fehér táblagépet. Sietve felkapaszkodunk a létrán, és kidugjuk a fejünket a napóra alatt. Mogok mindenütt, legalább tucatnyian, körülöttük gomolygó füst. Bernie Kosar ezúttal tigrissé változott, a fején óriási csavart szarv meredezik. Fogai között egy mog karja. Samet nem látom a kerítésnél, és a Ládát sem. Már épp kimásznék, hogy szembeszálljak a mogadoriakkal, de Hatodik megelőz, és tornádóként támad rájuk. Nekiront ötüknek,

és szanaszét szórja őket az udvaron. Én is kiugrom a betongyűrűből, aztán gondosan lezárom a fedelét. Hatodik eközben felmarkolja az egyik mog fénylő kardját, majd láthatatlanná válik. Telekinézissel felkapom a három legközelebbi mogot, és nekicsapom őket a ház falának. Azonnal elhamvadnak. Amikor megfordulok, egy félmeztelen férfit pillantok meg a hátsó ajtóban, a kezében puska. Mögötte Sam anyja áll hálóingben, halálra rémülten. Hatodik két felém tartó mogadori mellett bukkan fel, és egyetlen suhintással elvágja mindkettejük nyakát. Azután telekinézissel fölemeli az ósdi targoncát, és lesújt vele egy mogra, aki rögtön elporlad. Felkapok két felderítőt, és nekivágom őket egy harmadiknak, Hatodik pedig villámgyorsan felnyársalja mindhármat. Bernie Kosar is ott terem, és néhány harapással végez a sebesültekkel. - Hol van Sam? - kiáltom. - Itt vagyok! A hang irányába fordulok. Sam egy megperzselt bokor alatt hasal. A fejéből vér szivárog. - Sam! - kiabál az anyja az ajtóból. Sam nagy nehezen feltérdel. - Anyu! Az anyja ismét a nevét kiáltja, de Sam mögött hirtelen megjelenik egy mog, és a pólójánál fogva talpra rántja. A rozsdás hintára összpontosítok, kitépem a földből, de mire az egyik tartórúddal felnyársalom a mogadorit, már áthajította Samet a kerítés fölött. Hatodik olyan intenzitással kaszabolja le a megmaradt felderítőket, amilyet még sosem láttam tőle. Tetőtől talpig hamu borítja. Gyorsan átugrik a kerítésen, hogy Sam segítségére siessen. Bernie Kosar hátára pattanok, és követjük. Sam hanyatt fekszik a szomszédos telken. A mozgásérzékelő lámpa fénye megvilágítja az arcát. Leszállok Bernie Kosarról, és odaguggolok mellé.

- Jól vagy, Sam? Hol van a Ládám?

Résnyire nyitja a szemét. - Elvitték. Ne haragudj, John. - Ott vannak! - Hatodik néhány menekülő mogra mutat, akik az erdő felé igyekeznek. Fel akarom emelni Samet Bernie Kosar hátára, de elhárítja a segítséget. - Jól vagyok. Semmi bajom. A kerítés túloldaláról az anyja újra felénk kiált: - Sam! - Visszajövök, anya! Szeretlek! - feleli Sam. Azzal futásnak ered, üldözőbe veszi a mogokat. Velem együtt Hatodik is könnyedén utoléri, de ő aztán kis kitérőt tesz, mert jobbról egy mog közeledik felénk - egyetlen döféssel végez vele. Nagyjából ötven lépésre négy újabb felderítő bukkan fel. Gondolkodás nélkül nekik ront. A nyakában még mindig ott himbálózik a nagy amulett. Bernie Kosar a nyomában lohol. Sammel elérjük a sáros szántóföldet, ahol két mog állja utunkat. A szemem sarkából látom, hogy két másik is közeledik felénk: be akarnak keríteni. A többiek az erdőt elérve kettéválnak. Nem látom, melyiküknél van a Láda. Előkapom a tőrt, és a markolat azonnal körbefonja a kezemet. Előrelendülök, mire a két mog menekülőre fogja. Amikor már csak úgy tíz lépésre vagyok tőlük, a fejem fölé emelem a tőrt, és elrugaszkodom. De mielőtt lecsaphatnék rájuk, egy hatalmas farönk suhan el alattam, és letarolja, kivégzi mindkét mogadorit. Hatodik. Földet érve látom, hogy Sam felé igyekszik, aki épp a másik két moggal viaskodik. Egyikük balról derékon kapja Samet, de Hatodik lerántja róla és elhajítja. A felderítő rögtön felpattan, és újra támadásba lendül. Hangtalanul a társa háta mögé lopakodom, a tarkójába döföm a tőrömet, és végighasítom vele a hátát. Hamvai szürkére festik a cipőmet.

Bernie Kosar ráveti magát a másikra, és pár pillanat múlva a szája már csupa hamu. - Vissza a kocsihoz! Azonnal el kell tűnnünk innen! - kiáltja Hatodik. - Már biztos úton van az erősítés. - Előbb vissza kell szereznünk a Ládát! - ellenkezem. - Akkor szét kell válnunk. - Kormos kardjával a kétfelé menekülő mogok felé mutat. - Bernie, te velem jössz. - Bernie Kosár összezsugorodva sólyommá változik, és a következő pillanatban már el is tűnnek balra a fák között. Sammel a másik irányba indulunk. Hamarosan reccsenő ágak zaja üti meg a fülünket. Követjük a hangokat. Felgyorsítok, átugrom néhány kidőlt fán, és egy tisztásra érve megpillantok négy mogot. A hold fényénél nem tudom kivenni, náluk van-e a Ládám. Lecsúszom az enyhe lejtőn, facsemetéket döntök ki magam körül, és kisebbfajta földcsuszamlást okozok. Hallom, ahogy Sam igyekszik utánam. A mogok a sűrű, embermagas fűvel borított tisztás közepén járnak. Tiszta erőből rohanok. Sam utánam kiált, kérdezi, merre menjen. Nem válaszolok, csak felkapcsolom a világítást a tenyeremben, és az ég felé fordítom, mint egy fényszórót. - Oké! Látom! Végül nem sokkal a fák vonala előtt utolérem az egyik mogot. Rávetem magam a lábára, és sáros nadrágját átszúrva elvágom az inát. Megvonaglik a fájdalomtól, és a hátára zuhan, én pedig felpattanok, és a mellkasába döföm a tőrt. Sam megbotlik a lábamban és orra esik. - Megvan a Láda? - kérdezi. - Nincs. Gyerünk tovább! Egyik kezemet fényszóróként, a másikat bozótvágó késként használva száguldok a mogok után a fák között, azzal nem is foglalkozom, hogy Sam tud-e követni. Alig egy perc múlva megpillantok egy újabb felderítőt: épp egy kidőlt fán mászik át. Úgy ötven lépésre lehetek tőle. Felkapom a fát és megbillentem, mire a mogadori fejjel előre a földre zuhan.

Mozdulatlanul terül el az aljnövényzetben. Mellé érve rögtön látom, hogy nála sincs a Ládám. Két tőrdöféssel végzek vele. - John? - szólongat Sam a sötétben. - Merre vagy? Ismét felvillantom a tenyeremet, és az erdőt pásztázom vele, amíg Sam utol nem ér. - Megvan? - Nincs - felelem. - Az baj - motyogja. Remélem, Hatodik nagyobb szerencsével járt. - Az övembe nyúlok, előveszem a fehér táblagépet, és megmutatom Samnek. - Nézd, ezt találtuk odalent. Kikapja a kezemből. - A ciszternában? Volt ott más is. El se hinnéd... - Hirtelen rádöbbenek, hol vagyunk. Földbe gyökerezik a lábam. Még a lélegzetem is elakad. Sam megragadja a vállam. Mi az, haver? Mi történt? Érzel valamit? Kinyitották a Ládát? Amennyire meg tudom ítélni, a Ládámat nem nyitották ki. Egészen más miatt dermedtem meg. - Itt vagyunk majdnem Sarah-ék házánál!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

MIUTÁN

MEGNYIKORDUL

AZ

AJTÓ

A

TORONYBA

V E Z E T Ő lépcső alján, lépéseket hallok és ziháló légzést. Akárki közeledik is, lehetetlen elrejteni előle az elkábított Adelinát, a macskát, meg a földön kívüli fegyverekkel és eszközökkel teli Ládát. Lassan visszateszem az ágat a Ládába, és lecsukom a fedelét. Talentum a toronyszoba ajtajához megy, letelepszik a legfelső lépcsőfokra, és a sötétségbe mered. Ahogy néma csöndben ülünk, Adelina egyszer csak nagyot horkant álmában. A csigalépcsőn egyre gyorsabban közelednek a léptek. Megrázom Adelinát, de nem sikerül felébresztenem. Az oldalára dől.

Most mit csináljak? - tátogom Tálentumnak. Felugrik a Ládára, aztán vissza a lábamhoz, és dorombolni kezd. Ezzel nem válaszolja meg a kérdést, de legalább ad egy ötletet. Lehajolok hozzá, a Ládára emelem, aztán felkapaszkodom az egyik ablakhoz. A hideg levegő átjárja a pizsamámat, és rögtön összekoccannak a fogaim. A lépések már egész közelről hallatszanak. Telekinézissel fölemelem a Ládát. Tálentum kiereszti a körmeit, és elszántan kapaszkodik a fedelébe. Le kell húznom a fejemet, hogy a Láda kiférjen fölöttem az ablakon. Alighogy leeresztem a deres fűbe tíz emelettel lejjebb, Tálentum leugrik róla, és elspurizik a sötétbe. Akkor fölemelem Adelinát, és őt is kilebegtetem az ablakon. Hálóinge súrolja a fejemet, ahogy kisiklik a hidegbe. Lent óvatosan lefektetem a Láda mellé. A lépések most már majdnem olyan hangosak, mintha a szobában közeledne valaki. Átvetem a lábamat az ablakpárkányon. Összeszedem a maradék erőmet, és fölemelkedem kicsivel a hideg

kő fölé. Aztán kilibegek a süvítő szélbe. Épp mielőtt ereszkedni kezdek, megpillantom a kávéházban látott bajuszos mogadorit, amint felér az utolsó lépcsőfokra, és betoppan a toronyszobába. Egy pillanatra kihagy a koncentrációm, majd millió apró darabra hullik szét. Szabadesésben zuhanok, és csak az utolsó pillanatban sikerül a mellkasom elé tennem a kezem, és lebegő tollpihének képzelni magam. A jobb térdem alig egyujjnyira áll meg Adelina reszkető testétől. Pánikba esem. Döntenem kell: vagy megpróbálok Adelinával és a Ládával elrejtőzni a városban - de az éjszaka kellős közepén járunk, hálóingben vagyunk, és csak néhány ablak világít odalent -, vagy villámgyorsan keresek egy rejtekhelyet az árvaházban. A mogadori lefelé nyilván gyorsabban halad, de így is beletelik majd némi időbe, mire leér az első emeletre. Bedugom a fejemet a kétszárnyú ajtón, és amikor látom, hogy tiszta a levegő, felkapom Adelinát meg a Ládát, és beviszem őket a templomba. Rohamosan fogy az erőm, de annyit még valahogy sikerül kipréselnem magamból, hogy mindhármunkat fölemeljem abba a huzatos, nyirkos bemélyedésbe, ahol a Láda eredetileg megbújt. Ennek a hátsó sarkában húzzuk meg magunkat. Az első gondolatom itt az, hogy én magam küldtem valamiképpen jelzést a mogadorinak, amikor kinyitottam a Ládát. Talán a vörösen pulzáló kristály valamilyen adóvevő. Adelina biztosan tudná, mi az, és hogy mit kellene tennünk. Hogy leküzdjem a félelmemet, miközben egy gonosz idegen faj vadászik rám, meg hogy valamiképpen kiengeszteljem Adelinát, amiért elkábítottam, és nem utolsósorban azért is, hogy némi melegséghez jussak, Adelina mellkasára hajtom a fejemet, és átölelem a derekát. Órák múlva a nyögésére és mocorgására ébredek. - Adelina? - suttogom. - Ébren vagy? - Ki az? Te vagy, Marina? - Adelina, nagyon-nagyon csöndben kell lennünk - figyelmeztetem. - Miért? - halkítja le a hangját ő is. - És hol vagyunk?

- A templomban, fönt, ahol elrejtetted a Ládát. De hallgass meg, kérlek. Itt vannak a mogadoriak. Éjszaka megjelentek, miután kinyitottam a Ládát, úgyhogy el kellett rejtőznünk. - Hogy tudtad egyedül kinyitni a Ládát? Az nem lehetséges. - Te mutattad meg. Álmodban segítettél - hazudom. Bevallhatnám neki, hogy elkábítottam, de nem akarok most vitatkozni. - Nem emlékszem... - mondja zavartan. - Arra emlékszem, hogy fölkeltem, aztán másra már nem. Kinyitottad a Ládát? Mi van benne? - Sok minden. Egy csomó kő meg drágakő, és az egyik előbb világítani, aztán villódzni kezdett a kezemben. Azt hiszem, ezért bukkant fel a mogadori. - Miféle mogadori? Mi történt? - Fel akar ülni, de visszanyomom, még mielőtt beverné a fejét az alacsony mennyezetbe. - Pár napja láttam egy férfit a kávéházban - suttogom. - Egy Pittacusról szóló könyvet olvasott, és engem bámult. Kalapot viselt meg vastag bajuszt, messziről látszott rajta, hogy a Mogadorról jött. Aztán éjszaka, miután kinyitottam a Ládát az északi toronyban, egyszer csak felbukkant. - Hogy menekültünk meg? - Telekinézissel. Kilebegtünk az udvarra, aztán föl ide. - El kell tűnnünk innen - suttogja. - Azonnal el kell hagynunk a Santa Teresát! Szóhoz sem jutok az izgatottságtól. Megölelem Adelinát a sötétben, és legnagyobb meglepetésemre habozás nélkül viszonozza az ölelést. A bemélyedés széléhez mászik, én pedig a Ládát lebegtetve követem. A templom üresnek látszik, így Adelina megkér, hogy eresszem le. Óvatosan leengedem, aztán a Ládát is leteszem csupasz lába mellé. Már csak én vagyok hátra, amikor a templom végében váratlanul megjelenik Dora nővér, és határozott léptekkel elindul Adelina felé. - Hol voltál? - vakkantja köszönés helyett. - Egész éjszakára üresen hagytad a helyedet. Hogy tehettél ilyet? És ez meg itt miféle koffer? -

Szívnom kellett egy kis friss levegőt, Dora nővér - feleli Adelina

halkan. - Sajnálom, hogy elhagytam a helyemet. A nővér szeme összeszűkül.

- Marinával? - Tessék? -

Négy lány azzal ébresztett az éjszaka kellős közepén, hogy

Marina kiosont a hálóból, te pedig vele mentél. Adelina már épp válaszra nyitja a száját, amikor egyszer csak Ella szalad be a templomba, és rángatni kezdi a nővér klepetusát. - Dora nővér! Az előbb láttam Marinát - hazudja. -Hol? - A hálóteremben. Alszik. A nővér lehajol, és elkapja Ella karját. Rémület ül ki a kislány arcára. -

Te kis hazudozó! Most jöttem a hálóteremből, nincs ott senki.

Csak védeni akarod. - Ebből elég, Dora nővér - szólal meg Adelina. Ám a nővér már elindult Ellával, és olyan erővel vonszolja maga után, hogy Ella lába alig éri a követ. - Felmegyünk az irodába, és megtudod, mi jár a hazudozásért - fenyegetőzik. Könnyek csorognak a kislány arcán. Az apáca kezére összpontosítok, és lefejtem az ujjait Ella bicepszéről. Dora nővér felkiált a fájdalomtól, és zavartan néz Ellára. Aztán ismét megragadja a karját. Adelina odasiet hozzájuk, és még mielőtt haragomban áthajítanám Dora nővért a padsorok fölött, elkapja a csuklóját. A nővér lerázza magáról a kezét. A szívem a torkomban dobog, ahogy figyelem Cépanom újsütetű harciasságát, amivel kiáll mellettem és a barátnőm mellett. - Ne merj még egyszer hozzám érni! - förmed rá Dora nővér. - Te nem tartozol közénk, Adelina. Ahogy az a démon sem, akit magaddal hoztál. Adelina higgadtan elmosolyodik. -

Igazad van, Dora nővér. Lehet, hogy mi Marinával nem tar-

tozunk ide, és lehet, hogy már reggel el is megyünk. De addig is lennél szíves elengedni Ellát? - Akármilyen udvariasak a szavai, a hangjából árnyalatnyi fenyegetést vélek kihallani.

- Mit merészelsz! - rivall rá a nővér.-Te magad is csak egy árva vagy! Befogadtunk, amikor mindenki más hátat fordított neked! - Az Úr szemében mindnyájan egyenlőek vagyunk. Ezt te magad is elismered, nemde? Dora nővér faképnél akarja hagyni, de Adelina elkapja a karját. Farkasszemet néznek. - Ezt elmondom Lucia nővérnek. Úgy fog kihajítani innen, hogy a lábad nem éri a földet. Még arra sem lesz lehetőséged, hogy bűnbocsánatért imádkozz. - Már mondtam, még ma reggel elmegyünk. És arra mindig van lehetőség, hogy bűnbocsánatot kérjünk. - Adelina Ella felé nyúl, a kislány pedig megfogja a kezét. Dora nővér egy pillanatig habozik, majd vonakodva elengedi Ella karját. - Nemcsak azért fogok imádkozni teszi hozzá Adelina hogy Marina megbocsásson nekem, amiért ilyen szörnyű rossz gyámja voltam, hanem nektek is Isten bocsánatát kérem majd, mert megfeledkeztetek arról, miért is vagytok itt. Néhány másodpercig újra farkasszemet néznek, aztán Dora nővér sarkon fordul, és kiviharzik a templomból. Miután eltűnik, Ella háta mögött leereszkedem a földre. - Szia, Ella. - Marina! - Elengedi Adelina kezét, odaszalad hozzám és átölel. Hol voltál? - Itt Adelinával, beszélnünk kellett - felelem, azzal kibontakozom az öleléséből. Adelina felé fordulok. - Beszélnünk kellett a jövőnkről. Adelina végignéz piszkos hálóingén, és hirtelen zavarba jön. - Marina, pakolj össze, és dugd el a Ládát valami biztonságos helyre - mondja. - Hamarosan indulunk. Amikor elmegy, Ella megszorítja a kezemet. - Éjjel itt jártak a rosszemberek, Marina. - Tudom, én is láttam. Ezért megyünk el. - Amint kimondom, már tudom: meg fogom kérni Adelinát, hogy Ellát is vigyük magunkkal. - Láttam mind a hármat - suttogja. Elakad a lélegzetem. - Mind a hármat?!

- Az ablaknál álltak, és az ágyadat nézték. Jeges borzongás fut végig a gerincemen. Vissza lebegtetem a Ládát a bemélyedésbe, aztán futva igyekszünk a hálóterembe. A folyosón utat kell törnöm a lányok között, akik arról sugdolóznak, hogy történt valami a városban. - Ott voltak - mutat Ella az ablakra, ahogy a hálóba érünk. - Hárman? Biztos vagy benne? -

Igen - bólint. - Mikor meglátták, hogy észrevettem őket, el-

szaladtak. - Hogy néztek ki? -

Magasak voltak és hosszú hajúak. A kabátjuk majdnem leért a

földig. - Bajuszuk is volt, ugye? - Szerintem nem. Bajuszra nem emlékszem - feleli. Teljesen össze vagyok zavarodva, de tudom, hogy nincs sok időm, Adelina hamarosan felbukkan a holmijával, amit az elmúlt tizenegy évben szedett össze. Sietve indulok a fürdőszoba felé, amikor az egyik lány, Analee megállít. -

Ma nem lesz tanítás - közli. - Miranda Marquezt kora reggel

megfojtotta valaki az iskolában. Döbbenten rogyok le az ágyamra. Miranda Marquez sötét hajú, helybéli lány, akivel történelemórán egymás mellett ültünk. A tanárunk, Maestra Munoz gyakran összetévesztett bennünket, mivel Miranda is magas, vékony alkatú, mint én, és a hajunk is ugyanolyan hosszú. Beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök, hogy bárki ölte is meg Mirandát, valószínűleg összekeverte velem. Valaki meg akart ölni az éjjel! - Ez... ez rettenetes - suttogom. -

Azt is hallottam, hogy az egyik nővér szerint éjszaka repülő

embereket láttak a környéken, és most tele van a város híradós kocsikkal meg riporterekkel. Minden olyan gyorsan történik. Rám találtak a mogadoriak. Megtalálták a barlangomat is. Éjszaka pedig óvatlan voltam, és páran biztos meglátták, ahogy Adelina kirepül a toronyszoba ablakán.

Meghalt miattam egy lány, most Adelinával a tél kellős közepén el kell hagynunk az árvaházat, és fogalmunk sincs, hova mehetnénk. Miután letudom életem leggyorsabb tusolását, visszamegyek a hálóterembe,

és

várom,

hogy

Adelina

értem

jöjjön.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

-NEM

MEHETÜNK

MOST

SARAH-HOZ

-

MONDJA

SAM,

jön utánam a fák között. - Megvan a táblagép, valószínűleg ez az adóvevő, amit kerestünk, úgyhogy gyerünk vissza, segítsünk Hatodiknak! Szembefordulok vele. Hatodik tud magára vigyázni - felelem. - Itt vagyok, és Sarah is itt van. Szeretem, Sam, és látni akarom. Mondhatsz, amit akarsz, ez van. Hátralép, én pedig megyek tovább Sarah-ék háza felé. Tényleg belé vagy szerelmes, John? - szól utánam. - Vagy inkább Hatodikba? Megpördülök, és az arcába világítok a tenyeremmel. - Azt akarod mondani, hogy nem szeretem Sarah-t? - Hé, ne csináld már! - Bocs - mormolom, és leeresztem a kezemet. Megdörgöli a szemét. Nem véletlenül kérdezem - mondja aztán. - Látom, hogy állandóan flörtöltök, egyfolytában, méghozzá az orrom előtt. Tudod jól, hogy nekem is tetszik, de ez téged nem érdekel. És közben Ohio legdögösebb csaja a barátnőd. - De igenis érdekel - suttogom. - Micsoda? Hogy Hatodik tetszik neked. De igazad van, Sam, nekem is tetszik. Bár ne így lenne, de ez az igazság. Hülyeség és érzéketlenség, de nem tehetek róla. Nagyon szép, tök jó fej, ráadásul lorin, ami csak még vonzóbbá teszi. Viszont Sarah az, akibe szerelmes vagyok. És ezért kell találkoznom vele. DE

Sam megfogja a könyökömet. Nem lehet, John! Vissza kell mennünk, hogy segítsünk Hatodiknak. Gondolj már bele! Ha a mi házunknál ennyien vártak ránk, hányan lehetnek Sarah-éknál? Lassan kihúzom a karomat a kezéből. Láttad az anyukádat, ugye? - kérdezem. - Ott állt az ajtóban. - Igen - sóhajtja Sam, és lesüti a tekintetét. - Te láttad az anyukádat, én pedig látni akarom Sarah-t. Ez akkor is őrültség! Megvan az adóvevő. Ezért jöttünk Paradise-ba, semmi másért. - A kezembe nyomja a táblagépet. A sötét képernyőre meredek, és végignyomkodom a felületét. Megpróbálkozom telekinézissel is. A homlokomhoz szorítom. De hiába. Hadd próbáljam meg én - mondja Sam. Miközben a készüléket nyomkodja, beszámolok neki a létráról, az óriási csontvázról, az amulettről, meg az íróasztalt és a falat borító iratokról. Hatodik elhozott pár lapot, de nem hiszem, hogy megértjük a szöveget. Szóval apámnak volt egy titkos föld alatti rejtekhelye? — Órák óta először végre elmosolyodik, aztán visszaadja a táblagépet. - Ez nagyon király! Kíváncsi vagyok, milyen iratokat hozott el Hatodik. - Én is - bólintok. - Csak előbb találkozni akarok Sarah-val. Sam tehetetlenül széttárja a karját. - Hogy tudnálak lebeszélni róla? Áruld el, és megteszem. - Sehogy. Semmilyen módon nem tudsz visszatartani. Utoljára hálaadáskor jártam Sarah-ék házában. Emlékszem, amikor ideértem, az ablakban állva integetett nekem. „Helló, szépfiú" - mondta aztán, mikor ajtót nyitott, én pedig hátranéztem, mintha azt hinném, hogy valaki máshoz beszél. Hajnali kettőkor nagyon másként fest a ház. Az ablakok sötétek, a garázsajtó zárva, az egész épület hidegnek és üresnek tűnik. Nincs benne semmi hívogató. Sammel hason fekve lapulunk az

árnyékban, és azon töröm a fejem, miről fogunk beszélni Sarahval. Előveszem a mobilomat, ami napok óta kikapcsolva lapul a zsebemben. - Írok neki egy sms-t, hátha arra fölébred. Az jó ötlet. Csak igyekezz, hogy minél hamarabb eltűnhessünk végre innen. Hatodik tuti kicsinál minket, de az is lehet, hogy kinyírják a mogok, miközben mi azzal szórakozunk, hogy előadunk egy jelenetet a Rómeó és Júliából. Bekapcsolom a mobilt, és bepötyögök egy sms-t: Megígértem, h visszajövök. Ébren vagy?

Elszámolok harmincig, aztán írok még egyet: Szeretlek! Itt vagyok.

