MEGJELENT AZ KÖNYVTÁR SOROZATBAN

D Daavviidd O Ossbboorrnn

V AD Á S ZI D ÉN Y

MEGJELENT AZ

KÖNYVTÁR SOROZATBAN

A fordítás a London Management engedélyével készült A mő eredeti címe: Open Season Copyright © by David Osborn

Fordította: Gálvölgyi Judit A címlapot tervezte: Helényi Tibor

Hungarian Translation © Gálvölgyi Judit

IPM KÖNYVTÁR A sorozat fıszerkesztıje: Ivanics István Felelıs szerkesztı: Sülé Gábor Mőszaki szerkesztı: Hupján Mária Kézirat-elıkészítı: Rátz Mária Felelıs kiadó: dr. Pollák Miklós vezérigazgató Interpress Kiadó, Budapest, 1988 Szikra Lapnyomda (83-1094) Felelıs vezetı: Csöndes Zoltán vezérigazgató HU ISSN 0238-1710 ISBN 983-7222-60-X Megjelent: 11,6 (A/5) Ív terjedelemben

E EL Lİ İJJÁ ÁT TÉ ÉK K Az államügyész meglehetısen érzékeny embernek tartotta magát, és erre büszke is volt. Miközben Alicia Rennickkel és mereven ülı szüleivel beszélgetett, egyszerre csak azon kapta magát, hogy nem bírja elviselni Alicia üres tekintetét. Ez a tekintet nem azt a fájdalmas visszaemlékezést tükrözte az iszonyatra, a váratlanságra és a fájdalomra, amit más fiatal nık szemében látott, akiket szintén megerıszakoltak; e ködös-kifejezéstelen tekintet azt tükrözte, hogy a lány valahol legbelül egyre jobban érzi: teljesen magára hagyták. Így hát az államügyész hátat fordított Aliciának. És Mr. és Mrs. Rennicknek is. Úgy fordította bırpárnás forgószékét, hogy tekintete Eisenhower elnök bekeretezett fényképére essen, aki jól fésülten és magabiztosan nézett le rá a falról, a magas, függönnyel keretezett ablak mellıl. Odakint az arányló délutáni napfény megérintette a városi park és a parkot körülvevı, tizenkilencedik század eleji, vörös téglás épületek fölé magasodó szilfákat. Az ágakon és leveleken át elmosódottan rajzolódott ki a presbiteriánus templom tornya meg az egyetem óratornya. Késıbb majd emlékezni fog rá, hogy ebben a pillanatban milyen tehetetlennek és álszentnek látta a sarokban álló amerikai zászlót, ezt a lecsüngı vörös-fehér-kék rongydarabot. Síri csönd volt. Olyan csönd, mintha még a sötét faborítású falak meg a süppedı szınyegek is a gondolataikba mélyednének. Mert a gondolat, az ott motoszkált. A gondolat, amit szavakba kell önteni, s hangosan ki kell mondani. Az államügyész tudta, mit akar mondani. Csak a hogyan volt nagyon nehéz. Voltak dolgok, amikrıl Rennickék nem tudták, hogy ı nem akarja elmondani. Ha elmondaná, csak tovább rontaná a lány helyzetét. Mikor az államügyész visszafordult, nem pillantott Aliciára, inkább egyenesen Rennickre nézett. A férfi nagy, nehézkes testén meglátszott a középosztálybeli jólét, szemét már kicsire húzta a tiszteletreméltóság. Ez az ember tudja, gondolta az államügyész. Rennick nem buta. De úgy fog tenni, mintha nem tudná. Így aztán kellı felhajtással csinálhatja végig a pert. Rennick számára ez teljesen fölösleges presztízskérdés lesz csak. – Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy nem érzünk együtt önökkel, Mr. Rennick. Azért vagyunk itt, hogy megadjunk önnek és Aliciának minden lehetséges segítséget. De az együttérzés, mármint a bőnvádi eljárás formájában megnyilvánuló hivatalos együttérzés... nos, talán Alicián most nem ez a fajta együttérzés segíthet. Azok után, ami vele történt, önnek valóban

az a véleménye, hogy nyilvánosságra van szüksége? Nem inkább csöndre és védelemre? – Mit ért nyilvánosságon? – kérdezte Mrs. Rennick bizalmatlanul. Hideg, negyvenes, még mindig jó alakú nı volt. De gondosan és erısen kifestett arca maga volt az illem és az erény. Valaha szép lehetett. Még most is az lehetne, ha hagyná. – Bírósági tárgyalást – magyarázta türelmesen. Rennick. – Sajtónyilvánosságot. De a fölháborodás keserő édessége vonzóbbnak tetszett tulajdon hallgatag lányának érdekeinél. Mrs. Rennick úgy érezte, hogy támadás érte. S vele együtt a többi nıt is. Az örökös kiváltságot élvezı férficinkosság támad rá. Istenem, hogy győlölte önelégült pózolásukat. Csípısen vágott vissza: – A per a bőnösöket állítja a nyilvánosság elé és bünteti meg. Valamennyien tudjuk, hogy kik ık, és mit tettek. Nem hiszem, hogy bárki is elítélné Aliciát. Alicia nem reagált. Tizennyolc éves volt; csinos a maga törékeny, bizonytalan, elnyomott módján. Finom vonalú, karcsú kezei összekulcsolva pihentek a szigorú szabású ruha ölében, amit az anyja adott rá; ez a feltőnıen magas nyakú ruha a sértett nıiséget kívánta hangsúlyozni. Az államügyész visszaemlékezett a lány egyetlen, röpke mosolyára. Soha nem látott gyöngédebb és kétségbeesettebb mosolyt. Ismét nekikezdett. – Akkor hát, hadd fogalmazzak másként, Mrs. Rennick, ha megengedi. Nézzük a dolgot a bíróság szemszögébıl. Elıször is, a verés nyomai, néhány zúzódás, egy fölszakadt ajak, monoklis szem; ezek egyike sem utal föltétlenül erıszakra. – Az államügyész derős mosolyt és könnyed stílust erıltetett magára. – A rendırség minden hétvégén összeszed legalább fél tucat ugyanilyen állapotban levı lányt, akik pontosan így néznek ki egyegy kis csetepaté után. Rendszerint ez az eredménye annak, ha szét akarják választani a verekedı, féltékeny fiúkat. A kísérlet kudarcot vallott. Mrs. Rennick ellenséges arcának széles nyílásából ismét elıtört színtelen hangja. – Azt akarja mondani, hogy Aliciát nem erıszakolták meg? – Dehogyis. De próbáljon, kérem, megérteni. – Az államügyész hangja figyelmeztetni próbálta az asszonyt, hogy hagyja a fenébe az egész átkozott ügyet, menjen haza, és mindent felejtsen el. – De nekem önökkel és Aliciával szemben az is kötelességem, hogy pontosan megértessem, milyen esélyeik vannak, ha ragaszkodnak a vádemeléshez. Minden perben vannak esélyek.

– Folytassa – mondta ezúttal Rennick. Alicia továbbra is vakon bámult a semmibe. A múltba talán? Vagy a jelenbe, a jövıbe? Figyelt egyáltalán, látott egyáltalán? Hangok és elmosódott képek. A részegség és bőntudat töredezett, homályos emlékei. S a félelem emléke is. A félelem figyelmeztetı érzése, amelyrıl nem akart tudomást venni, mikor Ken azt mondta a bulin: „Menjünk kocsikázni, Alicia.” És Art nevetett, kacsintott. A hirtelen föltámadt félelem, amikor rájött, hogy nem kettesben van a kocsiban Kennel, hanem ott van Art és Greg is. Az egyre növekvı pánik, mikor Greg elırenyúlt a hátsó ülésrıl, s kezét a blúza alá csúsztatta, és így tett Art is. Ken pedig, aki a vezetıülésen ült, egyszerre csak gyakorlott kézzel a szoknyája alá nyúlt. Megpróbált védekezni, kiabált is. Talán ekkor ütötte meg Ken elıször? Visszakézbıl. Az ajka még mindig föl van duzzadva, még mindig ferde. Az ínye is fölszakadt. Az elsı ütéstıl vagy az utána következıktıl? A fények... A motel... Greg és Art leszorították a kocsi padlójára, kintrıl nem láthatták ıt. A fények fehérre festették a kocsi tetejét és ablakait. Aztán hirtelen a szoba sötétje, a használatlanságtól dohos szaga, hidege. Idegen bútorokba ütközı lábai, védekezı öklei, a földre hulló ruhák. Elıbb az övé, aztán a fiúké. Az izmos fiútestek fura szırössége, a fiúk szaga. Aztán kezek mindenütt, és nevetés és fogak, melyek az ajkába haraptak, a szájak, amelyek tapadtak. A csontos lábak súlya, horzsoló nyomása és a végsı iszonyú fájdalom, ami a testébe hasított. És végül Art fuldokló vicsorgása, amint ujjait a szeme sarkába mélyeszti: „Szuka, ha megharapsz, kinyomom a szemedet.” Mikor hagyta ott ıket? Mikor hagyták, hogy elmenjen? Talán csak azért engedték el, mert részegen elaludtak? Mikor is talált rá a rendırség az éjszakai országúton? Hogyan is nem látta az ırmester az ırszobán a kétségbeesését? – Nem, nem történt velem semmi; csak túl sokat ittam, elindultam sétálni. Elestem. – Hogy hívják az apját? – Nem akarok én semmit... Kérem szépen, tessék engem hazaengedni. Mit követtem el? Aztán a telefon, az a végzetes, rekedt hang a telefonban. A motel. Három fiú. Ki fog fizetni az eltört lámpáért és tükörért, székért, a kiégetett matracért, a bemocskolt lepedıért? Mikor bejelentkeztek, a lányt nem látta senki. Ez egy tisztességes motel. Nem volt itt soha semmi baj. Igen, valami Frazer. Egyetemista.

Az államügyész türelmetlenül játszott a ceruzájával. – Mrs. Rennick... De az asszony tekintete most még elszántabb lett. Az államügyész rezignáltan a tálcára ejtette a ceruzát; mindenkit úgysem tud megvédeni. Legalábbis önmaguk ellen. Van neki más dolga is. Alicia tizennyolc éves, túl fogja élni. Az ilyesmibe általában nem lehet belehalni. – Aliciát megvizsgálták, Mrs. Rennick – mondta hidegen. – De a leletben arról nem esik szó, hogy a nemi aktus, amelyben részt vett, az akarata ellenére történt volna. Némi idıbe telt, míg az asszony megértette. Elıbb csak bámult a férfira, aztán kirobbant. – Mit akar ezzel mondani? – Sajnálom, Mrs. Rennick, de a szex a fiatal lányok körében szinte járványos. Még a középiskolásoknál is. A tizennégy éveseknél. A bíróság mindenesetre ebbıl fog kiindulni. – Hát ide figyeljen! – Rennick nehézkesen megmozdult, haragot színlelt. – Alicia nem szokott hetyegni. Ezt nem mondhatja rá senki. Legkevésbé azok a mocskos férgek, akik megerıszakolták. – A lányom szőz volt! – rikácsolta Mrs. Rennick. Ez valószínőleg igaz volt. Az orvosi jelentés ugyan nem erısítette meg az állítást, de a doktornak az volt a véleménye, hogy Alicia az igazat mondta. – Talán ugyanolyanok vagyunk, mint más szülık, nem jobbak, nem rosszabbak. De ismerjük a saját gyerekünket. – Mr. Rennick, Mrs. Rennick, akár tetszik önöknek, akár nem, de Ken Frazer, Greg Anderson és Art Wallace az amerikai ifjúság legjobb tulajdonságait testesítik meg. Jóképő srácok, jı családból valók, mindhárman egyetemisták. Anderson egyetemi sportbajnok. Sıt az idén országos bajnok is. – Megerıszakolták a lányomat! – ismételte Mrs. Rennick éles, zabolátlan hangon. – Art Wallace az egyetemi diákklub elnöke. Ken Frazer rövidesen kitőnıen fog diplomázni. – Az sem érdekel, ha az Egyesült Államok elnöke. – Egyszóval, azt kívánják tılem, hogy gyızzem meg a bíróságot: liberális társadalmunkban három vonzó, közkedvelt amerikai fiú nem tudott sze-

xuális kielégülést találni csinos és szolgálatkész évfolyamtársnıi között. Azt kívánják tılem, hogy azt állítsam: az önök jelentéktelen kislányát kellett, kiválasztaniuk, ıt kellett megerıszakolniuk. – Azt akarom, hogy megbőnhıdjenek. Nem volt kiút. Az államügyész halkan, óvatosan mondta. – Rendben van, ha önök akarják. De azt hiszem, van még valami, amit el kell mondanom önöknek. – Várt egy kicsit, aztán folytatta, méghozzá bosszúszomjasan, mert Mrs. Rennick még mindig kihívóan viselkedett. – Tényként tudjuk, mert a három fiú eskü alatt vallotta, hogy Alicia maga javasolta a bulit, majd kért és elfogadott mindhármuktól húsz-húsz dollárt azért, hogy önként, külön-külön mindegyikkel, a többiek jelenlétében természetellenes szexuális perverzitásokat hajtson végre. – Iratokat vett föl az asztaláról. – Itt vannak az eskü alatt tett vallomások másolatai. És néhány további tanú megerısítı vallomása, köztük egy lányé, Alicia saját barátnıi közül. – Még egyszer hangsúlyozta. – Egy másik lányé.

Rennick csak némi szünet után szólalt meg. – Jól van. – A hangja tompán koppant, majd nehézkesen fölállt. Az államügyész megengedett magának még egy döfést. – Attól tartok, ha nem sikerül elmarasztaló ítéletet elérniük, önöket kétségtelenül be fogják perelni rágalmazásért. Aliciát pedig majd felelısségre vonja a rendırség üzletszerő kéjelgésért, erkölcstelenségért és egy fiatalkorú megrontásáért. Ken Frazer még nem töltötte be a huszonegyedik életévét. Aztán lementek a lépcsın, kiléptek a bíróság téglaépületébıl, és Alicia meg az anyja vártak, míg Mr. Rennick elment a park túloldalán parkoló kocsiért. Mrs. Rennick hirtelen tárgyilagosan megszólalt. – Mikor esedékes a következı menstruációd? Alicia lassan fordult szembe az anyjával. Megdöbbenésében úgy érezte, mintha önmaga meg a hangja külön életet élnének, mintha a hangját a bíróság egész parkja – lágy zöldjével, padjaival, virágaival, polgárháborús emlékmővével – választaná el önmagától. – Tessék? – A következı menstruációd. Vagy már kimaradt? – Az anyja gúnyosan elmosolyodott. – Remélem, volt annyi eszed, hogy használd a pesszáriumodat?

Szóval megtalálta. Átkutatta az ı szobáját. Hogyan is bizonyíthatná be, hogy sohasem használta? Soha. Akarta, tervezte, hogy majd valamikor, majd egyszer. De sohasem volt hozzá bátorsága. Hogyan gyızhetnél meg bárkit is, ha három nagynevő egyetemista megesküdött, hogy pénzt kértél? Mikor tulajdon barátnıd elárult, hogy kedvükbe járjon? Mikor a tulajdon apád fagyos képpel, egyetlen szó nélkül ment a kocsiért? Mikor az államügyész a búcsúzáskor kerülte a tekintetedet? Mikor a tulajdon anyád úgy néz most rád, hogy a szája egyetlen keskeny, rúzsos, halálos seb? – Holnap megmondod annak a hogyishívják Buddynak, hogy feleségül mész hozzá, amikor csak akarja. – Buddynak? – Annak a fiúnak, otthon. Aki a garázsban dolgozik. – Buddy Gernernek? – hüledezett Alicia. – De hisz csak egy szerelı. – Talán megbolondult az anyja? Buddyval ı még csak soha nem is randizott. – Anyám, hiszen alig ismerem. Az anyja gúnyosan fölnevetett. – De ı bolondul érted. Annyira, hogy nem fog kérdezni semmit. – Nem. Hozzá nem megyek. Mi volt az Buddyban, az a hidegség valahol a lelke mélyén, ami megkülönböztette másoktól? Vagy csak az a szánalmas, kutyaszerő vágyakozás a tekintetében, valahányszor csak megállt a garázsnál tankolni? Attól a tekintettıl ı mindig megborzongott. – Még csak nem is kedvelem. – Majd megkedveled. – De én nem akarok férjhez menni. Itt akarok maradni, be akarom fejezni az iskolát. Ne sírj, az isten szerelmére, ne szerezd meg anyádnak ezt az örömet. – Befejezni az iskolát? Azok után, amit apáddal meg velem tettél? – Pillanatnyi csönd után: – És mibıl akarod fizetni a tandíjat? A megélhetést? Ö, persze, elfelejtettem. Hiszen te tudsz pénzt keresni, nem igaz? Ezúttal az asszony mosolya bársonyos volt. A tisztességes asszonyé, aki csak attól a férfitól fogad el pénzt, akihez feleségül ment; megengedheti magának, hogy szépen beszéljen a „rosszfélékkel”. És akkor egyszerre csak ott volt az apja, és kitárta a kocsi ajtaját. Ideje volt menni.

EGY HÉTFİ REGGEL, HAT ÓRA. Harmincnyolc éves korára Ken Frazer joggal állíthatta magáról, hogy beérkezett ember. Egy nagymenı detroiti hirdetési ügynökség egyik jelentıs részlegének volt a megbízott elnökhelyettese; elnöke volt a délmichigani „Demokraták Nixonért” mozgalomnak; tagja volt az Ann Arbori Történeti Társaságnak; igazgatósági tag volt több helyi cégnél, többek között egy fontos kutatóintézetben is, mely az egyetem irányítása alatt állt, és mindenütt voltak barátai. Ann Arbor kertvárosában álló hetvenezer dolláros házát majdnem egy hektárnyi erdıs park vette körül. A főtött úszómedence meg a szalonnasütıhely olyan diszkréten húzódott meg benne, hogy senki sem vethette Ken Frazer szemére: banálisán amerikai vagy középosztálybeli – mint Ken maga. Aztán volt egy pompás európai kocsija, egy ragyogó, sárga Porsche 91IS sportkocsi, amit ügyesen váltogatott egyszerő Fordjával. Volt egy könyvtárra való, könyvklubból beszerzett klasszikus könyve – némelyiket ı meg Helen olykor el is olvasták. Mindig érdekes helyeken töltötték a szabadságukat. A múlt évben Budapesten töltöttek tíz napot ahelyett, hogy amerikai szokás szerint Párizs-Madrid-Róma útra mentek volna; a baráti összejöveteleken azóta is mindenki azon tréfálkozott, hogy komcsik lettek. Az azt megelızı évben a mesés portugáliai Algarvéban béreltek házat, ahol a helybeli „menık” elegáns nemzetközi csoportjában brit arisztokraták voltak a hangadók, még ha a legtöbbjük a gyarmatokról menekült is oda, fıként Rhodesiából és Kenyából. Helen szolidan elegáns és modern asszony volt. Rágyújtott, ha mások is azt tették, de határozottan ellenezte a feleségcserét meg a csoportos szexet. Egyszer ugyan megpróbálta, de nem tetszett neki a dolog. Nem is annyira a maga partnerével volt baja, aki nagyon is megfelelı volt, hanem hogy látnia kellett, hogyan élvezi a dolgot Ken vidáman és bőntudat nélkül az ı hajdani iskolatársnıjével, akit mindig is evett a fene Kenért. A meztelen fürdızés ellen azonban nem volt kifogása, közeli barátok társaságában. Ha a gyerekek nem voltak otthon. Ez szórakoztató és biztonságos dolog volt. Egyetlen bőne az volt, hogy talán egy kicsivel többet ivott a kelleténél. Az ital hatása már egy picikét kezdett is megmutatkozni: a hasa, a csípıje, no meg az egyébként kemény álla körüli helyeken kissé már meglazultak a kötıszövetek, a bıre itt-ott petyhüdt volt. De azért még mindig jól nézett ki. Az alakja is elég jó. Átvészelte négy gyerek szülését és fölnevelését a

tiszteletre méltó tizennégy, tizenkét, tíz- és nyolcéves korig. Átvészelte, mármint szellemileg és érzelmileg. Az egyetemi évek után nem volt könynyő az anyai rabszolgamunka, s akárcsak sok mai nı, Helen is eleltöprengett azon, mire is jó a diplomája, miközben lehúzta a vécében a kakis pelenkabetétet, vagy vacsora után még egyszer hozzálátott a szétszórt játékok végtelenül unalmas elrámolásához. De most már mindez, természetesen, a múlté. Most a tinédzserproblémák vannak soron. Egy csomó tehetségtelen európai gyereklány után – akik többnyire svájciak voltak és teljesen ostobák – Ken végre szerzett félnapos munkára egy fekete lányt, aki ugyan az öntudatos és pimasz fajtából való, de mégis maga a mennyország. A srácok, legalábbis fizikai értelemben, már nagyjából gondoskodnak magukról, így aztán Helen jógázhatott, vezethette a helyi környezetvédelmi bizottságot, s még arra is gondolhatott, hogy esetleg állást vállal a Fordnál, ahol egy ifjú titán azzal kívánt a nıi emancipációért küzdı mozgalom kedvében járni, hogy a Helenhez hasonló, átlagon fölüli nık véleményét tudakolta a szín- és formatervezéssel kapcsolatban. Ken sem szőkölködött kiváló tulajdonságokban. Alig hízott egy picikét az egyetemi évek óta, a haja nem hullott, és mindig be tudta vetni a humorérzékét, ha valakit komolyan meg akart gyızni átlagon fölüli intellektusáról és rafinériájáról. Barna bırő volt, kék szemő, elég magas – pontosan 183 centi –, s még mindig ı volt az évente megrendezett szülı-tanár meccs sztárja. Mindezek a gondolatok valamiféle csöndes elégedettséggé álltak össze, ami eltöltötte Ken egész lényét, amikor fölébredt. November elseje volt, s odakint még sötétség. Lehetıleg hét óra elıtt föl kellett szednie Art Wallace-t és Greg Andersont. Hosszú út várt rájuk. Ken ráadásul másnapos volt. Az elızı nap Helennel vasárnapi partit rendeztek, s ı egy kicsit többet ivott a kelleténél. No meg a többiek is. Ürügyet a Mindenszentek elıestéje szolgáltatott. Art és Greg jött át a feleségével, Pattel és Sue-val, aztán Annie és Tom Purcell, Bill Carter és a barátnıje, Joyce meg egy Paul Wolkowski nevő fickó, aki új embernek számított a régi bandában, de jó fiú volt, s nem ártott vele jóban lenni, mert jó kapcsolatai voltak kormánykörökben, s mindent el tudott intézni. Vállalták a hideget is a szabadban tartott hússütés kedvéért, közben kiadósán sörözgettek, egész délután egyérintıt játszottak a srácokkal, aztán a könnyő vacsora után, amikor a gyerekek már lefeküdtek, megkezdıdött a komoly ivászat. Az asszonyok a szokásos semmiségekrıl fecsegtek, a férfiak pedig Ken, Greg és Art szokásos kéthetes évi vadásztúrájáról a Michigan északi félszigetén levı tavak környékére. Másnap akartak indulni, s egyre azt vitat-

ták, hogy az elızı évben mit vittek magukkal fölöslegesen, hogy idén mit nem fognak vinni, és így tovább. Régi történeteket elevenítettek föl arról, hogy ki lıtte melyik ızet, és mikor, s ki itta a legtöbb whiskyt melyik éjjel. Purcell, Carter és Wolkowski nem is titkolta az irigységet. Ken, Greg és Art vadászkunyhója kizárólag csak hármuké volt: évek óta utasították el mosolyogva, de udvariasan mindazokat, akik velük szerettek volna menni.

A vendégek jóval éjfél után mentek el. Inkább a búcsúzás hagyományos gesztusaként, mintsem mert különösebben kívánta, Ken szeretkezett Helennel. Aztán mindketten elaludtak. Az asszony most megmozdult mellette. Ken érezte meztelenségét. Helen mindig így aludt, elnyújtózva. Az egyik melle Ken karján feküdt. Széthúzhatnám a lábait, gondolta Ken, s már benne lehetnék, mielıtt fölébredne. Így kell itthon hagyni egy asszonyt, hogy aztán számolja a napokat, míg visszatérsz, csak hogy befejezd, amit elkezdtél, mielıtt elmentél. De az elızı éjszaka után a dolog túl megerıltetınek látszott, Helen pedig nem olyan volt, mint ébren – kacér és kihívó –, hanem élettelen, a szája kissé nyitva, a lehelete savanykás, melle löttyedt. Ken csöndesen kimászott az ágyból. Becsukta a fürdıszoba ajtaját, kinyitotta a zuhanyt. Lassanként kezdett magához térni. Megmosta a fogát, szájvízzel és Alka Seltzerrel nagyjából eltüntette a gyomorégését, aztán nesztelenül fölöltözött. Vászonnadrág, meleg gyapjúing és zokni, magas, főzıs vadászcsizma. Este Helen azt mondta, hagy neki kávét a konyhában. Ken kiment a hálószobából, át a nappalin, ahol a hajnali szürke fény kísértetiesre festette a bútorokat. Leosont a hallba, s elhaladt a szoba elıtt, ahol Petey aludt. Az ajtó nyitva volt. Valóban aludt a fiú? Helen azt mondta róla, jóformán le sem hunyja a szemét. Hogy csak fekszik órákon át, bámul a sötétbe, és vár. Kísérteties. A tizenhat éves Petey, akinek szellemi színvonala nem haladta meg a két-három éves gyerekét, Paul Wolkowski fia. Wolkowski özvegyember. Senki sem tudja, hogyan halt meg a felesége. Wolkowski sohasem beszélt az asszonyról. Wolkowski egy állandó gondozónıt alkalmazott Petey ellátására, aki nem volt túlságosan szép, de annyira csúnya sem, hogy az emberek ne föltételezzék, hogy néha együtt háltak. Nem lehet elvárni, hogy egy ekkora vagány, mint Wolkowski, önmegtartóztató életet éljen. A gondozónı most távol volt. A nı minden ısszel hat hét szabadságot vett ki, hogy meglátogassa betegeskedı anyját Kaliforniában, s ha Wolkowskinak

ilyenkor a városon kívül akadt dolga – mint most –, a barátait kérte meg, hogy gondoskodjanak a fiúról. Többnyire Helent. Mert sem Sue Anderson, sem Pat Wallace nem akarta Peteyt a házába fogadni. Azt mondták, zavarná a gyerekeiket. Meglehet. De Ken nem nagyon hitt ebben, mert ha a többi gyerekek nevetgéltek vagy tréfálkoztak Peteyvel, az csak szelíden elmosolyodott, s az angyali, szıke fürtös fej kék tekintete a semmit tükrözte. Kit zavarhat ez? Ken megtalálta a kávét, megmelegítette, lassan szopogatta, s kezdett visszavágyódni az ágyba. Átkozta magát, hogy nem tette a magáévá Helent. Csak akarnia kellett volna. S most, hogy már fölöltözött, hirtelen megkívánta. De szinte látta maga elıtt a hosszú utat, s ettıl elinalt a vágya. A kávéscsészét halkan a mosogatógépbe tette, leoltotta a villanyt, kiment. A hall padlója kézzel gyalult deszkákból készült, amelyeket egy elhagyott pajtából hoztak. A pohárszék, a pad meg a székek eredeti kora amerikai Amish-darabok voltak. Helen mindig azt mondta, jól ellensúlyozzák a modern nappalit. A fegyverállványon három sörétes puska és négy vadászpuska állt. Ken elvette a 25-06-os, zárás Remington 700-ast, és óvatosan odaállította az elızı este becsomagolt, súlyos hátizsák mellé. Ez a gyorstüzelı fegyver egyaránt jó volt jávorszarvasra és ızre. s ötszáz méteren belül pontosan talált. Megtalálta a vadászkalapját is, melynek jobb oldalán kackiásan díszelgett a jelvény, ami jelezte, hogy engedélye van ızre. Föltette a kalapot, fölvette a hátizsákot, hóna alá kapta a puskát. Ha vigyáz, kijuthat a házból anélkül, hogy bárkit is fölébresztene. Kivéve talán azt a szegény kis kísértetet, Peteyt.

Halkan mozgott, aztán egyszerre csak váratlanul ott volt Helen, nyitott köntösébıl kivillant fehér teste; még jóformán aludt. – El sem búcsúzol? – Dehogynem. Csak nem akartalak fölébreszteni. Az asszony odahajolt, megcsókolta az arcát. – Erezd jól magad – mondta. – Vigyázz a gyerekekre. – A puskától nem tudta tisztességesen megölelni az asszonyt. Hát csak állt. – Siess haza. – Helen ismét megcsókolta, ezúttal szájon, majd visszament a hálószobába. Ken is elindult, bár a legszívesebben ı is visszabújt volna az ágyba. De hosszú út állt elıtte.

A hallból a garázsba vezetı ajtó alig hallhatóan becsukódott mögötte. Ken fölgyújtotta a villanyt, megnyomta a zöld gombot, s a szabadba nyíló, nagy ajtó halk zümmögéssel fölemelkedett. A Ford tetıcsomagtartója tele volt. Ott volt két csónakmotor, két hatszemélyes gumicsónak, négy nagy gázpalack meg némi csı és egy menetvágó. Ezeket azért vitte, mert a vadászkunyhó vízcsöve cserére szorult. Mindezt jól odaerısítette, s letakarta vízhatlan ponyvával még az elızı napon. De most megint ellenırizte, rendben van-e minden. Aztán berakta a hátizsákját meg a puskáját hátulra, leoltotta a garázsban a villanyt, beült a kormány mögé, beindította a motort. A kocsi rögtön beindult. Reflektor nélkül hajtott ki a szürkületbe. A pázsit meg a bozót, a néma, hideg medence, melynek berendezését télire elraktározták, sivárnak és elhagyatottnak látszott, akár a temetı. Mikor már majdnem az utcára ért, mozgást észlelt hálószobája ablakában. Helen nézte ıt. Eszébe jutott az álom, amit néhány nappal korábban látott. Akkor is így hajtott el, és Helen nézte az ablakból. Álmában az aszszony örökre búcsúzott tıle, mert tudta, hogy nem fog visszatérni. Az emlék nyugtalansággal töltötte el. Kiért az útra, rágyújtott. Az aznapi elsı cigarettától rögtön jobban érezte magát. Art Wallace háza felé tartott. Aztán megy Greg Andersonért. Egyikük sem lakik fél mérföldnél messzebb. Úgy tetszett, mindig ilyen közel voltak egymáshoz. Még a koreai háború sem szakította el ıket egymástól. Greg meg ı ugyanannál a gyalogosalakulatnál szolgáltak; Art egyedül volt az utászoknál, de azért tartotta velük a kapcsolatot, valahányszor csak hivatalos ürügyet talált, hogy „benézzen”, ami elég gyakran megtörtént. És szórakoztak. Mindig szórakoztak. És Ken, amikor hármójukra gondolt, úgy érezte: mindig is szórakozni fognak. Ahogyan a derék amerikai nagyfiúkhoz illik.

K KE ET TT Tİ İ HÉT ÓRA HARMINC PERC. A komoly vadásznak gondosan át kell vizsgálnia a fölszerelését. A jól megválasztott, jó minıségő holmi, ha úgy adódik, megmentheti az életét. A rosszul megválasztott, ósdi holmi viszont az életébe kerülhet. Ha például Maine, Minnesota, Oregon vagy Michigan sőrő északi erdeiben akar vadászni, magas borjúbır csizmára van szüksége, ami viszonylag jól tőri a nedvességet és a hideget, s elég puha ahhoz, hogy szabadon mozogjon

benne a láb, de elég vastag is ahhoz, hogy kivédje a mérges kígyó marását, ha a vadász véletlenül fölébreszti az állatot téli álmából. A talp ne legyen olyan vastag, hogy a járás nehezére essen, mint a mélytengeri búvárnak, de azért legyen kellıen vastag és barázdált, hogy megkapaszkodjon a ledılt fatörzseken vagy a mohától csúszós köveken. A vadásznak jó nedvszívó zoknira van szüksége, egy váltás fehérnemőre meg egy tiszta ingre. A vadászatnak olyan a természete, hogy a vadász könnyen átázhat; tavas vidéken pedig könnyen belepottyanhat a tavakba és a forrásokba. Az átázás kevésbé drámai formái esetén pedig – lehet az esı, dara vagy hó – szüksége van egy vízálló, hóálló, szélálló dzsekire, ami szorosan tapad a nyakához, hogy se nedvesség, se a szél ne hatoljon alá. Ha nincs állandó támaszpontja, szüksége van kulacsra és víztisztító tablettákra; ma már senki sem bízik a tiszta hegyi patakokban. Elıre csomagolt élelmiszert is vinnie kell, amely fızés nélkül fogyasztható. Szüksége van továbbá egy többféle tartozékkal fölszerelt svájci bicskára meg a klaszszikus vadásztırre, elsısegélydobozra, vízhatlan gyufásdobozra és egy gázöngyújtóra, pontosabban két öngyújtóra, arra a kivételes esetre, ha az egyik a gyufával együtt elveszne. Több varrótő és némi cérna meg egy-két biztosítótő szintén a felszerelés elengedhetetlen tartozéka. Csakúgy, mint a csavarkulcskészlet, amihez üreges nyelő csavarhúzó is tartozik, melynek nyele különbözı pengéket és árakat rejt. A vadász vigyen magával napszemüveget a vakító fény ellen, és meszszelátót is, lehetıleg törhetetlen lencsékkel – ha netalán elesne. Vigyen magával vízálló, állítható fókuszú zseblámpát tartalék elemekkel és körtékkel, ütésálló-vízálló karórát, ásót, a fölkeresendı vidék vízhatlan térképét, no és persze egy vízhatlan, rovarálló hálózsákot, amit ki is lehet fordítani, hogy levegızzön. Néha hasznos lehet egy ötven láb hosszú, könnyő, de nagy szakítószilárdsággá nejlon mászókötél is. Mindezeket meg a többi holmit gondosan el kell helyezni egy rekeszekre osztott hátizsák külsı és belsı részeiben, a zsák pedig egy párnázott vállszíjakkal és párnázott derékszíjjal fölszerelt alumíniumkereten helyezkedik el. A vadásznak, ezt aligha kell mondani, szüksége van fegyverre is. A gyilkolás olyan klasszikus eszközei közül, mint a nagy íj, a nyílpuska, a dobókés, a bozótvágó, a bumeráng, az indiánok ólomgolyóval ellátott forgókötele, a sörétes puska, a kézi lıfegyver vagy a vadászpuska, talán a vadászpuska a legalkalmasabb – kivált, ha arra a rendkívül veszélyes állatfajtára óhajt vadászni, melynek a neve ember.

A ritka, brit gyártmányú hétmilliméteres Holland and Holland Magnum duplacsövő, hátultöltıs vadászpuska lövedéke háromszáz méter távolból másodpercenként 800 méteres sebességgel és 830 kilopondos becsapódási erıvel talál célba, ami éppen elegendı egy dühödt elefánt leterítéséhez vagy ahhoz, hogy egy háromnegyed tonnás jávorszarvasbikát leverjen a lábáról. A széltıl függıen igen pontos, ami azt jelenti, hogy a fent említett távolságon belül röppályája mindössze 10-12 centiméternyit módosul, ami kevesebb, mint az átlagos emberhím torka és szíve közötti távolság. Megfelelı, kis képkivágású, teleszkópos látcsı esetén – egy tízszeres nagyítású, állítható Leupold éppen jó – a háromszáz méterre levı célpont éppen olyannak látszik, mint azok a meglehetısen nagy, családi mellképek, melyek a kandalló fölött szoktak lógni a nappaliban. A férfi, aki a konyhájában álldogált, miközben Ken, Greg és Art útnak indult, még egyszer megvizsgálta a fegyverét. Nagyon jól tudta, hogyan használhatja a leghatásosabban. Mindkét keze mutató- és középsı-, középsı- és győrősujjai között tartalék töltényeket tartva gyorsabban tudta újratölteni és elsütni a vadászpuskáját, mint a legtöbb tapasztalt vadász. Elsırangú céllövınek tartották, mikor a haditengerészetnél szolgált a koreai háború idején, s hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból, azóta fákra szögezett apró pénzdarabokra lövöldözött, száz méter távolságból. Szinte sohasem hibázott. Rövidesen elindul vadászni, azaz elvégezni azt a munkát, amire évek óta készült. A hátizsákja ott várakozott a konyhazsámolyon. Egyszer benézett a konyhából a szomszédos garázsba. Senki sem jön a házba, míg ı vissza nem érkezik, amire legkésıbb szerdához egy hétre kerül majd sor. Soha senki nem fogja megtudni, hogy elutazott a városból a vadászfelszerelésével és a vadászpuskájával. Senki. Így hát nem maradt más hátra, mint elindulni. Néhány perccel késıbb Mustangja kigördült a garázsból. Bezárta az ajtót, és halkan végiggurult az utcán. Nem viselt vadászruhát. Konzervatív szabású öltöny volt rajta. A vadászruha a hátizsákban volt. Még így sem volt valószínő, hogy akár a legkíváncsibb háziasszony is észrevette volna. Rendszerint ilyenkor indult munkába. Részben ezért választotta az induláshoz ezt az idıpontot. Bár ez csupán elvi kérdés volt. Ha meglátták volna, az sem számít. A hátizsákot, a vadászpuskát meg a gyilkolásra szánt golyókat nem lehetett látni, a kocsi zárt csomagterében lapultak, egy bıröndben. Kertvárosi szomszédsága meg az egész nagyvilág számára ı csupán a munkába induló bejárók egyike volt.

H HÁ ÁR RO OM M NYOLC ÓRA. Denver Bisztrója vagy húsz méterre állt a teherautóktól zsúfolt 23-as úttól, tizenöt mérföldnyire északra Flinttıl. A kis vendéglıt maga a tulaj, Billy Denver vezette. De mindenki csak Billy Dee-nek szólította. Irtózatosan kövér ember volt. Mikor Ken Fordja megállt, Billy Dee automatikusan egyszerre látta és hallotta a kocsi érkezését. Elfordult a tőzhelytıl, amelyen már majdnem megsült a tojás a pultnál üldögélı egyetlen vendég számára. A reggeli csúcsforgalom – s vele a reggelizıidı – már lefutott. A törzsvendégek már fél órával korábban távoztak. Az alkalmi vendégek meg a kávéra betérı teherautósofırök még nemigen szállingóztak. Látta, amint Ken, Greg és Art kiszáll a kocsiból – zöld-fekete és vörös-fekete kockás ingjük fölött vadászdzseki –, és odamordult a pincérnıjének. – Gussie, három bendı, dobd be magad. A lány tinédzserkorú volt, slampos és tunya, de nála különb segítséget manapság nemigen kaphatott. A „segítségen” nem s munkát kellett érteni, hanem olyasmit, ami becsalogatja a vendégeket. A lány rendkívül rövid miniszoknyát viselt, mert örömét lelte a férfiak rácsodálkozásában, az apjával egyidıs vagy még idısebb férfiak leplezetlenül mohó pillantásában. Ezzel is dühíthette a szüleit. Mikor Billy Dee odaszólt neki, csak átlökte a rágógumit pirosló szája egyik szélébıl a másikba, s föl sem pillantott az asztalról, amit az egyik boxban tisztogatott. Az ajtón becsapott a hideg, mikor a három férfi, valami tréfán nevetve, belépett. A pulthoz telepedtek le. – Uraim? – Billy Dee megismerte ıket, hogy az elızı évben is ott jártak. Hatalmas, lágy testével keresztbe tett ökleire dılt, várta, hogy a férfiak határozzanak, és emlékezett. Húsos, tésztafehér képén az apró, mélyen ülı szemek ide-oda jártak, szemügyre vették a vendégeket. Persze. A tavalyi három fickó. Ugyanannak a hónapnak ugyanazon a napján, szinte ugyanabban az órában. Vadászok. Gondolatban hozzáadott tíz-tíz centet minden egyes tojás árához. Ezeknek van pénze. Elég a kocsira pillantani. Az a rengeteg cucc a tetején, s az ég tudja, mijük van még otthon. Puccos, karcsú asszonyok, formás lábakkal, elegáns ruhákkal, bundákkal. Akik vodkát szoktak inni tonickal. A taknyos kölykeik meg minimotorokon száguldoznak az úszómedence körül. A magas fickó, akinek

borostás az álla, izmos válla meg vagy jó méter széles – nagymenı a Rotary Clubban. Billy Dee is a klub tagja volt, s fölismerte a fickót a fényképrıl, amit a klub lapjában látott az elızı nyáron. Koncessziója van valamire, föltehetıleg a fél államra. Egyszer országos bajnok volt. Az istenfáját, igazi nagymenı. Greg észrevette Billy Dee tőnıdı pillantását, és megkérdezte: – Milyen a tojás? – Nem én tojtam, de garantáltan friss. – Billy Dee elvigyorodott, s kimutatta fogait, melyek túlságosan fehérek voltak ahhoz, hogy eredetiek legyenek. A mélyhőtött tojásokat legalább tíz évvel korábban tojhatták valahol Svédországban vagy hol. – Kettıt kérek, szalonnával, és kávét. – Pirítóst? – Kérek. Art és Ken is rendelt, s Billy Dee megfordította hatalmas testét. Gussie a konyha felé tartott egy halom tányérral. – Hagyd a tányérokat, az isten szerelmére, az urak várnak. – Aztán még hozzátette. – Fızz hármat. – Palacsintának való tésztát és tojásokat vett ki a hőtıbıl. Gussie letette a tányérokat, s komoran hozzálátott a kávéfızéshez. Szándékosan lassan mozgott, kihívóan rágta a gumit. – Gyerünk, széplány! Tempó! A lány lecsapta a csészéket és a csészealjakat. Billy Dee elvesztette a türelmét. Greg nevetett. A tekintete végigfutott a lány testén, megállapodott szinte tökéletes formájú, feszes fenekén és csípıjén, kissé görnyedt vállán, s a dekoltázsból szinte kibuggyanó, hatalmas mellén. Ez a test ágyat és férfit, sok-sok férfit kívánt. De nem akkor, amikor a férfiak akarták, hanem amikor ı. A lány észrevette a férfi tekintetét, s szándékosan lehajolt egy földre esett villáért, a szoknyája fölcsúszott. – Anyám – mormogta Greg. Art hallotta ezt, és ı is odanézett. Art dereka már megvastagodott, kissé kopaszodott is, de az arcán nem volt ránc, s gyöngéd, kék szeme elárulta, hogy nem látott még tragédiát az életben. Vezetési szakember volt, egy vállalat tulajdonosa, s mostanában sok idıt töltött utazgatással, és sok italt fizetett sok fiatal nınek, sok Hilton Hotel bárjában. – Túlságosan közel vagyunk még otthonhoz, kisfiam – mondta Gregnek. De a hangján érzıdött, hogy egyetért Greggel Gussie-val kapcsolatban. A lány igazán kihívó volt.

– Felejtsük el – mondta Ken. Egyetlen pillantással fölmérte, hogy a lány csak bajra jó vidéki lotyó. Art elfordult, Billy Dee-re kacsintott, aki mindent látott, s mindentudóan vigyorgott. De Greg nem tudott így tenni. Mikor a lány kihozta és lecsapta a kávét az asztalra, Greg olyan merészen pillantott a lány szándékosan kigombolt, ócska kardigánjának kivágásába, hogy az végül védekezve elfordult. S ekkor meghallotta, hogy Billy Dee Kent faggatja. – Nem láttam én itt magukat egy évvel ezelıtt? – Várjunk csak, hadd gondolkozzam – mondta óvatosan Ken. – Ugyanebben az idıben. Az ızszezon elsı hetében. Art nyíltan tanulmányozta Billy Dee-t. – Ördöge van. – Reggel nagyon korán indulunk; és éppen ideérünk arra az idıre, amikor rendszerint reggelizni szoktunk. – Ez ismét Ken volt. Aki nem mondta meg, hol laknak. Vagy hogy hová mennek. De Billy Dee-nek nemcsak a teste, hanem az emlékezete is olyan volt. mint az elefánté, s erre büszke is volt. Lehet, hogy kövér, hogy egyetlen valamirevaló nı sem menne hozzá feleségül, de memóriája, az van. – Persze – mondta. – Van egy vadászkunyhójuk az északi félsziget egyik tavánál. Kissé nyugatra Schoolcraft megyétıl. Az Isten földjétıl. Ken és Art tekintete összevillant. Egyetlen figyelmeztetı szemvillanás. Greg ismét Gussie hátsóját tanulmányozta elmélyülten, miközben a lány kihívóan vakargatta a bal csípıjét, igencsak az ágyéka közelében. De Greg tekintete már nem érdeklıdést tükrözött. Az egész csak álcázás volt. Ken úgy érezte: kitérni veszélyesebb, mint szembenézni a dologgal. Könnyedén rámosolygott Billy Dee-re. – Úgy van. Az Isten háta mögött. – Maguk építették, igaz? – Az utolsó szegig. – Villany? – Nincs. Gázlámpát használunk. És gázpalackkal főzünk. Frigó nincs. Ebben az évszakban nem is kell. Csak egy jégszekrény. Szárazjéggel a fagyasztott kaják számára. Billy Dee jól megfigyelte Ken kiejtését. Tanult ember. Valami elegáns keleti parti iskolába járhatott. – Hal? – kérdezte. – Amennyi csak kell. Sügér. Tavi pisztráng.

Billy Dee megfordította a tojásokat és Art palacsintáit. A sütıbıl kiáradó finom illat még barátságosabbá tette a meleg bisztrót. A környék valamennyi teherautósofırje jól ismerte Billy Dee legendás palacsintáit. – Rögtön kész a pirítós. – Néhány kenyérszeletet tett a pirítóba. – Eegen, tavaly vadásztak. Mint most. És kilıtték, amire engedélyük volt? – Nem volt gond – nevetett Greg. – No és aztán, he? – kacsintott Billy Dee. Jól tudta, hogy a táborozó vadászok mindig szoktak lıni egy-egy engedély nélküli bikát. Amit persze be illett volna jelenteniük, de sohasem tették. Ekkor újabb gondolata támadt, s Gussie-ra pillantva áthajolt a pulton, és lehalkította a hangját. – Jó kis búvóhely, mi? Nincsenek kíváncsi szomszédok. – Egy lélek sem – felelte határozottan és vigyorogva Art. – Feleségek sem? – visszakozott Billy Dee. – Feleségek kiváltképpen nem – mondta határozottan Ken. Billy Dee cinkosan fölnevetett. Istenem, gondolta, három férfi a harmincas éveik végén, talán a negyvenes éveik elején. Mindenható Isten! Biztosan fölcsípnek valahol három lotyót, és halálra hancúrozzák magukat minden éjjel. Nem is férfiak, ha nem ezt teszik. De nem hibáztathatja ıket, ha nem akarnak beszélni róla. Maga sem tenné. És nyilván piálnak is, gondolta. Napnyugtától kezdve biztosan fütyülnek mindenre. Ezen elgondolkodott, a vadászaton, a pián, a nıkön, a frissen sülı hústól és piától párálló kunyhón mérföldekre minden lakott helytıl... A francba, hogy egyeseknek milyen piszok szerencséje van. Fölszolgálta a tojást és a palacsintát, s kötényével letörölte homlokáról az izzadságot. – Honnan jöttek? – Port Huronból – mondta Greg. Ez aztán a szemenszedett hazugság, gondolta Billy Dee. A Rotary Club lapjában az állt, hogy a nagydarab fickó Ann Arborban él. De ügyes hazugság. Port Huron és Flint között a távolság körülbelül ugyanannyi. No de miért kell egyáltalán hazudni? Óvatosságból, gondolta. Ha meg akarod csalni a feleségedet – és nem vagy teljesen hülye –. mindenütt fedezned kell magadat, míg egy útszéli bisztróban is. – Hát – mondta mintegy összefoglalva a hallottakat –, biztosan minden rendben van, kivéve a srácokat. Mihelyt elég nagyok lesznek, biztosan ık is menni akarnak majd. – Nyíltan Artra vigyorgott. – Most mennyi idısek? – Van egy tizenhat éves lányom meg két tíz év alatti – mondta Art, aztán Ken felé biccentett. – Neki négy van, a legidısebb tizenöt. – Nézze – mondta Greg –, a srácok építhetnek maguknak külön kunyhót is.

– A vadászidényben meg úgyis iskolába járnak – tette hozzá Ken. Az utolsó szót Art mondta ki. – Talán majd, ha befejezik az egyetemet. Talán majd akkor. Eegen, gondolta Billy Dee, tíz év múlva, mikor már csak feleannyi lesz bennetek a kakaó, már nem lesztek képesek többre, mint vágyakozni a régi, szép napok után. Elmosolyodott magában. Hát persze, szerencsés fickók, de a maga módján ı a szerencsésebb. Hiszen nem hiányozhat az, ami sohasem volt. És mégis, mikor a férfiak távoztak és beültek a Fordba – vörös vadászsapkájuk vakított a szemközti gyárak szürke füstjében –, Billy Dee kínzó fájdalmat érzett. Visszafordult a pulthoz, rámordult Gussie-ra. – Gyerünk, széplány, elég volt a hetyegésbıl. Ideje munkához látni. – Pukkadj meg – mondta a lány. Aznap ezek voltak az elsı szavai. A Fordban Ken szólalt meg. – Jövıre máshová kell mennünk. – Eegen – mondta Art. – A fickó igencsak kíváncsi. – Hát azért nem mindent mondtunk el neki, nem igaz? – mondta Greg. – Akkor is – mondta Ken. Mire Greg: – Krisztusom, az a széplány, vagy hogy hívta – és kinyújtóztatta a Ken melletti ülést kitöltı, hatalmas testet. Art nevetett: – Jó lett volna a kávé mellé, mi? Ezen aztán elröhögcséltek egy darabig, majd Art hátranyúlt a kocsi csomagterébe, és elıhúzott egy félpintes Jack Daniel's whiskyt. – Ki kér? – Mindenki, méghozzá azonnal – vigyorgott Greg. Elvette az üveget, és nagyot húzott belıle. Ken nem ivott. Art elnyúlt a hátsó ülésen, s egy hajtásra kiitta a maradékot. A szembejövı forgalom erıs volt: vidékiek, a távolabbi kertvárosokban lakók, akik Detroitba tartottak bevásárolni, délelıtti értekezletekre sietı üzletemberek. Ezekben a sávokban szinte letiporták egymást a kocsik, míg az ı oldalukon a sávok szinte üresek voltak. – Szegény ördögök – mondta Ken. Greg nevetett. – Ott egye ıket a fene! Ken dudálni kezdett, mert meg akarta elızni az elıtte haladó kocsit. Art nótára fakadt. Greg is beszállt. A whisky átmelegítette, s valami nyugodt boldogságot érzett. Újra eltelt egy év, s újra kétheti pompás szórakozás vár

rájuk, a legremekebb vadászat, a teljes szabadság. Uramisten, de szép is az élet.

N NÉ ÉG GY Y KILENC ÓRA. Grand Rapidsben a Kent megyei repülıtér zsúfolt volt. Az omahai gépnek öt perc múlva kellett megérkeznie, és rokonok meg barátok jöttek ki elé. Mindössze tíz perccel elıbb érkezett egy 727-es Bismarckból meg egy Tri Star a közeli Des Moines-bıl; mindkét járat utasai már a központi várócsarnokban voltak. Martin Clement Nancyt kereste. Vékony, nem túlságosan magas férfi volt, s ugyancsak erılködnie kellett a helybeli száznyolcvan-százkilencven magas férfiak között. A hangosbemondó érthetetlenül harsogott, odakint egy fölszálló gép motorjai dübörögtek. Az ideges Martin egyetlen ismerıst sem látott. Da valóban nem ismerte ıt itt senki? Aligha. De valóban száz százalékig biztos lehetett ebben? Aztán egyszerre csak ott állt mellette Nancy, sápadtan és megviselten, s most valahogy kevésbé látta vonzónak, mint ahogyan emlékezett rá. Talán tanárnısen hátul összefogott, seszínő haja tette? Vagy a kabátja? Jean kabarjához képest ugyancsak olcsónak látszott, ugyanakkor az egyezı színő cipı és táska túlontúl elegáns volt. Martin megcsókolta a nı arcát, miután ügyesen elkerülte fölajánlott ajkát. És elvette kis, egynapi holmit tartalmazó bıröndjét. – Ez minden? – Csak a hétvégét töltöm anyámnál – mosolygott Nancy. – Anyádnak nincs telefonja? A férfi aggodalmától a nı mosolya szélesebbre húzódott. – Persze hogy nincs. Ne aggódj. Sejtette-e a nı, hogy a férfi milyen kínosan érzi magát? Martin uralkodni próbált a vonásain, hirtelen rászánta magát a kockáztatásra, és tisztességesen megcsókolta a nıt, majd ismét elfogta a rémület, mikor a nı fölnevetett, és boldogan végigsimította az arcát. Ha ezt látta valaki... – Gyerünk – mondta a férfi. – Majd kávézunk a szállodában. – Melyik szállodában? – Ahol az éjszakát töltöttem. Nem volt reggeli gép, ezért tegnap érkeztem.

