A sorozat Keleti szél című tizenötödik kötete december 15-étől kapható a hírlapárusoknál és más terjesztőknél, valamint – viszonteladóknak – az Agora Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 168.), a Fatum-Art Kft.-nél (Bp. XIII., Váci út 1-3.), a Kiadók Házában (Bp. Galagonya u. 2/A) és a Herkules Kft.-nél (Bp. XIII. Lehel u. 20.) A további kötetek havonta jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV.
Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés Kísértetkastély A pribék leánya A magányos lovag Hóvihar Vérbosszú Nyugtalan szív A sátán lábnyoma Remény nélkül
Az eddigi és a további kötetek is megrendelhetők a kiadónál (lásd a megrendelő lapokat a kötet végén). A korábbi kötetek beszerezhetők a Budapest XIX., Csokonai u. 14. sz. alatti antikváriumban is.
A svéd nyelvű eredeti mű címe: Den sista riddaren Copyright © by Margit Sandemo, 1983 All rights Reserved Hungarian translation © Sz. Egerszegi Erzsébet, 1994 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1994 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-16-0 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 240 Ft
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat tizennegyedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tenger magával az ördöggel kötött szövetséget… Remény nélkül Tristan Paladin a Jéghegyek Népének legérzékenyebb és legboldogtalanabb sorsú sarja. Sivár magányából a halálosan beteg, pokoli házasságban élő Hildegard hercegnő iránti szerelme ragadta ki. A lovagias Tristan segítségére kel a szerencsétlen asszonynak, s közben kapcsolatba kerül egy gonosz szektával, amely emberáldozatokat végez és meg akarja buktatni a királyt…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.
1. fejezet – ÉS NE ÁLLJON ITT ilyen világfájdalmasan! – üvöltött hitvesére Jochum, Riesenstein hercege, és bevágta maga mögött az ajtót. Hildegard hercegnő próbálta visszanyerni nyugalmát. Hallotta férjura távolodó lépteit a dán királyi palota termein át. Noha a herceg természetesen nem közölte vele, az asszony tudta, hogy legújabb ágyasához igyekszik. Akadt vállalkozó bőven, hisz Jochum herceg roppant megnyerően tudott viselkedni, ha akart. A herceg Riesenstein, e törpe állam uralkodójának öccse lévén, hazája követeként tartózkodott a dán udvarban és nagyon is tudatában volt a helyzetéből fakadó előjogoknak. Hildegard, aki egy balkáni országban látta meg a napvilágot, nem találta helyét a fagyos Koppenhágában, ahol az év hat hónapjában szüntelenül dermesztő szél süvít az utcákon. Leginkább azonban attól a hidegtől szenvedett, amit belül érzett. No meg jól tudta azt is, ki az a kaszás árnyalak, aki amonnan a leghátsó zugból leselkedik rá. Az udvari orvosnak nem kellett kimondania a szót. Hildegard kiolvashatta a szeméből, abból, ahogyan kerülte a pillantását. Persze számos alkalommal végzett rajta érvágást, de “beteg vére” – így emlegette az orvos –, ettől nem javult meg. A tükörhöz lépett és lehangoltan nézett bele. Uramisten, mennyire gyűlölte a testét! Alakja soha nem volt igazán formás, lánykorában legjobb esetben is csak “bájos teremtésnek” nevezhették, most azonban olyan csüggesztő látványt nyújtott, hogy majd
elsírta magát. Ma este részt kell vennie a gálavacsorán. Még elgondolni is rossz. Újabb kísérletet tett, hogy összehúzza smaragdzöld ruhájának zsinórjait a derekán, de hiába. Egész testét püffeteggé torzította a vízkór. A “beteg vér”… Szeme csaknem eltűnt a rút táskák mélyén. Bokáján megfeszült a bőr, lába merev oszlop. Ha csuklójánál megnyomta a karját, ujja bemélyedt és még jó darabig meglátszott a helye. Szánalmasan idomtalan lett a teste. Egyetlen ruhadarabja sem illett már rá. Szeretett volna egyedül maradni a gyötrelmeivel, legszívesebben lefeküdt volna aludni, de meg kellett jelennie a bálon Jochum oldalán. Őfelsége V. Keresztély király igen rossznéven vette volna, ha valaki távol marad épp a születésnapján. Nincs menekvés, el kell mennie, el kell viselnie az udvari dámák mindentudó, kaján pillantásait, a férfiak közönyét, amint tekintetük résztvevően vagy enyhe megvetéssel továbbsiklik róla. “Ennek a hercegnőnek kissé túl jó az étvágya” – mondta egyszer valamelyikük, nem sejtve, hogy a közelben áll. – “Behabzsol mindent, mint a disznó. No de nem is csoda, valamivel csak vigasztalódnia kell, mialatt az ura a hölgyek selyemfüggönye mögött forgolódik.” Pedig Isten látja lelkét, alig evett néhány falatot. És a herceg? Rendszerint úgy viselkedett, mintha ő ott sem volna mellette az asztalnál. Ha olykor mégis szólt hozzá, azt többnyire epés megjegyzések formájában tette. Nyíltan kigúnyolta, ő pedig válaszul mosolyogni kényszerült, miközben szíve vadul vert fájdalmában és tehetetlenségében. Kinyílt az ajtó, és Marina, a kislánya lépett be a szobába. Istenem, mint egy kis veréb! Vékonyszálú,
borzas, szálkás hajával, amitől hideglelést kap minden fodrász, hatalmas szemével, örökösen riadt arckifejezésével. Jaj, Marina, kicsi lányom, mi lesz veled, ha én már elmentem? – gondolta Hildegard, miközben lehajolt hozzá és átölelte. Mit csinál majd veled apád, aki csalódott, mert fiút várt és én csak lányt szültem neki? Számodra nincs hely az életében. – Meséld el, kicsi Marinám, mivel töltötted a napot? – Semmivel. A kislány riadtabbnak látszott, mint valaha. Mi nyomhatja a szívét? – töprengett Hildegard. Az utóbbi időben úgy jár-kel a kastélyban, mint az árnyék. Vajon tudja? Tudja, hogy nemsokára nagyon egyedül lesz ezen a világon? Istenem, légy irgalmas egyetlen gyermekemhez! Ne hagyd, hogy magára maradjon egy idegen országban, mint én! Ne hagyd, hogy apja számításból házasítsa ki, ahogy engem adtak hozzá a szüleim egy fejedelem testvéröccséhez! Nem, Marináról nem feledkezhet meg! A kislánya kedvéért a lehető legtovább életben kell maradnia! Hildegard homlokát ráncolva öltözött át a legbővebb ruhájába. Jochum legújabb viszonya régóta tartott már. Kruusedige kisasszony, az a felfuvalkodott kis liba, Jochum szeretőinek többségével ellentétben nem volt férjnél, és úgy látszott, sikerült tartósan magához láncolnia a férfit. Hildegard ismét a tükörbe nézett. Egek Ura! Úgy nézek ki, mint egy katonai sátor. Vagy mint egy szénakazal. Nem, így nem mehetek emberek közé! Erélyes mozdulattal csöngetett a komornájának, tanácsot és segítséget várva egy olyan leányzótól, aki
a legcsekélyebb tisztelettel sem viseltetett iránta, s a háta mögött kinevette. A komornát Jochum választotta számára. Mutatós teremtés, Jochum alighanem jónéhányszor rajtafelejtette kezét a tomporán. Hildegard újabb szédüléses roham közeledtét érezte. Rögtön lefeküdt az ágyra. – Egy kicsit elfáradtam – mondta kislányának megnyugtatóan mosolyogva. – Pihennem kell egy keveset. Húzd ki a legfölső fiókot! Talán akad még ott néhány szem bonbon. Amikor a komorna belépett, Hildegardnak már csak arra futotta az erejéből, hogy azt mondja, véletlenül került keze ügyébe a csengő. A lány ajkát bigygyesztve fordult vissza. Hildegardot pedig elhagyta minden ereje. MEGINT BENNE VOLT a kellős közepében ennek a pokolnak, ahogyan ő nevezte. Körülötte hangok moraja: az udvar mulatott, Őfelsége születése napját ünnepelték. Istenem, micsoda nyelv, nincs ember, aki ezt meg tudja, tanulni! Szerencsére sikknek számított franciául társalogni, a franciát pedig bizonyos szinten Hildegard is bírta. Csakhogy egész este egy szót sem szólt hozzá senki. Tudta jól, hogy miért. Ennyire rémesen még sohasem nézett ki, mint ma. Arca akkorára püffedt, hogy azonnal szemét szúrt mindenkinek, így őt inkább kihagyták a társalgásból, hogy ne kelljen rákérdezni az okára, vagy ellenkezőleg, úgy tenni, mintha észre sem vették volna: Eljött mindenki, kisebb csoportokba verődve cseverésztek, nevetgéltek a tágas teremben álldogálva. Jochum eltűnt mellőle, így Hildegard egy-
magában feszengett. Olykor mintha közeledtek volna felé, de azután tekintetük mindig átugrotta őt, és máshoz léptek oda. Ezen az estén minden korábbinál nyilvánvalóbban mutatkozott meg a Jochum és Kruusedige kisasszony közötti kapcsolat természete, a férfi nem is csinált titkot belőle. E pillanatban épp a hölgy kacsója fölé hajolt és megcsókolta, miközben mélyen választottja szemébe nézett és pillantásával nem eresztette az övét. Így csókolta valaha Hildegard kezét is… A hölgyvendégek pedig a feleségére sandítottak és somolyogtak magukban. Ó, ez a magány! Átkozott táncparkett, milyen kegyetlenül nagy és kietlen, hiába a bálvendégek nyüzsgése! A kis Marina, egyetlen társa ezen a világon, szeretett volna velük jönni a bálba, kérlelte, könyörgött, s szeméből különös rémület áradt. Hildegardnak elszorult szívvel bár, de nemet kellett mondania. Nem gyereknek való látvány az ilyen lakmározás, sem utána a táncmulatság. Hildegard nem érezte jól magát. Mi lenne, ha mégis visszaosonna a szobájába? Nem, azzal mélyen megsértené a királyi párt, ahhoz viszont nem volt mersze, hogy odamenjen hozzájuk és betegségére hivatkozva engedélyt kérjen a távozásra. Mindig is irtózott a feltűnéstől. Valójában nem is Hildegardnak hívták, csak Riesensteinben nevezték el így rövid úton, mivel nem tudták kiejteni a nevét. Jochum választotta a Hildegard nevet, ezért akkoriban még tetszett neki. Most már szerette volna visszakapni valódi keresztnevét, de nem mert szólni. E pillanatban felbukkant mel-
lette Jochum. – Muszáj így ácsorognia, mint egy tehénnek és utánam leselkednie egész este? A ruhája úgy feszül a hátán, hogy kidudorodnak a hurkái. Hogy lehet így felöltözni? Legalább egy stólát terítene magára! – sziszegte a fülébe, s a következő pillanatban már a királynőt kacagtatta meg egy szellemes sziporkával. Amikor Hildegard végre összeszedett annyi bátorságot, hogy felpillantson, tekintete egy szempárral találkozott. Összerezzent. Ilyen pillantással hosszú évek óta senki sem nézett rá. Megértést, biztatást, együttérzést sugárzott felé ez a szempár s ez a mosoly, azt üzente, ne érezze magát magányosnak és megcsalatottnak. Létezik valaki, aki mellette áll, a közelében van. Aki jóbarát, ha most nem is beszélhet hozzá. Végtelenül jóleső melegség töltötte el Hildegardot, érezte, hogy könny szökik a szemébe a meglepetéstől és az örömtől. Nem ismerte a fiatalembert. A nemesi családok magas növésű, fiatal férfitagjaiból összeválogatott királyi gárda tagjaként halványkék uniformisban, vörössel bélelt pelerinben, keresztpántos fehér kardszíjjal a derekán feszített testőrtársaival együtt a háttérben, az ünnepség zavartalan lefolyását biztosítandó. Jóvágású, sötét hajú, szomorú szemű, harminc év körüli férfi volt. Rendkívüli kifinomultság jellemezte, anélkül, hogy ez nőies lágyságot kölcsönzött volna megjelenésének. Hildegard első pillantásra rokonszenvesnek találta. Mindezidáig nem nézett a gárdisták lánca felé, illetlenség is lett volna egy hercegnő részéről. Számára ez a férfi most olyasmit jelentett, mint az oázis a sivatag tikkadt vándora számára. A hirtelen
összenézésnél, két tekintet villámgyors találkozásánál nem történt több. És mégis: Hildegard tudta, hogy a férfi jelen van. És ettől a tudattól újra erősnek érezte magát. A KIS MARINA BEBÚJT az ágyába, s közben vadul kalapált a szíve. Mozdulatlanul hallgatózott. A fal túloldaláról beszűrődött nevelőnőjének hortyogása. Bárcsak bezárhatná hálószobája ajtaját! De azt nem szabad, nem is kapott hozzá kulcsot, hogy a nevelőnő, az a lusta vén némber szükség esetén bármikor be tudjon menni hozzá. Szükség esetén? A két év alatt, amióta ő Marina nevelőnője, egyetlenegyszer sem ébredt fel kába álmából, hogy megnézze a gyereket. Marina pedig nem mert többet bemenni hozzá. Kezdetben nem értette, miért van olyan furcsa szaga az öreg hölgynek esténként… Ahogy azonban nagyobb lett, rájött, hogy a nevelőnő iszik, mint a kefekötő, aztán egész éjszaka fújja a kását. Felhajtotta a takarót, mert melege volt. Ma este bált rendeznek – gondolta. Arra nyilván mindenki hivatalos. Ez egyszer nyugodtan alhatok. Segíts meg, Istenem! Add, hogy ne történjen semmi, nem bírom ki újra! Az utóbbi két hétben minden éjjel hallotta a lépteket. Az ajtó halkan kinyílt, és a léptek közeledtek hozzá. Első alkalommal csodálkozva ült fel az ágyban. “Te vagy az, mama?”, kérdezte. “Csitt”, válaszolta egy hang. “Csak én vagyok,
Povl bácsi.” Povl bácsi? Ja, igen, az a potrohos vénség, Ruckelberg grófja. Mit kereshet itt? A zsíros parókájával, a lötyögő tokájával? A kigúvadt gülüszemével, amivel olyan kellemetlenül bámul rá, meg a vaskos ujjaival, amiket mindig az ő térdén felejt? “Nézd csak, Marina, nézd, mit hoztam neked! Bonbon! Személyesen a király őfelsége részére készítette az udvari cukrászmester!” Igazság szerint nem is olyan rémesen öreg. Nagyjából egykorú lehet apával, csak jóval idősebbnek látszik, amilyen hájas és kiélt az arca. Marina elvette tőle a cukorkát és szépen megköszönte, de a gróf nem ment el. Leült az ágy szélére és összevissza suttogott mindenféle sületlenséget, hogy Marina milyen aranyos kislány és hogy ő mennyire szeretne egy hozzá hasonló játékbabát, amit szeretgethetne, mert olyan, de olyan magányos. Közben Marina haját simogatta és az arcát paskolta, amit ő csöppet sem érzett kellemesnek. Azután végre elment. Csakhogy másnap este is bejött egy újabb adag bonbonnal, de ezt Marina ugye senkinek sem árulja el, merthogy igazából most őrségben kellene lennie, és ha valaki megtudja, hogy ehelyett a kis barátnőjét látogatja meg, akkor tömlöcbe vetik, márpedig azt bizonyára nem kívánja neki. Aznap este bedugta kezét a takaró alá, megsimogatta Marina vállát, azután megdicsérte, hogy milyen finom, puha a bőre. Utána való este rátette a kezét Marina egyik mellére, azt mondta, hogy már igazi nagylány, és olyan furcsán fújtatott, mintha egy egész fűrésztelep indult volna be. Marinát mindig a felnőttek iránti feltétlen
tiszteletre és engedelmességre nevelték, ekkor azonban vette a bátorságot és megkérte, hogy ne csinálja ezt, mert nagyon megijeszti vele. Erre a gróf magára hagyta. Rákövetkező este a kislány nem akart ágyba bújni, abban mesterkedett, hogy bent marad édesanyja hálótermében, de amikor bejött az apja, kiküldték. A folyosókon téblábolt, s közben hallotta, hogy a nevelőnő a nevét kiáltozza. Egyszercsak megpillantotta a grófot. Megpróbált elrejtőzni, de Povl bácsi már észrevette. Becsalogatta Marinát a fegyverterembe, hogy megmutasson neki valami “nagyon érdekeset”. Marina rettentően szeretett volna nemet mondani, de apja szigorú nevelése mély gyökeret vert benne. Mindig azt kell tenni, amit a felnőttek mondanak, jó és engedelmes kislánynak kell lennie. Ez eddig soha nem is esett nehezére, hiszen riadt kis őzike vált belőle, aki sosem merte szájára venni azt a szót, hogy “nem”. Most sem volt képes mást tenni, mint követni a grófot a koromsötét fegyverterembe. Jaj, nem, nem szabad a fegyverteremre gondolnom, meg arra, ami ott történt. Inkább a mamára gondolok. A mama bálba ment és biztosan pompásan mulat. Szíve mélyén azonban Marina nem hitt ebben. Szegény mama, milyen beteg. És apa is milyen utálatos hozzá, kiabál vele, tehénnek meg zsíros kocának nevezi. A mamát, aki régen a világ legszebb aszszonya volt! Mielőtt még ilyen furcsán megváltozott az arca. Nemrég meghallotta, amikor apja valami egészen borzasztót kiabált: “Ha jól emlékszem, az orvos azt mondta, hogy hiába minden! Miért kapaszkodik bele minden szalmaszálba? Miben reménykedik? Ak-
kor már jobb lenne meggyorsítani az egészet, hogy végre nekem is jusson egy kis öröm az életből! Lottie nem fog a végtelenségig várni!” Marina tudta, hogy Lottie nem más, mint Kruusedige kisasszony, aki örökké csak a tükör előtt cicomázza magát. Válaszul édesanyja a szokott halk hangján Marináról mondott valamit. “Miatta nem kell aggódnia, gondoskodni fogok róla, efelől nyugodt lehet.” Marina fülének ez úgy hangzott, mint egy fenyegetés, ezért olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta, nehogy meglássa valaki. “Nem tudja felfogni, hogy rajtam röhög az egész udvar?”, üvöltötte az apja. “Egy ilyen asszony, aki úgy néz ki, mint egy disznó, és csak úgy a semmitől folyton elájul!” Marina hallotta, hogy édesanyja sírva fakad, bár igyekszik elfojtani. Apja azonban mégis észrevette, s ettől csak még inkább felbőszült. Szegény mama! – gondolta Marina. Remélem, jól érzi magát a bálban. HILDEGARDNAK SIKERÜLT hátrahúzódnia a falhoz, ahol kevésbé volt szem előtt. Hátát a falnak támasztotta, hogy ne látsszanak a hurkái. Szorította a szűk ruha, arcát hideg veríték verte ki, sokért nem adta volna, ha elmehet lefeküdni. Jochum herceg a terem másik végében állt egy hölgykoszorú bámuló pillantásainak középpontjában. Lottie Kruusedige is közöttük pompázott. Hildegardot mardosta a szégyen, elcsigázva hunyta be a szemét. – Látom, gondolataiba merült, hercegnő – szólalt meg ekkor egy hang franciául. Hildegard gyorsan felpillantott és mélyen bókolt. A kedves, jólelkű Charlotte Amalie királyné állt mel-
lette. – Jöjjön, üljünk le egy percre a kanapémra! Hildegard hálásan bólintott. Tudta, hogy a királyné még véletlenül sem hozná szóba a betegségét vagy a herceg félrelépéseit. Ők ketten tulajdonképpen sorstársak voltak. Noha Keresztély király kétségkívül eleget tett házastársi kötelességének és hét gyermeket nemzett Charlotte Amaliénak, szeretőjétől, Sophie Amalie Moth-tól, akivel már hosszú évek óta tartott a viszonya, szintén született öt gyermeke. Hildegardhoz hasonlóan azonban kifelé a királyné is diszkréten kezelte az ügyet, nem csinált jeleneteket. A férfiak bízvást számíthattak hitvesük hallgatására, így háborítatlanul garázdálkodhattak. Hildegardot mindettől függetlenül is boldogsággal töltötte el, hogy szót válthat valakivel. Végre nem kell közszemlére kitéve ácsorognia, mint a vesztőhelyen. – Hogy van a kis Marina? – érdeklődött a királyné, miután letelepedtek a kanapéra. – Köszönöm, jól – felelte Hildegard. – De ő olyan visszahúzódó, hogy az ember jószerével nem is tudja, milyen gondolatok foglalkoztatják. – Igen, ez nekem is feltűnt. Nos, végtére is, ez a helyes nevelés: a gyermek maradjon a háttérben, legjobb, ha észre sem lehet venni. Nézetem szerint ugyan a férfiak kissé túlzottan szigorúak a gyermekeikhez, no de hát minket is így neveltek és nem vált ártalmunkra, nem igaz? Olyan biztos ez? Hildegardban felidéződött rideg gyermekkora. Az otthoni kastélyban eltöltött napok végtelen sora gondolatban egyetlen jégtömbbé állt össze benne. “Tedd ezt! Ne tedd azt!” Valóban nem vált ártal-
mára? Valami egyetértésfélét mormogott válaszképp. Eltársalogtak az udvarral kapcsolatos ilyen-olyan eseményekről, majd Hildegard is a királyné gyermekei felől kérdezősködött, ez kimeríthetetlen témának bizonyult mindig. Tekintete azonban a bálvendégeket pásztázta. – Ki az a férfi az ajtónál? – kérdezte, amikor egy pillanatra elhallgattak, attól való félelmében, hogy a királyné véget vet beszélgetésüknek. – Az a szomorú szemű, meleg tekintetű gárdista. Úgy tűnik, láttam már valahol, de nem tudom hova tenni. Bizony ez füllentés volt, de illetlenség lett volna leplezetlen érdeklődést mutatnia. – Aligha láthatta, hercegnő – felelte Charlotte Amalie. – Sokáig távol volt az udvartól. Kihalt az egész családja, és a birtokát kellett igazgatnia. Ön bizonyára ismeri férjem reformintézkedéseit a nemességet illetően. A régi nemesi családok túlságosan nagy hatalomra tettek szert, így legtöbbjüknek le kellett mondania bizonyos előjogokról. Nem szólt többet, Hildegard pedig nem merte faggatni, csupán várakozva hallgatott. A királyné most férjurára szegezte tekintetét, aki egy nagydarab, fényes arcú, dülledt szemű férfival beszélt éppen. Hildegard örömére azonban hamarosan újból megszólalt. – Az ott Ruckelberg grófja, a férjem nemrég adományozott neki nemesi címet. Nem mondhatnám, hogy rokonszenvezem vele, kissé mézesmázos a modora, nem találja, hercegnő? Hildegard osztotta véleményét. – Mindazonáltal – folytatta a királyné –, nem sza-
badna rosszat mondanunk róla. Erkölcsi értelemben feddhetetlen. Soha nem merült fel a neve semmilyen nővel kapcsolatban. Kizárólag a birodalom ügyei érdeklik. A férjem szerint felbecsülhetetlen a segítsége. A királyné visszakanyarodott Hildegard eredeti kérdéséhez. – Az ifjú Tristan Paladin mindeddig megtarthatta Gabrielshust, a családi birtokot. Nos, ő az a testőrtiszt, akit ön felismerni vélt. – Hát hogyne, ő Tristan Paladin. Tudtam, hogy láttam már valahol – mondta Hildegard, holott még sosem hallotta ezt a nevet. A fiatalember nem nézett rájuk, de Hildegard ezt nem is óhajtotta különösebben. Csupáncsak emlékezetébe akarta vésni azt a meleg, gyámolító tekintetet, amelyből annyi melegség sugárzott felé. Tristan Paladin… Micsoda név! De nagyon is illett hozzá. Hildegard egyszeriben úgy érezte, nem is hívhatnák másképp. A királyné, kötelezettségeire hivatkozva elnézését kérte és felállt. Hildegard is fel akart állni, hogy távozzon, de olyan súlyosnak érezte magát, mint egy elefánt. – Ne, kérem, maradjon csak ülve, hercegnő! Kissé fáradtnak látszik. Üldögéljen csak, ameddig jólesik. Látta önt mostanában orvos? – Igen, az udvari orvos rendszeresen megvizsgál… A királyné habozott, s Hildegard tudta, miért. Fel akarta ajánlani, hogy szól a király személyi orvosának, de benne rekedt a szó. Az illető orvos ugyanis az édesapja annak a bizonyos Sophie Amalie Mothnak, akit a király, szerelmi szolgálatainak jutalmául, nem
átallott megtenni Samsöe grófnőjének. A királynénak láthatólag nehezére esett szájára venni az orvos nevét. Hildegard gyorsan a segítségére sietett. – Kitűnően megvagyok, felség, de az ajánlatát köszönettel elfogadnám és elüldögélnék itt még egy percig. – Maradjon csak, ameddig jólesik – mosolyodott el Charlotte Amalie királyné. Ebben a mosolyban benne rejlett a bizonyosság, hogy közös a sorsuk. Milyen szánalmas ez az egész… – gondolta magára maradva Hildegard. A terem másik végében állt a bál, Jochum azonban nem mutatkozott. Kruusedige kisasszony is kámforrá vált, ami nem volt nagy meglepetés. Jochum az utóbbi időben folyton ideges, ingerlékeny, vérmes és durva… Igaz volna, amit rebesgetnek? Hildegard a napokban hallotta, hogy Kruusedige kisasszony úgymond áldott állapotban van. Féltestvére fog születni Marinának? Ha igen, akkor biztosan kisöccse: Kruusedige kisasszony nyilván fiúgyermeket hoz majd a világra. Bezzeg tőle csak egy szem leánygyermekre tellett. Elszorult a szíve a határtalan szeretettől, amint kislányára gondolt. Vajon ezért siettetné Jochum a halálát? Mert sürget az idő, hogy törvényesítse kapcsolatát Kruusedige kisasszonnyal? Ó, milyen lealacsonyító! A király… Jochum… A finom nemesurak, akik a bálterem végében lejtik a táncot… Többet is felismert közülük, egyikük sem a felesége fölé hajolt hódító mosolyával.
Közönségesség, hitványság, amerre csak néz! Tekintete Ruckelberg grófba ütközött. Visszataszító látványt nyújt löttyedt tokájával és pocakjával, de legalább van egy jó tulajdonsága: neve soha nem merült fel semmilyen nőüggyel kapcsolatban. A palota némelyik szolgálólánya – süldőlányok, akiknek többek közt az volt a dolga, hogy reggel megrakják a kályhákat –, bizonyára mondhattak volna erről egyet s mást, ha mernek… Hildegard önkéntelenül elfordította fejét és pillantása találkozott a világ legtisztább, legszomorúbb szemével. Csak egy másodpercre. Ez azonban elegendőnek bizonyult, hogy megnyugvást hozzon az asszony számára, és talán valami olyasmit is, amit boldogságnak szokás nevezni. Tristan Paladin. “A bánat lovagja”. Hildegard elmerengett. Vajon mitől ilyen szomorú? Csak találgatni tudott, hisz nem ismerte. A lármás, fülledt, parfüm és verejték szagával terhes bálteremben Hildegard végre békét talált. Nekidőlt a kanapé magas háttámlájának és behunyta szemét. Észrevétlenül siklott át a mélységes öntudatlanság állapotába. Egy ideig ügyet sem vetett senki az érdektelen, lomha asszonyra.
2. fejezet MIKÖZBEN A BÁLTEREMBEN javában folyt a csillogó, színpompás táncmulatság, a várparancsnok az udvari orvossal a lépcsőfeljáró egyik ablakából a
palota előtti teret figyelte. – Látom, valamennyi embere őrt áll ma este – mondta a doktor. A várparancsnok körülnézett, hogy megbizonyosodjon, senki sem hallhatja őket. Csak ezután válaszolt: – Igen, valamennyi. Az efféle rendezvény mindig különleges feladatokat ró ránk. Őfelségét pedig még sosem fenyegette ilyen nagy veszély, mint most. – Még nem sikerült elkapnia őket? – kérdezte halkan a doktor. – Nem. Csak híreszteléseket hallani. Mindenféléket rebesgetnek az emberek, de ez csak fecsegés. Ennek ellenére nem kockáztathatunk, ébernek kell lennünk. – Értem. Ha csak a fele is igaz annak, amit suttognak róluk, akkor halálos veszedelmet jelentenek. Kinéztek a tér túloldalán húzódó utcákra. Ahol a házak kezdődtek, dús lombú fák szegélyezték a teret, sötét árnyékokat vetve a kapubejárókra. Kisebb ivó húzódott meg a sötétség mélyén, s a bejáratát takaró fák alatt három sötét köpönyeges férfi alakja rémlett fel. Árnyékuk természetellenesen magasnak mutatta őket. – Róluk beszél, ugye? – kérdezte fojtott hangon a doktor, mintha a három férfi meghallhatná a hangját. A parancsnok megborzongott. – Már egy hete minden este ott állnak azon a helyen. Embereim többször is megpróbáltak a közelükbe férkőzni, de mire odaérnek, mindhármójuknak hűlt helye. Mintha… csupán árnyékok volnának. Érzékcsalódás innen a várból. – És ön azt gyanítja, hogy a titkos rend tagjai?
– Nos – habozott a parancsnok –, állítólag igen. – Mi is a neve annak a szektának? “Az Igaz Hit Őrzői?” – Nem szekta, hanem rend. “Az Igaz Trónus Őrzőinek” titulálják magukat. – Szóval felségárulók. Más jelöltjük van a trónra? – Rosszabb annál. – Én nagyon keveset tudok róluk – mondta a doktor. – Nem valami okkult társaság? – Dehogynem! Csak hát, tudja, a szóbeszéd néha elképesztő dolgokat állít. – Alkalmasint nem árt odafigyelni a szóbeszédre. Szeretném hallani, bevallom, furdal a kíváncsiság. A parancsnok arcán fanyar mosoly jelent meg, de rögtön elkomorodott. – Sokféle ezoterikus rend van nálunk Dániában. – Az mit jelent? – Hogy titokzatossággal veszik körül magukat, rítusaik csak a beavatottaknak szólnak. E társaságok legtöbbje ártalmatlan, sokuk csendben nemes cselekedeteket hajt végre. Nem így “Az Igaz Trónus Őrzői”. Ők gonoszak és kegyetlenek, legalábbis ez a hír járja róluk. Senki sem tud bizonyosat. – És mitől olyan veszélyesek? – Túlságosan messzire mennek. Hallott már a “láplakókról”? – Hűha! Akik a lápokban és a puszták földje alatt élnek? – Igen, róluk. Dánia őslakóiról. Ők éltek ezen a földön, még mielőtt az emberek foglalták el Dánia területét, azután pedig a föld alatt kerestek menedéket. Sok népnek vannak efféle hiedelmei. Norvégiában “földalatti népnek”, vagy manóknak hívják őket, Ang-
liában és Írországban koboldoknak. Már a skóciai piktek is ismerték őket. Itt Dániában is tudnak az emberek a manókról. – No de mi köze ennek “Az Igaz Trónus Őrzőihez”? – Nos, elmondom. Az ön dolga, hogy elhiszi-e, vagy sem. Ezek az “őrzők” régi írásokat tanulmányoztak, ősrégi írásokat, amelyek egy sor babonás dolgot tartalmaznak. Mindez persze primitív és ostoba hiedelem, de ők megtartják az ősi rítusokat, véráldozatokat mutatnak be és hasonló visszataszító dolgokat művelnek az összejöveteleiken. Fő céljuk az, hogy visszahelyezzék jogaikba a láplakókat. Hogy visszaszerezzék nekik az országukat. – Ugyan, ugyan – legyintett a doktor. – Mesebeszéd. – Nem, szerintem nem az “őrzők” ostobák, hanem akik hisznek a láplakókban. Elterjedt, hogy kapcsolatban állnak azokkal a misztikus ősi lényekkel. Ez persze nem igaz, de úgy tűnik, maguk az “őrzők” hisznek benne. – Tulajdonképpen mit akarnak? – Megbuktatni a királyt és feláldozni, valódi véráldozati szertartásban. Azután a láplakók elfoglalhatják a várat és az ő királyuk kerülhet a trónra. – Badarság! – Nem olyan biztos. Nyilvánvalóan agyrém, amiben hisznek, hiszen a láplakók nem léteznek, de Őfelsége életét valódi veszély fenyegeti. Ezek a fantaszták nem tréfálnak. – Sokan vannak? – Nem tudjuk. – No de a várat biztonságosan őrzik, nem?
A várparancsnok arca mozdulatlanná dermedt. Kinézett az ablakon a három hosszú árny felé. – Egyes kellemetlen hírek szerint a palotában is van néhány közülük. Beférkőztek az udvarba vagy a testőrségbe. – Jóságos Isten! – hüledezett az orvos. – Az bizony baj. – Csak tudnám, hol tartják az összejöveteleiket! – gondolkodott hangosan a parancsnok. – Akkor egyszerre csapnánk le rájuk. Szálanként elfogni hol itt, hol ott egyet, annak nincs értelme. Attól még tovább szaporodnak, mint a szúnyog a nyári estén. – Nos, szerintem ez az egész csak fecsegés. Egy valódi titkos szövetkezésről sosem szivárogna ki enynyi minden. A parancsnok kifejezéstelen szemmel nézett – Mi tudjuk, honnan származik a szóbeszéd. Ismerjük a forrást. Egy fiatalembertől, akiben több volt a kalandvágy, mint a megfontoltság. Egy nappal azután, hogy elterjedt az “őrzők” létezésének híre, ezt a fiút holtan találták. Fejjel lefelé fellógatva egy ház falára, mint egy levágott állatot. Hogy kifolyjon a vére. A doktor megrázkódott. – Mégis azt hiszem, hogy itt valami nincs rendjén – mondta. – Ha a láplakókkal akarnak kapcsolatba lépni, akkor nem a városban keresgélnek, hanem a lápokban, réteken, pusztákban. A városok túlságosan józanok és modernek. – Koppenhága nem volt mindig város – jegyezte meg halkan a parancsnok.. – Úgy érti… – borzongott meg ismét az orvos. – Azt beszélik, sikerült lejutniuk a vár alá ahhoz a
réteghez, ahol a láplakók élnek. Állítólag rendszeres kapcsolatban állnak ezekkel a lényekkel. – De nekem van Norvégiában egy rokonom, ő azt mondja, hogy a föld alatti lények, ezek a manók, tulajdonképpen egészen jóindulatúak. – Ez igaz, a tündérek is azok, ha nem akaszkodik össze velük az ember fia. A láplakók viszont nem ilyenek, ők csontjuk velejéig gonoszak. – Ön hisz bennük? – vágott a szavába az orvos. – Ugyan, dehogy! Ezek csak mendemondák, a hit egészen más dolog. “Az Igaz Trónus Őrzőinek” létezésében viszont hiszek. Titokzatos rítusaik, sátánimádatuk, hitük, hogy kapcsolatban állnak a láplakókkal, veszélyessé teszi őket. Hátborzongatóan veszélyesek, mint a vakbuzgó emberek általában. – Tud valamit a véráldozatokról? Azon kívül, hogy lemészárolták az egyik emberüket? – Semmi bizonyosat. Gondolom, többnyire kakasokat és más kisebb állatokat használnak az ilyen ceremóniáknál, nem tudom. Mindenesetre több kisgyereknek és felnőttnek is nyoma veszett Koppenhágában, senki sem tudja, hová tűntek. Persze egészen észszerű magyarázat is lehet rá. – Szóval a király életére törnek? Micsoda elvetemültség! Vadállatok! Tudja, mit? Legszívesebben körülnéznék a csatornák táján, ott a tér másik oldala felé. – Nincs értelme. A közelükbe sem engedik a várbelieket. – De vajon hogy lehet, hogy ilyen magasak? – Mert azt hinné az ember, hogy a láplakók törpetermetű, kövérkés, földalatti lények, igaz? – felelte a parancsnok különös kifejezéssel arcán. – Igen, viszont ezek csak az “őrzők”.
– Nos, ön nem sokat hallhatott az ősi idők lényeiről. A láplakók feltűnően magas férfiak és nők voltak. A doktor elképedve bámult rá. Azután ismét kinézett a térre. A három sötét árnyalaknak hűlt helye volt. Beolvadtak a fák lombja alatti sötétségbe és kámforrá váltak. EGYRE LÁRMÁSABBAN FOLYT a palotában a mulatság. Mélyen a felszín alatt azonban másfajta dolgok zajlottak. Az orvosnak és a parancsnoknak igaza volt: a három férfi eltűnt a térről. Csakhogy nem váltak kámforrá. A koszos kis ivó gazdája fejbólintással üdvözölte őket, amint lejöttek a pár lépcsőfokon a söntésbe. Ezen az estén jónéhány szótlan betérőnek biccentettek már így oda. A sört kortyolgató emberek ügyet sem vetettek az újonnan érkezőkre, akik rögtön el is tűntek a helyiség legsötétebb szegletében lévő lefüggönyzött ajtó mögött. A törzsvendégek úgy tudták, van ott egy különterem a finomabb vendégeknek. A zárt ajtó azonban nem egy helyiségbe nyílt. Lépcső vezetett mögötte lefelé a pincébe. A három férfi ismerte a járást. Odalent újabb ajtó tűnt fel a faggyúlámpa fényében, újabb lépcsőn haladtak lefelé, majd egy kikövezett alagútba jutottak. A várpincében keresztülhaladtak néhány boltozatos helyiségen, ahova ember elvétve tette csak be a lábát. Elmozdítottak két súlyos padlógerendát, s ezzel jókora vaspántos kőlap vált szabaddá. Amikor meg-
emelték, őskori levegő párája csapta meg orrukat. Keskeny kőlépcső vezetett onnan lefelé, kopott fokai kifényesedtek az idők során. Ismeretlen, boltozatos falú termekben találták magukat. Koppenhága régi várpalotája egy régesrég elfeledett klastrom falaira épült. Ennek a hajdani klastromnak a pincéjében álltak most, ott találkoztak az alagúton keresztül érkezettekkel. Azt az alagutat valaha a szerzetesek vájták a földbe, hogy a várárok alatt megrövidítsék az utat a túlsó oldalon levő apácakolostorhoz. Mindezt Koppenhága lakói régen elfeledték. “Az Igaz Trónus Őrzői” azonban egy véletlen folytán felfedezték a pincehelyiségeket. Később, amikor a koppenhágai várat átépítették, a boltíves termek végleg eltűntek, de V. Keresztély idejében az alagúttal együtt még hozzáférhetők voltak, komoly fenyegetést jelentve őfelsége életére. Az összes férfi sötétszínű csuhát viselt, ezeket a szentélynek tekintett bolthajtásos helyiség bejárata előtt tárolták. A “szentély” szó furcsán hathat, ők azonban ezeknek a dolgoknak szakrális jelleget tulajdonítottak. A helyiség nem volt nagyméretű. Mindenhol fagygyúgyertyák égtek, részint a világosság és a hatás kedvéért, részint hogy felmelegítsék a nedves levegőt. A döngölt padló közepén kisebb kerek építmény helyezkedett el, kútra emlékeztetett. Tulajdonképpen nem is kút volt, hanem csak egy földbe ásott akna. Tizenhárom ember tartózkodott a helyiségben. A boszorkányok bűvös köréhez pontosan ennyi kell. Mindjárt szembeötlött mindegyikük szokatlanul magas termete. Nő nem lehetett köztük, ilyen hórihorgas nők aligha akadtak az 1600-as évek Dániájában.
Az arcukat azonban elrejtette homlokukba húzott csuklyájuk. Tizenkettő félkörben állt, a kút felé fordulva, a tizenharmadik a kút túloldalán Ez utóbbi most felemelte a karját. Ha látszott volna az arcuk, kemény, rideg, gonosz vonások tűntek volna elő. Egyikük-másikuk azonban láthatóan félt. Azoknak a suhancoknak, akiket a túláradó kalandvágy és a természetfeletti dolgok iránti vonzódás hozott ebbe a társaságba, inukba szállt a bátorsága. Viszszaút azonban immár nem volt. Jól tudták, milyen sorsra jutott fecsegő társuk. A rendből való kilépés szándéka árulásnak minősült volna, amit hasonló kíméletlen megtorlás követ. Főként az a három öles termetű, falfehér arcú alak rémítette meg őket. Arcukat sohasem mutatták meg, kint az utcán sem, csak időnként, néhány másodpercre sejlett fel penészszínű halotti sápadtságuk, jéghideg hüllőszemük. Hol élnek? Honnan jöttek? Csakis azokon az estéken bukkantak fel, amikor az összejöveteleket tartották. Olykor-olykor a fák alatt lehetett látni őket. Máskor a pince titkos helyiségében álltak várakozva, bármilyen korán is ért oda az ember. Ők hárman voltak a legmagasabbak mindnyájuk közül. Tilos volt kérdezősködni a többi rendtársról, vagy beszélgetni velük a szeánsz közben és utána. A két fiú fecsegő barátjuk ajánlására kapott engedélyt az összejöveteleken való részvételre. Most, hogy ő meghalt, úgy érezték, kalodába zárták őket, ahonnan nem szabadulhatnak. Némelykor érezték magukon a többiek fürkésző pillantását… Másrészt viszont élvezték a helyzet izgalmát is. A
misztikus dolgok gyermekkoruk óta vonzották őket. Márpedig most benne voltak a legrémesebb misztikum kellős közepében. Így aztán megpróbálták leküzdeni ijedtségüket, és a szertartásra figyelni, noha időnként háborgott a gyomruk a látványtól. A kút túlsó oldalán álló férfi esküvés szövegét mormolta egy általuk ismeretlen nyelven. Ősi, pogány, torokhangokban bővelkedő nyelv volt. A fiúk tudták, hogy a titkos írásokban ezt a nyelvet említik, s a rend tagjai szerint a láplakók így beszéltek. Egy idő múlva kavargó gőzök szálltak fel a kútból. Sokszor látták már, nem ijedtek meg tőle. Hanem attól a hangtól, amely a kút mélyéről szállt fel, a hideg futkosott a hátukon. Önkéntelenül egy lépéssel közelebb húzódtak egymáshoz. A három félelmes férfi egyikének hüllőszeme megvillant a csuklya árnyékában. A fiúk tudták, hogy megfigyelés alatt állnak. A többiek nem bíztak bennük igazán. Az alulról jövő hang és a kút túlsó oldalán álló férfi között párbeszéd kezdődött. A férfi szinte láthatatlanná vált a gomolygó gőzökben. A mélyről jövő, kongó, földalatti hang eltúlzottan artikulálva szikár szavakat formált. A többiektől elkülönülve álló férfi válaszolt neki. Nemsokára megszűnt a párbeszéd, s a ceremóniamester rendtársai felé fordult. Alakja egyre kivehetőbbé vált, ahogy a gázok köde feloszlott. – Barátaink áldozatot követelnek tőlünk – mondta. – A legközelebbi holdtöltekor bizonyosságát akarják látni hűségünknek. – Mit kívánnak? – kérdezte valaki. – Véráldozatot – felelte fagyosan. – És ezúttal
nem állatot áldozunk. – A legnagyobb áldozatra gondolnak? – Nem. Annak még nem jött el az ideje. Fiatal vért kívánnak. Egy szűz vérét. Az egyik fiú egészen megrémült. A másik köhintéssel palástolta, hogy önkéntelenül elvigyorodott. Mindenfelől rendreutasító pillantások lövelltek feléje. Sikerült megmentenie a helyzetet, de nem sok híja volt. Nem tehetett róla: a bejelentés színpadiassága, túlzott drámaisága komikusan hatott rá. Pedig tudta, hogy komoly a dolog. Végignézett itt már néhány áldozatbemutatást, amelyeket szívesen száműzött volna az emlékezetéből… FENT A DÍSZTEREMBEN pedig állt a bál. Őfelsége gondoskodott a szórakoztatásról, a zenéről és táncról. Titkos légyottokról szóló levélkék vándoroltak női kezekből férfikezekbe. Az udvar évődött és enyelgett, hívságos bujaságban.
3. fejezet A KIS MARINA HIÁBA igyekezett úgy elűzni az emlékképeket, hogy még a szemét is szorosan összecsukta, a fegyverteremben történteket nem tudta elfeledni. Később kinyitotta a szemét és hallgatódzott. Nem, most nem hallotta a lopakodó lépteket. Ruckelberg gróf nyilván részt vesz a táncestélyen. Istenkém, add, hogy maradjon is ott! Ne engedd feljönni! A fegyverterem… Talán egy hete történhetett. Vagy még régebben, nem emlékezett rá. “De hát, itt egészen sötét van”, mondta a grófnak. Hogy lát…” “Csitt! Vári csak, mindjárt meglátod!”, suttogott vissza amaz. Hirtelen megcsörrent egy fegyver. “Vigyázz!”, szólt rá a gróf. “Povl bácsi.. Nem kellene inkább visszamennünk? Biztosan keresnek, mert nem tudják, hol vagyok.” A gróf megállt. Marinát megcsapta testének forró kipárolgása. Véletlenül hozzáért selyemmellényéhez, s megérezte alatta a hájtömeget. Ijedten és undorral kapta vissza a kezét azon nyomban; “Várj csak!”, suttogta a gróf felhevülten és türelmetlenül, azután Marina hallotta, hogy a ruhájával bajlódik, s közben megint olyan izgatottan fújtat. Nem akart emlékezni erre az estére. Egész testében remegett, érezte, hogy könnyek peregnek le az orrán, hüppögött, nyeldekelt, de az emlék legyőzte őt, feltolakodott a tudatába. És akkor a gróf a keze után tapogatódzott.
“Fogd meg!”, súgta remegő hangon, miközben verítékétől síkos, reszkető ujjaival átkulcsolta Marina kezét és egyenesen odatette. Marina lüktető, forró és érdes valamit érzett a tenyerében, nem értette az egészet, megpróbálta visszarántani a kezét, de a gróf szinte kétségbeesetten markolta a csuklóját. “Ilyen egy férfi”, suttogta rekedten. “Érzed? Érzed, milyen nagy és pompás?” Marinának emelkedni kezdett a gyomra; könyörgött, ki akarta szabadítani a kezét, de a férfi keze egyre csak szorította és arra kényszerítette, hogy mozgassa. Közben olyan furcsán, sípolva kapkodta a levegőt, hogy Marina azt hitte, mindjárt szörnyethal, de végre sikerült kisiklania a kezei közül, csalódott nyögések jutottak el a füléhez, s ő csak szaladt, át a fegyvertermen, ahogy csak bírt, meg-megbotolva, ki innen… A gróf nem ment utána, úgy állt ott, mint aki mozdulni sem tud, Marina csak a rémes fújtatását hallotta, azután végre kiért a folyosóra. Aznap este nem mert ágyba feküdni. Az ablak melletti széken kuporogva aludt el. Senkinek nem szólt róla egy szót sem, mert Povl bácsi azt mondta, hogy a mama elkövetett valamit, amiért a fejét kellene venni, de ha ő jó kislány lesz, akkor Povl bácsi nem árulja el a dolgot a királynak, pedig kötelessége lenne. Így azután Marina hallgatott, mint a sír. Másnap este a gróf nem látogatta meg a szobájában. Bárhogy is rimánkodott a kislány, hogy hadd maradjon éjszakára édesanyja mellett, nem lehetett, mert különben apja megharagudott volna. Édesanyja nem bírta nézni, hogy apja megveri őt, ezért meg kellett tagadnia a kérését. Ám a fegyverteremben történtek csak a kezdetet
jelentették. Néhány nap elmúltával a gróf ismét beállított. “Jaj, ne, ne!” kiáltotta Marina halálra válva. “Maradj csendben, kicsikém, vagy azt akarod, hogy a bakó elvigye édesanyádat? Rajtad múlik, hogy beárulom-e”, suttogta a gróf. “No ne félj, már nem kell megfognod, ha nem akarod. Csak feküdj így nyugodtan.” “Édesanyámhoz akarok menni.” “Ő már alszik. Mindenki alszik, az egész palota. Feküdj csak nyugodtan, nem lesz semmi baj. Povl bácsi csak épp egy kicsit megsimogat.” Mereven, mint aki nyársat nyelt, egész testében reszketve feküdt Marina az ágyában, úgy érezte, az egész emberiség elárulta. A gróf a takaró alá csúsztatta kezét és megsimította a mellét. Elégedetten dörmögött. “Szépen kérem, hagyja abba!” –, kérlelte Marina. “Jó, nem teszem oda a kezem, ha nem szereted”, mondta puha bársony hangon. “Ahogy a kicsi baba parancsolja.” Azzal izzadt ujjai lejjebb siklottak Marina testén, és még lejjebb, le egészen a világ legtitkosabb helyeihez! Marina szívettépően felsikoltott félelmében és megaláztatásában. A gróf erre megpaskolta a kezét és odébbállt. Az emlék túlságosan felkavarta a kislányt, kezét a fülére tapasztotta, hogy távol tartsa magától. De nem lehetett.