Biztos azt hiszi, csak ugratás - mondja Sam, miután eltelik újabb fél perc. - Írj neki valami olyat, amiről más nem tudhat. Megpróbálkozom ezzel: Bernie Kosarnak nagyon hiányzol. Villany gyullad Sarah szobájában. Aztán rezegni kezd a mobil. Sms-em jött: Tényleg te vagy az? Itt vagy Paradise-ban? Izgalmamban kimarkolok egy fűcsomót a földből. - Nyugi! - súgja Sam. - Mondani könnyű. Bepötyögöm a választ: Igen. 5 perc múlva a játszótéren? Szinte azonnal érkezik a válasz: Megyek ☺ Sammel az utca végén rejtőzünk egy konténer mögött, amikor Sarah megjelenik a játszótér betonján. Elakad a lélegzetem, ahogy megpillantom, magukkal ragadnak az érzelmek. Alig negyven lépésre áll tőlem. Sötét farmer és fekete gyapjúkabát van rajta, a fején fehér sapka, de így is látom hosszú szőke haját, ahogy a vállát verdesi az enyhe szélben. Fehér bőre szinte ragyog a játszótér egyetlen lámpájának fényében. Hirtelen rádöbbenek, hogy tetőtől talpig beborít a mogok hamuja. Már lépnék ki a konténer mögül, de Sam elkapja a csuklómat és visszatart.

- John, tudom, hogy nem lesz könnyű - suttogja. - De tíz percen belül vissza kell mennünk az erdőbe. Komolyan mondom. Hatodik számít ránk. - Igyekszem. - Képtelen vagyok most a következményekkel foglalkozni. Sarah itt van alig pár lépésre tőlem, már érzem a samponja illatát. Jobbra-balra néz, engem keres a tekintetével. Végül leül az egyik hintára, és elkezd forogni vele. Az összecsavarodó kötelek megfeszülnek a feje fölött. Aztán fölemeli a lábát, és lassan pörögni kezd. Lopakodva közelítem meg a játszóteret, fától fáig lopódzom, így figyelem. Olyan gyönyörű. Olyan tökéletes. Megvárom, míg a másik irányba néz, és kilépek az árnyékból. Amikor a hinta megfordul, ott állok előtte. - John?! - A cipőjének talpa megcsikordul a betonon, ahogy megállítja a hintát. - Szia, szépségem - üdvözlöm. Fülig ér a szám az örömtől. Sarah a szája elé kapja a kezét. Elindulok felé. Megpróbál kiszállni a hintából, de a kötél túl feszes, nem engedi. Odaugrok, és megfogom a köteleket. Aztán magam felé fordítom Sarah-t, és fölemelem, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. Előrehajolok és megcsókolom. Amint összeér az ajkunk, megszűnik körülöttünk a világ, és úgy érzem, mintha el sem hagytam volna Paradise-t. - Sarah - súgom a fülébe. - Annyira hiányoztál! - El se hiszem, hogy itt vagy - feleli. - Biztos csak álmodom. Újra megcsókolom, aztán kezemet a hintán tartva elindulok körbe, és csak akkor válik szét az ajkunk, amikor a kötelek szétválnak Sarah feje fölött. Kiugrik a hintából, és a karomba veti magát. Összevissza csókolom a nyakát meg az arcát, ő pedig beletúr rövid hajamba. - Jól megkopasztottak! - mondja, amikor végül leteszem. Hát ja, szökevényként kemény fiúnak kell kinéznem. Szerinted milyen? Tetszik?

Igen - feleli, és a mellkasomra teszi a kezét. - De felőlem akár kopasz is lehetnél. Hátralépek, hogy örökre elraktározhassam ezt a képet róla. A fölötte ragyogó csillagokat, kicsit félrecsúszott sapkáját. A hidegtől kipirosodott orrát és arcát. Ahogy beharapja az alsó ajkát és rám néz. A lehelete apró felhőjét a hideg levegőben. - Állandóan rád gondoltam, Sarah Hart. - Esküszöm, hogy én rád még annál is gyakrabban. Lehajtom a fejem, a homlokunk összeér. Nem tudom meddig maradunk így, csak vigyorgunk egymásra idétlenül. - Hogy vagy? - kérdezem végül. - Hogy mennek a dolgok? - Most már jobban. Annyira rossz, hogy nem lehetünk együtt! - mondom, és megcsókolom hideg ujjait. - Egyfolytában az jár a fejemben, milyen jó lenne hozzád érni, hallani a hangodat. Éjszakánként alig tudom megállni, hogy föl ne hívjalak. Két kezébe fogja az arcomat, és hüvelykujjával az ajkamat cirógatja. Amikor apa kocsijában ülök - feleli -, mindig rád gondolok, hogy merre járhatsz. Ha tudtam volna, merre induljak utánad, egy másodpercig nem haboztam volna. - Itt vagyok. Itt vagyok előtted - suttogom. Lehajtja a fejét. Veled akarok menni, John! Semmi más nem érdekel. Nem bírom tovább nélküled. Túl veszélyes, Sarah. Épp most verekedtünk meg vagy ötven mogadorival Samék házánál. Mostanában erről szól az életem. Nem tehetlek ki ilyen veszélynek. Megrázkódik a válla, és könnyek jelennek meg a szeme sarkában. Nem bírom itt tovább, John. Teljesen kikészülök attól, hogy nem vagy itt, és hogy fogalmam sincs, mi van veled, életben vagy-e még egyáltalán.

Sarah, nézz rám - mondom. Fölemeli a fejét. - Nem fogok meghalni. A tudat, hogy itt vagy és vársz rám, megvéd, mint egy pajzs. Nemsokára újra együtt leszünk. Bízz bennem! Remegni kezd az ajka. - De annyira nehéz! Minden olyan szörnyű lett, John. - Szörnyű? Ezt hogy érted? Az emberek... Szörnyű dolgokat mondanak rólad... meg rólam is. - Például miket? Hogy terrorista vagy, meg gyilkos, az Egyesült Államok ellensége. A srácok a suliban úgy hívnak, hogy Bombás Smith. A szüleim szerint veszélyes vagy, és bármi történjen is, soha többé nem szabad szóba állnom veled. Ráadásul vérdíjat tűztek ki a fejedre, ezért mindenki arról beszél, hogy agyon fognak lőni. Megint lehajtja a fejét. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyeneket kell kiállnod miattam - mondom. - De te legalább tudod az igazságot. Majdnem az összes barátomat elveszítettem. Ráadásul új suliba kerültem, ahol mindenki úgy néz rám, mintha leprás lennék. Teljesen letaglóz, amit mond. Ő volt a legszebb, legnépszerűbb, leginkább körülrajongott lány a paradise-i gimiben. Most pedig kitaszított lett belőle. - Ne aggódj, ez nem marad örökké így - suttogom. Képtelen tovább uralkodni magán; kicsordulnak a könnyei. Nagyon szeretlek, John - mondja szipogva. - De fogalmam sincs, hogy fogunk kimászni ebből. Talán az lenne a legjobb, ha feladnád magad. - Nem adom fel magam, Sarah. Nem tehetem. Minden rendbe fog jönni. Ne aggódj. Te vagy életem szerelme. Ha megvársz, ígérem, minden jóra fordul. Ám hiába vigasztalom, csak sír tovább. - De meddig várjak? - kérdezi hüppögve. - És mi lesz, ha tényleg jobbra fordulnak a dolgok? Visszamész a Lorienre?

- Nem tudom. Paradise az egyetlen hely, ahol szívesen élnék, és te vagy az egyetlen, akivel együtt akarok lenni. De ha valahogy sikerül legyőznünk a mogadoriakat, akkor igen, vissza kell majd mennem a Lorienre. Viszont fogalmam sincs, hogy az mikor lesz. Megrezzen a mobilja a zsebében. Félig előhúzza, és lepillant a kijelzőre. - Ki küld neked ilyenkor sms-t? - kérdezem csodálkozva. - Csak Emily... John, én nem akarlak újra elveszíteni! Talán mégis jobb lenne, ha feladnád magad, és elmagyaráznád, hogy nem vagy terrorista. - Figyelj rám, Sarah. Nem adhatom fel magam. Nem mondhatom el a rendőrségnek, miért semmisült meg az egész iskola, és hogyan halt meg öt ember. Mégis mivel álljak elő? Hogyan magyarázzam meg Henrit? Vagy a házban talált dokumentumokat? Nem engedhetem meg, hogy letartóztassanak. Ha Hatodik tudná, hogy most itt vagyok, tutira kinyírna. Szipogva megtörli a szemét a keze fejével. - Miért nyírna ki, ha tudná, hogy itt vagy? - kérdezi értetlenül. - Mert szüksége van rám, és túl veszélyes, hogy idejöttem. - Szüksége van rád? Neki? Nekem van szükségem rád, John! Itt kell lenned velem, hogy megnyugtass, és meggyőzz, hogy nem lesz semmi baj. Csak ez számít. Lassan odamegy az egyik padhoz, amibe egy sor monogramot véstek a szerelmespárok. Leülök mellé, és egymásnak dőlünk. Kikerültünk a lámpa fényköréből, ezért nem látom jól az arcát. Nem tudom, hogy jut ez eszébe, de egyszer csak elhúzódik tőlem, és így szól: - Hatodik nagyon csinos. Igen, az - bólintok. Rögtön tudom, hogy nem lett volna szabad ezt mondanom, de már kicsúszott a számon. - De nem olyan csinos, mint te - teszem hozzá sietve. - Te vagy a legszebb lány, akit ismerek. A legszebb lány, akit valaha láttam. - De Hatodiktól nem kell távol tartanod magad, mint tőlem.

Amikor sétálni megyünk, láthatatlanná kell válnunk! Nehogy azt hidd, hogy csak úgy mászkálhatunk kézen fogva az utcán. Az egész világ elől el kell rejtőznünk. Pont úgy, mint amikor veled vagyok. Felpattan a padról, és szembefordul velem. Sétálni jársz vele? És fogod a kezét, miközben sétálgattok? Felállok, és a karomat széttárva feléje lépek. A kabátom még mindig csupa sár. - Muszáj - felelem. - Csak így lehetek én is láthatatlan. - Megcsókoltad? - Tessék? Válaszolj a kérdésre! - Ezt a hangját még nem ismerem. Féltékenység és magány keveredik benne, meg elég harag ahhoz, hogy minden szava felérjen egy jobbegyenessel. Megrázom a fejem. Sarah, szeretlek. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Tényleg nem történt semmi Hatodik és énköztem. - Végtelen szomorúság áraszt el, alig találom a szavakat. Sarah azonban egyre jobban belelovalja magát a haragba. - Csak egy egyszerű kérdés volt, John. Megcsókoltad? Nem csókoltam meg, Sarah. Nem csókolóztunk. Én téged szeretlek. - De ahogy ezt kimondom, összerezzenek. Valahogy számomra is idegenül hangzik a mondat. Látom. Akkor miért esett ennyire nehezedre, hogy válaszolj erre az egyszerű kérdésre? Mit gondolsz, meddig bírom még ezt? Na és te tetszel neki? - Ez lényegtelen, Sarah. Szeretlek, Hatodik nem számít. Senki más nem számít! - Tiszta hülyének érzem magam - mondja, és összefonja a karját. - Kérlek, Sarah, hagyd abba. Félreérted a helyzetet. - Tényleg? - Dühösen fordul felém, könnyek csillognak a szemében. - Annyi mindenen mentem keresztül miattad! Meg akarom fogni a kezét, de ahogy hozzáérek, elrántja a karját.

- Hagyjál! - mondja fenyegető éllel a hangjában. Ismét megrezzen a telefonja, de most nem veszi ki a zsebéből, hogy megnézze, ki üzent. - Együtt akarok lenni veled, Sarah - győzködöm tovább. - Úgy látom, most akármit mondok, az visszafelé sül el. De tudnod kell, hogy hetek óta borzasztóan hiányzol, és nem múlt el úgy nap, hogy ne akartam volna telefonálni vagy levelet írni neked. Elbizonytalanodom. Érzem, hogy egyre távolabb kerül tőlem. Szeretlek. Ebben ne kételkedj, kérlek. - Én is szeretlek - zokogja. Behunyom a szemem, és beszívom a hűvös levegőt. Hirtelen rossz érzés kerít hatalmába; viszketni kezd a torkom, aztán a viszketés továbbterjed a testemben, le egészen a talpamig. Amikor újra kinyitom a szemem, Sarah már többlépésnyire áll tőlem. Zajt hallok balról, és ahogy odakapom a fejem, Samet pillantom meg. Bocsánatkérő arckifejezéssel közeledik, egész testtartása azt sugallja, hogy nem szívesen zavar meg minket, de nincs más választása. - Sam? - néz rá Sarah. - Szia, Sarah. Megölelik egymást. - Nagyon örülök, hogy látlak - mondja Sam. - Figyu, Sarah, sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, mert tudom, milyen rég nem találkoztatok, de nekünk mennünk kell. Nagy veszélyben vagyunk. El se tudod képzelni, mekkorában. - Talán mégis. - Sarah elhúzódik tőle, én pedig épp arra készülök, hogy még egyszer elmondjam, mennyire szeretem, aztán elbúcsúzzak, amikor egyszer csak elszabadul a pokol. Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte föl se fogom az egészet. Olyan sebességgel váltakoznak a jelenetek, mintha filmet néznék, és vetítés közben megőrült volna a mozigépész. Samet hátulról leteperi egy gázmaszkos férfi. Fekete kabátján nagy betűkkel ez áll: FBI. Valaki átkarolja Sarah-t és elrántja mellőlem. Fémes tárgy landol a lábamnál, mindkét végéből fehér

füst ömlik, ami kegyetlenül marja a szememet és a torkomat. Semmit nem látok, de hallom, ahogy Sam öklendezik. Eltántorgok a könnygázgránáttól, és térdre rogyok egy műanyagcsúszda mellett. Amikor fölemelem a fejem, tucatnyi rendőr vesz körül, mindegyikük kezében fegyver. A maszkos zsaru, aki leteperte Samet, most a hátán térdel. Valaki azt kiabálja egy megafonba: - Ne mozduljon! Tegye a kezét a tarkójára, és feküdjön hasra! Le van tartóztatva! Miközben a tarkómra teszem a kezemet, látom, hogy az utcán parkoló autók hirtelen életre kelnek; kigyulladnak a fényszórók, vörös fény villan a műszerfalakon. Rendőrkocsik fordulnak be a sarkon csikorgó kerekekkel, aztán felbukkan egy kommandós egység páncélautója is. Felhajt a járdára, és a kosárlabdapálya közepén fékez le. Kiáltozó férfiak tódulnak ki belőle. Aztán valaki gyomorszájon rúg. Bilincs kattan a csuklómon. A játszótér fölött helikopter köröz. Egyetlenegy magyarázatot találok a történtekre. Sarah. Az sms-ek. Nem Emily üzent neki, hanem a rendőrség. Az a kevés, ami épen maradt a szívemből, mikor Sarah elhúzódott tőlem, most végleg darabokra törik. Hason fekszem a betonon, és a fejemet rázom. Valaki kihúzza a tőrt az övemből. A táblagépet is elveszik. Ahogy Samet a karjánál fogva felrántják a földről, egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Nem tudnám megmondani, mit látok a szemében. A bokámra is bilincset tesznek, aztán egy lánccal összekötik a csuklómon lévővel. Felrángatnak a földről. A bilincs túl szoros, belevág a csuklómba. Fekete csuklyát húznak a fejemre és megkötik a nyakam körül. Semmit nem látok. Kétoldalról megragadják a könyökömet, egy harmadik rendőr pedig hátulról taszigál. - Jogában áll hallgatni... - kezdi darálni egyikük, miközben betuszkolnak egy kocsi hátsó ülésére.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

ÖT

PERC

VÁRAKOZÁS

SZEKRÉNYEMHEZ

UTÁN

FELÁLLOK,

ÉS

A

lépek. Próbálom eldönteni, van-e olyan ruhám, amit

mindenképp magammal akarok vinni. Épp egy fekete pulóvert tartok a kezemben, amikor ráeszmélek: nem mehetek el úgy, hogy nem búcsúzom el Héctortól. Lekapom a fogasról egy másik lány kabátját, aminek kapucnija is van, és gyorsan írok egy rövid üzenetet Adelinának: Valakitől még el kell

köszönnöm a városban. Ahogy kitárom a kétszárnyú ajtót, jeges szél csap az arcomba, de amint megpillantom a Calle Principalon sorakozó rendőrautókat és híradós kocsikat, máris jobban érzem magam. A mogadoriak nyilván semmivel nem próbálkoznak ennyi szemtanú előtt. A kapucnit a fejemre húzom, és kilépek a kapun. Héctorék házához érve az ajtót résnyire nyitva találom. Halkan kopogtatok az ajtófélfán. - Héctor? - Ki az? - szó! ki egy női hang. Az ajtó kitárul, és Héctor anyja, Carlotta áll előttem. Őszesbe hajló fekete haja gondosan fel van tűzve, az arca pirospozsgás és mosolygós. Gyönyörű vörös ruhát és egy kék kötényt visel. A házból sütemény illata száll felém. - Héctor itthon van, Senora Ricardo? - kérdezem. -

Az angyalom! - sóhajt válasz helyett. - Az angyalom visszatért.

Emlékszik rám, emlékszik, hogy meggyógyítottam. Zavarba jövök a tekintetétől, de nem törődik vele. Lehajol, és átölel.

- Az angyalom visszatért - ismétli. - Örülök, hogy jobban érzi magát, Senora Ricardo. Könnyek hullanak a szeméből, és ezt már én sem tudom megállni sírás nélkül.

- Örömmel tettem - suttogom. Nyávogást hallok Carlotta háza mögül, és a következő pillanatban Tálentum bukkan elő a konyhából, a bajuszán

fehér tejcseppek egyensúlyoznak. A lábamhoz dörgölőzik, én pedig lehajolok, és megsimogatom vastag bundáját.

-

Mióta van macskája? - kérdezem az asszonytól. Ma reggel itt állt az ajtó előtt. Olyan aranyos! Elneveztem Feónak. Igazán örvendek, Feo. Kedves macska - mondja Carlotta csípőre tett kézzel. - És folyton

éhes.

- Örülök, hogy egymásra találtak. Nagyon sajnálom, de most sietnem kell, csak előbb beszélni szeretnék Héctorral. Itthon van?

- A kávéházba ment - feleli az asszony. Kiülhetett az arcomra a csalódottság, amiért Héctor már ilyen korán reggel a pohár fenekére néz, mert Carlotta hozzáteszi: - De csak kávézni. Csak kávézni. Megölelem, megpuszilom, és elköszönök tőle. A kávéház zsúfolásig tele van. Már éppen nyitnám az ajtót, hogy belépjek, de hirtelen megdermedek. Héctor bent ül az egyik asztalnál, de nem ő az, aki miatt földbe gyökerezik a lábam. Képtelen vagyok levenni a szemem a férfiról, aki vele szemben ül - a mogadori az, akit éjszaka láttam a toronyszobában. A bajuszát leborotválta, fekete haját pedig sötétbarnára festette, de így is felismerem. Ugyanolyan magas és izmos, ugyanolyan széles vállú és komor, ugyanaz a vastag szemöldök. Biztos vagyok

benne,

hogy

tökéletesen

illik

rá

Miranda

gyilkosának

személyleírása, festett haj és hiányzó bajusz ide vagy oda. Elengedem az ajtót, és lassan hátrálni kezdek. Jaj, Héctor! Hogy

tehetted ezt? Remeg a lábam, szívem a torkomban dobog. Ahogy ott állok és figyelem őket, a mogadori egyszer csak felém fordul, és meglát az ablakon keresztül. Megfagy a vér az ereimben. A világ megáll körülöttem; teljesen leblokkolok, bénultan állok az utcán. Héctor észreveszi, hogy a mogadori meredten bámul valamit, és ő is kinéz az ablakon. Amikor meglátom az arcát, egyszerre megtörik a bénító varázs, és végre megmozdulok. Botladozva hátrálok, aztán sarkon fordulok és futásnak eredek. Pár másodperc múlva hallom, hogy nyílik a kávéház ajtaja. Nem nézek vissza. Ha a mogadori az, nem akarom tudni.

- Marina! - kiált utánam Héctor. - Marina!

*****

Négy rendőr ül velem a kocsiban. Végigtapogatom a nehéz bilincseket. Biztos vagyok benne, hogy szét tudnám törni vagy telekinézissel ki tudnám nyitni őket, de minden gondolatomat Sarah köti le; üresnek érzem magam, nincs erőm mással bajlódni. Az nem lehet, hogy ő adott fel. Bármit, csak ezt ne! Először nagyjából húsz percig fuvaroznak valamerre, fogalmam sincs, hova. Aztán kirángatnak a rendőrautóból, és átraknak egy másik járműbe. Gondolom, ez biztonságosabb, és alkalmasabb nagyobb távolság megtételére. A második út mintha örökké tartana - két, talán három óráig is ülök a kocsiban. Mire végre megállunk, és megint kiráncigálnak, a Sarah árulása miatt érzett csalódottságom és fájdalmam szinte már elviselhetetlen. Beterelnek egy épületbe. A folyosó minden egyes fordulója után újabb ajtóhoz érünk, amit kulccsal nyitnak és zárnak. Négy ilyen ajtót számolok meg, és a levegő minden újabb szakaszon egyre áporodottabb. Végül belöknek egy cellába. - Leülni! - parancsolnak rám. Leülök a betonpriccsre. A csuklyát leveszik, de a bilincsek maradnak. A négy rendőr kimegy, rám zárják a cella ajtaját. Közülük kettő - a két nagyobb termetű - ott marad az ajtó előtt, a másik kettő elmegy. A zárka elég szűkös, úgy hatszor hat lépés területű, és csak a sárga foltokkal pettyezett matrac, egy fém vécékagyló és egy csap van benne, más semmi. A négy falból három sima beton. Csak az ajtóval szemközti fal tetején nyílik egy apró ablak. Végigdőlök a mocskos matracon, lehunyom a szemem, és próbálok megnyugodni. - John! - harsan fel ekkor Sam hangja. Kipattan a szemem. A cella ajtajához lépek, és megragadom a rácsot. - Itt vagyok! - kiáltom vissza. - Kuss legyen! - mordul fel az izmosabbik őr, és a mellkasomra mutat a gumibotjával. A folyosó másik végén Samre is rászól valaki. Elhallgat, de legalább tudom, hogy a közelemben van. Kinyúlok a rácson, és a zár fémfelületére simítom a tenyeremet. Behunyom a szemem, és a belső szerkezetre koncentrálok, de

akármilyen erősen összpontosítok, vibráláson kívül semmit nem érzek. Amikor a fejem kezd megfájdulni a hiábavaló erőlködéstől, feladom. A cella ajtajának zárját távirányítással működtetik. Telekinézissel nem tudom kinyitni.

***** Minden erőmet beleadva rohanok vissza az árvaházba, a kapucni lebeg a hátam mögött. Ahogy felgyorsítok, a kék ég és rajta a néhány felhő fényes fehérséggé olvad össze a szemem előtt. Berontok a nagy, kétszárnyú ajtón, és a hálóterembe sietek. Adelina az ágyamon ül, kezében az üzenet, amit hagytam neki. Mellette a földön egy kis bőrönd. Amikor meglát, felugrik, és átölel.

- Ezt nézd meg! - mondja aztán, és a kezembe nyomja a félbehajtott papírlapot. Kinyitom, és csak ekkor látom, hogy nem is az én üzenetem az, hanem egy kinyomtatott fénykép. Eltart néhány másodpercig, mire ráeszmélek, mi van a képen. Egy pillanatra megáll a szívverésem. A közeli hegy oldalába valaki beleégetett egy hatalmas méretű, bonyolult jelet-a bokámon lévő hegek tökéletes mását. A papírlap kiesik a kezemből, és lassan a padlóra hullik. -Tegnap fedezték fel, és a rendőrség ezeket a szórólapokat osztogatva keresi a tettest - mondja Adelina. - Indulnunk kell.

- Igen, nem várhatunk tovább. Csak előbb beszélni akarok veled Elláról. Kérdő pillantást vet rám.

- Mi van vele? - Szeretném, ha ő is velünk... De nem tudom befejezni a mondatot, mert egy fülsiketítő robbanás ledönt a lábamról. Adelina is a földre zuhan. A robbanás valahol itt történt, az árvaházon belül. Sikoltozó lányok rohannak be a hálóterembe; mások továbbszaladnak, hogy kint keressenek menedéket. Hallom Dora nővér hangját, amint azt kiabálja, hogy mindenki menjen a déli szárnyba. Adelinával feltápászkodunk, de alighogy kilépünk a folyosóra, újabb robbanás rázza meg az épületet, és hirtelen hideg szél csap az arcomba. A sikolyok elnyomják Adelina hangját, ezért nem értem, mit mond, de követem a tekintetét. A tetőn hatalmas lyuk tátong, legalább akkora,

mint egy busz. A lyuk szélén pedig feltűnik egy magas, vörös hajú férfi hosszú, fekete kabátban, és egyenesen rám mutat.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A

KIHALLGATÓHELYISÉGBEN

MELEG

VAN

ÉS

SÖTÉT.