– Nem kávézhatnánk itt? – Még nem jelentkeztem ki. A férfi sietısen a kijárat felé terelte a nıt, s közben arra gondolt, bárcsak csinosabb lenne, jobban hasonlítana az olyan lányokra, akikkel a férfiak a hétvégéket szokták tölteni. Kissé bosszús volt, mintha minden szembe jövı kajánul azt gondolná: lám, neki csak ilyenre futja. – Minden rendben lesz – mondta. – Mindkettınket bejelentettem, mintha házasok volnánk. – De tudni fogják, hogy az éjjel nem voltam itt. – Kik? – Nem tudom. A portás. Martin, nevetett. – Ez egy nagy szálloda. Rengeteg portásuk van. És különben is: késett a géped. Ez csak nem bőn? A parkolóban ott várta ıket a bérelt kocsi, s miközben a város felé tartottak, Martin megkérdezte: – A srácok jól vannak? – Misty náthás. A tieid? – Jól vannak, gondolom. A nı habozott, mert tudta, hogy nem kellene megkérdeznie, de nem tudott uralkodni a kíváncsiságán. – Mit mondtál neki? – Kinek? Jeannek? – Neki. – Üzleti ügy. – Martin elhallgatott. Beszélni arról, hogyan szedte rá a feleségét, még kínosabb, mint maga a hőtlenség. Ha távol volt az asszonytól, mindig bőntudatot érzett, s félt, hogy az asszony bármelyik pillanatban rájöhet. Ha viszont vele volt, és érezte hidegségét, zsémbességét, uralkodni vágyását, alig várta, hogy távol legyen tıle. Éjszakánként ébren feküdt, sajgott a teste, s gondolatban lefeküdt minden csinos lánnyal, akit napközben látott. – A bank fedez – mondta Mariin. – A bank?! – Nancy szeme kerekre nyílt. – Méghozzá a fınököm – bólintott Martin. – Ez igen! – Bedumáltam neki, hogy Jean nıvére beteg, de nem akarom, hogy Jean megtudja. Ha tehát odatelefonál, azt fogják mondani neki. hogy üzleti úton vagyok. Amit én is mondtam.

– De, Martin, a fınököd tudja, hogy nem így van. Vele hogy intézted el? Martin elvigyorodott. – Tudja, hogy én is tudok az ı barátnıjérıl. – Martin nyomban megbánta, hogy a mondat kiszaladt a száján. Nancy elkomorodott. Talán túl mocskosnak tartotta az egész ügyet. Martin hát gyorsan hozzátette: – Mindegy, van néhány szabadnapunk. – És megfogta Nancy kezét. A nı megbékélve hajtotta a fejét a férfi vállára. A kocsi és a körülöttük haladó idegen autók védelmében Martin biztonságban érezte magát. A szíve hevesen vert, kívánta a nıt. Kezét Nancy csípıjére tette, s fölidézte magában az utolsó alkalmat, amikor együtt voltak. Azóta csak az a lány volt, akire befizetett Detroitban, az pedig nem számított igazán. Sohasem számít igazán, ha nem vetkıznek le teljesen. Jean, a felesége meg már másfél éve nem engedte, hogy hozzáérjen. A szállodában, amikor a kulcsot kérte, ugyanaz a portás volt ott, akinek reggel leadta a kulcsot, s aki most meghökkenten bámult Nancyre. Csupán egy pillanatig, de mégis rámeredt. Martin úgy érezte, mondania kell valamit, de nem a megfelelı szavak tódultak az ajkára. Alig nyitotta ki a száját, már érezte is. – Végre megjött. Este kilenckor indult, és csak most érkezett meg. Ehhez mit szól? A portás mindentudóan, halványan elmosolyodott. A pulton megcsörrent a kulcs, amit az udvariasság minden jele nélkül dobott oda. Nancy zavartan rángatta Martin kabátujját, hogy menjenek már. Egy feleség nem reggel tízkor jelentkezik be a férje szobájába; ezen semmiféle mese nem segít. Ilyesmit csak olyan nı tesz, akit épp akkor csíptek föl. A liftben kettesben voltak, Nancy halkan megkérdezte: – Mi is a nevünk? – Turner. – Martin érezte, amint a hónaljából izzadság gyöngyözik alá. Aztán megkönnyebbülten fölsóhajtott: végre biztonságban vannak. Legalábbis egyelıre. Míg be nem kell jelentkezniük egy újabb helyen. Elmosolyodott, átkarolta a nı vállát, megcsókolta. – Megreggelizünk. Talán le is akarsz zuhanyozni. Én még nem is borotválkoztam, csak fölkeltem, és rohantam a repülıtérre. – Zuhanyoztam már indulás elıtt. – Attól még zuhanyozhatsz. – Martin kipréselt egy nevetést, mert hirtelen megértette, hogy a nı ellenáll. De miért? Akkor minek jött? Lopva ismét a nı ruhájára pillantott. A fene egye meg, átkozottul kisvárosias. Miért nem visel valami jobb cuccot, mondjuk, valami sportosat?

Nancy mintha csak olvasott volna a gondolataiban, – Utazáshoz öltöztem – mondta –, hogy félrevezessem Eddie-t. A bıröndömben sportos holmik vannak. Hová megyünk? – Nem tudom – mondta megkönnyebbülten Martin. – Valahová északra. Vidékre. Mikor kiszálltak a liftbıl, Nancy szégyenlısen mosolygott. Míg a kávét várták, a nı távol tartotta magától a férfit; a szobát nézegette, összevissza fecsegett. Kopott kis hely, a szınyeg elhasznált, a bútor közönséges, s az egésznek enyhe izzadságszaga volt. – Mit csináltál az este? – Semmi különöset. – De valamit azért csak csináltál. – Bedobtam egy italt a bárban. Megnéztem egy filmet. – Milyen filmet? – Nem tudom. Westernt. Mind egyformák. Mariin egy szexfilmet nézett meg. Kétszer. Tanult néhány új trükköt. Nem fogja elsietni a dolgot, de egy-két napon belül ráveszi Nancyt, hogy csinálják másképpen. A fenébe is, ha azok a lányok meg tudják tenni a kamera elıtt, akkor Nancy is megteheti vele, négyszemközt. Mikor a pincér behozta a tálcát, Nancy megkérdezte: – Elmehetnénk egyenesen a Szoroshoz? Nancy a Mackinacre gondolt, arra a keskeny vízszorosra, a Michigan-tó és a Huron-tó között, ami Michigan déli félszigetét választotta el az északi résztıl. – Persze. – Még sohasem láttam a hidat. – De el tudta képzelni. A hatalmas acélés betonívet a két erdıs partszakasz között, magasan a víz fölött. Nancy fölállt, lenézett a forgalmas utcára. – Ehhez volna kedvem. – Elmegyünk egyenesen a határra, ha ehhez van kedved – mondta Mariin. – Sault Sainte Marie-ba. Talán még Kanadába is. Jártál már a Felsıtónál? – Nem. Martin lenyelte a kávéját, s közelebb húzódott a nıhöz. – Nem akarsz zuhanyozni? – De Martin, mondtam, hogy már zuhanyoztam. – Ugyan már. – Megkereste Nancy ruhájának hátán a cipzárat, lehúzta. A lábából egyszeriben kifutott az erı, a feje szédült. Az izgalom. – Kérlek, Martin.

Megcsókolta a nıt, lehúzta a válláról a ruhát, a melltartójával kezdett matatni. – Muszáj hordanod ezt az átkozott páncélt? Már senki sem hordja. – Kiszabadította a nő egyik mellét, és belefúrta a fejét. A nő eltolta a fejét, és mellét eltakarva hátrált. – Martin... – Mi baj? – Délelıtt van. – No és? Délig nem kell kijelentkeznünk. – De hogyan jutunk el Sault Sainte Marie-ba, ha késın indulunk? – Van még idınk bıven. – Kérlek. Martin. Most nem akarom. – Nancy visszahúzta a villára a ruhát. – Most nem, kérlek. Martin sértıdötten és dühösen lépett hátra. – Sajnálom – mondta Nancy. – Csak... csak most valahogy nincs kedvem hozzá. Csak most búcsúztam el a gyerekektıl... – Kétségbeesetten elhallgatott. – Nem várhatnánk estig? Reggel Eddie, a férje szabályosan leteperte, és most gondolni sem tudott férfira. Még Martinra sem. Martin hangja keserő volt. –. Várhatunk. Csak azt hittem, te is kívánsz. Már több mint egy hónapja nem voltunk együtt. Azt hittem, teljesen normális dolog, ha a nı is kívánja a férfit, vagy nem? Azt hittem, te is akarod. Nehéz léptekkel elvonult a fürdıszobába: Nancy rövidesen hallotta, hogyan zúdul le a víz a vécében. Fülében lüktetett a vér: bőnösnek érezte magát. De miért is kell rögtön szeretkezniük, mihelyt kettesben maradnak. Abban a pillanatban. Mindig ugyanaz a játék. Levetkızni és úgy tenni, mintha fürödnének, hogy a dolog mégse legyen annyira nyilvánvaló. Martin mindig ezzel próbálta fölizgatni ıt, és belevinni a játékba, még mielıtt nemet mondhatott volna. Aztán egyenesen be az ágyba. Nancy tudta, hogy miért, vagy legalábbis azt hitte. Ismerte a lehangoló, nyomasztó miértet, amivel minden nı legalább az esetek felénél találkozott. S ettıl a csúf szoba még csúnyábbnak látszott, a lenti utca pedig szürkének és ijesztınek, az emberek fenyegetınek. Nemrég búcsúzott el Eddietıl és a gyerekektıl, majd a hajnali szürkületben végigsietett az utcájukon, izgatottan, gyorsan szedve a lábát. Fölvillanyozta, hogy megszökik otthonról, hogy megcsalja a férjét, és hogy épp Martinnal. S aztán Martin elrontja az egészet éppen a miérttel, mármint, hogy miért van Martinnak szüksége ırá.

Mert Martinnak nem azért volt szüksége ırá, amiért neki Martinra. Amikor utoljára együtt voltak, Nancy megérezte ezt, vagy legalábbis ezt képzelte. Most már biztos volt benne. Valóban? Martin valóban ıt akarta, Nancyt, vagy csak egy nıt, bármilyen nıt? Nancy hirtelen reménykedni kezdett. Egy hatalmas teherautó gördült végig az utcán, rajta a cég neve, nagy vörös-arany betőkkel. Valaki költözik, új életet kezd. Egy szép napon talán ık is költözni fognak Martinnal. Martin nem Eddie. Martin az Martin. És biztos, hogy örökké kívánni fogja ıt. Nemcsak Jean miatt. Vagy talán a férfinál nem a szerelem jele, hogy szeretkezik egy nıvel, ami több az egyszerő kielégülésnél? Olvasott valahol errıl. A legtöbb férfinél így van. Eddie-nél nem. Eddie egyszerően csak a kedvét töltötte vele, aztán elaludt. És csak amikor részeg volt. Vagy hajnalban. Nancy sötét gondolataiba hirtelen derős, ragyogó fénysugár hatolt be. S a sugár egyre növekedett, mintha valaki szélesre tárná az ajtót. Odalent az utca egyszeriben vidámnak és gondtalannak látszott, a nyüzsgı emberek pedig barátságosnak. Hiszen ı még mindig fiatal és csinos, Martin pedig borotválkozik, mert kedves, türelmes és nem erıszakos. Nancy hozott magával egy szők nadrágot, mert tudta, hogy Martin azt szereti, meg néhány bı pulcsit. Olyan menı cuccokat, amilyent a menı csajok viselnek – még a Vogue-ban is –, ha víkendezni mennek egy férfival. A melltartóját majd a szállodaszobában hagyja – a gátlásaival együtt. A gondolattól kuncogni kezdett. Pillanatok alatt levetkızött. Gyors pillantás a tükörbe. Fehér hús, sötét karikás szem. Már nem fiatal. Harmincéves, de még tőrhetı. Ó, a fene vigye Eddie-t, a sörszagú leheletével és izzadságával, nyirkos, súlyos, önzı testével. Vegyél el tıle, Martin! Örökre. Vigyél el! Odament a fürdıszobához, megállt az ajtóban, kissé lábujjhegyre emelkedve, hogy magasabbnak látsszon, s egyik karjával az ajtófélfának támaszkodott, ahogyan a meztelen modellektıl látta az újságokban. Martin a tükörbıl megpillantotta, és lassan megfordult. – Hát... – A férfi ostobán vigyorgott, szája szétnyílt a meglepetéstıl, a tekintetén nem tudott uralkodni. Nancynek ez tetszett, hát visszamosolygott a férfira, aztán beljebb ment, kinyitotta a zuhanyt. – Egy pillanat múlva nálad leszek – mondta a férfi.

Ö ÖT T KÖRÜLBELÜL ESTE HATKOR. Ken odahajtott a Fordjával egy új motelhez, néhány mérfölddel a Mackinac-szigetre és a Huron-tóra nézı Mackinac-hídon túl. Nyugatra a Michigan-tó terült el, ötven mérföldnyire északra pedig, a felsı félszigeten, a Felsı-tó vadregényes partjai. Mindössze hatvanhárom mérföldnyire voltak Sault Sainte Marie-tól és Kanadától. Tiszta, csillagos este volt. A csípıs hideg jelezte, hogy késı ısz van már, rövidesen beköszönt a tél. Maholnap a föld is fehér, fagyos lesz. A motel modern és takaros volt. s az évszakhoz képest meglehetısen zsúfolt. Több vadász most tartott hazafelé a korábban befejezıdött medveidény után. A koktélbárban egy fekete zongorázott, nem is rosszul, a barátságos étteremben pedig jól fésült helybeli srácok szolgáltak föl kissé félénken, egy középkorú, ısz hajú fınökasszony szigorú felügyelete alatt. Minden szobában volt televízió, az egyéni, kulcsra zárható garázsokat pedig közvetlenül a szobákból lehetett megközelíteni. S ami még fontosabb, hogy emiatt minden egyes szoba el volt szigetelve a következıtıl. Ki-ki akkora lármát csaphatott, amekkorát csak akart. Ken ezt is számításba vette, mikor Art javasolta, hogy hívjanak lányokat. Egyetlen dolgot nem akartak – feltőnést. Hiszen állítólag vadászni jöttek... Nos, ha a lányok közvetlenül vacsora után érkeznek, mikor a legtöbb vendég a társalgóban van, és késın mennek el, akkor nem valószínő, hogy bárki megtudna bármit. Mikor közvetlenül a bejelentkezés után betértek a bárba egy italra, Ken húsz dollárral kicsalogatta az áhított telefonszámot a bárpincértıl – miután a pincér meggyızıdött róla. hogy nem zsaruk. Aztán visszaszaladtak a szobába. Lakosztályt vettek ki, amiben volt egy kétágyas hálószoba meg egy nappali egy összecsukható heverıvel. Ken fölvette az üvegasztalkán álló telefon kagylóját, lenyomta a pincértıl kapott telefonszám gombjait, és várt. A telefon Sault Sainte Marie-ban csengett, s egy lány vette föl. A hangja fiatalosan csengett. Ken úgy sejtette, legföljebb tizennyolc éves lehet... – Sandy? – Ki beszel? – kérdezett vissza óvatosan a lány. – A haverjaimmal a Trilake-ben vagyunk. A huszonnyolcas szobában. – Ki mondta, hogy telefonáljon? – kérdezte a lány még óvatosabban. – A bárpincér. Akinek mexikói bajusza van.

– Bridzselni akarnak? – kérdezte nyugodtan a lány. Ez volt tehát a kód. Ken belement a játékba, ahogyan a pincér ajánlotta, mert tetszett a lány gyerekes, whisky-forró hangja. – Úgy van – mondta. Szinte maga elıtt látta a lányt: a haja hosszú és barna, a teste karcsú, a szája húsos, a melle kicsi és kemény. Ráadásul a pincér azt mondta, a lány meg a barátnıi még nem igazi profik. Jó családból való egyetemisták, s csak akkor kaphatók, ha venni akarnak egy-egy új ruhát vagy egyebet. A szüleik azt hiszik, hogy ilyenkor gyermekfelügyeletet vállalnak. A lány habozott. – A bridzshez csupán négy ember szükséges. Maguk hárman vannak már. Ken egy pillanatig azt hitte, hogy a lány leteszi a kagylót. Aztán rájött, hogy ez valójában kérdés, amire válaszolnia kell. A lánynak, persze, igaza volt. Egy lány elég lenne hármuknak. A lánynak meg még jobb is lenne, hiszen több pénzt kapna. De nem volt olyan hangulatban, hogy várjon, míg mások végeznek. Ma nem. Most nem. Osztozkodásról szó sem lehet. Az ráér késıbb is. – Hatszemélyes partira gondoltunk. Egy-egy pár minden körnél kiszáll. így frissebb a játék. És a kibic sincs egyedül. Szünet. Ken érezte, hogy a lány gondolkodik. Érezte, hogy elıször egy kissé csalódott, aztán elmosolyodik. Gondolatban ı is elmosolyodott. Úgy látszik, mégiscsak megállapodnak. Aztán a lány megkérdezte: – Mi a neved? – Ken. – Mikor jöjjünk, Ken? Ken az órájára pillantott. Hét óra. Kilencre végeznek a vacsorával. – Fél tíz? – Oké, Mondd csak még egyszer a szobaszámot. – Huszonnyolcas. – Oké. Van elég kártyátok? – Három pakli. – Erre is kioktatták, hogy ezt mondja. Hogy három pakli, és ne kérjen többet. Egy csomagban ötvenkét lap van. Ez ötvenkét dollárt jelent minden egyes lánynak. Egész éjszakára. Tisztességes üzlet. Ha pedig elég jók a lányok, cserélgethetik is ıket, s akkor még többet kapnak a pénzükért. A biztonság kedvéért tehát hozzátette: – Valamennyiünk számára, egész éjszakára.

A lány megértette, elıször motyogott valami tiltakozásfélét, aztán azt mondta: – Oké. Fél tízkor. – És letette a kagylót. Ken levetkızött, töltött magának egy italt. A szobapincér hozott két üveg Jack Daniel'st, jeget, gyömbérsört, rágcsálnivalót és amerikai mogyorót. Az egyik üvegnek már a fele elfogyott. Még egyet kell rendelni a bulira. Greg a zuhanyozás után kijött a fürdıszobából, hatalmas, izmos testén, széles vállán a törülközı nevetségesen kicsinek látszott. A lapos hasát domborodó mellkasától elválasztó, sőrő, fekete szırön még vízcseppek csillogtak. Lába nyirkos nyomokat hagyott a szınyegen. Úgy ivott, hogy nem bajlódott jéggel vagy pohárral: egyenesen az üvegbıl, hátravetve a fejét. – Mi a helyzet? – Minden rendben. – Ken önkéntelenül Greg karvastagságú nemiszervére pillantott. Jézusom, ez tényleg szörnyszülött... - Greg letette az üveget, a karjába törölte a száját, s a törülközıvel dörzsölni kezdte a haját. – A hangja biztatóan hangzott? – Édes tizenhat éves. És csak neked elhozza az egyik barátnıjét. Greg elvigyorodott, és húzott még egyet az üvegbıl. - Art lépett be a másik szobából. İ már korábban zuhanyozott, s most tiszteletre méltó, angol szabású zakót viselt, flanelnadrágot, inget és nyakkendıt. A puskáját ellenırizte. Greg alaposan szemügyre vette. – Jobban vagy? Art útközben bedobott egy egész pintet, délelıtt újabb fél pintet, délután még egyet. Aztán elaludt, s napnyugtakor másnaposán ébredt. – Élek. – Élıbb Kenre pillantott, aztán Gregre. – A szentségit, mit vedeltek annyit. Tegyetek félre valamit a csajoknak is. – Kapsz egyet a szemed alá. Art nevetett. – Figyelj, haver. Éhes vagyok. – Türelem, tesókám. – Greg elment, hogy felöltözzön. – Rendes leszel, vagy megmondjuk a tiédnek, hogy harapjon – mondta Ken. – Talán most éppen ahhoz lenne kedvem – mondta fapofával Art. Ken felröhögött, aztán bement a fürdıszobába, és kinyitotta a zuhanyt.

Szép nap volt. Az idı tisztasága már kora hajnalban jelezte, hogy még legalább egy hétig szép idı lesz, talán tovább is. Greg földobott hangulatban volt, beszédes hangulatba jött, s Koreával traktálta Artot, a szárazföldi csatározásokkal, amibıl Art kimaradt. Beszélt a lányokról, akiket a gyanús táborhelyekrıl szipkáztak el, s aztán megtanították ıket néhány trükkre, hogy fölkészülten fogadhassák a következı alakulat kiéhezett katonáit; a koreai parasztkatonákról, akiket eltorlaszoltak a lövészárkokban, és akikre aztán gránátot dobtak; meg hogy miként bírták szóra az elfogott partizánokat – mindenkit szóra lehetett bírni az olyan látszólag ártalmatlan eszközzel, mint egy doboz gyufa vagy egy kerti locsolócsı, benne nagy nyomású vízzel: csak érteni kellett, hozzá. A pokolba is. hiszen a koreaiak nem is emberek, nem igaz? Bármit mondjanak is a széplelkek meg a tudósok. Mint a niggerek meg a kínaiak. Ezek nem úgy éreznek, mint a fehér ember. Ezt mindenki tudja. A legjobb volna, ha Helen meg a srácok nem is léteznének. Ken hagyta, hogy a forró víz végigcsorogjon az arcán, s közben arra gondolt: mikor független volt, több szórakozásban volt része. Azt csinálhatott, amit akart. Megtehette mindazokat a dolgokat, amelyekbe kezdetbon minden nı belement, mert meg akadták fogni maguknak, de amiket aztán kevés viselt el, s végül a legtöbb elkeseredetten ellenzett. És nemcsak a szexben, de más dolgokban is. És nem csak velem volt ez így – gondolta mélabúsan Ken. Kezdetben minden nı kedvére tesz a férfinak, azt színleli, hogy neki is épp ez a jó. De az egész csak addig tart, míg el nem vonszolják a pasast az oltár elé, és egy rakás gyereket szülnek neki – csak azért, hogy az oltár elıtt kimondott szavak érvényben maradjanak. És attól kezdve már minden a nı kedve szerint történik. Vagy sehogy. De a házasság azért mégis szükséges dolog. Tetszik vagy sem, el kell fogadni. A társadalom feleségéket követel, ragaszkodik hozzá, hogy a férfiak egész felnıtt életüket törvényes és tisztes házasságban éljék le olyan nıkkel, mint az ı Helenje vagy Greg Sue-ja, aki a maga módján még Gregnél is vagányabb volt – pedig az már valami –, vagy Art Patje, akinek a szája az utóbbi években keserőre keskenyedett, s aki – legalábbis Helen így mondta – az utóbbi idıkben inkább nıknél keresett vigasztalást, mert sem Art, sem egyetlen más férfi nem tudta számára azt nyújtani, amire vágyott. Született elégedetlen volt, csak éppen nem tudott errıl, mivel Pat nem ismerte önmagát. Hála Istennek, Helen nem ilyen bonyolult lélek, gondolta. Másrészt viszont talán éppen ez a baj. Hogy nem elég bonyolult. Közönséges, taposómalomban élı, lassan korosodó asszony, aki fokozatosan csúnyul is, s ezt

azzal próbálja kompenzálni, hogy úgy tesz, mintha sok mindenrıl sok mindent tudna. Nyilván tud is, de sohasem volt és sohasem lesz intellektusa. Amit az élete során megtanult az olvasás, a beszélgetés, az utazás segítségével – az csupán tanult dolog volt, mint valami tantárgy, mondjuk, a kémia az iskolában, amit Helen képtelen volt alkalmazni a valóságra, a saját életére. Helen például nem vette észre, hogy jobb élete van egy olyan értelmes fickó mellett, mint Ken, mint amilyen Greg mellett lenne, aki igazán kedves gazember volt, és sok pénzt keresett, de nıkön, vadászaton, no meg a háborús élményein kívül az égvilágon semmi nem érdekelte. Helen számára viszont Greg éppen olyan volt, mint Ken. Egyszerően nem észlelte a különbséget. Ha Greghez ment volna feleségül, most éppolyan boldog lenne. És nem látta a különbséget közte és Art közt sem. Pedig Art kopaszodott, pocakosodott, sokat ivott, s a lelke melyén valahogy torz volt. Ha lány lennék, nincs az a pénz, amiért feleségül mennék Arthoz – szögezte le magában Ken. Helen számára, ıszintén szólva, minden ember egyforma volt. Eszközök csupán, akik arra szolgáltak, hogy legyezgessék a hiúságát. Ha Helen fızött valamit – és nagyszerően fızött –, nem azért tette, hogy a barátai, a férje vagy a gyerekei kedvében járjon. Csupán azért tette, hogy táplálja a mítoszt, miszerint ı a legjobb szakács a városban. Az ágyban ugyanez volt a helyzet. Szinte mindig szenvedélyes volt, vagy legalábbis úgy tett. De nem azért, hogy ıt boldoggá tegye – ezt Ken tudta –, még csak nem is azért, mert igazán élvezte. Hanem hogy megırizze presztízsét Ken elıtt s ezáltal mások elıtt is, hiszen elıbb-utóbb minden férfi eldicsekszik azzal, hogy milyen szenvedélyes a felesége. Hiszen Helen számára ı is csak eszköz volt, amivel az asszony még szebbé varázsolhatta a róla alkotott képet, amivel a többi asszony fölé kerekedhet. Ken elzárta a zuhanyt, és megtörölközött. Aztán azt gondolta: pokolba az egésszel, elég a szócséplésbıl. Hiszen szerencsésebb a legtöbb embernél. Minden évben meglóghat. Meglóghat, balhékat csinálhat, de vissza is térhet, baj nélkül. Játszhatja tovább a szeretı apát, a türelmes férjet: és ez a szerep üzleti hasznot hajt. Aztán minden évben elszabadulhat három hétre, s megteheti mindazt, amire a legtöbb férfi csak legvadabb és legmerészebb álmaiban mer gondolni. Egyszer egy évben az lehet, ami valójában minden férfi lenni akart – genetikailag, ösztönösen és lelkileg is, hála a társadalom szorongató láncainak meg az emancipált nık fárasztó hisztériájának. Szabadon vadászó állat, nyers, szexuális vadállat, s egyben a torz komplexusoktól gyötrıdı

modern ember, aki szégyenkezés nélkül meghempereghet bármiféle perverzitás beteges mocskában, amit csak ki tud gondolni. İ így rendezte be az életét. És így tett Art és Greg is, mióta elıször találkoztak a kollégiumban. Ez volt közöttük az acélnál szilárdabb kötés. Betegre tudták inni magukat, a tulajdon gyerekeiknél nem sokkal idısebb lányokat cserélgettek az ágyban, sıt egymást is kipróbálták. Vadászatuk pedig kegyetlen volt. Kiment a fürdıszobából, s dacolva Helennel meg az egész átkozott társadalmi életükkel, a fınökével meg az összes többi tisztességes gazemberrel odahaza, megállt szétvetett lábbal, meztelenül, és akárcsak Greg, ı is két jókora kortyot eresztett le a torkán, egyenesen az üvegbıl. Aztán felöltözött, és lementek az étterembe.

H HA AT T HÁROM ÓRA MÚLT TÍZ PERCCEL, amikor Nancy fölébredt. Martin nyugodt, ritmikus lélegzése elárulta, hogy a férfi álma mély és zavartalan. Gyorsan hajtottak dél óta, ebédelni sem álltak meg, s már késı és így sötét is volt. mikor átkeltek a Mackinac-szoroson. Nancy semmit sem látott, és nagyon csalódott volt. Inkább bejelentkeztek a Trilake Motelbe, semhogy továbbmenjenek Sault Sainte Marie-ba. Martin megígérte, hogy reggel folytatják az utat, át Kanadába. Az étterem szinte üres volt, mikor vacsorázni mentek. Késıbb Nancy szeretett volna sétálni egyet a hideg éjszakában, megnézni a tavat, aztán leülni a koktélbárban, és hallgatni a néger zongoristát, aki jól játszott. De Martin csak az ágyra tudott gondolni. Nancy megadta magát. És most fájt a teste a férfi kitartó és gépies szeretkezésétıl, amit Martin azzal rontott el, hogy folyton visszaigazolást követelt; volt ebben valami magamutogatás, s Nancy a végén mindig úgy érezte, hogy kihasználták. Ráadásul most Martinnak végtelenül sokáig tartott, s amikor végre sikerült, ott aludt el, rajta. Mégsem ez okozta a csalódását, nem emiatt gyötrıdött álmatlanul. A szíve egész éjjel sebes, riadt ritmust dobogott, a kínzó, zavaros látomások ütemére. Vajon a gyerekei jól vannak, vagy éppen most történik az egyikkel valami komolyabb baleset, ami arra készteti Eddie-t, hogy táviratozzon az anyjának, s akkor megtudja, hogy ı nincs is ott? Vagy máris tudja? Sejtette vagy átlátott a hazugságain, már mielıtt útnak indult? Egy alkalommal

valami neszt hallott kintrıl, s ettıl a szíve még hevesebben vert. Talán Eddie detektíveket küldött utána, talán követték ıket? Egy pillanat, és berontanak, villognak a vakuk, a detektívek nevetnek, és lerántják a takarót. Eddie arcát látta maga elıtt, apró szemében gyilkos fény villan, széles szája vigyorog. Miért is ment hozzá ehhez az idegenhez? Ma már hihetetlennek látszik, de egykor Eddie kiválthatott belıle valami szeretetfélét; vagy csak a magányosság miatt? Homályosan még emlékezett a fájó, magányos éjszakákra a detroiti bútorozott szobában; a szendvicsre meg a kávéra a neonfényes kávézóban; a nyári éjszakákra, mikor a szinte üres utcát nézte, hiszen mindenki nyaralt; a téli estékre, mikor egyik képeslapot olvasta a másik után. Tizenhét évesen fejezte be az iskolát, s nyomban a General Motorsnál kezdett dolgozni. A jobb pasasokat a kevésbé gátlásos lányok szipkázták el, míg ı annyira elkeseredett, hogy szinte már bárkit elfogadhatónak tartott. És most itt van Martin, aki egészen jelentéktelen, csöppet sem jóképő, és egyáltalán nem sikeres figura, legalábbis a vele egyidıs férfiakhoz viszonyítva. Valóban szereti ı Martint, igazán szereti? Vagy csupán menekülési lehetıség a számára, mint annak idején Eddie, valaki, aki segíthet ismét elmenekülni? Erre a kérdésre még gondolni sem mert, nemhogy válaszolni. Fél négykor kimászott Martin mellıl, s bement a fürdıszobába, hogy rágyújtson. A tükörben látta sápadt arcát, lenyalt, már nem fiatalos, barna haját és hosszúkás mellét, ami sokat veszített ifjúkori feszességébıl. Dühösen elnyomta a cigarettát, szikrák röpültek a csempézett padlóra, megégették a lábát, s ı közben győlölte magát azért, mert nem tetszett magának. Pedig nem is nézett ki olyan rosszul. A férfiak meg a gaztettek, amelyeket állandóan elkövettek ellene – azok tehettek róla, hogy győlölte magát. A szex nem olyan fontos. Ami fontos, az a házasság. Martin azt mondta, hogy el akarja venni. Akkor hát miért ne szökhetnének meg most? De igazán. Otthagyni Eddie-t, otthagyni Jeant, beadni a válópert. Öt napjuk volt, hogy egyszer s mindenkorra szakítsanak a családjukkal, hogy eltervezzék, soha többé nem mennek haza. De akarja-e Martin ezt? Tényleg akarja? Vagy Jean nem engedi? Az biztos, hogy rövid pórázon tartja a férfit. De miért? Hiszen magához sem engedi, legalábbis Martin azt mondja. Jean nem fız a férjére, komisz a gyerekekhez, a házuk disznóól, nem kedveli Martin barátait, más férfiakkal flörtöl, valószínőleg csalja is Martint, ráadásul lenézi a munkáját, és közölte vele, hogy egy senki, aki soha nem viszi semmire.

Nancy csak egyszer látta Jeant. Azon a partin, ahol Martinnal is megismerkedett. Magas, csinos nı volt, a haja mézszínő, a ruhája kifogástalan, de a szája még akkor is elégedetlenséget, a tekintete pedig haragot tükrözött, mikor más férfiakkal kacérkodott. Mellette a többi nı nyomban alsóbbrendőnek érezte magát. Nancy ezért is egyezett bele, hogy megigyon egy kávét Martinnal, mikor a férfi másnap telefonált. Így kerültek össze. Elıször egy titokban elfogyasztott ebéd. Aztán, egy késı délután, egy órácska egy motelban. Aztán hazugságok Eddíe-nek és hazugságok Jeannek, és egy nyugtalan hétvége, mikor Martin féktelenül követelıdzı volt, valahányszor csak megkívánta ıt, aztán aggodalmas és bőntudatos, ahányszor csak megtette. Nem mehetett így tovább. Végül elhatározták, hogy szakítanak. De a múlt hónapban Martin megleste ıt egy reggel a házuk közelében, amikor éppen a városba indult, és azt mondta, nem tud nélküle élni. Nancy döbbenten eszmélt rá, hogy mióta ül a fürdıszobában. Fél hat volt. Leoltotta a villanyt, és fáradtan visszaindult az ágyba. Martin rövidesen fölébred, és újra meg fogja kívánni, a férfiak mindig kívánják, amikor fölébrednek. És Nancy tapogatózva haladt a sötét, ismeretlen szobában. Kintrıl fojtott hangokat, visszafojtott nevetést hallott. Kíváncsiságból széthúzta a függönyt, és kinézett. Három lány jött ki a szomszédos szobából, ahol azok a jóképő férfiak laktak, a kemping-fölszereléssel megrakott nagy kocsi gazdái. Elızı este, vacsora közben, megfigyelte, milyen csinosak, jól öltözöttek, választékos modornak. Valahol biztosan élnek szerencsés aszszonyok, akikhez tartoznak. A fınökasszony úgy keringett körülöttük, mint egy iskolás lány, a pincérnık rohantak, hogy kiszolgálhassák ıket, még bele is pirultak. Pénzes fickók, ez meglátszott rajtuk. Sikeresek. Nagymenık Detroitban vagy Chicagóban. Nem lehet máskent. A lányok viszont meghökkentették. Elıször is, hogy egyáltalán ott voltak. Hát szüksége van az ilyen férfiaknak ilyesmire? A feleségük biztosan szép, és mindent megtesz nekik, hogy megtartsa ıket meg a jólétet, amit nyújtani tudnak. Aztán a lányok életkora; amint gyorsan elsiklottak egy lámpa sárgán aláözönlı fényében, a karcsú, szinte fiús, gyermeki testük; a kis szıke nem lehetett több tizenöt évesnél. Aztán körülzárta ıket a ködtıl kicsit fénylı, hajnal elıtti vaksötét. A távolban egy kocsi motorja, majd ismét csönd. . Az ágyban Martin motyogott álmában, megfordult. Nancy várt. A férfi lélegzése rövidesen jelezte, hogy ismét mélyen alszik. Nancy visszament a fürdıszobába, és becsukta az ajtót. Reszketett. A gyomra fölkavarodott, a hátán végigfutott a hideg. Mintha hajtaná valami,

kinyitotta a zuhanyt, aláállt és szappanozta, egyre szappanozta a testét, hogy lemossa az iszonyatos mocskot, amit az ablakból látottaktól érzett. A mocskot és a haragot. Hát a férfiaknak mindig csak a szeretkezésen jár az esze, mindig csak azt akarják? Nem lehet! Hiszen a férfiak gyönyörő szobrokat is faragtak, 'kormányokat irányítottak, híres könyveket, pompás zenét írtak. A férfiak elkísérik a feleségüket a szupermarketba meg az áruházba és segítenek fölnevelni a gyerekeket, és győlésekre járnak meg focimecscsekre, és udvariasan fogják a poharukat, miközben bölcs megjegyzéseket tesznek az életrıl a komoly partikon. Egy férfi szeretett egy nıt, és egy nı szeretett egy férfit, összeházasodtak, és vettek egy házat, gyermekeket nemzettek; igen, de ennél többet is tettek; létrehoztak közösen valamit, egy egységet, ami sokkal fontosabb, mint a lopott szerelem a motelban. Még ha a motel olyan drága is, mint ez. Nancy szeme elıtt az emberiség vonult el a doboló vízsugár ezüstös fátyolán át. Romantikusan, mint egy képeskönyvben, férfiak és nık dolgoztak városi irodákban, mővelték a földet, szelték a kék eget és a zöld tengert. Seregnyi iskola gyerekei villantak Nancy szeme elé. És könyvtárak és középületek, kórházak és egyetemek. És szinte hallotta a politikusok, professzorok és papok komoly hangját a mikrofonból, a szószékrıl, az emelvényrıl. Mikor elzárta a zuhanyt, és megtörölközött, már jobban érezte magát. A szomszédos szobában lakó férfiak talán csupán életük parányi darabkáját szentelték annak, amit az éjjel tettek. Talán éppolyannak látták az életet, mint ı. Ha így van, akkor nem teljesen züllöttek, és bocsánatot érdemelnek, és ı nem fog neheztelni rájuk azért, amit látott. Biztosan így van. Hiszen tiszteletre méltó emberek, olyanok, amilyen mindenki szeretne lenni. Törölközıbe tekerte magát, és a sötétben belekuporodott egy nagy, párnás karosszékbe, várta, hogy Martin fölébredjen. Lelkébıl igyekezett előzni minden hitványságot, tiszta akart maradni. Martin szereti ıt. İ pedig szereti Martint. Nem számít, hogy az ágyban nem érez semmi különöset a férfival; hiszen nem érzett soha semmi különöset mással sem. Martin kedves ember, és az is világos, hogy kívánja ıt, és hogy azt akarja: ı is büszke legyen a teljesítményére. Elválnak Eddie-tıl és Jeantól, és összeházasodnak. A gyerekekkel nem lesz baj. A mai gyerekek könnyen alkalmazkodnak, meg még kicsik is. Mindenféle megoldás elképzelhetı. Képzeletben ügyvédeket és ügyvédi irodákat, bíróságot és bírót látott. – Hé – ült föl Martin az ágyban. Közben reggel lett, s szürke fény borította be a szobát. – Mit csinálsz ott?

Nancy odament a férfihoz. – Jó reggelt. Mikor a férfi átölelte, az alvás és az elızı esti szeretkezés szaga érzıdött rajta. Nancy nem kívánta, de nem ellenkezett; inkább színlelt. Aztán újra lezuhanyozott, megreggeliztek a szobában, és eltervezték, mit csinálnak ma. – Menjünk Kanadába. Kérlek. – Kanadába? Nancy érezte a férfi hangjában a habozást. Az elızı este igent mondott. De elızı este ivott. – Még sohasem jártam ott. – Még nem mondtam nemet. Martin egyre jobban habozott. A mosolya mesterkélt volt. Tudta, hogy mit ért Nancy ezen: „Menjünk Kanadába.” Megrémült. – Ó, Martin, tegyük meg. Most! Ne beszéljünk róla többet, tegyük meg! – Nancy, ez nem olyan egyszerő. – De az. A gyerekek az elsı néhány hónapban nehezen fogják elviselni. De aztán mindenki meg fog nyugodni. Eddie majd talál magának új feleséget, és Jean is boldogulni fog, ne. félj. – A hangja megkeseredett. – Ó, nagyon is fog boldogulni. Martin az ágy szélén ült, akár egy kisfiú, aki büntetésben van, félig felöltözve, és idegesen morzsolta a kezét. Nancy sietve folytatta. – Nem értem, mi ebben a nagy ügy? Manapság szinte mindenki válik. Négy házasságból hármat fölbontanak. – El fogja venni a gyerekeket – robbant ki Martin. – Te nem ismered ıt. İ nem olyan, mint más asszonyok. Meg fogja ölni szegény kölyköket. – Hát nem érted, Marty, hogy pontosan azt hiszed, amit ı akar? Martin nem válaszolt. Nancy ott állt mellette, vadul megrázta a vállát. – Martin, velem mi lesz? Velünk?! Martin nem válaszolt. Nancy egyszerre halálosan fáradtnak érezte magút. Odament az öltözıasztalhoz, végighúzta a haján a kefét, aztán föladta. – Ugye, nem is akarod elhagyni? – Dehogynem. De a férfit elárulta a hangja. Megkönnyebbülés volt benne, mert tudta: Nancy most megadta magát, így hát megengedhette magának, hogy tagadjon. Nancy még utoljára megforgatta benne a kést. – Ha igazán el akarnád hagyni, meg is tennéd.

Egy kis csönd, aztán Martin megfordult, és ismét nyugodt volt, hiszen ismét biztonságban érezhette magát. – Nancy, meghallgatnál? Mindennek megvan a maga ideje. Nem szökhetünk meg csak úgy hipp-hopp. Jean megkaparintaná mindenemet, és idıbe meg pokoli sok pénzbe kerülne újra elıteremteni mindent. Ezt te is tudod. Valószínőleg elveszíteném az állásomat is. A bankok ilyenek. Ha rám sütik, hogy erkölcstelen vagyok, kirúgnak, mert szerintük nem vagyok megbízható. És mit gondolnának az ügyfelek? – Gondolkodott, aztán folytatta. – És veled sem olyan egyszerő a helyzet. Az emberek szemében Eddie lenne a sértett fél, nem pedig te. Vagyis te sem kapnál semmit. Még a gyerekeket sem. Nancy a semmibe meredt. Martin nyomban odament hozzá, lekuporodott mellé, megfogta a kezét. – Nancy, ne veszekedjünk. Most ne. Kérlek. – Martin, kérdezni akarok tıled valamit – mondta színtelenül Nancy. – Kérdezz. Ezt meg kellett tudnia, joga volt hozzá. Van-e reménye egyáltalán? Áthatóan nézett a férfira. – Szeretsz? Nancy várt, a férfi szemét leste, vajon mi rezzen meg benne. Martin szorította a kezét. – Tudod, hogy szeretlek. – A férfi hangja melegen csengett. Szeret, gondolta Nancy. Rajtam kívül semmije sincs. A maga gyáva módján, de szeret. És ez talán elég ahhoz, hogy egyszer majd elhagyja Jeant. De nem most. Így hát ismét reménykedhetett. Ugyanazt a reménységet érezte, amit rövid ideig már érzett, napkelte elıtt. S a remény idıt ad neki. Az idı pedig majd lehetıvé teszi, hogy Martint egyre jobban magához kösse, ahogyan Jean tette. Megfogta a férfi arcát, s gyöngéden megcsókolta a száját. – De azért elmehetünk Kanadába? – Persze – mondta a férfi és elmosolyodott. Nancy most nem a vékonydongájú, gondterhelt, boldogtalan férfinak látta, hanem szinte a tulajdon gyermekének. Újra megcsókolta, aztán becsomagoltak, berakták a csomagjaikat a kocsiba, és elhajtottak. Miközben tovagördültek, Nancy látta a három férfit, amint azok is kivitték a garázsból a nagy kocsit; gyapjúingük színei rikítottak a kora reggeli, sápadt fényben. Aztán eszébe jutottak a kislányok meg az undor, ami elfogta. Azt hitte, már lemosta magáról a zuhany alatt, de most újra elıtört, és éles képpé állt össze benne: három kifogástalan megje-

lenéső férfi meg a három gyermekprostituált, egyetlen szobában, meztelenül, ahogy szeretkeznek. De nem ez volt, amitıl elfogta az undor. Hanem az, hogy egy röpke pillanatig fölizgatta a gondolat: rettenetesen szeretett volna ı is ott lenni velük.

H HÉ ÉT T HA TÜZET RAKSZ a sőrő erdıvel borított vidéken, szinte holtbiztos, hogy észlelik a jelenlétedet. Ha bárki, egy magányos kiránduló, egy véletlenül arra járó tőzoltó, egy alkalmi táborozó vagy vadász, vagy akár egy odafönt elhaladó pilóta véletlenül abba az irányba néz, nyomban észlelni fogja a jelenlétedet, mert igen kevés emberben van elegendı tudás és ügyesség, hogy olyan tüzet rakjon, ami csupán forró, színtelen levegıt bocsát ki, ami teljesen mentes azoktól az apró, de áruló, széntartalmú részecskéktıl, amit közönségesen füstnek neveznek. Eszerint tehát éjjel kell tüzet rakni. Csakhogy ez újabb problémát okoz: a parázs izzását, a lángnyelvek fölvillanását, mivel a legkisebb tőz is kibocsát némi fényt. Így hát az elızı éjjel rendkívül óvatos volt. Nem azért, mert közeledett a zsákmánya búvóhelyéhez. A zsákmány még mit sem sejtve a távolban volt. Hanem hogy elkerüljön minden véletlen találkozást bárkivel, aki egyszer, valamikor, teljesen váratlanul visszaemlékezhet rá, s rájöhet az összefüggésre. Nem akart kockáztatni. Alumíniumcsónakját teljesen kihúzta a vízbıl, és olyan gondosan betakargatta lehullott ágakkal és levelekkel, hogy még a tapasztalt erdıjáró is nyugodtan átsétált volna rajta, akár fényes nappal is. Eltüntetett minden nyomot a víz fölé hajló bozótban, aztán vagy száz méterre behatolt a sőrőbe, míg talált egy sziklás emelkedıt, ami kissé magasabban volt a körülötte elterülı síkságnál, s a közepén tál alakú bemélyedés volt; a tüzet tehát még fölülrıl sem lehetett látni. Hogy kétszeresen is biztos legyen a dolgában, a tüzet befedte egy nagy, lapos kıvel, ami három hasonló kövön állt, s így zárt falat alkottak a tőz körül. A negyedik, a nyitott oldal egy nagy kırisfára nézett, ı pedig háttal ült a tőznek, míg fızött. Pontosan tudta, hol van. Ismert minden fát, minden bokrot, minden követ. Tavaly már járt itt, és nappali fénynél vette szemügyre a terepet. Pontos térképet is készített, és az azóta eltelt hosszú hónapok alatt jobban megismerkedett a helyszínnel, mint a saját lakószobájával.

A sőrő sötétben könnyedén összegyőjtött elegendı apró ágacskát és fatörmeléket, hogy elég parazsa legyen a fızéshez, öngyújtója keskeny, hosszú lángnyelvet bocsátott a félig elporladt, száraz levelekre, s parányi füstgomba libbent föl, hogy pár lépésnyi távolságon belül eloszoljon a sötétben. Ekkor néhány lépésnyire elment a tőztıl, bele a sötétbe, és türelmesen, teljes csöndben várt. A néhány utolsó, ıszi tücsök halk neszezésén és a folyó halk, eleven hangján kívül teljes volt az éjszakai csönd. Egyetlen szélfuvallat sem rezzentette a lassan téli álomba dermedı fákat. Visszament a tőzhöz, a zsebébıl levesport vett ki. A port a bögréjébe töltötte, a zacskót a tőzbe dobta, majd kulacsából vizet töltött a porra. Vadászkésével óvatosan kikapart néhány vörösen izzó parazsat a tőzbıl, s a bögrét rájuk helyezte. A tüzet keményfából rakta, így a bögre alján nem sok korom marad majd, amit késıbb le kell mosni. Mikor á leves megforrósodott, megitta, s a bögrét kitörölte száraz levelekkel, melyek éppen úgy megsemmisültek aztán, mint a levesporos zacskó. Zsákjából egy nagyobb csomagot vett elı; ezt fólia borította. Legalább egy fontot nyomott, s egy szép szelet marhahús volt benne. Valószínőleg ma eszik utoljára meleg ételt, a következı napokban erre nemigen lesz lehetısége. Hát akkor megadja a módját. Vékony, hegyes pálcikával átszúrta a húst, az összes parazsat laposan elterítette, s a húst a parázs fölé tartotta. Számolt persze az egyetlen kockázatos dologgal is, amit nem kerülhetett el: a szaggal. De megkockáztatta. Mindössze tíz másodperc alatt elı tudja kapni az ásót, gödröt tud ásni a puha avarba a fa tövénél, s odatemetheti az árulkodó húst. További öt másodperc alatt el tudja tüntetni a tüzet. Mindezt gyakorolta és jól tudta. Persze fönnállt annak a lehetısége is, hogy a szag valami vadállatot csalogat oda, talán farkast vagy még inkább prérifarkast. De azok nem merészkednek közel. Az egyetlen komoly veszély a medve. Ha medve jön, az baj, mert ugyan a medve óvatos, de kíváncsi is, s ha neki el kell hagynia a táborhelyét, a kíváncsi medve néhány perc alatt elegendı hamut szórna szét téblábolásával ahhoz, hogy neki reggel értékes órát kelljen áldoznia a rendcsinálásra. Meg aztán a medve ott is maradhat a közelben, s arra kényszerítheti ıt, hogy egy kevésbé kényelmes és jól berendezett helyre vonuljon vissza éjszakára. Mindkét lehetıséggel számolt, de a hússütést azért megkockáztatta. Amikor úgy látta, megsült, levette a húst a parázsról, a hegyes botot széttörte és elégette, s mikor a hús kihőlt, a fogával esett neki, úgy nyelte az ízes falatokat, mint a ragadozó vadállatok.

Hosszú és izgalmakkal teli nap állt mögötte. Eredetileg azt tervezte, hogy lop egy csónakot a Huron-tó partján, a Mackinac-híd és a Saint Martin-öböl között elhelyezkedı számos kemping valamelyikébıl. A lopás ugyan némi kockázattal jár, de az esélyek kedvezınek látszottak. Ebben az évszakban a csónakházak már le vannak zárva, de csak nagyon keveset ıriznek megfelelıen: nem szokás csónakot lopni novemberben. Gondos nyomozással megtudta, hogy tavaly mindössze egyetlen csónakot kötöttek el, valószínőleg valami gyerek, de semmi pontosabb nem derült ki. Legalábbis elméletileg. A csónakház magában állt egy keskeny földút végén, háromszáz méterre a tulajdonos lakóházától, s az országútról nyílt. Vagyis elég messzire a háztól, hogy leoltott lámpákkal a kocsi motorjának zaja ne keltsen feltőnést. S ami még hihetetlenebb volt: hogy az ajtót, ami mögött huszonöt darab könnyő fémcsónak bújt meg, mindössze egyetlen pánt és egyetlen lakat ırizte, s a lakatot egyetlen kalapácsütéssel le lehetett verni. Kutya sem volt. És mégis megvolt az az egy az ezerhez esély, hogy nem sikerül. Ez az esély állította meg és gondolkoztatta el, amikor reggel odahajtott a sportfelszereléseket árusító üzlethez a bevásárlóközpontban, s látta a tucatnyi, fénylı csónakot, melyek darabja mindössze ötven dollárba került. És hirtelen, a gondosan kidolgozott terven váratlan rés támadt, határozni kellett. Lopjon egy csónakot, vagy vegyen egyet olcsón. Mindkét esetben kockáztatja, hogy lopáson kapják. Mert a kocsit is lopta. Mert amikor eljött otthonról a saját kocsijával, elhajtott az egyik nagyobb pályaudvarig, ahonnan a bejárók utaznak Detroitba. A hátizsákját és szétszerelt vadászpuskáját egy poggyászmegırzı szekrényben hagyta, majd elvitte a kocsiját az egyik helybeli garázsba, és otthagyta, hogy javítsák meg a féket meg a szelepet. Aztán visszament a pályaudvarra, kivette a bıröndjét a szekrénybıl, s a pályaudvar hatalmas parkolójából választott magának egy kocsit, miután ellenırizte a tulajdonosát. Látta, hogy a férfi fölszállt a vonatra, kezében bırönddel, hóna alatt újsággal, s úgy köszöngetett a peronon maradt kísérıinek, hogy látszott, már legalább ezerszer átesett ezen a reggeli ceremónián. Nyilvánvaló volt tehát, hogy emberünk a reggeli-esti menetrend rabszolgája. A kocsit nem fogja keresni estig, s mire bejelenti az eltőnését a rendırségen, s mire a rendırség eljuttatja a rendszámot az alegységekhez országszerte, ı már megszabadul a kocsitól.

Így tehát, amikor az eladó csónakokat nézegette, fölmerült benne a kérdés: megkockáztassa-e, hogy végighajt az országúton, egy csónakkal a kocsi tetején. Megállíthatja valami buzgó rendır, hogy a rakományt jól odaerısítette-e. S mikor majd a következı harminchat órában kiadják körözésre a kocsi rendszámát, a zsaru visszaemlékezhet az arcára. Késıbb ez kellemetlenné válhat. Egy okos zsaru pedig késıbb mással is összefüggésbe hozhatja ıt. Például – gyilkossággal. Nem volt-e hát ez nagyobb veszély, mint a lopás, amit tervezett? A tíz perc, amit töprengéssel töltött, fárasztóbb volt, mint egynapi kemény munka. A határozottságát és eltökéltségét határozatlanság váltotta föl. Kutyaszorítóban volt, s átkozta magát, hogy belekerült. Nem lett volna szabad ilyen ostobának lennie. Ha van egy jó elsı terved, ragaszkodj hozzá. És így is határozott végül. Már több mint egy éve elvetette a gondolatot, hogy vesz egy csónakot terve végrehajtásához: Akkor most miért nyavalyog rajta? Biztosan baj van az idegeivel. De azért egész úton észak felé azon töprengett, hogy helyesen cselekedett-e. Nem tehetett másaként, mert fura módon – bár szaladtak az órák és a kilométerek lopott kocsijában –, egyetlen rendırt sem látott. Egész nap egyetlenegyet se. Beesteledett. Elérte a csónakházat, és várt, és közben azt gondolta: most fog jönni a rendır. Éppen akkor, amikor leverem a lakatot, öt év óta az elsı. Így szokott ez lenni. De nem történt semmi. A lakat könnyen lejött. A csónakot gyorsan föltette a lopott kocsi tetejére, és jól odaerısítette. A fıútra ráhajtania éppen olyan egyszerő volt, mint lehajtani róla. Két órával késıbb elérte azt a helyet, mindössze százyardnyira a folyótól, ahol elrejthette a csónakot és a zsákját. Ekkor már tíz felé járt, ı meg holtfáradt. Pedig még többórai kemény munka várt rá, mielıtt alvásra gondolhatott volna. Megfordult a kocsival, és visszament vagy négy mérföldet anélkül, hogy egyetlen kocsival vagy az élet bármi jelével találkozott volna, aztán ráfordult egy koromsötét erdei ösvényre, ami a mocsárba vezetett. Mikor majdnem a végére ért, leoltotta a kocsi lámpáit, kikapcsolta a motort, kiszállt a kocsiból, és várt. Nem hallott, nem érzékelt semmit. Anélkül, hogy a kocsi reflektorait fölkapcsolta volna, letekerte az elsı ablakot, kiengedte a kéziféket, aztán hátralépett, s várta, hogy az ösvény természetes lejtése elintézze a többit. Az autó megindult. Öt másodpercen belül csobbanás jelezte, hogy beleért a vízbe. Aztán a bugyborékolás. Elıbb csak halkan, aztán egyre hangosabban, dühösebben. Akár a mennydörgés. Most ismét kockáztatott: meggyújtotta a magával vitt zseblámpát. A ceruzavékony fénysugár már csupán a

kocsi tetejét világította meg a fölkavart, iszapos víz fölött. Egy pillanat múlva az is eltőnt. A múlt évben megmérte a tó mélységét. A teleszkópos, acél mérılécbıl hatméternyit engedett le, át a vízen és az iszapon, míg valami kissé szilárdabb talajba ütközött. Ismét fölkapcsolta zseblámpáját, tíz perc alatt eltüntette a kocsi nyomait a partról, aztán visszaballagott az országútra. Vissza az úton a csónakig mindössze kétszer kellett a bozótba rejtıznie. Az út sík terepen haladt, s ı elıbb észlelte a két közeledı autót, mintsem a kocsik reflektorai befoghatták volna ıt. Akkor levitte a vállán a csónakot a folyóhoz, öt mérföldet evezett a csöndben, és letáborozott. Hajnali fél három volt, mikor elásta az utolsó parazsat is, és végre kinyújtózott hálózsákjában. Az álmát semmi sem zavarta. Hajnalban ébredt, s az elsı fénysugaraknál elásta a tüzet álcázó köveket, aztán az egész táborhelyet gondosan beszórta levelekkel és gallyakkal. Mikor befejezte és szemügyre vette a mővét, jól tudta: csak olyan ember jöhetne rá, hogy ott járt, aki egész életét az erdıben töltötte. De néhány napig még az sem. És ez így lesz mindennap és minden éjjel, míg el nem végzi a feladatát. Soha senki sem fogja megtudni.