HILDEGARD FELRIADT. Hangok sustorogtak
körülötte, emberek gyűrűjét látta. Forróság, pára, fülledtség, embertömeg… Hol van? Mi történt vele? Egy hang szíven ütötte: – Már nem sokáig él – mondta valaki a hátsó körből. Rokonszenves, lágy hang felelt rá: – Kérem, ne állítson olyasmit a beteg jelenlétében, amit nem tudhat. Férfihang volt. Hildegard úgy megörült neki, hogy az előzőleg hallott szavakra feltoluló sírás a hála könnyeivé változott benne. Érezte, hogy néhány erős férfi karja felemeli. Tiltakozni szeretett volna, mert eszébe jutott, hogy ha felcsúszik a szoknyája, nevetségessé válik, de nem bírt megszólalni. Szóval megtörtént: nyilvánosan elájult. – Hol van a férje? Hol van Jochum herceg? – kiáltotta egy hang. Hildegard felismerte, hogy a királynéé. Egy gúnyos hang válaszolt: – Kereket oldott Lottie kisasszonnyal, természetesen. Az előbbi rokonszenves férfihang most ingerülten csengett: – Nem látja, hogy már magához tért? Miért kell így beszélni? A gúnyos férfihang felcsattant: – Nem tűröm, hogy egy gárdista rendreutasítson! Egy gárdista? Vajon ez ugyanaz a fiatalember? Hildegardot nem érdekelte, ki a gúnyos hang gazdája. Majdhogynem bárki lehetett az udvarból. Lefektették egy kanapéra. Itt már csend vette körül, és a levegő is jobban
mozgott. Lakájok szaladtak oda egy hordággyal. – Vigyétek a hercegnőt a szobájába! – rendelkezett a királyné. – Nem, ne a báltermen keresztül, használjátok egy kicsit az eszeteket! Sokáig tartott az út. A hordágy imbolygott. Hildegard nem bírta kinyitni a szemét. Valaki végig a hordágy mellett lépdelt a folyosókon. Súlyos, szapora léptek, csizmanyikorgás. Milyen megnyugtató zörejek! – Szégyellem magam… – rebegte Hildegard. – Nem tehet róla, hercegnő! Egy pillanatra egy kéz simult a vállára. Hildegard utánanyúlt, s a kéz az övére kulcsolódott. Az asszony görcsösen kapaszkodott bele ebbe a nagy, erős, biztonságot adó kézbe. – Ne hagyjon itt! – suttogta. Restellte gyengeségét, de nem bírta tovább, ezen a ponton már cserbenhagyta teherbíró képessége. – Kérem, maradjon még! Nem ismerem önt, nem tudom, kicsoda, de önnek van szíve. És az errefelé ritka portéka. A férfi hallgatott, majd lassan mondta: – Ön ismer engem. Az imént láttuk egymást a bálteremben. – Ön a király egyik testőre? – kérdezte Hildegard bizonytalanul. – Igen, az vagyok. Tristan Paladin őrgróf, szolgálatára. – Hát persze! Köszönöm a segítségét. Hogy pontosan miben is állt ez a segítség, azt kívülállók számára nehéz lett volna meghatározni. Ők ketten azonban jól tudták.
Őrgróf! Ez nem hangzik rosszul. – gondolta Hildegard. Szóval nemesember. Megszűnt a léghuzat: a folyosóról befordultak a hercegnő szobájába. A lakájok lefektették, és beszólították a komornáját. – Már megint! – méltatlankodott a lány. – Örökösen elájul! Tristan nem emelte fel a hangját, a rendreutasítás azonban legalább olyan szigorúan hatott, mint ha rákiabált volna. – Először is a hercegnő neked fenséges vagy főméltóságú asszony. Másodszor semmi sem indokolja az efféle csípős megjegyzéseket. A hercegnő súlyos beteg. Egyedül te állsz a szolgálatában? A komornának leesett az álla, amikor megpillantotta a jóvágású gárdistát ebben a szobában. És éppen ő utasítja rendre… – Ketten osztozunk a munkán, uram – felelte olyan nyájas hangon, amilyennel Hildegardot ezidáig még sosem szerencséltette. – Természetesen mindenben gondoskodom majd a főméltóságú asszonyról. – Nem szükséges – mondta a nemes lovag. – Tartózkodj itt az előtérben és hagyd nyitva az ajtót, nehogy egyes sötét lelkű személyek megszólják a főméltóságú asszonyt. Ma este én leszek mellette. Köszönöm – gondolta magában Hildegard, szívből köszönöm. Meghatotta a fiatalember kissé régimódi, körülményes beszédmódja. Mintha ez visszarepítette volna a lovagi időkbe. A komorna megmutatta az uraságnak, hol találja a hercegnő ápolásához használatos dolgokat és távozott. Gondos férfikezek takarót terítettek Hildegardra,
megemelték a fejét, hogy inni tudjon a kehelyből. Jó érzés volt. – Ön lekötelez, őrgróf – suttogta fénytelen hangon. – Nem lett volna szabad ilyen körülmények között elveszítenem az eszméletem… – Ugyan, ugyan… – nyugtatgatta a férfi. – Mit mond az orvos ezekről az ájulási rohamokról? – Ó, sajnos nem tudja, mi okozza. Azt mondja, beteg a vérem. Az érvágás azonban egyáltalán nem segít, ellenkezőleg, még bágyadtabb leszek tőle. Csak nemrég változott meg így a külsőm. Mindig is sovány voltam. – Értem. Azon gondolkodom… – Min gondolkodik, őrgróf? – Nem, nem érdekes. Túl keveset tudok önről, hercegnő. Hildegard érzékelte, hogy lassan újra visszatér belé a lélek. – Én sem tudok semmit önről – mondta. – A királyné őfelsége említette, hogy ön elvesztette az egész családját. – Az itteni dániai hozzátartozóimat valóban. Van azonban egy nővérem, aki a családjával Skaanéban él. Meg egy bolondos unokahúgom Stockholmban. A családom többi tagja pedig Norvégiában lakik. A Jéghegyek Népének hívják őket, az imént éppen ők jutottak eszembe… Hildegardnak végre sikerült kinyitnia a szemét. Tristan Paladin egy széken ült, illő távolságban az ágytól, de azért elég közel ahhoz, hogy a legkisebb jelzést is észrevegye. Így közelről még vonzóbbnak hatott nemes vonású, lágy, de mégsem nőies arca, me-
lyen mélységes szomorúság tükröződött akkor is, ha mosolygott. Nem, a “lágy” nem a jó szó. Érzékeny, úgy van, inkább az érzékeny a megfelelő kifejezés, hiszen nagyon is férfias arca volt, ha nem is a markáns fajtából. Úgy tűnt, sűrű, hullámos haja a sajátja, noha a kor divatjának megfelelően az urak mind dús parókát viseltek. Fekete szemének szépsége különösen megragadta Hildegardot. – Mit akart mondani a norvégiai rokonairól? Beszélgetésüket megszakította, hogy a hálószoba előterébe belépett Jochum herceg. Tristan azonnal felpattant. A herceg azonban nem jött beljebb. – Hát te itt ücsörögsz, szépségem? – édelgett a komornával. – Hallom, a feleségem megint elájult. Igaz ez? – Igen, főméltóságú uram. A bálterem kellős közepén. – Na tessék – mormogott a herceg. – A botrányai már túlmennek minden határon. Csakis azért csinálja, hogy engem nevetségessé tegyen. De te miért nem vagy bent nála? A komorna suttogóra fogta a hangját, így a hálószobába csak a herceg válasza hallatszott be. – Kicsoda? Egy gárdista? Szépen vagyunk… És ki az? A lány felelt valamit. – Vagy úgy, az az impotens alak? – fújt egyet a herceg. – Sürgölődjön csak körülötte, amennyit a kedve tartja. Az effajta látogatón senki sem fog megbotránkozni! Üdvözöld nevemben a hercegnőt és mondd, hogy visszavonultam a szobámba! Léptei elhalkultak. Az ajtó becsapódott.
Tristan Paladin falfehéren állt a szék mellett. – Bocsásson meg a férjemnek – mondta Hildegard zavartan. – Sokat ivott ma este. Mindketten hallgattak. Kisvártatva Hildegard törte meg a csendet. – Tehát igaz, amit állított? Tristan összeszedte magát és mélyet lélegzett. – Sajnos igen. Nem értem, hogyan… Nyilván a régi kezelőorvosom indiszkréciója miatt. Nem nagy öröm… – Mármint, hogy valószínűleg mindenki tudja a palotában? Bizony ezt megértem. Háborús sebesülés? Egy percnyi habozás után Tristan igennel válaszolt. A hercegnő, akinek mostanra már elmúlt a roszszulléte, könnyed hangon folytatta: – Ne vegye a szívére a pletykákat, őrgróf. Erős a gyanúm, hogy a szóbeszéd hatására titokzatosság és izgalmasság lengi körül a személyét. Minden bizonynyal sok hölgy akad majd, aki megpróbálkozik, hátha ellenállhatatlan csáberejével ki tudja gyógyítani önt ebből a kis fogyatékosságából. – Ön igazán kedves, hercegnő – mosolyodott el a férfi. – De most nem rólam beszélgettünk. – Valóban nem. A rokonairól készült mondani valamit. – Igen, úgy van. Nem akarom hiú reményekkel áltatni önt, hercegnő, hisz az lelkiismeretlenség volna. Ezért haboztam, hogy megemlítsem-e. – Kíváncsivá tesz, őrgróf. – Nos, csupán felmerült bennem a gondolat, hogy a Jéghegyek Népe különös emberfajta. Én a magam részéről meglehetősen normális vagyok, nem sokat
örököltem a tulajdonságaikból, de vannak közöttük olyanok, akik… Attól tartok, nem hinné el, ha elmondanám. Nos, nem kertelek tovább: a mi családunk különleges gyógyítási képességekkel és orvosi ismeretekkel tűnik ki nemzedékről nemzedékre. E szavak hallatán a hercegnő közelebb hajolt, s szemében furcsa, szinte vadul mohó fény lobbant. – Nem, nem – visszakozott Tristan, – mondtam, hogy nem akarok hiú reményeket ébreszteni önben. Azok a rokonaim, akik értenek az orvosláshoz, mind Norvégiában élnek. Szeleburdi stockholmi unokahúgom, Villemo, nem foglalkozik ilyesmivel, neki másfajta, Isten tudja, miféle furcsa képességei vannak. Van azonban egy kézrátétellel gyógyító rokonom… – Az Istenre kérem, hívja el ide azt az asszonyt! – Férfi az illető. Ez most aligha lehetséges, de van egy ötletem… – Mondja gyorsan! – A hercegnő izgatottsága szinte már megijesztette Tristant. – Több ízben jártam náluk látogatóban Norvégiában és, általában szándékom ellenére, sok mindent megtanultam tőlük. Elmosódva bár, de emlékszem még bizonyos gyógyfüvekre, amelyekről szó volt. Hildegard hercegnő olyan erővel ragadta meg a karját, hogy az ebben az állapotában akár ártalmas is lehetett volna. – Milyen gyógyfüvekre? Az Isten szerelmére, próbálja meg előhívni az emlékezetéből, őrgróf! És szerezze meg nekem! Nem magam miatt kérem, hiszen igazán nem olyan vidám az életem, hogy minden erőmmel ragaszkodjam hozzá. De van egy kislányom, akit az utóbbi időben kényszerűségből meglehetősen elhanyagoltam, és ez rettenetes fájdalom számomra.
Jelen kell lennem az életében, gondoskodnom kell róla, a boldogulásáról. Ért engem? Tristan belenézett az asszony holdvilágképébe. Szeméből, a két keskeny kis nyílásból kétségbeesés áradt. Bizarr látvány volt ez az arc, Tristan nagyon is értette, milyen érzés lehet egy nőnek így mutatkozni mások előtt. – Nos, nem túl sok fogalmam van magáról a betegségéről, de a vízkór ellen talán tudnék valamit… – Igen, igen! Biztosan tudna! – könyörgött Hildegard. – Kérem szépen! Segítsen meggyógyítani a beteg vérem! – Nem hiszem, hogy bármi köze volna a véréhez – mondta homlokát ráncolva Tristan. – Én nem tanultam orvoslást, csak emlékszem, mivel gyógyított meg Mattias bácsikám egy öregembert, akinek feldagadt a lába. Mattias bácsi egyébként tudós orvos, nem ő az, aki kézrátétellel gyógyít, neki nincsenek efféle adottságai. – Gondolja, hogy felismeri azokat a gyógyfüveket? – Az nem lesz nehéz, viszont nem szabadna megbántanunk az udvari orvost. – Esetleg ne is szóljunk róla? – Ne, én is úgy gondolom. – De akkor övé lesz minden dicsőség. – Hadd legyen. Csakhogy még el sem kezdtük a kúrát, hercegnő. Még össze sem szedtem a füveket. Korai lenne még az öröm, egyelőre csak reménykedhet! – Igenis, örülök! – felelte Hildegard, és boldogan dőlt hátra a párnáira. – Jól van, igyekszem kijózanodni. Mindenesetre megfizetem, amennyit csak kér, ha
megpróbálja! Tristan felállt. – Ha pénzről vagy fizetségről akar beszélni, akkor elmegyek – mondta mosolyogva. Hildegard elmélázva nézett rá. – Különös ember ön, őrgróf. Nem hittem volna, hogy vannak még idealisták a dán udvarnál. A férfi búcsúzásképp a kezét nyújtotta. – Mindjárt holnap reggel elindulok gyógyfüveket keresni – ígérte. Hildegard is odanyújtotta kezét. Tristan megcsókolta és távozott. A hercegnő sokáig nézett utána. Fáradt szemében fény csillant. Nem szabad beleélnem magam! – ismételgette magában, majd imára kulcsolta kezét. – Istenem, Uram, add, hogy mégis! MARINA MÉG MINDIG ébren feküdt a hálószobában és szorongva hallgatódzott. Tudta, hogy már későre jár. Lehet, hogy sikerült átvészelnie a mai estét? Az ő reménysége, az ő imádsága éppoly erős volt, mint édesanyjáé, bár másért fohászkodtak. Povl bácsi többször is járt bent nála, s meg kellett ígérnie, hogy nem szól senkinek. A bakó már készülődik, és elviszi az édesanyját, ha eljár a szája. Kétségbeesetten próbálkozott mégis, hogy a felnőttek észrevegyék, segítségre van szüksége. De nem vették észre. Nagylány már, miért kellene vigyázni rá éjszaka? Csak édesanyja értette meg magányosságát. Ő
azonban semmit sem tehetett, mert a herceg mindig közbelépett. Hildegard nem akarta, hogy Jochum megverje Marinát, Marina pedig nem akarta, hogy apja megverje édesanyját. A hercegtől mindketten tartottak. Marinának volt azonban egy sokkal rosszabb saját, külön keresztje is. Povl Ruckelberg gróf… Valahányszor bement a kislányhoz, mindig egy kicsit tovább merészkedett. Marina pedig egyre elkeseredettebben gyűlölte. Szinte már megijedt önmagától, ha arra gondolt, milyen határtalan gyűlöletre képes. Napközben pedig bűntudat mardosta. Hátha meglátszik rajta, hogy utálatos, hájas kezek fogdosták a mellét? És hogy olyan helyeken nyúltak hozzá, amiket ki sem szabad mondani? És hogy meg kellett fognia azt az undorító dolgot, amit alig ér át az ujjaival? És hogy… Nem, nem akar rágondolni! Arra, amit letörölt a lepedőről. Marina utálkozva és iszonyodva emlékezett viszsza, hogy a gróf egyszer megérintette valahol a testét, mire forró, bizsergető sugarak indultak el a csípője felé, ő pedig majdhogynem kellemesnek érezte azt az undokságot. Úgy elszégyellte magát, hogy legszívesebben rögtön meghalt volna, és rácsapott a ronda kezére. Povl bácsi nagyon megharagudott, és azt mondta, hogy ezt bizony már meg kell tudnia a hóhérnak. Hogy megütötte a bácsikáját, aki csak jót akar neki. Hangtalan, csuklásszerű sírás rázta meg a testét. Kinek önthetné ki szívét? Úgy, hogy ne tudja meg a hóhér? Egyszer látta, amikor a folyosón megragadott és magával hurcolt egy férfit. A férfi ordított félelmében, az életéért könyörgött, és Marina még olyan kicsi
volt, hogy nem értette meg apja magyarázatát, hanem odarohant és belecsimpaszkodott a hóhér nadrágjába. “Nem szabad elvinnie!”, kiabálta, mire a hóhér feléje fordult, ő pedig meglátta azt az iszonytató szempárt a csuklyája mögött, és akkor a hóhér megfenyegette a bárdjával. Azután édesanyja odaszaladt hozzá, elráncigálta onnan és azt mondta: “Elment a józan eszed, kislányom? Az ember nem száll szembe a hóhérral!” Később az udvar népe csillogó szemmel tárgyalta, hogy fröccsent ki a férfi vére, amikor a bárd lesújtott a nyakára. Marina pedig ezt hallva kiadott magából minden ételt, amiért azután az apja jól leteremtette. Felemelte a fejét. A palota már elcsendesedett. A hold hosszú utat tett meg az égen, amióta ő lefeküdt az ágyába. Lehet, hogy ma este már nem jön? Istenem, légy irgalmas hozzám! Add, hogy el merjek aludni! El sem tudta képzelni, mi rosszat tehetett az édesanyja. Hisz olyan jóságos! De majd ő megvédelmezi. Csak tudná, mennyi az idő! Úgy érezte, egy örökkévalóság óta fekszik álmatlanul, biztosan hajnal felé jár már. A folyosó végén, a felső csarnokban van egy óra. Bárcsak ki merne menni, hogy megnézze… De miért is ne merne? Az öreg gróf csak idebent veszélyes. Elszántan, ám félelmében még a lélegzetét is viszszafojtva mászott ki az ágyból és lopakodott az ajtóhoz. Lábujjhegyen osont végig a folyosón a felső csarnok felé. Épp ebben a pillanatban kettőt ütött az óra. Marina megtorpant. Mégsem kell végigmennie a
folyosón. Két óra. Akkor már nem fog beállítani. Ilyenkor már nem teheti meg. Megnyugodva fordult sarkon, de mindjárt földbe is gyökerezett a lába. A folyosó másik vége felől egy férfi közeledett. Ijedtében azt hitte, ő az, de azután megpillantotta a gárda fehér keresztpántját a mellén, no meg az öreg grófnál jóval soványabbnak is tűnt, és sokkal gyorsabban, fiatalosabban lépdelt. – Nicsak, egy valóságos éjszakai angyalka! – szólalt meg a férfi barátságosan. Marina nem mozdult. Lehetséges volna, hogy ő is…? Vajon minden férfi egyforma? Ó is ugyanazért…? Riadtan bókolt egyet, holott apja arra tanította, hogy egyedül a királyoknak és királynéknak kell bókolnia, mert rangban fölötte áll mindenkinek, – vagyis majdnem mindenkinek. A király testőreinek mindenképpen. A férfi időközben odaért melléje. Kedvesnek látszott. Az öreg gróf is annak látszott, csakhogy az hamis, mézes-mázos kedvesség. Ez az ember azonban őszintén kedvesnek tűnt. – Rosszat álmodott, kisasszony? – kérdezte megértően. – Nem, csak nagyon féltem, hogy bejön valaki – rebegte Marina. – Miért nem zárja be a szobája ajtaját? – Nincs kulcsom. Nem szabad túl sokat fecsegnie, tartania kell a száját. Az ember sosem tudhatja. Hátha ő a hóhér, csak álruhába bújt? Nem, nem, a hóhérnak gonoszság áradt a szeméből. Ennek az embernek szomorú a sze-
me, jóindulatú. A férfi körbepillantott. – Melyik a kisasszony szobája? Marina rámutatott az ajtajára. A férfi máris odament és ujjaival végigtapogatta az ajtófélfa felső peremét. Marinát heves vágy fogta el, hogy a karjaiba vesse magát és egyszuszra elmondjon neki mindent, megkérje, hogy győzze le a grófot, maradjon bent nála éjszakára és mondja azt, hogy ez az egész, ami vele történt, rossz álom volt csupán. De nem mozdult. – Így volt ez gyerekkoromban is – magyarázta a férfi. – A szobalányok eldugták a kulcsot, hogy ne tudjak belopódzni a szüleimhez. Tudja kisasszony, én borzasztóan féltem a sötétben. Persze tudtam, hova szokták tenni a kulcsot. Engem mindig bezártak, a kisasszonynak viszont megtiltják, hogy bezárkózzon. No, mit mondtam? Íme! Amit most a tenyerében tartott, a világ legboldogítóbb látványa volt Marina számára. – Teljesen rendjénvaló dolog, kisasszony, hogy bezárja az ajtaját, ha fél, ezt nekik is meg kell érteniük. Egyébként mitől fél? A kísértetektől? – Nem – suttogta Marina lesütött szemmel. – Egy embertől – csúszott ki a száján. Jaj, ezt nem lett volna szabad megmondania! Rettegés fogta el. – Egy embertől? – csodálkozott el a kedves testőr. – Látta őt valahol? A külseje borzasztotta el? Marina összeszorította ajkát és többet egy szót sem mert kimondani. Egy kurta “köszönöm”-mel kikapta a férfi kezéből
a kulcsot és belibbent a szobájába. Tristan hallotta, hogy a kulcs kétszer is megfordul a zárban. Többször már nem lehetett ráfordítani. Lemondó fejcsóválással indult tovább a folyosón. Hány ezer ilyen gyerek élhet a világon a kastélyokban és uradalmakban, akiket olyan vasfegyelemmel nevelnek, hogy azt egy felnőttnek álmában sem jutna eszébe elviselni!
4. fejezet TRISTAN MÁR PIRKADATKOR talpon volt, hogy felkutassa azokat a vízhajtó füveket, amelyekről halvány emlékképei voltak egy graastensholmi rokonlátogatása idejéből. Hogyan is néztek ki? Szinte gyerekes buzgalommal igyekezett segíteni a szerencsétlen hercegnőn. Ezt neki találták ki. Annyi év sivársága után végre jót tehet valakivel. A Koppenhága környéki ligetben, ahova kilovagolt, ujjongva csiviteltek a madarak. Alig hagyott időt magának az alvásra ma éjjel, ágyában fekve a gyógyfüvek keverékének receptjén törte a fejét. A Jéghegyek Népének összes egyéb orvosságához hasonlóan ezt is féltve őrzött titokként kezelték, amelybe nem avattak be kívülállókat. A fűszálakon harmatcseppek billegtek, s Tristan lába elől riadtan iramodott el egy nyúlkölyök. Mosolyogva nézett utána. A puska meg a vadászat gondolata távol állt tőle. Lehajolt és megvizsgált néhány levelet. Nem, ez
hasonlít ugyan a macskafarkú veronikára, de nem az. Nem gondolta, hogy ilyen bajos lesz. Persze, hiányzott a gyakorlat. És ha melléfog? Meg is mérgezheti a hercegnőt, ahelyett, hogy meggyógyítaná. Egy percre megállt, gondolatai olyan vizekre eveztek, ahonnan vissza akarta parancsolni őket. Felidéződött benne az a nap, amely örökre bemocskolta az életbe vetett hitét. Érezte, hogy megint elönti a düh és a kétségbeesés, mint mindig, ha arra az “elgondolhatatlanra” gondol. Ma már tudta, hogy nem ő botlott bele ostoba módon Eldar Svartskogen nővérének szoknyájába. Hogy is hívták? Gudrunnak. Tristan tizenöt éves volt akkor, és ehhez fogható szépséget még sohasem látott. Üres héj a rothadt mag körül – ez volt Gudrun, utólag már felismerte. Eljutott hozzá a hír, hogy Gudrun belehalt szörnyű betegségeibe, amelyekkel szántszándékkal és kárörvendően fertőzte meg őt. Amelyekkel elsorvaszotta benne az életörömöt, tönkretette az életét. Milyen ostoba volt! Felkísérte az erdei kunyhóba, abban a hiszemben, hogy ezzel lovagi cselekedetet hajt végre. Hiszen szegény lány annyira félt a sötétben. A végén pedig úgy csűrte-csavarta a dolgot, hogy Tristan azt képzelte, ő csábította el a lányt. Csak évek, hosszú évek múltán ismerte fel, hogy Gudrun lépre csalta. Az áspiskígyó! Hány hosszú éven át nem merte senkinek sem kiönteni szívét! Mennyire magányos volt ifjúkorában! Tele félelmekkel. A Mattias bácsikájától kapott orvosságok megkímélték ugyan a legrosszabbtól, de a lelke
sérüléseit nem gyógyíthatták meg. Az elrabolt életerőt nem adták vissza… Mire végre rászánta magát, hogy orvoshoz forduljon, már késő volt. A betegséget fel tudták tartóztatni, de soha többé nem lehet olyan, mint a többi férfi. Nem tud utódokat nemzeni. Ezekkel az emlékekkel birkózott, miközben a liget puha fűszálai között keresgélt. Sietnie kellett, hamarosan kezdődött a napi szolgálat a király mellett. Utána azonban el akarta készíteni a gyógyfőzetet a magányos hercegnőnek. Szörnyű gondolat hasított belé: hátha már késő is? Hátha már a végét járja, vagy ne adj Isten, meg is halt? Tristan elborzadt. Mint mindig, amikor a halálra gondolt, mintha hideg sikló csusszant volna végig a gerincén. Bárcsak szerezhetnék neki még valami örömet az életben, hogy ne teljes reménytelenségben és magányos félelemben érje a halál! – fohászkodott Tristan. Pedig tudtán kívül máris megadta neki ezt a kis örömszikrát önzetlen, lovagias fellépésével. Hildegard hercegnőt mintha kicserélték volna. Nevetgélt, kifigurázta elkeserítő helyzetét, így jókedve a kis Marinára is átragadt. A kislánynak egyébként sikerült idejében felébrednie, még mielőtt a nevelőnő észrevette volna, hogy bezárta az ajtaját. Zsebre dugott kézzel járt-kelt, úgy szorította markában a kulcsot, mint egy drága kincset. Számára tényleg az is volt. A biztonság, a nyugalom, a pihenést hozó álom kulcsa. A gróf most már döngetheti az ajtót, ameddig akarja. Eszében sincs kinyitni, még ha a pokol kínjával és máglyahalállal fenyeget is, mármint inkább fordított sorrendben. És
ha törik, ha szakad, megvédi az édesanyját is! Egyszerre elkacagta magát, vidáman, gondtalanul. Hildegard ránézett. De rég nem hallotta nevetni szegény magányos kicsi lányát! Egymásra mosolyogtak, s egyikük sem tudta, – legkevésbé ő maga –, hogy nem más, mint Tristan Paladin ragyogtatta fel a napot a Jochum herceg zsarnoksága alatt élő két magányos, boldogtalan embernek. TRISTAN CSAK DÉLUTÁN jutott hozzá, hogy elkészítse a gyógynövényfőzetet. Sikerült ráakadnia csaknem valamennyi fűre, egy kivételével, de azt ebben az évszakban kár is lett volna keresgélnie. Nemsokára elkészült a főzettel, s most türelmetlenül várta, hogy kihűljön. Időközben kitervelte, hogy a kis agyag korsójába vagy inkább flaskájába önti majd és elrejti a köpönyege alá. Akár egy összeesküvő, úgy settenkedett végig a palota folyosóin. Előzőleg azonban megtudakolta, hol tartózkodik a herceg. Nos, a király őfelsége egész kíséretével vadászatra indult, a herceg is velük tartott. Szóval “tiszta volt a levegő”. Bebocsátást nyert a hercegnőhöz, s a komornát kiküldték. Hildegard hercegnő apró íróasztala előtt ült, amikor Tristan belépett. Arca felderült, mosolyogva üdvözölte a vendéget. Tristannak elszorult a szíve a szánalomtól az asszony ijesztő külseje láttán. A hercegnő ugyanis megpróbálta kifesteni arcát, de az összhatás egyáltalán nem olyanra sikeredett, mint ahogy szerette volna. Ruháján hosszú, bő, ujjatlan brokátmellényt viselt.
Kegyesen kézcsókra nyújtotta kezét. – Köszönöm a tegnap esti kedvességét, őrgróf – mondta fegyelmezett hangon. – Nos, minek köszönhetem a mai látogatását? Tristan előhúzta a kis agyagflaskát. – Azt hiszem, rátaláltam a jó receptre, hercegnő! – mosolygott Tristan. – Mindenesetre nagyon vigyáztam, hogy csak veszélytelen füveket alkalmazzak. Úgy okoskodtam ugyanis, hogy inkább legyen hatástalan a szer, semmint hogy bajt okozzak vele önnek. A hercegnő szemöldöke a magasba szökött. Elragadtatott mosollyal nyúlt az orvosságért. – Boldoggá tett, őrgróf! Már nem is reméltem, hogy… – Várjon a szép szavakkal, hercegnő, még ki sem próbálta a teámat! – mulatott rajta Tristan. – Hátha nincs is miért örvendeznie. – Milyen gyakran és mennyit kell fogyasztanom belőle? Tristan előírta a megfelelő adagolást, majd hozzátette: – Este nem ajánlatos innia, hercegnő. Az asszony kérdőn nézett rá, de Tristan halványan elpirult és nem bocsátkozott közelebbi magyarázatba. – Magam fogom főzni belőle a teát, senkit nem engedek hozzányúlni – lelkendezett a hercegnő. – És elhallgatom az orvos elől. Ó, őrgróf, köszönöm Önnek! Még ha nem is lesz hatásos, hálás leszek a törődéséért. Bizonyára rengeteg idejébe tellett az elkészítése! – Ne feledkezzen meg arról, hogy ez sűrítmény. Egyetlenegy kanállal keverjen bele a lobogó vízbe. – Gondom lesz rá.
Tristan látta rajta, hogy azon nyomban szeretné kipróbálni, ezért tapintatosan elnézését kérte és kötelezettségeire való hivatkozással eltávozott. Ámde éppen abban a pillanatban, amikor sarkonfordult, egy kicsike teremtés surrant be az ajtón. Tristan elcsodálkozott. Azt a kislányt látta maga előtt, akivel késő éjszaka találkozott a folyosón. De még mielőtt vidáman üdvözölte volna a viszontlátás örömében, figyelmes lett a kislány rémült, elutasító arckifejezésére. Így csak biccentett felé és indulni készült. Ekkor azonban utánaszólt a hercegnő. – Ismerkedjék meg a leányommal, őrgróf! Marina, nyújts kezet szépen! Ő Tristan Paladin őrgróf, aki nagyon sokat tett értem. A hercegkisasszony arcán halvány, riadt mosoly jelent meg, miközben üdvözölni kegyeskedett Tristant. “Értem is sokat tett, de azt nem tudhatja meg senki”, mondta ez a mosoly. Tristan elkomorodva távozott. Vajon mitől fél ennyire ez a kicsi lány? – gondolta magában. Kár, hogy nem beszélhetett erről a hercegnővel. De őt most, érthető módon, a saját tragédiája foglalja le. Nem tehet rá még több terhet. BENT A SZOBÁBAN a hercegnő az első adag gyógytea elkészítésével foglalatoskodott. – Mit iszik, édesanyám? – Ó, ez csak egy gyógytea, pfuj, nincs valami jó íze. Sőt. – Akkor miért issza? – Mert egészséges. Mi a véleményed Paladin őr-
grófról? – Kedvesnek látszik. És csinos is. – Rendkívül nemeslelkű ember – mondta Hildegard ábrándosan. – Valóságos Grál-lovag. A kis Marina képzeletben felidézte Tristan arcát. Azóta, hogy az éjjel segített neki, valamiféle ideált látott benne. – Grál-lovag – ismételte meg rajongó hangon. – Meséld el a Grál történetét, mama! Hildegard ismét kortyolt a teából, s ugyanúgy elfintorodott, mint először. – A Grál történetét? Ó, legalább egy tucat különböző legenda keletkezett a Grálról. Szívesen elmesélem neked azt, amelyik a legjobban tetszik nekem, ha nem is ez a legrégibb és legeredetibb változat. Marina megszorította zsebében a kulcsot, és közelebb húzódva édesanyjához, kényelmesen elhelyezkedett. E pillanatban szívét béke és bizalom töltötte el, és az öreg gróf kívül rekedt belső látókörén. Hildegard hozzáfogott a meséléshez. – Régesrégen, amikor Jézus Krisztus kereszthalált halt értünk, élt ott egy ember, akit Arimathiai Józsefnek hívtak. – Kedves ember volt? – Igen, nagyon. Ez az ember felfogta a Jézus sebéből kicsorduló vért egy szépséges kehelybe, azt magával vitte és megszökött a római katonák elől. Azt tartották, hogy ez a vér idővel gyönyörűséges rubinná változott, és a kehely becsukódott körülötte. Hildegard megitta teájának maradékát, azután folytatta az elbeszélést. – A kehely, azaz a Grál, csodálatos úton-módon egy hegy tetejére került. Ennek a hegynek Montsalvat
volt a neve. Ámde senki emberfia nem tudta, hol ez a hegy. Egyszóval a Grál szőrén-szálán eltűnt. – A hegy is? – A hegy is. Teltek, múltak az évszázadok. A lovagok akkortájt rendekbe tömörültek, és nagyonnagyon sokan keltek útra közülük a Szent Grál keresésére. Mert úgy szólt az ige, hogy csak az lelheti meg, akinek a szíve és lelke tökéletesen tiszta, aki erényes, önmegtartóztató és nagylelkű, aki csak a jóságot ismeri. Akik ezt a célt tűzték ki maguk elé, Grállovagoknak nevezték magukat. Őrizni akarták a kelyhet. A legismertebbek Artur király és az ő lovagjai voltak, a Kerek Asztal lovagjai. Közéjük tartozott Parsifal, Gawain, Lancelot és Tristram… – Tristram? Ez majdnem úgy hangzik, mint… – Igen, ugyanaz a név – mosolyodott el Hildegard. – Lancelot azonban, akitől a legtöbbet várták, beleszeretett Artur király hitvesébe, így természetesen elbukott. Amelyikük végül tényleg eljutott a Montsalvathegyre, a Grálhoz, az Galahad lovag volt, Lancelot fia, a legerényesebb mindnyájuk közül. Hildegard elhallgatott. Furcsa érzése támadt. – És mi történt vele? – unszolta Marina. – Kivel? Galahaddal? Eltűnt. Csakúgy, ahogy a Montsalvat csúcsán álló vár is, a Grállal együtt. Azóta többé senki sem talált rájuk. Megbocsájtasz egy percre? Hildegard is eltűnt, egészen prózai magánügyben. Amikor visszajött, Marina megkérdezte: – A többiek közül senki sem találta meg a Grált? – Más mondák szerint Parsifal találta meg. És Gawain is. Ezért olyan nehéz elmesélni a Szent Grál
történetét. Nagyon sok változata létezik. Egyébként Parsifal fia, Lohengrin, szintén Grál-lovag volt. – És Tristram? Ő egyszer sem találta meg? – Nem, ő beleszeretett Marke király mátkájába, Izoldába – felelte Hildegard, rejtélyes mosollyal a szája szögletében. – Ilyenformán ő természetesen nem jött szóba. – És ez igaz? Ez az egész? – kíváncsiskodott Marina. – Ma még nem tudjuk. Artur király várát mindenesetre ma is láthatod. Tintagel várának hívták, romjai ma is állnak messze kint Anglia nyugati tengerpartjánál, ezt apámtól hallottam. Szóval valami igazság biztosan van a legendában. Kis ideig szótlanul ültek, majd Marina felsóhajtott. – Bárcsak ma is volnának lovagok! – Az az igazság, hogy a lovagság idővel rettenetesen elfajzott. Végül már csak a rablólovagok maradtak meg, azok pedig a legkevésbé sem hasonlítottak a korábbi nemeslelkű lovagokra, efelől biztosíthatlak. Viszont meggyőződésem, hogy itt, Keresztély király udvarában él közöttünk egy igazi lovag! – Nekem is – mondta Marina lassan. – Nekem is. A hercegnő úgy elmerült gondolataiban, hogy nem tűnt fel neki, milyen jól ismeri a kislánya Tristan Paladint. Hirtelen újból felpattant ültéből. – Ejnye, mi a csodát kotyvasztott össze nekem? – motyogta. – Hogyhogy? – kérdezte értetlenül Marina. – A tea. A gyógyfőzet. Megint ki kell mennem. – Kiről beszéltél? Hildegard megállt. Rájött, hogy elszólta magát.
– A szakácsról. – vágta rá gyorsan. – Megkértem, hogy főzzön nekem egy gyógyteát, de ennek a kotyvaléknak egészen sajátos a hatása. Miközben édesanyja távol volt, Marina a kulcsot babrálta. Megnézegette, megsimogatta az ujjával, majd a szívéhez szorította. Ajkán boldog mosoly játszott. Meglelte a szabadságot! Anélkül, hogy bajt hozott volna édesanyjára! ÁM MIKÖZBEN HILDEGARD nagy örömmel észlelte Tristan orvosságának jótékony hatását az alakjára, Marinával nagy baj történt. Tristan egy hétre elutazott Gabrielshusba, Jochum herceg pedig végképp felhagyva az alakoskodással, elutazott Lottie kisasszonnyal. S noha a hercegnő napközben igazán minden gondoskodást megadott kislányának, és soha ilyen boldogságot nem érzett, mint most, hogy napról napra karcsúbb lett, éjszaka bizony pihenésre volt szüksége. Megszabadulni a vízkór tüneteitől vagy legyőzni alattomosan elhatalmasodó kiváltó okát, nem ugyanaz. Estére annyira elfáradt, úgy kimerítette, hogy helyt kell állnia az emberekkel való érintkezésben, hogy valósággal összecsuklott. Marina pedig nyugton hagyta, nem nyafogott, hogy vele szeretne aludni, hisz most már nála volt a kulcs. Amikor a nevelőnő felhajtotta az elalvás előtti pohárkát és az álmok mezejére lépett, Marina bezárta az ajtaját, és élvezte az egyedüllétet. Ruckelberg gróf többször is meg akarta látogatni. Marina hallotta a kilincs nyikordulását, az ajtó rázkódását, a suttogó szavakat a folyosó felől. De csak fe-
küdt mukkanás nélkül, mint egy kis egérke, míg végre a gróf feladta és félhangos káromkodások közepette odébbállt. Egy reggel azonban úgy esett, hogy a szegény kislány elaludt. Ezúttal a nevelőnő püfölte az ajtaját. Nagyjelenet. Marinának patakzottak a könnyei, amikor le kellett mondania legbecsesebb kincséről. “Most aztán hozza a gróf a hóhért – gondolta. – Többé nincs számunkra irgalom.” Nem a hóhért hozta, egyedül jött. A gyűlöletes Povl bácsi. Így sem volt sokkal jobb. Belépett és bezárta maga után az ajtót. Marina ez egyszer valóban segítségért kiáltott. Hóhér ide vagy oda, most már megízlelte a szabadságot, és nem bírta tovább elviselni a gróf ocsmányságait. Abban reménykedett, hogy mentőangyala, Tristan, meghallja kiáltását, de hasztalan: lovagja messze volt tőle, a távoli Gabrielshusban. A nevelőnője azt sem hallotta volna meg, ha ágyúval lövöldöznek a füle mellett, a folyosóról nyíló többi lakosztály gazdái pedig már korábban elmenekültek a nyári hőség elől. Egyedül Hildegard tartózkodott még az emeletnek ezen a részén, ő azonban kínzó fájdalmaira való tekintettel altatóport vett be aznap este. Mélyen aludt, nem is sejtve, milyen borzalmas élmények várnak kislányára. Marina megpróbált elillanni az undok férfi elől, de az megragadta, kezét a szájára tapasztotta és olyan erővel szorította magához, hogy moccanni sem tudott. – Elment az eszed, kislány? Ha így kiabálsz, meghallja a hóhér! Idekint áll a bárdjával a kezében. Marina teste megmerevedett, szemét lehunyta. Tehetetlen düh tombolt benne. – Mostanáig kedves voltam hozzád – mondta a
gróf, ezúttal mellőzve a nyájaskodást. – De te rossz kislány voltál, ezért büntetést érdemelsz. Kulcsra zárni az ajtót, ejnye-ejnye! Szóval? Édesanyáddal együtt megmenekülhetsz a büntetés elől, ha azt teszed, amit Povl bácsi mond. Büntetést akarsz, vagy nem? Marina elvesztette minden reményét, ereje elhagyta. – Nem akarok semmit – suttogta kínlódva. – Mindent el fogok mondani apámnak. Ő herceg, és megbüntetheti Povl bácsit. – Mondd csak el neki! – kacagott gúnyosan a gróf. – Nem fogja elhinni a történetedet, abban biztos vagyok. Nekem azt mondta egyszer, hogy te nagyon furcsa kislány vagy és nem hiszi, hogy az ő gyereke volnál. Marinát valósággal fizikailag kínozta a kétségbeesés, mintha egy éles karmú, hegyes csőrű ragadozó madár vájt volna a húsába. Miért kellett még meg is bántania? Maga is jól tudta, hogy apja semmibe veszi őt. Hányszor fojtotta belé a szót azzal, hogy nem kíváncsi a gyerekes kitalációira, amikor el akarta mesélni valamelyik izgalmas élményét! És ha tényleg elmondaná, mit művel vele “Povl bácsi”? Vajon kinek hinnének? Neki, vagy a grófnak, akit erkölcsileg feddhetetlennek tart mindenki? Hallotta őket beszélni róla. A hűséges grófról, aki özvegyemberként éli életét, amióta a felesége meghalt nem sokkal az esküvőjük után. A fiatalasszonyt állítólag megölték, mire a gróf még gyászában szentül megesküdött, hogy többé senkit sem vezet az oltár elé. Egyedül az élteti, hogy megtalálja a gyilkosait. Azóta sem találta meg őket. Erre a gondolatra páni félelem
fogta el Marinát. Gyermekien jóhiszemű volt ugyan, de nem ostoba. Hátha a felesége rájött, hogy miket csinál a gróf gyereklányokkal…? Ugyan, ez csak feltételezés, nem szabad túlzásokba esnie. Éppen elég rossz az, amit biztosan tud róla. – Povl bácsi, ha most elenged, magának adom a gyöngyös nyakékeimet – kérlelte őt könnyes szemmel. – Borzasztóan értékesek. Mást nem tudott felkínálni. A grófot azonban nem érdekelték a gyöngyök. – Rossz kislány vagy. Nagyon-nagyon rossz kislány. Povl bácsinak meg kell büntetnie téged. Mindössze csak ennyit mondott a gróf, azzal felkapta s az ágyhoz cipelte a rúgkapáló kislányt. Nyoma sem maradt nyájaskodó mosolyának. Marina kétségbeesve, reszketve, elhagyatottan feküdt az ágyon. Szeme vadul kereste a szabadulás útját. S az ágy mellett megpillantott valamit… MÁSNAP REGGEL ÜRESEN találták Marina szobáját. Mindenütt vérnyomok éktelenkedtek. Iszonyú látvány. Azonnal jelentették a hercegnőnek, tekintet nélkül az állapotára. Hildegard teljesen összeomlott. Kétségbeesetten próbált felkelni az ágyból, hogy Marina keresésére induljon, de ereje cserbenhagyta. A szolgák és a palota lakói mind megdöbbentek. A legkülönbözőbb javaslatokkal állt elő mindegyikük, gyártották az elméleteket számolatlanul, képtelen történetekkel hozakodtak elő a folyosón látott lefejezett alakokról, gyermekvérre szomjazó gyilkos vámpírokról és egyebekről. Természetesen felkutatták a kislány után a palota
minden zugát, hálát adva az Úrnak, hogy a királyi család épp Frederiksborg várában időzik, de sehol sem találták Marinát. Ez idő tájt csak kevesen tartózkodtak a palota falai között, és egyikük sem észlelt semmit az éjszaka folyamán. Ruckelberg gróf az orra hegyéig takarókba burkolódzva feküdt hálószobájában, súlyos láz döntötte le a lábáról – magyarázta –, úgyhogy legyenek szívesek és hagyják őt békén. Hogy eltűnt egy kislány? Milyen kislány? Nem, ő senkit nem ismer. Vagy úgy, Jochum herceg lánya? Igen, nagyjából sejti, ki az. Nem, ő már előző nap reggel megbetegedett és természetesen nem látott, nem hallott semmit. A keresést kiterjesztették a közeli utcákra is. Mivel azonban az őrök megesküdtek rá, hogy egy lélek sem tudott volna kijutni a vár területéről vagy bemenni oda anélkül, hogy ők észre ne vették volna, értelmetlennek látszott kint a városban folytatni a kutatást. Bármi történt is a kislánnyal, a királyi vár területén belül kell keresni. A várparancsnoknak és az udvari orvosnak sikerült rövid négyszemközti beszélgetésre félrevonulnia fent a lépcsőn. Egy percig csak szótlanul, sokatmondó pillantással nézték egymást, a szavak fölöslegessé váltak. Később mégiscsak megszólalt a várparancsnok. – Mit gondol erről? – kérdezte. – A legrosszabbtól tartok és remélem a legjobbakat. – Én hasonlóképpen. Közeleg a holdtölte ideje, és tudjuk, hogy ilyenkor megélénkülnek a misztikus szekták. – Egyszerűen felfoghatatlan – suttogta a doktor a nyári égboltot pásztázva tekintetével. – Úgy értem, itt állunk fényes nappal egy hatalmas léptekkel fejlődő
város közepén. Hogy fordulhat elő ilyesmi? Itt nálunk? Egy keresztény országban? – Mármint az emberáldozat? – Ne emlegesse ezt a szót, mert végigfut a hátamon a hideg! Egyébként valóban arra gondoltam. – Tényleg hihetetlenül hangzik. De hát annyi sok túlfűtött, gőzös fejű, izgága ember akad a világon. No meg annyi sok ostoba, akik követik őket. Egészben lenyelnek mindent, aminek bármi köze van az okkultizmushoz, a pogánysághoz, a miszticizmushoz, a szellemidézéshez, a boszorkánysághoz, varázsláshoz, a mágiához s a felségáruláshoz, csupáncsak a lázadás kedvéért… Az emberek olyan könnyen hagyják magukat félrevezetni, barátom! Mihelyst egy kis jóleső borzongást éreznek a gerincük tájékán, beleugranak akármibe. A doktor bólintott. – Sajnos igaza van… Szegény Marina. Pont ez a szerencsétlen kislány, akit szinte észre sem lehetett venni. – Tényleg nem, én alig tudom felidézni az arcát. Mintha szántszándékkal igyekezett volna elbújni az emberek elől. Mintha attól félt volna, hogy valaki bántani fogja. – Hát, az apjáról bármit el tudnék képzelni – dünnyögte a doktor. – Valahányszor útjában volt az a gyerek, jól ellátta a baját. – Szerintem egy ilyen kis veréb ideális áldozat lehetett ezeknek a gátlástalan “őrzőknek”. Anyja betegsége miatt teljesen magára volt hagyatva, ide-oda lézengett az udvarban. Önfeláldozó, alázatos gyerek volt. – Észrevette, hogy múlt időben beszélünk róla? –
mondta a doktor megborzongva. – Mintha már… Nem fejezte be a mondatot. A várparancsnok tekintete a távolba révedt. – A várból senki nem lépett se ki, se be – szólalt meg azután eltöprengve. – Ha helytálló az előbbi hátborzongató feltételezésünk, akkor az azt jelenti, hogy… – Hogy az “őrzők” közöttünk járnak-kelnek a palotában – fejezte be a doktor. – S közben készülődnek arra a hajmeresztő boszorkányszombatjukra, vagy minek mondják. – Nem túl vidító gondolat! Főként azok után, hogy átkutattuk az egész várat. Valami nyilván elkerülte a figyelmünket. – És az is valószínű, hogy az itteniek közül némelyek együttműködnek velük… – Úgy van, de ezt már korábban is sejtettük. – Igen, ez igaz. Van azonban még egy kellemetlen körülmény, ami nyugtalanít – folytatta a doktor. – A kislány természetesen még szűz volt. Bimbózó virágszál. Márpedig a szüzek számítottak a legbecsesebbnek a régi idők pogány rítusaiban, nemde? – Induljunk, keressük tovább – indítványozta gyorsan a várparancsnok. AZNAP ÉRKEZETT VISSZA Tristan. Marina eltűnéséről értesülve döbbenten sietett fel a hercegnőhöz. A doktor és a szobalány épp nyugtatgatni próbálták a boldogtalan asszonyt, aki az imént tért magához az ájulásból. – Ó, őrgróf! Az Isten hozta! – rebegte Hildegard. – Marina, a kislányom…
– Mindent tudok – szakította félbe Tristan. – Máris csatlakozom azokhoz, akik a keresésére indultak. Csupán érdeklődni szerettem volna a hogyléte felől, hercegnő. Hildegard szája legörbült. Próbálta leküzdeni a sírást és válaszolni, de egyik sem sikerült. A doktor válaszolt helyette. – Rendkívül sajnálatos, hogy ez éppen most történt – mondta halkan. – A hercegnő a héten túlságosan is sokat veszített a súlyából, ezért mélységesen aggódom miatta. – A súlyvesztés csak javára válik a hercegnőnek – jegyezte meg Tristan. – Ellenben a lányát ért katasztrófa hírétől meg kellett volna kímélni. – Én meg olyan boldog voltam – hüppögött Hildegard tekintetével Tristanba kapaszkodva. – Régen nem örültem már ennyire. És erre ez történt! Bár a hercegnő arcvonásait eltorzította a sírás, Tristan észrevette, hogy a püffedés elmúlt. Tehát mégis hatott a Jéghegyek Népének boszorkányfőzete – gondolta büszkén. Hangosan pedig így szólt, mélységes komolysággal a hangjában: – Önnek most pihennie kell, hercegnő. Ígérem, hogy nem nyugszom, amíg meg nem találom önnek Marinát. Vajon élve, vagy halva? – gondolta, de nem mondta ki hangosan. A hercegnő megragadta a kezét. – Köszönöm, őrgróf, hogy újra itt van! Most már tudom, hogy az ügy a legjobb kezekben van. A doktor is meglepve állapította meg, mennyire megnyugodott.