Lehajtom a fejem az asztalra, és próbálom nyitva tartani a szemem; de miután egész éjjel fent voltam, képtelen vagyok tovább ébren maradni. Alighogy lehunyom a szemem, látomás ölt alakot előttem, és suttogást hallok. Lebegek a sötétben, aztán mintha ágyúból lőttek volna ki, végigsüvítek egy fekete alagúton. A fekete kékbe vált. A kék zöldbe. A suttogást továbbra is hallom, de minél messzebb érek az alagútban, annál halkabb. Egyszer csak megállok, és minden elcsöndesedik. Aztán szél süvít, és nagy fényesség vesz körül. Lenézek, és csak ekkor döbbenek rá, hogy egy hófedte hegycsúcson állok. Lenyűgöző a látvány: mérföldekre elnyúló hegyvonulatot látok az egyik irányban. Odalent zöldellő völgy nyílik és kristálykék tó csillog a napsütésben. Elindulok lefelé a csúcsról. A tó felé igyekszem, amikor apró villanásokra leszek figyelmes odalent. Mintha távcső lenne a szemem előtt, azonnal ráközelítek a jelenetre: több száz felfegyverzett mogadorit pillantok meg, amint négy menekülő alakra lövöldöznek. Elönt a düh, és futásnak eredek; száguldás közben elmosódnak a színek. Még pár száz lépésre vagyok a tótól, amikor fekete felhők jelennek meg fölöttem az égen. Villámok cikáznak, mennydörgés robaja hallatszik. Az egyik villám olyan közel csap be, hogy ledönt a lábamról, és ahogy fölnézek, a felhők közül egy arc mered rám. - Hatodik! - kiáltom, de az égzengés elnyeli a hangomat. Tudom, hogy ő az - de mit keres itt? A felhők szétnyílnak, és valaki leugrik a völgybe. A szemem azonnal ráközelít, és látom, hogy igazam volt: Hatodik az. Dühödten szembefordul a seregnyi közeledő moggal, akik két fiatal lányt és két idősebb férfit üldöznek. Fölemeli a karját, mire vízesésszerű eső zúdul alá az égből.

- Hatodik! - kiáltom újra, ám ekkor hátulról valaki megragadja a vállamat. Kipattan a szemem, és felkapom a fejem az asztalról. A kihallgatóhelyiségben felkapcsolták a villanyt. Egy magas, kerek képű pasas áll mellettem. Sötét öltönyt visel, rendőrjelvénye az övére tűzve. Kezében a fehér táblagép, amit Samék házánál találtunk. - Nyugi, kölyök - szólal meg. - Will Murphy nyomozó vagyok az FBI-tól. Hogy érzed magad? - Soha jobban - felelem. Még mindig a látomás hatása alatt állok. Kiket akart Hatodik megvédeni? - Remek. - A nyomozó leül, és elővesz egy tollat meg egy jegyzetfüzetet. A táblagépet óvatosan az asztal bal szélére helyezi. - Na szóval - néz rám várakozóan. - Milyen hatodik? Mi az, amiből hat van? - Micsoda? - Álmodban azt kiabáltad, hogy hatodik. Elárulod, mit jelent ez? - A hatos a szerencseszámom. - Erőlködve igyekszem felidézni a két lány arcát Hatodik mögött a látomásban, de minden olyan zavaros. Murphy nyomozó elneveti magát. - Na persze. Mi lenne, ha beszélgetnénk kicsit? Kezdjük például azzal a születési anyakönyvi kivonattal, amit a paradise-i középiskolában leadtál. Ügyes hamisítvány. Semmilyen adatot nem találtunk rólad az azt megelőző időszakra vonatkozóan, hogy felbukkantál Paradise-ban - mondja, és úgy néz rám, mint aki válaszra vár. - A társadalombiztosítási számod egy floridai férfié, aki jó pár éve meghalt. - Mi a kérdés? Magabiztosan elvigyorodik. - Kezdjük azzal, hogy mi a neved? - John Smith. - Helyes - mondja. - Hol van az apád, John? - Meghalt. - Milyen praktikus. Ami azt illeti, életemben nem történt velem ennél kevésbé praktikus dolog, egészen mostanáig.

Lefirkant valamit a jegyzetfüzetébe. - Hol születtél? - A Lorien nevű bolygón, háromszázmillió mérföldre innen. - Hosszú lehetett az út idáig, John. - Majdnem egy évig tartott. Legközelebb könyvet is hozok. Az asztalra dobja a tollat, összekulcsolja a kezét a tarkóján, és hátradől. Aztán újra előrehajol, és kézbe veszi a táblagépet. - Elárulod nekem, mi ez? - kérdezi. Azt reméltem, majd maga megmondja. Az erdőben találtuk. A sarkánál fogva tartja, és füttyent egyet. - Az erdőben találtátok? Pontosan hol? - Egy fa tövében. - Minden kérdésre ilyen szellemes választ fogsz adni? - Az attól függ, nyomozó. Maga is nekik dolgozik? Visszarakja a táblagépet az asztalra. - Kiknek? A morlockoknak. - Bedobom az első nevet, ami eszembe jut irodalomóráról. Murphy nyomozó elmosolyodik. Most még vigyorog, de nemsokára itt lesznek - figyelmeztetem. - A morlockok? - Ahogy mondja. - Akik Az időgépben szerepelnek? - Pontosan. Az a könyv a bibliánk. Hadd találjam ki: te meg a barátod, Sam Goode, az eloi népéhez tartoztok? - Igazából a lorinokhoz, de az eloi is jó lesz. A zsebébe nyúl, és kiteszi a tőrömet az asztalra. Úgy bámulok a gyémántpengére, mintha még soha életemben nem láttam volna. Egyetlen szemvillanás alatt el tudnám vágni a nyakát a tőrrel, de előbb ki kell szabadítanom Samet. - Minek neked ez a fegyver, John? Mire való egy ilyen kés? - Nem tudom, mire valók az ilyen kések. Talán faragásra? Fölemeli a tollat meg a jegyzetfüzetet. - Mesélj nekem arról, ami Tennessee-ben történt.

Soha nem jártam ott. De úgy hallottam, szép hely. Talán egyszer majd ellátogatok oda, megnézem a nevezetességeket. Van javaslata, hogy mit érdemes? Bólint, leteszi a noteszt az asztalra, aztán váratlanul hozzám vágja a tollat. Könnyedén eltérítem anélkül, hogy megmozdítanám a karomat. A toll a falnak csapódik, de a nyomozó ezt már nem látja; kinyitja az ajtót, és kezében a táblagéppel meg a tőrömmel kilép a helyiségből. Pár perc múlva visszazárnak a cellába. Ki kell jutnom innen! - Sam?! - kiáltok. A cella előtt ülő őr felpattan a székéről, és a kezem felé sújt a gumibotjával. Még időben elengedem a rácsot, mielőtt összezúzhatná az ujjaimat. Kuss legyen! - vicsorogja, és fenyegetően hadonászik a gumibottal. Azt hiszed, félek tőled? - cukkolom. Ha sikerül becsalogatnom a cellába, nyert ügyem van. Magasról teszek rá, kispajtás. De ha nem fogod be a pofádat, azt nagyon megbánod. Akkor se tudnál megütni, ha akarnál. Túl gyors vagyok neked, dagadék. Elneveti magát. Ülj csak vissza az ágyadra, és kussoljál, amíg szépen mondom. Felfogod, hogy bármikor megölhetnélek? Még a kisujjamat sem kéne megmozdítanom. Komolyan? - Közelebb lép a rácshoz. A lehelete avas, mint az állott kávé szaga. - És mi tart vissza? Levertség és szívfájdalom - felelem. - De előbb-utóbb mindkettő elmúlik, és akkor itt hagyom ezt a kócerájt. - Alig várom, Houdini - vigyorog gúnyosan. Nagyon közel járok hozzá, hogy becsalogassam. Amint kinyitja az ajtót, Sammel szabadok vagyunk. - Tudod, mire emlékeztetsz? - kérdezem. - Na mire? Hogy megmutassam neki a választ, megfordulok, és lehajolok.

Ebből elég, te kis patkány! - A falra szerelt kapcsolószekrény felé indul, de alig tesz egy lépést, amikor egyszerre fülsiketítő robbanás rázza meg a börtön épületét. A pasas megtántorodik, térdre zuhan, és fejjel nekiesik a rácsnak. Hasra vágódom, és ösztönösen bebújok az ágy alá. Elszabadul a pokol: kiáltások, lövések, fémcsörömpölés, egy sor hangos robaj. Megszólal egy sziréna, és a folyosón kék fények kezdenek villódzni. A hátamra fordulok, és addig ügyeskedem, míg végre sikerül megfogni a két csuklómat összekötő láncot. Megfeszítem a lábam, és egy erőteljes rántással elszakítom a kézibilincset a bokámhoz erősítő láncot. Aztán telekinézissel kinyitom a bilincseket, előbb a csuklómon, majd a lábamon, és a földre hajítom őket. - John! - kiáltja Sam a folyosó másik végéről. A cella rácsához kúszom. - Itt vagyok! - Mi folyik itt? - Épp ezt akartam kérdezni én is tőled! - harsogom vissza. Más rabok is kiabálni kezdenek. A cellám előtt térdeplő őr nagyokat nyögve feltápászkodik. A fején jókora seb tátong, szivárog belőle a vér. Újra megremeg a föld a lábunk alatt, ezúttal jóval erősebben és hosszabban, mint az előbb. A folyosó egyik vége felől porfelhő söpör végig a zárkák között. Egy pillanatra elvakít a por, aztán kinyúlok a rácsok között, és rákiáltok az őrre: - Engedjen ki! - Hé! Hogy vetted le a bilincset? Látom, hogy nincs teljesen magánál, bizonytalanul tántorog jobbra-balra, nem törődik a többi őrrel, akik kirántott pisztollyal szaladgálnak. Tetőtől talpig beborítja a por. Jobb felől fegyverropogás hallatszik. Egy bestia bömbölése felel rá. - John! - üvölti Sam olyan rémülettel a hangjában, amilyet még sosem hallottam tőle. Az őr szemébe nézek, és ráüvöltök: - Mind itt halunk meg, ha nem enged ki! A bömbölés felé fordul, és az arca eltorzul a rémülettől. A fegyveréért nyúl, de mielőtt megmarkolhatná, a pisztoly lassan

elúszik tőle a levegőben. Felismerem a trükköt - Floridában láttam az éjszakai séta alkalmával. Az őr rémülten megpördül, és futásnak ered. Hatodik láthatóvá válik a cellám előtt. A jókora amulett még mindig a nyakában lóg. Elég egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam: nagyon dühös rám. De azt is látom, hogy minél előbb ki akar szabadítani. - Mi folyik itt, Hatodik? Sam jól van? Nem látok semmit. Végignéz a folyosón, összpontosít, aztán egyszer csak a kezébe lebeg egy kulcscsomó. Bedugja az egyik kulcsot a kapcsolószekrénybe. Kinyílik a cellám ajtaja. Kirontok a folyosóra, és végre láthatom, hol is tartottak fogva. A folyosó elképesztően hosszú, legalább negyven zárka sorakozik a cellám és a kijárat között. De a kijárat, vagyis a fal, ahol lennie kellene, eltűnt, és a helyén egy piken tüskés feje éktelenkedik. A szájában két őr, pengeéles fogairól vérrel keveredő nyál csorog. - Sam! - kiáltom, de nem érkezik válasz. Hatodikhoz fordulok. Sam is itt van valahol! Eltűnik a szemem elől, aztán öt másodperc múlva látom, hogy egy másik zárka ajtaja is kinyílik. Sam futva indul felém. - Oké, Hatodik! Nyírjuk ki a dögöt! - ordítom. Hatodik arca megjelenik az orrom előtt. - Nem állunk le a pikennel harcolni. Most nem. - Viccelsz? - Van ennél fontosabb dolgunk is, John - vágja rá. - Azonnal Spanyolországba kell mennünk. - Most? - Most! - Azzal megfogja a kezemet, és maga után húz. Csak akkor enged el, amikor már én is tiszta erőből rohanok. Sam közvetlenül mögöttünk fut. Két ajtón is átjutunk a kulcscsomó segítségével. Amikor a második kinyílik, hét mogba ütközünk, akik kardokkal és ágyúszerű puskákkal felfegyverkezve várnak minket. Ösztönösen a tőrömért nyúlok, de nincs sehol. Hatodik odadobja nekem az őr pisztolyát, aztán félretol minket Sammel. Lehajtott fejjel koncentrál. Az élen álló mog hirtelen megpördül, és kardjával levágja a mögötte álló két társát, akik azonnal elporladnak. Ekkor

Hatodik hátulról meglöki, és a mogadorit felnyársalja a saját kardja. Még meg sem hal, amikor Hatodik már ismét láthatatlanná válik. Sammel lebukunk az első lövés elől, a második viszont már megperzseli a galléromat. Meghúzom a ravaszt, és az egész tárat beleengedem a támadóba. Amikor a mognak vége, fölkapom a földről elejtett fegyverét. Fények százai villannak fel rajta, amint az ujjam hozzáér a ravaszhoz. A csövéből előtörő zöld fénysugár újabb mogot vág ketté. Az utolsó kettő felé fordulok, de Hatodik már ott van mögöttük. Telekinézissel mindkettőt fölemeli és erősen a földhöz vágja. Utána a mennyezetnek csapódnak, majd megint a földnek, ide-oda, egészen addig, míg végül csak egy kupac hamu marad belőlük. A farmeromat szürkére festik a maradványaik. Hatodik kinyitja a következő ajtót, és egy tágas, nyitott terű irodába jutunk, ahol legalább tucatnyi asztal lángokban áll. A mennyezeten füstölgő lyukak. A mogok és a rendőrök egymásra lődöznek. Hatodik kicsavarja a kardot a legközelebbi mog kezéből és levágja vele a karját, majd átugrik egy égő íróasztalon. A tántorgó, félkarú mogadorit egy lövéssel hamuvá porlasztom. Murphy nyomozót pillantom meg: eszméletlenül hever a földön. Hatodik tornádóként söpör végig a lángoló irodai labirintuson, a nyomában szürke hamukupacok maradnak. Miközben rendületlenül aprítja a rátámadó mogokat, a rendőrök visszavonulnak az egyik ajtó mögé. Én ezalatt szünet nélkül tüzelek a távolabb álló mogadoriakra. Arra! - mutat Sam egy hatalmas lyukra a falban, amin túl felsejlik a parkoló. Habozás nélkül átugrunk a lángoló törmeléken. Már épp kilépnék a hideg hajnali levegőbe, amikor az egyik íróasztalon megpillantom a táblagépet és a tőrt. Felkapom mindkettőt, azzal máris rohanok Sam meg Hatodik után, akik már egy fedezéket nyújtó, mély árokban szaladnak.

***** - Ezt nem most fogjuk megbeszélni - mondja Hatodik, és közben idegesen hol megfeszíti, hol ellazítja a karizmait. A kardot rég eldobta. A mogadori fegyvert egy bokor alá rejtettem. - De nálad van? - Ne most, John!

- De legalább... Váratlanul megtorpan. - Tudni akarod, hol a Ládád? - A csomagtartóban? - kérdezem bocsánatkérő arccal. - Nem nyert - feleli. - Még egyet tippelhetsz. - Egy kukába dugtad? Meglendíti a karját, mire egy erőteljes széllökés nekivág a mögöttem álló jókora tölgyfának. Hatodik ökölbe szorított kézzel közeledik. - Na és hogy van? - Kicsoda? - kérdezem. - A kis barátnőd, te seggfej! Megérte? Megérte, hogy magamra hagytál egy hadseregnyi moggal, akiktől épp a te Ládádat próbáltam visszaszerezni, hogy ott hagytál velük, csak hogy találkozhass a drága kis Sarah-val? Megérte börtönbe kerülni miatta? Ért annyit az a pár smací, hogy most megint hetekig a te fényképeddel legyen tele az összes újság? - Nem - motyogom. - Azt hiszem, Sarah adott fel a rendőrségnek. - Szerintem is - szólal meg Sam. - Te is jobb, ha hallgatsz! - rivall rá Hatodik. - Hogy hagyhattad, hogy ekkora baromságot csináljon?! Azt hittem, ennél azért több eszed van. Mégsem lehetsz akkora zseni, ha szerinted nem gond, hogy elmentek az egyetlen olyan helyre, amit a rendőrség tutira megfigyelés alatt tart! - Soha nem mondtam, hogy zseni vagyok - feleli Sam. Fölveszi a földről a táblagépet, ami kiesett a kezemből, és letörölgeti. Hatodik megfordul, és indul tovább. - Amúgy meg nem volt más választásom - teszi hozzá Sam. - Mindent megpróbáltam, hogy lebeszéljem, és rávegyem, hogy menjünk utánad és segítsünk neked. - Tényleg így volt - mormogom talpra kecmeregve. - Sam nem tehet semmiről. - Akkor hadd mondjam el, hogy amíg te szépen turbékoltál a csajoddal, én az életemet kockáztattam miattad. Ha nincs Bernie Kosar, és nem változik át hatalmas elefánt-medvévé, akkor nekem

annyi. A Ládádat elvitték. Most már valószínűleg ott van az enyém mellett abban a nyugat-virginiai barlangban. - Akkor oda kell mennünk - jelentem ki. - Nem. Spanyolországba megyünk. Méghozzá most rögtön. - Szó sem lehet róla! - kiáltom. - Nem megyek sehova, amíg vissza nem szereztem a Ládámat. - Akkor egyedül megyek Spanyolországba - mondja erre. - De hát mi olyan sürgős ott? - kérdezi Sam. A távolban feltűnik a kocsink. - A neten láttam egy hírt. Valaki üzent nekünk. Santa Te- resa mellett beleégették a hegyoldalba a bokánkon lévő jelek pontos mását. Valakinek szüksége van a segítségünkre, úgyhogy én odamegyek. Beülünk a kocsiba, Hatodik beindítja motort. Lassan kifelé tartunk a városból. Sammel lekuporodunk a hátsó ülés elé. Bernie Kosar boldogan vakkant az anyósülésen, örül, hogy végre elöl ülhet. Hátul egymásnak adogatjuk a laptopot, mindketten többször is elolvassuk a Santa Teresáról írt cikket. A hegyoldalba égetett jelek minden kétséget kizáróan lorin szimbólumok. - Mi van, ha ez csapda? - kérdezem. - A Ládám most fontosabb. Tudom, önzésnek tűnik, de nem akarom az örökségem nélkül elhagyni a kontinenst. Bármi történik is Spanyolországban, sokkal jobban aggaszt, hogy a mogok esetleg kinyitják a Ládámat. - Mondd el, hogy jutok a barlanghoz - szólok előre. - John! Térj már észre! Komolyan nem akarsz velem jönni? kérdezi Hatodik. - Azok után, amiket Henri írt, képes lennél külön elengedni minket Sammel? - Ezt hallgassátok meg - szól közbe Sam. - Szintén Santa Teresában egy asszony egyik napról a másikra teljesen felépült egy gyógyíthatatlan betegségből. Úgy tűnik, a város most a különleges események középpontja. Fogadni mernék, hogy az összes Védő úton van oda. - Ha tényleg így van - felelem akkor végképp semmi értelme, hogy én is menjek. Előbb visszaszerzem a Ládámat. - Ez tiszta őrültség! - fakad ki Hatodik.

Előremászom Bernie Kosar mellé, és kinyitom a kesztyűtartót. Hamarosan megtalálom, amit keresek, Hatodik ölébe dobom, majd visszafurakszom hátra. Fölemeli a halványsárga követ, a nap felé fordítja, és elneveti magát. - Kivetted a xitharist?! - Gondoltam, még jól jöhet valamikor. - De ugye emlékszel, hogy a hatása nem tart sokáig? - Mennyi az a nem sokáig? - Egy óráig, talán kicsivel tovább. Nem valami biztató, de a semminél több. - Feltöltenéd nekem? A homlokához érinti a xitharist. A mozdulata egyben azt is jelenti: beleegyezik, hogy a Láda nyomába eredjek, miközben ő Spanyolország felé veszi az irányt.

HUSZONHATODIK FEJEZET

GONDOLKODÁS

NÉLKÜL,

ÖSZTÖNÖSEN

REAGÁLOK

ABBAN

a

pillanatban, ahogy az az alak rám mutat a tetőn tátongó lyuk széléről, két fém ágykeretet hajítok felé. A második telibe találja. Arccal előre a hálóterembe zuhan, és amikor elterül a kőpadlón, legnagyobb döbbenetemre hamuvá porlad.

- Futás! - kiáltja Adelina. Kirohanunk a folyosóra, és átverekedjük magunkat a déli szárny felé igyekvő lányok és nővérek között. Megfogom Adelina kezét, és magam után húzom a templomba.

- Hova megyünk? - kérdezi. - A Ládát nem hagyhatjuk itt! Újabb robbanás rázza meg az árvaházat. Nekiesek az egyik padsornak, és jól beütöm a csípőmet.

-

Mindjárt visszajövök - suttogom, azzal elengedem Adelina kezét,

és fölemelkedem a bemélyedéshez. *****

Hatodik azt mondja, Washington közelében vagyunk, és ez ésszerű is. Veszélyes terroristaként tartanak számon, nem csoda, hogy a fővárosban akartak kihallgatni. Egy óra múlva indul egy gép a Dulles repülőtérről - közli Hatodik, miközben bekanyarodik egy kereszteződésnél. - Azzal megyek. Sam, velem tartasz, vagy inkább Johnnal mész? Sam az ülésre hajtja a fejét, és behunyja a szemét. - Na? - sürgeti Hatodik. Gondolkodom, gondolkodom - mondja Sam. Egy perc múlva fölemeli a fejét, és rám néz. - Johnnal megyek. Köszönöm - tátogom hangtalanul. Rendben. Egyedül még könnyebb is lesz eljutnom Santa Teresába - jelenti ki Hatodik, de hallom a hangján, hogy rosszulesik neki Sam döntése. Találkozhatsz a többi Védővel - vigasztalom. - Amúgy is tuti, hogy legalább ketten kellünk majd ahhoz, hogy visszaszerezzük a Ládát. Bernie Kosar méltatlankodva vakkant egyet az anyósülésről. - Bocs, persze. Veled együtt hárman vagyunk.

***** A Láda eltűnt. Pánikba esem. Émelyegni kezdek. Vajon a mogadori- ak egész idő alatt tudták, hogy itt van? Akkor miért nem kaptak el, ha megvolt rá a lehetőségük? Visszaereszkedem a templom kövére.

- Eltűnt - suttogom Adelinának. - A Láda?! Igen, eltűnt. - Átölelem, és a nyakába temetem az arcom. Levesz valamit a nyakából: világoskék, szinte átlátszó amulett egy bézsszínű madzagon. Óvatosan a nyakamba akasztja. Egyszerre hideg és meleg, és amint hozzáér a bőrömhöz, felragyog. Elakad a lélegzetem.

- Mi ez? - kérdezem, és eltakarom a kezemmel a ragyogást. Loralit. A legértékesebb drágakő a Lorienen, csak a bolygó mélyén található - suttogja Adelina. - Egész idő alatt itt rejtegettem neked. A tiéd, és többé nincs értelme eldugni. Amulett nélkül is tudják, ki vagy. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem készítettelek föl rendesen. Soha. Ne haragudj rám, Marina!

-

Semmi baj - mondom, és könnyek szöknek a szemembe. Soha

nem vágytam tőle ennél többre. Csak ennyit akartam. Megértést. Együttérzést. A tudatot, hogy van egy közös titkunk.

Minél közelebb járunk a repülőtérhez, annál jobban nyomaszt minket az elválás. Sam azzal próbálja elterelni a figyelmét, hogy az iratokat tanulmányozza, amiket Hatodik hozott el az apja föld alatti irodájából. Bárcsak utánanézhetnék ezeknek egy könyvtárban! sóhajtja. - A barlang után - mondom. - Megígérem. Hatodik pontosan elmagyarázza, hol találjuk meg a térképet, ami elvezet majd a barlanghoz. Az út hátralévő részét csöndben tesszük meg. A repülőtértől egy mérföldre megállunk egy McDonald's parkolójában. Van még három dolog, amit meg kell beszélnünk - mondja Hatodik. Felsóhajtok. - Miért van az az érzésem, hogy egyik se lesz kellemes? Elengedi a füle mellett a kérdést, és lefirkant valamit egy blokk hátuljára. Először is itt egy cím. Itt találkozunk pontosan két hét múlva, délután ötkor. Ha nem vagyok ott, vagy valami miatt ti nem tudtok jönni, akkor egy újabb hét múlva. Ha akkor sem jön össze, akkor feltételezhetjük, hogy aki nincs ott, már nem is jön. - Odaadja a cetlit Samnek, aki elolvassa, majd a zsebébe gyűri. Két hét múlva, délután ötkor - ismétlem. - Rendben. Mi a következő?

- Bernie Kosar nem mehet be veletek a barlangba. - Miért nem? Mert elpusztulna. Nem egészen értem, hogyan, de a mogadoriak valamilyen gázzal tartják kordában a bestiákat, ami kizárólag állatokra van hatással. Amelyik elhagyja a számára kijelölt területet, azonnal elpusztul. Amikor kijutottam, azt láttam, hogy a barlang bejárata előtt egy csomó döglött állat hever. Túl közel merészkedtek. - Fúj - mondja Sam. - És mi a harmadik? - A barlang minden létező érzékelő berendezéssel fel van szerelve. Kamerákkal, mozgásérzékelőkkel, testhőmérsékletellenőrzőkkel, infraradarokkal. Mindennel. A xitharis mindegyik elől elrejt titeket, de amint elmúlik a hatása, nagyon vigyázzatok, mert rögtön tudni fogják, hogy ott vagytok.

***** - Mit csináljunk? - kérdezem Adelinát. Most, hogy eltűnt a Láda, egyszerre tanácstalanná válok. A nyakamban lógó amulett sem segít.