N NY YO OL LC C GREG A MOTEL NAPPALIJÁBÓL nézte, amint Martin és Nancy elhajtott. – Nem házasok, az biztos. – Honnan tudod? – Art elnyúlva töprengett, hogy be kellene venni vagy három Alka Seltzert. Kutyául érezte magát. Annyi alkoholt fogyasztott az elmúlt huszonnégy órában, ami hármuknak is elég lett volna. Greg vállat vont. – Az ember azt látja – mondta. A hangjában valami megvetı magabiztosság csengett. – Talán ahogy a nı nézett, mikor beszállt a kocsiba. – Nézett vagy körülnézett? – Körülnézett. Mintha nem akarná, hogy meglássák. – Aztán kimondta azt is, amit gondolt: – Talán be kellett volna mutatkozniuk. Nem is volt olyan rossz bır.

Ken a kialvatlanságtól vörös szemmel jött ki a fürdıszobából, és hallotta Greg szavait. – Hülye vagy – mondta. – Mindketten hülyék vagytok. – Miért? – kérdezte vidáman Greg. Egyedül ı érezte jól magát. Mint a szeretkezéssel töltött éjszakák után mindig, bármennyit ivott is. – Az ablakból bámultátok ıket, mi? – mondta agresszívan Ken. – És hányan tették ugyanezt? – Bemehettünk volna a szobájukba, legalább az egyikünk, aztán elmehettünk volna velük, az ı kocsijukkal. – Hát persze. Legközelebb majd a városházán csípünk föl valakit. – Ken elhallgatott, hogy egy szándékosan hitetlenkedı pillantást vessen Gregre. – Hát nem volt elég a múlt éjjel? Greg nevetett és elfordult az ablaktól, de maga elıtt látta Nancy aggódó tekintetét. A nık, akik így néznek, általában bedobják magukat; mindig tetszeni akarnak. Kikapta Art kezébıl az elkészített Alka Seltzert, és lenyelte. Artnak leesett az álla. – Szörnyeteg vagy, Anderson! Greg ismét nevetett, és puszit nyomott Art kopaszodó feje búbjára. Kennek elege volt mindkettıjükbıl. Mióta fölkeltek, egyre csak dumáltak, vitatkoztak és hülyéskedtek. Megszólalt. – Gyerünk már, induljunk. Még a szupermarketba is be kell mennünk. Greg nem vett róla tudomást. – Tessék! – mondta Artnak. – Kutyaharapást szırivel. – És odanyújtotta a whiskysüveget. Még volt benne egy kicsi. – Dögölj meg! – mondta Art. Elindult a fürdıszobába újabb adag Alka Seltzerért, meg sem látta Greg széles vigyorát, s megpróbálta az éjszaka töredékes képeit összefüggı egésszé összerakni. De hiába. Az agya nem fogott. Nem tudott visszaemlékezni a lányok külsejére, sem arra, hogy melyikkel és hányszor. Jéghideg vízzel zuhanyozott, s mire végzett, Ken és Greg már becsomagolva, indulásra készen állt. És Greg ismét odakínálta a Jack Daniel's-üveget. – Komolyan mondom. Olyan leszel, mintha kicseréllek volna. Art nézte Greget, aztán fáradtan elvette az üveget, és Greg feszülten figyelte, hogy Art hogyan üríti ki az üveget. A vagy fél üvegnyi whisky égette, marta a torkát meg a gyomrát, émelyítette. És mire a kocsihoz értek, ismét félig részeg volt. De jobban érezte magát. Sokkal jobban.

Öt mérföldet tettek meg az autópályán a kijáratig, aztán lehajtottak róla, s bementek egy közeli városba, ahol a szupermarket volt. A vásárlók számára ez még túl korai idıpont volt; maguk voltak az üzletben, s a sok élelmiszer látványa meg a rájuk váró pompás étkezések gondolata jókedvre derítette ıket. Greg hirtelen átugrott az egyik gondolán, s odapasszolt Kennek egy hengeres doboz zabkását. Ken lekezelte, s laposan Arthoz szöktette. A fınöknı sikított. Az idıs, kékesfehér hajú asszony egy pillanatig azt hitte, hogy három ırülttel van dolga. De a fiúk folytatták, s egy perc múlva már a fınöknı is velük nevetett. A számla 346 dollárt tett ki, de az élelmiszerek közt volt elég whisky is, amitıl berúghattak és úgy is maradhattak hetekig. Tehát megérte. Kicipelték a három nagy kartondobozt meg a töméntelen papírzacskót a nagy kocsihoz, s miután a fınöknıt meggyızték arról, hogy náluk tökéletesebb úriemberek nem élnek a Sziklás-hegységtıl keletre, elhajtottak ahhoz az út menti árudához, amin a Fegyver-Lıszer felirat ékeskedett. Sok ilyen boltocska mellett elhaladtak Ann Arbortól idáig, hiszen a vadászidény az olcsó boltok szezonja. Art és Greg vett néhány doboz 25-öst gyorstüzelı Remingtonjaikhoz, aztán a benzinkúthoz hajtottak, tankolni. Elıször Greg pillantotta meg Martint. – Ne nézzetek oda, de ismerısök vannak itt – mondta halkan. – Kicsodák? – kérdezte Ken a volán mögül. – Húzd föl az ablakodat – mondta Greg. Ken engedelmeskedett. Egy gombnyomásra az ablak becsukódott. – Az a pár a motelból – mondta Greg. – Ott a fickó. – Biztos vagy benne? – Ken óvatosan körülnézett. Martin egyedül állt az egyik kútnál, fizetett. Nancy sehol. – Hát persze hogy biztos vagyok benne. Megismerem a pasast, megismerem a tragacsot. – Hol a lány? – kérdezte Art. – Ott. – Greg az utca felé bökött a fejével. Nancy ott jött, kezében kis csomaggal. Megállt, pénzt dobott a kávéautomatába, aztán a két pohárkával folytatta az útját. Feszes nadrágja kimutatta kis fenekét, bı pulcsija alatt melltartót viselt, haja lazán omlott a vállára. – Ahogy mondtam – folytatta Greg –, nem is olyan rossz. Ken egyetértett, de nem akarta túl gyorsan bevallani. Inkább azt mondta: – Eegen, de azért nem egy Miss Amerika. – Ide figyelj, van két szép nagy tejesköcsögje, meg egy formás feneke – makacskodott Greg. – Ez a fontos.

– A fickóhoz képest mindenesetre túl jó – mondta Art. – Olyan pasasnak látszik, aki azt hiszi, hogy csak egyetlen lyuk van – mondta Greg, és nevetett; Ken is elvigyorodott. Nézték, amint Nancy odaadta a kávét Martinnak. A benzinkutas végzett Martin kocsijával, és feléjük indult. – Észrevettek – mondta Ken. – Tegyünk úgy, mintha nem is léteznének. – Letekerte az ablakot, és szólt a benzinkutasnak, hogy töltse tele a tankot. Volt ideje megfigyelni, hogy Nancy lopva rápillant, aztán beül Martinnal a kocsiba, és elhajtanak. – Mit gondolsz, hová mennek? – kérdezte Greg. – Kanadába. – Miért pont Kanadába? – Miért ne? – mondta Ken. – Ha egy csajt elvinnél egy nyomorult víkendre, és már itt járnál, nem mennél át vele Kanadába? Hogy egy kicsit imponálj neki? – Talán. Hallották, hogy a tank megtelt, s a benzinkutas jött a pénzért. Ken húsz dollárt adott neki, és várta a visszajáró pénzt. – Kérdezd meg – javasolta Greg. – Ne légy már mindig ilyen hülye – mondta Ken. – Azt akarod, hogy emlékezzen ránk? – Greg néha hülye tudott lenni. A túlzott magabiztossága veszélyes lehetett. Mindig szemmel kellett tartani. – Ha visszafelé mennek az autópályán – mondta Art –, nem lesz könnyő a dolog. Igaza van, gondolta Ken. Egy pihenıhelyen kell próbálkozniuk. A napnak és az évnek ebben a szakaszában a pihenıhelyek többnyire üresek. – Menjünk a fülünk után – mondta. Elvette a visszajáró pénzt, és elindult. – Vagy öt perc elınyük van – aggodalmaskodott Greg. – Három – mondta Art. – Ha ı hatvannal megy, nekünk legalább nyolcvanöt kell, hogy utolérjük. Ken vállat vont. – Ne ujjongj már annyira. A fickó kávét iszik, ne feledd. A Ford éles kanyart írt le, de Ken vigyázott, hogy a kerekek ne csikorogjanak túlságosan. De mihelyt elhagyták a benzinkutat, Ken rálépett a pedálra. Kilencvenöttel mentek, és akkor érték utol Nancyt és Martint, mikor éppen ráhajtottak az autópályára.

– De egyáltalán, miért hajtottak le róla? – kérdezte okosan Art. – Ha Kanadába tartanak. Kennek eszébe jutott a kis csomag Nancy kezében. – Patika – találgatta. Aztán: – Nézzétek! Pihenıhely. – És a táblára mutatott, ami pihenıhelyet jelzett két mérföld távolban. – Szorítsunk. – Ne tapadj rá nagyon. Még szagot kap. Ez nem volt könnyő. Martin lassan ment, ötvennel. Ken is lassított, és tartotta a negyedmérföldes távolságot. De Nancy már észrevette ıket, és töprengeni kezdett. – Marty, ott az a három fickó. – Milyen három fickó? – Mögöttünk. – Mi van velük? – Ott voltak a benzinkútnál. – És? – Ösztönösen a visszapillantó tükrébe nézett. – A motelban is ott voltak. – Nancy hátrafordult az ülésen. A Fordot éppen eltakarta egy emelkedı. Martin nevetett. – Magándetektívek? – Kezét Nancy csípıjére tette. – Azok is lehetnek – mondta védekezve Nancy. – Ugyan, Nancy – korholta Martin. – A magándetektívek óránként húsz dollárba kerülnek. Fejenként. Eddíe-nek ennyi pénze van? Persze hogy nincs. És Jean sem tehetett félre ennyit Martin keresetébıl. Hacsak nincs titokban egy gazdag barátja. Meg aztán melyik magándetektív hord vadászruhát meg csizmát, és csónakmotorokat a kocsija tetején. Nancy hallgatott, és eszébe jutottak a hajnali lányok. – Martin? – Mi van? – Tegnap éjjel lányok voltak náluk. . – No és? – Szóval, úgy értem… lányok, egy ilyen elegáns motelben. Meglepıdtem. – Honnan tudod? – Láttam ıket. Ma hajnalban. Mikor elmentek. – Rimák? – Mi az a rima? – Aki pénzért csinálja – nevetett Martin. – Azt hiszem. – Aztán ugratni kezdte a férfit. – Te már fizettél valakinek? Martin nyomban zavarba jött, és habozott.

– Egyszer. – Csak egyszer? Ezúttal a férfi nem válaszolt. Nancy odabújt hozzá, és kuncogott. – Engem nem zavar – mondta. Aztán arra gondolt, hogy a férfiak milyen mulatságosak, ha a titkaikról van szó. Szegény Marty, hát persze hogy fizetnie kellett érte. Egy olyan feleséggel, mint Jean. A férfiak nem olyanok, mint a nık, akik meg tudnak lenni nélküle. Ha a férfi idırıl idıre nem könnyíthet magán, tönkremennek az idegei, depressziós lesz és rosszkedvő. İt nem izgatja, ha Martin kurvákhoz jár. Egy férfinak nem egyszerő rendes barátnıt tartani, ha nıs. Közelebb bújt a férfihoz, és megszólalt. – Újfajta kölnit vettem. Mit szólsz hozzá? – Arcát a férfi arcához szorította. Martin megszagolta a haját. – Kellemes – mondta. – Becsszóra? – Igen. Komolyan. Kellemes. Nancy hátradılt, s közben visszanézett. A Ford már egészen közel járt. – Martin. Nancy hangja éles volt. Martin odafordult, látta Nancy rémült tekintetét, és most nem gúnyolódott. Talán valóban baj van. İ is hátranézett. És hirtelen arra gondolt, hogy Nancynek igaza van. Egyetlen nap alatt kétszer találkozni valakivel, oké. De háromszor. Akkora helyen, mint Michigan állam? Nyilván a fickók is Kanadába tartanak. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Sok vadász megy oda. De volt itt valami más is. Maga sem hitte, amit mondott: – Nyugodj meg, kérlek. Sokan mennek Kanadába. – Most már ı is megrémült. Aztán a Ford melléjük suhant, Greg az ablakon kihajolva odamutatott valami jelvényt, és az út széle felé intett. A Ford megelızte ıket, jobb oldali lámpájával jelezve, hogy Martin kövesse a pihenıhelyre. Nancy hangja éles volt. – Látod? Rendırség. Megmondtam. – Nyugodj meg, jó? Nem csináltunk semmit. – Martin lassítani kezdett. A Ford már állt. Greg kiszállt, várt. – Házaspárként jelentkeztünk be. – Azért nem tartóztathatnak le. – Törvényellenes. Eddie meg fogja tudni. Érzem. – Az Isten szerelmére, befognád már a szádat? – Meg fogja tudni. – Nancy már majdnem sikított.

Martin megállt. Más kocsi nem volt ott. Martin matatott a kesztyőtartóban. – Mit keresel? – Nancy hangjában könnyek remegtek, de még uralkodott magán. – A forgalmi engedélyt. Megtalálta, és kiszállt a kocsiból. Greg komoran közeledett a Ford felıl. Art követte. Martin elıvette a tárcáját, elıkészítette a jogosítványát. – Mi a baj, biztos úr? Greg elvette a tárcát, a jogosítványra pillantott, majd a jogosítványt a forgalmi engedéllyel együtt zsebre vágta, s hüvelykujjával a Ford felé bökött. – Szálljon be. – De mit követtem el? – Figyeljen, apuskám, ne vitatkozzon velem, mert kap egy hetet a hővösön. – De nem csináltam semmit. Greg megragadta Martint. Az egyik hatalmas mancs Martin tarkójának a bırét markolta, a másik a lába közé nyúlt. A fönti kéz elırerántotta, a lenti föl- és hátrafelé. Martin máris a levegıben volt, s röpült a Ford felé. Teljesen tehetetlen volt. Hátrafordította a fejét, s látta, hogy Nancy ajtaja nyitva van, s Art – valami jelvényt mutatva – lehajol, hogy beszéljen Nancyvel. Aztán mint egy zsákot, bedobták a Ford hátsó ülésére. Greg is bemászott utána, s azt mondta Kennek: – Itt van a Rómeó. Szelíd, mint a bárány. Ken nevetett. Aztán megjelent Nancy, aki majdnem könnyezett a fájdalomtól, mert Art hátracsavarta a karját. Art szélesen vigyorgott. Greg kinyúlt, és olyan erıvel rántotta be Nancyt magához és Martinhoz, hogy Nancy levegıt sem kapott, meg sem tudott szólalni. Art becsapta az ajtót. Greg bezárta az ajtót. – Elsı kijárat – kiáltotta Ken Artnak. Art bólintott, és visszaindult Martin kocsijához. Martin újra megtalálta a hangját. – Kérem, mi ez az egész? – Kuss! – Jogunk van tudni, vagy nem? – Azt mondtam, pofa be! – Ken kimeresztett szemmel, grimaszba torzult, keskeny szájjal fordult hátra a vezetıi ülésen. – Nem tréfál – mondta Greg.

A Ford elindult. Az egész nem tartott tovább egy percnél. Nancy leküzdötte egyre erısödı hisztériáját, visszanyerte a hangját, s megpróbált türelmesen beszélni. – Kérem, uram. Ha legalább megmondaná, hogy mit tettünk. Greg nem válaszolt. Ken a tükörbıl nézte Nancyt, a hangja hideg volt. – Pofa be. Nancy meg sem hallotta. Makacskodott. – Kérem. Nem akartunk semmi rosszat. Bármit tettünk is. Kérem. Ken ismét a visszapillantó tükörbe nézett, de most az utat figyelte. Art már mögöttük volt. És senki más. Itt az idı. A Fordot egyenesben tartotta a bal kezével, hátrafordult, s jobbjával visszakézbıl szájon vágta Nancyt. A gyors, erıs ütés Nancy puha ajkát a fogaihoz csapta, fölsértette az ínyét, még a vére is kiserkent. De mielıtt még sikolthatott volna, akcióba lépett Greg. Hatalmas kezével befogta Nancy száját, szinte az egész arcát, s mikor Martin védelmezıen fölemelkedett, súlyos könyökét a férfi hasi idegközpontjába nyomta. Martin elıször mélyen felnyögött, aztán fölvisított, mint a disznó, kétrét görnyedt, és öklendezett. Greg elengedte Nancy száját, belemarkolt a hajába, hátrahúzta a fejét és jó keményen tartotta, nehogy a nyaka eltörjön, és két hatalmas pofont adott neki. Arra azért vigyázott, hogy az állkapcsa el ne törjön. Martin szemébe könny szökött. – Vadállat! – Micsoda? – Mocskos strici! Greg ekkor nyúlt elıre az elsı ülésre, ahová Art odakészítette a puskáját. Könnyedén, akár egy pihét, fölkapta a súlyos 35-öst, s a puska csövét Martin álla alá nyomta, miközben a fejét az ablakhoz szorította. Ujja a ravaszon. – Mit mondtál rám? Martin nem tudott megszólalni. – Gyerünk. Mondd még egyszer. Hadd halljam! Ken a kocsival az autópálya kijáratához kanyarodott. – Autók – mondta nyugodtan. Egy kétsávos földúthoz közeledtek, ami nyugat felé az északi félsziget sőrő erdeiben tőnt el. De ott volt még egy benzinkút, néhány üzlet meg a keresztezı forgalom. – Ha bármelyikıtök még egy szót szól – mondta Greg –, pokoli nagy baj lesz. Megértettétek? – A puskát lecsúsztatta a lábai között, hogy ne látszódjék, s egyik karjával Martin, a másikkal Nancy vállát fogta át.

Odahajtottak a parkolóba, ahol Art leállította Martin kocsiját. Art bezárta a kocsit, beszállt a Fordba Ken mellé, és odaadta a kulcsot Martinnak. – Jegyezze meg, hogy hová teszi – mondta. A Ford ismét elindult. Néhány másodperc alatt elhagyták a lakott területet, s az út ismét üres volt. A 28-as út fölmegy egészen Wisconsinig, és egyetlen jelentısebb település sincs rajta Marquette kivételével, 150 mérföldnyire innen, a Felsı-tó partján. Félúton volt Schoolcraft megye, ÉszakAmerika egyik legszebb, legvadabb, legelhagyatottabb vidéke. Ahol még mindig éltek farkasok. – Oké – mondta Ken. Megkönnyebbülten, lassan fölsóhajtott. Minden jól ment. Greg Martin haját borzolta, és magához húzta Nancy fejét. Tetszett neki a nı szaga, ezért jobban megszimatolta. Aztán elıvette a zsebébıl Martin tárcáját, odaadta Artnak, és kacsintott. – Az úr Martin Clement, bizony. Art vigyorgott, átvizsgálta a tárca tartalmát, és füttyentett. – Istenem – mondta. – Mennyi igazolvány. Csak azért, hogy a komputert nyomogasd egy rühes bankban. Végül összecsapta a tárcát, visszaadta Gregnek, aki vidáman begyömöszölte Martin zsebébe. Martin nem mozdult. – Oké, Martin – mondta Art. – Tiszta vagy. Ken hátrapillantott. – Talán most már mi is bemutatkozhatunk. Az én nevem Ken. Ez itt Art, ez meg Greg. Ken, Greg és Art. Oké? Greg gyöngéden simogatta Nancy haját. Átkarolta a vállát is, ujjai a nı hosszú mellizmainak elején matattak. – Hogy hívnak, kincsem? Nancy nem felelt. Greg ekkor Martint kérdezte. – Hogy hívják a barátnıdet? – Nancy – mondta rekedten Martin. – Milyen Nancy? Martin az ajkába harapott. Greg ismét Nancy hajába markolt, maga felé fordította, és egészen magához húzta Nancy arcát. Az ajkuk szinte összeért. – Milyen Nancy? : – Stillman. Nancy Stillman. – Greg az ajkán érezte Nancy forró leheletét. Elengedte a nı fejét. – Oké – mondta. – Nagy dolog.

– Nancy – mondta megnyugtatóan Ken –, ez tetszik nekem. – A nıre pillantott. – Illik hozzád. Ne félj, Nancy. Nem fogunk bántani. Csak ülj nyugodtan, és nézd a tájat. Greg látta Martin halálsápadt arcát, csettintett, és ismét borzolgatni kezdte Martin haját. – Marty azt hiszi, hogy bolondok vagyunk. – Talán mesélhetnénk neki valamit önmagunkról – mondta Art. – Hogy megnyugodjon. – Marty – mondta Ken. – Mindhárman tisztességes, nıs emberek vagyunk. Mindhármunknak vannak gyerekei. Nekem négy, Gregnek is négy, Artnak három. Én a reklámszakmában dolgozom. Art vezetési tanácsadó, Greg üzletember. Földmunkagépek. Mindhárman... – Egy pillanatig elgondolkodott, kereste a megfelelı szavakat. – Nos, úgy mondanám, tipikus középosztálybeli, kertvároslakó amerikaiak vagyunk. Mint ti, csak talán egy kicsit több a pénzünk. Meglehetısen szerencsések voltunk. Sikeresek... Én csak... Greg kirobbanó szitkozódása elhallgattatta. Hátranézett, s látta, hogy Greg arcán fölháborodott hitetlenség tükrözıdik. – Mi az? – Automatikusan lassított. . Nancy összekuporodott, kezével eltakarta az arcát, lehajtotta a fejét. Aztán Art észrevette, hogy az ülés és Greg nadrágja nedves. Nevetni kezdett, elıre-hátra dülöngélt, még a szeme is könnyezett. – Nancyt egy kis baleset érte – mondta. – Jézus Krisztus! – kiáltott föl álmélkodva Ken. Nevetni kezdett. Greg is nevetett, átkarolta Nancyt, és szorosan magához húzta.

K KIIL LE EN NC C A SAULT SAINTE MARIE és Marquette közti kilencvenhat mérföldet alig több mint kilencvenhét perc alatt tették meg. A forgalom kicsi volt, az út mindkét oldalán sőrő erdı, s csupán a falvak – Raco, Hulbert Corners, Soo Junction, McMillan és Seney – adtak okot némi aggodalomra. A falvaknál elıírás szerint lassítottak. Az ember nem tudhatta, hol rejtızik egyegy járırkocsi, melynek főtött belsejében a zsaruk hallgatják a szaggatott rádióüzeneteket, cigarettáznak, ásítoznak, s valószínőleg be-bedobnak egy féldecit.

Már mélyen Schoolcraft megye belsejében jártak, mikor Ken lefordult a 28-as útról, s a Fordot rövidesen elnyelte a kis földút sőrő bozótja. Art határozottan megkönnyebbült. Ken és Greg nyugodt volt, de ı nem. Nem tetszett neki Martin. Volt a férfiban valami makacsság, ami bármikor kirobbanhatott. Persze ez is benne volt a játékban, de Artot azért nyugtalanította. Jobban szeretett volna egy kimondott verekedıt, akit leüthettek volna, vagy egy elázott, gyáva fickót; vagy ezt, vagy azt. Miután megnézte magának Martint és Nancyt, többet nem nézett rájuk. Jobban szerette volna azt is, ha a nı fiatalabb és elevenebb, ha kevesebb benne a félénk nıiesség. Nem mintha sokat számított volna neki. Számára a nık csupán arc nélküli káposztafejek voltak. Közülük az egyetlen, akivel bármiféle kapcsolatot tudott teremteni, Pat volt. Aki minden keserősége és alig titkolt megvetése ellenére valóságos volt. Kettıjük között szinte kézzelfogható volt a győlölet, így aztán, ha Pat nagyritkán magához engedte, legalább kiélvezhette a győlöletét. Gondolatban, anélkül, hogy az asszony tudta volna, megbüntethette az asszonyt, élvezhette, hogy az mennyire undorodik az ı kurta szexuális aktusának minden mozdulatától. Más nıkkel egyáltalán nem volt tartós kapcsolata, s csupán arra használta a testüket, hogy közben elmerüljön a megengedhetetlen titkok fantáziavilágában. Mert ha idegen nıvel feküdt le, megengedhette magának, hogy a lelke mélyén azt képzelje: férfival van. S ha ráadásul olyan nırıl volt szó, akit megosztott Kennel és Greggel, akkor ott volt az a másodlagos, keserédes élvezet is, hogy míg a társai élvezték a nıt, ı a nı helyébe képzelhette magát. Vajon a barátai sejtették-e? De mit számított? Avagy nem erısítette-e meg a pszichiáter is, akit Pat követelésére idınként mindketten fölkerestek, hogy az érzései teljesen normálisak, hogy nagyon sok férfi van ezzel így? Mindenesetre sohasem látott semmiféle gyanúsat sem Ken, sem Greg arcán, soha nem hallott tılük egyetlen bántó megjegyzést sem. A kapuhoz értek. Art kiszállt, hogy kinyissa. A Ford lassan behajtott. Art bezárta a kaput, és visszaült a kocsiba. Senki sem beszélt. Nancy és Martin sápadtan hallgattak. Az út még vagy száz yardnyit folytatódott, majd egy viharvert, télire lezárt turistatáborhoz ért.. Rozsdás fémkerítés, egy deszkaborítású ház, málló festékkel meg fél tucat, hasonló rossz állapotban levı, egyszobás kalyiba. A füvet senki sem nyírta augusztus óta, az út szélét elborította a novemberi fagytól elbarnult, kókadt gaz, egészen a ritkás, vézna, csupasz fákig. Ken a kocsival a roskatag garázshoz került. Az ajtó zárva. Ken behúzta a kéziféket, leállította a motort. – Nálad a kulcs?

Art elıvette a kulcsot a vadászdzsekije felsı zsebébıl. Ken Nancyhoz és Martinhoz fordult. – Ide figyeljetek. Próbáljatok megérteni valamit. Most mindannyian elmegyünk táborozni. Le kell cipelnünk mindazt, ami a kocsi tetején van, vízre kell tennünk néhány csónakot, be kell rakodnunk. Vannak motorjaink, senkinek nem kell eveznie, de hosszú lesz az út hazáig. – Azt akarja mondani – folytatta Greg –, hogy nektek is jobb lesz, ha nem hátráltattok minket a munkában. – Pontosan. – Ken Martint nézte. – Martin, te most nyilván szökésre gondolsz. Azt tanácsolom, meg ne próbáld. – Nancy nem fog megszökni – mondta Greg. – Nem igaz, Nancy? – Átfogta a nı vállát, s amikor az elhúzódott, fölnevetett. – Megértettük egymást? – kérdezte Ken. Martinnak megjött a hangja. – Nézze, ember. Tévedtek. Nincs pénzünk. Greg úgy tett, mint aki csodálkozik. – Barátom, pénze mindenkinek van. – Nekünk nincs. Még nem tudtunk összehozni tízezret. – Kérem – mondta szelíden Nancy. – Gyerekeim vannak. – Még nem késı, hogy elengedjenek – mondta Martin. – Nem tudjuk a vezetéknevüket. Nem tudom a kocsijuk rendszámát sem. Nem láttam. Greg csak ámult. Ken halványan elmosolyodott. – Nem láttam – bizonygatta Martin. – Esküszöm. – Kérem, kérem – suttogta Nancy. – Jól van, gyerünk – mondta határozottan Ken. Kiszállt a kocsiból. Greg kinyitotta Nancy mellett az ajtót, kituszkolta a nıt a kocsiból, és követte. – Erre – mondta Martinnak. Martin átmászott az ülésen, és ı is kiszállt. Greg a csomagtartóra bökött. – Elıször a gumikötelet. Vigyázz a szemedre. – Maguknak elment az esze! – ordította Martin. Greg arcáról eltőnt a barátságos mosoly. De Martin egyre csak ordított. – Mi az ördögöt akarnak tılünk? – Figyelj csak! – szólalt meg nyugodtan Greg. – Miben állapodtunk meg, mikor a legutóbb komiszkodtál? Martin tekintete összevillant Nancy tekintetével. A nı feje alig észrevehetıen megmoccant, a szeme némán kérlelt. Martin elhallgatott, és segített leszedni a gumiköteleket és összehajtogatni a rakományt borító ponyvát. Nancy is segített neki. Aztán egyszerre csak erıteljes csobogást hallott

közvetlen közelrıl. Odanézett. Mintha a nı ott sem volna, Greg a hóna alá kapta a puskáját, kigombolta a nadrágját, és vizeit. Nancy nem akart hinni a szemének, csak állt kábultan. Nem is Greg hatalmas méretétıl, hanem a férfi orcátlan viselkedésétıl. Döbbenten bámulta, míg csak föl nem fogta, hogy hiszen nézi. Elfordult, vissza Martinhoz, megpróbált nem odafigyelni. A feje kóválygott, a végtagjaiból kiszaladt az erı. Mikor Greg végre befejezte, és odament segíteni, Nancyt iszonyat fogta el a közelségétıl, és nem bírt ránézni. Néhány percen belül leszedtek mindent, s hozzáláthattak elszállítani a vászonzsákokban levı két gumicsónakot, a két motort, a négy nehéz gázpalackot meg az új vízcsövet, amit Ken hozott. Greg kinyitotta a csomagtartót. – Tessék. Kezdjük ezzel, Nancy. – A kezébe nyomta az egyik nehéz élelmiszeres kartondobozt. És fejével a gazos ösvényre bökött. – Arra. Martin és Ken már elindultak. Ken ment elöl. ötven méterre megpillantották az acélszínő, széles folyót. Lassú, mély víz volt ez, túloldalán örökzöld erdı tömör falával. Nancy követte a két férfit, ıt pedig Art. Greg a kocsinál maradt. Az ösvény keskeny volt. Martin gondolt rá, hogy beugrik a bozótba, de nem merte megtenni. A folyótól a kocsiig mindenhonnan jól láthatták volna. Mindketten, Art és Greg figyelték. Lassított, megvárta Nancyt, s közben a gázpalackot áttette a másik vállára. A súlyos acélpalack kérlelhetetlenül és fájdalmasan nyomta a vállát. Közvetlenül a háta mögül hallotta Nancy suttogását. – Martin, mit akarnak? – Nem tudom. Biztosan a bankkal van kapcsolatban. – Beszéd közben nem fordult hátra. – Próbálj megszökni. – Este? – Neked kell. Segítségre van szükségünk. Martin megpróbálta kifundálni, hol találhatna segítséget. De csak az út magányos szalagjára tudott visszaemlékezni, az erdın át, negyedmérföldnyire. Vajon milyen messzire lehet az elsı ház vagy falu bármelyik irányban? Emlékezni próbált. Vagy tíz mérföldnyire, visszafelé, nem volt ott egy útkeresztezıdés, egy bisztró, egy főszeres? De ha eljutna az országútig, legalább szabad lenne. Bármelyik pillanatban jöhet egy autó, és ezek nem mernék követni. A folyó partjához értek. Martin lerakta a gázpalackot, és segített Nancynek lerakni a dobozt. Art is odaért.

– Én itt maradok – mondta Ken. – A következı fordulónál lehozhatnátok a csónakot, hogy egyenesen berakodhassak. – Jól van – mondta Art. Puskája csövével a távolban álló kocsi felé integetett, mintha csak barátságos kirándulásról lenne szó, aztán szelíden megbökte vele Martin hátát. – Gyerünk. Utánam. Martin rögtön látta a lehetıséget, s szelíden elıretolta Nancyt, hogy ı haladjon elıtte az ösvényen. Vagy húsz méter után szándékosan lemaradt. – Gyerünk, gyerünk – mondta Art. Martin tett még néhány lépést, megfordult, és azt mondta: – Nézze... – Jössz már végre? – Rettenetesen fáj a gyomrom. Art elvigyorodott. – Majd ha berakodtatok a csónakba, kiviszünk az erdıbe, hogy elintézhesd a dolgod. Ismét megbökte Martint a puskával. Martin látta, hogy Art ujja nincs a ravaszon. A szíve nehéz volt, mint a kı. Valami szorította a torkát és a mellét, alig kapott levegıt. A fülében dübörgı hangot hallott, Artot szinte ködön át látta maga elıtt. – Mi a probléma? – Art enervált mosolya eltőnt. Szemében homályos aggodalom tükrözıdött. Martin megragadta a puskacsövet, s fölfelé, Art arcába lökte. Egy tizedmásodperccel tovább tartotta ott a kelleténél, mert közben Art magához tért, megpróbálta ellökni Martint, s ujját a ravaszra tette. A közeli lövés fülsiketítı volt. Nancy visszafordult, s látta, hogy Martin és Art összekapaszkodva verekszik. Megfordult, s ekkor látta, hogy Greg ledobja a karjaiban tartott gumicsónakot, s fölkapja a Ford ajtajának támasztott puskáját. Ekkor ismét megfordult, és Martin meg Art mögött ott látta Kent, két fa között, a folyóparton. Ken éppen futásnak eredt. Az egész egy pillanat alatt történt. Art egyszerre csak a földön feküdt, kezében a puskájával, s Martin gondolkodás nélkül beugrott a bozótba, gázolt a bokrok között. Egy pillanat múlva már el is tőnt az egyik kalyiba mögött. Ken lövése lehasított egy darabot a kalyiba sarkából. A kalyiba másik oldalán a bozót ritkult. A házig még harminc méter volt hátra. Martin arrafelé rohant, hogy minél messzebb legyen a garázstól, ahol Greg állt a kocsi mellett. A szíve dobolt, a tüdeje hasogatott. Úgy érezte, hogy már idıtlen idık óta fut. A háta mögött hallotta, hogy Ken kiált Artnak, Art pedig a nyomába ered. A házon túl már erdı volt. Martin

kikerülte a törmeléket, egy rozsdás kocsit, egy ócska kutyaházat, egy szemétégetıt, s a fák összezárultak mögötte. Ment tovább, és meghallotta a vizet. A hang jobbról jött és közelrıl – a folyó volt az. Folytatta az útját, kijutott egy tisztásra, és ekkor jött rá. hogy csapdába menekült. Ahol állt, a folyó hurkot írt le, s szinte önmagába tért vissza. A háta mögött hagyott ház úgyszólván a hurok nyakánál állt. s mikor ı berohant az erdıbe – és ezt nem tudta –, a folyó kıhajításnyira volt tıle, mindkét irányba. Most viszont itt volt elıtte a hurok, s nem volt más út, csak elıre. Hallotta, hogy a háta mögött, csupán néhány méterre, Art és Ken kiáltozik egymásnak. Semmi esélye nem volt rá, hogy visszajusson anélkül, hogy meglátnák. Közvetlenül elıtte, a folyó partján, kis csónakház állt. Az ajtaja zárva. Martinnak fogalma sem volt, hogy ez mit segíthet, de betörte az egyik ablakocskát, s átpréselte magát a párkányon. Most mindenben menedéket látott. Arccal elıre huppant le a nyirkos betonpadlóra. Föltápászkodva vér ízét érezte. Az orráról csöpögött alá, amit megvágott az üveg, de súlyosan fölsértett álla még jobban vérzett. Körülnézett. A félhomályban vagy fél tucat csónakot meg egy öreg kenut látott. A folyó felıli oldalon a kétszárnyú ajtót kétszer négyes pánt zárta. Martin letaszította a pántot, s az ajtónak vetette magát. Rozsdás sarokvasak csikordultak, az ajtószárnyak alja hangosan kaparta a betont, de az ajtó kinyílt, s behatolt a folyó fénye és hangja. Martin odagörgette a kenut, evezıt keresett. Kenuhoz való evezı nem volt. Hát fölkapott egyet a csónakok evezıi közül, s a kenut letaszította az enyhe lejtéső rámpán a vízre, és beleugrott. Az evezıvel ellökte magát a rámpától, összeszedte minden erejét, és elindult. A kenu vadul meglódult, s oldalvást ráfordult a vízre. Ekkor pillantotta meg Kent és Artot. Mindössze tízlábnyira voltak a csónakháztól, s puskájukat könnyedén a karjukra támasztva figyelték ıt. Martin tudta, hogy már akkor is ott voltak, mikor ı az ajtóval meg a kenuval bajlódott. Csak álltak és vártak. – Te szúrtad el, Artie – mondta Ken. – A te madarad. S Martin egy végtelenné dermedt percen át nézte, hogy hogyan céloz Art, s már Artot nem is látta, csupán a fekete lyukat, Art puskájának a csövét. Ami egyenesen ıt vette célba. Egy pillanat, s abból a lyukból kiröppen valami, de olyan sebesen és olyan erıvel, hogy azt már látni sem fogja. Rettenetes ütést fog érezni, aztán a sötétség. S az egészben az volt a legszörnyőbb, hogy már semmit sem tehetett ellene. Halott volt. A lelke zokogott, de az ajkát egyetlen hang sem hagyta el.

Aztán a lövések robaja. Egymás után, amilyen gyorsan csak Art tüzelni tudott. S hirtelen valami vadul megrándult Martin lábai alatt. Faforgácsok röpültek, s Martin bokája körül nyomban hideg lett. Martin dermedten ült, csak most eszmélt a valóságra: a csónak orrának a fele hiányzott, dılt a víz befelé. Egy perc sem telt bele, s a kenu belemerült a sáros, jéghideg vízbe. Ken nevetett, megrázta a fejét, és elfordult. Art komoran nézte, amint Martin dermedten visszamászik a partra.

T TÍÍZ Z ALKONYATKOR érték el a céljukat. A folyó itt vagy negyed mérföld széles és egy mérföld hosszú tóvá szélesedett. Aztán ismét összeszőkült, hogy továbbkanyarogjon a hallgatag erdı soha véget nem érı falai között. A századforduló elıtt itt erıteljes fakitermelés folyt; de az erdıt azóta újratelepítették, az uralkodó fehérfenyık közé juhart, kırist, bükköt és erdei tölgyet ültettek. Még abban az ısrégi idıben építettek rissz-rossz anyagból egy kis zugfőrészmalmot azon a részen, ami egykor a tóba benyúló, köves félsziget volt. A folyón meg a tavon átúsztatott tuskókat itt győjtötték össze, hántolták le és vágták durván egyenlı hosszúságú deszkákra, mielıtt elvontatták volna ıket a néhány mérföldnyire levı, azóta már régen nem használt kisvasúthoz, majd végül a közép-nyugati síkságok újonnan bimbózó városaiba. Azóta, hála a hódnemzedékek szorgalmának, a tó vízszintje is megemelkedett. A félsziget alacsonyan fekvı, keskeny nyaka eltőnt, s így az egykori félsziget magasabban fekvı része szigetté vált, melyet a parttól több száz méteres, vállig érı holtág választott el, melyet csak itt-ott szakított meg egy-egy mocsári főtıl bolyhos bucka vagy kopár fatörzs, melyek úgy meredtek a víz fölé, mint gazdátlan, elsüllyedt hajók árbocai. A főrészmalom még látszott a fák közt omladozó téglakéményével, alaposan kilyuggatott, sötétlı mohafoltokkal benıtt zsindelytetejével, deszkafalaival, melyeket ezüstösre festettek az északi fagyok és a rövid, júliusaugusztusi napsütések évtizedei. S nem messze tıle, kissé távolabb a tótól, egy tisztáson állt Ken, Greg és Art vadászkunyhója. Martin akkor pillantotta meg elıször, mikor fölfelé haladtak a tavon, melynek tükre most nyugodt, ibolyakék felületként terült el a csupán egy

árnyalattal világosabb égbolt alatt, melyrıl most már gyorsan eltőntek az északi napnyugta végsı fénysugarai. Martin megbökte Nancyt. A hidegtıl borzongó Nancy lopva odapillantott. Félig csukott szemmel végigpillantott a tavon, látta a sziklás part sötétjét, a vízbe lógó örökzöldeket, a sőrő bozótot, amit csak itt-ott szakított meg egy-egy régen kidılt fa idıtıl, jégtıl és a tó vizétıl eltorzult, ezüstös teteme. S ekkor, nem minden nehézség nélkül, mivel a kunyhó szinte beleolvadt környezetébe, Nancy meglátta a gondosan tömített gerendákból rakott, takaros házat. A kunyhó alacsony, lejtıs zsindelyteteje a tó felıli oldalon hosszan kinyúlt a két kılépcsın megközelíthetı, nyitott veranda fölé. A bejárati ajtó melletti ablakokat súlyos redınyök zárták el a betolakodók elıl, s az egész ház egyszerre volt barátságos és fenyegetı. Talán a teljes elszigeteltsége tette. A kunyhót nézve Nancy úgy érezte magát, mint az elítélt, mikor az ítélethozatal után végül becsukódik mögötte a cella ajtaja. Valami azt súgta néki, hogy rövidesen valami lidérces álom veszi kezdetét. Ken leállította a motort. Egy perc múlva a gumicsónak orra puhán csusszant a tóparton a kunyhó elıtt, a kavicsos fövényen. – Otthon, édes otthon – mondta Ken. Négy órán át haladtak szép sebességgel az erdık szegélyezte vízi úton. Mindössze hat órája rabolták el ıket. Egy örökkévalóságnak tetszett. Elıbb Ken tért vissza Martin üldözésébıl, aztán Art a szegény Martinnal együtt, akinek tekintetét elhomályosította a félelem. Mielıtt beszálltak a csónakba, Art nyilvánosan megbüntette Martint. Vigyorogva kijelentette, hogy a rágógumi föl fogja dobni Martin adrenalinszintjét, és így a hangulatát is. Kivette a szájából az alaposan összerágott gumit, Martin szájába nyomta, és megparancsolta neki, hogy mondja, hogy nagyon ízlik. Mikor Martin elıször tiltakozott, Art a lába közé csapott 35-ös puskájának csövével, és Martin összegörnyedt fájdalmában. Aztán Art fenyegetıen fölhúzta a ravaszt. – Mondd: finom, Art. – Finom. – Art. – Art. Martin sírni kezdett, mint egy gyerek. – Rágd. – Újabb erıteljes bökés a puskával. Martin fölsikított, és rágta. És Nancy sohasem fogja elfelejteni a saját, valamivel kisebb szenvedését. Ami kisebb volt, de mégis szenvedés. Mikor a csónakokba való berakodás kimerítı munkájával végeztek, ı meg Martin Kennel és a motorral

került egy csónakba. Greg és Art a másik csónakkal mentek a közelükben. Elindultak, és Ken kérdezgetni kezdte ıt a magánéletérıl. Gyöngéden. Olyan gyöngéden és udvariasan, hogy néha képtelenség volt arra gondolni, kicsoda is Ken. De ugyanakkor könyörtelenül és engesztelhetetlenül. Ragaszkodott a válaszokhoz. S ha Nancy nem válaszolt önként, Ken könyörtelen keresztkérdéseket tett föl. Mivel foglalkozik a férje, mennyit keres, miért tölti a hétvégét titokban Martinnal? Csak mert jó az ágyban, vagy komoly a dolog? Voltak-e más kalandjai is? És a házassága elıtt? Jobb szeretık voltak Martinnál vagy gyöngébbek? És milyen Martin felesége? Találkozott már vele? És Martin? Csupán csalja a feleségét, vagy ott is akarja hagyni? Ken mosolygó tekintete Nancy veséjébe látott, s ettıl a féligazságok és hazugságok – melyeket Ken nyilvánvalóan érzékelt – a kettejük kapcsolatában egyszeriben borzalmasnak, olcsónak és becstelennek tetszettek. Nancy soha nem érezte magát ilyen csupasznak, ilyen esendınek. Nem mert Martinra nézni. Néha láttak egy-egy ızet. Egy róka nézte ıket meglepetten a sziklákról. Egy hód is fölbukkant. De sehol egy ház, sehol semmi nyoma az emberi életnek. Greg és Art is kikötött, körülnézett, élvezte a hazaérkezést, Ken pedig komótosan kiadta a parancsokat, hogy rakják ki az élelmet és az italt; tegyék hasznossá magukat. – Gyerünk, Martin, az isten szerelmére. Éhen halok. Ezt a hatalmas, derős Greg mondta. Egy whiskysládát nyomott Martin kezébe. Ken fölkapott egy másikat, és elindult a tisztásra, a kunyhóhoz. Greg ismét fölnevetett, és odacsapott Nancy feszülı fenekére. – Remélem, jól fızöl – mondta, a kezébe nyomott egy láda élelmiszert, s a férfiak után küldte. Aztán Greg meg Art is elindultak a gázpalackokkal. Siettek. Fél órán belül sötét lesz. Elıször Ken ért a házhoz. Zörgött a kulcsokkal, s egy pillanat múlva kitárult az ajtó. – Várjatok – mondta, és eltőnt a benti sötétben. Greg és Art letették a palackokat, és visszamentek a csónakokhoz. Martin már nem látott esélyt a szökésre, s azt is tudta, hogy ha most hirtelen és csodával határos módon föltárulna elıtte egy ösvény, tán öt métert sem tudna megtenni a bozótban, a lába fölmondaná a szolgálatot, elvágódna, s a szája tele lenne a fagyos, agyagos erdei talajjal. – Hát megjöttünk – kiáltotta Ken. Az öngyújtója villant, s nyomban utána a gázlámpa ragyogó fénye.

Nancy és Martin bementek. A sokáig bezárt ház levegıje dohos és áporodott volt. – Tetszik? – Ken hangjában a tulajdonos büszkesége csengett. Nagy szobát láttak, az egyik sarkában nyitott kandallóval, ami fölött egy ızfej meg néhány régi, elöltöltıs puska függött. A szoba berendezése kényelmes és ízléses volt: hosszú, fényezett, keményfa ebédlıasztal, egy régi, fenyı pohárszék halomba rakott tányérokkal és fölakasztott bögrékkel, néhány kárpitozott szék meg egy heverı a tőz mellett, a sarokablakok találkozásánál padok a lámpafényes sarokban, könyvespolcokkal, széles deszkákból összerótt padló, rajta itt-ott kézi szövéső szınyegek. A mennyezet maga a tetı volt, némi szigeteléssel a durva gerendák között, s éppolyan magasan, hogy a szoba kellıen tágas legyen. Belépés után jobbra nyitott kettıs ajtó nyílt a konyhába. A szoba végében két lépcsı vezetett a loggiára, ahol modern fürdıszoba volt zuhannyal, meg egy jókora, háromágyas hálószoba. Mindent vékony porréteg fedett, s a padlót meg a bútorokat a még nyáron bennrekedt rovarok tetemei borították. Alig gyújtott lámpát, Ken máris a konyhába vezette Nancyt és Martint, ahol meggyújtott egy másik, a mennyezetrıl lelógó, Viktória korabeli lámpát. – Tessék, Nancy. Azt tanácsolom, nyomban láss hozzá a fızéshez. – Automatikusan az órájára pillantott, aztán kinyitott egy ablakot a nagy, kettıs, rozsdamentes acél mosogató fölött, kinyitotta a zsalut is, beengedve az alkony utolsó, szürkéslila fénysugarait. – Ma este azt csinálsz, ami a legegyszerőbb. Nem számít. Spagetti, mondjuk, jó lenne. – A négylángos gáztőzhelyre mutatott. – A gázpalackokat kint tároljuk. Szerintem még van bıven abban is, ami most be van kötve. Kinyitotta a kerámiaborítású munkafelület fölötti és alatti fenyıfa szekrények ajtajait. – A konzervek meg a pia helye itt lent van – mondta. – A szárazárué meg a csomagolté itt fönt. Ez a szekrény itt szigetelve van, hátul pedig lyukakkal van ellátva, hogy bejöjjön a levegı. A húst és a romlandó dolgokat itt tartjuk, szárazjég között Becsukta a szekrényajtókat, és megnyitotta a mosogató fölötti csapot. Az csak sziszegett. – Egy perc, és Greg fölszivattyúzza a vizet. A régi kútból, amit még akkor ástak, mikor itt fát termeltek ki. A víz jó. De elıször hagyd folyni egykét percig, hogy kimossa a csövekbıl a rozsdát.

Aztán Martinhoz fordult, és immár kevésbé barátságosan folytatta. – Gyerünk. Késleltetted az indulásunkat. Legalább fél órával. A sötétben majd kétszer annyi ideig fog tartani minden. Korábban kellett volna hozzálátnunk, napnyugta elıtt. Hirtelen megszólalt Nancy: – Mibıl gondolja, hogy fızni fogok magukra? Ken elıbb meglepıdött, aztán elmosolyodott. – Fogsz. Nancy szándékosan lassan válaszolt. – Nem, nem fogok. Mihelyt visszamennek a tóhoz, kisétálok az ajtón, és soha többé nem látnak. – Vakon bámulta a mosogatót. Mióta az élelmiszeres dobozt letette, jóformán nem is mozdult. – Nem szabad így érezned, Nancy – mondta gyöngéden Ken. – Hát hogy a fenébe erezzen? – robbant ki Martin. – Talán daloljon és táncoljon? Ken lassan Martin felé fordult, a szeme nem árult el semmit. – Figyelj jól, Martin – mondta halkan. – Nem mondom még egyszer. Legközelebb majd Art magyarázza el. Jó lesz? Az a helyzet, hogy egy ideig mindannyian együtt fogunk élni, és ez a kunyhó nem túl nagy. Táborozásnál a legelıször megtanulandó dolgok egyike az udvariasság. Hogy senki sem teszi próbára a másik idegeit. Érted? – Ismét elmosolyodott, és Nancyhez fordult. – Te okos lány vagy. Gondolkozol néhány percig, és úgy fogsz határozni, hogy fızöl nekünk. – Hirtelen lehajolt, és a mosogató alól kihúzott egy falhoz erısített, hosszú láncot. A lánc egyik végén lábbilincs volt, amit egyetlen gyors mozdulattal Nancy karcsú bokájára erısített. Aztán olyan barátságosan folytatta a csevegést, mintha mi sem történt volna. – A mártással ne fáradj. Van valahol konzerv bolognai mártásunk. Elég, ha megmelegíted. Odakint hirtelen fölmordult egy kis gázmotor, és szétzúzta az este csöndjét. Ken fölemelte a hangját, úgy magyarázta: – A víz. Tizenöt perc az egész. Fölnyomja a vizet a tetın levı tartályokba. – A mennyezetre mutatott, mely itt, ellentétben a nappaliéval, vízszintes és alacsony volt. – Ezt rendszerint reggelente szoktuk csinálni. Aztán karon fogta Martint, hogy kivezesse a konyhából. Martin eszelısen rázta le a kezét, és visszaugrott a konyhába. – Láncra verte! – Martin maga is alig akarta elhinni. Nancy még mindig nem mozdult. De most már a láncot nézte, s különös módon a tekintete immár nem volt üres és kifejezéstelen. A hirtelen, éles fölismerés tükrözıdött benne.

– Mint egy kutyát! – kiáltotta Martin. – Láncra verte! – Nem fáj – mondta Nancy. A hangja szinte megkönnyebbülten csengett, mintha komoly elhatározásra jutott volna. – Gyerünk, Marty. – Ken ismét megfogta Martin karját. Határozottan. Martin engedelmesen kihátrált a konyhából, de le nem vette a szemét a láncról és a bilincsrıl. Odakint aztán ismét lázadozni kezdett. – De miért ıt? Hiszen engem akarnak elkapni. A lánc nekem jár, nem? – Talán – mondta Ken. – De ı volt az, aki közölte, hogy ki akar sétálni innen. Többet nem volt hajlandó mondani, s mikor immár félúton voltak a tóhoz, Martin föladta. Fél órán át hordta a csomagokat, míg a csónakok végül kiürültek. Aztán a csónakokat a partra húzták, hogy ha esetleg vihar támad, a hullámok ne sodorhassák el ıket. Mikor Martin visszament a konyhába, a tőzhelyen két láng égett. Meleg volt, a puhuló rizs meg a Nancy által aprított fokhagyma szaga érzıdött. Ez megdöbbentette. Nancy tehát fızött. De miért? Látva Martin csodálkozását, Nancy keserően elmosolyodott. – Tudod, mi a vicc? Most fızök neked elıször életemben. – Ne viccelj. – Ez az igazság. Martin nem értette Nancy nyugalmát, mondhatni, derőjét. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy vajon miért döntött Nancy a fızés mellett. S maga sem tudta, miért, de nem merte megkérdezni. Ugyanakkor úgy érezte, hogy ezzel Nancy mindkettıjüket elárulta. Megorrolt Nancyre, és erıvel kellett rávennie magát, hogy megszólaljon. – Miben tudnék segíteni? Vigyázott, hogy ne nézzen le. Nancy a tőzhely mellett állt, s Martin tudta, hogy a lánc fekete kígyója átszeli az egész konyhát. Ezt a látványt pedig nem tudta volna elviselni. – Odakint már mindennel végeztetek? – Azt mondták, jöjjek be. – Kinyithatnál néhány konzervet. Ott vannak – mutatott a konyhaasztalra. – Az ott két doboz paella. Ez meg ıszibarack. Desszertnek. Az ott articsóka, az meg borsó. Ott a nyitó is. Martin odapillantott. A nyitó a falra volt erısítve az ajtó mellett. Odavitte a dobozokat, miközben Nancy némi olajat öntött egy nagy serpenyıbe, és bıségesen meghintette borssal meg főszerekkel. – Sokat isznak – mondta halkan Martin.