– De képtelen vagyok tétlenül feküdni az ágyamban – folytatta Hildegard elszánt hangon. – Nem értik, hogy okvetlenül részt kell vennem a keresésében? Tristan a doktorra nézett. – Úgy gondolom, jótékony hatással lenne a hercegnő egészségi állapotára, ha engedélyezné részvételét – mondta végül habozva. – Majd lesegítem a lépcsőn… A hercegnő mohó várakozással nézett rájuk. – Szépen kérem, hadd menjek én is! A doktor rövid mérlegelés után bólintott. – Biztos szörnyen nehéz vagyok – szabadkozott pirulva Hildegard, amikor a férfi elindult vele. – Egy cseppet sem – biztosította amaz. A hercegnő karja bizalommal fonódott a nyaka köré. – Remélem, nemsokára újra lábra tudok majd állni. Ezek az eszméletvesztéses rohamok jönnek és mennek. Ó, Tristan… szabad Tristannak szólítanom, őrgróf? – Megtiszteltetésnek tekinteném. – Köszönöm. Tristan, azt hiszem, ezt már nem fogom kibírni! Minden egyéb olyan lényegtelenné vált. Folyton csak a kislányom jár az eszemben. – Megértem – mondta Tristan vigasztalóan, mintha csak egy gyerekhez beszélt volna. Leértek a földszintre, ahol az egész társaság tanácskozásra gyűlt össze az előcsarnokban. Tristan letette a hercegnőt egy kanapéra és a várparancsnokhoz fordult. – Van valami újság? – Semmi. Nem valószínű, hogy a kislány a várban van. – Csakis itt lehet. Mondja, hogyan történhetett? Nem utal valami arra, hogy egy állat került be a szo-
bájába? Hogy egy nagy kutya vagy valami ilyesmi támadt rá? – A legcsekélyebb mértékben sem – felelte a parancsnok. – Különben is, akkor miért tűnt volna el a kislány? – Mert halálra rémült – felelte Tristan. – No de tekintsünk el ettől a lehetőségtől. Nem találtak semmi nyomot? Úgy értem, a szobájában, ami a történtekről árulkodna? Vagy a folyosón… Ha odabent vérfoltok vannak, azt hihetné az ember, hogy kívül is folytatódnak. – Csak egészen keveset találtunk, még az sem állapítható meg belőlük, hogy milyen irányban ment tovább az illető. – Nem gondolják, hogy a kislány vére lehet? – Fogalmunk sincs. Mindenesetre ebből indultunk ki. Amíg meg nem találtuk ezt itt. A parancsnok egy jókora, igen durva, erős, szőnyegcsomózásnál használatos tűt mutatott fel a kezében. – Ezt a földön találtuk az ágy mellett. Amint látja, véres. – Ó! – suttogta Hildegard. – Ez Marináé. Egy kézimunkán dolgozott… Tristan feléje fordult. – Talán mégsem kellene itt maradnia, hercegnő. – De, de! – mondta Hildegard összeszedve minden erejét. – Szükség lehet a segítségemre. – Ahogy óhajtja. Mindenesetre olyasvalaki járt bent Marinánál, akit ismert és akiben megbízott – szögezte le Tristan. – Másképp nem nyitott volna neki ajtót. – Arra nem volt szükség! – szólalt meg méltatlan-
kodva Marina nevelőnője, aki már-már közéjük furakodott nagy igyekezetében, hogy hallja, mit beszélnek. – Hogy érti ezt? – kérdezte Tristan. – Marina rettenetesen félt valakitől. Egy férfitól. Én adtam oda neki a szobája kulcsát, hogy bezárkózhasson. – Szóval uraságod volt az? – fortyant fel a nevelőnő. – Ehhez nem volt joga! Hogy tudok én akkor bemenni a szobájába? A kislány kizárt engem, és az roppant kínos volt. Egy ekkora gyerek nem rendelkezhet saját kulccsal. Mindnyájan rámeredtek a pityókos, öregecske dámára. – Ezek szerint visszavette tőle a kulcsot? – kérdezte Tristan rosszat sejtve. – Hát persze! Ez jogom és kötelességem. – És mikor? – Tegnap reggel. Nem tudtam hozzá bemenni. Ez… ez megengedhetetlen! Néma csend ülte meg a termet. – Jaj, Istenem! – jajdult fel a hercegnő. – Én vagyok a hibás! Észrevettem rajta, hogy szorong valamitől, de nem kérdeztem meg, mi bántja! – Marina úgysem mondta volna el – vigasztalta Tristan. – Ahogy így visszagondolok, világosnak tűnik, hogy nyomasztó teher nehezedett rá. Csupán kétszer találkoztam vele, de az volt az érzésem, hogy valami rettenetesen megrémíthette. – Én is láttam rajta – mondta a hercegnő iszonyú bűntudattól gyötörve. – De hát Marina mindig is olyan riadt volt, az édesapja miatt. Ezért nem gyanítottam, hogy… – Azt mondta, hogy egy férfit emlegetett? – kér-
dezte Tristantól a várparancsnok. – Igen. Egy héttel ezelőtt láttam, hogy kint botorkál a folyosón. Azt mondta, attól fél, hogy bemegy hozzá egy férfi. Én ezt olybá vettem, hogy Marina, mint a gyerekek általában, fél egyedül és a sötétben, ezért megkerestem neki a kulcsot. – És attól fogva egészen jókedvűen viselkedett – tette hozzá a hercegnő, felismerve az összefüggést. – Kivéve a tegnapi napot. Tegnap megint riadtnak látszott. A madame nem hallott semmit? – fordult most a nevelőnőhöz. – Kicsoda? Én? Az éjszaka? Nem, én nagyon mélyen alszom. És a hercegkisasszony szobájában mindig teljes csend szokott lenni. A többiek elnézték vörös orrát, feldagadt arcát, vízszínű, nedves szemét, és megvolt a véleményük. Tristan a nevelőnő széke mögé lépett, és erőteljesen összecsapta a tenyerét. A hölgy nem reagált. Láthatólag csak szájról olvasva értette az emberek beszédét. A hercegnő csüggedten felsóhajtott, és behunyta a szemét. Tristan e pillanatban észrevette, milyen bizakodó, reményteljes, sőt szinte alázatos pillantással néznek rá mindannyian, beleértve a várparancsnokot is, s ettől egészen elérzékenyült. Rá, Tristan Paladinra, a hallgatag, tétova, a világ elől elzárkózó, keserű sorsa miatt folyton szégyenkező emberre, rá, aki nyughatatlanul bolyong Gabrielshus kongó termeiben, gyökértelenül és társtalanul, úgy néznek föl, mint megmentőjükre és reménységükre! Akaratlanul is kihúzta magát, ahogy ott állt a hercegnő mellett, megfogta a kezét és megnyugtatóan, vigasztalóan megszorította. Szívét büszkeség és me-
legség öntötte el. Komoly, valódi feladattal bízták meg, szavak nélkül is. Be fogja bizonyítani, hogy méltó a bizalomra. Meg fogja találni a kis Marinát, akár az élete árán is!
5. fejezet FUTÁRT KÜLDTEK JOCHUM herceghez. Most az egyszer mégiscsak illik jelét adnia, hogy törődik a saját gyermekével. Tristan a várparancsnok társaságában először is Marina szobájába indult körülnézni. Másokat nem akart magával vinni. Hildegard hercegnőt a parancsnok elküldte, hogy vegyen részt a többiekkel a kutatásban, ugyanis nem tartotta volna szerencsésnek, ha bemegy a lánya szobájába, éppen most. Hildegard szívesen csatlakozott a csapathoz, Tristan pedig a lányszobába lépve elismerését fejezte ki a várparancsnoknak a tapintatos elintézési mód miatt. A szoba tényleg szörnyű látványt nyújtott, még sokkal inkább, mint ahogy aggódva elképzelte. Az összes ágynemű összegabalyodva, egymás hegyénhátán a földön, felborult bútorok és vér mindenütt… Tristannak lúdbőrzött a háta. Maga előtt látta a sötét folyosón bolyongó elárvult kislány alakját, aki fél, hogy valaki, egy férfi behatol a szobájába. Nem vette elég komolyan a kislány szorongását. Azt hitte, a kulccsal megoldotta a dolgot. Ez azonban csak átmeneti segítségnek bizonyult. Marina félelme valóságos, konkrét félelem volt, nem gyerekes képzelődés; ahogyan hitte.
Szóval egy férfi. – Ha tényleg az a férfi járt itt, akitől annyira félt, akkor nem kívülről jöhetett az illető, igaz? – kérdezte inkább csak hangosan gondolkodva. – Nem, az kizárt dolog. Szigorúan őrizzük az egész várat. Tristan megrázkódott. – Ez a vérfürdő komoly sérülésekre utal. Márpedig, ha a palota lakói közül senkin sem tapasztaltak ilyen mértékű sérüléseket, kénytelenek vagyunk abból a feltevésből kiindulni, hogy ez Marina vére. – Fájdalmas következtetés, de attól tartok, igaza van. – Tegyük fel, hogy a gazember egy szőnyegbe vagy valami hasonlóba csavarva vitte ki innen a kislányt. Ez megmagyarázná; miért nem látni vérfoltokat az ajtón kívül. De vajon azután mit tett vele? – Nos, ez rejtély. A palotának annyi helyisége van, hogy meg sem lehet számolni, de az embereim átkutatták a legkisebb zugot is. – A várárokra is gondoltak? – Ott most folyik a keresés. Mindezidáig eredménytelenül. – Nagy hasznát vennénk most Dominicnak – sóhajtott Tristan. A várparancsnok kérdőn nézett rá. – Dominic egy rokonom. Látnoki képességei vannak – magyarázta. Tristan. – ő egyhamar megtalálná Marinát. Csakhogy sajnos Svédországban él. Nos, akkor újból át kell kutatnunk a várat; még aprólékosabban. Mást nem tehetünk. És természetesen senki sem hagyhatja el a vár területét. Remélem, ez nem fordult elő?
– A Riesenstein hercegért küldött futárt leszámítva senki. Előzőleg őt is megvizsgáltuk, abból a megfontolásból, hogy a tettes nyilvánvalóan magán viseli a történteknek valamilyen nyomát. Tristan fürkészve nézte a várparancsnokot. – Parancsnok úr, attól a perctől fogva, hogy találkoztunk, az az érzésem, hogy ön többet tud; mint amit eddig tudomásomra hozott. Hogy valamit szeretne elmondani, de nem meri. – Jól látja. Mostanáig haboztam, részint mert senkiben sem szabad megbíznom, részint, mert nem tudtam, hogy önhöz ilyen közel állt a kislány. – Bármiről legyen is szó, bízhat bennem – mondta Tristan. Leghőbb vágyam, hogy megtaláljam Marinát. Tulajdonképpen az édesanyja áll közel hozzám. Jóbarátjának tekintem magam. A várparancsnok töprengve vakarta meg a hátát. Azután összecsücsörítette száját, majd végül előadta, mire gyanakszanak az udvari orvossal. Tristan annyira megdöbbent a hallottakon, hogy meg kellett kapaszkodnia. Hosszú ideig szólni sem tudott. – Itt Koppenhágában? A palotában? Nem, ez képtelenség! Ráadásul, hogy Marinát… Szűzlányt áldozni… Uramisten! Heves szívdobogás jött rá. Nagy erőfeszítésébe került, hogy újra összeszedje magát. – Számíthatok a teljes diszkréciójára? – kérdezte a parancsnok. – Magától értetődik. Egy szót sem szólok senkinek, főleg nem Hildegard hercegnőnek. Nagyon helyesen tette, parancsnok úr, hogy fenntartással viszonyult hozzám, de megnyugtathatom, hogy tökéletesen
megbízhat bennem. Ezek szerint őfelsége élete is veszélyben forog? – Igen. Amióta azonban eljutott hozzám ennek a rémséges rendnek a híre, megerősítettem az őrséget. Egyébként őfelsége most Frederiksborgban időzik, ahol minden bizonnyal nagyobb biztonságban van, mint itt, és az őrzése is egyszerűbben oldható meg. Ellenben nagy baj, hogy nem tudjuk, nincsenek-e árulók őfelsége testőrei között! EZ A NAP VOLT Tristan életének eddigi legzűrzavarosabb, legzaklatottabb napja. Emlékezetében később összefolyt a temérdek szoba, folyosó, lépcső, pince, erkély és a legkülönbözőbb rejtekhelyek sora, vég nélküli bolyongás ködös emlékképekként őrződve meg. Kihallgatták a cselédséget, a katonákat, mindenkit, aki a várban tartózkodott. A kihallgatások legtöbbjét személyesen végezte. Marina szobáját s kint a folyosót a legapróbb részletekig átvizsgálták, a padlótól a falakig. Semmi nyom. A várárok és a kutak átkutatása sem hozott eredményt. Tristan szemlét tartott az őrség felett is. Ugyanúgy állíttatták fel az őrszemeket, mint aznapéjjel, és megállapították, hogy Marina nem hagyhatta el észrevétlenül a vár területét. És gyilkosa sem. A három beavatott: Tristan, az udvari orvos és a várparancsnok, vészterhes gondolataiba merülve lépdelt a földszinti folyosón. Egyszer csak az őrség egyik fiatal katonájára lettek figyelmesek. A sarokban állt és riadtan nézett rájuk. Aggasztóan sápadt, szinte penészszínű arcáról fénylő verejtékcseppek gördültek lefelé. A doktor
odalépett hozzá. – Nem beteg, fiatalember? A fiúnak alig jött ki hang a torkán a félelemtől, de azután összeszedte bátorságát és suttogva megszólalt. – Beszélhetnék az urakkal zárt ajtók mögött? Nem itt, az veszélyes. – Milyen ügyben? – kérdezte a parancsnok a katonai feljebbvaló erélyes hangján. – Kérem, parancsnok úr, ne olyan hangosan! Meghallhatják… – könyörgött a fiú reszketve. – Az eltűnt hercegkisasszony ügyében. Mindhárman közelebb léptek hozzá. A fiú pupillája kitágult. – Ne itt! – Ki vele! Mit akar mondani! – dörrent rá a parancsnok és megragadta a kabátja hajtókáját. – Kérem szépen! Ezek megölnek engem! Azt hiszem, fel fogják áldozni. Ha ugyan még nem késő… Tegnap be voltam osztva őrszolgálatba és nem… Én kedvelem a kisasszonyt. Néhányszor beszélgetett velem. A három férfi összenézett. – Te is beléptél a rendbe? A fiú egészen összeomlott a kérdés hallatán. – Igen. De szeretnénk kilépni. Csak nem hagyják. – Azonnal gyere velünk! – Jaj, nem! Nem szabad, hogy együtt lássanak bennünket! – siránkozott a fiú magánkívül a félelemtől. – Nincs itt senki! – Dehogyis nincs! Mindenütt ott vannak! A falnak is füle van. – Badarság!
A katona elsírta magát. Könnyei tehetetlenül csorogtak le pufók arcán. – Komolyan beszélek! Hárman közülük… nem is tudom, micsodák. Majd, ha lejár a szolgálatom. Most megyek. A konyha bejáratánál van egy kis kamra, oda soha nem megy be senki. Találkozzunk ott! – Akkor mindent elmondasz? A fiú nagyot sóhajtott. – Amennyit merek. A vártemplom toronyórája ütött egyet. – Lejárt a szolgálat – mondta a fiú és elillant, mint a forgószél, felrúgva minden katonai érintkezési szabályt. A három férfi egymásra nézett, azután le a földre. Azon a helyen, ahol az imént még a katonafiú állt, egy víztócsa gőzölgött. Rögtön beszívta a föld. – Nos, láthatólag komolyan beszélt – mondta a doktor. – Máris indulunk – határozott a várparancsnok. – Irány a konyha. A csarnokban az őrség egyik tisztje tartóztatta fel őket. Egy fababát talált s azt tudakolta, nem lehetett-e Marináé. Tristan fogta a babát és felszaladt vele a hercegnőhöz. Hildegard, aki épp visszavonult egy kis időre, bágyadtan rázta a fejét. Tristan leszáguldott a lépcsőn a többiekhez. – Nem az övé – mondta és visszaadta a babát a magas, faarcú tisztnek. Továbbsiettek a konyha felé. Hamar megtalálták az apró helyiség ajtaját. Előbb körülkémleltek, de senkit sem láttak a közelben. Akkor kinyitották az ajtót. Elkéstek. A fiú teste fejjel lefelé lógott le az egyik keresztgerendáról. A padló vérben úszott.
MINDEZEK TETEJÉBE MEGJÖTT a futártiszt, akit elküldtek Jochum hercegért. Félrevonta Tristant és a várparancsnokot. – Hol a herceg? – kérdezte Tristan haragosan. – Miért nem indul vissza késedelem nélkül, azok után, hogy egyetlen gyermeke ilyen tragikus körülmények között eltűnt? – Uraim, nem akarok a hercegnő jelenlétében beszélni: rettenetes botrány történt. Katasztrófa… – mondta fojtott hangon a futár. – Már megint? – sóhajtott fel a parancsnok. Nos, ki vele! – A következőket sikerült megtudnom: Kiderült, hogy nem a herceg az egyetlen, aki a szép Lottie Kruusedige kegyeit kereste. Vetélytársa akadt, egy fiatal és nyalka, ámde szegény hadnagy személyében. Az idill kellős közepén felbukkant a hadnagy, gúnyolni kezdte a herceget és bejelentette, hogy Lottie őtőle vár gyermeket. Ezzel a herceg becsületébe gázolt, ezért az kihívta párbajra a gazfickót, amit nagyon rosszul tett. – A hadnagy győzött? – kérdezte Tristan fakó hangon. – Igen, ő. Jochum av Riesenstein herceg halott. Kruusedige kisasszony budoárjában fekszik egy vadászkastélyban, a hölgy pedig hisztériázik és könnyen meglehet, hogy elveszíti kérdéses származású magzatát. – Atyaúristen! – nyögött fel a parancsnok. – Jól tette, hogy egyelőre nem tájékoztatta a hercegnő őfőméltóságát. Nem tudna elviselni egy újabb csapást.
– Köszönöm a kíméletet – szólalt meg a hátuk mögött egy remegő hang. – Láttam, hogy visszaérkezett a futár, és kíváncsi voltam a hírekre. – Hercegnő! – kiáltott fel Tristan elborzadva és támaszképpen a karját nyújtotta az asszonynak. Hildegard elhárító kézmozdulatot tett, de ez csak a szavaikra vonatkozott, Tristan karját elfogadta. – Isten legyen hozzá irgalmas, de az iránta érzett szeretetemet már régen eljátszotta. Sajnálom a herceget, hogy ilyen méltatlan véget ért. El lehet tusolni a botrányt? – Már késő, főméltóságú asszonyom – felelte a futár franciául, és illendően összecsapta a bokáját. – A párbaj teljes nyilvánosság előtt zajlott, a pletykát már nem tudjuk feltartóztatni. Nemsokára elér ide az udvarhoz is. Hildegard hangtalanul bólintott. Nyelt egyet és nagyot sóhajtott. Azután kihúzta magát. – Folytatnunk kell a keresést. Megkövetem a herceget, de az idő nem alkalmas arra, hogy illő gyászban részesítsem. Tristan nem tagadhatta, hogy némi megkönnyebbüléssel fogadta a herceg halálhírét, a hercegnő érdekében. Mostantól azonban Hildegardnak már nem volt ereje személyesen is részt venni a Marina utáni nyomozásban. Lerogyott egy díványra, s csak ült elcsigázva, érzéketlenül, képtelenül a gondolkodásra. Tristan nagyon aggódott miatta, de csak annyit tehetett érte, hogy gyakorta bekopogott hozzá néhány kedves szó erejéig és gondoskodott róla, hogy a doktornak mindig rajta legyen a fél szeme. A Marina eltűnése körüli talány feloldhatatlannak
látszott. Mígnem délután kiáltás hangzott fel odakintről: – Emberek! Ott van! A palota apraja-nagyja kicsődült az udvarra. Néhány őrszem állt ott, akik a kastély tornya felé mutogattak. Az udvar hamarosan megtelt felfelé bámuló emberekkel. A hercegnő is kivánszorgott. – Istenem – suttogta Tristan, amikor végre sikerült megpillantania a kislányt, akit olyan sokáig kerestek mindenhol. Marina egy tornyocska külső kémlelőablakában kuporgott, amely pusztán díszítőmotívumként szolgált, a bemélyedés nem folytatódott a torony belseje felé. Ott ücsörgött szegény kislány, sápadtan, csendesen. Valójában nem is volt meglepő, hogy csak most fedezték fel. Hálóingének színe megegyezett a toronyéval, így kezét és arcát messziről a toronyablakban fészkelő galambnak nézhette az ember. – Biztosan le akart ugrani, de nem mert – mondta valaki meggondolatlanul. Tristan elkapta az e szavak hallatán kis híján elaléló hercegnőt. – Marina! – szerette volna kiáltani Hildegard, de csak suttogásra futotta az erejéből. – Felmegyek a tetőre – mondta Tristan. – Túl veszélyes! – figyelmeztette a várparancsnok. – Majd az embereim lehozzák. – Nem, még megijesztik és tényleg leveti magát – tiltakozott Tristan. – Azt hiszem, bennem megbízik. – Hát él! Él! Köszönöm neked, Atyám! – rebegte a hercegnő és kezébe temette arcát. – Nem, nem bí-
rom tovább nézni, nem bírom! Sírógörcs fogta el, s a doktor gyorsan visszatámogatta az épületbe. Tristan eligazítást kért, hogyan juthat fel a tetőre, azután az egyik szolgával együtt eltűnt a palota belsejében. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, s végül egyedül mászott ki a padlásról a tetőre egy létráról. Korábban is jártak már odafönn néhányan Marinát keresve, de a kislányt csak lentről, onnan is csak egy bizonyos szögből lehetett látni. És igazából senki sem gondolta komolyan, hogy olyan magasra fel tudna mászni. Tristant szédülés fogta el a meredek tetőn. Mindig is volt egy kis tériszonya, így aztán nem valami jól érezte magát. Bizony ezt nem neki találták ki. Minden porcikáját kiverte a hideg veríték. Ott van Marina! Látszik a térde és az egyik keze, amellyel a kémlelőablak peremébe fogódzik, messze fönn a magasban, egyenest az ő feje fölött, a torony oldalában. Soha az életben nem jutok fel oda – gondolta Tristan –, fizikai lehetetlenség! Felfoghatatlan, hogy tudott Marina felmászni.” Hirtelen megtalálta a rejtély kulcsát: a falból egyenletes közönként kiálló vas-létrafokokat pillantott meg a torony egész magasságában. Hát persze! Időnként fel kell jönnie ide valakinek megjavítani a tetőt. Tristan megkönnyebbülten lélegzett föl. Gondosan ügyelve, nehogy egy pillanatra is lenézzen az összecsődült bámészkodókra, elevickélt a legalsó vasfokig és mászni kezdett. Nem mert felkiáltani Marinának, most még nem. Félt, hogy akkor leugrana.
Másfelől viszont valahogy jeleznie kellett, hogy ott van, nehogy hirtelen megjelenésével halálra rémítse. Valami azonban azt súgta neki, hogy Marina már előbb halálra rémült… Még mielőtt kigondolhatta volna a megfelelő taktikát, feljutott, egy olyan magasságig, hogy kirajzolódott szeme előtt a kislány arca. Megértette, hogy nincs az az ijedelem, amely rá tudná bírni arra, hogy leugorjon. Marina olyan mereven gubbasztott ott, mint aki megbénult. Nem látta Tristant, nem látta a mélységet sem a lába alatt. Mozdulatlanul ült, holtsápadt arccal és maga elé meredt. Egy-két további lépcsőfokkal feljebbről Tristan észrevette, hogy a kislánynak remeg az álla, bizonyára a hidegtől, és hogy ujjai, amelyekkel görcsösen kapaszkodik az ablak szélébe, egészen kékesfehérré halványultak a szorítástól. Megindító látvány volt szegényke, bokáig érő hálóingében, borzas hajával, olyanfajta tudás birtokában, ami kétségbeejtően magányossá tette. Amikor Marina arcába nézett, egyszercsak beléhasított a felismerés, hogy alighanem sohasem fognak választ kapni tőle. Most már annyira közel ért hozzá, hogy el tudná kapni a bokáját, ha mégis le akarná vetni magát. Ez azonban nem látszott valószínűnek. – Marina! – szólította meg halk, lágy hangon. – Én vagyok, Tristan! Hangjára a kislány öntudatlanul és alig észrevehetően összerezzent. Amikor azonban Tristan megmondta a nevét, hogy ő van itt, eltűnt szeméből a hirtelen ijedtség és visszatért tekintetének élettelen merevsége. Mintha tényleg megbabonázták volna. Tristan egyik kezével megsimogatta a kislány ar-
cát. – Jöjjön velem, Marina. Elmúlt a veszély. Édesanyja várja, ezentúl mindig együtt lesznek. Anélkül, hogy tudta volna, mi nyomja a kislány szívét, ösztönösen rátalált a megfelelő szavakra. A magány volt Marina legnagyobb ellensége. A kislány azonban messze túljárt már a józan megfontolások világán. Rá sem nézett Tristanra, továbbra is a felhőkkel tarkított kék eget bámulta. Tristan megpróbálta meglazítani a dermedt kis ujjakat, de azok nem engedtek a görcsös szorításból. – No, jöjjön szépen! – kérlelte. – Édesanyja nagyon várja odalent. A kislány ajka mintha mozgott volna. – Mit mond? – kérdezte Tristan, de úgy tűnt, Marina meg sem hallja. Tristan meglehetősen életveszélyes pozitúrában csimpaszkodott a tetőn, fél kézzel tudta csak tartani magát, azzal is csak alig. – Kedves kicsi Marina! – kezdte rábeszélőn. – Nincs semmi veszély odalent. (Mit is tudhatott ő erről!) Bátran lejöhet velem. Majd segítek… Jaj, Istenem, de hogyan? Mit keres ő itt a tériszonyával? Ebben a lelkiállapotban Marina sem tudja megkülönböztetni, hogy őt látja, vagy a királyt vagy a gonosztevőt. Ekkor megint megmozdult Marina színtelen, dermedt ajka. Nem, a “színtelen” nem a megfelelő szó. Liláskék volt az ajka a hidegtől és az iszonyattól. Mintha egy szót formált volna. Tristan megfeszített figyelemmel nézte. Nem volt benne bizonyos, de úgy értette, Marina azt mondta: “Megöltem.” Tristannak összeszorult a szíve. Ez a szegény ma-
gányos, elveszett kislány azt hiszi, hogy embert ölt. Tristan nem tudta, igaz-e, mindenesetre a leghiggadtabb hangján szólalt meg: – Nincs odalent egyetlen halott ember sem, Marina, nem ölt meg senkit. Kapaszkodjon a nyakamba, leviszem innen. Őrület! Az egyetlen lehetőség a lejutásra, ha a saját lábán mászik le, ez azonban elképzelhetetlennek tűnt. Hirtelen megmozdult a kislány. Tristan jól ki tudta venni, amit suttogott: – Nem akarok lemenni. Meg akarok halni. – Le akart ugrani innen? – kérdezte Tristan, amilyen nyugodtan csak tudta. A beszéd révén létrejött kapcsolatot mindenáron fenn kellett tartania. – Igen. Marina suttogása egy kísértet hangját idézte. – És nem mert? Erre már nem válaszolt, de Tristannak nem esett nehezére elképzelni, milyen bénító hatással lehetett rá ez a mélység. Lázas igyekezettel beszélt összevissza, miután Marina végre megnyílt felé. Habár úgy tűnt, nincs egészen tudatában Tristan jelenlétének: szeme változatlanul a semmibe révedt. Mindenesetre válaszolgatott. Tristan óvakodott szóba hozni a hálószobában lezajlott eseményeket. Keze védelmezőn nyugodott a kislány görcsbe meredt öklén, s a világ minden kincséért sem nézett volna le onnan, bár megfordult a fejében, hogy nagyszerű lehet a kilátás Koppenhága háztetőire odaföntről. Csípős szél fújt, nem éppen erős, de ebben az ürességben hűvösebb, mint lent a földön.
Mit mondhat az ember egy öngyilkosjelöltnek? Nem papolhat arról, hogy az öngyilkosság Isten ellen való vétek, az ebben a helyzetben úgysem hatna. Mindenesetre újabb kísérletet tett, hogy meggyőzze: – Marina, higgye el, nem csinált semmit, nem ölt meg senkit. Ebben biztos vagyok. De bármit is tett, el fogja bírni cselekedete súlyát. Nem, ez így badarság, nem sikerült megfogalmaznom, amit mondani akarok – gondolta Tristan és újra nekifogott: – Leugorhat, ha akar. De akkor több esélye nem lesz, hogy éljen, hogy valamire fordítsa azt az életet, amiből csak egyetlenegyet kapott. Érti, Marina? Bőven lesz még ideje holtan feküdni. Sok tízezer, talán sok millió évig fekszik majd a föld alatt. De magának, Marina, megadatott, hogy láthassa mindezt a gyönyörűséget, ami a földön és fölötte létezik. Gondoljon a halvaszületettek ezreire, akik soha nem is fognak megszületni! Ön pedig el akarja dobni magától… Nem, ez már megint lelkiprédikáció. Istenem, de nehéz az ilyesmi! – És most jutottam vissza oda, amivel kezdtem. Adjon magának még egy esélyt! Nincs olyan szörnyű bűntett, amivel ne lehetne együtt élni. A feledés mindnyájunk jó barátnője, Marina, a könyörület fátylával borítja be elménket. Az idő majd segít. Ami rossz, az elsüllyed benne… Jaj, Istenem, miket beszélek itt össze-vissza? – szégyellte el magát Tristan újra. Éppen én. Én talán el tudtam felejteni? Nem szakad-e fel könyörtelenül a seb, valahányszor meglátok egy gyereket? A tudat, hogy nekem sosem lesz, hogy magamra maradtam
egész életemre? Mit várhatok én az élettől? Egy szikrányi akasztófahumorral átfutott agyán a gondolat, hogy nem az volna a jó, ha megakadályozná Marinát szándékában, hanem ha együtt vetnék le magukat a mélybe. Hirtelen észrevette, hogy Marina keze megmozdul az övé alatt. – Mama! – suttogta. – Igen, az édesanyja nagyon szomorú – mondta Tristan és úgy érezte, rettentő csúnyán felsült mint lelkipásztor. – Neki már csak a kislánya maradt, Marina, mert… Tristan visszafojtotta a lélegzetét, és mindent feltett egy lapra. Lehet, hogy sikerül, de az is lehet, hogy elhibázza, és csak még jobban elkeseríti a kislányt. Dupla vagy semmi. – Az édesapja meghalt, Marina. Tegnap. Édesanyjának most már csak maga maradt. A kislány szeme vakon meredt a levegőbe. Sokáig, végtelenül sokáig. Tristan azonban látta, hogy Marina fejében kavarognak, dolgoznak a gondolatok. Már nem tűnt olyannak, mint aki megbénult. – Sokra megy velem. – Hisz maga a legdrágább kincse, Marina! Csak magáért él. Ne szomorítsa el még jobban, nem hiszem, hogy a szíve elbírná ezt a fájdalmat. Nagyon beteg, tudja? A kislány bólintott. Ez volt az első igazi mozdulata idefönt. – De én szörnyűséges dolgot követtem el, és attól is csak még szomorúbb lesz. – Bármit követett is el, Marina, az édesanyja megbocsátotta.
Marina nem szólt többet. Látszott, hogy vívódik. – Nem akarja elmondani? – kérdezte Tristan egészen halkan. Ez hiba volt! A kislány megint bezárult, szinte görcsbe rándult. Fejét hátraszegte, dereka megfeszült. – Marina, nem történt semmi baj! – hadarta izgatottan Tristan, és le tudta volna harapni a nyelvét, amiért ilyen tökéletlen kérdést tett fel. Marina lassan megnyugodott, de a kapcsolat elveszett. Tristan már nem tudott közel férkőzni hozzá. Csúfos kudarcnak könyvelte el ezt. – Lemegyünk? – kérdezte a kislánytól. Nem várt semmilyen reakciót, de óriási megkönynyebbülésére Marina kezének szorítása engedett. Karjába akarta emelni, gondolta, majd csak sikerül valahogy. Marina azonban mintha észre sem vette volna, hogy ő is ott van. Megfordult és hozzákészült, hogy lemásszon, a saját lábán, ahogy Tristan eredetileg remélte. Iparkodott is helyet csinálni neki. Lába egy-két létrafokkal lejjebb járt a kislányénál, így testével körbevette, hogy oltalmazza. Ekképp araszoltak le a meredek torony takarékosan elhelyezett vasfokain. Hála neked, Uram, hogy nem kell lenéznem a földre! – imádkozott Tristan. – És ezerszer hála, hogy Marina hajlandó lejönni a toronyból! Tudta, hogy a kislány az édesanyjára való tekintettel szánta el magát. Azt is tudta azonban, hogy egy alvajárót visz le magával, és sosem fognak kihúzni belőle egy szót sem. Látta a szemén. Ami azon az éjszakán történt, azt örökre elzárta lelke legtitkosabb rekeszébe, és nem tanácsos kísérletet tenni a felnyitására.
6. fejezet LEGNAGYOBB CSODÁLKOZÁSÁRA TRISTAN azt tapasztalta, hogy szabályos hősként kezelik. Ujjongó fogadtatásban részesítették, amint megjelent a palota termeiben. Legelőször is figyelmeztetni akarta a buzgó segédkezőket. – Ne faggassák! Ne kérdezzenek tőle semmit! Azzal búskomorságba dönthetik. Az emberek tiszteletben tartották a kívánságát, sőt, továbbították a távolabb állóknak, de alaposan megbámulták a hercegkisasszonyt. Nem is nyújtott akármilyen látványt. Összefagyott, aprócska teremtés, haja akár a szénaboglya, hálóinge gyűrött és vérfoltos. Vállát felhúzta, arca reménytelen szenvedésről tanúskodott. Ha már látott valaki olyan embert, akit több napon és éjszakán át fejfájás gyötört, míg végül a reményvesztett lemondás kifejezése ráfagyott az arcára, az el tudja képzelni, hogyan festett Marina. Élőhalott módjára mozgott, s szemmel láthatólag nem érzékelte maga körül az embereket. Egészen addig, amíg oda nem értek Hildegardhoz, akit beleparancsoltak egy fotelba, hogy pihenjen. A hercegnő átölelte lányát, sírással küszködött. – Ne tartsa vissza a könnyeit, hercegnő – avatkozott be gyorsan a doktor. – Megárthat önnek. Tristan most döbbent csak rá, hogy Hildegard halálos beteg. A hercegnő feléje nyújtotta kezét, de közben nem eresztette öleléséből Marinát.
– Drága, drága őrgróf! Hogyan köszönjem meg önnek? Tristan elhúzta a száját, mosolynak szánta. – Azzal, hogy engedélyt ad a leülésre, hercegnő. Attól tartok, a lábam nem sokáig bírja el a súlyomat. – Hogyne! Egy széket az őrgróf úrnak! A szék máris ott termett, az utolsó pillanatban, s Tristan lehuppant rá. – Köszönöm, ez a toronymászás utóhatása. Én már attól is elszédülök, ha fel kell állnom egy zsámolyra. – Akkor önt, kedves Tristan, megilleti a valóságos hős elnevezés. E pillanatban Tristan is hajlott rá, hogy annak tekintse magát. Ha csak rágondolt, hogy az imént még Koppenhága várpalotájának tornyán jártkelt… “Istenem, segíts! Csak nem leszek rosszul? Az hiányzik, hogy elájuljak a hercegnő és az egész udvar szeme láttára! Szégyen, gyalázat!” Szerencsére sikerült összeszednie magát. Hildegard belenézett Marina élettelen szemébe. – Drága kicsi lányom! Mostantól soha többé nem zavarhat ki senki a mama szobájából. Soha, soha többé, amíg fel nem nősz és te magad nem akarod. A kis Marina visszanézett édesanyja szemébe és megszólalt. A világ legboldogtalanabb hangja volt ez. – Nem élhetek az emberek között, mama. Embert öltem. – Nem, kicsim, ez nem igaz. Nincs itt egyetlen halott sem, akkor hogyan ölhettél volna meg valakit? – nyugtatgatta Hildegard. Tristan gyorsan közbelépett. – Azt hiszem, ezen a ponton kíméletesnek kell lennünk Marinához, hercegnő. Nem szabad kérdezős-
ködnünk és nem szabad ellentmondanunk neki. Türelemmel kell lennünk – mondta halkan. A hercegnő kíváncsian fürkészte arcát. Mindenki hallgatott, azon töprengtek, mire gondolt Marina. A hercegnő bólintott. – Ágyba kell bújnod, drágaságom. Először megfürdesz, kapsz finom enni meg innivalót, azután alhatsz a mama ágyának a másik felén. Jó lesz? Egy pillanatra mintha felderült volna a kislány arca, mintha bekukucskált volna abba a világba, amit azon a bizonyos éjszakán elveszített, de hamar fátyolos lett a tekintete ismét. Egy szót suttogott. – Mit mondasz? – kérdezte Hildegard. Marina elismételte: – Hóhér! – Hóhér? – kérdezte a hercegnő s szemöldöke felszökött a homlokára. – Mikor jön a hóhér? Hová bújt el? Édesanyja helyett a várparancsnok válaszolt neki. – Jelenleg nincs hóhér Őfelsége szolgálatában. Az előző meghalt a múlt hónapban, s azóta nem bíztak meg másikat, mivel egy ideje nem is volt rá szükség – mondta tárgyilagos hangon. Marina lassan feléje fordult. – Most megint szükség lesz rá. A hóhér régóta lesett édesanyámra. De most én öltem embert, így most rám feni a fogát. Nem baj, már nem félek tőle. A parancsnoknak kissé megremegett a hangja, noha iparkodott katonásan beszélni. – Semmiféle hóhér nem fogja elvinni a kisaszszonyt. Erre a szavamat adom. Tristan sokért nem adta volna, ha tudja, mi minden történt azon az éjszakán abban a szobában. És
nem ő volt az egyetlen. Sokukat fogta el szinte ellenállhatatlan késztetés, hogy megmarkolják a kislányt, jó alaposan megrázzák és rákiabáljanak, hogy beszéljen végre. Szerencsére azonban tartózkodtak ettől. – Marina, nem tudom, ki feketített be előtted, de én semmi rosszat nem tettem, semmi olyasmit, ami felkelthetné a hóhér érdeklődését. Valaki rosszat akart nekünk, kicsim! Marinát bekísérték édesanyja lakosztályába, és miközben az ő jelenlétében tisztára mosdatták, megfésülték a haját és enni adtak neki, Tristan, a doktor és a parancsnok röpke hatszemközti tanácskozásra húzódtak félre a palota egyik alkóvjába. Tristan szólalt meg először. – Arról mindenesetre megbizonyosodtam fent a toronyban, hogy sosem fogjuk kihúzni belőle, mi történt. Nem vagyok járatos az emberi lélek útvesztőiben, de azt hiszem, eltitkol valamit, önmaga előtt is. Valami olyasmit, ami még súlyosabb csapás számára, mint a rögeszméje, hogy megölt valakit. – Nem elég az, hogy gyilkosnak hiszi magát? – csodálkozott el a parancsnok. – Nem. A gyilkosság beismerésétől Marina nem rettent vissza. Amikor azonban arról kérdeztem, hogy mi történt, teljes mértékben elvesztettem a bizalmát. Ez bizony kár. A doktor a fejét vakarta. – Azt állítja, őrgróf úr, hogy Marina a rossz lelkiismeretét azzal próbálja takargatni, hogy őszintén beismer egy gyilkosságot? – Azt hiszem, igen. Persze ennek nincs tudatában. Tudom, hogy zagyvaságnak hangzik, de, mint mondtam, nem vagyok lélekbúvár. Csupán a benyomásai-
mat közölhetem, fent a toronyban alakultak ki bennem. Marina azt akarja, hogy büntessék meg, azért, mert ölt! Nem pedig másért. – És az a sok vér? – vetette közbe az orvos. – Nos, ez rejtély. Doktor úr, azt hiszem, ma este meg kellene vizsgálnia Marinát. Ön többet tud az emberi gyarlóságról bármelyikünknél. A doktor aggodalmas képet vágott. – Nem fog menni. A hercegnő és én egyaránt javasoltuk, a kislány azonban határozottan elutasította a vizsgálat gondolatát. – Ez esetben nem szabad erőltetni. A várparancsnok vette át most a szót. Szórakozottan, töprengő arccal beszélt. – Amikor a hóhérról beszélt, az úgy hangzott, mint valami… vezeklés. Mint valami felszabadulás. Azt hiszem, uraságod lényeges körülményre mutatott rá. Úgy tűnik, hogy félt a hóhértól. De megszűnt a félelme. Most már elfelejtheti az okot, hogy miért félt tőle, mert immár hivatkozhat valami másra: az emberölésre. – Hát igen, az emberölés – ismételte keserűen a doktor. – Attól tartok, sose fogjuk kideríteni, történt-e itt ilyesmi. Azt sem, hogy honnan származnak a vérfoltok. A hercegnő elmondása szerint a kislányon nincsenek sebek, csak jó néhány kék folt. Micsoda szövevénye a rejtélyeknek! Apropó! hogyan kapcsolódnak ehhez az egészhez az “Igaz Trónus Őrzői”, meg áldozataik? – Bocsássanak meg, uraim… – szólalt meg ekkor mögöttük egy női hang. Mindhárman hátrafordultak. A palota egyik konyhalánya volt az.
– Elnézést kérek, hogy olyan dolgokba avatkozok bele, amelyek nem rám tartoznak, de van itt két kislány, akik okvetlenül beszélni szeretnének az urakkal. Tulajdonképpen el kellett volna zavarnom őket, de olyan rémesen komolynak és ijedtnek látszanak. – Küldje be őket! – utasította a parancsnok. Két egészen fiatal cselédlány dugta be fejét riadtan az ajtón. A kisebbik, egy nyolcéves forma kislány, elbújt a nagyobbik mögé, aki úgy tizenkét éves lehetett. Szorosan fogták egymás kezét. Tristan megértette ijedelmüket, mely a rangos uraságok láttára elfogta őket. – Nos, mi nyomja a szíveteket? – kérdezte barátságosan. – Ne féljetek, nyugodtan elmondhattok nekünk mindent. Egyikünk sem fog megharagudni rátok, akkor sem, ha valami rosszat tettetek. A két gyermek egymásra nézett. A kisebbik bólintott, a nagyobbik jól láthatóan nyelt egy nagyot, azután belefogott a mondókájába. – Kegyelmes uraim – kezdte és bókolt egyet –, hallottuk a hercegkisasszony őfőméltósága esetét… – Ha valamit tudtok róla, mondjátok csak el, minket nagyon érdekel – bátorította a kislányokat a doktor, mert látta, hogy elakadnak. – Nem, kimondottan a kisasszonyról nem tudunk semmit, csak eszünkbe jutott, hogy esetleg ugyanaz esett meg vele is, mint velünk. Erre mindhárom férfi hegyezni kezdte a fülét. Megkérték a kislányt, jöjjön közelebb, mert olyan halkan beszélt, hogy alig hallották. – Meséljétek csak el! – bíztatta őket a parancsnok is, ezúttal óvatosan bánva a hangerejével, mert a nagyobbik kislánynak már az első szónál könnybe lábadt
a szeme. – Mi nem tudtuk, miket szabad tennie a uraságoknak a kislányokkal, és nem mertünk ellenkezni, mert annyira féltünk. – Olyan borzasztó volt – hüppögött a kisebbik, neki máris folyt a könnye, – Miért, mit csinált veletek? – Hát… tapogatott bennünket. A három férfinak elakadt a lélegzete. Elborzadva néztek össze. – Mi nem akartuk, de nem mertünk ellenkezni, mert azt mondta, hogy akkor elvisz minket a hóhér. Nem egyszerre csinálta mind a kettőnkkel, hanem később elmeséltük egymásnak, így derült ki. Tristan érezte, hogy egyre jobban elönti a düh. A doktornak is kezdett vérbe borulni a szeme. – Mondjátok el szépen, hogy pontosan mit csinált veletek az az ember – kérte az utóbbi. – Hát, ha nem muszáj, inkább nem – felelte szemét lesütve a nagyobbik. – De a kis Mettével nem volt olyan komisz, mint velem. Hallottuk a konyhában a többiektől, hogy Marina kisasszony egy időben olyan rémültnek látszott, és akkor persze mindjárt az jutott eszünkbe, hogy talán emiatt a rossz ember miatt, aztán meg hallottuk ezt a tegnap éjszakai dolgot, erre úgy gondoltuk, hogy hóhér ide vagy oda, legjobb lesz, ha szólunk. – Nagyon jól tettétek – mondta torkát köszörülve a várparancsnok. – De mi lesz, ha jön a hóhér? – hüppögött a kisebbik gyerek. – Most nincs itt a városban semmilyen hóhér, kislányom – mondta Tristan. – De ha mégis eljönne, ak-
kor nem titeket fog elvinni, azt ti is kitalálhatjátok. Ti éppen hogy segítséget fogtok kapni, szegénykéim. A doktor azonban nem adta fel. – Szeretnék többet tudni arról, hogy mit művelt veletek az az ember. Azt mondtátok, hogy tapogatott titeket. De… hol? Illetlen helyeken is? A kislányok tenyerükbe rejtették arcukat és bólogattak. A doktor most a nagyobbikhoz fordult. – Azt mondtad, hogy hozzád komiszabb volt, igaz? Mit csinált? – Uram, azt nem mondhatom meg. Nagyon csúnya dolog. – Meggyalázott? – kérdezte a várparancsnok reszelős hangon. A kislány bizonytalanul nézett fel rá. – Azt hiszem, tudom, mire gondol az úr – felelte szégyenlősen. – Azért azt nem csinálta. Csak olyasmiket kellett csinálnom neki, ami nagyon rossz volt, hánytam utána. – Te jó ég! – sóhajtott a várparancsnok. – Micsoda disznó! – És most már békén hagy titeket? – Igen, uram. Mert Mettét is meg engem is összeköltöztettek a többi szolgálóval, és ott már nem tud hozzánk férkőzni. – Ezért hálás lehetsz a Teremtőnek – szögezte le a doktor. – Hanem a kis Marina… Ő teljesen magára hagyva, egyedül volt a hálószobájában. És félt. A hóhértól! Tristannak torkában dobogott a szíve. Minden világossá vált. Nagyon is világossá. Föl kellett tenniük a megkerülhetetlen kérdést. – És ki volt az a gazember?
A kislányok rémülten néztek rájuk. – Azt nem mondhatjuk meg. Megölne minket! – Nem lesz rá alkalma, arról kezeskedem – mondta nyersen a várparancsnok. – Értsétek meg, hogy tudnunk kell a nevét. Azért is, hogy megtudjuk, mi történt vele. A szoba szinte úszott a vérben. Ez enyhe túlzás volt, de a szoba tényleg ijesztő látványt nyújtott. És ha éppen ezt a férfit szemelték ki az “őrzők” áldozatul? – Nem is tudjuk megmondani, hogy ki az. Nem ismerjük a nevét – mondta a nagyobbik kislány. – Ó, egek! – nyögött fel a várparancsnok barátaihoz fordulva. – Legkevesebb ötven katona őrködött tegnap a várban. Le kell vetkőztetnünk mindannyiukat, mert csak futtában vizsgáltuk meg, nincsenek-e komolyabb sebeik. Na és a szolgák. Meg a… – Nem katona volt, uram – suttogta szégyenlősen a kislány. – Nem is szolga. Egy úr volt. A három férfi a homlokát ráncolta. – Hogy nézett ki? – kérdezte Tristan. A kislányok elbizonytalanodtak. – Megígérik az urak, hogy nem lesz bántódásunk? – Arra becsületszavunkat adjuk – közölte a várparancsnok. – Sőt, megjutalmazunk titeket. – Nagyon undorító – mondta a kisebbik. – És kövér – toldotta meg a másik. A király kíséretében se szeri, se száma nem volt a jóltáplált uraknak. – Hát még? – unszolta őket a várparancsnok, amikor elapadtak a jelzőik. – Parókát hordott – mondta a kisebbik. Majd mindegyik parókát hordott.