- Menjünk föl a toronyba, onnan telekinézissel leeresztesz minket az udvarra, aztán szaladunk. Kézen fogva futásnak eredünk, de hirtelen egy tűzgolyó csapódik a templom hátsó részébe. A lángok azonnal elnyelik az utolsó padsorokat, és dühödten törnek a mennyezet felé. A templom belseje fényesebben ragyog, mint vasárnapi mise idején. Hosszú szőke hajú, fekete kabátos férfi lép ki az északi folyosóról. Magabiztosan elállja a szabadsághoz vezető utat. Minden egyes izmom megfeszül, az egész testem csupa libabőr lesz. A mogadori szótlanul figyel minket, miközben a tűz sebesen terjed egyik padsorról a másikra, aztán lassan elhúzza a száját, és gúnyos vigyor jelenik meg az arcán. A szemem sarkából látom, hogy Adelina a ruhájába nyúl, és előhúz valamit, de nem tudom, mi az. Aztán mellém lép, a szemét egy pillanatra sem veszi le a mogadoriról. Majd gyengéden megfog, és a háta mögé tol.

- Nem tudom visszaadni az elvesztegetett időt és jóvátenni azt a rengeteg hibát, amit elkövettem - mondja. - De megpróbálom. Ne hagyd, hogy elkapjanak! Ebben a pillanatban a mogadori elindul felénk a két padsor közötti folyosón. Sokkal nagyobb termetű, mint amilyennek távolról látszott. A kezében zölden világító kardot tart.

- Menekülj! Fuss minél messzebb! Légy bátor. Marina! Hatodik a műszerfal pohártartójába teszi a xitharist, majd kiszáll.

- Sietnem kell, nehogy lekéssem a gépet - mondja, és becsukja az ajtót. Sammel mi is kiszállunk, és néhány pillanatig a parkolóban álló többi autót meg a köztük lézengő embereket figyeljük. Aztán megkerülöm a kocsit elölről, Hatodik pedig közben átöleli Samet. - Ne kíméld őket! - mondja Sam. Kibontakoznak egymás karjából, és a lány azt feleli: Sam, köszönöm, hogy segítesz nekünk, pedig ez nem is a te harcod. Köszönöm, hogy ilyen fantasztikus vagy. Te vagy fantasztikus - suttogja Sam. - Köszönöm, hogy veled tarthattam. Ami ekkor történik, az Samet legalább annyira meglepi, mint engem: Hatodik odahajol hozzá és megpuszilja. Egymásra mosolyognak, de aztán Sam meglát Hatodik mögött, elvörösödik, kinyitja a kocsi ajtaját, és beül. Nem akarom, hogy Hatodik elmenjen. Nem szívesen ismerem be, de tudom, hogy talán sosem fogom viszontlátni. Amikor felém fordul, olyan gyengédség sugárzik a tekintetéből, amilyet még sosem láttam benne. Nagyon kedvellek, John - mondja. - Hiába próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, különösen Sarah és az idióta viselkedésed miatt... Nagyon megkedveltelek. Váratlanul érnek a szavai. Némi habozás után azt felelem: - Én is kedvellek téged. - Még mindig szerelmes vagy Sarah-ba? - kérdezi. Bólintok. Megérdemli, hogy az igazat hallja. Igen, de olyan zavaros az egész. Lehet, hogy ő adott fel, és az is lehet, hogy soha többé nem akar találkozni velem, mert azt mondtam, hogy szerintem csinos vagy. De Henri szerint a lorinok csak egyszer lesznek szerelmesek életükben. És ez azt jelenti, hogy Sarah-t örökké szeretni fogom. Hatodik megrázza a fejét. Figyu, ne vedd zokon, amit most mondok, oké? Katarina egy szóval sem említett ilyesmit. Sőt, épp ellenkezőleg, számos szerelméről mesélt nekem, amikor a Lorienen töltött évek kerültek szóba. Biztosra veszem, hogy Henri nagyszerű Cépan volt, és kétség sem férhet hozzá, hogy szívből szeretett, de szerintem javíthatatlan romantikus volt, és azt akarta, hogy te is az ő nyomdokaiba lépj. Megtalálta az igaz szerelmet, és azt szerette volna, ha te is megtalálod. Erre nem tudok mit mondani. Szótlanul emésztem az elméletét. Látja rajtam, hogy hirtelen nem találom a szavakat.

Csak azt akarom mondani - folytatja -, hogy amikor a lorinok szerelmesek lesznek, az sokszor tényleg egész életükre szól, és Henri esetében nyilván így volt, de nem mindig és nem mindenkinél van így. Mintegy végszóra közelebb lépünk egymáshoz. A Floridában elmaradt csók most olyan szenvedéllyel forraszt össze minket, amiről eddig azt hittem, kizárólag Sarah számára tartogatom. Nem akarom, hogy a csók véget érjen, de Sam beindítja a motort, mire szétválunk. - Ugye tudod, hogy Sam is nagyon kedvel? - kérdezem. - Én is kedvelem őt. Félrebiccentem a fejemet. - De az előbb azt mondtad, engem kedvelsz. Játékosan a vállamba bokszol. Te Sarah-t is kedveled és engem is kedvelsz. Én pedig téged és Samet. Kvittek vagyunk. Láthatatlanná válik, de érzem, hogy még mindig ott áll előttem. - Vigyázz magadra odaát. Bárcsak együtt maradhatnánk! Én is szeretném, John - válaszolja testetlen hangja. - De Spanyolországban valakinek segítségre van szüksége. Te nem érzed? Tudom, hogy már nincs ott, amikor azt felelem: - De igen, érzem. Indulnom kellene, de földbe gyökerezik a lábam. Megcsillan valamin a fény Adelina kezében, és ekkor jövök rá, hogy egy kés volt az, amit előhúzott a ruhája alól. Nekiront a mogadorinak, én pedig futásnak eredek az ellenkező irányba. Adelina tőle sosem látott fürgeséggel elhajol a mogadori kardja elől. A torkára irányuló suhintás célt téveszt, és a következő pillanatban Cépanom az ellenfele jobb combjába vágja a kést. Sötét színű vér spriccel a sebből, ám ez nem lassítja le a mogadorit:

megfordul,

és

újra

támadásba

lendül.

Adelina

előrebukfencezik, én pedig lenyűgözve figyelem, ahogy talpra állva a mogadori másik combját is átdöfi a késsel. Hogy menjek így el? Nem hagyhatom itt egyedül. Megtorpanok, és ökölbe szorítom a kezem - de mielőtt bármit tehetnék, a mogadori bal kezét Adelina nyakára kulcsolja, fölemeli a földről, és a jobbjában tartott karddal szíven szúrja. - Neeem! - kiáltom, azzal felugrom az egyik padra, és elindulok feléjük. Adelina szeme lecsukódik; de ahogy távozik belőle a lélek, utolsó mozdulatával a kése még leír egy ívet a levegőben. Aztán a penge kiesik a kezéből, és nagy csattanással a földre hullik. Egy másodpercig azt hiszem, elvétette a célt, de tévedek. A vágás olyan tiszta és tökéletes, hogy beletelik két teljes másodpercbe, mire a sötét vér

előbuggyan. A mogadori elengedi Adelinát, és térdre rogy. Két kézzel szorítja a nyakát, próbálja elállítani a vérzést, de vére vízesésként ömlik az ujjai között. Mély lélegzetet veszek. Kinyújtom a kezemet, és telekinézissel fölemelem Adelina kését a földről. Egy pillanatig hagyom lebegni, aztán mikor látom, hogy a mogadorinak elkerekedik a szeme, határozott mozdulattal a mellkasába vágom. Alakja a szemem láttára porlad el, a szürke hamu szétterül a templom kövén. Térdre borulok, és a karomba veszem Adelina élettelen testét. Két kezembe fogom az arcát, és magamhoz húzom. Ahogy összeér a homlokunk, kitör belőlem a zokogás. Meghalt, és hiába rendelkezem a gyógyítás tálentumával, biztosan tudom, hogy őt már nem lehet visszahozni az élők sorába. Segítségre van szükségem.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

MORGÁST

HALLOK

FEJEMET,

egy újabb hosszú hajú, fekete kabátos alakot pillantok

BALRÓL,

ÉS

AHOGY

ODAKAPOM

A

meg. Gyorsan talpra ugrom, de a mogadori már emeli is a kezét. Éles villanást látok, aztán erős ütést érzek a bal vállamon, amitől hanyatt vágódom. A belém hasító fájdalomtól elsötétül előttem a világ. Mintha áramot vezettek volna a csontjaimba: egész testemet átjárja a fájdalom. Nem érzem a bal karomat. A jobb kezemmel odanyúlok, és megtapogatom a jókora sebet a vállamon. Fölemelem a fejemet, és tehetetlenül nézek a közeledő mogadorira.

A védővarázslat - villan át az agyamon. Adelina mesélte még az utazásaink során, hogy csak a Bölcsek által meghatározott sorrendben ölhetnek meg minket. Ez a seb azonban elég súlyosnak tűnik, akár halálos is lehet. A bokámra pillantok, hátha megjelent még három forradás a korábbiak mellé - de nem, semmi nem változott. Akkor hogy lehetséges ez? Nem sebesíthetnek meg ilyen súlyosan... hacsak meg

nem tört a varázslat. Ahogy találkozik a tekintetünk, a mogadori hirtelen hamuvá porlad. Egy őrült pillanatig azt hiszem, a gondolataimmal végeztem vele, de aztán meglátom mögötte a másik mogadorit a kávéházból. Akinél a könyv volt, és aki elől elfutottam. Nem értem. Annyira önző volna, hogy akár egy társát is képes megölni, csak hogy ő végezhessen velem? - Marina! - szólít. - Meg... megöllek - fenyegetem remegő hangon. Folyik a vér a vállamból, csurog végig a karomon. Adelina holttestére pillantok, és újból elsírom magam. - Nem az vagyok, akinek hiszel - mondja a férfi, azzal odasiet hozzám, és a kezét nyújtja. - Nagyon kevés időnk van. Közétek tartozom, azért jöttem, hogy segítsek. Megfogom a kezét. Mi más választásom van? Fölsegít és maga után húz, kifelé a templomból. Végigsietünk az északi folyosón, aztán föl a második emeletre, majd tovább az északi toronyszoba felé. A vállamba minden egyes lépésnél kínzó fájdalom hasít. - Ki vagy te? - kérdezem. Kérdések százai cikáznak a fejemben. Ha tényleg közénk tartozik, miért várt ilyen sokáig, hogy elmondja? Miért hagyta, hogy mogadorinak higgyem? Vajon csakugyan megbízhatok benne? - Ssss - suttogja. - Maradj csöndben.

A dohos folyosón némaság honol, és ahogy a szűkebb részre érünk, döngő léptek zaját hallom az alsó szintről. Végül ott állunk a tölgyfaajtó előtt. Résnyire nyílik, és egy lány dugja ki rajta a fejét. Barna haj, kíváncsi barna szem, egérszerű vonások. Évekkel idősebbnek néz ki, de kétség nem férhet hozzá, hogy ő az. - Ella? - kérdezem. Tizenegy- tizenkét évesnek látszik. Arca, mely azonnal felragyog, amikor meglát, most vékonyabbnak tűnik. Kinyitja az ajtót, és belépünk. - Szia, Marina! - mondja. Nem ismerem meg a hangját. A férfi becsukja mögöttünk az ajtót, beékel egy vastag deszkát az ajtólap és a legalsó lépcsőfok közé, aztán elindulunk fölfelé a csigalépcsőn. Amikor fölérünk a toronyszobába, ismét végigmérem Ellát. Tágra nyílt szemmel, zavartan meredek rá. Már nem érzem a karomon csordogáló, ujjaimról csöpögő vért. - Marina, az én nevem Crayton - mutatkozik be a férfi. - Részvétem a Cépanod miatt. Bárcsak hamarabb ideértem volna! - Adelina meghalt? - kérdezi Ella idősebb változata. - Nem értem - motyogom még mindig őt bámulva. - Majd mindent elmagyarázunk. De most nincs rá időnk. Nagyon sok vért vesztettél - mondja Crayton. - Képes vagy másokat meggyógyítani, igaz? Magadat is meg tudod gyógyítani? Menekülés közben ez a lehetőség eszembe sem jutott, de most jobb tenyeremet a nyílt sebre helyezem, és erősen összpontosítok. Máris érzem a jeges bizsergést, ahogy a seb beforr. A zsibbadás lassan kiáll a kezemből és a karomból. Fél perc múlva már kutya bajom. - Legközelebb jobban vigyázz rá - szólal meg Crayton. - Sokkal fontosabb, mint gondolnád. Először nem értem, miről beszél, aztán ahogy követem a tekintetét, felkiáltok: - A Ládám! Hirtelen robbanás rázza meg a tornyot. Kő- és vakolatdarabok hullanak a falakról meg a mennyezetről. A következő robbanás ledönt a lábamról, és a nyomában még több kődarab záporozik körülöttünk. Telekinézissel megállítom és az ablak felé irányítom őket. - Minket keresnek, és hamarosan rájönnek, hol vagyunk - mondja Crayton. Ellára pillant, aztán megint rám. - Ő is közétek tartozik, a Lorien egyik Védője. - De hát túl fiatal! - ingatom a fejem. Még mindig képtelen vagyok megbarátkozni ezzel az idősebb Ellával. - Nem értem. - Hallottál már az aeternusokról? Megrázom a fejemet. - Mutasd meg neki, Ella.

A lány a szemem láttára változik át. Két karja rövidebb lesz, a válla keskenyebb; közel egy fejnyit veszít a magasságából, a súlya pedig nagyjából a felére csökken. De a legdöbbenetesebb az, ahogy az arca átalakul. Néhány másodperc alatt újra az a kislány lesz belőle, akit annyira megkedveltem. - Ő egy aeternus - magyarázza Crayton. - Képes változtatni a korát. - Nem... nem is tudtam, hogy ez lehetséges - dadogom. - Ella tizenegy éves - folytatja. - A második űrhajóval jöttünk a Lorienről, azzal, amelyik a tiétek után indult útnak. Csecsemő volt még, alig néhány órával a felszállás előtt született. Loridas, az utolsó életben maradt Bölcs feláldozta magát, hogy Ella egy napon majd átvehesse a helyét, és ugyanolyan képességekre, tudásra tehessen szert, mint ő. Még akkor is meredten nézek Craytonra, amikor Ella megfogja a kezemet, mint korábban már oly sokszor; de ez most valahogy más érzés. Rápillantok, és látom, hogy ismét fölvette idősebb, magasabb alakját. Amint megérzi a zavarodottságomat, gyorsan visszavedlik hétévessé: a négy év egy szempillantás alatt leolvad róla. - Ő a tizedik gyermek - mondja Crayton. - A tizedik Bölcs. Elterjesztettük azt a pletykát a szüleiről, hogy autóbalesetben meghaltak, és ideküldtük, hogy vigyázzon rád, figyeljen helyettünk is. - Ne haragudj, Marina, nem mondhattam el az igazat - szólal meg Ella bocsánatkérő hangon. - De te magad mondtad, hogy remekül tudok titkot tartani. - Igen - bólintok. - Arra vártam, hogy Adelina végre átadja neked a Ládát - mondja mosolyogva. - Hallottál már a tizedik Bölcsről? - kérdezi Crayton. - Egy különleges képességének köszönhetően Loridas az összes többi Bölcset túlélte. Minden alkalommal, amikor megöregedett, megfiatalította önmagát, és újra feltöltődött életerővel. - Te Ella Cépanja vagy? - A feladatomat tekintve igen, de mivel Ella még újszülött volt, hivatalosan nem jelöltek ki mellé Cépant. - Mogadorinak hittelek. -Tudom, de csak azért, mert félreértetted a jeleket. Amikor reggel Héctorral beszélgettem, épp azt akartam megüzenni vele, hogy a barátod vagyok. - De miért nem jöttél el hozzám mindjárt, amikor megérkeztetek? Miért kellett beküldened Ellát? - Próbáltam beszélni Adelinával, de amint megtudta, ki vagyok, azonnal bezárkózott, márpedig mindenképp meg kellett találnunk a Ládát. Anélkül nem vihettelek magammal. Ezért küldtem be Ellát, ő pedig elkezdte keresni, már jóval azelőtt, hogy megkérted rá. A mogadoriak jó ideje tudták, nagyjából merrefelé vagy, ezért mindent

elkövettem, hogy tévútra vezessem őket. Megöltem közülük párat, vagyis inkább jó néhányat, de leginkább azzal ügyeskedtem, hogy történeteket hintettem el innen több száz kilométerre lévő falvakban. Kitaláltam például egy sztorit egy fiúról, aki a feje fölé emelt egy autót, meg többfelé meséltem egy lányról, aki a tó vizén járt. Egy időre bevált a csel, de aztán rájöttek, hogy itt bújtál meg a Santa Teresában. Ám azt még akkor sem tudták, melyik vagy a sok lány közül. Aztán Ella megtalálta a Ládádat, te pedig kinyitottad, és akkor rögtön jöttem, hogy beszéljek veled. Mert azzal, hogy kinyitottad a Ládát, jeleztél a mogadoriaknak. - Azzal, hogy kinyitottam? - Igen. Rajta, nyisd csak ki! Elengedem Ella kezét, és megfogom a lakatot. Émelyegni kezdek, mert eszembejut, hogy Adelina meghalt, így most már egyedül is ki tudom nyitni. Leakasztom a lakatot, és fölemelem a Láda fedelét. A kristály, amit múltkor elejtettem, halványan világít. - Ne nyúlj hozzá! - figyelmeztet Crayton. - Ez a ragyogás azt jelenti, hogy valahol egy makrokozmosz be van kapcsolva. Ha megérinted a követ, elárulja, pontosan hol vagy. Nem tudom, kié lehet a működő makrokozmosz, de biztosra veszem, hogy a mogadoriak ellopták egyikőtökét. Halvány fogalmam sincs, miről beszél. - Mi az a makrokozmosz? - kérdezem. Feszülten rázza a fejét. - Most nincs időm mindent elmagyarázni - mondja. - Zárd vissza. Még mondana valamit, ám ekkor hirtelen dörömbölést hallunk a lépcső aljáról, aztán fojtott hangokat, de egy szót sem értünk az ismeretlen nyelvű beszédből. - Indulnunk kell! - Crayton sietve felkap egy nagy fekete bőröndöt. Kinyitja, és vagy tíz különböző lőfegyver, egy maroknyi kézigránát meg mindenféle tőr kerül elő belőle. Ledobja magáról a kabátját; alatta bőrmellényt visel. Gyors mozdulatokkal ráerősíti a fegyvereket, majd visszabújik a kabátba. A mogadoriak valamilyen nehéz tárggyal betörik a lenti tölgyfaajtót, és megindulnak fölfelé a lépcsőn. Crayton fog egy géppisztolyt, és belecsúsztat egy új tárat. - A hegyoldalba égetett jelek-jut eszembe. - Te csináltad? Bólint. -Túl sokáig vártam, és miután kinyitottad a Ládát, már nem lehetett észrevétlenül meglógni előlük. Ezért üzentem a többieknek. Remélem, eljutott hozzájuk a hír, és már úton vannak. Mert ha nem... Pár pillanatra elhallgat. - Mert ha nem, akkor nincs több ötletem. Most el kell jutnunk a tóhoz. Ez az egyetlen esélyünk.

Fogalmam sincs, miféle tóról beszél, és miért akar odamenni, de egész testemben reszketek, és semmi mást nem akarok, csak eltűnni innen. A lépések egyre közelednek. Ella megragadja a kezemet; ismét tizenegy éves. Crayton fölhúzza a fegyvert, hallom, ahogy az első töltény a helyére ugrik. Fölemeli a géppisztolyt, és a toronyszoba bejáratára céloz vele. - Van egy nagyon jó barátod a városban - mondja. -

Héctor? - kérdezem, és hirtelen rájövök, miről is beszélhettek ma

reggel a kávéházban. Crayton ezúttal nem hazugságokat terjesztett, hanem az igazat adta elő. - Igen, és reméljük, tartja a szavát. -

Héctor biztosan tartja - felelem, anélkül hogy tudnám, mit kért

tőle Crayton. - Benne van a nevében - teszem hozzá. - Fogd a Ládát! Lehajolok, és ahogy a hónom alá kapom a Ládát, a lépések elérik az utolsó lépcsőkanyarulatot. -

Maradjatok szorosan mellettem! - Crayton előbb Ellára néz,

aztán rám. - Az életkorát születésétől fogva képes változtatni mondja, és Ella felé biccent -, de még fiatal, nem fejlődtek ki a tálentumai. Vigyázz rá! És el ne engedd a Ládádat! - Ne aggódj, Marina - nyugtat meg Ella. - Gyors vagyok. - Készen álltok? -

Igen - feleli mindkettőnk nevében Ella, és megszorítja a kezemet. —

Mind golyóálló mellényt viselnek, ami szinte az összes földi

töltényt megállítja - magyarázza Crayton. - De én loricidba mártottam az enyémeket, és nincs az a pajzs, ami ettől megvédené őket. Egyenként ledarálom az összes rohadékot. - Összeszűkül a szeme. - Imádkozzatok, hogy Héctor odakint várjon ránk. - Ott lesz - válaszolom magabiztosan. Ekkor Crayton meghúzza a ravaszt, és el sem engedi, amíg az utolsó töltényt

is

ki

nem

lőtte

a

tárból.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET LEHÚZOTT

ABLAKKAL

HALADUNK.

NEM

SOKAT

mindkettőnknek az előttünk álló feladat jár a fejében. Sam biztos kézzel fogja a kormányt, miközben az autópályán száguldva átvágunk Virginián. - Szerinted Hatodiknak sikerül átjutnia? - kérdezi. - Biztos vagyok benne, de azt nem tudom, mi vár rá ott. - Nem volt semmi az a búcsúcsók. Kinyitom a számat, aztán becsukom. Tudod, hogy téged is kedvel - mondom nagyjából egy perc elteltével. - Persze, mint barátot. - Nem, nagyon is kedvel téged. Sam elvörösödik. Ja. Én is pont ezt vettem le abból, ahogy lenyomta a nyelvét a torkodon. Téged pedig megpuszilt, haver. Láttam. - Játékosan megütöm a mellkasát, és látom, hogy gondolatban újra átéli az arcára kapott puszit. - Miután megcsókoltam, megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy tetszik neked, és azt... A kocsi átlépi a záróvonalat. - Mit csináltál?! Nyugi, haver! Azért ne nyírj ki minket. - Sam visszakormányozza az autót a sávunkba. - Azt mondta, ő is kedvel téged. Ördögi vigyor terül szét az arcán. Érdekes - mondja, majd némi hallgatás után hozzáteszi: Azért ez az egész kissé hihetetlen. BESZÉLÜNK,

- Jesszusom, Sam. Gondolod, hogy hazudnék neked? - Nem arra mondom, ez az egész szitu hihetetlen. Hogy te meg

Hatodik valóságosak vagytok, meg hogy egy ellenséges idegen faj gyakorlatilag megszállta a bolygónkat, de senki nem tud róla. Kivájták egy hegy belsejét az egyik állam kellős közepén. Hogy nem vette ezt észre senki? Mit csináltak azzal a rengeteg földdel meg kővel, amit kihordták onnan? Még az ilyen ritkán lakott területeken is biztos akad valaki, akinek ez feltűnne. Kirándulók vagy vadászok. Hobbirepülők pilótái. Vagy a műholdaknak. És ki tudja, hány ilyen alapbázisuk vagy előőrsük vagy tudom is én, mijük van még a Földön? Egyszerűen érthetetlen, hogy jöhetnek-mehetnek ennyire szabadon. - Teljesen egyetértek - bólintok. - Én sem értem, de valami azt súgja, hogy még állati sok mindent nem tudunk arról, ami itt folyik. Emlékszel, mi volt a legelső összeesküvés-elmélet, amit előadtál nekem? - Nem. - Arról meséltél, hogy Montanában egy kisváros összes lakóját elrabolták a földönkívüliek, de a kormány szemet hunyt az eset fölött az idegenektől kapott technológiáért cserébe. Emlékszel? - Valami rémlik. - Ha belegondolsz, most már nem is tűnik akkora hülyeségnek. Lehet, hogy a technológiának semmi köze hozzá, és a kormány az emberrablásokba sem egyezik bele, de abban biztos vagyok, hogy létezik valamiféle egyezség. Mert totál igazad van, teljesen kizárt, hogy észrevétlenek tudjanak maradni. Egyszerűen túl sokan vannak. Sam nem felel. Ránézek, és látom, hogy mosolyog. - Mi az? - kérdezem. - Csak azon tűnődtem, hol lennék most, ha ti nem bukkantok föl. Valószínűleg az alagsorban gubbasztanék, és tovább gyártanám az összeesküvés-elméleteket apám elrablásáról. Évek óta ebből állt az életem. De a legfantasztikusabb az egészben az, hogy most már tényleg elhiszem, hogy életben van. Valahol fogva tartják, John. Tudom. És nektek köszönhetem, hogy tudom.

Remélem, igazad van - mondom. - Nagyon király, hogy Henrival miatta jöttünk Ohióba, mi pedig szinte azonnal összebarátkoztunk. Ez tényleg a sors keze. Sam elmosolyodik. - Vagy kozmikus együttállás. - Na, megszólalt az ufóbolond - felelem vigyorogva. Némi hallgatás után Sam megkérdezi: John, ugye biztos vagy benne, hogy az a csontváz a ciszternában nem az apámé? Abszolút. Hatalmas lorin csontváz volt. Jóval nagyobb bármilyen emberénél. - És mit tippelsz, ki lehetett az? - Fogalmam sincs. De remélem, nincs nagy jelentősége. -

*** Négy óra múlva végre meglátjuk az Anstedet jelző táblát: még hat mérföld. Szó nélkül haladunk el mellette. Aztán Sam lehajt az autópályáról, és egy szűk, kétsávos hegyi úton kanyargunk tovább fölfelé, míg végül elérünk a városig. Lassan begurulunk, majd a város közepén felszerelt egyetlen közlekedési lámpánál balra fordulunk. - Sólyomfészek, igaz? - Igen, pár mérföld ezen az úton - mondja Sam. Ott van elrejtve a térkép, amit Hatodik rajzolt három évvel ezelőtt.