Nancy nem felelt. Az olajjal volt elfoglalva, forgatta a serpenyıt, hogy az olajból jusson a serpenyı domborodó közepére is. – A fene egye meg, hogy nem tudnak egy tisztességes serpenyıt csinálni. – A serpenyıbe dobta a fokhagymát. – Talán ez a megoldás – mondta Martin. – Az eszméletlenségig leitatni ıket. – Hol a paella? Martin odavitte neki a dobozt, amiben hal, apróra vágott gomba és zöldség volt. Nancy a doboz tartalmát a serpenyıbe öntötte, és villával szétterítette. – Hol a másik? Martinnak fölborzolódtak az idegei. – Muszáj úgy beszélned, mint aki élvezi? – Mit? – A fızést. – Imádok fızni. – De most nekik fızöl. – Martin hangja remegett az idegességtıl. Durván megragadta Nancy karját. – Mi az ördögöt mővelsz? Mi történt veled? Nancy elhúzódott tıle. – Mit akarsz? Mit csináljak? – Legalább ne tennél úgy, mint, aki élvezi! – Nem élvezem. – Egy pillanatra a tekintete ismét elvesztette fényét, s most újra ugyanolyan elesettnek látszott, mint az autóban, – Akkor hagyd a fenébe! Nancy – látható erıfeszítéssel – ismét összeszedte magát. – Csakhogy mi is ezt fogjuk enni – mondta. – Semmire sem jutunk, ha dacolni próbálunk velük. Nincs esélyünk. A kedvükre kell tennünk, akár tetszik, akár nem. Míg meg nem látjuk, hogy mi történik. Ez az egyetlen megoldás. Nancynek igaza volt, és Martin tudta ezt. De fölfordult a gyomra már a gondolattól is, hogy a fickókat látnia kell. Egyre csak azon járt az esze, hogyan szerezhetné meg és fordíthatná ellenük az egyik puskát. Nem volt katona. Nem tudta, milyen lehet meghúzni a ravaszt, hallani a fülsiketítı zajt, látni az elzuhanó embert, nézni, amint egy élılény egy pillanat alatt élettelen tárggyá válik? Aztán lehajolhatsz hozzá, rázhatod, beszélhetsz neki, de már soha nem fog mozdulni vagy válaszolni. Martin szíve hevesen vert a félelemtıl.

Kinyitotta a második paellásdobozt, Nancy pedig leszőrte a rizst, s azt is a serpenyıbe tette. Azután hirtelen gyöngéden megfogta Martin karját, megcsókolta a férfi arcát, és szégyenlısen rámosolygott. – Találunk megoldást – mondta. – Tudom, hogy találunk. Greg jelent meg az ajtóban. – Jézusom, Nancy, micsoda finom illat. Mikor eszünk? – Greg mosolya a lehetı legbarátságosabb volt. Levett a polcról egy whiskysüveget, lecsavarta a tetejét. – Tíz percen belül – mondta Nancy. Greg odanyújtotta az üveget, és önfeledten megvakarta a lába közét. – Iszol? Nancy úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. – Köszönöm – mondta. Elvette az üveget, vagy kétujjnyit töltött egy pohárba, s fölengedte csapvízzel. Nancy viselkedése kimért volt anélkül, hogy udvariatlan lett volna, Martinnak mégis elszorult a gyomra, fülében megint dobolni kezdett a vér. Aztán Nancy hővösen megszólalt. – Tíz perc, és most kifelé. Idegesít. És az ajtó felé taszigálta Greget. Greg elıbb meglepıdött, aztán elvigyorodott, már-már koccintásra emelte az üveget, aztán megkérdezte Martint: – És te? Iszol? Martin nem felelt. Nem tudott felelni. Dermedten, engesztelhetetlenül nézett maga elé. Greg vállat vont, aztán ismét Nancyre pillantott, aki a serpenyıt rázogatta, hogy a rizs ne ragadjon le, és kevergette a paellát meg a barnuló rizsszemeket. Aztán kiment. Martin elıbb az ı távolodó hátára, majd Nancyre pillantott. Nancy az italát kortyolgatta, és fızött. Martin lenézett a láncra. Az ocsmány, ijesztı, fekete kígyó Nancy minden mozdulatára tekeregni kezdett. Nancy egy mosogatószivacsot dugott a bilincsbe, hogy ne sebesedjen ki a bokája. A szomszédos szobából nevetés és a tőz pattogása hallatszott. Art halkan harmonikázott. Ez nem lehet igaz, ez az egész. Tegnap este ilyenkor, gondolta Martin, éppen átkeltek a Mackinac-hídon, s neki nem volt más vágya, mint egy jó vacsora meg Nancy. Gépiesen nyitogatni kezdte a konzervdobozokat.

T TIIZ ZE EN NE EG GY Y MIRE A VACSORA AZ ASZTALRA KERÜLT, már jócskán iszogattak. Dicsérték Nancy fıztjét, majd elkezdıdött a pohárköszöntık sora. Elıször Nancyt, a szakácsnıt köszöntötték. Martin, aki nem ivott, mert az orvosok gyomorfekélyt gyanítottak nála, fenyegetıen hallgatott, míg Greg belé nem erıltetett egy fél pohár whiskyt, majd még egyet. Késıbb, mikor mindannyian lefeküdtek, és a kunyhóban sötét volt és csönd, Martinnak hányingere lett az italtól. A nappali falához erısített újabb lánc és bilincs került elı az egyik ülıpad alól, a könyvespolcos sarokban. Most Martinon volt a sor. – Az érdem jutalma – mondta Ken, és kiszabadította Nancyt. Valójában azonban úgy értette, hogy Nancy nyilván nem mer majd éjszaka egyedül kiszökni a fagyos erdıbe. Ken tudta ezt. És tudta Nancy is. Lánc nélkül éppen olyan fogoly volt, mint megláncolva. De Martin nem Nancy volt. Így hát most kint állt a tornácon, és a korláton áthajolva öklendezett, az ital és az epe maró bőze perzselte a torkát és az orrát, lánca teljes hosszában megfeszült, a bilincs vágta a bokáját. Odabent Nancy takaróba burkolódzva, összekuporodva várt az egyik heverın. Egész este szerepet játszott, amióta csak úgy döntött, hogy együttmőködik elrablóikkal. A feje üres volt az erıfeszítéstıl, a mellét pedig acélpántként szorította össze valami, mélyen odabent, a bordái alatt. Az órákon át tartó feszültség. Képtelen volt fölállni, hogy segítsen Martinon. Tudta, hogy odáig jutottak, amikor már mindketten képtelenek aggódni egymásért. Együtt vannak, de mégis mindketten egyedül. Egész vacsora alatt várta, hogy megerıszakolják. Erre számítani lehetett. Lelkileg fölkészült rá: Eddie-nél rosszabb úgysem lehet. Tiltakozás nélkül adja oda a testét mindháromnak: egyetlen nı sem halt még bele. Legföljebb teherbe esett. Csak azon imádkozott, hogy ne verjék. Martinnal együtt az asztalhoz ültették. – Egyetlen nagy, boldog család – mondta Art. Nancy Ken és Greg között ült. Egyszer Greg szándékosan úgy nyúlt valamiért, hogy hatalmas keze közben Nancy mellét súrolta. Nancy tudta, hogy szándékosan tette, egy nı ezt megérzi. De nem szólt semmit, és nem szólt Greg sem. Amikor Art végleg kikészült, Ken és Greg lefektették. Ken megmutatta nekik, hol a fürdıszoba, és végigvárta, míg Martin vizel és fogat mos, de ıt magára hagyta a fürdıszobában, sıt azt is megmutatta, hogyan zárhatja be az ajtót.

Mint egy lidérces álom. Ken a szívélyes házigazda, ık pedig a hétvégére érkezett, szívesen látott vendégek. Aztán Ken takarókat és párnákat hozott nekik, megláncolta Martint, fölpiszkálta a kialvó parazsat, még egy utolsó hasábot tett a tőzre, és kiment. A hálószoba ajtaját udvariasan becsukta. Néhány perc múlva az ajtó alatt beszőrıdı fénysugár is kialudt. Nancy zsibbadtan megvetette a két ágyat, lefeküdt, és eloltotta a lámpát. Ken hagyott neki cigarettát, azt szívta. És közben várt, rettegett. Bizonyára Greg lesz az elsı. Aztán Ken. Arttól, legalábbis ma éjjel, biztonságban van. Jézusom, csak már legyek túl az egészen... De nem jött senki. Aztán Martin rosszul lett. Amikor a férfi visszajött, kimerülten lerogyott a heverıjére, magára húzta a takarót, és reménytelenül vacogott. Nancy fölült, és kezét Martin homlokára tette. Hideg és nyirkos volt. Nancy még szorosabban maga köré csavarta takaróját, és odaült a férfi mellé. – Jobban vagy? – suttogta. – Igen. Jézusom, hogy tudják ezt meginni? Nancy elnyomta a cigarettáját, másikra gyújtott, megpróbálta összeszedni a bátorságát, hogy kimondja, amit ki akart mondani. De a szavak még nem formálódtak meg tudatában, így hát mást mondott. – Üvege kilenc dollár. – Ez ostoba megjegyzés volt, Nancy jól tudta, de valahol el kellett kezdenie. Hallotta, hogy a férfi légzésének ritmusa megváltozott. Talán mérges. Így hát gyorsan folytatta. – Nem úgy értem, hogy ettıl jobban ízlik, ha egyszer nem bírod az italt. Csak azon járt az eszem, milyen sok pénzük van. A gazdagok csak úgy szórják a pénzt. – És a vacsora mennyibe került? – kérdezte Martin élesen. Nancy pedig csodálkozva azt gondolta: még mindig bosszantja, hogy fıztem. Talán dühös is? – Megmondtam neked, hogy miért fıztem – mondta. – Megtagadhattad volna. – Nem volt semmi értelme – mondta Nancy. – Azt hittem, megértetted. Elmagyaráztam. – Most még határozottabban érezte azt a különös erıt, amit már korábban is az este folyamán, a dolgok elfogadásának és az elhatározásnak az erejét. Valami történt. Nem ismert magára. A félelem, hogy rajtakapják Martinnal, Eddie, az otthon, a gyerekek brutális valószínőtlensége, mindez már nem számított. Mindez megszőnt, miközben végigcsó-

nakáztak a folyón, a fák között. Lelkében egy új, magabiztos nı ébredt föl, akit maga sem ismert, aki teljesen váratlanul halálosan belefáradt az óvatoskodásba, a bujkálásba. Nancy visszament az ágyához, és leült kihúzott derékkal, keresztbe tett lábbal. Ismét meghallotta Martin halk hangját. Az elejét nem is értette, csak a folytatást. – ... és egyszerre csak elıkerül három strici a semmibıl, elrabolnak minket, engem megvernek, elhurcolnak az Isten tudja, hová, te meg erre osztályon fölüli vacsorát fızöl nekik. Ez hihetetlen, gondolta Nancy. Martin nem is próbálja megérteni. Nem engedi a férfibüszkesége. S ebben a pillanatban belényilallt a gyanú, hogy ez nem is férfibüszkeség, inkább gyerekes dolog. Martin úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett kisfiú. Pedig az alkalom ehhez csöppet sem megfelelı. És Martin folytatta. – Nemcsak hogy pompás vacsorát fızöl nekik, de együtt iszol velük. – Most kevésbé volt nyőgös. A hangjában valódi harag és megbántottság csengett. – Nem kellett volna innod! – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Megmondom, mi lesz. Ha nem vigyázol, meg fognak erıszakolni. Martin bosszúszomjasan mondta ezt. Nancy alig tudta visszafojtani a nevetését. Martin egyre hihetetlenebbé, egyre valószínőtlenebbé vált, percrıl percre. – Gondolod? – kérdezte. – Szerinted ezt tartogatják az én számomra? Hogy jutottál végül erre a meghökkentı következtetésre? – Ha Martin bosszúszomjas, ı is nyugodtan lehet szarkasztikus. Martin nem válaszolt, s Nancynek most maguktól az ajkára tolultak az imént megfogalmazni próbált szavak. – És te? – kérdezte. – Neked vajon mit tartogatnak? Még hogy a bank?! – És folytatta. – Azt hiszed, hogy ha elraboltak, a bank majd váltságdíjat fizet érted; ugye, ezt gondolod? Vagy félmillió dollárt. Mint a diplomatákért meg az olyan fickókért, amilyeneket Dél-Amerikában szekták elrabolni. Ezt gondolod. Mármint hogy a bank nem engedheti meg magának, hogy ne fizessen érted váltságdíjat, igaz? Mert mi lesz a hírnevükkel? Ami pedig engem illet, véletlenül én is ott voltam. Így hát engem is el kellett rabolniuk, így most egy nı is van a nyakukon, de amíg itt van, akár a kedvüket is tölthetik rajta. – A hangjában mély keserőség csengett. – Fızni, takarítani, kamatyolni, erre mindig jók a nık! – Szinte köpte magából a szavakat. – Jól van, jól van! – mondta Martin. A hangja már nem volt sem bántó, sem megbántott. Most Nancy támadott, mire Martin meghátrált. Nancy hirtelen rájött, hogy a legtöbb elkényeztetett gyerek egy személyben zsar-

nok is. Vajon miért nem látta eddig soha Martinnak ezt az arcát? És ez sokat rontott a kapcsolatukon. Egyetlen ilyen pillanat, egy villanásnyi fölismerés, és két ember viszonya már sohasem lesz a régi. – Mibıl gondolod, hogy a láncot neked szánták? – kérdezte Nancy. Hát ez az. Végre kirukkolt vele. Ezt akarta mondani attól a pillanattól kezdve, hogy Ken a bokájára zárta a bilincset. Martin hallgatott, nem értette. Aztán élesen megszólalt. – Hogy érted ezt? Nancy szándékosan nem válaszolt. Martin hirtelen izgatottan fölült. Nancy cigarettájának piros foltja parázslott a sötétben, amint kivette a szájából, és várakozva leszívta a füstöt. – A fenébe, Nancy, hogy érted ezt? Nancy érezte Martin hangjában a félelmet és a gyanakvást, és elcsodálkozott: hogy lehet Martin olyan vak, hogy nem jött rá, míg ı nem szólt. – Úgy értem, nem mi vagyunk az elsık, akikkel ezt csinálták – mondta. – Hát még ki? – Nem tudom. De ık idejönnek minden évben, nem igaz? Nancy szinte hallotta, hogy kattog Martin agya. És aztán elveti a gondolatot. Ez túl sok neki. Nem tud szembenézni vele. – Nem, nem volt más elıttünk – mondta végül színtelenül Martin. – Nem tudjuk. – Nancy mélyet szippantott cigarettájából. – Nem mondhatjuk, hogy nem volt. – Az emberrablás nem olyasmi, amivel kétszer próbálkoznak. Túlságosan kockázatos. – Martin visszafeküdt. – Van még cigarettád? – A férfi teljesen és tökéletesen elzárkózott a valóság elıl. – Van – válaszolta Nancy. Meggyújtotta a cigarettát, és Martin kezébe adta. Közben elhatározásra jutott. Hogy könyörületes lesz, és meghagyja a férfit a hitében. Ez a legtöbb, amit megtehet érte. Hosszú távon ez a legtöbb, amit megtehet mindkettıjükért, bár nem az önzés vitte rá. – Nem értem – mondta Martin. – Hacsak nem így keresik a pénzt. Három nıs, családos ember. Legalábbis ık azt állítják, hogy feleségük, gyerekeik vannak. Három sikeres pasas. Vastagok. Vadászkunyhó az északi erdıségben meg minden. Amirıl az emberek álmodoznak. Valahogy nem illik össze. Nem áll össze. Nem illik hozzájuk. Nem olyanok, mint a gengszterek. Nem is úgy beszélnek. – Ismét fölült. – Figyelj csak – mondta hirtelen izgatottan. – Talán tévedésbıl kaptak el minket. Nancy nem válaszolt. – Úgy értem, ha a CIA emberei vagy ilyesmi, talán francia kanadaiakat akartak elkapni, politikai okokból. És tévedtek.

Nevetséges. Mint egy James Borid-regényben. Martinnak eszébe jutott, hogy Art ismerısnek találta a nevét meg az adatait, amikor átvizsgálta az iratait. Art azt is tudta, hogy a banknál dolgozik. Valóban tudta? Vagy csak blöffölt? Ekkor Martin megpróbált nem gondolkodni. Lefeküdt. Majd holnap kitalál valamit. Ezek sem szuperemberek. Esendıek, mint ı maga. Majd holnap, napközben csak elkövetnek valami hibát. És akkor ı készen áll majd. – Semmiképpen nem vehetjük föl velük a harcot – mondta Nancy. – Hacsak én nem. Nancy hangja határozott volt. Martin nem válaszolt. Aludni kellene már. Nagyon is szükségük van a pihenésre. – Hallottad, mit mondtam? – Igen. – És érted? De mit is mondott Nancy? Martin emlékezni próbált, de meghaladta az erejét. – Ken kedvel engem – mondta Nancy. – Na és? – Állandóan néz, beszél hozzám. Greg pedig fogdos. Martin csak most kezdte érteni. – Mi az ördögöt akarsz mondani? – Hogy talán én vagyok ellenük az egyetlen fegyver. Kutyaszorítóban vagyunk, Marty. Pokoli kutyaszorítóban. – Talán el akarsz tőnni a bokrok között? – Hát mindent el kell magyaráznom? Talán ki kellene használnom, hogy nı vagyok. Csönd. Túlzott hitetlenkedés, hogy alátámassza a fölháborodást. – Nem mondod komolyan. Ezt nem mondhatod komolyan. – Martin hangjában ismét ellenségesség érzıdött. – Mielıtt elveszítem minden lehetıségemet, amit mindkettınk javára fordíthatnék. Mármint azt, hogy nı vagyok. – Úgy érted... úgy érted, hogy lefeküdnél valamelyikkel ? – Hiszen úgyis a magukévá fognak tenni, nem igaz? – folytatta sietısen Nancy. – Esetleg kideríthetném, hogy mi a szándékuk velünk. Vagy egymásnak ugraszthatnám ıket. De Martin nem volt hajlandó segíteni vagy gondolkodni. – Lefeküdnél ezeknek a pszichopata striciknek az egyikével? Önként odaadnád magadat neki?

Nancy ekkor értette csak meg, hogy miért volt dühös Martin egész este. Féltékeny volt. Nem is annyira Nancyre, inkább az a dühödt, férfiúi féltékenység dolgozott benne, amiért kiütötték a nyeregbıl. Ken, Greg és Art erejére és szabadságára volt féltékeny. Ilyen hihetetlenül ostoba, ilyen önzı. Vagy mindig is ilyen volt Martin, csak ı nem vette észre? Nancy hangja fölcsattant a haragtól. – Van jobb ötleted? Martin nem tudott válaszolni. Ken, Greg, Art meg a szex gondolata iszonyattal töltötte el. Ha valóban megerıszakolják Nancyt, vajon mit tesznek majd vele? És pontosan tudta azt is, hogy mit fognak csinálni vele: ketten mindig lefogják majd, míg a harmadik ténykedik. És ennél rosszabbat is tehetnek vele. Puskával is kényszeríthetik, hogy a kedvükre tegyen. – Jézusom, úgy beszélsz, mint aki azt hiszi, hogy én akarom – mondta Nancy. Martin nem tudott megszólalni. – Marty? Csönd. – Hát nem érted? Meg kell értened! Egy nap múlva talán már nem lesz más választásom. Minden pillanatban, akár ma éjjel, elveszíthetem minden lehetıségemet az alkura. Martin hirtelen a fal felé fordult, s ez az elutasítás Nancy elevenébe talált. Újonnan nyert ereje megingott. Megpróbált védekezni ez ellen: elképzelte, hogyan fogja bátorítani Ken közeledését, talán még Gregét is. Eszébe jutott Greg délutáni durva viselkedése; nem is nemi szervének groteszk mérete, hanem a férfi embertelen pimaszsága. Egy nı a fájdalmat elviseli, de azt nem, ha köpnek rá. Fölidézte, hogyan döfte Art a puskája csövét Martin lába közé, hogyan kényszerítette rágógumit rágni, maga elıtt látta Art kegyetlen vigyorát. A sötétben kucorogva, szorosan a takaróba burkolódzva, most egyszeriben elveszítette minden váratlanul jött bátorságát. Teljesen magára maradt. Szüksége volt Martinra. Martin férfi, majd csak talál valami megoldást, ha ı segít neki. Megszöknek, s aztán Martin majd elviszi ıt Eddie-tıl. Megtört hangon szólalt meg. – Ha nem akarod, nem teszem. Csak egy ötlet volt. De ekkor ismét hallotta, hogy Martin lélegzésének ritmusa megváltozott. Egyenletesebb, mélyebb lett. Martin végképp magára hagyta: elaludt. Hogy az Isten verje meg. Miért nem akar segíteni neki? Újabb cigarettára gyújtott. És sokáig ült a sötétben, hol a kialvó tüzet, hol a mennyezet váltakozó árnyékait bámulva. Odakint hideg volt, s a csípıs hővösség belopódzott a kunyhóba is.

Nancy tudta, hogy miért vannak ık Martinnal ezen a helyen. S valószínőleg Martin is tudta, csakhogy ı nem volt hajlandó szembenézni a helyzettel. Vagy nem volt képes, ami ugyanaz. Még önmaga legbensı énjének is képtelen volt beismerni. Mikor Ken levette a bilincset Nancy bokájáról, Nancy látta a bilincs belsejét. A fémet sötétbarna foltok borították. Vér.

T TIIZ ZE EN NK KE ET TT Tİ İ KEN, GREG ÉS ART másnap pirkadatkor reggeliztek, majd elindultak a vadászatra. Elıtte még Martint bekötötték a konyhába, ahol volt ivóvíz, s egy kis hordozható vécét meg néhány könyvet is otthagytak: úgysincs egész nap semmi dolga, hadd olvasson. Nancyt viszont magukkal vitték; Art egyedül akart lenni, így Ken és Greg sorsot húzott, melyiküké legyen. Ken ellátta a nıt meleg ruhákkal; ezek nagyok voltak rá, akárcsak az az ócska csizma, amelyet újságpapírral kellett kitömni, hogy járni tudjon benne. A végén úgy festett, mint egy bohóc, jót nevettek rajta. Nancy is mosolyt erıltetett az arcára. Már nem esett annyira nehezére; ha nem gondolt rá, hogy fogva tartják, Martint megláncolták, ıt pedig le is lınék, ha szökni próbálna, a három férfit olyan fickóknak látta, amilyenekre minden nı vágyik. Ken jóképő, a tekintete tiszta és értelmes, a modora kiváló. Egész lényébıl árad a nyugalom. Nancy eltőnıdött, milyen lehet Ken felesége. És Greg: ma már a férfi hallatlan pimaszságát is más színben látta. Nem tőnt annyira megalázónak, ha az ember arra gondolt, hogy Greg egyszerően állat, aki nem gondolkodik. Ha az ember elfogadja olyannak, amilyen, már érthetı, mi érdekeset talál benne Ken és Art, hisz még meg is nevetteti ıket sokszor. Art beült az egyik csónakba, és elindult. Mire Nancy, Ken és Greg elindult a másikkal, Art motorjának hangja már alig hallatszott a nyugati szárazföld felıl, ahol valaha földnyelv kötötte össze a szigetet a szárazfölddel. Hármasban keltek át az ellenkezı irányban, aztán elváltak egymástól. Ken északnak tartott Nancyvel, Greg délnek. Megbeszélték, hogy négykor találkoznak. Ken udvariasan, de hidegen és fenyegetıen mondta: – Nancy, ha el akarsz kóborolni, nem bánom, de akkor utánad kell mennem, s ez elrontja az egész mulatságot.

Nancy engedelmesen baktatott a férfi után. Mély vízmosáshoz értek, melyet szinte megtöltötték a kidılt fák meg a források iszapos vize. Fárasztó volt a fatörzsek meg mohos kövek fölött és alatt mászkálni, áthatolni az ıszi csipkebokrokon és a bozóton. Nancy azon tőnıdött: vajon meddig fogja bírni. A lába nem engedelmeskedett, a tüdeje sajgott. Aztán a vízmosás egyszerre csak véget ért, s egy meredek lankán kapaszkodni kezdtek egy gerinc felé, ahol az erdı kevésbé volt sőrő. Ken hirtelen megtorpant, figyelmeztetıen föltartotta a kezét. Némán fölemelte a puskáját, s Nancy megpillantotta az ızet. Az állat éppen feléjük nézett, mozdulatlanul, fölszegett fejjel. Fiatal volt, az agancsa még fejletlen. És gyönyörő; a lába karcsú, mint a nád. Nancy még sohasem látott vadon élı állatot. A szíve hevesen vert attól, ami elkerülhetetlenül be fog következni. A lövés élesebben csattant, mint amire Nancy számított. Ugyanabban a pillanatban az ız megremegett; nyakából a vér a tomporába fröccsent. A lába megroggyant. Megfordult, s lehajtott fejjel, botladozva menekülni próbált. Ken ismét lıtt; az állat elterült. Ken leeresztette a puskáját, sötéten mosolygott. A madarak vijjogva szétrebbentek. Az erdıben ismét csönd lett. Nancy végre meg tudott szólalni: – Elpusztult? – Azt hiszem. – Ken megfújta a puska csövét, mintha rituálisan megcsókolta volna a fegyvert, s két újabb töltényt csúsztatott belé. – Elıször a veséjét találtam el. Kicsit jobbra hord a puskám. Majd észben tartom a következınél. – Hát nem csak egyre van engedélye? – Szerintük – kacsintott Nancyra a férfi. – Gyere. – Megfordult, s viszszaindult a vízmosás felé. – És az ız? – Mi van vele? – Nem viszi haza? Ken egy pillantással fölmérte, milyen messzire lehet a meglıtt állat. – Majd találunk másikat, közelebb a kunyhóhoz, hogy ne kelljen annyit cipekedni. Hirtelen a távolból lövés hallatszott. Nagyot csattant, aztán visszhangja tompán szétterült az erdıben. – Ez Art – mondta Ken. Szinte nyomban még egy lövés hallatszott, majd egy harmadik. – Jól szórakozik – nevetett. Nyilván madarakra lıdöz. Győlöli a madarakat.

– A madarakat?! – Nem tudom, miért. Biztosan attól fél, hogy egyszer egy madár a képébe fog mászni. Visszamentek a nehezen járható vízmosásba, aztán fölkapaszkodtak az egyik oldalán, átszelték az erdı egy kevésbé meredek részét, majd leereszkedtek egy újabb vízmosásba. – A tó balra van – mondta Ken. Nancy elcsodálkozott, hogy honnan tudhatta Ken, mi jár a fejében. Egy kis tóhoz értek, és most két hód volt a zsákmány. Ken kettıt lıtt, közvetlenül egymás után, és olyan gyorsan, hogy a másodiknak nem volt ideje elmenekülni annak a lövésnek a zajára, ami végzett az elsıvel. Mindkettı víz alá merült, a víz összezárult fölöttük, egy ideig még sötétvörösen bugyborékolt, aztán a buborékok elültek, s a víz rózsaszínőre vált. Greg puskája is megszólalt. Sokkal közelebb, mint Arté, a lövések élesebbek, a visszhang rövidebb volt. Csupán fél mérföldnyire lehetett, s bármire lıtt is, talált; soha nem lıtt másodszor. Fölugatott a puskája, aztán vagy tíz percig nem hallatszott újabb lövés. Ken újabb ızet lıtt. Sutát. Vállat vont. – Ostobaság nem lelıni a nıstényeket. Azt mondják, ha kilısz egypár bakot, a többi bak nem képes ellátni a dolgát. Így az ızek nem szaporodnak el. Tehát miért ne lınénk mindkét nem példányaira? – Elbővölıen mosolygott Nancyra. – Mi olyan szent a nıstényben? Hogy egy csomó hímnek el kell pusztulnia, hogy a nıstény ehessen? A távolból ismét Art puskáját hallották. Egy tisztáson ettek: kétszersültet, húskonzervet, egy kis savanyúságot; sört ittak rá. Az erdı mérföldeken át tartott, hatalmas volt és elhagyott, csupán itt-ott csipkézte a tavak és a lassú patakok ezüstje. – Ott vagyunk – mutatott Ken egy pénzdarabnyi, fénylı pontra. – Vagyis majdnem ott. Az csak a tó csücske. A kunyhó meg a közepénél van. A domb eltakarja. Nancy maga elé képzelte a kunyhót, és órák óta most jutott az eszébe elıször Martin. Meg a lánc, meg a bilincs, meg hogy mindez mit jelent, és hogy kicsoda is valójában Ken. Már majdnem elfelejtette. Némán evett. Aztán hirtelen dideregni kezdett. Enyhe szél támadt, hordta a lehullott falevelet. Nancy mintha a távolból hallotta volna Ken hangját: – Nincs jobb dolog a vadászatnál, hozzá tartozik az emberi természethez. Ez manapság a fél világ baja. Az ember vadászó, gyilkoló állat, és szinte soha sincs alkalma, hogy kiélje az ösztöneit. No persze elıfordul

néha-néha, hogy valaki kést döf a kollégája hátába a hivatalban, de ez nem azonos a finom, mindennapos gyilkolással. Nem az igazi. Nancy lassan a férfi felé fordult, hogy jól megnézze, és Ken mintha olvasott volna a gondolataiban. – Tudom, most azt akarod mondani: és a háború? No igen, a háború, de sokan sohasem jutnak el a háborúba. Akik pedig mégis eljutnak, ritkán lövöldözhetnek úgy istenigazából, egy csomó puhánynak pedig annyira a fejébe verték, hogy ez bőnös dolog, hogy nem is élvezik igazán. Nem szoktatták rá ıket gyerekkorukban, érted? Gondolj csak a régi görögökre, a spártaiakra: mihelyt totyogni tudtak, tanítani kezdték ıket a gyilkolásra. S mikor végre a lándzsájuk hegyére tőztek valakit, ezt a világon a legtermészetesebb dolognak tartották. Nem vesztegették bőntudatra az idejüket. Elhallgatott, s egy távoli tisztásra mutatott. – Nézd! – mondta. A mellettük lévı, alacsony dombon egy halott, kopasz fa állt, kéregtelen törzse szinte fehérlett az erdı zöldjében. A tetején, a sötétkék égbolt elıtt – a nap már lemenıben volt – egy sólyom barna körvonalai látszottak. Ken izgatottan suttogta: – Most látsz majd igazi lövést. Szerinted mennyire lehet? – Tekintetével fölmérte a távolságot. – Szerintem háromszáz méterre. Nem fúj a szél. – Karját bedugta a puska szíjába, a tust megtámasztotta a vállán és az arcán. Nancyt elfogta az iszonyat, jobban, mint az elsı ıznél. A sólyom alig látszott, s úgy forgatta a fejét, mintha golyóscsapágyon járna. Miért kell megölni? Mi értelme? És a sólyom nem is tudhat róluk. Hiszen madár. A madarak nem tudják, hogy megtámadhatják ıket sok száz méternyi távolságból, a földrıl. A madarak csak akkor vesznek tudomást a földön leselkedı halálról, mikor maguk is a földön vannak, mikor egy bokorból rájuk tör egy róka, farkas vagy hiúz, amikor éppen a maguk zsákmányán lakmároznak. Vagy mikor meghallják egy nagyobb madár, egy sas vijjogását, szárnyának suhogását, megismerik komisz karmait, amint lecsap, hogy elragadja a frissen szerzett húst. De a háromszáz méterre lévı puskát nem ismerik. Meg az apró acélgolyót, amely olyan sebes, hogy nem hallani a röptét. És a semmibıl jön. – Ne! – mondta. – Kérem, ne. Ken lassan meghúzta a ravaszt. Nancy Ken kezéhez kapott, de késın. A lövés eldördült. A sólyom egy másodpercig még mozdulatlanul ült a fán. Aztán akár a lassított filmen, a tollak hullani kezdtek a nyakáról, s ekkor látszott csak, hogy nincs feje. A

test összecsuklott, a karmok kiengedtek, s a madár úgy zuhant le, mint egy vizes rongy. És ez így ment egész délután. Ken lelıtt mindent, ami csak eléjük került. S úgy hallatszott, hogy Art és Greg még többet lövöldöztek. Szünet nélkül szóltak a fegyvereik. Nancy eleinte rosszul volt. Késıbb már nem törıdött az elpusztított vagy megnyomorított állatokkal. Mire a tóhoz értek, hogy találkozzanak Greggel, már csak Ken férfiassága foglalkoztatta. Ahogy a férfi ott állt mellette, érezte a belıle áradó testi vonzerıt. Mintha mindig ismerte, mindig követte volna ezt a férfit. Ismerte az arcát, a testét, a szagát, hangját. Martin – úgy hitte most – idegen volt, egy másik élet része. Greg nevetve ment eléjük. A keze, a ruhája csupa vér. Ujjával az erdı fái felé bökött. – Az utolsó csak ötven méterre van. Egy róka. Szép a bıre. – Megvárunk – mosolygott Ken. Greg eltőnt. Hallották, hogyan csörtet a bozótban. Ken meggyújtott két cigarettát, s az egyiket – ajkától nyálasán – Nancy szájába tette. Nancy most már ezt is természetesnek tartotta: barátok közt így szokás. Még félig sem szívta cigarettáját, mikor Greg visszatért, a vállán nagy köteg véres állatbırrel. Berakták a csónakba, s mikor a nap éppen lebukott a fenyık mögött, elindultak. Amint a kunyhó felé közeledtek, Nancyben egyre kevesebb maradt a védett magány érzésébıl. Eddig csupán Ken volt vele meg az erdı, meg a vadászat, de most itt van Greg, s nemsokára ott lesz Martin és Art meg az újabb szörnyőségek is. Art a tornácon várta ıket. – Micsoda nap volt! És nektek? – Fülig érı szájjal vigyorgott, arca piros volt a szabadban töltött naptól. – Nagyszerő volt – mondta Ken. – Vadmacskát lıttem. Nézzétek. – Art fölemelte a sárgás, tehetetlen húscsomót; félig ellıtt fejére ráalvadt a vér. Art lıtt egy sólymot is, hat hódot meg egy csomó kisebb madarat. – A fene tudja, mik voltak. – Továbbá: két ızet, néhány mókus, egy tucat varjút, három mosómedvét s ami a legfıbb: egy prérifarkast. – A dög éppen az egyik ızön lakmározott, amit korábban elejtettem. Megleckéztettem. Aztán Art képérıl lehervadt a mosoly. – No igen. Nézzétek meg, mit csinált az öcsi. – Martinra gondolt, s bevezette mindannyiukat a házba.

Napközben Martin egy széket állított a konyhaasztalra, és kinyitotta a mennyezeten a víztartályokhoz vezetı csapóajtót. A tartályok körüli törmelékben talált egy törött fémfőrészpengét, amit évekkel korábban, a vízvezeték beszerelésekor felejtettek ott. Visszamászott, s nekiesett a láncnak. A pengét ismét eltörte, összevissza vagdosta a kezét, de nem adta föl. És kis híján elvágta a láncot. Art éppen idejében érkezett. – Meg kell hegeszteni – mondta Art. – De nem tudok egyszerre hegeszteni, meg sakkban tartani a fickót. A konyhában álltak, ahol Martin magába roskadva, a teljes vereség tudatával ült a széken. Kétségbeesett tekintete Nancyt kereste. – Még nem büntettem meg – mondta Art. – Hagyd a fenébe – mondta Ken. – Éppen elég büntetés neki, hogy rajtakaptad. Igaz, Marty? – Nevetett, aztán Martin kezére pillantott. – Be kell kötözni, különben összevérez mindent. Nancy, a láda a fürdıszobában van. Nancy megtalálta a ládát. Miközben Martin kezét kötözte, Greg elıkerítette a hegesztéshez szükséges oxiacetilént. Ken kinyitott egy üveg whiskyt: mire Greg végzett a hegesztéssel, az üveg majdnem kiürült. Ken Nancy mellett ült a konyhaasztalnál, és lazán átkarolta a vállát. Nancy nem tudott Martinra nézni. Úgy érezte, ha megtenné, a Kentıl nyert picike biztonságérzete nyomban elillanna, többé egy kicsit sem erezhetné magát Ken részének, s az egész napi vadászat nyújtotta biztonság nyomtalanul eltőnik. Ismét önmaga lenne, Martin életének egy darabkája, emberrablók áldozata. Aztán Greg eloldozta Martint, és fáért küldte, a barátságos és nyugodt Ken pedig szakácsmesterségre oktatta Nancyt, míg Art a tőz mellett olvasott. Ken ajánlata újra fölcsillantotta Nancy elıtt a reményt, s ettıl halványan elmosolyodott. – Igazán semmi különös. Csak egy mártás, amit Franciaországban tanultam. – Ken megnézte az öt nagy hússzeletet, amit reggel vett ki a szárazjeges hőtıszekrénybıl. – Tökéletes. – Töltött magának, Nancynek is, és folytatta. – Cannes-ban voltam, s az úton Párizs felé megálltam éjszakára egy Vitteaux nevő faluban, Dijontól északra. Van ott egy kiskocsma. A konyhafınök mutatta meg, hogy kell csinálni. Elıvett egy nagy serpenyıt, Nancy kezébe nyomta, s bensıséges, meleg hangon magyarázta, hogyan kell készíteni a boros mártást. A mártás elkészítése némi idıbe telt, s közben egymás mellett álltak a tőzhelynél. Ken megitta a whiskyjét, kinyitott egy újabb üveget, töltött egy kicsit Nancy poharába, de mikor vagy két-ujjnyi volt a pohárban, Nancy eltolta az üveget, és megrázta a fejét. Az elızı pohárnyi már kezdte átmelegíteni a testét. Nem akart berúgni. Tudni akarta, mit tesz.

Ekkor Ken átkarolta, s arcát hirtelen Nancy arcához dugta. Nancyt ujjongó érzés töltötte el. Biztonságban van. Elfogadták. Most már Kenhez tartozik. Szétnyitotta az ajkát, elıbb csak finoman ízlelgette a férfi nyelvének édes, nedves keménységét, majd egyre mohóbban. Csak egy pillanatra jutott eszébe a seb az ajkán, s hogy a sebet Ken ejtette. Ken fölnevetett, s Nancy vastag vadásznadrágba bújtatott fenekére csapott. – Farmerban jobban tetszel – mondta. S egy pillanatra megfogta Nancy mellét. Nancy hagyta. Természetesnek találta, hogy Ken ezt teszi. Szóval mégiscsak errıl van szó, gondolta. Szexrıl. De nem erıszakról. Hanem ahogy illik: gyöngéden, érzelmesen, emberien. És Martin? İt is ezért hozták ide? Kinek a részére? Talán Artnak? Vagy mindhármuknak? Manapság senkirıl sem tudni biztosat. De egy röpke pillanatra ismét elfogta, kijózanította a rémület. Csupán a szex kedvéért nem szükséges elrabolni egy férfit meg egy nıt. Rengeteg lány, de férfi is akad, aki mindenre hajlandó, amit az emberi elme csak ki tud találni, s még pénzt sem kér érte. Csak azért teszik, mert jólesik nekik. És a bilincs meg a lánc? Volt itt valaki az elızı évben is? Vajon ki lehetett? És most hol van? Vagy a sötét foltok mégsem vértıl származnak, csak ı képzeli? Vagy mégis vér az, de csupán azért, mert az a másik nem ment bele a játékba? Alig hallotta Ken hangját, aki nyugodtan magyarázta a mártás készítési módját, mintha mi sem történt volna. Magabiztossága visszatért. Igaza van, jól tette, hogy belement a játékba. Bármit akarnak is, ı jól tette. Nem volt más választása. Ma éjjel Ken azt fogja kívánni, bárcsak soha ne lett volna dolga más nıvel, Nancyn kívül. Meg persze Greg is, ha kedve van hozzá. Nancy ujjongott. Ismét szabad; sikerült. Most már az sem érdekelte, ha berúg; már nem félt semmitıl. Kiitta a whiskyt, s mikor Ken ismét töltött, nem tolta el az üveget, mosolygott, s mielıtt ivott volna, önként megcsókolta a férfit, sovány testével szorosan a férfi testéhez simult.

T TIIZ ZE EN NH HÁ ÁR RO OM M EGÉSZ NAP követte mozgásukat az erdıben, oda-vissza, figyelte puskáik eltérı hangját: az egyik tompább és mélyebb, a másik élesebb és magasabb. Art végigjárta a tó egész északi-déli hosszát, könnyő, húszas pus-

kájával lövöldözve, aztán nyugatra ment vagy két mérföld távolságra, és 35-ös Remingtonját használta. Délben ismét észak felé indult, s délutánra szinte pontos, egyenlı szárú háromszöget írt le, mert kelet felıl jött vissza a tó északi végéhez, majd továbbment kiindulási pontjához. Legtöbbet a mocsaras részeken lövöldözött. Olykor madárrajok röppentek föl, rikoltozásuk még a távolból is hallatszott. Tudta, hogy Ken Greggel meg a lánnyal átkelt a tavon: ı maga elıbb északkeletnek tartott, aztán keletnek, végül délnyugati irányban tért vissza, hogy találkozzék Greggel. Egyszer látta is Kent, mikor fölkapaszkodott egy gerincre: egy hangyaszerő pontocskát követett egy másik. Ebbıl megtudta azt is, hogy Ken magával vitte a lányt. Ismerve Kent, Greget és Artot, jól tudta: Art valószínőleg nem tart igényt a lányra; Ken meg Greg bizonyára sorsot húztak, hogy melyikük kapja meg. Greg útvonala egészen más volt, mint a többieké. Ötletszerő. Keresztülkasul járta az erdıt, amerre éppen kedve tartotta, s néha egy-egy megriasztott, menekülı vad nyomába eredt. Greg ilyen volt. Viszont gyorsan mozgott. Egyszer innen, egyszer onnan dördültek a lövései. Greg brutálisan erıs fickó volt, s gondosan ügyelt a kondíciójára. A főrészmalom fölötti sziklán lévı rejtekhelyérıl látta Greget, Kent és a lányt visszatérni napnyugtakor, közelrıl szemügyre vette ıket húszszoros nagyítású távcsövével meg Holland and Holland márkájú, kétcsövő puskája Leupold távcsövével. Nézte ıket, azok pedig nem látták, és nem tudtak róla, ahogy nem látta ıt a fogoly férfi sem, akit a konyhaablakon át lesett meg, amint éppen fölmászott a padlásra, majd visszamászott, hogy elfőrészelje a láncát. Reménytelen esetnek látszott. Nyuszi volt, akibıl hiányzott a ravaszság meg a bátorság, hogy mentse magát, a lányról már nem is beszélve. Miután kísérlete kudarcot vallott, most nyilván magába roskadt. A lány persze más eset. Eleinte mint egy kezes bárány, most pedig már inkább nıstény oroszlán. Nem is olyan ritka jelenség ez: a balszerencse bátorságot, ravaszságot, makacsságot és komor elszántságot váltott ki a lányból. Elment velük vadászni, bírta a tempót egész nap, és mikor visszatértek a gumicsónakhoz, még arra is futotta lelkierejébıl, hogy nevessen. Neki van némi esélye, a férfinak semmi. Vajon tudja-e, hogy milyen szerepet szántak neki? Valószínőleg. Elég óvatosnak és gyanakvónak látszik, és feltehetıen intelligens is. Ma éjjel, éppen most, velük hál. Részt vesz beteges, torz, szinte homoszexuális szertartásukban. Elıbb egy rövid pillanatig nadrágos lábakat látott a nagyszobában, a sötét konyhaablak és az ajtó keretében. Valahol az ebédlıasztal mellett, a

földön feküdtek; aztán rájuk fonódtak a lány lábai, majd egy másik férfi lábai, bizonyára Greg volt az. Végül Art lábai jelentek meg, aki állva figyelte, hogyan boldogulnak egymással a többiek. Aztán megpillantotta a három, egymásba gabalyodott testet is: csiklandozták egymást, akár a gyerekek, és eszelısen vihogtak. Mikor megpróbáltak fölállni, a lány elesett. Nyilván nagyon részeg volt. Összekucorodott helyzetében alig tudta leküzdeni hányingerét. Mélyet lélegzett, följebb támaszkodott a könyökén, közben kissé megmozdította a lábát, lazítani akart merev csípıjén anélkül, hogy mozdítaná a karjait, mert kétfelıl azok támasztották lefelé irányzott H and H puskáját. A harmadik alátámasztási pont a lecsapható csıtámasztó volt, melyet beásott a vékony agyagba a fedezéket képezı sziklák között. A szirt legtetején feküdt. A nagyszobában most hirtelen kialudt a fény; most már csak a pislákoló tőz hunyorgását látta. Türelmesen várt, bár nem fenyegette veszély – a hosszú éveken át megtanult fegyelem késztette erre. Az esély arra, hogy gyanakodnak a jelenlétére, millió volt egy ellen. De egymillió az egyhez esélyő golyó éppen olyan könnyen ölhet, mint öt az egyhez vagy akár az egy az egyhez esélyő. Teltek a percek, a talaj egyre hidegebbé, ellenségesebbé vált. Szél támadt. A tőhegynyi, jéghideg csillagok gúnyosan néztek le rá. A kunyhóban már nem mozdult senki. Sem a bejárati ajtótól, sem valamelyik hátsó ablaktól nem kelt útra árulkodó árnyék. Lassan félregurult. Fölült, dörzsölgette bokáját, combját. A hirtelen újra megindult vérkeringés fájdalmasan bizsergette tagjait. Megkereste zsákjában a vacsoraadagját: a kétszersültet, szárított húst, a zöldségsőrítményt meg a csajkát. De hirtelen megállt a keze. Nem, jobb, ha nem itt eszik. Csak ott, ahol minden nyomot el tud tüntetni. Óvatosan végigsimította a földet, eltüntette a lábnyomokat, gyakorlott kézzel elrendezte a sötétben a füvet, száraz leveleket, a föltúrt agyagot. Levette az állványról a puskáját, összehajtotta a támasztót, visszahajtotta a csövét, gondosan betette nejlonborítójába, majd a zsákba. Legalább tizenkét órán át nem lesz szüksége rá, talán tovább. A puskát a távcsı követte. A zsákkal a kezében fölállt, és csöndesen elindult lefelé a szirtrıl, a sziget nyugati partján lévı mocsaras erdı felé. Nagyon lassan haladt, fölidézve az elızı nap megjegyzett útjelzıket: egy mohos, nagy követ, egy nyári vihar által kidöntött fa elágazó, száraz gyökereit, egy sima törzső facsemetét, egy tüskés, alacsony bokrot. A szirt viszonylag kopár felérıl az erdıbe ért. Várt, figyelt. Csak a tücskök ciripeltek. Most már legalább százméternyi sőrő erdısáv, a vén fő-

részmalom és a körülötte lévı tisztás meg még egy bozót választotta el a kunyhótól. Belsı zsebébıl elıvette ceruzalámpáját, s a lába elé, a földre világított, nehogy a magasban lévı ágak visszatükrözzék a fényt. Reggel itt ösvényt készített; egy lehajló ágat szorított le egy másikkal, kicsit odébb egy-két követ helyezett el stratégiai pontossággal. Ezt a természetesnek látszó, csöppet sem föltőnı ösvényt csak egy dzsungelharcokban járatos felderítı fedezte volna föl. Követte az ösvényt, elhajlította az ágakat, félretolta a köveket. A ceruzalámpa fénye öt perc múlva vízrıl verıdött vissza. Elérte az északi partot. Nyomban kikapcsolta a lámpát, és óvatosan tapogatódzott a bozótban. Ujjai valami kemény, de üreges fémtárgyhoz értek. A csónakja volt az. Két lépést tett a csónak hátulja felé, leguggolt, ismét tapogatódzott: egy gödröt tapintott ki a bozótban. Levette a zsákját, bedugta a gödörbe, aztán óvatosan bemászott maga is, puskája majdnem a földet érte. A mővelet idıt és türelmet igényelt, de öt perc múlva már kinyújtózhatott álcázott csónakja alatt, a feje alatt a zsákjával. Elıvette élelmiszeradagját és kulacsát, s élvezettel fogyasztotta el elsı étkezését hajnal óta. Jól kifundálta a dolgot: a csónak távol tartja az éjszakai nyirkosságot, ami aztán ráfagyna a ruhájára. Eltakarja a fényt is, ha éppen lámpát vagy gyufát kellene gyújtania, összehajtogatta az étel papírját, visszadugta a zsákba, és kivette a kis tárcát, amiben öt cigaretta volt, meg egy gázöngyújtót. A gyújtó lángja közvetlenül a szeme elıtt lobbant. Szájába vette az egyik filter nélküli cigarettát. Azért hozott filter nélküli cigarettát, mert a filter nehezen ázik szét; valaki még megtalálhatja, ha nagyon alaposan keresik a nyomokat. Viszont a közönséges cigarettapapír és dohány vagy szétszóródik a világ négy tája felé az elsı téli széltıl, vagy néhány nap alatt teljesen megsemmisül az elsı hótól. A gyújtó és a tárca visszakerült a zsákba. Némán cigarettázott, a hátán fekve, s a következı napon töprengett. Nehéz volt bármit eltervezni, elvégre nem lehet kitalálni más emberek szándékait. Némi elképzelése persze volt, ha pedig azok ott mégiscsak másként cselekszenek, mint ahogy kikalkulálta, és véletlenül belebotlanának, már megvan a biztos rejtekhelye. Hamarosan végzett a cigarettájával. Elnyomta a csikket; reggel majd az lesz az elsı dolga, hogy eltüntesse. Aztán a szeméhez emelte világító számlapú, ébresztıs karóráját, s beállította hat órára. Akkor még sötét van. A kunyhóban fél nyolc elıtt nem fog fölébredni senki. Bıven lesz ideje enni, kiásni magát a csónak alól, eltüntetni minden nyomot a bozótból, amit a bemászáskor esetleg hagyott, s eljutni nappali ırhelyére.

Ma éjjel nyújtózhat ki és alhat igazán utoljára. Holnap rendbe hozza a bázisát, a rejtekhelyét; szükség van erre a biztonsági intézkedésre, mert rövidesen keresni fogják, méghozzá elkeseredetten. Aztán biztosítania kell magának a gyors mozgás lehetıségét, minden irányban. Holnaptól, hacsak nincs fantasztikus szerencséje, esetleg hetvenkét órán át nem alhat. Fölhajtotta kabátja gallérját, az oldalára fordult, s a lábánál lévı sziklához csapódó víz hangját hallgatva, rövidesen mély, nyugodt álomba merült.

T TIIZ ZE EN NN NÉ ÉG GY Y NANCYT A HIDEG ÉBRESZTETTE FÖL, meg a hasogató fejfájás és a hányinger a sok italtól. Elıször, még csak félig ébren, Greg nagy, meztelen testétıl próbált meleget nyerni, de ez nem volt elég. A takarók a földre csúsztak róluk. Nancynak át kellett volna másznia a férfi testén értük, de ehhez túlságosan émelygett. Art és Ken más-más ágyban aludt. Nancyt a félelem ébresztette föl egészen. Az éjszaka oltalmazó sötétje elszállt, s vele vak önbizalma is. Most ismét sebezhetı volt, s szörnyő undort és bőntudatot érzett, visszagondolva a tulajdon éjszakai viselkedésére. De a legrosszabb az az egyre erısödı, gyötrı érzés volt, hogy mivel mindent megtett velük, nem maradt fegyvere, semmiféle csábító, nıi titka. Mert mindent megtett. Lefeküdt elıbb Kennel, aztán Greggel, végül Arttal is. Undorodott magától, de mentségeket is keresett: tehetett-e mást, ha ezek itt így akarták? Hogyan szállhat ı szembe egyedül három erıteljes, fegyveres férfival? Hiszen szegény Martin nincs abban a helyzetben, hogy segítsen neki! Persze lelke mélyén érezte, hogy ez az érvelés sántít: ugyan mitıl menekült meg az ocsmányságok árán? Továbbra is fogoly, akárcsak Martin. Nancy föltápászkodott, nagy nehezen kivánszorgott a konyhába egy italért, s félig még álomban dılt a konyhaajtónak, kezében az üveggel. Martin látta ıt a kandalló fényében. Nancy megpróbált félrehúzódni a látószögébıl. Fölfordult a gyomra; óriási erıfeszítésébe került, hogy ne hányjon. A teste úgy sajgott, hogy el sem tudott képzelni ilyen fájdalmat. Ott állt a szobában, tépetten, megverten, tehetetlenül, reszketve. Megcsörrent Martin lánca. A férfi ott ült a heverı szélén, s megtörten bámult maga elé. Könyökét kimerültén a térdére támasztotta, keze erıtlenül csüngött.