– És a szeme úgy kigúvadt – summázta a tudnivalókat a nagyobbik gyerek. – Nem tűnt el valaki a nemesurak közül? – kérdezte Tristan a várparancsnoktól. – Nem, senki! – És nem jöhetett vissza valaki Frederiksborgból vagy a vadászatról, anélkül, hogy észrevettük volna? – Megkérdeztem a kapuőröket. Senki sem jött vissza, sem titokban, sem amúgy. – A kövér nemesurak közül kik tartózkodnak a várban? – A birodalmi tanács néhány tagja, akik még nem utaztak haza. Köztük akad egy-két igazi hústorony. Rajtuk kívül az idős Thott báró, Ruckelberg gróf, aki betegen fekszik, aztán… – Betegen fekszik? – kapta fel fejét Tristan. – Mióta? – Á, ő nem jöhet számításba. Tegnap délután óta gyengélkedik, én jártam nála – mondta a doktor. – Azonkívül ő kifogástalan úriember. – Hogy érti ezt? – Úgy, hogy egyetlen egyszer sem keveredett hölgyekkel kapcsolatos afférokba. Egyébként férfiakkal kapcsolatosakba sem. Meggyilkolt feleségét gyászolja. Tristan szemében hideg fény villant. – A felesége évekkel ezelőtt halt meg, ugye? És a gyilkosát azóta sem találják. Feltételezem, hogy a birodalmi tanács tagjait éppúgy megvizsgálták, mint a palota többi lakóját? – Igen. Persze az ember nem kilincseli végig őket azzal a felszólítással, hogy vetkőzzenek csupaszra, de természetesen szemrevételeztem őket. Egyikükön sem
látszanak sérülések nyomai – mondta a várparancsnok. Tristan elgondolkodva bólogatott, majd megszólalt: – Mikor látta a beteg Ruckelberg grófot, doktor úr, és mi a baja? – Ma jártam nála. Lázas, egészen legyengült. Cseppeket adtam neki. – Tehát nem vizsgálta meg, mi okozza a lázat? – A torka fáj, ahogy mondta. Nem volt okom kételkedni a szavában. – Bizonyára kipirult az arca a láztól, ugye? – Ellenkezőleg. Sápadt volt az arca. – Viszont körülnéztünk a lakosztályában, amikor Marina után kutattunk. Nagyon segítőkészen viselkedett, mi pedig természetesen elnézését kértük a betolakodásért. – Az ő szaván kívül azonban nincs más bizonyítékuk, hogy már tegnap is gyengélkedett, nemde? – Bizony nincs! Kislányok, gyertek velünk, megnézzük, nem Ruckelberg gróf-e az, akiről beszéltetek. A két kis szolgáló majdnem egészen az előcsarnokig hátrált ijedtében. – Jaj, nem merünk. Mi lesz, ha tényleg ő az? Sosem bocsátaná meg nekünk! – Nem, ezt tényleg nem várhatjuk el tőlük – mondta Tristan. – Nélkülük is könnyedén kideríthetjük. Uraim, induljunk! Köszönjük, kislányok, később megkeresünk majd titeket. Nagyon okosan és bátran viselkedtetek. Sokat segítettetek nekünk. Hamar megtalálták a gróf lakosztályának ajtaját és bekopogtak. Mogorva “tessék!” volt a válasz. Povl Ruckelberg gróf orra hegyéig betakarózva
feküdt ágyában. Egészen bágyadtnak látszott, csillogó verejtékcseppek gördültek le az arcán. – Még mindig nem találták meg a kisasszonykát? – kérdezte zihálva, erőtlenül. – De igen. Csakhogy egy szót sem lehet kihúzni belőle – felelte a doktor. – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy a hogyléte felől érdeklődjem, gróf úr. Megengedi, hogy megvizsgáljam a fájós torkát? – Mire való ez? És miért hozta magával ezt a díszkíséretet a privát lakosztályomba? Egyébként a megfázás felhúzódott az orromba. Ezt mindjárt demonstrálta is egy tüsszentéssel. – Különös – mondta a doktor. – A megfázás rendszerint lefelé szokott vándorolni és végül mellkasi fájdalmakat okoz. Mi a helyzet a mellével, gróf úr? Nem szörcsög a tüdeje? – Nem, köszönöm, ne aggódjon! Nincs szükségem semmire, csak pihenésre! A várparancsnok ekkor rozsdabarna foltot pillantott meg a gróf lepedőjén. – Megsérült, gróf úr? – Én? Nem, dehogyis! Miért gondolja? Nos, uraim, bocsássanak meg, nem érzem jól magam, alvásra volna szükségem… A gróf olyan elutasítóan reagált, hogy rá kellett jönniük, nem várhatnak tőle semminemű együttműködést. Tristan nem sokat teketóriázott: fogta és felhajtotta az egész selyemtakarót az alatta levő lepedővel együtt. A gróf felkiáltott és térdét maga alá húzva felült az ágyon. – Ez sokba fog még kerülni önöknek, uraim! – sipította ijedten és dühösen.
A három jóbarátnak földbe gyökerezett a lába. – Lám csak, lám – mondta lassan a várparancsnok. Ruckelberg gróf kétségbeesetten igyekezett betekerni magát az alsó lepedőbe, de azt ugyanúgy vérfoltok szennyezték, mint a hálóingét, melyet el akart rejteni. A várparancsnok pillantása a matrac alól kilátszó brokátszerű anyagra esett. Nem kis erőlködéssel tudta csak kirángatni a gróf súlyos teste alól. – Megismerem ezt az anyagot. Marina kisasszony ágytakarója! – mondta a doktor. – Szóval ebbe tekergőzött bele a gróf úr. Nem csoda, ha nem találtunk vérnyomokat a folyosón – folytatta a várparancsnok. – Miről beszél? – fújtatott a gróf. Több más ruhadarabot is előhúztak a matrac alól. Köztük a gróf felhasadt, véres ruháit. – Derekasan védekezett szegény kislány – jegyezte meg Tristan fátyolos hangon. – Milyen kislány? Nem értem, mit akarnak tőlem! Beleestem egy tüskés bokorba vadászat közben! – Akkor most levesszük a hálóingünket – mondta a doktor, figyelemre sem méltatva a gróf magyarázkodását. – Hiszen csontkemény lett a hátán a vértől. A gróf megpróbált újra visszafeküdni, hogy elrejtse hátát, de a három férfi megelőzte. Mielőtt észbekapott volna, lekerült róla a hálóing. Szétfolyó mezítelensége miatt feszengve kuporgott az ágyon, miközben a többiek megállapították, hogy a hátán húzódó hosszú sebek egy hegyes szerszámtól származnak, melyet egy gyenge és ügyetlen kéz mozgatott. A kis Marinának nem volt elég ereje, hogy a rövid tűvel halálos döfést mérjen rá, és valószínűleg nem is akarta. De amint Tristan mondta, de-
rekasan védekezett. Az egyik szúrás azonban mélyebbre hatolt a többinél, minden bizonnyal az okozta a gróf nyomorult állapotát és Marina tévképzetét, hogy megölte őt. Emiatt, meg a férfitól való eszeveszett félelmében rohant fel a lépcsőn a tetőre. A páni félelem hajtotta egyre feljebb a magasba. Vagy a halálvágy? Az utóbbi gondolat mellbevágta a három férfit. Nemkülönben az a tény is, hogy Marina olyan sok karcolást ejtett a férfi bőrén. Vajon mennyi ideig dulakodhattak? Rosszat sejtettek. – Milyen az állapota? – kérdezte a várparancsnok a részvét legkisebb jele nélkül. – Ki fogja bírni a tömlöcben – válaszolta a doktor hasonló nyers hangon. Ruckelberg gróf feljajdult. – Ön ráijesztett a kislányra és azzal fenyegette, hogy édesanyját elviszi a hóhér, ha ellenszegül. Most önön a sor, hogy rettegjen a hóhértól – folytatta kíméletlenül a várparancsnok. – Nem! Azt nem! – kiáltotta a gróf. – Én nem csináltam semmit! A kislány hazudik! Ő vetette rám magát azzal a fegyverrel! Az a lány eszelős! Hazudik! – Mit hazudik? – kérdezte halkan a várparancsnok. A gróf eltátotta a száját. – Miért, mit mondott? – Semmit. Egyetlen szót sem. – Na látják! Önök meg engem vádolnak! Tristan undorral fordult félre. Mivégre tovább szaporítani a szót? Tehát az “Igaz Trónus Őrzőinek” nem volt közük
Marina eltűnéséhez. Hála a Jóistennek!
7. fejezet BEESTELEDETT. Tristan finoman kopogtatott Hildegard hercegnő lakosztályának ajtaján. A komorna kinyitotta. – Hogy érzik magukat? – kérdezte Tristan halkan. – Marina hercegkisasszony alszik, a hercegnő őfenségének pedig nyugalomra van szüksége – válaszolta a leányzó elutasítóan. – Nos, akkor nem zavarom őket. Add át nekik üdvözletemet. – Ön az, Tristan? – hallatszott a hercegnő hangja a hálóhelyiségből. – Fáradjon be! A komorna ajkát biggyesztve állt félre az útból. Az alvó Marina egészen aprócskának tűnt a széles baldachinos ágy közepén. Hildegard hercegnő félig fekvő helyzetben, hátát párnákkal feltámasztva, ágytakaróba tekerve ült egy padon az ablak mellett. Csupán néhány faggyúgyertya világította meg a szobát. Amikor Tristan belépett, a hercegnő halványan elmosolyodott és hellyel kínálta a pad melletti széken. Tristan megköszönte és elnézést kért, amiért ilyen kései órán látogatja meg a hálószobájában. – Reméltem, hogy eljön, Tristan – mondta az aszszony. Hangja fakóságán érződött, mennyi szenvedésen ment keresztül. – Tudja, olykor minden emberben feltámad az igény, hogy olyasvalaki társaságát keresse, aki erősebb nála. Ez magyarázza azt is, hogy a nagy hadvezérek gyakorta meglepően erős hittel kö-
tődnek Istenhez. Tristan bólintott. – Életének legnehezebb napja lehetett ez a mai, hercegnő. – Kétségtelenül. Bár hozzá kell tennem, hogy sok nehéz napot éltem már át. Hozathatok Önnek egy pohár bort? – Csak ha ön is kér. – Nekem most nem tenne jót. – Igaz. Akkor felejtsük el a bort. Én pedig kis időre az a bizonyos erős váll leszek az Ön számára, amelyre lehajthatja fejét. Hildegard mosolyt erőltetett az arcára. – Képletesen szólva, Tristan, csakis képletesen. – Én sem gondoltam másképpen, hercegnő – mosolygott vissza Tristan. A gyertyaláng fényében is jól látszott, mennyire megviselték Hildegardot a nap viszontagságai. Tristan mégis szépnek találta, ahogy akkor is, amikor arcát még elcsúfította a vízkór. A püffedés nagyrészt már lelohadt, Tristan azonban tudta, hogy időről időre újra visszatér majd. Gyanította, hogy a hercegnőt a szíve hagyta cserben, annak ugyanis gyakori velejárója a vízkór. Azon törte a fejét, mit tudhat a hercegnő a kislányával történtekről és vajon mennyit mondhat el neki. – Mit szándékozik tenni, hercegnő? – kérdezte halkan. Hildegard lassan ráemelte tekintetét. – Nem tudom, Tristan – mondta reményvesztetten. – Tényleg nem tudom. – Hazatér Riesensteinbe? – Haza? – rezzent össze az asszony. – Riesenstein
sosem volt az otthonom. Sosem láttak ott szívesen. Meg aztán nagyon zavart, hogy az emberek érintkezésében a legmerevebb etikett a legszabadosabb erkölcsökkel párosul. Ha érti, mire gondolok. – Értem. A finomkodó modor fedi el a felszínen a romlottságot. – Pontosan. Nem, Riesensteinbe nem akarok hazamenni. Marina sem érezte ott jól magát. Szülőhazám pedig a törökök martaléka lett. De itt sem maradhatunk most, hogy Jochum halott. Kissé meggörnyedt ültében, mintha védekezni akarna a világ könyörtelensége ellen. Gyötrelmes volt férje halálára gondolnia. Mennyire szánalmas, kínos és lealacsonyító az ilyen halál! Mennyire közönséges! Fojtott kiáltás riasztotta fel őket. Marina dobálta magát az ágyban, mintha menekülne valaki vagy valami elől. Hildegard megpróbált felállni. – Maradjon csak, hercegnő, majd én! – intette le Tristan. Gyors léptekkel odament az ágyhoz és csendesen nyugtatgatta a vadul kapálózó kislányt. – Jól van, jól, Marina. Nincs semmi baj, itt ül az édesanyja, az ő szobájában biztonságban van. Senki sem háborgatja. Marina kinyitotta szemét és bőszülten meredt rá. Azután felsikoltott és ütlegelni kezdte Tristant. – Nem, nem engedem! – Ejnye, Marina, ez csak Tristan! Tudod, a mi lovagunk! – kiáltotta Hildegard, hogy lecsendesítse. A kislány láthatólag nem ébredt fel egészen, de lassan megnyugodott, szemében legalábbis enyhült az
iszonyat és a kiszolgáltatottság kifejezése. Ajka remegett. – Aludjon, kisasszony – csitítgatta Tristan. – Édesanyja és én vigyázunk önre. Mélységes bizalmatlansággal a szemében hanyatlott le párnájára Marina. Behunyta szemét. Az altatópornak, amit délután kapott az udvari orvostól, még nem szűnt meg a hatása, így Tristan hamarosan viszszamehetett Hildegard mellé az ablakfülkébe. Mindketten arra gondoltak, hogy Marina tulajdonképpen még senkivel sem beszélt a szörnyű éjszaka óta. Azt a néhány szót, amit kiejtett, személy szerint senkihez sem intézte. Bezárkózott saját, ismeretlen félelmekkel terhes világába. Letompították hangjukat, hogy ne zavarják a gyermek álmát. Előző kérdését nem véletlenül tette fel Tristan. Majdhogynem reménykedett, hogy Hildegard úgy fog válaszolni, ahogyan válaszolt. Hogy nincs hova mennie. Valójában ezért kopogtatott be hozzá. – Hercegnő… Megengedné, hogy felkínáljam önnek és kislányának szerény otthonomat? Ott ellakhatnának, ameddig csak óhajtják. Gabrielshus kong az ürességtől, amióta elment a családom, és én nagy megtiszteltetésnek venném és még nagyobb örömömre szolgálna, ha önök ketten az én kastélyomba költöznének. A hercegnő tétován nézett rá, Tristan pedig sietve hozzáfűzte: – Természetesen nem kell azonnal válaszolnia. De kérem, gondolkodjék rajta! És biztosíthatom, hogy a cselédség színvonala messze felülmúlja a komornáét
meg a nevelőnőét, akikkel itt szerencséltették. Gabrielshusban jólelkű emberekkel fognak találkozni. Azonkívül pedig innen el kell jönniök. Méghozzá sürgősen. Nem mondta meg, miért, nem akarta szóba hozni az “Igaz Trónus” gonosz őrzőit. Hildegard megigazította a takarót, amelyet maga köré tekert, Tristan pedig rögtön felpattant, hogy segítsen. – Köszönöm – mondta Hildegard. – Nem fogom elfelejteni a jóságát, Tristan. És gondolkodni fogok az ajánlatán. – El tudom képzelni, milyen életük volt itt. – Nagyon magányos, Tristan. Az ember úgy érzi, feneketlen mocsár van a lába alatt. És még csak el sem panaszolhatja senkinek, hogy… Hildegard elhallgatott. Tristan bólintott. Meleg, bársonyos tekintettel nézett rá. – Mégis bánkódik miatta, ugye? – Nem is tudom, Tristan – emelte rá szemét az asszony. – Ma volt egy olyan pillanat, hogy szükségem lett volna a közelségére. Amikor a kislányunk eltűnt. Az a sok vér… Akkor hiányzott Jochum. De nem volt itt. Erre nem volt mit felelnie Tristannak. Beleélte magát az asszony érzéseibe. Egyetlen gyermekük élete veszélyben forog. A férje pedig egy másik nő miatt párbajozik. Kimondhatatlanul lealázó lehet! Kétségbeejtő! És még csak ki sem adhatja magából haragját és csalódottságát, pedig az bizonyára jót tenne. A férj ugyanis életét veszti a párbajban, s ő rákényszerül, hogy illendően meggyászolja, miközben szíve majd
megszakad a kislánya miatti aggodalomtól. Micsoda sors egy halálos beteg asszonynak, akinek teljes nyugalomra volna szüksége! Élete legszörnyűbb napja a mai. Ám a legrosszabb még hátravolt. Tristan látta szemében a kérdést, még mielőtt erőt gyűjtött volna, hogy feltegye. Hildegard az ágyra nézett és még jobban lehalkította hangját, noha nem kellett attól tartania, hogy Marina meghallja. Egyenletes légzése félreérthetetlenül jelezte, hogy alszik. – Mondja, Tristan, mi van Marinával? Tulajdonképpen mi történt vele? Senki sem magyarázta el nekem. – Egyelőre senki sem tudja pontosan – felelte Tristan feszengve. Alig tudott beszélni az idegességtől. Végül mégis beszámolt Ruckelberg grófról, igyekezve a lehető legkíméletesebben fogalmazni. – A gróf mindent tagad. Marina hercegkisasszonyt pedig most nem kínozhatjuk kérdésekkel. Viszont attól tartok, az udvari orvosnak előbb-utóbb meg kellene vizsgálnia… Hildegard tágra nyílt szemében tehetetlenség tükröződött, de az is, hogy pontosan érti, mire gondol Tristan. – Habár nem zárhatjuk ki a legrosszabbat – mondta ki Tristan kínlódva, – mindamellett vigasztaló, hogy Marina még gyermek. Igazán nagy tragédia nem történhetett vele. – Gyermek? – kérdezte Hildegard halálra vált arccal. – Mit gondol, hány éves? – Tíz-tizenkettő? – Tizenhárom! Nemsokára tizennégy lesz. És testileg nagyon is fejlett a korához képest, bár belül még
gyerek. – Te jó Isten! – sóhajtott fel Tristan. – No de jelenleg még nem tudunk semmit. Úgy értem, hogy milyen messzire ment a gróf. A hercegnő kibámult az éjszaka sötétjébe. – Hogy lehettem ilyen vak? Hogy nem vettem észre, hogy milyen súlyos gondok nyomasztják? – Ön nagyon beteg volt, hercegnő. – Az nem mentség. Marina kérte, szinte könyörgött, némán, a szemével, hogy bent maradhasson nálam éjszakára. Már régóta olyan riadt volt a tekintete, emlékszem rá. De féltem, hogy mit szólna a férjem. Többször is arcul ütötte Marinát… – Önt is, hercegnő. – Az most lényegtelen. – Nem! Nem lényegtelen! Mert a kis Marina attól félt, hogy önnek okoz fájdalmat a herceg. És ami még rosszabb, hogy elviszi önt a hóhér, ha ő nem engedelmeskedik Ruckelberg grófnak. – Ez igaz? – suttogta Hildegard. – Egyszer mondta is, de azt hittem, ő maga találta ki. Eszembe sem jutott, hogy létezik olyan alávaló ember, aki képes ilyen galád módon zsarolni egy gyereket. – Sajnos igaz. Azzal a szilárd elhatározással jöttem be ide, hogy nem fogom önt ezekkel a szörnyűséges értesüléseimmel gyötörni, hercegnő. Azt hiszem azonban, hogy ön nagyon erős asszony. – Nagyon hálás vagyok önnek, Tristan, hogy kendőzetlenül elmondott nekem mindent. A bizonytalanságot a legnehezebb elviselni. – Én is így gondoltam, ezért beszéltem kertelés nélkül. – Köszönöm! Mit tegyünk, Tristan? Mármint Mar-
inával? Tristan érezte egy rokon lélek meghitt közelségét, s tudta, hogy a hercegnő is biztonságban érzi magát mellette. Erősen vágyott arra, hogy megfogja Hildegard és a szegény kis Marina kezét. Bizonytalanul fogott hozzá a válaszhoz. – Azt hiszem, meg kell kérnünk a doktort, hogy a lehető leghamarabb vizsgálja meg. Feltéve, ha sikerül rábeszélnünk Marinát. A doktor rendes embernek látszik, nem gondolnám, hogy más orvost is be kellene vonnunk. Hildegard egyetértőleg bólintott. – De hogyan fogjuk meggyógyítani azt a sebet, amely a lelkén esett? – Határtalan szeretetünk erejével kell megkísérelnünk a gyógyítást. Hildegard hálával fogadta a többes számú fogalmazást. – Igen – mondta. – Szeretettel. És gondoskodással. Szegény kicsi gyermekem! Hildegard sírással küszködött. – Nem óhajt inkább egyedül maradni? – kérdezte csendesen Tristan. Hildegard a karjára tette kezét. – Nem, maradjon mellettem, kérem, ha bír. Igen nagy szükségem van egy megértő lélekre. Tristan bólintott. – Jelen pillanatban egyetlen célja van az életemnek – folytatta Hildegard egészen halkan. – Segíteni a gyermekemen, mindent megtenni érte. Csak őérte fogok élni. E szavakat szinte már szenvedélyes hévvel ejtette ki a száján.
Kis ideig némán ültek egymás mellett, majd Tristan felállt és az ágyhoz lépett. Lenézett az alvó kislányra, elnézte sírástól feldagadt szemét, s válla meggörnyedt a szívszorító fájdalomtól. Óvatosan megsimogatta ujjaival a kislány arcát. Rosszul tette! Marina úgy rándult össze, mint akit villám sújtott. Tristan rögtön visszakapta róla a kezét. Szerencsére nem ébredt fel. “Isten oltalmazza ezt a gyereket – gondolta Tristan megrendülve. – Mi lesz vele? Ó, ti erőszaktevők, van róla fogalmatok, hogy mit műveltek?” Visszament a székhez. – Gondolkoztam a javaslatán, Tristan – szólalt meg a hercegnő. – Minél tovább gondolkodom, annál vonzóbbnak tűnik. Menedékre lelnénk most a legnehezebb időben, módom lenne gondolkozni a jövőről. És mondott valamit, ami nagyon sokat nyom a latban. Tudja, Tristan, az ember szeretné hasznosítani magát, nem pedig mások könyörületességén élősködni. Egyszóval azt remélem, hogy talán önnek is szüksége lehet ránk, nemcsak fordítva. Azt mondta, ugye, hogy nagyon magányos az élete Gabrielshusban? Tristan szeme felcsillant. – Rendkívül nagyra értékelném, ha valakivel megoszthatnám ottani magányomat. Akivel beszélgethetnék, akit segíthetnék és támogathatnék. Akit becsülök és közelállónak érzek. Hildegard holtfáradt arca felderült. – Szavai melengetik a szívemet, Tristan – mondta s tekintete elrévedt. – Így időt nyerek, hogy határozzak Marina jövőbeni sorsáról. És a magaméról. Csend ülte meg a szobát. Mindkettőjüknek az járt a fejében, hogy Hildegard számára már nem létezik
semmiféle jövő. Tristan törte meg a bánat csendjét. – Megengedi, hercegnő, hogy szolgálatára legyek a herceg temetésével kapcsolatos lépéseket illetően? – Ó, köszönöm, megtenné? – tört fel Hildegardból az őszinte megkönnyebbülés hangja. – Olyan nehéz és szomorú, hogy az embernek bele kell vetnie magát az intéznivalókba, főként így egyedül. A koporsóját valószínűleg haza kellene vitetni Riesensteinbe. – Gondom lesz rá. Megjegyzem, nem szabadna kitennie magát egy utazás viszontagságainak. – Nem… azt nem is tudnám elviselni. Tristan elértette, hogy nem a fizikai fáradalmakra gondol. – Talán most már pihennie kellene, hercegnő. Holnap majd meg beszéljük a továbbiakat. – Jó. Tristan… – Parancsoljon. – Rá sem merek gondolni, mi lett volna, ha most nem találkozom önnel-. Tristan mosolyába szomorúság vegyült. Nem csoda, hisz most ő az a szalmaszál, amelybe a fuldokló kapaszkodik. Ám szívéből örült, hogy az lehet. SZERFÖLÖTT NEHÉZ DOLGA volt a doktornak, hogy Marina közelébe férkőzzön és megvizsgálja. A kislány reszketett a félelemtől, ha csak közelített felé egy férfi. Végül nem láttak más megoldást: alaposan leitatták. Szörnyen érezték magukat a bőrükben, hogy ezt kell tenniük, de a vizsgálattól nem tekinthettek el.
Amikor végre túlestek rajta, a doktor félrevonult Tristannal, a hercegnővel és a várparancsnokkal egy üres szobába. Az történt, amitől tartottak: liliomtiprás. Hildegardnak minden vér kiszaladt az arcából. Lerogyott egy székre. A várparancsnok valami olyasmit sziszegett a foga között, hogy “bitófára vele”. Még a szelíd Tristan is egyetértett. – Az ember nem tehet a hajlamairól, Ruckelberg gróf sem. Ezeken a hajlamokon azonban úrrá lehet lenni. Csakhogy a gróf még csak meg sem kísérelte. Ez az egész olyan alávaló álnokság, hogy nem tudok megbocsátani neki. Soha az életben! – Nem szabad megfeledkeznünk a két másik kislányról sem – bólintotta a várparancsnok. – Nekik is sok gyötrelemben volt részük miatta. – Sokat gondolok rájuk. Tennünk kell értük valamit. És aligha ők a gróf legelső áldozatai. – Akkor nem sokat teketóriázunk, ugye? – javasolta a várparancsnok. – Azt nem én döntöm el. Szerencsére – dünnyögött a doktor. Hildegard nem bírt részt venni a beszélgetésben. A szívét markoló kéz az összes erejét kiszorította belőle. Ez a kéz tartotta rettegésben a magányos éjszakákon át, miközben ébren fekve, kitágult szemmel hallgatta szíve zakatolását és ziháló lélegzetét. A görcs most a szokásosnál hevesebbnek tűnt, fekete felhők vonultak el szeme előtt, fülében zengett az ég. Nem szabad meghalnom! – gondolta ijedten. Ne most, most még ne! A gyermekemnek szüksége van rám. Légy hozzám irgalmas teremtő Istenem, ne szólíts magadhoz, amíg nem tudhatom őt oltalmazó ke-
zekben, amíg túl nem jutott ezen az iszonyaton! A távolból egy meleg emberi hang foszlányai úsztak a fülébe, egy kéz gyengéden megsimogatta arcát, ő kinyitotta szemét és Tristant látta maga előtt, aki a földön térdepelt mellette és megpróbálta visszaszólítani az öntudat kíméletlen valóságába. A doktor és a várparancsnok eltöprengve, csaknem szórakozottan nézte őket. Jó dolog, hogy számíthat valakire – gondolták magukban. És hogy az illető egy szép, fiatal férfi, az külön szerencse. Megérdemel valami kis fénysugarat az életben. Mert ez a két férfi az emberi lényeket képviselte az udvar intrikákkal, kacérsággal, hívsággal és üres csillogással teli világában. MIUTÁN LEZAJLOTT A HERCEG temetése és túlestek a koporsó elszállításának nehézségein, még vártak egy darabig. Tristan időt hagyott Hildegardnak és Marinának, hogy túljussanak a megrázó eseményeken és kipihenjék magukat. De azután mégiscsak felszedelőzködtek. Két hintót fogattak be, mert Hildegard sok poggyászt vitt magával. Tristan alig várta, hogy megmutathassa vendégeinek gyönyörű otthonát és örült, hogy ismét emberek lesznek körülötte a kastélyban. Amikor magára maradt falai közt, csökkentette a cselédség létszámát. Most visszahívta mindegyiket, s a ház patyolattisztán várta, hogy fogadhassa a magas vendégeket. Marina jószerével egy szót sem szólt a szörnyű események óta. Külön világban élt, a szégyen soha nem szűnő érzésétől gyötörve. Tristan sokat töprenkedett, hogyan tudna közel ke-
rülni hozzá. Megértetni vele, hogy nem bűnös. Elfeledtetni vele a történteket, hogy tiszta lappal újrakezdhesse az életét. Hildegardot elbűvölték Gabrielshus kastélyának büszke falai s a park útjait szegélyező megszámlálhatatlan, most ősszel ugyan kevésbé színpompás virágágyás. A kastély belső berendezését pedig nem győzte dicsérni. – Páratlanul szépek ezek a bútorok! – lelkendezett. – És ez a sok gyönyörű dísztárgy mindenütt! – Nagyapám, Alexander Paladin alakította ki így, ahogy ma is láthatja – felelte Tristan titkolt büszkeséggel. – Legtöbbje az őseitől, a Schwartzburg hercegektől származik. – Nahát, Tristan – mondta jókedvűen Hildegard, – hiszen akkor a ranglétra majdnem azonos fokán állunk! – Azért nem egészen – mosolyodott el Tristan. – Önnek egy sereg őse van, igaz? – Csupáncsak harminckettő. – “Csupáncsak” – mulatott Tristan. – Nekem csak négy ősöm van. A szüleim nemesek voltak, de az apai nagyanyám, Cecilie… Ajaj! – Itt lép be a képbe a “Jéghegyek Népe”? – érdeklődött Hildegard óvatosan. – Pontosan. Tudja, hercegnő, valójában erre a vénámra vagyok a legbüszkébb. Nem mindennapi fajta. Amikor az “ősöket” firtatta, Tristan a nemesség régi számítási módját alkalmazta. Ha valakinek a szülei nemesek, akkor két őse van. Ha a nagyszülők is azok, akkor négy. A dédszülőkkel együtt az már nyolc ős. Hildegard harminckét őse előkelő családfának számított.
Marina nesztelen léptekkel járkált és nézelődött a házban. – Itt fogunk lakni, mama? – súgta oda Hildegardnak szokásos fakó hangján. Igen, egyelőre itt. – Tristan is? – Általában ő is. Marina bólintott. Látták a szemén, hogy elégedett. Vagy legalábbis megbékélt ezzel a helyzettel. Megkönnyebbülten lélegeztek fel. Aggodalmuk azonban nem szűnt meg. Marina betegesen gyakran mosakodott, mintha meg akarna szabadulni valami szennytől. Időnként észrevették, hogy undorral mered rá kezére és mintha valami utálatos, gusztustalan dolog ért volna hozzá, pánikszerűen törölni kezdte. Nem volt hajlandó tükörbe nézni, sem hozzányúlni a testéhez, így csak nagy üggyel-bajjal tudták levetkőztetni vagy felöltöztetni. Magától erre nem volt kapható. Hildegardnak és Tristannak mindenesetre nagy örömére szolgált, hogy úgy látszott, Gabrielshusban nyugalomra lel majd. Az udvarmester levelet nyújtott át Tristannak. – Ez néhány nappal ezelőtt érkezett, kegyelmes uram. – Köszönöm. Tristan szemrevételezte a címzést. – Norvégiából jött? Te jó ég, micsoda macskakaparás! Ezt csakis Villemo kuzinom írhatta. Senki más nem kapkod úgy a levélírással, hogy a végén olvashatatlan az egész. De mit keres Norvégiában? Dominickal, a férjével állítólag a Jéghegyek Népének egy ismeretlen sarját akarták megkeresni. De az már
több mint egy évvel ezelőtt volt. Mi a csodát művel ott még mindig? Hildegard hercegnő felkacagott. – Látom, Tristan, furdalja a kíváncsiság. Legjobb lesz, ha most rögtön elolvassa a levelet. Addig mi letesszük a köpenyünket. – Köszönöm. Moosgard, kérem, szolgáljon fel frissítőt a hölgyeknek a kisszalonban. Tristan elnézést kért és felbontotta a levelet. Jól sejtette: Villemo írt, s ezúttal is meglehetősen rövidre fogta: Elistrand, 1696 nyárutója Drága egyetlen Unokabátyáin! Mióta nem láttuk egymást? Már nem is emlékszem rá. Nos, jól figyelj! Bajban vagyunk. Megtaláltuk az ismeretlen rokont. De igazából nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Komolyan aggaszt bennünket a viselkedése. Szóval össze kell hívni a családi tanácsot, amúgy is épp ideje. Írtam Lene nővérednek és a családjának is Skaanéba. Dominic apjával, Mikaellel és Tengel fiunkkal viszont ráérünk beszélni, ha visszamegyünk Svédországba, úgyhogy nekik nem üzentem. Viszont Dominic meg én nem mozdulunk Graastensholmról, amíg ti, többiek meg nem érkeztetek. Komoly a dolog, Tristan! Ulvhedint, mert így hívják, halálra ítélték, és meg kell mentenünk. Feleségül vette a kis Elisát, tudod, aki az erdőben lakott a zsellértanyán, ha emlékszel még rá, persze már nem emlékezhetsz. Született
egy fiuk, Jonnak hívják. is a Jéghegyek Népének fia, természetesen. Meg kell beszélnünk Ulvhedin származását is. Az ugyanis kissé… mondjuk úgy, meglepő. Egyszóval: gyere most azonnal! Vágyódunk haza Svédországba, de nem megyünk, amíg mindannyian el nem jöttetek és meg nem beszéltünk mindent! Alázatos unokahúgod Villemo – No hiszen! Ő és az alázat! – mosolyodott el Tristan. Összehajtogatta a levelet és átment a hölgyekhez. Hildegard kíváncsian nézett rá. – Semmi fontos – mondta Tristan egykedvűen. Még aznap levelet kapott Lene nővérétől, aki sajnálattal tudatta, hogy nem tudnak Norvégiába utazni, mert Leonora Christina, Corfitz Ulfeldt unokája a Maribo Kolostorba várja összes gyermekét, hogy még egyszer utoljára láthassa őket, mielőtt lehunyja a szemét. Eleonora Sofia pedig, akinek Lene viseli gondját, meglehetősen rossz bőrben van, így nem mer Lene nélkül vállalkozni az utazásra. Lene Villemonak is írt már, hogy lemondja a norvégiai látogatást. Amennyiben Tristan elutazik hozzájuk, Lene kéri, hogy utólag számoljon be a hírekről. Amikor kedvüket leső komornáik kíséretében vendégei visszavonultak szép, tágas lakosztályaikba, Tristan leült, hogy megírja válaszát Villemonak. Meleg, de határozott hangú levéllé sikeredett. Ne haragudjanak, de most nem mehet el Gabrielshusból. Legjobb barátja, Riesenstein hercegnő a halálán van, és a kislányát sem hagyhatja magára. Felelősséget vállalt két ember sorsáért, így nem teheti meg, hogy fogja
magát és elutazik. Próbáljanak meg nélküle megbirkózni az új családtaggal kapcsolatos gondokkal. Amúgy sem hiszi, hogy túl sokat lendíthetne a dolgon. Azonkívül közeleg a tél, s az időjárás nem kedvez a tengeri utazásnak. Elküldte a levelet, s attól fogva más gondolatok foglalkoztatták. TRISTAN BOLDOG VOLT! Hosszú évek óta először érezte, hogy fontos másoknak. Igyekezett minél több időt tölteni a kastélyban. Kölcsönös rokonszenvük Hildegard hercegnővel szoros barátsággá mélyült. Jól megértették egymást, gyakran szavak nélkül is. Hosszú, éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattak, amíg Tristan rá nem eszmélt, hogy Hildegardnak maximális mennyiségű alvásra van szüksége. Ilyenkor azonban Hildegard mosolyogva fejtette ki, hogy épp ellenkezőleg, azon kell igyekeznie, hogy a lehető legjobban használja ki az idejét, márpedig ennek az a módja, hogy vele, Tristannal tölti. A kis Marina azonban továbbra is magába zárkózott. Ha valaki szólt hozzá, szívélyesen, de lélektelenül mosolygott, kötelességtudóan válaszolgatott, ám mind, végig tartotta a távolságot. Úgy tűnt azonban, hogy a maga módján szereti Gabrielshust. Órákig kószált az őszi park sárguló fái közt; elbeszélgetett Tristan jól megtermett kutyáival, és egyáltalán nem adta jelét, hogy szeretne elutazni onnan. A rettegés sötét fénye azonban most is ott pislákolt szemében, és hallgatagabb volt, mint valaha. Tristan némelykor arra gondolt, hogy a seb, amelyet
kapott egy életre szól. De mindjárt el is hessegette ezt a gondolatot. Sokért nem adta volna, ha ez a mélabús magányos gyermek mégis magára talál. Eljutott hozzájuk a hír, hogy Povl Ruckelberg grófot nem ítélték el. “A fiatal leányokkal való enyelgés a nemesurak ártatlan élvezeteinek körébe tartozik”, jelentette ki a bíró heherészve. Mindamellett a gróf végleg elhagyta az országot. Ez utóbbi értesülést Marinával is közölték. Igyekeztek meggyőzni, hogy nem terheli lelkét semmiféle bűn, s hogy azok az érthetetlen dolgok, amiket átélt, nem olyan botrányosak, a felnőttek gyakran csinálnak ilyesmit, és néha csodálatos érzést jelent nekik. A gróf azonban galád módon viselkedett, hogy kihasználta őt, aki még gyerek. Ám most az a legfontosabb, hogy próbálja meg elfelejteni az egészet, Marina szemhéja megremegett, szótlanul lesütötte a szemét. Mégis úgy látszott, többé-kevésbé megbízik Tristanban. Egy alkalommal, amikor egy nagydarab, kövér ember látogatta meg őket, Marina megragadta Tristan kezét és félig a háta mögé bújt, mint a béresgyerek, ha szembetalálja magát a földesúrral. Ez némi vigaszt nyújtott nekik Marina jövőjét illetően. Néhány héttel később azonban Hildegard megkereste Tristant. Gyűrött arcán könnyek nyoma látszott. Ez olyan mértékben nem vallott rá, hogy Tristan rögtön tudta, komoly baj történt. Hellyel kínálta az asszonyt és maga is leült a kanapé másik sarkába. Ijedten érzékelte, mennyire megkönnyebbül a barátnője, hogy lerogyhat, Bizony gyors ütemben roszszabbodott az állapota.
Tristan várakozva hallgatott. Hildegard egy keszkenőt csavargatott az ujjai között. Azután a férfira emelte szemét. – Marina minden reggel rosszul van. Tristan először zavartan bámult rá, de csakhamar megértette, miről van szó. – De hát… az lehetetlen! – dadogta. – Csak tizenhárom éves! – Betöltötte a tizennegyediket. És mint már mondtam, testileg meglehetősen fejlett. Mi délről jöttünk. Tristan szóhoz sem jutott. Ajka elzsibbadt, úgy érezte magát, mint akit ájulás környékez. Sol régi-régi esete tolult most föl emlékezetében. Ő tizennégy évesen már elcsábított egy férfit. A kis Marina is annyi idős. Ártatlan. Nem ért semmit. – Mit tegyünk, Tristan? Hangja nagyon messziről jött, és mintha egy óriási csövön haladt volna keresztül. – Most… most már nincs mit tenni. A Jéghegyek Népéhez tartozó rokonaim talán vissza tudták volna csinálni, de ők Norvégiában laknak, és nyilván már semmilyen körülmények között sem érnének ide idejében. – Nem, most már késő. Lássuk csak… Az az ocsmányság június elején történt. Most december eleje van. Jaj, drága barátom, mihez kezdjünk most? – Gondolkoznunk kell, Hildegard – válaszolta Tristan. A hercegnő időközben megengedte neki, hogy a keresztnevén szólítsa. Ennél okosabbat nem sikerült kitalálnia. Annyira letaglózta a hír, hogy remegett a keze, és szinte megbénult a nyelve. – Félek, hogy nincs visszaút – mondta csüggedten
Hildegard. – Én is azt hiszem. Adna most nekem egy óra gondolkodási időt? – Hogyne. Mondja, Tristan, ugye Marinának és nekem most…? Tristan észrevette a szorongást a szemében és elmosolyodott. – Természetesen az fel sem merül, hogy emiatt el kellene hagyniuk Gabrielshust, Hildegard. Én nem vagyok az a könyörtelen kényúr, aki elűzi a bajbajutottakat. Ellenkezőleg. Marinának most van a legnagyobb szüksége arra, hogy minden segítséget megkapjon tőlünk. – Ön igazi jó barát, Tristan! Tristan megsimogatta Hildegard arcát, most először, és elvonult. Érezte, hogy az asszony követi szemével, melyből megkönnyebbülés és kimondhatatlan hála sugárzik. Tristan komoran járkált fel-alá. Most azután benne vagyunk a kutyaszorítóban! Szegény gyermek! – gondolta. A VÁRPARANCSNOK IDŐKÖZBEN meglehetősen mozgalmas napokat élt át Koppenhágában. Vasszigorral erősítette meg a király őrizetét. Hogy vajon őfelsége tisztában van-e a reá leselkedő veszélylyel, azt nem tudta senki. A várparancsnok hallgatott, mint a sír. “Az Igaz Trónus Őrzői” körül azonban nagy volt a csönd. Csak egy fiatal pár szokatlan bejelentése utalt a különös városlakók jelenlétére. Három feltűnően magas, holtsápadt arcú, komor férfi követte őket tekinte-
tével, amikor késő éjszaka elhaladtak mellettük az utcán. A két fiatal nem tudta megfogalmazni, mitől rémültek halálra. Csak annyit tudtak mondani, hogy valamilyen kényszer hatása alatt ordítva rohantak el onnan.
8. fejezet NORVÉGIÁBAN IS TÖRTÉNT egy s más. Villemo a “parasztruhájában” – ő hívta így –, feszített. Bő ujjú fehér blúzt és magasított derekú vörös szoknyát öltött, ami nem igazán hasonlított a paraszti viselethez, de ez volt a legjobb darabja a graastensholmi aratási ünnep céljaira. Tulajdonképpen Mihály napján, szeptember 29-én kellett volna megülni, mert az volt a szokás, hogy betakarítás után bálba hívják és megvendégelik az aratókat. Idén azonban éppen azokban a napokban halt meg egyik hűséges öreg cselédjük, ezért az ünnepséget elhalasztották december elejére. Mivel ez idő tájt már csak bent a házban jöhettek össze, Niklas és Irmelin kinyitotta a graastensholmi kastély amúgy ritkán használatos nagytermét. Mindenki hivatalos volt, aki az uradalomhoz tartozott, de a falu többi lakója is eljött. Nekik nem terítettek a hosszú asztalnál, ám a táncmulatságon szívesen látták őket is. Az elistrandiak is izgatottan készülődtek, de Dominic és Villemo végül késve érkezett, mert épp indulás előtt kapták meg Tristan válaszlevelét. Villemot majd szétvetette a méreg.
– Micsoda fafejek! Nem bírják felfogni, milyen fontos dologról van szó? – Jól van, no – csitítgatta Dominic. Ő is bő ujjú, zsabós fehér inget viselt, hozzá puha bőrmellényt, fején háromszögletű kalapot. – Az ember nem utazgat, ha a legjobb barátja a halálán van. Azt írja, hogy egy hercegnő? Nem mondom, igencsak előkelő körökben forgolódik a sógor! – Tristan maga is főnemesi családból származik – felelte Villemo. – Csak Cecilie nagymamám volt kakukktojás a családban. Habár nem akármilyen! Juj, de dühös vagyok! Az nem olyan vészes, hogy Lene meg a családja nem jönnek el, velük amúgy sincs sok kapcsolatunk. Tristan viszont közénk tartozik. – Nem vitás. Gabriella lépett be a szobába. – Azt beszélik a konyhán, hogy… – Nocsak! Mióta érdekli édesanyámat, hogy mit beszélnek az asszonyok a konyhán? – Ez egyszer érdekel. Azt mondták, hogy valakinek eljárt a szája Ulvhedinnel kapcsolatban. Villemo káromkodott egy cifrát. – Ejnye, Villemo, kitől tanultál te ilyen szavakat? A szomszéd községben állítólag azzal fenyegetőzött valaki, hogy elárulja a várnagynak, hogy nálunk bújt meg Ulvhedin. Onnantól pedig már csak egy lépés, hogy a járásbíró is megtudja. – No de a járásbíró jó barátunk! – Az ember nem kérhet olyat a barátjától, hogy hagyjon futni egy tömeggyilkost. – Jaj, Gabriella, hogy mondhatsz ilyet Ulvhedinre! Az a rossz éveiben történt. Amikor még fogott rajta a Jéghegyek Népét sújtó átok. Most már tökéletesen
meggyógyult. – No igen… – dünnyögte Dominic a bajsza alatt. – Jó, legalábbis majdnem. Lényeg az, hogy javult a helyzet – kardoskodott Villemo, – Persze, persze. De nem gondoltad komolyan, hogy az idők végezetéig itt rejtegethetjük? – jegyezte meg Dominic. – Azért csak reménykedhet az ember. Hát nem értitek? Én vagyok felelős érte, én faragtam belőle embert. Vagy legalábbis én fogok belőle embert faragni, ha már így bakafántoskodtok. És ismerjétek el, hogy jól haladok. – Hát persze – hagyta helyben Gabriella. – De tedd hozzá, hogy Elisa és a kis Jon rengeteget segített! Meg mi többiek is. – Jó, elismerem. Elisa fantasztikus teremtés. Mondja, édesanyám, mennyi alapja van a híreszteléseknek? – Nem tudom. Mindenesetre ha a járásbíró fülébe jut, hogy nálunk bujkál a “Szörnyeteg”, benne leszünk a pácban. Már régen ki kellett volna szolgáltatnunk. Továbbra is érvényben van a hatalmas vérdíj, amit kitűztek a fejére. Egyenest a bitófa alá hurcolnák, efelől semmi kétség. – Az nem lehet, hogy elhurcolják! Most semmiképp! Elisa elsorvad bánatában! – Nem is hagyjuk – mondta Gabriella lehangoltan. – Mindnyájan ragaszkodunk hozzá, most, hogy… közénk tartozik. Most pedig indulás Graastensholmra! Tristan mit ír? – Nem jön – felelte Villemo leverten. – Pedig elvárható volna. – Nyomós oka van rá – szólt közbe Dominic. –
Mindamellett bosszantó, mert miatta meg Lene miatt vártunk mostanáig. – Egy cseppet sem bánom, hogy itt ragadtatok nálam – mosolyodott el Gabriella. – De megértem, hogy vágyódtok haza. – A fiunk már meg sem fog ismerni minket – mondta halkan Villemo. – Dehogyisnem! – vigasztalta Gabriella. – No lám! Milyen csinos a ruhád, Villemo! Nem túl hivalkodó egy népünnepélyhez, de azért méltóságteljes. Te pedig, Dominic, te mindig elegánsnak látszol, akármit veszel magadra. – Miért, én nem? – kérdezte Villemo kihívóan. – Te, kedvesem, örököltél valamicskét a Jéghegyek Népének sajátos… parlagiasságából. Ez a vonzódás az alacsonyrendű dolgokhoz ütközött ki időnként Solnál is. És édesanyámnál, Cecilie nagymamátoknál is. De most tényleg parádésan festesz. No gyertek, igyekezzünk! AZ AKERSHUSI JÁRÁS bírája a várnaggyal tárgyalt a bíróság pompás épületében. Rosszkedvűen nézett fel rá a súlyos íróasztal mögül. – Hogy az én graastensholmi barátaim rejtegetnék a Szörnyeteget? Rágalom, nem hiszem el! – Pedig azt beszélik. – Nem hinném, hogy az a bitang él még – mondta lassan a járásbíró, egy fiatalos arcú, elegáns, finom ember, aki nem volt hajlandó paróka alá dugni szép ezüstfehér haját. – Elfogjam, uram? A járásbírónak borsózott a háta ettől a nagy buz-
góságtól. Nem szerette becsvágyó várnagyát. – Elfogni? Nem hinném, hogy lehetséges volna. Dristig kapitány a lelkét is kitette, mégsem sikerült elfognia. – Azt mondják, hogy a Szörnyeteg közben kezessé vált. Nem volna helyes elhanyagolnunk a szolgálatot és a kötelességünket, nemde? – vetette ellen a várnagy szolgálatkésznek mutatkozva, miközben egy inkvizítor pillantásával méregette feljebbvalóját. – Nem, az nem volna helyes. Törvényen kívül helyezték, ugye? – De még mennyire! Szabadon üldözhető. – És aki elfogja, azt jutalom illeti, igaz? A nyilvánvaló célzás nem kerülte el a várnagy figyelmét. – Ó, az eszembe sem jutott! – felelte szemrebbenés nélkül. – Könnyen lehet. A járásbíró levette acélkeretes szemüvegét és felsóhajtott. – Graastensholm? Mi a csodát keres ott a Szörnyeteg? És miért nem említették soha az ottaniak? Hiszen tudták, hogy kutatok utána…? Megbántva érezte magát, hogy elhallgattak valamit előle. Intett a várnagynak. – Rendben van, járjon utána, mi az igazság az ügyben! És ha tényleg ott van, fogja le! És vezesse elém! Vasra verve, de élve! Nem akarok vérontást a körzetemben. – Meglesz, uram. A várnagy szerfölött elégedetten hagyta el a járásbíróságot. Ahogy teltek a hónapok, a Szörnyeteg fejére kitűzött vérdíj egyre emelkedett! A várnagy pontosan tudta az érvényes összeget. Szűken ugyan, de elég
lesz egy kisebb birtokra. GRAASTENSHOLMRA LOMHA ESŐFELHŐK nehezedtek. Bent a nagyteremben vígan ropta a nép a táncot. Fülledt izzadságszag ülte meg a levegőt, a legények ünneplő ruhájából poros padlásszag és csípős istállóbűz elegye áradt, de mit számított az? Tombolt a jókedv. Az európai kastélyokban divatos új táncok még nem érték el Graastensholm egyházközséget, és jó néhány évig nem is fogják. Itt a nagyteremben színpompás keveréket alkottak a parasztok páros táncai az ősi népi táncokkal és az egyszerűbb körtáncokkal. Villemo és Dominic is vidáman szaporázták, bár néha elszégyellték magukat, észrevéve, hogy a rangbéli különbséget ellensúlyozandó, kissé túlzott kedélyességet és készségességet mutatnak. De azzal együtt remekül mulattak. A terem másik végében megpillantották Ulvhedint, asszonyával az oldalán. Elisa elhozta a kicsi Jont is, nem bánta, hogy egy alig féléves csecsemőnek már régen ágyban lenne a helye. Egyébként a fal mellett csak úgy nyüzsögtek a kisgyerekek s remélték, hogy szüleik egy időre elfelejtik szemmel tartani őket. Ez a nap az év nagy ünnepeinek egyike volt. Villemo látta, hogy Ulvhedin lehajol és megigazítja a kis Jon takaróját a lába körül. Micsoda változás ahhoz a rémisztő vademberhez képest, akire annak idején Norefjell erdejében bukkantak! – gondolta mármár ellágyulva. Szinte csak most érzékelte igazán a fejlődést, amely végbement rajta. És ez nagyrészt az ő műve! Büszkének érezte magát. Volt kettejük között valami ki nem mondott me-
gegyezésféle. Inkább leharapták volna a nyelvüket, semmint elismerjék egymás előtt, hogy életre szóló barátság köti össze őket. Folyton szurkálták egymást, előszeretettel engedtek meg maguknak igencsak csípős megjegyzéseket a másik rovására és egyikük sem bírt volna alulmaradni az örökös viszálykodásban, hogy kié lesz az utolsó szó. Olykor azonban találkozott a tekintetük két fullánk között, és azokban a pillanatokban szívük mélyén pontosan érezték, hogy a legteljesebb megértés és lélekrokonság fűzi össze őket. Mindketten boldog házasságban éltek, így szó sem volt köztük erotikus vibrálásról. Annál inkább mély barátságról. De hogy ezt nyíltan megvallják? Azt már nem! Mégiscsak kell, hogy legyen tartás az emberben, nem? Aztán meg mi lett volna akkor a remekbeszabott pengeváltásaikkal? Arról a világért sem mondtak volna le. A fiatalság egy erős hangú nótafa irányításával rázendített egy ősi telemarki rigmusra. Dominic és Villemo teljesen kifulladt és megizzadt, így beérték azzal, hogy nézik az ellenállhatatlan ritmusra dobogó csizmákat, és hallgatják a pogány módra vaskos szöveget. Nosza, igyunk egy sort ma még, aztán gyerünk aludni; hogyha a házban nincs helyünk, ólban is alhatunk mi. Az ajtó közelében nyugtalanság támadt. Két férfi érkezett és feltehetőleg bebocsátást kért. Az embereket szemmelláthatólag felzaklatta, amit mondtak. A tánc azonban tovább hömpölygött és elzárta a
kilátást. A nótafa fújta, a közös ének végigdübörgött a termen. Székre szökött fel a banya, korsót fog s így üvölt: Hitvány, aki kíméllené még ilyenkor is a sört! Villemo most elvesztette a dal fonalát. Figyelmét a hívatlan vendégek kötötték le, akik nagynehezen utat törtek maguknak előre. Úgy látta, a Dominic, Gabriella és őáltala alkotott kis csoport felé igyekeznek. – Felénk tartanak – súgta oda Dorninicnak. – Rosszat sejtek. – Én is. Ez nem sok jót ígér – felelte Dominic. Nosza, igyunk és táncra fel, új lábbelid letáncold; ki mondja meg, hogy ér-e még az ember új karácsonyt? A két férfinak végre sikerült odafurakodnia hozzájuk. Villemo felismerte őket. A Svartskogen család tagjai voltak, így tulajdonképpen nekik is szólt a meghívás a bálba. – Gyertek, menjünk elébük! – mondta Gabriella. A két férfi üdvözölte őket, izgatottan kapkodták a levegőt. – Mi történt? – tudakolta Gabriella. – Vadászatról jövünk, a szomszéd községből. Rossz hírt hallottunk.