***** A térkép pontosan ott van, ahol Hatodik elmondása szerint lennie kell: a Sólyomfészek Parkban, nem messze a folyótól. Pontosan negyvenhét lépést kell megtennünk a sétaösvényen Sammel és Bernie Kosarral, hogy eljussunk a fához, aminek az oldalán meglátjuk a mélyen belevésett jelet: E6. Ott jobbra letérünk az ösvényről, és a fa mellett elhaladva megteszünk újabb harminc lépést. Aztán élesen balra kanyarodunk, és nagyjából százötven méterre meglátunk egy fát, amelyik jóval a társai

fölé magasodik. A fa gyökerei alatti üregben egy fekete műanyagdobozban pedig ott találjuk a térképet, ami elvezet a barlanghoz. Visszamegyünk az autóhoz, és újabb tizenöt mérföldnyi kocsikázás után rákanyarodunk egy elhagyatott földútra. Ez az út visz a legközelebb a barlanghoz: északi irányból öt mérföldre meg tudjuk közelíteni. Sam kiveszi a zsebéből a címet, amit Hatodik egy blokk hátára írt, és berakja a kesztyűtartóba. Aztán meggondolja magát, előveszi, és visszadugja a zsebébe. - Itt is ugyanolyan biztonságban van - mondja. A xitharist egy tekercs szigetelőszalaggal együtt bedobom Hatodik hátrahagyott táskájába, Sam pedig a vállára veszi a táskát. Megforgatom a tőrt a kezemben, aztán a farzsebembe csúsztatom. Kiszállunk a kocsiból, bezárom az ajtókat. Bernie Kosar izgatottan ugrál körülöttem. Már csak néhány óránk van naplementéig, úgyhogy igyekeznünk kell. Sötétben valószínűleg még a Lumennel sem találnám meg a barlang bejáratát. Samnél van a térkép. A lap jobb szélére Hatodik egy vastag X-et rajzolt. Most a bal szélén vagyunk; a két pontot kacskaringós út köti össze. Egy folyómeder mentén kell haladnunk, és különböző jellegzetes tereptárgyakat fogunk látni, amiket Hatodik gondosan feltüntetett a térképen. Teknős-szikla. Horgászbot. Kerek lapály. Királyi trónus. Szerelmes csók. Kilátó. Sammel egyszerre emeljük föl a fejünket, és mindketten rögtön meglátjuk a teknős páncéljára emlékeztető sziklát úgy ezerlépésnyire. Bernie Kosar is vakkant egyet. - Ha nem tévedek, megvan, merre kell indulnunk - mondja Sam. Követjük a térkép által kijelölt útvonalat. Nincs sem ösvény, sem más, ami arra utalna, hogy egy idegen bolygónak - vagy akár a Földnek - a lakói birtokba vehették ezt a területet. Amikor a Teknős-sziklához érünk, Sam kiszúr egy kidőlt fát, ami negyvenöt fokos szögben támaszkodik egy sziklának, és pont úgy néz ki, mint egy türelmesen kapásra váró horgász botja. Miközben folytatjuk utunkat, a napkorong egyre lejjebb süllyed a nyugati horizonton.

Minden egyes lépés újabb esély arra, hogy visszaforduljunk - mégsem tesszük. - Nagyszerű barát vagy, Sam Goode - szólalok meg. - Te sem vagy rossz haver - feleli Sam. Aztán hozzáteszi: Egyfolytában remeg a kezem. A Királyi trónus után, ami egy magas, háttámlás székre emlékeztető szikla, azonnal meglátom a két egymásnak dőlő fát. Ágaik összeérnek, mintha ölelkeznének. Elmosolyodom, és egy pillanatra megfeledkezem róla, mennyire félek. - Már csak egy van - mondja Sam, és ezzel máris visszaránt a valóságba. Öt perc elteltével elérjük a Kilátót. Összesen hetven percig tartott az út. Az árnyékok közben megnyúltak, ahogy a nap lassan lejjebb ereszkedett az égen. Egyszer csak dühödt morgást hallok oldalról. Lenézek. Bernie Kosar vicsorog, hátán feláll a szőr, szeme a barlangra szegeződik. Lassan hátrálni kezd. - Nyugi, Bernie - csitítom, és megveregetem a hátát. Sammel hasra vetjük magunkat, és a völgy túloldalán lévő barlangot figyeljük, amelynek szinte észrevehetetlen a bejárata. A nyílás sokkal nagyobb, mint gondoltam, legalább hat méter az átmérője, de remekül álcázták. Valamilyen hálóval vagy ponyvával fedték be, ami teljesen beleolvad a környezetébe; csak az veszi észre, aki kimondottan ilyesmit keres. - Tökéletes rejtekhely - suttogja Sam. - Az bizony. Idegességem máris rettegéssé változik. Keveset tudunk a barlangról, de abban biztosak lehetünk, hogy gyilkos eszközökben - fegyverekben, bestiákban, csapdákban - nem szenvednek hiányt a mogok. Könnyen lehet, hogy húsz percen belül meghalok. És velem együtt Sam is. - Kinek az ötlete is volt ez? - kérdezem. Sam felhorkan. - A tiéd. - Hát, vannak néha hülye ötleteim. - Ez igaz, de valahogy vissza kell szereznünk a Ládát.

Annyi minden van benne, amit még használni se tudok... de lehet, hogy ők igen. - Hirtelen megakad valamin a tekintetem. - Látod a bejárat előtti részt? - kérdezem, és a barlang előtt elszórtan emelkedő sötét halmokra mutatok. - Azokat a sziklákat? - Azok nem sziklák. Hanem döglött állatok. Sam a fejét ingatja. - Remek. Nem kellene meglepődnöm, hiszen Hatodik felkészített minket erre, a látvány mégis tovább fokozza a félelmemet, pedig azt hittem, jobban már nem is retteghetnék. Lázasan zakatol az agyam. Na jó - mondom végül, és felülök. - Vágjunk bele, jobb alkalom úgysem lesz. Megpuszilom Bernie Kosar feje búbját, és megsimogatom a hátát, remélve, hogy nem most látom utoljára. Kérlel, hogy ne menjek, de azt felelem neki, hogy nincs más választásom. - Szuper társ vagy, Bernie. Szeretlek, pajtás. Aztán felállok. Megfogom a pólóm alját, és benyúlok vele a táskába a xitharisért, vigyázva, nehogy hozzáérjek. Sam a karóráját nyomkodja, beállítja visszaszámlálásra. Nem fogjuk tudni leolvasni, ha láthatatlanok leszünk, de amikor letelik a hatvan perc, az óra csipogni kezd - persze addigra már nyilván enélkül is észrevesszük, hogy múlik a kő hatása. - Készen állsz? - kérdezem. Megtesszük az első lépést, aztán a másodikat; elindulunk az ösvényen, ami nagy valószínűséggel a végzetünk felé vezet. Csak egyszer fordulok hátra, amikor már majdnem elértük a barlang bejáratát - és látom, hogy Bernie Kosar minket néz. -

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

OLYAN

KÖZEL

LOPAKODUNK

A

BARLANGHOZ,

AMENNYIRE

csak észrevétlenül lehet, és lekuporodunk egy fa mögé. A xitharist egy darab szigetelőszalag ragacsos oldalára teszem. Sam feszülten figyeli a mozdulataimat, ujja az órája fölött várakozik. - Mehet? - kérdezem. Bólint. A xitharist és a ragasztószalagot a mellkasomra szorítom. Abban a pillanatban láthatatlanná válok, Sam pedig halk csippantással elindítja az óráját. Megfogom a kezét, kibújunk a fa mögül, és futunk a barlang bejárata felé. Csak az előttünk álló feladat lebeg a szemem előtt, minden mást kiiktattam a gondolataim közül, így már nem vagyok annyira | ideges, mint az idevezető úton. A barlang bejáratát jókora álcázó ponyva fedi. Óvatosan átkígyózunk az állattetemek között, ami nem könnyű feladat, mivel nem látjuk a lábunkat. Kint nem állnak mog őrök, ezért egyenesen a ponyvához sietek, és kissé túl nagy lendülettel lebbentem félre. Amint belépünk, négy őr ugrik föl a székéről. A kezükben ugyanolyan henger alakú fegyverek, mint amilyet Floridában szorítottak a homlokomhoz. Egy pillanatra megdermedünk Sammel, aztán csöndben továbbosonunk, remélve, hogy a ponyva hirtelen mozgását a szél számlájára írják. Hűs szellő áramlik a szellőzőrendszerből, ezért odabent meglepően friss a levegő. Nem erre számítottam a bejárat körül terjengő mérges gázok után. A szürke falak simára vannak csiszolva; az egymástól tíz-tizenkét lépésnyire sorakozó halvány fényforrásokat elektromos vezeték köti össze. Észrevétlenül elmegyünk több felderítő mellett. Az idő rövidsége mindkettőnket feszültté tesz. Futólépésben haladunk, aztán néha

sprintelünk, máskor viszont lábujjhegyen járunk. Amikor a talaj meredeken lejteni kezd, oldalazva lépkedünk lefelé. A levegő lassanként fullasztóan meleggé válik, és az alagút végén pirosas izzás tűnik fel. Elértük a barlang központi termét. A hatalmas csarnok sokkal nagyobb, mint azt Hatodik beszámolója alapján képzeltem. A kör alakú helyiség falán spirális ívű párkány fut végig, le egészen az aljáig. A hely leginkább egy méhkaptárra emlékeztet. Ráadásul tele van mogokkal - százával nyüzsögnek körülöttünk, az alagútnyílásokat összekötő keskeny, boltíves hidakon jönnek-mennek. A barlang alja és mennyezete közti távolság lehet vagy nyolcszáz méter, és Sammel nagyjából a felénél lehetünk. Két hatalmas oszlop támasztja alá a barlang tetejét, nehogy beomoljon. A falat megszámlálhatatlan mennyiségű oldalalagút bejárata pettyezi. - Uramisten! - suttogja Sam elképedve. - Ezt hónapokig tartana átkutatni. Mágnesként vonzza a tekintetemet az odalent fortyogó, kisebb tónak is beillő zöld folyadék. Még ilyen távolságból is érzem a belőle sugárzó hőt. A gyilkos forróság ellenére legalább húsz-harminc mogadori serénykedik a trutymó körül. Talicskaszámra hordják a bugyborékoló mérget. A zöld tó mögött észreveszek még valamit. - Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, mi lehet abban a böszme rácsokkal lezárt alagútban - súgom Samnek. A járat legalább háromszor olyan magas és széles, mint amin bejöttünk, és a rácsok az elején elég vastagok ahhoz, hogy bármilyen bestiát feltartóztassanak. Halljuk a szörnyek mélyről jövő, szomorú ordítását. Egyvalami rögtön nyilvánvaló: nem egy, és nem is két bestiát tartanak a rácsok mögött. - Ez tényleg hónapokba telne - suttogja Sam ismét hitetlenkedő hangon. - Nekünk viszont már egy óránk sincs - súgom vissza. - Úgyhogy nyomás! - Szerintem azokat a sötét, keskeny járatokat kapásból kihúzhatjuk. - Egyetértek. Kezdjük akkor azzal, amelyik pont szemben van. - A szemközti alagút szélesebb és jobban ki van világítva, mint a többi. A kibe igyekvő mogok nagy számából ítélve egyfajta főfolyosó lehet. A

bejáratához vezető híd meglehetősen hosszú, és alig fél méter széles. Mit gondolsz, menni fog? - Mindjárt kiderül - feleli Sam. - Ki menjen előre? - kérdezem. - Majd én. Bizonytalan léptekkel elindul. Mivel kézen fogva kell mennünk, az első harminc-negyven lépést oldalazva tesszük meg. Őrjítő lassúsággal haladunk. Ha visszafelé is erre jövünk, biztosan kicsúszunk az időből. - Az a fontos, hogy ne nézz le - figyelmeztetem Samet. - Megkímélhetnél az ilyen hülye közhelyektől! - förmed rám. Lassan araszolunk tovább. Jó lenne, ha legalább most látnám a lábamat. Minden idegszálammal arra koncentrálok, nehogy leessek, ezért nem veszem észre, hogy Sam megállt előttem, és nekiütközöm, amitől kis híján mindketten a mélybe zuhanunk. - Mi van? - kérdezem torkomban dobogó szívvel. Felnézek, és rögtön látom, miért állt meg. Egy mogadori katona közeledik felénk. Futólépésben jön át a hídon, és már olyan közel van, hogy alig néhány másodpercünk maradt reagálni. - Nem lehet félreállni - mondja Sam. A katona egyre közelebb ér. Az egyik kezével valamilyen csomagot szorít magához. Érzem, hogy Sam lekuporodik, és amikor a mog elénk ér, egy jól irányzott rúgással kisöpri alóla a lábát. A katona leesik a hídról, de fél kézzel még sikerül megkapaszkodnia. A csomag a másik kezéből a mélybe hullik. A mog felüvölt fájdalmában, amikor láthatatlan lábammal rátaposok az ujjaira. Elengedi a hidat, és hosszú zuhanás után vérfagyasztó csattanással ér földet. Sam sietve továbbindul, mielőtt újabb gond adódna. Az összes mog félbehagyja, amit éppen csinál, és döbbenten merednek egymásra. Nem tudom eldönteni, hogy balesetnek vélik-e a történteket, vagy tisztában vannak vele, hogy illetéktelenek hatoltak be a barlangjukba. Sam megkönnyebbülten szorítja meg a kezem, amikor átérünk a túloldalra, aztán magabiztosan előrelendül. Úgy látszik, a katona megölése meghozta az önbizalmát.

Elindulunk a széles, forgalmas folyosón - és hamar rájövünk, hogy alaposan melléfogtunk. A folyosóról nyíló szobák többnyire privát helyiségek, az egész szárny a mogok lakórészlegének tűnik: ágyakkal felszerelt kisebb termek, egy jókora étkező több száz asztallal, lőtér. Visszamegyünk a bejárathoz, és megpróbálkozunk az egyik szomszédos alagúttal, de az eredmény ugyanaz. Aztán bekukkantunk egy harmadikba is. A kanyargó járatot követve egyre beljebb jutunk a hegy gyomrába. A főfolyosóról számos leágazás nyílik. Találomra benézünk egyikbemásikba. A központi csarnokot leszámítva az egész hegyet egymásba kapcsolódó nyirkos folyosók hálózzák be, melyekben egy csomó kutatólaboratórium található teli vizsgálóasztalokkal, számítógépekkel és csillogó, éles műszerekkel. Több olyan labor mellett is elhaladunk, amit szívesen megnéznénk közelebbről, ha lenne rá időnk. Már legalább két mérföldet megtettünk, és minden újabb folyosóval, ahol nem találunk semmit, egyre nő bennem a feszültség. - Maximum tizenöt percünk lehet hátra, John. - Tudom - suttogom ingerülten. Kezdem elveszíteni minden reményemet. A következő kanyar után az alagút meredeken lejteni kezd, és egyszer csak egy börtöncellákkal teli folyosóra érünk. Sam azonnal megtorpan, és a kezemet megszorítva jelez, hogy én is álljak meg. Huszonöt-harminc mogadori őrködik a folyosón, ahol úgy negyven cella lehet. A zárkákat nehéz acélajtók védik, mindegyik előtt elektromosságtól lüktető kék erőtér világít. - Látod ezeket? - kérdezi Sam. Tudom, hogy az apjára gondol. - Várjunk csak... - Hirtelen úgy érzem, mintha villanyt gyújtottak volna a fejemben. Hiszen annyira kézenfekvő a megoldás! - Mi az? - Tudom, hol van a Láda. - Komolyan mondod? - Hogy lehettem ilyen hülye?! - suttogom. - Sam, ha választanod kéne egy helyet ebben a pokoli üregben, ahova semmiképp nem akarsz belépni, melyik lenne az?

- A bestiák ketrece - vágja rá habozás nélkül. - Pontosan - felelem. - Gyerünk, igyekezzünk.

Elindulunk vissza a barlang közepe felé. Épp mielőtt magunk mögött hagynánk a börtöncellákat, az egyik ajtó hangos csattanással feltárul. Sam azonnal ránt egyet a kezemen, hogy álljak meg. - Odanézz! - súgja. Épp a legközelebbi zárka ajtaja nyílt ki. Belép rajta két őr. Néhány másodpercig dühösen magyaráznak valamit a maguk nyelvén, aztán közrefogják a rabot - egy sápadt, lesoványodott, húszas évei végén járó férfit -, és kivonszolják a folyosóra. A szerencsétlen annyira le van gyengülve, hogy járni is alig tud. Sam ujjai megfeszülnek a kezemen, amint az őrök a szemünk láttára taszigálják maguk előtt. Az egyik mog kinyit egy másik ajtót, és a következő pillanatban mindhárman eltűnnek mögötte. - Szerinted kiket tarthatnak itt fogva? - kérdezi Sam, amikor elkezdem magam után húzni. - Mennünk kell - sürgetem. - Erre most nincs időnk. - Itt embereket kínoznak, John - mondja, amikor végre elérünk a központi részhez. - Emberi lényeket. - Tudom. - Az óriási csarnokot pásztázom, keresem a leggyorsabb utat lefelé. Minden tele van mogokkal, de már annyira megszoktam őket, hogy nem is zavarnak különösebben. Ráadásul valami azt súgja, nemsokára még a felderítőknél és a katonáknál is sokkal ijesztőbb lényekkel kerülök szembe. - Csupa olyan embert, akiről a családja nem tudja, hova tűnhetett suttogja Sam. - Tudom, tudom, de most nem érünk rá velük foglalkozni. Majd megbeszéljük, ha kijutottunk innen. Talán Hatodiknak van valamilyen terve. Futni kezdünk a spirál alakban lejtő párkányon, aztán elindulunk lefelé egy hosszú létrán, de hamar kiderül, hogy létrán leereszkedni gyakorlatilag lehetetlen úgy, hogy közben egymás kezét fogjuk. Lenézek a mélybe. Még mindig nagyon messze járunk.

- Le kell ugranunk - állapítom meg. - Különben legalább tíz perc, mire lejutunk. - Le akarsz ugrani? - kérdezi Sam hitetlenkedve. - Az kész öngyilkosság. - Ne aggódj - nyugtatom meg. - Elkaplak. - Hogy a fenébe akarsz elkapni, ha közben végig fogom a kezedet? De nincs időnk vitatkozni. Veszek egy nagy levegőt, és elrugaszkodom. Úgy negyven méterre lehetünk a barlang aljától. Sam felüvölt, de a folyamatos munkazaj elnyomja a hangját. Olyan erővel érek földet, hogy hanyatt vágódom, de Sam kezét nem engedem el, még akkor sem, amikor rám zuhan. - Soha többé ne csinálj ilyet! - mondja, miközben feltápászkodik. Odalent olyan forróság van, hogy alig kapunk levegőt, ennek ellenére futólépésben megkerüljük a zöld tavat, és a bestiákat fogva tartó vasrácsok felé igyekszünk. Amikor odaérünk, hűs levegő csap az arcomba a rácsok közül, és rájövök, hogy ezeket a folyosókat a szellőzőrendszer óvja meg a zöld folyadék mérgező kipárolgásától. - John, szerintem nincs több időnk - mondja Sam könyörgő hangon. - Tudom - mondom, és elengedek magam mellett tíz mogot. Belépünk a sötét alagútba. A falakat valamilyen nyálkás réteg borítja. A folyosó mindkét oldalán rácsokkal lezárt fülkék sorakoznak. Középen tíz hatalmas ipari ventilátor fújja a levegőt a bejárat felé, ahonnan jöttünk, így a hőmérséklet és a páratartalom egészen elfogadható. Némelyik kamra viszonylag kicsi, mások viszont hatalmasak, de kivétel nélkül mindegyikből vérfagyasztó hangok szüremlenek ki. Bal kéz felől az egyik ketrecben húsz-harminc kraul ugrál egymás hegyénhátán, és éles, sipító hangokat hallatnak. Jobbra sátáni külsejű, farkas méretű kutyák vicsorognak. A szemük sárgán villog, a testükön nincs egyetlen szőrszál sem. Mellettük egy trolira emlékeztető lény raboskodik, melynek orrát hatalmas bibircsókok borítják. Az egyik nagyobb cellában egy jókora piken járkál fel és alá, a levegőt szimatolva. Akár az is lehet, amelyik reggel lerombolta a fél börtönt. - Szerintem a kisebb termeket nyugodtan kihagyhatjuk - mondom. Ha a Láda itt van, akkor biztos a legnagyobb cellában őrzik, a folyosó

végén. Meg se próbálom kitalálni, milyen szörny az, amelyiknek ekkora ajtó kell. - Már csak másodperceink lehetnek hátra, John. - Akkor jobb, ha igyekszünk. - Gyorsan magammal húzom Samet, de közben azért vetek egy-egy pillantást a ketrecbe zárt, borzalmasabbnál borzalmasabb lényekre: sárkányszerű szárnyas teremtmények, hatkarú, vörös bőrű szörnyetegek, hat-hét méter magas pikenek, hüllőszerű mutáns háromágú szarvval, egy áttetsző bőrű torzszülött, amelyiknek látszanak a belső szervei. - Azt nézd! - Megtorpanok egy terem előtt, amelyik tele van hatalmas, henger alakú tartályokkal és üstökkel. A legtöbb ezüstszínű, de akad köztük kettő, amelyik rézből készült, és hőmérő van hozzáerősítve. Ez lehet a kazánház. - Szóval ez működteti ezt az egész rejtekhelyet - mondja Sam. - Nagyon úgy fest - felelem. A legmagasabb tartály egészen a mennyezetig ér; az üstöket vastag csövek és vezetékek kötik össze. A nagy tartály mellett egy kapcsolószekrény van a falra erősítve, amiből elektromos vezetékek lógnak ki. - Gyerünk már! - mondja Sam, és türelmetlenül megrántja a kezemet. Futva tesszük meg a folyosó végéig hátralévő utat. Vastag, legalább tizenöt méter magas és ugyanolyan széles acélajtó zárja le az utolsó kamrát. Mellette egy kisebb faajtó. Ez utóbbi nincs bezárva. A következő pillanatban ki is derül, miért. - Szent isten! - suttogja Sam, amikor megpillantja az elképesztő méretű bestiát. Egy pillanatra nekem is elakad a lélegzetem, és kikerekedett szemmel bámulom a helyiség másik végében gubbasztó hatalmas lényt. A szeme csukva, a mellkasa ütemesen hullámzik föl-le. Állva lehet vagy tizenöt méter magas, és amennyire meg tudom ítélni, emberszerű a testfelépítése, csak a karjai sokkal hosszabbak a törzséhez képest. - Én ide be nem megyek - jelenti ki Sam. - Biztos vagy benne? - kérdezem, azzal oldalba bököm. - Odanézz! Elfordítja a tekintetét a szörnyetegtől, és ő is meglátja a ketrec közepén emelkedő vaskos kőtalapzatot, amin ott áll a Ládám.

Közvetlenül mellette pedig egy másik, szinte teljesen ugyanolyan. Csak arra várnak, hogy elvigyük őket. Persze ehhez előbb föl kéne nyitnunk a köréjük zárt rácsos kalickát, amit zümmögő elektromos erőtér és gőzölgő zöld folyadékkal teli vizesárok vesz körül. Hogy a gubbasztó bestiáról ne is beszéljünk. - Az nem Hatodik Ládája - szólalok meg. - Micsoda? Hát ki másé lenne? - kérdezi Sam zavartan. Valahogy ránk találtak, Sam. Floridában csak úgy bukkanhattak a nyomunkra, ha sikerült kinyitniuk Hatodik Ládáját. - Igen, tudom. De azon ott rajta van a lakat. Miért tették volna vissza, amikor valószínűleg nem kis fáradságukba kerül leszedni róla? Szerintem ezt a Ládát még nem nyitották ki. - Mondasz valamit. Bármelyikünké lehet - suttogom a fejemet ingatva. - Ötödiké, Kilencediké vagy bárkié, aki még életben van. - Szóval ellopták a Ládát, de a Védőt nem ölték meg? Én is életben vagyok még. Lehet, hogy ugyanúgy fogva tartják, mint annak idején Hatodikat - felelem. Samnek nem marad ideje válaszolni, mert a karórája hirtelen csipogni kezd. Három másodperc múlva szirénák százainak vijjogása verődik vissza a barlang falairól. - A francba! - nézek Samre. - Látlak. Bólint. Az arcára kiül a pánik. Elengedi a kezemet. - Én is téged. Elnézek a válla fölött, és látom, hogy a bestia fölnyitja kifejezéstelen fehér szemét, és ránk fókuszál a tekintetével.