Nancynek hirtelen eszébe jutott, hogyan várta ıt a férfi a repülıtéren. Mikor is volt? Ki ez az ember? Martin hallgatott. Nancy lassan elhaladt elıtte, kinyitotta az ajtót, kiment. Éppen akkor kelt föl a nap. Megtört sugarai az erdı fáin át szabálytalan foltokat festettek a tóra. A víz ezüstvörös volt. Nancy lehajolt, belemártotta a kezét. A keze elgémberedett. Ken tegnap azt mondta, hogy a tó egy-két napon belül be fog fagyni. És ekkor meghallotta Ken nevetését. Megfordult. Jött a fagyos fehér földön a kunyhó felıl, törölközıvel a vállán, meztelenül. És jött Greg. És Art is. – Hé, Nancy! Ken nagyot kiáltott, lerúgta a papucsát, s nem hagyva idıt magának, hogy meggondolja magát, három hatalmas ugrással bent termett a jeges vízben, és alábukott. Ordítva bukkant föl ismét. Greg odaért Nancyhez, letépte róla az inget. – Befelé. Nem törıdött Nancy sikoltozásával, Ken pedig nevetve kinyúlt érte a vízbıl. Greg megfogta Nancy csuklóját, Ken a bokáját. Így cipelték, kifeszítették a testét, s hármat számolva jól meghintáztatták. A víz hidege tőszúrásként érte a testét. A víz összezárult fölötte, mint valami súlyos kıtömb, de olyan súlyos, hogy lélegezni sem tudott. Végül kinyitotta a szemét, s elmosódott, barnás világban találta magát, a tó fenekén, fönt pedig halvány ezüstként csillogott a nappali fény. Fölállt; a hajnal meleg köpenyként borult rá. Ken és Greg nevetve lubickolt mellette, és Art is. – Jó reggelt, Nancy. – Ezt Greg mondta. – Hogy vagy, kislány? És aztán Ken: – Miért nem ébresztettél föl minket? – Istenem! Micsoda éjszaka! – mondta Greg és durván, mint valami zsákot kiemelte Nancyt a vízbıl, és nagyot csapott a fenekére. Aztán ordítva elindult a part felé. – Ebben még egy rézmajom töke is lefagyná! Jééééézus! Ken lassan, Nancy vállát karolva ment kifelé a vízbıl. – Nagy voltál, Nancy. – Nevetett. Nancy szégyenlısen mosolygott. Ken magához húzta. – Élvezted, ugye? Nevetett, szájon csókolta a lányt, és kivezette a vízbıl. És Nancy ismét érezte azt a meleg, bensıséges viszonyt kettıjük között; és kint a parton

már ott volt Art, kékre fagyva, de mosolyogva, s egy törölközıt nyújtott oda neki. Ott volt Greg is, nagy testét dörzsölgette, és azon viccelıdött: hogy összement a jeges vízben... Ken úgy törölgette meg Nancyt, mintha kicsi lány lenne, a saját kislánya. Nancyben oldódni kezdett a bensı hidegség: most már nappal is a szemükbe tudott nézni ezeknek az embereknek, józanul, félelem nélkül. Végigpillantott a saját karcsú testén, az úszástól feszes melleken, a lapos hason, a karcsú combon, lábszáron. Rövidesen újra kelleni fog nekik, s nem csupán azért, mert nı, de azért, mert ı az ı Nancyjük. Visszamentek a kunyhóba. Ken a kezét fogta, Greg könnyedén átölelte a vállát, Art pedig mögöttük ment, s törölközıjével játékosan rá-ráütögetett hol egyikük, hol másikuk hátsó felére. Mikor beléptek a házba, nevetésük betöltötte a nagyszobát. Martinra senki sem figyelt, csak Greg: kikötötte a konyhába, s megparancsolta, hogy készítsen reggelit. – Hé, barátom, te mitıl vagy úgy ki? Csak nem a tegnapi éjszaka miatt? – mondta Greg, és nagyot röhögött. Aztán Ken elıvett egy újabb whiskysüveget. Nancy is ivott. Az ital égette, mint a tőz, majdnem kihányta. De mikor már lent volt, jólesett. Harsogva nevettek, aztán a kandalló elıtt együtt fölöltöztek. Ken kiküldte Nancyt a konyhába újabb üveg italért, és egyúttal nézze meg, nem kell-e segíteni Martinnak. Martin a mosogatónál állt, palacsintatésztát kevert. Zavart volt, persze. Nancy elıször tudomást sem vett róla. A tőzhelyen álló kávéfızıbıl teletöltötte a kannát, és letette a konyhaasztalra. Aztán úgy érezte, beszélnie kell. – Ne győlölj engem, Martin – mondta halkan. – Mert most győlölsz. Tudom, hogy győlölsz. És nincs jogom azt kérni, hogy ne tedd, igaz? A férfi nem felelt rögtön. S mikor válaszolt, komisz volt. – Hol a kulcs? A kulcs? Miféle kulcs? Nancy most már szinte fizikailag érezte a férfi ádáz győlöletét. Riadtan matatni kezdett a csészékkel. – Hol van? – kérdezte újra Martin, és úgy ragadta meg Nancy karját, hogy fájt. – Milyen kulcs, Martin? – Egész éjjel egyszer sem jutott eszedbe, mi? A garázsé. Hogy elvihessem a családi autót egy kis vasárnapi kocsikázásra. – Vicsorgó arcát Nancy arcához dugta, szemébıl tüzelt a győlölet. – Meg ezé, itt. – Fölemelte az öklét, s a bilincsre csapott.

Martinnak igaza volt. Valóban nem jutott az eszébe. És most már Nancy is győlölte Martint, mert nem értett meg semmit. – Martin, jusson az eszedbe, hogy hol vagyunk. – Jusson az eszembe? – Martin rekedten fölnevetett. – Ezt éppen te mondod? – Hogy mi történt velünk. Hogy miért tettem. – Nagyon kérlek, ne mondj semmit. Pedig most már folytatni kellett a beszélgetést, nem lehetett elkerülni. Nancy gondolkodni próbált. De semmi okos nem jutott az eszébe. – Kényszerhelyzetben voltam – motyogta. Martin sikertelen kísérletet tett egy sátáni gúnykacajra, majd kijelentette: – Mindig is ilyen voltál. Sunyi. Soha nem szerettél igazán. Istenem, gondolta Nancy, hát errıl van szı. Martin büszkeségérıl. – Marty, kedves – mondta szelíden –, kérlek, higgy nekem. Nem voltam észnél. Talán részeg voltam, és nem tudtam, mit teszek. Nem tudtam! Nem tudtam, hogy a végén élvezni fogom. – Aztán majdnem sírva még hozzátette: – Bárcsak ne így lett volna. Martin hátat fordított, rácsapott a mosogatóra. – Élvezted. Mondom, hogy élvezted. S ekkor Nancy arra gondolt: de hiszen Martin sem szerette ıt soha, csak használta. S kétségbeesett reménykedése, hogy elmenekülhet Eddie-tıl, nem volt több hiú reménynél, önámításnál. Martin megrontotta, bemocskolta ıt, éppúgy, mint azokat a lányokat, akik pénzért háltak vele. Jobban, mert belıle ugyanakkor bolondot is csinált. Jobban, mert kétségbeesésében hazudott önmagának is, s engedte, hogy Martin is hazudjon. Hirtelen föltámadt benne a harag meg a keserőség, önmaga ellen is, s ahogy Martint arcul csapta, az a pofon saját magának is szólt. Akkorát csattant, mint egy pisztolylövés. Es dühös kiáltása egy idegen nı kiáltása volt. – Te barom! Te mocskos kis féreg! Ne rajtam töltsd ki a tehetetlen dühödet. Martin hitetlenkedve bámult rá, ujjai az arcán égı vörös foltot tapogatták. Aztán fölvillant a szeme, és visszaütött. Nancy végigröpült a fél konyhán, a falra forró kávé fröccsent. A whiskysüveg eltört. A csörömpölı üveg szörnyő zaján át Nancy hallotta Martin ordítozó káromkodását: – Büdös kurva!

A lánc rácsavarodott a konyhaasztalra, Martin úgy ficánkolt a végén, mint a kikötött kutya, éppen csak elérte Nancyt. Ekkor lépett a konyhába Greg, de csak nevetett a látványon. Fölkapta Martint, odavágta a mosogatóhoz, és belerúgott. Martin a combját fogva, fájdalmas sikollyal csuklott össze. – A lábam. Eltörte a lábamat! – Szarok rá. Ezt meg takarítsd föl! – Greg odarúgta Martinnak a törött üveget. – Jól vagy, Nancy? Közben Ken és Art is kijött, megálltak az ajtóban, gúnyosan mosolyogtak. Nancy hüppögve fordult Martinhoz: – Gyáva! A feleségedet mikor ütötted meg utoljára? Martin fölállt: – Ne emlegesd nekem Jeant, te kurva! – A szeme ismét szikrázott, Nancyre akarta vetni magát, de Ken elkapta. – Na, ebbıl elég. – A gyerekekre való hivatkozás – mondta Nancy – csak kifogás volt, mi? Csak a hétvégekre kellettem neked. Ingyen. – Hazug ringyó – ordította Martin. – Képmutató! Mintha én nem arra kellettem volna neked, hogy elszabadulj Eddie-tıl. Mintha te nem használtál volna ki engem! – Azt mondtam, elég – vágott közbe Ken. Martint szorosan a mosogatóhoz nyomta, s a férfiból nyomban eltőnt a harciasság. – Ez rád is vonatkozik, Nancy! Átkísérte Nancyt a nagyszobába, Greg pedig utasította Martint, hogy fejezze be a reggeli készítést, és takarítsa el a disznóólat. Aztán elıvett egy újabb üveg italt, és követte Kent. De Art maradt még egy pillanatig, s kedvtelve nézte Martint. – Martin – mondta –, mit vagy úgy oda? Egyes pasasok örömüket lelik a nıkben, mások nem. Ezt tudnod kell. Ne vedd a szívedre. A nagyszobában valamennyien ittak az üvegbıl, és várták Martint. Kis idı múlva – amennyire a lánc engedte – be is jött a konyhából, tojást meg kávét hozott. Csöndben ettek. Nancy furcsa megkönnyebbülést érzett. Végre kimondta az igazságot. Kettejükrıl. Mert mikor ı Martint vádolta, maga is bőnös volt. Ekkor jutott eszébe, hogy nem gombolta be az ingét. Greg mosolygott, de ez a mosoly már nem volt a régi. Kívánta Nancyt, de csak azért, hogy könnyítsen magán.

– Oké, fınök – vetette oda. – Bújjunk vissza az ágyba még egy kicsit játszadozni, vagy lássunk munkához? Ken elgondolkodott, aztán megkérdezte: – És nektek, kettıtöknek mi a véleménye? Greg ismét Nancyt nézte, és jelentıségteljesen vakaródzni kezdett. – Hát, elég rövid éjszaka volt. Én visszabújnék az ágyba. – Felejtsd el – mondta hidegen Art. – Ez a mocskos kis féreg bajt okozhat. Lássunk munkához. – Egyetértek Arttal – mondta Ken. – Különben is, ellenkezne a szabályokkal. – A szabályokat megváltoztathatjuk. Szavazzunk. – Nem. Jó okunk volt rá, hogy ilyen szabályokat hozzunk. Nem emlékszel? Greg elgondolkozott, aztán kelletlenül bólintott. – Igazatok van. – Milyen szabályokról van szó? – kérdezte félénken Nancy. – Egyszerően csak szabályok – mondta Ken, és nem nézett a lányra. – De milyen szabályok? Ken nem válaszolt, s hallgatásában volt valami nyugtalanító. – Martin! – kiáltotta Ken. – Gyere be. – Zsebébıl elıvette a bilincs kulcsát. Nancy látta ezt, s azt is, hogy Greg ismét az ı mellét nézi. Nancy ismét valami kétségbeesett reményt érzett. Talán még rendbe hozhat mindent. Greg lába közé nyúlt, és érezte, hogy a férfi nyomban reagál érintésére. Ken meglátta, és a homlokát ráncolta. – Hagyd már, Greg. Az Isten szerelmére! – A hangja élesen csengett Greg visszakozott. – Jól van, jól van. – Elengedte Nancyt, s eltolta magától a lány kezét. Martin bejött, és megállt. Ken lassan végigmérte. – Mi az? – kérdezte Martin. Nagyon sápadt volt. – Igyál egyet, jót tesz. – Martin tiltakozás nélkül elvette az italt. Miközben ivott, tekintete lassan vándorolt az arcokon. Aztán Ken elvette tıle a poharat. Martin nem mozdult. Talán kissé sápadtabb volt, és az arcán, a szája körül valami új, határozott vonal tőnt fel. Ken észrevette. – Mit csináltál vele, Greg? – kérdezte. – Semmit – tiltakozott Greg, aki félreértette a kérdést. – Megrúgtam. A combján. Tudod, ahogy a seregben tanultuk. Art feszülten figyelte Martint.

– Nem errıl van szó – mondta. – Kennek igaza van. Martin megérezte. Persze ez nem tudatos fölismerés, csupán ösztönös megérzés. Mint az állatok is. – Elmosolyodott. – Talán nem is érdekes. Elvégre Martin is csak egy állat. Ken hirtelen Martinhoz fordult. – Tessék. A tied. – És odanyújtotta a bilincs kulcsát. Martin elfordította a tekintetét Artról. – Nesze, a tiéd – mondta újra Ken, és a kulcsot Martin ingzsebébe ejtette. Martin lassan préselte ki magából a szavakat. – Mennyi elınyt kapunk? – Látod? – mondta diadalmasan Art. – Megmondtam. – Ken, nem értem – mondta megzavarodva Nancy. – Nem baj – nevetett Greg. – Elengedünk titeket. – Húsz percet kaptok – mondta Martinnak Ken. Art egy kis csomagot vett ki az egyik ládából. – Ez a tiétek. Háromnapi élelem, gyufa, elsısegélycsomag meg amire még szükségetek lehet. – Megmagyarázná már valaki, hogy mi történik itt? – tört ki Nancy. – Mondtam már – mondta Greg. – Isten veled. Ez nem hangzott hihetınek. Nancy értetlenül nézett Martinra. A férfi mosolya hideg volt. Nyugodtan leoldotta magáról a bilincset, s elvette Arttól a csomagot. – Hányan voltak elıttünk? – kérdezte. Ken habozott, aztán válaszolt. – Hatan. – Hat pár – mondta élesen Art. – Csak ilyen egyszerően? – kérdezte Martin. – Minden évben eljönnek ide vakációzni, fölszednek egy párt, egy kicsit elszórakoznak velük, szabadon engedik ıket, és pulykavadászatot rendeznek. Csak ilyen egyszerően? A hangja most teljesen tárgyilagos volt. Ken és Art összenézett. – Nézd, Marty, fogalmazzunk így – mondta Ken. – Az erdı nagy. Bármi megeshet. Art komiszul vigyorgott. – Ki tudja? A végén még te fogsz lepuffantani minket. – Mi a fenével? – robbant ki Martinból. Egy pillanatra elveszítette az önuralmát. – Ezzel? – S fölemelte csupasz tenyerét.

Senki nem felelt. Martin kétségbeesetten nézett hol az egyikre, hol a másikra. – Én megmondtam. Maguk nem normálisak. Egyikük sem. Diliflepnit érdemelnek. Ez itt nem Vietnam, értik? És mi nem vagyunk sárgák vagy niggerek. Fehér emberek vagyunk. Mint maguk. Én bankban dolgozom. Köztiszteletben álló ember vagyok. Nıs. Gyerekeim vannak. Ken benyomta idıjelzıs karórájának gombját. – Most indul a húsz perc. De Martint nem lehetett elhallgattatni. – Az Isten szerelmére, meghallgatna? Rendben van, az a passziójuk, hogy emberre vadásznak. De ez nem vadászat. A vadászat az, ha a másiknak van esélye elmenekülni, vagy küzdeni az életéért. Miért engednek el minket egyáltalán? Miért nem lınek le most rögtön? – Hát tudod – mondta Greg –, nem tudom megérteni az embereket. Fél órával ezelıtt a leghıbb vágya még az volt, hogy megszabaduljon a láncától. Csak azért könyörgött, hogy vegyük le a láncot. Ken azonban válaszolt Martinnak. – Persze itt is maradhattok. Fızhettek kávét, ihattok, üldögélhettek, várakozhattok. De nem hiszem, hogy ezt fogjátok tenni. Ó, majdnem elfelejtettem... – Iránytőt vett elı. – Innen nyugatra, vagy két és fél mérföldnyire van egy régi vasútvonal maradványa. Inkább csak a nyoma. Ha követitek délnek, kiértek a huszonnyolcas útra. – Az iránytőt Martin elé tette az asztalra. Martin elvette. – Piszkosul magabiztosak, igaz? – mondta. – Hát hadd mondjak valamit, nagyfiú. Épen fogom elhordani innen az irhám, és gondolom, el tudják képzelni, hogy mit jelent ez maguknak? Greg Artra pillantott. – Ehhez mit szólsz? Lehet, hogy ezúttal az emberünkre találtunk. Art vigyorgott. – Talán igazad van. – Martinhoz fordult. – Martin, te emberi lény vagy, homo sapiens. Akinek az agya végzetesebb fegyver lehet bármelyik puskánál. Mi éppen olyan kockázatot vállalunk, mint te. Sok szerencsét. Gyızzön a jobb. – Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezte ismét hővös, szinte üzleti hangon Martin. Ken némán fölállt, s leakasztott a falról egy kis kulacsot. Martin elvette, s hátrálni kezdett az ajtó felé. – Ken! – fakadt sírva Nancy.

– Gyerünk, Nancy! – mondta Greg. – Dobd be magadat! – Ken! Múlt éjjel nem próbáltam megszökni. Ellophattam volna a bilincs kulcsát, de nem tettem, igaz? Ami a múlt éjjel történt, azért történt, mert akartam. – Megpróbált Gregre és Artra pillantani a könnyein át. – Hát persze. Jó mulatság volt – vonta meg a vállát Greg. – Lehetnének máskor is ilyen éjszakáink. Nem mondanám el senkinek. Odahaza, amikor csak akarjátok. – Átkulcsolta Kent. – Ken, hallgass meg. Ken lefejtette magáról Nancy karjait, és megszólalt: – Nézd, Nancy. Ez van, és nincs értelme az idıdet vesztegetni. Nem fogom meggondolni magam. Greg sem. Art sem. – Nézd, kislány – szólt közbe nyersen Art –, adjuk írásba? Megetettünk, jól tartottunk. Most tőnj el. – Ken! – Nancy ismét a férfira csimpaszkodott. A rémülete nagyon sötét és hideg volt, mintha végtelenül messze lenne a férfitól. Hallotta Art éles, türelmetlen hangját. – Ken, kidobnád már végre ezt a süket kurvát? – Gyerünk, Nancy. Futás – mondta Ken, és Nancy egykettıre odakint találta magát. Martin már lefelé tartott a tornácról. Talán ı segíthetne? Valahogyan? Miért megy ilyen nyugodtan? – Martin! Martin nem nézett vissza. Gyorsuló léptekkel folytatta az útját a tisztáson át. De nem futott. Nem adta meg nekik ezt az örömet. Az ajtóban Art jelent meg Ken mellett. Puskával a kezében. Nancy nem tudott fölállni. Megpróbálta, de a térde nem engedelmeskedett. – Az Isten verjen meg, mozogj már! – sürgette Ken dühösen. Artot elfutotta a pulykaméreg: elsütötte a puskáját, s Nancy feje búbját végigszántotta valami. Újra élesen látott mindent. Ken jéghideg tekintettel, dühtıl fehér szájjal nézett le rá; Art arcán torz vigyor. A földbe lıtt, közvetlenül Nancy feje mellett. Nancy hajában a kis sárdarabokat vér folyta körül. Greg jelent meg az ajtóban, a puskáját töltve. Nancy nyomban fölpattant. Most mindenre kristálytisztán emlékezett. – Ocsmány szemetek – mondta. – Nem tudom, hogyan, de fizetni fogtok ezért. Fizetni. Mind a hárman. Szemetek vagytok. És odaköpött a lépcsıre. Megfordult, és elindult Martin után. Greg puskájának zavarja csattant, de Nancy meg se rezzent. Tudta, hogy nem lövik le. Még nem. Csak a csürhe ijesztgeti a niggert, mielıtt elıvennék a kötelet, a benzint meg a

gyufát. Újabb lövések hallatszottak, sár csapott föl a nadrágszára alá, kı hasított a lábába. Nancy ment tovább.

T TIIZ ZE EN NÖ ÖT T ART KÁVÉT TÖLTÖTT MAGÁNAK a fızıbıl. – Nem tetted jól, hogy adtál nekik még tíz percet – mondta. Kihozta a csészéket, s a lépcsın ülve élvezték a fölkelı nap melegét. Gyönyörő nap lesz. A malomnál varjak vitatkoztak, szajkók csattogtak; az égkék tó fölött sólyom körözött a magasban. – Miért? – kérdezte Ken. – Mert a pasas nem olyan buta, amilyennek látszik. Ken elgondolkodott. Talán igaza van Artnak. Volt valami Martin tekintetében, ami teljesen idegen volt attól a tehetetlen hülyétıl, akit elıször a benzinkútnál pillantottak meg. Az gyönge volt, mindig habozó, határozatlan. A mostani határozott. Ken szinte testi örömet érzett, hogy ezt az embert megölheti. – Ne aggódj – mondta. – Elkapjuk. Greg a tornác viharvert deszkáira könyökölve hátradılt. Nevetett. – Mit szóltok Nancyhez? – Százszázalékos! – jelentette k: Ken. Fölidézte Nancy vad rikoltásait, forró és heves ágyékát, a kezét, a hoszszú, húsba vájó körmöket. De leginkább azt a meleg pillantást, amivel ırá nézett. Ez a nı komolyan gondolta a dolgot. – Nem tudom – gondolkodott hangosan. –. Hogy is hívták azt a tyúkot, három évvel ezelıtt? – A fekete hajút? – Igen. Azt az égimeszelıt. – Ellenre gondolsz. De az négy éve volt. – Igaz. Négy éve. – Eegen, talán – mondta Greg. Ken próbált visszaemlékezni, és összehasonlítani a két nıt. Egy idı után, ahogy öregszik az ember, nehéz visszaemlékezni a különbözı nık teljesítményére. – De a fickó, aki vele volt – mondta Art –, az már más volt.

Ken próbálta fölidézni a férfit is. Egy pillanatig elmosódott arcok emlékképei lebegtek a szeme elıtt, aztán kibontakozott egy kövérkés, kopaszodó fiatalember arca, nedves, kék szemmel, motyogó szájjal. Az arc a homlokát ráncolta, s ahogy a ránc mélyült Ken emlékezetében, az arc – mint a lassított filmen – félig szétesett, mikor a golyó behatolt a jobb oldalán, visszaütközött az orráról, és szétvitte a fej egész bal oldalát. – Stewart – mondta. – Úgy van – bólintott Greg. – Nem volt hajlandó futni. – Itt kellett végeznünk vele – tette hozzá Art. – Emlékeztek? Azon a helyen – s egy pontra mutatott a tisztáson. – Hát persze – mondta Ken. – Jól emlékszem rá. A hülyéje. És még a hullája is gondot okozott. A holttest fönnakadt egy víz alatti bogon, egy fatörzs maradványán, mikor – a főrészmalom gépezetének egy súlyos, rozsdás darabját kötve rá nehezékül – a lány testével együtt bedobták a mély, mocsaras vízbe a sziget északi végénél, hogy ott hordják szét a húsát a halak meg a teknısbékák, ott rothadjon szét a csontja a jéghideg iszapban. – Mondok én valamit – szólalt meg Greg. – A legjobb az a lány volt, egyetemista korunkban. – Alicia? – Rá gondoltam. – Szexuális szempontból? – kérdezte hitetlenkedve Art. – Inkább, mert akkor kerültünk közel egymáshoz – mondta Ken. – Én is erre gondoltam – mondta Greg. De nem erre gondolt. İ azt élvezte, ahogy a lányt megerıszakolták, s ahogy a lány harapott és rúgott, sikoltozott és karmolt, ahogy védekezett. Ha a nı nem akarta, az már maga is élvezet volt. – Mi a fenérıl beszéltek? – mondta fölháborodottan Art. – Az a lány nem is számít. Rá nem vadásztunk. – Vadászhattunk volna, ha te nem tojsz be – nevetett Ken. – Aztán hol? Ann Arbor kellıs közepén? Hiszen Ken éppen azt akarta. Elhetyegni a lánnyal a kocsiban – nem pedig a motelban –, aztán kirakni egy lakótelep utcájára. Úgy semmi bajuk nem lett volna. Eszébe jutott a gondosan beszerzett, de soha nem használt 38-as revolver. Az emiatt érzett kielégületlen bosszúság, meg hogy látták ıket a motelban, ez ültette a fejébe a magányos vadászkunyhó gondolatát. Ez volt a kezdet. Art a kávéját kevergette.

– Engem csak az izgat, hogy miért hiszik a fickók mindig azt, hogy váltságdíjért raboltuk el ıket, a lányok pedig azt, hogy a szexszel mindent elérhetnek nálunk. – Pedig egyszerő – mondta Ken. – Ez a férfi meg a nıi lélek alapvetı vonásai közé tartozik. – Engem pedig az izgat – mondta Greg –, hogy sohasem tudni elıre, hogyan fognak menekülni. Emlékeztek arra a Marinára? Azt hittük, meg fog halni a félelemtıl már félúton a malom felé, hát nem? – Igazad van. – Ken visszagondolt Marinára, az alacsony, zömök, szıke lányra, szép, gyermekien ártatlan arcára. A tisztás széléig hason kúszott, fölállni is félt. Aztán három napig nem találták. Egyszerően eltőnt. És ık három éjjel nem aludtak miatta. Elıször átkutatták a tópartot. Aztán átfésülték a környéket, nagy, egyre kisebbedı négyzetekben járták az erdıt tíz mérföld mélységben, dél felé. Ken és Greg. Art a tó másik partjára ment. Két napon és két éjszakán át nem látták nyomát sem eleven embernek. Arra a következtetésre jutottak, hogy a lány biztosan visszament a szigetre, vagy el sem ment onnan, s a következı huszonnégy órában, egy teljes napon és teljes éjszakán át, átkutatták a közeli erdıt a szirt tetejétıl az északi mocsarakig, az egész partot, a főrészmalmot. A kunyhó megépítése óta elıször estek pánikba. Már arról beszéltek, hogy átlépik a határt: ha a lány elmenekült, így akkor is idıt nyernek. Egy kicsit. Kiszámolták, hogy mennyi idı alatt értesíthette a rendırséget vagy az erdészeti hatóságot, és ér velük vissza, ha akkor indult, mikor utoljára látták. Csak Ken szavazott a szökés ellen. És igaza volt Mert Marina végül elárulta magát, mert fölnyögött álmában abban a barátságos kis kuckóban, amit a konyha kellıs közepe alatt készített magának, ahol – egy kilazult padlódeszkát fölemelve – minden éjjel megdézsmálhatta az ételt meg az italt. Veszélyes helyzet volt. Ennél veszélyesebb már csak az a férfi volt, két évvel Marina elıtt, aki visszament a kunyhóba, hogy elemeljen egy puskát. Meg is sebezte Greg lábát, mielıtt bekerítették volna, de aztán gyorsan végeztek vele, mert a hülye nem vitt elég töltényt magával. Ken az órájára pillantott. – Még tizenöt percük van. – Nem ártana egy ital – mondta Greg. – Nem kapsz.

A házi szabály kimondta, hogy az öles napján nincs ital, s már így is majdnem egy üveggel megittak Nancyvel. Greg fancsali képet vágott. – Tudjátok – mondta elgondolkodva Art –, jót szórakoztunk az elmúlt hét évben, igazán jót, de szerintem most kezdjük elkövetni az elsı hibát. – És mi az? – Hogy túl sokáig csináljuk ugyanazt, bármilyen jó is – mondta Art. – Abba akarod hagyni? – mondta Greg fölháborodva, szinte hinni sem akarta. – Nem. Csak talán változtatni kéne a módszeren. – Megint a régi nóta – mondta Greg. Ken tudta, mire gondol Art. Art minden évben elmondta, hogy nem az erdıben, az északi vadonban kellene vadászniuk – amit nem különösebben kedvelt –, hanem a városokban. Art alapjában véve városi fiú volt. Greg pedig primitív állat, aki otthonosabban érezte magát a vadonban, mint bárhol. Soha nem fognak egyetérteni. – Várj egy kicsit – emelte föl a kezét Art. El akarta mondani a magáét. – Van itt néhány dolog. Elıször is: akadhat egyszer valaki, aki rájön, hogy kettı meg kettı az négy. Valami unatkozó, ostoba zsaru, akinek nincs más dolga. Mindig így szokott lenni, nem? – Miféle kettı meg kettı? – Ne térjünk el a tárgytól. – Tudni akarom – makacskodott Greg. Art mélyet sóhajtott: Greg próbára tette a türelmét. – Oké, oké. Azt, hogy minden évben ugyanabban az idıben eltőnik egy férfi meg egy nı, egy pár. Valaki összefüggésbe hozhatja ezt a vadászidénnyel. Ez az elsı lépés, ami a vadászokhoz vezet. A következı lépés... Nem fejezhette be. Greg fölmordult. – Hagyd már! – mondta. – Miféle következı lépés? Ken mosolygott magában. Gregnek ebben igaza volt. Gondosan ügyeltek, hogy a párok mindig az ország más és más részébıl származzanak. Egyszer még Wisconsinba is elmentek, hogy ott kapjanak el egy párt. Senki sem fogja összefüggésbe hozni ıket a vadászidénnyel vagy bizonyos vadászokkal, s ezért az északi félszigettel sem. – Azt mondtam, van itt néhány dolog – makacskodott Art. – Eltüntethetnénk a régi nyomokat... Greg most már harciasan szakította félbe. – Miféle régi nyomokat? Art bosszúsan emelte föl a hangját.

– Ne játszd nekem az ostobát. Eddig tizennégy ember fordult meg itt. Nem vagyok törvényszéki szakértı, de biztosan maradt valami utánuk: szır, ujjlenyomat vagy valami. – Persze – mondta szarkasztikuson Greg. – És mit javasolsz? Tavaszi nagytakarítást? Vagy bontsuk le talán a kunyhót? – Miért ne? – kérdezte Art. – Bármikor építhetünk másikat. – Te építhetsz. Én maradok. Art ismét sóhajtott, és belevágott. Egymás után kezdte ecsetelni a városi vadászat elınyeit. New York az egyik évben, Chicago a másikban, San Francisco a harmadikban. Külföldön is szerencsét próbálhatnának. Párizs, London, Róma. És rengeteg ember az utcán a csúcsforgalomban, a mulatókban, a hivatalokban. Greg a szokásos ellenérveit sorakoztatta föl. És a rendırség? A prédájuknak csak a legközelebbi fülkéig kell eljutnia, és a telefont kell fölemelnie. És Art ellenérvei is a szokásosak voltak. Olyan embereket szednénk föl, akik nem mehetnének a rendırségre, nem mernének. Ken teljesen kikapcsolt. Sem Gregnek, sem Artnak nem volt sem fantáziája, sem bátorsága a játék továbbfejlesztéséhez. İ pedig soha nem is említette, hogy szerinte mit kellene tenniük. Folytatni a játékot egész éven át. Kiválasztani egy az ı színvonalukon álló párt, a jobb kertvárosi lakosok közül, akiknek pénze, társadalmi rangja van, mint nekik; apránként megzsarolhatóvá tenni ıket a szex segítségével, ami heteken át tartana, minden elképzelhetı formában; lassan és finoman behálózni ıket a félelem hálójával, hogy ne merjenek segítséget kérni senkitıl. Nála ez lenne az elsı lépés. Hónapokba telne. A második lépés pedig az lenne, hogy nemcsak azt tudatná az áldozataival, hogy vadászni fog rájuk, de pusztulásuk pontos helyét és idejét is. Elıször el sem hinnék, de aztán föltámadna bennük a gyanú, végül a bizonyosság. Az egyik mindig elıbb értené meg, mint a másik. Jönnének a viták és botrányok, sírások és kiborulások, a régóta rejtett győlölet és a sok-sok ellentét mind felszínre bukna, mielıtt bekövetkezne a kétségbeesés szülte, keserő és kínos békülés, a közös ellenséggel szemben. A vadászoknak pedig sokféle élvezetben lenne része: a minden részletre kiterjedı tervezés; az áldozatok lassú bevonása a legalantasabb, legmegalázóbb szexuális perverziókba, melyeket megtanulnak élvezni és akarni; aztán nézni, hogyan próbálja a férfi meg a nı – mindkettıjüket a nemüknek megfelelıen teszik próbára – elkerülni a sorsát, amirıl ösztönösen érzik, hogy elkerülhetetlen, de nem akarják beismerni. És végül maga az

öles, nem annyira az aktus, hanem a pillanat, mikor az áldozat beletörıdik áldozat voltába, rájön, hogy a vég közeli és elkerülhetetlen, és senki sem mentheti meg tıle. Ha pedig mindent jól csinálnak, még abban a rendkívüli élvezetben is részük lehet, hogy a meggyötört áldozat maga fog könyörögni a kivégzéséért. Ken tudta, hogy ennél nem lenne pompásabb vadászat. Bár a trükkök nagyjából azonosak lennének a mostaniakkal, sokkal rafináltabbak s ezért sokkal élvezetesebbek lennének. Akkora lenne a különbség, mint a puska meg az íj között. Az órájára nézett, még öt perc. Nancyre gondolt. Nancy valamennyi közt a legjobb volt. Mese nincs. Ha jól belegondol. Igazán csak kedvelni lehetett. Reggel, a jeges tóban úszva egy pillanatig ırült ötletet forgatott a fejében. Hogy meglép Nancyvel. Greg meg Art csináljon, amit akar, ı kirúgja Helent, talán Dél-Amerikába megy, és új életet kezd. Egy olyan lány, mint Nancy, bármire kapható. Például, Helennel ellentétben, nincs kifogása a csoportos szex ellen. Annyira akarja, hogy szeressék és elfogadják. Jó teste van, csinos arca, őzöttsége, idegessége pedig érdekessé teszi. Kap néhány jó cuccot, és versenyezhet bárkivel. És ki az ördög meri azt állítani, hogy a férfinak egyetlen nıvel kell leélnie az életét? Határozatlanul fölállt, bevitte a csészéjét. – Még három perc – jelentette be. A csészét a mosogatóba tette, s közben véletlenül belerúgott a láncba. A lánc megcsördült a padlón. Lenézett rá. Ilyen gyorsan eltelt hét év? És ekkor már tudta, hogy Nancynek pusztulnia kell, mert túl sokat tud és okos lány. Fogta a puskáját, belebújt vadászdzsekijébe, s hirtelen kezdte jól érezni magát. Remek mulatság Olyanok sorsáról dönteni, mint Nancy. Te mondod ki a végsı szót. Nem az Isten, a sors, önmaguk vagy más ilyen hülyeség. Hanem te. Ken kiment, és félbeszakította Art és Greg vitáját. – No – pillantott az órájára –, lássunk hozzá!

T TIIZ ZE EN NH HA AT T Nancy látta a csónakot Martin elıtt. Csöndesen lebegett húsz méterre a parttól, s félig eltakarta az a csipkés bokor, amihez kikötötték. Egy pillanatra eltőnıdött: szóljon-e a csónakról Martinnak. Éppen kiértek a sőrő,

mocsári erdıbıl a szigetnek a szárazföld felıli oldalára. Nancy a férfi után baktatott. Még mindig érezte a két ütést, amit tıle kapott. Az elsıt akkor kapta, mikor utolérte a tisztáson, a kunyhó elıtt. A másodikat, mikor átmentek a sötét, mohos padlójú malmon, melynek padlásterében, fönt a magasban, szajkók és cinkık cserregtek. A legijesztıbb, hogy Martin mindkét alkalommal dermesztıen nyugodt volt. Az arcán semmiféle érzelem nem látszott. A hangja sem fejezett ki érzelmet. Egész józanul beszélt, mintha idegenek lennének, akik most találkoztak életükben elıször, s egy harmadik személyrıl társalognak. – Nem kellesz – mondta. – Érted? Élni akarok, és te az utamban vagy. Temiattad fognak megölni. – Ökölbe szorította a kezét, és megütötte Nancyt. Az ütés Nancy arcát érte. Érezte, hogy az egyik szeme már kezd bedagadni. A második ütésnél a füle szakadt be, s a nyakát most már alvadt vér borította ettıl az ütéstıl meg a feje tetejét ért sérüléstıl. De sem a Martin ütései okozta fájdalmat, sem a tüskés bozót okozta kínt– a tüskék már félig leszaggatták róla Ken ingét – nem lehetett a rémülete okozta fájdalomhoz hasonlítani. Ez a valóságos, fizikai fájdalom a gyomorszájából indult ki, s akár a kés, szúrta fölfelé a szívét meg a tüdejét – levegıt sem kapott tıle –, de döfködte a lábait is. Kétségbeesetten nézte a csónakot. Átfutotta fejében, hogy ha nem szól róla Martinnak, talán ı kaparinthatja meg. S akkor hátrahagyhatja Martint, tartóztassa föl ı az üldözıiket. Mert Ken, Greg és Art bármelyik pillanatban megjelenhet. Már sok idıt elvesztegettek, legalábbis Martin. Elıször, teljesen fölöslegesen, elmentek a sziget északi végébe, aztán újra fölkapaszkodtak a szigetet uraló szirtre, végül a főrészmalmon át eljutottak a nyugati partra, holott, ha az ember menekülni akar – és Martin ezt akadta – , nyomban ott kellett volna kezdeni. Csupán néhány száz méterre volt a szárazföldtıl, s ha az ember ott volt már, csak azon múlott a dolog, hogy ki fut gyorsabban. De Nancy tudta, hogyan okoskodott Martin: Ken azért adott neki iránytőt és beszélt a nyugatra levı vasútvonalról, hogy csapdába ejtse, ha arra megy. Ezért Martin föl akart mérni minden más lehetıséget, de nem talált egyet sem. Nancy keserőséget érzett, amiért megpróbált Martinba kapaszkodni. Miféle ostoba nıi ösztön vagy megszokás késztette arra, hogy jobban bízzon a férfi ítéletében, mint önmagáéban? Mert ı kezdettıl arra gondolt, hogy a szigeten kellene elrejtızni, talán a malomban. Jól elrejtızni éjszakáig. És aztán, ha nem is lehet elemelni egy fegyvert, míg Ken, Greg és Art alszik – mert aludniuk csak kell –, segítségükre lehet az éjszaka sötétje.

Még utoljára közölte Martinnal: – Megfagyunk, mielıtt átérnénk. Itt még van idınk elbújni. De Martin oda sem figyelt, csak egyre mélyebben gázolt bele a vízbe. De még mindig nem látta a csónakot. Pedig legföljebb húsz méterre lehetett. Ha most szól neki, Martin nem viheti el egyedül, ezt nem teheti. Hiszen Martin még mindig Martin, akármilyen dühös is és rémült. Még mindig emberi lény, nem pedig szörnyeteg, mint az üldözıik. İ pedig még mindig nı. Ha más nem, hát az ösztöne arra készteti Martint, hogy megoltalmazza ıt. Döntött. – Martin, nézd! – mutatóit a csónakra. Martin nem fordult meg, makacsul ment tovább. A csónak motorja tompán fénylett a napfényben. Vajon be tudná-e indítani? Ken úgy csinálta, hogy megrántott egy kötelet. És volt ott egy kar is, „gyors” és „lassú” felirattal. Ha Kennek mőködött, neki miért ne mőködne? – Martin. A férfi még mindig nem válaszolt. Már tizenöt lábnyira volt Nancytıl, félig úszva, félig lépegetve tört elıre a vízben, ha a lába éppen talajt ért. Istenem, gondolta Nancy. Vajon mennyi idınk maradt? Egy utolsó pillantást vetett a férfira, a belegázolt a jéghideg vízbe. Csizmás lába valami mozgó tárgyhoz ért. Rémülten úszni kezdett. Addig úszott, míg a feje a csónak gumiperemének ütıdött. Fölhúzódzkodott, már a csónak gömbölyded oldalán könyökölt, s megpróbált bemászni. A csónak kicsúszott alóla, Nancy csizmái nagyot csattantak a vízben. Rémülten újra próbálkozott. Martin ekkor meghallotta Nancy csapkodását, és megfordult. Egy pillanatig bambán bámulta, hogy mit csinál a lány. Aztán megfordult, s megindult Nancy felé, aki épp akkor kötött ki köpködve és fújtatva a csónakban, mikor Martin odaérkezett. Nancy látta Martin arcán a győlöletet. – Én hívtalak, Martin. Nem válaszoltál. Kétszer is hívtalak. Martin csak nézett rá, aztán föltérdelt, a partról a szigetre pillantott és vissza. – Hol találtad? – Itt! Nézd! – a bokrok köré tekert vontatókötélre mutatott. Martin ismét a szigetet figyelte. – Be tudod indítani? – kérdezte Nancy. Csönd. – Martin?

– Kuss! – Martin hideg tekintete szúrt. – Ez csapda – mondta. – Azért tették ide. – Hiszen úgyis a part felé tartottál. Martin határozott, – Húzd be a kötelet. Nancy engedelmesen eloldozta a kötelet a bokroktól. – És most eredj a pokolba. – Tessék? – Azt mondtam, kifelé. Mondtam, csak nyőg vagy a nyakamon. Ugyanaz a nyugodt, józan hang. – Martin... – Komolyan mondtam. Martin fölállt, s fölemelte az egyik zömök evezıt. Nancy nem hitte, hogy Martin képes lesz ilyesmire. Az elsı ütés védtelen bordáit érte, s a hátába hasított a fájdalom. Fölsikoltott, s az evezı ismét lecsapott, ezúttal a karjára, majd újra a fejére. Megcsúszott, a csónak fenekére zuhant. Aztán érezte, hogy Martin megragadja, és kihajítja a csónakból. Körülfogta a sötét, jéghideg víz áldott menedéke, s a fenék iszapjába süllyedt. A víz égette a tüdejét, mikor kínjában nagyot nyelt belıle, mielıtt eszébe jutott volna, hogy megfulladhat, s keservesen talpra állt, s végül már levegıt is kapott. Kábultan kapaszkodott a bokorba. Martin az elsı rántással beindította a motort. A motor fölzúgott; a kipufogó gáz Nancy arcába fújt, a propeller lemezei a mellétıl csupán néhány hüvelyknyire forogtak, a víz dühösen csapkodott a hasától a nyaka felé. Aztán a csónak elindult a part felé, teljes sebességgel. – Martin! Rózsaszín víz csapott az arcába, s benne a saját vérének ízét érezte. Addig bámult Martin után, míg meg nem hallotta a másik csónak motorját. A sziget vége mögül bukkant elı Kennel, Greggel és Arttal. Sebesen közeledett, csak úgy hasította a vizet, s Martin csónakjától oldalt és hátrafelé negyed-negyed mérfölddel lemaradva szintén a part felé tartott, Martin útirányával párhuzamosan. Nancy lassan hátrált, be a bokrok közé. Aztán a jeges víz hirtelen összeszorította a gyomrát; mint egy gumiruha, öklendezni kezdett. A csónakból senki sem pillantott felé. Elengedte a bokrot, lassan megindult a sziget felé, s iszonyatos erıfeszítéssel partra kúszott a bozótban. Egy-két percig mozdulatlanul feküdt a száraz leveleken, melyek a bırébe szúrtak. Nem tudott mozdulni. Hallotta, hogy Martin motorja leáll, s az

oldalára fordult, hogy megnézze, mi történik. Martin nagyon apró pont volt a távolban, s éppen kimászott a csónakjából. A másik csónak egy homokos part felé tartott, nem túl messzire Martintól. Motorjának zúgásán át éles lövés hallatszott. Greg guggolt, puskáját Art vállára támasztotta. Mire lıtt? Martinra? Hát persze hogy Martinra. Újabb lövések hangzottak. A víz fröcskölt Martin lába körül. De a férfi eltőnt az erdıben, és Greg leeresztette a puskáját. Ha sikerült volna megölniük Martint, gondolta Nancy, akkor láttam volna, hogyan lınek agyon egy embert. Az ember lát ilyesmit filmeken, de a valóságban soha. Az egyik fogja a puskát, a másik meg összeesik. Aztán kifejezéstelen arcú emberek állják körül a holttestet. Martin elmenekült, gondolta Nancy. Kúszni kezdett, aztán egy rothadó tuskóhoz ért, belekapaszkodva fölállt, s számlálgatni kezdte a sérüléseit: amit Martin okozott – a bordáin meg az arcán –, amit a bozót, amit a víz meg a csónak. S amit a félelem. Valaki megszólalt a fejében, valaki rémülten biztatni kezdte: mozogj, mielıtt meglátnak. Engedelmeskedni próbált. Megmozdította az egyik lábát, mintha ólom nehezült volna az iszapba. Aztán a másikat. Egyik, másik, bal, jobb. A hányadék meg a vér íze a szájában. Kitörött fogak. Hasogató fájdalom minden porcikájában. Elırenyújtott kézzel tapogatódzott. Mi ez az érdes az arca elıtt? Miért érzi az öreg fa karcos, sötétbarna szagát? Miért fúródnak szálkák a tenyerébe? Lassan kinyitotta a szemét. Kitárt karral, hogy el ne essen, kapaszkodott a vén főrészmalom palánkjába. Eszébe jutott minden. Ken, Greg és Art a szárazföldön, Martin nyomában; ı pedig egyedül a szigeten. Puskát kellene szereznie, mielıtt visszajönnek. Van még rá ideje? Fülelt. Csak a cinegék. Semmi más hang. Elengedte a malom falát, lassan, hogy ne fájjon. A feje most már tiszta volt, s lassan lépegetett a sőrő bozótban a tisztás felé, ahol a kunyhó állt. Az ajtó nyitva volt, a kéménybıl lassú füstkarikák szálltak. Nincs ott senki, ezt tudta. Futni kezdett. Elesett, fölkelt, ismét megbotlott. Odaért a kunyhóhoz, fölvonszolta magát a lépcsın, be a konyhába. Megfogott egy nyitott whiskysüveget, és nagyot húzott belıle. Az italtól ismét öklendezett, de már nem volt, ami kijöjjön belıle. Egy ideig várt az asztal szélébe kapaszkodva, fogott egy poharat, kinyitotta a csapot, megivott egy pohár vizet, és nem engedte, hogy kijöjjön.

Bement a nagyszobába, a fegyverszekrényhez, Zárva volt. Kell lennie valahol egy baltának! Hiszen Greg fát vágott. Odakint megtalálta a baltát, bevitte, betörte a szekrényt. Mikor már ki tudta nyitni az ajtaját, kivett egy puskát. Ilyet már látott, Eddie-nek is volt. Ott volt egy zöld doboz is. Talán töltény? Nem sokat értett a fegyverekhez. Kinyitotta a dobozt, s a lapos végő, zömök fémhengerek szétgurultak. Eddie ilyet használt kacsára. Eddie puskáját ı szokta megtölteni, ezt is meg tudja tölteni. Eddie egyszer lıni is engedte. Tudja, hogyan kell. Egy töltényt tett a tárba, aztán még egyet, még egyet. Öt fért bele. Az ingébe dugott még vagy egy tucat töltényt, aztán visszament a konyhába, inni. Ha leülne bent, közvetlenül az ajtó mellé, az egyiket biztosan elkapná, mikor visszajönnek. De csak az egyiket. És ha közben elaludna? Vízre volt szüksége. Talált egy kulacsot, megtöltötte, s magával vitt egy doboz kétszersültet meg egy doboz szárított datolyát is. Határozatlanul állt odakint, a varjak és cinegék távoli neszezését figyelte. És szíve hangos dobogását. A nap melegen sütött, a bozótból és az erdıbıl az ısz illata áradt. Hová menjen? Hol lenne biztonságban? Nem mehet túl messzire. A fájdalom hullámai futottak végig a testén. Le kell feküdnie; tudta, hogy a bordái eltörtek. Lement a lépcsın anélkül, hogy elesett volna; elejtette a kulacsát, fölvette, s a tisztáson át lassan a bozót felé tartott. A malomba? Mintha nagy farakások lettek volna ott. Rejtızzön el azok között? Vagy a rozsdás gépek mögött? Enyhe fuvallat támadt, igazán enyhe, mégis kioltotta a nap melegét. Megzörgette a fákon maradt néhány barna, ıszi levelet, meghajlította a fenyık koronáját. De a malomban csöndes volt és biztonságos. A tetı lyukain át halvány fény szőrıdött be a korhadt padlódeszkákra meg a rég elrohadt főrészporra. Kissé odébb valami gızgép masszív körvonalai látszottak; a gép egy más korszakhoz tartozott, ma már nem volt semmi értéke. Nancy odabotorkált, bebújt egy nagy, acélperemő lendkerék alá, a tetın át beszőrıdı fénykörbe. Fönt a magasban cinegék csattogtak. Visszament az árnyékba, s megpillantotta a kémény melletti kis négyszöglető lyukat, öreg vaslépcsı vezetett innen lefelé, s odalent a kémény tövénél rozsdás vasajtót talált. Óvatosan lement. Talán önként sétál bele a csapdába? Talán éppen itt fogják keresni elıször? Ekkor megpillantott a túloldalon egy másik ajtót. Odament és meglökte. Az ejtı elıbb ellenállt, aztán engedett. Egy kacatokkal teli, sötét kamrában találta magát, feje fölött a gızgép kibelezett tömegével. Félretolta a lehullott fa- és tégladarabokat, s egyszeriben biz-

tonságban érezte magát. Le kell feküdnie. Nem tud továbbmenni. Végsı erejével fölmászott a sziklafal kis bemélyedésébe a kamra túloldalán, a padozatot tarló gerendák alá. Elıször a lábát dugta be, aztán egyre beljebb és beljebb csúszott a sötétségbe. Valami tiltakozó makogással húzódott el elıle, Mókus, gondolta. Száraz leveleket érzett, és rágcsálók szagát. Meg a pókok mindenüvé hatoló csiklandozását Mindez már nem számított. Hátulról és fölülrıl fedezve volt, hacsak föl nem szedik a padlót. Alhat, összeszedheti magát. Úgy tette le a puskát, hogy a szobából a gép alá beszőrıdı, halvány fénypontra irányuljon. Arcához emelte a kulacsot, le akarta csavarni a fémkupakot. De nem volt rá ideje. Elvesztette az eszméletét.