– Ki vele! – A várnagy úton van idefelé az embereivel. Ulvhedinért jönnek. Sikerült megkerülnünk őket és eléjük vágnunk. – Jól tettétek – felelte higgadtan Gabriella. – Szóljatok a konyhán, hogy üzenem, tartsanak jól benneteket. Mi intézkedünk Ulvhedin dolgában. Milyen messze vannak? – Fent a hegyoldalon. – Akkor nincs vesztegetnivaló időnk. Gyertek, gyerekek! Gabriellának márcsak gyerekek maradtak, hiába töltötték be a negyvenet. Körbekerülték a termet, Ulvhedin és Elisa felé véve az irányt. – Most mi lesz, édesanyám? – kérdezte Villemo. – Még nem tudom. Hadd gondolkozzam. El kell rejtenünk. De hová? – Azzal csak egy kis időt nyerünk. Előbb utóbb megtalálják – mondta Dominic. Villemonak mentőötlete támadt. – Mi volna, ha átszöktetnénk Dániába? A másik kettő megtorpant. – Tényleg, miért ne? – helyeselt Dominic. – Odamegyünk vele. Még ma este. – Ulvhedin nem hagyhatja el az egyházközségünket – vitatkozott Gabriella. – Nyomban felismernék. Csak itt, Graastensholmon lehet biztonságban, itt vívott ki magának tiszteletet. – A külsejét majd elváltoztatjuk. Édesanyám is velünk jön? Gabriella felsóhajtott. – De szép is volna újra látni Gabrielshust! Sajnos
már késő. Nem bírom én már a hosszú utazást, főleg nem télvíz idején. De ti csak menjetek! Ott jó helyen lesz. – És mi lesz Elisával és a kis Jonnal? – vetette fel Dominic. – Ők itt maradnak. Nem csecsemőnek való a tengeri hajókázás ilyen hidegben. Arról szó sem lehet. – Elisának megszakad a szíve. – Később majd visszajön Ulvhedin. Ha elrendeződtek a dolgok. Vagy ő is utánautazhat a gyerekkel Dániába. Tavasszal. – Inkább az utóbbi – jegyezte meg Dominic komoran. – Ulvhedinnek Norvégiában meg vannak számlálva a napjai. Végre sikerült elvergődniök a terem túlsó sarkába. Gyorsan elmagyarázták, mi a helyzet. Várakozásuknak megfelelően Elisa ellenezte a tervet, Ulvhedin azonban felismerte az ügy komolyságát. – Majd utánam jössz, Elisa – vigasztalta asszonyát azon a meleg hangon, amit csak neki meg a gyereknek tartogatott. – Ettől féltünk kezdettől fogva, tudod jól. És ha most megoldás kínálkozik a… – Sohasem fogsz felszállni semmilyen hajóra! – zokogott Elisa. – Még útközben elkapnak! – Kizárt dolog – közölte Villemo, akinek volt ideje a részleteket is átgondolni, miközben a vigadozó tömegben araszoltak előre. – Jaj, Istenem, muszáj így hangoskodniuk? Az ember a saját szavát se hallja! Szóval, én már tudom, hogyan viszünk el Christianiába a kikötőhöz. Bízzál bennem, Ulvhedin! Most már nem sántítasz, a többit meg majd álcázzuk. Gabriella ugyan nehezen tudta elképzelni, hogy lehet álcázni egy majdnem hét láb magas óriást, de ha
a lányáról volt szó, már régen nem csodálkozott semmin. Ráadásul tényleg nem volt vesztegetni való idejük. – Hát így állunk – mondta Villemo kesernyésen. – Ha már a dániai rokon nem tud idejönni, majd mi megyünk hozzá. Hogy is volt az az eset Mohameddel meg a heggyel? – Ejnye, Villemo! Szerényebben is megválogathatnád a hasonlataidat! – intette le Gabriella. Kisiettek a teremből, át az előcsarnokon. A kapun jeges fuvallat szökött be. Ulvhedin otthonmaradó szeretteihez fordult. – Vigyázzon rájuk, őrizze meg őket nekem, Gabriella asszony! – Megígérem, Ulvhedin. – Köszönöm. És te, Elisa, vigyázz Gabriella aszszonyra! Gondoskodj a kényelméről Elistrandon! – Hát persze! Várni fogjuk a jó híreket rólatok. Ulvhedin átölelte és magához vonta Elisát, vigyázva, nehogy megnyomja a karján fekvő kisfiút. Egy pillanatig szótlanul és leverten álltak. – Hát… jó kis férjet fogtál ki, Elisa – dörmögte Ulvhedin. – Az embernek a hibáival együtt kell elfogadnia az urát – hüppögött Elisa. – Szerintem te jó ember vagy. Nekem a legjobb ember. Ne menj el, Ulvhedin! – Így lesz a legjobb – suttogta Ulvhedin. – Tudom, különben elfognak. – Vigyázz magadra, Elisa! És vigyázz a fiamra! – Vigyázok – mondta Elisa a pityergéstől alig hallhatóan. – Tavasszal találkozunk. Ulvhedin megcsókolta kisfia fekete kobakját. Az-
után kénytelen-kelletlen eleresztette őket. Villemo, Dominic és Ulvhedin a kertkapu felé sietett. Odabentről kiszűrődött az ének hangja. Még elkapták a végét: Ki mondja meg, hogy ér-e még az ember új karácsonyt?
9. fejezet GABRIELLA VISSZAMENT a táncterembe és figyelmet kért vendégeitől. – Jóemberek! – kiáltotta. – Mindjárt itt lesz a várnagy, hogy elfogja Ulvhedint. Ő épp most menekült el, néhány rokonunk elkísérte. Ha a várnagy faggat benneteket, mondjátok azt, hogy a lányommal meg a vőmmel elindult Svédországba, mondjuk négy nappal ezelőtt. Ennél többet nem tudtok. Te sem, Elisa! Te kulcsszereplő vagy. El tudod játszani, hogy haragszol rá, amiért magadra hagyott? – Nem, de majd sírok, hogy bánkódom utána – válaszolta Elisa hüppögve. – Majd azt mondom, hogy ez négy napja történt. – Jól van. Hát ti, többiek? Igent mormogtak. Ulvhedin sosem bántotta őket, ha sokan féltek is tőle. Esetleg jutalmat kaphatnának, ha feladnák a hatóságnak, viszont elveszítenék az otthonukat, márpedig sehol sem lenne olyan jó dolguk, mint a Jéghegyek Népénél. Amellett mindegyik szégyellte volna, ha a többi béres hitvány besúgónak tartja.
Ezután Gabriella visszavonult. Imádkozni akart a gyermekeiért. Egyre nagyobb nyugtalanság fogta el. Villemo könnyen elbódított mindenkit, amikor előállt kifogyhatatlan ötleteivel. Annál keservesebb volt utólag a kijózanodás. Mivel a fiatalabbak elvitték a hintót, hogy mihamarabb eljussanak Elistrandra, Gabriella gyalog indult el. De nem hazafelé igyekezett. Befordult a templomhoz vezető fasorba, hogy felkeresse Kaleb sírját. Megállt a sírhant előtt, melyet most hervadt virágok borítottak. A nyirkos téli hidegben inkább nem ült le a padra, állva maradt. – Kedvesem – suttogta. Nem először beszélgetett így fennhangon elhalt férjével, egyáltalán nem szégyellte, hogy egy sírnak suttog. – Drága kedvesem, a gyerekeink nehéz órákat élnek át. Hosszú és viszontagságos útra vállalkoztak. Ulvhedinnek segítenek átjutni Dániába, tudod? Tartsd rajtuk a szemed és oltalmazd őket útjukon! Segíts Ulvhedinnek is, Kaleb, hisz ő is közülünk való. Kérd meg a mieinket, hogy bocsássanak meg neki! Gabriella arcán kesernyés mosoly jelent meg. – Mi, a Jéghegyek Népének leszármazottai több istent is szolgálunk, mint szabadna. Eddig az őseinkhez imádkoztam, ahogy eleink tehették valaha messze Keleten, az ismeretlen jégvilágban. Most pedig bemegyek a templomba és az Úrjézusnak fogom kegyelmébe ajánlani a gyermekeinket. Lehajolt és megsimogatta a sírfeliratot. Jólesett elbeszélgetnie Kalebbel. A templomba menet egy percre megállt az előtt a magas sírkő előtt, amelybe Tengel, Silje és Sol neve volt vésve. Mélyen megha-
jolt és kissé szabódva suttogta: – Hallgassátok meg az én Kalebem kérését! Tengel apánk, Sol nénénk, ti már oly sokszor segítettetek a lányomnak… Álljatok mellé ezúttal is! Ezután bement a templomba egy “szabályos” imára is. Úgy gondolta, nem árt, ha az ember többfelől is bebiztosítja magát… VILLEMO TUDTA, mit akar. Némi igazán mozgalmasan eltelt idő múlva négy hallgatag ember ügetett Elistrandot maga mögött hagyva Christiania felé. Dominic és Villemo egyszerű, de a módosabbak közül való polgárembernek öltözött. Egy szolga is elkísérte őket, aki egy vak ember lovát vezette. Az történt ugyanis, hogy bekötötték Ulvhedin szemét, nehogy különös színével elárulja gazdája kilétét. A kötés arca nagy részét letakarta. Ulvhedin egyszerű, szegényes ruházatot viselt: barna köpönyeget és kalapot. A szolgát azért vitték magukkal, hogy legyen, aki majd hazavezeti a négy lovat Elistrandra. Az ügyeskezű Andreas még jó ideje készített egy pár csizmát Ulvhedinnek, s az egyiknek az orrát ronggyal tömte ki. Így észre sem lehetett venni, hogy Ulvhedinnek hiányzik a fél lábfeje. Már csak egészen kicsit sántikált, lóháton persze ez sem látszott, továbbá az az előnye is megvolt, hogy nem tűnt fel óriás termete. A gonoszság, mely régebben egész lényéből sugárzott és halálra rémítette az embereket, látszólag kiveszett belőle. Egyedül Villemo volt a tudója, micsoda küzdelmébe került Ulvhedinnek, hogy úrrá legyen ezen az átkos örökségen: a gonoszságon. Szaka-
datlan harcot jelentett ez, éppen úgy, ahogy valaha Tengelnek. Ha szándékait keresztezte valami, eszeveszett düh fogta el, s iszonyú erővel kellett visszafognia indulatait, nehogy üssön-verjen vagy gyilkoljon. A kedves kis Elisa nem sokat tudott erről. Ulvhedin ugyanis nagyon szerette őt, s nem is tudta volna bántani. Villemo azonban, aki az évek során nem kevés életbölcsességre tett szert, jól látta, hogy Ulvhedinnek szüksége van a kettejük közötti szenvedélyes, éles szóváltásokra, mert ezeken keresztül levezetheti agresszív hajlamainak egy részét. Villemonak nem okozott sebeket a rázúduló szitkok özöne, hiszen hasonlóval fizetett érte. Mindkettőjükben ugyanaz a kívánság munkált: megkímélni Elisát. Ulvhedin is tisztában volt ezzel. És sokkalta jobban tisztelte Villemot, mint bárki sejtette volna. Nem csoda, hogy mély, soha meg nem vallott barátság fűzte össze őket. Gyors tempóban haladtak Christiania felé az erdőn át vezető úton. Ulvhedin egyfolytában szentségelt a szemét eltakaró kötés miatt. Elesettnek érezte magát így vakon, rá kellett bíznia magát a szolgára, aki kissé önkényes módozatát alkalmazta a ló irányításának. – Gondolom, itt az erdőben nyugodtan levehetném a kötést a szememről, nem lát minket a kutya se – dörmögte. – Azt nem lehet tudni – intette le Villemo nyersen. – És ha szembetalálkozunk valakivel a kanyarban? Vigasztald magad azzal, hogy a koromsötétben úgysem látnál tovább az orrodnál. Parancsára uram, a látvány: a tél már birtokába vette az erdőt. Hó sehol, csak az az utálatos, nyirkos köd nehezedik rá a rothadó avarra meg a lucskos mohára. A fák törzseit min-
denestül átjárja ez a nyirkosság, az ágak is rogyadoznak a nedvesség súlyától, csüggedten lógnak lefelé. – Hátha én pont utálatos ködöt és csüggedt faágakat akarok látni? – Úgy beszélsz, mint egy elkényeztetett kisgyerek! – Mi sem jellemző rám kevésbé, mint hogy elkényeztetett kisgyerek volnék! – sziszegte Ulvhedin a foga között. Ezt Villemo is tudta. Ulvhedin gyermekkora jóval szomorúbb volt a legtöbbekénél. Mégsem bírta ki, hogy ne szapulja. – Ugyan már! Elisa kezét-lábát töri, hogy a kedvedben járjon. Te meg hagyod. Úgy élsz, mint egy török basa és kegyesen elfogadod az imádatát. Ulvhedin kis híján letépte magáról a kötést dühében. – Mit tudsz te erről, te cicomás vén szipirtyó? Fogalmad sincs, mi mindent megteszek Elisáért! – Most már elég legyen! – szólt rájuk erélyesen Dominic. – Lehet, hogy ti élvezetet találtok egymás pocskondiázásában, de nekem kibírhatatlan ezt hallgatni. Engedelmesen elnémultak mind a ketten. Tudták, hogy Dominic igen rosszul viseli a békétlenséget. Szinte fizikai gyötrelmet okoz neki a veszekedés. – Csak baráti véleménycserét folytatunk – vetette oda könnyedén Villemo. – Köszönöm az ilyen barátságot! Próbáljatok meg csendben barátkozni! Gond nélkül jutottak el Christiania kikötőjébe. Ott azonban rossz hír várta őket. Kiderült, hogy leghamarabb egy hét múlva indul hajó Dániába. Esetleg akkor majd kimerészkedik egy
vitorlásbárka a tengerre. Nem okos dolog ujjat húzni a szélviharral meg a jégtáblákkal. A hoppon maradt utazók tanácstalanul ácsorogtak a rakparton. – Most mit csináljunk? – kérdezte Villemo a férjétől. Mint mindig, ha kutyaszorítóba került, Dominicba vetette minden bizodalmát. – Szállást kell keresnünk, barátoktól nem kívánhatjuk, hogy befogadjanak – határozott Dominic. – És lehetőleg nem hagyjuk el a házat. – Ezekben a kikötői lebujokban iszonyú mocskosak a szobák – mondta Villemo. – Mi lenne, ha előbb beszélnénk azzal a hajóssal, aki a jövő héten akar nekiindulni? Majd azután bekvártélyozzuk magunkat a… hova is? – Mit szólnátok ahhoz a vendégfogadóhoz, amelyik mellett útközben elmentünk? Egész rendesnek látszott. És nincs is túl messze a várostól. – Remek ötlet – helyeselt Villemo, s nem is sejtette, hogy ez ugyanaz a fogadó, ahol sok-sok évvel ezelőtt Sol pihent meg. Ott találkozott először azzal a férfival, akit a Sötétség Hercegének hitt, pedig csak Heming volt, a várnagy gyilkosa. – Becsempésszük Ulvhedint – javasolta Dominic –, azután lefizetjük a fogadóst, nehogy eljárjon a szája. Te pedig, barátom – fordult most a szolgához –, még ma visszaindulhatsz Elistrandra. A szolga szemlátomást fellélegzett. Minden bonyodalom nélkül visszajutottak a vendégfogadóhoz és kivettek két szobát. Mit volt mit tenni: várakoztak.
A VÁRNAGY CSALÓDOTTAN számolt be feljebbvalójának, a járásbírónak a történtekről. – Biztos vagyok benne, hogy hazudnak. Egytől egyig! – Mire alapozza ezt a feltevést? – Útban Graastensholm felé fentről, a hegyoldalról észrevettünk egy hintót, amelyik lóhalálában robogott a birtokról Elistrand felé. Később hallottuk, hogy ez az Ulvhedin ott lakik. – Tehát elment az embereivel Graastensholmra? – Természetesen. Gabriella asszony azonban azt állította, hogy ő hajtatott haza olyan sietősen. – Bizonyára az igazat állította. – Valóban? Akkor ki volt az a magányos asszony, aki ez idő alatt a temetőbe látogatott? Onnan pedig továbbment Elistrandra? – Esetleg a cselédségből valaki. – Azok valamennyien a bálban mulattak. A járásbíró ingerültnek látszott. – Gabriella asszonnyal jó barátságban vagyok. Nem szokott hazudni. – Van itt még valami, járásbíró úr – folytatta a várnagy suttogóra fogva hangját. – Az egyik emberem azt állítja, hogy négy lovast látott elhagyni Elistrandot, Christiania irányába. Miközben az a magányos asszony a temetőben tartózkodott. A járásbíró kis ideig hallgatott. – Megpróbáltak a nyomára jutni annak a négy lovasnak? – Első dolgunk volt. Sehol semmi nyom. – Lehetséges, hogy átjutottak Svédországba? – Attól tartunk, igen, járásbíró úr. “Adja Isten, hogy így legyen!” – gondolta magá-
ban a király magas rangú szolgája. Nem akart többet hallani arról, hogy a barátai állítólag a bolondját járatták vele. S amennyiben igaz, akkor a lehető legjobb megoldás, ha ez a “Szörnyeteg” odébbáll Svédországba. Úgy kell nektek, svédek, sosem szívelhettelek titeket! Nagyot sóhajtott és felállt, jelezve, hogy vége a beszámoltatásnak. – A biztonság kedvéért én is lemegyek Graastensholmra, hogy személyesen tájékozódjam az ügyről. Előlem nem fognak eltitkolni semmit. Vagy ha mégis… Nos, akkor a továbbiakban nem tekintem őket a barátaimnak. Arcvonásai megkeményedtek. A járásbíró barátságos ember hírében állt, de azt nem tűrte, hogy bolondot csináljanak belőle és magas hivatalából. MÁR MÁSNAP FELKEREKEDETT két alárendeltje kíséretében, és a fővároson át Graastensholm egyházközség felé vett irányt. Mivel azonban már beesteledett, kényszerűen betért egy út menti vendégfogadóba. A véletlen ördögi játéka folytán éppen abba a fogadóba toppant be, ahol Villemo és Dominic Ulvhedint rejtegette. A házaspár nyugodt lélekkel lemehetett a csapszékbe vacsorázni, Ulvhedin azonban nem mutatkozhatott, amíg szerencsésen fel nem jutnak a hajóra. Mondani sem kell, hogy Villemo összetalálkozott a járásbíróval. Egyformán zavarba jöttek és bosszankodtak mind a ketten. A járásbíró fején átvillant, hogy milyen
gyönyörűszép még mindig az asszony. – No lám, Villemo asszony, ön itt? – kérdezte gyanakodva. – Azt hittem, úton van hazafelé Svédországba. Úgy hallottam, oda indult egy héttel ezelőtt. – Megbetegedtem az úton – vágta rá Villemo. – A férjem pedig úgy gondolta, legjobb lesz, ha itt megvárjuk, amíg erőre kapok. – És most már jobban van? – Igen, már… Belépett Dominic, és Villemo asztalához sietett, így az figyelmeztetésül felemelte a hangját: – Úgy tervezzük, hogy holnap indulunk is tovább. A két férfi hűvösen üdvözölte egymást. Csak futó ismeretségben voltak, hiszen Dominic nagyrészt Svédországban élte le életét. – Villemo asszony, nem akarok indiszkréciót elkövetni, de bizonyos okból kénytelen vagyok a hozzájárulásukat kérni, hogy fegyveres kísérőimmel együtt körülnézhessek a szobájukban. Villemo megértette, hogy a hazudozással itt már semmire sem megy. Elég, ha a járásbíró megkérdezi a fogadóst, hányan jöttek, és máris lelepleződnek. – Kérem, üljön át ide az asztalunkhoz egy percre – mondta lehangoltan. A járásbíró vonakodva bár, de átült. Villemo mély lélegzetet vett és kimondta: – A helyzet az, hogy velünk van Ulvhedin. A “Szörnyeteg”, ahogy annakidején nevezték. Dániába akartuk átvinni. – Gondolják, hogy rendjénvaló dolog rászabadítani a dánokra egy ilyen vadembert? – kérdezte a járásbíró, megőrizve a mértéktartó udvariasság hangnemét. Ekkor Dominic is bekapcsolódott a párbeszédbe.
– Nézze, járásbíró úr, kétségtelen, hogy Ulvhedin a múltban olyan dolgokat követett el, amelyeket mindnyájan elítélünk. Csakhogy beteg volt, kiütközött rajta a Jéghegyek Népét sújtó iszonyú átok. Azokat a rémségeket akaratán kívül cselekedte. Az elmúlt évben azonban mindent megtett, hogy jóvátegye vétkeit. És mi most már teljesen megbízunk benne. Hitvesemet, Villemot illeti elsősorban az elismerés azért, hogy emberi lény lett Ulvhedinből. Durva igazságtalanság volna beavatkozni éppen most. – Ez nem változtat a tényeken – jelentette ki elutasítóan a járásbíró. – Mint Akershus járás legelső tisztségviselőjének, kötelességem gondoskodni róla; hogy a bűnösök megbűnhődjenek. Ezt a kötelességemet nem kerülhetem meg pusztán azért, mert barátságban vagyok önökkel: Csend lett. Az egyik sarokban négy sötét arcú férfi ült: Az előkelő úr felé sandítgattak.. Rajtuk kívül nem volt más vendég a csapszékben. – Menjenek fel érte és hozzák le! Villemo és Dominic habozott. A járásbíró tekintetét fürkészték, vajon komolyan gondolja-e, amit mond. – Küldjem érte inkább az embereimet? – Azt ne! – mondta nyomban Villemo, Dominic, felmégy érte? Dominic felállt. Hallotta Villemo hangján, hogy feladta. Miközben Ulvhedint várták, Villemo megszólalt: – Tudnia kell, hogy hibát követ el. Megakadályozza, hogy egy emberből jó apa és tisztességes polgár váljék. Elisa elveszíti férjét, a kisfiuk az édesapját. Mit ér el azzal, ha felakasztatja?
– Első a kötelesség. Túlságosan súlyos vétkek vannak a számláján, példátlan dolog volna futni hagyni! Ebben a pillanatban a járásbíró felkapta fejét és rémülten nézett valamit Villemo háta mögött. Ő is hátrafordult. Ott állt a négy hallgatag férfi, mind a négy jókora pisztollyal a kezében. A fogadós kint ügyködött a konyhában, üres volt a csapszék. Szó nélkül, gyors és gyakorlóit mozdulatokkal kötözték háttal egymáshoz a két fogdmeget. A járásbíró bénultan meredt a könyörtelenül rászegeződő pisztoly csövébe. – Dominic! Vi… kiáltotta volna Villemo, de egy kéz betapasztotta a száját, s egy kötél a testéhez szorította kapálózó karjait. Mivel nem viselt különösebben díszes öltözetet, nem sokat teketóriáztak vele. Dühös fenyegetőzéseit egy kendőrongyba fojtották, A járásbírót épp abban a minutában vonszolták ki az udvarra, amikor Dominic megjelent a lépcső tetején. Azonnal átlátta a helyzetet. – Elrabolták a járásbírót – kiáltotta Ulvhedinnek. – Utánuk megyek! Óriási robajjal leviharzott egy hatalmas alak a lépcsőn és kirohant az udvarra. A haramiák rádobták előkelő zsákmányukat egy ló hátára és elvágtattak. Ulvhedin, immár megszabadulva a szeme előtti kötéstől, nyeregbe vágta magát. – Ulvhedin! – kiáltott utána Dominic. – Ő a járásbíró, aki el akar ítélni téged! Vállrándítás volt a válasz. A “Szörnyeteg” hajtóvadászatra indult. Dominic visszafutott és egy-két hathatós mozdu-
lattal megszabadította a többieket a köteleiktől. – Elmagyaráztam neki, hogy a járásbíró a halált jelenti számára – dadogta elképedve. – Mégis utánament. Ez igen! – No hiszen! Nyilván meg akar lépni – jegyezte meg az egyik fogdmeg fintorogva, mert még érezte szájában a rongy ízét. Dominicnak ez eszébe sem jutott. Hát persze, erről van szó! – gondolta csalódottan. Itt volt az alkalom, hogy elillanjon! Villemo mélyet lélegzett és megborzongott. – Utána kell mennünk! – Gondold meg! Ezek veszélyes emberek, pisztoly van náluk. A másik fogdmeg félretolta társát, és csatlakozott Villemohoz és Dominichoz. Így még egy fővel gyarapodott az üldözők száma. – Van nálad fegyver? – kérdezte Dominic a feleségétől. – Nincs. De nem baj. És nálad? – Nálam van. Maradj tisztes távolban! Reménytelen kérés: Villemo aligha bírja ki, hogy “tisztes távolban” maradjon. – Úgy hallom, önnél van fegyver – kiáltotta Dominic annak a fogdmegnek, amelyik velük tartott. – Van, egy rövid csövű flintám. – Akkor töltse meg még menet közben! A férfi egy ijesztően rozoga mordályt halászott elő a nyeregről. – Uramatyám! Így védelmezik a magas méltóságokat ebben az országban? – dünnyögte Dominic. – A fenébe! Ráadásul kettéválik az út! Vajon melyik irányba mentek?
A JÁRÁSBÍRÓ KERESZTBEN HASALVA zötykölődött a ló hátán. – Sokba fog ez kerülni nektek! – kiabálta dühösen. – Neked még többe, disznó bírója! – felelték vigyorogva amazok. “Szóval bosszút akarnak állni” – gondolta elkeseredetten a járásbíró. – Először elvesszük a pénzeszacskódat, utána a ruháidat meg a többi drágaságot. A végén pedig az életedet, te ganéj! – bömbölte az egyik, élvezve fölényét. – Hány cimboránkat küldted a bitófa alá? – Most te is lógni fogsz! A járásbíró tudta, hogy mindennek vége. Senkinek sem volt tudomása a támadásról. Az embereit megkötözték. Hacsak Dominic nem jön utána a rokonával… A járásbíró felnyögött. Majd pont a “Szörnyeteg”, akit le akart tartóztatni! Dominic pedig biztosan nem kockáztatná meg, hogy üldözőbe vegye a haramiákat. Végre lehetőségük kínálkozik, hogy kereket oldjanak a “Szörnyeteggel”. Eszük ágában sincs megmenteni. És különben is: mit kezdene Dominic egymagában négy felfegyverzett útonállóval? A haramiák megállították lovaikat egy nagy tölgyfa alatt. – Itt jó lesz – mondta az egyik és leugrott a lóról. A járásbírót egy mozdulattal lerántották a földre. Igyekezett úgy esni, hogy ne törjön ripityára a csontja, de így is alaposan megütötte magát. Kíméletlen rándítással _lábra állították. – Uraim… – kezdte művelt ember módjára. – Fogd be! Fiúk, itt a bugyellárisa! Jó súlyos!
A többiek gúnyosan röhögtek. Letépték róla az aranyszállal hímzett brokát kabátot, azután a mellényt és az értékes nyaktűt. Közben az egyik zsivány a kötéllel foglalatoskodott. Átvetette egy faágon, meghúzta és hozzáfogott a hurok csomózásához. A járásbíró szeme előtt a kétségbeesés pillanatában megjelent a családja. Maga előtt látta feleségét, gyermekeit, kisunokáit. Tudta, hogy soha többé nem látja viszont őket, nem követheti nyomon sorsuk alakulását. Mi lesz velük nélküle, a családfenntartó nélkül? – Csend legyen! – kiáltotta az egyik haramia. – Lódobogást hallok! A járásbíró szájára mocskos tenyér tapadt. – Befogd a szád, vén barom! – sziszegte fülébe egy hang. – Ki az ördög lehet az? – suttogta valamelyik. – Nem vett észre minket – mondta egy másik. A lódobogás azonban nem halt el. Egyenest a rejtekhelyük felé közeledett, s egyszercsak feltűnt a cserjés szélén egy ló, hátán egy nem erről a világról való lovassal. A haramiák felkiáltottak. Igaz, Ulvhedin kifogástalanul viselkedett és rendezett életet élt az elmúlt évben, a Jéghegyek Népét sújtó átok azonban továbbra is ott szunnyadt lelke legmélyebb bugyrában, s most iszonyatos erővel tört a felszínre. Aki a gyeplőt fogta a nyeregben, valódi szörnyeteg volt. Sárga ragadozószeme izzott, ajka felhúzódott a fogairól, termete túlnőtt minden emberi léptéken. Mielőtt észbe kaphattak volna, hogy elő kell rán-
taniuk pisztolyaikat, Ulvhedin leugrott a lóról és feléjük indult. A haramiáknak földbe gyökerezett a lába az iszonyattól. A járásbírónak is kikerekedett a szeme, nem fogta fel, hogy mi történik körülötte. A Szörnyeteg mintha egyre nagyobbra nőtt volna, természetellenes méreteket öltve magasodott föléjük. Jeges fuvallat legyintette meg a haramiákat, tagjaik megdermedtek, s mintha jégszoborrá fagytak volna. Bőrük színe liláskékre változott. Ulvhedin megfogta a járásbíró csuklóját. – Ez az öné? – kérdezte és az egyik gazfickó kezében lévő bugyellárisra mutatott. A bíró torkán nem jött ki hang, csak bólintani bírt, s közben nagyokat nyelt, hogy majdnem megfulladt. Az óriás fogta a pénzt meg a ruhákat és felszólította a járásbírót, hogy üljön fel a lóra. Mivel amaz nem mozdult, felemelte, mint egy tollpihét, és helyére igazította a nyeregben. Azután összekötözte a lovak gyeplőit és felült az egyikre. Úgy látszott, az állatok nem félnek tőle. – Készen vagyunk. Indulhatunk vissza – mondta öblös hangján. – És velük mi lesz? – kérdezte a járásbíró a jégszobrokra sandítva. – Nem haltak meg, csak megbabonáztam őket. Idővel felengednek. Már nem ölök embert. Ekkorra ismét visszanyerte megszokott magasságát. A szeme sem izzott már olyan félelmetesen, csak tompán fénylett. A járásbíró szóhoz sem jutott, csak akkor szólalt meg, amikor kiértek a főútra. – Hova visz? – kérdezte.
– Vissza a fogadóba, természetesen. – No de… Nyugodtan megölhetett volna – gondolta a bíró. Itt volt az alkalom, hogy visszanyerje a szabadságát. Hogy örökre megszabaduljon legnagyobb ellenségétől. – Miért mentette meg az életemet? – kérdezte fásultan. – Ön barátja a Jéghegyek Népének, igaz? Azonkívül ön egy ember. És jót akar, a haramiák viszont rosszat. A törvény embere elgondolkodva fürkészte Ulvhedin arcát. Nem válaszolt. Ekkor lódobogás egyre közeledő hangja ütötte meg a fülüket. Villemo meg a két férfi végre megtalálta őket, miután elsőre persze rossz irányba indultak. A járásbíró észrevette az aggodalmat Villemo és Dominic szemében. Végtére is bármi történhetett volna. Az aggodalmat azonban megkönnyebbülés váltotta fel. A járásbíró utasította a fogdmeget, hogy bilincselje meg a haramiákat. Ezután a Jéghegyek Népének három gyermeke felé fordult. – Folytassák útjukat Dániába – mondta nekik kifejezéstelen arccal. – Nem tudok majd Norvégia helytartója előtt felelni azért, amit most teszek, de igazuk volt: a családnak szüksége van a jólelkű és gondoskodó apára. Küldjék később utána a feleségét meg a gyermekét! És most tűnjenek el! Velem pedig nem találkoztak, azt ne felejtsék el! Némán váltak el egymástól. Éjszakára mindannyian visszatértek a vendégfogadóba, de elkerülték a ta-
lálkozást. – Büszkék vagyunk rád, Ulvhedin! – jelentette ki Villemo, gombóccal a torkában. – Komoly próbát álltál ki. Ulvhedin igyekezett leplezni elfogódottságát. Azért mégis meglátták rajta, hogy boldoggá tették ezek a szavak. Néhány nap múltán már egy bárka tatjáról nézte, hogy tűnnek el Norvégia partjai. Elisára gondolt. Elisa, életem, szemem fénye! Mikor láthatlak viszont? Téged, meg a kicsi Jont! Mit ér az életem nélkületek? Mihez kezdek egy vadidegen országban? Ulvhedin hangosan is kimondta a gondolatot, mely nyugtalanította: – Mihez kezdek én egy vadidegen országban? – Hát… – mondta Villemo kis szünet után. – Miért nem Svédországba megyünk? Az kézenfekvőbb volna. – Nem, Svédországba nem mehetsz – felelte. Szóval nem akarják, hogy velük legyek – gondolta magában Ulvhedin. – Dehogynem, barátom – szólalt meg Dominic. – Nagyon örülnénk, ha velünk élnél Svédországban. – Nyavalyás gondolatolvasó! – mondta Ulvhedin a foga között, de sárga vadmacskaszemében vidámság játszott. Dominic elmosolyodott. – Nem tudok “olvasni” a gondolataidban. Csak megéreztem, hogy megbántódtál, és kitaláltam, mire gondolsz. De hát most már megállapodtunk a hajóssal és kifizettük az utat. Azonkívül Villemo is meg én is szeretnénk meglátogatni a dániai rokonokat, tudod! És
bemutatni téged, családunk meglepetés-tagját. Ulvhedin elhúzta a száját és újra kinézett a tengerre. Villemo felsóhajtott. – Mondd, Dominic, hogy van ez? Hogy lehet, hogy a Jéghegyek Népe folyton-folyvást úton van? Senki más sem utazik annyit, mint mi. Örökké jövünk-megyünk egyik országból a másikba, mint akik nem férnek a bőrükbe. Egyedül a hársfaligetiek maradnak általában nyugton a helyükön. – Én is a hársfaligetiek közé tartozom –, emlékeztette mosolyogva Dominic. – Igen, de a nagyapád, Tarjei már fiatalon elindult világot látni, ilyenformán te már nem számítasz a kemencepadkán heverészők közé. Súlyos igazságtalanság volt Villemo részéről így emlegetni a Hársfaliget szorgos népét. – Igen, tényleg sokat tekergünk a világban. De mindig visszatérünk – mondta Dominic elmerengve és átkarolta feleségét, hogy oltalmazza a dermesztő tengeri széltől. – A Jéghegyek Népe gyökeret vert Graastensholmon – folytatta . – Az az otthonuk. Mi is, akik más hazában élünk, Graastensholmot tekintjük “törzshelyünknek”. – Furcsa. Tulajdonképpen Dél-Tröndelagot kellene annak tekintenünk. – A mieink sokat szenvedtek ott… De ami ezt az utazási kedvet illeti: nem gondolod, hogy a nemzetségünk őshazájával függ össze? Ulvhedin szótlanul hallgatta a beszélgetést. Milyen nagy az összhang közöttük! – gondolta. Majdnem mint Elisa és énköztem!
Elisa! Ulvhedint újra elfogta a fájdalmas vágyakozás. – A származásunkkal? Igen, az meglehet – mondta eltöprengve Villemo. – Tudod, Ulvhedin, hogy hitünk szerint a Jéghegyek Népe a messzi Keletről érkezett? Solnak és nekem is voltak olyan látomásaink, amelyek erre utalnak. Dominic nyilván arra céloz, hogy a Jéghegyek Népének ősei odaát a tundrákon nomádok voltak. Jól mondom, Dominic? – Igen, erre gondoltam. De ez a vér az évszázadok során sok más vérrel keveredett. – A Jéghegyek Népének ereiben igenis az ősök vére folyik! – jelentette ki megfellebbezhetetlen hangon Villemo. – Mindig kiütközik, nem lehet elpusztítani. – Talán igazad van – felelte arcán csúfondáros mosollyal Dominic. – Mi hárman itt a hajón nyilvánvaló bizonyítékként szolgálunk erre. – Kár, hogy Niklas nincs velünk. – Kár. Látod, Niklas teljes mértékben a hársfaligeti ághoz tartozik. Otthon érzi magát a legjobban. – Alighanem így van. Szóval mi hárman megint kalandozunk. Pedig az istenek a tudói, mennyire vágyódom haza, a házunk után, meg az után a kis pernahajder után. Az az érzésem, hogy sosem jutunk haza. – Nem kellett volna velem jönnötök – szólt közbe sértődötten Ulvhedin. – Örömmel tettük – válaszolt Villemo és Dominic kórusban. Erre Ulvhedin is elmosolyodott. A hajó továbbsiklott a jéghideg hullámokon.
10. fejezet MEGBÁNJA, AKI KARÁCSONY táján tengeri hajókázásra vállalkozik. Hamar megtapasztalták ők is. A tenger felkorbácsolódott, tombolt a téli szélvihar. A hajónak kényszerkikötőt kellett keresnie. Ott vesztegelt, s közben befagyott a tenger, a jég könyörtelenül rátelepedett az árbocokra és a kötelekre, a fagyos partokra, a víz színére. Villemo úgy káromkodott, hogy Dominic egészen elszégyellte magát, de ez semmit nem segített. A KOPPENHÁGAI PALOTÁBAN a várparancsnok idegei már pattanásig feszültek. Különös dolgok történtek a környéken. Az emberek kakasaik és macskáik eltűnését panaszolták, sőt, egyik este egy halálosan beteg csecsemő bölcsőjét üresen találták. Ki akarhat elrabolni egy haldokló gyermeket? Több más kísérteties esetről is beszámoltak. Egy pincérlány a napokban majdnem eszét vesztette. Zavaros előadásából a következők derültek ki: a pincéből felfelé jövet egy idegenbe botlott a sötét lépcsőn. A kezében levő gyertyacsonk torz fényében látta meg a férfit. Arcának szemérmetlen, állatiasan buja kifejezésétől úgy megrémült, hogy a szíve majd kiugrott a helyéről. Elmondta, hogy a férfinak egészen furcsa szaga volt. Émelyítően undok föld- és penészszaga. A parancsnok, akit érdekelt a dolog, ezért személyesen hallgatta ki a lányt, a férfi külsejét firtatta. A pincérlány dadogásából valami olyasmi derült ki, hogy “a szerzetesek csuhájához hasonló köpenyt viselt, hosszú
volt, mint a babkaró, sápadt, mint a sír, és olyan elbűvölően gyönyörű, olyan csábos, mint egy tündérkirály”. A jelenlévők egyike óvatlanul azt találta kérdezni, nem valami kolostorféle állt-e itt régen, sok száz évvel ezelőtt. Erre azután a pincérlány egészen megvadult, hisztérikusan ordibált, mint aki meghibbant. Még aznap éjjel nyoma veszett, azóta sem látta senki. Azt mondták, a csatornába vetette magát, a várparancsnokot azonban felzaklatta a hír, és éppoly elszántan kutatott utána is mindenütt, mint előzőleg Marina után. Ám ezúttal senkit sem találtak a palota tornyában. Sehol sem bukkantak nyomára. Az ivóban dolgozó többi pincér nagy megrökönyödésére a parancsnok megkérdezte, szűz volt-e a lány. Egyikük sem tudta biztosan, de valószínűnek tartották, hogy igen. Nem értették, mi köze ennek az egészhez. GABRIELSHUSBAN IS BEÁLLT a tél. A kis Marinának változatlanul fogalma sem volt az állapotáról. Hildegardnak pedig most nem futotta az erejéből a felvilágosításra. Egyfolytában az ágyat nyomta, éjjelnappal felügyeletre és ápolásra szorult. Azt pedig el sem lehetett képzelni, hogy Tristan mondja el Marinának, mi vár rá. Ő képtelen volt ilyesmiről beszélni. Mindenesetre nagyon sok kedvességgel vette körül a lányt. Ebbe a kedvességbe azonban némi szórakozottság vegyült, hisz gondolatai folyton Hildegardnál időztek. Marina nagyrészt a kulcsárnővel töltötte napjait. Az idős asszonyt – ahogyan mindenki mást is a kastélyban – beavatták a félénk, zárkózott kislány szörnyű titkába. Mindannyian sajnálták
őt és együttéreztek vele, de sejtelmük sem volt, mi lesz ennek a vége. Marina, maga is gyermek lévén, tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy saját gyermekének gondját viselje. Mindent megtettek, hogy megkíméljék a kíváncsiskodóktól. Tristan azonban tudta, hogy ez kevés. A jövőről sem szabad megfeledkezni, a nagyon is bizonytalan és ijesztő jövőről, amely nem sok jót ígért Marinának és születendő gyermekének… Tristan egészen elkedvetlenedett, ha csak rágondolt. Sokat beszélgettek Hildegarddal Marina jövendő sorsáról. Éppen Szenteste napjára esett a legfontosabb beszélgetésük. Tristan később gyakran gondolt vissza rá, nehéz szívvel, fájdalmasan. Szokása volt minden nap hosszasan elüldögélni a hercegnő betegágya mellett. Szenteste Hildegardot is levitték a kastély fogadótermébe, így együtt ünnepelhetett a többiekkel. Félig fekvő helyzetben, elérzékenyülve nézte a feldíszített termet. Még Marina fénytelen szemében is megjelent az öröm halvány szikrája. Késő este – az asszony kérésének megfelelően – Tristan felment Hildegard lakosztályába. A kimerültség nyomai és a sápadtság ellenére nagyon szép volt most az arca a hófehér párnán. Ha az ember a hátán fekszik, kisimulnak a ráncai és majdhogynem fiatalnak látszik. Hildegard feléje fordította a fejét és megfogta a kezét. Légzése fájdalmakról árulkodott. – Köszönöm ezt a napot, Tristan! – mondta. – Csodálatos karácsonyestét szerzett nekem, és Marinának is. – Igen, láttam rajta – mosolyodott el Tristan. –
Benéztem hozzá jó éjszakát kívánni, és ez egyszer nem fordult el, amikor meglátott. – Tristan, engem annyira bánt, hogy így bánik önnel. Nem ezt érdemli. – Nem tehet róla. Irtózik minden férfitól. Hildegard, tegnapelőtt… elrendeztem Marina és a kicsinye jövőjét. Hildegard nagy szemeket meresztett. – Hogy érti ezt? – Ráhagytam Gabrielshust. Ő fogja megörökölni. – No de Tristan! Ezt nem teheti meg! Biztosan vannak rokonai. – Csak az egyetlen nővérem. Ő pedig azt mondta, hogy tegyem, amit jónak látok. Természetesen írtam neki, először őt kérdeztem meg. Megérti Marina kilátástalan helyzetét és nem támaszt igényt a birtokra sem önmaga, sem a lányuk számára. A lányukat különben is eljegyezte egy skaanei földbirtokos, nekik maguknak pedig pompás uradalmuk van Svédországban. Ilyenformán már most is eggyel több a birtokuk a kelleténél, mert a Jéghegyek Népéből ritkán születik valakinek egynél több gyermeke. Ritkaság a két gyermek, a három pedig valóságos tobzódás. Egyszóval, ha Marina nem veszi át Gabrielshust, akkor a birtok pusztulásra van ítélve. Üresen fog állni. Vagy a király teszi rá a kezét. Megjegyzem, ezt az eshetőséget is számításba kell vennünk. Őfelsége alaposan megnyirbálta a régi nemesi családok kiváltságait, nem egy ismerősöm birtoka szállt a koronára. – De remélem, ön is itt marad a kastélyban? – vetette fel Hildegard aggodalmasan. Tristan egy szempillantásnyit habozott, mielőtt válaszolt.