HARMINCADIK FEJEZET

MÉG AKKOR IS CSÖNG A FÜLEM, AMIKOR A F E G Y V E R R O P O G Á S már abbamaradt. Füst kígyózik elő a fegyver csövéből, de Crayton nem vesztegeti az időt: kicsattintja az üres tárat, és azonnal másikat csúsztat a helyére. A levegő megtelik szállongó hamuval. Ellával Crayton mögött állunk, és várunk. Crayton nem engedi le a géppisztolyt, ujja a ravaszon. Hirtelen újabb mogadori bukkan fel a lépcső tetején, de Crayton a gyorsabb, egy sorozattal szinte kettévágja. A mogadori elporlad, mielőtt nekicsapódna a falnak. Azonnal egy másik ugrik a helyére, a kezében ugyanolyan fényesen villanó fegyver, amilyennel a társa eltalálta a vállamat a templomban, de Crayton vele is végez, mielőtt tüzet nyithatna ránk. - Úgy látszik, már tudják, hogy itt vagyunk. Gyerünk! - kiáltja, azzal elindul lefelé a lépcsőn. Arra sem marad időm, hogy felajánljam: kilebegtetem őket az ablakon. Ella továbbra is fogja a kezemet. Crayton a második forduló után megáll, és a szemére szorítja az ujjait. - Túl sok hamu ment a szemembe. Semmit nem látok - mondja. - Marina, menj előre. Ha látsz valakit, csak sikíts, aztán ugorj el az útból. A láda még mindig a bal kezemben van. Ella jön középen, egyik kezével az én kezemet fogja, a másikkal Craytonét. Alighogy kilépünk a bezúzott tölgyfaajtón, a torony felrobban fölöttünk. Sikítva elvetődöm, és magammal rántom Ellát is. Crayton ösztönösen tüzelni kezd. A fegyvere ijesztő sebességgel köpködi a golyókat - nyolc-tíz lövedéket másodpercenként -, és látom, ahogy egy egész csapatnyi mogadori foszlik semmivé a szemünk előtt. Crayton leengedi a géppisztolyt. - Marina? - kérdezi előrebökve a fejével, de még mindig vakon. Megfordulok, és végigpillantok a hamuval borított folyosón.

- Azt hiszem, tiszta a levegő. - De abban a pillanatban, ahogy ezt kimondom, egy mogadori ugrik elő az egyik ajtónyílásból, és tüzet nyit ránk: vakítóan fényes fehér meteorit süvít felénk. Még épp időben sikerül lebuknunk előle, a fehér halál egy hajszállal célt téveszt. Crayton villámgyorsan emeli a fegyverét, és viszonozza a tüzet. A mogadori azonnal meghal. Én megyek elöl. Fogalmam sincs, Crayton hány mogadorit ölhetett meg, de bokáig gázolunk a hamuban. A lépcső tetején megtorpanunk. Az ablakon beszűrődő fény a levegőben lebegő hamu ellenére is megvilágítja a folyosót. Craytonnak valamennyire kitisztult a látása. Fegyverét a mellkasához szorítva lekuporodik a saroknál. A kijárattól már csak ez a rövid lépcső, a templom és az előcsarnok választ el minket. Crayton vesz egy nagy levegőt, biccent, aztán előreszegezett fegyverrel kiugrik a sarok mögül. De nincs ott senki, akire lőhetne. - Gyertek - mordul hátra. Futva követjük a templom főhajójában. A falak teljesen megfeketedtek a tűztől. Egy másodpercre megpillantom Adelina holttestét: kicsinek és törékenynek tűnik messziről. Belesajdul a szívem a látványba. Utolsó szavai még mindig a fülemben csengenek: Légy bátor, Marina! Robbanás rázza meg a templom falát közvetlenül mellettünk. Kövek repülnek felénk, mire ösztönösen fölkapom a kezemet, hogy megvédjem magamat és Ellát, ám Craytont eltalálja az egyik kő, és nekicsapja a szemközti falnak, ahol fájdalmas nyögéssel a földre zuhan. A fegyvere kiesik a kezéből, és csattogva odébb csúszik a kövezeten. A robbanás ütötte lyukon egy mogadori lép a templomba. Az ő kezében is ugyanolyan villogó fegyver van, mint a többieknél. Fölemelem a karomat, telekinézissel hátralököm a támadót, aztán a kezembe rántom Crayton géppisztolyát, és meghúzom a ravaszt. A fegyver sokkal nagyobbat rúg, mint amekkorára számítottam, majdnem kiesik a kezemből. De gyorsan összeszedem magam, és addig tüzelek, míg a mogadori el nem porlad. -Tessék - mondom, azzal Ella kezébe nyomom a gépfegyvert. Olyan természetességgel markolja meg, hogy rögtön látom rajta: tudja, hogyan kell használni. Craytonhoz sietek. Eltört a karja, a fején pedig csúnyán vérzik egy seb. A szeme azonban nyitva, és tiszta a tekintete. Megfogom a csuklóját, és

behunyom a szemem. A jeges bizsergés végigkúszik a testemen, és átvándorol az övébe. Látom, ahogy a csontok visszaállnak a helyükre a bőre alatt, az arcán pedig előbb beheged, majd teljesen eltűnik a seb. A mellkasa olyan gyorsan emelkedik és süllyed, hogy attól félek, mindjárt felrobban, de aztán végre lecsillapodik. Felül, és megmozgatja a karját. - Szép volt - mondja. Visszaveszi a fegyvert Ellától, aztán a falon keletkezett lyukon át kimászunk a Santa Teresa udvarára. A kapu felé tartva egyetlen árva lélekkel sem találkozunk. Crayton jobbra-balra pásztáz a gépfegyverrel, készen arra, hogy tüzet nyisson. Hirtelen mozgást látok a válla fölött, és torkolattűz villan a katedrális tetején. Egy vállról indítható rakéta száguld felénk. Minden erőmre szükségem van, hogy el tudjam téríteni, és végre az utolsó pillanatban sikerül valamennyire félrebillentenem. A rakéta pár centivel elkerüli Craytont, aztán eltűnik a hegyoldal irányába. Jókora robbanással csapódik be a sziklafalba. Kirontunk a kapun, Crayton fölemeli a fegyvert, és körülnéz. Csalódottan megrázza a fejét. A hátunk mögött kivágódik a templom ajtaja. - Nem jött el - mondja Crayton, de még mielőtt megfordulhatna, hogy tüzet nyisson, az utca túlsó végén felbőg egy motor. Héctor furgonja maga mögött hagyja az álcázáshoz használt műanyag ponyvát, és nyaktörő sebességgel száguld felénk. Héctor tágra nyílt szemmel markolja a kormányt, és amikor odaér mellénk, beletapos a fékbe. A furgon csikorgó kerekekkel megáll, Héctor áthajol az anyósülésen, és kinyitja az ajtót. Bedobom a Ládát, aztán Ellával gyorsan beugrunk mellé. Crayton előbb még kiüríti a tárat a templomból kilépő mogadoriakra, de túl sokan vannak, nem tudja mindegyiket leszedni. Amikor az utolsó töltényt is kilőtte, bevágódik a kocsiba, és becsapja az ajtót. A furgon kerekei kipörögnek a macskakövön, aztán előrelendülünk. Újabb rakéta csapódik be mögöttünk, de addigra már a Calle Principalon száguldunk lefelé. - Szeretlek, Héctor! - Olyan melegség önti el a szívemet, ahogy meglátom a kormány mögött, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. - Én is szeretlek, Marina. Mindig mondtam, hogy számíthatsz Héctor Ricardóra, ő majd gondodat viseli.

- Sosem kételkedtem benned - hazudom; hiszen éppen ma délelőtt gondoltam róla, hogy elárult. Leérünk a domb aljára, és elviharzunk a város végét jelző tábla mellett. Kinézek a hátsó ablakon, és a gyorsan zsugorodó kolostort figyelem a távolban. Tudom, hogy utoljára látom, és bár évek óta várom ezt a pillanatot, most mégis úgy érzem, hogy Adelina halála szent hellyé tette számomra a Santa Teresát. Hamarosan a város is elmarad mögöttünk. - Hálás köszönetem, Senorita Marina - szólal meg Héctor. - Mit köszönsz? - Tudom, hogy te gyógyítottad meg az édesanyámat. Elmondta, hogy te voltál az ő angyala. Ezt sosem fogom tudni meghálálni. - Már meg is tetted, Héctor. Örülök, hogy segíthettem. Megrázza a fejét - Nem, még nem háláltam meg, de esküszöm, mindent meg fogok tenni. Miközben Crayton újratölti a géppisztolyt, és gyorsan ellenőrzi a többi fegyvert, Héctor őrült tempóban hajt tovább a kanyargós, beláthatatlan úton. Rázkódva robogunk a hepehupás aszfalton, dombra föl, kanyarba be. De bármilyen sebesen haladunk is, kisvártatva feltűnnek mögöttünk a mogadoriak járművei. - Ne törődj velük - mondja Crayton. - Csak jussunk el a tóig. Héctor tövig nyomja a gázpedált, a mogadoriak konvoja azonban így is közeledik. Tíz perc múlva egyszer csak elsuhan valami néhány centivel a furgon fölött, és nem sokkal előttünk felrobban. Héctor ösztönösen behúzza a nyakát. - Uramisten! - kiáltja. Crayton megfordul, a fegyvere markolatával kiveri a hátsó ablakot, és tüzelni kezd. A konvoj élén haladó kocsi felborul, mire mindnyájan örömujjongásban törünk ki. - Ez legalább lelassítja őket - mondja Crayton, és gyorsan újratölti a gépfegyvert. Valóban nyertünk néhány percnyi egérutat, de ahogy túljutunk a dombtetőn, és az út egyre jobban lejt, a mogadoriak autói ismét megközelítenek minket. Héctor minden hajtűkanyarban elmormol egy

imát, miközben a hátsó kerekek vészesen közel kerülnek a meredély széléhez. - Óvatosan, Héctor! - figyelmezteti Crayton. - Nehogy kinyírj minket, mielőtt odaérünk. Akkor még megúszhatjuk. - Héctor ura a helyzetnek - válaszolja sofőrünk, de nem sikerül megnyugtatnia Craytont, aki elfehéredő ujjakkal szorítja a fejtámlát maga előtt. Egyetlen szerencsénk, hogy az út állandóan kanyarog, így a mogadoriak nem tudnak rendesen célba venni minket, de azért persze próbálkoznak. Aztán az egyik különösen éles kanyart Héctor már nem tudja bevenni, és leszaladunk az útról. A furgon száguldani kezd lefelé a hetvenöt fokos lejtőn. Letarolt facsemeték, félresöpört kövek, hajszál híján elkerült fatörzsek maradnak el mögöttünk. Ellával torkunk szakadtából sikítunk. Crayton káromkodva kenődik fel a szélvédőre. Héctor azonban nem szól egy szót sem, csak a fogait összeszorítva markolja a kormányt, és végül csodával határos módon sikerül lemanővereznie egy másik útra. A furgon motorháztetője több helyen csúnyán behorpadt és füst száll fel alóla, de a motor még mindig jár. - Ööö... gondoltam, itt rövidítek kicsit - mondja Héctor, aztán belelép a gázba, és nekilódulunk az új úton. - Azt hiszem, leráztuk őket - szólal meg Crayton a dombtetőt fürkészve. Nevetve megveregetem Héctor vállát. Crayton kidugja a gépfegyver csövét a hátsó ablakon, és vár. Hamarosan feltűnik előttünk a tó. Kíváncsi vagyok, vajon Crayton miért hiszi, hogy ha odaérünk, akkor megmenekültünk. - Miért olyan fontos, hogy eljussunk a tóhoz? - kérdezem. - Ugye nem gondoltad, hogy Ellával kettesben indultam a keresésedre? Majdnem rávágom, hogy néhány órája még azt gondoltam, meg akar ölni. Ám ekkor megint felbukkannak mögöttünk a mogadoriak, és Crayton

feléjük fordul. Héctor mereven figyeli a visszapillantó tükröt. - Ez szoros lesz - mondja Crayton.

- Sikerülni fog, apa - biztatja Ella. Amikor meghallom, hogy szólítja, kis híján könnyek szöknek a szemembe. Crayton kedvesen rámosolyog a lányra, aztán bólint. Ella megszorítja a kezemet, és azt mondja: - Oliviát imádni fogod. - Ki az az Olivia? - kérdezem, de már nem marad ideje a válaszra, mert az út hirtelen derékszögben elkanyarodik, és meredeken lejteni kezd. Ella keze megfeszül az enyémben. Héctor vadul tapossa a gázt, a furgon pedig lassítás nélkül átszakítja a tavat körülvevő drótkerítést. Ráhajtunk egy bukkanóra, a kocsi kerekei elemelkednek a talajtól, aztán jókora zökkenéssel érünk földet. Héctor egyenesen a víz felé hajt, és csak akkor tapos a fékbe, amikor a tóhoz érünk. Crayton a vállával kilöki az ajtót, és térdig belegázol a vízbe. A gépfegyvert még mindig a bal kezében tartva jobbal a tó közepe felé hajít egy tárgyat, aztán számomra ismeretlen

nyelven mormol valamit. - Gyerünk már! - kiáltja. Két karját sürgetően az ég felé emeli. - Hol vagy, Olivia?! Mind odaszaladunk a partra. A Láda a hónom alatt. Alighogy odaérünk, a tó közepén fodrozódni kezd a víz. - Marina, tudod, mik azok a kimérák? Mielőtt válaszolhatnék, hosszú mogadori jármű bukkan fel odafönt az úton: leginkább egy Humvee-ra emlékeztet, aminek géppuska van a tetejére szerelve. Egyenesen felénk tart. Crayton egy egész tárat beleereszt a szélvédőjébe. A kocsi irányíthatatlanná válik, és belerohan Héctor furgonjába. A fülsiketítő csattanást fémes csikorgás és üvegcsörömpölés hangja követi. A dombon nyomban tucatnyi újabb jármű tűnik fel, melyekből azonnal tüzet nyitnak ránk a mogadoriak. Megremeg alattunk a talaj, és mindnyájan a földre zuhanunk. Homok és víz záporozik ránk, miközben nagy nehezen talpra kecmergünk. Crayton elkapja a galléromat. - Tűnjetek el innen! - üvölti. Kézen fogom Ellát, és futásnak eredünk. Balról igyekszünk megkerülni a tavat. Crayton tüzet nyit a mogadoriakra, de egy másik fegyver dörrenését is hallom. Csak remélni tudom, hogy Héctor kezében van. Berohanunk az erdőbe, ami közvetlenül a vízparton ér véget. Nedves kövek közt szaladunk, de Ella tudja tartani velem a lépést, nem marad le

mögöttem. A fegyverek tovább ropognak, aztán mikor egy pillanatra abbamarad a zaj, rémisztő állati üvöltés rezegteti meg a levegőt. Megtorpanok, és körülnézve fürkészem, miféle teremtmény képes ilyen vérfagyasztó, nem e világi hangot kiadni magából. Hosszú, izmos nyak emelkedik ki a vízből, legalább tíztizenöt emeletnyi magasságba. A lény nyálkás bőre szürkén csillog a napfényben. Óriási gyíkfeje szétnyílik, és szájából kivillan gigantikus fogsora. - Olivia! - ujjong Ella. Az óriásgyík oldalra fordítja a fejét, és újabb dobhártyarepesztő bömbölés szakad ki a torkából. A következő pillanatban éles, sipító hangokra leszek figyelmes a domb felől. Felnézek, és látom, hogy apró bestiák száguldanak a tó felé. Elakad a lélegzetem. - Mik ezek? - kérdezem Ellától. - Kraulok. Iszonyú sok kraul. Olivia nyaka most már teljesen kiemelkedik a vízből, és felhőkarcolóként magasodik fölénk. Ahogy a teste többi része is előbukkan a víz alól, nyaka egyszerre kiszélesedik, törzse pedig vastagabbá válik. A mogadoriak azonnal tüzet nyitnak rá, mire Olivia feje többször lecsap, és mindenütt csak szürke hamukupacok maradnak utána. Látom Crayton és Héctor sötét alakját, mindkettejük fegyvere izzik a torkolattűztől. A mogadoriak visszahúzódnak, amikor vagy száz kraul rohan be a vízbe és kezd úszni Olivia felé. A kis szörnyetegek a vízből kiugorva támadnak rá. Sokan közülük felkapaszkodnak a hátára és belemarnak a nyakába. A víz hamarosan vörösen fortyog körülöttük. - Jaj, ne! - sikítja Ella. Oda akar szaladni, de elkapom a karját. - Nem mehetünk vissza. - Olivia! - Ez öngyilkosság, Ella.Túl sokan vannak. Olivia bömböl kínjában. Jobbra-balra csapkod a fejével, próbálja lerázni, leharapni magáról a fekete kraulokat. Crayton fölemeli a fegyverét, de aztán rögtön le is engedi, mert rájön, hogy Oliviát. is

megsebezné vele. Inkább Héctorral ismét tüzet nyitnak az újabb támadásra készülő mogadoriakra. Olivia szívszaggatóan üvölt, percekig vívja haláltusáját, majd lassan alámerül a véres hullámokban. A kraulok leugrálnak róla, és elindulnak vissza a gazdáikhoz. - Neeem! - Crayton hangja túlharsogja a fegyverek dörgését. Be akar futni a vízbe, de Héctor visszatartja. -Vigyázz! - kiáltja Ella, és megrántja a karomat. Hatalmas test suhan el fölöttünk. A következő pillanatban egy óriási pata csapódik mellettünk a földbe, és ahogy felnézek, egy rémisztő szörnyeteg szarvakkal elcsúfított pofája bámul le ránk. A feje legalább akkora, mint Héctor furgonja, és az üvöltésétől meglebben a hajam. - Gyere! - Futásnak eredünk fölfelé a hegyoldalon, a fák között. -Váljunk szét - mondja Ella. Bólintok, és máris balra fordulok, egy közeli göcsörtös bükkfa felé. Lerakom a tövébe a Ládát, aztán fölemelem a kezemet, hogy széthúzzam a fa vastag, lelógó ágait. Legnagyobb meglepetésemre a mozdulatom nyomán szétnyílik előttem a bükk törzse. A hirtelen támadt üreg elég nagynak látszik ahhoz, hogy elférjen benne két ember meg a Láda. Hátrapillantva látom, hogy a szörnyeteg üldözőbe vette Ellát. Bedobom a Ládát a szétnyitott fa üregébe, aztán telekinézissel felkapok két kidőlt fát, és a szörny hátának vágom őket. Hangos reccsenéssel törnek ripityára a bestia sötét bőrén, és a váratlan támadás néhány pillanatra megroggyantja. Odarohanok, megfogom Ella kezét, és magam után húzom az ellenkező irányba. Hamarosan elérünk a bükkfához, amelyikbe a Ládát rejtettem. - Bújj be ide! - kiáltom. Ella belép, ráül a Ládára, és összehúzza magát, amennyire csak tudja, újra felölti hétéves alakját. - Ez egy piken, Marina! Gyere te is! - könyörög, de most nincs időm vitatkozni vele, gyorsan bezárom a fakérget, csak egy akkora rést hagyok, hogy kilásson rajta. - Ne haragudj - szólok be a szűk nyíláson át. Remélem, a bestia nem látta, hova rejtettem. Megfordulok és futásnak eredek, próbálom elcsalni onnan a pikent, de hamar utolér, és hátulról nagyot taszít rajtam. Az ütés erejétől métereket

csúszom a meredek lejtőn, és csak úgy tudok megállni, hogy belekapaszkodom egy sziklába. Hátralesek, és látom, hogy alig két lépésre vagyok egy szakadék szélétől. A piken felbukkan az emelkedő tetején, és óvatosan elindul lefelé. Üvöltése minden más gondolatot kiéget az agyamból. A távolból hallom Ella sikolyát, de levegőt venni sincs erőm, nemhogy válaszolni. A bestia lassan közeledik. Fölemelem a kezemet, telekinézissel kicsavarok a földből egy vékony fát, és az óriás mellkasa felé hajítom, mint egy dárdát. Az ütéstől elveszíti az egyensúlyát, megcsúszik, és bömbölve szánkázik egyenesen felém. Behunyom a szemem, és felkészülök a halálra, de ahelyett, hogy agyonnyomna és magával rántana a mélybe, a szörnyeteg teste nekiütközik a sziklának, amibe kapaszkodom, és átbucskázik a fejem fölött. Hátrapillantok, és még éppen látom, ahogy eltűnik alattam a szakadékban. Amikor végre sikerül egy kicsit összeszednem magam, telekinézissel föllebegek az emelkedő tetejére. Futva igyekszem vissza a bükkfa - és benne Ella meg a Láda - felé, amikor meghallom a dörrenést. Eltaláltak! Még soha életemben nem éreztem ilyen fájdalmat. Vörös-fehér fények cikáznak a szemem előtt. Az oldalamra zuhanok, és tehetetlenül vonaglok a kíntól. - Marina! - hallom Ella hangját. A hátamra gördülök, és az égre meredek. Vér csurog a számból meg az orromból. Érzem az ízét. A szagát. Madarak köröznek a fejem fölött. Várom a halált, és közben nézem az égbolton gyülekező komor, fekete felhőket. Lüktetve torlódnak egymásra, mintha élnének. Azt gondolom, biztosan hallucinálok, mielőtt meghalnék, ám ekkor egy jókora kövér esőcsepp hullik az arcomra. Aztán még egy a szemhéjamra, a következő pillanatban pedig vakító villámlás hasítja ketté az égboltot. Hatalmas termetű, arany-fekete páncélzatú mogadori áll meg fölöttem. A képén önelégült vigyor. Halántékomnak nyomja a fegyvere csövét, és köp egyet a földre, de mielőtt meghúzná a ravaszt, felnéz az égre, a közeledő viharra. Gyorsan a hasamon tátongó sebre szorítom a kezemet, és máris érzem, ahogy az ismerős bizsergés átjárja a testemet. Aztán leszakad az ég, a koromfekete felhőkből ömleni kezd az eső.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

ELÉG

EGYETLEN

PILLANTÁST

VETNEM

SAM

ARCÁRA,

lássam, szinte minden reményét elveszítette, nem hiszi, hogy valaha kijut innen élve. Az én vállam is megereszkedik, ahogy belebámulok a talpra kecmergő bestia óriási, fehér szemébe. Nem siet, komótosan megmozgatja izmos nyakát, melynek két oldalán oszlopvastagságúak a kidagadó erek. Pofáján száraz és töredezett a bőr, mint a sziklafal a feje fölött. Hosszú karjaival úgy fest, mint valami mutáns gorilla egy másik bolygóról. Mire álló helyzetbe tornássza magát, és teljes, tizenöt méteres magasságában fölénk tornyosul, a tőröm markolata körülfonja a jobb kezemet. - Kerüld meg! - kiáltok Samnek. Ő balra indul, én pedig jobbra. A bestia Samet választja, aki erre azonnal irányt vált, és a vizesárok körül kezd futni. A szörnyeteg utánaveti magát, én meg az alkalmat kihasználva a háta mögé kerülök, és néhány gyors mozdulattal kihasítok egy darabot a vádlijából. Hátrakapja a fejét, az orra beleütközik a mennyezetbe, aztán felém sújt a kezével. Egyik ujja eléri a lábamat. Megpördülök, és a falnak csapódom. Az ütközéstől kificamodik a bal vállam. - John! - üvölti Sam. A behemót ismét rám támad, de ezúttal sikerül elugranom az ökle elől. Lehet, hogy erős, de meglehetősen lassú. A ketrec azonban nem elég nagy ahhoz, hogy el tudjunk futni előle, így akármilyen lassú, még mindig övé a helyzeti előny. Egyik faltól a másikig ugrálok. Sam közben eltűnik a szemem elől. A bestiának nehezére esik követni, ahogy ide-oda pattogok, és egy alkalmas pillanatban, amikor úgy ítélem meg, hogy van egy szusszanásnyi időm, lassan fölemelem a bal karomat, és HOGY

kifordítom, hogy a tenyeremmel meg tudjam érinteni a tarkómat. Fájdalom hasít a vállamba, és végig- villámlik az egész testemen, de nem adom fel, és a következő pillanatban érzem, hogy a vállízületem visszaugrik a helyére. Megkönnyebbülten sóhajtok, de ünneplésre nincs időm, mert amint felnézek, egy hatalmas kéz közelít a fejem felé. A tőrömmel keresztüldöföm a bestia tenyerét, de ezzel sem tudom megakadályozni, hogy körém fonja az ujjait. Fölemel a földről, és olyan erősen megszorít, hogy a tőr kiesik a kezemből. Hallom a gyémántpenge koppanását a sziklapadlón. A szörnyeteg megfordít a levegőben. Fejjel lefelé lógva a tekintetemmel kétségbeesetten keresem a tőrt, hogy telekinézissel újra magamhoz rántsam. - Sam! Hová tűntél?! - kiáltok. A bestia visszafordít, és az orrához emel, mintha meg akarna szagolni. Ekkor megpillantom Samet, amint előbújik egy falmélyedésből. A tőrömhöz szalad, felkapja, és a következő pillanatban a behemót szörny felüvölt a meglepetéstől és fájdalomtól. Erősen szorít, de megfeszítem a tagjaimat, nehogy összeroppantson. Amikor hátratántorodik, nagy nehezen kiszabadítom a vállamat meg a karomat. Bekapcsolom a Lument, és közvetlen közelről a szemébe világítok. A fény elvakítja, nekiütközik a falnak, így végre teljesen ki tudom szabadítani magamat, és leugrom a földre. Sam odadobja a tőrt, én pedig nekirontok a bestiának. Markolatig döföm a pengét a lábujjai közé. Fájdalmasan vonyít, aztán lehajol, de akkor újra elvakítom a Lumennel. Elveszíti az egyensúlyát, én pedig telekinézissel fölemelek mögötte egy sziklatömböt, és derékon vágom vele. A bestia előrebukik, hosszú karjait maga elé nyújtja, hogy tompítsa a zuhanást. Hatalmas mancsa a vizesárokban gőzölgő zöld folyadékba placcsan - egy másodperc múlva meghallom az égő hús sistergését. A szörnyeteg feje nekicsapódik az elektromos erőtérnek és a Ládákat tartó kőtalapzatnak. Az ütközéstől az erőtér megtörik, a talapzat pedig nagy ívben átrepül a helyiségen és darabokra törik a sziklafalon. A bestia nem mozdul többé.