T TIIZ ZE EN NH HÉ ÉT T MIKOR MARTIN LÁTTA a fölcsapó vizet Greg elsı lövése nyomán, még nem értette a dolgot. Arra gondolt, hogy egy hal ugrott ki a vízbıl. De a második lövés már közvetlenül az orra elıtt verte föl a vizet s olyan közel a parthoz, hogy iszap is fröcskölt. Ekkor értette meg. Ekkor hallotta meg az elsı lövés visszhangját a víztükör fölött, aztán a másodikét. Félig megfordulva pillantotta meg a csónakot Kennel, Greggel és Arttal. Vad, akaratlan görcs rántotta össze a testét, és röpítette a bozótba. Facsemeték tárultak szét és zárultak össze körülötte; hallotta, hogyan csattan a golyó egy fatörzsön, hogyan csikordul a kı a lába alatt. S a háta mögül ismét fölugatott a fegyver. Megfeledkezve minden óvatosságról, eszelısen futott egyre beljebb és beljebb, míg tüdeje fájni kezdett, a lába összecsuklott, s meg kellett állnia. Térden állva kapaszkodott egy fába. Lassan kezdett magához térni, megpróbálta összeszedni magát. Nancy eltőnt, akár halottnak is tekintheti: ott maradt a szigeten. Egy ideig ezeknek nem lesz gondja Nancyre. Csak ırá. Hol lehetnek? Valahol mögötte, persze. S ı meddig jutott? És milyen irányban? Ahogy a szívdobogása halkult, hallani kezdte az idegen neszeket. Elıször a csöndet, aztán néhány mocsári madarat, egy rigó füttyét és fönt a magasban egy ijedt kacsát. Aztán a távolból egy motor fojtott hangját, amint beindul. Továbbindult. Biztosan egyenes vonalban jött be a partról, gondolta. Vagy száz métert tehetett meg. Menni kell tovább! Csak a gyorsaság számít. Mit számít, hol köt ki? Mire eljön az éjjel, csak talál valami helyet,

ahol elalhat; egy kidılt fát, ami alatt száraz levelekbıl kuckót készíthet, vagy egy sziklát, ami megvédi a széltıl. Ha addig nem fagy a testére a ruha. Érezni kezdte a dermesztı hideget, ami mintha belülrıl, a testébıl jött volna. Vizes lábát törni kezdte az átázott cipı. A sarka rövidesen kisebesedik. Hirtelen megtorpant. A bozót ritkult. Nagy, nyílt térség tárult elé, ahol a csenevész füvet megdöntötte a szél. Tehát nem a szárazföld erdején vágott át, hanem valami természetes gáton. Mennyire puha vajon a talaj? Járható egyáltalán? Elırelépett, s nyomban térdig merült a cuppogó iszapba. A jeges víz fekete hullámokat vetett a lába körül. Lépett még egyet, még mélyebbre süllyedt. Egy facsemetébe kapaszkodva visszamászott. Elıre tehát nem mehet. Csak jobbra, balra vagy vissza. A helyzet reménytelennek látszott. Ha jobbról vagy balról próbálja megkerülni a mocsarat, jól látható célponttá válik. Elég, ha ott lesik a bozótban, figyelemmel kísérik, és odaszorítják a járhatatlan mocsárhoz. Tehát csak visszafelé mehet. Megfordult, megtette az elsı, óvatos lépéseket, ügyelt, hogy ne törjön le facsemetét, ne zörgesse az avart; és egy terv kezdett megfogalmazódni a fejében. Ezek arra számítanak, hogy menekülni fog. S ha nem ezt tenné? Ha visszamenne a tóhoz, még inkább a szigetre? Ha sikerülne észrevétlenül visszajutnia, fölfegyverkezhetne. Ahogy Nancy mondta. Most már értelme is van az ötletnek, hiszen az üldözıi nincsenek a szigeten; valahol itt vannak, ott tehát nem keresnék. Ha nem látják meg. Négykézláb mászott, meg-megállt, fülelt. Hol a pokolban vannak? Vajon meglátja-e ıket ebben az erdıben, ami még elég sőrő, bárhogy lecsupaszította is már az ısz? Vagy eljön az az iszonyú pillanat, amikor belébotlanak, és nevetnek, s már csak egyetlen, rémületes pillanata lesz hátra, mielıtt beköszönt a végsı sötétség? Mozdulatlanul feküdt. İk is várnak? Várják, hogy ı hibázzon elıször? Tudniuk kell, hogy elérte a mocsarat, és nem tud átkelni rajta. Tudniuk kell, hogy vagy jobbra, vagy balra, vagy visszafelé mehet csak. És ismerniük kell a terepet, sok mérföldes körzetben. Észrevette, hogy a szömörcék teteje megmozdul vagy harminc láb távolban. A mozgás alig észrevehetı volt. Talán egy madár? Vajon valóban zajt hallott? Hirtelen rájött, mit kell tennie. Ujjai az avarba túrtak, talált egy kis követ, kikaparta félig fagyott ágyából. Nagyon gondosan fölmérte a mocsarat

valahol a háta mögött, és az elıtt a valaki elıtt, aki megrezzentette a szömörcét. Aztán elhajította a követ. A kı hallható és természetes hanggal ért földet az aljnövényzetben, húszlábnyi távolságban. Pontosan olyan hangot adott, mint mikor egy ember elesik. Ken, Greg vagy Art, aki megrezzentette a szömörcét, most két dologra gondolhat. Hisznek a nesznek, odamennek, s akkor ı elérheti a partot. Vagy nem hisznek a zajnak, szándékos figyelemelterelésnek tekintik, és visszamennek a tóhoz, mert úgy vélik – és joggal –, hogy ı is így tesz. Ha így lenne, ı akkor is elıbb érne oda, s a sarokba szorított állat fölkészülne a vadász érkezésére, a sebesült disznó támadva törne elı a bozótból, mielıtt egyetlen lövés is eldördülhetne. Ha legalább csak egy vadásszal kellene szembenéznie, és nem kettıvel. De biztosan elváltak egymástól. Az egyik a csónakban maradt, a másik kettı átfésüli a partot, legalább száz méterre lehetnek egymástól. Tehát kivel is áll most szemben? És hol van? Martin végtelenül lassan mozgott. Az idı most nem számított. A szeme jobbra-balra járt, fürkészte a bozótot. Semmi. Csak a tó hideg vize, vagy száz méterrel elıtte. S rajta a gumicsónakban Greg cirkált föl-alá a sziget és a szárazföld között. Tehát Ken és Art van a nyomában. Martin visszafojtotta a lélegzetét, várt. Azon imádkozott, bármelyik is az, hibázzon. Aztán meglátott egy csizmás lábat. Kéznyújtásnyira. A vastag vadászzokni visszahajtva a nehéz, főzıs csizmán. A láb tulajdonosa úgy ért oda, hogy Martin nem is hallotta. Majdnem rálépett Martinra. S a csizma fölött ott a lábszár, a test s az emberi agy, ami utasítja az ujjat, hogy húzza meg a ravaszt. Itt az orra elıtt. Martin erre nem volt fölkészülve. Ez nem volt tisztességes. A düh viszszafojthatatlan könnyei fojtogatták; mellébıl hangosan tört ki a zokogás. Aztán a zokogás hirtelen ordításba csapott át. A lábra vetette magát, fölfelé kapkodott. Egy puskacsı jelent meg a feje mellett; fülsiketítı robaj hallatszott. De nem érte lövés. Most már világosan látott mindent. Ken volt fölötte, szemében a váratlanul jött támadás rémülete, és kétségbeesetten birkózott Martinnal a puskáért. A tavon Greg fölállt a csónakban, hogy jobban lásson. İ pedig marta és ütötte Ken arcát. Ken elesett, ı fölébe kerekedett, s vakon ellökte a puskát saját arca elıl. Végül megtalálta Ken védetlen gyomorszáját, és azt ütötte egyszer, kétszer, háromszor, újra és újra.

Ken rekedten sikoltozott. Elengedte a puskát, megpróbált elkúszni. Martin, mihelyt a puskát a kezében érezte, megpördült és lıtt, de a puska beakadt egy facsemetébe. Martin hiába rángatta, elkésett. Ken, szemében rémülettel és fájdalommal, egyetlen hosszú ugrással a tóba vetette magát. Mikor Martin lıtt, Ken éppen alábukott. Aztán fölmerült. Martin ismét tüzelt, de elhamarkodta. Ken továbbúszott. Madarak vijjogtak. Egy lövés hallatszott, amint elsüvöltött a szömörcék között, aztán Greg lövése visszhangzóit a tó fölött. Újabb és újabb lövés, amint Greg gyorsan tüzelve fedezte Kent, míg lövéséinek visszhangja egyetlen robajjá olvadt össze. Martin visszamenekült a bozótba. Ken ismét fölbukkant és felkiáltott: – Art! Vigyázz! Nála a puskám. Art! Állj meg, az Isten szerelmére. Állj meg, és gondolkozz. Ne ess pánikba, ne áruld el magad. Egy fába kapaszkodott, hogy kifújja magát. A keze sajgott: azzal csapott Ken kétségbeesetten fölhúzott térdére. Barom, gondolta, fagyj meg a vízben, te rohadék. A vad düh gyızelmi ordításban tört ki belıle. Ütni, vágni, gyilkolni akart. A kezében vannak. Az egyikkel végzett, a másik a csónakban. Csak a harmadik áll közte és a biztonság között. És van fegyvere. Hol van Art, hogy megölhesse azt az átkozott buzit? Várt, az ajkába harapott, hogy visszafojtsa ziháló lélegzését. Az erdı csöndes volt, a tavon a motor várakozva berregett. Bárhol volt is Ken – valószínőleg a zátony mögött –, nem mozdult. Megpróbált hideg fejjel gondolkodni. Ha újra átvág a bozóton, megjárhatja. Mint kis híján Kennel. Egy hajszálon múlott. A bozóton át amúgy is lassú az út. Ken közben összeszedi magát, és követi. Ha visszamegy a mocsárhoz, hogy elrejtızzön Greg elıl, és délnek megy a gát közepén, vajon nem erre vár-e éppen Art? Mert csak a bolond választaná a partot, ahol Greg jól láthatja a csónakból. Csak a bolond. İk ezt fogják gondolni. Mélyet sóhajtott, és halkan megindult átlósan a tó felé. Megállt néhány lépésnyire a parttól, mielıtt kilépett volna a szabadba. Ken sehol. Nyilván egy zátony vagy tuskó mögött rejtızik. De Greg egy pontot figyel ötven yardnyira a tavon, ahol Kent hagyta. Martin az ellenkezı irányba indult, lefelé. A víz közelében. Így nem zavarta a bozót. Kitalált magának egy játékot; hangosan mondogatta: „egy lépés, szerencséd van; két lépés, szerencséd van; három lépés, sikerülni fog.” Aztán

kezdte elölrıl: egy lépés, szerencséd van; két lépés, szerencséd van... S így folytatta, míg egy csipkézett, csúszós sziklákkal borított partszakaszhoz nem ért. Itt másmilyen volt a part: a víz szélén görcsösen kanyargó, agyagos ösvény húzódott több száz yardon át. Martin visszanézett. Csodálatos módon Greg még mindig nem vette észre ıt. Elérte az ösvényt, futni kezdett, összegörnyedve és bicegve, mert kerülgetni kellett a partra hordott törmeléket. Egy lépés, szerencséd van; két lépés, szerencséd van; három lépés, sikerülni fog. Az elsı golyó nagyon közel süvített cl. S szinte nyomban követte Greg puskájának csattanása s a lövés dörgı visszhangja. Újra, de most az orra elıtt csapott föl a víz. Fuss, ne törıdj semmivel. Ne légy könnyő célpont. Ne feledd, hogy csónakban ül, s a csónak imbolyog; ne feledd, hogy több száz yardnyira van. Ne ess pánikba. Fuss. Gyorsabban. Egy lépés, szerencséd van; két lépés, szerencséd van. Ha még harmincszor elmondod, biztonságban leszel. Mindörökre. Egy lépés, szerencséd van... - Újabb lövés, ezúttal föntrıl. Reccsenve csapott be egy juharfába. Itt kevesebb bokor állt ki a partból. Martin kissé kiegyenesedett. Kockáztasd meg. Fuss, fuss, fuss. Egy lépés, szerencséd van; két lépés... sikerülni fog. Az agyag puhább lett, lágy homokká változott. A testét már vitte a futás ritmusa, csak a tüdeje bírja. Újabb csattanás és dörgı visszhang, de a golyó most nem volt közel. A saját szuszogásán át hallotta, hogy felbıg a csónak motorja. Greg letette a puskáját. Gyızött, gyızött, gyızött. Egy lépés, szerencséd van; három lépés, sikerülni fog. Már az út felénél tart, már a háromnegyedénél, a homoksáv szélesebb, a fák magasabbak. Egy földnyelv nyúlt be a vízbe húsz yardnyira, körülötte hordalékfák szürke koponyái, eltorzult csontjai. Az innensı oldalán örökzöld fák sőrője, egy kis patak partján. Át a patakon, s meg se állj sötétedésig. Szabad vagy, sikerült. Ken a vízben, Greg a csónakban, Art valahol a mocsárnál, téves nyomon. Szabad vagyok, szabad, szabad, dobolták lábai a patak jéghideg, tiszta vizébe érve. Tekintete a biztos pontokat kereste. Nem szabad elesnie. A sötét erdıig már csak néhány lépés... – Martin. Jézusom. – Martin. Hé!

Honnan jön a hang? Félig megfordulva látta, hogy Art föláll a patak közepén, egy nagy kı mögött. Mosolygott puskájának szemérmetlen, fekete lyuka fölött. – Most meghalsz, Martin. Eltőnsz a föld színérıl. Fény villant, iszonyú robbanás hallatszott, és Martin zuhanni kezdett a sötétbe. Lábát még továbbvitte a lendület, aztán összecsuklott. Arccal esett a patakba. A feje alámerült. A víz sötétvörösre vált, odébb rózsaszínő lett. Martin lába még rángott. Art odalépett, puskája csövét Martin tarkójára helyezte, az agyra irányította, és újra meghúzta a ravaszt. Martin lába megállt. Art kiment a partra, leült, cigarettára gyújtott. Arra gondolt, mégiscsak rá fogja beszélni Greget és Kent, hogy próbálkozzanak a nagyvárosokkal. Kitalálhatnának valami új trükköt. S ha egyszer rájön az újfajta vadászat ízére, maga sem fogja érteni, miért nem hagyta oda azokat az átkozott erdıségeket már évekkel korábban. Ez az egész olyan unalmas, olyan elıre megjósolható már. Ez a hülye is. Az utóbbi négy évben – ez már az ötödik – valamennyi fickóval pontosan itt végeztek. Mind teljesen egyformán gondolkoztak. A part valósággal hipnotizálta ıket. Mind azt hitték, ha futni tudnak, megmenekülhetnek. Greg ért oda a csónakkal. – Ken jól van? – Azt hiszem. – Ugyanaz, mint tavaly. – Éppen erre gondoltam. Meg az elızı évben – mondta Art olyan élesen, amilyen élesen csak merte. Más volt Greggel vitatkozni, ha Ken is ott volt. Greg szeszélyes ember. Ha nincs ott Ken, aki kordában tudta tartani, váratlanul brutális tud lenni. Még a barátjával is. Art kivett a csónakból egy nejlonlepedıt. Greg megfogta Martin csuklóját, fölemelte a testet. A hullát a nejlonlepedıre tették. Art hozzálátott Martin becsomagolásához. – Hogyhogy nem találtad el? – kérdezte. – Hogy érted ezt? – támadott rá nyomban Greg. – A fenébe, hiszen csak kétszáz yardnyira voltál tıle – mondta mosolyogva, alázatosan Art. Greg nyugodtan nézett vissza rá. – Elıször is, úgy futott, mint a nyúl; másodszor, árnyékban volt, a fák közül kiszőrıdı fénytıl nem láttam tisztán; harmadszor pedig egy föl-le himbálódzó, átkozott gumicsónakban voltam.

Art nem firtatta tovább a dolgot. Greg hangja barátságtalan volt, most meg lehúzta a cipzárját, és vizelt, az ujjnyi vastag, sárga sugár csobbanva ért a tó vizébe. Állat, gondolta Art, egyetlen normális lány sem engedné, hogy hozzáérj, okádnának tıled. – Hol van Nancy? – kérdezte. – Nem tudom – mondta Greg. – A szigeten, gondolom. – A patkánylyukban? – Valószínőleg. Kialussza magát. – Greg nagy nehezen fölhúzta cipzárját. Egy perc múlva már berakták Martint a csónakba, és kifutottak a tóra.

T TIIZ ZE EN NN NY YO OL LC C ELMENTEK A MÁSIK CSÓNAKÉRT, a kimerült Kenért, aki még mindig lüktetı nemi szervét ápolgatta. Art és Greg elıször évıdni kezdtek vele, aztán elhallgattak. A Kent ért megaláztatás túlságosan komoly volt. Meg a félelme. Megkerülték a sziget déli végét, s a keleti parton, a kunyhó közelében szálltak partra. Lassan mentek, támogatták Kent, akinek idırıl idıre meg kellett állnia, hogy leküzdje hányingerét, és összeszedje magát. Aztán Greg elment a főrészmalomba néhány vasdarabért, amit Martin holttestére akartak kötni. Art forró kávét töltött Kennek, meleg zuhany alá állította, ivott egy pohár whiskyt, és visszament a csónakokhoz. A malomban csönd volt. Itt van, gondolta Greg, a padlódeszkák alatt, a patkánylyukban, és alszik. Talán fölébred, és meghallja, hogy itt vagyok. Aztán arra gondolt: ha most lemegyek érte, senki sem fogja hallani a sikoltásait. Jó mulatságot csaphatok. Harcolni fog, mint egy tigris, ettıl izgalomba jön, s nekem adja magát, még akkor is, ha jól tudja, hogy utána végzek vele. Jézus. A játéknak szabályai voltak, s ha bármelyiket megszegné bárki közülük, vége lenne az egésznek. Ken megesküdött, hogy akkor kiszáll. Nem éri meg, még Nancy sem. A rozsdás dugattyúrudakat ott találta, ahol az elızı évben hagyta ıket, mikor összehordott egy csomó nehezéket. Egy-egy darab jó negyven kilót nyomott. Nem volt nehéz dolog: egy kell most Martinnak, és egy kell majd Nancynek. Fölmarkolta a rudakat, s megzavarta a télire behúzódott vöröshangyákat. Másszatok csak, nyavalyások, gondolta. Másszatok be a desz-

kák alá, és csípjétek össze Nancy valagát. Pompás ötlet. Sarkával a hangyafészekbe taposott néhányszor, aztán kiment. A zuhanyozás után Kent vastag törülközıbe bugyolálták. A tornácon ült. Egy vadonatúj, tíz méter hosszú, nejlon mászókötéltekercset lökött oda Gregnek. A kötél Greg lába elé esett. – Elfelejtettél valamit. – Aztán: – Hallottad a lányt? Greg fölvette a kötelet. – Nem. Még alszik. Ken kezdte egyre jobban összeszedni magát. – Talán – mondta Ken. – A helyedben nem húznám túl sokáig a dolgot. – Nem fog sokáig tartani. – Persze egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy ott van. Máris játszod a fınököt, gondolta Greg, aki sokszor haragudott Kenre. Most is: mindig az övé az utolsó szó. És Art is, mi a fenének kell mindent megkérdıjeleznie, mintha mindenki más hülye lenne. Miért nem képesek elfogadni az életet olyannak, amilyen. A fejtörés nem változtat semmin. A vadászatot pedig úgy kell folytatni, ahogyan eddig tették: egy kis hetyerészés, egy kis lövöldözés, és kész. – Nagyon valószínő – mondta. – Lehet, hogy a parton van – makacskodott Ken. – És a szárazföldet lesi. – Lehet. – Mindenesetre van nála egy puska. – Viccelsz? – Greg dühös volt magára, amiért hagyta, hogy Ken kiborítsa. – Meg egy tucat töltény. – Nancynél? – Greg a bosszúságáról is megfeledkezett, úgy elcsodálkozott. – Képzeld csak el, az a girhes csöcsös macska visszalopakodott, és fölfegyverkezett. – A fenébe – mondta Greg. – Szólnom kell Artnak. Még kap egy golyót az alfelébe. – Felöltözöm – mondta Ken. – Elviszem a másik csónakot, megnézem, nem próbál-e átgázolni. – Jól van. – Elegem van a mai napból. Kapjuk el végre. – Ezzel bement a kunyhóba. Greg újra fölvette a két nehéz rudat, s elindult a part felé. Art a csónakban várta, cigarettázott, s a Martin maradványait rejtı véres lepedıt nézte. Fejével a csomagra bökött.

– Átkötöttem a hóna alatt, hogy ne essen szét. – Nancynél puska van – mondta Greg könnyedén, s kárörömmel leste Art reagálását. – Nancynél? – Art elsápadt. – Ken mondta. Meg egy tucat töltény. Ha rajtam állt volna, sohasem csípem föl ıket – gondolta Art. Az ilyen nyavalygó, göthös emberkék mindig veszélyesek. Greg tehet róla. Neki tetszett meg a lány, ı beszélte rá Kent. Itt követték el a hibát. Nem lenne szabad Gregre bízni a választást. Ezt neki és Kennek kéne elvégeznie. Megrántotta a motor zsinórját, s a motor fölbúgott. – Hoztál piát? Greg a fejét rázta. Pedig Art abban reménykedett, hogy Greg meg fogja szegni az ivászati tilalmat. A sziget északi részéhez kerültek, befurakodtak a mocsári növények és füvek közé. Ez a partszakasz messzirıl ártalmatlannak látszott, de valójában egyre mélyebb és sőrőbb lett. Végül már vagy tizenöt yardnyira voltak magától a tótól, az erdı övezte mély mocsár közepén. Art leállította a motort. – Hol a kötél? – Itt van. Martin fejét átvetették a csónak oldalán, aztán kicsúsztatták a testét a mőanyag lepedıbıl, amit aztán Art lerázott, gondosan összehajtott, és eltett. Greg levette az övérıl a nejlonkötelet, s a rudat Martin testére kötötte az évekkel ezelıtt kitalált bonyolult csomókkal; így soha semmi nem kerül a felszínre. – Figyelem, srácok, új fiú étkezik – mondta nevetve. – Fogd a lábát, Art. Art megfogta Martin bokáját, s a testet a vízbe eresztették. Ennyi. Art ismét beindította a motort. – Meg kellett volna várnunk, míg a lányt is elkapjuk – mondta. – Megspóroltunk volna egy utat. – Nem tudom – felelte Greg. – Tudod, a szabály az, hogy szabaduljunk a hulláktól, minél elıbb. Art tudta, hogy Gregnek igaza van. Minek feküdjenek szerteszét a hullák. Lehet, hogy a lány ravaszabb, mint hitték, és idıbe telik, míg elkapják. Arra is volt mindig némi esély, hogy fölbukkan egy idegen vadász. Ettıl is tartaniuk kellett. Kikötöttek. Art észrevette, hogy a másik csónak nincs ott. Ken nyilván már a szárazföld felıli partot tartja szemmel. Art kezdte leszerelni a motort

– Mit csinálsz? – kérdezte Greg. – Mit gondolsz? Talán azt akarod, hogy Nancy használja? – Art a partra cipelte a motort, s már hallotta is a szelepek sziszegését, amint Greg kezdte leereszteni a csónakot. Úgy látszik, Greg egyetért vele, vagy legalábbis nem áll szándékában vitatkozni. Vártak, aztán a teljesen használhatatlan, fekete gumidarabbá vált csónakot egy fára akasztották. – Hát akkor gyerünk – mondta Greg. – És legyünk óvatosak. Nem szeretem az olyan nıt, akinél puska van. Greg nevetett. – Én sem. Puska nélkül jobban szeretem ıket. Art nem mosolyodott el. – Ha akarod, én vállalom az északi oldalt. Te menj a délin. – Tılem. Mindketten a malomra gondoltak. Nagy, háromszöglető, kelet-nyugati tájolású épület volt Valamennyi kéménye az északnyugati sarkán állt. Semmi okuk nem volt föltételezni, hogy Nancy más lesz, mint a többi lány. A dolgok menete, éppúgy, mint a férfiaknál, megjósolható. A nık szinte kivétel nélkül a malomban rejtıztek el, hogy erıt győjtsenek, s majdnem mindig a pincében. Rendszerint figyelmen kívül hagyták a rozsdás vasajtót a nagy kémény tövénél, és a géptermet választották, ami önmagában nem látszott elég biztonságosnak, így aztán a nık rendszerint bemásztak a patkányok közé, melyek megszállták és ellepték a nyirkos, főrészporos területet a malom rothadó padlódeszkái alatt. Aztán mikor kialudtak magukat, és összeszedték az erejüket, észrevették a patkányokat. Ez kikergette ıket az odúból, s az ijedtségtıl azt képzelték, hogy észrevétlenül elérhetik a szárazföldet és a szabadságot. Talán most, gondolta Art. Az órájára pillantott. Fél kettı. Csak hat órája lenne, hogy félig vakon kimásztak az ágyból, s beleugrottak a tó jeges vizébe? Mintha sokkal régebben lett volna. Egy madár halk füttyét hallotta a malom túlsó oldaláról. Ez nyilván Greg: így jelzi, hogy ott van, s rövidesen célhoz ér. Art elrejtızött a fák mögött, és várt. Ken leállította a csónak motorját a tavon. Nagy csönd volt. Hirtelen a malomból halk neszt hallott, valami távoli kapirgálást. Valami moccant; egy patkány bújt ki a félig elkorhadt, viharvert, ácsolt oldalfal résén ott, ahol a fal a sziklaalappal érintkezett. Talán Nancy meghalt odalent? Ez igazán bosszantó lenne: le kellene mászniuk a testért a patkányok közé. Ismét az a kapirgálás. Ez Nancy! Kifelé tart.

Art végiggondolta Nancy útvonalát, kifelé a patkánylyukból. Ez a gépterembe vezetı ajtó lehet. A lány nyilván behajtotta, mikor bement, s most ki kell nyitnia. Biztosan nagyon lassan és óvatosan mozog, a lélegzetét is visszafojtja, hogy meg ne hallják, s az ajtó csikordulását sokkal hangosabbnak véli, mint amilyen valójában. Mintha az épület omlana össze. Art elvigyorodott, s füttyentett Gregnek, hogy jelezze a helyzetét. Nyilván Greg is hallotta Nancyt. De ha mégsem, a füttybıl tudnia kell, hogy fı az óvatosság, mert a zsákmány mozog. Az az átkozott puska, azzal mit kezdjenek? Ha Nancy leadna néhány lövést, Krisztusom! A malom körül minden alkalmas célpont volt. Ezen a körön belül egy ilyen fegyverrel célt sem lehet téveszteni. A nesz megszőnt. Nancy kinyitotta az ajtót. Art várt. Izzadni kezdett. Halotti csönd volt, aztán hirtelen fém csapódott fémhez. Nancy a vaslépcsıhöz ülhette a puskát. Biztosan megcsúszott. Ettıl biztosan pánikba esik. És vár. Art az órájára pillantott. Egy óra harmincöt. Most be kellene mennie a malomba, s végezni a lánnyal, míg fölfelé tart a lépcsın. Míg a lépcsın van, nem lıhet vissza. Csak ennyit mondani: szervusz, kislány, jól aludtál? – és nyomban tüzelni. Csakhogy a malomba bemenni veszélyes is lehet. İ is bajba juthat. Alig ismerik ezt a lányt. Hátha olyan, mint Annie, a puskás amazon. Jobb lesz kint várni. Várt tehát. Nancy már úgyis fölért a lépcsın. S nyilván a malom legsötétebb sarka felé tart, ahol a gépek vannak, és fülel. Aztán úgy érzi, hogy biztonságban van, és kilép a kissé lejtıs rámpára, ahol ık annak idején lecsúsztatták a frissen gyalult deszkákat a lent várakozó szánokra. İ meg Greg meg Ken akkor szedték le arról az oldalról a nagy, kétszárnyú ajtót, s abból készült a kunyhó tornáca meg a konyha mennyezetének nagyobb része is. Ismét füttyentett, most kettıt. A sőrő bozótban a malom nyugati oldala felé indult, ahol a fal és a rámpa között vagy harminclábnyi nyitott tér volt. Rájött, hogy jó lesz sietnie: hátha a lány nem is olyan óvatos, és megpróbál futni. Ebben a játékban semmit sem szabad másokra bízni. Mindenkinek tökéletesen el kell végeznie a maga feladatát. Ennek köszönhetı, hogy még egyetlen áldozatukat sem szalasztottak el. A másodpercekbıl lassan percek lettek. Art egyre jobban izzadt. Hideg verejték volt ez. Végre meglátta a bozótból a szabad területet. Azon túl látszott a malom hátsó oldala, a kettıs ajtó helyén tátongó lyukkal. Nancy sehol.

Várjunk csak, igen. Ott van. Aprócska alak az árnyékban. Persze, Ken vörös-fekete kockás inge van rajta. Meg Ken csizmája és nadrágja, amit egy ócska bırszíj fog össze, hogy ne lötyögjön annyira. Valóban fegyver van nála. Mozdulatlanul áll a puskával, figyel, latolgatja az esélyeit. Az ellenkezı irányba pillantott, s meglátta Greget, aki egy fa mögé húzódott, ahol Nancy nem láthatta. Greg még a puskáját is szorosan magához szorította, hogy ki ne látsszon. Greg vigyorgott, és intett Artnak. İ is látta Nancyt. Hát akkor hadd jöjjön ki a lány, ı majd a háta mögé kerül, Greg elibe, s így közrefogják. A fene vigye azt a puskát! Vajon tud-e bánni vele? Mindegy, úgysem lıhet egyszerre két irányba. Nancy az ajtóban állt. Megpróbálhatna rálıni. De ha elhibázza, a lány visszamenekül a malomba, s akkor ostromot kell indítani a malom ellen. Meg aztán mi abban az élvezet, ha úgy végzel vele, hogy nem is tud róla? Még annak a hülye Martinnak is volt egy-két másodperce. No és az utolsó pillanat, mikor végre megértette, hogy nincs tovább. Nancy lassan jött kifelé, aztán sietısre fogta. Az út harminc méter volt a falig, majd újabb harminc az erdıig. Ha a lány egyenesen megy. Ha bármelyik irányban eltér az egyenestıl, akkor több. Nancy az egyenes utat választotta. Kétszer is megállt, hogy hátranézzen, aztán futni kezdett. Mikor tizenöt lépésre volt a faltól, Art kilépett a fedezékbıl, s leadott egy figyelmeztetı lövést. A golyó közvetlenül Nancy elıtt ért földet. Nancy nagyot ugrott, vadul megfordult, aztán megdermedt, moccanni sem bírt. Art elıjött a bozótból, és gyorsan közeledett a malomhoz, közben állandóan Nancyt figyelte. A lány puskájától egyelıre nem kellett tartania: Nancy meglepetése nagyobb volt, semhogy fölemelte volna a fegyvert. Mire Nancynek eszébe jut a puska, mire céloz, addigra ı már a malom sötét, biztonságos belsejében lesz, ahonnan Nancy csak az imént jött ki. És ekkor Greg elkiáltotta magát. – Nancy! Hé, kislány! – És néhány lépésnyire elımerészkedett a fa mögül, hogy ha kell, idejében visszaugorhasson. – Nem akarsz lepuffantani? – Ott állt kihívóan, majd könnyedén leadott egy lövést, közvetlenül a lány mellé. Nancy borzalmasan nézett ki, véres ruhája megtépve, az arca csupa kék folt, már nem is emberi arc. A rémülettıl most még a maradék vére is a gyomrába szaladt, s az ajka elfehéredett. – Gyerünk, Nancy. Harcolj. Egyikünket még elkaphatod.

Greg ismét lıtt, Nancy pedig nagyot fújt. Fölemelte a puskáját, ujja ráforrt a ravaszra. De Art is tüzelt, s a lövésre Nancy megfordult, s inkább a malom sötétjébe lıtt, mint Gregre, újra fölhúzta a puskát, s visszafordult, hogy célba vegye Greget. Túl késın. Nancy lıtt, de csak a bozótot találta el. Greg addigra visszabújt a fa mögé. Art néhány lépéssel elıbbre jött, s azon töprengett, vajon miért nem fut el Nancy, s miért nem ugorja át a falat, amely egy kis védelmet nyújtana. Greg is elıjött. – Nancy, jó puska van nálad. Ken puskája. Kacsákra használja. De az embert is szétviszi. – Milyenek voltak a patkányok? – kérdezte Art. És Nancy megszólalt: – Kérlek, engedjetek el. – Ugyan, Nancy – mondta Greg –, hiszen nem tartóztatunk. – Kérlek! – Menj csak. – Soha nem tettem nektek semmi rosszat. Egyikıtöknek sem. Semmit! Egy héttel ezelıtt még azt sem tudtam, hogy a világon vagytok. Kérlek! Két kislányom van. Anya vagyok. Kérlek! Art lıtt. A golyó ártalmatlanul süvített el Nancy feje fölött. Artnak pontosan ez volt a célja. Nancy ugrott egyet, és lıtt. Bele a semmibe. A malom sötétje biztonságos védıfalnak bizonyult. Es ekkor Nancy összeroppant, és futni kezdett. Eldobta a puskát, és vakon, pánikban rohant a fal felé. Greg látta ezt, és gyorsan cselekedett. Nancy már majdnem a falhoz ért, mikor Greg elibe került, s Nancy a férfinak rohant, mielıtt észbe kapott és megállt volna. Greg az egyik karjával szorosan magához húzta a lányt, nevetett, s másik kezével jó messzire tartotta a puskáját, nehogy Nancy elérhesse, ha ilyesmi jutna az eszébe. Art odament. – A tied vagy az enyém? – kérdezte komoran. Hangjában megvetés és türelmetlen harag csengett. – Még szórakozhatnánk vele egy kicsit. – Kell a fenének. Még nem is ebédeltünk. Greg lepillantott Nancyre és Ken tépett vadászingére. Visszaemlékezett a lány forró testére, és beléhasított a sajnálkozás. A fenébe is, jı nı volt. Art megragadta Nancy karját, s elrántotta a lányt Gregtıl. – Hülye állat – ordította. – Eszedbe ne jusson.

– Kérlek – suttogta Nancy. Térdre esett, és könyörögve nyújtotta föl a kezét. Art odébbrúgta a lány kezét, és fölemelte a puskáját. Greg ekkor már nem vigyorgott. – Figyelj csak, öcsi. Azt mondtam, ez a lány az enyém. – Az arca egészen eltorzult. – Akkor végezz vele, az Isten szerelmére. – Rendben van. Te meg fogd be a szád. – Greg a lány torkához nyomta puskája csövét, és meghúzta a ravaszt. Nancy lába megrándult, ajka mozgott, a szeme mintha még mondott volna valamit. Greg beleeresztett még két golyót a mellébe, egyet a fejébe. A lövések ereje földobta a lány testét, s az rongycsomóként bucskázott át a falon, le a földre. . Odamentek, hogy megnézzék. Nancy a hátán feküdt, halott tekintete a semmibe meredt. – Az utolsó lövéssel kellett volna kezdened – morgott barátságtalanul Art. – Munkára – mondta Greg. – Gyerünk – bólintott Art. – Szabaduljunk meg tıle. – Úgy van. S bármit mondjon is Ken, ne feledkezzünk meg a piáról. Kis híján meghaltam... De a mondatot nem fejezte be. Art csak meresztette a szemét. A szélein vöröslı, kerek, rózsaszín lyuk tátongott Greg homlokának a kellıs közepén, s ahogy Art bámulta ezt a lyukat, egy örökkévalóságnak tetszı másodpercig, meghallotta a lövés robaját is, s nyomban utána megértette, hogy ennek a lövésnek semmi köze hozzá meg Greghez, sem Nancy meggyilkolásához. Ekkor a még mindig mosolygó Greg lába megroggyant, s teste a földre zuhant.

T TIIZ ZE EN NK KIIL LE EN NC C A MÁSODIK LÖVÉS Art karját érte. Az egyik pillanatban még Greget bámulta, a következıben erıs fájdalmat érzett, olyan erıset, hogy majdnem összeesett. Tudta, hogy lövés érte, s hegy akár halott is lehetne, ha nem indult volna nyomban futásnak. Kissé megnehezíti ennek a mesterlövésznek a dolgát. Bárki is az, gyors tüzelésre készteti.

Hallotta a harmadik lövést, a visszaverıdı golyó süvítését, aztán a robajt. A malom üresen tátongó, sötét ajtónyílása csak néhány méterre volt. A vadász nem lehetett ott. A lövések távolabbról jöttek. Mindezt persze nem gondolta végig. Csak vakon reagált. Az agya félig kikapcsolt, mikor beért az oltalmat adó sötétbe, s hasra vetette magát. Vadul fölpattant, tett néhány tétova lépést, aztán újra elesett. Úgy is maradt, szájában a rothadó főrészpor csípıs ízével. Most kezdett csak gondolkodni. A vadász itt nem láthatta. Vadul ziháló melle és dobogó szíve ellenére próbálta fölfogni a helyzetet. Nancyt lelıtték. Greg halott, ıt is lelıtték. Az ı karjába is belelıttek. De kicsoda? Ken? Megbolondult volna? Vagy úgy döntött, hogy kiszáll, és nem akar nyomot hagyni? Ez nem valószínő. Ujjai bátortalanul megérintették sebesült karját. Nyirkos meleget érzett. Az ingét vér áztatta. Mennyire súlyos? A karja még mozog, tehát csont nem törött. A vér pedig csak szivárog, így hát artéria nem sérült. De Jézusom, a fájdalom. Visszafojtotta a lélegzetét, hogy ne fájjon annyira. Talán késıbb nem fog ennyire lüktetni. A feje kissé kitisztult. Ki kell jutnia innen. Ha Ken volt az, nem fogja ennyiben hagyni. Tehát nem maradhat itt. Föl kell kelni! Lassan fölállt, s maga is elcsodálkozott, hogy a lába megtartja. A sebtıl eltekintve úgy érezte, hogy képes fölvenni a harcot bárkivel. Vad düh fogta el, szinte legyızte a félelmét. Fölvette a puskáját, kirázta a csövét eldugaszoló főrészport. Jól van, csak lövöldözz rám, te csirkefogó; megkapod te is a magadét. Csak lássam a képedet. A malom keleti végénél levı tisztás üres volt. Egy szılırigó röppent ki alacsonyan egy fa koronájából, aztán föl a tetıre: kis, fekete pont, picinyke bíbor pöttyel. Art óvatosan állt a pajta déli falán tátongó lyukban, tekintete a bozótot fürkészte. A bozót távolabb erdıvé növekedett, aztán következett a tó. Art kilépett a malomból, aztán visszabújt a fedezékbe. Hátrapillantott a malomra. Nem látott, nem hallott ott semmit. A nagy ajtónyílásban nem állt senki. S kissé távolabb ott feküdt Greg holtan, keresztben Nancy tetemén. Art kilépett ismét a nyíláson, körülnézett, elmerészkedett a sarokig. Még mindig senki. Semmi nesz. Néhány szajkó cserregett, de nem riadtan: csak veszekedtek. Nem volt mit tenni, futni kellett. Nem maradhat örökre a malomban. Ha pedig a vadász a közelben van, talán a szemközti bozótban, akkor sem fogja egykönnyen eltalálni ıt. A rohanó embert nehéz eltalálni.

Összehúzta magát, s rohanni kezdett, ahogy a seregben tanulta: fölledobálva a testét, sebesen változtatgatva irányát. S addig meg sem állt, míg a bozót össze nem zárult mögötte. Hasra vetette magát, mozdulni alig mert, csak a fejét forgatta: van-e valaki a közelben? Karja ismét lüktetni kezdett, a gyomra fölfordult. És ekkor meghallotta a csónak motorját a sziget déli végénél. S a megkönnyebbülés hulláma futott végig rajta. A motor Kent jelezte, s azt is, hogy Ken nem lehetett a mesterlövész. Nem történt árulás... Ken vele van, ketten állnak szemben egy emberrel. Bár ki tudja, talán többen vannak. Rövidesen megtudják. Leküzdötte fájdalmát és hányingerét, s kúszni kezdett a bozótban, egyenesen a tó felé. Kent figyelmeztetni kell. Talajközeiben maradt, de nem törıdött a szétnyíló-összezáruló bozóttal. Táncolhatnak fölötte a nyírfák és szömörcék, a sőrő aljnövényzeten nem hatol át golyó. Megpillantotta a kikötni készülı Kent. Ken már leállította a motort, s hagyta, hogy a csónak kifusson a partra. Puskája a térdén feküdt, s gondterheltnek látszott. Art nyugodtan szólt oda neki. – Légy óvatos. Valaki lövöldöz ránk. – Maradj ott – felelte Ken. Mihelyt a csónak orra kifutott a kavicsos partra, Ken kiugrott, egyetlen lendülettel kirántotta a csónakot a vízbıl, s berángatta a bozótba. – Mi a fene történt? – Ken látta Art karját, véres ingujját, vörös, nyirkos sávokkal borított kezét. – Jézusom! Csont? – Nem. Rendben lesz. – Ki tette? – Én is szeretném tudni. – Három lövést hallottam. Nagy kaliberő puskából. A szirt felıl. Hát ott bújt meg a fickó. – Hol van Greg? – kérdezte izgatottan Ken. – Meghalt – mondta Art. – Micsoda? Greg? Art elmesélte. Mikor Greg halálánál tartott, eszébe jutott a lyuk Greg homlokán, ahogy hirtelen ott termett az a lyuk, s ahogy Greg meghalt egy mondat kellıs közepén. S a gyomra ismét összeszorult, megint hánynia kellett. Kis híján így járt ı is. Most ı is ott feküdhetne azon a kis szukán. – Vissza kell jutnunk a kunyhóba – mondta Ken. – Talán már lejött a szirtrıl. – Nem maradhatunk ebben az átkozott bozótban.

Valóban nem. Menedékre van szükségük, s a kunyhó erre a legalkalmasabb. Ott az elsısegélyláda, a pia meg a puha, meleg ágy. Fölváltva ırködhetnek. Sötétedésig. – Akkor menjünk – mondta Art. – Közvetlenül a nyomodban leszek. Ha futásra kerül a sor, ne vesztegesd az idıdet. Én majd fedezlek. Kúszni kezdtek, s a kunyhó közelébe értek. Art összehúzta magát. A fejét kissé fölemelve látta a malom tetejét, s fölé magasodva a szirt szürke szikláit. Mozgást nem észlelt, a mesterlövészt nem látta. – Fuss! – kiáltotta Ken. – Most! Art minden erejét összeszedte, s rohanni kezdett a kunyhó felé. Csak tizenöt méterre volt, de Art már félúton érezte, hogy a lába fölmondja a szolgálatot. El fog esni, könnyő célpont lesz belıle. Minden elsötétült elölte, s egy hang ezt kiáltotta: – Kelj föl, gyerünk, föl! Valami nedveset érzett az arcán, s megpróbált fölülni. A kunyhó egyik heverıjén feküdt, és Ken vizes ruhával borogatta a homlokát. – Nyugi. Ne mozogj. Art visszafeküdt, s amint az ismerıs tárgyakat nézte, próbált visszaemlékezni, hogy került a kunyhóba. – Egy ital jót tenne – mondta Ken. Kiment a konyhába, s egy bontatlan üveggel tért vissza. Letépte a fémfóliát, kihúzta a dugót, s jócskán töltött a pohárba. – Tessék. – A poharat Art szájához tartotta. Art ivott, nyelte a whiskyt, érezte, hogyan perzseli a gyomrát. Egy pillanatra hányingert érzett, aztán egyszeriben sokkal jobban lett. Ken vigyorgott, – Elterültél a földön. – Sajnálom. – Nyugi. Senki nem lıtt ránk. Bár magam is ettıl tartottam. Csak ott feküdtél. – Köszönöm. – Nem kell. Nem szeretlek; csak szükségem van rád. – Ken mosolygott, és kacsintott, mintha éppen az ellenkezıjét gondolná. De Art tudta, hogy Ken pontosan azt mondta ki, amit érzett. Ken fütyült mindenkire. De Kennek most szüksége volt rá, neki pedig Kenre. Az életük függött egymástól. – Ki a fene lehet? – kérdezte kétségbeesetten. – Kicsoda? – Nem tudom – felelte Ken. – Hányan lehetnek? – Egy puska lövéseit hallottam.

Art gondolkodni próbált. – Ha ketten lettek volna, most én is ott lennék, ahol Greg – mondta. Mindketten hallgattak. A lövész arcnélkülisége, ismeretlensége csak fokozta a helyzet veszélyességét. Hirtelen megszólalt egy idegen puska, s minden a visszájára fordult. Az imént még pompásan szórakoztak; meglıtték Martint, becserkészték Nancyt, és már-már hozzáláthattak volna a komoly ivászathoz a remekül eltöltött nap után. Talán játszottak volna még egy parti monopolyt – nagyon megnyugtató játék –, és másnap folytatták volna a vadászatot. Most már állatokra,.. Erre valaki rájuk vadászik, ık meg menekülnek. Ken fölállt, óvatosan kinézett a konyhaablakon, aztán visszajött. – Semmi – mondta. Leült, jó messzire a nyitott bejárati ajtótól, és ivott egy pohárral. – Szerinted mit kellene tennünk? – kérdezte Art. – Hát – mondta Ken –, bárki is legyen, bármit is akarjon, el kell kapnunk. Látott minket. Téged biztosan, de valószínőleg engem is. – Elıbb fontosabb dolgunk van – mondta Art. – Igazán? – Eltüntetni a hullákat. – Nem. İ a legfontosabb. – Nézd – makacskodott Art –, nem vádolhatnak gyilkossággal, ha nincs áldozat. Nem érdekel, hogy ki mit látott. Eltüntetjük a hullákat, s akkor csak az ı szava áll a mi szavunkkal szemben. – És ha fényképezett is? – Ennyi kockázatot vállalhatunk – vonta meg a vállát Art. Ken elgondolkozott, és cigarettára gyújtott. – Rendben van – mondta végül. – Tüntessük el Nancyt. – És Greget is – mondta Art. – A mocsárba vele. Eltőnt, és kész. – Aztán Sue majd idejön, az Isten tudja, kivel, és keresni kezdi. – Ken hangja most igazán szemrehányó volt. – És? – húzta föl az orrát Art. – És ha valaki kérdezısködni kezd? – Ki fog neki válaszolni? – Kit érdekel? Nem akarok semmiféle kérdezısködést. Te talán akarsz? Nem volt megoldás. Art törte a fejét, de eredménytelenül. Elıször is ott van Sue, aztán a rendırség, az erdészeti hivatal, egy csomó ember, kutyákkal és helikopterekkel. Miközben ı meg Ken úgy tesznek, mintha segíteni akarnának, és vigyáznak, nehogy fölöslegesen fecsegjenek, s állandóan azon jár az eszük, nem találták-e meg Martin kocsiját vagy Nancy néhány

vércseppjét, amirıl aztán a törvényszéki szakértık megállapítják, hogy nıi vér, vagy mit tudom én. Art nagyot kortyolt a whiskybıl. – Ez igen – mondta. Valami megkönnyebbülésfélét érzett. Majd csak lesz valahogy. Kitalálnak valamit, ık ketten. Ketten vannak egy ellen, és mindketten jó vadászok. S van egy nagy elınyük: jól ismerik a terepet. Senki sem ismerheti ennyire. Senki! – Eltüntetjük Nancyt – mondta Ken –, aztán megkeressük azt a gazembert, és azt is eltüntetjük. Ugyanúgy, ugyanoda. Aztán hazavisszük Greget a golyóval a fejében. Baleset volt. Egy ismeretlen vadász lıtte le. Hallottuk a lövést, de a vadászt nem láttuk. – Csak egy a bökkenı – mondta Art. – A golyó átfúrta Greg fejét. Art maga elıtt látta Greg fejét, a nagy, nyílt sebet a fej hátulján, ahol már haj sem volt, agy sem volt, s úgy tátongott, mint a kikapart, félbevágott kókuszdió. Ken vállat vont. És válaszolt a kérdésre, ami Artot nyugtalanította. – Elég ólom maradt a koponyájában – mondta –, hogy megállapíthassák: nem mi tettük. - Vártak sötétedésig, lesve az égboltot tükrözı tavat, ami elıbb rózsaszín volt, aztán bíborvörös, végül szürkéslila, míg minden fény ki nem aludt, s az erdıre le nem szállt a koromsötét éjszaka. Az égbolton csupán hideg, magányos csillagok látszottak. Várakozás közben szétvágták Art ingét, a golyó ütötte, mély sebre fertıtlenítıt fújtak, majd beszórták sebhintıporral. Ken egy penicillininjekciót is beadott Artnak. – Ki tudja, miféle baktériumok kerülhettek bele? A seb az seb. Inkább egy szúrás most, mint hogy késıbb legyen rá szükséged. – Ken ügyesen bekötözte a sebet, Art pedig bedobott néhány fájdalomcsillapítót, és még egy pohár whiskyt Szüksége volt a tiszta fejre. Mindez idıbe telt. Mikor mindennel végeztek. Art tiszta inget vett, s összeszorította a fogát, hogy föl ne kiáltson, annyira lüktetett a seb. Ken könnyő vacsorát csinált, aztán elégettek egy parafadugót, és bekormozták a kezüket meg az arcukat. Bárki van is a nyomukban, ott bujkálhat a sötétben: jobb, ha ık is minél sötétebbek. – Bezárjuk a házat? – Ha nem zárjuk be, nem fogja tudni, itt vagyunk-e vagy sem. Talán félrevezeti. – De a fickó be is jöhet, míg nem vagyunk itt, és a házban várhat ránk.

Végül a kunyhót mégis nyitva hagyták. A zárt ajtó úgysem állíthatja meg azt, aki igazán be akar menni. Két ügyes kis csomagot készítettek mindazokból a dolgokból, melyekre egy-két napon át szükségük lehet: kötszer Art számára, száraz élelem, ami már vagy hat éve állt a szekrényben szükség esetére, egy váltás zokni, öngyújtók, cigaretta. Fölkötötték vadásztıreiket, és ellenırizték, hogy könynyen elıránthatók-e a hüvelyükbıl. Két kulacsot vittek: az egyikben víz volt, amit bármikor pótolhattak a tóból vagy a patakokból, a másikban whisky. Hajnalban hideg lesz, szükségük lesz egy kis lélekmelegítıre. Nyolckor eloltották a lámpát, s fél kilenckor csöndesen kisurrantak. Ken a konyhaablakon. Art az egyik hálószobaablakon át. A malom délnyugati sarkánál beszéltek meg találkozót, ott, ahol a kettıs ajtó helye volt. A jel erıteljes ujjpattintás volt, s a válasz ugyanaz. Úgy határoztak, hogy különválnak, mert így kisebb célpontot biztosítanak üldözıjüknek, mint ha együtt maradnak. Meg aztán, ez talán meg is akadályozza a vadászt a lövésben: nem mer tüzet nyitni az egyikükre, ha a másik ellentámadásától tarthat. Ken várt néhány percig, aztán megindult a tisztáson át az alig kivehetı bozót felé, ami a kunyhót a malomtól elválasztotta. Kinyújtott keze hamarosan az ágakhoz ért, s kezdte óvatosan széthúzni maga élıtt az aljnövényzetet, átkozva az arcába csapó ágakat meg azt az embert, aki miatt minderre szükség van. Végre kijutott a bozótból, most már csak a malomig kellett eljutnia. Várt, fülelt, nem hallott semmit. Valóban? Nem kellene legalább a patkányok neszezését hallania? Megborzongott, és pattintott az ujjaival. Art válasza olyan közelrıl jött, hogy szinte megijedt. A zaj forrása felé indult, halk neszezést hallott, megérezte a másik ember jelenlétét. – Art? – kérdezte suttogva. – Aha. – Minden oké? – Semmi baj. Hallottál valamit? – Semmit. – Akkor menjünk. Kiléptek a szabadba, eljutottak a malom sarkáig, füleltek, aztán folytatták útjukat a fal felé. Art a malom tetejét tekintette tájékozódási pontnak, úgy próbálta megtalálni Greg és Nancy testét. Óvatosan csúszott le a falról, undorodott a gondolattól is, hogy lába a hullákhoz érhet; óvatosan mozgott. – Megtaláltad ıket? – Még nem.

Art további öt métert tett meg a fal mellett, Ken vállmagasságban követte. Sehol semmi. Art megtorpant. – Mi az? – Nem tudom. – Art most visszafelé tartott a kiindulási pontjához, s most már bátrabban tapogatódzott a lábával. Valami nem stimmelt. – Mi a fene van már? – Ken hangjában ugyanaz a rémült gyanú csengett, amit már Art is érzett. – Nincsenek itt – mondta végül. – Itt kell lenniük. – Ide figyelj, pontosan ott állok, ahol történt. Közvetlenül Greg mellett álltam. Félelmetes! Greg és Nancy teste eltőnt. – Menjünk a fenébe – mondta hirtelen Ken. – Várj. – Art ceruzalámpája fölvillant, a talajt pásztázta. Ken kirántotta a lámpát Art kezébıl és kikapcsolta. – Megırültél? – Megmarkolta Art karját, mire az fölszisszent. A sebesült karja volt az. És Ken átkozódni kezdett, átkozta Artot, átkozta önmagát, a vadászt, mindent. A fölvillanó fény éppen elég volt ahhoz, hogy most ne lásson a sötétben. Másrészt bárki is volt a nyomukban, most észrevehette ıket. Hiába voltak óvatosak addig. Durván a bozót felé lódította Artot. Mikor a bozótba értek, kirobbant. – Idióta! – Vagy te! Legalább tudjuk, hogy nincsenek ott. Legalább tudjuk. – De Art hangja bőntudatos volt. Ken ismét kezdett valamit látni a sötétben. Már kivette néhány hatalmas fa körvonalait. Visszafojtotta a haragját. – Gyerünk – mondta. – Hová? – A csónakokhoz. – Hogy elmeneküljünk? Elment az eszed?! – Nem azért. Aludni. Art elgondolkodott. – Inkább a kunyhóba, és fölváltva ırködhetnénk – javasolta. – Szó sincs róla, – Ken határozottan a tó felé indult. Néhány lépés után hallotta, hogy Art követi. Folytatta az útját. Valahol a környezı, végtelen sötétben egy arc nélküli lény bujkál, aki megölte Greget, és eltüntette Greg meg Nancy holttestét. De miért? Hogy rájuk ijesszen? Vagy bizonyítékul? Vagy hogy Nancyvel fedezze a saját gyilkosságát?

De ki ez az ember? És hol van? Itt kell lennie valahol! De hol?! Ismét mozgást hallott. Art rohant el mellette a kikötıhely felé, pánikban, azzal sem törıdve, hogy zajt csap. Megbarátkozott a gondolattal, hogy a csónakokban fognak aludni, s most már alig várta, hogy az egyik csónakban legyen, és kifusson a tóra, ahol biztonságban lehet. – Várj! – sziszegte Ken. De Art csak csörtetett elıre. Átkozott bolond, gondolta Ken. Követte Artot, s Art neszezése ellenére próbálta meghallani, ha valaki követte ıket. Art elérte a tó partját, s ekkor újfajta nesz hallatszott. Kennek néhány másodpercébe telt, míg rájött, hogy Art nyüszít. Az állati nyüszítés kétségbeesett rémületet fejezett ki. Ken a kikötıhelyül szolgáló kis tisztáson találta Artot, s a tisztást kissé megvilágította a tóról visszatükrözıdı csillagfény. Art a víz szélén térdelt, lehajtott fejjel. Ken nyomban tudta, hogy miért. Nem volt szüksége magyarázatra. De azért tapogatódzott a lábával. A csónak, amit délután kikötött, már csak használhatatlan, fölhasogatott gumidarabok kupaca volt. Odament a fához, ahová Art meg Greg a másik csónakot akasztották. Megérintette a csónakot, s egy hosszú gumicsík hullott a kezére, mint valami kígyó. Nem jutnak ki a tóra. Gumicsónakban nem. Ma éjjel nem. És holnap sem.