– Amíg élek, addig igen – mondta azután könnyedén. Hildegardnak szemlátomást nagy kő esett le a szívéről. Tristan elnézte az arcát, mely olyan kedves volt szívének, és határtalan gyengédséget érzett iránta. Elszomorult a szíve, ha arra gondolt, hogy éppen ennek az embernek kell… – Hildegard, emlékezhet, hogy mit ígértem önnek. Sohasem fogom cserbenhagyni Marinát. Rámbízta a gyermekét, felelős vagyok érte, és gondoskodnom kell a jövőjéről. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. – Igen, de… Hildegard ajkába harapott, nem akarta kimondani a gondolatot, nem akart még többet követelni Tristantól. Ő azonban átlátott rajta. Többször is kerülgették már a témát, anélkül, hogy hangosan meg merték volna fogalmazni. Valahányszor a közelében jártak, elnémultak mind a ketten. Tisztán látták, hogy Marinának sokkal inkább gyámolításra lesz szüksége, mint fedélre a feje fölé. Megbecstelenítették, egész életében ki lesz szolgáltatva a rossznyelveknek, hacsak… Tristan azonban nem bírta kimondani azokat a szavakat, melyeket Hildegard szeretett volna hallani. Nem jöttek ki a száján. Ezen a karácsonyestén Hildegard hosszan fürkészte Tristan arcát. Tudta, hogy napjai meg vannak számlálva, hogy nemsokára egy sem marad belőlük. Határtalanul féltette egyetlen gyermekét, kétségbeesett helyzetben volt. Könnyek csillogtak a szemében, amikor megfogta Tristan kezét. A szégyen könnyei, amiért meg kellett alázkodnia és még többet kérni tőle, mint amit magá-
tól adott. – Tristan… – kezdte. – A gyermekem boldogságáról van szó. Könyörögve kérem, hogy… – Tudom, Hildegard – szakította félbe Tristan gyötrődve. – De én nem Marinát… Elhallgatott és félrefordította fejét. Hallotta Hildegard szapora pihegését, s az aprócska hangok sok mindenről árulkodtak: mérhetetlen csodálkozásról, óvatos reményről, hitetlenkedésről, kimondhatatlan örömről. Azután visszatért a nyugodt lélegzetvétel csendje. – Marinának senkije sincs, csak ön, Tristan – suttogta Hildegard csendesen. – És ön az egyetlen, akire rá merném bízni. Tristan felindultan, hevesen fordult felé. – Nem vehetném inkább önt feleségül? Akkor Marina a lányom lenne. – Ó, Tristan! – felelte a hercegnő remegő ajakkal. – Az nem segítene rajta, hát nem érti? Továbbra is leányanya maradna, kitéve minden megaláztatásnak, ami ezzel jár. Hisz oly sok emberrel fog még találkozni, és nem akaszthat táblát a nyakába azzal a felirattal, hogy tizenhárom éves korában megbecstelenítették, nem tehet róla. Az emberek ezt nem fogják tudni, megvetik majd, rajta köszörülik a nyelvüket, az én drága kislányomon, akinek a boldogsága számomra mindennél fontosabb. – Ön is tudja, Hildegard, hogy nem adhatok Marinának szerelmet. Mellettem nem fogja megismerni a házaséletet. Mi lesz, ha felnő? Úgy élje le az egész életét, hogy ne tudja meg, mit jelent egy férfi szerelme? Ezzel nem tennénk jót vele. Hildegard nagyon kínosan érezte magát, amiért
így erőlteti a dolgot, de kénytelen volt ellentmondani Tristannak: – Éppoly jól tudja, mint én, hogy Marinát egész életére szóló lelki sérülés érte. Soha többé nem fogja vágyni egy férfi szerelmét. Ki más lehetne a társa, mint ön, Tristan, akinek szintén le kell mondania a szerelem gyönyöreiről? – Mindezt már százszor átgondoltam és magam is látom a gondolatmenet logikáját. Ön azonban megfeledkezik valamiről, kedvesem. – Mi volna az? Tristan ráemelte szemét, szomorú tekintete találkozott az övével. – Kell ezt kérdeznie? – válaszolta csendesen. Hildegard sírással küszködött. Megszólalni nem bírt, csak megfogta és arcához szorította Tristan kezét. – Tudom, hogy nem szabadna így beszélnem. Távol áll tőlem a szándék, hogy szavaimmal megsértsek egy asszonyt, aki éppen megözvegyült. Ezért nem is mondom ki azokat a szavakat. Kérem, Hildegard, felejtse el, amiről ma éjjel beszélgettünk – mondta Tristan és letérdelt. – Hercegnő, ezennel megkérem leánya kezét. Ígérem, hogy jó férje és gyámolítója leszek. Ha oltár elé vezethetem, ígérem, hogy gyermekét a sajátomnak tekintem és megteszem Gabrielshus örökösévé. Hildegard boldogan törölgette könnyeit. – Ó, Tristan, ön az utolsó igazi lovag ezen a világon! – szólalt meg elcsukló hangon. – Higgye el, nagyon bánt, hogy ekkora áldozatot hoz miattam, de nincs más választásom. Csak így tudhatom jó kezekben a leányom jövőjét. Köszönöm! Tristan felegyenesedett.
– Én tartozom köszönettel. Kérdés azonban, hogy Marina mit szól majd ehhez. – Most még fél, de később meg fogja érteni. Tristan őszintén remélte, hogy így lesz. Megpróbálta feloldani a hangulat feszélyezettségét: – Bizonyára megérti, Hildegard, hogy a magtalanság életem legnagyobb szomorúsága. Saját gyermekem nem lesz soha, de így legalább a magaménak tekinthetem majd Marináét. Idővel biztosan úgy fogom szeretni, mintha vér szerint is az enyém lenne. Hildegard arca felragyogott. Tristan azonban tudta, hogy ez lehetetlen. Marina iránt a részvéten kívül semmit sem érzett. Tökéletesen idegen volt számára. Egy gyerek, aki viszolyog tőle, mert férfi. És most vele kell leélnie az életét. Azonkívül… fogalma sincs, mit kezdjen egy csecsemővel. Még ha a sajátja lenne, no de mi köze neki Ruckelberg gróf gyerekéhez? Egyszerre heves émelygés fogta el és legszívesebben visszavonta volna ígéretét. Ám Hildegard arcát látva mégsem szólt egy szót sem. Ezen az érzékeny arcon egyszerre volt most jelen a megkönnyebbülés, a lelkifurdalás, a szégyen és a megalázottság kifejezése. Tristan szótlanul megcsókolta a kezét búcsúzóul és visszavonult. Rosszkedvűen, félve Marina reagálásától és még inkább a jövőtől, amit vele kell megosztania. Legbelül pedig mélységes bánattal szívében a veszteség miatt, melyet hamarosan el kell szenvednie. Hildegard követte a pillantásával karcsú alakját. Köszönöm, kedves lovagom – gondolta. Azt mondtad, felejtsem el. Valóban azt hiszed, el tudom felejteni, amit nem mondtál ki ma éjjel? Ez fog éltetni, ez lesz
életem legdrágább emléke. – Köszönöm, Atyám, hogy utamba vezérelted ezt az embert – suttogta. Igen, be kellett vallania magának, hogy Tristan szavai boldoggá tették. PONTOSAN AZ TÖRTÉNT, amitől féltek: Marina hallani sem akart a házasságról. Sikítozva szaladt el és elrejtőzött, mihelyt édesanyja megkísérelte szóba hozni a dolgot. Hildegard gondterhelten sóhajtott fel, Tristan azonban igazság szerint megkönnyebbült, jóllehet titkolta. – Nem úgy képzeltem, hogy az anyósom lesz, Hildegard, ugye tudja? – mondta indulatosan. Hildegard a kezét nyújtotta felé. – Higgye el, Tristan, nekem épp annyira nehezemre esik elképzelni, hogy a vőm lesz. Sokat gondolkodtam azon, amire Karácsony éjjelén célzott, és bár nem volna szabad, mégis kimondom: nagyon közel érzem önt magamhoz. Bárcsak tudná, mennyire kedves nekem! Tristan leült mellé és lassú mozdulatokkal a haját simogatta. – Ön az egyetlen asszony, Hildegard, aki iránt valaha is mélyebb érzelmeket tápláltam. Hildegard lehunyta szemét és élvezte a gyengéd férfikéz óvatos simogatását az arca körül. – Nem tudtam, hogy létezik ilyen szerelem – suttogta. – Ilyen érzékfeletti, ilyen tiszta, ilyen szenvedélymentes. Amely felülemelkedik életkoron, testi bajokon, nem nézi a külsőt, csupán bensőséges, szinte
földöntúli összetartozást jelent. Tristan… szeretném, ha nem hívna Hildegardnak. Ez nem a saját nevem, Jochum keresztelt el így. Nem szólíthatna az igazi keresztnevemen? Egyedül csak ön? – Szívesen, Hogyan szólítsam? – Bronislavának. – Bronislava – ízlelgette Tristan csendesen. – Sokkal jobban illik önhöz. A Hildegard túlságosan rideg, zordon név. A hercegnő hálásan mosolygott. Kinyitotta szemét és kissé kijózanodva kérdezte: – Nem gondolja, hogy a körülmények hívták elő önből ezeket az érzéseket? Ha nem lennék beteg, akkor… nem gondolja, hogy akkor minden másképp alakult volna? – Nem alakult volna másképp, de nehezebb lett volna – ismerte be Tristan. – Ne higgye, hogy a betegsége mögé bújva felelőtlenül udvarolgatok, csak azért, mert vigasztalni akarom. – Ó, nem, nem ilyennek ismerem. Nem tehetek róla, mégis azt hiszem, másképp alakultak volna a dolgok. – Igen – mondta Tristan mosolyogva, de határozottan. – Akkor megkértem volna a kezét. Hogy mindig magam mellett tudhassam. Időnként engedélyeztem volna egy szeretőt, de azért nem túl sűrűn. – Ugyan Tristan, mire nekem a szerető? De mi csak fecsegünk itt, pedig most Marinának van szüksége önre. Csak ne volna ilyen elutasító! Hildegard arcán tökéletes nyugalom és kiegyensúlyozottság tükröződött. Tristan azonban sejtette, hogy az éjszakák nagyon megviselik. A halálfélelem, a lánya miatti aggodalom, a szívében kavargó érzések, s
mindenekelőtt az élet szomjazása. Nem hagyhatja, hogy meghaljon! Nem veszítheti el! – Bronislava – szólalt meg, s igyekezett palástolni izgatottságát –, ha kitavaszodik és addigra Marinának megszületik a gyermeke és a tenger újra hajózható lesz… akkor eljönne velem Norvégiába? A rokonaimhoz, akik betegeket gyógyítanak? Niklas, tudja, ő az, akinek varázserő van a kezében, Niklas csodákra képes! Azután pedig mi ketten… – Gondolja, hogy rajtam is tudna segíteni? Késő már – mondta Hildegard remények és kétségek közt hányódva. – Biztos vagyok benne. – Akkor adja Isten, hogy hamar kitavaszodjon – sóhajtott fel az asszony és megsimította Tristan kezét. – Ez azonban nem oldja meg Marina gondját. A házasság létfontosságú számára. Csak időre van szüksége, hogy belássa. Tristannak egyszeriben zseniális ötlete támadt. – Bronislava! Ha Marina nem fogad el engem, mert én is férfinak születtem és nem fogadja el a gondolatot, hogy gyermeket hoz a világra, akkor… Mi lenne, ha mi ketten házasodnánk össze és magunkhoz vennénk a kicsit, mintha a saját gyermekünk volna? Gabrielshus lakóin kívül senki sem tudná meg az igazságot. – Kisöccse vagy kishúga születne Marinának? Tristan, az ragyogó megoldás lenne! Van még egy-két kérdőjel, amit át kellene gondolnunk, de ez csodálatos! Istenem, de boldog vagyok! Az esküvőm napja óta nem éreztem ehhez fogható boldogságot! Utána kezdődött a rémálom.
– Annak már vége, Bronislava. Örökre vége. Hildegard felkacagott. Emberemlékezet óta most először nevetett teli tüdőből, felszabadultan, boldogan. Egészen megfiatalodott tőle. TRISTANNAK MÁSNAP SIKERÜLT kikényszerítenie, hogy Marina meghallgassa. Amúgy a kislány mindig kitért az útjából, de most úgy esett, hogy összetalálkoztak a könyvtárban: Onnan csak egyetlen ajtó vezetett kifelé, így nem volt menekvés. – Üljön le, kérem, Marina – kezdte Tristan barátságosan. – Elbeszélgetünk egy kicsit. A kislány szemén látszott, hogy fél, de megadta magát és leereszkedett egy székre. Keze egészen kifehéredett, ahogy görcsösen kapaszkodott a karfába. Nagyon kicsinek és védtelennek tűnt szegényke. Noha már csak pár hét volt hátra a kilenc hónapból, alig lehetett észrevenni, hogy várandós. Néha panaszkodott, hogy mennyire meghízott, de a reggeli rosszullétek elmúltak. Kétségtelenül fogalma sem volt semmiről. Tristan tisztában volt vele, hogy sürgősen fel kell világosítania helyzetéről, de úgy gondolta, nem most. Önmagát is igyekezett meggyőzni, hogy még várhat vele néhány napot. – Marina, először is arra kérem, felejtse el, amiről az édesanyjával beszélgettek. Mármint, hogy feleségül jönne hozzám. Ostoba ötlet volt részünkről, de, tudja, ki kellett találnunk valamit, hogy ha akarja, örökre itt lakhasson Gabrielshusban. Ő, ezek a gyáva hazugságok! Milyen egyszerű kimondani őket, milyen könnyedén csusszannak ki az ember száján!
Marina feszülten figyelt. – Azóta találtunk más megoldást – folytatta Tristan, s nem tudta, hogy arcán boldog mosoly jelent meg. – Édesanyja és én összeházasodunk, mihelyt visszajön Koppenhágából a papunk. Tristan észrevette, hogy a kislány teste még jobban megmerevedik. Rátette kezét a szék karfájára, de nem merte megérinteni Marináét. – Az esküvőnk után pedig magammal viszem az édesanyját Norvégiába, hogy meggyógyítsák. Marina hirtelen ráemelte szemét. – A mamát nem lehet meggyógyítani – suttogta. – Meg fog halni. A komornák is mondták Koppenhágában. Tristan elátkozta őket felelőtlen fecsegésükért. – Nem így van, tudok valakit, akinek talán sikerül meggyógyítania. Mindenesetre ha összeházasodunk, akkor ön tulajdonképpen a lányom lesz. És ha édesanyja egyszer majd tényleg elhagy minket, akkor Gabrielshus a saját otthona lesz, Marina. – És Tristan úrral mi lesz? – Velem? Nos, én nem maradok itt. Ha majd felnő és egyedül is tud gondoskodni magáról, akkor elmegyek innen. Nagyon-nagyon messzire Igen, hirtelen megvilágosodott előtte, hogy így kell lennie. Ő, aki boldogtalanságra született, nem fog itt lézengeni a kastélyban egyedül, Bronislava nélkül. A kisgyereket rábízza majd Marina gondjaira, ha felnő. Elmondja neki az igazságot. Addigra talán már férjnél lesz. Ha pedig nem, ha még mindig irtózni fog a férfiak közeledésétől, akkor is biztosan örömmel elvállalja, hogy felnevelje “kistestvérét”. Őt nyilván szeretni fogja.
Tristan kellemesen elringatta magát ezekben az álmokban, míg Marina hangja fel nem riasztotta. – Hogy megkeresse a Szent Grált? – kérdezte a kislány halkan. – Mit? Hogyan? Tristan visszatért a földre és eszébe jutottak utolsó szavai, melyeket az imént mondott: “Elmegyek innen. Nagyon-nagyon messzire”. A Szent Grált? Hogy érti ezt? – A mama szokta mondogatni, hogy Tristan úr olyan, mint egy Grál-lovag. Ugyan! Még hogy én? – gondolta, de nem akarta elriasztani a kislányt, éppen most, amikor mintha némi szemérmes csodálatot olvasott volna ki a szeméből. – Arra én méltatlan vagyok – mondta mosolyogva és felállt. – Tehát akkor nincs ellenére, ha megkérem édesanyja kezét? És ilyenformán az ön apja leszek? Marina rászegezte pillantását. Most először nem kapta el róla félénken a szemét. – Nincs. Örülnék, ha az apám lenne. Az én szememben ön igazi lovag. Mindig is annak láttam. Marina szemébe máris visszaköltözött az aggódó félsz. – De nem akarom, hogy bántsa a mamát. Ahogy a papa szokta. Ígérje meg, hogy nem fogja megütni! – Egy igazi lovag soha nem üt meg nőt – mondta a legkomolyabb hangján. – Különben is, hogyan bánthatnám azt, akit annyira szeretek? Úgy tűnt, Marina megnyugodott. Mintha egy leheletnyire el is mosolyodott volna. Tristan engedte elmenni. Ettől mindketten kissé megkönnyebbültek.
ELTELT EGY HÉT. Tristan egyszer csak észrevette, hogy ökölbe szorított kézzel és összeszorított foggal jár-kel a kastélyban. Azt hitte, sikerült leküzdenie szorongását és kifelé higgadtnak látszik. A testünket azonban nem tudjuk becsapni. Amikor megpróbált ellazulni, érezte, hogy állkapcsa és minden tagja fáj a görcsös feszüléstől. Hildegard aggasztó gyengeségét nem tudta feledtetni vidámsága sem. Azonkívül egyikük sem mert még beszélni Marinával, hogy felkészítse őt az eseményekre. Az egész kastélyban mindenki lábujjhegyen járt, nyugtalanságtól és bizonytalanságtól gyötörve. Tristan imádott Bronislavája mellett üldögélt – ha kettesben voltak, mindig így szólította –, amikor zajt hallott az előcsarnok felől. Moosgard nyitotta a kaput, hogy beeresszen valakit. Halk hangok, lépések zaja szűrődött fel a szobába. Tristan és Hildegard csodálkozva néztek egymásra. Ekkor magas és lármás hang csattant fel mellettük: – Mire véljem ezt? Nagymama és nagyapa szépséges, derűs otthonából mauzóleum lett? Behúzott függönyök, fojtott hangok mindenütt? Mit művelt itt ez a Tristan? Tristan megrökönyödve pillantott Hildegardra. – Ez Villemo! Kissé szertelen unokahúgom, Villemo. Honnan a csodából került ide? Tristan felkelt a karosszékből, épp abban a pillanatban, amikor Moosgard jelent meg rohanvást az ajtóban. – Villemo asszony és Dominic úr van itt, uram –
jelentette zihálva. – És van velük egy… Nem is tudom, minek nevezzem, uram. Olyan emberforma, de… Tristan még sosem látta udvarmesterét ilyen zaklatottnak. – Bocsásson meg egy percre – mondta Hildegardnak és lesietett a lépcsőn. Villemo mérgesen ráncigálta el a súlyos függönyöket az ablakokról. Tristannak eddig fel sem tűnt, milyen komor így a fogadóterem. Dominic összeráncolt homlokkal figyelte tevékenységét. Az ajtóban pedig… Te jó ég! – gondolta magában döbbenten Tristan és mélyet lélegzett. Ez nyilván a Jéghegyek Népének egyik átokverte tagja. Ha ő az ismeretlen rokon, akiről Villemo írt, akkor nem csodálom, hogy gondjaik vannak. De vajon miért cipelték ide? Viszolyogva meredt a félelmetes óriásra.
11. fejezet GABRIELSHUS EGYSZERIBEN MINTHA Csipkerózsika-álmából ébredt volna. Villemo a pincétől a padlásig élettel töltötte meg az öreg kastély falait. Lett is nagy sürgés-forgás. A szolgálók kitörölték szemükből az álmot és lázas igyekezettel buzgólkodtak a vendégeknek szánt villásreggeli körül, a kutyák izgatottan szaglászva futkároztak körbe a teremben, hogy minduntalan beléjük botlott mindenki, s-még a kis Marina is kidugta orrát szobájából, szemrevételezni az új jövevényeket az emeleti folyosó korlátjának
fedezékéből. Ulvhedin személye természetesen nagymértékben hozzájárult az általános felbolyduláshoz. Senki sem tudta, ki fia, borja a különös jövevény. Ő maga lassú léptekkel, meg-megállva járkált körbe és nézegette Gabrielshus pazar berendezését ferde vágású, hosszúkás szemével. A lakájok kitértek útjából, csak a kutyák szimatoltak kíváncsian a csizmájánál. Tristan dermedten állva dadogott istenhozottat mindhármójuknak, egy idő múlva azonban nagynehezen összeszedte magát és megkérte őket, fáradjanak fel üdvözölni Hildegardot. – A hercegnőt? – kérdezte nyomban Villemo. Tristan erőtlenül bólintott, s felfelé a lépcsőn rá se mert nézni a gigászi rokonra. Szóval ilyenek, akiken fogott az átok… Ulvhedint rémisztőnek és visszataszítónak, de furcsa mód mégis lefegyverzőnek találta. Hildegard is meghökkent, amikor meglátta. Ő azonban sokkal jobb nevelést kapott annál, hogysem mások előtt kimutatta volna elborzadását. Köszöntötte a látogatókat és elnézésüket kérte, amiért ágyban kényszerül fogadni őket, majd kifejezte reményét, hogy módjukban áll elidőzni nála egy kissé, alkalmat adva ezzel arra, hogy megismerje Tristan kedves rokonait. – Hadd halljuk, mi történt itt? – rendelkezett Villemo –, utána majd mi is mesélünk. A háziak összenéztek. Hildegard bólintott, s Tristan elbeszélte Jochum herceggel való tragikus házasságának és betegségének történetét. Elmondott mindent Marináról is. A kislány nem volt jelen, látták, hogy kedvenc kutyájával barangol a parkban. Tristan számtalanszor áldotta magában a kutyáit.
Nagy szerepük volt abban, hogy Marina lassacskán kezdett visszatérni a valóságos világba. Csak nehogy túl drámai legyen az ébredés! Bizony nagyon is megvolt a veszélye, márpedig a felelősség őt terhelte. Átkozta magát gyávaságáért, de nem tudott ilyen dolgokról beszélni, egyszerűen képtelen volt rá. Rettegett a pillanattól, amikor Marina megtudja, hogy gyermeket fog szülni, és megjelenik szemében az az iszonyú rémület. Ráadásul mostani állapotában különösen érzékeny és messzemenően kíméletre szorulna. Amikor Tristan elkészült beszámolójával, súlyos csend telepedett a szobára. De nem sokáig. Villemo hamarosan kiegyenesedett, és szikrázó szemmel mondta: – Igen, el tudom képzelni, mennyi szörnyűséget éltetek át. Az ember néha dühöngeni tudna a sors miatt, hogy derékba töri az életeket, értékes embereket kárhoztat szenvedésre, miközben gátlástalan vadállatok kedvükre garázdálkodhatnak és a hajuk szála sem görbül. Ellenben ami Marinát illeti, őszintén szólva nem egészen értelek titeket. Hogy lehet az, hogy mindebben csakis a tragédiát látjátok? Mármint abban, hogy gyermeke lesz? Istenem, hát nem örömteli dolog az, hogy gyermek születik a világra? Egy icipici kis emberke? Miért olyan nagy szörnyűség az? Ez a gyerek az ön kisunokája lesz, hercegnő. Egy cseppet sem örül neki? Hildegard szelíd mosolyából látszott, hogy rokonszenvvel fogadja Villemo fesztelen véleménynyilvánítását. Noha csak három év volt a korkülönbség kettejük között, a hercegnő évtizedekkel idősebbnek tűnt nála, külsőre és érettség tekintetében egyaránt. Villemo azonban még nem fejezte be mondókáját.
Újra Tristanhoz fordult: – És azt hogy gondoltátok, hogy semmit sem mondtatok el a kislánynak? Nyilvánvaló, hogy tudnia kell! Nem veszitek észre, hogy így rettenetes megrázkódtatás lesz számára a szülés? Egyáltalán fogalma sincs róla, hogyan születik a kisbaba? – Marinát a széltől is óvnom kellett – válaszolta Hildegard. – Mindig is nagyon érzékeny gyermek volt, sőt, szinte túlérzékeny, s Ruckelberg gróf gonosztette olyan szerencsétlenségként érte, amelyen sosem fog túljutni. – Megértem a személyes megfontolásait, hercegnő, hisz a hercegkisasszonyt bizonyára még inkább felkavarná egy ilyen beszélgetés – vette át a szót Dominic. – Ha önnek nem egészséges a szíve, nem szabad ilyen terhet vennie magára. Mármint a saját érdekében nem. Hildegard bólintott. – Higgyék el, leghőbb vágyam, hogy segítsek rajta, hogy mellette állhassak. A helyzet azonban úgy áll, ahogyan ön ecsetelte, ezredes úr. Egy ilyen lelki megpróbáltatás az életembe kerülne. Márpedig Marinának szüksége lesz rám. Minél tovább. Ameddig csak lehet. – Tristan meg, amilyen pipogya fráter, nem bírja rászánni magát, hogy felvilágosítsa – állapította meg Villemo keresetlenül. – Akkor majd én beszélek Marinával. Csak még kell egy-két nap, hogy összeismerkedjünk és megnyerjem a bizalmát. – Jó, de légy óvatos! – figyelmeztette Tristan. – Az a gazember soha be nem hegedő sebeket okozott neki. – Megígérem. De volna itt még valami. Tristan, nem gondolhatod komolyan, hogy el akarod cipelni a
hercegnőt Norvégiába. Ez ostobaság. Inkább írunk Niklasnak, és megkérjük, hogy azonnal utazzon ide. Dominic sokatmondóan pillantott feleségére, de mindjárt le is sütötte a szemét. – Lehetséges volna? – derült fel a hercegnő arca. – Ez a legjobb megoldás – mondta Dominic. – Ellenben ami a házasság tervét illeti, úgy hiszem, érdemes volna mihamarabb sort keríteni a menyegzőre. Ilyen keservekkel teli évek után mindketten megérdemlik, hogy békében és örömben legyen részük. Dominic arca tökéletesen kifürkészhetetlen maradt. – Köszönöm – sóhajtott Hildegard. – Bevallom, nem szívesen vállalkoznék a hosszú utazásra. Itthagyni Marinát… és egyáltalán. – Még ma este írok Niklasnak – ígérte Villemo. – Mennyi ideje van még hátra Marinának? – Körülbelül egy hét. – Nos, akkor legfőbb ideje tárgyalni vele. Hol van most? – Kint a parkban – felelte Ulvhedin, aki az ablaknál állt. A hercegnő is, Tristan is összerezzent a reszelős hang hallatán. Tristannak nem volt mersze odanézni, nehogy elárulja viszolygását. Miután összeszedte magát, így szólt: – Mindenesetre most, hogy viszontláttalak benneteket, szeretett rokonaim, rájöttem, milyen igaz a mondás, hogy mi, a Jéghegyek Népének gyermekei, elárvultnak érezzük magunkat hozzátartozóink nélkül. Lelkemet újra béke hatja át, melyet oly sokáig nélkülöznöm kellett. Az enyéim között vagyok végre. No de halljuk most a ti történeteteket!
Megigazította Hildegard párnáit. Annyi gyöngédség volt a mozdulatában, hogy Villemo egészen elérzékenyült. Intett férjeurának, beszéljen ő. Dominic kellemes hangját mindig élvezet volt hallgatni. Elmesélte, hogyan találtak rá a rettegett “Szörnyetegre” Norefjell hegyén. Amikor azonban Tristan rákérdezett, hogy valójában mi indokolta azt a hajtóvadászatot Ulvhedin ellen, az óriás közbeszólt. – Addig én kimegyek – mondta. – Megnézhetem a parkot? – Természetesen – felelte Tristan, s kissé kellemetlenül érezte magát a bőrében, hogy szóba kell elegyednie vele. – Csak… Nem fejezte be a mondatot. – Nem megyek a kislány közelébe – mosolyodott el Ulvhedin, de mosolyába keserűség vegyült. Azonnal kifordult az ajtón. – Nem szereti, ha a múltjáról beszélnek – magyarázta Villemo. – Folytasd, Dominic! A hercegnő és Tristan egyre növekvő borzadállyal hallgatta a Sátán lábnyomáról szóló elbeszélést. Arról, hogy miként jöttek rá, hogy a “Szörnyeteg” közülük való, s hogyan üldözték hegyen-völgyön át, hogy megmentsék a haláltól. – Mert nekünk ez a rendeltetésünk. Születésünktől fogva – fejezte be Dominic. – De különleges adottságaitokat mindhárman elveszítettétek, nem? – kérdezte Tristan. – Nem – válaszolt Dominic hosszabb szünet után. – Nem veszítettük el, s ez számunkra is meglepő. Niklas most is tud gyógyítani a kezével, én rejtett dolgok meglátására vagyok képes, Villemo pedig… No
igen, nem is tudom, mindesetre meghökkentően fiatalnak látszik, ugye? Mint aki még nem töltötte be hivatását, amit a sors tartogat neki. Az ő tehetsége azonban csak kritikus pillanatokban kerül felszínre, és ilyenek már régóta nem adódtak körülöttünk. A magam részéről gyanítom, hogy továbbra is ott szunynyadnak benne ezek a képességek. Tristan kíváncsian nézett unokanővérére, és bólintott. – És a “Szörnyeteg” mára megszelídült? – Teljes mértékben – felelte Villemo. – Kérlek, ne nevezd így! Ulvhedin alapjában véve nagyon jó ember. – Nehezen tudom elképzelni – csúszott ki Tristan száján, aki nem tudta palástolni ellenérzéseit. – Életemben nem láttam még ilyen rémséget! Dominic ekkor elmesélte Ulvhedin legújabb jótettét, azt, hogy kiszabadította barátjukat, a járásbírót a haramiák karmai közül, pedig életét kockáztatta ezzel. – Végül is nyert rajta. Szabadlábon elhagyhatta Norvégiát – vetette közbe Tristan. – Ez igaz. De soha többé nem térhet vissza oda. Ha tudnád, milyen sokat jelent neki Elisa és a kis Jon meg az otthonuk, megértenéd a fájdalmát. Elhallgattak. Mindannyiuknak ugyanaz járt a fejében: ha Ulvhedin itt marad Dániában és a családja is utánajön, akkor csakis itt élhetnek majd Gabrielshusban. Márpedig az összes jelenlévő sejtette, hogy Tristannak minden porcikája tiltakozik ez ellen. S hozzá még éppen most hagyományozta a kastélyt a birtokkal Marinára. – Azt mondjátok – törte meg ingerülten a csendet Tristan –, hogy ő is a Jéghegyek Népének fia, amiben
egy percig sem kételkedem. Bizonyára azok közé tartozik, akikre legkönyörtelenebbül sújtott le az átok és valóságos csoda, hogy embert tudtatok faragni belőle. Habár be kell vallanom, képtelen vagyok bizalommal tekinteni egy ilyen förtelmes szerzetre. Hanem áruljátok már el, hogy ki ez az ember? Voltaképpen kik a szülei? Nem tudtam róla, hogy ismeretlen ágai is vannak a családunknak. Ezúttal Dominicon volt a sor, hogy átadja a szót. Villemo szokatlanul csendesen fogott hozzá. – Egyszer említette, hogy tudomása szerint egy kis valdresi völgyből származik. – Valdresből? – vágott közbe Tristan. – Mondhatom, jó kis hely! Nem ott vannak azok a vadonok, ahol farkasok, medvék meg mindenféle istentelen pogányok élnek? – Ugyan-ugyan – intette le Dominic elnéző mosollyal az ajkán –, ti dánok azt hiszitek, hogy ami nem síkvidék, azt már mindjárt vademberek lakják. Mi azt tapasztaltuk, hogy arrafelé pontosan olyan emberek élnek, mint más vidékeken. Újra Villemo vette át a szót. – Miután Ulvhedin ezt megemlítette, Dominicnak látomása támadt. Egy hegyláncot látott. Később elmentünk egyszer Dominickal Valdresbe, s ott a helyiek azt mondták, hogy ezt a hegyláncot valószínűleg a Hemsedal hegyei alkotják a Valdres völgy felől nézve. Így is volt. Megtaláltuk a völgyet, egy isten háta mögötti helyen. Jóformán egy lélek sem lakik azon a környéken, elszórtan áll csak egy-két tanya a hegyekben. Sikerült találkoznunk néhány paraszttal, akik emlékeztek Ulvhedinre még gyermekkorából. Ők elküldtek minket egy öregasszonyhoz, egy apró havasi vis-
kóba. Tőle hallottuk, hogy Ulvhedin odafönt született és az anyja belehalt a szülésbe. Csend lett. – Biztosan agyonszaggatta azzal az irdatlan vállával. – Igen. A helybeliek még emlékeztek rá, hol volt szegény asszony sírja. Délután elmentünk oda. Máig emlékszem azokra az égig érő fekete hegyekre, mögöttük a lemenő nap koronájára, a csípős levegőre, a szélre… Villemo megrázkódott és folytatta az elbeszélést. – A sírt teljesen benőtte a gaz, de sikerült előkaparnunk a fakeresztet a csalit alól és kibetűznünk az elhalványult feliratot. A feszült csendben a légy zümmögését is meg lehetett hallani. – És kiderült, hogy ki volt az anyja? – kérdezte Tristan. – Igen. – És előbbre jutottatok vele? Úgy értem, egy ismeretlen női névvel nem mehettetek sokra… – Nem volt ismeretlen – mondta Villemo szelíden. – És a névből az is kiderült, hogy ki Ulvhedin apja. – Azt meg hogyan találtátok ki? – kérdezte értetlenül Tristan. – A keresztfára Gudrun Svartskogen neve volt írva. MINTHA MEGÁLLT VOLNA az idő. Hatalmassá sűrűsödött össze a csend, a legapróbb nesz sem hallatszott sem kintről, sem a kastélyból. Falként vette körül őket a némaság. Tristan felállt. A hercegnő csodálkozva látta, hogy
arca krétafehér. Mint aki halálos sebet kapott, botorkált ki az ajtón. Senki sem állta útját. Hildegard várakozva nézett a házaspárra. – Ulvhedin Tristan fia – mondta keserűen Dominic. – Soha senki nem tett ennyi rosszat Tristannal, mint ez a sátáni némber, ez a Gudrun Svartskogen. Előre megfontolt szándékkal, csak azért, hogy bosszút álljon a Jéghegyek Népén, elcsábította és szörnyű betegséggel fertőzte meg Tristant, aki akkor tizenöt éves, túlérzékeny kamaszfiú volt. Ez a betegség elrabolta tőle az élet örömét, elpusztított benne mindent. Hála a Jéghegyek Népe varázsszereinek, a fő betegségen már régen sikerült úrrá lenni, utóhatásai azonban belemarták magukat a lelkébe és a testébe. Hogy mit jelentett ez Tristannak, aki a legkifinomultabb, legérzékenyebb mindnyájunk között, azt csak sejteni lehet. – Tudom – mondta Hildegard és letörölt arcáról egy könnycseppet. – Elmondta nekem, hogy nem lehet gyereke. Hogy nem tud… nővel hálni. Dominic bólintott. – Te meg honnan tudsz ilyeneket? – bámult rá Villemo. – Ezt még én sem hallottam! Tristan a bizalmába avatott? – Nem – mosolyodott el Dominic. – És mégis tudja – mondta Villemo Hildegard felé fordulva. – Dominic nagyon sokat tud, ijesztően sokat. – Nem olyan különleges dolog ez – magyarázta a férje. – Mattias egyszer régen bizalmasan elmesélte, hogy Tristan tizenöt évesen azzal kereste fel, hogy rühes lett. Ebből már sejtettem, hogy súlyosabb betegség lehet a háttérben, főleg, mivel azt kérte Mattiastól, hogy ugyanazzal a drasztikus gyógymóddal kúrálja,
mint régen Olinét. A többit pedig, bevallom, Tristan kedélyállapotából következtettem ki. Igen, valóban elég sokat tudok róla. Tristan mélységesen boldogtalan ember, annyira, hogy sokszor attól féltem, kezet emel magára. Dominic most közvetlenül Hildegardhoz intézte szavait. – Éppen ezért végtelenül örülök, hogy az ön társaságában ilyen boldognak láttam, hercegnő. Úgy gondolom, helyesen teszik, ha sajátjukként magukhoz veszik Marina gyermekét. Tristan és az ön leánya ugyanabban a csónakban eveznek. Tristan tizenöt évesen apa lett, Marina tizennégy évesen anya lesz. Ebben a korban aligha vállalhat magára valaki ekkora felelősséget. Nemde, Tristan? – kérdezte az ajtón éppen e pillanatban belépő házigazdától. Tristan arcáról nem múlt el a halotti sápadtság, ajka is kifehéredett. – De igen – felelte. – Igazad van. A hercegnő megragadta a kezét, s Tristan leült az ágya szélére. Hildegard végre feltehette a cseppet sem közömbös kérdést, amely már percek óta izgatta. – Vajon Ulvhedin tudja, kik a szülei? – Nem – vallotta be nagyot sóhajtva Dominic. – Nem tudtuk rászánni magunkat, hogy elmondjuk neki. Először veled akartunk beszélni, Tristan. Tristan megborzongott. – Nem hiszem, hogy jelen leszek, amikor elmondjátok neki! – Rémesen gyávák vagytok mind a ketten! – mérgelődött Villemo. – Ahogy a kis Marinával is. Mondjatok, amit akartok, szerintem meg kell kapnom a le-
hetőséget, hogy beszéljek vele a kisbabáról. – Máris kezdheted az ismerkedést – adta meg az engedélyt Tristan, fájdalmas fintorral az arcán. – Menj le az előcsarnokba, Marina épp az imént jött vissza a parkból. – És Ulvhedinnel mi lesz? – Őt nem láttam – mondta Tristan elkomorodva. – Ahogy gondolod – felelte Villemo további kérdezősködés nélkül. – Akkor én lemegyek. Távollétében Tristan a család többi tagjának hogyléte felől érdeklődött. Dominic megemlítette azt is, hogy Villemoval úgy tervezik, hazafelé menet Skaanéban meglátogatják Tristan nővérét, mert már időtlen idők óta nem találkoztak. A hercegnő egészen felvidult Dominic társaságában, aki kiváló társalgó és az európai fejedelmi udvarok jó ismerője volt. Élénk csevegésüknek Villemo megjelenése vetett véget. Lesújtva jött vissza Marinától. – Nem gondoltam, hogy ilyen nagy a baj – mondta csendesen. – Szegény gyerek! Életveszélyes kötéltáncot jár a józan értelem és a teljes őrület között. Ne haragudj rám, Dominic, az előbb egy kicsit nagy volt a szám. Fogalmam sincs, mit csináljunk, de az biztos, hogy én nem merem elmondani neki. – Hát igen. Reménytelennek látszik az egész – mondta Hildegard. – Félek, hogy ez a hír az eszét venné. – Most már én is megértem – szabadkozott Villemo. – Csitt! Úgy hallom, újabb vendégek érkeztek – szólt közbe homlokát ráncolva Tristan. – Nem Ulvhedin jött vissza? – Nem, dán szót hallok.
Kinyitotta az emeleti csarnokba nyíló ajtót. – Úgy hallom, a várparancsnok az, meg a doktor. Az udvari orvos. Vajon mit keresnek itt? Lemegyek, fogadom őket. – Kérje meg őket inkább, hogy fáradjanak fel ide hozzám – indítványozta a hercegnő. – Tudja, hogy, nem szívesen maradok ki semmiből, szeretem követni az eseményeket. Marina szokás szerint nem mutatkozott. Nem volt kíváncsi senkire, aki a koppenhágai udvarból érkezett. Hildegard kimentette. – Tudnak az urak az újabb szerencsétlenségről, mely a leányomat érte? – Igen, hercegnő, méltóztatott említeni egy levélben –, válaszolta a doktor. – Rettenetes tragédia. – Az. De reméljük, hogy sikerült viszonylag jó megoldást találnunk. Tristan és én úgy tervezzük, hogy összeházasodunk és magunkhoz vesszük a kisgyermeket. Arra az esetre azonban, ha nem gyógyulok meg és Marina árván marad, volna önökhöz egy nagy kérésem. – Bármit kérhet, hercegnő – felelte a várparancsnok. – Köszönöm. Tehát, ha velem valami történne, Tristan megígérte, hogy feleségül fogja venni Marinát és örökbe fogadja a gyermekét. Idővel elfelejtődnek majd az előzmények, de ha most, amikor még frissek az események, a fülükbe jutna, hogy ostoba emberek az udvarban vagy egyebütt megszólják Tristant, akkor kérem önöket, vegyék őt védelmükbe és tisztázzák a helyzetet. Tristan kimondhatatlanul jó ember, valóságos gáncs nélküli lovag. Nem szeretném, ha azt a bélyeget sütnék rá, hogy elcsábított egy kiskorú gyerme-
ket. – Értjük, hercegnő, számíthat ránk – bólintott egyszerre a doktor meg a várparancsnok. – Most pedig, uraim, halljuk, mi járatban vannak? – kérdezte megkönnyebbülve Hildegard. – Elmondjuk – kezdte a parancsnok. – Tristan, velünk kell jönnie! Nagyon rosszul alakultak a dolgok a palotában és a városban. Őfelsége élete veszélyben forog, ellenségei egyre közelebb férkőznek hozzá. Olyan esetekről tudnék beszámolni, hogy lúdbőrös lenne tőlük mindnyájuk háta. Az elmúlt héten erősen felgyorsultak az események. Rettegünk a további fejleményektől, Tristan, és nem mi vagyunk az egyetlenek. Velünk kell jönnie, segítenie kell! Szükségünk van a higgadtságára, a módszerességére. – Igazán hízelgő kérés. De miért éppen rám gondoltak? Akad elég ember az udvarban. – Igen, de ők nincsenek beavatva. Teljes titoktartással kezeltük ezt a képtelen históriát. Azonkívül mi hárman legutóbb is nagyon jól tudtunk együttműködni. – Meg kell érteniük, hogy most nem hagyhatom el Gabrielshust. Semmiképpen sem. A két jó barát hallgatott. Belátták, hogy igaza van. – Bocsánat, megtudhatnám, miről beszélnek? – kérdezte Dominic óvatosan. – Összeesküvést forralnak a király ellen – mormogta Tristan, de tekintetével Hildegardot fürkészte. – Látom, elfáradt, kedvesem. Bocsássa meg a figyelmetlenségemet! Máris átmegyünk egy másik szobába, hogy nyugodtan pihenhessen. – Szeretném hallani… – Majd később elmondok mindent, megígérem.
Egészen sápadt a kimerültségtől. Most szépen le kell feküdnie. Megható volt gyengéd gondoskodása. Hildegard beletörődött, hogy aludnia kell, s olyan nagyon nem is bánta, mert tényleg elfáradt. Miután letelepedtek az emeleti fogadó kényelmes karszékeibe és Tristan frissítőket hozatott, a doktor megkérdezte: – Leghamarabb mikor tudna Koppenhágába jönni, őrgróf úr? Tristan tanácstalanul tárta szét karját. – Ha Marinának megszületett a gyermeke és megnyugodott. És ha Hildegard meggyógyult. – Ne számítson semmiféle javulásra Hildegard állapotában, önámítás volna közölte a doktor kíméletlenebbül, mint szerette volna, talán mert megindította a két ember odaadó szeretete és nem akarta kimutatni elfogultságát. A doktor nem ismeri a Jéghegyek Népét – gondolta magában Tristan. Nagyot néz majd, ha Niklas sikerrel jár. Dominic kedvéért a várparancsnok előadta, mit akarnak az “Igaz Trónus Őrzői” és milyen jeleit adták létezésüknek, mielőtt még Tristan elhagyta Koppenhágát. – Vannak új értesüléseik? – tudakolta Tristan. – Nemigen. Egyiküket azonban sikerült elfognunk a héten. Emlékszik az őrgróf úr arra a testőrtisztre, aki egyszer egy játékbabát mutatott nekünk? – És azzal feltartott minket, eközben pedig eltették láb alól azt a szerencsétlen katonát. Igen, emlékszem rá. A várparancsnok bólintott.
– Nos, ez a tiszt is közéjük tartozott. Nemrég nagyon furcsán viselkedett, jelentéktelen apróságnak tűnhetett volna, de felkeltette a gyanúnkat. – Sikerült valamit kiszedni belőle? – Nem volt rá érkezésünk. Végzett magával, még mielőtt kihallgathattuk volna. – Kár, igazán kár – mormogta Tristan. – Nem azt mondta valaki, hogy tizenhárman vannak? Mint a boszorkányok? – De igen, ám ez csak feltevés. Túl keveset tudunk. Mindenesetre riasztó hír, hogy egy testőrtiszt, akinek az a dolga, hogy a király épségén őrködjön… És a fiatal kiskatona is a testőrségnél szolgált. – Elméletileg minden valószínűség szerint már régen meggyilkolhatták volna őfelségét – mondta a doktor. – Úgy látszik azonban, hogy nem ilyen egyszerűen akarják elintézni a dolgot. Az a céljuk, hogy annak rendje s módja szerint feláldozzák a királyt. Ahhoz pedig el kell rabolniuk és elvinni az áldozati helyre, akárhol is van az az oltár. Mind az öten hátrafordultak, mert a lépcső felől lépések zaját hallották. A következő pillanatban Ulvhedin lépett be a fogadóterembe és bizonytalanul közeledett feléjük. Alkonyodott már, és a gyenge napvilágnál tagbaszakadt alakja és szabálytalan arca a valóságosnál is torzabbnak tűnt. A parancsnok és a doktor azonnal felpattant és pisztolya után kapott. – Nyugalom, uraim – szólt rájuk Dominic és maga is felállt. – Ő egy rokonunk, Ulvhedin a Jéghegyek Népéből. Külseje ellenére tökéletesen megbízhatnak benne. Tristan nem nyilatkozott. Ulvhedin egy ideje csak
valami meghatározhatatlan, zavaró érzésként volt jelen a tudata legmélyén, most azonban ott állt előtte teljes testi valóságában… Villemonak feltűnt, hogy a várparancsnoknak reszket a keze. Néhány szóban összefoglalta Ulvhedinnek, amiről eddig beszéltek. A beszélgetés fonala megszakadt, így rövid szünet állt be. Tristan szólalt meg először: – Ha beleszámítjuk azt a férfit is, akit kint a városban találtak fejjel lefelé felakasztva, akkor három tagjukat veszítették el, igaz? Ki tudja, hány új tagjuk van még tartalékban. Mármint, hogy folyamatosan meglegyen a tizenhárom. Hallotta, hogy remeg a hangja, s haragudott magára. Úgy látszik, az a megrázkódtatás, mely Ulvhedin kilétével kapcsolatban érte, nem maradt nyom nélkül. – Több dolog is utal arra, hogy tizenhárman vannak – mondta a várparancsnok. – És hogy bármikor toborozhatnak új tagokat. Ez egy okkult csoportosulás, annyit már kiderítettünk. Egy titkos rend. – És vajon ki a vezetőjük? – Róla semmit sem hallottunk. Végtére is nincs kit megkérdeznünk. Maguk a tagok meg hallgatnak, mint a sír. Dominic felemelte a fejét. A szeme sárgás fényben játszott. – Ön elhallgat valamit, várparancsnok úr! – Micsodát? – Ennél többet is tud. Van valami, ami viszolygást kelt önben és ezért vonakodik beszélni róla. A várparancsnok kérdő pillantást vetett Tristanra. – A rokonaim meghökkentő adottságokkal rendel-
keznek – mormogta Tristan nagy zavarban. – A Jéghegyek Népe nem mindennapi példányokat tud felmutatni. – No de honnan tudhatja…? – Dominic sok mindent tud. Mondja el most, parancsnok úr, előbb-utóbb úgyis elmondaná! Az a három hórihorgas férfi járt az eszében, igaz? – Igaz – hagyta helyben a parancsnok. – Képtelen vagyok eligazodni rajtuk. Magas, sovány, holtsápadt arcú férfiaknak írják le őket. Rettegésben tartják a palota egész környékét. Főként a nők félnek tőlük. Azt beszélik…, nem, pfuj, ilyen ocsmányságot csak beteg elme találhat ki. Nem akarok hölgyek jelenlétében efféle pletykákat terjeszteni. – Villemo nem hölgy – vetette ellen Tristan, mire Villemo jól sípcsonton rúgta, megerősítve ezzel a kijelentés helytálló voltát. – Hallani akarom! – mondta Villemo. – Nem mondom el – ismételte a várparancsnok és összeszorította ajkát. – Elég nagy a baj így is – szólalt meg halkan a doktor –, legalább kísértethistóriákat ne kelljen hallgatni. Csak azért is hallani akarom! – gondolta Villemo dacosan. Úgyis kiszedem egyszer belőlük. Felcsigázzák az ember érdeklődését, azután meg elhallgatják előle a zaftosabb részleteket. A koppenhágai vendégek éjszakára is a kastélyban maradtak. Miután Tristan intézkedett az elszállásolás ügyében, szobájába kísérte Villemot és Dominicot. – Örülök, hogy itt vagytok – mondta. – Csak… – Meg fogod szokni Ulvhedint – bíztatta Villemo és megpaskolta a karját. – Idővel még meg is szereted.
– Kötve hiszem – rezzent össze Tristan. – Szóval ezért született mindenkinek normális gyereke. Nektek is, Niklasnak is, Lenének is. – Igen. Régebben mi is csodálkoztunk, hogy ez a generáció kimaradt. Eddig az volt a szabály, hogy minden nemzedékben született egyvalaki, akin fogott az átok. Most már tudjuk, hogy mégsem borult fel a rend: a mi fiunk, Tengel, Niklas és Irmelin fia, Alv és Lene lánya, Christina mellett megvan a fekete bárány: a te fiad, Ulvhedin. – Ne mondd, hogy az enyém! – tiltakozott Tristan. – Hogyan ismerhetnék el a magaménak olyasvalamit, ami ilyen alávaló és csalárd módon fogant? Dominic Tristanra szegezte jóindulatú, mégis kényelmetlenül mozdulatlan tekintetét: – Ez az “olyasvalami”, ahogyan te nevezted, rettenetes borzalmakat élt át gyermekéveiben, Biztos, hogy nem volt egy földre szállt angyal, de az is biztos, hogy attól csak végképp elvadulhatott, ahogyan az emberek bántak vele. Árva is volt, meg örökké csak a bajt hozta a nyakukra, így aztán, hogy megszabaduljanak tőle, beszorították a lábát egy rókacsapdába, és otthagyták. Ott ült, míg azután az éhség meg a szomjúság rá nem bírta, hogy kitépje belőle a lábát. Leszakadt a fél lábfeje. Innen ered a “Sátán lábnyoma” elnevezés. Tristan hirtelen elfordult. Sokáig állt így némán, majd szája mosolyra húzódott. Beszívta a levegőt, fejét hátravetette, halkan, keserűen, tehetetlenül. – Mi van veled, Tristan? – kérdezte Villemo. – Gondolkoztatok már azon, ki is ez a szörnyszülött? – Hogy érted? – Egy Paladin. Egy őrgróf! Vajon mit szólt volna
hozzá Alexander nagyapám? – Nagyapánk, Alexander Paladin, a szívébe fogadta volna – mondta Villemo ingerülten. – Ő ugyanis nagylelkű ember volt, aki kész lett volna örökbe fogadni Cecilie nagyanyánk úgynevezett törvénytelen gyermekét, más kérdés, hogy a gyerek meghalt. A nagypapa megértette volna Ulvhedint és azt, milyen nehéz megtalálnia a helyét az embernek a világban! Tristan egyszerre tisztán látta a hasonlóságot. Azt, ahogyan az ő sorsa és a nagyapjáé rímel egymásra. Egyikük sem tudott asszonyt szeretni. Mindketten másvalaki gyermekét vették magukhoz, legalábbis Tristan is ígéretet tett rá. De vajon mennyire szólt a szívéből ez az ígéret? Visszafordult és megfogta Villemo és Dominic kezét. – Köszönöm – mondta meleg hangon. – Köszönöm, hogy segítettek felismerni, hol a helyem. Megtennétek nekem holnap egy szívességet? – Mi volna az? Tristan azonban már nem mondhatta el kérését. Az ajtóban ugyanis rémülettől tágra nyílt szemmel megjelent Marina. – Tristan bácsi! Nem tudom, mit csináljak – mondta pityeregve. – Úgy fáj! A hátam meg a hasam. És a mama nem ébred fel, hiába ráztam meg a vállát.