- Mondd, hogy így akartad - szólal meg Sam. Elindulunk a Ládák felé. - Bár úgy lenne. Kinyitom a Ládámat. Semmi nem hiányzik, még a Henri hamvait tartalmazó kávésdoboz meg a törölközőbe pólyált csalfa kristály is ott van. - Ezzel megvagyunk - mondom. Sam felkapja a másik Ládát. - Mi történik, ha itt kimegyünk? - biccent a kisméretű faajtó felé, ahol bejöttünk. Megöltük a bestiát és visszaszereztük a Ládámat, de nem tudunk többé láthatatlanná válni, nem iszkolhatunk el észrevétlenül több száz mog mellett. Belenézek a Ládába, és sorra kézbe veszem a benne lévő tárgyakat meg kristályokat, de legtöbbről még mindig nem tudom, mire való, amelyiket pedig tudom használni, az sajnos nem segíthet kijutni egy mogoktól hemzsegő hegy gyomrából. Reményvesztetten pillantok körbe. Amikor meglátom a behemót szörny olvadó bőrét és bomló csontjait, támad egy ötletem. Tőrömet a farzsebembe csúsztatom, és óvatosan közelebb lépek a bugyborékoló zöld folyadékhoz. Veszek egy nagy levegőt, és lassan beledugom az ujjamat. Ahogy sejtettem, tűzforró, de mivel tűzálló vagyok, éppen csak megbizsergeti a bőrömet. Mintha zöld láva lenne. - Sam! - Igen? - Amikor azt mondom: most, nyisd ki az ajtót, és rögtön állj félre az útból. - Mit akarsz csinálni? Eszembe jut, ahogy Henri a lorin kristállyal edzette a testemet, miközben a dohányzóasztalon feküdtem, és a két kezem alatt apró máglyák égtek. Bedugom a kezemet a folyadékba, és kimerek egy maréknyi csöpögő zöld lávát. Aztán behunyom a szememet, és addig összpontosítok, míg a láva össze nem áll egy tökéletes tűzlabdává a tenyeremben. - Ezt - felelem. - Durva.

Sam a faajtóhoz szalad, én pedig intek neki, és elkiáltom magam: - Most! Feltépi az ajtót, aztán elvetődik jobbra. Állig felfegyverzett mogok rontanak be; de amint meglátják a feléjük száguldó zöld tűzgolyót, már fordulnának is vissza. Amikor a lövedék már majdnem az első mog mellkasához ér, telekinézissel szétterítem, mint valami tüzes szőnyeget. Tucatnyi mogot eltalálok vele, akik néhány másodpercnyi borzalmas szenvedés után hamuvá porladnak. Egyik lávagolyót a másik után hajítom feléjük, és kivétel nélkül mind célba talál. Sam összegyűjti a fegyvereiket, és amikor pár pillanatra csillapodik a roham, kimerek két újabb maréknyi zöld folyadékot, és kirohanok az ajtón. Sam mindkét kezében egy-egy hosszú, fekete puskát lóbálva követ. Hátrahőkölök, amikor meglátom a sötét folyosót elárasztó mogok hatalmas tömegét; az éles fények villódzása és a fülsiketítő szirénazaj már csak a ráadás. Sam két kézzel egyszerre lő, és tízesével kaszálja le a mogokat, de azok csak nem akarnak elfogyni. Amikor kiürül a tár, felkap két másik fegyvert. - Jól jönne egy kis segítség! - kiáltja, miközben letarol egy újabb támadóalakzatot. - Mindjárt, mindjárt, gondolkodom! - Az alagút nyálkás falai nem úgy néznek ki, mintha különösebben gyúlékonyak lennének, ahhoz pedig nincs elegendő zöld láva a kezemben, hogy komolyabb pusztítást tudjak végbe vinni a mogok soraiban. Balra megpillantom az ezüstszínű gáztartályokat és a többi csövekkel és vezetékekkel ellátott fémtartályt. A legmagasabb mellett ott van a falon a kapcsolószekrény, amiből elektromos vezetékek lógnak ki. Hallom a bestiák bömbölését a rácsok mögül, és eltűnődöm, vajon mennyire éhesek. Az egyik tűzgolyót a kapcsolószekrényhez vágom, mire az szikrákat hányva fölrobban. A ketrecrácsok fölemelkednek, én pedig a másik lávagolyót is elhajítom: ezúttal a gáztartályokat veszem célba. Elkapom Sam karját, és visszarohanunk a behemót barlangjába. A robbanás pillanatában Samet a kis faajtó és az

emelkedő rácsok közötti keskeny falrészhez szorítom. A berobbanó lángok átcsapnak a testemen. Fülemet megölti a tűz bódító zümmögése. Kraulok tucatjai rontanak ki börtönükből, és hátba támadják a gyanútlan mogokat; bömbölő pikenek tombolnak a folyosón; a hüllőszerű mutáns előreszegezett szarvakkal rohan a kijárat felé, eltiporva az útjába kerülő mogokat és kraulokat; a szárnyas sárkány odafent röpköd, és le- lecsap egy-egy ínycsiklandóbb falatra; az áttetsző bőrű szörnyeteg egy piken lábszárába mélyeszti agyarát. Mindez csupán néhány másodpercig tart, aztán elborítja őket a tűztenger. Néhány perc múlva, amikor a tűz továbbterjedt a központi csarnokba, hogy aztán végigsöpörjön az egész barlangon, kikukkantunk a folyosóra: hamukupacok és megfeketedett szörnycsontok látványa fogad. Eloltom a tüzet magunk körül, és a nadrágomba törlöm a tenyeremet. Sam kicsit megperzselődött, de amúgy kutya baja. - Zseniális volt, öregem! - mondja. - Előbb tűnjünk el innen, csak aztán ünnepeljünk. Hónom alá veszem az egyik Ládát, a másikat pedig Sam kapja fel. A tűz nyomában fojtogató halálszag terjeng. Az alagút végén a létra megégett, de stabilnak tűnik, fél kézzel azonban nem könnyű a mászás. Felérünk a megfeketedett párkányspirálra, és futásnak eredünk. A tűz sokkal nagyobb pusztítást végzett, mint gondoltam. Hamukupacok borítják az egész barlangot, ameddig a szem ellát, a különböző folyosókból és alagutakból pedig mogok százai bukkannak elő: négykézláb vonaglanak a kíntól, a legtöbbjük bőre még mindig lángol. Arra is képtelenek, hogy a fegyverük után nyúljanak, még a kezüket sem tudják kinyújtani, miközben kerülgetjük őket. A fejünk fölött katonák futnak a párkányon, páran fegyverrel a kézben, mások sebesülteket visznek. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, melyik alagút vezet a kijárathoz. Az amulettem ide-oda hintázik a nyakamban, ahogy rohanunk a járatok útvesztőjében. Mindketten felkapunk a földről egy-egy gazdátlan fegyvert, és tüzelünk mindenre, ami az utunkba kerül. Bár fogalmunk sincs, merre tartunk, csak akkor

torpanunk meg, amikor a börtönrészleghez érünk. Ekkor eszmélek rá, hogy végig rossz irányba jöttünk. Megfordulok, és húznám Samet magam után az ellenkező irányba, de megveti a lábát, nem mozdul. Arcán aggodalom és remény keveréke tükröződik. Az acél cellaajtók elkezdtek felnyílni, de aztán megakadhattak, és most mindegyik alatt nagyjából harminccentis rés tátong. A kék erőtér eltűnt. - Nyitva vannak, John! - kiáltja Sam, és lerakja a Ládát a lábam elé. Eldobom a fegyvert, és felkapom a másik Ládát, Sam pedig végre kimondja, ami egész idő alatt ott motoszkált a fejében: - Mi van, ha apámat is itt tartják fogva? A szemébe nézek, és tudom, hogy nincs más választásom, ki kell derítenünk. Végigszalad a folyosó bal oldalán, és az apját szólongatva bekiált mindegyik zárkába. Én a jobb oldali cellákat veszem sorra. Az egyik ajtó alatt egy velem egykorú, hosszú fekete hajú srác feje jelenik meg. Amikor meglát, óvatosan kidugja a kezét a folyosóra. - Tényleg eltűnt az erőtér? - kiabál ki. - Azt hiszem, igen - üvöltöm vissza. Sam a vállára veti a puskát, és bekukkant a srác zárkájába. - Ismersz egy Malcolm Goode nevű férfit? Negyven év körüli, barna hajú. Itt van? Nem láttad valahol? - Fogd be, haver, és állj félre - szól ki a fiú. Van valami nyugtalanító keménység a hangjában, ezért gyorsan félrerántom Samet. A fiú megfogja az ajtó alját, kitépi a falból, és a folyosóra hajítja, mint valami frizbit. A mennyezet megreped, szikladarabok hullanak alá. Telekinézissel kell védekeznem, nehogy megsérüljünk Sammel. Mielőtt megszólalhatnék, a srác kilép a cellájából, és leporolja a kezét. Magasabb nálam, nincs rajta póló, izmos felsőteste csupasz. Sam előrelép, és legnagyobb meglepetésemre a fiú homlokához szorítja a fegyvert. - Válaszolj! Ismered az apámat? Malcolm Goode-t? Mondd már meg, kérlek! A srác rá sem hederít Samre meg a fegyverre, a Ládát bámulja a hónom alatt. Csak ekkor veszem észre a forradásokat a lábán. Pontosan ugyanolyanok, mint az enyéim. Ő is közénk tartozik!

A döbbenettől kiesik a Láda a kezemből. - Hányadik vagy? - kérdezem. - Én Negyedik. Alaposan végigmér, aztán kezet nyújt. - Kilencedik. Szép teljesítmény, hogy még élsz, Negyedik. A Láda után nyúl, amit a földre ejtettem. Sam leengedi a fegyvert, és továbbindul, hogy ellenőrizze a többi cellát. Kilencedik megfogja a lakatot a Ládáján, mire az megrázkódik, és rögtön kinyílik a kezében. Sárga fény világítja meg az arcát, amint fölemeli a Láda fedelét. - Na végre! - Belenyúl a Ládába, kivesz egy apró piros követ, és felmutatja. - Neked van ilyened? - Nem tudom. Lehet. - Zavarba jövök, amiért alig tudok valamit a Ládám tartalmáról. A srác az ujjai közé szorítja a követ, aztán kinyújtja a kezét, és a legközelebbi fal felé fordítja. Fehér fénycsóva jelenik meg, és egyszerre átlátunk a falon: a túloldalán lévő cella üres. Sam odaszalad hozzánk. - Röntgenlátásod van? Mi a száma ennek az okostojásnak? - kérdezi Kilencedik a Ládájában turkálva. Samnek hívják. Nem lorin, de a barátunk. Az apját keresi. Kilencedik Sam kezébe nyomja a piros követ. Ezzel gyorsabban megy majd, Sammy. Csak tartsd célra, és szorítsd meg. - Sam ember - mondom. - Nem tudja használni ezeket. Kilencedik Sam homlokára nyomja a hüvelykujját. Sam haja az égnek mered, elektromosság szagát érzem a levegőben. Sam hátratántorodik. - Azta! Kilencedik újra a Ládája felé fordul. - Kábé tíz perced van. Igyekezz! Elképesztő, hogy Kilencedik képes embereknek átadni a különleges képességeit. Sam végigszalad a folyosón. Most már nem kell lehajolnia minden zárka előtt, egyetlen csuklómozdulattal be tud nézni. Amikor elér a folyosó végére, a nagy vasajtóra irányítja a követ, és tucatnyi mogot pillantunk meg

mögötte. Egyikük éppen a falból kibontott két vezetéket próbálja összeilleszteni. Sam! - kiáltom, és fölkapom a fegyveremet a földről. Vissza! Szisszenve fölemelkedik az ajtó, és berontanak a mogok. Sam futásnak ered, és közben hátrafelé tüzel. Más tálentumod is van már? - kérdezem Kilencediktől, túlharsogva a fegyverropogást. Válasz helyett csak rám kacsint, aztán eltűnik a szemem elől, és szupersebességgel száguldva végigrohan a repedezett mennyezeten. A mogok csak akkor veszik észre, amikor földet ér a hátuk mögött, de akkor már késő. Tornádóként csap le rájuk, olyan kegyetlenséggel, amit egyetlen lorinból sem néztem volna ki - ezzel még Hatodikat is lenyűgözné. Sammel abbahagyjuk a tüzelést, csak bámuljuk, ahogy Kilencedik puszta kézzel leszámol az egész mog különítménnyel. Amikor végzett, visszarohan a bal oldali fal mentén, majd a mennyezeten keresztülvágva átugrik a jobb oldali falra. Hamufelhő kavarog a nyomában. - Antigravitáció - szólal meg Sam. - Ez tök király tálentum! Kilencedik megáll a Ládája fölött, és egy jól irányzott rúgással lecsapja a fedelét. - Hallani is elég jól hallok. Akár mérföldekre. - Oké, induljunk - mondom, és felnyalábolom a Ládámat. Kilencedik könnyedén a vállára kapja az övét, aztán felmarkol egy fegyvert a földről. - És mi lesz a többi cellával? - kérdezi Sam a folyosóra mutatva. Legalább száz ajtó sorakozik még a fal túloldalán, ahonnan a mogok jöttek. - Mennünk kell! - Tudom, hogy már így is istenkísértés, amit csinálunk. Másodperceken belül bekerítenek minket. Samet azonban nem lehet meggyőzni. Átszalad az ajtó túloldalára, kezében még mindig a piros követ szorongatja. Hirtelen újabb mog csapat bukkan elő egy rejtett alagútból, és elvágnak minket egymástól. Sam hátát a falnak vetve tüzet nyit rájuk. Azt még látom, amint néhány mogot elhamvaszt, aztán vicsorgó kraulok hada takarja el.

Az egyik sziklatömbre koncentrálok, és a kraulokhoz vágom. Majdnem mindegyiküket sikerül agyonütnöm vele. Kilencedik elkapja az egyik kis bestiát a farkánál fogva, és teljes erőből a falhoz csapja. Két másikkal is végez, aztán nevetve felém fordul. Épp meg akarom kérdezni, mi olyan vicces, amikor felkap egy sziklát, és hozzám vágja. Alig tudok félreugrani előle. A következő pillanatban fekete hamu borítja be a hátamat. - Mindenhol ott vannak! - kiáltja, és hangosan nevet. - Nem hagyhatjuk itt Samet! - Elindulok az ajtó felé, Sam után, de amikor Kilencedik mellé érek, egy piken hatalmas mancsa ragad meg minket. - Sam! - üvöltöm. - Sam! De nem hallja a hangomat a fegyverropogástól. A piken az ellenkező irányba ránt engem és Kilencediket. Mintha lassított felvételen látnám: a legjobb barátom eltűnik a szemem elől. Mielőtt újra kiálthatnék neki, a piken behajít minket a szemközti alagútba. Nekivágódom a falnak, ráesem az egyik Ládára, a másik pedig a hátamon landol. Néhány pillanatig nem kapok levegőt, és amikor felnézek, látom, hogy Kilencedik szájából dől a vér. De még így is ott a vigyor az arcán. - Megőrültél? - kérdezem tőle. - Te ezt élvezed? - Több mint egy éve tartanak fogva. Ez életem legboldogabb napja! Két piken mászik utánunk az alagútba, elzárva a Samhez vezető utat. Kilencedik letörli a vért az álláról, és kinyitja a Ládáját. Elővesz egy rövid, ezüstszínű csövet, megragadja a két végét, és egy szempillantás alatt kétméteres, vörösen izzó lándzsává nyújtja. A feje fölé emeli, és nekiront a két pi- kennek. Felállok, hogy segítsek neki, de éles fájdalom hasít a bordáimba. Benyúlok a Ládámba, hogy megkeressem a gyógyító követ. Mire megtalálom, Kilencedik már mindkét pi- kennel végzett. A mennyezeten fut vissza, a lándzsát az egyik kezében pörgeti. Nagyjából tíz lépésre lehet tőlem, amikor egyszer csak elkiáltja magát, hogy bukjak le. A vörösen izzó dárda elsüvít a fejem fölött, és beleáll egy piken gyomrába. - Szóra sem érdemes - mondja Kilencedik, mire magamhoz térek.

Újabb pikenek tűnnek fel a folyosó másik végén, és amikor megfordulok, hogy elmeneküljek előlük, tűhegyes fogakkal felfegyverzett, átlátszó madarak támadnak ránk. Kilencedik előkap a Ládájából egy zöld kavicsokból fűzött láncot, és a madárraj felé hajítja. A lánc megáll a levegőben, és magába szippantja a madarakat, mint egy fekete lyuk. Kilencedik behunyja a szemét, mire a lánc a pikenek felé repül, megpördül, és rájuk ereszti a gyilkos szárnyasokat. A srác felém fordul, és azt kiáltja: - Sorozzuk meg őket! Követem a példáját, és sziklatömbökkel kezdjük bombázni az egymást marcangoló szörnyetegeket. A pikeneket és a madarakat hamarosan maguk alá temetik a kövek. Mögöttük újabb bestiák tűnnek fel, bömbölve közelednek felénk. Kilencedik máris nekik rontana, de elkapom a karját. - Egyre többen vannak, nem tudunk minddel végezni mondom. - Kerítsük elő Samet, és tűnjünk el innen! Hatodik vár minket. Bólint, és futásnak eredünk. A következő kereszteződésnél balra fordulunk, bár egyikünk sem tudja, hogy ezzel közelebb kerülünk-e a kijárathoz, vagy még inkább eltévedünk. Minden újabb forduló után egyre több ellenség bukkan fel mögöttünk. Kilencedik eltorlaszol minden egyes alagutat, ami mellett elhaladunk. Telekinézissel berogyasztja a mennyezetet, ledönti a falakat, vagy sziklatömböket gördít a bejáratukhoz. Végül elérünk egy hosszú, ívelt kőhídhoz. Nem sokban különbözik attól, amin befelé jövet Sammel átkeltünk. Alatta a gőzölgő zöld lávató. A keskeny hídon mogok rohannak felénk, hátulról pedig pikenek közelednek az alagútban. - És most? - kiáltom, amint rálépünk a hídra. - Alul megyünk - feleli Kilencedik. Megfogja a kezemet, és amikor elérünk a híd közepére, szó szerint a feje tetejére áll velem a világ: a következő pillanatban már a híd alján futunk tovább. Kilencedik minden figyelmeztetés nélkül elengedi a kezemet, mégsem zuhanok a mélybe; valami oknál fogva továbbra is képes vagyok a híd alsó ívén szaladni. Kinyújtom a karomat, és belemarkolok a zöld lávába. Mire

átérünk a túloldalra, tökéletes tűzlabdát gyúrok belőle. A hídon rohanó mogok felé hajítom, és amikor a közelükbe ér, szétterítem. Még akkor is hallom az égő hús sercegését, amikor belépünk egy újabb járatba. Már teljesen kifulladtam, amikor egy lejtőhöz érünk. Éppen azt nézem, milyen meredek, amikor hátulról találat ér. Előrezuhanok, és szédítő sebességgel gurulok lefelé. Amikor a talaj végre vízszintesre vált alattam, pont a nemrég kificamodott vállamra érkezem. Hasra gördülök kínomban. Elviselhetetlen fájdalmat érzek. A lövés a hátamon talált el, izmaim görcsösen összehúzódnak. Levegőt is alig kapok, így biztosan nem tudom előkeresni a gyógyító követ a Ládából. Tehetetlenül meredek az alagút végén hol eltűnő, hol újra felvillanó holdfényre. A ponyva! Lengeti a szél. Visszaértem oda, ahonnan indultunk. Kövek robaját hallom a hátam mögül. Sosem gondoltam volna, hogy létezik ilyen kínzó fájdalom. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ki kell jutnom a hegy belsejéből. - Egyenesen előre. Az ott a kijárat. Kint találkozunk - nyögöm ki nagy nehezen. Ha sikerül kijutnunk, meggyógyítom magam, aztán elrejtem a Ládát a fák között. Most már talán Bernie is visszajöhet velünk, hiszen a gáztartályok felrobbantak. A bejáratot őrző négy mog eltűnt. Kilencedik félrehajtja a ponyvát, és kiszalad az erdőbe. Követem. Az állati tetemekből mellbevágó bűz árad, mindketten öklendezni kezdünk. Kilencedik eléri a fák vonalát. Lerogyok egy kidőlt fatörzsre. Úgy gondolom, öt perc elég lesz, hogy összeszedjem magam. Aztán visszamegyünk Samért. Kemény menet lesz. Kilencedik a Ládájában matat. Behunyom a szememet. Könnyek csorognak az arcomon. Hirtelen valami nedvességet érzek a bal kezemen. Odanézek. Bernie Kosar az kutyaalakban, az ujjaimat nyalogatja. - Nem érdemlem meg - mondom. - Gyáva vagyok. Ez az én átkom. Bernie szemügyre veszi a sebeimet és a könnyeimet, megszagolja Kilencedik arcát, majd lóvá terebélyesedik.

- Hé! - ugrik föl Kilencedik. - Ez meg mi a franc? - Kiméra - suttogom. - Velünk van. Ő is a Lorienről jött. Kilencedik megveregeti Bernie Kosar fejét, aztán a hátamhoz szorítja a gyógyító követ. Miközben a kő kifejti a hatását, hatalmas vihar kezd kibontakozni a hegy fölött. Az égbolton villám cikázik át, amit robajló mennydörgés követ. Hatodik visszajött értünk! Annyira hálás vagyok, hogy a fájdalommal mit sem törődve felállok. Azonban a felhők különös, szokatlan alakzatba rendeződnek; van az egészben valami rémisztően gonosz. Ez nem Hatodik! Nem ő tért vissza segíteni. Ilyen tölcsérszerű felhőt eddig mindössze egyszer láttam: a legborzalmasabb látomásomban. Bernie Kosar a hátam mögé húzódik, amikor meglátja, hogy egy gömb alakú, gyöngyházfényű űrhajó suhan elő a tornádóból. A hajó közvetlenül a barlang bejárata előtt ér földet, és ahogy leszáll, megremeg a talaj a lábunk alatt. Akárcsak a látomásomban, az ajtó most is mintha a semmiből bukkanna elő: a hajó egy része egyszerűen elolvad. A mogadori vezér a látomásomból. Itt van. Kilencediknek elakad a lélegzete. - Setrákus Ra! Itt van. Hát eljött. Mozdulatlanná dermedek a félelemtől. - Szóval így hívják - suttogom végül. - Így hívták. Neki vége. Ezzel fogom felkoncolni, amiért annyit kínzott engem és a Cépanomat. - A piros cső felizzik a kezében. A két végén pengék kezdenek forogni. - Megölöm! Te pedig segíteni fogsz nekem. Setrákus Ra elindul a barlang bejárata felé, de mielőtt belépne, megtorpan. Hatalmas alakja vészjóslóan magasodik a táj fölé. A tomboló viharral mit sem törődve felénk fordítja a fejét. Még ilyen távolságból is tisztán kivehető a nyakában lógó három amulett. Kilencedikkel előrontunk a fák közül, Bernie Kosar szorosan a nyomunkban - de elkéstünk. Setrákus Ra eltűnik a barlangban, és a bejáratot egyszerre ugyanolyan kék erőtér veszi körül, mint amilyen a börtöncellák ajtaját védte.

- Neeem! - kiáltja Kilencedik, és a piros dárdát a földbe szúrva megáll. Én azonban tőrömet előreszegezve rohanok tovább. Hallom Kilencedik figyelmeztetését, hogy álljak meg, de csak az jár a fejemben, hogy megölöm Setrákus Rát, kiszabadítom Samet meg az apját, és egyszer s mindenkorra véget vetek ennek a háborúnak. De ahogy elérem a kék erőteret, minden elsötétül előttem.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A

MENNYDÖRGÉS

ELNYOM.

ROBAJA

MINDEN

MÁS

ZAJT

Az égen villámok cikáznak, fényüknél látom a hatalmas,

fekete felhőket. Szakad az eső, mintha dézsából öntenék. A páncélba bújt mogadori rám néz, fegyvere csövével megpiszkálja kék amulettemet, és mond valamit, de persze nem értem. A seb már majdnem begyógyult a hasamon. A vihar tombolása ellenére hirtelen meghallom Ella hangját: a nevemet kiáltja. Ha most meghalok, Ellát ki kell szabadítanom előbb. Egyikünknek életben kell maradnia, hogy beszámolhasson a többieknek. Óvatosan fölemelem a kezemet, és a fára koncentrálok, ám ebben a pillanatban újabb villámlás szakad ki az ég torkából, és belecsap a fölém tornyosuló mogadoriba. Azonnal elporlad, hamvait szétszórja a szél. Talpra kecmergek, és látom, hogy félig sikerült kinyitnom a bükkfa törzsét. Futásnak eredek, és mire odaérek, teljesen szétnyitom. - Ella! Jól vagy? Kiugrik a fa belsejéből, és a karomba veti magát. - Nem láttalak sehol - mondja, és magához szorít.-Azt hittem, meghaltál. - Még nem. - Felkapom a Ládát. - Gyerünk. Körülnézünk. Crayton és Héctor felénk tartanak. Héctor megsebesült, csak Crayton vállára támaszkodva tud járni. A viharos szél és a szakadó eső nem könnyíti meg a dolgukat. Mogadoriak és kraulok üldözik őket. Letörök egy jókora ágat az egyik kiszáradt fáról, és az elöl rohanó kraulokhoz vágom.Többet is sikerül agyoncsapnom vele, de szinte azonnal újak lépnek a helyükre. Egy mogadori katona kézigránátot hajít az üldözöttek felé, de telekinézissel elkapom a levegőben, és visszaküldöm a feladónak. A robbanás mogadoriak és kraulok hamvat szórja szét a parton. Folyamatosan bombázom őket fákkal és sziklákkal, egyiket a másik után ölöm vagy sebesítem meg. - Segíts! - kiáltja Crayton.