H HÚ ÚSSZ Z CSAK TÍZLÁBNYIRA állt, kezében a késsel, s nézte, hogyan állítja talpra Artot Ken. Hallotta halk suttogásukat, s követte ıket a tótól kissé vissza, a bozótba. Veszélyes lett volna most támadni rájuk, akár késsel, akár fegyverrel. Amikor így együtt vannak, nem lehet próbálkozni. A sötétben esetleg sikerül végeznie az egyikkel, de a másik a hátába kerülhet Nem követhet el ilyen hibát. Semmiféle hibát. Azt a két hibát, amit megengedhetett magának, már elkövette: hogy nem találta el Artot, mert túlságosan lassan célzott, amikor Art futásnak eredt. S aztán még utána is lıtt, mint valami kezdı. Teleszkópos fegyverrel képtelenség mozgó emberre lıni, a teleszkópot leszerelni pedig nem volt idı. Engedte hát, hogy elmenjenek. Éjszakára majd elbújnak a bozótban vagy a mocsárban, ami logikus és biztonságos választás. Van ebben valami ironikus. A társaság: a szegény lány meg a fickó a tó fenekén. Hogy is hív-

ták ıket? Átnézte a férfi tárcáját. Martin Clement. Tegnap pedig hallotta, amint Ken – vagy talán Greg volt az? – a lány nevét kiáltotta: Nancy. Csak így. Bár a vezetékneve úgysem számít. Sem az övé, sem másé. Ma reggel az a lány még élt, lélegzett, gondolkodott és reménykedett. Martin is. Kétségbeesetten. S most mindketten szétlıtt fejjel, vízzel telt esttel hevernek a jeges mocsárban az elızı évi megkínzott szerencsétlenek tetemén. Szegény Nancy. Szegény Martin. Hagyta meghalni ıket, pedig megmenthette volna mindkettıjüket. De nem volt szüksége tanúkra, s ha élni hagyja ıket, bizonyára a rendırséggel tértek volna vissza, amire ı nem volt fölkészülve. Még nem. Elıbb alaposan meg kell tisztítani a terepet, el kell takarítania a nyomokat. Nem maradhat semmi nyom, egyetlen vércsepp, egyetlen letört gally, egyetlen ujjlenyomat vagy hajszál sem. A szakértıknek ne legyen mibıl kiindulniuk. Visszaindult a malomhoz, s közben Kenre és Artra gondolt. Látta, mikor Art fedezékbe bújt, miután megsebezte; látta, mikor Ken a partra húzta a gumicsónakot, és találkozott Arttal. Aztán volt egy pillanat, mikor Art összeesett a tisztáson, s azt hitte, most végezhet mindkettıjükkel. Da Ken túlságosan gyors volt. Négyszáz méterrıl a lövés, kivált teleszkópos puskával, idıbe telik. Nem baj: Gregtıl megszabadult, márpedig ı volt az, akivel nemigen boldogult volna, ha kézitusára kerül a sor. Lejött hát a szirtrıl, s mihelyt besötétedett, a kunyhóhoz ment, Eszébe jutott, hogy belıhetne a konyhaablakon, aztán elvetette az ötletet ugyanazért, amiért nem próbálkozott egyszerre mindkettıjükkel a bozótban. Ha az ember biztosan gyızni akar, nem kockáztathat. Vár, amíg különválnak, és nem fedezhetik egymást. Egyenként végez velük. A malomnál valami megérintette a lábát, dacos, ijedt neszezést hallott. Patkányok. Belépett a malomba, s gondosan kimérte és számlálta a lépéseit. Huszonkettı. Megállt, kinyújtotta a kezét, hideg vasat ért. Eddig jó. Kezével a gépet tapogatva öt lépést tett balra, aztán egy felet elıre, s elıbb a bal, majd a jobb lábával lépte át a vastag csövet. Egykor ebben a csıben gız sziszegett, ma már csak rozsdás vasdarab. Átpréselte magát a szők lyukon, lábával kitapintotta a lépcsı felsı fokát, s lement a kémény tövéhez. Milyen közel is volt Nancy, mikor a padló alatt rejtızködött, gondolta. Ha Nancy kinyitotta volna a vasajtót, meglátta volna ıt, s akkor neki kellett volna megölnie a lányt. Késsel. Szerencséje volt. Tudnia kellett volna, hogy a lány a malomban próbál majd elrejtızni, méghozzá éppen ezen a részén. A tavalyi lány is ugyanígy tett. A férfiak egyformán reagáltak a veszélyre. Futottak, eszüket vesztették a pániktól, mint Martin. Vagy a

szabadban próbáltak búvóhelyet találni. A nık ösztönösen valami zárt fészket kerestek. A nık lelkileg képtelenek a futásra. Most nyugodtan fényt gyújthatott. Elıvette a ceruzalámpáját, s a vékonyka fénysugár megvilágította a rozsdás ajtót a kémény tövében. Ezt is kipróbálta már tavaly. Letett a földre egy nagyobb lámpát, az ajtó felé fordítva. Aztán kiment, és körbejárta a malmot, hogy vajon kiszivárog-e a fény. Semmit nem látott. Tavaly a vadászat elıtti éjszakán szintén a házhoz ment, s a hálószoba ablaka elıtt figyelt. Idén képtelen volt erre. A dolog túlságosan fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Ott várt a sötét hidegben a hálószoba ablaka elıtt, fülelt az évenként megismétlıdı szertartásra. Hallotta Ken és Greg nevetését és disznó kiáltásait meg a lány sikoltozását, míg Art el nem hallgattatta. Csak állt és hallgatódzott, s egyszerre csak úgy érezte, hogy Alicia van velük ott bent, nem holmi idegen lány, akit másnap reggel meg fognak ölni. És Alicia sikolt, Alicia éli át a rettegést, az undort és a fájdalmat. Fülelt és emlékezett. Az Alicia szemében fölcsillanó iszonyat, valahányszor csak megkívánta, az asszony nyugtalan, lidércnyomásos álmai, nyögései, melyek úgy hasonlítottak Petey nyögéseire, ha szegény félkegyelmő megijedt valamitıl. Igen, Petey Alicia fia volt. Valószínőleg Ken lehetett az apja, mindeneseire a fiú orra és szája akárcsak Kené. Ezek a hangok most ismét megrohanták. De aztán kegyesen elcsitultak, miközben ı fölfelé tartott a kémény belsejében levı koromlétrán, ahol hajdan a kéményseprık jártak. A létrafokok jól illeszkedtek a falba. Kilencven év múltán, rozsdásan is szilárdan kapaszkodtak az omladozó falba. Egyre följebb kapaszkodott a hideg sötétben. Negyven láb magasban ahhoz a keskeny fa-platformhoz ért, amit tavaly azon a napon szerelt ide, mikor Ken, Greg és Art hazautaztak. Hegymászó falkapcsokat erısített a téglához, s a malom deszkáiból néhányat rájuk drótozott. Hét méterre volt a kémény tetejétıl, s ha kipillantott a kis lyukakon, amiket a falba vájt, beláthatta az egész szigetet. Kitapogatta a hálózsákját. Még hajnalban nyitotta szét és erısítette falkapcsokkal a téglához. Így nem volt miért aggódnia. Belemászott a zsákba, kitapogatta a hátizsákját, cigarettát vett elı, rágyújtott. Ilyenkor Petey is ágyban van már, gondolta, talán éppen a szokásos esti pohár vizét kéri artikulálatlan hangokat adva, s kifejezéstelen angyalarcát az ajtó felé fordítja, mikor Helen belép. Petey Ken házának a vendégszobájában alszik, s ott lesz még holnap éjjel s tán holnapután is, mikor Ken már nem lesz az élık sorában. Nem változik majd semmi, legföljebb Peteynek

nem lesz apja, s továbbra is az az ember fog gondoskodni róla, aki feleségül vette az anyját, s ellátta Peteyt, mióta csak az anyja megölte magát. Ken mindezt nem tudta. Ken ott rejtızött a hideg bozótban, azzal az Art Wallace nevő, mocskos fantáziájú félbuzival. De meg kell tudnia. Holnap vagy azután, mielıtt meghal, meg kell ismernie az egész történetet. S aztán hagyni kell neki egy-két percet, hogy végiggondolhassa. Szippantott még egyet-kettıt, gondosan elnyomta a cigarettát, a csikket zsebre vágta, hogy a dohányt másnap szerteszórja, az apró golyócskává gyúrt papírt pedig valahol az erdıben hajítsa el. Nem tudott aludni. Idegrendszerét maximális éberségre hangolta. Így hát csupán arra használta az éjszakai órákat, hogy egy kissé megpihenjen, és igyekezzen elhessegetni az emlékeket. De az emlékek nem tágítottak. Hallotta az orvos suttogó hangját, aki a halottkém jelenlétében közölte vele, hogy Petey nem az ı fia, s elmondta, hogyan kényszerítették Aliciát a szülei a házasságra, s hogy szenvedett szegény éveken át a bőntudattól, míg meg nem háborodott. Alicia, akit annyira szeretett, a szelíd, gyönyörő Alicia, bezárva az intézet kopár elkülönítıjébe, míg valami ostoba fickó – vagy angyal? – ott nem felejtett egy bırszíjat, amire fölakaszthatta magát. A patkányok megélénkültek: érezték odalent a szagát meg az ennivaló szagát, megpróbáltak fölkapaszkodni a kémény sima falán, és visszapotytyantak. Mindenesetre elterelték a figyelmét a múltról, hát ıket figyelte, míg karóráján meg nem szólalt az ébresztı. Már majdnem hét óra volt, s még mindig sötét. Elıvette zsákjából az ennivalót, rágta a száraz, ízetlen kétszersültet, s vízzel öblítette le a kulacsból. Fázott. A hideg, mint valami tompa fájdalom, a csontjaiba hatolt, nem menekülhetett elıle. De az a két gazember is fázik, és ami még rosszabb, fél. Hamarosan észlelte a közeledı reggel jeleit. A kémény száján át belátszó, éjszakai feketeség határozottan szürkülni kezdett. Eszébe jutott, hogy egy ideje nem látott csillagokat, és eltőnıdött, vajon felhıs vagy tiszta lesz-e az idı. Míg nem lesz világosabb, míg meg nem pillantja a napot vagy a gomolygó felhıket, nem tudja megmondani. A felhıs idı jobb lenne. Hővösebb lenne, igaz, de nem süt a szemébe a nap lövés közben, nem is verıdik vissza a fénye a puskáról. Összecsomagolt, ellenırizte a puskáját, a hosszú teleszkópot pedig abba a zsebbe csúsztatta, amit nadrágja bal szárára varrt. Kilesett az egyik kémlelılyukon, szemügyre vette a vidéket. Az idı megváltozott. Véget ért az ısz. Az égboltot fátyolfelhık borították, jó magasan. Néhány nap múlva a felhık alábbszállnak, havazni fog. Beköszönt a tél.

Szemét a lyukhoz tapasztotta. Függıleges és vízszintes irányban egyaránt kilencven fokos szögben látott. Látta a kunyhót, a tisztást körülötte egészen a tóig, s a kunyhót a malomtól elválasztó bozótsávot. A közvetlen közelben pedig a malom mohos, omladozó tetejét. Sehol emberi mozgás. Néhány kacsa húzott el alacsonyan – egyetlen szélfuvallat –, s eltőntek. İk zárták az idén a délre vándorló madarak sorát. Átmászott óvatosan a kémény túlsó oldalára, és egy másik lyukon kukucskált ki. Innen az erdıt látta meg a szirtet, ahonnan az elızı nap Gregre lıtt. Senki sem volt ott, de tudta, hogy rövidesen lesz. Ha eddig még nem jöttek volna rá, majd csak rájönnek, hogy onnan lıtt. S a kíváncsiság oda fogja hajtani ıket. Fölmásznak megnézni, nem hagyott-e valami nyomot, s megtalálják a kilıtt hüvelyt, amit a sziklarepedésbe dugott. Kiszedik – nem lesz könnyő munka –, s kénytelenek lesznek megállapítani, hogy a sajátjuk, ı az erdıben szedte föl. Elıször azt fogják hinni, talán ı is ugyanolyan kaliberő puskát használ. De rövidesen vissza fognak emlékezni lövéseinek mély visszhangjára. Az emlékeik pedig megsúgják nekik, hogy a szemük hazudik. S ekkor rájönnek, hogy a hüvelyt ı tette oda, hogy ıket bosszantsa. Úgy tesznek majd, mintha nem lennének idegesek, pedig igencsak idegesek lesznek, hál' Istennek. A cigarettacsikket is meg fogják találni. Ken egyik csikkjét. Elıször azt hiszik majd: ı is ugyanolyan márkát szív; késıbb mindketten eltöprengenek, hogy ki ismeri ıket ilyen jól. S zavaruk egyre nagyobb lesz. A gyötrı gondolatok elterelik a figyelmüket túlélési esélyeikrıl. Ki vadászhat rájuk; ki ismeri a szokásaikat, a puskáikat, a cigarettájukat? Mit tudhat még? Hibát követtek volna el anélkül, hogy tudnák? Van valami olyasmi az egyikük múltjában, amirıl a másik nem tud, de ok a személyes bosszúra? Tehetetlenül bámulnak majd egymásra, mindent végiggondolnak, és nem jutnak semmire. S éppen ezért nem lesznek képesek keményen harcolni. De mielıtt fölmennének a szirtre, visszamennek a kunyhóba. Art sérült. Nyilván vittek magukkal gyógyszert, de Art ösztönös vágyakozása a biztonságra majd talál valami megfelelı ürügyet, hogy rábeszélje Kent a viszszatérésre. Art városi ember, ezért a kunyhó egy erıd biztonságát nyújtja neki, fölbátorítja. Ismét a kémény másik oldalára ment, kilesett, és várt. Nem kellett sokáig várnia. Látószögének legszélén, jobbra, hirtelen megmozdult egy ezüstnyírfa koronája. Ken jelent meg a kunyhó mögött, lekuporodott, puskája tüzelésre készen. Vagy tíz másodpercig maradt így, aztán a biztonságot nyújtó kunyhóhoz ment. Zihált, a falhoz hátrált. Art bukkant föl, ugyanilyen óvatosan, sebesült karja felkötve, másik kezében a

puska. Kenhez futott, s ırködött, míg Ken bemászott a házba. Aztán beadta a puskáját, és Ken segítségével gyorsan bemászott ı is. Várt. Ha akkora lyukat mert volna fúrni a falba, amin kifér a puskája csöve, teleszkóp nélkül is lelıhette volna mindkettıjüket. De a lyuk gondolatát még az elızı évben elvetette. Észrevehetik. A kémény csak megfigyelıhelynek jó. Negyedórán belül a konyha kéményébıl füst szállt föl. Nyilván vizet melegítettek vagy fıztek. Tehát egy darabig bent lesznek. Leült, cigarettázott, s szándékosan nem gondolt semmire, nem tervezgetett, nem mérlegelte az esélyeket. Már eddig is túl sokat gondolkodott. Néha jobb, ha rögtönöz az ember. S nem gondolt Aliciára sem, úgy nem, ahogyan az elızı éjjel. Inkább fölidézte a szerelem édes zsibbadását, amit akkor érzett, valahányszor Alicia szemében fölcsillant valami érdeklıdés az ı dolgai iránt, meg amikor olyan gyönyörő volt – a nevetés ritka pillanataiban. Már régen képtelen volt halottnak látni Aliciát, visszaemlékezni a sápadt, eltorzult arcra az intézet steril hullaházában, meg az iszonyú pillanatra, mikor megértette, hogy most már meg sem próbálhat segíteni neki. De megtett-e mindent Aliciáért? Nem tudta, és ez fájt a legjobban. Türelmetlenül fölállt. De már majdnem kilenc óra volt, mikor észlelt valamit. Ismét kijöttek a házból, Art elöl, Ken a hátsó ajtón. Borotváltan, megmosakodva. Art át is öltözött. Frissnek és harcra késznek látszottak. Csodálatos, hogy mit tehet a meleg étel meg az ital az emberrel, aki az elızı éjjel szemhunyásnyit sem alhatott. Nekem sem ártana az ilyesmi, gondolta. Igen, miért is ne? Sok dolga lesz. Valószínőleg élete legkimerítıbb napja elıtt áll, nem lesz egy perc nyugalma sem. Miért ne lehetne elıbb része egy kis kényelemben? Figyelte, hogyan tőnnek el az erdıben. Ken rövidesen a malom nyugati oldalán bukkant föl, ahol Nancy és Greg meghalt. Még egyszer ellenırizte, nem követtek-e el valami végzetes hibát az elızı este. Artot nem látta, de Kent nem veszítette szem elıl, míg a férfi el nem indult a szirt felé, éppen ahogy ı eltervezte. Ekkor lemászott. Némi kockázatot vállalt, hiszen nem látta Artot, de föltételezte, hogy Art keletrıl kerülte meg a malmot, és az északi erdıben fog találkozni Kennel. Elıbb azonban – mert ilyesmire csak a bolondok gondolnak – a bozótban fog várakozni. Kent fedezi, miközben a malmot figyeli. De ez csupán formaság. Art nem sokáig fog várakozni. Mert a sebtıl mostanára már nyilván belázasodott, s így nem lesz türelme a katonás

formaságokhoz. Vár egy kicsit, aztán ı is fölmegy a szirtre. Neki ez tovább fog tartani, mint Kennek, legalább harminc percig. Odafönt aztán mindketten biztonságban érzik majd magukat, legalább egy órát eltöltenek. Így neki rengeteg ideje marad. A kémény tövénél gondosan becsukta a rozsdás ajtót, s elsöpörte lábnyomait a mohos főrészporban. Fölment a malomba, megállt a rozsdás gépek között, körülnézett. Sehol senki. Ken és Art nem gyanakodott a malomra. A malom északi oldalán egy ajtónyílásban félig nyitott ajtó maradványa lötyögött. Onnan lesett ki úgy, hogy ıt ne láthassák, s nyomban megpillantotta Artot. Ott állt, ahogy számított rá, éppen a mögött a bükkfa mögött, amely Greget rejtette el Nancy elıl, s minden különösebb érdeklıdés nélkül nézte a malmot. Visszament a malom déli oldalára, átmászott a palánkfalon tátongó lyukon, s megindult a bozót felé. Halkan lépegetett, de esze ágában sem volt kúszni. Ken most fölnéz a szirtre, háttal áll, Art elıl pedig eltakarja a malom. A kunyhóhoz ment, a bejárati ajtóval próbálkozott. Nyitva volt. Belépett, s mindenesetre bezárta maga mögött az ajtót. A konyhában föltette a kávét. Harminc perc múlva lezuhanyozva, frissen borotválva ült a nagyszobában, iszogatta a kávéját, és sonkás rántottat evett. Egyszer-kétszer kiment a konyhába, s puskájának teleszkópját a szirt felé fordította. Idınként mozgást látott. A lövéshez túl keveset – nem álltak föl –, de eleget ahhoz, hogy tudja: ott vannak. Tudni akarta, mikor indulnak el lefelé. Mert akkor gyorsan kell cselekednie. Nagy utat kell megtennie, mielıtt leérnek.

H HU USSZ ZO ON NE EG GY Y MIRE A SZIRT CSÚCSÁRA ÉRTEK, Art karja elviselhetetlenül szaggatott, szeme pedig csillogott a láztól. Ken tudta, hogy gyorsan mag kell találniuk az emberüket, és végezni vele, aztán pedig Artot orvoshoz kell vinni. A penicillin nem használt semmit. A szirt gerincét borító szikla- és kıdarabok között addig másztak, míg olyan helyet találtak, ahol lentrıl nem láthatták meg ıket, ha nem álltak föl. Megpihentek, kifújták magukat. Art elıvette a gyógyszereit, és bevett

egy fájdalomcsillapítót. Nagyot húzott a whiskybıl, aztán odaadta a kulacsot Kennek. Ken a fejét rázta. – Inkább te se igyál annyit. – A kunyhóban Art már bedobott egy fél pohárral. – Talán rám másképp hat, mint rád – próbált vitatkozni. De azért eltette a kulacsot. Ken vizsgálni kezdte a terepet. – Járjunk a végére – mondta. Art követte a példáját. Reggel komolyan összevesztek. Art nem akart a szirtre menni. Ken igen. – Csak találunk ott valamit – mondta Ken. – Mit, például? – Egy névjegyet, amin aranybetőkkel áll a neve és a címe. Honnan a pokolból tudjam? – Ken maga sem tudta, mit találhatnak a szirten. Talán csak arra akart kézzelfogható bizonyítékot találni, hogy üldözıjük emberi lény, telve gyöngeségekkel. Aztán arra is volt egy parányi esély, hogy a magasból megpillanthatják az emberüket. Ezért vittek magukkal látcsövet. Elıbb óvatosan félrehajtották a faleveleket, ujjaikkal tapogatták a száraz füvet, sziklarepedésekbe pillantottak. A cigarettavéget Art találta meg. Fölemelte. – Nézd meg. – Én is ezt szívom – mondta Ken. – Talán éjjel behatolt a házba, és kilopott néhány cigarettát a zsebedbıl. – Nem túl valószínő. Újabb nyomokat kerestek, és ismét Art volt a szemfüles. Mindkét késre szükségük volt, hogy elıbányásszák a hüvelyt. Jóval alattuk szorult be a sziklák közé. Ken megszagolta. A rézen még érzıdött az elégett lıpor csípıs szaga. Nemrég lıhettek ki. – Remington 23. Mint az enyém – mondta Art. – És Gregé. – Igen. – Talán nem is az övé – mondta Ken. – Hogyhogy? – Talán valóban a tied. – Szóval én fölrohantam ide, lelıttem Greget, aztán visszarohantam, és meglıttem magamat – mondta keserő gúnnyal Art. Ken nem veszítette el a türelmét. – Szóval, az az akárki fölszedhette valahol az egyik kilıtt töltényhüvelyedet, és idetette, hogy azt higgyük, az övé. – Eszébe jutott annak a pus-

kának a mélyen mennydörgı visszhangja, amit hallott. Ha az emlékezete nem csal, az a fegyver sokkal nagyobb kaliberő, mint a 25-ös. – Vagy csak hogy idegesítsen minket – tette hozza. – Én nem 25-öst hallottam. Art a cigarettavéget bámulta. – Nem is az volt – mondta lassan. – Az jár az eszemben – folytatta –, hogy így állhat a dolog a cigarettával is, – Ha pedig így van – felelte Ken –, akkor meglehetısen jól ismeri a szokásainkat. – Túlságosan is jól. Hallgattak, s mindketten ugyanazon törték a fejüket. Ki lehet az? Valóban ismerıs, aki mindent gondosan eltervezett? Vagy rémületükben félreértik a helyzetet? Valóban egy hidegvérő gyilkos vadászik rájuk vagy csupán egy ırült, aki leadott három lövést, és elmenekült? És viccbıl eltüntette Greget és Nancy t? És a töltényhüvely meg a cigarettavég ugyanilyen tréfa? Vagy elképzelhetı más lehetıség is? Hogy ugyanolyan fickóval állnak szemben, mint saját maguk, aki rájött, hogy mi az igazi élvezet? – Mikor Greg két évvel ezelıtt Mississippiben járt – mondta hirtelen Art –, részt vett egy niggervadászaton. Legalábbis azt mesélte. – Az mi? – A helybeli klub néhány beszeszelt tagja egy délután rávette a sheriffet, hogy adjon a kezükre néhány hosszú börtönbüntetésre ítélt niggert az egyik munkacsoportból. Aztán széteresztették ıket a mocsárban néhány csajjal együtt, akikkel elıbb még etyepetyéltek egy kicsit. Talán azoknak a rokonai közül végzett valaki Greggel. – Hülyeség – mondta Ken. – Ez Mississippiben történt, és a fickók niggerek voltak. – Igazad lehet – mondta Art. Megint hallgattak. Kenben valami hidegség motoszkált. Végigfutott a hátán, le a veséjébe, a combjába, s most ismét fölfelé kúszott. Gondolatai újra és újra visszatértek a cigarettavégre meg a hüvelyre. Ezeket szándékosan tették ide, ehhez nem fér kétség. Akár normális, akár ırült az illetı, arra akarja ıket kényszeríteni, hogy úgy gondolkodjanak, ahogy ı, hogy szem elıl tévesszék a teendıiket, hogy értelmetlenül egy helyben topogjanak. Mit számít, hogy kicsoda a gazember, és miért teszi? Motiváció? Na és? Meg kell találni a fickót, és le kell puffantam. Meg sem szabad várni, hogy megszólaljon. Aztán szétrugdosni a fejét, ha már megdöglött.

Artra pillantott, aki távcsövével a nyílt vizet fürkészte a sziget és a szárazföld között. Art visszafordult, elkapta a tekintetét; olvasott a gondolataiban. – Elszúrtunk valamit valaha is? – kérdezte. – Biztos, hogy nem? – Nem szúrtunk el semmit – mondta meggyızıdéssel Ken. – És ha mégis – tette hozzá –, mit számít az már. De bármilyen eltökélt volt is, a kérdés nem hagyta nyugodni. Mikor a kezébe kapta a látcsövet, végiggondolta, mi történhetett. Az elmúlt hét év alatt valamelyikük csak elkövethetett valami hibát. Greg, Art vagy ı maga. Talán berúgtak egy este, és fecsegtek. Vagy valamelyikük beszélt álmában, és a feleség hallotta. Aztán az a feleség elmondta egy másik feleségnek, aki teljesen ártatlanul továbbadta valakinek, akinek véletlenül nagyon is sokat jelentett. S ez a valaki egyhamar rájött, hogy kettı meg kettı az négy. Mindig ebbıl van a baj. A legapróbb dolgokból. De vissza az elsı kérdéshez! Ki lehet ez a valaki? Miféle ember? Miért nem ment egyszerően a rendırségre? Ez ırület! Nem szabad gondolkodnia. De mikor cigarettára gyújtott, már tudta, hogy mégis gondolkodni fog. S a gondolatok kínozni, gyötörni fogják ıt is meg Artot is, míg eszüket nem vesztik. És ha megölik azt a valakit, akkor is tovább törik majd a fejüket, mert az a valaki már halott lesz, és nem tud magyarázatot adni. Art meghallotta az öngyújtó kattanását, megérezte a füst szagát, s nyomban hátrafordult. – Megırültél? – Jézusom! – Ken csak most vette észre, hogy mit is tesz. Gyorsan elnyomta a cigarettát. Ha a fickó lentrıl lesi a szirtet, ahogy ık a szigetet, a legkisebb füstcsík is áruló lehet. Art a tavat nézte. – Vajon mit csinált a csónakjával? – Mibıl gondolod, hogy van csónakja? – Senki sem vágna neki a tónak csónak nélkül. Ilyen idıben. – Csak ha menekülnie kell – mondta Ken. – Igen. És kétségbeesett. Mint mi, gondolta Ken, de nem mondta ki. Artnak nem kell tudnia, hogy mit érez valójában. Art pánikba esne. Pedig szüksége van rá, amíg lıni tud. De lassan megfogalmazódott benne valami. – Volna egy lehetıségünk. – Micsoda?

Ken elhallgatott. Art kevésbé fog megijedni, ha maga jön rá. És rá is jött, hamarosan. – Lelépni? – Nem olyan nehéz – mondta Ken. – És az asszonyok? – kérdezte némi habozás után Art. Most mi a fenét akarsz velük? – gondolta Ken. Mindenki tudja, hogy Artnak mi a véleménye Patrıl. De csak ennyit mondott: – Az enyém túl fogja élni. A srácok is. – Aztán eszébe jutott, hogy Art nem beszélt a gyerekekrıl. – Hová mennénk? – kérdezte Art – Elıször Kanadába. Aztán Dél-Amerikába. – És ott mit csinálunk? Állunk majd az utcasarkon, és kéregetünk? Ken Artra bámult, s eszébe jutott, hogy Art kérdései mennyire bosszantották Greget. De ı nem veszítette el a türelmét. – Tudok pénzt szerezni Kanadában, méghozzá sokat. És nem tudja meg senki. – Tudta, hogy Art is tud. Folytatta. – Greg szerint Dél-Amerika üzleti szempontból nyitott terület. Art arcán kételkedés látszott. – Az sem biztos, hogy a fickó még mindig itt van – mondta. – Nem száz százalékig biztos. – Ha nincs már itt – mondta lassan Ken –, akkor kell csak igazán szednünk a lábunkat. Vagy az ı diszkréciójára akarod bízni magadat? – Várjunk huszonnégy órát – motyogta hosszú szünet után Art. – İ sem Isten. Induljunk ki abból, hogy itt van még, és el tudjuk kapni. – Bírni fogod? – Talán. Bírnom kell, nem? – Oké – mondta Ken. – Akkor keressük meg a csónakját. Art szája halvány mosolyra húzódott. – Ez ma az elsı jó ötleted. – Maradj mellettem – mondta Ken. Lepillantott a sziget északi csücskére. Onnan indulhatnának, külön utakon, a part mentén. De jobb, ha közel maradnak egymáshoz: az egyikük a parton, a másik az erdıben, talán tíz méterre, és fedezi a másikat. Így kivédhetik a rajtaütést. Elmagyarázta az elképzelését Artnak. – Jó ötletnek látszik – mondta Art. Elıvette a kulacsot, és jót húzott a whiskybıl. Állat, gondolta Ken. Te leszel az oka, ha lelınek mindkettınket. Annyit piálsz, hogy nem tudsz majd vigyázni.

– Te mész a parton – mondta. – Ott könnyebben tudsz mozogni. Én fedezlek. – Hol kezdjük? – A mocsár keleti végénél. A szikláknál. – Gyerünk. – Nem lenne jobb, ha külön mennénk? Igaza van, gondolta Ken. A szirt meglehetısen kopár; két ember együtt nagyon is feltőnı. Hüvelykujjával nyugatra mutatott. – Te menj azon az oldalon. Én itt megyek le. A szikláknál találkozunk. – Ujjpattintás? – Madárfütty. Szajkó. Egyszer, aztán vársz, majd kétszer. – Vigyázz magadra. – Te is. Art kihúzta a kendıbıl sérült karját, és négykézláb, összekucorodva mászott át a szirt gerincén. Hamarosan elérte a sőrő erdıbe vezetı, meredek, bozótos lankát. Ken megvárta, amíg eltőnik. Szemétláda, gondolta Ken, de nem gyáva. Arra gondolt, hogy némelyik lány mennyire undorodott Arttól, s elmosolyodott. Art igazán értette a módját, hogy más férfiakat is lebeszéljen a nıkrıl. Jól tették, hogy bevették a buliba. Mennyit nevettek együtt az elmúlt években. İ is mászni kezdett a szirten, az ellenkezı irányba. Száz méteren át a domboldal alig lejtett kelet felé, s ez volt a legcsupaszabb oldal. Nehéz dolga volt. Inkább ott kellett volna lemennie, ahol fölment, a déli oldalon. De most már késı. Artnak esetleg valamiért délnek kell fordulnia, vagy elfárad, és a rövidebb utat választja, meghallja, hogy ı arra tart, és a puskájához kap. Szépen végezhetnének így egymással, s üldözıjüknek nem lenne több gondja. Ha ugyan itt van még. Errıl legkésıbb kora délutánig meg fognak bizonyosodni. Ken megpillantott egy sekély vízmosást, ami éppen alkalmas rejtekhelynek látszott. Nem lesz valami kellemes, de túléli. Még egyszer körülnézett, belehasalt a vízmosásba, és elindult. Nem akart a veszélyre gondolni. Csak a rájuk váró feladatra meg a viszonylagos biztonságot nyújtó erdıre, ahová most az útja viszi.

H HU USSZ ZO ON NK KE ET TT Tİ İ

MIRE ART A SZIRT TÖVÉHEZ ÉRT, olyan hányinger fogta el, hogy le kellett ülnie. Öklendezett, s a néma erdı forgott a szeme elıtt. Ki ne dobd a taccsot, mondogatta magának, erre nincs idıd. A hányinger elmúlt, de Art teljesen kimerült, és csupa víz volt. Mozdulni is alig volt ereje, pedig legalább félórai kemény munka várt rá. Az órájára pillantott. Tíz óra öt perc. Fél tízkor indult lefelé. Hol lehet Ken? Nyilván ı is most ért le. Mindig is Ken volt a keményebb kettıjük közül. Ideje indulni, gondolta. Most vagy soha. Mert úgy határozott, hogy kiszáll. Miközben beszélgettek Kennel a szirt tetején, egyszerre megértette, hogy milyen könnyen leléphet. Ha Kent a szigeten hagyja csaléteknek, s ı átkel a szárazföldre anélkül, hogy az üldözıjük észrevenné, egyhamar nem veszik észre, hogy eltőnt. Ha ugyan észreveszik egyáltalán. Ken talán gyanakodni fog rá, de azt is hiheti, hogy az üldözıjük csöndben végzett vele útközben, és eltüntette a holttestét. Ken kénytelen lesz ezt hinni. Viszont legalább huszonnégy óráig nem fog lelépni. Ebben Art biztos volt. Ken nem lesz hajlandó vállalni a vesztes szerepét, mert attól tart, hogy Art mégis elıkerülhet élve. Minden attól függ, hogy hol a gyilkos. Bár valójában ez sem számít. Ha nem fürkészi állandóan a vizet a sziget és a szárazföld között, egyáltalán nem valószínő, hogy észreveszi ıt. Ezért nyugodtan meg is próbálhatja. Csak az idı számít. Art görnyedten s amilyen gyorsan csak tudott, elindult a nyugati part felé. Az erdı itt meglehetısen ritkás. Meg-megállt tehát, s alaposan körülnézett, hogy ne érhesse váratlan támadás. Pontosan tíz óra harmincöt perckor érte el a tavat; ott feküdt elıtte a sok száz méternyi iszapos, szürke víztükör, melyet csak itt-ott tarkított néhány csipkés szélő zátony vagy halott fa. A víz hımérséklete úgy fagypont körül lehetett. Art lecsavarta a kulacs tetejét, s dacosan jó nagyot kortyolt a whiskybıl. Hát ennyit Kenrıl, gondolta, meg a nagyképő véleményérıl a piával kapcsolatban, amit ugyan nem mond ki, de látszik rajta. Talán Ken tud jobbat a hideg ellen? Bedugaszolta a kulacsot, s ismét úgy érezte, hogy most vagy soha. Mindegy, milyen hideg lesz a víz, majd a túlsó parton átmelegíti a futás. A mozgás melegít. A szárazföld partjától a régi vasútvonalig mindössze három és fél mérföld az út az ökörcsapáson. Csak el kell jutnia a rozsdás sínekig, aztán ki kell bírni még tizenhárom mérföldet, s kiér az autóútra. Tavaly vadászott arrafelé, s az ökörcsapáson ritka a bozót, könynyen járható. A vasútvonal pedig salakágyra épült, amit az erdı az évek

során sem tudott teljesen benıni. Mihelyt elhagyja a tó körzetét, nem kell olyan bozóttal számolnia, ami komolyan akadályozhatná a mozgásban. Meztelenre vetkızött, csupán a csizmát hagyta magán, s ruháit egyetlen batyuban a puskájára kötötte. Belépett a vízbe. A tó hidege fájdalmasan hasított a lábába. Ilyen hidegre azért nem számított. Várt. Nem tudta megszokni. Belegázolt derékig, a lába csúszkált, vigyáznia kellett, hogy el ne essen. Megállt, hátranézett az erdıre. Semmi sem mozdult. Csak egy-egy szajkó vagy szılırigó füttyentett a csupasz ágak között. Más semmi. Istenem, de hideg! Melegebb nem lesz, jobb túl lenni rajta. Mellig alábukott, az oldalára fordult, megfeszítette minden izmát a hideg ellen, s puskáját a víz fölé tartva, tempósan oldalazva úszni kezdett. A part lassan távolodott. Egy idı után az ujjai egy zátony durva füvét érintették. Leengedte a lábát és megkapaszkodott a fedezéket nyújtó zátonyon, s míg félretolta a zöld gizgazt, lába megcsúszott egy víz alá süllyedt fatörzsön. Várt. Egész testét rázta a hideg. Nem tudott uralkodni a testén. Fölkapaszkodott a zátony mindent eltakaró, zöld füvébe. A levegıt elıször melegnek érezte, aztán a víznél is hidegebbnek. Kinyitotta a kulacsot. Jézusom, minek spórolni? Lélegzetet sem véve, egyetlen kortyintásra kiitta a maradékot. Legalább fél pohárnyi volt. Az egyszerre lenyelt nagy mennyiség égette, fölfordította a gyomrát. Félretolta a vízben úszkáló szemetet, egy kis vizet öntött a szájába, s ismét mondogatni kezdte magának: gyerünk, most vagy soha. Visszaereszkedett a jéghideg vízbe, és Martinra gondolva azt mondta magának: ha az a girhes alak kibírta, kibírom én is. Milyen sokáig bírta, s még meg is verte Kent a végén. Úszott tovább, a keze újabb zátonyhoz ért, de úgy döntött, hogy nem áll meg. A sziget most már határozottan távolabb volt. Talán már félúton jár vagy annál is messzebb. Egy ritmusban lélegzett a karcsapásaival, s uralkodni próbált a fájdalmán, mert sebesült karját szinte perzselte a hideg. Vagy az erıfeszítés, amivel a puskát a víz fölé tartotta? Dobja el a puskát? Nem, meg kell tartani. Sosem lehet tudni. Medvével találkozhat vagy elvadult kutyákkal, amilyeneket tavaly láttak. Meg aztán a ruháit is a puskára kötötte. Karcsapás, lélegzés, karcsapás, lélegzés. Aztán újra. Újabb zátonynak ütközött, s egy pillanatra megtorpant, lihegve. Az erılködéstıl – no meg a whiskytıl – ismét elfogta a hányinger. És megállíthatatlanul hányni kezdett. Undorítóan édes whisky ömlött a szájából meg az orrából, forró whisky és epe. Megpróbálta összeszorítani a fogát, hogy ne csapjon zajt. De

nem sikerült. Csak hányt és hányt, s közben teljes erejébıl a zátonyba kapaszkodott, hogy le ne merüljön. És fura módon, éppen ebben a pillanatban vette észre a könnyein át, hogy már csak ötven yard van hátra. Eleresztette a zátonyt, de túlságosan gyönge volt. Nyomban alámerült, puskástól és ruhástól, le a fenékre, míg keze iszapba és kemény sziklába ütközött. Nagy nehezen fölállt. Prüszkölve indult a part felé. Még háromszor merült tik. Elejtette, aztán megtalálta a puskáját. Egy víz alatti tuskó mély, nyílt sebet hasított a térdén. S mikor partot ért, elıször a feje érte a kemény agyagot. Szinte várta, hogy kilépjen valaki a bokorból, és megölje. Várta a lövést, s megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet. Vajon észleli-e még az agy, hogy hol találta el a testet a golyó? Talán egy fél másodpercig még igen, ami éppen elég ahhoz, hogy az ember tudomásul vegye, hogy a lövés halálos volt, s hogy az örökkévalóság elıtt már csupán egy tizedmásodpercnyi, utolsó rémületre van idı. A halálból nem jött vissza senki, hogy beszámoljon errıl az érzésrıl. Még azok a sebesültek sem tudtak visszaemlékezni rá, akik hosszú másodperceken át voltak eszméletlenek. Talán a sokk kitörölte az emléket az agyukból. A mocsárból egy kacsa szállt föl, átrepült a bozót fölött, majd leereszkedett a tóra Art háta mögött. Art nem látta, csak hallotta a madarat, érezte ahogy a víz megrezdült az úszóhártyás lábaktól, hallotta, ahogy a madár szárnya verdes, mint az izgatottan lüktetı szív. Ismét érezni kezdte a hideget. Egy pillanatra megfeledkezett róla. Most újra végigcsapott a testén, mint valami viharos szél. Kelj föl, és menj! Sikerült. Menj! Ha mész, élni fogsz. Leült, hogy megnézze sebesült térdét. Látta a tépett húst, amirıl a víz lemosta az elsı vért, s a friss vér még nem kezdett szivárogni. A seb már sajgott. De nem volt idı bekötözni. Itt semmiképpen. Ilyen jól látható helyen. Ha túljut a patakon, be az erdıbe, majd fölöltözik. Útközben majd megszárad. Elindult a parton, kissé távolabb a víztıl, félig a bozótban. Elıször erısen bicegett, aztán megszokta, és gyorsabban haladt. Egyszer megállt, és visszanézett a szigetre. Néhány varjú szállt le lustán körözve a szárazföldhöz legközelebb esı nyugati parton, s megtelepedtek néhány fán. Mellette egy cinege röpült föl a főbıl, leszállt egy nyírfára, s a párját hívta. Elérte az agyagos partszakaszt s az agyag után a keskeny homoksávot. Vizes csizmája törte a lábát. Ki kell majd csavarnia a zokniját, mikor fölöltözik. Egyre gyorsabban haladt az ezüstös fatönk felé, ami azt a helyet jelölte, ahol lelıtte Martint. Attól néhány méterre kezdıdik az ökörcsapás. Futni nem tudott, de elég gyorsan bicegett. A partvonal kezdett elmaradoz-

ni mögötte, mezítelensége ellenére sem fázott már, szinte ujjongani kezdett. Menni, menni, menni. Az ökörcsapáshoz, aztán öltözz föl, szárítsd meg a lábad. Aztán végig a síneken. Nem pusztulsz bele, ha az éjszakát az erdıben kell töltened. És idejében találsz orvost, nem kapsz vérmérgezést. S közben törd a fejed, hogy hol találhatsz pénzt és menedéket. Majdcsak lesz valami. Most kezdıdik csak a szép élet. Kanadában vagy DélAmerikában, ahol önmaga lehet végre, nem kell szerepet játszania. Távol Pattıl. Ahol azt teheti, amit akar. Csak most menni, menni, menni! A kis patakhoz ért. Itt halt meg Martin, az az ostoba kis fajankó, mert nem volt annyi esze, hogy elképzelje: valaki itt is várhat rá. Martin átgázolt a patakon, amikor a nevét hallotta. Megfordult, és az elsı két golyó szétvitte a fél arcát, a második kettı pedig száz apró darabra hasította a szívét és a tüdejét. Martinnak nem volt elég esze, hogy még néhány száz yardon át óvatos legyen. Ezért kellett meghalnia. Ugrálva, bicegve, sérült lábát kímélve gázolt bele a patakba. – Art! A hang éles, hangos volt. Még egy fél lépés. Aztán önkéntelenül megfordult. Egy másodperc, még egy. A teljes kétségbeesés. Mintha gyökeret vert volna a lába a patakban. Nem tudott sem megszólalni, sem megmoccanni. Egy izmos, sötét hajú férfi – akit nagyon is jól ismert – lépett elı a kı mögül, ı ugyanonnan lıtt Martinra. A férfi célzásra emelte kétcsövő Holland and Holland Magnum puskáját. – Az útnak vége, Art – mondta mosolyogva. Szürke szeme mozdulatlan volt. Art látta a férfi mosolyát, komor arcát, szemét, a puskát, az erdıt a férfi háta mögött, érezte a lábai körül a csobogó patakot, s a kép mozdulatlanná merevedett, mikor hirtelen fölismerte a férfit. Aztán a semmi. Paul Wolkowski lövése kissé alulról fölfelé, a nyakán találta el Artot. A lövés ereje valósággal fölkapta, majd kivetette a túlsó partra, ahová igyekezett. Wolkowski eleresztette a ravaszt. Zsebre tette a két töltényt, amit olyan ügyesen tartott bal keze hüvelyk- és mutató-, mutató- és középsı ujja között, melyeket gyorsabban be tudott tölteni, mint ahogy más fölhúzza a ravaszt. Nincs szükség újratöltésre. Egyetlen lövés elég volt. Art feje a gaz között hevert, s a talajt meg a közelében álló két fa törzsét vér borította. Az idı pedig hideg volt, rövidesen itt a tél, s nem lesznek legyek és bogarak,

hogy eltüntessék a nyomokat. Legalább félórai munka vár rá. Ez nem volt betervezve. Átkozta a helyzet iróniáját. Hiszen éppen azért jött ide, hogy ilyesmire ne legyen szükség. Megfogta Art egyik lábát, s a testet behúzta a patakba. Így már jobb. A hideg víztıl könnyebben alvad a vér. Art nyitott szeme gyermeki értetlenséggel meredt rá. Wolkowski belelépett az arcába, aztán egy nehéz követ tett rá. Kenre gondolt. Ken talán hallotta a lövést, s kijön a sziget nyugati partjára, hogy megnézze, mi történt. Ha távcsöve van, az veszélyes lehet. Egy másik nehéz sziklát dobott Art hasára, így a test lesüllyedt, s messzirıl nem látszott. Elvette Art puskáját a rákötött, vizes ruhákkal együtt, s kivett a zsebébıl néhány kétszersültet. Bement az erdıbe, leült, a hátát egy fának támasztotta, mert érezte, hogy a feszültség oldódásával egyszeriben elfáradt. Kettıvel végzett, egy még hátravan. A legnehezebb. Akkor hagyta ott a kunyhót, mikor ezek ketten lefelé indultak a szirtrıl. Ki tudja, miért, de megérezte, hogy az egyik pánikba fog esni. Ken nem az a fajta, aki meggondolatlanul cselekszik vagy társak nélkül, akiket dirigálhatna. Tehát Art lesz az, s ezért addig kell átjutnia a szárazföldre, míg Art le nem ér a nyugati partra, ahonnan megláthatja. Gyorsan átvágott az erdın, s elıszedte a csónakját, jól tudva, hogy milyen kockázatot vállal. Nem tudhatta biztosan, hogy Art mennyi idı alatt ér le a szirtrıl. Sebesült karja nyilván hátráltatni fogja. A kockázatot tehát érdemes vállalni. Minél meszszebb van egymástól a két fickó, amikor az egyikkel végez, annál veszélytelenebb az ı helyzete. Keményen evezett. Partot érve a csónakot nyomban behúzta a bozótba, s minden erejét összeszedve, megállás nélkül futott az ötven méterre levı mocsárig. Ott úgy-ahogy elrejtette a csónakot, s visszament lesni a tavat. Éppen hogy sikerült a dolog. Art már a parton állt, készülıdött az átkeléshez. Várt, és arra gondolt, hogy Art teljesen védtelen lesz, mihelyt kiért a vízbıl. Megölhetné anélkül, hogy Art valaha is rájönne, ki lıtt rá. De ennek a megoldásnak voltak hátrányai. A tónak azon a részén még ideiglenesen is nehéz elrejteni a testet, hiszen nincsenek odakészítve súlyok, hogy lehúzzák, ha pedig köveket dob rá, elszabadulhat és fölmerülhet. Márpedig a testet lehetıleg a vízben akarta elrejteni, mert ha a partra húzza, minden csupa vér lesz, s a nyomokat el kell tüntetni. Ráadásul Ken is megláthatja ıt, ha a lövés zajára lejönne a partra. Mindezt végiggondolva jutott eszébe a patak, ahol Martin meghalt. Hát persze. Az az ideális hely. Ha Art hasába lı, a test a patakba zuhan, ahol könnyen és gyorsan el lehet rejteni. A nyomokat, ha lesznek, ráér sötétedés után eltüntetni.

Mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Art Martin útvonalát fogja követni. Éppen úgy fog gondolkodni, mint Martin. Minek kínlódjak a bozóttal, ha futhatok a parton? Nyugat felé a mocsár állja az útját. Az ökörcsapás pedig – és nyilván azt akarja elérni – a patak mellıl indul. Ha olajra akar lépni, nyilván még sötétedés elıtt minél messzebb akar kerülni. A legrövidebb utat fogja választani. Wolkowski a bozótból figyelte a szigetet. Életnek semmi jele. De talán Ken éppúgy rejtızik és figyel, mint ı. Viszont van annyi elınye, hogy megláthatja Kent, ha az ostoba módon mégis át próbálna kelni. De Ken nem lesz ilyen ostoba. Ken ott marad, ahol van, és töpreng azon az egyetlen lövésen, és végül szembe kell néznie azzal a kétségbeejtı gondolattal, hogy Art halott, föl nem támaszthatja. Meg kell értenie, hogy egyedül maradt, nincs, aki segítene rajta. Persze ennek is vannak hátrányai. Ha Ken rájön, hogy ı lesz a következı, veszélyesebb lesz, mint valaha. A sarokba szorított állat ravasz és kiszámíthatatlan, s olyasmit is meg mer kockáztatni, amit normális körülmények között nem. Gondolkodott. A munka utolsó harmada nehezebb lesz, mint az elsı két harmada együttvéve. Mélyen befúrta magát a bokorba, száraz leveleket kapart maga köré. Hideg van, hosszú lesz a várakozás napnyugtáig. Az órájára pillantott. Tizenegy óra huszonöt perc. Az ébresztıt beállította tizenegy harmincötre. Tíz perc. Becsukta a szemét. Pihenhet így egész nap: tíz percet alszik, aztán tíz percet a tavat lesi, vajon nem követi-e el Ken mégis azt a hallatlan ostobaságot, hogy átkel. Kavarogtak a gondolatai. Annyi dolga van még, s a szürke égbolt azt jósolja, hogy nagyon kevés ideje lesz rá. El kell takarítani Art nyomait, el kell tüntetni a testét. Gregét is. És végül Kent. Fáradt volt, sokkal fáradtabb, mint szabad lett volna. Lebecsülte a fáradtságot, ami komoly hiba volt. Valójában már a szigeten kellene lennie, Ken nyomában, s mielıbb végezni az egésszel. Da váratlan dolog történt. Art szökni próbált. İ azonban fölkészült erre is. És ezzel a gondolattal elaludt.

H HU USSZ ZO ON NH HÁ ÁR RO OM M

MIHELYT MEGHALLOTTA a lövést a szárazföldrıl, Ken nyomban tudta, mi történt. A puska mély hangja elárulta, hogy ki az áldozat. Tudta, hogy Art halott. Üldözıjük egyszer már elhibázta, de másodszorra nem hibázott. Nem is hibázhat egy olyan ember, aki háromszáz méterrıl kilyukasztja Greg fejét. Az ilyen hidegfejő és kitőnı céllövı. Az pedig, hogy észrevétlenül közelítette meg ıket, s túljárt mindkettıjük eszén, mikor mindketten a legéberebben figyeltek, egyben azt is jelentette, hogy a fickó rendkívül tapasztalt erdıjáró. Ken egy kis lucfenyıerdıben állt a szirt lábánál, s a gerincén meg a végtagjain végigfutott a hideg. Mióta lehet itt a gazember? Talán már tavaly is itt járt, hogy földerítse a terepet? Hidegvérrel kémkedett utánuk? Mert az világos, hogy a fickó ördögien módszeres. Mintha mindent elıre elpróbált volna. Két nappal ezelıtt, azon az éjszakán, mikor Nancyvel voltak, vajon megleste-e ıket, hogy aztán másnap hozzálásson a gyilkoláshoz? Csak egy lehetett a válasz: igen. Mint ahogy egyetlen válasz van arra is, hogy miért nem mentette meg Martint és Nancyt. Nem akart tanúkat. Rémítı következetességgel várt. Megvárta, míg kiélvezték Nancyt, megvárta, míg megölték Martint, megvárta Nancy halálát. Amikor pedig már tiszta volt elıtte az út, hozzáláthatott a maga dolgához. Elıbb Greg, aztán Art, kitervelten, szándékosan, mint egy átkozott gép. Most pedig ı a következı, az utolsó. S utána a gazember, bárki legyen is az, nyilván megpróbál eltüntetni minden nyomot, és eltőnni. Helen, Pat és Sue – mivel a férjeik nem térnek haza – majd elmennek a rendırségre, s a rendırség kiszáll majd a szigetre erdészekkel és kutyákkal megerısítve, aztán jönnek a szakértık is, és az egész környéket fölforgatják. Addigra leesik a hó. Legföljebb azt tudják majd megállapítani, hogy a kunyhóban nı járt. Nem lesznek árulkodó cigarettavégek, töltényhüvelyek, se vér, se lánc, se bilincs, minden főszál a helyén. A gumicsónakok súlyos motorjaik köré csavarva a mocsárba kerülnek a holttestekkel – köztük az övével –, hogy belesüllyedjenek a mély ingoványba, mint minden egyéb, amit valaha is odadobtak, ahol nem érheti el ıket semmiféle szonda vagy horog, amivel a kíváncsi rendırök esetleg próbálkoznának. Az egyik fenyı tetején egy varjú kezdett rikoltozni. De Ken nem is hallatta. Számára megállt az idı. Csupán rémítı víziójának egyenes vonalú logikája kötötte le. Nem történik semmi, gondolta, csak három ember – Greg, Art meg ı – elmegy vadászni, mint minden évben, és eltőnnek. És eltőnik még két ember, Martin Clement és Nancy Stillman Garyból, Indiana államból, ami innen sok száz kilométerre van. De ıket soha senki

nem fogja összefüggésbe hozni Greggel, Arttal és ıvele. Még akkor sem, ha Martin kocsiját megtalálják. A terv százszázalékos. İt is meg fogják gyilkolni, mint Greget és Artot, és a gyilkosa számára ı tette lehetıvé, hogy megússza a dolgot. A helyzet iróniája hirtelen kijózanította Kent. Meghallotta a varjút a fa tetején, érezte a saját légzését, szívverését meg az enyhe szellıt. Magához tért, és gépiesen tenni kezdte, amit érzése szerint tennie kellett. A sziget nyugati oldalára ment, s a fák fedezékében maradva szemügyre vette a szárazföldet. Természetesen senkit és semmit sem látott. Ken üldögélt a bozótban, s megpróbált Art gyilkosának a fejével gondolkodni. A fickó megsejtette, hogy Art szökni próbál. Átkelt a szárazföldre vagy még elızı éjjel, vagy míg ık lefelé tartottak a szirtrıl. Végigment a parton addig a pontig, ahol Art szokott végezni az áldozataival, a tóba ömlı patakig, egészen a régi ökörcsapás kezdetéig, ahonnan Art könnyen eljuthatott volna a sínekhez és a szabadsághoz. Ez a legjobb hely a gyilkolásra. Szinte nem is látható, s a menekülık itt szoktak megfeledkezni az óvatosságról. Art maga mondta. Krisztusom, van valami, amire ez a fickó nem gondolt? Ken lassan visszament az erdıbe, de csupán megszokásból volt óvatos. Szilárdan hitte, hogy üldözıje még a szárazföldön van. A kunyhóhoz ment. Látta, hogy a zuhanyt használták és a borotvafelszerelését is. A konyhában piszkos serpenyıt, kávéscsészét, tányért, kést és villát talált. Meg egy cédulát: „Kösz. Viszlát.” Ken kibontott egy whiskysüveget, és ivott. Leginkább a cédula izgatta föl. A fickó olyan biztos a dolgában, hogy eszébe sem jut, hogy Ken még eljuthat a rendırségre a cédulával. Talán túlságosan is magabiztos? Annyira magabiztos, hogy el lehet csípni? Vagy hogy hibát követ el? Ken a fejét törte. Harcolni vagy menekülni? Mit is mondott Art, ez a hülye? Várjunk huszonnégy órát. Jól van, ı vár. És Art azt is mondta: ı sem Isten. Jól van, nem az. Hanem emberi lény, aki nem okosabb, nem jobb céllövı, nem különb vadász, mint ı maga. Vele is meg lehet küzdeni, mint bárki mással. A gondtalan élet lehetısége többet jelent, mint állandóan bujkálni Dél-Amerikában. De sötétedés után nem maradhat a kunyhóban. Mintha akváriumban lenne. De aludnia kell! Vissza kell mennie a dombra a mocsárban, ahol az elızı éjszakát töltötték Arttal. Hacsak nem történik valami szerencsétlen véletlen, az a legbiztosabb hely. Az üldözıje reggel valószínőleg ismét a kunyhóhoz jön. A túlságosan magabiztos emberek ilyenek. Elfelejtik, hogy rájuk is leselkedhet veszély. Hány vadásszal történt meg, hogy meglıttek,

de elhibáztak egy disznót vagy oroszlánt, azt hitték, hogy az állat elmenekült, és mikor másnap óvatlanul visszamentek a helyszínre, az állat megtámadta ıket. Tudta, hogy van ideje. A fickó sötétedésig a szárazföldön marad. Így hát megborotválkozott, vizet melegített, lezuhanyozott, vacsorát fızött, átöltözött, néhány takarót és még egy dzsekit tett a zsákjába, megtisztította a puskáját, megtöltötte a kulacsát, összekészítette a teleszkópját, kését meg mindent, amire valószínőleg szüksége lehet, beleértve egy egyszemélyes nejlonsátrat, amit egész kicsire össze lehet hajtani. Késı délután távozott. Belülrıl bezárta a spalettákat, bezárta az ajtót is, és eltette a kulcsot. Ha be akar jutni a fickó, dolgozzon. Igen óvatosan jutott el a mocsárig. A halvány fényben megpillantotta a fát, amit egy vihar döntött a vízbe. Lépegetni kezdett rajta, aztán mikor a fa lemerült, csak ment tovább a bokáig érı vízben, míg ahhoz a ponthoz nem ért, amivel szemben, alig egy méterre, ott volt a nagyobbacska domb. Jól megvetette a lábát a csúszós talajon, aztán beleugrott a sötétbe. Négykézláb, de szárazon és épségben ért földet. Aztán várt. Az erdıben csak az éjszakai szél susogott. Még húsz percig fülelt. Mikor már biztos lehetett a dolgában, halkan széthajtogatta és fölverte a sátrat, mindenfelıl beborította fővel, aztán bemászott. Senki nem támadhat rá a sötétben, még akkor sem, ha tudná is, hogy hol van, ami nagyon valószínőtlen. Az elızı éjjel Arttal gödröt ástak maguknak, hogy a testük a domb felszínénél mélyebben legyen. Ha valaki ma éjjel rá akarna támadni, annak csónakon kell jönnie, vagy föl kell másznia egy fára, s ı ezt mindkét esetben észrevenné. Biztonságban van. Ken kimerülten álomba zuhant. Hajnaltájban Helenrıl álmodott. Helen rájött a dolgaira, és veszekedett. Az arca olyan ocsmány volt, mint egy patkányé, a foga kiállt, a szeme öszszeszőkült. Artikulátlanul sipákolt, egyre inkább patkányra hasonlított. Aztán Greget látta, szemei közt kis lyukkal. Álmában lövést is hallott. Hevesen dobogó szívvel ébredt. Volt már valami kis fény. Hajnalodott. A sziget nyugati végén izgatott varjak röppentek föl. Az álmában hallott lövés valódi lett volna? Gyorsan összehajtotta a sátrat. Ketten lennének? S az egyik lelıtte volna a másikat? Baleset történt? Vagy az üldözıje betolakodókkal találkozott? Vagy ez is a lélektani hadviselés része? Hogy lövéssel ugrasztja ki ıt az ágyából, álmában is bombázza az idegeit.