12. fejezet VILLEMO TÉRDRE ERESZKEDETT és átölelte a szerencsétlen kislányt.
Istenem-Istenem, mi lesz ebből! – gondolta. – Hogyhogy nincs bent senki a hercegnőnél? – mordult fel Tristan. – Nem szabad magára hagyni! Az ajtóhoz rontott, és belebotlott a kulcsárnőbe. – Hát itt van, őrgróf úr! – kiáltotta elfúló hangon az idős asszony. – Már mindenütt kerestem. A hercegnő… – Tudok róla. Máris megyek. A gyerekkel foglakozzon. Nem volt teljesen világos, hogy melyik gyerekre értette. – Gyere, Marina – mondta Villemo kedvesen és a kulcsárnőhöz fordult: – Megmutatná, hol van a kisaszszony szobája? – Az édesanyjáé mellett van a hálószobája – válaszolta amaz gondterhelten. – Értem. Akkor keressünk egy másikat. – Jöjjenek utánam! – mondta a kulcsárnő, aki szakértője volt a kérdésnek. – A mama… – kezdte Marina. – A mama jól van – vágott a szavába Villemo. Fejében vad zűrzavarban kavarogtak a gondolatok. Mit csináljon, mit mondjon? Marinára csak rá kellett nézni, látszott a szemén, milyen ingatag lelkének egyensúlya. Mégsem lehetett tovább halogatni, hogy felvilágosítsák helyzetéről. Jaj Istenem, hogy fogjak hozzá? – tépelődött Villemo. Egész életét háborodott elmével fogja leélni miattam! Tristan eltűnt Hildegard ajtaja mögött. – Legyen szíves, szóljon a doktor úrnak! – kérte Dominic a kulcsárnőt. – És üzenem neki, hogy ügyeljen rá, miket mond!
Az asszony bólintott, bevezette őket egy üres hálószobába és elsietett a doktorért. – Feküdj le ide, Marina – mondta Villemo a legkedvesebb hangján. – Mindjárt jön az orvos és megnéz. Ismered már, régebben is kezelt téged. A vasmarok szorítása Villemo kezén szavak nélkül is egyértelmű válasz volt. Marina szeméből is leírhatatlan félelem sugárzott. Édes Istenem! – sóhajtott Villemo. A lehető legritkábban imádkozott, de ha igazán nagy bajba került, mégiscsak a Teremtőhöz fordult segítségért. A következő pillanatban Marina felsikoltott. Hosszú, panaszos sikoly hagyta el ajkát. A görcs elmúlta után halálosan rettegve kérdezte Villemotól. – Valami mérgező ételt ettem? – Nem-nem. El fog múlni, majd meglátod. Jaj nekem, mi lesz ennek a vége? – gondolta Villemo. Megjött a doktor, mogorván, száját összeszorítva. Sikerült lefektetni Marinát, de vizsgálatról hallani sem akart. Továbbra is iszonyodott minden férfitől. Férfi nem érhetett hozzá, még a közelébe sem jöhetett. Újabb fájás rántotta görcsbe testét. A felnőttek tanácstalanul néztek egymásra, tehetetlenül, félve az idő fogyatkozásától. Ekkor határozott mozdulattal félretessékelte őket az útból egy kéz, s Ulvhedin lépett az ágy mellé. Ebédnél már találkoztak. Láttára akkor Marina egészen picire összetöpörödve csúszott le széke legszélére, hogy majdnem lehuppant róla, ám nem szólt semmit és nem is szaladt el. Most nagy, ijedt szemekkel bámult fel rá, mint
egy menekülésre képtelen madárfióka. Hogy Ulvhedin mit csinál, azt egyikük sem értette. Nem ment közel az ágyhoz, nehogy a kislány túlságosan megijedjen, hanem megállt, a szemébe nézett, és fogva tartva tekintetét, néhány szót ismételgetett újra és újra. Szavait csak Marina hallotta meg. A kislány szempillái elnehezedtek. Még egyszer felnézett Ulvhedinre, azután becsukódott a szeme. Mély álomba merült. Ulvhedin ekkor a többiekhez fordult: – Nem ébred fel, amíg nem szólok neki. Azt hiszem, tényleg azt kellene mondani neki, hogy a gyermek az édesanyjáé. Különben nem érné fel ésszel. Nem tudná feldolgozni azt a gondolatot, hogy a gyerek a sajátja. – Igazad van – mondta Dominic. – Marina az őrület határmezsgyéjén áll. Bármi, ami összekapcsolja gondolatait azzal az alávaló gróffal, kiolthatja benne az értelem maradék szikráját is. A kislány teste újból megfeszült, s ez mindjárt másféle leckét adott fel nekik. Nemsokára egy hihetetlenül aprócska és gyöngécske kislányt vittek ki a szobából. A kulcsárnő már réges-rég gondoskodott szoptatós dajkáról a kicsinek. És ugyanabban a percben, amikor Moosgard, a lakáj, gyertyát gyújtott Bronislava hercegnő lábánál, a térdeplő Tristan mellett, Marina felnyitotta szemét, másmilyen, immár kevésbé félelmetes fájdalmakra ébredve. Villemo azt mondta neki, hogy súlyos hurut támadta meg a gyomrát, az okozta az erős fájdalmakat. Most már túljutott a nehezén, a doktortól kap majd orvosságot, de pár napig ágyban kell maradnia. – Hogy lesoványodtam! – csodálkozott a kislány.
– Igen, mert a hurut sokáig nem tudott kitörni rajtad. De most már hamarosan meggyógyulsz. – És a mamával mi van? – Most nem találkozhatsz vele. Marina bólintott, mi mást tehetett volna, s megfogta Villemo kezét. A Jéghegyek Népének szertelen leánya egész éjszaka az ágya mellett virrasztott, azután is, hogy Marina álomba szenderedett. Gabrielshus búsan pihent a kékes holdfényben. Körös-körül csend honolt. A távolban, a sjaellandi pusztán kakas kukorékolt. Pirkadt már. MÁSNAP MINDNYÁJAN ÖSSZEGYŰLTEK az ebédlőben. Dominic, együttérzését jelezve, rátette kezét Tristan vállára. – Az én hibám volt – mondta Tristan. – Már régen üzennem kellett volna Niklasért. – Nem segített volna – mondta halkan Dominic. – Hildegard hercegnő halálos beteg volt és senki sem tudta volna megmenteni. Amikor beléptem a szobájába, mindjárt megláttam a kékes fényt alakja körül s tudtam, hogy csak órái vannak hátra. Niklas fölöslegesen fáradt volna, ha idehívod. Ellenben ez a reménysugár sokat számított. A hercegnő boldogan halt meg. Tudva, hogy szereted őt. Hogy új életet kezdhet veled. Hogy Marina gyermekét a sajátotokként fogjátok felnevelni. Senki sem tette őt olyan boldoggá, mint te, Tristan. – Így igaz – csatlakozott Dominichoz a doktor. – Ami engem illet, őszintén szólva egészen meglepődtem, hogy még élve látom viszont. Már régen meg
kellett volna halnia. A Gabrielshusban eltöltött hónapok valóságos elixírként hatottak rá. – Mégis elment – suttogta Tristan. – Az egyetlen asszony, akit szerettem. A többieknek elapadt a szavuk a vigasztalásra. A bánat nem enyészhet el a szívünkben, ki kell fakadnia. Olyan ez, mint egy szakítópróba, amit az embernek ki kell állnia. – Legalább a sírkövén az igazi neve álljon: Bronislava – mondta Tristan és kihúzta magát. – Bárcsak lett volna annyi idő, hogy megesküdjünk! Hogy nevet adjunk Marina kislányának! – Félek, hogy visszajutottál a kiindulási pontba – figyelmeztette Villemo. – Mindenképpen feleségül kell venned Marinát. – Nem! Nem akarom! – tiltakozott hevesen Tristan. Villemo hangja megkeményedett. – Nem tudom, tisztában vagy-e azzal, hogy az öröklés kérdése nem olyan egyszerű. A végrendeletedben Marinára hagytad a birtokot, csakhogy van egy jog szerinti örökös is… Ulvhedin még nem jött le közéjük. Tristan nagyot sóhajtott. Szóval több örökös is van, nem csak egy. Marina újszülött leánya és Ulvhedin kisfia, Jon. Az unokája! “Te jó ég! – gondolta csüggedten. – Nagypapa lettem! Harminchat évesen!” Megtörölte a homlokát. – Képtelen vagyok gondolkodni. Menjünk, vegyünk magunkhoz némi ételt!
BRONISLAVA RIESENSTEIN hercegnőt Tristan kívánságára Gabrielshus kastélyának kápolnájában helyezték teljes tiszteletadás mellett örök nyugalomra. A szertartáson megjelent Charlotte Amalie királyné és az udvar számos képviselője. Az udvaroncok és udvarhölgyek a herceg oldalán álló néma árnyként ismerték csupán a hercegnőt. Csak a királyné és persze Tristan látta meg benne a különlegesen nemes lelkű embert. Aki magányosan, betegen és megcsalatva tengeti életét egy idegen országban. A királyné örömmel hallotta, hogy a hercegnő földi tartózkodásának utolsó ideje fénnyel és reménységgel telt meg. Úgy intézték, hogy a temetésre mihamarabb, még Marina felépülése előtt kerüljön sor. Azt megmondták neki, hogy édesanyja örökre eltávozott közülük, de egy temetés olyan kíméletlen bizonyítéka ennek, hogy meg akarták kímélni tőle. Tristan a cselédséggel folytatott tanácskozás eredményeképp barátnőt kerített Marinának az uradalomból, egy talpraesett fiatal leányzó személyében. Szándékosan nem a királyi udvar drákói nevelésű kisasszonyai közül választott: egy józan gondolkodású, jó eszű, bővérű vidéki lányt képzelt el erre a szerepre. Sikerült is találni egy alkalmasnak látszó teremtést, s Marina lassacskán feloldódott a vele egykorú kislány társaságában. Neki elsírhatta bánatát, elmondhatta mindazt, ami egy fiatal lány szívét nyomja. Bettine – így hívták a barátnőt – jótékony balzsamként hatott Marina sérült lelkére. A kisbabát, akit mint “kishúgát” emlegettek, még nem látta. Annak még nem jött el az ideje. Tristan azonban, miután belátta, hogy Marinát jó kezekben hagyja, neki magának pedig nagy szüksége
van valami gondolatűző elfoglaltságra, három rokonával egyetemben elutazott Koppenhágába a várparancsnok megsegítésére. Az utóbbi egyenesen kérte, hogy hozza magával különös adottságú hozzátartozóit: a minden dolgok mélyére látó Dominicot meg a hipnotikus képességű Ulvhedint. Abban reménykedett, hogy Ulvhedin már a puszta megjelenésével úgy megijeszti az “Igaz Trónus Őrzőit”, hogy végre megered a nyelvük. Villemo pedig egyszerűen csak közéjük tartozott. Állítólagos képességeiben ugyan nem hitt a parancsnok, hisz nem látott rájuk bizonyítékot, viszont Villemora gyönyörűség volt ránézni, s mint a legtöbb férfi, a parancsnok beérte ennyivel. Úgy vélte, a nők nem is valók másra. Villemo véletlenül meghallotta, amint ezt fejtegette a doktornak és csak úgy fortyogott benne a méreg. Majd ő megmutatja nekik! Nagyot néznek, ha meglátják! Miután azonban bekvártélyozták magukat a palotába és valamivel többet is hallott az “Őrzőkről”, leszállt a magas lóról. Dominicot is megpróbálta lebeszélni a részvételről. Ezek olyan emberek, akik senkire és semmire sincsenek tekintettel. Elvakult hitükben, hogy Dániát vissza kell adni eredeti gazdáinak, a láplakóknak, felkoncolnak mindenkit, aki útjukat állja. – De vajon mire várnak? – kérdezte Dominic, amikor az “Őrzők” feltartóztatására felesküdött jóbarátok összegyűltek a doktor lakosztályában. – Szerintem a boszorkányszombatra – felelte a doktor. – Walpurgis éjjelén a pogány időkben nagyszabású tavasz- és termékenységünnepet tartottak, és emberáldozatot is bemutattak. Később a boszorkányok
és varázslók tivornyáját tette erre az éjszakára a babona. Majdnem biztos vagyok benne, hogy akkor akarnak lecsapni. – Tehát április harmincadikán – mondta töprengve Tristan. – Május elsejére virradó éjjel. Nem sok időnk maradt. – Nem. – Most pedig hallani akarom azt a rémtörténetet, amit hölgyek jelenlétében nem lehet elmondani – közölte Villemo elszántan. A várparancsnok értetlenül nézett rá, de azután eszébe jutott, mire gondolhat. – Nem, ezredesné asszony, bocsásson meg, tényleg nem szeretném elmondani. – Ne becsülje alá Villemot, kapitány úr – szólt bele a párbeszédbe Tristan. – Többet elbír, mint hinné az ember. – De még mennyire! – mormogta Dominic, simogató pillantást küldve asszonya felé. Villemot határtalanul bosszantotta a várparancsnok fölényes mosolya, de az volt a lényeg, hogy végül beadta a derekát. – Nem bánom. Ha az ezredesné őfőméltósága ragaszkodik hozzá… Előrebocsátom azonban, hogy egészen kísérteties és rendkívül ízléstelen históriáról van szó. Villemo szótlanul, várakozva nézett rá. Mohó kíváncsiságát és bosszúságát elrejtették vöröses fürtjei. – Restellek ilyesmiről beszélni, elég az hozzá, hogy állítólag egy reggel egy utcalányt találtak valahol egy koppenhágai ligetben – mesélte fintorogva a várparancsnok. – Durva kegyetlenséggel megerőszakolták, ha ugyan ilyen perszónákkal kapcsolatban he-
lyes a kifejezés. – Ebben az esetben igen, ugyanis láthatólag elkeseredetten védekezett – magyarázta a doktor. – Meghalt? – Persze. Úgy agyonkínozták, hogy már-már megsajnálta az ember. – Mi az, hogy “már-már”? – fortyant fel Villemo. – Ők is emberek, és nem tudhatjuk, mi vitte őket erre az útra. Lehet, hogy végső kétségbeesésükben szánták rá magukat, később pedig már nem volt megállás. Erről ennyit. Nos, egy meggyilkolt utcalány nem nagy ritkaság. Mi a különlegessége ennek az ügynek? – Természetesen elsősorban a kegyetlen bántalmazás. De volt itt még valami… – Az áldozat teste valami undok, szürkés porral volt beszórva… Az egész felsőteste. Mintha valami olyasmivel érintkezett volna, ami… Nem, nem találok rá megfelelő kifejezést. – Valami morzsalékkal? – kérdezte Villemo higgadtan. – Szétmorzsolt földdel? Tőzeggel? Vagy hamuval? Erre céloz, doktor úr? – Nem én, hanem azok, akik rátaláltak. Csak nem tudták olyan jól megfogalmazni, mint ön, ezredesné asszony. A várparancsnok elhelyezkedett a székén. Ezért nem vesszük készpénznek ezt a históriát. Mert ha tényleg úgy volt, ahogy az emberek mondják, akkor nyilvánvaló, hogy valaki vagy valakik riadalmat akarnak kelteni. Pontosan azt a kísérteties hatást akarják kiváltani, amit kiváltottak. – Nekem is ez a véleményem – mondta a doktor. – Maradjunk a földön. Épp elég dolgunk lesz ezekkel a nagyon is létező “őrzőkkel”, akik őfelsége életére tör-
nek. – Elbeszélésüknek egy apró részlete nem hagy nyugodni – szólalt meg Dominic. – Említették azt a kiskatonát, aki kész lett volna leleplezni az egész titkos rendet. Ugye ő azt mondta: “Szeretnénk kilépni, csak nem hagyják”? Tristan bólintott. Soha nem látszott ennyire búskomornak, mint most – állapította meg magában Villemo. – Igen, valami ilyesmit mondott annakidején, nekem is megütötte a fülemet, de azután annyi minden történt az életemben, hogy megfeledkeztem róla. – Ez a fogalmazás arra utal, hogy a katonafiú nem volt egyedül – mondta Villemo. A doktor legjobb karosszékében trónolt, ruhája festői félkörbe igazítva omlott lábához. – Kire gondolhatott? Az egész társaságra? – Nem hiszem – felelte a parancsnok. – Mindenesetre igazuk van, erre a mozzanatra nem figyeltünk fel. – Talán volt egy barátja ennek a katonának. Aki közel állt hozzá – toldotta meg a doktor. – Máris utánajárok. Csak most már annyira elmérgesedett a helyzet, hogy az ember nem tudja, kitől kérdezősködhet, kitől nem. Senkiben sem merek megbízni – mondta a parancsnok, majd felállt és távozott. A beszélgetés szünetében Villemo közelebb hajolt férjéhez. – Mondd, Dominic, nem érzékelsz valami érdemlegest? – kérdezte halkan. – Mármint a palota levegőjében? Nem, túl bonyolult, túl sokrétű ez nekem, túl sok benyomás ér egyszerre.
– Nem érzel veszélyt? Dominic hallgatott. – Nem merek határozottan nyilatkozni – mondta aztán óvatosan. – Mulatságos lehet ez a különleges érzékelőképesség – mosolygott a doktor. – Nem az – felelte kurtán Dominic. Közben visszaérkezett a várparancsnok. Egyenes derékkal, ruganyos léptekkel jött be a szobába. – Kiderült, hogy valóban van egy barátja a meggyilkolt katonának itt a helyőrségben. Elküldtem érte. Tristan felpattant. – Ez nagy óvatlanság volt az ön részéről, parancsnok úr! Emlékezzen, hogyan végezte a másik fiatalember, aki felkeltette az “őrzők” gyanúját! – Erre nem gondoltam – ismerte be a parancsnok bűntudatosan. – Induljunk most rögtön. Mindannyian felkerekedtek. Végigfutottak egy hosszú folyosón, ki a főőrség körlete felé. Egy araszszal a bejárat előtt végre beérték a katonát, akit a parancsnok szalasztott el társáért. – Nem szükséges megkeresned a bajtársadat – szólt oda neki mentében a parancsnok. – Majd magunk elintézzük. Csak annyit mondj meg, hogy néz ki és hol találjuk. A kiskatona zavarodottan meredt a lihegő gyülekezetre. Ulvhedint meglátva azonban szaporán megoldódott a nyelve: – Valószínűleg alszik. Éjjel őrségben volt. Jobbra a második szoba. Borostaszerű, gyér szakállal. Egészen fiatal – darálta. – Köszönöm. Visszamehetsz az őrhelyedre. Továbbsiettek.
– Nincs kizárva, hogy valaki meghallotta, amikor az utasítást kiadta – dörmögte a parancsnok. – Itt is vagyunk. Jobbra a második… Kopogtatás nélkül rántotta fel az ajtót. A négy fekhely egyikéről álmos szempár bámult rájuk. Csípős verejtékszag terjengett a levegőben, de néhány hanyagul ledobált ruhadarabon kívül semmit és senkit nem láttak odabent. Dominic átérezte a helyzet komolyságát. – Tessék, vedd fel a kabátomat! – mondta a sihedernek. – Meg a kalapomat is. Jól van. Most pedig velünk jössz, de rögtön. – Miért? Nem értem… – Veszélyben az életed – súgta oda a várparancsnok. – Húzd jobban a homlokodba azt a kalapot! Igyekezz! A nyakigláb suhanc arcából kiszaladt a vér. Szótlanul engedelmeskedett. Szorosan egymás közelében maradva haladt visszafelé a csapat a folyosókon át. A katona leszegte fejét, így a kíváncsi tekintetek őt is a nemesemberek közé tartozónak nézhették. A doktor levezette őket a lakosztályába és gondosan bezárta az ajtót. Még a súlyos brokátfüggönyöket is behúzta. – Itt senki sem hallhat meg minket – mondta letompítva hangját. – Most pedig feltennénk egy-két kérdést, fiatalember. – Nekem? Miért? – kérdezte a katona. Arcán hideg veríték ütött ki. – Te jó barátja voltál a fiatal Christiernnek, ugye? – kezdte a kihallgatást a parancsnok. A katona arcában egy csepp vér sem maradt. – Hát, nem is tudom…
– Úgy hallottuk, magadon kívül voltál a barátod halála után. Igaz ez? – Nem értem, mire valók ezek a kérdések, uraim. – Christiern hajlandónak mutatkozott, hogy elmondjon mindent az “Igaz Tró…” – Hallgasson, uram! – könyörgött rémülten a katona, elárulva ezzel, hogy nyakig ül a pácban. – Senki sem hallhat meg minket, már ellenőriztük – mondta a doktor. – Tehát te is ki szerettél volna lépni, igaz? Szegény fiú térdre rogyott. Ritkás szakállkezdeményén könnyek csorogtak végig. – Az Isten szerelmére, ne faggassanak! Ezek megölnek! Vissza se érek a kaszárnyába! – Tehát itt vannak a palotában? – Mindenütt ott vannak! Az ember soha, sehol sincs biztonságban tőlük! Kérem, engedjenek el, most rögtön! – Ha ez igaz, akkor már úgyis késő. Nincs más választásod, itt kell maradnod, és mindent elmondasz nekünk az “Igaz Trónus Őrzőiről”. Hogy ártalmatlanná tudjuk tenni őket. Másképp sosem lesz biztonságban az életed. A katona szeme kikerekedett. – Ártalmatlanná tenni? Őket? Az teljes lehetetlenség! – Már hogy volna az? Hányan vannak? Tizenhárman? A fiú időközben már feladta. Belátta, hogy nem tehet mást, hisz attól, hogy a várparancsnok személyesen jött el érte, visszavonhatatlanul gyanússá vált. Lezöttyent egy székre, és csukott szemmel mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta, mint aki ki akarja szellőz-
tetni tüdejéből a fertőzött levegőt. – Isten legyen hozzám irgalmas! – suttogta. – Jó, elmondok mindent. Hányszor elátkoztam a napot, amikor Christiernnel hallgattunk Hans Peder javaslatára, hogy menjünk el egy titkos társaságba! De akkor nagyon izgalmasnak ígérkezett. Hans Peder volt az a barátunk, akit annakidején fellógatva találtak a városban. Letörölte homlokáról az izzadságot. Szemét elhomályosították az önsajnálat és az ijedtség könnyei. – Hogy hívnak? – kérdezte csendesen Villemo. – Sivert. Attól tartok, nem hölgyek fülének való, amit el fogok mondani… – Ne törődj vele! – szólt rá Tristan. – A “hölgy” sokkal erősebb nálad. Azt mondd meg, hogyan kaphattatok engedélyt a rendbe való belépésre? Amilyen anyámasszony katonáinak látszotok? Az összeesküvők nem engedhetnek meg maguknak gyenge láncszemeket. – Hazudtunk nekik – vágta rá Sivert. Megijesztette a szomorú szemű úr jólértesültsége. – Idősebbnek mondtuk magunkat és előadtunk nekik egy csomó borzalmat, mintha elkövettük volna. – És képesek lettetek volna felségárulásra? – dördült rá a parancsnok. A fiú megszeppenve nézett fel rá, úgy tűnt, teljesen összeomlott. – Azt csak jóval később tudtuk meg, és addigra már felavattak minket. Nagyon féltünk, Christiern is meg én is. Christiern próbálkozott is, de megölték… Sivert arca elzöldült. Dominic gyorsan beavatkozott, hogy elterelje gondolatait. – Egyszóval tizenhárman voltak?
– Igen. Hans Peder helyére azóta belépett valaki, Christiern helyére viszont nem. – Akkor most csak tizenketten maradtak? Illetve nélküled tizenegyen? – Igen. Vagyis nem, mert egy testőrtiszt öngyilkos lett. A fiú ádámcsutkája le-fel szánkázott. – Lássuk a lényeget! Ki a vezetőjük és hol tartják az összejöveteleiket? Egyszerre két ilyen kérdés már végképp meghaladta a rémült kiskatona agyának befogadóképességét. Kinyitotta, azután becsukta száját, képtelen volt válaszolni. A várparancsnok leguggolt elé a földre és nyájas hangon kérdezte: – Itt a palotában van a találkozóhelyük? Sivert nagyot nyelt. – Azt nem árulhatom el. A várparancsnok minden teketória nélkül megragadta a karját és kicsavarta. – Válaszolj! – Aú! Hagyja abba, inkább megmondom! Csak ne nyakaztassanak le felségárulásért… mert abban én nem akartam részt venni. A jelenlevők belátták, hogy nincs igazán választása: vagy a király emberei végzik ki, vagy az “Igaz Trónus Őrzői”: Kénytelenségből megígérték, hogy megkegyelmeznek az életének, ha rendre elmond mindent. – Igen, itt a palotában is. Mármint a pincében. Pontosabban a pince alatt. Egészen mélyen, ahol régen a szerzetesek kolostora volt. – Itt alattunk? – csodálkozott el a parancsnok. –
Nem is tudtam erről a kolostorról. – Megtalálták az alagutat. És odalent… – Odalent mi van? – noszogatta a doktor. Sivert hangja elhalkult, szinte elhalt. – Leástak a… – Mit mondtál? Beszélj úgy, hogy értse is az ember! Hova a csodába ástak le? – A… Képtelen volt kimondani a szót. – A láplakókhoz? – segítette ki Dominic és csúfondárosan villant meg a szeme. Az ifjonc levegőért kapkodott. – Nem szabad hangosan kimondania! – Mesebeszéd! – förmedt rá a parancsnok. – Honnan tudod, hogy a láplakók azok? Ki találta ki ezt a zagyvaságot? – A saját fülemmel hallottam őket – magyarázta Sivert izgatottan. – Gőzpára szállt fel a lyukból és a mélyből egy hang szólt hozzánk egy furcsa nyelven, amit egyedül a pap ért. – Vagy úgy. Tehát egy pap a vezetőjük? – Nem, vagyis igen, de nem olyan igazi, csak a rend papja. – És amúgy a valóságban ki az az ember? – Egy földbirtokos, nem tartozik az udvarhoz. Kívülről jött. – Nem ismertél fel valakit innen a palotából? A király testőrei közül például? Sivert arcán az izzadságcseppek könnycseppekkel keveredtek. Nagy nehezen feladott két tisztet, egy testőrt és általános megdöbbenésükre egy ez idáig kifogástalan úriember hírében álló nemesurat, aki a király legszűkebb baráti köréhez tartozott.
A többieket nem ismerte, nem volt közük az udvarhoz. Kis ideig szótlanul meredtek maguk elé. Csak Sivert pihegése hallatszott. – Ismerem ezeket az alakokat, akiket leírt – mondta komoran a parancsnok –, gonosz emberek. Nincs bennük irgalom, nem egy esetben tapasztaltam. És feltűnően magas mindegyikük. – Igen, ez előfeltétele a rendhez való csatlakozásnak – mondta elcsukló hangon Sivert. – Hans Peder azért szemelte ki Christiernt meg engem. Kifejezetten a testőrségből akartak embereket toborozni. Meg azért is, mert érdeklődtünk a titokzatos jelenségek iránt. – Ki döntött úgy, hogy magasnövésű emberek kellenek? Sivert minduntalan elkapta róluk a tekintetét. – Nem tudom, suttogta elgyötörten. Nem erőltették a dolgot, ellenben a doktor átvette az irányítást. – Mikor akarják feláldozni a királyt? – kérdezte szúrós szemmel. Sivert szájtátva bámult a doktorra. – Az urak úgyis tudnak mindent. – Itt lent a kolostor pincéjében mutatják be az áldozatot? – Nem itt – felelte Sivert, minden eddiginél bizonytalanabbul. – Az áldozati helyen, az igazi áldozati oltárnál. Még sosem voltam ott. Nem tudom, hol van. – Azt hittem, lent a pincében mutatják be az áldozatot. – Csak a kisebbeket. A… kegyetlenebbeket egy másik helyen. – Tudtommal minden áldozati szertartás kegyetlen – jegyezte meg metsző hangon Villemo.
Tristanban hirtelen képzettársítás merült fel: – Nem egy ligetben van az a hely, itt a városban? – Nem – mondta habozva a fiú. – Ha jól értettem az a hely… kívül esik a város határán. Elég messze. Talán… talán délre? Vagy délnyugatra? Á, nem. Nem tudom, csak rémlik, hogy hallottam egy nevet. – Egy nevet? – Nem tudom, biztosan tévedek. Egy szélmalmot látok magam előtt… Megpróbáltak még többet kiszedni belőle, de a szorongás és a megbánás immár olyannyira hatalmába kerítette, hogy csak értelmetlen szófoszlányok jöttek ki a száján. A doktor megfogta Sivert székének karfáját, így egészen közelről nézett az arcába. – Figyelj ide, fiacskám! Szólok, hogy hozzanak fel ide egy koporsót. Abban fognak kivinni. Azután lovas kocsin elszállítanak egy biztonságos helyre, vidékre, egy paraszt tanyájára. Ott fogsz lakni, amíg el nem intézzük ezt az ügyet és szét nem zúzzuk ezt a titkos rendet egyszer s mindenkorra. – Nem fog sikerülni. – Dehogynem – mondta meggyőződéssel a doktor. – Cserébe szépen elárulod nekünk, hogy jutunk le a szerzetesek pincéjébe. – Koporsóban fognak kivinni? – Másképp hogy akarsz élve kijutni a várból? Gyanússá váltál a szemükben, nem érted? – magyarázta ridegen a parancsnok. De igen, értette. Reszketve ígérte meg, hogy elmondja, hol találják meg a lejáratot. – Az Isten szerelmére, legyenek óvatosak! – könyörgött a fiú. – Egy másik úton is le lehet jutni oda.
Kívülről, a város felől. Meglephetik önöket! És… Elhallgatott. Ajka megremegett. – Mit akartál mondani? – Semmit. Legyenek óvatosak! – Ma este is találkoznak odalent? – Nem, ott nem. Azt hiszem, nemsokára áldozatot mutatnak be. A szent helyen, nem tudom, hol. Oda egyszer sem mehettem velük. Úgy tűnt, nem is nagyon bánta. Dominic kétkedve nézte a fiút. Valami nem illett a képbe… Látta a szemén, ahogy kerülte a tekintetüket. Villemo, Ulvhedin és Dominic pillantása találkozott. Az Úr három vadmacskaszemű teremtménye egyként biztosra vette, hogy Sivert eltitkol előlük valamit. Ám épp ennyire biztosak voltak abban is, hogy ezt a titkot sosem tudnák előcsalogatni belőle. A legtávolabbi pont, ameddig még el tudott menni, figyelmeztető szavaiban jelent meg: “Legyenek óvatosak”.
13. FEJEZET MINDENT A TERVEKNEK MEGFELELŐEN rendeztek el, így néhány órával később valamennyien – a várparancsnok, az udvari orvos, Tristan, Dominic, Villemo és Ulvhedin – egy olyan pincében álltak, amelynek létezéséről korábban sejtelmük sem volt: A doktor katonákat akart magukkal vinni, a kapitány azonban leintette. “Sivert elmondta, hogy most nincsenek odalenn”, magyarázkodott. “Először úgyis csak szétnézünk!” Üggyel-bajjal megtalálták a kőlapot fedő padló-
deszkákat, majd lementek a titkos lépcsőn. – Ejha! – suttogta Tristan. – Ez a palota régi alapzata! Nézzétek csak a falakat! Villemo öntudatlanul is Dominic biztonságot adó, erős kezét kereste a sötétben. Miután megtalálta, gyorsan eloszlott a félelme. Amúgy nem az a fajta volt, aki a saját árnyékától is megijed, itt azonban valami meghatározhatatlan dolog rejtőzött. Nem tudta volna megmondani, mi az: szag vagy talán csak baljós érzés. Halzsírral töltött lámpáik lángja ide-oda hajladozott az ismeretlen földalatti járatokból jövő léghuzatban. – Ez az út vezet oda – mondta a várparancsnok és egy nemrégiben elhelyezett ajtóhoz vezette a társaságot. Elhaladtak néhány falra akasztott barna szerzetesi csuha mellett. Villemo nagy ívben kerülte ki őket. Hamarosan az Igaz Trónus Őrzőinek titkos boltíves pincéjében szorongtak. – Ott a kút – állapította meg az orvos. – Gondoljátok el, ez rejtőzik a lábunk alatt! Vizsgáljuk csak meg! – Várjon! – suttogta Villemo. – Mit szólsz ehhez a helyiséghez, Dominic? – Nem tetszik nekem ez a hely – szólalt meg borzongva Dominic. – Azt hiszem, veszélytelen a kút. De van itt valami… Ulvhedin rekedt hangjától mindannyian összerezzentek. – Dominicnak igaza van. Úgy gondolom, most azonnal el kellene mennünk innét. – Egyetlen pillantást sem vethetünk a kútba? – kérdezte a parancsnok.
– Igen, de siessen! – fintorgott kétkedőn az óriás. – Bizony – mormogta Dominic. – Ezek között a falak között varázslat lakozik. – Mindig is lakozott – mondta Ulvhedin. – Most is a falakban tanyázik. Sietnünk kell innen. – Gonosz az a varázslat? – kérdezte Villemo. – Nagyon gonosz – válaszolta Dominic. A parancsnok kimászott az aknából. – Jöjjön – mondta idegesen Dominic. – Menjünk innen minél előbb! Hangja engedelmességre késztette a többieket. A látottak megvitatása várathatott magára. A lépcsőkön és folyosókon át sietve visszatértek a doktor szobájába. Az ifjú Sivert ekkorra már elhagyta a várost. Egy koporsóba rejtették el, amelybe lyukakat fúrtak, nehogy megfulladjon. A fiatalember őszintén remélte, nem rossz jel, ha zsenge ifjúkorában, időnek előtte szállítják ebben a ládában. – Tehát felfedeztek – lihegte társai felé a várparancsnok. – Óvatosnak kell lennünk – vélekedett Tristan. – Azt hiszem, most már mindvégig együtt kell maradnunk. – Feltétlenül – bólintott a doktor. – Különösen Ön, ezredesné asszony, ne legyen egyedül! Az utóbbira Villemo sem vágyakozott valami nagyon. – Látták vajon, kik vagyunk? – tanakodott hangosan Tristan. – Nem tudjuk – válaszolta Dominic. – És miért használsz többes számot? Én csupán egyet hallottam. Mit szólsz hozzá, Ulvhedin, hiszen te jöttél utolsónak? – Nem hiszem, hogy egynél többen követtek vol-
na. – De annak az egynek is óriási ereje van – dünynyögte halkan Villemo. – Nem szoktatok kereket oldani. De megértelek benneteket. Magam is alig vártam, hogy kikerüljek onnét. Úgy éreztem, mintha üldöznének! – Nem hinném, hogy bármelyikünket is látta volna – vélekedett Ulvhedin. – Még csak a lépcső legalján járt, amikor a legtöbben már felértünk. Én pedig nem fordultam meg. – Jó – mondta Dominic. – És Ön mit talált a kútban, kapitány úr? – Humbug az egész! Túlságosan nagyméretű dolgokat tárolnak odalent, különben mindent felhoznék és leleplezném a csalást. Csupán egyetlen egy tárgyat vettem magamhoz. A kút mélyén faszén van, nagy kövek, meg néhány vizescsöbör. Találtam még egy különálló kis helyiséget, amelyben egy nagy vasüst áll. – Vagy úgy – villant fel Tristan szeme. – Ugye abban a helyiségben szokott lenni valaki? – Hogyne. A “papnak” segítőtársa van, aki az üstbe tartott fejjel beszél. Ilyen módon tompán kongó hang jön létre. Ez a hang ugyanazon az ősinek tűnő, bár kitalált nyelven válaszolt a papnak. – Vásári bűvészmutatványok – legyintett megvetően az orvos. – Sohasem hittünk a “láplakókkal” folytatott hókuszpókusznak – mondta a várkapitány. – A dolognak nem ez a veszélyes oldala, hanem az őfelsége személye ellen tervezett összeesküvés. Nyilvánvaló, hogy néhány tiszt és ez a nemesember, Őfelsége barátja, a királyi hatalomra tör. Néhány magasnövésű, erős fér-
fival elhitették, hogy kapcsolatban állnak Dánia ősi népességével, a titokzatos láplakókkal. A többiek bólintottak. Villemonak azonban nem tetszett az a pillantás, amelyet Dominic Ulvhedinnel váltott. – De ha a “papnak” segítője van, – mondta az aszszony – akkor többen lehetnek, mint amennyiről tudunk. Nem azt mondta Sivert, hogy a kút egyik oldalán tizenketten szoktak lenni, a pap pedig a másik oldalon áll? – Most már csak tízen vannak – figyelmeztette őket a doktor. – A kút mélyén kuporgó fickóval együtt tizenegyen. A társaság kis ideig némán gondolta át az előbbieket. – Parancsnok úr – szólalt meg végül Villemo. – Mintha azt mondta volna, hogy egy tárgyat azért magával hozott? – Ejha, csaknem megfeledkeztem róla. A kapitány néhány ív vastag papírt húzott elő köpenye alól. – Ezt olvashatta fel a segéd. – Láthatnám azt a szöveget? – kérdezte kíváncsian az orvos. Valamennyien a papírok fölé hajoltak. – Úgy néz ki, mint valami recept – vélekedett az orvos. – A recepteket mindenesetre egyértelműen írják – mormogta Dominic. – Itt meg egy csomó zavaros jel van – hasonlót még életemben nem láttam. Lejjebb pedig szavakba rendezték őket a mi betűinkkel. Ezek aztán a furcsa szavak! Sgingnat vo pche… – Valamilyen torokhangokban gazdag ősi nyelvre
hasonlít – mondta Villemo. – Miért nincs hozzá fordítás? – Ugyan minek? – vont vállat a várkapitány. – Ezeknek a szavaknak természetesen semmi értelmük sincsen. – Meglehet – Vélekedett Dominic. – De az is, hogy varázsigének szánták. Úgy értem, ilyen benyomást akartak vele kelteni. – Azt hiszi tehát, valódiak ezek a jelek? – kérdezte az orvos, aki régen rájött, milyen művelt ember Dominic. – Kötve hiszem. De be kell ismernem, hogy csavaros ész találhatta ki őket. Úgy értem, a jelek olyan kezdetlegesek, mintha ősi korból származnának. Aki ide a papírra leírta őket, tudta, mit csinál. Felhagytak a szöveg megfejtésével. A várparancsnok összegöngyölte az íveket és elszántan felemelte a fejét. – Egyszerre kell elkapnunk valamennyiüket, mert csakis így végezhetünk velük. Miután megtaláltuk a pincét, valószínűleg nem jönnek vissza többé oda. Viszont fel kell kutatnunk azt a Koppenhágán kívül található áldozati helyet. – Nemsokára emberáldozatot akarnak bemutatni – mondta Villemo. – Sivert azonban nem tudta, pontosan mikor. – Próbáljuk meg ma este? – kérdezte a derült égboltra tekintve Dominic. – Holdtölte van, ugye? – Igen – válaszolta a doktor. – Meg kell találnunk azt a helyet. Bár ez olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban – sóhajtott fel. – Nem követhetnénk nyomon azokat, akiknek tudjuk a nevét?
– Vajon hogyan követhetnénk őket észrevétlenül Sjaelland kopár síkságain? – kérdezte Tristan. – Most nem Norvégiában vagyunk, drága Villemo! Nem, arra gondoltam, amit Sivert mondott. Úgy érezte, mintha délnyugatnak tartottak volna, és valamilyen névvel, vagy pedig egy szélmalommal kötötte össze azt a helyet. Véletlenül tudom, hogy innen nem messze, az egyik kis faluban van egy kocsma, amelynek “Az öreg szélmalom” a neve. Ne próbáljuk meg ott? – Ha délnyugatra van az a falu, akkor észszerű ötletnek tűnik – vélekedett a várkapitány. – A falu valóban innen délnyugatra terül el – szólt közbe a doktor. – Ifjúkoromból jól ismerem a helységet, mert egy ottani lánynak tettem a szépet. Azonban az egy közönséges falu és egy kocsma, Sivert pedig áldozati helyről beszélt. – Hol mutatták be a pogányok az áldozataikat? – kérdezte Villemo. – Ligetekben vagy szentélyekben? – Most nem a pogány istenekről beszélünk, Villemo – mondta szelíden Dominic. – Sokkal, sokkal messzebb mentünk vissza az időben. Vaskor, bronzkor, kőkor – még tovább, egészen a mesebeli királyok idejéig, kedvesem. Bár nem tudom biztosan, azt hiszem, ilyen célra dombokat vettek igénybe. Az orvos arca felderült ennek hallatán. – Várjanak csak! Annak a falunak a közelében tényleg van néhány domb. Hogy is hívják az egyiket… Emlékszem rá, milyen sokat andalogtunk arra… A nyelvemen van a neve. Duebakkennek, vagyis Galamb-dombnak hívják. A másikat pedig… Megvan! Fornhöj! Sohasem jártam arra, mert az erdő közepén, kissé elhagyatott helyen emelkedik. De a név – Őshalom – hajdani időkbe repíti vissza az ember kép-
zeletét! – Nem rossz – mondta tárgyilagosan Dominic. – Az óészaki “forn” szónak azonban semmi köze sincs az ősidőkhöz, viszont annyit jelent, mint “áldozat”. A szobát néma csend ülte meg. – Nos – mondta a várparancsnok. – Mire várunk még? AZ ENYHE TAVASZI ESTÉN délnyugati irányban hagyták el a várost. Nyugodtan, csendben lovagoltak. Mindannyiuknak az járt a fejében, mivel találják szemben magukat a békés vidéki tájon. A megnövekedett létszámú csapat fölött vadludak húztak észak felé, a mélykék tavaszi égbolton pedig egyre magasabbra emelkedett a telihold. Nem kellett hosszú ideig lovagolniuk. A falu valóban olyan közel feküdt Koppenhágához, hogy Tristannak egy pillanatra az a merész gondolata támadt, hogy egy napon Koppenhága elnyeli majd a falut. Ez persze lehetetlen – mosolygott magában. – Ilyen nagyra egyetlen város sem nőhet meg! Könnyen megtalálták a falut, “Az öreg szélmalomhoz” címzett kocsmát és Fornhöjt. Az orvosnak jó emlékezőtehetsége volt és néhány érzelmes kitöréstől eltekintve szakértő vezetőnek bizonyult. Fornhöj környezete jócskán megváltozott a pogánykor óta. A közelből nem lehetett a falut látni, sőt a magaslatot is alig, mert körülnőtte az erdő, a fák csúcsa pedig a dombtető fölé ért. Fornhöj csupasz kis halomként emelkedett ki a virágzó tavaszi ágak közül. Eszményi helynek tűnt titkos rítusok számára, főleg azért, mert tetejét a földbe félig besüllyedt oltárkő
koronázta meg. Vagy talán ősi sír borítólapja volt? A szürkületben senki sem tudta eldönteni ezt a kérdést. Félkörben rejtőztek el a magaslat körüli sűrű bozótban. Sokan voltak; mivel mostanra tudták már, hogy a testőrség melyik katonájától kell óvakodniuk, tíz megbízható embert hoztak magukkal. A testőrök szúró- és vágófegyverekkel szerelkeztek fel, végszükség esetére fenyegetésül pedig egy-egy pár pisztolyt is hoztak magukkal. Az áldozati szertartásra készülő emberek aligha hozhattak magukkal nehéz fegyverzetet. A várkapitány élve akarta elfogatni őket – hogy azután felségárulásért feleljenek a bíróság előtt. – Úgy gondolják az urak, hogy eljönnek? – kérdezte. – Már itt vannak – válaszolta Dominic. A várkapitány rémülten nézett körül. – Hol? Észrevettek bennünket? – Nem – felelt Dominic helyett Ulvhedin. – Nem tudjuk, hol járnak, csak érezzük a jelenlétüket. Ebben a pillanatban mindenki megdermedt. A domb túloldala felől barátcsuhába öltözött férfiak menete lépett ki a tisztásra. Közülük néhányan hordágyat emeltek a magasba, amelyen alvónak látszó nőalak feküdt. Villemo úgy érezte, mintha az őskorba repült volna vissza, már-már a bronzkürtök érdes hangját vélte hallani. Azonban a tisztásra csend borult, mintha kísértetek jelentek volna meg. Villemo hallotta, amint a bozótban mellette kuporgó katonák fegyvereikhez kapnak. – Senki ne moccanjon, amíg nem adtam meg a jelet – morogta a parancsnok. Villemo remélte, hogy a távolabbra elhelyezkedő
testőrök ugyancsak így cselekszenek, még ha nem is hallották a kapitány parancsait. A hold tiszta fényében nyolc hórihorgas férfit számoltak meg. A hold kékes fénye sajátosan síri jelleget adott a hőseink szeme láttára lejátszódó jelenetnek. – Csípj meg, Dominic, ha álmodom – suttogta Villemo. – Fogd be a szád – válaszolta ugyanolyan csendesen a férje. – Valóban ébren vagy. De vajon miért vannak csupán nyolcan? Ketten hiányoznak. – Elfelejted azt, aki az akna mélyén kuporgott. Hárman nincsenek itt. Villemo nem tudta, miért gyöngyözik végig saját szavaitól jeges veríték a hátán. A menet a domb tetejére érve megállt. A nőt levették a hordágyról és rátették a kőlapra, majd az egyik férfi egy szarutülökből valamit szórt rá. – A “pap” – rebegte Villemo. – Ő az. De figyeld meg azt az alakot, aki jobbra előtte áll! Fél, sőt holtra rémült! – Nem kellene áldozati máglyát gyújtaniuk? – súgta felesége Dominic fülébe. – Ezt nem merik megtenni. De most hallgass! A domb tetején folytatódott a szertartás. A pap széttárta karját, és a rejtélyes nyelven énekbe kezdett. A többiek, akárcsak a templomban, válaszoltak neki. E nyers, pogány zengzeteknek azonban semmi közük sem volt a jámbor zsoltárokhoz. Úgy tűnt, mintha maguk közé hívnának valakit vagy valakiket. Talán az őseiket? Ebben az esetben legalább száz nemzedékkel korábbi időkből. A hiedelmek szerint az emberek nem a láplakóktól szár-
maztak, viszont kiszorították őket Dánia földjéről, amelyet saját maguk számára vettek birtokba. És ha valamelyikük ereiben a láplakók vére folyt? Nem keringenek-e a nép ajkán mendemondák az elcsábított szűzleányokról? Vagy olyan emberekről, akik a szépséges férfi vagy női láplakóknak adták oda magukat? Micsoda hatást gyakorolt rá ez a titokzatos szertartás a domb tetején! A holdfény, a kopár helyen lévő sírlap vagy áldozati oltár, a csendesen zsongó erdő… Villemo összeszedte magát és megpróbálta józanul szemlélni a dolgokat. Cserbenhagyta volna a humorérzéke? Itt azonban nem tréfáról volt szó, hanem életről vagy halálról, legalábbis a kövön fekvő nő számára. Villemo remélte, hogy a várparancsnok nem akar túlságosan sokáig várni. Vagy már meg is halt az a szerencsétlen fehérnép? – Nem halt meg – suttogta Dominic. Most szabályosan leolvassa a felesége gondolatait! Ilyesmit korábban sohasem tett. Villemo tudta, hogy Ulvhedin ugyancsak a közelében lapul, de nem mert rokona irányába sandítani, nehogy a dombon álló szörnyű férfiak észrevegyék, amint valami megmozdul a cserjésben. A felelgetős ének elhalt az erdőben. Majd a pap ismét rázendített, de az előbbinél hangosabban. A bozótban leselkedő hőseink most minden szót jobban hallottak. Szót…? Semmit sem értettek belőle, a papnak azonban jókora szókincse volt – hacsak nem otthelyben rögtönözte a mondókáját. Ez egyébként igencsak valószínűnek tűnt. – Miért csak nyolcan vannak? – ismételte meg
Villemo panaszosan és félénken előbbi kérdését. – A többiek talán őrködnek, nehogy valaki megzavarja a szertartást. Ez ésszerű magyarázat volt. Miért is nem jutott előbb az eszébe! Azonnal rendkívüli megkönnyebbülést érzett. A pap éneke valamiképpen démoni hatást gyakorolt a többiekre. A férfiak térdre borultak – Villemo nem tudta, a kimerültségtől-e vagy az áhítattól. Egyre gyorsabban és szenvedélyesebben váltakoztak a kérdések és válaszok. Az énekszó már csaknem önkívületbe kergette őket, amikor a feketemise hirtelen abbamaradt. A kőlapon fekvő nő megmoccant, de utána továbbra is mozdulatlan maradt. – Csak elkábították – morogta Dominic. – Valószínűleg leitatták, ez a legegyszerűbb módja, hogy elhallgattassák. A dombon egybegyűlt férfiakat szemlátomást nyugtalanság vagy hevület fogta el. A várparancsnok, aki belátta, miféle képességekkel rendelkezik Dominic, csendesen megkérdezte: – Mi történik most? – Izgatottak, akár a kandisznók párzás előtt – felelte leplezetlen undorral Dominic. – Csak nem? – bámult rá tágra nyílt szemmel Villemo. – De bizony. – Fúj, nem akarom látni! Túlságosan visszataszító. – Úgy gondoltam, addig várok, amíg közvetlenül az emberáldozat előtt tetten érjük őket – mondta komoran a várkapitány. – Ebből viszont elég volt! Miközben az elsőbbségi joggal bíró pap térden a
nőhöz csúszott, a Parancsnok felemelte karját és dörgő hangon kiáltotta: – Őfelsége a király nevében hagyjátok abba ezt a szánalmas hókuszpókuszt! A dombtetőn térdelő csoport egy pillanatra kővé dermedt, majd azonnal talpra ugrott. Ekkor azonban már egyenruhás férfiak rajzottak elő az erdőből, kezükben kivont karddal. – Tessék itt maradni! – mondta egyszerre a várparancsnok és Dominic Villemonak. Mivel az asszony fegyvertelen volt, ő is egyetértett velük, hogy ez lesz a legjobb. A dombon állók hiába kerestek egérutat, ugyanis a katonák villámgyorsan elállták a tisztás széleit és egyre szorosabbra vonták a magaslat körül a hálót. Az egyik “Őrző” rémülten segítségért kiáltozott. A testőrök egyszerre csak egy másik összeesküvőre figyeltek fel, aki lélekszakadva rohant feléjük a dombról. A legkisebb férfi volt, az aki Dominic és Ulvhedin szerint oly félénknek hatott. Lihegve borult térdre a kapitány előtt és megragadta a magasrangú tiszt ruhaujját. – Az Isten szerelmére, segítsenek rajtam, mentsenek meg, vigyenek el innét! – suttogta feldúltan. – Nem akartam részt venni benne, de kényszerítettek rá, csak mert megtaláltam a pincét, benne azokkal a nyomorult írásokkal, amelyeket sikerült megfejtenem és… – Widst professzor! – mondta álmélkodva a várparancsnok. – Ön is belekeveredett ebbe a nyomorúságos históriába? – Nem, nem, kényszerítettek rá, különben a leányomat hurcolták volna el. Segítsenek rajtam!