Odaszaladok, és átveszem tőle Héctort. A hasán jókora harapásnyom éktelenkedik, a karját pedig golyó járta át. Mindkét seb erősen vérzik. - Gyerünk, utánam! - Crayton töltényeket vesz elő a zsebéből, és a fegyver üres tárába csúsztatja őket. - El kell jutnunk a gáthoz! Válaszolni akarok, de egy hatalmas villám belém fojtja a szót. Mintha az istenek haragja sújtott volna le ránk. Fémes íz terjeng a levegőben. A villámlást fülsiketítő mennydörgés követi, mely visszaverődik a hegyekről. A szél és az eső hirtelen eláll, a felhők pedig örvényleni kezdenek, míg végül sötéten villogó szemek öltenek alakot a fejünk fölött. A mogadoriakat ugyanúgy megbabonázza a látvány, mint minket. A szél újra feltámad, és a villámló- mennydörgő sötét fellegek előbb lassan, majd egyre gyorsabban közelednek felénk. Még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű vihart. Dermedten állunk, és csak figyeljük a morajló végítéletet. - Mi ez az egész? - harsogom túl a szél üvöltését. - Nem tudom! - feleli Crayton. - Keresnünk kell valamilyen fedezéket! De egyikünk sem mozdul. Héctor a fájdalomról teljesen megfeledkezve bámulja az eget. - Gyerünk! - kiáltja Crayton, azzal megfordul, és tüzet nyit a mogadoriakra, hogy fedezzen minket, amíg felszaladunk a dombra, aztán le a völgybe. Jobbra megpillantom a két alacsonyabb hegyet összekötő gátat. Túl messze van, lehetetlennek tűnik, hogy eljussunk odáig. Héctor arca egyre sápadtabb, látszik rajta, hogy már nem sokáig bírja. Körülnézek, hátha találok egy helyet, ahol meggyógyíthatnám. Crayton fegyvere egyszer csak elhallgat. A legrosszabbtól tartva fordulok hátra, de csak kifogyott a munícióból. Elhajítja a géppisztolyt, és odaszalad hozzánk. - A gát túl messze van! Nem fog sikerülni! - üvölti. - Menjünk a tóhoz! Az eső ismét rákezd, amint irányt változtatunk. Golyók süvítenek el mellettünk, fűcsomókat fordítanak ki a földből, levágódnak a sziklákról. A felhő nagy robajjal megérkezik fölénk. A következő másodpercben mintha egy híd alá értünk volna: az eső eláll. Hátrapillantok; tőlünk néhány lépésre még mindig zuhog. A szél is feltámad, és a mogadoriakat hirtelen elnyeli a legborzalmasabb vihar, amit valaha láttam. Teljesen eltűnnek az esőfelhő mögött. Leérünk a partra, Ella és Crayton azonnal fejest ugranak a tóba.

- Nekem nem fog menni, Marina - torpan meg Héctor a víz előtt. Lerakom a Ládát, és megfogom a karját. - Meggyógyítalak, Héctor. Ne félj. - Az sem segítene rajtam. Nem tudok úszni. - Marina vagyok, a tengerek lánya. Emlékszel? - A jeges bizsergés az ujjaimból átterjed sebesült karjába. Bőre először megfeketedik, aztán szürke, majd vörös lesz, végül visszanyeri eredeti napbarnított színét. Gyorsan a harapott sebre összpontosítok a hasán, és pár másodperc múlva Héctor kihúzza magát. Szinte duzzad az energiától. A szemébe nézek: - A tengerek lánya vagyok, hát majd én viszlek. - De itt van ez is - mutat a Ládára. - Majd te hozod - mondom, azzal a kezébe nyomom. Belegázolunk a vízbe, és amikora lábunk már nem ér le, jobbal átkarolom Héctor mellkasát, ballal pedig tempózni kezdek. Héctor hanyatt fordul, magához szorítja a Ládát, a feje alig látszik ki a vízből. Ella és Crayton már a tó közepén járnak, igyekszem utolérni őket. A felhők eloszlanak a fejünk fölött, szürke füstcsíkokra bomlanak az égen. A közeledő mogadoriakat már nem tartja fogva az eső, és amint megpillantanak minket a tóban, mintegy tucatnyi kraul kíséretében utánunk erednek. Amikor az utolsó felhő is eltűnik az égről, valami fekete hullik alá, és amint földet ér, kiderül, hogy egy lány az. A nyakában jókora kék amulettet visel, lába belesüpped a homokba. Gyönyörű, fekete hajú lány - azonnal felismerem az álmomból: az ő arcképét festettem a barlang falára. - Közénk tartozik! - kiáltom. A lány megfordul, és találkozik a tekintetünk; aztán hirtelen eltűnik. Döbbenten meredek a hűlt helyére. Képzelődtem volna? - Hova tűnt? - kérdezi Ella.

Ha Ella is látta, akkor nem képzelődtem. Alighogy ezt végiggondolom, a vízpartot elsőként elérő két krault valami visszarántja a levegőben. Vonyítva, sipítva acsarkodnak valamire a hátuk mögött, aztán egymáshoz csapódik a testük, és elernyednek. Egyikük röptében elgáncsol két katonát, a másik pedig a többi kraulnak vágódik. - Láthatatlanná tud válni. Ez a tálentuma - szólal meg Crayton. Láthatatlanná?! Csodálatot és irigységet érzek, de leginkább hálás vagyok. Minden egyes krault, amelyik eléri a tavat, elkapja egy láthatatlan kéz, és vagy a homokban vagy egy mogadorinak hajítva

végzik. Fölemelkedik a földről egy elejtett puska, és tüzelni kezd minden irányba. A kraulok úgy hullanak, mint a legyek. Tucatnyi mogadori katona válik hamufelhővé. Hirtelen lövéseket hallok a másik irányból is. A tó túlpartján húsz mogadori gázol be a vízbe derékig. Fénycsóvák csapódnak körülöttünk a tóba, alig látok valamit a gőztől. - Ella! - kiáltom. - Itt vagyok! - érkezik a válasz bal kéz felől. - Vedd át Héctort! Odaúszik mellém, és átkarolja Héctor mellkasát. - Miért? -

Nem fogom tétlenül nézni, ahogy a társam egyedül harcol. Ez az

én háborúm is. Mielőtt bárki visszatarthatna, lebukom, és máris érzem, ahogy a víz csiklandozni kezdi a tüdőmet. Alámerülök egészen mélyre, ahol a tó zöldeskék vize már szürkére változik. Lejjebb megpillantom Olivia tetemét; élettelenül hever a tó fenekén, a hátán ejtett sebekből még most is szivárog a vér. A túlsó part felé igyekszem, és nemsokára meglátom a vízben álló mogadoriak lábát. Odaúszom a legszélsőhöz, megvetem a lábamat az iszapban, és kiugrom a vízből. A katonának meglepődni sincs ideje; telekinézissel felkapom és a tó közepe felé hajítom. Magamhoz rántott puskájával agyonlövöm, aztán megfordulok, és vadul tüzelek tovább. A vízben álló mogadoriak mind egy szálig elhamvadnak, és amikor végeztem velük, a parton nyüzsgő több száz társukat veszem célba. Mozgást érzékelek a hátam mögött, de nem vagyok elég gyors; egy kraul ugrik rám, és az oldalamba mélyeszti a fogait. Borzalmas fájdalom hasít belém, mintha valaki izzó vasat döfött volna a bordáim közé. A bestia leránt a víz alá, aztán nekicsap a homokos fövenynek. Kétségbeesetten sikítok, miközben újra meg újra a víz alá merülök. Biztos vagyok benne, hogy eljött a vég, így fogok meghalni. A kraul fogsora azonban hirtelen szétnyílik, a szörny elenged. A partra zuhanok, és értetlenül figyelem, amint a kraul egyre szélesebbre tátja a pofáját, majd meghallom a csontok roppanását. A fekete hajú lány jelenik meg előttem, kezében a bestia remegő állkapcsa. Rám néz, aztán egy gyors mozdulattal kettétöri a kraul pofáját, majd az élettelen dögöt a vízbe dobja. - Jól vagy? - kérdezi. Felhúzom a pólómat, és a sebre szorítom a tenyeremet.

- Egy másodperc, és jól leszek. Lebukik egy gyilkos fénycsóva elől. - Remek. Hányadik vagy? - Hetedik. - Én Hatodik - mondja, azzal újra eltűnik. A jeges bizsergés átjárja a testemet, de tudom, hogy nem lesz időm teljesen meggyógyítani magam, mielőtt a mogadori katonák következő hulláma elér. Lebukom a víz alá, és ott maradok. A sebem már majdnem begyógyult, amikor ismét feljövök a felszínre. Hatodik egy páncélozott Humvee tetején áll, fényesen ragyogó kardot forgat a kezében. Katonák veszik körül, csak úgy röpködnek a levágott végtagjaik. Aztán telekinézissel a levegőbe emel egy puskát, és megtizedeli a háttérben álló mogadoriakat. Majd lándzsaként elhajítja a kardját, és egyszerre három katonát is felnyársal vele. Végül megkaparintja a páncélkocsi tetejére szerelt gépfegyvert, és néhány másodperc alatt óriási pusztítást végez a mogadoriak között. Már csak húsz-harminc katona maradt, meg talán négy kraul. Hatodik fölemeli az egyik kezét, miközben a másikkal folyamatosan lövi a parton álló Humvee-kat. Sötét felhő jelenik meg a hegyek fölött, és sistergő villámok csapnak a parti homokba. A mogadoriakon most először látszik, hogy félnek. Rémülten eldobják fegyvereiket, és futásnak erednek az erdő felé. - Kifelé a tóból! - kiáltom. A villámlástól én is megijedtem. Ella partra húzza Héctort, mögöttük pedig Crayton emelkedik ki a vízből. Kimászom a partra Hatodik mellett, és felkapok két eldobott fegyvert. Majdnem hanyatt esem, amikor egyszerre nyitok tüzet mindkettőből, de végül sikerül talpon maradnom, és újabb katonákat lövök porrá, sőt, két kraullal is végzek. Egy sebesült katona az egyik Humvee roncsa mögül gránátot hajít Hatodik felé, amit egy jól irányzott lövéssel még a levegőben szétrobbantok. A robajra Hatodik megfordul a gépfegyverrel, és a sebesült katonából egy pillanat múlva már csak egy kupac hamu marad. Képtelen vagyok levenni a szememet Hatodikról. Lenyűgöz a mozdulataiból áradó erő. A kék amulett szinte a táncol a nyakában, amint egyre újabb mogadoriakat tarol le a fegyverrel. Balra rántja a puska csövét, és miszlikbe aprít egy krault, majd egy kézmozdulattal villámlást idéz elő, amivel további katonákat porlaszt hamuvá. A völgyet füst borítja. Szétégett roncsok és fekete hamu mindenfelé. Körülnézek, és alig akarom elhinni, hogy másodperceken belül

miénk a győzelem. Crayton zárkózik föl mellém; átadom neki az egyik fegyvert, és azonnal tüzet nyit a visszavonuló mogadoriak egy csoportjára. Héctor a Ládával a kezében fut utánunk, és hamarosan Ellával együtt utolérnek minket. Hatodik felé biccentek, aztán rámosolygok a barátaimra: a nehezén túl vagyunk. Ám alighogy ez átvillan az agyamon, Ella fölemeli a fejét, elnéz mellettem, és falfehérré válik. - Pikenek! Négy szörnyeteg dübörög le a hegyoldalról nyaktörő sebességgel. Hatodik pont az útjukban áll, az utolsó életben maradt katonákkal és a kraullal van elfoglalva. Fenyőfákat csavarok ki tövestül, és célba veszem velük a bestiákat. Négy fatörzs telibe találja az élen száguldó pikent: orra bukik, és a mögötte robogó három halálra tiporja. - Hatodik! - kiáltok. Meghallja, és felém fordul, mire a lefelé száguldó bestiákra mutatok. Megpördül, és egy sorozattal szétroncsolja a bal szélen közeledő piken térdét. Az orra bukó szörnyeteg gyorsabban gurul le a hegyről, mint ahogy a társai futnak. Hatodik az utolsó pillanatban ugrik le a Humvee-ról, mielőtt a kimúlt piken fülsiketítő reccsenéssel szétlapítja a járművet. Craytonnal tüzet nyitunk a megmaradt kettőre, de túl gyorsak, nem találjuk el őket, és amint leérnek a völgybe, különválnak. Hatodik feláll, mire a felhők az égen felmordulnak, és a következő pillanatban villám

csap az egyik pikenbe, levágja a karját. A bestia bömbölve térdre rogy, de gyorsan visszanyeri az egyensúlyát, és az oldalából spriccelő vérrel mit sem törődve rohan tovább felénk. A másik szörnyeteg kitér Crayton lövései elől, és az ellenkező irányból támad ránk. Mindnyájan Hatodik felé szaladunk, de Héctor a Ládával túl lassú. A félkarú piken utoléri, és mielőtt bármit tehetnék, az ujjai összezárulnak körülötte. - Neem! - sikítok. - Héctor! Sokkos állapotba kerülök. Annyira letaglóz a látvány, hogy amikor a piken a Ládával együtt a tóba hajítja Héctor élettelen testét, még a telekinézist sem jut eszembe használni, amivel megakadályozhatnám, hogy elsüllyedjenek. Hatodik közben végzett a másik bestiával. Felénk fordul, és mindkét karját az égre emeli. Hatalmas villám csap le a felhőből, és elválasztja a piken fejét a törzsétől. Szokatlan csönd telepszik a völgyre. Közelebb lépek Hatodikhoz, aztán végigpillantok Ellán, Craytonon és a magunk mögött hagyott

pusztításon. Valami azt súgja, mostantól egyre ritkábbak lesznek az ilyen csöndes pillanatok az életemben. - A Ládád, Marina - szólal meg Crayton. - Föl kell hoznod. Hatodik felé fordulok, és megölelem. - Köszönöm. Köszönöm, Hatodik. - Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó közös csatánk feleli, azzal átkarolja a vállamat. - A nevem Marina - mutatkozom be. - Ő Crayton, ő pedig Ella, vagyis Tizedik. Ella előrelép, és visszazsugorodik hétéves kislánnyá. Kezet nyújt Hatodiknak, akinek a döbbenettől tátva marad a szája. Crayton belekezd Ella és a második űrhajó történetébe, én pedig eközben besétálok a tóba. Most először érzem a hullámok hűs érintését. Beúszom a tó közepére, aztán alámerülök. A fenéken sötétség uralkodik, idáig nem érnek le a nap sugarai. Lábam belesüpped az iszapba. Addig körözök, míg meg nem találom a Ládát. Nagy nehezen kirángatom az iszap öleléséből, aztán fél kézzel tempózva elindulok fölfelé. Amikor a fekete víz kékké halványul, megpillantom Héctor holttestét. Megfogom a derekát, és kiúszom a partra. Ella, Crayton és Hatodik a fövenyen várnak. Lerakom a Ládát aztán nedves kezemmel végigtapogatom Héctor lábszárát, karját, nyakát és összezúzott hátát, azt remélve, hogy mindjárt megérzem a jeges bizsergést az ujjaim hegyén. - Meghalt - érinti meg a vállamat Crayton. Nem adom föl. Furdal a lelkiismeret, amiért Adelinával nem próbáltam meg ugyanezt. Megsimogatom Héctor arcát. Beletúrok őszülő hajába. Még a földről is fölemelem kicsit, de ez sem segít. Craytonnak igaza van. Meghalt.

HARMINCHARMADIK FEJEZET FÜVES RÉTEK FÖLÖTT

SUHANOK

. SEBES FOLYÓN

KELEK

Minden tagom merev és sajog, akármikor kinyitom a szemem, hol egy kidőlt fán ugratunk át, hol sziklás domboldalon száguldunk lefelé. Ütemes zajt hallok, és jó néhány percbe telik, mire rájövök, hogy ez Bernie Kosar patáinak dobogása. A hátán fekszem, miközben szélsebesen száguldunk a hegyek között. Ébren vagy? - kérdezi Kilencedik. Fölemelem a fejem. Mögöttem ül, hóna alatt a két Láda. Nem is tudom - motyogom, és behunyom a szemem. - Mi... mi történt? Belerohantál a kék erőtérbe. Ez a legnagyobb baromság, amit a Földön vagy a Lorienen elkövethet valaki. - Dühösnek tűnik, mintha elrontottam volna a szülinapi buliját. - Mi van Setrákus Rával? - kérdezem. Eltűnt a hegy gyomrában, a gyáva féreg. Hiába kerestem, nem találtam másik bejáratot. Ülő helyzetbe tornázom magam. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a pánik. - Hol van Sam? Felejtsd el, Negyedik. A haverod vagy rég halott, vagy éppen fejjel lefelé lóg egy kötélről, és egy kés rosszabbik végével szemez. Kidobom a taccsot. Bernie Kosar azonnal megáll, én pedig lecsusszanok a hátáról, és tovább öklendezem. Kilencedik azt magyarázza, hogy az émelygés nemsokára elmúlik, ismerős ez neki, ő is jó néhányszor átélte, amikor szökni próbált, és hogy a gyógyító kő mit sem ér az erőtér mellékhatásaival szemben, de oda sem figyelek rá, egyfolytában Sam kínvallatása jár a fejemben. Nem a mogadori erőtér miatt vagyok rosszul, hanem amiatt, hogy őt cserbenhagytam. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek megbocsátani magamnak. Az én hibám, hogy ÁT.

belépett a hegy belsejébe, és az is az én hibám, hogy odabent rekedt. Sorsára hagytam a legjobb barátomat. - Vissza kell mennünk - mondom. - Sam is visszamenne értem. - Szó sem lehet róla. Legalábbis egyelőre. Ilyen állapotban amúgy sem venné semmi hasznodat, és ahogy te magad is mondtad, előbb meg kell találnunk a többieket. Felállok, de szinte azonnal megint térdre rogyok. - Azt se tudod, hol vagyunk. - Nagyjából két mérföldre a kocsitoktól - feleli Kilencedik. Zavart kifejezés ülhet ki az arcomra, mert elmosolyodik, és megpaskolja Bernie Kosar hátát. - Kiderült, hogy értek az állatok nyelvén. Ki gondolta volna? Bernie mutatja az utat. Gyerünk! Nincs erőm ellenkezni. Bernie Kosar újra vágtázni kezd, hasával bokrok tetejét és kidőlt fák ágait súrolja, ahogy egyik akadályt ugorja át a másik után. Minden porcikám fáj. A sörényébe kapaszkodva próbálok a hátán maradni, miközben meredek hegyeken és sebes sodrású folyókon kelünk át. Az égen lassan megjelennek a csillagok, és tudom, hogy egyikük, valahol nagyon messze, a Lorien napja, amely sugaraival egy téli álomba merült bolygót melenget. - És mi a következő lépés? - kérdezi Kilencedik, ahogy az árnyak közt suhanunk. Nem válaszolok. Azon tűnődöm, Henri vajon mit tenne a helyemben. Vajon milyen arccal nézne rám, ha most itt volna? Büszke lenne rám, amiért visszaszereztem a Ládát, kiszabadítottam egy Védőt, és közben számtalan mogot megöltem, vagy inkább csalódott, amiért elszalasztottam a hadvezérüket, és cserbenhagytam a barátomat? Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy Samet is bezárták egy olyan acélajtó mögé. Kicsordulnak a könnyeim, és végigcsurognak Bernie Kosar nyakán. Utálatos gondolat, de azt kívánom, inkább legyen halott, mint hogy miattam megkínozzák. Sarah-ra nem tudok haragudni, amiért feladott, csak magamat okolhatom. Nem kellett volna kapcsolatba lépnem vele, hiszen mindenki óva intett ettől. Lehajtom a fejemet, és Bernie Kosar véknyába mélyesztem a sarkam, mire rögtön még nagyobb sebességre kapcsol.

Hatodik valahol Spanyolországban van, remélhetőleg egy másik Védő társaságában. Legszívesebben azonnal repülőre ülnék, hogy minél előbb vele lehessek, de azok után, hogy nemrég szöktem meg egy szövetségi börtönből, és minden bizonnyal előkelő helyen szerepelek a legkeresettebb bűnözők FBI-listáján, fogalmam sincs, ezt hogyan tehetném meg. Elérünk a kisbuszhoz. Fájdalmasan lekászálódom Bernie Kosar hátáról. Kinyitom a csomagtartót, Kilencedik pedig szótlanul berakja a két Ládát. Émelyegve végignyúlok a hátsó ülésen, és megkérdezem Kilencediket, nincs-e kedve vezetni. - Már vártam a kérdést - feleli boldogan. A kezébe nyomom a slusszkulcsot, és a következő pillanatban már hallom is, ahogy a motor felberreg. Valami nyomja a hátamat. Lenyúlok érte: Sam apjának szemüvege. Ahogy fölemelem, a holdfény megcsillan a lencséken. Veszek egy nagy levegőt, és azt suttogom: - Hamarosan találkozunk, Sam. Ígérem! - És amikor már tényleg azt hiszem, ennél rosszabb nem jöhet, hirtelen belém hasít a felismerés, ami még a kék erőtérnél is fájdalmasabban érint. - A rohadt életbe! A cetli, amire Hatodik leírta, hol találkozunk... Sam zsebében van. Mekkora barom vagyok! Hogy fogjuk így megtalálni egymást? Kilencedik hátraszól: - Nyugi. Semmi nem történik ok nélkül. Ha úgy van megírva, hogy találkozzunk Hatodikkal vagy Ötödikkel, akkor találkozni is fogunk. És ha Samnek továbbra is szerepe van ebben a történetben, akkor vele is. Bernie Kosar ismét kutyaalakban hátraugrik mellém, és megnyalja az arcomat. Megsimogatom a fejét, és nagyot sóhajtok. El se akarom hinni, hogy az elmúlt negyvennyolc óra balszerencse-sorozata után még Hatodik címét is elveszítettem. Kinézek az ablakon. Észak felé fúj a szél. Eltűnődöm, ez vajon jelent-e valamit, vagy legalábbis megmutatja-e a helyes utat, ahogy Hatodik mondta. - Menjünk észak felé - szólok előre. - Valami azt súgja, az lesz a jó irány. - Vettem, főnök. - Kilencedik a gázra lép, én pedig Bernie Kosarra pillantok, aki már összegömbölyödve alszik mellettem.

***** Héctor holttestét a gát tövében temetjük el, a fehér beton és a zöld fű találkozásánál. - Héctor egyszer azt mondta, hogy a változás kulcsa az, ha elengedjük a félelmeinket - mondom, miközben körbehordozom a tekintetemet Ella, Crayton és Hatodik arcán. - Nem tudom, sikerült-e már megszabadulnom a félelmeimtől, de a változás eljött. Ebben a pillanatban is folyamatban van. És csak remélni tudom, hogy segítetek majd átvészelni. - Egy csapat vagyunk - feleli Ella. - Persze hogy segítünk. Miután végső búcsút vettünk Héctortól, felkapaszkodunk a gát falára erősített létrán. Odafent megállunk, és végigpillantunk a völgyön meg a tavon. Mögöttünk a gát túlsó felén zsilipek sorakoznak, és egy másik, jóval nagyobb tó víztömegét tartóztatják fel. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez akár a jelenlegi helyzetem metaforája is lehetne. Előttem a múltam, kicsiny és távoli, vérontással tarkított,

és

bármelyik

pillanatban

eláraszthatja

a

jövő

feltartóztathatatlan áradata. Hatodikhoz fordulok, és megkérdezem: - Ismersz egy bizonyos John Smitht Ohióból? Ő is közénk tartozik? Ajka széles mosolyra húzódik. - Ismerem Johnt. Ő Negyedik. jobbommal megfogom Ella kezét, a ballal pedig Hatodik felé nyúlok. Aztán csak állunk, és hagyjuk, hogy a hideg hegyvidéki szél az arcunkba csapja a hajunkat. Ella Hatodikra pillant, és azt kérdezi: - Elmegyünk Amerikába? -

A védővarázslat már nem véd minket. Semmi akadályát nem

látom, hogy újra együtt legyünk. - Azzal vállat von, és megint a tó felé fordul. Crayton is csatlakozik hozzánk. -

Nem szívesen mondok ilyet, hölgyeim, de ez most vihar előtti

csönd. Túl sok csatát nyertünk meg ahhoz, hogy békén hagyjanak minket. Kezdtek túlságosan megerősödni, ezért minden létező eszközt be fognak vetni ellenetek. Most már nem fogják beérni néhány hitvány századdal meg egy-két ügyetlen bestiával. Hamarosan megérkezik a vezetőjük, Setrákus Ra. - Kicsoda? - kérdezem.

-

Setrákus Ra - ismétli Crayton a fejét ingatva. - És azt hiszem, őrá

még nem állunk készen. -

Akkor a kérdés el is dőlt - jelentem ki. - Irány Ohio. Ott vár ránk

John Smith. -

Pontosabban Nyugat-Virginiában. Két hét múlva - helyesbít

Hatodik. -

Nem hiszem, hogy tényleg ez a legbölcsebb lépés - mondja

Crayton, és elindul a gát széle felé. - Előbb meg kell találnunk a többieket. Hatodik utánamegy. - Ez jól hangzik, de fogalmam sincs, hol vannak. Crayton nem fordul felé, úgy válaszol: -

Nekem viszont van. És azt is tudom, hol vannak a kiméráink. Ha

Setrákus Ra azt hiszi, könnyű dolga lesz, akkor bizony jókora meglepetés vár rá. Mindannyian követjük, és megtesszük az első lépéseket lefelé a gát túloldalán.

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2011 Felelős kiadó: Szász Zsolt A kötetet tervezte: Oszoli Judit Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt. A nyomdai munkálatokat a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. végezte Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató ISBN 978-963-266-222-0