Összecsomagolt, elrejtette zsákját a főben, és kilopakodott a mocsárból. A part vonalát követte. Mire a kikötıhelyhez ért, ahonnan tisztán láthatta a kunyhót, fölkelt a nap. Az égbolt ismét szürke volt, a felhık alacsonyan úsztak. Szél fújt. A kunyhó nyitott ajtaja becsapódott, majd ismét kinyílt. Üldözıje leszedte vagy letörte a lakatot. Vajon bent van-e? Ken a földhöz lapulva közelebb mászott. Már a bozót közepén járt, félúton a malom és a kunyhó között. Meg sem állt, míg meg nem hallotta az ajtó panaszos nyikorgását. ahogy a szél csapkodta. És ekkor megértette. Ez volt hát a lövés. A fickó szétlıtte a zárat. Most már látta is. Várt. Egy madár szállt le a tornácra, s teljes nyugalommal csipegetett valamit. Persze ez nem jelent még semmit. Elbújhat valaki a ház belsejében is, például a sötét hálószobában. Azt hitted, meglepheted, gondolta Ken, de megint ı szedett rá. Átkozódott, harapta az ajkát, s megpróbált kitalálni valamit. Hogyan változtathatsz egy épületet csapdává az ellenség számára? Ez nem háború. Nem hívhatja a tüzérséget. És ekkor megszólalt a kunyhóból az a határozott, erıteljes hang. – Jó reggelt, Ken. Itt a vége, azt hiszem. Én lıttem. Azt hiszem, ideje, hogy befejezzük. Emlékszel még Alicia Rennickre? Én vagyok az a fickó, akihez feleségül adták. A hang elhallgatott. Aztán folytatta, szenvtelenül, tárgyilagosan. Bárki is ez az ember, nem fél. – Természetesen azt hittem, hogy a gyerek tılem van. Mikor rájöttünk, hogy a gyerek szellemileg teljesen visszamaradott, Alicia nem tudta elviselni a bőntudatot, nem bírt a szemembe nézni, lassan megtébolyodott, s végül néhány évvel ezelıtt megölte magát. Várnom kellett egy kicsit, míg bosszút állhattam rajtatok. Rajtad, Gregen és Arton. – A hang fölnevetett. – Nem olyan könnyő megszabadulni a hozzátok hasonló gazemberektıl úgy, hogy semmi nyom ne maradjon. Faluról a ti környéketekre kellett költöznöm, össze kellett járnom veletek, hogy megismerjem az életeteket, a szokásaitokat. Ken jobb karjába beleállt a fájdalom. Úgy szorította a puskáját, hogy görcsöt kapott a keze. Ki a fene ez? Alicia Rennick. Hiszen az régen volt. És nem is ölték meg. No jó, a csoportos szex, úgy látszik, nem volt az ínyére. Vádaskodni is próbált, de hazaküldték. Ez a fickó ırült. Az ember nem öl csak azért, mert a feleségét helybenhagyták egyszer, még mielıtt elvette volna. – Csak tavaly szereztem tudomást a vadászvakációtokról – folytatta a hang, – Követtelek titeket ide, és láttam, mit csináltatok azzal a szıke fiú-

val meg a lánnyal. És megértettem, hogy semmit sem változtatok. Ugyanaz a história, mint Aliciával. Megfőszerezve a vadászattal. Nem tudtatok leszokni róla, igaz? Ken ajkáról majdnem fölszakadt a kiáltás: Aliciát nem mi öltük meg; ı végzett magával. De hallgatott. Emlékezett erre a hangra. Kínzóan ismerıs volt. Hallotta már. Mikor? Mostanában? És a hang szinte csevegve folytatta: – Vicces, hát nem? Hogy éppen a legelsı esetért kell megfizetnetek. – Elhallgatott, aztán folytatta. – Most meghalsz. Ahogyan Greg és Art. Megöllek. – És elhallgatott. Egy szélfuvallat becsapta az ajtót. A madár elröpült. Újabb fuvallat, s az ajtó ismét kinyílt. Ken ugyanezt a fuvallatot érezte csuromvizes hátán. Most tehát már tudja az okát. És a fickó ott van bent, a kunyhó sötétjében, bárki is az. A hang váratlanul ismét megszólalt. – Jó reggelt, Ken. Itt a vége, azt hiszem. Én lıttem. Azt hiszem, ideje, hogy befejezzük. Emlékszel még Alicia Rennickre? Olyan természetesen hangzott, hogy Ken csak ekkor jött rá, hogy hangfelvételt hall. A kunyhóban, valahol a sötétben, egy gép beszélt. Nem ember, hanem magnetofon. Egy magnetofon kötötte le a figyelmét, terelte el a figyelmét az emberrıl. Úristen, de akkor hol van az az ember? Itt. A háta mögött. Egy puska érinti a tarkóját. Kenbıl kiszakad a zokogás. Hátrapördül. – Ne! Senki sem volt a háta mögött. Se ember, se puska, csak egy törött faág. A kunyhóból szinte derősen duruzsol a hang: ...Várnom kellett egy kicsit, míg bosszút állhattam rajtatok. Rajtad, Gregen és Arton. Nem olyan könnyő megszabadulni a... El innen. Ne gondolkozz. Ne hagyj neki idıt, hogy utolérjen. El. Ken gyorsan mozgott, igyekezett minél jobban összehúzni magát, és mozgatni a fejét. Bármelyik pillanatban, bármelyik irányból rátámadhatnak. Úgy feküdt ott és hallgatta a szalagot, mint egy kiscserkész, hagyta, hogy üldözıje idıt nyerjen, elıkészítse a csapdát. Ostoba bolond! Ostoba! Hol a pokolban lehet? A tópartra ért, és megállt. A szöveg már érthetetlen volt, de még mindig hallotta a géphangot, amit idırıl idıre elnyomott a száraz levelek zöreje a szélben vagy a csupasz ágak zörgése. De hol lehet az az ember?

A kunyhóban? Mögötte? A tisztáson túl a bozótban? Vagy megint fönt a szirten? Jól van. Ezt a játékot ketten is játszhatják. S a jeges félelmet dacos elszántság söpörte félre. Nagyon óvatosan kúszni kezdett a bozóton át, a malom felé. Mikor a malom keleti oldalához legközelebb esı ponthoz ért, megállt és hátranézett, nem követték-e. Aztán mély lélegzetet vett, fölállt, és futásnak eredt. Nem csattant puska, nem hasított belé fájdalom, nem találta el golyó. Csodával határos módon elérte a malmot, s a malom tövében a földre vetette magát. Hinni sem merte, de jól gondolta. Nem támadták meg. Biztonságban volt. Pillanatnyilag. Belesett a fapalánk egyik hasadékán a félhomályos malomba. Nem látott semmit. Csak a rothadó padlót, és a túlsó sarokban a régen rozsdásodó gızgép körvonalait. Oda vágyott, a vasak közé. Ahol figyelhet és várhat. Ahol valóságos kis erıd veszi körül, ahonnan idırıl idıre ellenırizheti a környezı tisztásokat, s ahová visszavonulhat. És éjszakára lemehetne a gépterembe, ahová a lányok szoktak. A patkányok nem zavarják. Próbaképpen kissé megnyomta a palánkot. Benyomhatná, de a reccsenés az árulója lehet. El kell jutnia a legközelebbi ajtóhoz, ami az északi oldalon van. - Nem baj, ismeri a malmot és ismeri a szigetet, nála jobban senki sem ismerheti egyiket sem. Ez az a fegyver, amivel üldözıje nem rendelkezik. Továbbra is a földhöz tapadt, s fél szemmel a bozótot figyelte, a tisztás túloldalán. Az északkeleti sarokhoz ért, ismét belesett a malomba. A malom most is csöndesnek és üresnek látszott. Guggolva kerülte meg a sarkot, tüzelésre készen tartva a puskáját. Ha van ott valaki, az övé lesz az elsı lövés. S amikor erre gondolt, már lıtt is, mert volt ott valaki.

H HU USSZ ZO ON NN NÉ ÉG GY Y A fickó tíz méterre állt tıle, vagy két méter távolságra a malom falától. Ken olyan gyorsan tüzelt, ahogyan csak tudott, s vak dühében hét golyót eresztett az alakba. A harmadik lövésnél már diadalmasan ordított. Húsca-

fatok repültek szerteszét, a fölhasadó ingbıl kilátszott a gerinc, recsegtek a bordák. Abbahagyta a lövöldözést. A tár kiürült. Már nem ordított, hanem harsogva, gúnyosan, bosszúszomjasan nevetett. A testet meg akarta rugdosni, leköpni, bemocskolni, apró darabokra tépni. Soha nem érzett édesebb érzést. Puskáját újra töltve megindult. Aztán megtorpant. A diadalmámor egyszeriben rémületté változott, mikor az agya is fölfogta, amit látott, de nem akarta elhinni. A test még mindig állt. Lassan ment, megfeledkezett a csöndes tisztásról és a bozótról, de arról is, hogy észrevehetik. Észrevette a malom ereszérıl lelógó kötelet, amivel a test a hóna alatt volt átkötve, és már azt is tudta, ki az. Greg. Szeme és szája nyitva. A lábánál két döglött patkány hevert. A testben lakmározhattak, amikor Ken lıtt. Az egyiknek teljesen levitte a fejét a golyó. Ken csak bámult, aztán föltámadt benne a félelem, s betámolygott a malomba. Zokogott. Megpróbálta visszafojtani a sírást, mert tudta, mekkora zajjal jár. Aztán égy idı után – örökkévalóságnak tetszett – összeszedte magát. Greg ott volt kint. Látta a lábát. A malom csöndes és békés volt. Hirtelen vad szomjúság hasított belé. A szája meg a nyelve száraz volt, mint a tapló. A kulacsát pedig a mocsárban hagyta, mert arra számított, hogy majd a tóból iszik. Le kell szednie Greget. Valahogy föl kell jutni az ereszhez, vagy föl kell állni valamire, és leoldani a kötelet. Nem bírta elviselni a test látványát. Meg kell bolondulni tıle. Ez történik majd velem is, gondolta. Éppen úgy fogok vigyorogni, mint Greg. Fülelt, hallotta a patkányokat neszezni. Mikor akaszthatták ide Greget? Most, miközben ı a kunyhónál volt? Vagy a múlt éjjel? És miért? Hogy rálıjön, s ezzel elárulja magát? Vagy hogy csak ráijesszenek? Mindkettı sikerült. Ken megtörölte a homlokát, és káromkodott. Teljesen kiborult. Kis híján lelövette magát. De miért nem lıttek rá? Hol az üldözıje? Hol lehet? A gépezet árnyékában bújik meg? A rozsdás, hideg vasak meg a rothadó főrészpor között? A géphang ismét megszólalt, szinte belerobbant a csöndbe. – Jó reggelt, Ken. Itt a vége, azt hiszem. Én lıttem. Azt hiszem, ideje, hogy befejezzük. Emlékszel még Alicia Rennickre? Én vagyok...

Gondolkodás nélkül lıtt. Olyan gyorsan, hogy az agya nem tudta fölfogni, amit látott. Ahogy Greg esetében történt, most is elıbb lıtt, csak aztán gondolkodott. Nem gondolt sem az esetleges támadásra, sem bomlott idegeire, sem arra, hogy milyen ostobán teljesíti annak az embernek az akaratát, aki meg akarja ölni ıt. Csak lıtt. A hangra. A magnetofon ott feküdt a tágas malom kellıs közepén. Ügyes és drága kis szerkezet volt, ami szinte tökéletes hangminıséget biztosított, sercegés és nyávogás nélkül. Az elsı lövés a korhadt padlót érte a magnetofon alatt, és a szerkezet fölröpült tıle. A másik két lövést a még mindig beszélı, lefelé pottyanó masinára adta le. A magnetofonból haszontalan ócskavas lett Krómozott mőanyag vacak. Megfordult, s most a néma gızgépre lıtt – Gazember, gyere ki. Megöllek. A lövés visszhangja messzire szállt, a csivitelı madarak elhallgattak. Nem jött válasz. – Gyere elı! Neszezés hallatszott. Egy ijedt patkány bújt a padlódeszkák alá. Ken utánalıtt, aztán újratöltött. Átkozott, kísérteties hely. El kell tőnni innen. De nem arrafelé, ahol Greg van. Várjunk csak. Errıl lenne szó? Hogy a nagy, kettıs ajtón menjen ki, és ott kapják el? Hohó, apuskám. Hülye vagyok, de nem annyira. Ken halkan a malom délkeleti sarkához futott, s egy erıteljes rúgással eltávolította az egyik faldeszkát. Kibújt, és hason kötött ki a fagyos földön. Aztán – miközben az eséstıl összehorzsolt arca, keze és lába sajgott – föltápászkodott, és rohanni kezdett a bozót felé. Földre vetette magát, és sokáig feküdt a vastag avarban, várt, lihegett, fülelt, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Az elıbb megijedt. Nem baj, mindenki követ el hibát. De most már másként lesz. Másként kell lennie! Több iszonyat nem várhat rá. Látta Greget, ez volt a legrosszabb. Meg a magnó. Valaki elhozta a kunyhóból a malomba. És ı ott volt egész idı alatt, és nem látott, nem hallott semmit. Elıször is meg kell nyugodnia. Üldögélt néhány percig, átgondolta a dolgot. Nem engedi, hogy ijesztgessék. Dacolni fog az üldözıjével. Ezért elıször is visszamegy a kunyhóba. Elvégre a kunyhó az övé, vagy nem? İ építette, ı fizette a költségeket. Joga van akkor használni, amikor akarja. Nem azé az ırülté, aki meg akarja ölni ıt. Éjszaka ı alszik ott, gondosan bezárkózva, nem az üldözıje.

Ken Frazer fölnézett az ólomszürke égre. A szél elült. A fák merev ágai nem mozdultak. A madarak, a civakodó szajkók, a cinegék hallgattak. Hamarosan havazni fog. Csak egy kis ideig kell kitartania, és minden rendben lesz. Mert a lelke mélyén egy vigasztaló gondolat kezdett ficánkolni. Ha a legrosszabbra kerül a sor, ha nem tudja megölni a kínzóját, ha szöknie kell, még mindig van remény. Bárki ölte is meg Greget és Artot, nyilván éppúgy el akarja tüntetni a nyomokat, ahogyan ı Martint és Nancyt meg a többieket. Most, hogy Art és Greg halott, hazudhat, méghozzá félelem nélkül. A rendırség nem kaphatja ıket rajta egymásnak ellentmondó vallomásokon. Az ı szava áll szemben egy másik ember szavával. Nem mondhatná azt, hogy látták, mikor a fickó megölte Nancyt, de nem tudja, hogy a holttest hol lehet? Nem okozhatna-e nehéz perceket az üldözıjének, éppen úgy, ahogyan az neki? Amit ı mond, azt biztosan elhinnék. Családos ember, négy gyereke van. Azt is elhitték, amit Alicia Rennickrıl mondott. Kúszni kezdett, vissza a kunyhóhoz. Gyorsan, meg-megtorpanva átrohant a tisztáson, néhányszor belıtt a sötét nappaliba, aztán belépett. Odabent befészkelte magát az egyik sarokba, lövésre készen tartva a puskáját. Semmi nesz, sehol senki. Lassan leengedte a puskáját, leült, rágyújtott. Csuromvíz volt. A hang a konyhából hallatszott. – Jó reggelt, Ken. Itt a vége, azt hiszem. Én lıttem. Azt hiszem, ideje, hogy befejezzük. Emlékszel még Alicia Rennickre? Én vagyok... A meglepetéstıl mozdulni sem tudott. A hang csak mondta a magáét. Végre rájött, hogy ez nem lehet ugyanaz a magnetofon, amit az imént szétlıtt. Ez egy másik masina, egy másik szalaggal. Vagy maga az ember? – Gyere ki. A hang folytatta. – Alicia nem tudta elviselni a bőntudatot, nem bírt a szemembe nézni, lassan megtébolyodott, s végül néhány évvel ezelıtt megölte magát... Ken kétszer lıtt, aztán a konyhába rohant. A magnetofon – pontosan ugyanolyan, mint a másik – a konyhaasztalon volt. – Faluról a ti környéketekre kellett költöznöm, össze kellett járnom veletek, hogy megismerjem az életeteket, a szokásaitokat... Ki a fene lehet ez? Néhány perccel ezelıtt még itt kellett lennie.

Ken csak állt, s próbálta fölismerni a hangot. Tudta, hogy ismeri. De hol és mikor találkozhattak? A bejárati ajtó csikorgott a szélben. Megfordult, odakapta a puskát. Senki. Visszatért a magnetofonhoz. A gép tárgyilagosan fejezte be az üzenetet. – Vicces, hát nem? Hogy éppen a legelsı esetért kell megfizetnetek. Most meghalsz. Ahogyan Greg és Art. Megöllek. Fölvette az asztalról a készüléket, kikapcsolta, s csak ekkor jutott eszébe, hogy robbanószerkezet is lehetett volna benne. Újabb hibát követett el. Csönd. A nap további részét a kunyhóban töltötte. Várt. Idırıl idıre kilesett a kémlelılyukakon, amiket a spalettákba lıtt. Késı délután, mikor sötétedni kezdett, eltorlaszolta a bejárati ajtót – egy ágyat tolt elé a hálószobából, aztán egy szekrényt, a nehéz ebédlıasztalt. Mikor a bútorok már egymáson voltak, keresett magának egy sehonnan sem belıhetı pontot, s puskájával a kezében lekucorodott néhány párnára. Nagyon hosszú éjszaka volt, hosszabbra emlékezni sem tudott. Idegesen szunyókált, nem mert mélyen elaludni. Egyszer arra ébredt, hogy már biztosan hajnalodik. Csak tizenegy óra volt. Ismét lidérces álmot látott, ı meg Greg meg Art viháncoltak egy csomó lánnyal egy motelban, de aztán az egyik lány vicsorgó férfivá változott, aki puskával fenyegette ıket. Teljesen éber pillanataiban hallotta az éjszakai szél neszezését, a víz csobbanását a tóparton, a szélben megnyikorduló fákat. Megpróbált valami határozott tervet kialakítani, de egyre kevesebbet foglalkoztatta a kérdés, hogy hogyan végezzen kínzójával. Egyre többet viszont az, hogyan menekülhetne el. Hogy Dél-Amerikába megy vagy haza, egyenesen a rendırségre, azt ráér eldönteni. Most az a kérdés, hogyan kelhetne át a jéghideg vízen anélkül, hogy lelınék? Vajon az üldözıje is ezen töri a fejét, s a tavon fogja várni a csónakjában, kezében nagy kaliberő puskájával? S ı olyan védtelen lesz a vízben, mint a pézsmapatkány vagy a meglıtt szárnyú kacsa? És egy másik kérdés. Vajon az üldözıje hol hagyta a csónakját? Ha kioson a kunyhóból, és alaposan körülnéz, nem találhatná-e meg? Ettıl a gondolattól nyomban jobban érezte magát, és mély álomba merült. Mikor fölébredt, fénycsíkok szőrıdtek be a zárt spaletták lyukain meg az eltorlaszolt ajtó alatt. Pocsékul érezte magát. És hideg volt. De végre határozott. Nem maradhat itt tovább. Megkeresi a csónakot. Ha nem találja meg estig, sötétedés után megkockáztatja az átkelést. Nem próbál harcolni

a gyilkos ellen. Inkább megszökik. Hiszen rövidesen havazni fog. S a hóban nem tud nyomtalanul mozogni. El kell tőnnie, mielıtt havazni kezd. Elhúzta a bútorokat az ajtó elıl, kitaszította az ajtót, s az árnyékba húzódva kilesett. Sehol senki. Sem a tónál, sem a bozótban. És a szirten? Az ajtó maradványai mögé lapulva fölpillantott. Nem lehet megállapítani. Akár ott is lehet, elbújva a főben meg a sziklák közt, mint ı meg Art. Teleszkóppal. A célkereszt nyomban megállapodna rajta, ha egy pillanatra is megáll. Bárki is az, Greget éppen a szemei közt lyukasztotta át. Fölkészült a futásra. És ekkor megpillantotta a zsákját. Ott feküdt a tornácon, az ajtó mellett. Az éjjel valaki elhozta a mocsárbeli titkos búvóhelyrıl, és idetette. Ez rosszabb volt a magnetofonnál. Rosszabb volt Gregnél. Azt jelentette, hogy minden mozdulatát követték vagy kitalálták. Bénultan, émelyegve bámulta a zsákot. Miért tették ide? Csak azért, hogy megırjítsék. Hogy annyira megfeledkezzen magáról, hogy könnyő prédává váljon. Mint tegnap. Míg végül megérti, hogy nincs hová bújnia, és nincs remény. A hideg végigfutott a hátán. Amíg lekötik a figyelmét, nem is próbál menekülni. Aztán meg már késı lesz. Talán errıl van szó? Jól van. Meg kell találnia a csónakot. Csónak nélkül nem mer nekivágni a nyílt víztükörnek. Megpróbált tiszta fejjel gondolkodni, nyugodtan. A csónak. Nem szabad másra gondolnia. A csónak. Semmi másra. Ha igazán el akarsz rejteni egy könnyő, hordozható csónakot, vajon hová tennéd? És hirtelen tudni vélte, hol lehet a csónak. Nem a parton, ahol megtalálhatják, hanem ott, ahol senki sem keresné: a malomban; a hamugödörben; egy patkánylyukban. Valami igazán biztonságos helyen. Két nap óta Ken ajkán elıször jelent meg egy halvány mosoly. Kezdte visszanyerni az önbizalmát. A zsákját nem viszi. A konyhában több napra való kétszersültet és más élelmet tett a zsebeibe. Megtöltött egy kulacsot, gyufát, iránytőt, cigarettát, tiszta zoknit vágott zsebre, összecsavart és a derekára kötött egy vastag vadászinget. A vadásznadrágja szárán levı zsebekbe töltényeket tett. Baj nélkül eljutott a malomhoz. A fákon üldögélı varjak mozdulatlanul lesték. Aztán az egyik lustán átröppent a malom tetejére. Rövidesen nekiesnek Gregnek, gondolta Ken, ha ugyan itt van még, és hagytak belıle valamit a patkányok. A varjú nézte, amint Ken a malom keleti sarkához fut, éppen úgy, mint az elızı nap, aztán ijedten fölröppent, és élesen, figyelmeztetıen fölrikoltott.

Ugyanott lesett be, ahol az elızı nap. A malom ártalmatlanul csöndesnek és békésnek látszott. Ken bebújt, ugyanott, ahol az elızı nap. Mintha bent hidegebb lett volna, mint kint. Nyirkos, dohos hideg. Látszott a lehelete. Az ajtón át egy cinege röppent a vén gépezetre. Nem lehet ott senki. De azért a fal mellett osont elıbb keletre, majd északra. Az északi fal közepén tátongott a nyitott ajtó. Tegnap ez elıtt az ajtó elıtt lógott Greg. Szinte megdermedt a szörnyő emléktıl, s mielıtt az ajtóhoz ért volna, kilesett a deszkák repedésein. És meglátta Greg csizmás lábát, a rothadás átütı foltjaitól nedves nadrágját. Szóval még itt van. Ken öklendezett, de ment tovább. Az ajtónál habozott, kilesett a távolabb fekvı erdıre. Kissé hátralépett. A nyitott ajtó veszélyes. Megpillanthatnak, és egykettıre lepuffantanak. Valaki a bozótból. Akinek a ravaszon az ujja. Megfeszítette az izmait az ugráshoz. És a hang megszólalt. – Jó reggelt, Ken. Itt a vége, azt hiszem. Most megkapod, éppen úgy, mint Art és Greg. Csönd. Távoli robaj, s a háztetırıl elröppen egy madár. Ez nem géphang. Valóságos. Valóságos és valószínőtlen. Valóságos, mert eljött a pillanat, és valószínőtlen, mert a hangot nyomban elnyomta a kismadár röpte meg a tulajdon heves szívdobogása. – Két percen belül – mondta tisztán és érthetıen a hang – lelılek. Ken tüzelt. Dühösen küldött lövést lövés után a malom oldalába. A golyók úgy hatoltak át a vastag palánkon, mint a papíron, s visszapattantak a távolabb álló fákról. A malomban nem volt senki. Odakint kell lennie. Csönd. Aztán: – Már csak egy perc, Ken. Fönt kell lennie a padláson. Mert lent nincs. Ott csak Greg van meg a patkányok. És ha fönt van, elég kényelmetlen helyzetben lehet. Olyan kis helyrıl nem könnyő jól célozni. Idı kell hozzá. – Harminc másodperc, Ken. Már nem tart soká, igaz? Harminc másodperc, és többé nem leszel önmagád. Csupán patkányeledel. Fejjel elıre ugrott ki az ajtón, bukfencezett egyet, fél térdre érkezett, fölfelé tartott puskával, és lıtt, célzás nélkül. A lövést nem viszonozták. Fönt nem volt senki. Csak Greg, himbálódzva a kötélen, lógó fejjel és szerencsére háttal. – Tizenöt másodperc.

– Nem fogsz megölni, gazember! – Tíz másodperc. Ken rohanni kezdett a malom nyugati vége felé. Belelıtt a sötétbe. Ott sem volt senki. Senki. Csak Greg, immár a háta mögött. És ekkor döbbent belé a fölismerés. Greg egyáltalán nincs is ott. Nem Greg az. Tudta, mielıtt megfordult volna. A Greg helyén levı arc mosolygott rá, és a nagy kaliberő Holland and Holland csöve fölemelkedett, elıbújt a nagyon is eleven test mögül. Ken most már megismerte az izmos testet, az ismerıs arcot, a mosolyt. Megpróbálta fölemelni a puskáját, de nem tudta. Beszélni próbált, nem tudott. Nem tudott mozdulni sem. Tompultan várta az elkerülhetetlent. A dupla csövő puska lassan és céltudatosan a combját vette célba, s a puska mögött az arc elkomorodott. – Öt másodperc – mondta halkan Wolkowski. És lıtt. Ken a jobb lábában érezte az iszonyatos ütést. Elvágódott. Aztán az elképzelhetetlen kín. A fájdalomtól szürke fátyol borult a szemére, de azon át is látta, hogy Wolkowski kibújik a kötélbıl. Látta, amint könnyedén földet ér, egyetlen pompásan begyakorolt mozdulattal új töltényt rak a puskájába, és közeledik. Wolkowski odaért hozzá, s a Holland and Holland csövét az ágyékához tartotta. Ken látta Wolkowski mosolyát, érezte a puska kemény csövét. Aztán hallotta, hogy valaki fölordít: – Kérlek, az Istenre, kérlek! Én nem is nyúltam hozzá, Paul. Art és Greg tette, nem én. Wolkowski a szürke ködön át kérdezte: – Akkor kicsoda Petey apja? – Nem én. Ott voltam a motelban, de nem én tettem. Kérlek. Megteszek mindent. Mindent. Aztán az a hihetetlen hang. És aztán a sötétség. Majd a sötétség vörösbe fordult, és tudta, hogy önmagát, a tulajdon kiömlı vérét látja. Majd a puskacsı egyszeriben csak a fogai közé hatolt, és forrón, csípısen, fojtogatóan le a torkán. És ekkor Alicia hangját hallotta, a sírását, a sikoltozását és Greg meg Art nevetését. És még valakiét? Önmagáét? A távoli évek árnyai, a menekülı Alicia. És hallotta, hogy még mindig ordít:

– Ha úgy akarod, hát én is, én is. Gyerekek voltunk. Gyerekek. Nem tudtuk, mit teszünk. Látta Aliciát, a mosolyát. És aztán Paul Wolkowski közeledı, kıkemény arcát, sötétszürke szemét, kegyetlen száját. S aztán többé már nem látott semmit.

H HU USSZ ZO ON NÖ ÖT T AZ EGÉSZ NAPOT, de még a következıt is a nyomok eltüntetésével töltötte. Elıször Ken testét kellett a mocsárba süllyeszteni, Ken vérét kellett eltakarítani. Nem volt könnyő. Ugyanúgy járt el, mint Art, Nancy és Greg esetében. Kikaparta a véres füvet, néha egész nagy csomókban, a maradványokat a tóba dobta, a talajt elsimította. Olyan nehezékeket kellett találnia, melyek eltőnése senkinek sem szúrhat szemet. A malombeli gızgépet már szinte teljesen lekopasztották, így hosszú, vékony kıdarabokat keresett a fal végénél, ahol Nancy meghalt, s ahol a fal omladozott. Azzal a kötéllel erısítette a nehezékeket a testhez, amin elıbb Greg, majd ı maga lógott. Aztán a kunyhó. Rendet rakott, kitakarított, és gondosan letörölt mindent, amit érinthetett a két alkalommal, mikor levette a kesztyőjét. Gondolt a többi ujjlenyomatra is, amit Nancy és Martin meg az elızı párok hagyhattak. De rájött, hogy ezekkel nem boldogul, hiszen mindenütt ott vannak. És úgysem számít. Ha valaha is vallatóra fogják ıket, legföljebb eltőnt személyekrıl fognak tanúskodni, de nem gyilkosságról. Mindent a helyére tett: az ágyat, a szekrényt, az ebédlıasztalt. A szétlıtt zárat kicserélte egy ugyanolyan típusú és szintén erısen használt darabra, amit magával hozott. Még tavaly megnézte, milyen kell. Lassan és módszeresen átfésülte az erdıt, nem hagyott-e nyomokat. Ken mocsárbeli tartózkodásának minden nyomát eltüntette, a zsákja tartalmát pedig szétszórta a kunyhó körül. Ugyanezt tette Greg és Art zsákjával is. Órákba telt, míg a kéménybeli platót szétszedte, eltakarította a lehullott téglaport és tégladarabkákat, visszatette a helyükre a deszkákat, kiszedte a falkapcsokat, s a lyukakat betömte pókhálóval és mohával. Az is soká tartott, míg a malomból és környékérıl eltüntette a lábnyomait, bár a csizmája zsákvászonba volt burkolva.

Idı, türelem és jó memória kellett. Gondosan megjegyzett minden egyes lövést, hogy mikor és milyen irányban lıtt, és tizenhat golyót ásott elı fákból, a malom padlójából, a földbıl és a malom viharvert falaiból. További ötöt kellett eltávolítania a kunyhó ajtóiból és belsı falaiból. Ezeket Ken lıtte ki, mikor megijedt a magnetofontól. Végül ott voltak a csónakok maradványai, ezek a hasznavehetetlen, fekete gumidarabok, akár az összetekeredett, ártalmatlan kígyók. Gondosan a motorok köré csavarta ıket, és követték Kent a mocsárba. Ráadásul nehezékül szolgáltak Greg rothadó teteméhez. Nehéz munka volt, halálos fáradtságot érzett, és még annyi minden várt rá. S attól vált még nehezebbé, hogy az egyetlen cél, ami hosszú éveken át éltette, beteljesült. Az izgalom kimerítette, tudta, hogy cél nélkül milyen nehéz lesz a jövı. Mikor már mindennel kész volt, akár indulhatott volna is, még elüldögélt a kunyhó lépcsıin. Nézte a tó hideg, acélszürke tükrét s az erdı sötét falát a túloldalon. Kenre, Gregre és Artra gondolt, meg a tettükre, és arra is, hogy ı mégis bosszút állt rajtuk, ha tizenegy évébe telt is. Most fölidézett mindent: a félrevezetı nyomokat és szálakat, melyeket a rendırségnek készített elı, ha valaha is rájönnének valamire. A kideríthetetlen lopásokat, csalásokat és hamisításokat, melyekkel fedezte magát. Aliciával ugyan egy másik államban házasodtak össze, de a házasságlevelet azért mégis megszerezte, és megsemmisítette. Éppen úgy, mint a maga meg Petey születési bizonyítványát és a hivatalos névváltoztatást igazoló okiratot, amit már Alicia halála után szerzett be szintén egy másik államban. Hamis születési bizonyítványt állított ki magának és Peteynek. Eszerint mindketten az állam fıvárosában, Lansingben születtek. És a nevük Wolkowski. A születésük óta. Így senki sem hozhatja kapcsolatba ıt Alicia Rennickkel. És Peteyt sem. Alicia, mikor férjhez ment, egy bizonyos George Garner felesége lett, akit a Rennick család környezete inkább Buddy néven ismert. Most már ı sem létezett. Most már csak ı létezett, Paul Henry Wolkowski. És Peter Wolkowski. Az államot szolgálni hasznosnak bizonyult. De nem véletlenül választotta ezt a munkát. Csak azért lépett állami szolgálatba az Alicia temetését követı napon, hogy mindezt elérje. S a hivatali tisztsége a jövıben még hasznosabb lehet. Kenre, Gregre és Artra gondolt; végrehajtotta rajtuk azt a büntetést, amit az állam nem hajthatott végre: a halálbüntetést. Aztán Aliciára gondolt, a szépségére, a kétségbeesett tekintetére meg arra az idıre, mikor az asszony már nem mosolygott többé, csak tágra nyílt szemmel merengett iszonyatos emlékein.

Ekkor valami hideg csípte meg az arcát. Fölpillantott. Havazni kezdett, olyan apró, kemény pihékben, melyek korai hóvihart és hosszú, kemény telet ígértek. Ez jó. Ha mégis elmulasztott volna valamit, majd a természet helyrehozza a hibát. A mocsár rövidesen befagy, jég zárja le a vízi sírt, s még mielıtt a jég fölolvadna, a halak és a teknısbékák eltakarítják a húst, a csontvázak pedig mélyen, megtalálhatatlanul mélyen az iszapba süllyednek. Tavasszal pedig az olvadó hó eltüntet minden más nyomot. Elment a csónakjáért a sziget nyugati partján, a szárazfölddel szemben húzódó bozóthoz. Berakta a zsákját meg a puskáját, és átevezett a patakhoz, ahol Martin és Art meghalt. Itt a víz legalább harminc láb mély volt, s a part élesen ugrott ki a víz fölé. Keresett egy erıs, kinyúló ágat. Ráakasztotta a zsákját meg a puskáját, aztán késével széthasította a csónak fenekét. A csónak lemerült, ı pedig az ágba kapaszkodva partra mászott. Elszívott egy cigarettát, a csikket a tóba dobta, aztán elindult legalább tizenöt mérföldes útjára. Egyenletes tempóban baktatott végig az ökörcsapáson, aztán a sínek mentén. Délutánra kiért a 28-as útra. Ekkor szemüveggel álcázta magát, puskáját a teleszkóppal együtt a zsákjába rejtette, s fölkéredzkedett egy más államból való teherautóra. A gallérját fölhajtotta, és rekedt hangon beszélt. Panaszkodott a rémes náthára, amit vadászat közben kapott. Aztán megkérte a sofırt, hogy tegye ki egy elhagyatott keresztútnál, s mihelyt a teherautó eltőnt, bement az erdıbe egy félig befagyott mocsárig. Már vastagon hó borított mindent, s a szél is fújt. Igazán kellemetlen volt átöltözni, meztelenül és mezítláb állni a hóban, de egyre jobban elöntötte a gyızelem érzése. S így a hideg is elviselhetı volt. Kivette a zsákjából a szürke öltönyt, a fekete cipıt meg a kalocsnit, az összegyőrt kalapot meg a kis irattáskát, s bedugta vadászruháját, dzsekijét, sapkáját, mindent. Az öltöny ugyancsak győrött volt, de a vonaton töltött éjszaka majd megmagyarázza ezt. A zsákba bedugott egy nehéz követ is, aztán oda cipelte, ahol a víz nem fagyott még be, s nézte, hogyan süllyed le az iszapba. Ha valaha is megtalálja valaki, a puska meg a teleszkóp annyira rozsdás lesz már, hogy nem lehet azonosítani. Letörölte ugyan gondosan mindazt, amin ujjlenyomat maradhatott – a kulacsot és a vízhatlan gyufásdobozt is –, de a korrózió úgyis elpusztítja ıket. Az útkeresztezıdésnél ismét stoppolt, ezúttal egy jó szándékú háziaszszony vette föl, s a kocsi hátsó ülésén négy gyerek csivitelt. Az asszony az iskolából hozta ıket, s remélte, hogy hazaérnek, még mielıtt kitör a hóvihar, örült, hogy találkozott egy tekintélyes küllemő férfival, aki szükség e-

setén a segítségére lehet. De azért kíváncsi volt, hogy került ez a férfi az útra. İ pedig mesélt valamit egy lerobbant autóról meg egy teherautósofırrıl, aki kitette ezen az elhagyatott helyen. Az asszony kacérkodott vele, a férje távol volt. A gyerekek kicsik, korán lefekszenek. Kísértést érzett; jó lett volna kissé megnyugtatni feszült idegeit. Már régen nem volt nıvel, és az asszony csinos volt. De udvariasan nemet mondott. Amikor az asszony végül kitette Racóban a vasútállomásnál, látszott rajta, hogy dühös: becsapta az ajtót, és gyorsan elhajtott a hóesésben. Vonatra szállni nem jelentett gondot. Ann Arborig végigaludta az egész utat. S másnap reggel kilenckor – aznapra várták vissza Memphisbıl, ahol százszázalékos alibit biztosított már jóval korábban – a hivatalában volt. Michigan déli részén is havazott már, de a hótakaró még nem volt túl vastag. Fél tízkor fölhívta Helen Frazert. Elmondta, hogy megjött, és megköszönte az asszonynak, hogy vigyázott Peteyre. Azt mondta, hogy este elmegy majd Peteyért, és nem utasította vissza a vacsorameghívást. Minél jobban bíznak benne az asszonyok, annál jobb. Ken hazatérése még legalább négy napig nem esedékes. Addig talán többször is együtt vacsorázhat Helennel. És hallhat valamit, aminek hasznát veheti. Sosem tudni. Bár száz százalékig biztos volt benne, hogy nem hagyott egyetlen áruló nyomot sem. Soha, sehol, az egész úton. Hidegvérrel becserkészett három embert, akik megérdemelték a halált, és megölte ıket. És senki nem fog megtudni semmit.

U UT TÓ ÓJJÁ ÁT TÉ ÉK K KEN FRAZER kertvárosi házának pázsitját és ágyasait finom, mindent befedı hótakaró borította. Nehéz volt elképzelni, hogy itt a tavasz melege ismét virágokat fog bontani. Az üres medence hallgatott, a teniszhálót leszerelték. A téglából rakott szalonnasütıt úgy belepte a hó, hogy bárki bokornak nézhette volna. Az élısövényt két oldalról megtámasztották, és gondosan letakarták zsákokkal, a virágágyásokat fölásták, a virághagymákat kiásták, és gondosan a garázsba rakták télire. Mindezt ugyanaz a három ember végezte el, akik különleges gépeikkel tavasszal négy óra alatt elvégezték a nagytakarítást. Csak az idén tértek át a kerti munkára is, s a múlt héten, éppen a havazás elıtt, beállítottak egy reggel kilenc órakor, s

délután ötre végeztek az egész unalmas ıszi nagytakarítással, amihez Kennek és Helennek máskor négy teljes hét kellett. Délután fél négy volt; a gyerekek még iskolában. A bejárat elıtt rendırautó állt, és az egyenruhát viselı rendır – kalapjának széles karimája kissé beárnyékolta a homlokát – a Detroit News sportrovatát olvasgatta, miközben fél füllel figyelt a rádióra is, ami idırıl idıre rendırségi zsargonban kezdett beszélni. Az ırmester a fınökét várta. Arról a három eltőnt emberrıl volt szó. Az ırmester újságjának címlapján nagy cikk volt róluk, fényképekkel. Kiváló emberek voltak; az egyik fickónak, Wallace-nak, komoly esélye volt rá, hogy a következı évben bekerüljön az államigazgatásba a republikánusok segítségével. Valami ırült tömeggyilkosról beszéltek. A sajtó tele volt mindenféle elképzelhetı és elképzelhetetlen találgatásokkal. De az ırmester tudta, hogy a rendırség mindeddig semmiféle nyomot sem talált, és a fınöke azt mondta, hogy ideje befejezni a nyomozást. Semmi nem utalt piszkos munkára. Úgy látszik, az a három ember egy reggel, két héttel ezelıtt, szépen kisétált az állam északi részén levı vadászkunyhójukból, s nem vittek magukkal se zsákot, se élelmet, sıt az egyik még a puskáját is otthagyta. És nem tértek vissza. Ennyi az egész. A rendırség és az erdıfelügyelet, kutyákkal, helikopterekkel, hójárókkal, no meg a Nemzeti Gárda szárazföldi alakulatainak és egy légi fényképész felderítıcsoportnak a segítségével kereste a fickókat és gumicsónakjaikat két megyényi területen. Az eredmény: semmi. Az autójukat ott találták meg, ahol hagyták: egy télire lezárt kemping garázsában. A hátsó ülésen találtak egy foltot, amirıl megállapították, hogy vizelet, de azt már nem lehetett megállapítani, hogy férfié vagy nıé. Találtak egy lopott csónakot is, amit kilyukasztottak és a tóba süllyesztettek. Talán köze van az eltőntekhez, talán nincs. Vak nyom. A fınökségnek az volt a véleménye, hogy a fickókat sohasem fogják megtalálni. A szakértık a kunyhóban rengeteg ujjlenyomatot találtak. Némelyik ismeretlen férfiaktól származott. De a legtöbb nıktıl, s közülük az egyik szerepelt az eltőntek listáján három évvel ezelıtt. Azon az elhagyatott helyen tehát azok a fickók nemcsak vadásztak. De ezt a rendırség, tekintettel az eltőntek családjára, nem közölte a sajtóval. Egyébként ez is vakvágány volt. Az ujjlenyomatok önmagukban semmit sem jelentenek. S volt még valami, amit nem közöltek a sajtóval. Az egyik fickónak, Andersonnak, üzleti kapcsolata volt egy argentin céggel, s az elızı évben kétszer is járt Buenos Airesben. Már fölvették a kapcsolatot az ottani rendırséggel, akik azt állítják, hogy Andersont gyakran látták ott manökenek és színésznıcskék társaságában.

Egy kocsi állt meg a ház elıtt. Az ırmester feltőnés nélkül figyelte. Nem a sajtó. Azok tegnap ostromolták meg a házat, és csak a család nyomatékos kérésére távoztak. De azért a Detroit News kocsija most is diszkréten ott parkolt húsz méterre, ha mégis történne valami. Pat Wallace kiszállt. Látta az ırmestert, habozott, aztán hővösen biccentett. Az ırmester eldugta az újságját, és visszaköszönt. S közben azt gondolta: ha nekem is ilyen puccos feminista feleségem lenne, én is inkább eltőnnék. Pat bement a házba. Helen Frazer hallotta az ajtócsapódást, s a nappaliból kisietett a hallba, míg odabent tovább folyt a beszélgetés. Egyszerő ruhát viselt, nem volt kifestve, és nyúzottnak látszott. Megcsókolta Pat arcát, az asszony kérdı pillantására megrázta a fejét, kipréselt néhány könnycseppet, aztán jól begyakorolt mozdulattal, dühösen letörölte ıket. Pat nem szólt semmit. Bement a nappaliba, ahol Sue Anderson ült a tőz mellett két férfival. Az egyik fiatal, egyenruhás rendır hadnagy volt. A másik, az államrendırség kapitánya, jól szabott öltönyt viselt. Magas volt, rendkívül izmos, a szeme sötétszürke, az arca akár a csiszolatlan gránit. Patet megpillantva fölállt. – Szervusz, Pat. Pat rávillantotta különös, férfias férfiak számára fenntartott fanyar mosolyát, és kezet fogott vele. – Ez itt Randall hadnagy, a bőnügyi szakértınk. Hadnagy, bemutatom Mrs. Wallace-t. Pat üdvözölte a hadnagyot. Aztán Paul Wolkowski kapitány így folytatta: – Pat, éppen most mondtam el Helennek és Sue-nak az egyetlen újságot. – Jó hír – mondta Helen. – Hát, ahogy vesszük – mondta Wolkowski. – Engem bíztak meg az üggyel. Ma reggel kaptuk meg a kormányzó személyes jóváhagyását. – Ó, igazán örülök – mondta Pat. És valóban örült. Tudta, ha valaki, hát ez az ember az, aki a végére tud járni a dolognak. Rendırtiszti karrierje immár legendás volt. S még nem érte el a csúcsát. Rövidesen megnyílik elıtte az út a nagypolitikához. Azt beszélik, egyszer még ı lesz a kormányzó. Visszafojtotta a férje iránt érzett haragot, nem engedte kiülni az arcára. Nem illik mutatni. Valószínőleg valamennyien tudják, mégsem illik kimutatni, különösen ilyen helyzetben. A gyerekeknek hiányozni fog Art még néhány évig, kivált anyagilag. Neki is csak azért hiányzik.

– İszintén szólva – mondta Wolkowski –, és tudom, hogy ıszinteséget vártok tılem, nem jutottunk semmire. Randall hadnagynak nincs semmi jelentenivalója. – Gondosan átfésültük a terepet – mondta Randall. Fiatal volt és lelkes. Készséggel elfogadta Wolkowski tanácsát, hogy a kunyhó nınemő látogatóiról ne essék szó. Nincs abban semmi, de bántaná az asszonyokat. Folytatta. – A kunyhót, az egész szigetet. Beleértve a régi főrészmalmot. Azt különösen aprólékosan. – Wolkowskira pillantott, aki alig észrevehetıen bólintott, hát folytatta. – Nem találtunk semmi olyat, ami bármiféle erıszakos cselekményre utalna. A mi szempontunkból föltételezhetjük, hogy a három férfi él. – Ez is valami – mondta Pat. Újabb halvány mosoly Wolkowskinak, ahogy a szerepéhez illik. Pat tudta, hogy soha nem fogják megtalálni Artot. Ahogy Greget és Kent sem. Leléptek, ez világos, mint a nap. Hihetetlen, de így van. Tudta ezt, mert ismerte Art természetét. Gyáva és alattomos. S amit az évek során megtudott tıle egy-egy elejtett szóból, abból arra következtetett, hogy a gondolat nem volt idegen Ken és Greg számára sem. A nı egyiküknek sem jelentett mást, csupán a szexualitás tárgyát, akin kedvüket tölthetik. Helenre pillantott, aki Wolkowski mellett ült, egészen közel, s kezét az ölében nyugtatta. Volt a két emberben valami öntudatlan hasonlatosság, ami azt súgta, hogy hamarosan ágyba bújnak egymással. Miért is ne? Wolkowski sokkal jobban illik Helenhez, mint Ken, Helen pedig el tudja viselni Peteyt. Errıl Patnek a saját további sorsa jutott az eszébe. Talán valami üzlet, Kaliforniában. Ismer ott egy lányt, aki fölajánlotta neki, hogy szálljon be a divattervezı-üzletébe. Legyen a partnere. Borzongató izgalmat érzett. Ha úgy akarja, nemcsak az üzletben lehetnének partnerek. Wolkowski kissé elıredılt, hatalmas kezében a vodka-tonickal, amit Helentıl kapott. Sue Andersont figyelte. Sue éppen az imént mondta: – De nem értem, Paul. Ha élnek, hol vannak? Wolkowski habozott, aztán: – Sue, emlékszel Greg tavalyi dél-amerikai utazásaira? – Igen – mondta értetlenül az asszony. – Nem lennék a barátod, ha nem mondanám meg, hogy hivatali kötelességünknek érezzük ennek a szálnak a vizsgálatát is. – Persze – mondta az asszony. – A kötelességetek. Sue rezzenéstelen arccal nézett rá. De elárulta magát. A hangjában némi keménység bujkált. Késıbb majd négyszemközt beszél az asszonnyal, és

elmagyarázza neki, hogy Greg egy másik asszonnyal lépett le. Nem lesz nehéz. Az ösztöne azt súgta, hogy Sue nem lesz oda, s az ösztöne eddig még sohasem hagyta cserben, ha nıkrıl volt szó. Aztán azt gondolta: sajnálom, kislány, azért ki kell várnod az elévülési idıt, míg fölvetheted a biztosítást, és újra férjhez mehetsz. Éppen úgy, mint Patnek. És Helennek. De ki fogjátok bírni. Különösen te. Született nıstény vagy. Rád van írva, tetıtıl talpig. Azért bírtad ki Greget. Hát majd találsz egy másik szexırült és gazdag pasast: meg fogja érni neki. Most mindhármukhoz fordult. – Szokatlan és nyugtalanító ez az egész. Ezt valamennyien belátjuk. Mármint a dolognak az a része, hogy mindhárman egyszerre léptek le. Másrészt viszont réges-régen jó barátok. Mondhatni, elválaszthatatlanok. – Igen – mondta Helen. Halványan elmosolyodott, a hangja is nyugodt volt, de a szája elvékonyult, s a tekintete hideg lett. – Néha mindhármunknak nehéz volt elviselni a barátságukat. Mármint nekünk, asszonyoknak. Azt hiszem, mindhárman így érezzük. Pat és Sue hallgatott. Nem néztek sem Wolkowski, sem Helen szemébe. A szınyegre vagy a tőzbe bámultak. Elérte a célját. Nem lesznek gyászoló özvegyek. Szinte megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy elhagyták ıket. Éppen úgy, mint a rendırség. De miért is ne? Hiszen ezt sugallta nekik, a fınökének, a kormányzónak, de még a sajtónak is. Az emberek elhiszik, amit mondanak nekik. Kivált, ha így kényelmesebb. Ha azt mondod nekik, hogy három, látszólag boldog házasságban élı, középkorú, középosztálybeli átlagamerikai otthagyja a feleségét meg a gyerekeit, és ismeretlen helyre távozik, elhiszik. Különösen, ha nincs bizonyíték az ellenkezıjére. Paul Wolkowski nézte a három asszonyt, figyelte csinos ruhájukat, öntudatos, ápolt arcukat, jól táplált, gondozott testüket. Hidegen, a szakértı szemével. Odakint a kocsiban a rendır éppen egy rutinkérdésre válaszolt a rádión. Azt kérdezték, ott van-e még Wolkowski kapitány. – Igen – mondta a rendır. – De még menynyire. – Maga szerint meddig marad? – Szerintem nem megy el innen egyhamar. Újra havazni kezdett.