– Ön volt az, aki a kút fenekén csücsült? – Igen, igen, de könyörgöm, siessenek! – Jól van, maradjon mögöttünk! A katonák időközben egyre szorosabbra vonták a gyűrűt az Igaz Trónus Őrzői körül. Mostanra azonban az utóbbiak magukhoz tértek döbbenetükből, és előrántották fegyvereiket. A pap hatalmas, egyenes kardot tartott a kezében. Mindnyájan rémülten értették meg, voltaképpen milyen célra használták. Néhány pillanatig mindkét tábor visszafojtott lélegzettel várta, mit csinál az ellenfél… Az Igaz Trónus Őrzői az erdő felé sandítottak. Azonban igazán nagy megrázkódtatás Villemot érte. Anélkül, hogy észrevette volna, hirtelen egy alak termett előtte. Hihetetlenül magasra nőtt, szürkésbarna barátcsuhába öltözött férfi volt. A csuklyát azonban nem húzta fel, így Villemora olyan szép, ugyanakkor félelmetes arc meredt, amelyhez foghatót sohasem látott még. Kékesen sápadt volt, akár a márvány, fekete szeme mély tűzben égett, száját pedig mosolyra húzta. Koromfekete hajának hullámos fonatai a válláig értek. Villemo képtelen volt levenni róla a szemét, bár a szeme sarkából észrevette, hogy mindkét oldalán egyegy hasonló alak bukkant fel. Az elsőhöz hasonlóan belőlük is ugyanaz a metsző, fojtó hideg áradt és ugyanolyan sajátságos köpenybe burkolóztak. Úgy tűnt, mintha jéghideg, piszkosszürke, undorító porfelhő venné körül ezeket a ruhadarabokat. A hatalmas termetű alak tekintete Villemora szegeződött. Az asszony csak most értette meg, mit fejez ki a fekete szempár és a gonosz mosolyra húzott száj.
Nyers, leplezetlen vágyat. Villemot hányinger fojtogatta. Forgott vele a világ, Dominichoz próbált menekülni és fel akart sikoltani. Mielőtt azonban megmoccanhatott volna, jeges kéz markolta meg a csuklóját, egy másik pedig a száját fogta be. A három alak a tisztás felé hurcolta. A Jéghegyek Népének leányát azonban kemény fából faragták. Minden akaraterejét egyetlen dologra összpontosította: Dominic! Ulvhedin! Tristan! Nézzetek ide! Tristan, aki nem tartozott a Jéghegyek Népének sem átoksújtotta, sem kiválasztott sarjai közé, nem foghatta fel az üzenetet, Ulvhedin azonban, akárcsak Dominic, azonnal hátrafordult és felkiáltott. Így ismét az Igaz Trónus Őrzői kerekedtek felül. A három félelmetes férfi Villemot magával cipelve a tisztáson keresztül áthaladt a katonák vonalán és felment a domb tetejére. Villemo hallotta, amint az Őrzők megkönnyebbülten sóhajtanak fel. Dominic semmit sem tehetett. Nem akarta kockára tenni felesége életét. Ulvhedin azonban leszegte a fejét és vérben forgó szemmel meredt az asszony fogvatartóira. A Villemot fogó férfi mondott valamit a papnak az Igaz Hit őrzői által használt nyelven. Hihetetlen torokhangokkal teli beszédéhez képest a papé csupán gyenge utánzatnak tűnt. Az utóbbi bólintott és fennhangon így kiáltott fel: – Ez a nő most a miénk. Magunkkal visszük, és ha valaki moccanni mer, azonnal megöljük. A kőlapon fekvő szerencsétlen fiatal nőről azonnal megfeledkeztek. Számukra Villemo sokszorta értékesebb volt.
A katonák nem akadályozhatták meg, hogy az egész csoport lemenjen a dombról és az erdei ösvény felé tartson. Villemo keze lassan elernyedt a csuklóját tartó vasmarokból áradó hidegtől. A rémülettől és döbbenettől bénának érezte magát. Ulvhedinnel azonban senki sem számolt. Egy pillanat alatt a domb tetején termett és elkiáltotta magát: – Megállni! A három hatalmas termetű férfi és az összes többi “Őrző” azonnal hátrafordult. Az, aki Villemot tartotta fogva, máris le akart sújtani a nő tarkójára. Azonban amikor Ulvhedin igézésbe kezdett, a levegőben megmerevedett a keze. Ulvhedin ajkát különös, egyhangú bűvölésük által álomba ringató szavak hagyták el. Az Igaz Trónus Őrzői rendjének többi tagja mindenfajta ellenállásra képtelenül rogyott térdre, Ulvhedin azonban ügyet sem vetett rájuk. Minden varázserejét a Villemot körülvevő három óriásra irányította, ők azonban nem roskadtak le. Mindannyian látták, miként szállnak szembe akaratuk hatalmas összpontosítása által Ulvhedin varázsigéivel. Egy kis időre úgy tűnt, nagyon közel vannak a sikerhez, Ulvhedint ugyanis megzavarta valaki. Tristan volt az, aki önkéntelenül szívettépőn felkiáltott: – Nem, Ulvhedin; nem! Ilyesminek nem teheted ki magadat! Tudhatod, hogy a fiam vagy! Ulvhedin egyetlen pillanatra sem fordult hátra, nem vette le tekintetét a három férfiról. – Kíváncsi voltam, mikor fog elismerni, apám. Most azonban félre, ne kockáztassa Villemo életét!
A fiánál mindössze tizenöt évvel idősebb Tristan fájdalmas sóhajjal vonult vissza. – Semmit sem tehetek – mondta Dominichoz fordulva. – Segíts rajtuk, te képes vagy rá! – Éppen azt teszem – mormogta Dominic. Tristan csak ekkor fedezte fel, hogy rokona földbe gyökerezett lábbal áll ott, miközben homlokáról verejték gyöngyözik és minden figyelmét Ulvhedinre irányítja. Megnöveli Ulvhedin erejét! – gondolta Tristan. Bárcsak minden jó hatalom melléjük állna! A rövid közjáték sokba került. A három félelmetes férfi csaknem kivonta magát Ulvhedin hatalma alól. Ám Villemo ekkor észrevette, hogy segítője akadt. Valamilyen láthatatlan erő visszatartotta azt a kezet, amely arra készült, hogy egyetlen csapással péppé zúzza a tarkóját. Így tehát Ulvhedin újra összeszedte az erejét. Jó Tengel! – álmélkodott magában Villemo. Köszönöm! Tudom, hogy itt vagy. Ezt a harcot azonban Ulvhedin vívta. Hirtelen Villemo is megértette, hogy Ulvhedin a Jéghegyek Népétől kap segítséget. Hiszen sohasem tanulta azt a nyelvet, amelyen beszélt. A belőle áradó jeges hideg érzetétől mereven feküdtek a földön az Igaz Trónus Őrzői. Azonban fagyon nem fog a jég. A semmiből támadt három félelmetes férfira semmilyen hatást sem gyakorolt a hideg. Hármójuk és a domb tetején álló magányos óriás között másféle szinten kellett eldőlnie a küzdelemnek. A katonák tanácstalan pillantásokat vetettek parancsnokukra, aki válaszképpen leintette őket. Ulvhedin eddig arra összpontosította minden erejét, hogy megakadályozza a Villemot fenyegető gyil-
kos ütést. Most azonban másfajta harc kezdődött. Hát ezért választattam ki arra, hogy jó irányba tereljem Ulvhedin gonosz hajlamait! – gondolta hirtelen megbizonyosodva Villemo. Minden igyekezetem erre a pillanatra irányult, amelyben az, aki ugyanolyan erős, mint ezek a borzalmas lények, megpróbálja megmenteni tőlük Dániát és a dán királyt! Ilyen erők birtokában pedig egyedül Ulvhedin volt. Őt azonban először szörnyetegből értékes emberré kellett változtatni. Dominicnak, Niklasnak és nekem sikerült az első szakasz. A döntő harc azonban csak most következik. Utána, ha sikerrel járunk, betöltöttük hivatásunkat… Ulvhedin erőteljes hangja furcsa módon megigézte őket. Villemo előtt ismeretlen volt az általa beszélt nyelv, de egyáltalán nem hasonlított a pap meg a többiek által használtra, amelyben hemzsegtek a gégehangok, torokzárak és a kemény szókezdő magánhangzók. Ulvhedin dallamos, csaknem éneklő nyelvet használt, amely hasonlított egy Villemo által egyszer hallott finn beszédére. Az asszony azonban biztos volt afelől, hogy Ulvhedin egyáltalán nem finnül beszél. Hirtelen észrevette, hogy enyhül a csuklóját bilincsbe verő szorítás. Egy pillanatra a három rettentő férfira nézett. Arcuk éles grimaszba merevedett, mintha hiába próbálnának menekülni valamitől. Irtózatos küzdelmet folytattak erejük visszaszerzéséért, hogy megtörjék a Fornhöjre, az ő szent helyükre merészkedett szörnyeteget. Villemot csaknem megbénította a jeges hideg, a férfiak testéből áradó, illetve az, amelyet Ulvhedin varázsereje bocsátott rájuk. Noha az utóbbi nem szakíthatta félbe révületbe ejtéshez hasonló mondókáját,
Villemo felfogta, hogy Ulvhedin szívesen látná, ha kikerülne a három férfi hatalmából. Így üggyel-bajjal előrelépett, majd amikor megértette, hogy szabadon mozoghat, nagy kínnal, egyik lépést fáradságosan a másik után megtéve mászott a domb túlsó oldaláig. Ott Dominic és a rémülettől kővé dermedt professzor közelében összerogyott. – Hála és dicsőség érte Istennek! – mormolta Dominic. – Ha már úgy érzed, hogy képes vagy rá, segíts Ulvhedinnek! Minden támogatásra rászorul. – Igen, rögtön – suttogta lihegve Villemo. A professzor azonban lassan rájött, mit is csinál Ulvhedin. Fülét hegyezve figyelte az egyhangúan ismételt mondatokat. – Istenem – rebegte. – Hallgassák csak azt a nyelvet! – Miféle nyelv is az? – kérdezte Dominic anélkül, hogy levette volna Ulvhedinről a szemét. – Nem tudom biztosan. Az egyik ősi altáji nyelv töredékeit hallom. Vagy… dehogy, hiszen ez ugor nyelv! Várjon csak egy kicsit! Hallgassuk csak! Az Uraltól keletre… Osztják? Az is lehet, hogy vogul, lehetetlen el dönteni. Villemo aggódva kapta kezét a szája elé. Még mindig szörnyű rosszullét környékezte, amiért a három férfi közelében tartózkodott. Forgott vele a világ, és több okból is vacogott a foga. Mi történik itt? – gondolta magában. Támolyogva lábra állt és nehézkesen próbálta Ulvhedinhez hasonlóan összpontosítani a gondolatait. Támogatni akarta, még többet adni neki a Jéghegyek Népének erejéből. Mégsem volt világos számára, mit is csinál voltaképpen Ulvhedin.
A következő pillanatban megtudta. A domb enyhe lejtőjén álló férfiak felé nézett. Úgy vélte, már nem olyan lenyűgözően magasak, inkább akkorák, mint az átlagos férfiak. Arcuk elkeseredett fintorba merevedett, Ulvhedinre szegeződő szemükben pedig a gyűlölet lángja lobogott. Alig mozdultak meg. Hallotta, amint a professzor hitetlenkedve így szól: – Elvarázsolja őket! Istenemre, elvarázsolja őket! – Bizony, úgy tesz – válaszolta nyugodtan, ám enyhén remegő hangon Dominic. – Azt hittem, sohasem fogok ilyesmit átélni – suttogta a professzor. – Ehhez a művészethez csak a szibériai tundrákon élő sámánok értenek! Tudtam – gondolta zaklatottan Villemo. Tudtam, nemcsak Jó Tengel költözött Ulvhedinbe, hanem azok az őseink, akik jóval Gonosz Tengel előtt éltek! Akik jeges pusztaságokon haladtak át, hogy Norvégiában lakhelyet találjanak. Mi történik itt ma éjszaka? Összeszedte magát, hogy Ulvhedinnek segítsen, és csak most látta, min fáradozik az óriás. Szédült elszörnyedésében, amikor rájött, miért nem tűnik már olyan magasnak az a három férfi. Ulvhedin azon volt, hogy varázshatalmával a földbe süllyessze őket. Azért nem tudtak elmozdulni, mert lábfejüket már elnyelte a föld. Ulvhedin erejével szemben tehetetlenül süllyedtek alá lassan-lassan. Erejüket nyilvánvalóan csak közvetlenül tudták kifejteni. Egyetlen ütéssel agyonverhettek valakit, rettenetes erejű kezükkel szétmorzsolhatták – nagyobb távolságról azonban tehetetlennek bizonyultak. A katonák egyöntetű fellélegzése elárulta, menynyire megkönnyebbültek. Villemo a szeme sarkából
látta a rémülettől holtsápadt arcukat. A hold kékeszöld fényében mindenki látta, amint a félelmetes, ismeretlen férfiakat fokozatosan elnyeli a föld. Először a törzsük, majd a válluk tűnt el… Dühtől izzó szemük a dombon álló három emberre meredt, de minden eredmény nélkül. Hamarosan már csak fekete hajuk volt a felszínen, majd fejük búbja is eltűnt a fűben. Ulvhedin egy darabig folytatta még a varázsigék mondását, hogy minél mélyebbre süllyessze őket – azután elhallgatott. A föld felszínén csupán az Igaz Trónus jéggé dermedt Őrzői maradtak. Dominic hallotta, hogy Villemo zavarodottan, rémülten dúdolja: Ki mondja meg, hogy él-e még az ember új karácsonyt?
14. FEJEZET A KOPPENHÁGÁBA VALÓ VISSZAÚTON mindenre választ kaptak. Az “Igaz Trónus Őrzői” hátrakötözött kézzel, lehajtott fővel, a hidegtől még mindig elgémberedve lovagoltak a katonák között, miközben komoran latolgatták fényesnek igazán nem ígérkező jövőjük kilátásait. Widst professzor azonban az elővéddel tarthatott, és készségesen számolt be az átélt lidércnyomásszerű időkről. A többiek igencsak megértették érzelmeit, hiszen a látottak örök emléket hagytak bennük. Néhány évvel azelőtt véletlenül lement a csatorna túlsó partján lévő kiskocsma pincéjébe. Odalent befalazott ajtót talált. Mivel mindenfajta régiség iránt
élénk kíváncsisággal viseltetett, megkérdezte a kocsmárost, – aki egyébként sógornőjének fia volt – tud-e valamit róla. A kocsmáros semmi érdemlegeset sem mondott, de megengedte a professzornak, ha úgy tartja a kedve, törje át a falat. Widst úgy is tett – legnagyobb elképedésére a csatorna alatt húzódó titkos folyosóra talált. Megállapodott a kocsmárossal abban, hogy senki sem tudhat meg semmit, mert ha felfedezik a királyi palotába vezető újabb átjárót, azonnal befalazzák. A professzor pedig rátalált az öreg kolostor tudományos szempontból hihetetlenül izgalmas maradványaira, amelyekről senki sem tudta, hol rejtőzhetnek. Nyugalomban akarta feltárni a leleteket, nem akarta, hogy holmi otromba alakok tönkretegyék az értékes anyagot. A kocsmáros éveken át tartotta a száját és rendelkezésére bocsátotta a pincéből nyíló titkos átjárót, később az “Igaz Trónus Őrzőinek” is. – Ők vajon hogyan kerültek bele a történetbe? – érdeklődött a várparancsnok. A professzor hevesen megborzongott. Minderre jóval később került sor – folytatta elbeszélését. A kolostor romjainak egyik falában néhány sajátságos palakövet talált, rajtuk feliratokkal. A vékony, könnyű kőtáblákon bőségesen akadt szöveg. Olyan sok anyagot lelt, hogy meg tudta fejteni a jeleket és nyelvüket. Ennek során bizonyos jelek gyakori ismétlődése volt segítségére. Mindez természetesen sokáig tartott és számtalan csalódás is érte – egy napon azonban hihetetlen dolog történt. A professzor úgy vélte, megtalálta a nyelv kulcsát, megpróbálkozott vele és hangosan kiejtette a szavakat… Másnap, amikor visszatért a palota alatt fekvő pincébe, új táblácska feküdt ugyanazon a helyen! A professzor persze törte a fejét, ki
járhatott közben odalent a kocsmáros azonban megesküdött rá, hogy a tudóson kívül senki sem ment át az ajtón. Erre a professzor hozzáfogott a királyi palotába vezető esetleges feljáró kereséséhez. Így találta meg a kőlapot, amelyet azonban évszázadok óta nyilvánvalóan senki sem tolt félre. Ezután tanulmányozni kezdte a legutóbb talált táblácskát, ami sokkal könnyebben ment, mert az addigi leletek magyarázata volt rajta. Ezután hangosan olvasott fel valamit, amiről csupán később értette meg, valójában igen titkos varázsige. Másnap, amikor leereszkedett a kolostor romjaihoz, ott már három magas férfi várta. Egy ideig eltartott, amíg megértette, miféle vendégekre is tett szert. Közben egyik jó barátjával osztotta meg titkát. Ő volt a királyhoz rendkívül közelálló nemesember, aki most igencsak behúzott fejjel lovagolt mögöttük. Kettesben gyorsan megtanulták a nyelvet… – Egy pillanat – szólt közbe Villemo. – Ha jól értem, akkor a nemesember az úgynevezett pappal azonos? A professzor némán bólintott. Barátjával együtt a három hórihorgas férfi karmaiba került… – Miért nem nevezi őket az igazi nevükön? – jegyezte meg nyugodt hangon Dominic. – Miért nem hívja őket láplakóknak? A professzor megborzongott e szó hallatára, de azután némán bólintott. Elbeszélése szerint a meghasonlás időszaka következett. Mint az ősi korok szenvedélyes búvárát, először lelkesedés fogta el követelésüket hallva, miszerint Dániát vissza kell adni eredeti lakóinak. Bajtársa, a nemesember még őnála is nagyobb érdeklődést tanúsított. Amint a professzor ké-
sőbb megtudta, ebben személyes okok vezették. Egy alkalommal Őfelsége halálosan megsértette valamilyen véletlenül elejtett megjegyzésével, a nemes úr pedig nem tűrhette az efféle megaláztatást. Bosszúért lihegett. Most azután megfelelő megtorlásra kínálkozott alkalom. A láplakók ezenkívül neki ígérték Dánia földi alkirályságát. Mivel napról napra tökéletesedtek a láplakók sajátos nyelvében, értekezni tudtak velük. A láplakóknak különleges érdekük fűződött ahhoz, hogy saját királyukat ültessék a trónra. A professzor számára azonban hamarosan világossá vált, az ő érdekeit keresztülhúzza a láplakók számítása. Az utóbbiak vasmarokkal ragadták magukhoz a vezetést. Az “Igaz Trónus Őrzőinek” rendjét a nemesember alapította és olyan vakbuzgó embereket gyűjtött maga köré, akikben megbízott. A király kérlelhetetlen ellenségei, illetve a titokzatos dolgok iránt érdeklődő egyének voltak. A láplakók gúnyolódtak az alacsony növésű dánokon, ezért csakis magas termetű férfiak vehettek részt a társaságban. – És a szörnyű áldozatok? – kérdezte Tristan. – Mi célt szolgáltak? – Ne tőlem kérdezze – vágta rá a professzor. – Ehhez a láplakók ragaszkodtak, ők fogyasztották el az áldozatokat – utána. Azt hiszem, erre azért volt szükségük, hogy… jaj, gondolni sem akarok rá! – Hogy tovább éljenek – szólalt meg kíméletlen őszinteséggel az udvari orvos. – Mint a vámpírok és más hazajáró lények, amelyek saját erejükből nem képesek élni. Nos, úgy történt, amint egy ízben mondtuk: valaki túl mélyre ásott. – Hát igen – sóhajtott fel a professzor. – Elismerem a bűnömet.
– De azért nőkhöz is kedvük volt? – A manókhoz, hegyi királyokhoz, erdei nimfákhoz és vámpírokhoz hasonló természetfeletti lényeknek nincs talán a hagyomány szerint mértéktelen testi vágyuk? – jegyezte meg száraz hangon Dominic. Villemo a férjére sandított. Emlékezett, arra, amit hajdan, ifjúkorukban elárult neki? Fantáziájának szülötteit, illetve azt, hogy egybemosta Dominic és a hegyikirály alakját? Bizony, mennyi testiség volt benne! – Van egy jó tanácsom a professzor úr számára – mondta a doktor. – Semmisítse meg a nyelv minden emlékét! Az összes táblácskát, az összes másolatot! Felejtse el, amit megtanult belőle! – Efelől biztos lehet – mondta nyomatékkal Widst professzor. – De mit csinálunk a nemesemberrel? Ugyanannyira ismeri a nyelvet, mint én! – Nem lesz sok ideje fejében tartani a tanultakat – felelt az orvos helyett a várparancsnok. – Ezeket az embereket azonnal bíróság elé állítjuk, az fog dönteni sorsukról. A nemesúrnak azonban aligha lehet bármi reménye. A fiatal nőt a faluban hagyták hátra. Parasztlány volt, akit szüzessége miatt választottak ki áldozatul. Hőseink remélték, sohasem fogja megtudni, mi várt rá ezen az éjszakán. – Meg kell mondanom, hogy a nagyságos férje és becses rokona, Ulvhedin megdöbbentő dolgokra képes! – fordult előzékenyen Villemohoz a várkapitány. – Az ezredesné asszonyra nem tett mindez mély hatást? – De bizony – felelte összeszorított ajkakkal Villemo.
– Egy részét ő maga is képes véghezvinni – mosolygott Dominic, aki pompásan szórakozott, amiért ennyire savanyú képet vág a felesége. A várparancsnok fölényesen kacagott magában. Ő bizony semmit sem látott az ezredesné természetfeletti képességeiből! Most segíts rajtam, Jó Tengel! – gondolta összeszorított fogakkal Villemo. Segíts, hogy bebizonyíthassam ennek a nagyokosnak, mit tudok! Azonban semmiféle erő sem áramlott ki a kezéből. Légy olyan kedves, Jó Tengel! Épp most ne legyél ennyire fukar! Dominic felfigyelt a felesége lelkében dúló harcra és igencsak mulatott rajta. Mindez természetesen még jobban felbosszantotta Villemot. Nem, nem – sóhajtott fel némán. Tengel bizonyára szigorú igazságérzettel rendelkező férfiú volt. Úgy vélekedett, nem tékozolja el erejét puszta mutatványokra. Ebben pedig sajnos igazat kellett adnia neki. A fenébe! – szitkozódott magában Villemo. Hátha majd Sol! Te, a lelki rokonom, megértesz, ugye? Te aztán nem vonakodtál volna. Légy olyan szíves, hiszen a Jéghegyek Népének leányaként élvezett becsületem és tekintélyem forog kockán! És erre… Szívéből bizsergető erő áramlott ki, egyenesen a kezébe. Köszönöm, Sol, tudtam, hogy megértesz! – Tehát nem hisz természetfeletti erőmben? – kiáltotta oda fölényesen Villemo a várkapitánynak. – Akarja, hogy kék fényben ragyogó tűzgolyókat szórjak a síkságra? Nézzen csak ide! Egyik karjával lenyűgöző vonalú, erőteljes mozdulatot tett, és íme! Tenyerében szikrázó golyóbis vil-
lant fel, majd ártalmatlanul a földre gurult, ahol rémült béka módjára egy darabig szánalmas módon szökdécselt, mielőtt kialudt volna. Villemo szégyenkezve meredt a siralmas látványra. Dominic a ló nyakába előrehajolva nevetett, Tristan és Ulvhedin ugyancsak felvidult. Villemoban egy pillanatra felvillant a sértett büszkeség, de azután teret engedett a humorérzékének. – Sol volt az – nevetett fel ellenállhatatlan, csicsergő módján. – Tudhattam volna, mire számíthatok attól a tréfamestertől. Most aztán jól megkaptam! A várparancsnok és a doktor azonban olyan elképedve nézett rá, mint még soha. Csodálatos érzés volt! Koppenhágában elváltak útjaik. Tristan és rokonai vissza akartak térni Gabrielshusba. – Hamarosan hallani fog felőlünk – mondta a várparancsnok. – Jól megjegyeztem a kérését, ezredesné asszonyom. Elő fogom adni. A többiek értetlenül néztek rá, Villemo azonban olyan ártatlan képet vágott, akár a ma született bárány. NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB magyarázatot kaptak a fenti rövid párbeszédre. A palotából küldönc érkezett. A király hatalmas pecsétjével ellátott írást nyújtott át. Az írás Őfelsége V. Keresztély király menlevele volt a Jéghegyek Népéből származó Ulvhedin Paladin norvég alattvaló számára, aki uralkodója iránt tanúsított hűségéért és legmagasztosabb élete védelmében véghezvitt tetteiért cserében mindkét országban szabadon mozoghatott. A levél biztosítékul szolgált arra, hogy nevezett személy Őfelsége védelme alatt áll.
Nem volt többé törvényen kívül helyezett, az őt fogságba ejtőnek ígért jutalmat visszavonták és vérdíjat sem tűztek ki a fejére. Villemot mintha hájjal kenegették volna. Dominic azt állította ugyan, hogy utálatosan önelégült, mindazonáltal nagyszabású ünnepséget rendeztek Ulvhedin szabadságának tiszteletére Feltételezték, hogy a királyt kíméletesen tájékoztatták a történtekről. Bizonyára mindössze annyit mondtak neki, hogy élete ellen szőtt összeesküvést hiúsítottak meg. Tristan másnap szokásához híven lement a családi sírboltba és Bronislava végső nyughelyénél üldögélt. Ez alkalommal azonban Villemo utánament és leült melléje. – Derék asszony volt? – A legjobb teremtés a világon. – Te pedig megígérted neki, hogy gondját viseled a leányának és az unokájának. Most meg nem tudod, miképpen is boldogulj velük. – Ulvhedin Norvégiába akarja magával vinni a kislányt. Azt mondja, Elisa a legalkalmasabb személy, aki fel tudja nevelni. Én azonban úgy gondolom, ez senkivel szemben sem igazságos. – Nekem is ez a véleményem. Ulvhedin nem vihet csecsemőt magával a hajóra, és ami Marinát illeti… Nem, a kislánynak itt kellene maradnia. – Igen. De a gazdasszonyom, aki a gyermekért felel, már nem bírja sokáig. Egyre öregebb és törődöttebb. Jaj, mennyire tanácstalannak érzem magam, Villemo! Hiszen még Gabrielshust, Ulvhedin örökségét is feladtam. – Ulvhedinnek egy valami jár abban a ronda fejében, mégpedig az, hogy hazatérhessen Elisához és
Jonhoz Elistrandra. Nem kívánja a Gabrielshusszal járó hatalmas felelősséget viselni, Norvégiába akar menni, ahol nem kockáztatja, hogy őrgrófnak nevezzék, de egyszerű paraszt lehet. Ez az ő életműve. Gabrielshus vezetése azonban túlságosan nehezére esne. – Tőlem viszont nagyobb pénzösszeget fog kapni – bólintott Tristan. – Egy csomó gabrielshusi holmiról nem is szólva. Annyi itt a bútor és az ingóság, hogy alig férünk el! De mit kezdjek Marinával, Villemo? Bettine személyében ugyan akadt barátnője, azonban nyilvánvaló, mennyire félénk természetű és milyen nehezen tud alkalmazkodni hozzám. Csodálkozással vegyes idegenkedéssel tekint a “kishúgára”. Habár szórakozottan megpaskolja a kicsikét, továbbra is a saját álomvilágában él, amelynek határain mi, a nagy, veszedelmes férfiak lapulunk, akik azért próbálunk betörni oda, hogy megtámadjuk őt. Bronislava távozása mindkettőnk lelkében egyformán mély sebet ütött. Mégis úgy tűnik, mintha elfogadná, csak én ne kerüljek túl közel hozzá. Bronislava pedig azt akarta, hogy házasodjunk össze Marinával! Te jó Isten! Tristan szíve mélyéből felsóhajtott. – Marinával folytatott előző beszélgetésem kudarcot vallott – mondta határozott hangon Villemo. – Most azonban azt hiszem, rájöttem, miképpen tudok a lelkére hatni. Újra beszélek vele – különben egész életében az önsajnálat ködében fog kóvályogni és gyenge ember marad! Tristan kételkedő arcot vágott ugyan, de ráhagyta Villemora, cselekedjék úgy, ahogy akar. – Marina – szólt hozzá Villemo később a nap folyamán, amikor egyedül voltak a leány szobájában. –
Hamarosan mindannyian elutazunk, így Tristan újra egyedül marad. Ezért arra kérlek, törődj vele! Szüksége van rád. Boldogtalan, sebzett lelkű ember, aki ugyanúgy gyászolja szegény édesanyádat, mint te. Amúgy sohasem volt az a fajta, aki ügyesen áll meg a saját lábán. Azt mondta, nagyon örül, amiért itt laksz, mert így legalább társasága van. Még jobb volna, ha itt a birtokon segíteni tudnál neki a rengeteg tennivalójában. Talán rendben tarthatnád a papírjait vagy valami hasonló módon lehetnél a segítségére – fejezte be könnyed hangon mondandóját Villemo. – Erről még beszélek vele. Marina tágra nyílt szemmel meredt rá. Az efféle beszédhez nem szokott hozzá – Hiszen tudod, milyen gyámoltalanok a kisgyermekekkel a férfiak! Tristan nagyon megkönnyebbülne, ha hébe-hóba segítenél a gazdasszonyának a kishúgodra vigyázni. Jól jegyezd meg, amit mondok: Tristan végtelenül jó ember. A légynek sem képes ártani, és bármi is történjék, egy ujjal sem fog hozzád nyúlni. Ő nem érdeklődik úgy a nők iránt, mint a többi férfi. Soha ne félj tőle! – Nem is félek – suttogta Marina. – Csak a lábam rándul össze és akar futásnak eredni, amikor a közelembe jön. – Az ilyesmi elmúlik – bólintott Villemo. – Egyébként itt van Bettine? Ővele is szeretnék beszélni, mielőtt elutazom. Ugye tudod, hogy a férjemmel együtt hazaindulunk Stockholmba? Útközben megállunk Skaanéban és meglátogatjuk Tristan nővérét, az unokatestvéremet, akit évek óta nem láttam. Villemo ezután hosszú beszélgetést folytatott Bettinével. Az eszes leány pontosan megértette, mit
tegyen: fokozza Marinának a kishúga iránti érdeklődését, az idő múlásával pedig talán el is mondhatja neki, ki a gyermek igazi anyja. Azonban az ég szerelmére – nehogy túl korán! Akkor inkább egyáltalán nem! Bettinének még az a feladat is kijutott, hogy tapintatosan rámutasson, milyen szerencsés az a hölgy, aki a jó Tristan úrhoz mehet feleségül. Mindezt rendkívül óvatosan, ritkán kell adagolni, nehogy Marinának elege legyen a dicshimnuszokból. Hiszen nem élhetnek örökké úgy, hogy nincsenek összeházasodva. Villemo minden tőle telhetőt megtett. Dominickal együtt gondoskodtak róla, hogy Ulvhedinnek kényelmes helye legyen a Norvégiába induló hajó fedélzetén. Ezután az Öresundon keresztül Skaanéba vitorláztak. Lene meglepődve és boldogan fogadta őket. Terebélyes asszonyság lett belőle, Örjan Stege, a férje pedig még nála is jobban meghízott. – De hol van Christiana? – kérdezte Villemo. – Kisgyermekkora óta nem láttam. Tristan homályosan célzott rá, hogy jegyben jár. Lene a homlokához kapott. – Jegyben jár? Milyen szórakozott ember az öcsém! – mondta lehangolódva. – Christiana régen férjhez ment, és egy kétéves fia is van. – Mi pedig két éve nem voltunk odahaza. Úristen, milyen jó lesz viszontlátni a fiunkat! Hogy hívják az unokádat? – Vendelnek. – Milyen mulatságos, hiszen majdnem úgy hangzik, mint Tengel! – kacagott fel Villemo. – Igen, olyan nevet választottak, amely a leginkább hasonlít rá, de nem akarták a példátokat lemá-
solni. – És milyen a gyerek? – Tökéletesen rendben van – válaszolta gyorsan Lene. – Szép kisfiú. – Tristan unokája, Jon ugyancsak az – mondta Villemo. – Vajon most hol fog lesújtani az átok? – Gondolni sem akarok rá – borzongott meg Lene. Villemo és Dominic 1697. május hetedikén látogatta meg Lenét és Örjan Stegét. Ezen a napon a stockholmi királyi palota, az úgynevezett Három Korona, porig égett. Hatalmas értékek mentek veszendőbe – Tengel Lind élete azonban egyetlen pillanatra sem forgott kockán. Dominic ez alkalommal nem érezte, hogy fia veszélyben lett volna. Ekkorra ugyanis Villemoval együtt elveszítette titkos erejét. Betöltötték küldetésüket, megtették, amit elvártak tőlük és büszkék lehettek dicső tetteikre. A NYÁR ELEJÉN végre hazaértek a hajdani mörbyi vadászkastélyba. Nagy örömmel látták viszont az otthoniakat. – Jaj, milyen nagy lettél, Tengel! – sírta el magát Villemo és összevissza ölelgette egyetlen fiát. – Igen, anyám. Húszéves vagyok, túl öreg ahhoz, hogy ilyen módon dédelgessenek. – Az ember sohasem lesz elég idős a szeretetteljes ölelgetéshez – jelentette ki Villemo. – Jó napot, fiam – mondta katonásan Dominic, de azért az ő hangja is elcsuklott. Az öreg Mikael melegen üdvözölte a hazatérteket. – Időközben megnősült a fiú – hümmögte.
– Micsoda? – Íme, anyám és apám: hadd mutassam be Sigridet. Nem várhattunk rátok, fogalmunk sem volt, mikor méltóztattok hazajönni felelőtlen kalandozásaitokból. – Én engedtem nekik, hogy összeházasodjanak – kuncogott Mikael. – Nem várhattak tovább! – Van egy fiunk is – mondta igencsak elvörösödve Tengel, bár sugárzott az örömtől. – Csak két hetes. Dan lesz a neve, apám után. Villemo csupán fél füllel figyelt oda. Megbabonázva meredt a szelíd, szőke nőre, aki hosszú fonatokba rendezve viselte a haját és félénken mosolygott, Mintha attól tartana, nem akarják befogadni. Így tehát menyem van – gondolta szédelegve Villemo. Menyem? Anélkül, hogy magam választhattam volna meg. Nem szeretem, mert Tengel csakis rajta tartja a szemét. Elveszi tőlem a fi… Nem! Nem, nem, nem! Hiszen éppen elégszer fogadtam meg magamnak azokban a nehéz években, amikor Annette féltékenykedett rám, mert elvettem tőle a fiát, hogy én bizony nem leszek ilyen anyós! Mennyire különbözik tőlem ez a világoskék szemű lány! Bizonyára előkelő származású, a büszke tartásán látom, noha a felszínen megjátssza az alázatost. Már megint milyen vagy, Villemo! Ne bíráld, ne keress a kákán is csomót! Azért mégis fáj, amiért Tengel olyan nőt választott, aki ennyire más, mint én. Bár talán nem is olyan nagy baj. Elegendő egyetlen őrült nőszemély a családban. Bizonyára szorgalmas – gondolta megtörten Villemo. Mindent tud arról, hogyan kell vezetni a háztartást, gyengéden, mégis határozottan irányítja a cse-
lédeket, nem felejt el jó időben előre szólni a nagytakarítás előtt, tudja, miként ossza be a kosztpénzt… Remélte, valóban örömtől sugárzó és szívélyes mosoly telt ki tőle, amikor átölelte a fiatal nőt. – Milyen boldog vagyok! Isten hozott, Sigrid, Isten hozott a családban! Már most látom, hogy mi ketten jó barátok leszünk! Most azonban látni akarom az unokámat! Az unokámat? Egek, de megvénültem! MARINÁVAL OLYASMI TÖRTÉNT, amit Tristan közelebbről nem gondolt át: az idő múlásával felnőtté vált. Egy szép napon döbbenten fedezte fel, hogy védence már nem gyámoltalan gyermek, hanem fiatal nő. Marina ekkor tizenhat éves volt, és két esztendeje lakott Gabrielshusban. Időközben lassan hozzászoktak egymás jelenlétéhez. Marina megtartotta Villemonak tett néma ígéretét: megpróbált Tristannak “a papírokkal meg miegymással” segíteni. Erre egyelőre nem kapott engedélyt, de különböző társasjátékokkal vagy történelem-, földrajz- és nyelvleckék formájában vele tölthette estéit. Tristan később egyre inkább megvitatta vele a birtokkal kapcsolatos gondjait. Csőstül jöttek a bajok, neki pedig szüksége volt valakire, akinek jelenlétében hangosan gondolkodhat. Marinához ilyen célból mindig fordulhatott. Tristan belátta, hogy nem lakhatnak többé egyedül a birtokon. Az emberek lassan pusmogni kezdenek róluk… Sejtelme sem volt róla, miképpen is adja az előbbieket Marina tudtára. Nem akarta, hogy ismét félelem és undor jelenjen meg a szemében, ha házas-
ságról kezd beszélni. Ezért hosszasan töprengett rajta, lehet-e olyan gyáva, hogy maga helyett Bettinét küldje el közvetítőül. A hűséges parasztlány még mindig Gabrielshusban volt. Őreá hárult a kis Bronja nevelésének felelősségteljes feladata. Bettine Marinával is jó munkát végzett, olyan jó munkát, hogy az alig két éves Bronja állandóan Marina sarkában járt. A szép virágokat csodálva sokat sétáltak a kertben, vagy pedig Marina “kishúgát” etette és tréfálkozott vele. Kettőjük között meghitt kapcsolat alakult ki. Marina mélységes gyengédséget érzett a kisgyermek iránt. Bettine azonban egyelőre nem merte tisztázni Marinával, valójában milyen rokonsági viszonyban is áll Bronjával. Ez a kérdés túlságosan kényes volt. Az V. Keresztély által 1682-ben a régi nemességre és birtokaikra kivetett adókat egyre nehezebben lehetett elviselni. Aztán 1699-ben meghalt V. Keresztély, fia, IV. Frigyes trónra lépése pedig megadta a kegyelemdöfést Gabrielshusnak, amely a régi nemesség kezén lévő utolsó birtokok egyike volt. – Mi az, Tristan bácsi? – kérdezte egyik este óvatosan Marina. – Komoly gondok gyötrik. Segíthetek valamiben? – Ebben bizony nem tudsz – mosolyodott el fájdalmasan Tristan. Így elmondta a keserű igazságot: el kell adnia Gabrielshust, vagy pedig beletörődik, hogy a birtok a túl nagy adótartozások miatt visszaszáll a koronára. – Miféle örökséget is adtam neked, Marina? – kérdezte keserűen a szerencsétlen ember. – Elveszíted, mielőtt egyáltalán átvetted volna. – Ne rám gondoljon, Tristan bácsi! De mit csinál
Ön, ha elveszíti Gabrielshust? – Nem tudom, Marina. Talán házat veszek Koppenhágában. Először azonban Norvégiába utazom és meglátogatom a családomat. A birtokkal kapcsolatos bajok miatt még arra sem maradt időm, hogy az unokámat lássam. Marina bólintott, majd egy ideig némán ült. Végül lassan így szólt: – Tristan bácsi… Ön egyedülállóan lovagias módon viselkedett Bronjával és velem. Most azonban, ha úgy akarja, megszabadulhat tőlünk. Felnőtt vagyok, és ha szerez nekünk valami lakóhelyet, kész vagyok arra, hogy a jövőben én viseljem Bronja gondját. – Én azonban nem akarok megszabadulni tőletek – mondta teljesen önkéntelenül Tristan, és rögtön belátta, hogy szívéből beszélt. – Én… én nem is tudom, hogyan lehetnék meg a társaságod nélkül. Pontosan az az ember vagy, akire a közelemben szükségem volt. De ha a saját életedet akarod élni… – Nem. Nem akarom – mondta csendesen Marina. – Nem ismerek mást, akivel jobban érezném magam. És… még mindig félek egy kicsit a külvilágtól. – Azonban bizonyára megérted, nem élhetünk úgy tovább, mint eddig – mondta Tristan és gyorsan a fiatal nőre nézett. – Igen, Bettine mondta. Villemo asszony célzást tett rá, nem illik úgy együtt élnünk, hogy nem vagyunk házasok. – Már megint Villemo! – húzta el a száját Tristan. – Mindenbe beleüti az orrát. De ebben tökéletesen igaza van. Nos – mit választasz, Marina? A fiatal nő ugyanolyan halkan és komolyan, mint az előbb, így szólt:
– Ezt tekintsem leánykérésnek, Tristan bácsi? – Igen. Annak veszem – mondta halkan a balsors üldözte lovag. – Tudod, hogy sohasem kell részemről bármiféle közeledéstől tartanod. Ugyanakkor azonban veszítesz is valamit. Nem pihenhetsz a szeretett férfi karjában. Számolhatsz azzal, hogy egyszer talán beleszeretsz valakibe. Gyermeked sem lehet… – Talán nincs már gyermekem? – kérdezte Marina olyan csendesen, akár a szellő libbenése. Tristan döbbenten meredt rá. Marina bátran állta a pillantását, bár nem tudta megakadályozni, hogy ne rebbenjen meg a szeme. – De igen. Van. Talán Bettine…? – Nem. Kezdek azonban felnőtt lenni, Tristan bácsi. Megértettem, mi is történt akkoriban. Tristan válláról lezuhant az addig nyomasztón ránehezedő szikla és megkönnyebbülés vett erőt rajta. – Te pedig elfogadod a sorsodat? Marina ekkor elmosolyodott. Lehet, hogy nem volt világraszóló szépség, de a szemében megbúvó meleg megszépítette. A szegény Tristan pedig néha arra vágyódott, bárcsak minél többet mosolyogna. – Azt gondolja, el akarnám taszítani magamtól Bronját? – kérdezte Bronislava bársonyosan meleg hangján. – Nem – mosolyodott el Tristan. – Tudod, ő a tiéd, egyedül a tiéd. Sohasem kell arra gondolnod… Mert én sem teszek így már. Bronja önálló lény. – Olyan csepp lény, akit szeretünk – bólintott rá Marina. – Önnek is van gyermeke, Ulvhedin. Akit nagyjából ugyanígy nemzettek, mint Bronját. Félelem és undor közepette. De azért őt is szereti, ugye? Tristan rájött, mennyire érett és értelmes lett Mar-
ina az évek során. – Hogyne – válaszolta és érezte, hogyan homályosul el a tekintete. – Igen, régóta vágyom rá, hogy viszontlássam Ulvhedint. Meg akarom látogatni Elisát és a kis Jont, az unokámat. Most újra boldognak és szabadnak érzem magam, Marina! Házasodjunk össze azonnal! Utána elutazunk Norvégiába. A korona megkaphatja Gabrielshust. Ezt a szélmalomharcot amúgysem bírom folytatni. Utána meglátjuk, mihez kezdjünk. – Bettine is megkönnyebbül – mosolyodott el a fiatal nő. – Férjhezmenésre gondol, de nem akart cserben hagyni bennünket. – Természetesen gondoskodom róla, hogy a teljes személyzet tovább szolgálhasson az új birtokos alatt. Nyilván valamilyen felkapaszkodott újgazdag lesz, aki befurakodott a nemesi rendbe. Most azonban rögtön keressük meg a papot! A HAJÓÚTON MÉG közelebb kerültek egymáshoz. Mialatt Bronja a kajütjében aludt, Marina a fedélzeten ülő Tristanhoz bújt és együtt nézték a Kattegat tajtékos hullámait. Tristan átkarolta Marinát és állát a nő hajához szorította. Marina meg sem rebbent. Most már biztonságban érezte magát. A szerelem sokkal több a testi vonzalomnál. Kölcsönösen érzett forró odaadásuk nem volt érzéki jellegű. Marina lélekben, Tristan pedig testben maradt sérült egész életére. Egymás oldalán azonban nyugalomra lelhettek. Elistrandon tárt karokkal fogadták őket. Időközben Gabriella, aki elmúlt hetven éves, összeházasodott Andreasszal és átköltözött a Hársfaligetbe. “Mi értel-
me van annak, hogy mi, vénségek külön-külön a saját házunkban ücsörögjünk, vagy pedig ide-oda szaladgáljunk a birtokaink között, amikor olyan jól kijövünk egymással?” – magyarázta. A kis Jon pedig, akiben a nála egy esztendővel fiatalabb Bronja játszópajtásra talált, Tristan szemefénye lett. A döntő szót végül is Elisa mondta ki: – Miért nem itt telepedtek le? Elistrand elég nagy hozzá, hogy ne lépjünk egymás sarkára. Tristan, aki magában eljátszadozott már ezzel a gondolattal, Marinára nézett. – Meg kell vallanom, hogy a Jéghegyek Népe sarjaként otthon érzem magam ezen a helyen. Most már Dánia sem vonz, amióta Gabrielshus többé nem az enyém. Mit szólsz hozzá, Marina? – Én is jól érzem itt magamat. Bronját pedig nehéz lesz elválasztani a játszótársától. – Akkor köszönettel elfogadjuk az ajánlatotokat. Mindent idehozatok, amihez kedvem van – beleértve az összes kutyámat. Életemben először érzem úgy, hogy Tristan nem “szomorúságra születettet” jelent. Gabrielshus elvesztésének dacára mérhetetlenül boldog vagyok! – Ennek bizony éppen ideje volt – mondta Gabriella. – Te pedig igencsak rászolgáltál! Az örökké kereső lovag végre megtalálta a Grált. EZZEL NYUGALOM KÖSZÖNTÖTT a Jéghegyek Népére. Félelem nélkül ünnepelhették az új évszázad eljöttét. Az Úr 1700. esztendeje következett. Vajon mit hoz a XVIII. század? Mindannyiukat az átkos örökség gondolata foglal-
koztatta. Azon töprengtek, lehetséges-e kiásni Gonosz Tengel üstjét, ami végre megszabadítaná a nemzetség nőtagjait az állandóan rájuk leselkedő veszélytől. Új nemzedék cseperedett fel. Az ifjak a Jéghegyek Népe korábban élt sarjainál behatóbban foglalkoztak a titok megoldásával. A nemzedék egyik tagja nagy tudós lett, aki a szokásossal ellentétben a szál másik végétől próbálta felgöngyölíteni a rejtélyt. Egy másikuk maga volt a megtestesült szeretet. A harmadik pedig túl mélyre ásott…
CESAM HUNGARY Budapest VI., 1063 Kmety György u. 18. Fax: 269-5257
